LEVÉLTÁRI

ISMERETEK
KÉZIKÖNYVE
LEVÉLTÁRI ISMERETEK
KÉZIKÖNYVE

Tankönyvkiadó, Budapest, 1980

 A fejezeteket í r t a :

Komjáthy Miklós, I—III.

Pálmány Béla, I V .

Sárközi Zoltán, V.

Erdmann Gyula és Pető Iván, V I .

Sashegyi Oszkár, V I I - X . , X I I - X V I I . , X I X . , X X I .

M o l n á r József, X I .

Kiss Dezső, X V I I I .

I Endrérryí^erenc^^X^

Bogdán István, X X I I .

A fejezeteket b í r á l t a :

Felhő Ibolya, I .

Schneider Miklós, II—III.

G á s p á r Ferenc, I V . ,

Jenéi Károly, V - V I .

Szűcs László, V I I - I X . , X X I .

Szabó Ferenc, X - X X . , X X I I .

A kötetet bírálta:

Borsa Iván és Varga János

Szerkesztette:

|j^Endrény^ere^^

ISBN 963 17 4745 X

 Előszó

A levéltári terület mindeddig nélkülözte azt az áttekintő feldolgozást, amely a

szakmai m u n k á h o z szükséges alapismereteket egyetlen könyv keretében foglalja
össze. Ezt a hiányt hivatott pótolni a „Levéltári ismeretek kézikönyve". Elsődleges
célja, hogy a levéltári szakszemélyzet középfokú képzésének tananyagául szolgáljon.
Szerkezeti felépítésének kialakításánál és az előadott ismeretek körének meghatáro­
zásánál azonban a szerzők ügyeltek rá, hogy a levéltári kezelők gyakorlati munkájá­
hoz is segítséget nyújtson. Kettős feladatot lát el tehát egyidejűleg: elsődlegesen tan­
könyv, de szerény mértékben levéltári ismeretek tára is. Utóbbi minőségében nem­
csak a szakma munkásainak, de részben a rokonterületek, így az irattárak dolgozói­
nak, részben pedig a levéltárakban kutatók érdeklődésére is számot tarthat.
A szerzők abban a reményben bocsátják útjára ezt az első kísérlet nyomait magán
viselő kézikönyvet, hogy tanulmányozói nem eredménytelenül forgatják majd. y
 ELSŐ RÉSZ

I . A levéltárak

A „Magyar Értelmező Kéziszótár" (Budapest, 1972.) szerint „a levéltár becses ira­

tok megőrzésére létesített intézmény, ül. ennek épülete, helyiségei" (860. 1.): az irat­
tár pedig „az elintézett ügyiratokat lerakó és őrző hivatali részleg", ill. „az itt lévő
iratok összessége" (600.1.). A két fogalom közt a leglényegtelenebb különbség, hogy
a levéltár sok esetben jelöli azt az önálló épületet is, amelyben az iratokat őrzik, az
irattár pedig valamely hivatalnak, intézménynek egyik, vagy néhány helyisége csu­
pán.
Irattárnak és levéltárnak közös, lényeges vonása, hogy mindkettő iratokat őriz.

1. Az írásbeliség kialakulása
Az idézett közkeletű meghatározásokat talán úgy tehetjük konkrétabbá, szaksze­
rűbbé, ha előbb az írás, majd irat, irattár és levéltár fogalmát a történeti fejlődés
rendjében közelítjük meg.
A paleográfia (írástörténet) azzal foglalkozik, hogy miként fejlődött k i az ősember
által a maga tájékoztatására kirakott jelekből, e jelek képeiből, majd konkrét fogal­
mak képeinek elvont fogalmak ábrázolására alkalmazásából (a nap képe az időt is
jelezte az egyiptomiaknál) az élőbeszéd nyomába szegődő írás, amely már nemcsak
szavakat, szó tagokat, hanem az egyes hangokat is rögzíteni tudta. Évezredes út veze­
tett a fára vésett jelektől, kirakosgatott kődarabkáktól egy sémi nép zseniális talál­
mányáig, az írásig, s a sémita írásnak föníciai és görög közvetítéssel a rómaiak által
végrehajtott tökéletesítéséig, mai íráskultúránk középkori alapvetéséig s ez alapo­
kon a modern társadalmi, állami élet rendben tartása egyik legfontosabb eszközé­
nek, az írásos ügyintézésnek kialakulásáig.
A mai ember nehezen tudja elképzelni, hogy voltak idők, amikor az írás jóformán
semmi szerepet sem játszott a társadalom életében. Az emberek közti kapcsolatok
vitele, a köztük felmerült ügyek intézése élőszóban történt, íráshoz nem folyamod­
tak. Ha jogaik védelméről volt szó, csupán az egyház emberei, közülük is a legmaga­
sabban állók, a legműveltebbek emelték fel a tollat, s ők is csak nagy ritkán.
M a elsősorban az írás szolgál ügyek intézésére, megtörtént dolgok bizonyítására,
személyek azonosságának igazolására. Századokkal korábban, az első évezred for-
dulója táján az emberek t a n ú k a t vonultattak fel, ha igazukat akarták bizonyítani,
ügyes-bajos dolgaikat rendbe hozni vagy magukat igazolni. Csak az élőszónak volt
ereje, hifele. Kinek minél t ö b b , szavahihetőbb tanúja, idősebb, tapasztaltabb, az ő
igaza mellett kiállani kész embere volt, annál biztosabb lehetett ügye kedvező elinté­
zésében. Azt a kort, amelyben élőszóban intézték az ügyeket, a szóbeli ügyintézés,
vagy - a dolgok negatív oldalát nézve - az írástól való idegenkedés, az írásreakció
korának nevezzük. A magyar királyság megalapítása idején, amikor a magyar állam
és társadalom részévé vált az európai államok és társadalom közösségének, Európa
az írásreakció korát élte.
Az írástól való idegenkedésnek, mint a társadalmi élet minden hasonló megnyilvá­
nulásának, megvoltak a maga konkrét gazdasági alapjai. Az emberek túlnyomó
többsége akkoriban a természeti gazdaság szintjén élt: ez annyit jelentett, hogy szük­
ségleteit nagyjából egynapi járóföldön belül be tudta szerezni. Ebben a viszonylag
kis körben szinte mindenki ismerte egymást. Az élőszónak mindenek fölött való h i ­
telét ez a kölcsönös ismeretség biztosította.
A magyar állam és társadalom bekapcsolódása az európai korai feudális gazdasá­
gi és politikai élet vérkeringésébe csak lassan ment végbe. A két tényező, az írásreak­
ció és a magyar gazdasági élet kezdetlegessége eredményezte, hogy az ügyek intézé­
sére, az emberek egymás mellett élésének szabályozására, a dolgok rendben tartásá­
ra a magyar társadalom a nyugat-európai társadalmaknál is ritkábban folyamodott
az írás technikai segítségéhez. Mindent el lehetett intézni élőszóban.
Változás e téren - nálunk is, mint Nyugaton - akkor következett be, amikor az
emberek (itt már a honfoglalás, kalandozások után végleg, szilárdan megtelepültek-
ről van szó), áttörvén a napi járófölddel meghatározható kis gazdasági egységek fa­
lát, eljutottak szomszédos megyékbe, a velük határos országokba, néha még távo­
labbi vidékekre is, olyan helyekre, ahol senki sem ismerte őket, és ők sem ismertek
senkit. Idegenek, egymás előtt ismeretlen emberek találkozása, kapcsolatba jutása
során m á r nem volt lehetséges élőszóban intézni az ügyeket. Ilyen körülmények k ö ­
zött szorult rá a társadalom az írás technikai segítségére. Az írástudás e korai száza­
dokban nálunk még inkább, mint Nyugaton, a legmagasabb képzettségű egyháziak
kiváltsága volt. Nem véletlen, hogy Magyarországon is ők folyamodtak elsőként j o ­
gaik biztosítása, társadalmi, gazdasági helyzetük körülbástyázása végett a hivatalos
iratok jogvédő erejéhez. A z sem véletlen, hogy az első nem egyházi, sajátosan világi
jellegű iratok kiállításának szüksége ott merült fel, ahol a magyar társadalom adás­
vétel során idegenekkel került kapcsolatba. A X I - X I I . század fordulója során zsi­
dók és keresztények között kötött szerződésekről - mint ezt törvényeink bizonyítják
- apró, pecsétes iratokat állítottak k i . Ezekből nem maradt ránk egy sem. Természe­
tesen, hisz mint ismeretes, első királyunk örök érvényűnek szánt kiváltságleveleiből
se maradt fenn egyetlen példány eredetiben; a X I . század végi pecsétes iratokat pe­
dig nem a hosszú lejárat szándékával, nem az időtálló ügyek, tartósnak szánt emberi
kapcsolatok megörökítésére állították k i .
A X I I . század vége felé jutott el a magyar társadalom a fejlődésnek arra a fokára,
amelyen már nemcsak az egyháziak, hanem a világiak is egyre inkább igényelték
ügyes-bajos dolgaikban az írásos bizonyságot.* Ennek az igénynek adott hangot
egy, az ügyek írásba foglalásának szükségességét hangoztató, 1181. évi oklevelében
I I I . Béla király (1172-1196), aki a fejlett római írásbeliséget a középkoron át is meg­
őrző Bizáncban nőtt fel. Az ügyek írásba foglalásának igényével csaknem egyidejű­
leg merült fel az írásbeliség termékei, a jogbiztösító ügyiratok megőrzésének szüksé­
ge. Az ügyek írásba foglalásában és az iratok megőrzésében a király és az egyház járt
elől.

