Örmények,

törökök, kurdok
 Flesch István

• •

Örmények,
törökök, kurdok
Az 1915-ös örmény katasztró/a
és a mai Törökország

CORVINA
© Flesch István, 2013
Jelen kiadvány a jogtulajdonos írásos engedélye nélkül sem részben,
sem egészben nem másolható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással,
ideértve a fénymásolást, számítógépes rögzítést vagy adatbankban való
felhasználást is!
A kötetet Csöllei Balázs tervezte és tördelte
A borítón:Török öldöklés Örményországban 1915-ben. Színes nyomat.
A Le Petit Journal (Párizs) 1916. december 12-i számából © AKG/Cultiris
A térkép Róbert H. Hewsen Armema. A Historical Atlas (Chicago-London, 2001)
című könyve nyomán készült
A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

n<a
Kiadja a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

1086 Budapest, Dankó utca 4-8.

e-mail; corvina@lira.hu
www.corvinakiado. hu
Felelős kiadó: Kúnos László, a Corvina igazgatója
Felelős szerkesztő: Falus János
Műszaki vezető: Illyés Éva
isbn 978 9631361575
Tartalom

E lőszó...................................................................................... 9
Egy különös hitvalló tanulságos története.......................... 13
„Megöltem a hitetlent!”
Egy örmény újságíró halála...................................................... 19
Bűnözők birodalma
Bepillantás a „mély állam" bugyraiba................................... 23
Örmény volt-e az „Égi Utas"?
Egy veszélyes paragrafus...................................................... 27
Bosszúálló Sánta Oszmán
Menekülés női álruhában..................................................... 35
Fedőnevek sűrű fátyla: „Ergenekon",
„Pö röly kalapács”, „Égiháború” ............................................... 47
Egy titkos „vörös könyv”
Útmutatás a társadalom ellenőrzéséhez.............................. 57
„Gondolkodni annyi, mint állást foglalni!"
Egy bátor török napilap......................................................... 60
Könyv a Dink-gyilkosság hátteréről
Megfenyegetik a szerzőt....................................................... 67
Anatólia keresztényeiről és kisebbségeiről 70
Lehet-e Törökország demokratikus példakép
az arab világban?.................................................................... 79
Lesz-e „örménynyitás" Is?
Erdogan kurdoknak szaval békítő költem ényt................... 87
Örmény ősök árnya
Egy könyv felkavarja Törökországot.................................... 121
Hová tűntek az örmények?
Megnyílik egy berlini levéltár................................................ 130
Mi történt a „felkelt" Van városában?................................... 170
Halálhozó titkos parancs........................................................ 184
Halálnemek az örmény katasztrófa idején ............................ 219
Litten konzul sivatagi tanúságtétele.................................... 235
Törökök és kurdok, akik szembefordultak az árral.............. 243
Örménybarátok: teológuS'filozófus,
író-fotográfus, tan ítón ő......................................................... 257
Miért nem büntették meg a tetteseket?............................... 278
Mustafa Kemal Atatürk és az örmény katasztrófa................ 313
„A S2Őke menyasszony” bukása
Repedések az örmény ta b u n ................................................ 345
Egy nagykövet fellép A Musza Dagh negyven napja
megfilmesítése ellen ............................................................... 368
Egy tettes unokája könyvet ít 1915 valóságáról.................... 390
Örmény szentmise először majd száz év u tá n ...................... 400
Egy „csúf" szobor csúnya története........................................419
Örmény újjászületés?.............................................................. 436
Bealkonyul egy bátoT török napilapnak.................................472
A kormányfő egy elítélt „puccsista” tábornok
betegágyánál ............................................................................478
Békefelhívás Imrali börtönéből -
az örményeknek is szóló ü zen et.............................................487
U tó szó .......................................................................................497
Felhasznált irodalom............................................................... 519
Névm utató................................................................................523
Feleségemnek, ötven év óta hű társamnak
Előszó

Azok a tragikus események, amelyeket e könyv tárgyal, jobbára

meg az első világháború, az ifjútörök uralom idején játszódtak le
elsősorban Anatóliában és Mezopotámiában. Bár erősen meg­
tépázott tekintéllyel, de konstantinápolyi trónján még ott ült
az egy személyben szultán és kalifa, aki ez utóbbi minőségében
vallási és politikai fennhatóság gyakorlására lett volna hivatott
minden mohamedán nép felett. Még majdnem egy évtized távo­
lában volt a Török Köztársaság kikiáltása, amelyet megelőzött
Mustafa Kemal győzedelmes függetlenségi háborúja. A halál­
táncát járó Oszmán Birodalomban azonban akkor olyasvalami
történt, amit Európában mindaddig elképzelhetetlennek tar­
tottak: a diktatórikus ifjútörök államvezetés legbelsőbb köré­
nek ösztönzésére szétrombolásra ítéltek, majd mintegy két esz­
tendő leforgása alatt majdnem teljesen megsemmisítettek egy
egész népcsoportot. Az árulás, az ellenséggel való cimborálás,
a „muszkavezetők" bélyegét sütötték rá az örményekre, saját
oszmán állampolgáraik több százezres tömegére. Arra az ősi
keresztény közösségre, amelynek tagjait az oszmán kormány­
zat még a 19. század elején is leghűségesebb és legmegbízhatóbb
alattvalóiként tartotta számon.
A szerző egyik célja e megrendítő emberpusztítás előzmé­
nyeinek, lefolyásának és részleteinek ismertetése. Ehhez fel­
használt korabeli nemzetközi, valamint mai nyugati, török és
hazai forrásokat. Legfőbb célként azonban azt tűzte ki maga elé,
hogy megkísérelje feltárni: a Török Köztársaság közvetlenül
megalapítása után vagy később mutatott-e készséget arra, hogy
szembesüljön az oszmán múltnak e sötét fejezetével; ha pedig

9
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

nem, akkor mi akadályozta ebben? Rosszul értelmezett nemzeti

büszkeség? Netán a kezdetben forradalmár és újító, majd félre-
siklott és történelmi zsákutcába tévedt ifjútörök mozgalom
„becsületének védelme0? Avagy a nacionalisták szerint,;végig
makulátlan és dicső'’ török múlt „történelmi tisztán tartása” az
eljövendő nemzedékek számára? Esetleg a nyugati szövetsége­
sek sorozatos külső nagyhatalmi beavatkozásai, Törökország
szétszabdalására irányuló gyarmatosító törekvései? Ezek ellen­
hatása, a velük szembeni reakció? S ezek után annyi év eltelté­
vel, napjainkban a hivatalos Törökországnak sikerül-e megbir­
kóznia eme átkos és fájdalmas örökséggel?
Megannyi kérdés, roppant és gyötrő történelmi teher, amely
azonban most lassanként minden korábbinál érzékelhetőbb.
Méghozzá pontosan annak mértékében, ahogy gazdagodnak-
erősödnek a demokratikus intézményrendszer múltfeltáró
eszközei: a befolyásos és sokszínű sajtó, a mind elmélyültebb
tudományos kutatást végző egyetemi műhelyek, és nem utol­
sósorban az egyre inkább magára találó török civil társadalom.
Ám nem elhanyagolhatóan az örmények éledező-ébredező és
a lcurdok demokratikus törökországi mozgalmai is. Éppen az
utóbbi tíz évnek ezek a társadalmi-politikai változásai kezdték
ki Törökországban az úgynevezett örmény tabut, az örmény­
kérdés megítélésének-értelmezésének hatalmi monopóliumát,
a pártosan egyoldalú, részrehajló szemléletet. Az örménykér­
dés nyilvános megvitatásának lehetőségét lényegében ma már
lehetetlen hatékonyan korlátozni Törökországban. E tárgyban
vita zajlik. Közben feltartóztathatatlanul sorra-rendre dőlnek
le a tilalmi táblák a majd száz éve végbement örmény kataszt­
rófa törökországi okozóinak megnevezése, az örményüldözés
és a halálos deportálások mechanizmusának széles körű meg­
ismertetése előtt.

10
 Előszó

Egyre gyakoribb, hogy a török napi sajtóban, az egyeteme­

ken, társadalmi rendezvényeken vagy politikai tüntetéseken
sürgetik a múlt e gyászos szakaszának feltárását, mindenek­
előtt és mindennél fontosabb célként az örmény áldozatok­
kal való együttérzés kinyilvánítását. A szólásszabadságnak és
a demokratikus jogoknak az utóbbi időben végbement kétségte­
len bővüléséhez hozzájárultak Ankara európai uniós törekvései,
szembesülése az EU előtte tornyosuló csatlakozásikövetelmény-
és feltételrendszerével. A legnagyobb hatást azonban a közvéle­
ményre és a kormányra minden bizonnyal egy hazai esemény
váltotta ki: egy törökországi örmény újságíró, a török-örmény
kiengesztelődést és megbékélést hirdető Hrant Dink álnok
meggyilkolása,és e gaztett nyomán otthon és külföldön támadt
mélységes döbbenet. Világossá vált, hogy számos csataveszté­
sük ellenére a szélsőséges nacionalizmus látható és földalatti
erői még nem tették le a fegyvert. Az általános megrendü­
lést Törökországban lassú és gyötrelmes lelkiismeret-vizsgá-
lat követte. Egyre-másra tanúi lehetünk annak, hogy e folyamat
során a nacionalizmus romboló erői már mindenütt szembe
találják magukat a terebélyesedő, határozottan fellépő civil tár­
sadalommal, de a muzulmán konzervatív demokraták politikai
reformkormányzatának hatalmával is,
A törökországi örmény problémához való viszonyulás a
nemzetközi megítélés szempontjából és a hazai közvélemény
gyarapodó részének véleménye szerint is az egyik alapkérdése
lett a maholnap nyolcvanmilliós lélekszámú hatalmas ország
további demokratikus fejlődésének. Ugyanúgy, mint a viszo­
nyulás a még ennél is feszítőbb erejű kurdkérdéshez. Ezért esik
oly sok szó erről is e könyvben. A törökországi kurd múlt gyakori
megidézése, a kurd jelen eseményeinek számbavétele távolról
sem az eredeti tárgytól való önfeledt szerzői elkalandozás, önké­

II
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KUJU>OK

nyes és ezért felesleges kitérő. Az örmény és a kurd probléma

ugyanis szorosan összefügg; egyrészt történetileg, másrészt
- mivel az ország általános állapotának minőségi fokmérői közé
tartoznak - végső soron megoldásuktól függ az Európához való
török felzárkózás sikere is. Vagyis attól, vajon a Török Köztár­
saság képes-e megbízhatóan szavatolni a kisebbségi népcso­
portok, a vallási közösségek egyenjogúságát, történetük saját
szavaikkal való elbeszélésének, sorsuk önálló alakításába való
beleszólásuknak a lehetőségét. A mai viharos nemzetközi kör­
nyezetben ez fokozottan érvényes a kurdokra. Ezért e folyamat
még mindig hosszúnak és távolról sem zavartalannak ígérkezik.
Ám megindult és kibontakozóban van. E könyv ennek ábrázo­
lására is vállalkozik.
Törökországban - ha akadozva, hullámzóan és visszaesések­
től kísérve is - változóban van a korábbi egyoldalú történelem-
szemlélet és a kisebbségekhez való viszony. A szerző ezt a meg­
figyelését is igyekszik igazolni.

12
Egy különös hitvalló tanulságos
története

ílker Qinar, a török bulvárvilág üstökös csillaga ugyanabban

a délkelet-anatóliai városkában látta meg a napvilágot, mint
- kétezer évvel korábban - Saulus, a későbbi Paulus, akit Szent
Pál néven ismer a keresztény világ. Azt mondják, hogy ennek
a sokáig mcdiakedvenc török muzulmánnak a képzeletét
Tarsusban már fiatalon felgyújtotta földijének bibliai története:
a szigorú farizeus csodálatos megtcrcse a názáreti Jézus hitére,
majd lánglelkű apostolkodása és római vértanúhalála,
ílker magába forduló, gyakran elmélázó ifjú volt, aki igyeke­
zett elkülönülni idegennek érzett környezetétől. Tépelődései-
ből aztán hosszú idő elteltével megtalálta a kiutat: 1992-ben belső
sugallatra, már huszonhárom évesen felvette a keresztséget,
a vallás protestáns ágához csatlakozva. Buzgó valláshirdető lett,
s erőfeszítéseinek gyümölcseként hamarosan megalapíthatta
saját gyülekezetét. Munkálkodásának több mint tizenhárom
esztendeje alatt beutazta szinte az egész országot, s lelkészként
és lelki gondozóként szoros kapcsolatot épített ki főként evan­
gélikus közösségekkel. -Szűkebb pátriájában, a tarsusi egyházke-
rületben egészen a főfelügyelőségig vitte. Lázas hitbuzgalmá­
nak azonban váratlanul vége szakadt, s híveinek döbbenetére
máról holnapra visszatért az iszlám kebelébe. Megcsalt követői
vérző szívvel élték meg a napot, amidőn püspökük egy bulvár­
tévé programjában jelentette be hitehagyását.
A török Flash TV egyik 2005. februári adásában egy álar­
cos férfit kísértek fel a színpadra, akiről csak annyit árultak el
a nézőknek, hogy protestáns lelkész. A műsorvezető azonban
nem kívánt sokáig titkolózni, hamar rátért a lényegre, s megkér-

13
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

dezte:„Ön változatlanul keresztény?” -„M ár nem” -hangzott az

ismeretlen öntudatos válasza, aki közben teátrális mozdulattal
levetette álamat, és - miután feltárta kilétét - a stúdióban jelen
lévő mohamedán teológushoz fordulva kijelentette:„Hodzsám!
Tanítómesterem! Török népem muzulmán közösségének színe
előtt ezennel kinyilvánítom, hogy visszatérek őseim hitére.”
Az „egy igaz hitre visszataláló" muzulmán közölte, hogy több
mint egy évtizedes hamis protestánsságával valójában a kérész-
tény álnokságot kívánta belülről megismerni és ennek alapján
leleplezni. „Misszionáriusaik felebaráti szeretetről papolnak, de
ez csak taktika, ami arra szolgál, hogy meghódítsák a Szentföl­
det, szétszakítsák Törökországot, és létrehozzák Kurdisztánt"-
mondta.
Cinar nem kímélte a 2003 óta Recep Tayyip Ei domán vezeté­
sével kormányzó iszlám konzervatív demokratákat, az Igazsá­
gosság és Fejlődés Pártját (AI<P) sem. Szerinte a magát a német
kereszténydemokraták eszmevilágához közelinek valló AKP is
az idegen misszionáriusok szekértolójává vált azáltal, hogy a
török törvényeket hozzá akarja idomítani az európai uniós jog­
szabályokhoz.
E tévéadás után hisztérikus és módszeres gyűlöletkeltés kez­
dődött. Muzulmán vakbuzgók és nacionalisták ilker Cinarban
végre-valahára megtalálták koronatanújukat, aki ország-világ
előtt „saját tapasztalatai alapján teszi láthatóvá mindenki szá­
mára a keresztény világ-összeesküvést". Ettől kezdve védencük
minden lépését és megnyilatkozását nagyszabású médiafel­
hajtás kísérte. Cinar egymást követő konferenciák és népszerű
tévébeszélgetések gyakori vendégeként mindannyiszor figyel­
meztetett: „Óvjátok gyermekeiteket a keresztényektől!”, vagy
azt mennydörögte: „Mentsétek meg tőlük Törökországot!”
Könyvet is kiadott, Misszionárius voltam,avagy egy titkos kód/eltö-
rése címmel, s ebben újabb rejtelmekről lebbentette fel a fátylat.

14
 Egy különös hitvalló tanulságos története

Beszámolója szerint a Törökországba beszivárgott keresztények

titokban már felszenteltek „negyvenezer föld alatti" templomot,
s ingyen kiosztottak tizenötmillió bibliát. Márpedig ez Törökor­
szág „közelgő végének beharangozása" lehet. A hittérítők - írta -
szinte korlátlan pénzügyi eszközök urai, és idegen hatalmak már
eddig is „összesen 73 milliárd dollárt” bocsátottak rendelkezé­
sükre. Megbízatásuk, amelyet az Egyesült Államoktól és az Euró­
pai Uniótól kaptak, úgy szól, hogy meg kell gyengíteniük Török­
országot. Az amerikaiak neki magának is felajánlottak százezer
dollárt, hogy „végleg elkötelezzék a kereszténység mellett”.
Uszítása mindjobban éreztette hatását: 2005. februári fellé­
pése után a Cumhuriyet című nemzeti-kemalista napilap július­
ban olyan állítólagos titkosszolgálati jelentést közölt, amely
szerint a misszionáriusok „pókhálószerűen befonják egész
Törökországot, és a török haza ellen lázítják a kurdokat és az
aleviket". Előbbiek „megbízhatatlanságuk” és „ingatagságuk”,
utóbbiak pedig - akik a hagyományos iszlámtól eltérő önálló val­
lási irányzat hívei - „eretnekségük" miatt mindmáig gyakran cél­
táblái nacionalisták merényleteinek.
Az idegen keresztény papok elleni vad propaganda már-
már paranoiás jelleget öltött, hiszen „aknamunkájuk" hozadéka
fölöttébb elenyésző volt, s így őszinte aggodalmat aligha kelthe­
tett; a több mint hetven milliós muzulmán országban egy évti­
zed alatt is mindössze 338 törököt tudtak „átcsábítani” valame­
lyik keresztény hitfelekezethez.
De a felajzott légkörre jellemzően a sajtó még Mehmet
Aydintól, a vallásügyi hivatalt felügyelő államminisztertől is
idézhetett olyan nyilatkozatot, amely olaj volt a tűzre.
„A misszionáriusok politikai indítékoktól vezettetve meg
akarják bontani a török nép vallási, nemzeti és kulturális egysé­
gét. Tehát missziós tevékenységük távolról sem merül ki hitük
ártalmatlan kinyilvánításában, hanem kapcsolódik egy politikai

IS
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

célú jó i szervezett mozgalomhoz” - legalábbis állítólag ezek vol­

tak a szavai az angolul, franciául és arabul is folyékonyan beszélő
kiváló teológusnak és filozófusnak, aki doktorátusát filozófiatör­
ténetből az Egyesült Királyság tekintélyes edinburghi egyete­
mén szerezte, s több nyelven publikál. Lehet, hogy az AKP poli­
tikusa csupán taktikai megfontolásból kívánt osztozni a „nép
jogos felháborodásában”? Talán így akarta leszerelni a naciona­
listák éles bírálatait az AKP-kormány „Nyugat- és EU-imádata”
miatt? A neves tudóstól és minisztertől mindenesetre más lett
volna elvárható. Már csak azért is, mivel a filozófus és teológus
az egyik vezető képviselője egy új török teológiai irányzatnak,
amely a Korán korszerű értelmezésének szenteli magát, és azon
is fáradozik, hogy Európát megbékéltesse a muzulmán világgal.
Ennek jegyében elevenítette fel, hogy a török tudósokat már
a 19. század elején foglalkoztatta az a probléma, miként egyeztes­
sék össze az iszlámota demokráciával. így például Musa Kazim
efendi, §eyhülislam, az Oszmán Birodalom főmuftija (1858-
1920) a vallás szempontjából vizsgálta a tekintélyuralmi rend­
szereknek és a jog uralmának a különbségét, s arra a következ­
tetésre jutott, hogy a kinyilatkoztatás szelleméhez közelebb áll
a jog érvényesítése, mint a tekintélyelvűség. Erre vonatkozólag
a Koránban is található számos megszívlelendő utalás.
Hamarosan be is érett a gyűlölet vetése. 2005 áprilisában a
délnyugat-törökországi üdülővárosban, Antalyában gyújtó­
bombát dobtak a Szent Pál Kulturális Központ épületére. Egy
évvel később megtámadták a keleti Diyarbakír szír ortodox
templomát, és halálosan megfenyegették a keresztény világ
egyik legrégibb vallás közösségének tagjait, akik a liturgiában
részben az ősi arámot, vagyis azt a nyelvet használják, amelyen
Jézus mondta el példabeszédeit.

16
 Egy különös hitvalló tanulságos története

Az északkelet-törökországi Trabzon katolikus templomában

2006 februárjában egy 16 éves suhanc orvul lelőtte a hatvanéves
Andrea Santoro olasz papot. Az atyát térdeplő imádság köz­
ben hátulról érték a fegyvergolyók, amelyek a szívébe hatoltak.
A gyilkos, aki később azt vallotta, hogy bűncselekményét a misz-
szionáriusokról szóló leleplezések hatására követte el, halálos
lövéseinek leadását „Allahüekber!”,vagyis „isten a legnagyobb!”
kiáltással kísérte.
Santoro a szervezett emberkereskedelem áldozatait gyá­
molította, a volt szovjet területekről Törökországba elhurcolt
és prostitúcióra kényszerített nők lelki gondozásával foglalko­
zott. Andrea atyát nagy nemzetközi és olaszországi részvéttől
kísérve temették el, gyászmiséjét a lateráni Szent János-baziliká-
ban Camillio Ruini bíboros, XVI. Benedek pápa római helynöke
mutatta be az Olasz Köztársaság számos vezető képviselőjének
jelenlétében. Egyháza megkezdte a boldoggá avatási eljárást.
Négy év múlva szintén „Allahüekber!” kiáltást hallatva
vetette rá magát gyilkosa Luigi Padovese püspökre, Anatólia
apostoli helynökére a délkelet-törökországi is kenderun bán.
A tettes huszonötször mártotta kését a ferences atyába, nyolc­
szor a szívét célozva meg, végül a pap torkát is átvágva. A bíró­
ságon arra hivatkozott, hogy ellenállhatatlan isteni sugallatra,
török muzulmán kifejezéssel „vahiy" hatására cselekedett.
A támadó az apostoli helynök gépkocsivezetője volt, aki család­
jával együtt már évek óta a katolikus egyház szolgálatában állt.
A püspököt a Vatikánba is többször elkísérte; néha gépkocsin
tették meg a hosszú utat oda-vissza, hogy könyveket hozhas­
sanak magukkal iskenderunba. Padovese az egyházatyák törté­
netének elismert kutatója volt. Közvetlenül halála előtt éppen
eljárt a török hatóságoknál, hogy a pápa által meghirdetett Szent
Pál-évben tegyék lehetővé keresztények zarándoklatát Tarsusba,
az apostol szülőhelyére és a neki szentelt ottani templomba.

17
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

2007 áprilisában a kelet-törökországi Maiatyában török fia­

talkorúak megöltek két török és egy német protestáns civilt,
egy bibliakiadó munkatársait. Vallomásuk szerint szívből gyű-
lölték e misszionáriusokat, s mielőtt átvágták volna a torkukat,
kegyetlenül meg is kínozták őket, hogy „így oltalmazzák meg
tőlük hazájukat”.

18
„Megöltem a hitetlent!”
Egy örmény újságíró halála

Még három hónappal a maiatyai gyilkosság előtt azonban Isz­

tambulban bekövetkezett egy olyan tragikus esemény, amely
minden hasonló korábbinál mélyebb nyomot hagyott a köztu­
datban. Az országos megrendülés kihatott egy eddig csak las­
san kibontakozó fájdalmas gondolkodási folyamatra, amely
most erőre kapott. Egyre számosabban vélték felismerni a tár­
sadalom különböző rétegeiben, hogy immáron megkerülhetet­
len a nyitott eszmecsere, az állami korlátozásoktól mentes vita
a török nép történelmi önismeretérőljedönthetetlennek látszó
tabukról, végső soron a török demokrácia védelméről, sorsáról.
2007. január 19-én meggyilkolták Hrant Dink örmény-török
újságírót, az Agoscímű kétnyelvű hetilap alapítóját és főszerkesz­
tőjét. Személyében a célpont ez alkalommal nem idegen misszi­
onárius, hanem egy népcsoport és vallási kisebbség közismert
demokratikus értelmiségi tagja volt, aki bátor szóvivője kívánt
lenni a vérengzések és elvándorlás következtében néhány tíz­
ezernyi lélekszámúra fogyatkozott törökországi nemzetiségnek.
A 17 éves gyilkos, Ogün Samast, akit egy szélsőséges naciona­
lista szervezet ügynöke bérelt fel és látottéi fegyverrel,a nyüzsgő
Osmanbey üzleti negyedében nyílt utcán, fényes nappal végzett
áldozatávakaz újságírót a Halaskárgazi (Nemzetmentő Hős Hit­
harcos) utcai szerkesztőség épülete előtt, közvetlen közelről és
hátulról leadott három pisztolylövéssel terítette le. Két golyó a
fejébe, egy a nyakába fúródott. „Megöltem a hitetlent!” - rikol-
tozta eszelősen a tett színhelyéről elrohanva a merénylő.
A török kormány éppen ülésezett, amikor Erdogan minisz­
terelnök hírét vette az orgyilkosságnak. A tanácskozást félbe-

19
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

szakította, s mikrofonok elé lépve az ország legszélesebb nyilvá­

nossága előtt bélyegezte meg a bűncselekményt. Egy nap múlva
ő jelentette be a tettes elfogását.
„Ez az aljas merénylet mindannyiunk ellen irányult A gom
dolatszabadság, demokratikus berendezkedésünk, egységünk,
összetartozásunk, békénk és biztonságunk ellen. A reá leadott
lövések magát Törökországot érték" - mondta. A török lapok
pártállástól függetlenül szintén egyöntetűen elítélték a gyilkos­
ságot. Az újságíró meggyilkolását a Sabah című napilap a „Török­
országgal szemben elkövetett legnagyobb árulásnak’' nevezte.
A merényletet követő vasárnap az örmény templomokban
világszerte istentiszteletet tartottak Dink lelki üdvéért. Az isz­
tambuli gyászszertartást a Szűzanya templomában II. Mesrob
örmény ortodox pátriárka vezette. Örményül és törökül mon­
dott szentbeszédében becsületes párbeszédre szólította fel a
népcsoportokat, és Isten áldását kérte Törökországra. A gyász­
ünnep után az újságírót hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára az
örmény temetőbe. A több mint százezer gyászoló feliratos táb­
lákat vitt, s a végeláthatatlan menet résztvevői ütemesen kiál­
tozták a transzparenseken is látható szöveget:„Mi mindannyian
Hrant Dinkek, mi mindannyian örmények vagyunk!” Példátlan
megmozdulás, az örmény kisebbség és a demokratikusan gon­
dolkodók fájdalmával való együttérzés és a velük való szolidari­
tás még soha nem tapasztalt megnyilvánulása volt ez. A temeté­
sen jelen volt a kormány több minisztere is, de az állam legfőbb
tisztségviselői - így Sezer köztársasági elnök és a kormányfő -
távol maradtak. Utóbbi egy autópálya-alagút azonos időpontban
történő megnyitására hivatkozott. A Hiirriyet című lap szerint
„a gyilkos elárulta országát, és most Törökország saját gyerme­
két temette el”. A Millióét azt írta, hogy „az emberek a temetésen
nem hagyták magára Dinltet. Ő maga volt Törökország”.

20
 „Megöltem a hitetlent!" Egy örmény újságíró halála

A Hürrryct néhány nappal később széles körű közvélemény-

kutacásc végzett olvasói körében. A lap adatai szerint 463063
személy válaszolt arra a kérdésre: indokoltnak tartják-e a
„Mi mind örmények vagyunk!” jelszót. 52,2 százalék nemmel
válaszolt, 47 százalék helyeselte, 0,8 százalék nem foglalkozott
a kérdéssel.
Ebbe a gyászos és izgatott légkörbe robbant bele egy kis pél­
dányszámú napilap szenzációs híre: tlker Qinar a török katonai
elhárítás fizetett ügynöke volt - pontosan 1992, vagyis megke-
resztelkedése óta írta 2008. június 11-i számában a Bwgiin című
újság. „Provokátor és különleges feladatokkal megbízott őrmes­
ter” című tudósítása szerint a magát protestáns papnak álcázó
hírszerzőt a szárazföldi fegyveres erők mersini nyugdíjalapjánál
706661XX jelzéssel tartották nyilván, s rendszeres pénzbeni jut­
tatásban részesítették. A nacionalisták a „kétszeres lconvertita”
felbujtására követték el gyilkosságaikat - állapította meg a Bugün.
A Zaman című iszlám irányzatú szabadelvű napilap „Provo­
kátor vallási köntösben” című írásának szerzője döbbenten kér­
dezte: „Valóban megtörténhetett, hogy haderőnk azért fizetett
egy ügynököt, hogy erőszakra bujtogasson keresztények ellen?”
„Nem vagyok provokátor, mindent a török államért tettem”
- válaszolta Cmar. Az álpapot eltüntették a képernyőkről és a
nyilvánosság elől. Más baja nem esett. Később - már egy másik
napilap, a Radikal tényfeltáró írásából - arra is fény derült, hogy
a katonai titkosszolgálat szinte az egész országra kiterjedően
szemmel tartotta a keresztény egyházakat. Az ügynökök meg­
bízói „fenyegetésként érzékelték”, hogy kiváltképp Törökország
kilenc területi egységében bővült a missziós tevékenység. Közü­
lük hét régióban közvetlenül a felmérés után aztán végre is haj­
tottak számos támadást keresztények ellen.

21
Ö rm én yek,törökök,kurdok

Hrant Dink erőszakos halálának kitörölhetetlen emléke

többé nem került le az Európai Unióba törekvő ország közéleti
napirendjéről. Ebben érdeme volt a kormányfőnek is. Erdogan
a merénylet után azt mondta, hogy a gyilkosság hátterében
a törökországi „mély állam" húzódik meg, „onnan nyúltak ki
sötét kezek”. Mire és kikre gondolt? Közelebbről nem határozta
meg. Mindamellett jól sejtette, hogy a vérnyomok a „mély állam"
útvesztőjébe vezetnek.

22
Bűnözők birodalma
Bepillantás a „mély állam” bugyraiba

A „mély állam" homályos gyűjtőfogalma már évek óta ismert

Törökországban. Titkos ultranacionalista és demokráciacllc-
nes erőket takar, amelyek elsősorban a biztonsági szervekbe
fészkelték be magukat, de embereik ott vannak a hadseregben,
a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban is. Valóságos tör­
vényen kívüli államot alkotnak az államban - vélik török újság­
írók, történészek, szociológusok. Önjelölt „honmentőik” célja
az, hogy megbüntessenek „hazaárulókat”,„idegeneket”, „kényel­
metlenné” váló független újságírókat, általában azokat, akik
„belegázolnak a török nemzet becsületébe”. Róluk pontos nyil­
vántartást is vezetnek, 13 500 ilyen személyről tudnak. Politikai
ellenfeleik elhallgattatásához igénybe veszik a maffiát is.
Hrant Dilik gyilkosa néhány évvel korábban kimaradt a
középiskolából. Labdarúgással kísérletezett, de összeférhetet­
lensége miatt kitették sportklubjából. Csellengett, kábítósze­
rezni kezdett, munkanélküli volt. Eközben mind fogékonyabbá
vált a „hazafias gondolatok” iránt. Két felbujtója eme épített.
Védencüket jól felkészítették a merényletre, amely előtt két hét­
tel terepszemlére egy magángépen Trabzonból ötször is Isztam­
bulba röpültették. Egyikük már végrehajtott egy robbantásos
merényletet egy McDonald's ellen, amiért az „idegen gyors-
étterem” zavartalanul nyitva tartott a muzulmán szent böjt,
aramazánidejcnis. A másikegy újfasiszta ifjúsági szervezet tagja
volt, akit időközben beszervezett a rendőrség is. Mindhárman a
majdnem félmilliós Trabzonból, ebből a lendületesen fejlődő
kereskedelmi és egyetemi kikötővárosból származtak, amely­
nek legdicsőbb szülöttje, Törvényhozó Szulejmán szultán, az

23
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, K URDOK

oszmánok nagy uralkodója volt. Az ősiTrapezunt, amely egykor

a selyemút szárazföldi végállomásául szolgált, és bőven része­
sült Bizánc gazdagságából cs pompájából isrkésőbb a pontuszi
görög királyság központja lett, 1924-ben az Athén és Ankara
közötti lakosságcsere során pátriárkája vezetésével mintegy
hetvenezer görög kényszerült szülőföldjének elhagyására.
A város azonban már régtől fogva idegengyűlölők, ultra­
nacionalisták és maffiatagok egyik központi gyülekezőhelyének
is számított. 1921-ben állítólag kikötői gengszterek, egy maradék
ifjú török bűnszövetkezet tagjai itt, a kikötői partok közelében
végeztek Szovjet-Oroszországból hazatérő török kommunis­
tákkal, A „vörösök'’ Ankara felé tartottak, hogy találkozzanak
Mustafa Kemallal, a felszabadító mozgalom vezetőjével és fel­
ajánlják neki szolgálataikat. A küldöttséget az előkelő szüle-
tésű Mustafa Suphi fótit kár, egy volt tartományi kormányzó fia
vezette, aki Párizsban tanult politikatudományt. Gyorsabb pan
menti hajózással való továbbutaztatásuk, a rossz szárazföldi
utak elkerülése ürügyén a kommunistákat csónakokon kivitték
a tengerre, aztán orvul belelőtték őket a vízbe.
Trabzonban gyilkolták meg 2006-ban Santoro atyát is. És
trabzoni volt a Dínk-iigy egyik kulcsszereplője, az az egy sze­
mélyben felbujtó és rendőrügynök is, aki megbízóinak több
szőr is jelentette, hogy merénylet készül az örmény publicista
ellen. De mindannyiszor süket fülekre talált. Miért? Valaki vagy
valakik nyilvánvalóan nem óhajtották megoltalmazni Hrant
Dinket, Gyűlölték, egész lénye és tevékenysége szálka volt a
szemükben, újságíróként és örményként egyaránt. És inkább
közösséget vállaltak azokkal, akik örökre el akarták némi tani.
A légkör és az időpont ennek igen kedvezett. A „mély állam”
földalatti gépezete egyre magasabb fordulatszámra kapcsolt,
s Dink 2007-re saját hazájában első számú célpontjává vált
különböző rangú és rendű szélsőjobboldali üldözőinek.

24
 Bűnözők birodíüma. Bepillantás a „mély állam” bugyraiba

A publicista 1954-ben Maiatyában született, és az örmény

apostoli egyház által részesült a keresztségben. Szülei válása
után három fivérével együtt isztambuli örmény árvaházakban
és gyermekotthonokban nevelkedett. Az Isztambuli Egyete­
men filozófiát és zoológiát hallgatott, de a tudományos pálya
helyett inkább a baloldali politikai cselekvés útjára lépett. Diák­
ként némely török forrás szerint - tagja lett a török Marxisták-
Leninisták Kommunista Pártjának. Ezért az 1980-ban kegyet­
lenül és véresen végrehajtott katonai hatalomátvétel után
háromszor is letartóztatták, több hónapra börtönbe zárták, és
évekig nem kaphatott útlevelet. Dink azonban mindenkép­
pen el akarta kerülni, hogy politikai tevékenysége bajt hozzon
az örmény közösségre, ezért elővigyázatosságból a török Firatra
(Eufrátesz) változtatta a nevét. Sokan hosszú ideig így ismerték.
Megnősült, és Rakellel való házasságából három gyermekük
született. Közben vállalták a tuzlai örmény gyermekotthon és
üdülőtábor vezetését. Ez egyike volt azoknak az örmény árva­
házaknak, ahol egykor mindketten felcseperedtek. Az örmény
árvákról való odaadó gondoskodást Dink természetes emberba­
ráti cselekedetnek és népe iránti elkötelezett felelősségvállalás­
nak tekintette.
A tábornokok uralma alatt azonban még az árvaházakra is
gonosz idők jártak. A főleg a baloldal elleni gyanúsítások lég­
körében a hatóságok azzal vádolták Hrantot és Rákéit, hogy a
táborban „harcias örményeket" nevelnek a gyermekekből. Az
állam 1985-ban aztán rá is tette a kezét az intézményre, csakúgy,
mint a keresztény egyházak más javaira, templomokra, kórhá­
zakra és iskolákra. A kisajátítást az ő esetükben azzal az ürügy­
gyei hajtották végre, hogy az örmény apostoli egyház a törvény
megkerülésével vásárolta a telket.
Dink ezután 1990-ben kényszerből felcsapott könyvkeres­
kedőnek, és fivéreivel közösen üzletet nyitott Isztambulban.

25
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

Ezalatt a Marmara című örmény napilapnak „Cutak” (Hegedű)

álnéven könyvszemléket és örmény történelmi témájú tanul­
mányokat írt. Törökül is publikált cikkeket tekintélyes baloldali
lapokba.
Hat évvel később alapította meg a kétnyelvű Ágost. Főszer­
kesztőként az a cél lebegett szeme előtt, hogy hangot adjon az
örmény közösség törekvéseinek, erősítse tagjaiban a szoro­
sabb összetartozás érzését, és problémáira felhívja a török állam
figyelmét. Emellett minél szélesebb körben igyekezett megis­
mertetni a török olvasókkal az örmény kultúrát és történel­
met. Lapjában állandóan napirenden tartotta a Törökország és
Örményország közötti jószomszédi kapcsolatok megteremté­
sének és a határnyitásnak a kérdését.Támogatta a törökországi
demokratizálási folyamatot, és rendszeresen új megközelítés­
ben hozta szóba 1915 fájdalmas eseményeit.
A túlélőkre és a muzulmán hitre kényszerítettekre is ráirá^
nyitotta a figyelmet, és arra intette olvasóit, hogy a vitázóknak
kölcsönösen tiszteletben kell tartaniuk a másik fél becsületét
Óva intett attól is, hogy az áldozatok számával, mint valami
rideg statisztikai adattal, sértő módon dobálóddzanak. Sürgette,
hogy azokon a könyveken kívül, amelyek az örményüldözést
a hivatalos török állami álláspontnak megfelelően értelmezik,
jelentethessenek meg azoktól eltérő szemléletű kiadványokat
és forrásokat is.

26
Örmény volt-e az „Égi Utas”?
Egy veszélyes paragrafus

2004-ben hetilapjában Dinit cikket jelentetett meg arról, hogy

a 2001-ben, 88 éves korában elhunyt Sabiha Gökcen, Atatürk
később híressé vált egyik nevelt leánya örménynek szüle­
tett. Az eddigi hivatalos változat szerint a török elnök 1925-ben
Bursában adoptálta a tőle tanulmányi segítséget kérő leányt. Az
Agosban megjelent új változat szerint azonban Atatürk a délke­
let-törökországi Sanhurfában egy ottani árvaházból emelte ki
Sabihát, akinek apja az első világháború idején az örmények
között véghezvitt tömegmészárlásokban vesztette életét. Most
egy Gaziantepből elszármazott örményországi nő jelentkezett,
és makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Sabiha neki a nagynénje
volt-írta Dink.
A cikk nagy felzúdulást keltett, kiváltképp hivatalos
kemalista körökben, mivel Gökcen, akit nevelőapja kezdemé­
nyezésére a Szovjetunióban tanítottak meg repülni, majd ott­
hon kivételes engedéllyel vadászrepülőnek képeztek ki, a török
fegyveres erők büszkeségének számított. Az ország első harci
pilótanőjeként dicsőséggel szolgált a török légierőnél. A női
vadászpilótát 1937-ben, a sorozatos kurd felkelések egyikének
leverése idején bevetették törzsi lázadók ellen. Akkor egy pisz­
tolyt is kapott, hogy megvédje magát, ha lelőnék, és ejtőernyővel
„ellenséges” területen érne földet. A kelet-törökországi Dersim,
később Tunceli tartomány vad hegyei között végrehajtott „sike­
res légitámadásáról” hazatérve az ankarai katonai repülőtéren
kitüntetően maga az államfő és annak Makbule húga fogadta.
Az 1934. évi névadástörvény bevezetése idején Atatürktől
kapta a Gökcen nevet is, amelynek jelentése szabad fordításban

27
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

„Égi Utas”. De Sabiha nemcsak az égi magasokban, hanem a föl­

dön is mindenáron bizonyítani akarta lángoló hazaszeretetét.
Ankara a harmincas évek második felében kis híján háborúvá
fajult súlyos diplomáciai viszályba keveredett Párizzsal. Az ok
az első világháború után Francia Szíriához csatolt alexandrettai
török szandzsák vitatott hovatartozása volt. A diplomáciai erő­
próba közepette Sabiha úgy vélte, leghatásosabban oly módon
támogathatja Törökország jogos igényét a jórészt töröklakta ősi
oszmán területre, ha fegyvert ragad. Egyenruhában váratlanul
betoppant abba az előkelő vendéglőbe, ahol a francia nagykövet
éppen vacsoráját fogyasztotta. Figyelmeztetés nélkül előrán­
totta pisztolyát, és többször a levegőbe lőtt. Rendbontásért egy
éjszakára fogdába zárták. Ott csatlakozott hozzá Makbule, az
elnök húga, és ketten együtt kinyilvánították, hogy készek akár
életüket is adni hazájuk földjéért. Sabiha emlékirataiban azt írta,
hogy e különös hazafias kiállásuk ötlete nevelőapjától szárma­
zott. A szandzsák végül - népszavazás után - Hatay néven 1939-
ben ismét török tartomány lett.
Miután az ország legnagyobb példányszámú napilapja, a
Hiirriyet azzal a főcímmel vette át az Ágasban közölt történetet,
hogy „Igaz-e, hogy Sabiha Gök^en azonos az örmény Hatun
Sebilciyannal?", a török fegyveres erők vezérkari főnöke felhábo­
rodott nyilatkozatban utasította vissza a pilótanő örmény szár
mazására utaló állításc.
„Sabiha Gökcen török volt - szögezte le. - Jelképe a török
nők nagyszerűségének, kiteljesítve egyben Atatürlc látomását
a török nő helyéről a modern társadalomban.” A nyilatkozat
szerzője a hadsereg nevében határozottan kikérte magának,
hogy bárki bármilyen indítékból is vitát kezdeményezzen egy
ilyen kimagasló személyiségről.
„Az ilyesmi gyengíti a nemzeti együvé tartozást és a társadalmi
békét. Ezért elfogadhatatlan, hogy valaki újságírói tevékenység

28
 Örmény volt-e az „Égi U tas1h? Egy veszélyes paragrafus

orvé alatt legszentebb érzelmeiben sértse meg nemzetünket, és

annak értékeit is ilyen gyalázatos módon próbálja meg lejáratni.
Népünk többsége aggodalommal szemléli, hogy ezek az írások,
amelyekről egyébiránt jól tudja, hogy a nemzeti egység, szolida­
ritás és értékek ellen irányulnak, olyan időpontban látnak nap­
világot, amidőn különösképpen szükségünk van a nemzet szo­
ros összefogására" - volt olvasható a baljóslatú állásfoglalásban.
Dink ellen a katonák után csatasorba állították még Ülkii
Adatepe asszonyt, Atatürk legkisebb nevelt lányát is. A tisztes
matróna egykor híres szépség volt, akit már kisgyermekkorá­
ban megismerhetetcTörökország népe. A sajtó útján ugyanis az
egész országot bejárták azok a róla közölt fényképek, amelyek
együtt mutatták az őt szemlátomást gyengéd gondoskodással
körülvevő Atatürkkel.a „törökök atyjával”.
Ülkü háromszor ment férjhez. Második házassága Török­
országban kiváltképp nagy szenzációt keltett, amiért kezét egy
Franciaországból hazatért zsidó kereskedőnek nyújtotta. Most
készségesen és szenvedélyesen cáfolta a pilótanő állítólagos
örmény származásáról szóló híradást.Sajtóértekezleten közölte:
első férje rokona volt Gök^ennek, s innen tudja biztosan, hogy
a vadászrepülő török családban született. A leány apja, Hafiz
Mustafa ízzet efendi a trákiai Edirnében, az egykori Drinápoly-
ban volt oszmán tisztviselő. II. Abdülhamid alatt azonban csat­
lakozott az ifjútörökök mozgalmához, ezért a szultán Bursába
száműzte. Sabiha is ott született.
Ülkü még máskor is keltett nagy feltűnést. 2007-ben például,
amikor bálanyának hívták meg a kelet-törökországi Maiatyába.
Itt a Köztársasági Táncvigalomban kikottyantotta, hogy neve­
lőapja voltaképpen nem is Szalonikiből, hanem éppen ebből
a városból származik. Ezt így hallotta otthon kisgyermekko­
rában - legalábbis reá hivatkozva ez az állítás jelent meg a Ycni
Haber című helyi lapban. Ülkü Adatepe asszony a közelmúltban

29
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, IÍURDOK

hunyt el, 2012 nyarán közlekedési szerencsétlenség áldozataiét!.

79 évet élt.
Tragikus sorsa miatt a nevelőapjára vonatkozó, öt évvel
korábbi közlése most még inkább felkeltette a közvélemény
érdeklődését. A Radikal című napilap ugyanis egyik nyári könyv­
szemléje ezt a közlést meg is erősítette. A lap augusztus 19-én
ismertette Fatih Bayhan ító Mustafától Kernalig - Atatürk nagy titka
címmel készülő munkáját, amely szerint a hálás utókor által
tiszteletből Örök Vezetőnek nyilvánított közcársaság-alapító
szülei nem azok voltak, mint akikről a törökök már első elemi­
ben tanulnak. Atatürk nem is Szalonikiben,hanem Maiatyában
született. Az őt felnevelő Zübeyde Hamm nem az anyja, hanem
nagynénje volt, akit egy felkelő szegénylegényekből álló banda
tagjai leány korában elraboltak, „egy ideig maguknál tartottak”,
majd elengedtek. A család - hogy megkíméljék a szóbeszédtől -
kiházasította a földműves Ali Riza efendivel, Atatürk eddig fel­
tételezett apjával. A házaspár ezután Szalonikibe költözött.
A valóságos apa a türkmén gyökerű Mehmet Resat bej volt,
akit Mamo ragadványnevén is ismertek. Ő titokban a hatóságok
embereként tevékenykedett,az államhatalmat szolgálta az emlí­
tett bandák ellen, és meg is gyilkolták. Az ötéves kisfiút ekkor
anyja, Ayse Hamm Szalonikibe vitte nővéréhez, Zübeydéhez.
Ott azonban ő is meghalt, ezért Zübeyde és férje, Ali Riza az
árva gyermeket hivatalosan örökbe fogadta, és nevükre anya­
könyveztelek.
Mondani sem kel), ez a történet Törökországban szenzációt
keltett. Az erről beszámoló újság szerint „teljesen új Atatürköt
ismerünk meg belőle”, s ez az életrajz „hollywoodi forgatókönyv­
írók tollára kívánkozik”. Annál is inkább, mivel mindezt évti­
zedekig hivatalos hallgatás vette körül. A harmincas években
ugyan egyszer már utasítást adtak Atatürk családfájának kuta­
tására, de hogy ebben a munkában meddig haladtak, nem isme­

30
 Örmény volt-e az * Égi Utas'? Égy veszélyes paragrafus

retes.Tény, hogy a kutatás valamilyen oknál fogva abbamaradt,

s kétségtelen az isrhogy Atatürk múltjában még mindig van­
nak fehér foltok - mondja Ayse Hür történész, A titok továbbra
is titok maradt volna, ha 1993-ban a maiatyai Cakiroglu család
nem keveredik perbe valamilyen földhivatali vita miatt. Ágas-
bogas ügyről volt szó, birtoklevelek, bejelentkezési igazolások,
bankszámlák kerültek elő. Amikor viszont kiderült az Atatürk-
kapcsolat, az akkori vezérkari főnök Ankarából hanyatt-homlok
a helyszínre utazott, s összeszedette az okmányokat. Dosszié­
kat zártak le, a pert pedig leállították. A készülő munka szerzője
azonban arra hivatkozik, hogy neki mégis birtokában vannak
bírósági jegyzőkönyvek, valamint tanúkihallgatási hangfelvéte­
lek. Nyomozását 1997-ben kezdte. Szerinte Atatürknck Makbule
húgán kívül volt egy másik testvére is, Ömer. Ez a fivér elesett az
első világháborúban a Canakkale körül partra szállt nyugati szö­
vetségesekkel vívott harcokban. Két árva fiú maradt utána, de ők
már nem élnek. Ellenben Maiatya környékén állítólag összesen
még mintegy ötven Atatürk-rokon található... Törökországban
ma már a történelmi múlt sok vonatkozásáról lehet vitatkozni,
s vitatkoznak is. De ebben az esetben kérdés:„nem romboljálc-e
itt is a nemzet tekintélyét, nem sértik-e meg Atatürk emlékét’?
Egy ultrakemalista történész máris határozottan cáfolta a nagy
példakép állítólagos maiatyai származását. Mások főleg arra
kíváncsiak, mit rejtenek a török fegyveres erők vezérkari főnök­
ségének levéltári iratai...
A Gökcen-üggyel megkezdődött Dink kálváriájának végki­
fejlete. Kétszer is berendelték Isztambul tartomány kormányzói
hivatalába, ahol két ismeretlen személy szigorúan megfenye­
gette jövőbeni tevékenységére nézve. Vigyázzon! - figyelmez­
tették mert ellenkező esetben bármi megtörténhet vele. Az
illetők az „alkormányzó barátaiként'’ mutatkoztak be, valójában
nyilvánvalóan a titkosszolgálat emberei voltak.

31
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

A szélsőjobboldal egyidejűleg összpontosított propaganda­

hadjáratot indított az örmény újságíró ellen. A szerző fejére
olvasták egy cikksorozatának egyik mondatát, amelyet kiforgat­
tak eredeti értelméből, s annak alapján, amit belemagyaráztak,
feljelentették, fajgyűlölet szításával vádolva. Arra hivatkoztak,
hogy olyan mondatot találtak az örmény önazonosságot elemző
nyolcrészes írásában, amely szerint a „török vér mérgező, és fer­
tőzi az örményeket”.
Márpedig ilyesmit nem írt le -és soha le sem írt volna -a pub­
licista, aki mindenkor a török-örmény kölcsönös jobb megértés
légkörének kialakításán fáradozott. De miként is állíthatta volna,
hogy a török vér mérgező? Cikksorozatában éppen ellenkezőleg,
a szétszóratásban élő örményeket szólította fel arra, hogy sza­
baduljanak meg a törökökkel szembeni gyűlöletüktől, mert ez
mérgezi a vérüket.
Gyilkosa is erre az önkényesen kiragadott mondatra hivat­
kozott tettének indokaként! De nem csak ő. Dinket bíróság elé
citálták a büntető törvénykönyv 301.§-a alapján, amely bűncse­
lekménynek nyilvánítja a „törökség becsmérlését”. Védőügy­
védje hiába bizonyította, hogy az inkriminált rész a mondatkör­
nyezet figyelembevétele nélkül értelmezhetetlen, a sajtóban
derűre-borúra idézték a hamis értelmezést, és a bíróság - elvetve
egy jogi szakértőkből álló különbizottságnak a jelzett bűncse­
lekmény megvalósulását tagadó véleményét - 2005 októberé­
ben az újságírót elmarasztalta, és hat hónap feltételes szabad­
ságvesztésre ítélte. Fellebbezését 2006 júliusában elutasították.
A bírósági eljárás során nacionalisták tüntettek ellene a tár­
gyalóteremben és a folyosókon. Egy csoport, amelynek tagjait
beengedték, gyalázták, pénzérmékkel és golyóstoliakkal dobál­
ták meg. Mások, amikor ügyvédjével távozott, át akarták törni
a védelmére kirendelt rendőrök sorfalát. Közben szidalmazták
és leköpdösték. A törvényszéki épület körül őrjöngő csőcselék

32
 Örmény volt-e az „Égi Utas"? Egy veszélyes paragrafus

haragjától is karhatalomnak kellett megmenteni őt. A bírósági

ítélet még inkább felbátorította Dink esküdt szélsőjobboldali
ellenségeit, akik korábban is gyakran felvonultak az Agos szer­
kesztősége elé, hogy örményellenes jelszavakat kiáltozzanak.
-Vagy megszoktok, vagy megszöktök!", „Pokolba az ASALA-val"
- üvöltözték. U tób bi j el szó arra a földalatti örmény terrorszerve-
zetre vonatkozott, amely Európa-szerte gyilkos merényleteket
hajtott végre török diplomaták ellen. Emberei így akarták meg­
bosszulni az 1915-ben kezdődött törökországi örmény népirtást.
Egy bírósági tárgyalása alkalmával a dühödt, tajtékzó nacionalis­
ták megragadták és ütlegelték Dinket.
A HTant Dink elleni izgatás a szélsőjobboldali sajtóban olyan
méreteket öltött, hogy a török legfelsőbb sajtótanács kénytelen
volt meginteni a Yem Qag című uszító újságot, mivel már közön­
séges szóhasználatú első oldalas főcímeivel és általában is durva
hangnemű cikkeivel erőszakra biztatta olvasóit. A sokat idézett
301.§ egyre sötétebb árnyékot vetett a török igazságszolgálta­
tásra. Érvényben tartását külföldi megfigyelők hovatovább kezd­
ték úgy tekinteni, mint súlyos akadályát Törökország további
demokratizálásának és annak, hogy az ország alkalmassá válhat
az európai uniós tagságra. Az EU követelte érvénytelenítését,
s igya paragrafus sorsa az ország megítélésének próbaköve lett.
Dink halálakor még mindig három eljárás volt folyamatban
ellene. Az egyik azért, mivel az Agos leközölte a Reuters számára
adott korábbi nyilatkozatát. Egy I9is-re vonatkozó kérdésre
válaszolva kijelentette:„Természetesen népirtás tÖTtént, hiszen
ezt a tényt maguk a következmények bizonyítják, amelyek ezért
csakisezzelamegjelölésselillethetők.Önökis láthatj ák, hogy az
Oszmán Birodalom idején eltüntettek egy egész népet, amely
négyezer évig élt itt."
Ezt a szöveget később kinyomtatták sok más törökországi
újságban is, de csak az ö rmé ny lapot fogták perbe a 301. § alapján.

33
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

A főszerkesztő meggyilkolása után ejtették a vádakat, de 2007

októberében a korábban vele együtt a vádlottak padjára ültetett
Arat fiát és az ügyvezető szerkesztőt még egy év felfüggesztett
börtönbüntetésre ítélték a népirtás megemlítéséért. A török
vádhatóság nem volt válogatós, minden „bűnösre" egyaránt
lecsapott, közöttük Orhan Pamuk Nobel-díjas íróra is. Reá is
egyetlen mondata miatt, amely ráadásul még csak nem is tartal­
mazta a vitatott meghatározást. Csak ennyi t idéztek tőle a Tages-
Anzeiger című svájci napilap egyik szombati magazin mellékle­
téből: „Megöltek itt harmincezer kurdoc és egymillió örményt.
És ezt szinte senki sem meri megemlíteni. Hát akkorán megte­
szem. Ezért gyűlölnek.” A bíróságon el kellett viselnie őrjöngő
nacionalisták lökdösődését és gyalázkodását. Az eljárást azon­
ban szép lassan megszüntették, mert nem találták bizonyított­
nak a „törökség becsmérlésének” szándékát, s így a per lefoly­
tatását nem engedélyezte az igazságügy-miniszter. Időközben
ugyanis némi változás következett be a jogrendben. A par­
lament az EU nyomására „enyhítette” a paragrafus szigorát,
a „törökség" helyett a „török nemzet becsmérlését” nyilvánította
bűncselekménynek, és a vádemeléshez - az új szabály szerint -
előírta az igazságügy-miniszter külön engedélyét.Törökország­
ban azonban továbbra sincs érvényben olyan külön jogszabály,
amely örmény vonatkozásban tiltaná a népirtás meghatározást.

34
Bosszúálló Sánta Oszmán
Menekülés női álruhában

Erdogan kormányfő elrendelte Pamuk rendőrségi védelmét,

egyúttal mindazon másokét is, akiket a 301.§ kárvallottjai­
ként marasztaltak el. 2005-2006-ban összesen mintegy nyolc­
van személyt idéztek bíróság elé a törökség és az állam becs­
mérléséért, „Atatürk emlékének megsértéséért”, vagy azért,
hogy megpróbálták „elidegeníteni a hadsereget a néptől", eset­
leg „befolyásolni akartak” bírósági eljárásokat. Volt köztük író,
tudós, egyetemi oktató,könyvkiadó, műfordító és politikai akti­
vista. Atatürk emléke megsértésének vádjával állították bíróság
elé ípelc Cali$lar írónőt, amiért a nemzet Örök Vezetőjéről azt
állította, hogy egy alkalommal női álruhát öltve menekült meg
merénylői elől.
A történet a népszerű szerző számos kiadást megért nagy
sikerű könyvében, Atatürk elvált feleségének, az 1975-ben
elhunyt Latife Hamuinak az életrajzában található. Kutatásai­
nak, szemtanúk elbeszéléseinek alapján Calislar több ehhez
hasonló, eddig ismeretlen részlettel szolgált. Leírta, hogy a nagy
államférfi láz nemzetiségű testőre, Sánta Oszmán fellázadt, és
bosszút forralt ura és parancsolója ellen. Az egykori Balkán- és
világháborús frontharcos veterán, később muzulmán szabad-
csapatok vezére volt. Martalócai élén Észak-Anatóliában buz­
gón kivette részét görögök és örmények elleni harcokból és
brutális kegyetlenkedésekből. Mustafa Kemal pasa felszaba­
dító háborúja idején a Fekete-tenger partvidékén élő pontusi
görögök ki akarták nyilvánítani függetlenségüket. 1921 júniu­
sában egy görög hadihajó lőtte ínebolu városát, s mivel a ható­
ságok itt is az izmirihez hasonló 1919-es görög partraszállástól

35
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

tartottak, a pasa hozzájárulásával az ország belsejébe deportál­

tak 25 ezer férfit, 15 és 50 év közötti korcsoportban. 1922 júniusá­
ban egy görög hadihajó Samsunt is bombázta, ekkor a kormány
parancsára Nyugat- és Dél-Anatóliából is deportáltak görögöket.
Sánta Oszmán - Andrew Mangó, Atatürlc angol életrajzírója sze­
rint - „szadista módon etnikai tisztogatásokat vitt végbe örmé­
nyek és görögök körében, egyben pörölyként sújtott le Mustafa
Kemal muzulmán ellenlábasaira is".
A testőr lázadásának oka az volt, hogy a korábbi rettegett
gcrillavezért felelősségre akarták vonni gyilkosságért. Eltette
ugyanis láb alól a pasa egyik legádázabb politikai ellenfelét. Ez
a csípős nyelvű nemzetgyűlési képviselő kérlelhetetlen filippi-
Icákban támadta a kormányt, ezért igen tartottak tőle, s tevékeny­
ségét fölöttébb veszélyesnek ítélték. Bár e kérdésben eltérnek a
vélemények, a testőr feltételezhetően valóban saját szakállára,
és nem legmagasabb szintről származó felbujtásra cselekedett:
a honatyát csapdába csalta, meghívta vendégségbe, és érkezé­
sekor zsineggel hátulról rögvest megfőjtatta lesben álló pribék­
jeivel. Csakhogy most már végezni akart a tőle elhatárolódó
pasával is, s legényeivel megostromolta annak villáját. Mustafa
Kemal - igen élelmes hitvese javaslatára - szorult helyzetében
eredeti módon járt túl árulóvá vált katonája eszén.Tetőtől talpig
muzulmán női viseletbe öltözött, s asszonyok és kisgyermekek
társaságában feltűnés nélkül távozott. Latife eközben a házban
maradt, s kikiabálva szóval tartotta az ostromlókat. Alkudozva
elhitette velük, hogy férje is bent van még, pedig ő már messze
járt, s katonai erősítést kért. Sánta Oszmán végzete hamar betel­
jesedett, puskagolyótól találva halt meg. Holttestét a nagy török
nemzetgyűlés épülete előtt közszemlére tették ki* Az akasztó­
fára fejjel lefelé lógatták fel.
Cahslart, akit a perben végül felmentettek, a Hümyet című
napilap egyik olvasója jelentette fel. miután az életrajzot foly­

36
 Bosszúálló Sánta Oszmán. Menekülés női álruhában

tatásokban közlő újságban „észlelte" az álruhás szökésről szóló

részletet. „Azt állítani, hogy Mustafa Kemal pasa így járt el - ezt
írni róla, akinek bátorságában senki emberfia nem merészek
heu kételkedni - a legnagyobb sértés vele, nemzetével és velem
szemben is!" - írta bírósági beadványában a „sértett" hazafi.
Egy egyetemi tanárt viszont elítéltek Atatürk emlékének
megsértéséért. Attila Yayla, az ankarai Gazi Egyetem politika­
tudomány-professzora^ Szabadelvű Gondolkodók Egyletének
elnöke 2008 januárjában két évre felfüggesztett börtönbüntetést
kapott. A kormányzó A.KP egyik izmiri rendezvényén tartott
előadásában ugyanis az 1925 és 1945 között tartó egypártrend'
szerről szólva, amelynek berendezkedését és politikáját jórészt
még az T938-ban elhunyt Atatürk államelnök szabta meg, annak
a véleményének adott hangot, hogy az időszak kemalizmusa
nem volt annyira előremutató, miként ezt a hivatalos propa­
ganda állítja. Sőt a kort némely vonatkozásában inkább el ma'
radottság jellemezte. Vitathatónak nevezte továbbá azt a felfo­
gást, hogy a köztársaság egyenesen a középkorból emelte ki az
országot. „Az európaiak meg fogják kérdezni tőlü nk, hogy miért
is vannak mindenütt kiaggatva Atatürk képei és felállítva szob­
rai" - mondta a professzor. Yaylát ezek után másnap egy izmiri
lap címoldalon „árulónak és Atatürk káromlójának" minősítette,
kérdőre vonva egyben a kormánypárt helyi szervezetét is, amiért
„csendben eltűrte" a sértegetést. Némely hírmagyarázó az ügy
mögött a megcsontosodott kemalizmus magas állású képvise­
lőit és a hadsereg hasonló köreit sejtette. A professzort először el
is bocsátották egyetemi munkahelyéről, de később visszavették.
Dinket mindennap halálos fenyegetésekkel árasztották el;
telefonon, elektronikus postán és levélben, Valósággal lelki ter­
ror alatt tartották. Az utcán mind gyakrabban tekingetett hátra,
és bizonyos napokon félelmében már ki sem mert mozdulni
házából. A rendőrség, noha minderről értesült, mégis elmulasz-

37
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KÜRDOK

tóttá hatásos védelemben részesíteni a fenyegetett és már ért­

hetően az életéért aggódó török állampolgárt.,.
Dinknek most eszébe juthattak az „o paragrafusa" alapján
történt sorozatos hántásának régi kezdetei is. Például, amikor
egy vitában azt mondta, hogy ő nem török, hanem törökországi,
vagyis török állampolgárságú örmény. Vagy amikor helytelení­
tette, hogy az iskolában minden gyermekre egyaránt vonatkozz
tátják azt a mondatot, amivel a tanítási napot kezdik: „Boldog,
aki töröknek mondhatja magát." Ez a híres mondás attól az Ata-
türktől származik, akinek a köztársaság megalapításakor pél­
daként a francia állameszme lebegett a szeme előtt. A modern
Törökországot olyan nemzetté akarta tenni, amely akaratra,
szándékra épül. Azt hirdette: nem azt kell töröknek tekinteni,
akinek az ereiben török vér folyik, hanem aki azonosul a köztár­
sasággal, Dink azonosult hazafi volt, s utolsó tanulmányában is
azt írta: leghőbb vágya, hogy Törökországban éljen. Ezzel tarto­
zik annak a sok ezer barátjának, aki vele együtt küzd a demokra­
tikus, modern, Európa felé tartó Törökországért.
Fanatikus nacionalisták azonban soha nem békéitek meg
azzal a gondolattal, hogy lehet valaki jó török állampolgár akkor
is, ha nemzetisége nem török. Ám nem csak ők nem akarták ezt
elfogadni. A köztársasági Törökországban is még sokáig érvé­
nyesült az Egység és Haladás Bizottságának ifjútörökjeitől
átörökített „eltörökösítési” politika. Akik pedig kisebbségként
ezt elutasították, és nem voltak hajlandók asszimilálódni, azok­
tól megvonták az életlehetőséget Ezt a még máig is kísértő ide­
ológiát fejezték ki Mahmut Esat Bozkurt igazságügy-miniszter
1930-ban elhangzott szavai. Az Ararát, törökül Agri Dagi vidé­
kén kitört lcurd felkelés leverése után a miniszter egy nagy­
gyűlésen ezt mondta: „A felkeléssel kapcsolatban két faj hábo­
rújáról beszélhetünk, mégpedig nem is az elsőről és nem is
az utolsóról. Én az alábbi módon gondolkodom: mindenki­

38
 Bosszúálló Sánta Oszmán, Menekülés női álruhában

nek, barátnak, ellenségnek és még a hegyeknek is tudniuk kell,

hogy ennek az országnak a török az ura. Annak pedig, aki nem
a tiszta török fajhoz tartozik, csak egy joga van a török hazában:
a szolga- és rabszolgalét joga. Mi a világ legszabadabb országá­
ban élünk, és ennek az országnak Törökország a neve. Nincs is
ennél jobb hely arra, hogy a képviselők szabadon kifejezhessék
legbensőbb gondolataikat. Ezért most nekem sem kell palás­
tolnom érzelmeimet/' Ez a kifakadás olvasható a Milliyet című
napilap 1930. szeptember 19-i számában. Tevfik Rüstü külügymi­
niszter már korábban megfogalmazta a kormányban uralkodó
szociáldarwinista nézetet: az „elmaradott kurdok” az élethalál­
harcban alulmaradnak a fajilag fölényben lévő törökökkel szem­
ben,,. Az Ülteti című török nacionalista újság ezt írta 1933. április
3-án: „Most már az egész világ tudja, hogy a törökök a civilizációt
és a szabadságot a többi nemzetnek szükségesetén a szuronyok
hegyével és a kard élével tanítják meg/’
A Dinket sújtó bírósági ítélettel a török jogrendszer mintegy
szentesítette az újságíró üldözését. így látták ezt híve i és a közvé­
lemény demokratikusan gondolkodó része. Tömegmegmozdu­
lásnak beillő temetésén ezért hullámzott a felvonulók feje felett
az „Ismerjük a gyilkost!'/ „A gyilkos a 301, §" feliratú táblák való­
ságos erdeje is. Ez sem riasztotta el azonban a reá meghaló porai­
ban is fenekedőket a szervezkedéstől Annak mintájára, ahogy
a gyászolók ütemesen a2t kiáltották, hogy „Mi mindannyian
Hrant Dinkck, mi mindannyian örmények vagyunk!'/ török naci­
onalisták ellentüntetéseiken ezt a jelszót skandálták: „Mi mind­
annyian Ogün Samastok, mi mindannyian törökök vagyunk!”
Szemükben a gyilkos Samast valósággal hőssé magasztosult:
országszerte emléktárgyként árusítottak olyan fehér gyapjú­
sapkákat, mint amilyent az orgyilkos viselt tette elkövetésekor.
De emlékfotók is készültek róla, méghozzá azon a rendőrőr­
szobán, ahová Samsun városában történt őrizetbe vétele után

39
ÖRMÉNYEK. TÖRÖKÖK, ICURDOK

szállították. A képeken együtt látható mosolygós katonákkal

és rendőrökkel, akik vidáman ünnepük a kezében török zászlót
tartó „védencüket”. A jelenet hátterét nemzeti lobogót ábrázoló
falragasz alkotja, amelyen egy Atatürk-ídézet olvasható: „Nem
hagyhatjuk sorsára szent hazánkat!" Egy videón hallani lehet
a jelenet „rendezőjének" szavait: „Derék tett volt ez, öcsém!" És
az a kérdés is elhangzik, hogy nem lenne-e hatásosabb, ha az idé­
zetet, a köztársaság alapítójának szavait közvetlenül Samastfeje
fölött helyeznék el. Ezzel azonban betelt a pohár, az országon
elemi felháborodás hulláma söpört végig. „Már csak egy csók
hiányzott a gyilkos homlokára" - írta egy napilap.
Amikor Hrant Dink holtteste fehér lepedővel sebtében leta­
karva még ott hevert a rendőrség által elkerített isztambuli jár­
dán, és csak cipői látszottak ki, egy fotóriporter alacsony szög­
ből megörökítette az erősen viseltes lábbeliket. Mindenkinek
feltűnhetett, hogy az egyiken ügyetlen talpalással megpróbál'
tak eltüntetni egy ormótlan lyukat.
„Nem tudom levenni a szememet a cipőtalpadról. Elhordott,
ütött-kopott cipőd a néma válasz minden ultranacionalistának,
aki azzal vádolt, hogy az örmény diaszpóra zsoldjában állsz, és
meg akarod rendíteni a fennálló törökországi rendszert. Bénult'
Ságomban is tudom, hogy ilyesmihez nem adtad a nevedet” -
eszavak ElifSafak világhírű törökírónőtői származnak,aki „Óda
egy meggyilkolt török lapszerkesztőhöz" címmel búcsúzott
barátjától és harcostársától.
„Egész életedben - folytatta - kitartóan arra biztattad mind a
törököket, mind az örményeket, hogy vessék ki szívükből egy­
más iránti érzéketlenségüket, és így kölcsönösen kezdjék meg­
tapasztalni egymás érzéseit, és hallják meg a másik szavát is.
Azon a napon, amikor végre-valahára megkaptad az államtól az
oly sok éven át tőled megtagadott útleveledet, boldogságodban
úgy lelkendeztél, mint egy kisgyermek. »Szinte hihetetlen! Most

40
 Bosszúálló Sáma Oszmán. Menekülés női álruhában

már utazhatok!«- mondtad. És utaztál is, ingajáratban Amerika,

Európa, Törökország és Örményország között, áthidalva szaka-
dékolcat.
Mindenkor a magad útját jártad, és sosem úgy szolgáltad ki
hallgatóságodat, ahogy éppen elvárták tőled. Csalódással töltött
el, hogy az örmény diaszpórában Törökországra és a törökökre
nézve az előítéleteknek és általánosításoknak milyen meg­
számlálhatatlan sokaságával találtad szembe magadat. »Persze
hogy léteznek elvakult törökök - mondogattad de ugyanak­
kor vannak számosán elfogulatlanok, józan és haladó gondolko­
dásúak, és ők a barátaim, fivéreim és nővéreim.* Elszomorított
az is, hogy az örményekkel szemben milyen megszámlálhatat­
lan előítéletet és általánosítást tapasztaltál a török társadalom­
ban. Bennünket, törököket is arra ösztönöztél, hogy törjük meg
a süket csendet, amely körülveszi örmények 1915-ös lemészárlá­
sát és deportálását, és ne törődjünk bele a kollektív emlékezet­
kiesésbe. Mindamellett szenvedélyesen ellenezted az örmény
népirtásról elfogadott francia parlamenti határozatot, amely bűn-
cselekménynek nyilvánítja, ha valaki azt mondja, hogy az 1915-ös
események sora nem volt népirtás. Ellenezted, mert mindenek-
fölött hittél a szólásszabadságban. Azt mondtad,hogy a történe­
lemírás nem nyugati politikusokra tartozik, hanem törökök és
örmények feladata. Az ő feladatuk, hogy párbeszédet kezdemé­
nyezzenek, végül pedig hogy megtanulják a kiengesztelődést.
Külföldre távozhattál volna, hogy nagyobb biztonságban és
kényelemben élj. De te szenvedélyesen szeretted Isztambult, és
mindig mondogattad, hogy ez a város mindenkié, vallási és etni­
kai hovatartozástól függetlenül. Január23-án, kedden temettünk.
»Valóban - mondtad egyszer - nekünk, török örményeknek
igényünk lehet ennek az országnak a földjére. De nem azért,
hogy elvegyük - miként némelyek erre irányuló titkos össze­
esküvéssel vádolnak bennünket -, hanem azért, hogy egykor jó

41
Ö r m én ye k .törökök , kurdok

mélyen ide temessenek.« Az örmény temetőben a tömeget fel­

szólították, hogy kívül várakozzék. Az emberek azonban nem
engedelmeskedtek, s muzulmánok és keresztények együtt
temettek el. Sírköveden márványangyal ül, szemét az égre
emelve, mintha magyarázatot várna, vagy éppenséggel vigasz­
talást. De a vigasz nem felülről fog érkezni, hanem Törökország­
ból, szeretett országodból.”
Elif Safakot, a fenti óda szerzőjét annyira megrázta barátja
erőszakos halála, hogy hosszú hónapokig tartó alkotói válságba
zuhant. Még korábban, 2006 őszén őt is perbe fogták a „törökség
becsmérléséért”. A 30i.§ paragrafus szellemében eljáró vádha­
tóság a tényállást állítólag tizenöt helyen is tetten érte Az isztnm-
buli/nttyú című regényének lapjain. A könyvben először csak fel­
sejlenek, majd egy Isztambulba látogató fiatal amerikai-örmény
nő családtörténetében hús-vér alakot öltenek az örményüldö-
zés elszenvedői, áldozatai. Az ő elbeszélésében tárul fel az egész
rettenet, amelyet az olvasó számára még érzékletesebbé tesz
egy muszlim vallási misztikába temetkező török asszony fan­
tasztikus időutazása a rémséges 1915-ös esztendőbe. Ezt a meg­
rázó álombéli utat, amely a számára ismeretlen messzi múltba
vezet, a kíváncsi asszony képzeletvilágában élő dzsinnék egyike
„szervezi”. Az írónő regényalakjai - örmények és törökök - ken­
dőzetlenül beszélnek a népirtásról, érvek ellenérvekkel csap­
nak össze szenvedélyesen. Ezeket a sztereotípiáktól megtisztí­
tott regénybeli vitákat lélektanilag pontosan ábrázolt szereplők
vívják meg a legkülönbözőbb helyeken: részben magánlakások­
ban vagy séta közben,esetleg egy füstös isztambuli kocsmában,
a nagyszülei múltját a Boszporusz partján kutató fiatal örmény­
amerikai nő pedig éjszakánként interneten, egyesült államok­
beli örmény barátaival. Elif Safalc azonban egy pillanatra sem
hagyja olvasóit kétségben aziránt, hogy a szemben lévő felek
közül a szerző szívéhez ki áll közelebb.

42
 Bosszúálló Sánta Oszmán. Menekülés női álruhában

Elif, aki éppen a per idején hozta világra kislányát,és szülése

után erős depresszióban szenvedett, betegszobájából figyelte
a bíróság előtt lejátszódó durva tömegjeleneteket, A tévében lát'
háttá, hogy ultranacionalisták leköpdösik a fényképét, és közben
üvöltözve az „Európai Unió fattyújának” nevezik. Bár felmen­
tették, személyi védelmét hosszú ideig testőr látta el, miként az
övéhez hasonló „bűncselekmény” elkövetésével megvádolt szá­
mos török író- és sorstársa esetében,
Hrant Dink még200S'ben meghívásra részt vett Németor­
szágban a szövetségi gyűlés egyik bizottságának ülésén. Akkor
emlékezett meg a világ az örmény tragédia kilencvenedik évfor'
dulójáról. Egy újságíró az örmény vendégtől megkérdezte: miért
nem mondják azt Törökországban, hogy a népirtás bűntettét az
Oszmán Birodalom valóban elkövette, és bűnösségét a Török
Köztársaság elismeri? „Törökországot sokáig a teljes tagadás
politikája jellemezte. Most pedig általában azt mondják: ami
történt, kölcsönös öldöklés volt” - válaszolta. Dink szerint azon­
ban a fő probléma nem is az esemény tagadása vagy elismerése.
Tudatában volt ugyanis annak, hogy a török társadalom egésze
csak fokozatosan juthat el a történelmi igazság felismeréséhez.
Most még nagyon hiányosak az ismeretek, sőt a török társada­
lom legnagyobb része, kezdve politikusokon és tudósokon egé­
szen az egyszerű emberekig,valóbannemis ismeri a történelmi
igazságot. Ezért a történelmi tények megismertetése a legköze­
lebbi feladat. Az elismerés kérdését is csak akkor lehet feltenni,
ha ez a tudás már közkincs. A törököknek azonban addig is leg­
alább az örmények 1915-ös szenvedéseit kellene tudatosítaniuk,
elismerniük.
„Aki tehát ragaszkodik a »népirtás« fogalmához, nem érde­
kelt a megoldásban” - hangsúlyozta a bizottság előtt. Számára -
mondta - nem az a döntő, hogy elhangozhassák a „genocídium”
Törökországban tiltott szava. Ha ugyanis a történelmet olyan

43
ÖRM ÉN YEK . TÖRÖKÖK, KURDOK

jogi fogalmakkal akarjuk megmagyarázni, amelyek nemzetközi­

leg különleges jelentésűek, akkor ezzel megakadályozzuk a tör­
téntek megértését. A történelemben etikai megközelítésre van
szükség. Ha a törökországi örmények helyzete egy szép napon
megengedné, hogy megemlékezhessenek megölt elődeikről,
akkor ezzel valószínűleg meg is oldódna a probléma. Egy ilyen
légkör kialakulása bizonyítaná, hogy megértés mutatkozik az
örmények mérhetetlen szenvedése iránt is. Ez az ország érdeke
is. De napjainkban Törökországban más a helyzet. A számos obe-
liszk csak örmények által megölt törökökre emlékeztet, mintha
csak ilyesmi történt volna, és sok helyen erről minden évben
megemlékezéseket is tartanak. Az örmény gyermekeknek is
a török iskolában azt tanítják, hogy elődeik elárulták Törökorszá­
got, és törököket gyilkoltak.
Kétségtelen, hogy Dink előtt Törökországban senki nem
merte - tabu rombolóként a nyilvánosság elé állva - szóba hozni,
hogy az Oszmán Birodalomban rgis-ben tömegesen űztek el
és gyilkoltak meg örményeket. Ő kikérdezett embereket, és
elmondta az áldozatok történeteit. „Amikor történelemmel
foglalkozunk, tisztességes és etikus eljárásra van szükségünk.
Ha ez nincs meg, keveset segítenek a dokumentumok - ina. -
Az örménykérdéssei kapcsolatos etikai tartás azt jelenti, hogy
van beleélő képességünk. Csakis ez vezethet el ahhoz, hogy
mindkét társadalom, a török is, az örmény is méltóképpen emlé­
kezzék. A nyitáshoz változásra van szükség. Mert mi a fonto­
sabb, a népirtás elismerése, vagy Törökország demokratizálása?"
Azzal, hogy Hrant Dink lemondott az örmény népirtás azon­
nali elismerésének követeléséről, maga ellen hangolta a nagy
befolyású örmény diaszpórát az Egyesült Államokban és Fran­
ciaországban. De felvette a kesztyűt, és a szemükbe mondta: ők
évente csak egyszer örmények, április 24-én, a népirtás meg­
kezdésének emléknapján. Ő maga azonban örmény marad az

44
 Bosszúálló Sánta Oszmán. Menekülés női álruhában

évnek mind a 365 napján. Szemére vetette a szétszóratásban

élők egy részének azt is, hogy igazában nem is érdekeltek abban,
hogy Törökország elismerje a genocídium tényét. Végső soron
ugyanis a diaszpóra az erről folyó vitát csak az örmény identitás
megőrzésére és az összetartozás erősítésére akarja felhasználni.
Dink szóvá tette a korábbi örmény intézményi ingatlanok
kérdését is, amelyeket a török állam az idők folyamán külön­
böző okokból elvett, s amelyeket az Agos elkezdett dokumen­
tálni. Ám mint minden korábban tabunak számító témában, itt
is érzékelt némi elmozdu lást, amely - úgy látta - „nemcsak külső,
így az Európai Unió által kifejtett nyomás eredménye, hanem
éppúgy a belső demokratikus mozgalom bozadéka is. Ha nem
így volna, akkor kívülről sem lehetne semmit elérni. Nagyjá-
ban-egészében mindamellett a régi szemlélet uralkodik. Ennek
megkell változnia, me rt Törökország j ele nleg új távlatokat keres,
és ezek feltárásához mindannyiunknak hozzá kell járulnunk” -
jelentette ki.
Ezeket a mondatokat az Agos főszerkesztője akár örökül is
hagyhatta volna barátaira és népére. És valóban, a hetilap szer­
kesztősége, az örmény ortodox pátriárka és szinte az egész
törökországi örmény közösség e szellemi hagyatéknak meg­
felelően járt el, amikor arra szólította fel tagjait, hogy a 2007.
július 22-ére előrehozott parlamenti választásokon egysége­
sen az AKP-ra, Erdogan miniszterelnök pártjára szavazzon. így
aztán ők is hozzájárultak ahhoz, hogy az iszlámbarát irányzatú
és világi szemléletű török konzervatív demokraták ismét nagy­
arányú győzelmet arathattak, s kényelmes többséget biztosítot­
tak maguknak a török nagy nemzetgyűlésben.
Az örmények ugyanis megtapasztalhatták, hogy még leg­
inkább a másodszorra is megválasztott kormányfő személye
szavatolhatja megbízhatóan a demokrácia, a véleményszabad­
ság és a kisebbségek védelmét. A hadsereg vezérkara és a régi

45
ÖRMÉN YEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

kemalista elit már hónapok óta zajos propagandával és azzal

a jelszóval igyekezett mind több hívet toborozni az AI<P ellen,
hogy Erdogan el akarja „iszlámosítani”Törökországot. Az örmé­
nyek azonban, mint keresztény kisebbség is, őmellé álltak, bár­
mennyire sikerült is tavasszal az ország nagyvárosaiban sok
százezer tüntetőt mozgósítani ellene a „világi berendezkedés és
a köztársaság védelmében". Mert éppen ezekben a hónapokban
vált mindinkább nyilvánvalóvá számukra is, hogy az országot
a valóságban nem az iszlám vagy akár a saría, a muzulmán tör­
vény, hanem a szélsőséges nacionalizmus, az idegenek és a más
vallások gyűlölete fenyegeti legközvetlenebbül. Maga a minisz-
terelnökis állítólag sötét erők célpontjává vált. Legalábbis a sajtó
szerint az al-Kaida törökországi zsoldosai el akarták tenni láb
alól. Ennek részletei nem szivárogtak ki, s az érdeklődés aztán
el is lanyhult.

46
Fedőnevek sűrű fátyla: „Ergenekon”
„Pörölykalapács" „Égiháború”

A közfigyelem akkorra már „az évszázad törökországi bűn­

ügyére" összpontosult. Újságok megdöbbentő leleplezései,
majd titkos tanúvallomások sorozata, okmánylefoglalások és
telefonlehallgatások nyomán a török nyomozó szervek előtt
lassan kirajzolódtak egy kiterjedt kormányellenes katonai és
civil szervezkedés körvonalai. Ahogy gyűltek a bizonyítékok,
úgy bukkantak fel a katonai mozgolódások hangzatos, némely
esetben igen kifejező fedőnevei: Pörölykalapács, Égiháború,
Holdfény,Tengervillódzás, Ketrec, Szőke Hölgy, Szakáll, Csador,
Hajókötél. Mind közül azonban a legfontosabb, egyben a leg­
árulkodóbb a nemzeti mítoszokra utaló Ergenekon név volt.
A mitikus nevet balladai homály lengi körül, s a törökök hősi
eredetét is változatos regék és mondák sűrű fátyla fedi. A törö­
kök, vagyis a göktürkök őshazája - történészek szerint - valahol
az Aral-tó, valamint a Tien-san és az Altaj hegyvonulatai között
terült el. Az egyik legenda szerint a törökségnek - a szintén har­
cias keleti szomszédoktól elszenvedett súlyos katonai vere­
ségük után - menekülnie kellett. Maradékuknak szerencsére
sikerült biztonságos helyre jutnia, amelyet Ergenekonnak vagy
Meredek Hegygerincnek neveztek el. Voltaképpen égbe nyúló
hegyek koszorúzta termékeny fennsík volt, s ebben a földi
paradicsomban éltek vagy négyszáz évig. Ezalatt ők és nyájaik
annyira megsokasodtak, hogy a zöldellő vidék már szűk lett
számukra. Ezért elhatározták, hogy elhagyják Ergenekont. Ám
elekor szörnyű felfedezést tettek. Az egyetlen kijáratot váratla­
nul áthatolhatatlan vashegy zárta el. Kilátástalan helyzetükben
azonban egy leleményes kovács mesternek mentő ötlete támadt:

47
ÖRMÉNYEK. TÖRÖKÖ K,KU RDOK

nagy tüzet rakatott, s óriási fújtatókkal folyamatosan élesztette

a lángot. A vashegy a tűz hevétől olvadozni kezdett, s nem telt
bele sok idő. el is olvadt teljesen. Szabaddá vált az út. S a törö­
kök egy szép tavaszi napon, a szürke anyafarkas, Asena vezeté­
sével kirajzottak a nagyvilágba, a független szabad életbe. Meg­
kezdhették történelmi diadalútjukat jelenlegi hazájuk, Anatólia
felé. A hagyomány ma is eleven, s a törökök ünnepélyes alkal­
makkor megemlékeznek a vashegyet megolvasztó mondabeli
kovácsról. Például úgy, hogy a török ajkú népek rendszeres kong­
resszusain erőteljes kalapácsütésekkel kikovácsolnak egy üllőre
helyezett tüzes vaslemezt. A nőstény farkas pedig a török jobb­
oldal és a nacionalisták ma is kedvelt jelképe, egyben lobogójuk
címerállata is.
Ergenekon lett a sajtóban leggyakrabban idézett fedőnév.
A költői megjelölés valójában egyszerre több titkos szervezetet
is takart, amelyek közös célja az AKP-kormány megdöntése volt,
de tagjait Nyugat-, Amerika-, EU-és NATO-ellenesség is fűtötte.
Még mielőtt 2007 áprilisában megkezdődött volna a nyomo­
zás, a Nokta című független hetilap kivonatokat közölt a török
haditengerészet volt főparancsnok-helyettese, Özden Őrnek
tengernagy naplójából. Ebben az admirális pontosan feljegyezte
az összeesküvő csoport előkészületeit,a katonai hatalomátvételi
tervek egészen 2004-ig visszakövethető és letagadhatatlan nyo­
mait, cs gondosan részletezte, hogy a jelzett évben miként akar­
tak puccsot végrehajtani - először Szőke Hölgy, majd Holdfény
fedőnéven.
A puccstervezők hálózatának felgöngyölítése egy látszó­
lag egyedi esettel kezdődött. Rendőrök fegyverraktárra buk­
kantak. Az ilyesmi Törökországban megszokott, nincs benne
semmi különös. Csakhogy ez alkalommal egyáltalán nem hét­
köznapi hadifelszerelés került elő; nyugállományú tisztek laká­
sán ládákba rejtett tankleküzdő eszközöket, vállról indítható

48
 F edőn evek 5ű rű fá tyla: E rg e ne kön” „Pö röly ka ]a pács” ,,Ég ih á ború

páncéltörő gránátokat, rakétavetőket, kézigránátokat, géppisz­

tolyokat, robbanóanyagokat, távcsöves puskákat és sok más kor­
szerű fegyvert foglaltak le. Mind a török fegyveres erők készletei­
ből származtak... Volt, amit föld alatt, sőt víz alatt is, esetleg utak
mentén elásva tartottak.
Az ügy terebélyesedett, sokfelé elágazott. Eközben mindjob­
ban kitetszett, hogy a „mély állam" - mintegy fővállalkozóként -
miként foglalta magában az Ergenekont és kapcsolt részeit is.
Orhan Kemal Cengiz,az emberi jogok bátor törökországi védel­
mezője szerint mindenütt az országban az al-Kaida mintájára
szervezkedtek bűnbandák. Ideológiájuk egységesen a rasszista
ultranacionalizmus, éltető elemük a félelem és a gyűlölet lég­
köre volt.
„Az Ergenekon nem más, mint az ifjútörök bizottság egykor
örménymészárlásokat és egyéb vérfürdőket szervező titkos
fegy veres szárnyának a mai mása” - véli a harcos publicista. Ám
reményre jogosító új jelenségként értékeli, hogy hazájában egyre
többen veszik fel a harcot e visszahúzó és kegyetlen erőkkel.
A nyomozók egyszer csak felfedezték, hogy az Ergenekon
emberei már jóval a gyilkosság előtt többször keresztezték
Hrant Dink útját is. S így lassan összekapcsolódtak különböző
és látszólag kibogozhatatlan vizsgálati szálak. Egy „Fatma'’ nevű
gyanúsított bevallotta, hogy felsőbb utasításra értesüléseket
gyűjtött a törökországi örmény közösségről. Például iratrende­
zőjében őrizte az Agos előfizetőinek, az örmény alapítványok és
egyházközösségek tagjainak névsorát, az intézmények teljes lis­
táját, megjelölve, hogy melyik működik még mindig, és melyik
hagyott fel már tevékenységével. Nála volt az Agos költségveté­
sének másolata is.
„Fatma" állítólag szükséges információkkal látta el íbrahim
Ráhint, a rendőrség különleges műveleti osztályának volt veze­
tőjét. A magas rangú rendőrtiszt, aki szintén gyanúsított az

49
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Ergenekon-ügyben, ezeket az értesüléseket arra használta fel,

hogy létrehozza az „S-i" és „S-2" titkos megjelöléssel jegyzett
csoportokat. Nekik szabták meg feladatul, hogy számoljanak
le bizonyos befolyásos értelmiségi vezetőkkel A Ketrec-kód­
dal ellátott műveleti terv, amely szintén az Ergenekon titkos
műhelyében készült, személyekre is lebontva részletezte a civi­
lek ellen tervezett támadásokat. E civilek között tüntették fel az
örmény Hrant Dinket,az olasz Andrea Santoro katolikus papot
és a maiatyai három keresztényt, két török és egy német biblia-
kiadót. Állítólag Orhan Pamulc neve is szerepelt valahol ember­
vadászok célpontjaként,
A rendőrség lázasan dolgozott. Az egyik legnagyobb „fogása"
egy nyugállományú haditengerész őrizetbe vétele volt. Levent
Bckta§ őrnagynál a várakozással ellentétben nem találtak fegy­
vereket, viszont ezeknél sokkal becsesebb zsákmányra lel­
tek: számítógépében „titkos alkalmazásra" várt a törökországi
kisebbségek „tíz likvidálandó vezetőjének" elektronikusan
tárolt halálÜstája,., A művelet teljes körű végrehajtását azonban
meghiúsították a Hrant Dink halálát követő elemi erejű tilta­
kozó tömegmegmozdulások.
A Ketrec „leszámolási akcióterve" végső soron arra irányult,
hogy országos zűrzavart idézzenek elő a nem muzulmán lakos­
ság körében, amit aztán az „illetékesek" kihasználhatnak kato­
nai puccs előkészítésére és végrehajtására. A különböző cso­
portoknak - bár eszközeik eltértek - lényegében azonos volt
a céljuk: a belpolitikai helyzet további elmérgesítése és a feszült­
ség oly mértékű felhevítése, hogy a hadsereg tovább már nem
térhet ki a beavatkozás elől; közbe kell lépnie az „ország meg­
mentése" érdekében.
A Török Köztársaság történetében a katonaság háromszor
hajtott végre államcsínyt - legutóbb í980-ban - mindannyiszor
azzal az indokkal, hogy az országot meg kell oltalmazni a belső

50
 Fedő nevek s ű rű fátyl a: ,, Ergeneko n” „Pö r oly ka lap ác s'J, „Égih ábo ru ’

ellenségtől, vagyis hol a politikai baloldaltól, hol az iszlamista-

vallási szélsőjobboldaltól. Az Ergenekon titkos szövetségének
tagjait egy újabb puccs szervezéséért szándékoztak bíróság elé
állítani. A példátlan méretű eljárás lefolytatásához Isztambul
kapui előtt, Silivriben külön bírósági termet építettek. A vád'
irat terjedelme négyezer oldal, a vádlottak száma megközelítő­
leg háromszáz, s a perben húsz államügyész és több tucat védő
közreműködésére számítanak. Az Ergenekon-összeesküvés
ügyében a gyanúsítottakat - többnyire nyugállományú kato­
natiszteket - több hullámban és tömegesen vették őrizetbe,
majd helyezték vád alá; először 2010 februárjában negyven tisz­
tet, közöttük négy tengernagyot, két tábornokot és két ezre­
dest, április elején 14 tartományban pedig összesen 95 személyt,
közöttükaktív szolgálatot teljesítő katonákat. Néhányukat ismét
szabadlábra helyezték, némelyeket röviddel elengedésük után
ismét letartóztattak. Az eljárás szinte áttekinthetetlenné vált.
A széles körű őrizetbe vételek, a hihetetlennek tetsző össze-
esküvési vádak, a legvalószínűtlenebb szereplők gyanúsítása
némely külföldi megfigyelőt első hallásra - legalábbis e külsőd­
leges jegyek tekintetében - kirakatperekre emlékeztették. Köz­
vélemény-kutatási fel mérések szerint azonban a török lakosság
60 százaléka úgy vélte, hogy a török fegyveres erők soraiban egy
csoport valóban puccsra készült.
A vádlottak padján egyáltalán nem úgynevezett közembe­
rek foglaltak helyet, hanem a török társadalom „felsőbb körei­
nek” nemrégiben még igen megbecsült tagjai: közhivatalno­
kok, politikusok, újságírók, tanárok, professzorok és a fegyveres
erők magas rangú tisztjei és altisztjei. Szemükben a kormány
„iszlamista” politikája jogos indokot szolgáltatott tervezett fel­
lépésükre, amelyet - miután meghiúsították - az államügyész­
ség terrorista szövetkezésnek minősített.Törökországban még
sose sújtottak le ilyen kemény kézzel szélsőséges nacionalisták

51
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

csoportjaira, még kevésbé intéztek ilyen nyílt kihívást a hadse­

regvezetőihez.
Az egész egy másik üggyel, egy akkor jelentéktelennek látszó
esettel kezdődött A rendőrség még 2001 márciusában házkuta­
tást tartott egy bizonyos Tuncay Güney lakásán, akiről akkor
még nem tudták, hogy előzőleg a török titkosszolgálat, a MIT
munkatársa volt, A nyomozók gépkocsi-eladási csalás gyanú­
jával szálltak ki hozzá, s a helyszínen lefoglaltak hat papírzsák­
nyi iratot. Amikor beletúrtak a zsákokba, az egyik papíron elő­
tűnt ugyan egy Ergenekon nevű egyesületnek a neve, de ez
nekik nem mondott semmit, s ezért különösebben nem is mél­
tatták figyelemre. Aztán sok évvel később, 2007-ben egy isme­
retlen telefonáló felhívta a hatóságok figyelmét egy isztambuli
fegyverraktárra, A megjelölt elővárosi rejtekhelyen valóban
találtak kézigránátokat és plasztik robbanóanyagot. Egy nyug­
állományú altiszt számítógépéből azonban sikerült előhalászni
egy „Ergenekon"’ című okmányt is, s ez döbbenetükre leírta
egy titkos félkatonai egyesület felépítését és céljait. Az egyesü­
let neve és az okmány címe azonos volt! Az eset most már nem
tűnt fel annyira jelentéktelennek. Ritka bizonyítékok kerültek
a nyomozók kezébe: nacionalista összeesküvők csoportja erő­
szakkal meg akarja buktatni Recep Tayyip Erdogan kormány­
főt. Az ál lám ügyésznek ekkor eszébe jutott a csalással vádolt
Güney is, és újra átnézette a szinte már teljesen elfelejtett rej­
télyes papírzsákjait.Tartalmukat most tüzetesen átvizsgálták, s
annak hatása alatt, amit ott akkor olvastak, azonnal meg is kezd­
ték a hivatalos vizsgálatot. Ez volt az Ergenekon-ügy nyitánya,
A vádirat szerint a szervezet több sejtből állt, amelyek önál­
lóan és egymás ismerete nélkül tevékenykedtek. Ez magyarázza
a vádlottak széles körének változatos tagozódását: politikusok
éppúgy előfordulnak, mint újságírók mellett professzorok és
katonatisztek. A kilencvenes években már volt egy hírhedt elő-

S2
 F e dőn eve k sű rű fátyla: „E rge ne kon^,, Pö rö lyka Ia pács^, É g ihá bo ru''

futárjuk: a csendőrség illegálisan létrehozott titkosszolgálata,

a JÍTEM, amely hajtóvadászatot indíttatott emberi jogi akti­
visták és a kurd lázadók, a Kurd Munkáspárt (PKK) feltétele­
zett támogatói és rokonszenvezői ellen. Ezek a „gerillaelhárí-
tók” álcázott műveletekkel, értsd orgyilkosságokkal igyekeztek
meggyengíteni a terebélyesedő PKK-mozgalmat. A JITEM
egyik volt tisztje, Ali Öz ezredes gyászos szerepet játszott a
Dink-ügyben is: a trabzoni csendőrkerület parancsnokaként
sorozatosan és tudatosan figyelmen kívül hagyta ügynökeinek
jelentéseit az örmény újságíró ellen készülő merényletről. Fel­
tételezhetően összejátszott az Ergenekon egyik kulcsfigurájá­
val, Véli Kücük nyugállományú tábornokkal, aki még tényleges
szolgálata idején cikkei miatt többször halálosan megfenyegette
Hrant Dinket.
A még zavaros és kiforratlan elképzeléseket konkrét akció­
tervekké érlelték az AKP 2002-es elsöprő erejű választási győ­
zelme után. Erdogan miniszterelnök kormányzását ugyanis
azzal az ígérettel kezdte meg, hogy reformjaival Törökországot
alkalmassá teszi az EU-tagságra, korlátok közé szorítja a katona­
ságnak a politikára gyakorolt eddigi befolyását, bővíti a kisebb­
ségek jogait, és keresi a békét szomszédaival, így Ciprussal is.
Éppen ezzel hívta ki maga ellen a „nómenklatúrát", vagyis a had­
erő vezetőiből, az igazságszolgáltatás jogászaiból és az isztam­
buli nagypolgárság képviselőiből álló eddigi hatalmi tényező­
ket. Ezekben a körökben az államrend védelmének problémáit
a belső és külső ellenségekről szóló elképzeléseik alapján ítél­
ték meg. Vallási reakciósnak bélyegezték, aki benyomásuk sze­
rint megkérdőjelezi a szigorú laicizmus elvét. Aki pedig több
jogot követel a mintegy 12-15 milliós lélekszámú kurd lakosság­
nak, és elismeri az általuk makacsul tagadott kurd probléma létét
- miként ezt a kormányfő kurdiakta városokba látogatva több­
ször is megtette azt azzal vádolták, hogy a szakadárok uszá­

53
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

lyába keTült,vagy maga is szeparatista. Nem a demokrácia kitel­

jesítésének gondja foglalkoztatta őket, számukra csak a török
nemzet vélt érdekei és a török állam védelme számított. Min­
den mást ennek rendeltek alá. Lépten-nyomon arra hivatkoztak,
hogy ők a kemalizmusnak, a köztársaság-alapító Kemal Atatürk
gondolati örökségének kizárólagos és hiteles letéteményesei.
Két altábornagy - az Ergenekon-eljárás későbbi fővádlottjai -
már 2003-ban megpróbálta kipuhatolni a hangulatot a vezérkari
tábornokok körében: „Nincs-e már itt az ideje ismét a beavatko­
zásnak, hiszen az iszlamisták mindenütt átveszik a hatalmat,
és kiárusítják az országot az EU-nak?” Noha beszélgetőpartne­
reik többsége szerint még nem érkezett el az idő, a puccstervek
mégsem kérü 1te k 1c az aszta lukról, HilmiÖzkök vezérkari főnök,
a kormánnyal való kiegyezés és a józan ítéletalkotás embere
azonban kérdőre vonta őket. Hursit Tolon és Sener Eruygur
tábornokok tagadták, hogy ilyesmi egyáltalán megfordult volna
a fejükben. Ezek után már aligha lehetett csak véletlen időbeli
egybeesésnek tekinteni, hogy sajtókampány indult Özkökellen,
amiért „lagymatag a nemzet ellenségeivel szemben”.
A szervezkedőle tudták, hogy sikerük nagyban függ attól,
mennyire képesek ráhangolni a „nemzetmentés” gondolatának
időszerűségére a médiában dolgozó politikai szövetségeseiket is.
Ehhez kapóra jött, hogy a kormány engedélyeztetni kívánta
az addig tiltott fejkendőviselést a török felsőoktatásban,
A Cumhuriyct című nemzcti-kemalista napilap például rögtön
első oldalas főcímek alatt idézte fel olvasóinak egy „muzulmán
istenállam” fenyegető rémét.
A propaganda-hadjárat publicisztikai előkészítését a vádirat
szerint Ergenekon-bérgyilkosok terrorcselekményei követték:
a Cumhuriyet szerkesztőségi épülete előtt kézigránát robbant.
Senki sem sérült meg. Röviddel ezután halálos lövésekkel lete­
rítették az ankarai közigazgatási törvényszék bíráját, aki részese

54
 Fedőnevek sűrű fátyla: „Ergenekon", „Pörölykalapács' „ Égiháboni

volt egy fejkendőt viselő diáklány ellen hozott ítéletnek. Mind'

két esetben magányos tettes volt az elkövető, akit vagy akiket
az első feltételezések és a látszat szerint iszlamisták küldtek.
A merényletek miatt hatalmas felháborodás söpört végig az
országon, a bíró temetésén a tömeg majdnem meglincselte az
AKP gyászoló minisztereit. Az államügyészség azonban arra
a következtetésre jutott, hogy a merényletek csak figyelemelte-
rclő akciók voltak, s valójában nem a világi rendszer ellen fellépő
iszlamisták, hanem az Ergenekon számlájára írandók.
Nyilvánvalóan az is beleillett a puccsisták stratégiájába, hogy
2007 tavaszán az egész országban tömegtüntetéseket tartottak
az állítólagos iszlamista veszély ellen. Áprilisban sok százez-
ren gyűltek össze Atatürk mauzóleuma előtt, hogy hitet tegye­
nek Törökország világi berendezkedése mellett A nacionalisták
ezzel jó pontokat szereztek Nyugaton is, de az ott velük rokon-
szenvezők figyelmét jobbára elkerülte az a tény, hogy a tünte­
téseken elhangzott jelszavak részben az EU és a keresztény
kisebbségek ellen is irányultak. A világi berendezkedésű elit a
kormányfőtől mindenáron meg akart szabadulni - „akkor is, ha
erre rámegy a demokrácia ' -.vélekedett Yasemin Congar újság­
író. Az ismert publicista sok éven át a Millióét washingtoni tudó­
sítója volt, mielőtt áthívták a Tarajhoz helyettes főszerkesztőnek.
Az országban súlyos feszültség uralkodott, és mind heve­
sebbé vált a hatalmi erőpróba a magát kemalistának valló
állami elit és a demokratikus vallási-konzervatív tábor között.
Erdogan védekezésbe szorult, a mérkőzésen pontokat veszí­
tett. Az alkotmánybíróság alig néhány héttel korábban semmi­
sítette meg a kormánynak a nők fej kendő viseletére vonatkozó
reformját, amely az elfogadott parlamenti határozattal lehe­
tővé tette volna, hogy diáklányok fejkendőben is látogathassák
az egyetemi előadásokat. Ezek után már szinte mindenki befe­
jezett ténynek tekintette Törökországban, hogy az alkotmánybí­

55
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

róság - az államügyész javaslatának megfelelően - betiltja majd

magát a kormánypártot is. A vezérkaré tekintetben ugyanazokat
az érveket hozta fel a kormányzat ellen, mint egy évvel koráb­
ban az államügyész: „Az A 1<P a világi berendezkedés elleni tevé­
kenységközpontja.” A had se reg megbízottai rendszeresen talál­
koztak az igazságszolgáltatás képviselőivel.
A hadsereg társadalmi szervezeteket is meggyőzött arról,
mennyire fontos lenne fellépésük a kormány új alkotmányterve
ellen. Amikor a kormány bejelentette az alkotmányreformot
- a hatályos alaptörvényt még a katonai diktatúra idején fogad-
ták el vallásellenes ultraszekularista szövetségek vonultak
az utcákra, és zajos propagandát folytattak a „laicizmus kiüresí-
tése” ellen.
Most már félreismerhetetlen jelek mutattak arra, hogy a
hadsereg visszatér a politikába, fenyegetőzik és puccsra készül.
Csakhogy a kornak megfelelően nem erőszakos, hanem „jog-
tudományi" államcsínyre, hogy azért lehetőleg „jogállami eljá­
rásnak” látszódjék a dolog. Megértették ugyanis, hogy a mai
Törökország már nem az 1980-as katonai puccs országa, s ebbe
a képbe már aligha illenének bele páncélosok és kírakatperek.
A puccs lcitervelői azonban mindenképpen Erdogan megbuk­
tatására törekedtek, s édes mindegy volt számukra, hogy végül
is az egész mennyire hatantidemokratikusan, az EU pedig ezek
után jégre teszi-e a csatlakozási tárgyalások folytatását, és vajon
ciltakozík-e az Emberi Jogok Európai Bírósága.

56
Egy titkos „vörös könyv”
Útmutatás a társadalom ellenőrzéséhez

A puccsistáknak szövetségeseik voltak az igazságügyi államap­

parátusban is, s ezt ki is használták. Az ismert nacionalista főál-
lamügyész, Abdurrahman Yalpmkaya kezdeményezte, hogy tilt­
sák beaz AKP-t, és tiltsanak el a politikától összesen 71 személyt,
közöttük Gül elnököt és Erdogan kormányfőt. Az eljárással
a kormányt lemondásra akarták kényszeríteni. A javaslatot
azonban az alkotmánybíróság 2008 júliusában - az előrejel­
zések ellenére - mégis elutasította. A két demokratikus parla­
menti választáson nagy többséget szerző AKP-nak és kormá­
nyának sorsa a szó szoros értelmében egy hajszálon függött.
Csak egy bíró szavazata hiányzott a demokratikus párt betil­
tásához. A tábornokok azonban így is szégyenletes módon fel­
sültek, és lelepleződtek ország-világ előtt. Készek lettek volna
ugyanis arra,hogy veszélyeztesséka nagy áldozatokkal kivívott
török demokráciát. A mérvadó kommentárok otthon és külföl­
dön egyaránt lesújtóak voltak.
A jövő szempontjából az Ergenekon-ügy kipattanásának
egyik fontos következménye az volt, hogy Törökországban most
már civil bíróság tárgyalhatta nemcsak nyugállományú, hanem
szolgálati állományban lévő tábornokok ügyét is. Néhány évvel
ezelőtt ez még elképzelhetetlen lett volna. Voltak azonban, akik
jogi boszorkányüldözést és az ellenzékkel szembeni megfélem-
lítési hadjáratot emlegettek. Demokraták is felhívták a figyelmet
arra, hogy' a rendőrség sok esetben megengedhetetlen kímélet­
lenséggel bánt gyanúsítottakkal, s nem riadt vissza attól sem,
hogy magatehetetlen, nagybeteg embereket is kora hajnalban
hurcoljon el kihallgatásra.

57
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

A török hírmagyarázók egyhangúlag úgy vélték, hogy ezután

már nem lesz és nem is lehet több katonai puccs, és a katona-
ságot végleg alárendelik a politikának. A társadalmi és a politi­
kai életet Törökországban már valóban mély változás hatotta át
Az 1980-as katonai hatalomátvétel militarizálta az országot,
s azóta a parlamentet lényegében a katonaság uralta. A katona­
ságnak ezt a szerepét ingatta meg a demokratizálási folyamat és
az EU-hoz való közeledés politikája. Eközben egyre hangosabb
lett az a követelés, hogy más országokhoz hasonlóan a hadsereg
Törökországban se avatkozhassék bele a politikába.
A katonaság szerepének megváltoztatása közvetlenül már
az Ergenekon-ügy felszínre kerülése előtt is döntő kérdéssé
vált. Egy sajtóleleplezés hangos botrányt robbantott ki, s ez már
akkor ideiglenesen visszakozásra késztette a reformok ellen
makacs utóvédharcot vívó némely tábornokot. Egy napilap nyil­
vánosságra hozta a hadsereg által évtizedek óta megfellebbezhe­
tetlenül uralt nemzetbiztonsági tanács főtitkárságának legtitko­
sabb dokumentumait,
A Ractikal kinyomtatta a 27 oldalas és 42 paragrafusra tagolt,
úgynevezett vörös könyvet, ezt a hét lakat alatt őrzött okmányt,
amelynek tartalma vezérfonálul szolgált a főtitkárság tevékeny­
ségéhez. Ez a tevékenység pedig arra irányult, hogy a páratlan
előjogokat élvező testület - az ország egyfajta nem hivatalos
hatalmi központjaként - elsődleges felhasználója és haszonél­
vezője lehessen a titkosszolgálat, a rendőrség és a csendőrség
minden beérkező jelentésének. Az így „mindentudó” főtitkár­
ság fogalmazta meg aztán a „nemzetbiztonság dokumentu­
mát”, amelyben saját kizárólagos belátása szerint nevezte meg
a köztársaság külső és belső ellenségeit, valamint a leküzdésükre
ajánlott ellenintézkedéseket.
Ehhez igénybe vette a lélektani hadviselés, a megtévesz­
tés és félrevezetés módszereinek egész tárházát. Az volt a cél,

S8
 Egy titkos „vörös könyv" Útmutatás a társadalom ellenőrzéséhez

hogy „felszámolhassa a belső és külső veszélyeket, megőrizze

az állam területi épségét, függetlenségét és az atatürki forra­
dalom elveit". A lap főszerkesztője azonban feltette a kérdést,
vajon nem az ilyesfajta lélektani hadviselés számlájára kelbe írni
több rendszerbíráló török újságíró rejtélyes és máig tisztázatlan
halálát. Ebben a rendszerben Törökország választott kormányai
nak mindenkor úgy kellett eljárniuk, ahogy ezt nekik a hadse­
reg döntő befolyása alatt álló nemzetbiztonsági tanács útmuta­
tásával előírta.
A Rcuiilcal szerint a „vörös könyv" az 1980-as katonai puccs ter­
méke volt. Akkoriban tízezrével tartóztattak le és ítéltek el hosz-
szú szabadságvesztésre baloldali törököket.Több tucat közülük
kínzókamrákban végezte. Némelyeket perek után hurcoltak
vesztőhelyre, közöttük egy 17 éves középiskolás ifjút. Előző-
lég ugyanis csatatérré változtak a török nagyvárosok, a szélső­
baloldal véres polgárháborúban csapott össze a radikális jobb­
oldali nacionalistákkal. A hadsereg ekkor közbelépett, mint
ahogy más-más indokkal 1960-ban és J97i-ben is. A „kommu­
nista veszély" elhárítására rg8o-ban propagandaeszközként
bevetette a Próféta vallását is, noha az elnyomott iszlám köz­
életi feltámasztása már 1950, az első demokratikus választá­
sok óta amúgy is napirenden volt. Az évek folyamán mécsé
tek ezreit építették magánadományokból, s nyilvánvalóvá vált,
hogy a muzulmán hit sokkal mélyebben áthatja az emberek gon­
dolkodását és életvitelét, mint ezt Atatürk feltételezte. A refor­
mer államférfi a vallást és a muzulmán papságot az állam szigorú
ellenőrzése alá helyezte. A katonaság politikai céljaira ezt a val­
lási újjászületést is kihasználta.

59
„Gondolkodni annyi, mint állást foglalni! ”
Egy bátor török napilap

A törökországi társadaimi változások mélységének és a demok­

ratizálási folyamat előrehaladásának egyik fontos fokmérője
volt, hogy a sajtó - mint többek között a fenti eset is mutatta -
néha szinte a nyugati államokban ismert eredményességgel
indított el társadalmi folyamatokat, kényszer!tett ki kormány­
döntéseket, vagy akadályozta meg kárhozatos események bekö­
vetkeztét. A Radikftl-cikk minden bizonnyal hozzájárult ahhoz,
hogy az Erdogan-kormány olyan európai uniós reformcsoma­
got szavaztatott meg a parlamenttel, amelynek alapján az addig
„tábornoki többségű” nemzetbiztonsági tanács megszűnt vég­
rehajtó szervként működni,és átalakult jóval szerényebb hatás­
körű tanácsadó intézménnyé.
A tábornoki államcsínyre utaló bizonyítékok legújabban
szinte minden esetben a Tara/ című újság jóvoltából kerültek
nyilvánosságra. Bizonyos, hogy sorozatos kiszivárogtatás tör­
tént. De kik voltak a kiszivárogtatok? És politikai gyúelegyet
tartalmazó értesüléseiket miért éppen e szerény példányszámú,
még csak 2007 novembere óta megjelenő napilapnak juttatták
el? Feltehetően azért, mivel ez a független és szabadelvű újság
már nagyon rövid idő alatt bebizonyította, hogy egyben meg­
vesztegethetetlen is. Olvasói tapasztalhatták, hogy soha nem
bánt kíméletesen a kormánnyal, de soha nem hátrált meg a had­
sereg elől sem. Főként akkor nem, ha a demokráciának és az
emberi jogoknak kellett védelmére kelnie.
A lap azzal alapozta meg hírnevét, hogy olyan problémák­
ról is elsőként és egyedüliként írt, amelyeket más újságok jónak
láttak messziről elkerülni, és mindenkor igyekezett megfelelni

60
 „Gondolkodni annyi, mint állást foglalni!''' Egy bátor török napilap

a címoldalon olvasható szerkesztőségi jelmondatának: „Gondol­

kodni annyi, mint állást foglalni (DüsünmekTaraf Olmaktír)”.
Számára ez többek között azt is jelentette, hogy kinyomtatta: az
örmények népirtás áldozataivá váltak az Oszmán Birodalom-
bán. Nemkülönben érzékeny témához nyúlt, amikor szembe­
sítette a hadsereg vezetését azzal a bizonyított ténnyel, hogy
az állam törvénytelen eszközöket vesz igénybe, és orgyilkoso­
kat fogad fel kurd lázadók vagy szimpatizánsaik elnémítására
Délkelet-Törökországban, A Tara/ot bezárással fenyegette meg
a haderő. Megírta ugyanis azt is, hogy - bár a hírszerzés előre
jelezte PKK-gerillák várható támadását - a vezérkar a rajtaütés
bekövetkeztekor sem tett meg mindent azért, hogy megmentse
egy előretolt helyőrség 17 katonáját a hegyvidéki iraki határon.
Talán politikai számításból tétlenkedett, hogy a kegyetlen pék
dával még jobban érzékeltethesse a szakadár kurd lázadók vér-
szomját? A Dér Spiegel mindenesetre a Tara/ot 2008-ban Törökor­
szág legbátrabb új Ságjának nevezte.
A lap megfélem líthetettn szerkesztői tartogattak olvasóik­
nak még egy leleplezést. Tudósítást jelentettek meg arról, hogy
a török hadsereg még 2007 szeptemberében kidolgozott egy
titkos propagandastratégiát, amely eszközül szolgált volna arra,
hogy eltakarítsák az úrból az „iszlamista" kabinetet. A tizenegy
oldalas okmány a vezérkari főnökség irodájában készült, és - ma
már tudjuk - a haderő politikáját helytelenítő közép- és felső
szintű katonatisztektől került a Tara/birtokába. Ebben a katonai
vezetőség szorgalmazta: mindent meg kell tenni, hogy a kiemel­
kedő jogászokat, újságírókat, művészeket és egyetemi tanáro­
kat visszatérítsék a „helyes útra”,és az országot megoltalmazzák
Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök kormányzó AKP pártjá­
nak „reakciós vallási erőitől”. Viszont negatív kampányokat kell
indítani kritikus szemléletű újságírók és színészek ellen,

61
Ö r m é n y e k , tö r ö k ö k , KU k i >o k

Esküjükhöz hű katonák köreiből eljuttattak még két titkos

okmányt a Tarajhoz. Az egyik tanúsága szerint katonatisztek üt-
kosszolgálati eszközökkel le akarták járatni az üldözések elől az
Egyesült Államokba kitelepült Fethullah Gülen török muzul
mán vallási személyiség cs kitűnő hitszónok népszerű moz­
galmát. Gülen, mint prédikátor és író, az iszlám békés erkölcsi
elveit hirdette, s otthon és külföldön egyaránt iskolahálózatot
és médiabirodalmat tartott fenn. Ultraszekularista körökben
azzal vádolták, hogy befolyását kiterjesztette az iszlámbarát kor­
mányra is. Erkölcsi tönkretételét úgy képzelték el, hogy fegyve­
reket és lőszert csempésznek be a mozgalom iskoláiba és diák­
szállásaira. Mellesleg a nacionalisták a Tara/ot azzal is vádolták,
hogy Gülen pénzeli.
A másik okmány a Pörölykalapács fedőnevű terv részleteit
tartalmazta, amely magában foglalta több kisebb összeesküvő
csoport elképzelt akcióit is. A „főkivitelező” Pörölykalapács és
az alárendelt Égiháború, Csador, Hajókötél és Szakáll fedőne-
vűek emberei első lépésként arra készültek, hogy meggyilkol­
nak vagy megsebesítenek kormánytisztviselőket és újságírókat.
Az ennek nyomán várhatóan keletkező pánikot és káoszt azzal
tették volna teljessé, hogy kiprovokálják Görögországtól egy
török repülőgép lelövését az Égei-tenger fölött, és a támadásért
minden felelősséget Görögországra hárítanának. Eközben Isz­
tambulban felrobbantanának két zsúfolásig megtelt mecsetet.
Háborús helyzet áll elő, s az egész országban félelem és nyugta­
lanság kerítené hatalmába a lakosságot. A kormány megrendült
helyzetében akcióképtelenné válna, s a haderő tábornokai ebben
a számukra legalkalmasabbnak vélt pillanatban - most már
„nemzetmentőként” - ellenállás nélkül átvehetnék a hatalmat.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2010. szeptember 14-én
elmarasztalta Törökországot amiatt, hogy nem védelmezte
megfelelően a 2007-ben meggyilkolt Hrant Dink újságíró éle­

62
 „Gondolkodní annyi, mint állást foglalni!" ügy bátor török napilap

tét és véleményszabadságát. A strasbourgi testület hét tagja

- közöttük egy török bíró - egyhangúlag meghozott ítéletével
a török államot 105 ezer euró megfizetésére kötelezte Dilik özve­
gye és egyik fivére számára. Ankarára kiróttak ezenkívül 28 ezer
euró perköltséget is.
A jogi eljárás során - Dink halála után - összevontak két kere­
setet, Dink annak idején még maga nyújtott be panaszt Stras-
bourgban véleményszabadságának korlátozása miatt, ennek
elbírálását azonban már nem érhette meg. Meggyilkolása után
családja az európai bíróságon külön eljárást kezdeményezett,
arra hivatkozva, hogy az állam nem óvta meg Dinket gyilkosai­
tól. Az Ágas főszerkesztőjeként cikkeiben a publicista nemcsak
a török nacionalistákat állította sorozatosan pellengérre,hanem
következetesen és rendszeresen bírálta az örmény nacionaliz­
must is. Ezért különösképpen igazságtalannak és elfogadhatsz
lannak tartotta, hogy hazája bíróságán az Európai Unió által is
kifogásolt 301. § alapján ítélték el a „törökség becsmérlésének”
vádjával. Miután Strasbourghoz fordult, még inkább magára
vonta fanatikus török nacionalisták ellene már régóta megnyil­
vánuló izzó gyűlöletét.
Az európai bhák bizonyítottnak látták, hogy a török bizton­
sági szervek tudtak az újságíró meggyilkolására szőtt tervek­
ről, sőt ismerték azoknak a személyeknek a kilétét is, akik a hát­
térből mozgatták a szálakat. Ennek ellenére nem tettek semmit
Dink védelme érdekében. A bíróság figyelembe vette ugyan
a török kormánynak azt a véleményét, hogy Dink maga sem
kért rendőrségi védelmet, de rámutatott ennek az érvnek a tart­
hatatlanságára: a hatóságokkal ellentétben az újságíró semmit
sem tudott meggyilkolásának előkészületeiről. A bírák ellenben
magukévá tették a hátramaradottaknak a nyomozás súlyos hiá­
nyosságaira vonatkozó bírálatát. Például a hatóságok nem vizs­
gálták meg azt a gyanút, hogy a gyilkosságot kifejezetten üdvö­

63
Ö r m én y ek ,tö r ö k ö k , k ur d o k

zölte az egyik rendőrfőnök, s azt sem, hogy azokat a rendőröket,

akik előre tudtak a merénylet terveiről, és erről tájékoztatták
is elöljáróikat, emiatt később utóbbiak javára hamis tanúzásra
kényszerítették.
Az ankarai kormány - megkésve bár, és nem sokkal a stras-
bourgi ítélethirdetés előtt - elismerte az állam bűnrészessé­
gét az újságíró erőszakos halálában. Ezt is azonban csak három
és fél évvel a gyilkosság után és egy roppant tekintélyromboló
botrány hatására. Több török napilapnak ugyanis sikerült meg­
szereznie azt a külügyminisztériumi okmányt, amelyben felvá­
zolták, hogy a strasbourgi bíróság előtt az alperes Törökország
milyen védekező stratégiát alkalmazzon. Ezt az „érvrendszert"
- mint a sajtó a nyilvánosságra hozott részletek alapján meg­
állapította - elképesztő cinizmus és hajmeresztőén torz jog­
felfogás jellemezte. A külügyi hivatalnokok megpróbálkoztak
a török bíróság Dink ellen hozott elmarasztaló ítéletének meg­
indokolásával. Precedensnek tüntették fel, hogy annak ide­
jén az európai bíróság jogszerűnek ítélte az 1991-ben meghalt
Michael Kühnen német újnácinak izgatás és gyűlöletkeltés vád­
jával történt otthoni elítélését is, nem fogadva el hivatkozását
véleményszabadságának állítólagos megsértésére. Ezt a hivata­
los török „gondolatmenetét” követve tehát Dink is elkövette az
izgatás és a gyűlöletkeltés bűncselekményét, csak éppen nem
úgy, mint német „kollégája” a németek, hanem a törökség ellen,
s ily módon a török bíróság jogszerűen ítélkezett. A török kül­
ügyi „szakértők" emellett lényegében magát Dinket kárhoztat­
ták saját haláláért is, mivel „nem kért külön személyi védelmet".
Ahmet Davutoglu külügyminiszter azt állította, hogy csak
a napokban adták kezébe a minisztériumában egy évvel koráb­
ban kelt védekezési stratégiát. A Milliyet című lapnak adott nyi­
latkozatában ugyanakkor sietett elfogadhatatlannak minősíteni,
hogy a merénylet áldozatává vált örmény újságíró ügyét össze­

64
 „Gondolkodni annyi, mint állási foglalni!” Egy bátor török napilap

hasonlítsák egy német újnáci vezérével, és - a demokratikus

török újságok fergeteges rosszallását tapasztalva - ő is mérhe­
tetlen felháborodásának adott hangot amiatt, hogy ez egyáltalán
megtörténhetett. Szavai szerint az eset mélységes csalódással
töltötte el, és annyira megviselte, hogy „még a ramazáni szent
böjt megtartása is nehezére esett”. Mindamellett - fűzte hozzá -
nem haragszik az irat szerzőire, mivel „mégiscsak az állam védel­
mének feladatát teljesítették” Ajövőben azonbanatörök állam­
polgároknak nem is lesz okuk Strasbourgban keresni igazukat,
mert az alkotmányreform fontos lépés lesz a jogállamiság meg­
szilárdításának irányában.
Ez a szinte bocsánatkérő sajtónyilatkozat sem térített el egy
tekintélyes török ügyvédet, polgárjogi aktivistát és publicistát
attól, hogy kíméletlen bírálattal ne illesse a strasbourgi kipróbá­
lásra tervezett török „stratégiai védelmet" Kemal Cengiz sze­
rint ebben a „sértő védelmivonal-vezetésben egy régi magatar­
tásminta mutatkozik meg”.Törökország - írta - mindig tagadta
a tényeket, és sohasem kért bocsánatot tetteiért. Cengiz Stras-
bouTgban megfigyelőként végigkísért számos bírósági eljárást
Törökország ellen.
„Sokszor szégyellenem kellett, hogy török állampolgár
vagyok” - mondta. Török ügyvédek ugyanis még egyértelmű
esetekben is egyszerűen letagadták az igazságot. Emlékeze­
tében különös élességgel maradt meg egy ilyen eset. Az Anka­
rából érkezett ügyvéd kijelentette, hogy merő képtelenség
a felperesnek az a vallomása, miszerint kínozták a török börtön­
ben. A kínzások következtében a panaszosnak elüszkösödtek a
sebei, s le kellett vágni mindkét lábát - ez a tény azonban a török
állam képviselőjének szemében csupán mellékes, elhanyagol­
ható körülmény volt. Cengiz szerint a kormány mindig amiatt
panaszkodik, hogy voltaképpen áldozatává vált a törökországi
status quónak, az ott fennálló körülményeknek. Ezt az öröklött

65
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

helyzetet azonban nem kellene még a strasbourgi bíróság előtt

is védelmeznie. A kormánypártnak 2002 óta például bőven lett
volna ideje arra, hogy a külügyminisztériumban olyan ügyvédek­
kel váltsa fel a strasbourgi ügyekkel foglalkozó jogászokat, akik
tiszteletben tartják az emberi jogokat és az emberi méltóságot.
A „strasbourgi török védelmivonal-vezetés” tervének kér­
désében váratlanul hallatta szavát Abdullah Gül török köztár­
sasági elnök is. Azzal a kijelentéssel igyekezett lecsillapítani
a kínos botrány háborgó hullámait, hogy „a török állam teljes­
séggel csődöt mondott, amikor képtelen volt megvédelmezni
örmény fiát”. Ennél azonban sokkal tovább m enta Boszporusz
partján fekvő nyári rezidenciájára beszélgetésre meghívta Dink
fivérét, Hosrofot. A szíveslátás és a bizalmas eszmecsere végez­
tével az államfő úgy bocsátotta haza vendégét, hogy autóparkjá­
ból egyik luxuskocsiját hozatta elő.s Hosrof- az elnök sofőrjével
a volánnál - ezen távoz hatott. „Ilyesmi még soha nem fordult elő
Töröko rszágban:az államelnök szolgálati gé pkocsij ában egy állí­
tólagos törökellenségnek a testvére utazhatott” - írta egy újság.

66
Könyv a Dink-gyilkosság hátteréről
Megfenyegetik a szerzőt

Gül példátlan gesztusa, valamint a külügy-. az igazságügy- és a

belügyminiszter rendkívüli gyors egyeztetése nyomán gyöke­
res fordulat állt be az ügyben, s a szégyenletes dokumentumot
örökre eltüntethették a történelem süllyesztőjében. Ankara
Strasbourghoz fordulva elismerte, hogy Törökország súlyos
mulasztást követett el az emberi jogok európai egyezménye 2. és
10. cikkének alkalmazásával kapcsolatban. E két cikk vonatkozik
az élethez és a szabad véleménynyilvánításhoz való jogra.
Hrant Dink emléke azóta cseppet sem halványodott. A 2011.
esztendő is azzal köszöntött be, hogy megjelent ügyéről egy
nagy feltűnést keltő könyv. Szerzője annak a Bogiin című napi­
lapnak a vezércikkírója és ankarai tudósítója, amely három éve
megírta, hogy a keresztényüldöző és korábban álpap ílker Cinar
a katonai titkosszolgálattól húzott zsoldot. Adem Yavuz Arslan
művében most minden korábbinál mélyebbre ásott, hogy fel­
tárja a néhai Agos-főszerlcesztő erőszakos halálának hátterét.
Ő maga most attól tart - ezt meg is írta lapja január 27-i számá­
ban -h o g y emiatt könnyen az örmény publicista sorsára juthat.
Baljós előérzetétarra alapozta, hogy kapott egy rejtélyes eredetű
csomagot, amely Kalasnyikov géppisztolyba való négy töltényt
és egy fehér gyapjúsapkát tartalmazott.
Ez a csomag volt eddig a legegyértelműbb figyelmeztetés,
jóllehet Arslant telefonon korábban is többször megfenyeget­
ték. A küldött tárgyak félreérthetetlen üzenete: téged is úgy
lövünk le, mint Hrant Dinket. A gyilkos, Ogün Samast ilyen sap­
kát viselt, amikor fegyveréből több golyót röpített az örmény
újságíróba. Vizsgálati fogságában elmondta, hogy barátja és fel-

67
Ö rmények , tö rökö k , kurdok

búj tója, Yasin Hayal miként vette rá a merényletre. Egy internet­

kávézóban gépén éppen egy elektronikus játékkal volt elfog­
lalva, amikor odalépett hozzá Hayal, s ezt mondta: „Itt van ez
az örmény, végezz vele!" Ezt a felszólítást ismertette a sajtó,
s a felbujtónak ez a mondata ma már közismert Törökországban.
Arslan belevette könyvének címébe is, amely így hangzik: Itt uan
ez az örmény: a Hrant DmJc-mffudet titkai.
A rendőrség terrorelhárítói nem találtak értékelhető nyo­
mot, csak annyit tudtak megállapítani, hogy a küldeményt min­
den bizonnyal hamis néven az Ankarához közeli Yozgat tarto­
mányban adták fel. A feladók profik voltak, tudták, hogy Yerköy
kerületnek abban a postahivatalában nincs beszerelve bizton­
sági kamera...
Arslan rendőrségi védelmet kért maga és családja számára,
de nem volt túl bizakodó: „Az állam képtelen volt megvédeni
Dinket.és ha engem se tud majd megvédeni? Erre már nincs is
szavam” - mondta. Aggodalmát könyve carcalma nagyon is indo­
kolta. Nem kevesebbet állított benne, mint hogy Dink meggyil­
kolásához nem csak a 2002-ben kezdődött „nemzeti felbuzdulás"
és a „misszionáriuskodás” elleni propaganda-hadjárat vezetett
el. A „Hrant Dink-művelet” elindításához startlövésként hatott
a fegyveres erők vezetésének két állásfoglalása is. A vezérkar
2003 márciusában és novemberében is az államra nézve veszé­
lyesnek minősítette az idegen keresztények hitterjesztő tevé­
kenységét. A könyvben olvashatók erre vonatkozó okmányok,
bizonyítékok. Arslan is kétségbe vonja, hogy Dink meggyilko­
lása csak néhány fanatikus nacionalista műve lett volna, s azt írja,
hogy a bűncselekmény részletesen kidolgozott terv alapján tör­
tént, amelynek végrehajtását a háttérből irányították, és amely­
nek egyik célja Törökország letérítése volt az EU felé vivő pályá­
ról. Ebben a sötét háttérben fontos szerep jutott az Ergenekon

68
 Könyv a Dink-gyilkosság hátteréről. Megfenyegetik a szerzőt

embereinek is. A készülő merényletről pedig a csendőrségen

szinte mindent tudtak...
A jelen munka szerzője mindeközben azt ajánlja olvasói­
nak, hogy a továbbiakban vele együtt kövessék Hrant Dinknek
azt az egykori útmutatását, amely szerint az örmény tragédia
és előzményei megértéséhez elsősorban a történelmi tényeket
kell megismerni. És ez - tesszük mi hozzá - ugyanúgy szüksé­
ges a következmények, a fentiekben részletesen leírt bizonyos
mai események megértéséhez is. Napjaink Törökországában
ugyanis - mint Dink írta - minden társadalmi rétegben erősen
fogyatékos a történelemtudatosság. Márpedig csakis a törté­
nelmi tényekre támaszkodó ismeretek birtokában lehet majd
józan véleménycserét folytatni egy olyan tabu ledöntéséről,
amelyet szinte „történelmi betonba” ágyaztak, és mint amilyen
1915 hivatalos törökországi megítélése. Ezért e könyv követ­
kező lapjain mi is a felvilágosító munkának az útját fogjuk járni:
figyelműnket először a törökországi kisebbségek és a keresz­
tények mai helyzetére irányítva, majd áttérve az agetnak, az
örmények katasztrófájának ismertetésére. Tesszük pedig ezt a
világ legelismertebb szaktörténészeinek, közöttük török tudó­
soknak is a munkáira, többségi véleményére támaszkodva. De
nem feledkezünk meg az örmények történetének áttekintésé­
ről sem. Tudatában vagyunk annak, hogy az itt tárgyalt esemé
nyékről nekünk, magyaroknak is hiányosak az ismereteink. Ezt
a hiányosságot kívánjuk nemileg e helyütt is pótolni.

69
Anatólia keresztényeiről
és kisebbségeiről

Az utóbbi évszázadban kényszerből több millió keresztény

hagyta el Anatóliát. Közöttük ősidők óta ott lakó olyan népcso­
portok tagjai is, mint a magukat süryaninak nevező szír ortodo­
xok. A még megmaradt délkelet-törökországi templomaik más­
fél ezer éves múltra tekintenek vissza. A süryani hívők még ma
is beszélik és liturgiájukban használják az arámot, amely Jézus
korában a köznyelv volt a Szentföldön. Eltérő becslések szerint
Törökországban százezer keresztény maradt meg. Legtöbbjük
örmény ortodox, akik közül még mindig mintegy ötvenezer él
Isztambulban, 15 ezer máshol. Szintén a Boszporusz mentén
található a többi keresztény hitfelekezethez tartozók maradé­
ka. mintegy tízezer süryani, néhány örmény katolikus, római
katolikus és kétezer görög ortodox. Az ország legdélibb sarká­
ban van még tízezer arab ortodox. Ezer évvel ezelőtt a keresz­
ténység még államvallás volt a Keletrómai Birodalomban és
fővárosában, Konstantinápolyban. Az oszmán hódítók 1453-
ban Konstantinápoly bevételével véget vetettek a keresztény
hegemóniának, a keresztényeket azonban nem kényszerítet­
ték az iszlám felvételére, és el sem űzték őket birodalmukból.
Oszmán állampolgárságú alárendelt kisebbségként - meghatá­
rozott kötelezettségekkel és jogokkal - viszonylag háborítatla­
nul éltek évszázadokig. Országos részarányuk 1913-ban, közvet­
lenül az első világháború kirobbanása előtt is még mintegy 20-30
százalékos volt, Konstantinápolyban ennél sokkal magasabb.
Az Oszmán Birodalom végnapjaiban, majd összeomlása után
azonban az anatóliai keresztények közösségeinek helyzete tra­
gikusra fordult, s napjainkban szinte a kihalás szélére jutottak.
Jelenleg a török lakosságnak csak fél százalékát alkotják.

70
 Anaióliakeresztényeiről és kisebbségeiről

Az örmény keresztények többsége már a birodalom végvo-

naglása közepette mészárlások és elűzetés áldozatává vált 1915
és [918 között. A legtöbb görögnek viszont a Török Köztársa­
ság alapításakor kellett elhagynia ősi szülőföldjét: az 1923-24-
ben végrehajtott török-görög lakosságcsere keretében kiutasí­
tották őket. Helyükre Görögországból kiutasított muzulmánok
érkeztek több százezren. Akkoriban egymillió anatóliai görög­
nek kellett távoznia. Az isztambuli görögök a megállapodás
szerint maradhattak. 1955-ben azonban Athén és Ankara Ciprus
miatt kirobbantviszályánakpattanásig feszült légkörében meg ­
pecsételődött az ő sorsuk is. Arra a hírre, hogy állítólag pokolgé­
pet robbantottak Atatürk emlékmúzeumnak és török konzulá­
tusnak szolgáló szaloniki szülőházában, Isztambulban pogrom
söpört végig a görög negyedeken. A csőcselék gyújtogatott,
rabolt és fosztogatott, vandalizmusának nemcsak üzletek, lakó­
házak, hanem emberek is áldozatul estek. A mintegy nyolcvan-
ezer görög lakos túlnyomó többsége akkor távozott. A legtöbb
s z í t ortodox keresztény is kivándorolt Törökországból a hetve­

nes és nyolcvanas években. Ők a szegénység, a hátrányos meg­

különböztetés és főleg a kurd háború elől menekültek el; dél­
kelet-törökországi településeik környéke a török hadsereg és
a hegyekből lesziváTgó PKK-lázadók véres hadszínterévé válto­
zott. Többségük Nyugat-Németországba költözött.
Mint a fentebb leírt esetekből is kitűnhetett, bármennyire
megfogyatkozott is a keresztény kisebbségek lélekszáma, a török
állam bizalmatlan velük szemben. Noha török állampolgárok,
puszta jelenlétüket a hatóság-gyakran legmagasabb szinten is-
fenyegetésnek fogja fel. A mecsetekben elhangzó pénteki imád­
ságban,amelyet a vallásügyi hivatal, a diyanet a központból küld
szét, gyakran éberségre incik a hívőket a „keresztény beszivár­
gással” szemben. A kormány is hitelt ad annak a véleménynek,
hogy a keresztény missziós tevékenység a „nemzeti egység” alá-
ásására irányul. Ez a mélyen fekvő gyanakvás azonban elsősor­

71
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

bán nem vallási gyökerű, hanem nemzeti megrázkódtatásokból

és a velük járó rossz történelmi beidegzésekből ered. A törökök
nemzettudatában súlyos traumát okoztaka török nemzet lénye­
gében csak 20. századi megszületésének hosszú gyötrelmei,
s a törökség fennmaradásáért vívott küzdelem fájó emléke sok
törököt mindmáig kísért. Az ellenségkép megmaradt: a görög
és az örmény kisebbségben olyan külföldi hatalmak eszközét,
valóságos lándzsahegyét látják, amelyek az ország területi egy­
ségét veszik célba. Ezt a képet hivatalos helyen sokáig nem­
hogy nem igyekeztek alaposan átrajzolni, hanem a közoktatás­
ban még át is örökítették az utódokra. Csak az utóbbi időben
tapasztalható változás az E(J-hoz való közeledésnek, a demok­
ratizálásnak és a civil társadalomban alakult mozgalmak erősö­
désének folyamatában.
Törökországban nincs keresztényüldözés, az egyének szá­
mára szavatolják a vallásszabadságot - mindaddig, amíg a keresz­
tény magában imádkozik. Egyházként és vallásközösségként
működő keresztényekkel szemben azonban a tÖ T Ö k állam gya­
nakvó^ ezért ilyen irányú tevékenységükben erősen korlátozza
őket. Ankara nem ismeri el jogi személynek a keresztény gyüle­
kezeteket, közösségeket, ezért ezek nem vásárolhatnak, bérel­
hetnek vagy örökölhetnek telket, ingatlant, épületeket. Fokoza­
tosan kisajátítják a még oszmán időkből megmaradt birtokokat,
legutóbb például a görög ortodox egyház isztambuli árvaházát.
A bíróságok az intézkedést arra hivatkozva nyilvánították jog­
szerűnek, hogy egy 1974-ben kelt kormányrendeletben a kisebb­
ségeket veszélyesnek minősítették a nemzetbiztonságra nézve.
A közösségeket csak egyesületként, alapítványként vagy
részvénytársaságként jegyzik be, és az a telek, ahol hajlékuk áll,
csak ritkán az övék. A főleg német nyugdíjasokból és üdülőven­
dégekből alakult antalyai Szent Miklós-gyülekezetet is csak
egyesületként lehetett bejegyeztetni, plébánosa csak így bérel­

72
 Aiiatólia keresztényeiről és kisebbségeiről

hetett helyiséget egy volt internetkávézóban. Rendszeresen

hatósági felügyelő ellenőrzi azonban, hogy az évi közgyűlésü­
kön eléneklik-e a török nemzeti himnuszt. Az itteni németkato-
likus atya volt hét évvel ezelőtt -1923 óta - az első külföldi pap,
aki egyáltalán munkaengedélyt kaphatott. A keresztény egyhá-
zakkorlátozásának legsúlyosabb következménye,hogy tilalom­
mal sújtották a papképzést is. Az állam, pontosabban az akkor
éppen másodszor puccsot végrehajtó tábornokok, 1971-ben betil­
tották a magánkézben lévő felsőoktatási intézményeket. Azóta
mind a mai napig zárva tartják a papi szemináriumokat - annak
ellenére, hogy magánegyetemek már régóta újra megnyithat­
ták kapuikat. Minthogy az egyházak külföldről nem hozhatnak
papokat, az utánpótlás kinevelése kényszerűen szünetel, a leg­
több püspök pedig már hetven vagy nyolcvan év feletti, a keresz­
tény egyházakat hovatovább a teljes kihalás réme fenyegeti.
Ez valóságos történelmi tragédia lenne, nem csak a kis-ázsiai
kereszténység dicső múltjára büszke török keresztények szem­
pontjából. Mén Isztambul a konstantinápolyi ortodox ökume­
nikus pátriárkátusnak is a székhelye, amelynek szellemi kisu­
gárzása több százmillió ortodox keresztényhez ér el a világban.
A török állam csak helyi papnak ismeri el a Fanar negyedben
lakó I. Bartholomaiosz pátriárkát, jóllehet a világ ortodox pát­
riárkáinak a sorában ő az első az egyenlők között, s ily módon
egyben a földkerekség 330 millió ortodox keresztényének tisz­
teletbeli feje, szellemi vezetője is. Az európai és a világkultúra
szellemi értékeit szívükön viselők aggódva figyelik, hogy ha
a márvány-tengeri Hálki, törökül Heybeliada szigetén hamaro­
san nem nyitják meg újra a negyven éve bezárt világhírű teológiai
akadémiát, akkor végleg elárvulhat a nagy múltú pátriárkátus
is. A teológiai szeminárium utolsó végzős hallgatója maga
I. Bartholomaiosz volt...

73
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

Pedig általában is hatalmas a keresztény örökség Törökőr-

szágban! Az Újszövetségből tudjuk, hogy a régi Antiochiában,
a mai Hatay tartománybeli Antakyában nevezték először
kereszténynek Jézus Krisztus Jeruzsálemből odamenekült
tanítványait. A nyugati-anatóliai Epheszoszban, a mai Efesben
éltek az egy ik e Iső ke resztény gyülekezet tagj ai.Nikaiában,amai
iznikben ült össze az első ökumenikus zsinat. Ott, majd Kons­
tantinápolyban fogalmazták meg a keresztény hitvallást, amely
a ma is milliók által elmondott-imádkozott Apostoli hitvallás
alapjául szolgált. Khalkédónban, a mai Kadiköyben ülésezett
a negyedik ökumenikus zsinat, de mind a hét zsinatot mai török
földön tartották, s ezeken fektették le a kereszténység teológiai
alapjait. Vajon ismerik-e elegen ezt a történetet Európában vagy
Törökországban, vagy tudja-e a többség, hogy a keresztény vallás
elsősorban Anatóliából terjedt el? A tapasztalatok szerint aligha.
Vannak tudósok, akik úgy vélik, hogy ha a bizánci császár Kons­
tantinápolyban nem emelte volna egy világbirodalom állam­
vallásának rangjára egy sokáig véres kegyetlenséggel üldözött
szekta tagjainak hitét, a keresztényekre talán csak lábjegyzetben
utalna a történelemírás.
Ám Konstantinápolyban lobbant fel végzetesen egy régóta
parázsló teológiai-liturgiai viszály is: a Szent Szófia-székesegy­
házban, amelyből többszöri átépítés után a mai Ayasofya Múze­
umot alakították ki, kölcsönös kiközösítésekkel 1054-ben kez­
dődött meg a római katolikus és az ortodox egyház közötti nagy
szakadás. Római küldöttek egy lezáratlan vita után, szentmise
közben az oltárra helyeztek egy pápai bullát, amely elrendelte
a keleti pátriárka kiközösítését. A válasz nem maradt el, a hívei­
től támogatott pátriárka rögvest kiközösítette az egész nyu­
gati küldöttséget. Ez indította el a felek által máig fájlalt szkiz-
mát, amelyet a fosztogató-pusztító keresztes lovagok az ortodox
város elfoglalásával és feldúlásával 1204-ben tettek véglegessé.

74
 Áriátólia keresztényeiről és kisebbségeiről

Törökországban már hosszabb ideje rebesgetik, hogy az AKP-

kormány reform sorozatának részeként változtatnak a keresz­
tény templomokkal kapcsolatos korlátozásokon is. Az érvé­
nyes előírások alapján az állam által felújított vallási épületek
csak múzeumként használhatók, istentiszteleteket csak kivéte­
les esetekben engedélyeznek. Ilyen ritka kivételt tettek a ható­
ságok a tarsusi Szent Pál-templommal. Még mielőtt XVI. Bene­
dek pápa az apostol születésének 2000. évfordulója alkalmából
meghirdette volna a jubileumi Szent Pál-évet, számos bíboros és
püspök fordult a török kormányhoz azzala kéréssel, hogy nyissa
meg a templomot a liturgia ünnepléséhez. Az engedélyt 2009-
ben átmenetileg meg is adták, s a kétezer évvel ezelőttTarsusban
született apostol e miékén ek s zen telt templomot 15 eze r külföldi
zarándok látogatta meg. A hivatalos látogatáson lévő Christian
Wulff német elnök 2010 októberében ökumenikus istentiszte­
leten vett résztTarsusban, előtte pedig még Ankarában vendég­
látójával, Abdullah Gül elnökkel tárgyalva kiállt a törökországi
szabad vallásgyakorlásért. Tárgyalópartnerénél nyitottságot
tapasztalt. Gül kijelentette, hogy török államfőként nemcsak
a muzulmánoknak, hanem egyben a keresztényeknek és a zsi­
dóknak is elnöke. Ez válaszként hatott W ulff szavaira. Még
a német egység napján ugyanis otthon elhangzott beszédében
- nagy vihart keltve - azt mondta, hogy az iszlám is hozzátar­
tozik Németországhoz. A török törvényhozás előtt pedig ezt
kiegészítette azzal a kulcsmondattal, hogy a kereszténység is
kétségkívül hozzátartozik Törökországhoz, hiszen Anatóliában
voltak e világvallás gyökerei. A katolikus politikus ennek a gon­
dolatának kívánt hangsúlyt adni tarsusi útjával is.
A tarsusi Szent Pál-templomot a török állam 1943-ban kisa­
játította, s ezután a hadsereg évekig raktárnak használta. Las­
san elromosodott. 2000-ben azonban helyreállították, majd
kultúremlékmű és múzeum gyanánt megnyitották, s belépő­

75
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , kijrd o k

díjat szednek. A kapu felett elhelyezett jelmondat azt hirdeti,

mennyire fontosak Törökország jelene és jövője szempont'
jából a múzeumok. A templom rendben tartásáról - ameny-
nyire lehet - német apácák gondoskodnak. Ha azonban egy pap
misézni kíván, akkor minden alkalommal külön engedélyt kell
kérni, utána pedig a kegyszereket, elsősorban a kereszteket gon­
dosan el kell csomagolni... A német államfő látogatása idején
a török kormány jelezte, hogy „talán mára közeli jövőben” telje­
sítheti a katolikus egyház óhaját, és tartósan megnyitja a temp­
lomot istentiszteletek számára.
Váratlanul ennek az óhajnak a támogatójára leltek Ali
Bardakoglu professzorban, a török vallásügyi hivatal, a diyanet
vezetőjében is. A Milliyetnek nyilatkozva elmondta: külföldi
útjain képtelen megmagyarázni, miként van az, hogy az épület
továbbra is múzeum.„Helyénvalóbb lenne, haa Szent Pál-temp-
lom ismét templomként szolgálna. Ha egy hely szent a keresz­
tényeknek, akik otc istentiszteleteket akarnak tartani, akkor
semmilyen érvet nem lehet felhozni a tilalom indoklására.”
Márpedig ő olyan vallásnak tudja az iszlámot,amely csakis a szó
és az ész erejével hathat meggyőzően - jelentette ki. Akiváló isz­
lámtudós és befolyásos vallási tényező megnyilatkozása kelle­
mes meglepetésként ért számos megfigyelőt. Évekkel ezelőtt
ugyanis a muzulmán világ nagy tekintélyű méltóságai közül
ő volt az első, aki súlyos szavakkal illette XVI. Benedek pápát
egy regensburgi előadásának íszlámellenesnek vélt része miatt.
A katolikus egyházfőnek szemére vetette, hogy beszéde a
„keresztes lovagok észjárását” tükrözi.
Ráadásul a törökországi vallási kisebbségek helyzetén még
az is rontott, hogy Svájcban népszavazás eredményeként meg­
tiltották minaretek építését. „Mi miért engedélyezzük keresz­
tény templomok építését, ha európai muzulmánok számára
tilalmasa minaretépítés?" - ezzel a kérdéssel vágtak vissza török

76
 Anatólia keresztényeiről és kisebbségeiről

nacionalisták. De Bardakoglu - ha közvetett módon is - megvá­

laszolt ezeknek az izgatóknak is, akik minden keresztényben
hagyományosan veszélyes külföldi kémet szimatolnak. „Ter­
mészetesen nyugtalanító, hogy Európában tilalmat rendelnek el
minaretépítésre. Úgy fest azonban, hogy az egész világon fogy­
tán a vallási türelem. Ám éppen ezért fontos, hogy saját orszá­
gunkban megszilárdítsuk a vallásszabadságot, s ez ellen többet
ne hadakozzunk mindenféle kifogással, főleg ne belbiztonsági
kockázatokra való hivatkozásokkal" - mondta. Az általa vezetett
diyanet alá tartoznak az országban működő 76 ezer mecset és
a melléjük rendelt imámok, akik közhivatalnoki státusúak, és a
pénteki prédikáció szövegeit a központból kapják.
A regensburgi beszéd keltette katolikus-muzulmán viszály
hullámai lecsillapodtak. A pápa 2006 végén Törökországba láto­
gathatott. Személyében katolikus egyházfő először kereste fel a
török vallásügyi hivatalt, és meghívta a Vatikánba Bardakoglut.
XVI. Benedek, aki még Joseph Ratzinger bíboros korában elle­
nezte Ankara EU-tagságát, most állást foglalt mellette, és
a muzulmánokkal való megbékélés és kiengesztelődés hirde-
tőjeként lépett fel. „A muzulmán világ szemében lebilincselő
gesztust tett azzal, hogy Ahmed szultán mecsetjében Mekka
felé fordulva mély áhítattal imádkozott”- írta egy iszlám teoló­
gus. A muzulmán irányzatú Yeni Sa/ak című napilap törcénelmi
pillanatnak nevezte ezt a jelenetet. A törökök végleg szívükbe
zárták a pápát a búcsúzáskor elhangzott alábbi szavaiért: „Szere­
tem a törököket. Isten küldött engem hozzájuk.” Ezt a két mon­
datot nagy elődjétől, XXIII. Jánostól, a Vatikán egykori görög-
és törökországi apostoli delegátusától és az isztambuli latin
keresztények apostoli adminisztrátorától idézte, aki a második
világháború sötétjében üldözöttek mentésével mutatott példát
emberségből. Ami Bardako£lut illeti, ő már nincs hivatalban,
lemondott, de úgy hírlik, hogy utóda, Mehmet Görmez, aki eddig

77
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

a helyettese volt, szintén a reformer hittudósok közé tartozik.

