JOANNE

HARRIS
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
Joanne Harris: The Strawberry Thief
First published in Great Britain in 2019 by Orion
Fiction,
an imprint of The Orion Publishing Group Ltd

Copyright © Frogspawn Ltd. 2019

Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin, 2019
Borítókép © Historical Picture Archive / Getty Images

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Varga Anita
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Elektronikus könyv Ambrose Montanus

ISBN 978 963 433 680 8

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 Neked ajánlom.
Igen, neked!
Tudod jól, ki vagy.
SZÉL
 1

Március 10., péntek

A vihar előtt mindig van egy pillanat, amikor a szél

meggondolja magát. Megjátssza a megszelídítettet: flörtöl a fák
virágaival, esőt csal elő a gyászos, szürke felhőkből. A
játékosság e pillanatában a legkegyetlenebb és a legveszélyesebb
a szél. Nem később, amikor már dőlnek a fák, és a levert virágok
úgy tömik el a lefolyókat és akasztják meg a patakocskákat,
mint az itatóspapír. Nem is akkor, amikor a házak
kártyavárként dőlnek össze, és a szél szilárdnak és tartósnak hitt
falakat dönt le.
Nem, a legkegyetlenebb pillanat mindig az, amikor azt
képzeljük, hogy talán biztonságban vagyunk, hogy a szél végre
talán tovább is állt, hogy esetleg ismét építkezni kezdhetünk, és
olyat építhetünk, amit lehetetlen elfújni. A szél ilyenkor a
legalattomosabb. A bánat csírája ebben a pillanatban hajt ki. A
remélt öröm pillanatában. A remény démona kiszabadul
Pandóra szelencéjéből. Abban a pillanatban, amikor a
kakaóbabból felszabadul az illat, a pörkölés, a fűszerek és a só, a
vér, a vanília és a szívfájdalom aromája.
Régen egyszerűnek hittem ezt a művészetet, az ártalmatlan
élvezetek készítését. De végül megtanultam, hogy egyetlen
gyönyörűség sem ártalmatlan. Francis Reynaud büszke lenne
rám. Negyven éven át boszorkány voltam, és most végre
puritán lettem.
Zozie de l’Alba megértett volna. Zozie, a szívek gyűjtője,
akinek arca még ma is felbukkan az álmaimban. Néha hallom a
hangját a szélben, a cipője kopogását a macskaköveken. Olykor
eltűnődöm, hol lehet, gondol-e még rám. Egyetlen élvezet sem
ártalmatlan, ezzel ő is tisztában volt. A végén egyedül a hatalom
számít.
A szél fütyül mindenre. Nem ítélkezik. Ösztönösen visz
mindent, amit tud, amire csak szüksége van. Valaha én is ilyen
voltam. Szél hordta magvak, amik gyökeret eresztenek. Újabb
magvak elhintése, mielőtt továbbállunk. A magvak nem
maradnak az anyanövénynél. Mennek, amerre a szél fújja őket.
Itt van például az én Anoukom, aki most huszonegy éves:
ment, ahova a gyerekek mennek, amikor a patkányfogó sípjának
dalát követik. Mi ketten olyan közel álltunk egymáshoz.
Régebben elválaszthatatlanok voltunk. És mégis tudom, hogy
egy gyermek csak kölcsönben van, és egy nap vissza kell
adnunk a világnak, hogy nőjön, tanuljon, szerelmes legyen.
Valaha azt hittem, Lansquenet-sous-Tannes-ban marad, hogy
Jeannot Drou itt tartja, s rajta kívül természetesen a chocolaterie
és a biztonság ígérete. De a döntést Jean-Loup Rimbault hozta
meg Párizsban. Jean-Loup, a fiú, akinek űr van a szívében.
Anouk vajon betöltötte ezt? Csak annyit tudok, hogy a lányom
űrt hagyott az enyémben, amit Mexikó összes csokoládéja sem
tudna soha betömni. Olyan lyukat, aminek kislány alakja van, és
a szeme sötét, mint az óceán.
És most az én drága Rosette-em, aki tizenhat éves, meghallja
a szél hangját, és tudom, hogy Rosette milyen éhes, milyen vad,
önfejű és szeszélyes. A szél egyetlen rohammal magával
sodorhatná, ha nem lenne odaerősítve, mint egy vitorla. Ha nem
lettem volna elővigyázatos. De a szél még így is rázza a
köteleket, amelyek a biztonságunkat óvják. Még így is hallom
szirénénekét. És más helyek illatát hozza. Veszélyről és
napfényről, kalandról és örömről mesél. Csili- és borsárnyalatú
fényszemcséken át táncol. Torkon akad, mint váratlan nevetés.
És végül mindent elvisz, mindent, amiért törted magad.
Mindent, amiről azt mondtad magadnak, hogy valahogy
magaddal viheted. És mindig a játékosság, a varázslat, sőt az
öröm pillanatában kezdődik. Egy másodpercre felvillanó
ragyogó fénnyel két felhő között. Édes ízzel a nyelvünkön,
harangok kongásával.
Sőt olykor hóeséssel is.
HÓ
 1

Március 11., szombat

Ma havazott. A nagyböjt első hetében; korán érkezett csoda.

Először azt hittem, virágszirmok szitálnak a ragyogó kék égből,
és beterítik a járdát. De hó hullott az ablakpárkányra, és
kristályok csillogtak a szikrázó levegőben. Véletlen is lehetett
volna. De talán annál több volt.
Idelent szinte soha nem havazik. Jóformán sosincs hideg,
igazán még télen sem. Nem úgy, mint Párizsban, ahol néha
vékony, fekete jégréteg recseg a Szajnán, és mindenszentektől
húsvétig télikabátot kell hordanom. Itt, Lansquenet-sous-
Tannes-ban jó, ha egy hónapig van hideg. Fagyni szokott
decemberben. Fehér takaró a földeken. És aztán megérkezik a
szél. A hideg északi szél, ami mindig könnyeket csal a
szemembe. De ma hó volt. Ez jel. Hajnalra meghal valaki.
Tudok egy történetet, ami egy lányról szól, akit az anyja
hóból gyúrt. Nem szabad napra mennie, de egy nyári napon
nem fogad szót, és kimegy játszani a többiekkel. Az anyja égen-
földön keresi. De csak a ruháit találja a földön – BAM! – egy
nagy tócsában.
Narcisse-tól hallottam ezt a mesét. A virágüzletes Narcisse-
tól. Megöregedett már, és hét közben valaki más vezeti a boltját,
de vasárnaponként még bejár, az ajtóban ül, és figyeli az utcát.
Sosem beszél, kivéve néha velem.
– Mi vagyunk a hallgatagok, ugye, Rosette? Nem
csacsogunk, mint a locsi-fecsik.
Igaz. Míg Maman csokoládét készít és beszél, én jobban
szeretek csendben ülni, a gombos dobozommal játszani, vagy
rajzolni a vázlatfüzetembe. Kiskoromban sem beszéltem soha.
Csak énekeltem, és néha felkiáltottam – BAM! –, vagy állati
hangokat adtam ki, madárrikoltásokat, vagy az ujjaimmal
jeleztem. Az emberek szeretik a madarakat és az állatokat.
Engem nem nagyon kedveltek, ezért nem is beszéltem velük,
még az árnyékhangomon sem, amit olyankor használok, amikor
valaki más vagyok. Inkább beköltöztem egy madárba, és
magasan a felhők fölé szárnyaltam. Vagy olykor majom voltam,
és fákon lengtem, vagy kutya, és megugattam a szelet. De az
emberek még olyankor sem szerettek, kivéve Mamant, Anoukot
és Roux-t, és a legjobb barátomat, Jean-Philippe Bonnet-t. De
mostanában Maman már mindig csak dolgozik, Anouk meg
Párizsban van Jean-Louppal, Roux pedig hol itt, hol ott, sosem
marad sokáig, és Jean-Philippe (akinek Pilou a gúnyneve) egész
héten Agenba jár iskolába, és már nem akar velem játszani.
Maman azt mondja, ne aggódjak. Pilou nem változott olyan
sokat, de akkor is most már tizenhat éves, és a többi fiú kineveti
és gúnyolja, amiért egy lánnyal játszik.
Szerintem ez nem igazság! Én nem vagyok lány! Néha fiú
vagyok, akárcsak Pilou. Máskor majom vagy éppen egy kutya.
Néha valami egészen más. De az emberek különbözőek.
Másoknak igenis fontosak ezek a dolgok. És persze iskolába sem
járhatok. Nem vettek fel az ageni iskolába. Azt mondták
Mamannak, hogy nem illenék a többiek közé, vagy nem
beszélnék úgy, ahogy kellene. És ott van még Bam is, aki
képtelen rendesen viselkedni, és rákényszerít, hogy a nevét
ordítsam: BAM! És néha Balesetek is előfordulnak.
Így most a könyvekből, madaraktól, állatoktól és néha meg
az emberektől is igyekszem megtanulni mindent, amit lehet.
Olyanoktól, mint Narcisse és Roux, akik sosem bánják, hogy
nem akarok beszélni, vagy hogy a hangom nem egy kislány
hangja, hanem valami vadé és veszélyesé.
Maman régebben mesélt egy kislányról, akinek egy
boszorkány ellopta a hangját. A boszorkány, aki okos volt, és
fondorlatos észjárású, a kislány édes, fiatal hangjával vette rá az
embereket, hogy teljesítsék az akaratát. A kislánynak csak az
árnyéka tudott beszélni, de ritkán volt édes a hangja, ám mindig
az igazságot mondta, és néha kíméletlen volt. Olyan vagy, mint
az a kislány, mondta Maman. Bölcsebb, semhogy a bolondok
megértsenek.
Nos, nem tudom, bölcs vagyok-e, de egészen biztosan van
egy árnyékhangom, bár ritkán használom. Az emberek nem
szeretik az igazságot hallani. Még Maman sem mindig szereti
hallani azt, amit az árnyékhangom mond. Ezért többnyire a
jelbeszédnél maradok, vagy inkább nem mondok semmit. És ha
úgy érzem, hogy az árnyékhangom ki akar szabadulni, BAM!-ot
kiáltok, nevetek és énekelek, és a lábammal dobogok, amivel
néha távol tartottuk az ártalmas szelet.
Amikor havazni kezdett, Maman a boltban dolgozott.
Húsvéti csokoládét készített. Nyulakat, csibéket és tojásos
kosarakat. Mendiant-okat és nugátot. Vénusz melleit és
sárgabarack szívet, meg keserűnarancs-szeleteket. Mindent
celofánba csomagolva, színes szalagokkal átkötve, dobozba
vagy zacskóba vagy zsákba pakolva, hogy átadhassák őket
húsvétkor. Nem nagyon szeretem a csokoládét. A forrót igen,
meg a csokoládés croissant-t, de nem akarok csokoládéboltban
dolgozni. Maman szerint mindenkinek van valamihez
tehetsége. Neki a csokoládékészítéshez, és hogy tudja, kinek mi
a kedvence. Roux a madárhangokhoz ért, és jóformán mindent
meg tud javítani. Én madarakat tudok rajzolni. Mindenkihez
tartozik egy állat, az igazi lénye árnyéka. Nekem ott van Bam,
egy majom, Mamannak egy vadmacska, Roux-nak egy lompos
farkú róka. Anouké egy Papucs nevű nyúl. Pilou mosómedve.
Narcisse pedig egy öreg, hosszú orrú, csoszogó járású és
titkokkal teli, gombszemű fekete medve. Van, aki nem tartja
valóságosnak Bamot. Még Maman is „Rosette láthatatlan
barátjának” szokta nevezni, különösen olyanok előtt, mint
Madame Drou, aki még a színeket sem látja. Ennek az oka az,
hogy Bam néha nagyon csintalan tud lenni. Állandóan
figyelnem kell. Néha rá is kell kiabálnom – BAM! –, nehogy
Balesetet okozzon.
De Maman most csak úgy tesz, mintha nem látná. Nem
akarja látni. Úgy gondolja, könnyebb lenne, ha olyanok volnánk,
mint a többiek. De én tudom, hogy még mindig látja Bamot.
Ahogy látja a vevői kedvenc csokoládéit is. És a színeket,
amelyek elárulják, mit érzünk. De most titkolni próbálja
mindezt, hogy olyan legyen, mint a többi anya. Talán azt
gondolja, hogy ha így tesz, én is olyan leszek, mint a többi
gyerek.
Amikor havazni kezdett, Maman észre sem vette. Két
hölgyet szolgált ki, akik a csokoládéállatok között válogattak.
Tavaszi ruhát, magas sarkú cipőt és pasztellszínű kabátot
viseltek. Egyikük Madame Montour volt. Nem itt lakik, de
láttam már errefelé. Vasárnaponként templomba jár. A másik
Madame Drou volt, aki sosem csokoládéért jön be, hanem hogy
kiderítse, mi történik. Egy fiúról beszélgettek, aki kövér, és nem
csinálja azt, amit mondanak neki. Nem tudom, melyik fiú. Két
papagáj jutott az eszembe róluk, vagy két rózsaszín tyúk, akik
kotkodácsolnak, peckesen járnak, és fontoskodnak. És láttam,
hogy Madame Montour azon töpreng, miért nem vagyok az
iskolában.
Lansquenet-ben ezen senki sem morfondírozik. Nem
csodálkoznak, ha néha ugatok vagy kiabálok, vagy énekelek:
Bam-Bam-Bam: badda-BAM! De láttam, hogy Maman szemmel
tart. Aggódik miattam. Kiskoromban előfordultak Balesetek,
olyasmik, amiknek nem lett volna szabad megtörténniük, mégis
megtörténtek. Olyasmik, amiktől mások vagyunk. És egyszer
megpróbáltak elvinni, amikor még csecsemő voltam. Valaki
megpróbálta elvinni Anoukot is, amikor még Párizsban laktunk.
És Maman most aggódik, pedig szükségtelen. Mostanában már
óvatos vagyok.
Rajzoltam egy hosszú farkú, rózsapiros törpepapagájt
Madame Montournak, Madame Drou-nak pedig egy tyúkot.
Néhány vonással megfestettem a kis, rózsaszín fejet, a
meglepetéstől félig elnyílt csőrt. Otthagytam a képeket a pulton,
ahol Maman láthatta, és kimentem a boltból. Északról fújt a szél,
és szirmok borították a földet, de amikor jobban megnéztem,
láttam, hogy a szirmok összetapadt hópelyhek, amelyek
konfettiként kavarognak a kék tavaszi égen.
A pap a templom előtt állt, és meglepetten bámulta a
hóesést. A papot Francis Reynaud-nak hívják. Amikor először
ideérkeztem, nem szerettem, de most már, azt hiszem,
kedvelem. És a Reynaud rókát jelent, ami butaság, mert bárki
láthatja, hogy valójában varjú a tetőtől talpig fekete ruhájában és
a szomorkás kis féloldalas mosolyával. De a templomot igazán
szeretem. Szeretem a bútorfény és a tömjén illatát, a színes
üvegablakokat és Szent Ferenc szobrát. Reynaud mesélte, hogy
Szent Ferenc az állatok védőszentje, aki elhagyta a régi világát,
hogy az erdőben éljen. Ezt én is szívesen megtenném. Építenék
magamnak egy házat a fán, dióféléken és szamócán élnék.
Mamannal sosem járunk templomba. Régebben ez még bajt
okozhatott volna. De Reynaud azt mondja, hogy nem kell
járnunk. Isten lát minket, mondja, és törődik velünk, bárhol
legyünk is.
És most hullik az örvénylő hó a sziporkázóan kék, világító
égből. Jel, sőt talán egy Baleset. Kitárom a kabátomat, mint egy
szárnyat, és felkiáltok – BAM! –, hogy megbizonyosodjak, hogy
Reynaud tudja: nem az én hibám. Rám mosolyog, és integet. De
tudom, hogy nem látja a tér túloldalán megvillanó színeket.
Nem hallja a szél dalát, vagy nem érzi az égés illatát. Ezek mind
jelek. Mindet látom. De látom rajta, hogy ő nem tudja. Hó a
felhőtlen kék égből. Hajnalra meghal valaki.
 2

Március 11., szombat

Ott is megy! Milyen különös az én téli gyermekem, az én

elcserélt gyermekem. Vad, mint egy szakajtónyi madár, egy
szempillantás alatt oda repül, ahova akar. Lehetetlen bezárva
tartani, csendben leültetni. Sosem volt olyan, mint a többi lány,
mint a templomtornyon ülő csókák, akik odafent nevetnek, mint
az évszakhoz képest szokatlan hóesés, mint a szélben táncoló
szirmok.
A nők – az anyák –, mint Joline Drou vagy Caro Clairmont,
nem értik ezt. Elképzelni sem tudják a rettegést, hogy egy
másféle gyereke van az embernek. Rosette maholnap betölti a
tizenhatot, és még mindig nem beszél normálisan. Az ő
szemükben Rosette teher, szánalmas, nem teljes egész. Szegény
Rosette-ként gondolnak rá, engem meg szegény Vianne-ként
emlegetnek a hátam mögött, akit magára hagytak ezzel a
gyermekkel, hogy egyedül nevelje fel, és botrányos az apa
hiánya.
De Caro és Joline nem tudja, hogyan néz rám Rosette,
amikor jóéjt-puszit adok neki, vagy hogyan énekel magában az
ágyban, vagy hogyan képes bármilyen állatot – madarat vagy
mindenféle élőlényt – lerajzolni. Csak egy kislányt látnak, aki
sosem nőhet fel, és szerintük ennél nincs szomorúbb dolog. Egy
kislány, aki sosem nőhet fel, szerelmes sem lesz, nem megy
férjhez, nem lesz állása, és nem költözik be a városba, örök teher
marad, az anyja sosem megy el a tervezett világ körüli hajóútra,
vagy fog hozzá izgalmas, új hobbikhoz, és a helyi klubban sem
fog társasági életet élni. Az lesz a sorsa, hogy itt savanyodik
meg az álmos kis Lansquenet-sous-Tannes-ban, ami aligha
olyan hely, ahol az ember reményei szerint leéli az életét.
De én nem Caro Clairmont vagyok, sem Joline Drou vagy
Michèle Montour. Egész életemben dédelgettem az álmot, hogy
egy helyen eresztek gyökeret, és sosem fúj tovább a szél. Mindig
is kis álmokat kergettem, csak a kis álmokban reménykedtem.
Egy helyre vágytam, ahol a magok, amelyeket elvetek,
olyasmivé fejlődnek, amire ráismerek. Szekrényben lógó
ruhákra. Összekaristolt, ismerős asztalra. Az alakomhoz
idomuló fotelre. Esetleg egy ajtóban üldögélő macskára.
Nem vagyok követelődző. Nem kívánok lehetetlent. Mégis
valahányszor elnémítom a szél szüntelen akaratosságát, rögtön
ismét fújni kezd. Megváltozik az idő. Barátok halnak meg.
Gyerekek nőnek fel, és költöznek el. Még Anouk is, az én nyári
gyermekem a kis üzeneteivel és vasárnapi telefonhívásaival –
hacsak nem felejti el –, akinek a tekintetében más helyek, új
kalandok lángja lobog. Milyen különös! Mindig is Anouk akart
letelepedni, maradni. A pálya, amin kering, eltolódott, és már
egy férfi csillagát követi. Tudom, hogy elkerülhetetlen, néha
mégis azt kívánom, vészjóslóan vágyom rá, hogy…
De Rosette más. Ő az enyém. Egy különleges gyermek, ahogy
Caro Clairmont mondja azzal a kegyes arckifejezéssel, ami
meghazudtolja azt az őszinte undort, amit érez. Biztos szörnyű
teher lehet, gondolja Caroline. Egy lány, aki sosem nő fel, aki
sosem lesz normális. Fogalma sincs, hogy pontosan ez teszi
olyan drágává Rosette-et a szememben.
Egy macska ment át előtted a hóban, és nyávogott. A Hurakán[1]
fújt.
Nem. Elfordulok az emléktől. A macskatél a hóban, az
aranyketrec és a homokba rajzolt kör. Megtettem, amit kellett,
Maman. Megtettem, amit az anyák mindig megtesznek. Nem
bántam meg semmit. A gyermekem biztonságban van. És
egyedül ez számít.
Rápillantok a mobilomra. Amióta Anouk visszaköltözött
Párizsba, mobilt hordok magamnál. Néha fényképet küld; kis
ablak az életébe. Máskor SMS-t kapok. Imádni való kék szemű
husky a Métro állomás előtt! Vagy: Új fagylaltozó a Quai des
Orfevres-nél! Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy bármikor
beszélhetek vele, vagy hírt kaphatok róla, de próbálok nem
megterhelő lenni, vagy kimutatni az aggodalmamat. A
telefonbeszélgetéseink könnyedek és szórakoztatóak: én a
vevőimről mesélek, ő pedig azokról a dolgokról, amiket látott.
Jean-Loup a Sorbonne-on tanul, Anouk, aki szintén tanulhatott
volna, egy multiplex moziban kapott állást. A 10-ik
arrondissement-ban bérelnek egy garzont. Tökéletesen el tudom
képzelni: ódon épület, penészes falak, és csótányok a
fürdőszobában, akárcsak az olcsó szállodák, amelyekben
megszálltunk, amikor Anouk még kicsi volt. Itt is maradhatott
volna, és mellettem dolgozhatott volna a chocolaterie-ben, ő
mégis Párizst választotta. Anouk, aki sosem akart mást, mint
egy olyan helyen lakni, mint Lansquenet.
Visszamegyek a konyhába. Zsírpapíron mendiant-ok, kis
csokoládékorongok hűlnek, amiket kandírozott gyümölccsel,
apróra vágott mandulával és pisztáciával, szárított
rózsaszirmokkal és aranyfüsttel szórok meg. A mendiant-ok
mindig is a kedvenceim voltak. Olyan egyszerű az elkészítése,
hogy még egy gyerek – még az ötéves Anouk is – felügyelet
nélkül is megcsinálhatja. Egy meggyszem az orr, citromszelet a
száj. Még a mendiant-ok is mosolyognak.
Rosette-é bonyolultabbak, majdnem bizánci szerkesztésűek:
a kandírozott gyümölcsdarabkákat elmés spirálban rendezi el. A
gombokkal is ugyanígy játszik: szegőléceken helyezi el őket, a
fapadlón hurkok és karéjok bonyolult mintázatát alakítja ki.
Mindez részét képezi annak, ahogy a világot látja, ahogy annak
összetettségét bemutatja. Caro bölcsnek állítja be magát,
rögeszmés-kényszeres rendellenességet emleget, és hogy ez
mennyire gyakori azoknál a gyerekeknél, akiket különlegesnek
nevez, de Rosette-ben nincs semmi rendellenes. A minták – a
jelek – fontosak.
Hova ment Rosette ma reggel olyan hallgatagon és
céltudatosan? Hideg van. A keménykék ég peng az orosz
sztyeppékről fújó fagyos széltől. Rosette szeret a Tannes partján
játszani, vagy a Les Marauds melletti földeken, de legjobban
mégis a Narcisse birtokát szegélyező erdőben, ahova csak neki
van bejárása úgy, hogy ezzel nem váltja ki a tulajdonos haragját.
Narcisse, akié a chocolaterie-vel szemközti virágüzlet, és aki a
Tannes mentén gyümölcsöt és zöldséget is kiszállít a piacokra és
a boltokba, nyersen, szenvedélyesen szereti Rosette-et. Narcisse
harminc éve özvegy, és afféle pótunokájává fogadta Rosette-et.
Narcisse másokkal szemben a gorombaságig fagyos, de Rosette-
tel szemben elnéző: mesél neki, dalokra tanítja, amiket Rosette
ugyan szöveg nélkül, de nagy lelkesedéssel énekel el.
– Az én epertolvajom. – Narcisse így hívja. – A titkos hangú
kismadaram.
Ma a kismadár felfedezőútra indult a frissen hullott hóban.
A hó nem marad meg sokáig, de most még fehér barázdásak a
földek, és virágba borultak az őszibarackfák. Kíváncsi vagyok,
mit szól ehhez Narcisse. Az ilyen késői hó csapás a
gyümölcsfáknak és a sarjadó vetésnek. Talán ezért nem nyitotta
ma ki a boltját, bár a hétvégén szokott a legtöbb virág fogyni. Fél
tizenkettő van, és a mise végéig maradók már mind hazamentek
a családjukhoz a szokatlan hóban, az ünnepi kabátjukon,
svájcisapkájukon és kalapjukon fehér tollak. Mostanra még
Reynaud is hazament az Avenue des Francs Bourgeois-n lévő kis
házába, és a téren Poitou péksége ebédidei zárásra készül. Fent
kemény és kék az ég. Felhőnek nyoma sincs. Mégis tovább
havazik, mintha bogáncspihét hordana a szél. Anyám jelnek
nevezné.
Nekem azonban több eszem van.
 3

Március 15., szerda

Éjszaka történt, mon père. Reggel találtak rá. Nem nyitotta ki a

boltot, pedig szombaton mindig ki szokott nyitni, és a lány, aki
hét közben vezeti az üzletet, a házához ment, és ott találta a
verandán a székében, a szeme még nyitva volt, a teste pedig
hideg volt, mint a márvány. Tudom, hogy közel járt a
nyolcvanhoz, de akkor is, a váratlan halál mindig meglep
minket, még azt is, akinek ez se nem megrázkódtatás, se nem ok
a bánatra.
Nem mintha Narcisse-nak fontos lett volna, hogy
meggyászolom-e vagy sem. Sosem volt templomba járó, azt sem
titkolta, hogy megvet engem is, és azt is, amit képviselek. De a
lánya, Michèle Montour a gyülekezetem lelkes tagja, bár ő és a
férje, Michel Agen túlsó végében laknak. Mindig udvariasak és
tiszteletteljesek irántam, de nem állítanám, hogy kedvelem őket.
Olyan nő, akit Armande Voizin „Biblia-rajongónak” nevezett; a
templomban csupa mosoly, de amikor a társadalmilag
elnyomottakkal vagy hátrányos helyzetűekkel találkozik, hideg
és barátságtalan.
Michel Montour ingatlanfejlesztő, és egy terepjárót vezet,
ami még nem látott terepet. Mindketten imádják a pénzt, és
gyanítom, hogy két éve éppen a pénz miatt bukkantak fel
Narcisse életében, és lettek hirtelen olyan kapzsin figyelmesek.
Narcisse korábban sosem találkozott velük, és egyáltalán nem
említette, hogy lenne egy lánya. És bár az alatt a két év alatt
Michèle minden vasárnap délután felkereste, nagy hűhót
csapott az egészsége körül, és csokoládét vitt neki, kétlem, hogy
Narcisse elhitte volna ezt a váratlan érzelemnyilvánítást. Lehet,
hogy engem nem túlzottan kedvelt, de jól ítélte meg az emberek
jellemét. Mogorva volt, és fanyar, néha meglepően felvillanó
humora volt, amit szabadon engedett, amikor a vízi népséggel
vagy Les Marauds kis közösségével, a bevándorlókkal és
csavargókkal érintkezett, akiknek megengedte, hogy a földjén
táborozzanak, dolgozzanak és ingyen éljenek. Michèle-lel és
Michellel száraz szívélyességgel bánt, nem többel. Sosem
ringatta magát illúziókba. Azt a nőt csak a pénze érdekelte.
Gyanítom, hogy amikor Michel és Michèle ráteszik a kezüket
a földjére, rögtön elillan a Lansquenet iránti érdeklődésük. A
faluban szerzett barátaik csak társasági ismeretségek. Az, hogy
olyan lelkesen akarnak csatlakozni a gyülekezetemhez –
Michèle chocolaterie-ben tett látogatásaival együtt –, pusztán arra
szolgál, hogy a megfelelő képet alakítsák ki magukról a faluban.
Narcisse világossá tette, hogy szeretné, ha a birtokát tovább
vinnék. Ha a virágüzlete a kis közösségünk része maradna.
Narcisse távoztával a színlelésnek is vége lesz: a birtokot
feldarabolják, az üzletet kiadják, a földet ingatlanfejlesztésre
szánják. Ez szokott történni. Egy élet munkáját hamarabb
számolják fel, mint amennyi idő a termés betakarítása.
 Vagy legalábbis ezt feltételeztem, mon père. De Narcisse
meglepett. Mind közül – barátok, szomszédok, családtagok –
engem kért fel a hagyatéka gondozójául, én lettem a
kiválasztott, Michel és Michèle nagy bosszúságára, akik többé-
kevésbé biztosra vették, hogy örökölnek. De még én sem tudtam
a végrendelet részleteit, amíg ma Agenban, az öregúr temetése
után fel nem olvasták. A rövid istentisztelet csak a
krematóriumnál tartott nagyon egyszerű, csendes eseményt
tette lehetővé. Ő akarta így, mondta Michèle Montour
rosszallóan. Természetesen jobban szeretett volna egy, a
társadalmi állásához jobban illő búcsúztatót, ami lehetővé tette
volna, hogy új kalapot viseljen, és zsebkendővel törölgesse a
szemét. A barátai – a Clairmont-ok, a Drou-k – lekicsinylően
vették tudomásul a polgári szertartást, és csak Narcisse barátai
maradtak, a vízi népség az uszályokról, a Les Marauds férfijai és
asszonyai, hogy tisztelettel utolsó útjára kísérjék az öregembert.
Ők azok, akiket sosem látok vasárnaponként a
templomomban – a befont hajú, tetoválásos, kurtát és hidzsábot
viselő emberek. És persze Vianne meg Rosette, mindketten
élénk színű ruhákban, mintha dacolnának magával a halállal is.
Roux nem jött el. Elkerüli a várost, és jobban szeret Les
Marauds-ban tartózkodni. A régi bőrcserzőnél kötötte ki a
bárkáját, ahol a vízi cigányok közössége él, tábortüzet gyújt a
parton, és öntöttvas lábasokban főzi az ételt. Volt idő, amikor
nem fogadtam volna szívesen ezeket a látogatókat.
Szégyenkezve emlékszem vissza arra, aki régen voltam. De
Roux nem felejtette el, és igyekszik minél távolabb tartani magát
tőlem. Ha nincs Vianne és Rosette, azt hiszem, már örökre
elhagyta volna a környéket. Sosem volt otthona, és soha nem
maradt sokáig egy helyben. De kedvelte Narcisse-t, aki munkát
és fedelet adott neki, amikor erre Lansquenet-ben senki sem volt
hajlandó. Ezért is lepett meg, hogy nem jött el.
Roux a végrendelet felolvasásán sem jelent meg. Lévén az,
aki, csak azt a postát veszi át, amit át akar venni, vagyis minden,
amin hivatalos pecsét van, vagy nem érkezik meg, vagy
észrevétlenül valamelyik kukában végzi a Tannes partján. Csak
Michel és Michèle Montour volt jelen Agenben a jogtanácsos
irodájában, és finomkodva várták a meglepetést, amire
csendben felkészültek. Ehelyett döbbent némasággal hallgatták
a felolvasást, amit kiáltások követtek, majd hitetlenkedő
kérdések özönét zúdították rám, amikor mindketten azt akarták
kiszedni belőlem, hogyan vettem rá csellel szegény Papát, hogy
értékes ingatlant hagyjon egy férfira, akinek se bankszámlája, se
ház a nevén…
A jogtanácsost Ying-Ley Maknak hívják; kínai származású,
elegáns fiatal nő, akinek kifogástalan francia nyelvtudása és
idegen hangzású neve hallatán Michel és Michèle máris
jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Most méltatlankodva
füstölögtek, a tekintetük a pap és a jogtanácsos között ugrált a
megrázkódtatás és a növekvő izgatottság hatására.
– Valójában nem Monsieur Roux-ra hagyták a földet –
magyarázta halkan Mme Mak. – Ő csak Rosette Rocher
törvényes meghatalmazottja, akire az apja ráhagyta a földet, és
aki még kiskorú.
– Botrányos! – hőzöngött Michèle Montour. – Csakis jogtalan
befolyásoltság foroghatott fenn.
 Felhívtam a figyelmüket, hogy Roux az elmúlt öt évben alig
találkozott Narcisse-szal, legfeljebb oda-odaköszönt neki. –
Egyébként sem arról van szó, hogy az apja kizárta volna önt a
végrendeletéből – folytattam. – Önre hagyta a gazdaságot, a
pénzét, a földterület nagy részét…
– A szomszédos erdő nélkül értéktelen – szakított félbe
Michel Montour. – A tizenhat hektárnyi tölgyes, ami
ingatlanfejlesztésre alkalmas, a kiváló minőségű faanyagról nem
is beszélve, aminek jelentős kereskedelmi értéke van. Miért
hagyná ezt az apósom egy olyan emberre, akit alig ismer? Mi
rejlik emögött? És milyen gyorsan lehet megváltoztatni?
Higgadtan magyaráztam el, hogy mint Narcisse
végrendeletének végrehajtója, nem vagyok abban a helyzetben,
hogy bármin is változtassak.
– De ez nem igazság! – kiáltott fel Michèle, és a finom
előkelőség álarca kezdett lefoszlani róla. A felvett akcentus, az
elnyújtott, vontatott északi beszéd visszazökkent a természetes
kerékvágásba, az orrhangok és a fülsértő tetőpontok
rendszerébe. – Nem igazság! Mi vagyunk a családja. Idejártunk,
és gondoskodtunk róla. Az isten szerelmére, még a templomába
is eljártunk… – Félbeszakította a tirádáját, és rám függesztette
gyanakvó pillantását. – Tényleg azt akarja mondani, mon père,
hogy most hall erről először? Hogy az apám sosem beszélt
önnel erről?
Megnyugtattam, hogy Narcisse sosem tett ilyet, és nem
először jutott eszembe, hogy mennyire élvezte volna az
elhatalmasodó anarchiáról tanúskodó jelenetet. Nagy örömére
szolgált volna a feszengésem, a rokonság haragja, és Mme Mak
udvarias értetlensége, aki nem számított erre.
– Bizonyára hagyott dokumentumokat – mondta Michèle. –
Legalább valami üzenetet.
– Az apja egy dokumentumot hagyott, amit csak Père
Reynaud olvashat el. A csatolt levélben egyértelműen megírta,
hogy a kérdéses dokumentum kizárólag Père Reynaud-t illeti, és
senki mást.
– De ennek semmi értelme! – siránkozott Michèle. – Papa
miért tenne velünk ilyet? A saját családjával?
– Nagyon sajnálom – mondta Mme Mak. – Attól tartok, nem
beszélhetem meg önnel a részleteket. Az apja világosan
megfogalmazta a végrendeletét. A birtokot a tölgyerdő
kivételével ön kapja. A faluban lévő bolt szintén önre száll. A
tizenhat hektárnyi erdő a rajta álló felépítményekkel és azok
tartalmával Monsieur Roux gondjaira van bízva, majd átadásra
kerül Mademoiselle Rocher-nak a huszonegyedik
születésnapján.
– Miféle tartalomról van szó? – kérdezte Michèle. – Azt
akarja mondani, hogy van még más is? Egy felépítmény? Miféle
felépítmény?
Mme Mak csak a fejét rázta, és átnyújtott nekem egy vaskos
dossziét, amit hitelességet igazoló rózsaszín szalaggal kötöttek
át, és ezen tintával a nevem állt, egy másik évszázadból
származó kalligrafikus írással.
– Ezt önnek hagyta – fűzte hozzá. – Az ügyfelem
ragaszkodott hozzá, hogy olvassa el végig.
De Michèle nem adta fel a harcot.
– Az apám sosem tett volna ilyesmit jogtalan befolyásoltság
nélkül. Követelem, hogy megnézhessem a dossziét! Nem
utasíthatja vissza, hogy megmutassa nekem!
Mme Mak megrázta a fejét.
– Sajnálom, Madame. Az édesapja kétséget kizáróan
meghagyta, hogy kizárólag Monsieur le Curé…
– Nem érdekel! – kiabálta Michèle. – Az apám öreg volt.
Nem volt tiszta a tudata. Nem volt joga ezt tenni velünk, a
családjával, akik szerettük. – Támogatásra várva hozzám
fordult. – Mon père. Nem vagyunk gazdagok. Keményen
megdolgoztunk, hogy eljussunk oda, ahol most vagyunk.
Templomba járunk. Adót fizetünk. Van egy fiunk, akinek a
különleges igényei felemésztenek minden fillért, amit keresünk.
És most, hogy ez a szegény fiú végre az örökségéhez jutna…
ugye, megérti, hogy nem magunknak akarjuk, csak a fiunkra
gondolunk…
– A fiukra? – kérdeztem. Újdonság volt, amit mondott. A két
év alatt, míg a templomomba jártak, egyszer sem hallottam
tőlük, hogy fiuk lenne. Szerettem volna kifaggatni őket. Hány
éves a fiuk? Milyen igényei vannak? És az anyja miért nem
említi név szerint? De Michèle már belelendült, és nem lehetett
könnyen elhallgattatni.
– Ki ez a Roux nevű ember? Mit akar? Miért nincs itt? Mit
értett az apám felépítményeken és tartalmakon? Miért hagyna egy
olyan ember, mint az apám, tizenhat hektár erdőt egy gyerekre?
– Reszketegen szívta be a levegőt. – És mondja meg nekem
valaki: ki az ördög az a Rosette Rocher?
 4

Március 15., szerda

Reynaud hozta a hírt. Narcisse meghalt, de ezt már úgyis

tudtam. Valaki rosszban sántikált. Valaki Balesetet okozott. És
most rám hagyta a szamócás erdejét, és mindenki rólam beszélt.
Azt hiszik, nem értem, pedig nagyon is értem. Ez az én
erdőm. A saját tulajdonom. És senki sem fogja eladni, kivágni,
vagy megakadályozni, hogy betegyem oda a lábam. A
páfrányok és a szeder között házat fogok építeni magamnak.
Mogyorón, sóskán és vadszamócán fogok élni. És ott senki sem
fog zavarni, és nem nevet ki azért, amit teszek, mert az erdő az
enyém, és senki sem jöhet be oda. Csak Pilou, és ő is csak
egészen ritka, különleges alkalmakkor. És esetleg, ha Anouk
hazajön…
Hiányzik a nővérem. Nem annyira, mint Mamannak, de
akkor is helytelennek érzem, hogy nincs itt. Mindig hárman
voltunk, és összefogtunk a világ ellen. Anouk Párizsban maradt,
hogy iskolába járjon, de ez már két éve volt. Mostanra már haza
kellett volna jönnie. De Jean-Loup Párizsban él, és Anouk vele
akar lenni. És Maman apróságokban megváltozott, és túl
hangosan beszél, és túl sokat nevet, és aggódik, amikor egyedül
megyek el otthonról, és éjjel néha sírdogál magában. Sosem
szokott hangot kiadni, de azért tudom. Érzem a könnyek illatát,
és hallom, ahogy a szél szívóereje a spalettákat szaggatja.
BAM! Az a szél… Sosem áll el. Füstszagot és fűszerillatot
hoz. Egyszerre fúj minden irányból: a forró délről, a hívogató
keletről, a merengő nyugatról és a ködös északról. A lehullott
levelek között motoz, a hajam vörös szálait cibálja. Néha majom.
Máskor csokoládécipős hölgy. De soha nincs messze, és most
egyre közeledik. Ha megkérném, hazarepítené Anoukot
Lansquenet-be. Ha hívnám, eljönne, és Maman megint boldog
lenne…
Vörös a vágynak, kék a nyugalomnak, zöld a növekedésnek,
rózsás a szerelemnek. De néha előfordulnak Balesetek. Ezért
sem hívom a szelet. Legalábbis nem az árnyékhangommal,
azzal, ami csak az igazat mondja. És Maman nem tudja,
mennyire szeretem hallgatni a szelet. Nem hallja, ahogy
nyáridőhöz hasonló hangján énekel nekem. Nem tudja,
mennyire szeretném az árnyékhangomon hívni, és kénytelen
vagyok ráförmedni – BAM! –, hogy legyűrjem.
Madame Clairmont azt hiszi, hogy egy Tourette-szindróma
nevű betegségem van. Hallom, amikor Mamannak említi, főleg
a zajos napokon. De Narcisse mindig ezzel torkolta le: – Ne
bélyegezze meg a gyereket. Nem csomag. – És Madame
Clairmont ilyenkor mérges képet vágott, olyan citromba
harapottat, Narcisse meg rám kacsintott, elmosolyodott, és halk,
házsártos hangon megjegyezte, hogy csak én halljam: – Rá se
hederíts. Ő meg súlyos Minden Lében Kanál-szindrómában
szenved. Egy nap még a halálát okozza.
 Tréfa volt, ma már tudom. Nincs olyan, hogy Minden Lében
Kanál-szindróma. A pletykálkodásba nem lehet belehalni.
Narcisse gyakran viccelődött így. És nem lehetett mindig
megállapítani, hogy tréfál-e, vagy sem. De attól a naptól fogva,
hogy szamócalopáson ért, a barátom volt. Azelőtt nem ismertem
Narcisse-t. Csak egy házsártos vénembernek láttam, aki néha
bejött a csokoládéboltba. Sosem vásárolt sokat, csak egy
sárgabarack szívet vagy egyetlen szelet tortát. De Maman
kedvelte. Roux is. És soha nem nevetett ki, nem beszélt velem
úgy, mintha süket volnék, vagy beszélt rólam úgy, mintha nem
érteném, ahogy Madame Clairmont teszi.
Igyekszem értésére adni, hogy jelelni szeretek. Nem azért,
mert süket vagyok – BAM! –, vagy mert nem tudnék a szokott
módon beszélni, hanem mert a jelbeszéd biztonságos, elegáns,
és nem zavar össze semmit. Madame Clairmont-t ez nem
érdekli. Olyan, mint egy kiskutya, csupa felborzolt szőr és
fontoskodás. Úgy érzem, ha ránézek, hogy meg kell ugatnom.
És amikor Mamannal beszélget, mindig azon a haláloságy-
hangon mondja: Hogy van ma a szegény Rosette? Nem is tudom,
hogy boldogul, Vianne. És Maman mindig így válaszol: Rosette az,
aki miatt boldogulok.
Narcisse-szal hat nyárral ezelőtt barátkoztunk össze, amikor
kilenc voltam. Egy nap, amikor Pilou iskolában volt, én meg
Bammal a folyóparton, úgy döntöttem, felderítőútra indulok.
Átsétáltam a földeken, találtam egy kis ösvényt, ami bevezetett
az erdőbe, amit drótkerítés vett körbe, és egy lakattal lezárt
kapu volt rajta, hogy az emberek ne járjanak be. Sosem
szerettem a bezárt dolgokat. Mindig be akartam nézni. Most is
így tettem: találtam egy helyet, ahol a drót elvált az oszloptól.
Egy felnőtt számára nem volt elég nagy, de én viszonylag
könnyen átnyomakodtam. Bam persze bárhova bejut. Olyan,
mint a szél: oda megy, ahova csak akar. És olyan sok hely volt,
ahova menni lehetett! Szederbozót. Kidőlt fák. Páfrány és ibolya
és sünzanót, puha mohával szegélyezett ösvények. És az erdő
kellős közepén egy tisztás, kövekből rakott kör, benne egy öreg,
kiszáradt tölgy mellett egy vén kút, és mindent – a letört
faágakat, az álló köveket, de még a rozsdás pumpájú kutat is – a
szamóca bidres-bodros fodrai borítottak, amikről a rigók
csipkedték a gyümölcsöt, és aminek olyan illata volt, mint a
nyárnak.
Egészen más volt, mint a birtok többi része. Narcisse tanyája
nagyon rendezett, minden a helyén van. Az egyik kis
földdarabon napraforgó nő, a másikon káposzta, a harmadikon
tök, egyen meg jeruzsálemi articsóka. Az egyik oldalon almafák,
a másikon őszibarack és szilva. És a fóliasátrakban nárcisz,
tulipán, frézia, és szezonálisan fejes saláta, paradicsom, bab.
Minden takarosan sorokban ültetve, háló alatt, hogy a madarak
ne lophassák el.
De itt nem voltak hálók vagy fóliasátrak vagy szélforgók,
hogy elijesszék a madarakat, csak egy tisztás szamócával, és a
kőkörben a régi kút. Nem volt benne vödör. Csak a törött kút
állt ott, meg egy vályú, meg egy rács, amivel lefedték a kutat,
ami nagyon mély volt, és nem teljesen egyenes, és páfrányok
nőttek benne, és mocsárszaga volt. És ha az ember rászorította a
szemét a rácsra, akkor látta a vízben visszatükröződő kerek
égdarabkát és az ódon kövek repedéseiben növő, rózsaszín kis
virágokat. És a föld alól valamiféle huzat fújt, mintha rejtőzne
odalent valami, és igen halkan lélegezne.
Az első alkalom után sokszor mentünk oda. Bammal dugig
ettük magunkat, a használaton kívüli kút káváján üldögéltünk,
néha játszottunk, futkostunk és énekeltünk, és kergetőztünk,
mint a mókusok. Néha úgy tettem, mintha a kőkör egy
tündérgyűrű lenne, a kút meg egy kívánságkút, ami valóra
váltaná az álmaimat. Azokon a napokon bedobtam egy
pénzérmét vagy egy kavicsot vagy egy makkot a rácson, és
hallgattam, ahogy csobbantak, valahol mélyen lent, a
sötétségben. És egy barátot kívántam, akivel játszhatnék, vagy
egy óriási rajzfüzetet meg színes ceruzákat száz színben, és
hogy Anouk hazajöjjön, és megint egy család legyünk.
És egy nap meglepetés ért. Éppen szamócát szedtem, a szám
körül elkenődött a szamócalé, és szamócalevél-koszorút
viseltem a nyakamban. Elhoztam magammal a boltból egy nagy
köcsögöt. Arra gondoltam, hogy dzsemet főzhetnék, és a
lekvárfőző nótámat énekeltem: Dzsem-Bam-Bam, Bam, badda-
dzsem…
És akkor zajt hallottam az ösvény felől, ami acsargó
kutyának hangzott, és megjelent Narcisse pizsamában és
csizmában, amire a régi barna kabátját kapta fel, és dús
szemöldöke alól dühösen meredt rám, és most mindennél
jobban hasonlított egy medvére.
– Mi az ördögöt keresel itt? Ez magánterület!
Még sosem hallottam kiabálni. Azt hittem, talán azért
haragszik, mert elvettem a szamócát, ezért eldobtam a köcsögöt,
és amilyen gyorsan csak tudtam, elfutottam. Hallottam, hogy
utánam kiabál, a hangja sajnálkozó, haragos és szomorú volt, de
csak futottam tovább az erdőn át, átbújtam a leszakadt kerítés
alatt, és a sövény mentén a folyóhoz rohantam.
Utána nem mentem vissza az erdőbe. Túlságosan féltem
Narcisse-tól. Azt hittem, hogy egy újabb Balesetféleség miatt jött
oda. Inkább a Les Marauds mellett játszottam, és a folyó felém
eső oldalán maradtam, a sövény mögül figyeltem a birtokot, és
láttam Narcisse-t a traktorján.
De három nappal később bejött a boltba. Az asztal alatt
voltam – pszt! –, és a gombos dobozommal játszottam.
Megszólalt az ajtócsengő, és a piros-fehér asztalterítő alatt
megláttam a bakancsát. Súlyosan, lassan járt, mint egy medve.
Azonnal tudtam, hogy ő az. Reménykedtem, hogy csak
csokoládéért jött, és nem azért, hogy elmondja Mamannak, hogy
a magánerdejében játszottam. Így belebújtam egy kisegérbe,
nesztelen és mozdulatlan maradtam. A bakancsok bejöttek, és
megálltak az asztal mellett. Éreztem a bőr- és nyáriföld-illatukat.
Aztán Narcisse felemelte a terítőt, és megláttam a kezében a
kosarat.
A kosár tele volt szamócával.
Figyelmeztető kis sikkantást hallattam, mint egy sarokba
szorított patkány.
Elmosolyodott, és letette a kosarat. Most már éreztem a
szamóca illatát.
– Az epertolvajnak – mondta. – Egyél belőle, amennyi
jólesik.
Egy pillanatig azt hittem, ha becsukom a szememet, nem lát
majd. De amikor megint kinyitottam, még mindig ott volt, és
benézett a terítő alá. Hatalmas szakálla olyan volt, mint egy
bodros felhő.
– Bocsánatkéréssel tartozom – mondta egészen gyöngéd
hangon. – Nem akartalak megrémíteni, és elkergetni sem
szerettelek volna. Remélem, barátok lehetünk mi ketten.
Gúnyos rigófüttyöt hallattam, és kiöltöttem a nyelvemet.
– Édesanyád azt mondja, hogy szeretsz rajzolni. Ezt hoztam
neked. – Átnyújtott egy vadonatúj rajztömböt meg egy
százdarabos ceruzacsomagot.
Izgatott kis hang tört fel a torkomból, és az asztalon táncra
perdültek a poharak.
– Óvatosan, Rosette! – figyelmeztetett Maman.
De túl izgatott voltam, hogy abbahagyjam. A tündérkövek és
a kívánságkút elküldte, amire vágytam! Bammal kis győzelmi
táncot lejtettem, aztán a rajzfüzetem első oldalára gyorsan
felskicceltem egy nagy barna medvét átölelő majmocskát, és
aláírtam: Köszönöm! Imádom őket!
Narcisse nevetett.
– Szívesen. És gyere csak annyit az erdőbe, amennyit akarsz.
Különleges hely, csakis különleges embereknek. Egyél a
szamócából, mássz fel a fákra. De tartsd távol magad az öreg
kúttól. Nem akarom, hogy beleess.
Bólintottam az asztal alól.
– Ígérd meg, hogy körültekintő leszel, Rosette. Biztos
szeretnék lenni benne, hogy megértetted.
– Ígérem – mondtam az árnyékhangomon, hogy
bebizonyítsam, hogy komolyan beszélek.
Kinyújtotta a kezét. – Akkor hát megegyeztünk.
 Természetesen nem estem volna bele. Sosem nehezedem rá a
rácsra. De képtelen voltam távol maradni a kúttól. Addig kellett
pénzt dobálnom, amíg Anouk vissza nem tér.

A szamócás erdő ettől fogva a kedvenc helyem lett. Nyáron

gyümölcsöt szedtem, fel-alá szaladgáltam a fasorral szegélyezett
úton, ősszel makkot gyűjtöttem, a hátamon fekve a széttáruló
ágak között az eget bámultam. Tavasszal ibolyát szedtem, és a
folyóparton medvehagymát. Télen alagutat építettem a
szederdombok alatt, és egész évben figyeltem a kutat,
hallgattam a lélegzést, és olykor beejtettem egy pénzt vagy egy
követ a vízbe, és belesuttogtam a sötétségbe.
Ezért nem lepett meg igazán, amikor Maman elmesélte, hogy
Narcisse rám hagyta a szamócás erdőt, a kőkört meg a
kívánságkutat. Mert abban az erdőben egy történet van, s
Narcisse szeretné, ha megismerném. Maman mindig azt
mondja, hogy a történetek tartanak minket életben. A
történetek, amelyeket az emberek mesélnek, és amelyek
szétszóródnak, mint bogáncspihe a szélben. Maman szerint a
történetek maradnak csak, amikor már nem vagyunk, miközben
a hideg északi szél, az olvadó hó hangját túlharsogva, gyászos
dalt énekel.
Tudok egy történetet egy madárról, aki a halál és az élők
földje között száll. Ez a madár üzeneteket visz a halottaktól a
szeretteikhez. Egy férfihoz, aki a halott feleségét gyászolja. Az
üzenetvivő madár mindennap leszáll a férfi ablakpárkányára, és
dalol. A szerelem és a remény dalát énekli, a síron túli üzenetet,
amelyben az áll, hogy a felesége még mindig szereti, és vár rá.
De bánatában a férfi nem érti meg az üzenetet, csak a
veszteséget. Ezért aztán lelövi az üzenetvivő madarat, hogy
örökre elhallgattassa. De a többi madár már megtanulta
gyönyörű dalát, és az erdőkön-mezőkön, még az óceánon is
átkel, amíg a soha el nem múló szerelem üzenetét már az ég
összes madara énekli.
Narcisse üzlete ma üres, a kirakatot újságpapírral
ragasztották be. Maman azt mondja, hogy azért, mert a
visszatükröződésben csapdába eshetnek a kísértetek. Igaz lehet,
mert amikor valaki meghal, letakarják a tükröket. Néha még az
órákat is megállítják, hogy a halottak felérjenek a mennybe,
mielőtt az ördög tudomására jut az idő. De Reynaud szerint ez
nem igaz. Azt mondja, nem hisz a szellemekben. És a
Szentlélekben?, jelelem. De szerintem nem érti. És Narcisse nem
hitt Istenben vagy az ördögben, vagy a szellemekben. Vajon
hinnünk kell a szellemekben, hogy azzá váljunk? Narcisse most
sehol sincs? Vagy csapdába esett a virágbolt kirakatának üvege
mögött?
Szerintem a kísértetek csak olyanok, akiknek befejezetlen
történetük van a világ számára. Talán ezért próbálnak meg
visszajönni. Talán elmondhatom Narcisse-nak, hogy minden
rendben, vigyázok a szamócás erdőre, és befejezhetem a
történetét. Erre gondoltam ma, amikor a szamócásban
játszottam, a Tannes partján sétáltam, belenéztem a
kívánságkútba, és Narcisse nevében bedobtam egy pénzt…
De sehol sem láttam Narcisse nyomát. Biztos az üveg mögött
esett kelepcébe. Így amikor Maman a boltot zárta, átmentem a
téren, hogy megnézzem. Egészen közel mentem a kirakathoz, és
benéztem az újságlapok közti résen. Az üzlet most üres. A
beragasztott kirakat miatt majdnem teljes odabent a sötétség. A
padsorok, amelyekre kitették a vödörbe állított virágokat, már
nincsenek ott. Csupasz fapadlót láttam, és semmi mást. Csak
virágfejeket és port. Még a falra akasztott régi magkalendárium
is eltűnt, és csak a kísértete maradt ott a kifakult vakolaton.
Elhúzódtam a kirakattól, hogy megpróbáljam meglátni a
visszatükröződéseket. Csak egyetlen üvegcsík volt az
újságlapok között. Kíváncsi voltam, látom-e a szemét, ahogy
kinéz a homályból. De csak a saját arcomat láttam, önmagam
szellemét, ahogy farkasszemet néztem a tükörképemmel.
– Narcisse? – kérdeztem.
Bamot pillantottam meg a kirakatban, ahogy csintalan
grimaszokat vág.
Nem szóltam rá, hogy hagyja abba. Inkább megismételtem
kicsit hangosabban: – Narcisse?
Szellőcske kezdett motozni. Semmi kis szél, játékos fuvallat.
Tavaszillata volt, az olvadó hóé és a kankaliné és az ígéreteké.
Belefújt a fülembe, mint egy játékos kedvű gyerek, suttogott,
mint a kívánságkút.
– Narcisse? – kérdeztem.
A hajamat cibálta. Incselkedő ujjnak éreztem. Az üvegben
Bam tükröződött, aki még mindig pofákat vágott, és nevetett.
Tudtam, hogy véget kell ennek vetnem, mielőtt valami rosszat
csinál, de a szél most a fejemben fújt, megszédített, és táncra
perdített…
Aztán megmoccant valami. Megláttam valakit. Nem
Narcisse-t, hanem valaki mást, egy nekem háttal álló asszonyt,
aki visszatükröződött a kirakatban. Asszony vagy madár,
gondoltam, vagy egy kicsit mindkettő. Fekete-fehérben, mint
esetleg egy szarka…
Csak annyi időre láttam, míg elhúzódtam a kirakattól, de
amit megpillantottam, arra emlékeztetett, hogy talán láttam már
másutt is…
Elléptem a kirakattól. – BAM!
Újból odanéztem. Az asszony már eltűnt. Talán csak egy
kísértet volt, gondoltam. Egy szellem, befejezetlen történettel.
De most láttam valamit az üvegen keresztül, ami egészen
biztosan nem volt ott azelőtt. Egyetlen fekete toll hevert a
padlón a virágfejek közt a porban.
 5

Március 16., csütörtök

Ma reggel napos, derűs idő volt, és Maman húsvéti dolgokat

készített. Tojásokat, tyúkokat és nyulakat meg kacsákat, mindet
különböző méretű és más-más fajtájú csokoládéból, és
aranyfüsttel díszítette őket, sok százzal és ezerrel, és
cukorrózsákat csinált meg kandírozott gyümölcsöt. Később
majd celofánba csomagolja őket, mint a mesés virágcsokrokat, és
mindegyiken kunkorodó szalag lesz különféle színben, és hátul
felteszi őket a polcra, az évenkénti húsvéti bemutatója
részeként.
Maman boldog ma reggel. Üzenetet kapott Anouktól.
Hazajön húsvétra, ahelyett, hogy Párizsban maradna Jean-
Louppal. Nem árultam el neki, hogy érméket dobálok be
mindennap a kívánságkútba. Nem akartam elrontani a
meglepetés örömét, vagy nyugtalanítani azzal, hogy esetleg
beleesem a kútba. Remek szórakozás lesz, hogy Anouk hazajön.
A kedvenc ételeit főzzük majd. Megmutatom az erdőmet és a
kívánságkutamat. És talán annyira megtetszik neki, hogy itt
marad, és megint együtt lehetünk mindhárman.
De még mindig nem jutottam közelebb ahhoz, hogy
megismerjem Narcisse és a szamócás erdő történetét. Ma
mindenki csak erről beszél, találgatják, miért hagyta rám.
Bejönnek csokoládét venni, de valójában kérdéseket szeretnének
feltenni. Miért hagyta Narcisse a földjét Rosette-re? Mihez kezd majd
vele? Mit gondol, mennyit ér? Senki sem érti, hogy ez különleges
hely volt számára.
Egész nap segítettem Mamannak a boltban. Jobbára azért,
mert szerettem volna hallani, mit beszélnek az emberek az
erdőmről, de kíváncsi voltam, bemegy-e vagy kijön-e valaki a
virágüzletből. Sok vevőnk volt. Először Guillaume jött be, aki
mindennap forró csokoládét iszik. Aztán Madame Clairmont és
Monsieur Poitou, a pék, és Les Marauds-ból Madame
Mahdzsubi, meg Madame Montour és Madame Drou.
Madame Montour nem sokat mondott. Nem kérdezett az
erdőről. De az ajtó melletti asztalánál ülve engem figyelt, és a
szájával mosolygott, és a hóról beszélgetett Mamannal, és nem
itta meg a csokoládéját. Madame Montour járt már itt. Néha
hétvégenként, mise után is benéz Madame Clairmont-nal. De
most először fordult meg nálunk hét közben. És most először
nézett rám. Azt hiszem, feszélyezem.
És aztán megfeledkeztem Madame Montourról, mert Pilou
állt az ajtóban. Meglepődtem, mert Pilou egy ideje nem járt a
boltunkban.
– Pilou! – mondtam az árnyékhangomon, és Bam őrült
bukfencet vetett. Pilou már nem látja Bamot, és Maman
figyelmeztető pillantást vetett rám, a konyhába vezető
ajtónyílásban a függöny megremegett, és úgy csilingelt, mint az
összeütődő jégcsapok.
 Pilou odabiccentett nekem. Piros pulóvert és farmert viselt,
és iskolatáska volt nála. Csütörtökönként korán jön haza az
iskolából. Tudom. Néha figyelem, ahogy leszáll a buszról.
Olykor van ideje kicsit játszani, de mostanában túl sok a
tanulnivalója. Most az anyja is vele volt – Joséphine, aki a Café
des Marauds-t vezeti –, és észrevettem, hogy Pilou arca piros,
mint a selyemzacskók, amelyek az ajtóban lógnak.
Joséphine felfújta az arcát.
– Istenem, micsoda nap! – mondta, és leült a pultnál lévő
egyik székre. – El sem képzelitek, mennyi volt a dolgom! – A
pulton álló forró csokoládés kancsóra mutatott, és megkérdezte:
– Maradt még?
Maman elmosolyodott.
– Hát persze. És kipróbálhatod a friss churrót,[2] van fekete
ribiszkés és csokoládés, és elmondhatod a pletykákat.
– Rólad szól a pletyka – mondta Joséphine. Elvette a
csokoládéval teli csészét, tejszínhabot és mályvacukrot tett rá. –
Úgy hallottam, hogy Rosette-re hagyta a birtokát.
– Nem az egészet – igazította ki Maman, és fahéjas cukorral
hintette meg a frissen kisült churrót. – Csak a kis tölgyerdőt,
amely a birtoka mellett van.
Joséphine tágra nyitotta a szemét.
– Hihetetlen! Tudtál róla? És miért hagyta Rosette-re?
Maman megvonta a vállát.
– Kedvelte.
– Mihez kezdesz vele? Eladod?
– Hogy tehetném? – rázta a fejét Maman. – Hiszen ez
Rosette-é.
 Madame Montour az asztala és a csokoládéja mellől még
mindig engem figyelt. Pilou vörös arccal még mindig az ajtóban
állt, és türelmetlennek látszott. Észrevettem, hogy új, divatos
frizurát vágatott.
Nem ennél churrót?, jeleltem. Finom.
De Pilou csak a fejét rázta.
– Mennünk kell, Maman. Elkésem.
– Csak egy perc – mondta Joséphine. – Beszélgess addig
Rosette-tel. A barátait várja – mondta Mamannak. – A
barátnőjének van a születésnapja. De bőven van időnk. Ülj csak
le, Pilou. Lazíts az isten szerelmére. Egyél egy churrót.
Pilou leült, de feszült maradt, és nem evett churrót. Arra
gondoltam, esetleg mérges valamiért. A színei olyanok voltak,
mint egy tábortűz. Aztán eszembe jutott, hogy mit is értett
Joséphine a barátnője születésnapján. Pilou-nak nincs barátnője.
Kis madárhangot hallattam, Bam pedig megrázta és
megcsengette a gyöngyfüggönyt. De Pilou nem nevetett, és nem
is mosolygott. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy itt akar lenni,
és ez elszomorított. Olyan jó barátok voltunk, mielőtt elment a
lycée-be tanulni. Rajzoltam egy mérges kis mosómedvét, aki egy
születésnapi torta előtt ül.
Mosolyogni kezdett, aztán meggondolta magát, és megint
türelmetlen arcot vágott.
– Gyerünk már, Maman – sürgette Joséphine-t. – Elkésünk!
Joséphine felsóhajtott.
– Bocsáss meg, Vianne. Majd egy másik nap visszajövök.
Aztán felállt, meg sem itta a csokoládéját, Pilou pedig
odaszólt. – Viszlát, Rosette –, majd a hátára vetett iskolatáskával
átrohant a téren. Arra gondoltam, hogy elintézem, hogy
elcsússzon a macskaköveken, és felhorzsolja a lábát, de inkább
így kiáltottam: – BAM! –, és amikor elfordultam, akkor láttam,
hogy Madame Montour már elment.
– A fiúk néha olyan ostobák – mondta Maman, és töltött
nekem egy csészébe csokoládét.
Megráztam a fejem. Még mindig rossz érzésem volt. És nem
akartam csokoládét. Egyedül akartam lenni az erdőmben, ahol
senki sem lát vagy hall. Tudtam, hogy Maman segíteni próbál,
de ettől valamiért még rosszabbul éreztem magam. Maman nem
fogja fel, hogy nem vagyok már kislány. Néha szerintem azt
képzeli, hogy csokoládéval mindent helyre lehet hozni.
 6

Március 16., szerda

Az egész otromba tréfának tűnt, Roux, Michèle Montour, de

elsősorban ellenem, mon père. Tudom, hogy nem illik rosszat
mondani a halottakról, de Narcisse mindig is nehéz ember volt:
száraz, mint egy maroknyi őszi levél, nem szerette az egyházat,
és szeretett előnytelen helyzetbe hozni.
Elmentem, hogy megkeressem Roux-t a bárkáján, hogy
elmagyarázzam a helyzetet. A régi cserzőműhelyeknél szokta
kikötni Les Marauds távoli szélén. Lansquenet falvának ebben a
jobbára elhanyagolt részében egy másik közösség, a főként
bevándorló családok vertek tanyát: magrebiek, szíriaiak, észak-
afrikaiak és arabok. A Boulevard des Marauds mentén üzletek
nyíltak, melyekben mindenféle élelmiszert kapni; a nevük
ilyesmi: Epicerie Bismillah és Supermarché Bencharki, és mellettük
egy sor apró stand, ahol görögdinnyeszeleteket, kókusztejet
vagy házi készítésű szamószát[3] árulnak dobozból, és az egyes
standokon a dobozokat más-más színű kendővel takarják le.
Tudom, hogy ez valamiféle kód, amivel a készítőt
azonosítják. Fatima al-Djerbáé vörös, a lányáé, Yasmináé sárga.
Yasmina lányának, Mayának is van doboza, az ő kendője fehér,
a szamószái dundik és formátlanok. De Maya még csak tízéves,
és ez megbocsátható neki.
Amikor odaértem, Roux a Tannes-ban horgászott. Vörös
haját kis kontyba kötötte, ami más férfin lányosnak hatott volna,
ő azonban úgy nézett ki, mint egy kolostort kifosztani készülő
viking. Szakállt is növesztett, ami világosabb vörös, mint a haja,
és ettől gyanakvónak és veszélyesnek látszik.
Szótlanul végighallgatta a magyarázatomat, a tekintetét
mindvégig a vízben bukdácsoló úszóra szegezte. Amikor a
végére értem, hozzám fordult, és egyszerűen ennyit mondott:
– Nem akarom a földet. Adja oda valakinek.
– Nem adhatom, Roux. Rosette számára kezeli. Narcisse-nak
ez volt az akarata, én pedig a végrendelete végrehajtója vagyok.
– Akkor csinálja Vianne.
Felsóhajtottam.
– A maga neve áll a végrendeletben. Magát választotta.
– Miért?
– Honnan tudjam? – kérdeztem. – Miért engem tett meg
végrehajtónak? Miért hagyta a földet Rosette-re? Annyit tudok,
mint maga. Csak annyit tudok, hogy így rendelkezett.
– A hülyéje – hördült fel nyersen Roux. – Mégis mit képzelt?
Nem értettem, miért izgatja, hogy foglalkoznia kell a földdel.
Büszkeségből? Valamiféle politikai beállítottságból? Vagy csak a
hivatalos ügyek intézésével járó kényelmetlenség zavarja, hogy
be kell járnia Agenba az irodába, a valódi nevén kell aláírnia
papírokat…
Természetesen nem árulja el nekem. Vianne-t talán beavatja
a bizalmába. Kíváncsi vagyok, ő vajon tudja-e Roux igazi nevét,
vagy érdekli-e a múltja. Roux-nak nincs útlevele, bankszámlája,
nem szokott szavazni a választásokon. A Roux is persze
gúnynév, a vörös hajáról kapta. Nincsenek szülei, se családja,
akikről valaha is említést tett volna. Úgy tűnik, mintha mindig is
megfigyelőként, járókelőként élt volna, aki egyik városból a
másikba megy, amikor túl ismerősek kezdenek lenni a dolgok.
Én is ismerem ezt az érzést, bár sosem vallanám be neki. Én is
tudom, milyen a közösségen kívül lenni, milyen az, amikor a
beszélgetések félbemaradnak a közeledtemre, milyen a sötét
utcán állni, és benézni az ablakon.
Papnak lenni természetesen olyan kiváltság, ami
áldozatokkal jár. A pap sosem lehet olyan, mint a gyülekezete.
Nem lehet szerelmes, nem lehetnek gyerekei, nem lazíthat,
sosem lehet más férfiakhoz hasonló. Sosem feledkezhet meg
arról, kicsoda. Sosem tévesztheti szem elől a tényt, hogy Isten
szolgája. Roux miről nem feledkezhet meg? Mi tartja felszínen?
– Narcisse nem a beceneve volt – mondtam, hogy megtörjem
a csendet. – Úgy látszik, egykor ez volt a keresztneve, már ha
annak nevezhetjük, hiszen ilyen nevű apostol vagy szent nem
létezett. – Abban a hitben éltem, hogy tréfa a neve, mint ahogy
egy hentest Jean Bon-nak hívnak, de kiderült, hogy a Garonne
mellett lévő Moncrabeau-ból származott, és Narcisse
Dartigennek hívták. – Furcsa, hogy miket tudunk meg valakiről
a halála után. Narcisse. Milyen szülő ad ilyen nevet a fiának?
Roux rám nézett. Láttam, hogy azt gondolja, túl sokat
beszélek.
– Mindig is kíváncsi voltam, magának mi az igazi neve –
mondtam egy pillanattal később.
 – Gyötörje csak továbbra is a kíváncsiság – válaszolta Roux.
Nem volt értelme erőltetni a dolgot. Gondoltam, Roux majd
megteszi, amit kell, a maga idejében, a maga tempójában. E
percben hagynom kell, hogy szokjon hozzá a jó hírhez. Mert azt
hiszem, ez annak tekinthető. Végtére is Rosette az ő gyermeke.
Biztosan örül, hogy a nevén lesz ez a kis parcella. Rosette nevén,
aki nem egészen olyan, mint a többi kislány, akinek talán sosem
lesznek olyan lehetőségei, mint Anouknak. Biztosan örül, hogy
Rosette-nek lesz olyanja, amije neki nem volt. Egy darab föld,
amelyet a magáénak vallhat. Egy hely, ahova tartozik.
A Les Marauds-n keresztül sétáltam haza, és elmentem a
szamószás stand mellett. Ezúttal vettem egyet Mayától, a pénzt
a letakart doboz melletti tálban hagytam. Egy nagy, tömött
tésztabatyut választottam, amit darált, fűszeres bárányhússal
töltött meg. Becsúsztattam egy papírzacskóba. Gondoltam, jó
lesz ebédre, mellé egy paradicsomsaláta, esetleg egy kis pohár
bor. A nagyböjt idején már nem szoktam koplalni. Elhagytam
ezt a szokást.
Maya kidugta a fejét a házból, hogy lássa, ki vesz tőle
tésztabatyut. Amikor meglátott, felkiáltott: – Monsieur
Reynaud! Az az enyém! Az enyémből vásárolt, Monsieur
Reynaud!
– Tényleg? – adtam a meglepettet. – Olyan gyönyörűek
voltak, hogy azt hittem, a nagyidé.
Maya felkacagott. Omi, azaz al-Djerba nagyi szamószái
legendásak, annál is inkább, mert a nagyi – aki már biztos van
vagy kilencven – évek óta nem főz.
– Tudta! – csapott le rám Maya.
 – Persze hogy tudtam. Eljöttem idáig, hogy vegyek egyet.
Maya megint felkacagott. A szeme mogyoróbarna volt,
majdnem zöld, és világított melegen ragyogó, barna arcában.
Átfutott a fejemen, hogy egy nap – és nem is olyan sokára –
gyönyörű lesz.
– Mondd csak, Maya. Mit tennél, ha valaki – egy barátod –
tizenhat hektár erdőt ajándékozna neked?
Maya szeme elkerekedett.
– Egy saját erdőt?
Bólintottam.
Megfontolta a választ.
– Azt hiszem, csak üldögélnék ott. Figyelném az állatokat és
a madarakat. Ülnék, és gondolkoznék, hallgatnám a szelet a
lombok között. És néha elvinném oda a barátaimat, játszanánk
és fára másznánk, és talán lombházat építenénk, de főleg
beérném a tudattal, hogy az enyém. Miért?
– Mert Narcisse Rosette-re, és nem a rokonaira hagyta a
tizenhat hektáros erdejét.
– Kivágták volna a fákat – vélte Maya. – Tudta, hogy Rosette
sosem tenne ilyesmit.
– Így gondolod?
– Persze!
Talán fején találta a szöget, gondoltam, amikor
visszaindultam Les Marauds-n keresztül. Narcisse néha
hajlamos volt a szentimentalizmusra. Meg akarta védeni az
erdőt. Vagy talán ez volt az utolsó gesztus, amellyel bosszantani
akarta Michelt és Michèle-t, akik elviselték a szeszélyes
természetét, eltűrték a különcségeit, mosolyogtak a tréfáin, a
kedvét keresték, és apró ajándékokkal lepték meg: tortával, a
kedvenc borából egy üveggel, és érdeklődtek az egészsége felől,
két éven át aggodalmasan hallgatták, hogy mije fáj, miközben
magukban azt számolgatták, mennyit ér egy tanyaház, egy üzlet
és negyven hektár.
Nem rúgott sokra, még az erdővel együtt sem, gondoltam. A
tanyaépület ódon volt, ráfért a renoválás, ha a tengerparton lett
volna, vagy akár Agenban vagy Néracban, talán felkeltette
volna a helyi ingatlanfejlesztő érdeklődését. De itt, Lansquenet-
sous-Tannes-ban csak egy darab föld volt egy olyan helyen, ahol
bőven volt föld. Amint Montour már meg is jegyezte, az érett
építőfa volt valószínűleg a legértékesebb a birtokon. Anélkül
csak egy birtok volt, alkalmas virág- és gyümölcstermesztésre,
de ez nem olyasmi, amit aranybányának hívnak; meg a téren
álló virágüzlet, amelyet feltehetően majd kiadnak egy másik
vállalkozónak.
Jelentős pénzösszeg nem maradt. Ez is meglepetésként érte
őket. Nem voltak részvények, se megtakarított pénz a bankban,
de még egy banki széf sem. Narcisse jelenlegi számláján öt-
hatszáz euró volt. És a helyi hiedelemmel ellentétben, hogy
biztosan elrejtette valahol a pénzét, a ház átkutatásakor sem
került elő semmi: se laza padlódeszka, se az ágy alá rejtett,
készpénzzel tömött harisnya. Michel és Michèle biztosan
őrjöngnek, hogy a kétévnyi befektetésük ilyen gyengén térült
meg.
Kiléptem a térre. A nap delelőre ért, és bár még csak
márciusban jártunk, elég meleg volt, hogy égessen. Narcisse
virágüzlete zárva volt, a kirakatot újságpapírral ragasztották be.
Az ajtón KIADÓ tábla függött. Michel és Michèle nem
vesztegették az időt. Egy üres bolt csak viszi a pénzt. Vajon mi
lesz a helyén, tűnődtem. Kézművesüzlet, talán mindenféle
csetrest árulnak majd, esetleg egy másik virágos költözik ide. A
téren mindig boltok voltak: Poitou péksége, a chocolaterie, a
temetkezési kellékeket árusító bolt, a kis zöldség-gyümölcsös
stand. Bármi lesz is, remélem, hamarosan kinyit: egy üres
kirakat rosszat tesz a térnek, és könnyen vonzza a vandálokat.
Addig is feltehetően megy majd a spekuláció a boltról,
ahogy üres üzletek esetében lenni szokott. Emlékszem, amikor
Vianne Rocher oly sok évvel ezelőtt megérkezett a városba.
Eszembe jut a kirakat, amelyet arannyal és vörössel tapétázott
ki, mint egy kínai lampiont. A fűszerek illatára, a füstölőkére,
mintha az Ezeregyéjszaka meséiből toppant volna oda. Annyi
minden változott azóta; Vianne-nal mostanra majdhogynem
barátok vagyunk. De milyen rosszul viseltem azt a kis üzletet az
élénk színű előtetőjével, a vanília és a szegfűbors, a nyers kakaó
utcára kiszivárgó keserű, torkot kaparó illatával! Hogy űzött a
vágy, hogy belépjek, és végigkóstoljam a vitrinekben kiállított
finomságokat! Most azt mondom magamnak, hogy
megtehetem. Bár nem tartom a böjtöt húsvét előtt, a csokoládé
még mindig túlságosan nagy bűnnek számít. Talán majd
holnap, mondom magamnak. Esetleg később benézek. Talán
Vianne tudja, mi lesz Narcisse boltjával, vagy magyarázatot ad
arra, miért hagyta Narcisse a tölgyerdejét Rosette-re.
De volt még egy teendőm, mielőtt Vianne Rocher-val
beszélek. Eleget kellett tennem egy utolsó kötelességnek, mielőtt
elengedhettem magam. Átmentem a téren Maya szamószájával
az otthonomhoz. Salátával ettem meg, a bort estére
halasztottam. Aztán főztem egy teát, és a kedvenc székembe
telepedve nekifogtam, hogy elolvassam az írást, amelyet
Narcisse nekem hagyott.
 7

Kedves Reynaud!