2. A középkori királyi levéltár

A király és az egyház ismerte fel legkorábban az iratoknak birtokaikat védő, jog­
biztosító erejét. Ilyen jellegű iratok őrzéséről I V . Béla (1235-1270) korában hallunk
először. A királyi népek kötelezettségeit szabályozó összeírások lehettek ezek, vagyis
olyan iratok, amelyek a királyi hatalom gazdasági alapját biztosították. Ez a gazda­
sági iratanyag, amelynek gyűjtése - b á r írásos adatunk erre nincs -. minden valószí­
nűség szerint már I I I . Béla idejében megkezdődött, lassan gyarapodott az ország
kormányzásával, elsősorban a királyi igazságszolgáltatással kapcsolatban keletke­
zett iratokkal. Az Anjouk alatt (1308-1387) megindult, ha akadozva is, a fontosabb
jogbiztosító, királyi kiváltságlevelek (privilégiumok) másolatait tartalmazó regist-
rum-könyvek vezetése, amelyek, sajnos, a századok viharaiban elpusztultak. Ezek
pedig már nemcsak a király, hanem az ország különböző rendű és rangú lakosai szá­
mára is közérdekű jogforrásoknak számítottak. Egyre több szempont szólt tehát
amellett, hogy a különböző céllal létrejött és különböző okból fontos iratokat gon­
dosan megőrizzék. Eleinte alighanem a visegrádi királyi várban őrizték ezeket, a
X I V . század közepe óta pedig Budán a tárnoki házban, amelyet forrásaink „conser-
vatorium" szóval is neveznek.** A tárház őrei, a conservatorok előbb a tárnokmes­
ter, majd a kincstartó főhatósága alá tartoztak.
Annak ellenére, hogy idők folyamán egyre több, nemcsak a királyt és gazdaságát
érintő irat került a királyi levéltárba, azt Mohácsig a király magánlevéltárának te­
kintették. Ennek a levéltárnak legfontosabb iratait a mohácsi csata után I I . Lajos k i ­
rály özvegye, Mária magával menekítette Nyugatra. (Az iratok egy részét szállító
hajó, állítólag, valahol a Duna-kanyarban elsüllyedt.) Az oklevelek és iratok zöme

* E korban az európai, így a hazai oklevelek is az írás emlékezetfenntartó rendeltetésére hivatkoznak.

Számtalan idevágó megállapításból hadd idézzek egy X I I . századit: „Sicut moriuntur homines, ita prete-
reunt facta eorum. Unde necesse est, ut, quod successorum oblivione deleri potest, per literam suscitetur
et vivát." ( „ A m i k é p p e n meghalnak az emberek, megy feledésbe tetteik emléke. Ezért szükséges, hogy ami
az utódok feledékenysége következtében kitörlődnék, az az írás segítségével éledjen fel.")
** A tárnoki házban (domus tavarnicalis) őrizték a királyi kincseket, a király (az „állam") értékes ingó­
ságait. Kincseknek számítottak az oklevelek is. A párizsi Archives Nationales középkori gyűjteményének
ma is „Trésor des Chartes" (az oklevelek kincstára) a neve.
- amint ezt a török alatt Budán, a magyar királyok egykori palotájában megforduló
nyugati követek, utazók írásaiból tudjuk - Budán maradt s ott pusztult el, minden
valószínűség szerint a Budát felszabadító ostrom tüzében 1686. szeptember 2-án.*

3. Az irattárak
Az irattár és levéltár fogalmának meghatározásához immár vannak támpontja­
ink. Ezekből kiindulva tovább léphetünk a két fogalom pontosabb definíciója felé.
A középkori királyi „conservatorium"-ban olyan iratokat őriztek, amelyek vala­
miféle ügyintézés, ügykezelés során jöttek létre és elintézett ügyekre vonatkoztak. Az
Értelmező Szótár is az elintézett ügyek iratait őrző intézményt, i l l . maguknak az
ilyen iratoknak összességét nevezi irattárnak. M i is hát az irattár? Valamely intéz­
mény vagy személy működése, élete során keletkező és hozzá érkező iratok együtte­
se. Olyan iratoké, amelyek rendeltetésszerűen hozzá tartoznak, és amelyeket meg­
őrzésre érdemesnek tart, amelyek tehát valami szempontból becsesek számára. Az
irattár jelenti magát az iratok elhelyezésével, őrzésével foglalkozó intézményt s a he­
lyiséget, ritkábban esetleg épületet is, ahol az iratokat elhelyezik. Az irattár latin ere­
detű neve - regisztratúra - is közelebb visz bennünket e fogalom meghatározásához.
A regisztratúra a registrum (regestrum) szóból származik. Regisztratúra tehát az a
hely, ahol az iratokat feljegyezték, lajstromozták, regisztrálták, de jelenti a regisztra­
túra az így lajstromozott iratok összességét is. Az irattár működése, funkciója ket­
tős: a szerv, amelyhez tartozik, létrehoz iratokat. Ezek az iratok más szervekhez,
személyekhez mennek. E kimenő iratok fogalmazványai, esetleg másolatai azok,
amelyeket az irattár őriz, de őrzi az irattár-fenntartó szervhez (személyhez) érkezett
iratokat is. A beérkezett s az elintézett iratokon (elintézés-fogalmazványokon) kívül
az irattárba kerülnek (s részben ott keletkeznek) olyan iratok is, amelyek ugyancsak
az irattárat fenntartó szerv működése során jöttek létre, mégpedig azzal a céllal,
hogy az iratképző szerv folyamatos működését biztosítsák. Ezek az ún. belső ügyvi­
teli iratok, mint az iktatókönyvek, jegyzőkönyvek, különböző mutatók, ügyviteli és
irattári segédkönyvek, jegyzőkönyvek, belső feljegyzések, tervek s t b . . .

4. Európai levéltárak
Mindaz, amit itt számba vettünk az irattár fogalmát meghatározó tényezők és ka­
rakterisztikus vonások közül, lényegében már a fejlett, nagy ügyviteli irattárakra vo­
natkozik. A kezdet kezdetén az irattárak pusztán a beérkezett, rendeltetésszerűen az

* A kettős királyválasztás u t á n jutottak oklevelek Ferdinánd és (Zápolyai) J á n o s király kezére is.

Mindezek az oklevelek azonban csak elenyészően kis részét alkották a k ö z é p k o r i magyar királyi levéltár­
nak.
irattár, III_ az irattárat kifejlesztő, fenntartó szerv birtokában m a r a d ó iratokból s leg­
többször csupán a rájuk vezetett elintézésfogalmazványokból állottak. A középkor
levéltárai (iratőrző intézményei, conservatoriumai) inkább irattárak voltak. Szoros
kapcsolatban álltak az iratokat kiállító, termelő szervekkel.

a) A Vatikáni Levéltár

Az iratanyag őrzésére vonatkozó első, középkori adatok az i . sz. V. századból a

pápai udvarból származnak*. A Lateránban a V I I . században m á r kimutatható le­
véltár jellegű intézmény, amely a pápai kancelláriával működött együtt. Az egész k ö ­
zépkori levéltárügyre jellemző, amit ennél a legősibb levéltárnál figyelhetünk meg,
hogy a (pápai) kancellária hivatalnokai egyszersmind levéltári hivatalnokok is vol­
tak. A X I I I . században azonban meglazultak a levéltárat a kancelláriához fűző szá­
lak. A levéltár is és a könyvtár is a pápai kincstár részévé vált. (Mint m á r szó volt ró­
la, a jelentős anyagi javakhoz való jogot biztosító okleveleket Európa-szerte kincs­
nek tekintették.) Az őrzési hely változása azt is jelezte, hogy az iratok most már nem
a mindennapos ügyintézés szempontjából, hanem más okból voltak becsesek.
IV. Sixtus pápa (1471-1484) a könyvtári és levéltári anyagot kettéválasztotta.
A könyvtári állományt nyilvánosnak, a levéltárit titkosnak tekintették. V. Pál pápa
ezután 1612-ben ezen az alapon szervezte meg az immár önálló Vatikáni Titkos Le­
véltárat (Archivio Segreto Vaticano). 1810-ben Napóleon, aki Párizsban kívánta
összegyűjteni Európa jelentős történelmi dokumentumait, a vatikáni levéltári anya­
got is oda szállíttatta. Az elhurcolt iratok, nem kis veszteséggel, csak 1817-ben kerül­
tek vissza a Vatikánba. A Vatikáni Titkos Levéltár, szinte valamennyi pápai hatóság
iratanyagának befogadásával, e század elején vált a pápai kúria központi levéltárá­
vá. X I I I . Leó pápa 1881-ben a levéltárat megnyitotta a tudományos kutatások
számára.

