Hérodotosz, (Halikarnasszosz, Kis-Ázsia, ma Bodrum, Törökország, Kr. e. 484 körül – ?, Kr. e.

425 körül)

A történetírásban betöltött korszakalkotó szerepéhez mérve életéről meglepően keveset tudunk. Lüxész és Drüó
fia, előkelő halikarnasszoszi család tagja. Nagybátyja volt Panüasszisz, az epikus költő. A Lügdamisz türannosz
megbuktatására irányuló sikertelen kísérlet után Szamosz szigetére menekült, ahonnan csak Lügdamisz bukása
után (Kr. e. 454 körül) tért vissza. Ezután hosszú utazásra indult, bejárta a perzsa birodalom jó részét,
Egyiptomot, Föníciát, Mezopotámiát, Szküthiát (a Fekete-tenger északi partvidékét), majd eljutott Athénba is,
ahol a hagyomány szerint részleteket olvasott fel készülő művéből, s ezért tíz talentom arannyal jutalmazták, ami
akkor hatalmas összegnek számított. Athénben kapcsolatba került a város szellemi és politikai vezetőivel,
elsősorban Szophoklésszel. Ezután gyarmatosként a dél-itáliai Thurioiba költözött. Életéről ezután semmit sem
tudunk.

Műve, amelyet „Hisztoriai” (Történelem) címen emlegetnek, a görög-perzsa háborúkról szól, amelyhez azonban
terjedelmes bevezetésként a perzsa birodalomnak, illetve azoknak a népeknek a néprajzi és földrajzi leírása és
történelme is előre van bocsátva, amelyet a perzsák meghódítottak, éspedig abban a sorrendben, amelyben perzsa
uralom alá kerültek. A mű keletkezését illetőleg többféle elképzelés van: egyesek szerint Hérodotosz eredetileg
csupán egyes területek néprajzi és földrajzi leírását készítette el, s az önálló elbeszélések csak később váltak egy
nagyobb történetírói elbeszélés részeivé, amikor athéni élményei hatására már a görög-perzsa háborút kívánta
megírni, ezen elmélet szerint a szerző tehát hosszú fejlődés után jutott el oda, hogy történetíró legyen. Mások
szerint – bár Athén valóban nagy hatással volt fejlődésére – ő már eleve azzal a szándékkal gyűjtötte az anyagát,
hogy a háború történetét írja meg, még akkor is, ha egyes részeket korábban ki is dolgozott.

A kész mű alapján Hérodotosz mindenesetre valóban megérdemli a „történetírás atyja” jelzőt – ahogy elsőként
Cicero említette –, két okból is. Az első a módszere: elvszerűen igyekezett magát elhatárolni a mítoszoktól, s
azokat, mint a nem tudományos dolgokat nem, vagy csak ironikusan tárgyalja. Ezt az elhatárolást igyekezett
megvalósítani mind időben (amikor is az istenekig visszavezetett genealógiák kritikusa), mind térben, éles
vonalat húzva azon népek közt, amelyeket tapasztalásból, illetve szemtanúk elbeszéléseiből ismert és a mitikus
népek közt. Ez a korábbi néprajzi és történeti irodalommal (Hekataiosz) szemben komoly újítás volt. Hérodotosz
maga hangsúlyozta, hogy a látás, a hallás és a megfontolás a legfontosabb forrásai. Előadásában lelkiismeretesen
különbséget tett a látottak és a hallottak közt, és forrásai közléseit korántsem fogadja kritikátlanul. Tévedései
mindamellett neki is vannak, de adatait a modern orientalisztika, illetve irodalomtudomány sokszor hitelesítette.
A gondosabb elemzés kimutatta azt is, hogy Hérodotosz a keleti szépirodalom számos termékét (perzsa
novellák) is megmentette számunkra.

A másik ok, amiért megérdemli a „történetírás atyja” elnevezést, az a törekvése, hogy megragadja az események
közti belső, törvényszerű összefüggést, az emberi történelem alaptörvényét. Ez akkor is jelentős, ha a
Hérodotosz által megfogalmazott törvényszerűség téves, az ő történelemfelfogása nem ismeri a fejlődés
fogalmát, így ír műve bevezetésében:

„Amik régen nagyok voltak, többnyire kicsinyek lettek, s amik az én időmben nagyok, korábban kicsinyek
voltak”.

Szerinte ha egy nép, vagy akár egy egyén a fel, majd le körforgását megtette, a kör lezárul, pályája véget ér, s
mások lépnek helyébe, hogy ugyanezt a pályát befussák. E törvényszerűség Hérodotosz szerint sokszor az ember
szándékai ellen is érvényesül, valami irracionális erő nyomása alatt, amelyet az író a személytelen „isteni”-nek
nevez, s emiatt elbeszéléseiben különös jelentőséget tulajdonított a figyelmeztető erejű és mindig beteljesülő
jóslatoknak. Hérodotosz szerint az emberi bölcsesség abban áll, hogy a történelem e törvényszerűségét
felismerjük.

Az ókor néhány szórványos kritikától eltekintve feltétlenül elismerte Hérodotosz művét. A nagyon kevés
prózaíró közül, akit a híres alexandriai filológusok kiadtak és magyaráztak, ő volt az egyik. Azért akadtak
kritikusai is: Thuküdidész színes, de hihetetlen történetei miatt komolytalannak tartotta, de Plutarkhosz volt az
egyetlen író, aki rosszindulattal és szándékos ferdítéssel vádolta, s elfogult hazudozónak ítélte, feltehetően azért,
mert az ő szülőföldjét, Boiótiát a perzsa háborúkban betöltött kétes szerepének megfelelően nem előnyösen
ábrázolja.

A középkorban csak Bizáncban olvasták. Az első latin fordítása 1474-ben jelent meg, a görög első kiadás
dátuma 1502.

1
Arisztotelész (Kr. e. 384 – Kr. e. 322)

görög tudós és filozófus, a modern európai tudomány atyja és előfutára. Mesterével, Platónnal együtt a nyugati
kultúra legnagyobb hatású gondolkodói közé tartozik. Már az ókorban híressé vált nemcsak filozófiai és irodalmi
művei miatt, de a kiemelkedő tehetségű makedón fejedelem és despota, Nagy Sándor nevelőjeként is.
Arisztotelész, a görög gondolkodás e nagy alakja a görögországi Sztagira, későbbi (és mai) nevén Stagira
városában született, innen nyerte egyik állandó melléknevét: a Stagirita (A stagirai). Szülővárosában szobor
hirdeti fennen a tiszteletet, amit az utódok több évezreden át is megőriztek. Nemcsak a legtöbb, modernnek
tekintett tudományban jeleskedett, s tett hozzá mindegyikhez valami értékeset, valami olyat, ami az illető
ismeretterület felfogását, tárgyalását sokszor évezredekre meghatározta; nemcsak a filozófiában, a
nyelvészetben, a biológiában, a pedagógiában, a politikatudományban sikerült maradandót alkotnia, sőt ezek
közül és ezeken felül többet is tulajdonképp megteremtenie, de az irodalomelméletben s mi több, az irodalomban
is; különben az antik próza egyik legnagyobb mestere, Cicero aligha áradozott volna az arisztotelészi
előadásmód „arany folyamáról” (flumen orationis aureum), amely irodalmi művek mellett a világos, de
élvezetesen olvasható tudományos értekezés műfaját is megteremtette. Sajnos nemcsak szépírói munkái, hanem
sok más műve is az utókor számára, úgy tűnik, végleg megsemmisültek, különösen melyeket a nagyközönség
számára szerzett és melyek már életében népszerűvé tették, de a megmaradtakból – Fizika, Metafizika, Etika,
Politika, Poétika és mások – is több életműnyi anyag kitelik.
Arisztotelész mesterével, Platónnal együtt az európai filozófia legmeghatározóbb alakja, a szókratészi
hagyomány folytatója. A középkor végére a Biblia mellett Arisztotelész és munkássága vált a „magasabb”
kultúra meghatározó tekintélyévé szerte Európában, úgyhogy ha csak ezt a szót (másik állandó melléknevét)
mondták: a Filozófus, az kizárólag Arisztotelészt jelenthette – (bár ez már-már egy „hamis”, átinterpretált
Arisztotelész volt). De nemcsak az európai kultúra tartja magát az örökösének: Keletet is ő hódította meg a
nyugat tudományának, a keresztényeknél, araboknál, zsidóknál egyaránt a legnagyobb tiszteletben állott.
A Holdon krátert is elneveztek róla (Arisztotelész-kráter).

Élete:
Arisztotelész i.e. 384-ben született Sztagirában. Tizennyolc éves, amikor Platón tanítványa lesz. Húsz esztendőn
át tanul és tanít az Akadémián, majd Platón halála után elhagyja Athént. Asszoszban, majd Mütilénében tanít,
343-ban Philipposz makedón uralkodó fölkérésére a gyermek Alexandrosz - a későbbi Nagy Sándor - nevelője
lesz. 335-ben megnyitja Athénban iskoláját, a Lükeiónt. Sándor halálakor, 323-ban menekülnie kell a városból.
Khalkiszban telepszik le, ahol 322-ben meghal.”
Sztagirában, a Khalkidiké-félszigeten fekvő thrakiai görög gyarmatvárosban született a 99. olimpiász első
évében, a mi naptárunk szerint Kr. e. 384. március 7-én. Mindkét ágon stagirita orvoscsaládból származott:
anyja, Phaisztisz [2] családja, Chalcisból eredt, apja, Nikomakhosz családja, Messeniából, de mindketten
Stagirában születtek és éltek; három gyermekük közül kettő fiú (Arimnétosz és Arisztotelész) és egy lány
(Arimneszté) volt.
Nikomakhosz orvosa és barátja volt II. Amüntasznak, Makedónia királyának Pellában. Talán az orvos családból
eredeztethető Arisztotelész biológiai és természettudományos érdeklődése; például Galénosztól tudjuk (Anatom.
Administr., II.1., vol. II. 280 K.), hogy a görög orvoscsaládokban nevelődő ifjak boncolni tanultak. Amüntasz
legkisebb fia, Fülöp, a későbbi király, körülbelül egykorú volt Arisztotelésszel, és valószínűleg már akkor
megszerette, úgyhogy később rábízta fia, Sándor nevelését. Arisztotelész még nem volt 17 éves, midőn apja
meghalt. Szülei iránt élete végéig a leggyöngédebb hálát őrizte meg szívében.
17 vagy 18 éves korában (Kr. e. 367 körül) Athénba ment, s a hagyomány szerint a nagy filozófus, Platón
tanítványa lett annak Akadémiáján. Ámde Platón ekkoriban elhagyta Athént, és három évig Szicíliában maradt,
így Arisztotelész 20 éves kora előtt nem lehetett tanítványa Platónnak. Az viszont biztos, hogy kb. 18-20
esztendőt valóban Platón társaságában töltött.
Önállósága fokozatosan, de korán nyilatkozott, egyes nézeteiben hamar eltért mesterétől, s ezt nem titkolta; így
meglehet, hogy Platón tényleg mondta: „Xénokratészt sarkantyúzni, Arisztotelészt zabolázni kell.” Arisztotelész
házát Platón állítólag az Olvasó házának, őt magát pedig az iskola eszének mondotta. A kezdeti baráti viszony
valamelyest hűlt ugyan, de Platón haláláig megmaradt; egyáltalán nem igaz, hogy Arisztotelész nem tisztelte
eléggé tanítóját és háládatlan volt iránta, sőt mielőtt Etikájában Platón eszmetanának cáfolatába kezd, a
személyes barátság érzelmeit fejezi ki iránta, de – mint mondja – a tudományban néha félre kell tenni a
személyes érzelmeket és csak az igazság védelmére gondolni: „és ámbár az igazság és a barátság, mindkettő igen
drága előttem, szent kötelesség elsőséget adni az igazságnak” Több más művében is Platón követőjének nevezi
magát (Metafizika 990b 16), és fájlalja, hogy tudományosan cáfolnia kell azokat, akik gondolkodásban is
annyira közel állnak hozzá. Egy Werner Jaegertől eredő, de más filozófiatörténészek és filológusok által is
vallott nézet szerint a Stagirita életművét hitelesebb a Platón eszméitől való folyamatos, lassú, és sohasem teljes
távolodásként felfoni, mintsem az azokkal való radikális szakításnak gondolni.