A diyanet új vezetője kijelentette, hogy nemcsak a török muzul­
mánoknak, hanem a világ összes muzulmánjának a szószólója­
ként kíván munkálkodni. Ez vonatkozik az üldözött mohame­
dán kisebbségekre is.
A török iszlámot napjainkban - különösképpen az AKP-
kormány hivatalba lépése óta - élénk figyelemmel kísérik a
szomszédos arab országok értelmiségi köreiben. Ennek nyil­
vánvaló oka, hogy Törökország az egyetlen muzulmán több­
ségű ország, amely alávetette magát a demokrácia szabály-
rendszerének. Az AKP-kormány összekapcsolja az iszlámot
a demokratikus népképviseleti gyakorlattal. Arra törekszik,
hogy megmutassa: valaki úgy is lehet őszinte demokrata, hogy
közben muzulmánként nem adja fel önazonosságát, vagyis
Ankara bizonyítani kívánja, hogy az iszlám nem akadályozza
demokratikus rendszerek, társadalmak felépítését, működését.
A muszlim demokraták első világkongresszusát is Isztambul­
ban tartották 2004-ben. Ezért az arab világban már korábban is
mind többen ismerték fel, hogy a muzulmán törököktől van mit
tanulni demokratikus politikai gyakorlatból. Az isztambuli sajtó
a legutóbb Tunéziától Jemenig kirobbant diktatúraellenes fel­
kelések, elsősorban az egyiptomi forradalom láttán sikeresen
működő török modellről cikkezett. A tüntetők számára valóban
legkevésbé az iráni iszlám köztársaság volt a követendő példa­
kép,ahol a muzulmánok nem demokraták,hanem sokkal inkább
a Török Köztársaság, tehát az az ország, ahol valóban azok.

78
Lehet-e Törökország demokratikus
példakép az arab világban?

A globalizáció korszakában egyre több muzulmánt ejt meg

Erdogan kormányfő Törökországa. A kilencvenes években
azonban muzulmán fanatikusok még Necmettin Erbakant, a
török iszlamisták akkori vezérét vélték maguk közül valónak,
aki rövid ideig miniszterelnök is volt. Az érte lelkesedők közé
tartoztak az egyiptomi muzulmán testvérek is. Erbakan alapi'
torta 1969-ben a „Nemzeti Szemlélet” nevű mozgalmat, azzal a
céllal, hogy „alulról felfelé haladva” iszlamizálják a török gazda­
ságot, majd a társadalmat és az egész országot is. Egyik első kül­
földi útján Líbiában felkereste Kadhafi ezredest, aki híres sátrá­
ban fogadta a vele feltűnően rokonszenvező török vendégét.
Utóbbit a líbiai vezér váratlanul azzal lepte meg, hogy kiok­
tatta a kurdokkal szembeni török politika tarthatatlansága felől.
Kadhafi érdekes módon ezt megismételte 2011 márciusának ele­
jén aTRT török rádió- és tévétársaság számára adott nyilatkoza­
tában is, mondván, hogy a kurdolc jogaikat védelmezik a török
hadsereggel szemben,s támogatásáról biztosította őket.
A líbiai vezér, akinek egyeduralmát és zsarnoki rendszerét
azóta elsöpörte a líbiai felkelés, őt magát pedig megölték, s a
sivatagban ismeretlen helyen elföldelték, 2010 novemberében
még az „emberi jogok nemzetközi Kadhafi-díjával” tüntette ki
Erdogant. Fenti nyilatkozatában méItatta a líbiai-török barátság
és együttműködés fontosságát, s ezt azzal az állítással is megtol­
dotta, hogy „elvégre mi mind oszmánok vagyunk!” Lehet, hogy
csak udvarolni akart a törököknek. Vagy talán arra gondolt, hogy
egy fiatal oszmán katonatiszt egykor arab törzsi harcosok ezreit
vezette a líbiai sivatagban olasz csapatok ellen. Ez roppant régen.

79
Ö R M É N Y E K , T Ö R Ö K Ö K , K U R D O IÍ

akkor volt, amidőn a zsákmányszerző Olaszország 1911 sze ptem-

berében megtámadta a meggyengült Oszmán Birodalom két
utolsó észak-afrikai birtokát,Tripolírániát és Kirenaikát. A fiatal
tiszt, aki ezer veszéllyel dacolva és újságírónak álcázva Egyipto­
mon át jutott el az afrikai harctérre, évekkel később a „törökök
atyjaként” vonult be a történelembe,
A hadsereg 1997 elején lemondatta Erbakant, s hosszú időre
eltiltatta a politikától. Az államfordulatot vértelen, úgynevezett
posztmodern államcsínnyel hajtotta végre, főleg propaganda-
eszközöket vett igénybe, és katonai erőfitogtatással és politikai
nyomással félemlítette meg az iszlamista kormányfőt. Erbakan
legutóbb az egyszázalékos Aranykor (vagy Boldogság) Pártjának
(SP) elnöke volt. A szervezet neve a Mohamed próféta és az első
négy kalifa, a „helyesen vezetettek” vallásának dicső idejére utal.
Amikor a 85 éves aggastyán 2011 februárjában elhunyt, isz­
tambuli temetésén több százezren rótták le kegyeletüket.
Közöttük egykori tanítványai,Gül elnökés Erdogan kormányfő,
akik - hátat fordítva mentoruknak és Nyugat-barát pártot ala­
pítva - már reges-régen gyökeresen szakítottak vele. Róluk a vál­
tig iszlamistának megmaradt vezér legutóbb azt mondta, hogy
nem saját érdemük emelte őket e magas polcra, hanem „a jelen­
legi világrendszer erői, a rasszista, cionista imperializmus,amely
rabszolgává alacsonyítja az embere". Jóllehet Erdogan egykor
valóban az ő tanítványa volt - ismerte el -, és meg is mondta
neki, hogy mi a feladata, ő ezt elutasította, úgyhogy most „itt az
ideje, hogy vagy félreáll, vagy megváltoztatja politikáját”. A Die
Welt című német napilapnak nyilatkozva Erbakan kijelentette:
a jelenlegi török kormányfő a „cionizmus pénztárnoka”.Ő ennek
világos bizonyítékát látja abban, hogy be akarja vinni országát az
EU-ba.Márpedigeza szervezet „nemmás,mintacionista világ­
rendszeralkotórésze”,és kamatpolitikájával is a cionistákat szol­
gálja, nekik pumpálja a pénzt. „Immáron 5700 éve zsidók irá-

80
 Lehet-e Törökország demokratikus példakép az arab világban?

nyitják a világot. Ez a jogtalanság, a kegyetlenség és az erőszak

uralma" - mondta, s arra a kérdésre válaszolva, hogy ha tőle füg­
gene, felszámolná-e Izrael Államot,kijelentette:,,Haaz izraeliek
békében óhajtanak élni, talán jobb lenne, ha például Ameriká­
ban élnének." Az oszmán időkben nem is tudták megalapítani
Izrael államát, mert akkoriban „mi voltunk hatalmasak” Min­
dig a keresztények segítettek a zsidóknak államalapítási kísér­
leteikben. Ez volt a keresztes hadjáratok igazi célja is - fejtette
ki Erbakan, aki egyébként úgy érzékelte, hogy a keresztények a
muzulmánok igaz hitével ellentétben - szentháromságtanuk­
nak megfelelően - egyszerre „három istent” imádnak... Mindez
egy olyan ember szájából hangzott el, aki az aacheni műszaki
egyetemen tanult, a dízelmotorok elméletéből doktorált, majd
mérnökként a Deutz cégnél kutatóként dolgozott, s részt vett a
német Leopárd páncélos kifejlesztésében. Emellett élete végéig
választékosán beszélt németül.
Bukása után néhány évvel - sok más arabhoz hasonlóan - az
egyiptomi muzulmán testvérek érdeklődését is már Erdogan
felemelkedése keltette fel. Az iszlám demokratától aztán tanul­
tak is. Most már nem a Koránnal a kezükben és a saría beveze­
tése mellett ágálva tüntettek, hanem - bár muzulmán megfogal­
mazásokba csomagolva - ők is azt követelték, amit más ellenzéki
reformerek is akarnak: emberi jogokat, a korrupció megszünte­
tését, független igazságszolgáltatást, a közoktatás megújítását
és a hatalmasok elszámoltatását. Ezt kiegészítették azzal a felté­
tellel, hogy a törvények nem lehetnek ellentétesek az iszlámmal.
Nyilvánosan elhatárolódtak az erőszak alkalmazásától is.Tekin-
télyes Közel-Kelet-szakértők rámutattak arra is, hogy az egyip­
tomi muzulmán testvéreket különben is hiba lenne egy kalap
alá venni az iszlamistákkal általában,
Közvetlenül az észak-afrikai győztes forradalmak után
Erdogan körutazást tett Egyiptomban,Tunéziában és Líbiában.

8 l
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDŰK

A török kormányfő, aki országa muzulmán szomszédjainál egy

ideje immáron államférfiúi tekintélyt,sőt népszerűséget is élvez,
de akit ellenfelei „oszmán birodalmi allűrökkel” vádolnak, és
amolyan „választott szultánnak" csúfolnak, fellépésein minde­
nütt fennhangon hirdette a Törökországban sikerre vitt iszlám
demokratikus modellt. A felkeresett országok fontos városait az
arab utca hőseként diadalmenetben járta be, és beszédeit lelke­
sen ünneplő tömegek hallgatták. A diktatúra nyűgeitől épphogy
megszabadult emberek valósággal itták egy olyan konzervatív
muszlim vezető szavait, akinek alig egy évtizedes kormányzása
alatt az EU-tagjelölt, valamint NATO-és G-20-tagTörökország
mélyenszántó reformok sorozatátvezette be, s ahol az utóbbi öt
évben kétszeresére nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Az
igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az ankarai vendég
az észak-afrikai arab világban leginkább erőteljes Izrael-bírála-
taival aratott szónoki babérokat. Az egyiptomi muzulmán test­
vérek azonban már most fontosnak tartották jelezni, hogy nem
kérnek az ankarai kormányfő által reklámozott török modellből,
amelynek lényege az állam és a vallás különválasztása. Líbiában
a török kormányfő megígérte iskolák, bírósági épületek, rendőr-
állomások újjáépítését, nem utolsósorban a parlament épületé­
nek helyreállítását. Eközben török repülőgépek élelmiszercso-
magokat dobtak le ejtőernyőn.
Mehmet Sahin politológus szerint a Közel-Keleten két­
ségtelenül vonzó a török politikai rendszer, s ez növeli Török­
ország fontosságát a Nyugat szempontjából. A professzor ezt
azzal magyarázza, hogy a térségben az utóbbi években vákuum
keletkezett az Egyesült Államok és különböző rezsiméit szava­
hihetőségének megcsappanása miatt „Ezt a politikailag légüres
teret - állítja §ahin - csak két állam tudja betölteni: Törökország
és Irán. Bármennyire kétkedve szemlélik is a nyugati főváro­
sokban a török EU-csatlakozási folyamatot és az iszlám gyökerű

82
 Lehet-e Törökország demokratikus példakép az arab világban?

Erdogan-kormányt, Törökország a Nyugat számára mégis sok­

kal elfogadhatóbb, mint Irán. Ebből pedig az az egyszerű logika
következik, hogy aki nem akarja Iránt erősíteni, annak Törökor­
szágot kell erősítenie.”
Az iszlám és a demokrácia sikeres együttélésé re Törökország
követendő példa lehet az arab világ számára, s ezért nagyobb
szerepet kellene játszania a térségben - legalábbis így véleke­
dett a TESEV török kutatóintézet több arab országban végzett
legutóbbi felmérése szerint a megkérdezettek hetvenöt száza­
léka. Törökország a jövőben nem mint fontos politikai közve­
títő léphetne előtérbe, hanem „posztideológiai helyzete” miatt.
Ennek kialakulása ugyanis emlékeztet arra, mint ami most a
Közel-Keleten végbemenni látszik. Mi ennek a hasonlóságnak
a lényege? Ezt fejtette ki tanulmányában dr. Gönül Tol, a Közel-
keleti Intézet Török Tanulmányok Központjának igazgatója,
a George Washington Egyetem professzora.
Mint Tol asszony írta, az önkény ural mi rendszerek elleni fel­
kelések azt jelzik, hogy új politikai korszak köszönt be a térség­
ben. Ennek az új politikai Tendnek a magvát tanult, de a társa­
dalom peremére szorult,hátrányos helyzetű arab fiatalok népes
nemzedéke alkotja. Ez a felbuzdult ifjúság nem követeli sem
az arab világ egyesítését, amelynek jelszavát a pánarabizmus a
hatvanas években hirdette, de nem kér az iszlám államból sem,
amelyet hirdetői a nyolcvanas években kínáltak fel; inkább sér­
tetlen emberi méltóságban leélhető életet, társadalmi igazsá­
gosságot és szabadságot igényel. A technológia és a közösségi
média új nyelvén mozgósít és teszi közzé követeléseit. A fenn­
álló rendszerrel elégedetlen közel-keletiek számára már nem az
iszlamizmus és a pánarabizmus az ellenzéki megnyilvánulás
kizárólagos lehetőségi formája. A korábban hirdetett ideológiák
kudarca nyomán új politikai kifejezésmód született, amely alter­
natív kapcsolatot kínál helyi és globális, vallási és világi, iszlám

83
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

és politika, ésszerűség és etika között. A rendszer elleni tiltako­

zásuk előtt ezrek imádkoztak a Felszabadulás téren; megjelené­
sük az iszlám és a politika új szintézisének a hírnöke.
Gönül Tol szerint az új megnyilvánulási forma politikai
teret biztosít a nyugati nemzetekétől eltérő sajátos közel-keleti
demokratizálási folyamatnak, a vallásnak pedig olyan szerepet
szán, amely egyenlő távolságot tart a felvilágosodás nyugati esz­
ményeitől és a hagyományos iszlamista politikai elképzelések­
től. Nincs mitől tartaniuk azoknak, akik aggódnak amiatt, hogy
radikális iszlamista hullám söpör végig a Közel-Keleten. A fenn­
álló rend ellen felkelt társadalmi mozgalmaknak az arab ifjúság
volt az építőmestere, amely most el van szánva arra, hogy lerom­
bolja a több évtizedes közel-keleti önkényuralmi berendezkedé­
seket. Egyben biztos abban, hogy ezeknek el is következik a vég­
órájuk. De nem egy iráni típusú iszlám köztársaság valamilyen
új változatának leszünk majd a tanúi.
Törökországban is az történt, hogy az egymással vetélkedő
két ideológia, a kemalizmus és az iszlamizmus egyaránt képte­
lennek bizonyult ígéreteinek beváltására, s így a török politiká­
ban új korszak köszöntött be.
A Török Köztársaság alapító ideológiájának számító kema­
lizmus elvesztette uralkodó helyzetét az ország korszerűsítésé­
ben. A kurdok, azalevik.a nem muzulmánok és általában mind­
azok, akiket korábban kizártak a kemalista jövőképből, olyan
új, modern társadalmi párbeszédet sürgetnek, amely a közélet­
ben megtűri a különböző önazonosságok kifejezését. A politikai
részvétel többé már nem korlátozódik azokra, akik magukévá
teszik a kemalista ideológiát. Hasonlóképpen az iszlamizmus
elvesztette monopóliumát a vallás területén. Ma már nem az
iszlamizmusnak, hanem az emberi jogoknak a szótárából vett
kifejezésekkel élnek például azok, akik követelik, hogy az egye­
temeken is érvényesíthessék jogukat a muzulmán fejkendő
viselésére. A vallás nyilvános kifejezésének ügyét felkarolta

84
 Lehet-c Törökország demokratikus példakép az arab világban?

számos közéleti személyiség, közöttük művészek, tudósok és

a legkülönbözőbb társadalmi-gazdasági hátterű és politikai
nézeteket képviselő nem kormányzati szervezetek. Törökor­
szág jelenleg olyan posztideológiai fejlődési szakaszban van,
amelyben az iszlám és a szekularizmus egymás mellett él, és
egyik a másikat tudat alatt befolyásolja és átalakítja. Az ország
létrehozta a maga modernitását, és olyan alternatív demokrati­
kus utat képvisel, amely szervesen illeszkedik a helyi kultúrába,
de ugyanakkor kölcsönhatásban van a globalizáció követelmé­
nyeivel és eszméivel. Ez a folyamat, amely csak most kezdődik
a Közel-Kelet többi részében, Törökországban már tart egy ideje
- írta Gönül Tol.
Ám a török modellt nemigen látja követhetőnek Yilmaz
Esmer, az isztambuli Bogazici (Boszporusz) Egyetem politika-
tudományt előadó professzora. A Kultúra Számít elnevezésű
nemzetközi kutatási program részeként Oxfordban 2008-ban
megjelent tanulmányában lehetségesnek - legalábbis nem tel­
jesen lehetetlennek - tartja, hogy több iszlám társadalom idővel
enged a demokratizálás erőinek. A török tapasztalat mindamel­
lett nem tűnik nagyon relevánsnak e társadalmak számára, és
felélesztése valószínűtlen. Állítását több tényezővel indokolja.
Először is a török forradalom egy olyan radikálisan moderni­
záló elit terméke, amely rendkívüli körülmények között került
hatalomra. Ez az elit - az országát elszántan a Nyugat felé kor­
mányozni igyekvő karizmatikus hős vezetésével - reform­
jait ráerőltette a társadalomra. A szerző nem látja reális lehető­
ségnek, hogy más iszlám országokban ilyen vezetés hatalomra
jut. Másodszor, a török forradalom nem ismert megalkuvást a
szekularizáció és a nemek egyenlősége tekintetében. Végül
Törökországban döntő módon a hadsereg vezérelte a köztár­
sasági reformokat, főként a szekularizmus megalapozását. Ha
egyes arab társadalmaknak sikerül is megteremteni viszonylag
demokratikus és némileg szekulárisnak mondható rendszere­

85
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k ur tso k

két, ezek nem a török tapasztalatot követve jönnek majd létre,

hanem nagyon eltérő utat fognak bejárni.
Ehhez azonban a Yilmaz Esmer tanulmányának is helyet adó
program szerkesztői hozzáfűzik: az iszlám világban visszhangot
keltő török sikereket mégsem téveszthetik szem elől az orszá-
gulcat korszerűsíteni igyekvő iszlám reformerek, még kevésbé
hagyhatják figyelmen kívül azt a körülményt, hogy Erdogan
iszlám kormánya az EU-ba igyekszik. Ezért a török modell hosz-
szabb távon mégiscsak vonzóbb és ellenállhatatlanabb lehet,
mint ahogy ezt Esmer megítéli.
Emlékeztetnek arra is, hogy a török rendszer már születé­
sekor nyitott volt az új eszmék iránt. Maga Mustafa Kemal,
a gallipoli hadjárat hőse,aki a birodalom összeomlása után meg­
akadályozta Törökország szétszabdalását, érthető módon akár
megkísérelhette volna az oszmán struktúra feltámasztását és
önmaga kalifává nyilvánítását - amit külföldi muzulmán körök­
ből sugalmaztak is -, ehelyett azonban nyugati értékek és intéz­
mények erős ihletésére kulturális forradalmat kezdeményezett,
Törökország sok vonatkozásban a világ legkorszeríísítettebb
iszlám országa, és a leginkább szekuláris rendszerű, Erdogan és
környezete az iszlám kormányzás alatt is nyomatékosítja, hogy
távol áll tőlük a „politikai iszlamisták" gondolatrendszere és gya­
korlata, és békésen kormányoznak a szekularizmus rendszeré­
ben és a köztársaság alapelveinek megfelelően.
A legújabb egyiptomi események, a hadseregnek a Muzul­
mán Testvérek jelöltje, Mohamed Murszi elnök által történt
„visszaszorítása" a korábbi katonai vezetés leváltása mégis a
hasonló török példára, folyamatra emlékeztet némely politikai
megfigyelőt. Törökországban a „rendszerváltoztatás" tíz évvel
ezelőtt választások útján, a muzulmán indíttatású AKP kor­
mányra kerülésével ment végbe, Egyiptomban viszont az „utca
forradalmával", még ha a Muzulmán Testvérek kezdetben abban
nem is vettek részt.
86
Lesz-e „örménynyitás”is?
Erdogan kurdoknak szaval békítő
költeményt

A törökországi belső változások lassúak és óvatosak. Némely

területen mégis meglepőek és kézzelfoghatóak. Puhatolózva
ugyan, de megkezdődött a már említett süryanik, a szír orto­
dox keresztények visszatelepülése régi hazájukba. A süryani
közösség az 5. század óta él Anatólia délkeleti részén. Az első
világháború alatt az örményekéhez hasonló kegyetlen sors
lett osztályrészük, soraikat megtizedelték. Legtöbbjük később
Nyugat-Eutopába menekülve talált új otthonra, ahol napjaink­
ban mintegy százhatvanezer síiryanj él. Tízezren még korábban
elvetődtek Isztambulba. Eredeti törökországi településükön,
Túr Abdinban háromezren maradtak. Legutóbb a törökkormány
üzenetben szólította fel az emigrációban élő süryanikat, hogy
térjenek haza. E felhívás indítéka az EU-hoz való török köze­
ledés meggyorsításának szándéka volt. Sokan fel is kerekedtek,
annak ellen érc, hogy már évtizedek óta Németország bán, Svájc­
ban vagy Svédországban éltek, s felvették az ottani állampolgár­
ságot. A török állam megígérte, hogy a hazatelepülőknek megad
minden támogatást.
A legnagyobb kisebbséghez fűződő viszonyban,a török k ü l ­
politikában azonban megfigyelők már-már fordulatról beszél­
tek. Ilyennek értékelték a kormányfő 2005 nyarán elhangzott
beszédét Diyarbakuban, a kurd többségű keleti nagyvárosban.
Több ezeT ember üdvrivalgása közepette a török vezetők közül
elsőként Erdogan ismerte el nyilvánosan, hogy igenis van kurd-
kérdés. „Egy nagy országhoz méltatlan úgy tenni, mintha a
múltban soha nem követett volna el hibákat. Ez a kérdés nem

87
Ö r m é n y e k , t ö r ö k ö k *k u r d o k

csupán népünk egy részének problémája, hanem mindannyi­

unké, az enyém Is. Ez a kormány ez a zászló és ez a haza közös,
mindannyiunké* Népünk elég erős ahhoz, hogy a problémákat
napirendre tűzzük” - mondta, hozzáfűzve, hogy a kurdoknak
a P KK árt a legtöbbet.
A verskedvelő Erdogan ekkor elszavalt egy alkalomhoz ülő
költeményt is, méghozzá Diyarbakír híres szülöttétől, Cahit
Sitki Tarancitól (1910-1956). A török líra egyik nagy alakja pári­
zsi tanulmányai idején és a francia rádió török adásainak bemon­
dójaként 1940-ben tanúja volt a német támadásnak, a pusztítás­
nak és a lakosság szenvedéseinek. Megrázó élményei kihatottak
egész további életére, és még borúsabbá tették természetét.
A letiport Franciaországból még abban az évben hazatért hazá­
jába. íme, a kormányfő által előadott vers;

Országot akarok

Országot cíJcarok
égszínkék, zöldágíí, sárgaföldü legyen
m adarak és virágok hazája legyen
országot akarok
hol a/ejbeu gond, a szívben vágy ne legyen
s a testvérviszálynak im m ár vége legyen.
Országot akarok,
hol gazdag s szegény közt különbség ne legyen.
S télen mindenkinek meleg/észke legyen.
Országot akarok
hol az élet-szeretet szívboljött legyen
és ha panasz volna, az a halaiért legyen*

(Végh György fordítása)

88
 Lesz-e J,örménynyitás”is? Erdogan kurdoknak szavai békítő költeményt

Diyarbakirban, ahol 55 százalékos volt a munkanélküliség,

a miniszterelnök megígérte, hogy mindent megtesz a közokta­
tás, a lakásépítés és az egészségügyi ellátás javítása, a munkanél­
küliség felszámolása érdekében. Ezen a kelet- és délkelet-török­
országi területen sokáig viszonylagos nyugalom honolt, amióta
megszűntek a török hadsereg és a PKK-gerillák 1984-től 1999-ig
vívott háborújának szinte mindennapos fegyveres ütközetei.
Az egykori lázadó vezér, Abdullah Öcalan életfogytiglani bün­
tetését tölti egy márvány-tengeri börtönszigeten. Még haza­
árulás! pere alatt ünnepélyesen lemondott a további hadvise­
lésről Törökország ellen, és utasította a PKK-harcosokat, hogy
vonuljanak ki az országból. Azok akkor engedelmeskedtek, de
az iraki hegyekbe visszahúzódó felkelők néha mégis le-lecsap-
nak, és merényleteket követnek el török területen, vesztesé­
geket okozva a lakosságnak és a katonaságnak. Ankara válto­
zatlanul elutasítja a PKK fő követelését: az összes harcosára és
parancsnokára vonatkozó közkegyelem kihirdetését. A viszály
az országban évtizedekre megmérgezte a társadalmi légkört.
Ennek hatása ma is érezhető, s a továbbra is megoldatlan konf­
liktus azegyik legmagasabbra tornyosuló akadály aTörökország
reménybeli EU-csatlakozásához vezető úton.
Sok kurd másodosztályú állampolgárnak érzi magát, és több
jogot követel népcsoportjának. Ezzel szemben a török állam-
szervezetben a vaskezű kisebbségi politika hívei minden ilyen
követelésben a közös állam végének kezdetét látják, és elzárkóz­
nak bármilyen engedmény megtételétől. A kurdprobléma min­
den vonatkozásában érzelmileg annyira túlfűtött, hogy súlyos
nehézségbe ütközik bármilyen haladás, és legtöbbször min­
den előrelépést visszaesés követ. Bonyolítja a megoldást, hogy
a kiterjedt kurd vidék a gazdaságilag-társadalmilag legelmara­
dottabb területek közé tartozik, ahol sok helyen még fennma­
radtak a feudális viszonyok. Itt szinte korlátlanul agák, azaz

89
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

nagybirtokos hűbérurak uralkodnak, akik egyben kurd családi

klánok főnökei. Az agák földjein teljes alávetettségben és kiszól'
gákatottságban tízezrek dolgoznak, és az ottani földterület egy-
harmada a lakosság három százalékának a birtokában van. Az
1925-ös első nagy kurd felkeléssel ellentétben, amely Mohamed
próféta zászlaja alatt főként az iszlámmal kapcsolatos atatürki
reformok ellen irányult, korunkban a szembenállás nem vallási,
hanem szociális indíttatású.
A PKK is eredetileg azért fogott fegyvert, hogy felszámolja
a feudális kurd viszonyokat, amelyek fennmaradását az egy­
mást követő török kormányok pártpolitikai megfontolásokból
nemcsak hogy megtűrték, hanem még támogatták is. Az agák,
a klánvezcrek jól értettek ahhoz, hogy megkössék a maguk mind­
két fél számára előnyös alkuját az államhatalommal. Szövetkez­
tek egy-egy török politikai párttal, azt remélve, hogy ily módon
területük gazdasági kedvezményekhez jut új utak, duzzasztógá­
tak és más állami beruházások képében. Az ilyesmit aztán azzal
hálálták meg, hogy választások idején a reménybeli győztesnek
tömegesen „szállították” alávetettjeik szavazatait. A falusi lakos­
ság szociális helyzete viszont semmit nem változott, a nyomor
és az elmaradottság csak konzerválódott. Némely megfigyelő
szerint a PKK első fegyveres akciói elszigetelt helyi események
maradtak volna, ha a török állam nem áll pártjára „kedvenc” sza­
vazatszerző feudális agáinak. így a föld nélküli nincstelenek,
a kurd parasztok körében a PKK egyre ismertebbé és népsze­
rűbbé vált, s erőt gyűjtve hamarosan megindíthatta fegyve­
res felkelését Törökország ellen. Öcalan azonban kifejezetten
sztálinista mintájú „szocialista kurd állam” létrehozására töre­
kedett török területen, és emberei véres terrorcselekményeket
hajtottak végre. Ezzel végképp mozgalma ellen fordította a tár­
sadalmi és területi egységét védelmező török állam teljes had­
erejét, amely szintén kegyetlenül, a felperesek föld és az elűzés
taktikájával igyekezett felszámolni a kurd lázadást.

90
 Lesz-e „örménynyitás"is? Erdo£an kurdóknak szaval békítő költeményt

A kurdkérdés azonban megoldatlan maradt, annak elle­

nére, hogy az AKP-kormány az EU-hoz való közeledés jegyé­
ben számos reformmal igyekezett könnyíteni a kurd lakosság
helyzetén. Megszüntették a kurd nyelv használatának bünte­
tőjogi üldözését. Mindezt az után, hogy volt idő, amikor még
a magánszférában is tiltották a kurd beszédet. Nagy előrelépés
volt, hogy magániskolákban engedélyeztek kurd nyelvtanfo­
lyamokat, emellett az állami tévé - és rádióállomás már naponta
sugározhatott rövid kurd műsorokat a két fő nyelvjárásban,
kurmandzsiban és zazában, nemkülönben az arab, a bosnyák és
a cserkesz kisebbség nyelvén. Lehetett már kurd zenét nyilvá­
nosan is előadni, s gyárthattak DVD-n forgalmazható kurd fil­
meket is, miután 2002-ben felfüggesztették a délkelet-törökor­
szági rendkívüli állapotot.
2009-ben a kormányfő a kurd konfliktus békés rendezése
érdekében meghirdette a sokak által mélcacott új „kurdkezde-
ményezését”. Ennek alapján még szélesebb körben szüntették
meg a kurd nyelv használatának korlátozását: először lehetett
alapítani kurd tévéadókat, az egyetemeken kurd szakot indít­
hattak, nem utolsósorban pedig kurd politikusok választási
nagygyűléseiken immáron saját nyelvükön szólhatnak közön­
ségükhöz. Mindezt a kurdok eddig húsz-harminc évig hiába
követelték.
A „kurdkezdeményezést” azonban lelassította egy váratlan
közjáték: az Észak-Irakból hazatért volt PKK-harcosokat a helyi
lakosság zajos ünnepléssel fogadta, és diadalmenetben kísérte
hazáig. De bekövetkeztek ennél sokkal rosszabb események
is. PKK-felkelők több rajtaütést hajtottak végre török katonák
ellen, s mintegy harmincat tűzharcban megöltek. A török had­
sereg ezután megtorló támadást intézett gerillafészkek ellen.
Az ellenzék mindezért élesen bírálta a szerinte hiábavaló egész
„kurdkezdeményezést”.

9i
 1
ÖR V HNYEK.TÖRÖKÖK, KURDOK

A kormány ezek után lassított a meneten, tekintettel a 2011

nyarán esedékes parlamenti választások közeledtére, nem utol­
sósorban a kurdolckal szemben a szélsőjobboldal által felkor­
bácsolt nacionalista érzelmekre. Sőt a választási kampányban
a miniszterelnök nemcsak hogy visszatáncolta török viszonyok
közepette valóban forradalminak számító korábbi álláspontjá­
tól, vagyis a ténylegesen létező kurdkérdés első ízben történt
elismerésétől, hanem - bár nyilvánvalóan taktikai okokból -
most még tagadta is e probléma létezését. A kurd lakosság azon­
ban meg is büntette az iránta korábban tapasztalt reformkészsé­
gének ellankadásáért; amikor országos szavazatszerző kőrútján
újra megfordult a kurd vidékeken, így Diyarbakirban is, az előző
kampányától eltérően már nem ünneplő tömegek, hanem üres
utcák fogadták.
Jóllehet a 2011. június 12-én megtartott általános választáso­
kon Erdogan pártja, az AI<P a szavazatok mintegy ötven száza­
lékának megszerzésével sorrendben immáron harmadszor is
nagy győzelmet aratott, és újra egyedül alakíthatott kormányt,
a nagy török nemzetgyűlésben mégsem lett meg az önálló
alkotmányozáshoz szükséges kétharmados többsége. Minden
korábbihoz képest többen szavaztak rá, mégis valamivel keve­
sebb képviselőt küldhetett a törvényhozásba. Ennek egyik oka
részben kurd szavazatainak megcsappanása volt. A kurdok túl­
nyomó többsége ugyanis - az előző választásoktól eltérőn -
a kurd Béke és Demokrácia Pártja (BDP) képviselőire szavazott,
akik - hogy bejuthassanak a parlamentbe - csak függetlenek­
ként indulhattak, mert a kurd pártok előtt is ott tornyosul a szá­
mukra áthághatatlan országos tízszázalékos választási küszöb.
A török törvényhozásban a 2011. júniusi választások eredménye­
képpen a korábbi 16 helyett most 35 képviselőjüket választot­
ták meg, s külön parlamenti pártcsoportot alakíthattak. Ilyenre
még nem volt példa; valóságos kurd hajnalhasadás történt. Kép­
viselőik között van Leyla Zana asszony, a kurd polgárjogi moz­
92
 Lesz-e „önnénynyitáswis? Erdo£an kurdoknak szaval békítő költeményt

galom jelképének tekintett nagy alakja is, akit az EU emberi

jogi Szaharov-díjával tüntettek ki, és Nobel-békéd íjra is jelöltek.
1991-ben szociáldemokrata listán három társával együtt beju­
tott a parlamentbe, ott azonban erős felzúdulást keltett azzal,
hogy esküjének szövegét elmondta betiltott kurd anyanyelvén
is, és homlokán kurd jeímondatos szalagot viselt, török-kurd
megbékélést sürgető szöveggel. 1994-ben a parlament épülete
előtt őrizetbe vették „szeparatista kijelentések és a terrorista
PKK-hoz fűződő kapcsolatai miatt”.Tizenöt évre ítélték, amiből
tízet le is töltött. A kurdkérdésben is nagy reményekkel kecseg­
tető Erdogan-korszak kezdetén azonban idő előtt szabadlábra
helyezték. Hat kurd parlamenti képviselő azonban még mindig
börtönben ül, főként terrorizmus vádjával.
„Ilyen nagy háromszoros győzelem után Erdogan most már
semmiféle ürüggyel sem halogathatja a kurdkérdés megoldá­
sát. Törökország ugyanis hovatovább a kurdkérdés túsza lett”-
jelentette ki Ümit Firat publicista, az Isztambulban megjelenő
Serbestí című kurd folyóirat szerkesztője.
Hasonló gondolatot fejtett ki a már idézett Orhan Kemal
Cengiz török publicista és polgárjogi aktivista is. Szerinte
„a kurdprobléma olyan feszítő erejűvé vált, hogy megoldatlan­
sága semmissé teheti mindazokat a lépéseket, amelyeket Török­
ország eddig tett a demokratizálás irányában. Vagy megoldjuk
a kurdkérdést, vagy Törökország örökre e probléma foglyává
válik. A választások után most friss vita kezdődik az alkotmány­
ról, s a kurdokkal való tárgyalásokat is ennek az alkotmányozási
előkészületeknek kell részévé avatni! Ennek során mindenről
tudnunk kell beszélni, bármilyen cérna vetődik is fel.Akurdo-
kat meg kell, hogy illesse az ahhoz való jog, hogy ők mondják ki
a végső szót sorsuk alakításáról - még akkor is, ha ez azzal jár,
hogy a kurdok a maguk számára újraértelmezik az 1923-ban szü­
letett kemalista rendszert!” - hangsúlyozta Kemal Cengiz.

93
Ö r m é n y e k , t ö r ö k ö k , i<u r d o k

2011 szeptemberében aztán kiderült, hogy az ankarai kor­

mány tárgyal a PKK-val. Napvilágra került ugyanis egy hang-
felvétel, amelyből a közvélemény megtudhatta, hogy a török
titkosszolgálat munkatársai Oslóban megbeszéléseket folytat­
tak a hivatalosan terrorszervezetnek tartott PKK küldötteivel,
s ezeken egy alkalommal - 2009-ben - már igen közel kerültek
a békés megoldáshoz. Ez az oslói érintkezés azonban megsza­
kadt a PKK újabb sorozatos terrortámadásai miatt. Mindennek
ellenére úgy tűnt fel, hogy Erdogan kormányfő - saját szavai sze­
rint - „elszántan folytatni kívánja” a megrekedt „kurdkezdemé-
nyczcsct”. így főtanácsadója és pártjának parlamenti képviselője,
Yalcin Akdogan a 2013. év első szenzációjaként megerősítette:
a török kormány érintkezésben van magával a Márvány-ten-
ger ímrah börtönszigetén raboskodó Abdullah Öcalan PKI<-
vezérrel, „mert fontos tárgyaló partnernek tekinti a kurdkérdcs
megoldása szempontjából”. E legmagasabb PKK-szintre emelt
érintkezés során Hakan Fidan titkosszolgálati főnök felkereste
Öcalant, s beosztottai megfordultak a PKK-harcosok észak­
iraki rejtekhelyén, a Kandil-hegyek között megbúvó főhadi­
szállásán. Az igazságügy-miniszter engedélyével Öcalant meg­
látogathatta a török nagy nemzetgyűlés két lcurd képviselője: az
egyik a BDP tagja, a másik független törvényhozó. Sajtójelenté­
sek szerint egy kurd-török békefolyamat részeként a PKK Dél-
kelet-Törökországból állítólag kész lenne átirányítani fegyvere­
seit Észak-lrakba, vagyis kivonná erőit Törökországból, és nem
követelne teljes kurd területi autonómiát. A PKK-gerillák távo­
zása Erdogan szerint minden egyezmény alapfeltétele. Cserébe
a kormány kibővítené a helyi önkormányzatok jogait, szabadon
engedne kurd foglyokat, és közkegyelmet hirdetne olyan PKK-
gerillák számára, akik nem követtek el erőszakos cselekménye­
ket. Fontos tárgyalási téma még a kurd önazonosság elismerése,
ennek az új alkotmányban való rögzítése, és kurd nyelvű iskolai
oktatás bevezetése.

94
 Lesz-e ,rörménynyitás”is? Erdogan kurd oknak szaval békítő költeménye

Nem sokkal e hírekmegjelenése után Párizsban orgyilkosok

végeztek három kurd asszonnyal, a franciaországi kurd közös-
ség ismert aktivistáival. A hangtompítós fegyverrel meggyil­
kolt nők egyike, Sakine Cansiz a PKK törökországi megalapítói
közé tartozott, s közel állt Öcalanhoz. Cansiz Dersim (Tunceli)
tartományban, nyolcgyermekes kurd alevi családban szüle­
tett 1957-ben. Más szélsőbaloldali nemzettársaival együtt 1978-
ban részt vett a szervezet megalapításában. Az 1980-as katonai
puccs után letartóztatták, s a diyarbakiri börtönben, ahol 1981 és
1989 között 34 rab halt bele a kínzásokba, és százak nyomorod-
tak meg örökre, őt is kegyetlen kínzásoknak vetették alá. Együtt
raboskodott fivérével, Metinnel. Utóbbi párizsi sajtónyilatko­
zatában elmondta, hogy húga a megalázó körülmények köze­
pette is bátran viselkedett, és soha nem alázkodott meg rabtar­
tói előtt. Ennek legemlékezetesebb példája volt, amikor szemen
köpte a hírhedt börtönigazgatót. Csak 1991-ben engedték szaba­
don. Sara álnéven ekkor újra csatlakozott a kurd harcosokhoz.
Katonai kiképzésben részesült a PKK szíriai ellenőrzés alatt
működő libanoni táborában. A hírek szerint harcolt Észak-Irak-
ban és Délkelet-Törökországban. Ezután Németországba távo­
zott, ahol 2007 márciusában őrizetbe vették a PKK-terroristálc
ellen kiadott nemzetközi elfogatóparancs alapján. De az NSZK
nem adta ki Törökországnak. Miután rövidesen szabadlábra
helyezték, Franciaországba utazott. Menedékjogot kapott, rend­
őrségi felügyelet alatt élt. Közvetlenül meggyilkolása előtt újra
Németországba készült, megtalálták nála az érvényes vonatje­
gyet. Cansiz nagy népszerűségre tett szert a kurd nők szabad­
ságmozgalmában. Barátai „kurd Rosa Luxemburgnak” nevezték.
Nemcsak annak érdekében fejtett ki élénk tevékenységet, hogy
mind szélesebb körben bővítse a PKK politikai támogatottságát,
hanem emellett a betiltott szervezet számára pénzt is gyűjtött
és fegyvereket szerzett be. Az utóbbi időben azonban támogatta

95
Ö rm én yek,törökök, kurdok

a kurd-török megbékélést. A három kurd asszony meggyilkolá­

sának színhelye, a párizsi kurd központ épülete előtt sok száz
kurd tüntető gyűlt össze, hogy kifejezze együttérzését az áldo­
zatokkal és a kurd mozgalommal. „Ők hárman soha nem hal­
nak meg!”, „Mi mindannyian PKK-sok vagyunk!”,„Törökország
a gyilkos, Hollandé [francia államfő] pedig a cinkosa!"-kiáltozta
a tömeg.
A török miniszterelnök főtanácsadója szerint az Öcalannal
való tárgyalások azt bizonyítják, hogy békefolyamat indult meg
széles körű társadalmi és politikai támogatottsággal. Ezért a
három kurd asszony Párizsban történt kivégzésszerű meggyilko­
lása, a tárgyalások megtorpedózásának ez a nyilvánvaló szándéka
nem okozott Törökországban általános csüggedést. Ellenkező­
leg, még inkább erősítette a társadalomban a békefolyamat elő-
relendítésére, a kurdkérdés megoldására irányuló elszántságot.
A 20u szeptemberétől újra fellángolt kurd terrorizmus
sokáig szinte minden eredményt semmivé tett. Véres áldoza­
tokkal járó robbantás Ankara belvárosában, rajtaütések a török­
iraki határ közelében fekvő délkelet-törökországi rendőrállo­
másokon és katonai támaszpontokon, valamint 14 török katona
halála - min dez ellencsapásra, a támadók üldözésére, részben az
iraki határon túlra történő követésére késztette a török hadveze­
tést. Hivatalos közlés szerint 22 zászlóalj és a légierő bevetésé­
vel megöltek 270 kurd gerillát. Számos kurd lakost letartóztattak
a PKK-terroristák állítólagos támogatása miatt, egymást követ­
ték a tiltakozó tüntetések, a kurd vidéket ismét súlyos nyug­
talanság kerítette hatalmába. Némely kommentátor már egy
észak-afrikai arab előképeket követő „kurd tavasz" törökországi
beköszöntésétől tart.
Már akkor úgy tűnt, hogy az új erőszak megzavarhatja a kor­
mányfő terveinek megvalósítását, aki választási győzelme után
jelezte, hogy a többi párttal, társadalmi erővel és civil szerve­

96
 Lesz-e „örmény nyitás”is? Erdogan kiírd oknak szaval békítő költeményt

zettel együtt óhajtja kidolgozni az új alaptörvényt. Ennek kel­

lene felváltania az 1980-as véres katonai puccs után az országra
ráerőltetett, még most is érvényben lévő, bár némileg módosí­
tott régi alkotmányt. A felmérések szerint a lakosság 75 száza­
léka óhajt új alkotmányt, kilencven százaléka pedig széles körű
társadalmi egyetértésen nyugvó alaptörvényt. „Olyan civil
alkotmányt tervezünk, amely szavatolja a polgári szabadságjo­
gokat, a társadalmi részvételt, s amely egyaránt lehet alaptörvé­
nye töröknek, kurdnak, cigánynak és más nemzeti kisebbségek­
nek” -jelentette ki.
A kurdproblémák fent leírt súlyosbodása közepette Erdogan
megkísérelt új életet lehelni halódó „kurdkezdeményezésébe".
Egy pártgyűlésen 20H. november végén váratlanul és széles körű
visszhangot keltve bejelentette, hogy az állam nevében bocsána­
tot kér a Dersim tartományban 1937 és 1939 közötti kurd felkelés
véres leveréséért és a lakosság ellen hozott kényszerintézkedé­
sekért. A miniszterelnök a hadsereg akkori bevetését és mint­
egy tizennégyezer kurd, közöttük nagyon sok alevi legyilkolását
a köztársasági múlt egyik legtragikusabb fejezetének nevezte.
Az alevi vonatkozás miatt a kormányfő szavait úgy értel­
mezték, mint „bátor nyitást" a mintegy 15 milliós lélekszámú
és történelme folyamán gyakran máskor is mészárlásoknak ki­
tett vallási kisebbség irányában. Ilyen vérengzés történt 1978
decemberében Kahramanmaras délkelet-törökországi tarto­
mányi székhelyen. A szélsőjobboldali Szürke Farkasok által ki­
robbantottzavargások során egy hét alatt az alevi kisebbségnek
mintegy száz tagjával végeztek. A tettesek színes jelet festettek
az alevi házak ajtajára, nehogy a fanatikus őrjöngőle kárt tegye­
nek szunniták otthonaiban is. A kormány sokáig tétlenkedett,
és csak hosszú napok múltán rendelt ki katonaságot a csőcse­
lék megfékezésére. A kelet-törökországi Sivas városa 1993 júliu­
sában vált színterévé hasonlóan tragikus eseménynek. Akkor

97
Ö r m é n y e k ,t ö r ő kök. kurdok

szabadgondolkodó értelmiségiek, írók, költők, énekesek, művé­

szek estek áldozatul felbőszült vakhitűek haragjának. Amidőn
egy ottani szállodában összegyűltek, hogy megünnepeljék egy
16, századi „síita bárd", Pít Suhan Abdái emlékét, feltüzelt szun­
nita muzulmánok megtámadták a síitákhoz közel álló alevi
„istentelen eretnekek gyülekezetét''. Rájuk gyújtották az épüle­
tet, s aki menekülni próbált a tűzből, azt meglincselték. A rend­
őrség állítólag szándékosan csak késve érkezett. 37 személy éle­
tét vesztette. Bár több embert bíróság elé állítottak, az ügyet
elévülés címén 2012-ben lezártnak nyilvánították. Az országos
felháborodás és egy alevi küldöttség nála tett látogatásának
hatására azonban Gül köztársasági elnök 2013 elején vizsgálatot
rendelt el.
Erdogan az „alevi nyitás" részeként török kormányfői minő­
ségében először látogatott meg alevi imaházat,cemevit, s ő volt
egyben az első török szunnita állami vezető, aki elzarándokolt
a síiták szentje, Ali sírjához Irakban.
Annak idején, a megígért kurd autonómia megadásának
elmaradása után a kurdiakta területeken a harmincas években
szinte állandósultak a lázongások. A nyugalom a részben val­
lási indíttatású és szintén kegyetlenül megtorolt 3925-ös nagy
kurd felkelés után sem tért vissza. A vidéket Ankarában a köz­
társaság „beteg testrészeként" emlegették. Főként amiatt, hogy
az általános nyomor folytán szinte felszámolhatatlan volt a
hagyományos banditizmus, másrészt pedig változatlanul fenn­
maradtak a feudális maradványok, a kizsákmányoló hűbérurak,
a dedék rendszere. Dersim tartományban a harmincas évek ele­
jétől kezdve iparosítási-civilizációs célzattal folyt ugyan vasút­
építés, és az ottani hegyvidéken némely ankarai körök eredetileg
nagyra törő terveket is dédelgettek egy „török Svájc" megterem­
téséről. Ez azonban együtt járt ki- és áttelepítésekkel, s emiatt
a lakosság forrongott.

98
 Lesz-e „örménynyitás”is? Erdogan kurdoknak szaval békítő költeményt

A kormány 1936-ban az eltörökösítési politika jegyében,

a Dersim megjelölést eltörölve aTunceli (Bronzföld) nevet adta
a tartománynak. Ezzel is jelezni óhajtotta, hogy ezt a területet
szerinte már a „bronzkor óta" törökök lakják. Egyidejűleg tör­
vényt hoztak a katonai közigazgatás és a rendkívüli állapot beve­
zetéséről. Seyit Riza dersimi kurd törzsvezér, a köztársasággal
szembeni ellenállás szellemi atyja állítólag kapcsolatot tartott
Szíriában működő kurd és örmény szeparatista szervezetek­
kel. Miután hiába követelte a törvény felfüggesztését és auto­
nómia kihirdetését, a kurdok fegyveres gerillaakciókat hajtot­
tak végre. Ezután a török haderő - Hans-Lukas Kieset történész
szavával élve - etnocídiumot követett el. Elhatározták, hogy e
területen végleg felszámolják a kurd ellenállást. Nagy erővel
támadtak, bevetették a légierőt is. Légibombázással, tüzérségi és
géppuskatűzzel falvak sorát tüntették el a föld színéről. Kiirtot­
tak egész kurd törzseket, és azokat a harcosokat is agyonlőtték
vagy agyonverték, akik megadták magukat. Voltak, akik hegyi
barlangokban kerestek menedéket, őket vagy befalazták, vagy
a sziklaüregekbe bevezetett gázzal ölték meg. A terület 75 éven
át zárt övezetnek számított. A közelmúltban azonban a tiltást
megszüntették, s kurd falusiak vezetésével újságírók érkeztek
a helyszínre. A „barlangkutatók” ásni kezdtek, s nagy mennyi­
ségben emberi koponyákra és csontokra bukkantak... Néhány
nap múlva egy innen délre elterülő vidék barlangjából szintén
fontos történelmi leletek kerültek elő. A kutatók a szent könyv,
a Korán több példányát és más arab nyelvű iratokat ástak ki a
földből. Egy majdnem százesztendős aggastyán vezette nyomra
az újságírókat, miután elmesélte nekik gyermekkori emlékeit.
A harmincas évek írásreformja idején ugyanis betiltották azarab
betűs könyveket. A környéket csendőrök járták lovon, és razzi-
áztak. Sok hely ütt az embe rek ezén m eg is semmisítették a tulaj -
donukban lévő Koránt, náluk azonban a falusi elöljáró minden­

99
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

kinek azt tanácsolta, hogy a sajátját inkább dugja e l Ezt meg is

cselekedték,kibarlangban,kiaszántóföldönástaelszentkönyvét,
Dcrsim mintegy százezer lakosát a harcok után deportálták,
és áttelepítették töröklakta vidékre. Seyit Rizát és tíz társát kivé­
gezték, A kurd vezér a török katonaság pusztító hadjárata idején
hiába kért francia nyelvű levélben segítséget a Népszövetség­
től, válaszra sem méltatták. A nyugati nagyhatalmak - angolok
és franciák-a náci Németország mind fenyegetőbb magatartása
láttán akkoriban egyre jobban keresték Törökország kegyeit...
A török miniszterelnököt azonban nemcsak a béke kere­
sésének őszinte szándéka indította a mostani bocsánatkérés
bátor kurdbarát lépésére, hanem meglehetősen jól érzékelhető
politikai számítás is. Mindenképpen ki akarta ragadni a politi­
kai kezdeményezés lehetőségét fő ellenfelének, a Köztársasági
Néppártnak (CHP) a kezéből. Az ellenzéki pártot rögtön meg
is vádolta azzal, hogy noha a véres események idején éppen a
Mustafa KemalAtatürkalapította CHP volt uralmon, még most
sem mernek őszintén szembenézni a történelem mcl, saját múlt­
jukkal. Márpedig elsősorban nem neki, mármint az AKP vezéré­
nek és kormányfőnek, hanem nekik kellene bocsánatot kérniük.
Csakhogy a korábbi kudarcok után a választásokon egyre
jobban szereplő CHP új elnöke, Kemal Kihcdaroglu már beje­
lentette, hogy ő is a sokat szenvedett Dcrsim tartomány szülötte,
méghozzá alevita. Elismerte, hogy pártja korábban, még mások
vezetése alatt, nem merte felkarolni a kurdok ügyét, de ennek
már vége. A legutóbbi választási harcban Diyarbakir„kurd fővá­
rosba n” például megígérte, hogy múzeummá fogják átalakítani
a városi börtönt, ahol még nem is olyan régen oly sok kurdot
kínoztak halálra. Kihcdaroglu szerint amikor a volt iszlamista
török miniszterelnök a CHP-t támadja, voltaképpen Atatürköt
akarja lejáratni, és felelőssé tenni a dersimi mészárlásokért.

IOO
 I esz e „örmc ny nyitás'is? Erdogan kardoknak szaval békítő költeményt

A Radikal eközben fakszimile kiadásban nyilvánosságra

hozta a dersimi hadműveletekre vonatkozó korabeli parancso­
kat, amelyeket a köztársaság vezetői írtak alá. Az okmányok a
miniszterelnöki hivatal levéltárából származnak. Az Atatürk
által 1938. június 9-én jegyzett hadparancs a szárazföldi kato­
nai alakulatokon kívül a légierőt és a csend őrséget is bevetésre
utasítja. Az elnök aláírása látható egy olyan rendelec alatt is,
amely előirányozza a kurdokTunceliből más tartományokba
történő áttelepítését.
A halálosan beteg Atatürk 1938. november i-jén már nem
tudta megnyitni a törvényhozás ülésszakát. Beszédét Celal
Bayar miniszterelnök olvasta fel. A nagy török államférfi kilenc
nap múlva meghalt. Ebben az utolsó parlamenti beszédében
Dersimre vonatkozólag ez olvasható: „Tunceli tartományban
határozott intézkedésekkel sikerült véget vetni a hosszú évek
óta tartó és időnként veszélyes helyzetet teremtő fegyveres ban-
ditizmusnak. Ehhez hasonló események ebben az övezetben
többé nem ismétlődhetnek meg. Tehát mindez már a múlté."
Felolvasott szavait „bravó” kiáltásoktól kísért tapsvihar fogadta.
A Radikal egyúttal elsőként ismertetett brit archívumokból
származó diplomáciai jelentéseket is. Az ankarai angol nagykö­
vetség sajtóattaséja, W. E. D. Allén a londoni külügyminisztéri­
umnak 1947. január 17-i táviratában - vagyis az események után
majd egy évtizeddel-azt írta, hogyannak idején „harci repülőgé­
peket és gázt is bevetettek a kurdok ellen”. Információjának for­
rásaként Nazmi Sevgen török csendőr ezredest jelölte meg, aki
a hadművelet idején Tunceliben szolgált. A briteket nyilvánva­
lóan nagyon foglalkoztatta, hogy mi is a teljes igazság Dersim/
Tunceli ügyében, hiszen már az 1938. július végén megindult
általános dersimi hadműveletek közben is rendelkezésükre állt
trabzoni alkonzuljuk alábbi jelentése: „Különböző forrásokból
arról értesültem, hogy a kurdok lakta területeken folytatott tisz-

101
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

togatások során a katonai hatóságok olyan módszereket alkal­

maztak, mint amilyeneket az örmények ellen a nagy háború
idején. Kurdok ezreit mészárolták le, közöttük nőket és gyer­
mekeket. Másokat, főként gyermekeket az Eufráteszbe dobtak.
A kevésbé ellenséges érzelmű övezetekből ezreket deportáltak
Közép-Anatóliába, miután előzőleg megfosztották őket jószága­
iktól és javaiktól.” A térségben a rendkívüli állapot 1948-ig tartott.
Feltűnő, hogy a brit alkonzulnak a „kurdmészárlások” már
akkor is rögtön az „örménymészárlásokat” juttatták eszébe.
Mostani megfigyelőkben viszont az a kérdés ötlött fel, hogy
a háromszoros választási győztes Recep Tayyip Erdogan kor­
mányfő váratlan és bátor új „kurdkezdeményezését" valamikor
nem követi-e valódi államférfiúi nagyságról tanúskodó valami­
féle hasonló „örménykezdeményezés” is? De nem csak politi­
kai megfigyelőkben ötlött fel ez a kérdés: már most jelentkezett
az örmény és a görög kisebbség némely tagja, azzal az elvárás­
sal, hogy a török állam a kurdok után kövesse meg az ő nép­
csoportjukat is azokért a mészárlásokért, amelyeket - külön­
böző időpontokban -1915 és 1955 között ellene követtek el. Sőt
most már arról is vita folyik, hogy a tartomány mostani nevét,
Tuncelit, töröljék el, és a területnek adják vissza eredeti Dersim
elnevezését. De ennél is tovább mentek, és szorgalmazták, hogy
szüntessék meg Sabiha Gökcen hivatalos dicsőítő kultuszát, aki
1937-ben dersimi kurd felkelőket bombázott, és valaki másról
nevezzék el az egyik isztambuli repülőteret, amely mind a mai
napig a pilótanő nevét viseli.
A MetróPOLL ankarai közvélemény-kutató intézet felmé­
rése szerint Tunceli tartományban a lakosság 7r százaléka, az
ország más vidékein pedig 52 százaléka helyesli a kormányfő
bocsánatkérését a dersimi/tunceli tömegmészárlásokért. A törö­
kök 69,4 százaléka szerint az ellenzéki CHP-nak, amely az ese­
mények idején állampárt volt, szintén bocsánatot kellene kérnie.

102
 Lcsz-e „örménvnyitis'is? Erdogan kurdoknak szaval békítő költeményt

Tunceli vidékén és az ország más részein is azonban a megkérde­

zette lenek csak ele nyésző hányada - 2,1, illetve 2,3százai éka - tartj a
felelősnek Acatürköt a kurdok között véghezvitt öldöklésért.
A kormányfő úgynevezett kurdkezdeményezésének kibon­
takozását erősen visszavetette, és „dersimi bocsánatkérésének”
hatását is tompította, hogy 20n. december végén, a török légi­
erő támadása következtében életét vesztette 35 kurd civil. Az
eset a délkelet-törökországi Sírnak tartomány Uludere (kurd:
Roboski) nevű falvánál.az iraki-szíriaí-török határterület köze­
lében történt. Az ankarai kormány és hadvezetés elismerte, hogy
az áldozatok valóban nem a kurd PKK terrorista felkelői, hanem
valószínűleg csempészek voltak, akik teherrel megrakott öszvé­
reiket hajtva hosszú menetoszlopban haladtak. A málhás állato­
kat és gazdáikat egy pilóta nélküli felderítő repülőgép fedezte
fel, amelynek fényképei hamis következtetésre vezették a török
titkosszolgálatot. Ennek szakértői aztán tévesen úgy vélték,
hogy a képeken támadásra felvonuló PKK-harcosok láthatók,
akik az öszvéreken szállított fegyvereik bevetésével egy török
katonai őrállást készülnek lerohanni. Ezt akarták megelőzni
a légi csapással.
Az öszvérhajcsárok a Törökország és Irak között húzódó
senki földjén át éppen török területre igyekeztek. Az egész
országban köztudott, hogy errefelé virágzik a csempészke­
reskedelem, főleg benzint, dízelolajat és cigarettát hoznak át a
határon. Éppúgy közismert, hogy a PKK is busás haszonra tesz
szert az ilyen tevékenységből, például kábítószer-csempészet­
ből, s részben ebből finanszírozza működését, fegyveres akcióit.
A török hatóságok ezért valóban nehezen tudják megkülönböz­
tetni a falujuk vagy klánjuk megbízásából működő csempésze­
ket azoktól, akik részben vagy teljesen PKK-megTendeléseket
teljesítenek. Az áldozatok javarészt harminc éven aluliak, töb­
ben közülük kurd falu őrök fiai voltak. A faluőrökct a kormány

103
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

évek óta beveti a PKK elleni harcban. Alakosság körében sokan

a kurd ügy árulóinak, emellett korruptnak és kegyetlennek is
tartják, és ezért megvetik őket.
A kormányfő sajnálatosnak és aggasztónak nevezte az
uluderei ügyet, kifejezte részvétét az áldozatok hozzátartozói­
nak, és alapos vizsgálatot ígért. Közölte, hogy a tragikus tévedés
hátterének feltárását megkönnyíti a katonai akcióról készített
videofelvétel. A PKK vezetése tiltakozásként felkelésre buz­
dította a lakosságot.Több városban kurd tömegek vonultak az
utcákra. Isztambulban a rendőrség feloszlatta kétezer kurd tün­
tetését. Hasonló tiltakozások voltak Diyarbakír és Sírnak tarto­
mányban, ahol utolsó útjukra kísérték a halottakat,
A vitát azonban el mérgesítette a Wall Street Journal tudósí­
tása. Az amerikai lap szerint ugyanis a török hadsereg úgy mért
csapást a kardokra, hogy megfelelő körültekintés és ellenőrzés
nélkül felhasználta egy Predator (Ragadozó) típusú amerikai
felderítő robotrepülőgépnek a török szövetségeshez továbbí­
tott észlelését. Parlamenti vizsgálóbizottság alakult, s az ellen­
zéki CHP emberiesség ellen elkövetett bűncselekmény gya­
nújával büntetőjogi eljárást kezdeményezett az ország elnöke,
kormányfője és a fegyveres erők vezérkari főnöke ellen. Erdogan
koholmánynak nevezte a lap híradását, amely - mint mondta -
azt a célt szolgálta, hogy az elnökválasztás előtt lejárassa az
Obama-kormányzatot. Nem amerikai légi felvételeket vettek
át, hanem saját, Heron (Kócsag) típusú gépeik videóira támasz­
kodtak, Ő maga is tanulmányozta ezeket, s valóban, ilyen magas­
ságból nem lehet pontosan kivenni a részleteket.
„A térség, ahol az eset történt, a terroristák területe, nem
a civil lakosság lakóhelye. Fegyveres erőink megbízatásuknak
megfelelően cselekedtek, és megtették a szükséges lépéseket” -
hangoztatta a kormányfő, aki együttérzése kifejezésének meg­
ismétlésén kívül bejelentette, hogy a hivatalos jóvátételen túl­

104
 Lesz-c „örménynyitás^isí1Erdogan kurdoknak szaval békítő költeményt

menően is kárpótolják az áldozatok családjait, s mindaz, amit

eddig tettek és mondtak, hivatalos bocsánatlcéTéssel is felér.
De bármit tesz is a kormány, némelyek a történteket saját önző
céljaik elérésére akarják felhasználni, és változatlanul fújják a
magukét. Márpedig a nyilatkozatháború csakis a PKI< malmára
hajtja a vizet - panaszolta. Ugyanakkor elutasította a török sajtó­
nak azt a feltételezését, hogy a kormányt voltaképpen csapdába
csalták ellenségei, a kurd viszály békés megoldásában ellenér­
dekelt erők, amelyek a légi csapást megelőzően egy kettős ügy­
nök segítségével megtévesztették a török hírszerzést. Elhitették,
hogy küszöbönáll egy PKK-támadás.
A belügyminiszter viszont ezenközben megsértette az áldo­
zatok emlékét is azzal a kijelentésével, hogy a kurd csempészek
voltaképpen a PKK „tartalékosai" voltak. Ezzel fokozta az eset
miatt az országban uralkodó feszültséget, és vitát szított magá­
ban a kormánypártban is. Hüseyin Celik, az AKP elnöke egye­
nesen „minden emberséget nélkülözőnek” nevezte a belügymi­
niszter nyilatkozatát.
Mustafa Akyol, a Hürrtyet Daily Naus című lap Nyugaton is
gyakran idézett szemleírója viszont az AKP legnagyobb bak­
lövésének minősítette a bocsánatkérés elmaradását, és felve­
tette: ha ezt nem tartjuk kötelezőnek polgári áldozatok esetében,
akkor milyen jogon várjuk el a bocsánatkérést Izraeltől a Mavi
Marmara hajó fedélzetén okozott halálesetekért? A szabadelvű
muszlim publicista emlékeztet, hogy a majdnem egy évtizede
kormányzó AKP nemcsak azt bizonyította be, hogy reformista
szellemiségű, hanem egyúttal hiteltelenített is számos legen­
dát az iszlám politikára vonatkozóan , a vallásos muzulmánok
által egymást követően megalakított AKP-kormányok nem ala-
pozeák államukat a saríára, miként ettől megszállottan óvtak
aszekularisták. Ehelyett az EU-hoz való csatlakozás útját válasz­
tották, liberális reformokat léptettek életbe, s előmozdították

105
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

a gazdasági növekedést. Akyol szerint azonban az idő múlásá­

val apadni kezdett újító kedvük, s a haladásért való kezdeti lel­
kesedésüket felváltotta a „stabilitás fontosságának” hangsúlyo­
zása, az alázat retorikáját pedig nem egy ízben fennhéjázás vette
át. A történész végzettségű isztambuli újságíró, akit rendszere­
sen meghívnak előadni amerikai és angol egyetemekre, és aki
török ügyekben kedvelt vendégkommentátor az Egyesült Álla­
mokban és Nagy-Britanniában, azt írta, hogy éppen a fentiek
miatt ért egyet az AKP-kormány liberális bírálóival. Egyebek
közölt abban, hogy Erdogannak a mostani harmadik kormány­
zása a legrosszabb, s ezt a romlást semmi sem érzékelteti jobban,
mint a tragikus uluderei epizód. Egyben nyilvánosságra hozta,
hogy a kormányhoz közeli Yeni Sa/ak című lap szerkesztőségé­
ben egyik pillanatról a másikra felállították székéből Ali Akel
veterán újságírót, amiért szenvedélyes cikkében erősen fájlalta,
hogy a miniszterelnök elmulasztotta az őszinte bocsánatkérést.
Miközben az uluderei tragikus eset körül tovább gyűrűzött
a politikai vita, 2012. május 25-én a diyarbakiri büntető törvény­
szék újra tízévi szabadságvesztésre ítélte Leyla Zana független
kurd képviselőnőt. Az ítéletet azzal indokolták, hogy a vádlott
nyilatkozataiban „nem tekintette terrorszervezetnek a PKK-t,
sőt a kurd nép vezetőjeként emlegette annak főnökét, Öcalani,
s a PKK tevékenységét a szabadságért és demokráciáért vívott
küzdelemnek tüntette fel". Zanát azonban védi képviselői men­
telmi joga, amely egyelőre kitart az 2015-ben esedékes parla­
menti választásokig.
A Hürriyet szerkesztősége mindenesetre szükségesnek tar­
totta megszólaltatni a börtönviselt és újra börtönbüntetésre
ítélt bátor kurd polgárjogi harcost. S hatalmas szenzációt is kel­
tett a vele készített interjúval, amelyet a lap 2012. június 14-én
feltűnő tálalásban és több fényképpel illusztrálva közölt. Ebben
ugyanis a bátor asszony, akinek szavára mindenütt figyelnek

106
 Lesz^e „örmény nyitás "is? Erdogan kiud oknak szaval békítő költeményt

a török határokon messze túl is, a legszélesebb nyilvánosság

előtt fejthette ki javaslatait aira vonackozólag, hogy miképpen
lehetne megszüntetni a szinte mindennapos vérontást Délke-
let-Törökországkurd vidékein. A főszerkesztő, Enis Berberoglu
és Metehan Demir ankarai tudósító kérdéseire válaszolva várat­
lanul és kurd politikustól soha nem hallott módon kijelentette:
bízik abban, hogy a mostani miniszterelnök képes eme súlyos
bajt orvosolni. Ezért tárgyalni is kész vele. Most ugyanis arra
van szükség, hogy a „kurdnyitás” vagy „kurdkezdeményezés” és
hasonló hivatalos megfogalmazások helyett azonnal véget ves­
senek az erőszaknak. A kérdés tehát az, hogy miképpen lehet
megálljt parancsolni az öldöklésnek. Ehhez viszont elszántság
és hatalom is kell.
„És kinek van a legerősebb hatalma? - kérdezte Zana, és rög­
tön maga válaszolt is rá. - A mostani kormánynak, amelynek
élén Erdogan áll. Ezt nyíltan ki kell mondani, s el kell fogadni.
És ha a történelem legerősebb többségű török kormányának
vezetője határozottságot tanúsít, akkor lesz is elég ereje a meg­
oldáshoz. Azt hiszem, hogy erre képes, s ezért nem is adtam fel
a reményt. Most mindannyiunknak az a feladata, hogy éreztes­
sük vele: bízunk benne, és támogatjuk.”
Ezek után Recep Tayyip Erdogan sem maradt adósa Zanának,
s ő is szolgált szenzációs politikai meglepetéssel: a török kor­
mányfő - szakítva minden hagyománnyal és évtizedes beideg­
ződéssel - hivatalában fogadta a tíz év szabadságvesztésre ítélt
Leyla Zanát. Másfél órás véleménycseréjük után a miniszcer-
elnök a megbeszélést rendkívül hasznosnak és gyümölcsö­
zőnek mondta, de részletekbe nem bocsátkozott, mivel nem
kívánt elébe vágni a kurd képviselőnő e találkozóról egy nappal
későbbre meghirdetett sajtóértekezletének.
Ezen Zana a török nagy nemzetgyűlés épületében az újság­
írókkal ismertette az Erdogan elé terjesztett javaslatait. Min-

107
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

denekelőtc szorgalmazta az úgynevezett oslói érintkezés fel­

újítását. E titkos megbeszéléseken a török hírszerzés és a PKI<
megbízottai 2009 és 2011 között igyekeztek közös nevezőre jutni
az ország legfájóbb és legégetőbb kérdésében,a kurdok ügyében.
Az „oslói folyamat” azonban megszakadt, miután 2011 júliusá­
ban egy PKK-rajtaütés során életét vesztette 13 török katona.
„Ma már nem elégségesek akis lépesek a kurdok félelmeinek
eloszlatására. Annál kevésbé, mivel változatlanul tanúi lehetünk
letartóztatásoknak és büntetőpereknek, amelyek állandósítják
a társadalmi feszültséget" - jelentette ki. Lejárt a nagy szavak
és szólamok ideje is, békére, párbeszédre, ezt szolgáló alkalmas
légkörre, őszinte elszánásraés határozott lépésekre van szükség.
Már mindenki áhítja és sürgeti a békét, s azt kérdezi, hogy vajon
méghánynemzedékelmúlására,méghányemberhaláláralenne
szükség ennek megteremtéséhez. Szavai szerint a török sajtó
a múltban nagyrészt a hatalom megbízatásait teljesítette, s ez
sokszor volt feszültség forrása. Most elérkezett az ideje, hogy
szakítsanak ezzel a korábbi gyakorlattal. így a médiában felül­
kerekedhet a békés hangnem és szemlélet, s remélhetőleg meg­
szűnik a kurdoknak való parancsolgatásnak, a nélkülük hozott
döntéseknek vagy önfeladásuk követelésének az ideje.
A hivatalos török politikában teljesen eredménytelennek
bizonyult az a gyakorlat, amely kizárólag az úgynevezett belbiz­
tonság fenntartására irányította a figyelmet - mondta. „Mindent
kipróbáltak, csak azt nem, hogy miképpen lehetne életben tar­
tani a tárgyalásos folyamatot,megteremteni a bizalom légkörét.”
És ennek ellene hatott -folytatta- az Uludere közelében vég­
hezvitt mészárlás, amelyért a kormánynak bocsánatot kellene
kérnie. Ez egyáltalán nem a gyengeség jele lenne. De felsorolta
a rendőri erőszak és a börtönökben tapasztalható visszaélések,
túlkapások eseteit is. Még mindig sok ezer ártatlan embert tar­
tanak fogva csupán azért, mivel kifejezték véleményüket, élve

108
 Lesz-e „örmény nyitás”is? Erdogan kurdoknak szava! békítő költeményt

a gondolat- és szólásszabadság biztosította jogukkal. A bebör-

tönzöttek közül a legtöbbre még ki se szabtak ítéletet. Ha majd
ezek mind az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak, és
a hosszú fogva tartásért Törökországot hatalmas kártérítés meg­
fizetésére kötelezik, honnan teremtik elő a pénzt? A lakosság,
a szegények zsebébe nyúlnak?-kérdezte a találkozót megelőző
Hümyet-intcrjúban.
„Felszakadtak és véreznek sebeink1' - jelentette ki Zana.- És
továbbra is vérző seb a fegyveres konfliktus is. Minden realitást
nélkülöznek azonban a PKK-t egyoldalú fegyverletételre szólító
felhívások." Másfelől sürgette, hogy a PI<K gondolja át eddigi
követeléseit, és a megoldás részeként fogadja el a demokratikus
játékszabályokat. Leyla Zana méltányolta a kormányfőnek azt
a bejelentését, amely szerint a következő tanévtől kezdve
választható nyelvként lcurdot is lehet tanulniaz iskolában,ám ez
- mint mondta - messze elma rád a kurd anyanyelvi oktatás beve-
zetésére irányuló kurd követelések teljesítésétől. Interjújában
már előzőleg is követelte, hogy meg kell szabadítani a kurd gyer­
mekeket az asszimiláció szenvedéseitől, és szavatolni kell a kurd
nyelvű oktatás jogát. Az asszimilálás már az óvodában elkezdő­
dik - mondta. Atomjaira bomlasztják a kurd társadalmat, ha törö­
kül oktatják a kurdokat már zsenge gyermekkorukban, amikor
leginkább szükséges, hogy kultúrájukat anyjuktól sajátítsák el.
Elfogadhatatlannak tartotta továbbá, hogy a terrorizmust
állandóan egy lapon emlegessék a kurdokkal. Ezzel legfeljebb
csak azt érik el, hogy azonnal kész a válasz: mi nem vagyunk ter­
roristák. A kurd önazonosságot pedig az alaptörvényben kell
biztosítani - foglalta össze a kurd követeléseket. Egyúttal java­
solta az interjút készítő újságíróknak, hogy változtassák meg
lapjuk, a Hiirriyet címoldalán Atatürk portréja alatt látható jel­
mondatát, amely szerint „Törökország a törököké". Az új jelszó
legyen: „Törökország a lakosaié!” Ezzel egyben bizonyíthatnák

109
Ö rm én yek ,törökök,kurdok

szabadságszeretetüket is. Zana sajtóértekezletén és korábbi

interjújában is felkarolta az ímrali börtönszigeten raboskodó
Abdullah Öcalan ügyét is, s azt mondta, hogy ha a kormányfő­
ben lesz annyi bátorság, hogy a PI<I< terrrorizmusért életfogytig­
lani szabadságvesztésre ítélt volt vezérét áthelyezteti házi őri­
zetbe, akkor „akár nyolcvan százalékkal is javulna az országban
a politikai bizalmi légkör mutatója”.
A kurd képviselőnő szerint a miniszterelnök őszinte érdek­
lődést tanúsított a szükséges politikai párbeszéd újrakezdése
iránt, s ezért köszönetét mondott neki. Zana tisztázta azt is, hogy
a találkozót kezdeményező döntését teljesen önállóan hozta
meg, kizárólag saját megfontolása, politikai tapasztalatai és belá­
tása alapján. Méghozzá annak ellenére, hogy eleve erős bírála­
tok érték, mert senkivel sem konzultált, még barátaival sem.
A PKK azonnal el is határolódott tőle. A kurd párt, a BDP azon­
ban - kezdeti fenntartásai ellenére - végül elismerte, hogy
a találkozó tartogathat pozitív lehetőségeket is. Erdogan viszont
pártja, az AKP egyik vidéki kongresszusán megismételte azt
a követelését, hogy a BDP nyilvánosan határolódjék el a PKK-
tól és a terrorizmustól. Kijelentette, hogy „Allah segedelmével
és népünk támogatásával változatlanul folytatjuk harcunkat
mind a terrorszervezet (PKK), mind pedig Törökország azon
ellenségei ellen, akik e szervezetet eszközként használják fel,
vagy segítséget nyújtanak neki, vagy tevékenysége felett sze­
met hunynak. E tekintetben tapodtat sem hátrálunk." A török
sajtó éppen Erdogan e vidéki nyilatkozata miatt tartja kétséges­
nek Zana békejavaslatainak elfogadását. Dogan Tarkan ismert
publicista azonban felhívta a figyelmet az örmény demokrati­
kus mozgalom és a kurd mozgalom közötti összefüggésre. Ő is
úgy látja, hogy a „labda ismét az AKP és Erdogan térfelén pat­
tog". De a kormányfő vidéki beszédében lényegében máris
elutasította Zana ama kijelentését, hogy hatalmánál és parla-

IIO
 Lesz-e „örmény nyitás"is? Erdogan kurdoknak szaval békítő kőkeményt

menti többségénél fogva a mostani török kormányfő a megol­

dás fő letéteményese, magát Zanát pedig a kurd mozgalmon
belüli „fátyolos hangnak” minősítette. Az újságíró új módszert
ajánl a kurdoknak. Mégpedig annak mintájára, ahogy a meg­
gyilkolt Hrant Dink temetésén a „Mi mindannyian örmények
vagyunk!" jelszót több tízezres tömeg hordozta feliratos táb­
láin a gyászmenetben, s ahogy azóta az újabb évfordulós meg­
emlékezéseken az örménypárti tömegtüntetés erős társadalmi
mozgalommá terebélyesedett. Ám nemcsak örmény jelszavak
lehetnek hatásosak, hanem olyanok is, mint: „Szabadságot a kur-
doknak!” A feladat egy ilyen társadalmi erőnek a megszervezése.
Ez nem könnyű, de elengedhetetlen ahhoz, hogy a kurd nép sza­
badon élhesse meg önazonosságát - írta Tarkan.
Akadt azonban valaki, aki a nyilvánosság előtt egyértelműen
Zana védelmére kelt: Dengir Mir Mehmet Firat, a kormányzó
AKP egyik alapító tagja és a párt korábbi elnökhelyettese. Az elő­
kelő és hÍTes kurd nemzetségből származó török politikus bátor
tettnek nevezte Zana kezdeményezését, amelynek békés üze­
nete szerinte támogatásra talál a kurd társadalomban.
A Radikalcímű lapnak nyilatkozva azonban kijelentette azt is,
hogy a kurdok ellen „kulturális népirtást” követtek el azzal, hogy
sokáig nem létezőnek nyilvánították, nem ismerték el a kurd
nyelvet. Az asszimilációs politika viszont annak ellenére most is
folytatódik, hogy nagy előrelépésként lehetővé tették: az iskolá­
ban választható nyelvként lehessen kurdot tanulni. Értelmezé­
sében ezt az el nem ismerési politikát annak idején az ifjútörök
mozgalom kezdte,a „kemalizmus” pedig folytatta. De mára már
ez a felfogás csődöt mondott. Magának Mustafa Kemal Atatürk-
nek nem volt ilyesfajta ideológiája. Ő nem ideológus, hanem
jó katona és jó politikus volt. A „kemalizmus” megjelölés mögé
rejtőzött el azonban egy olyan csoport, amely tudatlannak tar­
totta a népet.

Ili
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

„Az ő korlátolt világukban egy »kemalizmusnak« neve­

zett, nem létező ideológiát követtek. A múlt ilyen »ídeológiáit«
azonban Törökország maga mögött hagyta, s az én szememben
ezek napjainkra már csak »oszló tetemekként* bűzölögnek’’ -
jelentette ki.
Mehmet Fitat már máskor is okozott pártjában izgalmat, sőt
politikai vihart is kavart nyilatkozataival. 2008 júniusában - még
mint pártjának alelnöke - azt mondta a The Neui York Times tudó­
sítójának, hogy „Atatürk forradalmai idején hatalmas megráz­
kódtatás érte a török társadalmat. Egyik napról a másikra meg
kellett változtatnia ruházkodását és nyelvét, vallási életét pedig
lerombolták. Az olyan társadalmak, amelyek nem éltek át ilyen
traumát, fütyülnek arra, hogy az emberek hogyan öltözködnek"
- mondta. Hozzáfűzte, hogy azok, akiket nyugtalanít például
a nők fejkendőviselete, forduljanak elmeorvoshoz. Ezért vádat
is emeltek ellene, az interjú miatt pedig általában is élesen
bírálták mind kormánypárti, mind ellenzéki körökben. Nem
sokkal később lemondott AKP-alelnökségéről, de nem ezért,
hanem mert ily módon kívánt tiltakozni a hivatalos kurdpoli-
tika ellen. Nem értett egyet ugyanis az AKP-nak és a kormányfő­
nek a kurdokkal szemben egyre nacionalistább akkori megnyi­
latkozásaival.
Firat nemes törzsökű kurd család sarja. Nagyapját, Haci
Bedir Firat agát hiába próbálta megkörnyékezni a híres brit hír­
szerző, a több kurd nyelvjárást is folyékonyan beszélő Charles
Noel őrnagy. A londoni ügynök a konstantinápolyi angolba­
rát szultáni kormány megbízásából arra igyekezett rávenni az
agát, hogy klánjának és más baráti kurd klánoknak a segítségé­
vel kerítsék kézre Mustafa Kemalt. Az ajánlatot nemcsak eluta­
sította, hanem a felszabadító háborúban a nemzeti erők vezé­
rének oldalára állt. Érdemeinek elismeréseképpen többször is
megválasztatták a török nagy nemzetgyűlés képviselőjének,

112
 Lesz-e „örménynyitásls? Erdogan kurdoknak szaval békítő költeményt

mentesítve őt ama szabály alól, amelynek értelmében analfabé­

tákat nem lehetett volna a parlamentbe küldeni...
Törökország szempontjából a kurdkérdés egy aggasztó
biztonságpolitikai elemmel is bővült 2012 nyári hónapjaiban.
A Bassár el-Aszad szír elnök önkényu ralmi rendszere elleni láza­
dás terjedése közben a szíriai kurdok átvették az ellenőrzést az
ország északkeleti határvidékén. A rezsim ugyanis minden jel
szerint törökellenes éllel kivonta onnan hadseregét, börtönei­
ből pedig kiengedett több ezer köztörvényes bűncselekményért
elítélt kurd rabot. Ankarát aggodalommal tölti el, hogy e terü­
leten erősen gyarapodott hatalomban a kurdok Demokratikus
Unió nevű pártja (PYD), amely nem más, mint a PKI< helyi válto­
zata. Kettőjük esetleges együttműködését Törökország semmi­
képpen sem fogadhatja el, s itt éppoly kevésbé fog visszariadni
a katonai közbelépéstől, miként Észak-Irakban, ahol rendszere­
sen légi csapásokat mér az ott befészkelődött PKK-terroristákra
- közölte Erdogan kormányfő. Törökország támogatja Aszad
ellenfeleit, de - mint a miniszterelnök hangsúlyozza - „nem
óhajtja Szíria felosztását”. Magyarán: nem akarja, hogy Szíriá­
ban ugyanúgy kialakulhasson kurd autonóm terület, miként
már korábban létrejött Irakban. Ebből a két különálló félállami
kurd területi képződményből ugyanis egy szép napon megala­
kulhatna akár egy önálló állam is, ami azonban egyáltalán nem
maradna hatás nélkül a zömmel kurdok lakta délkelet-törökor-
szági határvidékre sem.
Mindeközben az Amerika Hangja (VOA) kurd nyelvű adá­
sában nyilatkozott Sedat Tőre, a BDP képviselője, a Hakkari
tartományban fekvő Semdinli város polgármestere. A Racíikal
által 2012. augusztus 8-án idézett nyilatkozata szerint a környék
lakossága a délkelet-törökországi PKK-felkelés kezdete, 1984.
augusztus 15-e óta soha nem élt át olyan hevességű harcokat a
térségben, mint ezekben a napokban. Török harci helikopterek

113
 1 0
ÖRM bNYEK, TÖRÖKÖK, I<U U> K

és vadászbombázók két hét óta támadják a PKK-gerillákat

a hegyes-völgyes területen. Ágyúdörgés és bombarobbaná­
sok hangja tölti be a levegőt, számos falu teljesen elnéptelene­
dett, a megrémült emberek a városba menekültek rokonokhoz.
Az ellenzéki kurd BDP és a CHP képviselői ellenőrző szemle-
utat akartak tenni a térségben, de a biztonsági erők útjukat áll­
ták. Hivatalos török bejelentés szerint a biztonsági erők meg­
öltek 115 terroristát, akiknek a fele nem török állampolgár volt.
A halottak között találtak kézigránátokkal felszerelt 16-17 éves
leányokat is. Elestek török katonák is, a PKK szerint 49-en,
a hivatalos török közlés szerint kerten...
Semdinli körzetében körülbelül ez idő tájt fegyveres PKK-
felkelőkkel találkoztak BDP-tagok. Utóbbiak szerint a találko­
zásra teljesen „véletlenszerűen" került sor, egyes médiajelemé-
sek szerint azonban a felek „barátságosan elbeszélgettek”, sőt
még „ölelkeztek is, egymás hátát tapogatva". Az ügyben vizsgá­
lat indult.
Augusztus 20-án, a muzulmán török ramazán ünnep ide­
jén, pusztító merényletet hajtottak végre a délkelet-törökor­
szági Gazianrep városában. Az elkövetők - a hatóságok szerint
minden bizonnyal a PKK terroristái - a központi rendőrállomás
szomszédságában egy lopott gépkocsit röpítettek a levegőbe,
kilenc személy, közöttük négy gyermek halálát okozva. Hetve­
nen megsérültek. Az áldozatok zömmel civilek voltak, akik egy
autóbusz-megállóhelyen várakoztak. A környék feldühödött
lakossága a véres merénylet után az utcákra özönlött, s a PKK-t
kárhoztató jelszavakat skandált. Megállapították, hogy a lehető
legnagyobb pusztító hatás elérése végett a robbanószerkezetet
még betonszegecsekkel is megtömték. A PKK ezek után tagadta,
hogy emberei voltak a robbantók, mondván, civilekre sose
támadnak. Ennek az állításnak azonban közvélemény-kutatá­
sok szerint a lakosság 85 százaléka nem adott hitelt. Egy koráb-

II 4
 Lesz-e „örménynyitás”i$? Erdogan kurdoknak szaval békítő költeményt

bán elfogott kurd gerillából a vallatok kiszedték a merénylet ter­

vezőjének, egyben a végrehajtók vezérének a nevét. El is fogták,
kiderült, hogy tanárember, háromgyermekes családapa, s egy
iskola helyettes igazgatója. Az ő feladta volt a robbanóanyaggal
megtömött gépkocsi helyszínre irányítása is. Az autó azonban,
amelyet egy PKK-sofőr vezetett, a Gaziantep felé vezető úton
elromlott. Erről értesítették a tanárt. Ő autószerelőket hívott.
Miután azonban ezek nem boldogultak, a kocsit egy elvontató
teherautóra rakatta, így érkeztek a városba. Ott az autót közvet­
lenül a rendőrállomás elé akarták leállítani, de az ott posztoló
rendőr parkolási tilalomra hivatkozva elküldte őket. Végül sza­
bad helyen, húsz-harminc méter távolságban parkoltatták le
az autót, amelyet aztán később távirányítással felrobbantottak.
Darabjai 200 méter távolságra repültek szét. Feltételezik, hogy
a PKK-n kívül a szíriai titkosszolgálat keze is benne volt a véres
bűncselekményben. A merénylettel nyilvánvalóan nyugtalan­
ságot akartak kelteni, hogy egymás ellen fordíthassák a török és
a kurd lakosságot. Gaziantep a török délkelet viszonylag gazdag
városa; általános vélekedés szerint a lakosság nagy kurd kisebb­
sége jól beilleszkedett a helyi társadalomba.
Augusztus végéna terroristák bemerészkedtek már Semdinli
belvárosába is, hogy támadást indítsanak középületek ellen. Ezt
azonban a biztonsági erők meghiúsították: rendőrségi térfigyelő
kamerák rögzítették, ahogy fegyveresek éjjel rakétavetőkkel és
lőszerrel raktak meg egy gépjárművet. Éppen indulni akartak az
akcióra, amikor egy katonai páncélautó útjukat állta, és géppus­
kájával szitává lőtt öt gerillát, közöttük egy nőt.
A kurdiakta Uludere térségében ugyanebben az időpont­
ban „közlekedési baleset” ért egy török katonai gépjárművet.
Ennek következtében életét vesztette kilenc török katona és
egy kurd faluőr. A török sajtó szerint ezek az események meg­
rázták Törökországot. A Miiíiyet azt írta, hogy a terrorizmussal
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

szemben „az egész ország most egy szív, egy lélek”. Szeptem­
ber első napjaiban a PKI< mintegy száz harcosa rakétavetővel
és gépkarabéllyal felfegyverkezve rendőrállásokat és katonai
támaszpontokat támadott meg a délkelet-törökországi határ­
övezetben fekvő Beytüssebab kerületi központban.Találat érte
az elöljáróság épületét is, amelyet az ostromlók el is akartak fog­
lalni. A kibontakozott háromórás tűzharcban elesett tíz török
rendőr és katona, megközelítőleg ugyanennyi megsebesült.
A támadók mintegy húsz embert vesztettek. A PKK-terroristák
- hogy megakadályozzák üldözésüket - felrobbantották a kör­
nyékről kivezető összes hidat.
„A kurdok az első világháború utáni határkijelölésekkor
a vesztesek közé tartoztak. A gyarmati hatalmak megtagad­
ták tőlük, hogy saját államot alapíthassanak. Egy évszázaddal
később azonban a nyertesek közé számítanak - írta az esemé­
nyeket kommentálva Rainer Hermann, a Frankfurter Allgemeine
Zeitung jórészt kiváló turkológusokból, arabistákból és Izrael-
ismerőkből álló közel-keleti szakértőcsoportjának tekintélyes
tagja. - Először Szaddám Húszéin bukása hozta meg számukra
Észak-lrakban az autonómiát, amelyet napjainkban céltudato­
san bővítenék, jelenleg pedig az Aszad-rendszer összeomlása
Szíriában is az önkormányzás lehetőségét ígéri számukra. Szí­
ria kurdok lakta északkeleti részében azonban az történik, amit
a PKKegy ottani helyi kreatúrája akar. Ily módon aszíriai háború
Törökországban is megváltoztatja az egyensúlyt a kormány és a
kurdok között.
Az Erdogan miniszterelnök első hivatali ideje alatt beköszön­
tött olvadást most jégkorszak váltja fel. A Szíriában kialakult
hatalmi vákuum és a törökországi megtorlás csak a PKK-nak
kedvezhet. Egy török parlamenti képviselő elrablása és az évek
óta első nagy merénylet Gaziantepben csak figyelmeztető lövés
volt. Vagy azzal nyeri meg magának ismét a kurdokat az ankarai

116
 Lesz-e „örménynyitás"is? Erdogan kardoknak szaval békítő költeményt

kormány, hogy önkormányzatot biztosít számukra, vagy ellen­

kező esetben így maga készíti elő a talajt elszakadási törekvések
számára Törökországban is" - írja a tekintélyes német újságíró.
„A PKI< támadásai az utóbbi hónapokban azért sokasod­
hattak meg, mert a terrorszervezet szövetségese az Aszad-
rezsimnek - véli Soner Cagaptay, a washingtoni közel-keleti
politikai intézet Törökország-szakértője. - A terrorszervezet
harcosai 2ori nyara óta szabadon mozoghatnak Szíria területén,
ahol kiképzőtáborokat is nyithattak."
A múlt feltárását és a történelmi bűnök jóvátételét követelő
törökországi demokratikus mozgalom terebélyesedése közben
különös közjáték zajlott le a nyilvánosság előtt. A miniszterel­
nök egyik helyettese egyszer csak azzal állt elő, hogy ha már régi
jogsértésekről van szó, akkor beszélni kell a hírhedt „független
törvényszékek” muzulmán papi áldozatáról,ískilipli Atif muzul­
mán hodzsáról is. E törvényszékek megtorló „jogi” apparátusát
még a ke malisták felszabadj tó háb orú ja alatt hozták létre, s azt a
célt szolgálta, hogy segítségével felszámolják a velük szembeni
ellenállást. A független bíróságok 1921-ig működtek, addig az
időpontig ítéletük alapján 1352 embert végeztek ki. Az 1924--25-
ös nagy kurd felkelés leverése után felújították tevékenységü­
ket, összesen 660 embert adtak hóhérkézre. A hodzsa azonban
1926-ban egészen más ügyben került a független törvényszék
elé,amelyet egy fanatikus kemalista.a főnökeinek hajbókoló Kel
(Kopasz) Ali irányított, hátborzongató ügybuzgalommal. A val­
lási jogtudóst a fez viselését eltiltó és a kalaphoTdást kötelezővé
tevő törvény elleni izgatással vádolták. Csakhogy ezt az „izga­
tást" még 1924-ben, tehát jóval a „kalaptörvény” 1925. novemberi
hatálybalépése előtt „követte el"; a bíróság szerint azzal, hogy
egy rövid vitairatában a „frenkek (nyugatiak) majmolásaként”
kipellengérezte a kalaphordást. Az iszlám merev hagyományait
körömszakadtáig védelmező intoleráns hodzsa azt állította,

117
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

hogy a kalap éppúgy hozzátartozik a keresztények megkülön­

böztető jegyeihez, mint a kereszt és a szerzetesek derékzsinórja.
Noha az ügyész csak szabadságvesztés - háromtól is évig terjed­
hető börtönbüntetés - kiszabását kérte, a vádlottat „hazaárulás’'
címén halálra ítélték, és Ankarában nyilvánosan felakasztották.
Hóhérai állítólag még egy európai kalapot is nyomtak a halott
hodzsa fejébe.,.
Ezzel az ítélettel - a török sajtó mostani visszapillantó cik­
kei szerint is - nyilvánvalóan súlyos jogtiprást követtek el, füg­
getlenül attól, hogy ískilipli Atif hodzsa valóban az új rendszer
esküdt ellensége volt, s ennek sorozatosan tanújelét is adta.
A felszabadító háború idején a hazafias népi erőket az általa ala­
pított Magasztos Iszlám Társasága röplapokon éppen akkor
bélyegezte a szultán megdöntésére szövetkezett lázadóknak,
amikor azok Törökország védelmében élethalálharcot vívtak
a görög betolakodókkal. Attól sem riadt vissza, hogy röplapjait
görög harci repülőgépekről szórássá le. A vádirat azonban mind­
ezt nem is említette. „Kalapügybcn' zavargás tört ki több tarto­
mányi városban, Erzurumban rendkívüli állapotot hirdettek
ki, Rizében, a szovjet határ közelében pedig iszlám csoportok a
muzulmán hit védelmének jelszavával lázadtak fel, A hatóságok
figyelmeztetésül megszólaltatták a közelben horgonyzó hadiha­
jók félelmetes hangú ágyúit is, hogy a lázadók kedvét elvegyék
a további akcióktól 1926 márciusáig egy év alatt az ankarai „füg­
getlen bíróság'’ 138 esetben hozta meg a legsúlyosabb ítéletet,
mintegy húsz alkalommal kalapviselés ellen lázongok ügyében.
A muzulmán pap most újra napvilágra hozott szomorú vég­
zete csak egy a korábban titkolt vagy hamis beállításban ismer­
tetett események közül. S a történelmi múltfeltárásnak ebbe
a gyorsuló folyamatába illeszkedik a legújabb eset is.
2012 őszén először jelent meg Törökországban őszinte, jól
dokumentált mű a Struma és utasai 1942-ben Isztambul köze­

118
 Lesz-e „örménynyitás"is? Erdogan kurdoknak S2aval békítő költeményt

lében történt elpusztításáról és a török felelősségről. Ezt a nevet

egy Romániából indult rozoga, túlterhelt hajó viselte, amely­
nek 768 menekülő zsidó masa, közöttük 111 gyermek, Paleszti­
nába próbált volna kijutni. A hivatalos török hatóságok ember­
telen módon - bár kétségtelenül a náci Németország fenyegető
nyomására és az angolok eleinte szintén dicstelen akadályozó
magatartásának hatására - nemcsak hogy nem engedték kikötni
a hajót, de arra sem vállalkoztak, hogy valamilyen úton-módon
mégiscsak segítsenek a végveszélybe került szerencsétleneken.
Több hónapos huzavona és diplomáciai fontoskodás után a nyílt
tengerre vontatták, így lényegében a hullámok kényére-kedvére
bízták a szinte teljesen mozgásképtelen lélelcvesztőt. Ekkor egy
szovjet tengeralattjáró - máig nem teljesen tisztázott körülmé­
nyek között - megtorpedózta, megadva neki a kegyelemdöfést.
A robbanástól vagy a jéghideg februári tengerbe fúlva egy ember
kivételével mindenki meghalt. Az egy kivétel Dávid Stoliar,
egy 19 éves bukaresti fiatalember volt, akinek textilgyáros apja
minden maradék pénzét arra fordította, hogy fiát kijuttassa
Romániából.
Erről szól Halit Kakin? Smiirta című könyve,amelyet a Destek
Kiadó jelentetett meg. Az előszó szerzője a nyolcvanas éveiben
járó íshak Alaton, befolyásos török zsidó üzletember, aki annak
idején tizenöt évesen segített apjának, Hayimnak felvinni
a hajóra a zsidó hitközség által küldött élelmet. Apját a háború
alatt büntetésből kényszermunkára az északkelet-törökországi
Askale zord vidékére küldték, mivel nem tudta megfizetni a nem
muzulmánokra kivetett fejadót. Hayim anyagilag teljesen tönk­
rement, depresszióba süllyedt, megkeseredett emberként halt
meg. Alaton fivére, Bonjur 1955-ben áttelepült Svédországba,
miután szemtanúja lett a felizgatott csőcselék fékevesztett
rombolásának nem muzulmán isztambuli kereskedők, görö­
gök, örmények és zsidók üzleteiben.

H9
Ö r m én y ek ,tö rö k ö k , k u r d o k

Alaton, mint tekintélyes közéleti személyiség, gyakran kifejti

köntörfalazás nélküli véleményét politikai kérdésekről, múlt­
beli, történelmi eseményekről. Most feltűnést keltett azzal, hogy
a Struma előszavában gyilkosnak nevezte azokat, akik Ankará­
ban végső soron felelősek voltak a menekültek pusztulásáért.
Az igazsággal szembesülnünk kell - írta mert csak így békél-
hetünk meg múltunkkal. Legutóbb levelet írt a Török Gazda­
sági és Társadalmi Tanulmányok Alapítványának, a TESEV-nek,
s ebben sürgette, hogy Ankara adja fel az örmény népirtás kérdé­
sében elfoglalt eddigi hivatalos álláspontját. Emellett követelte,
hogy vessenek véget a kurdokkal való véres viszálynak.

120
Örmény ősök árnya
Egy könyv felkavarja Törökországot

Három évvel Hrant Dink halála előtt Törökországban megje­

lent egy könyv, amelytől isztambuli kiadója aligha várhatta, hogy
nagy olvasótábora lesz, mivel már megtapasztalhatta a témá-
hoz való hivatalos hozzáállást és a nacionalista izgatás légkörét.
A könyv örmény tárgyú volt. Ráadásul a műnek még szerény
címet is adtak, és a kevéssé ismert szerző neve sem gyakorolha­
tott valami nagy vonzerőt az esetleges érdeklődőkre. Egyszó­
val az önzetlen könyvesek, a Meds Yaymlari munkatársai nem
is számítottak arra, hogy vállalkozásuk nyereséges lesz. De nem
így történt. Feltételezésükkel ellentétben áttörést értek el vele
a könyvpiacon, és alaposan megmozgatták az olvasóközönség
fantáziáját.
Fethiye Cetin Nagyanyám című történelmi memoárja azonnal
szenzációt keltett. Hatása megjelenésének napjától kezdve döb­
benetes erejűnek bizonyult. Azóta többször is kiadták. Az írónő
ugyanis egyike annak a némely becslések szerint mintegy két­
millió töröknek, akinek legalább az egyik nagyszülője örmény
gyökerű. Qetin a délkelet-törökországi Elazig tartományban,
a Dicle folyó, azaz a Tigris partján fekvő Mádén nevű kisváros­
ban született. Az Oszmán Birodalom idején Elazig egyike volt
Anatólia hat örmény kormányzóságának. Napjainkban azerik,
kurdok és törökök lakják. Fethiye apja ügyvezetőként dolgo­
zott a helyi rézfeldolgozó üzemben. Korai halála után a család
az anyai nagyszülőkhöz költözött.
Itt, ezen az egykor örménylakta vidéken történt, hogy 1915
tavaszán az emberek nem sokáig gyönyörködhettek a termé­
szet várva várt színpompás megújulásában. Török csendőrök

12 1
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

törtek rájuk, és behatoltak abba a faluba is, ahol egy kilencéves

kislány, Heranus is lakott. Először a falu közepén egybegyűjtöt-
tek egy csoport embert, s a szemük láttára megölték elöljáróju­
kat, aki jól beszélt törökül, és általában közvetíteni szokottá falu­
siak, az adószedők és más hatóságok között. Aztán a zsandárok
külön-külön összeterelték a férfiakat és az asszonyokat. Előbbie­
ket párosával, összekötött kézzel elvitték, közöttük Heranus
két nagyapját és három nagybátyját. Most már csak asszonyok
és gyerekek maradtak a faluban. A kislány, akit társaival együtt
bezártak egy ház udvarára, a falon túlról hallotta, miként könyö­
rögnek életükért a férfiak. Az egyik lány - társa vállára állva - fel­
kapaszkodott a kerítésfal tetejére, s onnan látta, ahogy a rimán-
Icodóknak átvágják a torkát, majd holttestüket a folyóba dobják,
egyiket a másik után.
Aztán elindították Heranu$t, anyját és két fivérét is az isme­
retlenbe. A kislány megkövültén látta, amint nagyanyja a
folyóba dobja, vízbe fojtja két unokáját, akik már elvesztették
szüleiket, s a hosszú gyaloglástól járásképtelenné váltak, majd
utánuk vetette magát, és ő is eltűnt a tajtékos vízben.
Útközben egyszer megálltak valahol. A település lakosai
köréjük gyűltek. Voltak, akik vizet és élelmet kínáltak nekik ara­
nyért és ékszerért. Mások döbbenten és együttérzőn nézték
őket. Megint mások feltűnő érdeklődéssel méregették a halá­
losan fáradt, éhes gyermekeket. Az érdeklődők között volt egy
csendőr őrvezető is, aki lovon érkezett. Kiszemelte magának
a kislányt, akit aztán kiragadott az őrjöngve tiltakozó anyja karjai
közül, s elvágtatott vele. Heranu? egyik fivérét, Horent a szom­
széd falu török elöljárója választotta ki. Másik fivére, ötéves kis-
öccse azonban nagyanyjával és nagynénjévelegyütt- ugyanúgy,
mint két nagyapja és három nagybátyja - nyomtalanul eltűnt, és
soha nem került elő; nyilvánvalóan elpusztult az úton.

T22
 Örmény ősök árnya. Egy könyv fel kavarj a Törökországot

A lovas csendőr, Hüseyin, aki (permik falu rendfenntartó

őrsét vezette, Heranu^ törökbe fogadta, s török muzulmánként
becsülettel felnevelte. Azőrvezető és felesége előtte hosszú éve­
kig hiába várt gyermekáldást. Hüseyinről az a hír járta, hogy ami­
kor ebben a faluban is megkezdődött az örmények lemészárlása
-lefejezték, és egy feneketlen kútba dobálták be őket-.Hüseyin
megtagadta a parancsot. Visszaborzadt a véres munkától, gyer­
mekek és nők meggyilkolásától. A „vajszívű”' csendőrt állítólag
meg is büntették ezért...
Az általa hazahozott kislány volt Fethiye nagyanyja, aki töb­
bet nem használhatta a lceresztségben kapott örmény Heranu§
nevet. Ezentúl Sehernek hívták, ahogy muzulmán környezete
mindig is ismerte. Felserdülve tizenöt évesen férjhez adták egy
Fikri nevű tizenhat éves törökhöz. Négy gyermeke született,
közöttük Fethiye anyja. Ismerték örmény származását, termé­
szetesen a hatóságok is tudtak róla, s eme évek múltán várat­
lanul és fájdalmas módon emlékeztették őt is, Mahmut fiát is.
A tehetséges, kitűnő tanuló fiú katonaiskolára jelentkezett. Sze­
gények voltakból jött volna a bentlakás és ösztöndíj.Mahmutot
azonban nem vették fel. Az elutasítás hivatalos indoklása pedig
úgy hangzott, hogy anyja „muhtedi"; ez állt születési bizonyít­
ványában is. A török szó azokat jelöli, akik csak később tértek át
a muzulmán hitre, vagyis konvertiták.
Azt tehát tudták róla, hogy örmény születésű, de hogy 1915-
ben pontosan mi történt vele, gyermekként milyen események­
nek volt tanúja, s mit kellett végigszenvednie, ezt a titkát csu­
pán hetvenöt éves korában bízta rá unokájára. Csak őreá, előtte
senki másra. Az unoka addigra már jogot tanult az ankarai egye­
temen. És mielőtt írásba foglalta volna, ő is még több mint két
évtizedig érlelte magában a nagyanyjától hallottakat. Mert ez a
történet ellentmondott mindannak, amit Fethiye eddig tudott

123
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

családjáról, történetéről és hazájáról. Muzulmán töröknekhitte

magát, s most felfedezte másik örökségét is.
Heranus-Seher anyja, Isguhi Szíriában túlélte a halálkara­
vánt. Apja, Hovannes Gadaryan az aget, az örmények kataszt­
rófája idején nagyon távol volt, Amerikában dolgozott. Még
1913-ban - két bátyját követve - szerencsét próbálni kiutazott
az Újvilágba. A három szorgalmas fivér New Yorkban vegyes­
kereskedést nyitott, s látástól vakulásíg robotolt, hogy terve­
zett hazatérésük előtt minél több pénzt tehessenek félre. Aztán
a világháború második évében rettenetes hír érte el őket. Azt
hallották-olvasták, hogy már szinte nincsenek is örmények azon
a földön, amelyről eljöttek, s azok közül, akiket falvaikból elhur­
coltak, csak kevesen értek el a Szíriái A 1épp óba és az Eufrátesz
partján fekvő sivatagi Deir-ez-Zórba. Legtöbbjüket lemészárol­
ták, öreget, fiatalt, nőt, gyermeket egyaránt. Arról is értesültek,
hogy sok emberbarát szervezet segíteni akar a még életben ma­
radottaknak, az éhhalál küszöbén vergődőknek. A három fivér a
téboly határára jutott. Mindent megmozgattak, hogy megtudja­
nak valamit családjaikról. Minden lehetséges ajtón kopogtattak,
hátha érkezett valami hír otthonról. De minden próbálkozásuk
hiábavalónak bizonyult.
Valamivel később azonban a Vöröskereszt Nemzetközi
Bizottsága névsorokat tett közzé túlélőkről. Hovannes így tudta
meg, hogy felesége él, és Szíriában van. Az egész nagy családból
csupán Ő és nővére, Diruhi állta ki a sivatagba tartó halálme­
net megpróbáltatásait, és jutott el Aleppóba. De csak 1920-ban
találkozhattak ismét. Egymás karjaiban siratták el gyermekei­
ket és többi szeretteiket. Múltak az évek. Hovannes csak 1928-
ban értesült arról, hogy Héránu§ és Horen is él, s a testvérek
kapcsolatban vannak egymással. Túláradó örömében azonnal
Aleppóba utazott. Hatalmas pénzösszeget fizetett egy csem­
pésznek, aki a török-szír határvidéken űzte mesterségét, hogy

124
 Örmény ősök árnya. Egy könyv felkavarja Törökországot

adjon át egy levelet Horennak. A fiút pásztornak alkalmazták,

s most Ahmetnak hívták. A levél megérkezett, de a testvérek
nem tudták elolvasni, mert régi örmény írással vetették papírra.
Egy ismerős segített a kibetűzésében. Ebből tudták meg any­
juk megmenekülésének és apjukhoz való kijutásának történe­
tét. Válaszoltak, levelüket már az új török ábécével írták. Jött
egy új levél is, amelyben Hovannes pénzt is küldött, s közölte
velük, hogy várja őket Aleppóban. Heranu§ négy napig rimán-
kodott férjének, hogy induljanak gyermekeikkel együtt. Éppen
akkor született Fethiye anyja. Már állataikat is eladták, és össze­
csomagoltak, amikor a hiszékeny és akaratgyenge Fikrit török
családja meggyőzte arról, hogy az örmények szándékai nem tisz­
ták. Vigyázzon, mert megérheti, hogy elveszik majd tőle felesé­
gét, és itt hagyják őt egyedül a gyermekekkel. így aztán maradtak,
csak Horen ment, csempészek segítségével csúszott át a határon.
A fiút apja arról ismerte fel, hogy a vállán ott volt egy égési sérü­
léstől származó gyermekkori sebforradás. Hovannes kivitte
Amerikába Horent. Hovannesnak és ísguhinak Amerikában
született még két gyermekük, egy fiú meg egy lány.
Évekkel később meghívták Heranust Amerikába, látogas­
son el hozzájuk legalább a nyári hónapok idejére, hogy végre
magukhoz ölelhessék. Szülei pénzt is küldtek a repülőgépjegyre.
Ő azonban maga helyett fiát, Mahmutot küldte. Bár emiatt han­
got is adtak végtelen csalódottságuknak, a fiút fejedelmi módon
tartották. Megmutattak neki minden látnivalót, és szerették
volna, ha tanulmányait az Egyesült Államokban folytatja. Ami­
kor azonban Mahmut két-három hónap múlva közölte, hogy
inkább hazamegy, és semmiképp sem sikerült őt maradásra
bírni, Hovannes nagyon megharagudott rá. Szemére vetette,
hogy ha már eleve ezt tervezte, akkor egyáltalán miért is jött.
„Nem azért küldtünk pénzt, hogy itt luxusutazást tegyél. Ezen
a pénzen édesanyád akár egy házat is vehetett volna magának”

125
ÜRMÉN YEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

- mondta Hovannes. Ettől a keserű szemrehányástól a fiatal­

ember vérig sértődött, s hazautazott. Az „amerikaiakkal" meg­
szakított minden kapcsolatot, s ezek ápolásától másokat is eltil­
tott. Azt mondta, hogy a címüket is elvesztette. Mahmut, akit
öntudatos, büszke törökként jellemeztek, később nemzetgyű­
lési képviselő lett. Fiatalon vesztették el.
Heranu§-Seher 2000 februárjában halt meg, 95 évet élt.
Fethiye Cetin. aki művével Törökországban halhatatlanná tette
örmény nagyanyját, a gyászjelentést Hrant Dinlc isztambuli
lapjában,az Agosban cettc közzé. Megírta benne nagyanyja igazi
nevét, szülőhelyét, s mindazt, amit a kilencéves kisleány annak
idején elszenvedett. „Reméljük, hogy e gyászjelentés nyomán
megtaláljuk rokonainkat” - írta. Dinlc egy nap átszólt Fethiyének,
hogy Amerikából telefonon hívják az örmény lap szerkesztősé­
gében. Kiderült, hogy Bedrosyan volt, Heranu$ már Amerikában
született nővérének, Margaretnek a fia.
A gyászjelentést átvette a Harac című franciaországi örmény
újság. Ezt olvasva egy örmény érsek is, Mesrob Asgyan, aki falu­
belije és távoli rokona volt a Gadaryan családnak, s értesítette az
amerikai családtagokat. Újra levelezés kezdődött Isztambul és
New York között, végül Fethiye Cetin elutazott az Egyesült Álla­
mokba. Találkozhatott Margarettel és más örmény rokonokkal,
s felkereshette dédszülei sírját.
Könyve megjelenése után Fethiyét elárasztották a telefonhí­
vások. Mind a mai napig sokan hívják. Olyanok, akiknek hasonló
a családi történetük, de olyanok is, akik csak együttérzésüket
akarják kifejezni, hogy osztozhassanak az örmények fájdalmá­
ban. Mert ilyen megrendítő történet az örmények sorsáról és
szenvedéseiről könyv alakban Törökországban, török nyelven
addig még soha nem jelent meg. Igaz, óvatos próbálkozások vol­
tak már valamivel korábban is, a kilencvenes évek elején, ami­
kor pedig-tekintettel a társadalmi légkörre - máraz ilyesmihez

126
 Örmény ősök árnya. Egy könyv felkavarja Törökországot

is nagy bátorság kellett. Például Ayla Kutlu írónő egyik elbe­

szélésében leírta egy álomban látott örmény halálmenet leron­
gyolódott, éhező, szomjazó tagjainak, közöttük gyermekeknek
a gyötrelmes vonulását. Az emberek már alig tudták vonszolni
magukat, csak imádkoztak, s mielőbb szerettek volna meghalni.
Vagy egy másik novellájában, a Sclyemgubólc gondozója címűben
félelmetes képet tár az olvasó elé arról, hogy örmény felkelők
akcióit miképpen torolják meg a törökök egy falu kegyetlen fel-
perzselésével. Ayla Kutlu a korábban többnemzetiségű Antak-
yában született, jól ismeri szülőföldjét, amelyhez egykor elvá­
laszthatatlanul hozzátartoztak az örmények is.
A Nagyanyám azonban már egyáltalán nem volt „óvatos” vagy
„kiegyensúlyozott” írás, nem volt tekintettel a kor hivatalos poli­
tikai szempontjaira.
Szerzője először még azt a lehetőséget is mérlegelte, hogy
művét egy törökországi örmény kiadónál jelenteti meg. Ettől
a szándékától azonban rögtön el is állt, mert úgy vélte, hogy ez
egyrészt tompította volna mondandója hatását, másfelől pedig
bizonyos törökországi körökben eleve fenntartásokkal fogad­
ták volna. A török sajtó kezdettől fogva sokat foglalkozott a
művel, s általános meglepetésre nem közölt egyetlen elutasító
kritikát sem.
De hát egy fájdalmas egyéni élettörténettel szemben egy­
általán mit is lehetett volna felhozni? És Fethiye éppen ezért
irta meg ezt a könyvet, amely egyben nemcsak nagyanyjának,
hanem saját magának is a története. Hiszen felnőttkoráig sem­
mit sem tudott örmény gyökereiről. Annyi más törökhöz hason­
lóan Őt is arra nevelték, hogy legyen büszke diadalmas nemze­
tére. Diáklányként nemzeti ünnepeken ő is lelkesen szavalt
hazafias költeményeket a törökök dicső múltjáról. így amikor
nagyanyja nem sokkal halála előtt elmondta neki, hogy depor­
tált örmények menetéből mentette ki és nevelte fel egy török

127
Ö rm én yek , törökök, kurdok

csendőr, mintha megnyílt volna alatta a föld. „Nem volt erőm

tovább hallgatni a történetet, s óriási erőfeszítésembe került,
hogy uralkodjak magamon, s kiabálva és sírva el ne fussak. Nagy­
anyám elbeszélésében semmi se egyezett azzal, amit eddig tud­
tam, minden a feje tetejére állt, s értékeim ezer darabra törtek.
Már azt sem tudtam, mit is érzek. S miközben kusza gondola­
tok lüktettek és száguldoztak agyamban, szorongató félelem
fogott el, amely azzal fenyegetett, hogy mindenkit és mindent
a mélybe ránt" - idézte fel. Talán éppen ennek köszönhette, hogy
sokan olvasták. Még a nagyon távoli északkelet-törökországi
Karsból is jelentették, hogy az ottani nőegylet kölcsönkönyvtá-
rában a Nagyanyám hamarosan a legolvasottabb könyvnek szá­
mított, s a nőegyleti tagok sorban állnak érte...
Szerzője ma már nem csak mint író ismert. Annak idején ügy­
védként védte a „törökséget becsmérlő" örmény Hrant Dinket,
sváltozatlanulképviselia meggyilko 11 új sági ró családj át is.1T agj a
az isztambuli ügyvédi kamarának, az emberi jogok védelmi
bizottságának, korábban pedig a kisebbségi jogok munkacso­
portjának szóvivőjeként tevékenykedett.
A törökországi demokratikus mozgalom egyik legbátrabb
alakját látja benne amerikai fordítója, a turkológus, író és egye­
temi oktató Maureen Freely. Mint írja, a reá is leselkedő „sötét
erők” fenyegetőzései ellenére szilárd meggyőződése, hogy
a törökországi demokratizálás folyamata már feltartóztatha­
tatlan - bármennyire lassú, kínkeserves és veszélyekkel terhes.
Fethiye fő célja az volt, hogy megszólaltassa a történelem elné-
mítottjait. Freely szerint legnagyobb érdeme, hogy eltökélten
túllépve azokon az elkeseredett politikai vitákon, hogy ami tör­
tént, népirtás volt-e vagy sem, emberi történeteket mondott el.
Ezzel vállalt tanúságtételt. Az a cél lebegett szeme előtt, hogy
„megbékéljünk történelmünkkel, de önmagunkkal is”. Lerótta
kegyeletét azok emlékének, egyben elsiratva őket, akiket meg­

128
 Örmény ősök árnya. Egy könyv fel kavarj a Törökországot

fosztottak életüktől, vagy akik elvesztették családjukat, ottho­

nukat, így kívánt szövetségre lépni mindazokkal, akik szava­
tolni akarják, hogy már soha ne térhessenek vissza azok a „sötét
napok”. Könyvét elsősorban török olvasóknak szánta, akiket
gyermekkorukban a hivatalos történetírás általa megkérdőjele­
zett torzításainak megfelelően oktattak. S most éppen az ő közös
emberségüket hívta segítségül - írta Freely a 2008-ban Lon­
donban és New Yorkban megjelent angol kiadás előszavában.

129
Hová tűntek az örmények?
Megnyílik egy berlini levéltár

Cerkez Hasan oszmán katonatisztet 1915-ben azzal bízták meg,

hogy „telepítsen át” örményeket a birodalom délkeleti területei­
re, a mai Szíria és Irak sivatagos vidékére. A frontról hazatért ve­
terán azonban hamarosan rájött arra, hogy az „áttelepítés” lénye­
gében elhurcolás, deportálás, valódi célja pedig nem más, mint
az áttelepítettek megsemmisítése. Ezért lemondott megbízatá­
sáról. „Lehet azon vitatkozni, hogy a »megölni« szó rokon értel­
mű-e az »áttelepíteni« igével. Csak használják úgy, ahogy akarják,
ez sem változtat azon, ami a valóságban történik. Ezt a ször­
nyűséget csak egyféleképpen lehet értelmezni" - jelentette ki.
Pedig amikor állomáshelyére érkezett, az ügybuzgó helyi
tisztviselők még lelkesen fogadták. Azt remélték tőle, hogy ő
majd befejezi a kijelölt övezet örményektől való „megtisztítá­
sát". Tisztéről ugyanis tiltakozásul már elődje, Hüseyin Kazim
Kadri is lemondott. Ő sem bírta, s arról panaszkodott Loytved
Hardegg damaszkuszi német konzulnak, hogy szerinte a ható­
ságok az örmények teljes kiirtását tervezik. „Ez a barbár poli­
tika Törökország szégyene lesz”- mondta. Emlékirataiban azt
írta, hogy „egyedül Libanonban kétszázezer embert áldoztak fel
a kormány gonosz céljaira”.
így 1916. augusztus 31-én az oszmán belügyminiszter szájából
már el is hangozhatott a népirtás szállóigévé vált alábbi gonosz
jelmondata: „La question arménienne n existe plus - az örmény-
kérdés már nem létezik.” Mehmet Tálát pasa ezekkel a szavakkal
tájékoztatta az új helyzetről Ernst zu Hohenlohe-Langenburg
herceget, a katonai szövetséges császári Német Birodalom kons­
tantinápolyi nagykövetét. Franciául, a diplomácia kifmomulc

130
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

nyelvén. Valóban, a jelzett időpontig már felismerhetetlensé-

gig átalakult az Oszmán Birodalom központi anatóliai térsége.
„Az örmény lakosság kitoloncolásában ténylegesen közre­
működött minden helyi polgári és katonai hatóság. Az embe­
reket olyan észak-szíriai sztyeppvidékekre hajtották, mint ami­
lyen például Deir-ez-Zór, méghozzá tekintet nélkül az érintettek
korára, nemére és egészségi állapotára. Figyelembe véve a kör­
nyezeti és éghajlati viszonyokat, ez a deportálás lényegében azt
jelentetce, hogy eleve számításba kellett venni a legtöbb ember
halálát. Tálát pasa a minisztertanácsban háborús célként meg­
hirdette egy »idegen elemekről mentes török tömb« létrehozá­
sát. Ez ellen csak kevés politikus emelte fel a szavát. Közéjük tar­
tozott Ahmet Riza parlamenti elnök, aki egykor az ifjútörökök
külföldi száműzetése idején döntő szerepet játszott' - írja Klaus
Kreiser német turkológus-történész legújabb könyvében.
Az ifjútörök vezetés hihetetlen gyorsaságú demográfiai vál­
tozást idézett elő. Deportálásnak álcázott gyilkos eljárással
- háborús szükségszerűségre hivatkozva - mintegy másfél év
alatt sikerült eltüntetnie a térképéről az örmény keresztények
legnagyobb részét. Egy olyan népcsoportra mértek halálos csa­
pást, amely i9T4-ben, az első világháború kitörése előtt még
a lakosság tíz százalékát alkotta. Számuk megközelítette a két­
milliót. Örmények százezreinek pusztulása vagy elpusztítása
azonban nem maradhatott sokáig titokban. Már akkor sem.
Miért? Honnan tudjuk, hogy mi és hogyan történt?
Számos és bőséges forrásból, mindenekelőtt szemtanúk­
tól. Örmény túlélőktől,a diaszpórában élő történész kutatóktól,
a szörnyűségek láttán elborzadt és felháborodott igaz muzul­
mán törököktől, keresztény misszionáriusoktól, valamint ame­
rikai és - bármilyen meglepő is - elsősorban és perdöntőén a
törökök hűséges német fegyverbarátainak diplomatáitól.
Ö rmények ,tö rö kö k , kurdok

Ennek kifejtése előtt azonban röviden válaszoljunk arra

a kérdésre, hogy kik is voltak az örmények. Ezért vessünk egy
pillantást régi és 20. századi történelmükre.
A Kr.e. 9.századból ránk maradt asszír feliratok Urartu néven
megemlítenek egy mesés és rejtélyes királyságot az Örmény-
felföldön. Alapítójaként az örmény történelmi hagyomány
Áramot, a legendás nemzeti hőst tiszteli. A helyi törzsek szövet­
ségére épülő Ura rtu fénykora a Kr.e. 810 és 733 közötti időszakra
tehető, ezután hanyatlásnak indult, majd 625 és 584 között tel­
jesen elenyészett. Történészek szerint a perzsák által a Kr.e.
6. században először„armennek" nevezett örmények a frígekkel
együtt Kr.e.700 körül nyugatról érkeztek erre a területre - való­
színűleg a Balkánról -,s a trák-fríg törzsek egyik ágát alkották.
Királyaik és fejedelmeik alatt évszázadokon át önálló államban
éltek. NagyTigrán uralkodása idején (Kr.e.95és 55között) terü­
lete a Kaszpi-tótól Egyiptom határáig, a Kaukázustól a perzsiai
Hamadán városáig terjedt. Világosító Szent Gergely hittérítő
munkálkodása nyomán Örményországban Kr. u. 301-ben - még
a rómaiak előtt elsőként - államvallássá tették a kereszténysé­
get. 400 körül megalkották az örmény ábécét. A n.és a 14. század
közötti királyságaikat újra meg újra különböző birodalmak osz­
tották fel maguk között - hol bizánciak és arabok, hol oszmánok,
perzsák és oroszok. Ez az örmények tömeges elvándorlásához
vezetett. Nemcsak a dél-anatóliai Ciliciába, ahol közben kétszáz
évig fennálló saját államot, fejedelemséget, majd királyságot ala­
pítanak, hanem Georgiába (Grúzia) és a Krím-félszigetre is. Itt
már régtől fogva széles körű kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak
a genovaiakkal, úgyhogy az érkezők - számuk mintegy három-
százezerre nőtt - elsősorban Kaffa genovai kikötője köré, majd
Bahcsiszerájba.a krími tatár kánság fővárosába települtek.
Sok örmény innen továbbvándorolt Rutén földre, Halicsba
(Galícia), Bukovinába, Dobrudzsába, Moldvába és Havasal­

132
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

földre, valamint Besszarábiába, végül pedig a Galíciát 1340-

ben meghódító Nagy Kázmér lengyel király meghívására Len­
gyelországba. A lwówi (Lvov, Lviv, Lemberg) és kamienieci
(Kamenyec-Podolszkij) örmény diaszpóra rendkívüli kereske­
delmi és egyéb kiváltságokban részesült, beleértve vallásuk sza­
bad gyakorlását is. 1370 és 1790 között a lengyel királyok mintegy
ötven kiváltságlevelet állítottak ki számukra. Némely örmény
kereskedő annyira meggazdagodott, hogy még lengyel királyok­
nak is kölcsönözhetett pénzt. E diaszpóra életének érdekessége
volt, hogy tagjai már elfelejtették ősi nyelvüket, és a 17. századig
kereskedelmi okokból kipcsak török nyelven beszéltek, illetve
örmény írással ezen a nyelven nyomtattak könyveket.
Örmények kisebb számban már Géza fejedelem alatt érkez­
tek Magyarországra, majd Szent István és IV. Béla uralkodása
idején a betelepedő ÖTmény kereskedők különleges kiváltsá­
gokat, kolostoralapítási jogot, nemességet és birtokot is kaptak.
I. Apafi Mihály fejedelem 1672-ben tömegesen telepített le
Erdélyben örményeket, akik Moldvából menekültek a török
elől. Miután kiterjedt kereskedelmi kiváltságokat biztosítottak
számukra, és áttértek a katolikus hitre, új városokat alapítottak,
először Szamosújvárt, majd Erzsébetvárost. Később mindkettőt
szabad királyi város rangjára emelték. A szabadságharc magyar
hadseregében hetven örmény tiszt küzdött. Az aradi tizenhá­
rom között két örmény gyökerű vértanút találunk: Kiss Ernő
altábornagyot és Lázár Vilmos ezredest. Egy harmadik magyar­
örmény katonatiszt, Czetz János tábornok emigrációba kény­
szerült. Argentínában élt, megszervezte a katonai akadémiát,
és ott is temették el.
A második világháború alatt 300-500 ezer örmény harcolt
a V ötös Hadseregben, amelynek soraiban örmény születésű
volt ötven tábornok, három tengernagy, és lvan Hrisztoforovics
Bagramjan személyében egy marsall is. 1943 januárjában a

133
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

külföldi örmény diaszpóra adományaiból a Jereván közeli

Ecsmiadzin vallási központban szerelték fel a Sasuni Dávid
páncélos hadtestet, amelyet a legismertebb örmény népi eposz
hőséről neveztek el. A n. századi hősmondában a sasuni hegyek
fia, Dávid megszelídít oroszlánokat és tigriseket, megöl zsar­
nokokat, és megszabadítja népét az elnyomástól. A hadtestet
először 1944 februárjában eredményesen vetették be a német
hadsereg ellen, páncélosai részt vettek az ellenséges arcvonal
áttörésében. A 89. lövész-, később Taman gárdahadosztály pedig,
amely nevét aTaman-félsziget felszabadításához való hatékony
hozzájárulásáért kapta, s amelynek legénysége is főként örmé­
nyekből állt, többszörösen kitüntetve Berlinben fejezte be nagy
áldozatokkal járó hosszú hadjáratát.
Az ellenség oldalán is voltak örmények. A német hadsereg
még J94f decemberében - főként szovjet hadifoglyokból és
a megszállt területeken toborzottakból - létrehozta az örmény
8r2. zászlóaljat. A kezdetben nyolc-, majd húszezres legénységi
állományú alakulatot a partizánok ellen, valamint a Krímben
és az Észak-Kaukázusban küldték harcba. A nácik védnöksége
alatt 1942 decemberében ezenkívül megalakult az úgynevezett
Örmény Nemzeti Tanács, amelynek vezetői kiadtak egy hetila­
pot (utolsó száma 1945 februárjában,címoldalán a „Führer” port­
réjával, még mindig „végső győzelemre” buzdított), és a berlini
rádióban örmény propagandaadásokat szerkesztettek. Első
számú pártfogójuk a náci fajelmélet ideológusa, az örményeket
„tiszta árjának” tartó Alfréd Rosenberg volt, aki a háború alatt a
„megszállt keleti területek birodalmi minisztériumát” is vezette.
Szovjet oldalon a honvédő háború alatt 32 ezer örményt tüntet­
tek ki, százan kapták meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést, s a harc­
tereken a Vörös Hadsereg katonájaként 175 ezer örmény esett el.
De már ezt megelőzően, a harmincas évek második felének
sztálini terrorja idején is hatalmas vérveszteség érte Örményor­

134
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

szágot. A tisztogatások során ezreket küldtek halálba, kíméletle­

nül végeztek pártvezetők, egyházi elöljárók, valamint értelmisé­
giek és alkotóművészek tucatjaival. 1936-ban, harmincöt évesen
meggyilkolták Agaszi Handzsijánt, az Örmény Kommunista
Párt első titkárát. A régi bolsevikok nemzedékéhez tartozó és
az értelmiségiek körében is népszerű funkcionáriust Tífliszbe
(Tbiliszi) csalták, ahol rangban fölébe rendelt ellenlábasa,a tőle
hatalmát féltő Lavrentyij Berija,a Kaukázuson túli területi párt-
bizottság vezetője volt az úr. Később váratlanul bejelentették,
hogy az első titkár öngyilkosságot követett el. Minden jel arra
mutat azonban, hogy a két évvel korábban még Lenin-renddel
kitüntetett kommunistát Berija parancsára kihallgatás közben
agyonverték. A vidéken ez vezette be a sztálini nagy tisztogatást.
1937-ben Akszel Bakunc ítóc 25 perces „tárgyalás" után harminc-
nyolc évesen állították kivégzőosztag elé. Ugyanabban az évben
az önkény áldozataként, negyvenévesen, börtönben halt meg
Jegise Csarenc, az ország legismertebb költője is, aki egyik ver­
sét barátjának, Handzsijánnak ajánlotta, s aki 1918-tól a bolsevik
párt tagja, a Vörös Hadsereg katonája volt. Később pámitasításra
illegális munkát végzett az akkor a dasnakok kormányozta köz-
társasági Örményországban. 1924-ben Törökországban is járt, ott
érte Lenin halálhíre. 1935-ben még részt vett a szovjet írók első
kongresszusán. Verseit Ahmatova, Paszternák, Arszenyij Tar-
kovszkij és Aragon, nálunk pedig Weöres Sándor is fordítotca.
A véres leszámolások 1938-ban folytatódtak, meggyilkolták töb­
bek között az örmény egyház pátriárkáját, I. Horen Muradbekján
katholikoszt.
Elmondható, hogy az örmény nemzet több mint 2600 éven
ár állhatatosan megőrizte nemzeti és kulturális önazonosságát a
legváltozatosabb idegen uralom, támadások, hódítások ellenére.
E rövid történelmi áttekintés után visszakell térnünk 20. századi
örmény törrénetünk elejére.
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Abban az időben már régóta három állam osztozott a Kauká­

zus és a Földközi-tenger közötti területen élő örmény népessé­
gen: Oroszország, Perzsia és az Oszmán Birodalom. Ez a mint­
egy ötmilliónyi lakosság az első világháború kirobbanása után
két tűz közé került; egyfelől Oroszország, másfelől a központi
hatalmak, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia
oldalán hadba lépő Törökország kettős szorításában vergődött.
Oroszország eleinte igyekezett az örményeket eloroszosítani,
és elnyomta kultúrájukat. A 19. század elején azonban Szent­
pétervár politikájában fordulat állt be, s az orosz cári hatalom
kezdett megértőbbnek mutatkozni birodalmának örményei
iránt. A kaukázusi örmények akkori központja Tiílisz volt. Val­
lási vezetőjüknek, a katholikosznak a székhelye, a Jereván közeli,
akkor jelentéktelen Ecsmiadzin szintén orosz felségterületen
feküdt. A katholikosz, mint az összes gregorián örmény szel­
lemi vezetője,rangban fölötte állta konstantinápolyi pátriárká­
nak, az oszmán örmény ség legfőbb képviselőjének és más egy­
házi vezetőknek, közöttük a délkeleti ciliciai terület ugyancsak
katholikosznak nevezett vallási méltóságának, akinek a székhe­
lye Sis (ma: Kozan) volt. Az örmények azonban kevés helyen vol­
tak maguk között, többnyire más népekkel éltek együtt, főként
muzulmánokkal, síitákkal és szunnitákkal egyaránt. Állandóan
azonban szinte kizárólag csalta vándorló kurdokkal viszálykod-
tak. E nomád törzsek gyakran rájuk törtek falvaikban, nemritkán
vérengzések közepette nőket raboltak, s fosztogatták az anyagi
javakat. Miután az örményeket történelmük folyamán ázsiai
népek hódító betörései sokszor nyugatabbra sodorták, népes­
ségük egyenetlenül oszlott el az Oszmán Birodalom területén.
A nyugati tartományokban kevés faluban élt népesebb
örmény lakosság, és örmények csak a városokban alkottak jelen­
tékenyebb kisebbséget. Keleten azonban vidéken is számottevő
volt az örmény jelenlét. Némelyövezetben, így aM usés Harput

136
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

(ma: Elazi£) körül elterülő síkságon, vagy Van és Erzurum kör­

nyékén a lakosok nagyrészt örmények voltak. A városokban kéz­
műveseik telepedtek le. Minthogy az Oszmán Birodalomban
a katonai és a magasabb állami szolgálat kizárólag törököknek
volt fenn tartva, az örmények-az európai zsidókhoz hasonlóan -
a szabad foglalkozások felé tájékozódtak. Ennek eredményekép­
pen a kelet-törökországi városokban örmény volt szinte majd­
nem minden orvos és ügyvéd, nemkülönben örményekből állt
a gazdasági és kereskedelmi vezető réteg is. Külföldi diplomaták
az örménységet a török gazdasági élet tartóoszlopának nevezték.
Fejlett volt az Örmény iskolaügy is. 1914-ben nyolcszáz
örmény iskolában 81 ezer diák tanult, emellett a külföldiek által
fenntartott oktatóintézményekben - különböző szintű ame­
rikai, francia, brit és német iskolákban - több mint százezer.
Az örmény tanulók részaránya jóval meghaladta a törökökét.
Az örményekben rendkívüli volt a tudásvágy, intelligenciáj ukra
és nyelvtehetségükre való tekintettel pedig az Oszmán Biro­
dalomban működő külföldi intézmények - konzulátusoktól
a legkülönbözőbb vállalatokig - főként közülük választották ki
legfontosabb munkatársaikat. A becsvágyó és tehecős örmény
szülők gyermekeiket nemcsak Törökországban taníttatták kül­
földiek iskoláiban, hanem később továbbtanulásra is külföldre
küldték őket - főképpen amerikai egyetemekre.
Abban, hogy a törökök az örményeket már hosszabb ideje
nem kedvelték, közrejátszottak vallási érzelmek, de kétségte­
len szerepe volt a társadalmi irigységnek is - szemmel látható
gyarapodásuk, sokirányú készségük és rátermettségük miatt.
Ám az első világháború kirobbanása után a török közhangulat
gyűlöletbe csapott át. EdgaT Anders erzurumi német konzul
már 1914 végén ezt jelentette Konstantinápolyba: „Úgy látszik,
hogy a törölt lakosságban ismét fellángol a régi gyűlölség az
örmények ellen.”

137
ÖRMENYEK>TÖRÖKÖK>ICUR.DOK

Leginkább az döbbentette meg a német és más külföldi meg­

figyelőket, ahogy kínzóik szinte bibliai gyűlölettől áthatva bán­
tak az örmény deportáltakkal. Stange alezredes 1915. augusztus
végi titkos jelentésében azt írta a konstantinápolyi német kato­
nai missziónak, hogy az örmények Erzurumból történt elhur­
colása „iskolapéldája a kérlelhetetlen, embertelen és törvényte­
len önkénynek, az összes török résztvevő állati elvadultságának
egy általa szenvedélyesen gyűlölt és szabad prédának tekintett
népcsoporttal szemben. A kormány nem tett semmit, hogy vala­
miképpen segítsen a kiurasítottakon, és minthogy a csendőrök
ismerték feletteseik beállítottságát, ők is mindent megtettek
azért, hogy fokozzák az örmények szenvedéseit”. A német kato­
natiszt részletes jelentése végén megállapítja: „A történtek alap­
ján biztosra vehető, hogy az örmények elűzését és megsemmi­
sítését az ifjútörök bizottság határozta el Konstantinápolyban,
meg is szervezhette, majd katonák és önkéntes bandák segítsé­
gével végre is hajtotta."
A 20. századi örmény katasztrófa első hiteles külföldi tanúja
Johannes Lepsius német protestáns lelkész és misszionárius
volt, aki a világháború alatt igyekezett felrázni hazája és az egész
világ le 1ki ism e rété t: e Imon dta egy né p golgotajárásának történe­
té t. Tette ezt áldozatos és korántsem veszélytelen emberbaráti
tevékenysége során, újságíróként svájci és német lapokban meg­
jelent cikkeivel, majd utána könyveivel. Ismerjük amerikai dip­
lomaták és konzulok beszámolóit,akik országuk hadba lépéséig,
1917-ig semlegeskén t dolgozhattak, és szerezhettek értesüléseket
Konstantinápolyban. Felbecsülhetetlenek amerikai protestáns
misszionáriusok helyszíni látleletei is, akiknek iskolái és árva­
házai mára 19. század óta működtek az Oszmán Birodalomban,
elsősorban elszórtan az ország keleti tartományaiban,az örmény
kálvária színterein. Hasonlóképpen megrázó élménybeszámo­
lókat jegyeztek le dán, svéd és norvég ápoló- és missziós nővérek.

138
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

Ám mindenképpen egyedülálló az a hatalmas dokumen­

tumgyűjtemény, amelyet 2005-ben adott közre Wolfgang Gust
újságíró. A német publicista 1993-ig a Dér Spiegel című hetilap
munkatársa, külföldi tudósítója, majd a lap könyvsorozatának
szerkesztője volt. Azóta szabadúszóként fő segítőjével, Sigrid
nevű feleségével együtt teljesen az örmény dráma kutatásának
szentelte magát. Munkája kiemelkedő fontosságúnak tekint­
hető az események jellegéről és indítékairól való tudásunk
jelentős bővítése, és így a mindmáig dúló törökországi és nem­
zetközi történészviták szempontjából is.
A Népirtás az örmények ellen 1915-1916-ban című, úttörő jelentő­
ségű mű vében elsőként közölte tárgyban okmányokat a német
külügyi hivacal politikai levéltárának páratlan anyagából. Lénye­
gében ő fedezte fel a széles nyilvánosság és hasznosította a tör­
ténettudomány számára ezeket az évtizedek óta az archívum­
ban szunnyadó-lappangó diplomáciai iratokat.
Berlin, mint Konstantinápoly legszorosabb első világhábo­
rús szövetségese, nagy létszámú diplomáciai képviselettel ren­
delkezett Törökországban, magas rangú katonatisztjei pedig
meghatározó jelentőségű parancsnoki posztokat töltöttek be
a török hadvezetésben. A kiterjedt német diplomáciai és kato­
nai képviseleti rendszer sűrűn behálózta szinte az egész Osz­
mán Birodalom területét. Berlin konzuljai olyan helyeken is
állomásozhattak, ahová az oszmán kormány és hadvezetés más
szövetségeseinek képviselőit nem engedte be. így a történte­
ket legmegbízhatóbban ők figyelhették meg. Némelyek közü­
lük eleinte visszariadtak attól, hogy az örmény üldözés hátbor­
zongató részleteinek leírásával „idegesítsék” feljebbvalóikat,
akik mindvégig rendíthetetlen hűséget tanúsítottak török fegy-
verbarátaik iránt, s akik legkevésbé sem kívánták kiteregetni a
„közös szennyest". E konzulok azonban lelkiismeretük szavára
hallgatva végül is leküzdötték gátlásaikat.