b) A németországi levéltárak

A Merovingok és Karolingok birodalmában központi, birodalmi levéltár nem

alakult k i . Ennek elsősorban gazdasági okai voltak. A gazdasági élet kezdetleges
külterjessége, az a tény, hogy az udvartartás a birodalomban egyik központból a
másik központba vándorolva élte fel a neki j á r ó terményeket, nem kedvezett a köz­
pontosításnak. A birodalomban több helyen (várakban, palotákban) is jöttek létre
oklevélgyűjtemények, amelyeket a császári kincsekkel együtt őriztek. A levéltár, ar­
chívum szó jelentette a kincstárat is. Az iratokat, amelyek közt az uralkodót illető

* Bizánc levéltárügyéről nem szólva, amely az európai fejlődéstől elkülönülten, megőrizte a kései ókori
levéltári intézmények folytonosságát.
dokumentumok, mai szóval, „közjogias", a birodalom egészét, az örökös tartomá­
nyokat, ill. a rendeket is érdeklő iratokkal vegyesen voltak találhatók, az uralkodó
és családja tulajdonának tekintették. Először a X V . század végén merült fel a kíván­
ság, hogy a birodalomra tartozó, tehát a rendek jogait is érintő iratokat elkülönítve
őrizzék. Végeredményben a Német Birodalomban központi, birodalmi levéltár kiala­
kulására, csak a Német-Római Birodalom megszűntével, a bécsi, osztrák örökös tar­
tományi levéltár továbbfejlesztésével került sor.
A birodalom levéltáránál jóval korábban formálódtak k i Németországban az egy­
házi és városi levéltárak. A levéltárügy szempontjából közös vonása volt egyházak­
nak és városoknak a hatalom világi birtokosaitól való függés. A saját egyházzal ren­
delkező földesurak egyházuk, a tartományurak pedig városaik jogállását biztosítot­
ták kiváltságlevelekkel (alapítólevelek, különböző kiváltságok, adománylevelek
stb.. . ) . Egyházak is, városok is nagy gonddal őrizték privilégiumaikat. Németor­
szágban a püspökségek, ill. káptalanjuk és a szerzetesrendek konventjei csak nagyon
kjs mértékben vettek részt az írásos ügyintézésben (nem úgy, mint nálunk). Regiszt-
ratúrájuk nem fejlődött k i . Anyaguk túlnyomórészt beérkezett iratokból állt. Ezeket
jól megerősített püspöki palotáikban, váraikban, kolostoraikban őrizték. Ládák­
ban, esetleg zsákokban, rendszerint az egyház kincseivel, drága liturgikus öltönyök­
kel együtt, a legvédettebb helyeken, toronyban, sekrestyében. Az egyházi levéltárak
viszonylagos védettsége indította a világi urakat arra, hogy féltett irataikat ők is egy­
házi őrizet alá helyezzék. Az egyházak kezén így összegyűlt saját és idegen anyag
mellett, az egyházak lelkipásztori és gazdasági tevékenységéből fakadó iratok is ke­
letkeztek, sőt olyanok is, amelyek ezek használatához, kezeléséhez kellettek.
Kezdetben az egyházi levéltárakéhoz hasonlóan alakult a városok levéltárügye is.
A városoknak az egyházakénál bonyolultabb igazgatása, a városok széles körű gaz­
dasági tevékenysége azonban itt hamarosan szükségessé tette az intenzívebb írásos
ügyintézést és szervezett kancellária kialakítását. Következésképpen a városok levél­
tárában a beérkezett iratok mellett rövidesen megszaporodtak a maguk kiállította
iratok, illetőleg ezek fogalmazványai s a kezelésükhöz szükséges segédkönyvek.

c) Az osztrák levéltárak t

Később, mint a városoké s egyházaké, de korábban mint a birodalomé, alakultak

meg az egyes német tartományok levéltárai. Alapul az egy helyen koncentrált okle­
vélgyűjtemények szolgáltak. Magyarország szempontjából a német tartományi le­
véltárak közül az osztrák örökös tartományok levéltárügye a legérdekesebb. M á r a
Babenbergeknek is volt oklevélgyűjteményük (Klosterneuburgban 1187 óta), ame­
lyet utódaik, a Habsburgok örököltek. A Habsburg-család egyes ágainak gyűjtemé­
nyeit külön-külön őrizték. Csak I . Ferdinándnak sikerült e gyűjteményeknek, ha
nem is az egyesítése, de két helyen való koncentrálása: Bécsben és Innsbruckban.
Ferdinánd halála (1564) után ismét többfelé osztották a levéltári anyagot. A szétta-
goltság fennmaradt az örökös tartományok egy kézben egyesítése (1665) után is.
1749-ben, amikor az örökösödési h á b o r ú végén a jogi kérdések tisztázásához szüksé­
ges dokumentumokat nem találták meg, Mária Terézia központi levéltár létesítését
rendelte el, amelyet kezdetben Cs. K i r . Titkos Házi Levéltárnak ( K . K . Geheimes
Hausarchiv), majd több módosítás után Cs. és Kir. Házi, Udvari és Állami Levéltár­
nak ( K . u. k. Haus-, Hof- und Staatsarchiv) neveztek (1918-tól a cs. és kir. jelző ter­
mészetesen elmaradt.) A bécsi levéltár kiváltképpen politikai képződmény volt,
amely az uralkodóház érdekeinek védelmét szolgálta. 1792-ben a Házi, Udvari és
Állami Kancelláriának (Haus-, Hof- und Staatskanzlei) rendelték alá a levéltárat
(végleges neve is innen származott). E szervezeti intézkedés legfontosabb következ­
ménye volt, hogy ettől kezdve a politika (elsősorban a külpolitika) legfontosabb
ügyiratai (ideértve az uralkodó család ügyeit is) a Haus-, Hof- und Staatsarchív-ba
kerültek. M ű k ö d ő hatóságok regisztratúráival nem volt kapcsolata. így történt,
hogy a nagy központi hatóságok, az Udvari Hadi Tanács, a legfőbb pénzügyi és gaz­
dasági hatóságok regisztratúráiból önálló szaklevéltárak (Kriegsarchiv, Hofkam­
merarchiv, azaz Hadi Levéltár, Kamarai Levéltár) lettek.

d) A francia levéltárak

Franciaország legrégibb levéltára a I I . Fülöp által 1200 táján alapított Trésor des
Charles (az oklevelek kincsesháza) volt, amelyben nemcsak okleveleket, hanem a k i ­
rályi kancellária kiadványainak registrumait is őrizték.
A francia forradalom a francia (de általában az európai) levéltárügyben jelentős
változást hozott, nevezetesen a levéltári anyag központosítására való törekvést.
1790-ben megalapították a párizsi Archives Nationales-t, amelyet elsősorban a nem­
zetgyűlés alkotmányozó tevékenysége dokumentumai levéltárának szántak s csak
másodsorban a társadalmi-politikai változással gazdátlanná lett iratanyag őrzőhe­
lyéül. Az 1790. június 25-i törvény az Archives Nationales-t az állami levéltári iratok
központjává deklarálta. (Egyébként azonban a jogi jelentőségüket vesztett iratokat,
amelyeket történelmi szempontból értékesnek tartottak, nagy mennyiségben helyez­
tek el könyvtárakban. Innen van, hogy a francia könyvtárak még ma is sok levéltári
iratot őriznek.) A francia levéltárügy alaptörvénye a központosítás elve mellett egy
másik levéltári alapprincípiumot is megvalósított, nevezetesen a levéltárak nyilvá­
nosságának elvét.
A forradalom levéltári célkitűzései jobbára megvalósulatlanok maradtak. 1884
után az Archives Nationales s a departamentális levéltárak egységesen az oktatási mi­
nisztérium irányítása alá kerültek.*

* N a p ó l e o n utópisztikus terve, hogy egyetemes levéltárat állítson fel Párizsban, nem bizonyult életké­
pesnek. Rengeteg, a francia történelem szempontjából jelentősnek vélt anyagot hordatott össze a francia
császárság területéről s a meghódított, valamint más országokból is. Elsősorban Ausztriából, Olaszor­
szágból, Spanyolországból s a Vatikánból. Bukása után az elhurcolt állagokat visszaszállították, ha erő­
sen rongált, részben megcsonkult állapotban is, eredeti helyükre.
 e) Az angol levéltárak