2
Platón életében komoly tanítói tevékenységet nem folytatott, bár adott retorikai oktatást, mint Iszokratész
versenytársa (akitől esetleg maga is tanult annak idején retorikát, és akit műveiben sokszor idéz); 20 évig volt
Platón tanítványa annak haláláig (Kr. e. 347).
Nagy Sándor és ArisztotelészPlatón halála után, valószínűleg az Akadémia új vezetőjével, Szpeuszipposzszal
való ellentétek és politikai okok, a makedónellenes hangulat megerősödése miatt Kis-Ázsiába utazott Platón
egyik legbuzgóbb hívével, Xenokratésszel Hermeiászhoz (latinosan Hermiász), Atarnea fejedelméhez, aki
azelőtt hű tanítványa volt. Itt a müsziai Asszosz városában telepedett le, ahol az itt élő jelentős és elég szervezett
platonista közösség – tulajdonképp egy helyi kis Akadémia – szellemi vezetője lett. Valószínűleg itt írta
Metafizika című művének legrégebbi részeit, az A és B könyvet, melyekben még egyértelműen mint a
platonizmus híve többes szám első személyben beszél („mi, Platón tanainak követői”).
Hermeiász országát és a térséget azonban hamarosan, Kr. e. 344-ben elfoglalták a perzsák, Hermiászt árulás által
lefogták, s a helyi satrapa fogolyként elküldte őt a perzsa uralkodóhoz, Artaxerxészhez, aki keresztre feszítette.
Arisztotelész egy gyönyörű himnusszal áldozott az elhunyt emlékének, kinek sirfeliratát is ő irta (s melyből
kiviláglik, hogy álnokság végzett barátjával). Arisztotelész elvette Hermeiász fogadott és/vagy testvére leányát,
Pytiaszt is, és a Mitylénében található Leszbosz szigetére költözött, itt élt két évig. Házassága boldog volt;
végrendeletében meghagyja, hogy egy sírba temessék feleségével. Aligha kétséges, hogy Arisztotelész
Leszboszon teljesítette ki állatrendszertani ismereteit, melyek kutatásába már korábban belekezdett, a tengeri és
egyéb élőlények végtelen változatosságának hatására keletkezett biológiai tapasztalatai igen erősen rányomják
bélyegüket Arisztotelész logikai munkáira is (erre utal a a logikai fajok, nemek és kategóriák bevezetése és egész
hierarchiába rendezése, de a logikai művekben előforduló rengeteg állat- és növényrendszertani példa is).
343-ban II. Philipposz meghívta, hogy 12 éves fiát, Alexandroszt, a későbbi Nagy Sándort nevelje. Arisztotelész
négy éven át volt Alexandrosz nevelője, ennek 16. évéig, és nagy hatással volt reá. Nagy Sándor mindig őszinte,
igaz tisztelettel viselkedett régi tanítója iránt, aki főleg erkölcstanra, politikára, ékesszólásra és költészetre
oktatta, és néhány művet külön e célra írt. Rendesen Pellában tartózkodtak, néha Sztagirában, melyet (minthogy
a jó II. Fülöp király egy korábbi hódítása során földig rombolta) Arisztotelész kedvéért újra fölépítettek
romjaiból. Arisztotelész vélhetően ekkor kezdte írni vagy kigondolni Politikával foglalkozó művei
kezdeményeit, két értekezést írt tanítványa számára (A monarchiáról, A gyarmatokról).
335-ben, Arisztotelész Athénba költözött, mely az elkövetkező tizenhárom évben otthonául szolgált. Itt néhány
épületet bérelt ki és iskolát nyitott – ötven éves volt ekkor – a Lykeion (Lyceum) néven. Az iskola a nevét a
közeli Lükabéttosz hegy és az Ilisszkosz között elterülő Farkas-Apollón (Apollón Lükeiosz) és a múzsáknak
szentelt ligetről kapta, mely egykor Szókratész kedvenc tartózkodási helye volt.[5] A gimnázium fedett
oszlopcsarnokában (vagy esetleg csak árnyékos fasoraiban), a perípatoszban (περίπατος), melyekről az iskola
később a nevét kapta, tartotta Arisztotelész előadásait. Az a hagyomány, hogy a peripatetikus (szó szerint
„körbesétáló”) iskolában a tanítás kizárólag körbe-körbe sétálás közben folyt volna, szinte biztosan legenda.
Erről tanúskodik az, hogy fennmaradtak vázlatok több előadásról is, Arisztotelész pedig számtalan helyen utal
rá, hogy előadásait ábrákkal illusztrálja, ami sétálás közben nehéz lett volna; továbbá szinte minden görög
filozófiai iskola az előadások és viták helyszínéről kapta a nevét, nem pedig a tanítás módjáról, nagyobb
közönség számára tartott előadáskor a hallgatóság bizonnyal ülve hallgatta a bölcsességeket. Arisztotelész az
iskolában bizonyos rendet és fegyelmet tartott: az iskolának volt feje (archontes), kit mindig tíz napra
választottak. Évente többször valamennyien együtt ebédeltek.
Arisztotelész tanítványait két csoportba osztotta: akromatikusok (beavatottak), más néven ezoterikusok
(bentlakók) és az exoterikusokra, akik csak alkalmanként jártak be a líceumba hallgatni őt. Az akromatikus, vagy
magasabbrendű tanulmányok nem jelentették azt, hogy nagyobb igazságosságokat fejtegettek volna mint az
exoterikus tanulmányok, hanem ezek olyan elvontabb és intenzívebb tanulmányozást igénylő tantárgyak voltak –
mint a logika, természetfilozófia és metafizika – melyek kisebb hallgatóságot érdekeltek. Ugyanígy két csoportra
osztotta írott műveit is, de sok írott ezoterikus műve közül sajnos egy sem maradt fent.
E tizenhárom év alatt írta meg legtöbb nagy munkáját. A hagyomány szerint Nagy Sándor fejedelmi
bőkezűséggel segítette egykori tanítóját: Plinius szerint állítólag több ezer ember foglalkozott a filozófus
számára azon állatok, növények és természeti ritkaságok szakszerű összegyűjtésével, melyekre Arisztotelésznek
szüksége volt. Mások (például Sztrabón) mondják, hogy Nagy Sándor 800 talentumot adott Arisztotelésznek,
hogy lehetségessé tegye tudományos kutatásait és rendkívül gazdag könyvtára összeállítását. Csak a sors
rendkívüli kegye, hogy a nagy király és a nagy tudós ily baráti viszonyba kerültek, tette lehetségessé az ókor
legnagyobb tudományos emlékeinek keletkezését; bár miután Nagy Sándor egy ellene szőtt összeesküvés
felfedezése után megölette Arisztotelész unokaöccsét, Kalliszthenészt, meghidegült a viszony a gyászba döntött
filozófus és a király közt.
Hat évvel később Nagy Sándor meghalt; birodalmában megkezdődött a bomlás, a Nagy Sándorral és a
makedónokkal közeli kapcsolatban álló, s ezért „gyanús” Arisztotelészt a makedón-ellenes párt – köztük olyan
akadémisták, akik régebben a legközelebbi barátai voltak, illetve egyes szakmai ellenfelei – azonnal üldözőbe
vette és istensértés (ασεβεια = aszebeia, „istentelen cselekedet”, szentségtörés) ürügye alatt a bírák elé állította.
Azzal vádolták, hogy oltárokat emelvén elhunyt első nejének és Hermiasznak, az isteneket megsértette.

3
Arisztotelész, mint azt bizonnyal Szókratész kivégzésére célozva mondta, nem engedte az athéniakat „kétszer
vétkezni a filozófia ellen”,[6] 323-ban, iskoláját Theophrasztoszra bízva elmenekült Athénból. Egy évig élt
Khalkiszban, de 322 szeptembere táján, kevéssel Démoszthenész halála előtt ő is meghalt. Némelyek szerint
öngyilkosságot követett el (méreggel vagy a tengerbe vetette volna magát), ám, mivel e vélekedésnek később
csekély alapját sem sikerült kideríteni, valószínűbb, hogy inkább régi gyomorbaja okozta halálát.

Jelleméről
Külső és belső jelleméről nagyon kevés forrás maradt fent, melyek se nem megbízhatóak, se nem egymással
összeegyeztethetőek. Sok forrás szerint „alacsony, kopasz és pipaszárlábú”, beszédhibás ember volt, aki
bizonyos hedonisztikus vágyainak nem mindig bírt ellenállni, azonkívül hajlamos volt a cinikus, ellenfeleit
megszégyenítő iróniára, továbbá hivalkodóan öltözött. Hozzá kell tennünk azonban, hogy az ilyesfajta
jellemzések általában ellenfeleinek műveiben vagy azoktól vett idézetekben fordulnak elő. Más források (például
néhány fejszobor) a görög férfiideálnak megfelelőnek ábrázolják, egyes anekdoták pedig nagyon is jellemes,
empatikus egyénnek állítják be; viszont igencsak kérdéses, ezek mennyi valóságalappal rendelkeznek. Az egyik
ilyen például Arisztotelész utódjának kiválasztásáról szól a peripatetikus iskola élén. A helyre többen pályáztak,
de a szóba jövő két személy a Leszboszról származó Theophrasztosz és a Rodoszról származó Eudémosz voltak.
Arisztotelész sokáig halogatta utódjának megnevezését (egyiket sem akarván megbántani), majd egy nap borivás
közben a két jelölt jelenlétében azt kérte, hozzanak neki két pohár bort („mert amit most iszom, nem elég
ízletes”), egyik leszboszi, másik rhodoszi termés legyen (mindkét sziget híres volt borairól). Mindkettőt
megkóstolta, majd csak annyit mondott: „Mindkettő kitűnő, bár a leszboszi tűnik édesebbnek.” Ezzel eldőlt,
hogy Theoprasztosz lesz az utódja, Arisztotelész pedig szellemesen elkerülte a győztes direkt néven nevezését,
és kihangsúlyozta, hogy a mindkettő alkalmas lenne a feladatra (ahogy mindkét fajta bort igen jónak tartották az
ókorban).

Művei

Művei részint párbeszédek (dialógusok), részint értekező előadásúak; az előbbiekből alig maradt ránk valami. A
munkák meglevő gyűjteménye bizonyára Andronikosz kiadásán alapszik. Arisztotelésznek számos műve
elveszett, amint két ránk maradt jegyzékből kitűnik. Az egyik, melynek szerzője egy Ptolemaiosz nevű
peripatetikus, ezerre teszi Arisztotelész könyveinek számát.

Arisztotelész saját műveit, azok tudományossága szerint, két csoportra osztotta. Az ezoterikus művek a
nagyközönség számára készültek, gyakran dialógus formában, irodalmiasabb köntösbe öltöztetve. Az
akroamatikus („hallásra való”) vagy iskolai művek pedig az értőbb közönség, általában legközelebbi tanítványai
számára készültek, és saját felfedezéseit tartalmazzák. Ez utóbbiak sokszor nagyon kevéssé kidolgozottak,
vázlatosak és igen nehezen olvashatóak.