139
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

A német diplomáciai jelentések megbízhatóságát hitelesíti

az a körülmény, hogy nem propagandacélokat, hanem a valós
helyzet megismertetését szolgálták; kizárólag „házi használatra"
nem pedig a nyilvánosságnak szánták. A helyszínen állomásozó
német megbízottak a török vezetés külön engedélyével rejtje­
lezhették is távirataikat. Értesüléseik „bizalmas”, „szigorúan
bizalmas”, „titkos”,„szigorúan titkos” jelzéssel ellátva aztán zárt
tájékoztatási láncon jutottak el a címzettekhez. Kizárólag nekik
szánva, elrejtve a török szemek elől.
Főképpen hét német konzul érdeme, hogy részleteiben sem
maradt feltáratlan egy egész népcsoport változatos eszközök­
kel és módszerekkel való kegyetlen felszámolása. Részben saját
tapasztalataikról számoltak be, vagy a helyszínről, örmény, török
és kurd tanúktól szerezték értesüléseiket. Heinrich Bergfeld
Trabzonban, Eugen Bügge Adanában, Hermann Hoffmann-
Fölkersamb Alexandrettában, a mai Iskenderunban, Walter
Holstein Moszulban, M. KuckhofFSamsunban, Max Erwin von
Scheubner-Ricliter Erzurumban és Walter RöEler Aleppóban
dokumentálta a történteket. Kozmetikázaclanul, megrendültén
és felháborodva... Közéjük kell sorolni a perzsiai Tabrízban állo­
másozó Wilhelm Litten német konzult is. Konstantinápolyba
visszatérve át kellett kelnie a mezopotámiai sivatagon. Eköz­
ben szembesült a deportáltak nyomorúságával, szörnyű sorsá­
val. Minderről részletesen és kendőzetlenül számolt be.
Ezek a németek vállalt hivatali kötelezettségüknek megfele­
lően és az emberiesség parancsának is engedelmeskedve arról
jelentettek, ami valóban megtörtént. Kimutatták, hogy teljes­
séggel tarthatatlan az örmények elleni gyilkos akciók makacs
török tagadása. Több oldalról ellenőrzött tényekre hivatkoztak,
s a rejtjelzésnek köszönhetően forrásaik veszélyeztetése nélkül
megnevezhették török kapcsolataik nevét is. Még a közülük
leginkább „törökbarátnak" számító trabzoni konzul, Bergfeld is

14 0
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

„römeggyilkosságról”, „az örmények kiirtásáról” írt. M ások sem

kímélték a török szövetségest. Bügge konzul Adanából például
„arcátlan megtévesztésnek” nevezte Tálát belügym iniszter­
nek azt az állítását, hogy már leállította a deportálásokat. Hol­
stein Moszulból pedig egyszerűen „szemenszedett hazugság­
nak” mi nősítette az örménygyilkos bűncselekmények hivatalos
török cáfolatát. „Amikor a török nyilatkozatot olvastam, egysze­
rűen nem akartam hinni a szememnek. Azóta sem találok meg­
felelő szavakat ennek az alávaló ámításnak a jellemzésére” - írta
RöBler konzul Aleppóból.
A legsúlyosabb vádat Paul Wolff-Metternich gróf konstan­
tinápolyi német nagykövet fogalmazta meg. Kitartó fáradozá­
sai ellenére sem sikerült eltérítenie az ifjútörök vezetőket attól,
hogy megvalósítsák az örmény közösség elpusztításának ter­
vét. Ekkora diplomata javasolta kormányának, hogy keressenek
újszerű módot a szövetséges megrendszabályozására. Indítvá­
nyában egyúttal feltárta, hogy török tervek készültek a főváros­
ban megmaradt örmények deportálására vonatkozóan is. A gróf
ezt a bizalmas és titkosan kezelendő értesülését a konstantiná­
polyi rendőrfőnöktől szerezte. A nagykövet véleménye szerint
ma már csak egyetlen lehetőség kínálkozik a teljes katasztrófa
megelőzésére. Ez pedig egy leleplező sajtókampány megszer­
vezése. Most már fel kell hagyni a török bajtársak ajnározásá-
val, „agyondicsérésével, mert eljött az ideje élesebb eszközök
igénybevételének". Amit a törökök csinálnak, az a mi művünk
is, mert „segítségünk nélkül ez a felfuvalkodott béka önmagá­
tól szétpukkadna... Egyáltalán nem kellene olyan félénken bánni
a törökökkel” - írta.
A külügyminiszter és helyettese még belement volna abba,
hogy - persze erősen tompított hangvétellel - kiadjanak egy
sajtónyilatkozatot. A kancellár azonban hallani sem akart róla,
s a javaslatot dölyfösen elutasította. Az ötletgazdát később
Ö r m é n y e k *t ö r ö k ö k , k u r d o k

ugyanúgy leváltották, mint egy hasonló gondolkodású másik

német nagykövetet, Ernst zu Hohenlohe-Langenburg herce-
get. Neki is azért kellett távoznia, mert nemcsak hogy elhatáro­
lódott az örményellenes török intézkedésektől, hanem határo­
zottan szembe is fordult velük. Becsületességükben legfelsőbb
szintű török-német politikai intrikák áldozataivá váltak.
Osztrák-magyar diplomaták távirataikban szintén felhábo­
rodásuknak adtak hangot a tömeggyílkosságok miatt. Közéjük
tartozott a nagykövet, Johann von Pallavicini őrgróf is. Külügy­
miniszterének küldött jelentésében a török kormány „örök szé­
gyenének” nevezte a gyilkos örmény üldözést.
Az örmények úgy tartják számon, hogy tragédiájuk 1915. ápri­
lis 24-én kezdődött, s világszerte minden évben ezen a napon
emlékeznek meg a népük ellen végrehajtott népirtás áldozatai­
ról. Ám ez inkább csak jelképes időpontja a mondhatatlan szen­
vedések drámai nyitányának. Konstantinápolyban valóban ezen
a napon tartóztatták le az örmény közösség 235 vezető képvise­
lőjét, majd rövidesen további hatszáz közéleti és szellemi kiváló­
ságát. Az oszmán kormány május 24-én kelt nyilatkozata szerint
addig az időpontig a fővárosban összesen 2345 örményt vettek
őrizetbe. Egyidejűleg bezárták az örmény szervezetek központ­
jait, okmányaikat elkobozták.
A birodalom több tartományában azonban már április 19-én
megindult a letartóztatási hullám, s már három nappal a kons­
tantinápolyi razziák előtt is sok más városban lefogták a közös­
ség főembereit. Május és augusztus között elhurcolták a keleti
tartományok örmény lakosságát. Ezután a nyugat-anatóliai
és trákiai deportálások következtek. Az Oszmán Birodalom
örmény közösségét megfosztották elitjétől. Tagjait deportál­
ták, legnagyobb részük elpusztult. A tömeggyilkosságnak nem­
csak politikusok és nemzetgyűlési képviselők estek áldozatul,
hanem módosabb, tekintélyesebb és befolyásosabb értelmisé­
giek, művészek, ügyvédek, orvosok is.
142
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

Az ifjútörökök minisztertanácsa 1915. május 27-én ideigle­

nes törvényt fogadott el „azokról az intézkedésekről,amelyeket
a katonai hatóság kénytelen volt meghozni a kormány ellenfe­
leivel szemben". A hivatalos közlöny, a Takuim-i Vefcayi a törvény
szövegét június i-jén közölte, a külföld tájékoztatását szolgáló
lap, a LaTurquie a következő napon.
A törvény első cikkében kinyilvánították, hogy ha hadiálla­
pot idején a lakosság köreiben bárminemű fegyveres vagy egyéb
ellenállást tapasztalnának a kormányrendeletek végrehaj tásával,
az ország védelmét és a közrend fenntartását szolgáló intézke­
désekkel szemben, akkor a hadsereg, valamint „független (helyi)
csoportok” parancsnokai kötelesek azonnal legszigorúbban fel­
lépni, s gyökerestül felszámolni az erőszakos cselekmények és
ellenállás fészkeit,
A második cikkben megállapították: „A hadseregek, hadtes­
tek és hadosztályok parancsnokai - abban az esetben, ha ezt a
katonai szükségszerűség megköveteli, vagy ha felmerül kém-
tevékenység vagy árulás gyanúja - városok és falvak lakosságát
egyénileg vagy tömegesen elszállíthatják eredeti települései­
ről, és máshová helyezhetik át őket.” A törvény meghirdetése­
kor lépett hatályba.
Az „áthe lyezés ről” vagy „áttelepítésről”,oszmán-török szóval
a „tehcir”-ről sok helyütt kikiáltók, kisbírók tájékoztatták a lakos­
ságot, amelynek képviselőit máshol berendelték a városházára, s
ott ismertették velük a törvényt. Volt, ahol falragaszok jelentek
meg a rendelet szövegével, nemritkán pedig minden előzetes
értesítés nélkül csendőrök érkeztek, s ürítettek ki egész örmény
lakónegyedeket. 1915. június 28-án, vasárnap hasonlóképpen
kikiáltók járták be a kelet-anatóliai Harput utcáit. A hatósági
emberek felszólították a lakosság mintegy felét kitevő örménye­
ket, hogy öt napon belül hagyják el otthonaikat. A „tehcir” célál­
lomásaként Urfát jelölték meg. Wolfgang Gust szerint így kez­
dődött meg a „népirtás forró szakasza" Azt, hogy mit jelentett

143
Ö r m é n y e k , t ö r ö k ö k *k u r d o k

az „áthelyezés” az érintettek számára, már két nappal később le

is írta Leslie A. Davis amerikai konzul. Sorai az amerikai külügy­
minisztérium nemzeti levéltárában olvashatók:
„Senki, aki nem ismeri a viszonyokat ezen az isten háta
mögötti vidéken,fel nem foghatjaegy ilyen parancs valódi értel­
mét. Bármilyen szörnyen hangzik is,ehhez viszonyítva mégegy
mészárlás is emberséges eljárás lenne. Ettől ugyanis még sokan
megmenekülhetnek. Ilyen területen azonban ez a fajta nagysza­
bású deportálás szinte mindenki számára hosszú és még kegyet­
lenebb halállal egyenlő. Lehetetlennek tartom, hogy százból
akár egy is túlélje ezt, de talán ezerből is csak egy."
Ami pedig az elhurcolás célállomását, Urfát illeti, a városban
már hosszú évek óta otthonosan mozgott egy német protestáns
lelkész. Johannes Lepsius tiszteletes a 19. század végén segély­
szolgálati hálózatot és missziót épített ki, amelynek központja
egy szőnyeggyár és egy kórház volt. Az üzemben kaphattak
munkát a II. Abdülhamid szultán idején 1894 és 1896 között vég­
rehajtott első nagy örménymészárlások áldozatainak özvegyei
cs árvái. A kórházat egy svájci orvos, Jákob Künzler diakónus
igazgatta.Lepsiusas zázadvég ó ta a legj óbba n táj ékozott eu rópai
volt az Oszmán Birodalom keleti végvidékeinek humanitárius
helyzetét illetően. Szavára mindenütt a világon figyeltek - ha
nem is hallgattak rá. Nemzetközi hírnevét az akkori tapasztala­
tai alapján írott Öraiényországés Európa című munkájával alapozta
meg,amelyetsok nyelvre lefordítottak. Ennek nyomán örmény­
szakértőként számos forrás megnyílt előtte mindenütt a világon.
Ő már 1915. június 22-én tudomására hozta a német külügyi
hivatalnak, hogy a félrevezető hivatalos török nyilatkozatok­
kal szemben miként ítéli meg a kezdődő tömegdeportálások
valódi indítékait és nyilvánvalóan kárhozatos végső következ­
ményeit. „Szemlátomást olyan próbálkozásról van szó, hogy
a hadijog leple alatt és a muzulmánok szent háborútól felfo­

14 4
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

kozott lelkes hangulatát kihasználva a birodalom keresztény

lakosságát lehetőleg megtizedeljék, és a kedvezőtlen éghaj­
latú és veszedelmes határvidékre hurcolva kiirtás martalékává
tegyék. Ezek a rendszabályok szigorúságukat tekintve előrelát­
hatólag felülmúlják majd Abdülhamid idejének mészárlásait”
- irta. Rajta kívül német konzulok sora jelezte az örményekre
leselkedő halálos veszélyt. Max Erwin von Scheubner-Richter
erzurumi alkonzul 1915. május 15-én először számolt be örmé­
nyek elűzéséről az északkelet-anatóliai várost környező falvak­
ból. Három nappal később felháborodva írta, hogy „félelmetes
az elűzött örmények nyomorúsága". Június 2-án már érzékelte,
hogy „ez a nagyszabású kitelepítés mészárlással ér fel, mivel bár­
miféle közlekedési eszköz híján még az emberek fele sem fogja
élve elérni a rendeltetési helyet”. Június 5-én kollégája, Heinrich
Bergfeld már az első letartóztatásokat is jelentette Trabzonból.
Két nappal később közölte: „A deportálások egyedül a trabzoni
vilájetben [tartomány] kereken harmincezer embert érinte­
nek.” Egyúttal figyelmeztette feletteseit: „F.gy ilyesfajta tömeg­
szállítás több száz kilométer távolságra szörnyű áldozatokat
fog követelni főként asszonyok és gyermekek körében; olyan
utakon, ahol nincs se hajlék, se ellátás, és amelyekről ismert,
hogy háromszáz kilométeren át végig kiütéses tífusz által fer­
tőzöttek.” Újabb két nap múlva már ez a távirat érkezett tőle:
„Osztozom összes kollégám ama véleményében, hogy asszo­
nyoknak és gyermekeknek ilyen szállítása szinte tömeggyil­
kosság." M. Kuckhoff samsuni tiszteletbeli konzul és helyi
dohányjövedéki igazgató szintén világosan látta a deportálások
következményeit: „Nem kisebb a tét, mint egy egész nép meg­
semmisítése vagy erőszakos eliszlámosítása. A kormányzó sze­
rint Urfa városa a fekete-tengeri Samsunból száműzettek ren­
deltetési állomása. De magától értetődik, hogy addig a célig
egyetlen keresztény örmény sem fog eljutni."

145
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , kurdok

Semleges amerikai és szövetséges német diplomaták tehát

egyaránt már a kezdet kezdetén felismerték, hogy mit is takar
a „hadi helyzet diktálta áttelepítés" hivatalos címkéje, propa­
gandaszólama, A helyszínen érzékelhették, hogy az elűzetés
már az első hónapokban pogromszerű erőszakossággá durvult;
a deportálások öldökléssé fajultak, és a hadszíntereken túli öve­
zetekre is kiterjedtek.
Sibylle Thelen német turkológus összefoglalta a kérdéskör­
ben végzett nemzetközi kutatás legújabb eredményeit. Sze­
rinte e tudományos szakterület több jelentős képviselője - pél­
dául TanerAkcam vagy Hans-Lukas Kieser-sem állítja, hogy az
örmények teljes megsemmisítését már előre eltervezték. Külön
határozatot nem hoztak a népirtásról, inkább fokozatos radika-
lizálódás történt. Az egymásra torlódó háborús események már
önmagukban is kárhozatos hajtóerővé válhattak. E problémával
több tanulmányában foglalkozik egy fiatal magyar kutató, Fodor
Gábor turkológus-történész is, akinek szakterülete a törökor­
szági örmények első világháborús sorsa. Mint írja, „nehéz száz
év távlatából egy történeti eseményről úgy véleményt formálni,
hogy az időközben politikai és ideológiai harcok martaléka lett.
Ezáltal a kort kutató történészeknek szembe kell nézniük azzal,
hogy véleményükkel megsérthetik egyik vagy másik fél érzé­
kenységét. Úgy gondolom, száz cv után itt volna az ideje, hogy
a hagyományos bűnös vagy ártatlan, jó vagy rossz besorolás
helyett inkább a tények tanulmányozására szőri tkozzunk. Tény,
hogy az idáig megismert, általánosan elfogadott dokumentu­
mok alapján semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy az
Oszmán Birodalom kormányzatának felső vezetése előre elter­
vezte volna az örmények elleni mészárlásokat.”
Az Oszmán Birodalom, amely már augusztusban titkos kato­
nai szerződést kötött a német császárral, 1914. november eleje
óta hadban állt Oroszországgal, Angliával és Franciaországgal.

146
 Hová tűntek az örmények'’ Megnyílik egy berlini levéltár

A Souchon német tengernagy vezette oszmán flotta - török és

német legénységgel a hajók fedélzetén - már október 28-án tüzet
nyitott fekete-tengeri orosz kikötőkre, lángba borítva üzem­
anyag- és gabonaraktárakat, és az orvtámadásról visszatérve
útközben elsüllyesztett több orosz hadihajót. Ezzel provokál­
ták ki Oroszország hadüzenetét, amelyet aztán a többi követett*
A világháború azonban nagyon gyorsan kedvezőtlen fordu­
latot vett Konstantinápoly számára. Az oszmán haderő már az
első télen hatalmas véráldozattal járó súlyos vereséget szenve­
dett a kaukázusi arcvonalon, A hóban-fagyban Kars felé előre­
nyomuló török katonáknak át kellett kelniük egy kétezer méter
magas fennsíkon, amelynek neve, Allahüekber („Isten a legna­
gyobb") az ősi muzulmán török csatakiáltást idézte. A kegyet­
len tél és az oroszok azonban Sárikáménál feltartóztatták, és
szinte teljesen felmorzsolták a sereg toprongyos, didergő és
éhező maradványát, A katonák halálmegvető bátorsága sem
tudta megakadályozni a török hadtörténet egyik legnagyobb és
Icgcrtclmetlenebb katasztrófáját; a rosszul felszerelt és megfe­
lelő téli ruházat nélkül, bűnös módon harcba küldött kilencven­
ezer mehmetcsik, török kis katona közül csak 12 ezren vergődtek
vissza az oszmán vonalakig. Legtöbbjükkel nem orosz fegyverek
végeztek, hanem a hideg és a kimerültség. Sokan fogságba estek.
A kudarccal szertefoszlott az ifjútörök nacionalisták régi álma a
„turáni” őshaza feltámasztásáról, azoknak a keleti területeknek
az „egységesítéséről” ahol egykor a tág ázsiai térségeken a türk,
urál-altáji és finnugor népek élték boldog és szabad életüket.
ATuránról dédelgetett ábrándok egyik fő álmodója,Ziya Gökalp
is lelkesítő szózatot intézett a támadásba induló oszmán gya­
logsághoz, így buzdítva őket nacionalista révületében: „Előre!
Túrán vár reánk! Reánk vár Kairótól Batumig, Indiától Afganisz­
tánig.” Elméletileg e pántörök, pániszlám és turáni indíttatásra
megtervezett török támadás, helyesebben felelőtlen és minden

147
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

katonai szakszerűséget nélkülöző kalandorvállalkozás legvégső

célja is Azerbajdzsán, Perzsia és India lett volna.
Ám az oszmánokra tavasszal sem mosolygott rá a hadisze­
rencse, szorongatott helyzetük nem enyhült. A cári haderő
a Kaukázus felől benyomult Anatóliába, s a szövetségesek nagy
erőkkel partraszállásra készültek az oszmánok nyugati frontján,
a Dárdánellák/Gallipoli térségében.
Az események ilyen fenyegető alakulásával az ifjú törökök
aligha számoltak. Triumvirátusuk, Enver pasa és legközelebbi
bizalmasai meg voltak győződve arról, hogy a központi hatal­
mak Németország vezetésével minden fronton gyors győzel­
met aratnak. A hadba lépést is szűk körben, a kormánnyal való
egyeztetés nélkül, titokban határozták el. Győzelmüktől azt
remélték, hogy általa visszatérnek a birodalom elszakított terü­
letei, elsősorban az oroszok megszállta keleti végek tartományai,
városai. Leghőbben azonban arra áhítoztak, hogy végre-valahára
megszabadulhatnak az európai hatalmak, a britek, a franciák és
az oroszok sokéves gyámkodásától, erőszakos nyomásgyakorlá­
sától, s véget vethetnek a török belügyekbe való állandó beavat­
kozásuknak.
A Portát ugyanis már az 1878. júliusi berlini kongresszuson
nemcsak arra kötelezték, hogy az örmények által lakott ország­
részekben reformokat vezessen be, hanem hogy erről rendsze­
resen be is számoljon a reformok ellenőrzésére hivatott nagyha­
talmaknak. így tehát a beavatkozás jogát utóbbiak szerződésben
biztosították maguknak. Bismarck figyelmeztetett arra, hogy az
európai békét veszélyeztetheti bármely beavatkozás az örmé­
nyek javára.
A berlini szerződés értelmében a Porta vállalta, hogy „további
késlekedés nélkül életre hívja azokat a helyzetet javító kiigazí­
tásokat és reformokat, amelyeket az örmények lakta tartomá­
nyokban a helyi szükségletek megkövetelnek, és kiáll továbbá

148
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

biztonságukért a cserkeszekkel és kurdokkal szembe n, Az ebből

a célból hozott rendszabályokat rendszeres időközökben tudatja
a végrehajtásukat ellenőrző hatalmakkal”. így a külföld tájéko-
zott volt a kisebbségek helyzetéről. Ezért rögtön fel is figyeltek
az 1915-ös deportálásokra, s a szövetségesek már májusban nyi­
latkozatban figyelmeztették Konstantinápolyt, hogy felelős­
ségre vonják mindazokat - a török kormány tagjait is -.akik részt
vesznek ezekben a mészárlásokban. Ilyesmire azonban csak
jóval később, az 1918. október 30-án aláírt fegyverszüneti meg­
állapodás után került sor, de a háború alatt az örmények semmi­
féle segítséget nem kaptak külföldről.
Már az 1896-os első örménymészárlások óta állandó feszült­
ség uralkodott a kelet-anatóliai térségben. Gyakoriak voltak az
összecsapások örmények és muzulmánok, főleg kurdok között.
A területen élő örmények védelmére az Örmény Forradalmi
Szövetség, a Dasnakcutjun külföldi csendőrség kiküldését köve­
telte. Az ifjútörökök a britekhez fordultak, akik a kérdésben
egyeztettek a franciákkal és az oroszokkal. Ennek eredménye­
képpen 1914 februárjában orosz-török megállapodás jött létre.
Ebben előirányozták, hogy egy holland és egy norvég küldött
irányításával két főfelügyelőséget alakítanak ki Kelet-Anatóliá-
bán. Louis Westenenk, a Holland Kelet-indiai Társaság volt kép­
viselője és Nicolas Hofif őrnagy, a norvég hadügyminisztérium
főtitkára széles hatáskörrel ellenőrizte volna a közigazgatást,
az igazságszolgáltatást, a rendőrség és csendőrség működését,
valamint a tartományi kormányzók tevékenységét. Joguk lett
volna kinevezni alsóbb tisztviselőket, és javasolni a Portának
magasabb szintű kinevezéseket. Törökül és örményül kellett
volna kiadni a törvényeket és a rendeleteket, s a bírósági ítéle­
tekhez is örmény fordítást kellett volna csatolni. A hatóságok­
nál és a bíróságokon biztosították volna az örmény nyelvhasz­
nálat szabadságát.

149
Ö r m é n y e k , tö r ö k ö k , k u r d o k

A nagyhatalmak ezzel lényegében megerősítették a külföldi

beavatkozás jogát, és a nemzetközi ellenőrzéssel együtt bevezet­
ték volna az örmény területek önkormányzatát. A befolyási öve­
zetek megszerzéséért versengő és terjeszkedni vágyó gyarma­
tosító hatalmak az Oszmán Birodalmat politikailag még inkább
függő helyzetbe akarták kényszeríteni. Az ifjútörökök viszont
mindenáron meg akarták akadályozni a török szuverenitás
további korlátozását, s csak azért írták alá a megállapodást, hogy
ne szolgáltassanak ha borús ürügyet Oroszországnak.Ám világo­
san érzékelték, hogy az ilyesfajta „örmény rendezés" az oszmá­
noktól megkövetel t reformok kikezdhetik birodalmuk egységét.
Ezt így látták külföldi diplomaták is, és nyilatkozataikban a
yeniköyi orosz-török megállapodást a birodalom felosztása felé
tett nagy lépésként fogták fel. Pallavicini osztrák-magyar nagy­
követ jelentésében idézte orosz partnereinek azt a kijelenté­
sét, miszerint szükségtelen elleplezni, hogy Törökország ázsiai
részének felosztása lényegében már befejezett tény.
„Abban, hogy Törökország német oldalra állt a világháború­
ban, fontos szerepet játszott az a törekvése, hogy megszabadul­
jon ettől a béklyótól. Ily módon ez a megállapodás vezette be az
örmény nép nagy tragédiáját" - írta Kurt Ziemke. A német tör­
ténész szerint azonban az örmény vezetőket is felelősség ter­
helőmért félreismerték saját helyzetüket, és a nagyhatalmaknak
a megállapodásban kifejezett „gondoskodását" látva azt hitték,
hogy már meg is előlegezték nekik végleges felszabadulásukat a
török fennhatóság alól. Ám figyelmen kívül hagyták, hogy a törö­
kök a végsőkig el fognak menni örmény területeik megtartásá­
ért Márpedig „elég jól ismerhették török honfitársaikat", és tud­
niuk kellett, hogy „Keleten mások a megtorlás módszerei, mint
Európában" - vélte a német történész - még 1930-ban!
A szultánok és később az ifjútörökök is mindent megtettek
azért, hogy kivédjék az európai nagyhatalmak befolyásszerző
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

próbálkozásait. Részben úgy, hogy hatalmi érdekeiknek meg­

felelően adagolva modernizálták, részben pedig ideológiailag is
mozgósították a birodalmat.
Ennek az előtörténete is a 19. századra nyúlik vissza. Ekkor
kezdődött és teljesedett ki a nagy reformkorszak, a tanzimát.
I.Abdülmecid szultán 1839-ben hirdette meg palotájának
Gülhane parkjában a „gülhanei nemes leiratot", amely vallási
hovatartozásra való tekintet nélkül a birodalom minden alatt­
valója számára szavatolta életének, becsületének és vagyonának
biztonságát és sérthetetlenségét. 1856-ban ezt megerősítette
a „magasztos leirat”, s az új jogfelfogást végül 1876-ban alkot­
mányba foglalták.
Az egyenlőség elve lett aztán az alapja egy mindinkább sze-
kulárisnakható jogrendszernek. Ennek megfelelően az Oszmán
Birodalom minden alattvalóját oszmánnak nyilvánították. Ez
merőben újdonságnak számított, mert a birodalomban eddig
egészen más rendszer volt hatályos. A nem muzulmánok, azaz
a dhimmi, az iszlám állam védelme vagy muzulmán uralom
alatt élők ugyanis vallási közösségükben, a milletben önállóan
igazgathatták-intézhették ügyeiket, egyfajta önkormányzatisá­
got élvezve. Volt görög ortodox, zsidó és örmény apostoli, pro­
testáns és katolikus millet. Később más miileteket is létrehoz­
tak. Autonómiájuk ellenére a keresztények és a zsidók jogállása
nem volt azonos a muzulmánokéval. Meghatározott területe­
ken - így például istentiszteleti, liturgikus, jótékonysági, vala­
mint házassági, örökségi, gyámsági és oktatási ügyekben - nem
voltak alávetve a muzulmán törvénynek. Ellenben több korlá­
tozást, hátrányos megkülönböztetést kellett elviselniük társa­
dalmi, jogi és politikai tekintetben: magasabb adót fizettek, nem
szolgálhattak a hadseregben és az államszervezetben, nem visel­
hettek fegyvert. Továbbá nem köthettek házasságot muzul mán
nővel, s muzulmánok ellen nem tanúskodhattak. Korábban még
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

azt is előírták, hogy az örmények vörös, a görögök fekete, a zsi­

dók türkiz cipőt és fejfedőt viseljenek, a fürdőházakban pedig
csak úgyjelenhettekmeg,ha előzőleg kis csengettyűket varrtak
fel köpenyükre* A pluralista iszlám modell tehát egyszerre volt
toleráns, diszkrimináló és megalázó. A nem muzulmánoktól
elvárták, hogy ezt a jogállásukat fogadják el készségesen, mert
ellenkező esetben magatartásukat a velük való egyezmény meg­
sértésének tekintették. És valóban, amikor a rg. században a nem
muzulmánok kezdtek egyenlőséget követelni, ezt egyezmény-
szegésnek tekintették, és az Oszmán Birodalom muzulmán
közösségei nem is óhajtottak ebbe belenyugodni.
A milletek rendszerét nem szüntették meg, ellenben az új
világi jog a kialakult struktúrákat kibillentette egyensúlyi hely'
zetiikből, s a kisebbségek ily módon új jogállásukat kihasznál­
hatták gazdasági és társadalmi felemelkedésükhöz. A muzulmán
többség, amely soha nem is vágyott ilyen reformokra, erősen
mellőzöttnek érezte magát. Idegen maradt számára a polgári
jogok alapeszméje is, amelyre úgy tekintett, mint csu pán enged­
ményre a birodalomban élő keresztények védelmezőjeként fel­
lépő európai hatalmak javára, A reménykeltő reformkorszakot,
a tanzimátot az elnyomás időszaka követte. II. Abdiilhamid
szultán hosszú uralkodása idején, amely 1876-os trónra lépésé­
től egészen az ifjútörökök által történt trónfosztásáig, 1909 tava'
száig tartott, birodalmának megmentését a pániszlám eszme
felélesztésétől és széles körű elhintésétől remélte. A hódító
szándékkal fellépő európai hatalmakkal szemben hirtelen hang­
súlyoz ni kezdte, hogy ő egyben az egész iszlám világ feje, kali­
fája is, vagyis egy olyan ősrégi, de már jócskán kifakult címnek
kívánt jelentőséget kölcsönözni, amelynek felsorolását sok-sok
cime között évszázadokkal korábban már dicsőséges Nagy Szu-
lejmán is mellőzte.

152
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

Ennek az új hatalmi-vallási gondolatnak a szellemében fel­

hívással fordult a világ összes muzulmánjához, s szolidaritá­
sukra apellált. Azoktól a hittestvérei tol is cselekvő együttérzést
várt el, akik az európai gyarmattartók uralma alatt senyvedtek.
A németek támogatták is e pániszlám politikát; II. Vilmos német
császár ügyesen reklámozott 1898-as törökországi látogatása
során a „világ háromszázmillió muszlimja barátjának” nyilvá­
nította magát. A maga birodalmában a szultán bizton számít­
hatott a tömegével érkező muzulmán menekültekre. A krími
háború (1853-1856) és az 1877-78-as orosz-török háború, majd
a Balkánon 1912-13 után elszenvedett oszmán területvesztesé­
gek következtében összesen félmillió tatár,egymillió balkáni és
másfél milliónyi kaukázusi muzulmán özönlött be az Oszmán
Birodalomba. Ez erősen táplálta az oszmán muzulmánok naci­
onalizmusát, akik el voltak szánva arra, hogy soha többet nem
engedik meg ilyesmi megismétlődését E kisemmizett földön­
futók közül sokan véres mészárlások és elűzetés túlélő áldozatai
voltak, ezért rendkívül ellenséges érzülettel viseltettek a sorsuk
okozóinak tartott keresztényekkel szemben. Keserű tapasztala­
taikból, szenvedéseikből táplálkozó világlátásukat átplántálták
környezetük lakosaira is azokban a soknemzetiségű anatóliai
területeken, ahová letelepítették őket, s ahol befogadásuk után
megalapították saját falvaikat. Az első világháború előtt már
ilyen menekültek alkották az anatóliai népesség egynegyedét.
A modern kori török történelem egyik fordulópontjaként
lI.Abdülhamid szultán 1878-ban felfüggesztette a maga által
1876-ban, trónra lépésének évében meghirdetett alkotmányt, és
meghatározatlan időre feloszlatta a parlamentet. A fiatal uralko­
dót már a kezdet kezdetén siralmas kül- és belpolitikai helyzet,
rideg légkör fogadta. Bőként a muzulmánok számára megalázó
vereséggel végződő 1877-78-as orosz-török háború gyakorolt rá
letaglózó hatást. A részben a Balkánon, részben a Kaukázuson

153
Ö rm én yü k ,törő kök, kurd o k

túli területen végbement hadműveletek során az oroszok meg­

szállták Erzurum és Van környékét, és hadaik veszélyesen meg­
közelítették, már-már bevették Konstantinápolyi, ahová nagy
tömegben érkeztek előlük menekülő muzulmánok. A hábo­
rús vereségtől és következményeitől megrendült szultánnak
szembe kellett néznie a lakosság növekvő elégedetlenségé­
vel is. Európai követek és államfők azokban az években máraz
Oszmán Birodalom lehetséges közeli összeomlásáról suttog­
tak. A muzulmán vallásközösségben, az ümmetben világvége-
hangulat kezdett úrrá lenni; jövendölések, próféciák terjedtek el
arról, hogy hamarosan végképp bealkonyul a török hatalomnak.
Úgy rémlett. hogy a tanzimát korszakának reformpolitikája tel­
jesen csődöt mondott, az állam tekintélye mélypontra zuhant,
recsegett-ropogott, s széthullani látszott belső szerkezete.
A szultán ekkor elhagyta Boszporusz-parti palotáját, a fényes
Dolmabahcét, s átköltözött az elszigetelt Yildiz-palotába. Ez
lett a hatalom tényleges központja, ahol a szultánt csak legbizal­
masabb tanácsadói vették körül. Abdülhamid elhatározta, hogy
megannyi megaláztatás után előkészíti a „muszlim megújulást".
Ennek volt része az is, hogy feltűnően ünnepeltette magát
kalifa minőségében is. vagyis Mohamed próféta utódaként. Ettől
helyzetének megszilárdítását remélte a szunnita mohamedán
közösségben. Liberális ellenzékével szemben azzal érvelt, hogy
az európai előképeket utánzó reformok a birodalmat a romlás
szélére sodorták. Ebben egyet is értett vele a török politikai elit
nagy része. Ettől kezdve a szultán egyre inkább támaszkodott
a tanzimát csalódottjainak és veszteseinek körére: az ulemára,
vagyis a muszlim papságra,a közigazgatás és a hadsereg konzer­
vatív elemeire, a szunnita kurdokra, valamint a balkáni és kauká­
zusi muzulmán menekültekre. Mostantól a különböző muzul­
mán etnikumok összefogásának fontosságát hangsúlyozták
- szemben a tanzimát idején szorgalmazott keresztény-muzul­

154
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

mán szolidaritással. Önkényes hatalmi fellépés következett:

II.Abdülhamíd korlátozta a keresztény kisebbségek jogait és
érvényesülési lehetőségeit.
Eközben a kor új nemzeti ideológiája kezdte éreztetni hatá-
sát az örmények között is, akiket mélységesen kiábrándított,
hogy a nagyhatalmak nem tartották be a berlini kongresszuson
nekik tett ígéreteiket. így az oroszországi szocialista és a balkáni
nacionalista mozgalmak mintájára megalapították a maguk for­
radalmi mozgalmait. Genfben 1887-ben megalakult a Huncsak
(Harang) radikális nacionalista szervezet, amelyet a Tifliszben
1890-ben létrehozott, szociáldemokrata irányultságú, mérsé­
keltebb és nagyobb Dasnakcutjun követett. Mindkét szervezet
célja az örmény függetlenség kivívása volt. Ettől viszont még
elzárkózott a törökországi örmény közösség cöbbsége, leginkább
a gazdagok. A radikálisok terrortámadások elkövetésével igye­
keztek nemzetközi feltűnést kelteni. Válaszul erre a kormány
a birodalom keleti részében - az orosz kozákok mintájára -
megszervezte az örmények elnyomásának kegyeden eszközét,
az irreguláris kurd Hamidiye-ezredeket, amelyek rendszeresen
megtámadták és kifosztották a keresztény falvakat. 1894-ben
a kelet-törökországi Mu§ városától délre húzódó Sasun hegy­
vidékén az örmény parasztok fellázadtak a kettős adóztatás, az
állami adóterhek súlyosbodása és a helyi kurd cörzsfők által meg­
követelt dézsma behajtása ellen. A tiltakozást a hadsereg vérbe
fojtotta. Emiatt a felháborodás vihara söpört végig Európán.
A következő évben, 1895-ben Konstantinápolyban egy ör­
mény tiltakozó menet megszervezésére ismét hatósági vérfürdő
volt a válasz. Az öldöklés átterjedt a délkeled tartományokra, és
pogromok sorozatává fajult. A gyilkolás némely helyen rituális
jelleget öltött, a szunnita muzulmánok, főleg kurdok a „hitetlen
örmény bajkeverők”, nagyrészt férfiak leölését „szent köteles­
ségüknek" tekintették. Csak annak kegyelmeztek, aki gyors

155
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

szóbeli fogadalommal áttért az iszlám hitére, és hagyta, hogy

körülmetéljék. Egy sejk saját kezűleg mészárolt le száz örmény
kisfiút, egy móllá pedig a keresztények leölésére buzdító fetvát
tett közzé, s a maga példájával járva elöl a bámész sokaság sze­
me láttára lefejezett egy örmény férfit. Fennmaradt egy szem­
tanú, Corinna Shuttuck amerikai missziós nővér levele. Ebben
beszámolt arról, hogy a pogrom idején az urfai nagy örmény szé­
kesegyházban rágyújtották az épületet a menedéket keresőkre.
Mintegy háromezren szenvedtek tűzhalált - a levélíró szavá­
val holokausztot - közöttük asszonyok és kisgyermekek is.
Az elégett tetemek orrfacsaró bűze sokáig terjengett a levegőben.
Az akkori összes áldozat számát százezerre becsülték.
Tiltakozásul az örmény szenvedések ellen, Dasnak párti
örmény nacionalisták Konstantinápolyban 1896-ban megro­
hamozták az Oszmán Bank központját, s megöltek négy alkal­
mazottat. Az épület megszállása után tizenkét órán át túszként
fogva tartottak 150 tisztviselőt,azzal fenyegetőzve,hogy ha nem
orvosolják népük sérelmeit, magukkal együtt felrobbantják
a nemzetközi pénzintézetet. Végül idegtépő tárgyalások után
az ostromlók és a bank képviselői nagyhatalmi közvetítéssel
megegyeztek^ a terroristák hajón Franciaországba távozhattak.
Ezután bosszúból újabb véres pogromok következtek a főváros­
ban és máshol. A iy. század kilencvenes éveiben becslések sze­
rint kétszázezer örmény halt erőszakos halált. A Német Biro­
dalom világpolitikai terveiben az Oszmán Birodalomnak már
Bismarck kancellársága idején fontos szerepet szántak, s ebbe
az elképzelésbe jól beleillett az 1888-ban aláírt szerződés a stra­
tégiaijelentőségű bagdadi vasút megépítéséről.
A kilencvenes évek derekán folytatott törökországi örmény­
üldözések után Alfons Freiherr Mumm von Schwarzenstein,
a keleti ügyekben illetékes külügyi tanácsos elvi nyilatkozat­
ban foglalta össze a német politika örményekkel kapcsolatos

156
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

alapelveit. Eszerint „Németország nem viselheti a szívén az

egész világ keresztényeinek a gondját, és nem indíthat euró-
pai keresztes hadjáratot a félhold ellen. Bármennyire sajnálatos
is az örményországi vérontás, ez mégiscsak jelentéktelen baj.
Nekünk az az érdekünk, hogy az ott élő számos német zavar-
talanul folytathassa üzleti tevékenységét, ezért Németország
csak egy megfigyelő álláspontjára helyezkedhet” - olvasható
a nyilatkozatban, amelyet elébe terjesztettek Chlodwig Fürst
zu Hohenlohe-Schillingsfürst birodalmi kancellárnak. Utóbbi
- mielőtt hozzájárulását adta volna - egyetértőleg idézte Bis­
marck híres intelmét, amely szerint az Oszmán Birodalom népei
közül egyik sem ér annyit, mint egyetlenegy pomerániai muské­
tás egészséges csontjai. Csak annyit mondott még, hogy hatá­
rozottan ellenszegül minden olyan kísérletnek, hogy közbelép­
jenek a törökországi örmények érdekében. II. Vilmos pedig az
örmények között véghezvitt r909-es adanai vérengzések ide­
jén elutasította, hogy a dél-törökországi partok előtt cirkáló két
német hadihajó beavatkozzék. „Az örmények nem érdekelnek
bennünket” - írta a császár egy tájékoztató lapszélére.
Még 1882-ben Colmar Freiherr von dér Goltz őrnagy veze­
tésével Németország megkezdte az oszmán hadsereg és tisz­
tikar korszerűsítését. A rendkívül népszerű Kari May író, aki­
nek regényeit egykor nálunk is sok kamasz fiú sorolta kedvenc
olvasmányai közé, a német császári érdekek szószólója lett.
A német közhangulatra bizonyára azzal is erősen hatott, amikor
egyik elbeszélésében így írt az örményekről: „Ha bárhol valami­
féle alattomosság, áruló ármánykodás üti fel a fejét, a háttérben
biztosan feltűnik egy örmény karvalyorr." Máskor még a török
kegyetlenkedéseket is kész volt indokolni: „Örménnyel szem­
ben szabályos eszközökkel nem boldogulsz. A török tehát amit
tesz, jogos önvédelemből cselekszi."

157
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

Abdülhainid rendszere ellen csak cicokban alakulhatott ki

ellenzék. A 19. század végén jött létre az ifjútörökök előfutárának
számító mozgalom, amelyben a közös cél érdekében egymásra
találtak a legkülönbözőbb politikai áramlatok képviselői. Nyu­
gati műveltségű értelmiségiek és köztisztviselők fogtak össze,
hogy újra életbe léptethessék a szultán által megtagadott alkot­
mányt, és lerázzák az abdiilhamidi önkényuralmat. 1902-ben a
francia fővárosban ült össze az ifjútörökök első kongresszusa,
amelyen nemcsak törökök, hanem az Oszmán Birodalom más
nemzetiségei és vallási közösségei is képviseltethették magukat,
így a párizsi tárgyalóasztalnál helyet foglaltak arabok, görögök,
örmények, kurdok, albánok, cserkeszek és zsidók is. A többség­
hez tartozók, közöttük az örmények is, kinyilvánították, hogy
a szultán megbuktatása érdekében megengedhetőnek tart­
ják az erőszak alkalmazását és a külföldi beavatkozást is. Erik
J. Zürcher szerint „noha szemben álltak a szultánnal, és követel­
ték a parlamentarizmus helyreállítását, nem voltak demokraták.
Franciaországi szövetségeseik és eszményképeik kivétel nélkül
a politikai jobboldal képviselői, leginkább konzervatív nemzeti
liberálisok voltak, akiket megrendített a Németországtól elszen­
vedett francia vereség és a párizsi kommün lázadásai. A fran­
cia gondolkodók közül főleg Gustave Le Bon hatott rájuk, aki­
nek tömegpszichológiai műveit a nép mozgalmakkal szembeni
mélységes bizalmatlanság hatotta ác. Sokatmondó körülmény,
hogy az ifjútörökök közül senki sem vonzódottá szocializmus
egyik válfajához sem, jóllehet az ő idejükben bontakozott ki
a franciaországi szocialista mozgalom".
Á m jelentős hatást gyakorolt rájuk az T904-05-ÖS orosz­
japán háború és az utána kitört forradalom is. Sokuk számára
Japán eszménykép lett azáltal, hogy ázsiai államként elsőként
győzött le egy nagy európai imperialista hatalmat. Sőt a cár a
forradalmi megrázkódtatások közepette ígéretet tett törvény­

IS8
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

hozó duma összehívására és alkotmányos jogok bevezetésére.

Egy évvel később még az elmaradott Perzsiában is alkotmányo­
zási forradalom ment végbe. Az oszmán ellenzék erőt merített
mindezekből az eseményekből Erre nagy szüksége is volt, mivel
éppen akkor tartóztatták le Konstantinápolyban, és száműz­
ték Kelet-Törökország távoli vidékére, Erzincanba mozgalmuk
egyik legaktívabb vezetőjét, dr.Bahaeddin Sakirt,aki egyébiránt
addig háziorvosa volt a trónutódlási sorrendben második Yusuf
ízzeddin hercegnek. A doktor azonban meg tudott szökni, és
Párizsba menekült Később a mozgalom másik fontos alakjával,
dr. Nazimmal együtt ő fektette le az Egység és Haladás Bizottsá­
gának szilárd szervezeti alapjait. Birodalomszerte és a környező
országokban kiépítették az ifjútörökök helyi képviseleteit, és
megbízható távközlési rendszer biztosításával létrehozták haté­
konyan működő központi titkárságukat. Szervezőképességüket
aztán évekkel később kamatoztatták az örmények gyors depor­
tálásának lebonyolításában is.
Az ifjútörökök 1907-ben megtartott második párizsi kong­
resszusukon is még teljes mértékben számot vetettek a sok-
nemzetiségű Oszmán Birodalom társadalmának heterogén jel­
legével, s az örmények kezdeményezésére újra kísérletet tettek
az egész ellenzéki mozgalom egyesítésére. Ez meg is történt
1907 októberében, miután a párizsi emigránsok csoportja egye­
sült a mozgalom Szalonikiben működő hazai ágával, ottani föld­
alatti szervezetével, s véglegesen felvette az Egység és Haladás
Bizottsága nevet.
A macedóniai és a trákiai oszmán hadsereg ifjútörök érzelmű
tisztjeinek szervezésében és vezetésével 1908-ban alkotmányos
forradalom tört ki, amelynek eredményeként életbe léptették az
évtizedekre befagyasztott oszmán alaptörvényt. Az újságokban
erről gyorsan megjelentetett háromsoros hír hatására a lakosság
örömmámorban úszott,a fővárosban és az egész birodalomban

159
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

pedig ismeretlen emberek ölelkeztek össze az utcán. Megvaló­

sulni látszott muzulmánok, keresztények és zsidók nyilvános
testvériesül ése,
A harminc év óta először megtartott választásokon a parla-
mentbe bejutott 275 képviselő közül 142 volt török. Rajtuk kívül
a törvényhozásban 60 arab, 25 albán, 23 görög, 12 örmény 5 zsidó,
4 bolgár, 3 szerb és 1 vlach, vagyis román foglalt helyet. Egyide­
jűleg sok helyen véres bosszút álltak a régi rendszer megsze­
mélyesítőin; hajtóvadászat folyt a titkosrendőrség tagjai után,
Az ifjútörökök, akik egy időben választási szövetséget is alkot­
tak az Örmény Forradalmi Szövetséggel, akkoriban még azt is
vállalták, hogy rendezik az örményeket gyötrő egyik legsúlyo­
sabb problémát, a „keleti földkérdést”, vagyis visszaadják jogos
birtokosaiknak azokat a földeket,amelyek korábban törvényte­
len módon örményektől kurdolc tulajdonába kerültek.
Az új szabadságot a munkásság is széleskörűen kihasználta,
hat hónap alatt több mint száz országos munkabeszüntetés
indult. Követelték az infláció megfékezését és a bérek kiigazítá­
sát. Az ifjútörökök azonban, akik a közvélemény előtt szerettek
az alkotmányos szabadságjogok védelmezőinek szerepében tet­
szelegni, egyértelműen és mindannyiszor a szervezett munkás­
sággal szemben, a tőke oldalán léptek fel. Az etnikailag és vallási
szempontból is színes képet mutató új törvényhozás összeté­
tele ellenére az ifjúcörök mozgalomban mind erősebb gyökeret
eresztett a nacionalizmus. Ideológusaik egyre inkább úgy látták,
hogy a birodalom egybetartására már képtelen oszmanizmussal
szemben az az egyetlen reális választási lehetőség, ha erőfeszí­
téseiket a jövőben - az „egészséges" török nemzeti eszme jegyé­
ben - a török önazonosság, a török nyelv, nem utolsósorban
pedig a vészesen zsugorodó Oszmán Birodalom töröklakta köz­
ponti területeinek megőrzésére összpontosítják.

160
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

Hivatalosan még érvényben volt az oszmanizmus ideológi­

ája, amikor a választásokra készülve egyik szóvivőjük és vezető
publicistájuk, Hüseyin Cahit Yalcin görögökkel találkozva már
kijelentette; „Az oszmanizmus nem jelenti azt, hogy ez a föld
görög, örmény vagy bolgár... Nem, ez a föld ezután is a törököké
lesz, mert - bárki bármit mond - ők hódították meg, és ezután
is ők maradnak itt az uralkodó nemzet/’ Ziya Gökalp, a török
nacionalista eszme fő képviselője ezt írta; „Az istenhit helyére
a nemzetbe vetett hit lép, és a nacionalizmus lesz az új vallás/’
A politikai szabadságjogok lassan már csak papíron maradtak
meg. Kezdték bezárni a nemzetiségi klubokat és társaságokat, s a
birodalom egész területén a törököt vezették be hivatalos nyelv­
ként minden közigazgatási hivatalban. Az ifjútörökök erőltetett
reformprogramba kezdtek, amelyet az államigazgatásban, a had­
seregben, a közoktatásban és az egész társadalmi életben a köz­
pontosítás és eltÖTÖkösítés jellemzett. Befolyásukat igyekeztek
olyan tömegmozgalmakkal is erősíteni, mint amilyen a Török
Tűzhely nacionalista szervezetnek az egész országra kiterjesz­
tett hálózata volt.
Ez az erős nacionalizmus egyszerre szolgált némi vigaszul
és a védekezés eszközéül a mozgalmukat és államukat fenye­
gető súlyos belső és külső veszélyekkel szemben. 1909 áprilisá­
ban váratlanul katonai lázadás tört ki ifjútörökök ellen Kons­
tantinápolyban az iszlám törvény helyreállításának jelszavával.
Az eseményekkel szinte egy időben Adana tartományban is
voltak zavargások; az előző évben megbuktatott korábbi rend­
szer hívei több helyen megtámadták az Egység és Haladás
Bizottságának tagjait, kihasználva a központi ellenőrzés lazu­
lását. A rendbontás - a korábbi esetekhez hasonlóan - hama­
rosan örményellenes pogromba csapott át, A mészárlásokban
mintegy húszezer örmény vesztette életét, és meghalt kétezer
muzulmán is. A vérengzések hátterét a helyszínen kivizsgálta

161
ÖRMÉNYÉ IC, TÖRÖKÖK, KU RDÜK

egy parlamenti bizottság, s ennek jelentése alapján kivégeztek

124 muzulmánt és 7 örményt.
Az ellenforradalmat leverték, és kegyetlenül megtorolták.
De ez az esemény váratlanul érte, meglepte és megdöbbentette
az ifjú tör okokét, főként pedig megingatta magabiztosságukat.
Ugyanilyen hatást gyakorolt rájuk Bosznia-Hercegovina oszt­
rák-magyar annektálása,az albániai cs a jemeni lázadások. Szin­
tén mély fájdalommal élték meg az utolsó észak-afrikai török
birtokok elvesztését, majd Rodoszés a Dodekániszosz többi szi­
getének olasz megszállását. Az 1912 tavaszán megtartott válasz­
tásokat az erőszak és a megfélemlítés alkalmazása miatt a tör­
ténetírás „gumibotos szavazásnak” nevezi, mert az ifjú törökök
csak ilyen eszközökkel tudták megszerezni parlamenti több­
ségüket. Ezután azonban a leglesújtóbb kudarc következett,
a két szakaszból álló Balkán-háborúban elszenvedett vereség.
Ezt némileg csak az enyhítette, hogy - a túlerőben lévő balkáni
ellenfeleinek viszályát ügyesen kihasználva - az ifjú török tisz­
tek vezette hadseregnek sikerült a bolgároktól visszafoglalni és
megtartani az egykori Adrianopoliszt,az oszmán Edirnét,a szét­
hulló birodalom egyik ősi fővárosát.
Ám ezt 1913. január 23-án államcsíny előzte meg. Ennek során
rátörtek az ülésező kormányra, meggyilkolták a török többségű
város elvesztésébe beletörődő kormány „kapituláns” hadügy­
miniszterét, és új kabinetet alakítottak, új nagyvezírrel az élén.
Amikor pedig az ellenzék néhány hónap múlva ezt a kormányfőt
meggyilkolta,széles körű letartóztatásokat rendeltek el, és soka­
kat halálra ítéltek. Az ifjú törökök ezután már nagyon szorosra
fogták a gyeplőt, s vezető embereik, a három pasa, Tálát, Enver
és Cemal irányításával magukhoz ragadták a hatalmat, beve­
zetve az egypárti diktatúrát. A birodalom megmentéséről alko­
tott ifjútörök elképzelésekben már nem jutott szerep a kisebb­
ségeknek, amelyeket kifejezetten zavaró tényezőnek tartottak.

162
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

Addigra sok ifjútörök szemléletére hatott a biológiai materializ­

mus és a szociáldarwinizmus, és a világot a népek közötti élet­
halál harc színtereként értelmezték, E torz világszemlélet képvi­
selői innen aztán gyorsan eljutottak odáig, hogy az örményeket
és görögöket az oszmán birodalmi test egészségét és életben
maradását fenyegető kórokozónak vagy rákos daganatnak
tekintsék A népirtás elkövetői közül többen is így vélekedtek.
A „különleges szervezet'’ egyik vezetője, Ku§c;ubasizadc
Esref bej például az oszmán görögöket a haza eltávolítandó
kelevényeinek minősítette, az igazságszolgáltatás elől később
öngyilkosságba menekülő Mehmet Re$It, Diyarbakír hírhedt
kormányzója pedig a kisebbségek problémáját abban látta,
hogy „vagy kiirtjuk a betegséget a pácienssel együtt, vagy sze­
münk előtt megy majd végbe a török nemzet elpusztítása őrül­
tek keze által”. Ez az ideológiai mozgósítás sokban hozzájárult
az örményüldözés radikalizálódásához, gyilkos végkifejleté­
hez. 19(3 telén egyszer még tartottak „választásokat", amelye­
ken azonban már nem vett részt az ellenzék, s amelyek után
a parlament engedelmes eszközévé vált az ifjútörök bizottság­
nak, Ebben a bizottságban pedig, amelyben egyenként is több­
nyire nagy hatalmú pártfunkcionáriusok, úgynevezett felelős
titkárok vagy felügyelők és tartományi kormányzók foglaltak
helyet, a mintegy ötven főből álló legbelsőbb kör volta hangadó
E körben a különböző frakciók összhangját az elismerten „nagy
szervező”,Tálát pasa biztosította.
Odalett eközben az egykori oszmán terület 85 és a lakosság
75 százaléka. Az embereket azonban legfájdalmasabban az érin­
tette, hogy a törököktől elragadott Macedónia, Albánia és Trákia
ötszáz esztendeig a birodalom szíve-lelke,a legfejlettebb tarto­
mányok együttese volt. Innen származott az oszmán elit túl­
nyomó része, a szintén elcsatolt macedóniai Szaloniki pedig a
nyugatos török művelődés, az irodalmi, társadalmi és politikai

163
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

élet pezsgő központja volt, ahol a 19. század végi és 20. század
eleji reményteljes korszak kávéházi asztalainál fiatal katona­
tisztek, írók és tudósok cserélték ki forradalmi gondolataikat.
Ebben a városban látta meg a napvilágot Mustafa Kemal Ata-
türk is, aki részben itt töltött fiatalsága idején még tanúja lehe­
tett annak, aminek szülővárosa az egyik legnagyszerűbb euró­
pai példáját adta: a legkülönbözőbb népcsoportok és vallások,
törökök, görögök, bolgárok, muzulmánok, keresztények és ősi
spanyol nyelvüket őrző és franciás műveltségű zsidók hosszú,
békés, sőt időnként testvéri együttélésének. E hatalmas területi
és emberi-szellemi veszteségek egyik mellékhatásaként a török
nemzetiség az oszmán történelem folyamán most először jutott
többségre az országban.
Alig egy évvel a Balkán-háború befejezése után az Oszmán
Birodalmat vezetői belevitték a török történelem legvéresebb
háborújába. Bár a felelősség kérdéséről mindmáig vita folyik,
a korszakkal foglalkozó történészek a török hadba lépés okait
tényszerűen tisztázták. A Ferenc Eerdinánd osztrák trónörökös
meggyilkolása után egyre feszültebbé váló nemzetközi légkör­
ben a konstantinápolyi ifjútörök kormány igyekezett felkelteni
a nagyhatalmak érdeklődését egy vele való szövetség megkö­
tése iránt. A Balkán-háború ugyanis megmutatta, hogy ha foly­
tatódik az ifjútörökök akkori diplomáciai elszigeteltsége, akkor
ez akár végromlásba is döntheti a birodalmat.
Úgy értékelték a helyzetet, hogy bármilyen szövetség jobb
a további elszigeteltségnél. Cemal pasa, akit haditengerészeti
miniszterként egy hadgyakorlat megtekintésére meghívtak
Franciaországba, a párizsi kormánynál próbálkozott is egy ilyen
javaslattal. De vajmi kevés érdeklődést keltett. Ezután az ifjú­
törökök a központi hatalmak felé fordultak. A Monarchia tapo­
gatózott is egy Szerbia ellen irányuló szövetség ügyében. Erre
Tálát és Enver egyaránt kedvezően reagált, majd Enver pasa
 Hovátűntekazörm ények? Megn yilik egy b e rlíni le vé ltá r

1914, július 28-án Wangenheim német nagyköveten keresz­

tül már nyíltan védelmi szövetséget javasolt Németországnak.
Ezt támogatta II. Vilmos császár. A következő napokban a lég'
mélyebb titokban tárgyaltak a németekkel a szerződés részle­
teiről. Ezeken csak a nagyvezír, Sait Halim pasa, Enver pasa és
Tálát pasa, valamint a képviselőház elnöke, Hali] vett részt, ellen­
ben a tárgyalás tényéről még olyan fontos személyiségeket és
kormánytagokat sem tájékoztattak, mint (az egyébként Enver
vetélytársának számi tó) Cérna! pasa, Cavit pénzügyminiszter és
Hayri cfendi,a seyhülislam.
A szerződést augusztus 2-án alá is írták Halim pasa Boszpo-
rusz-parti palotájában. Erik J>Zürcher fontosnak tartja megemlí­
teni, hogy ez egy nappal az után történt,hogy Oroszország moz­
gósított a Monarchia és Németország ellen. Az oszmán vezetők
feltételezhetően ennek tudatában voltak, így tehát felmerül
a kérdés, hogy mi vitte rá őket mégis egy olyan okmány aláírá­
sára, amelyről tudniuk kellett, hogy háborúra vezet. A holland
történész-oszmanológus szerint az elszigetelődéstől való félel­
mükön kívül valószínűleg két másik tényező is szerepet ját­
szott. Először is a nagy hatalmak közül csak a Német Birodalom
volt hajlandó szerződni az oszmánokkal mint egyenlő part­
nerekkel. Ez nagyon fontos szempont volt az ifjútörökök szá­
mára, akik már régtől fogva arra törekedtek, hogy félgyarmati
státusából kiemeljék és egyenjogúsítsák országukat. A második
tényező egy tévedés volt. Az oszmánoknak sejtelmük sem volt
arról, hogy a németek stratégiai tervezése arra épült, hogy elő­
ször Oroszország szövetségesét, Franciaországot kell kiiktatni
a háborúból. Méghozzá egy Belgiumon keresztülhatoló had­
mozdulattal, ami viszont szinte biztosan belesodorja a háborúba
Nagy-Britanniát is. Az ifjútörökök valószínűleg arra számítót-
tak, hogy csak Oroszországgal lesz háború, amely ben várhatólag
Ausztria és Németország győz, ez a győzelem pedig számukra

165
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k ; k u r d o k

kedvező eredményekkel jár majd a Kaukázusban és a Balká­

non. Amikor azonban kiderült, hogy a konfliktus sokkal széle­
sebb körű, az ifjútörökök németbarát szárnya elhatározta, hogy
mindenképpen megteszi a döntő lépést,s lesz,ami lesz,beleveti
magát a küzdelembe.
A németek nagyon jól tudták, hogy az Oszmán Birodalom
sem katonailag, sem gazdaságilag nincs felkészülve komoly
hadviselésre. Számukra ezért muzulmán szövetségesük értéke
nem is tényleges harcképességében rejlett, hanem abban a tőle
várt hatásban, amit majd a muzulmánokra gyakorol a franciák
és britek gyarmatbirodalmában, valamint a Balkánon. Emel­
lett remélték azt is.hogy az oszmánok útját állják az orosz hajók
áthaladásának a szorosokon. Az orosz hadba lépés után az osz­
mánoknak egy ideig még sikerült halogatniuk a hadüzenetet.
Arra hivatkoztak, hogy megfelelő német segélyek és fegyverek
híján még nincsenek felkészülve.EredetilegEnver valóban csak
1915 tavaszára tervezte a birodalom hadműveleteinek megkez­
dését. A német kormány fokozódó nyomása alatt és a szükséges
berlini pénzügyi garanciák megadása után már nem odázhatta el
tovább a háborút. 1914. október 25-én meg is hozták a döntést, és
két nap múlva az oszmán hadiflotta Enver kifejezett parancs ára
elindult, hogy megtámadja az orosz hajóhadat, és megszerezze
a fölényt a Földközi-tengeren. A támadást 28-án el is indították,
és november 11-ére az Oszmán Birodalom Oroszországon kívül
hadban állt már Franciaországgal és Nagy-Bricanniával is.Kalifái
minőségében a szultán november 14-én - a seyhülislammal való
konzultáció után - meghirdette a muzulmánok egész világra
kiterjedő szent háborúját.
Az ifjútörökök valóságos örömünnepet ültek az elvárásai­
kat szerintük biztosan beteljesítő háború kitörésekor. A már
említett Hüseyin Cahit Yalcm „Várva ván nap” című cikkében
így ujjongott: „A háború hirtelen felvillanyozó jó hír erejével

166
 Hová cűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

köszöntött a török népre, amely már-már beletörődött hányát-

lásába.” Majd az ismert értelmiségi baljóslatúan így folytatta:
„A törökök végre elszámolhatnak azokkal, akikkel korábban nem
volt módjuk... Olyan bosszút állnak, amelynek borzalmaira még
nem volt példa a történelemben” - hangzott hátborzongató jós­
lata. Megszédültén szította a nacionalista őrjöngést Ziya Gökalp
is, aki egykor az oszmán tisztek, közöttük a fiatal Mustafa Kemal
egykori kedvelt szaloniki asztaltársaságának a feje volt. Ő is vér­
szomjas verseket írt. íme, néhány sor: „Rohanj! Ragadd meg a
hadilobogót, és tűzd ki újra Plevna ormára! Fesd vörösre vér­
rel a Duna habjait! Éjjel is, meg nappal is!” Költeményéből az
is kiderül, hogy természetesen ki más lehetne a „török álmok
valóra váltója és jó hírek hozója”, mintEnveTpasa! Galip Kemali
Söylemezoglu, aki az Oszmán Birodalomban, majd a Török
Köztársaságban egyaránt diplomataként szolgált, így emléke­
zett: „A háború alatt sok bűncselekményt követtek el... Számos
okból... Nekem csak az jut eszembe, hogy a Balkán-háboTÚ ide­
jén 350 ezeT muzulmánt gyilkoltak meg... Ezért nem szabad
megfeledkeznünk arról, hogy a világháború államunk puszta
fennmaradásáért vívott harc volt, és az atrocitások elkövetőit
részben a bosszúállás vágya sarkallta.” Az örmények legyilkolá-
sát is ilyesfajta érzelmekkel igyekeztek indokolni - fűzi hozzá
TanerAkcam.
Alig valamivel a hadba lépésük előtt az oszmánok még min­
dig a legkülönbözőbb kibúvókkal igyekeztek megszabadulni
reformkötelezettségeik terhes nyűgétől. Amikor például 1914
szeptemberében megérkezett a holland főfelügyelő, hogy
ellenőrizze a reformterv végrehajtását, a világhelyzet alakulá­
sára hivatkozva megakadályozták munkája megkezdését, majd
haza is küldték. Ugyanilyen akadályokba ütközött a norvég
főfelügyelő is. Állását aztán felmondták 1915 februárjában, kár­
talanításként azonban kifizették hat hónapi fizetményét. Igaz,

167
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

az orosz-török szerződést már 1914. december i6-án érvényte­

lennek nyilvánították, minden más olyan szerződéssel együtt,
amelyet az oszmán állam európai országokkal kötött. Kons­
tantinápoly így tényleg megszabadult minden nemzetközi
jogi kötelezettségétől, s eltávolította a belügyeibe való külföldi
beavatkozás jogi alapját.
A birodalom gazdasági-pénzügyi vonatkozásban még ré­
gebbi időtől fogva függött a nagyhatalmaktól. Konstantinápoly
1875-ben kénytelen volt államcsődöt jelenteni, majd alávet­
ni magát brit-francia adósságkezelők akaratának. A nagyhatal­
mak képviselőiből álló Oszmán Államadósságok H ivatala vette
át a csődbe jutott állam pénzügyeinek ellenőrzését és kezelését.
A gazdasági életben mind nagyobb szerepet játszott a francia,
a brit, később pedig fokozódó mértékben a német tőke. Sokak
szemében az államadósságok hivatala a török gazdaság gyarma­
ti ellenőrzésének mintegy jelképe lett.
A háború előtt tehát az „örmény reformok” ügyét a nemzet­
közi színtéren elsőbbségi kérdéssé avatták. Ezért az ifjútörö­
kök többször kérték az örmény forradalmi szervezeteket, hogy
hagyjanak fel a nagyhatalmak kérelmezésével, s követelték,hogy
a reform maradjon belügy. Ezt utóbbiak elutasították, amit az
ifjútörökök olybá vettek, hogy az örmények - a helyzetet csú­
nyán kihasználva - „visszaélnek a török gyengeséggel". Az ifjú­
török vezetők soha nem is bocsátottak meg nekik.
Az „örmény árulás” vádja és a „végzetes örmény reformok”
fenyegető meglobogtatása a török közvélemény előtt erősen
rontott az örmények helyzetén. Sikerült rájuk sütni a „hihetet­
len hálátlanság" bélyegét. Tálát pasa 1915. május 12-én szemébe
mondta Vartkes Serengülian örmény parlamenti képviselő­
nek: „Amikor gyengék voltunk, jó nagyokat TÚgtatok belénk, és
örmény reformokat sürgettetek. Mi most viszonzásul ugyanezt
tesszük majd veletek!" Amikor pedig Serengülian megkérdezte,
hogy „akkor most folytatjátok Abdülhamid szultán megkezdett
168
 Hová tűntek az örmények? Megnyílik egy berlini levéltár

művét, vagyis az 1894-1896-os vérengzéseket?" a belügyminisz­

ter köntörfalazás nélkül, tömören válaszolt: „Igen!”
A hadi helyzet gyászos alakulása láttán az ifjútörökök lelki
szeme előtt most hirtelen felködlött egy újabb vesztes háború
rémképe. Veszélyes hangulati hullámzás vett erőt rajtuk, zava­
ros indulataikban aggodalom, félelem és agresszív hajlandóság
keveredett. „Általános tapasztalat, hogy ha felgyorsul egy biro­
dalom hanyatlásának és felbomlásának a folyamata, ez kétség-
beesést szül, s arra készteti, hogy tovább küzdjön a legnagyobb
szorongatottságában is. Ahogy pedig a helyzet egyre remény­
telenebbé válik, úgy lesznek mind gyűlölködőbbek és agresz-
szívabbak azok, akik képtelenek voltak megelőzni a romlást.
A válság elmélyültével mind barbárabb eszközökhöz folyamod­
nak. Végül azt gondolják, hogy csakis a legirgalmatlanabb mód­
szerekkel előzhetik meg hatalmuk és »becsületük« elvesztését”
- írja az egyesült államokbeli emigrációban élő Taner Akcam.
Szerinte ezért korántsem volt véletlen időbeni egybeesés, hogy
„az örmény népirtást röviddel a Sarikamisnál bekövetkezett
katonai katasztrófa után és a Gallipolinál vívott harcokkal egy
időben vitték végbe” Akcam az első török történész, aki örmény
népirtásról beszélt. Úgy látja, hogy az 1915-ös véres események
eredője a törökökön eluralkodó egyfajta pszichózis, egy esetle­
ges bukás előtti pánikhangulat volt.
Az oroszok előretörtek Kelet-Anatóliában. Eközben a cári
katonasághoz, amelynek soraiban oroszországi örmények is har-
coltak, oszmán területen csatlakozott még néhány ezer örmény
önkéntes. Ők nemzeti ügyüket ily módon kívánták győzelemre
vinni, s örmény államot alapítani. Ezt a törekvésüket erősen
ösztönözte az orosz propaganda. Az oszmán vonalak mögött
örmény gerillatevékenység bontakozott ki. Ilyen körülmények
között történt, hogy 1915. április 20-án Van örmény lakossága fel­
kelt az oszmán hadsereg ellen.

16 9
Mi történt a „felkelt” Van városában?

Van város örmény negyedének védői egy teljes hónapon át ellen­

álltak az oszmán hadsereg ostromának. Az előretörő orosz csa­
patok 1915. május 19-én mentették fel őket. Az ifjútörök propa­
gandában ez az örmény lázadás,orosz segítségés oszmán kudarc
szolgált ürügyként arra, hogy az örményeket belső ellenségnek
bélyegezzék meg, s így igazolják eltávolításukat a keleti tartomá­
nyokból és egész Anatóliából. Ezt az intézkedést kívánták meg­
indokolni az „áttelepítésekről" június r-jén életbe léptetett tör­
vénnyel -írja Hans-Lukas Kicser svájci történész, a téma ismert
kutatója. A deportálásokat összekapcsolták azzal az intézkedés­
sel, hogy a kiürített falvakba muzulmán menekülteket telepí­
tettek, az örmény üzleteket és üzemeket pedig muzulmánok
kezébe adták.
Számos más nyugati ésTaner Akcam török kutató szerint az
oszmán hatóságok a Van városi eseményeket és az orosz olda­
lon harcoló örmények jelenlétét általánosságban is elégséges­
nek hitték erőszakos eljárásuk „teljesen igazságos voltának”
magyarázatára. Egyben siettek életre kelteni azt a legendát, hogy
„örmény orgyilkosok tőrt döftek az oszmán haza hátába”.
A városban a lakosság többségét alkotó mintegy húszezer
örmény valóban átvette Van ellenőrzését. Ez azonban válasz
volt török martalócok rendszeres rabló hadjárataira és az osz­
mán kormányzó gyilkos önkényére. Egy 1915. április 2-i német
konzuli jelentés szerint a város körüli falvakat megtámadták
és kifosztották, Saray településen és szomszédságában pedig
mészárlásokat követtek el. „Azok az örmények, akik tanúi vol­
tak a gyilkosságok kezdetének, megértették, hogy most őkkerül-

170
 Mi történt a „felkelt" Van városában?

nek sorra. Van városi felkelésük kétségbeesett ellenállási kísérlet

volt” - írta Joseph Pomiankowski, a konstantinápolyi osztrák-
magyar nagykövetség katonai attaséja Az Oszmán Birodalom össze­
omlása című munkájában. Ibrahim Arvas. az oszmán parlament
vani képviselője éppen a városban tartózkodott abban az idő­
ben, s azt tapasztalta, hogy az Egység és Haladás Bizottságának
emberei az örmények megtámadására bujtogatták a lakosságot.
Stanley E. Kerr amerikai misszionárius összegyűjtötte szemta­
núk vallomásait. Ezekből azt a következtetést vonta le, hogy már
a felkelés kezdete előtt ezrével pusztítottak el örményeket.
Az oszmán és az örmény notabilitások 1915. március 30-án
még együtt köszöntötték Cevdet kormányzót abból az alkalom­
ból, hogy hazatért a perzsa határon tett szemleútjáról. A váli.aki
Enver pasa sógora volt, azokban a napokban azon fáradozott,
hogy megfelelő számú katonaságot vonjon össze a térségben.
Április 14-én azonban azzal a követeléssel állt elő, hogy a 18 és
45 év közötti korcsoportban Van minden örmény férfi lakosát
sorozzák be a határvidékre küldendő fegyvertelen munkásszá­
zadokba. A katonaszökevényeket halálbüntetéssel, családjaikat
Szíriába és Irakba történő deportálással fenyegette meg. A városi
örmények tanácsa és Dasnak pártja viharos ülésen vitatta meg a
helyzetet, de még hozzájárult ahhoz, hogy ötszáz amelét, mun­
kaszolgálatos katonát állítsanak ki.
Azt is elhatározták, hogy a Dasnak helyi vezetőjét békítő köz­
vetítőnek elküldik egy örmény településre, Sarakba. Ott ugyanis
letartóztatták az iskolaigazgatót, aki tagja volt a Dasnak párt­
nak. Emiatt fellázadta település. Ezt a közvetítést maga Cevdet
is szorgalmazta. A békítő, Ishán bej el is indult, de április 17-ére
virradóan Hircs falu közelében tőrbe csalták, és gyilkosság áldo­
zata lett. De ellenségei még ezzel sem érték be, két gyerme­
két kútba dobták - írja Ayse Hür török történész és publicista
a Tara/2011. december 25-i számában. A bűntett végrehajtására
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Cevdet bej adott parancsot, aki ugyanaznap egyúttal lefogatta

Van város örmény képviselőjét is. Erre egy amerikai misszioná­
rius felesége felkereste a válit, hogy jobb belátásra bírja. Utóbbi
azonban azasszony füle hallatára inkább megparancsolta az alá­
rendel tségébe tartozó oszmán ezred parancs n oká nak, hogy gyö-
kérésiül irtsa ki a lázadás fészkét, vagyis tegye a földdel egyen­
lővé a lázadó falvakat. Kedvelt katonai egységét igen találóan
és dicsérően kasab tabudnak, vagyis a „mészárosok regiment­
jének" nevezte. Az ezred nem a lázongó és távoli Satakba ment,
hanem a közeli örmény falvakban hajtotta végre a gyilkos paran­
csot. Ezzel Van tartományban megkezdődött az örmények kiir­
tása. A váli halálbüntetés terhe alatt megtiltotta,hogy muzulmá­
nok segítsenek örményeknek. A védekezést azonban néhány
falu mégis megkísérelte. Maga Van városa most már robbanás-
veszélyes puskaporos hordóvá változott.
Ezekben a vészterhes napokban, április 19-e és 21-e között
lovagolt végig a Van-tó északi partján egy oszmán szolgálatban
álló venezuelai katonatiszt. 22-én át kellett vennie a Vant ost­
romló oszmánok parancsnokságát. Rafael de Nogales útköz­
ben áthaladt azokon a településeken, ahol vérengzéseket hajtot­
tak végre. Négy év a/él hold alatt című emlékirataiban az áll, hogy
az egyik elöljárót utasította, azonnal hagyjanak fel a mészárlás­
sal. Ez azonban arra hivatkozott, hogy neki a váli írásban hagyta
meg: „Tizenkét évestől felfelé ki kell irtani minden örmény fér­
fit!” A venezuelai oszmán tiszt egy másik településen oltalmába
vett hét örményt.
„Amikor leszálltam lovamról a városháza előtt - írta -, elé-
bem jött a körzet vezetője, és kifejezte háláját azért, hogy a várost
megmentettem az örmények szörnyű támadásától. Elállt a sza­
vam ettől a mérhetetlen arcátlanságtól. Hirtelen nem is tud­
tam, mit válaszoljak. Amikor aztán arra kértem, hogy legalább
védenceimen könyörüljenek meg.akörzetvezetőeztalegünne-

172
 Mi történt a „felkelt” Van városában?

pélyesebb formában megígérte, s nagy komolyan és méltóság-

teljesen hozzáfűzte, hogy saját fejével áll jót az emberek életé­
ért. Ennek ellenére még éjjel lemészároltatta őket,s holttestüket
a tóba dobatta. Vei ük együtt megöletett még 43 örményt, akiket
tudja isten, hol tartott elrejtve előlem” - írta De Nogales. A kül­
földi katonatiszt szerint az 1914-15 telén elszenvedett oszmán
kudarcokért az ifjútörökök az örmény önkénteseket kárhoztat­
ták, s a helyi örményeken akartak bosszút állni. Ez késztette láza­
dásra az örményeket Vanban. Az ifjútörökök már a felkelés előtt
sem csináltak titkot abból, hogy fel akarják számolni az örmény
lakosságot. De Nogales tanúja volt a diyarbakiri vérengzéseknek
is. Amikor a kegyetlenkedéseket szóvá tette dr. Mehmet Resit
Sahingiray kormányzónak, a váli közölte, hogy a gyilkosságokat
parancsra követték el, a felelősség pedig a parancs kiadóié. Fél­
reérthetetlenül arra célzott, hogy Tálát pasától kapott erre uta­
sító táviratot.
Időközben az embereik sorsáért aggódó Van városi örmény
tisztségviselők felkérték az amerikai misszionáriusokat, hogy
közvetítsenek közöttük és az oszmánok között a munkásszá­
zadokba való besorozás kérdésében, és járják ki a letartóztatott
vani örmény parlamenti képviselő szabadon engedését. Úgy
tudni, hogy utóbbi aztán központi utasításra vissza is indult,de
Van és Bitlis között eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el. Soha
nem is került elő...
Az örmény dasnakok erre katonai bizottságot alakítottak, és
lázasan készülődtek városnegyedük védelmére. Cevdet kor­
mányzó felszólította az amerikai protestáns misszionáriu­
sok vezetőjét és orvosát, dr. Clarence Usshert, hogy a „misszió
védelme érdekében” tegye lehetővé ötven oszmán katona ottani
álló más 0z tatását. Arra h ivatkozott, hogy a létesítmé ny elhelye z-
kedése előnyös stratégiai szempontból. UssheT egynapos gon­
dolkodási időt kért.

173
ÖRMÉNYE K, TÖRÖKÖ K, K URDOK

A válit éktelenül felingerelte a misszionárius habozása, aki

szemlátomást visszariadt attól, hogy részt vállaljon ázó örmény-
ellenes stratégiai játszmájában. Az oszmán méltóság ugyanis azt
tervezte, hogy egy váratlan rajtaütéssel eltörli a föld színéről az
örmény városrészt és a környező örmény falvakat. Ettől a naptól
Cevdet olthatatlan gyűlöletet érzett az amerikai misszionáriu­
sok iránt, s ezt nem is leplezte. „A többi if)(körökhöz hasonlóan,
akiket háborús felelősség súlya terhelt, ő is folyvást szenvedett
attól, hogy ki volt téve a misszionáriusok megfigyeléseinek és
kellemetlen felszólalásainak”-állapítja meg Hans-Lukas Kiesen
A svájci történész egyúttal igyekszik pszichológiai magyaráza­
tot is adni a váli magatartására: Ussher doktor háziorvosa volt az
apjának, a nagyra becsült Tahir pasának, aki 1898 és 1906 között
töltötte be Van kormányzójának tiszcéc. Ebbéli minőségében
Cevdetet már kisfiú korától jól ismerte. A becsvágyó fiatalem­
ber szemében az orvos-misszionárius egyfajta freudi jelen­
séggé változott: gyűlölt erkölcsi Én feletti (Über-lch) lény lett.
Az ilyen tekintéllyel az ifjútörökök alapvetően hadilábon álltak,
és már az abdülhamidi ancien régime idején szembefordultak
és leszámoltak az apáik nemzedékével. Úgy hírlett, hogy Cevdet
már 1915 februárjában összehívott egy gyűlést, s ezen fültanúk
szerint ezt mondta: „Mi már Azerbajdzsánt is megtisztítottuk
az örményektől és a szír keresztényektől [süryani], s ezt most
Vanban is megtesszük."
A harcok kirobbanása után Cevdet az amerikai misszió épü­
letére irányíttatta ágyúinak csövét, és csak az ostrom parancs­
nokának, De Nogalesnakaz ébersége és elővigyázatossága aka­
dályozta meg bevetésüket. Néhány lövedék azonban később így
is becsapódott oda. Cevdetet tehetetlen düh fojtogatta, amikor
Ussher határozott hangú levélben intette attól, hogy a nemzet­
közijog megsértésével továbbra is gránátokat lövessen ki a m isz-
szióra, vagy az amerikai és vöröskeresztes zászlókkal világosan

174
 ML történt a „felkelt"' Van városában?

megjelölt övezetre. A német és a svájci misszionáriusok szintén

felvonták nemzeti színű zászlójukat az épületekre.
Egy német missziós nővér, Káté Ehrhold naplójában beszá­
molt arról, hogy 1915. április 20-án mi váltotta ki a városi örmény
közösség és az oszmán kormány nyílt összecsapását.
„Az eset - írta - éppen árvaházunk ablaka alatt játszódott
le. Egy nálunk nevelkedett és Susancban férjhez ment leány
hozzánk akart menekülni, mert mint sok más falusi teremtés,
megérezte a már közvetlen közelről fenyegető baljós veszélyt.
Az utcán erőszakoskodni kezdett vele egy török katona, aki­
nek a fogdosásától csak nagy üggyel-bajjal tudott megszaba­
dulni. Ezekkor lövöldözni kezdett,amire az örmények azonnal
válaszoltak titokban elkészített és jól álcázott tüzelőállásaikból.
A bájos Van városa, amely addigra a tavasz első üde zöldjébe
öltözött, néhány órán belül véres polgárháború színterévé vál­
tozott. Az örmény lakónegyedet éjjel modern harctérré alakítot­
ták - lövészárkokkal, főhadiszállással, lőszerraktárral, kórházzal...
A környék falvaiból az emberek felriadt madarakként igyekez­
tek a város irányába. Be akartak jutni, amennyire ez egyáltalán
lehetséges volt, a német és az amerikai missziós állomásokra.
Mind a behatoló török katonaság és a felbérelt kurd rablóban­
dák elől menekültek, amelyek szélsebesen körülvették a védte­
len falvakat."
A falvak letárolásával Cevdet végleg el akarta vágni Vant az
örmény hátországtól. Az ostrom elhúzódása közben még elő
is mozdította az örmény menekültek beáramlását a körülzárt
városba, mert arra számított, hogy a felduzzadt népesség hamar
feléli a tartalékokat, s így gyorsabban kiéheztethető. Az örmé­
nyekkel együtt bezárt misszionáriusok segítettek a közösség
életének fenntartásában. Az amerikai Ernest A. Yarrow veze­
tésével bizottságot alakítottak, amely megszervezte a civil
közigazgatást. Működött egészségügyi hatóság, volt bíróság,

175
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

karhatalom, rendőrség. A misszionáriusok közül Ussher doktor

teljesen az orvosi hivatásának szentelte magát,a többiek, főként
a nővérek, az ezrével érkező falusi örmény menekülttel törődtek.
Közülük kétezret a német keresztény segélyszolgálat, négyez­
ret az amerikai fogadott be, további négyezret maguk az örmé­
nyek vettek gondjaikba. Az ostromlottakban istentiszteletekkel
tartották a lelket. Egy ilyen igehirdetés áhítatos élménye hosz-
szú évekre bevésődött egy akkor tizenöt éves örmény kamasz
fiú emlékezetébe. A szolgáló lelkészben, Johannes Spörri tisz-
teletesben valamiféle prófétai megvilágosodást vélt felfedezni.
A kamaszból, akit Vahram Gakaviannak hívtak, később Victor
Gardon néven francia regényíró lett, és a svájci lelkésznek iro­
dalmi emléket állított a halála után.
Az ostrom alatt az örmények bátran küzdöttek, és ügyes
védelmi taktikát is alkalmaztak. Hősi helytállásukkal sem tudták
azonban ellensúlyozni az ellenség nyomasztó katonai és anyagi
fölényét: mintegy 10-12 ezerjói fel fegyverzett oszmán katona állt
szemben 30-40 ezer körülzárt örménnyel, akiknek csak köny-
nyű védelmi fegyvereik voltak. Előbbieket viszont tüzérség
is támogatta. A kiéheztetés taktikája végül kétségtelenül sike­
res lett volna, ha nem érkeznek meg időben az oroszok. Előre­
törésük május 16-án az ostromgyűrű felbontására és elvonu­
lásra kényszerítette a törököket. A cári előőrs két nappal később
kitörő lelkesedés közepette vonult be a városba. Az orosz kato­
naság jelenléte lehetővé tette a nyugalom és a rend fenntartását,
és hozzájárult ahhoz is, hogy meglepően rövid idő alatt helyre
tudták állítani a harcok során keletkezett károkat.
Az örmény „győztesek” azonban kezdetben szégyenle­
tes magatartást tanúsítottak a magukra hagyott, tehetetlen és
kiszolgáltatott muzulmánokkal szemben. Spörri lelkész szerint
„az ostromlók elvonulása után nem úgy bántak a törökök véd­
telen maradékával, mint ahogy eztagenfi egyezmény előírja,és
még kevésbé cselekedtek Jézus Krisztus igéi szerint”.

176
 Mi történt a „felkelt"'Van városában?

Leánya, Frieda lejegyezte: „A városban megkezdődött a török

házak kifosztása,ami fájdalommal töltöttel bennünket, misszi­
onáriusokat. Papa mindent megtett, amit tudott, hogy az állo­
máson visszatartsa embereinket e jogtalanság elkövetésétől.”
Káté Ehrhold missziós nővér leírása szerint „a lassan meg­
fogyatkozó örmény falusiak távoztával helyet tudtak szorítani
hadifogoly török nők számára... Kérésünkre az oroszok meg­
engedték, hogy hajlékot biztosítsunk a szegények e legszegé­
nyebbjeinek... Ha az alávetett török népnek ezekre a teljesen
tehetetlen, a győztes kényének-kedvének kiszolgáltatott asszo­
nyaira gondolok, ottlétünk legkomorabb pillanatait juttatják
eszembe" - írta Ehrhold.
A muszlimok higiéniájáról és orvosi ellátásáról az amerikai
missziós nővérek és misszionáriusok gondoskodtak, akik jól
beszéltek törökül, eltérően a német segélyszolgálat asszonyai­
tól. Az amerikai misszió meghívta Vanba Lev Tolsztoj leányát,
Alekszandra grófnőt is, aki az orosz vöröskereszt megbízásából
menekülteket gondozott Erzurumban. Június végén érkezett
unokatestvérével és segítőivel, hogy muzulmán hadifoglyokat
ápoljon. Hamarosan azonban maga is megbetegedett, s el kel­
lett utaznia. Az amerikaiak között tífusz ütötte fel a fejét. A jár­
ványáldozata lett Elizabeth Ussher, a missziós orvos felesége is,
ugyanúgy, miként sokan másoka gondjaira bízottak közül.
Az orosz hadvezetés július végén stratégiai megfontolások­
ból váratlanul úgy döntött, hogy 24 óra leforgása alatt kiüríti
Vant. Az orosz parancsnok felszólított minden örményt és kül­
földit, hogy az orosz hadsereggel együtt hagyják el a tartományt.
Ezzel hirtelen és örökre vége szakadt az örmény Van történeté­
nek. Az oszmán szellemű város,ahol még együtt éltek örmények
és törökök, már áprilisban megszűnt létezni. Van városából drá­
mai módon és végérvényesen kivonultak az ottani és a vidéki
örmények, valamint a missziók tagjai. Csak egyetlen misszi­
ós nővér, Káté Ehrhold érte meg a török csapatok visszatértét

177
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

Cevdet parancsnoksága alatt, majd az újabb orosz megszállást.

De ő is csak egy balszerencsés véletlen folytán.,,
A vani felkelésnek és ostromnak hatalmasra duzzadt törté­
neti irodalma van. A kutatók azért is fordítanak rá megkülön­
böztetett figyelmet, mivel közülük többen úgy vélik, hogy az
ifjútörökök titokban már legalább egy hónappal az 1915. április
végi vani események előtt eldöntötték az örmények deportá­
lását és megsemmisítését. A török kormány utólag mégis eze­
ket a csak később bekövetkezett eseményeket vonultatta fel fő
érvként a deportálások szükségességének és megkezdésének
indokolására. A hivatalos török történészek is mindmáig ezekre
hivatkoznak.
„Azállamoktörténetébennemtaláltunkegyetlen példát sem
arra. hogy elnézően és kesztyűs kézzel jártak volna el olyan ese­
tekben, amidőn háború idején belső lázadás tört ki. Az eljárási
módszer ilyenkor mindenütt azonos" - írta Kámuran Gürün
Az örmény dosszié című művében, amelyet a Török Történeti Tár­
sulat adott ki. „Árulónak tekintették mindazokat, akik háború
idején az ellenség javát szolgálták, még ha ezt nem közvetlenül
tették is, de igyekeztek megbénítani az ország háborús képessé­
gét. Az ilyen árulás büntetése mindenkor megfelel a hatályban
lévő legsúlyosabb büntetésnek” -folytatja Gürün, aki szerint ezt
az elvet „még határozottabban alkalmazták” azok az országok,
amelyek maguk a legsúlyosabb vádakat hozták fel a törökökkel
szemben. Ezután a szerző két oldalon át sorolja az örményeket
védelmező ellenfelek különböző történelmi helyzetekben alkal­
mazott „hasonló eljárását”. Ezek között említi a gyarmatosítók,
vagyis a franciák tunéziai és algériai, az angolok szudáni és a dél­
afrikai vérengzéseit, de ebből a szempontból érdekesnek tartja
azt is, hogy közvetlenül az 1944-es felszabadulás után Francia-
országban „gyakran bírósági eljárás nélkül ítéltek halálra embe­
reket a németekkel való kollaborálásukért... Maga a kormány

178
 Mi történt a „felkel t” Van városában?

használta ki a helyzetet, hogy törleszthessen régi sérelmekért”.

Majd felteszi a kérdést: „És mit gondoljunk arról, hogy a máso­
dik világháború alatt, 1944-ben a németekkel való kollaborálás
vádjának ürügyén a Krímből Szibériába deportálták a teljes tatár
lakosságot?”
Gürün nem mulasztotta el megróni azokat - főleg franciákat
és angolokat akik az örmények „deportálásáról és koncentrá­
ciós táborokba” küldéséről írtak. Holott - érvelése szerint - az
arab gyökerű törölt „tehcir” szó, amelyet hivatalosan az intéz­
kedés megjelölésére használtak, csak áttelepítést, átköltözte­
tést jelent... Sőt perdöntőnek véli, hogy amikor több elárasztott
falu lakosságát ki kellett telepíteni az Eufrátesz 1974-ben felava­
tott ltebani duzzasztógátjának építésekor, szintén a „tehcir" szó­
val írták le a lakosság kiköltöztetését. „Hiszen a deportálás mást
je le nt - í rta -, azt, hogy az ennek a műveletnek alávetett sze mély
nincs szabadlábon, szigorúan körülhatárolt, őrzött helyen tar­
tózkodik - börtönben, erődítményben vagy táborban, és a kül­
világtól teljesen el van zárva.” Ilyen érvelés után nem meglepő
az sem, hogy a történész az 1915. április 24-én Konstantinápoly­
ban letartóztatott vezető örmény értelmiségieket egyszerűen
„örmény bandavezérekként" említi.
Egy másik ismert török tudós, Esat Uras Örmények a történe­
lemben és az örmény kérdés című könyvének előszavában Cengiz
Kórsat ezt írja: „Az Oszmán Birodalom két tűz közé szorult, s ez
puszta létében fenyegette. Nyugaton a Gallipolinál kibontakozó
brit-francia hadjárat és a haditengerészeti blokád,keleten és dél­
keleten pedig az orosz bekerítés veszélye. S az államnak ebben
az irtózatos helyzetben örmény lázadással kellett szembenéznie
belső közlekedési útvonalai mentén. De hát mihez fogjon ilyen­
kor? Olyan helyzetben, amidőn minden oldalról ellenségek szo­
rongatják? Mit tegyen az állam kisebbségeinek közösségeivel?
Hát akadhat egyáltalán olyan állam, amely kiszolgáltatja magát

179
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

eme árulásból és bűnből szőtt hálózat önkényének, eme közös­

ségek prédájaként?"
Az előszó írója valóban jól foglalta össze a szerző 1951-ben
először törökül, majd 1988-ban angolul is megjelent munkájá­
nak lényegét; ez adta meg ugyanis az örménykérdésben képvi­
selt hivatalos török álláspont azóta is hallható alaphangját. Esat
Uras a könyv megjelentetésének idején tagja volt annak a török
állami hivatalnak, amely felügyelte a Török Történeti Társula­
tot. Ám sok-sok évvel korábban, 1915-ben az ifjútörökök hábo­
rús rezsimjének államapparátusában tevékenykedett, és magas
beosztású hivatalnoka volt az örmény deportálások tervezésé­
ben közreműködő központi rendőrtestületnek. Az akció lebo­
nyolítása közben propagandafeladatokat is ellátott, és az Egység
és Haladás Bizottságának megbízásából információkat gyűjtött
az örményekről.
Uras felügyelőségének idején a Török Történeti Társulat
tagja volt Hasan Resit Tankut is, aki az első világháború kitörését
ritka szerencsének nevezte, mert lehetővé tette a kormány szá­
mára, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon a nemzet­
közileg garantált „örmény reformoktól” Tankut 1961-ben azt írta,
hogy az „örménykérdés kurdkérdésként támad fel". Az örmény­
kérdéssel való őszinte foglalkozás egyik akadálya Kieser szerint
éppen a két probléma szoros történelmi összefüggése, közel­
sége. Ha ugyanis már a mai török állam megalapozásának kez­
detén nyitottan álltak volna hozzá az örmények megsemmisíté­
sének kérdéséhez, akkor ez kikerülhetetlen következményekkel
járt volna az időközben egyre inkább elmérgesedő kurdproblé-
mára nézve is. Mindenesetre kihúzták volna a talajt azok alól,
akik az „örmény" megjelölést - akár a legfelsőbb szinteken is -
rasszista becsmérlésként vagy kurd terroristákra vonatkoztatva
használják. Meral Aksener török belügyminiszter még 1997-
ben is egy nyilvános beszédében minden tényleges alap nélkül

180
 Mi történt a „felkelt" Van városában?

„örmény ivadéknak” (ermeni dölü) nevezte Abduliah Öcalant,

a kurd PKK-lázadók vezérét. De az őszinte múltfeltárást a
kemalista államalapítás és -építés sokak számára lelkesítő első
korszakában hátráltatta az is, hogy a törököket sújtó annyi véres
háború, történelmi kudarc, területvesztés és sorscsapás után
a kemalisták mindenáron önbizalmat akartak oltani népükbe.
Csakhogy a törökök „hiteles történelmének" megírására irá­
nyuló törekvésük közben - már a harmincas években - nemrit­
kán zsákutcába tévedtek. Átvettek kétes és áltudományos teó­
riákat, vagy rosszul megemésztett tudományos nézeteket, így
hivatkoztak a Törökországban is többször járt és ásatásokat is
végző dr. Eugéne Pittard híres genfi egyetemi tanár és antropo­
lógus írásaira, például a Fajok és a történelem címűre, vagy maguk
alakítottak ki tudományosan hangzó fajelméletet. Igyekeztek
például bebizonyítani a „törökség történelmileg megalapozott
ősi jogát” Törökország mai területére, s török eredetűnek nyil­
vánították a már korábban ott élő összes népet, kezdve a hetti­
tákon, folytatva a görögökön, rómaiakon és bizánciakon, egé­
szen az örményekig. Anatólia török benépesítését civilizációs
küldetésként magyarázták, s minden más nyelvet a törökből
kezdtek származtatni. Mindebből ugyan több tételt már réges-
régen feladtak, de a nacionalista szemléleti hatás tartósnak bizo­
nyult. Például némely körökben a hazafiságnak az az értelme­
zése, amely szerint eleve gyanúsnak számít, aki a török államiság
és hatalomgyakorlás eszményített történelemképét bármikép­
pen bírálja.
A hetvenes évektől kezdve pedig az állam dicsőítésének
szemléletét még erősítette is az úgynevezett török-iszlám szin­
tézis elmélete, amely a török történelem világosabban áttekint­
hető iszlám szakaszát állította a török önazonosság-tudat köz­
pontjába. Az elméletet a Felvilágosultak Tűzhelyei elnevezésű
szervezet terjesztette, amelyet az üzleti világ, az egyetemek és

181
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

a politika befolyásos emberei alapítottak. Fő ideológusa és

elnöke, Ibrahim Kafesoglu vezetésével szemináriumokat tar­
tottak, és anyagilag támogattak különböző olyan kiadványokat,
amelyekben megoldásokat javasoltak a kultúra, a közoktatás,
a társadalom és a gazdaság égető problémáira. Céljuk az volt,
hogy megtörjék a baloldali értelmiség értelmezési monopóli­
umát a szociális, politikai és kulturális kérdésekről folytatott
vitákban. Szervezetük alaptétele szerint a török kultúra két pil­
lérre épül. Az egyik a kétezer-ötszáz éves török,a másik az ezer­
éves iszlám elem. S az iszlám azért gyakorol különleges vonzerőt
a törökökre, mivel feltűnő a hasonlatosság iszlám előtti kultú­
rájuk és iszlám civilizációjuk között. Igen fejlett az igazságér­
zetük, egy istenhívők, hisznek a lélek halhatlanságában, nagyon
fontos számukra a családi élet és az erkölcsösség. S az a küldeté­
sük, hogy „az iszlám katonái legyenek".
A török-iszlám szintézist elsőként a szélsőjobb ultranacio­
nalistái karolták fel és írták zászlajukra. Tételei mindamellett
- szekuláris neveltetésük ellenére is - igencsak kedvére volt
a haderő magas rangú tisztjeinek, közöttük a később kegyet­
len puccsot végrehajtó Kenan Evren tábornoknak is. A hadse­
reg, amelyet arra oktattak, hogy a szocializmusban és a kommu­
nizmusban lássa leghalálosabb ellenségét, most ezek hatékony
ellenszerét abban vélte felfedezni, hogy az ádáz nacionalizmust
az állam iránt barátságos iszlámmal elegyítsék. Ebből aztán
szinte már logikusan következett, hogy az T98o-as államcsíny
után a katonai kormányzat minden iskolában bevezette a val­
lás és etika kötelező oktatását, és vallási parancsolatnak nyilvá­
nította a hazafiságot, valamint a szülők, az állam és a hadsereg,
pontosabban a kiskatona,a török méh métáik szeretet.
Közvetve a fent említett Esat Uras érvelésével vitatkozott
Andrew Mangó brit tudós. Az isztambuli születésű történész,
Atatürk életrajzírója, aki tizennégy évig a BBC törökadásait szer­

182
 Mi rörtént a „felkelt" Van városában?

késztette, megállapította:„Az Egység és Haladás Bizottságának

vezetése, megrendültén a Sankamisnál elszenvedett vereségtől,
és a Dardanelláknál is katasztrófától taTtva, eltúlozta az örmény
felforgatás mértékét. Mindenesetre nemcsak a háborús övezet­
ből deportálták az örményeket, hanem Anatólia többi részéből,
sőtTrákiából is. Kivételt tettek Isztambul és Izmir közösségével.
Brutális etnikai tisztogatás folyt, amit az ifjútörök vezetők azzal
az egyszerű magyarázattal intéztek el, hogy »vagy ők, vagy mi«".

183
Halálhozó titkos parancs

Taner Akcam szerint akad még mit kutatni a Van városában és

környékén lezajlott események pontos és teljes megismerése, a
részletek feltárása végett, de a térségből már eddig is elegendő
tanúságtétel állt rendelkezésre egyértelmű következtetések
levonására. Kutatásai alapján - Erik f. Zürcher holland történész
kollégájával együtt - úgy látja, hogy az Egység és Haladás köz­
ponti bizottságában minden valószínűség szerint már március
végén határozatot hoztak arról, hogy a háborús övezetben élő
örmény lakosságot teljes létszámban áttelepítik a szíriai siva-
tag szívében fekvő Deir-ez-Zórba, majd onnan Szíria déli öve­
zetébe és Mezopotámiába. Enver pasa még 1915. február 25-én
köszönetét mondott az örmény pátriárkának „az oszmán had­
seregben szolgáló örmény katonák önfeláldozásáért és hősiessé­
géért”. A kormány azonban még ugyanazon a napon megparan­
csolta az oszmán egyenruhás örmény katonák lefegyverzését...
Zürcher szerint azonban „az ifjútörökök egy meghatározott
belső köre, Tálát pasa vezetésével7'a keleti kérdést „az örmények
kiirtásával’' akarta megoldani, és az áttelepítések csak ennek a
politikának az álcázására szolgáltak. Mint megállapítja, „tovább
már nem lehet tagadni, hogy az Egység és Haladás Bizottsága
ösztönözte a központilag irányított megsemmisítési politikát”.
Majd így folytatja: „És ha elfogadjuk, hogy az ifjú török bizottság­
ban legalábbis egy csoport tudatosan törekedett az örmények­
nek,voltaképpen saját népességük egy részének kiirtására, fel kell
tennünk a miért kérdését is. A fő ok kétségtelenül nacionalista
indíték volt, nem pedig - mint sok örmény tudós hiszi - pántörök
ambíció. Némelyeket sarkallhatta ugyan a Közép-Ázsiába

184
 Halálhozó titkos parancs

vezető útvonal megtisztításának szándéka, de a pántürkizmus

- legalábbis 1917-ig - marginális jelentőségű mozgalom maradt."
Ellenben 1912-től kezdve a Balkánról, a Fekete-tenger vidéké­
ről és a Kaukázusból érkező muzulmán menekültek hatására
nagyon erőre kapott az oszmán muzulmán nacionalizmus.
Ezekben az e mbe rekben, akiknek jele ntős hányadát a biroda­
lom keleti részébe telepítették le, izzó gyűlölet és bosszúvágyéit
szerencsétlenségük keresztény okozóival szemben. Az örmény
katasztrófa megértéséhez figyelembe kell venni ezt a körül­
ményt is-hangsúlyozza Halil Berlctay török történész. Szerinte
az örmény lázadók is megöltek sok muzulmánt, s ebben a tör­
ténetben lehetetlen megállapítani, hogy „ki dobta a másikra az
első követ", ki követte el az első bűncselekményt. „Mindenki­
nek megvan a maga története. Töröknek, bolgárnak, görögnek
és örménynek. Minden esetben a történet elbeszélője az egyet­
len áldozat” - írja. Például az a szólásmondás is járja, hogy akik
emlékeznek az örmények 1915-ben történt lemészárlására, nem
akarnak emlékezni a török muzulmánok Kréta szigetén 1896 és
1900 között végbement lemészárlására. „Én Krétáról jött beván­
dorlók családjából származom - mondja Berktay és tudom,
hogy a görögök két nagybátyámat is a házuk előtt lincselték meg.
De mielőtt felhánytorgatnánk ezeket a krétai eseményeket,
idézzük csak fel, mit tettek az oszmánok minden egyes felke­
lés idején a 19. században. Vajon nem mészárlás volt-e az, hogy
1866-ban az oszmánok az Arkadi-kolostorban több mint kilenc-
száz embert kardélre hánytak, közöttük nőket és gyermekeket
is? Abban az időben az oszmánok tömegmészárlások közepette
igyekeztek leverni minden nemzeti felkelést a Balkánon. Aztán
itt lemészároltak muzulmánokat is. Maradékuk Konstantiná-
polyba és Anatóliába menekült.”
Zürcher elutasítja azt a feltételezést, hogy az örménymészár­
lások indítéka valamiféle áltudományos fajelmélet lett volna.

18 5
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Ez egyben szerinte lényeges különbség is a nácik második világ-

háborús zsidóüldözéséhez képest. Más tudósok sem tesznek
egyenlőségjelet. Hans-Lukas Kieser szerint az oszmán gépe­
zet „még nem működött auschwitzi iparszerűséggel, inkább a
halál gondosan szervezett manufaktúrájaként”. Ayhan Aktar
török szociológus is különbséget tesz az örmények tömeges
deportálása, lemészárlása és a végleges megoldás náci politikája
között; „Az oszmán bürokrácia nem volt olyan tökéletes, mint
egy svájci óra." A gépezet nem nyelt el minden lehetséges áldo­
zatot, és akik a tettesek oldalán álltak, azok közül sem lett min­
denki maga is tettes...
Más tudósok szerint a gyilkos határozatról a kormány sok
tagjának nem is volt tudomása, és elvben a kabinetet a későbbi
akciókból is kizárták. Sait Halim pasa nagyvezír később azt állí­
totta, hogy erre az egész ügyre vonackozólag nem volt sem­
miféle kormányutasítás. „Mint minden másról, erről is csak
a katasztrófa után értesültem. Kormányülésen erről nem volt
szó” - mondta. Az ő esetében ekkora tájékozatlanságot azért
nehéz feltételezni, mivel egyike volt azon keveseknek, a beava­
tottaknak, akik például részt vettek a titkos német-török
háborús egyezmény megtárgyalásán is. Sőt az aláírásra is az ő
palotájában került sor. Örmény bosszúállókőt is ugyanúgy meg­
gyilkolták 1921-ben Rómában, mint Talátot Berlinben. Sakirral
szintén a német fővárosban végeztek 1922-ben, és ugyanabban
az évben Tifliszben Cemallal, akinek a szerepét az örménykér­
désben külföldi megfigyelők ellentmondásosnak tartották, és
különbözőképpen is ítélték meg. Enver pasa 1922-ben halt meg
a mai Tádzsikisztán területén. Turkesztáni baszmacs felkelők
oldalán, szovjet katonák elleni harcban esett el. Utóbbiakat állí­
tólag egy örmény tiszt vezette...
Az erzurumi német konzul, Erwin von ScheubneT-Richter
közölte: „Értesüléseim szerint örmények által előkészített for-

186
 Halálhozó titkos parancs

radalom. illetőleg felkelés csak Vanban fordult elő, máshol

önvédelemről volt szó." A „máshol" Urfát, Zeytunt, Dörtyolt és
Findikciket jelentette. Ezekben a városokban és helységekben
viszont ah iva talos török történ elem írás szerint szintén lázadás
robbant ki a birodalom ellen.
Urfában 1915. augusztus 19-én egy volt örmény katona rálőtt
házkutatásra érkező török katonákra, akik katonaszökevénye-
ket kerestek. A lövés egy törököt halálra sebzett. Lincshangulat
támadt. Felbőszült muzulmánok rávetették magukat az örmé-
nyekre, s főként a bazárban kétszázat közülük agyonvertek vagy
leszúrtak. Csak hajszálon függött egy ottani szőnyeggyáros
német testvérpár élete is, akikkel a csőcselék az örményekhez
hasonlóan először szintén végezni akart. Sokan a német kapu-
cinus testvérek házaiban. az amerikai misszionáriusoknál és a
német szőnyeggyárban kerestek menedéket. Az eseményeket
közelről látta Jakob Künzler svájci orvos és diakónus.
Egy Mugerdics Jotnegparján nevű fiatal örmény vezető török
katonatisztnek öltözve, közkatonának álcázott társaival együtt
kijutott Aleppóba, s fegyvert és lőszert vásárolt. Kovácsok köz-
ben otthon kézigránátokat gyártottak. Kerülő utakon és falva-
kon keresztül sikerült visszajucniuk a városba. ahol már május-
ban és júniusban is voltak deportálások,és augusztus 15-e és r9-e
között négyszáz embert meggyilkoltak a város határában. Szep-
tember 29-én az örmény negyedben ismét eldördült több lövés.
Csendőrök érkeztek az ügy kivizsgálására, majd amikor erősítés­
sel másodszor is visszatértek a bezártházakhoz,célzott Lövések-
kel fogadták őket. Két csendőr holtan esett össze. többen meg-
sebesültek.
Az örmények ezután megszállták a negyedükhöz vezető
12 utca bejáratát, s minden muzulmánra tüzet nyitottak, aki
megjelent. Még a minaretekben felfelé igyekvő rnüezzinekre
is, így azok nem tudták imára szólítani az igazhívőket. Urfában
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

nem állomásoztak katonák, a csendőrök meg „kinti munká­

val" voltak elfoglalva, éppen máshol deportáltak. Ezért a törö­
kök Aleppóból kértek segítséget. Lövegekkei meg is érkezett egy
arab zászlóalj,majd o k tó b erién maga Fahrettintábornok,a tar­
tomány örménygyűlöletéről ismert fanatikus katonai parancs­
noka, egy nappal később pedig még egy anatóliai zászlóalj, tábori
tüzérséggel. Az urfai örmények nem akartak beletörődni sor­
sukba. Elbarikádozták magukat, s elhatározták, hogy inkább
fegyverrel a kézben halnak meg. Celal bej, akit azért bocsátot­
tak el korábban aleppói kormányzói tisztéből, mert ellenezte
az örmények elhurcolását, az itteni eseményekről ezt mondta:
„Minden embernek természetes joga van az élethez. Még a féreg
is, ha rátaposnak, tekergőzik, rángatózik. Az örmények is véde­
kezni fognak."
Fahrettin pasa elrendelte a támadást, azt gondolván, hogy
könnyű dolga lesz. Volt gyakorlata az ilyesmiben. A 12. hadtest
parancsnokaként augusztustól szeptemberig Musza Dagh
(Musa Da£) és a környező falvak védőit kellett legyűrnie, akik­
nek hősi helytállását Franz Werfel 1933-ban megjelent regé­
nyében örökítette meg. A pasa azonban itt most megakadt.
A hadművelet elhúzódott, képtelen volt megtörni Urfa ellenál­
lását. Ezért rendszeres kísérőjét és beosztottját, gróf Eberhard
Wolffskeel von Reichenberg őrnagyot hívta segítségül, aki már
„kitüntette magát" Musza Dagh térségében is. Nagyon számított
a német tüzértiszt szakértelmére, ezért az ő irányításával indít­
tatta meg az örmény városrész lövetését és megsemmisítését.
Az örmény templom szilárd kőépítményében eleinte még kilenc
centiméteres gránátok sem tudtak túl nagy kárt tenni. A táma­
dókellenben nagy veszteségeketszen védték,ami korbe akartak
hatolni az örmény negyedbe. A túlerő végül fokozatosan felül­
kerekedett, merc a tüzérség rommá lőtte az örmény lakóháza­
kat, épületeket. Németország három olyan üteget adott Török­

188
 Halálhozó titkos parancs

országnak,amely az akkor legkorszerűbb tábori tarackokból állt,

s amely érezhetően hiányzott is a nyugati fronton. Amikor eze­
ket a monstrumokat szállították, és 10-12 pár bivallyal vagy egy-
századnyi katonával átvontatták például Diyarbakiron, némely
utca túl keskenynek bizonyult, ezért hogy elférjenek, le kellett
bontani több vályogházat. Törökországi német tisztek károm­
kodtak is amiatt, hogy „ezt az értékes anyagot a fronttól mesz-
sze haszontalanul ide-oda szállitgatják-sétáltatják'’.A nagy had­
színterektől itt valóban távol voltak, de e nehezen mozdítható
német behemótokat mégis „hasznosították”:lázadó és életükért
kétségbeesetten küzdő örményeket bombáztak velük...
Nem Wolffskeel őrnagy volt az egyetlen német katonatiszt,
aki az oszmánok állítólagos belső ellenségei, az örmények ellen
harcolt. Böttrich alezredes személyében volt egy másik is, aki
szintén ezen az arcvonalon szerzett „érdemeket”. A török főha­
diszálláson (vezérkar) ő volt illetékesa vasúti közlekedésért. így
katonai értelemben alárendeltségébe tartozott a bagdadi vas­
úti társaság személyzete. A tüzér őrnagytól eltérően azonban
Böttrich alezredes egyáltalán nem fegyverrel vett részt a küzde­
lemben, hanem tollal, ami még ennél is rosszabb és gyalázato­
sabb cselekedet volt egyes felháborodott német honfitársának
megítélése szerint; ő írta alá ugyanis a bagdadi vasút örmény
alkalmazottjaira érvényes deportálási parancsokat, s ezek vég­
rehajtásánál megkövetelte a legszigorúbb rendszabályok alkal­
mazását. Ezzel halálra ítélte ezeket a kiválóan képzett és egyben
pótolhatatlan embereket. Tragikus sorsuk és hiányuk hamaro­
san érzékenyen érintette is a német üzemeltetőket és az egész
vasúti társaságot.
A bűnös német aláírás alaposan felzaklatta Franz}. Günthert,
a vasút helyettes igazgatóját, aki egy ilyen okmányt mutatóba
fel is terjesztett a berlini külügyi hivatalnak a2 alábbi megjegy­
zés kíséretében:

189
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

„Ellenfeleink egykoron sok pénzt fizetnek majd azért, hogy

egy ilyen iromány birtokába jussanak. A katonai misszió egyik
tagjától származó aláírással ugyanis bizonyítani tudják, hogy a
németek nemcsak hogy semmit nem tettek az örményüldözés
megakadályozásáért, hanem még tőlük is indultak ki bizonyos
erre irányuló parancsok, vagyis ők írták alá ezeket. Egy török
tisztnek gúnyos mosoly ült ki az arcára, miközben ujjával rábö­
kött a Böttrich úr kézjegyére, mert hát a törökök számára is igen
becses egy olyan dokumentum, amelyről majd nyilvánvalóan
sok szó esik, hiszen német, nem pedig török aláírást tartalmaz”
A megriadt Gottfried von Jagow külügyminiszter sürgette Erich
von Falkenhayn vezérkari főnököt,hogy lépjen fel Böttrich ellen,
de a tábornok egyszerűen figyelmen kívül hagyta kérését.
Fritz Bronsart von Schellendorff vezérőrnagy, az oszmán
haderő vezérkari főnöke mindenben azonosult a török „nem­
zeti érdekekkel" Mélységes ellenszenvet érzett az örményekkel
szemben,akiket még a „zsidóknál is kilencszer rosszabb uzsorá­
soknak” tartott, és helyeselte deportálásukat, A konstantinápo­
lyi német nagykövetség felterjesztette hozzá azerzurumialkon-
zul és tartalékos katonatiszt, Scheubner-Richter megrendítő
jelentését: „Kilovagoltam a város körül táborozó kitelepítettek
közé. Leírhatatlan kétségbeesést és elkeseredést tapasztaltam.
Az asszonyok lovam elé vetették magukat gyermekeikkel, és
segítségért könyörögtek. Ezeknek a jajveszékelő szerencsétle­
neknek látványa együttérzésre késztetés kínos is. De még kíno­
sabb volt számomra az az érzés, hogy nem tudok segíteni rajtuk "
Bronsart ehhez széljegyzetet fűzött: „Még kínosabb, hogy
Zeytunnál örmény emberek legyilkoltak több mint ezer törö­
köt.” Csakhogy a konzul ugyanebben a jelentésében azt is meg­
írta, hogy a török áldozatok száma még az egy tucatot sem érte el,
és nem „zeycuni örmények”, hanem katonaszökevények kezétől
haltak meg, akik között törökök is voltak. És amikor az alkonzul

19 0
 Halálhozó titkos parancs

megállapította, hogy az örmény lakosság egyetlen védelmező-

jét a Német Birodalom képviselőjében látja, s tőle várja a segít­
séget, Bronsart ezt így kommentálta: „Csak nem fogunk segíten i
egy olyan lakosságnak, amely éppen most veszélyesen fellázadt
a török kormány ellen?!” Christoph Dinkel svájci történész sze­
rint a vezérőrnagy hallatlan cinizmussal reagált a deportáltak
szenvedéseire, és megtagadott tőlük minden segítséget, még
a túléléshez szükséges legelemibb élelmet is. Bronsart maga is
aláírt deportálási parancsokat, jóllehet nem örményekre, hanem
görögökre vonatkozólag.Történészek szerint nagyszámú görög
elűzése, kifosztása és meggyilkolása az Égéi-, a Márvány- és
Fekete-tenger partvidékén baljós előjele volt mindannak, ami
ezután az örményeket sújtotta. A Balkánon kölcsönös etnikai
tisztogatás folyt, több százezer török muzulmánt is földönfu­
tóvá tettek ősi otthonuk elhagyására kényszerítve.
Az urfai ostrom tizedik napján egy gránátrepesztől harckép­
telenné vált Mugerdics Jotnegparján örmény vezető is. Az em­
berek többségén csüggedés lett úrrá. A pasa ragaszkodott a fel­
tétel nélküli megadáshoz. Október 16-án ez be is következett.
Sokan öngyilkosságot követtek el, nem számítottak kegyelemre.
Künzler és amerikai misszionárius barátja egy mecset előtti téren
tanúja lett tömeges kivégzésnek is. Máshonnan is hallatszott ha­
sonló sortüzek ropogása; megkezdődött és több napig tartott az
urfai örmények módszeres lemészárlása, hivatalos zsargonban
a város „megtisztítása az utolsó felkelőktől”.Az eszköz: lőfegyve r,
kötél és - legtöbbször - kés vagy fejsze volt. A 15 ezres lélekszám ú
várost azonban nem volt olyan könnyű gyorsan és maradéktala­
nul megtisztítani. Sokan elbújtak mély kerekes kutakban,épüle­
tek rejtett beszögelléseiben, boltozatos pincékben és csatornák­
ban. Néha árulók vezették nyomra a csendőröket, vagy katonák
fosztogatás közben véletlenül találtak rá bujkálókra. Ezekkel
azonnal végeztek, a kutakban lévőket pedig elevenen befalazták.
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Rejtekhelyükről vagy az örmény táborból nagyszámú

asszony és gyermek menekült emberséges muzulmán bará­
tokhoz, de ugyanúgy menedékre találtak a muzulmánok között
élő szír ortodoxoknál, a süryaniknál és a kevés számú katoli­
kusnál is. A hatóságok követelték kiadatásukat, de ennek még a
magas beosztású hivatalnokok között is csak kevesen tettek ele­
get. A török, a kurd és az arab lakosság többségét a városban és
a városon kívül hidegen hagyták a kormány elvárásai. Künzler
diakónus újra megtapasztalhatta, mennyire hamis a „minden
török kegyetlen" durva általánosítás. Kiváltképp meghatók a
főbíróról, a város második legmagasabb rangú köztisztviselőjé­
ről szóló sorai, akit arra akartak kényszeríteni, hogy szolgáltassa
ki a nála megbúvó örmény keresztényeket. Eredetileg is bünte­
tésből helyezték át Erzincanból Urfába 1915 júliusában, mert til­
takozott az örmények kitelepítése ellen. Urfában pedig azt rót­
ták fel neki. hogy a mészárlás napjaiban ő hívott össze egy olyan
gyűlést, amelyen a résztvevők elítélcék az örmények ellen elkö­
vetett rémtetteket, Fahrettin tábornok magához rendelte, és
kérdőre vonta: „Ki vagy te, hogy házadban örmény nőket rejte­
getsz kifejezett parancsom ellenére? Hogy merészelsz fellépni
a központi kormány ellen? Kiállsz az örményekkel való elnéző
bánásmódért? Hát mit képzelsz magadról? Majd téged is szépen
észhez térítünk!"
Alig ért haza a megfenyegetett, máris rendőrök jelentek meg
nála, s a tábornok parancsára elvitték a házból az örmény nőket.
Ennek ellenére néhány nap múlva újra menekülteket fogadott
be magához. „Mohamedánok között nem ismertem nemesebb
lelket ennél a kádinál. Mohamed egyik követőjéhez sem kerül­
tem ennyire közel, mint hozzá. Később legjobb barátokként vál­
tunk el egymástól, sőt mondhatom, úgy, mintha testvérek let­
tünk volna” - írta Künzler. Az örmények méltányolták még egy
oszmán katonatiszt, a szír Sadik bej emberségét is, aki korábba n

19 2
 Halálhozó titkos parancs

szintén a körzet katonai parancsnokaként szolgált. Amikor 1915

nyarán Urfa környékére deportáltakat hajtottak, mélyen együtt
érzett velük, és gondoskodott arról, hogy élelmet osszanak szét
közöttük. Gyötrelmeik láttán megrendültén mondta: „Allah vált­
son meg bennünket azoktól, akik ilyen szenvedést hoztak rátok!”
Hovatovább valóban halálos kockázatot vállalt, aki örmény
férfiakat bújtatott, vagy bármiképpen segítette őket. Az urfai
missziós atyák azonban szintén dacoltak minden veszéllyel.
Kórházukba felvették a makkegészséges örmény Garabedet,
s „betegüket” kurd Mohamedként kezeltették. Később sike­
rült innen visszajuttatniuk a közeli falvak kurdjaihoz,akik éle­
tét megóva már korábban is maguk közé fogadták. A kapucinus
szerzetesek szintén helyet szorítottak egy örmény katolikus
papnak 1915 augusztusától. 1916 szeptemberében azonban az
üldözöttet árulás mégis török kézre juttatta. Az örmény papot
kivégezték, az atyákat is halálra ítélték, de a pápai delegátus köz­
benjárására ítéletüket börtönbüntetésre változtatták.
Egy dán tanítónő halál megvető bátorsággal hét örmény fér­
fit rejtegetett uTfai házának pincéjében. Háromszor is alapos
házkutatást tartottak nála, de nem találták meg őket. Urfában
is kialakult sikeres embercsempészet. Muzulmán barátaik kurd
vagy arab viseletbe öltöztettek be örmény férfiakat, és a szom­
szédos falvakba vagy messzebbre, délre kísérték el őket. Titok­
ban étel t-i talt vittek barlangokban rej tőzködő örményeknek. Az
urfai missziós kórház egyik arab alkalmazottja, Ali halálos fenye­
getések és kínzások ellenére is hallgatni tudott. Jákob Künzler
svájci diakónus az embermentésben hatékony munkamegosz­
tást alakított ki feleségével, Elisabethtel;egymástól teljesen füg­
getlenül tevékenykedtek, s így amikor az asszony befogadott
például örmény nőket, a férj a kiérkező csendőröknek nyugodt
lelkiismerettel mondhatta, hogy nem tud semmiről. Elisabeth
hammmal, a „tiszteletre méltó dámával" szemben viszont már

193
Ö rm én yek ,törökök,kurdok

nemigen mertek okve tétlenkedni vagy a házába behatolni,

kiváltképp, amikor a férje nem volt otthon. Fahrettin pasa azon­
ban 1915 őszén megfenyegette a diakónus-orvost, hogy az örmé­
nyek sorsára juttatja őt is, ha továbbra is gyógyít bebörtönzött
örményeket. Ez nemcsak a pasa kegyetlenségét mutatta, hanem
azt is, hogy a városszerte ismert, tekintélyes Künzler előtt még a
börtönajtók is megnyíltak. ígéretei ellenére Fahrettin tábornok
a Német Keleti Misszió örmény alkalmazottainak sem kegyel­
mezett. Hetekig vallatták és bántalmazták, végül az örmény
negyed feletti dombra terelték, majd a katonák szuronnyal
ledöftéle őket. A vallatásokból kivette részét a pasa német tüzér­
tiszt adjutánsa, Eberhard Wolffskeel gróf is, aki eddig „csak"
örmény városok ostrománál tette magát nélkülözhetetlenné.
Most már odáig ment, hogy felszólította német missziós vagy
szerzetes honfitársait, eskü alatt tegyenek vallomást arról, hogy
hol vannak örmény menekültek. A misszionáriusok a becsület-
szóhoz ragaszkodtak, mert az Újszövetség tiltja az esküt: „Egy­
általán ne esküdjetek: sem az égre, mert az az Isten trónja, sem
a földre, mert az lábának zsámolya, sem Jeruzsálemre, mert az a
nagy király városa. Még fej ed re se esküdj él, mert egyetlen haj szá­
ladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Beszédetek legyen
inkább: igen igen, nem nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosz­
tól van” (Máté 5,34-37). Mindenesetre bátran elhallgatták,hogy
ismerik a dán nővér örmény védenceinek rejtekhelyét.
Október 21-én a török katonai főparancsnokság a külföldi
diplomáciai képviseletekhez és a sajtóhoz eljuttatott közlemé­
nyében bejelentette, hogy az eredetileg frontbevetésre kijelölt
katonai alakulatoknak Urfában sikeriilt megsemmisítő veresé­
get mérn i a felkelőkre, az „elrejtőzött örmény banditákra”. Mint
Hans-Lukas Kieser rámutat, a közleményben ugyanúgy nincs
szó a halálos deportálásokkal való szorosabb oksági összefüg­
gésről, miként Ismail Özcelik török történész főként oszmán

194
 Halálhozó titkos parancs

katonai forrásokra hivatkozó művében sem, amely hetven

évvel később jelent meg „az 1915-ös urfai örmény eseményekről”.
Ez utóbbiban a szerző teljesen megalapozatlannak és tartha­
tatlannak nevezi az erre az időszakra vonatkozó örmény állítá­
sokat. Megállapítja viszont: „Lehetetlen találni még egy olyan
népet, amely a védelme alatt élők iránt annyira igazságos és tőle -
ráns lenne, mint a török.”
Az urfai harcok török oldalon állítólag kétszáz áldozatot
követeltek, az örményeket viszont 1915 októberéig mind egy szá­
lig vagy megölték, vagy deportálták...
Zeytunban - 1915 márciusában - fegyveres örmény kato­
naszökevények és velük együtt török dezertőrök is bevették
magukat az ottani kolostorba. Ostrom, tűzharc következett,
a hadsereg tüzérséget is bevetett. Gróf Wolffskeel őrnagy szak­
tanácsainak segítségével, főleg azonban pontos célzásainak
eredményeképpen itt is hamar megbontották a kolostor falait.
A tűzharcban mindkét oldalon többen elestek, sok katonaszö­
kevénynek azonban sikerült elmenekülnie.
Ellentétben az örmények ellen hadműveletekben is részt
vevő németekkel, az oszmán vezérkarban szolgáló német csá­
szári katonatisztek között voltak, akik szót emeltek az örmény-
üldözés ellen. Colmar Freiherr von dér Goltz vezércábornagy
1916 januárjában hallatlan lépés megtételével fenyegette meg
Enver pasát: közölte vele, hogy azonnal lemond parancsnoki
beosztásáról, ha Mezopotámiában nem állítják le a Moszulba
elhurcolt örményekelpusztítását.Átmenetileg enyhíteni tudott
az örmények sorsán, mégsem tudta rászánni magát a távozásra.
Ilyesmi precedens nélküli lett volna háborús körülmények
között. A deportálásokról természetesen kezdettől fogva tudott,
mivel Enver - mint szövetségesének - megmutatta neki az
örmények „áttelepítésére” vonatkozó török határozatot, amely
mindent a katonai szükségszerűséggel, a „kémkedés és az árulás
Ö RM É N YE K/rÖ R Ö KÖ K. KURDOK

megakadályozásának" szándékával magyarázott. A régi vágású

porosz katona ezzel akkor egyet is értett. De már 1915 novembe­
rében igyekezett lefogni a kegyetlenségéről ismert diyarbakiri
tartományfőnök kezét, aki bosszúhadjáratra készült zendüléssel
megvádolt keresztények ellen. Szír ortodoxok, vagyis süryanik
és örmények nagyobb csoportja ugyanis értesülvén a váli halá­
los szándékáról, elbarikádozta magát a délkelet-törökországi
Mardin és Midyat városok közötti hegyi terepen. Német konzuli
jelentés szerint semmi olyasmi nem történt, amit örmény felke­
lésnek lehetett volna nevezni, így tehát időszerűtlen lenne tel­
jesíteni Goltz bárónak a török fegyvertársak megsegítése, azaz
a „rend helyreállítása” céljából már kiadott parancsát. A vezér-
tábornagy amúgy is ellenezte, hogy német tisztek „beleártsák
magukat ilyen ügyekbe”. Ezért utasítást adott a német tisztek
által vezetett és már elindított török katonai alakulat leállítá­
sára. Ezután a török főhadiszállás is külön megparancsolta az
ügy „békés rendezését”.
Goltz pasa 1916 áprilisában váratlanul tífuszban meghalt. Elő­
zőleg oszmán csapatai élén az iraki Kút al-Amaránál bekerített
egy brit hadsereget, amely röviddel később meg is adta magát.
A győzelmet a győztes már nem élvezhette. Egyes hírek szerint
a német hadvezért megmérgezték.
Lepsius tiszteletes a háború után felrótta a porosz főtiszt­
nek, hogy gyanútlanul hozzájárult az örmények deportálá­
sához. Márpedig neki, aki hosszú éveket töltött az Oszmán
Birodalomban, már pusztán a török-örmény kapcsolatok tör­
ténetének ismeretében is sejtenie kellett volna egy ilyen török
intézkedés következményeit, kiváltképp az „egyre inkább ter­
jesztett pántürkizmus hatását”. Szerinte azonban Goltz épp­
olyan tévesen ítélte meg a törökséget, mint mindenki más, aki
a törököket csak katonaként ismerte. Az oszmánok ugyanis a
legkorábbi időktől fogva harcra-háborúra termett nemzet voltak,

196
 Halai hozó titkos parancs

és mint katonák mindig a legelőnyösebb oldalukról mutatkoz­

tak. Innen ered az a felfogás is, amely szerint „Keleten a törökök
az egyedüli gentlemanek". A mondás közismerten Bismarcktól
származik - írta Lepsius.
Határozottságról tett tanúbizonyságot szmirnai (Izmir)
örmények védelmében Limán von Sanders tábornok is, aki
1915-ben Gallipolinál parancsnoka, 1918-ban pedig a palesztinai
fronton harcostársa volt Mustafa Kemalnak. 1916 novemberé­
ben a török hatóságok bejelentették, hogy a város örmény kato-
1ikus tem erőjében örmény gyártmányú bo mbákat találtak. Ezért
a váli felszólította a püspököt, hogy közölj e a „bombagyártók és
a többi kétes egyén” névsorát ezekkitoloncoltatása végett, Egy­
ben büntetlenséget ígért az örményeknek, ha leadják fegyverei­
ket. A püspök azonban nem tudott ilyen személyekről és elrej­
tett fegyverekről sem. A tartományi kormányzó németek előtt
azzal mentegetőzött, hogy a helyi ifjútörök bizottság egyre elé­
gedetlenebb vele, amiért eddig kíméletes volt az örményekkel,
s így helyzete erősen meggyengült Konstantinápolyban. Onnan
pedig most sürgetik az örmények elűzését. Ezucán meg is kez­
dődtek a vasúton történő deportálások - jelentette egy német
diplomata a helyszínről.
Ekkor lépett közbe Sanders tábornok. Előzőleg értesítette a
konstantinápolyi német nagykövetséget, hogy a történtek miatt
Szmirnában a lakosság körében nagyon nagy az aggodalom.
A válit pedig megfenyegette, hogy ha ilyesmi ismét előfordul,
fegyveres erőszakkal fogja útját állni az intézkedések végrehaj­
tásának. Kikötötte, hogy előzetes személyes engedélye nélkül a
jövőben nem folyamodhatnak ilyen tömeges letartóztatásokhoz
és deportálásokhoz. Történészek szerint a tábornok így több ezer
örménynek megmentette az életéc. Az ottani örmény lakosság
lélekszámút 6-7 ezerre becsülték. Mintegy háromszázat addigra
már elhurcoltak... Az 1929-ben elhunyt Sanderset 1921-ben

197
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

tanúként megidézték a deportálások fő szervezőjének tar­

tott Tálát pasa gyilkosa, Soghomon Tehlirian berlini perében.
Az örmény merénylőt felmentették.
Török források szerint négyszáz örmény árvát mentett meg
Friedrich Freiherr Kress von Kressenstein ezredes, majd tábor­
nok, aki egy ideig Cemal pasa szárnysegédeként szolgált.
Némely nyugati történész eltúlzottnak találja az „örmény
népirtásban vállalt német cinkosság" tételét. MargaretAnderson,
a berkeley-i Kaliforniai Egyetem professzora, aki a német törté­
nelem kutatója, úgy látja, hogy főként német tudósok, közöt­
tük a könyvünkben többször idézett Wolfgang Gust,de a svájci
Christoph Dinkel, nem utolsósorban pedig az örmény-kanadai
Vahakn Dadrian általában túl szigorúan ítélik meg az Oszmán
Birodalomban az örmény katasztrófa idején működő német
hivatalos tényezők szerepét. Olyan hamis benyomást keltenek,
mintha ezek „korai nácik" lettek volna. Ez igaz lehetett néhányuk
esetében, de általánosságban a németek azt tették, amit az embe­
rek többnyire minden más országban is cselekszenek, vagyis
azt, amiről azt hiszik, hogy ezzel saját országuk javát szolgálják.
Az amerikai kutató felvonultat egy különös érvet: az örmény
katasztrófát és a holokausztot az is megkülönbözteti, hogy a
Harmadik Birodalomban hivatalos német tisztségviselők soha
nem emelték fel tiltakozó szavukat, Törökországban ellenben
több váli és alacsonyabb beosztású oszmán tisztviselő is tilta­
kozott, és ezért meg is fizettek. Törökországban az is megtörtént,
hogy kurdok, arabok, de török muzulmánok is bírálták a hivata­
los politikát, és nyíltan mentettek örményeket. Németország­
ban viszont az a kevés német, aki zsidókat mentett, ezt nem
nyíltan tette, hacsak nem számoljuk ide a rosenstrassei vasút­
állomásnál Berlinben megtartott tüntetést, amikor keresztény
asszonyok követelték deportált zsidó férjeik szabadon bocsá­
tását. Talán az is magyarázza a különbséget, hogy Németország

198
 Halálhozó titkos parancs

igen „szervezett” ország volt, ahol sokkal nehezebbnek bizo­

nyult sértetlenül szembeszállni a hivatalos politikával, mint
Törökországban.
Anderson szerint a német diplomaták gondosan megvizs­
gálták mindazokat a vádakat, amelyeket az ifjútörökök az örmé­
nyek ellen felhoztak, és ennek alapján arra a meggyőződésre ju­
tottak. hogy az örmény nép nagy tömege nem volt áruló. S erről
az igazságról tájékoztatták is kormányukat. „Véleményem sze­
rint a »cinkosság« tétele hamis megvilágításba helyezi a hiva­
talos német képviselőket. Nem állítom persze, hogy a németek
»jók« voltak, de ugyanolyan magatartást tanúsítottak, mint a leg­
több ország tisztségviselői" -állítja az amerikai kutató.
Visszatérve az örmény felkelések kérdésére, a Marástól mint­
egy másfél órai járásra fekvő Find ikcik faluban szinté n katonaszö­
kevényekre vadásztak. A feltételezhetően Zeytunból érkezett
dezertőrök felszólították a lakosságot, hogy csatlakozzék hoz­
zájuk, és együtt szánjanak szembe a már biztosra vehető halállal.
W. Spieker, a bagdadi vasút építési felügyelője ott volt az esemé­
nyeknél. „A lakosok szinte kivétel nélkül öszvérhajcsárok - írta -,
akik az utóbbi három hónapban többször kénytelenek voltak
örményeket szállítani... Az Eufráteszben saját szemükkel látták
a halottakat, és tanúi voltak nők eladásának és megerőszakolá­
sának. »Megváltotta őket a halál« - mondták, amikor Marasban
a mészárlások áldozatairól beszéltek. Ekkoriban történt, hogy
harminc örmény rabló erőszakkal behatolt Findikcikbe. Azzal
fenyegetőztek, hogy mindenkivel végeznek, aki jelentkezik a
kormánynál, és valóban le is lőttek néhány menekülni szándé­
kozót. Végül a falut arra kényszerítették, hogy tanúsítson ellen­
állást a kormánnyal szemben. Ezért a falut ekkor tüzérség­
gel romhalmazzá változtatták. Egy mara$i örmény iskolában
láttam Findikcikből beszállított száz asszonyt és gyermeket
szétlőtt végtagokkal és mindenféle csonkulásokkal, köztük egy-

199
Ö r m é n y e k , tö kökök, kurdok

és kétéves gyermekeket is.” A következő napokban Mara§ban

és a környező falvakban számos örményt agyonlőttek vagy fel­
akasztottak. Huszonnégy embert nyakukba vetett nehéz lánc­
cal összefűztek, majd a muzulmán lakosságtól kísérve az ame­
rikai kollégium mögött kivégeztek. SpiekeT tanúja volt annak is,
hogy a már öntudatlan, de még vonagló örményeket prédának
odavetették a durva nézőseregnek; a tömeg kezüknél-lábuknál
fogva rángatta őket, majd a csőcselék további szórakoztatására
rendőrök és csendőrök még fél órán át pisztolylövéseket adtak
le a már felismerhetetlen tetemekre.
Dörtyolban a törökök ugyancsak dezertőröket üldöztek.
Emellett februárban vagy márciusban az angolok egy hadihajó­
ról partra tettek ott egy szolgálatukban álló örményt, aki aztán
megpróbálta a lakosokat barátságra hangolni az antant iránt.
Agitációjának hatására azonban nem tört ki semmiféle láza­
dás. Ellenben csendőrök szállták meg a helységet, elfogtak buj­
káló katonaszökevényeket, s minden férfit elvittek „útépítésre”.
A nem messze fekvő földközi-tengeri Alexandrettában is észlel­
tek „brit kémtevékenységet". A törökök valóban attól tartottak,
hogy a britek - orosz nyomásra és Gallipoli mintájára - megkí­
sérlik a partraszállást és egy déli front megnyitását. Az ifjútö­
rökök biztosak voltak abban, hogy az örmények majd segítik a
partra szálló csapatokat. Ezért am ikor a partok előtt egyszer fel­
tűnt egy kisebb brit hajóraj, meg is gyorsították a deportálásokat,
és teljesen megtisztították a környéket az örményektől.
Tartottak egy ilyen támadástól már 1914 késő őszén is, ami-
korazoroszhajóhad tűz alá vette a fekete-tengeri Trabzont. Dip­
lomáciai jelentések szerint az oroszok ettől azt remélték, hogy
katonai akciójuk felkelésre ösztönzi az ottani örmény és görög
lakosságot, s erre az esetre partraszállást terveztek. Feltételezhe­
tően sok török hitte is, hogy az örmények valóban veszélyeztetik
birodalmuk épségét. Ez magyarázza, hogy a hatóságok lázasan

200
 Halálhozó titkos parancs

nyomoztak fegyverek, bombák, valamint felkelések előkészíté­

sére utaló okmányok, tárgyi bizonyítékok u tán. Messzemenően
téves következtetéseket vontak le ugyanis abból a jelentésből,
amelyet az Örmény Forradalmi Szövetsége Dasnak még 1910-
ben terjesztett a Szocialista Intemacionálé koppenhágai kong­
resszusa elé, s amelyben a párt ismertette a Bitlis és Van tarto­
mányokban kifejtett tevékenységét. Egyebek között azt, hogy
a „török reakció” esetleges újabb támadásának feltartóztatása
céljából fegyvereket, lőszert és robbanóanyagot halmoztak fel.
Csakhogy mindez nem volt törvénybe ütköző tevékenység. Egy
1909-es törvény értelmében már zsidók és keresztények, tehát
örmények is szolgálhattak az oszmán hadseregben, és - ami
eddig csak muzulmánoknak volt megengedett - először visel­
hettek fegyvert. Minthogy az ifjútörökök kezdetben számít­
hattak a fiatal örmény pártok, kiváltképp a Dasnak politikai és
szervezeti támogatására, még bátorították is őket a fel fegyver­
kezésre. A közbiztonság hiánya miatt a fegyverviselés teljesen
megszokott dolog volt abban az időben. Az Egység és Haladás
Bizottsága az ellene irányuló 1909. márciusi ellenforradalom
idején fegyvereket és lőszert osztott szét az örmények között,
hogy utóbbiak velük együtt alakíthassanak önkéntes egysége­
ket a lázadás leverésére. Ezután - és az ugyanabban az évben
Adanában véghezvitt örményellenes pogromot követően - az
ifjútörökök és a Dasnak megállapodtak abban is, hogy közösen
védelmezik az 1908-as ifjútörök forradalommal helyreállított
oszmán alkotmányt. Előbbiek fegyvereket hoztak az örmény
falvakba „a reakció elleni harcra". Hat évvel később, 1915-ben
viszont ugyanezek a török hatóságok kezdték elkobozni a fegy­
vereket - sok esetben brutális kínzások közepette...
Wolfgang Gust megítélése szerint a vani felkelést is „kezdet­
től fogva groteszk módon eltúlozták, s a török történetírásban
mindmáig eltúlozzák”.

201
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

Elképesztő dobálózás folyt az állítólagos áldozatok adatai-

val, számával, s megbízhatatlanság, kapkodó összevisszaság jel­
lemezte az egymásnak ellentmondó hivatalos közléseket.
Enver pasa hadügyminiszter például Johannes Lepsius
német misszionárius tiszceletessel tárgyalva azt állította, hogy
150 ezer törökből a vani felkelés után mindössze 30 ezer muzul­
mán maradt életben. Következésképpen tehát 120 ezer törököt
öltek le. Csakhogy az egész tartományban összesen 30 ezer török
és megközelítőleg 120 ezer kurd élt. utóbbiak azonban az oro­
szok bejövetele után visszahúzódtak a hegyeik közé. Fantasz­
tikus számok emlegetésében nemigen maradt el a pasa mögött
a német külügyi hivatal helyettes államtitkára sem. Az újságki­
adók egyesületének elnökét Berlinben arról tájékoztatta, hogy
„az örmények vérfürdőt vittek végbe törökök körében. Ellen-
rendszabályokat mindamellett csak az után foganatosítottak,
hogy az Azerbajdzsán ellen felvonuló török csapatok hátában
örmény felkelés tört ki. Ennek néhány nap alatt 150 ezer moha­
medán esett áldozatául”.
Enver pasa tegeződött a német haditengerészeti attaséval.
Ke bel barátja, Hans Humann gonosz bajkeverő volt, aki nála és
német feletteseinél egyaránt rendszeresen eláztatta az örmény­
üldözéssel szembehelyezkedő diplomata kollégáit. Feljelenté­
sei nemritkán súlyos következményekkel, például nagyköve­
tek hazahívásával jártak. Afanatikus oszmánbarát méga háború
után is azt terjesztette, hogy az örmények a Van vilájeti véreng­
zésük során 130 ezer mohamedán török közül százezret levág­
tak. Igaz, most már hozzátette, a „hivatalos török adatok szerint”.
Valójában a Van körüli harcokban sokkal kevesebb török
vesztette életét. A vani eseményeket Erzurumból figyelő német
konzul először a török sebesültek számát négyszázra, a halálos
áldozatokét kétszázra becsülte. Néhány nappal később ezer
török elescéről számolt be. A moszuli német alkonzul, aki csak

202
 Halálhozó titkos parancs

begyűjtötte és értékelte az erre vonatkozó jelentéseket, kétszáz

török haláláról értesült.
Tálát belügyminiszter ellenben, akinek hivatalánál fogva
minderről a legtöbbet kellett tudnia, a német nagykövetséggel
megosztotta azt az értesülését, miszerint „meghalt négyszáz
örmény, de a török csapatok is több száz embert vesztettek”.
Harry Stürmer német hírlapíró „Von Tyszka” álnéven dolgo­
zott Konstantinápolyban. A Kölnisdie .Rundschau tudósítójaként
1915 októberében, tehát jóval a Van körüli harcok után, azt jelen­
tette, hogy a városban lemészároltak mintegy kétszáz muzul­
mán családot, nőket, gyermekeket egyaránt. Az adatot a török
titkosszolgálat főnöke ismertette vele, és összesen kétszázezer
muszlim áldozatról is beszélt neki. Tyszka szerint azonban ez
utóbbi állításhoz „nincs semmiféle támpont, így a szám erősen
eltúlzottnak tekinthető”.
De nemcsak a török áldozatok számát nagyították fel, hanem
az is kérdéses, hogy az orosz haderő előrenyomulása közben
valóban csak örmények öltek-e meg török muzulmánokat.
A világháború kitörése előtt ugyanis a nem messzi Bitlis környé­
kén volt egy kurd felkelés, amelyet a törökök levertek. „Amikor
közeledtek az orosz katonai alakulatok, ezek a kurd törzsek azt
hitték, hogy felvirradt számukra a bosszúállás napja... S mene­
külő török hivatalnokok és katonatisztek aztán valóban ször­
nyűséges dolgokról számoltak be. Nagyon valószínűnek tet­
szik számomra, hogy a kurdoke rémtetteit bizonyos okokból az
örményekre akarják kenni." Ezt a jelentést Friedrich Schuchardt,
a Keleti Keresztény Szeretetszolgálat Német Segélyszövetsé­
gének igazgatója küldte a külügyi hivatalnak. Az igazgató a Van
környéki eseményekről is értesült a szeretetszolgálat ottani
megbízottjától, JohannesSpörritől.
A svájci misszionárius szóbeli közlése szerint örmények
„minden bizonnyal megöltek mohamedánokat, de férfiakkal

203
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

nem kegyetlenkedtek,asszonyokat és leányokat nem erőszakol­

tak meg, s durvaságokat sem követtek el gyermekeken”. Wolf-
gang Gust ehhez azonban hozzáfűzi, hogy az örmények tény­
leg rajtaütöttek több muzulmán falun, s végeztek a lakosokkal.
Már jóval a vani események előtt a törökök kegyetlenül
megnyomorgatták az örményeket. A Musban dolgozó Alma
Johansson svéd missziós nővér szerint „már a mozgósításkor
megkezdődött az örmények módszeres kirablása. Nemcsak a
háborús szükségletek szempontjából hasznosnak vélhető dol­
gokat, hanem általában mindent elvettek tőlük, aminek valami
értéke volt. Bármelyik török egyszerűen besétálhatott egy
örmény üzletbe vagy házba, és azt vett el, amit akart”. Miután
megkezdődött a háború, „minden élelmiszert az orosz határra
kellett szállítani. És ki legyen az,aki odaszállítja? Természetesen
az örmények. S minthogy a kormány háborús célokra lefoglalta
állataikat, a terheket kénytelenek a hátukon vinni. Márpedig
a tél igen hosszú és kemény Mu§ és Erzurum vidékén, s gyak­
ran két-három hétig is eltart, amíg az emberek eljutnak a kije­
lölt helyre. Csakhogy ehhez nem volt meg a szükséges ruháza­
tuk, mert nem volt rá pénzük, s ha valakinél volt valami, azt a
kísérő csendőrök elszedték... A hideg és a nélkülözés következ­
tében sokan ott maradtak az úton. Már az is jónak számított, ha
egy-egy Musból elindult csoportból az emberek egyharmada-
egynegyede életben maradt, s hazatérhetett".
A svéd missziós nővér jelentésében beszámolt arról is, hogy
„a városban és környéken rossz emberek felcsaptak csendőrnek,
olyanok, aki lenek nem volt foglalkozásuk, és most korlátlan jogot
nyertek rablásra. A kormány ugyanis azt mondta, jaj annak, aki
a csendőröktől vagy katonáktól valamit megtagad. Néhányszor
ugyan még így is előfordult, hogy örmények asszonyaik védel­
mében szembeszálltak a török erőszakkal, de ennek aztán az lett a
következménye,hogy egy-egy falut részben vagyporig leégettek.

204
 Halálhozó titkos parancs

Mindarra is számítottak, hogy az oroszok legalább Musig eljön­

nek. De erre az volt a válasz, hogy »mi akkor előbb lemészárol­
juk az örményeket, aztán már jöhetnekaz oroszoké Márciusban
hallottunka van i zavargásokról. Tisztek és hivatalnokok később
dicsekedve mesélték nekünk, hogy az örményeket Vanban
már kiirtották. »Mindet kicsire, apróra vágtuk« - mondták".
A deportálások megindokolására hivatott török érvrendszer­
ben gyakori hivatkozási alap - a vani felkelésen kívül - az orosz
hadakhoz Csatlakozó örmény önkéntesek és a „muszkavezetők"
szerepe. Tisztázását nagyon fontosnak tartja Akcam is, főkép­
pen az ifjútörök vezetőkre gyakorolt kivételesen erős lélektani
hatásuk miatt. Az örményirtás egyik megszállott szervezője és
végrehajtatója, dr. Bahaeddin Sakir például a kaukázusi fronton
kis híján életét vesztette. A megrázó élmény emléke egészen
a háború végéig kísérte, s nagyban meghatározta tetteit. Sakir
doktor tagja voltaz ifjútörök központi bizottságnak, „gyakorlati
tevékenységét” azonban elsősorban a „különleges szervezet”,
a Te$kilát-] Mahsusa politikai igazgatójaként végezte. Az általa
irányított csoportok feladata volt az örmények megsemmisítése.
A doktor hivatala a titkosrendőrségek mintájára működött;
még az olaszok elleni 1911-es líbiai háború idején hozták létre
front mögötti gerillatevékenység céljából, s ez volt a feladata
az 1913-as Balkán-háborúban is. Embereit azonban az „örmény­
kérdés megoldása végett” most már kurd törzsekből, köztörvé-
nyes bűnözőkből és elűzött vagy elmenekült kaukázusi és trá-
kiai török muzulmán bevándorlókból toborozták, akik égtek a
bosszúvágytól az őket elűző keresztényekkel szemben. Irregu-
láris fegyveres alakulatokba tömörítették őket. A bűnözők közül
leginkább azokat tartották „használhatónak”, akik már gaz­
dag tapasztalatokkal rendelkeztek gengszterbandák vezetésé­
ben. Voltak, akiket egyenesen a börtönből hoztak ki. Szökevény
fegyencek önként is jelentkeztek, mert máskülönben akasztófa

205
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

várt volna rájuk. A börtöntőltelékekre vonatkozóan speciális

amnesztiarendeletet hoztak. „Ezek a börtönökből kiengedett
gyilkosok és tolvajok még pótlólagos kiképzésben is részesül­
tek az eléjük tűzött »feladatok« olajozottabb végzése céljából” -
írta Ahmet Refik, a későbbi történész, aki akkoriban fiatal tiszt­
ként az oszmán haderőben szolgált. Egy csoportjukat például a
konstantinápolyi hadügyminisztérium udvarán egy hétig gya-
koriatoztatták, mielőtt „szolgálati helyükre”, keletre küldték
volna őket. E bandák tagjainak összlétszámát egyes források har­
mincezerre becsülték.
A deportálás végrehajtására a belügyminisztérium hiva­
talos rendeletben utasította a kormányzókat. Az elhurcol­
tak megsemmisítésére vonatkozó nem hivatalos parancsokat
azonban az ifjútörökök pártja,az Egység és Haladás Bizottsága
adta ki, és saját csatornáin juttatta el a tartományok vezetőinek.
A futár rendszerint a párt egyik titkára volt, aki tartományról
tartományra utazott, és az utasítást írásban nyújtotta át, vagy
szóban közölte. Kivételes esetekben maga dr. Bahaeddin Sakir
jelent meg a helyszínen.
A hivatalos és nem hivatalos utasításoknak erről a fondor­
latos rendszeréről napjainkban már nemcsak nyugati kutatók­
tól, hanem a török napi sajtóban hazai történészek tollából is
lehet tanulmányokat olvasni. Mint például a korszakkal elmé-
lyülten foglalkozó Ayse Hür a Tara/című lapban 2011 decembe­
rében megírta: az első világháború után több magas rangú osz­
mán személyiség is azt vallotta, hogy az ifjútörök vezetésnek
a „ki- és áttelepítésről" szóló rendelkezésével egyidejűleg ese­
tenként érkezett egy titkosított másik utasítás is, amelyre mint
„leölési határozatra” (kirim kárán) emlékeztek. Az albán szüle­
tésű Ahmet ízzet pasa hivatásos katonaként egyike volt azok­
nak, akik ellenezték az Oszmán Birodalom hadba lépését, s ezért
hosszú ideig elutasította frontszolgálati kinevezését. A fegy­

206
 Halálhozó titkos parancs

verszüneti tárgyalások idején rövid ideig nagyvezírként szol­

gált. Hazafiként rokonszenvezett a nemzeti erőkkel, s tárgyalt is
Mustafa Kemallal, de nem csatlakozott mozgalmához. Kabinet­
jében kizárólag olyan személyiségek foglalhattak helyet, akikről
közismert volt, hogy szemben álltak a hivatalos ifjútörök hábo­
rús politikával. Közéjük tartozott Resit Akif pasa, a legfelső köz­
igazgatási bíróság elnöke. Mind ő, mind pedig Vehip pasa, a har­
madikoszmán hadsereg parancsnoka 1918-ban megerősítette az
örményekre halált hozó titkos parancs létezését.
Az örményeket a gyűjtőhelyről a csendőrség rendszerint
a közigazgatási egység határáig kísérte, s ott a szomszéd tar­
tomány csendőreinek „gondjaira bízca”. Gyakran azonban ez
volt az a pont, ahol - a titkos gyilkos parancs birtokában - már
a „különleges szervezet” megbízottai „vették át" a menet tagjait.
A parancstovábbításnak ez a módja csak lassan vált vilá­
gossá a német nagykövetség számára is. Von Lüttichau gróf,
a diplomáciai képviselet hivatalos istentiszteleti prédikátora
egy utazása során megállapította: számára nem kétséges, hogy
Sztambulból titkos megbízatásokkal érkeznek parancsok, még­
hozzá nem írásban vagy távírón, hanem futárok útján és szóban.
„Például Maiatyában Mustafa aga elmesélte, hogy maga is Teszt
vett egy összejövetelen, amelyen a sztambuli titkos küldönc
átadta a deportáltak kiiktatására szólító parancsot.” A Sakir-féle
ifjú török központ „fedett küldöttei” közül különösképpen hír­
hedtté vált egy Ahmed nevű cserkesz és Halil hadnagy kettőse,
akiket „rémpárként" emlegetnek német diplomáciai okmányok­
ban. A svájci Künzler diakónus jelentése szerint az Egység és
Haladás Bizottságának eme két megbízottja „rémuralmat beve­
zetve intézkedett”, úgyhogy az „örménykérdésben" itt már nem
a kormányzóhelyettes vagy a haditörvényszék kezében volt
a döntés joga. A német konzulnak ezt „minden kétséget kizá­
róan megerősítette egy jól értesült előkelő itteni muzulmán is”.