A királyi levéltár Angliában is a királyi kincstár keretében alakult k i s eleinte

együtt vándorolt a királyi udvarral. Végül is Westminsterben talált végleges otthon­
ra a kincsekkel együtt őrzött levéltár. Ide gyűlt a legfontosabb okleveles anyag, és itt
őrizték az angol királyság nagy földkönyvét (a földjövedelmekről készített katasz­
tert), Domesday Book-ot s a X I V . századig ide kerültek a különböző központi hiva­
talok registrumai is. A X I V . századtól az egyes hatóságok maguknál tartották
registrumaikat.
Angliában kezdettől igen gondosan vezették a regiszterkönyveket, amelyekbe, leg­
többször szó szerint, bemásoltak minden jelentősebb oklevelet. Részben ennek a
szokásnak volt következménye, hogy az okleveleknek nem tulajdonítottak különö­
sebb jogbiztosító értéket. Ezzel szemben a registrumkönyveknek, ill. az oda beveze­
tett oklevélszövegeknek teljes jogbizonyító érvényük volt. így alakult k i az angol le­
véltárelméletnek az a tétele, amely szerint a levéltári anyagot akkor lehet teljes érté­
kűnek tekinteni, ha felelős szervek által történt megszakítatlan őrzése bizonyítható.
A különböző hatóságoknak a középkor óta egymástól független levéltárait egy
1838-as törvénnyel a Public Record Office-ban* egyesítették.
Levéltári iratok gyűjtésének Európa egyetlen országában sincsenek olyan hagyo­
mányai, mint Angliában. I t t ui. a központi levéltár megalakulása soká váratott ma­
gára, a vidéki levéltári hálózat megmaradt a maga, szinte középkorias szervezetlen­
ségében, a kolostori levéltárak anyagának java része pedig szétszóródott. A gazdát­
lanul hányódó iratokból számos szép gyűjtemény keletkezett. Közülük legjelentő­
sebb a British Museumé, amely levéltári anyagával szinte vetélytársa a Public Record
Office-nak.

i
f) Az oroszországi levéltárak

Európa északi és keleti felében a francia forradalomnak vajmi kevés hatása volt a
levéltárügy önállósulására és központosítására. Oroszországban a Nagy Októberi
Szocialista Forradalomig lényegében módosulatlanul fennmaradt a hatósági irattá­
raknak (ill. levéltáraknak) a X V I I I . századra kialakult tarka szervezete. Az egységes
orosz állami élet kezdeteit az a folyamat jelzi, amelynek során a moszkvai fejedelem­
ség magába olvasztotta a többi kisebb fejedelemséget és a X V . század végére felsza­
badult a mongol kánok fennhatósága alól is. A nagyfejedelem kancelláriája mellett
Moszkvában kialakult egy levéltár, amely a részfejedelemségek iratanyagának jó ré­
szét is magába fogadta. A X V I . század elejére a központi igazgatás számos hivatal,
ill. kamara szerteágazó szövevénye volt. E hivatalok válogatott iratai bekerültek a

* Public Records-nak nevezik a központi állami szervek aktáit, míg Local Records a hivatalos és félhi­
vatalos, egyházi és magánintézmények és testületek a k t á i n a k volt a neve.
nagyfejedelmi kancellária levéltárába, anyaguk nem kis része azonban megmaradt
saját őrizetükben. A visszamaradt iratok alkották azután a későbbi hatósági levéltá­
rak alapját.
I . (Nagy) Péter a kormányzat súlypontját áthelyezte Pétervárra. Ott székelt a kor­
mányzó Szenátus, az állam legfőbb igazságszolgáltatási, közigazgatási és katonai
hatósága. A régi hivatalokat kollégiumokká szervezték, és a különböző igazgatási
ágazatok szerint pontosan elhatárolták illetékességüket. A kollégiumok, amelyeket
egy elnök és tanácsosai irányítottak, továbbra is Moszkvában székeltek, és átvették
a régi hivatalok levéltárait. A megszűnt hivatalok, hatóságok iratanyagát történelmi
szaklevéltárakban gyűjtötték össze, amelyek az illetékes szakminisztériumok fel­
ügyelete alá tartoztak.
Vidéken minden kormányzóság és kerület hatóságainak, valamint az ottani igaz­
ságszolgáltatási szerveknek megvolt a maga levéltára. Ezek a levéltárak az illető ha­
tóságok elődeitől átvettek valamennyi olyan iratot, amelyre a folyó ügyintézés során
a levéltárat fenntartó szervnek szüksége volt. Az át nem vett iratanyag kisebb része
történelmi szaklevéltárakba került, nagyobb része megsemmisült.

g) A Szovjetunió levéltárai

A Szovjetunió levéltári szervezetének alapjait Lenin 1918. június 1-i decretuma ve­
tette meg a levéltárügy újjáalakításáról és központosításáról. A rendelet a levéltári
anyag egészét, mint egységes állami levéltári fondot, népi tulajdonná nyilvánította.
Többszöri változtatással végül is 1938-ban a Belügyminisztérium hatáskörébe került
az állami levéltárügy legfőbb irányítása.
A második világháború okozta k á r o k helyreállítása után, 1956-ban új korszaka
kezdődött a szovjet levéltárak történetének. A minisztertanács határozatot hozott az
igazgatási szervek és minisztériumok levéltári anyagának megőrzése biztosításáról és
jobb kihasználásáról. A szovjet levéltárak ettől kezdve több figyelmet fordíthattak a
levéltári iratok történeti forrásként való értékesítésére s ennek alapján a társadalom
szocialista tudatának formálására, a szocialista történetszemlélet kialakítására. Sőt
hozzájárultak számtalan politikai, gazdasági, tudományos-technikai, kulturális-ne­
velési probléma megoldásához is. Forráskiadványok sora látott napvilágot. A to­
vábbiakban egyfelől a Szovjetunió Kommunista Pártjának, másfelől minisztertaná­
csának rendeletei (1958, 1961) pontosan meghatározták az állami levéltári fond tar­
talmát és terjedelmét. A Minisztertanács mellett m ű k ö d ő Levéltári Főigazgatóság
központi főhatóságként irányítja a szovjet levéltárakat, így az Októberi Forradalom
- , az államhatalom és államigazgatás legfőbb szervei - , a népgazdaság - , a szovjet
hadsereg - , a szovjet flotta - , az irodalom és művészet - , a kino-foto dokumentumok
- , a hangszalagok - , a tudományos-technikai dokumentáció levéltárát, a Központi
Történelmi és Központi Hadtörténelmi Állami Levéltárat. A Levéltári Főigazgató­
ság ügyel fel az egyes köztársaságok, területek stb. levéltári igazgatóságain át azok
állami levéltáraira, főlevéltáraira, a kerületi levéltárakra. A Szovjetunió minden köz­
társaságában működik Központi Állami Levéltár. A párt és a Komszomol illetékes­
ségi területén saját levéltári hálózattal rendelkezik.
1930-ban Moszkvában felállították a Moszkvai Állami Történelmi és Levéltári In­
tézetet ( M G I A I ) , amelynek levéltárosok képzése és a levéltártudományi kutatások
irányítása is feladata. A dokumentumok tanulmányozásának és a levéltártudomány­
nak, az archaeographiának, a levéltári technikának s az információs tevékenységnek
elméleti és módszertani kérdéseivel 1966 óta külön intézet foglalkozik.
Szovjet mintára az egyes szocialista országok is megteremtették a maguk egységes
állami levéltári fondját s a levéltárügyet központosították.

5. A magyar levéltárak újabb kori története

A magyar királyi levéltár, ill. az ország levéltárának sorsát Mohács után az hatá­
rozta meg, hogy a magyar trónra a Bécsben székelő Habsburgok kerültek, akiknek
házi, udvari és állami levéltára is ott alakult k i . A Habsburgok bécsi levéltárában an­
nak következtében, hogy az ügyeket legfőbb szinten Bécsben intézték, nagyon sok,
elsőrendűen fontos magyarországi vonatkozású, i l l . tárgyú irat halmozódott fel.
A bécsi levéltárat mégsem tekinthetjük az ország levéltárának. Ennek sorsa a nádori
tisztséggel és az országgyűléssel fonódott egybe.