Az akroamatikus műveket a kommentátorok tovább osztották. A hüpomnématikus (kb. „emlékezet alapján írt”)
iratok vázlatosabb feljegyzések, melyek sokszor csak adattömegeket tartalmaznak a természeti jelenségekről, a
tudományok és a matematika történetéről; a szintagmatikus (kb. „megszerkesztett”) írások pedig az egyes
tudományok rendszerező kifejtései. Az arisztotelészi iskolai iratok programjával Arisztotelész Platón nevelési
programjára válaszol: szemben Az Állam VII. könyvében az ideális állam vezetői számára előírt, a matematikai
tudományokból kiinduló és a dialektikában kiteljesedő egységes tanmenettel, az iskolai iratokban megtestesülő
aporétikus módszer a filozófiai megismerést a legkülönbözőbb empirikus ismeretek és nyelvhasználati
konvenciók teljes körű feldolgozása során felmerülő nehézségek – az aporiák – feltárására és a róluk szóló
teoretikus számadásra alapozza.

A műveket tartalmi – ismeretterületi alapon – hogy milyen tudományokkal foglalkoznak a következőképp

osztályozzuk (A Corpus Aristotelicum):

logikai művek, később Organonnak („eszköz”) nevezik

természettudományos munkák,
metafizika
etikai írások.
esztétikai könyvek

Logikai művek: az Organon

A logikaiak, melyeket Organon („segédeszköz”, „szerszám”) név alatt csak később, az i. sz. 6. század táján a
bizánci időkben foglaltak össze, ezek:
1. Kategóriák;

4
2. Hermeneutika, avagy Az értelmezésről;
3. Az Első Analitika (a következtetésről);
4. A Második Analitika (a bizonyításról);
5. Topika (dialektika);
6. Szofisztikus cáfolatok (értsd: szofista ellentmondások, álokoskodások).
Nem tudjuk biztosan, ez az összefoglalás és a művek sorrendezése mennyire érinti Arisztotelész eredeti
szándékait, és ez ma már nem is kideríthető, mert a tanítványok és kommentátorok teleírták a műveket olyan
részletekkel és megjegyzésekkel, melyek össze-vissza hivatkoznak nyilvánvalóan később írt munkákra. A Kr. u.
200 körül élt peripatetikus kommentátor, aphrodisziaszi Alexandrosz alkalmazta a logikai művek megjelölésére
az „organon” (ớργανον), azaz „eszköz, szerszám” elnevezést, minden bizonnyal a bevett iskolai szóhasználatnak
megfelelően (már Kr. e. 50 körül a rhodoszi peripatetikus, Andronikosz is ilyen cím alatt adta ki e logikai
munkákat.

Az Organon kifejezetten akroamatikus jellegű, használták a Lükeionban folyó tanításhoz. A mű színvonala

erősen változó: néhol majdnem olyan vázlatos, mintha előadáshoz készített emlékeztető jegyzet volna, és egyes
részei valószínűleg be is töltöttek ilyen szerepet, máshol részletezőbb és didaktikailag átgondolt, máshol
egyenesen olyan könnyen olvasható, mintha szándékosan kezdő tanulóknak írták volna. A mű részei
Arisztotelész életének különféle korszakaiban születtek; a részleteket lásd az Organon című szócikkben.

Arisztotelész logikával kapcsolatos kérdésekről máshol, például a Metafizikában is értekezik; néhány más
logikai jellegű művéről is biztosan tudunk, melyek elvesztek, azonban megmaradt logikai írásainak java része az
Organonban található.

Természettudományi művek

Ezek a következők:
1. Fizika (8 könyvben);
2. Az észről (4 könyvben);
3. A keletkezésről és elenyészésről (2 könyvben);
4. Meteorologia (4 könyvben); ide sorolják az
5*. A világról szóló apokrif mű, mely az élőlényeket tárgyalja;
6. A lélekről (3 könyvben);
7. kisebb értekezések, melyeket a skolasztikusok Parva naturáliáknak neveztek;
8. Állattan (10 könyvben);
9. Az állatok részeiről (4 könyvben);
10. Az állatok járásáról;
11. Az állatok keletkezéséről (? könyvben);
Az „A színekről”, „Az akusztika”, „A fiziognómia” nem az ő művei; a növényekről szóló mű elveszett, ami e
címen a művekben előfordul, későbbi keletkezésű; a „Problémák” 37 könyvében annyi a későbbi toldás, hogy
ami Arisztotelészé, alig ismerhető föl benne; a „Mekánika” sem valódi, hasonlóképen nem az oszthatatlan
vonalakról szóló értekezés, és a csodálatos történetek kis gyűjteménye.

Metafizikai művek

Arisztotelész metafizikájának első oldala (1837 kiadás) Bővebben: Arisztotelész metafizikája

A Metafizika könyv 14 általános mű gyűjteménye, melyeket az első összkiadásnál a fizikai írások mögé soroltak
be (meta ta phüzika). Innen ered a metafizika tudományának a megjelölése, amely azt vizsgálja mi van a
természet mögött. Ezekben a művekben Arisztotelész a tudásnak azt a formáját keresi ami a legalkalmasabb a a
bölcsesség névre.

Etikai művek

1. Az úgynevezett Nikomakhoszi etika ˙(10 könyvben);

2. Az Eudémoszi etika, Eudémos feldolgozása (7 k.-ben);
3. A nagy etika mind a két szerkesztés? nyomán összeállítva; ?az erényekről és hibákról? későbbi keletű. Az
Ekonomika 2 könyvben valószínűleg szintén Arisztotelész műve;
4. a Politika (8 k.-ben);

Esztétikai művek
Ide tartoznak:

5
1. Retorika (1–8)
2. Poétika
A művek történetéről [
Mind e művek, melyeket nem mindig egyforma gonddal dolgozott ki, úgy látszik, a tanítás céljait szolgálták;
részben előadásainak vezérfonalai lehettek. Valószínű, hogy a tanítványok (elsősorban Theophrasztosz, esetleg
Eudémosz) füzeteit-szövegeit is fölhasználták a kiadók a kiadott Arisztotelész-szövegek összeállításakor.

Arisztotelész műveinek sorsa igen kalandos. Ha hihetünk Sztrabónnak és Plutarkhosznak, követője és barátja, az
ereszoszi Theophrasztosz őrizte a mester halála után az összes iskolai Arisztotelész-kéziratot, halálakor pedig
Néleuszra, egy skepsisi peripatetikusra hagyta (sőt lehetséges, hogy Theophrasztosz saját iratait is ráhagyta).
Skepsis később a pergamoni uralkodók, az Attalida dinasztia kezére került, s mivel az akkori uralkodó, II.
Eumenész hírhedt kéziratrabló volt (aki a fővárosban, Pergamonban ráadásul könyvtárat kívánt létrehozni),
Néleusz rokonai és leszármazottai majd egy századon át pincében rejtegették az írásokat. Egyikük egy Apellikón
nevű dúsgazdag és könyvgyűjtő stratégának adta el a kéziratokat, melyek ekkor már félig szétrohadt állapotban
voltak. Ő Athénba hozta a gyűjteményt és kiadta, de elesett, mikor a rómaiak Athént ostromolták és elfoglalták
(Kr. e. 84.), a római vezér, Sulla pedig Rómába szállíttatta e kincseket. Ezután kapta kézhez őket rhodoszi
Andronikosz, aki újra kiadta őket (Kr. e. 50), és nagyjából ekkor nyerték el azt a formájukat, ahogyan ismerjük
őket.

Sokan a több száz éves hányattatással magyarázzák a művek szövegének jelentős romlását, és feltételezik, hogy
eddig a kiadásig Arisztotelész iskolai írásait nem ismerték (pusztán a nagyközönség számára írt műveiről
tudtak); ami ebben a formában nem valószínű. A feltevés – többek között – azokon a beszámolókon alapszik,
melyek szerint mikor a rómaiak újra elkezdték olvasni ezeket az eredeti műveket, az óriási meglepetéseket
okozott, mivel nem gondolták volna, hogy ennyire fejlett volt az arisztotelészi filozófia; illetve az a tény is
támogatja, miszerint a Filozófus sok tétele (például logikai megállapításai) jelentősen eltorzult, megváltozott
formában éltek tovább – a peripatetikusokat leszámítva – még a tudományos közösség berkeiben is. Szalai
Sándor – az egyetlen (1979-ben megjelent) magyar nyelvű Organon-kiadás szerkesztője – viszont úgy véli, két
párhuzamos, de ellentétes irányú folyamatról van szó: míg a szövegromlás és - megsemmisülés, illetve a
filozófiai és teológiai gondolkodás fejlődése következtében állandóan átértelmezték Arisztotelészt és
megváltoztatták gondolatainak értelmét, addig több évezred filológusai és a peripatetikus iskola hívei nem
szűntek meg folyamatosan gondozni a – valódi – arisztotelészi filozófiát.

1891-ben a londoni British Museumban találtak egy papiruszt, mely állítólag az elveszett Politiká-nak, 158 régi
államalkotmányok gyűjteményének egy részét és az athéniek államalkotmányának (Athenaión Politeia)
majdnem teljes könyvét tartalmazza. A papírusz eredeti szövegét lemosták (valószínűleg papírhiány miatt) és
más szöveget írtak rá. Az eredetiségéről még folyik a vita.[7]

Filozófiája

Arisztotelész Platón tanítványa, a filozófia igaz feladatát ő is a dolgok lényegének és végső okainak
felismerésében találja, melyek megtestesülése – az ún. konceptualista Arisztotelész-felfogás szerint – a fogalom,
vagy inkább (mivel az arisztotelészi fogalom-fogalomnak a modern logika fogalom-fogalmához nem sok köze
van) mondhatnánk, a Lényeg. Megjegyezzük, hogy Arisztotelész nyitva hagyja azt a kérdést, hogy tulajdonképp
mi is az a fogalom, nem értelmezi sem halmazként, sem képzetként, sem társadalmi megállapodásként, sem
egyéb olyan módon, ahogyan azt a későbbi századok neki tulajdonították; amiket pedig erről a kérdésről a
Metafizikában mond, elég ellentmondásosak, úgyhogy a különböző, ellentétes véleményt valló arisztoteliánus
irányzatok mind-mind megtalálták benne a maguk igazát, és bizonyítva látták ellenfeleik tévelygő voltát.

A filozófia tehát az effajta fogalmak-lényegek tudománya; minden, ami egyedi, az általánosra vezetendő vissza
és belőlük származtatandó. E munka tudományos föltételeit és formáit senki nálánál komolyabban és
szigorúbban nem vette; a Platón-féle dialógusok színes költői ruhája helyett a szabatos tudományos prózát
műveli, mely évszázadokon keresztül mintául szolgált az európai tudománynak, sőt amelyből minden művelt
európai próza egyenesen származott. Továbbá, minthogy a dolgok lényegét nem a dolgokon kívül keresi, mint
Platón, hanem a dolgokban, azaz a valóságban, a tényleges megfigyelés ugyanolyan fontos vagy tán még
fontosabb a számára, mint az elméletalkotás vagy a kortársak és elődök tanítása, benne a legmagasabbra
emelkedő filozófiai absztrakcióval a legszélesebb mai értelemben vett (pozitív) tudományosság egyesül.

Annyi tudomány előfutárává vált, hogy általában véve „legfontosabb” felfedezéséről nem is beszélhetünk.
Konkrétan a mai értelemben vett filozófiában alighanem legfontosabbnak nevezhető elképzelései az aktus-
potencia és hülémorfizmus tana és az erre épített mozgás fogalma, a szubsztancia-akcidens megkülönböztetés, és

6
egyáltalán az egész metafizika, továbbá a realizmusra épített kutatási módszerek és nem utolsósorban pedig a
formális logika megalkotása.

