AGRESSZIÓ

AVAGY AZ ISKOLAI AGRESSZIÓ LEHETSÉGES

OKAI
 A természettudósok számára az agresszió egy sok energiát igénylő, magas feszültség
szintű, cselekvésben kifejeződő biológiai jelenség. Ezzel szemben a pszichológiában és a
szociálpszichológiában az agresszió definícióiban mindig ott szerepel a szándékosság, másnak
kár, sérelem, fájdalom okozása. Ez az agresszió-felfogás mivel csak a negatívumot emeli ki,
nem veszi figyelembe, hogy az agresszió növekedése motiváció növekedéssel is jár, amely
energia összpontosítására ad lehetőséget.

Például amikor sikertelenség ér bennünket, első reakciónk lehet a düh, és a bizonyítási vágy,
mely szerint "azért is megmutatjuk". Ilyenkor az agresszió növekedése a motivációt növeli.
Ennek fordítottja, amikor például meggyőződünk egy elv igazságáról, majd az elv nevében
agressziót is hajlamosak vagyunk elkövetni (proletárforradalom).

Lehet egy másik reláció is az agresszió és a motiváció között. Ebben az esetben nem a
motiváció és az agresszió közti egyenes arányosság a lényeges. A motiváció és az agresszió
összege az, ami ha egy kívánt szintet elér, létrehozza a cselekvést. Tinédzsereknél gyakori,
hogy a fiúk és a lányok úgy hívják fel magukra a figyelmet, hogy „cukkolják” egymást. A
másik fél agresszivitásának kiváltásával érhető el, hogy odafigyeljenek ránk, jóllehet a másik
fél motivációja a szerelemre eredetileg csekély volt. A szerelemre való cukkoló
figyelemfelkeltés ugyanis csak akkor éri el célját, ha az agresszió a motivációt is fokozza.

Az agresszió tehát rendelkezik pozitív és negatív komponensekkel, attól függően, hogy a

cselekvés végül is hogyan realizálódik. Pontosabban az is lehet, hogy nem nyilvánul meg
cselekvésben, mert az agresszióját az ember önmaga ellen fordítja, és emészteni kezdi magát.
Ez utóbbi is a negatív kategóriába sorolható.

A társadalomtudós - ahogy azt Durkheim is tette - felfedezhet a negatív agresszióban is

pozitív társadalmi funkciókat. A bűnözővel szembeni fellépés például megerősíti a közösség
normáit, a társadalom szolidaritását, ehhez pedig szükség van a deviánsokra. Durkheim volt
az első szociológus, aki a bűnözés és a törvénytisztelő magatartás közti összefüggésre
rámutatott. (Durkheim,E. 1986.)

Az agresszió kiváltásának és eredetének elméletei

Freud híresebb, későbbi (1927), de többet is kritizált elmélete szerint, az agresszió a

minden egyes emberen belül lakozó két ösztön összecsapásának kivetüléséből származik. A
halálösztön - Tanatosz-elv -, mely az egyén ellen irányul, és voltaképp hallvágy, a
konstruktívabb Erosszal összeütközve kifelé fordul, és erőszakban fejeződik ki. A bennünk
lakozó bizonyos mennyiségű agresszív feszültséggel Freud szerint együtt kell élnünk, mert a
civilizált társadalom erre kényszerít minket. Ha azonban az elfojtás túlságosan erős, az a
pszichés egyensúly felborulásához vezet. Ebből egyetlen kivezető út adódik, és ez a harag
kimutatása vagy az agresszió kiélése.

Az agresszió kiváltásának másik elmélete szerint a frusztráció az, ami agressziót okoz.
Ennek is van némi freudi előzménye, ugyanis Freud első agresszió-elméletében az agresszió
egy olyan ösztön, amelyet mindig egy külső frusztráció idéz elő.

1941-ben Dembo és Lewin óvodás gyerekekkel igazolta, hogy a frusztrálás valóban agressziót
vált ki. Egy alkalommal vonzó és új játékokat találtak az óvodások régi játékaik között, majd

2
épphogy hozzáfogtak volna a velük való megismerkedéshez, az óvónő átvitette velük a szoba
másik részébe a régi játékokat, és az újakat pedig egy ráccsal elzárta. A gyerekek először
kérlelték, majd követelték az új játékokat, s amikor már látszott, hogy minden szép szó
hiábavaló, a rácsot rugdosni kezdték, sőt egyesek az óvónőnek is nekitámadtak.