a) Az ország levéltára

A király és a nemzet viszonyában sajátos szerepet töltött be a n á d o r : egyik fő fel­

adata a rendek egymás közötti - , továbbá a király és a rendek között felmerülő v i ­
szályok kiegyenlítése volt. A nádor minden bizonnyal m á r a korai századokban is
őrzött olyan iratokat, amelyek országos ügyekről szóltak, pl. amelyek az ország j o ­
gokkal, kiváltságokkal rendelkező lakosainak jogait biztosították, valamint amelyek
nemzetközi tárgyalásokkal kapcsolatban keletkeztek. Az országos ügyeket a magán­
ügyeit is írásba rögzítő familiárisaival foglaltatta írásba, és azokat magánjogi iratai­
val együtt őrizte. Halálával (vagy ha tisztségétől megvált) senki sem gondoskodott
arról, hogy a hivatalnokoskodása alatt keletkezett iratokat utóda szabályszerűen át­
vegye. Erre csak 1613-ban s a következő esztendőkben került sor, amikor törvény­
ben mondották k i a n á d o r őrizetében levő iratoknak (a nádori levéltárnak) utóda ré­
szére történő átadás kötelezettségét.
Az iratok őrzésének magánjogi jellege azonban továbbra is megmaradt, mígnem
1723-ban törvényt hoztak, hogy az ország közállapotaira vonatkozó, vagyis az or­
szággyűlési, államigazgatási és bírósági iratokat az ország közlevéltárában (universa­
le afchívum regni) kell elhelyezni, mégpedig arra alkalmas épületben. A törvény elő­
írásai csak h á r o m évtized múlva váltak valóra, amikor Batthyány Lajos nádor a v i -
lági és egyházi hatóságokat, valamint a közérdekű iratokkal rendelkező magánoso­
kat felszólította, hogy a birtokukban levő, országos jelentőségű iratokat szolgáltas­
sák be. A központi kormányhatóságok nem tettek ugyan eleget a nádor felszólításá­
nak, de a törvényhatóságok és egyházi hatóságok, valamint a magánosok viszonylag
nagy mennyiségű iratot adtak át. Maga a nádor is átadta az őrizetében levő iratokat.
Kezdeményezésére ösztönzően hathatott az a tény, hogy (mint fentebb szó volt róla)
1749-ben megalakult a Habsburg-birodalom központi állami levéltára, a Haus-,
Hof-, und Staatsarchiv, amelynek fő feladata volt az uralkodó családjogait biztosító
iratok őrzése.
1756-ban a nádori levéltárnak és az országos jelentőségű iratok gyűjteményének
egyesítésével Pozsonyban felállították az ország levéltárát (archívum regni).
1765-ben szabályozták a levéltár működésének részleteit. A levéltár felett a főfelü­
gyeletet a nádor gyakorolta, illetve - ha a nádori tisztség üresedésben volt - áz ural­
kodó által kinevezett helytartó vagy az országbíró. Az így kialakult keretek között
lényegében változatlanul működött a rendi jellegű országos levéltár egészen 1874-ig,
de 1784-től már Budán.
Az ország levéltára három részre tagolódott. Az archívum regni az országra vo­
natkozó, főleg az országgyűléssel kapcsolatos iratok, így a törvények gyűjteménye
volt. (Ide kerültek azután az újabb törvények eredeti példányai is. A legrégibb, egy­
korú, hiteles törvényszövegünk 1267-ből való, az Aranybulla harmadik változata.)
Az archívum palatinale (a nádori levéltár) a X V I . század közepétől 1848-ig, az utol­
só nádor lemondásáig terjedő időszak nádori, ill. helytartói iratanyagát őrizte. Az
archívum iudicis curiae (az országbírói levéltár) az országbírák iratanyagát foglalta
magában. Ennek jelentősége és terjedelme messze elmaradt a másik két gyűjtemény
mögött.*

b) Az Országos Levéltár

A Magyar T u d o m á n y o s Akadémia még 1848-ban „álladalmi közlevéltár" felállí­

tására tett javaslatot. Azonban a szabadságharc bukása, majd az önkényuralom
megakadályozta a javaslat valóra váltását. A Habsburg-abszolutizmusnak nem volt
érdeke a magyar állam és társadalom polgári átalakulásának kibontakozása. így az
sem, hogy az ország levéltára a rendek jogait biztosító iratok őrző helyéből történel­
mi kutatásokat is szolgáló, tudományos intézménnyé váljék, mint amilyenné alakul­
tak akkor már Európa-szerte a levéltárak. A kiegyezés után az Akadémia újra kezé­
be vette az ügyet. A kormány jóváhagyta és felkarolta javaslatát, de a kiegyezéses ál­
lamapparátus megszervezése során számtalan előbbrevaló feladatot kellett megolda­
nia, így csak 1874-ben került sor az Árpád-korral foglalkozó kitűnő történész, Pau-

* A régi országos levéltár elsősorban az országgyűlésnek s az országgyűlési bizottságoknak állott ren­

delkezésére. De használták anyagát más rendi szervek, sőt egyes főnemesi, nemesi családok is.
ler Gyula országos levéltárnokká való kinevezésére. Pauler 1875-ben látott hozzá az
Országos Levéltár megszervezéséhez. A magyar állami levéltár, mint a rendi kor­
szakra emlékeztető neve is mutatta, a régi országos levéltár (az archivum regni) utó­
da volt. Nem is alkottak új törvényt felállításáról. Értelemszerűen vonatkozott rá az
„universale archivum regni"-t (az ország közlevéltárát) megalapító 1723. évi X I V .
t e , amely a levéltár alaptörvényévé vált.
Az 1875-ben újjászervezett Országos Levéltár elsőként a régi országos levéltár
anyagát fogadta magába. Azután itt helyezték el a m á r megszűnt feudális kormány­
hatóságok és bíróságok iratait: a magyar és az erdélyi kancellária, a magyar helytar­
tótanács, s az erdélyi főkormányszék, a magyar kamara, az erdélyi kincstartóság, az
erdélyi fiskális levéltár, a magyar kúria s az erdélyi tábla, az 1848/49-es minisztériu­
mok, valamint az önkényuralom (1849-1867) országos kormányszerveinek iratanya­
gát. (Ezek mellett, természetesen, sok más, kisebb hatóság és hivatal iratait is.)
Az így felgyűlt hatalmas irattömeg elhelyezésére az Országos Levéltár nem rendel­
kezett megfelelő épülettel. A budai várbeli belügyminisztérium (a volt helytartóta­
nács, ma akadémiai intézetek) kisebb-nagyobb helyiségeiben kapott „ o t t h o n t " a ma­
gyar történelem páratlan értékű forrásanyaga, amelyhez, éppen az elhelyezés mosto-
hasága miatt, nehezen fértek hozzá a kutatók. A kor legmodernebb levéltári techni­
kai elvei szerint, a neves építész, Petz Samu tervei alapján, az első világháború idejé­
re épült fel az Országos Levéltár impozáns épülete a Bécsikapu-téren. A szép palotát
azonban a háborús nehézségek miatt csak 1923-ban adhatták át hivatásszerű rendel­
tetésének.
Új otthonában kiegészült feudális kori anyaga, és folyamatosan vette gondjaiba a
polgári korszak minisztériumainak, felsőbíróságainak, országgyűlésének és más
központi államhatalmi, igazgatási és igazságszolgáltató szerveinek iratait. Az anya­
gok irattárakból levéltárba jutásának ideje kezdetben 32 esztendő volt. Később
egyes iratfajtákkal kapcsolatban csökkentették a beszolgáltatási h a t á r i d ő t ; az így
megszabott terminusokat azonban a legritkább esetben vették figyelembe.
A legfőbb állami szervek iratai mellett idővel, főképp 1934 után, mind terjedelem,
mind pedig forrásérték szempontjából az Országos Levéltár jelentős anyagát képez­
ték az egyes családok, ill. magánszemélyek által állandó megőrzésre, vagy visszave­
hető letétként elhelyezett iratok. Családi iratokat őrzött m á r a régi országos levéltár
is, sőt a régi kormányhatósági és bírósági levéltárakkal is kerültek ilyen iratok, köz­
tük éppen a legértékesebbek, az állam levéltárába (így a főbenjáró perekben elítél­
tek iratai). Magánosok és családok azonban, ha irataik biztonságos megőrzéséről kí­
vántak gondoskodni, akkor azokat nem az Országos Levéltárban, hanem a Széché­
nyi Ferenc alapította Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el.
A kiegyezés után újjászervezett Országos Levéltár a Belügyminisztérium főhatósá­
ga alá került. Ez az intézkedés világosan kifejezésre juttatta, hogy a levéltár még
mindig nem annyira tudományos feladatok megoldására volt hivatott (bár az ekkor
megnyitott kutatóterem jól szervezett kutató-kiszolgálással az akkori igényeket k i ­
elégítette), mint inkább arra, hogy az iratok alapján felvilágosítással szolgáljon az ál-
lami hivataloknak, de jogaik biztosítására egyes állampolgároknak is. A polgári
korban sok más, feudális jog mellett ui. tovább élt a nemesi cím, címer és előnév
használata, amely viselőinek, ill. tulajdonosainak társadalmi, hivatali és anyagi elő­
nyöket biztosított. A mindezekhez való jogot, az Országos Levéltár szakvéleménye
alapján a belügyminisztérium engedélyezte. Ez a jogbiztosító funkció, kivált a hetve­
nes évek óta, sok idejét vonta el a levéltárosoknak a sajátos levéltári és történettudo­
mányi feladatok megoldásától.