Filozófiájának utóhatásai
Ókor és kora középkor
Arisztotelész halála után a peripatetikus iskola még évszázadokon át fennmaradt, csakhogy nem igen öregbítette
a nagy mester örökségét önálló kutatásokkal. Az első századokban a metafizikától elfordulva, inkább a
természetfilozófiát és etikát művelték és népszerűsítették; a későbbi peripatetikusok főképp pontos, hű
magyarázói voltak Arisztotelésznek.

Arisztotelész kommentálása, már az ókorban megkezdődött. Interpretálása és ezzel (általában szándéktalan)

meghamisítása, így annak az Arisztotelésznek, akit olyan nagy tekintély övezett, egyre kevesebb köze volt az
eredeti hús-vér Arisztotelészhez. Ehhez több minden is hozzájárult. Először is az, hogy az exóterikus,
nagyközönség számára írt művei, épp melyek korán népszerűvé tették, már az ókorban elvesztek; másodszor
pedig az, hogy peripatetikus tanítványai a belső használatra írt műveket valóban használták is, de nemcsak
passzívan tanultak belőle, hanem teleírták kommentárokkal és megjegyzésekkel, átcímezték és össze-vissza
csoportosították őket (így jártak az Organon vagy a Metafizika írásai). Ezért sok tekintetben már nem tudjuk
hűen rekonstruálni Arisztotelész gondolatainak bizonyos eredeti jellemzőit (például ezek fejlődéstörténetét). De
ezek az átalakítások még Arisztotelész szellemében történteknek foghatóak fel, mert a közvetlen tanítványok
még emlékezhettek Arisztotelész motivációira; később azonban a helyzet még rosszabbá vált. Tudjuk, hogy a
sorozatos átalakítások és másolások során egy szöveg mennyire megromolhat; nos, ahogy telt az idő,
Arisztotelész műveivel pontosan ez történt. Egyre kevésbé olvasták Arisztotelész eredeti műveit, és egyre inkább
a kommentátorok munkáit, akik egyre inkább más kommentátorok más munkáiból merítettek, és így tovább,
különösen a középkorban, mikor szinte mindenki latinul és senki sem görögül olvasott és beszélt (ez a „Graeca
non leguntur”, azaz „Görögül nem olvasunk!”-szemlélet egészen a 19. század végéig tartotta magát), így aztán
még csak nem is a viszonylag hű peripatetikus, hanem sokszor a vulgarizáló Cicero-korabeli latin
kommentátorok egyszerűsített vagy félreértelmezésen alapuló interpretáció terjedtek.

Középkor

Az első évszázad végén, bár közvetve de Arisztotelész tanai eljutnak a muzulmán világba is. Először al-Kindi
(kb. 801–873) ír arabul Arisztotelészről. Ő Plótinosz Enneadeszét fordította le és adta közre Arisztotelész
teológiája címmel. Műve nagy zavart keltett az arabok Arisztotelészről alkotott fogalmaiban, s évszázadokba
telt, míg ebből kikeveredtek.[8] A nesztóriánusok révén a görög kultúra egyre ismertebbé vált a muzulmán
világban, s így először Arisztotelész logikája, majd a Metafizika és a De anima című mű kerül lefordításra. A
neoplatonizmussal átitatott Arisztotelész arab értelmezést a Spanyolországban élő Averroës helyesbítette, aki
egyúttal olyan tekintélyt adott a Filozófusnak, mint amilyen egy vallásalapítónak kijár. A spanyolországi mórok
és a keresztények között a zsidók játszották az összekötő láncszem szerepét, mivel tudtak arabul és beszélték a
keresztények nyelvét is ők voltak a kor fordítói. Így nem csoda, hogy a következő Arisztotelész-kommentátor
egy európai zsidó volt, nevezetesen Maimonidész. S bár Maimonidész kizárólag arabul írt, műveit szinte
megjelenésük után lefordították héberre majd néhány évtized után, II. Frigyes császár kérésére latin fordítások is
megjelentek. Maimonidész célja az volt, hogy Arisztotelészt és a zsidó teológiát összebékítse: Arisztotelész
szigorú tekintély a szublunáris szférában, még az égire a kinyilatkoztatás vonatkozik.

A 12. században egyre nagyobb számú görög művet fordítottak le latinra. Arisztotelész Analitikáját, Topikáját és
Szofisztikus cáfolatait 1128-ban velencei Jakab fordította le. Később Aquinói Szent Tamás volt az aki barátjának
Guilhelmus de Moerbekenek köszönhetően eredeti görög fordítások segítségével megtisztította Arisztotelész
tanítását a hibás fordításokból eredő újplatonikus elemektől. Feladatául azt tűzte ki, hogy egyeztesse
Arisztotelész filozófiáját a katolikus egyházi tanítással. S bár Szent Tamást tarjuk manapság is az egyik
legelmélyültebb Arisztotelész-kutatónak, abban való buzgalmában, hogy Arisztotelészt egyeztesse a
Szentírással, többször is félremagyarázta a filozófust, vagy ahol az nem fejezte be a gondolatsort, ő továbbvitte
saját elképzelésének megfelelően.

A 13. század során a Nyugat szinte teljes egészében megismerte Arisztotelész munkásságát, s Albertus Magnus
és Aquinói Szent Tamás hatására a kor tudósai benne látták a legfőbb tekintélyt – természetesen a Szentírás és az
egyház tekintélye után. Ez a hatás a 20. században is érezhető volt a katolikus filozófusok körében.[9] A
skolasztika viszont nem volt hosszú életű, megjelenése után hamarosan hanyatlani kezdett, s a Szent Tamás által
kidolgozott rendszer pedig összeomlani látszott. A skolasztika hanyatlása a tudományok előretörésének volt
köszönhető, valamint az olyan gondolkodóknak, mint Duns Scotus, Occam és Roger Bacon. Az ő meglátásuk

7
szerint Arisztotelész filozófiája nem hozható össze a kereszténység kinyilatkoztatáson alapuló, dogmatikus
filozófiájával.

Újkor és jelenkor

Arisztotelész tekintélye a kopernikuszi elmélet 1543-as nyilvánosságra hozatalával végleg kezdett megingani, s
ezt a kegyvesztést Kepler és Galilei csak megerősítették. Az arisztotelészi elmélet szerint a földi dolgok egyenes
vonalban mozognak, így pl. sokáig azt tartották, hogy egy lövedék vízszintesen mozog, majd hirtelen elkezd
függőlegesen zuhanni; Galilei elmélete, miszerint a lövedék parabola-pályát ír le, megdöbbentette arisztoteliánus
kollégait. A reneszánsz kora egyúttal Platón tanulmányozását is újjáélesztette mely végleg lerombolta a merev
skolasztikus módszert, így immár bárki szabadon választhatott közte és Arisztotelész között. A végső csapást
Arisztotelész fizikájának megdönthetetlenségére Newton első mozgástörvénye (melyet korábban Galilei
fogalmazott meg) adta. Ez a törvény kimondja, hogy minden magára hagyott test, ha már mozgásban van,
egyenes vonalban, egyenletes sebességgel tovább fog mozogni. Így tehát külső okra nem a mozgásnak, hanem a
mozgás megváltoztatásának magyarázatára van szükség. A körmozgás melyet Arisztotelész az égitestek
"természetes" mozgásának, valamint az első mozgásnak nevezett, a mozgásirány folytonos megváltozását
feltételezi, s ez olyan erőt kíván, amely a kör középpontja fele irányul, ahogyan az Newton gravitációs
törvényéből kiderül.

A 17. század filozófiai gondolkodására a skolasztikával s vele egyben Arisztotelésszel való szembefordulás a
jellemző. Arisztotelész helyébe más antik filozófiai irányzatok elevenedtek fel, mint a démokritoszi-epikuroszi
atomelmélet, valamint a püthagoreusok matematikán alapuló világmagyarázata.

Arisztotelésszel szinte valamennyi újkori és jelenkori filozófus foglalkozott, bár a közép és kései középkorhoz
képest inkább vitatkoztak vele, mintsem feltétlen igazságként fogadták el tanait. Számos tanulmány és
kommentár született, filozófiáját továbbfejlesztették, vagy új ágakat építettek ki belőle – ilyen például Heidegger
fenomenológiája.

Egyéb
Az antropozófia tanításai szerint Arisztotelész Rudolf Steiner egyik előző inkarnációja volt. A kettő között ő volt
Aquinói Szent Tamás is, ami ha figyelembe vesszük a (középkori és az újkori) pálos szellemiséget, akkor talán
nem véletlen, hogy filozófiájuk rájuk alapozódott.
Bővebben erről J. E. Zeylmans van Emmichoven Ki volt Ita Wegman? I–III. (Arkánum Szellemi Iskola, 2002–
2003) c. könyvében olvashatunk.

2006-ban egy szenzációs filológiai felfedezés révén eredeti, eddig ismeretlen Arisztotelész-kommentárok
kerültek elő egy amerikai tulajdonban lévő bizánci imagyűjteményben (hét eredeti Arkhimédesz-értekezéssel és
Hüpereidész egy makedónellenes beszédével együtt). A palimpszeszt-lelet feltárásában magyar kutatók is részt
vettek.[10]

8
Platón (eredetileg: Arisztoklész; Kr. e. 427, Athén vagy Aigina – Kr. e. 347),

ókori görög filozófus, iskolaalapító. Hatása jelentős volt az ókori és a középkori filozófiára de művei manapság
is viták és filozófiai vizsgálódások tárgyát képezik. Munkásságának nemcsak társadalomtudományi, hanem
irodalmi értéke is nagy jelentőséggel bír.
Egy Alfred North Whitehead-től származó szállóige szerint az egész európai filozófia nem más, mint egy sor
Platónhoz fűzött lábjegyzet

Élete
Athénban született Kr. e. 427/428-ban. Előkelő, régi családból származott: apja Ariszton, Kodrosz, az utolsó
athéni király családjából származott, anyja Periktione, Szolón közeli rokona volt. Apját korán elveszthette, mert
anyja még Platón gyermekkorában férjhez ment másodjára is, egy Pürilampész nevű emberhez.
Rokonsága: Az anya első házasságából még két fiú született: Glaukón és Adeimantosz (Platón idősebb testvérei),
második házasságából származott Platón féltestvére, Antifón. Platón anyai nagybátyjai, Kharmidész és Kritiasz,
az athéni Harminc Zsarnok tagjai voltak, Kritiasz maga művelt és gazdag ember, költő, nagy hatású szónok és
számon tartott szofista volt.
Görög szokás szerint, Platón valószínűleg, eleinte apai nagyapja után az Arisztoklész nevet viselte; később kapta
a Platón nevet, amely „széles vállút” jelent - ez abban a korban már rögzült személynév volt, így nem biztosan
utal testi adottságra, ugyanakkor Phleiuszi Timon a Szilloiban a legszélesebb hátúnak nevezte (platüsztatosz).
Korán elkezdett verseket, drámákat írni és a politika iránt is lelkesedést mutatott: „Fiatalkoromban, sok más
korombéli fiúhoz hasonlóan én is úgy gondoltam, hogy mihelyt el tudom tartani magam, politikus leszek.”.[4]
Vélhetően, csakúgy, mint az ifjú Kharmidész, engedett Kritiasz felszólításának, és nagybátyjai politikája mellé
állt, legalábbis lélekben, a harminc zsarnokról ugyanis (mentegetőzve) azt írja: „... volt köztük néhány rokonom
és ismerősöm ... azt vártam ugyanis, hogy céljuk az államot a törvénytelenség állapotából az igazságosságon
alapuló élet felé vezetni ... nem csoda, ami akkor történt, hisz még fiatal voltam” (VII. lev., 324D). Azonban az
első években, a demokrácia alatt annyira csalódott a politikusokban, hogy feladta a politikai pályafutást és
testestül-lelkestül a filozófiának szentelte magát.
Első mestere a filozófiában Kratülosz, Hérakleitosz követője volt. Később, húsz éves korában Szókratész
követője lett, és ennek folyományaképp elégette addigi költeményeit, valamint szembekerült nagybátyjaival is.
Szókratész döntő hatással volt fejlődésére, műveinek legtöbbjében is Szókratész a párbeszéd hőse, kinek ezzel
páratlan emléket állított (Szókratész maga semmit sem írt le tanításaiból). Mesterét kivégzése napjáig követte,
majd az esetleges üldözésektől tartva, társaival Megarába menekült. Itt három évig vendégeskedett
Eukleidésznél, majd körutazásra indult, hogy megismerje a kürénéi matematikusokat, az egyiptomi prófétákat és
az itáliai püthagoreusokat.
Később Platón visszatért Athénbe, ahol körülbelül nyolc évig maradt, irodalmárkodott és szűkebb körben mint a
filozófia tanítója működött. Körülbelül negyven éves korában újra útra kelt, ezúttal Alsó-Olaszországba és
Szicíliába. Szürakuszaiban barátja és tanítványa lett a fiatal Dión, kinek nővére az idősebbik Dionüsziosz
zsarnok felesége volt. Egy alkalommal Dionüsziosz az erény mibenlétén vitatkozott össze a filozófussal. Platón
annyira felidegesítette a zsarnokot, hogy a vita után egy fél órával megkötözték és a spártai Pollidész hajójára
szállították azzal a paranccsal, hogy vigye Aiginára és adja el a rabszolgapiacon: „Ez ugyan filozófus – mondta
Dionüszosz a spártait megnyugtatva – észre sem fogja venni.”[5] Az aiginai rabszolgapiacon kürénéi Annikerisz
váltotta ki Platónt húsz mináért, majd pénzt is adott neki, hogy vegyen egy birtokot ahol felépítheti saját
iskoláját.[6]