Később, más kísérletekből az is kiderült, hogy nagyobb frusztráció érhető el, ha a gyerekeket
odaengedik a játékokhoz, mintha azt sem hagyják, hogy megfogják azokat. Amikor egy
hosszú sor végén állunk, kevésbé leszünk mérgesek, ha valaki elénk furakodik, míg
valószínűleg nem hagyjuk szó nélkül, ha már csak páran vannak előttünk.

Vagyis minél közelebb van a cél, minél kevésbé elképzelhetetlen, hogy vágyainkat kiéljük,
annál nagyobb a frusztráció, ha mégis ezt megakadályozzák. S minél nagyobb a frusztráció,
annál nagyobb az agresszió.

Harmadik kiváltó okként lehet említeni az utánzást. A '60-as években több Bandura
kísérlet is alátámasztja az utánzás jelentőségét. A legismertebb egy gyerek nagyságú műanyag
bábú, Bobo-baba felnőttek általi ütlegelése, melyet a gyerekek végignézhettek, majd ezután a
babával ők is hasonlóképp viselkedtek. Bandura később azt is bebizonyította, hogy
amennyiben a gyerekek kedvelik és azonosulnak is a felnőttel, sokkal inkább hajlamosak
utánozni őket.

Az ember azonban nem csupán a számára pozitív személyeket utánozza le. Különösen
fogékonyak vagyunk az erőszak formáinak megjegyzésére függetlenül attól, hogy a "főhős"
szimpatikus-e nekünk, vagy hogy a főhős a végén megbűnhődik-e.

Az agresszió kiváltódhat kommunikációs zavarból. A hallgatás például lehet sértés is,

jelezheti azt is, hogy gondolatainkba szeretnénk mélyedni, de azt is, hogy valami bajunk van.
Amennyiben ezzel a magunkba fordulást szeretnénk jelezni igen dühösek leszünk arra, aki ezt
nem érti és állandóan problémáink felől érdeklődik, netán úgy veszi, hogy azért hallgatunk,
mert megvetjük őt.

Az agresszivitást fokozó tényezők

Az agresszivitást fokozza az utánozható minták száma, fokozza, ha az utánozható

minta pozitívan van feltüntetve, avagy bennünk az agresszíven viselkedő személy iránt
előzetesen már egy pozitív attitűd alakult ki. Fokozhatja a környezet, a szemet-szemért
kulturális értékrend. Fokozza a kulturális vagy a történelmi kényszer. Egy ország háborús
konfliktusa épp úgy, mint a maffia családba születés. Végezetül fokozhatja bizonyos
társadalmi strukturális funkciókból adódó kényszer is, a bűnbakképzést, és a
tömegkommunikációt.

Mivel az agresszió nézése önmagában is fokozza az agressziót attól függetlenül, hogy

a mintaadó szimpatikus-e vagy sem - lsd. a Bobo-baba verését -, ezért komoly támadás szokta
érni a televíziót a szociálpszichológusok részéről. Több bizonyíték is utal arra, hogy bizonyos
filmeket, könyveket bűnözők egy az egyben leutánoztak. Arra is elvégeztek kísérleteket, hogy
az erőszakos filmeket néző fiúk a kontrollcsoporthoz képest erőszakosabban viselkedtek

3
egymással a filmek megnézése után. Azt is tudjuk, hogy a televíziót sokat néző emberek
szignifikánsan több erőszakot, több bűntényt képzelnek el, mint amennyi a valóságban
valójában megtörténik. Mindez a tömegkommunikáció fokozottabb ellenőrzésére buzdíthat.

Az agressziót fokozhatja még egy olyan tárgy, szituáció vagy a cselekvésben

résztvevők számára valamilyen egyértelmű utalás, amelyből az agresszióra lehet asszociálni.
Aronson ezt úgy fogalmazza meg, hogy a puska ravasza is meghúzhatja az ember ujját. Erre
vonatkozóan is végeztek kísérletet, ahol is a teniszütő kevésbé váltott ki agressziót, mint a
puska jelenléte.