c) A Múzeumi Levéltár

A Nemzeti Múzeum, ill. könyvtára megalapítása óta gyűjtött kéziratokat. Abban

az időben még nemigen merült fel a kézirat és levéltári irat fogalmának pontos elha­
tárolása, még kevésbé a két iratféleségből álló anyag szétválasztása. így azután a
múzeumi könyvtár „levél- és oklevelek t á r á b a n " számottevő levéltári jellegű irat
gyűlt össze, főképp 1876 után, amikor a családok sorra adták át megőrzésre na­
gyobb feudális jogokat már nem, legfeljebb címeket, rangokat igazoló irataikat a
Magyar Nemzeti Múzeumnak. 1882-ben külön levéltári osztállyá alakult a Magyar
Nemzeti Múzeumhoz tartozó Országos Széchényi Könyvtárnak ez a részlege.
A gyorsan szaporodó iratanyag elhelyezése az amúgy is helyhiánnyal küzdő Széché­
nyi Könyvtárnak egyre több gondot okozott, ezért a Levéltári Osztályt felköltöztet­
ték az Országos Levéltár épületébe, ahol 1926-tól mint Múzeumi Levéltár önálló in­
tézményként működött.

d) A levéltárügy a Tanácsköztársaság korában

Nagy változást hozott a levéltárak életében a Tanácsköztársaság. Korszakos, nem

egy tekintetben messze előremutató intézkedések születtek. A levéltárüggyel a Köz­
oktatásügyi Népbiztosságnak két rendelete foglalkozott. Az egyik, a 26. K. N . szá­
m ú rendelet jellegétől függetlenül valamennyi levéltárat a Közoktatásügyi Népbiz­
tosság hatáskörébe vont. Ez a rendelet a magyar levéltárügyet kiemelte a közigazga­
tással egybefogó kereteiből és az Országos Levéltárat tudományos, elsősorban törté­
nettudományi kutatóintézetté kívánta fejleszteni. E cél szolgálatában az 1919. május
17-én napvilágot látott 33. K . N . sz. rendelet m á r átfogó intézkedéseket tartalma­
zott. Bevezetőjében nyomatékosan utalt a levéltárak tudományos rendeltetésére, ko­
rábbi jogbiztosító jellegükkel szemben. A levéltáraknak ilyen értelemben való át­
szervezésére Országos Levéltárügyi Tanács felállítását irányozta elő. Kimondotta,
hogy a fenntartó szervek hatáskörében maradó irattárak felett a tudományos, szak­
mai felügyeletet az Országos Levéltárügyi Tanács gyakorolja. Jelentős pontja volt a
rendeletnek az, amely a hiteleshelyi országos levéltárak állami tulajdonba vételéről s
az Országos Levéltárba szállításáról intézkedett. A történelmi-tudományos értékkel
 bíró magánlevéltárak kutathatóságának biztosítására a rendelet 4. §-a ezek letétbe
helyezését, 5. §-a a különböző tudományos és kulturális intézetek (Magyar Nemzeti
Múzeum,. Akadémia stb. . . ) őrizetében levő levéltári iratoknak az Országos Levél­
tárba szállítását rendelte el, a 6. § a történelmi értékű iratok adás-vételét szabályozta,
ill, szorította korlátok közé. A 7. § megszüntette a levéltárak titkosságát, s a t u d o m á ­
nyos kutatás számára szabad lehetőségeket biztosított. Végül a 8. § a levéltárak és al­
kalmazottai adatainak nyilvántartásba vételéről intézkedett.
A nagyjelentőségű rendeletnek, a jól átgondolt, egységes koncepciónak teljes
megvalósítását a Tanácsköztársaság bukása megakadályozta. Terv maradt a Levél­
tárosképző Szakfőiskola felállítása is, amelyet a párizsi École des Chaftes mintájára
gondoltak el.

e) A magyar levéltárügy a két világháború között

A polgári rend restaurációja során az Országos Levéltárat visszahelyezték a Bel­

ügyminisztérium főhatósága alá. Klebeisberg Kunó vallás- és közoktatásügyi mi­
niszter, aki korábban mint belügyminiszter érdemeket szerzett vele, hogy az Orszá­
gos Levéltárat új épületbe költöztette, az országos jellegű nagy gyűjteményeket (mú­
zeumokat, könyvtárakat s az Országos Levéltárat) 1922-ben közös szervezetbe, az
ún. Országos Magyar Gyűjteményegyetembe vonta össze; egyidejűleg, mint e szerv
részét, az Országos Levéltárat, kivéve a Belügyminisztérium felügyelete alól, a Gyűj­
teményegyetemmel együtt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főhatósága alá
rendelte. A közös szervezet nem éppen szerencsés nevét 1934-ben Magyar Nemzeti
. M ú z e u m r a változtatták, és bizonyos önkormányzattal ruházták fel. A múzeumokat,
könyvtárakat és levéltárakat egybefogó Magyar Nemzeti Múzeum eszmei elnevezés
mellett e névvel jelölték továbbra is az ország első múzeumát, a Magyar Nemzeti
Múzeumot. Az intézmények közös szervben egyesítésének volt a következménye,
hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltárának önállóságát megszüntették, és beol­
vasztották az Országos Levéltárba.
Az Országos Levéltárnak a múzeumokkal és könyvtárakkal való összevonása
nem vált javára a levéltárügy országos érdekeinek. Még jobban kiemelte ui. különál­
lását a többi (a Hadtörténelmi, a megyei és városi) levéltáraktól. Évtizedekig volt
ugyan szó arról, hogy e levéltárak közt szervesebb kapcsolatot teremtenek. A tervez-
getéseknél azonban a polgári korszakban nem jutottak tovább.

f) A megyei és városi levéltárak

A városi levéltárak magvát kiváltságlevelek, továbbá más beérkezett iratok alkot­

ják, amelyek azután a városoknak - polgárai sokoldalú érdekeltsége következtében
- differenciáltabb ügyintézése során a legkülönfélébb iratokkal (adásvételi szerződé-
sek, végrendeletek, céhlevelek, továbbá telekkönyvek, adókönyvek, számadásköny­
vek s főképpen tanácsülési jegyzőkönyvek) egészülnek k i . A városi iratok őrzésének
folyamatossága nem törik meg, mint a megyék irataié. Az időszakonként változó ve­
zetőség ünnepélyes külsőségek között adta és vette át a város igazgatását és a vele
kapcsolatban keletkezett ügyiratokat, amelyeknek biztonságos őrzésére megfelelő
helyiséget is rendelt.
A megyéknek nem voltak olyan, az egész megyét illető, a vármegye összességének
jogait magukban foglaló szabadságlevelei, mint a városoknak, vagy amilyen kivált­
ságlevelei voltak egyes családoknak. Ügyintézésük nem volt oly szerteágazó, diffe­
renciált, mint a társadalmilag fejlettebb alakulatoké, a városoké. A megyegyűléseket
is hol itt, hol amott tartották. A legtöbb vármegyének egészen a X V I I I . századig
nem volt állandó székhelye, így iratai őrzésére sem volt megfelelő helyisége. A főis­
pán a maga embereivel, familiárisaival kezeltette a megye iratait. Változás e téren
akkor következett be, amikor az alispán a megye által választott tisztviselő lett, és
hivatalát a megye irataival együtt szabályosan adta át utódának.
A megyei levéltárak szervezete véglegesen a X V I I I . században alakult ki. Az 1723L-
évi L X X X I I I . tc. előírta, hogy a megyék közgyűlések tartására, valamint irataik biz­
tonságos őrzésére megfelelő épületet emeljenek, a megyei bíráskodásban és igazga­
tásban keletkezett iratokat pedig évenként rendszeresen beszolgáltassák oda. Ekko­
riban a levéltáros még a megyei főjegyző volt, aki hivatalba lépésekor hatalma jelké­
peként megkapta a levéltár kulcsát. Tehermentesítésére aljegyzőt, 1773 után pedig
másodaljegyzőt is választottak. Ez végezte az iratok lajstromozását. Munkakörét, a
levéltár kezelését a X V I I I . század utolsó éveiben külön tisztviselő, a levéltárnok vette
át. Az ország társadalmi, politikai életének 1848-ban polgári irányban megindult
átalakulása lényegében érintetlenül hagyta a megyei levéltárak életét. 1867 után pe­
dig, mint a közigazgatás iratemlékeit őrző intézményeknek, a belügyminisztérium vet­
te át a felügyeletét.
Ez így volt a dualizmus korában s a Horthy- (ellenforradalmi) korszakban is.
A Belügyminisztérium azonban a felügyeletére bízott levéltárak szakmai irányításá­
val vajmi keveset törődött. A levéltárosok többsége az elszegényedett köznemesek
közül került k i , akik szakképesítés és szakmai érdeklődés nélkül végezték munkáju­
kat. Egymással és az országos levéltárnokokkal jóformán semmi kapcsolatuk nem
volt. Némi javulást jelentett, hogy az 1883. évi I . törvénycikk a levéltárosi állások­
nak nyilvános pályázat útján való betöltését, valamint az Országos Levéltárban mi­
nimális szakképzettségről bizonyságot tevő vizsga letételét írta elő.
Minden a levéltárosok személyén múlott, a dolgok ott mentek rendben, ahol hiva­
tásuk magaslatán álló levéltárosok működtek. A rendezett tanácsú (megyei) városok
történeti értékű, az irattártól elkülönítve, levéltárban őrzött irataival még keve­
sebbet törődött fenntartó hatóságuk. A községeknek szinte minden felügyelet nélkül
hányódó iratanyagában ez a nemtörődömség alíg felbecsülhető károkat okozott.
Az 1902-ben megjelent Vármegyei Ügyviteli Szabályzat tennivalóik tekintetében
adott némi utasítást a levéltárosoknak. A levéltárban elhelyezendő iratokról is kö-
zölt jegyzéket. Az egyidejűleg kilátásba helyezett levéltárrendezési és selejtezési sza­
bályzat azonban sohasem jelent meg. 1913-ban az Országos Levéltár, 1935-ben pe­
dig Sopron megye törvényhatósága javasolta a megyei és városi levéltárak helyzeté­
nek átfogó rendezését. Időközben annyi történt, hogy az 1929. évi X I . törvénycikk a
megyei és városi levéltárakat történelmi jelentőségű anyagukra való tekintettel a
Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium alá rendelte. Á m a minisztérium szakhiva­
tala, az Országos Levéltár csak 1939-ben tett javaslatot felettes hatóságának a hely­
zet felmérésére. Ezt a m u n k á t az Országos Levéltárban 1940/41-ben el is végezték.
Javaslataik megvalósítására azonban a h á b o r ú miatt már nem kerülhetett sor.