Milyen ironikus, hogy éppen magának teszek vallomást. Sosem

kedveltem magát. Bizonyára tudja. És mégis maga az, akiben
megbízom. Ha ezt olvassa, már meghaltam. Milyen furcsa e
szavakat leírni. Magától eltérően hiszem, hogy a halál a vég. Se
angyalok, se harsonák, se ítélkezés. Csak sötétség. Ez jó. A
lidércnyomás az lenne, ha minden barátom és rokonom odaát
várna a fátyol mögött.
Gondolom, azon töri a fejét, miért írtam meg így a
végrendeletemet. Michèle, a lányom biztosan tombol a
haragtól. Őt sem kedveltem soha. Tulajdonképpen egy
kezemen meg tudnám számlálni azokat, akiket őszintén
kedvelek. Roux az egyik. Vianne Rocher a másik. De
Rosette, az én epertolvajom az, aki beférkőzött a
szívembe. Azt is megtudja, miért, ha kitartóan
végigolvassa ezt az elbeszélést. És tudom, hogy ezt teszi.
Csak ezek a szavak maradnak belőlem.
De korábbról kell kezdenem. Az igazság olyan, mint
egy hagyma: egyik réteget a másik után hántjuk le, míg
ott marad a közepe, ami megríkat. Egyszer az apám
mondta ezt. Az apám, a gyilkos.
Máris megfájdult a fejem, mon père. Az írást alig lehetett
elolvasni. Mintha egy lusta iskolás fiú vetette volna papírra. Az
iratot böngésztem, a szembeszökő részleteket kerestem. Kit ölt
meg az apja? Feltételeztem, hogy végül megtudom, mégis
bosszantónak találtam, hogy eltitkolja ezt a döntő fontosságú
információt. Még dühítőbb a tudat, hogy akárhogyan is, de a
migrént okozó kézírás és az iratban bizonyára itt-ott elejtett, alig
leplezett, az egyházra tett sértő megjegyzések ellenére végig kell
olvasnom. Bárcsak egyszerűen félrerakhatnám, vagy
olvasatlanul elégethetném a kandallóban! De meg kell
hallgatnunk az utolsó gyónást, még egy ilyen emberét is.
Bevettem két aszpirint, és ismét leültem olvasni.
Alig nyitottam ki a dossziét, amikor azt hallottam, hogy egy
nagy teherautó fordul be a mellékutcába. Felálltam, és az
ablakhoz mentem. Az Avenue des Francs Bourgeois keskeny,
hársfákkal szegélyezett utca, a magas teherautó menet közben
súrolta a lombokat. Költöztetőautó volt, a volánnál Michel
Montourral, aki overallt és baseballsapkát viselt. Odabiccentett,
amikor elhajtott mellettem, és akkor jöttem rá, hogy a
domboldalon lefelé, Narcisse birtokára tart.
Úgy döntöttek Michèle-lel, hogy beköltöznek? Valószínűnek
tűnt, ha másért nem, hát azért, mert Michel régebben az
építőiparban dolgozott. Észszerű elhatározás lenne eladás előtt
renoválni. Ha beköltöznének, időt spórolhatnának meg, és az
építőanyagokat is őrizhetnék. A teherautó nagysága arra utalt,
hogy az egész család ideköltözik, még talán a titokzatos fiú is,
akinek létezéséről csak most szereztem tudomást.
Talán ki kellene látogatnom a birtokra. Bevallom, mon père,
hogy nagy kísértést éreztem, hogy kimenjek, ha csak azért is,
hogy még néhány órára elhalasszam Narcisse irományának
olvasását. De ha Montourék tényleg beköltöznek, biztosan nem
örülnek egy látogatónak. Esetleg a jövő héten kinézek hozzájuk,
amikor már berendezkedtek. Mégis, valamiért nem hagyott
nyugodni, hogy előzetes értesítés nélkül történik valami
Lansquenet-ben. Egy papnak ismernie kell a gyülekezetét. Ez a
mulasztás kudarcot jelent. Meg kellett volna kérdeznem Vianne
Rocher-t, amikor alkalmam nyílt rá. Ha most megyek át hozzá,
tudni fogja, hogy azért teszem, mert láttam a bútorszállító
kocsit.
Ezzel szemben Joséphine Bonnet, a távolabb eső kávézó
tulajdonosnője biztosan elmeséli, mi folyik. És senkinek sem
tűnne fel, ha benéznék hozzá. Joséphine-hez mindenki jár. És
ugyanúgy megnyílnak előtte az emberek, mint Vianne Rocher
előtt. Persze jó barátnők, és Joséphine vendégei olyasmit is
elmondanak, amit gyónáskor elhallgatnak előlem. Régebben ez
feldühített volna. Ám most néha úgy érzem, szívesen
meggyónnék neki.
Mea culpa. Oda akartam menni. A bútorszállító kocsi csak
ürügy volt. Fájt a fejem, fáradt voltam, és megint megéheztem.
Egy pohár bor, mondtam magamnak, és talán egy szelet
tourteau, amit Joséphine a pult mögött tart. Nem több, mint
egyetlen szelet, végtére is nem illik, főleg nagyböjt alatt nem, de
udvariatlanság lenne megtartóztatnom magam, és Joséphine
gondolatára elgyengültem. Rá kellett döbbennem, hogy az
elmúlt évek során gyakran elgyengültem, père, bár ritkán
cselekedtem e szerint. Nem az erő helyettesítéséről van szó,
inkább a gyávaságról. Gyanítom, hogy Istent nem lehet
becsapni.
 8

Március 16., csütörtök

A Café des Marauds bárja zsúfoltabb volt, mint amire

számítottam. Az idősebb törzsvendégeken – Joseph Foucasse-
on, Louis Poireau-n és az idős orvoson, Simon Cussonet-n –
kívül a vendégkör főleg fiatalokból állt, bár csak egy fiút
ismertem közülük, Jean-Philippe-et. Akkor jöttem rá, hogy bulit
tartanak.
Hát persze! Születésnapi bulit. A pult végében egy torta volt,
korsókban állt a behűtött puncs és limonádé. Kamaszoknak
rendezett parti zenével, tortával és tánccal, vagyis mindazzal,
ami feszélyezni szokott. Sarkon fordultam, hogy elmenjek, de
akkor vettem észre, hogy Joséphine már meglátott.
– Már megy, Francis?
Fáradtnak látszott, barna haja kibomlott a tarkón összetűzött
kontyából. De a rúzsa és a piros ruhája, amelyet még nem láttam
rajta, elárulta, hogy külön erőfeszítést tett.
– Elfoglalt – mondtam. – Mennem kell. Úgy látom,
születésnapi partit rendeznek.
– Igen, de a bár attól még nyitva van – válaszolta. – Jöjjön
csak be, és egyen egy kis tortát!
 Sosem találtam természetesnek az ünneplést, és szívesebben
mentem volna haza. De Joséphine hozott egy kis bort meg egy
virágos tányéron a születésnapi tortából egy szeletet, én meg
üldögéltem, néztem, ahogy kiszolgálja a vendégeit, és főleg a fia
körül sürgölődik, aki egyszerre tűnt zavartnak és elnézőnek.
Csinos, szőke fiúvá cseperedett, aki az anyja szemét örökölte.
Máris magasabb, mint Joséphine, olyan jóképű, mint amilyen az
apja, Paul-Marie Muscat lehetett, mielőtt az alkoholizmus és a
gyűlölet szörnyeteggé változtatta. Emlékszem, hogy a fiú
Rosette-tel játszott, amikor kisebbek voltak, mostanában
azonban inkább a lycée-je fiatalságának a társaságát kedveli, akik
többnyire Agenban vagy a Tannes melletti többi városban és
faluban laknak.
Egy csinos, sötétszőke hajú, farmert és csillogó pólót viselő
lány kötötte le Jean-Philippe figyelmét. Egy szelet tortán
osztoztak, és azt is láttam, hogy az asztal alatt titkon egymás
kezét fogják.
– Pilou barátnője, Isabelle – magyarázta Joséphine a
tekintetemet követve. – Ma tizenhat éves. Háromévesen került
Franciaországba, de félig amerikai. – A hangja mintha kevésbé
lett volna lelkes. Joséphine persze nagyon közel áll a fiához,
annál is inkább, mert rajta kívül senkije sincs. Az apja évekkel
ezelőtt meghalt, de Joséphine-nel már addigra elhidegültek
egymástól, és senkinek, a legkevésbé Jean-Philippe Bonnet-nak
hiányzik.
– Csinos teremtés. Komoly a dolog?
– A lány szülei meghívták a fiamat nyárra Amerikába –
válaszolta Joséphine.
 Amerika. Joséphine-nek még Agenba is nehezére esett a fiát
elengedni. És most – ezt mindketten tudtuk – kénytelen lesz, ha
azt akarja, hogy felnőtté váljon. Némelyik szülő könnyen viseli,
ha a gyereke kirepül a fészekből. Mások nem bírnak
beletörődni. Nem kell papnak lennem, vagy meghallgatnom
Joséphine gyónását, hogy tudjam, Joséphine Bonnet a többieknél
keservesebbnek találja majd az átmenetet.
– Néha irigylem Vianne-t – mondta az asztalnál mellettem
ülve.
– Igen? – kérdeztem értetlenül. – És miért?
Tudom, milyen közel állnak Vianne-nal egymáshoz, bár
Joséphine már nem jár olyan rendszeresen a chocolaterie-be, mint
régen tette, amit annak a ténynek tulajdonítok, hogy a gyerekeik
eltávolodtak kicsit egymástól, vagy talán az az oka, hogy
Joséphine függetlenebb mostanában.
Szomorkásan vágyódó mosollyal nézett rám.
– Rosette-nek mindig szüksége lesz rá – mondta. – Anouk
talán eltávolodik, de Rosette mindig is az a kislány marad, aki
Vladdal játszik a folyóparton. – Vlad Pilou kutyája. Régen
elválaszthatatlanok voltak. De most a fiú egész nap az iskolában
van, a kutya pedig megöregedett és ellustult. Örökösen a
bárpult mellett szunyókál, de azt is észrevettem, hogy a neve
említésére az egyik fülét hegyezi, mintha egy félig elfelejtett
hívó szóra figyelne.
– A fiának szüksége lesz magára – mondtam zavartan. –
Hiszen az anyja. – De mit tudok én erről? Az anyámat mindig
lekötötték a saját dolgai, nem törődött azzal, hogy szükségem
van-e rá, vagy sem. Nincsenek gyerekeim. Sosem lesznek. A
gyerekek általában feszélyeznek, Rosette Rocher és Maya
Mahjoubi kivételével. Félig-meddig arra számítottam, hogy
Joséphine rám szól, hogy törődjek a magam dolgával, de
ehelyett reménykedőn nézett rám.
– Úgy gondolja? Nem akarok beleszólni a társasági életébe,
de az, hogy ilyen gyorsan nő fel… – Lehalkította a hangját, a
szemét nem vette le a fiáról, aki most, semmiről sem tudva,
nevetett. – Azt hittem, én más vagyok, hogy a fiam sosem lesz
olyan, mint más fiúk. Tudom, önző dolog. Vianne régen
valamikor azt mondta, hogy nem azért vannak gyerekeink,
hogy megtartsuk őket, hanem, hogy odaajándékozzuk őket.
Mindenesetre irigylem. Mindig megmarad a kislánya.
A torta citromos-vaníliás volt, ami, meg kell mondanom,
meglepett. Az emberek többsége a chocolaterie-ben vesz tortát.
Ennek most hangot is adtam, részben azért, hogy változtassak a
melankolikus hangvételen, de Joséphine lopva ejtett pillantása
azt jelezte, hogy valami rosszat mondtam.
– Pilou nem akar bemenni a boltba. Vele együtt néztem be
csak pár percre, de úgy viselkedett, mintha tűkön ülne. Azt
hiszem, bűntudata van Rosette miatt.
– A fiúk félszegek tudnak lenni. Én is az voltam.
Őszintébb lett a mosolya.
– Valahogy nem tudom kisfiúként elképzelni.
Ahogy én sem, mon père. A kamaszkorom túlságosan
füstszagú. Jean-Philippe Bonnet-ra pillantottam, és egy
másodpercig azt kívántam, bárcsak egy olyan ártalmatlan dolog
miatt lenne bűntudatom, mint egy gyerekkori játszótárs.
– Rosette-nek lesznek más barátai – véltem.
 – Remélem, Francis – mondta Joséphine.
– És magának is – tettem hozzá esetlen vigasztalásként. –
Vonzó asszony. Csodálom a fia iránti odaadó szeretetét, de ha
megint férjhez szeretne menni… nos, ez teljesen természetes
lenne.
Különös módon szemrehányó tekintetet vetett rám, és
eszembe jutott, milyen volt, mielőtt Vianne Rocher besuhant a
városba. Ez a nő gyűlölt, részben azért, mert nem fékeztem meg
a férje erőszakosságát, és talán azért is, mert sok tekintetben
utálatos ember voltam. Az elmúlt pár év nem várt örömei közé
tartozott mélyülő barátságunk. Néha mégis azt érezteti velem,
hogy az egész csak illúzió, és ha tudná, milyen vagyok
valójában, bizonyosan utálattal húzódna el tőlem.
– Nem hiszem – mondta. – Elegem van a házasságból. Paul
egy életre kigyógyított belőle. – Nem éreztem a hangjában
keserűséget, csak csendes rendíthetetlenséget.
– Finom ez a születésnapi torta – jegyeztem meg.
– Hadd hozzak még egy szeletet.
Bocsásson meg, mon père. De Joséphine könnyen elfeledtette
velem, hogy pap vagyok. Ez veszélyes képessége, és
bizalmatlansággal kellene viszonyulnom hozzá. Őszintén szólva
a Montour házaspárról is elfelejtettem kikérdezni. Olyan
szívélyes, barátságos asszony. Úgy világít be egy szobát, mint a
kandallóban égő tűz. És mi kár származna abból, ha egy kicsit
elüldögélünk a tűzfényben, átadjuk magunkat a jelenléte
melegének, és vigaszt merítünk a szavaiból?
 9

Március 16., csütörtök

Szegény Rosette. Tudom, mit érez. Magam is oly sokszor

átmentem ezen. Nehéz elviselni egy barát elvesztését, ezért is
próbáltam olyan távolságtartó maradni, és nem folytam bele
mélyen a körülöttem élők életébe. De ez nem mindig sikerült.
Túl sok barátot veszítettem el. És vele is így lesz, ha továbbra is
túl sokat remél a barátságuktól.
Bárcsak mondhatnék valami bölcset, amivel
megvigasztalhatnám. „A fiúk ostobák” aligha lenne elegendő.
Ahogy persze a csokoládé sem, bár ez az egyetlen varázslat,
amely a rendelkezésemre áll. Rosette ránéz a csészére, amelyet
elé teszek, de nem iszik belőle. Feláll, és kimegy, a tekintete
sötét, mint az étcsokoládé.
– Rosette! – kiáltok utána. – Ne menj messzire.
Nem válaszol, csak átmegy a téren, piros kabátja lobog a
szélben. Hova ment a szótlan és nyugodt téli gyermekem?
Gyanítom, hogy az erdejébe. Ami az övé. Különösen hangzik.
Sosem volt földem vagy házam, vagy akár egy ollóm. A
szakmámhoz szükséges felszerelést kölcsönzöm egy marseille-i
cégtől, amelyik a nyers csokoládét is szállítja. A fakanalakat
Armande-tól örököltem, ahogy a réz lekvárfőző serpenyőmet is.
Régiek és kopottak, érzem bennük az elmúlt időt. Az ő keze
formálta és csiszolta a kis edények nyelét, amelyeket használok;
a többségét rég halott emberek keze alkotta, és az idő számtalan
nyomot hagyott rajtuk.
Ahogy rajtam is. Ez a gondolat bátorságot önt belém. Olyan
vagyok, mint a fakanál, a vágódeszka, az asztal. Az élet üstökön
ragadott, és valami mást faragott belőlem, de hogy
megváltoztam-e? Mit tettem, hogy mássá tegyem a körülöttem
lévőket?
Az utóbbi években egyre gyakrabban megfordul ez a
gondolat a fejemben. Fiatal koromban még hittem abban, hogy
változtatni tudok, hogy pusztán kedvességgel, vigasszal és
csokoládéval életeket tudok megváltoztatni. Ránézek a
körülöttem lévőkre, és eltűnődöm, vajon ahelyett, hogy
segítettem volna rajtuk, nem okoztam-e több kárt, mint amennyi
hasznukra voltam. Joséphine megszabadult a férjétől, a tervei
ellenére mégsem hagyta el soha Lansquenet-t. Guillaume a
kutyája elvesztését gyászolja, amit öreg barátja, Charly helyett
szerzett. A Mahjoubikra és a Bencharkikra még mindig árnyék
vetődik. És Armande… már tizenhat éve nyugszik a sírban, és
még ma is úgy fáj a halála, mintha egy végtagomat vesztettem
volna el. Ő megváltoztatott engem. De mit tettem én érte azon
túl, hogy siettettem a halálát?
Fiatal koromban azt hittem, úgy suhanhatok át a világon,
mint szél a fűben: alig érintve, soha nem érintetten, a
magvaimat az ég felé szórva. Fiatal koromban. Természetesen
nem vagyok öreg. De mire anyám ennyi idős lett, mint én most,
már ott bujkált benne a rák, ami végül megölte. Nem ismerhette
Anoukot és Rosette-et. Meghalt, mire betöltötte az ötvenet.
Az ötven régen nagyon öregnek hangzott. Egy fél évszázad.
De most ijesztően közelinek tűnik. A ház reggeli oldalán
becsuktam a spalettákat, és kinyitottam a másik oldalon, hogy
nézzem, ahogy hosszabbodnak az árnyékok, amelyek még
mindig suttogásnyi-vékonyak, mégis azt látom, hogy olyan
gyorsan nőnek, mint tavasszal a pitypangok: lehetetlen
megállítani őket, vacsoraidőre már mindenhova szétröpülnek a
magjaik. Anyám szerint nem halhatunk meg addig, míg van,
akinek szüksége van ránk. Ha így van, amíg megvan Rosette,
örökké élhetek.
Kíváncsi lennék, milyen az erdeje. Még sosem jártam ott;
nem akarom magam ráerőszakolni. Azt hiszem, örülök, hogy
megörökölte, mégis valahogy szorongással tölt el. Mihez kezd
Rosette egy erdővel?
Múlt éjjel elővettem az anyám tarot-kártyáját; hónapok óta
most történt meg először. Olyan ismerősek a lapok, hogy szinte
rájuk sem kell pillantanom. A Halál. A Bolond. A Torony. Változás.
Semmi olyat nem mondanak, amit ne tudnék. Semmit sem
árulnak el Rosette-ről.
Narcisse talán azért hagyta rá az erdőt, hogy biztosítsa, hogy
Lansquenet-ben maradjunk. Mindig is kedvelte Roux-t, és Roux
a kedve ellenére is mindig itt maradt. Roux nem bízik
Lansquenet-ben. Még ennyi idő elteltével is jobban szeret a
közösségtől távol, a bárkáján lakni. Néha az üzletben tölti az
éjszakát, de általában korán elmegy, mielőtt még Rosette
felébredne. Egyedül szeret aludni a csillagok alatt, a folyó
csobogásával a fülében.
Ha kíméletlenül őszinte akarok lenni, én is ezt szeretem.
Roux kényelmetlenül érzi magát zárt helyen, nyughatatlan, mint
Rosette. És ha Rosette nem lenne itt, Roux már régen
továbbvitette volna magát a folyóval, elsodortatta volna magát,
mint ahogy a megáradt Tannes viszi az uszadékot. Ha Rosette
nem lenne itt, talán már én is lecsorogtam volna a folyón, ahol
mindig fúj a szél, és semmi sem marad örökké.
Kiadták a téren a virágüzletet. Levették az ELADÓ táblát, és
láttam, hogy tegnap óta valaki átfestette az ajtót. Régebben
józanzöld volt, most élénklila. Anouk imádja ezt a színt, de
Lansquenet-ben nem helyénvaló: csiricsáré, és nem praktikus.
Ki festette le? Meglep, hogy nem vettem észre. De eddig nem
láttam mozgást a bolt környékén. Nincs kint tábla, hogy ki lesz a
virágüzlet új bérlője. Persze az is lehet, hogy nem is virágbolt
lesz; a lila ajtó arra mutat, hogy valami mást terveznek ide, egy
ajándéküzletet, amelyben csecsebecsét árulnak, talán
emléktárgyakat a turistáknak. Egy olyan faluban, mint a miénk,
egy új üzlet mindig felkelti az érdeklődést. Az emberek
kíváncsiak, próbálnak belesni a beragasztott kirakaton. De még
nincs mit látni. Nincs szállítófurgon, sem emberi jelenlét. Akár
én is lehetnék odabent, a tizenhét évvel ezelőtti Vianne
Anoukkal és a játék trombitájával, amellyel a szellemeket
ijesztette el. Az a Vianne egykettőre üdvözölte volna az újonnan
érkezőket, akárkik legyenek is. Az a Vianne behívta volna őket
egy forró csokoládéra, ingyen. De már óvatosabb vagyok.
Megtanultam a leckét. Más ember lettem.
Valahogy kínosan érint, amikor a másik Vianne-ra gondolok.
Magára ismerne-e, ha most látna?, kérdem magamtól. És a
szívemben támadt lyukkal mi a helyzet? Az Anouk formájú
lyukkal, amin át egyre kitartóbban fúj a szél?
Anouk azt mondta, hazalátogat húsvétkor. Ma reggel
üzenetet küldött.
Gondoltam, húsvétkor jönnénk. Esetleg maradnánk pár napig.
Nem gond? Még nem tudom, mikor végzek a munkahelyemen. Szólok,
ha többet tudok. Szeretettel, A. xxx
Természetesen nem gond. Még kérdeznie kell? Mégis
szorongás tölt el. Az a többes szám – amin magát és Jean-
Loupot érti – valahogy szertartásosabbá teszi a látogatását,
mintha csak úgy egyedül beugrana. A többes szám jele, amitől
gyökeresen megváltozik minden. Pár napig. Mennyi időre
gondolt? Hosszú hétvégére? Egy hétre? Többre biztos nem.
Anouk látogatásai mindig rövidek a munkája és Jean-Loup
miatt. És tudom, hogy Párizs jót tesz neki – egy világ vár
felfedezésre –, de mi ketten mindig nagyon közel álltunk
egymáshoz. Fel sem merült bennem, hogy nélkülem akarja
felfedezni.
A másik Vianne nevetett volna a gondolaton, hogy Anouk el
akar menni Lansquenet-ből. De az a Vianne naiv volt, az idő és
az események még nem hagyták rajta a nyomukat. Hagyta,
hogy abba a hitbe ringassák, hogy minden úgy maradhat, ahogy
van, hogy a változás talán elkerülhető. Most már az is felmerül
bennem, hogy az a másik Vianne én voltam-e egyáltalán, vagy
mindig is jobban hasonlítottam önmagam sötét tükörképéhez,
akivel Párizsban találkoztam: Zozie de l’Albához, életek
felfalójához, aki még elevenen él az emlékezetemben. Hol lehet
most? Kicsoda most? És miért érzem ennyi idő után is úgy, hogy
talán itt van bennem?
TÜKRÖK
 1

Március 17., péntek

Az apám hallgatag ember volt, olyan csendes, hogy néha elfelejtettük,

hogy ott van, és hogy egyáltalán tud beszélni. Azt mondta, a testvére
elhasznált minden szót, ami kettejüknek jutott, és amikor születéskor
elválasztották őket, egyikük kapta a hangot, a másik a szívet.
Ikrek voltak. De az anyjuknak túl nagy terhet jelentettek, hiszen
már volt négy gyermeke, így apám fivére északra, Nantes-ba került egy
unokatestvérhez, apámat meg Anna néni nevelte fel, apám nagynénje,
egy özvegyasszony, akinek első férjét az I. világháborúban ölték meg, és
Anna néni később férjhez ment a sógorához, aki aztán influenzában
halt meg, mielőtt gyermekeik születhettek volna.
Anna néni sovány, karószerű teremtés volt, tetőtől talpig feketében,
a nyakában lévő csipkében csillogó fekete-ezüst kereszttel, ősz haját
olyan feszesen húzta hátra, hogy még az arcbőre is megfeszült. Az a
kereszt! Jól emlékszem rá. Fekete agátkő volt, a gyász jele, az ezüst a
hajához illett, mert mindenek ellenére hiú volt, kedvére volt az, aminek
a világ felé mutatta magát, talán az eleganciáját vagy a kellemes
puritánságot akarta érzékeltetni. Kényelemből volt katolikus, ahogy
sokan mások is. Azokban a zavaros időkben nem illett volna beismerni,
hogy más lenne.
 A húgomnak és nekem sosem fordult meg a fejünkben, hogy zsidók
lehetünk. Mégis azok lehettünk, mármint születésünknél fogva: anyám
lányneve Zwolaskowski volt, a húgomat utána keresztelték Naomira,
de nehézkes lett volna egy apróságot így hívni, ezért Miminek
becéztük. Szomorú, hogy jobban emlékszem a nagynénémre, mint az
anyámra. De anyám Mimi születésekor halt meg; én akkor négyéves
voltam, és a nagynéném, akit valamikor Hannah-nak hívtak, de aki a
nehéz időkben megtanulta úgy betűzni, ahogy mindig is ejtették, azzal
a higgadt eredményességgel vette át az anyai szerepet, amelyet apám
esetében is mutatott. Apám után a Narcisse nevet kaptam, ami
gyerekkoromban elkeserített, de aztán belenőttem, és egyébként is
kaphattam volna a fivére, Modeste nevét is, ahogy apám egyszer
megjegyezte.

Még sok várható ebből, mon père? Mintha az öregember

szándékosan csúfolódna velem. Hosszú oldalakon mesél a
család költözéséről, arról, hogy a fivérek hogyan vesztették
egymást szem elől, hogyan nősült meg az ikertestvére, Modeste,
akit aztán a németek öltek meg. Narcisse-nak odaadó
hallgatósága van. Talán ezzel vág vissza a gyerekkorában hallott
unalmas prédikációkért. A nagynéni – amint az elbeszélésből
kitűnik – szigorú teremtés volt: a testvéreknek minden héten
templomba kellett járniuk, míg az apjuk a gazdaságot vezette,
amely egykor a nagynéni férjéé volt. Bocsásson meg, père. Ma
már nem megy több. Inkább megkeresem Vianne Rocher-t,
ahogy a minap már egyszer akartam is, hátha Rosette örökségét
illetően segítőkészebbnek bizonyul Roux-nál.
Az üzlet üres volt, amikor megérkeztem, csak Rosette rajzolt
odabent. Szeret a földön ülve rajzolni, és egy ilyen forgalmas
napon vigyázni kell, hogy az ember rá ne lépjen a sorban
kirakott színes tollakra, krétákra és pasztellceruzákra. Rosette
nemsokára betölti a tizenhatot, de nem látszik annyinak. Egy
sokkal kisebb gyerek arcát látom, amit még jobban elkeskenyít
drótszerűen göndör, halványvörös haja. Felpillantott, amikor
beléptem, a kezében megállt egy fekete pasztellceruza.
Hirtelen jeges fuvallat fújta fel a reverendámat a térdemig.
Rosette felkacagott, és kirobbant belőle a kiáltás. – BAM!
Vianne bekukkantott a konyhából.
– Francis! Örülök, hogy látom. Ráadásul nagyböjtben. –
Elmosolyodott, hogy éreztesse, nem gúnyolódik. – Máris hozom
a forró csokoládét.
Elfogadtam a porceláncsészét, melynek tartalma sötét és
édes volt, mint a bűn. Kóstolásképpen belekortyoltam.
– Látom, Michel Montour úgy döntött, hogy saját kezűleg
hozza rendbe Narcisse birtokát.
Vianne bólintott.
– Beköltöznek a fiukkal, Yannickkal. Meghirdették a
házukat.
Honnan tud ilyesmit, mon père? Honnan tud olyat, amit én
nem hallok? Michel és Michèle Montour persze sosem tartoztak
igazán a nyájamhoz. Narcisse kedvéért jártak misére, és talán túl
keményen ítéltem meg őket. Ha huzamosan itt maradnak, talán
rosszul ítéltem meg, hogy eleve miért jöttek ide.
– Mit tud a fiukról?
Megrázta a fejét.
– Nem sokat. Tizenöt éves. Bentlakásos iskolába járt, de
Michèle szerint nem vált be. Otthon akarja taníttatni. Kérdezte,
hogy Rosette-nél mik a tapasztalataim.
Rosette a nevét hallva felnézett, és ragyogó mosolyt
villantott felém.
– És nála hogy vált be? – kérdeztem.
– Boldog – mosolyodott el Vianne.
Bárcsak ilyen könnyű lenne, gondoltam. Rosette-nél talán
igen. De Vianne meg én tudjuk, hogy nem olyan iskolázottságot
szerzett, mint kellett volna. Tud olvasni és írni, meg számolni, és
tehetségesen rajzol. De mindketten tudjuk, hogy egy tizenhat
évesnek nem ilyen oktatásban kellene részesülnie. Csakhogy
Vianne rendíthetetlen: nem kockáztatja meg, hogy visszaküldje
Rosette-et az iskolapadba. Legutóbb katasztrofális volt az
eredmény, mondja. És másodszor nem kísérli meg.
– Rosette-nek hiányzik Narcisse – mondta Vianne Rocher. –
Kevés most a barátja, hogy Anouk Párizsban van, és Pilou
megint iskolába jár. Narcisse mindig beszélgetett vele,
megnevettette, mesélt neki.
Rosette-re pillantottam.
– Érti vajon? Mármint Narcisse végrendeletét? –
Valószínűtlennek tartottam, ám a szavaimra Rosette még jobban
félrehajtotta a fejét, és halkan csicsergett.
– Narcisse földet hagyott rád – mondtam lassan és tagoltan.
– Erdőt, a napraforgós mező mellett.
Rosette ismét csörgő hangot hallatott. Mint egy szarka,
gondoltam.
– Kétlem – vontam le a következtetést. – De az erdőt talán el
lehet a nevében adni, és a pénzt az eltartására fordítani?
 – Narcisse biztosan nem ezt szerette volna – mondta Vianne.
– Ki tudja, Narcisse mit akart? – mondtam, talán élesebben,
mint szándékoztam. – Mindig is nehéz természetű volt. Talán
valójában a lányát és a vejét szerette volna bosszantani,
konfliktust okozni, engem meg egy csomó kellemetlen
találkozásba sodorni. És ha már a témánál tartunk, talán
beszélhetne Roux-val, aki láthatóan azt hiszi, hogy
visszautasíthatja a törvényes kötelessége teljesítését…
Láttam, hogy Vianne mosolyog, és elhallgattam, mert
rájöttem, hogy túl hangosan beszélek.
– Fáradtnak látszik – jegyezte meg Vianne. – Tessék,
kóstoljon meg egy mendiant-t. Fekete csokoládé, meggy és
durvára őrölt feketebors. Új készítményem. Kíváncsi vagyok a
véleményére.
Megráztam a fejemet.
– Köszönöm, de mennem kell. Várnak a plébánia ügyei…
 2

Március 17., péntek

Már el is megy, azzal a feszes kis biccentéssel, amit régen olyan

visszataszítónak találtam. De már jobban ismerem, és
megértem, hogy nem bízik a melegségben, visszariad a
barátságos viselkedéstől. Francis Reynaud-nak lenni véget nem
érő konfliktust jelent ösztönösség és önfegyelem, ellenállás és
megadás között. Azelőtt, amikor Anouk még kicsi volt, féltem
tőle, és gyűlöltem, de most több bennem az együttérzés.
Sötétség van Reynaud-ban, de nem rossz ember. Ha az lenne,
Rosette tudná. Rosette messzebbre lát, mint én.
Feltűnt, hogy Narcisse halála óta Rosette a szokásosnál is
visszahúzódóbb. Általában szeret segíteni a boltban, de az
elmúlt pár napban távolságtartó volt, még számomra is
kifürkészhetetlen. Észrevettem, hogy a gondolataiban
kutakodom, a színeit vizslatom, hogy nem látok-e valamit, ami
jelezné, hogyan érhetem el, de titok marad. Megfejthetetlen
rejtély.
Míg ma délután Reynaud itt volt, Rosette a füzetbe rajzolt,
amelyet szinte mindenhova magával visz. Kemény fedelű
rajztömb, Anouktól kapta, Anouk kedvenc színében. Csodálom,
ahogy a lányom képeket teremt, a magabiztos, túlzást kerülő
toll- vagy ceruzavonalait. A vonalak eleinte majdnem találomra
kerülnek a papírra, mégis minden vonalnak célja van. Bizonyára
Roux-tól örökölte a tehetségét, aki mindig ügyes kezű volt.
Korábban feltételeztem, hogy a lányaim a csokoládé felé
fordulnak majd, de sem Anouk, sem Rosette nem érdeklődik
iránta. Rosette-nek ott a rajzolás, Anouk kivételes érdeklődése
az évek múltával egyre megfejthetetlenebb számomra, részben
Jean-Loup Rimbault-nak, a becsvágyó, álmokat kergető és
szívproblémával küszködő fiatalembernek köszönhetően; a
súlyos szívprobléma gyerekkora óta megvan, gyakran kerül
miatta kórházba, és néha féltem az én kis Anoukomat, aki a saját
szívét olyan elszántan helyezi Jean-Loup törékeny ujjai közé.
Sosem éltem párkapcsolatban, túlságosan rettegtem a
veszteségtől. Még Roux sem – aki sokkal több jó barátnál –
igazán a társam. A köztünk lévő megegyezés mindkettőnknek
megfelel, és ha néha kicsit magányos és furcsa vagyok is, azzal
hitegetem magam, hogy így jobb. Legalább Rosette-re
összpontosíthatok.
– Mit rajzolsz?
Rosette nem válaszolt, de tovább dolgozott, az orra majdnem
érintette a papírt. Bonyolultabb jelenetet rajzolt, mint szokott,
jobbára ceruzát használt, de bizonyos részleteket színekkel
emelt ki. Az erdőn át egy kislány ment végig egy gazzal felvert
ösvényen. A kislány Rosette-re hasonlított, aki gyakran rajzolta
önmagát, egy hét-nyolc éves forma kislány képében, akinek
mangószínű, göndör haja van, a Piroska és a farkas főhősnőjének
kapucnis kabátjához hasonlót visel, és egy kosárban szamócát
visz. A háta mögött egy orrát a földhöz szorító, égő tekintetű
farkas oson; karcsú testű, sötét és fenyegető jelenség volt. A
farkas szeme keskeny, és megtévesztően álmos tekintetűnek
látszott, és Rosette élénkvörös ceruzával dolgozta ki az
árnyékát, ami olyan hosszú volt, hogy a fél lapon átért.
A képben volt valami, ami nyugtalanságot ébresztett
bennem; mintha üzenetet hordozna. Rosette képei sokszor
üzennek valamit, de ez inkább az egyik régi álmomra
emlékeztetett, amikor még Párizsban éltünk. Eltért Rosette
szokott stílusától. A változás mindig felkavar. Azt jelenti, hogy
felébredt a szél. És már évek óta visszautasítjuk. Olyan régóta
nem felelünk a hívására. Mégis hallom, ahogy szólongat, a
hangja már nem hízelgő, hanem nyíltan, sötéten fenyegető. Azt
hitted, el tudsz bújni előlem, Vianne Rocher? Hogy biztonságban vagy
a kis házadban? Mindent elvehetek tőled. Anoukot. Rosette-et. Egy
fújással ledönthetem a házadat.
Megint Rosette rajzára pillantottam. Akaratlanul is átfutott a
fejemen, hogy talán figyelmeztetésként nekem szánta, esetleg a
félelmét akarta kifejezni, amit rajzon keresztül tudott csak.
Hasonlít a tarot-kártya rajzaira, amelyek anyámtól maradtak
rám: szemléletesek, jelentést hordozók, titkos fenyegetéssel
terhesek.
Fújt a Hurakán.
Nem. A gyermekem biztonságban van a szél hívásától.
– Mi az, Rosette? – kérdeztem.
Egy másodpercig azt hittem, elmondja. Felnézett a rajzról,
egy pillanatig a szemembe nézett, aztán a tekintete félresiklott a
frissen lilára festett ajtóra, amely mögött régen egy virágbolt
volt, de most bármi lehet…
– Rosette?
Én is a frissen festett ajtót néztem, az újságpapírral
beragasztott kirakatot. Semmi sem utalt furcsaságra, csak talán
egy alig észlelhető fényrost az ajtónál, ami esetleg egy árnyék
volt, vagy egy visszatükröződés…
Tudom, hogy Rosette kíváncsi. Én is az vagyok. És tudom,
hogy arra gondol, hogy be kellett volna szólnunk, ajándékot
kellett volna vinnünk az új tulajdonosnak. De sok minden
megváltozott, amióta a szél szárnyán Lansquenet-be érkeztem.
A tapasztalat arra tanított, hogy néha jobb az óvatosság. De
Rosette ritkán körültekintő. Hirtelen belém hasított, hogy talán
látott valamit a kirakaton át. Esetleg találkozott is a rejtőzködő
bérlővel…
– Bementél? – kérdeztem. – Belátogattál Narcisse boltjába?
Rosette nem mindig válaszol, amikor kérdezem. De most
úgy éreztem, hogy a reakció elmaradása túlzottan szándékos.
Felkapott egy sötétkék ceruzát, és nekilátott a kép árnyékainak,
amelyeket természetellenes rendszerességgel ismétlődő indákká
font.
– Milyen üzlet lesz, Rosette? Láttad az új üzletvezetőt?
Rosette sosem hazudik. De a hallgatásai sokszor
beszédesebbek a szavaknál. Biztos vagyok benne, hogy látott
valamit. Ami nyugtalanította. A rajzán a jelenet, a hosszú, vörös
árnyékú farkas, az összetekeredő indák, mindez arra utal, hogy
megpróbál megérteni valamit, ami túl bonyolult, hogy a szokott
módokon kibogozza. Nekem ott a csokoládé, neki a rajzolás.
Mindkettő egyfajta jövendölés.
 – Figyelj csak, Rosette. Szeretném, ha nem mennél az új bolt
közelébe. Ne menj oda egyedül. Ne próbálj meg benézni. Várj,
amíg készen nem állok. Akkor majd együtt bemegyünk, esetleg
viszünk egy kis csokoládét a tulajdonosnak…
Sötét pillantást vetett rám.
– Tudom. De ne feledd, az emberek nem mindig örülnek a
látogatóknak, amikor birtokba vesznek egy új helyet. Ígérd meg,
hogy vársz, Rosette. Ne menj be egyedül az üzletbe.
Nem válaszolt egyenesen, csak egy kis szarkacsörgést
hallatott, aztán egy gyors mozdulattal becsapta a rajzfüzetét, és
kiment az utcára, mint egy gyermek az erdőbe.
 3

Március 17., péntek

Nem szóltam Mamannak a kirakatban látott hölgyről. Szerintem

jobb így. Csak aggódna, és különben is semmi okom azt hinni,
hogy amit láttam, Baleset volt. A Balesetek zajos események.
Mint kis koromban Párizsban, amikor a tárgyak repkedtek és
összetörtek, valahányszor túlságosan felizgattam magam. De
azok az idők már elmúltak. Tudom, mit kell tenni. Eltettem a
befejezett rajzomat, és a félig nyitott ajtón át kimentem.
Reynaud látogatása felébresztette bennem a vágyat, hogy
viszontlássam az erdőmet. Szeretem kimondani. Az én erdőm. A
szamócás tisztásom. Az én ösvényem. A fáim. A kerítésem. A
kívánságkutam. Reynaud mondta, hogy ez már mind az enyém.
Nem Roux-é, sem Mamané, csakis az enyém. Azt tehetek benne,
amit akarok. Néha csak egyedül akarok lenni, énekelni, kiabálni,
futkosni, az árnyékhangomon magamban akarok beszélni. És
most már akkor tehetem, amikor akarom. Az erdő, a tisztás és a
kút, mind, mind az enyém, hogy játsszak vele. Már nem vagyok
tilosban járó. Egy megszentelt hely oltalmazója vagyok.
Ez járt a fejemben, amikor átsétáltam a földeken Narcisse
birtoka és a drótkerítés felé. Késő délutánra járt, még melegen
sütött a nap, és mindenütt csicseregtek a madarak. Már nem
kellett bujkálnom vagy a kerítés alatt átmásznom, mégis
megszokásból így tettem, mivel még mindig nincs kulcsom a
kapuhoz, és mert szeretem, ha az emberek nem tudják, hol
vagyok. Amikor itt vagyok, azt tehetek, amit akarok, és nem kell
aggódnom a Balesetek miatt.
Bam előrement. Mindig ezt szokta tenni: nevet és röpköd a
fák között. Itt nincs miért nyugtalankodnom miatta. Szabadon
azt csinálhat, amit akar. Egy feketerigó-raj rebbent fel olyan
hanggal, mint az elszórt taps. A feketerigó-hangomon
kiáltottam utánuk, és a szamócás tisztásra futottam.
Korán van még a szamócához. De a tisztást beborítják a
szamócalevelek és az apró fehér virágok, amelyek lehullott
csillagokra emlékeztetnek. A kívánságkutat is betakarták, így
csak aki tudta, hogy ott van, az vehette észre. A zöld levelek
alatt talicskának látszik, ahol tündérek vagy koboldok laknak.
Már volt ott valaki; nekem háttal ült.
Egy pillanatra tündérre vagy trollra gondoltam. De egyik
sem volt, még olyan különleges lény sem, mint Bam. Most
láttam csak, hogy egy fiú, egy kövérkés, kócos, barna hajú fiú,
akire ráfeszül egy számmal kisebb pólója. A füvön ült, a zöld
kuszaságba bámult, és még a hátáról is sugárzott a
boldogtalanság. Abban a pillanatban majdnem elszaladtam, de
aztán eszembe jutott, hogy ez az én erdőm, és ha valakinek el
kell mennie, akkor csak a fiú lehet, aki olyan volt, mint egy
medve, ahogy a szamócalevelek között ült.
Nem akartam semmit sem mondani, csak egy kis
madárhangot hallattam, mint egy perlekedő csóka.
 A fiú nem fordult hátra, nem is moccant. Még egyszer
kiadtam azt a csókahangot – KRÁÁK! –, és kicsit
meglibbentettem a tölgyleveleket. Még most sem tudtam
eldönteni, hogy mérges vagyok-e, vagy kíváncsi, hogy ott
találom. Talán kicsit mindkettő. Kíváncsi voltam, mit keres itt.
Lehet, hogy egy vándor, aki az éjszakát az erdőmben akarja
tölteni. Talán meg is engedem, gondoltam. Lehetne az én
titkom.
– Rvák – mondtam barátságosabban.
A fiú még most sem szólt semmit. Kicsit közelebb mentem.
Talán süket, gondoltam. Talán csak tetteti magát. Leültem mellé
a fűbe, és akkor láttam, hogy velem egykorú lehet, de persze
nagyobb termetű, az arca kerek és sápadt, és apró, mérges
szeme van.
– Menj innen – szólt rám.
Újból csókahanggal válaszoltam, de most állhatatosabban. A
csókák az égből csapnak le a fészkükhöz túlságosan közel
merészkedőkre. Végül is ő volt az én helyemen! Én biztos, hogy
nem megyek el.
– Elég ezekből a hangokból – folytatta. – Érzékeny vagyok.
Anyám szerint nem szabad felizgatni.
Nevettem. Nem tehettem róla! Olyan mulatságos és haragos
képet vágott, ahogy ott ült, és azt magyarázta, mit ne tegyek.
Arra gondoltam, ha nálam lennének a ceruzáim, testes, zsémbes
mackóként rajzolnám le. Így viszont csak felfújtam az arcomat,
és fújtattam egyet, amitől táncra perdültek a levelek és az ágak.
Nem kellemetlenül, csak vidáman, játékosan. Aztán elénekeltem
egy kis dalt – Bam-bam-bam, Bam-badda-BAM! –, és nevettem az
arckifejezésén.
A fiú felnézett rám.
– Te vagy Rosette Rocher – mondta, és megváltozott a
hangja. Már nem volt haragos, inkább csak kíváncsi. Még
mindig mackó, de már nem vad, gondoltam. Talán csak
ennivalót keres: bogyókat, mézet vagy makkot.
– Hallottam rólad – mondta.
Vállat vontam. Sokan hallottak rólam.
– Yannick vagyok – mutatkozott be.
Megint megtáncoltattam a leveleket. Ez az én helyem, azt
teszek, amit akarok. Még el is küldhetném. De talán nem fogom.
Olyan szomorúnak látszott. Egy méztelen, szomorú medvének.
– Miért nem szólsz semmit? – kérdezte Yannick.
Megint megrántottam a vállam. Nem szeretek beszélni.
Inkább jelelek vagy énekelek, nem nagy különbség, vagy
makogok, mint egy majom, esetleg ugatok, mint egy kutya. Az
emberek szeretik a kutyákat. Én nem annyira. Ezt most már
tudom. Korábban nem voltam vele tisztában. Azt hittem, ha
kutya vagyok, a többi gyerek majd kedvelni fog. De csak
furcsának találtak, ami számukra mindennél rosszabb. Még
Pilou is annak talál, legalábbis olyankor, amikor a barátaival
van. Nincsenek igazán barátaim. Csak Roux meg Anouk meg
Maman meg Pilou, és persze Bam.
Maman néha azt meséli másoknak, hogy Bam a láthatatlan
barátom. Pedig ez nem igaz. Maman is látja, meg Anouk is, és
még néhányan. De Maman azt mondja, egyszerűbb így, mint
megmondani, Bam valójában kicsoda, és egyébként is, mit
számít? Mindenki más. Csak néhányan másabbak, mint a
többiek.
Yannick közelebbről is megnézett. A szeme nem is mérges,
ahogy hittem, csak kisebb, mint másoké. Aztán elmosolyodott,
nagy, széles vigyora megnevettetett.
– Mulatságos vagy – mondta.
Tudom.
Nevettem, és megráztam a fejemet, és velem táncoltak és
nevettek a levelek. Yannick megint elmosolyodott. Kedves,
amikor így mosolyog.
– Oké. Együnk valamit. Majd éhen halok.
Rendben. Hol?
– Tudok egy jó helyet – mondta. – Gyere velem.
Megmutatom.
Követtem.
 4

Március 17., péntek

Az apám szelíd ember volt, és ugyanúgy tartott Anna nénitől, mint én

magam. Elhatározásánál és természeténél fogva is képtelen volt
kifejezni magát; az iskolában csak az írás és az olvasás alapjaival
ismerkedett meg, aztán ott marasztalták a birtokon, hogy segítsen.
Anna néni megőrizte a gyönyörű, régies írással írt iskolai
bizonyítványait, minden félévből egyet:
„Narcisse csendes és jó magaviseletű, de nem mutat különösebb
tehetséget.”
„Narcisse csendes és figyelmes, de gyakran összetéveszti az ábécé
betűit. Szorgalmas tanulással és a betűvetés gyakorlásával leküzdheti
az írás és olvasás terén tapasztalt hiányosságait.”
„Narcisse figyelmes tanuló, bár a beszédhibája akadályozza abban,
hogy feleljen, és mivel bizonyos betűket még mindig nem tud
megkülönböztetni, ismét az osztály legrosszabb tanulója.”
Sokáig nem tudtam apám diszlexiájáról (bár ezt a szót csak sok
évtizeddel a halála után ismertem meg) vagy a rejtélyes
beszédhibájáról. Tulajdonképpen meg sem fordult a fejemben, hogy
nem saját akaratából hallgat, hanem mert valójában fél beszélni.
Étkezések alkalmával sosem beszélt, csak a végén mondott
köszönetet Anna néninek, méghozzá olyan alázattal, amit egyesek csak
Istennek tartanak fenn. Magányosan töltötte az ideje javát a kertjében
és a birtokon, míg Anna néni a háztartást vezette, főzött, és elképzelései
szerint nevelte a gyerekeket, ami talán keményebb nevelés volt, mint
amit apám alkalmazott volna. De Anna néni volt a birtok úrnője, az ő
szava volt a döntő. És ő úgy tartotta, hogy egy gyerek legyen jó
magaviseletű és engedelmes, járjon templomba, imádkozzon, és tisztelje
a felnőtteket.
Anna néni mindent észrevett: az iskolai egyenruhán egy sárfoltot,
vagy hogy az ingről hiányzik egy gomb. És bár kötelességtudó volt,
nem volt meleg természet: a lelkünk és nem gyermeki szívünk hasznát
tartotta szem előtt. Mimi húgom különösen sok gondot okozott.
Születésétől fogva kisebb volt a koránál, és hajlamos volt a rohamokra
és a görcsökre. Nem számítottak arra, hogy túléli a csecsemőkort, de
amikor mégis így történt, Anna néni ezt inkább átoknak, mint
áldásnak tekintette.
Eggyel több szájat kellett etetni akkor, amikor nem voltunk bővében
az ételnek. Hasznavehetetlen lány akkor, amikor a lányokat a
lábasjószágnál értéktelenebbnek tartották. Mindennek a tetejében a
húgom a puszta világrajöttével anyja halálát okozta, így életben
maradása nem adott okot az örvendezésre. Mimi azonban minden
valószínűség ellenére életben maradt, dacolva Anna néni ki nem
mondott meggyőződésével, hogy megszületésétől fogva meg van
pecsételve a sorsa. Termete, az étel visszautasítása, görcsei,
megmagyarázhatatlan nevetési rohamai ellenére a kis Mimi
ragaszkodott az élethez, mint egy makacs pitypang, ami a
legbarátságtalanabb helyen is gyökeret ereszt, és virágzik. Mimi
életben maradt; konok, növekedésben elmaradt lény volt, aki
mindennek ellenére igyekezett a fény felé nőni.
Az ember azt hihetné, elviselhetetlen feladat volt egy kisebb,
mozgáskorlátozott testvérről gondoskodni. Végül is csak négyéves
voltam, amikor Mimi – nem kívánt ajándékként – ott maradt, és
elfoglalta anyám helyét. Gyűlölnöm kellett volna ezt a szánalmas kis
teremtést. De valahogy mégsem így történt. Szeretetre éhesen
megtanultam végül szeretni a húgomat; előbb azzal a szeretettel,
amivel egy gyermek az ütött-kopott játékhoz ragaszkodik, vagy egy
kóbor kutyához, majd szenvedélyes oltalmazó szándékkal. Nem mintha
apámból hiányzott volna a szeretet, csak sosem tanulta meg kimutatni.
Ami Anna nénit illette, ő sosem engedett a csábításnak, hogy
kimutassa a gyengeségét. Egyedül nevelte fel apámat, és eltemetett két
férjet. Bármi lágyság maradt is benne, az már régen megkövesedett.
Most már olyan lett, mint a kereszt, amelyet viselt: kemény, éles szélű
és kíméletlen. Nem volt rossz vagy kegyetlen asszony, de hiányzott
belőle a kedvesség, és csak kötelességtudat maradt, amit a vallásos
áhítattal tévesztett össze, de aminek sokkal több köze volt a
büszkeséghez és a félelemhez, hogy mit szólnak a szomszédok.
Gyengédség nélkül nevelt fel, de abban a tudatban, hogy egy nap
férfi leszek, jó állampolgár. Mimiben nem volt ilyen lehetőség.
Lányként értéktelen volt, csak teher a család nyakán. Senki sem fogja
elvenni, akármekkora hozományért cserében sem. Nem tanul meg
beszélni, sem jobban engedelmeskedni, csak legfeljebb a legegyszerűbb
utasításoknak. Mindig lesznek megmagyarázhatatlan rohamai és
görcsei, és bár teljesen elégedettnek, sőt boldognak látszott a sorsával,
Anna néni Isten büntetésének tartotta egy még be nem vallott bűnért,
és eszerint keményítette meg a szívét.
Mindezt azért mondom el, Reynaud, hogy megértse: az egyházzal
szembeni ellenszenvem nem személyes. Anna néni vallásossága olyan
kemény volt, mint a kő, száraz, mint a por, az ő Istene sosem hallgatta
meg egyetlen hozzá intézett imámat sem.

Micsoda ostobaság, mon père! Azt képzeli, Isten tényleg

meghallgatja az imákat? Istennek nincs ideje kisszerű
panaszokkal foglalkozni! Valóban azt hitte, hogy Isten majd
mindent eldob, hogy a kis életébe nézzen? Azt remélte, hogy
Isten mindannyiszor közbeavatkozik, amikor valami
félresikerül? Látja, ez a probléma, mon père. Az emberek
mindent szó szerint vesznek. Elvárják, hogy a világegyetem a
kis gondjaik körül forogjon. Fogalmuk sincs a dolgok
nagyságrendjéről, a maguk jelentéktelenségéről. Isten nem
hallgatta meg az imádat? Ne hidd, hogy ezzel egyedül vagy.
Istent nem érdekli, hogy kínoz a magány, vagy szenvedsz. Ha ő
teremtette a csillagokat, miért érdekelné, hogy tartod-e a
nagyböjtöt, iszol-e alkoholt, vagy akár élsz-e vagy halsz…
Bocsásson meg, père. A híveim iránti türelmem sosem volt az
erősségem. Ezek az emberek azt hiszik, Isten figyelemmel
tartozik nekik. Vagy ha ő nem, akkor én. A nyájam alantas
gondolkodású állatokból áll: örökösen bégetnek, örökösen
elbitangolnak. És a munkám messze nem pásztori: főleg a tömeg
irányítására korlátozódik. Nem mintha bármi mást el tudnék
képzelni, de én is kénytelen vagyok áldozatokat hozni. Narcisse
nem az egyetlen, aki Istenhez kiáltott, és nem kapott választ.

Más lehetőség híján Mimire pazaroltam minden érzésemet. Ez a

különös kislány, aki sosem tanult meg egy tucat szónál többet, de aki
folyton mosolygott és nevetett, közelebb állt hozzám, mint bárki, akit
valaha ismertem. Rosette Rocher talán ezért is jelent számomra olyan
sokat. Mimire emlékeztet, vagy legalábbis arra a Mimire, aki lehetett
volna, ha nem hal meg hétévesen, kegyetlen és szükségtelen módon,
miközben Isten figyelme másfelé fordult…

Hát ennyi, père. Mára befejeztem. Minden szót támadásnak

érzek magam, az egyház és Isten ellen, és egy pap csak ennyit
képes elviselni. Ehhez a gyónáshoz – ha ez az – időre van
szükségem, és Narcisse tudja, hogy bármilyen hibáim legyenek
is, végig kitartok. Most azonban lesétálok a birtokhoz, és váltok
pár szót Michèle Montourral. Talán a láthatatlan Yannick is ott
lesz. Mindenesetre változatosságot jelent majd.
Ezt mondtam magamban, amikor a birtokra indultam. De
Narcisse hangja követett, amikor végigmentem a Rue des
Marauds-on, átvágtam a földeken, és elhaladtam az erdő mellett.
Kitartó hang volt egy olyan ember esetében, aki életében olyan
keveset mondott nekem. De mindig is a halottak hangját
hallottam a legtisztábban, mon père, talán azért, aki vagyok, vagy
talán a dolgok miatt, amiket tettem. A halottak hangja harsány,
zajosan követelik a társaságot.
Sosem voltam jó ember. Talán erényes ember igen, de jó nem.
Ezt ma már tudom, persze túl későn, hogy bizonyos
cselekedeteimen változtassak. Nem tehetek mást, mint megyek
előre, és igyekszem jobb lenni, mint korábban. Apám, a gyilkos.
Milyen könnyen írja le ezeket a szavakat! Kit ölt meg az apja?
Nem biztos, hogy tudni akarom. Nem érdemel békességet az
apja? Mi jó származik abból, ha ezek a dolgok ismét napvilágra
kerülnek, pedig jobb lett volna, ha titokban maradnak?
Vajon meggyónta a bűnét, mon père? Feloldozást nyert, oly
régen, mint ahogy ön oldozott fel engem? Az én vétkem
gyermeki csíny volt, baleset, egyébként is maga mondta, hogy a
vízi patkányok élősdiek, söpredék, gyom az Úr kertjében. Én
csak elvégeztem Isten munkáját, mondta akkor. Isten akarata
nyilvánult meg rajtam keresztül.
Évekkel később értettem meg, hogy Istennek semmi köze
sem volt hozzá. És a bűntudat alól nem oldozhatott fel, néha
ezért is nehezedik rám. Mondom: néha. Őszintén megvallom,
vannak napok, amikor nem is gondolok rá, és ha mégis, gyakran
olyasminek tekintem, ami régen történt velem, amikor még más
ember voltam. Azt állítják, hogy az emberi test hétévenként újul
meg. Új vérsejtek, bőrsejtek, csontsejtek. Minden teljesen más
lesz. A Tannes-on történt hajótűz óta sokszor levedlettem a
bőrömet. Mostanra már új embernek kellene lennem. De az
ilyen napokon, mint a mai, amikor reggel a nap egy bizonyos
szögben süt a földekre, amikor hűvös a levegő, és a sövény alól
kikandikálnak a kankalinok, a fiú, aki egykor voltam, túl
közelinek tűnik, majdnem annyira, hogy akár meg is
érinthetném…
Annyira elmerültem a gondolataimban, mon père, hogy
majdnem felkiáltottam, amikor megpillantottam a fiút. Így
azonban fojtott hang tört elő a torkomból, amire a fiú ijedt
rikkantással válaszolt, és Rosette, aki csak pár lépéssel maradt
le, amikor a fiú előbukkant a bokrok közül, gúnyos
madárcsiripeléssel üdvözölt.
– Rosette! – kiáltottam.
 A fiú egy pillantást vetett rám. Nem emlékeztetett arra a
fiúra, aki egykor voltam, mivel barna hajú, kerek képű és kicsit
kövérkés volt, mégis sugárzott róla a bűntudat. Észrevettem,
hogy mintha egy kétliteres befőttesüveget cipelt volna. Az
üveget kinyitották, nem is olyan régen. Most félig üres volt, és
ragacsos kéznyomok tarkították.
– Narcisse birtokáról való? – kérdeztem. A közelben nem
volt más gazdaság.
A fiú még mindig bűntudatosan bólintott.
– Akkor te biztosan Yannick Montour vagy.
A fiú megint bólintott. Nem nagyon hasonlított egyik
szülőjére sem, akik mindketten törékeny testalkatúak voltak, és
vékony felső ajka, keskeny kis szeme ingerült arckifejezést
kölcsönzött neki. Elmosolyodtam, és kezet nyújtottam.
– Francis Reynaud vagyok, Lansquenet papja. Sokat
hallottam rólad.
A fiú meglepettnek látszott.
– Komolyan?
– Nem igazán – ismertem be, és elmosolyodtam. –
Tulajdonképpen nagy titokzatosság övez. De úgy tudom, itt
maradsz.
A fiú bólintott.
– Akkor isten hozott Lansquenet-sous-Tannes-ban. –
Megráztam a kezét, ami határozottan ragacsos volt. Rosette
újabb madárhangot hallatott. Átfutott a fejemen, hogy ha egy
liter szamócadzsemet ettem volna, még úgy is, hogy egy barát
besegít, komoly problémával küszködnék. Mégis sok minden
megengedett tizenöt évesen, ami ötvenöt után már nem. Ezek
egyike lekvárt enni egy üvegből.
– Látom, megismerkedtél Rosette-tel – jegyeztem meg. – Az
anyjáé a csokoládéüzlet.
Yannick kétkedő képet vágott.
– Nem ehetek csokoládét – közölte, és a gondolataim
visszaröppentek egy másik fiúhoz, aki szintén nem ehetett
csokoládét. Luc Clairmont remek fiatalemberré cseperedett.
Nyomtalanul eltűnt a gyerekkori dadogása, és most évente
egyszer felkeresi az anyját, egyébként pedig Párizsban él a
feleségével. Ha Caro hagyta volna, hogy csokoládét egyen, a
dolgok talán másként alakulnak. Ki tudja? Egy fiú esetében
számít az ilyesmi.
– Néha csak erősebben kívánunk valamit, ha azt mondják,
nem tehetjük meg. Néha elég egy kevés abból, amire vágyunk,
mint a teljes önmegtartóztatás.
Yannick elképedt, akárcsak az a fiú, aki egykor voltam.
– Gondolom – mondta bizonytalanul. – Miféle
önmegtartóztatás?
– Amit sajna a papok túl gyakran emlegetnek – válaszoltam.
– Főleg nagyböjt idején.
A fiú gyanakvón méregetett, de amikor látta, hogy nem
gúnyolódom, elmosolyodott. Kivirul az arca, amikor mosolyog,
és valahogy Narcisse-ra emlékeztet, nem mintha az öreg sokszor
mosolygott volna rám, de akkor is volt benne valami. Egy kis
családi hasonlóság.
Apám, a gyilkos. Miért vannak ezek a szavak olyan nagy
hatással rám? Talán a fiúval függnek össze, aki elég furcsa
jelenség, talán nehéz felfogású is. Vajon ezért tartják otthon a
szülei? Ha így van, még jó is, hogy a jelek szerint Rosette-tel
összebarátkoztak. Nem mintha Rosette lassú felfogású lenne, de
mindenképpen más. Talán egy vele egykorú barát segít a
normális fejlődésben. Már éppen meg akartam kérdezni Rosette-
et, hogy mit gondol az új birtokáról, amikor az ösvény végén
megpillantottam Michèle Montourt, és meghallottam szigorú
hangját. – Yannick! Mit művelsz odakint?
A fiú elfordult, és a markomba nyomta az üveget.
– Kérem! Ne szóljon anyámnak! Kérem! – Aztán visszaugrott
a bokrok közé, ahonnan előkerült, és Rosette a sarkában loholt,
gúnyos csókakiáltásai egyre mélyebbről hallatszottak az
erdőből.
Egy pillanattal később már Michèle Montour oda is ért.
Magas sarok, jól szabott nadrág, makulátlan fehér selyemblúz;
nem az az öltözék, amit az ember költözködéshez vesz fel,
gondoltam. Az arca merev volt a bosszúságtól, ahogy a
kezemben szorongatott befőttesüveget nézte.
– A fiam vette el? – kérdezte.
Egy kis stratégiai hazugság, père, kívánatosabb, mint egy
újabb lelket kitenni a harag bűnének. Yannick egyébként is
kétségbeesettnek látszott.
– Ja, ez? – néztem le az üvegre. – Hm, az egyik hívőtől
kaptam. Ajándék.
– Ajándék? – ismételte Michèle Montour.
– Nos, inkább áldozat – helyesbítettem. – Tudja, nagyböjt
alatt egyeseknek nehezére esik ellenállni a kísértésnek. A hívő
jobbnak találta, ha… izé, megszabadítja magát a…
Michèle Montour gúnyos hangot hallatott.
 – A fiam kényszeres evő – mondta élesen. – Ez egészségügyi
problémát jelent, amit szigorúan kordában kell tartani. Ha nem
figyelünk rá, Yannick boldogan és folyamatosan eszik. Káros a
külsejére és az egészségére nézve is, és szigorúan kell fogni.
– Értem. Nehéz lehet önnek.
– El sem tudja képzelni, mennyire, mon père.
– Ezért vette ki az iskolából?
Összeszorította a száját.
– A fiamnak… más problémái is vannak – jelentette ki. –
Magatartásbeli és társas jellegűek. A férjemmel úgy gondoltuk,
jobb, ha itthon tartjuk.
– Értem – bólintottam.
Á, igen, valóban értettem. Michèle Montour rendkívül hiú.
Mélységesen bánthatja, hogy a fia elmarad a várakozástól. Tehát
ezért nem tett említést róla a barátainak, és ezért láttam két év
alatt most először. Ha jól sejtem, Michèle Montour szívesen
büszkélkedne a fia eredményeivel, sportteljesítményeivel, iránta
mutatott kötelességtudó figyelmességével. Így azonban az érte
hozott áldozatot emeli ki, hogy otthon kell tanítania, és az
anyaság nevében mutatott türelmével és béketűrésével áll elő.
Mindez megkeserítette. Mégis jól begyakorolt mártíromsággal
övezi magát, amikor erről beszél. Ismerem ezt a pillantást,
láttam már Caroline Clairmont-nál is. Hallottam azt a bizonyos
hangnemet is: Mon père, igyekszem nem panaszkodni. Az anyaság az
a kereszt, amelyet hordoznom kell, és egy percig se gondolja, père, hogy
panaszkodnék, de senki sem tudja, mit szenvedtem az évek során. Senki
sem tudja, természetesen önön kívül, mon père. Nem is tudtam, mi
lett volna velem az ön segítsége nélkül. Valójában nagyon keveset
tettem, csak a nyelvembe harapva hallgattam; Caro Clairmont a
gyónást használja a keservei megszellőztetésére, ahelyett, hogy
feloldozást várna. Michèle Montour is hajlamos erre a passzív-
agresszív stílusra, bár Caro Clairmont esetében ehhez az a
színtelen, erőtlen hang társul, ami végletekig próbára teszi a
türelmemet, míg Madame Montour határozottan támadó
jelleggel lép fel.
Helytelenítő tekintetet vetett a félig üres üvegre.
– Egyesek – akik rászedhetők, mon père – nem hiszik, hogy
Yannick, a fiam valódi egészségi problémával küzd. Hagyják,
hogy levegye őket a lábukról. Mások egyenesen édességgel
tömik! Az ilyenek összejátszanak a helytelen magatartás
fenntartásában, mon père. Remélem, ha ilyesmit lát, tudja,
hogyan lépjen közbe.
– Természetesen. – Éreztem, hogy ég az arcom. – Hogyne
tenném, Madame Montour. – Majd magasra tartott fejjel
elhagytam a helyszínt, kezemben még mindig a nevetséges
üveget szorongatva. A galagonyasövény mentén végig a gúnyos
madárkiáltás kísért, és két lábdobogás, egy könnyed, meg egy
nem olyan légies. Úgy tettem, mintha nem hallanám őket, de az
üveget az Avenue des Francs Bourgeois végén, a falon hagytam.
Nem fordultam meg, hogy utánanézzek a galagonyasövény
mögül hallatszó hangoknak, de mire a házhoz értem, már nem
volt ott a kétliteres üveg.
 5

Március 17., péntek

Ő volt hát Yannick. Most már a barátom. Mulatságos, és szeret

enni, néha kijön a sodrából, és beszéd közben nem néz rád.
Furcsa, hogy kik a szülei. Madame Montour egyáltalán nem
kedvel engem. Csak akkor vette a fáradságot, hogy megtanulja a
nevemet, amikor Narcisse végrendeletéről értesült. De
Yannickot kedvelem. Kedves, nem nevet ki, és nincs más
barátja.
Ezt értem. Nem könnyű barátokat szerezni, amikor az ember
más. Nem akarok féltékeny lenni, amikor látom, hogy Pilou a
barátaival felszáll az iskolabuszra. De sosem integet nekem.
Pedig kellene. Amikor négyszemközt vagyunk, kedvesen
viselkedik, de amikor a barátaival van – BAM! –, olyan, mintha
meg sem látna.
Elmeséltem Yannicknak. Megértett.
– Volt egy barátom – mondta. – Abayomi volt a neve.
Általánosban minket kettőnket hagytak ki mindig mindenből.
Aztán collège-ba kerültünk Marseille-be, és sok hozzá hasonló
srác volt, olyan viszont egy sem, mint én.
Értem. Gáz, jeleltem.
 – Na jó, de miért nem beszélsz normálisan? Baleset ért?
Megráztam a fejem. Minek fáradjak vele? Ez is működik.
Yannick vállat vont.
– Érthető. Ha beválik, hát beválik, nem?
Elmosolyodtam. Látod? Megérti. Egyáltalán nem tart
csodabogárnak.
Későre járt, amikor elment. A teret árnyékok szőtték be,
amikor a chocolaterie-hez értem. Maman a hátsó szobában volt,
és még a húsvéti kosarakat csinálta. Hallottam, ahogy halkan
énekelget magában. Azt a dalt, amelyet egészen kicsi koromban
nekem is dúdolt:
V’là l’bon vent, v’là l’joli vent
V’là l’bon vent, ma mie m’appelle…
Megint kinéztem. Az üzlet, Narcisse régi boltja felett,
amelynek újságpapírral ragasztották tele a kirakatát, most tábla
díszelgett. Les Illuminés, ez állt rajta. És most vettem csak észre
valami mást is: a kirakatot már nem takarta újságpapír.
És nyitva volt az ajtó.
 6

Március 17., péntek

Nem akartam bemenni. Tudtam, hogy nem lenne szabad.

Ahogy nem állt szándékomban az újságpapírok résein sem
bekukkantani a benti üres térbe. De volt valami abban az
ajtóban, ami arra ösztönzött, hogy belépjek rajta. Talán a színe,
az a szilvakék. A lila Anouk kedvenc színe. Vagy a hölgy, akit
az üvegen láttam visszatükröződni az évszakban szokatlan
havazás idején. Vagy talán csak álmodtam az egészet. Sokat
álmodom. Maman szerint az álmok a szél változásának jelei.
Talán így van. Talán ezúttal a szél olyat hoz, ami boldoggá teszi
Mamant.
Az ajtó félig nyitva volt, mint egy szem. Teljesen
benyomtam, aztán körülnéztem a boltban. Régen virágbolt volt,
a fapadlón mindenfelé kosarak és cserepek álltak, a hosszú
pulton celofánköteg meg színes szalagok, üdvözlőkártyák, a
polcokon olyan kerámiák, amilyeneket csak temetéseken látni.
Most egészen más lett. Narcisse idejében tele volt virággal: nagy
vödrökben rendetlenül álltak a rózsák, a hatalmas, borzas fejű
krizantémok és oroszlánsörényre hasonlító napraforgók meg
cikornyás kis fréziák. Narcisse-nál mindig levelek, föld, zöldek
és virágok illatát lehetett érezni. A padlót levágott virágvégek,
lehullott szirmok, szalmadarabok borították, meg száraz
göröngyök, amik Narcisse kertészcsizmájáról hullottak le.
De ez már nem virágbolt volt. Tiszta lett, mint egy kórterem.
A padlót felcsiszolták, és a bolt közepére egy hosszú, lila
szőnyeget terítettek. Lila székeket és egy fényes kávéfőző gépet
láttam. Hátul egy gyöngyfüggönyt, ahol régen az iroda volt, elöl
egy nagy bőrfotelt, sok ragyogó lámpát és tükröt. És a tükörben
ott volt ő: az egyik lila székben ült, hegyes orrú, magas sarkú
csizmában, melynek cukrozott cseresznye színe volt…
A hölgy volt, akit a kirakatban láttam. Hosszú haj, sötét
ruha, a ruhaujj sűrű, fekete csipke, a szoknyája pedig tollakra
emlékeztetett. De senki sem volt a helyiségben. Csak a tükörben.
Körülnéztem, hátha megpillantom, de nem láttam sehol.
Kis csókahang szaladt ki a számon. A szavak helytelenül
csengtek volna ezen a tükörhelyen. A hölgy a tükörben
elmosolyodott, a gyöngyfüggöny meglibbent és rezgett…
Ki van ott?, jeleltem.
Ismét elmosolyodott.
Ki vagy? Mit akarsz?
A gyöngyfüggöny megrázkódott. Olyan volt, mintha
nevetett volna. A hölgy mosolygott a tükörben. És most már a
szél hangját is hallottam, ami nagyon közelről szólt, suttogott és
dúdolt nekem:
Hogy mit akarok? Amit mi mindig is akarunk. Amire a mi fajtánk
mindig vágyott. TÉGED akarlak, kis Rosette. Amit elsősorban akarok,
az te vagy.
Mereven bámultam. A függöny libbent és rázkódott. A hölgy
mosolygott a tükörben. Kint üres volt a helyiség. Aztán a
tükörhölgy ezt jelelte: A valódi kérdés az, kis Rosette, hogy te mit
akarsz?
Sarkon fordultam, és kirohantam.
 7

Március 17., péntek

Rosette öt után jött haza, de nem tért be a konyhába, hanem

egyenesen felment az emeletre, és hallottam, hogy a
gombosdobozával játszik. Ez a szertartás nála a rendhez,
vigasztaláshoz és könnyebbséghez kapcsolódik.
Valami felzaklatta. Mindig észreveszem: ha nem beszél is
sokat, a ház visszatükrözi az érzelmeit. A szemem sarkából
látom, ahogy Bam a lépcsőn ólálkodik, mint egy árnyékban
megvillanó, szökevény fényszilánk.
– Kéred a csokoládédat? – Négy órakor Rosette iszik egy
csésze forró csokoládét, mellé croissant-t vagy egy darab
kenyeret eszik. Ma azonban nem válaszol, de a konyhából
hallom, ahogy tologatja a gombokat a fapadlón. Bármi dúlta is
fel, nem akarja, hogy tudjam. Igyekszem elfojtani az
aggodalmamat. Tudom, túl sokat aggódom. Rosette miatt,
Anouk miatt. Mikor tört ez rám, kérdezem magamtól? Régen
nem ismertem a félelmet. Mikor változott meg?
Kint mozdulatlan a levegő. Elolvadt az áprilisi hó. Nagyon
magasan egy repülőgép kondenzcsíkja karcolja végig az ég
finom kékjét. És varjak ülnek a templomtetőn, a halványuló
fényben kirajzolódik sötét alakjuk, ahogy néma szobrokként
gubbasztanak a szélkakason, lent pedig peckesen sétálnak a
macskaköveken. Hirtelen rám tör a vágy, hogy megtudjam, mi
van Anoukkal. Most rögtön meg kell kérdeznem. Jean-Louppal
van, vagy talán a Szajna-parton sétál? Bevásárol? Tévét néz?
Dolgozik? Boldog? Megint a mobilomra pillantok. Még ott a
tegnapi üzenet.
Gondoltam, húsvétkor jönnénk. Esetleg maradnánk pár napra.
Nem gond? Még nem tudom, mikor végzek a munkahelyemen. Szólok,
ha többet tudok. Szeretettel: A. xxx
Úgy érzem, boldogabbnak kellene lennem, hogy Anouk itt
marad egy kicsit, de a hangvételében van valami, ami
szorongást ébreszt bennem. Nem túl fesztelen? Nem fogalmaz
túl homályosan? Nehéz eligazodni rajta. Nem írja meg a pontos
dátumot, bár tudja, hogy időre van szükségem a felkészülésre.
Ki kell szellőztetnem a szobáját, meg kell hívnom a barátait, a
gyerekkori kedvenceit kell főznöm. Valami többet próbál
elmondani? Egyáltalán hazajön-e?
Az ég kékje halványról ibolyára sötétedett. Odafentről még
lehallatszik, ahogy Rosette a gombjaival játszik. Amikor
bemegyek a szobájába, a gombok bonyolult mintát alkotnak a
padlódeszkák mentén, a függöny alatt, a szegélylécnél. Szín és
méret szerint sorakoznak. Rosette érzékeny a színekre és másra
is. Szeretném tudni, mi zaklatta fel, de hiba lenne egyenesen
rákérdezni. Majd elmondja, ha és amikor a tudomásomra akarja
hozni.
Bezárom a chocolaterie-t. Ma már nem lesz több vevő. És
eközben veszem észre, hogy az új bolt végre kinyitott: fény
vetődik a kirakaton át a sötétségbe boruló macskakövekre. A
kirakat felett rózsaszín neonfelirat: Les Illuminés.
Les Illuminés. Túlzottan mesterkélt lámpaboltnak hangzik.
Ha így van, drága üzlet lesz, és nem hiszem, hogy sokáig bírná
itt. Lansquenet nem egy tehetős hely, azok, akik
megengedhetnek maguknak költséges holmikat, Agenban
veszik meg, vagy akár olyan messziről szerzik be, mint
Marseille vagy Toulouse. Montourék bizonyára ismerik az
üzletvezetőt. Talán ezért tudták olyan gyorsan kiadni. Egy
pillanatig arra gondolok, hogy átmegyek a téren, és benézek a
boltba. De amint átvillan a gondolat a fejemen, elalszik a neon,
és egy nőalak tűnik fel az ajtóban, a fényben kirajzolódik az
alakja. Egy másodpercig halványan ismerősnek tűnik, de túl
messze van, hogy tisztán lássam. Aztán kialszik a fény, és
hallom a roló zörgését, ahogy leeresztik a kirakat előtt.
Milyen ismerős hang! Ismerős helyzet. Egészen biztosan
semmi sincs, ami a hirtelen nyugtalanságomat megmagyarázza.
Azt az érzést, mintha valaki figyelne az eltakart üveg mögül. És
van még valami más is, ami alig látható a sűrűsödő
alkonyatban. Színek nyoma az ajtó körül, leheletnyi tömjén,
enyhe füstszag, más helyek illata.
Keress meg. Érezz. Nézz szembe velem.
Kihívás lenne? Olyan érzésem van. Vagy talán csábítás. A
rózsaszín neonfelirat elmosódott lenyomatot hagyott a
levegőben, egy foltot, mint az áprilisi eső után feloldódott
benzin szivárványa. Aztán előtérbe tolakodik egy másik emlék:
vörös cipősarkak kopogása a párizsi macskaköveken…
Az nem lehet. A mi fajtánkból igen kevés akad. Mégis
örülök, hogy megkértem Rosette-et, hogy ne menjen be egyedül
a boltba. Van valami erősen vonzó a helyben, valami ragyogás,
aminek semmi köze a csinos rózsaszín neonhoz vagy a lila
ajtóhoz. Veszélyes ragyogás, ami sokat ígér, és amit ajánl…
Mit akarsz?
Keress meg. Érezz. Nézz szembe velem.
Egy darabig figyelem, de nincs mozgás. A nő visszament a
boltba. Ismerem vajon? Bizonyosan nem. Mégis van benne
valami, ami megzavarja a nyugalmamat. A színek nyoma a
levegőben. Vagy talán az a gyorsaság, ahogy a tulajdonos halála
után újból megnyitotta az üzletet. Nem idevalósi, gondolom,
amikor elfordulok. A faluból mások vártak volna. Kegyeletből.
Lehallatszik, ahogy Rosette lágyan énekel magában. – Vlam
bam-bam. Vlam badda-bam. – Tábortűz füstjét, égetett cukor és
fahéj illatát érzem.
Fújt a Hurakán.
Nem tudom, miért tér vissza ez az egyetlen mondat, hogy
kísértsen. Ezek a szavak és a hó emléke, meg egy macskáé,
amint felemelt manccsal áll a küszöbön…
– Kéred most a forró csokoládédat? – kiáltok fel.
Huhogó kis válasz, majd Rosette léptei a lépcsőn. Az ablakra
pillant, és bólint.
– Felkavart valami korábban?
Vállat von. Mögötte az árnyékban pénz aranya csillan.
Mindig tudom, ha Rosette titkol valamit: Bam állandóan
leleplezi. Most már tisztán látom Bamot: a lépcső tetejéről
vigyorog le. Valami történt. Egy Baleset? Évek teltek el a
legutolsó óta. Rosette talán kinőtt belőlük. Ösztönösen
utánanyúlok, de Rosette kiismerhetetlen, az elméje gondolatok
vattacukorgubanca. Próbáld meg kibogozni, és úgy fordul
felém, mint egy széliránymutató.
Szerényebb varázslattal próbálkozom.
– Cukorka a csokoládédra?
Rózsaszín mályvacukor és tejszínhab. És egy kevés az új
barátomnak. Szereti a mályvacukrot is.
A kedvenc bögréjébe töltöm a csokoládét, és megszórom
mályvacukorral. Rosette óvatosan iszik, az ujjai a bögrére
fonódnak.
– Szeretnék találkozni az új barátoddal. Hozd el valamelyik
nap.
Lesz mályvacukor?
– Természetesen.
Elmosolyodik. A tekintete tiszta, mint a nyáridő. Mégis jól
tudom, hogy titkol valamit. Látom a színeiben. Igyekszem
félretolni a gondolatot. Majd elmondja, ha készen áll rá. Mégis
lehetetlen nem látnom Bamot az árnyékban, ahogy vigyorog
rám, vagy hallani a szél hangjában a macskaköveken kopogó
cipősarkakat…
 8

Március 18., szombat

Egyáltalán nem emlékszem a háborúra. Még nagyon kicsi voltam,

amikor befejeződött, hogy tiszta emlékeim legyenek róla. De jól
emlékszem a háború utáni évekre, a keserű megtorlásokra, azokra,
akiket nem szolgáltak ki a boltokban. Apám nem vett részt benne,
jobban szeretett a birtokon dolgozni, mint a falubeli pletykákat
hallgatni. De Anna néni igazi szélkakas volt: arra fordult, amerről a
szél fújt. Egyik nap nem volt hajlandó szóba állni Madame Machinnal
vagy Monsieur Truckel, másnap meg siránkozott, hogy Monsieur
Untel nem üdvözölte mise után.
Apám meg én nem jártunk templomba, Mimit meg persze
lehetetlen volt nyilvános helyen csendre inteni. Folyamatos táncolása
és rángatódzása, az illetlen nevetéséről és a kis madárszerű hangjairól
– mennyire emlékeztet rá Rosette, bár Mimiből hiányzott Rosette
összetettsége – nem is beszélve, sokkal inkább amellett szóltak, hogy
tartsuk otthon, és ne engedjük egy olyan férfi közelébe, akinek a lányát
az influenza vitte el, egy nő közelébe, akinek kamasz fiát a németek
lőtték le, mert tréfálkozott, a szülők közelébe, akiknek fiai elmentek a
frontra, de sosem jöttek vissza, vagy azoknak a szülőknek a közelébe,
akiknek lánya egy náci gyerekét szülte meg.
 Még én is észrevettem, mi jár a fejükben, valahányszor meglátták a
húgomat. Miért nem Mimivel történt? Kinek hiányzott volna? Nem
igazság, ez volt az arcukra írva. Egy haszontalan, sérült gyerek túlélte
a vele egykorúak felét. Egy haszontalan, sérült, ZSIDÓ gyerek, hát
hogyne, ezt is hallottuk egyszer-kétszer. Nem mindenki volt olyan
szabad szellemű, ahogy a történelem el akarja velünk hitetni, és volt,
aki a zsidókat hibáztatta azért, ami Németországban történt. Ők voltak
kisebbségben, de tudtam, hogy léteznek. Néhányan a szomszédjaink
voltak, Reynaud, és bár nem vagyok abban a helyzetben, hogy
ítélkezzek, láttam a tekintetükben: miért Mimi? Miért az a gyerek, aki
sosem tartozott a mieink közé?