Az is fokozza az agressziót, ha olyan csoportot választunk példaképünknek,

amelyikben sok az agresszív megnyilvánulás. A vonatkoztatási csoport kiválasztása
nagymértékben függ a szocializálódástól.

Milgram az agresszió fokozására két következtetést vont le. Az egyik, hogy az agressziót
fokozza, ha nem látjuk az áldozatot, a másik, hogy fokozza, ha annak megtételére parancsot
kapunk, s lehetőleg olyan személytől, akiről elhihetjük, hogy a felelősséget átvállalhatja
tőlünk. Ilyen lehet egy fehér köpenyes magas presztízsű egyetemen dolgozó kutató, vagy egy
nemzetet reprezentáló katonatiszt.

Egy másik igen híres kísérlet az agresszió előidézésében szintén a helyzet hatalmát
hangsúlyozza. Philip Zimbardo egészséges főiskolásokkal végezte a kísérletet. A kísérletben
azt próbálták meg megérteni a szociálpszichológusok, hogy nem az egyénben, hanem
magában a helyzetben kell keresnünk az erőszak kiváltásának forrását, hiszen a kísérleti
személyek egyébként minden szempontból átlagos, sőt átlag fölötti műveltséggel rendelkező
fiatalemberek voltak.

Ranschburg Jenő az agressziót a viselkedés erkölcsi tartalma alapján kétféleképpen

magyarázza: antiszociális (tomboló, közösség elleni magatartás) és proszociális (a közösség
vagy egyén érdekeit szolgáló magatartás) alapokon.

Véleménye szerint az agresszió lehet eszköz és szolgálhat célként is. Eszközzé akkor válik, ha
a gyermek azért agresszív, hogy tervét megvalósíthassa. Akkor válik céllá, ha belső
indíttatásból azért cselekszik indulatosan, agresszíven, hogy másoknak fájdalmat okozzon.

Magatartásformák szempontjából lehet támadó és védekező agresszióról beszélni.

Az agresszió nem ösztönös cselekvés, hanem alapja a múltbeli tapasztalatokon nyugszik,

mozgatórúgója pedig a szociális tanulás. A kisgyermekkor legelső agresszív megnyilvánulása,
mely általában másfél, két éves korban jelentkezik az a harag és csak rövid ideig tart. Ebben
az időszakban van nagyon fontos szerepe a családnak, a nevelői ráhatásnak, a nevelésnek, a
pozitív példának. Ugyanis a kisgyermek ebben a korban sajátítja el az alapvető reagálási
mozzanatokat különféle problémák kezeléséhez. Ekkor látja, ekkor tanulja meg, hogyan kell
úgymond viselkedni. A szülői modell fontosabb, mint a környezeti hatások a gyermek első 3
életévében. A negatív szülői példa követő magatartást eredményez, azonos helyzetekben a
gyermek is úgy megpróbál agresszív, támadó lenni.

Az agresszív viselkedés másik kiváltó oka szerinte az elhanyagoló bánásmód. A nemtörődés

érzése ún. rossz gyereket érlel, ugyanis a felnőttek bosszantásával váltja ki a vele való
foglalkozást.

4
 Az agresszió kialakulásának természetesen biológiai okai is vannak. Ilyenek lehetnek a
különféle agykárosodások, a daganatok, a szervezetbe kerülő káros szerek okozta hatások.

Az iskolai agresszió

Az iskolákban, sőt, már az óvodákban is egyre agresszívebben viselkednek egymással a

gyerekek. Számtalan – ijesztőbbnél ijesztőbb történet kering – még a nem gyakorló szülők
között is – arról, hogy manapság a társadalmi feszültségek, a családok, szülők problémája
hogyan gyűrűzik át a gyerekek világába, s teszi nehezebbé – egyesek számára
elviselhetetlenné – az iskolai életet.
1