g) Az egyházi levéltárak

Az ország, valamint a nem országos jellegű hatóságok (megyék, városok) levéltá­

rához hasonlóan az egyházi méltóságok és hatóságok és magánosok (elsősorban
nagybirtokosok) levéltárai is jogbiztosító céllal jöttek létre. Közülük a legnevezete­
sebbek (mint szervezetten, ügyrendszerűen kialakult levéltárak) az ún. hiteleshelyek
levéltárai voltak. Hiteleshelyeknek (loca credibilia) nevezték nálunk azokat az egy­
házi testületeket (káptalanokat és konventeket), amelyek a X I I I . század első fele óta
a felek kérésére vagy hatósági megbízás alapján állítottak k i közhitelű okleveleket.
(Közhitelűnek nevezték azokat az okleveleket, amelyeket ún. authentikus pecséttel,
vagyis minden ügyben, nemcsak a pecséttulajdonos ügyében, tekintéllyel, hitellel bí­
ró pecséttel erősítettek meg.) Oklevélkiadói tevékenységükből származó iratok, a
hozzájuk befutó parancslevelek és ezek elintézésének fogalmazványai, valamint a
magánosok által megőrzésre letett iratok nagy tömege valamiféle levéltári rend k i ­
alakítását tette szükségessé. A hiteleshelyi levéltárakat a rendek, az ott őrzött iratok
sokfélesége miatt, méltán tartották saját levéltáruknak, ahol jogaikra mindig talál­
tak biztosítékot.
A káptalanoknak és konventeknek hiteleshelyi levéltáruktól elkülönülő magánle­
véltáruk is volt, éppen úgy, mint más egyházi testületeknek, illetve - hogy a legjelen­
tősebbeket említsük - a magas egyházi méltóságoknak, az esztergomi, a kalocsai,
majd az egri érseknek, a megyés püspököknek stb. A katolikus egyházi levéltárak
mellett - az ország közéletében az ellenreformáció diadalmaskodása után lényegesen
kisebb szerepüknél fogva - terjedelemre és jelentőségre nézve lényegesen kisebbek
voltak az evangélikus és református egyház levéltárai.

h) A családi levéltárák

Az ingó-, és ingatlan birtokhoz való jog biztosítása elsősorban a birtokos csalá­

dok érdeke volt. A családi levéltárak kialakulásának kiindulópontja is az első kivált­
ságlevelek, illetve birtokadományozó oklevelek voltak. A nagyobb családoknál
gyorsan szaporodtak az iratok. Ezek tervszerű és rendezett őrzése, mondhatni: levél­
tárként kezelése a X V I I I . század óta vált általánossá. A feudalizmus hosszú korsza­
kában alakultak k i az 1945 után népi tulajdonba vett s az Országos Levéltárban el­
helyezett legnagyobb családi levéltárak.

i) Levéltáraink a második világháborúban

A második világháború során a legtöbb megyei és városi levéltár súlyos károkat

szenvedett. Sok bombatalálat érte az Országos Levéltárat is. Viszonylag a levéltár
épülete szenvedett többet és nem az ott elhelyezett iratanyag. Alig felbecsülhető
azonban az a pusztulás, amelyet a háború az államapparátusnak a törvényhatóságo­
kon kívül eső szervei (rendőrség, bíróságok, kamarák stb.) és a magánosok kezében
levő irat- és levéltárakban okozott.

