GONDOLKODJ FEJLŐDÉSI SZEMLÉLETMÓDBAN!

A fejlődési szemléletmód persze önmagában nem vértez fel a bukás ellen, és nem gyógyír a kudarcok
okozta fájdalomra sem. Inkább abban segít, hogy ne a kudarcaink által határozzuk meg önmagunkat.
Amikor ugyanis rögzült szemléletmódban gondolkodunk, lényegében mi magunk válunk kudarccá, ha
valami nem sikerül. Rögzült szemléletmódban hajlamosak vagyunk elhinni, hogy csak az erőfeszítés
nélküli siker az igazi. Fejlődési szemléletmódban azonban a kudarc nem egy alkalom önmagunk
megkérdőjelezésére, hanem egyszerűen csak az út része.

A kudarcok kezelésének egyik legfontosabb lépése, hogy merjünk róluk ebben a fejlődési
szemléletmódban gondolkodni. Nem véletlenül mondjuk így: merjünk, hiszen nem kis adag bátorság
kell ahhoz, hogy próbálkozzunk, tanuljunk, fejlődjünk. A legnagyobb merészség pedig talán ahhoz
kell, hogy igazán nagy erőfeszítést tegyünk – mert a legnagyobb kockázatot az jelenti, hogy annak
ellenére adunk bele mindent, hogy tudjuk, előfordulhat, hogy mégsem járunk sikerrel.

KUDARCKERÜLÉS

Az embereket két csoportra oszthatjuk attól függően, hogyan viszonyulnak a sikerhez és a kudarchoz.
Az egyik csoport a sikerkeresőké. Ők a kihívásokban a siker lehetőségét látják, és nem félnek próbára
tenni a képességeiket a cél érdekében. A kudarckerülők ezzel szemben inkább arra hajlamosak, hogy
vagy túl könnyű, vagy túl nehéz célokat tűzzenek ki, de semmiképp sem

olyanokat, amelyek valóban illeszkednek a képességeikhez.[4] Így

ugyanis siker esetén kézenfekvő magyarázat, hogy úgyis túl könnyű volt a feladat (vagy mindenkinek
lehet néha szerencséje), kudarc esetén pedig ott a megnyugtató tudat, hogy ez senkinek sem
sikerülhetett volna.

A kudarckerülés igazi ördögi körré válhat: az önértékelés („valódi” siker híján különösen) egyre
alacsonyabb lesz, a szorongás viszont egyre nagyobb, mindez pedig egyre negatívabban hat a
teljesítményre is. A kudarc, ami szinte törvényszerűen bekövetkezik, így önbeteljesítő jóslattá növi ki
magát: tudtam, hogy úgysem fog menni, és lám, nem is megy… A kör akkor zárul be, amikor a
feltételezett bukás elkerülése érdekében a próbálkozással is felhagyunk, és már a sikerélmény
lehetőségét is elveszítjük.

A kudarckerülőket gyakran kísérti egy, lényegében bármilyen bukásnál fájdalmasabb kérdés: vajon mi
lett volna, ha…? Erre azonban csak akkor tudhatjuk meg a választ, ha próbálkozunk, ha nem kerüljük
el a kihívást jelentő helyzeteket. Ebben segít az, ha a kudarcainkat minél inkább növekedési
szemléletmódban értelmezzük, azaz olyan tapasztalatként tekintünk rájuk, ami nem az út végét
jelenti, hanem mindig magában rejti a fejlődés lehetőségét.

GYAKO LAT

LÉGY ÖNMAGAD LEGJOBB BARÁTJA!

Kudarc esetén a gondolataink sokszor negatív spirálban kezdenek örvényleni: „Tudtam, hogy nem fog
menni, nem vagyok elég jó, minek is hiszem el újra meg újra, hogy sikerülhet?” Ezeket a gondolatokat
a belső hangunk is gyakran visszatükrözi, s szörnyű jelzőkkel illetjük magunkat. Ha ezeket mástól
hallanánk, biztosan nem állnánk többé szóba az illetővel.

Ez a fajta belső beszéd csak tovább mélyíti a kudarc fájdalmát, mintha olyankor rúgnánk még
néhányat magunkba, amikor már egyébként is a padlón fekszünk. Emiatt pedig még nehezebb
feldolgozni egy egyébként sem könnyű tapasztalatot.

Amikor a kudarcaidra gondolsz, próbáld meg tudatosan megfigyelni, „tetten érni” ezt a kritikus belső
hangot, és bocsátkozz vitába vele! A cél nem az, hogy örülj a kudarcnak, hanem hogy ne súlyosbítsd a
vele járó fájdalmat és nehéz érzéseket. Képzeld el, mit mondana neked a legjobb barátod vagy valaki,
aki szeret és együttérez veled! Ez az a belső hang, amelyre kudarc esetén figyelned kell.