A magyar konyha és gasztronómia kialakulása

I.rész

Egy adott nép története és étkezési kultúrája szorosan összefügg. Különleges, emlékezetes alkalmak
megünneplése vagy csak egy meghitt beszélgetés terített asztal mellett sokkal oldottabb.

A magyarokra különösen jellemző ez, a magyar ember örömében is és bánatában is megemeli a

poharat. Még mondásunk is van erre: „Sírva vigad a magyar!” vagy „Beszéljük meg ezt fehér
asztalnál!” Egy-egy üzletkötés után kezet ráztak és áldomást ittak. Az így megkötött egyesség felért
egy írott szerződéssel, ettől eltérni nem lehetett.

Ha két ember megismerkedett egymással, az egyik kezdeményezte a tegeződést, amihez pertut ittak,
vagyis koccintottak, karjukat összefonták és úgy itták meg italukat.

Már Anonymus a Gesta Hungarorumban 7-szer tesz említést áldomásról, lakomáról. Szerinte Árpás
vezér gyakran tartott nagy lakomákat (magnum aldumast), amelyek akár 4 napig is eltartottak.

Vannak tradicionális alkalmak, melyeket mindenki ismer.

A család ünnepei: a lakodalom, gyermek születés, keresztelő, temetés, ballagás, diplomaosztó,

születésnap, névnap, házassági évforduló

A falu ünnepei: aratás, szüret, disznótor

A vallás ünnepei: húsvét, karácsony, pünkösd, szt. Márton nap, újév

Vannak új ünnepek, amik a XX. században kezdődtek.

bankettek, osztálytalálkozók, csapatépítő tréningek, céges bulik

A magyar törzsek az őshazában már sok olyan ételt italt fogyasztottak, amelyek ma is ismertek,
ezekre a fenn maradt szavakból, kifejezésekből tudunk következtetni.

Az állatok, amelyek már ismertek és elkészítettek: hal, vad, nyúl, keszeg, sügér, fogoly, fajdkakas,

A technológiák, és az anyagok amelyekkel dolgoztak: főz, süt, szén, lé

A VIII. IX. században a Kazár Birodalom terültén éltek. Az itteni emberektől megtanulták őseink a
kézművességet, a szőlőművelést, és a kereskedést.

Ebből a korból fennmaradt szavaink: bika, ökör, kecske, teve, disznó, illetve élelmiszerek: vaj, sajt,
túró, alma, körte, szőlő, dió,

Ebben az időben még nomád, vándorló életet éltek, a téli és a tavaszi hónapokban egy helyen voltak.
itt pl. gabonaféléket termeltek(búza, árpa, köles) de a kora nyári hónapokban új legelőkre kellett
költözködni az állattartás miatt. Így a kalászosok beérését nem várták meg, hanem a félig érett
gabonát levágták, megpörkölve tartósították és így tudták szállítani.
A vándorlás speciális konyhát igényelt, bográcsot és lábast használtak ( a lábast szó szerint kell érteni,
olyan edény, amelyiknek három lába volt, így tették a tűz fölé.) és cserépedényeket, amelyben főztek
is és sütöttek is.

Ebben az időben már ismerték a besózással való tartósítást, a zsírban való eltevést, a füstölést,
valamint a nedvesség eltávolítását a kiszárítást, majd utána porrá őrlést. Ez utóbbit alkalmazták,
húsoknál, amikor is a húsport vízzel felengedve húspépet kaptak és ezt fogyasztották.

Rosszindulatú legenda volt, a nyereg alatt puhított hús története, amit a nyugati „kulturált Európa”
szívesen terjesztett, az őket rendre legyőző éles kardú és hegyes nyilakkal felfegyverzett
magyarokról. A legenda szerint a magyarok a ló nyerge alatt puhított húst ették, olyan barbárok
voltak. A történet helyes úgy szól, hogy a hús szelet, amit a ló nyerge alatt láttak, az állat nyeregtől
feltört sebének a gyógyítására szolgált, eszük ágában sem volt azt enni.

Az őshazából származó, de ma is élő ételeink:

- a gulyás (itt még paprika nélkül, hiszen az jó 400 év múlva kerül a magyar konyába, ebben
az időben csípős fűszerként a borsot használták)
- a töltött káposzta (a fűszeres húst szőlőlevélbe töltötték)
- a kefír (savanykás erjesztett tej, méghozzá kancatej, vagyis kumisz)

A honfoglaláskor először csak a felső Tisza vidékét foglalják el a törzsek, majd az egész Kárpát-
medencét, 895-96-ban. A vezérek továbbra is nomád, azaz vándorló életmódot folytattak,
vándoroltak, a nagy létszámú állatállomány miatt.

A köznép azonban letelepedett, és a település szerkezetben megjelent a falu elnevezés, ami a fallal
körülvett térséget jelentette. Az állandó ház megengedte a tapasztott agyagkemence építését, ahol
már kenyeret tudtak sütni. Az állatokat un. rideg állattartással nevelték, de a féltettebb állatok már
istállókban vannak. A portákon bekerítik az értékesebb növényeket, innen származik a „kert”
szavunk.

Honfoglalás kori szavaink, a dara, az őrlés, a gyúr, arra engednek következtetni, hogy kásákat
készítettek és lepényeket sütöttek.

Megjelennek az ételízesítők: só, bors, méz, ecet;

Szeszes italok: sör, bor, nyírvíz (a nyírfakéreg erjesztett szénsavas leve) és boza (a köles erjesztett
leve) – mindkettő pálinkaféle!