6. Feudalizmus-, kapitalizmus-, szocializmus kori

levéltár
D ö n t ő fordulatot, mint népünk és államunk életének m á s területein, a levéltár­
ügyben is 1945 hozott. A régi országos levéltár a feudális rendi ország jogait volt hi­
vatva biztosítani, az új Országos Levéltár pedig 1945-ig elsősorban a polgári törté­
netírás igényeit elégítette k i , 1945, főleg azonban a fordulat éve (1948) után a szocia­
lizmus építésének levéltári eszközökkel történő segítése lett a rendeltetése. A feudális
levéltár feladata tehát elsősorban a levéltártulajdonos, ill. az uralkodó osztály előjo­
gainak biztosítása volt. A francia forradalommal bekövetkezett átalakulással a le­
véltári iratok elveszítették jogbiztosító jellegüket, túlnyomó részük azonban, mint
elmúlt századok életének jelentős emléke, a történelmi kutatások szempontjából
megőrzésre érdemes értékkel bírt továbbra is. A levéltárak a polgári korban a tudo­
mányos, elsősorban a történelmi kutatásokat szolgáló intézmények voltak. A szocia­
lista levéltár is tudományos intézmény: feladatait ui. tudományos módszerekkel old­
ja meg. Feladata pedig, hogy gondosan őrzött anyagának feltárásával a szocialista
társadalom és állam igényeit elégítse ki. Funkciójában nem választható el egymástól
az államigazgatás szolgálata és a tudományos kutatás. Az államigazgatás igényeit
csak tudományos megalapozottságú munkával lehet kielégíteni, ugyanakkor csak az
állam és társadalom szolgálatával összhangban álló levéltári kutatásoknak van
jogosultságuk.
 7. A szocialista levéltári rendszer kialakulása
A levéltárak a második világháború után néhány évig az előző korszakban kiala­
kult módon és keretek között működtek. A városi és megyei levéltáraknak csak el­
enyészően kis része foglalkozhatott aktív iratvédelemmel, nagyobb részüket felettes
szervük, a törvényhatóság igazgatási (anyakönyvi felügyelet, árvaügyek s t b . . . ) fel­
adatokra vette igénybe. A különösen nagy károkat szenvedett levéltárakat (Vas és
Tolna megye) pedig a saját széthányt, megcsonkult vagy veszélyeztetett iratainak
mentése és rendezése foglalta le. Az Országos Levéltár élete is a súlyosan sérült épü­
let helyreállításával és szétzilált, megrongált anyagának rendbe szedésével telt el az
első esztendőkben.
Közben megérett a helyzet a levéltárügy országos rendezésére. Az 1947. évi X X I .
törvénycikkel azután a megyei és városi, valamint a közérdekűvé nyilvánított ma­
gánlevéltárak szakfelügyeletének ellátására megszervezték a m á r korábban tervezett
országos főfelügyelői állást. A levéltárak országos főfelügyelője hozzá is fogott a
gondjaira bízott levéltárak ellenőrzéséhez, valamint a magyar levéltárügy megrefor­
málásához.
Az 1950. évi 29. sz. törvényerejű rendelet az új társadalmi, gazdasági alapokon
szervezte meg a magyar levéltárügyet. A törvényerejű rendelet leglényegesebb intéz­
kedése a levéltárügy központosítása volt. A megyei és a városi levéltárak közlevéltá­
rakként állami kezelésbe kerültek. Az Országos Levéltárral együtt egységes levéltári
hálózatot alkottak.
A közlevéltárak felügyeletére és működésének irányítására létrehozták az akkor
még Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium alá rendelt Levéltárak Országos Köz­
pontját. Az 1955. évi 32. számú törvényerejű rendelet a K ö z p o n t o t közvetlenül a M i ­
nisztertanács felügyelete alá helyezte. A Levéltárak Országos Központja ( L O K ) kül­
földi levéltári szervezetekkel szemben kizárólagosan képviselte a magyar levéltárak
egyetemét. A Központ 1957 áprilisában visszakerült a Művelődésügyi, illetve az ab­
ból 1974-ben kivált Kulturális Minisztérium szervezeti keretébe, és mint annak Levél­
tári Osztálya, illetőleg Levéltári Igazgatósága, 1977 óta pedig a Képzőművészeti és
Közgyűjteményi Főosztály Levéltári Osztályaként fejti k i működését.
1957-ben Levéltári Tanács létesült a Központ munkájának támogatására, vala­
mint a levéltárak tevékenységének a tudomány és a népgazdaság egyéb ágaival való
összehangolására. A Tanács csak néhány évig működött. A művelődésügyi minisz­
ter 134/1969. M M számú utasításával új Levéltári Tanácsot létesített a levéltári
munka szakmai és tudományos irányítására, valamint a különféle szervek által fenn­
tartott levéltárak egységes fejlődésének biztosítására. Elnökét, titkárát és tagjait a
művelődésügyi, ma m á r a kulturális miniszter nevezi k i és menti fel. Megbízatásuk 3
évre szól.
A levéltári szervezet kialakításakor a Levéjtárak Országos Központja vidéken az
egy városban lévő megyei és városi törvényhatósági levéltárakat egy állami levéltár­
rá (közlevéltárrá) vonta össze. Ez az összevonás a legtöbb esetben csupán szervezeti
egyesítést jelentett, az anyag egy épületben való összevonására sok levéltárban mind
a mai napig nem kerülhetett sor.
1953. j a n u á r 1-ével az országos jelentőségű ipari, kereskedelmi és közlekedési vál­
lalatok, valamint a fontosabb pénzügyi szervek iratainak átvételére és gondozására
megalakult a Központi Gazdasági Levéltár, amely 1962-ben beolvadt az Országos Le­
véltárba, mint annak IV. (a gazdasági levéltárak) osztálya. Időközben az Országos
Levéltárban a felszabadulás után létrejött, illetve m ű k ö d ő országos jellegű hatósá­
gok és intézmények iratanyagának gyűjtésére és őrzésére népi demokratikus csopor­
tot hoztak létre, amely 1961-ben osztállyá szerveződött. Még 1960-ban a filmező és
restauráló csoportból, valamint a könyvkötői részlegből megszervezték az Országos
Levéltár V. osztályát. A Népi demokratikus Osztályból az 1969. évi 27. sz. törvény­
erejű rendelet Új Magyar Központi Levéltárat létesített, amely 1970 júniusában vált
k i az Országos Levéltárból. Az Országos Le véltárnak jelenleg (1977-ben) öt osztálya
van: az L-ben a feudális k o r i kormányhatósági levéltárak, a Il.-ban a polgári kori
kormányhatósági levéltárak, a IIL-ban a családi levéltárak és gyűjtemények, a I V . -
ben a gazdasági levéltárak iratanyagát őrzik, az V. reprográfiával, iratrestaurálással
s megelőző raktáregészségüggyel foglalkozó osztály. 1971-ben Forrástudományi
Kabinet néven alakult egy részleg a forrástudományi és forrás-publikációs kérdések
tanulmányozására.
A Levéltárak Országos Központja, illetőleg a Levéltári Igazgatóság az 1950. évi
29. számú törvényerejű rendelet alapján javaslatot tehetett a miniszternek az állami
levéltári hálózatba nem tartozó levéltárak nemzeti érdekű magánlevéltárrá nyilvání­
tására. A törvény elsősorban a történelmi forrásértékű anyagban gazdag egyházi le­
véltárak védelméről kívánt gondoskodni. Ennek alapján a Levéltárak Országos
Központja gyümölcsözően együttműködött az egyházakkal, s kivált az egyházi le­
véltárak anyagának leltározása terén - az állami levéltárak munkatársainak segítsé­
gével - szép eredményeket ért el.
A felszabadulás, ill. az államosítások, valamint állami szakigazgatási szervek (tan­
felügyelőség, pénzügyigazgatóság s t b . . . ) tanácsi keretbe illesztése előtt levéltáraink
illetékességi köre meglehetősen korlátozott volt. Az Országos Levéltár csak a mi­
nisztériumok és a Kúria 32 esztendősnél régebbi iratainak rendszeres átvételét tekin­
tette feladatának, a vármegyei és a városi levéltárak pedig csak a levéltárfenntartó
hivatalainak iratanyagát vették át (azt sem maguk kezdeményezte iratgyűjtés során).
Az 1950, évi 29. számú törvényerejű rendelet legnagyobb vívmánya, következmé­
nyeiben legjelentősebb rendelkezése volt, hogy az ún. archiválási kötelezettséget va­
lamennyi közigazgatási, igazságszolgáltatási és szakigazgatási szervre, intézményre,
testületre és gazdasági szervre kiterjesztette. Ilyképpen levéltárba (archívumba) kell
kerülnie minden történelmi értékű, megőrzésre érdemes közületi iratnak.
Az iratfelderítés és begyűjtés a központosítást követő esztendők legfontosabb fel­
adata volt. Az anyaggyűjtés során az állami levéltárak raktáraiban őrzött iratok
mennyisége az 1950. év végétől az 1952. év végéig 74371 folyóméterről 98 596 folyó­
méterre nőtt, azaz csaknem 33%-kal gyarapodott.
 Az iratgyarapodással kapcsolatban meg kell említeni, hogy az Országos Levéltár
európai viszonylatban is számottevő Filmtára 1935 (ekkor indult meg a mikrofilme­
zés) és 1950 között mintegy egymillió felvételt helyezett el korszerű raktárában. Az­
óta filmfelvétel készült valamennyi ismert 1526 előtti iratról, a X V I - X V I I I . századi
török nyelvű iratokról, az Országos Levéltár legjelentősebb anyagairól (királyi
könyvek, úrbéri tabellák, tizedjegyzékek, urbáriumok, helytartótanácsi ülésjegyző­
könyvek, minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Horthy Miklós kabinetirodájának iratai,
a béke-előkészítő iratok), az egyházi levéltárak 1711 előtti anyagáról, az 1895 előtti
egyházi anyakönyvekről, a megyék és a városok legjelentősebb iratairól, jegyző­
könyveiről stb. Nagy értéket képviselnek azok a mikrofilmek, amelyek külföldi (el­
sősorban a szomszéd államokbeli) levéltárak magyar vonatkozású iratairól készül­
tek. Jelenleg 30 millió fölött van az Országos Levéltárban őrzött mikrofilmek száma.
A nagymérvű gyarapodás egyre növeli a magyar levéltáraknak már a felszabadu­
lás előtt is nyomasztó raktári gondjait. Növelték ezt a m á r említett háborús sérülések
is. Legjobban az ország egyetlen levéltári célokra épült épülete, az Országos Levéltá­
ré károsodott. Az egyik raktári szárny az alagsorig leszakadt, egy másik szárny har­
madik emelete teljesen kiégett, a kutatóterem tönkrement, a tetőzeten, falakon nagy
rések tátongtak. Az 1956. novemberi rettenetes tűzvésznek újabb három, iratokkal
teli raktár és más helyiségek estek áldozatául. M a már azonban régi fényében és mo­
dern felszereléssel szolgálja az Országos Levéltár épülete a magyar levéltárügyet.
A vidéki levéltárak századokon át a megye, illetőleg a város székházában találtak
otthonra. Ez az elhelyezés azonban nem kielégítő, hisz a raktárak befogadóképessé­
ge csupán a megyei vagy a városi közigazgatási iratok átvételére volt elegendő. Je­
lenleg csak hat tanácsi levéltár őrzi egész iratanyagát egy épületben. Sok levéltár
kényszerült arra, hogy más épületekben rendezzen be szükség-raktárakat. Az így el­
helyezett iratokat s a folyamatos gyarapodást is számba véve máris mintegy 35000
folyóméter anyag számára kellene megfelelő raktárhelyiséget biztosítani.
Időközben a korszakos jelentőségű 1950. évi 29. számú törvényerejű rendelet fö­
lött is eljárt az idő. A tanácsok hatáskörének megnövekedése kívánatossá tette, hogy
az állami területi levéltárak irányítása is az ő kezükbe kerüljön. Ez a 2045/1967. szá­
mú kormányhatározat alapján 1968. j a n u á r l-ével történt meg. A tanácsosított levél­
tárak illetékessége kiterjed - s ebben különböznek a régi törvényhatósági levéltárak­
tól - a területükön m ű k ö d ő , nem tanácsi szervek iratkezelésének ellenőrzésére és ira­
tainak egybegyűjtésére is. A tanácsi irányítás alá helyezéssel kapcsolatban Nógrád
megye Salgótarjánban saját levéltárat állított fel, amely a Pest megyei Levéltártól át­
vette a gyűjtőkörébe eső iratokat.
Jelenleg a következő tanácsoknál, illetőleg megyékben m ű k ö d n e k tanácsi (főváro­
si, ill. megyei) levéltárak:
Budapest Főváros
Baranya megye (Pécs)
Bács-Kiskun megye (Kecskemét)
Békés megye (Gyula)