Nos, igen. Természetesen igaza van. A háború bonyolult dolog,

nem párosítható kényelmesen a történészek fekete-fehér
bizonyosságaival. Kisfiúként is tisztában voltam azzal, hogy az
erény és a gazság csak nézőpont kérdése. De persze én tényleg
így gondolom, mon père. Önnek aztán igazán tudnia kell. Vajon
Narcisse sejtette-e, hogy ki gyújtott tüzet a bárkán? Ezért gyűlölt
vajon, vagy egyszerűen a katolikus egyház iránti utálata sütött
belőle, ahogy erre utalt is? Sosem mondtam el senkinek, csak
önnek, mon père. Könnyek között, a gyóntatófülke sötét rácsa
mögül. És ön, ugye, feloldozott? Levette rólam a terhet. De a
bűnbocsánat és a megbocsátás nem egy és ugyanaz. Most, hogy
egészen megújult sejtekből tevődöm össze, már belátom. A
gyűlöletes cselekedet akkor is velem marad, mint Isten bélyege
Káinon. És ha a feloldozás nem elég, hogy megtisztítson a
vétkemtől, akkor mi az? És hova forduljak, ahol megtalálhatom?
Tudom. Világos, hogy ez az irat emészti a lelkemet. De nem
fogom letenni. Legalább ennyivel tartozom Narcisse-nak, aki
okkal hagyta rám. E percben még fogalmam sincs, mon père,
hogy mi ez az ok, de abban biztos vagyok, hogy rosszindulatnál
vagy neheztelésnél többről van szó. Későre jár, mon père. Mára
elég Narcisse történetéből. Ma lesz a búcsúztatása.
Egy hete halt meg. Időbe telik mindent elrendezni. És
Narcisse nem hagyott utasítást a hamvai elhelyezésére, csak egy
kis összeget tett félre a költségekre, és egy emlékeztetőt
biggyesztett oda: Ne hozzanak virágot. De tovább élt Lansquenet-
ben, mint bárki, akit ismerek, megérdemli a sírhelyet a
templomkertben, bárhogy viszonyult is hozzám. És tudom,
hogy ezzel Michel és Michèle is egyetértenek: sírhely a
templomkertben, még ha csak egy urnafülke is, státust jelent. És
bár kérése szerint világi szertartás mellett Narcisse-t
elhamvasztották, a hamvait a templomkert külső falában lévő
urnafülkében helyezzük el, amit fémtábla jelez; ezt én fizettem.
Tudom, hogy a jámborság leple alatt kicsinyességnek hat. De
Narcisse nem volt hívő, és hogy mi lesz a hamvaival, igazán
nem kellene, hogy érdekelje. Engem azonban nagyon is érint, és
nem pusztán azért, mert ő volt a nyájam fekete báránya, père,
vagy mert nem szeretek veszíteni. Sokan kedvelték Narcisse-t,
és szeretnék leróni a kegyeletüket. A templomi szertartással
lehetőség lesz rá.
Ma délelőtt megnéztem Narcisse apjának és nagynénjének a
sírját. Egyiket sem Lansquenet-ben temették el, bár a húga sírját
egy tiszafa alatt megbújva megtaláltam; a fa úgy
kiterebélyesedett, hogy vagy egy tucat sírt eltakart.
Metszőollóval nekiestem, és egy óra múlva a kezemet kis, vörös
hólyagok borították a tiszafa mérgező nedvétől. Ám ott volt a
sír, a sírkő, ami drága lehetett, kivált a háború alatt; homokkő
korona egyszerű felirat füzérében. Moha és zuzmó nőtt a
hasadékokban, de az írás még kivehető:

NAOMI DARTIGEN, 1942–1949

MOST MÁR OLYAN, MINT MINDENKI MÁS

Próbálom elképzelni a felirat mögötti fájdalmat. Ki választhatta?

Bizonyosan nem a nagynéni a maga kemény vallásosságával.
Akkor hát az apa? Ki volt még? Biztos nem a még gyerek
Narcisse, aki nem lehetett tizenegy évesnél több, amikor a húga
meghalt. A kövön nem tesznek említést, hogyan történt a
tragédia. Igaz, abban a korban egy gyermek sokféleképpen
meghalhatott. Talán Narcisse emlékirata felvilágosít majd róla,
de mára eleget olvastam. A szemem előtt kezd minden
elhomályosulni, és megfájdult a fejem. Lehet, hogy új
szemüveget kell csináltatnom.
A frissen vasalt reverendám után nyúlok; tiszta gallért
tettem fel. Nem hivatalos esemény, ezért ragaszkodom az
egyszerűséghez: Narcisse számára nem öltök miseinget vagy
kazulát, csak a reverendámat viselem, a gallért és egy
visszafogott árnyalatú, ibolyakék stólát. És nem törtem magam,
hogy közhírré tegyem a szertartást. A falu ért hozzá, hogy széles
körben elterjessze a híreket, és mire a templomhoz érek, már ott
vár mindenki.
Michèle Montour ma délelőtt már elhozta az urnát. Barna
műanyag, amit bronzszínűre festettek, és elég kicsi, hogy
beférjen a fülkébe. Most a kandallópárkányomon áll, ami
máskor teljesen csupasz, csak némi aprót és egy húsvétról
maradt, pálmalevélből font keresztet tartok rajta. Különös érzés
a hamvai mellett olvasni az emlékeit.
És most, hogy becsukom a zöld dossziét, eltöprengek, hogy
ha ez Narcisse nekem tett gyónása, miért érzem úgy, mintha én
lennék a vezeklő? Miért térnek vissza folyton a gondolataim
ahhoz a nyárhoz, a bárkán tomboló tűzhöz, ahhoz a két
szerencsétlenhez? A vízi népséget általában beceneveken
szólítjuk. A nevek hatalommal bírnak. Ha ismerjük valakinek a
nevét, akkor kapcsolatot teremtünk vele, én pedig nem akartam
kapcsolatot azzal a bűnnel. Mégis megkerestem őket, mon père.
Rájuk találtam az újságban. Nem a címlapon, hanem a negyedik
oldalon, egy Montaubanban villámcsapás miatt leégő
templomról szóló cikk alatt. Pierre Lupin, más néven Pierrot La
Marmite és Marie-Laure „Choupette” Dupont, az élettársa – 32
és 28 évesek –, akik a hajójukon füstmérgezésbe haltak bele. A
tűzvész lehetséges okaként egy óvatlanul égve hagyott gyertyát
neveztek meg, bár mindenki tudta, hogy a pár ivott, és
valószínűleg holtrészegek voltak, amikor az ágynemű lángra
kapott. Legalább nem szenvedtek, mondta ön akkor. De nem ezt
mondja mindenki? Nem azt akarják hinni, hogy a halál kegyes
szabadulás, és nem rettegéssel és zavarodottsággal teli,
gyötrelmes haláltusa?
Egy pohárka bor, mon père, hogy megnyugodjak és erőt
merítsek a szertartás előtt. Nem lenne szabad rágódnom ezeken
a régi eseményeken. Mindenki meghal. Isten akarata
érvényesül. Csak azt kívánom, bárcsak még mindig hinnék
ebben, mint akkor, amikor ön még élt. De most nincs gyóntató
atyám, mon père, senki sem mondja meg, hogy folytassam,
hacsak nem maga Narcisse, aki még mindig figyel a síron túlról.
Töltök a Père Julienből, és a műanyag urnára köszöntöm.
– Narcisse, öreg barátom – mondom a hamvainak. – Most
olyan vagy, mint mindenki más.
 9

Március 18., szombat

Ma van Narcisse temetése. Vagyis nem egészen az. A temetési

rész már lezajlott Agen központjában. Ez a Búcsúztató, ami azt
jelenti, hogy emlékezünk Narcisse-ra. Elég furcsán hangzik,
hiszen, hogy is felejthetnénk el? Mindenesetre ruhát kellett
felvennem – egy kis virágos zöldet –, Maman pedig az
égszínkék kabátját és egy cakkos szélű ruhát viselt. Sokan voltak
a téren, amikor elindultunk. Nem volt messze: át kellett vágni a
téren, és lemenni a temetőhöz, ahol van egy fehérre meszelt fal
polcokkal és kis benyílókkal, mint egy halottaknak épített
könyvtár. Ami azt illeti, valahol érthető. Maman is azt mondja,
hogy az emberek tele vannak történetekkel.
Körülnéztem, mert látni akartam, ki jött el. Talán ötvenen
lehettek. Öregek a caféból. És Joséphine, de Pilou nem volt vele.
Kíváncsi voltam, miért. Még csak tanítási nap sem volt. Sokan
voltak Les Marauds-ból, főként asszonyok, mind feketében, a
fejüket fátyolba bugyolálták, mint az apácák, de náluk nehéz
megállapítani, hogy a fekete mindennapi viselet vagy a gyász
jele. Omi is eljött Mayával. A mazsolaarcából rám kacsintott. És
ott volt Reynaud is talpig feketében, csak egy lila valami volt a
nyakában. Nem egészen sál, nem is kendő, de csinos volt.
Gondolom, még neki is ki kell öltöznie, ha valakinek temetése
van.
Az új nem-virágbolt ma zárva. Az ajtón ZÁRVA tábla lóg, és
nem ég a neonfelirat. Talán a temetés miatt? Körülnéztem, hogy
van-e valaki, aki kilóg a sorból. Nem volt jelen senki ismeretlen.
Csak a kínai hölgy, Ying, aki rám mosolygott, és integetett. És
Yannick is eljött a szüleivel; az apja grafitszürke öltönyben, az
anyja fekete csipkekesztyűben és kalapban, rajta apró pettyes
fátyollal. Yannick zakót vett fel, és nyakkendőt, ami túl kicsinek
tűnt rajta, és úgy láttam, melege van, és házsártos. Küldtem neki
egy furfangos kis szélrohamot, hogy észrevétessem magam –
BAM! Észre is vett, de csak egy pillanatra. A tekintete úgy
pattant le rólam, mint a flipper fémgolyója.
Maman rám nézett. Hagyd abba, Rosette.
De hiszen a barátom, jeleltem. Tudod, az, aki szereti a rózsaszín
mályvacukrot.
Meglepődött.
– Yannick Montour? Ő az új barátod?
Átfutott a fejemen, hogy talán azt hitte, Yannick csak
képzeletbeli barátom. Hirtelen elszomorított és fel is mérgesített,
hogy még Maman is meglepődik, amikor a barátaimról kiderül,
hogy igazi, élő emberek.
Az erdőmben volt, jeleltem. Kedves. Megért dolgokat.
Maman furcsa pillantást vetett Yannickra, mintha még
mindig aggódna. El akartam mondani, hogy Yannick egyáltalán
nem olyan, mint a szülei, de közben Reynaud beszélni kezdett,
így nem mondhattam többet. Reynaud azt mondta, hogy a
növények termesztése olyan, mint bensőséges kapcsolatban állni
Istennel, és Narcisse ezért volt keresztény, bár gyűlölte az
egyházat. Nem nagyon igazodtam ki rajta, így inkább Yannickot
figyeltem, és próbáltam rábírni, hogy rám nézzen; kavicsokat
emeltem a levegőbe az ösvényről, és a temetőfalról pattintottam
vissza. Amikor Reynaud befejezte a beszédét, a hamvakkal teli
urnát feltette az egyik keskeny polcra, alá pedig felcsavarozott
egy kis fémtáblát a falra. A fal és a gyalogösvény között van
annyi hely, hogy szamócát ültessek. Majd hozok a tisztásról.
Narcisse örülne neki, ebben biztos vagyok.
Mire megint a térre értünk, a nem-virágbolt már ismét
kinyitott, és égett a neonfelirat is. Láttam, hogy Yannick megáll
az ajtóban, mintha megakadt volna valami újdonságon a szeme.
Egy papírforgót tűztek az ajtó melletti virágcserépbe. Kattogó
hangot hallatott, ahogy körbe-körbe forgott. Szivárványszínek
szikráztak és villantak, mint egy titkos jelzés. Előrefutottam,
hogy utolérjem Yannickot, de Madame Montour pillantása
megállított.
– Szedd a lábad, Yannick – mondta. – Miért maradsz le?
Yannick előreejtette a vállát, morgott, és a szokottnál is
jobban emlékeztetett egy medvére. Narcisse is ilyen lehetett
gyerekkorában, gondoltam. Mint egy kisebb medve, bozontos
barna üstökkel és kerek vállal. Lefogadom, hogy Narcisse
boldog lenne, ha tudná, hogy Yannickkal azóta
összebarátkoztunk. Az anyja viszont úgy nézett rám, mintha az
utolsó cipőfűzőjét loptam volna el.
Ő a barátom, mondtam Mamannak. Hívjuk be egy forró
csokoládéra.
 Maman Madame Montourra nézett, aztán kézen fogott, és a
chocolaterie felé vezetett.
– Talán majd máskor, Rosette. Most nincs helye
látogatóknak.
Miért nem ma? Azért, mert az anyja nem szeret?
– Bizonyosan nem így van – mondta, de láttam, hogy
hazudik.
Megvető hangot – Pfff! – hallattam, és Madame Montour kis
fekete kalapja végiggörgött a téren, és beleesett az Avenue des
Francs Bourgeois-t szegélyező csatornába.
– BAM! – kiáltottam, hogy Maman azt higgye, nem az én
hibám volt. Sokatmondó pillantást vetett rám. Én meg
ugyanolyat rá. Ezt nem csinálom gyakran. A szem ablak, és
néha, amikor benézel egy ablakon, olyasmit látsz, amit nem
lenne szabad. Mint a hölgyet a kirakatban, azt, aki olyan, mint
egy szarka.
– Kérsz csokoládét, Rosette?
Nem igazán akartam inni, de Maman azt hiszi, a csokoládé
gyógyír mindenre. És bántott, hogy mérges voltam rá, ezért
elmosolyodtam, és bólintottam. Maman ettől boldognak látszott,
én viszont lelkifurdalást éreztem. De tudtam, hogy sokkal
rosszabbul érezném magam, ha hagynám, hogy azt higgye, a
csokoládéja nem segít. Végtére is ő Vianne Rocher. Mivé lenne
csokoládé nélkül?
 10

Március 18., szombat

Jól sikerült a szertartás, még ha ezt én mondom is. Igyekeztem

minél könnyedebbé tenni, egy paptól elvárhatóan a lehető
legkevesebbet utaltam az egyházra. Még egy viccet is
közbeszúrtam – Armande Voizin helyeselte volna –, és az
egybegyűlteken végighullámzott a nevetés.
Meg kell vallanom, hogy nagyobb örömet szerzett, mint
szabad lett volna. Általában nem a szellemességemről vagyok
híres, de van valami szívet melengető abban, ha nevetésre
késztetünk másokat. Joséphine is a tömegben volt, láttam a
mosolyát, és egy pillanatra majdnem elfelejtettem, hol vagyok,
mint amikor valakit elvakít a felhő mögül hirtelen előbukkanó
nap.
Tudom. Kerülnöm kellene. Ne higgye, hogy nem vagyok a
tudatában a kísértésnek, amit Joséphine jelent. Természetesen
teljes mértékben egyoldalú kísértésről van szó; a hivatásom tiltja
az ilyen ábrándokat. De remélem, azért barátok lehetünk. Ez
már fejlődés.
Az új üzlet mellett sétáltam haza. Les Illuminés-nek nevezik.
Kicsit papos a hangzása, mintha temetési kellékeket árulna. De
nincs bent se virág, se koszorú. Csak egy nagy szék, és sok
tükör. Arra gondoltam, hogy be kellene mennem, ha másért
nem, hogy üdvözöljem az új tulajdonost, és szívélyesebbé
tegyem a fogadtatást. Lansquenet mindig is igen
hagyománytisztelő falu volt. Nem látják szívesen az idegeneket,
főleg nem szomorú körülmények között, és Monsieur le Curé
látogatása a konzervatívabb lakosok helyeslését váltja majd ki.
Amikor elmentem a kirakat előtt, a belső teret kétoldalt
közrefogó tükrökbe pillantottam, és megláttam valakit, aki a
nagy székben ült.
Narcisse?
A fény csalóka játéka lehetett. A kirakat melletti szék üres
volt. De a tükörben ott volt Narcisse. Pontosan olyan volt, mint
az életben. Kinéztem a térre, hogy látta-e még valaki, de senki
sem volt a közelben, hogy benézhetett volna a kirakaton át.
Amikor ismét benéztem, Joséphine mosolygott vissza rám. És
még mindig nem ült senki a székben, mellesleg most láttam
Joséphine-t a szertartáson a temetéseken viselt sötétkék
ruhájában, míg most az évek óta nem hordott skót kockás
kabátjában ült.
Hát persze hogy érzékcsalódás! Mi más lehetett volna, mon
père? A katolikus egyház nem tűri, hogy szellemekben
higgyünk. Ezt leszámítva nagyon megrázott, père. Elsiettem a
kirakat előtt. Még most is gyötör a rossz érzés, mintha migrén
előszele csapna meg. Hogy láthattam bent Narcisse-t? Nem
bírom a vallomását olvasni. Nem bírom meginni a kávémat.
Kimegyek inkább a kertbe dolgozni, friss levegőt szívok,
gyomlálok. Talán később, amikor már kitisztult a fejem, benézek
a Les Illuminés-be, és bemutatkozom az új tulajdonosnak, aki
talán fodrász vagy esetleg kozmetikus, aki fél áron kínál
arckezelést, és nevetéssel űzöm el az ostobaságomat és a
lelkemre telepedő árnyékokat.
 11

Március 18., szombat

Megfőztem Rosette-nek a csokoládét. Nyitva hagytam a

chocolaterie ajtaját. Most már biztos vagyok benne, hogy valami
különös zajlik a tér túloldalán lévő boltban. Nem csak a
rózsaszín neonfelirat és a név, Les Illuminés. És nem egyszerűen
csak az, hogy úgy vonzza a gyerekeket, mint méz a méheket.
Amióta újra kinyitott, egyetlen vevőt, szállítót vagy munkást
sem láttam a hely közelében. Azt sem tudom pontosan, hogy
mit árul. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami
furcsaságot rejt.
Múlt éjjel Zozie de l’Albáról álmodtam. Hónapok óta először
láttam egyenes tekintetét, fesztelen báját, hallottam cipője
kopogását a macskaköveken. Zozie-ról álmodom, és hirtelen
megint szél kerekedik, az a játékos szél, amely mindkettőnket
izgalomba hoz, és kiváltja azt, amit csak Rosette kis Balesetei
néven emlegetünk.
Természetesen ezek nem véletlenszerűek. Ciklikusan
visszatérők, mint a szél. Mutatják az irányt. Haláleset a faluban,
új üzlet, Rosette új játszótársa. Mind a változás jelei, ahogy a
villámcsapást elszenvedő Torony anyám tarot-
kártyacsomagjában. A körülöttem lévő világ ómenek és előjelek
baljós sűrűje lett. Halál. A Bolond. A Torony. Változás. És mind
között a szél, ami nevetésre ingerel, táncra perdít, amin Rosette
úgy repül, mint egy madáron. A szél, ami a hurrikánt hozza el.
Az, ha csokoládéval dolgozom, mindig segít megtalálnom
életem nyugodt középpontját. Olyan régen velem van; itt semmi
sem tud meglepni. Ma délután pralinét készítek, és az égőn
melegedő csokoládé már majdnem készen van.
Szeretem kézzel formázni a pralinét. A lapos rézserpenyő
fölé kerámiaedényt állítok; meglehet, hogy kényelmetlen,
elavult módszer, de a kakaóbab különleges bánásmódot igényel.
Hosszú utat tettek meg, és megérdemlik osztatlan figyelmemet.
Ma a Criollo babból készült bonboncsokoládét használom:
kifinomult, csalóka íze van, összetettebb, mint a Forastero
erősebb aromája, kevésbé kiszámíthatatlan, mint a hibrid
Trinitario. A vevőim többségének sejtelme sem lesz, hogy a
legritkább kakaóbabfajtát alkalmazom, de én jobban szeretem,
még ha drágább is. A fáját könnyen megtámadják a betegségek,
elkeserítően alacsony a terméshozam, de a fajta az aztékok,
olmékok, maják korából származik. A hibrid Trinitario jóformán
teljesen kiszorította, mégis akad néhány beszerző, aki még az
ódon pénznemet használja.
Manapság meg tudom állapítani, hol termett a kakaóbab, és
milyen fajta. Ezek Dél-Amerikából, egy kis biogazdaságból
valók. De minden szakértelmem ellenére sem láttam még a
Theobroma cacao fa virágát, ami csak egyetlen napig virágzik,
mint egy tündérmesében. Fényképeket persze láttam róla. A
kakaóvirág a képeken olyan, mint egy golgotavirág: ötszirmú,
viaszos, de a növény kicsi, mint egy paradicsompalánta, és nincs
meg az a zöld, erőteljes illata. A kakaóvirág különben nem
illatos, lényegét elzárva tartja egy elnagyoltan emberi szív alakú
hüvelyben. Ma érzem e szív dobogását, a rézserpenyőben a
felpezsdülést, ami hamarosan felszabadít egy titkot.
Fél fokkal feljebb csavarom a lángot, és a csokoládé máris
kész. A fénylő felületről sápadtan emelkedik fel a gőzszűrő. Fél
fok, és a csokoládé a lehető legpuhább és legformálhatóbb lesz.
Rosette megitta a kakaóját, és kiballagott a térre. Elfog a
vágy, hogy újra megnézzem Anouk SMS-ét. Mindig olyan sokat
kell kibogozni az életébe engedett kis bepillantásokból.
Gondoltam, húsvétkor jönnénk. Többes szám első személy.
Természetesen Jean-Loupra utal. Nem mintha nem kedvelném
Jean-Loupot, de Anouk egészen más lesz, amikor Jean-Loup is
ott van; a szorongásig elhalmozza a figyelmével. Érthető: Jean-
Loup gyerekkorára árnyékot vetett egy súlyos betegség, és még
most is fogékony a fertőzésekre és a komplikációkra. Nem
mintha ez nyugtalanítaná, de Anouk aggódik.
Tudom, önző dolog, de néha eltűnődőm, mi lett volna, ha
nem ismerkednek meg. Az idő tájt örültem neki – Anouknak
legalább egy barátja lett! –, de amikor visszaköltöztünk
Lansquenet-be, azt hittem, Anouk majd túllép a kapcsolatukon.
Jeannot Drou-val is jó barátok lettek, Jeannot pedig itt maradt
volna Lansquenet-ben, vagy legalább a közelben, mondjuk,
Agenban, és mindennap láthattam volna őket, ahelyett, hogy
messziről figyelném…
Gondoltam, húsvétkor jönnénk. Fáj, hogy nem azt írja:
hazajönnénk. Lehet, hogy most már Párizst tekinti az otthonának.
Ironikus lenne, ha Anouk, aki éveken át álmodozott egy olyan
nyugalmas helyről, mint Lansquenet, hogy ott telepedjen le, szél
sodorta falevéllé válik, mint amilyen én voltam az ő korában.
Végül megírom a választ.
Hát persze! Csodálatos lenne viszontlátni benneteket!
Szeretettel: V. xxxx
Mindig a végére biggyesztek egy plusz ikszet, azaz puszit.
De mostanra a sok kereszt olyan lett, mint egy temető, és a
csokoládénak cigarettafüstszaga lett, a szél pedig mintha a
szívemen támadt lyukon át fújna.
Ez a vége, ha nem az előttem álló feladatra figyelek: a
felolvasztott csokoládé kezd megszilárdulni, vagyis hagytam,
hogy a meleg százhúsz fok fölé emelkedjen. Néhány másodperc
múlva olyan lesz, mint a piszok: színtelen, fénytelen, sűrű,
szemcsés.
De még most is meg lehet menteni, csak gyorsan kell
cselekednem, mielőtt a csokoládé elveszti a rugalmasságát.
Leveszem az égőről, és hozzákeverek néhány kocka
főzőcsokoládét, majd folyamatosan keverem, amíg a darabok
egyenletesen el nem olvadnak. A cigaretták forró, száraz bűze
égő falevelek füstjévé szelídült; olyan, mint a kandalló mellett
őszi estéken a szabad tűz édes, egyszerű illata.
Próbálj ki. Ízlelj. Tegyél próbára.
A csokoládé már hűlt egy kicsit, visszatért selymes állaga.
Visszateszem a serpenyőt a gázra. A fényes felületről aprócska
gőzszirmok röppennek fel; olyanok, mint a halott virágok
szellemei. Csokoládéból jósolni olyan készség, amit anyám
sosem sajátított el. Talán túlságosan népies mágia volt, vagy
talán egyszerűen nem bízott a párában felsejlő víziókban.
Jobban szerette a tarot-kártyáját, a kopott, ismerős képeket. De a
csokoládéval régi barátok vagyunk, hosszú utat tettünk meg
együtt, és mindig jól megértettük egymást.
Próbálj ki. Ízlelj.
Átnyúlok a füstön, most már érzem a serpenyő felmelegedett
rezének és a csokoládékeveréknek az illatát. A kezeletlen
kakaóbab piros, az ősi olmékok itala olyan lehetett, mint a vízzel
kevert vér.
Tegyél próbára.
Fekete madárrajt látok felszállni a vörös égre, a füstben
olyan a kiáltásuk, mint az apró ezüstreszelékek zörgése. A
fekete madár veszteséget jelent. Egy szívünknek kedves személy
távozik.
Narcisse? De a csokoládépára a jövőt jósolja meg, nem a
múltat idézi. Most érzem a dohány és a kardamom illatát a
rézserpenyőből, a Criollo bab szívhangját. Tiszta és állhatatos,
mint az emlékezés. Éjszaka tábortüzek mellett és olcsó szállodai
szobákban elmesélt történetek illatát hordozza. Gyors,
szenvedélyes szerelem, különös csillagok alatt eltöltött ráérős
éjszakák illatát, és a folyóét, amelynek ágai a diadalmas
tengerhez vezetnek, s azon túl Londonba, Moszkvába, Rómába
és Marokkóba, meg még azon is túl, olyan helyekre, amiket csak
képes magazinokban látunk, bár a szél olykor elhozza hozzánk
izgatóan és csábítóan olyan helyek emlékeztetőit, amiket még
látnunk kell, meg kell ismernünk.
Mi lesz Sydney-vel? Reykjavíkkal? Madagaszkárral? Tokióval?
Vagy jobban szeretnéd látni Bora-Borát, Tahitit vagy az Azori-
szigeteket? Tarts velem, kövess engem, bízz bennem, és neked adom a
világot…
De a ravasz szél mindig hazudik: túl sokat ígér, mégis csak
szívfájdalmat hoz. A hangja valamikor olyan volt, mint anyám
hangja, de most valaki másé lett: kissé elnyújtott, humoros, a
nevetéstől rezgő torok mélyén reszelős. Miért szállnak a fekete
madarak? Ki miatt? Csak ne Anouk legyen az. Ne Rosette. Túl
sokat áldoztam fel, hogy elengedjem a lányaimat a széllel.
Akkor hát ki lehet?
Keress meg. Érezz. Nézz szembe velem.
A tér túloldalán lévő üzletből a kiáltás még a lelkem mélyén
visszhangzik. Még akár a saját hangom is lehetne, azé a Vianne-
é, aki Anouk születésekor voltam, ahogy kiéhezett állat
kiáltásaként verődik vissza az éveken át.
Keress meg. Érezz.
Száműzöm a hangot. Cö-cö, takarodj! Ismét a csokoládéval
foglalkozom.
Most következik a bab alaphangja, egy vad és keserű földi
szeder, mint amikor évszakváltás után szedjük le a gyümölcsöt.
Erdőillata van, hulló faleveleké, a téli fűszerek sötét aromáját
érzem. Valamire emlékeztet, talán egy álomra, vagy valamire,
amit régen láttam…
Ennyit mutat a pára. A fekete madarakat. A vörös eget.
Ellenőrzöm a gázégőt: kialudt. Vagy inkább valaki elzárta, aki
az ajtóban áll, és szótlanul figyel engem. Még most is, ennyi év
után sem szoktam hozzá Roux hallgatásainak mélységeihez és
minőségeihez. Ez a mostani figyelmes, óvatos; egy
fogadtatásában bizonytalan vad csendje.
 – Égett a csokoládémassza – jegyzi meg.
– Kézben tartottam mindent.
– Rendben.
Narcisse halála óta nem láttam. A tölgyerdő ügye makacsul
távol tartotta. Még Rosette sem beszélt vele, bár tudom, hogy
Reynaud próbálkozott nála. De Roux-nak sosem volt háza, sem
földje. Bizalmatlan volt velük és azokkal szemben, akik az
ilyesmit sokra tartották.
– Elmentem Narcisse sírjához – mondja. – Korábban nagy
volt a tömeg.
Tudom, miért nem jött el. Roux mindig is gyűlölte Reynaud-
t, olyan okoknál fogva, amiket meg tudok érteni. Egykor azt
reméltem, hogy meglágyul a szíve, de Roux úgy dédelgeti
magában a neheztelést, ahogy mások javakat gyűjtenek.
– Jó, hogy látlak. – Elmosolyodik. Átölelem. Jó az illata:
fafüst, benzin és szappan keveréke, és a folyó nyugtalanító
illata.
– A csokoládé – figyelmeztet.
A pára lehűlt. A csokoládé kezd újra megkeményedni. A
felületén egyetlen szellemkérdőjel lebeg. Mit akarsz, Vianne
Rocher? Mit szeretnél igazán?
Elhessentem az utolsó párafoszlányt is, és vele – legalábbis
egy időre – a szélben szálló fekete madarak hangját.
Lehunyom a szememet.
– A csokoládé várhat.
Mégis mintha különös közönnyel, a veszteségre felkészülve
figyelném magunkat; ez az érzés pókselyembe burkol minden
pillanatot. Az ajka melegen tapad az enyémre, az illata finom és
vigasztaló. De még így sem tudom teljesen elfelejteni anyám
hangjának csengését, azt a kifejezést, amelyet használt,
amelynek értelme most még megfejthetetlenebbnek tűnik, mint
azon az éjszakán, amikor az én Rosette-em megszületett, és kört
rajzoltam a homokba.
Macska ment át előtted a hóban, és nyávogott. Fújt a Hurakán.
FÜST
 1

Március 18., szombat

Anna néni és a barátnői helytelenítése ellenére Mimi boldog gyermek

volt. Mindig nevetett és mosolygott. Szeretett a vízben játszani, vagy
csak azt figyelte, hogyan hullanak az esőcseppek a pocsolyába vagy egy
hullámlemezre. Azt sem bánta, ha vizes lett, de ha engedték, órákig
képes volt az esőben ülni, nézett fel az égre, és gőgicsélt.
Anna néni úgy tett, mintha elszörnyedne. – Meg fogsz hűlni! –
mondogatta. De ezt csak a hatás kedvéért mondta. Azt hiszem, ha
Mimi halálra fázott volna, Anna néni ezt megkönnyebbüléssel vette
volna tudomásul. Ám rohamai és görcsei ellenére Mimi ellenálló volt a
meghűléssel és a hörgőgyulladással szemben. Megtiltották, hogy
egyedül játsszon a Tannes-nál, a partról köveket dobáljon a vízbe, vagy
faágakból kis csónakokat faragjon, és a falut a Les Marauds-tól
elválasztó kis kőhídról a folyóba dobálja őket. Bármi baj volt Mimivel,
mégis boldog gyerek volt, Reynaud. Minden testvéri rivalizálás, ami
egészséges gyerekek között fennáll, nálunk hiányzott. Feltétel nélküli
szeretettel csüngött rajtam, én pedig a védelmezője voltam, mert apa,
aki a maga módján szerette Mimit, Anna néni árnyékában élt, és
tartott a néni éles nyelvétől.
Emlékszem, a néni egyszer rajtakapta apámat, hogy Mimivel
játszik a csűrben. Volt ott egy tócsa, majdnem akkora, mint egy kis tó;
eső után mindig összegyűlt ott a víz. A nagy gumicsizmámban
tocsogtam. Apa a pocsolya mellett guggolt, két térdén száradó sárfolt,
és a hároméves Miminek mutatta meg, hogy kell egy újságpapírból
hajtogatott csónakot vízen úsztatni.
– Látod? Így! – mondta apa, és egy bottal meglökte a csónakot,
hogy előrébb ússzon. Mimi gőgicsélő hangot hallatott; akkoriban még
olyan kicsi volt, hogy elment babahangnak, de más hangot nem adott
ki. Apa nem bánta – csendes ember volt –, de Anna néni könyörtelen
volt. Az asztalnál mindig ezt hajtogatta: „Húzd ki magad, Naomi!
Fogd rendesen a villát! Nem, nem, ne úgy!” És ha Miminek nem
sikerült, a saját villájával beleszúrt a kézfejébe, így Mimi kis keze
állandóan tele volt piros pettyekkel. Ha apa megpróbált közbeavatkozni,
Anna néni azt válaszolta: „Hogy tanulja meg, ha mindig a kedvére
teszel?” Aztán odahajolt Mimihez, és így szólt: „Lássuk csak, Naomi.
Mondd, hogy »villa«.” De Mimi csak azt a hangot tudta kiadni, azt a
gőgicsélést, amit Anna néni gyűlölt, és a néninek meggyőződésévé vált,
hogy csak azért csinálja, mert bosszantani akarja.
Aznap, amikor Anna néni megjelent a csűr ajtajában, Mimi hangja
kivételesen éles és izgatott volt. Toppantott a gumicsizmás lábával, és
boldogan gőgicsélt a papírhajónak. Aztán tisztán így kiáltott fel: –
Csóóó!
Apával ránéztünk.
– Mimi azt mondta, hogy csónak! – szólaltam meg.
Mimi nevetett.
Anna néni szeme összeszűkült a szemüvege mögött. A szokásos
fekete keresztet viselte, amely megcsillant a nyakában lévő csipkegallér
redőiben. Tudtam, hogy dühös, mert apa és Mimi jól szórakoztak. De
apa nem vette észre. Lekötötte, hogy Mimit ölelgette, aki megint
nevetni kezdett. Akaratlanul elnevettem magam én is. Mimi olyan
mulatságos volt a kis arcával és a széles mosolyával, ami olyan volt,
mint egy dinnyeszelet…
Anna néni odajött. A száját késpenge élességűre szorította össze.
– Mi ez a ricsaj? – kiáltotta. – A házig elhallatszott.
Nem volt igaz. Egy pillanattal ezelőttig, amikor Mimi kimondta az
első szavát, alig csaptunk zajt. Apa zavartnak látszott. Letette Mimit.
Anna néninek határozott elképzelései voltak a gyereknevelésről, aminek
sarokköve az volt, hogy a férfi tartsa távol magát attól a feladattól,
amelyet Isten a nőnek rendelt, a gyerek maradjon csendben, és járjon
templomba. Mimi egyikre sem volt képes. Most, amikor meglátta Anna
nénit, gőgicsélni és gesztikulálni kezdett, a csizmájával a vízben
tocsogott, és ez pontosan az a viselkedés volt, amelyet Anna néni utált.
Igyekeztem a nagy hírrel elterelni a néni figyelmét.
– Mimi most mondta, hogy csónak! – közöltem vele.
A néni rám nézett.
– Valóban?
Bólintottam. Láttam, hogy apám semmit sem fog mondani. Ritkán
szólalt meg a néni jelenlétében; úgy sejtem, ezt biztonságosabbnak
találta.
A néni Mimihez fordult.
– Nagyszerű. Halljuk hát, rendben?
Mimi nem mondott semmit, csak gőgicsélt és tocsogott.
– Gyerünk, Mimi, a bátyád azt meséli, hogy ki tudod mondani,
hogy „csónak”. Mondd, hogy „csónak”, Naomi.
Mimi Anna nénire nézett, rángatódzott, gügyögött, a lábával
dobogott, és barna lé fröccsent mindenfelé, Anna néni kis cipőjére is,
ami fekete volt, és fénylett, mint a keresztje.
A néni rám pillantott.
– Azt hiszem, valaki lódított – közölte.
Megráztam a fejemet.
– Apa is hallotta!
Anna néni apára nézett.
– Igaz?
Izgatottan fordultam apa felé. Biztos voltam benne, hogy most az
egyszer bátran szembeszáll vele, beparancsolja a házba, de apám csak
elfordult, és dadogott, mint egy iskolás fiú.
– T-talán m-megtette, de n-nem lehetek b-biztos b-benne.
Anna néni felvonta a szemöldökét.
– Már megint dadogsz, Narcisse. – Akkor csapott belém
villámként, hogy apám gyakran dadogott, amikor a nénivel beszélt,
vagyis ritkán, mert szófukar ember volt, bár sosem tette, ha velem volt.
– És az emberek még csodálkoznak, miért nem találsz új feleséget –
mondta megvetően a néni. – Gondolom, ő nem válogathatott. Gyorsan
kellett férfit találnia. – Tudtam, hogy a néni az anyámra, Naomi
Zwolaskowkira céloz, aki Mimi világrahozatala közben halt meg.
Mégis, mindezek ellenére gyötört a kíváncsiság, mert anyám nevét
soha nem említették a házunkban, se apa, se senki, a sírja az ageni
zsidó temetőben volt, és sosem mentünk oda, hogy virágot vigyünk, bár
tudtam, hogy apám szeretett volna.
Anna néni szavai azonban megkeményítették apát.
– N-Naomi n-nem volt olyan – nyögte ki. – M-megköszön-ném, ha
n-nem b-beszélnél így róla. – Most először láttam, hogy apám szembe
mer szegülni a nénivel, még ha ilyen tétován is. Szerette otthon a
békességet, a konfliktus első jelére visszarettent. Most mégis
belefojtotta a szót a nénibe! Nagyon büszke voltam rá.
De a nénit szögesdróttal körbefont vasból gyúrták. Apámra vetette
egyik jellegzetes pillantását, ami megvetéssel elegy szánalmat
tükrözött.
– Mindig is bolond voltál, Narcisse – jelentette ki. – Látta,
mennyire hiszékeny vagy. Te pedig engedelmeskedtél… otthont
nyújtottál neki…
– Kérlek – sandított rám apám. – Ne a gyerekek előtt!
– A gyerekek! – visszhangozta a néni. – A féleszű meg a német
poronty…
De mielőtt befejezhette volna, apám, ez a halk szavú, nyugodt
ember, aki a konfliktus első jelére is dadogni kezdett, más emberré vált.
Három nagy lépést tett a néni felé, az arca kivörösödött, a kezét ökölbe
szorította, dühös léptei nyomán saras víz csapott fel. Anna néni
tapodtat sem mozdult onnét, ahol a fényes cipőjében kényesen állt. Úgy
nézett… nos, nem igazán ijedten, de bizalmatlanul, mint egy nagy,
megvadult kutyával farkasszemet néző macska, aki azonban tudja,
hova üssön.
Apám egy pillanatig állt vele szemben, aztán megint elfordította a
fejét.
– Nos – szólalt meg csendesen a néni. Ahogy mondta, nem tudtam
megállapítani, hogy kérdésnek szánta-e vagy sem. – A vér beszél, igaz?
Még amikor a nyelv lassú is, a vér mindig megtalálja az utat.
Apám lesütötte a szemét a csizmájára, én pedig ekkor sírtam el
magam. Nem Anna néni szavaitól – az értelmüket nem fogtam fel –,
hanem attól, ahogy apám kinézett. Mint egy illetlen viselkedésen
kapott, nagydarab, analfabéta idióta.
– Nos? – ismételte meg Anna néni. Ezúttal bizonyosan kérdés volt.
 – B-b-b… – dadogta apám.
– B micsoda? – nógatta a néni.
– B-bocsánat – bökte ki apám, és az erőfeszítéstől olyan erősen
remegett, hogy a lába körül a vízben hullámok támadtak, mintha
földrengés lett volna.
– Remélem is – szögezte le a néni a szorosan összezárt szájú kis
mosolyával. – És most azt hiszem, gyerekek, ideje bejönnötök velem,
mielőtt Naomi halálra fázik. Ami pedig téged illet – fordult hozzám –,
ha annyira szeretsz mesét mondani, kimásolhatsz a legszebb
kézírásoddal húsz bibliai verset.
Anna néninek ez volt az egyik kedvenc büntetése, ami részben azt a
célt szolgálta, hogy sokáig tartson (ha helyesírási hibát ejtettem,
kezdhettem elölről, az oldal tetejéről), és rajtam tarthassa a szemét.
Mimit bezárta a közös szobánkba, és egész délután hallottam a húgom
tiltakozását, de soha többé nem hallottam beszélni. Az a „csóó” volt
minden, amit sikerült kimondania.

Besötétedett. Tovább olvashattam, mint akartam. Különös, hogy

magához vonz a történet, ami olyanokról szól, akiknek többsége
a megszületésem előtt halott volt. De amíg a története végére
nem ér, Narcisse velem marad. Szinte magam előtt látom, ahogy
a karosszékemben terpeszkedik, a ráncok között csillog a szeme.
Talán ezért láttam a virágbolt kirakatán át odabent. Vagy talán
azért, mert nagyböjt lévén alacsony a vércukrom.
Egy pohár pálinka Narcisse-nak. Egy meg nekem;
köszönöm, örömmel elfogadom. Végtére is nagyböjt van. A lelki
elmélkedés ideje. Esik kint. Az utca végén álló lámpa ezüstös
fényt vet a kövezetre. Felállok, hogy behúzzam a függönyt, és
látom, hogy elmegy lent egy nő. Az eső ellen felhajtotta a
gallérját, így keveset látok belőle, csak fényes, fekete esőkabátját
és ezüstös, selymes haját, de nem olyan, akire ráismernék. Arra
gondolok, hogy a falu már tele van olyanokkal, akiket nem
ismerek. Ami azt illeti, manapság már magamra is alig ismerek,
père. Oly sok minden megváltozott a halála óta. Amióta a
karnevál szelével Vianne Rocher berepült Lansquenet-be.
Vianne Rocher. Miért éppen ő jutott az eszembe? Az a másik
nő egyáltalán nem emlékeztetett rá. Mégis volt valami a
járásában, a gondtalan fejtartásában, ahogy az esőcseppek
drágaköveitől csillogó haja a kabátgallérra hullott. Csak egy
pillanatra láttam, mégis Vianne-ra emlékeztetett, és azt hiszem,
tűz, égő fa füstje és benzinszag csapta meg az orromat.
 2

Március 19., vasárnap

Roux szinte sosem marad reggelig. Háromkor már elfogta a

nyugtalanság, alig várta, hogy mehessen. Elengedtem, aztán
hajnalig aludtam, és Roux-ról, Anoukról, Rosette-ről álmodtam,
akik mind fekete madarak lettek, majd harangokra és
kopogtatásra ébredtem.
Kinéztem az ablakon. Fél tíz volt, egy órával a szokásos
nyitási időm előtt, és állt valaki kint, akit a kalapjáról ismertem
fel, amelyet tegnap viselt Narcisse búcsúztatásán.
– Máris jövök, Michèle! – kiáltottam ki, majd farmert és egy
vörös pulóvert kaptam magamra. Lesiettem, hogy ajtót nyissak,
míg Rosette a lépcső tetejéről figyelt, de nem követett. Rosette
nem szereti Michèle Montourt, és ezt nem is titkolja, bár a fiát,
Yannickot kedveli. De az anya az a fajta pasztellruhákban járó,
másokat elegánsan lekicsinylő asszony, akit Armande csak
„bibliarajongóknak” nevezett. Igaz, én sem szeretem, meg
különben is tudtam, mit akar.
Ajtót nyitottam.
– Michèle! Bocsáss meg. Elaludtam. Gyere be, kérlek, és
foglalj helyet. Megkínálhatlak valami innivalóval?
 A szeme olyan ezüstös szürke, ami a folyón úszó ködre
emlékeztet. A tarkón kontyba kötött haja mesterkélt szín,
valahol félúton az ezüst és a szőke között. A kesztyűjéből és a
kalapjából ítélve a templomból jöhetett.
– Köszönöm. Esetleg megkóstolnám a híres forró
csokoládédat.
– Pár pillanat türelmet – mondtam. – Még nem nyitottam ki
a boltot.
Leült a bolt elejében a pult előtt álló egyik székre, és láttam,
hogy engem figyel, míg a csokoládét főztem. Először feltettem a
teljes tejet a rézserpenyőben, és nem egészen forrásig
hevítettem. Aztán következtek a fűszerek: szerecsendió és
szegfűszeg, pár friss thai paprika félbetörve, hogy kiengedjék az
erejüket. A csilinek három percet kell áznia, aztán bele kell tenni
kétmaréknyi étcsokoládé-darabkát, semmiképpen sem
kakaóport, hanem a csokoládét, amelyből a pralinét készítem, és
keverés mellett meg kell várni, hogy elolvadjanak. Ízesítésnek
nyers nádcukor, majd egy kis rotyogtatás, és azonnal
porceláncsészébe kell önteni, mellé pedig macskanyelvet adok.
Michèle elvette a csészét, és az ablakdeszkára tette.
– Nagyon finomnak tűnik – mondta, de a szemén láttam,
hogy nem a csokoládé miatt jött. A macskanyelvvel játszott; az
ujjai hosszúak, és manikűrözött a körme, amelyet füstszínűre
festett. Leharapott egy darabot a macskanyelv széléből, aztán
letette a csészealjra.
– Gondoltam, váltanék veled pár szót – mondta, és a hangja
rideg élénksége rácáfolt a keze ideges kapkodására.
– Miről? – De már tudtam.
 – A tölgyerdőről – válaszolta. – Már Narcisse születése előtt
is a birtok része volt. Nem volt joga elválasztani a gazdaságtól,
és különben is ezzel csökkentette a birtok értékét, a
megközelíthetőség okán, és…
A mosolyom kezdett erőltetetté válni.
– Bocsáss meg – szóltam közbe. – De ennek pontosan mi is a
köze hozzám?
Michèle éles pillantást vetett rám.
– Megpróbáltam kapcsolatba lépni a… hogy is mondjam…
barátoddal, Monsieur Roux-val, de vonakodott…
Próbáltam elképzelni, ahogy igyekszik Roux-val szót váltani.
Valahogy már abban is kételkedtem, hogy sikerült-e megtalálnia
a bárkáját. A vízi népség lojális, védelmezik egymást. Egy
hivatalos személy megjelenése vagy nem kívánatos érdeklődés
esetén mindenki rögtön elfelejt nevet, arcot és kikötőhelyet.
– Roux sem felelős a döntésért – világosítottam fel. – A
lányom, Rosette vagyonkezelője csupán.
Láttam, ahogy Michèle szeme megrebben Rosette nevének
említésekor.
– Igen. Nos… – kezdte. – Rosette bizonyára fütyül egy kis
erdőre. Talán rávehetnéd, hogy az ő és a mi érdekünk is az,
hogy visszakerüljön a birtokhoz.
Méltatlankodó kukorékolást hallottam a lépcső felől; tudtam,
hogy Rosette hallgatódzik.
– Narcisse neki szánta az erdőt. Nem az én dolgom, hogy
bármire is rábeszéljem. Ha később úgy dönt, hogy eladja…
– Az a gyerek! – csattant fel Michèle. – Hogy hozhatna
bármilyen döntést? – Hirtelen elhallgatott, aztán láthatóan erőt
véve magán folytatta: – Hajlandóak vagyunk igen bőkezűen
kártalanítani Rosette-et. Aligha tudja az erdőt mire használni,
míg mi fejleszthetnénk a helyén… – Szünetet tartott. – Ott a
megközelíthetőség és parkolás kérdése. Sokkal könnyebb lenne,
ha rendesen fejleszthetnénk a területet, és nem kellene
megkerülni az erdőt.
– Bocsáss meg, Michèle – vontam meg a vállam. – Nem
tehetem meg, amit kérsz.
A csokoládéja kihűlt. Láttam, ahogy bőrös lesz a csészében a
csokoládé teteje, de azt is, hogy Michèle-ben nő a harag.
– Tízezer a földért. – A szája majdnem merev volt a
megvetéstől. – Jobb ajánlatot nem kapsz. Errefelé a föld nem
kapós.
– Nem az én földem – szögeztem le. – Hanem Rosette-é. És
ha majd betölti a huszonegyet, fontolóra veheti az ajánlatodat.
– Még öt év! – fakadt ki magából kikelve Michèle. – Mi
történik majd öt év alatt? Talán normális ember válik belőle? –
Az arckifejezésemet látva lehalkította a hangját, bár még most is
remegett a dühtől. – Bocsáss meg, Vianne, de ez köztudott. Az a
gyermek sosem lesz normális. És a tízezer euróból alapítványt
lehet létrehozni… amiből gondoskodhatsz róla. – Michèle
Montour cinkos arckifejezést öltött. – Nézd, tudom jól, milyen
ez. Isten a tudója, én is átmentem rajta a fiammal. És a
beszámolók szerint Rosette…
Félbeszakítottam.
– Köszönöm, Michèle. De hallottad a válaszomat. És most,
sajnos, munkához kell látnom. Ki kell nyitnom az üzletet. –
Felemeltem a félig elrágcsált kekszet és a csokoládét, amit meg
sem kóstolt. A tekintete egy pillanatra a csokoládéra, aztán a
konyhai elválasztó függönyre villant, ami hullámzani kezdett,
mintha erős huzat fújná.
A szél. Más nem lehet, csak a szél, gondoltam.
A lépcső felől megint azt a hangot, a gúnyos, kukorékoló
hangot hallottam, mintha egy madár, talán egy csóka
perlekedne az ellenségével.
Michèle kinyitotta a pénztárcáját, és aprót keresgélt.
– Meg kellene fontolnod az ajánlatomat, Vianne. Csak
szívességet akartam tenni, amikor benéztem hozzád. De tudom,
hogy Narcisse sosem hagyta volna a lányodra a földet, ha
épelméjű. Ha meg kell támadnom a végrendeletét, ám legyen.
Meglátjuk, mi lesz a vége.
Egy másodpercig mintha Bamot láttam volna a lábánál.
Aztán az ajtó nagy csattanással kicsapódott. Michèle a fejére
szorította a kezét, hogy ne repüljön le a kalapja. A szél kikapott
egy csomó bankjegyet a tárcájából, és szétszórta a fapadlón.
Michèle mérgesen felkiáltott, és a székét majdnem feldöntve
utánuk vetette magát.
– Bam!
Figyelmeztető pillantást vetettem Rosette-re. Kihívóan
csillogott a szeme, mint egy kicsi, de bősz vadállaté.
Michèle összeszedte a bankjegyeket, és összeszorított szájjal
megállt előttem.
– A csokoládéért nem kell fizetned.
– Különlegesnek hiszed a csokoládédat – sziszegte
lekezelően. – Sokkal jobbat ittam Marseille-ben.
Egy szélroham kintről szépen felemelte Michèle kis kalapját,
és átgurította a téren, mint egy nagy bogarat – mondjuk, egy
svábbogarat –, ami elszabadult az örvénylő levegőben. Michèle
bosszankodva felkiáltott, és utánaszaladt. Az ajtó majdnem a
sarkára csapódott.
Rosette a lépcső aljában állt, és gyanúsan ártatlan képet
vágott. Az egyik kezében a rajzfüzetét szorongatta, amelyben
Michèle-t ragadozó gólyaként ábrázolta: az egyik vékony lábán
billegett, a szárnya alá szorította a retiküljét, és a szeme
komikusan kigúvadt, mintha egy elszalasztott hal után
bámulna. A rajz csak pár vonal volt, mégis tökéletesen
visszaadta Michèle arckifejezését.
– Mondtam, hogy ennek vége – figyelmeztettem.
Rosette vigyorogva ingatta a fejét.
– Komolyan beszélek. Nincs több Baleset.
Rosette megvonta a vállát. Nem szeretem.
– Én sem, Rosette, de az ilyesmi… – próbáltam úgy
fogalmazni, amiről tudtam, hogy megérti. – Be kell
illeszkednünk, és nem felhívni magunkra a figyelmet.
Rosette grimaszt vágott. Miért?
– Tudod jól, miért.
A kirakatra siklott a pillantása, amelyen át
világítótoronyként ragyogott a lila ajtós új üzlet. Láttam, hogy
árnyék suhan át az arcán. Árnyék, és talán kihívás.
A hétköznapi mágiámhoz folyamodtam.
– Mit szólnál egy kis csokoládéhoz, Rosette? Tejszínhabbal és
mályvacukorral?
Az árnyék még kitartott egy pillanatig, mint egy víz alatt
megvillanó fenyegetés. Aztán Rosette elengedte magát, és
elmosolyodott. Oké.
Bólintottam, és odavittem a bögréjét, amelyet Roux készített
neki. Hagytam, hogy hadd rajzoljon, és látszólag
megfeledkeztem a kellemetlen incidensről. Mégis, amikor
kitöltöttem a csokoládéját, ráhalmoztam a tejszínhabot, és
megszórtam cukorreszelékkel meg rózsaszín-fehér
mályvacukorral (egy maréknyival többet tettem rá, Bamnak),
akaratlanul is az a hang csengett a fülemben, ami olyan halkan
közeledett, mint egy távoli mennydörgés.
Egyelőre.
 3

Március 19., vasárnap

Nem bánom. Örülök, hogy Madame Montour ellen hívtam a

szelet. Maman szerint nem lett volna szabad, hogy ettől mások
leszünk, de tudod, mit? Már így is más vagyok, Maman. És ez
ellen nem tudsz mit tenni.
Megittam a forró csokoládémat, aztán felkaptam a
rajzfüzetemet és a tollaimat. Becsúsztattam őket a hátizsákomba,
abba a párizsi rózsaszínbe, ami már kicsi, de hatékony, mert
régi. Kimentem, és Maman utánam integetett. Pontosan tudtam,
hova igyekszem.
Természetesen Mamannak nem szóltam. Próbál távol tartani
attól a helytől. Azt mondja, a tulajdonosnak időre van szüksége,
hogy beilleszkedjen. Szerintem Maman nem hisz ebben. Csak
kifogást keres. És van abban a boltban valami, aminek utána kell
járnom. Nem csak a hölgy, akit a kirakatban láttam, vagy a
virágcserépbe tűzött szélforgó. Még csak nem is a lila ajtó vagy
az üzlet neve, Les Illuminés. Inkább az, ahogy Maman
megpróbálja semmibe venni, vagy elhitetni velem, hogy meg
sem látja. Vagy ahogy a tér túloldalára pillant, amikor azt hiszi,
nem veszem észre. És van egy kis szitálás, egy villanás, mint
amikor a napfény vízen tükröződik. Olyan fényszitálás, ami
régen a chocolaterie ajtaja körül volt.
Nem tudja, mit jelent? Azt, hogy aki az ajtó mögött van,
olyan lehet, mint mi. Próbál beilleszkedni egy olyan helyen, ahol
az emberek nem látják szívesen az idegeneket. Miért nem megy
be Maman a boltba? Miért nem üdvözli a tulajdonost? Miért tesz
úgy, mintha a többiekhez hasonlók lennénk? Miért mutatja,
hogy olyanok vagyunk, mint Madame Clairmont, aki
barátságtalan a hozzánk hasonlókkal?
Talán fél, jut eszembe. Hiszen eleinte én is ideges voltam. De
nem lenne szabad így viselkednünk. Nem vagyunk félős
kisegerek, akik elbújnak egy kis lyukban. Kalandorok vagyunk.
Szólítani tudjuk a szelet. Semmitől sem lenne szabad félnünk. És
talán a tükörben lévő hölgy is arra vár, hogy lássa, miből
vagyunk. Végtére is ő kérdezte meg tőlem, hogy mit akarok.
Így hát visszaintettem Mamannak, és elindultam a földek
felé, és amikor tudtam, hogy már visszament a házba, szép
csendesen visszasompolyogtam a téren át az új bolthoz, és
amikor benyitottam, frissen gyalult fa, tömjén és tea illata
csapott meg, és egy kis csengő szólalt meg, amikor az ajtó
becsapódott mögöttem.
 4

Március 19., vasárnap

Egy pillanatra körülnéztem. Az üzlet pontosan olyan volt, mint

korábban: a pulton egy kávéfőző gép, lila karosszékek és egy
szőnyeg, majd a fényezett, krómozott bőrfotel, olyan, mint a
fodrásznál szokott lenni. A bolt két falát tükrök borították,
amelyek újra meg újra visszatükrözték ugyanazt. És az ajtó
mellett egy nagy szőttes, üvegezett, szép keretben, rajta kék
levelek és indák, meg pettyes madarak és kis fehér virágok, és
minden olyan közel és szorosan vett körül, hogy megcsalta a
szememet, és hunyorognom kellett. Az volt a legfurcsább, hogy
biztosra vettem, hogy valahol már láttam ezt a mintát…
Egy másodpercig csak meredtem rá, és próbáltam
megfejteni. A levelek szamócalevélnek tűntek, és szamócák is
voltak köztük, amiről eszembe jutott a szamócás erdőm, ami az
üveg alatt sötét és különös lett. De olyan sok minden volt a
boltban, olyan sok alakzat és szín, hogy nehéz volt
összpontosítanom. És a minta folyton ismétlődött, ezért úgy
látszott, mintha a madarak mozognának, egymást kergetnék a
levelek, virágok és tüskebokrok meg csomókban növő szamóca
között. Aztán a tarkabarka kavarodás alkotóelemeire bomlott, és
megláttam valakit az üzlet eleje és vége közti ajtónyílásban,
amin nem volt ajtó, csak egy lila gyöngyfüggöny takarta. A
hölgy volt, akit a kirakatban, aztán később a tükörben láttam.
De most kint volt a való világban, kíváncsi tekintettel figyelt
engem, akárcsak a faliszőnyegen az egyik pettyes, csillogó
szemű és mohó madár.
Magas volt, nagyon hosszú haja az ezüstös és a szőke
keveréke, és egy pillanatig fiatalnak hittem. Olyan idősnek, mint
én. De aztán láttam, hogy öreg – legalább ötvenéves –, és amit
nyomott mintás anyagnak láttam, az valójában a hosszú,
csupasz, agyontetovált karja volt, a kézfejét pedig lehúzták a
súlyos ezüstgyűrűk. Lepillantottam a cipőjére, de csak a bő
szárú, hosszú, fekete nadrágját láttam, az alatt volt valami, ami
lábnak látszott, de nem tudtam megállapítani, hogy valóban az-
e.
– Szervusz – szólított meg. – Hát te ki vagy?
Apró csókahangot hallattam.
– Fiatal vagy ahhoz, hogy ide betérj – mondta mosolyogva a
hölgy, és megint a fényes tárgyak után sóvárgó szarka jutott róla
az eszembe.
Vállat vontam, és körülnéztem. Még most sem tudtam,
milyen bolt is akar lenni. A bekeretezett falikárpitra néztem, és
kérdő hangot adtam ki.
A szarka hölgy elmosolyodott.
– Az egyik kedvenc mintám. Az epertolvaj, Morristól.[4] Egy
régiségboltban bukkantam rá.
Az epertolvaj! Szerettem volna elmagyarázni, hogy miért
érzem magam ettől a névtől úgy, hogy kedvem lenne fel-le
ugrálni a meglepetéstől és az izgalomtól. De az árnyékhangom
használata nélkül nem mondhattam el neki, hogy ezt a nevet
Narcisse-tól tudom. Ő adta nekem ezt a becenevet. Hagytam
inkább, hogy Bam bemenjen a tükrökbe, és figyeltem, ahogy
táncol, meg a farkát kergeti a levelek és a visszatükröződések
között. A madarak (rigóknak véltem őket) ide-oda kergették
Bamot, és olyan mulatságos volt a látvány, hogy nevettem.
A hölgy felvonta a szemöldökét. Egy gyémánt volt benne,
ami – ha megmozdult – csillogott-villogott.
– Ki a kis barátod? – kérdezte.
– BAM! – mondtam. Hát látja?
– Látok dolgokat – mosolygott. – Művész vagyok.
Én is! Le-fel ugráltam, hogy jelezzem a helyeslésemet. A
vállamra vetett rózsaszín táska is le-fel ugrált velem.
– De az én művészetemnek elsőre sikerülnie kell. Nem lehet
kiszedni az öltéseket. Nem lehet kiradírozni, másodjára
megpróbálni. Ha tévedek, akkor valakinek vállalnia kell a
következményeket. Nagyon óvatosan kell dolgoznom.
A falikárpitra néztem. Még bonyolultabb volt, mint
gondoltam: a madarak (most már biztos voltam abban, hogy
rigók) egymást kergették a kék levelek, a szamócák ismétlődő
mintája között. Úgy nézett ki, mint egy falikárpit, vagy talán egy
függöny vagy ágytakaró. Mindenesetre ez volt az egyetlen
művészi alkotás a helyiségben.
Ilyeneket sző?, jeleltem.
A szarkahölgy megrázta a fejét.
– Nem dolgozom textilekkel.
Akkor hát mivel?
 Buggyos fekete nadrágja zsebébe nyúlt, és kivett valamit,
ami nem emlékeztetett bármilyen eddig látott ceruzára vagy
tollra. Egy játék pisztoly részének tűnt, lila volt, krómozott, és
hegyes végű. De most már láttam, hogy toll. És azt is, hol kell
beletölteni a tintát.
– Talán nem láttál még ilyet – mondta a hölgy, és elém
tartotta. – Egészen új tervezés. Remekül lehet használni, nagyon
csendes. Sokkal kisebb traumát okoz a bőrnek.
A bőrnek?
Alaposabban végignéztem. Két karját tetoválások borították.
És most már tudtam, mire való ez a speciális toll, és miért van
szüksége tükrökre. És a székre, amely fogorvosi székre hasonlít,
dönteni lehet, és körbeforgatni…
Kinyújtottam a kezemet, és egy ujjal megérintettem a bőrét.
Azon a ponton csupa egymásba csavarodó minta volt:
csigavonalak, rózsák és levélcsomók. Felismertem a falon lógó
mintát: a sötétkék szedret, a kis fehér virágokat és a szív alakú
szamócaleveleket. De éreztem, hogy ez a minta meleg.
Megsimítottam a tenyeremmel is. Úgy láttam, mintha éreznem
kellene a virágok és a levelek kidomborodását, pedig valójában
sima bőr volt, olyan, mint bárki másé.
– Nem sokat beszélsz, igaz? Hogy hívnak?
– Rosette – suttogtam az árnyékhangomon, és vigyáztam,
hogy ne beszéljek túl hangosan.
– Rosette – bólintott. – Milyen szép név! Az én nevem
Morgane. Remélem, jó barátok leszünk. Milyen művészetet
szeretsz, Rosette?
Visszanéztem a rózsaszín hátizsákomra. Általában nem
mutogatom idegeneknek a rajzaimat. De most már tudtam a
nevét, így nem igazán volt idegen. Elővettem a rajzfüzetemet,
azt a lilát, amelyet Anouk hozott nekem Párizsból. Háromszáz
lap van benne. Bőven van hely új rajzoknak.
Morgane kinyitotta a mappát, és egyenként végignézte a
rajzaimat. Igazán lassan haladt, mindegyiket alaposan
szemügyre vette. Párszor még el is mosolyodott. Hosszan
elidőzött a kislánynál, aki eltéved a szamócás erdőben. Ez a
rajzom sokkal bonyolultabb, mint a többi, gondoltam. Most,
hogy visszanéztem az árnyékokra és az összegabalyodó
tüskebokrokra, olyan tisztán láttam Az epertolvajt, mint egy
tükörképet.
Morgane nem szólt semmit. Továbblapozott, és nézegette a
többit. Végül felpillantott, és így szólt:
– Nagyon jók. Gazdaságos a stílusod. És milyen humorod
van! Ez a madár… – mutatott egy képet Reynaud-ról, akit
varjúként ábrázoltam; csak egy kis rajz volt, pár vonal, a szem, a
csőr és a reverenda. – Az itteni curénk, igaz?
Nevettem, és rávettem Bamot, hogy cigánykereket hányjon
és táncoljon a visszatükrözött kék levelek között.
– Kíváncsi vagy az enyémre? – kérdezte. Bólintottam, ő
pedig visszament a függöny mögötti helyiségbe, és egy
albummal tért vissza. Több száz fénykép volt benne más-más
tetoválásokkal díszített emberekről.
– Mind egyedi – magyarázta Morgane. – Soha nem varrom
fel ugyanazt a mintát. És arra kérem az ügyfeleimet, hogy
komolyan gondolkodjanak el azon, mikor és miért jönnek el
hozzám. Mert csak egyetlen alkalom lehet. Nem ismétlem meg
az előadást.
Végignéztem az albumban lévő fényképeket. Akadtak
mindenféle emberek, öregek és fiatalok, a legkülönbözőbb
származásúak. Volt, akinek nagy, választékos tetoválása volt.
Másoknak viszont egyszerű és apró. De mindegyiken
felismertem Morgane stílusát: sűrű, szemléletes és fegyelmezett,
mint a falon Az epertolvaj, amit úgy hívnak, mint engem, és ami
valahogy utat talált a rajzomba.
Aztán megálltam egy fekete-fehér fényképnél. Egy lányról
készült, akinek kis szív alakú tetoválása volt. Egyszerű tetoválás
volt – egyetlen tollvonásnak látszott –, mégis olyan tökéletes és
tiszta volt, mintha egy kalligráfia lett volna. De nem a
tetováláson akadt meg a tekintetem, hanem a képen
megörökített lányon: húszévesnek látszott, a kamerába
mosolygott, és egyszerű fehér pólót viselt, amelynek feltűrt ujja
szabadon hagyta a vállára tetovált kis, fekete szívet…
És bár sokkal idősebb volt, amikor Párizsban megismertük,
ráismertem a szíves lányra. Néha viszontlátom az álmaimban,
és tudom, hogy Maman is álmodik róla, mert hallom álmában,
és érzem, ahogy a szél szólít.
Morgane átnézett a vállam felett.
– Korai rajzom – jegyezte meg. – Párizsban készítettem, még
az indulásomkor. Mindegyikre emlékszem. Az összes
ügyfelemre. És a fényképek maradtak csak meg a számukra
készült művészi alkotásaimról. Mert a művészet olyan, mint a
szeretet. Elvadul, ha magadnak tartod. Arra való, hogy
elajándékozd, különben csak rothad.
Így sosem gondoltam rá. Visszanéztem Zozie de l’Alba
fényképére az albumban, néztem, milyen fiatal és ártatlan volt,
és a szemében fények táncoltak.
Ki ez?
– Sosem kérdeztem. Csak megadtam neki, amire szüksége
volt.
Ekkor szólalt meg a kis csengő, és Maman lépett be a lila
ajtón; dühösnek látszott, és rémültnek, a haját összekuszálta a
szél, és sápadt volt, mint egy kísértet…
 5

Március 19., vasárnap

A kirakaton át pillantottam meg. A körömvirágsárga haját,

élénk arcát, mint egy gyerek egy tündérmesében, aki elveszett a
tükrök világában. A tükrökben pedig láttam Zozie-t a vörös
rúzsával, festett szőke hajával, ahogy mohó tekintettel figyeli.
Úgy terveztem, hogy bemutatkozom. Óvatosan közelítem
meg az asszonyt, ahogy bármely más szomszédommal tenném,
ibolyakrémes bonbont vinnék ajándékba, ami jól illene színben a
lila előtetőhöz. Amikor megláttam bent Rosette-et és Zozie-t,
megfeledkeztem az óvatosságról, és a csokoládét hátrahagyva
berohantam a boltba.
Megcsendült a csengő, amikor beléptem. Kis ezüstcsengő,
amilyet a bolond a sipkáján visel a húsvéti körmeneten. A
márciusi szél söpört be mellettem, és egyszer csak egy hatvanas
asszony arcát láttam magam előtt, akinek hosszú, hamvasszőke
haja és fekete meg szürke tetoválással telerajzolt ruhaujjra
emlékeztető karja volt. Egyáltalán nem hasonlított Zozie-ra,
mégis volt belőle valami a gondtalan mosolyában és az éles,
csillogó szemében Zozie-ból. Gyorsan a cipőjére siklott a
tekintetem – Zozie de l’Alba imádta a cipőket! –, és csak esetlen,
sötét kékesszürke valamit láttam.
– Rosette – szólaltam meg. – Menj vissza a házba!
Rosette lázadozó képet vágott. A lila ajtó rázkódott a
keretében. A tükrökben láttam Bamot, aki vigyorgott és
grimaszolt.
– Rosette, menj vissza a házba! Most!
Mérgesen ráncolta a szemöldökét, de ímmel-ámmal
engedelmeskedett. Bam szörnyű grimasszal, őrülten bukdácsolt
utána.
A tetovált asszony elmosolyodott.
– Ön bizonyára Rosette anyja.
– Vianne vagyok.
Küzdöttem az esztelen késztetés ellen, hogy
visszakérdezzek: És most hogy nevezed magad? De az asszony már
az ajtóhoz ment. Ügyetlenül lehajolt, és felkapta a bonbonos
zacskót.
– Elejtett valamit.
– Milyen figyelmetlen vagyok! Tulajdonképpen önnek
hoztam.
A zacskóra nézett, amelyet ibolyaszín szalaggal kötöttem át,
és egy kis papírvirágot tűztem rá.
– Ibolyakrémes bonbon? A kedvencem.
Hazudsz, gondoltam. A bűbáj, ami belőle árad, mint az
éjfélkor szedett virág illata, sötéten, édesen kihívó volt.
Megkóstolt egy csokoládét.
– Finom! – dicsérte. – Ön bizonyára a túloldalon dolgozik.
Láttam az üzletét. Gyönyörű.
– Már egy ideje be akartam köszönni – mondtam. – Bár
mostanáig nem tudtam, hogy tetováló.
Elmosolyodott.
– Mivel árultam el magam? Kérem, foglaljon helyet. És igyon
egy kis kávét. Nem ígérem, hogy olyan finom, mint az
ibolyakrémje, de pillanatnyilag csak ezzel szolgálhatok.
Leültem az egyik lila székre, amely a kávégépnél volt, de
nem töltöttem magamnak. Az asszony leült velem szemben.
Ekkor vettem észre a cipőjét, illetve nem is cipő, hanem inkább
csak láb volt, ami a rüsztnél ízesült, és egy sima acélpecekben
végződött…
Egy ősi kínai mondás szerint: Az ördögnek nincs lába. Ezért
olyan magas a templomok küszöbje, hogy megvédje az
embereket a kóbor démonoktól. Ennek a jövevénynek sincs lába,
és a dolog iróniája nem kerüli el a figyelmemet. Eszembe juttatja
Ka-á-vilt, a lábatlan maja istent, akinek bal lába helyett villám
van, a másik pedig kígyófarokban végződik, úgy lovagolja meg
a szelet. Anyám szerette ezeket a legendákat, én idegennek,
nyugtalanítónak éreztem őket, és emiatt nem igazán élveztem.
Mégis a szél, a Hurakán volt oly sok éven át az állandó tényező
az életemben. Bensőségesebben kötődöm hozzá, mint Gaiához,
Hesztiához vagy Jézushoz.
Észrevette, hogy nézem.
– Bocsásson meg – szabadkoztam. Miért szabadkoztam?
Ismét elmosolyodott.
– Nem zavar. Térd alatt amputálták a lábamat, egész
életemben műlábbal jártam. Ez a hétköznap használatos, de van
egy valósághűbb változat is, amihez csinos cipőket is
hordhatok, ha ki akarok öltözni.
 Kezet nyújtott.
– Morgane Dubois.
Kezet ráztunk. Nem várt módon meleg volt a keze.
Szélhámosnak éreztem magam, mintha az egyházközség
hölgytagjaként üdvözöltem volna a faluba újonnan beköltözőt.
Képtelenség, gondoltam. Hiszen én sem tartozom ide.
– Régóta él itt? – kérdezte Morgane.
Utána kellett számolnom. Az idő máshogy telik, amikor
hosszabban egy helyben élünk, az idő múlásával váltják
egymást az évszakok, nő a fű, és sötétednek a bútorokon a
karistolások. Könnyen ringatjuk abba a hitbe magunkat, hogy
„most ide tartozom”. Olyan könnyű hinni a gyökerek, a hajtások
és az emlékek erejében.
– Öt éve – válaszoltam. Pusztán a szavak kiejtése furcsa
érzéssel töltött el. A hozzám hasonlók nem gondolkodnak
években, csak napokban, hetekben, esetleg hónapokban. Az
évek mások számára léteznek. Azok számára, akik nem hallják a
szelet.
– Milyen szerencsés – mondta Morgane. – Nálam a
leghosszabb egy helyben lakás kilenc hónap volt. Egy idő után
felébred az emberben a kényszer, hogy másutt legyen, ha érti,
mire gondolok.
Muszáj volt elmosolyodnom.
– Azt hiszem, tudom.
– Mellesleg egy idő múlva a munka is elfogy. Követnem kell
a cirkuszt.
– Hogyan?
– A mutatványosok felvonulását. A karnevált. A helyeket,
ahol azok, akik nem tartoznak sehova, kideríthetik, kicsodák. –
A csésze kávéja fölött fürkésző tekintetet vetett rám. – A
tetoválás annyit mutat meg, amennyit eltakar. Önnek valami
kicsit tanácsolnék. Egy állatot, esetleg egy madarat. Valamit,
aminek dobog a szíve.
– Tetoválásra gondol? Nem vagyok az a típus.
– Nem rajong a testművészetért?
– Másokon igen – válaszoltam. – De még sosem akartam
magam így megjelölni.
Megjelölni. Milyen furcsa szóválasztás, gondoltam. Mégis
mennyire találó! A hozzánk hasonlók nem viselnek
megkülönböztető jegyeket. Nem teszünk közszemlére heget
vagy emlékeket. Nem úgy, mint Roux, akinek a teste az élete,
szerelmei, bánatai, harcai, örömei és számtalan utazása egyfajta
falikárpitja. Az én bőröm fehér folt. A gondolattól, hogy
megengedjem ennek az asszonynak, hogy festővászonként
használjon engem vagy akár Roux-t, libabőrös lettem.
– Én nem tekintem megjelölésnek – mondta. – Inkább annak,
hogy előhozok valamit, ami addig rejtve volt. Egy titkot. Egy
vallomást. A maják is tetoválták a testüket, hogy kiengeszteljék
az isteneket. Hittek abban, hogy a tetoválás felszínre hozza a bőr
alatt rejtőző lelket.
Természetesen tisztában voltam ezzel. Az én munkámban
sokat meg kellett tanulnom a vér és csokoládé földjéről. De
feszélyezett, hogy Morgane ilyen nyíltan beszélt a majákról és a
mágiájukról, bár hirtelen átfutott a fejemen, hogy anyám
kedvelte volna.
– Őszintén megvallom – mondtam –, hogy szerintem nem
sok jelentkezőt talál majd Lansquenet-ben. A nagyobb
városokkal összehasonlítva konzervatív hely. Megkérdezhetem,
miért a falura esett a választása?
– Nem volt különösebb oka – vonta meg a vállát. – Egyszerű
szeszély. Gyakran előfordul, hogy a helyek választanak engem,
és nem fordítva történik.
– Mennem kell – álltam fel.
– Köszönöm. Ha meggondolná magát, tudja, hol talál.

Mélységesen rossz érzéssel mentem vissza a chocolaterie-be.

Morgane az ajtajából figyelt, a bő fekete nadrág éppen csak
elrejtette nyugtalanító fémlábát. Bármiben hittek is az ókori
kínaiak, nincs okom gonoszságot feltételezni Morgane-ról, vele
kapcsolatban mégis minden szorongással tölt el. Érkezése a szél
megváltozásával. Az ajtaja körüli színek. Ahogy magához
vonzotta Rosette-et, noha meghagytam a lányomnak, hogy
kerülje. És most a maják említése többnek tűnik puszta
véletlennél.
Önnek valami kicsit tanácsolnék. Egy állatot, esetleg egy madarat.
Valamit, aminek dobog a szíve. Mit értett ezen? A tetoválás annyit
fed fel, amennyit eltakar. Mit látott bennem, ami miatt erre a
következtetésre jutott?
Az itt-tartózkodása mégsem lesz hosszú. Lansquenet-sous-
Tannes ért hozzá, hogy kivesse magából az ide nem tartozókat.
Én csak tudom: én is a kivetettek közé tartoztam. Bővében van a
falu a pletykának és a szóbeszédnek, egy lábra kelt suttogás
elég, hogy valaki ne érezze magát kívánatosnak. És suttogás
lesz, ezt jól tudom. A suttogás és a rémhír közhasználatú itt. Egy
korabeli nő, ennyi tetoválással; húsvétra már el is felejtik.
Különös módon elégedettséggel töltött el a gondolat. Megint
anyám kártyája jutott az eszembe. Halál. A Bolond. A Torony.
Változás. Rosette túlságosan kíváncsi, hogy sokáig kerülje
Morgane-t. És Anouk is hamarosan hazajön Párizsból. Az én
kicsi Anoukom, akinek nincs szüksége egy újabb Zozie-ra, hogy
elbájolja. Halál. A Bolond. A Torony. Változás. Máris milyen sok
változás! A tarot-csomag képei az elme összpontosítását segítik
elő. Mint ilyenek bármit jelenthetnek, mégis a sok évszázados
hagyományból fakadóan hatalommal bírnak. Halál. A Bolond. A
Torony. Változás. Lehetséges lenne, hogy Morgane mestersége
valamilyen módon rokonságban áll az enyémmel? A tetoválás
annyit mutat meg, amennyit eltakar. A Próbálj ki! Ízlelj! Tegyél
próbára! változatának hangzik.
Visszanézek a lila ajtóra, amelyet megint becsuktak, hogy ne
fújjon be a szél.
Mit látott most bennem? Egy állatot, esetleg egy madarat.
Valamit, aminek dobog a szíve. Hallom fent Rosette-et. Mérgesnek
tűnik, dobban a lába a padlón. Vajon Morgane látta Bamot? És
ha igen, mit láthatott még?
Bemegyek a konyhába. A kakaó illatának meg kellene
nyugtatnia, mégsem vigasztal. A maják is tetoválták a testüket,
hogy kiengeszteljék az isteneket. Ha ilyen egyszerű lenne,
gondolom. Ha lenne rá mód, hogy a vérontás kiengesztelje a
szelet.
Megpróbálom elképzelni, hogy Lansquenet-ből kit érdekelne
a Morgane-féle kísértés. Hosszú időbe telt annak idején, hogy a
templommal szemben elfogadják a chocolaterie-t, most hogyan
fogadnának el olyan valakit, mint Morgane Dubois?
Amikor megint kinézek, már besötétített. Lehet, hogy vendége
van, suttogja egy halk hang a fejemben. Talán más is meghallotta a
lila ajtó szirénhangját. Valaki, aki titokban mindig is szeretett volna
tetoválást. Talán meglátta, hogy benéz. Megkínálta kávéval, és maja
mesékkel szórakoztatta: „Egy állatot, esetleg egy madarat…”
Nem érdekes, nyugtatom magam. Húsvétra már nem lesz itt.
 6

Március 20., hétfő

Anna néni ki nem mondott megvetése ellenére Mimi boldog gyermek

maradt. Megtanultam, hogy távol tartsam, amikor Anna néni
vendégeket hívott, amire egyszer egy héten, szerda délutánonként,
templom után került sor. Tea volt, és mignon, és esetleg gyümölcstorta
a pâtissérie-ből. Anna néni barátnői ezeken a szerda délutánokon
fekete kesztyűt viseltek, és a „szegények” érdekében végzett
munkájukról csevegtek, mintha mi Mimivel nem viseltünk volna
megkurtított használt ruhát és agyonkoptatott talpú, uraságtól levetett
cipőt. A vendégség napján eltávolítottak minket szem elől, és mivel
Anna néninek ilyenkor nem volt lehetősége, hogy ellenőrizze, mit
csinálunk, gyakran kihasználtuk az alkalmat, és elszöktünk, a
környékbeli erdőket és mezőket jártuk be, és a folyó mellett játszottunk.
Volt egy hely, amit Mimi a legjobban szeretett, ahol egy öreg
tölgyfa nőtt egy régi kút mellett. Egy szivattyú is volt mellettük, de ezt
már senki sem használta, hanem inkább a templom mögötti téren
állóhoz jártak; a temető is azt használta. Mimi órákig eljátszott a
kútnál, elnézte, ahogy a víz vékony érben belecsorog a kút melletti
sekély kővályúba, én meg a vizet pumpáltam a rozsdás karral, vagy a
sáros vízbe mártotta a kezét, és nevetett, mint a bolond. A kutat
falappal fedték be, és oda is csavarozták, nehogy baleset történjen.
Mimi tudta, hogy nem mászhat fel arra a kerek, korhadt fafedélre, mert
beszakadhat alatta, és ő beleeshet a kútba. A fogyatékossága ellenére
sem voltam vele soha türelmetlen, nem ugrattam, ahogy más fiúk
tették volna. Tudom, hogy nem hiszi, Reynaud. A türelem nem az az
erény, amire ön képesnek hisz engem. Talán az emlékezetem nem olyan
jó, mint volt, vagy talán csak Miminek sikerült a legjobbat kihoznia
belőlem. Akárhogyan is, jól kijöttünk egymással. Magányos fiú voltam,
az iskolában figyelmetlen, csendes és morcos természetű. E tekintetben
nagyon emlékeztettem apámra, vagy legalábbis ezt hallottam a
nagynénémtől. Az összehasonlításban nem volt melegség. Éreztem,
hogy a néném másnak szeretett volna látni, talán olyan fiúnak, aki
segítségére van az egyházközségben, a kórusban énekel, és az
elsőáldozására készül. Én azonban a néni helytelenítése ellenére – vagy
éppen azért – makacsul visszautasítottam mindezt. A pap – nem a
maga elődje, hanem az őt megelőző – szigorúan kezelte a gyerekek
kérdését, bár dicsérte a nagynéném egyház iránti odaadását. De mise
alatt lehetetlen volt Mimit csendre inteni, és mivel én gondoskodtam
róla, általában én sem jártam misére. Ez heti rendszerességgel levont
nagynéném teljesítményéből, aki emiatt neheztelt ránk. Egyik
következett a másikból, a gyermekkorom folyamatos szökések,
megrovások és büntetések sorozata volt. Amíg meg nem érkezett a levél
Rennes-ből. Az a levél mindent megváltoztatott.

