Egészen kis korunktól úgy szocializálódunk, hogy haragot tartani csúnya dolog, és fontos, hogy

azonnal megbocsássunk annak, aki megbántott bennünket. Felnőveaztán megtapasztaljuk, hogy

korántsem az a legnagyobb sérelem, ha valaki a homokozóban elveszi a kisvödrünket.

Hűtlen barátok, megalázó iskolai és munkahelyi helyzetek, szerelmi csalódások. Az élet során
szembenézünk kisebb bosszúságokkal, mindent elborító, igazi vörös ködként ránk telepedő dühvel és
a harag egyik talán legpusztítóbb formájával is: azzal, ami önmagunk ellen irányul. És sokszor azt éljük
meg, hogy nem tudunk mit kezdeni a haraggal.

HARAGUDNI ÉR

A megbocsátásra vonatkozó, sokszor egészen korai leckéink mellől ugyanis a legtöbbször kimarad egy
másik, nagyon fontos tapasztalás: senki sem tanít meg minket arra, hogy haragudni

nagyon is „ér”. Sokszor sajnos már azelőtt megtanuljuk, hogy haragudni nem szabad, hogy egyáltalán
tudnánk, mi is a harag.

A harag pedig egyike a legfontosabb érzelmeknek, és mint ilyen, van egy nagyon fontos funkciója:
jelez valamit. Paul Ekman, aki talán a legismertebb, érzelmekkel foglalkozó pszichológus a világon, így
írja le: a harag akkor keletkezik, amikor egy cél elérésében

akadályozva vagyunk, vagy igazságtalanul bánnak velünk.[1] Ekman

azt is hozzáteszi: a harag „pusztító” érzelemmé válhat, ha túláradó, extrém formában jelenik meg. Ez
kifelé vagy befelé irányuló agresszióhoz vezethet, ezért különösen fontos, hogy megtanuljuk kezelni.
Ehhez viszont először is fel kell ismernünk, azaz nem szabad azonnal elfojtani, hanem meg kell
engednünk magunknak, hogy megéljük.

A harag teljesen természetes módon következik be, általában egy minket ért sérelem után: például
ha becsapnak, megcsalnak, megszégyenítenek bennünket. A sérelmeknek rendkívül széles skálája
van, ám a legtöbbünket három érint különösen rosszul: a kritizálás, a cserben hagyás és a nyílt
visszautasítás.[2]

Ezek a sérelmek (ahogyan a többi is, hiszen a listát hosszan folytathatnánk) fájdalommal járnak,
mégpedig nem is kicsivel: a hatásukra úgy érezhetjük, nem vagyunk értékesek, szerethetők, nem
fogad el minket az, akinek a figyelmére, jóváhagyására, dicséretére vágyunk.

A holland pszichoterapeuta, Riekje Boswijk-Hummel hasonlóan definiálja a harag érzését, mint

Ekman, ám kiegészíti egy érdekes megfigyeléssel: szerinte a haragunk és a hozzá való hosszas
ragaszkodás valójában a sérelem nyomán keletkező fájdalom

tompításában segít.[3] A kérdés ezek után az: vajon meddig érdemes ezzel a „fájdalomcsillapító”
módszerrel élni?