207
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KUftDOK

Némely övezetben kifejezetten megtiltották a katonaság rész­

vételét ezekben az akciókban, meghagyva, hogy csak a polgári
hatóságok felszólítására avatkozzanak be. Máshol azonban - és
ez is sok helyütt megtörtént - katonák végezték a mészárlásokat.
Kutatók szerint a fellelt okmányok nem hagynak semmiféle
kétséget aziránt, hogy a deportálások és tömeggyilkosságok álta­
lános koordinátora MehmetTalát belügyminiszter volt, aki 1917-
ben nagyvezíri méltóságra jutott. A konstantinápolyi német
főkonzul is őt nevezte az örményüldözés szellemi irányítójának.
1915. május 26-án az ő minisztériuma küldte a nagyvezírnek azt a
táviratot, amely szerint a deportálásokat úgy kell lebonyolítani,
h ogy az örménykérd és „teljesen és végé rvényese nmegszűnj ék".
Némely török szerző azonban mégis az ő táviratait hozza fel
annak bizonyítására, hogy az oszmán kormány csupán depor­
tálni, de nem megsemmisíteni akarta az örményeket. (Ez a prob­
léma mindmáig napirenden van a nemzetközi történészviták'
bán is, s megosztja a résztvevőket.) Ezekben a táviratokban
ugyanis a belügyminiszter megfelelő szállítás és a deportáltak­
kal való emberséges bánásmód szükségességéről beszél. Mind­
ezzel azonban csak a német nagykövetséget akarta megbékíteni,
amely a tartományokban folyó vérengzésekről értesülve eljárt
a török kormánynál. Tálát biztosította szövetségesét, hogy nem
történik vérengzés, táviratozott is vidékre, humánus bánásmó­
dot sürgetve, de fellépésének többszöri ígérete ellenére sem lett
foganatja. Csakhogy kiderült, hogy csalárd, megtévesztő gyakor­
latot folytatott. A nagykövetek megnyugtatására szánt táviratait
ugyanis azon nyomban bizalmas újabbak követték, amelyekkel
az előzőket érvénytelenítette. Amikor például a németek azt
kérték tőle, hogy legalább a protestáns örményeket mentesítse
a deportálás alól, megígérte a kérés teljesítését. El is ment egy
ilyen értelmű utasítás. Ám az adanai német konzul kiderítette:
a Fényes Porta magyarázata csupán porhintés, mert utána

208
 Halálhozó titkos parancs

elküldték egy felügyelőt, Ali M ünif bejt, akivel az utasítást a

helyszínen visszavonatták. „A deportálás folytatódik vallásra
való tekintet nélkül” - jelentette a konzul. „Kétkulacsos” és
„kegyetlen" - így jellemezte tömören Talátot a német nagykövet.
De hogy a török belügyminiszter mennyire gátlástalanul pró­
bálta félrevezetni még német szövetségesét is, kiviláglik egy
kifejezetten törökbarát német tudós és utazó levelezéséből is.
A háta mögött „török Jáckhként" emlegetett Emse Jáckh, akinek
a Württembergi Királyság érdemeiért professzori címet adomá­
nyozott, a Német-Török Egyesület elnökeként és a befolyásos
„külszolgálat! központi hivatal” vezetőjeként szoros kapcsolato-
katápoltaz ifjútörökök főembereivel,kiváltképp EnverésTalát
pasákkal. 1915 augusztusától októberig beutazta Törökországot, és
több megbeszélést folytatott az élvonalbeli török politikusokkal.
„Az örménykérdésben Enver többször hangsúlyozta, hogy
a Török Birodalmat szükségképpen biztosítani kell a török csa­
patok hátában kitört örmény forradalommal szemben” - jelen­
tette 1915 októberében Arthur Zimmermann helyettes államtit­
kárnak. Majd így folytatta: „Tálát persze nem csinált titkot abból,
hogy az örmény nép megsemmisítése politikai megnyugvással
tölti el.” Az eddig ismertté vált német okmányok közül egyik
sem mutatta egyértelműbben Tálát valódi célját, az örmények
teljes felszámolását. Talátot Enver pasánál is sokkal fontosabb
személyiségnek, az ifjútörökök eszének tartja Berktay. Némi­
leg Joseph Fouchéra, a napóleoni korszak elvtelen, köpönyeg­
forgató és intrikus rendőrminiszterére emlékezteti, aki min­
denkor és változatos gazdáival szemben is a vélt „államérdeket”
tartotta szem előtt. Ő győzte meg Cemalt és Envert az ÖTmény-
ellenes intézkedések szükségességéről.
Tálát belügyminiszter 1916 végén ellenőrző körutat tett
a keleti tartományokban, s ennek során „meggyőződött" intéz­
kedéseinek, az örmények „eltávolításának” helyességéről és

209
Ö rm én yek,törökök, kurdok

„muzulmán övéi áldozatkészségéről”. Eme tapasztalatait egy

igen tisztelettudó levélben rögzítette, amelyet egy vallási elő­
kelőségnek, Mekka szent városa nemes urának, sarifjának írt
Tudatta továbbá őfőméltóságával, Ali Hajdar pasa efendivel,
hogy az orosz katonai elözönlés elől érkezett muszlim lakosság
már teljesen otthon érzi magát új lakhelyén: birtokba vette az
örményektől hátrahagyott üzleteket és javakat, és átvette kis­
iparát és kereskedelmét, jóllehet korábban az ilyesmit egyálta-
Ián nem ismerte. A belügyminiszter még megemlítette: Buka­
rest el fog esni, és akkor „remélhetőleg feloszthatjuk a román
készleteket. Ezzel megoldódnak majd az ellátási nehézségek is”.
„Csókolom kezeit” - fejezte be a Próféta leszármazottjaként tisz­
telt mekkaisarifnak szóló levelét Tálat, az „istenfélő” muzulmán.
Valóban, az anatóliai örmény jelenlét akkorra már jórészt
megszűnt, megsemmisítették, s az örmény tulajdon átment
muzulmán kezekbe. Ebből azonban csak kevés jutott a keleti
front kurd menekültjeinek;a haszonélvezők főként helyi nobi-
litások, „hatósági közegek” és katonatisztek voltak. A belügy­
miniszter derűlátóan számol be arról, hogy az új tulajdonosok
milyen sikerrel vették át az örményektől a kézműipart és az
egyéb foglalkozásokat, közöttük a földművelést. Ez azonban
még évekig, évtizedekig nem így történt. Az ellátási nehézsé­
gek, főként pedig a hadsereg ellátásának problémái közvetlenül
azzal függtek össze, hogy teljesen felszámolták az örmény gaz­
dasági tényezőt - írja Kieser.
Az ifjútörökök piszkos munkájában kitüntette magát egy
gátlástalan kalandorokból álló külön gyülekezet is. Emberei,
amolyan deszperádók, az ifjútörök bizottság titkos félkato­
nai szárnyának, a „különleges szervezet” tagjaiként halálosz­
tagokba szerveződve hajtottak végre politikai gyilkosságokat.
Halil Berktay történész szerint ők voltak az akkori „mély állam”
büntető keze; leszámoltak „ellenséges idegenekkel”, de akár

210
 Halálhozó titkos parancs

olyan ifjútörökökkel is, akik „akadékoskodásaikkal” vagy „ellen­

zékieskedésükkel" kényelmetlenné váltak a főnökség számára.
Ilyeneket takarittattak el az útból olyan elszánt orgyilkosokkal,
mintamilyen például Yakup Cemil volt. Róla ismert, hogy több
bérgyilkos megbízást teljesített. Egyszer állítólag az ifjútörök
körökben „Szőke Pasának” becézett Mustafa Kemallal is végez­
nie kellett volna, de az utolsó pillanatban meggondolta magát,
és a kiszemelt áldozatot előre figyelmeztette a veszélyre. Talán
azért, mert 1911-ben együtt harcoltak Líbiában arab törzsekéién
az olaszok ellen. Az 1913-as ifjútörök államcsíny idején a kormány
ülése közbenez a gátlástalan bűnöző lőtte le a hadügyminisztert.
Három évvel később azonban puccsot szervezve szembefordult
urával, Enver pasával is. Emiatt a hadbíróság kivégzőosztag elé
küldte 1916-ban. Előtte azt vallotta, hogy Enver helyett szerette
volna Mustafa Kemalt látni a hadsereg élén. Amikor utóbbinak
ezt elmesélték, kijelentette, hogy szívesen vezetné a hadsereget,
de előtte mindenképpen felakasztatta volna Cemilt...
Részben ilyen és hozzá hasonló deszperádók készítették
elő török és kurd muzulmánok rajtaütéseit is a sivatagban ván-
szorgó deportált örmények menetein. A következményekről
fennmaradtak fényképek, amelyek Nyugaton több országban
láthatók. A török közvélemény előtt azonban nagyrészt ismeret­
len ez a gazdag fotóanyag és a szemtanúk beszámolói. Arról is
csak kevéssé tájékozott, amit az emberek minderről már láthat­
tak és olvashattak Németországban, Angliában, Franciaország­
ban és az Egyesült Államokban. Amikor Halil Berktaynak nyu­
gati tanulmányai során először nyílott alkalma megszemlélni e
borzalmakat, a török történésznek elszorult a torka, s nem tudta
visszatartani könnyeit. Percekig csak sírni tudott...
A „különleges szervezet” aktáit később elégették, és az ifjú­
törökök központi bizottságának iratai ugyanúgy tömegével
elvesztek. Hans von Seeckt tábornok egész kofferre való iratot

211
Ö R M E N YE K .TÖ R Ö K Ö K .K U R D O K

mentett ki az országból az ifjútörök kormánypárt hagyatékából.

Ő volt az utol só szövetséges katonatiszt, aki az első világháborús
vereség után távozott Törökországból. Ezeket a terhelő adato­
kat tartalmazó „kényes” dokumentumokat aztán részben meg­
semmisítették, másik részük a második világháborús bombatá­
madások nyomán támadt tűzviharokban hamvadt el. A német
dokumentumok tekintélyes hányada azonban - miként erről
már szóltunk - épségben megmaradt, és a külügyi hivatal berlini
levéltárában található.„E német források egésze nagyon pontos
képet ad a népirtás tervszerűségéről - hangsúlyozza Wolfgang
Gust. - Ha ehhez hozzávesszük még más államok dokumentu­
mait is, akkor végképp nem merülhetnek fel tudományos kéte­
lyek az örmény népirtás tényszerűségével szemben."
A hivatalos török történetírás hagyományos álláspontja sze­
rint sok örmény átállt az országba betört oroszok oldalára, fegy­
veres bandákba is tömörültek, s katonai kiképzésre átszök­
tek dél-kaukázusi orosz övezetekbe. Visszatérve csatlakoztak
a zendülőkhöz, megtámadtak katonai létesítményeket, távíró­
vezetékeket vágtak el, járhatatlanná tettek stratégiai fontos­
ságú hegyszorosokat. így végső soron az ő számlájukra írandó,
hogy a keleti fronton katasztrófába torkollt Enver pasa részben
pántörök cél ok jegyében ind ítottoffenzíváj a. Mindezek alapján
fogalmazták meg a legsúlyosabb vádat: csalásnak és ámításnak
bizonyult az Örmény Forradalmi Szövetségnek, a Dasnaknak az
a kongresszusi ígérete, hogy az örmények hűségesen kitartanak
az oszmán kormány mellett, és eleget tesznek honvédelmi köte­
lezettségüknek. Igazi céljuk ugyanis az volt, hogy az oroszokkal
összehangoltan örmény felkelést készítsenek elő.
A Dasnak 1914 augusztusában megtartott kongresszusán
valóban felszólította az örményeket, hogy maradjanak hű pol­
gárai a birodalomnak,és teljesítsenek katonai szolgálatot,amire
csak 1909 óta nyílt lehetőségük. A tanácskozásra delegációt kül­

212
 Haláthozó titkos parancs

dött az Egység és Haladás Bizottsága. Az ifjútörökök felajánlót-

ták az örmény autonómiát annak fejében, ha a Dasnak zendü­
lést szít O roszországban. A felajánlkozást elutasították. Örmény
források szerint nyilvánvalóan azért, mivel nem akartak belebo­
nyolódni semmiféle cselszövésbe, és oszmán polgárként telje­
síteni óhajtották kötelezettségüket. Török szerzők ezt baljós
fordulópontként értékelték az oszmán-örmény kapcsolatban.
Némelyek vélekedésükben odáig mentek, hogy a Dasnak ezzel
lényegében a pártütés útját választotta. így - úgymond - elkerül­
hetetlenné vált a deportálási parancs kiadása.
Az eseményeknek ez a leírása azonban nem helytálló - írja
Akcam. A háború utáni perek ugyanis azt bizonyították, hogy az
ifjútörök küldöttség nem a kongresszuson való részvétel elsőd­
leges céljával jelent meg Erzurumban. Ezt csak ürügyként hoz­
ták fel. Valódi szándékuk az volt, hogy a környéken a „különle­
ges bizoctság" számára irreguláris alakulatokat toborozzanak.
Sőt úgy akarták rendezni a dolgokat, hogy ezek a bandák elfog­
ják és likvidálják a tanácskozásról távozó örmény küldötteket
Utóbbiak azonban éberek voltak, és kicsúsztak a kezük közül.
A dasnakok a háború kitörésekor Tifliszbe, az örménység
egyik legfontosabb központjába küldött megbízottjaik útján
még megpróbálták eltéríteni az ottaniakat attól, hogy fegyvert
fogjanak az Oszmán Birodalom ellen. Azzal érveltek, hogy ezt
felhasználhatják az örményüldözés indokául. De már képtele­
nek voltak feltartóztatni az események menetét.
Az ifjútörökök fantáziáját erősen felcsigázta és a tényle­
ges kaconai jelentőségét jóval meghaladó módon foglalkoz­
tatta, hogy az orosz hadsereg soraiban egyaránt voltak törökor­
szági, valamint Európából és Amerikából érkezett örmények is.
Az első önkéntes alakulatokat oroszországi örmények alkották.
Az önkéntesek összlétszáma Aktiam szerint négyezerre becsül­
hető. Azt a tényt, hogy alakulataikban né mely közismert örmény

213
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOIÍ

is felbukkant, az oszmánok az árulás döntő bizonyítékának

tekintették.Többek között Karekin Pasztermadzsijánerzurumi
örmény képviselő esetét is, aki egy önkéntes egység tagjaként
csatlakozott az orosz hadsereghez, s részt vett a kaukázusi har­
cokban. Vahn fivére viszont 1914 decemberében, az oszmán had­
sereg katonájaként, Ziya bej seregében az oroszok ellen harcolt
a balcsillagzatú sarikamisi hadművelet idején. Kétségtelen,
hogy örmény „muszkavezetők" által kísért orosz katonák rajta­
ütöttek muzulmán falvakon a Kaukázusban, Van és Bitlis tar­
tományokban. Louis Mosel német katonatiszt jelentése szerint
a „Kaukázusban a lakosság nagy része menekül, nem akar halált
szenvedni oroszok és örmény segédeik kezétől". Török szer­
zők is számos hasonló incidenst említenek, amelyek bosszúra
indították a muzulmánokat. Az Ozanyan Antranik által veze­
tett első és a Pasztermadzsiján által vezetett második örmény
önkéntes zászlóalj Van térségében katonai sikereket ért el, és
fosztogatta is a környező muzulmán falvakat. De kifosztottak
örmény településeket is, ha a lakosság részéről nem tapasztal­
tak kellően készséges támogatást. Hassan Arfa egykori perzsa
tábornok, diplomata és történész Antranikot „véres kezű kalan­
dornak" nevezte, aki a kurdolcon akarta megtorolni népe ellen
véghezvitt tömeggyilkosságaikat.
Miután az oroszok birtokba vették Van városát, a velük
érkező örmény egységek „tisztogató műveletekbe" fogtak a tó
körül. Az oszmán hadseregből örmény közlegények szöktek meg
és álltak át az ellenséghez, s a kaukázusi hadjárat idején állító­
lag a törökök ellen fordították fegyverüket. A Dasnak kongresz-
szusának hűségnyilatkozata ellenére örmények milíciákat ala­
kítottak, s vagy kétezer örmény vette be magát a Van-tó partján
fekvő Ercis környéki hegyekbe. Az örmény nép egésze azonban
nyugtalanul figyelte, hogy az ő nevében milíciákat alakítanak,
amelyek tagjait, ha elfogta, halálra kínozta az oszmán hadsereg.

214
 Haiálhoző titkos parancs

Az ifjútörökök hovatovább minden bajukért az örményeket,

az „örmény árulást” kárhoztatták. Olyasmiért is,aminek semmi
köze nem volt a háborúhoz és katonai vereségeikhez. Még 1914-
ben letartóztatták és egy évig fogságban tartották például az
örmény szocialisták Huncsak Forradalmi Pártjának négy tag­
ját. Állítólag gyilkosságok elkövetésére bérelte fel és küldte őket
Párizsból Konstantinápolyba egy oszmán emigráns. §erif pasát
a huncsakok még jóval a háború előtt kizárták soraikból. Embe­
reit - tizenhét más örménnyel együtt - később azzal vádolták,
hogy összeesküvést szőttek. Ezért 1915. június 15-én mind a
huszonegyüket felakasztották.
Az ifjútörökök fő problémája valójában nem az „örmény
bandák” garázdálkodása és az „örmény felkelés” volt; leginkább
az zavarca őket, hogy egyáltalán örmények éltek a keleti tarto­
mányokban. És most a háború, amitől az „örmény rendezési
reformterv” végleges kiiktatását remélték, hirtelen nem várt,
veszélyes fordulatot vett, keleten és nyugaton egyaránt.
Alig néhány nappal a Van városi felkelés után az antant
- a keleten küzdő oroszok tehermentesítése végett - Szentpé­
tervár kérésére megkezdte partraszállási hadműveletét a Dar­
danellák térségében. A Gelibolu- (Gallipoli-) félszigethez érve a
brit és francia csapatok szinte már Konstantinápoly kapui előtt
álltak. Onnan a birodalom fővárosa csak nyolcórai járóföldnyire
volt. A hadvezetés riadóztatott. A lakosság körében pánik lett
úrrá. A kormány is mindenesetre felkészült arra, hogy átköltö­
zik Eskisehirbe, anatóliai hátországába. Már át is vitték oda
a Fényes Porta levéltárát és a bankok aranykészleteit. Két külön­
legesen berendezett és felszerelt vonatszerelvény várakozott
a vasúti vágányokon, hogy jelzésre egy órán belül elutaztassa
a szultán családját és a diplomatákat is.
Az ifjútörökök kormánya éppen ezt a feszült drámai pilla­
natot használta ki arra, hogy utasítást adjon a konstantinápolyi

215
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

örmény elit letartóztatására. Az időpont 1915. április 24-e volt.

A következő napon a gelibolui földnyelven, Anburnunál, a
Méhek fokánál elindult a török földre szállított ausztrál-új-
zélandi alakulatok (ANZAC) támadása. A szívós török ellenál­
lást leküzdve a parton hídfőállásokat létesítettek. A legveszé­
lyesebb az Anburnunál létrehozott hídfőállás volt, mert innen
lehetett volna legkönnyebben áttörni a félszigeten a Dardanel­
lákhoz. Ezt a tervezett huszárvágást azonban megelőzte az osz­
mán haderő. Mégpedig azzak hogy egyik egységét meglepetés-
szerűen rohamra vezényelte egy fiatal és bátor katonai zseni,
Mustafa Kemal alezredes, A döntő frontszakaszon, de nem várt
helyen, és szinte reménytelen helyzetben. Ez volt - bár hatal­
mas veszteségek árán - a törökök egyetlen valóban kimagasló
világháborús győzelme, leszámítva a keleti fronton később
elért néhány átmeneti török sikert, amely szintén a köztársaság
későbbi megalapítójának nevéhez fűződik, valamint egy brit
hadsereg bekerítését és megadásának kikényszerítését Irakban.
Ám Gallipoli idején az ifjútörökök szempontjából a birodalom
másik oldalán, a keleti arcvonalon vált igazán kilátástalanná
a hadi helyzet. És ez végzetes következményekkel járt az örmé­
nyekre nézve is... Egyes történészek szerint feltételezhetően az
orosz katonai győzelmek váltották ki 1915 júniusában és júliu­
sában az örmények elleni első nagy vérfürdőket Mus és Bitlis
városokban.
A véres erőszak itt már saját belső logikáját követve hara­
pódzott e l s ennek is megvolt a maga bonyolult előtörténete.
Mindez együtt sem magyarázza meg azonban kielégítően azt a
kérdést, hogy a nemzetiségek és vallások ilyen hosszú együtt­
élése után hogyan kezdődhetett egy ilyen örményüldözés.
A választ a nyugat-keleti hatalmi versengés következményei
adják meg, annak a története, hogy az európai országok és
Oroszország miképpen próbálták megszerezni maguknak a

216
 Halálhozó titkos parancs

keresztény kisebbségek védhatalmi státusát a hanyatló erejű

oszmán államban. Patrónusi igyekezetükre a legkülönbözőbb
érdekek késztették őket. Elsősorban politikai és geostratégiai,
de ugyanúgy gazdasági és - a Viktória-korban tapasztalható val­
lási ébredés és áhítatosság jegyében - emberbaráti-misszionárh
usi törekvések is. Az európai kormányhivatalokat a 19. század­
ban végig erősen foglalkoztatta az úgynevezett keleti kérdés.
Ennek egyik értelmezése az, hogy miként lehetne kielégíteni
a vetélkedő balkáni nacionalizmusokat és a nagyhatalmak impe­
rialista ambícióit anélkül, hogy ezzel előidéznék az Oszmán
Birodalom felbomlását. Vagy - a másik értelmezés szerint - ha
ez már elkerülhetetlen (amiről az európai államférfiak többsége
meg volt győződve), akkor a birodalmi területet úgy kell szétda­
rabol ni, hogy ezzel ne billentsék fel az európai erőegyensúlyt, és
ne okozzanak általános háborút. A „keleti kérdést” ezért minden
európai fővárosban a politikai és diplomáciai fontossági sorrend
elejére helyezték. Jó okkal. „Mert lám, még a kielégítetlen szerb
nacionalizmus is 1914-ben világháborút tud majd kirobbantani,
amely maga alá temeti nemcsak az oszmánok, hanem az oszt­
rákok, az oroszok és a németek birodalmát is” - állapítja meg
Erik J.Zürcher.
Az oszmán betegágy körül már régóta gyülekező-forgolódó
nagyhatalmak esetében azonban szó sem volt önzetlenség­
ről. Inkább egyszerre kívántak fellépni kezelőorvos, főgyászoló,
hagyatékgondnok, temetkezési vállalkozó, sírásó és örökös sze­
repében. így például már a görög függetlenség támogatásának
kérdésében kirobbant háború győztese, Oroszország az 1829-es
adrianopoliszi békében rákényszerítette a vesztes Törökorszá­
got a keresztények helyzetének javítására. A krími háborúban is
szerepet játszottak vallási érdekek: Oroszország magának köve­
telte az Oszmán Birodalom ortodox keresztényeinek védelmi
jogát, emellett még azt is, hogy hajóhada szabadon áthaladhasson

217
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

a Boszporuszon a Fötdközi-tengerre. Nagy-Britannia és Francia-

ország arra törekedett, hogy Földközi-tenger keleti medencéjé­
ben biztosítsa gyarmati és kereskedelempolitikai kapcsolatait,
a Német Birodalom viszont, amely csak később szállt be az álta­
lános politikai-gyarmati tülekedésbe, most már szintén remélte,
hogy megvetheti a lábát ebben a gazdaságilag fontos földrajzi
övezetben. Ily módon a nagyhatalmak kölcsönösen sakkban tar­
tották egymást. Ezt fejezte ki oly érzékletesen Berlin Törökőr-
szág-politikájával kapcsolatban Gottlieb von Jagow német kül­
ügyi államtitkár 1914-ben: „Az én szememben Törökország már
csak egy csontra hasonlít. De ezt addig nem falhatják fel más
kutyák sem, amíg én nem ehetek belőle velük együtt.’’

2 18
Halálnemek az örmény
katasztrófa idején

Mint már láttuk, az örmények katasztrófájának nyitánya az

örmény elit letartóztatása volt Konstantinápolyban, más nagy­
városokban és vidéken. Az érintettek és a külföldi tanúk előtt
viszonylag gyorsan világossá vált az örményekkel szembeni
eljárás szabványos menete. Utóbbiakat az iijútörök tervezők
örökre el akarták tüntetni Törökországból, A férfiakkal lehető­
ség szerint azonnal végeztek. A nőket és gyermekeket éhhalálra
szánták. Kivételt tettek szép fiatal leányokkal és asszonyokkal,
akiket háremekbe küldhették, részben pedig a kisgyermekek­
kel, akik muzulmán családokban és állami intézetekben felnőve
várhatóan elfelejtik majd örmény származásukat. Vidéki török
környezetben örmények rendszerint úgy maradtak életben, ha
ágyasokká vagy rabszolgává lettek, esetleg emberséges törökök
védelmezték őket.
A fővárosban és Izmir kikötővárosban a külföldi jelenlét és
védelem révén, valamint amiatt,hogy ezekena helyeken nyilván­
valóan jobban összefonódtak örmények és tö rökök gazdasági és
egyéb érdekei, módosabb örmények számára inkább megnyíl­
tak a menekülés útjai. Elszigetelt és távoli vidékeken azonban
nemzectársaik ilyesmire nem számíthattak. Különös helyzet ala­
kult ki Aleppótól délre, a Cemal tengerészeti miniszter hatás­
körébe tartozó övezetben. A pasa - legalábbis a német források
szerint - ellenezte az örményekkel szembeni „kemény bánás­
módot”, és igyekezett enyhíteni a deportálás kegyetlenségein.
A hatóságok a de portáltaknak csak a legritkább esetben tették
lehetővé szállítóeszközök használatát. Az elhurcoltakat otthon­
ról általában gyalog indították útnak. Az ország keleti részében

219
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

szinte kivétel nélkül így történt. Csak kevesen - természetesen a

gazdagabbak - engedhették meg maguknak, hogy lovon, szamá­
ron vagy ökrös szekéren kezdjék meg az „utazást”. Hamarosan
azonban ők is kénytelenek voltak lemondani erről a „kényelem­
ről” Azokat, akik odáig nem pusztultak el, közbeeső állomások
érintésével részben a bagdadi vasútvonal mentén létesített kon­
centrációs táborokba hajtották, vagy Aleppóba vitték. Ez a város
genocídiumkutatók szerint akkoriban a deportáltak forgalmi
csomópontjaként üzemelt, más szóval a halálmenetek irányítá­
sában egyfajta közlekedési forgósorompó funkcióját töltötte be.
Jobban jártak azok, akik Palesztina felé folytathatták a menete­
lést. Ott legalább egy részük túlélte a gyötrelmes megpróbálta­
tásokat. Ám a szerencsétlenebbek karavánjait a bagdadi vasúttól
délre vagy az Eufrátesz mentén továbbterelték Bagdad irányá­
ban. Ez az útvonal a mezopotámiai sivatagon át vezetett, ahol
a nyomorultak menetoszlopaira, amelyekben már csak véglete­
sen elgyengült öregek, nők és gyermekek vonszolták magukat,
biztos éh-és szomjhalál várt. A legellenállóbb szervezetű örmé­
nyek kínszenvedései nem itt értek véget. Addigra még több
tízezren megmaradtak. Bár ezek a rongyos elesettek is a végki­
merülés határára jutottak, mégis tovább tudtak vánszorogni, és
sorsuk végül távolabb teljesedett be. A mai Észak-Szíriában, az
Eufráteszbe ömlő Hábúr folyó partján: ott mészárolták le őket...
Egy akkor 14 éves kislány, Yüghaper Dirazuian családjából
egyedül maradt ott életben. Az egykori Zeytunból (ma: Süley-
manh) származó asszony a szörnyű események elszenvedő­
déként és utolsó tanúságtevőként 1989. május 14-én Párizsban
mondta tollba részletes beszámolóját arról, ami a folyópar­
ton történt. Megmenekülését fosztogató és aranypénzek után
kutató arabok egyikének köszönheti. Benne felébredt az ember­
ség és a részvét a rongyos, szinte csonttá soványodott gyermek
láttán. A Sepastiából (Samsun) való Aram Gureghian szintén

220
 Halálnemek az örmény katasztrófa idején

párizsi lakásában beszélte el 1989. szeptember 17-én, egy teljes

napon át elhurcolásuk és menetelésük történetét. Halálos szom­
júságtól gyötörve, már szinte teljesen ruha nélkül érkeztek el egy
helységhez, ahol volt egy kút. Egy férfi éppen vizet mert. Amikor
azonban mondták, hogy ők is inni szeretnének, az ember rázta a
fejét, és azt mondta, hogy csak akkorád vizet, ha nekiadják a kis­
fiú Áramot. Anyja odaadta őt, hogy megmentse négy másik gyer­
mekét... Yüghaper és Aram vallomását a bochumi Ruhr Egye­
tem diaszpóra- és genocídiumkutatási intézetében őrzik azzal
a 138 többi beszámolóval együtt, amelyet az örmény mészárlások
utolsó hírmondóitól jegyeztek fel 1988 és 1996 között. Az egye­
temen található még egy vallomás, amelyre német újságírók
hívták fel a figyelmet. Zepure Metzbakian 1988. október 29-én
és 30-án, nyolcvannyolc éves korában mondta el deportálásá­
nak történetét. A trabzoni lány, akinek apja hajóbiztosítással és
mogyorókivitellel foglalkozott, elhurcolása napjáig francia apá­
cáknál nevelkedett. Az Eufrátesz partjára vitték őket anyjával és
testvéreivel. Szörnyű állapotban voltak, lerongyolódva, éhezve
vonszolták magukat. Sok nő már nem bírta tovább, vízbe dobta
csecsemőjét, kisgyermekét. Ekkor arra lettek figyelmesek, hogy
lovas katonák érkeznek. Németek voltak, az Oszmán Birodalom
szövetségesei. De nem segíteni jöttek. Amikor meglátták a sze­
rencsétleneket, inkább rögtön elfordították a fejüket...
Az örmény golgota részletei hátborzongatóak, a feltárt igaz­
sághoz azonban hozzátartoznak. Erre kell gondolnia az érdek­
lődő olvasónak, bármennyire megviselik is a szinte hihetetlen
tanúságtételek. Vaskos iratcsomók, főként német diplomáciai
jelentések bizonyítják a történteket. Néhányat mi is kénytele­
nek leszünk idézni. De lehet, hogy talán már ez is sok... Tartalmu­
kat rémfilmhez, a dantei pokolhoz hasonlítja az okmánygyűjte­
mény feldolgozója, Wolfgang Gust, aki szerint mindez a tettesek
- törökök, kurdok és cserkeszek - szégyene. S rajtuk kívül azoké,

221
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

akik a borzalomnak ezt a filmjét megpróbálták kitörölni az emlé­

kezetükből. Letagadták vagy szépítgették a tényeket, ezenfe­
lül pedig még ki is gúnyolták az áldozatokat. „De nem kevésbé
szégyenletes azoknak a nagy hatalmú nézőknek a magatartása
- bizonyos németeké akik semmit nem tettek a bűncselek­
mények megakadályozásáért, sőt ezeket még adott esetben ki
is követelték, később pedig helyeselték” - írta.
A helyi örmény előkelőségek letartóztatását kihallgatások,
kínzások kövccték. Elsősorban kegyetlen botozás. Frieda W olf
Hunecke német missziós nővér leírt több ilyen esetet. A foglyot
fekve két farönk közé szorították.Talpát két csendőr husánggal
teljes erőből verni kezdte.de a római időkben szokásos negyven
csapás helyett két-, három-, sőt akár kilencszáz ütést is mérve az
áldozatra. Ezenkívül izzó vassal bélyeget sütöttek emberek mel­
lére, egy kovácsnak pedig, akit azzal gyanúsítottak, hogy segéd­
kezett bombagyártásban, kénsavval elégették a lábujjait.
Al ma Johansson svéd missziós nővér arról számolt be az egy­
kori Mamuretülaziz tartományból, a mai Maiatya térségéből,
hogy a letartóztatottakat szögekkel „ megpatkolták", mint a lova­
kat, szakállukat, szempillájukat, körmüket és fogukat kitépték,
s lábuknál fogva felakasztották őket. Közben a börtön körül síp­
pal, dobbal nagy zajt csaptak, hogy ne lehessen hallani a megkín-
zottak üvöltését. Leslie A. Davis amerikai harputi konzul ugyan­
innen azt jelentette, hogy a férfiakat a börtönben megkínozták,
majd elvezették, és a Diyarbakír felé vezető úton közülük majd­
nem mindenkit meggyilkoltak. Egy nyolcszáz főből álló cso­
portból egyiküknek sikerült megszöknie. Elbeszélése szerint
egy völgyben a földre ültették, majd a csendőrök lőni kezdték
őket. A kíséret végül - takarékoskodva a lőszerrel - szuronnyal
fejezte be mészáros munkáját.
Jákob Künzler svájci orvos és diakónus Urfából szintén véres
botozásról, Diyarbakír tartományból pedig a spanyol inkvizíci­

222
 Halálnemek az Örmény katasztrófa idején

óra emlékeztető kínzásokról számolt be, amelyek végén az áldó-

zatokat „fegyvergolyóval váltották meg a további szenvedéstől".
Már a háború elején megkezdték, és 1915 márciusáig befe­
jezték az örmény katonák lefegyverzését. Az intézkedést azzal
indokolták, hogy az örmények ismételten a törökök ellen for­
dították fegyverüket. A német nagykövetség „örményszakér-
tője", Johannes Mordtmann azonban kizártnak tartotta, hogy
az örmény legénység rásüthette volna fegyverét török bajtár­
saira,hiszen az örményeket mindig a front mögött alkalmazták.
Dezertálás az Oszmán Birodalomban ugyanúgy előfordult
örményeknél, mint más nemzetiségeknél, kiváltképp kurdok-
nál és törököknél. Ottó Limán von Sanders, a legfőbb törökor­
szági német katonai parancsnok a háború végén kijelentette,
hogy több török szökött meg a hadseregből, mint amennyi
szolgált. Azt a hivatalos török állítást pedig, miszerint az örmé­
nyek nagyobb tömegben dezertáltak, az alexandrettai német
alkonzul, Hermann Hoffmann-Fölkersamb elfogadhatatlan­
nak és kimutathatóan hamisnak minősítette.Ennek ellenére az
örmény katonákat biztonsági kockázatnak nyilvánították. Ezért
munkászászlóaljakba sorozták be, és főként utak építésénél és
javításánál alkalmazták volna őket. Időlegesen valóban ez tör­
tént, csakhogy az igazi szándék nyilvánvalóan egészen más volt.
A harcképes örmények elszigetelésére, végül ártalmatlanná téte­
lére törekedtek,hogy ne tanúsíthassanak ellenállást a deportálá­
sok idején. A munkászászlóaljak örmény katonáit már a háború
elején meggyilkolták,kivételes esetekben később végeztek velük.
Fiatal örmény katonák sorsáról számolt be Kiara Pfeiffer
német és Alma Johansson svéd missziós nővér. Előbbi közlése
szerint útépítésre hívták be őket. 1200 fiatalt egy épületben zsú­
foltak össze, majd fegyveres kísérettel elindították menetoszlo­
pukat egy kétnapi járóföldre fekvő városkába. Ott egy-két napig
állítólag tényleg utat építettek, de aztán - négyesével-ötösével

223
ÖRMÉNYEK.TÖRÖKÖK, KURDOK

egymáshoz körözve - Diyarbakirba kellett menetelniük. Ott

- úgy mondják - a katonákat megölték. Ezután éjjel a börtön­
ből újabb háromszáz embert hoztak ki és vezettek el. Feltételez­
hetően már egyikük sem él. Mivel össze voltak kötözve, kizárt,
hogy megszökhettek. De különben is, hová mehettek volna?
A svéd nővér egy ugyanarról a helyről indított másik csoport­
ról, kétezer kiskatona Aleppóba küldéséről írt. Nekik is utat kel­
lett volna építeniük, de alig néhány órával távozásuk után egy
hegyszorosban végeztek velük. Páran meg tudtak szabadulni
köteleiktől, és a sötétben kereket oldottak. A következő napon
egy hasonló nagyságú csoportból megint el tudtak szökni néhá-
nyan,ezérta következőkben két napig előbb éheztették és szom-
jaztatták őket, hogy már ne legyen többé erejük ilyesmihez...
Ehhez az említett szurdokhoz hasonló vesztőhely mellett
vezetett el útja a norvég Thora von Wedel-Jarlsberg norvég misz-
sziós nővérnek, akit elkísért német vöröskeresztes társa, Éva
Elvers. „Még sok alvadt vért láttunk, de a holttesteket már elvit­
ték - tanúsították mindketten. - Délután egy völgybe értünk,
ahol három külön csoportban útépítő munkások üldögéltek,
muzulmánok,görögök, örmények. Utóbbiak előtt néhány kato­
natiszt állt. Folytattuk utunkat, kocsink felkapaszkodott egy
dombra. Ekkor a kocsisunk hirtelen lemutat a völgybe, ahol azt
látjuk, hogy az országútról levezényelnek vagy száz embert, és
egy lejtő mellett felsorakoztatják őket. Tudtuk, hogy most mi
fog történni, de azt már nem láttuk. Egy másik helyen megis­
métlődött a jelenet. A sivasi kórházban láttunk egy embert, aki
egy ilyen mészárlásból megszökött. Őt magát is kilencvenöt
építőmunkás társával együtt (mind katonák voltak) sorba állí­
tották. Ezután az őket kísérő tíz csendőr annyit lelőtt közülük,
amennyit csak tudott, a többieket más muzulmánok késsel és
kővel ölték meg. Tízen el tudtak menekülni. A férfinak szörnyű
seb tátongott a nyakán. Először el is ájult tőle. Végül nagy sokára
magához tért, és sikerült neki két nap alatt eljutni Sivasba.”
224
 Halálnemek az örmény katasztrófa idején

Künzler diakónus 1915. augusztus 20-án több száz örmény

munkáskatona Urfa közelében történt lemészárlásáról adott
hírt. Három nappal később küldött újabb táviratában közölte:
„Az Urfátóí egyórányira elterülő Karaköprüben és a közeli
Harran-síkságon is több száz örmény dolgozik útépítésen.
Ezekben a napokban azonban állítólag mindet lelőtték. Ezt
a hírt véglegesen még nem erősítették meg. Isten adja, hogy
ne legyen igaz!” A hír mégis igaznak bizonyult, a svájci doktor
hiába reménykedett. A megerősítés az aleppói német konzultól,
Walter Rollertől érkezett, aki a német nagykövetségnek távira­
tozott: „Künzler azon aggodalma, hogy a Harran-síkságon szin­
tén megöltek több száz örmény útépítőt, időközben beigazoló­
dott, ezt tényként közölte velem a bagdadi vasút üzemvezetése”
- írta a konzul. A vasút vezetése viszont a tell-abjadi állomásfő­
nöktől értesült. Neki pedig maguk a csendőrök mondták el, hogy
az útépítő munkásokat ők lőtték le feletteseik parancsára.
„Egy német lovas kapitány mesélte - jelentette a bagdadi
vasút egyik német alkalmazottja -, hogy amidőn Diyarbakirból
Urfába tartott, az út két oldalán számtalan temetetlen holt­
testet látott heverni. Mind fiatalember volt, átvágták a torku­
kat. Katonai szolgálatra behívott útépítő munkások voltak.”
A német keresztény segélyszolgálat egyik tanúja pedig azt jelen­
tette, hogy május 10-e és 30-a között útépítésre behívtak mint­
egy hétszáz örmény fiatalembert. Egy nap azonban munka köz­
ben a rájuk felügyelő katonai rendőrök lelőtték őket. Egy sem
menekülhetett. Parancsnokuk, egy altiszt később azzal büszkél­
kedett, hogy csupán öt csendőrre volt szüksége hétszáz ember
elintézéséhez...
Az okmányok és a kutatások tanúsága szerint az örmény kato­
nák sorsára jutott szinte minden deportált felnőtt örmény férfi
is. Az amerikai és német konzuli jelentések valóságos özöne iga­
zolja ezt. Az amerikai Davis közvetlenül saját szolgálati állomás­
helyén, Harputban tárta fel a történteket egy tömegmészárlás
225
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, K URDOK

túlélőjével folytatott beszélgetés alapján. A menekült tanúsí­

totta, hogy nyolcszáz örmény férfit éjjel egy közeli kurd faluba
hurcoltak, majd hajnalban agyonlőttek. Állítását sorozatban erő­
sítették meg német konzulok és missziós nővérek.
Max Erwin von Scheubner-Richter német konzul Erzurum-
ból jelentette, hogy az oszmán kormány elismerte: egy ötszáz
fős örmény csoport 14 tagját útközben megölték. „A hozzám
eljutott magánjellegű értesülések szerint azonban majdnem
minden férfit lemészároltak"-írta. Még azerzuruminál is ször­
nyűbb esetekről számoltak be tanúk Sivasból. Egy nemet tiszt­
viselő elmondása szerint férfiakkal úgy végeztek, hogy mere­
dek lejtőkön hátrakötött kézzel letaszították őket. Lent már
fanatikus nők várakoztak rájuk, s késsel nekiestek a szerencsét­
leneknek. Ezek a fúriák halálra szurkálták áldozataikat. Cári
Schlimme német hadiönkéntes 1915 júniusában megerősítve
látta az örmény férfiak általános legyilkolásának gyakorlatát.
Lóháton cett vidéki utazása közben falusiak közölték vele, hogy
a Trabzonból elhurcoltak legnagyobb részét már útközben leöl-
dösték. Stange alezredes megtudta, hogy az Erzu rumból Harput
felé elhajtott csoportból, amely nagyrészt meglehetősen sok
csomaggal útra kelt főemberekből állt, a férfiakat kevés kivétel­
lel mind leölték.
Szarkisz Manukján erzurumi örmény némettanárt, aki Lip­
csében doktorált filozófiából, június rg-én vitték el a városból
ötszáz családdal együtt. Már útközben elkülönítettek kétszáz
örmény férfit, elvezették, majd megölték őket. Az Urfától délre
fekvő Surudj nevű helységben aztán ütött a többi örmény férfi
végórája is. Ekkor Seynal bej, a kurd törzsfőnök, Bedr bej fivére
intézkedett. „Minden férfit egy szűk völgyben zsúfoltak össze
- számolt be később az örmény némettanár. - Összesen 2115-
en voltunk. Ezt azért tudom pontosan, mert kurd és török veze­
tőinknek az emberek létszáma szerint kellett pénzt adnunk, s

226
 Halálnemek az örmény katasztrófa idején

ezért névsort vezettünk. Az asszonyok és gyermekek már nem

voltak velünk. Ekkor a kurdok és a csendőrök megmondták
nekünk, hogy most meg fogunk halni. De erről nem ők tehet­
nek, a kormány így követeli - mondták. Megkötöztek bennün­
ket. Ellenállást nem fejtettünk ki, mert féltettük a megtorlástól a
nőket és a gyermekeket. Seynal bej mindenkit egyenként maga
elé hozatott a kurdokkal és a csendőrökkel, és mindenkitől elvett
mindent, ami még nála maradt. Az embereket aztán egyenként
továbbengedték, s tíz lépéssel arrább kivégezték; késsel és bal­
tával lefejezték őket, holttestüket pedig egy szakadékba dob­
ták." Manukján megmenekült. Életét annak köszönhette, hogy
a kurdokkal anyanyelvükön tudott beszélni. Megszöktették. Az
erről szóló konzuli jelentést Theobald von Bethmann-Hollweg
német birodalmi kancellárnak címezték.
Azt a körülményt, hogy a férfiak gyorsan eltűntek a deportál­
tak meneteiből, a gyilkosok azzal magyarázták, hogy meg akar­
tak szökni.Természetesen pontosan tudták, hogy az örmények­
kel kapcsolatos tetteikre nincs hihető magyarázat. Minden erre
vonatkozó állításuk színtiszta propagandaszólamnak bizonyult.
„A török hadügyminisztériumban cinikus mosoly kíséreté­
ben adják elő, hogy ez a sok-sok ezer ember mind természetes
halállal fejezte be életét, vagy baleset következtében hunyt el” -
írta saját tapasztalatból dr. Georg Mayer bajor őrnagy és kato­
naorvos.
Ám nemcsak a férfiakat fenyegette az azonnali halál, hanem
sokszor az asszonyokat és a gyermekeket is. Ernsc Jákob Chris-
toffel, a maiatyai vakok intézetének német igazgatója beszámolt
arról, hogy a Yozgat környéki hat örmény faluban a teljes lakos­
ságot lemészárolták, még a csecsemőknek sem kegyelmeztek.
Gemerekben is ezrével végeztek az emberekkel. Dagobert von
Mikusch német őrnagy Moszulból visszatérve jelentette, hogy
a Mardin közelében fekvő Kiziltepében, amelynek arab neve

227
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, K(JUDOK

Tell-Ermen (Örménydomb), kurdok vérengzést hajtottak vég­

re. Ő maga is látott még kétszáz holttestet. A templomokat is
lerombolták. Mikusch 1929-ben sikeres életrajzi könyvet jelen­
tetett meg Lipcsében Mustafa Kemalról, a későbbi Atatürkről,
amelyet 1937-ben magyarra is lefordítottak.
Az örményüldözés egyik legszörnyűbb fejezete Mus váro­
sában és a környező síkság falvaiban játszódott le. Itt egyaránt
a lehető legkegyetlenebb módon gyilkoltak le férfiakat, nőket
és gyermekeket. A cörténetet a tanú, Alma Johansson svéd
missziós nővér mondta el részletesen az elbeszélését lejegyző
Mordtmann-nak:
„Július n-én, vasárnap éjjel a csendet fegyverropogás törte
meg, amely öldöklés előhírnöke lett. A törökök azt állították,
hogy néhány örmény fegyveresen ki akart törni Sas un felé.
Összehívtak egypár gazdag örményt, s tudtukra adták, hogy
három napon belül minden örménynek el kell hagynia a várost.
Továbbá mindenüket itt kell hagyniuk, mert az már a kormá­
nyé. A törökök azonban nemhogy két napot nem vártak, de
már két óra múlva behatoltak az örmény házakba, és foszto­
gatni kezdtek. Július 12-én egész nap ágyúdörej és kézifegyve­
rekből leadott lövések zaja hallatszott. A lövöldözésben részt
vett a török lakosság. Az örmény férfilakosságot ezután rögtön
a város előtt megölték, az asszonyokat, lányokat és gyermeke­
ket még egynapi járásra magukkal hurcolták, s aztán végeztek
velük. Csak két árvaházi örmény tanítónőt engedtek szabadon.
Miután kiürült, az örmény negyedet felgyújtották, és a föld­
del tették egyenlővé. Ugyanígy jártak el az örmény falvakban."
A nővér saját kezű jelentést is írt, s ebben elmondta: „Az asszo­
nyokat és gyermekeket a következő falvakba vitték, százával
belökdösték őket házakba, amelyeket aztán felgyújtottak. Máso­
kat a folyóba dobtak. Mostanában magasabb rangú katonatisz­
tek térnek be hozzánk, és büszkén mesélnek erről. Annyi igaz,

228
 Halálnemek az örmény katasztrófa idején

hogy eltekintve azoktól az asszonyoktól, akiket kisebb számban

kurdok és törökök magukhoz vettek, Mu§ egész vidékén elpusz­
títottak mindent, ami örmény. Senki nem is jutott túl a kerület
határán. Musban 25 ezer örmény élt, a környező háromszáz falu
is túlnyomórészt örmény volt.”
A délkeleti Diyarbalar tartomány szintén mészárlás szín­
tere volt. Az ottani korábbi török kerületi elöljáró elmondta
a moszuli német alkonzulnak, hogy a kormányzó, Re§it bej
„veszett vérebként dühöng a keresztények között. Röviddel
ezelőtt Mardinban csendőrökkel éjjel összeszedetett hétszáz
keresztényt, főleg örményeket, s a város közelében úgy vágatta
le őket, mint ahogy juhokat szokás”.
A birodalom északkeleti részéből elindított örménykaravá-
nolcac kivétel nélkül Erzincanon át hajtották Harput felé, majd
onnan Urfa irányába és a mezopotámiai sivatagba. Sokak szá­
mára szenvedésük már röviddel az erzincani stáció után örökre
befejeződött. Missziós nővérek szemtanúi voltak egy ilyen
menet vánszorgásának Erzincanban. „A jajveszékelés leírhatat­
lan volt - írták. - Csak két férfi maradt meg, a nők közül többen
megtébolyodtak. Egyikük ezt kiáltozta: »Muzulmánná akarunk
lenni! Németekké akarunk lenni! Bármivé, amit csak akartok,
csak mentsetek meg, mert most Kemahba visznek, és ott átvág­
ják a torkúnkat«.” Ez az asszony jól kiismerte magát a halál föld­
rajzában, mert „ez a vidék csakugyan fölöttébb alkalmas volt
ilyesmire -jelentette azerzincani vöröskeresztes kórház német
orvosa, - Otc van ugyanis az a hegyszoros, amelyen keresztül az
Eufrátesz elhagyja az erzincani síkságot, és ahol az országút kilo­
métereken át követi a folyót. A menekülést meredek sziklafalak
teszik lehetetlenné. A bal parton, a hegyekben vad kurdok élnek,
s ha valami történik, mindent rájuk lehet fogni".
És valóban, ezen a tájon játszódott le egy olyan véres ese­
mény, amelynek egybehangzó leírását több tanú is az utókorra

229
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

hagyta. „Két fiatal örmény tanítónő, aki a harputi amerikai kol­

légiumban végzett, a többi elhurcolttal együtt éppen a Kemah-
völgyön keresztül menetelt. 1915. június 10-én két oldalról hir­
telen megtámadták őket; elöl kurdok, mögöttük félreguláris
csapatok tüzet nyitottak rájuk. Rémületükben földre vetették
és halottnak tettették magukat. Amikor már nem lőttek, sikerült
visszajutniuk Erzincanba. Másnap reguláris katonákat küld­
tek - úgymond - a kurdok megbüntetésére. Ehelyett azonban
a főként nőkből és gyermekekből álló egész védtelen csopor­
tot lemészárolták.Török katonáktól hallottuk, akik maguk is ott
voltak, hogy az asszonyok térden állva könyörögtek az életükért,
és közülük többen gyermeküket a folyóba dobták... A gaztettet
a 89. lovasezred katonái követték el tisztjeik irányításával. Négy
órára volt ehhez szükségük. Már készenlétben álltak ökrös sze­
kerek, hogy elvigyék és a folyóba vessék a halottakat. Este láttuk
a»harcosokat«,amincarablott holmival megrakottan hazatértek.
Néhányuk megkérdezte; »Talán nem jól tettük?« Egy csendőr
mesélte nekünk, hogy két nappal korábban éppen egy ilyen cso­
portot, háromezer asszonyt és gyereket kísért Kemahba. »Már
egyikük sincs meg,mind bevégezték (hep gitti bitti)«- mondta."
Wedel-farlsberg és Elvers nővéreknek ezt az elbeszélését
megerősítette az említett német vöröskeresztes orvos: „június
12-én Gehlsen gyógyszerész, aki jól bírja a török nyelvet, látta,
amint elindul vagy húsz katona. Egyiküktől, akit ismert, tuda­
kozódott útjuk célja felől. Mondta, hogy Kemahba mennek. Ott
rajtaütések történtek átvonuló örményeken. Tegnap visszatér­
tek a katonák, és Gehlsen igyekezett megtudni, hogy mi történt.
Nagyon örményellenesnek igyekezett feltűnni, és így megtudta,
hogy parancsra mindenkit megöltek. Sajnálták ugyan, hogy
szép fiatal asszonyokra kellett lőniük, de hát parancsuk volt.
Sok asszonya folyóba dobta gyermekét, más gyermekeket törö­
kök vettek magukhoz, hogy az iszlámnak megfelelően nevel­

230
 Haláluemek az örmény katasztrófa idején

jék fel őket. A nők nem szaladtak el, mindannyian térdre rogy­
tak. A katona a jelenlétében meggyilkoltak számát háromezerre
becsülte, és hozzáfűzte, hogy csak kevésnek sikerült a hegyekbe
menekülni.”
Mordtmann szerint a fentiek teljes mértékben egybevág­
nak azzal, amit dr. Victor Pietschmann osztrák földrajztudóstól
is hallott, aki a nővérekkel szinte egy időben utazott át azon a
területen. Augusztus végén Harputon át érkezett egy nyolcez-
rés deportált csoport. „A törököktől hallottuk, hogy mindenkit
megöltek” -jelentette Alma Johanssonsvéd nővér.
Davis amerikai konzul, aki ezt a vidéket „mészárszéktar­
tománynak” nevezte el, és aki harputi hivatali ideje alatt kizá­
rólag örményekről igyekezett gondoskodni, kétszer is felke­
reste a halálnak ezeket a tájait a Gölcük-tó partján. Először egy
török barátjával, másodjára Henry H. Atkinson amerikai orvos­
sal. „Kétórányi lovaglás után egy széles völgybe jutottunk - írta.
- Itt több holttest feküdt, mint amennyit bárhol másutt láttam
utazásom alatt. Úgy becsültük, hogy nem kevesebb, mint két­
ezer hevert ebben a völgyben.” Davis és kísérői a tavat övező
völgyekben a két szemleúton összesen tízezer meggyilkolt
örményt számláltak össze...
Az Oszmán Birodalom nyugati feléből később kezdődtek
a deportálások, és lefolyásuk is némileg eltérő volt. Némelye­
ket a távolság egy részén vasúton szállítottak, jobbára marha­
vagonokban összezsúfolva. Ám minél messzebbre jutottak ily
módon, sorsuk annál inkább kezdett emlékeztetni az északról és
keletről korábban elűzött társaik végzetére. Rudolf Zabéi német
újságíró, a Tagliche Rundschau tudósítója pontosan így írta le hely­
zetüket - jellemző módon bizalmasan Mordtmann-nak, nem
pedig saját lapjának:
„A szállítmányokat először Konyába irányítják, ahol egy
nagy gyűjtőtábor található. Az elűzöttek elhelyezése és ellátása

231
Ö rm en y e k , t ö r ö k ö k , k u r d o k

rossz, soraikban nagy a halandóság. Eregliben van egy három­

ezer ember befogadására alkalmas nagy tábor. A jelek szerint
azok vannak ott, akiket vasúton visznek, mert az emberek még
sok dolgot hoztak magukkal. Ott is nagy a halandóság. Ereglibe
naponta öt vasúti szerelvény érkezik, mindegyik 1000-1500
örménnyel. Láttam, amint nyolcezer embert gyalogosan haj­
tottak. Ulukisla egyike a legrosszabb állomásoknak, az ottani
táborban korábban megfordultak munkászászlóaljak. Ürülék­
kel, férgekkel stb.-vel fertőzött. A deportáltak ottani helyzete
nagyon nyomorúságos. Ulukisla után megszűnik a vasúti szál­
lítás, az áttelepítetteket külön csoportokban úgy hajtják tovább,
mint a maThacsordákat. Pozantiban, a következő állomáson se
szállás, se kenyér. Onnan pihenés nélkül tíz kilométert mennek
tovább, és egy út menti barakktáborba jutnak. Adanába teljesen
összetörtén érkeznek a »kivándorlók«. Az Adana-Osmaniye-
Hamidiye útszakaszt már csak gyalog teszik meg. A szabad ég
alatti táborhelyek félelmetes állapotban vannak.”
Az elhurcolt örmény asszonyok és leányok sorsáról szóló
jelentések a legborzasztóbbak, egyben a legszívbemarkolóbbak
is. Rövid összefoglalónkban el is tekintünk bizonyos részletek
ismertetésétől. Férfiak védelme nélkül teljesen ki voltak szol­
gáltatva a kísérő csendőrök, katonák, de általában a férfilakosság
kényének-kedvének, főleg legalantasabb ösztöneinek. Rend­
szeres megerőszakolásuk hozzátartozott hétköznapjaikhoz.
Minden faluban, ahová megérkeztek, csendőrök, kurdok, törö­
kök éjjel-nappal félrerángatták és meggyalázták, délen meg ara­
bok kirabolták őket. De már az indulásnál, a KayseTi közelében
fekvő Erkiletben törökök támadták meg menetüket, s minden
érett leányt és fiatal nőt elvezettek és megbecstelenítettek. Két
lány védekezett, emiatt annyira bántalmazták őket, hogy bele­
haltak sérüléseikbe.
A német birodalmi gyűlés, a Reichstag egyik képviselőjének
törökországi utaskísérője, E. Neuner jelentette, hogy Moszul-
232
 Halálnemek az örmény katasztrófa idején

bán török háremekbe akartak szétosztani háromszáz deportált

örmény nőt. Amikor foggal-körömmel, elkeseredetten védekez­
tek, mind bedobták őket egy nagy kútba, s hagyták, hogy vízbe
fúljanak.
Martin Niepage, az aleppói német reálgimnázium tanára
jelentette: „Sok olyan aleppói házban, amelyben keresztények
laktak, rábukkantam bujkáló örmény leányokra, akik valami­
lyen véletlen folytán megszabadultak a halál torkából. Lehet,
hogy kimerültén földre rogytak, és halottnak hitték őket, amikor
menetüket továbbhajtották, vagy esetleg európaiaknak alkal­
muk nyílt arra, hogy ezeket a szerencsétleneket néhány márká­
ért megvegyék attól a török katonától, aki éppen utolsó volt az
őket megerőszakolok sorában. Minden leány szinte már meg-
tébolyodott. Sokuknak végig kellett nézniük, hogy a törökök
hogyan metszették át a torkát szüleiknek. Ismerek ilyen szegény
teremtéseket, akikből hónapokig nem lehetett kihúzni egyetlen
szót sem, és akiknek az arcára mosolyt még ma sem lehet csalni.
Az egyik 14 éves leányt Krause úr, a bagdadi vasút aleppói rak­
tárának igazgatója vette magához. A gyermeket egyetlen éjjel
török katonák oly sokszor megerőszakolták, hogy teljesen meg­
háborodott. Láttam, hogy láztól kicserepesedett ajakkal őrülten
hánykolódott párnáján, úgyhogy csak nagy erőfeszítés árán sike­
rült megitatni.”
A halálmenet Mardin felé vezető útján a csendőrök fiatal
lányokat és fiúkat adtak el vagy ajándékoztak oda kurdoknak és
másoknak. „Rasz al-Ainban élénk leánykereskedelmet bonyo­
lítottak le a kísérő csendőrök - jelentette a bagdadi vasút egyik
német mérnöke, Bastendorf - Néhány mecídiye [kisebb ezüst-
pénzj lefizetéséért bárki ízlése szerint vehetett tőlük rövid
időre vagy akár örökre is leányokat és asszonyokat.” A moszuli
német alkonzul jelentése szerint az általa bejárt vidéken egy
örmény asszony ára legfeljebb öt piaszter, mintegy 95 pfennig
volt. Három vasúti mérnöknek Tell-Abjadban volt dolga. „Este

233
Ö r m é n ye k .tö r ö kö k , klírdo k

jött a körzetvezető, s éjszakára mindegyiküknek felkínált egy

örmény leányt.”
A deportáltak kísérői még a szülő nőkkel szemben is kegyet­
lenek voltak. „Azoknak az asszonyoknak volt legsúlyosabb a
sorsuk, akik útközben betegedtek le. Egy német vasúti tisztvi­
selő közlése szerint alig hagynak nekik időt, hogy világra hoz­
zák gyermeküket. Egy asszony éjjel ikreknek adott életet. Reggel
a két kicsivel a hátán gyalog kellett továbbmennie. Kétórás
menetelés után összecsuklott. A katonák arra kényszerítették,
hogy gye rm ekeit tegye le egy bokor alá, és folytassa az utat a töb­
biekkel. Egy másik asszonyt,akinél menetelés közben jelentkez­
tek a szülési fájdalmak, azonnal továbbhajszoltak. Kisvártatva
holtan esett össze. Egy további asszonyt, akinél megkezdődött
a szülés, Aintabnál [ma: Gaziantep] amerikai missziós nővérek
fogták körül, hogy segítsenek. Csak annyit tudtak elérni a kísé­
rőknél, hogy rongyokba burkolt csecsemőjével felülhetett egy
öszvérre."

234
Litten konzul sivatagi tanúságtétele

Aleppó.az Oszmán Birodalom délkeleti övezetének legnagyobb

városa lassanként a deportáltak szabályos elosztó központja lett.
Itt váltak ketté a déli útvonalak. A vasútállomáshoz vezető utcá­
kon naponta szemtanúk százai előtt vánszorgott el az örmény
szerencsétlenek szomjúságtól eltikkadt, nyomorúságos menete,
anélkül hogy egy korty vizet vagy egy falat kenyeret kaphattak
volna. Mindez a legszigorúbb tilalom alá esett még ebben a per­
zselő napsütésben és kibírhatatlan hőségben is.
Egy öregasszonyt, aki a kimerültségtől összerogyott, egy
csendőr rúgásokkal és ostorcsapásokkal kényszerítette felállásra
és továbbhaladásra, és amikor a látványra a szomszéd házból
vizespohárral a kezében kiszaladt egy nő,a csendőr kiverte kezé­
ből a poharat,és folytatta áldozata bántalmazását. Az még elván-
szorgott valahogy néhány háztömbnyi távolságra, s ott holtan
esett össze. Két férfit, aki a tilalom ellenére több helyen mégis
próbált vizet és kenyeret adni örményeknek, hadbírósággal
fenyegettek meg, és hivatalos levélben részesültek utolsó szi-
gorú figyelmeztetésben. Mégis akadt néhány néző,aki mindezt
tűrhetetlennek tartotta, és cselekedett. Egy német és egy oszt­
rák, akik egy jótékonysági bazár megnyitására érkeztek, és ebben
az ügyben éppen a tartományi kormányzóhoz tartottak, szem­
beszálltak a csendőrökkel. A válira hivatkozva megfenyegették
őket, és a felek már-már ölre mentek. Két német tisztiszolga is
jelen volt, akik felháborodásukban arcul csapták a katonai rend­
őröket. Ekkor váratlanul közbelépett, és a külföldiek oldalán
beavatkozott a vitába egy szolgálaton kívüli oszmán katonatiszt,
történetesen egy cserkesz ezredes, és ostorával alaposan végig­

235
ÖRM ÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

vágott a csendőrökön. E jelenet után az örményeket már nem a

városon keresztül, hanem Aleppót megkerülve vezették tovább.
Közben Aleppó nemcsak a deportáltak meneteinek forgalmi
elosztójává, hanem egyre inkább az örmények hatalmas sír­
kertjévé is változott. Eleinte Aleppóban a halottakat az örmény
egyház által készíttetett koporsókban vitték a temetőbe, s ezt
a feladatot teherhordók végezték, halottanként 2 piaszterért.
A halálesetek azonban nagyon megsokasodtak, s emiatt egyedül
már nem bírták a munkát. Asszonyok segítettek, ők vitték halot­
taikat a temetőbe, zsákban, amelynek négyfelől fogták a csücs­
két. W.Spieker,a bagdadi vasút-igazgatóság hivatalnoka szerint:
„a halottak körül a tűző napon már ott feküdtek a haldoklók és a
súlyos betegek is, mintegy ezer ember. Ilyen szörnyűséget még
életemben nem láttam. Szinte mindegyiküknek hasmenése volt.
Az udvarban ezért hosszú árkot ástak, ennek háttal fektették le
sorban a haldoklókat, hogyha szükségüket végzik, közvetle­
nül ott legyen a gyűjtőcsatorna, Az elvitt halottak helyére azon­
nal újabbakat hoztak, annyian voltak. Gyakran megesett, hogy
a holtnak hitt személy a sírnál még kezdett életjelet adni. Fél­
retolták, vártak, amíg valóban bekövetkezett a halál. Az is elő­
fordult. hogy az egyik este elföldelt ember másnap reggel ott
üldögélt a sírhanton. Egy sírba ugyanis egyszerre több halottat
temettek, és őt temették utoljára. Az alkonyati félhomályban
aztán csak épphogy rászórtak valami földet."
Aleppóból kifelé két úton terelték az embereket, Az 1915
szeptembere óta a főleg Maras és Aintab városokból érkezőket
Aleppón keresztül Palesztinába irányították. Ezek sokkal jobban
álltak szállítóeszközök dolgában, mint azok, akiket az Eufrátesz
mentén küldtek tovább, A keleti propagandával (és hírszerzéssel
is) megbízott német miniszteri rezidens, Max von Oppenheim
báró augusztus végén ezt jelentette: „Egy 12 ezer örményből álló
transzport jelenleg Damaszkuszon keresztül úton van dél felé,

236
 Litten konzul sivatagi tanúságtétele

mégpedig a délnyugat-szíriai Hauran-vidék és a hidzsázi (ará-

biai) vasútvonal menti nyugat-jordániai Keraktól keletre elte­
rülő övezetek irányában. Késő este magam is láttam egy ilyen
menetet a városban. Mintegy ötszázan lehettek, legkülönbö­
zőbb korú emberek. Aleppóból jöttek kordákon és minden
lehetséges hátasállaton, lovon, szamáron, öszvéren. Senki nem
volt gyalog.Tekintélyes számú teve vitte holmijaikat."
Csakhogy a deportált örmények nagyobb részét - fűzi
hozzá Wolfgang Gust - egyenesen a sivatagba vezették, vagyis
éppen úgy, mint ahogy az északkeletről érkező társaikat is gyak­
ran közvetlenül a homokpusztába hajtották a bagdadi vasút
Rasz al-Ain-i (törökül Resülayn) állomása után. A halálszakasz
Aleppótól az Eufrátesz mentén Deir-ez-Zórig húzódott. Ez a
helység volt rendszerint az utolsó állomás a végleges megsem­
misítés előtt.
Laura Möhring német missziós nővér útitársaival Bagdad­
ból jövet júniusban szintén erre utazott, amikor váratlanul egy
örmény táborra bukkantak. „Vigasztalanabbat, mint egy ilyen
embertömeget az ottani sivatagi körülmények között, el sem
lehet képzelni - írta. - A nyomoniság kiült az arcukra. Mind azt
mondták, hogy egyikük sem fogja már Bagdadot elérni, és a siva­
tag lesz közös sírjuk.”
Wilhelm Litten német konzul, aki éppen Bagdadból Aleppó-
ba tartott - a deportáltak útvonalán, de ellenkező irányban -,
a helyszínről írta meg tapasztalatait: „Ez-Zór mögött kezdő­
dik a borzalom útja, amely számomra két részre tagozódott: az
első ez-Zórtól Szabháig tartott. Arról, hogy itt mi is játszódott le,
képet alkothattam magamnak a holttestek helyzete, bomlásuk
mértéke és ruházatuk állapota, valamit az úton elszórtan szerte­
szét heverő fehérneműrongyok, ruhadarabok és háztartási esz­
közök maradványai alapján. így elképzeltem, hogy a lemaradó -
zók miként tévedtek el, ide-oda bolyongva a sivatagban. Aztán

237
Ö rmények , tö rökö k , kurdok

erőtlenül össze rogytak, és fájdalomtól eltorzult arccal, kétségbe -

esetten elpusztultak. Egyesek számára gyors megváltást hozott
az erős éjszakai fagy, s békésen elszunnyadhattak. Némelyeket
arab rablók meztelenre vetkőztettek, másokról kutyák és más
kóbor állatok cafatokban tépték le a Tuhát. Voltak, akik csak a
cipőjüket és felsőruházatukat vesztették el. Végül olyanok is
akadtak, akik teljesen felöltözve, feltehetőleg csak nemrégiben
rogytak le holmijuk mellé, s az utolsó transzportban haltak meg.
Ellenben a véres és félig fehérre szikkadt csontvázak az előző
meneteket idézték fel.
A második útszakaszomon, amely Szabhától Meszkenéig tar­
tott, a nyomorúságra már nem következtetnem kellett, hanem
a szenvedést saját szememmel láttam. Szabha után egy nagy
örmény menet vonult el mellettem, amelyet a csendőrkíséret
egyre gyorsabb mozgásra ösztökélt. Most a maga teljes testi
valójában tárult fel előttem a lemaradozók tragédiája. Az út szé­
lén láttam éhezőket, szomjazókat, betegeket, haldoklókat, éppen
most elhunytakat és gyászolókat a friss halottak körül. De aki
nem tudott elég gyorsan elválni hozzátartozója holttestétől, az
kockáztatta életét, mert a következő tábor vagy oázis egy gya­
logosnak háromnapi járóföld távolságra volt. Éhségtől, beteg­
ségtől legyengülve,fájdalomtól megtörtén cántorognak tovább.
Aztán elesnek, és ott maradnak elterülve” - fejezte bejelentését
a német konzul.
Mindezt megerősítette Beatrice Rohner svájci missziós
nővér egy közeli bizalmasa, aki lóháton utazott végig a halál­
nak ezen az útvonalán. Meszkenében látott mintegy hatszáz
örmény elűzöttet.akik Muarrában már kilenc hónapja senyved-
tek,s most újra elindították őket. „Lassan, bágyadtan közeledtek,
hátukon ci pelve dolgaikat - számolt be a s zemtanú.- Az útra tar­
taléknak füvet főztek, kinyomták belőle a nedvességet, és gom­
bócokat gyúrva megszárították. Május i-jén az említetteket

238
 Litten konzul sivatagi tanúságtétele

végső kétségbeesésben találtam. Már nem engedték meg nekik,

hogy pihenjenek, füvet sem gyűjth ettek, kíméletlenül tovább-
hajtották őket. Az utakon mindenütt haldoklókat láttam, akik
az éhségtől és szomjúságtól meggyötörtén lemaradtak a menet­
től, s így nyomorultul elpusztulnak majd. A csendőrök félholtra
verik az ilyen lemaradozókat, mert azt állítják róluk, hogy csak
színlelik a fáradtságot. Errefelé minduntalan hullaszag csap az
ember arcába.
Hammamban találtam hétezer deportáltat, háromezer ször­
nyen lesoványodott éhezőt is, akiknek már semmi, egy darab
rongy sem fedte a testét. Itt már fű sem termett, mind lelegel­
ték a sáskák. Láttam, amint sáskát gyűjtenek, hogy nyersen
vagy főve megegyék. Mások gyökereket ásnak ki, kóbor kutyá­
kat ejtenek el, és rávetik magukat elhullott állatokra is, húsukat
többnyire nyersen és mohón befalják.'’ A nővér bizalmasa Deir-
ez-Zórig utazott, majd megfordult, és a visszaútról is jelentést
tett. „Mindenütt újabb örmények meneteltek. Az emberek már
elvesztették emberi külsejüket. Gyakran az árokból hirtelen
kísértetalakok egész sora bukkan elő, felénk nyújtogatják kezü­
ket, kenyérért és vízért esedezve. Megásták saját sírjukat, és
várják a halált. Magasabb társadalmi Tétegekből való emberek,
akik nem tudják rászánni magukat a koldulásra, teljesen elerőt-
lenedve ledőlnek ágyukra, s ott várják a megváltó halált. Senki
feléjük se néz.”
A mezopotámiai sivatag szívében fekvő Deir-ez-Zór első
pillantásra olyan helynek tűnt fel az utolsó túlélők szemében,
amely talán még némi lehetőséget tartogat számukra a puszta
létezésre. Nem gondolták, hogy az Eufrátesz-parti kisváros
hamarosan a pokol tornácává változik. A kezdetben ott tapasz­
talt helyzet egy időben megtévesztette és derűlátásra hangolta
még Wilhelm Litten konzult is.

239
Örménye k, t ö r ö k ö k , k u r d o k

„Itt számos örmény van, minden bizonnyal több mint két­

ezer - írta. - Minden házba és fogadóba jutott belőlük. A tiszta
kisváros utcáin különböző korcsoportokba és mindkét nem­
hez tartozó örmények török parasztviseletben járnak, de sokan
- nyilván a jobb módúak - európai civil ruhát viselnek. Fiatal
leányok alakjukat előnyösen kiemelő európai ruhában látha­
tók. Ez-Zór barátságos városka, egyenes utcákkal és járdákkal.
Az örmények teljes szabadságot élveznek, mindent megtehet­
nek és beszerezhetnek, bármit óhajtanak. Ez vonatkozik az élel­
mezésükre is, amelyről maguknak kell gondoskodniuk. Akinek
nincs pénze, nem kap semmit."
Ez az örmények általános nyomorúságáttekintve szinte idilli
helyzet gyorsan pokollá változott, miután elrendelték, hogy a
lakosságnak csupán tíz százaléka lehet örmény. Sorsukat főként
az pecsételte meg, hogy innen Bagdadba helyezték át az ember­
séges Ali Suat kormányzóhelyettest, s a helyébe a könyörtelen
cserkesz Zeki bejt ültették. Ez-Zórból ekkorcájt küldött leve­
let Rohner missziós nővérnek egy örmény asszony, Arakszia
Dzsibendzsiján:„Az emberek most már kóbor kutyákat vágnak
le és esznek meg. Legutóbb egy haldokló férfival ugyanezt tették.
Az utcán láttam egy nőt, aki éppen felnyalta egy állat vérét. Eddig
mindenki fűvel táplálkozott, de az már elszáradt.”
Egy negyedévvel később Röftler konzul jelentette: „Ez-Zór-
ból július rö-án az a hír érkezett, hogy az örmények parancsot
kaptak a továbbmenetelre. Július 17-én letartóztattak minden
papot és főembert. Július 22-ig minden örménynek - így szólt
a parancs - ismét vándorbotot kellett fognia.” A mezopotámiai
sivatagi városban nem maradt örmény túlélő. Az is csak rövid
haladékot kapott a sorstól, aki legalább idáig eljutott. A halálra­
ítéltek útja innen- néhány kilométerrel távolabb, a Hábúrfolyó-
nál, amely Deir-ez-Zór alatt ömlik az Eufráteszba - már a végső
pusztulásba vezetett.

240
 Litten konzul sivatagi tanúságtétele

Hoffmann-Fölkersamb alkonzulnak hiteles forrásul szolgált

egy német katonatiszt, aki korábban is rendszeresen közleke­
dett az Eufrátesz itteni szakasza mentén. Most jelentette neki,
hogy „ez-Zórt kiürítették néhány száz olyan kézművesnek a
kivételével, akiket a hadsereg dolgoztatott. Nyolc héttel koráb­
ban még sok ezer (más becslések szerint 20 ezer) volt a tábor­
lakók száma. A szellemi vezetőket, így a tanárokat, ügyvédeket,
papokat az utóbbi időben összegyűjtötték a különböző táborok­
ból, és bezárták a kormányépületekbe (tehát valószínűleg bör­
tönökbe). A többiek mind eltűntek, azok is, akik az északabbra
fekvő állomásokon valóban kezdtek letelepedni. Hivatalos
olvasat szerint Moszulba vitték tovább őket (vagyis egy olyan
útra, amelyen aligha volt kilátásuk arra, hogy élve célba jutnak).
Azáltalános népvélemény szerintazonban mind meggyilkolták
őket a kisebb völgyekben - Deir-ez-Zórtól délre,az Eufrátesz és
a Hábúr szögletében. Az örményeket néhány százas csoportok­
ban egymás után elvezették, és az erre a célra odarendelt cser­
keszekkel lemészároltatták őket. A nomádok elhagyták ezt a
zugot, állítólag a leírt események miatt”. A konzul egy másik for­
rása elmondta, hogy „amikor a tábort Deir-ez-Zórban legutóbb
néhány hónapja meglátogattam, 20-30 ezer örményt láttam.
Ezeket néhány kézműves és 1200 gyermek kivételével tovább­
küldték - mint hallóttam - a Hábúr foly ó vidékére.Ott általános
vélemény szerint mind lemészárolták őket". Valóban így történt
- állapítja meg Wolfgang Gust.
Hellmuth von Mücke német tengerész hadnagy 1916-os
szokásos őszi folyami ellenőrző útján, az Eufrátesz és a Hábúr
összefolyásánál örmény holttestekre bukkant. Berlinnel kon­
zuli jelentésben közölték továbbá egy német hadmérnök, Bünte
főhadnagy hasonló megfigyeléseit is a Hábúr partjáról: „Kétség­
telen, hogy az ott nagy tömegben heverő emberi koponyák és
más csontok a múlt júliusi és augusztusi örmény mészárlások

241
Ö R M KN YR K,TÖRÖKÖK, KU RDOK

maradványai. Április i-jétől 6-ig felfelé utaztam a Hábúron

Loeschebrand százados úr és Langenegger altiszt úr társaságá­
ban. A bal paTton nagyszámú kifehéredett emberi koponyát és
csontvázat találtam, a koponyákon részben fegyvergolyóktól
származó lyukak voltak. Néhány helyen halotti máglyákat talál­
tunk, ugyancsak emberi csontokkal és koponyákkal... Alakosság
arról beszél, hogy egyedül itt 12 ezer örményt mészároltak le, az
embereket lelőtték, vagy vízbe fojtották.”
Beatrice Rohnersvájci missziós nővér feljegyezte örmények
elbeszélését,akik tömegmészárlásokból menekültek meg,s akik
közül kettőt korábbról ismert. Egyikük története akkor kezdő­
dött, amikor még a férfiakat nem mind ölték meg, így a Hábúr
folyóig eljuthattak egész családok.„Deir-ez-Zórban a vezér,Zeki
bej megparancsolta - mondta el Naszaret Muradján hogy a
férfiak induljanak földmunka elvégzésére valahol a közelben,
és különüljenek el családjaiktól. Ők azonban nem voltak haj­
landók megválni az asszonyoktól és a gyermekektől, s azt vála-
szolták,hogy csak velük együtt mennek el dolgozni. Vita támadt,
amelynek a lovas csendőrök a férfiakra mért ostorcsapásokkal
próbáltak véget vetni. Utóbbiak azonban nem hagyták magukat,
lerángatták a csendőröket a lóról, megverték és el kergették őket.
fegyvereiket is elszedve...
Másnap reggel a papok istentiszteletet tartottak, úrvacsorát
is osztottak. Délután kétszáz csendőr érkezett, arab és cserkesz
segédlettel. Körülvették a tábort, és minden oldalról lőni kezd­
ték az embereket. Az örmények eleinte még csak nem is véde­
keztek, sokan elestek közülük. De amikora csendőrök közel jöt­
tek hozzájuk, használták a tőlük elvett fegyvereket. A csendőrök
először visszahúzódtak, aztán előretörtek, és visszavetették az
örményeket, akik ezután szorosan összefogództak.és megadóan
fogadták a golyózáport. A csendőrök végül szabadon hagy­
tak egy keskeny ösvényt a folyóhoz, sokan így a vízben várhat­
ták meg a halált. Néhányuknak úszva sikerült megmenekülni.”
242
Törökök és lcurdok,
akik szembefordultak az árral

Az Oszmán Birodalom tartományi kormányzói közül nem keve­

sen voltak, akik elutasították az örmények megsemmisítésére
vonatkozó titkos parancs végrehajtását. Ilyen esetekben azon­
nal kérlelhetetlenül leváltották őket a Konstantinápolyból érke­
zett ifjútörök pártszolgálatos futárok. A jeruzsálemi örmény
pátriárkátus levéltárában fennmaradt az erre a sorsra jutott
Ohrili Mazhar ankarai tartományi főkormányzó bírósági val­
lomása: „Először értetlenséget színleltem, amikor megkaptam
a belügyminiszteri utasítást az örmények deportálására vonat­
kozólag. Más tartományok már régen túl voltak ezen, mielőtt
én egyáltalán elkezdhettem volna. És akkor egy napon beállí­
tott Atifbej (a »különleges szervezet* egyik vezetője), és szóban
közölte, hogy a deportálások során meg kell gyilkolni az örmé­
nyeket. »Nem, Atifbej! - mondtam. - Én kormányzó vagyok,
nem bandita. Ilyesmit nem tehetek. Megyek, elhagyom ezt a
tisztet, jöhetsz,és csináld te!«”
Erről az esetről Von Tyszka azt jelentette a német külügyi
hivatalnak, hogy Mazhar bej többszöri felszólítás ellenére is
vonakodott „a rigorózus rendszabályokat válogatás nélkül és
sommásan kiterjeszteni az egész örmény lakosságra".
Re§it bej, a fekete-tengeri Kastamonu tartomány kormány­
zója a pártfutár meghallgatása után kijelentette: „Ilyesmivel nem
vérzem be a kezemet!” A magas állású menesztett tisztségvise­
lők sorában a legfontosabb személyiség Celál bej, Halep (Aleppó)
tartomány válija volt. A német konzuli jelentés szerint „ő még
nem száműzött örményeket a vilájetből, és kezeskedik afelől,
hogy az emberek nyugodtak is maradnak". De már sejtették,

243
Ö r m én y ek ,törökök, kurdok

hogy „a kormány itt is szabad kezet akar biztosítani magának".

Ez be is következett, a válit 1915 derekán áthelyezték. Ali Suat
bejnek, Deir-ez-Zór kerületi kormányzójának helytállását is
méltatják a diplomáciai jelentések. „Az emberséges gondolko­
dású bej hivatali ideje alatt az örmények már kezdtek felléle­
gezni” - olvasható az amerikai Vacuum Oil Company német
alkalmazottjának, August Be maiinak a levelében. Megnyug­
vásuk azonban csak utódja, Salih Zeki kinevezéséig tartott, aki
érkezése után azonnal megkezdte példátlan irtó hadjáratát.
Némely magas beosztású török állami tisztviselő azonban
nemcsak állásával, hanem életével is fizetett azért, hogy szem­
beszállt a deportálóklcal. Diyarbakír tartományban Hüseyin
Nesimi járási főnöknek élőszóban továbbították a parancsot az
örmények elleni akciókra. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy
írásban kapja meg az utasítást, „addig egy lépést sem tesz". Erre
nyomban leváltották, s berendelték a tartományi székhelyre.
Útközben meggyilkolták. Fia, Abidin visszaemlékezése szerint
a likvidálást Mehmer Resit kormányzó rendelte el, akit a háború
után bíróság elé akartak állítani, de megszökött. Öngyilkos lett,
amikor üldözői bekerítették.
Legalább hat magas rangú tisztviselővel végeztek, aki hatás­
körében nem volt hajlandó könyörtelenül fellépni az örmények
ellen, összesen kilencet pedig leváltottak hasonló okból.
A források feljegyezték bátor török katonák nevét is, akik pró­
bálták megőrizni emberségüket, megmenteni oszmán tiszti
becsületüket. Közéjük tartozott Vehip pasa, a harmadik hadse­
reg parancsnoka is. Amikor megtudta, hogy a felügyelete alá tar­
tozó területen megöltek útépítésre kirendelt örmény munka­
szolgálatosokat, vizsgálatot rendelt el, és rögtönítélő bíróságot
alakíttatott. Az incidensért felelősnek találták és halálra ítélték
Nuri efendi őrmestert. Egy másik esetben elrendelte csendőr­
tisztek és segítőik letartóztatását, akikkel szemben felmerült

244
 Törökök és kurdok, akik szembefordultak az árral

a gyanú, hogy 1916 februárjában részt vettek deportált örmé­

nyek Erzurumból Trabzonba tartó meneteinek elpusztításában.
A pasa maga is részt vett kihallgatásukon. Arra hivatkoztak, hogy
a parancsokat Bahaeddin Sakirtól kapták.
Alacsonyabb rendfokozatú risztek között is voltak, aki­
ket lesújtott az örményüldözés. Egy németül jól beszélő török
őrnagy elmondta a bagdadi vasút egyik beosztottjának Rasz
al-Ainban, hogy Ő és fivére az úton talált két örmény kislányt.
Hazavitték, és fel fogják nevelni őket. Megszámlálhatatlan az
utakon hátrahagyott gyermekek száma. „A mi Koránunk nem
engedi meg az olyan bánásmódot, amilyenben most az örmé­
nyeknek van részük” - mondta. „Egy török főhadnagy, aki a Dar­
danelláknál van bevetésen, és rövid szabadságra Konstantiná-
polyba érkezett, sírva mesélte el, amit trabzoni és sivasi rokonai
írtak neki a frontra a török örménymészárlásokról” - jelentette
Von Tyszka újságíró.
Az egyszerű törökök körében is találkozni lehetett ellenérzé­
sekkel. Kari Blank német missziós testvér beszámolt arról, hogy
törökök rosszallását váltotta ki, amint látták, hogy Zeytunból
elűzött örmények csoportját milyen kegyetlenül hajtották
az úton. „Némelyek egyenesen hozzám fordulva azt mond­
ták, hogy igazságtalanság így bánni ezekkel a szerencsétlenek­
kel. Mi azonban nem tehetünk semmit.” „A török lakosság egé­
szének becsületére válik, s ezt meg kell mondani, hogy nagyon
sok török nem ért egyet asszonyok és gyermekek elűzetésével”
- jelentette Trabzonbó! Bergfeld konzul.
„Nyugodtan állíthatom, hogy már maguknak az anatóliai
törököknek is elegük van abból, ahogy az örményeket elűzik
- olvasható egy Adana közeli német árvaház igazgatójának,
Benno von Dobbelernek a levelében. - Pedig ezeknek az embe­
reknek most aztán minden korábbinál jobb alkalmuk nyílik a
meggazdagodásra. Ettől ugyan nem is nagyon idegenkednek,

245
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

de viszolygással tölti el őket az a mód, ahogy ezt a lehetőséget

most a kezükbe adják. Legszívesebben nem is szeretnék magu­
kat ezzel bemocskolni, és csodálkoznak a számukra érthetetlen
i ntézkedéseken. És persze megvan a maguk véleménye a német
kormányról is.”
„Bizalmas helyről származó értesülések szerint mindenfe­
lől hallható azoknak a mohamedánoknak a hangja, akik az isz­
lám parancsolatai ellen való bűnnek bélyegzik a főként nőkön és
gyermekeken elkövetett rém tetteket” - táviratozta Hoffmann-
Fölkersamb alexandrettai alkonzul. „Nem szabad elfelejteni,
hogy mohamedánok is rosszallják az örmények ellen végre­
hajtott szörnyűségeket. Egy mohamedán sejk például, aki nagy
tekintélyt élvez Aleppóban, jelenlétemben kijelentette: ha szóba
kerül az örményekkel való bánásmód, szégyellem, hogy török
vagyok" - idézi a bagdadi vasút egyik alkalmazottja.
Paul Weitz,a Frank/urter Zeitung konstantinápolyi tudósítója
1918 elején utazást tett a keleti vidékeken. „Miként most min­
den kétséget kizárólag megtudtam, sem Erzincan körzetében,
sem pedig az erzurumi vilájetben a muzulmán török lakosság
nem vett részt az örménymészárlásokban. Ezeken a helyeken és
további utazásom alatt is egyszerű törököktől többször hallot­
tam, hogy őszintén fájlalják az örmények kiirtását" - írta a német
újságíró. Wcitz akkor már harminc éve volt a konzervatív újság
törökországi levelezője, egyben a német diplomáciai képviselet
állandó tanácsadója. Valóságos ellenpólusa volt az Enver pasa
barátjaként az örmény deportálásokat tevőlegesen is támogató
Hans Humann korvettkapitánynak és haditengerészeti atta­
sénak, akit II. Vilmos császár is bizalmába fogadott Amikor a
moszuii alkonzul 1915. június 10-én jelentette neki, hogy tuta­
jon való szállításuk közben az utolsó emberig lemészároltak egy
Diyarhalárból deportált csoportot, 614 örményt, a korvettkapi-
tány tömören válaszolt: „Az örményeket most többé-kevésbé

246
 Törökök és kurdok, akik szembefordultak az árral

mind kiirtották. Ez kemény dolog volt, de hasznos.” Két nap­

pal később még pontosabban fogalmazott: „A török kormány
a háború idejét és azt, hogy Európa figyelmét most máshol más
dolgok kötik le, arra használja fel, hogy az egész örménykérdést
rövid úton, erőszakosan oldja meg.”
Humann nagy befolyásra tett szert az ifjútörök hatalmassá­
goknál is, így elérhette, hogy Tálát és Enver pasákkal közösen
fogalmazhatott meg és küldhetett el Berlinbe egy emlékiratot,
amelyben követelte az örmények sorsán őszintén enyhíteni
igyekvő Wolff-Metternich nagykövet hazarendelését. A felje­
lentésnek helyt aduk.
A grófot, aki állandó „kellemetlenkedéseivel”, vagyis a folyta­
tódó deportálások és a mészárlások miatti tiltakozásaival kezdet­
től fogva maga ellen hangolta a török vezetőket, a memorandum­
ban egyszerűen „az örmények nagykövetének” csúfolták. A két
pasa - kihasználva barátjuk Berlinben is élvezett jelentős befo­
lyását - így végre megszabadulhatott ettől a kiváló, nagy tapasz­
talata és nem utolsósorban emberséges német diplomatától.
„Weitz több volt, mint újságíró - írta idősebb Henry Mor-
genthau amerikai nagykövet a Frankfurter Zeitung már valósá­
gos intézmény számba menő munkatársáról.-Török ügyekben
ő rendelkezett a legalaposabb ismeretekkel... Köztudott volt,
hogy ismert minden fontos embert az Oszmán Birodalomban,
ő jutott be hozzájuk legtöbbször, és ismerte ennek az árát. Való­
színűleg a Közel-Kelet dolgaiban jártasabb volt minden más
németnél." Felcételezhetően Wangenheim német nagykövet is
profitált a tekintélyes újságíró ismereteiből, aki általában igen
tartózkodó magatartást tanúsított. Kivéve egy kérdésben: hatá­
rozottan elutasította az örmények elhurcolását. „Emlékszem
arra - idézte az újságíró hozzá intézett szavait az amerikai nagy­
követ hogy Ön már kezdetben azt mondta, hogy Németor­
szág hibát követ el az örményekkel való bánásmód kérdésében.

247
Ö R M ÉN YEK ,TÖ R Ö K Ö K ,K U R D O K

Teljességgel osztozom véleményében. Ám amikor Wangenheim

nagykövettel szemben én is ezt az álláspontot képviseltem, két­
szer is kidobott a szobájából."
„Maga a török nép egyáltalán nem ért egyet az örménykérdés
ilyesfajta megoldásával - jelenteste Max Erwin von Scheubner-
Richter erzurumi konzul. - Az emberek már most érzékenyen
tapasztalják, hogy az örmények etűzetése folytán nagy gazda­
sági ínség támadt az országban. Az emberirtásnak ezt a poli­
tikáját elvetik a török népesség ésszerűen gondolkodó más
körei is, kiváltképp a földbirtokosok. Ezek a körök, amelyek jól
együttműködtek és jól összefértek az örményekkel, felismerik,
hogy milyen nagy gazdasági és politikai veszéllyel fenyeget az
»örménykérdés megoldásának ez az új rendszere.”
„Ez a kegyetlen megsemmisítő politika Törökország gyalá­
zata,és a békekötés után sokat fog ártani neki. Egyúttal zavarba
fogja hozni Németországot is, amelyet a világ azzal vádol majd,
hogy nem lépett fel hatásosabban az örmények érdekében
- jelentette ki Hüseyin Kaznn Kadri bej, korábbi szaloniki és
aleppói váli. - Más kiutat nem látok, mint csak azt,hogy Német­
országnak oda kellene hatnia, hogy az összes örményt miha­
marabb elküldjék valamelyik másik országba, valahová Dél-
Amerikába. így lehetne legjobban segíteni Törökországon és
az örményeken” - körvonalazta ezt a jó szándékú, de fölöttébb
különös tervét egy beszélgetésben, amelyet Loytved Hardegg
német konzul jegyzett le.
A volt váli - mint már jeleztük - a deportálások miatt lemon­
dott tisztéről, ugyanúgy, mint közeli ismerőse, Cerkez Hasan
frontharcos katonatiszt. Érdekes módon a német külügyi állam­
titkár is felvetette, hogy a németországi munkaerőhiányra való
tekintettel talán javasolni kellene a Portának, hogy az örménye­
ket Németországba telepítsék át...
Az örmények segítői között voltak kurdok is. A kurd lakosság
egésze a deportálások idején általában nagyon eltérő szerepek­
248
 Törökök és kurdok, akik szembefordultak az árral

ben mutatkozott. Egy tekintélyes része véres pribék- és hóhér­

munkára is elszegődött az ifjútörök örményüldözőknél. Lesből
rajtaütöttek az éhezve, szomjazva, lerongyolódva vánszorgó
örmények menetoszlopain, a férfiakat legyilkolták,a nőket elra­
bolták, s zsákmányként begyűjtötték a szerencsétlenek karaván­
jának minden maradék értéktárgyát. Erre vonatkozólag némely
nyugati történész szerint a „török népirtók és bizonyos kurd tör­
zsek között nyilvánvalóan szabályos egyezség köttetett”.
E szégyenletes cselekményekkel ellentétben az alevita tör­
zsek embermentésükkel a kurd történelem egyik legdicsőbb
fejezetét írták meg. A kurd alevitákat félelem szállta meg az
1915-ös események láttán. Attól tartottak, hogy az örményekhez
hasonló sorsra juthatnak, ha az ifjútörökök megvalósítják elkép­
zeléseiket a török nemzetiség és a szunnita muzulmán ortodo­
xia egyeduralmáról. A Dersim vidékén étő alevi vagy alevita kur­
dok ugyanis a történelmi kizilba$ok utódaiként nem az iszlám
szunnita főáramlatához, hanem egy síitákhoz közeli ágához tar­
toztak. Ennek a némelyek által eretnekségnek tartott önálló ana­
tóliai hitvallásnak a hívei Alit, a Próféta unokatestvérét és vejét,
a negyedik kalifát tisztelik. Náluk nem érvényes a saría.és a nők
egyenjogúak. A dersimi kurdok szinte rokoni közelségben és
sorsközösségben érezték magukat az üldözött örményekkel.
Súlyos áldozatokat is vállaltak értük, és életveszélyben forgó
örmény honfitársaiknak hegyi közösségük lett egyik utolsó
menedéke.
A nacionalista katasztrófapolitika és világháborús kaland
kiváltképp elidegenítette az alevitákat az oszmán államtól,
amelynek ífjútörök vezetése már amúgy is réges-régen meg­
tagadta a mindenki számára jogegyenlőséget hirdető 1908-as
forradalom alapelveit. Ezt az elidegenedést szembenállássá
fokozta, hogy az alevi kurdok az örményekkel közös szülőföld­
jükön, Harputtól északra napról napra szembesültek e politika
legkárhozatosabb elfajzásával, százezreket sújtó gyilkos követ­
249
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

kezményeivel. Ez volt az a vidék, amelyet Davis amerikai kon­

zul „mészárszéktartománynak” nevezete.
Az ottani alevita törzsek valóságos embercsempész-szolgála­
tot építettek ki, amely a biztonságos Dersimből egészen az orosz
frontvonalak mögé, majd Oroszországba vezetett. Ezzel a mód­
szerrel tízezreket mentettek meg. Érthetően a harputi ameri­
kai misszionáriusok örvendeztek talán legjobban a humánus
leleményesség e legújabb csodája, az „örmény földalattivonal”
megnyitásán, mert keresztény testvéreiknek és iskolai nevelt­
jeiknek legalább egy része előtt így megnyílt az út az üldözte­
tésből a szabadságba. Mindez azonban csak úgy válhatott lehe­
tővé, hogy sikerült megvesztegetni a szintén dersimi születésű
Sabic bejt. Pedig ennek a nagy hatalmú válinak nagyon rossz híre
volt. Korábbról kőszívűnek, kegyetlennek, sőt - ami végzetes is
lehet-hitszegőnek ismerték meg. Egy alkalommal ugyanis élet­
bevágó ügyben nem tartotta meg adoct szavát; misszionáriusok
jelenlétében örményeknek becsületszóra megígérte, hogy nem
lesz bántódásuk, ha leadják fegyvereiket. A pénz azonban min­
den másnál jobban hatott rá az embercsempészet szintén élet­
bevágóan fontos esetében.
A „földalattin" való utaztatást a kurdolc csak jómódú örmé­
nyekkel fizettették meg. de nem tagadták meg szolgálataikat és
vendégbarátságukat pénztelenektől sem. A harputi misszionári­
usok minden feltűnés nélkül maguk is tevékenyen közreműköd­
tek az embercsempészetben. így közvetlen tapasztalataik alap­
ján hitelt érdemlőnek kell tekinteni tanúságtételüket arról, hogy
egyetlen olyan eset sem jutott tudomásukra, amikor dersimi
kurdok asszonyokat vagy gyermekeket cserbenhagytak, vagy
bármilyen értelemben kihasználtak volna. Ha pedig egyesült
államokbeli rokonok az amerikai missziósközponton keresztül
pénzt küldtek bujkáló családtagjaik számára Harputba, a kur­
dok mindannyiszor megbízhatóan eljuttatták a címzettekhez.

250
 Törökök és kurdok,akik szembefordultak az árral

Ernst Christoffel német misszionárius szoros barátságban

volt egy alevita kurd vezé rrel. Ez a törzsfőnök egyszer fegyverrel
szabadította ki elhurcolt örmény barátait csendőrök kezei közül,
s 1915és 1918között a saját területén megvédelmezett és szüksé­
ges ellátásban részesített minden keresztényt.
És most e fejezet végén emlékezzünk meg egy németről is,
a nagyköveti posztjáról embertelen módon és indokból levál­
tott Paul von Wolff-Metternich grófról, aki szintén megpróbált
bátran szembefordulni az árral. Az ő határozott fellépése előtt
a tájékoztatási láncon Berlinbe az alábbiak szerint jutottak el
a hírek Törökországból: a helyszínen dolgozó konzulok egyér­
telműenjellemezték a történteket, vagyis őszintén megírták az
igazat. A nagykövetek azonban minderre rendszerint igen lagy­
matagon és nyugtatgatóan reagáltak, s a legtöbb esetben az ese-
ményeknekezta pontos és lelkiismeretes leírását már „enyhítve"
adták tovább. így a birodalom vezetői már csak töredékesen vol­
tak tájékoztatva a tényleges eseményekről. „Politikai és propa­
gandaszempontok érvényesültek, és az örmények ellen elköve­
tett népirtás nem volt téma” - állapítja meg Gust.
Ebben a helyzetben Wolff-Metternich volt az első német
nagykövet, aki nyíltan beszélt a „kiirtás politikájáról”. Egy fel­
jegyzésében a térségbeli német üzleti érdekeltségekre hivat­
kozva azt vizsgálta, hogy az örmények deportálása és megölése
miatt a németek milyen lehetséges gazdasági kártérítési igé­
nyekkel léphetnének fel Törökországgal szemben. A „kitelepí­
tettek élete ellen elkövetett" merényletekkel kapcsolatban meg­
állapította: a török hatóságok maguk gyártották a bizonyítékokat
például fegyveTbirtoklás üldözéséhez, s egyáltalán nem aka­
dályozták meg gyilkos bandák gaztetteit. A kormány „végcélja
nem az áttelepítés, hanem az örmények kiirtása", és a rendőrök,
csendőrök és katonák „részben feletteseik parancsára, részben
önhatalmúlag” resztvettek örmények ellen végrehajtott gyilkos

251
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

akciókban. Ezzel a legmagasabb törökországi német tekintély

mintegy hivatalosan megerősítette német és más szemtanúk,
valamint német konzulok vallomásait, jelentéseit.
De ennél sokkal többet tett: 1915 decemberében javasolta
Theobald von Bethmann-Hollweg birodalmi kan céllá mák, hogy
- ha már nem tudják megakadályozni az öldöklést - ítéljék el az
egyre gátlástalanabb török megsemmisítő akciókat. Beszámolt
arról, hogy az ifjútörök vezetőknek ezeket igen éles hangon
szóvá tette, de tiltakozásokkal már semmire sem lehet menni.
Egyértelműen megálljt kell parancsolni, és ehhez keményebb
eszközökre van szükség. Ezért indítványozta, hogy a kormány
a Norddewtsche Allgemeine Zeitung című félhivatalos lapban közölje
az alábbiakat:
„Azon hírek hatására, amelyek az eddigi lakóhelyükről más
vidékekre áttelepített törökországi örmény lakosság szórnom
sorsáról részben a külföldi sajtóból Németországba eljutottak,
a német nép széles köreit mind erősebb nyugtalanság fogta el.
Ha már egy államnak megadatott, hogy - kiváltképp háborús
időkben - a hadijog legteljesebb szigorával szabadon felléphes­
sen 1akossága lazító elemei ve 1sze mbe n,akko r az álla mb iztonság
szempontjából szükséges intézkedések alkalmazásakor ugyan­
úgy el kell kerülnie, hogy egyesek vétsége miatt egy egész nép­
törzs szenvedjen, aggok, asszonyok és gyermekek is. Tekintettel
a Törökország és Németország szövetségi viszonyára alapozott
szoros baráti kapcsolatokra, a császári kormány kötelességé­
nek tartotta, hogy konstantinápolyi császári nagykövetségén
keresztül nyomatékosan felhívja a török kormány figyelmét az
előfordult erőszakosságokra és méltánytalanságokra, és ismé­
telten - írásban és szóban - kérje leállításukat. Ezt rögtön meg­
tette, mihelyt tudomására jutottak az első ilyen hírek. Ezek arra
mutattak, hogy az örmény lakosság áttelepítésekor - úgy látszik,
főképpen alsóbb hatóságok hibájából - rendkívül sajnálatos ese­

252
 Törökök és kurdok,akik szembefordultak az árral

ményekre kenik sor. A császári kormány őszintén reméli, hogy

ezeknek a panaszoknak helyt adnak - mind magának Törökor­
szágnak, mind pedig az örmény néptörzsnek az érdekében.”
Wolff-Metternich szerint a sajtónak is ki kell fejezni felhábo­
rodását az örményüldözések láttán, és fel kell hagynia Törökor­
szág tömjénezésével. „Az örményeken igazán csak úgy tudunk
segíteni - indokolta -, ha ráijesztünk a török kormányra, hogy
féljen tettei következményeitől. Ha katonai megfontolások­
ból nem merünk határozottan fellépni, akkor számunkra már
csak az marad, hogy továbbra is sikertelenül tiltakozunk, ami­
vel inkább csak bosszúságot okozunk, semmint használunk, és
közben szövetségesünk szemünk láttára folytatja mészárlásait.”
A német külpolitika vezetőire látszólag hatott Wolff-Metter-
nich erélyes kiállása. A külügyi államtitkár és helyettese helye­
selt, noha a cikket közlés előtt némileg szelídíteni óhajtották, és
úgy vélték, hogy jobb lenne egy barátságosabb befejezés.
A birodalmi kancellárazonban,aki egyben a külügyminiszteri
teendőket is ellátta, teljes mértékben elzárkózott a nagykövet
javaslata elől. „Egy szövetségesünk háború alatti megszégyení­
tése példátlan eset lenne a történelemben - írta rá felháborodva
az indítványra 1915. december 17-én. - Nekünk egyetlen célunk
az, hogy Törökországot a mi oldalunkon tartsuk a háború
végéig, és közömbös, hogy ebbe belepusztulnak-e örmények,
vagy sem.” Ha kevesen is, de voltak német katonatisztek, akik
határozottan állást foglaltak a deportálásokkal és a gyilkolással
szemben. A tiltakozásnak ilyen belső szigete volt Erzurum. Itt a
konzulátust egy tartalékos tiszt, a deportálások határozott ellen­
zője, Scheubner-Richter vezette. A városban teljesített szolgá­
latot még három bajtársa: német ezredesi és török vezérőrna­
gyi rangfokozatban Posseldt erődparancsnok, Stange porosz
alezredes, a 2i. számú gyalogezred zászlóalj parancsnoka és
Staszewski őrnagy, a27. számú utászzászlóalj felderítőtörzsének

253
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

vezetője. A fennmaradt okmányok tanúsága szerint mindhár­

man rokonszenveztek az örményekkel. Ezért meg is fizettek.
Scheubner-Richtert ettől kezdve csak mint tisztet alkalmaz­
ták, s egyelőre keletre, Perzsiába küldték. Posseldtet az örmé­
nyek melletti kiállásáért áthelyezték, Stangét a konstantinápo­
lyi postán foglalkoztatták, majd a nyugati frontra vezényelték,
ahol elesett. Halálát harci gáz okozta.
Fennmaradt egy levél, amelyben Joseph Melchisedechian
erzurumi örmény katolikus püspök mélyen meghatva fejezi ki
háláját azért, hogy Scheubner-Richter, Posseldt tábornok és dr.
Paul Schwartz, a korábbi konzul őt és híveit megmentette egy
mészárlástól. Nevüket imába foglalta, s őrangyaluknak tekinti
őket - írta 1915. június 14-én.
Az ebben a könyvben már korábban is sokszor említett
örménybarát Scheubner-Richter életútja később éles szélső-
jobboldali politikai fordulatot vett. A rigai születésű katonatisz­
tet a háború ucolsó szakaszában a német hadsereg rigai sajtó­
hivatalának vezetőjévé nevezték ki, s az 1918 tavaszán indított
nagy offenzíva idején őt is ott találjuk a Baltikumban nagy erők­
kel támadó német csapatok soraiban. Az oroszok elleni harcok­
ban tanúsított bátorságáért első osztályú vaskereszttel tüntet­
ték ki. A császári Németország összeomlása után csatlakozott
a balti német szabadcsapatokhoz, majd 1920 márciusában részt
vett a szociáldemokrata kormány elleni Kapp-puccsban. Ennek
kudarca után Münchenbe menekült.
Októberben itt találkozott Hitlerre). A továbbiakban a náci
vezető külpolitikai tanácsadója és -kiterjedt kapcsolatai révén -
egyben a párt „pénzszerzője” lett. A mozgalom anyagi támogatói
közé sikerült felsorakoztatnia konzervatívokat és radikális jobb­
oldaliakat, valamint gazdag orosz cári emigránsokat, akik a jövő
emberének tartott Hitlertől remélték, hogy számukra kedvező
hatást gyakorol a német politikára. Scheubner-Richter pénz­

254
 Törökök és kurdok, akik szembefordultak az árra)

ügyi leleményessége tette lehetővé, hogy megvásárolhatták

a Miinchener BeobacHter című újságot, amely VÖlkischer Beobacliter
címen az NSDAP hivatalos lapja lett. Ő egyengette Hitler útját
Fritz Thyssenhez is. Az „acélbáró” Hitlert olyan időpontban
kezdte anyagilag támogatni, amikor más nagyiparosok még nem
óhajtotcak vele közösséget vállalni.
Max Erwin von Scheubner-Richter 1923. november 9-én
a puccsisták tüntető menetének élén, Hitler, Ludendorff és
Göring oldalán vonult a müncheni Feldherrnhalléhoz. Az Ode-
onsplatzon kitört tűzharcban halálos lövés érte. Amikor földre
rogyott, Hitler fel akarta emelni, de erőlködés közben melléje
zuhant, s így a fegyvergolyók elsüvítettek a későbbi vezér és
kancellár feje fölött... Hitler neki és a kudarcba fúlt puccskísér­
let többi tizenöt „elesett hősének" ajánlotta a Mein Kamp/első
kötetét. Egyszer kijelentette: mindenki pótolható, csak egyva­
laki nem: Scheubner-Richter... Neve megtalálható a náci mozga­
lom korai „vértanúinak” sorában.
Némely kutató feltételezése szerint Hitler az egykor bátor
embermentő erzurumi német konzultól hallott a törökországi
örményüldözés részleteiről. A történtekből aztán a diktátor
a jövőre nézve levonta a maga külön következtetéseit. Közöt­
tük állítólag azt, hogy megfelelő körűimé nyék biztosítása esetén
külső hatalmakkal is el lehet fogadtatni egész embercsoportok
létalapjuktól való megfosztását és megsemmisítését. így pél­
dául a zsidókérdést legcélravezetőbben úgy lehet véglegesen
megoldani, ha a zsidókat a német hatalmi övezet félreeső, távoli
vidékeire hurcolva gyilkolják meg, s e „művelet" gyors lebonyo­
lításával a többi hatalmat befejezett tények elé állítják. Sejthe­
tően még tiltakozni sem fognak...
Egyes örmény vélemények szerint Hitlerre hatott az 1936-
bán elhunyt Hans von Seeckt tábornok is, aki az oszmán fegy­
veres erők vezérkari főnökeként 1918 tavaszán részt vett a Baku

255
Ö rm en yek .törökök, kurdok

irányában a Kaukázusban megindított török hadművelet tervé­

nek kidolgozásában. Az utolsó hódító oszmán katonai akció az
ú) független örmény köztársaság ellen is irányult. Az Örmény
Nemzeti Tanács Németország segítségét kérte az invázió­
val szemben. A tábornok válasza: „E pillanatban nem szabad
gondjainkba venni az örményeket. Lehetetlen állapot lenne, ha
a törökök szövetségeseként fellépnénk az örmények érdekében.
Véleményem szerint a rideg.de egyértelmű háborús szükségsze­
rűséggel szemben nincs helye semmiféle keresztényi kímélet­
nek, szentimentalizmusnak vagy politikai megfontolásnak.”
Akárki hatott is rá, ha egyáltalán bárki hathatott, Hitler min­
denesetre ismerte az örmények sorsát, és örvendezett azon,
hogy a népirtás oly gyorsan feledésbe merült. A Führer 1939-
ben, nyolc nappal Lengyelország megtámadása előtt állítólag
Obersalzbergen fel is tette a kérdést hallgatóságának: „Ugyan ki
beszél ma máraz örményeken esett népirtásról?"

256
Örménybarátok: teológus-filozófus,
író-fotográfus, tanítónő

A berlini Néprajzi Múzeumban 1914, június 16-án megalakult a

Német-Örmény Társaság. Az alapítást támogató felhívást alá­
írta Thomas Mann is. A társaság elnökévé Johannes Lepsius
misszionáriust,egyik helyettesévé Paul Rohrbach politikai írót
választották. Mindketten politikai ambíciótól fűtött teológu­
sok voltak, akik osztoztak kortársaik számos illúziójában és tév­
hitében. Meghirdették, hogy fel akarják kelteni az érdeklődést
a Kelet politikai átalakítása és az örményországi reformtervek
megvalósítása iránt. Lepsius apja, Richard a német egyiptoló­
gia megalapítója volt, fia tőle örökölte a Kelet iránti vonzalmát.
A 19. század nyolcvanas éveiben megfordult Palesztinában, és a
kilencvenes években szerezte első megrázó élményeit a török-
országi örményüldözésekről. Akkor karolta fel az örmények
ügyét. Létrehozta a Német Keleti Missziót, és gondoskodott
a mészárlások túlélőiről. Árvaházakat alapított, többek között
Urfában, s közbenjárt az oszmán kormánynál az örmények érde­
kében. 1896-ban kiadta Örményország és Európa című művét.
A két teológus ugyanakkor támogatta a császári Németor­
szág kis-ázsiai, elő-ázsiai hatalmi törekvéseit, gazdasági ter­
jeszkedését, s a keresztéoyi-emberbaráti indítékaikon túlme­
nően a német érdekeltségek védelme és a német vállalkozások
sikere szempontjából is szorgalmazta a kapcsolatok szorosabbra
fűzését a gazdasági és kulturális életben kulcsszerepet betöltő
törökországi örményekkel. Lepsius hitt hazája kulturális külde­
tésében is, és szerette volna, ha az örmény egyház az iskolai okta­
tásban más nyugati nyelvekkel szemben előnyben részesíti a
németet. Kétségtelen nacionalizmusa, a német-török szövetség

257
Ö r m é n y e k .t o r ö k ö k , k u r d o k

iránti hivatalos elkötelezettsége sokáig befolyásolta szemléle­

tét. II. Vilmos császárt például a legnagyobb német pacifistának
tartotta, és áhítatos tisztelettel nézett fel rá. Sem ő, sem barátja,
Rohrbach nem tudta kivonni magát az értelmiség háborús lel­
kesedésének hatása alól. Sokan, még világhírű írókés művészek
is, a háborúban - akárcsak más országokban - valamiféle álta­
lános nagyszerű felpezsdülést, egy valódi új kezdet megélését,
a német becsületesség, jólelkűség és önzetlenség megoltalma-
zásának lehetőségét látták, szemben a materializmus és indivi-
dualizmus megvetett nyugati eszmevilágával.
Ebben a szellemben fogalmazta meg levelét a német kül­
ügyi államtitkár a lapkiadók egyesülete elnökéhez is: „Minden
keresztény ember arculcsapása, hogy Anglia és Franciaország
szenegáli lövészeket és kongói négereket vezényel a csatába
egy olyan nép ellen, amely Kantot ajándékozta a világnak. Csak
jó kardunknak köszönhetjük, hogy ezek a hordák most nem
özönlötték el a Rajna-vidéket és Vesztfáliát, nem becstelenítet-
tek meg német asszonyokat és leányokat,és nem semmisítették
meg egy ezredéves kultúra színhelyeit/'
Lepsius is a hivatalos Németországgal teljes összhangban
hozta nyilvánosságra háborús röpiratát 1914. augusztus r4-én
a Cliristlicher Őrient című missziós lapban:
„Győznünk kell, mert minden lelkiismeretes német ezt a
választ adta a hétszeres hadüzenetre, amelyben arcátlanul arra
ragadtatták magukat, hogy meghirdessék Németország világha­
talmának megsemmisítését.Győznünkkell,ésgyőzniisfogunk...
Ez a muszáj azonban, amely hallható lüktetéssel a német nép
szívének legmélyéig hatolt a mozgósítás első napjától kezdve,
nem hasonlít sem francia reváns vágy hoz, sem szláv brutali­
táshoz, sem pedig angol kalmárszellemhez. Ez a kötelezettség
kategorikus imperativus, azt bizonyító szükségszerűség, hogy
Luther Márton népe,amely a világnak a hit igazságát és a szellem

258
 Örménybarátok; teológus-filozófus, író-fotográfus* tanítónő

szabadságát ajándékozta, nem pusztulhat el orosz barbárság­

tól és francia szabad szellemtől, már csak azért sem, mivel Jézus
Krisztus evangéliumának győzedelmeskednie kell a világban.”
Lepsius tisztánlátásának kezdeti hiánya okozta, hogy még
akkor is az örmények állam iránti lojalitásának és a Portával
való egyetértésüknek a fontosságát hangsúlyozta, amikor már a
mezopotámiai sivatagba hajtották az első örmény karavánokat.
A tragédia mélységét is csak lassan fogta fel, s eleinte nem kifogá­
solta a katonai szükségszerűséggel indokolt, „rendezetten vég­
rehajtott" első deportálásokat sem.
Magatartása 1915 júniusának közepéig-végéig megfelelt
a hivatalos német politikának, lényegében azt képviselte, és
javaslatokat is előtérj esztett a külügyi hivatalnak. így például azt
írta, hogy lehetőség van arra, hogy tárgyalásokat kezdjenek az
oroszországi ör mé nyék vezetőivel, s engedményeket is lehetne
kieszközölni tőlük, cserébe a „törökországi örmények elleni
rendszabályok megszüntetéséért”. Egy másik javaslata szerint a
(Törökországban az orosz hadsereg oldalán előrenyomuló) fegy­
veres oroszországi örmény alakulatok állítsák le hadműveletei­
ket a Van-tó környékén, és szakítsanak Oroszországgal, annak
fejében, hogy Törökországban „szabadon engednek mintegy
120 letartóztatott örmény vezetőt és értelmiségit, és lemondanak
a további depórtálásokról... Engerri biztosí tottak afelől - írta nagy
komolyan -, hogy az orosz örmények is osztoznak ebben a felfo­
gásban, s a jövőben megnyerhetők a német-töTök érdekeknek”.
Fellegjáró ötletét hivatalos részről is természetesen elvetették.
De éppen a deportálások megítélésének kérdésében már
napokkal korábban egyértelműen elhatárolódott a nyugtatgató-
békítgető hivatalos német politikától. Saját forrásaiból származó
értesülései ugyanis arról győzték meg, hogy egyáltalán nem
„egyes családok kitelepítése” folyik, hanem az „örmény lakos­
ságot anatóliai területekről és Ciliciából tömegesen hurcolják

259
Ö rm én yek ,törökök, klrdok

el különböző övezetekbe, főként Mezopotámiába”. Márpedig

ezeket a rendszabályokat máT nem lehet katonai szempontokkal
igazol ni - állapította meg. Vagyis olyan szempontokkal, amelye­
ket eddig hajlandó volt eltűrni, vagy amelyekkel egyet is értett -
írja Wolfgang Gust.
Ezután már harcosabb Lepsiusszal találkozunk. A hivatalos
német szervek ellenkezése dacára elutazott Konstantinápolyba.
Úton a török főváros felé Géniben felkereste svájci barátait,Szó­
fiában pedig találkozott örmény dasnakokkal. Már ezeknek a
megbeszéléseknek az alapján is súlyos aggodalom töltötte el.
Lassan derengeni kezdtek előtte a deportálások valódi mére­
tei. Megérkezése után, június 24-én nyomban tájékozódott az
örmény pátriárkánál. A legtöbb megbízható információnak
azonban Morgenthau amerikai nagykövetnél jutott birtokába,
aki elébe tárta az amerikai konzulok jelentéseit. Ezt a fajta tájé­
koztatásra német nagykövetség megtagadta tőle. A máremlített
Jáckh professzor és Humann haditengerészeti attasé ajánlásával
viszont augusztus 10-én bebocsátották Enver pasa hadügymi­
niszterhez. A pasa megtiltotta, hogy bármiféle segítséget nyújt­
son az örményeknek. A deportálásokra vonatkozólag állító­
lag ezt mondta neki: „Mindenért vállalom a felelősséget... Belső
ellenségeinkkel mi magunk is el tudunk bánni. Ebből a szem­
pontból erősebbek vagyunk, mint önök. Ezért nem engedhetem
meg egyetlen idegennek sem, hogy jótékonykodjék az örmé­
nyek javára."
A rideg valóság most utolérte Lepsiust. Az örmények ellen
elkövetett mindazon szörnyűségek után, amelyekről Genfben,
Szófiában, majd Konstantinápolyban tájékoztatták, a hadügy­
miniszterben felismerhette a török „fegyverbarát" igazi arcát is.
Egy csapásra megren dü lt be n ne az a tévh it, h ogy „Isten a né met
fegyvereknek fogja ajándékozni a világbékét”. Ezután már nem
ismert megalkuvást a fenyegetett örmény nép ügyében. Vissza­

260
 Örmény barát ok: teológus-filozófus, író-fotográfus, tanítónő

térve Európába haladéktalanul Bázelba utazott, hogy ott névte­

lenül sajtókampányt szervezzen. A sajtócenzúra miatt óvatos­
ságra volt szükség. Berlin e területen tanúsított magatartását
jól mutatta a külügyi hivatal állásfoglalása a német lapkiadók­
kal szemben: „Keresztény álláspontból tekintve igen sajnálatos,
hogy a török eljárástól ártatlanoknak is szenvedniük kell. Az
örményeknél mindamellett mégiscsak közelebb állnak hozzánk
saját fiaink és testvéreink, akiknek Franciaországban és Orosz­
országban vívott áldozatos küzdelmét közvetve megköny-
nyíti a török fegyverek segítsége." Mindennekellenére Lepsius
Németországban segélykiáltást jelentetett meg a Christlidier
Orient című missziós lapban.
Emellett a Keleten működő evangélikus missziós művek
munkatársait 1915. október 15-ére Berlinbe hívta, és átnyújtotta
nekik a tömeggyilkosságokról szóló tanúságtételét. Egyúttal
szenvedélyes beszédben igyekezett felrázni hittestvérei lelkiis­
meretét. A teológus dörgedelmes szónoklatának fültanúi lehet­
tek ugyan újságírók is, de őket a legszigorúbb cenzúra viszonyai
közepette maguk a rendezők kötelezték hallgatásra. Barátját,
Paul Rohrbachot mélyen feldúlták Lepsius szavai, s kijelentette,
hogy az ismertetett események után már nem vállalható szö­
vetség Törökországgal. „Ha mindez kiderül - mondta akkor
a német nép mélységesen megszégyenülve áll majd a világ előtt.”
A találkozó résztvevői beadványt intéztek a Reichstaghoz,
de csak Kari Liebknecht szociáldemokrata képviselőnél talál­
tak megértésre. A radikális politikus 1916 januárjában megkér­
dezte a birodalmi gyűlésben:„Ismeretes-e a birodalmi kancellár
úr előtt, hogy a mostani háború alatt a szövetséges Török Biro­
dalomban lakóhelyükről százezrével űzik el és gyilkolják meg
az örmény lakosokat?” Ferdinand Cári Freiherr von Stumm, a
külügyminisztérium politikai részlegének igazgatója válaszolt:
„A birodalmi kancellár úr előtt ismert, hogy a Porta röviddel

261
Örm ények, törökök, kurdok

ezelőtt - ellenfeleink lázadást szító fondorlatai által indít­

tatva - kitelepítette a Török Birodalom bizonyos területrészei­
nek örmény lakosságát, és új lakóhelyet jelölt ki számára. Eme
intézkedések bizonyos visszahatásai miatt gondolatcsere folyik
a török és a német kormány között. Közelebbi részletek nem
közölhetők."
Amikor Liebknecht pótkérdést tett fel, és arra hivatkozott,
hogy Johannes Lepsius egyenesen a török örmények kiirtásáról
beszélt, a házelnök megrázta csengőjét, félbeszakította a képvi­
selőt, és megvonta tőle a szót. A német kormány végig kitartott
az örmény tragédia lényegében tétlen szemlélőjének szerepé­
ben. Ezt bizonyítja 1918. március 21-én a Reichstagban felolva­
sott nyilatkozata is. Interpellációkra válaszolva kinyilvánította:
„A külügyi hivatal és a császári képviseletek az örmény vál­
ság kezdete óta kihasználták a diplomáciai eszközök nyújtotta
összes lehetőséget, hogy enyhítsenek az örmények sorsán.
A császári kormány elment a legvégső határig a török kormányra
való nyomásgyakorlásban. Annak felelősségétazonban egyetlen
német kormány sem vállalhatja, hogy Törökországgal szakítva
védtelenné tegyük világméretekben kiépített hadállásaink dél­
keleti szárnyát, és ezáltal fenyegetett helyzetbe hozzuk haderőn­
ket, amely keleten és nyugaton egyaránt súlyos harcokat vív.”
Lepsius még a Liebknecht parlamenti kérdését követő hóna­
pokban megírta beszámolóját az örmények helyzetéről. Az 1916
júliusában húszezer példányban kinyomtatott jelentést a cen­
zúra betiltotta, a hatóságok azonban furcsa módon mégsem aka­
dályozták meg teljesen a szétküldését. Eljutott azokhoz, akiknek
elsősorban szánta, missziós barátaihoz és az evangélikus papla­
kokba. Csak ötszáz közéleti személyiség, a birodalmi gyűlés és
a württembergi tartományi gyűlés képviselői nem kapták kéz­
hez. Történészek szerint az örmény népirtásról mindmáig ez
az egyik legmegalapozottabb német nyelvű munka, amely az

262
 Örményba rátok: teológus-filozófus, író-fotográfus, tanítónő

első világháború után Az örmény nép golgotája címmel jelent meg.

A teológus ezután Hollandiába utazott, hogy cukorbetegségét
gyógykezeltesse. A valóságban azonban titkos politikai külde­
tést teljesített, s feltételezhetően ezzel függhetett össze, hogy
némely befolyásos állami pártfogójának köszönhetően a cen­
zúra némileg elnézőbb volt irányában. A szomszédos ország­
ban Lepsius angol újságcikkeket elemzett Hans von Haeften,
a külügyminisztérium propagandaosztályának vezetője szá­
mára. Ám ennél sokkal bonyolultabb tevékenységet is végzett;
részben az örmények érdekében fejtett ki erőfeszítéseket, más­
felől megbízója szándékának megfelelően segítette a német
béketapogatózást is.
Ez utóbbi tekintetben a holland terepen nem volt egyedül.
Együtt dolgozott Kurt Hahnnal, aki az utolsó német birodalmi
kancellár, Max von Baden herceg legszorosabb munkatársa volt.
A badeni trónörökös LepsiustésHahnt szemelte kiegyfontosés
titkos diplomáciai feladatra. Ennek leírása előtt azonban szüksé­
ges felidézni,hogy Hahn,a tekintélyes zsidó liberális pedagógus
és Max von Baden a németországi Salem kastélyában 1920-ban
majd együtt alapítja mega híres reformpedagógiai tanintézetet.
Hahn ott tanára lesz előbb Golo Mann-nak,Thomas Mann tör­
ténész fiának, később pedig a fiatal Fülöp hercegnek, II. Erzsébet
brit királynő későbbi férjének is. Az anyai ágon német herceget
gyermekkorában ugyanis egy időre Németországban élő nővé­
reinél helyezték el, s egyikük, Teodóra badeni hercegnő kezde­
ményezésére Hahnnak, a kiváló nevelőnek a gondjaira bízták.
A Hitler-ellenességéről is ismert német pedagógust a nácik 1933
márciusában letartóztatják, s csak Ramscy MacDonald angol
miniszterelnök és Berthold badeni őrgrófközbenjárására enge­
dik meg, hogy kivándorolhasson Nagy-Britanniába. Fülöpöt
akkor veszik ki a sale mi i ntézetből, hogy Franciaországban, majd
Angliában folytathassa tanulmányait.

263
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

A liberális Max von Baden hercegről a német történeti kuta­

tás legutóbb feltárta, hogy egy időben még szoros kapcsolatok
fűzték az „uralkodásra termett németség felsőbbrendűségét"
hirdető fajelmélet egyik megalapozójához, Houston Stewart
Chamberlainhez. Utóbbi fő művére, A 19. század alapjai című
könyvére később előszeretettel hivatkoztak a nácik, közöttük
főideológusuk, Alfréd Rosenberg, aki ezt az elméletet aztán
még „továbbfejlesztette” saját munkájában, A 20.század mítoszá­
ban. A 19.század alapjait II. Vilmos császár is kedvtelve lapozgatta,
s annyira tetszett neki, hogy esténként felolvasott belőle kör­
nyezetének. De eleinte még Lepsius is nagyon dicsérte...
A fent említett fontos és titkos diplomáciai feladat pedig,
amelyet az első világháború vége felé a badeni herceg jelölt ki
Hahn és Lepsius számára, abban állt, hogy közvetítsenek Ber­
lin és a Demokratikus Ellenőrzés Uniója nevű brit szervezec
között. Ez a radikális-liberális és szocialista politikusokat tömö­
rítő egyesület, amelynek taglétszáma 1918-ra elérte a hétszázöt-
venezret, pártfogolta a Németországgal való tárgyalásos béke
gondolatát.Több örménybarát tagja is volt, közöttük Lord Bryce,
akivel Lepsius már a háború előtt szívélyes kapcsolatokat ápolt.
A németek nevében holland politikusok is folytattak magas
szinten tárgyalásokat a britekkel, de az álláspontok nem köze­
ledtek. Ennek az volt a fő oka, hogy Németország semmi jelét
nem mutatta, hogy kivonuljon a megszállt Belgiumból. Lepsius
támogatta a német kormány rendkívül rossz nemzetközi vissz­
hangot keltő, kárhozatos belgiumi annexiós politikáját,s naivan
azt hitte, hogy régi barátjánál e tekintetben brit engedményeket
tud kieszközölni. Miközben ő az örmény népirtást dokumen­
tálta, Lord Bryce az övéhez hasonló szenvedélyességgel megírt
vádiratot adott ki a Belgiumban elkövetett német háborús bűn-
cselekményekről...

264
 Örménybarátok: teológus-filozófus, író-fotográfus, tanítónő

Belgium gyakorlati és erkölcsi szempontból egyaránt már

régen súlyos tehertétellé vált a császári Németország számára.
A német hadvezetés az ország megszállása után bejelentette
igényét több tízezer belga deportálására. Tervei szerint ipari
munkára kívánták elszállítani őket. Ennek ellenállt Moritz Fer-
dinand Freiherr von Bissing porosz tábornok, Belgium főkor­
mányzója. A háború első évében mégis deportáltak több ezer
belgát, köztük asszonyokat és gyermekeket a francia ipari köz­
pontokba, majd Németországba, noha a deportálást tiltották a
szárazföldi háboTÚ törvényeiről és szokásairól intézkedő 1907-
es hágai egyezmények.
Német katonák- kiváltképp Liége és Leuven bevétele után -
addig ismeretlen mértékben kegyetlenkedtek a polgári lakosság­
gal, civileket végeztek ki, gyújtogattak, értékes kultúrkincseket,
például könyvtárakat semmisítettek meg. A hivatkozási alap
- mind a deportálások elrendelésénél, mind a civilek elleni meg­
torlásoknál - mindannyiszor szabadcsapatok, „franktirőrök"
fenyegető jelenléte, vagy német katonai veszteségeket okozó
orvtámadása volt. Mindez azzal a lesújtó következménnyel
is járt, hogy a török népirtók - így például Tálát pasa Johannes
Mordtmann német diplomatával beszélgetve - gyakran hivat­
koztak ezekre a „belgiumi rémségekre", amelyekkel örménypo­
litikájukat igyekeztek mentegetni a németekkel szemben.
Lepsius 1919-ben hivatalos berlini kérésre új könyvet adott ki,
Németország és Örményország 1914-1918 - diplomáciai iratgyííjtemény
címmel. Megbízója, még 1918 novemberében, Wilhelm Hein-
rich Solf birodalmi külügyminiszter volt. A liberális konzervatív
politikus egykor Német Szamoa csendes-óceániai gyarmat kor­
mányzójaként vált ismertté, amikor 1908-ban - mint a „humá­
nus gyarmatosítás” híve - egy lázadásnak úgy vetett véget, hogy
a korábbi ágyúnaszád-politikától és fegyveres erőszak alkalma­
zásától eltérően a bennszülöttekkel türelmesen, saját nyelvükön,

265
Ö rm ények,törökök, kurdok

szamoaiul tárgyalt. Utána évekig a gyarmatügyi hivatalt vezette.

1936-ban bekövetkezett halála után az özvegye által megalakí­
tott Solf-kör részt vett a nemzetiszocializmussal szembeni
ellenállásban.
Az örménybarát teológus, filozófus és misszionárius Solftól
kapott megbízatásában egyedülálló lehetőséget látott: most elő­
ször tárhatta nagyobb németországi olvasóközönség elé a nép­
irtás tényeit. Hozzáférhetett állami dokumentumokhoz, s ezek
tanúsága szerint most mára leghalványabb kétség sem férhe­
tett ahhoz, hogy az ifjútörökök végezni akartak az örmények­
kel, és szándékukat meg is valósították. A német külügyi hiva­
tal fo célja viszont az volt, hogy visszautasítsa - a magát jó német
hazafinak tartó Lepsi ússzál egyetértésben - az örmény népirtás­
ban való német bűnrészesség vádját, s javítsa a német pozíció­
kat a párizsi béketárgya lások előtt. Lepsius fontosnak tartotta
továbbá annak a vádnak a cáfolatát is, amely szerint - miként
ezt Tálát pasa állította halála után felbukkant néhány iratában
- az örmények megsemmisítését egyenesen a németek kezde­
ményezték, név szerint Bronsart von Schellendorff tábornok...
Tekintettel azonban a bizonyítékok sokaságára, a fenti igénye­
ket csak egyféleképpen lehetett teljesíteni: terhelő szövegré­
szek kihúzásával vagy megváltoztatásával. Ezzel a módszerrel
Lepsius is élt. Lényegében el akarták tussolni, vagy kicsinyíteni
próbálták a császári Németország felelősségét. Mindez azon­
ban hiábavalónak bizonyult: a londoni The Times lesújtó ítéleté­
vel mélységes csalódást okozott mind neki, mind a külügyi hiva­
talnak, A tekintélyes lap a megjelentetett és némileg néhány
helyen megbabrált aktagyűjteményt is egyenesen a dokumen­
tált német bűnrészesség bizonyítékának tekintette. Ezért a
német külügyi hivatal visszavonta a már részben vagy teljesen
elkészített angol és francia forditást...

266
 Ő rm é nyba ráto k: te ológus- filozófu s, író -fotog ráfus,tanítónő

Az 1926-ban elhunyt Lepsiusnak 1998 óta emléktáblája van a

népirtás jereváni emlékművénél, s arcképe - Franz Werfel port­
réjával együtt - ott látható a nemzeti múzeumban az örmény
nép szenvedéseit bemutató teremben. 1982-ben Halléban meg­
nyitották a Lepsius-levéltárat, Potsdamban pedig utcát nevez­
tek el róla. Egykori lakóházát a közelmúltban felújították, és
kutató- és emlékhellyé alakították.
A német szövetségi gyűlés 2005 júniusában határozatban
hajtott fejet fohannes Lepsius emléke és életműve előtt, amiért
a teológus-misszionárius bátor és hatékony küzdelmet vívott
az örmény nép fennmaradásáért. Ezt az életművet - hangsú­
lyozták - meg kell menteni a feledéstől,és ápolni kell az örmény,
a német és a török nép közötti kapcsolatok javítása érdekében.
A német Baloldali Párt kifogásolta, hogy a Bundestag által a
genocídiumkutatásra és a Lepsius-ház renoválására szánt pénz­
összeget szerinte kizárólag a „misszionárius körüli hőskultusz”
kialakítására fordítják. Ezt azért is helytelenítik, mivel Lepsius
nyilatkozatait „köztársaság-és demokráciaellenesség jellemezte,
szorgalmazta Nagy-Németország megteremtését, emellett anti­
szemita kijelentéseket is tett”. Például azt mondta, hogy a „zsidó
nép a germánok élősdijeként élte túl a középkort és az újkort”,
és a bolsevikok rendszere a „Lenin-féle aranyhorda mongoljai­
nak zsidó uralma”. Azzal sem értenek egyet, hogy a 20. század
legnagyobb német alakjai közé sorolják, olyanok mellé, mint
Claus Schenk von Stauffenberg és Dietrich Bonhoeffer lelkész,
mivel tőlük eltérően nem Németországért adta életét, és nem
volt ellenálló. Lepsius valóban megvetette a weimari köztár­
saságot, a Hohenzollernek visszatérése mellett ágált, és Nagy-
Németországért lelkesedett. A parlamenti és folyóiratvitákban
azonban a bírálat éle nem Lepsius személyisége ellen irányult,
hiszen általánosan elismerték hatalmas érdemeit az örmény
népirtás fel tárásában, hanem politikusi magatartását vette célba.

267
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

„Ő is korának gyermeke volt" - mondta Goltz professzor,

a Lepsius-archívum vezetője. Ezzel egyetért Wolfgang Gust
történész is, aki maga is szorgalmazta Lepsius politikai hátteré­
nek eddig lényegében elmaradt pontosabb megvilágítását, már
csak azért is, mert kutatásai szerint a teológus-misszionárius a
háború végén német titkosszolgálati tevékenységet is végzett.
Szerinte azonban a teológus politikai szemléletében annyira
volt konzervatív, mint amennyire annak idején az értelmiségi
derékhadhoz tartozó legtöbb német, akik Versailles után meg­
szabták a dolgok menetét. Német értelmiségiek körében már
az első világháború alatt megszokott volt a rasszista, kiváltképp
az antiszemita gondolkodás. Más tényezők mellett később ez is
hozzájárult a nácik felemelkedéséhez.
Az örmények kálváriájának szóban és képben bátor és pon­
tos krónikása volt Ármin T. Wegner költő, író és fényképész.
Wuppertal-Eberfeld szülöttének, aki a húszas évek elején már
elismert expresszionista lírikus, majd sikeres útirajzíró volt,
1947-ben különös „elismerésben" lett része: a berlini írókong­
resszuson holttá nyilvánították, s az olaszországi emigrációban
élő író nevét egyúttal feltüntették az 1933 és 1945 között elhunyt
vagy számkivetettségben meghalt német írók emléktábláján.
A németországi náci uralom idején, a második világháború viha­
rai közepette ugyanis addigra már teljesen elfelejtették. Pedig
nélküle az emberiség tudása sokkal hézagosabb lenne az örmé­
nyek nagy katasztrófájáról.
Miután 1914-ben „A sztrájk a büntetőjogban” című jogász­
doktori értekezésének elfogadása után summa cum laude mi­
nősítéssel végzett, önként szanitécnek jelentkezett a kis-ázsiai
frontra. Minta német-ősz mán betegápolói bizottság tagja fény­
képezőgépével a szemtanú hitelességével, sokszor életveszély­
ben örökítette meg az örmények üldözését, elhurcolásukat a me­
zopotámiai sivatagba. Erre vonatkozó megjegyzéseiért és egy
anyjához írt leveléért, amelyben elítélte a háborút, elbocsátották
268
 Örmé ny baráto k: teológu s -fi Iozófus, író 'főt og ráfus, ta nítónő

a bizottságból, és büntetésből a kolerabarakkokba vezényel­

ték. 1917-ben visszatért Breslauba, és kiadott egy verseskötetet.
A költeményeket egy porosz bíróság később betiltotta állítólagos
erkölcstelen tartalmuk miatt. A külügyi hivatal azonban - mi­
előtt a szanitécet megint frontszolgálatra küldték volna - kikérte,
s szerkesztőnek nevezte ki az Új Keleti Intézetben. Tagja lett
a Szellemi Munkások Politikai Tanácsának, s üdvözölte a no­
vemberi forradalmat. De a forradalmi erőszak ellen nyílt levél­
ben tiltakozott Kari Liebknechtnél. Másokkal együtt megala­
pította a kaconai szolgálatot ellenzők szövetségét. „Sivatagi
végrendelet” címmel 1919-ben az örmény nép elűzetéséről nyílt
levelet intézett Wilson amerikai elnökhöz. A húszas években
verseket, török tárgyú novellákat, útleírásokat adott ki. Részt
vett a gyarmati elnyomás elleni liga brüsszeli tanácskozásán.
Meghívásra ellátogatott a Szovjetunióba, bejárta a Kaukázust,
végigutazta a Kaszpi-tótól a Nílusig terjedő hatalmas közel-ke­
leti területet, megfordult Palesztinában.
1933. április 11-én nyílt levélben tiltakozott az április i-jén
meghirdetett németországi „zsidóbojkott'’ ellen. Ezt írta Hit­
lernek:
„Birodalmi kancellár úr! Nem egyedül zsidó testvéreink sor­
sáról van szó, Németország sorsa forog kockán! Olyan német­
ként fordulok Önhöz, akinek nem azért adatott meg a beszéd
képessége, hogy miközben szíve összeszorul a felháborodástól,
hallgatásával cinkossá váljék: vessen véget e vad tobzódásnak!"
A német írók között is nagyon kevesen voltak, akik a Hitler
által megtestesített náci veszélyt és annak valódi jellegét időben
és a maga teljes mélységében felismerték volna, és cselekedtek
is. E kevesek közé tartozott Wegner - vonta le a következtetést
egy könyvrecenzióban 1993-ban Frank Schirrmacher, a Frankfur­
ter AUgemeine Zeitung irodalmi rovatának vezetője. Schirrmacher,
aki azóta már a lap egyik kiadója, Günter Scholdt Szerzők Hitlerről
-németnyelvű írók 1919-1945 és Hitler-képükcímű művét elemezte.
269
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KÜRDOK

Wegner munkáit máglyára vetették a májusi könyvégecés

során, augusztusban pedig a Gestapo letartóztatta a zsidóül­
dözés elleni tiltakozásáért. Kínzásnak vetették alá, és megta-
pasztaltattak vele több börtönt és koncentrációs tábort, így az
oranienburgit, a börgmoorit és a lichtenburgit. 1934-ben angol
kvékerek közbenjárására Angliába utazhatott, majd 1936-tól
haláláig Olaszországban, Stromboli 11, Positanóban és Rómában
élt számkivetésben.
Noha 1949-ben és 1950-ben már felolvasást tartott Zürich­
ben és Jeruzsálemben, a hivatalos Németország még sokáig
nem vett róla tudomást. 1956-ban kitüntették az NSZK szövet­
ségi érdemkeresztjével, a kitüntetést azonban Nápolyban nyúj­
tották át, a bonni kormány nem fizette a hazautazást. 1962-ben
a jeruzsálemi Jad Vasem Emlékmúzeum a Világ Igazai közé
sorolta, ugyanebben az évben Jerevánban megkapta a legma­
gasabb örmény kitüntetést, és utcát neveztek el róla. 1969-ben
részt vett Stockholmban a Harmadik Birodalom menekültjei­
nek szimpóziumán, 1972-ben pedig felolvasó körutat tett az
Egyesült Államokban. A következő években több művét kiadták
szülővárosában, Wuppertalban. Rómában hunyt el, 1978. május
17-én. Hamvait 1996-ban olaszországi nyugvóhelyéről Örmény-
országba vitték.
Karén |eppe volt a neve annak a dán tanítónőnek, aki­
nek Franz Werfel - Lepsius mellett - irodalmi emléket állított
A Musza Dagh negyuen napja című regényében. Jelen könyvünk­
ben az Urfa ostromáról szóló részben már mi is megemlítet­
tük, akkor még név nélkül, hogy halálmegvető bátorsággal hét
örmény férfit rejtegetett ottani házának pincéjében. Ennél azon­
ban sokkal.de sokkal többet tett. Ennek a nagyszerű asszonynak
ezért idézzük fel most az életútját.
A Jylland-félszigeti Gylling nevű helységben született,húsz
kilométerre északra Horsens városától, 1876-ban. Apja tanító

270
 Örményb a rátok: teológus'filozófus, író-fotográfus, tanítónő

volt. A Koppenhága közelében fekvő Ordrup gimnázumában

tanulás mellett már ő is tanított. Ezt az érettségi után sem hagyta
abba, amikor már a Koppenhágai Egyetem matematika szakán
folytatott tanulmányokat. Akkoriban történt, hogy Ágé Meyer
Benedictsen író megalapította a Dán Örménybarátok segély-
szervezetét. Addigra ugyanis Dániában is együtt érző visszhan­
got keltett Johannes Lepsiusnalc a 19. század végi vádirata az első
nagy törökországi örménymészárlásokról, amelyekről Örmény-
ország és Európa című művében számolt be 1896-ban. A protes­
táns lelkész szőnyegkereskedőnek öltözve beutazta Törökor­
szágot, és tapasztalatairól előadásokat tartott, a Dér Reicksbote
című újságban pedig cikksorozatot jelentett meg, „Az igazság
Örményországról” címmel. Benedictsen maga is járt Törökor­
szágban, és élményeit az örmények javára szervezett előadá­
sokon osztotta meg hallgatóságával. Ezek egyike nagy hatást
tett Karén Jeppére. Felkereste az írót, majd Berlinbe utazott
Lepsiushoz, akinek addigra már működött Urfában három ala­
pítványa, egy kórház, egy árvaház és egy iskola. A dán örmény-
barátok korábban vállalták tíz örmény árva védnökségét, akik­
nek most tanítónőre lett volna szükségük.
Karén értesült erről. Döntött. Jelentkezett, s felkerekedett
a hosszú utazásra az Oszmán Birodalomba. Útiköltségét a dán
segélyszervezet fedezte. 1903. november 2-án érkezett meg
Urfába. Már egyik első levelében azt írta, hogy „Urfa egyetlen
nagy szegényház... Találhatók itt özvegyek, akik nem feledhetik,
hogy férjüket halálra kínozták; anyák, akik kisírták a szemüket
- valóban vakok - felakasztott vagy elégetett fiaik miatt; hajlékta­
lan kisgyermekek, akik valahol majd az út mentén pusztulnak el
egy árokban”. A dán önkéntes asszony törökországi tartózkodá­
sának első másfél évében a szőnyeggyárban lakott, s megtanult
örményül. Máskülönben lehetetlen lett volna elegettenni vállalá­
sának, örmény gyermekeket örményül oktatni. 1905-ben kezdett

271
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

tanítani a helyi árvaházban,amelyet egy régi karavánszeráj épü­

letében helyeztek el. Nemcsak az olvasástanításban ért el jelen'
tős sikereket az úgynevezett hangoztató-betűző módszer beve­
zetésével, hanem előrelátó pedagógusként gondoskodni kívánt
a rábízott kis árvák jövőjéről, későbbi foglalkoztatásuk biztosí­
tásáról is. Szakmát akart adni a kezükbe, s ezért műhelyeket ren-
deztetett be számukra. A gyermekek itt elsajátíthatták a cser-
zés és a kelmefestés mesterségét, lehetett belőlük asztalos vagy
cipész, s megpróbálkozhattak a selyemhernyó-tenyésztéssel is.
Jóllehet Karén a Német Keleti Misszió alkalmazásában dol­
gozott^ az alapító-misszionárius, Lepsius munkatársa volt, nem
misszionálni kívánt, hanem önsegítséghez akart segítséget nyúj­
tani. Véleménye szerint ugyanis ha az örmény apostoli árvákból
evangél ik us kérész tényeket nevelnének,akkor telj esenelidege­
nednének örmény gyökereiktől. Ezt tapasztalta némely gondo­
zottja esetében is. Karén örökbe fogadott egy zárkózott örmény
kamaszt, Miszak Melkonijánt, akinek előbb a szüleit gyilkolták
meg, aztán a testvéreit, végül a nevelőszüleit is. Később adop­
tált egy Lucia nevű örmény árva leányt is. A fiatalok 1913. no­
vember 2-án, azon a napon keltek egybe, amelyen Karén Jeppe
Urfába történt érkezésének tizedik évfordulóját is ünnepelték.
(Férj és feleség évtizedekkel túlélte nevelőanyját; Miszak 1978-
ban, Lucia 1981-ben hunyt el.) Elérkezett a reményteljes 1908-as
esztendő. Az örmények státusuk és életkörülményeik javulá­
sát remélték a némely szervezeteikkel szövetségben lévő ifjú­
török forradalmárok kormányzásától. A forradalmat üdvözölték
a nemzetiségek, mert valóban úgy látszott - és eleinte tapasz­
talni is lehetett-,hogy feloldódnak a közöttüklévő feszültségek.
Olyasmi tömént, ami korábban teljességgel elképzelhetetlen
volt: a konstantinápolyi temetőben gyászünnepséget tartot­
tak az 1894 és 1896 közötti vérengzések örmény áldozatainak
emlékére, Urfában pedig egy oszmán katonatiszt örmény anya­

272
 Ö rmé nybaráto k: te o lógu s -filo zó fa s, író -fotográfus, tan í tónő

nyelvén köszönthette a megemlékezőket abból az alkalomból,

hogy befejeződött az 1896-os gyilkos gyújtogatásban elpusz­
tult örmény székesegyház újjáépítése. „Véget ért a régi rendsze r,
amely vérét ontotta oly sok testvérünknek”-jelentette ki. Annál
nagyobb volt aztán a csalódás. Az ifjútörökök ellen irányuló 1909.
márciusi ellenforradalom leverése, majd V. Mohamed trónra
lépése után az Egység és Haladás Bizottságának új rezsimbeli
ifjútörökjei nem váltották be ígéreteiket, inkább kíméletlen
eltörökösítési politikába fogtak. Már 1909 áprilisában harminc­
ezer örmény lett pogromok áldozata Ciliciában.
Az első világháború kitörése után az örmények szabad pré­
dává váltak; a katonai szükséglettel indokolt „áttelepítések”
ö rve alatt megkezdődött a kisaj ádtások, az elűzetés és a halál me­
netek időszaka. Karén Jeppe szemtanúja lett annak,ami a „halál
széles országútján” történik. „Ez az út - mint írta - Urfa falaitól
végtelen hosszúságban húzódik, s a távolban belevész a kiégett
sárga síkságba; sehol sem árnyat adó, üde, zöld lombú fák szegé­
lyezik, hanem helyettük végig holttestek hevernek."
De nem minden skandináv látta így a történteket. Sven
Hédin például lekicsinyelte az örmények szenvedéseit és vesz­
teségeit. A bátor svéd utazót és kiváló térképészt erre a II. Vil­
mos német császár birodalma és szövetségesei, a törökök iránti
politikai vonzalma késztette. Később rokonszenvezett Hitler­
rel is. Az 1917-ben megjelent Bagdad, Babilon, Ninive című művé­
ben leírja, hogy az Eufrátesz menti Rakkában 1916 áprilisában
miként találkozott örmény menekültekkel. Nemcsak hogy
átvette a hivatalos török érvrendszert,amely szerint a kaukázusi
fronton előállt helyzet tette szükségessé a civil lakosság eltávo­
lítását, hanem még polemizált is angol szerzők, a Lepsius-barát
James Bryce és Arnold J. Toynbee egy évvel korábban kiadott
dokumentációjával, s igyekezett szépítgetni az ott található tra­
gikus számadatokat, és mentegette a mészárlásokat. Némely

273
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

érve visszacseng mai hivatalos török szerzők írásaiban is. „Alá­

rendelt hatóságok brutális túlbuzgalma fajult kegyetlenkedéssé,
amelyekhez azonban - ebben én nem kételkedem - a konstan­
tinápolyi kormány nem adott parancsot" - olvasható Hedinnél.
Az örmények segítőire szörnyű idők jártak Urfában. A török
katonaság lefoglalta a 380 gyermek számára hajlékot biztosító
árvaházat, több intézményből elvitték az örményeket. Miszak
Melkoniján oszmán hadkötelest megpróbálták pénzért mente-
síttetni a katonai szolgálat alól, de ez nem sikerült, ezért Karén
elbújtatta. Miszak felesége, Lucia megkapta a deportálásáról
szóló értesítést. Őt két megbízható kurd barát helyezte bizton­
ságba. Az örmény fiatalasszony ezután a legkülönbözőbb helye­
ken bujkált. Részben Karén Jeppe „birodalmán” kívül, részben
azon belül, ahol más örmények is menedékre találtak. A tornác
ala11 mély ve rmeke t ás tak, amelyeke t jól el fc dtek deszkapall óval;
az üldözöttek itt kuporogtak halálos veszedelemben, reszketve
a házkutatások idején. A német humanitárius intézmény­
ben dolgozó dán asszonyt talán mégsem merték volna meg­
ölni, de ha felfedezik védenceit, minden bizonnyal kiutasítot­
ták volna. Az embermentés idegtépő, vakmerő vállalkozás volt.
Karén Jeppe mindazonáltal rettenthetetlen ül kitartott. A hábo­
rús esztendők megpróbáltatásai azonban aláásták az egészsé­
gét. 1917-ben kiütéses tífusz döntötte le a lábáról, s ekkor nagyon
komolyan azt tanácsolták neki, hogy gyógyulása ésottani gyors
lábadozása céljából utazzon haza Dániába. Sokáig ellenállt min­
denféle sürgetésnek, s csak akkor engedett, mikor már biztos
lehetett afelől, hogy bújtatottjait nem fenyegeti közvetlen élet­
veszély. Három évig maradt otthon, de hazájában sem kímélte
magát; továbbra is az örmények szószólójaként sürgette segé­
lyezésüket, s fél év alatt akár ötven előadást is tartott.
A Dán Örménybarátok 1921-ben újra kiküldték „terepmun­
kára”, most a szíriai Aleppóba. Szíria egy éve már népszövet­

274
 Örmény bar átok: teológus-filozófus, író-fotográfus, tanítónő

ségi mandátumterület volt, Aleppó pedig, amely annak idején

a deportált örmények „közlekedési elosztó központjának" szá­
mított, időközben hatalmas örmény menekülttáborrá változótt.
Karén érkezésekor mintegy harmincezren lehettek, és számuk
folyamatosan nőtt. Ennek egyik oka az volt, hogy a török függet­
lenségi háborúban a kemalisták a franciákat, az örmények támo­
gatóit addigra már kiszorították Ciliciából. Erre a déli területre,
ahol nagyszámú örmény lakosság élt, a gyarmatosítók nagyha­
talmi osztozkodásánál Párizs korábban igényt támasztott,majd
győzelmük után kiegyezett a kemalistákkal, és csúnyán cser­
benhagyta ottani örmény védenceit. A genfi központú Népszö­
vetség sürgősen napirendjére tűzte az örmények helyzetének
javítását. Háromtagú bizottságot hozott létre, azzal a feladat­
tal, hogy szabadítsa ki a törökökkel kényszerházasságban szen­
vedő örmény asszonyokat és a rabszolgasorsba taszított örmény
gyermekeket. Henni Forchhammer dán parlamenti képviselőnő,
elkötelezett feminista kezdeményezésére Karén Jeppe tagjaiéit
a hármas bizottságnak, és illetősége kiterjedt az aleppói körzetre.
Rendkívül kényes feladat teljesítését vállalták - ÍTta tanul­
mányában Hans Grössel német skandinavistaés műfordító. Az
asszonyoknak és gyermekeknek elvben önként kellett volna
jelentkezniük. Ehhez viszont szükséglett volna diszkrét tájékoz­
tatásukra. De ha mindez sikerül is, mihez kezdenek majd kisza­
badulásuk után? - ez volt a fő kérdés, Karén Jeppe ötlete alap­
ján tájékoztató ügynökhálózatot építettek ki, befogadóhelyeket
és otthonokat rendeztek be. Az aleppói menekültotthont beteg­
rendelővel, leveskonyhával, varrodával és fiatalok számára tan­
műhelyekkel egészítették ki. A későbbi családegyesítéseknél
sokat segített, hogy amikor az asszonyokat és gyermekeket fel­
vették a táborba, lefényképezték őket, és jegyzőkönyvbe vet­
ték életrajzukat Miután 1927-ben lejárt Karén Jeppe megbíza­
tása, és ezzel megszűnt a Népszövetség pénzbeni támogatása

275
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK. KURDOK

is,amely 1925-ben 45 ezer aranyfrank volt, az örménybarátoknak

saját lábukra kellett állniuk.
Karén kapcsolatba lépett egy beduin törzsfőnökkel, Hadzsim
pasával, akinek sok földje volt az Eufráteszen túl. Aztán fogta
utazósátrát, és autóján kiutazott hozzá a sivatagba. A vendégsze­
re tő sejk nem kis feltűnést keltett népe körében azzal, hogy csa­
ládja fekete sátrainak tőszomszédságában egy álló héten át egy
fehér asszonyt táboroztatott fehér sátracskájában. A tárgyalások
ered mény re vezettek,a pasa földb irto kának egy részét ju tányos
áron bérbe adta. Karén az Eufrátesz egyik mellékfolyója, a Balih
partjára harminc örmény családot telepített, akik rögtön hoz­
záláttak a házépítéshez, régi gátak rendbetételéhez, főleg pedig
a szántáshoz és vetéshez. Az első aratásnak nem volt sok hoza-
déka, de az új gazdák rájöttek, hogy jobban járnak, ha zöldséget
termesztenek a környék beduinjainak. Aztán egyre több örmény
menekült érkezett, csatlakoztak hozzájuk arabok is, s lassan
néhány mezőgazdasági település is kifejlődött, ahol örmények
és arabok közösen gazdálkodtak. Karén is építtetett magának
egy házat, ahol belföldről és külföldről egyaránt élénk volt a ven­
dégjárás. Nagy köztiszteletnek örvendett. Francia katonatisztek
is megfordultak nála, s ha a francia légierőgépei elröpültek háza
felett, szárnyuk bili égetésével köszöntötték. 1926-ban meglá­
togatta Henni Forchhammer képviselő asszony, aki hazatérve
könyvet jelentetett meg Látogatás Karén Jeppénél - vázlatok egy Szí­
riái utazásról címmel, 1927-ben Dánia arany érdemrendjével tün­
tették ki Karent.
Hadzsim pasa barátsága sokat jelentett Karén jeppe és az
örmények számára, mert hasznos gyakorlati tanácsokkal szol­
gált, és tekintélye folytán biztonságban érezhették magukat.
A beduin főnöknek egyszer irigye is támadt, méghozzá saját
unokatestvérének személyében. A rokon ugyanis elkívánta
tőle a telepesekkel kötött szerződésének hasznát, hamisan azt

276
 Örménybaratok: teológus-filozófus, író-fotográfus, tanítónő

állítva, hogy a beduinoknál nem szokás legelőt bérbe adni föld­

műveseknek. Mindenesetre tevéit ráhaj tóttá a bevetett földekre.
Hadzsim pasának több se kellett, felragadta puskáját, és riasz­
tólövéseket adott le a „sivatag eltévedt hajóinak” irányába. Az
incidens többet nem is ismétlődött meg. Mára azonban a mező-
gazdasági tevékenység amúgy is megszűnt a vidéken, mert a
talaj végül is alkalmatlannak bizonyuk a rendszeres művelésre,
és nem volt elegendő víz sem az öntözéshez. Karén sem értett
a földhöz.
Aleppó környékén azonban néhány kis falu napjainkig
fennmaradt a Karén Jeppe által alapított hat örmény telepü­
lés közül. Arab nevük is az örményekre emlékeztet. Az egyi­
ket Tell-Ermennek (Örménydombnak), a másikat Tell-Samen
Miszaknak, vagyis Karén fogadott fia, Miszak Vajas Dombjá­
nak hívják. Fennmaradt Tineh is, ahol az örmények dán jóte­
vője maláriában megbetegedett, majd 1935.július 7-énaz aleppói
francia kórházban meghalt. Végakaratának megfelelően gyász-
szertartását az örmény apostoli egyház rítusa szerint tartották
meg. Sok százan jöttek elbúcsúzni tőle. Aleppói síremlékének
jobb oldalán ömiény, bal felén dán felirat-Armeniernesven („az
örmények barátja") - olvasható. Dániai szülőhelyén is állítottak
sírkövet emlékére, amelyen ez áll: Karén Jeppe, Armeniernes
Moder („Karén Jeppe,az örmények édesanyja").