Narcisse kéziratának feléhez értem. Folytattam volna, mon père,

ha nem kopognak hangosan az ajtómon. Michèle Montour volt,
és az arckifejezéséből megértettem, hogy panasszal akar élni.
– Mon père – fogott bele –, sajnos kénytelen voltam
elmulasztani a misét vasárnap. De Vianne Rocher-val beszéltem.
Ó! Nem tudtam eldönteni, elvárja-e, hogy behívjam.
Gondolom, elvárta, ahogy állítólag a vámpírokat is be kell
tessékelni, hogy a vérünket szívhassák.
– Talán nagyon elfoglalt? – tettem egy próbát.
– Jaj, dehogy, mon père – mondta. – Önre mindig van időm.
Ennyit a langyos fogadásom hatásáról.
– Jöjjön be. Főzök kávét.
Követett a nappaliba. Erős gardéniaillat lebegett utána.
– Apám vallomását olvasta – jegyezte meg, és a papírra
vetett szavakra sandított. Kétségkívül a neve említését szerette
volna látni, mondtam magamban. Nem mintha megtalálta
volna; Narcisse vallomása eddig csak a távoli múltra
szorítkozott.
Becsuktam a dossziét.
– Sajnos, ez bizalmas – közöltem, majd a hónom alá csaptam,
és kimentem kávét főzni két személyre. Ha magára hagytam
volna a dossziéval, biztosan belekukkant. Az ő fajtája mindig ezt
teszi.
Követett a konyhába, ahogy a gardéniaillat is.
– Lehetetlen teremtés – mondta. – De tudhattam volna.
– Kicsoda? – kérdeztem szórakozottan, remélve, hogy nem
akar cukrot vagy tejszínt.
– Természetesen Vianne Rocher – mondta Michèle. – Két
kockacukorral és tejszínnel kérem, mon père. – Mintha ez a nő
tudta volna, hogy egyikből sincs a háznál. Benéztem a
kabátzsebembe, és találtam két becsomagolt kockacukrot, amit
Joséphine kávézójából hoztam el. Jómagam sosem iszom a kávét
cukorral, de néha, ha elvetődöm Les Marauds-ba, a kis Maya
szereti cukorral etetni a lovakat.
– Attól tartok, hogy be kell érnie tejjel – szabadkoztam.
– Hát hogyne, mon père. Nagyböjt van – mondta Michèle
Montour, ami még jobban bosszantott. Michèle Montourt
annyira érdekli a nagyböjt, mint a társaságom; csakis azért jött,
hogy Vianne Rocher-ra panaszkodjon, de főleg Rosette-re,
akivel Vianne nem hajlandó megbeszélni Narcisse
hagyatékának témáját.
– Nem látom be, miért akadékoskodik – folytatta Michèle. –
Az a furcsa kis boltja nem hozhat sokat a konyhára. Azt
hihetnénk, boldogan él a lehetőséggel, hogy egy kis pénzt
keressen.
Vállat vontam.
– Talán nem tekinti a sajátjának a földet, hogy eladja –
vetettem fel.
– Lényegtelen – legyintett. – A gyermek aligha felelős.
A kávémat ittam, és nem szóltam semmit. Feltehetően
Narcisse okkal hagyta Rosette-re az erdőt.
– Szép összeget ajánlottam – mondta durcásan. – Másra nem
gondolhatok, mint hogy arra számít, az erdő értéke emelkedni
fog. Talán azt képzeli, kincset temettek el ott!
Kellemetlen kis nevetést hallatott, és átfutott a fejemen, hogy
a hazugok gyakran vallják be az igazságot, amikor az
ellenkezőjét akarják mondani.
– De komolyra fordítva a szót, mon père – folytatta. – Apám
mégis mire számított, mit gondolnak majd az emberek? A
végrendelet megfogalmazása szándékosan kelti azt a
benyomást, hogy többről van szó. A tizenhat hektárnyi erdő a rajta
álló felépítményekkel és azok tartalmával – idézte elég pontosan,
hogy arra gondoljak, alaposan fontolóra vette a dolgot. – Ne
mondja, hogy ez nem arra utal, hogy más is van itt, mint erdő?
– Lehet – ismertem el némi rosszindulattal. – Narcisse…
– Nehéz ember volt, igaz – mondta Michèle. – Nagyon
nehéz. Senki sem tudja, mennyi erőfeszítést tettünk, hogy
kibékítsük, de soha nem…
– Don Quijoté-st akartam mondani.
– Az is, persze – vágta rá, és tudtam, hogy fogalma sincs, mit
jelent. – De ilyen ember volt. Szerette a kis tréfáit. Természetesen
semmi sincs ott eltemetve! Csak megpróbált bajt keverni.
Bárcsak az a nő észre térne, és azonnal eladná nekünk azt a
földet, akkor sokkal könnyebben meg tudnánk szabadulni az
egész birtoktól. Őszintén megvallva, mon père – halkította le a
hangját –, jól jönne nekünk a pénz. Yannick gondozása
felemésztette az összes tartalékunkat. Az ember azt gondolná,
az a nő, akinek szintén van egy különleges gyereke, mutat némi
együttérzést. – A különlegest szirupos hanghordozással mondta,
szemben a megszokott orrhangjával.
Lenyeltem az utolsó kortyot.
– Igazán sajnálom – hazudtam. – De mit tehetnék?
– Beszélhetne a fejével – bökte ki bosszantó közvetlenséggel.
– És rávehetné, hogy értsen szót ezzel a Roux nevű emberrel, aki
sosem fog szóba állni velem. Ezt már világosan értésemre adta.
Még a végrendelet felolvasására sem jött el. De ön talán józan
belátásra téríthetné őket. Rábeszélhetné, hogy a föld nem ér
semmit. Máskülönben lábra kél a szóbeszéd. Tudja, milyenek
errefelé az emberek.
Valóban tudom. Ahogy azt is, amikor valaki a bolondját
akarja járatni velem. Montourék azt hiszik, más is van Narcisse
erdejében. Elásott kincs? Milyen abszurd! Igaz, az öreg
gyanakvó volt. Rávallana, ha egy ládában elásta volna a pénzét,
ahelyett, hogy bankba tette volna. Ami meg azt illeti, hogy
beszéljek Vianne-nal vagy Roux-val…
– Kétlem, hogy sok értelme lenne – válaszoltam. – Egyébként
is Narcisse végrendeletének végrehajtója vagyok. Nem
tisztelném a kívánságát, ha közbeavatkoznék.
– Ó! – Láttam, hogy a tekintete megint a dossziéra siklik,
amelyben Narcisse vallomása volt, és amelyet a kanna melletti
konyhapultra tettem. – De ha van ebben valami… – kezdte. –
Valami, ami arra utalna, hogy elástak ott valami értékeset,
muszáj lenne elárulnia valakinek, nem? Csak példaként
mondom, butaság, tudom, de el kellene mondania egy
ügyvédnek vagy legalább a családot tájékoztatnia kellene…
Felsóhajtottam.
– Véleményem szerint ez az irat a gyónási titokkal
egyenértékű – jelentettem ki. – Éppúgy nem árulnám el
senkinek, mint ahogy a maga gyónását sem kürtölném világgá.
– De az apám még csak nem is volt katolikus! – háborodott
fel Michèle. – Igazán, mon père…
– A kérdés nem az, hogy az volt-e, Madame Montour. Az én
esküm nem tesz különbséget hívők, hitetlenek vagy…
hipokriták között.
Azt gondoltam, ez pontot tesz a végére. Ám csak azt láttam,
hogy kipirosodik az arca, de inkább a haragtól, mint mástól.
 – Számomra mégis képtelenségnek tűnik – háborgott –, hogy
egy irat, ami eldönti, hogy a fiam rendes ellátásban részesül-e,
vagy az állam könyörületére kényszerül, titokban marad egy
öregember szeszélye következtében, aki nem is volt szellemi
képességei birtokában.
De abban, amit mondott, valami felkeltette a figyelmemet.
– Hogy érti, hogy az állam könyörületére kell bíznia a fiát?
Michèle Montour felemelte a tekintetét, és a szemembe
nézett.
– Mon père – kezdte megint azon a szirupos hangon, melyet
szeretett a fiával kapcsolatban használni –, a férjemmel nem
tudunk majd mindig gondoskodni a fiunkról. Az a sok pénz,
amit elszórtunk speciális iskolákra és terapeutákra, de semmi
eredménye nem volt, és nem járt érte hála. – A szeme sarkát
nyomogatta az ujjbegyével. – Egyszer majd már nem leszünk, és
a fiunk kénytelen lesz beköltözni egy intézetbe. De csak akkor,
ha nem tudunk annyi tőkét összeszedni, hogy gondozót
fogadhassunk mellé.
Ez meglepett. Amennyit a Montour fiúból láttam, nekem
nem tűnt úgy, hogy ne tudna boldogulni a világban, és
kimondottan ötletesen fosztogatta Narcisse lekvárkészletét.
– Azt hittem, Yannick képes lesz felnőtt korában az önálló
életre – jegyeztem meg.
Megrázta a fejét.
– Ó, dehogy, mon père. A fiam állandó felügyeletre szorul. Az
állapota következtében képes veszélyes mértékig túlenni magát,
és ha nem vigyáznak rá, harmincéves korára bele is halhat.
A kétliteres lekvárosüvegre gondoltam, és kezdtem rosszul
érezni magam.
– Ezt már említette.
– Akkor bizonyára megérti az aggodalmamat.
Nem szóltam semmit. Amennyire én tudom, az intézménybe
zárásnál kevésbé drasztikus módszerek is vannak, amelyekkel
ezt az állapotot kordában lehet tartani. De ezt a szülőknek kell
eldönteni. Vagy talán egy nap majd a fiúnak, ha sikerül egyszer
megszöknie tőlük. A gondolataim visszaszálltak Narcisse
vallomásához, Mimi leírásához. Az a szerető fiú hogyan vált
ilyen megkeseredett, világtól elvonult emberré? Miért fordult a
szeretetével Rosette és nem a saját lánya felé? Erre talán tudom a
választ. Michèle-t nehéz szeretni. A dolog iróniája, hogy ha
ahelyett, hogy elrejtette volna a problémás gyerekét, összehozta
volna a nagyapjával, Narcisse talán ugyanúgy megszerette
volna, mint Rosette-et.
– Bocsásson meg – mondtam. – És együttérzek önnel.
– De nem mutatja meg a dossziét.
– Lehetetlen – ráztam meg a fejem.
– Rendben van. Ez esetben máshol kell segítséget keresnem.
– Kis szünet után hozzátette. – Őszintén megvallom, mon père,
csalódást okozott, hogy a gyülekezete egy tagjával szemben egy
ilyen pártját fogja.
– Milyenre gondol? – kérdeztem.
Dühösen kivörösödött az arca.
– Majd megérti. Azt hiszi, nem látom, mi folyik? Hogy
miféléket nevez az a nő a barátjának! A Les Marauds-beli arab
nőket. A teletetovált csavargókat. És most akadt még egy, aki
kibérelte az üzletemet, bár ha tudtam volna, miféle foglalkozást
űz, nem adtam volna bérbe, noha Isten a megmondhatója, nagy
szükségem van a pénzre…
– Várjunk csak – zavarodtam össze. – Kiről beszél?
Szárazon felnevetett.
– Hát nem tudja? Művésznek mondta magát. Azt hittük,
galériát nyit. És most jutott a tudomásomra, hogy egy
tetoválószalonja van, és bármiben lefogadom, hogy nemsokára
mindenféle söpredék lóg majd nála éjjel-nappal, és nekem ne
mondja, hogy nem Vianne Rocher-től kapta az ötletet, hogy
kiadó egy üzlethelyiség! – Letörölt egy dühös könnyet az
arcáról. – Pedig mennyit dolgoztam azon, hogy itt tisztes nevet
szerezzünk, most mégis rajtam nevet mindenki! Senki sem fog
komolyan venni. És hacsak nem szegi meg a bérleti szabályokat
– ebben még reménykedünk, hogy így lesz –, talán itt lesz egy
teljes évet, és csoda lesz, ha nem veri szét a berendezést…
– Látom, nagyon felzaklatta magát – mondtam. – De miért
okolja ezért Vianne Rocher-t?
Károgva felnevetett.
– Azt hiszi, nem láttam őket? Mindketten sülve-főve együtt
vannak azzal a nővel! Anya és lánya is. Az a Rocher nőszemély
még talán ajándékot is vitt neki, hogy megünnepelje az
érkezését! Én csak annyit mondhatok, hogy remélem, önnek
tetszik, hogy egy efféle költözik a faluba. És ha népszerű lesz,
talán nyithat egy szexboltot a templom mellett, vagy – miért is
ne? – egy McDonald’sot.
Ezzel a végső megbélyegzéssel felemelkedett a székről, és
merev léptekkel, mint egy darumadár vagy egy víz alatti
prédára vadászó gázlómadár, kivonult a házból.
 7

Március 20., hétfő

Igyekeztem folytatni az olvasást, de már képtelen voltam

koncentrálni. Inkább sétálok egyet, gondoltam, vagy esetleg
megebédelek Les Marauds-ban vagy Joséphine kávézójában.
Michèle kijelentése kíváncsivá tett. Nem osztottam a
felháborodását, de hogy egy tetoválószalon legyen a Place Saint-
Jérôme-on? Les Marauds-n… esetleg igen. Alacsony a bér, a vízi
patkányok szeretik a tetoválást meg a piercinget. De itt, a téren,
ilyen név alatt, ami úgy hangzik, mintha temetkezési kellékeket
árulna…
Les Illuminés. Igen, talán a bőr megvilágítására vonatkozik. A
régi időkben a kéziratokat gyakran bőrbe kötötték, hogy a belső
oldalakon lévő ékes szépírást megőrizzék. De ez az üzlet, amely
olyan tiszta és ragyogó, nem az, amilyennek egy tetoválószalont
képzeltem. Bár az igazat megvallva, mon père, természetesen
sosem jártam ilyen helyen, ezért az elvárásaim is csak
előítéleteken alapulnak. Nem vagyok büszke rájuk, és
mostanában igyekszem nem olyan elhamarkodottan ítélkezni,
mint régen, mégis be kell vallanom, hogy a templommal
szemben egy tetoválószalon nyitása pontosan annyira töltött el
örömmel, mint annak idején fiatalabb énemet a chocolaterie-é,
ráadásul nagyböjt kezdetén.
Eltűnődtem, ki lehet a tulajdonos. Ha Vianne Rocher
szívesen fogadta, akkor biztos nekem is azt kell tennem, nem?
Tényleg ez volt a szándékom, mon père. Az, hogy még nem
tettem meg, egyértelmű kötelességmulasztás volt.
És nem Joséphine-t láttam a tükörben visszatükröződni?
Vajon Joséphine-nek van tetoválása? Nem vallott volna rá.
Tulajdonképpen csak egyetlen lansquenet-i lakosra tudtam
gondolni, aki boldogan fogadna egy körünkbe érkező
tetoválóművészt, ő pedig már annyira tele volt tetoválva, hogy a
gondot inkább egyetlen szabad bőrfelület felkutatása jelentené.
Amikor a térre értem, le volt húzva a roló. A lila rolók
olyanok voltak, mint egy pislogó szemhéj. De az ajtón a Nyitva
tábla lógott, így némi tétovázás után bementem. Belépésemkor
egy kis csengő csilingelését hallottam.
Odabent minden csupa tükör és krómozott felület volt,
ahogy futólag korábban is láttam, egy mindenen
visszatükröződő, sűrű mintával. Kék levelek, zöld indák és
pettyes madarak; úgy festett, mint egy régimódi tapéta egy
impozáns angol otthonban, bár oda nem illőnek tűnt egy ilyen
máskülönben szűkre szabott helyiségben. Kényelmes székek
vettek körbe egy asztalt és egy kávéfőző gépet, de volt még egy
nagy, dönthető fotel is, feltehetően magának a tetoválás
folyamatának idejére…
Ketten ültek a kávéfőző gép körül. Egyikük a nő volt, akit
futólag láttam a házam előtt azon az esős éjszakán – ráismertem
hamvasszőke hajára és az álla vonalára –, aki egy redőzött,
hosszú, lila bársonyruhát viselt, ami a nyakánál nyitva volt, és
látni engedte a kulcscsontjain virágzó és továbbterjedő, két
tökéletesen azonos tetoválást. A másik Roux volt: lazán
elterpeszkedett egy csésze kávéval a fotelben, ujjatlan fekete
pólója szabadon hagyta csupasz karján a tetoválást.
Amint beléptem, Roux mosolya elhalványult, és duzzogó,
kifejezéstelen arcot vágott. Roux sosem kedvelt – az okokat
mindketten jól tudjuk –, és már régen feladtam, hogy áttörjem a
tartózkodása páncélját.
– Kérem, ne álljon fel – szólaltam meg, amikor Roux úgy tett,
mintha fel akarna kelni a székből, majd a nőhöz fordultam. –
Francis Reynaud vagyok. Szomszédok vagyunk. Csak be
akartam köszönni.
A nő elmosolyodott.
– Morgane Dubois.
Roux gúnyos hangot adott ki, ami hasonlított Rosette
madárhangjaihoz.
– Miattam ne menjen el, kérem – mondtam, amikor felállt. –
Nem akartam megzavarni.
– Már végeztem itt – válaszolta Roux. Barátságosan búcsút
intett a nőnek, majd felkapta a kabátját, egy kopott,
báránybundával bélelt bőrkabátot, amelyet az elmúlt húsz
évben viselt, és nem volt hajlandó lecserélni, az ajtóhoz ment, és
eltűnt, mint egy kóbor macska.
– Bocsásson meg – mondtam az asszonynak. – Remélem,
nem riasztottam el a vendégét.
A nő lassan elmosolyodott, s ezt váratlanul nagyon
kedvesnek éreztem. Először azt hittem, sokkal fiatalabb nálam,
de most jöttem rá, hogy egyidősek lehetünk. Talán a meglepő
tetoválások keltik a fiatalság illúzióját, vagy a kusza hajviselet
alatti élénk arc.
– Nem riasztotta el – nyugtatott meg. – Ez csak az első
találkozás volt. Legalább kettőhöz szoktam ragaszkodni, mielőtt
elvállalok egy munkát.
– Ó! – lepődtem meg.
– A tetoválás komoly dolog – magyarázta. – A hibát sosem
lehet láthatatlanul eltávolítani. És bármilyen jó is a fedés, az
ügyfél mindig emlékszik rá, hol volt a régi tetoválás, és a
sötétben érzi majd, ahogy viszket.
Mint a lelken maradt nyomok, gondoltam, és hirtelen
nyugtalanul megborzongtam. Milyen nem helyénvaló hasonlat,
gondoltam. Krisztus mindent kitöröl.
– Örülök, hogy ilyen komolyan veszi – mondtam. – Sok
fiatalt látok, akik gondosabban válogatják meg a ruháikat, mint
a bőrükre tetovált mintákat.
Megint elmosolyodott. Valójában a fiatalok, akikről
beszéltem, mon père, a televízióban voltak, és Morgane
arckifejezésében volt valami, ami azt mutatta, hogy ezzel ő is
tisztában van.
– Igazságtalan velük – jegyezte meg. – És megbizonyosodom
afelől, hogy az ügyfeleim mind tisztában vannak az ügylettel,
amelyet kötünk, és hogy a mintájuk mit jelent majd számukra.
Ügylet. Különös szót választ, gondoltam, olyat, ami az
ördöggel kötött egyezséget juttatja az ember eszébe. Kíváncsi
lettem volna, mit jelent egy ilyen tetoválást hordani a bőrön, és
az a jelzés mit fedne fel.
 A dekoltázsából kígyózó mintára mutatott.
– Néhány téma egyetemes. A természeti témák segítenek,
hogy kapcsolódjunk a világunkhoz, és megváltoztatják, hogy
miként tekintünk rá. – Hirtelen elkomolyodva nézett rám. –
Önnek valami egyszerűt ajánlanék, mon père. Valami alapvetőt
és tisztát. Esetleg valamit, aminek a tűzhöz van köze.
Összerándultam.
– A tűzhöz?
Tudja, mon père. Most érkezett ide, és valahogy máris tudja. Egy
pillanatig a rosszullét kerülgetett, pánikba ejtett a bizonyosság,
hogy valamiképpen belém nézett, és bevilágított a sötétbe.
Aztán leráztam magamról a képtelen gondolatot. Sikerült
felnevetnem, aztán így szóltam:
– Kétlem, hogy a gyülekezetem helyeselné, ha egy tüzes
tetoválással jelennék meg a misén.
Elmosolyodott.
– Meglepné, hány embernek van tetoválása. Nem mindenki
választja azt, hogy látható helyen legyen. Néha egy tetoválás
olyan személyes, hogy még a család sem tud róla. Egyesek a
sírba viszik magukkal.
Mint a megbocsátást el nem nyerő bűnöket, gondoltam.
– Megkínálhatom egy itallal, mon père? Mintha hirtelen
rosszullét környékezné.
Csak ültem. A tükrök tehették, de erős hányinger
kerülgetett. Átnyújtott egy csésze kávét, mielőtt felhúzta a rolót.
Az utcáról beáradó fény szemkápráztató volt, de a hányingerem
alábbhagyott.
– Nyomasztó idebent – nyögtem ki.
 – Sokan találják így. – Leült velem szemben, és akkor vettem
észre, hogy lila csizmát visel a pazar bársonyruha alatt. – Jobban
érzi magát?
– Igen. Köszönöm. – Ittam egy kortyot. Jó kávé volt, erősebb,
mint ahogy én készítem. – Szóval… – folytattam, igyekezve
normálisabb mederbe terelni a beszélgetést. – Sok pénz van a
tetoválásban? – Mindent összevetve ennek ellenkezőjére
fogadtam volna. Tapasztalataim szerint azok, akik tetoválást
szeretnének, rendszerint nem tehetős emberek.
Elmosolyodott, mintha hangosan kimondtam volna, amit
gondoltam. Éreztem, hogy elpirulok.
– Elboldogulok – mondta. – Inkább azt kérdezem az
ügyfeleimtől, mennyit ér nekik a művészet, és nem fix árat kérek.
– Ó! – Abszurdnak hangzott. Az asszony mégis komolyan
beszélt. Furcsa módon Vianne Rocher-ra emlékeztetett a
chocolaterie megnyitása idején. Majdnem arra számítottam, hogy
kimondja: Kóstolj meg! Tudom, mi a kedvenced.
Természetesen lehetetlen. Nem is hasonlít Vianne-ra. Mégis
a szorongás, amit bennem ébreszt, különös módon nagyon
ismerős. Gondolom, Vianne-nal már össze is barátkoztak;
elképzelni sem tudom, másképp Roux hogy bízna meg benne.
Roux-nak persze már vannak tetoválásai, és nyilván nagyobb
jelentőségű az elhatározás, ha valaki makulátlan bőrrel áll
hozzá.
Próbáltam Morgane arcába nézni. Illetlen lett volna a
dekoltázsában lévő tetoválásokat bámulni. Mégis, objektív
szemmel nézve gyönyörűek. Stilizált levélzet kacsai, mindegyik
végén három-három apró virág. Egy pillanatba telt, hogy
rájöjjek, hol láttam már ezt a mintát: egy angol tapétának látszó
nyomaton az ajtó mellett. Amikor most alaposabban szemügyre
vettem, láttam, milyen ügyesen dolgozta fel és alkalmazta a
bonyolultabb minta egyik elemét, hogy kövesse a kulcscsont
finom ívét. A tiszta, majdnem szertartásos vonalvezetés ellenére
váratlanul nagyon erotikusnak találtam.
Felnéztem a szemébe, és láttam, hogy mosolyog.
– Bocsásson meg – mentegetődztem. – Nem akartam
bámulni.
– Semmi gond – válaszolta. – Ez volt az első.
– Az első tetoválása?
– A legelső. A tetoválóművészek többsége a lábbal kezd.
Könnyen elérhető hely, amit ruhával el lehet takarni, ha nem
sikerül a minta. De akkor az ifjúság magabiztossága hajtott. És
mindig jobban szerettem tükrök segítségével dolgozni.
– Vagyis ezt maga csinálta?
– De még mennyire! – válaszolta Morgane. – Egyesek önként
jelentkezőkön gyakorolnak. De ezt mindig is őszintétlennek
tartottam. A tetoválás az őszinteségről szól. Azt akartam, hogy
az ügyfeleim is tudják ezt.
Megpróbáltam elképzelni, milyen, ha valaki tükrök
segítségével tetoválja a saját bőrét.
– Őszinteség – ismételtem meg.
– Úgy van. Az én tetoválásaim nem az álcázást szolgálják. A
lélek felszínre kerülő töredékeinek tekintem őket.
Bizonytalanság gyötört, hogy mit mondjak erre. A lélek
felszínre kerülő töredékei. A Tannes felszínén úszó elszenesedett és
égő fadarabokra emlékeztem. A komor és apatikus vízi
népségre, akik továbbköltöztek.
Tréfával igyekeztem elütni.
– Csak óvatosan. A lélek az egyház fizetőeszköze.
– És az ördögé – tette hozzá. – Mindenki azt kapja, amiért
fizetett.
 8

Március 20., hétfő

Maman azt mondja, többé nem beszélhetek Morgane-nal.

Szerintem, ha valamit nem akarunk látni, akkor ne nézzük.
Legközelebb majd le kell húznunk a rolót, vagy máshol fogunk
titokban találkozni. Mert én ettől függetlenül beszélni akarok
Morgane-nal, meg akarom nézni a fényképalbumát, sőt még
tetoválást is szeretnék. Van valami Morgane-ban, amitől nem
érzem magam csodabogárnak. Mintha nem érdekelnék azok a
dolgok, amelyek miatt mások megbámulnak, vagy ami miatt
Joline Drou és Caro Clairmont lehalkítja a hangját, amikor rólam
beszélnek.
Maman azt hiszi, nem veszem észre ezeket. Azt képzeli,
hogy nem tudom, mennyire más vagyok. Úgy gondolja, ha
csendben vagyok, jól viselkedem, és sosem használom az
árnyékhangomat, akkor talán egy nap egy hóból gyúrt kislány
helyett olyan leszek, mint a többiek. Amikor tegnap Morgane-
nál voltam, egyáltalán nem éreztem másnak magam. Tudom,
hogy Morgane nem bánná, ha az árnyékhangomon beszélnék
vele, vagy ha Bamot látná a tükörben, sőt még azt sem, ha
Baleset történne. Nem lepné meg, ha megtudná, miért jöttünk
Lansquenet-be, és hogy Maman néha miért fél. És most már én
is többet szeretnék tudni róla, hogy honnan származik, hol járt,
mit jelent az üzlet neve, és miért tetováltatta a kulcscsontjára Az
epertolvajt. Így aztán egész délelőtt mérges voltam, és nem ittam
meg a csokoládémat sem, és Maman fejfájósnak látszott, és
szomorúnak, és folyton eltört egy-egy apróság. És a szél is fújt:
csípős kis szél, ami a téren befújt a sarkokon, és meglengette a
cégért. Nem volt kimondottan rossz szél, de jó sem.
– Miért nem látogatod meg Yannick barátodat? – kérdezte
végül Maman törékeny mosolyával. – Esetleg vihetnél neki
csokoládét.
Remek ötletnek tűnt, de tudtam, hogy Maman nem ezért
javasolta. Nem akarja, hogy felkeressem Morgane-t, és
Yannickot használja ürügyként. De éreztem, hogy Maman
nyugtalan, és nem akartam a boltban maradni. Fogtam hát a
csokoládét, Yannick kedvenceit (mind az), a vázlatfüzetemet, és
a földeken át Yannick házához mentem. Szerettem volna tudni,
hogy találkozott-e Morgane-nal, és mit gondol az új üzletről,
aztán arra gondoltam, hogy játszhatnánk valamit, vagy talán
felderíthetnénk a szamócás erdőmet. Amikor azonban a
tanyaházhoz értem, Yannick anyja nyitott ajtót, és a rá olyan
jellemző módon rám nézett, majd azt mondta, Yannick alszik.
Hazudott. Azonnal láttam. Nem sokkal ebéd után voltunk.
Miért aludna Yannick? Aztán eszembe jutott, hogy talán beteg,
és valahogy esetleg az én hibámból, amitől bűntudatom támadt.
És ha Balesetet okoztam, amikor Morgane-nal beszéltem? Ha
Mamannak mégis igaza van, és a tudtom nélkül idevonzottam a
szelet?
 Yannick anyja nem vette le rólam meg a kezemben tartott kis
dobozról a szemét. Hosszú, hegyes orrával és kifejezéstelen,
hideg tekintetével egy nagy, ronda madárra emlékeztetett.
Mondjuk, egy csúf, aránytalan flamingóra.
– Ez egy doboz csokoládé? – kérdezte éles hangon, mintha egy
nagyon távol lévőhöz beszélne.
Nem válaszoltam. Tudta jól, mit rejt a doboz. Inkább Bamot
néztem, aki a nyitott ajtó mögött grimaszokat vágott, és
hallgattam a fák között fújó szelet, és azt kívántam, bárcsak ne
jöttem volna ide. De Yannick anyja csak a szemét forgatta.
– Csokoládé! – mondta azon az ostoba, magas hangján, égnek
emelt tekintettel, aztán odatolta a képét az arcomhoz, és
megváltozott hangon folytatta. – Idehallgass, Rosette Rocher. A
fiam nagyon zavart gyerek, és a legkevésbé egy olyan lányra
van szüksége, mint te, hogy itt lógj a környéken, és mindent
még jobban elronts. Szépen elfelejtheted Yannickot, mert se te,
se a csokoládéd nem kell neki. Megértettél?
Nagyon is jól értettem. Madame Montour meg akarta
akadályozni, hogy találkozzak Yannickkal. Most egyszer csak
nem érdekelt, hogy történik-e Baleset. Bárcsak elfújná a szél! Az
árnyékhangomon csak ennyit mondtam:
– Hazug.
– Szóval tudsz beszélni! – csapott le rám.
A ravasz szelet rávettem, hogy cibálja meg a szoknyáját, így
kénytelen volt lefogni.
– Nem lep meg – folytatta. – Apám talán elhitte, amikor
megjátszottad neki az ártatlan kislányt, de nálam ez nem
működik. És ha azt hiszed, harc nélkül hagyom, hogy elvedd a
földjét, akkor óriásit tévedsz.
– Az én földem. Az én erdőm – mondtam, és a szél kicsit
erősebben fújt.
De Madame Montour nem vette észre.
– Az apám zavart ember volt – mondta. – A végrendeletében
leírtak is ezt tanúsítják. Szóval még ne számold a pénzed. Még
nincs késő, hogy mindent megváltoztassunk.
Azzal becsapta az ajtót, és Bam vad képpel, rikoltozva
maradt a küszöbön. A szél átfújt a zsanérokon, megrázta a
lazább cserepeket a tetőn, de Madame Montour nem jött elő.
Tudtam, hogy az ajtó mögött van, és a kulcslyukon át figyel, a
szelet hallgatja, és arra vár, hogy elmenjek.
– Dög – mondtam az árnyékhangomon, és a cserepek
kezdtek egyenként lerepülni a tetőről, mint a kártyalapok. Kettő,
három, négyöthat, nyomuk veszett a borús, szürke égen, és
összetörtek a tyúkudvar döngölt földjén. Aztán átszaladtam az
udvaron az erdőmbe, leültem a kívánságkút mellé, és megettem
Yannick összes csokoládéját.
De még akkor is szomorú voltam, így elővettem a
rajzfüzetemet, és falánk flamingóként rajzoltam le Madame
Montourt. Megnevettetett, de a szomorúságom nem múlt el.
Nem igazság, hogy ő dönti el, kivel barátkozhat Yannick. És az
övé a ház meg a gazdaság. Miért kell még az erdőm is?
– Bárcsak elfújná a szél – suttogtam a kívánságkútba. – Bárcsak
Baleset érné, és elfújná, és soha többé nem jönne vissza.
A kút visszasuttogta – Soha többé nem jönne vissza! –, aztán a
szél fogta a suttogást, és elfújta. Soha többé nem jönne vissza! Soha
többé nem jönne vissza! Úgy hangzott, mint az a suttogó hang,
amelyet Omi Mahjoubi waswasnak hív: a szél zsémbeskedő,
dühöngő hangja, ami néha hízelegve unszol, máskor mérges…
Kiszakítottam a rajzot a füzetemből, és a szélbe szórtam a
darabkáit. A papírdarabok madárrajként repültek szét a
szamócás tisztáson. Lehet, hogy Narcisse a szélben van,
gondoltam. És figyel engem. Maman azt mondja, a holtak addig
vannak itt, míg van, aki emlékezik rájuk. Talán ezért hagyta rám
az erdőt. Amíg szamóca nő itt, ő is itt lesz. Amíg emlékezem…
Visszasétáltam a folyó mentén. Kicsit esett, és a Tannes sima,
barna felszínén a szél apró habtaréjokat vetett. Roux szemetet
égetett a kikötő mellett, ahol a hajóját kikötötte. Fehér volt a füst,
mint a felfelé szálló levegőoszlopban a tollak.
Meglátott, és intett. Odaszaladtam hozzá, és megöleltem.
Olyan illata volt, mint amikor kint alszik a tűz mellett. Bárcsak
néha én is kint aludhatnék! Talán meg is teszem, ha nagyobb
leszek. Építek egy tűzrakó helyet az erdőmben, és szamócán
fogok élni.
– Későre jár. Haza kellene menned – jegyezte meg.
Kint akartam maradni.
– De tudod, hogy Vianne aggódik.
Igaz, gondoltam. A kelleténél többet is. Aggódik a folyó
miatt. A szél miatt. Más emberek miatt. Az eső miatt. A
kísértetek miatt. Én sosem fogok félni. A kísértetektől sem.
Semmitől sem. Mondtam is Roux-nak, de csak mosolygott.
– Eleinte mind ezt hisszük. Majd megérted, ha felnősz –
mondta.
Csakhogy sosem fogok felnőni. Gyakran hallottam ezt
másoktól. Úgy említik, mint valami csapást. Te sem félsz,
mondtam.
– Meg lennél lepve, ha tudnád – mosolyodott el ismét.
Puszit nyomott a hajamra.
– Hallom, Anouk lejön húsvétra.
Lejön, gondoltam. Furcsa megfogalmazás: mintha Párizs egy
hegy volna. Igaz viszont, hogy Roux soha nem mondja ki, hogy
haza. Egy csomó levelet dobott a tűzre, majd így szólt.
– Egy darabig talán továbbindulok.
Továbbindulok, mondja. Értem én. Tudom, hogy tavasszal
szeret hajózni a folyón, lerázni magáról Lansquenet porát.
Csakhogy az elmúlt hat évben a bárka itt horgonyzott Les
Marauds-nál, és kezdtem abba ringatni magam, hogy mindig
így is marad.
Látta az arckifejezésemet.
– Visszajövök, Rosette. Nem megyek el örökre. De ez a hely
sosem volt kedvemre. Túl sok a vakbuzgó és kotnyeles ember.
És sokáig voltam itt. Máris túlságosan sokáig.
Ránéztem. Tudtam, miről van szó. Narcisse-ról meg az
erdőmről, és a felelősségvállalásról. Narcisse Roux gondjaira
bízta a földet, ami azt jelenti, hogy Roux-nak meg kell őriznie
számomra. És ezzel együtt jár, hogy a közelben kell maradnia,
legalább addig, míg be nem töltöm a huszonegyet. De Roux
nem szereti, ha korlátozzák. Nem akarja, hogy lakcíme legyen.
Vagy útlevele. Szerintem, ha lehetne, nevet sem akarna. Itt kell
maradnod, akartam mondani. Narcisse téged bízott meg ezzel. Ha
elmész, mi akadályozza meg, hogy Madame Montour elvegye az
erdőmet? De a szél már kezdett megváltozni, papírként szaggatta
a füstöt, és hangosan csak ennyit mertem mondani: – Narcisse –,
és reméltem, hogy Roux majd megérti.
Elfordult. Hallottam, hogy felsóhajt.
– Az öreg tudta, mit csinál – mondta. – Azt hitte, itt tarthat
Lansquenet-ben. Egy földdarabhoz láncolhat, ahogy ő is a
birtokához láncolta magát. – Halkan beszélt, de éreztem,
mennyi harag forr benne a nyugodt felszín alatt. – Mit hitt, mi
lesz majd, hé? Hogy megszeretem a helyet? Hogy feladom
önmagam? De miért?
Elsírtam magam. Nem szerettem dühösnek látni. És hirtelen
meghallottam a szelet, a csúfondáros, kitartó waswast, és
megértettem, hogy ez az én hibám. Szólítottam, hogy fújja el
Madame Montourt, ő viszont Roux-t viszi el…
– Rosette – kezdte.
Gyűlölöm ezt, mondtam. Gyűlölök ilyen másnak lenni. Ha olyan
lennék, mint bárki más, maradnál.
– Nem a te hibád, esküszöm – bizonygatta Roux. De láttam,
hogy hazudik. A szél most már mindenhonnan körülvett, füstöt
fújt a szemembe. Éreztem a repkedő hamu ízét, olyan volt, mint
a por, a homok, a púder. Ez lesz, ha a szelet szólítod, mondtam
magamban. Így áll bosszút. És elvesz, addig vesz el, míg el nem
fúj mindent…
Futásnak eredtem. Roux millió mérföldről hívogatott. De a
Tannes partján szaladva már félúton jártam hazafelé. És a szél
vadul, szürkén és éhesen velem futott, hozzám igazította a
lépteit, mint egy gonosz tündérmesében a farkas.
 9

Március 20., hétfő

Kótyagosan, feldúltan léptem ki az új tetoválószalonból. Több

idő telhetett el, mint hittem, mert az árnyékok kezdtek
meghosszabbodni. Morgane Dubois ért hozzá, hogy a
hétköznapi dolgokat baljóslatúnak állítsa be, így egy füstoszlop
vagy egy fekete madárraj jelentőségteljessé vált. Abban a
reményben, hogy helyrebillenthetem a lelki egyensúlyomat, egy
kis kávéra gondoltam, meg arra, hogy tovább olvasom Narcisse
írását. De mire visszaértem a házba, a zöld dossziénak lába kelt.
Kerestem a konyhapulton, az íróasztalomon és végül a
karosszékem mellett, amelyet az „olvasófotelem”-nek szoktam
hívni. Megvolt a noteszem, a szemüvegem, a ma délelőtti
mosatlan kávéscsésze. De a zöld dossziénak, amelyben Narcisse
gyónása volt, nyoma veszett. Nem tudtam, hova tűnhetett, csak
enyhe parfümillatot éreztem, a bomló gardénia szagát…
Igaz, mon père. Ha elmegyek, ritkán jut eszembe bezárni a
bejárati ajtót. Lansquenet-ben mások sem szokták, kivéve az
olyanokat, mint Caro Clairmont, aki szerint a beáramló
idegenek és a Les Marauds-i vízi cigányok magukkal hozzák a
bűnözést. Ez természetesen badarság. Nincs bűnözés, vagy
legalábbis alig néven nevezhető, amióta az öreg François
Giraudin nyakát törte, amikor ólmot akart lopni a
templomtetőről. Egyébként is mim volna, mon père, amit bárki el
akarna vinni? Narcisse vallomása mégis eltűnt, és az illat
bizonyítja, amit már gyanítottam: Michèle Montourt kell keresni
a lopás mögött. Könnyen megtehette, gondoltam. Megvárta,
míg elmentem, aztán visszaosont, és ellopta a dossziét. Ki más
lehetett? Ki mást érdekelt volna?
El akarok menni a tanyára, mon père. Szembesíteni akarom
Madame Montourt a vádammal. Ám gyanítom, hogy ha ezt
teszem, a sértett ártatlanság megjátszása csak arra szolgál, hogy
még jobban aláássa a helyzetemet. Az a nő kemény, mint a kő.
Pihegő alárendeltsége mögött nem érez több tiszteletet az
egyház, mint a szerencsétlen fia iránt. Miért lopta el a kéziratot?
Biztos tisztában van vele, hogy sejtem, ki vitte el?
Fel-alá járkáltam, és a lopás célján és azon töprengtem, mi
legyen a legcélravezetőbb eljárás. És akkor belém csapott a
villám. Apám, a gyilkos. Egy eddig még fel nem fedett ok folytán
Narcisse egyenesen nekem címezte a vallomását. Mi van akkor,
ha az iratban valahol utalást tett a folyami bárkán történt tűzre,
ami több mint harminc éve volt?
Zsibbadtan rogytam le. A gardénia illata az éjszakai
folyópart, a tábortüzek, fazekakban rotyogó étel, a folyó
iszapjának sülő bűze lett. Hirtelen minden érthetővé vált:
Narcisse megmagyarázhatatlan vágya, hogy belevonjon a halála
utáni eseményekbe, elhatározása, hogy nekem címezi a
gyónását, és mindenekelőtt a kifejezés, amelyet használt: apám, a
gyilkos. És most Michèle Montourhoz került a dosszié, és el fogja
olvasni, én pedig…
Tönkremegyek. Lelepleződöm. Elítélnek. Megsemmisítenek.
Bizonyos szempontból nem történik több, mint amit
megérdemlek. A gyűlöletes tett árnyéka már árnyékot vetett az
életem javára. Talán megkönnyebbülés lenne megpillantani,
ahogy szétnyílik a függöny. Olyan sokat kínlódtam már a tett
súlya alatt. Nem lenne-e könnyebb félretolni, és letudni?
Mégis a lelepleződéstől való félelem elég, hogy kiverjen a
hideg veríték, és a karomon úgy álljon fel a szőr, mint a
kaktusztüskék. Olyan régen történt, mon père! Oly sok minden
változott azóta bennem. Nem nyertem… megváltást, azt nem
mondanám, de legalább emelkedtem azoknak a szemében, akik
apránként fontossá váltak számomra. Ha ők – ha ő – megtudnák
az igazságot, az életem elvesztené az értelmét. Akkor már jobb
meghalni, mon père, mint látni a csalódását…
De túldramatizálom, père. Nem kell pánikba esni. Még nem.
Mit kell tennem? Először is vissza kell szereznem Narcisse
dossziéját, mielőtt Michèle elolvassa. A sűrűn papírra vetett,
fárasztóan követhető írásban még nem juthatott messzire. Még
van időm visszaszerezni a dossziét.
Töltök magamnak egy pohár bort, csak hogy bátorságot
merítsek, mon père. Csak azért. Megiszom, elég lassan, aztán
töltök még. Azt mondom magamnak, hogy szorít az idő, mégis
nehezen mozdulok, mint egy vackában megbújó, üldözött vad.
A kandallóm melege, a bor simogatása összefognak, hogy
álomba merítsenek. De a füst illata hirtelen magamhoz térít, így
leveszem a kabátomat az ajtó mögül, kilépek az utcára, ahol az
ajtó mellé ültetett jázminbokorról a szél felkapja a szirmokat, és
a mezők feletti vörös eget a madarak zsongása tölti meg.
 10

Március 20., hétfő

Kifulladásig rohantam. Későre járt, az ég színei úgy változtak,

mint a kaméleoné. Kicsit gyengült a szél, a felhőknek rózsaszín
volt a pereme. Esteledett, de nem mertem hazamenni. Mi lesz,
ha a szél hazáig követ? Vagy ha valaki mást próbál meg elvinni?
A Tannes melletti ösvényen visszafordultam a tanya felé.
Szerettem volna még mindig Yannickkal találkozni, kideríteni,
mit mondott az anyja. Ha visszamegyek, talán megkereshetném
a szobáját, gondoltam, és bemászom az ablakon úgy, hogy az
anyja nem tud róla. Vagy esetleg kijöhetne a házból a többiek
tudta nélkül, átfuthatnánk az erdőmbe, és elbújhatnánk, aztán
diófélékből és bogyókból bevacsoráznánk.
Addigra már sötétedett. A nap kavargó, lila felhők közé
süllyedt, és ismét rákezdett az eső. Senkit sem láttam, de aztán
zajt hallottam a hátam mögött, és elbújtam a sövény mögé,
hátha Maman vagy Roux keresnek. De nem ők voltak, hanem
Reynaud, aki mérgesnek és feldúltnak tűnt; láttam a színeiben.
Hosszú, fekete nagykabátot viselt, az esőben felhajtotta a
gallérját, és úgy festett, mint a rosszak a filmekben. Mint egy
kém vagy egy gyilkos.
 Addig bújtam meg a sövény mögött, míg el nem ment
mellettem, aztán követtem a földúton, a mezőkön át a tanya felé.
Nem azért, mintha ezt akartam volna, hanem mert én is oda
tartottam. Feltámadt a kíváncsiságom, mi dolga lehet ott ilyen
későn. Nem szereti Yannick szüleit, ezt bárki meg tudta volna
állapítani. Mindig felborzolja a varjútollait, amikor a közelükben
van.
Koromsötét volt a földeken. Nem voltak fények, csak a
tanyán égett a lámpa, a felhők miatt nem sütött a hold sem.
Örültem neki, mert így anélkül tarthattam szemmel Reynaud-t,
hogy ő észrevett volna. Követtem a kapuig, aztán a bokrok
közül figyeltem, ahogy felment a bejáratig, és bekopogott. Kis
idő múlva az ajtóhoz jött valaki. Yannick anyja volt. Nagyon
tisztán hallottam a hangját; úgy hangzott, mint egy madáré,
talán egy gébicsé, aminek nagyon éles, gyilkos a csőre.
– Bejön, mon père?
Reynaud hangja halkabb, és nem hallom olyan jól, de
kiérzem belőle, hogy nem akar itt lenni. – Csak egy percet kérek –
hallom, és érzem, mennyire dühös. A hangja nem árulja el, de
még nekem háttal is látom, hogy fellobbannak a színei.
Madame Montour hangja éles és ártatlan. De érzem, hogy
hazudik. Neki is vannak színei: önelégült rózsaszín ragyogást
látok. Nem adja meg Reynaud-nak, amit akar, mondjon a pap
bármit. Csak hazudik egyfolytában. Hallgatóztam, de képtelen
voltam megállapítani, hogy Reynaud miért olyan zaklatott. Azt
hiszem, Narcisse-hoz van köze. A szamócás erdőmhöz. Erre a
ház oldalához tapadva közelebb húzódtam. Láttam a hálóból
kiszűrődő sárga fényt. Lehet, hogy Yannick szobájából jön,
gondoltam; egy nagy, öreg almafa nőtt az ódon kőfal mellett.
Könnyű felmászni rajta, és benézni az ablakon. Nekem
legalábbis.
A harmadik ágnál már el is értem az ablakot. Igazam volt:
Yannick szobája volt, a földön heverő ruhákból láttam. Yannick
nem volt ott, de észrevettem, hogy résnyire nyitva az ablak. A
feltolható ablak alá csúsztattam a kezemet, és felnyomtam.
Bemásztam. Ügyes vagyok a mászásban. Anouk szerint ezért
vagyok majom.
A szobája sokban hasonlított az enyémre, de nagyobb volt a
rendetlenség, egy nagy képernyős tévé volt a padlón, amelyhez
Playstationt csatlakoztattak. Yannick egy lövöldözős játékot
játszhatott, amit lejátszás közben állított le. Elmosódott alak
guggolt számszeríjjal egy szikla mögött. Lentről hangok
hallatszottak fel a kicsit nyitva hagyott ajtón át.
Madame Montour: – Biztosíthatom róla, mon père, hogy
fogalmam sincs, miről beszél. Ha járt valaki a házában, azt
tanácsolom, értesítse a rendőrséget. Igazán nincs ínyemre, hogy
burkoltan arra céloz, hogy közöm lenne hozzá. – Hazugság,
gondoltam. Rögtön átláttam rajta. A hangja olyan volt, mint
amikor azt mondta, hogy Yannick alszik.
– Madame Montour, szeretném, ha tudná, hogy bűn egy
papnak hazudni. – Ez Reynaud volt. A hangja igen élesen
csattant, de Yannick anyja csak nevetett. – Nevetségessé teszi
magát! – mondta. – Beismerte, hogy nyitva hagyta az ajtót. Bárki
bejuthatott.
– És nem lopott el mást, csak az apja iratait? Kétlem,
Madame Montour. A véletlenek elképzelhetetlen összejátszása
lenne, ha a dosszié éppen aznap tűnik el, amikor nem voltam
hajlandó magának megmutatni.
Narcisse-ról beszélt. Kicsit közelebb óvakodtam. Próbáltam
belesni a zsanéroknál, de nem láttam semmit.
– Sértőnek érzem, hogy úgy véli, ilyesmit tehettem. –
Yannick anyja mindig olyan önelégült, amikor hazudik. – Azt
tanácsolom, hogy keresgéljen inkább az olyan csavargók háza
táján, mint Roux és a barátai, akik egész nap a folyónál lopják a
napot, és láthatóan sosem dolgoznak. Ha lopás történt, mon père,
akkor sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az ő kezük van a
dologban. Ráadásul Roux-nak egyéni érdeke is fűződik ahhoz,
hogy érvényt szerezzen az apám végrendeletének. Lehet, hogy
úgy gondolja, másra is ráteheti a kezét.
Tolvajnak nevezte Roux-t! Mérges mókushangot hallattam,
de aztán a számra szorítottam a kezemet. Egy pillanatig
visszafojtott lélegzettel füleltem, és reménykedtem, hogy nem
hallottak meg.
Aztán meghallottam Reynaud fagyos hangját. –
Képtelenséget állít, Madame Montour. Ennek semmi köze Roux-
hoz. Az iratok nem jelentenek számára értéket. Egyszerűen csak
Narcisse összeszedett gondolatait tartalmazzák, amik írás
közben eszébe jutottak. De ha tudja, ki vitte el, kötelessége
jelenteni a lopást. Végül is Narcisse végrendeletének
végrehajtója vagyok. Késleltethetem a folyamatot, ha
tudomásomra jut valami szabálytalanság.
Ez kiborította. – Fenyeget? Úgy hangzik!
– Ó, dehogy, madame.
– Mert egy végrendeletet meg is lehet semmisíttetni, ha a
rendelkező öreg és kétségkívül nincs a szellemi képességei
birtokában.
Újabb hazugságok. Narcisse teljesen beszámítható volt. Vagy
Yannick anyja azt hiszi, hogy az őrültség jele, hogy rám hagyta
az erdőt? Kíváncsi lettem, hova tűnt Yannick. Nem mehetett
messze, gondoltam. Leültem az ágyra, hogy ott várjak. Az ágy
nagyobb volt, mint az enyém, és bolyhos ágytakarót terítettek
rá. Kicsit ugrálni kezdtem rajta. Jó móka volt. Még egyszer
megpróbáltam. És akkor a lábam nekiütődött valami
keménynek a bolyhos ágytakaró alatt, amelyet az ágy alatt
hagytak… hagytak, vagy talán elrejtettek…
Olyan sötétzöld dossziéféle volt, amit élénk rózsaszín
szalaggal kötöttek át. Réginek látszott, lapok voltak benne.
Lazán összerakott, régies kézírással írt oldalak. Könyvekből elég
jól olvasok, de ezt nehezebb volt kivenni, sok volt a kacskaringó
meg a hurok, mintha a tollat fogó személy nem tudta volna
eldönteni, hogy írjon-e vagy rajzoljon. Szép, de szomorú is, és
hirtelen megértettem, hogy Narcisse-é. Talán ezek az
irományok, amelyeket Reynaud említett? Yannick vette volna el
őket?
A sötét ablakban látott tükörképemre néztem. Nagyon
kicsinek látszottam, ahogy keresztbe vetett lábbal Yannick
ágyán ültem. – Hogy kerültél ide? – kérdeztem lágyan suttogva az
árnyékhangomon. A szél dudorászott az üveg mögött, mintha
bátorítani akarna, de nem, nem akartam szólítani. Csak egy kis
segítségre volt szükségem.
És most már láttam azt is, mint egy üveg mögötti árnyékot,
hogy hogyan történt. Láttam, ahogy Yannick a szobájában
játszik, Madame Montour bejön a dossziéval a szobába, és azt
mondja: Őrizd ezt meg nekem, és maradj a szobádban. Aztán
Madame Montour ajtót nyitott, de Yannick megéhezett, és mivel
tudta, hogy az anyja elfoglalt, leosont a pincelépcsőn, hogy
kiderítse, milyen lekvárokat tartanak még lent…
Hallottam, hogy lent csukódik a bejárati ajtó. Tudtam, hogy
nem várhatom meg Yannickot; Madame Montour hamarosan
visszajön. De Narcisse nem akarta, hogy elolvassa az írásait.
Ezzel tisztában voltam. És talán lesz bennük valami arról, hogy
miért hagyta rám az erdőt, és talán még olyasmi is, amivel
rávehetném Roux-t, hogy meggondolja magát, és ne menjen el.
Nem lopás, gondoltam. Madame Montour egyszer már
ellopta Reynaud-tól. Felkaptam a zöld dossziét, bedugtam a
hátizsákomba, aztán megint kimásztam az ablakon, át a
faágakra, és eltűntem a sötétségben.
 11

Március 21., kedd

Emlékszem arra a rennes-i levélre, Reynaud. Még emlékszem a napra,

amikor megérkezett, hogy a nap hogy sütött a Tannes-ra, a levegőben a
benzin és a füst illatára, hogy a postásnő milyen ünnepélyesen tette a
borítékot apám tenyerébe. Nem kaptunk gyakran leveleket. Valójában
csak erre az egyre emlékszem. A papír olyan volt, mint a préselt
bogáncspihe, az írás olyan takaros és dekoratív, mint a véset egy
sírkövön. A levelek rendszerint a családban előforduló halálesetekről
tájékoztattak, és apámnak nem volt Anna nénin és a fivérén, Modeste-
en kívül családja, Modeste meg már a háború elején elhunyt, ostoba
módon, egy rajtaütés során, és az özvegyére hagyta a gazdaságát, hogy
egyedül vezesse, és nevelje fel három gyermeküket. Sokszor hallottam a
történetet Anna nénitől, aki szeretett a tragédia visszfényében
sütkérezni, miközben nem kellett átélnie a gyászt. Apám csak egy
ízben, nagyon röviden említette:
– Már tudtam – mondta. – Ikrek voltunk. – És csak ennyit mondott
Modeste-ről, a fivérről, akit sosem ismert.
A levél a rennes-i polgármesteri hivatalból érkezett, és értesítette
apámat a Mirabelle Dartigen után maradt jelentős adósságról, aki
évekkel korábban elmenekült a gyerekeivel, és hagyta, hogy a gazdaság
és a gyümölcsös tönkremenjen. Figyelmeztették apámat, hogy ha nem
fizeti meg az adósságot év végéig, a birtokot és a földet elveszik és
eladják, hogy rendezzék a tartozásokat. Ha az eladás után marad még
valami, az az államra száll, hacsak egy egyenes ági rokon nem tart rá
igényt.
Anna néni rögtön hangot adott a rosszallásának. – Nem fogsz
egészen Rennes-ig utazni! Amikor ilyen sok munka van a
gazdaságban! És mi lesz a gyerekekkel? Ha itt vagy, akkor is eléggé
elvadultak. Hogy várhatod el tőlem, hogy megfékezzem őket?
De apám most az egyszer nem engedett. – A fiú majd gondoskodik
Mimiről – mondta. (Mindig így beszélt rólam: „a fiú”.) – Csak egy
hétig nem leszek. – Ennyivel járult hozzá mindössze. A néném
tiltakozott, a lelkére beszélt, reklamált. Apám megingathatatlan volt. A
testvére özvegyének szüksége volt rá, és bár semmit sem tudott róla a
nevén kívül, a segítségére sietett, mintha egész életében ismerte volna.
Természetesen azok más idők voltak. A vidéki szokások azt
diktálták, hogy egy nőtlen fivér vegye el a bátyja vagy az öccse
özvegyét. Anna néni keserű élvezettel mesélte el nekünk, miután apánk
elutazott. – Jegyezzétek meg, amit mondok – harsogta lehajtott fejünk
fölött. – Magával fogja hozni. Soha nem szorult bele józan ész. Miért
viselkedne most másképp?
Úgy tettem, mintha nem hallanám. Mimi az ujjaival egyenként
tette be a szájába a zöldbabot. Gyerekes szokás volt, amit Anna néni
gyűlölt.
– Egyél rendesen – szólt rá a néni, és a villájával rácsapott Mimi
kezére.
Mimi nem szólt semmit, csak a hajkoronája alól felnézett a nénire.
Nagyon göndör, sötét haja volt, ami sűrűsége miatt nem tűrte a fésűt,
és befonni sem lehetett. „Cheveux de nègresse”, mondogatta mindig a
néni, amiből kiéreztem a bírálatot, bár azt nem értettem, miért. Mimi
abbahagyta az evést. Vérzett a kézfeje, négy kis vérvörös csepp volt
rajta; olyanok voltak, mint a szamócamagok az aranyló bőrén.
– Nem érti – mondtam.
– Érti ő – vágott vissza a néni. – Apád talán tűri az ilyen
viselkedést, de amíg a fedelem alatt éltek, mindkettőtöknek rendesen
kell viselkednetek.
Mimire néztem, és erősen kívántam, hogy felvegye a villáját. Most
rögtön. Mimi félrehajtott fejjel rám nézett, mint egy kis fekete rigó.
– Edd az ételedet, Naomi – szólt rá veszedelmes hangon a néni. –
Egyél, mint egy keresztény, ne a kezeddel, mint egy vadember.
De a húgom csak a szedercserjére emlékeztető hajzuhataga alól
nézett rá. Aztán elmosolyodott, a mosolya széles és ragyogó volt, nem
volt benne szemernyi rosszindulat sem, Anna néni mégis láthatott
benne valamit, ami felszította a dühét…
– Kinevetsz? – csapott le rá.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy Mimi szinte mindig nevet,
rosszindulat vagy jelentés nélkül, ahogy egy fekete rigó énekel, de
Anna néni nem hallgatott rám. Megragadta Mimit a hajánál fogva.
Mimi kapálódzott és sikoltozott a markában.
Felálltam, de Anna néni egyetlen szavától megdermedtem. – Nem!
– Emlékszem, hogy fölém tornyosult, a lámpafényben csillogott a
csipkegallérján a kis, fekete kereszt. Abban a pillanatban
háromméteresnek láttam, egy bazaltból és jégből faragott szobornak, a
szeme ragyogott, mint a hold a Tannes felett: hidegen, sötéten és
fenyegetően.
– Befejezed a vacsorádat, Narcisse – szólt rám –, és Naomi apád
szobájában marad, míg nem tanul jó modort.
Ki kellett volna állnom mellette. Próbáltam, de tizenegy évesen a
felnőttek világa szörnyek kontinense volt. Fontolóra sem mertem
venni, hogy a maga jeges fenségében szembeszálljak Anna nénivel,
ezért lehajtottam a fejem, és igyekeztem kizárni Mimi sikolyait, míg a
néni a hajánál fogva felvonszolta az emeleti hálószobába.
Öt perccel később a néni komoran és kipirultan tért vissza. A
kezében tartotta a hálószoba kulcsát, amelyet aztán a kulcskarikára
akasztott, amit mindig a derekán viselt. Visszaült a helyére, és
látványosan megette a zöldbabot és a krumplit. Vörösbort töltött
magának, és elég gyorsan felhajtotta, miközben igyekeztem
visszafojtani a könnyeimet, és fájdalmas, felpuffadt falatokban nyeltem
az íztelen ételt.
– Végre – mondta Anna néni pengeéles, örömtelen mosollyal. –
Egy kis nyugalom.
Nem szóltam semmit, csak szipogtam, és éreztem a torkomat
kaparó sós könnyeket.
– Használd a zsebkendődet, Narcisse – szólt rám Anna néni, és
töltött még egy pohár vörösbort. – Ha megfáztál, azt tanácsolom,
holnap ne menj ki a házból.
Azt feleltem, hogy nem fáztam meg.
– Nagyszerű – jelentette ki a néni. – Akkor szamócát fogsz szedni.
Megért, és lekvárt akarok főzni belőle, amit elteszünk télire.
– És Mimivel mi lesz?
– Miatta ne aggódj. Azt a szamócást szedd le a nagy tölgyfa alatt.
A héten ott fogsz dolgozni. És ha elég szorgalmas vagy, megengedem,
hogy kinyald a lekvárfőző edényt, ha elkészülök.
Tudtam, hogy ritka kegyben részesít. Hálásnak kellett volna
lennem. Mégis tűrhetetlen volt a gondolat, hogy Mimi egyedül van, az
apám szobájába zárva, míg én kint dolgozom.
– Hadd vigyem magammal! – kérleltem. – Ígérem, hogy jó lesz.
Hallgat rám.
Természetesen hiba volt ezt mondanom. Anna néni a rosszallástól
vonallá préselte össze a száját.
– Hogy hallgat-e rád, Narcisse, az nem ide tartozik – közölte. –
Apád többet engedett meg neki, mint amit egy gyerek megérdemel. És
nevetségessé teszi magát azzal, hogy így bálványozza. Most azonban
rám van bízva. És amíg nem tanul meg rám hallgatni, az a szobaajtó
zárva marad.
Szerettem volna megkérdezni: miért az a szoba? Miért nem az, ahol
együtt aludtunk? De nem találtam a megfelelő szavakat. Tudom, hogy
gyerekes mentségnek hangzik, de féltem vitába szállni vele. Az apám
szobája félelmetes volt. A szürke takarós ágy, amire úgy ráfeszítették a
takarót, mintha kőlap lenne rajta. A hatalmas ajtajú szekrény a torzító
tükrével. És furcsa szag is volt, padlófény, molyirtó és sosem viselt
ruhák szaga. Meggyőződésem volt, hogy apám szobájában kísértetek
laknak. Anyám szelleme a kandallópárkányra állított műtermi
felvételen, anyám ruháiban, amelyek még mindig ott lógtak, a
zsebekben molyirtólabdacsokkal.

A könyvjelzőtől kezdtem olvasni. Reynaud ott hagyhatta abba.

Azt hittem, jogi szöveg lesz, utasítások, hogy mihez kezdjen a
birtokkal. Nem egy elbeszélésre számítottam. Mégis az volt. És
amint hazaértem, a szobámba mentem, kinyitottam a dossziét,
és olvasni kezdtem.
Maman nyugtalan volt, mert sokáig elmaradtam.
Megkérdezte, merre jártam, mi baj van, de nem mondtam
semmit. Többet meg akartam tudni Narcisse-ról és a kislányról,
Mimiről. Máris ő a kedvenc szereplőm. Végigbogarászom az
elejétől a végéig, mert szeretnék többet megtudni róla.
Kihagyom a Reynaud-ról szóló részeket. Őt már ismerem, és
különben sem része ennek a történetnek. Ez Narcisse-ról… és
Mimiről szól. Szeretném tudni, mi történt vele. És máris
gyűlölöm Anna nénit. Alávaló nőszemély. Remélem, meghal a
végén.
Úgy aludtam el, hogy a párnámon nyitva maradt az írás, és
amikor felébredtem, már reggel volt, és néhány lap a földre
esett. Gyorsan felkeltem, összerendeztem őket, és a zöld
dossziét az ágyam alá rejtettem. Ott biztonságban lesz. Senki
sem fogja látni. Maman sosem néz be az ágy alá.
– Jobban vagy ma reggel? – kérdezte Maman, amikor
lementem reggelizni. Igyekezett gondtalannak mutatkozni, de
tudtam, hogy csak megjátssza. A színei zavarosak és szomorúak
voltak, amilyenek akkor szoktak lenni, amikor hiányzik neki
Anouk. Nem akartam, hogy bánatos legyen, ezért mosolyogtam,
és két pains au chocolat-t vettem.
– Későn jöttél haza tegnap – jegyezte meg.
Yannickéknál jártam, mondtam. Ami igaz is, tényleg a
házukban voltam, bár Yannick nem látott.
– Mondott az anyja valamit? Narcisse-ról vagy esetleg a
végrendeletről?
Megráztam a fejemet. Mamanon megkönnyebbülés látszott.
– Nos, ha mond valamit, szólj nekem.
Bólintottam. Oké. Úgy határoztam, nem mesélem el, amit
akkor mondott, amikor elvittem a csokoládét. És azt sem, hogy
elloptam Narcisse írását. Úgy éreztem, hogy Maman nem
szeretné, ha elolvasnám Narcisse történetét. De én tudni
akarom, hogyan folytatódik. És többet szeretnék tudni Mimiről.
Ha van valami, amivel maradásra akarom bírni Roux-t, akkor a
lopás igazán nem volt rossz dolog. Nem olyan, mint a szelet
szólítani…
– Ide is meghívhatod Yannickot. Megkóstolhatná a
csokoládétortámat.
Belegondoltam. Yannick anyja utál minket. Yannick viszont
szereti a csokoládét. Könnyen rávehetném, hogy eljöjjön
hozzánk. Remélem, Madame Montour nem hibáztatja majd
azért, hogy eltűnt Narcisse írása. Ha igen, kárpótolnom kell
majd Yannickot. Csokoládéval.
Mamanra mosolyogtam, és igyekeztem nem olyan arcot
vágni, mint aki bármit is titkol. A titkolódzás nem hazugság, de
néha annak tűnik. Mégis azt tartom a legjobbnak, ha most még
nem szólok Mamannak. Se Narcisse-ról, se Roux-ról vagy arról,
ahogyan az árnyékhangomat használom. Elég nagy vagyok,
hogy magam tervezzek, és Maman már így is sokat
nyugtalankodik. Ahogy Armande mondogatta:
Amiről nem tud, az nem fáj.
TINTA
 1

Március 21., kedd

Így hát, mon père, nem sikerült visszaszereznem Narcisse

vallomását. Természetesen az én hibám, mégis ki tudhatta, hogy
az a nő ilyen arcátlanul hazudik? Határozottan elvetem az őrült
ötleteket, hogy betörök hozzá. Tényleg ezzé váltam, père? De ha
Narcisse említést tett arról a rég történt incidensről…
Incidens? Komolyan? Csak az lett volna?
És most a hangja itt szól a fejemben, mintha nem nyomná
már így is elég a lelkiismeretemet. Igen, mon père, Narcisse
hangja, ami olyan száraz, mint egy maroknyi őszi levél, és közel
van, mintha valaki a suttogó száját a fülkagylómra szorította
volna. Nagyszerű. Mintha már nem lenne így is elég kísértet az
életemben. Tegnap este reményvesztetten és erőmet vesztve
jöttem haza, álmomban – már amennyit aludtam – sötét
képzelgések gyötörtek. Bárcsak aludni tudnék, mon père! Aludni
és többé fel sem ébredni.
Ma reggel egy kis kertészkedéssel próbáltam megnyugtatni
az idegeimet. Szeretem élvezni a szertartást: a gyomlálást, az
ültetést, a kis tavaszi hagymásokat – krókuszt, tulipánt, nárciszt
–, ahogy örvendező feltámadással bújnak ki a talajból. Bárcsak
mi is ezt tehetnénk, mon père! De csak öregszünk.
Forrón sütött a nap. Verítékeztem. Ma nem a reverendámban
voltam, hanem farmerben és hosszú ujjú pólóban. A püspök
nem helyesli nem egyházi minőségben a reverenda viselését.
Szó, ami szó, nem kényelmes, ha az embernek le kell térdelnie.
Apám, a gyilkos. Az utóbbi időben nehezebben állok fel
térdelésből. Inkább penitenciának érzem, amit helyesnek tartok,
de a gyomlálás és az ültetés túl élvezetessé teszik. Mindig is
nehezen tudtam összeegyeztetni az élvezetet a hittel. Vianne
Rocher talán ezért keltett bennem mindig ilyen érzéseket. Átfut
a fejemen, hogy talán segíthetne ebben a nehéz helyzetben, de
aztán úgy gondolom, hogy nem. Nem kérhetek tőle segítséget.
Csak magamnak köszönhetem az egészet.
Imádkozz, javasolja a száraz kis hang a fülemben. Nem ehhez
értesz?
Így lenne? Aligha hiszem. Jó ideje, hogy imádkoztam,
Narcisse. A szomorú igazság az, hogy nem hiszem, hogy Isten
valóban meghallgatna. Másokat talán igen, de engem nem.
Mégis, hónapok óta először szükségét érzem a jelenlétének.
Nem volt a közelben feszület, se oltár, ami elé térdelhettem
volna. Csak egy vödörnyi gyom meg egy ásó. Ennek ellenére
azon kaptam magam, hogy fohászkodom – Kérlek! –, csak ezt az
egy szót, mint egy rémült kisgyerek. Ha bárki megkérdezett
volna, hogy mi mást akarok még mondani, lehetetlennek
éreztem volna, de azt hiszem, gyerekesen abban reménykedtem,
hogy Isten talán megérti.
Az ásóra támaszkodva felkászálódtam, és kisimítottam
izzadságtól nedves hajamat a homlokomból. Mára befejeztem a
kertészkedést. Átnéztem a kertfalon, és meglepetten
pillantottam meg egy kerek arcot, ami a fuksziasövényen át rám
tekintett. Yannick Montour volt, akivel már pár napja
összefutottam.
A hang a fülemben így szólt: Látod? Működik. Isten
meghallgatta az imádat, fiam.
– Köszönöm, de nincs szükségem szarkazmusra.
– Micsoda? – meredt rám Yannick Montour értetlenül.
– Elnézést. Hangosan gondolkodtam. – A derekamra tettem
a kezemet, és éreztem, hogy feszesek az izmaim. – Jó, hogy
viszontlátlak, Yannick. Rosette Rocher-val vagy?
Yannick félénken megrázta a fejét. Zavartnak, kicsit ijedtnek
látszott; vajon nem azért küldte az anyja, hogy kémkedjen
utánam? Rávallana, gondoltam. Hogy örüljön a győzelmének.
És akkor, mon père, támadt egy ötletem. Feltehetően Narcisse
hangja ültette el a fejemben, de onnan ugrott elő a maga
szemkápráztató ragyogásában. Ha te úgy, én is úgy, hallottam.
Az eperlekváros eset óta pontosan tudtam, milyen fegyvert
használjak.
– Szereted a süteményt, Yannick? – kérdeztem.
A fiú szeme elkerekedett.
– A csokoládétortát? Mokkát? A bavaroise-t, a belga
málnatortát tejszínhabbal?
A fiú tekintete oldalra siklott, mintha azt nézte volna,
tényleg hozzá beszélek-e. Aztán reménykedve bólintott.
– Tényleg? Micsoda véletlen! Ugyanis éppen a tér túlsó
felére, a chocolaterie-be igyekeztem. Mit szólnál te is egy
szelethez? Egy szelet tortához meg egy kis beszélgetéshez?
Szó nélkül követett.
 2

Március 22., szerda

Esik Párizsban. Szeretlek. A. xxxx. A pótpuszi feszélyezett

kárpótlást hordoz. Anouk kiskorában mindig azt mondta
rosszalkodás előtt, hogy szeret.
Írni kezdem, hogy Én is szeretlek, aztán meggondolom
magam. Inkább fényképet küldök, amit a telefonommal
készítettem a tér túloldalán álló templomról és a fehérre meszelt
falról, az ajtó előtt az égre kirajzolódó, virágzó mandulafáról.
Elnyomom a vágyat, hogy egy kicsit bearanyozzam, az otthon
árnyalataival színezzem ki, és apró, titkos betűkkel ráírjam,
hogy Gyere haza, ahol a helyed van. De tudom, hogy ez veszélyes
játék. Már nem játsszuk. Túl sok forog kockán, a szél
összeesküvő társ, aki aranyat ígér, aztán semmit sem hoz, csak
marokszám az őszi leveleket.
De beválik, mondja anyám hangja. Csakugyan működik.
Szólítottalak. Ahogy te is Rosette-et…
– Rosette más volt.
Hát persze, ő egy különleges gyermek. Egy macska ment át előtted
a hóban, és nyávogott. A Hurakán fújt. És magányos voltál, féltél, és
veszteség vett körül…
 – Elég. Rosette-et nem lopták el. – Rosette születése óta nem
csengett ilyen tisztán a hangja a fejemben. Rosette, az én téli
elcserélt gyermekem, aki veszteségben fogant, veszteségből
született, akit félelemben és elrejtve tartok.
Minden gyereket ellopnak, mondja anyám. Magunk mellett
tartjuk őket, amíg csak lehet. De egy nap a világ visszalopja őket. Ezt
mondtad aznap, amikor született. Ezért rajzoltál kört a homokba.
– Az csak játék volt, Maman. – Játék, amivel távol akartam
tartani az árnyakat. És Rosette boldog, nem? Boldog, mint egy
kismadár, aki az aranykalitkájában énekel…
A Hurakán fújt.
– Nem.
Átmegyek a konyhába. Erős a csokoládé illata. Annyira erős,
hogy elnémítja a hangját. Más helyek illata tölti be az így támadt
űrt: a Csendes-óceán ózona, a Côte d’Emeraude sós tengeri
levegője. Egy maroknyi Criollo babot teszek a darálóba. Az illata
messze áll az édestől. Az oud, az agarfa gyantája, szantálfa,
kömény és ámbra sötét illatát érzem. Csábító, mégis enyhén
undorító, mint egy gyönyörű nő mosatlan hajjal.
Egy pillanat a darálóban, és a babot már használhatom is.
Illékony esszenciája szétterjed a levegőben, miközben egyik
alakjából átváltozik a másikba. A maják is tetoválták a testüket,
hogy kiengeszteljék a szelet. Nem a szelet, az isteneiket. Az
isteneket.
Forró vizet töltöttem a darált kakaóhoz, és főzni kezdtem. A
kávébabtól eltérően a kakaóbabnak zsíros üledéke lesz. Aztán
szerecsendióval, kardamommal és csilivel dúsítottam, amiből az
az ital lett, amelyet az aztékok xocoatlnak neveztek, azaz keserű
víznek. A keserűség az, amire szükségem van. Anouk jut az
eszembe, aki végre hazafelé tart, és érzem, ahogy a csili
csípőssége lázasan utat mar a torkomban. A csészéből felszálló
pára bonyolult mintákat rajzol a levegőbe, amelyek a
tetoválószalonban lógó falikárpitra emlékeztetnek: falevelek,
pálmalevelek, absztrakt minták, melyeket szépiafestékkel
kanyarintanak a levegőbe.
A csokoládé váratlanul túl erős lesz, az ízlésemnek túl
keserű. Kiöntöm, ami a csészében maradt, és akkor pillantom
meg Roux-t, aki megint ott áll előttem, hideg, türelmes
tekintettel néz, mint egy ősi szobor.
– Szólhattál volna.
Vállat von, mintha azt akarná jelezni, hogy a beszéd sosem
volt az erős oldala.
– Főzök egy csokoládét.
– Kösz, de nem kérek.
– Oké. – Leülök az asztalhoz, és azt remélem, odaül hozzám.
De nem teszi; az asztalon a karistolások nem az otthon ismerős
karcolásai. Az ajtó mellett marad, még most is ugyanazzal a
konok arckifejezéssel.
Végül megszólal.
– Ellenőriztem azt a helyet.
Rögtön tudom, melyikre gondol. A tetoválószalonra. A Les
Illuminés-re. Érdeklődést színlelek, amit nem érzek, és nem
veszek tudomást a rossz érzésről, ami foltként terjed a
levegőben.
– Mi volt a véleményed?
Kitárja az ingét. A déjà vu szédítő, meglepett érzése fog el,
amikor megpillantom a szíve fölött az új sötétséget, amit friss
pirosság fog körbe; tudom, hogy ez idővel elhalványul. Ismerős
minta: a farkába harapó kígyó, az ókori Egyiptom óta létező
uroborosz. Ez a változat megtévesztően egyszerű: egy tökéletes,
dinamikus kör, ami kalligráfiára emlékeztet. De látom, milyen
gondosan varrták a bőrre a mintát; az ecsetvonásnak látszó
vonal valójában sok kisebb ecsetvonásból tevődik össze. A
kígyó feje absztrakt, mégis egyénisége van: játékos vadságot
sugároz, mint egy farkába harapó kiskutya. A satírozás kissé
egyenetlen, mintha sietősen vitték volna fel a bőrre egy olyan
ecsettel, amire rászáradt a festék, és kicsit szőrre, vagy talán
fekete tollakra emlékeztet. De ráismerek a stílusra, ami olyan
jellegzetes, mint a hangja csengése, és látom magam előtt az
arcát, ahogy a mintán dolgozott.
– Nem tetszik?
– Kicsit meglepett. Nem vall rád az impulzív cselekvés.
Való igaz. Roux szeret alaposan fontolóra venni mindent.
Talán nem szól mindig a terveiről, de tudom, hogy minden
döntése olyan, mint egy gondosan megmunkált fadarab,
amelyet megformál, csiszol és simára dolgoz.
– Nem volt hirtelen elhatározás. Beszélgettem Morgane-nal.
Eleinte még csak nem is a munkájáról, inkább a helyekről, ahol
megfordult, az emberekről, akiket megismert. Kellemes volt.
Kellemes volt. Igyekeztem elnyomni a sértettségemet. Úgy
beszélt, mint egy férfi, aki arra készül, hogy bevalljon valami
árulást. Egy tiltott szerelmi kapcsolatot, vagy ami még rosszabb,
egy mélyebb, meghittebb intimitást. A lelkem mélyén
megrázom magam. Roux nem az enyém. És ami ennél is
fontosabb, nem is akarom birtokolni.
– Találkoztam vele. Elbűvölő volt – mondtam. (Igaz.)
Bólintott.
– Rád emlékeztetett. Ugyanolyan gyöngéden néz a dolgok
mélyére, a lényegre. Láttatja veled, amit már tudsz, de magad
elől is elrejtettél.
– Veled mit láttatott?
Vállat vont. A szemében táncoltak a fények. A szél játékos
hangot hallatott kint, mint egy félig megszelídített állat, ami
könnyen a gondozója ellen fordulhat. Éreztem, hogy gyorsan
ver a szívem. Kis, haragos, felületes dobbanásokkal.
Észszerűtlen a haragom, mégis érzem, mint a szelet, ami újabb
változásra készül. Csitító mondókát suttogtam: Cö, cö, takarodj!
De leolvasom az arcáról, hogy a szelet nem lehet
megnyugtatni. Nyugodt és hajthatatlan. A kígyó felfalja magát,
a farkánál fogva. Életünk során megismételjük ugyanazokat a
hibákat, eltaszítjuk magunktól azokat, akiket szeretünk,
továbblépünk, amikor maradni szeretnénk, szótlanul várunk,
amikor szólnunk kellene. Abban az életben, amelyet
választottunk, a veszteség az egyetlen állandó. Veszteség, ami
felfal mindent. Mint a kígyó. Még önmagát is.
– Elmész, igaz?
– Lásd be, Vianne. Ideje.
Fakó és gyűlölködő a hangom.
– Narcisse végrendeletével függ össze? Hogy Rosette
vagyonkezelője lettél?
Lehet, hogy ez is közrejátszik, mondom magamnak. Roux
soha nem viszonyult jól ahhoz a gondolathoz, hogy földje
legyen. Roux világában a tulajdon veszélyes, a kapcsolatok még
inkább azok; az élet súrlódásmentes, lassan tovahömpölyög,
mint a folyó, felszedi a hordalékot, és a folyás mentén, lejjebb
valahol, csendesen, finoman lerakja.
– Beszélek az ügyvéddel – mondta. – Gondoskodom róla,
hogy Rosette körül minden rendben legyen.
– Nem így értettem – vágtam oda, és a hangom olyan volt,
mint a késpenge, az élén fenyegetően csillant meg a fény. –
Rosette-nek nem a föld miatt van szüksége rád, hanem mert az
apja vagy.
Tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad mondanom.
– Csak, amikor kedved tartja, Vianne. Máskor viszont azt
sem tudom, akarod-e egyáltalán, hogy a közelben legyek. Egy
istenverte szélkakas vagy. Rabja minden szélrohamnak. Sosem
tudom igazán, mit akarsz. Mondd meg végre, Vianne. Mit
akarsz?
Szeretném megkérni, hogy maradjon, mégis anyám hangja
arra emlékeztet, hogy mindig is ez lesz, mindenért fizetni kell.
– Azt akarom, hogy szabad légy – mondtam.
Vállat vont.
– Mindig is az voltam.
Az égre kirajzolódó madarakra gondolok, és az égő
csokoládé illatára. Szeretném arra kérni, hogy ne menjen el, de
képtelen vagyok többet mondani.
– Vége, igaz? – kérdeztem.
Bólintott.
– Azt hiszem, igen, Vianne.
Azzal már el is rebbent a napsütésben, mint egy madárraj.
 3

Március 22., szerda

Roux távozása után csak ültem a konyhaasztalnál, és zokogtam.