Az Akadémia [
Az Akadémia megalakítása az ókori világ egyik legfontosabb eseményei közé tartozott. Az iskola Athéntól
néhány kilométerre, nevezetes személyiségek sírjával szegélyezett út mentén, egy nagy liget közepén állt. Az
Akadémia nevét onnan kapta, hogy az épület egy Akadémosz nevű hérosznak szentelt liget közelében épült.
Platón filozófiát és matematikát tanított párbeszédes formában, később összefüggő előadásban is. A matematikát
annyira fontosnak tartotta, hogy állítólag az Akadémia bejáratára a „Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a
geometriát!” feliratot íratta.
Az Akadémián Platón körül számos tanítvány gyűlt össze: Xenokratész, Szpeuszipposz, Arisztotelész,
Hérakleidész, Pontikosz, Kalliposz, Erasztosz, Timolaosz és mások, a nők között pedig Laszténia és a
férfiruhákban járó Axiotea.[7] A tanítványok „múzeum”-má egyesültek, azaz olyan társasággá, mely az irodalom
és a zene védnökeinek, a Múzsáknak volt ajánlva. A tagok hosszú ideig, akár életük végéig az Akadémián
maradtak, ahol részt vettek a közös tanulmányokban, vallási szertartásokban és étkezéseken. A társaság végső
gyakorlati célja az volt, hogy helyreállítsa a tisztességes kormányzatot a görög városállamokban. Platón szerint a
tisztességes kormányzás helyreállítása megköveteli a teoretikus tudás teljes megalapozását. Az általa tanított
tudományok többsége azonban túl homályosnak, túl bonyolultnak tűnt a hétköznapi ember számára. Egy történet

9
szerint, amikor meghirdetett egy előadást „A Jóról”, az emberek azt remélve jöttek, hogy megtanulhatják,
hogyan lehetnek boldogok, de olyasvalamit halottak, ami nekik felsőbbrendű matematikának tűnt.[8]
Az Akadémia kb. i. e. 385-i alapításától számítva közel ezer évig állt fenn. Bezárását, 529-ben Justinianus
császár rendelte el, aki bezáratta az athéni filozófiai iskolákat.

Szicíliai utazások
Kr. e. 368-ban, mikor ifjabb Dionüsziosz lépett a szicíliai trónra, Dión újra Szürakuszaiba hívta Platónt. A
filozófus erősen vonakodott a korábbi történtek miatt, végül azonban mégis beleegyezett az utazásba mondván,
hogy „nehogy saját szemében is olyannak látsszon, mint azok, akik csak beszélnek, beszélnek de sohasem
tesznek semmit.”[9] Ezúttal kezdetben nagy tisztességgel fogadták, azonban nemsokára őt és Diónt is
hazaárulással vádolták. Az ifjú türannosz nagybátyját, Diónt száműzte, Platónnak azonban megtiltotta, hogy vele
tartson. Az ok, amiért a filozófus nem térhetett vissza Athénba az volt, hogy Dionüszosz attól félt, hogy Platón
rossz hírét fogja kelteni az Akadémián. Dionüszosz aggályaira Platón gúnyosan a következőket válaszolta:
„Remélem, hogy az Akadémiában nem vagyunk annyira szűkében a témáknak, hogy ilyesmiről kelljen
beszélgetni.”[10] Így Platón annak ellenére, hogy nagy tisztességgel bántak vele, gyakorlatilag fogoly volt.
Később azonban sikerült megszöknie és visszatért Athénba, ahol többi tanítványa mellett Dión várt rá.
Később, Kr. e. 361-ben, Dionüsziosz számos levélben kérlelte Platónt, hogy látogasson el hozzá Szürakuszaiba.
Mikor a filozófus ismételten nemet mondott az utazásra a türannosz megüzente, hogy vagy felszáll az érte
küldött gyors háromevezős hajóra, vagy elkobozza Dión ottmaradt javait. Platón ekkor már öregember volt,
életének hetvenkettedik évében járt, azonban Diónhoz fűződött barátsága miatt beleegyezett, hogy „ismét lássa a
szörnyű Kharübdiszt”. Dionüszosz azonban nem tartotta meg az ígéretét, Diónt nem engedte hazatérni és a
vagyonát is elkobozta, Platónt pedig erőszakkal tartotta az udvarában. A filozófust végül a püthagoreus
Arkhütasz mentette meg a haláltól.[12]
Visszatérve haláláig Athénben maradt. Itt halt meg nyolcvanegy éves korában, egy esküvői lakoma közben. Az
Akadémia közelében, az Akadémosz hérosz ligetben temették el, ahol állítólag Pauszaniasz még látta sírját.
Hosszú élete során soha senki nem látta nevetni.[

Művei

Harminchét műve maradt ránk, 35 párbeszéd, a levelek és definíciók, valamint néhány rövidebb párbeszéd,
melyeket azonban már az ókorban is hamisnak tartottak. A többiek hitelessége fölött is nagy irodalmi harc folyt.
A hitelesség eldöntésénél általánosan elfogadott elvek ezek: minden olyan mű, melyből Arisztotelész mint
Platónéiból idéz, melyet Arisztotelész megemlít, hitelesen Platóné. Ilyenek az Állam, a Timaiosz, a Törvények, a
Phaidón, a Phaidrosz, Lakoma, a Gorgiasz , a Menón, a kisebbik Hippiasz ; továbbá a Theaithétosz, a Philébosz,
A szofista, a Szókratész védőbeszéde a Protagórasz, és a Kritón.

Kevésbé biztos (Zeller szerint): a Lüszisz, a Kharmidész, a Lakhész, a Kratülosz, a kisebbik Hippiasz az
Eüthüdémosz és a Menexenosz, de magától értetődik, hogy az Arisztotelész által nem említett művek közt is
vannak igazi platonikus művek. A legtöbben nem tartják hitelesnek a Menexenoszt, a kisebbik Hippiászt, az első
Alkhibiadészt és a Iónt; még többen vetik el a második Alkibiadészt, a Theagészt, az Anterasztokat, az
Epinomiszt, a Hipparkhoszt, a Minószt, a Kleitophónt, illetve tartják úgy, hogy a Definíciók és a Levelek nem
Platóntól valók.

Még nehezebben állapítható meg az, hogy milyen sorrendben keletkeztek e művek. Schleiermacher didaktikai
rendet vesz föl; az ő nézete szerint Platón kezdettől fogva kész terv szerint írta meg műveit, melyek háromfélék:
elemiek, közvetítők és építő jellegűek.

Hermann K. F. szerint művei Platón filozófiai fejlődését tükrözik. E fejlődésnek három korszaka van; az első
Szókratész haláláig tart, a másik a megarai tartózkodás idejét foglalja magában, a harmadik az első szicíliai út
befejezésétől Platón haláláig tart. Munk azon a nézeten van, hogy Platón műveiben Szókratész ideális életrajzát
adja, tehát aszerint rendezhetőek, hogy mennyi idősnek tüntetik föl Szókratészt.

A legvalószínűbb feltevés a Hermanné, bizonyos fokig egybekapcsolva Schleiermacheréval: Platón életében

minden bizonnyal volt egy korszak, amikor még főként Szókratésszel foglalkozott, ide tartozik Zeller szerint a
kisebbik Hippiász, az Euthüphron, az Szókratész védőbeszéde a Kritón, a Lüszisz, a Lakhész, a Kharmidész és a
Protagórász. A második korszakba a megarai korszakot elvető Zeller szerint a Phaidrosz, Euthüdémosz,
Gorgiasz, Menón, Theaitétosz, Szofista, Politika, Parmenidész és Kratülosz című művek tartoznak. Ennél
későbbiek a Lakoma (Kr. e. 385), a Phaidon és a Philébosz. Ezek után következik a Respublika, a Timaiosz, a

10
Kritiász, (az előbbi két dialógusában említi Atlantisz szigetét) majd a Törvények, ami Platón utolsó műve és csak
halála után adták ki. Részben fejlődése tükröződik ebben a sorrendben, de részben didaktikai terv is érvényesül
benne; nem valószínű, hogy miután már nézetei megállapodtak, csak a véletlen irányította volna irodalmi
tevékenységét. A bizánci Arisztophanész trilógiákban, Thraszüllosz tetralógiákban állította össze Platón műveit.

Latinul adta ki Platón műveit először Marsilius Ficinus Firenzében 1483-84-ben. Görögül Aldus Manutiusnál
1513-ban. Hires Henricus Stephanos kiadása (Párizs, 1578). Újabb kiadások: Tauchnitz, Bekker, Stallbaum,
Teubner, C. F. Hermanntól először 1851-1853. Legújabban Martin Schanz Lipcsében (1875) indított meg nagy
kritikai kiadást, mely még folyik. Hires fordítások: németül Schleiermacher (legújabban 1855-62), franciául
Cousin (Párizs, 1825-40), németül Müller és Steinhart (1850-1866), angolul Jowett (Oxford, 1871), olaszul
Bonghi (1857) és Ferrari (1873).

Filozófiája

Platón filozófiáját alkotói tevékenységének három korszakában fejtette ki. Ez alapján osztályozzuk műveit is
korai dialógusok (szókratikus korszak), középső dialógusok (formatan, politika) és a kései „nagy” dialógusokra.

A szókratikus korszakban Platón filozófiáját úgy értelmezhetjük, mint annak a keresése, hogy hogyan használjuk
a szavakat az értelmes gondolkodás során. A szavak értelmes használata magában foglalja azt, hogy nézeteinket
alávetjük mások kritikájának, ellenőrizzük az implikációkat, mindez pedig dialógust eredményez. Platón korai
dialógusainak egyik jellemzője egy állítás implikációinak a felvázolása azért, hogy leellenőrizhesse, vajon
konzisztens-e önmagával és más állításokkal. Az a kérdés, hogy elfogadható-e egy állítás vagy sem, mindaddig
nem válaszolható meg, amíg az állítás implikációit és kapcsolatait fel nem tártuk.