277
Miért nem büntették meg a tetteseket?

Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország már 1915. május

24-én kinyilvánította: „A török és kurd lakossága török kormány
képviselőivel egyetértésben és gyakran segítségével egy hónap
óta irtó hadjáratot folytat az örmények ellen/’ A deportálások és
tömeggyilkosságok felsorolása után az alábbi fenyegetés követ­
kezett: ,Tekintettel a törökök által az emberiesség ellen elköve­
tett legújabb bűncselekményre, az antant hatalmai a Fényes
Portának nyilvánosan kijelentik, hogy személy szerint felelős­
ségre fogják vonni a kormány tagjait, valamint mindazokat,
akik részt vesznek ezekben a mészárlásokban/' Konstantiná­
poly- miután konzultált német szövetségesével - így válaszolt
háborús ellenfeleinek nyilatkozatára: „A Fényes Porta,amelytől
távol állt, hogy eltűrjön vagy megszervezzen tömeggyilkosságo­
kat, kijelenti, hogy csupán az őt szabadon megillető önvédelmi
jogát gyakorolta egy forradalmi mozgalommal szemben. Mind­
azért, ami az örmény kerületekben történt, a kizárólagos fele­
lősséget az antanthatalmaknak maguknak kell viselniük, mivel
elsősorban ők szervezték és irányították a forradalmi mozgal­
makat/' Az antant által megígért felelősségre vonás azonban
csak jóval később, az 1918, október 30-án aláírt fegyverszüneti
megállapodás aláírása után kezdődött, majd viszonylag gyor­
san végleg meg is rekedt.
A Nyugat az első világháború után „meg akarta büntetni a
törököket”. A háborús vesztesekre általában kiszabandó szoká­
sos büntetésen kívül most végre meg akarta valósítani az Osz­
mán Birodalom felosztásának és a törökök Európából való vég­
leges kiűzésének régi szándékát is. Nyíltan azonban nem ezt,

278
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

hanem a szövetségesek egyik fő háborús céljaként a keresz­

tény kisebbségek megoltalmazását és felszabadítását, valamint
azt hangsúlyozták, hogy meg kell torolni azokat az égbekiáltó
bűnöket, amelyeket az Oszmán Birodalom egyik saját népcso­
portja, az örmények ellen követettel. A békeszerződés feltételeit
a szövetségesek attól tették függővé, hogy az oszmán kormány
miképpen bünteti meg a mészárlások elkövetőit.
„S zörnyűséges ítélet s újtj a maj d ön ö két, ha ko rmá nyuk e kér-
désben nem hoz szigorú intézkedéseket.” E szavakat intézte
Franchet d’Espérey tábornok 1919. február 8-án Konstantiná­
polyban Tevfik pasa nagyvezírhez. A francia főtiszt csapatai élén
vonult be a fővárosba, hogy felügyelje a szövetséges csapatokat.
Fehér lovon, diadalittasan érkezett, a görögök, az örmények és
az európai lakosság elragadtatott ünneplése közepette. A külső­
ségekben is Fatih, vagyis Hódító Mehmed szultánt kívánta utá­
nozni, aki Bizánc eleste után, 1453-ban szintén fehér paripán lép­
tetett be a városba. Most a dölyfös tábornok fehér lova mellett
ott álldogált megalázva a török kormányfő, aki aztán sietett is
továbbadni fő nőkéinek az imént hallott szigorú figyelmeztetést.
A szultán titkára értetlenül kérdezte: „Mit akarnak, mit tegyünk?”
„Azt várják tőlünk, amit Fuat pasa cselekedett Damaszkuszban
1858-ban” - válaszolta a nagyvezír. Abban az évben ugyanis Liba­
nonban és Szíriában muzulmán lázadás tört ki a két évvel koráb­
ban meghirdetett híres szultáni reformintézkedés, a muszlimok
és keresztények birodalmi egyenjogúsítása ellen, és a lázadók
lemészároltak keresztényeket. A vérfürdő széles körű felzúdu­
lást keltett Európa-szerte, s Franciaország, a libanoni keresz­
tények protektora katonaságot küldött Bej rútba. A határozott
nyugati fellépés hatására az oszmán kormány Damaszkuszba
küldte Fuat pasát, aki az ügy kivizsgálása után vaskézzel szá­
molt le a gyilkosokkal; annyi embert küldött bitófára, hogy rajta
maradt a „köteles” ragadványnév.

279
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

Az angolok és a franciák nyomást gyakoroltak az oszmán kor­

mányra, hogy büntesse meg az ifjútörök bűnösöket. Utóbbia­
kat egyaránt felelősnek tartották az örmény népirtásért, az égéi
partvidéki görögök elüldözéséért, a fekete-tengeri partvidék,
Pontus görögjeinek deportálásáért, valamint a hadifoglyokkal
szembeni embertelen bánásmódért. Kiváltképp szívükön visel­
ték annak a 13 ezer brit és indiai katonának a sorsát, akik a mezo­
potámiai Kút térségében 1916 áprilisában kivívott nagy oszmán
győzelem után szenvedtek hadifogságot. A háború sötét árnyé­
kában az ifjútörökök zavartalanul folytathatták a deportálásokat
és a tömegmészárlásokat, nem kellett számolniuk külföldi poli­
tikai rendszabályokkal. A fegyvernyugvás után azonban a szö­
vetségesek kérlelhetetlenül benyújtották a számlát. Az oszmán
kormány 1918. december 16-ától kezdve kénytelen volt haditör­
vényszékeket felállítani, hogy ítélkezhessenek az örmények
deportálása során elkövetett bűncselekmények ügyében.
Közvetlenül a háború után, főként [919-et követően Török­
országban két vetélkedő hatalmi központ alakult ki. Ankara volt
a nemzeti-hazafias erők mozgalmának gyűjtőpontja, amelyet
korábbi ifjútörökök hoztak létre. Konstantinápolyt ellenben a
szultán és környezete, elsősorban az ifjútörök bizottság háború
alatti ellenfelei tartották ellenőrzésük alatt. A kemalisták Anka­
rában kibontakozó török függetlenségi mozgalma két fő jelszó­
val mozgósította Anatólia muzulmán népét: 1. „Akadályozzuk
meg Anatólia felosztását!" 2. „Szabadítsuk ki a szultánba musz­
lint világközösség fejét, vagyis kalifáját az idegen nyugati meg­
szállók őrizetéből!" A két központ tárgyalások útján kapcsola­
tot tartott, időnként azonban heves viszályba bonyolódott, attól
függően, hogy milyen volt a konstantinápolyi kormány szemé­
lyi összetétele.
Kezdetben mindkét oldal szorgalmazta, hogy állítsák bíró­
ság elé a háborús bűnösöket. Ettől ugyanis azt remélték, hogy a

280
 Miérc nem büntették meg a tetteseket?

párizsi békekonferencia résztvevőit Törökország számára ked­

vezőbb ítéletre hangolhatják. A kemalisták az 1919-ben elfoga­
dott nemzeti egyezményüket még kibővítették egy függelékkel
is, amelyben előirányozták az örmények elleni mészárlások tet­
teseinek felelősségre vonását.
A felek azonban egyöntetűen és határozottan elutasítottak
mindenfajta olyan büntetést, amely előirányozná az Oszmán
Birodalom szétszabdalását Ám a törököknek a bírósági perek
kérdésében kezdetben tanúsított hajlandósága erősen meg­
csappant, mihelyt kiderült, hogy a szövetségesek a konferen­
cián egyazon kérdéskörbe tartozónak tekintik a háborús bűnö­
sök megbüntetését és Anatólia felosztását. Konstantinápoly és
Ankara egyaránt kezdte úgy érzékelni, hogy a bűnösök elítélé­
sének követelése mögött voltaképpen Anatólia felosztásának
szándéka rejlik.
Még Damat Ferid pasa oszmán nagyvezír is, aki a háború
után mindenki másnál lelkesebben sürgette az ilyen pereket,
kijelentette, hogy az „igazi tettes a három hiányzó pasa: Tálát,
Enver és Cemal, akik 19x8. november i-jén egy német tenger­
alattjárón elmenekültek. Rajtuk kívül legfeljebb néhány aláren­
delt cinkos akad még". Itt azonban éles választóvonalat húzva
kifejtette, hogy „egypár gengszter gaztette miatt nem lehet
a vádlottak padjára ültetni egy egész nemzetet, annál kevésbé,
mivel az ártatlan török népet nem mocskolta be igazságtalan
cselekmény szégyenfoltja'’. Véleménye szerint a felelősség tel­
jes súlya az Egység és Haladás Bizottságának kisszámú veze­
tőjét terheli, akik a Németországgal kötött szövetségükkel és a
kezükben tartott hadsereggel megfélemlítették és uralmuk alá
hajtották Törökországot. Nemcsak a keresztényeket üldözték,
hanem hárommillió muzulmán is megérezte az ifjútörök ter­
rort. A szövetségesekhez intézett emlékeztetőjében bejelen­
tette, hogy ellenzi az ország felosztását mint a történtekért való

281
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k ; k l r d o k

megtorlás eszközét. „Az oszmán kormány nem fogadja el a biro­

dalom feldarabolását és különböző mandátumterületekre való
felosztását” - hangsúlyozta a nagyvezír.
„Életemben még nem hallottam ilyen ostobaságot” - mondta
Woodrow Wilson amerikai elnök, Lloyd George brit kormányfő
pedig úgy reagált, hogy talán tréfált a nagyvezír, mert nyilatko­
zata legfeljebb ha „viccnek jó”. A szövetségesek azonban 1919.
június 25-i hivatalos válaszukban már komolyra fordították
a szót, s leplezetlenül kifejtették elméletüket a kollektív felelős­
ségről: „A török nép nem bújhat ki felelőssége alól - állították
mivel a mészárlásokban az egész török nép bűnrészes; bűnös
abban, hogy örményeket mészárolt, s erre nincs semmiféle
mentsége. Ezért a teljes felelősség reá háml” - ítélkeztek a szö­
vetségesek. arra a kétes elvre hivatkozva, hogy „minden nemze­
tet kormányuk alapján kell megítélni".
Ankara és Konscantinápoly megbeszélésein a felek megvi­
tatták a mészárlások ügyében lefolytatandó perek kérdését is, s
egybehangzóan úgy vélték, hogy a bűnvádi eljárást az ifjútörök
vezetőkre kell korlátozni. A tárgyalási jegyzőkönyvek közül hár­
mat aláírtak és nyilvánosságra hoztak, kettőc, amelyet nem írtak
alá, titkosnak minősítettek. Ez utóbbiakból kiderül: Ankara 1919
októberében szorgalmazta, hogy állítsák bíróság elé a bűncse­
lekmények elkövetésével vádolható örményeket is. Időközben
az isztambuli oszmán sajtó egyre hangosabban követelte, hogy
háborús bűnökért és az örmcnymészárlásokért fogják perbe az
ifjútörök bizottság vezetőit. A nemzeti mozgalom által is támo­
gatott Mimber című napilap, amelyet Mustafa Remal egyik leg­
közelebbi barátja, Fethi Okyar adott ki, az „örmények elpusztí­
tását színtiszta téboly megnyilvánulásának" minősítette, ami
egyben a „történelem egyik legsúlyosabb és legmegbocsátha-
tatlanabb bűncselekménye is volt” A lapok közölték a népirtás­
sal gyanúsítható személyek névsorát, s az Alemdar felháborodva

282
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

írta, hogy sokan közülük még mindig szabadon és nagy kénye­

lemben élnek a fővárosban.
Az újság ezért követelte, hogy azonnal indítsanak eljárást
ellenük, „nehogy kereket oldhassanak olyanokhoz hasonló ala­
kok. mint amilyen Enver, Tálát és Cemal pasa". Ám a cikk szer­
zője olvasóinak figyelmébe ajánlotta a hozzájuk hasonló bűnö­
sök kivégzésének lehető legkegyetlenebb módját is: „Ezeknek
nem elég az akasztófa! A hóhér tőkéjére kell hajtatni fejüket,
amelyet azonban nem egy, hanem több napon át sok kisebb
csapással kell elválasztani testüktől. Utána pedig fel kell akasz­
tani a Topkapi Szeráj előtti obeliszkre! Kevesebbet ezek nem
érdemelnek!"
Az oszmán parlamentben 1918. november 4-étől többször
heves vitát folytattak a törökországi örmények elpusztításáról.
Emanuelidiefendiképviselőkét görög honatyával egy ütt j avas -
latot terjesztett elő a népirtással kapcsolatban, s ebben köve­
telték Tálát pasa és bűntársai elítélését, valamint azt, hogy „ne
maradhasson büntetlenül az örmény nemzet és a nemes arab
nép ifjútörökök általi üldözése”. Mint többek között megállapí­
tották, egymillió olyan embert gyilkoltak meg, közöttük nőket
és gyermekeket is, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy az
örmény nemzethez tartoztak. Az Oszmán Birodalomból elül­
dözték és vagyonától megfosztották ama görög közösség 250
ezer tagját, amely ezen a vidéken a civilizáció élesztője volt az
utóbbi legkevesebb negyven évszázad folyamán. Tengeren és
szárazföldön meg is gyilkoltak több százezer görögöt, s javai­
kat elrabolták. Éhségtől és a nélkülözésektől mintegy 250 ezer
ember pusztult el a mozgósítás után létrehozott munkaszol­
gálatos zászlóaljakban. Az összeomlás és a jelenlegi katasztro­
fális helyzet egyik fő okaként a nemes arab nemzet módszeres
gyötrését jelölték meg. Az előterjesztőket, Emanuelidi efendit
és képviselőtársait - mint mondták - nem a bosszúvágy vezérli.

283
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Régi sebeket sem akarnak feltépni, hanem szeretnék megtudni,

hogy a kormány miképpen óhajtja megelőzni a borzalmak meg­
ismétlődését, amelyek nem két-három ember lelkén száradnak,
mert a tettesek száma hatalmas volt. A kormány részéről Fethi
Okyar bej ügyvezető belügyminiszter válaszában kijelentette:
ha a görögök, az örmények és az arabok szenvedéseiről beszé­
lünk, szólnunk kell a törökök megpróbáltatásairól is, akikkel
talán mindenki másnál rosszabbul bántak,s akiket mindenkinél
jobban meggyötörtek. A kormány kötelezettséget vállalt arra,
hogy segíti az elűzöttek hazatérését és kárpótlását - mondta.
Viszonválaszában Emanuelidi efendi kijelentette, hogy a
népirtás elkövetéséért nem csupán egyesek szűk köre marasz­
talható el. hanem bűnös egy egész politikai mozgalom. S bárki
támogatta is e mozgalmat, legyen az akár az egész nép, azt poli­
tikai felelősség terheli. E kijelentést zajos felháborodással fogad­
ták a török képviselők. „Ez az egész török közösség megvádo­
lása! Ezt nem fogadhatjuk el!” - kiáltozták. Kifogásolták, hogy
a házelnök eltűri az olyasfajta vádaskodásokat, mint amilyen az,
hogy a törökök jogtalanul és kegyetlenül lemészároltak egymil­
lió embert. „Ilyen váddal örökre szégyenfoltot ejtenek nemze­
tünkön!" - hangzott egy köz bekiabálás. A közhangulatra igen
jellemző volt Mehmet Emin bej trabzoni képviselő felszóla­
lása: „Igen, én kimondom, hogy kormányunk valóban lemészá­
rolt nagyszámú örmény asszonyt és gyermeket, s ki is fosztotta
az örményeket. De az áldozatok száma nem egymillió, hanem
»csak« 500-600 ezer. Továbbá helytelen azt állítani, hogy ezeket
az embereket örménységük miatt gyilkolták meg." Az örmé­
nyek és görögök lemészárlásának okaként azt hozta fel, hogy
több helyen felkelések törtek ki, s a Fekete-tenger partvidékén
például orosz katonai alakulatok segítették az irreguláris görög
osztagokat. Tehát-vonta le a következtetést-volt elég nyomós
ok a deportálásokra.

28 4
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

A parlament a továbbiakban érvénytelenítette az örmények

kitelepítéséről és a deportáltak vagyonának eladásáról szóló
1915. május 27-i és szeptember29-i „ideiglenes” törvényeket. Az
„örmény vita” folytatódott. Artin Bo?gezenyan efendi aleppói
örmény képviselő sürgette a népirtás tetteseinek mielőbbi letar­
tóztatását és bíróság elé állítását, mert - szavai szerint - csak így
lehet kedvező hatást gyakorolni a párizsi békekonferencia részt­
vevőire. „Önök teljes mértékben tudatában vannak annak, hogy
a török nemzet vádlottként áll a civilizált világ és a világpolitika
színe előtt - jelentette ki. - Az oszmán történelem legszomo­
rúbb és legvéresebb fejezete örménymészárlás vagy örmény
katasztrófa néven vált ismertté. Ezzel a szörnyű, égbekiáltó bűn­
ténnyel mosta török nemzetet vádolják, de az igazi tettes néma
török nemzet, hanem a korábbi török kormány és közigazgatás.
Másanemzet.és megint más a kormány. Kij ele nth etem, hogy az
a nagy gonosztett, melynek elkövetéséért most egy egész nem-
zetet kárhoztatnak, az előző rendszernek, helyesebben szólva a
gazemberek rezsimjének számlájára írandó. Helytelen egy egész
népet vád alá helyezni egy maroknyi gyilkos és őrült bűncselek­
ményeiért."
Több török képviselő az örmények deportálását háborús
szükségszerűséggel és arra való hivatkozással mentegette, hogy
örmény fegyveres bandák együttműködtek az orosz hadsereg­
gel. Ilyas Sami efendi m u$i török ké pviselő szeri nt a törökök nem
követtek el bűnöket, hanem ellenkezőleg, harcolva védték hazá­
jukat. „M indaz, amivel megvádolják őket, sze me nszedett hazug­
ság, aljas rágalom” - jelentette ki. Sami efendit később letartóz­
tatták az örmény népirtásban való részvételéért, s rendkívüli
haditörvényszék elé állították Konstantinápolyban. Az angolok
egy időre Máltára szállították. Életrajza szerint később érdeme­
ket szerzett a felszabadító háborúban, de a húszas évek elején
belekeveredett egy összeesküvési ügybe, amelynek résztvevői

285
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

állítólag a köztársaság és Mustafa Kemal pasa ellen szövetkez­

tek. Sami efendit is őrizetbe vették. A statáriális bíróság ugyan
felmentette, de politikai pályájának itt hirtelen vége szakadt.
Felszólaltak olyan örmény és görög képviselők is, akik nem
az ifjútörök bizottságra korlátozták támadásaikat, hanem kol­
lektív török felelősségről is beszéltek. „Ezt visszautasítom
nemes erkölcsű és tiszta jellemű nemzetem nevében” - vála­
szolt Mehmet Emin bej, akinek felszólalása jól tükrözte az
akkori török lakosság lelki állapotát és hangulatát. A képviselő
a vádakkal szemben kiemelte a török nép „toleráns jellemvo­
nását, bivalyerejével párosuló bárányszelídségét és könyörüle-
cességét". A törökök évszázadokig szenvedtek, „sok vért áldoz­
tak gyenge ereikből, sírtak, amíg ki nem apadt bánatuk kútja,
gyászukban jajveszékeltek, és könnyeiket ontották. Sokukat
börtönből börtönbe hajtottak, majd száműzetésből számki­
vetésbe küldtek. Végül rájuk sütötték a vétkesek tüzes bélye­
gét, az elnyomók szégyenfoltját. Senki nem vigasztalta őket,
s nem számíthattak sem könyörületre, sem emberiesség diktálta
oltalomra”.
E dagályos szónoklat közben a képviselői padsorokban gyak­
ran felcsattant a taps, amely egyben kifejezte a törökök széles
tömegeinek érzéseit is. Az örményüldözésről azonban maga
Emin bej is szolgált részletekkel. Mint mondta, a fekete-tengeri
Ordu kerület egyik vezetője azzal az ürüggyel csalt fel örmé­
nyeket egy hajóra, hogy a biztonságosabb vízi úton viszi el őket
Samsun városába. Útközben minden örményt beletaszítottak a
tengerbe. A gyilkos tisztviselőt Emin bejnek - saját állítása sze­
rint - sikerült leváltatnia, de a terület kormányzóját már nem,
pedig ő ugyanolyan gyilkos volt.
Matyos Nalbantyan efendi képviselő kijelentette, hogy bár ő
az örmény nemzet fia, szavait nem szabad úgy értelmezni, mint
a nemzete pusztulása láttán érzett keserűség megnyilvánulását,

286
 Miért nem büntették mega tetteseket?

vagy akár bosszúvágy kiélését a törökséggel szemben. Miköz­

ben az ifjú törökbarát házelnök állandóan igyekezett megza­
varni, és sorozatosan a szavába vágott, elmondta: „Úgy szeletel­
tek fel örményeket, mint ahogy a póréhagymát szokás. Olyasmit
cselekedtek, ami mellett teljesen eltörpül Nero császár barbár­
sága. Az örményeket egyszerűen kiirtották, s Anatólia egész
belső területe egyetlen hatalmas temetővé vált.’’ Az ő családját is
elhurcolták,s az utolsó pillanatban maga is csak képviselői men­
telmi jogára hivatkozva szabadulhatott. Arról szóló beszámolója
pedig, hogy „milyen szörnyűségeket látott az utak mentén, egy­
általán nem az Ezeregyéjszaka meséiből vett történet, hanem
a mostani valóság. A gyilkosok mindenben módszeres alapos­
sággal cselekedtek”.
Miközben a parlamentben az örmény kérdés vitája már a fele­
lősségre vonás körül forgott, 1919 márciusáig fel is állítottak több
hadbíróságot - Konstantinápolyon kívül Izmirben, Bursában,
Rodostóban (Tekirdag), Edirnében, Samsunban és Antepben is.
Nem sokkal korábban egy segélyszállítmányozással foglalkozó
brit megbízott, dr, Róbert Frew skót presbiteriánus lelkész, aki
kereste befolyásos török tényezők társaságát, kétszer is tárgyalt
Mustafa Kemal tábornokkal, javasolta a pasának, hogy a törökök
nyilvánosan határolódjanak el az ifjútörök bizottság bűncselek­
ményeitől. Ezzel ugyanis kedvező benyomást tehetnének a szö­
vetségesekre. Utóbbi azonban elutasította a javaslatot, mivel
akkoriban - a török többséggel egyetértésben - úgy vélte, hogy
nemcsak törökök követtek el bűncselekményeket, hanem velük
szemben mások is. A lelkészt pedig egyébként is brit kalandor­
nak és magas rangú hírszerzőnek tartotta.
Mustafa Kemalnak több fontos kapcsolata, barátja és szö­
vetségese is volt azoknak az ifjútörököknek a sorában, akiket
1919. január végén bebörtönöztek. Ismerőse volt Kara (Fekete)
Kemal is. Fekete Kemalnak valóban sok volt a rovásán, ezért

287
Ö rmények, tö rö kö k , kurdok

számolnia kellett görögök, örmények és általában a kegyetlen

ifjútörök uralom megszenvedői és ellenfelei bosszújával. Mint
az ifjútörökök konstantinápolyi szervezetének vezetője, Kara­
kol (Őrszem) néven megalapított egy titkos egyesülést. Erre
ruházta rá a korábban az örménydeportálás és -pusztítás „ügyei­
nek intézésével" megbízott Teskilát-i Mahsusa feladatkörét,
miután Enver, Tálát és Cemal triumvirátusa megszökött a fele­
lősségre vonás elől. Ám igazodott a megváltozott helyzethez.
Fő tevékenysége most már arra irányult, hogy az üldözötté vált
ifjútörököket megvédje a keresztény közösségek, elsősorban az
örmények és az antant megtorló akcióitól. így titkos útvonala­
kon sok katonatisztet menekített Anatóliába, akik közül több­
nek már vérdíjat tűztek ki a fejére, továbbá pénzt, fegyvert és
ellátmányt is küldött oda az antanttal szemben kibontakozó
ellenállás céljaira. Az ellenállókat azzal is segítette, hogy gyor­
san továbbadta nekik azokat a fontos értesüléseket, amelyeket
az oszmán kormányhivatalokban, főként a hadügyminisztéri­
umban dolgozó emberei, vagyis kémszervezete útján szerzett.
Fekete Kemal, aki a háború alatt közellátási miniszter volt
Tálát pasa kormányában, már a háború előtt hírhedtté vált.
A török nemzeti burzsoázia megteremtésének jelszavával
ugyanis muzulmán ipartestületek és cégek kampányszerű
tömeges alapítását kezdeményezte, azzal a céllal, hogy a gaz­
dasági életből kiszorítsák az örmény és görög kereskedőket.
A kormány gyorsított tőkefelhalmozásra bátorította a muzul­
mánokat, s a kedvező háborús piaci viszonyok közepette ked­
vezményezettjeinek lehetővé tette a nyerészkedést. A kon­
kurencia tönkretételét szolgálta az is, hogy a görög és örmény
kereskedők és vállalkozások számára a török nyelvet kötele­
zővé tették az ügyintézésben és az árucikkek feliratozásában,
s törököket vétettek fel a keresztény vállalatok vezető testüle­
téibe. E vállalatoknak általában is hátrányos megkülönbözte-

288
 Miérc nem büntették meg a tetteseket?

tésben volt részük. Végül fenyegetéssel és megfélemlítéssel az

Oszmán Birodalom égei-tengeri partvidékéről legkevesebb 130
ezer görögöt kényszerítettek arra, hogy ősi szülőföldjét elhagyva
a szomszédos Görögországba távozzék. Az elüldözöttek vállal'
kozásait muzulmán kereskedők kezébe adták, akik azonban
külföldi kapcsolatok, piacok és vállalatvezetői képességek hiá­
nyában sok esetben alkalmatlannak bizonyultak ezek igazga­
tására. A keresztény kereskedők elleni kampány összehango­
lója Mahmut Celál Bayar, az Egység és Haladás Bizottságának
izmiri titkára, a Török Köztársaság későbbi harmadik elnöke
(1950-1960) volt.
Mustafa Kemal állítólag Fekete Kemallal mérlegelte az osz­
mán nagyvezír elrablását, és együtt összeesküvést is terveztek
a szultán megdöntésére. Egy barátja azonban - éppen Fekete
Kemal részvétele miatt - erről lebeszélte. Ezt a történetet
emlékirataiban Hüseyin Rauf Orbay nyugalmazott tengernagy,
a köztársaság-alapító nagy török államférfi egyik legrégibb har­
costársa és a függetlenségi mozgalom jelentős alakja írta meg
hosszú évekkel később. A cserkesz születésű haditengerészt az
Oszmán Birodalomban török nemzeti hősként ünnepelték,ami­
kor a Balkán-háborúban a Hamidiye cirkáló kapitányaként vak­
merő támadásaival súlyos kárt tett a sokszoros túlerőben lévő
ellenség több hajójában. 1922-ben rövid ideig kormányfő is volt,
később azonban ellenzékbe vonult, és szembefordult korábbi
barátjával és szövetségesével. 1926-ban távollétében tízévi sza­
badságvesztésre ítélték egy Mustafa Kemal ellen tervezett
merénylet ügyében. A száműzetésből 1935-ben hazatért,ám nem
békéit meg Atatürkkel, akinek utóda, ínönü a korábbi számkive­
tettet a második világháború alatt Londonba küldte követnek.
Fekete Ke mait az 1926-os perben, mint értelmi szerzőt, távol-
létében halába ítélték. A szökésben lévő elítélt Konstantinápoly­
ban bujkált, s amikor felfedezték rejtekhelyét, főbe lőtte magát.

289
ÖRMÍNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOIÍ

A gyorsított menetben megalakított hadbíróságok hatáskö­

rükbe vonták mindazon személyeket, akik háborúba vitték az
országot, tömegmészárlásokat szerveztek görögök, örmények
és muzulmánok ellen, vagy gyűlöletet szítottak népcsoportok
között. Egyetlen nap alatt letartóztattak hatvanhat embert, akik
között ott voltak a háborús kormány miniszterei, magas rangú
katonatisztek, parlamenti képviselők és az ifjútörök bizottság
tagjai. Egyúttal betiltották az Egység és Haladás Bizottságának
két utódpártját, s elkobozták a rájuk átörökített vagyont. A letar­
tóztatottak összlétszámút pontosan történészek sem tudták
megállapítani, mivel nem csak a brit nyomásra készült névsorok
vagy a külön brit feketelisták alapján történtek őrizetbe vételek.
Például a fővárosban úgy kerültek rendőrkézre a távoli Trabzon
környéki népirtás végrehajtói, hogy az utcán felismerték őket.
Több örmény leány, aki túlélte az ottani vérengzéseket, s az
ország nyugati részébe menekült, egybehangzó bejelentést tett
arról, hogy szülei gyilkosait látta szabadon sétálni Konstantiná­
poly utcáin. Egyes nyugati történészek szerint Damat Ferid pasa
kormánya, amelyből kizárták az ifjútörökökkel rokonszenvező-
ket, a lehető legnagyobb elszántsággal látott hozzá az örmény­
üldözés felelőseinek üldözéséhez, letartóztatásához és perbe
fogásához. Bár a konstantinápolyi haditörvényszéket a szultán
a győztes hatalmak, Anglia és Franciaország sürgetésére állította
fel, a nürnbergi perek gyakorlatával ellentétben az ítéleteket
a vádlottak országának bírái, ez esetben török bírók hozták meg a
hatályos oszmán jog alapján. A vádhatóság megállapította, hogy
kiirtottak egy egész népet, amely szabályos közösséget alkotott.
A hivatalos kormánylapban az alábbi felhívás jelent meg:
„Minden állami tisztviselőnek, akár magas, akár alacsonyabb
beosztású, egyaránt tudnia kell, hogy mától kezdve tilos az
elnyomás és igazságtalanság, a jogtiprás és üldözés, a gyilkolás
és deportálás, az országból való száműzés és kikergetés. Mostan-

290
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

tói fajra vagy vallásra való tekintet nélkül teljes mértékben tisz­
teletben kell tartani minden oszmán állampolgár szabadságát,
politikai és személyiségi jogait, mert a kormány szemében min­
denki egyenlő - a gyenge éppenúgy, mint az erős, s a birodalom
összes alattvalóját mindenütt megilleti az azonos védelem.”
Az örmény lakosság elle n elkövetett b űncselekmények ügyé­
ben az első perre Konstantinápolyban került sor. 1919. február
5-én a vádlottak padjára ültették a közép-anatóliai Yozgat tér­
ségében véghezvitt mészárlások szervezőit. A bíróság az ápri­
lisig tartó tárgyalás végén az elsőrendű vádlottat, Kemal bejt,
a tartomány kormányzóját bűnösnek találta, és e perek során
először halálos ítéletet szabott ki rá. Az elítélt tagadta a vádakat,
s elhárított magáról minden felelősséget több tízezer örmény
elhurcolásáért, kirablásáért, valamint két falu határában végre­
hajtott véres mészárlásokért, asszonyok, gyermekek és Öregek
haláláért. A szultán elejét akarta venni mindenfajta bosszúállás­
nak és vérontásnak. Ezért óvatosságból csak az után hagyta jóvá
az ítéletet, hogy a seyhülislam, a birodalom legfőbb vallási mél­
tósága a súlyos döntést összeegyeztethetőnek találta a saríával,
a muzulmán törvénnyel, s ezt megerősítette fetvájában, vallás­
jogi véleményében. Ennek alapján aztán Kemal bejt a főváros
Beyazit terén 1919. április io-én nyilvánosan felakasztották. Az
akasztófa alatt állva azt kiáltozta, hogy parancsot hajtott végre,
kötelességét teljesítve. „Lelkiismeretem tiszta, ártatlan vagyok.
Azért végeznek velem, hogy elnyerjék idegen hatalmak kegyeit.
Vesszen az ilyen bíróság!” - kiabálta. „Vesszen!” - vette át e jelszót
és harsogta az egybegyűlt tömeg.
Az angolok nagy megkönnyebbüléssel és helyesléssel fogad­
ták az eljáró katonai törvényszék szigorát, azt remélve, hogy a
jövőben is számíthatnak a kormány és a bíróságok erélyére.
A muzulmán török lakosság ellenben mélységes felháborodás­
sal vette tudomásul Kemal bej kivégzését, és temetését elemi

291
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

erejű tömegtüntetéssé és tiltakozássá változtatta az antant kato­

nai megszállása ellen. A gyászkoszorúkon ilyen feliratok vol­
tak láthatók: „Kemal bej a törökök első nagy mártírja", „Ártat­
lan muzulmán mártírunk emlékére", „Az angolokat most űzték
ki [az orosz polgárháború alatt] Odesszából, kergessük ki őket
mi is Konstantinápolyból!’’ Később a török nagy nemzetgyű­
lés határozatával Ankarában másokkal együtt a nemzet mártír­
jának (Milli Sehit) nyilvánították, s emlékét mind a mai napig
ápolják működésének helyén, Yozgatban és máshol. Van szobra,
iskolát és utcát neveztekel róla, könyvek sora jelent meg életéről.
A kivégzésének 90. évfordulóján, 2009-ben megtartott ünnep­
ségen ismét felhívták a lakosság figyelmét arra, hogy az oszmán
közigazgatás egykori magas rangú tisztségviselőjét „az örmé­
nyek nyomásának engedve, igazságtalanul szánták halálra,
s adták hóhérkézre’’.
Ebben az amúgy is feszült politikai légkörben villámcsapás­
ként hatott egy esemény, amely a továbbiakban erősen kiha­
tott az örméoyüldözéssel kapcsolatos bírósági eljárásra. A pári­
zsi békekonferencia felhatalmazása alapján 1919. május közepén
görög katonaság szállt partra Nyugat-Anatóliában, és elfoglalta
Izmir, a korábbi Szmirna kikötővárost. A hír megrendítette az
ország muzulmán lakosságát, s május 17-én a kormány kényte­
len volt egy időre szüneteltetni a pereket.
Hamarosan országszerte tüntetések kezdődtek a görög meg­
szállók és az általuk is véghezvitt öldöklések ellen. A kegyet­
lenkedések a civil lakosság soraiban mintegy ezer áldozatot
követeltek. A tüntetők tiltakozó táviratot küldtek az oszmán
kormánynak és az antant hatalmainak. Május 20-án és 23-án
hatalmas tiltakozó tömeggyűlést tartottak Konstantinápoly­
ban. Eközben olyan hírek terjedtek el, hogy a tömeg a Bastille
ostromához hasonlóan meg akarja rohanni a Beleír Aga katonai
börtönt. Erre a kormány félelmében szabadlábra helyezett fog-

292
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

lyokat, akik azonban a britek szerint részesei voltak a leggyOko­

sabb örménymészárlásoknak; egy részük pere pedig még csak
el sem kezdődött. Az utcai tüntetésektől és a fogolyszabadí-
tástól viszont az angolok még inkább megriadtak, s ezért meg­
próbálták menteni a menthetőt: maguk átszállítottak rabokat
Mudroszra és Málta szigetére. A felfüggesztett perek közül töb­
bet már soha nem is folytattak, néhányat azonban Konstantiná­
polyban júniusban felújítottak, s június 13-án egypár halálos íté­
let kimondásával be is fejeztek.
Időben és térben messze ható következményeit tekintve a
görög megszállást történészek a 20. századi török történelem
egyik döntő fordulópontjaként értékelik. Mustafa Kemal (Ata-
türk), a Török Köztársaság későbbi megalapítója, aki 1919. május
19-én tengeri úton megérkezett az anatóliai Samsunba, nem
utolsósorban ennek hatására hamarosan élére állt a már kibon­
takozó nemzeti mozgalomnak. A gallipoli csata egykor hős­
ként ünnepelt győztesét a konstantinápolyi kormány főfel­
ügyelői megbízatással küldte keletre, hogy ne engedje kicsúszni
a központi hatóságok kezéből a súlyos etnikai összecsapásoktól
feszült ottani helyzet ellenőrzését. Ezt a feladatot a még mindig
konstantinápolyi kulcspozíciókban lévő volt ifjútörök katonai
tényezők eszközölték ki a szultán környezetétől.
Ez lehetővé tette a 38 éves hadseregtábornoknak, hogy új
állomáshelyén összehangolja az antanttal szembeni ellenállást,
és megkezdje a küzdelmet a török függetlenségért. 1919 júliusá­
ban és szeptemberében ebből a szempontból mérföldkőnek szá­
mító nemzeti kongresszust tartottak Erzurumban és Sivasban.
A mozgalom képviseletére megalakítottak egy tanácskozó tes­
tületet, s ennek az úgynevezett képviseleti tanácsnak az élére
Mustafa Kemalt választották, aki ezután törvénytelennek nyil­
vánította a konstantinápolyi kormányt. A nemzetiek jól meg­
szervezett nyomása szeptember végén lemondásra késztette

293
ÖRM ÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

Damat Ferid pasa nagyvezím Helyére Ali Riza pasát nevezték

ki, aki igen készségesnek mutatkozott a nemzeti-hazafias erők
iránt, sőt igyekezett kiegyezni velük. Eleinte még csak szóba se
hozta a folyamatban lévő bírósági eljárásokat a háborús bűncse­
lekményekkel vagy az örmények elleni népirtással vádolt sze­
mélyek ellen. A külföldi, főként a brit sajtó mindezt erősen sérel­
mezte^ az ifjútörök befolyás erősödéseként fogta fel.
E kritika arra késztette a Riza-kabinctet, hogy az angoloknak
újabb lépéseket ígérjenek a népirtással gyanúsítottak ügyében.
A valóságban azonban az ügyek intézését inkább tologatták. Pél­
dául bejelentették, hogy elhalasztják a bírósági eljárást a törté­
netünkben már említett hírhedt martalóc, Sánta Oszmán aga és
169 bűntársa ellen, akik megszöktek, és a nemzetiek által ellen­
őrzött Sivas tartományban kerestek menedéket. A vádirat sze­
rint részt vettek deportálásokban és mészárlásokban. Egy másik
esetben a kormány nem lépett fel Kayseri tartomány kormány­
zójával szemben, aki - a muzulmán lakosság kérésére - megtil­
totta az elűzött örmények hazatérését. Azt a határozatot viszont
semmisnek nyilvánították, amelyben elnapolták az örmények
által a deportálásuk előtt elkövetett bűncselekmények büntető­
jogi üldözését. Mindezt látva a brit főbiztos, John de Robeck ten­
gernagy is úgy vélte, hogy a kormány oly mértékben kivan szol­
gáltatva a nemzetiek jóindulatának, hogy már aligha várhatók
el tőle újabb letartóztatások a keresztények elleni vérengzések
elkövetésével gyanúsított törökök körében.
Ali Riza konstantinápolyi kormánya és a nemzetiek Amasya
városában megállapodtak a parlament feloszlatásában. Ez meg
is történt, és 1919 októberében választásokat tartottak. Az 1920.
január 12-én összeült új konstantinápolyi törvényhozásban
óriási többséget alkottak a nemzeti mozgalom képviselői. Az
egész ülésszak alatt egyszer sem tűzték külön napirendre az
örmények elleni mészárlásokat. Ennek oka egyrészt abban rej­

294
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

lett, hogy Anatólia fájdalmas idegen megszállása egyre jobban

nyomasztotta a muzulmánokat, s érthetően ez a sérelem kötötte
le az országuk jövőjéért aggódó, megviselt emberek figyelmét.
Másfelől a nemzeti mozgalom Anatóliában megakadályozta
olyan személyek megválasztását - például a Damat Ferid pasa
által még 1911-ben az ifjú törökökkel szemben alapított Szabad­
ság és Egyetértés Pártjának jelöltjeit akik minden bizonnyal
ragaszkodtak volna az ifjútörök örménygyilkosok felelősségre
vonásához. A párt bojkottálta is a választásokat, mivel szerinte
a „nemzeti mozgalom zsarnoksága alatt lehetetlen szabadon
választani”.
A parlamenti viták elsősorban a szövetségesek Törökország­
gal szemben támasztott elviselhetetlen és igazságtalan béke­
feltételei, agyalázatos megszállás és törökök meggyilkolásának
esetei körül forogtak. De ugyanilyen felháborodással fogadták
azokat a terveket, amelyekben a győztes ellenfelek örmény és
kurd állam megalakítását körvonalazták. A fenti tényezőkből
egyöntetűen azt a következtetést vonták le, hogy erősíteni kell
a nemzeti ellenállást. A ház 1920. január 28-i zárt ülésén elfogad­
ták a Nemzeti Egyezményről szóló nyilatkozatot. Ebben a nem­
zetért vívott küzdelem céljaként egy olyan török állam megte­
remtését irányozták elő, amelynek területét az 1918. október 30-i
fegyverszüneti határokon belül kell kijelölni. A parlament a nyi­
latkozatot február 17-én tapsorkán közepette fogadta el.
Az oszmán képviselőház jegyzőkönyveiből és kortársak visz-
szaemlékezéseiből kiviláglik, hogy az üléseken gyakran eluralko­
dott a nemzeti képzelgés vagy a leplezetlen nacionalizmus. Az
új kormányprogramról folytatott vitában nem voltak ritkák az
alábbihoz hasonló bombasztikus kinyilatkoztatások sem, ame­
lyeket mindannyiszor dörgő taps fogadott: „A török nem féli a
halált!" „A török a teremtéssel egy időben lépett a világba, törté­
nelmet csinált, megváltoztatta a világ térképét, az ilyen nemzet

295
Ö r m é n y e k .t ö r ö k o k . k u r d o k

örök életű!" A hangulatra jellemző módon nemcsak hogy az

örményüldözést nem hozták szóba, hanem azt sem voltak haj­
landók egyáltalán tudomásul venni,hogy az Oszmán Birodalom
elvesztette a háborút. Egy jegyzőkönyvben rögzített felszólalás­
ban ez ha ngzott el: „ Uraim! Be n n ünket n e m győztek le!Az égés z
emberiség szavára hallgatva, amely az elnyomottak világa szá­
mára követeli az igazságosságot és az igazság kimondását, mi
fegyverrel a kézben fogadtuk a győzteseket.”
Az ülésszak alatt a népirtással kapcsolatos vizsgálat állá­
sáról ugyan háromszor is tartottak vitát, de a lényegi kérdést
mindannyiszor csak közvetve érintették, és akkor is csak nega­
tív értelemben. A parlament igyekezett leállítani a nyomozást,
így például az 1920. február t2-i ülésen interpellációt intéztek
a hadügy' és az igazságügyi miniszterhez, vajon alkotmánysér­
tő-e különleges haditörvényszékek felállítása a deportálások és
mészárlások ügyében. A kormány válaszában tagadta az alkot­
mánysértést, de a vitában több képviselő tetszésnyilvánítással
és bravó kiáltásokkal jutalmazta azokat a hozzászólókat, akik
erőltették az alaptörvénysértés megállapítását. Egy másik elő­
terjesztésben követelték az egész korábbi kormány és Damat
Ferid pasa nagyvezír bíróság elé állítását,amiért „engedélyezték
a görögöknek izmit elfoglalását és rendkívüli haditörvényszék
és más különleges bíróságok felállítását az alkotmányos előírá­
sok megsértésével”. Az indítványt szavazás nélkül elfogadták, és
elbírálásra az illetékes parlamenti bizottságok elé utalták.
A harmadik esetben a képviselőházban azoknak a jobbára
volt ifjútörök foglyoknak az ügye került napirendre, akiket hábo­
rús bűncselekmények vagy népirtás gyanújával az angolok Mál­
tán tartottak internálva. Ekkor a képviselők afelől tudakozódtak,
hogy vajon a kormány tiltakozott-e amiatt, hogy „hazánk Mál­
tára deportált számos oszmán gyermeke idegenek kézé re jutott".
A kérdést megvitatták a felsőházban is, amelynek több tagját

296
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

szintén a földközi-tengeri brit gyarmatra szállították. Javasol­

ták, hogy az ő távollétüket tekintsék igazoltnak, s így változatla­
nul megkaphatják fizetésüket. Hosszú vita után a kérdést tanul­
mányozásra átküldték az alkotmányügyi bizottságnak.
A Mustafa Kemal vezette nemzeti mozgalom erejének roha­
mos gyarapodása hovatovább áthághatatlan akadályként tor-
nyosu lt a britek előtt, akik ezén úgy vélték, hogy ha ez folytatódik,
meghiúsul legfőbb céljuk, az Oszmán Birodalom gyarmatosító
felosztása és az örményüldözők megbüntetése. Ennek megaka­
dályozása végett lassan testet öltött az az elképzelésük, hogy
szükség lesz Konstantinápoly egész területének szigorú meg­
szállására és „a nemzetiek veszélyes vezetőinek letartóztatására”.
A brit főbiztost ebbeli meggyőződésében megerősítette, hogy
a délkeleti Marasban és vidékén újabb véres örményüldözés
kezdődött.
Ezen a franciák által megszállt területen ugyanis a muzul­
mán többségű lakosság körében erős aggodalmat keltett, hogy
a megszállók felfegyvereztek helyi örményeket és francia
egyenruhába öltöztetett más örmény önkénteseket. Emellett
Szíriából visszatelepítettek deportált örményeket is. A törökök
gyanúja szerint ez akár előjátéka lehet annak, hogy az örmény
igényeknek megfelelően végérvényesen nekik juttatják e terü­
letet. A muzulmánok úgy érezték, hogy a „keresztény kisebb­
ség el akarja venni tőlük országukat". Emiatt 1920. január 21-én
Marasban felkelés kezdődött a franciák és örmény védenceik
ellen. Török gerillaosztagok és csendőrök együtt vereséget
mértek a francia katonaságra, amely ezután hirtelen meghát­
rált és visszavonult, TÚtul sorsukra hagyva az általuk mozgósí­
tott örményeket.
A franciák megfutamodása után az örmények ellen irgalmat­
lan leszámolás kezdődött. Városnegyedüket lángba borították,
azokra is rágyújtva az épületeket, akik iskolákban vagy temp­

297
Ö RM ÉNYEK, TÖRÖKÖK, KU RDOK

lomokban kerestek menedéket. A törökök az ablakokból és

a háztetőkről tüzeltek a menekülőkre. A városban és környékén
több ezer ember vesztette életét. „Ha az erre vonatkozó informá­
ciók hitelesnek bizonyulnak, el kell számoltatnunk a törököket
- mondta Lloyd George brit miniszterelnök. - Ma már mit sem
ér a puszta figyelmeztetés. Elérkezett az ideje, hogy rászánjuk
magukat a legkomolyabb lépésekre” - jelentette ki. A brit kato­
nai főparancsnokság erős fenntartásai ellenére 1920. március
16-án a politikai vezetés mégis elrendelte a török főváros meg­
szállását. Ehhez az angolok számára talán még a fentieknél is
nyomosabb indítóokként szolgált, hogy felismerték a Karakol
aknamunkájának különös veszélyességét, vagyis azt, hogy a
nemzeti mozgalomnak dolgozó titkos szervezet hírszerzése
a feltételezettnél sokkal szélesebb körű együttműködésre kész­
tette a központi oszmán hivatalok magas rangú tisztségviselőit.
Konstantinápoly megszállása - a görögök izmiri partraszállásá­
hoz hasonlóan - szintén kárhozatos következményekkel járt,
s a modern török történelem egyik határkövének számít. A bri­
tek azonnal letartóztatták a nemzeti mozgalom több vezetőjét,
összesen mintegy harminc tagját, akik közül tizenegyet Mál­
tára száműztek. A szigetre deportált személyek között most már
nemcsak háborús bűncselekményekkel és örmény népirtással
gyanúsított személyek voltak, hanem az ankarai központú nem­
zeti mozgalom hivatalos képviselői is, akiket az angolok „nem-
kívánatos nemzetieknek” minősítettek.
Ankara azonnal kemény ellenintézkedéssel válaszolt: Mus-
tafa Kemal utasítására, aki ilyesmire már jó előre felkészült, őri­
zetbe vették az Anatóliában szolgálatot teljesítő vagy hadifo­
goly brit katonatiszteket. Ettől kezdve London már minden
lépésénél kénytelen volt számolni a nemzetiek ankarai hatalmi
központjával. így egyebek mellett figyelembe kellett venni az
örménygyilkos tettesek büntetőjogi üldözésével kapcsolatos
magatartását is. A foglyokat később kicserélték.
298
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

A brit katonai megszállás miatt az oszmán törvényhozó tes­

tületben szünetet rendeltek el. Ekkor a nemzeti ügyet támogató
képviselők helyi értelemben is elkülönültek a többiektől; Anka­
rába távoztak, s ott 1920. április 23-án, pénteken - szándékosan a
hagyományos muzulmán nagyima napján - ünnepélyen meg­
alakították a nemzetiek önálló parlamentjét. Az ankarai tör­
vényhozás, amely török nagy nemzetgyűlés néven kezdte meg
munkáját, az oszmán képviselőház jogszerű és törvényes utód­
jának jelentette ki magát, és egyúttal semmisnek nyilvánította
az időközben újra beiktatott Damat Ferid pasa nagyvezír kor­
mányának minden rendeletét. 1920. június 7-én pedig az angol
megszállás napjáig, március 16-ig visszamenő hatállyal még
külön törvényben is érvénytelenítették az összes konstantiná­
polyi jogszabályt és megállapodást. Ankara ezután megtiltotta
a Konstantinápollyal való bárminemű kapcsolattartást. Damat
Ferid pasát és kormányát megfosztotta az állampolgárságuktól,
és hazaárulásért vádat emelt ellenük.
Az összeomlott Oszmán Birodalom területén, amelynek
nyugati része idegen katonai megszállás alá került, ezáltal két
vetélkedő politikai törvényhozó testület jött létre, s mindkettő
önmagáttekintette törvényes népképviseletnek. Ilyen körülmé­
nyek között a nemzeti-hazafias erők mozgalmának és az antant
által támogatott szultáni központnak a küzdelmében mindin­
kább háttérbe szorult az örmények elpusztításának és az ezért
való felelősségnek a kérdése. A nemzeti mozgalomnak gyak­
ran szembe kellett néznie azzal a külföldi és hazai váddal, hogy
lényegében a le vitézlett és örménygyilkos ifjútörökök pártjá­
nak korszerűsített újabb kiadása. Mustafa Kemal és közvetlen
környezete határozottan elutasította, hogy kapcsolatba hozzák
a háború alatti ifjú török kegyetlenkedésekkel és a népirtással.
A függetlenségi háború vezére - bár soha nem tagadta, hogy
egykor ő is ifjútörök volt, és hivatalosan soha nem is hagyta el a
pártot - csapatát úgy tekintette, mint amely szakított és leszá-
299
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k ,k u r d o k

molt az Egység és Haladás Bizottságának maradékával. Maga

soha nem is tartozott az ifjútörökök vezető garnitúrájához,
s 1908-as forradalmuk idején is - mint mondta - csak a „hátsó
sorokban" foglalt helyet. Az elhatárolódás alapvető oka minde­
nekelőtt az volt, hogy szemben állt az oszmán államot az első
világháborúba belekényszerítő hatalmi triumvirátus, főként
Enver pasa pánturáni és pániszlám birodalmi elképzeléseivel.
Olyan nemzetállam megteremtésére törekedett, amely - az
arablakta tartományok feladásával - a török többségű terüle­
tekre épül. Amikor az ellene merénylet elkövetésére szövetke­
zett volt ifjútörök összeesküvőket az 1926-os izmiri és ankarai
perekben elítélték, s többeket közülük, így örménygyilkos tet­
teseket is városi köztereken felakasztottak, látszatra teljessé vált
a szakítás az ifjútörök múlttal és jelennel. A török történetírók
egy része igyekezett is lekicsinyleni az ifjútörököknek a nem­
zeti mozgalomban betöltött szerepét.
Valójában azonban részvételük meghatározó volt az anató­
liai nemzeti ellenállás korai megtervezésében az idegen meg­
szállással és az ország felosztásával szemben. Amikor a török
vereség 1918-ban már elkerülhetetlennek látszott, erre vonat­
kozó régi terveik megvalósításának útjára léptek. Az általuk
irányított „különleges szervezet”, a Teskilát-i Mahsusa, amely
a háború alatt az örmények deportálását és elpusztítását intézte
és hangolta össze, egyidejűleg már titkos fegyverraktárakat is
létrehozott Kis-Ázsia számos pontján. Ez az előrelátás fontos­
nak bizonyult a nemzeti mozgalom későbbi döntő sikere szem­
pontjából. A konkrét helyzetnek megfelelően jellemző módon
nevet is változtatott, s 1918-tól kezdve hivatalosan az „Iszlám Vi­
lág Általános Forradalmának Szervezete” (UmumÁlem-iíslam
íhtilál Teskiláti) volt a neve.
Az ellenállást hatékonyan szolgálta a már említett Karakol
nevű titkos ifjútörök szervezet is, amelyet még Tálát és Enver

300
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

pasák utasítására hozták létre. Több kortársi emlékirat szerint

állítólag a Karakol közreműködésével beszélték rá Mustafa
Kemalt arra, hogy vállalja el az anatóliai katonai főfelügyelői
tisztséget, majd később a nemzeti mozgalom vezetését. Ő azon-
bán a továbbiakban gyanakvással szemlélte a szervezetet, és el
is határolódott tőle; úgy vélte, hogy a Karakol nem más, mint az
ő megmaradt ifjútörök belső ellenzékének Enver pasa által kül­
földről irányított eszköze.
Az ifjútörökök szervezték meg az úgynevezett nemzeti jog­
védelmi bizottságokat is a török lakosság háború utáni megol-
talmazására. A jogvédelmi bizottságok készítették elő az 1919.
július 23-ától augusztus 7-ig tanácskozó erzurumi első nemzeti
kongresszust, amely - az ezt követő szeptemberi sivasi kong­
resszussal együtt - a török nemzeti mozgalom legfontosabb
programalkotó tanácskozása volt. Ezek az ország szinte egész
területén megalakult szervezetek arra szolgáltak, hogy a népek
önrendelkezési jogáról meghirdetett wilsoni elvek alapján meg­
győzzék a szövetségeseket, hogy Anatólia legnagyobb részében
a lakosság többsége török, s ily módon megakadályozzák a meg­
maradt oszmán területek felosztását. Ezért térképekkel, föld- és
néprajzi tanulmányokkal és egyéb tájékoztató anyagokkal fel­
vértezett delegációkat küldtek Párizsba igazuk bizonyítására.
Mindehhez az adta a döntő lökést, hogy a párizsi békekonfe­
rencia vitáiban kezdett kirajzolódni az örménylakta területek
elcsatolásának szándéka. A keleti tartományok nemzeti jogvé­
delmi bizottságában például, amely propagandacélból francia
és török nyelvű újságot is kiadott, döbbenettel értesültek arról,
hogy az örmény küldöttség a konferencia elé terjesztett emlék­
iratában egyaránt igényt jelentett be Kelet-Anatóliára és a déli
Ciliciára. A bizottság erre kinyilvánította, hogy a keleti tarto­
mányok vidéke időtlen idők óta a törökök országának része,
ahol az örmény lakosság számaránya sehol sem haladja meg

301
Ö RM ÉNYEK, TÖRÖKÖK, KU R nO K

a l$ százalékot. Ezért az örményeknek nincs joguk e tartomá­

nyokhoz. Egyúttal határozottan tagadták, hogy „deportálásuk
alatt kegyetlenkedtek volna az örményekkel’'. Az anatóliai ellen­
állási mozgalom élesztője kétségtelenül az „örmény és a görög
veszély" volt, amely ellen muzulmán vallási jelszavakkal moz­
gósították az istenfélő anatóliai lakosságot. E veszély elleni fel­
lépést sürgette maga Mustafa Kemal is 1919 júliusában.
Válaszul arra. hogy Görögország a győztes hatalmak támo­
gatásával elfoglalta Nyugat-Anatóliát, és az örmények erőfe­
szítéseket tettek saját államuk megalapítására, a nemzetépí­
tés folyamatában egyre keményebben érvényesítették a vallási
hovatartozás szempontját. A török felszabadító háborúban -
1920 és i 923 közö tt - végig egy mást követték a mé száriások, első­
sorban örmények ellen keleten és délen, valamint görögök ellen
a Fekete-tenger partvidéki övezetében. Görög és örmény fegy­
veres erők szintén vérengzéseket vittek végbe törökök között.
Mustafa Kemal a nemzeti mozgalom felszabadító küldetéséről
szóló nyilatkozataiban alapvetően a muzulmán vallást tartotta
a mozgalom meghatározó, egyesítő erejének. A nemzetgyűlés­
ben többször szólt erről. „Ne gondolja senki, hogy határainkon
belü 1csak egy mu zul má n nemzet él - j ele ntette ki. - Az ál tál un k
elszántan megvédelmezendő nemzet több muzulmán népből
tevődik össze, törökből éppúgy, mint kurdból. Bizton állíthatjuk,
hogy iszlám népeink, kurdok, törökök, lázok és cserkeszek nem­
zeti határainkon belül egyenlő jogokat élveznek, és hitet tesznek
együttműködésük mellett.”
Az évek folyamán lassan igyekeztek homályban hagyni a
nemzeti mozgalom kezdeteinek alapvetően vallási-etnikai
jellegét. Azt a tényt, hogy a felvilágosult és laicista államala­
pító Mustafa Kemal Atatürk mozgalma - a konstantinápolyi
főmufti kiközösítő és gyilkosságra felbujtó fetváival szemben -
saját imámjainak „ellenfetváitól” támogatva lényegében iszlám

302
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

vallásháborút vívott görögök és örmények, valamint a szultán

„mohamedán hadai” ellen. Kezdetben nyugaton a görögök, kele­
ten az örmények ellen egyaránt muszlim vallási vezetők irányí­
tották a harcot, s közülük ötven mufti, vallási jogtudós tagja lett
az új ankarai nemzetgyűlésnek. A nemzetiek az iszlám kalifátus
és a szultánság megoltalmazását egyik legnemesebb céljukként
jelölték meg. Ezen az sem változtat, hogy a fővezér vallással kap­
csolatos politikájában - mint a későbbiek igazolták - sok volt az
ideiglenes taktikai elem.
A hivatalos álláspontnak megfelelően a mai török köztu­
datban is az a nézet uralkodik, hogy a török nép imperialista és
gyarmatosító megszállók ellen vívott nemzeti felszabadító és
függetlenségi háborút. Ez a valóban hősies és csodálatra méltó
felszabadító háború a köztársaság legfontosabb alapító míto­
szául szolgált. A hősmondát mind ragyogóbb dicsfénybe von­
ták, hogy ezzel a szemlélettel erősítsék a török nemzettudatot.
Némely kutatók ugyanakkor kimutatták, hogy a nemzeti jogvé­
delmi bizottságok sosem az antant hatalmaival akartak harcba
szállni. Mustafa Kemal is kijelentette, hogy a függetlenségi
háború alatt a nemzeti erők minden úton-módon igyekeztek
elkerülni az ellenségeskedést az antanttal, mert semmiképpen
sem szándékoztak megsérteni olyan nagy államokat, mintami­
lyen Anglia, Franciaország és Olaszország. Sőt a nemzeti mozga­
lom elment odáig, hogy inkább általános mandátumot ajánljon
fel a nagyhatalmaknak a volt Oszmán Birodalomra vonatkozó­
lag, mintsem hogy annak területét felosszák különböző vallási­
etnikai csoportok között. Komoly formában fel is merült az ame­
rikai mandátu m, mert a nemzetiek úgy vélték, hogy az Egyesült
Államok az egyetlen ország, amely segíthet nekik. A gondolatot
azonban később kölcsönösen elvetették.
Korabeli tanúságtevők beszámoltak arról, hogy az anatóliai
nemzeti jogvédelmi bizottságok általában szívélyesen fogadták

303
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

a brit és francia csapatokat, amelyeknek üdvözlésére több

helyütt barátságos sokadalom gyűlt össze, Török források sze-
rint egy Cilicia megszállásában részt vevő francia katonatiszt
1919 júniusában megírta, hogy a Mersinben és Adanában bevo­
nuló embereinek tiszteletére a lakosok francia zászlókkal díszí­
tett diadalívet építettek, virágot szórtak elé bük, és a hőségben
frissvízzel üdítették fel őket.
A görög katonaságtól tartva a törökök több helyen városuk-
vidékük védelmére hivatalosan az antancot kérték fel. Inkább
angolok érkezését óhajtották, mert a görögökét hallatlan sértés­
nek, megaláztatásnak és elnyomó lépésnek érezték. A szövetsé­
gesekkel szemben közvetlen ellenállás is csak akkor bontako­
zott ki, amikor világossá vált, hogy azok ragaszkodnak Anatólia
felosztásához és a törököknek az örmény népirtásért való meg­
büntetéséhez. Az egész függetlenségi háború alatt a nemzeti
erők csak franciákkal keveredtek súlyos fegyveres konfliktusba.
Ez a délkelet-anatóliai Antep, Urfa és Mara? térségében történt,
miután a megszállók soraiban felfegyverzett örmény önkénte­
sek is érkeztek, s visszakövetelték az elrablott örmény javakat.
Az örménykérdés megmérgezte Kelet-Anatóliában a brit
katonaság és a vele jól együttműködő iszlám közigazgatási
tanács addig igen szívélyes kapcsolatát. A tanács ugyanis nem
volt haj lan dó el tű rn i, hogy el űzött ö rmények visszaté rhessenek
Kars városába. Emiatt súlyos viszály támadt a britek és a törökök
között, ami végül is az egész tanács letartóztatásával és Máltára
coloncolásával végződött.
A nemzeti mozgalom muzulmán jellegét jól mutatta, hogy
1920-ban a nemzetiek úgy intézték, hogy csak muzulmánok
vehettek részt a2 új ankarai törvényhozás tagjainak megvá­
lasztásában. Mustafa Kemalnak egy körlevelében az állt, hogy
nem szabad megengedni a voksolást annak, aki nem muzul­
mán. A keresztényeket azonban nemcsak a választásból zárták

304
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

ki, hanem mészárlásoknak is célpontjává váltak. Mint Ebubekir

Hazim Tepeyran egykori sivasi főkormányzó Isztambulban
1982-ben kiadott emlékirataiban írta, a vérfürdők annyira borzal­
masak voltak, hogy ezeket képtelen volt részletezni a tőle meg­
kívánt írásos jelentésben. A szóban forgó kegyetlenkedéseket
a fekete-tengeri övezet görögjeivel és örményeivel, valamint
Kocgiri vidékének fellázadt kurdjaival szemben követték el.
A török vezérkar levél tárában őrzött jelentés szerinta Nureddin
pasa parancsnoksága alatt Anatólia „pacifikálására” kiküldött
úgynevezett központi hadsereg 1921-ben 11181 görögöt gyilkolt
meg, s ezzel egy időben a part menti falvakból és városokból
deportálták az összes görög férfit is Sánta Oszmán közremű­
ködésével. Nureddint már korábban hírhedtté tette kegyetlen
hajlama. 1922 szeptemberében ő lökte vadállati lincselők karmai
közé Krizosztom izmiri görög ortodox érseket.
Az általa vezetett szörnyű koggiri mészárlást zárt ülésen
megvitatta a török nagy nemzetgyűlés. Voltak képviselők, akik
egyenesen halált kiáltottak az őrjöngő gyilkos, Nureddin pasa
fejére. A Zaman című napilap 2012. január i-jei számában a parla­
ment korabeli jegyzőkönyvei alapján rekonstruálta, hogy akko­
riban miképpen maradhatott büntetlen a „kurdok mészárosa”
és a hasonlóan sötét lelkületű Sánta Oszmán.
Az 1921. október 3-i ülésen az egyik képviselő egyenesen haj­
meresztőnek nevezte a kurdok ellen elkövetett kegyetlensé­
geket. „Uraim! Ezekről hazánkban mindenkinek értesülnie
kell, mivel csak így előzhető meg, hogy a jövőben se lehessen
eltitkolni a nép elől az ilyen borzadályokat, kegyetlensége­
ket és gonosztetteket - mondta egy másik. - Bármilyen titko­
lózás folyik is, az európai közvélemény amúgy is megtudja, és
ellenünk fordíthatja a dolgot.” Más képviselők is elborzadva
számoltak be arról, hogy a hadsereg valóságos irtóháborút,
embervadászatot folytatott a kurd hegyek között, s a katonák

305
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

„Dzsíngisz kán hordáit” és „afrikai barbárokat" megszégyenítő

mészárlásokat vittek végbe. Voltak, akik „örmény kegyetlenke-
dők tetteihez” hasonlították e véres cselekményeket.„A házakat
felgyújtották,a nőket megbecstelenítették,civileket,gyermeke­
ket öldöstek le” - mondták, mind Nureddin gazságait sorolva.
S mivel szerintük a pasa visszaélt a kapott hadparanccsal, áru­
lásért is bűnhődnie kell. A török törvényhozás úgy határozott,
hogy a pasát leváltják parancsnoki tisztéről, és bíróság elé állítják.
A felszabadító háború régi katonáját azonban Mustafa Kemal
főparancsnok nem óhajtotta feláldozni - írja a lap. A vádeme­
léshez „további vizsgálatot” tartott szükségesnek. Nureddin ily
módon végül megúszta büntetés nélkül. 1925-ben a kormány­
párt heves ellenállása dacára „függetlenként" sikerült bejutnia
a nagy török nemzetgyűlésbe. Sőt még javaslatot is beterjesz­
tett, méghozzá régi jótevője és fegyvertársa, az elnök szívének
oly kedves kalaptörvény ellen,amellyel eltiltották a muzulmán
fejfedő, a fez viselését. Ezzel éles támadásoknak tette ki magát.
A Zaman cikkírója, Mustafa Armagan sajátságosnak véli, hogy
a köztársasági elnök csak később, a felszabadító mozgalmának
történetét méltató híres 1927-es beszédének a végén ítélte el
Nureddin kegyetlenkedéseit. Bizonyára értesült arról az „ötle­
téről”, hogy ne csak deportálják a még megmaradt görögöket és
örményeket, hanem mindannyiukkal rövid úton végezzenek is...
Az 1932-ben békésen elhunyt pasa emlékét az 1980-as puccsista
tábornokok aztán megtisztelték azzal, hogy posztumusz hadse­
reg-tábornoki rangra emelték. Az ő kurdgyilkos nyomdokaiba
lépett veje, Abdullah Alpdogan is. Katonai kormányzóként 1937-
38-ban másokkal együtt ő irányította Dersimben az ottani kiter­
jedt kurd felkelés minden korábbinál brutálisabb leverését.
Erre való hivatkozással a tartomány Hozat nevű helységének
önkormányzata 2011 decemberében úgy határozott, hogy levé­
teti a néhai vezénylő tábornokra emlékeztető utcanévtáblát.

306
 Miért: nem büntették meg a tetteseket?

Az új utcanévtáblán most a kurdok kegyetlen hóhéra, Alpdogan

neve helyett ez áll: „Szabadság utca”. 2012 júliusában pedig „Dér-
sim -1938” címmel a helyi kiállítócsarnokban közszemlére tet­
tek számos korabeli fényképfelvételt és hivatalos okmányt.
A látogatók ezek alapján képet alkothatnak maguknak az akkori
harcokról és hatósági kegyetlenkedésekről, így a felkelők rajta­
ütéseiről a török biztonsági szolgálat által őrzött hidak és őrál­
lomások ellen, és többek között egy híres helyi kurd méltóság,
Sahan aga meggyilkolásának körülményeiről „Minden bizony­
nyal lesznek olyanok, akik a fotókon felismerni vélik majd egy-
egy eltűnt rokonukat” - írta a Radilcal a rendezőket idézve.
Az örmény golgota még egyáltalán nem ért véget I9i5-í6-tal.
A Kaukázus délnyugati vidékén kialakult feszült légkörben az
örmények egyre fenyegetettebb helyzetbe kerültek, A többszöri
határváltozásokkal, területcserékkel és a népcsoportok kény­
szerű elvándorlásával vagy kifejezett ide-oda menekülésével
napról napra mélyült az etnikai gyűlölködés. Az igr8. márciusi
breszt-litovszki béketárgyalásokon a bolsevikok beleegyeztek
abba, hogy az orosz csapatok kiürítik az elfoglalt Kelet-Anató-
liát, beleértve az 1878-ban meghódított területeket is. A tárgya­
lások közben az anatóliai orosz hadsereg felbomlott. Ezt kihasz­
nálva a török fegyveres erők nemcsak a jelzett övezetet vették
birtokukba, hanem ellenőrzésüket bőven ezek határán túlra is
kiterjesztették, A legelkeseredettebb ellenállást az örmények
tanúsították, akik úgy érezték, hogy orosz szövetségeseik cser­
benhagyták őket. Az oroszokkal együtt több ezer örmény vonult
vissza keletre.
Az Oszmán Birodalom 1918 októberére szintén összeom­
lott A törökök kiürítették Kars, Ardahan és Batum tartományo­
kat, amelyeket aztán az 1920. augusztusi sévres-i békediktátum
a függetlenné vált Örmény Köztársaságnak ítélt. A vidék egy
részét, így Kars városát a brit katonai erőkkel együtt örmények

307
ÖRM ÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

ellenőrizték - az angolok elvonulásáig, 1920 végéig. A török

nemzeti hadsereg azonban lassan felkészült a fenti terület visz-
szaszerzésére. Ankara mindamellett meg akarta várni a bolse­
vikokkal folytatott életbevágóan fontos tárgyalásainak sike­
res befejezés ét, és mielőbbi szerződéskötést sürgetett. Mustafa
Kemaléknak ugyanis égetően szükségük volt szovjet-orosz
katonai és pénzügyi segítségre. Ezért a két ország között mi­
előbb közvetlen kapcsolatot kellett létesíteniük a függeden
Grúzián és Örményországon keresztül. A bolsevikok húzták az
időt, és követelték, hogy a török fél Örményország javára mond­
jon le Van és Bitlis övezetéről .Minthogyezel fogadhatatlan vol t
a törökök számára, a tárgyalások megszakadtak.
Ekkor Kázim Karabekir tábornok katonái 1920. szeptember
28-án támadásba lendültek, és két nappal később bevették a stra­
tégiai fontosságú Sárikámig városát. Az előrenyomulást ekkor
egy hónapra leállították, hogy összes erőik kellőképpen felfej­
lődhessenek. A török nemzeti mozgalom gondosan mérlegelte
a támadás legmegfelelőbb időpontját. Figyelembe vette, hogy
Nyugat-Anatóliában megszilárdult a török védelmi arcvonal a
támadó görög hadsereggel szemben, javult továbbá a helyzet
a délkeleti Ciliciában is, ahol több eredménytelen próbálkozás
után sikerült feltartóztatni a francia erőket. Leginkább azonban
az a körül mény játszott a kezükre, hogy a Vörös Hadsereg a nyár
kezdete óta súlyos háborúba bonyolódott Lengyelországgal,
s ebben a helyzetben Moszkva aligha lett volna képes bármifé­
leképpen megakadályozni a kemalisták előretörését a Kaukázu­
son túli területen.
Karabekir október 27-én újra harcba küldte katonáit, s a török
haderő november végéig teljesen legyűrte örmény ellenfelét.
A Gümrüben 1920. december 2-án megkötött béke török dik­
tátum volt. Nem sokkal ezután a bolsevikok megdöntötték az
örmény dasnakok nemzeti és szociáldemokrata irányzatú kor­

308
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

mányát. 1921 elején folytatták a török nemzetiek és a bolsevikok

tárgyalásait, amelyek elvezettek az 1921. március 16-án tető alá
hozott barátsági szerződéshez, a nemzeti mozgalom első nem­
zetközi diplomáciai sikeréhez. Ennek értelmében Ankara áten­
gedte Nahicsevánt és Batum városát, és beleszólást engedett
a bolsevikoknak a tengerszorosok eljövendő státusának megál­
lapításába. Cserébe a szovjet-oroszok megígérték, hogy mielőbb
szállítják a kemalisták számára nélkülözhetetlen aranyat, fegy­
vereket és egyéb hadianyagot. Mindez azonban csak késve, cse­
pegtetve érkezett. Szállításukat aztán mégis meggyorsította az
a fejlemény, hogy a kemalisták a Sakarya folyónál vívott csatá­
ban legyőzték a görögöket. Bolsevik segítséggel most már kor­
szerűsíthették a nemzeti erők fegyverzetét. Az örmény-török
békeszerződés pediga szovjet-orosz-török barátsági szerződés­
sel együtt lehetővé tette, hogy katonaságot dobjanak át keletről
a még mindig veszélyeztetett nyugati arcvonalra. Végső soron
ez döntötte el a görög-török háború kimenetelét, ez pedig azt,
hogy a kemalisták a felszabadító háborúban végleg felülkere­
kedhettek ellenségeiken.
Ebben az időszakban folytatódott az 1915-ben megkezdett
örményüldözés. Az ifjútörökök 1918-ban elérkezettnek látták
a pillanatot arra, hogy a Kaukázus és Közép-Ázsia elfoglalá­
sával megvalósítsák pántörök és pániszlám terveiket. A hódí­
tók lázálmában - szinte már közvetlenül a végleges vereségük
előtt - megint az örmények ködlöttek fel akadályként. Miköz­
ben a breszt-litovszki szerződés megsértésével előrenyomul­
tak a Kaukázusban, a Nuri és Halil pasák által vezetett alaku­
lataik számos gyilkosságot követtek el (előbbi testvére, utóbbi
unokatestvére volt Envernek). A harmadik hadsereg előre
üzent az örményeknek: „A sors Törökországot nyugatról kelet
felé irányítja. El kellett hagynunk a Balkánt, kivonultunk Afri­
kából, most azonban kelet felé terjeszkedünk. Ottani a vérünk,

309
Ö rmények , tö rök ök , kurdok

a vallásunk, a nyelvünk, s ez ellenállhatatlan vonzerő. Testvére­

ink Bakuban, Dagesztánban, Turkesztánban és Azerbajdzsán­
ban élnek, de ti, örmények, utunkban vagytok. Ezért félre kell
állnotok, és helyet kell adnotok!”
Ottó von Lossow német tábornok jelentésében beszámolta
török katonaság embertelen tetteiről, és megírta, hogy „a török
politika célja az örmény területek birtokbavétele és az örmények
megsemmisítése... Hazugság Tálát és Enver minden ezzel ellen­
tétes állítása... Az örményeknek nem hagynak életteret". 1918.
július 20-ig hatszázezer örmény menekült el a Kaukázusból az
előretörő török fegyveres erők elől. A kegyetlenkedések folyta­
tódtak 1919 nyarán és őszén, majd kis szünet után 1920-ban és
T92i-ben is. Az akkori örmény áldozatok számát emlékirataiban
mintegy hetvenezerre becsülte Szemjon Aralov egykori anka­
rai szovjet nagykövet. William N. Haskell örményországi ame­
rikai főbiztos I9T9 őszén megrendültén figyelmeztette Wilson
elnököt, hogy ha a törökök nem állítják le nyomban a vérengzé­
seket, az Egyesült Államoknak vissza kellene vonnia békenyilat­
kozatának a törökökre vonatkozó 12. cikkét. Két hónappal a bol­
sevik-török barátsági szerződés aláírása előtt Georgij Csicserin
szovjet külügyminiszter még tűrhetetlennek tartotta, hogy „hit­
szegő módon, tétlenül" szemléljék az örmények elpusztítását.
Az 1919-22-es időszakban muzulmánok is elszenvedtek bar­
bár kegyetlenkedéseket - Nyugat-Anatóliában görögök, a Kau­
kázusban örményekés oroszok kezétől. Különösképpen az után,
hogy a Kelet-Anatóliában 1916-ban előrenyomuló orosz kato­
nai alakulatok rábukkantak örmények ellen elkövetett tömeg-
mészárlások nyomaira, a kozákok és az őket kísérő örmény
szabadcsapatok nem ismertek irgalmat török és kurd muzul­
mánok iránt. A bosszúállás nagy területekre terjedt ki. Számo­
sán tanúskodtak részletesen az Erzincanban, Erzurumban,
Karsban és máshol történtekről. Ez ügyben megszólalt Lord

310
 Miért nem büntették meg a tetteseket?

Curzon brit külügyminiszter is. Az alsóházban figyelmeztetett

arra, hogy „vérszomjas örmények barbár rajtaütéseket" hajtőt'
tak végre. TanerAktjam azonban hangsúlyozza, hogy nem lehet
egyenlőségjelet tenni a fenti gaztettek és az örmény népirtás
között. Márpedig ezt a tévedést napjainkban is gyakran elköve-
tik. Főképpen a török történetírásban lehet találkozni a muzul-
mánok elleni vérengzések és az örmény népirtás „kiegyensú­
lyozott” összehasonlításával. Az ilyen m űvek szerzői az ö rmé ny
bosszúhadjárat véres eseményeinek felsorolásával vélik bizo­
nyíthatónak, hogy az 1915-16-03 események nem minősíthetők
népirtásnak. Akcam az ilyen szemlélet cáfolatául azzal érvel,
hogy korábbi vérengzések soha nem szolgálhatnak későbbiek
igazolására, vagy későbbi mészárlásokra való hivatkozással soha
nem lehet mentegetni korábbi népirtást.
A török történész felhívja a figyelmet arra, hogy az anatóliai
vérengzések nem korlátozódtakagörögésazörmény lakosságra.
A nemzeti mozgalom, az ankarai nacionalisták atrocitásokat
követtek el török muzulmánok ellen is. Az indíték az volt, hogy
a konstantinápolyi szultáni kormány felbujtására az ország­
ban több helyen lázadás tört ki az „istentelen” nemzeti mozga­
lom által fenyegetettnek vélt muzulmán kalifátus védelmében.
A muzulmánokat sok helyütt aggasztotta a nemzeti mozgalom
fegyveres erőinek szociális összetétele, a „katonák származása”
is. Eleinte ugyanis a nemzeti erők az istenfélő emberek szemé­
ben fölöttébb gyanús elemekből rekrutálódtak. A felszabadító
háború kezdetekor soraiban még főleg a szultáni oszmán állam
kisemmizettjei és üldözöttéi, hegyekben bujkáló szegénylegé­
nyek, rablók, börtönből megszökött vagy szabadlábra helye­
zett rabok, katonaszökevények, fosztogatásból élő kalandorok
gyülekeztek. Például a nagy túlerővel támadó görög hadsereg­
gel szemben az első időben a kemalisták ilyen elemeket is befo­
gadva kényszerültek védekezni. „Alakulataik” az ország némely
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDQK

vidékén rettegésben tartották a lakosságot, és gyászos tevékeny­

ségük rossz fényt vetett az egész felszabadító mozgalomra. Az
egyik esetben például - a délnyugat-törökországi Bozkír környé­
kén - a muszlim felkelők csak annak hatására nyugodtak meg,
hogy a kormány megígérte, a környékre a jövőben a nemzeti
erők tagjai nem tehetik be a lábukat...

312
Mustafa Kemal Atatürk
és az örmény katasztrófa

Az ankarai kormány elsősorban azért szemlélte ellenségesen

Örményországot, mivel utóbbi - a görögökhöz hasonlóan -
vérmes reményeket táplált területének a muzulmánok rová-
sara történő, hatalmas méretű kiterjesztése iránt. Meghirdetett
célja Nagy-Örményország létrehozása volt. Ennek felső határa a
Fekete-tenger, alsó határa a Földközi tenger partvonala lett volna.
Magában foglalta volna továbbá az Örmény-felföldet Sivasig,
északon Trabzon városát, délen pedig szinte az egész Ciliciát is,
más szóval Anatóliának majdnem egyharmadát. Az új jereváni
parlament 1919. május 28-án elfogadta az egyesült Örményor­
szágról szóló törvényt. Ebben kinyilvánították az örmények­
nek azt a szándékát, hogy egyesítik és felszabadítják a Kauká­
zuson túli és a korábban az Oszmán Birodalomhoz tartozó „ősi
örmény területeket”. Ennek megvalósítása során annektál-
ták volna Török-Örményországot; hét tartomány, Van, Bitlis,
Harput, Diyarbakír, Sivas, Erzurum és Trabzon egyesült volna
az Örmény Köztársasággal. Ez akár a törököknek szóló hadüze­
net is lehetett volna. Az örményekre katonai vereségük után
rákényszerített török békediktátum, a gümrüi szerződés aláírása
után négy nappal, 1920. december 6-án nyilvánosságra hozták
Wilson elnök „döntőbíráskodásának” eredményét is. E döntés­
sel, amelynek meghozatalát Sévres-ben irányozták elő, tovább
gyarapodott volna Örményország területe - északon Trabzon
mellett Ordu, Giresun és Rize kikötőkkel, keleten Erzurum,
Van, Bitlis, délen pedig Adana, Mersin és Tarsus városokkal.
A kemalistáka nemzeti egyezményben a keleti tartományokat
a független török állam részeként jelölték meg. Mustafa Kemal

313
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, ICURDOK

- a konstantinápolyi kormánnyal ellentétben, amely hajlandó lett

volna róluk tárgyalni - kijelentette, hogy a sivasi és az erzurumi
nemzeti kongresszus határozatainak értelmében talpalatnyi föl­
det sem hajlandó feladni Örményország javára. A jócskán megké­
sett ítélet zavarba ejtő, fonák helyzetet teremtett volna, amit érez­
tek is a diplomaták. Ezért Wilson „légvárát” - a megfogalmazás
egy angol helyettes államtitkártól származik - egyszerűen nem
bocsátották közszemlére, a döntés szövegét akkor nem hozták
nyilvánosságra. Mustafa Ke mai hat évvel később így emlékezett
meg az ügyről: „Szegény Wilson nem értette meg, hogy semmi­
vel sem lehet megoltalmazni egy olyan határt, amelyet nem szu-
ronnyal, erővel és becsülettel védelmeznek."
Az Örményországgal viselt háború következtében a kema-
listák felfogásában és propagandájában másodrendűvé vált az
örmények nagy katasztrófája, az 1915-ös események. Ha Euró­
pában bárhol felmerült a törökországi örmény népirtás kérdése,
ennek ellensúlyozására Ankara rögtön megszervezte a maga
ellen propagandáját.,. Ilyenkor Mustafa Kemal pontos kimiita-
tást állíttatott össze az örmény kormány ellenőrizte területeken
folyó muzulmánüldözésről és kegyetlenkedésekről, az örmé­
nyek minden bűncselekményéről. Utasította egyben a sajtót,
hogy részletesen számoljon be a muzulmánok minden sérel­
méről, a keresztények által ellenük szervezett összes atrocitás­
ról. A parlament 1920. április 24-i, majd június 7-1 zárt ülésén is
főleg örmény kegyetlenkedésekről beszélt. „Az örmények ször­
nyen elnyomják, üldözik és öldösik a muzulmánokat” - mondta.
Szóba hozta az örmény népirtást is, de csak mint olyan ese­
ményt, amely „mindenesetre még a háború alatt történt" tehát
már elvesztette időszerűségét és jelentőségét a muzulmánokkal
szemben most elkövetett kegyetlenkedésekhez képest...
A nemzeti mozgalmat azonban továbbra is követték az
örménykérdés kísértetei, s I9l5-r6 és 1919-21 árnyai nem tágítot­

314
 Mustafa Kemal Atatürk és az örmény katasztrófa

tak mellőle. Amikor a párizsi békeértekezleten a maradi esemé-

nyék miatt a győztesek újra követelték a törökök megbüntetését,
kénytelenek voltak reagálni rá. Konstantinápoly brit megszál­
lása után a nemzeti mozgalom helyi szervezeteinek küldött
első körlevelében Mustafa Kemal bejelentette, hogy szigorúan
megbüntetik a keresztények bántalmazóit. Parlamenti beszé­
dében ezt a körlevelet a nemzeti mozgalom fontos eszközének
nevezte a nem muzulmán polgárok elleni erőszak megelőzése
szempontjából. „Mi mindig is alapvető civilizációs feladatunk­
nak tekintettük, hogy bárminemű támadással szemben szava­
toljuk a határainkon belül élő örmények biztonságát-jelentette
ki.- Minden állami tisztviselőnek előírtuk, hogy biztosítani kell
az örmény lakosság jólétét... Azóta egyetlen örményt sem ért
bármiféle támadás, annak ellenére sem, hogy nem élvezik vala­
mely külföldi hatalom védelmét."
A nemzeti mozgalomban mindamellett nem kevesen vol­
tak olyanok, akik gazdasági-pénzügyi hasznot húztak az örmé­
nyek elpusztításából, vagy akár egyenesen részt is vettek benne.
Közülük került ki a későbbiekben az új anatóliai „felsőbb osz­
tály” egy rétege, amely osztozkodott a deportáltak kisajátított
javain. Ezek az újgazdag notabilitások attól tartottak, hogy az
elhurcoltak esetleg hazatérnek, bosszút állnak, netán az idegen
megszálló hatalmaktól bátorítva visszaperlik eltulajdonított
birtokukat, vagyontárgyaikat. Lényegében ez a félelmük kész­
tette őket aTra, hogy a nemzeti mozgalom ügyét támogassák.
Az újgazdagokat kiváltképp a délkeleti Ciliciában szállta meg
páni félelem, amikor 1918 végén a megszálló francia katonaság
kíséretében megérkezett a négyszáz önkéntesből álló örmény
légió. Valóban bosszúállás következett, amely később, 1919.
január 10-én már-már öldökléssé fajult. A muzulmánok felzú­
dulását csak brit katonai közbelépés volt képes némileg tompí­
tani. A francia hatóságok ezek után kénytelenek voltak felosz-

315
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

látni az örmény alakulatot. „A török függetlenségi háborúban

az első lövéseket voltaképpen ennek a légiónak az örményeire
adták le" - írja Dogan Avcioglu török történész. Francia források
szerint 1919 végéig mintegy 12 ezer deportált örményt telepí­
tettek vissza a déli tartományokba. Az örmények kezdték meg­
szerezni elkobzott vagy lefoglalt javaikat, és magukhoz vették
és visszavezették hitükre azokat a keresztény nőket is, akikkel
a törökök erőszakkal felvetették az iszlámot.
A kemalistáknál külön csoportot alkottak azok, akik a brit
katonai hatóságok elől menekültek. Az Egység és Haladás
Bizottságának és az általa az örménydeportálások lebonyolí­
tására létrehozott „különleges szervezetnek” ezeket az egy­
kori tagjait - megalapozottan vagy alaptalanul - háborús bűnök
elkövetésével, az örményüldözésben való tevőleges részvétel­
lel vádolták. Őket elsősorban a Karakol titkos szervezet mene­
kítette ki Konstantinápolyból, és csempészte át Anatólia bel­
sejébe. Többen közülük a köztársaság idején igen sokra vitték
Ankarában, némelyek az elnök közvetlen környezetében is
magas polcra jutottak. Múltjukat nem feszegették. Egyiküket,
a láz nemzetiségű Sánta Oszmánt, akinek történetét egy korábbi
fejezetben csak érintőlegesen vázoltuk, Mustafa Kemal testőr­
ségének egyik vezetőjévé nevezték ki, embereivel ő őrizte a gazi
rezidenciáját. Az első világháború kezdetén százfős szabadcsa­
patot szervezett szülővárosában, a Fekete-tenger partján fekvő
Giresunban, majd innen kiindulva a szomszédos Trabzonban
kiszabadított a börtönből 150 rabot, akiket csatlakoztatott csa­
patához. A „különleges szervezet" megbízásából önkéntesei­
nek élén ő végezte az örmények „kitelepítését” ezen a vidéken.
1916-ban tagja volt az orosz betörés felszámolására hivatott török
haderőnek, de amikor számára veszélyessé vált a hadi helyzet,
szökni készült. Ezt nem vitte el szárazon, parancsnoka ötven
korbácsütést méretett ki rá. Nem sokkal később azonban újra fel­
 Mustafa Kemal Atatürkésaz örmény katasztrófa

bukkant a harcmezőn, ám akkor már nem a világháború, hanem

a belháború frontján: a független fekete-tengeri pontusi állam
kikiáltására törekvő görög szabadcsapatok ellen harcolt. Ami­
kor Mustafa Kemal tábornok 1919 májusában - akkor még hiva­
talos szultáni paranccsal tarsolyában - partra lépett Észak-Ana-
cóliában, az elsők között tárgyalt Sánta Oszmánnal is. Addigra
viszont mára konstantinápolyi haditörvényszék az örmények
ellen elkövetett bűncselekményei miatt nyomoztatott a geril-
lavezér után. Minthogy „fent” úgy látták, hogy Sánta Oszmán
igen eredményesen vethető be fegyveres görög bandák ellen is,
a szultán érvénytelenítette a letartóztatási határozatot. Nem is
csalódtak benne. Sánta Oszmán három görög ház lerombolá­
sával torolt meg minden egyes görög támadást, amelyet török
ház ellen intéztek. Élve temettetett el embereket, miután előre
kiásatta velük sírjukat, és szén helyett élő emberekkel táplálta-
tott gőzkazánokat. Az ehhez hasonló vadállati kegyetlenségek­
kel és kínzásokkal sikeriilt is teljesen megtisztítania a görögök­
től a partvidéki területet.
A ke malisták erzurumi kongresszusának alkalmából azt a
feladatot kapca, hogy szerelje le Mustafa Kemal ellenzékét. Ezt
is sikerrel teljesítette. Banditizmusa miatt többen bepanaszol­
ták a kemaíista vezetésnél, de magas szintről leintették őket...
Mindamellett egy akkori hivatalos jelentésben egy szörnyűség­
nek mégiscsak nyoma maradt, noha az erről szóló beszámolót is
csupán következmény nélküli levélként iktatták: Sánta Oszmán
Samsun vidékén egy barlangba betereltetett kilencszáz embert,
majd kivégeztette őket. Ám egy hónap múlva a nagy török nem­
zetgyűlésből mégis behívták az ankarai tescőrségbe. Mintha mi
sem történt volna. Útközben sem tagadta meg önmagát: embe­
reivel betört házakba, állatokat hajtott el, vagyontárgyakat rabolt.
Az 1921 márciusábanaSivas tartománybeli Ko^giriben kirobbant
kurd felkelés idején a szintén véres kezű Nureddin pasa aláren­

317
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

deltségébe tartozó 47. ezrede olyan öldöklést vitt véghez, ami

- mint már írtunk róla-a nemzetgyűlésben szenvedélyes vitára
adott okot. Kiderült, hogy nemcsak kurdokkal, hanem örmé­
nyekkel és görögökkel is végzett Su$ehri, Koyulhisar, Resadiye,
Niksar és Erbaa helységekben, innen a görög hadsereg által
veszélyeztetett Sakarya körüli arcvonalra indult. Utolsó „hadi-
tette” Merzifon város görögjeinek és örményeinek lemészár­
lása volt. A frontról teljes épségben tért haza. Ezek az adatok ma
már nemcsak Nyugaton megjelent könyvekben vagy az ottani
sajtóban olvashatók, hanem a múlt egyre ó'szintébb feltárására
törekvő' török sajtóban is. Például a Turu/című napilap Sánta
Oszmán véres és göröngyös életútját felvázoló cikkében, amely
kritikusan számba veszi a banda vezér hőssé nyilvánítására irá­
nyulókísérleteket és az ezekkel kapcsolatos máig tartó vitákat is.
Sánta Oszmán a testőrség tagjaként végül a hatalmasok
közelében teljesített szolgálatot. Minthogy előélete mindenkor
büntetlen maradt, fejébe szállt a dicsőség. Ali Sükrü ellenzéki
képviselő meggyilkolása után aztán elérte a végzete. A képvi­
selő valóban Mustafa Kemal legagresszívebb bírálói közé tar­
tozott. Haditengerészeti akadémiát végzett, majd Angliában
tengerjogot tanult. Kiválóan beszélt angolul, nagyszerű szónok
volt, írásban és szóban egyaránt védelmezte a kalifátus intéz­
ményét, ellenzéki újságot is alapított. A lausanne-i béketárgya­
lások idején diplomáciai alkalmatlanság címén durván támadta
ismét inönüt, a török küldöttség vezetőjét, s módszeresen aka­
dályozta a parlamenti munkát, amivel kiváltképp magára hara­
gította Mustafa Kemalt. A kormány híveit mind talpnyalóknak
bélyegezte. 1923 márciusában heves és emlékezetes szócsatát
vívott a nemzeti mozgalom vezérével.
Amikor orgyilkosai álnok módon tőrbe csalták, utolsó lehe­
letéig bátran védekezett. Sánta Oszmán nyolc emberére volt
szükség ahhoz, hogy legyűrjék, hátulról lefogják és megfojtsák.

318
 Mustafa Kemal Atacürk és az örmény katasztrófa

A gyilkos testőr halálának bizonyos részletei máig tisztázatla­

nok. Például az. hogy amikor házát az őrezred tagjai körülvet­
ték, és tűzharcban halálosan megsebesítették őt, kórházba szál­
lítás közben bekövetkezett halála után ki és miért vágta le a fejét.
Ugyanis így is földelték el. A fej soha nem lett meg, s a később
parlamenti határozat alapján kiásott holttestét ezért akasztották
fel lábánál fogva, közszemlére téve a törvényhozás épülete előtt.
Trabzonban, a meggyilkolt képviselő szülővárosában és temeté­
sének színhelyén hatalmas tömeg gyűlt össze Ali $ükrü végső
búcsúztatására. A városban több helyen elégették Mustafa
Kemal fényképeit, és a mozikban füttykoncert hangzott fel, vala­
hányszor a függetlenségi háború vezére a filmvásznon feltűnt
felesége társaságában.
A kemalisták igyekeztek gyorsan fátylat borítani Ali Sükrü
képviselő erőszakos halálára. Maga Mustafa Kemal a gyilkos­
ságot meg sem említette ellenállási mozgalmáról és annak győ­
zelméről 1927 októberében elhangzott híres beszédében, Sánta
Oszmánt pedig, ha szóba került, soha nem nevezte gyilkosnak
vagy bűnösnek, csak gyanúsítottként vagy vádlottként emle­
gette. Rosszakarói azonban kezdettől fogva azt terjesztették,
hogy ő volt a felbujtó. Esküdt ellensége, Riza Nur doktor, aki
egy ideig egészségügyi és közoktatási miniszter is volt Ankará­
ban, majd miután összekülönböztek, és külföldre ment, emlék­
irataiban azt állította, hogy a gazi személyesen adta ki a likvidá-
lási parancsot Sánta Oszmánnak. Sőt szerinte a bűncselekmény
után nyugtatgatta-vigasztalta, és egy ideig üresen hagyott házá­
ban bújtatta. Az épületet azonban később körülvétette bizton­
sági alakulatának katonáival, és amikora volt testőr nyolc embe­
rével együtt ellenállás nélkül megadta magát, a parancsnok
mindannyiukat pisztollyal lelőtte.
E történet előadója, Riza Nur azonban Mustafa Kemal leg­
durvább becsmérlői közé tartozott, s ismert volt szélsőséges,

319
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKOK, KURDOK

sőt rasszista nacionalizmusáról. Csak 1939-ben, a köztársasági

elnök halála után tért haza az emigrációból. Emlékiratai 1942-
ben bekövetkezett halála után jelentek meg. A történészek több­
sége úgy véli, hogy a testőr egyéni gyűlölettől és gazdája féltésé­
nek érzésétől hajtva cselekedett.
Halála után nem sokkal elkezdődött Sánta Oszmán „meg­
dicsőülése”. A köztársaság első elnöke már 1925-ben elrendelte,
hogy a földi maradványokat szülővárosában, Giresunban az ere­
deti nyugvóhelyéről helyezzék át az helyi erődben lévő emlék­
temetőbe. Ezzel a megtiszteltetéssel a giresuniaknak azt a meg­
győződését igyekezték táplálni,hogy Mustafa Kemalnak semmi
köze nem volt Sánta Oszmán halálához. A katonai puccs után
Giresun civil vezetői 1981-ben városuk híres szülöttének hőssé
nyilvánítása végett kikérték a Török Történeti Társulat szak-
véleményét. A válasz nemleges volt. 1983-ban azonban a puccs
vezére,a napjainkban bíróság elé állított Kenan Evren tábornok
a városban tett látogatása alkalmából büszkén emlegette és mél­
tatta a hős katona érdemeit. 1987-tői kezdve a városvezetők ápri­
lis 2-án minden évben megemlékeznek Oszmán halálának nap­
járól. Évekkel később Véli Kücük dandártábornok, a giresuni
csendőrség főparancsnoka - aki jelenleg az Ergenekon-per
egyik vádlottja - szobrot kívánt állíttatni Sánta Oszmán agának.
A műalkotást Isztambulban el is készíttették,2001-ben pedig le is
szállították. Már-már oda is került volna tervezett helyére, ami­
kor a város ellenzéki köztársasági néppárti (CHP) parlamenti
képviselője és polgármestere, Mehmet I§ik nemet mondott,
és a faragványt egy raktárban helyeztette el. 2002-ben kiszivár­
gott, hogy - mint Ayse Hür publicista és történész írja-a szobor
ügyében többszöri levélváltás történt a városvezetés, a belügy­
minisztérium és a fegyveres erők vezérkara között. Ugyanabban
az évben a „nemzetbiztonsági politika szempontjából kételye­
ket ébresztőnek” minősítették azt a régi török nyelvű feliratot,

320
 Mustafa Kemal Atatürk és az örmény katasztrófa

amely a Sánta Oszmán sírját díszítő emlékműre bevésve olvas­

ható: „A pontusiak (görögök) megsemmisítése körül szerzett
érdemeiért.” Ehelyett a „nemzetbiztonsági politikának" megfe­
lelőlatin betűs új emléktáblát avattak.„Eme»akadékoskodást« a
giresuni nacionalisták semmiképpen sem hajlandók megérteni,
s mérhetetlenül dühöngenek. Éktelen haragjuk tartós. Ha bár­
mikor szót ejtek Sánta Oszmánról, biztos lehetek abban, hogy
Giresunból fenyegető leveleket kapok. Kíváncsi vagyok, hogy
most is kapok-e?" - zárta cikkét Hiir asszony a Tara}2012. ápri­
lis i-jei számában.
Ma már vitathatatlan, hogy Sánta Oszmán a „különleges szer­
vezet” tagjaként egyik fő hajtóereje volt a görögök, főleg azon­
ban az örmények deportálásának és a mészárlásoknak TTabzon
vidékén. Nagyon meg is szedte magát. Reá is célzott Ali Sükrü
trabzoni ellenzéki képviselő,amikor 1920. december6-án a nem­
zetgyűlésben kijelentette: „Nézzétek csak, mi történt a depor­
táltak javaival; még mindig azoknál kell keresni, akik megka­
parintották!" §ükrünek a trabzoni temetőben van emlékműve.
A helybeliek személyében a „demokrácia mártírját” tisztelik.
Sánta Oszmánhoz hasonlóan a nemzeti ellenállás későbbi
szervezői között szép számban akadtak még mások is, akiknek
a neve valamilyen módon összekapcsolódott görögök és örmé­
nyek elhurcolásával vagy lemészárlásával. Mivel a szövetsége­
sek üldözték, s bíróság elé akarták őket állítani, létérdekük volt,
hogy el tudjanak szökni Belső-Anatóliába, és csatlakozzanak
Mustafa Kemal mozgalmához. Katonai ismereteiknek, az ifjú­
török mozgalomban szerzett vagy háborús tapasztalataiknak és
nagy számuknak hasznát látták a szorult helyzetben lévő és lét­
számhiánnyal is küszködő nemzeti fegyveres erőknél.
A háborús bűnökkel gyanúsítottak sorában többen később
szédületes pályát futottak be az új Török Köztársaságban. Sükrü
Kaya például betöltötte a külügy-, majd - vaskezű bürokrata­

321
ÖRM ÉN YEK, TÖRÖKÖK, KDRDOK

ként - a belügyminiszteri tisztet. Egy időben a CHP főtitkára­

ként tevékenykedett. A vaskalapos politikust a közéletből csak
Atatürk halála után távolította el az új államfő, ismét ínönü, aki
szerint ezután „megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az emberek­
ből” Kaya korábban a nomád törzsek és vándorlók letelepítésé­
nek hivatalát vezette. Ennek a hivatalnak az illetékességébe tar­
tozott az örmények deportálása is. Ő volt a „fő elintéző”, miként
e hivatal vezetőjét a háta mögött fekete humorral emlegették.
„Úgy látszik, nem értették meg, hogy mit akarunk. Megmon­
dom: Örményországot örmények nélkül. Végeredményben az
örmény fajnak el kell tűnnie" - jelentette ki az aleppói német
konzul beszámolója szerint. Megszökött a máltai brit vizsgálati
fogságból, s útja több más ifjútö tökkel együtt Ankarába vezetett.
Mustafa Abdülhalik Renda.aki a háború alatt Bitlis, később
Aleppó tartomány kormányzójaként működött, a kemalista
rendszerben volt pénzügy-, közoktatási és védelmi miniszter.
Később a nemzetgyűlés elnökeként szolgált, sőt Atacürk halála
után - igaz, csak egy napig - ideiglenesen betöltötte a köztársa­
sági elnök tisztét is. Walter Röftler német konzul szerint min­
den igyekezetével az örmények megsemmisítésén dolgozott.
Német és örmény források is megerősítették Vehip pasának,
a harmadik oszmán hadsereg parancsnokának bírósági vallo­
mását, amely szerint Mus tartományban Abdülhalik Renda
elevenen elégettetett embereket. Perében azzal vádolták, hogy
tömeggyilkosságokat követett el. Miután az angolok 1921-ben
elengedték, szolgálattételre jelentkezett a nemzeti kormány­
nál. Mustafa Kemal „jóváhagyásával” 1923-ban beválasztották a
nemzetgyűlésbe, amelynek majd harminc évig volt tagja - írja
Klaus Kreiser németturkológus-történész,a Bambergi Egyetem
p rofessor eme rítusa.
Vele dolgozott Aleppóban Abdulahad Nuri is, aki az örmé­
nyek deportálásából nagyon meggazdagodott. A bíróságon

322
 Mustafa Kemal Aratürk és az örmény katasztrófa

később sokan vallottak ellene. Az egyik tanú pontosan felidézte,

miként adta tovább bizalmasainak a központból érkezett paran­
csot az elhurcoltak megsemmisítésére vonatkozólag, megje­
lölve egyúttal az utasítás forrását is: „Kapcsolatba léptem Tálát
pasával, és tőle személyesen kaptam meg a kiiktatási paran­
csot. A pasa azt mondta, hogy erre a haza biztonsága érdeké­
ben van szükség." Nuri fivére volt Yusuf Kemal Tengirsenknek,
aki a kemalisták kormányában először a pénzügyi, majd a kül­
ügyi tárcát vezette. Amikor Nurinak a konstantinápolyi bíróság
előtt felelnie kellett tetteiért, Yusuf Kemal Tengirsenk levélben
figyelmeztette az eljáró oszmán hatóságokat, hogy ha testvé­
rét kivégzilc, ő azon nyomban akár két-háromezer örménnyel is
végezni fog. Nurit hamarosan elengedték.
Dr. Tevfik Rü$tü Áras 1925-től 1938-ig a Török Köztársaság
külügyminisztere volt. Arattuk halála után ínönü leváltotta. Igaz,
ennek fő oka az volt, hogy Rüstü Áras - a szintén leváltott Kaya
belügyminiszterrel összefogva - mindenáron meg akarta aka­
dályozni Ínönü megválasztását. Rüstü sógora volt dr. Mehmet
(Selánildi) Nazimnak, aki az ifjútörök csoportosulás egyik leg­
régibb tagjaként részt vett az örmények deportálásának előké­
szítésében és megtervezésében. Nazim ezért, félve a megtor­
lástól, a népirtás más szervezőivel együtt külföldre menekült.
A függetlenségi háború után hazatért, s megpróbálta felélesz­
teni az Egység és Haladás Bizottságát. Emiatt Mustafa Kemal
halálra ítéltette és kivégeztette. A hivatalos indok az volt, hogy
részt vett az államfő ellen tervezett 1926-os összeesküvésben.
Feltételezések szerint azonban a súlyos ítéletben közrejátszott
„örmény” múltja is.
Dr. Rüstü Árast, aki a háború alatt a Legfelső Egészségügyi
Tanácsban orvosként teljesített szolgálatot, azzal a feladattal
bízták meg, hogy a tartományokban semmisítse meg az örmény
áldozatok földi maradványait. Egy hadbíróság által tárgyalt titkos

323
Ö r m é n y e k , t ö r ö k ö k , k u r ír o k

rendőrségi okmány szerint Rüstü Árast több ezer kilogramm

oltott mésszel elküldték a népirtás vidéki színhelyeire. A tete­
meket mésszel telt árkokba dobálták, majd földdel betemették.
Rüstü Áras az előírt fél év alatt teljesítette feladatát, majd visz-
szatért Konstantinápolyba. Egy törökországi angol hadifogoly,
H. W. Glockner Urfa mellett szemtanúja volt az örmény halot­
tak ilyen módszerrel történő eltüntetésének, s erről beszámolt
emlékirataiban.
Akkori meglepő karrierekről ma már török napilapokban is
lehet olvasni. A Tara/ éppen 2on. április 24-i számában elevení­
tett fel egy ilyen sötét történetet, igts-ben Isztambulból ezen
a napon indították el a letartóztatott értelmiségiek első csoport­
ját Canlari és Ayas városokba. E csoport 180 tagja közül - ellen­
tétben a hivatalos török történetírás állításával - Taner Akcam
független történész szerint 150-et meggyilkoltak. Közéjük tar­
tozott dr. Rupen Cilingiryan (Rupen Sevag) ismert költő, író
cs orvos, valamint négy barátja. A bűncselekményt az ifjútö­
rök párt helyi titkára, Cemal Oguz megbízásából egy fegyveres
kurd gerillabanda követte el, amely az oszmán állam szolgála­
tában a szíriai övezetbe deportáltak ellen is teljesített hasonló
„szolgálatokat". A titkár előzőleg kijárta, hogy az örmények iránti
emberséges magatartása miatt váltsák le a területi közigazgatási
elöljárót, a lel ki ismerete szavára hallgató Asaf bejt. Az első világ­
háború után a szövetségesek által kezdeményezett isztambuli
perek egyikében Cemal O^uzt is bíróság elé állították.Tanúk is
alátámasztották azt a fő vádat, hogy ő szervezte meg a doktor és
négy társa meggyilkolását.
A vádlott a per tárgyalásain folyamatosan durva jelenete­
ket rendezett, állandóan éles szóváltásba keveredett a bíróság
elnökével, és öngyilkossággal fenyegetőzött. Elmeállapotá­
nak kivizsgálása végett kórházba szállították, majd egészségi
okokból perét elkülönítették. 1920 februárjában hat év és nyolc

324
 Mustafa Kcmal Atatürkés az örmény katasztrófa

hónap szabadságvesztésre ítélték gyilkosságra való felbujtásért.

Végül is azonban a börtönbüntetés elmaradt. Az angolok Mái-
tára száműzték. Innen sikerült kiszabadulnia, majd Kastamonu
városán keresztül 1921-ben eljutnia Észak-Anatóliába. „Itt csat­
lakozott Mustafa Kemal csapatához. Ily módon Cilingiryan és
barátai vére akaratlanul is belevegyült a köztársaság építőanya­
gába”- írja Ay§e Hür publicista és történész a Tarajban.
Még hosszan lehetne folytatni a sort azokkal a volt ifjútörö­
kökkel, akik a fiatal kemal ista köztársaság első éveiben vagy még
tovább is fontos közhivatalt, akár miniszteri rangot is viseltek.
Előtte azonban tartományi kormányzóként vagy a körzet par­
lamenti képviselőjeként közreműködtek az örmény üldözés­
ben, vagy a deportálásokat és gyilkosságokat szervező „külön­
leges szervezet" helyi kirendeltségeinek irányításában. Emiatt
többeket közülük az angolok Máltán fogva tartottak bűnperük
előkészítéséig. Török történészek brit levéltárakban rájuk nézve
súlyosan terhelő adatokat találtak. A hivatalos török történetírás
a köztársasági korszakban sem tudott alapvetően változtatni
1915 megítélésén. Annak ellenére sem, hogy a népirtás lényegé­
ben a kemal isták által megbuktatott rendszerben ment végbe.
A magyarázat nyugati történészek szerint abban rejlik, hogy
a köztársaság és elődje, az ifjútörök állam között sokáig messze
ható folyamatosság állt fenn ideológiai, adminisztratív és sze­
mélyi vonatkozásban.
Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a török független­
ségi háború vezető gárdáját döntően ilyen személyek alkot­
ták volna, vagy hogy a modern török állam megalapozójának,
Mustafa Kemal Atatürknek a környezetében túlsúlyban let­
tek volna az örményüldözés felelősei vagy tettesei. Ilyen durva
általánosítás az Egység és Haladás Bizottságának, az ifjútörö-
kök pártjának tagjaira sem vonatkoztatható. Némelyek azonban
kétségtelenül tevőleges részesei voltak a törökországi örmény

325
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

jelenlét erőszakos cs bűnös felszámolásának, az eliildözöttek és

legyilkoltak kifosztásának. Az áldozatok birtokainak eltulajdo­
nításából többen nagy vagyont halmoztak fel.
Bármennyire helytelenítette is Mustafa Kemal a háború
alatti deportálásokat, és bármilyen élesen ítélte is el örmények
tömeges meggyilkolását, tudatában volt annak, hogy nemzeti
mozgalma alapvetően ifjútörök előzményekre épül. Ezért sok
vonatkozásban rájuk is volt utalva. így a „Szőke Pasa” sikere
nagymértékben a velük való együttműködésétől függött. Hatá­
rozottan kimutatható a történelmi korszakváltásokon túl-
mutató ifjűtörök személyi és történelmi folyamatosság. Ezért
tehette meg Erik J. Zürcher holland történész, a téma egyik leg­
avatottabb ismerője, hogy művében Iftwtörök éra a török történe­
lemben (1908-1950) dm alatt foglalja össze azt a fejezetet, amely az
ifjútöTök forradalomtól az egypártrendszer végéig terjedő vér-
zivataros korszakot ismerteti. Tehát olyan események majd fél
évszázadát, mint amilyen háborúk sorozata, kisebbségek pusz­
tulása vagy elűzése, az Oszmán Birodalom összeomlása, végül
a harcban született új török állam megalapítása és lassú demok­
ratikus átalakulása.
Mustafa Kemal Atatürk sosem helyeselte az „áttelepítése­
ket", és sosem tagadta az örményeket sújtó véres katasztró­
fát. Általában azonban olyan mészárlásokról beszélt, amelye­
ket a kormányhatalmat bitorolva egy kis csoport szervezett.
Szavait mindenkor kül- és belpolitikai szükségletekhez igazí­
totta, aszerint hogy hol, milyen helyzetben, mikor és kikhez
szólott e kérdésről. így idézhetők tőle egymásnak homlokegye­
nest ellentmondó nyilatkozatok is erről a kérdésről. Az ő sze­
mében a legsürgetőbb feladat a független török állam megala­
kítása volt, minden mást ennek rendelt alá, s nem akarta, hogy
az örménykérdés meghatározó politikai témává váljék. így
a tettesek felelősségre vonását is csak részletkérdésnek tartotta,

326
 Mustafa Kemal Atatürkés az örmény katasztrófa

noha megbüntetésükről - külföldi újságíróknak - több alkalom­

mal igen határozottan nyilatkozott. 1920 márciusában például
Maurice Prax,a Petit Párisién konstantinápolyi tudósítója ezt írta
a vele készített interjújában: „Mustafa Kemal támadta, felelős­
nek tartotta és vádolta az ifjú török vezetőket, és kijelentette,
hogy bűntetteikért helyes lenne felkötni őket. Mire várnak még
a szövetséges hatalmak, miért nem akasztják fel ezeket a gazem­
bereket?" A Los Angeles E.rammernek ezt mondta 1926 augusztusá­
ban: „Az ifjútörökök pártjának ezt a maradékát, amely a köztár­
saság kormánya alatt is nyugtalanságot szít, felelősségre kellett
volna vonni több millió keresztény állampolgárunknak ottho­
naikból való kegyeden és tömeges elűzéséért, majd lemészárlá­
sáért.” Némely török történész azonban kétségbe vonja ennek
az interjúnak a hitelességet.
Mustafa Kemal naplót vezetett az oroszokkal vívott kelet­
törökországi harcok idején is. Az első bejegyzés dátuma: 1916.
november 7. Klaus Kreiser német turkológusnak, egy kiváló
Atatü rk- él etraj z szerzőj ének feltű nt, hogy a tábornok - legal ábbis
az eddig nyilvánosságra hozott na plórészletek tanú sága s ze rint -
egy szóval sem említi azt a tragédiát, ami nem sokkal korábban
éppen ezen a területen ment végbe: az örmények deportálását
és tömeges halálát. Egy helyen ugyan „nyomorúságos mene­
kültekről’' ír, de ez az utalás minden bizonnyal muzulmánokra
vonatkozik, akik az orosz megszállók és örmények erőszakcse­
lekményeinek váltak áldozatává.
Mustafa Kemal örményekkel kapcsolatos akkori álláspont­
ját azonban jobban megvilágítja egy 1917-es eset. Gallipoli hőse
Vahideddin trónörökös kíséretében az év végén meghívásra
látogatást tett II. Vilmos császár kreuznachi német katonai főha­
diszállásán. Ezután frontlátogatásra vitték, majd Strasbourg-
ban a küldöttség tagjaként fogadta őt Nikolaus von Dallwitz
elzász-lotaringiai német birodalmi helytartó. Utóbbi felvetette

327
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

az „örménykérdést'',s ekkor vita támadt kettőjük között. Előző-

lég a trónörökös e tárgyban nem óhajtott nyilatkozni. Ezt a vitát
1926-ban így foglalta össze a felszabadító háború győztes vezére,
az akkor már köztársasági elnök:
„A német kormányzó arról beszélt, hogy az örmények igen
jóakaratú emberek, de a törökök meglehetősen csúnya túlkapá­
sokra ragadtatták magukat velük szemben. Én kifejeztem afö­
lötti csodálkozásomat, hogy a német nemzetnek egy ilyen magas
állású kormányzója.akinél mi éppen vendégeskedtünk,s akivel
mi szövetségben is álltunk, e témáról teljes komolysággal így
beszéljen a jövőbeni török uralkodóval. A következőket mond­
tam: »Mindenekelőtt szeretném öntől megtudni, miképpen jut
arra a gondolatra, hogy szót emeljen az örmények érdekében.
Olyan örményekről van szó, akik azt állítják, hogy egy általam
ismeretlen időpontban és korszakban már nemzetként létez­
tek. Most pedig abból a célból, hogy ezt a létezést újfent bizo­
nyítsák, becsapják az egész világot. Méghozzá annak a Török­
országnak a kárára, amely az önök szövetségese, és amely teljes
anyagi és szellemi erejét kockáztatja e sző véts égé rt.« Rájöttem,
hogy a kormányzó nagyon keveset tudott rólunk. S így aztán
a vele való beszélgetés során nem is tudtam türtőztetni maga­
mat. s gúnyos hangot ütöttem meg, mert minden áldozatunk
ellenére kitartott amellett, hogy Törökország területén igenis
léteznie kell egy örmény nemzetnek. Dallwitz ezek után kijelen­
tette, hogy mindazt,amit mondott, végül is csakúgy hallotta,és
távol áll tőle bármit is állítani. Szemlátomást igyekezett engem
megbékíteni. Beszélgetésünk lezárásaként így szóltam hozzá:
»Mi nem az örménykérdés megvitatására jöttünk, hanem azért,
hogy megtudjuk, milyen is a tényleges állapota annak a német
haderőnek, amely szövetségesünk, s amelyre támaszkodunk.
Ha ezt felmértük, hazatérünk.*”
Kreiser meghökkentően leegyszerűsítőnek látja Mustafa
Kemal eme akkori álláspontját: az örmények a nemzetépítés

328
 Muscafa Ke mai Atatürk és az örmény katasztrófa

dolgában évszázadokig tanúsított tétlenségükkel tartósan mint

nép is eljátszották azt a jogukat, hogy török földön létezhesse­
nek. Ebben a nyilatkozatában, de máskor is hallgatott a depor­
tálásokat elrendelő 1915-ös parancsról és annak kihatásairól.
Nyilvánvalóan már 1917 táján magáévá tette az örmények „tör-
ténelemnélküliségérőr szóló tételt, amelynek alapján megta­
gadták tőlük a saját államiságukat. Az örmény nemzet létezésé­
vel szemben felhozott érve egyértelműen így hangzik: még ha
az örmények egy nehezen megragadható múltban létezhettek
is államként, ez már nem függ össze a jelennel. Ezért semmissé
válik arra irányuló igényük, hogy új életre keltsék ezt az állítóla­
gos vagy eredeti államiságukat.
Ennek a strasbourgi asztali beszélgetésnek az elemzése alap­
ján a német turkológus számára világos, hogy miközben a késő
oszmán és modern török nacionalizmus önmagának igényelhe­
tett egy eredeti, régi és megszilárdult államiságot, addig ezt más
népektől, így az örményektől és nemzeti felbuzdulásuk kezdeté­
től fogva a kurdoktól is elvitatta. Itt nincs helye annak a roman­
tikus felfogásnak, hogy az államiság előtt létezhetnek alakuló
nemzetek. Ez a szemlélet nyilvánul meg a Keleti Tartományok
Jogvédelmi Társaságának 1919 márciusában kiadott nyilatko­
zatában is: „Hogy kik a föld valódi birtokosai, azt a jövőben íté­
letre készülő döntőbírák számára igen meggyőzően bizonyítják
az ikeTminaretek és mauzóleumok, amelyek mindenütt megta­
lálhatók az országban. Ami azonban az örmények igényeit illeti,
ezeket egy olyan nagybirtokrendszerre alapítják, amely nem
hagyott hátra semmiféle kulturális és civilizációs emlékeket,
és még a történelem igencsak sötét korszakaiban sem érte el
egy nemzet színvonalát. Ezért ezek az igények semmisnek
mondhatók."
Mustafa Kemal bizonyára osztozott ebben a felfogásba n, még
ha tisztában volt is azzal, hogy az örmények nem kevés emlék­
művet hagytak hátra. Ám lerombolásuk azokban az években

329
ÖRM ÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

feltétele volt annak, hogy mind világosabban kitűnjék a keleti

tartományokra formált korlátlan török jogcím.
Bár Mustafa Kemal elítélte a régi ifjútörök vezetést, és később
elhatárolódott a népirtástól, a történtekért a külföldi hatalma­
kat és az örményeket magukat is felelősnek tartotta, és igyeke­
zett ráirányítani a figyelmet örmények muzulmánokon elkö­
vetett mészárlásaira. Harbord amerikai tábornoknak például
azzal érvelt, hogy csak Törökországot kárhoztatják nyolcszáz-
eze r ál la m polgáruk lemészárlásáé rt, m iközben tömeggyilkossá­
gok előfordultak Amerikában, Franciaországban és Angliában is.
A törökországi gyászos események kiváltó oka külföldi csel­
szövés volt - mondta. „Ami országunk nem muzulmán közös­
ségeivel történt, az annak a feldarabolási politikának a követ­
kezménye, amelyet - a külföldi intrikáktól megszédítve és
kiváltságaikkal visszaélve - maguk is a legbrutálisabb módon
folytattak." Hasonlóképpen érvelt Lausanne-ban a török tár­
gyaló küldöttség vezetőjeként ismét inönü, később az Atatürk
utáni második köztársasági elnök:
„A török kormány és nemzet kivétel nélkül minden esetben
csak végső szorongatottságában folyamodott büntetőintézke­
désekhez és megtorláshoz. Csak akkor, amidőn már végképp
kifogyott a türelméből. A nagy katasztrófáért tehát, amely őket
a Török Birodalomban sújtotta, az örményeket terheli a felelős­
ség. Mindaddig ugyanis, amíg a keresztények nem éltek visz-
sza annak az országnak a nagylelkűségével, amelyben évszá­
zadokon át nyugalomban és bőségben élhettek, a törökök sose
tagadták meg tőlük jogaikat.” Az idők folyamán aztán ez a gon­
dolatsorvált hivatalossá is Törökországban, s ma is gyakran ezt
ismételgetik.
Ez valósággal egyfajta történelemszemléleti becsületkó­
dexszé változott. Aki nem tartotta magát ehhez, szembesülhe­
tett azzal a váddal, hogy belegázolt a nemzet becsületébe - emlé­

330
 Mustafa Kemal Acatürkésaz örmény katasztrófa

keztet Sibylle Thelen történész-turkológus, aki szerint ez a vád

kimondatlanul is mind a mai napig ott lappang, kísért török poli­
tikusok beszédeiben. Például ahogy Recep Tayyip Erdogan kor­
mányfő reagált a népirtást elítélő külföldi parlamenti határoza­
tokra. A török nagy nemzetgyűlés vitájában 2005. április 13-án
kijelentette: „A török történelemnek nincsen olyan fejezete,
amely miatt szégyenkeznünk vagy amit elfojtanunk, elfelejte­
nünk és eltussolnunk kellene."
Ez a szemlélet a nyilvánvaló oka annak is, hogy nem szo­
kás idézni - feltételezhetően a törökök többsége egyáltalán
nem is ismeri - Atatürknek, a Török Köztársaság alapítójának
és első elnökének kijelentését, amelyben az örmények töme­
ges elűzését és meggyilkolását „múltbéli szégyenletes, alávaló
cselekménynek” (maziye ait fazahat) nevezte. Később ugyanis
a Török Történeti Társulat - mint ez a Radikal 2006. november
13-án Cemil Kocák történésszel készített in térj új ából kiviláglik -
„a politikai szükségleteknek" megfelelően „cenzúrázta” még
a nagy államférfi bizonyos kijelentéseit is, például az örmé­
nyekre, a kurd autonómia megadására vonatkozó vagy a vallást
méltató szavait. Igaz, a fent említett minősítés a török nemzeti
mozgalom egy nappal korábban megnyitott ankarai parlament­
jének zárt ülésén hangzott el, és az is igaz, hogy a függetlenségi
háború vezére ezt az érzékeny kérdést csak épphogy érintette
ebben az 1920. április 24-i beszédében. Felszólalásában minde­
nekelőtt a britek vádjaira válaszolt, akik szerint a mészárlások
folytatódtak. Elhangzásának körülményei ellenére állásfog­
lalása figyelmet érdemlő és jelentős. Mustafa Kemal ugyanis
súlyos háborús helyzetben, amikor kénytelen volt az Egység és
Haladás Bizottsága őt körülvevő volt ifjú török kádereinek szer­
vezeti és személyi támogatására támaszkodni, aligha érezhetett
bármiféle sürgető késztetést ilyen nyilatkozat megtételére, még
kevésbé a törvényhozás titkos ülésén. Mégis kinyilvánította,

331
ÖR MÍN YE K, TÖRÖKÖK, KURDOK

méghozzá szilárd belső meggyőződésből, hogy 1915 tömegha­

lállal végződő deportálásait gaztettnek tartja. Olyanok füle hal­
latára mondta ezt, akik közül többen tettesként akár találva is
érezhették magukat. Hitte, hogy az új Török Köztársaságnak
- politikai és erkölcsi értelemben egyaránt - meg kell szabadul­
nia az ifjú török gyalázat eme bélyegétől. Taner Ak<;am szerint
Atatiirknek ez a hite ösztönzést adhatna a szemléleti tisztázás­
hoz a mai Törökországnak is.
A török hivatalos és általános szemléletet is azonban nem­
zedékek sorára kihatóan meghatározta több történelmi ese­
mény. Az 1919. májusi görög partraszállás és területfoglalás, majd
Konstantinápoly 1920.márciusibrit megszállása után a nemzeti
sérelmek láncolatában a legsúlyosabb: az 1920. augusztus 10-én
Sévres-ben aláírt béke diktátum. A nagyhatalmak ennek alap­
ján előirányozták Anatólia felosztását - részben maguk, rész­
ben pedig görögök, örmények és kurdok között. Ami kevés meg­
maradt, azt hagyták volna meg a törököknek. Nem sokkal előbb
pedig, június 22-én a görög hadsereg általános támadást indí­
tott Ankara ellen. Mindezt azzal tetézték, hogy a konstantiná­
polyi katonai törvényszékek, amelyek eddig a háborús bűnösök
és örmény nép irtok ügyeivel foglalkoztak, megkezdték halálos
ítéletek kiszabását az ankarai központú török nemzeti mozga­
lom vezetőire is.
A konstantinápolyi hatalmi erőközpont, amely a meg­
alázó békeszerződés aláírója volt, most hirtelen döntő katonai
és „igazságügyi" csapást is akart mérni a másik erőközpontra.
Tehát a nemzeti szuverenitás és a török függetlenség tényle­
ges ankarai védelmezőire, a sévres-i diktátum elutasítóira, akik
most honvédő háborút is vívtak az Anatólia szíve felé előretörő
görög haderővel szemben. A konstantinápolyi kormány, amely­
nek hivatalaiban is megbújtak népirtó tettesek, a halálos ítéletek
e sorozatával nyíltan összemosta az örményüldözést a nemzeti

332
 Mustafa Kemal Atatürkés az örmény katasztrófa

mozgalommal. Ez végzetes ballépésnek bizonyuk, s végképp

elfogadhatatlan volt Ankara számára, amely elvben változatta'
nul szorgalmazta a deportálások haszonélvezőinek és az örmé­
nyek elleni törvénytelenségek és tömeggyilkosságok elköve­
tőinek perbe fogását. Az „örményüldözők török üldözői” most
hirtelen felcsaptak a hazafias nemzeti mozgalom vad üldözői­
vé is. Azoknak a nagyhatalmaknak és kisebbségeknek az olda­
lára állva, amelyek már hozzá is fogtak ahhoz, hogy osztozkod­
janak Anatólia hatalmas területein. A törökök tömegeiben ezzel
olyan benyomást keltettek, hogy az örménygyilkosság vádja sok
esetben csupán ürügyként szolgál nagyhatalmi és gyarmatosító
törekvések elleplezésére. Egyben az is célja, hogy a győztesek
„kitalált bűnökre” és „állítólagos bűnözőkre" hivatkozva törjék
meg és igázzák le a török népet.
Konstantinápolyban az ország legfőbb vallási tekintélyével
fetvát bocsáttattak ki, amely halálig üldözendő hitetlennek nyil­
vánította a nemzeti fegyveres erők tagjait, és megölésükre szó­
lította fel az igazhívőket. Emellett külön szultáni „rendteremtő
katonai erőt" verbuváltak és küldtek harcba ellenük. Távollété­
ben -a szultán aláírásával is szentesítve - halálra ítélték Mustafa
Kemalt és a nemzeti mozgalom más vezetőit. A hivatalos lap
összesen száz ilyen halálos ítélet szövegét közölte. Szintén a leg­
súlyosabb ítéletet szabták ki a nemzeti fegyveres erők tizenhat
tagjára, s négyet közülük a fővárosban nyilvánosan fel is akasz­
tottak. Azzal vádolták őket, hogy ankarai utasításra meg akarták
gyilkolni a nagyvezÍTt. Ugyancsak a konstantinápolyi Beyazid
téren ácsolt akasztófán végezte 1920 júliusában egy örmény-
gyilkossággal vádolt csendőrtiszt és egy volt tartományi elöljáró.
Miután az új ankarai törvényhozás már korábban semmis­
nek nyilvánította a konstantinápolyi kormány rendeletéit, jog­
szabályait és megállapodásait, 1920. augusztus n-én a nemzeti
mozgalom ezt a megszüntető intézkedést kiterjesztette az

333
Ö rm én yek,törökök, kurdok

összes statáriális katonai törvényszékre. Az ankarai törvényho­

zók egyúttal a nemzet mártírjának nyilvánítottak olyan szemé­
lyeket, akiket örményüldözés vádjával a konstantinápolyi hadi­
törvényszék ítélete alapján végeztek ki. Egyikükről, Nusret bej
volt urfai elöljáróról a nagy török nemzetgyűlés mint a „nemzet
dicső vértanújáról” emlékezett meg; a honatyák az ülésen ötper­
ces néma vigyázzállásban rótták le tiszteletüket... A kivégzet­
tek családjainak életjáradékot állapítottak meg. Mustafa Kemal
levélben figyelmeztette a konstantinápolyi brit főhadiszállást,
hogy ha az „oszmán kormány deportálásokról és tömegmészár­
lásokról szóló állításokra hivatkozva folytatja a haza gyerme­
keinek teljesen értelmetlen felakasztgatását, akkor komolyan
mérlegelni fogjuk az őrizetünkben lévő összes brit hadifogoly
kivégzését”.
Ez hatott, újabb halálos ítéletet többé már nem hoztak.
A szövetségesek jól felfogott érdekükben már tárgyalni akar­
tak a népszerűségében és katonai erejében szemlátomást gya­
rapodó Ankarával. Visszaengedték az oszmán kormány élére a
nemzeti érzelmű Tevfik pasát, akinek egyik első dolga az volt,
hogy „a Nusret bej halálos ítéletének kiszabásakor előfordulc
rendellenességekért" letartóztatta a statáriális hadbíróság elnö­
két és három tagját, megszüntette a rendkívüli katonai törvény­
kezést, majd megkezdte az összes fogoly szabadlábra helyezését.
Kinyilvánították továbbá, hogy a nemzeti fegyveres erőkkel való
együttműködés nemhogy nem büntetendő cselekmény, hanem
egyenesen dicséretes, ezért el kell ejteni az ezzel kapcsolatos
összes korábbi vádat.
Miután a felszabadító nemzeti mozgalom győztes fegyve­
res erői 1922. november 6-án bevonultak Konstantinápolyba,
amelyet a jövőben már hivatalosan is Isztambulnak hívtak, az
ankarai török nagy nemzetgyűlés törvényeinek hatályát kiter­
jesztették a régi fővárosra és az egész országra is. A Sévres-t

334
 Mustafa Kemal Atatürk és az örmény katasztrófa

érvénytelenítő lausanne-i értekezleten 1923. július 24-én poli­

tikai közkegyelmet is hirdettek, amit ezt megelőzően a maga
hatáskörében Ankara már március 31-én bejelentett. A Török
Köztársaság kikiáltása után három évvel. 1926-ban pedig nem­
csak rehabilitálták a konstantinápolyi és más perek vádlottjait
és a halálraítélteket is, hanem törvényben még nyugdíjat, ingat­
lant és földet is biztosítottak azok családjának, akik az első világ­
háború utáni örmény bosszú áldozatává váltak. E jóvátételi tör­
vény vonatkozott az ifjú török triumvirátus tagjainak, Tálát,
Enverés Cemal pasáknak a hátramaradottjaira is.
Az örményekkel szemben - mindenekelőtt az érdekük­
ben történt sorozatos nagyhatalmi beavatkozás és a Törökor­
szág teljes feldarabolására irányuló gyarmatosító kísérletek
miatt - országos ellenérzés volt tapasztalható. Az ankarai haza­
fias tábor nem kis mértékű ifjútörök személyi folyamatossá­
gán kívül ez is oka volt annak, hogy a nemzeti mozgalom nem
sietett az örménygyilkosságok elkövetőinek és a deportálások
szervezőinek leleplezésével és büntetőjogi felelősségre voná­
sával. Noha e keresztény kisebbség kegyetlen meghurcolásá-
nak és megtizedelésének részletei széles körben ismertté váltak,
a török nagy nemzetgyűlés első ankarai vitáiban - a nyilvános és
zárt üléseken egyaránt az - örmények említésekor nem együtt
érző, hanem legtöbbször gyűl ölködő hangnem uralkodott. Töb­
ben mégmindig igazolni igyekeztek az - ifjútörök kormány által
elrendelt-örményellenes intézkedéseket, arra hivatkozva, hogy
a „haza megmentéséért még a gyilkosság vádjának kockázatát is
vállalni kellett".
Az így érvelők közé tartozott Hasan Fehmi képviselő, aki a
Moszkva és Ankara határvitájával foglalkozó parlamenti ülé­
se n kij elentette: „Mi nt ön ök tudj ák, a depó rcálás olyan esemény
volt, ami miatt felhördült az egész világ, s gyilkosnak bélyegez­
tek bennünket Ám máraz akció kezdete előtt tisztában voltunk

335
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

azzal, hogy az egész keresztény világ reánk zúdítja haragját és

gyűlöletét. De akkor mégis miért engedtük, hogy nevünket
bemocskolják a gyilkosok bélyegével? Miért fogtunk bele ebbe
az éppoly mérhetetlenül nehéz, mint amennyire szinte irányít-
hatatlan munkába? Mert amit cselekedtünk, azt a trón megmen­
téséért és hazánk jövőjének biztosításáért tettük. A haza üdvét
mindennél szentebbnek tartjuk, és becsesebbnek még az éle­
tünknél is.”
Ugyanezen az ülésen Mazhar Müfit hakkári képviselő az
örményeket becsmérlően egy gyémántot nyelt disznóhoz
hasonlította,melyet - mint mondta - habozás nélkül megfojtana,
hogy hozzájusson a gyémánthoz. „Igen, uraim! Én is elfogadom
»a két rossz közül válaszd a kisebbik rosszat!« elvét. Mondok
egy példát is: Ha egy disznó lenyel egy gyémántrögöt, melyiket
akarod megmenteni? Az előbbit vagy az utóbbit? A drágakövet,
a gyémántot nem szabad feláldozni az örmény disznó kedvéért."
A török-örmény béketárgyalások idején Salih efendi képviselő
a parlamentben azt javasolta, hogy az örményeket „rostálják ki,
és küldjék Jerevánba". Az egyébként mérsékelt elveiről ismert
Hüseyin Avni bej, erzurumi képviselő is azt fejtegette, hogy
ő nem a fegyveres, hanem a fegyvertelen örményektől fél leg­
jobban, azoktól, „akik a vörös török zászlóba burkolózva belül­
ről akarják tönkretenni Törökországot. Biztosan ezt teszik majd,
mert éppen az a probléma, hogy az örmény fondorlatos népség"
Ekkor Muscafa Kemal lépett a szószékre, s kijelentette:
„Uraim! Pontosan úgy van, ahogy Hüseyin Avni bej az örménye­
ket lefestette.Tárgyalásainkon igyekeztünk ezt az oroszokkal is
megértetni. Avni bejnek mindenben igaza van."
A törvényhozás e légköre tükrözte a lakosságnak az örmény­
kérdésben tapasztalható hangulatát. A török felszabadító moz­
galom sikere, majd végső győzelme után végleg elpárolgott
a szövetségesek készsége a török tettesek megbüntetésére.