Sosem sírok. Soha. Mégis egyre csak patakzottak a könnyeim, a
halvány, öreg falapra potyogtak, és sötét foltokat hagytak, mint
a kövér esőcseppek.
Az igazság az, hogy kezdtem úgy tekinteni Roux-ra, mint a
konyhaasztalomra. Állandó, megbízható, a használattól
összekaristolt, összekarcolt, így az évek múlásával abba a hitbe
ringattam magam, hogy az enyém. Tévedtem. Semmi sem az
enyém. Mindenem csak kölcsönben van. Az üzlet. A
szerszámok. A receptek. Kivéve Rosette.
Tudom, ki a felelős ezért. Morgane Dubois. Egészen biztosan
kitalált név. Tudhatnám, hiszen az évek alatt az én nevem is az
évszakokkal változott. És megtanultam, hogy ösztönösen
átlássak a hétköznapin az alatta lévő rejtett rétegre. De
Morgane-ban semmit sem látok. Semmit, csak azokat a fekete
madarakat, az egymásba fonódó szamócaleveleket.
Rossz szél sodorta hozzánk. Láttam a tarot-kártyában és a
csokoládé gőzében. És míg az árnyékból figyeltem, Morgane
végigzongorázta a változásokat. Narcisse volt az első. Roux a
második. A patkányfogó Morgane dallamát játssza, fejek
emelkednek fel, szemek csillognak, a levegőben konfettikígyók
táncolnak. A patkányfogó játssza a nótáját, és mindenki érzi a
szél hívását, az évszakok változását, a napok táncát. Eleinte
egyszerű dal, megtévesztően hétköznapi, megtévesztően édes.
De árad, mint a folyó, lüktet, mint a vér, amíg szökőárrá nem
dagad, amit Morgane Dubois lovagol meg bánatra és
veszteségre fittyet hányva, könyörtelenül és telhetetlenül…
És a legrosszabb, hogy olyan is lehettem volna, mint ő, ha
nincsenek a lányaim, hogy lehorgonyozzanak. Ez a nem emberi
lény lehettem volna, aki az őt körülvevőkön élősködik. Ezért
félek Morgane-tól? Túlságosan emlékeztet arra, akivé válhattam
volna? Az, akivé még válhatok, ha hagynám? És ha valaki mássá
válnék, Morgane Dubois a helyembe léphetne-e?
Így fogalmazva képtelenségnek tűnik. Mégis, ő meg én
nagyon hasonlóak vagyunk, mondhatni, egymás tükörképei.
Hasonló adottságokkal rendelkezünk. Mindketten elindítjuk a
változásokat. Rendelkezünk azzal a képességgel, hogy kihozzuk
másokból, amit meg kell látniuk magukban: bátorságot, erőt,
megbocsátást. Természetesen nem a véletlen műve, hogy
mindketten kereskedők vagyunk. A mi fajtánk már azelőtt
árusította a portékáját, hogy a rómaiak lerohanták Galliát, már
Montségur és a La Roche-aux-Fées előtt. Szekerekről árultunk,
gyalogosan. Becseréltük arra, amire lehetett. Akkoriban még
nem csokoládéra, de… a csokoládé sosem szerepelt köztük.
És most? Régebben azt gondoltam, hogy a csokoládé
jóindulatúbb. Ártalmatlan mágia, egy szelídített állat. De az
állatok sosem teljesen szelídek. Egy macska nem ugyanaz
éjszaka, mint nappal. Egy éjszaka előttünk az úton átfutó
macska sötét jelentőséggel bír.
Amikor kört rajzoltam a homokba, Rosette még alig volt
háromnapos. Az én kis Rosette-em csendes baba volt, legalábbis
addig, míg a szél meg nem változott. De a szél a sarkunkban
loholt hónapokon át, és a levegőben érződött a hó, és kimerült
voltam, és Anouk folyton azt kérdezgette, hogy miért hagytuk
ott Lansquenet-t. És a macska egyfajta jelnek tűnt a szememben,
és ahelyett, hogy anyám mondókáját énekeltem volna, amivel
megőrizhetjük a macskák szelídségét, és úgy kezdődik, hogy Où
va-t-i, Mistigri?, hagytam, hogy a macska átmenjen előttem a
hóban, és a hangját használtam a magam céljaira…
Rosette állapotát cri-du-chat-nak nevezték. Genetikai
rendellenesség, mondták, ami azt jelenti, hogy a lányom mindig
más lesz, mint a többi gyerek. A jajongó, macskanyávogáshoz
hasonló sírása, a törékeny kis koponyája, a később várható
tanulási és viselkedési zavarok – mindez előfordulhat egy cri-
du-chat-os gyereknél. Volt, aki dicsérte a bátorságomat, mert
sejtelmük sem volt a megkönnyebbülésemről. Sosem veszik el a
gyerekemet. A Hurakán hátrahagyott minket.
De mindenért fizetni kell. A világnak kényes az egyensúlya.
Egyik gyerek marad, a másik megy. Egy asszony érkezik, egy
férfi búcsút mond. És most ez a csendes, de jelentőségteljes
szembenállás: a chocolaterie és a tetoválószalon farkasszemet
néznek a tér két oldaláról, és mindegyik a maga csábító üzenetét
kiáltja:
Próbálj ki, tapasztalj meg, ízlelj!
Más-más dialektus, mégis egy nyelvet beszélünk, úgy, mint
a templom harangja és a müezzin a mecsetből. Mindketten a
hívőket szólítják imára: Keress meg, nézz szembe velem, érezz!
Persze ez a csokoládémassza hasznavehetetlen. Az
odaégetett kakaó bűze olyan, mint az elvadult macskáktól
hemzsegő, kiégett ház szaga. Morgane ellen fordult-e valaha is a
mestersége? Mellé lőtt-e valaha is? A tetoválószalon
félrevezetően nyugodtnak látszik, az élénk felirat rózsásan ég.
De ki tudja, mi van a kirakat mögött? Talán engem figyel, a
következő lépésemet várja. Tudja, hogy ellenséget szerzett. A
Roux-val történtek előtt hajlandó voltam jót feltételezni róla. Az
ajtaja körül a ragyogás egy távolról elsuttogott kihívás. Az
ilyesmit még talán ártatlannak is tekinthettem volna, és a
kétségeim ellenére is megtanulhattam volna elfogadni. Még
talán össze is barátkozhattunk volna. De most – ezek után – már
nem fordulhatunk vissza. Ez a város körbezár kettőnket.
A Zozie előtt talán nem észleltem volna a veszélyt. Akkor
még túlságosan bíztam. Kis híján engedtem, hogy elkapjon. De
most már több eszem van. Habozás nélkül szembe kell néznem
a fenyegetéssel. Túl sok időt vesztegettem el. Már ő van
fölényben. És mennyi időbe telik, hogy Rosette meghallja a lila
ajtóból szóló hívást? Mennyi időm van, míg ő is követi a
patkányfogót?
De mindent a maga idejében. Előbb rá kell terelnem a
közösséget, hogy úgy gondolkozzon, mint én. Ehhez pedig meg
kell találnom a behatolási pontot Morgane megtévesztésének
világába. És ezt nem vihetem véghez úgy, hogy a chocolaterie-
ben bujkálok. A készségeimhez kell folyamodnom, amelyekre
anyám tanított meg, és amelyeket sokáig figyelembe sem
vettem. A saját fegyverét kell Morgane Dubois ellen fordítanom.
És néhányat a csakis rám jellemzőkből, amiket útközben
tanultam egy emberöltő alatt. Lehet, hogy Morgane a hamelni
patkányfogó, de nekem is van dalom, amit több ezer éven át
daloltak óceánokon és kontinenseken át.
A tűzhelyhez lépek, és felveszem a tönkrement csokoládéval
teli serpenyőt. A lábas megperzselődött, de nem
visszafordíthatatlanul; egy alapos áztatás rendbe hozza. Utána
pedig…
Vigyázz, Morgane. Azt hitted, nem vagyok veszélyes? A
csokoládé édes és lágy volt, nem tudott kiállni a tintáddal és a
tűiddel szemben? A csokoládé ősi mesterség. Nagyon messziről
jött. És a lágyság, az édesség mögött… várakozik. És keserű.
 4

Március 23., csütörtök

Új szövetségesem van, mon père. Igazam volt: Michèle Montour

valóban ellopta a házamból a zöld dossziét, és a csillagokat is
lehazudta aznap este, amikor szembesítettem ezzel.
De a történetnek itt még nincs vége. Kiderült, hogy Michèle
azon az estén a fiára bízta Narcisse vallomását, de annak
valahogy lába kelt Yannick szobájából, ahol hagyta. Michèle
engem gyanúsít, mintha valami csoda folytán egyszerre tudtam
volna vele beszélgetni az ajtóban és valahogy bemászni a fia
ablakán, hogy visszalopjam a dossziét, ezért küldte el
Yannickot, hogy kutassa fel a jelenlegi helyét.
De Yannicknak van egy gyöngéje, és én ezt boldogan ki is
használom. Egy falat csokoládéval megvettem magamnak; az
igazat megvallva, egy falatnál azért több volt, de megért minden
fillért, amit ráköltöttem. A beszélgetésünk végére megevett négy
mendiant-t, két szelet Bavaroise-t, egy zacskónyi apró
csokoládétojást, melyeknek ropogós cukorbevonatuk volt, és
olyanra festették őket, mint az erdei szürkebegy kék színű
tojásait. Megígérte, hogy szól – nekem, és nem az anyjának –, ha
kideríti a zöld dosszié hollétét.
 Tud valamit. Ebben biztos vagyok. De abban is hiszek, hogy
annyit árul el az igazságból, amennyit tud. Papként leélt éveim
megtanítottak arra, hogy különbséget tudjak tenni a nyilvánvaló
hazugság és a részleges igazság között. Yannick nem bízik
bennem annyira, hogy elmondja, mire gyanakszik. Még nem.
Rosette-hez fűződő barátsága miatt szívesen segít, és – Isten
bocsássa meg – elég fondorlatos vagyok, hogy ezzel a
gyöngéjével vissza is éljek.
– Anyád úgy gondolja, hogy Narcisse írásával meg tudja
támadni a végrendeletet. Ha be tudja bizonyítani, hogy Narcisse
nem volt épelméjű, akkor talán meg tudja semmisíteni azt a
döntését, amellyel az erdőt Rosette-re hagyta.
Yannick lopva rám pillantott a Bavaroise szelet fölött.
– Igazán finom – jegyezte meg. – Maman nem hagyja, hogy
tortát egyek.
– Egy szelet nem árthat – mondtam.
– De mindig éhes vagyok. Maman szerint ilyennek
születtem. Eszem, csak eszem, mégsem vagyok tele soha.
Bárcsak úgy böjtölhetnék, mint maga!
– Túlértékelik – mosolyodtam el. – Vianne mesélhetne erről
egy s mást.
De Vianne Rocher nem mutatott ma nagy beszélgetési
kedvet. Mintha máshol járt volna az esze, és Rosette-et sem
találtuk otthon; feltehetően az új birtokát derítette fel. Yannick
csalódottnak látszott, hogy új barátját nem találta, de a torta és a
csokoládé ott marasztalta. Apró, óvatos harapásokkal evett, az
arcát félig elrejtette a homlokába lógó haja.
Egyáltalán nem néz a szemembe. Sőt szinte fel sem néz a
tányérjából, bár a róla szerzett első benyomásomat, hogy lassú
észjárású, egyre inkább felváltja az érzés, hogy egyszerűen csak
zavarban van, és nem szokott hozzá, hogy felnőttekkel
beszélgessen. Jómagam nem értek különösebben a gyerekekhez,
de ma váratlan segítséget kaptam Maya Mahjoubitól, aki vele
egykorúakkal érkezett a folyón túli Les Marauds-ból.
A tér túloldalán pillantottam meg őket: benéztek a
tetoválószalon kirakatán. Aztán átjöttek a chocolaterie-hez. Maya,
a legfiatalabb vezette őket. A társaságban két tizenkét-
tizenhárom éves fiú, egy hidzsábot viselő, ugyanolyan korú
lány és Maya, aki nem hord hidzsábot, hanem élénk színfolt volt
zöld és narancs ruhájában.
– Monsieur le Curé! – rikkantotta, amikor meglátott az ajtó
mellett Yannickkal üldögélni. – Azt hittem, a papok nem esznek
csokoládét!
Elmosolyodtam, és elmagyaráztam, hogy néha előfordul, bár
én inkább tartózkodom tőle, főleg nagyböjt idején.
Nevetett, aztán kíváncsian Yannickra nézett, aki láthatóan
kínosan érezte magát, mintha attól félt volna, hogy az anyja
bármikor felbukkan.
– Maya vagyok – mutatkozott be.
Yannick riadtan nézett rá.
– Maya Rosette barátja – magyaráztam.
– Én is – mondta Yannick.
– Te vagy Yannick Montour – közölte Maya. – Hallottam
rólad az Omimtól.
Yannick riadalma nem csökkent, hanem nőtt.
– Ki az? – kérdezte halkan.
 – Omi mindent tud – nevetett Maya. – Gyakorlatilag ő Yoda.
– Maya természetes magabiztossága megint meglepett. Yannick,
aki viszont esetlen fiú volt az apró szemével és óvatos
pillantásával, gyerekesebbnek tűnt Mayánál, bár a kislány öt
évvel lehetett fiatalabb nála.
– Az Omim azt mondja, hogy a szüleid el akarják venni
Rosette-től az erdejét. El akarják adni építőanyagnak. Igaz ez?
Yannick fáradtan megvonta a vállát, mintha azt akarná
mondani: Ki tudja, mit akar az anyám csinálni?
– Ugye, nem hagyod, hogy ezt tegyék? – faggatta Maya. – Az
Omim azt mondja, csak kapzsik. Narcisse Rosette-re hagyta az
erdőt, és nincs joguk elvenni tőle.
Yannick oldalvást rám pillantott, amit halvány mosollyal
viszonoztam.
– Hivatalos végrendelet készült – mondtam. – És én felelek a
végrehajtásáért. Nyugodj meg, Maya. Semmi esély rá, hogy
bárki is elvegye Rosette erdejét.
Megint eszembe jutott a zöld dosszié. Mostanáig csak úgy
gondoltam rá, mint amit önmagam védelmében kell
visszaszereznem. De ha Michèle Montour arra akarja
felhasználni, hogy megtámadja a végrendeletet, akkor az
Rosette-nek és Vianne-nak is szenvedést okoz…
Eggyel több ok, hogy megtaláljam. Fogjuk munkára az új
tanítványt.
De vajon Yannick süteményszeretete elég lesz-e, hogy
ellenálljon az anyja lehengerlő egyéniségének? És eleve helyes-e,
ha kihasználom a gyöngéjét?
Maya nyomatékosan bólintott, ami – nála legalábbis – azt
jelentette, hogy az ügyet lezártuk.
– Gyere el a boltunkba – javasolta Yannicknak. – Elképesztő
szamószát készítek! Még Monsieur le Curé is azt mondja, nem
evett finomabbat! Az anyám pedig kókuszos makaront süt, és
igazán kiváló badzsit főz. Gyere el hozzánk, és kóstold meg!
Yannick félénken elmosolyodott.
– Köszönöm. Lehet, hogy elmegyek.
Az egyik fiú, Nicolas szólalt meg izgalomtól csillogó
szemmel.
– Úgy hallom, az új üzlet egy tetoválószalon.
– Eszetekbe ne jusson! – szóltam rájuk. – Még fiatalok
vagytok a tetováláshoz.
Az izgalomtól vagy az irtózattól halk mormolás futott végig
a csoporton.
– A hölgy azt mondja, hogy a tetoválás haram – mondta
Maya. – De bemehetünk és beszélgethetünk vele, ha nincs
vendége.
– Beszéltetek vele?
– A boltunkban járt. Kedvelem. Morgane-nak hívják.
Nem voltam biztos benne, hogy helyeslem, hogy a gyerekek
oda járjanak. Ahogy a szüleik sem örülnének, ha tudnának róla.
Van abban a tetoválószalonban valami, valami, ami elnyel, és
titokzatos. A tükrök, a színek és a fények ellenére valami
sötétséget érzek. Vagy talán csak a bűnösök érzik ezt. Lehet,
hogy a sötétség az enyém.
Hirtelen feleszméltem, hogy Vianne a pult mögött áll. Hátul
tevékenykedett, amikor a gyerekek bejöttek az üzletbe, de most
észrevettem, hogy figyelmesen hallgat minket. Vajon Morgane
Dubois nevére figyelt fel? Vagy volt valami más is, ami rossz
érzést keltett benne?
– Mi legyen hát, Maya? – kérdezte, és a hangja olyan
barátságos volt, mint máskor, csakhogy évek óta ismerem, és
tudom, mikor van valami baja. – Van kardamomkastélyom,
mendiant és kókuszos trüffel, meg zöld mandularopogós. Vagy
szívesebben ennél egy cornet-surprise-t mindenféle
csokoládéfigurával, tojással, csibével, nyuszival, kacsával, és
mellé mindenki kapna egy kis ajándékot?
A gyerekek egy közösen elfogyasztott cornet-suprise-t kértek.
Vianne átnyújtotta nekik a becsomagolt finomságot. Izgatott
csevegés közepette mentek vissza a térre.
– Mennem kell. Köszönöm a csokoládét, Monsieur le Curé –
mondta Yannick.
– Akkor hát áll az egyezségünk? – mosolyodtam el. – Szólsz,
amint… megtudsz valamit?
Bólintott.
– Rendben van, Yannick. Köszönöm. Remélem, hamarosan
viszontlátlak.
– Igen – csatlakozott Vianne is. – Okvetlen gyere megint.
Rosette sajnálja majd, hogy nem találtad itthon.
 5

Március 23., csütörtök

Nem jellemző, hogy Reynaud csokoládét vásárol egy iskolás

fiúnak. Kivált, ha az a fiú Michèle Montour fia, és azt is látom,
hogy nem kedveli a gyereket; Reynaud nem tudja olyan jól
palástolni az érzéseit, mint képzeli, és a színei mindig elárulják.
A beszélgetésük nagy része alatt a konyhában voltam, de
eleget hallottam ahhoz, hogy kiérezzem az unszolást. Yannick –
vagy az anyja – valami információval rendelkezik, amit
Reynaud szeretne megszerezni. Ennek pedig Narcisse
végrendeletéhez van köze, ami Reynaud számára rendkívüli
jelentőséggel bír. Narcisse talán napvilágra hozott valamit az
utolsó vallomásában, amiről Michèle Montour azt hiszi, hitelt
érdemlően bizonyítja, hogy Narcisse alkalmatlan volt, hogy
eldöntse, mi legyen a birtokával. Vagy esetleg Michèle-nek még
mindig meggyőződése, hogy a tölgyerdőből előkerül valami
kincs…
Roux nem üzent. Bevallom, hogy a tegnapi találkozásunk
után reménykedtem, hogy jelentkezik. De ma reggel sem őt, sem
a hajóját nem találtam a folyón. Már el is ment volna? Vagy
lejjebb csorgott a folyón a Les Marauds-on túlra, ahol már nem
látni a hídról?
Átellenben a Place Saint-Jérôme túlsó felén láttam, hogy
megint lehúzták a lila rolót a kirakaton. Újabb vendég,
gondoltam. Hogy vonzza őket magához? Annyi biztos, hogy
amennyire tapasztalom, Morgane ritkán merészkedik elő. A kis
Maya mégis ismeri a nevét, ami azt jelenti, hogy Les Marauds-
ban mindenütt híre ment. Hogy csinálja Morgane? Megvárja,
hogy besötétedjen? És hol talál ügyfeleket?
A tetoválás haram. Helyes. A muzulmán többségű Les
Marauds gyanakvással kezeli. Reynaud is az én oldalamra áll.
Miután elég konzervatív, hogy helytelenítse a jelenlegi
irányzatot, egy kis noszogatással ebben a dologban a
szövetségesem lehet. Elég egy szó a gyülekezetnek, hogy persona
non grata, nemkívánatos személy legyen.
Yannick Montour már elment. Reynaud is távozni készül.
Láttam, ahogy két tízeurós bankjegyet vesz ki a tárcájából.
– Elég?
– Több is. Máris hozom a visszajárót.
Elbabráltam a pénztárgépnél, és hagytam, hogy az újonnan
kikevert csokoládém illata kiszivárogjon a konyhából. Frissen
darált Criollo bab, csipetnyi fekete bors, csipet só, aztán
tamarindusz, vanília és jó adag Armagnac.
– Kedves, hogy összebarátkozik Yannickkal – jegyeztem
meg. – Láthatóan Rosette is megkedvelte. Persze sajnálatos,
hogy Michèle az anyja, de erről nem ő tehet.
Bűntudatosan elmosolyodott, amitől meglepően fiatalnak
látszott.
– Nem szeretek rosszat mondani senkire…
 – Tegye csak, Reynaud, kérem, tegye!
– Persze nem válik a becsületemre. Az olyanok, mint Michèle
Montour, a legrosszabbat hozzák ki belőlem. Tudja, hogy
felkeresett otthon, hogy követelje Narcisse vallomását? És
amikor magától értetődően visszautasítottam… – Elharapta a
mondat végét, én meg azon tűnődtem, mit akarhatott mondani.
– Elhiszem – mosolyodtam el. – Tőlem megpróbálta
megvenni Rosette erdejét. És amikor visszautasítottam,
megfenyegetett, hogy megtámadja a végrendeletet.
– Nekem is ezt mondta – vallotta be Reynaud.
– Talán beszélhetne Yinggel – ajánlottam. – Tudja, az
ügyvéddel. És ha már ott tart… – kinyitottam a konyhaajtót, és
hagytam, hogy a kakaó illata kiáradjon –, kikérdezheti az új
üzletről is.
– Az új üzletről? – Reynaud pillantása a félig nyitott
konyhaajtóra siklott. A kakaó illékony aromája, amit csípőssé tett
az alkohol és a fűszerek, kínzó volt.
– A tetoválószalonról – mondtam. – Gondolom, Montourék
adták ki. Kár, hogy nem voltak tekintettel a közösség igényeire,
hanem kiadták az első embernek, aki beesett hozzájuk.
Bólintott, a pillantása még most is a konyhaajtón időzött.
– Michèle azt mondta, abban a hitben volt, hogy egy helyi
művésznek adja ki.
– Egyáltalán nem lep meg. Valószínűleg az új bérlő tudta,
hogy nem kapja meg a bérleti jogot, ha megmondja, miről van
szó. Talán a korábbi bérbeadójával is voltak nézeteltérései. És
most odavonzza a gyerekeket, hadd töltsék ott az időt –
folytattam. – Nem csoda, hogy beszélnek róla.
 – Valóban? – kérdezte bizonytalan riadalommal. A xoxoatl
illata most már ellenállhatatlan volt.
– Ön pedig bizonyára csalódott. Azok után, hogy mennyit
törte magát, hogy összehozza a falu két felét, ez nagyon
nyugtalaníthatja. A régimódibb falubeliek felháborodásán túl, a
téren egy tetoválószalon csak újabb szakadást okozhat köztünk
és a muzulmán közösség között.
Tudtam, hogy a megszokottnál nyíltabban fejtem ki a
véleményemet. De a kakaóbab illata mostanra lett a legerősebb,
és el akartam vetni a magokat, mielőtt a bűbáj halványulni kezd.
– Mit készít? – kérdezte. – Olyan más az illata. Olyan
különös.
Elmosolyodtam.
– Új recept. Húsvétra már szeretném tökéletesíteni.
Megrázta a fejét, mintha kellemetlen álmokat akarna
elhessegetni.
– Alig várom, hogy majd megkóstoljam – mondta.
Átnyújtottam a visszajárót.
– Nézzen be mielőbb.
– Úgy lesz. Köszönöm, Vianne.
Azzal távozott. Céltudatosan ment át a téren, ahol a
mandulafa virágai már úgy hullottak a földre, mint a hó.
 6

Március 24., péntek

Mimi egész éjjel a szobában maradt. Hallottam, hogy sír, hogy

kiengedjék, a hangja olyan volt, mint egy kóbor macskáé. Anna néni
nem vett róla tudomást, és én sem, legalábbis addig, míg a néni le nem
feküdt, utána a szobaajtóhoz settenkedtem, és próbáltam Mimit
megvigasztalni.
Először meg sem hallotta; túl nagy zajt csapott. De aztán eszembe
jutott, hogy becsúsztassak egy levelet az ajtó alatt; Mimi persze nem
tudott olvasni, de tudtam, hogy meglátja az üzenetemet, és talán
odajön megnézni. Lerajzoltam hát magamat pizsamában, ahogy a
szobaajtó előtt ülök, Mimi meg a túloldalon, Anna néni pedig az
ágyában alszik, és a képet betoltam az ajtó alatt, amilyen messzire csak
tudtam.
Mimi abbahagyta a sírást. Hallottam, ahogy csupasz lába felém
közeledik a fényezett padlón. Aztán susogást hallottam, amikor felvette
az üzenetemet, és halk gagyogást, amit akkor szokott hallatni, ha
nevetett.
– Csitt! – szóltam rá. – Én vagyok az, Narcisse. Hallasz?
Megint az a hang.
– Nem engedhetlek ki. Zárva az ajtó, Anna néninél a kulcs. De itt
vagyok, nem kell sírnod.
Megint a gagyogás és dobogás, ahogy igyekezett minél közelebb
férkőzni az ajtóhoz, majd leült a fényes padlóra.
– Éhes vagy? Hoztam valamit.
Nem volt sok. Az egyik vitaminszelet, amit nekünk, szegény
gyerekeknek osztottak szét az iskolában. De olyan lapos volt, hogy be
tudtam dugni az ajtó alatt, és nem volt szükség arra, hogy Mimi
elmondja, nem evett semmit. Elvette a kekszet, és hallottam, ahogy
száraz kis ropogtatással megeszi, mint amikor egy macska
csirkecsontot rág.
– Holnap hozok megint – ígértem. – Most azt szeretném, ha
aludnál.
Tiltakozó hangok, amiket magamban úgy fordítottam: – Ne menj
el!
– Nem megyek. Itt maradok. Idehoztam a takarómat. A padlón
alszom majd. Hallhatod a szuszogásomat.
Kis nevetés, ami lehetett félelemtől, idegességtől vagy vidámságtól.
– Minden rendben, Mimi – nyugtattam meg még egyszer. –
Semmi bajod nem esik. Itt leszek, ígérem.
Jó félórába telt, mire rávettem, hogy lefeküdjön és csendben
maradjon, de végül megtette, és sokkal később végre a takarómon
összegömbölyödve én is elaludtam. Nem volt a legkényelmesebb
fekvőhely, de sokkal jobban aludtam a földön, mint az ágyamban,
tudva, hogy Mimi egyedül van apám hálószobájában, és fél. Különben
is fiatal voltam. A fiatalok jól alszanak. Olyan képesség, amit később a
korral elvesztünk, mint a nevetést és az ártatlanságot. Mi több, olyan
mélyen aludtam, hogy amikor Anna néni nyolckor kilépett a
szobájából, és odajött, hogy megnézze Mimit, én még mindig a
takarómba bugyolálva, mit sem tudva a világról, mélyen aludtam.
Ebből a mély álomból egy dühös és meglepett kiáltás riasztott fel.
Egy pillanatig nem tudtam biztosan, hol vagyok, vagy hogy mi
történik. Aztán megláttam Anna néni cipőjét, azt a fényes kis
bokacsizmát, amely úgy ragyogott, mint a kereszt a torkánál, és
tudtam, hogy nagy bajban vagyok, akkorában, amilyet még nem éltem
meg. Talpra ugrottam, mentségeket dadogtam, de egy mozdulattal
belém fojtotta a szót.
– Kutya vagy, hogy a padlón alszol? – kérdezte.
Újból magyarázatba fogtam, de a nénit lehetetlen volt megállítani.
– Nem mondtam, hogy hagyd békén Naomit? – kérdezte. – Hogy
fogja megtanulni, hogy azt tegye, amit mondanak neki, ha te továbbra
is a kedvében jársz? – Felsóhajtott, és tudtam, hogy szelíd hangja nem
a megbocsátásé. – Értelmes gyereknek hittelek, de olyan rossz vagy,
mint az apád – folytatta. – Rendben van. Ha úgy akarsz aludni, mint
egy kutya, kint alhatsz az udvaron, és onnan ehetsz, mint egy kutya, a
padlóról.
Először azt hittem, Anna néni egyik túlzó kijelentését hallom, de
amikor lementem reggelizni, világossá vált az ellenkezője.
– Mit képzelsz, hova mész? – kezdte, amikor le akartam ülni a
szokott helyemre. – A kutyák nem esznek az asztalnál. Tálból esznek a
padlóról. – Tejet öntött egy kicsorbult kék-fehér tálba, amit nem
ismertem, és letette a konyhapadlóra. Mellé rakott egy szelet kenyeret.
– Tessék – mondta. – Edd meg a reggelidet.
A padlóra tett kék-fehér tálra néztem. Megfordult a fejemben, hogy
felrúgom. De eszembe jutott Mimi, akit még mindig odafent tartott
bezárva, és rájöttem, hogy a nénikém milyen könnyen megbüntethet.
– És Mimi? – kérdeztem. – Nem kap reggelit?
 – Ha végeztél, majd megnézem – jelentette ki Anna néni, és
tejeskávét töltött a kis porceláncsészéjébe. – Szerintem most jobb, ha
magára hagyjuk, hogy fontolóra vegye a viselkedését.
Letérdeltem a padlóra, és megittam a tejemet. Tudtam, hogy a néni
figyeli, mit teszek. Úgy tett, mintha észre sem venne, miközben
megpirított egy szelet kenyeret, és eperdzsemet kent rá. Én is szívesen
ettem volna dzsemet, de nem mertem kérni. Amilyen kedvében volt,
Anna néni biztosan ezt is Mimivel fizettette volna meg.
A szamócásban töltöttem a napot, lekvárnak valót szedtem. Kicsi és
nagyon édes szemek voltak, kimondottan alkalmasak ahhoz a fajta
dzsemhez, amelyet Anna néni a legjobban szeretett, de nehéz volt
szedni, mert olyan érett volt, hogy jóformán szétnyomódott az ujjaim
között. Hosszú ideig tartott, mire megtöltöttem a két vödröt, amellyel
elküldött, és késő délutánra járt, mire visszaértem a tanyára. Az első,
amit megláttam, a piros pokrócom volt az ajtó mellett a földön,
amelyhez odakészítették a kék-fehér tálat, amelyben valami étel volt. A
látottak alapján hideg és gusztustalan maradék.
Anna néni bevitte a konyhába a két vödröt.
– Te nem – förmedt rám élesen, amikor utánaindultam volna. – Az
udvaron alszol, a többi állattal.
Egy pillanatig azt hittem, nem váltja be a fenyegetését. De amikor
visszalökött a lépcsőről, és becsukta maga mögött az ajtót, tudtam,
hogy addig folytatja, míg meg nem török. Megfogadtam magamban,
hogy nem fogok, de amikor a földre terített pokrócomra pillantottam a
tál mellett, nyöszörögni kezdtem.
Ne feledje, Reynaud, hogy nagyon fiatal voltam, az apám rám
hagyta Mimit, hogy gondoskodjak róla, éhes voltam, és fáradt, és
kiűztek az otthonomból. Reménykedtem, hogy Anna néni csak
kegyetlen tréfát űz velem. Reméltem, hogy előbb-utóbb kinyitja az
ajtót, de telt az idő, leszállt az éjszaka, és tudtam, hogy komolyan
gondolja.
Nyár volt, tiszta, hideg éjszaka, de nem annyira hűvös, hogy
aggódnom kellett volna. Aludtam már máskor is nyáron a szabad ég
alatt, és élveztem a dolgot. De ez most más volt: nagy volt az udvar,
csupasz, tele árnyakkal. A tyúkok az ólban voltak, a csillagfényben az
egymásra rakott nyúlketrecek ijesztően festettek. Az ajtóhoz minél
közelebb összegömbölyödtem a takarómon. Éreztem a meg nem evett
maradék szagát a küszöbre letett kék-fehér tálban. De a homályban
minden elvesztette a színét. Fekete-fehér lett. Álmatlanul feküdtem ott
hosszú időn át, és a csillagokat bámultam. Aztán elaludtam.

Cseppet sem tetszik ez a történet. Az emberek olyan aljasok

benne. Miért kell így viselkedniük? Gyűlölöm Anna nénit.
Megőrjít, hogy nem tudom, mi történik Mimivel. És Narcisse
apját is utálom, hogy üzleti ügyben elutazik, és magukra hagyja
a gyerekeket, hadd boldoguljanak egyedül. Remélem, Anna
néni hamarosan meghal. És Mimi hívja a Hurakánt, és örökre
elfújatja vele.
Különben is abba kellett hagynom az olvasást, mert le kellett
mennem reggelizni. Maman nem szereti, ha kihagyom a
reggelit. Kaptam tőle egy pain au chocolat-t, és elmesélte, hogy
találkozott Yannickkal, mert Yannick tegnap eljött a boltba, és
megígérte, hogy nemsokára megint benéz. Örülök, hogy nem
került bajba, mert elloptam Narcisse meséjét. És látom, hogy
Maman kedveli. Kérdéseket tett fel róla.
– Miért nem jár iskolába? Kedves, udvarias fiatalembernek
látszott.
Vállat vontam. Talán nem szereti az iskolát.
– Meglehet. – Átnyújtott egy kosárban szalagokat és
papírrózsákat. – Kérlek, csomagold be nekem ezeket a tojásokat.
Csokoládétyúkokat kell készítenem.
Bólintottam. Szerettem tojást csomagolni. Szeretem a zizegő
celofánt és a hosszú, kunkori szalagokat. A tyúkokat is szeretem
feldíszíteni, világosabb csokoládéval elvégezni az utolsó
simításokat: csőrt, szemet, taréjt, tollat.
– Ha Yannick legközelebb benéz, segíthettek megtervezni a
húsvéti kirakatot.
Tapsoltam, és rávettem Bamot, hogy cigánykereket hányjon
a padlón. Pilou-t is el kellene hívnunk, jeleltem.
– Lehet – mondta Maman mosolyogva. – De Pilou-nak
mostanában sok a dolga. Az a sok tanulnivaló meg minden.
Tudom, mire céloz. Azt jelenti, hogy szerinte nem jön el. De
Pilou a barátom, persze hogy eljön! Egyébként is szeretném, ha
megismerkedne Yannickkal; szerintem remekül kijönnének.
– Még három hetünk van – mondta Maman. – Sokat kell
terveznünk. Aztán itt az ünnep. Pilou akkor talán eljön.
Igaza van. Gyakran megfeledkezem az ilyesmiről. Talán
azért, mert nem járok iskolába. Hivatalosan legalábbis. Maman
szerint az olvasásom, írásom, az, hogy a boltban segítek, és
tudom mindazt, amit Roux tanít, túl is tesz azon, amit az
iskolában tanulhatnék. Van, aki ezzel nem ért egyet, például
Joline Drou. Joline a falu iskolájában tanít. A fia, Jeannot néha
bejön a chocolaterie-be, bár nem olyan gyakran, mint amikor
Anouk még itt lakott. Lehet, hogy ha Anouk hazajön, többet látjuk,
gondoltam, amikor váratlanul megpillantottam Jeannot-t, ahogy
Morgane üzletéből kilépett. Furcsa, amikor ilyesmi megesik.
Gondolunk valakire, és hirtelen ott terem, mint egy
Balesetben…
Intettem neki. Szia, Jeannot! De túl messze volt, hogy lásson,
ezért odaküldtem a szelet, hogy rázza meg a mandulafa ágait, és
szórja tele virágszirommal. Ettől máris felém kapta a fejét, és
mosolygott. Elindult felém.
Jeannot! Gyere, nézd meg a húsvéti tojásaimat!
Érti a jelbeszédemet. És nem nevet ki, nem vág pofákat, nem
tesz úgy, mintha nem látna, ahogy néha a Pilou korú fiúk teszik.
Egy zenekar pólóját viselte, meg farmerkabátot, és elégedettnek,
ugyanakkor bűntudatosnak látszott, mint egy kutya az eltitkolt
csonttal.
Megismerkedtél Morgane-nal, jeleltem.
Bólintott.
És? Leültem egy asztalhoz, és intettem, hogy üljön le ő is.
Igyál csokoládét. Most főztük. És mesélj el mindent.
Jeannot leült, de láttam, hogy közben a tekintete Maman felé
vág.
– Ne mondd el anyádnak – kért, és mosolyogva feltűrte a
kabátujját.
Ez nem lehet!, csodálkoztam, és Bamot végigtáncoltattam a
pulton.
Maman is meglepődött, de akkor nem szólt semmit.
– Évek óta tervezgettem egy tetoválást – vallotta be Jeannot.
– Csak nem tudtam, mit szeretnék. De akkor kinyitott ez az
üzlet, és… – Elvigyorodott. – Hirtelen minden egybevágott.
 Közelebbről is megnéztem a csuklója belső felén lévő
tetoválást. Áttetsző védőfóliával ragasztották le, mégis tisztán ki
lehetett venni a mintát. Egy pitypangbóbita volt, mint az
útszélen láthatók, amiknek magvait széthordja a szél. A rajz
részletgazdag és finom volt. És tényleg Morgane stílusát
tükrözte: nem volt egészen realisztikus, és azok a
természetellenes színek…
– Érdekes minta – jegyezte meg Maman. – Miért ezt
választottad?
Jeannot megvonta a vállát.
– Azt hiszem, azt jelenti, hogy továbblépek. Arra, amerre a
szél visz. Eszembe sem jutott volna ez a minta, de amikor
befejezte, tudtam, hogy ez volt a legjobb. Pontosan azt csinálta,
amit akartam.
– Morgane választotta neked? – kérdezte Maman.
Jeannot bólintott.
– Ezt teszi mindig. Azt mondja, hogy az ügyfelei sosem
tudják, mit akarnak, amíg meg nem kapják. A bizalom a lényeg,
mondja. És igaza van. Őszintén megmondom, ha rám lett volna
bízva a választás, biztos egy kígyót vagy egy koponyát vagy egy
villámot, vagy más tényleg béna dolgot választottam volna. –
Elvigyorodott, és ivott még egy kis csokoládét. – Különben is
már kész. Úgy érzem, mintha évek óta megvolna.
Illik hozzád!, mondtam. Tetszik!
Maman semmit sem szólt.
– Ha anyám rájön, ki fog borulni – mondta Jeannot. – De
huszonegy éves vagyok. Nem maradhatok otthon örökké.
Maman töltött egy csésze mokkát, és crème Chantillyval
fejelte meg. Jeannot felemelte a csészét, és megkóstolta. –
Mmmmm. Ez csodálatos, Madame Rocher. – Ennyi idő alatt sem
tanulta meg, hogy Mademoiselle Rocher-nek szólítsa.
– Szóval elhagyod Lansquenet-t? – kérdezte Maman
csendesen.
– Amint kitalálok valamit. Nem arról van szó, hogy nem
szeretek itt élni. De annyi minden van odakint, ami felfedezésre
vár. Anouk is így érzi, nem? Ő is elment már, és kalandokat él
át.
Maman elmosolyodott, de láttam, hogy azon jár az esze,
mire célozhat Jeannot. Bizonyára tartják a kapcsolatot, online
meg Anouk telefonján. Egyszer még Párizsban is felkereste, de
csak pár napot maradt. Tudom, hogy az anyja nem helyeselte.
Joline sosem tartotta sokra Anoukot.
– Túlbecsülik a kalandokat – jegyezte meg Maman, és
újratöltötte a csészéjét. – Ha valaki annyi helyen járt, mint mi
Anoukkal, kezdi belátni, hogy az emberek mindenütt többé-
kevésbé egyformák.
Jeannot megint elvigyorodott.
– Talán én is ezt gondolom majd, ha olyan öreg leszek, mint
maga. Egyelőre azonban szabad vagyok, mint a madár. Végre
szabadság! – Felhörpintette a csokoládéját, és elügetett a tér felé,
mint egy boldog kutya, akit először hagynak póráz nélkül
futkosni.
Amikor elment, Mamanra néztem. Mindenütt láttam a
színeit. Próbáltam megértetni vele, hogy Jeannot nem akarta
öregnek nevezni, csak izgatott volt, de úgy láttam, nem tudtam
meggyőzni. Vagy talán mástól voltak a színei zavarosak és
sötétek. Talán Jeannot tetoválása miatt. Lehet, hogy nem tetszett
neki.
Nem tetszik a tetoválása?, kérdeztem.
– A közelébe se menj annak a helynek – figyelmeztetett.
De Morgane a barátom!
– Nem a barátod. Semmit sem tudsz róla. Emlékszel, mi
történt Párizsban, amikor legutóbb valaki a barátodnak adta ki
magát?
Zozie-ra érti, gondoltam. Zozie-ra, aki a tetoválókönyvben
volt. Egy pillanatig tétováztam, ne mondjam-e el Mamannak.
Aztán úgy döntöttem, hogy talán mégsem. Csak egy fénykép
volt, még csak nem is színes. Morgane egyébként sem olyan,
mint Zozie. Cseppet sem hasonlít rá.
 7

Március 26., vasárnap

Újabb gyónások, mon père. Jobbára unalmasak: jelentéktelen

bűnök, hétköznapi lelki fájdalmak. Joline Drou hadilábon áll a
fiával, Caro Clairmont megszegte a böjtöt. François Pinson egy
feleolyan idős nő gondolatával foglalkozik, akinek szerencsére
sejtelme sincs, hogy az öregúr rajongásának tárgya. Guillaume
Duplessis arra használja a gyóntatószéket, hogy meggyászolja
az öreg kutyája halálát, Laurent Dumont legkisebb fia, Pierre azt
hiszi, megbotránkoztat, ha bevall egy sor teljes mértékben
valószínűtlen bűntettet.
De egy gyónás, ami igenis nagyon fontos, továbbra is
elérhetetlen. Narcisse vallomása befejezetlen maradt, bár a
hangja a fejemben szól. A száraz és meglepő módon kedves
hang azonban egyre sürgetőbben beszél.
Tik-tak, suttogja a fülembe, amikor felkapaszkodom a
szószékre. Tik-tak, mondja, amikor az imádkozást vezetem. Tik-
tak, mondja prédikáció alatt. Minél tovább nincs nálad a dosszié,
annál veszélyesebbé válik. Mit gondolsz, ki olvasta már? Michèle
Montour? A fia? Ki más? Vianne Rocher? Caro Clairmont? Esetleg
még Joséphine is?
 Michèle Montour ma eljött a misére, de nem maradt gyónni.
Szúrós pillantásából arra következtetek, hogy azért jött, hogy
engem figyeljen. Elment mellettem a templomkapuban, a
tekintete éles volt, mint a borotva, de nem szólt semmit. Láttam
rajta, hogy szeretné megkérdezni, mi történt Narcisse
dossziéjával, de nyilvános helyen voltunk, és egyébként sem
akar előnyhöz juttatni ebben a szellemi párbajban.
Szóval még nem olvasta! Ez azt jelenti, hogy még kint van
valahol. Felhívtam az ügyvédet, de nem jutottam érdemi
információhoz. Madame Mak bosszantóan korrekt, és higgadtan
visszautasította, hogy a Narcisse végrendelete körül játszott
szerepemen kívül bármit is megvitasson velem. Biztosított róla,
hogy mást már nemigen tehetünk. Talán még pár papírt kell
aláírnom. Minden teljesen egyértelmű.
Ami viszont azt jelenti, hogy Michèle Montour nem járt még
az ügyvédnőnél. Vagyis a dossziéhoz kapcsolódik a
fenyegetése, hogy megtámadja Narcisse végrendeletét. Eggyel
több ok, hogy vissza akarjam szerezni, csakhogy többet nem
tehetek. A fiú – Yannick – az én oldalamon áll. Amint megtud
valamit, eljön hozzám. Addig pedig az a legjobb, ha nem teszek
semmit.
Ma azzal a szilárd elhatározással mentem el, hogy pontosan
ezt csinálom, mon père. Esetleg egy kis kertészkedés, vagy
sétálok egyet a Tannes mellett. A vízi patkányok gyülekeznek,
ahogy húsvét körül gyakran teszik. Maradnak pár hétig, aztán
felúsznak a folyón. Hat-hét új bárkát láttam Les Marauds-nál
kikötve, egy tüzet körülülő társaság felpillantott a papi
reverendám láttán. Kettejüket ismertem, Vianne barátai voltak,
akiket csak mint Blanche-t és Zézette-et ismertem. Blanche egy
fenséges tartású nyugat-afrikai asszony, Zézette pedig egy
vékony fiatal teremtés kopaszra borotvált fejjel és sok
tetoválással.
– Monsieur le Curé! – kiáltott oda Blanche, amikor átmentem
a hídon. – Jöjjön le, és köszöntse fel Saphirt! Születésnapot
tartunk!
Saphir Zézette lánya. Egy ideje nem találkoztunk. Tizenkét-
tizenhárom évesre saccoltam. Amikor megláttam, rádöbbentem,
milyen szánalmasan melléfogtam a számolásban: Saphir már
fiatal nő, és olyan lélegzetelállítóan gyönyörű, hogy azt még egy
pap is kénytelen észrevenni.
– Szerdán töltötte be a tizennyolcat – válaszolta Zézette,
amikor kérdezősködni mertem. – A születésnapjára megkapta
az első tetoválását! Akarja látni?
Szó sincs róla, semmit sem szeretnék kevésbé, akartam
válaszolni, de Saphir már fel is tűrte a blúza ujját. A hónalj és a
könyök közti finom bőrre káposztazöld levelekkel körülvett,
halványsárga virágcsokrot varrtak; olyan volt, mint egy
viktoriánus tapétaminta vagy egy illusztrált botanikai albumból
egy egész oldalas ábra. Kétségkívül Morgane Dubois rajza;
olyan friss volt a fiatal lány bőrén, mint harmatcsepp azokon a
halványzöld leveleken…
– Kankalin – magyarázta Saphir. – A jakobinus forradalmi
naptár szerint a születésnapi virágom.
– Valóban? – Kezdett melegem lenni, azt kívántam, bárcsak
ne reverendában indultam volna sétálni, sőt bárcsak más
irányba fordultam volna, ahol nem találkoztam volna senkivel.
 – Március 22-e lett volna a sarjadás első napja. Germinalnak
hívták. A méhek és krókuszok hónapja.
– Ezt Morgane Dubois mesélte?
Saphir bólintott.
– Ő választotta számomra a mintát.
– És te rábíztad?
– Természetesen – mondta Saphir. – Hiszen művész.
Vállat vontam. Nem sokat tudok a tetoválásokról. De ha
mégis rászánnám magam, én akarnám meghatározni, mit
szeretnék. Persze sosem varratnék magamra. A puszta felvetés
is képtelenség.
Soha ne mondd, hogy soha, Reynaud. Tik-tak.
Megráztam a fejemet, mintha egy fülemben zümmögő
bogarat akarnék elhessegetni. Zézette tréfás tekintettel pillantott
rám, aztán egy fatányért nyújtott felém.
– Eszik egy kis süteményt, Monsieur le Curé?
– Köszönöm. – Természetesen nem utasíthattam vissza. A
vízi népségnek megvan a maga illemkódexe. Sértésnek számít a
vendégszeretetük visszautasítása. Elvettem hát a tortaszeletet –
amiről Joséphine jutott az eszembe, és a buli, amelyet Jean-
Philippe barátnőjének rendezett –, és letelepedtem a folyópartra.
Kicsi volt a tábortűz, egy kövekből rakott körben égett a
folyónál. Erős illat szállt fel a füsttel: fenyő, almafa és vadzsálya.
Emlékeztetett valamire, amit nem ismertem fel, és megint csak
arra gondoltam, bárcsak más irányba fordultam volna a
templomból kijövet.
– Sokat töprengtem, hogy talál itt vendégeket egy
tetoválószalon – jegyeztem meg két falat torta között (házi
sütésű, finom dió- és gyömbértorta volt).
– Ó, hamar híre ment! – mondta Zézette. – És Morgane
nagyon jó. Nézze csak! – Felemelte a blúzát, hogy megmutassa a
derekánál lévő friss tetoválást. – A minap csinálta, hogy
passzoljon Saphiréhoz.
Igyekeztem most sem odanézni, mon père. De a minta
ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetemet. Ez is botanikai kép
volt, egy platánlevél finoman aprólékos rajza, egy ággal és
oldalt néhány középen összetapadt maggal, amik mint kulcsok
lógtak; úgy látszott, mintha mindjárt ellebbenne a szél
szárnyán…
– Csak bőr, Monsieur le Curé. – Zézette-et mulattatta a
feszengésem. – Esetleg maga is varrathatna egyet. Egy keresztet.
Vagy a Szentlelket galamb alakjában. Vagy talán húsvétra egy
pálmalevél keresztet.
– Aligha – borzongtam meg.
Saphir olyan mosollyal nézett rám, mint amilyet a Szűzanya
arcán látni.
– Soha ne mondja, hogy soha, mon père.
Lenyeltem az utolsó falatot, és elmenekültem.
 8

Március 27., hétfő

Egy tetoválószalon Lansquenet-ben. Azt hittem, nem ereszt

gyökeret, mégis két hét alatt megfertőzte a fél falut.
Súlyosabb a gond, mint felfogtam. Amikor ma a folyó
mellett elmentem, hallottam, hogy Zézette-nek és Saphirnak új
varrása van, Jojo Mollet a jövő héten készül tetováltatni,
Blanche-nak pedig csütörtökre van előjegyzése. Morgane-nak az
enyémmel vetekedő kisugárzása van, és olyan jól ért a
közönségéhez, mint a művészetéhez, a közönsége pedig
elterjeszti a hírét a vízi közösségben.
Hogy hagyhattam, hogy ilyen sebesen terjedjen? Miért
rejtőztem olyan sokáig? Azonnal cselekednem kellett volna,
amint először felmerült a gyanúm. Az ő fajtája olyan, mint a
tavaszi pitypang, eleinte vidám, napsütötte és ártalmatlan, aztán
hirtelen mindenütt van, minden résben gyökeret ereszt, minden
virágágyást belep. Ilyen volt Zozie, és ilyen Morgane is. A neve
úgy száll a levegőben, mint a pitypang bóbitája. Még Les
Marauds-ban is nyomot hagyott. A Mahjoubi-üzlet mellett
elhaladva megütötte a fülemet két asszony beszélgetése, akik
róla csevegtek, aztán később a Boulevard P’tit Baghdad-nál egy
kitett asztalnál ülő két fiataltól is hallottam a nevét.
– Azt mondják, bámulatos – mondta egyikük, egy
Yannicknál nem idősebb fiú, akinek kicsi, de reménykedőn
serkenő bajuszkezdeménye volt, és kockás keffiyeh-et terített a
vállára. – Bárcsak én is varrathatnék, de örökösen
felhánytorgatnák nekem.
A másik fiú bólintott.
– Pilou is szeretne, de az anyja tuti nem engedi.
Megtorpantam Joséphine fiának említésére. Tényleg szeretne
tetoválást? Hát persze, hiszen abban a korban van, amikor ez
varázslatosnak tűnik. Mint a dohányzás vagy a motorozás, vagy
hogy az ember egy amerikai lánnyal jár. De azt is jelzi, mennyit
nőtt Morgane befolyása a faluban. Mindenkit megfertőzött, még
azokat is, akik Les Marauds-ban haramnak tekintik a tetoválást.
Fertőzés. Úgy beszélek, mint Francis Reynaud. De érzem
minden porcikámban és idegsejtemben. Azt a veszélyes bűbájt.
A betegséget, amely úgy terjed, mint véraláfutás a bőr alatt.
Láttam ma Roux bárkáját: még mindig Les Marauds túlsó
végében állt kikötve, de őt nem láttam a parton összegyűltek
vagy a fedélzeteken kávézók között. Igyekeztem elnyomni
magamban a túlzott reménykedést. Talán a többi vízi népséggel
együtt akar lecsorogni a folyón. Talán marad, amíg Anouk
vissza nem utazik Párizsba.
Idén április 16-ra esik a húsvétvasárnap. Három hét van
Anouk látogatásáig. Három hét, hogy lerendezzem Morgane
Dubois-t és az ügyemet. Lerendezzem. Ez a kifejezés is mintha
Francis Reynaud szájából szólna. De míg minden porcikámmal
tiltakozom Morgane jelenléte ellen, könnyebbséget is érzek. Még
talán egy kis jogosságot is.
Amikor Zozie de l’Alba nagy léptekkel megjelent az
életemben, azt hittem, azért jött, hogy megmentsen. Humora és
félelmet nem ismerő egyénisége révén a soha nem volt nővérem
lett, a barátnő, akire Anouknak szüksége volt. Akárcsak
Morgane, ő is elbűvölő volt. És Morgane-hoz hasonlóan jól
ráérzett a lényegre. Mire megértettem, hogy Zozie barátságának
mi az ára, már majdnem felfalta az életemet, a szívemet, a
gyerekeimet.
Ezúttal ismerem az ellenségemet. Tudom, hol állok. És
elsősorban barátom van Francis Reynaud személyében, aki most
is térden áll, de nem imádkozik, hanem gyomlál, ahol a korai
betolakodók – a gyermekláncfű, az aggófű és a szulák – vígan
eresztik le gyökereiket a nárciszoknak, krókuszoknak,
jácintoknak és peóniáknak szeretettel kialakított ágyásokban.
 9

Március 27., hétfő

Szamóca nő a hagymásaim között. Vadszamóca, Isten tudja,

honnan fújta ide a szél, sápadt kis ujjait nyújtogatja a tulipánok
és a krókuszok között. A vadszamóca invazív növény, talán
nem annyira, mint a pitypang, de a szív alakú kis levelei
palástolják győzni akarását, miközben indáit elküldi
mindenhova, és mindegyik egy újabb invázióra készülő,
előretolt hadállás lesz.
Mégsem tudom rávenni magam, mon père, hogy megállítsam
vidám burjánzását. Bár gyümölcs tekintetében inkább
értéktelen, kis fehér virágával és szép leveleivel mégis kiváló
talajtakaró, elfojtja az aggófüvet és a bogáncsot, de közben nem
nyomja el a nárciszaimat. Nyáron egyébként is elég érik az apró,
piros bogyókból, hogy süteményt díszítsek velük, vagy édes
fehérbort ízesítsek. Már ha a madarak nem eszik meg előbb.
Élvezik az édességét.
Az a szamóca kúszni fog, Reynaud, szólal meg a fejemben
Narcisse hangja. Ha otthagyja, egy hónap múlva más sem lesz az
ágyásaiban, csak szamóca.
– Rosszabb is van, mint a vadszamóca.
 – Valóban? – kérdezte egy hang fölöttem, és egy pillanatra
átfutott a fejemen, hogy Narcisse-nak hogy lehet olyan hangja,
mint Vianne Rocher-nak…
Felnéztem. A kertfal fölött nézett át, ahol a vadfukszia- és
rozmaringsövény már kezdett virágba borulni. Sárga blúzt
viselt, és hozzá színben illő fejkendőt.
– Ha szeretné, hogy termést hozzon – folytatta –, ki kell
gyomlálnia a kúszónövényeket. A kúszónövény nem szeret
gyümölcsöt hozni, csak még több szamócát elterjeszteni. Anouk
kegyetlenségnek tartotta, hogy ezt a sok kis növényt kidobjuk.
Amikor Párizsban éltünk, próbáltam függő növénykosárban
epret termeszteni. De Anouk mindig kimentette a
komposztálóból a futószamócát. Azt mondogatta, hogy a
barátaikkal akarnak lenni.
Elmosolyodtam, és kinyújtóztattam fájó hátamat.
– A gyerekeknek furcsa ötleteik támadnak.
– Próbáltam én elmagyarázni – mondta Vianne. – A
kúszónövények az anyanövénytől lopnak. Elveszik az
energiáját, és olyan messzire futnak tőle, amennyire csak bírnak.
De ezek kisbabák, mondta erre Anouk. Nekik nem lehet
elmagyarázni.
Szomorúan felkacagott. Tudom, hogy nagyon hiányzik neki
Anouk. Hirtelen eszembe jutott Joséphine, ahogy Pilou-t és a
barátnőjét figyeli. Néha irigylem Vianne-t, mondta. Rosette-nek
mindig szüksége lesz rá.
Ez lenne az anyaság, mon père? Ez az örökös veszteségérzet?
Ha igen, akkor talán örülhetek, hogy nem tapasztalom meg.
Mégis irigylem tőlük az örömet, amit sosem fogok megismerni.
Eltűnődött-e már, mon père, hogy a papoktól miért tagadják meg
ezt a kötődést? Egy szülő gyermeke iránti szeretete nem
Istennek az emberek iránti szeretetét képezi le? És ha ezt nem
tapasztaljuk meg, akkor hogyan juttathatjuk igazán kifejezésre
az Úr akaratát?
– Úgy hallom, Anouk nemsokára hazajön – szólaltam meg.
– Igen. Csak egy hétre.
– Nagyszerű. Alkalma lesz végiglátogatni a régi barátait.
Nincs kedve végleg itt maradni, és kisegíteni a chocolaterie-ben?
Vianne vállat vont.
– Régebben ebben bíztam.
Megint Jean-Philippe Bonnet-ra gondoltam.
– Ha az ember fiatal, feltehetően nem sok izgalmat tartogat
egy olyan hely, mint Lansquenet.
– Talán Morgane Dubois is ezért nyitotta meg itt a szalonját.
És talán ezért kapta el már a fél falut a tetoválási láz.
A fél falut? Ez azért biztos túlzás. De ha Zézette-re meg
Saphirra gondoltam… akkor vajon még hány vízi cigánynak
van titkos tetoválása?
– Talán a vízi népséget igen – vélekedtem. – A tetoválás a
kultúrájuk része. De a mieink közül… bizonyosan nem.
Vianne Rocher habozott. Gondosan megválogatta a szavait.
– Azt hiszem, nincs tudatában, milyen sebesen terjed az
ilyesmi. Joline Drou fia, Jeannot a minap mutatta meg Rosette-
nek a friss tetoválását.
– Joline Drou! Hát akkor ezért… – Elharaptam a végét, mert
eszembe jutott, hogy majdnem kibeszéltem egy gyónási titkot.
De ez megmagyarázza a feszültséget Joline és a fia között, és ha
Jeannot varratott magára, akkor már csak idő kérdése, hogy a
barátai is kövessék.
– Természetesen már huszonegy éves – folytatta Vianne. –
Szabadon elkövetheti a saját hibáit. De a lansquenet-i fiatalok
nem olyan dörzsöltek, mint a városiak. Jeannot a koránál
mindig éretlenebb volt. Fiatal és befolyásolható. Hízelgő lehet
Morgane számára, hogy ilyen hatalmas hatással van, és sok
fiatallal ismertetheti meg első ízben a művészetét. A
művészetét, és talán még mást is.
Természetesen igaza van, gondoltam. Egy olyan falu, mint a
miénk, fogékony a fiatalság röpke, de heves bolondériáira.
Láttam már ilyet. Egy hónapig vagy talán akár háromig is az
összes fiatal megszállottá válik. Aztán változik a széljárás, és
más kerül előtérbe. A futó őrület után néha akad egy sérülés –
egy bokatörés vagy egy lehorzsolt térd –, de többnyire
nyomtalanul tovaszáll. Csakhogy Morgane Dubois esetében…
– Mi mást? – kérdeztem.
– Ki tudja? Maya Mahjoubi folyton ott téblábol a barátaival.
És Yannick Montour, Jean-Philippe Bonnet, de még Rosette is.
Egyikük sem elég idős, hogy törvényesen az ügyfele legyen. Ő
azonban bátorítja őket, becsábítja, de… miért?
Kissé rémülten bólintottam. Kíváncsi voltam, mit szólna
Joséphine, ha tudná, hogy a fia a tetoválószalonnál lebzselő
társasághoz tartozik. A fiúk már csak ilyenek, mon père, noha
rám ez sosem volt jellemző. Bár egyetértettem vele, mégis
meglepett, hogy Vianne Rocher olyan ékesszólón emelte fel a
szavát egy, a falunkba érkezett idegen ellen. Örülnöm kellett
volna neki, ám úgy éreztem, hogy felcserélődtek a szerepek.
Végtére is ki ez a Morgane? Csak egy fogyatékos asszony, aki
próbál megélni. Aznap, amikor nála jártam, az érzéseim vele
kapcsolatban a bizonytalanságomból eredtek. A kertemben, a
hagymásaim között hajlamosabb voltam a toleranciára.
– Sosem képzeltem, hogy fenyegetve érzi magát egy idegen
által a falunkban. – Tréfás megjegyzésnek szántam, de Vianne
nem mosolygott, hanem éles pillantást vetett rám.
– Komolyan beszélek, Francis. Nem látja, hogy az a nő
veszélyes?
Veszélyes. Micsoda baljós szó, mint a füstszag a levegőben.
Mindig ezt a szót ismételgette abban az évben, père, amikor a
vízi cigányok megérkeztek.
– Bizonyára túloz – tiltakoztam erőtlenül.
Megrázta a fejét.
– Maga is érezte – vetette ellen. – Érezte, amikor vele beszélt.
Van valami ártalmas benne, Francis. Érzem. Bízzon bennem. –
Kinyújtott kezével megérintett. – Bízzon bennem – ismételte meg.
Egy pillanatig különös elszakadást éreztem önmagamtól.
Talán a hosszas térdelés miatt szédültem meg, talán a reggel
kihagyott evés okozta. Mindenesetre Vianne érintése megrázott,
mintha valami lappangó energiaforráshoz csatlakoztam volna.
Forróság csapta meg az arcomat, füstszagot éreztem. Nem
éreztem-e én is, amit mondott, père? A Morgane-t körülvevő
veszélyt, mintha robbanás készülődne? A művészetét, és talán még
mást is. Alkoholt, drogokat, pornográfiát? Talán alkohollal
bolondította meg aznap az italomat. Ez megmagyarázná a
rosszullétemet.
– Természetesen igaza van, Vianne. Reméltem, hogy nem
kerül erre sor. De ha cselekednem kell, nem fogok habozni.
– Helyes – bólintott. – Mit tesz?
Jó kérdés. Hol is kezdjem? Talán beszélek Morgane-nal.
Figyelmeztetem; hangsúlyozom, milyen fontos a beilleszkedés.
És ha nem? Az itt élők konzervatívak, óvják a gyerekeiket. Még
templomba járnak. Hallgatnak majd rám. Egy-két jól
megfogalmazott prédikáció visszatereli majd az elkóborolt
birkákat a nyájba. És ha nem? Más módszerek is vannak, mon
père. Olyan eszközök, amikkel nem szívesen élek, de amiket – ha
Morgane valóban veszélyes – habozás nélkül alkalmazni fogok
a nyájam védelmében. De csak ha veszélyes…
– Amire csak szükség van – mondtam végül.
Hiszen korábban is megtettem.
 10

Március 27., hétfő

Apám tizenhárom napot volt távol. Tizenhárom nap Anna nénivel.

Hónapoknak tűnt. Még négy éjszakát aludtam az udvaron, napközben
szamócát szedtem, így a végére már vörös volt a kezem a
gyümölcslétől, és már a szagtól is öklendezni kezdtem.
Ez alatt az idő alatt a szobából egy hang sem szivárgott ki Mimitől.
Többször is megpróbáltam felmászni apám ablakához, de a legközelebbi
fa túl messze volt, hogy arról átmásszak az ablakhoz, még ha Mimi
tudta volna is, hogyan kell kinyitni. Így hát egyetlenegyszer úgy
hittem, távolról látom, az arca mozdulatlan fehér folt volt, ahogy
kinézett a sötét szoba ablakán, mint egy gipsz halotti maszk. Próbáltam
magamra vonni a figyelmét, integettem és hívogattam, de Mimi meg
sem moccant, míg végül kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán láttam-e.
A negyedik nap reggelén Anna néni kinyitotta az ajtót. Szürke
batisztruhája elé csipkével szegett kötényt kötött, a fekete kereszt –
mint mindig – most is szalagon lógott a nyakában. Reménykedve
lestem valami jelet, hogy Mimivel megbocsátást nyertünk, és ezúttal
mintegy válaszként elmosolyodott, és intett, hogy menjek oda hozzá.
– Kérsz reggelit? – kérdezte. – Croissant-t vajjal és eperlekvárral.
Hozzá talán egy tálka tejeskávét?
 A döbbenettől meg sem tudtam szólalni, csak bólintottam. Arra
számítottam, mindjárt felkacag, és megint az orromra csapja az ajtót.
De ismét elmosolyodott, ami Anna néni esetében olyan ritka volt,
amilyen nyugtalanító.
– Akkor gyere be, Narcisse. Siess, nehogy kihűljön a kávéd.
Utánamentem, és elcsodálkoztam, miért nem szólt, hogy mossak
kezet. Még én is tudtam, hogy ráférne a csutakolás: a szamócalé, a por
és az általános mosdatlanság miatt hullára emlékeztető lilás színben
játszott. De Anna néni nem tett megjegyzést, hogy mocskos vadember
vagyok, ahogy arra sem, hogy csaknem egészben tömtem be a
croissant-t a számba, és ettől hirtelen belém hasított, hogy valami rossz
történt. Anna néni sosem mosolygott, kivéve, ha a barátnőit látta
vendégül. Soha nem kínált tejeskávéval, és nem sütött reggelire
croissant-t. És soha nem mulasztotta el kritizálni a viselkedésemet,
vagy helyteleníteni koszos kezemet, megjegyzést tenni piszkos
ruhámra. Megdobbant a szívem – talán apánk érkezik haza? –, de
aztán megláttam, hogy Miminek nem terített, és torkomon akadt egy
falat croissant, mintha nyelés közben kővé vált volna.
– Hol van Mimi, Anna néni?
Anna néni megint olyan furcsán elmosolyodott, és rájöttem, hogy a
mosolyában nincs se kedvesség, se természetesség. Csak egy
értelmetlen izommozgás volt, és a szemében csillogó fénynek sem volt
köze a fejében forgatott gondolatokhoz. Akár életnagyságú baba is
lehetett volna, vagy gipszszobor, és amikor idáig jutottam a
gondolkodásban, hirtelen perzselő félelem és megértés fogott el.
Eltoltam a kávés tálamat – az üledék a terítőre löttyent –, és olyan
hevesen pattantam fel, hogy a székem hátrazuhant a terrakotta
kőlapokra.
 – Hol van Mimi? – tettem fel ismét a kérdést. – Miért nincs itt ő is
a reggelinél?
Anna néni szája egy másodpercre megfeszült, és szinte abban
reménykedtem, hogy lekever egy pofont, vagy hálátlan, rossz modorú,
udvariatlan fiúnak vagy bárminek nevez, de ez a béketűrés rossz
előérzettel töltött el. Aztán felsóhajtott, azzal a sóhajjal, amelyet a
gyülekezetbeli barátnőinek tartott fenn, amikor egy szomszéd haláláról,
a hal emelkedő áráról vagy arról a botrányról beszélgettek, hogy egy
gyerek nyomorékan vagy házasságon kívül született.
– A húgod sosem volt jól – közölte, és e szavakra az elmém egy
darabja emelkedni kezdett, mint egy hőlégballon, és ki nem kötve
sodródni kezdett az égen, amit hirtelen robbanólövedékek töltöttek meg.
Anna néni hangját messze alattam hallottam. – Folyton görcsei voltak.
Apád is tisztában volt vele. Te is tudtad.
Meg akartam szólalni, de csak a fülemben sustorgó levegőt
hallottam, és a nagy basszusdob dübörgését, ami a szívem volt, ahogy a
másodperceket számlálta. Badamm. Badamm. Badamm. Badamm.
Anna néni olyan messze volt tőlem, hogy nem láttam a tekintetét,
de el tudtam képzelni: színlelt együttérzés, jogos elégedettség.
– Nem – mondtam, de irdatlan magasságból néztem le a konyhai
jelenetre. Tudtam, hogy azt mondja, hogy Mimi meghalt. De a
gondolat egyszerűen nem maradt egy helyben. Egyre csak emelkedett,
mint egy léghajó, és mindent maga mögött hagyott. Badamm.
Badamm. Badamm.
– Hazudsz – mondtam olyan hangon, ami mintha ezer mérföldről
szólt volna. – Gyűlölted Mimit. Gyűlölted!
– Nem – válaszolta. – És imádkozom, hogy az Úr bocsásson meg
gátlástalan beszédedért. Naomi nagyon beteg gyermek volt. Isten a
nagy kegyelmében elvette tőlünk.
Csak tízéves voltam, Reynaud. Képtelen voltam feldolgozni a
gyászomat. Az egész különben is valószerűtlennek látszott: a
gondolataim emelkedő hőlégballonja, az egy tömbből faragott, mélyen
alattam szoborként álló nagynéném.
– Látni akarom Mimit! – nyögtem ki végül reszkető hangon.
– Nem jó ötlet – válaszolta.
Elengedtem a fülem mellett.
– Látni akarom Mimit – ismételtem meg, mire elkapott, a
hüvelykujja belemélyedt a felkaromba, és akkor megláttam a szemében
a fakó fényt, és tudtam, hogy valami más is van Mimi halálának
borzalma mögött, valami még fel nem fedezett.
– Hol van? – kérdeztem.
– A pincében. – Anna néni szeme olyan volt, mint két ezüstpénz. –
Hűvösebb van lent, mint a házban.
Próbáltam elképzelni szegény kis Mimit, mint húst a kőlapon
kiterítve. Égett a szemem, de a haragtól, attól a tehetetlen, reménytelen
dühtől, amit csak a gyerekek ismernek igazán.
– Mennyi ideje van ott? – kérdeztem, és a hangom most már
közelebbről szólt, mintha a ballon lassan lefelé kezdett volna lebegni. –
Mennyi ideje van lent, nénikém, és miért nem hívatta el a papot?
Anna néni megrántotta a vállát.
– Hűvösebb van lent – ismételte, mintha ez válasz lenne. – Miért
nem fejezed be a reggelidet? – javasolta, mintha Mimi halála csak az
étkezésünket megzavaró esemény lett volna. – Megkóstolhatnád a
szamócalekváromat. Aztán elsétálunk a templomhoz, és együtt
beszélünk Grégoire atyával.
Ismét elfogott az a héliumlázas valószerűtlenség-érzet. Hogy
beszélhet most eperdzsemről? Reggeliről? Mimi meghalt. Soha többé
nem játszik a Tannes sekély vizű partján, nem ragyog fel a mosolya,
nem nevet gyöngyözve, mint egy patak. Sosem tanulja meg kimondani
a nevemet vagy a „csónakon” kívül bármilyen más szót…
Anna néni türelmetlenül felsóhajtott.
– Az isten szerelmére, ne keríts már akkora drámát ebből! Idd meg
a kávédat, Narcisse! Mindig is tudtad, hogy Naomi nem egy normális
gyerek. Sok gond volt vele. Nem jósoltak neki hosszú életet. Isten
megkönyörült rajta, hogy így történt. Majd megérted, ha nagyobb
leszel.
Hallottam a szavait, az agyam mégsem talált velük kapcsolatot.
Mimi sosem lesz nagyobb. Sosem fogja megérteni. A reggelizőasztalra
néztem: kancsó tej, egy tálon friss croissant-ok, nagy köcsögben
szamócalekvár, mellette egy hosszú nyelű kanál a viaszosvászon
terítőn. Néztem, ahogy Anna néni elfoglalja a helyét, a szája
pengeélesre összeszorítva, aztán ahelyett, hogy visszaültem volna,
sarkon fordultam, és a pinceajtóhoz szaladtam.
– Narcisse! – csattant élesen a néni hangja. De fiatal voltam, ő meg
lassú, és hamarabb értem el a lépcsőt. A mennyezethez közel egy
keskeny tejüveg ablak volt, és ettől hűvös kék fényben fürdött a
helyiség. Jól láttam a füstölt disznócsülköt meg néhány fácánt,
melyeknek még nem volt elég érett a húsa, ahogy a mennyezeti
kampókról lógnak. A falak mentén polcokon sorakoztak a mindenféle
színben pompázó tartósított élelmiszerek: lekvárok,
gyümölcskocsonyák, pástétomok, terrine-ek, aszpikban eltett húsok és
zöldségek, savanyított káposzta és bakszakáll saláta, konyakban
tartósított meggy, őszibarack és körte. És a pince közepén, a
gránitlapon, amelyen Anna néni a húst szokta előkészíteni, ott feküdt
Mimi a hálóingében. Nagyon kicsi volt, és szürke, mintha már
napokkal azelőtt meghalt volna.
A néni is lejött mögöttem a lépcsőn; kopogott a cipője. Szidott. De
rá se hederítettem. Minden figyelmem Mimire irányult, a csuklója
körüli lila foltokra, a meztelen, poros talpára…
Nem állítom, Reynaud, hogy kivételes meglátásaim lennének.
Különösebben eszes vagy éles elméjű fiú sem voltam. Mégis egy
szemvillanás alatt vakító fényben láttam mindent. Megfordultam, és a
nénire néztem, a torkánál csillogó keresztre, dühös tekintetére, a feszes
kontyban összefogott ősz hajára…

Gyűlölöm ezt a történetet. Gyűlölöm! BAM! Bárcsak sose

hoztam volna el. Elég baj, hogy Narcisse meghalt, de ő már öreg
volt, Mimi pedig fiatal. A fiataloknak nem szabad meghalniuk.
Becsaptam a dossziét – BAM! –, aztán mivel tudtam, hogy
Maman bejön majd a szobámba, begyömöszöltem a
hátizsákomba, és eszeveszetten lerohantam a lépcsőn –
Baddabam!
– Rosette? – Maman mindig tudja, mikor vagyok feldúlt. –
Mi történt? Hova mész? – De nem mondhattam el neki, hogy
Mimi miatt, és amiatt, hogy a szél a sarkamban csattog. Nem
hozhattam az ajtónkhoz a szelet. Tudtam, hogy el kell terelnem
tőlünk, ezért cikcakkban futottam előtte a mezőn, futtattam,
mint egy felbőszült kutyát, míg újra szelíd kiskutya nem válik
belőle.
Eleinte nem tudtam, hova tartok. Szokott körülmények
között Roux-hoz mentem volna Les Marauds-ba, és café-au-lait-t
ittunk volna a tábortűz mellett, és egyikünk sem mondott volna
sokat, a szél mégis csillapodott volna valahogy. De ebben nem
volt semmi megszokott. Múlt hétfő óta nem láttam Roux-t. A
bárkája még a helyén van kikötve, de zárva, mint egy
osztrigakagyló, és a boltunkban sem járt, még forró csokoládéért
sem. Lehet, hogy haragszik rám. Kíváncsi vagyok, én nem
haragszom-e rá. Mostanában sokakra neheztelek: Roux-ra,
Pilou-ra, Madame Montourra, Mamanra, de még Narcisse-ra is,
amiért leírta ezt a történetet, amiért szeretetet ébresztett bennem
Mimi iránt, még talán azért is, hogy meghalt, mert az egésznek
semmi értelme, és senki sem tudja, miért történik.
Elmentem a templomkertbe, és megkerestem Narcisse-t a
műanyag urnájában, aztán elővettem a dossziéját, és a földre
hajítottam, és azt mondtam az árnyékhangomon: Miért szedtél
szamócát? Mimire kellett volna vigyáznod! És most meghalt, te is
meghaltál, és az egésznek semmi értelme.
A szél még jobban fújt, mint eddig, és a virágszirmokat
szaggatta a fákról. De senki sem jár sokat a temetőkertbe, kivéve
mindenszentekkor és vasárnaponként. Senki sem hall meg ma,
kivéve talán a szelet. Sírni lett volna kedvem, de sosem sírok.
– Kicsoda Mimi? – szólalt meg ekkor valaki a hátam mögött.
És ott ült mögöttem Morgane az öreg, nagy fa alatt, tetőtől
talpig feketében, csak a haja fénylett a félhomályban, mintha egy
tündérmeséből lépett volna ki. Annyira meglepődtem, hogy ott
látom, hogy majdnem elfelejtettem a zaklatottságomat, és a szél
megborzongott, aztán felzokogott, és kezdett megint elcsitulni.
Most már azt is láttam, hogy Morgane egy nagyon régi sírkövön
ült, amiről eltakarították a gyomokat, hogy látható legyen a
homokkő virágfüzér.
 Morgane felállt, és odajött hozzám. Nagyon peckesen
lépked, mint egy gólyalábon járó táncos. Felvette Narcisse
dossziéját, kisimította az összegyűrt lapokat, aztán kinyitotta az
első oldalnál.
Akkor döbbentem rá, hogy rossz dolgot cselekedtem.
Elloptam Narcisse elbeszélését. Nem azzal, hogy visszavettem
Yannicktól, hanem azzal, hogy elolvastam. Azt hiszem, azelőtt
is tudtam, de akkor vált igazán világossá, amikor ott láttam
Morgane kezében. A történet nem nekem szólt. Kezdettől fogva
tudtam. Francis Reynaud-nak szánták, neki kellett volna
elolvasnia. Vajon Morgane nem fog már kedvelni, ha tudja,
hogy tolvaj vagyok? De Morgane nem látszott haragosnak. Csak
összekötötte a dossziét a vörös zsinórjával, aztán elmosolyodott,
és így szólt:
– Ezt vissza kell vinni Curé Reynaud-nak, Rosette. Elvégre
neki címezték.
Tudtam, hogy igaza van. De nem akartam Reynaud-hoz
menni. Sosem érti, mit mondok, és különben is, ha elmondom,
mi történt, esetleg bajba sodrom Yannickot. És tényleg tudni
szerettem volna, mi történt a nagynénivel. Vagy nem? Most,
hogy Mimi meghalt, már nem voltam biztos benne, hogy
érdekel a történet vége.
– Tőled függ, Rosette – mondta Morgane. – De ha a
segítségemre van szükséged, akkor a rendelkezésedre állok.
Ezen még elgondolkoztam egy darabig. Várta, hogy
határozzak. Olyan nyugodtan néz az emberre, mosolyog, és a
rossz, haragos gondolataim mind elszálltak, mint a füst.
– Bízz bennem – mondta.
 Rendben.
Néztem, ahogy távozik a templomkertből. Óvatosan
lépkedett, a hóna alatt vitte a dossziét. Aztán egy kicsit
elüldögéltem a nagy, öreg tiszafa alatt, és megnéztem, milyen
név áll a sírkövön, amelyen Morgane ült. A sárga homokkőbe
mélyen vésték be a feliratot:

NAOMI DARTIGEN (1942–1949)

MOST MÁR OLYAN, MINT MINDENKI MÁS
PATKÁNYOK
 1

Március 28., kedd

Ma reggel kimentem Les Marauds-ba, és Roux bárkája már nem

volt kikötve, a többi vándor is készülődött, hogy leereszkedjen a
folyón. Blanche, Zézette, Saphir és Mahmed csomagoltak,
elrakták az edényeket, összeszedték a szemetet, ellátmányt
vásároltak, hamuval fedték be a parazsat. Mi indította el ezt a
kivonulást? Sejtem a választ. A patkányfogó először a
patkányokat viszi el, aztán a gyerekekkel folytatja. Hányan
jártak nála titokban, a lila ajtó mögött? Hányan hallották meg a
hívását?
Érezz. Keress meg. Kövess.
Reynaud igazán igyekezett, hogy segítsen. A prédikációi
gyújtó hangúak. Azt beszélik, hogy ma reggel a köztünk fejét
felütő megrontásról beszélt, de nem említette név szerint
Morgane-t. Újra beszélnem kell vele: a legutóbbi eszmecserénk
hatása nem volt olyan hosszan tartó, mint reméltem. És
Reynaud szórakozott és aggodalmas, a gondolatait szomorúság
és füst lengi be. Sosem tudtam könnyen olvasni benne, ahhoz
túlságosan zárt, de mostanában robbanékonynak tűnik, mint a
papírlap, mielőtt lángra lobbanna. Narcisse halála mélyen
érintette, amit nem teljesen értek. Sosem voltak barátok, az
öreget mégis gyerekkora óta ismerte. Talán ezért látom a füstöt?
Vagy valami más rejlik emögött?
Rosette-nek is másutt járnak a gondolatai, kelletlenül segít a
chocolaterie-ben, de látszólag közönyös a vízi népség kivonulása
iránt. A Narcisse hagyatéka miatti izgalma, barátsága Yannick
Montourral oda vezettek, hogy az utóbbi napokban kifordult
önmagából, a váratlan hangokra összerezzen, vagy sokszor
hang sem kell hozzá, mint egy macska szeles napokon. És bujkál
benne valami más is, ami majdhogynem a haragra emlékeztet.
Nem tudom, honnan származik. A téli gyermekem mindig
olyan édes, olyan kiszámíthatóan szeszélyes volt. Most azonban
heves és lobbanékony, ajtókat csapkod, felszalad az emeletre
Bammal, a vigyorgó vízköpővel, aki grimaszokat vág Rosette
sarkában. Tegnap este könnyes szemmel állított haza, a körme
alatt föld volt, ami arra engedett következtetnem, hogy talán
virágot ültetett Narcisse sírja mellé. Ártalmatlan időtöltés,
mondom magamban, ami távol tartja a tér túloldalán lévő
tetoválószalontól.
Morgane eközben – legalábbis ami engem illet – nincs szem
előtt. Egyszer sem láttam, hogy távozott volna az üzletből, bár
másoktól azt hallottam, hogy ezt tette: Guillaume kétszer is látta
a templomban, Joséphine pedig piacnapon találkozott vele; egy
kosárnyi padlizsánt és egy kazal éjszakaillatú violát vitt.
– Megismertem a leírásodból – mesélte, amikor ma délelőtt
benézett egy mokkára, és csokoládét rendelt Pilou-nak meg a
barátainak. – Igaz, hogy nincs lábfeje?
Azt feleltem, hogy amennyire tudom, igaz, Morgane
protézist visel. Joséphine kételkedett, de azt mondta, Morgane
csizmában volt.
– Gondolom, az lehetett – tette hozzá. – Nem beszélgettem
vele hosszasan.
A mokkát szürcsölte, de láttam, hogy elfutja a pír az arcát.
Joséphine nem akarta, hogy tudjam, milyen hosszan beszélgetett
Morgane-nal. És volt még valami a gondolataiban: egy
színszegély, egy füstcsík… majdnem kétszínűség…
– Tetoválást fontolgatsz? – kérdeztem humoros hanglejtéssel,
hogy éreztessem, milyen képtelen gondolat. Ugyanakkor
kinyúltam felé a gondolataimmal, és egy ragyogó szalagot
láttam, fényfoltokat a lombokon. Egy tölgyágat, rajta egy
makkot és néhány erős, zöld levelet…
Éreztem, hogy megroggyan a térdem.
– Már meg is csináltattad – suttogtam.
Joséphine riadtan pillantott rám, aztán zavartan felkacagott,
és még jobban elpirult.
– Ne szólj Pilou-nak – mondta, és egy pillanatig az a nő volt,
akit évekkel ezelőtt megismertem, aki csokoládét lopott az
üzletemből, és eldugta a férje elől. – Sosem látja meg –
magyarázta. – Itt van – szorította a kezét a hasára. – Tölgylevél
az erőért és az állóképességért. És egy makk Pilou-ért, hogy
mindig magamhoz közel hordjam. – Megint az a zavart kis
nevetés. – Bolondság, igaz? – kérdezte. – Sosem hittem, hogy
ilyesmire vetemedem, de egyszerűen nem hagyott nyugton a
gondolat. Aztán egyik nap bementem. Ott volt. Nem tudtam,
mit kérjek. De amint beszélgetni kezdtünk, úgy éreztem…
– Hogy olvas a gondolataidban.
 Joséphine felnevetett.
– Pontosan! – mondta. – Én még azt hittem, hogy erre csak te
vagy képes.
 2

Március 28., kedd

Amikor Joséphine elment, bezártam a boltot, és kint álltam egy

pillanatig. A mandulafa virágai csaknem mind lehullottak, és új,
zöld hajtások vették át a helyüket. Tavasz és frissen nyírt fű
illatát, meg messzebbről a felszántott földét sodorja a szél.
Germinal hónapja van a jakobinus naptár szerint, a jácint és a
méhek, az ibolya és a kankalin hónapja. És ez a szeles hónap is,
az új kezdeteké, és még sosem éreztem ilyen erősen, mint most,
a lehetőséget, az ellenállhatatlan könnyedséget. Mintha zene
szállna a levegőben, egy leheletvékony hangrostocska, nem
testesebb, mint egy pókhálószál érintése egy elpusztult pillangó
szárnyának hegyén.
Keress meg. Érezz. Kövess.
Ha te úgy, én így, Morgane. Útjára bocsátok egy szitálást, a
Criollo bab, vanília, karamellizált cukor és vér illatát.
Próbálj ki. Ízlelj. Tegyél próbára.
Egy pillanatig majdnem azt hittem, hogy a zene megtorpan a
zenei frázis közepén. A színek elmozdulnak a levegőben, egy
szemöldök vígan felszalad. Kihívás? Csak ennyi
fogadókészségre van szükségem. A lila ajtó felé indulok.
Résnyire nyitva, mintha valamiképpen számítana a
látogatásomra. A rolót lehúzta.
Mit akartam? Én magam is alig tudtam: talán végre
szembenézni azzal a nővel, vagy a saját szememmel látni,
milyen csáberőkkel rendelkezik. Odaértem a lila ajtóhoz,
kopogás nélkül beléptem. Tudtam, mire számítsak, mégis a
hatása nem volt kisebb, mint amikor először tettem be ide a
lábam: a tükrök, a fények, a minden felületen visszatükröződő
Epertolvaj. És én, a betolakodó, ahogy a levelek közül figyelek.
Elmosódó mozgás csillant vissza a tükrökből. Göndör,
gubancos vattacukor haj különc lilára festve. Megfordultam.
Senki sem volt a szobában. Mégis a tükrökben ott láttam megint,
olyan közel, hogy akár meg is érinthettem volna…
– Anouk?
Mással összetéveszthetetlen volt. Lila haj, széles mosoly,
szeme, mint a bolygónk az űrből nézve. Anouk volt a tükör
mögött, fiatalon, mégis felnőtten. A gyerekek folyton változnak,
a múló évekkel egyre messzebb táncolnak. Anouk kilencévesen,
tizenkét évesen, húszévesen és azon túl…
A balszerencse elleni jelet fricskáztam. De nem volt mit
elűzni. Nem volt rajtam kívül más a helyiségben. Anouk már
nem volt ott. Mégis tudtam, hogy Morgane azért küldte, hogy
provokáljon. Már tudja a gyöngémet, gondoltam. Tudja, milyen
fegyvert használjon ellenem. A tükörbe néztem: sápadtnak
láttam az arcomat a benti fényben. Körülöttem mindenütt
madarak voltak, és azok a lehetetlen kék levelek, a stilizált, illat
nélküli virágok.
Megköszörültem a torkomat, de senki sem jelent meg.
Morgane biztos kiugrott egy percre, gondoltam. Megfordultam,
de ekkor észrevettem egy halom könyvet a nagy tetoválószék
melletti asztalkán. Fényképalbumoknak látszottak. Hát persze,
gondoltam. Ez a munkája. A minták archívuma. Nagy
kíváncsisággal kaptam fel az egyiket. Kinyitottam, és ahogy
gondoltam is, fényképekkel volt tele. Némelyik polaroid volt, az
idő múlása kifakította, mások összekaristolódtak, mint az ódon
lemezek. De mind a munkáját mutatta, az embereket, akiket
összegyűjtött. Fiatalok, öregek, fehérek, barnák, mindenki az
albumában volt, és amikor a legfrissebbekhez értem,
megtaláltam a barátaimat és a szomszédaimat: mosolytalanul,
meztelen felsőtesttel, a kamerával farkasszemet néző Roux-t, a
félénken és kissé elmosódva mosolygó Joséphine-t. Jeannot
Drou is ott volt, és Zézette, Blanche, a lányuk, Saphir, Jojo
LeMollet, Sofia Zidane, Nadine Poitou és Saïd Lellouche. Még
Ying, az ügyvédnő is, egyik kezét magasba emelte, hogy
megmutassa a csuklóján a finom szilvavirág-ágacskát. És még
egyszer, az utolsó lapon ott volt Anouk a lila hajával és
nyárköszöntő mosolyával…
Lehajítottam az albumot az asztalra. Lehetetlen! Csak egy
érzékcsalódás. Mint a trükk a tükrökkel. Tudta, hogy idejövök.
Az albumot figyelmeztetésként hagyta itt.
Ne kezdj velem, Vianne Rocher. Ne avatkozz bele az ügyletembe.
Gyorsan becsuktam az albumot, mert biztosra vettem, hogy
Morgane belépett a boltba. Amikor megfordultam, a helyiség
még mindig üres volt, a pettyes madarak és a páfránylevelek
tekintettek vissza rám minden felületről. Visszatettem az
albumot a helyére, de közben észrevettem egy dossziét az
asztalon. Zöld volt, az albumnál kisebb, hosszú, rózsaszín
ügyvédi zsinórral összekötve. Úgy éreztem, hogy ismerem, bár
nem tudtam, honnan. Felvettem. Egy könyvjelzőnél nyílt ki:
könyvet olvasó és nevető majomról készült rajz volt.
Belelapoztam a dossziéba. Lazán összefogott lapok voltak
benne, sűrű kézírással teleírva, a tinta színe a világoskéktől a
rozsdás feketéig változott. Napló lenne? Az írás arra utalt, hogy
egy másik korban tanulták, amikor a gyerekeknek még kockás
papírra kellett körmölniük, és a szépírást gyakorolniuk. Aztán
hirtelen rádöbbentem, hogy ez Narcisse vallomása, amit Ying
adott a végrendelet felolvasásakor Francis Reynaud-nak. Hogy
került Morgane kezébe? És miért használta Rosette rajzát
könyvjelzőnek?
Hirtelen belém hasított, hogy ennek az egésznek Michèle
Montourhoz lehet köze. Végül is nem csinált titkot abból,
mennyire neheztel Narcisse végrendelete miatt. Talán Morgane-
hoz fordult segítségért, hogy szerezze meg az iratot? És
Morgane Rosette iránti érdeklődésének Narcisse hagyatékához
van köze?
Az irat akkor sem tartozik rá, mondtam magamnak. Vissza
kell kerülnie Francis Reynaud-hoz. Hónom alá csaptam a
dossziét, és visszamentem a térre. Amikor kiléptem, csilingelt a
kis csengő, de a távozásomat nem jelezte más. Jobbára a tér is
üres volt, csak néhány gyerek jött át Poitou pékségétől.
Feltűnésmentes léptekkel haladtam a chocolaterie felé, ismét
kinyitottam, aztán beültem a pult mögé. A dosszié a pulton
feküdt, és kiállt belőle Rosette könyvjelzője. Csak egy oldalt,
mondtam magamnak. Megnézem, említi-e Rosette-et.
 Tudtam, hogy visszaélek egy bizalmas közléssel. A gyónást
Reynaud-nak szánták. De akkor csak arra tudtam gondolni,
hogy Morgane bizonyára olvasta az iratot, legalábbis a
könyvjelzővel megjelölt oldalig. Ha van benne valami
információ, amit ellenem vagy Rosette ellen felhasználhat…
Kinyitottam a dossziét, és olvasni kezdtem.
 3

Március 29., szerda

Olyan könnyű volt, Reynaud. Bele sem gondoltam. Emlékszem, ahogy

Anna néni a lépcsőn állt, Mimi a kőlapon feküdt, és a víz alatti fényben
befőttek, lekvárok, savanyúságok és kocsonyák csillogtak. A gyilkosság
az a hűs, kék fény. A gyilkosság tarkabarka és sokszínű négyzetek
tömege egy tűzött ágytakarón.
Emlékszem, hogy fölém tornyosult, ahogy a pincelépcső tetején állt.
Emlékszem fényes, fekete magas szárú cipőjére, ami a szememmel egy
magasságban volt. Gondolkodás nélkül odanyúltam, és megragadtam
harisnyás bokáját. Felháborodásában felkiáltott, ami rémült jajkiáltássá
változott, amikor megingott, és zuhanni kezdett. Félreálltam, hogy
helyet adjak az esésének, ő pedig kinyújtott karral gurult le mellettem.
Hallottam, ahogy roppan a csuklója és a kulcscsontja, amikor a pince
padlójára esik. Hat lépcsőfok lehetett csak, nem annyi, hogy akár némi
szerencsével azonnal megölje. De akkor levettem egy szamócalekváros
üveget a polcról, egy kétliteres Mason-köcsögöt abból a befőzésből, amit
Anna néni azon a héten eltett, és mielőtt reagálhatott, sikolthatott vagy
tudta volna, mit teszek, hagytam, Reynaud, hogy a nehézkedési erő
megtegye, amire én nem voltam képes, és bezúztam vele a koponyáját.
Ügyeltem rá, hogy az üveg alját használjam, ami a csapástól biztosan
nem tört volna el.
Tudom. Hideg fejű tettnek tűnik. Pedig nem az volt, Reynaud.
Éberebbnek éreztem magam, mint életemben valaha. Az éberség nem
mindig jó. De úgy éreztem, mintha ablak nyílt volna a világra,
amelyen át megláttam az igazságot. Így érezhette magát Ádám és Éva,
amikor a tudás fájáról ettek. Mintha a világuk nem lett volna több
pásztorjelenetekkel szépen megfestett vászonnál, amely mögött
türelmesen várakozott az igazság, hogy egyikük félrerántsa a függönyt.
A bibliai gondolatok ellenére a maga Istene sosem tűnt kevésbé
valóságosnak, mint abban a pillanatban. Csak én voltam valóságos,
Reynaud, és tudtam, hogy már sosem leszek megint ugyanaz. Némely
cselekedet átalakítja az embert. Még tízévesen is tudtam ezt. Sosem
fogok már a Tannes-nál játszani, az erdőben sétálni vagy ugyanúgy
szamócát szedni, mert most már gyilkos voltam.
Anna néni nem halt meg rögtön. Pár percig még élt. Az arca furcsa
formájú lett, egyik szeme eltűnt a fejében. A másik meg rám meredt.
Kék volt, és nagyon fényes, és nem tudtam volna megmondani, hogy a
fény harag-e, félelem vagy gyűlölet. De egyetlen szót sem szólt. A
lélegzetvételét azonban hallottam. És lágyan tócsába gyűlt alatta a vér,
pirosra festette a gallérja csipkéjét, belekarcolta a pince kövébe. Végül
abbamaradtak a lélegzetvételek. A fényesség üveges lett. Elállt a vérzés.
Az üveg nem tört el. Sok kell ahhoz, hogy egy ilyen befőttesüveg
alját eltörjük. Letöröltem a zsebkendőmmel, és visszatettem a polcra. A
világháború nem érintett különösebben, de annyit tudtam, hogy az étel
olyan árucikk, amit nem szabad elpocsékolni.

Órákba telt, mire elolvastam a sűrűn teleírt oldalakat. Egyedül,

a szobámban olvastam, bele az éjszakába, és közben végig
hallottam Narcisse hangját, azét a Narcisse-ét, akit ismertem, de
azét a fiúét is, aki egykor volt, aki magával vitte a sírba ezt a
tettet, és mégis érezte annyira a súlyát, hogy meg akarja gyónni
Reynaud-nak.
De mind közül miért éppen neki? Narcisse nem volt hívő.
Még csak nem is kedvelte Reynaud-t, mégis kétségtelenül túl
erős volt a késztetés, hogy neki gyónjon, annyira, hogy nem
tudott neki ellenállni. De miért? Itt vannak a válaszok, ezt
tudom. Ezért kell megtartanom, legalábbis amíg megtalálom
őket. Tudom, hogy nem nekem szánták, mégis végig kell
olvasnom. És Rosette vajon mennyit tud erről? Tud a
vallomásról? Egyenesen fel akarom tenni neki a kérdést, de
félek, hogy nem mondja meg. Van valami itt, ami összeköti őket:
Narcisse-t, Reynaud-t, Rosette-et és Morgane-t. Valami a
tölgyerdővel kapcsolatban, ami most a lányomé. Michèle
Montour máris azt hiszi, hogy ezt az erdőt valami titok övezi.
Bárcsak felfedezném…
Egy macska ment át előtted a hóban, és nyávogott. A Hurakán fújt.
Ez a kifejezés… Miért hallom olyan gyakran éjszaka, amikor
alszik a világ? Először az anyám hangjának hittem: majdnem
úgy hangzik. Aztán mintha Zozie de l’Alba hangját véltem
volna felfedezni benne. De most Morgane Dubois jut eszembe
róla, ahogy beszélgetett velem, amikor megismerkedtünk,
ahogy most is szól hozzám az elsötétített kirakaton át.
Érezz. Keress meg. Nézz velem szembe.
Megint előveszem anyám kártyacsomagját. Halál. A Bolond.
A Torony. Változás. Alattuk a Kardok hármasát húzom, a
legmélységesebb bánatét. Ezt az Érmék négyese követi, a
hatalomé. Majd a Bot négyese következik, a győzelemé. De kié?
Morgane-nal veszélyes bolygók vagyunk, olyan pályán
mozgunk, ami összeütközéshez vezet. Egyikünk meg akarja
lovagolni a szelet, a másikunk le akarja csitítani. Az egyikünk
mély gyökerű tölgy akar lenni, a másikunk pitypang bóbitája.
Így hát a lányom kedvéért és a magaméért egyikünknek mennie
kell.
Az ágyam melletti telefon csilingel, csak egyet, mintha egy
harangocska szólna. Anouk. Sokáig fennmaradhatott. Én meg
annyira belefeledkeztem Narcisse könyvébe, hogy elfelejtettem
a szokásos jó éjszakát üzenetemet elküldeni.
Korai érkezés. Egyedül. Viszlát pénteken. Híreim vannak! A. xx
Kíváncsi vagyok, mi lehet a hír. Változásnak hangzik, és az
én világomban a változás nem mindig olyan izgalmas, mint
ahogy a nyári gyermekem reméli. A változás mindig veszélyes,
a hangja túlságosan emlékeztet a szelére.
Visszaírok: Persze. Viszlát pénteken! xxx
Mégis valami azt súgja, bárcsak Anouk a korábbi tervéhez
tartotta volna magát. Reméltem, hogy Morgane már nem lesz
itt, amikor Anouk megérkezik. Anouk tele van bizalommal.
Nem lát majd veszélyt. Imádni fogja a lila ajtót, ami illik a
hajához. Morgane a fémlábával és a rengeteg tetoválásával
felkelti majd az érdeklődését. Én meg képtelen leszek
megakadályozni, hogy hallja azt a suttogást, azt a parancsot…
Keress meg. Érezz. Kövess.
Negyvennyolc óra nem olyan hosszú idő. Ennek ellenére
látom, mit kell tennem. Negyvennyolc óra, hogy
megváltoztassam a szelet, hogy módosítsam az életünk folyását,
megváltoztassam a Hurakán kegyetlen útvonalát.
Negyvennyolc óra, hogy elkergessem Morgane-t, mint egy
évszakhoz képest rossz időben érkező hóvihart. Eleinte
reménytelen vállalkozásnak tűnik. Morgane Dubois kutyába
sem veszi azt a fajta rábeszélést, amivel én próbálkozom. De
tudok valakit, aki hatással lehet rá. Aki képes többféleképpen is
cselekedni. Aki megérti, miért nem lehet Morgane-t megtűrni.
Aki már nem is egyszer bebizonyította, hogy nagyon is
fogékony a kakaóbab bűbájára.
Kóstolj meg. Ízlelj. Próbálj ki.
Francis Reynaud ez idáig nem reagált olyan jól a Morgane
jelentette fenyegetésre, mint reméltem. Gyengébb, elnézőbb
volt, mint amire számítottam. A prédikációi nem voltak
meggyőzők, inkább általánosságban foglalkoztak a gonosszal
mint a Morgane foglalkozása jelentette sajátos métellyel. Onnan
tudom, hogy Caro Clairmont beszámolt róla, amikor nálam járt.
Az egyik különleges csokoládém után kifejezetten közlékeny
lett.
– Monsieur le Curé kezdi elveszteni a vonzerejét – jelenti ki
megvető hangsúllyal. – A prédikációinak lassanként se füle, se
farka, múlt héten pedig a gyóntatófülkében úgy éreztem,
mintha oda se figyelne…
De Reynaud Lansquenet szíve. A befolyása túlmegy a
templomba járók közösségén. Ha Francis Reynaud mellettem
áll, még van esélyem a győzelemre. Negyvennyolc óra alatt – ha
ketten látunk hozzá – felszámolhatjuk Morgane-t. Végtére is
még mindig Vianne Rocher vagyok. És ismerem a kedvenceit.
 4

Március 29., szerda

Yannick Montour kerül. Nyilvánvalóan még a torta csábereje

sem elég, hogy fellázadjon az anyja befolyása ellen. Nagy
csalódás, père. Reménykedtem, hogy az elveszett dosszié
mostanra visszakerül hozzám. A fiú vajon hazudott? Lehet,
hogy Madame Montournál van még mindig?
A héten egyforma mértékben imádkoztam, szenvedtem és
izzadtam. Nem bírok enni, sem aludni, a prédikációim
összefüggéstelenek, szégyenletesek, szervezetlenek és
ismétlődők. A tegnapit például azzal a szándékkal kezdtem,
hogy a Leviták 19,28-at idézem – Halott miatt ne ejtsetek sebet
testeteken, és ne vagdossátok be magatokat. Én vagyok az ÚR –, de a
végén inkább túl hosszan – egy megszokott hétköznapi
prédikációnál jóval hosszabban – beszéltem Káin bélyegéről, és
arról, hogy egy bűntettet sosem lehet, még a síron túl sem lehet
kitörölni.
Az az asszony, Morgane a tetoválószalonjából,
aggodalmasan néz rám; nem tudom, hogy a prédikációim
tartalma miatt-e, vagy mert látja a széthullásomat, és az okán
töri a fejét. Mindenesetre nincs szükségem az együttérzésére,
ahogy máséra sem. A kertem az egyetlen menedékem, és olyan
hevesen irtom a vadszamócát, amit nem élhetek ki emberi
kínzóimon.
Omi Mahjoubi, aki kora miatt bármit megengedhet
magának, szóvá teszi azt, amit mások nem mernek. – Rosszul
néz ki, Monsieur le Curé – szól be, amikor elmegy a kertem
mellett. – Túl sok waswas, túl kevés a kis Mayám szamószájából.
Igaza van. Bárcsak elmondhatnám neki! De a gyónásom nem
való a fülének. Ha hinnék még ilyesmiben, buszra szállnék,
beutaznék Agenba, és keresnék egy másik gyóntatóatyát. De
maga feloldozott a bűnöm alól, és az mégis növekedni kezdett,
mint a szamócáim, melyek újra meg újra megsokszorozzák
magukat, egyik sötét, rákos sejt növeszti a másikat, amikor már
azt hittem, vége. Később jöttem rá, hogy maga nem követte Isten
tervét, hanem a sajátját. A feloldozása így vált ámítássá, a
bűnbánásom érvénytelenné és meg nem történtté. De most
kinek valljam meg? Père Henri Lemaître-nek, a szomszéd falu
fiatal papjának? Vagy talán a püspöknek, akinek Isten iránti
szeretetét megelőzi a papírmunka iránti imádata? A bűnöm
áldozatai – Pierrot, azaz becenevén la Marmite és a barátnője,
Choupette – már régen eltávoztak. Már a vízi népség is
megfeledkezett róluk. A bűn azonban megmarad. Olyan
nyomot hagy, amit nem lehet eltüntetni.
Bárcsak biztos lehetnék abban, hogy Montourék nem
olvasták el Narcisse iratát. Bárcsak hihetnék a fiúnak, amikor azt
mondja, hogy a dosszié egyszerűen eltűnt, mintha egy
meghallgatásra talált ima lenne. De Isten nem hallgatja meg az
imáimat. Némán akarja végignézni a halálomat.
 Ma elmentek mellettem, amikor a kertben dolgoztam: a fiún
rosszul szabott öltöny volt begombolva, mintha állásinterjúra
igyekezne. Próbáltam elkapni a tekintetét, de az anyjával volt, és
elrohant, rám se nézett. Madame Montour merészebb volt,
diadalittas mosolyt villantott rám, és észrevettem, hogy ő is
inkább templomhoz, mint bevásárláshoz öltözött. Gyanú ébredt
bennem. Agenban jártak? Az ügyvédnőnél?
A Mme Mak irodájába megeresztett telefonhívás nem
bizonyult kielégítőnek. A titkárnője alátámasztja, hogy Madame
Montournak volt időpontja, de hogy miért jelentkezett be, nem
árulja el. Talán meg akarja támadni a végrendeletet. A
magyarázat – bármilyen valószínűnek tűnik is – egyáltalán nem
nyugtat meg. Azt már nem kérdezem meg, hogy van-e köze a
zöld dossziéhoz. Nem akarom közhírré tenni, hogy
elvesztettem. Azzal hitegetem magam, hogy Madame Montour
viselkedése talán csak blöff, így próbál rávenni, hogy valljak
színt. Azt mondom magamnak, hogy még van remény, hogy
visszakapom a dossziét, de a hangom messze nem meggyőző.
Ha valaki más lennék, Vianne Rocher-hoz fordulnék
tanácsért. De Vianne-t lefoglalja a lánya látogatására való
felkészülés, és egyébként is húsvéthoz közeledve a boltja mindig
tele van vásárlókkal. Mit tehetek? Esténként, hogy aludni
tudjak, rászoktam egy kis Armagnacra. De furcsa álmok
gyötörnek, és reggel fáradtan, karikás szemmel és
kétségbeesetten ébredek. Néha azt próbálom bemesélni
magamnak, hogy a fejemben létezik az egész, hogy Narcisse
vallomásában nem történik említés arról, mit tettem. Mégis
marad a bizonyosságom. Különben miért kötekedett volna
velem azzal a kitétellel, hogy Apám, a gyilkos?
Hét nap, mon père. Hét nap. Több nap, mint ahány alatt
megteremtették a világot. Bármi jobb lenne, mon père, mint ez a
szüntelen várakozás. Még a halálnak is jobban örülnék, mint
ennek a vihar előtti csendnek. Nem félek a haláltól. Csak attól,
hogy talán van élet a halál után. Folyton egy vers jár az
eszemben, amit általános iskolában kívülről meg kellett
tanulnom. Victor Hugo verse volt, a címe: A lelkiismeret. A
gyilkos Káin, akit örökösen kínoz Isten szemének jelenléte,
megpróbál elmenekülni előle. De akárhova megy, Isten szeme
mindenütt figyeli. Végül végső kétségbeesésében elevenen
eltemetteti magát, reménykedve, hogy a sötétségben nyugalmat
talál. És a vers utolsó sora, amitől mindig megborzongok, így
szól:
…és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.[5]
Mon père. Ez a büntetésem? Nem látom Istent, csak örökké
magamon érzem a tekintetét? Vagy ez a tekintet Pierre Lupiné,
más néven Pierrot La Marmite-é? Pierrot és Choupette. Úgy
hangzik, mint két rajzfilmfigura egy tévés gyerekműsorból.
Nem láttam az arcukat. Az újságban nem mutattak róluk
fényképet, mégis nagyon tisztán emlékszem rájuk: a férfi
nagydarab, jámbor, csúnya vadember, a nő törékeny,
agyontetovált teremtés.
Önnek valami egyszerűt ajánlanék, mon père. Valami alapvetőt és
tisztát. Esetleg valamit, aminek a tűzhöz van köze.
Morgane tudja, mon père. Kinek mondhatta még el? Sok az
ügyfele. Létezik-e nála a gyónási titok szentségének megfelelő
eljárás? Vagy minden arra fújó szélbe belesuttogja a titkait?
 5

Március 30., csütörtök

Miután átadtam a dossziét Morgane-nak, sokat törtem a fejem.

A szamócás erdőn töprengtem, és azon, miért akarta rám hagyni
Narcisse. Elsősorban Mimi miatt, azt hiszem, mert rá
emlékeztettem. Mimi történetén gondolkodtam, és azon,
hogyan kellett volna végződnie, és lerajzoltam Narcisse-t és
Mimit, ahogy elhajóznak Mimi csónakján, maguk mögött
hagyva a borzalmas nagynénit, akit aztán felfalnak a
folyóparton a kacsák.
Ettől mindjárt jobban éreztem magam. A képekkel ugyanúgy
el lehet mesélni egy történetet, mint szavakkal, és a szavak nem
igazán a kedvenceim. De egy képpel átváltoztathatjuk azt, ami
történt, azzá, ami történhetett volna, és ilyen varázslatot még
csokoládéval sem lehet végrehajtani.
Morgane-on is morfondíroztam. Sokat gondolok rá. Érzem,
hogy Maman nem szereti. Azt mondja, rossz hatása van. De
olyan sok barátunknak van tetoválása, hogy igazán nem értem,
miért gyűlöli annyira a tetoválásokat. Vagy talán csak Morgane-
t utálja. Erről lehet szó! Hallottam Mamant a chocolaterie-ben,
ahogy a vevőivel beszélget. Igyekszem nem meghallani, amit
mond. Mostanában egészen más, undok, kicsinyesen
gyűlölködő és dühös. A hangja nem az, de a szavak mögött
látom a színeiben: mostanában egészen olyanok, mint Reynaud-
é, zavarosak, homályosak és rémültek. Nem szívesen gondolok
arra, hogy Maman fél, főleg nem Morgane-tól. Maman
egyébként sem ismeri Morgane-t. Ha ismerné, biztos hamar
összebarátkoznának. Talán segíthetek abban, hogy meggondolja
magát. Igazán jó lenne egy új barátnő, és Morgane mindenkivel
könnyen barátkozik…
Így aztán ma délelőtt, amikor Maman egy vevővel
foglalkozott, visszamentem a tetoválószalonba. Megint
magammal vittem a rajzfüzetemet, hogy megmutassam
Morgane-nak az új műveimet. Mutattam a Narcisse-ról és
Mimiről készültet is, és Morgane sokáig nézte.
– Nagyon tehetséges vagy – mondta végül. – A stílusod
könnyen alkalmazható lenne a tetoválásban is.
Ebben nem voltam biztos. Furcsa lehet bőrre rajzolni,
mondtam.
Nevetett.
– Furcsa? De még mennyire! A tetoválás művészet, Rosette,
és még más is. Évezredek óta létezik. A maják, az egyiptomiak,
a mocsikák is használták. Hogy miért? Senki sem tudja. Talán az
isteneket akarták kiengesztelni. Vagy a maguknak választott
minták energiáit akarták megszerezni. De minden alkotói
tevékenység hatalmi tevékenység. Varázslattal teli, átalakító.
Kitörölhetetlen nyomot hagy a világban. És nem ezért van a
művészet?
Nálam jobban meg tudja fogalmazni. De ez már nekem is
megfordult a fejemben. A képek mágiát jelentenek. Nincs
szükség szavakra. A szavak hazudhatnak, de a képek nem.
Hiszek a mágiában, mondtam.
– Még szép. Édesanyád boszorkány, nem?
Reggeliztünk éppen: csokoládés croissant-t és kávét. A
croissant Monsieur Poitou pékségéből volt, a kávé forró volt, és
fekete. Nem szabad kávét innom.
Rám nézett, és elmosolyodott.
– Azt hiszed, ha látom, nem ismerek fel egy boszorkányt? –
kérdezte. – Csokoládéval vagy tintával jósolni egyre megy.
Nincs nagy különbség. Ki akarod próbálni?
Megittam a kávémat. Finom volt. Maman azt mondja, hogy
hiperaktív leszek tőle. De Morgane sok kávét iszik, és ő nem
hiperaktív, sőt a legnyugodtabb ember, akit ismerek. És
szeretem, ahogy beszélget velem – mintha munkatársak lennénk
vagy ilyesmi –, és mindig megérti, amit mondok, még amikor
nem mondom is ki hangosan.
– Nos? – biztatott.
– Nem szabad – mondtam az árnyékhangomon.
– Miért nem? – vonta fel a szemöldökét.
– Néha Balesetek történnek.
Morgane bólintott, és rám nézett. Mosolygott, ugyanakkor
tudtam, hogy komoly is.
– Az élet egy baleset – mondta. – Nem élheted le félelemben.
Ez különben sem veszélyes. Csak egy kis gyakorlás. – Letette az
üres kávéscsészéjét, és a kezembe adta a tetoválógépet. –
Megmutatom, hogyan használd. Biztos kézre van szükség,
ennyi az egész. És értened kell a közeghez.
 A közeg egy puha, fehér műanyag lap volt.
– Olyan tapintásúnak kell lennie, mint az emberi bőrnek –
magyarázta Morgane. – Egy ideje már nem használom, de
szeretek tartani belőle.
A tetoválógépet néztem. Egyszerű szerkezetnek tűnt.
Rányomtam a tűt a gyakorlóbőrre, és egy kis jelet rajzoltam.
BAM!
– Csináld csak, ne félj. Próbálj rajzolni valamit – bátorított.
Így tettem: rajzoltam egy majmot. Nagyon lassan, a tűt
óvatosan, a megfelelő szögben tartottam a műanyagon. Bam
grimaszt vágott a tükrökben, és hempergett a szamócalevelek
között.
– Hadd nézzem – mondta Morgane. – Nem is rossz.
Némelyik vonal nem lett elég tiszta.
– Azért, mert nem nyomod le elég határozottan. Próbáld
meg még egyszer, és egyenletesen szorítsd oda végig.
Úgy éreztem, hogy ezúttal jobban sikerült. Erőteljes lett a
vonal. Sötét és igaz. Lényeg, hogy tartsuk a vonalat, és olyan
sebességgel haladjunk, ami a normálisnál sokkal lassúbb.
Rajzoláskor nagyon gyors vagyok, a vonalaim olyanok, mint
pihék a papíron. Most meg mintha szirupban húztam volna a
tűt. Igaz viszont, hogy a bőr nem olyan, mint a papír. Nem
csupán a bőrre rajzolunk, hanem átrajzolunk arra, ami alatta
van.
Morgane megnézte a rajzomat.
– Jól van. Most pedig nézz a tükrökbe.
Úgy érti, a tükörképemre?
– A tükröződés a gondolat, csak más szóval. És a rajzolás azt
jelenti, hogy áthúzunk egy vonalat. Csak nézz, és engedd
szabadjára a gondolataidat, és húzd át, mint cérnát a tű fokán.
Megvontam a vállam. Megpróbálom.
Bam táncolt és rikácsolt a tükörben.
– Kérd meg a kis barátodat, hogy húzódjon kicsit hátrébb.
Morgane ugyanúgy látja Bamot, mint én. Egy okkal több,
hogy kedveljem. Türelmetlenül intettem Bamnak, aki kiöltötte a
nyelvét, és visszavonult.
– Jól van – mondta Morgane. – És most próbáld meg. Ne
gondolkozz erősen. Csak próbálj meg látni.
Eleinte furcsának tűnt felülről lefelé és elölről hátra nézni a
gyakorlóbőrre. Beleszédültem, ahogy próbáltam eltalálni a
perspektívát. A kezem ide-oda röpködött, mint a vásznat
böködő madár.
– Ne összpontosíts azokra – utasított Morgane. – Még csak
ne is nézz a képre. Csak próbálj meg látni.
Húztam egy vonalat. Olyan volt, mint egy folyópart.
– Jól van – mondta. – Folytasd csak. Talán gondolj valakire,
akit ismersz. Esetleg Monsieur le Curé-ra?
Mosolyogtam, és egy víz felett repülő, szomorú fekete varjút
rajzoltam. Aztán sötéten és lassan beárnyékoltam, a vízről
kacskaringós füst szállt fel az égre. Nem néztem a
gyakorlóbőrre, se a kezemre, de még a képre sem, amit
rajzoltam. Csak hagytam, hadd jöjjön, mint valami, ami hosszú,
hosszú ideig elsüllyedt, és most kiemelkedik a sötétségből, és
lassan a felszínre emelkedik.
Amikor felpillantottam, Morgane mosolygott. A szeme
ragyogott, és nagyon kék volt.
 Hogy ment?
– Győződj meg róla magad.
A lapra néztem. Most sokkal jobb volt. A vonalak
egyenletesek voltak, sehol sem szakadtak meg. De egyszerű
minta volt, mintha egy fametszet lett volna. Tudtam, hogy ennél
többre is képes vagyok, de első próbálkozásra jól sikerült.
A szék melletti felszerelésre pillantottam. A gépnek más
tartozékai is voltak: külön készülék az árnyékoláshoz, más
színek, pontozáshoz való tű.
Most azokkal, mondtam.
– Legközelebb. Ügyes tetováló lenne belőled, Rosette.
Erre elmosolyodtam, és Bam áttáncolt a leveleken és a
tükrökön. Morgane mosolyogva figyelte.
– Szerintem helyesli.
Igazi bőrön akarom kipróbálni, mondtam.
Elmosolyodott.
– Lelkes vagy, és ez jó, Rosette. De talán még gyakorlóbőrön
kellene próbálnod, mielőtt embereken dolgozol. Mellesleg kin
akarod megpróbálni?
Természetesen magamon, mondtam. Ki máson?
Nevetett.
– Előbb több gyakorlás, aztán meglátjuk.
 6

Március 30., csütörtök

Az első vendégig maradtam. Akkor elküldött. Senkinek sem

szabad néznie, mondta. Különben nem működik a varázslat.
Nem ebédeltem, de nem érdekes, mert már ettem négy
croissant-t, és sok kávét ittam cukorral és tejszínnel.
Visszamehettem volna a chocolaterie-be, de még túl izgatott
voltam amiatt, hogy tetoválóművésznek tanuljak, és nem
tudtam húsvéti csokoládékra gondolni, így a gyakorlóbőröket
betettem a rózsaszín hátizsákomba, és elgyalogoltam Narcisse
birtokára – vagy, gondolom, most már a Montour-birtokra –,
mert azt reméltem, hogy ott találom Yannickot. Szerettem volna
megmutatni neki a tetoválóbőreimet. Tudtam, hogy neki is
annyira tetszenek majd, mint nekem. És még magyarázattal
tartoztam neki Narcisse írásával kapcsolatban. Reméltem, hogy
ezzel nem borítom ki. És érti majd, hogy szeretném a dolgot
jóvátenni.
A szamócaerdőmbe vezető ösvényt választottam, és a
sövény mentén haladtam. A sövény is az erdőhöz tartozik,
vagyis most már az enyém. Felszedtem néhány pillepalackot,
amik az árokba estek, és pár keresetlen szót váltottam a költő
fekete rigót zaklató varjakkal. Nem akartam elkergetni őket, de
tudtukra akartam adni, hogy most én vagyok a főnök. És
olyankor senkit sem lehet terrorizálni. Komolyan veszem a
kötelezettségeimet.
A kerítés nyílását vizsgáltam éppen, amikor megláttam,
hogy nyitva a nagykapu. Van kulcsom a lakathoz, de eddig
sosem kellett használnom. Jobban szeretek a régi nyíláson
érkezni és távozni. A kapuhoz mentem, és megnéztem: a lakatot
letörték, vagyis levágták egy erős, strapabíró drótvágóval, és
most, hogy hallgatóztam, hangokat is hallottam az erdőből, a
szamócás tisztás felől.
Egy pillanatig nem tudtam, mitévő legyek. Haragomban
képtelen voltam tisztán gondolkodni. Bam borzalmas arcot
vágott mellettem, és úgy visított, mint egy bőgőmajom. A
beszélgetők elhallgattak, mintha valaki meghallotta volna a
visítást, aztán másodpercekkel később a beszélgetés újra
kezdődött: egy halk meg egy éles hang, mintha két bagoly
hívogatná egymást.
Bementem a nyitott kapun, és felvettem a levágott lakatot.
Kíváncsi voltam, ki lehet az erdőmben, és eltűnődtem, mit
tegyek, hogy távozásra bírjam. Az egy dolog, ha Yannick van itt,
végtére is ő a barátom, de ez nem jelenti, hogy rendben, ha bárki
hívatlanul beállít. Mellesleg letörték a lakatomat. Ez
tagadhatatlanul birtokháborítás.
Nagyon halkan tudok járni, amíg Bam nem rendetlenkedik.
Ezúttal olyan hangtalan volt, mint egy vadászó tigris, a szeme
csillogott, és kivicsorította a fogát. Mit tegyek, morfondíroztam,
ha egy csomó tolvaj van itt, vagy Les Marauds-ból egy fiúbanda,
akik cigarettázni akarnak, és üvegből olcsó bort inni?
De nem Les Marauds-ból való fiúk voltak. Amikor a
szamócás tisztásra értem, megláttam Madame Montourt és
Yannickot a régi kút közelében. Yannicknál egy elemes
porszívóra hasonlító gép volt. Madame Montour fényes, fekete
magas szárú cipőt viselt, ami Mimi Anna nénikéjét juttatta az
eszembe a bokacipőjével meg a keresztjével. A földből egy ásó
nyele állt ki, és négy földkupacot láttam ott, ahol korábban
semmi sem volt. Úgy festett, mintha egy rajzfilmvakond
szorgoskodott volna. De mást is észrevettem: szerszámokat
támasztottak a kívánságkutamnak, egy kalapácsot meg egy
feszítővasat. És valaki lefeszítette a kutat lefedő rácsot, és a káva
kövei is kicsorbultak, így most törött fogaknak látszottak…
Egy pillanatig csendben álltam, és néztem, mit csinálnak.
Yannick lassan ide-oda húzogatta a porszívót a föld fölött, és
ekkor jöttem rá, mi az. Egy fémdetektor volt. Miközben
figyeltem, csipogott, mire Madame Montour fogta az ásót, és
gödröt kezdett ásni a tőzeges talajba…
Nem hittem a szememnek. Először túlságosan meglepődtem,
hogy mérges legyek. De aztán nőtt a haragom, és tudtam, hogy
képtelen vagyok megfékezni. Eleinte enyhe fuvallatnak tűnt,
talán még nyári szellőnek is, de meleg volt, és füstszagot hozott,
és éreztem, hogy veszélyes. Igazán régóta nem volt veszélyes
Balesetem, de éreztem, hogy a szél most könnyen kiszabadulhat
a kezemből.
– BAM! – mondtam olyan hangosan, amennyire csak bírtam,
és reméltem, hogy újra meg tudom a szelet zabolázni.
Yannick és az anyja megfordult. Láttam, hogy Yannick
szeme elkerekedik. A készülék, ami porszívónak látszott,
kihullott a kezéből, és a földre esett.
De Madame Montour nem lepődött meg. Ingerülten
cöcögött, majd így szólt:
– Az isten szerelmére, Yannick. Sietünk! – Nem látszott rajta
bűntudat vagy zavar, hogy birtokháborítást követtek el, csak
bosszús lett, hogy ott lát, mintha én járnék tilosban.
Figyelmeztető kis hangot hallattam. Ennyire voltam csak
képes úgy, hogy ne használjak csúnya szavakat.
Yannick anyja megrántotta a vállát.
– Tudom, hogy jogilag a te földed, de ez most fontos.
Különben is minek neked tizenhat hektár? Hacsak nem akarod
eladni, ez esetben meg úgysem számít, ha körülnézünk kicsit. –
Yannickhoz fordult. – Ne álldogálj ott! Vedd fel a fémdetektort.
Kupakokon és elszórt aprón kívül másnak is kell lennie ezen a
tisztáson, és jogunk van tudni, mi az! Végtére is a családja
vagyunk! Nem volt joga elrejteni előlünk.
Yannick gyászos pillantást vetett rám, mintha azt akarná
mondani, hogy bocsáss meg. De erre nem volt időm. Szédültem a
haragtól. Kis piros szikrák táncoltak a szemem előtt, mintha
nyárközepi tábortűzből pattognának ki.
Ó, ez nagyon rossz, gondoltam. Igazán borzasztó.
Hurrikánövezet. Láttam Bamot a tölgyfákon, ahogy őrülten
lendül át egyikről a másikra, ágról ágra, a bundája szinte lángol.
Már közeledett.
El kell mennetek, jeleltem Yannicknak.
– Ne gyere már ezzel – förmedt rám Madame Montour. –
Tudom, hogy tudsz beszélni, ha akarsz. És tudom, mit loptál el
tőlem, míg Reynaud-val beszéltem.
– Menjenek el – mondtam az árnyékhangomon. A falevelek
susogni kezdtek. A szél egyre erősödött. Kis szél volt csak, de
máris kezdett hűlni a levegő, és éreztem, ahogy gyűlnek a
felhők, és úgy veszik körül a tisztást, mint a lefolyónál örvénylő
víz.
Madame Montour semmit sem vett észre.
– Betörtél a házamba – harsogta. – Feljelentést tehetnék a
rendőrségen.
– Ellopta Narcisse dossziéját – vádoltam meg az
árnyékhangomon.
– Semmi ilyet nem tettem – vágott vissza. – Reynaud-nak
nem volt joga visszatartani tőlem. Narcisse az én apám volt, nem
a tiéd, és jogom van pontosan tudni, mit hagyott rád.
– Kérem! Csak menjenek el – mondtam. – Menjenek el, különben
szólok Mamannak.
– Na, és ha körülnéztünk a magánerdődben? – gúnyolódott
Yannick anyja. – Aligha bűncselekmény a kíváncsiság! Nem
maradunk sokáig, igaz, Yannick? Csak egy-két órácskát…
Addigra már pánik kerülgetett, és nagyon dühös is lettem.
– Menjenek el! Mindketten! És ne jöjjenek vissza. – Ez már
nem árnyékhang volt, hanem olyasmi, ami úgy zörgette a
lombokat, mint a bádoglemezeket. A hang, ami a Hurakánt
szólítja. A felhők kezdtek sötétedni a fejünk felett. Éreztem,
ahogy orsóra felcsévélt gyapjúszálként forognak. Tudtam, hogy
Balesetet okozok, mégsem tudtam uralkodni magamon. Abban
a pillanatban nem érdekelt, hogy ha elfújja mindkettőjüket.
Ez az én erdőm volt. Narcisse-é. A menedékem. És Madame
Montour betört ide, fémdetektorral kutatta végig, lefeszítette a
rácsot a kívánságkút tetejéről, gödröket ásott a szamócás
tisztáson! És még ennél is rosszabb, hogy Yannick segített neki.
Úgy éreztem, mintha csupa vörös magból lennék, amit forróság
és füst tart össze, és arra készülnék, hogy szétszórjon a szél…
Yannick idegesnek látszott.
– Maman… – A feje fölött a fák füstoszlopok voltak, leveleik
mintha fényes sárgarézből lettek volna. Nagy esőcseppek
kezdtek kopogni, forrón és keményen. – Maman, szerintem
tényleg mennünk kéne.
Fenyegetően megroppant egy ág a fejük felett. Bam ugrált
rajta, és rikoltozó hangokat hallatott.
– Mennünk kéne – ismételte meg Yannick, és apró, sötét
szemét rám szegezte. – Nem az én hibám. Ő kényszerített rá… –
majd megfordult, és hóna alatt a fémdetektorral futva elindult
haza.
– Yannick! Azonnal gyere vissza! – kiabálta Madame
Montour, de most már szakadt az eső, jóllehet a vihar magjában
én még mindig száraz voltam. Madame Montour fölött
hintázott és recsegett a faág.
– Most már igyekezzen, mielőtt valami rossz történik –
mondtam a Hurakán hangján, és Madame Montour jellegzetes
pillantást vetett rám.
– Közveszélyes őrült vagy – jelentette ki. – Tartsd magad
távol tőlem és a fiamtól. – Aztán követte Yannickot az ösvényen.
Nem futott, vagyis nem egészen, de sebesen kopogott a kis
fekete cipősarok a kemény földön, és közvetlenül mögötte
lezuhant a nagy faág – BAM! –, fém és tűzifa robajával, és a kis
fekete cipősarkak még gyorsabban kopogtak, míg Yannickkal
együtt el nem tűntek szem elől.
Leültem a szamócák közé. Mindenem reszketett. De a
szélroham elült. Már nem esett. Kék volt az ég. Még a falevelek
sem rezegtek, bár sok új rügy leszakadt, és halványzöld
rongyként terítette be a földet.
Bam leugrott a földre, és a farkát csinosan a lába köré
kunkorította. Megnyugtató hangot hallattam, hogy jelezzem,
egyelőre elmúlt a veszély… Aztán fogtam az ásót, amelyet
Yannick és az anyja hagytak ott, és kezdtem betemetni a
gödröket, melyeket a tisztásomon ástak, és visszatemettem a
kiszaggatott szamócatöveket, a laza rögöket letapostam, így
mire végeztem, alig lehetett megállapítani, hol voltak a lyukak,
vagy hogy bármi is változott volna.
A kívánságkút azonban nem volt ilyen egyszerű dolog. A
rácsot nem lehetett visszatenni, ahogy a káva körüli törött
köveket sem lehetett rendbe hozni. Most egyenesen le lehetett
bámulni a sötétbe, és látni lehetett az ég visszatekintő körét,
mint egy hatalmas szem pupilláját, ami mögött a bosszú
gondolatai kavarognak.
 7

Március 30., csütörtök

Alig aludtam múlt éjjel. Az álmaim a pokol kínjainál is

gyötrelmesebbek voltak. Ma reggel átmentem a templomba,
hogy Szent Jeromos lábánál imádkozzak. Évek óta nem
kerestem fel falusi templomunk patrónusát, de mostanra úgy
emésztett a hatalmasra nőtt szükség, hogy még ezt a megoldást
is hajlandó voltam fontolóra venni.
Megkésett vallomás, père. Nem vagyok nagy híve Szent
Jeromos tanításainak. Tudom, hogy ezzel szemben ön igen
nagyra tartotta a munkásságát, és éveken át magam is a
tanítványa voltam. De a nőket illető maró gúnya, a testükkel
szembeni undora és az elméjük iránti megvetése mostanában
gyanakvást ébresztett bennem mind a szavai, mind a Vulgata
bibliafordítás iránt. Emlékszem arra is, hogy milyen
szenvedélyesen imádkoztam a Les Marauds-i tűz után, és ön
hogyan idézte a szavait, mon père: „Jobb házasodni, mint
megégni.”
Az ön szavai arra utaltak, hogy a bárka tüzében életét
vesztett pár valahogy megérdemelte a tűzhalált, mert nem voltak
házasok, mert aludtak éppen, mert talán részegek voltak, és én
pusztán egy magasabb értelem végrehajtó eszköze voltam.
Imádkoztam, père, hogy ha az lennék, a keserű pohár múljék el
tőlem, Isten térjen vissza a szívemben lévő helyére, és ismét
gyermek lehessek. De ön egyértelműen megmondta, hogy adósa
vagyok Istennek, az adósságomat csak az életemmel
törleszthetem, ezért a bűntudatomat az Úr szolgálatának
szentelt életre cseréltem.
De azt hitted, többet is kaphatsz, mondja a hang, ami azóta szól
a fejemben, hogy kinyitottam Narcisse dossziéját. Előbb
Narcisse hangjának hittem, de azóta megingott a hitem.
Narcisse kevés beszédű ember volt, ez a hang azonban
folyékonyan és érthetően fejezi ki magát. Azt hitted, elbújhatsz
Isten mögé, mondja, amikor a gipszszent előtt térdelek. De ahogy
telt az idő, rájöttél, hogy Isten csak egy árnyék a nap előtt, és csak
percek kérdése, hogy ismét fényre kerülj.
Nem is értem, hogy ez mit jelent, père. Régebben Istent
tartottam a fénynek. Azt gondoltam, ha ő meg tud nekem
bocsátani, akkor minden lehetséges.
Még a Joséphine-hez fűződő barátságod is?, kérdezi némi fanyar
humorral a hang. Azt képzelted, hogy adhatod előtte az ártatlant.
Mit szólna Joséphine, ha tudná, mit tettél? Mit gondolsz, hogy nézne
rád?
Tudom jól, hogy nézne, mon père: a pillantása élettelen lenne,
mint egy tükör. És bennem meghalna valami, ami eddig rejtve
volt, és éveken át odabent nőtt, mint egy odvas fa hajtása.
Lehunyom a szememet, és imádkozni próbálok – bármit, csak ezt
ne, kérlek, a halál és az elkárhozás is jobb ennél –, de abszurd lenne
azt remélni, hogy Szent Jeromos együttérzést mutat felém.
Perzsel a nyomorúság, a fejem lüktet, a szememet, orromat
füstszag marja.
Aztán hangot hallok, père. Halk lépteket a hátam mögött.
Nem vagyok már egyedül a templomban, valaki állt az ajtó
mellett. Ragacsos verítékben úszom. Talán akaratlanul is
fennhangon beszéltem? Valahogy bűnösnek látszom? A léptek a
gyóntatófülke környékéről, a templom végéből hallatszanak.
Talán valaki gyónni jött. Talpra kecmergek, és megfordulok, és
közben azt látom, hogy halkan becsukódik az ajtó, de még
megvillan valami vörös…
Ki lehetett? Egy vörös ruhás nő. De ki? És miért ment el szó
nélkül?
A gyóntatófülke rácsa résnyire nyitva. Odalépek, hogy
becsukjam, és a padon egy zöld dossziét pillantok meg, amit
élénk rózsaszín ügyvédi zsinórral kötöttek össze. Földbe
gyökerezik a lábam. Az imám, az önző, istenkáromló imám
valahogy, csodával határos módon, meghallgatásra talált.
Felemelem Narcisse gyónását. Reszket a kezem, mint a
nyárfalevél. Vajon ez az ima meghallgatása, vagy a végítélet?
Így vagy úgy, de tudnom kell. Nem élhetek úgy, hogy nem
tudom biztosan, még ha a legrosszabbat erősíti is meg, még ha a
végemet jelenti is. Lüktető fejjel, remegő kézzel, porszáraz
szájjal ott nyitom ki a kéziratot, ahol félbehagytam, és ismét
olvasni kezdek.
 8

Március 30., csütörtök

A következő három napban a bűnöm elkerülhetetlen felfedezésére

vártam. Egy katolikus vihar magjában felnőni egyet jelentett a
bűntudat és isteni igazságszolgáltatás mítoszain alapuló neveltetéssel,
és meg sem fordult a fejemben, hogy megúszhatok egy gyilkosságot.
Így hát, Reynaud, vártam, hogy Isten szeme felém forduljon.
Vártam, hogy a bűntudat terhe a vállamra nehezedjen. De egyik sem
történt meg. Álomtalanul aludtam kis ágyamban. Megettem Anna
néni tyúkjainak tojásait, amiket csakis ő ehetett, és megettem a
kenyeret, amit sütött. Utána nekifogtam az egyik sonkának, amit eltett
télire, friss gyümölcsöt ettem a gyümölcsösből, zöldséget a
veteményesből és sajtot a hideg kamrából.
Két nehéz vitorlavászonnal takartam le Anna nénit és Mimit, de
még a pince hűvöse sem volt elég, hogy megállítsa a bomlást.
A pap egyszer eljött, hogy megkérdezze, Anna néni miért nem
ment templomba, és tudtam, hogy elérkezett a pillanat, amikor
felfedezik a tettemet. Azt válaszoltam, hogy a néninek migrénje van (a
néni hajlamos volt rá), és a szobájában pihen. Meglepődtem, amikor a
pap elment, és mire visszatért, apám már otthon volt, és visszaállt a
családfői tekintélye.
 Bevallom, nem sokat törtem a fejem azon, mit mondok majd
apámnak. Sosem meséltem hajmeresztő történeteket, a pincében fekvő
testek pedig amúgy is elregélték hátborzongató történetüket. Apám
egyik nap – talán egy csütörtök lehetett – késő éjszaka érkezett haza egy
hátizsáknyi irattal és fényképpel, én pedig aludtam, amikor rám talált,
a lámpa még égett, a szobám ajtaja nyitva volt. Anna néni
természetesen egyiket sem engedte volna meg soha, de a néni uralma
már véget ért.
Ha apám időt hagyott volna, hogy magyarázaton törjem a fejem,
talán megpróbáltam volna hazudni. Így azonban alig volt ideje
megkérdezni, miért üres Mimi ágya, és már ömlött is belőlem az egész
siralmas történet: a kék-fehér tál, a szamóca, a bezárt ajtó és a
befőttesüveg. Abszurdnak hangzott, amikor elmondtam – „Mimi
halott, megöltem a nénit” –, apám mégis nagyon nyugodt maradt,
olyan higgadt, mint a néni ágya fölött lógó gipsz Krisztus, és szótlanul
hallgatott, amit félelmetesnek is érezhettem volna, ha nem fogja közben
a kezemet, és nem tartja olyan szorosan.
– Mutasd meg – mondta. Levezettem a pincébe, és megmutattam a
két vitorlavászon hengert. Alánézett, az arca rezzenéstelen volt, majd
így szólt: – Gondolkoznom kell – aztán leült a kőlapra Mimi mellé,
rágyújtott egy vékony cigarettára, és lassan, a tenyere felé fordítva,
ahogy a háború megtanította rá, szívni kezdte.
Apámat azelőtt sosem tekintettem gondolkodó típusnak.
Tulajdonképpen sokszor hallottam, hogy a néni félkegyelműnek és
tökkelütöttnek nevezte. De ez a csöndes passzivitás mélyebb lényeget
rejtett. Az önfejűség, ami arra sarkallta, hogy megkeresse az
ikertestvére özvegyét, most a szorult helyzetemmel foglalkozott, ami
csendben és szemrehányás nélkül kettőnk szorult helyzetévé vált.
 – Bocsáss meg – mondtam, amikor apám felnézett. Ez tűnt
illendőnek. Mégsem éreztem lelkifurdalást, csak gyászt és bánatot
szegény Mimi iránt, szomorúságot apám iránt, és félelmet, hogy
guillotine-nal levágják a fejemet, vagy agyonlőnek, mint egy
hazaárulót.
– A sajnálkozás nem segít – mondta, amikor rám nézett. – Ki kell
találnunk egy történetet.
Így hát a pince padlóján ültem, mint egy mesedélutánra váró
iskolás, és apámat hallgattam, aki rágyújtott egy következő cigarettára,
és fel-alá járkált a kampón lógó sonkák és polcokon álló
szamócalekváros üvegek között, és néha halk, elgondolkodó hangon
megszólalt, mintha csak magában beszélne. Életem során sosem
hallottam apámat olyan gördülékenyen beszélni, mint azon az
éjszakán. Most mégis így történt, mintha Anna néni halála feloldozta
volna a varázslat alól, ami egy életen át némaságra kárhoztatta.
– Erősen dadogtam – mondta. – Szinte kiskorom óta. Anna mindig
kijavított. Megpróbálkozott mindenféle módszerrel, egyet kivéve.
Képtelen volt az együttérzésre. A türelmet hírből sem ismerte. A
módszerei a csúfolódás és a kritika voltak, így valahányszor
kinyitottam a számat, az felért egy hadüzenettel. Tyúknak láttam, aki a
nyelvemen lévő szavakat csipegette a csőrével. Gyakran gondoltam
arra, hogy talán a fivérem is ezzel a beszédhibával küszködött. Ha igen,
kigyógyították belőle. Nekem itt volt Anna néni. Néma maradtam.
Elmosolyodott, és kifújta a füstöt, ami a petróleumlámpa fényénél
aranyos glóriával vette körül, mint egy szentet.
– Értsd meg, muszáj volt északra mennem – magyarázta. –
Létfontosságú volt. Nem az özvegy miatt, hanem mert ő emlékezett rá.
A testvéremre. Az ikerre, akit sosem ismertem, akit csecsemőkorában
elvittek. – A sarkával eltaposta a csikket. – Narcisse és Modeste.
Milyen régimódi nevek! Talán valaki tréfából nevezett így el minket.
Én a gyönyörű fiú nevét kaptam, aki önmaga tükörképe után epekedett.
Ő volt Modeste, a csendes. Aki feláldozta magát. Egymás ellentétei
lettünk, egymás tükörképei.
Érdeklődve hallgattam apám szavait. Nem értettem mindent, de
elég nagy voltam, hogy tudjam, ezt a történetet nem az én fülemnek
szánták. Apám gyónása volt, Reynaud – amit egyetlen papnak sem
lenne szabad hallani –, és miközben folytatta, megértettem, hogy így
mond búcsút.

Újabb gyónás. Ezúttal az apáé. Őt is fel kell oldoznom? Úgy

látszik, mindenki számára van feloldozás, kivéve természetesen
engem, mon père. Nekem örökké kell hordoznom a bűnömet.
Vajon fel lehet-e oldozni valakit a halála után? Vagy az már
Istenre hárul? Nem Isten dolga-e minden alkalommal? És ha igen,
hogyan lehet bárki is biztos benne, hogy megbocsátást nyert?
Lapoztam, és tovább olvastam:

– A fivérem özvegye a háború vége óta menekült. A nácikhoz volt köze.

Feketézett, talán más is volt. A faluban szájukra vették az emberek.
Nem faggattam. Végül Nantes-ig követtem a nyomát. Egy panzióban
lakott a három gyerekével, és varrásból tartotta fenn magukat. Beteg
volt. Nem tudott lábra állni. Ott kellett hagynia a gazdaságát.
Bemutatkoztam, de se a nevem, se a fivéremé nem jelentett neki
semmit. Később kiderítettem, hogy a testvérem még gyerekkorában
megváltoztatta a keresztnevét. Nem hibáztattam. Talán én is ezt tettem
volna, ha Anna néni megengedte volna.
 Apám elnyomta a cigarettáját azon a helyen, ahova Anna néni vére
folyt.
– A beszédtől megszomjazik az ember – mondta meglepetten. –
Nem is tudtam. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokat beszéljek. – Az
üvegekkel és lekvárokkal megrakott polcokhoz lépett, és kiválasztott egy
üveg almabort. Még emlékszem a pukkanó dugó hangjára, ami
ünnepinek hangzott azon a halállal teli helyen. Az üvegben felhabzott a
bor, múlt nyarak szellemei aranyozták be a levegőt.
– Megtettem, amit tudtam. Kifizettem az adósságait. Ennyivel
tartoztam a testvéremnek. Cserébe az asszonytól kaptam egy
fényképalbumot. A testvérem élete képekben. A gyermekkora. Az
örökbefogadott élete. Úgy hasonlít rám, csak fiatalabban, bátran az
egyenruhájában. Korán jelentkezett katonának, és a legelső bevetéskor
meghalt. Harmincéves volt. Idősebb, mint a többség. Még egy év, és
már nem sorozták volna be.
Apám egyenesen az üvegből ivott egy újabb kortyot, aztán
böfögött. Lenézett a vászonba göngyölt Anna nénire, és torzan
elmosolyodott, mintha tudatában lenne a néni néma rosszallásának.
Ironikus pohárköszöntőre emelte az üveget, majd folytatta:
– Talán elgondolkodtál már azon, Narcisse, hogy miért nem
mentem katonának. Tény, hogy szerettem volna. Próbálkoztam is, de a
korom akadályt jelentett. Egyébként is a gyerekkorom óta meglévő
dadogásom miatt nehezen tudtam bármit is közölni. Többször is
próbáltam, még a parancsnoknak is írtam, de valahányszor
személyesen megjelentem, nem bírtam megszólalni.
Anna néni ujjongott örömében. – Mindig is tudtam, hogy gyönge
vagy – jelentette ki. – Még a hazádért sem bírsz meghalni. Ki hinné,
hogy olyan hitvány alak vagy, akinek még a halál sem sikerül?
 Olyan élethűen utánozta a néni hangját, hogy majdnem
megijedtem, Reynaud. Mintha csak a néni a szájába mászott volna, és
az ő hangját használta volna a gondolatai közvetítésére.
– Huszonkilenc éven át éltem vele – folytatta apám. – Isten tudja
csak, miért vett magához, de sosem volt az anyám. Az ő szemében
sosem nőttem fel, mindig az a fiú maradtam, aki sosem volt teljesen a
fia. Aztán megismertem Naomit. Megismerkedtem az anyáddal, és
minden megváltozott.

Á, már megint az a lerágott csont, mon père. A szerelem

átváltoztat. A szerelem megvált. Milyen sokszor hallottam ezt a
történetet. Bevert fogú, reménykedő asszonyoktól, tagadásban
élő, reménykedő férfiaktól. A szerelem mindent megváltoztat. A
szerelem jobb emberré tett. Ezt az álmot adják el nekik, mon père.
Ez a megváltásuk reménye. A világ mégis megy tovább a
magával cipelt bűnnel és nyomorúsággal. A szerelem
megváltoztatta Narcisse apját, azt mondja, mégsem ment el
Anna néni birtokáról, és a gúnyolódása céltáblája maradt. A
szerelem átível kontinenseken, ő mégsem hagyta el a faluját,
amíg a gyilkosság rá nem kényszerítette.

Apám kis szünetet tartott, és elmosolyodott.

– Addig fel sem fogtam, hogy egyetlen ember is mekkora változást
idézhet elő az életünkben. Ő azonban megtette. Látott engem. Hallott,
még, amikor hallgattam is. A háború előtt bukkant fel nálunk egy
csapat lengyel menekülttel. Tizenkilenc éves volt, én huszonöt. Lent a
Boulevard de Marauds-n lakott egy zsidó családnál. Nyáron dolgozott
a birtokunkon, gyümölcsöt szedett, betakarított. Akkoriban a
gazdaságban nagyon kemény volt a munka. Kukoricát és gabonát
termesztettünk, volt három gyümölcsösünk, egy szőlőnk, egy
szamócásunk, és termesztettünk még burgonyát, hagymát, káposztát,
paszternákot, babot és csicsókát. Fel kellett vennünk munkásokat, és
kéznél volt Naomi meg a társai. Összebarátkoztunk. Vidám volt, és
kedves. Egy nap aztán feleségül kértem.
Apám megitta az almabort. Láttam, hogy lélekben messze járt a
pincétől, a kőlaptól, a vitorlavászon alatti testtől. Az arckifejezése élénk
volt, és a múlt csillogott benne.
– Anna néni természetesen tiltakozott. Egy zsidó nő! Egy idegen!
Teljesen megőrültem? Bizonyára, mert most az egyszer nem vett rá,
hogy változtassak a döntésemen. Felhajtás nélkül vettem el Naomit egy
ageni zsinagógában. Ideköltözött hozzánk. Anna néni persze gyűlölte.
De szüksége volt itt rám, és Naomi különben is kiállt mellettem.
Tudom, hogy nem emlékszel rá, Narcisse, de anyád nagyon erős volt.
Erősebb, mint bárki, akit ismerek. Erős volt, és édes, mint az
őszibaracklikőr.
Igyekeztem felidézni anyámat, Reynaud. Olvasni lehet
történeteket, amikben gyerekeknek egy altatódal, egy szó, egy illat vagy
egy érzés idézi fel az anyjukat. De én csak az apám ágya melletti
fényképről emlékeztem rá, az esküvői képükről, amelyet Agenban
készített egy fényképész, tizennyolc hónappal a születésem előtt. Apám
esetlenül fest az öltönyében, a mosolya majdnem körbeéri a fejét,
anyám kicsi és jelentéktelen, sötét haját félig elrejti egy világos színű
kalap. Kis arcával Mimi rá emlékeztetett. Elszomorított, hogy semmire
sem emlékeztem róla, ezért csak annyit mondtam: – Tudom –, és
reméltem, hogy apám beéri ennyivel.
Apám szótlanul ült egy darabig Mimi teste mellett. Már nem
mosolygott, és tudtam, hogy visszatért a jelenbe.
– Anna néni segítette a világra Mimit – mondta, és letette az üres
almaboros üveget. – Te kórházban születtél, egy bába segédkezett a
szülésnél, de mire Mimi megszületett, Agen már a megszállt területen
volt, és még a falvakban is nagyon veszélyes volt az élet. Anna néni
maga segítette világra a babát, hogy ne hívja fel ránk a figyelmet, és
anyád elvérzett, mert nem tudtuk megmenteni.
– Nem tudtam – mondtam.
– Túl kicsi voltál, hogy megértsd – vonta meg a vállát apám.
Most pedig gyilkos vagyok, gondoltam. Micsoda utat jártam be egy
félárva gyerektől idáig. Micsoda utat! Nos, Reynaud, ezt maga is
ismeri, hiszen hozzám hasonlóan megjárta.