A középső dialógusaiban Platón rámutat néhány hiányosságra a hipotetikus és tagadó eljárásban, amelyet a korai
dialógusokban Szókratész érvelési módszereként mutatott be. Platón rámutatott, hogy létezik olyan hipotetikus
kiindulópont, amelyre intuitív bizonyosság és jó politika építhető.

A késői dialógusok a szűkebb értelemben vett filozófia, a fogalmak elemzéséből áll.

Formatan (az ideák)

A platóni ideatan tartalma az immateriális, örök és változatlan lényegek, az ideák (görögül: eidosz, idéa)
feltételezett birodalma. Platón elképzelése szerint csak az ideák bírnak valódi léttel, minden földi dolog csupán
csak ezeknek a képmása. A filozófus szerint az ideák nemcsak szubjektív fogalmak, hanem objektív adottságok
is, melyek a gondolatvilágunktól teljesen függetlenek. Például abból, hogy egy alma, egy körte és egy barack
egymástól különböző alakja ellenére mindezeket mint gyümölcsöket ismerünk, arra következtet, hogy létezik a
„gyümölcs” közös ősképe, amely minden gyümölcsben közös és azok lényegi formáját is meghatározza. Így
csak a gyümölcs ideája az, ami a legkülönbözőbb szervezetekből gyümölcsöket csinál.

Az ideák világában az ideáknak megvan egy bizonyos rangsora: a legfelső szinten álló idea a jó ideája, őt
követik az erkölcsi értékek ideái (szépség, hazaszeretet, igazságosság, …), majd a matematikai fogalmak
(egyenes, háromszög, négyzet, azonosság, …) következnek, végül pedig a természetben megjelenő dolgok
(kutya, alma, asztal, fa, …). A Parmenidész című dialógusból megtudhatjuk azt is, hogy a hitvány dolgoknak
(sár, szemét, …) nincsenek ideái

Egy másik probléma, amelyre Platónnak megoldást kellett találnia az volt, hogyan lehetséges, hogy a tökéletes
ideák képmásai gyakran hibásak vagy tökéletlenek. Megoldásként Platón bevezette a démiurgosz fogalmát, az
egyfajta kézműves-istent, amely félúton helyezkedik el az ideák világa és az érzéki világ között. Ő az, aki az
anyagot az ideák mintájára formába önti, és ez hol jobban sikerül neki, hol kevésbé jobban. Ez a démiurgosz
maga a teremtő, amely nem is isten (hiszen az ideák birodalma alatt helyezkedik el), de nem is földi. Az ideák
létezése semmiben sem függ a démiurgosz létezésétől, a démiurgosznak viszont szüksége van rájuk, mivel csak
az ő mintájuk alapján építheti fel a világot.

Kétvilág-elmélet

A platóni gondolkodás középpontjában van az úgynevezett „kétvilág-elmélet”. Ez az elmélet különbséget tesz

egyfelől a keletkezés térben és időben lévő világa között. A létezés világa csak a gondolkodás számára
hozzáférhető, a változatlanság, az idealitás és a normativitás letéteményese; a keletkezés világa, amely az

11
érzékelés hatókörébe tartozik, Platónnál a téren és időn túli örök struktúrák mulandó leképződéseként jelentek
meg. E kétvilág-elmélet a parmenidészi és a hérakleitoszi gondolkodás ötvözeteként, továbbfejlesztéseként
tekinthető.[17] Platónnál e kétféle világszemlélet egy dualista, dichotomikus valóságfelfogás különböző
szintjeihez kapcsolódik: az egyik oldalon a lét eleata világa, a másikon a változás hérakleitoszi világa, amely
Platón számára egyúttal a parmenidészi látszat (doxa) jegyeit is magán viseli.

Platón kétvilág-elméletének eredete nem ismert. Arisztotelésznél olvashatunk arról., hogy Platón a formákat
mint tudás tárgyait azért „választotta el”, illetve „különítette el” az érzékelés tárgyaitól, mert ez utóbbiak állandó
változásban vannak, s ezért megismerhetetlenek.[18] Platón szerint a tapasztalati világ ismeretelméleti
szempontból nélkülözi az állandóságot és változásban van (lásd: Timaiosz 51b–52a; Állam 477e–480; Kratülosz
439d–440b; Philébosz 58a–59b) Ezzel együtt azonban elutasítja a hérekleitizmust, mint filozófiai szempontból
ellentmondó álláspontot. Azonban elfogadhatónak tartotta a hérakleitizmus egy enyhébb változatát:[19] ha
feltételezzük, hogy a világ dolgait nem minden pillanatban jellemzi egyidejűleg helyváltoztatás (phora) és
minőségi változás (alloiószisz), hanem ezek a dolgok maguk a phora és a alloiószisz során valamiképp
azonosíthatók maradhatnak, kell lennie egy olyan valaminek, ami valamiképp állandó.[20] A tudás viszont csak
akkor minősül tudásnak, ha tárgya változatlan. A tapasztalat világában azt láthatjuk, hogy minden dolog
változik, ezért a tudás valódi tárgya valahol a tapasztalati világon kívül keresendő: ez a világ az ideák birodalma.

Ismeretelmélet, dialektika

Míg az eleatáknak az önmagában nyugvó univerzum tanát az empirikus ellentmondásokkal szemben kellett
megvédeniük, addig Platón az érzéki világtól teljesen elhatárolódott.
Az emberi megismerés négy fokozatát Platón az úgynevezett „vonalhasonlaton” keresztül mutatta be.[21] A
legalacsonyabb fokú ismeret a találgatás, sejtés (eikeszia). Ennek tárgyai a képek vagy szubjektív vélemények
(például ha valaki egy igazságtalan tettet igazságosnak tart). Ennél egy fokkal magasabb fokú ismeret a hiedelem
(pisztisz), ennek tárgyai az érzéki valóságok (például ha valaki hiszi, hogy az athéni alkotmány tökéletesen
megtestesíti az igazságot). Még magasabb fokú ismeret az értelmi ismeret vagy következtető gondolkodás
(dianoia), ennek tárgyai a matematikai tárgyak. A legmagasabb fokon a szellemi megismerés (nóészisz) áll.
Ennek a megismerésnek a tárgyai az ideák. E felosztásban az első két fokozat a vélekedés (doxa) világába
tartozik, a másik két fokozat pedig a tudományos megismerés (episztemé) kategóriájába. A noézis és a dianoia
mint valóságos megismerés független az empíriától. Platón felfogásában a megismerés legmagasabb formája
nincs levezetve. Az ideák léte nem mindenkori reinkarnációjukból következik, hanem feltétel nélkül tételeződik.
Az emberi lélek az ideákat nem az életében ismeri meg, hanem még születése előtti szemléli őket az ideák
világában. Tehát az ideákat nem kifejlesztik, hanem szemlélik az emberek – újra emlékeznek rájuk
(anamnézisz), mivel ezeket elfelejtik, mikor belépnek az emberi testbe.

Az ideákhoz való felemelkedést Platón a „barlanghasonlatban” szemlélteti. Az emberek barlangban leláncolt

lényekhez hasonlítanak, akik a valóságos világból semmit sem láthatnak. A mesterséges tárgyak árnyékát,
amelyet egy fényforrás a barlang falára vetít, valóságnak tartják. Az anamnézis ahhoz a folyamathoz hasonlatos,
amikor egy embert a leláncoltak közül felvisznek a barlangból a napfényre és az meglátja a természeti tárgyakat
és a Napot a maguk valóságában. A barlang árnyékvilága és tárgyai a mi világunknak felelnek meg, a napfényes
felső világ pedig az ideák birodalmának. A felemelkedés mozzanatai megfelelnek a vonalhasonlat területeinek.

A platóni dialektika logikai értelemben azt jelenti, hogy az egyetemesebb fogalmak magukban rejtik és áthatják
az alacsonyabb rendűeket, s ezeket az előbbiből fogalmi metszéssel (diairészisz) hámozhatjuk ki.

Anamnézis-elmélet (a tanulás folyamata)

Platón három dialógusában (Menón, Phaidón és Phaidrosz) találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy azt, amit mi
tanulásnak hívunk, voltaképp csak annak a tudásnak a felelevenítése, amellyel már egyszer a születésünk előtt
rendelkeztünk. Mikor az ember megszületik, minden korábbi tudását elfelejti, azonban megmarad az a
képessége, hogy ezt a tudást a későbbiekben felidézze, emlékezzen rá.

A platóni visszaemlékezés-elmélet értelmezésében két részre szakadt a kommentátorok tábora: az első

elképzelés szerint Platón azt veszi alapul az elméletéhez, hogy miként sorolunk be egyedi dolgokat bizonyos
fogalmak alá a hétköznapi gondolkodásban (például szépség, egyenlőség, stb.). Ezek a fogalmak azonban
túlságosan összetettek ahhoz, hogy pusztán az érzékelésből származzanak, tehát valamilyen más forrásból kell a
léleknek merítenie. Az anamnézis épp arra való, hogy a fogalmakat az általunk tapasztalt világra alkalmazzuk.
Így a világgal kapcsolatos gondolatainkat Platón két összetevőre vezette vissza: léteznek olyanok, melyek az
érzékelésből származnak, és léteznek olyanok, melyeket a lélek a visszaemlékezés útján nyeri. Ez az elmélet
szerint az emberi megismerés olyan interakció eredménye, amely az egyedi fizikai tárgyakról az érzékeink által

12
közvetített információ és azon fogalmak között jön létre, amelyek alá az említett tárgyakat besoroljuk. Az
előbbiekből az következik, hogy a megismerés, a visszaemlékezés mindenki számára hozzáférhető, bárki képes
lehet rá.

Az anamnézis-elmélet másik nagy csoportjába tartozók szerint a platóni visszaemlékezés-elmélet hasonlatos

Démaratosz táblájához.[23] Ezen elmélet szerint születésünkkor az ember elméje egy üres táblához hasonlatos.
Kizárólag külső forrásokra – érzékelésre és mások közlésére – támaszkodunk annak érdekében, hogy különféle
fogalmakat és nézeteket alakítsunk ki a bennünket körülvevő világról és erkölcsről. Mindezen tudás
kialakításához azonban semmiféle születés előtti életre nincs szükség. Akárcsak a perzsák, akik el tudták olvasni
a viasztáblára írt lényegtelen üzenetet anélkül, hogy sejtették volna, hogy mélyebben mi is van írva a táblára, az
emberek többsége megelégszik ezzel a felszínes tudással, s ezért tévedésben él. Egyedül a filozófus képes a
dolgok mögé látni és észrevenni a felszín alatt rejtekező igazságot.

Antropológia, etika
Platón mind metafizikai, mind antropológiai értelemben dualista volt: a testet és a lelket két, egymástól
elkülönült dolognak tartotta. Püthagoraszi és orfikus-kultikus átvette a halhatatlan, a testnél magasabb rangú
lélek képzetét. Tételét a következő érvekkel támasztotta alá:

A lélek homogén szubsztancia, amely az ideákhoz hasonlóan nem változékony.

Hasonló csak a hasonló által ismerhető meg; mivel a lélek képes egyedül megismerni a tiszta ideákat, így
ezekhez hasonlít és az eredetük hasonló.
A lélek önmagától mozog.
A dialektikus következtetés az, hogy a lélek egyik jellemzője az elevenség, sohasem képes a halált befogadni.
A fent felsorolt érveket Platón a Phaidón című dialógusában foglalta össze: „Az istenihez, a halhatatlanhoz, az
észhez, az Egyhez, a megsemmisíthetetlenhez… a leghasonlóbb a lélek.” Továbbá mivel a lélek halhatatlan,
ezért valahol léteznie kellett, mielőtt az emberi testbe költözött volna és ahová annak halála után vissza is fog
térni. Platón szerint a lélek az ideák birodalmában létezett, az emberi élete során pedig mint valami betegség van
bezárva a testbe. A filozófus ezt két szóval fejezte ki: „szóma = széma” azaz a test (szóma) egyenlő a lélek
sírjával (széma). A földi élet célja pedig nem kéne más legyen, mint a lélek visszatérése az eredeti állapotába.