336
 Mustafa Kemal Atatürk és az örmény katasztrófa

A népirtásra vonatkozólag birtokukban volt ugyan többkötet­

nyi okmány, e dokumentumok azonban alkalmatlanok voltak az
egyéni felelősség kimutatására, és így a bűnösség bíróság előtt
való bizonyítására, A britek ezért segítséget kértek az amerikai­
aktól, de a náluk fellelt iratok sem vitték előbbre az ügyet.
A lausanne-i békekonferencia idejére az örmény népirtás
már egyáltalán nem volt vitatéma. Az örmények elszenvedett
sérelmeiről, szenvedéseiről addigra a hangsúly áthelyeződött
az életben maradottak visszatelepítésére és „nemzeti otthonuk
megteremtésére” Törökországon belül. A konferenciára igye­
keztek hatást gyakorolni különféle örmény egyesületek, testü­
letek képviselői, közöttük szovjet Örményország és az örmény
diaszpóra küldöttei. Meg is alakították egyesült örmény dele­
gációjukat. A Népszövetség 1922. szeptember 22-én állást fog­
lalt amellett, hogy meg kell oldani az örmény nemzeti otthon
problémáját. Az örmény küldöttségnek azonban - minden fára­
dozása ellenére - nem engedték meg, hogy részt vegyen a lau­
sanne-i békekonferencián. Képviselője csak a kisebbségvé­
delmi albizottság december végi ülésén mondhatoct beszédet,
emiatt viszont a török küldöttség bojkottálta a tanácskozást. Az
örmény megbízott felsorolta mindazt, amit az évek folyamán a
szövetséges hatalmak az örményeknek ígérgettek. Az örmény
szónok az ülésen sorstársai egyik célját annak kieszközlésében
jelölte meg, hogy állítsák helyre Örményország szerinte jelentő­
sen megcsonkított területét. Az örmények követelték továbbá
szárazföldi kijárat megnyitását a tengerhez, valamint egy kis
örmény állam megalakítását a dél-törökországi Cukurova tér­
ségében, a történelmi Cilicia vidékén is. Lobbitevékenységük,
brit kormánytényezőkkel való találkozóik azonban eredmény­
telenül végződtek, s mélységesen csalódva távoztak. Angol tár­
gyaló feleik - Róbert Vansittart, a külügyminiszter keleti és
török-örmény ügyekben illetékes képviselője és Sir Eyre Crowe

337
Örm én yek , törökök, kurdok

államtitkár - nem is rejtették véka alá, hogy miért adták fel az

örmény ügy támogatását általában és a háborús bűnösök üldö­
zését kiváltképp.
Török források által idézett örmény feljegyzés szerint elis­
merték, hogy „kezükben már nem maradt semmiféle tényleges
eszköz, amivel hathatnának a törökökre. Utóbbiak ugyanis jól
felismerték a valóságos helyzetet, és a végsőkig ki is használják.
Ezt a helyzetet pedig az jellemzi, hogy a szövetségesek között
nincs egyetértés az örménykérdésben, sőt némelyek már pénz­
zel és fegyverrel is támogatni kívánják a törököket. Számukra
az örmény követelések nem életbevágóan fontosak, s inkább a
tengerszorosok problémájával vannak elfoglalva. Az örmények
kedvéért nem fogják megszakítani kapcsolataikat Törökország­
gal” A múltat és a büntetés kérdését a lausanne-i békeszerződés
végképp lezárta azzal, hogy közkegyelmet hirdetett meg min­
den olyan politikai és háborús bűncselekményre, amelyet rc>i4.
augusztus i-je és 1922. november 20-a között követtek el.
Ami az utolsó megoldandó problémát, az üldözést túlélő
örmények hazatérését és letelepítését illeti, Lord Curzon brit
külügyminiszter még korábban javasolta, hogy az „örmény óha­
joknak megfelelően Törökország saját ázsiai területén létesít­
sen gyülekezési központot számukra, amely lehetne az északi
vagy keleti tartományaiban vagy a délkeleti Ciliciában és a Szí­
riái határon". A szövetségesek határozati javaslata az örmény
nemzeti otthont a szíriai határ közelében jelölte ki. ismét Inönü
azonban kijelentette, hogy „egy ilyen lépés kizárólag Törökor­
szág felosztására irányulna", s ezért még arra sem lát lehetősé­
get, hogy akár csak elkezdjék a vitát egy ilyesfajta rendezésről.
De a török delegáció erről már csak azért sem hajlandó tárgyalni
- hangsúlyozták a törökök elvi álláspontjukat a kisebbségvé­
delmi albizottság ülésein mivel szerintük nyilvánvalóan újra
egy régi európai cselfogást kívánnak alkalmazni.Tárgyalni óhaj­

338
 Muscafa Kcmal Atatürk és az örmény katasztrófa

tottak volna egy asszír (szír ortodox) és egy káld (Icáid keresz­
tény) állam létrehozásáról is.
Amikor a szövetségesek mégis erőltették az ügyet, a török
küldött kivonult az ülésről. A konferencia a kisebbségi kérdés
miatt egy időre meg is szakadt, s amikor több hónapos szünet
után folytatta munkáját, már elejtették az örmény nemzeti ott­
hon megalapítására vonatkozó javaslatot. A törökök azonban az
elhurcolt örmények együttes hazatérése ellen is tiltakoztak, így
aztán ezt az ügyet is végül feledésre ítélték...
Némely történész úgy látja, hogy sok minden másként ala­
kulhatott volna, főként másképp végződtek volna az örmény­
üldözést tárgyaló konstantinápolyi perek, ha a „törökök meg­
büntetését” nem kapcsolják össze Anatólia felosztásának
szándékával. Lloyd George brit kormányfő még 1918 januárjában
is tiszteletben kívánta tartani az oszmán állam szuverenitásának
elvét. „Nem azért küzdünk, hogy megfosszuk Törökországot fő­
városától vagy főképp a török fajhoz tartozó személyek által la­
kott olyan gazdag és híres területeitől, mint amilyen Kis-Ázsia
és Trákia.” ígéreteik durva megszegését azonban a szövetsége­
sek már azzal is megkezdték, hogy hozzájárultak Nyugat-Anató -
lia görög megszállásához, sőt ösztönözték is azt. A londoni po­
litikus meg volt ugyanis győződve arról, hogy a görögök jobban
szolgálják majd a brit hatalmi érdekeket a Földközi-tenger ke­
leti medencéjében, mindenekelőtt pedig szilárdan bízott abban,
hogy a reményei szerint kis-ázsiai területekkel megnagyobbo­
dott Görögország az összeroppant Oszmán Birodalomnál alkal­
masabb őrzője lesz az Indiába vezető stratégiai útvonalaknak.
Később hiába emlékeztették a szövetségeseket korábbi nyi­
latkozataikra, mintha elfelejtették volna ezeket. Az örmény
népirtók üldözését végül megbénította, hogy a nyugati szövet­
ségesek folytatták a török birodalom érdekövezetekre való fel-
darabolásának politikáját. Ily módon - Winston Churchill brit

339
Ö r m é n y e k , t ö r ö k ö k , k ur d o ic

védelmi miniszter szavai szerint - „az igazságosság helyet cse­

rélt, s az igazság most átment a másik táborba”.Vagy mintTaner
Akcam írja, „a szövetségesek végül is előbbre valónak tartot­
ták önös nemzeti és imperialista érdekeik érvényesítését bár­
miféle igazság kiharcolásánál az örmény népirtás ügyében".
A török társadalom ezek után kezdte egyre inkább úgy érzékelni,
hogy a nagyhatalmak legátlátszóbb gyarmatosító lépéseiket az
„emberi jogok” és a „demokrácia” védelmének jelszavával igye­
keznek elfogadtatni. Ezért a közvélemény mindkét fogalmat
hovatovább a „nyugati szemforgatás" jellegzetes példájaként
értelmezte.
A konstantinápolyi perek - mint máT láttuk - lényegében
eredménytelenül végződtek. A különleges bíróságokat megle­
hetősen gyorsan fel is oszlatták, miután az általuk tömeggyil-
kosságokért kiszabott összesen 17 halálos ítélet közül hármat
végrehajtottak. A fő felelősök azonban addigra már túl voltak
árkon-bokron;Talát, Enverés Cemal pasák 1918. november i-jén
egy német tengeralattjárón elmenekültek. E perek azonban az
európai jogtörténetben mégiscsak újdonságnak számítottak.
Először akarták felelősségre vonni egy halálos üldözést foly­
tató egész rendszer aktív működtetőit és parancsainak végre­
hajtóit. Szintén újdonság volt a szövetségesek 1915. május 24-i,
Törökországhoz intézett figyelmeztető nyilatkozatában hasz­
nált fogalom, az emberiesség elleni bűncselekmény koncepci­
ója. Mindenképpen precedenst teremtettek annak kinyilvání­
tásával, hogy társadalmi helyzetükre, rangjukra és beosztásukra
való tekintet nélkül büntetőjogilag üldözendők mindazok, akik
ilyen bűncselekményekkel gyanúsíthatok. Mindez később az
1945-46-os nürnbergi per jogi keretét és alapját alkotta. Csak­
hogy közvetlenül 1915 után a jogászok még az akkor elkövetett
bűncselekmények találó minősítésében, alkalmas megnevezé­
sében sem tudtak egyezségre jutni. Abban cehát, hogy népir­

340
 Mustafo Ke mai Atatiirk és az örmény katasztrófa

tás, pogrom, tömeges elűzetés vagy tömeggyilkosság, deportá­

lás, áttelepítés történt-e. Törökországhatárain kívül managyon
sok történész kifejezetten népirtásnak tartja az ifjútörökök
véres örményüldözését - ellentétben egyébként némely, szin­
tén tekintélyes külföldi tudóstársuk kevésbé éles meghatáro­
zásával vagy kétkedő álláspontjával. Ez a fogalom az 1915 körüli
általános nyelvhasználatban még nem létezett.
A népirtás ma nemzetközileg elfogadott fogalma Raphael
Lemkin (1900-1959) lengyel zsidó jogásztól és nyelvésztől szár­
mazik. Az ő kezdeményezésére és tevékeny közreműködésével
szavazták meg egyhangúlag az ENSZ-közgyűlés párizsi ülés­
szakán, 1948. december 9-én a nemzetközi egyezményt a nép­
irtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről. Egy nap­
pal később fogadtákel az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát,
benne a hí rés 3. cikket, amely kimondja, hogy mindenkit megillet
az élethez való jog. E nyilatkozat szerzője a németek elől Angli­
ába menekült René Sámuel Cassin francia jogász volt, akit 1968-
ban Nobel-békedíjjal tüntettek ki.
A nemzetközi jogban először a náci gyilkológépezet műkö­
déséből levont tanulságként rögzítették a népirtás bűncselek­
ményét. Lemkint azonban, aki a nürnbergi perben Róbert H.
Jackson amerikai főügyész tanácsadója volt, már régtől fogva
foglalkoztatta a probléma. Lcmbergi és heidelbergijogi és filozó­
fiai tanulmányai után ugyanis büntetőjogászként tevékenyke­
dett. Amikor hazája képviseletében 1933-ban részt vett a szakte­
rületéről, a büntetőjog témájáról rendezett madridi nemzetközi
értekezleten, előadásában nemzetközi jogi eszközökkel való fel­
lépést sürgetett a barbárság ellen. Szorgalmazta, hogy nyilvá­
nítsák bűncselekménynek faji, vallási vagy szociális csoportok
elpusztítását. Ilyen javaslatokat azonban nemzetközi színtéren
akkoriban nem fogadtak el. A barbár kegyetlenség példájaként
az 1915-ös örménymészárlást és az éppen akkor ismertté vált

341
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

újabb észak-iraki vérengzéseket hozta fel. E kegyetlenkedések

egy szintén keresztény kisebbség, a süryanik, vagyis a szír orto­
doxok ellen irányultak, akik öldöklések áldozataiként előzőleg
már az Oszmán Birodalomban is súlyos emberveszteségeket
szenvedtek.
Miután Lemkinnek a lengyel hadsereg katonájaként 1939-
ben Varsóból menekülve, sebesülten is sikerült egérutat nyernie
német üldözői elől, Litvánián, majd Svédországon át 1941-ben
kijutott az Egyesült Államokba. Egy amerikai egyetemi tanár
egyengette útját. Családjából otthon negyvenkilencen a holo­
kauszt áldozatává váltak. Csak fivére maradt életben családjá­
val, ők évekkel később egy szovjet kényszermunkatáborból sza­
badultak és vándoroltak ki Kanadába.
Lemkin a londoni lengyel emigráns kormány számára is
dolgozva, nagyfokú nyelvi leleménnyel 1943-ban alkotta meg
a „ludobójstwo” szót a népirtás, egy, az emberiség ellen elkö­
vetett bűncselekmény jelölésére. Majd 1944-ben ezt a lengyel
szóösszetételt alakította át az angol „genocide”-ra, azaz genocí­
diumra, amely a görög „genosz": „család”, „törzs” vagy „faj” és a
latin „caedere”: „megölni” jelentésből származtatott szóössze­
tétel. Nyomtatásban angolul először A tengelyhatalmak uralma
a megszállt Európában című tanulmányában látott napvilágot
1944-ben a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány kiadásában.
A nagy amerikai szótárak ma is ennek megfelelően 1944-et jelö­
lik meg a „genocide” szóalkotás első előfordulásának éveként.
A továbbiakban Lemkin büntetőjogot adott elő a Yale és a
Duke Egyetemen, s 1955-ben professzornak nevezték ki a New
Jersey állambeli Rutgers Jogtudományi Egyetemen. M út ameri­
kai állampolgár volt. Munkásságának kevéssé ismert része a har­
mincas évekbeli ukrajnai sztálini népirtásnak, a lakosság több­
milliós áldozattal járó gyilkos kiéheztetésének és a „kulákság”
tragédiájának tanulmányozása. Erről szóló írásai csak az utóbbi

342
 Mustafa Kemat Atatürk és az örmény katasztrófa

években bukkantak fel. Lemkin váratlanul szívrohamban halt

meg. Érdemeit addigra már jórészt el is felejtették. Temetésén
négyen kísérték utolsó útjára.
A népirtás megelőzéséről és megbüntetéséről az ő kezde­
ményezésére és közreműködésével elfogadott 1948-as ENSZ-
megállapodás értelmében népirtás bűncselekményét követi
el, aki azzal a szándékkal cselekszik, hogy teljesen vagy részben
megsemmisítsen egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csopor­
tot, továbbá ha arra törekszik, hogy megöljön e csoporthoz tar­
tozó személyeket, súlyos testi vagy lelki sérüléseket okozzon
e csoport tagjainak, vagy e csoportot olyan életkörülmények
közé kényszerítse, amelyek alkalmasak arra, hogy teljesen vagy
részben előidézzék fizikai megsemmisülését.
„E meghatározás szerint - és e tekintetben egyértelműek a
német diplomaták által az első világháború alatt megfogalma­
zott okmányok - az örmények elleni akciók kimerítik a geno­
cídium klasszikus tényállását” - írja Wolfgang Gust. Az ENSZ
aztán 1950-ben elfogadta az úgynevezett nürnbergi alapelve­
ket is mint a nemzetközi jog egyik alapvetését. 1998 júniusá­
ban jóváhagyták az ENSZ Nemzetközi Büntető Törvényszéké­
nek felállítását,s e hosszú folyamat eredményeképpen lehetővé
vált, hogy bíróság elé állítsák például a volt Jugoszlávia terüle­
tén és Ruandában elkövetett népirtás tetteseit. A 2000 január­
jában Stockholmban megtartott nemzetközi holokausztérte-
kezleten felhívták a figyelmet arra, hogy a náci Németország
kapitulációja óta még legkevesebb száz esetben történt népirtás.
Genocídium áldozatává váltak tuszik, kurdok, bosnyákok,timo-
riak, indonéziai kínaiak, nemkülönben szudáni dinkák, nagákés
nubák,az Amazonas mentén pedig tizenöt bennszülött törzset
sújtott népirtás.
Ezen a stockholmi értekezleten megemlékeztek Lemkin élet­
útjától és úttörő munkásságáról is. Itt terjesztette elő feltűnést

343
Ö rm én yek.törö kö k,kurdok

keltő javaslatát dr. Michael Naumann német államminisz­

ter, publicista és könyvkiadó. Indítványozta, hogy nemzetközi
összefogással hozzanak létre jelzőrendszert, amelynek segít­
ségével idejekorán fel lehetne hívni a figyelmet a világ külön­
böző részein egész népcsoportokat fenyegető véres leszámolá­
sok. mészárlások és genocídiumok előkészületeire. Ily módon
sürgős intézkedésekkel megelőzhetnék a legrosszabb bekö­
vetkezését... Egyben emlékeztetett arra, hogy az 1948-as ENSZ-
határozat egyhangúlag történt elfogadásának megvolt a maga
ára: csak nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoportokat volt hiva­
tott védelmezni öldökléstől, de nem említett politikai és gazda­
sági csoportokat. Annak idején nyilvánvalóan nem óhajtották
a figyelem középpontjába állítani a 20. század „marxista-leni­
nista államaiban” meggyilkolt tulajdonos gazdák, például az
úgynevezett kulákok millióit. Szintén felelevenítette, hogy az
Egyesült Államok, a vezető nyugati hatalom - bár aláírta - csak
1989-ben ratifikálta az 1948-as genocídiumegyezményt. A kom­
munista rendszerek ellen vívott hidegháborús hadjáratában
ugyanis gyakran szövetségesének tekintett népirtásban elma­
rasztalható zsarnoki rendszereket...
Az Európai Parlament 1987. júniusi ülésén határozatban álla­
pította meg, hogy az 1915 és 1917 közötti események az ENSZ
1948-as határozata értelmében népirtásnak tekintendők. Török­
ország felvétele az EU-ba attól függ, hogy elismeri-e a népirtás
tényét, E minősítésből azonban nem következhet sem politikai,
sem pedig jogi követelés a mai Törökországgal szemben, amely
nem tehető felelőssé az akkori eseményekért. Ám Ankara ezt
is felháborodással fogadta, és arra hivatkozott, hogy nem kor­
mányzati szervezetek szintjén már nem hivatalos kapcsolato­
kat ápol örményekkel. Az európai képviselők emiatt megelége­
dettségüknek adtak hangot, majd 2001 októberében kihúzták a
határozatból azt a kitételt, amely szeri nt Törökországnak az E ki­
hoz való csatlakozás érdekében fel kell dolgoznia történelmét...

34 4
„Aszőke menyasszony” bukása
Repedések az örmény tabun

A Hrant Dink Nemzetközi Alapítvány 2009 februárjában jogi

eljárást kezdeményezett az isztambuli közigazgatási bírósá-
gon a török közoktatási minisztérium ellen. Utóbbi elrendelte
ugyanis, hogy Isztambul tartomány minden elemi iskolájában
mutassanak be egy DVD-n forgalmazott dokumentumfilmet,
amely azonban a felperesek szerint brutális jeleneteivel súlyos
lelki sérüléseket okozhat kisdiák nézőinek. A filmben látható
kegyetlenkedéseket egyébiránt szinte mind örmények követik
el, akiket általában is mintegy ezer alkalommal kizárólag elítélő
értelemben említenek. Ezért a nyílt levél szerzői követelték
a film forgalmazásának leállítását.
A DVD iskolai bemutatását számos török családban is mély­
séges megütközéssel fogadták. Egy Serdar Kaya nevű török
orvos külön is beperelte a minisztériumot, amiért n éves kislá­
nyával végignézették e rasszista férc művet. Kikérte magának,
hogy ötödikes gyermekét tanítás címén gyűlölködésre oktas­
sák, ilyen érzelmekkel oltsák be. Mindezt a gyermeke jogai ellen
intézett közvetlen támadásnak ítélte. A film azonban főként az
örmény kisebbség körében keltett határozott visszatetszést,
Ötszáz törökországi örmény nyílt levélben tiltakozott is Recep
Tayyip Erdogan kormányfőnél, szóvá téve, hogy gyűlöletkelté­
sével és ellenségképével a dokumentumfilm minden bizonnyal
csak fokozza a társadalomban amúgy is tapasztalható örmény-
ellenes hangulatot. „Mint Ön is tudja, az örményeket Törökor­
szágban régtől fogva szokás a gonoszság és Tosszakarat meg­
testesítőinek feltüntetni. És ha ilyen körülmények között ezt
a filmet már kisiskolásoknak is bemutatják, akkor az ilyesmi
csakis arra szolgálhat, hogy újabb nemzedékeknek örökítsék át

345
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

ezt a hamis értékítéletet’' - volt olvasható. A levélírók úgy tud­

ták, és ezt teljesen érthetetlennek is tartották, hogy a DVD-t a
török fegyveres erők vezérkara finanszírozta. Mégpedig azzal
a szándékkal, hogy magukat az örményeket kárhoztassa az 1915-
ös eseményekért. A török orvos határozott fellépése és az örmé­
nyek nyílt levele azonban megtette hatását. A minisztérium
sietett nyilatkozatban közölni, hogy a DVD-t nem gyermekek­
nek szánták, hanem csupán „segédanyagként küldték meg tör­
ténelemtanároknak". Különben is már egy évvel ezelőtt leállí­
tották a kifogásolt DVD szétosztását, mivel ezzel kapcsolatban
„különböző visszaéléseket" tapasztaltak* És ekkor olyasmi tör­
tént, amire Törökországban eddig nem volt példa: a tiltakozások
nyomán a közoktatási minisztérium visszavonatta a filmet az
osztálytermekből!
„A minisztérium nyilatkozata azonban aligha elégíthetett ki
bárkit - állapította meg Yavuz Baydar ismert publicista, aki egy­
aránt dolgozik török és brit lapoknak. - A sajtónak már csak azért
is változatlanul élénk figyelemmel kell kísérnie a fejleményeket,
mivel felmerül a kérdés: egyáltalán mi a csodának lenne szük­
ségük tanároknak ilyen erősen vitatható propagandaanyagra?"
A tekintélyes újságíró szerint arra viszont igenis szükség lenne,
hogy Törökország elemi iskoláiban tárgyilagosan oktassák az
Oszmán Birodalom kései szakaszát, egészen az összeomlásáig,
főképpen pedig a szörnyűséges emberi tragédiákba torkolló
események láncolatát. Ez ugyanis életbevágóan fontos része
lenne a múlttal való kiengesztelődésnek, a dolgok tisztázásának*
A jövő nemzedékek elé így tárhatnának új távlatokat - megtisz­
títva irracionális ellenségeskedéstől, más nemzetiségekkel és
nemzetekkel szembeni gyűlölségtől.
A publicista szemére veti a kormánynak, hogy ebben az érzé­
keny kérdésben cikcakkos úton jár* Mert bár az oktatási minisz­
térium korábban utasítást adott ki arra vonatkozólag, hogy az

346
 „A szőke menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

„úgynevezett örmény népirtás” és az „örmény kegyetlenkedé­

sek” helyett egy viszonylag semleges kifejezést, az „1915-ös ese­
mények” fordulatot kell használni, ez a dokumentumfilm, az
1915-ös események hivatalos török változatát tálalva, mégis tele
van örményellenes gyújtó retorikával.
A szóban forgó dokumentumfilm címe: Aszóké menyasszony
(San Gelin), alcíme pedig: Az örmények ellen elkövetett állítólagos
népirtás valóságos története. A San Gelin utalás az örmény erede-
tire,egy „Szári Gjalin” (A hegyek menyasszonya) című szomorú
kelet-anatóliai népdalra, amely egy török ifjú és egy örmény
leány boldogtalan szerelmének történetét mondja el, s amely­
nek dallamát egyaránt éneklik örmények és törökök. A produce­
rek széles körű és igen költséges előzetes kutatásra támaszkod­
tak. Az új évezred első évtizedében világszerte több mint ötven
szakértőt szólaltattak meg. közöttük törököket és örményeket
éppúgy, mint amerikai, brit és olasz történészeket.
A szereplőket azonban úgy választották ki, hogy szakvéle­
ményük megfeleljen a hivatalos török történetírás hagyomá­
nyos szemléletének. így a hetvenperces filmalkotás mondani­
valója egyértelmű: Anatóiia évszázadokon át a vallásszabadság
földje volt. Ezt a békés együttélést a 19. században örmény naci­
onalisták török parasztok lemészárlásával kezdték megzavarni.
Az első világháborúban az oszmán kormány azért volt kényte­
len kiadni az „örmények áttelepítéséről” szóló rendeletét, hogy
kellőkép pen vé dekezhessék ö rmé ny nacionalisták támadásaival
szemben a kelet-anatóliai háborús övezetben. A filmdokumen-
taristák védelmükbe is veszik az ifjútörökök eme „meghatal-
mazási törvényét”, amelyet szerintük azért adott ki az inváziót
elszenvedő Oszmán Birodalom, hogy megoltalmazza az mszág
területi épségét, és fenntarthassa a közrendet.
A nézők már túl vannak a film nagy részén, amikor a narrátor
hangjától kísérve a vetítővásznon először tűnnek fel az úgyne­

347
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

vezett áttelepítésekre utaló részletek. Csak nagyon érintőlege­

sen és röviden, de a nézők, ha villanásszerűen is, mindenesetre
láthatnak valamit belőlük: rendezetten haladó menekültoszlo­
pokat, jól táplált örményeket, csinos sátortáborokat. Megtud­
hatják, hogy a kitelepítettekről külön központokban és tábori
kórházakban gondoskodtak. S miközben a török katonáknak
enyhén szólva gyakran maguknak sem jutott bőven betevő falat,
az örmények ellátmányát így is biztosították az oszmán hadse­
reg élelmiszerkészleteiből.
A rendező úgy vélhette, hogy nyugodt lelkiismerettel kihagy­
hatja a történetből a műve beállítottságát esetleg megzavaró
részleteket, mert szó sincs örmény halálmenetekről, mészárlá­
sokról, a háborús övezeteken túli deportálásokról vagy azokról
a túlélőkről, akiktől később megtagadták eltulajdonított javaik
visszaszolgáltatását. Kizárólag a törökök szenvedéseiről, fájdal­
máról esik szó.
Erről viszont bőségesen. Láthatni például munka közben
török régészeket anatóliai feltárásokon, amint örmény tömeg-
gyilkosok áldozataivá vált török muzulmánok csontjait ássák ki
a föld alól. De vannak ennél megrendítőbb és borzasztóbb rész­
letek is. Például aggastyán török parasztok ma is sírva számolnak
be örmény bandák gyilkos rajtaütéseiről, és arról is, hogy a táma­
dók megfőztek török kisgyermekeket, majd húsukat feltálalták
szülőanyjuknak. Közben szabályos időközökben képbevágások
láthatóka hetvenes és nyolcvanas években örmény terroristák
által török diplomaták ellen elkövetett gyilkos merényletekről.
Ez a szemlélet meglehetős pontossággal leképezi a nyolc­
vanas évek eleje óta hathatós állami segítséggel működő török
„történettudományi nagyüzemet". Ez azt a célt szolgálja, hogy
az 1915-ös eseményeket „helyes nemzeti szempontból” magya­
rázzák, és a hivatalos álláspontot jelentős külföldi tudósok köz­
reműködésével is alátámaszthassák. Korábban a török történé­

348
 „A szőke menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

szék alig foglalkoztak a késő oszmán korral, a birodalom végső

hanyatlásával és az akkori második háborús esztendőben vég­
rehajtott örmény deportálásokkal. A történeti kutatásnak ez a
területe lényegében parlagon hevert, s turkológusolc és törté-
nelemtudósok világszerte is csak meglehetősen ritkán művel­
ték az oszmanisták tudományának ezc az igencsak elhanyagolt
speciális ágát.
A hetvenes évek közepén azonban hirtelen és gyökeresen
megváltozott a helyzet. Örmény terroristák megkezdték tíz
éven át tartó terrorhadjáratukat elsősorban török diplomaták
ellen. Két legfontosabb szervezetüket 1975-ben Bejrutban ala­
pították. Az Örmény Titkos Hadsereg Örményország Felsza­
badításáért (ASALA) és az Örmény Népirtásért Igazságot Tevő
Rohamosztagok QCAG) emberei 1975 és 1985 között 21 ország­
ban no merényletet hajtottak végre, s ezek során 42 török dip­
lomatát gyilkoltak meg. Céljuk nem csak a történtekért való
bosszúállás volt. Törökországtól követelték a népirtás bűncse­
lekményének beismerését, valamint egy örmény állam létreho­
zását is Északkelet-Anatóliában. Nem utolsósorban - saját sza­
vaik szerint - rá akarták ébreszteni örmény önazonosságára a
Nyugaton már jól beilleszkedett, de „nemzeti érzéseiben meg­
gyengült, és származását felejtő" diaszpórát. Golyózáporos
és pokolgépes terrorcselekményeikkel mindenesetre sikerült
visszahozniuk,szó szerint újra belerobbantaniuk a nemzetközi
köztudatba ezt az elfelejtett témát. Kezdettől fogva támogatta
őket a Palesztina! Felszabadítási Szervezet (PLO) és főként
annak legelszántabb, legszélsőségesebb szárnya, a Népi Front
Palesztina Felszabadításáért (PFLP). 1980-ban az ASALA a liba­
noni Szidónban bejelentette, hogy együttműködésre lép a Kurd
Munkáspárt (PKK) törökországi szeparatista kurd gerillaszeT-
vezettel is.

349
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

A terroristák hosszú vércsíkot húztak maguk után, s ez hoz­

zájárult ahhoz, hogy a sokat szenvedett és még megmaradt
örményekkel való együttérzés egy időre erősen megcsappant
a török társadalom velük rokonszenvező rétegeiben is, hivata­
los ellenhatásként pedig a kérdést még szigorúbban tekintet­
ték érinthetetlen tabunak. Az első két gyilkosságot az Egyesült
Államokban még 1973-ban követte el egy emberkerülő különc­
nek tartott öreg örmény. Ebédre hívta meg a Los Angeles-i török
főkonzult és helyettesét, és hidegvérrel egyszerűen lelőtte őket.
Az ASALA megalakítása után kilenc hónappal, 1975. október
24-én Párizsban testőrével együtt meggyilkolták a török nagy­
követet. A sorban ezután újabb diplomaták következtek, ismét
Franciaországban, majd más országokban. De nem csak diplo­
máciai szolgálatban állókkal végeztek. 1978 júniusában Madrid­
ban a török nagykövet felesége, 1979 októberében pedig a hollan­
diai török nagykövet fia vált terrorista orvtámadás áldozatává.
Megtámadták a török légitársaság és turiscavállalatok irodáit,
1977 májusában az isztambuli repülőtéren és a pályaudvaron,
majd 1982 augusztusában az ankarai repülőtéren robbantottak.
Mindezek ellenére a francia hatóságok 1982-ben tárgyalásokba
bocsátkoztak, és megállapodtak az ASALA képviselőivel, hogy a
francia rendőrség mindaddig szemet huny afölött, hogy örmény
terroristák támaszpontként használják Franciaország területét,
amíg az ASALA nem indít támadást az országban. Örmény ter­
roristák azonban ezután az Orly repülőtéren hajtották végre leg­
pusztítóbb pokolgépes merényletüket. A robbanás következté­
ben 1983 júliusában életét vesztette négy francia, két török, egy
amerikai és egy svéd állampolgár, ötvenketten megsérültek.
Az ezt megelőző hatósági-terrorista alku riasztóan klasszikus
és elszomorító példája lett annak, hogy miért is tilos így hozzá­
nyúlni ehhez a veszélyes problémához. „Párizs vakságát a ter­
roristák az Orly elleni támadással jutalmazták, azt bizonyítva.

350
 „Aszóké menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

hogy terroristákkal egyezkedni nemcsak erkölcstelenség,

hanem teljesen hiábavaló is” - írta Claude Moniquet francia ter­
rorizmus-szakértő.
Örmény terroristák azért voltak képesek oly hosszú ideig
megtámadni török polgári célpontokat, mert a francia és más
hatóságok toleráns magatartást tanúsítottak irányukban. így
például az is kifejezett bátorítás, nem pedig elrettentés lehe­
tett számukra, amikor Abraham Tomassian terroristát csupán
harminc hónapi szabadságvesztésre ítélték a török légitársaság
Párizs szívében lévő irodája elleni merényletért. Miközben az
ASALA emberei török diplomatákat öldöstek, az örmény diasz­
póra két legnagyobb közössége,a francia és az amerikai, sürgette
kormányát, hogy népirtásnak ismerje el az 1915-ös vérengzéseket.
Az orlyi merénylettel azonban az örmény terroristák túllőt­
tek a célon. A franciák ezután végre határozott akciókra szán­
ták el magukat, s az örmény terrorizmus lassan alulmaradt
a küzdelemben. Sorvadó erejéből már csak két súlyosabb akci­
óra futotta: az egyik egy sikertelen támadás volt a lisszaboni
török nagykövetség ellen 1983 júniusában, a másik az ottawai
török diplomáciai képviselet ellen végrehajtott támadás, ame­
lyet a török nagykövet túlélt, de egy kanadai őr meghalt. Szakér­
tők szerint már korábban gátat lehetett volna szabni az erőszak-
hullámnak, ha ugyanolyan határozottsággal cselekszenek, mint
az Orly repülőtéri eset után. Az ottani merényletet követően az
ASALA kettészakadt. Az egyik ága szinte teljesen eltűnt. A mási­
kat az iraki Moszulból származó alapító, Bedros Ohanessian,
harci nevén Hagop Hagopian vezette, akit társai is csak „az
őrült” néven emlegettek. Ez a szárny arab terroristákkal együtt­
működő bérgyilkosok gyülekezetévé vált. Hagopiant 1988-ban
lelőtték Athénban; szinte szabályosan kivégezték egy maffia­
szerű leszámolás során. Zsebében dél-jemeni útlevelet találtak,
Abdul Muhammad névre kiállítva.

351
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

Mint már láttuk, az 1915-ért való bosszú jegyében elkövetett

örmény terrorcselekmények hirtelen felrázták a török történet-
tudományt is. „E gyilkosságokra magyarázatot kellett találni" -
hangsúlyozta Ayhan Aktar török szociológus, a kérdésben kiala­
kított török hivatalos álláspont keletkezéstörténetének kutatója,
akit Sibylle Thelen német történész idéz. Sok török emlékezeté­
ben ugyanis r9is eddig csak egy elvont számadat volt. Mostan­
tól viszont megragadhatóvá akarták tenni, nemzeti szemlélet
alapján kívánták megmagyarázni. A hivatalos történetírás kép­
viselői először csak védekező érvelésre rendezkedtek be, hogy
elvegyék az élét a népirtás vádjának. A deportálások - mondták -
elkerülhetetlenek voltak a fennálló körülmények közepette.
Az állami támogatásban részesített történészek azonban az
események ábrázolásában új, határozottabb taktikára tértek át,
miután külföldi parlamentek is felkapták e témát, és a nyolcva­
nas években kezdtek határozatokat hozni az örmény népirtás
tárgyában.
A kilencvenes évektől kezdve aztán végleg ellentámadásba
mentek át, s ettől kezdve már azzal kezdtek érvelni, hogy a való­
ságban az örmények mészárolták a muzulmán lakosságot. Ezt
az álláspontot képviselte például Yusuf Sarinay, a török állami
levéltár vezetője. Mint kifejtette, örmény bandák 1910 és 1922
között Anatóliában 532 ezer törököt öltek meg. „E mészárlás
útján akarták valóra váltani Nagy-Örményország eszméjét” -
hangoztatta. Ezt a számot 2005 tavaszán még felfelé is kere­
kítette a török történészbizottság vezetője, Hikmet Özdemir.
Szerinte összesen 570 ezer törököt gyilkoltak meg örmények.
Dr. Yusuf Halacogluhoz hasonlóan, aki 2008-ig a TörölcTörténeti
Társulat elnöke volt, a fenti tudósok abból indulnak ki, hogy az
örmények maguk felelősek a deportálásokért és következmé­
nyeikért. Hala^ogluról Ankarában utcát is elneveztek 2005-ben,
így akarván elismerni a népirtás tézisének cáfolata körül szer­

352
 „Aszóké menyasszony” bukása, Repedések az örmény tabun

zett érdemeit. Kérdéses volt azonban, s ez vitát váltott ki a fővá­

ros önkormányzati testületében, hogy mi szükség volt éppen
egy olyan utcának az átkeresztelésére, amely negyven éven át
egy valóban kimagasló török történelmi személyiség, Abdul-
lah Cevdet (1869-1932) kurd születésű híres irodalmár és orvos
nevét viselte.
Ő Atatürkre is hatott azzal a gondolatával, hogy civilizá­
ció csak egy van, mégpedig az európai, s a törököknek ezt kell
átvenniük, vállalva minden előnyét és hátrányát. Cevdet védte
a nők jogait, felkarolta a kurd művelődést, s az elsők között
szorgalmazta a latin ábécé bevezetését. Ateista volt, bíróságon
többször is megvádolták istentelenséggel, az iszlám és Moha­
med próféta elleni szentségtöréssel. Legutóbb kiderítették,
hogy állítólag örménybarát is volt, sértő kifejezéseket használt
az első világháborús török hadseregre nézve, és a fajelmélet­
nek is hódolt. Ennek példájaként említették azt a neki tulajdo­
nított javaslatot, amely szerint a törökség fajfrissítése céljából
tenyészbikák gyanánt szemrevaló magyar legényeket kellene
behozni az országba... Halacoglu doktor 2006 májusában elő­
adást tarcott Budapesten az MTA Történettudományi Intéze­
tében. Egyetlen olyan utasításnak sincs nyoma a dokumentu­
mokban, amely szerint az örményeket ki akarták irtani - mondta.
Szerinte nem lehet genocídiumról beszélni a történteket érté­
kelve, de ha valaki emellett tör lándzsát, forduljon bírósághoz.
Azt pedig nem lehec ismérvül értékelni, hogy nagyon sokan
haltak meg, mert akkor genocídiumnak kel! minősíteni Hirosi­
mát, a jelenlegi háborút, de még az izraeli-palesztin konfliktust
is... Az előadás után Karsai László történész vitába keveredett
Halagogluval, majd „Modernizált hazugság” címmel néhány
nap múlva cikket közölt a Népszabadságban. Halacoglu két évvel
később nem önként vált meg a Történeti Társulat elnöki tiszté­
től; székéből közfelháborodásnak engedve távolították el, amit

353
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURÍROK

a doktor ama „tudományos” elmélete váltott ki, hogy a török'

országi lcurdok voltaképpen türkmének, a kurd aleviták pedig
örmények leszármazottai... E „teóriát" sokan egyenesen az
örmények szándékos sértegetéseként fogták fel.
A hivatalos török történettudomány - miközben folytatja
„ellentámadását” nyugati tudósokkal vagy a Nyugaton élő török
emigráns kutatókkal szemben-igyekszik megrendíteni a témá­
ban klasszikusnak számító szerzők hitelét is. Ebben segít egy­
két törökbarát külföldi professzor is.Franz Werfel A Musza Dagh
negyven napja című művét például alapjaiban támadta meg az
osztrák Erich Feigl történész és dokumentumfilmes. Az 1999-
ben angolul, németül és franciául megjelentetett, ritka szép
kiállítású könyvében, amelynek címe: A tévedés mítosza: Európa,
Törökország és a közvélemény, s amely a bécsi Amalthea Kiadónál
fényképekkel, színes rajzokkal és térképekkel gazdagon illuszt­
rálva látott napvilágot, ezt írja: „Werfel nem történész vol c, mert
ez esetben ismerte volna az igazságot. így azonban mesterműve
- regényként is - egyike a valaha gyártott legszégyenletesebb
hazugságoknak... Amikor ifjútörököket említett, akkor valójá­
ban a nácikra gondolt, és ha örményekről beszélt, akkor üldö­
zöttzsidó testvérei jártak az eszében. De Werfel áldozatául esett
Aram Andonian árulásának, aki okmányokat hamisított az úgy­
nevezett népirtásról.”
A szóban forgó Andonian örmény újságírónak Naim bej emlék­
iratai című munkájáról az oszmán korral foglalkozó legtöbb
török és külföldi szakértő valóban úgy véli, hogy Tálát pasa bel­
ügyminiszter ott olvasható táviratai közül több hamisítvány.
Ezek a sürgönyök bizonyították volna az oszmán kormány állí­
tólagos közvetlen részvételét a népirtásban. Örmény tudósok
mindamellett máig nem vetik el az összes Andonían-okmányt.
Csakhogy Werfel elsősorban nem Andonianra, hanem saját
kutatásaira és más forrásokra támaszkodott.

354
 „A szőke menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

A náci eszmék elhatalmasodása idején az örmények meg­

semmisítésének kérdése a zsidók számára egyik központi vita­
témává vált. Werfel regényét olvasva sokan mindenekelőtt
saját fenyegetettségükre, kilátástalan jövőjükre gondoltak.
A hat örmény falu hősi ellenállásának története azonban lelket
is öntött némelyekbe. Később, már a gettókban főleg a fiatalok
képzeletét ragadta meg. A bialystoki gettóból fennmaradt egy
jegyzőkönyv, amely beszámolt a Dror Hechaluc ifjúsági mozga­
lom 1943 februárjában tartott gyűléséről. „A gettó legyen a mi
Musza Daghunk, mert más már nem marad számunkra. Min­
denáron meg kell szerveznünk az ellenállást!" - mondta valaki.
Az örmények nehezményezik, hogy éppen Izraeltől nem kap­
ják meg álláspontjukhoz a remélt erkölcsi támogatást. Az ok:
a hivatalos izraeli-török kapcsolatok, valamint a holokauszt, a
soá páratlan, összehasonlíthatatlan jellegéről alkotott izraeli
vélemény. Most már azonban magában Izraelben is vita folyik.
Korábban még azok az izraeli történészek sem foglalkoztak
elmélyülten az örmény népirtás témájával - sőt a kérdés szá­
mukra csak marginális probléma és szinte tabu -, akiknek szak­
területe éppen ez a történelmi korszak.
Ankara hivatalos diplomáciai tiltakozással elérte, hogy Izrael
lemondott egy Törökországot zavaró programpontról, amelyet
a zsidó állam megalapításának ötvenötödik évfordulója alkal­
mából terveztek. Naomi Nalbandján örmény származású izra­
eli betegápoló nővé r egyike lett volna annak a 12 személynek, aki
az állami ünnepségen meggyújtja az emlékezés lángját. Ő kép­
viselte volna az örmény népirtás túlélőinek harmadik nemzedé­
két. Neve már korábban országosan ismertté vált azáltal, hogy
a jeruzsálemi Hadasszah Kórházban odaadó ápolással segí­
tette terrorista merényletek sérültjeinek felépülését. Családja
az Oszmán Birodalomból menekült el, s Libanonon és Szírián
át 1920-ban érkezett Haifába. A török tiltakozás után az izraeli

355
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

parlament elnökének sürgetésére Naomi nehéz szívvel kényte-

len volt lemondani arról, hogy a megemlékezésen az örmények
képviseletében működjön közre. A meghívókon is módosítot­
ták a törökök által kifogásolt részt.
A török-német Cem Özgönül 2006-ban Kölnben jelen­
tette meg Egy népirtás mítosza című könyvét, amelyet a Lepsius-
dokumentumok megsemmisítő kritikájának szánt. A szerző
valóságos sátánnak tünteti fel Johannes Lepsiust, akinek min­
denhová elért bajkeverő keze. A protestáns teológust és misz-
szionáriust azzal vádolja, hogy tanácsadóként saját embereit
juttatta be a konstantinápolyi német nagykövetségre. Céljuk
az volt, hogy az örmények javára kémkedjenek. A misszionári­
usok általa kiépített hálózata is kizárólag az ő szája íze szerint
megfogalmazott jelentéseket továbbíthatott, amelyeket aztán
mindenütt terjesztettek Skandináviától Dél-Amerikáig. Szin­
tén már keletkezésük pillanatában beavatkozott a legújabban
nyilvánosságra került korabeli német diplomáciai jelentések
megfogalmazásába is, sőt meghamisította az eredeti példányo­
kat. Néhány esetben valóban előfordult manipuláció. Ilyen­
kor azonban - mint Wolfgang Gust kiadót korábban idéztük -
a né met levéltárosok helyreállították az eredeti tartalmat. A török­
német szerző megrója Németországot amiatt, hogy a szövetségi
gyűlés 2005 júniusában egyhangúlag elfogadott határozatban
szólította fel Törökországot, hogy az örmények ellen az Osz­
mán Birodalomban végrehajtott mészárlásokat ismerje el tör­
ténelme részének.
Ám a népirtás szó mindamellett nem került bele a határo­
zatba. „És ez nem azért történt - állapította meg Christoph
Bergner CDU-képviselő a szövetségi gyűlésben -, mert lekicsi­
nyelnénk vagy szépítgetnénk azokat az eseményeket, amelyek­
ről most megemlékezünk. Erre nincs okunk. Mi egészen mást
szeretnénk világossá tenni.” A szónok a gyilkos törökországi

356
 „Aszóké menyasszony’'bukása. Repedések az örmény tabun

örményüldözés kezdetének kilencvenedik áprilisi évfordulója

alkalmából szólalt fel. „Egyáltalán nem szándékunk a vádlot­
tak padjára ültetni a Török Köztársaságot vagy népét - folytatta.
- Határozati javaslatunk sokkal inkább arra irányuló kísérlet,
hogy az Oszmán Birodalom jogutódait olyasvalamiben részel­
tessük, amit az emlékezés európai kultúrájának nevezhetnénk.
Ez kiváltképp időszerű, ha végigtekintünk a 20, század európai
konfliktusain, pusztításain és bűncselekményein. Az emléke­
zésnek ezt a kultúráját különösképpen ezekben a hetekben gya­
koroljuk a második világháború végének hatvanadik évfordulója
idején" - jelentette ki Bergner, hozzáfűzve, hogy az európai álla­
mok megbékélésének is ez az emlékezési kulcúra lett az alapja.
Özgönül könyvében elsősorban a deportáltak elosztó köz­
pontjára rálátó Walter Röí31er aleppói német konzul szavahi­
hetőségét kérdőjelezi meg. Mégpedig azzal az állítással, hogy a
diplomata főleg örmény forrásokat használt fel. Mintha ez már
önmagában is megbocsáthatatlan bűn lett volna. Özgönül azt
akarta bizonyítani, hogy a népirtás csak Lepsius fejében létezett...
Ám bírálóinak könnyű dolguk volt; előítéletességét, elvakultsá-
gát és szakmai alaposságának teljes hiányát leleplezték maguk
az 1915-16'OS ismert aleppói adatok. Ama 46 tanú közül, akik
a konzulnak beszámoltak a szörnyű eseményekről, 19 német
volt, 12 török, 9 örmény (két alkalommal a sisi katholikosz),
2 amerikai, 1-1 holland, luxemburgi, lengyel és szíriai. Vagyis az
információt szolgáltató örmények száma kevesebb volt, mint
20 százalék. De a beérkezett 21 jelentés íróinak is csak 42 száza­
léka volt örmény. A többség német és svájci vo lt Minthogy a
konzul nagyon jól ismerte német feletteseit, és tudta, hogy nem­
igen kedvelik az örményeket, különös gondot fordított örmény
forrásainak szigorú ellenőrzésére.
A török egyetemeken hosszú ideig nem volt más választás,
mint hogy vagy magáévá teszi valaki a hivatalos török álláspon­

357
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KU RDOIÍ

tót, és hűségesen kitart mellette, vagy egyszerűen hallgat. Egy

2009-ben tartott egyesült államokbeli előadásában erről beszélt
Oktay Özei, aki jelenleg kutató az amerikai Harvard Egyetem
Közép-keleti Tanulmányok Intézetében. A török professzor fel­
elevenítette a közvetlenül az 1980-as katonai puccs előtti, majd
utáni ankarai diákéveit, amikor éppoly naivan, mint elővigyá­
zatlanul kezdte beleásni magát az örmények elűzetésének tör­
ténetébe. Hamarosan megérezte, hogy óvatosnak kell lennie.
Aki ugyanis túl sokat kérdezett,azt a professzor figyelmeztette,
hogy ne sértse meg saját felmenőinek, a török apáknak és nagy­
apáknak azemlékét. A katonai rendszer szelleme aztán áthatotta
az élet minden területét,a főiskolákat,egyetemeket is - tekintett
vissza törökországi tanulmányainak idejére Özei.
Fatma Müge Göcek asszony történészként a Michigani
Egyetemen, Ann Arborban dolgozik. Disszertációját a kései
Oszmán Birodalom forradalmi társadalmi átalakulásáról készí­
tette. A tudós itt akadálytalanul tanulmányozhatta a törökor­
szági kisebbségek felemelkedésének és pusztulásának törté­
netét. Göcek előtt csak itt tárultak fel számára addig ismeretlen
összefüggések. Meglepetéssel tapasztalta, hogy az Egyesült
Államokban minderről már milyen sokat tudtak. Örmény diá­
kok felkérésére 2007-ben ő tartotta az emlékbeszédet az 1915-
ös deportálások megkezdésének április 24-i évfordulóján. Alig
néhány héttel barátja, Hrant Dink örmény-török újságíró Isz­
tambulban történt meggyilkolásának - személyes gyászának -
említése után az Oszmán Birodalomban elpusztított örmény
értelmiségiekről szólott. A sok közül tizenkét költő, író, műfor­
dító, tudós, egyetemi tanár, katonaorvos, zenész és pedagógus
pályáját vázolta fel, tragikus végű életét mutatta be. Az ő haláluk
Törökország számára is pótolhatatlan veszteség volt - mondta
s a mai török társadalomnak is szüksége van az ő elnémított
hangjuk felidézésére, munkásságuk megismerésére.

358
 „A szőke menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

Az Özeihez és Gőtékhez hasonló kutatók élénk kapcsolatban

állnak külföldön működő más kollégáikkal is. A szabad utazás,
az internet és a globalizáció korszakában az információáradatot
minden korábbinál kevésbé lehet ellenőrizni, s a diplomások
közül világszerte mindenütt egyre többen érintkeznek egymás-
sál magától értetődően angolul is. A nemzetközi cserében ma
már Törökország is részt vesz, s nemcsak az ország híres magán­
egyetemei, hanem - az általános nyitás és az Európai Unióhoz
való török közeledés keretében - az állami felsőoktatási intéz­
mények is. Ily módon 1915 tanulmányozása és feldolgozása ott­
hon is kilépett a holtpontról, és a határokon túljutva halad előre.
Érzékletes példa erre Taner Akcam története. A török tudós
több művét korábban még kénytelen volt Németországban és
az Egyesült Államokban kiadni. A hivatalos történetírással éle­
sen szemben álló írásai azonban most már törökül is hozzá­
férhetők az országban, ami azt jelenti, hogy ebben az érzékeny
kérdésben már nem a Török Történeti Társulaté a kizárólagos
értelmezési monopólium. A szociológus és történész, aki jelen­
leg a Clark Egyetem oktatója a massachusettsi Worcesterben,
1953-ban a kelet-törökországi Ardahanban született. Közgazda-
sági tanulmányokat folytatott az ankarai Közép-keleti Műszaki
Egyetemen. Közben azonban a hatóságok szemében hírhedt
diákvezér lett. Többször le is tartóztatták: egyszer azért, mert
tiltakozott Ciprus török megszállása ellen, másik alkalommal
pedig amiatt, hogy vezető aktivistaként részt vett radikális szél­
sőbaloldali csoportosa Forradalmi Ifjúság (Devrimci Gen^lik)
és a Forradalmi Út (Devrimci Yol) irányításában, és szerkesz­
tette lapjukat. Az egyik újságcikk az elnyomott kurdok helyzeté­
vel foglalkozott. A bíróság tízévi szabadságvesztésre ítélte, ami­
ért „szembeszállt a török nemzettel és állammal". Az Amnesty
International nemzetközi emberi jogi szervezet 1976-ban lelki-
ismereti fogolynak minősítette. A következő év márciusában

359
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK. KURDOK

kalandos módon megszökött az ankarai központi börtönből.

Egy vaskályha letört lábával ásott alagutat a szabadba. Német­
országban politikai menedéket, majd német állampolgárságot
is kapott. A Hannoveri Egyetemen doktorált. Ezután a Ham­
burgi Társadalomkutató Intézet munkatársa lett, később az
Egyesült Államokban a Minnesotai Egyetem Holokauszt- és
Genocídiumtanulmányok Központjában tanított. Miután 1992-
ben Törökországban egy kiadó megjelentette Az örménykérdés és
a török nemzeti önazonosság című tanulmányát, 1995-ben egy jere­
váni nemzetközi konferencián személyében török tudós elő­
ször lépett nagy nyilvánosság elé a török nacionalizmus és az
örmény népirtás témájával.
Ellenségei minden eszközt megragadtak lejáratására. így pél­
dául arra, hogy a világhálón több nyelven és széles körben fel­
tárják hetvenes évekbeli „kommunista múltjának szégyen­
foltjait", még inkább az általuk okmányokkal és fényképekkel
bizonyítottnak vélt „teljesen egyértelmű örmény származását
és jellemtelenségét, s ahogy ezt palástolni igyekszik”. Összefüg­
gésbe hozták az NSZK hírszerzésével is. Amerikában és máshol
is azonban jelentős szakmai sikereket ért el, és számos kitünte­
tésben részesítették.
Taner Akcam 2007-ben Isztambulban részt vett a meggyilkolt
Hrant Dink temetésén. Ezzel nyilvánvalóan nagy kockázatot
vállalt az ultranacionalista izgatástól felhevült légkörben. Hogy
mekkorát, azt mutatja egy még 2001 februárjában tartott kör-
kapcsolásos törökországi tévévita is. Akkor Hamburgból kifej­
tette, hogy az örmény kérdésről a legtöbb török történész hozzá
hasonlóan gondolkodik, de Törökországban ilyen véleményt
nem ildomos nyíltan hangoztatni. Szavait hatalmas felháboro­
dás követte, s a Sabahban megjelent az a feltételezés is, hogy ha
ezt régi hazájában mondja, akkor élve aligha távozhatott volna.
Ebben a hisztérikus hangulatban nagyon nehéz erről a témáról

360
 „A szőke menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

vitatkozni - írta Mete Tun^ay történészprofesszor. Egy kiváló

török köztisztviselő e sorok írójának még hét évvel ezelőtt is azt
mondta Akcamról,hogy ezt a nevet nem akarja hallani...
Azóta azonban valóban sok minden megváltozott. Még 1999-
ben Törökországban megjelent Az emberi jogok és az örménykérdés:
az Egység és Haladás Bizottságától a/elszabadító háborúig című könyve,
amely azóta több kiadást is megért. Ám 2006-ban már az Egye­
sült Államokban látott napvilágot az átdolgozott mű angol for­
dítása, Egy szégyenletes cselekmény - az örmény népirtás és a török/ele-
lősség kérdése címen. A szerző a könyvet Haci Halíl emlékének
ajánlotta, aki egy örmény családot megmentett a deportálástól
és a haláltól. A hithű muzul mán élete kockáztatásával több mint
egy éven át bújtatta az üldözötteket. „Bátor cselekedete ma is
utat mutat törökök és örmények új kapcsolata felé" - olvasható
az ajánlásban.
De 2006-ra már különben is igen hosszúra nyúlt a hatósá­
gok által minden bizonnyal rossz szemmel nézett, de azért
már „átengedett” könyvek, közöttük olyan törökre fordított
művek listája is, amelyek szerzői Nyugaton az örmény genocí­
dium kutatóinak élvonalába tartoznak. Kiváltképp az Ayse Nur
Zarakolu és férje által alapított isztambuli Dokumentum Kiadó
(Belge Yaymlan) jelentetett meg és jelentet meg ma is hazai és
külföldi munkákat az ifjútörök kormányzat örmény-és görögül­
dözéséről, valamint a törökországi kurdok helyzetéről. A házas­
pár 1977-ben hozta létre kiadóvállalatát „tabuk lerontása” és a
„kisebbségi jogok kutatása" céljából.
Ayse asszonyt már az 1980-as katonai hatalomátvétel utáni
esztendőkben is többször letartóztatták, majd 1993-ban - nagy
nemzetközi felzúdulást keltve - újra perbe fogták,és kétéves sza­
badságvesztésre ítélték. Az indok: Az örmény tabu címmel törökül
kiadta a kérdés egyik legelismertebb nyugati történész szakértő­
jének, a francia Yves Ternonnak Az örmények- egy népirtás története

361
Ö rm én yek ,törö kö k, kurdok

című művét. Franz Werfel A Mwsza Dagh negyven napja című regé­
nye is a Dokumentum gondozásában látott napvilágot Törökor­
szágban. Ayse - a török polgárjogi mozgalom egyik alapító akti­
vistájaként is-szívén viselte a kurdok múltját kutató és jelenlegi
céljait ismertető ísmail Besikci tudós író sorsát, akit a „terrorel­
lenes törvény" nevében összesen 15 év börtönre ítéltek. Amikor
egyik művét kiadta, őt is bebörtönözték. Az Amnesty Interna­
tional lelkiismereti fogolynak minősítette, bírósági meghurcol­
tatásáért pedig az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta
Törökországot. De a hatóságok szabadlábon is állandóan zaklat­
ták, több kiadványát elkobozták, útlevelét bevonták, kiadójának
földszinti irodájára pedig „ismeretlenek” gyújtóbombát dobtak.
Az emberi jogokért való kiállását otthon és külföldön egyaránt
méltányolták. Több kitüntetésben részesítették, többek között
a Nemzetközi PEN Club, a Humán Rights Watch és a török
kiadók szövetsége. Megtisztelték a frankfurti könyvvásár sza­
badságdíjával is. 2002-ben bekövetkezett halála után emlékére
az Emberi Jogok Törökországi Szövetsége megalapította a gon­
dolatszabadság Ayse Nur Zarakolu-díját.
A Dokumentum Kiadó tevékenysége sok olyan külföldit
meglepne, aki nem követi figyelemmel a törökországi demok­
ratikus folyamatokat, vagy akinek egyenesen hamis elképzelé­
sei vannak az országról. Már 2005-ben kiadták például törökül
Verjine Svazlian Az örmény népirtás és a történelmi emlékezet című
művét. A szerző az Oszmán Birodalomból menekült örmé­
nyek Kairóban született leszármazottja,aki családjával 1947-ben
Örményországban telepedett le. Az Örmény Tudományos Aka­
démia gondozásában 2000-ben ötszáz oldalon közreadott műve
tartalmazza túlélő szemtanúk és azok közvetlen utódai 1955 óta
összegyűjtött vallomásait, beszámolóit, valamint fényképeit. És
ha valaki Törökországban ezen túlmenően is tájékozódni kíván
azon külföldi tudósoknak,kutatóknak a munkái felől,akik leghe-

362
 „A szőke menyasszony” bukása. Repedések az örmény tabun

vés ebben vitatják az 1915-ről kialakított hivatalos török álláspon­

tot, már török fordításban olvashatja például Vahakn N.Dadrian
könyveit. A szerző tagja az Örmény Tudományos Akadémiának,
és igazgatója a kanadai Torontóban működő Zoryan Intézetnek,
amely népirtáskutatással foglalkozik. így szintén a Dokumen­
tum Kiadónál látott napvilágot Az intézmények szerepe az örmény
népirtásban című cikkgyűjteménye és A népirtás mint a nemzeti és
nemzetközi jog problémája című munkája. Viszone az izmiriTimas
Kiadó 2011-ben közrebocsátotta a Dadriant sokban bíráló ameri­
kai Guenter Lewy, a Massachusettsi Egyetem professor emeri-
tusa 1915 - Mi történt az oszmán örményekkel? című művét.
Ám őt is bírálják és támadják Nyugaton amiatt, hogy elismeri
ugyan az örmények szörnyű szenvedéseit és hatalmas ember­
veszteségeit, de kétli kiirtásuk kifejezetten elhatározott szándé­
kát ifjútörök oldalon. Amikor 2005-ben Amerikában megjelent
Az örménymészárlások oszmán Törökországban - egy uitatott népirtás
című munkája,a Frank/urterAlIgemeineZeitungban Eberhard (áckel
tekintélyes szociáldemokrata történész méltatta a könyv ki­
egyensúlyozottságot tükröző szemléletét. Főleg azt a gondo­
latát, hogy a történelmet ki kell ragadni az örmény genocídium
megtörténtéről vagy meg nem történtéről meddő vitát folytató
politikusok és nacionalisták kezéből, s át kell térni az empirikus
kutatásra. Ez előmozdíthatja a megbékélést.
A fentiek azt mutatják, hogy az örménykérdést - legalábbis
a könyvkiadást figyelve - már aligha nevezhetjük tabunak
Törökországban. Már csak azért sem, mert például a híres
Iletisim Kiadó már 2010-ben piacra dobta Ahmet ínsel és Michel
Marian Párbeszéd a2 örmény taburól című munkáját, amelyben a
szerzők arról vitatkoznak, hogy 1915-ben az ifjútörök kormány­
zat népirtást vagy emberiesség elleni bűncselekményt köve­
tett-e el. Lehet, hogy az ilyen művek csak viszonylag kis példány­
számban jelennek meg. De változásra utalnak.

363
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Ennek és e sorok írója derűlátásának mindamellett erő­

sen ellentmondani látszik egy 2011. november eleji esemény:
a török hatóságok váratlanul őrizetbe vették Ragip Zarakolut, a
Dokumentum Kiadó igazgatóját, a török PEN Club tagját. Csak
a következő év tavaszán, áprilisban helyezték ideiglenesen sza­
badlábra. Továbbra is per folyik ellene, az államügyész hét és fél
és tizenöt év közötti időtartamú szabadságvesztés kiszabását
követeli. Zarakolu éppen arra készült, hogy eleget tegyen egy
németországi meghívásnak. A potsdami Lepsius-házban rende­
zett értekezleten előadást kellett volna tartania a török civil tár­
sadalomról, valamint arról, hogy ez a társadalom miként szem­
léli az Oszmán Birodalom örményei ellen 1915-ben elkövetett
népirtást.
Bár lakásán a rendőrség lefoglalt több olyan könyvet és kéz­
iratot is, amelynek tárgya az oszmán idők örmény- és keresz­
tényüldözése, a tekintélyes isztambuli könyvkiadót most még­
sem a „török nemzet becsmérlésének” gyanújával fogták le.
Ellene, valamint a vele együtt szintén letartóztatott további
negyvennyolc kritikus szellemű más értelmiségi ellen az a vád,
hogy „megsértették a terrorizmus ellen hozott törvényeket".
Pontosabban fogalmazva, összefüggésbe hozták őket és több
törököt is egy kurd földalatti szervezettel, amely ellen már 2009
óta bírósági eljárás folyik; ennek során országszerte több ezer
kurdot fogtak perbe, közöttük politikusokat, újságírókat, egye­
temistákat és diákokat. E 2005-ben alapított szervezet neve
Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége,kurdul Koma Civakén
Kurdistan (KCK).Tagjai hivatalos török értelmezésben a bebör­
tönzött Abdullah Öcalan terrorista PKK-vezér utasításait köve­
tik, legújabban pedig egy olyan eszméjének szegődtek híveivé,
amely egy „demokratikus konföderáció” létrehozására irányul.
A KCK nem törekszik ugyan arra, hogy megalapítsa saját államát,
nem is vonja kétségbe a jelenleg fennálló határok érvényességét.

364
 „A szőke menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

Ehelyett azzal az elképzeléssel lép fel, hogy Törökország, Irak,

Irán és Szíria területén alakítsák ki anarchisztikus kurd közös­
ségek unióját, és rakják le az alapját egy „ökológián és a nemek
egyenlőségén nyugvó demokráciának". Az így létrehozott kép­
ződmény viszont tartana saját haderőt, területének lakossága
rendelkezne külön állampolgársággal, és lennének bíróságai.
Ez a rebellis koncepció részben Murray Bookchin ökoanarchista
írásaiból merít. A magát libertariánus szocialistának valló,
2006-ban elhunyt amerikai politikai aktivista és filozófus hosz-
szú pályát futott be a kommunizmussal és a sztálinizmussal
való szembefordulástól a trockizmuson és az anarchizmuson át
a környezetvédelem nemzetközi zöld mozgalmáig.
A bíróság nem állítja, hogy Zarakolu osztozik a KCK ideoló­
giájában. A könyvkiadónak azt veti szemére, hogy néhány évvel
ezelőtt oktatott a jelenleg a török nagy nemzetgyűlésben képvi­
selt kurd Béke és Demokrácia Pártja (BDP) pártiskoláján, ame­
lyet azonban soha nem tiltottak be. A vádhatóság mégis arra
hivatkozik, hogy a világ ésTörökország dolgaiban olyannyirajár-
tas embernek, mint amilyen Zarakolu, világosan fel kellett volna
ismernie, hogy ez a pártiskola voltaképpen „terroristák kikép­
zőfészkéül szolgáló politikai akadémia”, függetlenül attól, hogy
be volt-e tiltva. Ezt visszhangozta Erdogan is egy nagygyűlésen,
kijelentve, hogy „aki nem akarja tudni, milyen szerepet vállalt
a KCK, és csápjai milyen mélyre nyúlnak, az objektív értelem­
ben a terrort támogatja”.
A Radilcal szerint a KCK a „leninista és maoista gerillataktikák
olyan eklektikus keverékét alkalmazza, amit maga Öcalan vezér
ötlött ki”. Zarakolu a történtekről levélben még tájékoztathatta
német meghívóit, s közölte velük, hogy a letartóztatottak között
van Deniz fia, a kiadó cégvezetője és Bü$ra Ersanli professzor
asszony is. Utóbbi az isztambuli Marmara Egyetem tanára, aki a
parlament alkotmányjogi bizottságában a kurd B DP-t képviseli.

365
Ö rm én yek, törökök, kurdok

A hatósági fellépés Zarakolu szerint része az értelmiségiek és

demokraták ellen irányuló megfélemlítési kampánynak. Pots-
damban ugyanis arról akart volna előadni, hogy Törökországban
valóságos iparággá fejlesztették a népirtás tagadását, s ennek
jegyében áltudományos tanulmányokat jelentetnek meg. Ezek
megrendelője a kormány és az általa létrehozott „koordinációs
tanács a genocídiummal kapcsolatos tarthatatlan vádak cáfola­
tára" Az Amnesty International 2011 decemberében követelte
mindkettőjük szabadlábra helyezését.
Zarakolu, aki annyi év után is magán viseli az 1980-ban tör­
tént első bebörtönzése alatt elszenvedett kínzások nyomait,
s bokájában gyakran még ma is gyötrő fájdalmak jelentkeznek
a katonai puccsisták pribékjeitől a talpára mért súlyos husáng­
csapások következményeként, legutóbbi börtönhónapjait arra
használta fel, hogy elmélyítette kurd nyelvtudását. Ebben sokat
segített zárkatársa, aki korábban a svédországi Uppsalai Egye­
tem kurdtanára volt. Az őt 2012 nyarán törökországi ottho­
nában felkereső Tim Neshitov német újságírónak elmondta:
ugyancsak vizsgálati fogsága alatt készült el az általa kiadandó
legújabb mű utószavával. A Dokumentum Kiadó megjelenteti
ugyanis Wolfgang Gustnak az örmény népirtásról írt művét,
amely a német külügyi hivatal politikai levéltárának számos ira­
tát tartalmazza. A fordítás most készült el. A német eredetit még
2005-ben az azóta meggyilkolt örmény barátja, Hrant Dink sze­
rezte be számára.
A Taraj a közelmúltban cikket közölt a Zarakolu által 1997-
ben törökül először kiadott Mtisza Dagh-regény keletkezésének
körülményeiről. Mint Ayse Hür publicista és történész megálla­
pította, „ugyanúgy, mint az 1911-ben napvilágot látott első köny­
vében, Franz Werfelt egészen 1945-ben bekövetkezett haláláig
minden alkotásában mindvégig az erkölcs szempontjai vezé­
relték”. Hür asszony emlékeztetett arra, hogy a prágai születésű

366
 „A szőke menyasszony" bukása. Repedések az örmény tabun

osztrák zsidó írónak regénye megírásához a döntő lökést egy

esemény szolgáltatta. 1929-ben utazást tett Szíriában, az akkori
francia mandátumterületen.
Útjára elkísérte szerelme, Alma Mahler, a nagy osztrák zene­
szerző, Gustav Mahler özvegye, akit hamarosan el is vett fele­
ségül. Alma Mahler-Werfel későbbi beszámolója szerint egy
damaszkuszi szőnyeggyárban első pillantásra „görögös arcbe­
rendezésű, kerek szemű, tüzes tekintetű" gyermekeket láttak
robotolni. „Hogy kik ezek? Törökök által megölt örmények gyer­
mekei - válaszolta a gyártulajdonos. - Az utcákról szedtem fel
őket, s ha nem adok szállást és munkát nekik, éhen vesztek volna.
Senki nem törődött velük." Ennek láttán és hallatán aztán már
semmi sem volt fontosabb számunkra - írta Alma. Attól kezdve
Franz Werfel lelkét fogva tartotta az örmények sorsa, s már ott
tervezni kezdte a regényt-Állandóan foglalkoztatta, nem hagyta
nyugodni az örmények által elszenvedett borzalmak története,
a török nacionalizmus, a damaszkuszi szőnyegszövő műhely
nyomorult örmény árváinak fájdalmas látványa, sorsa. Osz­
mán okmányokhoz nem juthatott, de széleskörűen egyaránt
tájékozódott közvetlen vagy másodlagos forrásokból. Meghall­
gatta például Tomas pátert. Musza Dagh egyik túlélőjét, renge­
teget olvasott, és bejárt az örmény katolikus mechitaristák bécsi
könyvtárába, amelynek egyedülállóan gazdag gyűjteményéből
a szerzetesek lefordítottak számára több korabeli örmény cik­
ket. Kérésére barátja, gróf Clauzel követ megküldte neki a pári­
zsi hadügyminisztériumban fellelhető összes olyan jelentést,
amely a török szörnytettekre vonatkozott.

367
Egy nagykövet fellép A Musza Dagh
negyven napja megfilmesítése ellen

A Tara/cikkírója szükségesnek tartja tisztázni, hogy az ifjú török

államhatalom „hazaárulással" vádolta az egész örmény közös-
séget, s tagjait - oszmán állampolgárokat - többek között a Szí­
riái Deir-ez-Zór sivatagi vidékére száműzte. Ez elől hét örmény
falu lakossága a mai Antakya közeli Musza Daghra menekült,
és ez a mintegy ötezer ember negyven napon át ellenállt az osz­
mán haderőnek.Oszmán források szerint 53 napig5609 örmény
tartott ki. A küzdelemben részt vevő fegyvereseket a hivata­
los török történetírás „mindenre elszánt, vérszomjas lázadók­
nak, bandatagoknak'’ írta le. Ez a harc valóban ritkaságszámba
ment, mivel az örmények túlnyomó többsége némán beletörő­
dött sorsába. Musza Dagh azonban mindaddig kitartott, amíg ki
nem fogyott az élelemből, és az oszmán állam be nem vetette
ellene 41. hadosztályának hegyiütegét és két gyalogsági ezredét.
A regény lényegében megfelelt a történelmi hűségnek, az írá­
sos és szóbeli hagyománynak - írta Hür. A menekülőket a szö­
vetségesek famagustai haditengerészeti támaszpontjáról kifutó
és az anatóliai partok előtt járőröző francia hajók vették oltal­
mukba: a Guichen páncélos cirkáló, a Jeanne d’Arc zászlóshajó,
valamint e flottaegység Desaix, Foudre, D'Estrees és Charner
nevű hajója. Az övezetből 4088 örmény jutott fel a fedélzetükre.
Musza Dagh menekültjeit először a ciprusi Limassol kikötőjébe
vitték, minthogy azonban a ciprusi törökök és görögök heve­
sen tiltakoztak befogadásuk ellen, továbbszállították őket az
egyiptomi Port-Szaídba. Itta brit főmegbízott tiltása miatt nem
engedték meg nekik a partraszállást. Hosszú alkudozások után
átmenetileg mégis elhelyezték volna őket egy katonai Iétesít-

368
 Egy nagykövet fellép A Dagh negyven napja megfilmesítése ellen

ményben, a „táborozási" díjat azonban az angolok nem voltak

hajlandók megfizetni, így a franciák megint kénytelenek voltak
odébbállni örmény védenceikkel. Ekkor szóba jöhettek volna
Franciaország észak-afrikai birtokai, esetleg Tunézia, Marokkó
vagy Algéria, de a helyi gyarmati vezetők a muzulmán lakosság
ellenérzéseire hivatkozva inkább Korzikát és Dél-Franciaorszá-
got ajánlották. Az algériai kormányzó viszont azt javasolta, hogy
az örményeket az égei-tengeri Límnosz szigetén fekvő Múdrosz
kikötőjében alkalmazzák rakodómunkásnak, s közülük a fegy-
verforgatásra alkalmas személyeket egy táborban részesít­
sék katonai kiképzésben. 1916 utolsó hónapjaiban aztán ötszáz
örmény ifjú részvételével meg is alakult az Örmény Légió.
A színhely a ciprusi Magusa (ma: Gazimagusa) és Monarga (ma:
Bogaztepe) volt. A légiót - írja Hür - más örményekkel kiegé­
szítve és francia katonasággal együtt a ciliciai Adana térségébe
helyezték át,ahol részt vett bosszúálló támadásokban. 1919. ápri­
lis 28-án a franciák az Örmény Légiót Mersinben a fegyverek
átadására kényszerítették, majd az alakulatot az Ankarában 1921.
október 21-én megkötött francia-török megállapodás után tel­
jes egészében végleg feloszlatták.
Musza Dagh örményei ezután visszatértek a franciák által
akkor mandátumcerületként kormányzott Sancakba (ma:
Hatay),abba a Vakif (ma: Vakifli) nevű faluba, amely egyike volt a
híres ellenálló településeknek.Ám amikora Sancak népszavazás
eredményeképpen 1939-ben ismét Törökország határain belülre
került, több család külföldre távozott. Először a libanoni Bej rút
közelében lévő Andzsarba települtek át. Andzsar arabul annyit
tesz, mint „Agyagkorsó Forrása”, a valóságban azonban kietlen
és száraz pusztaság. A baloldali érzelmű örmények 1946-ban
nagy reményekkel eltelve kivándoroltak Örményországba. Egy
részük aztán mégis szétszéledt a világ négy égtáján. Úgy, miként
a „rózsafüzér gyöngyei gurulnak szerteszét”- írta egy örmény

369
ÖRMBN Yf cK, TÖRÖKÖK, KURDOK

vezető. Azok közül, akik Örményországban maradtak, 1988-ban

többen a nagy jereváni földrengés idején romok alatt lelték halá­
lukat. Werfel művéti932 júliusa és 1933 márciusa között vetette
papírra. Közben felolvasó körutat is tett német városokban.
Az 1933 márciusában a bécsi Paul Zsolnay Verlag gondozá­
sában megjelent regényt a kritika nagy elismeréssel fogadta
Ausztriában és Svájcban. Más volt a helyzet Németországban, de
a könyv ott is jól fogyott, egészen 1934 februárjáig. Ekkor azon­
ban a nácik engedtek a török kormány nyomásának, és betiltot­
ták árusítását a „rend és a közbiztonság veszélyeztetése” címén,
vagy miként Goebbels propagandaminiszter értelmezte, „a Tö­
rökország iránt táplált barátságunk jegyében" - idézi a Tara/.
Mindamellett sem a németek, sem a törökök nem tudták meg­
akadályozni az angol fordítást. A könyv 1934 őszén megjelent az
Egyesült Államokban, s 150 ezer eladott példánnyal az olvasólis­
ta élére került. Amikor a szerző 1935 végén látogatást tett az or-
szágban.az amerikai örmények barátjukként, Istenküldötteként
ünnepelték, tömegesen és lelkesen éltették. A kritika is méltat­
ta A Muszu Dagh negyven napját. William Saroyan, a nagy ameri­
kai író sajnálta, hogy az alkotás terjedelemre ugyan hosszú, de a
leírt cselekmény sodrását tekintve mégis rövid: olvasás közben
ugyanis az ember folyvást azt reméli, hogy a történet soha nem
ér véget. „Sok amerikai kritikus kapcsolatot fedezett fel Werfel
regénye és korabeli események között, jóllehet nem volt világos,
és ma sem az, hogy a szerző a náci Németországra célzott-e” - írta
a kaliforniai Film Quarterly 2006.márciusi számában Dávid Welky.
A The Neu> York Times úgy látta, hogy a könyv kiállása a kisebb­
ségek védelmében „szenvedélyes, keserű és ihletett tiltakozás a
német náci mozgalom ifjútörök hajlamai ellen”.A lap egy másik
cikke szerint „nehéz elkerülni az olvasást a sorok között”, mert
„rendkívül szoros a párhuzam az örmények törökök alatti és a
zsidók Hitler alatti helyzete között”.

370
 Egy nagykövet fellép A Musza Daglt negyven napja megfilmesítése ellen

Rögtön felmerült a megfilmesítés gondolata is. Louis

Kronenberger, a híres kritikus úgy vélte, hogy ha Hollywood
nem rontja el a dolgot, és nem nyúl hozzá kétbalkezesen a könyv­
höz, akkor ragyogó mozit csinálhat belőle. S valóban, Hollywood
már serényen dolgozott is a terven: a Metró Goldwyn Mayer
(MGM) 1934 elején 15 ezer dollárt fizetett Werfelnek a jogokért.
A stúdió vezetőjét, Mayert megnyugtatták afelől, hogy nem
támadhat semmiféle „súlyosabb külföldi nehézség”, amennyi­
ben „tekintettel lesznek a téma érzékeny jellegére, tapintatosan
figyelembe veszik a törökök érzékenységét, és nem domborít­
ják ki túlságosan üldöző politikájukat” Mindez megdöbbentő
naivitásról és tájékozatlanságról árulkodott - írja a Film Quarterly
A kijelölt producer, Dávid O. Selznick, Mayer veje volt az első,
aki a maga teljességében érzékelte a veszélyt. Elhatározta, hogy
a regény üzenetét azzal fogja „enyhíteni, hogy a kegyetlenke­
désekért Törökország egésze helyett csak egy törököt fog majd
kárhoztatni”.
Jó szándékának jeleként az amerikai filmproducerek és -for­
galmazók (MPPDA) szervezete, egyfajta cenzúrahatóság, köz­
benjárásával és Mehmet Münir Ertegün nagykövet útján
tudatta a török kormánnyal, hogy a regény alapján film forga­
tását tervezi. A diplomata felkereste a washingtoni külügymi­
nisztérium közel-keleti osztályát. Ott hangot adott visszatet­
szésének, amiatti aggodalmának, hogy a film eltorzítja majd a
történelmi valóságot, s törökellenes érzelmeket fog felkorbá­
csolni. Felkérte ezért az osztályvezetőt, hogy a színfalak mögött
járja ki a terv elvetését. Utóbbit megnyugtatták azzal, hogy
a „forgatókönyvben még csak utalás sem történik az örmény­
mészárlásokra, és nincs benne semmiféle sértő dolog a nagykö­
vetre vagy országára nézve”. Ezt továbbították a nagykövetnek,
aki a tájékoztatóról látszólag elégedetten távozott. Ankara és az
MGM háborúskodása azonban még távolról sem ért véget, sőt

371
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

egyre jobban eldurvult. Közeledett az örmény „kitelepítés” kez­

detének húszéves évfordulója, 1935. április 24. Kiderült, hogy az
MGM mégsem hajlandó teljesen lemondani forgatási tervéről.
Ezért elküldte egyik alelnökét, J. Róbert Rubint, hogy próbálja
lecsillapítani a felháborodott nagykövetet. A diplomata azon­
ban a küldöttnek félreérthetetlenül értésére adta, hogy „Török­
ország becsülete a tét”, s ha a stúdió folytatja a filmmel kapcso­
latos munkálatait, akkor országa nemcsaka Musza Dagh-filmet
nem engedi be, hanem kitiltja az összes MGM-produkciót.
Az új köztársasági Törökországnak fontos érdeke fűződött
ahhoz, hogy az oszmán korszak szellemiségétől egyre jobban
távolodva és korszerűsítő társadalmi reformok egész sorát vég­
rehajtva jó benyomást keltsen külföldön. Elsősorban Nyugat­
ról várt segítséget infrastruktúrájának fejlesztéséhez, iparosí­
tásához. Atatürk államának vezetői úgy érezhették, hogy egy
ilyen filmalkotás éppen olyan időpontban keltheti újra életre
a „kegyetlen török” meghaladott régi és taszító képét, s hozna
ismét szégyent az országra, amikor az éppen egyszerre fáradozik
európai arculatának és lakossága büszke török nemzettudatának
kimunkálásán. A világgazdasági válság után újabb külföldi beru­
házásokra is szüksége volt. Úgy vélte, hogy a Musza Dagh-film
ellene hathat minden ilyen törekvésének. Ez késztette arra, hogy
a hivatalos washingtoni politika támogatásával is ráncba szed­
hesse az MGM-et, amelynél már némelyek a színészek kiválo­
gatásánál tartottak, és a főszerepekben nem kisebb híressége­
ket szerettek volna látni, mint Clark Gabié és William Powell.
1935 szeptemberében aztán rendkívül rosszízű török saj­
tókampány kezdődött, amely bővelkedett antiszemita hang­
súlyokban. A külföld tájékoztatását is szolgáló La République,
valamint a Haber és a Són Posta Werfel regényét rosszindulatú
történetnek minősítette, és sürgette az MGM bojkottját. „Ha ezt
a stúdiót támogatnánk, akkor ezzel kígyót melengetnénk keb­

372
 Egy nagykövet fellép A Musza Dögli negyven napja megfilmesítése eJlcn

lünkön" - volt olvasható. Werfelt és az MGM-et azzal vádolták,

hogy idejétmúlt sztereotípiákat terjesztenek, s ily módon jóvá-
tehetetlenül csorbítják Törökország jó hírnevét európaiak és
amerikaiak között. Aztán a török sajtóban Werfelből egyszerre
„szégyentelen zsidó" és az MGM-ből „zsidók uralta részvény-
társaság" lett. A lapok az üggyel kapcsolatban bedobták a köztu-
datba egy „örmény-zsidó összeesküvés” gondolatát is. Az ame­
rikai kormányban némelyek azt gyanították, hogy a kampány
mögött a „goebbelsi propaganda tanítványa”, Vedat Nedim Tör
áll, aki Berlinben szerzett közgazdasági doktorátust. Fiatalon
a kommunista párt tagjaként bebörtönözték. Később szakította
kommunistákkal, s - török források szerint - a párt titkos okmá­
nyait kiadta a rendőrségnek. 1933 és 1944 között előbb a sajtót,
majd az ankarai rádiót irányította hivatali főigazgatóként.
1934 nyarán a Dardanellák ázsiai partvidékén, majd Trákiá-
ban zsidóellenes zavargások robbantak ki. Részben nemzetiszo­
cialista izgatás hatására, részben törökországi fajgyűlölők felbuj-
tására bojkottot szerveztek zsidó üzletek ellen, s bántalmaztak
is embereket. Sok zsidó félelmében Isztambulba menekült, töb­
ben kivándoroltak. A török kormány azonban határozott fellé­
pésével gátat szabottá további rendbontásnak,és inönü minisz­
terelnök a parlament sürgősen összehívott rendkívüli ülésén
megbélyegezte a zavarkeltő rasszista nacionalistákat és az anti­
szemitizmust. A meglepően durva és váratlan antiszemita
megnyilvánulásokat megfigyelők nem hozták összefüggésbe
A Musza Dagh negyven napja körüli vitákkal.
Az Aksam Posta című napilap 1935. szeptember 5-én ezt írta:
„Zsidó vállalatok! Figyelem! Egy filmen szerezhető profit miatt
ne dühítsétek fel azokat a törököket, akik fajtátokkal szemben
eddig nem tápláltak ellenséges érzelmeket!" A „nép követelését"
támogatva az Ulus, a Hürriyetés a Cumhuriyet című napilapok első
oldalas tiltakozásba kezdtek az MGM tervei ellen. „Az örmény

373
Ö rm én yek,törökök, kurdok

problémát már megoldották és elfelejtették!” „Azokat a zsidókat

pedig, akik a törökök ellenségei, nektek, Mózes-hitű honfitársa­
inknak kellene elsősorban bírálnotok, mivel e hazának, amely­
ben éltek, ti lekötelezettjei vagytok” - írták. „Werfel zsidó csa­
vargó, egy Júdás szerepét játszó zsidó író” - állította Abalioglu
YunusNadi,azatatürkikorszakegyik vezető pub lic istája. A h iva-
talosnak számító Ulus így jellemezte A Musza Dagh negyven nap­
ját: „Ez egy örmény mese egy zsidó előadásában!” A cikket az
a Burhan Belge jegyezte, aki Zsa Zsa Gábor színésznő első férje
volt 1937 és 1941 között.
Azokban a napokban - írja a Tara/ban Ayse Hür az akkori
török sajtóvisszhangot ismertető összeállításában - az isztam­
buli örmény közösséget túszként arra kényszerítették, hogy nyi­
latkozatban foglaljon állást az M GM ellen. Sokan tagjai közül
valóban attól tartottak, hogy a film esetleg az etnikai gyűlölkö­
dés újabb hullámát indítja el országukban. Az 1935. december
15-én kelt nyilatkozatuk kiadása után örmények egy csoportjá­
val Pangalti városrész örmény templomának kertjében eléget-
tették Werfel több könyvét. „Le a törökség gyalázóival!” - kiál­
tozták e hatóságilag megrendezett jelenet végén.
Mehmet Münir Ertegün török nagykövet Cordell Hull kül­
ügyminiszterhez incézett levelében válaszút elé állította az
Egyesült Államokat: ha Washington nem állítja le a produk­
ciót, kockáztatja a török-amerikai kapcsolatok megszakítását.
A miniszter erre intézkedéseket sürgetett hivatalnokai részé­
ről. Erre annál is inkább szükség volt, mivel valóságos nemzet­
közi egységfrontot alakítva országok egész sora csatlakozott
Törökországhoz. Bulgária, Románia, Jugoszlávia és Görögor­
szág is kórusban figyelmeztette az MGM-et, hogy nem fogják
engedélyezni náluk a Musza Dagh-film forgalmazását. Korábbi
szörnyű háborújuk után Görögország és Törökország abban
az időben új kapcsolataik és a megbékélés mézesheteit élték.

374
 Egy nagykövet fellép A Musza Dagíi rtegyuen napja megfilmesítése ellen

1934-ben csatlakoztak a Balkán-paktumhoz, sVenizélosz minisz­

terelnök Nobel-békedíjra javasolta AtatüTköt. Törökország fel­
kérésére aztán az Ankarával egyre szorosabb politikai kapcsola­
tokat ápoló Párizs 1936-ban mérte a legérzékenyebb csapást az
MGM-re. Az amerikai mozgóképipar egyik legfontosabb piacá­
nak számító Franciaország bejelentette, hogy ha a filmet lefor­
gatják, a filmstúdió összes munkáit kitiltják. Ennek a veszélye
járult hozzá leginkább ahhoz, hogy az M GM elismerje veresé­
gét. s alelnökének közleménye szerint „sajnálattal kiadja kezé­
ből a filmművészet egyik nagy lehetőségét". A török nagykövet
ezek után „őszinte hálájáról és nagyrabecsüléséről" biztosította
az amerikai külügyminisztériumot, amelynek az ügyben tapasz­
tal t támogatása szavai szerint „igen jó benyomást keltett Török­
országban". De az ankarai amerikai nagykövet szintén köszöne­
tét mondott otthoni feletteseinek azért, hogy közbenjárásukkal
előmozdították a „szerencsés végkifejletet”.
A második világháború átalakította a világot, Törökország
álláspontja azonban lényegében változatlan maradt A Musza
Dugh negyuen napjának megfilmesítésével szemben. Még volt
ugyan néhány filmes próbálkozás- 1950-ben, 1969-ben, 1982-ben,
sőt német részről 1989-ben is -, de mindez eredménytelenül
végződött.
A kétségtelenül kitapintható változások ellenére mégis
sokan úgy látják Törökországban, hogy a szemben álló feleket
még mindig túl széles és mély ideológiai szakadék választja el,
s ezért szinte lehetetlen közöttük a párbeszéd. Ennek megkez­
dését végképp nem könnyítik meg olyan fontos intézmények,
mint amilyen a diplomáciai szolgálat, a közoktatás és a hadse­
reg. A diplomácia azonnal közbelép, ha valamely állam par­
lamenti határozatban ítéli el az örmény népirtást, vagy kide­
rül, hogy ilyesmire készül - ilyen döntést eddig már jóval több,
mint húsz esetben hoztak külföldi képviselők. Ilyenkor az adott

375
ÖRMÉNYEK j TÖRÖKÖK, kurdok

ország nagykövetét berendelik a török külügyminisztériumba,

de megtörténhet az is, hogy Ankara hívja haza jelentéstételre
vagy átmenetileg diplomáciai megbízottját. Ez történt a 2001-
ben Párizzsal kirobbant viszály idején, amikor a „vétkes állam"
megbüntetéséből kivette részét a gazdaság és a sajtó is. Miután a
francia nemzetgyűlés népirtásnak minősítette az 1915-ös öldök­
léseket, felbontottak francia cégekkel kötött üzleti szerződése­
ket, és bojkottot hirdettek francia árukra.
A török diplomácia 2005-ben fellépett a német Brandenburg­
gal szemben is, amikor a szövetségi tartomány iskolai oktató­
anyagként tájékoztató mellékletet akart kiadniaz örmények ellen
elkövetett népirtásról. A török konzul eljárt az ügyben, s kezdet­
ben úgy tetszect, hogy Ankara itt is érvényesíti akaratát: Bran­
denburg először valóban meghátrált, és eltávolította a szövegből
a kifogásolt bekezdéseket. Az elemi erejű országos felháboro­
dás hatására azonban intézkedését gyorsan érvénytelenítette is.
Az oktatás jelentős szerepet játszik a hivatalos nemzeti szem­
lélet terjesztésében. Az Isztambulban működő Független Törté­
nelmi Alapítvány 2005-ben és 2009-ben egy-egy tanul mányt tett
közzé, amelyben elemezte a török iskolai tananyagot. Az alapít­
vány munkatársai a 2008-ban használt mintegy 140 tankönyv
közül tizenegyben nem találtak kifogásolnivalót. Úgy tapasz­
talták azonban, hogy a tankönyvek általában államközpontú
felfogást sugallnaka tanulóknak,akiket tehát engedelmességre,
nem pedig önálló és kritikus gondolkodásra nevelnek. Az egyik
szövegelemző szerint a nacionalizmust úgy tüntetik fel, mint
minden emberi élet természetes, eredeti feltételét. A török öna­
zonosságnak alárendelik az osztálykülönbségeket, a kulturális
és még a vallási identitást is. Elég beleolvasni például az isko­
lai történelemkönyvekbe, hogy meggyőződjünk a bíráló megfi­
gyeléseinek helyességéről - emlékeztet a tanulmányt ismertető
Sibylle Thelen turkológus-történész.

376
 Egy nagykövet fellép A Miisza Dagli ncgyuti? napja megfilmesítése ellen

A hivatalos történekmíiás és -szemlélet itt mindenütt tet­

ten érhető. Sok állítást egyszerűen Atatürkre való hivatkozás­
sal indokolnak, anélkül hogy az idézetet tartalmi megokolással,
bizonyító erejű okmányokkal vagy példákkal támasztanák alá.
Az alapítvány az illetékes ankarai minisztériumnak máT 2005-
ben megküldte arra vonatkozó ajánlásait, hogy a tankönyveket
miképpen lehetne átdolgozni a demokráciára való nevelés szem­
pontjából. Javasolta, hogy egyfajta „verbális leszerelés” jegyében
a tankönyvekből el kellene távolítani a „militarista, nacionalista
és ellenségképet tápláló” megfogalmazásokat, nyelvi fordula­
tokat. Ennek megfelelően az iskolákban meg kellene szüntetni
a nyugállományú katonatisztek által nemzetbiztonság néven
előadott tantárgyat.
Az ajánlások megszívlelése azonban még mindig időszerű
lenne - állítja Gürel Tüzün, az ankarai Közép-keleti Műszaki
Egyetem korábbi gazdaságprofesszora, aki társadalmi munká­
ban segíti a Független Történelmi Alapítvány kutatásait. A tisz­
teletbeli kutató még 2009 elején sem tudott felfedezni válto­
zatást, javító módosítást a tananyagban. Ellenkezőleg. Talált
olyasmit, ami még a korábbiaknál is problematikusabb. A tan­
könyvek régi kiadásaiban ugyanis az örményeket alig említet­
ték, az újabbakban viszont olyan népként ábrázolják, amely­
nek már a bizánciak alatt is árulás volt a kenyere... Még 2003-ban
a közoktatási minisztérium rendeletben írta elő egy iskolai dol­
gozat témáját: a tanulóknak meg kellett cáfolniuk azokat a „meg­
alapozatlan állításokat, amelyek szerint az örmények ellen nép­
irtást követtek el”. A rendelkezés hatálya kiterjedt a törökországi
örmény iskolákra is.
Az ilyen szemlélet képviselői a természettudományban,
például az állattanban is döntő szóhoz jutottak, bár - mint az
alábbi példa mutatja - néha nagyon groteszk módon, sőt egye­
nes en világ csú fjára. A legnagyobb töröknapilap.a Hűrriyet adott

377
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

hírt arról, hogy megváltoztatják egyes vadon éló' állatok bevett

nemzetközi elnevezését, ha az eddigi név „ellentétes az ország
területi egységével,” A lap 2005. március 5-én már ironikus cím­
ben jelentette, hogy a környezetvédelmi és erdőgazdálkodási
minisztérium „hadjáratot indított szalcadár állatok ellen”. A rőt­
vadat eddig Capreolus capreotus armenusnak hívták latinul, mint­
hogy azonban az armenus, vagyis az „örmény” szó esetleg zava­
rólag hathat, határozatot hoztak eltávolításáról. A vadjuh, az Ovis
armeniana is erre a sorsra jutott, lett belőle Ovis orientalis anatolicus.
A Vvlpes vwlpes lcurdista«ica helyett is csak az első két szó maradha­
tott meg a vörös róka tudományos latin megjelölésére. Mert hát
ebből a hivatalos szemszögből nézve a Kurdisztánra utaló szó
aztán végképp a „szeparatizmust táplálhatja”.
Az Erdogan-kormány eddig már több lépcsőben sikerrel kor­
látozta a haderő túlméretezett politikai-társadalmi lehetősé­
geit. A közoktatásban és a megszokott hivatalos török történe­
lemkép áthagyományozásában azonban továbbra sem csekély
a vezérkar burkolt befolyása. Amit viszont napjainkban már
nehéz takargatni. És éppen A szőke menyasszony című örményel­
lenes DVD iskolai bemutatása vezetett meglepő módon társa­
dalmi tiltakozáshoz. Ebben a vitában derült ki váratlanul, hogy
a tanulóifjúságra nézve kártékonynak ítélt filmet a háttérből
anyagilag a vezérkar támogatta. A nyilvánosság számára tehát
az ellenérdekelt erők minden erőfeszítése ellenére is láthatóvá
válc valami, amit legszívesebben elkendőztek volna. Nevezete­
sen hogy miképpen működik az a mechanizmus,amely nyíltan
vagy burkoltan ellenőrzi a hivatalos török történelemszemlélet
fenntartását. De azt is - s ez még fontosabb -, hogy kik azok, akik
ezt a gépezetet továbbra is üzemeltetni akarják.
Ám utóbbiaknak egyre több sürgető és gyötrő kérdésre kell
majd válaszolniuk. Mégpedig olyanokra, amilyeneket ebben az
országban évtizedekig fel sem tettek, tehettek. Például miért

378
 Egy nagykövet fellép A Muszít Daglt negyven napja megfilmesítése ellen

oly nehéz Törökország számára az örmények tömeges elűzé­

sének és megölésének feldolgozása? Honnan ered az a belső
kényszere, hogy a történteket, ha szóba kerülnek, azonnal meg­
próbálja igazolni és relativizálni? Vagy miért kell védelmébe
vennie egy olyan bukott rendszert, az ifjú török triumvirátu­
sét, amely nemcsak számtalan örményt küldött önkényesen
a halálba, hanem háborús kalandorpolitikájával a törökök száz­
ezreit is, amivel súlyosan ártott magának az Oszmán Birodalom­
nak, kockára téve saját népe, a muzulmán törökség jövőjét, egy
független törökállam fennmaradását is? Végül miért fél annyira
attól, hogy teret engedjen más szemléleteknek is?
A civil társadalom e kérdéseket ma már nem engedi megke­
rülni vagy agyonhallgatni, és immáron folyamatosan napiren­
den is tartja. De ez a civil társadalom, amelynek erősödése nap­
jainkban mindenütt tapasztalható, csak a nyolcvanas évek első
felétől adhatott magáról életjelet. S a folyamat akkor is lassan
indulhatott. Az ország csak a puccsal hatalomra jutott kegyet­
len katonai rendszer korszaka után nyithatott a külvilág felé.
A nyitás nem kis részt Turgut Özalnak, a piacgazdaság konzer­
vatív közgazdász hívének az érdeme; ő volt a tábornoki uralom
után megválasztott első miniszterelnök, aki később államelnök­
ként folytatta Törökország átalakítását. Kormányzása idején jött
fokozatosan lendületbe a magángazdaság, s kezdett felengedni
a külvilágtól elzárt török társadalom fagyos merevsége. A lassan
szabadabbá váló légkörben - először az irodalom területén - fel­
ébredt az érdeklődés az ország történelmi múltjának akadályta­
lan megismerése iránt is. 1987-ben Özal nyújtotta be hivatalo­
san Törökország csatlakozási kérelmét az Európai Gazdasági
Közösséghez, az EU elődjéhez. Korszerűsítő eredményeinek lát­
tán némelyek egyedül AtatüTkhöz mérhető újítót láttak benne.
Azóta hosszú idő telt el. A már EU-tagjelölt ország Brüsszel­
hez való közeledése erősen akadozik, s a hivatalos kormányzati

379
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

vélemény az örménykérdésben ma is lényegében változatlan.

A török társadalom azonban gyorsan fejlődik; a gazdaság egyen­
letesen bővül, s a pluralista demokrácia ereje folytán sokszínű
és kritikai szellemű sajtó működik, amelyet nem lehet elhall­
gattatni, s amely maga is tabukat döntöget. A civil társadalom
ilyen körülmények között időközben komoly tényezővé vált,
amellyel számolnia kell minden hatalmi tényezőnek. A külföld
ebből valószínűleg nem mindent érzékel. Sokat talán abból sem,
ahogy a mai Törökországban az örmények egykori katasztrófája,
az aget minden nehézség ellenére fokozatosan mégis tudatosul.
Egy évtizeddel korábban például még a legjavíthatatlanabb
derűlátók sem remélhették, hogy 2009-ben Isztambulban elő­
adásokat tarthat majd egy örmény vendégprofesszor, a Kataszt-
ró/a írói című mű szerzője. Pedig ez történt. Marc Nichaniant,aki
a New York-i Columbia Egyetemen az örmény tanulmányok
intézetének tanára, a török Sabanci magánegyetemen oktató
török kollégái hívták meg. Könyvében az irodalomtudós látás­
módjával írta le az örmény nemzeti mozgalom ébredésének tör­
ténetét, az örmény felkeléseket, majd az örmények 1915-ös töme­
ges elűzését és lemészárlását. Szerinte az írók és a költők akár
a történészeknél vagy a politikusoknál is többet tudnak elmon­
dani arról, hogy az örmény nemzeti forradalmi és felszabadító
mozgalmaktól hogyan vezetett az út a nagy katasztrófáig, amit
ők maguk az ageten kívül mec jegemnek is neveznek. Az iro­
dalom mindenesetre jobban képes szavakba foglalni a gyászt.
Művében felelevenítette a sztálini önkény áldozatává vált nagy
örmény írók tragédiáját is. Maga sem gondolta volna, hogy mint
az örményüldözések túlélőinek leszármazottja valaha is eljuthat
Törökországba, menekülni kényszerült elődeinek földjére. Szü­
lei az anatóliai Kays ériből származtak, s még a szétszóratásban
is törökül beszéltek egymás között. Vele, aki később strasbourgi
és párizsi egyetemeken tanult, örményül és franciául.

380
 Egy nagykövet fellép A Mnszö Dagh negyven napja megfilmesítése ellen

Nichanian a kilencvenes évek közepéig csak franciául pub­

likált, azóta azonban angolul is, s ez jobban hozzáférhetővé
tette őt Törökországban. Filozófiai-történelmi szemináriumán
a zsidó- és örményüldözésről szóló korabeli jelentéseket, fenn­
maradt tanúvallomásokat, valamint az egykori dél-afrikai apart­
heidrendszer hétköznapjait feltáró beszámolókat is elemez.
Kendőzetlenül szólt az 1915-ös törökországi örményellenes bűn-
cselekményekről, de nem vállalt közösséget a diaszpóra örmény
nacionalistáival. Kétségtelen, hogy megfogalmazásaiban óva­
tosságra kényszerült, figyelembe kellett vennie a törökországi
közélet adott körülményeit, s nem hozhatta kellemetlen hely­
zetbe meghívóit. Nyilvánvalóan ez is oka annak, hogy szemlé-
letmódjác a diaszpóra bizonyos köreiben ugyanúgy elutasítják,
mint az annak idején szintén differenciálásra törekvő Hrant
Dink, a meggyilkolt törökországi örmény újságíró személyét.
De nem csak a törökországi örményüldözést is kutató
örmény vendégprofesszor isztambuli előadás-sorozata lett
volna teljesen elképzelhetetlen egy évtizede. Voltaképpen az
is, hogy már 2005-ben meg lehetett rendezni Törökországban
az első független tudományos kongresszust az örménykérdés
tanulmányozásának tárgykörében. Sokan ezt még gondolni sem
merték. Márpedig 2005. szeptember 23-ától 25-ig a Bilgi magán­
egyetemen megtartottak egy ilyen tanácskozást Isztambulban.
A résztvevők szerény címet választottak, mert el akartak kerülni
mindenfajta esetleges provokációt: „Az oszmán örmények a
birodalom széthullása idején - a demokrácia tudományos fele­
lőssége és problémái.” Igaz, a részt vevő mintegy hetven török
és külföldi egyetemi tanárnak, publicistának, írónak és tudós­
nak már májusban kellett volna találkoznia, de akkor kénytele­
nek voltak lemondani a rendezvényt, mert CemilCicek igazság­
ügy-miniszter még „árulásnak”, Törökország „hátba döfésének"
minősítette.

381
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d ü k

A szeptemberi kongresszuskezdetet is dühtől tajtékzó, üvöb

töző, paradicsom- és záptojásdobáló nacionalisták zajos tün­
tetései kísérték, A szélsőségeseket főképpen az a körülmény
ingerelte fel, hogy az ultranacionalista ügyvédi kamara jogi esz­
közökkel képtelen volt megakadályozni az összejövetelt. Egy
bíróság előzőleg valóban el is rendelte a tiltást, ott, ahová ere'
detilcg tervezték. Ekkor azonban a politika váratlanul közbelé­
pett. Méghozzá határozottan és legmagasabb szinten - valószí­
nűleg európai uniós és más külföldi és törökországi tiltakozások
hatására. RecepTayyipErdogan kormányfő kijelentette:„Őszin-
tén szólva lehetetlen egyetérteni azzal, hogy ilyen bírósági tiltó
határozatot hozzanak egy gondolat' és véleményszabadságot
szavatoló demokratikus országban... Persze előfordulhat, hogy
bizonyos vélemények valakiknek nem tetszenek, vagy akadnak,
akik nem helyeslik ezt vagy azt a nézetet. De kinyilvánításukat
ily módon nem lehet megakadályozni/' Ez után az állásfoglalás
után a tilalmat egyszerűen megkerülték, s a kongresszus hely-
színét máshová helyezték át - így kezdődhetett a tanácskozás
a Bilgi Egyetemen.
Isztambulban az örménykérdés nemzetközi kutatói három
napon át szabadon kifejthették véleményüket az 1915 és 1917
között Anatóliában véghezvitt mészárlásokról, amelyeknek
mintegy 600-800 ezer örmény esett áldozatául. Ezt a nemzet'
közi tudományos életben leginkább elfogadott számot a törö­
kök hivatalos helyen erősen vitatják, „csak" kétszázezerre becsü­
lik, az örmények viszont ennek mintegy tízszeresét tartják
elfogadhatónak. A tanácskozó többség a vitákban arra az állás­
pontra helyezkedett, hogy a török és az örmény nacionalizmus
befolyásától mentes, tárgyilagos szellemű kutatásokra van szük­
ség, mielőtt áttérnének a népirtás minősítés helytállóságának
megvitatására, főbben ettől függetlenül nem haboztak a szó­
ban forgó eseményeket nevükön nevezni, és a tabunak számító
népirtás megjelöléssel illetni.
3 8 2
 Egy nagykövet fellép A Musza DagJi negyven napja megfilmesítése ellen

A Millvyet hangsúlyozta: „Újabb tabu dőlt le, a konferen­

ciát lefolytatták, s lám, mégsem sújtott le ránk az utolsó íté­
let haragja.” A Radikal címoldalas szalagcímében megállapí­
totta, hogy „a népirtás szó kimondásától nem dőlt össze a világ,
s Törökország sem mozdult ki a helyéről”. Baskm Oran törté­
nészprofesszora BBC-nek nyilatkozva kijelentette, hogy „most
már semmi sem lesz úgy, ahogy eddig”. Ab dűli ah Gül államel­
nök azonban sietett tisztázni a helyzetet. „Tévesek és politikai
indításúak az örmény népirtásról szóló állítások. A török nép
megbékélt önmagával és történelmével” - állította a tudósok­
hoz intézett üzenetében. A konferencia zárónyilatkozat elfoga­
dása nélkül ért véget, de a résztvevők jelezték, hogy tudományos
véleménycseréjüket folytatni kívánják.
És íme, 2009-ben óhajuk valóra válhatott, s ugyanúgy, mint
először, Isztambulban. Csak a helyszín változott, most nem a
Bilgi Egyetemen, hanem a Galata-torony közelében lévő egy­
kori dohányraktárban tanácskoztak. Török és örmény tudósok
ültek össze a Hrant Dink emlékére alapított műhelytalálkozón,
hogy 1915-tel őszintén szembenézve levonják a szükséges tanul­
ságokat - az örmény újságíró szellemében, aki fennhangon hir­
dette a kiengesztelődés szükségességét, amelyet azonban csak
úgy tartott elképzelhetőnek, ha törökök és örmények nem­
csak külön-külön, hanem együtt is vállalják a fájdalmas múltat.
Most ellenben - nem úgym int négy évvel korábban - zavartala­
nul dolgozhattak. Nem sorakoztak fel rendőrök, nem zaklatták
őket durva jelszavakat kiabáló nacionalista tüntetők; isztambuli
megjelenésüket és tanácskozásuk témáját nem fogadta nyilvá­
nos megbotránkozás és felzúdulás. A két fogadtatás feltűnő
különbözősége önmagáért beszélt... Azóta a műhelytalálkozó-
kat rendszeresítették a Sabanci Egyetemen. így volt egy ilyen
2011-ben is a szólásszabadság témájában.
Visszapillantva ma már látható, hogy az örmény tabu
védművén az első tartós repedés a törökországi demokratikus

383
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

mozgalom fokozódó nyomására keletkezett az 2005-ös első

Isztambuli konferencia megrendezésével. Ez a repedés még
inkább kitágult azáltal, hogy a Bilgi Egyetem 2011-ben 650 olda­
lon megjelentette a hozzászólások egész jegyzőkönyvét. így az
elhangzottakról most már az egész társadalom tájékozódhat.
A Rádikai gazdag tartalmú április 29-i könyvmellékletében erről
elismerő méltatást közölt. A szerző a már hat évvel ezelőtti elő­
adások kinyomtatása alkalmából a konferencia megrendezését
az örménykérdésben megtett legbátrabb törökországi lépés­
nek nevezte. Isztambulban 2011 tavaszán nagyszabású kiállítást
is rendeztek Antoine Agoudijan örmény gyökerű francia fotó­
művész munkáiból, „Gyújtó pillantások - Örmények emlékez­
nek” címmel. A Radikal könyvmellékletének címoldalán e kiál­
lítás egyik fotóját közölte, amelyen mélyen barázdált arcú öreg
örmény tüntetők láthatók az oszmán örményüldözés kezdetére,
április 24-ére emlékeztető örmény feliratos táblákkal.
Arlene Voski Avakian, az egyesült államokbeli Amherstben
működő Massachusetts Egyetem professzora előadásában leg­
utóbb az 1915-öt túlélt örmény nők helyzetével foglalkozott,
amely eddig szinte teljesen kívül esett a nemzetközi kutatás
érdeklődési körén. Az örmény-amerikai előadó maga is már 14
éves volt, amikor nagymamája először tárta fel előtte élettör­
ténetét, drámai megmenekülésének titkát. Ayse Gül Altinay,
aSabanci Egyetem tanára,aki a budapesti Közép-európai Egye­
temen (CEU) 2012 áprilisában szintén előadást tartott a témáról,
25 olyan unokával készített részletes interjút, akinek nagyanyja
örmény volt. Annak idején sok örmény lány és asszony török
családoknál talált menedékre. Lehettek tízezren, talán százez­
ren is, erról nincsenek hivatalos, még kevésbé statisztikai ada­
tok. Néhány árvát a törökök saját lányukként vettek magukhoz.
A sorsok, életutak nagyon különbözőképpen alakultak, de eze­
ket az örmény nőkec egyvalami összefűzte: hallgattak múltjuk­

384
 Egy nagykövet fellép A Mhcú Dagh negyven napja megfilmesítése ellen

ról, s új török muzulmánként alkalmazkodtak befogadó család­

juk és a nemzet elvárásaihoz. Ugyanabban a családban lehetett
tettes és áldozat is, hiszen örmény nők olyan török családhoz is
kerülhettek, amelynek tagjai részt vettek deportálásokban,vagy
az elűzetésekből meggazdagodtak... Némely kutató úgy sejti,
hogy napjainkban akár kétmillió olyan törökállampolgár is lehet,
akinek felmenői örmények. A lakosság e csoportjának létezésé­
ről a török társadalom csak most értesül.
A szájhagyomány azonban erre vonatkozólag már eddig is
sok mindent megőrzött a múltból. Anatóliában is régtől fogva
létezik a történetek esti továbbadásának falusi tradíciója, az úgy­
nevezett sohbet- (beszélgetés) kultusz. Nemzedékről nemze­
dékre, szájról szájra szálltak és mindmáig fennmaradtak félel­
metes történetek például idegen betolakodókról. Ayhan Aktar
szociológus szerint olyanokról, akik távoli hatalmasságok
parancsára törtek be kis közösségekbe, s akik után halottakkal
teli kutak, porig égett templomok és kifosztott házak maradtak.
A szóbeli közléssel átörökített történelem, az órai history
legutóbb nagy feltűnést keltő törökországi példája, ahogy egy
örmény férfi mondta el a történetét a Hürriyet publicistájának.
Utóbbi, Faruk Bildirici néhány éve egy nagy borítékot talált a
postaládájában. A küldeményt egy Serkis ímas nevű hetvenegy
éves örmény adta fel,akianatóliai túlélők gyermekének mondta
magát. A boríték egy levelet rejtett, amely egy kérést tartalma­
zott, továbbá csatoltan olyan feljegyzéseket, amelyekbe a fel­
adó belesűrítette részben saját életét, főleg azonban családjá­
nak megrendítő visszaemlékezéseit. A levélben nem kevesebbet
kért, mint hogy az ismert kolumnista írjon könyvet családjának
történetéről. Bildirici nem volt rest, s felkereste ismeretlenül
jelentkező elszánt „levelezőjét”. Kapcsolatuk - ahogy az idős
örmény lépésről lépésre rábízta családi múltjának titkait a jóval
fiatalabb törökre, s ahogy utóbbi mindezt gondosan lejegyezte-

385
Ö rmények , tö r ö k ö k , kurdok

fokozatosan elmélyült. És - miként a hírlapíró az egyre bizalma­

sabbá váló viszonyukban az így beállott fordulatot jellemezte -
meg is találták a közös nyelvet. A beszélgetőpartnerből „Serkis
bátyám" lett. Majd az egészből 2008-ban egy könyv, Serkis sze­
rette ezt aföldet címmel. „Úgy éreztem, mintha sikerült volna egy
követ kihúznom abból a fekete falból - írta a szerző amelyet
a történelem emelt a törökök és az örmények közé.”
Egy ilyen fájdalmas örmény történet megírása Törökország­
ban önmagában is már különleges vállalkozásnak számíthatott,
de ezt most még inkább azzá tette, hogy a szerző a legfontosabb
török napilap munkatársa volt. Az ügy végképp jelentőssé vált
azáltal, hogy a könyvet annak a Dogan-konszernnek a könyvki­
adója jelentette meg, amely a török médiavilág leghatalmasabb
ura, egyben a Hürriyetnek is a tulajdonosa. De ekkoT már a török
gazdasági és államélet irányító szervezetének legfelső szintjén
járunk, s ha már ott is kezdenek érdeklődést tanúsítani a koráb­
ban tabuként kezelt örménykérdés iránt, akkor hovatovább
valóban új helyzet áll elő.
Bildirici elmélyedt a törökországi örménydeportálások és
mészárlások történetének tanulmányozásában. Ám abban
a vitában nem akart részt venni, amely az emberveszteségek
számszerűsítése körül folyik. Egyértelművé tette viszont meg­
győződését, hogy „a deportálások örve alatt ártatlan embereket
öltek meg”, s az ezzel kapcsolatos hivatalos török véleményben
soha nem osztozott. Maga is a délkelet-anatóliai Gaziantepből
származik, ahol már fiatalon hallott arról, hogy arrafelé örmé­
nyeket mészároltak le. „1915 előtt a lakosság többsége ott örmény
volt. Akkoriban nem volt ellenségeskedés örményekés törökök
között, akik közösségükben erősen állították a békét. Ez kita­
pintható volt az emberek mindennapi megnyilvánulásaiban,
egymás közti beszélgetéseiben - úgyhogy teljesen közömbös,
hogy erről most mit állítanak politikusok. Azok az öregek, akik-

386
 Egy nagykövet fellép A Musza Dagíi negyven napja megfilmesítése ellen

tői akkor e történeteket hallottam, soha nem tudták elfogadni,

ami 1915-ben történt. Sokszor könnyek között beszéltek erről” -
mondta el a szerző Sibylle Thelennek 2009-ben Isztambulban.
Ám az a bizonyos „fekete fal", amelyet Bildirici költői sza­
vaival élve a történelem emelt a törökök és az örmények közé,
s amelyből könyve megírásával neki sikerült legalább egy tég­
lát kihúznia, másokra is erős kihívásként hat. Mind többen pró­
bálják kiemelni a maguk tégláját is az építmény falából, amely
minden látszat ellenére már egyáltalán nem megbonthatatlan,
s több jelből ítélve lassan omladozik.
Az Európa kulturális fővárosa rendezvény keretében egy tel­
jes éven át,2011. január elejéig volt megtekinthető Isztambulban
egy kiállítás, amely bemutatta az ősi világváros örmény építő­
mestereinek munkáit. Szám szerint negyven építész száz alko­
tását, világhírű mesterműveket, palotákat, különböző más épü­
leteket, iskolákat, kaszárnyákat. A látogatót hang- és képkíséret
segítségével vezették végig, és valóságos művészettörténeti
sétára hívták Isztambul kelet-nyugati és észak-déli tengelye
mentén. A lenyűgöző szépségű épületek többsége, amellyel így
találkozhatott, talán már korábbról is ismert lehetett számára.
De ezeket az alkotásokat azelőtt itt soha nem úgy mutatták be,
nem úgy beszéltek róluk, mint a megsemmisített törökországi
örmény élet kőből emelt tanúiról. Mert a „nagy tragédia” után
a török társadalom emlékezetéből mindent száműztek, amit
csak az örmény kultúra létrehozott. Az örmény építészek azon­
ban örökre ott hagyták a kezük nyomát szeretett városukon. Ők
voltak Konstantinápoly, azaz Isztambul korszerűsítésének úttö­
rői - csakhogy ezt így eddig soha nem mondták ki Törökország­
ban. A „titkot" azonban most „elárulták" ezzel a kiállítással, ame­
lyet a Hrant Dink Alapítvány az isztambuli Kortárs Művészetek
Múzeumával és az Építészek Szövetségével közösen rendezett.
A címe ez volt: „Isztambul örmény építészei a nyugatosodás idő­

387
Ö RMÉN YEK, TÖ RÖKÖK, KUKDOK

szakában." Vagy ahogy egy újságíró a maga számára lefordította:

Isztambul örmény arca-kiállítás az oszmánok építőmestereiről.
Örményekkel építtetett magának csodás épületeket a 19. szá­
zad közepén a török reformkorszak. a tanzimát Nyugatra tekintő
nagy szultánja, I. Abdülmecid is. A szabadelvű, zene- és művé­
szetpártoló uralkodó-akinek Liszt Ferenc is később egy parafrá­
zisában méltó emléket állított konstantinápolyi hangversenye
után - udvari építészeitől olyan mecset megalkotását óhajtotta,
amely a nyitottságot jelképezi a Nyugat felé. A Báliján fivérek,
Garabed és Nígogosz ennek megfelelően tervezték az Ortaköy-
m ecsetet a Boszporusz partján. De ők voltaid. Abdülmecid rezi­
denciájának, a Dolmabahge-palotának és több más palotának is
az építői. Párizsban tanultak, akárcsak megbízójuk, a későbbi
szultán, aki ott még oszmán trónörökös korában megtanult
franciául. Akkoriban merőben szokatlan dolognak számított,
hogy egy oszmán császári sarj egyáltalán elsajátított egy idegen
nyelvet. Más oszmán trónörökösökkel ez korábban még soha
nem fordult elő...
A kiállítók bemutattak a látogatóknak roskadozó házakat,
iskolákat is, az örmény múltnak azokat a maradványait, amelye­
ket a hatóságok már végleg rábíztak az enyészetre. Egy rövid-
filmben elbeszélték Be$iktas városrész egyik örmény isko­
lájának a sorsát. Valamikor a tanárok egy egész lakónegyed
gyermekeit oktatták itt. A nyolcvanas években azonban bezár­
ták. merc a hatóságilag elhanyagolt, düledező épületet a város­
atyák már nem akarták felújítani, és nem is volt kellő létszámú
örmény tanuló. A legtöbben ugyanis szüleikkel kivándoroltak.
Újabban azonban a múlt, a régi sokszínűség másféle kiállí­
tásokon is feltámad hirtelen. Az Osman Kölcer Kiadó például
bemutatott a nagyközönségnek sok száz színes postai képes
levelezőlapot az Oszmán Birodalom utolsó két évszázadából.
A rendezőket erre nem valamiféle visszavágyódás indította a

388
 Egy nagykövet fellép A Muszet D«gh negyven napja megfilmesítése ellen

régi nagyság és dicsőség korába. De kimondatlanul is inkább azt

a veszteséget kívánták érzékeltetni, ami a kisebbségek eltűné­
sével érce hazájukat. A szemlélődő a képeslapokon bepillantha­
tott az anatóliai városok lüktető életébe, a nyüzsgő bazárokba,
szorgos kézművesek műhelyeibe. Élénk színekben láthatott
megelevenedni hétköznapi jeleneteket a korabeli új díszépü­
letekben, postahivatalokban és vasútállomásokon. S miköz­
ben elálmélkodhatott templomok, dzsámik és mecsetek előtti
terek színes forgatagán, muzulmánok és keresztények vásári
tömegén, csodálkozásba ejthették a legkülönbözőbb betűkkel
írt cifra feliratok is: az oszmámtörök nyelv művészien cirkalma-
zott arab hásjelei, görög, örmény és latin betűs cégérek. Mert hác
akár száz évvel ezelőtt is Kis-Ázsiában még a nyelvek sokasága
volt honos, s Anatólia számos népnek adott otthont. Közöttük
az egyik legjelentősebbnek, az örménynek is. A kiállításnak ez
is fontos mondandója volt.

389
Egy tettes unokája könyvet ír
1915 valóságáról

A korábban hivatalosan be nem vallott múlt több más fejezete

is lassan láthatóvá válik Törökországban. A 1955-ös isztambuli
görög- és örményellenes pogrom fél évszázados évforduló­
ján emlékkiállítás nyílt, amelyen a nagy nyilvánosság előtt elő­
ször dokumentálták az akkor szeptember 6-án és 7-én történte­
ket. Meglepetést okozott, hogy a bemutatott fekete-fehér képek
a török titkosszolgálat felvételei voltak, és feltételezhetően a
szervezet archívumából kerültek elő legfelsőbb óhajra. Eze­
ken látható, amint a feltüzelt tömeg kifoszt és lerombol görög
és örmény üzleteket, és meggyaláz keresztény templomokat.
A hivatalos adatok szerint a lincselőknek áldozatul esett tizenöt
ember, ötszázan megsérültek, s mintegy ötvenmillió dollár
anyagi kár keletkezett. A zavargások valóságos méreteit és hát­
terét azonban akkor hivatalosan eltussolták - lényegében egé­
szen a kiállításig, bár Orhan Pamuk 2003-ban megjelent Isztambul
című könyvében már közölt két fényképet a rombolás nyomai­
ról és a helyreállításról. Megírta egyben, hogy a csőcselék betört
görög és örmény házakba is, és megerőszakolt nőket. Egyértel­
művé tette továbbá, hogy a súlyos zavargások szervezői élvezték
az állam támogatását, s a pogrom kiváltó oka egyenesen a török
titkosszolgálat provokációja volt: egyik ügynöke bombát dobott
be Atatürk múzeumnak berendezett szaloniki szülőházába.
Az évfordulós kiállításra tódultak az emberek, s így ez a régi
szégyenletes esemény, amelynek következtében isztambuli
görögök tízezrével hagyták el végleg az országot, most széles
körben köztudottá vált. Az akkori események idején és szín­
terén játszódik egy 2009-ben forgatott török szerelmes film is.

390
 Egy tettes unokája könyvet ír 1915 valóságáról

Aköztudatba tehát-ha megkésve is - mára újra beivódott, hogy

a nemzetiségek Törökországban valamikor jelentős tényezők
voltak. Hrant Dink lapjában, az Agosban már 2005-ben rávilágí­
tott erre az új társadalmi jelenségre:
„A multikulturalizmus nagyon nagy szerepet játszik min­
den török tévésorozatban és filmben. Ha például egy sorozatban
nem lépnek fel különböző nemzetiségi hátterű szereplők, akkor
szinte lehetetlen eladni. Alig van olyan tévésorozat, amelyben
ne szerepelnének kurdok, örmények, görögök vagy zsidók."
Ezt a fejleményt történészek figyelemre méltónak tartják egy
olyan országban, ahol még az ötvenes évek kampányaiban is
újra feleleveníthették a köztársaság első évtizedéből származó
eltörökösítő jelszót: „Polgártárs,törökül beszélj!" S ahol a kisebb­
ségekhez tartozók, ha mások is hallhatják, ma is csak óvatosan
mernek megszólalni anyanyelvükön. A törökországi örmény
közösség lélekszáma mára hatvanezerre zsugorodott, s lakhe­
lyük szinte teljesen Isztambulra korlátozódik. Igazi történetük
elmondásának hosszú állami tilalma mély nyomokat hagyott
bennük, s ez 1915 túlélőinek utódait nagyfokú alkalmazkodásra,
az elődök rájuk hagyományozott emlékeinek elfojtására kész­
tette, Sokan igyekeztek feltűnés nélkül beolvadni a többségi tár­
sadalomba, hogy elkerüljenek minden hántást, megszégyenítő
kirekesztést. E maradék örményeket hivatalosan nem külön­
böztetik meg hátrányosan, viszont nem is lehet találni örményt
a törölt nagy nemzetgyűlésben, fontos állami tisztségekben
vagya hadseregben. Ma is vannak még olyan üzlettulajdonosok,
akik óvatosságból nem írják ki cégtáblájukra eredeti nevüket.
Sok török nemcsak hogy nagyon keveset tud az örmény tör­
ténelemről, de nemritkán arról sincs fogalmuk, hogy az örmé­
nyek már évszázadokkal a törökök előtt megtelepedtek Ana-
tóliában. Mintha a föld nyelte volna el az örmény történelem
nyomait. Kolostoraikat és templomaikat vagy kifosztották és

391
Ö rmény ek,törökök, kurdok

földig rombolták, vagy hagyták pusztutni-romosodni, esetleg

átalakították istállónak, fegyverraktárnak vagy tornacsarnok­
nak. Mint egy korábbi fejezetben részletesen megírtuk, csak az
utóbbi időben következett be változás az örmény műemlékek
megőrzésében. De nem csak az örmény vallásgyakoTlás szem
helyei semmisültek meg; máról holnapra egyszerűen eltűntek
az örmény nevek is.
Átkeresztelték ugyanis azokat a deportálások előtt még
örménylakta helységeket, falvakat, városokat, ahová utóbb új
lakosokat telepítettek. Baskin Oran politológus-történész 2005-
ben jelentette meg egy vérengzéseket túlélt örmény férfi élet­
rajzát. A szerzőnek óriási nehézséget okozott, hogy földrajzi­
lag pontosan nyomon követhesse a véres események idején
19 éves ifjú, Manuel Kirkyasaryan megmenekülésének útvona­
lát. Minthogy az örménységre való utalást gondosan felszámol­
ták, ma már másként hívják mindazokat a településeket.amelye-
ken az örmény fiatalember ama szörnyű időkben áthaladt. Amíg
élt, Manuel nem akarta, hogy közöljék a teljes nevét. Még min­
dig félt. Ezért Oran ezt a címet adta a könyvnek: Egy M.K. nevű ifiú
1915 utáni emlékei az áttelepítésről.
Névadással vagy átkereszteléssel-mint tudjuk-erősen poli­
tizál ni is lehet. Törökországban vannak olyan állami örmény
iskolák, amelyek - bármily hihetetlen is -Tálát pasáról és Enver
pasáról vannak elnevezve. Vagyis a végzetes örményüldözés
ötletgazdáiról, fő szervezőiről. De hát Talárnak van körútja Anka­
rában és sugárútja Isztambulban, sőt Edirnében is. Utóbbi város
TalatpasaCaddesi nevű sugárútján éppen a közelmúltban öntöt­
ték le fekete festékkel ismeretlen tettesek Mustafa Kemal Atatürk
anyjának, Zübejde Hammnak egy kőfülkében álló mellszobrát...
És vannak olyan egykori örmény települések is, amelyek hír­
hedt örménymészárlások résztvevőinek nevét viselik. így pél­
dául az örmények elleni bűncselekményeiért az első világhá­

392
 Egy tettes unokája könyvet ír 1915 valóságáról

ború után Konstantinápolyban halálra ítélt és kivégzett Nusret

bej tartományi kormányzót - miként erről már szóltunk -
később a nemzet mártírjának (sehit) nyilvánították, majd mi­
után Urfában egy elemi iskolát, egy városi parkot és egy utcát is
elneveztek róla, a szíriai határ közelében egy egész városnak a
§ehitnusretbey nevet adták.
A délkelet-törökországi Antep város, amelynek török védői
a felszabadító háború alatt, 1920-21-ben tíz hónapig hősien áll­
ták a francia katonaság ostromát, később megkapta a gazi, vagyis
a bátor hitharcos előnevelés azóta Gaziantep a neve. A nyolcva­
nas években azonban utólag hirtelen még két olyan környékbeli
várost is jutalmaztak megkülönböztető jelzővel, amely szintén
kivette részét a franciák feletti katonai győzelemből. Marásból a
kahraman, vagyis a hős előnév hozzáadásával Kahramanmara?
lett, az urfaiak pedig városuk nevét a sanh, vagyis a dicsőséges
szóval ékesíthették, és ezután Sanliurfának mondhatták. Csak­
hogy e két megkésett kitüntetés csupán visszavágás volta franci-
áknak.amiértMarseille-benakkoribanemlékművetáUítottakaz
örmény népirtás áldozatainak... Az isztambuli NyíltTársadalom
Intézet kutatást végeztetett az ilyesfajta névadások hátteréről.
Törökországban ma már nem kevesen igyekeznek útját állni
a történelem további hivatalos elfeledtetésének, és hozzájá­
rulni a történelmi tudatlanság és tájékozatlanság felszámolásá­
hoz. Tehát ahhoz, amit Hrant Dink mindkétoldalon a társadalmi
megbékélés és az őszinte lelkiismereti önvizsgálat feltételének
tartott. Sok minden ugyanis azt mutatja, hogy az átlag törö­
köknek csak nagyon felületes ismereteik vagy egyenesen torz
fogalmaik vannak az örményekről. Ennek egyik bizonyítéka
egy 2005-ben készült tanulmány, amelyet közösen készítettek
örmény és török kutatók, a jereváni HASA és a tekintélyes isz­
tambuli TESEV intézet tudósai. E szerint minden ötödik meg­
kérdezett török meg van győződve arról, hogy Örményország-

393
ÖRMÉNYEK.TÖRÖKÖK, kurdok

bán zsidó a hivatalos vallás. A jereváni és isztambuli tudósok

közölték, hogy más területeken is folytatni kívánják együttmű­
ködésüket, amely „Az örmény és török állampolgárok kölcsö­
nös érzékelése és a párbeszédre vonatkozó elképzelések” című
témával indult. Azóta gyakoribbá is váltak az ehhez hasonló
közös tudományos munkák.
Török értelmiségi körökben felvillanyozóan és bátorítóan
hatott egy 2008 decemberében indított kollektív akció, amely
hirtelen megmutatta a török civil társadalom gyarapodó ere­
jét. Az interneten terjesztett „Bocsánatot kérek!” című felhívás
azonban jellegénél fogva rögtön szenvedélyes vitát és erőteljes
elu tasí tást is kiváltott. A sze rvezők - isme rt polgárj ogi aktivisták,
nemzetközi hírű történészek, egyetemi professzorok és előadók,
publicisták, művészek, írók - felszólították az elektronikus úton
elérhető lakosságot, hogy csatlakozzék kampányukhoz, amely-
lyel legalább jelképesen némi erkölcsi elégtételt nyújthatnak
az örményeknek. A felhívást viszonylag rövid idő alatt mintegy
harmincegyezren írták alá, ám utána ötvenezren a rögtön meg­
szervezett ellenfelhívást is, amely így hangzott: „Elvárom bocsá-
natkérésüketf, mármint az örményekét,amiért lázadásaik idején
sok török vért ontottak. Hasonlóképpen állást foglalt a felhívás­
sal szemben nyugállományú török diplomaták ötvenfős cso­
portja is. Kétségtelen azonban, hogy Törökországban ilyen fel­
hívás még soha nem látott napvilágot, de nem is láthatott volna:
„Nem tudom összeegyeztetni lelkiismeretemmel, hogy
továbbra is letagadják és részvétlenül szemléljék azt a katasztró­
fát, amely az Oszmán Birodalomban 1915-ben sújtotta az örmé­
nyeket - olvasható. - Ezt az igazságtalanságot visszautasítom.
Ami engem illet, osztozom örmény fivéreim és nővéreim érzé­
seiben és fájdalmában, és kérem bocsánatukat.” Baskin Oran,
a politikatudományok ankarai professzora, a kampány egyik
szervezője szerint az 1915-ös bűnökért nem felelősek a most

394
 Egy tettes unokája könyvet ír 1915 valóságától

bocsánatot kérő törökök. Kollektív bűnösség ugyanis nem léte­

zik, de van kollektív lelkiismeret.
„Az akció célja az, hogy megrengessük Törökország legna­
gyobb tabuját. A kampány így is évtizedeket késett" - mondta.
Az örmények többsége üdvözölte a kezdeményezést, de szélső­
ségeseik elítélték, hogy a „felhívásban nincs szó kifejezett nép­
irtásról. Attól tartanak ugyanis, hogy ezzel kereszteztük jóváté-
teli követeléseiket. Az ilyen emberek szemében mi a török állam
lakájai vagyunk" - nyilatkozott a professzor. Oran egy ideig
naponta mintegy kétszáz fenyegecő, gyűlölködő hangú leve­
let kapott, amelyek szerzői azt állították, hogy „megsértették a
török népet". Egy ügyész valóban eljárást akart kezdeményezni
a „török nemzet megsértése" címén, később azonban ejtette az
ügyet. „Tudni kell azonban, hogy itt minden gyermek azt tanulja
az iskolában, hogy az örmények korábban muzulmánokat gyil­
koltak. Ennek a nevelésnek a következménye, hogy az ország
kollektív emlékezéskiesésben szenved. Igaz, az ország keleti
részében sok ember szenvedett örmény bosszúállók tetteitől is."
RecepTayyip Erdogan kormányfő határozottan elutasította,
és a török-örmény kapcsolatok javításának szempontjából ártal­
masnak minősítette az aláírásgyűjtést, mert szerinte „Törökor­
szágnak nincs miért bocsánatot kérnie”. Abdullah Gül államfő
ellenben hivatala útján tudatta: a török demokrácia bizonyítéka,
hogy egy ilyen kérdést szabadon meg lehet vitatni a nyilvános­
ság előtt. A nyílt vitában - mondta - megnyilvánul Törökország
demokratikus érettsége és öntudatossága.
Ezt viszont a probléma elkenéseként, sőt az örmények javára
folyó aláírásgyűjtő kampány támogatásaként fogta fel, és ezért
államfői tisztére az elnököt alkalmatlannak nyilvánította az el­
lenzéki CHP egyik képviselőnője. „Ugyanúgy hozzávágnám
a cipőmet az elnökhöz, mint az a bizonyos iraki képviselő Bush-
hoz” - mondta egy tévévitában, majd ezt azzal az állítással toldot­

395
Ö rm én yek,törökok, kurdok

ta meg, hogy Gül anyja örmény. „Nézzék csak meg anyaági etni­
kai gyökereit. Akkor majd meglátják” - jelentette ki a parlament
külügyi bizottságában Canan Aritman asszony. Az elnök ezt ta­
gadta, ugyanakkor azonban szükségesnek tartotta századokra
visszamenően okmányokkal is cáfolni a rágalmat. Előterjesz­
tett dokumentumai szerint családjának mindkét ága Kayseriből
származik,és mindenki „tősgyökeres muzulmán török”.A képvi­
selőnőt pártja megincette, amiért előzőleg „nem kért engedélyt
a tévészerepléshez’'. A Hümyet viszont címoldalán „nagyon
nagy szégyennek” nevezte, hogy egy török képviselőnő ilyen
nemtelen magatartást tanúsít. Gül később mindamellett csat­
lakozott a kampány bírálóihoz, s egy tévéinterjúban azt mond­
ta, hogy az aláírási akció árt a kétoldalú közeledési folyamatnak.
De bármilyen erős hivatalos és társadalmi ellenérzés kísérte
is a felhívás hírét, tény, hogy az aláírók közül nagyon sokan a leg­
befolyásosabb török napilapok, a Hümyet, Milliyet,Tara/és Rudikat
publicistáinak élvonalába tartoznak. A múlt őszinte tisztázását
óhajtók sorában emellett megtalálható több hírneves professzor
is,akik alegtekintélyesebb török felsőoktatási intézmények,így
a Sabanci, a Bahcesehir, a Bilgi vagy a Közép-keleti Műszaki
Egyetem oktatói. A kampány egyik kezdeményezője, Hasan
Cemal, a Milliyet rangidős publicistája nem más, mint annak az
Ahmet Cemal pasának az unokája, aki az oszmán triumvirátus
tagjaként a deportálásokat szervezte. Hasan Cemal a kiengesz-
telődés szellemében Jerevánban 2008-ban találkozott a pasa
egyik bosszúálló örmény gyilkosának, Armen Gevorkjánnak az
unokájával, és az örmény népirtás áldozatainak emlékművén
három szál szegfűt helyezett el. Gondolatban - mint mondta -
ott volt vele akkor néhai szívbéli örmény barátja, a meggyilkolt
HrantDinkis.
2011 márciusában a Los Angeles-i Egyetemen (UCLA) részt
vett és felszólalt az örmények véres sorsát felidéző vitában, 2012

396
 Egy tettes unokája könyvet ír J915 valóságáról

őszén pedig az Everest Kiadó gondozásában megjelentette az

1915: örmény népirtás című könyvét. Cemal pasa unokájának műve
- egyik mékatójának megfogalmazása szerint - már címével,
még inkább azonban tartalmát tekintve „intellektuális tüzér­
ségi bombaként” hatott. A szerző az előszóban megvallja, hogy
noha újságíróként - harcosan demokráciaellenes és összees­
küvő múltjával, fiatalkori énjével szakítva - már régóta a szólás­
szabadság elkötelezett híve, e „nyilvános tabudöntésre’’ a meg­
gyilkolt örmény Hrant Dink emléke késztette.
Műve megjelentetése után némely világhálós török portá­
lon becsmérelni kezdték, s hazaárulónak bélyegezték, aki „fel­
kapaszkodott a népirtástétel terjesztőinek karavánjára”, Yavuz
Baydar, a Zaman tárcaírója viszont ezzel szemben megállapította,
hogy Hasan Cemal hatalmas rést vágott a hivatalos tagadás falán,
s áttört egy szellemi gátat is.
„Talán ez az oka annak, hogy eleinte mély hallgatás fogadta
a művet. Alig volt fellelhető könyvesboltokban, s némely
könyváruházlánc állítólag egyenesen visszautasítocca, hogy
befogadja - írta Baydar. - Ám a dzsinn kiszabadult a palackból,
s a múlt szelleme igen elevennek bizonyul. Talán a »csendes
fogadtatás« is ennek a következménye volt. És ha valami, akkor
éppen ez mutatja, hogy az emberek még mindig félnek. Az
állam ezért nem egyszerűen a múltért tartozik bocsánackérés-
sel, hanem főképpen azért, hogy a tagadást évtizedeken át min­
denütt vezérlő elvként hirdette ebbe n az országban."
Gila Benmayor asszony, a Hüniyet újságírója már említett
szerkesztőségi kollégájával, Faruk Bidiricivel együtt azért írta
alá a felhívást, mert szerinte is eljött a változás ideje. „Ellenfele­
ink állításával ellentétben mi senkit sem árultunk el, hanem csak
meg akartuk mondani az örményeknek, hogy osztozunk fájdal­
mukban. Mert először egymás fájdalmát kell megértenünk. Ezt
hangsúlyozta mindig Hrant Dink is.”

397
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

Az aláírók között található nagy nevek egyike a Yale és

a Birminghami Egyetemen végzett Halil Berktay történész, a
Sabanci Egyetem tanára. De felsorakozott az előadóként
Magyarországon is járt Selim Deringil történész, valamint kol­
légái, az örmény- és a kurdkérdés olyan szaktekintélyei, mint
Cemil Kocák, valamint a külföldön is publikáló Fikret Adamr,
és az e könyvhen már többször idézett Cengiz Aktar politoló­
gus és polgárjogi aktivista, az akció egyik fő szervezője, továbbá
Nilüfer Göle, a török társadalom szerkezeti változásait kutató
kiváló szociológus és ípek Cahslar írónő. Aláírásával szintén
támogatta a kezdeményezést a török-német Cem Özdemir,
a németországi Zöldek pártvezére is.
Az említett Berktay professzorral különböző időszakok­
ban készített interjúkon is lemérhetők a törökországi válto­
zások. A Radíkal munkatársa tíz évvel ezelőtt még maga is úgy
vezette be az interjút, hogy jóllehet ismét napirendre került
az „örmény népirtás" kérdése, „ez Törökországban tabu, ezért
magunk között sem tudjuk most megvitatni”. De azért megkér­
dezte, hogy mégis miért tűzték e problémát napirendre. Berktay
ugyanis előzőleg ott volt Chicagóban az első olyan szimpóziu­
mon, amelyen török és örmény tudósok vitatkoztak az 1915-ös
örmény eseményekről.
Alig öt évvel később azonban Berktay a Milliyet újságírójának
kérdésére válaszolva már fesztelenül beszél arról, hogy az „átte­
lepítési törvény” etnikai tisztogatás volt, aminek a közvetlen
előzményei az 1912-13-as Balkán-háborúkig, sőt még korábbra
nyúlnak vissza. A korábbi sorozatos kudarcok, katonai vereségek
következtében az oszmán állam lelkiállapotát, közhangulatát
a környező világgal szemben erős aggodalom és nyugtalanság
jellemezte. A török nacionalisták a külföld által elnyomottnak
és mások áldozatának tekintették magukat. Ingerlékenyek vol­
tak, haragjuk bármikor kitöréssel fenyegetett. Amikor a Balkán-
háborúban a görög és a bolgár hadak előrenyomultak, s a törö­

398
 Egy tettes unokája könyvet ír 1915 valóságáról

kök már attól tartottak, hogy a főváros elesik, a konstantinápolyi

nemzeti kisebbségek már győzelmet ünnepeltek.
Hamarosan megkezdődött az etnikai tisztogatás a görögök
körében. Az oszmán képviselőház elnökének emlékiratai szerint
megfélemlítéssel mintegy százezer birodalmi görögöt kénysze­
rítettek fizikai erőszak alkalmazása nélkül arra, hogy szülőföld­
jét elhagyva Görögországban keressen menedéket. Ez volt az
örmény mészárlások fegyvertelen főpróbája.
Később aztán, 1915-ben az örmények kitelepítésének „igazi
oka örménységük volt. Napjainkban a gyilkosságon kívül már
az is a genocídium fogalmába tartozik, ha egy nemzeti kisebb­
séget, mint etnikai csoportot, megsemmisítenek, vagy ha elűzik
tagjait” - mondta a professzor. Szerinte közvetve az örmény
problémával függ össze az is, hogy a földalatti ifjútörök körök
1918-19-es vitáikon eldöntötték, hogy Mustafa Ke mait jelölik ki
az anatóliai nemzeti ellenállás vezetőjének. Képességeit senki
sem vitathatta, háborús hősként tisztelték, rendkívüli vonzerőt
gyakorolt, és egyénisége mély tiszteletet parancsolt. Megválasz­
tásában az volt a legfontosabb szempont, hogy nem vett részt az
örményüldözésben, kezéhez nem tapadt vér, tiszta maradt. De
soha nem tett olyan kijelentést sem, amellyel helyeselte volna
az örmények kitelepítését. A keleti deportálások és örménymé­
szárlások idején Mustafa Ke mai agallipoli arcvonalon vitte győ­
zelemre katonáit az antant csapatai ellen.
Berktay úgy látja, hogy a Török Köztársaság hibát követett el
azzal, hogy nem tisztázta határozottan az oszmán kapcsolat kér­
dését. A köztársaság nem tehető felelőssé az 1915-ös eseménye­
kért. A kormányfőnek vagy a külügyminiszternek azt kellene
mondania - javasolja a professzor-hogy az ifjútörök vezetés az
oszmánok egy részének támogatásával az örményekkel szem­
ben kitelepítési határozatot hozott, s ennek alkalmazása során
megöltek több százezer embert. Emiatt megbánást érzünk -
mondaná a török kormány helyében a professzor.

399
Örmény szentmise először
majd száz év után

Az örményektől bocsánatot kérők aláírásgyűjtésén kívül 2008-

ban volt még más olyan fejlemény is Törökországban, amelyet
nem kevesen szintén a lassú politikai légkörváltozás jeleként
érzékeltek. Megjelenhettek az 1921-ben Berlinben meggyilkolt
Tálát pasa ifjútörök belügyminiszter, majd nagyvezír emlékira­
tai. A pasa gyilkosát, Soghomon Tehliriant, aki bosszúból vég­
zett az örmény népirtás egyik fő irányítójával, németországi
perében felmentették. Ezután majdnem három évtizedig Jugo­
szláviában, majd álnéven az Egyesült Államokban élt. 1960-ban
San Franciscóban halt meg, 63 éves korában.
Az Oszmán Birodalmat irányító triumvirátus tagjának doku­
mentumai majdnem egy teljes évszázadig érintetlenül porosod­
tak,szunnyadtak hazájában. A pasa özvegye azonban közvetlen
halála előtt, 1983-ban az egész vaskos aktaköteget rábízta Murát
Bardakci publicistára, aki előzőleg sokat foglalkozott a biroda­
lom utolsó nagyvezíreivel. Amint az újságíró belelapozott a
megsárgult papírlapokba, hamar rádöbbent tartalmuk roppant
izgató, egyben veszélyes időszerűségére: nem akárki, hanem
a magas tiszténél fogva igen jól informált Tálát pasa írta, hogy
1915-ben az Oszmán Birodalomban 1256000 örmény élt. Ám
1917-ben hivatalosan már csak 284157-et jegyeztek fel. így a pasá­
nak ezekből a legszemélyesebb jellegű feljegyzéseiből kiolvas­
ható, hogy 971843 örmény egyszerűen eltűnt... Bardakci azonban
az okmányokat csak jóval később, 2008-ban megjelent könyvé­
ben hozta nyilvánosságra. Jó oka volt Tá. „Ha tíz évvel korábban
adom ki a munkámat, árulónak bélyegeztek volna" - állapította
meg. így sem a népirtás tényének megerősítéseként fogja fel

400
 Örmény szentmise először majd száz év után

művét, mivel a számok szerinte „nem megöltekre, hanem csak

eltűntekre" vonatkoznak. A Tálát pasa hátrahagyott iratai - a nagy­
vezér személyes levéltárának: az örmények áttelepítésére vonatkozó okmá­
nyai és magánlevelezése című mű Törökországban ugyan feltűnést
keltett, de az 1915-re vonatkozó viták és a fokozatos társadalmi
szemléleti változások közepette drámai ügy már nem kereke­
dett belőle...
De még abból sem, hogy állítólag „új bűnjelekre, orosz bűnré­
szességre’’ utaló bizonyítékokra bukkantak Cemal pasa erősza­
kos halálával összefüggésben. Eddigi általános felfogás szerint
az „ifjútörök hármas fogat" tagját - két társához hasonlóan -
bosszúálló örmények gyilkolták meg. Legutóbb azonban a Millt
Gazetecímű iszlamista újság felelevenítette egy évekkel ezelőtti
interjúját Pars Tuglaci kutatóval, aki bizonyítottnak látta, hogy
a pasát nem örmények tették el láb alól, hanem orosz cselszö­
vők. E történész és nyelvész 1962-ben megismerkedett Cemal
pasa özvegyével, Seniha asszonnyal. Az özvegy elmondása sze­
rint férje meggyilkolása után nagy meglepetésére levelet kapott
a Dasnaktól, az Örmény Forradalmi Szövetségtől. Ebben az
alábbi volt olvasható: „Tisztelt nagyságos asszony! Ne gondolja,
hogy népúnk hálátlan. Férjét nem mi öltük meg. Hiszen egyál­
talán nem felejtettük el, hogy sok esetben megsegített bennün­
ket. Úgy tudjuk, hogy urát oroszok gyilkolták meg.”
Seniha szerint a levél,amelyet sokáig féltve őrzött, külföldről
történt hazaköltözése közben sajnálatos módon eltűnt. „Hálás
lennék - mondta a történésznek ha okmányszerűen bizonyí­
tani tudná az orosz bűn részességet.” A kutató megígérte, hogy
mindent megtesz ennek érdekében, s nyomozni kezdett. Csak­
hogy abban az időben - a hatvanas évek elején - nem kapott
engedélyt kutatásra a szovjet tudományos akadémiától. A hely­
zet csak 1974-re változott meg, akkor bejuthatott a grúz akadé­
miára. Ott 1922-es grúz nyelvű újságokban rábukkant egy hírre.

401
Ö r m é n ye k , t ö r ö k ö k , kurdoic

amely szerint Cemal pasát 1922. július 21-én este a tifliszi Nagy
Péter sugárút és a Jukovszkij utca kereszteződésében egy gép­
kocsiból oroszok lőtték le. Erről a tudósításról fotómásolatot
készített, amelyet Isztambulba visszatérve azonnal át akart adni
Seniha asszonynak. Ő azonban addigra elhunyt. Ezért a fényké­
peket az egyik unokánál, Mehmet Cérnáinál hagyta.
A már idézett kiváló történész, Ay§e Hür asszony is több alka­
lommal foglalkozott az ifjútörök politikus sorsával. Legutóbb
2009-ben jelent meg cikke a Tora/ban, „Ki ölte meg Cemal pasát?"
cím alatt. Mint írta, ez irányú kutatásai iránt érdeklődött Hrant
Dink örmény-török újságíró is, akivel szíves örömest megosz­
totta volna addig szerzett ismereteit. Erre azonban már nem
kerülhetett sor, mert a bátor publicista áldozatává vált a török
„mély állam” terroristáinak. Az akkoriban megjelent művek és
újságcikkek szerzői is - akárcsak korábban - mind újra bosszú­
álló örmény gyilkosokról írtak. Közöttük Hasan Cemal ismert
hírlapíró is, a pasa másik unokája, aki az annak idején a megbé­
kélés jegyében vállalt első jereváni látogatása során, amely ott­
hon és külföldön egyaránt nagy feltűnést keltett, megismerke­
dett nagyapja egyik feltételezett gyilkosának unokájával. Hür
asszony elektronikus levélben megkérdezte Hasantól, hogy
mennyire lehet teljesen biztos a gyilkos kilététében, milyen
bizonyítékai vannak, de választ nem kapott.
Cemal pasa 1918. november i-jén menekült el Konstanti­
nápolyból. Két társával együtt német tengeralattjárón érke­
zett Odesszába, ahonnan Berlinbe, onnan Münchenbe, majd
Svájcba vitt az útja. A Davos melletti Klosters kisvárosban élt
egy évig. Innen az „indiai forradalom megszervezése" céljából
a távoli Afganisztánba tette át működési helyét, ahová Moszk­
ván át érkezett. Tanácsadóként részt vett az afgán hadsereg kor­
szerűsítésében. Ezután újra Moszkva,majd utolsó állomásként
Tiflisz következett.