Itt következik. Tudtam, hogy így lesz, amikor a történet a vége

felé közeledik. Remegni kezdett a kezem. A fejem olyan volt,
mint egy kibiztosított gránát. Erre vártam mindvégig: néhány
gyanakvásra okot adó mondatra, melyek mennyország és pokol
között döntenek. El akartam olvasni, az agyam mégis képtelen
volt felfogni a szavakat. A szemem előtt úgy táncolt a
kacskaringós írás, mint Morgane falikárpitján az indák. A tágas
hely ellenére sem tudtam megmozdulni…
És akkor ismét nyílt a templomajtó. A bénultságot lerázva
becsaptam a dossziét, és a padom alá rejtettem. Tudom,
abszurd, mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy aki
meglátja, azonnal megismeri a titkomat. Megfordultam, és
Vianne Rocher-t pillantottam meg: a gyóntatófülkénél állt.
Élénkvörös kabátot viselt, és a templomban uralkodó zöldes
fényben még oda nem illőbbnek tűnt. Sosem jár misére. A Szent
Jeromosban jó, ha kétszer láttam az elmúlt húsz évben.
Felálltam, hogy üdvözöljem. Végigjött a padsorok között, és
láttam, hogy egy ezüst dobozt tart a kezében, melyet hosszú,
piros szalaggal kötött át.
– Remélem, nem zavarom.
– Ugyan, dehogy. – Nem volt teljes hazugság. Bevallom,
némi megkönnyebbülést éreztem a meglepetésszerű
félbeszakítás felett. Fájt a fejem, a tekintetem előtt elhomályosult
a világ, ahogy a nehezen olvasható szöveget silabizáltam, és
most jöttem rá, hogy otthon hagytam a szemüvegemet.
– Gondoltam, örülne valami édességnek – mondta. –
Mostanában fáradtnak látszik.
– Egy kicsit – nevettem.
– A húsvét mozgalmas időszak mindannyiunknak.
Ha tudná!, gondoltam. Ha az én vállalkozásom is olyan
lenne, mint az övé. A gondjaim édes és ártatlan semmiségek
lennének, például, hogy hány csokoládécsibét vagy cornets-
surprise-t tegyek ki.
– Valami újjal próbálkoztam. Ami hatásosabb, mint a
szokásos trüffelek és mendiant-ok. – Átnyújtotta az ezüst dobozt.
– Gondoltam, kipróbálhatna egyet a kedvemért. Állapítsa meg,
jó-e a recept.
Elvettem a dobozt. Kicsi és könnyű volt, mégis éreztem a
benne lévő összetett és fűszeres illatot.
– De nagyböjt van – tiltakoztam.
– Már nem sokáig – mondta Vianne. – Különben is
kísérletezésről és nem mohóságról van szó. Kíváncsi vagyok a
véleményére.
 Kinyitottam a dobozt. Egy tökéletesen kerek csokoládé volt
benne, kerek, vörös mázzal a tetején. Hihetetlenül fényes volt.
Hogy csinálja, hogy ilyen?, tűnődtem. És miért hiszem azt, hogy
olyan, mint egy szem?
– Gyerünk. Kóstolja meg, Francis – biztatott.
Haboztam. Éreztem a dús, sötét illatot – Vianne csak a
legfinomabb kakaóbabot használja, amelyet egy nyugat-afrikai
ültetvényről szállítanak –, a fűszerekkel átitatott csokoládét; a
fűszernevek úgy hangzanak, mint egy eltűnt szigetvilág
szigetei. Fel is sorolja nekem. Tonka. Vanília. Sáfrány. Szegfűszeg.
Zöld gyömbér. Kardamom. Rózsaszín brazil bors. Sosem utaztam,
père, mégis ezek a nevek máshova repítenek, felfedezetlen
szigetekre, ahol más csillagképek uralkodnak.
Felveszem a csokoládét. Tökéletesen kerek, mint egy
üveggolyó az ujjaim között. Réges-régen, gyerekkoromban
játszottam üveggolyókkal. A szememhez emeltem és körbe-
körbe forgattam őket, hogy lássam az üvegben tekergő színeket.
Egészben tettem a számba a csokoládét. A vörös máznak
eperíze van, de a csokoládé közepe sötét és puha, őszillata van,
érett és édes, földre hullott őszibarackra és fahéjban párolt
almára emlékeztet. És ahogy az íze szétolvad a számban, és
kibomlanak a mellékízek, úgy olvad szét a nyelvemen a tölgy és
tamarindusz, fémíz és melasz. És megint a Tannes mellett
vagyok, beszívom a füst és a föld szagát, és mindent el akarok
mondani Vianne-nak, azt szeretném, ha meghallgatná a
gyónásomat…
– Narcisse írását az új tetoválószalonban találtam – mesélte.
– Gondoltam, vissza kellene kapnia. Ne aggódjon, nem
olvastam bele – tette hozzá, amikor látta, hogy összerándulok. –
Csak annyit láttam, hogy tudjam, mi az.
Égett a szám.
– Nála volt? – kérdeztem.
– Feltehetően elvitte – mondta Vianne Rocher. – Nem tudom,
miért.
Narcisse vallomása után nyúltam, és a mellemhez
szorítottam.
– Elolvasta?
Vianne vállat vont.
– Elképzelhetőnek tartom. Talán Michèle Montournak
dolgozik.
Ránéztem.
– Ó, igen, tudok róla – mondta. – Megsejtettem, amikor
elhozta Yannickot az üzletembe. Michèle bajt kever, amióta csak
betette a lábát Lansquenet-be. És most úgy tűnik, Morgane is
segít neki. Tudtam, hogy okkal adta ki Michèle olyan gyorsan az
üzletet. Összefogtak, hogy tönkretegyék, Francis… hogy
mindkettőnket tönkretegyenek…
Fájó fejem most már szédült is. A csokoládé íze olyan volt,
mintha elevenen édességbe temettek volna.
– Annak a nőnek távoznia kell innen, Francis – mondta
Vianne. – Bármibe is kerül, mennie kell.
Bólintottam. Természetesen igaza volt. Annyira lefoglaltak
Montourék, hogy meg is feledkeztem Morgane-ról. Most már
összeállt a kép: ő vitte el Narcisse dossziéját, kétségtelenül
Michèle felbujtására. Kezdettől fogva kémkedhetett utánam,
igyekezett kipuhatolni a gyöngéimet. De nagyot tévedett,
amikor tehetetlennek ítélt. Hirtelen hatalmas energia buzgott fel
bennem. Elmúlt a fejfájásom. Új önbizalom és olyan
bizonyosság töltött el, amit nem éreztem, mióta belefogtam
Narcisse vallomásába. Mitől féltem?, kérdeztem magamtól.
Miért ébredtem rá olyan lassan, hogy én képviselem a hatalmat?
– Tökéletesen igaza van – mondtam. – Én magam beszélek
vele. Még ma. – Visszaadtam az ezüst dobozt, amelyben a
csokoládé volt.
– Ízlett? – kérdezte Vianne Rocher.
Bólintottam.
– Nagyon. Nem tudom, mit tett bele, de egészen új
embernek érzem magam.
– Mindjárt gondoltam – mosolyodott el.
Követtem ki, a fényre.
 9

Március 30., csütörtök

Utálom Yannickot. Gyűlölöm! BAM! A barátomnak mondja

magát, aztán a hátam mögé sompolyog. Az eső egyszerű esővé
szelídült, a lombok között sustorgott, és én még mindig a
tisztáson, a kútkáván ültem, az arcomat az ég felé fordítottam.
Itt nyugodtan sikolthatok, ha úgy tartja kedvem. Énekelhetek,
táncolhatok, futkoshatok. Így hát egy mérges madár hangján
rikoltottam, aztán egy vadmacskáén, amíg be nem rekedtem, és
a szemem ki nem vörösödött és égni nem kezdett.
Hogy merik? Hogyan? Hiszen ez az én erdőm! Az én helyem.
Mimié. Lehet, hogy tulajdonképpen Mimi miatt haragudtam
meg annyira Yannickra. Csak ez az erdő maradt meg belőle.
Narcisse ezért hagyta rám. Tudta, hogy törődöm majd vele. És
Mimivel is. Mert olyan vagyok, mint ő. Narcisse ezt jól tudta.
Nem vagyok olyan, mint mások.
Hiányzik Pilou. Bárcsak itt lenne! Ma délután négykor jön
vissza az iskolából, leszáll a buszról, találkozik a barátaival, és
nem gondol rám. Maman azt mondta, hogy a fiúk néha buták
tudnak lenni. De Pilou sosem volt ostoba. Mindig olyan jókat
játszottunk a folyó mellett Vladdal. Pilou szerintem nem
változott meg igazán. Ha beszélhetnénk, biztosan megértetném
vele.
De én nem beszélek. Ez a baj. Csak az árnyékhangomon, és
ez olykor veszélyes tud lenni. Pilou-val nem használom az
árnyékhangomat. Soha nem lehet tudni, mi történik. Az egy
dolog, ha Baleset történik Madame Montourral vagy
Yannickkal, de Pilou-val rosszabb lenne. Vagy sokkal rosszabb.
Igaz, Pilou nem olyan, mint Yannick. Ha elmondanám neki, mi
történt, tudom, hogy Pilou megértené.
Erre gondoltam az erdőmben üldögélve, a leveleken kattogó-
kopogó esőcseppeket hallgatva. A fák megvédtek, az esőtől
mindennek friss föld- és zöldillata volt, és az esőt érezve apró
bogarak kúsztak fel a fűszálak hegyére, és esőcseppként függtek
rajtuk. Gondoltam, megvárom Pilou-t, hogy hazajöjjön, aztán
mesélek Yannickról, Narcisse-ról és Mimiről. Megérti majd. Ezt
biztosan tudtam.
Megvártam, míg a templomtorony órája elütötte a négyet.
Pilou busza tíz perccel négy után ér be. Felszaladtam a
Boulevard des Marauds-n, és vártam, hogy Pilou leszálljon.
Először nem is láttam. Egy lánnyal sétált. Észre sem vettem
volna, csakhogy Pilou pulóverét viselte. A barna pulóvert
ismertem fel, ami túl nagy volt rá. Odaszaladtam hozzájuk, és
megöleltem Pilou-t. A pulóveres lány dühösen meredt rám.
– Rosette! – Pilou láthatóan nem örült nekem. – Mit keresel
itt?
Nevetnem kellett. Itt lakom, Pilou. Az állammal a lányra
böktem. Ki ez?
Pilou a lányra pillantott, aki még mindig engem bámult.
 – Menj előre, Isabelle – mondta neki. – Elintézem, aztán
utánad megyek.
Elintézem. Nem tetszett, ahogy rólam beszélt, mintha egy
váratlanul felmerülő feladat volnék. Gúnyos feketerigó-hangot
adtam ki, pedig nem voltam víg kedvemben.
A lány lesújtóan nézett rám. BAM! Olyan nyakigláb teremtés
volt, aki még akkor is jól néz ki, ha Pilou régi, kinyúlt barna
pulóverét viseli, és legalább két számmal nagyobb, mint ami jó
rá. Megfogadtam, hogy lerajzolom, amint lehetőségem adódik,
mondjuk, gazellaként, ami rímelt is a nevével, és a hosszú
szempillájával meg a vékony lábával illik is rá.
– Ne maradj soká – mondta a lány, rámosolygott Pilou-ra, és
megpaskolta a karját. Nem történt semmi lényeges, de sok
mindent megtudok másokról szavak nélkül is, és az a kis
paskolás azt jelentette: Ő az enyém.
Vártam, míg eltakarodott. Úgy járt, mintha haute couture-t
viselne a rongyos pulóver helyett, amelyen néha Vlad szokott
aludni. Egy fejmozdulattal a helyére mutattam.
Ki ez? És miért viseli a holmidat?
Pilou felsóhajtott.
– Fázott. Ő Isabelle. A barátnőm.
Felnevettem. Képtelenség volt. Aztán eszembe jutott, hogy
Joséphine említett valamit Pilou barátnőjéről. Akkor még nem
hittem el. Pilou-nak nincs barátnője! Olyan, mint én: úgy véli, az
ilyesmi kész röhej.
Pilou grimaszt vágott.
– Ne csináld, Rosette. Komolyan beszélek. Komoly a
kapcsolatunk.
 Vállat vontam. És ez egyáltalán mit jelent?
– Azt, hogy felnőttem. Többet szeretnék, mint életem végéig
ezt a falut. A szülei meghívtak magukhoz New Yorkba. New
York, Rosette! Eddig még Marseille-ben sem voltam. Anyám
mindig azt mondja, mennyire szeretné látni a világot. De sosem
utazott. Itt maradt. Vezette a hülye kis caféját.
Azt akartam mondani: De hát ez Lansquenet. Egy világ vár itt
felfedezésre! Még az erdőmet se láttad. Kis kökörcsinek nőnek a tölgyek
alatt. Fekete rigók is vannak, és egy hónap múlva a talajt vadszamóca
fogja borítani. Régen még gondozták, de mostanra elvadultak. És az
elvadult szamóca még édesebb. Egyszer segíthetnél majd szedni.
Vadszamócalekvárt főzhetnénk. Elhozhatnád Vladot. Jól érezné itt
magát. Emlékszel a régi szép időkre? Amikor hármasban gátat
építettünk a folyóra? Szép idők voltak. A legjobbak. Nem gondolhatod,
hogy felér a régi időkkel az, ha láthatod New Yorkot, és barátnőd van…
De csak annyit mondtam az árnyékhangomon: – Vlad –, és ez
is furcsán és szomorúan hangzott.
Pilou felsóhajtott.
– Jaj, Rosette, tudom, hogy sosem fogod megérteni. Mindig
barátok maradunk, de Isabelle… – A szeme felragyogott,
amikor kimondta a nevét. Lehalkította a hangját, és körülnézett,
de a busz már elment, és a többi gyerek hazament. Kiürült az
utca. – Ne áruld el senkinek. Szerelmesek vagyunk. Még
egyforma tetoválást is csináltattunk.
Felpillantottam. Tényleg?
Rám vigyorgott.
– Anyám sosem fogja észrevenni – mondta. – De nézd csak…
Szétnyitotta az ujjait, és megmutatta a mutató- és a középső
ujja közti helyen a kis ötszirmú, halványkék, a közepén picinyke
napos virágot…
– Egy nefelejcs – magyarázta. – Neki is ugyanilyen van
ugyanazon a helyen. Egy barátsággyűrűvel takarja el. Ezért
tetováltattunk. Azt jelenti, hogy egy nap majd összeházasodunk.
Rekedt csókahangot hallattam. Pedig egyáltalán nem volt
kedvem nevetni. Pilou házasemberként? Pilou olyan helyre
utazik, mint New York vagy Marseille?
De hát csak tizenhat éves vagy!, mondtam.
– És? – vonta meg a vállát. – Anyám tizennyolc évesen ment
férjhez.
Igaz, de látod, mi történt vele.
Kétlem, hogy értette, mire célzok. Ahogy rám nézett, a
tekintete Madame Clairmont-ra emlékeztetett, mintha nem
velem egyidős lenne, hanem idősebb. Jóval idősebb.
Ezért kerülsz?, kérdeztem. Isabelle miatt?
Vállat vont.
– Mennem kell, Rosette. Isabelle kicsit féltékeny rád. Tudja,
hogy csak barátok vagyunk, de szeretné, ha ő meg én együtt
nőttünk volna fel, mint mi ketten.
Csakhogy én sosem nőttem fel, mondtam, és cigánykereket
hányattam Bammal. De Pilou vagy nem látta, vagy Isabelle
lefoglalta a gondolatait.
– A fiúk olyan ostobák – mondtam most az árnyékhangomon,
de Pilou már futásnak eredt Isabelle után, mint egy oktalan,
lelkes kutya, aki utol akar érni egy őzet. Jó rajz lenne,
gondoltam. Mégsem volt kedvem rajzolni. Vladra gondoltam, és
egy kis lyuk támadt a szívemben, mintha valaki kilyukasztotta
volna, és hirtelen kiszaladt volna belőle a levegő.
– A fiúk olyan ostobák – ismételtem meg, bár senki sem
hallotta, és éreztem, ahogy megmoccan a levegő, mint egy
ültében fülét hegyező kutya, és tudtam, hogy szólíthatnám,
talán még Isabelle-t is elvitethetném vele…
De ez semmin sem változtatna. Pilou maga mondta. Felnőtt.
Ha nem Isabelle, akadna más. Egy másik lány. Az emberek
továbblépnek. Új barátokat szereznek. Nőnek. Változnak.
Elmennek.
Én azonban nem, gondoltam. Én nem változom. Más
vagyok, mint a többiek. A Hógyermek vagyok, aki nem játszhat
a barátaival a napon, mert ha ezt tenném, akkor egy nap csak
egy halom ruha feküdne a földön, és semmi sem maradna
belőlem, csak egy víztócsa…
 10

Március 30., csütörtök

Sötétedésig vártam, mon père. Arra gondoltam, több esélyem

lesz így egyedül találni a Dubois nőszemélyt. Nem mintha
nyitvatartási ideje lenne, így még akkor sem lehettem biztos
abban, hogy nincs-e vendége. Kiderült, hogy nincs, az ajtó
résnyire nyitva volt. Kopogtam, de senki sem válaszolt.
Bementem.
A szalon üres volt. Enyhe tömjén- és frangipániillatot
éreztem. Még a templomi tömjén is túl erős, túl átható, hogy
szent legyen. Kiskoromban megcsodáltam a nagy ezüstfüstölőt
a templomban, és beszívtam a füstöt, aztán elképzeltem, hogy
én lengetem az emberek fölött. Akkoriban szerettem a tömjént,
kellemesen szédültem tőle. Később ébredtem rá, hogy kicsit
becsíptem tőle. A hatalom is kábító. Ön aztán igazán tudja.
– Halló! – szólaltam meg. – Madame Dubois?
Mozgást éreztem a hátam mögött. Amikor megfordultam,
mintha Roux-t láttam volna, aki a szemközti falról tükröződött
vissza. Meglepődtem, mert üresnek láttam a szalont, és
különben is úgy tudtam, hogy elutazik. Mégis ott volt szemben,
a szemébe hulló haja alól figyelt. Pislogtam egyet, és már nem
volt ott senki. Morgane szemfényvesztéseinek egyike. De most
már kiismertem őket, mondogattam magamban. Nincs felettem
hatalmuk. Visszafordulva azt láttam, hogy a tükör már csak
madarakat és leveleket mutat, meg engem, egy gyermeket az
erdőben, és egy ventilátorként lassan forgó füstoszlopot.
– Madame Dubois? – Éreztem, hogy a hangom a kelleténél
élesebben csattan. De oda lett az önuralmam, amikor így láttam
Roux-t a tükörben. A hangom elárulta, hogy kikészültem,
elvesztem, és a bolt hátsó szobájából Morgane éppen abban a
pillanatban lépett be hosszú, nehéz és sötét selyemruhában,
hűvösen és elegánsan, egy öblös pohárral a kezében.
– Mademoiselle Dubois – igazított helyre. – De talán
szólíthatna csak Morgane-nak.
Bólintottam, de tudtam, hogy sosem tenném. A reverendával
együtt jár a szertartásosság, és a ruhadarabhoz hasonlóan
védelmet jelent.
– Esetleg szívesen inna valamit – mondta. – Esténként ilyen
tájt át szoktam váltani a zöld teáról valami erősebbre.
– Köszönöm, nem kérek – ráztam meg a fejem.
Elmosolyodott.
– Akkor remélem, nem zavarja, ha én iszom. Ez margarita.
Csak ezt tudok keverni a konyhában. – Az italát kortyolgatva,
hosszú halvány hajával és számtalan tetoválásával egyszerre
látszott fiatalnak és öregnek. Vajon szőke-e vagy ezüstösen ősz?
Még most is nehéz megállapítani. És a ruhája? Kék, lila vagy
zöld? Így vagy úgy, de visszaveri a fényt, mint vízen az olajfolt.
Vianne-nal lehet egyidős, vagy az anyjával: egyik korból a
másikba siklik, ahogy más-más szögből látom. Természetesen a
tükrök sem segítenek, ilyen körülmények között nehéz valamit
az igaz mivoltában látni.
Narcisse dossziéjára mutattam, amelyet a hónom alatt
hoztam.
– Úgy hallom, önnél is megfordult – jegyeztem meg. –
Megmagyarázná, Madame Dubois?
A dossziéra pillantott. Nem tűnt meglepettnek, ami
csalódottá tett; reménykedtem, hogy valami apró jelét látom
annak, hogy felborítottam a lelki nyugalmát. De tökéletes és
rendíthetetlen volt: állt ott a szivárványos selyemruhájában,
mint egy viktoriánus festmény nőalakja. A földig érő ruha alól
nem látszott ki a műlába, és olyan könnyedén mozgott, hogy
majdnem elhittem, csak lebeg a föld felett, mint egy szellem
vagy egy lidércfény. Még sincs benne semmi légies: inkább
mondanám az átlagosnál nehézkesebbnek. Ennek ellenére én
érzem gyöngének magam a jelenlétében, mintha a legcsekélyebb
fuvallat is elröpíthetne.
– Biztos, hogy nem kér inni?
– Csak egy kis pohárral – válaszoltam.
Elmosolyodott, és a függöny mögé ment, majd azon
nyomban egy jéggel teli kancsóval és egy pohárral jött vissza.
– A dosszié semmit sem számít – mondta. A hangvétele
alapján kijelentésnek hangzott. – Valami másra van szüksége.
Érzem.
Megráztam a fejemet, és kortyoltam az italból. Friss és erős
volt a lime íze, elnyomta az alkoholét. Eltűnődtem, nem
követtem-e el hibát, amikor ilyen nyíltan színvallásra
kényszerítem. De most már késő volt visszakozni. A
gyomromból szétáramlott a melegség, a halántékom és a
nyakam felé is kinyújtotta az ujjait.
– Elvette a dossziét? – kérdeztem.
– Nem egészen így történt – mosolygott. – Hozzám került.
Azt gondoltam, esetleg vissza akarja kapni.
– Elolvasta?
– Számít valamit? – kortyolt az italából.
A meleg ujjak elérték az arcomat.
– Elolvasta? – kérdeztem ismét.
– Nem, Francis. De látom, hogy ez fontos magának.
– Egy ember utolsó szavai szentek és sérthetetlenek. Ez
Narcisse hagyatéka volt.
Halványan megint elmosolyodott, mintha rejtélyeken
elmélkedne.
– Narcisse. Olyan sokat hallom emlegetni – mondta. – Ha
hinnék a kísértetekben, könnyen azt hihetném, hogy még itt
van, és minket figyel.
Elutasító hanggal válaszoltam, hogy jelezzem, felette állok a
babonaságnak. Természetesen vitatkozhatnánk arról, hogy ha a
katolikusok hisznek a Szentlélekben, akkor ez hallgatólagosan
azt is jelenti, hogy a nem szent lélekben is hisznek.
– Tudta, hogy régen abban hittek, hogy egy halott lelke
csapdába eshet a tükörben? – folytatta. – Ezért takarja le sok
idős ember még mindig errefelé egy-egy haláleset után a
tükröket, és állítja meg az órákat, hogy az elhunytnak időt
hagyjon a mennyország elérésére, mielőtt az ördög rájön, hogy
meghaltak.
A válla fölött egy szabadon maradt szamócalevél-koszorút
pillantottam meg. A tükrökben magamat láttam a kék leveles,
barna bozótban. A tükröket úgy helyezték el, hogy szétszórva
tükrözzék a falikárpitot. A hatás egy kártyavárra emlékeztetett,
ami végtelenbe nyúlón tükrözte a természetellenes virágokat és
madarakat, a lehetetlen lombkoronát. Belém hasított, mennyire
gyűlölöm Az epertolvajt, fegyelmezett mintáit, sárgásszürke,
irgalmatlan színeit.
– Istenem! – kiáltottam fel. – Hogy bírja?
– Azt látjuk, amit látnunk kell. Egyesek szabadságot, mások
kényszert. Egyesek a szeretteiket, mások a halálukat.
Halál. Megint csak mintha füstöt éreztem volna, az égő folyó
messzeségéből kiáltozást hallottam. Eltűnődtem, vajon ha itt
maradok, látom-e az aljnövényzetből az egymás kezét fogó
Pierrot-t és Choupette-et kikukucskálni, mint abban a régi
mesében.
– És mi a helyzet Roux-val? Ő mit látott?
– Nem vitatom meg az ügyfeleimet.
– Hát persze hogy nem. – Megint csak füstöt éreztem,
nedveset és kesernyéset. – Nem kedvel különösebben. Valójában
senkit sem szeret, kivéve Vianne-t és Joséphine-t. Talán ezért is
lehet olyan nehezen rávenni, hogy Rosette számára gondozza a
földet. Lehet, hogy úgy érzi, hogy a rábízott tulajdon maradásra
kényszeríti. Bár az ember azt gondolhatná, hogy egy ilyen
ember inkább hálás lehetne, hogy alkalma nyílik egy ilyen
közösséghez csatlakozni, mint a miénk.
Morgane töltött még egy italt.
– Már van egy közössége.
– A vízi patkányok? – Nevetnem kellett. – Azt az életet nem
szokták választani. Faluról falura járni, gyümölcsöt szedni,
alkalmi munkákat végezni? Még elmegy, ha valaki a húszas
éveiben jár, de annak az embernek van egy lánya, akinek
szüksége van rá. Roux-nak fel kell nőnie, felelősséget kell
vállalnia, nem kalózosdit játszani a folyón.
Morgane elmosolyodott.
– Meglehet – mondta. – De mindenkinek van egy története. –
Beleszürcsölt az italába, és elfordulva belenézett a tükörbe. –
Lansquenet-ben évekkel ezelőtt, amikor maga, Francis, még
kisfiú volt, szörnyű tűzvész tombolt a Tannes-on. Nyár volt, a
vízállás alacsony, a bárkákat szorosan egymás mellé kötötték ki,
mint a szénabálákat. És mint a bálák, a hajók is egymás után
kaptak lángra. Többen is meghalhattak volna. Úgy esett, hogy
csak két áldozat volt. Egy pár, akik a lakóhajójukon aludtak.
Roux hatéves volt akkor. Kimászott a bárkából, és a szülei
parancsát megszegve a parton aludt. Később, amikor a szülei
már meghaltak, Roux magát hibáztatta, mert nem volt velük. –
Morgane megint elmosolyodott. – Természetesen abszurd.
Hiszen mi ketten tudjuk, ki a valódi tettes.
Nagyon lassan tettem le a poharamat. Forgott velem a világ,
mintha keringenének a csillagok. Lepkének éreztem magam egy
gyűjtő tűjére tűzve. – Úgy tudtam, nem beszél az ügyfeleiről –
mondtam reszkető hangon.
– Róla nem is beszélek – válaszolta. – Még egy italt, Francis?
Mielőtt elmegy?
Bólintottam. Széthullott az elmém. Hát ezért láttam ma
Roux-t? Ezért gyűlölt? Előfordulhat, hogy Roux Pierrot és
Choupette gyermeke, aki visszajött, hogy megbosszulja őket? A
tűz emléke hurrikánként csapott le rám. A Tannes fölött
terjengő füst illatát, az iszap zsíros, nedves bűzét, a parton álló
gyerek kétségbeesett kiáltozását hozta. Nem csoda, ha gyűlöl.
Még ha nem tudja is, az ösztöne bizonyosan megsúgta. De mit
tehetek? A múltnak vége. Ma már más ember vagyok. A testem
minden sejtje kicserélődött, csak a magamban hordott tudás, a
bennem növekvő rák nem.
Azt látjuk, amit látnunk kell. Egyesek szabadságot, mások
kényszert. Egyesek a szeretteiket, mások a halálukat.
Vajon Morgane ezt látja bennem? Vagy Roux? És ha igen,
hogy lenne lehetséges, hogy elmeneküljek Isten szeme elől?
A helyiség végében álló székhez mentem. Hallottam a
jégkockák csilingelését. A tükrökben ezres sorokban önmagam
tucatnyi változata egyetlen egésszé olvadt össze. Feltűrtem a
ruhaujjamat, és hátradöntöttem a fejemet a bőr fejtámasznak.
– Biztos, hogy ezt akarja? – kérdezte.
Bólintottam.
– Fájni fog?
Elmosolyodott.
– Talán egy kicsit – válaszolta. – De nem fáj-e minden,
Francis?
 11

Március 31., péntek

Előbb egy kör a homokban, színes gyertyák ölelésében. Vörös a

vágynak, kék a nyugalomnak, zöld a növekedésnek, rózsás a
szerelemnek. És fekete az éjféli munkálkodásnak, kimondatlan
titkoknak, el nem mondott történeteknek.
Láttam, ahogy éjfél után távozik. Lassan lépkedett, fakó
színei megnyomorították a levegőt. Morgane-nak valamiképpen
sikerült Reynaud-t megtörnie. Bátorsága, haragja, a tőlem kapott
hatalma, ereje ellenére. Most már nem maradt másom, amivel
felvehetem vele a harcot, mint a végső mentsváram varázslata –
pedig megesküdtem, hogy sosem fogom alkalmazni – a bűbáj,
ami a Hurakánt szólítja.
Anyám azt mondta, hogy a történetekben varázslat rejlik.
Elmondják, kik vagyunk, kik voltunk, és reményeink szerint
kikké akarunk válni. A történetek keretbe foglalják az életünket,
elmesélik a mögöttes tartalmakat. Néha lehetővé teszik, hogy a
tündérmesék korlátai közül kitörve elmondjuk az
elmondhatatlant, amit még magunk előtt is titkolunk.
Tudok egy mesét, egy gyermekről szól, akinek a hangja elő tudta
hívni a Hurakánt. Az anyja nagyon szerette a kislányt, de ő igen vad
volt, és az anyja félt, hogy egy nap a szél majd meghallja a hívását, és
magával ragadja. Így aztán bűbájt szőtt homokból, füstből és
csillagfényből. Az igézetet a hóban az úton előtte átkelő macska
nyávogásával kötözte össze, és az alvó gyermekre bocsátotta, így
amikor a lány felébredt, nem volt többé hangja, és csak nyávogni
tudott.
A lány a hangjától megfosztva nem olyan volt, mint a többi gyerek.
Nem tudta szólítani a szelet, nem tudott felnőni, mint más gyerekek.
Az anyja pedig örült ennek, mert így a lánya mellette maradhatott
örökkön-örökké. És sosem árulta el senkinek, hogyan vesztette el a
gyermek a hangját. Az anya hallgatta a macskanyávogást, és tudta,
hogy a szél maga mögött hagyta őket.
Természetesen nem egészen ez történt. Anyám tartozékai – a
homok, a kártyacsomag és a gyertyák – csak a szín és a
mutatvány kedvéért voltak jelen, színházi kellékek voltak,
melyek segítségével szertartássá emelt egy mesét. Az igazi
varázslat teljesen más, kevésbé szembeszökő volt. Olyasmi, amit
a kétségbeesés szült. Vagy a vágy hajtott.
Macska ment át előtted a hóban, és nyávogott. Fújt a Hurakán.
Értsék meg, hogy féltem. Anouk születése óta. Anyának
lenni egyet jelent a szeretet és veszteség egyenlő arányú
megismerésével. És Anouk máris olyan gyorsan nőtt, olyan
mohó étvággyal falta a világot. Mindig is tudtam, hogy egy nap
elveszítem; a kérdés nem az volt, hogy elveszítem-e, hanem
hogy ki veszi el tőlem. Zozie a csokoládécipőjében? Vagy Jean-
Loup Rimbault?
De Rosette… Rosette-tel talán máshogy lesz. Reméltem,
hogy megtarthatom, ezért kört rajzoltam a homokba, és az
akaratomhoz hajlítottam a Hurakánt…
A tér túlsó felén egy ablaküveg visszatükrözi az ablakomból
áradó fényt. Ma éjjel Morgane is ébren van. Talán megérezte a
nekibuzdulásomat. Meglehet, hogy neki is van egy homokba
rajzolt köre, és gyertyát is gyújtott ellenem.
A homokot egy tengerparton gyűjtöttem, ahol anyámmal
egyszer egy éjszakát töltöttünk. Misztikus spirált rajzoltam vele
a padlóra. Ehecatlot, a szélistent jelölte a spirál; az aztékok
szárnyas csigát használtak: titkos szertartásuk részeként
felvágták, hogy látható legyen belül a csavarodás.
V’là l’bon vent, v’là joli vent…
Természetesen nem akarok ártani neki. Csak azt szeretném,
ha elmenne. Vörös a vágynak, kék a nyugalomnak, zöld a
növekedésnek, rózsás a szerelemnek. Holnap – vagy inkább már
talán ma – Anouk is megérkezik. Jean-Loup nélkül, ami
boldoggá tesz, nem azért, mintha nem kedvelném Jean-Loupot,
de jobban szeretek nélküle együtt lenni Anoukkal. Anouk más,
ha Jean-Loup is jelen van. Máshogy nevet, máshogy mosolyog.
Jean-Loup mellett máshogy mozog: furcsán elfogódott lesz. És
mindent átsző az aggodalom, mert Jean-Loup a gyermekkora
nagy részében beteg volt, mert Jean-Loup Rimbault számára egy
megfázás is végzetes lehet, a legkisebb fertőzés is újabb kórházi
tartózkodást jelent.
Most vajon miért nélküle jön haza? Azt írta, hogy hírei
vannak. Talán szakítottak? A gondolat abszurd reménnyel tölt
el, mint amikor bort töltenek egy törött üvegbe. Odakint a szél
hangja egy alvó tigris morgásának tűnik:
V’là l’bon vent, v’là l’joli vent
 V’là l’bon vent, ma mie m’appelle…
Vörös a vágynak, kék a nyugalomnak. Egy macska ment át
előtted a hóban, és nyávogott. A tér túloldalán lévő ablak előtt
árnyék suhan át. Morgane engem néz? Lehet. Képtelenség
megállapítani. Hallom a mandulafa leveleinek zizegését a térről.
Erősödik a szél. Lángban áll az éjszaka. Morgane vajon
tudatában van-e most már a jelenlétemnek?
Keress meg. Érezz. Kövess.
Nem hiszem. Remegés fut át a villamossággal telített, sötét
levegőn. A nyomában keserű csokoládé ózonnal kevert illata
száll. Érzem, ahogy gyűlnek a villámokkal átszőtt, közeledő
felhők. Bármivel rendelkezik is Morgane, bármilyen varázslata
vagy fortélya van, az enyém fölébe kerekedik. Ez a bűbáj mindig
célba talál, bár meg kell fizetni az árát.
A szemközti ablakban kialszik a fény. Mindjárt hajnali
három óra. A gyertyák sercegnek, az elsőként kialvó lesz az,
amely meghatározza az eredményt. Vörös a vágynak. Kék a
nyugalomnak. Zöld a növekedésnek. Rózsás a szerelemnek. És
fekete… fekete, mint a vihar magja, a spirál középpontja. A
fekete gyertya lobban el, a Hurakán ébredezik.
V’là l’bon vent, v’là l’joli vent
Keress meg. Érezz. Kövess.
 12

Március 31., péntek

Éjjel le sem hunytam a szememet. Lehetetlen aludni, mon père.

Zakatoló szívem sem tudott megnyugodni. A karomat égő érzés
kínozta, fájdalmas volt a védőfólia alatt. A bőr a fólia alatt
gyulladtnak, színek formátlan foltjának látszott. Mi ez, mon
père? Villám? Füstoszlop? A Mindent Látó Szem?
– Legyen türelmes – mondta Morgane. – A bőrnek kell egy-
két nap, hogy megnyugodjon.
Mit tettem? Mit tettem? Valami őrület kerített a hatalmába.
Emlékszem, hogy bent voltam a tetoválószalonban, koktélt
ittam Morgane-nal. Beültem a székbe, és éreztem a tűt a
bőrömön. Nem foghatom a részegségre. Tulajdonképpen
teljesen józannak érzem magam. Mégsem tudok aludni, csak
nyugtalanul forgolódom, míg kint a szél a baljós zúgásból egy
dühös asszony üvöltésévé erősödik, és a szétszaggatott felhők
között sikoltozik.
Hamarosan hajnalodik, és tudom, hogy az alvás már kizárt,
ezért inkább megpróbálom végigolvasni Narcisse kéziratát.
Most, hogy már vége a bizonytalanságnak – Morgane már tudja
a titkomat –, semmi sem sürget, hogy folytassam. Bármi
történjék is, gyónnom kell. Nem engedhetem, hogy egy ártatlan
ember az én bűnömmel éljen. És ha megvallom Roux-nak, amit
tettem, minden tekintet rám szegeződik majd. Ülök, és várom a
hajnalt, a karomon érzem a beleégetett jelet, a védőfólia alatt a
csak a tükrökben megpillantott jelképet.
– Honnan tudja, mit szeretnének az emberek? – kérdezem,
ahogy lehunyt szemmel a székben ülök.
– Nem azt adom a vendégeimnek, amit akarnak, hanem
amire szükségük van – mondja Morgane, és a hangjából kiérzem,
hogy mosolyog. – És akkor érzem, ahogy a tű lassan,
elgondolkodva kaparászik a bőrömön, és átadom magam a fém
dalos madarak trillázásának.
– Tudok egy történetet egy fiúról, akinek volt egy titka.
Olyan súlyos volt, hogy a fiú alig bírta a terhét. És ahogy egyre
nagyobb lett, úgy nőtt a rettenetes súly is, míg végül olyan nagy
lett, hogy úgy érezte, az egész világ látja. A férfi, akivé a fiú
felnőtt, csalárd és magányos lett. Ellökte magától a barátait,
mert attól félt, hogy megtudják a titkát. És ahogy telt-múlt az
idő, a titok már súlyosból elviselhetetlenné vált, de a férfi csak
tovább cipelte, mert csak ezt az életet ismerte.
Lássuk be, père, megfogott. Soha senki nem került ilyen közel
hozzám. Lehunyom a szememet, úgy teszek, mintha aludnék, és
követem a tű útját a bőrömön, és reménykedem, hogy meg
tudom állapítani, milyen mintát választott.
– Ez a férfi – folytatja – nem volt faszent. De velejéig romlott
sem volt. A végletek embere volt, és képtelen a megalkuvásra.
Úgy gondolta, amíg a titkot hordozza, az sosem lesz a lénye
része, és senki sem ítéli el azért a rettenetes dologért, amelyet a
fiú elkövetett.
Egy pillanatra kinyitom a szememet. Látom magam a
mennyezeten Morgane-nal a tükörben, levelekkel, pettyes
madarakkal és szamócákkal körülvéve.
– Aztán a férfi egy nap megismerkedett egy boszorkánnyal –
mondja Morgane a mosolygós hangján. – A boszorkány azt
mondta, hogy ha aranyban fizet neki, akkor a rettenetes titkát
gyümölccsé változtatja, és ha ezt megeszi, megszabadul az
életen át hurcolt terhétől. Így hát a férfi arannyal fizetett a
boszorkánynak, és megette a gyümölcsöt, amit tőle kapott.
Savanykás íze volt, és a férfiban hirtelen félelem támadt, hogy
talán mérgezett gyümölcsöt eszik. Egész éjjel láz gyötörte,
forgolódott az ágyában, és mindegyre a boszorkány szavai
jártak az eszében, melyek most, lázálmában egyre
vészjóslóbbnak tetszettek.
– „Ha meghalok”, mondta a férfi, „legalább becsületes
emberként tegyem.” Azzal kitárta az ablakait és ajtóit, és lázzal,
fájdalommal terhes betegágyából a szélbe kiáltotta a titkát. A
fortélyos szél pedig széthordta a világ minden szegletébe, így
mindenki hallotta. Volt, aki megbotránkozott. Mások dühösek
voltak. De a többség szánta a férfit, aki az egész életét
magányban élte le a titkával. És egyenként a betegágyához
sereglettek, virágot, ennivalót és megbocsátást hoztak.
A haldokló férfi lehunyta a szemét, és elaludt. És mire
felébredt, elmúlt a láza és vele a rettenetes terhe is. A titkából
csak egy maréknyi mag maradt a varázsgyümölcsből. Elültette
hát a magokat, és figyelte, milyen fa nő majd ki belőlük. Amikor
megnőtt a fa, csak egy hétköznapi almafa lett, a gyümölcse
kemény volt, és kicsit fanyar, és csak a madarak ették szívesen.
És a férfiban motoszkálni kezdett a gondolat, hogy talán – talán
– az asszony, akit boszorkánynak hitt, csak egy utazó volt, aki
arra járt egy csomó eladásra váró almával és egy eredeti eladási
módszerrel.
Mit jelent egyáltalán ez a történet? Miért nem kérdeztem
meg Morgane-tól? Talán mégis kicsit becsíptem múlt éjjel, bár
ma reggel mindenre tökéletesen emlékszem. A védőfólia éget és
viszket, mintha csalánba nyúltam volna. Felpillantok az órára.
Hat óra harmincöt. Friss kávét főzök. Túl sok kávét iszom, père,
ezért nem alszom rendesen. Mégis kitisztítja a fejemet,
legalábbis átmenetileg.
Még egy óra, és ideje készülődnöm a reggeli misére. Addigra
ki kell józanodnom, père. A folyóparti ösvényt választom. Eső-
és vadfokhagymaillat van. Nagy vihar lehetett múlt éjjel, a
fákról leszaggatta a virágokat. Még most is korán van, hogy füst
gomolyogjon a bárkák kéményeiből. Nem látom Roux hajóját a
tucatnyi kikötött vízi jármű között a híd közelében. Vajon
továbbment? Megriaszt, hogy a gondolattól tehetetlen
megkönnyebbülés söpör át rajtam.
Aztán megpillantom lejjebb a folyón. A vibráló füst jelzi,
hogy Roux már ébren van. De még misét kell celebrálnom,
gyónásokat kell meghallgatnom, a nyájammal foglalkoznom.
Magamban megfogadom, hogy ma délután beszélek vele.
Akaratlanul is úgy tekintek erre a napra, mintha életem utolsó
napja lenne a földön. Holnapra minden megváltozik.
Amikor a Place Saint Jérôme-ra érek, nem lep meg, hogy
zárva a tetoválószalon. A rolót lehúzták, még az ajtó feletti
neonbetűket is levették. Az ügyfelei természetesen nem szoktak
korán reggel érkezni. Hozzám hasonlóan az éj leple alatt
szeretik felkeresni. Majd mise után bemegyek, gondolom. Akkor
majd megkérdezem, mit jelent a meséje. De most pillantom meg
az ajtóra ragasztott cédulát: egy kemény, fehér kartonlap, rajta
egyetlen szó fekete filctollal: KIADÓ.
A PATKÁNYFOGÓ
 1

Március 31., péntek

A harangok ébresztettek. A fehérre meszelt hálószoba falára

levelek szétszórt kirakós darabkáit vetíti a reggeli napsütés. Az
eső után kék volt az ég, a levegő nedvesföld- és zöldillatú.
Rosette már elment, és egy repülő madár rajzát szögezte a
nyitott konyhaajtóra, meg egy almacsutkát hagyott az asztalon.
Legalább reggelizett valamit. Eggyel kevesebb miatt kellett
aggódnom.
Kinyitottam az üzletet, de tudtam, hogy nem lesz sok
vásárlóm. Kevesen vesznek édességet mise idején. Később, a
prédikáció tartalmától függően néhányan útba ejtenek, vagy
mintegy véletlenül erre tévednek. Időközben Anouk érkezésére
készültem. Mindig készen várja a szobája, ha bejelentés nélkül
toppanna be, de ma ágyat húztam, hogy az ágynemű színe
menjen az ágy mellé odakészített ibolyákhoz, és a régi
plüssnyulát a hálóinge mellé tettem a párnájára, bár régen
kinőtte a nyulát, és csak megmosolyogja majd az
érzelgősségemet.
Egy darabig nyitva hagyom az ablakot. Édes madárdaltól
hangos a levegő. Máris azt tervezem, mit főzök vacsorára,
amikor későn és fáradtan, Jean-Loup nélkül, megérkezik a
hírrel. De mifélével? Talán végleg itt marad?
A térre néző tetoválószalon csendes. Nem látok mozgást,
semmi jele, hogy vendége lenne. Igyekszem figyelmen kívül
hagyni, bár szívesen benéznék a roló résein át. Minden olyan
tisztának és frissnek látszik az eső után, és a tegnapi vihar
egyetlen jele a macskaköveket vastag hólepelként borító, levert
virágözön.
Az ajtóra papírt tűztek. Innen képtelen vagyok elolvasni.
Harangoznak, a gyülekezet szélfútta levelekként szóródik szét:
egyesek a templomkertbe, mások Poitou pékségébe tartanak.
Valaki megáll a kézzel írt papír előtt. Egy kockás kabátos nő.
Joséphine az. Megismerem a járásáról. Jó ideje nem láttam rajta
ezt a kabátot, és egyébként sem igen szokott templomba járni.
Megáll, hogy elolvassa a feliratot. Megfordul, és odahív
magához valakit. A caféból az egyik pincérnő, Marie-Ange Lucas
az. Jól ismerem. A kávékrém a kedvence, és morcos arccal
szokta enni, mintha abban reménykedne, hogy valami mást
eszik. Most Marie-Ange is háttal áll nekem, de futólag
megpillantom az arcélét. Majdnem izgatottnak látom, halvány
keze úgy rebben, mint egy madár. Most Joline Drou lép
hozzájuk, már hárman vannak. Joséphine megpróbál belesni a
roló rései között. Joline is így tesz, a szemét elernyőzi a
tenyerével, hogy ne az arca tükröződjön vissza az üvegből.
Történhetett valami. Ismét a két másik felé fordul. Joline még
mindig haragban lehet Caro Clairmont-nal, másképp sosem
méltóztatna szóba állni Joséphine-nal.
Kóstolj meg. Ízlelj. Próbálj ki.
 Halvány javaslatot küldök feléjük, amihez forró cukor,
szerecsendió, vanília és tejszín illatát, valamint a Criollo bab
mindent megtámasztó, sötét érdességét társítom, mint egy
könnyedebb melódia maroknyi moll akkordját.
Próbálj ki. Ízlelj.
És persze bejönnek hozzám. Ahogy mindig is. Joséphine lép
be elsőként, aztán Joline, majd a morcos szájú, csillogó szemű,
irigy tekintetű Marie-Ange.
– Morgane elment! – kiáltotta Joséphine. – Benéztem a rolón,
de mindent kipakolt!
Joline bólintott.
– A papíron az áll, hogy KIADÓ. Éjszaka mehetett el. De
hogyan csinálta? A berendezést, a sok tükröt, a felszerelését…
hogy vihette el ilyen gyorsan?
– És egyáltalán miért? – kérdezte Marie-Ange. – Én is
magamra akartam varratni valamit. Egy pár angyalszárnyra
gondoltam. Vagy egy csillagra. Mit gondol, tényleg elment?
Elrejtettem a mosolyomat.
– Ki tudja? – mondtam. – Talán később megtudjuk.
Nem csak nekik tűnt fel Morgane eltűnése. Tucatnyian is
megemlítették az ajtóra tűzött papírt, köztük Guillaume
Duplessis is, aki a napi sétáját információgyűjtéssel köti össze.
– Kész rejtély, Madame Rocher. – Ennyi év után is jobban
szeret Madame Rocher-nak hívni. – Széllel érkezett, széllel
távozott. Emlékeztet valaki másra, aki a karnevál idején a szél
hátán tűnt fel.
Megvontam a vállamat.
– Gondolja? Semmiben sem hasonlítunk.
 – Hát nem is tudom, Madame Rocher. Tudja, hosszan
elbeszélgettem vele. Nagyon nyitottnak találtam. Az öreg
Charlyról csevegtünk meg Patchről, és hogy milyen nehéz
elengedni egy barátot.
Guillaume valamivel több mint három hónapja él a kutyája
nélkül. Többen is felajánlották, hogy keresnek neki egy másikat,
de azt mondja, az ő korában már öreg ahhoz, hogy felelősséget
vállaljon.
– Mi lesz, ha meghalok? – vetette fel megszokott
komolyságával. – Hogyan lehetnék biztos abban, hogy
megfelelően gondoskodnak róla, ha már nem vagyok? A kutyák
különben is hűségesek. Hiányoznék neki. Emésztődne utánam.
Mennyire jellemző Guillaume-ra, hogy a maga igényei és
magánya elé helyezi egy képzeletbeli kutya érzéseit.
– De Morgane Dubois megmutatta, hogy tudom örökre
magamnál tartani őket – folytatta. – Eleinte nagyon ideges
voltam. Amikor megláttam másoknál, hogy mire képes, tudtam,
hogy bízhatok az ítélőképességében.
– Csak nem maga is? – képedtem el.
– Öregnek tart az efféléhez. Bevallom, én is így hittem. De
aztán úgy gondoltam, ha nem most, mikor? – Azzal feltűrte az
ingujját, és egy vonalakkal felskiccelt rajzot pillantottam meg
egy kosárban ülő két kutyáról. Egyszerű, feltűnő minta volt, a
művésznek mégis sikerült elkapnia mindkét kutya egyéniségét:
a Jack Russell terrier szilaj természetét és idős elődje kissé
gyászos pofáját. Volt a stílusban valami, amire mintha
ráismertem volna…
Eszembe jutott a könyvjelző a sárga majommal. A tetoválás
nem Morgane szokott stílusa. Hiányzik belőle a többi minta
fullasztó bonyolultsága. Vajon Rosette megosztotta Morgane-nal
a művészetét? Nagyon is valószínűnek tűnik. És ha így történt,
mit osztott meg még?
 2

Március 31., péntek

Múlt éjjel Morgane-ról álmodtam. Vagy talán Mamanról. Az

álomban lehetetlen volt megkülönböztetni őket. Maman-
Morgane piros cipőt viselt, és olyan lába volt, mint bárki
másnak.
– Rosette, továbbállok – mondta. – Itt csaknem lejárt az
időm. Ha akarsz, követhetsz, de van valami, amit meg kell
tenned, mielőtt magammal viszlek.
– Mit kell tennem?
– Vágd le a lábadat – mondta Maman-Morgane. – Ezzel itt.
Alig fog fájni. – Azzal átadta a tetoválótűjét. Láttam, hogy már
nincs rajtam cipő. A tűvel körbepettyeztem egy vonal mentén a
bokámat, és a vádlimra ezt írtam: ITT KELL LEVÁGNI.
– Látod? – kérdezte Morgane. – Most már szabad vagy.
– Szabad? – ismételtem meg. – De én csak olyan akartam
lenni, mint mások. – És az álomban akkor döbbentem rá, hogy
nem az árnyékhangomat használom, hanem egy olyan hangot,
amilyet még sosem hallottam. Olyan különösen és csodálatosan
csengett, hogy elhallgattam, és csak néztem rá.
– Ez az igazi hangod – mondta Morgane. – Amit
születésedkor elvesztettél. De most visszakaphatod… ha itt
hagyod a lábadat.
– De hogy járok láb nélkül?
– Nem lesz szükséged rá! – válaszolta nevetve. – Repülni
fogsz.
Akkor ébredtem fel, és kint még sötét volt, és a szél jajongott.
De azon is áthallatszott, ahogy Maman halkan énekelt a
szobájában:
V’là l’bon vent, v’là l’joli vent
V’là l’bon vent, ma mie m’appelle…
Ezt a régi dalt akkor énekelte, amikor még kisbaba voltam.
Anouknak is ezt énekelte, de tudom, hogy velem más volt a
helyzet. Mindkettőnket ezzel ringatott álomba, de nálam több
volt altatódalnál. Egy történet, varázslat, néha még
figyelmeztetés is.
A dalban a szél egy hölgyet hívogat, a szerelmére gondol.
Ám a hölgy jó szélnek, csinos szélnek nevezi, mert nem akar vele
menni, és hízelegnie kell a szélnek, hogy irányítani tudja. És a
hölgyet hívja a szerelme, meg a szél is, és tudni való, hogy a szél
erősebb, mint a szerelem… Talán mindennél erősebb.
És ez csak a refrén. Vannak a dalban versszakok is,
melyekben elmesélnek egy történetet, de egyáltalán nem szép
történetet, bár altatódalról van szó. Egy lányról szól, aki a háza
mellett egy tóban három kacsát tart. Kettő fekete, egy meg fehér.
A királyfi éppen arra vadászik, és célba veszi az egyik fekete
kacsát, de véletlenül a fehéret találja el, és miközben a kacsa
haldoklik, arany hullik a csőréből, a szeméből meg gyémántok
peregnek. Fehér tollait elfújja a szél, és három titokzatos hölgy
összegyűjti őket, hogy ágyat vessenek a lánynak és az anyjának,
hogy örökké abban aludjanak.
Sosem szerettem ezeket a strófákat. Az arany és a gyémántok
ellenére sajnáltam a szegény fehér kacsát, és a hölgyek nagyon
emlékeztettek a Kedvesekre, azaz a Nornákra vagy a
Sorsistennőkre, és a tollal töltött matrac is eleinte kellemesnek
hangzott, de aztán az örök álom eléggé megrémített. Úgy
hangzik, mint a halál vagy a Csipkerózsikát sújtó átok. A
királyfi vajon felébreszt? Vagy örökké alszom majd?
Maman mindig azt mondta, hogy ez a dal az áldozatról szól,
hogy amikor lemondunk valamiről, amit szeretünk, akkor
kapunk valami sokkal jobbat. De szerintem a lány nem
gyémántokra vágyott, csak azt szerette volna, ha a kacsái
biztonságban vannak, és boldogok.
– De a kacsák néha elrepülnek – mondta Maman, és akkor jutott
eszembe az álmom, és kíváncsi voltam, most miért énekli
egyedül a szobájában ezt a dalt.
És szép csendesen kimásztam az ágyból, és az ajtóhoz
mentem. A szobámhoz egy kis létrán lehet felkapaszkodni;
olyan, mint egy hajón az árbóckosár. A létra néha recseg egy
kicsit, de nagyon ügyesen tudok hangtalanul közlekedni. Lassan
lekúsztam; vigyáztam, hogy egyenletesen osszam el a súlyomat,
miközben egyik fokról a másikra léptem, így alig csaptam zajt.
Maman még énekelt. Nagyon halk volt a hangja, mint az én
árnyékhangom, amit csak akkor használ, amikor ezt a dalt
énekli. A szobaajtaja résnyire nyitva volt. Sosem csukja be
teljesen. Sárga fénycsík hullott ki a lépcsőfordulóra. A résre
szorítottam a szememet, és égő gyertyákat láttam meg egy
homokspirált a padlón, melyek együtt kört formáztak…
Tudom, hogy ez mit jelent. Nem szükséges, hogy a fák
között suttogó szél mondja meg nekem. A spirál Ehecatl, a
szélisten. Maman Balesetet akar okozni? Talán érezte a
Hurakánt, és most megpróbálja hízelgéssel rávenni, hogy ismét
álomra hajtsa a fejét. Vagy talán éppen ő akarja szólítani, de
vajon ki miatt?
Hosszú ideig figyeltem Mamant, de csak ült, és énekelt.
Nemcsak a refrént, de a strófákat is újra meg újra. A résen át
gyertyaviasz és tömjén illata szivárgott ki. Dús és bársonyos illat
volt, mint a rózsaszín cédrusé vagy a fehér szantálfáé. Nagyon
elálmosított. Lefeküdtem a padlóra, hallgattam az egyre erősödő
szelet és Maman énekét.
A szél is énekelt odakint. Hallottam a drótokon. Halk, de
erőteljes a hangja, dorombol, mint egy tigris. Aztán bizonyára
elaludtam, mert ismét álmot láttam, de ezúttal a tóban fürdő
kacsákról és a királyfiról meg a tollas ágyról és a három
kacsatollat gyűjtő hölgyről.
– Örökké kell aludnunk? – kérdeztem az új, nem
árnyékhangomon.
Maman felnézett a körről, és olyan hangon válaszolt, ami
Morgane-éra emlékeztetett.
– A gyerekek néha elrepülnek. Megteszünk mindent, hogy
megtartsuk őket.
Az ágyamban ébredtem, ami nem tollal töltött, hanem rugós
és kényelmes, és odakint a varjak kiáltoztak, hogy Kár!, Kár!, és
egymást kergették az égen.
Maman mindig azt hajtogatja, hogy az álmok elkendőzött
tanulságok. Csendben felkeltem, és elővettem a rózsaszín
hátizsákomat. Nagyon korán volt, Maman még aludt. Nem
akartam elmondani neki az álmomat, mert akkor tudná, hogy
kilestem. Gondoltam, esetleg megkérdezem Morgane-t, hogy
szerinte mit jelent az álmom. Morgane sokat tud az álmokról.
Azt mondja, hogy a mesék, képek és álmok mind egy folyóhoz
tartoznak, ami átfolyik az összes létező világon, és időnként
mindenki megmártózik benne.
Amikor a tetoválószalonhoz mentem, zárva volt, a rolókat
lehúzták, és az ajtón egy KIADÓ tábla volt.
KIADÓ? Elment nélkülem? De miért?
Ezért szólította Maman a szelet?
Az üveghez nyomtam az orromat, és próbáltam belesni a
redőny résein át. A helyiség üres volt. Nem volt Epertolvaj, se
tükrök, se székek. Csak néhány újságpapír a padlón, és valami a
sarokban…
Az üvegben visszatükröződő fények miatt nem tudtam
kivenni, mi az, de doboznak látszott, talán egy cipősdoboznak,
amit egy sötét sarokban hagytak. Próbáltam hunyorogni, hátha
jobban látom, de zavartak a tükröződések. Aztán mintha
mozgást láttam volna az elsötétített helyiségben, és hirtelen
remény ébredt bennem. Talán még mindig itt van? Bujkál
előlem?
Visszaszaladtam az ajtóhoz, és bekopogtam. Teljes erőből
kopogtam, de senki sem nyitott ajtót. Akkor megint
megpróbáltam lenyomni a kilincset, és az árnyékhangomon
suttogtam:
– Nyílj ki. Be akarok menni.
 Az ajtó erre kitárult, bár tudtam, hogy zárva, és csilingelt a
csengő, bár már nem lógott ott…
 3

Március 31., péntek

A tudás teher, Reynaud. A bűntudathoz hasonlóan nehezedik a

vállunkra. Gondolom, ezzel már maga is tisztában van a gyónások
révén. Feloldoz másokat a bűneik alól, míg a sajátját úgy szorítja
magához, mint egy gyermeket. És egy gyermekhez hasonlóan nő, ahogy
az enyém tette életem során. Senkinek sem mondtam el soha. Sem a
feleségemnek, sem a családomnak. Eloise, a feleségem jó lélek volt, de
nem értette volna meg. Michèle és a férje… hááát. Kell-e ennél többet
mondanom? Természetesen az én hibám volt. Hagytam, hogy szegény
Eloise elkényeztesse. Michèle volt az egyetlen, akit szeretett, és
ahelyett, hogy a szeretet kivirágoztatta és gazdagította volna,
hitvánnyá és elkorcsosulttá tette. Ezért magamat hibáztatom.
Zárkózott voltam. Már akkor éreztem, de akkor sem tudjuk
megakadályozni, hogy a gyermekkor hibáit megismételjük. Egy más
földbe átültetett szamócából azért csak szamóca lesz. Reménykedhetünk
őszibarackban, ringlóban vagy körtében. De a természetünk előre
meghatározott. Ezért írtam ezt magának, Reynaud, mert
különbségeink ellenére legalább ez közös bennünk. Mindketten sérültek
vagyunk. De magának legalább sosem lesznek gyerekei.
Amikor apám befejezte az elbeszélését, kivittük Anna néni testét. A
talicskával letoltuk az ösvényen a szamócás mező egyik oldalán lévő
ligethez. Bár nem beszéltünk róla, egyikünk sem akarta, hogy a teste a
ház közelében legyen. Aztán bedobtuk a kútba, a régi kútba, amelyik
mély volt, és egészen az agyagrétegig leért. Nem beszéltünk egy szót
sem munka közben. Még egy imát sem mondtunk el. Aztán rátettük a
kútra a falapot, és lefeküdtünk aludni. Álomtalanul aludtam, mint egy
állat, míg apám tízkor fel nem keltett a hírrel, hogy ide tart a pap.
Egy pillanatra belém mart a páni rémület. De apám csak
elmosolyodott, és így szólt:
– Kitaláltam valamit.

Hosszú sétám után sem bírtam ma reggel egy falatot sem

lenyelni. A misére sem tudtam odafigyelni. Az ismerős szavakat
mormoltam, de bele sem gondoltam az értelmükbe, és nem
éreztem mást, mint Morgane tűjének kaparászását a bőrömön,
és azt a rettenetesebb fájdalmat, amelyet Roux származásának
szörnyű híre keltett.
A gyónás még ennél is rosszabb volt. Türelmetlenül fel
akartam ordítani, amikor egyik hívő a másik után vallotta be
kicsinyes bűneit, a büszkeséget, a haragot, a falánkságot. Én
akartam nekik meggyónni – Én voltam az! Én gyújtottam a tüzet,
amelyben ketten meghaltak Les Marauds-ban! –, ugyanakkor
nevetni lett volna kedvem meg zokogni, a hajamat tépni, mégis
kényszerítettem magam, hogy csendben üljek a fülke rácsa
mögött, és viszkessen, csípjen, égjen mindenem. Narcisse zöld
dossziéja ott feküdt mellettem. Még több befejezetlen ügy. Még
hat oldal maradt a kéziratból. Aztán megszabadulok tőle.
Ez volt az utolsó napom a földön, mon père; inspirálóbb is
lehetett volna. Több is történhetett volna a szokásos napi
feladatokon és kötelezettségeken túl. Arra vágytam, hogy
jelentősége legyen. Az elképzelhetetlen előtt állok. De mindenki
más változatlan: Caro Clairmont és Joline Drou, akik egymást
figyelik a padok felett, Guillaume Duplessis a reggeli sétáján, de
most először az elpusztult kutyája póráza nélkül. Poitou
pékségénél sor áll. Les Marauds-ban sült fűszerek és chai illata
száll, játszó gyerekek hangja hallatszik. Ha ma meghalnék,
milyen hamar felejtenének el? És ki gyászolna meg egy olyan
embert, mint én… egy képmutatót, egy gyilkost?
Tudom, hogy ma fel kell keresnem Roux-t. Kötelességem
meggyónni, és mégis olyan vagyok, mint egy gyerek: állandóan
halogatom. Idegen határnak tűnik, mint Narcisse vallomásának
utolsó oldalai, ami mögött csak káosz vár. Bementem a
chocolaterie-be, talán abban a reményben, hogy Vianne-nak van
valami csodás gyógyírja a bajomra, és kitűnő hangulatban
találtam: virágokat rendezgetett egy vázában, és halkan
dúdolgatott magának.
Rám mosolygott, amikor a zöld dossziéval a hónom alatt
beléptem.
– Most készült el a forró csokoládé – üdvözölt. –
Rábeszélhetem?
Igent akartam mondani. De a gyomrom tele volt
szögesdróttal, a fejem pedig lüktetett.
– Igen, tudom, nagyböjt van – mondta Vianne. – De néha
engedélyezhetne magának egy kis élvezetet. – A tetoválószalon
felé intett. – Hallom, a barátnőnk múlt éjjel kiköltözött.
– Úgy tűnik – bólintottam.
 Egy asztalra tette a vázát.
– Talán nem bírta kifizetni a lakbért. Vagy rájött, hogy nem
illik bele a közösségbe. Mindegy is, lényeg, hogy jobb így. A falu
visszazökkenhet a normális kerékvágásba. – Kis szünetet tartott,
és rám nézett. – Mintha láttam volna magát eljönni tőle. Elég
későn. Úgy éjféltájban. Mondott valamit?
Megráztam a fejemet. Úgy éreztem, hogy a karomon lévő
minta ragyog, mintha a ruhaujjon és a védőfólián át is
megláthatná. Nem árultam el, mit kerestem a tetoválószalonban
éjfélkor, de éreztem, hogy kíváncsi, és aggódik is. Ezt – az
irántam táplált aggodalmát – éreztem elviselhetetlennek.
Vágytam rá, hogy a bizalmamba avassam. Mindennél jobban
sóvárogtam arra, hogy leülhessek egy asztalhoz, megigyak egy
forró csokoládét, és kiönthessem a szívemet. És ha majd
megtudja a titkomat, mon père, ő is undorral elfordul tőlem.
Hogy is ne tenné? Hogy is ne tenné bárki? Így hát nem
mondtam semmit, csak próbáltam mosolyogni, és csendes
kétségbeeséssel távoztam, hogy megkeressem Joséphine-t.
Tudom. Ő és Roux régóta jó barátok. Nem várhatok tőle
feloldozást. Mégis szerettem volna találkozni vele. Még egyszer,
utoljára, mielőtt a tettem híre bejárja a falut. Egy utolsó békés
pillanat erejéig, mielőtt minden megváltozik.
Amikor a Café des Marauds-hoz értem, csak Marie-Ange
volt a kávézóban. Joséphine elment, mondta. És nem említette,
mikor jön vissza. Nem lett utolsó pillanat. Sem haladék.
Elkerülhetetlen volt a kötelességteljesítés. Meg kellett keresnem
Roux-t, és be kellett vallanom neki. Utána pedig… holnapra
mindez egy olyan világ része lesz, amihez én már nem
tartozom. Vajon Narcisse-nek eszébe jutott valaha is, hogy
milyen lesz minden, ha én már nem leszek? Egyáltalán
nyugtalanította-e ez? Vagy örült, hogy megszabadul az életen át
hurcolt teher súlyától?
Les Marauds felé fordultam, és akkor vettem észre, hogy
még nálam van Narcisse dossziéja. Hat sűrűn teleírt oldal
maradt. Tíz perc, és befejezem. Bevégzett történet, bevégzett
gyónás. És végre megszabadulok Narcisse-tól.
 4

Március 31., péntek

Sötét volt a boltban. BAM! Hát persze, gondoltam, hiszen

lehúzták a rolókat. Enyhe tömjénillat érződött, és egy lakatlan
ház nyirkossága. Olyan szag, ami mindig azt juttatta az
eszembe, hogy régóta nem járt itt senki.
A sarokban megpillantottam Bamot: kicsi volt, és
elmosódott. Az ajtó mellett pedig megtaláltam a kartondobozt,
amelyet úgy hagytak ott, mint egy ajándékot. Nagy betűkkel
csak egy szót írtak rá: ROSETTE. Kinyitottam. Tetoválásra való
gyakorlóbőröket, Morgane tetoválótűjét, kupakot, tápegységet
és egy üveg sötétszürkére emlékeztető tetoválótintát találtam
benne. Üzenetet nem mellékeltek. Se levelet. Csak a
tetoválófelszerelést láttam, a tintatartót, a tintát és a halom
gyakorlóbőrt.
Az álmomra gondoltam, és arra, ahogy az álombeli Morgane
azt mondja, hogy vágjam le a lábfejemet. Nem volt igazán
ijesztő álom, bár az is lehetett volna. Biztosan üzenet volt,
gondoltam, azzal fogtam a doboz tartalmát, betettem a
hátizsákomba, és hangtalanul kimentem a boltból, aztán
ráfordultam a part menti ösvényre. Az erdőmbe igyekeztem;
gondolkodni akartam, és ez az a hely, ahol a csendben, fákkal
körülvéve, a kívánságkutamnál, csak a madarak társaságában a
legjobban tudok.
A környéken látható volt az előző éjszakai nagy vihar
pusztítása. Leszaggatott levelek terítették be a földet, mint
széttépett papírnyalábok. Kidőlt egy nagy fa is, nem az enyém,
hanem az Avenue des Francs Bourgeois egyik hatalmas rezgő
nyárfája. És az égnek olyan különös majdnem-rózsaszín
árnyalata volt, és bukdácsoló madarak felhőzték be. Amennyire
láttam, az erdőmet nem érte kár, csak az a hat földhányás
látszott, ahol Yannick meg az anyja ásott, és persze a fémrács
sérült, és a kövek, melyeket levettek a kútkáváról.
Kerestem egy száraz helyet, és törökülésben letelepedtem
egy félrehajított kőre. Bam leült mellém; most az egyszer
csöndes volt, és halvány. Rengeteg gondolat kavargott a
fejemben, sok minden, amit ki kellett bogoznom. Anyám
mondása Morgane hangján:
A gyerekek néha elrepülnek. Megteszünk mindent, hogy
megtartsuk őket.
Aztán a homokba rajzolt kör. A dal, amellyel Maman a
szélhez szokott beszélni.
Mit csináltál múlt éjjel, Maman? Elkergetted Morgane-t? Azért,
hogy megvédj?
Ezt meg kell kérdeznem tőle. Tudom. De Maman néha
hazudik nekem. Azért, mert szeret; sok felnőtt teszi ezt. És
félelemből is teszik. Tudom. Látom Maman színeiben.
Mitől félsz, Maman?
Tudok egy módszert, amivel a végére tudok járni. Az
árnyékhangommal csinálom, ami mindig igazat mond. Senki
sem hall az erdőmben, senki sem akadályozza meg, hogy
kiderítsem. És a rajzfüzetemet is használhatom, hogy tisztábban
lássak. Ahogy Morgane megtanított arra, hogy a
tetoválótintával és a tükrökkel megtudjam az igazságot.
Elővettem a füzetet és a ceruzakészletemet. Mindig
magammal hordom őket. A rajzfüzetet a kút oldalának
támasztottam. Arra gondoltam, talán a kút lehetne a tükröm,
bár nem sokat láttam odalent. De a kút csupa barátságos és
bátorító suttogást küldött. Így hát rajzolni kezdtem, és közben a
széldalt dúdoltam – Bam bam bammm – bam badda-bammm –,
persze nem olyan hangosan, hogy Balesetet okozzak, csak hogy
kellő hangulatba ringassam magam.
Először egy tavat rajzoltam meg egy kislányt és a mamáját,
akik a partról figyelték a kacsákat. A kislány hasonlított kicsit
rám, az anyja a fekete hajával meg a piros ruhájával nagyon
emlékeztetett Mamanra. Fák is voltak a távolban, és arra
gondoltam, az talán az erdőm lehetne, ezért Bamot is
odarajzoltam a faágakra, ahogy aranymadárként gubbaszt.
Szünetet tartottam, és szemügyre vettem. Nem rossz. Aztán
az árnyékhangomon, ami sosem hazudik, a szöveget is
elénekeltem a dalhoz, és éreztem, ahogy a szél a fülét hegyezi,
mint az esőt megszimatoló állat:
V’là l’bon vent, v’là l’joli vent
V’là l’bon vent, ma mie m’appelle…
V’là l’bon vent, v’là l’joli vent
V’là l’bon vent, ma mie m’attend.
A tölgyfákon a fejem fölött mintha mozgolódást éreztem
volna. Talán egy szélroham volt, vagy mókusok ugráltak az
ágakon. Azzal a versszakkal folytattam, amelyik a tóban úszkáló
kacsákról szólt:
Derrière chez nous y’a un étang…
Megint a susogás felettem, mintha valami eleven lenne a fák
csúcsán. És a kívánságkútból darabokra törve visszaszólt az
énekhangom visszhangja, mintha egy tükörtó
visszatükröződései lennének.
Aztán elénekeltem a következő strófát a királyfiról és a fehér
kacsáról csőrében az arannyal és a gyémántokkal, meg azt,
amiben a három hölgy tollat szedett az ágyhoz…
Most már erősen fújt a szél. Hallottam a hangját a kútban:
sóhajtozott és nyögött és suttogott. Mit akarsz, Rosette?, kérdezte.
Áruld el. Tulajdonképpen mit szeretnél?
Előhívtam hát az árnyékhangomat, és belenéztem a
kívánságkútba. Sötét volt lent. Pangó víz, páfrány és gyom meg
csak éjszaka virágzó növények szagát éreztem.
– Miért vagyok más? – kérdeztem. – Miért nem növök meg, mint
Pilou? Miért látom azt, amit látok? Miért nem vagyok olyan, mint a
többiek?
És akkor hirtelen tudtam.
Tudtam, mit jelent az előző éjszakai álom, és Maman miért
hívta a szelet, és miért vagyok más, és Maman miért fél a
Balesetektől. És akkor azon a másik hangon, amelyet álmomból
ismertem, így szóltam:
– Ugye, te tetted, Maman? Azért, hogy ne repüljek el.
És a hang a kútból, a hang, ami úgy hasonlít az
árnyékhangomra, és ami sosem hazudik, ezernyi suttogással és
tükröződéssel felelt vissza:
Igen.
 5

Március 31., péntek

Lansquenet papja akkoriban egy Père Matthieu nevű idős ember volt.
Megjárta mindkét világháborút, és amit a gyóntatófülke árnyékában
hallott, attól távolba révedő lett a pillantása, mintha mindig egy
láthatáron felbukkanó hajót nézne. Azt már tudta, hogy apám családi
ügyben Rennes-be utazott, és apám is ehhez igazította a meséjét.
Hallgattam, ahogy elmondta a papnak, hogy egy hétig nem volt itthon,
és amikor visszaért, a lányát és a fiát bezárva találta a szobájukban,
Anna néni pedig nem volt sehol.
– Kíméletlen volt a gyerekekkel – mondta. – Ha engedetlenek vagy
szeleburdiak voltak, gyakran bezárta őket. De most tudtam, hogy baj
van. Amikor kinyitottam az ajtót, a fiam alig volt magánál, a lányom
meg… – Könny szökött a szemébe. – A lányom hajlamos volt a
görcsrohamokra, mon père. Jó ideje halott lehetett. Első pillantásra a
fiamat is annak néztem. Napok óta nem evett, nem ivott.
Egyszerű hazugság volt, elég, hogy a pap elhiggye. A mi papunk is
szótlanul hallgatta a történetet, a szemét a láthatatlan nap ellen
összehunyorította. Apám meggyőző volt. A gyásza valódi volt. Amikor
a történet végére ért, a pap felállt a kandalló melletti székből.
– Mit gondol, hova mehetett a nagynénje?
 Apám tehetetlenül tárta szét a karját.
– Csak arra tudok gondolni, hogy valami baj érte. Étel nélkül sosem
hagyta volna ilyen sokáig bezárva a gyerekeket. Talán összeesett
valahol, vagy belecsúszott a folyóba. A segítségét szeretném kérni:
szervezze meg a keresését.
Lansquenet mindig is összetartó közösség volt. Amint híre ment,
hogy mi történt, a barátaink és a szomszédaink teljes létszámban
kivonultak, hogy segítsenek. Apám vezette a kutatást. Végigjártuk a
folyópartot, az erdőt, a birtok körüli területet. Néhányan a
vadászkutyájukat is elhozták, de Anna néni illata mindenütt volt, és a
liget melletti, használaton kívüli kút nem tűnt fel senkinek, és nem
háborgatta senki.
Nem tudom, Reynaud, ki hozta először szóba a folyami népséget.
Már akkor ott voltak, noha a háború alatt nehéz életük volt a
cigányoknak. Most megint előbújtak, és az évszakok változásával fel-
alá hajóztak a folyón. Egy csapat a sekély vízben, a régi bőrcserzőnél
kötött ki, amely akkoriban még működött, és messzire érződött a bűze.
Értse meg, Reynaud. Gyerek voltam, ahogy maga is, amikor elkövette,
amit tett. Mimi halála és a rettenetes tettem szörnyű lelki sérülést
okozott. Rettegtem, hogy felfedik a titkomat, alig aludtam, még
kevesebbet ettem, a fejemben vad képzelgések nyüzsögtek. Vadul és
sötéten vonzónak tűnt a gondolat, hogy másra hárítsam a vétkemet, és
az elvigye tőlem a folyón, talán egészen a tengerig. Apám javaslatára
segítettem elültetni a bogarat a szomszédok és a barátok fülében: láttam
egy férfit, egy idegent éjszaka a birtokon ólálkodni, mielőtt Anna néni
eltűnt.
– Milyen ember volt?
– Magas, sötét hajú, sebhelyes arcú.
 Az iskolában olvasott egyik könyvből vettem a leírást. Fogalmam
sem volt, hogy éppen az egyik folyami cigányt írtam le. De a
lansquenet-ieknek nem is kellett több. A gondolat, hogy Anna néni egy
csavargó áldozata lett, sokkal hihetőbbnek tűnt, mint az, ami az orruk
előtt volt.
Letartóztatták a görög születésű férfit, egy bizonyos Yannis
Vasiliout. Hatvankét éves volt, magányos figura, ködös múlttal. Azt
beszélték, hogy a háború alatt feketézett. Erőszakos tettek is voltak a
rovásán, öt évet ült testi sértésért, és ott szerezte a sebhelyet, ami az
utolsó követ dobta rá. Természetesen ártatlannak vallotta magát, de a
lakóhajója átkutatása során ellopott holmik rejtekhelyére bukkantak; a
birtokunkról nem találtak semmit, de ez bőven elég volt, hogy
alátámassza a gyanút, miszerint meggyilkolta Anna nénit, amikor a
néni rajtakapta, hogy a birtokon csavarog, és a görög abban a
reményben szabadult meg a testtől, hogy eltereli magáról a gyanút. Az
ageni bíróság bűnösnek találta, Toulouse-ban végezték ki guillotine-
nal, ahol olyan sokan szenvedték el ugyanezt a sorsot a német
megszállás idején.
Apám utána már sosem volt a régi. Nem beszélt a Vasiliou-ügyről,
bár a szekrényében hátul volt egy doboz, amelyben újságkivágásokat
tartott. Visszatért a dadogása, és még rosszabb lett, mint annak előtte
volt, amíg már a hangjára sem emlékeztem, és annak az éjszakának az
eseményei a múltba vesztek, és elhomályosultak az emlékezetemben.
Agenba küldött iskolába, ott voltam tizenhat éves koromig: a társaim
többsége vidéki fiú volt, akik kénytelenek voltak bentlakásos iskolába
járni, mert messze laktak, és nem tudtak mindennap bejárni. Apámat
csak az iskolai szünetekben láttam, és akkor is elfoglalt volt, így
magamra hagyott. Az ideje javát felemésztő új terv megvalósításába
kezdett: több száz tölgycsemetét rendelt és ültetett el a kukoricatábla
mellett, a liget körül. Folyami embereket vett fel, hogy a birtokon
dolgozzanak, és ideje nagy részét ennek az új elképzelésnek szentelte.
Mindenkinek más elmélete volt erről. A legnépszerűbb az volt, hogy
apám tökéletes állapotokat akart teremteni egy szarvasgomba-
ültetvényhez. A szarvasgomba a tölgyerdőt szereti, és ebben jóval több
pénz volt, mint a gabonában vagy a kukoricában. A második, majdnem
ilyen népszerű elmélet szerint apám megőrült. Mimi halála óta
kétségkívül nem volt többé ugyanaz az ember. Egyre inkább magának
való lett, szinte csak a birtokán dolgozó folyami népekkel váltott szót.
És a tölgyeknek évtizedek kellenek, hogy megnőjenek. Ha apám elég
szerencsés is lett volna, hogy szarvasgombát termesszen az erdőben,
arra semmiképpen sem került volna sor az életében. Mégis kitartott: a
Mimi és a saját halála között eltelt nyolc év alatt több mint tízezer fát
ültetett, némelyiket makkról, másokat csemetéről.
Mire befejeztem az iskolát, még tartózkodóbb lett, mint Anna néni
életében volt. Az ültetés felemésztette minden idejét, bár még most sem
volt világos számomra, miért is csinálja. A vállalkozása – erdőnek nem
lehetett nevezni – egészen a Tannes partjáig húzódott, és csak az a
különös alakú tisztás szakította meg, ahol egykor a szamócás volt.
Azon állt a kút is, amelybe Anna nénit temettük, és amit most egy
cementbe ágyazott erős vasrács védett. Előbb azt hittem, hogy apám
meg akarja tartani az eperföldet, de ahogy telt az idő, és nem gondozta
az ültetvényt, nem szedte le a gyümölcsöt, rájöttem, hogy a szamóca
nem képezi a terve részét.
Sorsomra hagyva kissé elvadultam. Ittam. A faluban lakott egy
lány, egy csinos teremtés, akit Eloise Goujonnak hívtak. Tizennyolc
voltam, ő pedig huszonegy, teherbe ejtettem. A falu templomában
esküdtünk meg, a nagyapja éber tekintetétől kísérve. Apám is eljött, de
alig szólalt meg, nem vett részt az ünneplésben. Emlékszem, hogy
közvetlenül a szertartás után így szólt hozzám:
– Azt akarom, hogy tartsd meg a tölgyerdőt, Narcisse. Mimi és a
saját gyerekeid kedvéért, ha majd lesznek. – Azzal gyerekkorom óta
először ölelt át, és a fülembe súgta: – A szeretet az, amit csak Isten lát.
Akkor felmerült bennem, hogy talán részeg. Éreztem a bort a
leheletén, ez igaz, bár nem láttam inni. De a Mimi halála óta eltelt tíz
év alatt apám ritkán mondott el úgy egy mondatot, hogy ne dadogott
volna. Mimi neve nem hagyta el a száját a temetés óta. Ami Isten
említését illeti: apám nem volt katolikus. Már nem járt templomba,
nem olvasta a Bibliát. Naomi hatása ellenére a zsidó vallás sem
vonzotta. Ami őt illette, a Tóra Istene semmivel sem volt jobb, mint az
az Isten, aki egy ellopott alma kedvéért feláldozta a fiát. De ez volt
emlékezetem szerint az utolsó dolog, amit apám mondott nekem.
Hat hónappal később meghalt, a birtokot rám és Eloise-ra hagyta. A
falusi curé – a père Matthieu halála után frissen kinevezett fiatal pap –
beleegyezett, hogy átsiklik a körülmények felett. Apám ugyanis
meggyónt, több mint húsz év után először. A fiatal pap természetesen
nem fedte fel, hogy apám pontosan mit mondott neki. Amikor apám
felakasztotta magát a pince tartógerendájára, a pap tudatta
mindenkivel, hogy az öreg Dartigen esés következtében halt meg, ami
nem volt teljesen hazugság, ám ahhoz elég volt, hogy tisztességesen
eltemethessük. Nem maradt utána búcsúlevél, se napló. De a szekrénye
eldugott sarkában megtaláltam a Yannis Vasiliou halálával kapcsolatos
újságkivágásokat, melyeket gondosan eltett egy cipősdobozba, aminek a
tetejére vörös tintával ezt írta: GYILKOS.
Az a szó, Reynaud! Az a rettenetes szó. Tíz éven át kimondatlan
maradt közöttünk. Most a doboztetőről meredt rám. Vádlón, elítélőn.
Üzenetnek tekintettem attól az embertől, aki sosem bocsátott meg
nekem. Miért is bocsátott volna meg? Nekem kellett volna
megmentenem Mimit. És ami még rosszabb, hagytam, hogy ő cipelje az
emlékezet terhét, miközben én továbbléptem az életemben, mintha
valahogy jogom lenne mindarra, amiről neki le kellett mondania…
A kandallóban égettem el a dobozt, a tartalmával együtt. Sosem
mondtam el Eloise-nak a Vasiliou-ügyet vagy Anna nénit, vagy a
történet bármely részletét. Kedves, fantáziátlan lány volt, akit a
nagyszülei neveltek fel a háború alatt. Csak otthonra, gyerekekre
vágyott. Családra. Ezt mind megadtam neki, de önmagam nagy részét
eltitkoltam előle. Apám akkor halt meg, amikor a teher elviselhetetlenül
súlyossá vált. Hatvan év alatt apám fáiból tölgyerdő lett. Sosem
értettem igazán, miért kellett elültetnie őket, de az erdőben mindig
közel éreztem magam hozzá, mintha a fák valahogy megőrizték volna a
szelleme egy részét.
A fák megbocsátók, Reynaud. Egyformán borítanak árnyékot élőre
és holtra. Semmiség számukra az ártatlanság és a bűn. Nem állítom,
hogy a szellemem ott van, de ha hinnék az ilyesmiben, talán ott lakna.
Mindenesetre Rosette-re hagyom. Szeretni fogja, ahogy Mimi is
szerette volna, ha életben marad.