Platón az emberi lelket három különböző részre tagolta: az isteni ész és az érzéki világhoz tartozó a nemes
bátorság és a ennél alacsonyabbrendű vágyakozás. A lélek e hármas felosztását a lófogat képéhez hasonlította: az
ész a kocsihajtónak felel meg, a bátorság az engedelmes lónak, a vágyakozás az önfejű lónak.[24] A filozófus
mindhárom lélekrészhez egy-egy erényt rendelt hozzá: az ész feladata az emberi lélekben az, hogy értelmessé
váljon: erénye a bölcsesség. A tetterő feladata az észnek engedelmeskedni: erénye a bátorság. A vágyakozás
erénye a mértékletesség. A lélek három fokának megfelelő erények fölé Platón egy negyediket rendelt: az
igazságosság (dikaioszüné) erényét. Ez utóbbi akkor uralkodik, ha mindhárom lélekrész kellő mértékben teljesíti
az őt megillető feladatot. E négy platóni erényt kardinális erényeknek szokás nevezni.

Lélekvándorlás

A „lélekfogat” segítségével magyarázta Platón a lélekvándorlást is. A kocsis (az ész) ha rajta múlna, magasra
repítené a fogatot. Ez azonban nem mindig sikerül: az önfejű ló olykor lefele tart, a másik ló pedig nem bírja
egyedül tartani az irányt. Ekkor a Lélek, hogy a pusztulást elkerülje, az első útjába kerülő testbe beköltözik és
életre kelti. Ha a test meghal, a lélek átköltözik egy másik testbe, és aszerint, hogy az egyik vagy a másik ló
kerekedik felül, száll lejjebb vagy emelkedik magasabbra az életek rangsorában.

Az életek fontosságának sorrendje Platón szerint a következő:

a bölcsesség és a szépség szerelmese

a törvénytisztelő király
államférfi, üzleti és pénzügyi szakember
atléta vagy orvos
jós
költő vagy művész
munkás vagy paraszt
szofista vagy demagóg
zsarnok.

13
Míg az Állam című műben Platón a nők egyenjogúságáról beszélt, a Timaioszban a következőket írta: „… ha a
lélek egy férfiban csődöt mond, akkor egy nőbe költözik, s ha még ebben az életben sem képes gonoszságát
feladni, akkor vadállattá változik ”[25]

Platón egy másik példája arra, hogy egy lélek hogyan választhat magasabb életformát, az Állam utolsó
könyvében olvasható:[26] Egy katona megsebesül a csatában. Az istenek azt hiszik, hogy meghalt, ezért a
túlvilágra viszik. A túlvilágon a katona a bírák elé kerül, de közben kiderült, hogy mégsem halt meg. A bírák
visszaengedik a katonát, hogy folytassa az életét azzal a feltétellel, hogy majd számoljon be a halandóknak a
túlvilágon látottakról. Ezt követően Platón részletes leírást ad arról, hogy hogyan képzeli el a túlvilágot, a bírákat
és az új élet sorsolását. A beszámoló végül azzal zárul, hogy minden léleknek az új testbe való költözés előtt
innia kell a Léthé vízéből,[27] hogy elfeledje mindazt, ami előző életei során történt vele.

A plátói szerelem
Platón szerint a szerelem végső célja az, hogy világra hozza a „szépséget”. A filozófus szerelemről alkotott
nézeteit a Phaidroszban és a Lakoma (Szümposzion) című művében fejtette ki. Ez utóbbi dialógusban úgy
jellemzi a szerelmet (Ámor istent), mint Penia (a szegénység istennője) és a Porosz (a fortély istene) nászából
született félistent: '„'Ámor nem isten, hanem daimon, olyan lény, amely félig isten, félig halandó, se nem szép, se
nem csúnya, nem bölcs és nem tudatlan. ”[28] A szerelem pedig az istenhez hasonlóan „nem szép és nem
kifinomult dolog, ahogyan sokan gondolják, hanem épp ellenkezőleg, anyja hasonlóságára mezítláb jár, kóborol,
megszokta, hogy ruhátlanul a puszta földön aludjon, a házak küszöbén vagy az utcán, hogy az éjszakát a szabad
ég alatt töltse, s a szükség mindig otthon legyen nála. Az apai részről viszont a szépek és a nemesek elcsábítója,
bátor, merész, határozott, rettenetes vadász, aki mindig készen áll új és új fortélyok kieszelésére, kíváncsi
mindenre, sok kelepcét rejt, egész életében hajlamos filozofálni, rettenetes csaló, boszorkány és szofista.”[29]

Az ösztönt, amely az embert újra és újra az igazi lét és a jó birodalmába vezeti, Platón „erósz”nak nevezte. Az
erósz ébreszti a vágyat az emberben, hogy az ideál szemléletének szentelje magát. Ezt az erószt a filozófus a
Lakomában úgy írta le, mint az ismeretek utáni filozófiai törekvést. Ez az érzéki és a szellemi világ között
közvetítő szerepet tölt be.

Platón szerint a Szerelem az, aki szeret és nem az, akit szeretnek; szépségre pedig csak annak van szüksége, akit
szeretnek, nem pedig annak, aki szerelmes lesz, s minthogy a Szép azonosítható a Jóval, aki a Szépet akarja,
akarja a Jót is, és csak akkor lesz boldog, ha ezt megtalálta. Tehát a szerelem célja a Szépség nemzése, ehhez
pedig több fokozaton keresztül lehet csak eljutni: az első szinten a fizikai szerelem áll, a második szint a lelki
szerelem, a harmadik szint a művészet, majd az igazság szerelmesei következnek, ezt követi a tudomány és
megismerés, a legfelső szinten pedig a Jó szerelmesei találhatók.

Államelméletek

Az Állam és a Törvények című műveiben Platón felvázolta a szerinte ideális állam modelljét. Annak ellenére,
hogy a konkrét görög történelem problémáit is felveti a filozófus, mégsem a reális állapotokat írta le.
Elképzelései a lehetséges legjobb államról szóltak, ezért mondhatjuk, hogy Platón államelméletei inkább
utópiák.

Az állam keletkezésének okát Platón az emberek gyengeségében vélte felfedezni: az egyes ember csak
meghatározott tevékenységre képes, ezért szükséges számára a többi emberrel való együttműködés. A közösség
a munkamegosztáson alapul.

A tökéletes állam létrehozásához fontos, hogy polgárait már kora gyermekkoruktól a saját képességeinek
megfelelően a legjobb neveltetésben részesítsenek. Platón szerint – akárcsak a lélek – az államot alkotó emberek
is három nagy csoportra oszthatók:

Uralkodók vagy oktatók rendje: a polgárok helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni, ezért
Platón szerint fontos, hogy az állam élén filozófus királyok álljanak
Az őrök vagy katonák rendje: ők gondoskodnak az állam külső és belső védelméről.
A többi állampolgár vagy a földművesek rendje: a kézművesek, az iparűzők, földművesek tartoznak ide.
A „filozófus királyok” csak az előírt képzés teljesítése után foglalhatják el vezetői pozíciójukat. Ez a képzés
összesen ötven évig tart. A képzés terve a következő:

Elemi nevelési szakasz: zene, költészet és testnevelés. Ez a képzés a gyerekkortól egészen a huszadik életévig
tart.

14
Tudományos képzés: matematika, csillagászat és harmóniatan (10 éves időtartammal)
Dialektikus képzés: filozófia (5 év)
Gyakorlati tevékenység az államban (15 év)
Kormányzás átvétele.
A nevelés különböző fázisaiban történik a „filozófus királyok” kiválasztása. A nevelés közben dől ez az
emberekről, hogy az állam melyik három csoportjába fognak tartozni.

A platóni állam további jellegzetessége a magántulajdon hiánya. Még a gyerekek és az asszonyok is közösek és
az állam határozza meg azt is, hogy ki kivel nemzhet gyereket. A platóni ideális állam alkotmánya
arisztokratikus, azaz a legjobbak uralmán nyugszik. Platón felvázolta az alkotmányok körforgását is, melyben a
timokrácia bitorolja átmeneti jelenségként. Annak ellenére, hogy az uralkodókat elismerik, a pénz növekvő
befolyása miatt kirajzolódik a következő államforma, az oligarchia. Ebben az államformában a hatalom
egybeesik a tulajdonnal. Ez egy hanyatló államforma, melyben döntő szerepe a gazdagságnak. A rendszer végét
a tömeg fellázadása okozza, melynek eredménye a demokrácia lesz. Ez végül az anarchia útján a zsarnokságba
torkollik.

Az ideális állam létrehozásához Platón tett egy próbálkozást Szicíliában, azonban a kísérlet kudarcba fulladt.

Platón egyik öregkori művében, a Törvényekben egy újabb ideális állam elméletet vázolta fel. A változtatás az
előbbi elképzelése szerint az volt, hogy az államot többé nem a filozófus királyoknak kell kormányozniuk,
hanem a törvényeknek. A polgárok tanítómesterei is a törvények lesznek.

15
Szókratész (Alópeké démosz, ókori Görögország, kb. i. e. 470 – Athén, i. e. 399.)

ókori görög filozófus. Vele kezdődött a görög filozófia klasszikus korszaka, valamint őt tekintjük az autonóm
filozófiai etika megalapítójának.
Beszélgetve tanított, így írott műveket, értekezéseket nem hagyott hátra. Tanításait, gondolatait tanítványai
műveiből: Xenophón írásaiból és főként Platón dialógusaiból ismerjük.

Élete
469-es év elején született az Athéntól fél órányi járásra fekvő Alópeké démoszban, a Lükabéttosz hegy lankáin.
Szülei középosztálybeli emberek voltak, nevezetesen a zeugitészek rendjéből valók.[1] Apja, Szóphroniszkosz,
szobrász volt, anyja a Phainaraté nevű bábaasszony.[2] Gyermekkoráról nem maradtak fent feljegyzések,
valószínűleg a korabeli athéni gyermekek nevelését kapta. Tizennyolc éves korában katona lett, majd a
megfelelő katonai képzésen túlesve, nehézfegyverzetű gyalogos, azaz hoplita lett.

Fiatalkorában valószínűsíthető, hogy apja mellett segédkezett, addig míg Kritón "bele nem szeretett lelki
szépségébe",[3] és tanítványául nem fogadta. Diogenész Laertiosztól tudjuk meg azt is, hogy Szókratész nevelői
Anaxagorasz, Damon és Arkhelaosz voltak, ez utóbbinak erómenosza is volt.[4]

Szókratész majdnem ötvenéves volt, amikor megnősült, felesége Xanthippé volt. Később újabb feleséget is maga
mellé vett, az Igazságos Ariszteidész lányát, Mirthoszt.[5] A két feleségétől összesen három gyermeke született:
Mirthosztól Szóphronikosz és Menexenosz; Xanthippétől Lamproklész.