40 2
 Örmény szentmise először majd száz év után

Itt azon munkálkodott, hogy eloszlassa az afganisztáni

tevékenysége miatt az oroszok róla alkotott rossz véleményét.
Nézeteltérés támadt közöttük ugyanis az Afganisztánban köve­
tendő politika kérdésében. 1922. július 9-én levelet írt Mustafa
Kemalnak. Ebben találkozót javasolt Ankara képviselőjével
Karsban vagy Trabzonban. Ott - mint felvetette - megvitathat­
nák, hogy mi módon rendezhetnék Moszkva és Ankara viszo­
nyát, megvizsgálhatnák az afgán problémát, és megbizonyosod­
hatnának afelől, hogy ő, mármint Cemal valóban elhatárolódott
Enver pasától, aki Belső-Ázsiában a szovjethatalom ellen fellá­
zadt baszmacs lázadók oldalára állt át.
A török történész leírása szerint Cemal pasát július 21-én,
este fél 11 tájban fegyveres támadás érte a Nagy Péter sugárút
és a Jukovszkij utca sarkán. Ebben az utcában volt az orosz tit­
kosrendőrség, a Cseka épülete is. Egy látogatásról visszatérve
éppen szállodájába tartott két szárnysegédje és testőre, Nusret
és Süreyya bej kíséretében, amikor sortűz érte őket. A soroza­
tot egy mellettük elhaladó gépkocsiból adták le. Az autóval
érkező merénylők állítólag tízen voltak. Az egyik testőr, miköz­
ben védelmezni igyekezett a pasát, lövéstől találva összerogyott,
utána lekaszálták Cemalt és a másik testőrt. Három fegyvergo­
lyó a pasának a nyakába és derekába fúródott, utóbbinak a testét
öt golyó járta át. Mindketten azonnal meghaltak. Süreyya had­
nagyot még kórházba szállították, de már nem érte meg a reg­
gelt. A merénylet estéjén senkit sem tudtak elfogni a fegyveres
támadás gyilkos elkövetői közül. Másnap azonban letartóztat­
ták Karakin Laláján és Szergo Vartanján örmény katonatiszteket,
dasnak felkelőket. Ugyanaznap Cemal pasát és testőreit bebal­
zsamozták, s a tifliszi Abbász sah dzsámijában tartott ünnep­
ségen végső búcsút vettek tőlük. A búcsúztatáson részt vett
sok helyi lakos, a külföldi képviseletek megbízottai, valamint
a Vörös Hadsereg díszalakulata.

403
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KUftl’ OK

Az isztambuli Peyam-i Sabah című napilap július 26-i számá­

ban „Cérna! pasát meggyilkolták" cím alatt számolt be az ese­
ményről. A közlés szerint, amely részleteket nem tartalmazott,
és amelyben megbízható forrásra sem hivatkoztak,abűncselek-
ményt egy örmény követte el. Ellenben a július 28-i londoni The
Timesból az olvasó úgy értesülhetett, hogy Cemal pasa gyilkosai
nem örmények voltak, hanem alkalmasint a Cseka emberei. Az
orosz titkosrendőrség ugyanis arra gyanakodott, hogy Cemal
meg akarta gyengíteni Oroszország befolyását a török ügyekre,
s ezért össze akarta békíteniEnver pasát Mustafa Kemal pasával.
Ennek kívántak elébe vágni. Az örmény újságok mélyen elszo­
morodva vették tudomásul a történteket, és azt írták, hogy a gyil­
kos ismeretlen, s megalapozatlannak minősítették az örmény
elkövetőről szóló vádakat. A törökországi görög lapok szerint
Cemal azt kapta, amit megérdemelt.
Augusztus 5-én az ankarai külföldi diplomáciai missziók
vezetői, közöttük Aralov orosz követ látogatást tettek Rauf
(Orbay) bej kormányfőnél. Aralov kijelentette: „Mélységes fáj­
dalmunknak adunk hangot Cemal pasa halála alkalmából, aki
Törökország nagy fia és az orosz-török barátság lelkes híve volt."
Egyúttal közölte, hogy a gyilkosok után széles körű nyomozás
folyik, s eddig már letartóztattak negyven embert. ígéretet tett
továbbá arra, hogy a bíróság szigorúan megbünteti majd a tette­
seket. Tíz nap múlva azonban megváltozott a helyzet: pusztító
tűzben elhamvadt az ankarai szovjet nagykövetség faépülete.
Aralov ezt fölöttébb gyanúsnak találta, és kiváltképp fájdalma­
san érintette, hogy a lángokban elpusztult kedvenc medvéje is.
Azzal vádolta a vendéglátó ország miniszterelnökét, Rauf bejt,
hogy segédkezet nyújtott a gyújtogatáshoz. A szovjet követ tit­
kára a franciák, a szovjet hírszerzés pedig Erzurum város parla­
menti képviselője, Duralc bej büntetőjogi felelősségét firtatta.

404
 Örmény szentmise először majd száz év után

A török nagy nemzetgyűlés határozata alapján Cemal pasa és

szárnysegédei holttestét Tifliszből vonaton Erzurumba vitték,
s 1922. szeptember 28-án az első világháború elesettéinek emlék­
művénél, egyszerű gyászünnepség során eltemették. Aznap kez­
dődött mega két örmény gyanús írott, Karakin Laláján és Szergo
Vartanján perének tárgyalása. Minthogy azonban a pasa meg­
gyilkolásának vádját nem tudták megfelelő bizonyítékokkal alá­
támasztani, hamarosan mindkettőjüket szabadlábra helyezték.
„A Cemal pasa elleni merényletet övező ködfátylat azóta,
tehát 88 év múltán sem sikerült szétoszlatni” - írta Ayse Hür
történész. Hür mindamellett nem tudta megállni, hogy az
„örmény gyilkos" és az „orosz gyilkos” eddig bizonyítatlan válto­
zata után meg ne említse a felmerült harmadik lehetőséget, jól­
lehet bizonyíthatóság szempontjából ez áll a leggyengébb lába­
kon: „Cemal pasa angol összeesküvés áldozatává vált.” Ennek
terjesztője az örmények deportálásában jelentős szerepet ját­
szó Teskilat-i Mahsusa egykori tagja, Sekip Arslan emír, libanoni
drúz vezető volt.
A különböző változatok említésének sorából Hür viszont
- érthető módon - kihagyta a legfantasztikusabbat, amit a török
Vikipedi honlapja ma is állít: a Cemal pasa elleni merényletet az
akkoriban oly nagy hatalommal még távolról sem rendelkező
„Sztálin parancsára Grúzia Cseka-főnölce, Berija készítette elő”.
Az örményekkel kapcsolatos harmadik fontos eseményt
2008-ban egy véletlen szolgáltatta. A sorsolás úgy hozta, hogy
Törökország és Örményország egy csoportba keTŰlc a labda­
rúgó-világbajnokság selejtezőjében. A válogatottak első mér­
kőzésének megtekintésére szeptemberben Jerevánba utazott
Abdullah Gül török köztársasági elnök, s ezt a futballdiplomá-
ciai lehetőséget kihasználva egyórás megbeszélést folytatott
meghívójával, Szerzs Szargszján örmény államfővel. Utóbbi a
következő év októberében Bursában nézte végig a visszavágót.

405
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

Személyükben államfő először járt a másik országában. Jereván

és Ankara puhatolózó közeledése svájci közvetítéssel félig-med-
dig még titokban kezdődött meg 2007-ben. Két évvel később
azonban, 2009 áprilisában már a nyilvánosság elé lépve bejelen­
tették, hogy a kölcsönös tisztelet, valamint a béke, a biztonság
és a stabilitás előmozdításának jegyében elkészítették menet-
tervüket a jószomszédi kapcsolatok fejlesztésére vonatkozóan.
Erről októberben a külügyminiszterek, Ahmet Davutoglu és
Edvard Nalbandján Zürichben két jegyzőkönyvet írtak alá.
Ezekben előirányozták a diplomáciai kapcsolatok felvételét
és a határ megnyitását. Félretették mindazokat a követeléseiket,
amelyekkel eddig sakkban tartották egymást. így Törökország
nem ragaszkodott ahhoz, hogy még a határnyitás előtt rendez­
zék az örmények által megszállt azerbajdzsáni Karabab miatti
viszályt. Ankara ugyanis elítélte és mindmáig nemzetközi jogba
ütközőnek tartja az azerbajdzsáni terület örmény bekebelezé­
sét. Örményország viszont elállt attól az igényétől, hogy Ankara
előbb egyértelműen ismerje el népirtásnak az örmények 1915-ös
tömeges elűzését és megölését. Megállapodtak ellenben abban,
hogy a történtek kivizsgálása végett történészekből álló nem­
zetközi bizottságot hoznak létre. Az ünnepélyes aláírásnál jelen
volt Hillary Clinton amerikai, Szergej Lavrov orosz és Bemard
Kouchner francia külügyminiszter, valamint Javier Solana, az
EU kül- és biztonságpolitikai képviselője.
A sporttalálkozó és a politikai közeledés azonban nem csak
lelkesedést és tetszésnyilvánítást váltott ki a két országban.
A nacionalisták mindkét helyen gyűlölködve támadták az egyez­
ségre törekvőket.Törökországban az egykor Atatürk által alapí­
tott ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) és a szélsőjobboldali
Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) árulással vádolta a kormányt.
Örményországban pedig nemcsak ellenzéki politikusok, hanem
mások is kifogásolták, hogy Jereván „túlságosan elébe ment

40 6
 Örmény szentmise először majd száz év után

a nagy szomszédnak". Jereváni tüntetésükön a feliratos táblá­

kon ilyen jelszó is olvasható volt: „A népirtásról nem alkuszunk!"
A diaszpóra is felhördült, s figyelmeztette az otthoniakat: ne
engedjék, hogy Szerzs Szargszján kormánya török nyomásra
meghátráljon. Az egyesült államokbeli Amerikai Örmény Nem­
zeti Bizottság (ANCA) igazgatója, Aram Hamparian kijelentette,
hogy Örményország „veszélyes engedményeket" tett. Annak
elfogadása ugyanis, hogy hozzanak létre nemzetközi történész-
bizottságot, évtizedek óta részét alkotja „a népirtás tagadására
irányú 1ó török kampánynak. Mindeztelutasítjuk,mertnincsok
a népirtás megjelölés felülvizsgálatára” - hangoztatta.
A Tara/2008.szeptember 8-i számában feltűnést keltő interjú
jelent meg Volkan Vural nyugalmazott török diplomatával, aki
közvetlenül Örményország függetlenségének hivatalos kikiál­
tása előtt, még moszkvai nagykövetként tárgyalt Jerevánban.
Véleménye szerint országának bocsánatot kellene kérnie az
örményekne k okozott fáj dalomért. E mellett ha ké relmezik, visz-
sza kellene adni a török állampolgárságot azoknak az örmények­
nek és minden más kisebbség tagjainak, akik az Oszmán Biro­
dalom idején a mai Törökország határain belül éltek, és akiket
erőszakkal elűztek falvaikból és városaikból. Az örmények teljes
vagyoni kártérítése jelenleg nagyon nehéz kérdés - mondta de
erről tárgyalni kell, és elképzelhető jelképes rendezés vagy vala­
milyen pénzügyi alap létrehozása. A lényeg azonban az, hogy
Ankara jelezze: nem érzéketlen, és az emberiesség parancsától
indíttatva és felelősségének tudatában kész megfontolni a jóvá­
tétel bizonyos módjait.
A török-örmény közeledés napjaiban mondott beszédet
Ankarában a török nagy nemzetgyűlésben Barack Obama ame­
rikai elnök. A washingtoni államférfi Atatürk legfontosabb
hagyatékaként az erős és világi jellegű demokráciát nevezte
meg. Törökország - mondotta - azért dacolt idegen hatalmakkal,

407
Ö rm én yek ,tö rö k ö k , kurdok

és szabadította ki magát ellenőrzésük alól, hogy saját erőből vál­

hasson demokráciává. „A demokráciát nem kívülről, valamely
idegen hatalom erőltette önökre, de ez a demokrácia nem is harc
és áldozat nélkül jött el" - jelentette ki. Az ország valóban sokat
elért, de még vannak teljesítetlen feladatai. Minden demokrácia,
amely a jövőbe vezető úton halad, szembe találja magát azzal a
kérdéssel, hogy miképpen bánjék a múltjával - folytatta. „A tör­
ténelem gyakran tragikus, ha azonban nem tudunk úrrá lenni
rajta, súlyos tehertétellé válhat” - állapította meg az elnök, aki­
nek sem a török nagy nemzetgyűlésben, sem sajtóértekezle­
tén nem hagyta el a száját a népirtás szó. Ám meg is magyarázta,
m iért tanú sít ilye n tartózkodó maga tartást, an nak ellené re,h ogy
a választási harcban szenátorként még bejelentette, hogy kiáll az
örményeken elkövetett népirtás török elismertetéséért. Néze­
tei ismertek, s álláspontja nem változott - mondta. Ám mivel
bátorítja és reménnyel tölti el a Törökország és Örményország
között megindult folyamat, nem a saját nézeteit akarja az érdek­
lődés középpontjába állítani,hanem a török és az örmény lakos­
ságét. Az Egyesült Államok elnöke számára a közeledési folya­
mat konstruktív eredménye a fontos, és ankarai látogatásával is
e folyamat előmozdításában kíván partner lenni - hangsúlyozta.
A nemzetközi tapasztalatok alapján egyre jobban kiderült,
hogy a felek semmire sem mennek azzal, ha egymással vitat­
kozva mindannyiszor csak gépiesen ismételgetik a „népirtás
volt!" „nem volt népirtás!” állításukat. Ez lényegében amúgy is
csak süketek párbeszéde, ami kizárólag újabb kölcsönös vádas­
kodásokra vezethet. Némely esetekben pedig - erre is volt már
több példa - egyenesen arra a becsületsértő állításra, hogy az
adott álláspontot képviselő személyt, történészt, egyetemi
tanárt lefizették egy bizonyos nézet képviseletéért. Bármi­
lyen közeledési kísérlet ugyanis csak akkor lehet eredményes,
ha megszüntetik a durva szópárbajokat, és áttérnek a mindkét

408
 Örmény szentmise először majd száz év után

fél érzékenységét figyelembe vevő és időigényes diplomáciai

aprómunkára.
Azon a sajtóértekezleten, amelyet Obama közösen tartott
Abdullah Güllel, a török elnök tanúbizonyságát adta, hogy kész
ilyen hozzáállásra. Amikor az újságírók szóba hozták a népir­
tás kérdését, emlékeztetett arra, hogy milyen sokat szenvedtek
abban az időben a Balkánról és a Kaukázusból elűzött muzul­
mánok is. A háborús években - mondta - teljes zűrzavar ural­
kodott. Ám utalt arra is - és ilyesmit korábban nemigen lehetett
hallani felelős török tényezők szájából - hogy e kérdésben a fia­
tal Török Köztársaság is a hallgatás politikáját választotta. Nem
akart ugyanis feltépni sebeket, és nem akarta elhinteni még
izzóbb gyűlölet magvait. Most azonban a téma újra a politika
napirendjére került - jelentette ki, Márpedig szerinte éppen ez
a téma való történészeknek. Ezért Gül a sajtóértekezleten java­
solta, hogy hozzanak létre ismert személyiségekből nemzetközi
szakértői bizottságot, amely feldolgozná az 1915-ös eseménye­
ket. A török elnök egyúttal kijelentette: kész arra, hogy szembe­
nézzen a bizottság következtetéseiből feltáruló tényekkel.
Ám az utóbbi években két tucatnál is több állam törvény-
hozása ítélte el népirtásként az örmények tömeges elűzését
és megölését, felszólítva Törökországot, hogy maga is ennek
ismerje el ezt a bűntényt. Ezek az országok ily módon kétség­
telenül napirenden tartották a problémát, másfelől azonban ez
a gyakorlat semmivel sem járult hozzá ahhoz, hogy a hivatalos
Ankara bármilyen mértékben is megváltoztassa magatartását.
Sőt éppen ellenkezőleg, erre a lényegében összehangolt nem­
zetközi határozatdömpingre a célország makacs ellenreakció­
val válaszolt. A Nyugattal szemben mindig ugrásra kész és most
különösképpen felbőszült nacionalisták azonnal összefogtak
és sorompóba álltak a Törökországot egy borzalmas bűncse­
lekmény beismerésére felszólító parlamenti határozatok ellen.

409
Ö r m én y ek ,tö rö k ö k , kurdok

Propagandájukkal kárhozatos hatást gyakoroltak a belpoli­

tikai légkörre, és felizzították a szenvedélyeket, nehéz hely­
zetbe hozva a széles fronton visszaszorításukra törekvő töTök
reformerőket. Annál is inkább, mivel a nacionalistáknak az az
érve, amely szerint ebben az esetben is a nyugati érdekpolitika
megnyilvánulásának lehetünk tanúi, nem is volt teljesen meg­
alapozatlan vagy egyetlen kézlegyintéssel elintézhető. Sokan
mások is így látták. Mert távolról sem mindig önzetlen és nemes
emberség, az örményekkel való őszinte együttérzés és sorsuk
iránti részvét diktált egy-egy határozatot. Némely állásfogla­
lás mögött nyilvánvaló politikai számítás húzódott meg; vagy
választáspolitikai okokból akartak megfelelni az adott ország
örmény közösségének, vagy ily módon óhajtottak felsorakozni
Törökország EU-tagságával szemben, beállni a tagságot ellen­
zők sorába.
Ám 2010 tavaszára szemlátomást fellazult a fenti parlamenti
határozatokat bírálók már amúgy sem túl szilárd török publi­
cisztikai egységfrontja. Miután a svéd törvényhozás is népirtás­
nak ítélte az oszmán örmények ellen elkövetett tömeggyilkos­
ságokat, az ankarai politikai vezetés végigpróbálta a hivatalos
tiltakozás minden szokásos fokozatát, kezdve tervezett magas
szintű látogatások lemondásán, egészen a nagykövet konzultá­
ciókra való hazarendeléséig. A média jelentős része is nagy zajt
csapott. A hangzavarban teljesen elsikkadt az a körülmény, hogy
az EU-ban éppen a tiltakozók által annyira kárhoztatott Svédor­
szág az egyik legmegbízhatóbb támogatója Törökországnak. így
sokan aligha fogták fel,hogy Stockholm Ankara igaz barátjaként
is hozhat olyan határozatot, amely 1915 ügyében elmarasztalja az
Oszmán Birodalom akkori vezetését. A svéd nagykövet is emlé­
keztetett arra, hogy a két dolgot nem szabad összekeverni, a svéd
parlamentben ugyanis minden párt támogatja Törökország EU-
csatlakozását.

410
 Örmény szentmise először majd száz év után

Egyidejűleg mind több török újság kezdte bírálni, sőt gúny

tárgyává tenni a török „genocídiumdiplomáciát”,amely a nyolc-
vanas évek eleje óta nagy energiával igyekszik határt szabni
a kedvezőtlen határozatoknak. Ez a próbálkozás azonban éppoly
fölösleges, mint amilyen kilátástalan - állítják a török kritikusok,
közöttük Yavuz Baydar,aZaman publicistája, aki Svédországban
végezte tanulmányait. Másokkal együtt ő is kétségbe vonja azt
a gyakorlatot, hogy parlamentek döntsenek vagy dönthessenek
arról, mely szó illik legjobban múltban elkövetett bűncselekmé­
nyek jelölésére. Még inkább helyteleníti azonban, ahogy Ankara
minderre reagál. Szerinte ugyanis az 1915-ös tömegmészárlások
sorozata a lehetséges legsúlyosabb emberi tragédia volt. Márpe­
dig az, ahogy Törökország ezt módszeresen tagadja, érthetetlen,
és árt az ország érdekeinek. Sajnos - írja - Ankara még mindig
azoknak a nacionalista diplomatáknak és egyetemi értelmiségi­
eknek a hatása alatt áll, akik maguknak igényelik az örmény téma
kizárólagos értelmezési monopóliumát. Az ankarai Közép-
keleti Műszaki Egyetemen politikatudományt előadó profesz-
szor, íhsan Dagi óva intette az AKP kormánypártot attól, hogy
az örménykérdésben versenyre keljen a nacionalista ellenzéki
pártokkal annak eldöntésében: ki a törzsökösebb török. A kor­
mány csak veszíthet. Ez pedig veszélybe sodorhatja Davutoglu
külügyminiszternek „Nulla problémát a szomszédokkal!” jel­
szóval meghirdetett diplomáciáját. Elég nagy baj máraz is, hogy
a kormány nacionalista belső és bakui külső nyomásnak engedve
attól tette függővé az Örményországhoz való közeledést, hogy
lesz-e haladás a Karabah miatti azerbajdzsáni-örmény konflik­
tus rendezésében. Az isztambuli és berlini központú Európai
Stabilitási Kezdeményezés (ESI) egyik tanulmányában szin­
tén megállapította, hogy Törökország hiába próbál ellenállni az
örmény népirtás nemzetközi elismerésének, ezt a csatát nem
nyerheti meg.

4 11
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

Pedig amióta Törökországot 1999-ben hivatalosan felvették

a tagjelöltek közé, Ankara hatalmas változáson ment át. Az EU-
hoz való közeledés jegyében elkötelezett reformpolitikára tért
át. Brüsszel követelményeihez, a koppenhágai belépési feltéte­
lekhez igazította törvényeinek egész sorát, ezeknek megfele­
lően jelentősen módosította alkotmányát is, illetve új alaptör­
vény megalkotásán és elfogadtatásán dolgozik. Az Európa és
Törökország között kibontakozott élénk párbeszéd folyamatá­
ban az ország mind nyitottabb lett a Nyugat iránt, s lakossága
jelentős gazdasági gyarapodás részese lehetett. A külföld szé­
leskörűen és mind behatóbban tájékozódhat a török társadalom
belső élete, az ország világhírű alkotókkal büszkélkedő irodalma,
művészete felől, a törökök pedig példás módon és rohamtempó­
ban ismertetik meg hazájukkal a nyugati irodalmat, művészetet.
Különösképpen az AKP 2002-ben kivívott választási győzelme
után következett be határozott fellendülés az országban, amit
csak erősített a párt 2007-es és 2011-es újabb nagyarányú győ­
zelme. Ma már viszont a török reformkészség sem a régi, de ami
még rosszabb, érezhetően kihűlőben van a lakosság EU iránti
kezdeti lelkesültsége. Ez a lanyhuló érdeklődés részben annak
a következménye, hogy az EU-ban mind kétkedőbb pillantáso­
kat vetnek Törökországra, amelynek magatartásában, a török bél­
és külpolitika bizonyos változásaiban a korábbihoz képest már
huzamosabb ideje egyre több iszlám jellegzetességet észlelnek
vagy vélnek felfedezni.
Törökország időközben - bár hatalmas késéssel - megtette az
első hivatalos lépéseket az örmények és más keresztények felé.
Az örményeknek egykor - I9t4-es adataik szerint - a 210 kolos­
torukon kívül országszerte 2339 templomuk volt, most mind­
össze 45 van. Közülük is az egyik legfontosabb emlék a keleti
Van-tó Akdamar szigetén lévő Szent Kereszt-templom. A 10. szá­
zadból származó romos épületét - viharos előzmények után -

412
 Örmény szentmise először majd száz év után

a török állam felújíttatta, majd 2007 márciusában kulturális örök­

ségként és múzeumként megnyittatta. Tornyára hatósági enge­
dély híján mindamellett nem lehetett feltenni a keresztet. Az
ünnepélyes megnyitón jelen volt Erdogan kormányfő, valamint
I.Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus és Mesrop
Mutafyan örmény pátriárka.
Az épület korábban lassanként már-már az enyészet mar­
talékává vált, amidőn 1951-ben a török kormány el is határozta
lebontását. Akkoriban riporterként véletlenül éppen a szige­
ten tartózkodott a későbbi világhírű török író, a kurd születésű
Yasar Kemal. A döntésről értesülve szenvedélyes újságírói kiállá­
sával sikerült megóvnia egy másik kisebb ség, az örmények egyik
legszentebb templomát a végső pusztulástól. 2004 novembe­
rében sajtójelentések láttak napvilágot arról, hogy a szigeten
lőgyakorlatokat tartottak, s ezeken főleg a templom homlokza­
tán látható Krisztus és a Szűzanya alakjára céloztak. A közvé­
lemény és a sajtó ezek után még nagyobb nyomást fejtett ki
a kormányra a templom újramegnyitása érdekében. Ezt köve­
telő írásaival akkoriban Hrant Dink járt az élen. 2005-ben a kor­
mányéi is határozta az erősen romos épület helyreállítását.
Végül 2010 szeptemberében egy napra engedélyezték vallási
szertartás megtartását, s - 95 év után először - kétórás szent­
misét mutathattak be. A kivételes liturgiái eseményre, ame­
lyet Aram Atesyan isztambuli érsek vezetett, mintegy kétszáz
meghívott vendég érkezett Örményországból és az egyesült
államokbeli, libanoni, ukrajnai és oroszországi diaszpórából.
Rá egy hónappal aztán felkerülhetett a toronyra az eddig múze­
umban őrzött tilalmas keresztény jelkép, a két méter magas és
no kilogrammos vaskereszt is. amelyet Tatul Anusyan isztam­
buli örmény pap fel is szentelt. Az év végéig akkor harminc­
ezer turista érkezett megtekinteni az oly régóta várt eseményt,
ezt a valóságos „törökországi csodát” Egy esztendő múlva, 2011

413
ÖR.MBNY£K/fÖRÖKÖK, KURDOK

szeptemberében újra engedélyezték a szentmisét. Az immár

kétszeres központi engedélyezés hatására nagymértékben meg­
élénkült a turistaforgalom, s az év végéig már hatvanezer láto­
gató érkezésére számítottak. A hívek viszont most már azt vár­
ták, hogy a hatóságok egész évben tegyék lehetővé számukra
a templom akadálytalan liturgiái használatát.
A tó partján fekvő szomszédos Van város múzeumának
egyik termében korábban még külön kiállítást rendeztek be az
„örmények által lekaszabolt török muzulmánok” szenvedései­
nek bemutatására.Tárlókban közszemlére tették még az áldoza­
tok csontjait is. Ellenben mára már nemcsak hogy eltüntették a
törökökföldi maradványait, de felszámolták az egész kiállítást is.
A múzeum közlése szerint azért,mert a látvány „vitát váltott ki”.
Már az AKP. a török kormánypárt harmadik, 2011-es nyári
választási győzelme előtt is többjei mutatott arra, hogy Erdogan
miniszterelnök konzervatív demokratái kezdeményezésre
készülnek az ország keresztény kisebbségeinek irányában. Ezt
az előérzetet erősítette, hogy 2010-ben - még az Akdamar szi­
getén hivatalos hozzájárulással megünnepelhetett örmény
ortodox liturgia előtt - először engedélyeztek istentiszteletet
a Fekete-tenger partján fekvő Sümela görög ortodox sziklako­
lostorban, amelyet a köztársaság kikiáltását követő görög-török
lakosságcsere után bezártak. ATrabzon tartománybeli műemlék
azóta múzeumként szolgál. A szertartást Mária mennybevéte­
lének, a keleti egyházakban Mária elszenderülésének ünnepén,
augusztus 15-én (Nagyboldogasszony) I. Bartholomaiosz kons­
tantinápolyi ökumenikus ortodox pátriárka vezette. Az épü­
letbe csak ötszáz orosz, görög,grúz és más országokból érkezett
zarándokot tudtak be bocsátani, a kívül maradt hívők nagy kive­
títőkön követhették a liturgiát. A török kulturális minisztérium
2011-ben újra engedélyezte a kolostorban a vallási szertartást.

4 14
 Örmény szentmise először majd száz év után

Bejelentették, hogy folytatják a főként örmény építészeti

emlékeiről híres Ani romváros műemlékeinek helyreállítását
is. Az örmény-török határon fekvő ősi városban nyolc keresz­
ténytemplom és az oszmán időkből származó nyolc muzulmán
mecset renoválásáttervezik. A romvárosra új abban nemzetközi
színtéren is felfigyeltek, mert 2010 októberében török és örmény
civil szervezetek képviselői és környezetvédők itt tartot­
ták meg „Ani párbeszéd" elnevezésű rendezvényüket. A jövő­
ben rendszeresítendő hasonló találkozók célja a két szomszé­
dos ország közeledésének előmozdítása. A dialógust a jereváni
Kaukázusi Intézet és a Heinrich Böll Alapítvány törökországi
irodája szervezte.
A fenti előzmények után jelent meg 2011. augusztus 27-én
a török hivatalos közlönyben az a bejelentés, hogy az ankarai
kormány visszaszolgáltatja az ország görög és örmény keresz­
tény kisebbségeinek, valamint a zsidó közösségnek a tőlük egy
1936-os rendelet útján törvénytelenül elkobzott javaikat, azo­
kért pedig, amelyeket azóta áruba bocsátottak, kárpótlást nyújt.
E kisajátított kisebbségi vagyon kórházakat, árvaházakat, iskolá­
kat és temetőket foglal magában, amelyek visszaadása az Euró­
pai Unió már régi követelése volt a tagjelölt Törökországgal
szemben. Az Emberi fogok Európai Bíróságán ilyen ügyekben
már eddig is több keresetet nyújtottak be, s legutóbb a bíróság
elrendelte egy árvaház visszajuttatását a görög ortodox pátri-
árkátus birtokába. A mostani intézkedés a további bírósági kere­
setek beadásának megelőzését is szolgálja.
Kormánya döntéséről RecepTayyip Erdogan miniszterelnök
azon a társas vacsorán tájékoztatta a vallási kisebbségek meghí­
vott vezetőit, amelyet a ramadán.a muzulmán szent böjt befe­
jezése alkalmából adott tiszteletükre. A vendégek összesen 150
keresztény és zsidó alapítványt vagy vagyonkezelőt képviseltek.
Utóbbiak igényeinek bejelentésére 12 hónap áll rendelkezésre.

415
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

„Elmúltak már azok az idők - jelentette ki köszöntőjében a kor­

m ányfő-am ikor állampolgáraink elnyomást szenvedtek vallá­
suk, etnikai hovatartozásuk és életmódjuk miatt. Mi most nem
kegyet gyakorolunk vagy kedvezményeket nyújtunk, hanem
jóvá akarjuk tenni a vallási csoportok ellen elkövetett igazság­
talanságokat."
I.Bartholomaiosz pátriárka mélységes megelégedésének
adott hangot a bejelentés hallatán, egyúttal azonban kife­
jezte reményét, hogy további kormányzati lépések következ­
nek a kisebbségek helyzetének könnyítésére. „Ez valóban még
csak a kezdet volt” - válaszolta szavaira a kormányfő. A pátri­
árka az elvárt lépések közé sorolja a márvány-tengeri Halki szi­
getén 1971-ben bezárt görög ortodox teológiai szeminárium
mielőbbi megnyitását. És mintegy meg is előlegezve az évtize­
dek óta eddig hiába áhított örvendetes esemény bekövetkeztét,
máris kinevezte a bursai ortodox metropolitát annak a Szenthá­
romság-kolostornak a perjeijévé és tanulmányi igazgatójává is,
amelyhez a szeminárium egyházjogilag tartozik.
A török kormány döntését nagyon fontos lépésként üdvö­
zölte Hillary Clinton amerikai külügyminiszter, s a vallási
kisebbségek ingatlanjaira vonatkozó intézkedést katolikus
körökben is történelmi jelentőségűnek mondták. A vatikáni
missziós hírügynökség, az AsiaNews diplomáciai körökre hivat­
kozva azt írta. hogy érezhetően közeledik a szeminárium újra-
nyitásának a pillanata is. Erdogan ugyanis végérvényesen le
akarja zárni a kisebbségekkel fennálló rendezetlen problémá­
kat, amelyeket a régi rendszer kormányzati örökségének tekint.
Ez egyben - mint diplomaták rámutatnak - geopolitikai kezde­
ményezés is a Közép-Keleten, ami nemcsak a nyugatiak szemé­
ben növeli Törökország tekintélyét, hanem az egész térségben is.
Némely hírmagyarázó a kisebbségek iránt meghirdetett kezde­
ményezésekkel kapcsolatban olyan jelentős fordulatról beszél,

416
 Örmény szentmise először majd száz év után

mint amihez fogható legfeljebb a török haderő politikai befolyá­

sának legutóbbi korlátozása és a tábornoki kar megrendszabá-
lyozása volt.
A török sajtó a vallási kisebbségek irányában tett egyik legha­
tározottabb lépésként értékelte, hogy Mehmet Görmez főmufti,
a vallásügyi hivatal, a diyanet vezetője 2012. július 5-én felkereste
I. Bartholomaioszt. A köztársasági Törökországban még soha
nem fordult elő, hogy a diyanet elöljárója az isztambuli Fanar
negyedben lévő ortodox központban tárgyalt volna az ország
legősibb keresztény vallási felekezetének legfőbb méltóságá-
val. Az újságok az eseményt történelmi jelentőségűnek minő­
sítették, s feltűnő helyen közölték a két vallási vezető találko­
zásáról, összeölelkezésükről készített fényképeket.Tárgyalásuk
elsődleges témája az ortodox szeminárium megnyitásának rég­
óta húzódó problémája volt. Nyilvánvalóan a török kormány
véleményét is képviselve Görmez kijelentette: „Az országunk­
ban élő nem muzulmán emberekre úgy tekintünk, mint akik
szintén Törökország talpkövének részét alkotják. Elfogadhatat­
lan, hogy egy vallásközösség kényszerűségből külföldön, Görög­
országban képezze papjait. Nagy országunkhoz méltatlan lenne,
ha továbbra is zárva tartanánk a szemináriumot.” A vallási veze­
tők ajándékot cseréltek: Görmez egy ezüsttálat kapott, amelyre
Allah neve volt bevésve, ő pedig egy pergament ajándékozott a
pátriárkának, amelyen az Isten létezését bizonyító idézetek vol­
tak a Koránból, a Bibliából és a Tórából.
A török kormány már 2012 tavaszán visszaadott hat tör­
ténelmi nevezetességű sírkertet is a vallási kisebbségeknek.
A temetők közül négynek a tulajdonjoga izraelita zsinagógákat,
kettőnek pedig görög és örmény ortodox templomi és iskolai
alapítványokat illet. A nem muzulmán közösségek helyzetének
javulása szempontjából mérföldkőnek számított, hogy a köztár­
saság történetében először - hivatalos meghívásnak eleget téve -

417
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

a török parlamentben felszólalhatott I. Bartholomaiosz kons­

tantinápolyi ortodox ökumenikus pátriárka és Kuryakos Ergün,
a délkelet-törökországi ősi szít ortodox Mór Gabriel-kolostor
elöljárója. Az alkotmányügyi bizottságban egyúttal előterjesz­
tették javaslataikat a készülő alkotmányhoz. „Új Törökország
van születőben, a múlt igazságtalanságait lassan helyrehoz­
zák” - mondta távozóban a pátriárka, megismételve követelé­
sét a kisebbségekkel való egyenlő és igazságos bánásmód iránt.
Történelminek nevezte parlamenti látogatásukat a szír ortodox
kolostor elöljárója is. „Hatezer éve élünk e földön, tehát nem
vagyunk vendégek itt" - mondta. Egyúttal szorgalmazta, hogy a
szír ortodox hívek ugyanúgy kapják meg a hivatalos kisebbségi
státust, miként ez a lausanne-i szerződés alapján biztosítva van
a zsidók, a görögök és az örmények számára.

418
Egy „csúf” szobor csúnya története

Az örmény határ közelében fekvő Igdirben még 1997-ben egy 45

méter magas emlékművet állítottak török muzulmánok tisz­
teletére, akiket örmény szabadcsapatok tagjai és banditák gyil­
koltak meg az első világháború alatt. Ezek a véres rajtaütések
időben egybeestek az örmény lakosság ellen az Oszmán Biroda­
lomban 1915-ben elkezdett népirtással. Máig tisztázatlan, hogy
voltaképpen ki kezdeményezte ezt az emlékműállítást. A sajtó
szerint erre a kérdésre még Süleyman Demirel köztársasági
elnök sem tudott pontosan válaszolni, pedig országának ebben
a legkeletibb szögletében, ezen az isten háta mögötti helyen ő
is részt vett az avatáson. Rajta kívül a török hadsereg vezérkari
főnöke, valamint a fegyvernemek parancsnokai is megjelentek
az ünnepségen, amelyet az „örmény terror áldozatainak” emlé­
kére rendeztek. Az emlékműállítás és a vele kapcsolatos egész
rendezvény számos megfigyelő szemében már akkor provoka­
tív jellegűnek és teljesen anakronisztikusnak tűnt fel. Főkép­
pen azért, mert éppen ebben az időben lehetett tapasztalni elő­
ször némi enyhülést a feszült török-örmény kapcsolatokban,
s az Isztambulban akkor megtartott EBESZ-csúcstalálkozón
Demirel fogadta örmény partnerét, Róbert Kocsarjánt, és tár­
gyalt vele. A tartományi kormányzó szóvivője büszkén jelen­
tette, hogy az emlékmű jól látható Jerevánból is. „Valahányszor
az örmények megpillanthatják szent hegyüket, az Ararátot, lát­
ják a mi emlékművünket is.” Azzal kapcsolatban, hogy az alkotás
egy csillagban összefogott öt kardot mintáz, azt mondta, hogy
„nem szabad rosszra” gondolni. A „kard ugyanis a béke jelképe,
legalábbis a régi török kultúrában" - fűzte hozzá.

419
Ö R M É N Y E K , TÖRÖKÖK, KURDOK

Ám tizennégy év elteltével a török államvezetésnek utólag

és hirtelen meggyűlt a baja egy olyan szoborral, amely éppen­
séggel a török-örmény történelmi kiengesztelődést és meg-
békélést volt hivatva szolgálni. Az örmény határtól mintegy
ötven kilométerre fekvő Kars városában 2011 áprilisában meg­
kezdték és minden tiltakozás ellenére be is fejezték az Embe­
riesség emlékművének nevezett kettős szobor eltávolítását.
Nehéz munka volt, ötszáz tonna súlyú betont kellett lebontani
és elhordani; megsemmisítésre várt egy harminc méter magas
építmény, amely egymással szemben álló két embert, voltakép­
pen egy hasadékkal két részre tagolt egyetlen emberalakot ábrá­
zolt. Az alkotó, Mehmet Aksoy szobrász szerint a hasadék az
ellenségeskedés, a gyűlölet és a háborúk népeket elválasztó lát­
hatatlan falát jelképezi. Az örmények és törökök közötti békét
is csak ennek a távolságnak a leküzdése hozhatja el. A mester a
művét kezdettől fogva az Anatóliában 1915 és 1917 között meg­
gyilkolt örmények emlékének ajánlotta. S amikor 2008-ban,
a török-örmény hivatalos diplomáciai közeledés idején hozzá­
fogott a kőfaragáshoz, az egyértelmű rendeltetésű mű elkészí­
téséhez, sokan, főként a világ örményei, lelkes örömmel fogad­
ták a kezdeményezést. Úgy hitték, hogy a Török Köztársaság
végre rászánta magát egy nemes gesztus megtételére, békítő
szándékának hitelesítésére. S miközben a művész vésőjével és
kalapácsával formálta az anyagot, a két szomszéd megbékélésé­
nek szobrát, az emberek úgy érezték, min tha fokozatosan mind
több szilánk pattogzana le az eddig oly ellenállónak bizonyult
örmény taburól is...
De aztán Kars fölött kezdett beborulni az égbolt, és a szo­
bor kapcsán hűvössé vált a politikai légkör. Azt, hogy túlbuzgó
pártbürokraták a főnökség látogatása előtt a városi szökőkűtról
gyorsan eltávolíttatták a fedetlen keblű márványnimfákat,még
lehetett egyfajta ízlésbeli igazodásnak, megfelelési szándéknak

420
 Egy „csúf' szobor csúnya története

Tulajdonítani. Hamarosan azonban kitetszett, hogy sokkal több­

ről van szó. Távozni kényszerült ugyanis a szobrászt megbízó
Naif Alibeyoglu polgármester. Nyílt titoknak számított, hogy
e lépésére azért szánta rá magát, mert együttes nyomást gyako­
rolt rá a kormányfő, valamint a török-örmény közeledést gán­
csolni igyekvő Azerbajdzsán és nyomában a városi lakosság
húsz százalékát kitevő azeri kisebbség.
A tényleges fordulat 2011 januárjában következett be. Recep
Tayyip Erdogan kormányfő - kulturális miniszterének társasá­
gában - ellátogatott Karsba. O tt először látta meg a hatalmas fel­
kiáltójelként a táj fölé magasodó emlékművet. Rögtön szemet
is szúrt neki. Nem sokat töprengve a műalkotás jelképes értel­
mén, a szobrot sommásan ormótlannak és torzszüleménynek
bélyegezte. De nem maradt meg ennél a véleménynyilvánítás­
nál. Azonnal utasítást is adott eltüntetésére. Parancsát azonban
ucólag már nem esztétikai érvekkel indokolta. Azt mondta, hogy
a szobor beárnyékolja Hasan Harakani misztikus szú fi szent sír­
ját és egy mecsetet.„Ez a fura szörnyeteg uralja összes megszen­
telt helyeinket és a város egyedülálló kulturális kincseit. Kedves
fivéreim! Elképzelhetetlen, hogy ez a vala mi ott a hely én marad­
jon”-jelentetce ki.
így akart ugyanis inkább megfelelni pártja, az AKP muzul­
mán-konzervatív eszmeiségének, semmint az általa hitval-
lásszerűen oly sokat hangoztatott konzervatív-demokratikus
irányvonalnak. Ez utóbbival kapcsolatban korábban többször
állította, hogy az AKP európai ellenpárja voltaképpen a német
Kereszténydemokrata Unió (CDU). Egyébiránt az ankarai AKP-
polgármester, Melih Gökcek semigen lelte örömét olyan szob­
rokban, amelyeket a szemében túlságosan világi beállítottságú
elődei állítottak. Sokat le is bontatott, Egyszer őszintén meg is
mondta: „Köpök az ilyen művészetre."

421
Ö r m é n yü k , t ö r ö k ö k , k u r d o k

„Képzeljük csak el az elképzelhetetlent: ugyanezt a jelenetet

mi nálunk - szömyülködött a német sajtó. - Mondjuk Angéla
Merkel kancellár egyszer vidéken jártában-keltében rámutat
egy hegyen valamire, ami zavarja a szépérzékét, majd a városba
érve meghirdeti: az a micsoda ott egy teljes lehetetlenség, ezért
el kell tűnnie! És már jönnek is a munkagépek!” - írta a Frank/ur-
ter Alígemeine Zeitung.
A szobrásznak meggyőződése volt, hogy „aki csak kicsit is
ért a térbeliség esztétikájához, azonnal felismeri, hogy a török
miniszterelnök téved. Az emlékmű, a mecset, az erőd és a mel­
lette lévő örmény templom harmonikus egységet alkot".
Amikor Aksoy 2006-ban kiszemelte jövendő alkotásának
a színhelyét, sem a műemlékvédelem, sem más hatóság nem
emelt kifogást ellene. Aligha képzelhető el, hogy az akkori pol­
gármester a hozzájárulása előtt ne kérte volna ki a kormány
engedélyét. A szobrot egy dombra tervezték, és tömege ellenére
nem nyomta el a környez étét. Vele szembeniátható Kars erődje,
amely az elkeseredett 1920-as töTök-örmény hadjáratok megvi­
selt tanújaként a háború szimbólumának számít. Ezért helyezte
el a szobrász a vele átellenben lévő területre ellenpárként a békét
hirdető emlékművét. Ám Erdogannak esze ágában sem volt
ízlésbeli és művészetelméleti vitákba bonyolódni.Eljárását egy
nagyon is prózai szempont, gyakorlati politikai megfontolás
diktálta. Az általános választások előtt nem akarta kockáztatni
a török nacionalisták szavazatait,akiknek szemében hazaárulás
lett volna a „karsi torzszülemény” meghagyása. A miniszterel­
nök ezt a szempontot fontosabbnak tartotta az örmény szom­
szédokkal való kiengesztelődésnél, s így az sem volt meglepő,
hogy nem teljesítette az örmény államfőnek azt a kérését, hogy
még egyszer gondolja meg a bontási határozatot.
A lebontási határozat ellen Aksoy keresetet nyújtott be az
erzurumi bíróságra. Az illetékes bíró ideiglenesen fel is függesz­

422
 Egy „csúf' szobor csúnya története

tette a rombolási terv végrehajtását* Ezt azonban megtámad­

ták az önkormányzati testület tagjai, és leváltatták az illetékes
bírót* így a döntés véglegessé vált. Hiábavalónak bizonyult török
művészek és más értelmiségiek sorozatos tiltakozása is. Egy isz­
tambuli tiltakozó nagygyűlésen a „szoborgyűlölők” egyike kés­
sel megsebesítette Bedri Baykam festőt és galeristáját*
Aksoyt, a hetvenkét éves szobrászt valamikor még hivatalos
tisztelet övezte. Éven te most is sok ezren keresik fel híres alkotá­
sát, az Izmir melletti Selcukban lévő török függetlenségi emlék­
művét. De nem a karsi műve az első, ami hatósági ellenérzést
keltett. Amikor 1972 és 1989 között politikai számkivetettként
Németországban élt, és egy művészegyletet is alapított, Bonn
városa nem engedélyezte a Katov?aszökeuények című emlékművé­
nek felállítását, úgyhogy a szobor végül Potsdamba került, Ber­
linben látható viszont A munka emigránsai című alkotása.
Amikor hazatért, a török határőrök elkobozták tőle Názim
Hikmet mellszobrát, amelyet még Berlinben készített, A moszk­
vai száműzetésben meghalt kommunista költő, a modern török
líra legnagyobb alakja ugyanis akkor még mindig nem volt poli­
tikailag elfogadott művész szülőhazájában, amely őt már régen
megtagadta. A hatóságok elutasították annak a műalkotásának
az engedélyezését is, amellyel Aksoy az 1977. május i-jei isztam­
buli tömegmészárlás ifjú áldozatainak akart emléket állítani.
Az akkori nagyszabású tüntetés közben szélsőjobboldali orvtá-
madókbelelőttek az ünneplő tömegbe. Harminckilencen holtan
maradtak a belvárosi Taksim tér véráztatta kövezetén.
A török művész szeretett volna adózni Hrant Dink emlé­
kének is. Szobor felállítását tervezte az isztambuli Sisli város­
részben, pontosan az Agos című lap szerkesztősége előtt, ahol az
örmény újságírót 2007-ben meggyilkolták. Egy összecsuklott
békegalamb mása került volna a járdára, mert Aksoy ilyennek
látta a halott publicistát. Ám a szobrásznak nem adták meg az

4 2 3
Ö rmén yek,törö kö k,kurdok

építési engedélyt. Választási körzetükben a politikusok itt sem

mertek szavazatokat kockáztatni. Kars városi szobrának lebon­
tása miatt Aksoy panaszt emelt az Emberi Jogok Európai Bíró­
ságánál is.
Újabban egy Adnan Órai nevű berlini vendéglős jelentke­
zett, és felajánlotta, hogy a német fővárosba hozatja és ott felál­
líttatja a Törökországban megcsúfolt megbékélési emlékművet.
Hogy miért Berlinben? Azért, mivel a tehetős vendéglős szerint
az Oszmán Birodalom német katonai szövetségese az első világ­
háború alatt nem fogta le az örmény gyilkosok kezét, noha min­
denről tudott. Ezért a mulasztásért őt is felelősség terheli...
Ám minden emlékművi hányattatás, választástaktikai meg­
fontolás, politikai játszma vagy kormányzati gyávaság ellenére
Törökországban mind hangosabb és egyre jobban hallható azok­
nak a hangja, akik tudatosan vállalják Hrant Dink örökségét,
a múlt kölcsönös bevallásának és a török-örmény megbékélés­
nek a feladatát. S ez a demokratikus folyamat feltartóztathatat­
lanul szélesedik.
Ki merte volna remélni, hogy a nacionalisták áldozatává vált
bátor újságíróról halála után nem is olyan sokára városi parkot
és játszóteret neveznek el? De ez már 2010 őszén megtörtént.
Méghozzá a Márvány-tenger közkedvelt kirándulószigeteinek
egyikén, az Isztambulhoz közeli híres Kinahadán. A döntést
egyhangúlag hozta meg a szigetlánc képviselőcsoportja. Hrant
Dink gyakran tartózkodott itt, szerette ezt a ritka helyet, ahol
még együtt látható keresztény templom, zsinagóga, mecset és
cemevi. Utóbbi közösségi imaháza az alevita hitvallás híveinek,
közöttük sok kurdnak is.
A park átadásakor egy török városi képviselő felidézte
Dink egy megállapítását, miszerint az olvasni tanuló gyerekek
a törökországi iskolában csak ilyen vagy ehhez hasonló példa­
mondatokon gyakorolnak: „Ali a labdát Ahmetnek dobja.” De

424
 Egy „csúf’ szobor csúnya története

soha nem lehet olyan gyerekekről olvasni, akiknek a neve nem

muzulmán, például Agopról vagy Misonról. „Itt most viszont
azért vagyunk együtt, hogy az örmény Hrant Dinknek dobjuk
a labdát" - mondta a park névadó ünnepségén a tÖTök képviselő.
Erőszakos halálának negyedik évfordulóján, 2011. január
19-én ismét több ezren emlékeztek meg az örmény publicistá­
ról a gyilkos merénylet színhelyén. A tömeg újra a temetésen
elhangzott eredeti jelszót skandálta: „Mi mindannyian Hrant
Dinkek, mi mindannyian örmények vagyunk!" Miután az érke­
zők elhelyezték koszorúikat és virágjaikat, a környéket lezárták
a forgalom elől, majd a jelenlévők meghallgattak egy hangfelvé­
telt, amelyen az újságíró az anatóliai örmények sorsáról beszélt.
Sokan sírtak. Ez alkalommal eljöttek a hasonló gyilkos politikai
merényletek áldozatainak rokonai, örökre elhallgattatott újság­
írók, más bátor értelmiségiek, művészek hozzátartozói is.
„Mi most már egy nagy családot alkotunk, szomorú rokon­
ságban állunk egymással” - mondta Nükhet ipekci asszony. Az
ő apját, Abdi ipekcit, a Milliyet főszerkesztőjét a szélsőséges naci­
onalista szervezet, a Szürke Farkasok két terroristája gyilkolta
meg 1979-ben. A befolyásos publicista a tÖTök-gorög megbéké­
lés hirdetőjeként, a nemzetiségi és emberi jogok védelmező­
jeként vált országosan ismertté. Egyik támadója Mehmet Ali
Agca, II. János Pál pápa későbbi merénylője volc. A gyilkosok
a háza előtt végeztek a sze rkes ztőségéből gé pko cs in hazaérkező
ötvenéves újságíróval. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre
ítélt A£cát fél év múlva megszöktették az isztambuli katonai
börtönből, s kijuttatták Bulgáriába. Szökésében a Szürke Farka­
sok állítólag éppúgy segítségére voltak, mint a török maffia egy­
némely hírhedt alakja, nemkülönben a török biztonsági szolgá­
latoknál megbúvó eszmetársai.
Isztambulban ma már mégis van ipekci sugárút és sport-
aréna, s 1981-ben megalapították az Ipekci Béke és Barátság Díjat,

425
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

amelyet azoknak ítélnek oda, akik hozzájárulnakTÖTÖkország és

Görögország kapcsolatainak javításához.
De ma már egy örmény mártír, Hrant Dink nevét viseli egy
nemzetközi és törökországi alapítvány, nemzetközi műhelyta­
lálkozók isztambuli sorozata, egy világvárosi park és egy poli­
tikai platform, amely barátai cselekvési programjaként ismert.
Hírneve már régen eljutott a török határokon túlra. Emlékét és
politikai örökségét hazáján kívül főként Németországban tisz­
telik. ahol oly sok török és örmény él. 2009 januárjában Kölnben
emlékünnepséget tartottak, amelyen egyaránt részt vettek törö­
kök, örmények, kardok és németek, valamint szunnita muzul­
mánok. aleviták, katolikus és protestáns keresztények és világi
beállítottságúak. Karin Karakasli asszony, aki publicistaként
az Agos szerkesztőségében évekig kollégája és harcostársa volt
a meggyilkolt örmény lapkiadónak, kijelentette: „Egykor hozzá­
szoktunk a felej téshez, és megszoktuk a go noszságokat is. Most
azonban már másként van. Megértettük,amit Hrantakart mon­
dani nekünk, s amiért ő az életével fizetett. És most minden­
nek ellenére mégis elérkeztünk egy valódi fordulóponthoz!"
A beszámolók szerint Kölnben valóban már olyan új légkön
lehetett tapasztalni, amelyben lehetővé vált ennyire különböző
hátterű emberek találkozója is. Itt felfedezhették, hogy milyen
sok közös vonás van bennük. Ezt korábban nem is sejtették.
Ezért a vezető török napilapok és a közvélemény túlnyomó
többsége érthetően megdöbbenéssel fogadta a Dink-gyilkossági
perben első fokon kihirdetett ítéletet, és országos tiltakozó meg­
mozdulással válaszolt. A fegyveres „végrehajtó”, Ogün Samast
mögött máT korábban bezárult a börtönajtó. Minthogy ő a tett
elkövetésekor még csak 17 éves volt, ügyét a fiatalkorúak bíró­
sága elé utalták, amely 22 év és tíz hónap börtönbüntetést sza­
bott ki rá. Öt évvel a gyilkosság után már az igazi tettesekre,
tehát azokra is sort kellett volna keríteni, akik a háttérből, a

426
 Egy „csúfJ szobor csúnya története

„mély állam” különböző szintjeiről mozgatták a szálakat. A bíró­

ság azonban 2012. január 17-én csak a fiatalkorú „végrehajtó” fel­
bujtóját, Yasin Hayalt ítélte el életfogytig tartó szabadságvesz­
tésre, a többi 17 vádlott esetében nem látta bizonyítottnak, hogy
„fegyveres terrorista szervezetben” részt vettek-e a bűncselek­
mény elkövetésében, s így felmentette őket.
Emiatt Isztambulban Hrant Dink erőszakos halálának két
nappal későbbi évfordulóján mintegy harmincezren, Ankarában,
Izmirben és Adanában további ezrek tiltakoztak. Mustafa Akyol
befolyásos publicista a bírák döntését a „török igazságszolgál­
tatás közbotrányának” nevezte. A törökországi örmény közös­
ség nyilatkozata szerint a Dink-ügy sajgó seb maradt, s ezért
még nincs lezárva. A végső szót fellebbezés folytán valóban
a legfelsőbb bíróság fogja kimondani. Márpedig ez - jelentette
ki Abdullah Gül köztársasági elnök - a törökországi rendszer
tisztességének és átláthatóságának próbája lesz. Az isztambuli
Taksim téren megtartott tiltakozó tömegmegmozdulás minden
mozzanatáról örményekkel rokonszenvező bloggerek sokasága
folyamatosan beszámolt a Twitteren.
A tér színtere volt egy másik megemlékezésnek is. 2012. feb­
ruár 26-án itt mintegy tízezer török tüntető gyűlt össze az Azer­
bajdzsánnal való szolidaritás jegyében. A Karabahért vívott
kegyetlen örmény-azeri háború idején ugyanis, húsz évvel
azelőtt ezen a napon örmény katonák Hodzsali helységben
- azeri adatok szerint - lemészároltak több száz muzulmán nőt,
gyermeket és öreget. A török nacionalisták nagygyűlése súlyos
rendbontássá, Örményország és a törökországi örmények
elleni durva fenyegetőzéssé fajult. „Ti örmények mind gyilko­
sok, gazemberek és agresszorok vagytok!" „Mi mind igaz törö­
kök vagyunk, nem is ijedünk meg a Hrant Dink-féle örmény
fattyúktól!” - ezek voltak a gyűlés fő jelszavai, illetve ilyen fel­
iratok voltak láthatók táblákon. Megjelentés beszédet mondott

427
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

ídris Naim §ahin belügyminiszter is. „Amíg a török nemzet él,

a Hodzsaliban kiontott azeri vér nem szűnik meg bosszúért
kiáltani" - mondta. Erdogan miniszterelnök ellenben megbé­
lyegezte az örményellenes uszítást, amelyet „őrjöngő naciona­
listák” művének nevezett. „Ezek a feliratok és jelszavak nem
Törökország érzületét, hanem csak néhány eszelős rasszista
gondolatvilágát tükrözik. Senki sem ítélheti meg Törökországot
csak ezek alapján'' - jelentette ki. Az Emberi Jogok Törökországi
Társasága (ÍHD) feljelentést tett izgatás, gyűlöletkeltés és uszí­
tás vádjával, egyben veszélyesnek és elfogadhatatlannak ítélte
a belügyminiszter megnyilvánulását is. A kormány vizsgálatot
kezdeményezett a nacionalista tüntetés ügyében. A rendőrség
azonban már a tüntetés előtt őrizetbe vette egy szélsőjobboldali
politikai töredékcsoport 41 tagját. A magukat „Atsiz ifjú hívei­
nek" nevezők egyrészt gyalázkodó plakátokat ragasztottak ki
a falakra, másrészt merényletet készültek elkövetni az Agos című
örmény hetilap ellen. Névadójuk, Nihál Atsiz a török fasiszta
mozgalom megalapítója volt a harmincas években, a világhá­
ború alatt pedig a fajelmélet propagátoraként felforgató tevé­
kenységet, kormány-, szocialista- és kommunistaellenes uszí­
tás t fo lytatott. Tö bbször bí róság e 1é ál 1ították, i945márciusában
pedig hat és fél év börtönre ítélték, de már ősszel szabadulhatott.
Az isztambuli törvényszék 2012 decemberében az örményelle­
nes tüntetés hat résztvevőjét a hatályos büntető törvénykönyv
216. cikke alapján - „gyűlöletkeltésért és ellenségeskedésre való
uszításért” - egyenként 5 hónapos szabadságvesztésre ítélte.
Később az elzárást minden elítélt esetében háromezer líra pénz-
büntetésre változtatta. Orhan Kemal Cengiz a törvényszék dön­
tését mindamellett úttörő jellegűnek mondta, mivel szerinte ez
azt mutatja, hogy a török bírói testület kezdi felismerni az ilyen
cselekmények rasszista jellegét. Ez volt az első eset, hogy bün­
tetést szabtak ki nagygyűlésen elhangzó és feliratos táblákon
olvasható rasszista jelszavakért, gyűlöletkeltésért is.
428
 Rgy „csúf" szobor csúnya története

Erdogan kormányfő még 2010-ben változatlanul arról beszélt,

hogy Obama elnök hibát követett el, amikor még szenátorként
örmény népirtást emlegetett.„Népirtásról szó sem lehet, hiszen
ez egy jogi fogalom - jelentette ki a Dér Spiegelnek nyilatkozva.
- Abban az időben egy csata zajlott, és nem az történt, hogy az
egyik fél tömeggyilkosságot követett volna el a másik ellen.
Törökök ugyanúgy meghaltak, mint örmények, akik az Oszmán
Birodalom hűséges polgárai voltak. Közülük néhányat azonban
külföldről irányítottak, akik aztán felkelésre ragadtatták magu­
kat. Ezt nagyon pontosan meg kell vizsgálni."
A török miniszterelnök az interjúban egyúttal szigorú figyel­
meztetést is intézett a külföldhöz: „Egy évvel ezelőtt megkezd­
tük a közeledési folyamatot Törökország és Örményország
között. Kapcsolatainkat normalizálni szeretnénk. És ekkor az
amerikai kongresszus külügyi bizottsága az örmény diaszpóra
parancsára hirtelen olyan határozatot hoz, amely az 1915-ös ese­
ményeket genocídiumnak nevezi. Ez nem segít senkinek sem.
Ezért most az örmény diaszpórához és azokhoz az országok­
hoz fordulunk, amelyek támogatják a diaszpórát. Törökország­
ban élnek török állampolgárságú örmények, és olyanok,akik ille­
gálisan tartózkodnak az országban. Mindeddig nem bolygattuk
kiutasításuk kérdését, de ha a diaszpóra továbbra is nyomást
gyakorol, akkor akár meg is tehetnénk.”
Szintén e lapnak nyilatkozva Szerzs Szargszján örmény
elnök kifejezte azt a meggyőződését, hogy az államfői reziden­
ciájának ablakából látható Ararác hegye a jövőben már nem az
örmény és a török nép elválasztásának, hanem kölcsönös jobb
megértésének lesz a jelképe. „Egyértelműen tisztázni szeret­
ném, hogy Örményország képviselője sosem lépett fel terü­
leti igénnyel. Ezt csak törökök állítják, talán mert rossz a lelki­
ismeretük... A határnyitást nem kapcsoljuk össze a népirtás
elismerésével. Nem a mi hibánk lesz, ha a közeledés kudarcba
fullad" - mondta.
429
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

A berlini török nagykövetség és a Németországi Török

Közösség nevű szervezet kezdeményezésére 2010 tavaszán
több német városban is előadást tartott Justin McCarthy ame-
rikai történészprofesszor, a Kentucky állambeli Louisville egye­
temének tanára. Az őt meghívó török szervezet elnöke arról
volt ismert, hogy igyekezett megakadályozni az örménybarát
Lepsius tiszteletes emlékének németországi ápolását és a hivata­
los török felfogással ellentétes megfogalmazások engedélyezé­
sét a német iskolai tananyagban. Az amerikai vendég, aki egyéb­
ként elismert demográfus, a nemzetközi történettudomány
ama kisebbségben lévő képviselői közé tartozik, akik kétségbe
vonják, hogy az 1915-ös véres török cselekmények kimerítették
volna a szándékos népirtás fogalmát. Ankarától támogattatva
hevesen ellenezte például az amerikai képviselőház egyik albi­
zottságának határozatát is. Ezt azzal indokolta, hogy a testület
voltaképpen „két közösség háborújában kölcsönösen elkövetett”
embertelen cselekményeket nyilvánított törökök által végrehaj­
tott genocídiumnak. Leginkább az aggasztotta, hogy „az Egye­
sült Államok kongresszusa egy amerikai szövetségest sértő tör­
ténelemfelfogást hirdetett”.
Felfogásával nincs egyedül, hozzá hasonlóan Bemard Lewis,
az orientalisztika nagy brit-amerikai öregje és Gilles Veinstein
híres francia oszmanológus is mindeddig úgy vélte, hogy a török
dokumentumok csak a deportálás szándékát bizonyítják, de azt
nem, hogy tudatosan törekedtek volna az örmények kiirtására.
A louisville-i professzor lelkes török hallgatóság előtt tartott
egyik németországi előadásában a népirtás vádjával szemben
azzal a megállapítással vette védelmébe az Oszmán Biroda­
lom ifjú törökjeit, hogy „egy jó muzulmán soha nem is követne
el genocídiumot, mert tudja, hogy utána pokolra jut”. Az örmé­
nyek - mondta - „szörnyű veszélyt” jelentettek a birodalomra
nézve, mivel az orosz háborús gépezet részét alkották. Titkos

430
 Egy „csúf1'szobor csúnya története

fegyverraktárakat létesítettek, s ezeket „olyan jól álcázták, hogy

nem lehetett megtalálni”.A civilek deportálása,amely az örmény
kegyetlenkedéseket követte, szerinte logikus következmény
volt. Ha valóban meg akarták volna ölni az összes örményt, akkor
az oszmánok rossz munkát végeztek - jelentette ki a Rajna-
Majna Török Közösség kétszáz tagjának dörgő tapsától kísérve.
McCarthy, akit a török kormány 1998-ban érdemrenddel tünte­
tett ki, elsőként vetette fel, hogy a vitát történészek döntsék el.
Ebben is erősen támogatja a hivatalos Törökország.
Ezenközben azonban, a török civil társadalom öntudato­
sodásának megnyilvánulásaként, török emberjogi aktivisták
2010. április 24-én Isztambulban felidézték az elhurcolt örmé­
nyek emlékét. A tüntetők örökre eltűnt híres értelmiségiek
fényképeivel álltak ki a nyilvánosság elé. Akciójuk színhelyéül
a Hayderpa^a főpályaudvar bejáratának lépcsőit választották.
Erről az ázsiai oldalon fekvő vasútállomásról indultak ki az első
vonatszerelvények a „kitelepítésre" szántakkal. Azóta már nem
ritkák az örményekről való megemlékezések vagy a támogatá­
sukra való felhívások. Ezek egyik szervezője a „Mondj nemet
a fajgyűlöletre és nacionalizmusra!" jelszóval mozgósító politi­
kai platform, amely 2011. április 24-én is tartott rendezvényt Isz­
tambulban, Ankarában, Izmirben, Bodrumban és Diyarbakirban.
A török diplomáciai viaskodás és nyomásgyakorlás, vagy a
McCarthyéhoz hasonló tudósok elméleteinek hivatalos fel­
karolása és terjesztése már aligha hat az amerikai vagy euró­
pai közvéleményre. Még kevésbé ellensúlyozhatja meggyőző
eiejű művészi alkotások, főként filmek és tévéjátékok megren­
dítő élményét.
Atom Egoyan kanadai rendező még a népirtás kilencvenedik
évfordulója előtt forgatta Ararát című filmjét. Charles Aznavour
játssza benne a főszerepet, akinek - mint a rendezőnek - szin­
tén örmények voltak a szülei. Menekültként érkeztek Párizsba

431
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

1923-ban,és tovább akartak utazni Amerikába, De aztán annyira

megtetszett nekik az élet Franciaországban, hogy végleg lete­
lepedtek. A második világháborúban apja önként jelentkezett
a frontra. A híres francia színész-énekes a filmben egy örmény
születésű rendezőt alakít, aki vászonra akarja vinni népe már-
tíromságát. Egoyan művében szerepelteti a tragikus végű nagy
örmény-amerikai festő, Arshile Gorky alakját is,aki kamaszként
szemtanúja volt Van város pusztulásának. Egoyan korábban már
forgatott egy portréfilmet is az 1915-ös vérfürdőt túlélő Gorkyról,
aki 1920-ban érkezett az Egyesült Államokba, s André Bretonnal
és Max Ernsttel való találkozása után lelt rá egyéni stílusára az
organikus absztrakció és a szürrealizmus világában. Az örmény
művész kegyetlen sorscsapások sorozata után 1948-ban,44 éve­
sen öngyilkosságba menekült. Előzőleg tűzvész martaléka lett
mintegy harminc festménye és számos rajza, súlyos rákműté­
ten esett át, majd autóbalesetben megsérült, karja megbénult.
Az Ararát volt az első egész estét betöltő filmalkotás, amely az
örmények elpusztításáról szólt. 2002-ben történt kanadai bemu­
tatása után a világhálót elárasztották a rendezőt becsmérlő üze­
netek. Törökök Kanadában és másutt azzal fenyegetőztek, hogy
bojkottot hirdetnek a filmet forgalmazó Miramax és anyavál­
lalata, a Disney ellen. Egy török államminiszter gyalázatosnak
nevezte az alkotást, és jogi lépéseket helyezett ellene kilátásba.
Annál inkább meglepetést keltett, hogy a cannes-i premier után
az Isztambuli Filmfesztivál egyik török szervezője bejelentette,
hogy a filmet igyekszik majd hazájában is forgalmaztatni, Erkan
Mumcu kulturális és idegenforgalmi miniszter pedig vélekedé­
sében odáig ment, hogy országa könnyen elviselhet ilyesmit.
Csak azt kérte, hogy vágják ki azt a jelenetet, amelyben oszmán
katonák megerőszakolnak örmény nőket. Ezzel ugyanis tör­
vénysértést követnének el, mert „Törökországban tilos hábo­
rús bűnöket elkövető egyenruhás katonák ábrázolása”.

432
 Egy „csúf" szobor csúnya története

Ám néhány nappal az ankarai és isztambuli bemutató előtt

a török forgalmazónak inába szállt a bátorsága, és meghátrált egy
széls őj obboldali náció nalista szervezetnek, az „ Idealisták Társa­
ságáénak nyomására. A félkatonai csoportokkal is kapcsolatban
álló fanatikusok ugyanis „nagy ár megfizettetésének” fenyege­
tésével kívánták távol tartani a mozilátogatókat egy olyan film
megtekintésétől, amelynek célja szerintük a „nemzet egységé­
nek bomlasztása, élni akarásának megbénítása”.
A népirtás közelgő kilencvenötödik évfordulója alkalmából
2010. április 9-én, 23.30 órakor mutatta be az ARD német tévéál­
lomás Eric Friedler Aghet című kile neve nperces dokumentum-
filmjét. Az ismert rendező összesen 23 német színésszel mon­
datja el az Oszmán Birodalomban szolgáló német és amerikai
diplomaták, vasúti mérnökök, missziós testvérek és nővérek,
valamint más szemtanúk korabeli tanúvallomásait az örmé­
nyek deportálásáról és elpusztításáról. A rendező tudományos
tanácsadóit, a történészeket is meglepte az a gazdag kép- és film­
anyag, amelyből a dokumentarista és munkatársai merítettek
Moszkvától Washingtonig a világ nagy levéltáraiban kutatva.
A műben először látható például az a pompás gyászceremó­
nia, amellyel a Berlinben meggyilkolt Tálát pasát otthon elte­
mették. Az oszmán belügyminiszter földi maradványait 1943-
ban a német fővárosból szállították haza, s Franz Papén német
birodalmi nagykövet jelenlétében az ifjútörök forradalom isz­
tambuli emlékművénél helyezték örök nyugalomra. II. Vilmos
császár hűséges első világháborús török szövetségesét Német­
országban katonai tiszteletadással búcsúztatták.
Henry Morgenthau amerikai nagykövetet a Schiwiler listája
című filmből ismert német színész, Friedrich von Thun alakítja,
aki a diplomata emlékirataiból olvas fel részleteket, így például
a Tálát pasával való találkozásokról szóló egyik fejezetből.
Ebben a nagykövet leírja, miként tájékoztatja a belügyminiszter

433
Ö r m é n y e k , tö rö k ö k , kurd o ií

a deportálások megkezdéséről, „e visszavonhatatlan döntés­

ről" és az örmények „ártalmatlanná tételének" katonai szűk'
ségességéről. Az örmények elpusztítása után ismét magához
kéreti az Egyesült Államok képviselőjét, és egy óhajjal áll elő.
Méghozzá a legmeglepőbbel, amit a diplomata valaha is hallott:
Tálát két New York-i életbiztosító társaság örmény ügyfeleinek
a névjegyzékét szeretné megkapni tőle, azon a címen, hogy az
örmények már nem élnek. És minthogy utódokat sem hagytak
hátra, következésképpen az oszmán kormány az igényjogosult.
„E méltánytalan kívánság teljesítését természetesen elutasítot­
tam!” - írta Morgenthau.
A dokumentum film kimagasló hazai és nemzetközi sikert
aratott. Mind a sajtó, mind a tévés és filmszakma általános elis­
merésben részesítette. Számos németországi és külföldi díjat
kapott, s Eric Friedler rendezőt az a megtiszteltetés is érte, hogy
alkotását Washingtonban bemutatták az amerikai kongresszus
tagjainak.
A németországi török szervezetek ellenben tiltakoztak ami­
att, hogy a NSZK-ban élő „3,5 millió török adófizető pénzén is”
finanszírozott film népirtásnak minősíti az 1915-ös tragikus ese­
ményeket. A Hümyet beszámolója szerint Kölnben, Essenben,
Hannoverben és Münchenben törökök tüntettek a filmet
bemutató ARD országos közszolgálati tévétársaság stúdiói
előtt, emellett rosszallásukat kifejező aláírásgyűjtést is indítot­
tak. A tiltakozók elfogultsággal, előítéletességgel és a történtek
egyoldalú, részrehajló ábrázolásával vádolták az alkotókat. Sze­
rintük teljesen félrevezették a közvéleményt azáltal, hogy főleg
örmény és más megbízhatatlan szubjektív forrásokra támasz^
kodtak, „mellőzték viszont a hiteles török levéltári anyagokat. Ily
módon megsértették a török nemzetet".
A török támadások kereszttüzébe került film alkotójának,
Eric Fríedlemek már korábbi munkásságát is legmagasabbra
értékelték hazájában. 2008'ban a legbecsesebb német újság­

434
 Egy „csúf" szobor csúnya története

írói kitüntetéssel, a Hanns Joachim Friedrichs-díjjal jutalmaz­

ták erős társadalmi hatású filmjét, a Quandt család hallgatása
címűt, amelyet először a kétnyelvű ARTE közös német-francia
kulturális tévécsatorna vetített, majd az ARD is. Ebben a ren­
dező - alkotótársával, Barbara Sieberttel együtt - fellebbentette
a fátylat Németország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb
családjának felemelkedéséről, gátlástalanságáról és a nemzeti­
szocialista rendszerrel való lelkiismeretlen összefonódásáról.
Gyáraikban a háború alatt kényszermunkásokat dolgoztattak
szörnyű körülmények között. A vállalkozói dinasztia becsült
vagyona ma is a BMW-részvények 46,6 százaléka és húszmil­
liárd euró. A dinasztiaalapító, Gúnther Quandt a nácik korai
támogatói közé tartozott, majd 1933-ban maga is párttag lett, és
a legmagasabb körökben mozgott. Második felesége, Magda
- 1929-es válásuk után - 1931-ben hozzáment Joseph Goebbels-
hez, a birodalom későbbi propagandaminiszteréhez, aki adop­
tálta fiát, Harald Quandtot.
A család a dokumentumfilm hatására kénytelen volt hozzá­
járulni ahhoz, hogy egy történész a családi archívumban kutat­
hassa az eddig elhallgatott nád múltat. íme, a 2011 szeptem­
berében nyilvánosságra hozott kutatási eredmény, Joachim
Scholtyseck történész erkölcsi ítélete: Günther nem volt anti­
szemita, meggyőződéses nemzetiszocialista és háborús uszító
sem. De lelkiismeretlen vállalkozóként a nemzetiszocialista
rezsim aktív részeseként tevékenykedett. Mások, közöttük Ben­
jámin Ferencz, a nürnbergi perek egyik erdélyi születésű ameri­
kai ügyésze szerint Quandték a háború után el tudták kerülni az
igazságszolgáltatást és így a megérdemelt büntetést is.
Eric Friedler legutóbb egyedülálló partréfilmet készített a
Santiago de Chilében élő nyolcvanöt éves Margót Honecker-
ről, a néhai keletnémet diktátor özvegyéről, aki eddig senkinek
sem nyilatkozott. Az NDR tévé által 2012 áprilisában bemuta­
tott kilencvenperces alkotás címe: A bukás - Honecker végnapjai.

435
Örmény újjászületés?

Sibylle Thelen onkológus társadalom-lélektani szempontból

is vizsgálja annak a problémának a keletkezéstörténetét, hogy
Törökországban miért is tart oly sokáig az 1915'tel kapcsola­
tos gátlásosság levetkőzése. A tudós először Halide Edip írónő
és publicista ebben a vonatkozásban oly jellegzetes életpályá­
ját vette górcső alá. Az 1884-ben még II. Abdülhamid szultán
idején előkelő családban született asszonyt hivatalosan a női
egyenlőségért vívott küzdelem élharcosaként, főként azonban
a felszabadító háború hősies küzdelmeinek és az anatóliai török
nép súlyos szenvedéseinek egyik leghitelesebb irodalmi meg-
öröldtőjeként tartják számon. Apja a szultán udvarában szol­
gált, leányát kitűnő nevelésben részesítette, s már kiskorában
megtaníttatta angolul. Halide Edip volt az egyik első leány, aki a
konstantinápolyi amerikai egyetemre járt. Emlékiratainak első
kötetét is először angolul írta, csak jóval később adta ki törökül.
Amikor első férje egy második asszonyt is hozottá házhoz, azon­
nal elvált, s elhatározta, hogy önállóan neveli fel gyermekeit.
Második férjével, dr. Adnan Adivarral csatlakozott a Mustafa
Kemal vezette anatóliai nemzeti ellenállási mozgalomhoz. Az
angol megszállók elől Konstantinápolyból 1920-ban menekül­
tekei Ankarába. Kalandos szökésük regénybe illik, tetőtől talpig
álruhában, útközben egy ideig derviskolostorban rejtőzve nyer­
tek egérutat. Előzőleg, még az 1919-es izmiri görög partraszállás
idején, Halidea konstantinápolyi Kék mecset előtt fátyol nélkül
kétszázezres tömeget lelkesített ellenállásra a külföldi fegyve­
res betolakodókkal szemben. Később őrmesteri rangban harc­
téri tudósító lett, és beszámolt a görög-török háború szörnyűsé-

436
 Örmény újjászületés?

geiről, felperzselt települések, füstölgő romok és halott katonák

látványáról. Volt betegápoló nővér is, és ő volt a török hírügy­
nökség egyik megalapítója, Mustafa Kemalnakamolyan első saj­
tosa, levelezésének intézője.
A háború vége felé egy nyomorgó falu imámja elébe tárta,
hogy gyermekek fagynak meg és halnak éhen: „Mi mégis elő­
retekintünk, nem hátra. A múltat el akarjuk feledni, és élni aka­
runk” - idézte szavait az írónő. Halide Edip a nyomorba süllyedt,
rettegő és kétségbeesett Anatóliában lépten-nyomon találko­
zott a muzulmán paphoz hasonló emberekkel, akikben az a hit
munkált, hogy mindig csakis előre szabad tekinteni, mert így
megszabadulhatnak a múlt szörnyű kísérteteitől. Ez a szemlélet
rokon eredetű az akkor már hosszú évszázadok óta élő és nem
csak Törökországban elterjedt elképzelésekkel. Ezzel szemben
a történelem feldolgozásának, sőt alapos tisztázásának a gondo­
lata modern eszme, ami megköveteli a pszichológiai tájékozott­
ságot, tehát a tudatalatti, az elfojtás és a traumák jelentőségének
az ismeretét is.
Ám az antik világtól kezdve egészen az újkorig az általános
amnézia előnyeiben bíztak. Történészek is szeretnek arra a pél­
dára hivatkozni, hogy a harmincéves háború utáni 1648-as veszt­
fáliai békében ez olvasható: a jövő érdekében feledni szükséges.
Majdnem négyszáz évvel később lényegében így fogalmazott az
elpusztított anatóliai falu imámja is.
Ő azonban csak egy egyszerű muzulmán pap volt, a közvéle­
ményt viszont nézeteikkel olyan személyiségek befolyásolták
tartósan, mint például a hivatalos török történelemszemlélet
egyik alakítója, Sevket Süreyya AydemiT, aki az 1915-ös esemé­
nyekkel kapcsolatban szintén „felejtést” szorgalmazott. Az
1976-ban elhunyt író, Atatürk, ínönü és Enver pasa sokat idézett
életrajzírója, fiatalon kommunista volt, tanult Moszkvában is.
Hazatérte után a húszas években folyóiratot alapított. Ott kifej­

437
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

tett politikai nézetei miatt egyszer be is börtönözték - tiz évre

ítélték, de másfél év után szabadlábra helyezték. Később újra
perbe fogták, ám felmentették. A továbbiakban marxista elve­
ket elegyített török nemzeti gondolattal.
Úgy vélte, hogy „a török-örmény viszály és leszámolás az
emberiség történetének olyan fejezete, amelyet jobb elfelejteni.
És melyik oldalt terheli mindezért az eredeti és fő felelősség?
És kiket terhel személy szerint? E kérdések ellenére úgy vélem,
hogy helyesebb a válaszokat nem kutatni, és a történetet örökre
elfeledni".
Viszont nem a teljes igazság, hogy a felejtés az élet alaptör­
vénye - írja Aleida Assmann emlékezéskutató, aki a történe­
lem értelmezésének politikai monopóliumát és a múltbéli tör­
ténésekre való visszaemlékezést elemzi. A Konstanzi Egyetem
professzora szerint ugyanis a felejtés vagy a feledtetés egyben
célzott kulturális stratégia is lehet, amely nemcsak az ellent­
mondások feloldására szolgál, hanem arra is, hogy a történel­
met olyan logikai keretbe szorítsák, amely megfelel egy adott
politikai rendszer igényeinek. Ez kulcsot ad Halide Edip Adivar
asszony kezdeti munkásságának megértéséhez is, amikor az
írónő Mustafa Kemal korai harcostársaként és a frissen megala­
pított köztársaság eredményeinek propagandistájaként tevé­
kenykedett. Sok török iskolai tanulmányaiból főként erről az
oldaláról ismeri, s hivatalosan is ezt a képet ápolják róla.
Sokkal kevésbé tudnak azonban arról, hogy a nemzeti moz­
galom győzelme, a köztársaság kikiáltása után politikailag ellen­
zékbe vonult, hamarosan szakított Mustafa Kemallal, és férjével
elhagyta hazáját. Csak röviddel Atatürk halála után, 1938-ban tért
haza tizennégy évig tartó angliai számkivetettségéből. Emlék­
irataiban az olvasó már nem a korábbi harcos propagandistával,
hanem egy kétségektől gyötört és depressziótól szenvedő írónő­
vel találkozik. Gyötrődve próbálta megfejteni az örményüldözés

438
 Örmény újjászületés?

okát, megérteni az események rugóit. Képtelen volt azonban

beérni a hivatalos indoklással, amelyet nem is fogadott el. Igye­
kezett önálló álláspontot kialakítani, noha korábban még rokon­
szenvezett az ifjútörök politikával, s úgy vélte, hogy Tálát pasa
„minden úton-módon igyekezett gátat szabni a vérontásnak, de
ilyen értelmű táviratai nem jutottak el a címzettekhez”.
Halide Edip, ez az ellentmondásos, vívódó egyéniség, két­
ségtelenül hosszú utat tett meg az Egység és Haladás Bizott­
sága melletti szilárd és harcos elkötelezettségétől az örmények
igazságának felismeréséig. rgiS nyarán az ifjútörök triumvirá­
tus egyik tagja, Cemal pasa megbízta, hogy a birodalom közel-
keleti tartományaiban, Szíriában és Libanonban mérje fel az
oktatás helyzetét és török iskolák megnyitásának lehetőségét a
bejrúti amerikai és francia intézmények mintájára. Jelentésének
benyújtása után megtekintette a jeruzsálemi muzulmán szent
helyeket, majd elvetődött egy Cemal pasa által megnyittatott
árvaházba Ajn Túrában. Itt találkozott először örmény árvák­
kal, akik az 191S-ÖS deportálások idején vesztették el szüleiket.
A száműzöttek halálmenetei ugyanis ezen a libanoni-szíriai
útvonalon haladtak át. Halide asszony összevitatkozott a pasá­
val amiatt, hogy utóbbi az apátlan-anyátlan gyermekeknek török
nevet adatott. E kérdésben aztán az asszony kénytelen-kellet­
len meghátrált. Később vállalta, hogy Konstantinápolyból újra
Szíriába utazik hivatalos szemleútra. Közben az előkelő fővá­
rosi pletykafészkek már arról duruzsoltak, hogy „gyengéd szá­
lak fűzik" a nagy hatalmú miniszterhez.
Akkori bennfentesek szerint ez nem volt igaz, de kétségte­
len, hogy sokáig védelmezte Cemalt, arra hivatkozva, hogy a
pasa ellenezte az örményekkel szembeni „túlkapásokat” Halide
Edip - miközben második közel-keleti útja során az Ajn Tura-i
árvaházban mintegy ezer örmény gyermekre felügyelt, s egy
orvos irányításával igyekezett megelőzni a járványos megbe­

439
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , kurdok

tegedéseket - sok mindene látott, tapasztalt, ami erősen kiha­

tott látásmódjára. Egy akkori vallomása így hangzott: „Hazá­
mat senki sem szereti jobban, mint én, de kemény bírálatában
sem maradok el senki mögött. Ezek a mészárlások letörölhetet-
len foltot ejtettek nemzetemen!” Amikor Harriet Fischer ame­
rikai missziós nővér, aki egy akkor megnyitott bejrúti iskolában
teljesített szolgálatot, megkérdezte tőle, hogy a török vezetők
továbbra is ilyen kegyetlenül lépnek-e fel, ezt válaszolta: „Néhá-
nyan ezt tették, és még mindig folytatják. Még mindig nincs
vége. Némelyek azonban nem vettek benne részt. Nekik viszont
nincs közigazgatási hatalmuk. Ám most hadban állunk, ellensé­
gektől körülvéve, és minden elveszne, ha megosztottnak lát­
szanánk. Elveszne nemzetünk, de az örmények is elvesznének.”
Ahivatalos törökpolitika ilyesfajta védelmezésétőlazonban
már nagyon eltávolodott abban a levelében, amelyet a közel-
keleti helyszínről írt barátjának,Cavit bej pénzügyminiszternek,
aki kezdetben ellenezte országa hadba lépését.„Lényegében ma
már mindenkinek sírni támad kedve. Az emberek gyötrelme
olyan általános és nyomasztó. És itt vannak a szerencsétlen
örmények" - olvasható a levélben. Róluk saját élményei alap­
ján számolt be: „Ide beestek olyanok, akik a sivatagban már csak
füvet ettek. Egy darabig így tengették életüket. De ettől fel püf­
fedt a hasuk, és sokan meg is haltak. Volt, aki az anyját, ki az apját,
ki gyermekeit vesztette el. Van itt egy tizenkét éves örmény kis­
lány, akinek az anyja szomjan veszett,apját mellette gyilkolták le.
Ő is nálunk talált menedékre. Végtelenül szomorú, nagy szemeit
mindig rám függeszti, állandóan a közelemben akar maradni,
kísérget, folyvást sírva csókolgatja a kezemet. Egy asszonynak
a fiát közvetlen közelében ölték meg, a másik fiáról és családja
többi tagjáról semmit sem tud. Mezítláb, szemében iszonyattal
szaladgál, és kiáltozik.”

440
 Örmény újjászületés?

Mivel a levél címzettje, Cavit az átalakított új kormány tagja

volt, Halide Edip nagyon keserűen megkérdezte: „Ennek a pél­
dátlan bestialitásnak és gaztettnek - ha már mást nem lehet
tenni - az új kormány legalább a következményeit nem tudná
enyhíteni? A szenvedőknek nincsenek emberi jogaik? Ha tud­
nám, életemet is odaadnám, hogy megváltsam őket ettől az ocs-
mány és förtelmes dologtól. De hát mit ér az én életem? Nevet­
séges kis semmiség!” Egyszer a vonaton bemutatták neki
Bahaeddin §akirt. Valahonnan már sok mindent tudhatott a
„különleges szervezet” vezetőjének viselt dolgairól, mert ami­
kor az távozott, és leszállt egy vasútállomáson, útitársának ezt
mondta: „Most egy gyilkossal ráztunk kezet!”
Törökországban az is az idők mostani változásának a jele,
hogy több kutató az írónő feljegyzéseiben kifejezetten az örmé­
nyek tömeges elűzésére és megölésére utaló részeket vizsgálja.
Közéjük tartozik HülyaAdak is, aki kimutatta,hogy Halide Edip
alkotói pályáján ezek az események törést okoztak. Az egyéb­
ként oly termékeny írónő 1916-ban és 1917-ben hallgatást erőlte
tett magára.Tehát éppen a véres történések idején némult el két
évre, ami nyilvánvaló reakció volt az örmények nagy katasztró­
fájára. A professzor asszony szerint, aki a Sabanci Egyetemen az
összehasonlító irodalom tanára, Halide Edip munkássága mind­
amellett élesen elüt azokétól - számos akkori török államférfi,
katona,újságíró és író munkáitól - akik leírták ugyan az Oszmán
Birodalom összeomlását és a Török Köztársaság megszületését,
de szinte mindannyian elkerülték az 1915-ös események érinté­
sét. A történelmet megfosztották tényeitől, és még személyes
hangú beszámolóik is úgy hatnak, mintha szerzőik az államot
képviselték volna. Különös, hogy az örmény drámáról lénye­
gében hallgatott a hazájában üldözött, évekre börtönbe zárt, és
szovjetunióbeli számkivetésben elhunyt kommunista Názim
Hikmet, a legnagyobb modern török költő is.

441
ÖRMÉNYÜK.TÖRÖKÖK, KURDOK

Halide Edip viszonc teret nyitott a közös gyászhoz. Egyben

lehetőséget nemcsak az örmény áldozatokra való emlékezésre,
hanem általában annak a súlyos veszteségnek a felmérésére is,
amit az Oszmán Birodalom soknemzetiségű társadalmának
megsemmisülése okozott.
De hát miért is oly nehéz még ma is nyíltan beszélni 1915-ről?
S ez vonatkozik azokra is, akik csak nemrégiben tudták meg.
vagy akik titokban tartották, hogy családjuk örmény gyökerű.
Sibylle Thelen magyarázata azzal kezdődik, hogy 1915-öt csak
néhány évtized választotta el a második világháború kitörésé­
től. De ami akkor történt - emberéletek tömeges elpusztítása,
kultűrjavak és műemlékek megsemmisítése, az emberiesség
általános leértékelődése, főként azonban a holokauszt - hát­
térbe szorította az első világháború állami bűncselekményeit.
Európa 1945-ben romokban hevert, és Németország, de a többi
állam is az újjáépítéssel volt elfoglalva. A németek is csak las­
san mutatkoztak késznek arra - folytatja a német turkológus -,
hogy foglalkozzanak a rettenetes történtekkel. Először le kel­
lett küzdeniük ellenérzésüket, aztán meg kellett tanulniuk, hogy
miként járjanak el, s el kellett fogadniuk és meg kellett érteniük,
hogy mindez szükséges. Ez sok időt és lelkierőc igényelt. A szö­
vetségi köztársaságban a folyamat hosszúra nyúlt, évtizedekig
eltartott, és még ma sincs egyáltalán lezárva. A tudati változást
fontos választóvonalak jelzik. Ilyen feltűnő cezúra volt Richard
von Weizsácker államfő 1985. május 8-án a szövetségi gyűlés­
ben elmondott beszéde. Az elnök a feltétel nélküli kapitulációt
az eddigitől eltérő szemlélettel világította meg.
Ez a beszéd hozzásegítette a németeket ahhoz, hogy mai
kollektív emlékezetükben május 8-át már ne a totális vere­
ség, hanem a hitleri diktatúra alól történt felszabadítás napja­
ként őrizzék. „Nem arról van szó, hogy leküzdjük a történel­
met. Ez egyáltalán nem lehetséges. Hiszen a történelmet nem

442
 Örmény újjászületés?

lehet utólag megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni.

Aki azonban nem akar tudomást venni a múltról, az vak lesz a
jelenkorral szemben, és aki nem akar emlékezni az embertelen-
ségre, az ismét fogékony lesz veszélyes új fertőzésekre. A zsidó
nép emlékezik, és mindig is emlékezni fog. Emberek vagyunk,
ezért keressük a megbékélést” - jelentette ki Weizsácker, és idé­
zett egy zsidó bölcsességet: „A megváltás titka az emlékezés.”
A németek is csak hosszú idő elteltével kezdtek foglalkozni
saját rémtetteikkel, s ez a holokauszt túlélői számára kínjaik
folytatását jelentette. Sokan márnem is érték meg, hogy szenve­
désüket elismerjék. Hermann Lübbe filozófus „kommunikatív
elhallgatásról", vagy ha úgy tetszik, beszédes hallgatásról beszél,
de nem azért, hogy ezt mentegesse, hanem hogy magyarázattal
szolgáljon. Szerinte ugyanis ez a hallgatás a német társadalom­
nak lehetővé tette a demokráciára való áttérést, megteremtve a
szükséges és termékeny környezetet a változás számára. (A pro­
fesszor viszont már nem emlékszik 2007-ben kiderült saját náci
párttagságára - emlékeztetett erre a német emigránsok 20. szá­
zadi sorsát bemutató kiállítás 2013. februári megnyitóján a lübe-
cki Buddenbrook-házban a Nobel-díjas [2009] Herta Müller
német írónő, aki a romániai Bánátból 1987-ben telepedett át az
NSZK-ba.) Lübbével ellentétben a már idézett AleidaAssmann
ezt ÍTja:„A hallgatás az áldozatnak egy ideig megteremti a fenye­
gető traumától való távolságot, a tettesnek azonban biztonsá­
got és védelmet nyújt az üldözés elől. A tettes célja ezért a tett
tabuvá nyilvánítása, míg az áldozat gyógyítást remélő és morá­
lis célja a feldolgozó emlékezés.”
Szociálpszichológusok szerint egy társadalomnak időre van
szüksége ahhoz, hogy a lakosság széles rétegei valóban szem­
benézzenek az adott ország történelmi bűneivel. Ez eltart leg­
alább egy nemzedékig, de attól függően, hogy a múlt feldolgo­
zása milyen társadalmi-politikai körülmények között megy

443
Ö rm én yek , törö kö k,kurdok

végbe, országonként lehetnek nagy eltérések is. így válik érthe­

tővé a szembeötlően nagy időbeni késedelem Törökország ese­
tében. A szembesülés elmaradásának, a múlt elhallgatásának
hosszú évtizedei a fiatal köztársaság talpra állításának áldoza­
tos rohammunkájával indultak. A kemalista kultúrforradalom
Atatürk 1938 végén bekövetkezett halála után rideg egy párti
kormányzássá merevedett. A következő években pedig, már
a második világháborúban, ínönü elnök az „aktív semleges­
ség" jegyében igyekezett elkerülni minden háborús kockázatot,
nehogy a világégés lángjai átcsaphassanak országára, s megsem­
misítsék a kemalista köztársaság vívmányait. Ezért diplomáci­
ájában óvatos kötéltáncot járva egyensúlyozott a szövetsége­
sek és a tengelyhatalmak között. A belső helyzetet vaskézzel
tartotta ellenőrzése alatt. Az örmények legfeljebb csak abban az
értelemben kerültek szóba, hogy a többi nem muzulmán kisebb­
séghez hasonlóan rájuk is kiszabtak különadót, az ankarai propa­
ganda pedig figyelmeztetett arra, hogy a Sztálingrád felé győze­
delmesen előrenyomuló német hadsereggel együttműködnek
örmény nacionalisták.
Amikor pedig a háború után öt évvel, 1950-ben először tart­
hattak demokratikus választásokat több párt részvételével,
a hidegháborúban már kiváltképp éreztette hatását a Szovjet­
unió szomszédsága. Törökország a koreai háború idején, 1952-
ben tagja lett a NATO-nak. Az ENSZ-csapatok keretében kato­
nai alakulatot küldött a távol-keleti országba, és a harcokban
érzékeny emberveszteséget szenvedett. A súlyos nemzetközi
feszültség közepette Törökország a Nyugat egyik legfontosabb
híd főállásának számított a térségben. Ezért a múltat otthon nem
volt ildomos feszegetni zavarba ejtő kérdésekkel. Ez akkoriban
egyaránt megfelelt a szövetségesek és a török kormány igényei­
nek. Nemzetközi figyelem pedig még azután sem irányult tartó­
san 1915-re, hogy az ASALA örmény terrorszervezet a hetvenes

444
 Örmény újjászületés?

és a nyolcvanas években a világ minden táján bosszúból soro-

zatban gyilkolt meg török diplomatákat. A kegyetlen merény­
letek megrázták az európai közvéleményt, a halált hozó robban­
tások füstje azonban éppen a lényeget takarta el, annak széles
körű megismerését és megértését, hogy valójában mi is kezdő­
dött és ment végbe azokban a feledésre ítélt tragikus eszten­
dőkben. Az 1980-as katonai puccs után a tábornokok még szi­
gorúbban őrködtek azon, hogy a történetírás ne térhessen el
a megszabott hivatalos irányvonaltól. Demonstratív módon
még rehabilitálták is az ifjútörök rendszer több fontos szemé­
lyiségét. Közöttük olyanokat, akik mozgatói voltak az elűzési és
megsemmisítési politikának.
Török történetünkben azonban itt tartsunk rövid szünetet.
Ha Törökország esetében úgy látjuk, hogy még mindig tart a
nagy történelmi késedelem a múlt, az örményüldözés gyilkos
jellegének egyértelmű hivatalos bevallása szempontjából,akkor
nem mulaszthatjuk el annak megállapítását sem - természete­
sen figyelembe véve a jelentős társadalmi-történelmi különb­
ségeket -,hogy Európa több más országában is kínkeserves és
nagyon hosszú folyamat volt, míg eljutottak, ha egyáltalán elju­
tottak, a saját bűnökkel való hivatalos szembenézésig, gyötrő
erkölcsi-történel mi problémák tisztázásáig. A német esetről már
szóltunk. Most csak két további példát ragadunk ki. Kizárólag a
tények rögzítés e kedvéért, nem pedig a török elkövetők bármiféle
mentegetése, az oszmán elődök tetteinek relativizálása végett.
Franciaországban is volt egy hivatalos történelmi tabu, amely
a politika „gondoskodó figyelme" folytán hosszú évtizedekig
érinthetetlennek számított. Mégpedig az első világháborús hős,
azaggPétainmarsallmásodikvilágháborúsVichy-rendszerének
valóságos jellege. Vagyis a német megszállókkal való bűnös kol-
laborálása és közreműködése a franciaországi zsidók haláltábo­
rokba való elhurcolásában. Mintha Vichy nem is lett volna része

445
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDUK

a Francia Köztársaság történetének, mintha ez a szörnyű korszak

egyfajta történelmi területenkívüliséget élvezett volna. A hiva­
talos francia szemlélet Georges Pompidou (1969-1974) és Valéry
Giscard d’Estaing (1974-1981) elnöksége alatt sem változott,
a tabu lényegében tabu maradt, és egészen Francois Mitterrand
elnök (1981-1995) távoztáig hivatalosan cs nyíltan nem beszél­
tek a megszállás gyalázatáról. Tony Judt brit történész szerint a
változást 1994-tŐl kezdődően is csak az indította el, hogy végül
mégiscsak perbe fogtak évekig bántatlanságot élvező és magas
helyről fedezett bűnösöket.
Majdnem ötvenéves „alámerülés” után ugyanis abban az
évben vették őrizetbe és állították bíróság elé Paul Touvier-t,
a Vichy-rezsim buzgó milicistáját, aki hatékonyan szolgálta a
„lyoni hóhér”, Klaus Barbie Gestapo-főnököt. Egy évvel koráb­
ban azonban egy elmeháborodottnak nyilvánított személy
meggyilkolta René Bousquet egykori petainista rendőrfőnö­
köt. A németekkel 1942-ben ő véglegesítette a franciaországi
zsidók kiszolgáltatásának részleteit. A háború után évtizede­
kig élt háborítatlanul, mivel egykori barátai, a k k o T már a köz­
társaság magas állami méltóságai, biztos állásaikból védelmez­
ték. Közöttük az 1943-tól a felszabadulásig Morland fedőnéven
ellenálló Mitterrand elnök is. Róla csak államfői megbízatásá­
nak legutolsó idejében került napvilágra, hogy kora ifjúságában
a szélsőjobboldali Tűzkeieszt (Cmix-de-Feu) tagjaként tün­
tetett a „beáramló jöttment idegenek", vagyis azon „nemkívá­
natos elemek” ellen, akik Kelet-Európából vagy Hitler, Musso­
lini és Franco elől menekültek az emberi jogok szülőhazájába.
A nacionalista-militarista szervezetet a népfrontkormány 1936-
ban feloszlatta. Mitterrand közel állt a Vichy-rendszerhez, és
Pétain marsall a legmagasabb érdemrenddel tüntette ki a hadi­
foglyok visszailleszkedését segítő megbízotti hivatali munkájá­
ért. Beszélgetésüket fénykép is megörökítette. Még elnökként

446
 Örmény újjászületés7

is nagyon sokáig, 1986-ig baráti viszonyt ápolt Bousquet-val, aki

- ha nem teszik el láb alól, és megéri a bírósági tárgyalást - mint­
egy „belül ről” sokat tudott volna elmondani Vichy sötét évei nek
valóságáról. Mitterrand elnök még 1987-ben is személyesen gon­
doskodott arról, hogy leállítsák az első eljárást Maurice Papon,
Gironde megye közigazgatásának főtitkára ellen, aki a háború
alatt beosztott rendőreivel és a Gestapóva! együttműködve Bor-
deaux-ból szervezte a deportálásokat. A francia igazságszolgál­
tatás csak 1997-ben, egy évvel Mitterrand halála után indította
meg a pert ellene.
A francia tabut végül Mitterrand utóda, Jacques Chirac elnök
(1995-2007) törte meg. Hivatalba lépése után nem sokkal - sza­
kítva elődeinek gyakorlatával és francia államfőként fél évszá­
zad óta először - nyilvánosan emlékeztetett ama „sötét órákra,
amelyek örökre beszennyezték" Franciaország történelmét.
„Igen, a megszállók bűnös tébolyát támogatták franciák, a fran­
cia állam” - emlékeztetett a párizsi „nagy zsidórazzia’' 53. évfor­
dulóján. Külügyminisztere, Jean-Pierre Raffarin a frissen felava­
tott jeruzsálemi Holokauszt Múzeumban 2005. március 15-én
ünnepélyesen kijelentette: „Franciaország időnkénc bűnrészes­
séget vállalt ebben a gyalázatban. Ez az adóssága örök kötele­
zettséget ró rá.” Ám nagyon hosszú út vezetett idáig, főként ha
azt is meggondoljuk, hogy az iskolai történelemoktatásban az
utolsó évfolyamokban a diákok csak 1983-tól értesülhettek arról,
hogy a német megszállás alatt nem csak a Gestapo emberei vol­
tak elfoglalva a franciaországi zsidók letartóztatásával...
A másik példa Hollandia. Ott sokáig élt az a mítosz, amely
szerint az ország német lerohanása után szinte mindenki ellen­
állt a megszállóknak,és minden tőle telhetőt megtett, hogy meg­
hiúsítsa terveiket. A holland ellenállók lapja, a Vrij Nederland
szerint azonban még a németeket is meglepte, hogy a helyi köz-
igazgatás vezetői és polgárok milyen készségesen asszisztáltak

44 7
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

saját megaláztatásukhoz, később pedig egyáltalán nem szívesen

fogadták be újra azt a kevés zsidót, aki visszajött. A közigazga­
tás odaadóan közreműködött a zsidók azonosításában és össze­
gyűjtésében. A háború után ezek a tisztviselők mégis azt állí­
tották, hogy tiszta a lelkiismeretük. Ennek megfelelően nem is
éreztek semmiféle késztetést arra, hogy helyrehozzanak bármit
is a zsidókkal szemben. A felszabadulás után húsz évvel, 1965-
ben jelent meg a hollandiai zsidók megsemmisítésének tör­
ténetét leíró első átfogó mű, Jacob Presser történész munkája.
A nagy példányszámot megért Pusztulás című könyvet A megszál­
lás című, hatalmas nézettségű tévésorozat követte, amely hosz-
szú évekig műsoron volt. Mindez - párosulva Anne Frank naplójá-
val.amelyből kiderült, hogy a bujkáló Annát és családját holland
szomszédok jelentették fel a németeknek - hozzájárult a meg­
szállást körülvevő hivatalos hallgatás falának lebontásához,
a múlt valóságának megismeréséhez.
A holland kormány 1965-ben ajánlotta fel először, hogy anya­
gilag hozzájárul az auschwitzi nemzetközi emlékműhöz - az
ötvenes években még ezt is elutasították, és az emlékműava­
tással kapcsolatban „kommunista propagandáról’’ beszéltek.De
csak további hét év múlva tették lehetővé, hogy zsidó túlélőknek
ugyanúgy járadékot biztosítsanak, mint 1947 óta a nácizmus más
áldozatainak és ellenállóknak. Hivatalban lévő holland államfők
közül először Beatrix királynő 1995-ben ismerte el nyilvánosan a
holland zsidók tragédiáját, ezt is egy izraeli látogatása alkalmá­
ból. Az önvizsgálathoz és a nemzeti önismeret elmélyüléséhez
nyilvánvalóan hozzájárult egy tragikus esemény és az emiatti
hazai és nemzetközi megszégyenülés is:az ENSZ holland béke-
fenntartó katonái Srebrenicában tétlenül,lábhoz tett fegyverrel
szemlélték hétezer muzulmán lemészárlását.
Saját országunk tapasztalataira esorok írója nem kíván kitérni.
Feltételezi ugyanis, hogy olvasói nagyvonalakban ismerikazokát

448
 Örmény újjászületés?

a politikai-történészi-társadalmi és sajtóvitákat, amelyek akár­

csak az utóbbi években és hónapokban is újra meg újra fel-fel-
lobbantak. Például a Horthy-korszakról, a Sztójay-kormány vég­
zetes hónapjairól vagy a magyar holokausztért való felelősség,
nemkülönben a nemzeti önvizsgálat kérdéséről. Annyit azon­
ban már e helyütt is megállapíthatunk, hogy - bármi is az oka -
a vita még hosszú évtizedek múltán sem jutott nyugvópontra
több alapkérdésben, s így ezekben megnyugtató módon nem is
alakulhatott ki nemzeti egyetértés sem.
Ha most visszatérünk az 1980-as tábornoki puccsnál félbe­
hagyott török történetünk folytatásához, 1915 módszeres ható­
sági elfeledtetésének idejére, fel kell idéznünk, hogy a katonai
hatalomátvétel nem csak fizikai eszközeivel - kivégzésekkel,
kegyetlen kínzásokkal, statáriummal - okozott súlyos szenve­
dést Törökországban. Tartós tudati károsodást is okozott azzal,
hogy a társadalomra ráerőszakolt csenddel és hallgatással elő­
idézte a történelmi ismeretek és az elemi tájékozottság nehe­
zen pótolható, fájdalmas hiányát. Újságbezárásokon túlmenően
1981 júniusában betiltották minden politikai kérdés nyilvános
megvitatását, „a múlt, a jelen és a jövő” nyilvános emlegetését.
A tábornokok megkísérelték magának a múltnak a megsemmi­
sítését is. Eltüntették, valószínűleg elégették azokat a levéltári
iratokat, amelyek a pártok utóbbi harminc évének történetét tar­
talmazták. Egy külföldi megfigyelő ezt valóságos orwelli világ­
nak nevezte. A dolgok ilyen hosszú törökországi elhallgatása
fokozatosan történelmi tudatlanságba csapott át. Elsősorban a
török társadalomban, de az ország határain túl is. Egy 2005-ben
- az örmény aget kilencvenedik évfordulója alkalmából - ismert
németországi személyiségek körében végzett közvélemény­
kutatásból kiderült, hogy sokan sok mindent nem tudnak, nem
ismernek az Oszmán Birodalomban végbement örményüldö­
zésről. A megkérdezettek azonban ennek tudatában is voltak,

44 9
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDQK

s bevallották, hogy életük folyamán csak nagyon későn ismer-

cék fel az örmények nagy katasztrófájának valóságos méreteit.
A fentiekben részletezett törökországi előzményekhez és a
korábbi helyzethez viszonyítva ítélte meg hazája jelenlegi köz­
állapotait higgadt tárgyilagossággal Orhan Pamuk. A Nobel-
díjas író, akit a „törökség megsértése", örmények és kurdok
tömeges legyilkolásának megemlítése miatt egyszer már meg­
alázó körülmények között bíróság elé idéztek, s aki rajta volt
ultranacionalista összeesküvők halállistáján is, a PBS ameri­
kai tévéállomás népszerű műsorvezetője, Charlie Rose kérdé­
seire válaszolt. Az adást 2oir. május 13-án, péntek este sugároz­
ták. A megbántottság leghalványabb jele nélkül nyilatkozó és
a török államvezetés kétségtelen eredményeit méltató író sza­
vait, amelyek egyúttal erős bírálatot is tartalmaztak a sajtósza­
badság törökországi megsértése miatt, széleskörűen ismertet­
ték a vasárnap megjelenő török újságok, majd a beszélgetést
hétfőn megismételték a BloombergTV-ben is.
Pamuk meggyőző erejűnek tartja, ami szervezkedő katona­
tisztek legutóbbi puccselőkészületeiről, az Ergenekon-ügyről
a médiában megjelent. Hiszen régen is volt már több katonai
puccs, és még a közelmúltban is történtek hasonló próbálkozá­
sok. jóllehet - mint mondta - ő nem bíró, hanem csak egyszerű
ál la mpolgár, úgy véli, a 1akosság is meg van győződve arról, hogy
igaz, ami a nyomozás előrehaladtával a kormány megdöntésé­
nek szándékáról feltárult. „Erdogan kormányfő éppen abban
volt legsikeresebb, hogy korlátot szabott a hadsereg hatalmának.
Ez örömmel tölt el, noha némelyek aggódnak a szekularizmus
fennmaradásáért” - jelentette ki. Csakhogy éppen a világi beál­
lítottságú török baloldalnak kellett rájönnie arra, mennyire
összeegyeztethetetlen a modern értékekkel, a szólásszabadság
és az emberi jogok tiszteletben tartásával, ha a hadsereg erejére
támaszkodik. Különben sem jó, ha a haderő akarja megmondani,

450
 Ö rmény újjászületés?

hogy egyetem vagy kórház területére belépve a török nőknek le

kell-e venniük a fejkendőt. Amit 75 százalékuk amúgy is min­
denféle politikai megfontolás nélkül visel, ki szorosabban, ki
lazábban megkötve. Katonai puccsot szervezni azzal az ürügy­
gyei, hogy csak így tartható fenn a világi berendezkedés, min­
denképpen ellentétes azzal az atatürki eszménnyel, hogy Török­
országban nyílt társadalmat szükséges létrehozni.
Az interjú elhangzása után egy évvel megkezdődött Isztam­
bulban az utolsó török katonai puccs vezetőinek pere. Bíróság
elé kellett állnia az 1980-as államcsíny egykori „levezénylőjének",
Kenan Evren vezérkari főnöknek és Tahsin Sahinkaya tábor­
noknak, a légierő volt parancsnokának. Előbbi ma 96, utóbbi 88
éves, állítólag mindketten súlyos betegek. Evren, aki egy dikta­
tórikus körűimé nyele között megtartott „referendum" nyomán
1982-ben államfő lett, és egészen 1989-ig volt elnök, nem jelent
meg a tárgyaláson. Perbe fogásukat az tette lehetővé, hogy a 2010
szeptemberében, a véres puccs harmincadik évfordulóján meg­
tartott népszavazáson érvénytelenítették a „katonai alkotmány­
nak" több cikkét, közöttük azt, amely eddig mentesítette őket
a felelősségre vonás alól.
Evren mindig azzal védekezett, hogy a hadsereg közbelépése
vetett véget a szélsőjobb és a szélsőbal mintegy ötezer ember
halálát követelő utcai harcainak, a teljes anarchiának. „Győzel­
mük” után a puccsisták főleg a baloldal ellen irányuló terrort
vezettek be. Százezreket tartóztattak le. Tucatjával végezték ki
vagy gyilkolták meg ellenfeleiket. Állami erőszak tombolt a kato­
nai börtönök kínzókamráiban, ahová százakat hurcoltak, s ahon­
nan sokan soha nem vagy csak emberi roncsként kerültek elő.
2012 tavasza általában is a 20. századi török katonai állam­
csínyek és puccskísérletek megítélésének alapvető változását
hozta. A sajtóban módszeresen kezdték felszínre hozni a török
demokrácia súlyos működési zavarainak, sőt tragikus kudar­

451
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

cainak titkait, firtatva a szálak egykori mozgatóinak kilétét.

Májusban megkezdődött az 1997. február 28-i úgynevezett első
törökországi posztmodern államcsíny kitervelőinek és végre­
hajtóinak kihallgatása. Az ügyészség számos aktív vagy nyugál­
lományú főtisztet idézett be tanúvallomás megtételére.
Akkoriban a hadsereg vezérkara valóban egy iszlamista pro­
vokációra reagálva lépett fel, amelyet az állam ellen irányuló
iszlám fundamentalista fenyegetésnek minősített; katonai erő­
demonstrációval lemondásra kényszerítette Erbakan kormány­
főt, majd széles körű politikai tisztogatást hajtatott végre a köz­
életben. A provokáció színhelye Ankara egyik elővárosa, Sincan
volt, ahol a hadsereg „utolsó figyelmeztetésül” páncélosokat és
páncélozott csapatszállító gépjárművek hosszú oszlopait dübö-
rögtette végig az utcákon, miután az iszlamista polgármester a
palesztinok támogatására Jeruzsálem-napot szervezett. Ezen
a meghívott iráni nagykövet gyújtó beszédet mondott, amely­
ben nemcsak a Nyugatot becsmérelte, hanem Törökországot
a szekularizmussal való szakításra és az „iszlám szent törvé­
nyéhez való visszatérésre" biztatta. A „posztmodern” puccsis­
ták betiltották a „reakciós (vagyis iszlamista) tevékenység fő
fészkét”, a Jólét Pártját, az egyetemekről eltávolították a „reak­
ciós nézeteket hordozó" dékánokat és rektorokat, korlátozták
a vallási életet, a hadseregből elbocsátották a muzulmán val­
lás előírásait követő katonákat, valamint a vallási közösségek­
kel, testvériségekkel gyaníthatóan kapcsolatokat tartó tiszteket.
Lesújtottak a „zöld” (vagyis a muszlim) tőkére, így például azzal
büntették meg a világhírű török aprósüteménygyárat, az Ülkert,
hogy „kitaszították" a török fegyveres erők hivatalos szállítóinak
sorából. Bezáratták több újság szerkesztőségét is.
A könyvünkben részletesen tárgyalt Ergenekon-perrel egy
időben legújabban ismét bejárta a sajtót egy másik puccskísér­
let története, a 2007. április 27-i úgynevezett elektronikus állam­

452
 Örmény újjászületés?

csíny ügye is. Azon a jelzett napon, este 21 óra tájban ugyanis
a török fegyveres erők honlapján váratlanul megjelent egy „emlé­
keztető", amelyben a tábornokok a „szekularizmus rettenthetet­
len őreiként” figyelmeztettek arra, hogy terjed a „reakciós iszlám
szellemiség”. A katonaság ily módon éppen a hivő muzulmán,
Abdullah Gül elnökjelöltségének idején óhajtott volna beavat­
kozni az állam ügyeibe. A kormánypárt,az AKP jelöltjének meg­
választását főképpen azért akarták megelőzni, nehogy a vallá­
sos Erdogan miniszterelnökutánmégazállamelsŐméltóságais
egy „igazhívő” legyen. A katonák, akik egyébként szövegükben
számos nyelvtani hibát követtek el, azzal vádolták a kormány­
pártot, hogy nem tesz semmit a „mohamedán és a kurd veszély”
elhárításáért, sőt „titokban a köztársaság iszlám állammá való
átalakításának tervét dédelgeti”. Felrótták azt is, hogy engedé­
lyeznek Korán-recitálási versenyeket, továbbá nem gördítenek
akadályt az elé, hogy Mohamed próféta születésnapjáról iskolás
gyermekek mindenféle vallási kellékkel felcicomázva megemlé­
kezzenek nemzeti ünnepeken. Az „internetes puccsisták” terve
dugába dőlt, Gült néhány hét múlva megválasztották köztársa­
sági elnöknek. Az eset után öt évvel, 2012 februárjában letartóz­
tatták ilker Basbug volt vezérkari főnököt. Azzal vádolják, hogy
tábornokaival „világhálós propaganda” útján igyekezett meg­
rendíteni a kormány helyzetét.
Most már azonban a demokratikus sajtó jóvoltából az 1960.
május 27-i első katonai puccs is a politika napirendjére került.
Az akkori államcsíny Adnan Menderes kormányfő, valamint
Fatin Rüstü Zorlu külügy- és Hasan Polatkan pénzügyminisz­
ter törvényszegő elítélésével és felakasztásával végződött. Őket
azóta a „demokrácia mártírjainak” nyilvánítva már rehabilitál­
ták, repülőteret, utcát, konferenciatermet neveztek el róluk. De
korábban még soha nem látott napvilágot olyan mélységű írás
a puccs hátteréről, mint amelyet a Zaman a katonai hatalomát­

453
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

vétel ötvenkettedik évfordulóján, 2012. május 27-én jelentetett

meg. A szerzők ugyanis hozzájutottak a katonai junta által szin­
tén halálra ítélt, de később kegyelemben részesített, és négy év
börtön után szabadlábra helyezett Rüstii Erdelhun vezérkari
főnök okmányaihoz. A pasára, aki Atatürk felszabadító háború­
jának kitüntetett hőse volt, házában törtek rá. Az épületet előbb
páncélosokkal körülvették, s kapuját puskatussal bezúzták.
A főtisztet a márvány-tengeri Yassiada szigetére, a puccsisták
által megrendezett kirakatper színhelyére szállították. Előtte egy
sötét szobában vallatták. Kihallgatója, egy korábban a hadsereg­
ből elbocsátott hadbíró így mutatkozott be: „Aljas barátaid már
mindent beismertek, hiába tagadsz. Valid be bűnödet, légy férfi!
Törődj bele sorsodba! Ezen úgysem változtathatsz!” Társait bán­
talmazták, ütötték, rúgták, az ő megveretését azonban megaka­
dályozta egy régi baj társa, az őrség magas rangú vezetője. ítéleté­
nek kihirdetése után rangjától megfosztották,azonnal bilincsbe
verték, s átvitték ímrah börtönszigetére, ahol már várt rá a hóhér
és az akasztófa. Miközben cellájában készült a halálra, társaival
együtt fül tanúja lehetett Menderes akasztásának, a rácson át a
szomszédos vesztőhelyről áthallatszó utolsó hangos jajszavá-
nak. Ezután egész éjjel szúrákat recitáltak a Koránból, és imád­
koztak az elhunyt miniszterelnök lelki üdvéért. Aztán egy éjjel
váratlanul visszaadták a családja számára hátrahagyott szemé­
lyes tárgyait. Kisvártatva megjelent az ügyész is, és bejelentette,
hogy a katonai törvényszék életfogytig tartó szabadságvesztésre
változtatta a halálos ítéletét. Csak ekkor vették le róla a bilicset.
A börtönparancsnok és segédei ezután „jó egészséget!" kívánva
távoztak... A katonai államcsíny szervezői,akik a„szekularizmus
védelmében" léptek fel, egyebek mellett azzal vádolták ellen­
feleiket és az általuk feloszlatott kormánypárt, a Demokrata
Párt vezetőit, hogy súlyos engedményeket tettek a vallási reak­
ciónak, önkényeskedtek, és el akarták némítani az ellenzéket.

454
 Örmény újjá szüle lés?

Mindeddig egy vörös bőrönd rejtette az 1983-ban, nyolcvan­

kilenc éves korában elhunyt altábornagy iratait. A nagy értékű
hagyatékot feleségének egy rokona bocsátotta a Zaman rendel­
kezésére, aki maga sem ismerte pontosan a tartalmát. Az újság­
írók betekinthettek az egykori vezérkari főnök perének okmá­
nyaiba, börtönnaplójába, átlapozhatták diplomáciai levelezését,
megtalálták értékes fénykép- és újságcikkgyűjteményét, min­
denekelőtt azonban döbbenten olvashatták az általa megélt és
megszenvedett puccs és per előzményeinek és történetének,
valamint fogságának megrendítő leírását. Ezt a koffert Erdeihun
a szöuli hadügyminisztertől kapta ajándékba a koreai háború
idején, amelyben török katonái élén ő is részt vett. Előtte katonai
attaséként szolgált Tokióban, Rómában és Londonban. Feljegy­
zéseit a mai törökön kívül aTab betűs régi oszmán nyelven írta.
Kimondott nyelvtehetség volt, beszélt japánul, angolul, franciául,
németül, arabul és oroszul is. Hosszú külföldi szolgálati idejé­
ből most előkerült egy olyan fénykép, amelyre különösképpen
büszke lehetett, s amelyet ez alkalommal külön közölt is a sajtó:
a fotó 1942-ben készült, s Winston Churchillt együtt ábrázolja
Rauf Orbay török nagykövettel és vele. A brit miniszterelnököt,
aki szemlét tartott egy angliai katonai támaszponton, útjára elkí­
sérte a török diplomata és katonai attaséja. A brit államférfi a fel­
vételen kettőjük társaságában a győzelem V jelével köszönti
a felsorakozott katonákat. A második világháborús angliai nagy­
követ a török felszabadító háború idején egykor Atatürk híres
hadvezére, küzdőtársa, később miniszterelnöke volt. Amikor
azonban a parlamentben ellenzéki pártot alapított Haladó Köz-
társasági Párt néven, kegyvesztett lett, s az elnök igaztalanul
megvádolta azzal is, hogy részese volt az életére törő merénylők
1926-os összeesküvésének. Távollétébcn tíz év börtönre ítélték.
Nem élt a későbbi amnesztia lehetőségével, és csak évek múlva
tért haza külföldről. Atatürk halála után ínönü elnök azzal békí-

455
Ö rmények , tö rök ök , kurdok

tette meg, hogy előbb képviselőnek választatta meg, majd Lon­

donba küldte nagykövetnek, ahol 1942 és 1944 között szolgált.
A Zaman újságírói szerint a „vörös bőrönd” most megnyíló
titkai iránt nagy az érdeklődés, mivel a török társadalom egyre
erősebben követeli, hogy legalább jelképesen ítéljék el és nevez­
zék meg a gyalázatos t96o. május 27-ének igazi felelőseit is, akik
közül nyilvánvalóan már senki nem él. A per az igazságszolgál­
tatás megcsúfolása, a három kivégzés pedig mészárlásszámba
menő jogtiprás volt, s a török történelem szégyenfoltja marad.
„A török demokrácia valóban még fogyatékos, s azonközben,
hogy Törökország ide-oda és előre-hátra mozogva egyensúlyoz
a hagyományos kultúra és a modernség között, a szólásszabad­
ságot korlátozni próbálják, és nincs kellő tolerancia sem" - foly­
tatta a tévében Pa műk. Mindamellett figyelmeztetett arra, hogy
ha eltúlozzák a szekuláris rendszert állítólag fenyegető veszé­
lyeket, a hadsereg előtt ezzel megnyithatják az utat a demokrá­
cia ismételt megzavarásához.
Pamuk számára elfogadhatatlan, hogy Törökországban nap­
jainkban újságírókat tartóztatnak le. Tévéinterjúja idején a
sajtó ötven, más adatok szerint száz képviselőjét tartották zár
alatt. Ezzel azokra a hírekre reagált, miszerint a hatóságok az
Ergenekon fedőnevű összeesküvési ügyben folyó nyomozás
során már mindenütt bűnösöket szimatolnak. Felmerül a gyanú,
hogy akormány voltaképpen az ellenzékét akarja elhallgattatni,
köztük kényelmetlen újságírókat.
Erre utaló jellegzetes eset volt, hogy őrizetbe vették Ahmet
Sík újságírót, a Bilgi Egyetem docensét. Az őrizetes soha nem
hagyott kétséget aziránt, hogy az Ergenekon fedőnév valóban
kiterjedt puccsista bűnszervezetet takar, sőt annak idején ő
maga is sokat tett azért, hogy a nyomozás egyáltalán megindul­
hatott. Újabban azonban bírálni kezdte a hatósági túlkapásokat,
a vádiratban lépten-nyomon tetten érhető jogi dilettantizmust,

456
 Örmény újjászületés?

és a gyanásítottak körének állandó és önkényesnek ható bővíté­

sét. Mindennek tetejébe könyvet jelentetett meg Az imám hadse­
rege címmel, amelyben szóvá tette, hogy Fethullah Gülen híres
muzulmán hitszónok mozgalma mind nagyobb befolyást gya­
korol a török biztonsági szolgálatokra. Ez erősen felingerelte az
AKP kormánypárt köreit. Ahmet §iket és több társát azóta sza­
badlábra helyezték.
Bülent Annc miniszterelnök-helyettes „tényleg sajnálatos­
nak és nem valami szép dolognak" ismerte el kormánykritikus
újságírók letartóztatását, de kijelentette, hogy nincs mit tenni,
mert a török igazságszolgáltatás független és mentes a politikai
befolyásától. Az ellentmondásos helyzetre mindenesetre jel­
lemző, hogy az Ergenekon-ügyben gyanúsítottként már szin­
tén börtönben ül az a nacionalista-ultrakemalista államügyész,
Kemal Kerincsiz is, aki annak idején Pamuk ellen erőltette a
később mégis elejtett vádakat.
A török író nem osztozik azoknak a felfogásában, akik tar­
tanak az ország eliszlámosításától, a laicizmus lehanyatlásá­
tól, vagyis attól, hogy a török társadalom - fokozatosan muzul­
mánná válva és új tájékozódási pontokat keresve - inkább
a Közép-Kelethez óhajt majd közeledni. Szerinte inkább arról
van szó, hogy a török életstílus, a kultúra egyre jobban gazdago­
dik és sokrétűbbé válik, de Törökország nem tér el haladásának
fő irányától, amelynek célja, hogy a civilizált népek közösségé­
nek legyen tagja. Atatürlcnek ezt a törekvését Erdogan kormány­
zása alatt sem árulták el, legfeljebb a reméltnél kicsit lassabban,
és nem mindig annyira sikeresen haladnak az úton. Elutasította
azt az értelmiségi körökben meglehetősen elterjedt feltétele­
zést is, hogy az ország vallásosabbá válik. A kormányban és álta­
lában a politika irányításában a korábbinál kétségtelenül több
a hitbuzgó egyén, de a Törökország minőségét meghatározó
életstílus és a kultúra szövete nem változik radikálisan, csak

457
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURUOK

most jobban feltűnik, hogy hagyománytisztelőbb és istenfélőbb

a feltörekvő anatóliai középosztály.
„Törökország most éppen annak a kísérletnek a terepe, hogy
muzulmán országként egyidejűleg legyen pluralista, laikus és
demokratikus is" - mondta Pamuk, aki megérti, hogy hazájában
széles körű neheztelés tapasztalható, amiért az Európai Unió
csak „másodosztályú elbánásban" részesíti. Reméli azonban,
hogy sértettségében ezért nem fog elfordulni az öreg földrész­
től. Mélységes meggyőződése, hogy Törökországban hamarosan
végleg kiteljesedik a demokrácia, és az országgal gazdasági hata­
lomként kell majd számolni. Ha ez nem is a jelenlegi időpontban
következik be, Törökország ebben az irányban halad. És ebben
szilárdan bízhatunk is - mondta Orhan Pamuk.
A külföld, főleg az Egyesült Államok és hazája között ingázó
író nehezen viseli, hogy - irodalmi működésétől függetlenül
is - oly nagy figyelem irányul reá az ellene annak idején felhő-
zott vádak következményeként. „Elutazom, hazajövök, s köz­
ben fenntartom magamnak hazám bírálatának jogát is, de
nem akarom elveszíteni Törökországot. Semmiképpen sem
szeretem a feltűnést, mert hát én nem politikai hírmagyarázó,
hanem regényíró, művész vagy valami efféle vagyok" - mondta.
Mindennek ellenére úgy érzi, hogy helyzetének nehézségét
nem lehet összevetni azzal, mint amilyen török értelmiségiek őt
megelőző nemzedékének a helyzete volt, akiknek életét katonai
beavatkozások, államcsínyek és az utánuk következő elnyomás
korszakai keserítették meg.
E sorok írója utólag is elnézést kér, ha a terjedelmes Pamuk-
interjú ismertetésével netán próbára tette volna az olvasó türel­
mét. Úgy véli ugyanis, hogy a török írónak az amerikai tévéadás­
ból idézett szavai egy olyan független és öntudatos művész
véleményét tükrözik, aki képes hazája belső helyzetét és fejlő­
dési irányát előítéletektől mentesen és elfogulatlanul megítélni,

458
 Örmény újjászületés?

még az őt bántó és becsmérlő törökországi nacionalista erők vál­

tozatlan jelenléte és szégyenletes akciói ellenére is. És ugyan­
ilyen józansággal képes értékelni országa kormányának politi­
káját is, amelyet kénytelen némely ponton élesen bírálni.
Pamuknak, a szókimondó írónak és bátor embernek elsősor­
ban ez a tárgyilagossága megejtő, mivel ez napjainkban általá­
ban igen ritka tulajdonság. Még kevésbé jellemző ez a képesség
a Törökországgal foglalkozó külföldi média egy részére, az
ország belső politikai folyamatait vizsgáló olyan elemzőkre, akik
előítéletességből és tájékozatlanságból eltúlozzák az anatóliai
„iszlám ébredés" hatását a török társadalomra és Ankara politi­
kájára. Másfelől viszont alig méltatják figyelemre a török civil
társadalom ébredését és az örménykérdés társadalmi megítélé­
sére gyakorolt hatását.
A tárgyilagosság általános hiánya persze nagyon is emberi,
így érthető és megszokott is. Hiszen Bibó István is már nagyon
régen, egy 1948-as tanulmányában vetette papírra azt a megfi­
gyelését, hogy „az emberek túlnyomó többsége egész életét a
tárgyilagosság keretein kívül tölti”. Nyilvánvaló azonban, hogy
sokkal többre lenne szükség belőle, és több is lenne elvárható
a politikai elemzést hivatásszerűen, tehát nem egyszerűen hét­
köznapi szinten űzőktől. Főként olyan ország esetében, mint
amilyen az EU-tagjelölt Törökország.
A hírmagyarázók kétségtelenül nincsenek könnyű helyzet­
ben, munkájuk mértéktartást és pontos történelmi ismereteket
is igényel. Törökország környezetében viharos erejű változások
mennek és mentek végbe. Az észak-afrikai és közel-keleti arab
forradalmi mozgalmak mai színtere egykor az Oszmán Biroda­
lom fennhatósága alá tartozott, amely Palesztinától Egyiptomig,
Tunéziától Jemenig terjedt. Némely kommentátorok most új
török öntudatról, sőt „újoszmanizmusról" beszélnek. Ebbe sze­
rintük beletartozik az a „makacsság" vagy nagyfokú határozottság

459
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

is, amellyel Ankara bocsánatkérést követelt Jeruzsálemtől, ami-

ért izraeli katonák terroristák fedélzeti jelenlétére hivatkozva
rajtaütöttek a Gázába tartó Mavi Marmara nevű segélyhajón.
Az akcióban életét vesztette kilenc török állampolgár. A köve­
telt bocsánatkérés elmaradt, a szoros izraeli-török együttmű­
ködésre épített kétoldalú kapcsolatok megromlottak. A szem­
benállást még inkább elmérgesítette az a viszály, amely a
Földközi-tenger keleti medencéjében felfedezett tenger alatti
gáz- és olajlelőhelyek kiaknázásának kérdésében robbant ki
a két ország között. A feszültség enyhítéséhez azonban hozzá­
járulhat, hogy Netanjahu izraeli kormányfő telefonon felhívta
Erdogan miniszterelnököt, és felajánlotta országa segítségét
a földrengés sújtotta Van város és környéke szenvedő lakossá­
gának. Ezután Izrael teherszállító repülőgépeken előre gyártott
elemekből összerakható házakat küldött a térségbe.
Törökország megnövekedett „önbizalma" azonban nem­
csak a változatlanul fontos földrajzi helyzetével, hanem az anka­
rai vezetésnek azzal az új szemléletével is magyarázható, hogy
országát regionális hatalomnak tekinti. Erdogan kormányfő
külügyminisztere, Ahmet Davutoglu meghirdette a „straté­
giai mélység" politikáját, amelyen a diplomácia irányának vál­
tozatosabbá tételét értette, mint ezt még egyetemi tanárként a
Törökország nemzetközi helyzete című könyvében körvonalazta. Ez
egyben azt is jelentette, hogy Törökország már nem kizárólag
Nyugatra óhajt tekinteni, hanem muzulmán szomszédait is be
akarja vonni érdeklődési körébe, érdekvilágába. Ám ez valami­
féleképpen mégiscsak kapcsolódik az egykor három földrészen
uralkodó Oszmán Birodalom örökségéhez, jóllehet a külügymi­
niszter nem szívesen hallja az „újoszmanizmus” megjelölést.
Davutoglu már régtől fogva a miniszterelnök legfonto­
sabb külpolitikai tanácsadója. Szülőföldje, Konya tartomány
- Kayserivel együtt - a 2002-től kormányzó iszlám konzervatív

46 0
 Örmény újjászületés?

demokraták, az AKP fellegvára. Azóta irányítja az országot egy

új elit is: vallásos anatóliaiak és városi kispolgárok, akiknek szor­
galmas és kitartó munkával sikerült a társadalmi felemelkedés.
Szellemiségüket egyes tudósok egyfajta „iszlám kálvinizmus-
ként" jellemzik.Wolfgang Günter Lerch, a Frankfurter Allgemeine
Zeitung iszlámszakértője szerint Davutoglu hiába tiltakozik az
„újoszmanizmus” szó emlegetése ellen. Törökországban való­
ban tapasztalható, hogy történészek, írók és mások hatására
reneszánszát éli az érdeklődés a rég letűnt oszmán világ iránt,
amelyet a köztársaság-alapító Atatürk 1923-ban a történelmi
felejtés alvilági szakadékéba szeretett volna beletaszítani.
Atatürk volt egyben a modern török nemzeti büszkeség
megalapozója is, aki azonban határozottan elutasított minden­
fajta pántörök és pánturáni képzelgést és politizálást. Tőle szár­
mazik az a híres jelmondat, amit kurdok és örmények mind­
máig sérelmeznek: „Boldog, aki töröknek mondhatja magát!”
A török vezető ezzel kívánt új nemzeti öntudatot oltani népébe.
Erdogan kormányfő is nemzetére büszke török, aki iszlamista
múltjából eredően nagyra tartja az oszmánság örökségét is,
s pánja élén szívesen idézi fel az oszmán múltat, az egykori
birodalmi nagyságot. Ebben sokan követik. Ám ezt a múltat a
török társadalom és politika egészében elfogulatlanabbul, még
ha némelykor kedvezőbben ítéli is meg, mint Atatürk idejében,
amikor az új nemzeti gondolat jegyében rendszeresen leszólták,
sőt egyenesen becsmérelték. Egyfajta szemléleti normalizáció
megy végbe, aminek jele az oszmánokról szóló számos könyv
vagy tévésorozat. Ez utóbbiak esetében néha hiányzik a kriti­
kus távolságtartás, sőt előfordul az oszmán múlt dicsőítése is.
Az oszmánokra irányuló nagyobb figyelem tehát nem meglepő,
s Davutoglu maga is írt egy könyvet, Oszmán civilizáció címmel.
A kérdés azonban kezdettől fogva az volt, hogy ez az új gondol­
kodás nem okoz-e a teherbírását jóval meghaladó megerőltetést

461
ÖRMÉNVBK, TÖRÖKÖK, KURDOK

Törökországnak, és a „stratégiai mélység” politikája egyáltalán

sikeres lehet-e. Ez a politika Iránban, Sziriában és Palesztiná­
ban szinte semmit sem ért el, valamivel sikeresebb volt viszont
a Balkánon.
De felmerül a kérdés, hogy mindennek mi köze van köny­
vünk szorosan vett tárgyához? Ahhoz, hogy miképpen birkózik
meg az Európa felé igyekvő Törökország azzal a feladattal,hogy
legalább együttérzését nyilvánítsa ki az 1915-ös katasztrófától
sújtott örményekkel, ahelyett hogy továbbra is rájuk, az áldoza­
tokra hárítaná a felelősséget? Ám az örménykérdés megoldása
sokban függ a Törökországot nyomasztó egyéb súlyos prob­
lémák orvoslásától is, amelyekről az előzőkben már szó esett.
A valós helyzet felméréséhez különösképpen szükség van tár­
gyilagosságra és történelmi megfigyelőképességre, amely min­
den társadalmi mozgást pontosan és időben érzékel, és amely
a legmegbízhatóbb segítség ahhoz, hogy felfigyelhessünk arra,
ha bármi változás észlelhető a törökországi örménykérdés hiva­
talos vagy társadalmi megítélésében.
Ebből a szempontból úttörő jelentőségű Sibylle Thelen
német turkológus és újságíró könyve. A tekintélyes Stuttgartéi'
Zeitung hétvégi mellékletének szerkesztője Az örménykérdés Török­
országban című munkájában, amelyből mi is többször idéztünk,
kimutatta, hogy az 1915-ös gyászos események gyökereinek és
lefolyásának feltárása, más szóvalamúltőszinte bevallása tekin­
tetében a török civil társadalom már megmozdult, eredménye­
ket ért el, és jóval előbbre is tart, mint a hivatalos Törökország,
főként mint a bürokrácia, a hadsereg és a „kormányzati” történé­
szek, a nacionalistákról természetesen nem is beszélve.
Mint Thelen írta, nem vádolni akar, még kevésbé elítélni;
könyvével nem óhajt kikövetelni semmiféle megbánó vallo­
mást. Egészen mást akar. Nevezetesen tájékoztatni és egyidejű­
leg óvatosan felvilágosítani, hozzájárulni ahhoz, hogy kívülállók

462
 Örmény újjászületés?

is megértsék az ebben a kérdésben mindkét oldalon tapasztal­

ható érzékenységeket. Mindez azonban csak párbeszéd útján
lehetséges.
Történelmi visszatekintésünk elején mi is azt a módszert
ajánlottuk olvasóinknak, hogy kövessük Hrant Dink egykori
útmutatását, amely szerint az örmény tragédia és előzményei
megértéséhez mindenekelőtt a tényeket kell megismerni. Mert
e tekintetben az általános tudás mindenütt és minden szin­
ten meglehetősen fogyatékos. S könyvünkkel - mi, magyarok
magunk is tanulva - éppen ennek a hiánynak a pótlásához sze­
rettünk volna némileg hozzájárulni.
E törekvés annál is inkább időszerű, mivel közeledik egy
évforduló, amelyről várhatóan mindenütt megemlékeznek
a világon. Biztosra vehető, hogy ebből az alkalomból történészek
számos tanulmányt, a nagy napilapok korabeli fényképekkel
illusztrált terjedelmes cikkeket közölnek, mozgóképművészek
és -alapítványok játék- és dokumentumfilmeket készítenek,
s bőségesnek ígérkezik az irodalmi termés is. 2015. április 24-én
lesz ugyanis száz éve, hogy az Oszmán Birodalomban megkez­
dődött az örmények deportálása. Már a 2005-ös kilencvenedik
évfordulóról való széles körű megemlékezés is hatással volt a
török társadalomra és a nemzetközi közvéleményre. Ez a tapasz­
talat jogosít fel bennünket arra, hogy az eddiginél nagyobb vára­
kozással készüljünk a centenáriumra, amely magában rejtheti
egy végre elkezdődő, majd fokozatosan felgyorsuló török­
örmény megbékélés lehetőségét.
Baskm Oran török történész egy kölni megemlékezésen
2009-ben idézte Hrant Dinknekegy megrendítő látomását, tör­
ténelmi allegóriáját. A két évvel korábban meggyilkolt törökor­
szági örmény újságíró képzeletében felmerült egy nyomasztó
látvány; egy 1915 méter mély kút alján örményekés törökök gub­
basztanak, szoronganak. Ebből a fenekeden mélységből kellene

463
ÖRMENYEK,TÖRÖKÖK, KUR.DOK

együttes erővel kikapaszkodniuk. Mert csakis ily módon szaba­

dulhatnának a múlt fogságából,közös börtönükből...
És a történelmi kútfenéken vergődőknek - tesszük mi hozzá
ehhez a szomorú képhez - éppen a nagy évforduló közeledte
adhatna erőt egy ilyen bátor és közös elszánáshoz. Önmentő
szabadulásuk akadályai persze még mindig számosak és nehe­
zen leküzdhetők. A török civil társadalom változásai nyomán
azonban a sajtó egy részében és a török történettudomány és
a szociológia némely egyetemi fórumain, legalábbis az utóbbi
néhány esztendőben,erősen meggyengült.lényegében megszű­
nőben van az örmény tabu. S ez a folyamat az utóbbi időben, akár
a legutóbbi hónapokban is, még inkább felgyorsult.
A diyarbakiri Szurp (Szent) Giragosz örmény ortodox temp­
lomban 2011. október 23-án megkereszteltek olyan szunnita
muzulmánokat, akiknek a felmenőit az 1915-ös örményüldözés
idején térítették át a muzulmán hitre. Az örmény apostoli egy­
ház hagyománya szerint megtartott szertartást Aram Ategyan
isztambuli érsek vezette. Jóllehet a megkeresztelt szemé­
lyek névsorát biztonsági okokból nem hozták nyilvánosságra,
a keresztelő önmagában is jelentős eseménynek számít, s mél­
tán keltett nagy nemzetközi érdeklődést. A Közép-Kelet legna­
gyobb örmény templomát 2,5 millió dollár költségen, hetven
százalékban külföldi és hazai örmény adakozásból, harminc
százalékban pedig Diyarbalar város anyagi hozzájárulásával
restaurálták. Az épületet az első világháború alatt szövetséges
német katonai parancsnokok foglalták el, később, már békeidő­
ben, az állami Sümer Bank ruharaktárként használta. Hosszú
jogi vita után csak 1950-ben adták vissza az ÖTmény közösség­
nek. Az utolsó istentiszteletet harminc évvel ezelőtt tartották.
A nyolcvanas évektől kezdve az eszköztelen örmények már nem
tudták feltartóztatni az épület fokozatos romlását. Mostani fel­
újítása két évig tartott. A helyreállítási munkálatok befejezése

464
 Ö rmény újjász ület és?

és a hívőknek történt átadása alkalmából ünnepséget tartottak.

Ezen részt vettek a törökországi görög és a szír ortodox pátri-
árkátus képviselői is, valamint rangos vendégek Örményország­
ból és az Egyesült Államokból.
Az isztambuli örmény pátriárkát Osman Baydemir,a „kurd
főváros", Diyarbakír polgármestere fogadta. Először kurd nyel­
ven üdvözölte őt, majd törökre fordította a szót: „Mától kezdve
ezen a vidéken a dzsámiból a muzulmán hívőket imára szó­
lító pap kiáltása, az ezan összeolvad majd a keresztény temp­
lom harangzúgásával. A múltban sok szomorúság ért bennün­
ket, szívtelenül bántak velünk. De mi most új kezdetet akarunk.
Diyarbakír valaha sok kultúrát befogadott. Ebből sokat elvesz­
tettünk, mert a Török Köztársaság monista politikát folytatott,
a nemzeti kizárólagosság elvét alkalmazta. A társadalmi béke
helyreállításához tanulnunk kell a múltból, és szembe kell néz­
nünk a történelemmel. A kurdok együtt akarnak élni mind­
azokkal a népcsoportokkal - magukhoz ölelve őket amelye­
ket korábban egymásra uszítottak önkényeskedő hatalmasok.
Népem gyermekeként úgy érzem, hogy adósaitok vagyunk,
íme, ez a város most egyaránt a miénk és a tiétek, és egyenlő
jogunk van hozzá nekünk és nektek. Bár mások a prófétáink,
egyazon istenhez imádkozunk, és ugyanúgy a testvéreink vagy­
tok, miképpen ti is fogadjatok el bennünket testvéreiteknek.
Örmény testvéreinkkel most együtt veszünk részt e templom
felújításának ünnepén. Isten adja, hogy immáron örökre együvé
tartozzunk.”
Mintegy egy év óta mind több eddig rejtőzködő örmény
meri beíratni személyazonossági igazolványába eredeti etni­
kai hovatartozását. Korábban sokan közülük tartózkodtak attól,
hogy őszintén beszéljenek származásukról, mert féltek a szom­
szédoktól. Nem utolsósorban attól tartottak, hogy ha örménysé-
gük kitudódik, elbocsátják őket munkahelyükről. Legtöbbjüket

465
Ö r m é n y e k , t ö r ö k ö k , kiir d ok

muzulmánnak vagy kurd muzulmánnak ismerték. Ma már

ellenben örmények ezrei merítenek bátorságot ahhoz is, hogy
visszatérjenek őseik hitére. Az isztambuli örmény pátriárka tus
közlése szerint Kastamonutól Tuncclin át egészen Trabzonig,
az ország legtávolabbi szegleteiből is jönnek ÖTmény gyökerű
fiatalok, hogy kutassák, megismerjék családfájukat. „Ha meg­
szűnik a félelem, Anatólia sokkal színesebb és vidámabb is lesz.
Egys zen e csak azt látju k, hogy akár sok ezer örmény is van körü­
löttünk. és nem is tudtunk róluk" mondják a pátriárkátusban.
A fenti új jelenségekről tudósítva a Híírriyet azzal magyarázza
a feltűnő változást, hogy az országban halad előre a demokrácia
kiszélesedésének folyamata, és mindinkább tudatosulnak az
emberi jogok is. Ezért örmények ezrével térnek vissza vallásuk­
hoz. Régebben viszont az idősebbek, akiket erőszakkal és meg­
félemlítéssel vettek rá hitük elhagyására, még gyermekeik elől
is hosszú évekig eltitkolták az igazságot, és sokszorosak halálos
ágyukon szembesítették őket a valósággal. Immáron azonban
megkezdődött az örmény ébredés, sőt újjászületés.
Változatlanul van nak azonban olyan „titkos” örmények, akik
muzulmán identitás alatt élnek. Egyik ilyen águk kurd alevitának
mondja magát. Van egy másik csoportjuk, amely hemsin néven
ismert. Ők Északkelet-Törökország fekete-tengeri Anvin és
Rize tartományait lakják, s egy török és láz szavakkal elegyített
örmény nyelvjárást beszélnek, amit a többi örmény már nem is
ért. Jóllehet megtartották keresztény hagyományaikat, muzul­
mánnak vallják magukat.
Az örmény tabu meggyengítéséhez jelentős mértékben
hozzájárult az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi
döntése is. A strasbourgi nemzetközi bírói testület 2011. októ­
ber 25-én hozott ítéletében helyt adott Taner Akcam panaszá­
nak, és elmarasztalta Törökországot amiatt, hogy megsértette a
történész-szociológus jogát a szabad véleménynyilvánításhoz.

466
 Örmény újjászületés?