A legfontosabb közvéleményeket jól tükrözi ez a video. Én több, mint 20 éve gyakorló

pedagógus, azonban mégis félve mondanám azt ki, hogy „Nem tudjuk manapság fegyelmezni
a gyerekeket, mert nincs a kezünkben a megfelelő eszköz, a verés.” A megfelelő eszköznek
természetesen nem a verésnek kellene lennie, s szerintem nem is az manapság, hanem a jól
megválasztott pedagógiai módszereknek, mint ahogy ezt kifejtette Pásztorné Bakó Márta
miskolci iskolaigazgató is az X Kommunikációs Központ által szervezett kerekasztal
beszélgetésen ez év október 17-én (Aranytíz Kultúrház, Budapest). 2
Fontosnak érzem, hogy a módszertani megújuláson túl, ami természetesen gyermekközpontú
oktatást jelent, a technikai vívmányokat is alkalmazzuk a mai oktatásban.(IKT-s eszközök,
interaktív táblák, tanulói laptopok…) Rengeteg jó, alkalmazható módszer közül tudunk
manapság válogatni, de egy igazán jó pedagógusnak tudnia kell, mit lehet az adott osztálynál
alkalmazni. Véleményem szerint a jelen pedagógusok zöme rendelkezik ezzel a képességgel.
Igen, fontos a tanár-diák-szülő kapcsolat is, az olyan kapcsolat, ahol nyíltan, őszintén, segítő
szándékkal tudunk beszélni a problémákról. Molnár Gál Béla atya egyfajta családias légkörről
beszélt a fent említett délutáni kerekasztal beszélgetésen, ami az egyik gyógyszere, vagy
ellenszere az agressziónak, valamint a vallás átitató ereje. Igaza van.
Pokorni Zoltán véleménye szerint az iskolai agresszió hazánkban elenyésző EU-s
viszonylatban, nem homogén és csak az ország bizonyos részein feltűnő. Régebben is volt, de
nem kapott ilyen nagy sajtót, mint manapság (utalt Kosztolányi Aranysárkány című
regényére). A modern sajtó úgynevezett „kultúrsokkot” idéz elő, ami sok esetben káros.
Részletezhetném ezt a véleményét, de nem teszem, mert most nem ezen van a hangsúly.
Pokorni az iskolarendőr jelenlétét az iskolában nehezményezi, szerinte ez rossz válasz az
erőszakra. (???) E helyett a pedagógusokat fel kellene készíteni ilyen jellegű
konfliktushelyzetek megoldására, új tanítási technikákat kellene alkalmazniuk (???), valamint

1
Vélemények az iskolai agresszióról:
http://vimeo.com/51168960

2
A kerekasztal beszélgetésről vágott video:
http://vimeo.com/52353172
Mi az oka az iskolai erőszaknak? Mennyiben okolható az iskola és a pedagógus az agresszióért? Kell-e büntetni azt a szülőt, aki megüt egy
tanárt? Mi legyen azzal a tanárral, aki megüt egy gyermeket? Mire való az iskola és ki hogyan áll hozzá?
Az X Kommunikációs Központ rendezvényén
Pokorni Zoltán, az Országgyűlés Oktatási, Tudományos és Kutatási Bizottságának elnöke, Vekerdy Tamás pszichológus, Dr. Pásztorné Bakó
Márta, a miskolci II. Rákóczi Ferenc Általános és Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Iskola igazgatója, és Molnár-Gál Béla atya, a
kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium igazgatóhelyettese vitatkoznak.