Roux hajója a fák alatt horgonyzott, a folyó alsó folyásánál, nem

messze Les Marauds-tól. Lágy volt a levegő a muslicáktól és a
partról áradó virágillattól. A hajó kis kéményéből lila füstcsík
bodorodott. Bő reverendámban leültem a parton, amennyire el
tudtam helyezkedni, és levettem a papi gallért. Egy pillanatra
lehunytam a szememet, hallgattam a folyó halk zajait, a levelek
susogását, felfigyeltem a nád csípős szagára, a Boulevard des
Marauds felől odasodort hangok erősödésére és halkulására.
Odafent a lombok között méhek döngicséltek, és valahol égett
valami. Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy a hajó ajtaja
nyitva, és egy férfi áll a fedélzeten. Egy vörös hajú, bizalmatlan
tekintetű férfi.
– Furcsa helyet választott az üldögélésre – jegyezte meg
Roux.
Nagy levegőt vettem.
– Magát vártam.
– Valóban? – A hangja még bizalmatlanabb lett.
– Meg kell gyónnom valamit.
 6

Március 31., péntek

Azt mondják, a gyónás könnyít a lelken. Nem tudhatom. Az én

lelkem sötét. Sötét, mint egy színes üvegablak egy olyan helyen,
ahol senki sem imádkozik. Magányos gyermek voltam. Egy fiú
barátok nélkül, akinek a családját csak a hit látszata tartotta
össze. Az apám alkoholista volt, vasárnaponként az Úrhoz
imádkozott, hétköznapokon megivott napi fél üveg whiskyt és
az étkezésekhez bort, valamint apéritifet és digestifet, reggelire
meg café-cognacot. Az életemben az egyetlen szilárd pont a
templom volt, ahol Monsieur le Curé úgy beszélt velem, mint
egy vele egykorú felnőttel, és nem egy hét-nyolc éves fiúval, és
ahol élvezhettem a békességet és a sérthetetlenséget távol a
kortársaim heccelésétől és gúnyolódásától meg anyám örökös
dühkitöréseitől.
Monsieur le Curé nem volt türelmes ember, és különösebben
kedves sem. Egykor becsvágyó volt, bár a magas hivatalra törő
reményei már lelohadtak. Azt beszélték, hogy korábban valahol
Észak-Franciaországban volt pap, ahonnan váratlanul távozott,
és ez valami botrányra utalt, bár az én szememben annak a
megtestesülése volt, akinek egy papot gondoltam: kemény volt,
mint egy tölgyfa, egyenes jellemű és erős, és nem ismerte a
gyengeséget.
Ő beszélt rá, hogy ne regényeket olvassak, hanem
tanulmányozzam Szent Ágostont. Ő vigasztalt meg, amikor a
többi fiú szívtelenül bánt velem, és azzal biztatott, hogy jobb
vagyok náluk, mert ismerem a szenvedést. Nagyobb dolgokra
vagyok hivatott, mondta, mint a falusi élet, és lehetséges
hivatásként terelt az egyház felé. Ő tanított arra, hogy a
gyülekezet olyan, mint egy nyáj: egy vad kutyára van szüksége,
hogy összeterelje, ha nem akarják a farkas martalékául hagyni.
Ő tanított arra is, hogy az egyház elsődleges feladata a káoszból
rendet teremteni, és hogy még a kedvességet is lehet rosszul
alkalmazni, és Isten törvénye mindenek felett áll.
Nem azért mondom mindezt, hogy bocsánatot nyerjek.
Tulajdonképpen nem is mondok semmit. A szavak, melyekkel
Roux-nak igyekszem megvilágítani a történteket, szerencsétlen,
zavaros mondatok, távolról sem Narcisse vallomásának
gondosan megválogatott szavai. Monsieur le Curé-t
megdöbbentette volna a habogásom. De a szavak nem
elegendők, hogy elmondjak mindent, amit meg kell gyónnom. A
szavak erőtlenek egy olyan emberrel szemben, akinek elloptam
az életét.
Megöltem a szüleit, Roux.
Nincs mentség, ezt jól tudom. A fiatalságom, hogy azt
hittem, senki sincs a lakóhajókon, hogy agymosással elhitették
velem, hogy helyesen cselekszem. Egyik sem ment fel az alól,
hogy én gyújtottam meg a tüzet, ami két ember halálát okozta.
Csak kis tüzet raktam a parton, mégis tűzvész lett belőle. És bár
meggyóntam, és maga Monsieur le Curé oldozott fel, a
bűnbocsánatot sem ő nem adhatta, sem én nem kérhettem.
Most már tudom. Mindig is tudtam. Talán ezért gyűlöltem
magát és a többi folyami embert. Nem azért, akik, hanem azért,
amit elkövettem. És amiatt, amit tettem, elvágtak minden
embertől. Talán ezért gyűlöltem őket is az ostoba
barátságaikkal, mert magamat tisztábbnak, keményebbnek
hittem, gyémántkeménységűnek, tűzben edzettnek, pedig
közben végig irigykedtem rájuk. Bármit odaadtam volna, hogy
azt az egy hibát kitöröljem.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mivel szenvedtem,
feloldozást kell nyernem. Megértem, hogy semmi sem változtat
azon, amit akkor tettem. De Narcisse írását elolvasva tudom,
hogy egyet megtehetek. Elmondhatom magának. Bevallhatom az
egyedüli személynek, akinek életén nyomot hagyott az, amit
elkövettem.
Nem kérem a megbocsátását. Csak azt szeretném, ha tudná,
mennyire bánom, amit tettem. Nincs mentségem. Gyáva
vagyok, és gyilkos. Morgane azt mondta, magát hibáztatta a
szülei haláláért. De hiszen csak gyerek volt. Ártatlan. Azért
jöttem, hogy magamra vegyem, ami engem illet. Látja, itt van
Káin bélyege a karomon, mindenki láthatja…
Úgy ömlött belőlem a szó, mint a vér, és most mást sem
látok, csak az arcát. A szeme szürke, mint az óceán. Nem
remélhettem együttérzést, csak a megérdemelt gyűlöletet.
Feltűrtem a ruhám ujját, és megmutattam a tapaszt, ami a még
most is homályos tetoválást takarja, és abban a pillanatban
megláttam valaki mást, aki a hajókonyha ajtajában állt.
Joséphine volt.
Farmerben volt, és abban a felsőben – a kék alapon sárga
virágosban –, amelyet úgy szeretek rajta. A haját hátrakötötte, a
puha barna tincseket a szellő az arcába fújta. Azt mondta, látni
akarja, hallottam Narcisse száraz, könyörtelen hangját. Teljesült a
kívánsága, mon père. Végül csak meghallgatásra kerülnek az imák.
A hajókonyhában tartózkodhatott. Biztosan minden
szavamat hallotta. Egy pillanatig csak álltam szótlanul, és
tudatában voltam minden részletnek: a szélnek, a Tannes halk
hangjainak, a lehullott virág illatának. A bensőmben az óceánnál
is mélyebb csend honolt.
Végre tudja, gondoltam. És senkit sem hibáztathatok, csak
magamat. Mindig is így lesz: mindvégig tudtam, hogy rá fog
jönni. Gyerekes dolog volt azt hinnem, hogy megőrizhetek
valami jót is az életem rám szakadó szerencsétlenségéből. Még
ennél is gyerekesebb volt azt képzelnem, hogy megbocsátást
nyerek.
A víz mélyéről meghallottam a hangját. A szavai olyan
távolról érkeztek, hogy csak sustorgást hallottam, mintha egy
búvárharangban lettem volna. A szemem előtt elhomályosult a
világ, fájt a gyomrom, a lábam ezer mérföldnyire volt.
Végigbotorkáltam a folyóparti ösvényen, azt sem tudtam, hova
tartok, csak azt éreztem, hogy azonnal el kell mennem onnan.
Valaki utánam kiáltott. Nem fordultam meg. Minek is tettem
volna. Végigszaladtam a Tannes mentén, és végre magam
mögött hagytam őket és a folyó hangját. Megkerültem a Rue des
Marauds mentén álló házakat, átvágtam a felszántott földeken,
és egy földútra tértem rá, ami Narcisse tölgyerdejébe vezetett.
 Ez az a hely, mondtam magamban. Itt fejezem be az életemet
a virágzó szamócák között, amiknek beérését már nem fogom
látni. Mint a mesében szereplő férfi, abban reménykedem, hogy
a halál valahogy megvált majd. Nem imádkozom, csak a sötét és
istenkáromló reményhez, hogy talán végre eltűnhetek,
elpárologhatok a levegőben, és senki sem fog emlékezni rám…
 7

Március 31., péntek

Tudok egy mesét, egy lányról szól, akinek a hangját ellopta egy
boszorkány. A boszorkány nem volt gonosz, csak szomorú és rémült.
Nem volt mása, csak a gyermekei, egy nyári és egy téli gyermek.
Mindketten vadnak születtek, tele voltak élettel és kíváncsisággal. És a
szél, a féltékeny szél a boszorkány háza körül fújt, hívogatta a
gyermekeket és őt is, hogy emlékeztesse, hogy a varázslatnak ára van,
amit egy nap az utolsó fillérig meg kell fizetni.
De a boszorkány világéletében ismerte a szelet. És azt gondolta,
talán be tudja csapni, és olyan lehet, mint a többi anya, élhet valahol
egy csendes faluban a varázslatával, amit csokoládéba rejthet.
Ezért aztán ellopta a kislány hangját, és a szélnek áldozta, hogy
csak a kislány árnyéka tudjon beszélni. Ezzel megőrizte a lánya
biztonságát, hogy az csak álmában tudjon elrepülni…
De most már felébredtem, Maman. Tudom, hogy nincsenek
Balesetek, csak a szél van, ami arra emlékeztet, hogy mivel
tartozunk azért, akik vagyunk. Csak a varázslat, ami ott él
mindannyiunkban, és kinyújtja a kezét mindenkinek. Nem lehet
egy gyereket úgy tartani, mint kacsát a tavon, megnyirbált
szárnnyal, hogy becsapd a szelet. A szelet csak ideig-óráig
csaphatod be, de amikor visszatér, a Hurakán erejével és dühével
fog lecsapni.
Most megint fúj a szél, és hallom a hangját, ami bárkié lehet:
Morgane Dubois-é vagy Vianne Rocher-é vagy akár Zozie de
l’Albáé…
Vagy az enyém. Nekem is van hangom. Csak éppen sosem
használtam sokat. Azt hittem, nem biztonságos. Azt hittem, nem
az enyém. De most visszakövetelhetem. Használhatom. Tudom,
hogyan kell.
A fákon a fejem felett a szél rakoncátlankodni kezd. Hallom,
ahogy a kívánságkút mélyéről kötekedik. Tudom, mit akar.
Megmondom neki. – BAM! Most én dirigálok!
Tudom, mit akarok először csinálni. Keresek egy új lapot a
rajzfüzetemben. Lerajzolom Narcisse tanyaházát. Yannick előtte
áll az anyjával. Az anyjának flamingófejet rajzolok, Yannick
szomorú barna mackó lesz. Tudom, hogyan ábrázoljam a
hangokat is. Így hát hasznos lesz a sok madár- és állathang.
Yannick kiabál: – Nem igazság! Sosem hagyod, hogy barátaim
legyenek!
– Nem igaz, Yannick – veszekszik az anyja mérges, éles
hangon. – Én csak azt szeretném, ha normális barátaid lennének,
nem…
– Micsoda?
Tudom, hogy az anyja rám céloz. Yannick hangja üvöltéssé
erősödik, mint egy mézet védelmező medvéé. A gondolat
majdnem nevetésre késztet, de nem akarom felizgatni a szelet.
– Normális? – kérdezi Yannick. – Úgy érted, nem olyan, mint
én?
 – Te nem vagy csodabogár, Yannick. Csak most ilyen szakaszban
vagy. Ha tennél egy kis erőfeszítést, biztos, hogy…
– Tettem már – mondja Yannick. – De alatta mindig én maradok.
Mintha szégyellnél, Maman. Eldugsz, mint most is. Úgy teszel,
mintha fogyatékos lennék. Mintha egy nap rendbe jönnék. Azt hiszed,
más vagyok.
– De Yannick…! – mondja az anyja, és mintha a sírás szélén
lenne. Kicsit meg is sajnálom. Végül is Yannick anyja. Csak a
legjobbat akarja neki. – Yannick – mondja. – Az egyetlen fiam vagy.
Csak boldognak szeretnélek látni.
– Akkor hagyd, hogy önmagam legyek – válaszolja Yannick. –
Mindig is ilyen voltam. Sosem leszek más. És mostantól én választom
meg a barátaimat, és a magam útját járom. Ha akarok, csodabogár
leszek. Így leszek boldog, Maman.
Természetesen igaza van. Semmi gond azzal, ha valaki
csodabogár. A hangyásak különlegesek. Mi is ilyenek vagyunk,
Yannick és én. Kivételesek. És még valami, Yannick. – Azt
akarom, hogy hagyd békén Rosette-et. Eleget foglalkoztál az erdejével.
Fejezd be a kincskeresést. Rendben?
A szél rebellisként nyög fel. Egy mozdulattal elhallgattatom.
Lerajzolom Madame Montourt, ahogy egy köcsög mézet ad
Yannicknak. Lapozok. A hangok elhallgatnak. A hirtelen beállt
csendben lépteket hallok az ösvényen. Reynaud jelenik meg.
Iszonyatosan néz ki. Lekushadok a kút mögé, és bekúszom a
bokrok közé, hogy elrejtőzzek. Reynaud nem lát meg. Kétlem,
hogy bármit is látna.
Mit keres itt? Ez az én erdőm! Tilosban jár. Egy papnak ezt
igazán illene tudnia. Nem azt mondják: Bocsásd meg a mi
vétkeinket? De Reynaud-nak valami baja van, a színei vadak és
csúnyák és őrültek, és halkan motyog magában, a hangja az én
árnyékhangomra hasonlít, a mondatai töredékesek, nincs semmi
értelmük. Aztán a kúthoz megy, belenéz, és suttog valamit.
Nem hallom, hogy mit, de úgy repülnek ki a kútból a
visszhangok, mint egy muslicafelhő.
Remélem, nem kívánt valamit. Félek, ha így történt, az
esetleg valóra válik.
 8

Március 31., péntek

Késő délután volt. Trüffelt készítettem. Háttal álltam, de a

szuszogásából azonnal ráismertem a lányomra.
– Anouk!
Az ablak mellett állt, a fény felé fordította az arcát. Megint
átfestette a haját – most rózsaszínre, mint a vattacukrot –, és bár
jól áll neki, eltűnődöm, miért érzi szükségét, hogy gyakran
változtassa a színét. Gyönyörű, mindig is az volt, sötét szeme
olyan, mint az ég széle. A haja göndör, mint a vattacukor, és
már kezd lenőni a töve. A rózsaszíntől sápadtabb a bőre,
kifakítja mézes ragyogását. Néha megfordul a fejemben, hogy
nem tőlem akarja-e megkülönböztetni magát.
– Maman. – Esetlenül ölel meg; úgy érzem, lefogyott.
Kilencévesen keménykötésű volt, zömök, mint egy kiskutya, és
csupa móka. Most mintha egy csomó törékeny, felrepülni kész
madarat tartanék a karomban.
– Jó látni.
– Téged is.
Van még benne más újdonság is: a színeiben csillogást látok.
Anoukban mindig könnyen lehetett olvasni, de ahogy idősebb
lesz, a színei változnak, eltolódnak, összetettebbek lesznek.
Szeretném a híreiről faggatni, de tudom, hogy mindent elmond
majd a maga idejében.
– Kérsz forró csokoládét?
Bólint. Gyerekkora óta jó, ha háromszor ivott forró
csokoládét, tehát ez azt jelenti, hogy valami fontosról van szó,
még talán valami nyugtalanítóról is. Tudom, hogy még nem
kérdezhetem róla; hadd tegye a csokoládé a maga dolgát.
Kitöltöm az italt Anouk csészéjébe, amelyet senki más nem
használ. Az eső után ázottföld-illata van, meg kardamomé,
szantálfáé, és rózsával illatosított friss zöld teáé. Mindig is
szerette a rózsa illatát, és most, hogy olyan ritkán iszik forró
csokoládét, mindig teszek egy kis rózsavizet a Chantilly krémes,
tejszínhabos díszítésébe.
Óvatos kis kortyokkal iszik. Ismeri a keserű ital erejét.
Ahogy a nyugodt levegő új alakban rendeződik el körülötte,
apró nyúlványokat küldök felé, a színeit kutatom, egy magának
dünnyögő altatózsongást:
Próbálj ki. Mondd meg. Bízz bennem.
Leteszi a csészét. Mögötte hirtelen egy gyors szürke villanást
látok. Újabb gyerekkori emlékeztető: évek óta nem láttam
Papucsot. Olyan érzés szokott lenni, mintha Anouk egy korábbi
énjét keresné, esetleg abban a reményben, hogy kommunikációs
csatornára akad…
– Hogy van Jean-Loup?
Elmosolyodik a neve hallatán.
– Nagyszerűen. – Kis szünet. – Talált állást.
– Máris? – Jean-Loup utolsó éves az egyetemen. Még vizsgák
várnak rá. – Milyet?
Ragyog a szeme.
– Az álomállást. Egy állatvédő csoportnál. Elküldte nekik a
munkáit, fényképeket, írásokat. Szeretnék, ha júliusban
kirepülne hozzájuk. Nagyon fel van dobva.
– Kirepülne? Ide valahova Európába?
Rám néz, és megrázza a fejét.
– Új-Zélandra. Aztán Ausztráliába.
Ausztráliába?
– Mennyi időre?
– Kezdetben egy évre. Aztán, ha beválik…
Egy év. Kezdetben.
– És utána?
Vállat vont.
– Attól függ. Nem igazán tudom.
Forgott velem a világ.
– Ennek semmi értelme! Biztos akadnak más fényképészek is
a déli féltekén. És mi a helyzet a betegségével? A szívével?
– Ez egy jótékonysági intézmény, Maman. Nyitottan állnak
hozzá.
– Nem erre értettem, Anouk. – Igyekeztem megkeresni a
megfelelő szavakat, de olyannak éreztem a megformálásukat,
mintha füstöt szeretnék elkapni. A szívem nagyot dobbant,
zúgott a fülem, és megint csak anyám jutott az eszembe. Pár
hónappal a halála előtt történt. Lázasnak látszott. Egy
ismeretlen panzióban vagy szállodában hozzám bújt az ágyban,
a légkondi ugyanilyen zúgó hangot adott ki.
– Mit szólsz hozzá, chérie? – kérdezte. – Még sosem láttam a
Dél Keresztjét! És ha Ausztráliába mennénk? Vagy Új-Zélandra?
A Whitsunday-szigetekre?
Anyám úgy hordozott térképeket a fejében, ahogy én a
recepteket. Természetesen mindkettő lehetetlen: azok a távoli
vidékek olyan egzotikusak, mint a fűszeres tagine és laksa és
callaloo, amiket csak könyvekben láttam, vagy olyan éttermek
étlapján, melyekbe nem volt pénzünk bemenni. És mégis egyre
csak terveket szövögetett, amikor már járni is alig tudott: a
Virgin-szigetek, Tahiti, Bora Bora, Fidzsi. Nem volt érdekes,
hogy beteg volt, hogy az utolsó centime-nál tartottunk, vagy
hogy abból éltünk, amit napról napra pincérnőként kerestem.
Dacosan villanó tekintet; nos, pontosan ezt láttam most Anouk
szemében is.
– Úgy értem… biztonságos?
Anouk ragyogó pillantással válaszolt, ami különös módon
felnőtté tette.
– Az ember nem törekedhet folyton a biztonságra – jelentette
ki. – Jean-Loup eddig is ezzel élt együtt. Tisztában van vele,
hogy holnap is meghalhat, vagy elélhet nyolcvanéves koráig.
Senki sem tudja. Ezért akarja bejárni a világot. Nem egy hónap
vagy egy év alatt, de most. Mert csak a most a biztos.
– És te? – Nem bírtam tovább. Tudnom kellett a választ.
– Vele megyek.
Hogy is ne menne? Szerelmes. Nem hagyhatja magára. A
szerelem, szívek felfalója, a szél, ami mindent elsöpör, amit
felépítünk.
– Ausztrália?
Anouk, akinek gyerekkorában egyetlen vágya volt, hogy egy
olyan helyen élhessen, mint Lansquenet. Megdermedtem. Úgy
éreztem magam, mint egy iszonyatos robbanás túlélője: a
retinámon még a pusztítás lenyomata, a fülem még a
lökéshullám erejétől cseng.
– Ausztrália? – ismételtem meg.
– Kezdetben csak egy évig. Van Skype meg FaceTime, meg e-
mail, és… kérlek! Kérlek, Maman. Ne sírj, kérlek.
– Hát persze hogy nem. Nagy kaland lesz.
Bólintott.
– Összeházasodtunk. Múlt héten Párizsban, a második
kerületi polgármesteri hivatalban. Nem akartunk nagy
felhajtást. Senki sem volt jelen, csak két tanú, akiket ott kértünk
fel. – Elhallgatott, letette a csokoládés csészét, és most már
láttam a könnyeket a szemében. – Mondd, hogy nem vagy
szomorú, Maman. Hogy örülni tudsz a boldogságunknak.
A vihar után mindig van egy pillanat, amikor a szél
csendesebben fúj. Megjátssza a megszelídítettet, flörtöl a
felhőkkel a dörgő égen, megcibálja a fákat, mint egy játékos
kisgyerek, aki azt ígéri, megint jó lesz. De a szél e játékosság
közben a legrettenetesebb. Később, amikor nem állja a szavát,
mint oly sokszor annak előtte, megfogadjuk magunkban: soha
többé. És amikor azt hisszük, elvett már mindent, amit emberileg
lehetséges, az a nyúlfarknyi remény ismét felbukkan, hogy
ezúttal, talán most az egyszer…
Szorosan magamhoz ölelem.
– Hogyne örülnék! Szeretlek, Nanou. Ha boldog vagy, én is
az vagyok.
– Készítettünk képeket. Akarod őket látni?
 – Persze – mosolygok rá.
Egy használt fotóalbumban vannak a képek, amit biztos a
Marché aux Puces-n vettek. A borítón a Montmartre fénykorában;
a képet az idő múlása kifakította, az égnek olyan a színe, mint
az emlékeké. A felvételeken Anouk farmerben, virágkoszorúval
a vattacukor haján, amin apró fátyolcsík lebeg a szélben, mint
egy kalózzászló. Papírkonfetti száll, mint hulló virág, mint a hó,
mint a konfetti azon a napon, amikor a karnevál szelének hátán
megérkeztünk.
Anyám hangját hallom a fejemben. Egy gyermek csak
kölcsönben van, és egy nap vissza kell adnunk, mondja. Anyám
sosem adott vissza engem. Úgy döntött, inkább elhagy. Vajon
Anouk hallja-e majd a hangomat a fejében? Vagy egyszerűen
csak másik röppályára áll?
Más a mosolya a képeken: az a mosoly, amelyet csak Jean-
Loup lát. Nem engedhettek meg maguknak egy profi
fényképészt. Ekkor jut eszembe, hogy Jean-Loup nemsokára
profi fotós lesz. A kirakós szívű fiú és a gyermekem élete most
már összefonódott. Nem túl fiatalok? Meglehet. De nem voltam
én is túl fiatal, hogy gyerekem legyen? És mennyivel érzem
most, huszonegy évvel később idősebbnek magam?
Lapozok. A közös képek következnek. Jean-Loup
magasabbnak látszik, mint ahogy emlékszem, magasabb,
csinosabb és sokkal magabiztosabb. A suta tinédzser, akit
ismertem, délceg fiatalember lett. Anouk elmosódott folt
mellette, fényes nevetés és öröm. Egyik kép sem beállított, de
érzem a profi szemét. És akkor megpillantok egy ismerős arcot,
valakit, aki félig elfordul a kamerától, az ezüstös hajat mozgás
közben kapták le, ahogy sarlóként hasítja a levegőt…
Egy szívdobbanásnyi időre megáll a világ. Kezd minden
elrepülni.
– Ki ez? – nyögöm ki.
– Ó, csak a tetováló. Az egyik tanúnk volt. Úgy gondoltuk,
klassz lenne gyűrű helyett esküvői tetoválást varratni.
Megmutatja a csuklóját, és érzem, ahogy eresztékeiben
recseg-ropog, és széthullik a világ. Minden lángol, az ég úgy
szakad szét, mintha papírból lenne. Egy vadrózsa – halvány,
mint az ifjonti szerelem, a szirmai még alig bomlanak ki –
indáival fogja körbe a csuklóját. A minta furcsán ismerős, a
pasztellszínek a karja belső oldalán árnyékként követik a finom
kék ereket.
– Tetszik?
– Gyönyörű. – Még csak nem is kell hazudnom.
– Örülök! – ölel meg. – Úgy érzem, mintha mindig is rajtam
lett volna.
 9

Március 31., péntek

Áll még a kút egy erdei tisztáson, ahova Narcisse az apjával

Anna nénit rejtette. A kaputól kis ösvény vezet oda. Átfut a
fejemen, vajon Narcisse miért döntött úgy, hogy rendben tartja a
kutat. A helyében feltöltöttem volna, és hagyom, hogy eltakarja
a szedercserje. Narcisse azonban tisztást alakított ki körülötte,
amit benőtt a gaz és az egymásba gabalyodó vadszamóca.
De valaki járt itt mostanában. Több helyen is ástak a
tisztáson. Gyanítom, hogy Michèle Montour lehetett, hiszen
annyit emlegeti az elásott kincset. És lábnyomokat látok a fűben,
a kút mellett pedig valaki láthatóan hosszabb időt töltött.
Talán Rosette? Egy elhajított ceruza arra utal, hogy igazam
lehet. Belém hasít, hogy ha itt halok meg, valószínűleg ő fog rám
találni. Nem lenne jó. Nem akarok még több bajt okozni. Csak
szeretnék eltűnni, és nem akarom, hogy többé bárki lásson.
Meglepő, hogy még ezt az egyszerű tervet is bonyodalmak
akadályozzák. Fára nem akaszthatom magam, mert attól tartok,
Rosette talál meg. Otthon beszedett halálos adag gyógyszer
révén valakik – talán a szomszédok – lesznek kénytelenek
bejelenteni, hogy valami oszlik nálam. A Tannes-ba ugrani
jobban hangzik, csakhogy kiváló úszó vagyok, père, és a
gyomrom forog a gondolattól, hogy a kis Maya vagy valamelyik
barátja akad rám a folyóparton. Ugyanez áll arra, ha kiugrom a
templomtoronyból, vagy vonat alá vetem magam. Az
öngyilkosság olyan sok munkát ró másokra, mon père, olyan sok
lehetőséget hordoz magában, hogy kárt tegyünk, oly sok
kötelességnek nem teszünk eleget.
Gondolom, mostanra Roux és Joséphine már elterjesztette a
hírt Lansquenet-ben. Minden, amiről azt hittem, hogy az enyém
– a jó hírem, a gyülekezetem, az életem –, megvetés és gúny
tárgya lett. Mindenki tudomására jut, hogy a magát
vezetőjüknek nevező ember csak egy csaló volt. Caro Clairmont
és a barátnői, akik a státuszom miatt udvaroltak körül. Poitou, a
pék. Joline Drou. Ying-Ley Mak. A Bencharki család. A folyami
népek. A kávézóból a morcos pincérnő. A postás. A püspök.
Vianne Rocher. Omi Al-Djerba. A kis Maya.
És Joséphine; az én Joséphine-em, suttogja bennem az
istenkáromló hang. Szavak, melyeket sosem mondhatnék ki,
még a gyónásom előtt sem. Most már természetesen sosem
hangzanak majd el. És gondolom, ez megkönnyebbüléssel
kellene, hogy eltöltsön. Tudja, hogy gyilkos vagyok, de ezt
legalább sosem fogja megtudni.
Belenézek a nyitott kútba. Mélynek látszik, eső- és
rothadónövény-szaga van. Káinra gondolok, aki megpróbált
elbújni Isten szeme elől. Vajon elég mély, hogy az esés megöljön,
vagy lassan fulladok meg, mint egy esővizes hordóba esett
patkány? Félek a haláltól, mon père. De az élettől is. Talán
mindig is féltem tőle, mon père. Talán ez az én tragédiám.
 Hirtelen eszembe jut, hogy még nem is láttam a
tetoválásomat. A védőfólia alatt még mindig gyulladt és
érzékeny a bőr. De nem kellett volna, hogy Morgane lássa, amit
nekem tervezett? Nem hordoz valami üzenetet, amit meg
kellene értenem?
Felgyűröm a reverendám ujját, és óvatosan lehúzom a
védőfóliát. Keresem Káin bélyegét, a Szemet, a lángot, a
villámot, de nincs semmi. Nincs minta. A bőr érzékenyebb azon
a helyen, mint másutt, mintha egy foltban leégtem volna…
Mi ez? Valami tréfa? Átverés?
Megvizsgálom a karomat. Sehol semmi. A vad színek foltja
éppen úgy hiányzik, mint maga Morgane. De volt tetoválásom!
Kellett lennie. Láttam! Éreztem. Hangosan kimondtam.
– Volt egy tetoválás. Tudom!
A szavak darabokra törve jönnek vissza a kútból.
Aztán megint eszembe jut a férfiról szóló mese, aki egész
életét egy olyan sötét titok árnyékában töltötte, hogy az alól csak
a halál jelentett feloldozást. Vajon Morgane ezzel a fortéllyal
vett rá, hogy eláruljam a titkomat? Ez a vicc poénja, aminek én
vagyok a céltáblája?
A Morgane meséjében említett férfi természetesen
megmenekült. A gyónás megmentette a bűnétől. De engem nem
oldozhat fel az enyém alól, ahogy Roux sem. Az életem keserű
tréfák, szörnyű hibák sorozata volt. Az évek alatt történtek
mind ide vezettek.
A régi kút mellett egy kis vasdarab hever. Bedobom a hűs,
nyirkos lyukba, és fülelek a csobbanásra. Hosszú idő után
hallom a sötét mélységből. Amikor lenézek, csak az ég fakó
ezüstkorongját látom a távoli mélységből visszatükröződni. És
most a kút torkából csaknem hangokat hallok: éles hangok, mint
amikor gyerekek játszanak. Talán a kút akusztikája tréfál meg.
A hamelni patkányfogó meséjére emlékeztet, és hogy a
muzsikájával hogyan csalta le Hameln gyermekeit a föld alá.
Csak ketten menekültek meg, egy sánta meg egy vak gyermek,
de ők úgy élték le az életüket, hogy mindig arról álmodtak, mi
történt volna, ha olyanok, mint a többiek.
Ami azt az embert illette, aki nem fizette ki a
patkányfogónak azt, ami járt neki, ő a folyóba ölte magát, vagy
elbújt a föld alatt, mint Káin, attól függően, melyik változatot
olvassuk.
Rádöbbenek, hogy elvesztettem a zöld dossziét Narcisse
vallomásával. Biztosan elejtettem a folyóparton. De oda nem
mehetek vissza. Történjék bármi, az utam itt véget ér. A
Narcisse-szal szembeni kötelezettségemnek eleget tettem.
Most már a maradék adósságomat kell megfizetnem, amivel
a Mindenhatónak tartozom. Szemet szemért. Életet életért. Ideje
fizetni a patkányfogónak.
 10

Március 31., péntek

Most már tudom, mit ragadott el a Hurakán Morgane Dubois

helyett, és a világ úgy dől össze, mint egy anyám csomagjából
rakott kártyavár, és életem darabkáit trüffelek és mandulás,
karamellás nougatine-ok közé szórja.
Anouk elmegy. Az én Anoukom. Ez az a pillanat, amelytől
régóta rettegek. Lopott gyermek lévén én magam is tudom a
lelkem mélyén, hogy minden gyerek lopott. Elszaladnak a
nyuszikkal, elolvadnak a hóval, követik a hamelni
patkányfogót. És néha elfújja őket a szél, mint a konfettit…
Anouk felment a szobájába, hogy kicsomagoljon, és
magamra hagyott, hogy összeüssem a vacsorát. Valami gyors és
egyszerű ételre gondoltam, egy érett paradicsomokból készített
salátára sült kecskesajttal, friss kenyérrel és egy tálka kövér,
barna olajbogyóval. Sikerült addig titkolnom a szorongásomat,
amíg ki nem ment, de a kezem reszketett, amikor felvágtam a
paradicsomot. Egy kis olaj, egy kis tengeri só, mogyoróhagyma,
maroknyi friss bazsalikom. Az étel az, ami egyesít minket, ami
újra összehoz minket. Az étel az egyetlen, amit nyújthatunk,
amikor már mást nem tehetünk. Ezért szolgálunk fel ételt a
temetések után. Hogy emlékeztessen minket: az Élet megy
tovább.
A templomtorony órája fél hetet üt. Rosette-nek mostanra
már haza kell érnie. A tér túloldalán lévő üzlet kihaltnak látszik,
nem látok mozgást. Morgane már biztosan elhagyta a falut,
gondolom; csendesen, feltűnésmentesen, ahogy talán én tettem
volna húsz évvel ezelőtt a szél hívásának engedelmeskedve. De
nem hiszem. Gyanítom, hogy tartogat még egy meglepetést a
trükkökkel teli tarsolyában. Az utolsóként felfedett kártyalapot.
A kecskesajt majdnem kész. Hallom, ahogy fent működik a
zuhany. Rosette-nek is itt kellene már lennie; tudja, hogy Anouk
hazalátogat Párizsból. Talán Morgane elrabolta? Nem. De a
félelem mégis ott marad a lelkemben, mint egy cseresznyében
összegömbölyödő kukac. A tetoválószalonban sötét van, mégis
a feketéllő kirakatban megakad a tekintetem valamin. Talán egy
visszatükröződésen. Aztán aranyló folt csillan a kirakat szélén…
Kikapcsolom a sütőt, és az ajtóhoz megyek. Két percbe telik,
hogy ellenőrizzem, nem többe. Anouk zuhanyozik, és senki
sincs a közelben. Átszaladok a téren, és bekukucskálok a
lehúzott rolójú kirakaton. Odabent nincsenek tükrök, és semmi
jele emberi tevékenységnek. Mégis emberi jelenlétet érzek,
valamit, ami úgy csillog a félhomályban, mint egy mesebeli
fenevad aranyló nyoma…
Az ajtóhoz lépek, kopogni akarok. De az ajtó már nyitva.
Tönkremehetett a zár, vagy távozáskor Morgane elfelejtette
bezárni. Amikor benyomom, ibolya és tubarózsa illata fogad.
Rosette a padlón ül, a kései napsütés utolsó sugarában.
Körülötte a deszkapadlón szétterítve a rajzfüzete lapjai, ceruzák,
színezők és még valami: egy tetoválókészlet tollal, kupakkal
meg egy tápegységhez hasonlóval.
Nem néz fel, amikor belépek, csak különös, de nagyon tiszta
hangon így szól:
– Vártalak már, Maman.
Még sosem hallottam ezt a hangot. Halk, mint a hullámoké a
parton, és bár furcsa, mégsem teljesen ismeretlen. Hallottam
már ilyet álmaimban, a karnevál szelének szárnyán, a Szajnán a
hajók között, az őszi fák lombján át. Nem igazán különbözik az
anyámétól vagy az enyémtől, vagy akár Anoukétól, de
megborzongok attól, hogy ennyi idő után éppen most Rosette
szájából hallom.
– Beszélsz – mondom. – Hogy lehet ez?
Mosolytalanul néz fel rám. A szeme olyan, mint egy
kalapnyi csillag.
– Igaz, amit tettél? – kérdezi, és most már hallom a szél
hangját, aki a lányomon keresztül beszél. – Igaz, hogy elloptad a
hangomat, hogy megtarthass?
Egy pillanatig elgondolkodom, hogy hazudjak-e. De most,
hogy már tudja, nincs értelme. A lányaim nem olyanok, mint
más gyerekek. Többet látnak másoknál. A szél gyermekei, és
csak a szél követelheti magának őket.
– Biztonságban akartalak tudni, Rosette. Szeretlek.
– A szeretet sosem biztonságos.
Mosolyog. Mintha Anoukot hallanám. Előbb Anouk, aztán
Rosette. A szél elvett mindent. Rosette a poros padlón
szétterített rajzokra mutat. Látok egy rajzot, amin egy tó van
kacsákkal és egy rejtőzködő vadásszal. Morgane tetoválótűje ott
van Rosette mellett a tápegységre kapcsolva.
– Mit csinálsz ezzel?
Vállat von.
– A használatát tanulom.
– Mi okból?
– Mert ez is egyfajta varázslat – válaszolja. – A világon
mindenütt tetoválták a testüket az ókori emberek az istenek
tiszteletére. Voltak, akik hittek abban, hogy a tetoválás feltárja a
lélek alakját.
Majdnem Morgane szavai, és a hang is majdnem Morgane-é,
vagy az enyém vagy Anouké vagy az anyámé. Most tűnik csak
fel, hogy a hangunk mindig is nagyon hasonlított. A szél lányai
vagyunk. Ha tetszik, ha nem, a szél mindig átfúj rajtunk.
– Hol van Morgane? – kérdezem.
– Elment.
– Miért hagyta itt az eszközeit?
Rosette felnéz rám. A szeme sötét, mint a közelgő vihar
felhőinek szegélye.
– Mert látok dolgokat. Ahogy mi mind. Látjuk, amire
másoknak szükségük van. Néha még meg is adjuk nekik. Hadd
mutassam meg, mire vagyok képes.
Leülök mellé a padlóra. Olyan sok mindent szeretnék
elmondani neki. De most nekem nincs hangom, a szél
szétszaggat és tollként repít a szélrózsa minden irányába.
– Ne sírj, Maman – mondja.
Nem sírok. Sosem szoktam. Milyen könnyen száll a hatalom
egyik nemzedékről a másikra. Rosette tegnap még a gyermekem
volt, ma én vagyok az övé. A vállára ejtem a fejem, és lehunyom
a szememet. Aludni szeretnék. Egy tollal töltött ágyban az idők
végezetéig.
– Mit szeretnél megmutatni? – kérdezem.
Rosette a hajamra teszi a kezét.
– Később, Maman. Légy türelemmel. Előbb elmondok egy
mesét.
A VARJÚ
 1

Tudok egy mesét egy fiúról, aki varjúvá változott. Nem volt rossz fiú,
de a rosszaság és a szomorúság két fekete madár, mindig együtt
szállnak. És ahogy nőtt a szomorúsága, úgy erősödött a meggyőződése,
hogy rossz, és nem érdemel meg semmit. És ez apránként egy
kíméletlen, károgó és döghúson lakmározó madárrá változtatta, aki
gúnyt űzött a gyöngékből, és irigyelte a boldogságukat.
Természetesen Narcisse mesélte ezt a történetet. Nagyon
sokat mesélt nekem. Egy hozzám hasonló lányról is meg egy
gonosz boszorkányról. Most már tudom, hogy a lány Mimi volt,
a boszorkány meg Anna néni. És egy szomorú varjúról is, aki
szerintem Francis Reynaud lehetett.
A varjúnak volt egy mélyen elrejtett, sötét titka. Még sötétebb volt,
mint a titok, amitől annak idején varjúvá változott. Egy fakó toll
képében halkan és bánatosan magában hordozta a titkát, ahova csak
ment. A szárnya alá rejtette. Senki sem látta, csak a varjú. De ettől
mégis egészen más lett. A tolltól vágyakozás fogta el, hogy
visszaváltozzon azzá a fiúvá, aki egykor volt. Édesebb dolgok után
sóvárgott. Szerelemre is, bár az örökre elérhetetlen maradt számára.
A kútkáván állt, és lenézett a sötétségbe. Felvett egy
vasdarabot a földről, beejtette a kútba, és a föld alól hallottam a
csobbanást. A bokrok közül figyeltem; nem nagyon tudtam, mit
tegyek vagy mondjak. Narcisse figyelmeztetett a régi kútra,
arra, mennyire mély és veszélyes. És még most sem hittem el,
hogy Reynaud mire készül…
A fák közötti kis rejtekhelyemről locsogó kis
szarkacsacsogást hallattam. Reynaud nem hallotta meg. A szél
olyan csendes volt, mint egy alvó egér. Tudtam, hogy ennél
többet kell tennem. De Reynaud vajon hallgat majd rám? Vagy a
megjelenésem miatt beesik a kútba?
Megidéztem az új, parancsoló hangomat, és kiléptem a
tisztásra.
– Én vagyok az, Monsieur le Curé – szólaltam meg. –
Megbocsátom a birtokháborítását, de onnan le kell jönnie.
Egy másodpercig azt hittem, hogy Reynaud leugrik.
Megfordult, és ettől meg is ingott a káván. A szeme tágra nyílt,
mint egy nyitott ablak. Kicsit közelebb mentem. Már a kút
oldalánál álltam. Felnéztem rá.
– Jöjjön le onnan – mondtam. – Le fog esni.
Rám meredt. Láttam, hogy nem tudja eldönteni, tényleg ott
vagyok-e, vagy sem.
– Rosette Rocher? Te vagy az?
Bólintottam.
– De hisz te tudsz beszélni!
– Hogyne tudnék. És most, kérem, másszon le onnét.
Megrázta a fejét.
Próbáltam olvasni a színeiből. Reynaud-nál ez sosem volt
könnyű. Olyan nagy benne a zűrzavar. Nála soha semmi sem
egyszerű. De most csak fájdalmat és megbánást, örvénylő
lilákat, vérvörösöket és feketéket láttam, és ráeszméltem, hogy
ha egy perccel később lépek közbe, már beleugrott volna a
kútba, és meghalt volna a sötétségben.
– Nem akar leugrani – mondtam.
Nevetett, de ez nem volt boldog kacagás.
– Rajtam van Káin bélyege – mondta. – Akarod tudni,
milyen? – azzal feltűrte a reverendája ujját, és megmutatott egy
rózsaszín foltot a karján. – Tőle kaptam, segíteni akart vele –
mondta. – Azt mondta, hogy erre van szükségem. – Aztán
megint az a nevetés, ami inkább törésnek hangzott.
– Morgane-ra céloz?
Bólintott.
– Azt mondta, hogy ez majd feltár valamit. Amit tudnom
kell. De megnéztem, és semmi sem volt ott. Mégis érzem. Káin
bélyegét. És most…
– Jöjjön le – fogtam meg a kezét.
– Nem tudod, mit követtem el, Rosette. Ha tudnád,
gyűlölnél.
Eltűnődtem. Nem gondoltam, hogy igaz. Az ember nem
gyűlöl meg hirtelen valakit, még akkor sem, ha az illető valami
rosszat tett. Olyan ez, mint amikor Yannick hívatlanul
megjelenik az erdőmben. Vagy amikor Pilou kerül az ostoba kis
barátnője miatt. Az emberek néha rossz dolgokat tesznek. Ettől
még nem válnak rossz emberré. De most lépteket hallottam az
ösvényen, és tudtam, mit jelent. Azt, hogy nincs sok időm,
mielőtt valaki megzavar minket.
– Másszon le, Monsieur le Curé – sürgettem. – Senki sem
gyűlöli. Még…
És akkor susogó hangot hallottam: valaki kilépett a tisztásra.
Megláttam Roux-t és Joséphine-t, akik a szamócás ösvényen
álltak. Reynaud halkan felnyögött, és éreztem, hogy elhúzódik
tőlem. Gyorsan megragadtam a reverendáját, és erősen, ahogy
csak bírtam, hátrarántottam. Elvesztette az egyensúlyát, és
lezuhant a fűre meg a szamócákra.
Roux Narcisse dossziéját hozta. Joséphine fogta a kezét.
Roux színei dühösek és zavarodottak, Joséphine-é ijedtek és
lágyak voltak. Odaszaladt Reynaud-hoz, aki a fűben ült, ott,
ahova esett, és a tenyerébe temette az arcát.
– Jól van, Francis? Nem ütötte meg magát?
Reynaud nem szólt semmit, csak ült a fűben, és olyan arcot
vágott, mint aki meg akar halni.
– Miért szaladt el? – folytatta Joséphine. – Órák óta keressük.
Aztán megtaláltuk a dossziéját ott, ahol elejtette az ösvényen, és
idáig követtük. Mi folyik itt?
– Nagyon sajnálom – mondta. Úgy hangzott, mint egy kis
varjú, aki a kelleténél hamarabb kiesett a fészekből.
Megpróbáljuk megmenteni, segíteni, hogy repüljön, de
többnyire csak elpusztul az ijedségtől.
– Mit próbált csinálni? – faggatta Joséphine. – Bele is eshetett
volna, és megölhette volna magát.
Reynaud még ekkor sem nézett rá. – Már mondtam –
suttogta. – Már elmondtam, mit tettem.
– Egy se füle, se farka történetet mondott el – csattant fel éles
hangon Roux, de tudtam, hogy csak aggódik. – Valamit a
szüleimről, akik egy tűzben haltak meg a Tannes-on. A szüleim
Marseille-ben laknak, Reynaud. Kutya bajuk. Még csak
csónakjuk sem volt soha. És az a tűz a Tannes-on nem
évtizedekkel ezelőtt volt? Már ha egyáltalán megtörtént?
 – Megtörtént. Ott voltam – bizonygatta Reynaud. – Én
gyújtottam meg a tüzet. Ketten meghaltak. Úgy hívták őket,
hogy Pierre Lupin és…
– És ez mikor történt? – szakította félbe Roux. – Évekkel
ezelőtt! Még gyerek lehetett, Reynaud. Bizonyára nem akart
senkit sem bántani. A gyerekek állandóan ostobaságokat
művelnek. Miért hozza fel most? A világ továbblép. És miből
gondolta egyáltalán, hogy a szüleim voltak?
– Morgane Dubois mondta.
Roux még jobban összezavarodott.
– Tetoválást tett rám – mondta Reynaud. – Azt mondta, ez
majd segít. De semmi sincs itt. – Megmutatta nekik a karját. –
Semmi, csak egy üres folt.
Joséphine a homlokára tette a tenyerét.
– Láza van, Francis. Orvoshoz kell mennie, nem
tetoválóművészhez. Gyerünk. – A kezét nyújtotta. – Jöjjön
velem. Elvisszük dr. Cussonet-hoz. Kap tőle valami nyugtatót.
– Nem akarok megnyugodni – tiltakozott Reynaud. – Senki
sem adhatja meg nekem, amire szükségem van.
– De azt hiszem, én igen – szólaltam meg.
Roux és Joséphine meglepetten nézett rám.
– Nem jelelsz! – kiáltott fel Joséphine.
– Megtaláltam a hangomat – közöltem. – És azt hiszem,
segíthetek a Monsieur le Curé-nek, hogy megtalálja, amit keres.
– Hogyan? – kérdezte Reynaud.
Újra kinyitottam a rózsaszín hátizsákomat, és elővettem
Morgane tetoválókészletét.
– Tőle kaptam. Mostanáig gyakoroltam.
 Reynaud sokáig nézte a felszerelésemet. Megérintette a
krómot. Láttam, hogy nem hiszi, hogy ez tényleg megtörténik.
Roux és Joséphine úgy állt ott, mint két erdőben eltévedt gyerek.
Ha lesz rá időm, lerajzolom őket, mint egy rókát meg egy
nagyszerű nyulat, ahogy lenéznek egy kisvarjúra. Megláttam,
ahogy Reynaud színei egy kevésbé szomorú és gyötrődő felé
tolódnak el. Még sok volt benne a szürke, de kezdtem
megérteni, hogy van valami, amit esetleg megtehetnék.
– Az igazságot akarta látni – mondtam. – Most mit
veszíthetne?
Egy pillanatig azt hittem, nem lesz hozzá bátorsága.
Aztán bólintott.
– Fogj hozzá.
 2

Március 31., péntek

Ez volt az első tetoválásom, Maman. Semmiben sem

emlékeztetett a gyakorlóbőrökre, de nem emeltem el a tűt
egyszer sem. Könnyen ment. A tinta szürke volt, mint felhős
napon Párizs sziluettje. Arra a bőrre dolgoztam, amelyet
Morgane már előkészített nekem. A bőr még gyulladt volt, de
minden rendben ment. Már tudtam, mire van Reynaud-nak
szüksége. Roux és Joséphine a kút mellett ültek, és messziről
figyeltek. Nem akartam, hogy munka közben rám nézzenek.
Lehunytam a szememet. Így mindig jobban láttam mindent.
Tintával jósolni könnyebb, mint tükrökkel vagy
csokoládéval. Számomra legalábbis. A tinta zavarosan szürke
volt, mint a füst, mintha valami égne a bőr alatt. Megnyomtam a
tűt, és ellenállásba ütköztem. Kicsit erősebben nyomtam meg.
Most már majdnem éreztem is a füstöt. Szárazlevél- és
benzinszaga volt. Aztán láttam a folyó felett sorban szálló nagy,
fekete madarakat. Aztán láttam, hogy ez a Tannes; szürke volt,
mint a bodorodó füst. Tudtam, hogy lángol a folyó, én pedig
elrepülhetek a kemény homokzátonyok felett, és láthatom az
elakadt lakóhajókat. Aztán megpillantottam egy sötét alakot a
folyóparton.
Azonnal tudtam, hogy kicsoda. Természetesen Monsieur le
Curé volt, a szeme szürke, mint a folyami kavicsok színe.
Monsieur le Curé, akinek nyoma kezdettől fogva megmaradt
ezen a történeten, ott állt fekete köntösében, a balszerencse
madaraitól körülvéve.
Reynaud összerándult. Kinyitottam a szememet, és
letöröltem a karjáról a finom kis vércseppeket.
– Jól érzi magát?
Bólintott.
– Morgane elmesélt magának egy történetet – mondtam. –
Hadd mondjak el én is egyet.

Tudok egy mesét, ami egy fiúról szól, aki titokban varjú volt. Szerette
figyelni a cigányokat, ahogy elhaladnak a lakókocsijukban és a hajókon,
melyeket élénk szivárványszínekre festettek. Szerette hallgatni a
zenéjüket, amit a folyóparton játszottak, és kerek szemmel bámulta,
ahogy énekeltek és táncoltak, és titkos varázslatukat űzték. De a
cigányok sosem vették észre, nem hívták, hogy üljön oda a tábortüzük
mellé, és a fiú ettől egyre dühösebb lett, és megfogadta, hogy egy nap
majd bosszút áll.
Amikor felnőtt, pap lett belőle, egy rekedt hangú, fekete varjú.
Olyan fiúkkal barátkozott, akik magányosak, félszegek és szomorúak
voltak, és varjúvá változtatta őket, amilyen ő is volt, aztán a cigányok
után küldte őket. A varjúraj mindent megtett, hogy bosszantsa a
vándorokat. Szóbeszédet, meséket, hazugságokat terjesztettek.
Sejtelmes történeteket meséltek a megrontásról. És amikor kitört a
háború, és összeterelték, majd elvitték a cigányokat, a pap és a
varjúcsapata örvendezett abban a tudatban, hogy ez mennyire
igazságos.
Telt-múlt az idő. A pap megöregedett. A varjúraja elpártolt tőle,
kivéve egyet, egy bánatos fiút, aki más volt, mint a többiek. És az
öregember megtanította a fiút minden tudományára, a fiú fogékony
elméjét a dühével és a gyűlöletével mérgezte, hogy őt is olyan varjúvá
tegye, amilyen ő maga volt. És amikor egy nap a cigányok visszatértek,
varjú alakjában küldte el a fiút, hogy szerencsétlenséget hozzon a
táborukra, és nagy örömmel dörzsölte a kezét.
Egy pillanatra megint kinyitottam a szememet. Reynaud
mereven állt, és elfordította a fejét a tűtől. A rajz már félig
készen volt, a vonalak olyan lágyak voltak, mint a libapehely.
De a fiú nem változott át teljesen varjúvá. Az utolsó pillanatban
megijedt. A kikötött lakóhajók közelében kis tüzet rakott a folyóparton,
de nem maradt ott, hogy végignézze, mi történik, hanem elfutott, a tűz
pedig kialudt, és nem maradt utána más, csak a megperzselt fű.
Csakhogy az öregember figyelte a fiút. A távcsövén át látta, hogy a
tanítványa kudarcot vallott. És amikor leszállt az éjszaka, elment oda,
ahol a fiú korábban tüzet gyújtott, és ő maga gyújtotta fel a hajókat,
aztán a búvóhelyéről nézte, ahogy égnek. És amikor felkelt a nap, és a
fiú elrohant hozzá a hírrel, a pap – talán azért, hogy megbüntesse –
hagyta, hogy a fiú azt higgye, ő követte el a bűntettet.
Éreztem, hogy Reynaud megint összerándul.
– Csitt – szóltam rá. – Mindjárt készen vagyok.
És bár ő is varjú lett, egy világos toll megkülönböztette a fiút a
többiektől. A világos toll jelezte, hogy ő más. Élete során sokszor
próbált olyan lenni, mint amilyennek a mentora szerette volna, de
időnként kudarcot vallott a feladat teljesítésében; a legalkalmatlanabb
pillanatokban tört meg az elszántsága. Valahányszor megérkeztek a
vándorok, nem sikerült megtennie, amire elszánta magát, és végül
megértette, hogy az egyetlen világos toll miatt sosem válik belőle igazi
varjú.
Így hát elhatározta, hogy kitépi, és olyan lesz, mint a többiek. De
minél jobban tépkedte, annál világosabban nőtt vissza a toll, amíg
aztán már a többi varjú is látta, és elhúzódtak tőle, mert tudták, hogy
nem tartozik közéjük. A varjú, aki egykor egy fiú volt, a bűnének tudta
ezt be, mert nem sejtette, hogy éppen az ellenkezőjéről van szó. Addig
folyt így, míg egy nap meg nem jelent egy lány, aki a vándorok közé
tartozott. Ő mesélt neki egy fiúról, aki abban a hitben nőtt fel, hogy
varjú, mert egy öreg varázsló gonosz bűbájt bocsátott rá. És most
végre rádöbbent, hogy sosem volt varjú, és egyenként elhullajtotta a
tollait, és azzá a férfivá vált, aki mindig is volt…
Kinyitottam a szememet. Befejeztem. Alig serkent ki vér.
– Meg akarja nézni?
Reynaud bólintott. Könnyes volt a szeme. És végre változni
kezdtek a színei is: a zavaros szürkék és gyászos barnák egy
hajnalhoz hasonló színkavalkáddá váltak.
– A te történeted – szólalt meg.
– Nem az enyém – válaszoltam. – A magáé.
 3

Március 31., péntek

Ez a gyermek nem az enyém, gondoltam. Úgy néz ki, mint Rosette,

nagy sötét szeme és mangószínű haja van, de a hangja egy
idegené. Vagy talán nem is egy idegené a hangja, hanem
Morgane Dubois-é és Zozie de l’Albáé és a Hurakáné, és tudom,
hogy nem védhetem meg, és még csak meg sem tarthatom. Soha
többé.
Tudok egy történetet, mondta. Aztán mesél Reynaud-ról és a
tetoválótintával való jóslásról. Meglep, hogy csodálkozom. A
lányom tehetséges. Ezzel persze tisztában voltam. De a jövőbe
látásának mélységét nem ismertem fel. Mindig jól rajzolt, már
gyerekkorában is. Azt hittem, hogy ezt Roux-tól örökölte. Talán
ezért siklottam el olyan sokáig fölötte. De most döbbenek rá,
hogy Rosette egész idő alatt a művészetén keresztül szólt, így
mutatta meg némán, színekkel azt, amit látott.
– Örülök, hogy segíteni tudtál Reynaud-on – jegyeztem meg.
– Én is megpróbáltam, de nem sikerült.
– Több kellett hozzá a csokoládénál. – Nincs nyerseség a
hangjában, mégis ott fáj, ahol csak a gyerekeink tudnak bántani
minket.
 És ki adja meg nekem azt, amire szükségem van? Nem mondtam
ki hangosan, de tudtam, hogy Rosette meghallotta. És tudtam
még azt is, hogy mi lesz a következő mondata azon a különös új
hangján, ami az anyámé és Zozie-é és Morgane-é, és mindené és
mindenkié, ami és aki visszatér, hogy emlékeztessen arra, hogy
az élet csak kölcsönben van, és mindent, amit útközben találunk
– szeretőket, gyerekeket, boldogságot –, a végén vissza kell
adnunk. Rosette azonban felém fordult, és így szólt:
– Morgane hagyott valami mást is, Maman. Tessék. Gyere,
nézd meg.
Felállt. Elgémberedtem a padlón üldögéléstől. Rosette
nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Ezzel a mozdulattal tolódik
át az egyensúly anyáról a lányára, anélkül, hogy bármelyikük is
észrevenné. És a világ is észrevétlenül kizökken a tengelyéből,
és egy új helyzetbe ugrik vissza. Változás.
– Itt van – mondta Rosette. – A hátsó szobában.
Hátrapillantottam a padlón heverő tetoválókészletre.
Láttam, ahogy az utolsó napsugarak betűznek a roló résein át. A
helyiségnek fűrészpor- és tömjén- és tinta- és rég elporladt
virágok kísérteteinek illata volt, és már tudtam, mi következik.
Láttam már korábban anyám kártyáiban. Halál. A Torony.
Változás. A Bolond.
Követtem Rosette-et a hátsó szobába, amelyet korábban, még
Narcisse idejében sem láttam. Erősen emlékeztetett a chocolaterie
ugyanazon helyiségére, de az én kopott gránitlapjaim helyett
ódon fapultok voltak, és minden tökéletesen tiszta és csupasz
volt, csak az ajtó melletti pulton állt valami. Illetve nem is egy,
hanem két dolog, amik illettek egymáshoz, és sötéten csillogtak
az ablakon beszűrődő fényben. Morgane műlába volt, amely
most egyáltalán nem látszott lábnak, hanem inkább egy csúnya
tündérmeséből idepottyant rút cipőnek, amelyet itt hagytak,
hogy más viselje, míg a tulajdonosuk szárnyra kap, és elrepül…
Ostobán meredtem rá.
– A lába… Ugyan miért hagyta itt?
Rosette megcsóválta a fejét.
– Talán nem volt rá szüksége többé – vélte. – Vagy talán
üzenetnek szánta. – És elmesélte az álmát, amelyben Morgane
azt mondta neki, hogy vágja le a lábát, hogy repülni tudjon…
És most már tudtam, mit fog mondani. Halál. A Bolond. A
Torony. Változás. A kártya sosem hazudik. Csak elmondja,
amiről a lelkünk mélyén tudjuk, hogy igaz. Hogy az életben
mindent kölcsönbe kapunk, és végül vissza kell adnunk. Roux-t.
Anoukot. És most Rosette-et is; megtalálta a hangját, és most
már ő is tovább fog lépni. Semmi – és senki – nem állíthatja most
már meg. Olyan, mint a szamócaindák, melyek új táptalajra,
változásra szomjasan az anyanövényről kacskaringóznak. Ha
nem avatkozunk közbe, az eperpalánták is visszanyerik
vadságukat, a leveleik összezsugorodnak, apró gyümölcsük
édes lesz, és összetöpörödik. Változás. A Torony. Halál. A Bolond.
Bolond voltam, hogy azt hittem, marasztalhatom. Bolond
voltam, hogy azt hittem, Morgane Dubois az egyetlen
ellenségem.
Rosette rám néz.
– Itt az idő, Maman.
– Tudom. – Az elcserélt gyermekem. Olyan bátorrá és
édessé, kíváncsivá és erőssé váltál! Hiányozni fogsz, de tudom,
hogy neked is tovább kell lépned. Megpróbáltalak magamnál
tartani. Tévedtem. A gyerekek nem a mieink, hogy megőrizzük,
hanem a jövőnek kell adnunk őket.
Könyökig feltűröm a ruhaujjamat. A csuklóm belső oldala
halványabb barna. Kék vénák hálózzák be, a színük, mint a
véraláfutás. Egy régi balesetből származó sebhely. Sokféle nyom
van rajtam: csíkok a hasamon és a csípőmön, hegek a térdemen
és a bütykeimen. Az arcomon és a karomon a nap nyomai, még
halványak, de fokozatosan sötétebbek lesznek. Ráncok a
homlokomon, nevetésráncok a szemem körül. A chocolaterie
asztalához hasonlóan az idő pecsétjeit viselem. Nem sajnálom.
Azt jelenti, hogy éltem. Jól éltem.
És most lesz rajtam még egy nyom. Az, amit a lányomtól
kapok. A csuklóm belső felén a kék ér és a sebhely között. Arra
emlékeztet, hogy van egy gyermekem valahol a
világegyetemben. Mit varr majd rám? Egy repülő madarat? Egy
tenger felé tartó kék vitorlát? Szél hátán nyargaló
virágszirmokat? Egy arany majmocskát? Egy megtört szívet?
A pult alá tolva van egy régi szék. Talán már Morgane előtt
itt volt. Rosette kihúzza nekem.
– Ülj le. Kényelmesebb lesz, mint a földön. – Természetesen
igaza van. A padló kemény, hogy ott a szükséges ideig
mozdulatlanul üljek. Rosette előremegy a boltba, és a
készletével jön vissza. Kicseréli a tűt a tetoválópisztolyban.
Rákapcsolja a tápegységre. Halk zümmögés hallatszik, mintha
egy művészméhet hallanék.
– Készen állsz, Maman? – kérdezi.
Igen. Nem. Mindig. Soha.
 – Minden rendben, Maman. Nem tart sokáig.
Tizenhat évig. Lehunyom a szememet. Nem kérdezem, hogy
fáj-e, hanem a hangra, a művészméh halk dongására
összpontosítok. A hatéves Anoukra gondolok, Rosette-re,
Papucsra és Bamra. Roux-ra, és arra, ahogy mosolygott, amikor
először megpillantottam a Tannes-on. Anyám arcára, mielőtt a
rák nyomot hagyott rajta. Anyám fiatalabb volt, amikor
meghalt, mint én most. Elhagytam korban. És mégis itt van
velem, ahogy a lányaim is mindig velem lesznek, bármilyen
messzire repülnek is. Rosette talán így érti, amikor azt mondja,
tudja, mire van szükségem.
A művelet csaknem fájdalommentes. Még Narcisse elhagyott
székét is meglepően kényelmesnek találom. Most, hogy
lehunyom a szememet, érzem, milyen fáradt vagyok, hogy
hónapok, talán évek óta micsoda fáradtság telepszik rám.
Hallom a művészméh zümmögését, és emlékszem anyám
történeteire, melyek ezekkel a szavakkal kezdődtek: ismerek egy
történetet, amit a méhek meséltek…
Feltűnik, hogy abbamaradt a zümmögés. Kinyitom a
szememet. Rosette befejezte. Szeretnék lenézni az elkészült
tetoválásra, de abban a pillanatban megszólal a csengő, ami a
homályos tulajdonosával együtt eltűnt, és belép valaki az
üzlethelyiségbe.
Nagyon jól ismerem ezeket a lépéseket. Könnyedek a
deszkapadlón, mint a rókaléptek, vörös, mint a róka az
alkonyfényben.
– Gondoltam, hogy itt talállak – mondja.
– Azt hittem, elmentél.
 Megvonja a vállát.
– Még nem.
Kintről a szelet hallom, a jó északi szelet, a táncosat, ami
anyám hangján suttogja: Látod, Vianne? Minden visszatér.
 4

Március 31., péntek

A Tannes mentén sétáltam haza, és a lemenő nap utolsó

sugaraiban gyönyörködtem. A folyón kezdtek felgyulladni a
fények, a bárkákon a lampionok, az ablakokban a lágy
lámpafény. Fa füstje, fűszerek és olaj, a rotyogó étel finom illatai
szálltak a Boulevard P’tit Baghdad felől. Valami mégis más volt.
Időbe telt, mire felfogtam. És akkor hirtelen belém hasított. A
folyóról szálló füst illata már nem kavart fel.
Akkor hát ez a bűnbocsánat, père. Ilyen érzés az ártatlanság.
Ennyi évvel később végre letehettem a terhet. Rosette Rocher
meggyógyított. Segített, hogy magamba nézzek, és megmutatta,
amit látnom kellett. Nem én gyújtottam a tüzet, hanem maga,
mon père. Azért tette, hogy birtokolhasson, és örökre maga
mellett tarthasson. Gyűlölnöm kellene magát, mégsem tudom.
Bizonyára nagyon boldogtalan volt. Talán még szeretett is a
maga torz, keserű módján. És én is magam mellett tartottam
ilyen sok éven át, mint egy titkot, ami borzalmasabb, semhogy
bevallhassuk, de most végre elengedhetem. Végre maga is
szabad lehet.
Meg akarom semmisíteni Narcisse dossziéját. Arra
gondoltam, hogy amint hazaérek, elégetem a kandallómban. Ő
is megérdemli a bűnbocsánatot. Esélyt kell kapnia, hogy
szeretettel emlékezzenek rá. Hiszen végül is csak egy gyerek
volt, aki elkövetett valamit, ami a sírig követte, és elpusztította
minden kapcsolatát, minden álmát, amit álmodni merészelt.
Narcisse is megbocsátást érdemel, és félhangosan elmormolok
egy feloldozó imát. Egy olyan ember, mint a püspök, talán
ellenezné, hogy az egyház törvényeit így csűröm-csavarom, de a
Megváltónk is szerette megszegni a szabályokat. Szeretem azt
hinni, hogy megért.
Amikor Narcisse zöld dossziéját kinyitottam, rájöttem, hogy
maradt még egy oldal, melyet sietségemben nem olvastam el.
Majdnem kihagytam, mert a kézirat végén volt, összehajtva.
Most kihajtottam, és az alkonypírban, a folyón tükröződő
fényeknél elolvastam Narcisse utolsó szavait, majd utoljára
csuktam be a dossziét, és elindultam a Café des Marauds-ba.
Egy utolsó pohárköszöntő az öreg Narcisse-ra. És ha ő is mellém
ül… nos, majd meglátjuk. Lépésről lépésre, Reynaud.

Még fiatal voltam, amikor egy nyáron egy kétfedelű repülőgép szállt le
az egyik földdarabra, amelyet abban az évben parlagon hagytam. A
pilóta repülős kirándulásokat kínált, és a kapunál már vagy tucatnyian
álldogáltak, és figyelték.
– Maga a tulajdonos? – kérdezte, és levette a repülős sisakját.
Fiatal, barna bőrű, göndör hajú nő volt, a mosolya ragyogott, mint a
nap.
Igennel válaszoltam.
– Ha engedi, hogy a földjét használjam, ingyen elviszem egy körre
– ajánlotta.
Eleinte bizonytalanság gyötört. De még sosem repültem, bár elég
gépet láttam már, melyek fent szántották az eget. Elképzeltem, milyen
onnan lenézni a birtokra, a földemre, és végül belementem, már csak
azért is, hogy örökre belevéssem az emlékezetembe a képet.
Bevallom, Reynaud, elég félelmetes volt. De a látvány olyan
magával ragadó volt, mint ahogy reméltem, a szél hangja felajzott, és
ha hittem volna Istenben, talán éreztem volna magamon a tekintetét,
miközben a lent végvászonként letekeredő világomat néztem. Ott volt a
tanya, a napraforgóföldek, a teherautóm, ami akkora volt, mint egy
kockacukor, és a kis csoportosulás, a felfelé fordított arcú emberek.
És akkor megláttam apám erdejét: addigra már húsz éve nőttek a
fák, elég sűrű volt, de mégsem voltak igazán hatalmasak. A félig
kifejlett tölgyerdő körbevett egy kis tisztást, ami ebből a távlatból szív
alakúnak látszott.
Lebámultam a tisztásra. A szív alak könnyen felismerhető volt. Az
alján elkeskenyedve csúcsban végződött, középen volt a szamócás, és
egy liget képezte a fenti bemélyedést. Mennyi idejébe telt apámnak
megtervezni ezt az alakzatot, gondoltam? Mennyi időbe, hogy így
ültesse el őket? Mennyit számolhatott, hogy ezt a csak a levegőből
látható képet kapja? Eszembe jutottak a bentlakásos iskolában otthontól
távol töltött évek, apám fájó hiánya. Milyen megvetéssel tekintettem a
kis időtöltésére. Végül megértettem, mit próbált meg értésemre adni az
esküvőm estéjén.
– A szeretet az, amit csak Isten lát.
Eltűnődtem, mit érthetett ezen. Apám ritkán emlegette a szeretetet,
ritkán mutatta ki az érzéseit. Talán Anna néni hatására történt így.
Amilyen kevés beszédű volt, lehet, hogy minden érzését Naomira
pazarolta. De itt volt végre, láttam: a szív alakú rétet az erdőben, a
gyász néma tanúbizonyságát, az utolsó, maradandó ígéretet.
A szeretet az, amit csak Isten lát. Biztos azt mondaná, hogy azért,
mert belelát a szívünkbe. Ha valaha az enyémbe néz, nem lát majd
többet az önnek meggyóntaknál. A gyónás jót tesz a léleknek. De a
szeretet még jobbat. A szeretet megvált, még amikor javíthatatlannak
érezzük is magunkat. Igazán sosem szerettem a feleségemet, úgy
semmiképpen sem, ahogy megérdemelte volna. A gyerekeimmel nem
álltunk közel egymáshoz. Talán végül is ez az én hibám volt. De
Mimit… őt szerettem, igen. És Rosette Rocher-t is, aki nagyon
emlékeztet Mimire. Remélem, hogy egy nap Rosette megpillantja majd
a szív alakú tisztást az erdőben, és megérti, hogy szeretet veszi körül,
akár látja, akár sem. És remélem, magával is így lesz, Reynaud. Egy
nap megérzi, amit csak Isten lát, de ami a hozzánk hasonlók, a
fogyatékosak, a megsebzettek, a megtörtek szívéből fakad. Remélem, egy
nap maga is megtalálja, Reynaud. Addig pedig helyettem is törődjön
Rosette-tel. Mondja el neki a történetemet. Mondja meg neki, hogy
vigyázzon az erdőmre. És szedje le a szamócát.
BOLONDOK NAPJA
 1

Április 1., szombat

Bolondok napja, és a chocolaterie-ben nagy a forgalom. Ma a

csokoládéhalam a favorit. Mindegyikhez egy kézzel festett
másik hal is társul, amit Rosette nagy szeretettel rajzolt meg, és
amit a bolondok napja hagyományai szerint titkon egy semmit
sem sejtő barátunk hátára kell tűzni, hogy egész nap viselje,
hacsak valaki fel nem hívja rá a figyelmét. Láttam már a
papírhalainkat a téren gyerekek hátán, néhány rokonén is,
például az öreg Mahjoubién is, akinek megjátszott mit sem
sejtése nevetőgörcsöt váltott ki Mayából, az unokájából.
A vevőimből ma áradnak a kérdések és a kíváncsiság. Úgy
hallom, Montourék elköltöznek, úgy látszik, már találtak is
vevőt a tanyára. Yannick Montour mesélte, amikor bejött
csokoládéhalat vásárolni. És Monsieur le Curét hangosan
nevetni hallották ma a templomban, ami eddig Lansquenet népe
előtt ismeretlen jelenség volt.
Joline Drou, aki mindig az első padsorban ül, mintha
megpillantott volna valamit Reynaud karján a félig nyitott
sekrestyeajtón át. Tetoválásra hasonlított, mesélte azon a ziháló
hangon, amelyet botrányos dolgok mesélésekor szokott
használni.
– Az nem lehet, hogy Monsieur le Curé! – kiált fel Caro,
akinek mise óta szintén van egy papírhal a kabátja hátán.
Gyanítom, hogy Joline maga tréfálta meg, vagy esetleg Pilou,
vagy akár Roux, aki egész délelőtt a tetoválószalonban
dolgozott; Rosette-nek segít beköltözni.
Igaz, Rosette még fiatal ehhez. Azonban nem megy messzire.
De egy tetoválóművésznek helyre van szüksége, és tűrhető a
lakbér. Furcsa, de Anouk meg sem lepődött: azt mondja, mindig
tudta, hogy Rosette nem fog csokoládéval dolgozni.
– Szeszélyes – magyarázza. – Nincs benne fegyelem.
Ezen nevetnem kellett. Anouk, aki alig töltötte be a
huszonegyet, most ment férjhez, és a világ túlsó végébe repül
majd, többet tud erről, mint én, és mégis annyi mindkettőjükben
a bölcsesség és a félelmet nem ismerő eltökéltség.
Valaha bennem is megvolt. Ma inkább azt hiszem, hogy
talán megint rátalálhatnék, mint valamire, amit örökre
elveszettnek hittem, de amit a dagály visszasodor. Minden
visszatér.
– Segítsek? – kérdezte Anouk. Nézte, ahogy behozom a
mazsolával, cseresznyével, színes cukorgyöngyökkel és
diófélékkel teli nagy befőttesüvegeket, hogy feldíszítsem a
mendiant-okat.
– Hát persze – mosolyogtam. – A kedvenceim.
Anouk régóta nem ajánlotta fel, hogy segít csokoládét
készíteni. Most segít, mint egy gyerek, aki még utoljára játszik a
kedvenc játékaival, mielőtt örökre félrerakja őket. Mandula,
cukrozott citromhéj, kövér fekete cseresznye, zöld kardamom és
szórható, ehető arany, hogy még izgalmasabbá tegyék a sötét
csokoládét. A valaha házról házra járó vándorok által árult
csokoládék az út királyai és királynői: bearanyozottak, fényesek
és dicsőségesek.
– Az enyémnek arcokat csináltam – mondta Anouk.
Rámosolyogtam.
– Mindig így készítetted.
Halál. A Bolond. A Torony. Változás. Most én voltam a bolond.
Olyan sokáig féltem a széltől, elbújtam az igazság elől. Most úgy
érzem, mintha vihar után kitisztult volna az ég. A házam tetejét
letépte a szél, mégis megint kisütött a nap. A gyerekeim végre
felnőttek, és most veszteség helyett különös energia tölt el.
Bármi megtörténhet, Vianne, hallom anyám hangját a
fejemben. Halál. A Bolond. A Torony. Változás. Forog a kerék, forog,
amíg csak minden vissza nem tér. Odaláttam az ajtóra a tér
túloldalán. Nyitva volt. Valaki állt ott, és forrasztólámpával meg
spaklival távolította el gondosan a lila festéket. Az arcát
elfordította, de bárhol ráismernék: a karján a tetovált
spirálokról, a kis kontyba hátrakötött, vörös hajáról.
Roux azt mondja, Rosette szeretné maga kiválasztani a
dekorációt. Sárgát, esetleg rózsaszínt említett. Roux megígérte,
hogy itt marad, és segít. Szándékosan nem kérdeztem, meddig
akar maradni. Esetleg egy hétig, vagy talán egy évig. Ahogy
Anouk mondaná, csak a most számít.
– Megváltoztál – mondta Anouk.
– Tényleg?
– Jól áll.
A tetoválás, amelyet Rosette a csuklóm belső oldalára varrt,
egyszerű rajz. Egy szamócainda, egy lóherelevélnél nem
nagyobb kis hármas karéj egy apró vadszamócával és egy
ötszirmú virággal. Még egy kicsit érzékeny, de ahogy Anouk
mondaná, ez jelenti, hogy még élek.
Tudok egy mesét, egy asszonyról szól, aki tudta, mire van
szükségük az embereknek. Tehetsége volt ahhoz, hogy a
szívükbe nézzen, és megtalálja azt, ami hiányzik az életükből.
Mégis, amikor az ő szívére került a sor, furcsa módon erőtlenné
vált. És valahányszor az adottságát használta, érezte, hogy
lényének egy része eltűnik, és ettől elszomorodott és megijedt.
És erősen kapaszkodott a szíve darabkáiba, akárcsak egy
maroknyi levélbe a széllel szemben, de minél jobban csüngött
rajtuk, a szél annál jobban üvöltött, fújt és fenyegette.
Aztán egy szép napon megjelent egy idegen az asszony
falujában. Idegen volt, akárcsak az asszony, ő is értett ahhoz,
hogy kipuhatolja mások titkait, legmélységesebb vágyait,
legrejtettebb félelmeit. Az idegen félelmet nem ismerő,
megfoghatatlan és erős volt, és képességei nemhogy
gyengítették, de még tovább erősítették.
Az asszonyt mindez nyugtalansággal töltötte el, és
megpróbált szembenézni az idegennel. De bármivel
próbálkozott, az idegen mindenben túlszárnyalta, míg végül az
asszony a szelet szólította, és megparancsolta neki, hogy zúdítsa
az idegenre a legrosszabbat. A szél egész éjjel üvöltött és fújt. És
amikor végzett, az idegen sehol sem volt, a szél elfújta a
sötétségbe.
Az asszony félelme azonban nem múlt el. Bár az idegen
eltűnt, a hangja, a léptei kopogása, az illata megmaradt, mintha
valahogy őt magát cserélték volna fel, és a szél megtalálta volna
az utat a benne lévő helyekre, és egyszerűen elfújta volna a
szívét.
De a szél apránként beszélni kezdett az asszonyhoz.
Elmondta, hogy minden visszatér, hogy ha szabadon engedjük
azt, amit szeretünk, vissza fog térni, mint a dagály. Az asszony
végül megértette, hogy csak önmaga ellen küzdött. Nem létezett
rejtélyes idegen, se homályos ellenfél. A saját hangja volt a szél
hangja, a dühöngő, perlekedő, hepciáskodó hang. És most, hogy
megint nyugalom lett, megértette, hogy szabad. Szabadon jöhet-
mehet, ahogy a kedve tartja, szabadon használhatja a
képességeit, és szabadon szerethet a veszteségtől való félelem
nélkül.
Átöleltem Anoukot, és puszit nyomtam az arcára.
– Jó munka – mondtam. – Mit szólnál most egy forró, ünnepi
csokoládéhoz?
– Majd én elkészítem – bólintott.
Hát hogyne! Ismeri a receptet. Közvetlenül a Criollo babból
főzve, nádcukorral édesítve, vaníliával, fűszerekkel ízesítve, a
tetején egy kanál tejszínhabbal és egy csipetnyi piros csilivel.
Anouk olyan finoman készíti, ahogy én, talán még engem is
felülmúl. Kitölti a csokoládét a két csészébe. Érte nyúlok, de
lefogja a kezemet.
– Várj csak.
Mosolyogva nyúl a hátam mögé. Érzem, ahogy egy kis
rántással kihúzza a tűt, és leveszi rólam a papírhalat.
Szeretetteljes a nevetése, úgy éri foltos bőrömet, mint a
napsütés.
 – Rosette?
Megrázza a fejét, és elmosolyodik. Pajkosan csillog a szeme.
Hirtelen végtelen öröm fog el a világ felé, mert a lányaim benne
vannak.
Megint megcsókolom.
– Most megfogtál. Megisszuk a csokoládét?
Az én receptem, mégsem teljesen ismerős. Kicsivel kevesebb
benne a cukor, több a vanília vagy a kardamom vagy a
kurkuma. Lényeg, hogy édes és finom, és idegen helyek,
csodálatos felfedeznivalók illata lengi körül, de az otthon illata
is, a napsütötte fügefaleveleké, Armande őszibaracklekvárjáé. A
Tannes-on csillogó holdfényé, Roux tetovált bőréé, ahogy az
enyémhez simul. Múlt és jövő illata van, és egyszer csak
rádöbbenek, hogy már nem félek attól, amit a jövő hoz. A
világban támadt űrt betöltötték. Ismét egész vagyok. És szabad.
– Más az íze – jegyzem meg. – Min változtattál?
– Üzleti titok – mosolyog.
És akkor megpillantom a levegőben: olyan halvány és röpke
szitálás, hogy szinte láthatatlan. A nyári gyermekemnek is
megvannak a maga képességei, amelyek különböznek az
enyémtől vagy Rosette-étől. Hova repítik majd el? Hova fog
menni? Milyen szeleken, óceánokon nyargal majd? Milyen
életeket változtat majd meg örökre?
Megittam a csokoládét.
– Nagyon finom. Azt hiszem, az enyémnél is jobb.
– Hát persze, hiszen én főztem – mondta Anouk. – Az enyém
mindig jobb volt.
Átnyújtotta az egyik kész mendiant-t. Az orr egy nagy fekete
cseresznye volt, a száj egy cukrozott citromszelet. Mindig kis
arcokat csinált a csokoládéiból. A vonásokat arannyal rajzolta
meg, mandulával, mazsolával, mákkal dolgozott. Mindegyik
csokoládé más volt, mindegyiken rajta hagyta az
ismertetőjegyét.
Szeress. Etess. Szabadíts fel…
És mindegyik csokoládé mosolygott.
 Köszönet

Egy falu kell, hogy megíródjon egy könyv. Némelyik könyv

felépít egy falut, legalábbis az olvasók fejében. Ez a negyedik
regény Lansquenet-sous-Tannes egymáshoz kapcsolódó
történetei sorában, amelynek alapjait húsz éven át számtalan
szerkesztő, olvasószerkesztő, borítótervező, reklámszakember,
könyvkereskedő, irodalmi ügynök, blogger és olvasó rakott le,
akik nélkül sosem lett volna esélyem visszatérni a Csokoládé
világához. Valamennyien megérdemlik az elismerést, bár
lehetetlen lenne valamennyiüket itt felsorolni. De ti tudjátok, kik
vagytok. Nektek köszönhetem. Nem felejtettelek el benneteket.
De e mostani könyvért szívből jövő hálával tartozom az
Orion kiváló közösségének, Gillian Redfearn és Clare Hey
szerkesztőknek, Sally Partington olvasószerkesztőnek, Jon
Woodnak, Charlotte Abrams-Simpsonnak a gyönyörű borítóért,
Rebecca Grey reklámszakembernek és Lynsey Sutherland
marketingesnek, Jennifer Wilsonnak, Jo Carpenternek és
Rachael Humnak a kereskedelmi osztályról, Katie Espiner
ügyvezető igazgatónak és Sarah Benton főigazgatónak, és az
összes könyvkereskedőnek, bloggernek és ügynöknek, aki azért
törte magát, hogy a könyveim a polcokon maradjanak. Hálás
köszönet még az ügynökömnek, Peter Robinsonnak, és a
barátomnak, Christopher Fowlernek, aki kezdettől fogva
mellettem volt. És természetesen Kevinnek és Anouchkának,
akik ott voltak már előtte is, mielőtt elkezdődött, és akik nélkül
soha nem illesztettem volna a tollamat az üres papírlapra.
Ám az utolsó tartozásom, mint mindig, Önök felé van,
kedves Olvasóim, bárkik legyenek is: újonnan érkezett
vendégek a partin vagy régi barátok a családi összejövetelen. A
történetek nem légüres térben léteznek, hallgatóságra van
szükségük az életben maradáshoz. Köszönöm mindenki
figyelmét, és azokét, akik régi barátaim ebben a világban.
Köszönöm a hűségüket. Önöknek írtam. Remélem, szeretni
fogják.
 Fordítói jegyzetek

1 Maja szélisten. (A ford.)

2 Fánkhoz hasonló spanyol édesség. (A ford.)
3 Indiai zöldséges batyu. (A ford.)
4 19. századi, nagy hatású, preraffaelita angol
iparművész. (A ford.)
5 Kardos László fordítása.
 Tartalom

Szél
1

Hó
1
2
3
4
5
6
7
8
9

Tükrök
1
2
3
4
5
6
7
8
 9
10
11

Füst
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11

Tinta
1
2
3
4
5
6
7
8
 9
10

Patkányok
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12

A patkányfogó
1
2
3
4
5
6
7
8
 9
10

A varjú
1
2
3
4

Bolondok napja
1

Köszönet
Fordítói jegyzetek
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.

Felhasznált betűtípusok
Cinzel – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License 2.0