Az ítéletet a bírák azzal indokolták, hogy török szélsőséges naci­

onalista szervezetek a török büntető törvénykönyv még mindig
érvényben lévő 301. §-a alapján indíthattak sorozatos büntetőel­
járást a felperes ellen. Ez a paragrafus ugyanis bűncselekmény­
nek nyilvánítja a török nemzet megsértését. Márpedig az
örménykérdésben elfoglalt független álláspontja,cikkei, főként
az 1915-ös események népirtásként való minősítése miatt a szél­
sőségeseképpen ennek elkövetésével vádolják Akcamot. Az EU
már régóta követeli a 301.$ érvénytelenítését, és nem tart)a kielé­
gítőnek azt az új szabályozást sem, amelynek értelmében csök­
kentették az e paragrafus alapján kiszabható büntetés tételét, és
a vádé meléshez élői rták az igazságügy-mi niszte r külön engedé­
lyét is. Orhan Kemal Cengiz legutóbb követelte az egész para­
grafus visszavonását.
„Törökország az utóbbi években hatalmas léptekkel haladt
előre a demokrácia kibővítésének útján, s ebben része volt
annak, hogy eredményes vizsgálatot folytatott a Pörölykalapács
és az Ergenekon fedőnevű összeesküvést ügyekben - jelentette
ki Taner Akcam a strasbourgi ítélethirdetés után nyilatkozva. -
Ankarának sikerült korlátozni egy olyan katonai rendszer befo­
lyását, amely gyámsága alatt tartotta a társadalmat. Csupán attól
azonban, hogy a haderőt kiszorítják a politikából, még nem lesz
valahol demokrácia” - hangsúlyozta. Egyben felhívta a figyel­
met egy fontos összefüggésre: „Azok, akik Törökországban gyű­
löletet szítanak örmények és keresztények ellen, akik rágalom­
hadjáratot indítottak Hrant Dink ellen és ellenem, és akik azzal
mentegetik az 1915-ös esztendő gyilkosait, hogy propagandá­
jukban hazugságnak bélyegzik az akkori genocídiumot, ezzel
elárulják, hogy valójában ők is a Ergenekon-körök emberei. Sok
Ergenekon-alak ma már ugyan börtönlakó, de a 301.§ még min­
dig érvényben van... Ha nem akarjuk, hogy Törökországban újra
a haderő gyámkodjon felettünk, és nem óhajtjuk az Ergenekon

467
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

feltámasztását, akkor meg kell tanulnunk, hogy miképpen szól­

junk 1915-ről, és bevalljuk, hogy a múltban szörnyű igazságta­
lanság történt. A strasbourgi bíróság erre emlékeztetett ben­
nünket, s ezért döntése a javát szolgálja Törökországnak is. Ha
viszont nem beszélhetünk szabadon a történelemről, akkor nem
nevezhetjük hazánkat demokráciának, és nem alkothatunk meg
egy olyan jövendő társadalmat, amelyben tiszteletben tartják
az emberi jogokat. A történelemnek nincs külön török és külön
örmény oldala. Ha arról kívánunk beszélni, hogy valóban mi is
történt valamikor, akkor szabadon és nyíltan kell erről beszél­
nünk, mégpedig legendák és mítoszok nélkül. Napjainkban pél­
dául, ha a holokausztról van szó, senki sem utal a történteknek
valamiféle »német változatára« vagy egy »zsidó változatra«”.
Mindezekről a megnyilatkozásokról ma már beszámol a
török sajtó, mint ahogy mind gyakrabban sok más egyéb örmény
vonatkozású hazai vagy külföldi hírről is. Például arról, hogy
Diyarbalurban nemrégiben eredeti örmény nyelven megjelen­
tették HovhanneszTumanján, a nagy örmény költő több mun­
káját, vagy hogy Charles Aznavour francia sanzonénekes, aki
Örményország svájci nagykövete is, sürgette az örmény-török
határ megnyitását. „Bárcsak kiengesztelődne e két ország! Bár­
csak megbékélne történelmével Törökország! Nekünk segí­
tenünk kell a törököknek abban, hogy megismerjék az 1915-ös
évszám mögött rejlő valóságot” - mondta. Erre megvan a
remény, mert tudomása szerint a határterület török népe nem
táplál előítéleteket az örményekkel szemben. Másfelől azon­
ban kijelentette, hogy nyugtalanítja a „népirtás” szó használata.
Szerinte ehelyett egy másik szót kellene találni, ha valóban azt
akarjuk, hogy megnyíljon a határ, és megkezdődjék a Törökor­
szággal való párbeszéd. Jelezte továbbá szándékát, hogy szíve­
sen ellátogatna az „ízletes étkek országába”, a „kellemes klímájú"
Törökországba, ahol sokkal jobb emberek laknak, mint ahogy

468
 Örmény újjászületés?

ezt némelyek állítják. Nyilatkozatáért a franciaországi örmény

közösségben bírálattal illették a ma 89 éves világhírű énekest.
Voltak, akik az örmény ügy elárulásával vádolták, mások viszont
arra hivatkoztak, hogy a török sajtó félremagyarázta az örmény
szülőktől származó francia művész szavait.
Az örmények irányában megfigyelhető óvatos törökországi
társadalmi és politikai nyitás nyomán értelmiségi körökben, de
máshol is, újra fel-fel csillan az örmény-török közeledés és kien-
gesztelődés reménye. Igaz, egyelőre csak halványan. Mindez
azonban még így is élesen elüt egy pontosan egy évtizeddel
ezelőtti hiteles látlelettől és az erre alapozott végtelenül ború­
látójóslattól. Mindkettő Róbert H. Hewsen amerikai professzor­
tól származik. A New Jersey-i Rowan Egyetem tanára, a Kauká­
zusi Tanulmányok Intézetének alapítója és első elnöke az akkori
kilátástalanságban úgy vélte, hogy a jövőben aligha tárulhat fel
kedvezőbb sors a törökországi örmény közösség előtt. Úgy rém­
lett neki, hogy a hetvenes és nyolcvanas években török diploma­
ták ellen elkövetett örmény terrorista merényletek következté­
ben még az a zsenge örmény barát érzelem is végleg elhervadt,
ami liberális, baloldali, ellenzéki és reformista körökben addig
néhol már kezdett bimbót hajtani. Mindez az Örményországtörté-
nelmi atlasza című korszakalkotó műben olvasható, amelyet 2001-
ben abból az alkalomból adtak ki, hogy az örmény állam 1700
évvel azelőtt, 301-ben elsőként tért át a kereszténységre.
Hewsen professzor vezetésével hatalmas nemzetközi tudo­
mányos apparátus működött közre a káprázatos nyomdai tér­
kép-előállítási technikával, a Chicagói Egyetem gondozásában
megjelentetett alkotás létrejöttében. A munkát több más híres
egyetem és intézet is nagylelkű adománnyal támogatta. Akko­
riban a törökországi örmény lakosság teljes lélekszámát 75-100
ezerre, az isztambuli örményekét pedig mintegy 42 ezerre
becsülték. Anatólia belső területein - 1972-es adatok szerint -

46 9
Ö rm én yek , tör ökök , kurdok

még további 45-70 ezer örmény él. Ottani legnagyobb, megköze­

lítőleg hacezres csoportjuk a délkelet-törökországi Sasun hegy­
vidékének falvaiban szétszórtan található. Rajtuk kívül vannak
még kis számban Anatólia-szerte elszigetelt örmény közössé­
gek,amelyek a török lakosságtól körülvéve igyekeznek elkerülni
a feltűnést. Ezek az örmények általában már török nevet vettek
fel, és gyorsan elhagyják nyelvüket, vallásukat, nemzeti önazo­
nosságukat. Az isztambuli vallási vezetés ezért azon fáradozik,
hogy e nagyvárosba vonzza őket, és így megakadályozza, hogy
lassan felszívódjanak a környező népességbe.
Ez a kép azonban - mint a korábbi fejezetekből is kiderült -
már nem mindenben felel meg a jelenlegi helyzetnek. Az azóta
eltelt időben ugyanis mind többen vállalják nemzetiségü­
ket, vallják meg nyíltan örménységüket. Ezt nevezte a Hümyet
„örmény reneszánsznak". Eehet, hogy ez hírlapi túlzás. De akár­
hogy ítéljük is meg az örmény ébredés tényleges hatását a Török
Köztársaság örmény közösségének jövőjére nézve és külföldön,
mindenképpen új jelenségről van szó. Mégpedig hosszú évtize­
dek óta az első igazán örvendetes újdonságról a nagyon megfo­
gyatkozott törökországi örmények világában. S cekintve a tör­
ténelmi előzményeket, ez már önmagában sem lebecsülendő
fejlemény. Kiváltképp nem az, ha figyelembe vesszük a súlyos és
terhes történelmi örökséget, egy egész hosszú korszak kegyet­
len tapasztalatait, amelyekről Klaus Kreiser német turkológus
ezt írta az Atatürk iránti őszinte rokonszenvről, egyben történé­
szi tárgyilagosságról tanúskodó életrajzi könyvében:
„Az atatürki korszak hétköznapjaiban hátrányosan megkü­
lönböztették a nem muzulmán kisebbségeket, és senki nem til­
takozott, amikor bizonyos újságokban még ki is gúnyolták őket.
A nem törökül beszélő csoportokra hatalmas asszimilációs nyo­
más nehezedett. Az arra irányuló készség pedig, hogy ismer­

4 70
 Örmény újjászületés?

jék el az elűzött és meggyilkolt örmények szenvedését, máig is

egyenlő a nullával.”
Ám mintha ez utóbbi megállapítást is kezdené túlhaladni
a történelem. „Törökország kész osztozni az örmények fájdal­
mában, akik arra készülnek, hogy megemlékezzenek az 1915-
ös öldöklések századik évfordulójáról.” Ezt nem akárki, hanem
Ahmet Davutoglu külügyminiszter, a miniszterelnök legfonto-
sabb és legrégibb külpolitikai tanácsadója jelentette ki 2012 tava­
szán. Ilyesmit még soha nem mondtak a török politikának ezen
a magas szintjén.
Megkésve bár, de mintha most utólag megszívlelték volna
Hrant Dink emlékezetes szavait; a mártírhalált halt örmény
újságíró gyakorta panaszolta, hogy a török társadalomban nem
tapasztal együttérzést az 1915-ös veszteségeiket gyászolók­
kal. „Ez hiányzik legjobban. A törököknek legalább az örmé­
nyek szenvedéseit kellene tudatosítaniuk, elismerniük. Leg­
alább fájdalmunkban osztozzanak! E2 a döntő!" - hangoztatta.
És hogy aztán az örmény katasztrófát ki minek nevezi, az már
csak másodlagos kérdés.
A külügyminiszter kijelentésének értékét nem csökkenti,
hogy egy párizsi állásfoglalás méltatásának részeként hangoz­
tak el. A francia alkotmánytanács érvénytelenített egy már
elfogadott törvényt, amelynek alapján büntethető lett volna az
örmény népirtás tagadása. A jogszabály alkotmányellenesnek
és a szólásszabadság megsértésének minősült, s így most nem
léphetett hatályba. „Örményország irányában nyitva kell tarta­
nunk az érintkezés minden csatornáját, hogy párbeszéd úcján
oldjuk meg közös történelmünk problémáit! De ha egy harma­
dik ország is közbeszól, akkor ez csak holtpontra vezethet.” Ez
volt a török kormány üzenete...

471
Bealkonyul egy bátor török napilapnak

Az örmény és a török civil társadalom megpróbál felülemel­

kedni a közeledés gyakran áthághatatlannak látszó napi akadá­
lyain^ politikai viszályokon,s cseppet sem tétlenkedve például
együttműködést valósított meg egy nagyon fontos terüle­
ten: már 20T0 nyarán megalapították a Török-Örmény Ifjúsági
Szimfonikus Zenekart. A fiatal szimfonikusok 65 tagú együt­
tese legutóbb Isztambulban lépett fel a híres Bogazici (Boszpo­
rusz) Egyetem modern hangversenytermében. A 2012. augusz­
tus i-jei koncerten megszólaltatták Alekszander Szpendiarján
(1871-1928) egyik népzenei ihletésű darabját. A Jereváni Szim­
fonikus Zenekar megalapítója és első karmestere oroszországi
örmények sarja volt, akit az örmények Aram Hacsaturján után
a legnagyobb zeneköltőjüknek tartanak. Moszkvában Rímsz-
kij-Korszakovtó) is tanult zeneszerzést, s csak 1924-ben telepe­
dett át Örményországba. M aaző nevét viseli az Örmény Állami
Opera és Balettszínház. Ezen a nyári koncerten még elhangzott
Beethoven c-moll zongoraversenye, a fiatal Asot Hacsaturján
előadásában, aki már számos nemzetközi sikert ért el. A zene­
kar végül Beethoven Negyedik szimfóniáját játszotta. A kar­
mester a török Cem Mansur volt, aki Los Angelesben Leonard
Bernstein tanítványa, majd Angliában sokáig Oxford város zene­
karának vezető karmestere volt. Örniény kollégájával, Nvart
Andreassiannal együtt alapította a zenekart. Utóbbi isztambuli
születésű, két évtizedig Franciaországban egy kortárs zenei tár­
sulat, a Polychromie élén állt, tanított Örményországban, Kíná­
ban, 2005-től pedig a moszkvai Állami Konzervatóriumban.
A zenekar alapításához is az ő kezdeményezésére fogtak hozzá.

472
 Bealkonyul egy bátor török napilapnak

Több száz örmény és török fiatal meghallgatásával ők ket­

té n válogatták ki 18 és év 23 közötti korcsoportba tartozó zenei
növendékek közül a vegyes ifjúsági zenekar tagjait. Közös cél­
juk az volt, hogy országaik éles ellentétei közepette, amelyeket a
diplomáciai kapcsolatok hiánya és a határok átjárhatatlansága is
jellemez, a művészet, a zene eszközeivel teremtsenek harmóniát
a két nép között. Ahogy vallják, mindenekelőtt le akarják bon­
tani a gyűlölet és előítéletesség embereket elválasztó falát. Sze­
rintük ugyanis semmi sem hozza közelebb a fiatalokat egy­
máshoz, mint a zene megértést és békességet teremtő hatalma.
Mansur hivatkozik 2008-ban és 2009-ben Dél-Afrikában szer­
zett tapasztalataira. Ott egy bőrszín és etnikum dolgában is
lehető legvegyesebb ifjúsági zenekart alapított és vezetett. Ele­
inte nagy nehézséget okozott a kegyetlen múlt keserű tapasz­
talataiból eredő sok-sok félreértés és az elszenvedett számos
egyéni sérelem. A program végére azonban megszűnt a kezdeti
feszültség, a kölcsönös idegenkedés, a zene legyőzte a rossz érzé­
seket, s helyüket a kölcsönös megértés vette át. Sőt a fiatal zené­
szek a program befejeztével ölelkezve búcsúztak egymástól...
A Török-Örmény Ifjúsági Szimfonikus Zenekar Isztambul után
Berlinben is bemutatkozott, s már tervezi jereváni fellépését.
2012 decemberében Ömer Dincer török köznevelésügyi mi­
niszter meglátogatott egy örmény iskolát Isztambulban. Ilyes­
mire korábban soha nem volt példa. A miniszter voltaképpen vi­
szonozta az ottani örmény tanulók egy évvel korábban nála tett
látogatását. A diákok akkor egy kéréssel fordultak hozzá: tan­
könyveikből távolíttassa el az örményekre vonatkozó általáno­
sító, ellenséges utalásokat.
Ezt megelőzően pedig novemberben, 97 év után először,
ismét harang hívhatta istentiszteletre a hívőket a diyarbakiri
Szurp Giragosz örmény ortodox templomban. Az eredeti haran­
got 1915-ben széttörték az örmények elleni pogromok idején.

473
Ö rmények ,törökök ., kurduk

A hatalom ugyanis akkor váratlanul és hirtelen „tovább márnem

tűrhette”, hogy a keresztény templom harangtornya „maga­
sabbra törjön az ég felé, mint a környék mecsetjeinek minaret­
jei”. Az új harangot, a régi pontos mását, az örmények adakozás­
ból öntették.
A fentiek alapján az olvasó úgy vélheti, hogy a szerző javítha­
tatlan optimista, méghozzá annak ellenére, hogy c könyv írása
közben többször is bevallottan lesújtották bizonyos baljóslatú
belpolitikai események, s akkor e csalódásának hangot is adott.
Igen, e sorok írója valóban derűlátó, mert úgy látja, hogy a jelen­
legi török államvezetés minden elődjénél nagyobb elszántságot
mutatott az ország két legfájóbb sebének gyógyítására. Márpe­
dig ez az elhatározás nélkülözhetetlen feltétele az örmény és
a még nyomasztóbb kurdprobléma orvoslásának. S ily módon
annak, hogy véglegesen megszilárduljon Törökország demok­
ratikus társadalmi-politikai berendezkedése.
Ez a meggyőződése azonban a szerzőt semmiképpen sem
gátolhatja a tisztánlátásban; főképpen olyankor nem, amidőn
Ankara nyilvánvalóan letérni látszik a demokratikus megoldá­
sok talaj áról. Sőtcgylcgutóbbiszomorúpéldaemlítésévela kró -
nikás kénytelen azt is vállalni, hogy ezzel esetleg kockára teszi
könyve bizakodó hangvételű végső kicsengését is. 2012 decem­
berében ugyanis lemondott az e könyvben oly sokszor idézett
Taraf szerzőgárdájának négy meghatározó személyisége - mind
országosan és nemzetközileg is ismert publicisták. Bár az újság
egyre kedvezőtlenebb kormányzati-hatalmi megítélésének
hatására kezdtek elmaradozni a korábbi támogatók, s emiatt
folyamatosan romlott a szerkesztőség anyagi helyzete is, ilyen
drámai végkifejlettel mégis kevesen számoltak.
A Tara/ ugyanis - amelynek bátor és úttörő tevékenységét
már egy korábbi fejezetben méltattuk - kis példányszáma elle­
nére is a török sajtó megvesztegethetetlen erkölcsiségű részé­
nek zászlóshajója volt. A négy újságíró távoztával most éppen

474
 Bealkonyul egy bátor török napilapnak

ez a zászlóshajó kapott léket, s kérdésessé vált, hogy egyáltalán

képes lesz-e a felszínen maradni a viharos belpolitika vizein.
Először a regényíróként is jelentős Ahmet Altan lépett le
a parancsnoki hídról, aki az újság egyik alapítója és politikai
arculatának kialakítója volt. Őt nyomban követte „elsőtisztje”,
Yasemin Qongar asszony főszerkesztő-helyettes, egykor a libe­
rális Milliyet washingtoni tudósítója, majd csatlakozott hozzá-
j uk Nese Düzel asszony, feltűnést keltő rendszeres heti politikai
interjúk készítője. Utánuk utolsóként állt fel asztalától Murát
Belge baloldali polgárjogi aktivista, az örménykérdésről rende­
zett első isztambuli nyilvános vica szervezője, aki ma is oktat a
Bilgi Egyetemen.
Számos török értelmiségi máig úgy olvassa a 2007-től meg­
jelenő Ttmt/ot, mint országuk egyik legfontosabb ellenzéki saj­
tótermékét, amely az újabban reá nehezedő hivatalos politikai
nyomás ellenére is megőrizte kritikus hangját a kormányzó AKP
párttal és Erdogan miniszterelnökkel szemben is. Pedig a füg­
getlen és szabadelvű lap - noha minden irányban mindenkor
szókimondó sajtóorgánumként vált ismertté-nem mindig volt
a miniszterelnöknek és pártjának bírálója. Egy ideig még támo­
gatta is a kormányt, ameddig a kabinetnek is az volt a fő gondja,
hogy megtörje a hadsereg vezérkarának túlzott hatalmát, poli­
tikai befolyását, visszaszorítsa a megcsontosodott kcmalisták
bürokrata vezetőrétegét, és megfékezze az úgynevezett „mély
állam" rendőrségi és bírósági apparátusában megtelepedett
nacionalisták demokráciaellenes aknamunkáját.
„Jutáimul” a lap korábban a médiában egyedüliként hoz­
zájuthatott olyan információkhoz - például tábornoki puccs­
kísérletek titkos előkészítéséről amelyek aztán szenzációs
leleplezések alapjául szolgálhattak. Szerkesztői mertek először
kinyomtatni olyan cikket is, amely népirtásnak nevezte az örmé­
nyek 1915-ben történt tömeges lemészárlását.

475
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDQK

A Taraj és az AKP-kormány „szövetsége” azonban felbom­

lott, amikor a most eltávozott publicisták előtt derengeni kez­
dett, hogy lanyhulóban vanErdogan politikai reformigyekezete.
Úgy érzékelték, mintha a nagy népi támogatást elvező államférfi
kényelmes parlamenti többségének tudatában egyre inkább haj­
lana tekintélyelvű kormányzásra.Tara/-munkatársak gúnyosan
írtak arról, hogy a kormányfő megtűri a körülötte kialakult „sze­
mélyi kultuszt", Ahmet Altan pedig megütközött azon, hogy
némely kormánypárti újságírók cikkeikben már egyenesen
„atyánknak” nevezhették a miniszterelnököt.
Erdogan rágalmazás! pereket indíttatott a gúnyolódok ellen,
s Altant is beperelte. Abíróság utóbbitarra kötelezte,hogy fájda­
lomdíjként 6500 curónakmegfelelőtörök lírát fizessen a sértett­
nek. A kiváló publicista távoztalcor mégis úgy nyilatkozott: nem
azért hagyja el a szerkesztőséget, mert politikai nyomás neheze­
dett rá, hanem mert ismét teljesen a szépirodalomnak kívánja
szentelni magát...
A vezető török napilapok szinte teljes egyöntetűséggel fejez­
ték ki sajnálatukat a Tara/sorsának alakulásáért. Emlékeztettek
arra, hogy a független és bátor újság „utolsó bölénynek” számít
a török médiába n, mert a tő meglapoktól eltérően nem valamely
nagy saj tókonszern vagy holding birtoka. Kiadója és tulajdonosa,
Basar Arslan tőkeerőben soha nem állta ki a versenyt a gazda­
ság „kapitányaival” Csupán egy szerény kiadóvállalatot és egy
könyvkereskedés-hálózatot igazgat, s a Taraj szerkesztőségé­
nek is egy isztambuli könyvesház legfelső emeletén szorítot­
tak helyet. Ezért gazdaságilag elejétől fogva sebezhető volt. Egy
miniszterelnök-helyettes is sajnálkozott a tévében a Tara/hely-
zetének láttán. „Gyógymódként" mindamellett azt javasolta,
hogy a jövőben a „kormányfő sértegetése helyett módosítson
szerkesztőségi irányvonalán”. Szerinte ugyanis a lap „hovato­
vább már a kormánypárt vereségét óhajtja".

476
 Bealkonyul egy bátor török napilapnak

„A Tara/ mindinkább a törökök lelkiismeretét képviselte,

de megszólalt a kurd és az örmény kisebbség nevében is” - írta
a Zíwkui. A szabadelvű muzulmán szemléletű napilap, amely az
önkéntes száműzetésben élő Fethullah Gülen hitszónok moz­
galmának támogatását is élvezi, „Köszönet a Tarainak” címmel
kommentálta a fejleményeket.
„A lap vezetőinek távozása megdöbbentette az országot,
s bennünket is beleértve, bánattal tölti el a szabadság és a
demokrácia iránt elkötelezett embereket - írta.- Ezek a publicis­
ták - híven hivatásuk alapelveihez - a média más részeitől elté­
rően mindig ragaszkodtak szerkesztőségük függetlenségéhez,
s következetesen védelmezték a pluralista demokráciát. Elszán­
tan szembeszálltak azokkal, akik hátat akartak fordítani a jogál­
lamnak,az alap-és szabadságjogoknak. Ezzel azonban magukra
vonták a mások felett gyámkodásra törekvő hatalmasok fenye­
gető haragját és gyűlöletét. Mi mindannyian hálával tartozunk a
Tara/nak, kiadóinak és újságíróinak. És biztosra vesszük, hogy
a távozók továbbra sem fogják feladni a szabadságén és demok­
ráciáért vívott küzdelmüket."
Hasan Cemal,a Mílliyet publicistája megállapkotta:„Meggyő-
ződésünk, hogy aTara/nélkül sötétség nyelt volna el sok kétes és
szégyenletes ügyet. A Tara/sokszor világosságot hozott ebbe a
sötétségbe. Ezért tűrhetetlen lenne, ha most bezárulna ez a vilá­
gosságra nyíló ablak.”

477
A kormányfő egy elítélt „puccsista'
tábornok betegágyánál

Hrant Dink halálának hatodik évfordulóján - a korábbi évfor­

dulókhoz hasonlóan - tízezrek emlékeztek meg a törökországi
demokrácia örmény újságíró mártírjárók az Agos meggyilkolt
alapító főszerkesztőjéről A 2013. január 19-én felvonult hatal­
mas hullámzó tömeg véges-végig szinte teljesen betöltötte az
isztambuli Taksim tértől a városközponti szerkesztőségi épü­
lethez vezető sugárutat. A „Mi mindannyian Hrant Dinkek,mi
mindannyian örmények vagyunk!” korábbról is ismert jelmon­
datot hirdető feliratos táblák mellett ez alkalommal új transz­
parensek is feltűntek. Ezeken a tüntetők törökül és örményül
tettek hitet a kisebbségi népcsoporttal való szolidaritás mel­
lett: „Mi itt mind Hrant Dink barátai és testvérei vagyunk!’'
- volt olvasható. A szerkesztőségi épület ablakából először Dink
özvegye, Rakel szólt az embertömeghez, majd más ismert hazai
és külföldi személyiségek fejezték ki testvéri érzéseiket. Közöt­
tük volt Noam Chomsky világhírű amerikai nyelvész, filozófus,
radikális baloldali aktivista.
Kilenc nappal korábban a fellebbviteli bíróság indítványozta
a Dink-gyilkosság ügyében 2012. január 17-én kimondott ítélet
egy részének megsemmisítését. Arra hivatkozott, hogy az akkor
és azóta is erősen vitatott indoklásban kizárták azt a lehetősé­
get, hogy az újságíróval „fegyveres terrorista szervezet tagjai”
végeztek.
A főügyész most - összhangban a közfelfogással a széles
körben ismert tényekkel és ellentétben a korábbi megalapozat­
lan állítással - „nyilvánvalónak” minősítette, hogy a gyilkosság
nem „egyszerű, hétköznapi" bűncselekmény volt. Ellenkezőleg:

4 78
 A kormányfő egy elítéli „puccsista” tábornok betegágyánál

kitervelői és végrehajtói „bűnözőkből álló hálózatként működ­

tek, s előre kitervelt céljuk arra irányult, hogy leszámoljanak egy
másik etnikai csoportba tartozó személlyel. Módszeresen zűrza­
vart akartak előidézni a társadalomban, hogy meggyengítsék az
állam tekintélyét, aláássák egységét és területi é pségét, s kétség­
beejtő helyzetbe hozzák Törökországot”. Az akcióban - közve­
tett m ódon-részt vettek köztisztviselők is. Az ügyész továbbá
súlyosan nehezményezte, hogy az alsóbb fokú bírósági eljárás
során még csak kísérletet sem tettek arra,hogy nyomozást indít­
sanak „szervezett bűnözői hálózat” feltárása céljából.
A török elnöki hivatal állam ügyekben eljáró felügyeleti taná­
csa 2012 februárjában hivatalos jelentésben szorgalmazta, hogy
kötelességszegés vádjával indítsanak bűnvádi eljárást azon
magas rangú rendőr- és csendőrtisztek ellen, akik az újságíró
meggyilkolása előtt, majd az ügy feltárására irányuló vizsgálat
során kirívóan hanyag magatartást tanúsítottak. Több megfi­
gyelő úgy vélte, hogy mindkét állásfoglalás fontos fejezetet nyi­
tott a törökországi demokratikus mozgalom történetében,s így
újra reményt ébreszthetett az Európához közelítő török jogál­
lam védelmezőiben.
A kérdés rendkívüli érzékeny jellegét általában is jól mutatja,
ahogy a török média és a közvélemény minden egyes örmény
hírre reagál. A török sajtó például legutóbb beszámolt tirokzatos
bűnesetekről,amelyek hosszú hetekig rettegésben tartották Isz­
tambul két örménylakta kerületét. Samatya és Bakirköy város­
részben 2012 végétől „isztambuli rémek” garázdálkodtak, kizá­
rólag egyedülálló idős örmény nőket támadtak meg, összesen
négyet, s egyet közülük bestiális módon meggyilkoltak. Áldo­
zatukon, egy Marisa nevű 85 éves öregasszonyon több tőrszú­
rást ejtettek, majd átvágták a torkát, végül a halott mellére - az
első jelentések szerint - a keresztjeiét vágtákbe. Később ezt már
nem említették a híradások. Egy másik nő a bántalmazás követ­

479
ÖRMÚNYEK.TÖRÖKÖK, KURDOK

keztében fél szemére megvakult. A hírt a The Economist is felkapta

„1915 árnyai’' című írásában. A brit hetilap ugyanis hajlott arra
a feltételezésre - miként Törökországban az örmények közül
sem kevesen hogy az isztambuli örmény nők nacionalista gyű­
lölködés áldozataivá váltak, s ezt egy sorban említették a „mély
állam" terroristáinak gaztetteivel, így Hrant Dink örmény újság­
író meggyilkolásával. A lap szerint ismét felmerült az örmény
népirtás szörnyű emléke.
Tény, hogy Isztambulban már korábban is meggyilkoltak
nyolcvanéves örmény nőket, s örmények fajgyűlöletből eredő
zaklatása sem volt ritka jelenség. Az Agos beszámolója szerint
még 2ori-ben is megtörténhetett, hogy egy török taxisofőr szi­
dalmazni kezdte keresztény örmény utasát, mert az asszony
szerinte „hitetlen” volt. Egy másik örmény nő hasonló becsmér­
lések után inkább külföldre távozott.
Mivel ez a legújabb véres eset sokáig feltáratlan maradt,
különböző politikai és civil szervezetek, közöttük kurd egye­
sületek, a bűnesetek mögött rasszista indítékot feltételeztek.
Ezért az örményekkel szolidaritást vállalva nagygyűlést tar­
tottak Samatya főterén, és megkoszorúzták az áldozat lakóhá­
zát. Az Egyesült Államokban is tiltakoztak örmény szervezetek
a törökországi örményeket ért támadások miatt. Az isztam­
buli örmény pátriárkátus azonban nyugalomra intette a hívő­
ket Szerinte ugyanis nem volt egyértelmű és bizonyított, hogy
a bűncselekmények indítéka etnikai gyűlölségből fakadt.
A tettest - aki, úgy tűnik, egyedül volt - végül elfogták. Egy
kis turistaszállóban húzta meg magát. A letartóztatást videón
rögzítették, s ezt tudósításaikhoz mellékelték a napilapok.
Kiderült, hogy az elkövető közönséges rablógyilkos, méghozzá
örmény, aki muzulmán hitre tért. A büntetett előéletű, börtön­
viselt és munka nélküli férfi korábban egy ideig takarításból tar­
totta fenn magát. Azt vallotta, hogy csak áldozatainak értéktár­
 A kormányfő egy elítélt „puccsista" tábornok betegágyánál

gyai, ékszerei érdekelték. Az Agos megszólaltatta egyik rokonát,

aki elbeszélte, hogy Murát Nazaryan árvaházban nevelkedett,
nehezen tanult, többször osztályt kellett ismételnie. A többiek
féltek tőle erőszakossága, verekedős természete miatt. Társai­
tól pénzt lopott, ugyanakkor előfordult, hogy sokat nyen sze­
rencsejátékon, s tömött pénztárcájával eldicsekedett az iskolá­
ban. Egyszer veszekedés közben kést fogott rokonaira. Később
gépkocsilopásért elítélték, s egy időre rács mögé került. Hajlék­
talan lett, az utcán élt, s egyre inkább a teljes züllés és a bűnözés
útjára sodródott.
A városrész török polgármestere - az egész közösség nevé­
ben -köszönetét nyilvánította a Samatya kerületi Szurp (Szent)
Kevork örmény ortodox templom papjainak, amiért segítettek
megőrizni örmények és törökök itteni békés együttélését, s tar­
tózkodtak attól, hogy elsietett következtetéseket vonjanak le az
amúgy is megrendítő bűncselekmények állítólagosán rasszista
jellegét illetően.
Erdogan miniszterelnök az új esztendőben ismét bizonysá­
gát adta taktikai érzékének és politikai rugalmasságának: 2013.
február 12-én meglátogatta a kórházban Ergin Saygun nyugal­
mazott tábo rnokot. aki t előzőleg 18 év bö rtö nb ü n tetősre íté Itek.
Ő volt a „Pörölykalapács” fedőnevű kormányellenes összeeskü-
vési ügy egyik fő vádlottja. A hihetetlennek tetsző látogatásról
fényképek sorozata készült. E címoldalas sajtófotók egyikén
a kormányfő, arcán az őszinte együttérzés kifejezésével, gyen­
géden fogja a nyolcórás szívműtéten átesett volt vezérkarifo-
nök-helyettesnek, a szárazföldi fegyveres erők korábbi főpa­
rancsnokának a kezét. Az ágyában kimerültén fekvő beteg hálás
pillantást vet látogatójára. Az ágy másik oldalán a tábornok csa­
ládtagjai láthatók. Megható jelenet...
Mi történt? Mi vitte rá a 2003 óta kormányzó AKP-pártvezért
arra, hogy a kórházban mielőbbi gyógyulást kívánjon a börtöné-

481
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

bői súlyos operációja miatt ideiglenesen kiengedett „összeeskü­

vőnek”? Mi késztette erre éppen őt, aki a haderő kormányzati
befolyásának eredményes visszaszorítását, készülő tábornoki
puccsok leleplezését eddigi hivatali ideje egyik legnagyobb ered­
ményeként tarthatja számon?
Maga Erdogan igyekezett úgy feltüntetni a médiaese­
ményt, mintha semmi szokatlan nem történt volna, és csupán
az elemi emberiesség szavára hallgatva ment el „régi munka­
társa" betegágyához, akihez egykor „szoros emberi kapcsolatok
fűzték”,hogy érdeklődjék hogyléte felől. De ezt - mint mondta -
hasonló esetben megtette volna bárki mással is, akivel valaha
együtt dolgozott. Méghozzá katonai rangtól függetlenül, „bár­
mely tiszt, sőt altiszt esetében is”. Mindamellett - fűzte hozzá -
ez nem befolyásolja a független bírósági eljárás, a jogi folyamat
menetét. Búcsúzáskor a miniszterelnök Allah nevével kívánt
mielőbbi gyógyulást „volt katonájának”.
Saygun valóban közeli munkatársa volt a kormányfőnek, akit
2007 novemberében elkísért amerikai útjára. Ott - első török
katonai parancsnokként - jelen volt az Ovális Irodában Bush
elnökkel folytatott tárgyalásokon is. Egy évvel korábban azon­
ban ugyanitt kisebb botrányt okozott. A washingtoni nemzet-
biztonsági tanács vezetőivel folytatandó katonai tárgyalások
alkalmával - a Fehér Házba való belépés előtt - nem volt haj­
landó alávetni magát a biztonsági ellenőrzésnek, az őrség felszó­
lításának, hogy tegye le egyenruhájának zubbonyát. A tábornok
ezen felháborodva sarkon fordult, s távozott.
A töTök sajtó egy része helyeselte Erdogan eljárását,váratlan
és meglepő kórházlátogatását, sőt némely lapok a kormányfő
politikájában beállott kedvező fordulatról írtak. A miniszterel­
nök ugyanis legutóbb - február első napjaiban - már célozgatni
kezdett arra, hogy az igazságszolgáltatás elvetette a sulykot, ami­
kor államcsíny előkészítésének vádjával futószalagon ítélt el és
küldött börtönbe katonatiszteket. Azzal sem tudott egyetérteni,
482
 A kormányfő egy elítélt „puccsista" tábornok betegágyánál

hogy ílker Ba$bug volt vezérkari főnököt egyenesen azzal gya­

núsítják, hogy „terrorszervezet élén állt". Ez a „puccsistaüldözés”
már olyan méreteket öltött, hogy „háborús veszély esetén hova­
tovább híjával leszünk rátermett katonai vezetőknek” - mondta.
Nyíltan hangoztatott aggodalmának néhány nappal később
különös időszerűséget adott, hogy Hatay tartomány szíriai-
török határövezetében távirányítással felrobbantottak egy fur­
gont, három török és n szír személy halálát okozva. Huszon­
nyolcán megsérültek, tizenhármán súlyosan. A szír rendszámú
gépjárművet a határ szíriai oldalán nem ellenőrizték, mert arra­
felé már huzamosabb ideje nincs semmiféle rendszeres felügye­
let. A furgonból hárman kiszálltak, közülük lcetten visszatértek
Szíriába, a harmadik török területre ment. Kisvártatva ekkor
repült a levegőbe a gépkocsi. A merényletet egy olyan határál­
lomáson hajtották végre, amelyet kizárólag humanitárius segé­
lyek Szíriába való átirányítására használtak. A terrorcselekmény
elkövetésével egymást vádolják az Aszad-rendszer és ellenfelei.
Ezt megelőzően az Egyesült Államok ankarai nagykövetsé­
gének közvetlen közelében felrobbantotta magát egy német
útlevéllel külföldről hazatért körözött terrorista. Egy török biz­
tonsági őr életét vesztette, hárman sérüléseket szenvedtek,
közöttük egy ismert török tévés újságírónő, aki fél szemére meg­
vakult. Az öngyilkos merénylő, Ecevit Sanli a Forradalmi Nép
Felszabadító Pártja/Arcvonala (DHKP/C) nevű szélsőbaloldali
szervezet börtönviselt tagja volt, aki 1997-ben lángszóróval meg­
támadta a török fegyveres erők isztambuli vendégházát. Elítél­
ték, de 2002-ben próbára bocsátották, mert egy ritka betegségben,
a központi idegrendszer vitaminhiányból, hiányos táplálkozás­
ból vagy alkoholizmusból eredő súlyos zavarában (Wernicke-
Korsakoff-szindróma) szenvedett. A börtönben sokáig részt
vett éhségsztrájkban. Németországban titokban nyomoztak
ellene külföldi terrorszervezethez való tartozás gyanújával, de
nem vették őrizetbe. A török rendőrség a merénylet után razziát

483
Ö rményük , TÖRÖKÖK^ kurdok

tartott az ország 28 nagyvárosában, s letartóztatott 167 terroris­

tagyanús személyt.
Május n-én állítólag ugyanez a szélsőbaloldali terrorszerve­
zet és egy hozzá hasonló szélsőséges töredékcsoport emberei
hajtottak végre pusztító merényletet Hatay tartomány Reyhanli
nevű határvárosában, 51 ember halálát és mintegy száz személy­
nek súlyos sérüléseket okozva. A terroristák a török kormány
szerint eredetileg ankarai kormányépületeket akartak megtá­
madni, de látván azok szigorú őrzését, megváltoztatták tervüket.
Az elkövetők legtöbbje török állampolgár volt, s - mint Ankará­
ban közölték - a szíriai rendszerrel összejátszva robbantottak
fel két gépkocsit, amelyet korábban hosszú ideig egy raktárhe­
lyiségben rejtegettek. Ezt többen be is vallották a letartóztatott
13 személy közül. Helyi török lakosok azonban - ellenzéki kép­
viselőkkel összhangban - a merénylet elkövetésével a szíriai
rezsim, Bassár el-Aszad ellenfeleit, a felkelőket gyanúsítják, min­
denekelőtt az al-Kaida testvérszervezetét.az al-Nuszra Frontot.
Figyelembe véve a Törökország külső és belső biztonságát
egyre jobban fenyegető, robbanékony szíriai helyzetet, illetve
ezzel összefüggésben a kurdprobléma kiéleződését, hírmagya­
rázók megpendítették, hogy a miniszterelnök a Saygun tábor­
nok betegágyához való zarándoklatával talán egyfajta nemzeti
megbékélést óhajtott kezdeményezni. Ez nem kevesebbet tar­
talmazna, mint kiegyezést a kemalisták tekintélyelvű régi gár­
dájának derékhada és az új anatóliai konzervatív elit között.
A hadseregben újabban állítólag mozgolódás, morgolódás volt
tapasztalható, és Erdogan leghűségesebb vezérkari tisztjeinek
egyike-másika is csalódottságának adott hangot amiatt, hogy
„indokolatlanul túl sok katona van rács mögött". Lemondott
a flotta egyik parancsnoka is, arra hivatkozva, hogy nem haj­
landó megvárni, amíg „koholt vádak” alapján őt is perbe fog­
ják. A Financial Times című brit lapban megjelent az az értesülés,
hogy a légierő sok vadászpilótája is távozni készül az állomány­
484
 A kormányfő egy elítélt „puccsista” tábornok betegágyánál

török részről csak legyintettek, de nem voltak hajlan­

b ó l. E ttc
dók egyértelmű cáfolatra.
Feltételezik, hogy a tábornok iránt gyakorolt gesztusával
a kormányfő semlegesíteni kívánta a haderővezetésnek azt a
nacionalista részét, amely még mindig akadályozhatja a kurd-
kérdés megoldására irányuló erőfeszítéseit. Márpedig a kurd-
probléma mielőbbi rendezése, a PKK-val való tárgyalások foly­
tatása parancsolóan szükséges. S ehhez nélkülözhetetlen a
katonák támogatása. Készült egy törvénycsomag, amelyben
szűkíteni kívánják az eddig túl tágan értelmezett terrorizmus
jogi fogalmát. Ezzel függ össze, hogy kezdtek szabadon engedni
börtönökből olyan letartóztatott személyeket - újságírókat, lap­
kiadókat. polgármestereket -, akiket korábban azzal vádoltak,
hogy tagjai a Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége (KCK)
nevű betiltott szervezetnek, vagyis terroristák, s együttműköd­
nek a PKK-val is.
A kormányfő azonban a „hadsereggel való végleges megbé­
kélés" kérdésében szembe találta magát a népszerű Fethullah
Gülen muzulmán hitszónok mozgalmával, a Hizmettel (Szol­
gálat). Az Egyesült Államokban önkéntes számkivetésben élő
vallási vezető hívei úgy vélik, hogy még korai a katonák békít-
getése, mivel Törökországban nem múlt el teljesen a korábbi­
akhoz hasonló tábornoki államcsínyek veszélye. Ha valaki való­
ban meg akarja védeni a társadalmat a puccsistáktól, meg kell
várnia a most folyó perek végkifejletét. A mozgalomhoz közel
álló Zaman egyik cikkírója végig felsorolta Ergin Saygun tábor­
nok egész „bűnlajstromát", a „Pörölykalapács” fedőnevű össze­
esküvés részleteit. Egy másik cikk pedig - hogy még jobban
érzékeltesse az 1980-as katonai puccs kegyetlen végrehajtóinak,
a „török pinochetistáknak” az igazi természetét - feleleveníti a
chilei tábornok véres uralmát. A török 1980 ugyanis hasonlósá­
got mutatott a chilei 1973-mal.

485
Ö r m é n ye k , t ö r ö k ö k , k u r d o k

A török sajtó emlékeztetett arra, hogy a „kormányfői beteglá­

togatás" mögött meghúzódott a nagy taktikus Erdogannak még
egy ügyes számítása. Miután 2015-ben már nem választhatják
meg negyedszerre is kormányfőnek, 2014-ben pályázni kíván a
Török Köztársaság elnökének tisztére. A tábornok iránt gyako­
rolt „megbocsátó irgalmasságával'’ és „nagylelkű könyörületes-
ségével” e fontos próbatételre készülve szélesíteni kívánja tár­
sadalmi bázisát. Másfelől az államfői megbízatást a jelenleginél
szélesebb hatáskörrel képzeli el, az amerikaihoz vagy a franciá­
hoz hasonló „elnöki rendszernek”, és az államfő közvetlen meg­
választásának gyakorlatát szeretné bevezetni. Az ehhez szük­
séges törvényhozási többséghez azonban szüksége lesz minél
több kurd szavazatra. Ezért is fáradozik a „lcurd békefolyamat"
előrelendítésén. ímrah börtönszigetén a kormány engedé­
lyével Öcalannal kilenc órán ác cárgyalc a békés megoldásról a
kurd BDP párt három parlamenti képviselője. Jelen volt a török
hírszerzés, a MIT megbízottja is. Egy ellenzéki napilapnak, a
Milliyetnek valaki rejtélyes módon kiszivárogcatta a tárgyalások
jegyzőkönyvét és a híres börtönlakó egyik levelét is.
Ezekből kiderül, hogy Öcalan valamiféle kurd-török „straté­
giai szövetséget ajánlott a kormánynak”, megközelítőleg abban
a szellemben, ahogy a két nép testvériesülését annak idején
a nemzeti mozgalom lelkes vezetői is eredetileg elképzelték
Mustafa Kemal felszabadító háborújának kezdetén. Ebbe a „szö­
vetségbe” bevonnák az észak-iraki autonóm terület és Észak-
Szíria kurdjait. A megbeszéléseken szó volt a PKK-felkelők
török területről való kivonásáról, amnesztiakövetelésről, a kurd
nemzeti önazonosság alkotmányba foglalásáról. Öcalan „támo­
gatta" Erdogan elnöki ambícióit, de fenyegetőzött is: a kurd
háború még kegyetlenebbé válhat, ha nem teljesítik a kurdok
követeléseit. Ekkor akár egyszerre „ötvenezer fegyveres kurdot”
is harcba küldhet a török állam ellen...

486
Békefelhívás imrali börtönéből -
az örményeknek is szóló üzenet

A kurd újév, a newroz alkalmából Öcalan levélben köszöntötte

nemzettársait, s ebben felvetette, hogy háborúját befejezi, és
harcosait kivonja Törökországból. Mindezt hosszú üzenete tar­
talmazta, érzelmekre ható részletekkel, történelmi visszapillan­
tásokkal és a békés jövőre utaló elképzelésekkel. Ezeket kifejtve
törökök és kurdok történelmi testvériségére apellált, de megszó­
lította az örményeket is. 2013. március 21-én a „kurd fővárosban”,
Diyarbakirban zászlókat lengető tömeg ünnepelt, s a mintegy
kétszázezer ember Öcalan-arcképeket magasba emelve kitörő
lelkesedéssel fogadta a hazaárulásért életfogytiglani szabad­
ságvesztésre ítélt „terrorista PKK-vezér” márvány-tengeri szi­
getbörtönéből hozzájuk intézett szavait. Várva várt üzeneté­
ben, amelyet az ankarai parlamentben képviselt B DP kurd párt
két tisztségviselője kurd és török nyelven olvasott fel, a kurdo-
kat „Mezopotámia és Anatólia szent földjén élő legősibb népek
egyikének gyermekeiként" szólította meg.
„Itt, ezen a földön, a Toros és az iráni Zagrosz hegyei, vala­
mint a Tigris és az Eufrátesz völgyei által körülölelt tájon szü­
lettek meg az első földművelő és városi kultúrák-írta fennkölt-
nek szánt bevezetőjében.-E nagy civilizációt, amely különböző
fajú, hitű és vallású népeket egyesített, más népekkel együtt kur­
dok is építették, évezredekig békében és testvériségben. A kur­
dok szemében a Tigris és az Eufrátesz testvére a nyugati Sakarya
és a Marica folyóknak, éppúgy, miként az Ararát barátja az északi
Kackar-h egységnek és az ország közepén magasodó Erciyesnek.
A kurdok táncaikat, a govendet és a delilót a török néptáncok,
a horon és a zeybek unokatestvéreinek tekintik. Külső hatalmak

487
Ö R M É N Y Ü K ,T Ö R Ö K Ö K , KU RDO K

- önző érdekeiktől vezettetve - e nagy civilizáció testvéri örö­

köseit igyekeztek egymás ellen kijátszani. Sorozatos beavatko­
zásukhoz az elnyomás politikai módszerét alkalmazták. Olyan
rendszert próbáltak meghonosítani, amelyben ismeretlen
a jog, a törvény, az egyenlőség és a szabadság. A nyugati imperi­
alista nagyhatalmak az utóbbi két évszázadban arra törekedtek,
hogy az arabokat, törököket, perzsákat és kurdokat nemzetálla­
mokba, mesterséges határok és álproblémák közé kényszerít­
sék. Ez megfelelt a népek önazonosságát tagadó észjárásuknak.
Eszközük pedig a háborús hódítás és az elnyomás volt. A gyar­
matosító, elnyomó és az elismerést megtagadó rendszereknek
lejárt az idejük. Most felébrednek Közel-Kelet és Közép-Ázsia
népei, visszatérnek valódi önmagukhoz, s elutasítják a háborús
provokációkat és a bénító belviszályokat. Miközben newroz tűz-
fénye melengeti szívüket, zsúfolásig megtelt tereken immáron
százezrek, mi 1liók követelnek békét, testvériséget és mego 1dást.”
Ezután következtek a levél első kulcsmondatai:

„Ma egy új Törökországra, Közel-Keletre és jövőre ébre­

dünk... Most egy új korszak kezdődik, a fegyveres ellenál­
lást felváltja a politikai demokrácia szakasza. Megnyílik egy
nehéz akadályokon át vezető út a politikai, társadalmi és
gazdasági építkezés korszakában demokratikus szabadság-
jogok és az egyenlőség érvényesüléséhez. Népünkért évti­
zedeket áldoztunk fel életünkből, és súlyos árat fizettünk.
Áldozatunk azonban nem volt hiábavaló. A kurdok vissza­
nyerték önbecsülésüket, újra megtalálták igazi önmagukat
és önazonosságukat. Immáron hallgassanak el a fegyverek,
a szó az eszméket és a politikát illesse! A tagadáson és kire­
kesztésen alapuló wmodernkedő értékrend« kudarcot val­
lott... Ma tanúnak hívom az engem hallgató milliókat:
új korszak köszönt be, mostantól a politika döntsön, ne

488
 Békefelhívás ímrali börtönéből - az örményeknek is szóló üzenet

a fegyverek! Elérkezett az ideje, hogy katonai alakulataink

visszavonuljanak a határon túlra. Meg vagyok győződve
arról, hogy akik hisznek bennem és harcunkban, megértik,
hogy megindult egy nagyon érzékeny folyamat, amelyet
védelmezni is fognak mindvégig, Most nem bevégződik
valami, hanem elkezdődik. Küzdelmünket fel nem adjuk,
hanem új és másfajta harcba kezdünk.
Most mindannyiunkra nagy felelősség hárul annak a fel­
adatnak a teljesítésében, hogy Kurdisztán és Anatólia tör­
ténelmi hagyományaihoz hűen olyan országot teremtsünk,
amely szavatolja minden népes kultúra egyenlőségét, sza­
badságát, demokratikus jogait. A newroz alkalmából a kur-
dokhoz hasonlóan felhívom az örményeket, türkméneket,
asszírokat, arabokat és más népeket, hogy ők is tekintsék és
érezzék magukénak a szabadság és egyenlőség fényességét,
amely a mostani newroz ünnepi tüzéből árad.
Törökország drága népe!
A török népnek, amely a ma Törökországnak nevezett
ősi Anatóliát lakja, tudnia kell, hogy a kurdokkal az iszlám
zászlaja alatt együtt eltöltött majd ezer év alatt mindig szá­
míthatott a másik testvériségére és szolidaritására. A test­
vériségnek ez a törvénye eredeti értelmében nem tűrheti
meg a hódítás, a tagadás, az erőszakos beolvasztás és a meg­
semmisítés politikáját... Most nem a széthúzásnak, a hábo­
rúskodásnak, egymás becsmérlésének az idejét éljük. Időnk
parancsa az egység, a szövetség,az újra egymásra találás,
az ölelkezés és a kiengesztelődés.
Törökök és kurdok vállvetve küzdöttek és estekei
a Canakkalénál vívott csatában, együtt küzdöttek a felsza­
badító háborúban, s 1920-ban együtt alapították a nemzet-
gyűlést. Közös történelmünk tapasztalata alapozhatja meg
közös jövőnket is, s az új korszakot is bevilágíthatja az a

489
Ö rm ény ek,t ö r ö k ö k , kurd o k

szellemiség, amely egykor a török nagy nemzetgyűlés meg­

alapítását övezte. Annak példájára, ahogy egykor a törté-
nelmi jelentőségű nemzeti egyezmény, a misak-i milli alap­
ján törökök és kurdok együtt vívták meg népi felszabadító
háborújukat,fel kell elevenítenünk e kapcsolatot, amelyet
most még inkább naprakészen, átfogóbban és elmélyülteb­
ben kell megélnünk. Az utóbbi kilencven évben előfordult
összes tévedés, elégtelenség, balfogás ellenére kíséreljük
meg egy új modell építését. A napjainkban Szíriában és az
iraki Arab Köztársaságban élő kurdok, türkmének, süryanik
(asszírok) és arabok,akiket a nemzeti egyezmény megsérté­
sével szakítottak el egymástól, ki vannak szolgáltatva hábo­
rúknak és erőszaknak. Ezért felszólítom őket, hogy hívják
össze a »szolidaritás és béke nemzeti konferenciáját*,
s együtt vitassák meg történelmi igazuk kérdéseit, tájé­
kozódjanak, és határozzanak... Nekünk ugyanis egyesül­
nünk kell mindazokkal szemben, akik megosztásunkra és
szembeállításunkra törekszenek, s akik éket akarnak verni
közénk. Mindazok, akik képtelenek megérteni az idők sza­
vát, eltűnnek a történelem süllyesztőjében. A makacsul
az árral szemben úszókat végül elnyeli az örvény. A térség
népei most tanúi lehetnek új hajnal születésének. A Közel-
Kelet népeinek elegük van a háborúból,a széthúzásból,
a megosztottságból, ráeszmélnek származásukra, gyöke­
reikre, s egymást segítve akarnak talpra állni.
Ez a newroz újra jó hír mindannyiunk számára. Mózes,
jézus és Mohamed üzeneteinek igazsága igazolódik korunk
örömhíreiben, s az emberiség igyekszik megtalálni, amit
elveszített. Szó sincs arról, hogy mi mindenestül megtagad­
nánk korunk nyugati civilizációjának értékeit. Magunké­
nak valljuk a felvilágosodás, az egyenlőség, a szabadság és
a demokrácia értékeit, s a magunk igazságával, életmódunk

490
 Békefclhívás ínirali börtönéből - az örményeknek is szóló üzenet

általános szabályaival összeegyeztetve felhasználásukkal

értékszintézist kívánunk alkotni. Új küzdelmünk eszköze
a gondolat, az ideológia és a demokratikus politika. Most
nagy demokratikus mozgalom kezdődik.
Üdvözlet azé mozgalmat erősítőknek és a demokrati­
kus-békés megoldás támogatóinak!
Üdvözlet azoknak, akik felelősséget vállalnak a népek
testvériségének, egyenlőségének és demokratikus szabad­
ságjogainak felvirágoztatásáért!
Éljen newroz, éljen a népek testvérisége!”

Kelt: ímrali szigetének börtönében, 2013. március 21-én

Abdullah Öcalan

A török sajtó túlnyomórészt kedvezően fogadta Öcalan

megnyilatkozását, s méltatta azt a körülményt, hogy a kor­
mányfő hónapok, sőt évek óta elszántan és bátran munkálko­
dott a békefolyamat előrelendítésén a titkosszolgálat vezetői­
nek bevonásával. A Radifcal szerint most eljutottak e folyamat
első lépcsőfokához. Eyüp Can, az ellenzéki napilap hírmagyará­
zója úgy értelmezte, hogy Öcalan üzenetével „búcsút mondott
a független Kurdisztán” elképzelésének, a fegyveres harcnak,
s az elszakadás, a szakadárság helyett a törökországi népcsopor­
tok összefogását, a demokratikus megoldást szorgalmazta. Sőt
a börtönsziget kurd lakója eddig példátlan módon még azt is
kijelentette, hogy „éljen Törökország!” ami kurdul úgy hangzik:
„BijiTürkiye!"
A kommentátorok felfigyeltek arra is, amit a „kurd vezér” az
1920-ban elfogadott nemzeti egyezmény, a misak-i milli mostani
rendkívüli időszerűségéről mondott. A nemzeti hazafias mozga­
lom ebben az elvi állásfoglalásában határozta meg fő törekvéseit
Mustafa Kemal Atatürk felszabadító háborúja idején. így azt,

491
ÖRM ÉN YEK . TÖ RÖKÖ K. KURDOK

hogy az Oszmán Birodalom első világháborús veresége után is

elidegeníthetetlen és oszthatatlan egésznek tekinti azokat a volt
birodalmi területeket, amelyekben a „lakosság oszmán muzul­
mán többségét összefűzi a vallás, a faj és a célok egysége". A hat
cikkből álló okmányban sehol sincs szó török nemzeti szuvere­
nitásról. A szerzők az összes oszmán muzulmán szuverenitásá­
nak védelmét tartották szem előtt, a törökökét éppen úgy, mint
a kurdokét és némely más kisebb muzulmán népcsoportét.
Ellenben szorgalmazták, hogy népszavazáson döntsenek azok­
nak az idegen megszállás alá került területeknek a jövőjéről, ahol
a lakosság többsége arab.
A fiatal Török Köztársaságot éles vitába sodorta Angliával
az olajban gazdag Moszul hovatartozásának kérdése. E korábbi
oszmán tartományt, ahol a muzulmán kurd többség mellett
török és arab kisebbség élt, s amelyet a brit hadsereg megszállva
tartott a fegyverszünet után, a török fél érthető módon a nemzeti
egyezmény joghatályán belüli területnek tekintette. London
viszont ragaszkodott ahhoz, hogy Moszult csatolják mandátum­
területéhez, Irakhoz, és elutasította a népszavazást. A kérdést
a Népszövetség elé utalták, de miközben a nemzetközi szer­
vezet, amelynek akkor Törökország még nem volt tagja, meg­
kezdte a probléma tanulmányozását, 1924 szeptemberében fegy­
veres villongások robbantak ki török és angol katonák között
a tartomány északi részén. A brit kormány ekkor utolsó figyel­
meztetésként háborúval fenyegette meg Törökországot, köve­
telve a török katonaság visszavonását. Mustafa Kemal államfő
bölcs belátással - figyelembe véve az erőviszonyokat és országa
további békés fejlődésének elemi érdekeit-engedett. A Népszö­
vetség a helyszínre bizottságot küldött ki, amelynek tagja volt a
földrajztudósként és térképészként elismert gróf Teleki Pál is.
A döntés Iraknak kedvezett, övé lett Moszul, de már egy 1927-es
szerződés kimondta, hogy a kurdoknak joguk van autonómiát

492
 Békefelhívás imrali börtönéből - az örményeknek is szóló üzenet

létrehozniuk azokon az iraki területeken, ahol többséget alkot­

nak. Erdogan kormányfő diplomáciai készségét dicséri, hogy a
mai Irak kurd autonóm tartományával gazdaságilag is gyümöl­
csöző szoros politikai kapcsolatokat épített ki.
Erdogan óvatosan nyilatkozott Öcalan „newrozi szózatá­
ról” Véleménye szerint a kurd vezető békeüzenetének ellent­
mondott, hogy a diyarbakiri örömünnepen nem lehetett látni
török zászlókat. Mindamellett reményét fejezte ki, hogy még
„bizonyos hátralévő problémák" megoldásával harminc év után
sikerül végleg felszámolni a PKK-terrorizmust. Az ellenzék,
a magát szociáldemokratának feltüntető Köztársasági Néppárt
(CHP) és a szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP)
egyaránt elutasító magatartást tanúsított, s majdhogynem azo­
nos szavakkal bélyegezte meg a „terroristákkal folytatott tár­
gyalások, eme becstelen alkudozások és engedmények” politi­
káját. Előbbi párt isztambuli képviselője, Gökmen Ögüt szerint
a kormány valamiféle békefolyamat emlegetésével akarja elfe­
ledtem!, hogy a köztudatban a kurd terroristavezér „csecse­
mőgyilkosként'' ismert. Az MHP kayseri képviselője, a köny­
vünkben már említett Yusuf Halacoglu, aki korábban a Török
Történeti Társulat elnöke volt, azt állította, hogy Diyarbakirban
legkevésbé sem a kurd újévet vagy Öcalan tűzszüneti felhívását
ünnepelték, hanem egész egyszerűen Kurdisztán létrehozását
Törökország területén. „Láthattuk, hogy egy terrorista miként
képes rávenni egy egész országot arra, hogy meghallgassa
szavait, melyek voltaképpen felértek egy új Kurdisztán meghir­
detésével.”
A kormány azonban nem lankadt a kurdprobléma rendezé­
sére irányuló erőfeszítéseiben. Létrehozta a „bölcsek tényfeltáró
bizottságát”. A testületet azzal a feladattal bízta meg, hogy tagjai
az ország hét régiójában tájékoztassák a közvéleményt a békefo-
lyamatról.ily módon mozdítva elő a tárgyalásokat. A kormányfő

493
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

a Dolmabahce-palotában fogadta a bizottság tagjait. Közöt-

cük - mint a sajtó jelentette - „éppúgy megtalálhatók magukat
marxistának" nevező jogtudósok, mint muzulmán fejkendős
jogásznők, ügyvédek,liberális értelmiségiek és katonai puccsok
idején egykor mandátumuktól megfosztott politikusok. De sze­
repet vállaltak a bizottságban tudósok, alkotmányjogászok, aka­
démikusok, teológusok, alevi véleményformálók, politológusok,
írók, a kormányhoz közel álló újságok és ellenzéki lapok újság­
írói, valamint művészek, soraikban olyan híres és népszerű éne­
kesekkel, zenészekkel, mint amilyen például Orhan Gencebay.
Utóbbi külön üzenetben foglalt állást hazája lakosságának egy­
sége mellett, hangsúlyozva, hogy a törökországi törökök, kurdok,
lázok, cserkeszek, abházok, arabok, zsidók és örmények mind
ennek az országnak a közös birtokosai. Ezzel ellentétes felfogás
elfogadhatatlan - hangoztatta.
A bölcsek bizottságában képviseltetik magukat még befolyá­
sos üzleti szövetségek, szakszervezeti tömörülések, vallási ala­
pítványok és olyan civil szervezetek megbízottai is, mint például
az emberi jogok és az elnyomott népekkel vállalt szolidaritás tár­
sasága, a Mazlum-Der. A résztvevők a legkülönbözőbb helyszí­
neken kerekasztal-értekezleteket rendeznek, és találkozókat
szerveznek a lakossággal, például keleti bazárok közönségével,
látogatóival. Tapasztalataikról beszámolnak a miniszterelnöki
hivatalnak, egyben előterjesztik javaslataikat. Erdogan kijelen­
tette, hogy nem a leszámolás, hanem a megbékélés ideje jött el.
Egyértelművé tette, hogy azok, akik az 1980-as katonai állam­
csíny után kínozták a kurd politikai foglyokat, az ő szemében
fasiszták, s ez a fajta fasizmus még nagyobb kárt okozott Török­
országnak, mint a fegyveres terroristák szakadár tevékenysége.
Törökország most a terrorizmus végleges leküzdésével megala­
pozhatja az igazi demokráciát. Kormánya - mondotta - megtartja
ígéretét, s mindazt megadja a főként kurdiakta Diyarbakír tartó-

49 4
 Békefelhívás ímrali börtönéből - az önné nyéknek is szóló üíenet

mánynak, mint amit megadtak Isztambulnak. Tíz évvel ezelőtt

senki el nem hitte volna, hogy a délkeleti Hakkari tartománynak
egykor lesz saját repülőtere - hangsúlyozta. Az utóbbi több mint
tíz évben az AKP kormányzása alatt negyvenmilliárd dollárnak
megfelelő pénzösszeget ruháztak be a kurd területek fejleszté­
sére. Mihelyt kormányra kerültek, azonnal hozzáfogtak a lakos­
ság erkölcsi és anyagi értelmű felkarolásához, megszüntették a
rendkívüli állapotot, s felszámolták az állambiztonsági bírósá­
gokat. A terrorizmus harminc év alatt háromszáz milliárd dol­
lárjába került a török államnak - jelentette ki a miniszterelnök.
Miközben előkészítették a bölcsek tényfeltáró bizottságának
működését,a sajtót bejárta a hír, hogy Qanakkale első világhábo­
rús hősi temetőjében először biztosítottak kurd nyelvű vezetést
a látogatóknak. Az „Unokák őseikkel találkoznak” elnevezésű
program keretében Rimákból és Diyarbakirból öt autóbusszal
érkező kurd iskolások csoportjai számára állítottak munkába
erre felkészített tolmácsokat. Külföldiek számára már eddig is
volt angol és arab nyelvű idegenvezetés, csak éppen a hazai kur-
dok igényeivel nem törődött itt senki, utóbbiak bármennyire is
szerettek volna többet megtudni halottaik - nagyszüleik, déd-
szüleik - egykori dicső honvédelmi harcairól. A keleti és dél­
keleti törökországi tájak kurdjai között ugyanis nem kevesen
vannak olyanok, akik vagy nem beszélnek jól törökül, vagy leg­
alábbis nem tudnak annyira, hogy jól megértsék az ezen a nyel­
ven elhangzó történelmi ismertetést. Márpedig erre nagy szük­
ség van éppen ebben a temetőben, amely sok tízezer török és
kurd katona közös helytállásának emlékét őrzi, akik az antant
partra szálló csapatai ellen vívott győztes csatában estek el.
A kurd látogatók, akiknek száma ebben az évben erősen megnö­
vekedett, nagyon kedvezően fogadták ezt a „nyelvi ajándékot”.
Egyiküket idézték is a török lapok: a kurd nyelvű tájékoztatás
„jól szolgálja hazánk egységét” - mondta a megszólított.

495
Utószó

A hivatalos török hírügynökség, az Anadolu Ajansi 2013. április

25-i jelentése szerint Murát Karayilan, a P1CK „terrorszervezet
egyik vezetője” bejelentette, hogy május 8-án megkezdik a szer­
vezet „tagjainak” Törökországból való kivonását és Észak-Trakba
történő áthelyezését. E bejelentés, amely mintegy kiegészítése
volt Öcalan békefelhívásának,az iraki Kandil-hegységben kiépí­
tett PKK-rejtekhelycn hangzott el, hatalmas médiaérdeklődés
közepette. A közlést kisvártatva üdvözölte az Egyesült Államok
és az Európai Unió.
A kitűzött napon valóban meg is kezdődött a „kivonulás", s a
gerillák első, 15 tagú csoportja egyhetes menetelés után baj nél­
kül el is érte észak-iraki támaszpontját. A PI<K-harcosok teljes
fegyverzetben és felszereléssel indultak útnak, csak éjjel gyalo­
goltak, napközben rejtőzködtek. A mintegy kétezerre becsült
törökországi kurd fegyveres lázadó „összlétszámú áttelepülése"
3-4 hónapot vesz igénybe. A török kormány szabad elvonulást
engedélyezett számukra. Észak-Irakban csatlakoznak ott állo­
másozó ötezer társukhoz.
„Törökország felől elhárulóban van a balsors, s az ország egy
sötét korszakból átléphet történelmének új szakaszába - jelen­
tette ki Erdogan kormányfő az állami televízió egyenes adásá­
ban. - Bár éberek vagyunk mindenfajta szabotázzsal és provo­
kációval szemben, most reménység és derűlátás érzése tölt el
bennünket."
Karayilan, akit a PI<K fegyveres szárnyának vezetőjeként tar­
tanak nyilván, sajtóértekezletén a békefolyamat demokratikus
végigvitelének három állomásáról beszélt: az elsőn a fegyvere-

497
ÖRMÉNYEK,TÖRÖKÖK, KURDOK

sek kivonásába másodikon törökországi alkotmányos reformok

bevezetését, a harmadikon pedig a helyzet végleges rendeződé­
sét értette.
A „kurd békefolyamat” felgyorsulásának reményteljes napjai­
ban egyszerre több olyan hír látott napvilágot, amellyel Ankara
bizonyítani kívánta, hogy valóban őszintén elszánta magát
a törökországi kisebbségek helyzetének tényleges javítására, a
velük való viszony rendezésére.
Az örmények 1915-ös katasztrófájának, az agetnek, vagy egy
másik örmény megjelölés szerint a nagy tragédiának, a mec
jegemnek az emléknapján, április 24-én Ömer Celik kulturá­
lis és idegenforgalmi miniszter sürgette, hogy országa kezde­
ményezzen elmélyült párbeszédet azoknak az örményeknek
a leszármazottaival, akik a soraikban majd száz évvel ezelőtt
véghezvitt tömegmészárlások nyomán hagyták el az Oszmán
Birodalmat. A miniszter az Agos című örmény-török hetilapnak
nyilatkozva elismerte, hogy Törökországban minden kisebbség
elszenvedett megrázkódtatást. Ezt a traumát az okozta, hogy
nemzetállam kiépítésére, a lakosság egyneműsítésére töreked­
tek. Ösztönözték a nacionalizmust, mindenkit el akartak törö-
kösíteni, márpedig ettől a gyakorlattól még maguk a törzsökös
törökök is idegenkedtek. Mint mondta, a török belügyminisz­
térium most különböző úton-módon meg akarja könnyíteni
állampolgárságuk helyreállítását olyan kisebbségek tagjainak,
amelyeket deportáltak, vagy az ország elhagyására kényszerí­
tettek. A miniszter már egy hónappal korábban megpendítette,
hogy országa visszavárja a hazatérni szándékozókat, kereszté­
nyeket és zsidókat. Azóta - mondta - több levelet kapott Euró­
pában élő süryani, vagyis szír ortodox és zsidó emigránsoktól,
akik jelezték: szeretnének ugyan hazatérni, de még tétováznak,
mert jelenleg nem látják az ehhez szükséges kellő jogi biztosíté­
kokat. Újabban szorgalmazzák két égei-tenge ri sziget, Gökceada

498
 Utószó

(fmbrosz) és Bozcaada (Ténedosz) görög jellegének megújítását.

E két terület az 1923-as lausanne-i békeszerződés döntése alap­
ján került török fennhatóság alá. A köztársasági török hatósá­
gok betiltották a görög nyelv használatát és a görög iskolai okta­
tást, a Ciprus miatti török-görög viszály közepette pedig a görög
lakosságot 1964-ben egyszerűen elűzték, javaikat kisajátították.
A kilencvenes évek végétől azonban már engedélyezték az ide­
genforgalmat, s 2013-ban Gökceadán megnyitották az első görög
magán elemi iskolát. Ellátogatott a szigetre I. Bartholomaiosz
konstantinápolyi ökumenikus ortodox pátriárka, aki itt szüle­
tett. Megkezdődött a templomok helyreállítása is.
Hazai és nemzetközi civil szervezetek, valamint a nyugat­
európai örmény diaszpóra képviselői az emléknapon koszo­
rúzást ünnepségeket tartottak Isztambulban. Legelőször a
Zincirlikuyu muzulmán temetőben hajtottak fejet az ember-
mentő Fáik Áli Ozansoy síremlékénél, aki az örményüldözés
idején Kütahyában volt kormányzó. A pasák, kormányzók, írók
és költők előkelő és híres oszmán családjából származó köztiszt­
viselő, maga is költő, t9rs elején levelet kapott a bátyjától, aki
megbízható forrásból származó értesüléseire hivatkozva figyel­
meztette a küszöbönálló örményellenes rendszabályokra. „Mi
ilyesmivel nem szennyezhetjük be családunk becsületét" - zárta
sorait a fivér. Fáik Áli bej ekkor összehívta a város muzulmán elő­
kelőségeit, és meggyőzte őket arról, hogy múlhatatlanul szük­
ség van megelőző intézkedésre, egy olyan írásos tanúsítványra,
amelyben hitelesen igazolják a kütahyai szandzsák több mint
három és fél ezer örmény lakosának hasznos politikai és gazda­
sági tevékenységét, becsületességét és az oszmán államhoz való
hűségét. Amikor kézbesítették számára a deportálást elrendelő
parancsot, bejelentette, hogy nem intézkedik. Mindent meg
is tett, hogy megoltalmazza örményeit, s ebben a helyi moha­
medán lakosság is segítségére volt, kiváltképp két tekintélyes

499
ÖRM ENYEK, TÖRÖKÖK. KURDOK

család. Néhány ifjútörök azonban, aki szintén aláírta a tanúsít­

ványt, követelte tőle az „áttelepítési” rendelet végrehajtását.
Ő azonban ezt újra megtagadta, s közölte velük: hamis tanúzá­
sért perbe fogatja őket. Tisztázásra szorul ugyanis, hogy mikor
hazudtak: amikor kézjegyükkel hitelesítették az örmények loja­
litását, vagy amidőn most az örmények ellen vádaskodnak. így
vagy úgy, de mindenképpen becsapták az oszmán államot. Az
ifjútörökök ezután bevádolták Tálát pasa belügyminiszternél,
akivel emiatt nézeteltérései támadtak. Fáik Ali bej ekkor kérte
hivatalából való felmentését, de folyamodványát elutasították.
Távolléte alatt Kütahyában az örményeket kezdték erőszakkal
áttéríteni a muzulmán hitre, ám mikor hazaért, abbahagyták az
akciót. A „kormányzó örményei” életben maradtak.
Egy másik évfordulós megemlékezés helye a Török és Iszlám
Művészet Múzeuma volt. Az épületet annak idején börtönnek
rendezték be, s itt tartottak fogva számos örmény értelmiségit.
Isztambul Si§li városrészének örmény temetőjében megkoszo­
rúzták a fiatal Sevag $ahin Bálikéi katona sírját, aki a délkelet­
törökországi Batman tartományban szolgálatteljesítés közben,
puskagolyótól találva vesztette életét. A lövés, amely 2011-ben,
éppen az örmény emléknapon, április 24-én dördült el, egy kato-
natársa, Kivanc Agao£lu puskájából származott. A bíróság 2013
márciusában balesetnek minősítette az esetet, s a fegyver keze­
lőjét gondatlanságból elkövetett emberölésére négy év öt hónap
szabadságvesztésre ítélte.
Sokan azonban már kezdettől fogva vitatták ezt a „baleset”
minősítést, sárrá gyanakodtak, hogy örménygyűlöletből fakadó
bűncselekmény történt. Az örmény áldozat menyasszonyának
írott leveleiből kiderült ugyanis, hogy örménysége miatt csúfo­
lódásnak, zaklatásnak, sőt fenyegetéseknek volt kitéve. Néme­
lyektől azt hallhatta, hogy ha háború törne ki Örményországgal,
török társai vele számolnának le legelőször. Tanúk is hallották

500
 Utószó

Agaoglu szavait: „Pufi, úgyis kinyírlak!” A közösségi hálóra kihe­

lyezett üzenetei, Facebook-bejegyzései alapján a nagyhangú
„bajtársról" kitudódott, hogy ultranacionalista, szélsőjobboldali
pártok támogatója, és rokonszenvez örményellenes támadások
elkövetőivel. Őrizte például egy hírhedt gengszter, Abdullah
Catli arcképét, aki a kurd háború finanszírozása végett titkos-
szolgálati megrendelésre kiterjedt kábítószer-kereskedelmet
folytatott, vállalt politikai gyilkosságokat is, nem utolsósorban
pedig arra készült, hogy felrobbant külföldi, így például francia-
országi örmény intézményeket, és leszámol a török diplomaták
ellen gyilkos bosszúhadjáratot folytató ASALA örmény terror­
szervezettel.
Isztambul Tophane kerületének egyik bemutatótermében
áprilistól júniusig volt látogatható egy kiállítás, amelynek már
a címe is méltán feltűnést keltett: „Tanúságtétel egy örmény
család elveszett történetéről - Amit a Dildilián fivérek fényké­
pezőgépükkel megörökítettek (1872-1923).” A két fivér, Tsolag
és Aram főként a kelet-törökországi Sivas, Merzifon, Samsun,
Konya, Kayseri és Amasya városokban működött. Előbbi 1935-
ben Athénban, Aram 1963-ban San Franciscóban hunyt el. A ren­
dezők elsősorban arra törekedtek - olvasható az ismertetőben -,
hogy bemutassák azt a fájdalmas történelmi folyamatot, amely­
nek során az anatóliai örményeket kegyetlenül kiirtották szülő­
földjükön, amely otthonuk volt 2500 év óta. Még inkább azon­
ban igyekeztek ráirányítani a figyelmet az örmények kiválóan
megszervezett iskolai oktatására, virágzó kultúrájára és kereske­
delmére, hogy így érzékeltessék az eltűnésükkel bekövetkezett
hatalmas veszteséget, s megmagyarázzák, hogy mindez miként
történhetett.
A kiállítástTsolag unokája, az örmény-amerikai Armen Mar-
soobian,a dél-connecticuti Állami Egyetem füozófiaprofesszo-
ra rendezte, aki húsz évet áldozott a családi hagyaték - emléktár­

501
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

gyak, fényképek, levelek, postai levelezőlapok - összegyűjtésére.

A Dildilián család feje a messze földön híres cipészmester, Krikor
volt. Az ő keze munkájára tartott igényt még Sivasi tartomány
kormányzója, a későbbi belügyminiszter, Memduh Mehmet
pasa is. Az oszmán birodalmi előkelőség csakis a Dildilián-féle
„lepkekönnyűségű” lábbelikben tudott kényelmesen járni. A két
fiú azonban nem óhajtotta folytatni apja polgári jólétet és dicső'
séget biztosító mesterségét, mindenáron fényképezni akartak,
és a kamerát választották hivatásuk eszközévé. Meg is alapítót'
ták Sivasban fényképészműhelyüket, ahonnan gyakran kiszáll­
tak a környező tájak, falvak és városok megörökítésére is. Sikeres
munkásságukra felfigyeltek Merzifon város amerikai misszio­
náriusainak tanintézetében is, s először a diákok és a tantestü­
let fényképezésére kérték fel a testvéreket, majd az iskola hivata­
los fényképészeiként alkalmazták őket.Családjukkal együtt oda
is költöztek. Akkor még nem sejtették, sem ők, sem a misszio­
náriusok, hogy valószínűleg ezzel mentették meg az életüket.
Amikor 1915 első világháborús évének tavaszán megkezdődött
az örmények tömeges elhurcolása és legyilkolása,az American
Anatolia College megvédelmezte őket. Az Egyesült Államok
még nem volt hadviselő fél, semlegességet fogadott, az oszmán
hatóságok pedig egy ideig még igénybe vették a két örmény
szolgálatait, velük vetették le magukat magas rangú katonák és
állami tisztségviselők. Igaz,a semleges amerikaiak mellett - egy
derék török katonatiszt képében - váratlanul jelentkezett egy
másik mentőangyal is. Titokban megsúgta nekik, hogy halálos
veszély leselkedik rájuk, küszöbönáll elhurcolásuk. A testvérpár
nem sokat gyötrődött, még aznap jelentkezett az elöljáróságon,
s a mufti, a legmagasabb helyi vallási-jogi méltóság jelenlété­
ben hivatalosan áttértek a mohamedán hitre - ennek minden
velejárójával együtt. Előzőleg egy móllá súlyosan megsebesí­
tette Áramot, kését beledöfte a combjába. A seb elmérgesedett,

502
 Utószó

le kellett vágni a lábát. Aram azonban hamar felépült, és munká­

jában hatékonyan segítette bátyját.
A kiállítás egyik legbecsesebb darabja egy titokban készült
fénykép. Összebújt embereket ábrázol szent karácsony ünne­
pén, a háttérben örmény naptár, 1916-os évszámmal. Az örmény­
üldözés csúcspontján ugyanis Tsolag merzifoni házában búj­
tatta a családnak a környékről odamenekült több tagját. A biztos
haláltól mentette meg őket. 18 fiacal talált nála menedékre a
pince rejtett zugaiban. Majdnem két teljes éven át kellett meg­
húzniuk magukat. Soha nem mehettek fel a szabad levegőre,
az életet adó napfényre. Tökéletes csendre voltak kárhoztatva,
nehogy a környéken gyanút fogjanak az emberek.
A háború után megdöbbentette őket a környéken összeve­
rődött árvák hatalmas száma. Sok fotót készítettek róluk, s árva-
házat alapítottak, 2500 gyermek befogadásával. A húszas évek
elején azonban újra elszabadultak az etnikai gyűlölség indula­
tai, ezen a területen folytatódtak az örmény- és a görögmészár­
lások. Az iskolát bezárták, az árvákról valahogy gondoskodni
kellett. A Wilson elnök támogatásával létrejött amerikai Közel-
keleti Segélyszervezet (NER) vállalta az örmény árvák kimene­
kítését az övezetből. A NER mintegy tíz esztendő leforgása alatt
összesen 130 ezer apátlan-anyátlan örmény gyermek megsegí­
tésén munkálkodott a Konstantinápolytól Tifliszen és Jerevá­
non át egészen a Bejrutig, Damaszkuszig és Jeruzsálemig ter­
jedő földrajzi övezetben.
A Dildilián fivérek is végül kénytelenek voltak távozni,
örmény árvák között, egy görög hajó fedélzetén hagyták el vég­
leg szülőföldjüket.
Marsoobian professzor, aki a kiállítás alkalmából részt vett
egy kerékasztal-beszélgetésen is, nyilatkozott a török sajtó­
nak. Örömmel tölti-e el az a tapasztalat - kérdezték tőle -, hogy
törökök mind nagyobb számban jutnak arra a meggyőződésre,

503
Ö rm én yek ,törökök, kurdok

hogy noha természetesen 1915-höz nincs semmilyen személyes

közük, mint az utódok nemzedékének mindazonáltal mégis van
felelősségük? Mégpedig a méltóképpen történő megemlékezés­
ben, a múlthoz való megfelelő viszony kimunkálásában, vala­
mint ennek áchagyományozásában a felnövekvő nemzedékek
számára. Nem olyan naiv - válaszolta - hogy azt higgye, min­
den egyszerre, gyorsan megváltozik. De mindenképpen derű­
látó: „Mert ha önök tíz évvel ezelőtt megkérdezték volna tőlem,
hogy vajon megrendezhető-e itt egy ilyen kiállítás, rögtön rávág­
tam volna: maguk megbuggyantak? Amikor tíz esztendeje elő­
ször jártam Törökországban, még végtelenül feszült és ide­
ges voltam, s hacsak más nem hozta szóba, én nem említettem,
hogy örmény vagyok. Sőt amikor először beszélgettem a híres
Ferda Keskin professzorral, minden témát érintettünk, a filozó­
fiától operákig, csak éppen egy szót sem szóltunk a népirtásról.
De hát örmények között gyakori az ilyesfajta hozzáállás. Éppen
ma reggel kaptam elektronikus levelet egy franciaországi bará­
tomtól, akit meghívtam a kiállításra. Azt írta, hogy félne Török­
országba látogatni. Bizony nagyon elszomorító, hogy még min­
dig nem tudunk ezen túljutni" - mondta Marsoobian professzor.
Szerinte e kérdésben a civil társadalom lehet a változás ková­
sza. „A kiállítást szervező Anadolu Kültür nevű szervezet más
egyesületekkel együtt e tekintetben csodálatra méltó igyeke­
zete: tanúsít. Például a kiállítás az én kezdeti elképzelésemhez
képest sokkal nagyobb hangsúlyt helyez az örményüldözés nép­
irtó jellegére. Ezt a felfogást úgy érvényesítette, hogy az 1915-ös
fényképeket egy elsötétített helyiségben tették közszemlére, ily
módon a népirtás áldozatává vált családok tagjairól készült fény­
képek még személyesebben, döbbenetesebben hatnak a látoga­
tókra” - hangsúlyozta a professzor.
Az egyre számosabb örmény megemlékezés láttán egy
ismert török hírmagyarázó összehasonlította a 2010-ben meg­

504
 Utószó

tartott első ilyen rendezvényt az évenként utána követke­

zőkkel, s ennek alapján jelentős politikai változásokat észlelt
a török kormány hozzáállásában. Az első ünnepségen,amelyet a
„Mondj nemet a fajgyűlöletre és a nacionalizmusra!” nevű moz­
galom kezdeményezett, jelszavuk Így hangzott: „Fájdalmuk
mindannyiunké!" 1915 megjelölésére az örmény mec jegernt,
azaz a nagy tragédiát választották. E „mérsékelt szóhasználat”
ellenére a kezdeményezés résztvevői sok fenyegetést kaptak.
Az első alkalommal csak Isztambulban gyűltek össze megemlé-
kezők,összesen mintegy hét-nyolcszázan. Később már ritkultak
a fenyegetések, méghozzá annak ellenére, hogy az örmények­
kel vállalt szolidaritás mozgalma megnyilatkozásaiban egyre
szókimondóbbá vált. így 2011-ben 1915, április 24-ét már olyan
dátumként jelölték meg, amikor „megkezdődött az örmény-
ség elpusztítása". De ekkor már nemcsak Isztambulban, hanem
ízmirben és Ankarában is tartottak többezres gyűléseket. 2012-
ben ellenben már részletesen szóltak az örmények szenvedése­
iről, és a megemlékezések korábbi helyszíneihez csatlakoztak
újabb városok. Bőd rum és Diyarbakír is, Isztambulban pedig az
előző évi kétezer tüntetővel szemben már háromezer megemlé­
kező gyűlt össze. A történelmi világváros örményei eleinte még
haboztak, hogy részt vegyenek-e ilyen rendezvényeken, mert
általában mindig ki voltak téve szélsőségesek ellenük irányuló
provokációinak. De aztán fokozatosan egyre nagyobb bizton­
ságban kezdték érezni magukat. És 2013-ban a törökországi ren­
dezvényeken már nyíltan kimondhatták: „Az 1915. április 24-én
kezdett akcióval teljes egészében megsemmisítették az örmény
közösséget. Ezért mosc e népirtás áldozataira emlékezünk.”
Ebben az esztendőben - még ha most nem is állnak ren­
delkezésre pontos számadatok - az idézett török kommentá­
tor, Orhan Kemal Cengiz becslése, főként pedig a közölt fény-
képriportok tanúsága szerint a jelenlévők tömege meghaladta

505
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r dok

a korábbiakat. Az ünnepségeken első ízben vehettek részt kül­

földi örmény küldöttségek is. Az egyik vendég úgy vélte, hogy
ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondta volna neki, hogy fran­
ciaországi örmény létére ő is részt vehet majd törökországi meg­
emlékezésen, egyszerűen nem hitte volna el.
„Törökország hivatalosan - írja Cengiz - még mindig ragasz-
kodika maga téziseihez. Másfelől azonban a megemlékezők cso­
portjai, amelyek nagy nyilvánosság előtt is népirtásnak minősí­
tik 1915 történéseit, török rendőrségi védelem alatt zavartalanul
tüntethetnek. Márpedig ezc aligha lehetett volna megjósolni tíz
évvel ezelőtt. A mai Törökországban tehát jelenleg nyugodtan
hangot lehet adni a hivatalostól merőben eltérő szemléletnek,
s majd elválik, vajon ez idővel saját szemléletének megváltozta­
tására ösztönzi-e az államot is. Jelenleg mindazonáltal úgy fest,
hogy a civil társadalom és az állam ebben a telein tetben egy ideig
még más-más irányban fog haladni.”
Amióta e sorok írója 2011-ben hozzákezdett könyvéhez,
Törökország sokat változott, helyzetének külső és belső ellent­
mondásossága ellenére is. Gazdasága lendületesen bővült, meg­
szilárdult demokratikus parlamenti berendezkedése, s kormá­
nya most először megkísérelte, hogy gyógyírt találjon, vagy
legalábbis enyhülést hozzon a társadalom legfájóbb sebére, az
elnyomott kisebbségek fájdalmára. Ezért a szerző többször
bevallott „szövegközi tépelődései" dacára alapvetően remény­
keltőnek ítélte meg a mai Törökország menetirányát.
Éppen ezért sokakhoz hasonlóan Őt is meglepetésként érte,
majd egyenesen megdöbbentette, hogy könyve szerkesztésének
lezárása idején, 2013. május végén egy szelíd környezetvédő kez­
deményezésként indult Taksim téri akció június elejére orszá­
gos méretű és elemi erejű tiltakozó mozgalommá terebélyesed­
hetett. A kormány politikája ellen irányuló tömegmegmozdulás
kiváltó oka nyilvánvalóan a rendőrség indokolatlanul durva

506
 Utószó

beavatkozása volt. A hatalom rögtön a vízágyú, a könnygáz és

a gumibot kegyetlen eszközéhez nyúlt olyan fiatalokkal szem'
ben, akik a Boszporusz-parti történelmi metropolis kőrengete-
gébenegy árnyat adó zöld terület, egy városi park lombos fáinak
megőrzéséért emeltek szót, és folytattak ülősztrájkot. Úgy tud­
ták, hogy itt is luxuslakásokat és a „fogyasztás magasztos szen­
télyeinek” egyikét óhajtanák felhúzni. Vagyis egy új bevásár­
lóközpontot kívánnának létesíteni, ahhoz a mintegy százhoz
hasonlóan, amelynek megépítését az AKP kormánya 2015-ig
országosan tervezi. Ezek közül több mint nyolcvanat Isztam­
bulban és Ankarában szeretnének emelni, noha éppen az utóbbi
időben már előfordult, hogy kellő forgalom hiányában egyedül
Isztambulban többet be kellett zárni.
A rendőrök kegyetlenül lerohanták a'faksim téT felső részét
alkotó Gézi parkban táborozó fiatalokat, és sátraikat felgyúj­
tották. Ez mindent megváltoztatott - mondták el szemtanúk.
A zavargások idején az egész világsajtót bejárta egy fénykép,
amely minden másnál szemléletesebben bizonyította a ható­
sági brutalitást: egy gázálarcos rendőr közvetlen közelről pap-
rikapermetet fúj egy piros ruhás nő arcába. A szenvedő alany
szemlátomást nem tartozott az erőszakos tüntetők közé, csak
éppen ott volt, azon a helyen, A közeli Almán Hastanesi (német
kórház) orvosai sok sérült tüntetőt el láttak, közöttük egy 23 éves
egyetem istát,akinekgu milövedékkel közelről kilőtték a szemét.
Szintén a fején érte lövés, és kórházba szállították a már emlí­
tett Ahmet Sík nyomozóriportert. Kórházba kellett vinni Sím
Süreyya Öndert, a kurd BDP képviselőjét, miután megsebesí­
tette egy könnygáztöltény. Egy egyetemi hallgatón műtétet
kellett végrehajtani, mert súlyos sérüléseket szenvedett a nemi
szervére mért ütésektől.
Erdogan, a tapasztalt politikus, aki évekig Isztambul sikeres
főpolgármestere volt, első megnyilatkozásaival nemhogy igye-

507
ÖRMÉNYEK. TÖRÖKÖK, KU RDOK

kezett volna megnyerni magának vagy lecsendesíteni a fiatalok

tömegét, hanem fölényeskedésével még jobban maga ellen han­
golta őket. „A rendőrség nem tágít, ott marad, ahol van" - jelen­
tette ki dölyfösen, és rögtön a „szervezett szélsőséges elemeket”
és az ellenzéki CHP-t vádolta meg baj keveréssel. Igaz, ez utóbbi
párt elnöke - méghozzá Brüsszelből, az E U -központból üzenve
- nemrégiben szemére vetette Erdogannak, hogy „diktátor és
terroristavezér, a szíriai felkelők oldalán állva terroristákat lát el
fegyverekkel". E durva kirohanása miatt az Európai Parlament
vezetése lemondta a pártvezérrel tervezett találkozót.
Az országossá duzzadt tüntetéseken kétségtelenül megje­
lentek garázda rendbontók is, akik ablakokat zúztak be, autó­
buszokat gyújtottak fel, üzleteket fosztottak ki. Eelbukkantak
a kormányfő ál tál „marginális csoportként” emlegetett kommu­
nista Munkáspárt és a forradalmi radikális Népfront aktivistái,
s a BBC megszólaltatott egy lángoló tekintetű ifjú tüntetőt, aki
a „szocialista forradalom harcosának" nevezte magát. Megje­
lentek ultrakcmalisták, akik a nemzeti mártír, Kubilay hadnagy
portréjával vonultak fel. A fiatal katonatisztet, akit szakasza élén
egy vallási lázongás megfékezésére küldtek a nyugat-törökor­
szági Menemen mezővárosba, 1930 decemberében mohame­
dán fanatikusok bestiálisán meggyilkolták: lefejezték, s vértől
csöpögő fejét zászlórúdra tűzve vitték végig a városon. A kép­
mását hordozók most nyilvánvalóan azt akarták sugallni, hogy
a köztársaságot jelenleg is az akkorihoz hasonló veszélyek, „val­
lási szélsőségesek és kormányuk" fenyegeti... A bűncselekmény
elkövetésével vádolt 27 lincseiőt és segédeiket bírósági tárgya­
lás végén akkor halálra ítélték és felakasztották.
Az események jellegét azonban semmiképpen sem az ilyen
jelenségek határozták meg. A zavargások elhatalmasodása és
a külföldi bírálatok hatására a miniszterelnök némileg vissza­
kozott, noha a kritikákra azt válaszolta, hogy mindenki sepre-

508
 Utószó

gessen csak a saját portája előtt. Mindamellett megígérte, hogy

a park helyén nem lesz - mint hírlett - nyugati típusú bevásárló-
központ, hiszen erre vonatkozóan még csak nem is készült ter­
vezet. Megerősítette viszont, hogy lebontják a korábban már
viták gyújtópontjába került Atatürk Művelődési Központot.
Ott majd operaház, mecset és egy múzeum épül, s eredeti pom­
pájában ismét odavarázsolják azt az oszmán tüzérségi laktanyát,
amely ott állt lebontásáig, 1940-ig. A díszes kaszárnya, amelyet
1806-ban egy örmény mester tervei alapján építettek, sokak sze­
mében súlyos jelképet hordozott. 1909 áprilisában ugyanis itt
robbant ki és innen terjedt tovább az a katonai zendülés, amely
az egy évvel korábbi, akkor még reményteljes ifjútörök forrada­
lom vívmányai, a világi alkotmányosság ellen irá nyúlt. Az „isten­
telen" kormány uralmának megtörésére harcba indult balkáni
alakulatokat fanatikus hodzsák tüzelték fel. Leverésükben fon­
tos szerepet vállalt Mustafa Kemal,aki a vezérkari főnöke volt
a lázadók ellen megszervezett és kiküldött Akcióhadseregnek.
Annak idején „minden kaszárnyához járt egy mecset", innen a
mostani mecsetterv is.
Végül a térről mégis kivonták a rendőröket, A kormányfő,
aki sokáig hallgatott a karhatalom brutális fellépése láttán, utó­
lag elismerce, hogy előfordultak hibák, s el is ítélte a túlkapáso­
kat. A belügyminisztérium bejelentette ezek kivizsgálását és az
elkövetők esetleges megbüntetését. Abdullah Gül köztársasági
elnök azonban ennél sokkal messzebbre ment. Mint újságírók­
nak kifejtette, „a demokrácia nem merül ki abban, hogy szabá­
lyos időközökben parlamenti választásokat tartanak, s a szava­
zók valakit hatalomra juttatnak. A békés tüntetés is tartozéka
a demokráciának. A tüntetők üzenetét vettük, megszívleljük,
s megtesszük, ami szükséges” - mondta. Erdogan a még mindig
tartó folyamatos tüntetések ellenére elutazott észak-afrikai kőr­
útjának első állomására, Marokkóba.

509
Ö k m en y ek , t ö r ö k ö k , k u r d o k

Addigra már a török emberi jogi szervezet adatai szerint

a zavargásokban több mint 2800 e mber megsérült - sokan súlyo­
san 791-et letartóztattak, akik közül mintegy ötszázat azóta
elengedtek. A hivatalos adatok ettől nagyon eltértek: 244 rendőr
és 64 tüntető sérült meg. Két személy életét vesztette. Egy fia­
talembert Isztambulban elütötte egy gépkocsi, amely belehaj­
tott a tüntető tömegbe, egy másikat, a CHP ifjúsági tagozatának
tagját a délkeleti Hatay tartomány Antakya városában ismeret­
len helyről halálos lövés érte. 70 millió török líra (37 millió dollár)
kár keletkezett. A kormányellenes mozgalomba - háromnapos
sztrájkot hirdetve - bekapcsolódott egy 240 ezer tagot tömörítő
baloldali szakszervezet.
Hírmagyarázók úgy látják, hogy vitathatatlanul folt esett az
AKP irányította Törökország tekintélyén. Sule Kulu muzulmán
újságírónő szerint Erdogannak tíz év alatt legádázabb ellenfe­
lei sem tudtak annyit ártani, mint amennyit most ő önmagá­
nak. Ám Törökországban nem kevesen aggódnak amiatt is, hogy
a tüntetőkkel szembeni hatalmi érzéketlenség társadalmi ellen­
hatása veszélyeztetheti Ankara legígéretesebb politikai elképze­
léseit^ kisebbségek- kurdok, alevik, örmények -iránti remény­
teli kezdeményezéseinek sikerét.
Yavuz Baydar a társadalmi nyugtalanság mélyebb okait és
esetleges következményeit elemző írásában úgy vélte, hogy az
utóbbi évek bámulatos és széles körű törökországi változásai
ellenére aggodalom telepszik az országra. A félelmeket részben
a sziriai válság táplálja. A közhangulatot nyomasztja továbbá,
hogy erőltetik a politika és a vallás összekapcsolását, beleszól­
nak az emberek életvitelébe, ellenben figyelmen kívül hagyják
a különböző társadalmi csoporcok elvárásait.
Mások is emlékeztettek arra, hogy korlátozták az alkohol­
árusítást, s indoklásul - egészségi és közlekedési szempontokon
kívül - megfellebbezhetetlen vallási parancsolatokra is hivat­
 Utószó

koztak. Az ankarai metró üzemeltetői szükségesnek tartották

figyelmeztetni az utasokat arra is, hogy tilos csókolódzni nyil­
vános helyeken. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy a kormány be
akar avatkozni az emberek mindennapi életébe, s igyekszik saját
képére gyúrni, felülről alakítgatni a társadalmat.
Jelenleg minden tekintet arra a kérdésre összpontosul, hogy
Törökország kurdjai, akik a lakosság 18 százalékát adják, meny­
nyiben gyakorolnak majd hatást az ország általános politikájára.
Egyes publicisták szerint a kormány által elindított „kurd béke­
folyamat” még nem kellőképpen átlátható. Ezért - főként a török
lakosság bizonyos köreiben - zavarodottság és haragvás észlel­
hető. A „csendes többség” úgy érzi, hogy nincs megfelelőképpen
tájékoztatva.
Kínos feszültség forrásává vált a Boszporusz harmadik hídjá­
nak építése. A környezeti hatást ugyan nem vizsgálták meg kel­
lőképpen, de a munkálatok már megkezdődtek, s megtartották
a névadással járó avatóünnepélyt is. A jövendő hidat 1. Szelim
szultánról nevezték el, akit az utókor a „rettegett” vagy „kegyet­
len” (yavuz) jelzővel illetett. Az oszmán történelemben ő volt
az alevik és a síiták legkegyetlenebb üldözője. E hatalmas ural­
kodó a síita Perzsia ellen a 16. század elején viselt háborúja idején
-győzedelmes hadjárata előtt és után - szörnyű mészárlásokra
adott parancsot a hitében a síitákhoz közel álló anatóliai alevi
kisebbség soraiban. Dicsőséges hódításai közé sorolhatta Egyip­
tomot, Kurdisztánt, Szíriát, nem utolsósorban pedig Medina és
Mekka szent városokat. Több török értelmiségi felvetette, hogy
sokkal méltóbb lett volna Törökországhoz és a 14 milliós lélek­
számú világvároshoz, ha a hidat inkább Rúmiról ne vezték volna
el, arról a nagy szúfi misztikusról, aki az egyetemes tolerancia
eszméit terjesztette Anatóliából. De ugyanúgy viselhetné a híd
például egy másik iszlám humanista, költő, filozófus és béke­
apostol, Yunus Emre nevét. Mindenképpen sejthető volt, hogy

5ii
Ö RM ÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

a Szelim névválasztása nagyon bántó lesz az alevi közösség szá-

mára, amely a törökországi népességnek mintegy io százalékát
alkotja, és még mindig arra vár, hogy elismerjék vallási önálló­
ságát és istentiszteleti jogait. így aztán a híd - ahelyett, hogy
a kontinensek és kultúrák kapcsolatát jelképezhetné - a fáj­
dalmas kollektív emlékezet felidézőjévé válik, és csak szélesíti
a szakadékot vezetők és a vezetettek között. De hát társadalmi
vitát sem tartottak a kérdésről. Az aleviták országos szervezetei
máris tiltakoztak.
„Egy hónapja még teljesen más volt az ország hangulata
- írta Elif Safak. - Mindenütt lelkes derűlátással fogadták, hogy
kezdett kibontakozni a várva várt török-kurd béke. Erdogant
elszánt vezetőként méltatták, akinek sikerült lezárnia egy olyan
viszályt, amely harminc esztendő alatt negyvenezer emberéletet
követelt. Mindenütt sok szó esett Törökországról, mint amely
túlnyomórészt muszlim lakosságával és demokráciájával példa­
ként szolgálhat az egész muzulmán világ számára. Az optimiz­
musnak ez a hangulata romlott meg most drámaian. Azonban
ez az örömteli légkör még egyszer feleleveníthető, ha a kormány
tanul a hibáiból” - hangsúlyozta az írónő.
Első pillantásra úgy tűnt, mintha kormánykörökben megfo­
gadták volna a világhírű írónő tanácsát. Bülent Annc miniszter­
elnök-helyettes nyilvánosan bocsánatot kért a rendőrség által
megsebesített környezetvédő tüntetőktől, kijelentve, hogy
a Taksim téri Gézi park állítólagos megszüntetésére adott kez­
deti válaszuk törvényes és hazafias megnyilvánulás volt. Beje­
lentette, hogy kész találkozni a Taksim Platformú nevű szer­
vezettel, a tüntetés szervezőivel. Ugyanakkor közölte, hogy a
kormány semmivel sem tartozik a károkozó rendbontóknak, és
felszólította az állampolgárokat, hogy ne engedj ék érvényes ülni
a „marginális és illegális csoportokat”.

512
 Utószó

Kezdett úgy festeni, mintha az eddig hajthatatlan és folyama­

tosan fenyegetőző miniszterelnök is bölcsebb belátásra hajlana.
Talán a szakadatlanul heves tüntetések, a sérültek látványa, vagy
az addigra már öt haláleset rendítette meg? Vagy hatottak rá a
nyugati szövetségesek józanságra intő sorozatos figyelmezteté­
sei? Ezek a tényezők valószínűleg együttesen fejtették ki hatá­
sukat. Emellett minden bizonnyal felülkerekedett benne a poli­
tikus létfenntartási ösztöne, amely arra az elszánásra sarkallta,
hogy mielőbb kiköszörülje az államférfiúi tekintélyén esett
csorbát. Amíg nem késő. Előzőleg még „utolsó szigorú figyel­
meztetést” intézett a tüntetőkhöz, a Taksim tér azonnali kiürí­
tését követelve. A tévében felszólította a fiatal tüntetők szüleit,
az „anyákat és az apákat”, hogy gye rmekeiket vigyék haza. Ennek
azonban éppen ellenkezője következett be. A szülők ugyan való­
ban megjelentek a téren, csakhogy nem fiaik és leányaik hazakí­
sérése vége tt, han em azért, h ogy támogassák a tömegmozgalmat.
Ám 2013. június 13-áról 14-ére virradóan - a legátfogóbb tilta­
kozó mozgalom, a Taksim téri Szolidaritás (Taksim Dayanisma)
képviselőivel hajnalig folytatott válságtárgyaláson - Erdogan
váratlanul engedett, s ezzel megtette az első jelentős lépést
a súlyos politikai feszültség csökkentése felé. A szóvivő beje­
lentése szerint a kormány megvárja, hogy a bíróság miképpen
dönt fellebbezésére vonatkozóan. Ebben ugyanis kérte annak a
korábbi bírósági végzésnek az érvénytelenítését, amelyben elren­
delték a Gézi park átépítésének leállítását. Ha a leállításról szóló
végzés érvényben marad, a kormány ehhez fogja tartani magát.
Ha az építkezést folytatni lehet, akkor viszont Isztambulban nép­
szavazást ír ki. Megbüntetik továbbá azokat a rendőröket, akik­
ről bebizonyosodik, hogy bűncselekményt követtek el a tünte­
tőkkel szemben. „Törökország jogállam” - jelentette ki a szóvivő.
A kormányfő mintegy két héttel a tiltakozókat letaroló első
rendőrbevetés után fogadta ankarai hivatalában a tiltakozó

513
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

mozgalom vezető értelmiségi képviselőit - színészeket, zené­

szeket, filmrendezőket, költőket, közöttük olyan híressége­
ket, mint amilyen a Szulejmán című népszerű török tévésorozat
főszereplője, Halit Ergenc. Utóbbiak a tanácskozásról távozó­
ban a sajtónak nyilatkozva üdvözölték az előzetes megállapo­
dást, közölték azonban, hogy a Taksim térieknek maguknak kell
dönteniük a tüntetések felfüggesztéséről, amelyek jóval túlmu­
tatnak csupán környezetvédelmi szempontok érvényesítésén,
s az AKP-kormány tekintélyelvű politikai gyakorlata ellen fellé­
pőket tömörítették egységbe.
A törökországi zavargások viharos napjaiban fejezte ki hazája
jövőjére vonatkozó bizakodó véleményét Kemal Dervis nem­
zetközi tekintélyű közgazdász és politikus, akinek 2001 után-az
új AKP-kormány idejére is átnyúlóan-jelentős része volt abban,
hogy az IMF és a Világbank segítségével sikerült helyreállítani
a szétzilált török gazdaságot és a megroggyant bankrendszert.
A Világbank egykori alelnöke, volt gazdasági miniszter, az ameri­
kai Brookings Institúción jelenlegi alelnöke a Financial Timesban
„A tiltakozásokból még modern Törökország emelkedhet ki”
című írásában egyebek között megállapította: „Most kínálko­
zik alkalom arra, hogy valami olyasmi épüljön fel, amiről majd
kiderülhet, hogy ez az igazi török modéll. A világi beállttottságú
fiatalok nagy része megmutatta: tiszteletben tartja vallásosabb
nővéreinek és fivéreinek hitbéli meggyőződését és életstílu­
sát, amivel az előző nemzedékek gyakorta adósak maradtak. Ők
nem kívánják vissza azt az időt, amikor fiatal nők elől azért volt
elzárva az egyetem, mert fejkendőt viseltek. Ha konzervatív és
vallásos állampolgárok többségükben valóban elfogadják, hogy
sokan mások a maguk független módján szeretnék élni lelki­
szellemi életüket, és ha a kormányzó párt tudatában van annak,
hogy képtelen hatékony kormányzásra egy sokkal nagyobb
többség hozzájárulása nélkül, akkor Törökországban létrejöhet

514
 Utószó

egy olyan konzervatív párt, amely az európai keresztény demok­

rácia muzulmán megfelelője. A balközép ellenzéknek is teljes
mértékben el kell fogadnia az országot alkotó sokszínűséget,
hogy eleven alternatíva lehessen. Ha így történik, akkor Török-
országvalóban példát mutathat mások számára. Sorsdöntő évek
következnek. Derűlátó vagyok, mert a legutóbbi események
tanúsága szerint ez a fiatal ország előretekint. De optimizmu­
som oka a toleranciának és az egyetemességnek az a mélyre ható
üzenete is, amelyet évszázadokon át az anatóliai iszlám nagy
alakjainak emlékezete és írásai hordoztak. Emellett továbbra is
tisztelet övezi Mustafa Kemal Atatürknek, a modern Törökor­
szág megalapítójának emlékét, s ez mutatja, hogy már eddig is
milyen nagy haladást értek el a modernitáshoz, a nők jogainak
biztosításához és a gazdagodáshoz vezető nehéz úton.”
Kutlug Ataman filmrendező a tiltakozásokról szólva úgy
vélte, hogy a palackból kiszabadult szellemet nem szabad visz-
szacsalogatni.Mert ez jó szellem. AThehidependent című brit lap­
ban azt írta, hogy „Törökországban az utóbbi évtizedben a sza­
badságnak és a demokráciának egy új nyelve alakult ki. Ezt az
tette lehetővé, hogy a polgári és a politikai életből száműzték
a hadsereg befolyását, legutóbb pedig megteremtették útját-
módját a Törökország és kurd polgárai közötti békének. A kor­
mányzó AKP ezért megérdemel minden elismerést. Csak­
hogy a kormány nem érzékelte, hogy ez az ifjúság, amely most
aTaksim téri események főszereplőjeként teljes körű demok­
ráciát igényel, nem tapasztalta meg a haderő elnyomását. Persze
értesült róla, de nem tartozott hozzá annyira szorosan az életé­
hez, mint amennyire a mi nemzedékünkéhez, amelynek tagjait
verték, kínozták és gyilkolták. így tehát az ifjúság a kormányétól
eltérő nyelvet beszél, Sokkhatásként éri őket, ha könnygázt vet­
nek be ellenük,és rájuk parancsolnak, hogy pofa be,és figyelem!
Az új nemzedék azc mondja, hogy már kinőtt a gyermekcipőből,

515
Ö r m é n ye k , t ö r ö k ö k , kurírok

és azt akarja, hogy tisztelettel bánjanak vele, hallgassák meg,

bízzanak benne, és vegyék komolyan. Ilyesmi először történik
meg országunk történetében. Olybá tűnhet, hogy valamilyen
AKP elleni mozgalom indult” - fejtegeti a szerző, aki azonban
ezt tagadja. Szerinte ez olyan mozgalom, amely a tekintélyelvű
reflexek ellen irányul, s a demokrácia gyarapodásának, az egész­
ségnek a jele. Az AKP kezdetben a hatalmas állam térdreflexével
válaszolt, s csak most ébred rá arra, hogy az ifjúság nem zűrza­
vart akar okozni. Azt szeretné, hogy vonják be a mindennapjait
érintő döntésekbe.
A filmrendező, aki aTaksim Platformú kisebb küldöttségének
tagjaként előzőleg tárgyalt Erdogannal, szükségesnek caTtotta
megjegyezni, hogy a „demokrácia hangját" ki akarták sajátítani
külön böző érdekcsoportok, ul tranaci onalisták és szélsőbaloldali
töredékpártocskák, amelyek mindig a hadseregnek és a nagytő­
kének az oldalán álltak, s attól függően igyekeztek felhasználni
vagy elvetni bármifajta ellenállást, hogy mi szolgálja rövid távú
érdekeiket. A török burzsoázia egyáltalán nem hasonlít nyugati
ellenpárjaira, inkább az orosz oligarchákra emlékeztet. És a Nyu­
gat éppen ezen a ponton képtelen megérteni a módszeres pro­
vokációkat és manipulációkat. A régi rendszer ellenzi a polgári
alkotmányozást, valamint a kurdokkal való békét, és olyan jel­
szavakkal utasítja el a kurd önazonosságot, hogy Törökország
a törököké. Ataman egyben felhívta a Nyugat figyelmét, hogy
gondosabban elemezze a törökországi eseményeket, mén csak
ennek alapján tudja megkülönböztetni a demokratikus ellenvé­
lemény kinyilvánítását a manipulációtól. „Viszont nekünk, török
demokratáknak a kormány mellé kell állnunk, de soha nem sza­
bad lankadnunk a kormány bírálatában, ha tekintélyuralmi ref­
lexet tapasztalunk részéről" - írta a filmrendező, aki jelenleg a
legfontosabb feladatnak az állampolgárok által minden szinten
 Utószó

megvitatandó alkotmánytervezet elfogadását és a kurdokkal

megkezdett békefolyamat továbbvitelét tartja.
Tanéi Akcam történész a Tara/ban közölt cikkében annak
a véleményének adott hangot, hogy a törökök a jelenlegi esemé­
nyek során mostvizsgáznakdemokráciából,saTaksim téren az
eddig látott legkiterjedtebb polgári engedetlenségi mozgalom
bontakozott ki. Kialakulóban van egy új török nemzeti önazo­
nosság is, amely politikai, kulturális és szociális vonatkozásban
másképp tekint önmagára, történelmére és jövőjére. A történész
ennek tulajdonítja, hogy a Gézi parkban Hrant Dinkről nevez­
tek el most egy utcát, s emléktáblát is állítottak a park egykori
örmény temetőjének helyén. „E2 az új történelemszemlélet hír­
nöke” - írta Akcam.

517
 Az örmény szenvedés
Fekete-tenger - a deportálások és tömegmész . 1· 1
helysz' · 1 f ar aso <-
ineine < öldrajzi térképe

GIRESUN ,---t-
_.-r ~N . . . . .·<'....
-~ ../+ .
~

._/c
·~ "~ y
K, mah

~ 'i · ; ,'

.
~ t AN
'1/,'
~ q:::a~
BITLIS *
........~

""
•··••
Jelmagya rázat 'e Konya

:,~~;sé;:;;;~~~;tiy~·k mcgl.öielftA
a~a1ok n<:m L1mcrt~k)

D~port~lásr irányítő központ Ereg!i

• ~t.~~~~c;:rokés n1egsemm isitő

Állorn~sok a deponilás ú tvonalán

*·
:J~~:1nydlcnillá:, kisebb-nagyobb

Nagyobhés kisebb deportálási útvon.a.l

J ................ ~ :: ~~~~:~:,ss~lrok (sz!romn.loxok)

,_ utvona\a1
HeJységck,ahol konsrancin. .
t ormény értelmiségieket m:;i:!~
Felhasznált irodalom

Akcam, Tanén A Shame/wl Act.The Armenian Cenocide a>td the Question ofTurkish
ResponsibihtyConstable,London,2007,Törökből fordította: Paul Bessemer.
Az átdolgozott mű alapjául az alábbi könyv szolgált: ínsau Haklari ve Érmem
SoranuTrrihat veTerraki'den Kurtulu$ Savasnia (Az emberi jogok és az örmény­
kérdés: az Egység és Haladás Bizottságától a felszabadító háborúig).
Imge Kitabevi, Ankara, 1999.
Anderson, Margaret: Germavty and the Armenícivt Genodde, válaszok Khatchig
Mouradian kérdéseire, http://headoverhat.blogspot.com, 2006. november 14.
Armagan, Mustafa; Atatürk, bir pasayi Meclis in elinden nasil kurtardi?
(Hogyan mentett ki Atatürk egy pasát a nemzetgyűlés kezei közül?)
Zamafi, 2üii. januári.
Cemal, Hasan: 1915: Ermeni Soykmmt (1915: az örmény népirtás)
Everest, Isztambul, 2012.
Cetin, Fethiye: My Grandmother.Translated by Maureen Freely. A Memoir.
Verso, London-New York, 2008 Az eredeti mű 2004-ben jelent meg
az isztambuli Mecis Yayinlan Kiadónál, Anneannem címmel.
Düzel,Nese: Atatürk „Kürtiere özerklikverilecek” d ed i-C . Kocák
(C, Kocák szerint Atatürk autonómiát ígért a ku rd oknak). Interjú C email
Kobakkal, a Sabanci Egyetem docensével Rttdtkal, 2006. november 13.
Feigl, Erich: A Mytíi o/Error. Europe,Turkey and Public Opínion. A Concise Hcmdbook.
Amalthea, Bécs-München, 1999.
Flesch István: Atani rk cs kora, Muszra/a Kemá! Atatürk/üggetlímségi háborúja
és kormányzása. Corvina Kiadó, Budapest, 2004^
Flesch István: Konstantinápolytól Brüsszelig. Európai Tükör, Budapest, 2004.
Flesch István: A Török Köztársaságtörténete Corvina Kiadó, Budapest, 2007.
Flesch István: Az isztambuli menedék.Törökország a vészkorszakban Corvina Kiadó,
Budapest, 2010
Fodor Gábor: A törökországi örmények pusztulása az első világháborúban.
Eszmélet, 2011,92, szám.
Fodor Gábor; Az örménykerdés az Oszmán Birodalomban 1915-ig, Szakdolgozat
az ELTE-n (témavezető Dávid Géza),2ori.

519
Ö R M É N Y E K , T Ö R Ö K Ö K , KURDOIC

Fodor Gábor: Az első világháború alatti török-örmény kapcsolatok a török

történetírásban 1920-2010. Keletkutatás, Budapest, 2012.
Grössel, Hans: Weg dér Tapferen von Gylling nach Aleppo. Wie die
Danin Karcn Jeppegégén dieUmerdrückungarmenischer Christen im
Osmanischen Reich kámpfte, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. december 31
Gust, Wolfgang: Dér Völkermord an den Armeniern 1915/16. Dokumenre aus dem
Politischen Archív des deutschen Ausu?artige>i Amts, Zu Klampen Verlag, Reinbck
bei Hamburg, 2005.
Gurun, Kámuran: Le Dossier Arménien. Triangle, Párizs, 1985. Eredeti török
kiadása: Ermeni DosyascTürk Tarih Kurumu, Ankara, 1983,
Güsten, Susanne/Scibert, Thomas: Was stimmt? Türkei, Dle wieftt tgsten Antivorten.
Herder-Spektrum, Verlag Herder, Freiburg im Breisgau,2O07.
Harrison, Lawrence E.:The Central Liberal Truth. Hou> Poiítics Can Change
a Culture and Savé !t Frnm Itself Cultwre in Action,Turkcy, Oxford Unrversity Press,
Oxford, 2008.
Hermann, Rainer: Mursis Befreiungsschlag. Frank/urter Allgemeine Zeitung,
2012. augusztus 13,
Hewsen, Róbert H.:Annenia.A HistoricalAtlas.The Uníversityof Chicago Press,
Chicago-London, 2001. Christopher G. Salvatíco Cartographer-imChief
Printed in Irály.
Hür, Ayse: 24 Nisan 1915' te aslinda' ne oldu? („Lényegében” mi is történt 1915.
április24-én?), FranzWerfelve Musa Dag'da Kirk Gün (F. W.és A Musza
Dagh negyven napja); Nisan 1915' te Van da neler oldu? (Mi történt Vanban
i9i5áprilisában?);Ermeni Soykinmin da Almán rolü (Német szerep
az örmény népirtásban) Taraj, 201T. április 24, december 18,, december 25.,
2012. április n, április 22.
JáckeL, Eberhard: Genoztd oder nicht? Hunderttausende Armenier kamen
1915/16 wohl oh ne Absichtuni. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. március 23.
Judt,Tony: Posnvar.A History o/EuropeSince 1945. Pimüco,Random House,
London, 2007.
Kakinc, Halit: Smtma. Destek Yayinían, Isztambul, 2012.
Kieser, Hans^Lukas: Dér vérponté Fríede- Mission, Ethnie und Staat ín den
Osíprovinzen dér Türkei 1838-1938. Chronos Ve rlag, Zűri eh. 2000, Tíz év múlva
az isztambuli íletisim Yayinían megjelentette a török fordítást, iskalamnis
Barts (Az elszalasztott béke) címmel.
Kreiser, Klaus: Atatiirk. F.ine Biographie, C, H. Beck, München, 2011.
Első kiadás: 2008.
Kuti u,Ayla: Selyemgubók gondozója. Fordította:Tas ná dí Edit. le trre,
2008. téli 7L szám.

520
 Felhasznált irodalom

Lewy, GuentenThe Amic7iian Massacres in Ottoman Turkey. A Disputed Genodde.

The University of Utah Press, Salt Laké City, 2005.
Mangó, Andrew: AtatiirLThe Biography 0/tfte Founder 0/Modern Turkcy.
The Overlook Press, Woodstock-New York, 2000.
Mangó, Andrew: Turkey and the War On Terror. Fór Forty Years We Fotfght Aló ne.
Routledge, London-New York, 2005.
Neshitov,Tim; Verleger Ragjp Zarakolu - An nationalistíschen Tabus riitteln.
Siiddeurschc Zeitung, 2012, augusztus 23.
Öcalan,Abdullah: íste Öcalan in mesaji (íme,Öcalan üzenete) Cimihuriyet,
2013. március 21.; Le message d'Abdullah Öcalan pour Newroz. Le Monde,
2013. március 22.
Pamuk, Orhan: Istanbul. Memória and the City. Törökből fordította: Maureen
Freely. Vintage International, New York, 2006. Törökországban először
2003-ban jelent m ega Yapi Kredi Yayinlan Kiadó gondozásában, istanbul,
Hatiralar ve Sehir címmel.
Safak, Elif: Az isztambuli/attyw. Fordította Nagy Marietta és Sípos Kata. Európa
Könyvkiadó, Budapest, 2009. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült;
Elif Safak: Baba ve Ptc (Az apa és a fattyú). Metis Yayinlan, Isztambul, 2005.
Sahin,Ömer:‘AtatürkMaiatyah,yegenleri deyasiyor' (Atatürk Maiatyából
való, unokaöccse! és unokahúgai is élnek még). Rtidikal, 2012, augusztus 19.
Sazak,Derya:Tehcír kanonu etnik tem ízlik (Az áttelepítési törvény
etnikai tisztogatást jelentett). Interjú Halit Berktay professzorral. Mílliyer,
2005-július3.
Svazlian, Verj iné: Ermení Soykirmu veTopiumsaT Ha/iza (Az örmény népirtás
és a társadalmi emlékezet) Belge Yaymlan,Sultanahmet/Isztambul,2005.
Örményből fordította: Emine Demir.
Tarkan, Dogan: Bansi icin neyapmali? (Mit kellene cenni a békéértv)
izrnirizrnir.net, 2012. július 3.
Thelen, Sibylle: Die Armenieifrctge irt derTiirkei. Verlag Klaus Wagenbach,
Berlin, 2010.
WalkerrChristophcr J.:Annenia: The Saruival üfa Nation.Croom Hetin,
London, 1980.
Welky, Dávid: Global Hollywood Versus National Pride The BattleToFilm
The Forty Days o f Musa Dagh. Film Quarterly, 2006, március,
Zana, Leyia: inamyorum bu isi Erdogan cözer (Azt hiszem, hogy Erdogan
megoldja ezt a kérdést). Hiimyet, 2012. június 14,
Züreher, Erik Turkey, a Modem History. I. B.Tauris, London-New York, 2004.

S2I
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, KURDOK

Cikkek, megemlékezések, jelentések, interjúk, dokumentumok,

mellékletek a nemzetközi sajtóból, az alábbi fontosabb napi- és hetilapokból:

The Economisi (London), Frankfurter Aílgemeine Zeitung,SüddeutscheZeitung

(München), Dte Zeit, Dér Spiegel (Hamburg), Die Presse (Bécs)fTages-A«zeiger
(Zürich), Neue Zürcher Zeitung, Hünryet, Hiirriyet Daily Neu>s,Zaman,Toda/s
Zamcm, Rád ikai, Taraj; Mtlliyet (Isztambul),

522
Névmutató

Abbász sah 403 Alaton, íshak 119,120

Abdái, Pír Sultan 98 Alekszandra grófnő 177
Abdülhalik Renda. Mustafa 322 Ali, Kel (Kopasz) ri7
Abdülhamid, II. 29,144.14 S, 152-15 5 > Ali kalifa 249
158.168,174,436 Alibeyog)u.Naif 421
Abdülmecid, I.151,388 Allah 110,193.417 482
Adak, Hülya 441 Alién, W. E D . 101
Adamr,Fikret398 Alpdogan, Abdullah 306,307
Adatepe, Ülkü 29 Altan, Ahmet 475,476
Adivar, Adnan 436 Altinay, Ayse Gül 384
A£ao£lu, Kivan c 500,501 Anders, Edgár 137
Agca, Mehmet Ali 425 Anderson, Margaret 198,199
Agoudijan, Antoine 384 Andonían, Aram 354
Ahmatova, Anna 135 Andreassian, Nvart 472
A hm ed,! 77 Antranik, Ozanyan 214
Ahmed cserkesz 207 Anu$yan, Tatul 413
Akcam, Taner 146,167,169,170,184, Apafi Mihály,!. 133
205,213,3 a 324.3 3 2 . 3 4 0 , 3 5 9 - 3 6 !
Aragon, Louis 135
466.467,517
Aralov, Szemjon 310,404
Akdogan.Yalcm 94
Aram 132
Akel,Aliio6
Arfa, Hassan 214
A kii Résit 207
Annc, Bülent 457,512
Ak$ener, Meral 180
Aritman, Canan 396
Aksoy. Mehmet 420,422,423
Armagan, Mustafa 306
Aktar,Ayhan 186.352,385
Arslan, Adem Yavuz 67 68
Aktar,Cengíz398
Arslan, Basar 476
Akyol, Mustafa 105,106,427
Arisán, Sekip 405
Alaton, Bonjuriig
Alaton, Hayim 119 Arvas, Ibrahim éi
Asafbej 324

S23
Ö r m é n y e k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

Asciyan, Mesrob 126 Beatrix királynő 448

Assmann, Aleida 438,443 Bedrbej 226
Atadan, Makbule 27,28,31 Beethoven, Ludwig van 472
Ataman, Kutlug 515,516 Bekta$, Levent 50
Atatürk lásd Kemal, Béla, IV. 133
Atatürk Mustafa Belge, Burhan374
Atesyan, Aram 413,464 Belge, Murát 475
Atifjskilipli 117,118 Benedek, XVI. (Ratzinger, Joseph)
Atif bej 243 17. 7 5 -7 7
Atkinson, Henry H. 231 Benedictsen,Áge Meyer27i
Atsiz, Nihál Hüseyin 428 Benmayor, Gila 397
Avakian, Arlene Voski 384 Berberoglu, Enis 107
Avcioglu, Dogan 316 Bergfeld, Heinrich 140,145,243
Avni, Hüseyin 336 Bergner, Christoph 336,357
Aydemir, Sevket Süreyya 437 Berija, Lavrentyij 135,405
Aydin, Mehmet 15 Berktay, Halil 185,209-211,398,399
Aznavour, Charles 431,468 Bernau,August244
Bernstein, Leonard 472
Baden, Max von 263,264 Berthold őrgróf 263
Bagramjan, Iván Hriszroforovics 133 Besikci,ismail 362
Bakunc,Akszel 135 Bethmann-Hollweg, Theobald von
Báliján, Garabed 388 227,252
Báliján, Nigogosz 388 Bibó István 459
Balikci, Sevag Sahin 500 Bildirici, Faruk 385-387
Barbie, Klaus 446 Bismarck, Ottó von 148,156,157,197
Bardakci, Murát 400 Bissing, Moritz Ferdinand Freiherr
von 265
Bardakoglu, Ali 76,77
Blank, Kari 245
Bartholomaiosz, 1.73,413,414,
416-418,499 Bonhoeffer, Dietrich 267
Basbug, ílker 453,483 Bookchin, Murray 365
Bastendorf mérnök 233 Bosgezenyan, Artin 285
Baydar, Yavuz 346,397,411, 510 Bousquet, René 446,447
Baydemir, Osman 465 Bozkurt, Mahmut Esat 38
Bayhan, Fatih 30 Böll, Heinrich 415
Baykam, Bedri 423 Böttrich alezredes 189,190

524
 Névmutató

Breton, André 432 Chomsky Noam 478

Bronsart von S eh ellen dórii Fritz Christoffel, Ernst Jákob 227,251
190.191,266 Churchill, Winscon 339,455
Bryce, James (Lord Bryce) 264,273 Cicek,Cemil 381
Bush, George W, 395,482 Cilingiryan, Rupen (Rupen Sevag)
Bügge, Cugen 140,141 324,325
Bűnre főhadnagy 241 Cmar, Ílken3, T4,2T, 67
Clauzel gróf 367
Cagaptay, Sonerii7 Clinton, Híllary 406,416
Cakiroglu család 31 Congar, Yasemín 55,475
Calislar, ípek 35,36,398 C rowe, Sir Hym 337
Can, Eyüp 491 Curzon, George (Lord Curzon)
Cansiz, Metán 95 3TL33**
Cansiz, Sakine 9$ Czetz János 133

Cassin, René Sámuel 341

Catli, A.bdullah 301 Csarenc, Jegisc 135

Cavit bej (Mehmed Cavit) Csicserin, Georgíj 310

163,440,441
Celál Bayar, Mahmut ioi, 289
Celál bej 188,243
Celik, Hüseyin 105
Celik, Ömer 498
Cemal, Ahmet (Gemal pasa)
162, t64, 165, r86.198,209,219,281,
283,288,335,340,397,401-405, 4 3 9
Cérna!, Hasan 396,397,402,477
Cemal, Mehmet 402
Cérna], Seniha 401.402
Ccm il,Yakup2ii
Cengiz, Orhan ICenial 49,65,93,428,
467,50^506
C^ctín, Fethiye 121,123,125-128
Cevdct, Abdullah 353
Cevdetbej 171-175,178
Chamberlain, Houston Stewart264
Chirac, Jacques 447
Dadrian, Vahakn N. 198,363
Dagí, Ihsan 411
Dallwitz, Nikolaus von 327,328
Dávid, Sas 11ni 134
Davis, Leslie A. 144,222,225,231,250
Davutogl li, Ahm ei 64,406,411,460,
461,471
De Nogales, Rafael 172-174
De Robeck, John 294
Demir,Metehan ro?
Demirel, Süieyman 419
Deringil,Selim 398
Dervis, Kemal 514
Dildilián, Aram 501-503
Dildilián, Kri kor 502
Dildilián, Tsolag 501,503
Dincer, ÖmcT473

52S
Ö r m é n ye k ,t ö r ö k ö k , k u r d o k

Dink, Arat 34 450,453,457 460,461,4 7 5 , 4 7 6 ,

Dink, Hosrof66 481,482,484,486,493.4 9 4 .497
507,508-510,512,513,516
Dink, H ránt u, 1% 20,22-25,27,29,
31-33,37-40.43-45,49,50,53, Ergenc, Halit 514
62-64* 66-69, ni, 126,128,345, Ergün, Kuryakos 418
358,360,366,381,383,387,391 *3 9 3 . Emst, Max 432
3 9 6 *3 9 7 4 T2 , 4 r3 *4 2 3 - 4 2 7 ,463* 467,
Ersanli, Bü§ra 365
471,478.480,517
Eruygur,Seoer54
Dink, Rakel 25,478
Erzsébet, II. 263
Dinkel, Christoph 191,198
EsmerYtlmaz 85,86
Dirazuian, Yüghaper 220,221
Esref, Kuscubasizade 163
Dobbeler, Benno von 245
Evren, Kenan 182,320,451
Durak bej 404
Düzel, Ne$c 475
Fahrettin pasa 188, rg2,194
Fáik Ali bej (Fáik Ali Ozansoy]
Dzsibendzsiján, Aral<S2Ía 240
4 9 9 ,5 0 0
Dzsingisz kán 306
Falkenhayn, Erich von 190
Fehmi, Hasan 335
Edip, Halide 436-439,4 4 1 442
Feigl, Erich 354
Egoyan, Atom 431. 432
Ferenc Ferdinánd 164
Ehrhold, Káté 175,177
Ferencz, Benjámin 4 3 5
EFAszad, Bassár 113, n 6,117,483* 484
Ferid, Damat 281,290,294-296,299
Elvers, Éva 224,230
Firat, Dengir Mir Mehmet in, 112
Emanuelidi efendi 283,284
Firat, Haci B edirm
Emin, Mehmet 284,286
Firac, Ümit93
Emre, Yunus 511
Fischer, Harriet440
Enver pasa 148,162,164-167,171,184,
Fodor Gábor 146
i86,195,202,209,2ii, 212,246,247,
260,281,283,288,300,301,309,310, Forchbammer, Henní 275,276
3 3 9 . 3 4 0 , 3 9 2 , 4 0 3 *4 0 4 . 4 3 7 Fouché, Joseph 209
Erbakan, Necmettin 79-81,452 Franchetd'Espérey, Louis 279
Erdeihun, Rüstü 454,455 Franco, Francisco 446
Erdogan, Recep Tayyip 14,19,22,35, Frank, Anne 448
45,46,52,53,55-57,60,61,79-81* 83, Freely, Maureen 128,129
86-88,92-94,97,98,102,104,106,
107 no, 113,116,331,345,365,378, Frew, Róbert 287
382,395,413-416,421* 422,428,429, Friedler, Eric 433-435

526

Friedrichs,Hanns Joachim 435
Fuat pasa 279
Fülöp herceg 263
Gabié, Clark 372
Gábor, ZsaZsa 374
Gadaiyan, Heranus (Seher) 122-126
Gadaryan, Horen 122, r24,125
Gadaryan, Hovhannesz 124-126
Gadaryan, Margaret r26
Garabed 193
Gardon, Victor
(Vahram Gakavian) 176
Gehlsen gyógyszerész 230
Gcncebay, Orhan 494
Gergely, Világosító Szent 132
Gevorkján, Armen 396
Géza fejedelem 133
Giragosz, Szurp 464 473
Giscard d'Estaing, Valéry 446
Glockner,H,W.324
Goebbels, Joseph 370,373,4 3 5
Goltz, Colmar Freiherr von dér
T57>195.19b
Goltz, Hermann 268
Gorky, ArshiJe 432
Göcek Müge, Fatma 358,359
Gökalp, Ziya J47 161,167
Gökcek, Melih42i
Gökcen, Sabiha 27-29,31,102
Colé, Nilü fér 398
Göring, Hermann 295
Görmez, Mehmet 77,417
Grössel, Hans 275
Gureghian, Aram 220,221
Névmutató
Gust,Sigrid 139
Gust, Wolfgang T39,143,198,20r,
204,212,221,237 241,251,260,268,
343,356,366
Gül, Abduliah 57 66,67,75,80,98,
3S3,395,396,405,409,427 453,509
Gülen, Fetbullah 62,457,477,485
Güney,Tuncay 52
Günther, Franz J. 189
Gürün, Kámuran 178,179
Hacsaturján>Aram 472
Hacsaturján, Asot 472
Hadzsím pasa 276,277
Haeften, Hans von 263
Hahn, Kurt 263,264
Hajdar, All 210
Hakan, Fidan 94
Hala^oglu, Yusuf 352,393,4 9 3
Halil hadnagy 207
Halil pasa 165,309
Halil, Haci 361
Halim ,Saiti65,186
Ham párián, Aram 407
Handzsiján, Agaszi 135
Hamm, Ayse30
HanimlLatife35,36
Hamm,Zübejde 392
Harakimi, Hasan 42Í
Harbord tábornok 330
Hardegg, Loytved 130,248
Hasan, Cerkez 130,248
Haskell, William N.310
Hayal,Yasin68,427
Hayri efendi 165
527
ÖRMÉNYEK, TÖRÖKÖK, ICURDOK
Hédin, Sven 273,274
Hermann, Rainer 116
Hewsen, Róbert H. 469
Hikmec. Názim 423,441
Hitler, Adolf 254-256,263,269,
273,370.442,446
Hoff,Nicolasi49
HoffmamvFölkersamb, Hermann
140,223,241,246
Hohenlohe-Langenburg, Ernst zu
130,142
Hohenlose-Schillingsfürsc,
Chlodwig Fürstzu 157
Hollandé, Francois 96
1 lolstein, Walter 140,141
Honecker, Erich 4 3 5
Honecker, Margót 435
Horthy Miklós 449
Hull, Cordell 374
Humann, Hans 202,246,247,260
Hunecke, Frieda W olf 222
Húszé in, Szaddám ti 6
Hür, Ayse 31,171,206,320,321,325,
366,360,369,374,402,405
imas, Serkis 385,386
inönü, is met 289,318,322,323,330,
338,373,4 3 7 . 4 4 4 ; 4 4 5
Ínsel,Ahmet 363
ipek^i, Abdi 425
Ipekci, NükheC425
Ishán bej 171
I$ik, Mehmet 320
István, Szent 133
Ízzedin,Yusufi59
ízzet, Ahmet2o6
ízzet, Hafiz Mustafa 29
528
Jáckel, Eberhard 363
Jáckh, Ernst 209,260
Jackson, Róbert H. 341
Jagow, Gottfried von 190,218
János, XXT11.77
János Pál, IJ 425
jeppe. Karén 270-277
Jézus 13,16,70,74,176,259,490
Johansson, Alma 204,222,223,
228,231
Jotnegparján. Mugerdics 187,191
Judt, Tony 446
Kadhafi, Moammer 79
Kadri, Hüseyin Kazim 130.248
Kafesoglu, Íbrahím 182
Kakinc, Halit 119
Kant, Immánuel 258
I<app,Wolfgang254
Karabekir, Kazim 308
Karakasli, Karin 426
Karayilan, Murát 497
Karsai László 353
Kaya.Serdar 3 4 5
Kaya,Sükrü 321-323
Kazim Efendí, Musa 16
Kázmcr, Nagy 133
Kemal, Atatürk Mustafa 9,24,27-31,
35-38,40,54,5 5 ^5 9 -7 i, 86,90, ioo,
101, IO3,109, ITT, 112,164. 167,182,197,
207,211,210,228, 282,286,287,289,
293^ 97- 299. 301- 304 , 306 , 308 ,
313-323,325-334,336,353.372, 374,
3 7 5 . 377 ,379.390,392,399,403,404,
406,407,436- 438, 4 4 4, 4 SL 454/
455,457 461,470,486,49 L 492,
509,515
Kemal, Kara (Fekete) 287-289
 Névmutató

Kemal,Yasar 413 Lemkin, Raphael 341-343

Kemal bej 291,292 Lenin, Vlagyimir lljics 135,267
Kcrincsiz, Kemal 4S7 Lepsíus, Johannes 138,144,196,
Kerr, Stanley, E. 171 197,202,257-268,270-273,356,357.

I<evork,Szurp 481
364,430
Lepsius, Richard257
Keskin, Ferda 504
Lerch, Wolfgang Günter 461
Kieser, Hans-Lukas 99,146,170,174,
180,186,194,210 Levvis, Bemard 430

Kilicdaroglu. Kemal too

Lewy,Guenter363
Liebknechc, Kari 261,262,269
Kirkya§aryan, Manuel 392
Kiss Ernő 133 Liszt Ferenc 388

Ko^ak, Cemil 33T Litten, Wilhelm 140,235,237,239

Kocsarján, Róbert 419 Lloyd George, Dávid 282,298,339

Kouchner, Bemard 406 Loeschebrand százados 242

Köker,Osman388 Lossow, Ottó von 310

Kreiser, Klaus T3T, 322,327,328 Loytved Hardegg, Julius 130,248

Kress von Kressenstein, Friedrich Ludendorff, Erich 255

Freiherr 198 Luther Márton 258
Krizosztom érsek 305 Luxemburg, Rosa 95
Kronenberger, L0UÍS371 Lübbe,Hermann 443
Kubilay, Mustafa Fehmi 508
Kuckhoff, M. 140,145 MacDonald, Ramsey 263
Kulu, Sule 510 Mahler, Alma 367
Kutlu, Ayla 127 Mahler, Gustav 367
Kücük,VeliS3,320 Mangó, Andrew 36,182
Kühnen, Michael 64 Mann,Golo 263
Künzler, Elisabeth L98 Mann, Thomas 257,263
Künzler, Jákob 144,187,191-194, Mansur, Cem 472,4 7 3
207,222,225 Manukján, Szarkisz 226,227
Kürsat,Cengiz 179 Marian, Michel 363
Marsoobian, Armen 501,503,504
Laláján, Karakin 403.405 M ay Kari 157
Langenegger altiszt 242 Mayer,Georg227
Lavrov,Szergej 406 Mayer,LouisB-37i
Lázár Vilmos T33 Mazhar,OhriÜ243
Le Bon,GustaveT58

529
Ö rm én yek ,törökök, kurdok
McCarthy, Justin 430,431
Mehmed, Hódító 279
Mehmet, Memduh 502
Melchisedechian, Joseph 254
Melkoníján, Miszak 272,274
Menderes, Adnan 453,454
Markel, Angéla 422
Mesrob, II.20
Metzbakian, Zepure 221
Mikusch, Dagobert von 227.228
Mitterand, Francois 446, 4 4 7
Mohamed, V. 273
Mohamed próféta 80,90,154,192*
193,35145X490
Moniquet, Claude 351
Mordtmann, Johannes 223,228,
231,265
Morgenthau, Henry 247,260,
431434
Mosel, Louis2í4
Mózes 374,490
Möhring, Laura 237
Mumcu, Erkan432
Mumm von Schwarzenstcín,
Alfons Freiherr 156
Muradbekján, Horen, 1. 135
Muradján, Nászárét 242
Murszi, Mohamed 86
Mussolini, Benito 446
Mustafaaga207
Mutafyan, Mesrop 413
Müfit, Mazhar 336
Miiller, Herta 443
Münif,AlÍ209
Miinir Ertegün, Mehmet 371,374
530
Naibandján, Edvard 406
Naibandján, Naomi 355
Nalbantyan, Matyos 286
Naumann, Míchael 344
Nazaryan, Murát 481
Nazim, Mehmet (Selánikli) 159,323
Nero császár 287
Neshitov,Tim 366
Nesimi,Abidin244
Nesimi, Hüseyin 244
Netanjahu. Benjámin 460
Neuner,E.232
Nichanian, Marc 380.381
Niepage, Martin 233
Noel, Charles 112
Nur, Riza3i9
Nureddin pasa 305,306,317
Nuriefendi244
Nurí pasa 309
Nuri, Abdulahad322,323
Nusret bej 334,393,403
Obama, Barack 104,107,409,429
0 £uz, Cemal 324
Ohanessían, Bedros (Hagop
Hagopian) 351
Okyar, Fethi 282,284
Oppenheim, Max von 236
Órai, Adnan 424
Oran, Baskm 383,392,3 9 4 >3 9 5 , 463
Orwűll, George 449
Oszmán, Sánta 35,36,294,305,
316-321

Öcalan, Abdullah 89,90,94-96,
106, iio , 181,364,365,486,487,
4 9 1 , 4 9 3 .4 9 7
Ögüt, Gökmen 4 9 3
Ömer (Atatürk fivére) 31
Önder, Sirri Süreyya 507
Őrnek, Özden 48
Öz, All 53
Ö zal,Turgut 37 9
Özcelik, ismail T94
Özdeinir,Ceni39S
Özdemir, Hikmer 352
Özei, Oktay 358
ÖzgönükCem 356,357
Özkök, Hí Imi 54
Padovese.Luígi 17
Pál,Szent (Saulus. Paulus) 13,16,
I7.7S.76
Pallavicini, Johann von 142,150
Pam ulc, O rhan 34,35,50,390,4 5 °>
4 5 6 -4 5 9
Papén, Franz von 433
Papon, Maurice 447
Pasztermadzsiján, Karektn 214
'Pasztermadzsiján, Valin 214
Paszternák, Borisz 135
Pétain, Henry Philippe 4 4 S 446
Pfciffer, Kiara 223
Pietschmann, Victor 231
Píttard, Eugéne 18J
Polatkan, Hasan 4 5 3
Pomiankowski, Joscph 171
Pompidou, Georges 446
Posseidi tábornok 253,254
Powell, William 372
Névmutató
Prax, Maurice 327
Presser, Jacob 448
Quandt, Günther 4 3 5
Quandt, Harald 4 3 5
Quandt. Magda
(Magda Goebbels) 435
RafFarin, Jean-Pierre 447
Rauf Orbay, Hüseyin 289,404,455
Refik,Ahmet2o6
Resat, Mehmet (Mamo) 30,229,243
Resic, Mehmet (Sahingaray) 163.173.
229,243,244
Resit Akif pasa 207
Rimszkij-Korszakov, Nyikolaj
Andrejevícs 472
Riza,Abmet 131
Riza, Ali 30,294
Riza,Seyit 99,100
Rohner, Beatrice 238,240,242
Rohrbach, Paul 257 258,267
Rose, Charlie 450
Rosenbcrg, Alfréd 134,264
Röféler, Walter 140,225,322,357
Rubin,}. Róbert 372
RuínfCam illio 17
Rumi, Dzsaláladdin $ri
Rüstü Áras, Tevfilc 323,324
Sabitbe)2S0
Sadikbej 192
Safak, Elif 40,42,512
Sahan aga 307
Sahin, Ibrahim 49
Sahinjdris Naim 428
Ö rm én yek ,tö rö kö k, kurdok
Sahin, Mehmet 82
Sahinkaya,Tahsin 451
Sait Halim pasa 165,186
§akir, Bahaeddin 159,186,205-207,
24S 44I
Salih efendi 336
Samast.Ogiin 19,39,40,67,426
Sami, ílyas 285,286
Sanders.Otto Limán von 197,223
§anli, licevit 483
Santoro, Andrea 17,24,50
Sannay, Yusuf352
Saroyan, William 370
Saygun, Ergin 481,482,484.485
Schdlendorflf, Fritz Bronsart von
190,266
Scheubner-Richtcr, Max Erwin von
140,145,186,190,226,248,253-255
Schirrmacher, Frank 269
SchlÍmme,Carl 226
Scholdt,Günter269
Scholryseck, Joachim 435
Schuchardt, Éried rich 203
Schwartz, Paul 254
Sebilciyan, Hátún 28
Seeclu, Hans von 211,255
Selznick, Dávid 0 .371
Se rengd lián, Vartkes 168
Serif pasa 215
Sevgen, Nazmi 101
Seynal bej 226,227
Sezer, Ahmet Necdet20
Shuttuck, Corinna 156
Siebert, Barbara 4 3 5
Sík, Ahmet 456,457,507
Solana, Javier4o6
532
Solt Wilhelm Heinrich 265,266
Souchon, Wilhelm 147
Söylemezoglu, Galip Kemali 167
Spielcer, W. 199,200,236
Spörri,Eriedai77
Spörri, johannes 176,203
Scange alezredes 138,226,253,254
Staszewskí őrnagy 253
Stauffcnberg, Claus Schenk von 267
Stoliar, Dávid 719
Stumm, Feidinand Cári Freiherr
von 261
Stürmcr, Harry („von Tyszka")
203,243^45
Suat, Ali 240,244
Suphi, Mustafa24
Sükíü, Ali3i8,3i9,321
Sü reyya bej 403
Svazlian,Verjine362
Szargszján, Szerzs 405,407, 429
Szelim, 1.511,512
Szpendiarján, Alekszander 472
Sztálin, JoszifVisszarionovics 134,
135, 342 .380,405
Sztójay Döme 449
Szu lejmán, I.23,152
Tahir pasa 174
Tálát pasa (Mehmec Tálát) 130,131,
141,162-165,168,173,184,186,198,
203,208-210,247,265,266,281,283,
288,300,310,323,3 3 5 /340,3 5 4 .392,
4 0 0 , 4 3 3 /4 3 4 . 4 3 9 .5 0 0
Tankut, Hasan Resit 180
Ta ran ci, Cahit Sitki 88
Tarkan, Dogan 110, m

Tarkovszkij, Arszenyij 135
Tehlirian, Soghomon 198,400
Teleki Pál 492
Tengírsenk, Yusuf Kemal 323
Teodóra hercegnő 263
Tepeyran, Ebubekir Hazim 305
Ternon, Yves36r
Tevfik pasa 279,334
Thelen, Sibyllc 146,331,352,376,
387,436,442,462
Thun, Friedrích von 433
Thyssen, Fritz 255
Tigrán, Nagy 132
Tol, Gönül 83-85
Tolon,Hursit 54
Tolsztoj, Lev 177
Tomas páter 367
Tomassían, Abraham 351
Touvier, Paul 446
Toynbee, Arnold J.273
Tör, Vedat Nedim 373
Tőre. Sedat 113
Tuglaci, Pars 401
Tumanján, Hovhannesz 468
Tuncay, Mete36l
Tiizün, Gürel 377
Uras, Esat 179,180,182
Usshcr, Clarence 173,174,176
Ussher, Eliza beth 177
Vahideddin, Mehmed 327
Vansittart, Róbert 337
Vartanján, Szergo 403,405
Vartkes Serengülian,
Hovhannesz 168
Névmutató
Végh György 88
Vehip pasa 207,244,322
Veinstein, Gilles 430
Venizélosz, Elefthériosz 375
Vilmos, II. 153,157,165,246,258,264,
27 3 , 3 2 7 ,4 3 3
Von Eüttichau, SiegfriedGraf207
Von Miieké, Hellmuch 241
„VonTyszka” lásd Stürmer, Hány
Vural, Vollcan 407
Wangenheim, Hans Freiherr von
165,247,248
Wedel-Jarlsbcrg,Thora von 224,230
Wegner, Ármin T. 268-270
Weitz, Paul 246,247
Weizsácker, Richard von 442,443
Welky, Dávid 370
Weöres Sándor 135
Werfel, Fran2188,267,270,354,355,
362,366,367,370-374
Wesienenk, Louis 149
Wilson, Thomas Woodrovv 269,282,
301,310,313,314,503
WoIfTMenernich, Paul von 141,247,
251,253
Wolffskeel von Reichenberg,
Eberhard 188,189,194,195
WulfF, Christian 75
Yaicm, Hüseyin Cahic 161,166
Yalcrnkaya, Abdurrahman 57
Yarrow,ErnestA. 175
Yayinlan, Metis nr
Yayla, Attila 37
Yunus Nádi, Abalioglu 374
533
Ö r mé n ye k ,t ö r ö k ö k , ku r d o k

Zabéi, Rudolf 231 Ziemke, Kurt 130

Zana, Leyla 92,106,107,109 Zimmermann, Arthur 209
Zarakolu, Ayse Nur 361,362 Ziyabej 214
Zarakolu, Deniz 365 Zorlu, Fatin Rüstü 453
Zarakolu, Ragip 364-366 Zürcher, Erik, J. 158,165,184,185,
Zeki,Salih 244 217,326
Zekibej 240,242
Szekszárdi Nyomda Kft., 2013
Felelős vezető: Vadász Katalin