Szülővárosát ritkán hagyta el. A peloponnészoszi háborúk idején az arisztokrata párt hangadói közt tartották
számon, bár közvetlenül soha nem politizált. 432-ben további kétezer athénival együtt Szókratészt is behajózták,
és Poteidaiába, az észak-görögországi városba küldték harcolni. Nyolc évvel Poteidaia ostroma után a beóták
ellen harcolt. Majd negyvenhét évesen ismét hadba szólították, így részt vett az amphipoliszi hadjáratban.
Szókratész átélte kora politikai válságait, a perzsa háborút, a Peloponnészoszi háborút, a vereséget a spártaiaktól.
Látta, hogy a háború lezüllesztette a görög társadalmat. Ő mint ezeknek az eseményeknek részese és tanúja
küzdött az erkölcsi megújulásért. De nemcsak tanította ezt, hanem hitt is benne, egyénisége és élete is tanítás
volt. Még a komédiaíró Arisztophanész is azt írja róla, hogy „még az éhség sem alacsonyította le hízelgővé”.
Ezért ő és egész iskolája az erkölcsi reform gondolatából indult ki. Az ő szemlélete már teljesen az ember felé
fordult. Ahogy Cicero írta róla, „lehozta a filozófiát az égből a földre és bevitte a házba” (Tusculanae
disputationes, V.4) vagy mint Diogenész Laertiosz írta: „kivitte a köztérre” (II,21).

A háborúk végeztével, a harminc zsarnok uralmának megdöntése után – koholt vádak alapján[6] – halálra ítélték
Kr. e. 399-ben. Elutasította a száműzetést és kiitta a bürökpoharat. (Lásd: Platón: Phaidón, Apológia)

Nem alapított iskolát, hanem sétálva, beszélgetve vezette rá céltudatos módszerével hallgatóit az erkölcsi
igazságok felismerésére. Ellenzői azzal vádolták, hogy rossz hatással van a fiatalokra. Saját írásos műve nem
maradt fenn, elsősorban tanítványa, Platón dialógusaiból, Xenophón kortársa műveiből, illetve Arisztophanész és
Arisztotelész írásaiból ismerjük.

Módszerei
Szókratész gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Két legjellemzőbb módszere az elenkhosz
(cáfolat ill. vizsgálat) és az irónia (ezekhez Platón a Theaitétoszban a bábáskodás művészetét csatolja). Az
elenkhosz a dialektika (gör. dialogosz = beszélgetés) speciális formája. Szókratész nem előadásokat tartott,
hanem párbeszédek keretében rendítette meg beszélgetőpartnerei magabiztosságát, és ezek során fejtette velük
együtt ki azt, hogy valójában miről is vannak ők meggyőződve, még abban az esetben is, amikor első
közelítésben ennek épp az ellenkezője mellett akartak érvelni. A szókratészi irónia azt az eljárást jelenti, amikor
Szókratész úgy állítja be, hogy érdeklődik beszélgetőpartnereinél valami iránt, hiszen ő nem tud semmit, de
persze a beszélgetés során hamar világossá válik, hogy sokkal alaposabban átlátja a beszélgetés tárgykörét, mint
azok, akikkel szóba elegyedik. A Theaitétoszban említett bábáskodás művészete (gör. maieutiké tekhné) arra
utal, hogy Szókratész kérdései segítségével képes a beszélgetőpartnerben rejtőző véleményt napvilágra hozni,
majd az így napvilágra hozott álláspont életképességét is tüzetesen megvizsgálja beszélgetőpartnerével együtt.

Szókratész nagyon gyakran fordul beszélgető partnereihez azzal a kérdéssel, hogy egy bizonyos erény vagy
etikailag releváns tulajdonság micsoda. Ezek a kérdések könnyen félreérthetők – és valóban, Szókratész
beszélgetőpartnerei gyakran félre is értik Szókratész kérdését. Ha azt akarjuk például tudni, mi a
méltánytalanság, nem elegendő példákat (rászedés, leigázás, sértés) fölsorolni, mert nem azt kérdeztük, hogy mi

16
minden méltánytalanság, hanem azt kell szabatosan megfogalmaznunk, hogy mi az, ami mindezeket egyaránt
méltánytalansággá teszi, miben is áll az, hogy ezek egyaránt méltánytalanságok.

Szókratész kérdésére tehát szabatosan definícióval válaszolhatnánk, ez a definíció lenne hivatott arra, hogy a
különböző eseteken átvonuló közös formáról számot adjon. Platón korai, szókratikus dialógusai azonban nem
jutnak el ilyen definíciókhoz, ehelyett rendre apóriával, a helyzet kiúttalanságának belátásával végződnek.

Lélek, etika
Az ember lélek és test egysége. A lélek egyszerű valóság és halhatatlan. Szókratész a halált gyógyulásnak
tekintette: halála előtt arra kérte barátait, hogy halála után Aszklepiosznak (a gyógyítás istenének) mutassák be a
kakas-áldozatot! Szókratész elutasítja a hédonista felfogást, amely azt hirdette, hogy az az erkölcsös cselekedet,
amely gyönyört (gör. hédoné) eredményez. Hasonlóképpen elutasította az erkölcs normáját a hasznosságban
megjelölő utilitarizmust (lat. utilitas: hasznosság) és a szofista relativizmust is. Az erkölcstant racionális alapokra
akarta helyezni, s az erkölcsi normát a teljes emberi természetből akarta kihámozni. Szerinte az erény (gör. areté)
az ember igazi java. Erényes a tett, ha a jót jól végezzük. Kérdés azonban, hogy mi a jó. Gyakorta
eudaimonisztikus erkölcsöt hirdetett: az ember boldogságát (gör. eudaimonia) az adja, hogy a városállamon belül
valamennyi képességét harmonikusan kibontakoztatja. Felmerült azonban nála az erkölcs transzcendens
megalapozásának igénye is: kora ifjúságától figyelt a daimonion-ra, a lelkiismeret isteni eredetű szavára. Látta,
hogy az erkölcsi érték nem rendelhető alá az evilági eudaimoniának (az igazság védelmében a halált is vállalta).
Etikájában gyakorta eltúlozta az ész szerepét, és elhanyagolta az akaratét. Etikai intellektualizmusa szerint „senki
sem vét szándékosan”; a hibák oka a jó nemismerése.

Szókratész híres mondása volt: Gnoti se auton („ismerd meg önmagad”). Ezért mondta, hogy az igazi tudás
erény és – a tudatlanság gonoszság. Nála a tudás nem észbeli ismeretet jelentett, hanem jóra való képességet
vagy képtelenséget. Azt hirdette, hogy a boldogság az erényben van, és a boldogtalanság a gonoszban. Az erény
nem eszköz a boldogság elérésében, hanem maga a boldogság.

Szókratész ezt így magyarázta: Egy épelméjű ember sem akar magának rosszat (p.27) És az erény megsértése
rossz, fájdalommal jár, veszteség. A legnagyobb veszteség. A legnagyobb rossz az, ha az ember önnön lelkének
okoz kárt. Ezért az embereket meg kell tanítani arra, hogy jobb ha az ember elveszti karját, vagy lábát, vagy
kiszúrják a szemét mint ha lelkének kárt okozzon. Lelki higiéniai szempontból ma is hasznos az a kijelentése,
hogy >>megvizsgálatlan életet nem érdemes élni <<

Komolyan hitte, hogy az események nem véletlenek, hanem meghatározott céljuk van. Úgy mondjuk, hogy
teleologikusan gondolkozott. Hitt az isteni rendelésben, mert hitt Istenben. Szókratész etikája eudaimonisztikus
(gör. eudaimonia = boldogság). Szerinte az erkölcsös élet a boldog élet. Az egyén a közösségtől függetlenül nem
lehet boldog. Igaz, hogy az erény – most vegyük a keresztény erkölcsöt,-- tanítható, hiszen ez a törvény
tanításának is ez az egyik célja. A jó megtanítása. De akkor arra is tanítani kellene, hogy a jóra képtelenek
vagyunk a magunk erejéből. Szókratész szerint a törvény a többség akarata, consensus. Bár sejtette, hogy a
konszenzus társadalmilag determinált, tehát attól függ, hogy mi a közfelfogás, mi az elfogadott morál. Amely
bizony lehet alacsony is. Szerinte a többségi elv ostobaság is. Vagyis az u.n. szabad választás ostobaság.
Ugyanúgy a sorsolásos választás. Az állam vezetőit a sorsolás módszerével választva vagy a vak véletlen
választja, vagy szavazással a tanulatlan és tapasztalatlan tömeg. Később ez a felismerés egy szűk körnek lett a
hitvallása és etikai intellektualizmushoz vezetett. Platón államutópiája ebből a meggyőződésnek hitéből született:
Az ideális államot a filozófusok, vagyis akkor még élő kifejezéssel élve, „a bölcsességet-szerető emberek” rétege
kormányozza (Lendvai-Nyiri, 1.füzet). Legfeljebb a törvény értelmezése nem volt még világos.

Szókratész azt hirdette, hogy a törvény ellen lázadni nem szabad és a rossz törvényt is meg kell tartani. Csak
egyszer került konfliktusba önmagával. Mikor irigyei és ellenfelei halálra ítélték istentelenség vádja miatt, mivel
azt állította, hogy a bálványok nem istenek, hanem az egy és szellem, halálra ítélték, tanítványai meg akarták
szöktetni. Ö bele is ment. Szökés közben egyszer azonban megállt, hallotta "daimonja" (a lélek) szavát, az ő
értelmezése szerint a lelkiismerete szavát, amely ezt mondja neki: “Szókratész, te mindig azt hirdetted, hogy a
rossz törvényt is meg kell tartani. Most téged hamisan halálra ítéltek, ha te most megszöksz a törvényes ítélet
végrehajtása elöl, akkor egész életed tanítását megdöntöd, hiteledet veszted.”

Ekkor megfordult és kérte tanítványait, hogy vezessék vissza a börtönbe, a siralomházba. Tanítványai
megrökönyödésére maga itta ki a méregpoharat. Meghalt a meggyőződéséért. Hitte, hogy az az igazság. Tette,
viselkedése, méltósága mérhetetlen nyomot hagyott tanítványaiban, különösen Platónban és az egész emberi
civilizáción. Arisztotelész mondta róla, hogy Szókratész hitt az igazság tanulságában és győzelmében.

17
 Természetfilozófia
A világ kozmosz, azaz célirányosan működő és célszerű alkotás. A világ célirányos folyamatainak
magyarázatára nem elegendő a fizikai magyarázat, azaz nem elegendő a hatóokok felsorolása. Annak oka
például, hogy itt ülök, nem csupán az, hogy csontjaim megfelelően helyezkednek el vagy izmaim megfeszülnek,
hanem az is, hogy így akarom (vö. Phaidón, 98-99). Ehhez hasonlóan a világ rendje értelmes rendezőre,
racionális akaratra utal. Isten létéről egyrészt a lelkiismeret szava tanúskodik, másrészt a világ rendje. A rendező
Istenre úgy következtetünk, mint ahogy rendezett cselekedeteinkből következtetünk az értelmes lélekre
(Apomnémoneumata 1, 4). Isten láthatatlan, mindentudó, gondviselő rendező. Szókratész gyakorta istenekről
beszél. Ennek magyarázata vagy az, hogy ilyenkor a mítosz nyelvét használja, vagy pedig az, hogy henoteista
felfogást vallott, azaz elfogadta az egyetlen igaz istenségnek alárendelt istenek létét is.

Filozófiai gondolkodásának jellegzetességei

Beszélgetésekben filozofált
Ezek során beszélgető partnereitől igyekezett megtudni, hogy valójában mi is az, amiről azok kiindulásképpen
állításokat tettek
Ezen kérdésre definícióval lenne szükséges felelni
A dialógusok rendre apóriában végződnek: Szókratész is, és beszélgetőpartnere is belátja, nem tud választ adni a
feltett kérdésre
Szókratész a beszélgetések során saját tudatlanságát hangsúlyozta
Szókratész szerint az erény tanítható
Senki sem vétkezik készakarva
Jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni

18