5
olyan módszereket elsajátítaniuk, amelyekkel megakadályozható lenne a kiégés. (???)
Szerinte a tanár „45 perces színpadi előadást tart”, melyet neheztel, ha a tanuló azt nem kellő
figyelemmel hallgatja végig. (???) A megoldásként említett 4 pontját itt most nem is említem,
mert szerintem felesleges. Én személy szerint felháborítónak tartom, amiket felsorolt, utalván
arra, hogy a jelen pedagógus társadalom NEM úgy teszi a dolgát, ahogy kellene.
A kérdőjelek, amiket mondatok után tettem számomra igencsak megkérdőjelezi a
kijelentéseket. Új tanulási-tanítási technikák? Kiégés? Színpadi előadás? Ezek lennének az
iskolai agresszió valódi okai???
Vekerdi Tamás pszichológus szerint frusztrált a gyerek, frusztrált a tanár is. A frusztráció
pedig agressziót szül.
Már csak az a kérdés, miért frusztrált egy gyerek? Iskolai teljesítések? Szülői, tanári
elvárások? Vagy a kortárscsoport elvárásai miatt?
És a pedagógus miért lehet frusztrált? A tananyagot esetleg nem tudja az előírt tempóban
teljesíteni? Más kollégákat akar utánozni? Merenghetnénk órákig ezeken a kérdéseken.
Egy gyermeki lélekben sok minden lakozhat, még a jól képzett pszichológus is csak hosszas
vizsgálódás után léphet be az ő kis világába. A pedagógusok felelőssége óriási: a
példamutatás és a gondviselés egy egészséges lelkületű gyermeket képes megóvni. A
másságot pedig észre kell venni, s időben segíteni. Egy másik gondolatot indít el, ha nem
tudjuk észrevenni az agresszióra való hajlamot, mi a teendőnk. Csak a gyors segítségnyújtás.
Agresszióra való hajlam? Szerintem mindenkiben benne lakozik, bennem is. Van, hogy én
sem tudom elfojtani a freudi kitörekvő énemet, s ezzel másokat sértek meg, van, hogy
szándékosan. Az ember így „működik”. A baj az agresszív viselkedés mélységével és
gyakoriságával van. A dolgozatom elején hangsúlyoztam a szülői nevelés fontosságát az első
3 évben. A példa a gyerek előtt akkor csakis az, amit otthon lát, megél, átél, amit tud utánozni,
akire felnézhet és titkon vagy nyíltan hősévé fogadja. Hős ilyenkor az erős apa, a simogató,
védő anya. A gyermek a tanult mozzanatokat, szerepeket aztán átadja az óvodában, az
iskolában, a nagyobb kortárscsoportokban, majd a munkahelyen, a saját családban, s az élet
minden színterén. S közben, míg szerepet játszunk, mindenféle „maszlagok” is
felkapaszkodnak ránk, s mint valami kullancs vérünket szíva belefurakszanak zsigereinkbe,
gondolatainkba és mindig ki akarnak billenteni egyensúlyunkból. Az egészséges elme
mérlegel és utána dönt. A kisgyerek mérlegelés nélkül dönt, pusztán utánzásból. A rossz
döntések szerintem ilyenkor születnek. Az agresszív hajlamunk előtüremkedik, a rossz
„akcióhősök” súgják a fülünkbe: „Ezt tedd, mert ez menő, mert ezzel nagyobb leszel mások
szemében, mert ez a helyes, ezt tanultad otthon, a filmekből, csavargás közben, magányodban
az interneten böngészve, mert…”
Egy évig egy református iskolában dolgoztam. Az iskola sok évtizede fennáll, de ez
évtől vette át fenntartását a református egyház. Örültem ennek a lehetőségnek, de legfőképp
annak, hogy egyházi iskolában taníthatok. Tudtam, hogy nem fog egykettőre menni a váltás
az ott tanuló diákoknak és nevelőknek. Úgyhogy félve figyeltem, óvatosan közelítettem
minden és mindenki felé. Félelmem beigazolódott, amikor is egy számomra ijesztő és szörnyű
eset történt az őszi szünetet megelőző napokban, október hónapban. Az eset helyszíne a fiú
wc, elkövető két túlkoros 6. osztályos fiú és két 4. osztályos fiú. A két nagyobb fiú orálisan
akarta magát kielégíttetni a két kisebb fiúval, csakhogy a wc-t mások is használják, így időben
tudtak szólni az ügyeletes nevelőnek, aki értesítette az iskolaigazgatót, majd az iskolarendőrt.
Az ügy még nincs lezárva.
Borzasztó!
A két elkövető roma származású, az egyiknek az apja ki-be járkál a börtönbe. Példa adott. Az
apa kiszabadulásakor óriási ünnepséget csapnak, hősként istenítik. Mit lát ilyenkor a gyerek?
Aggasztó és elkeserítő. Az iskola szigorúan bünteti az ehhez hasonló tetteket (mert még ilyen
nem történt), de szerintem ez kevés. Tudjuk, hogy az agresszió megbüntetése az elkövető

6
számára még inkább agressziót szül. Mégsem hagyhatjuk büntetés nélkül. Mi ilyenkor a
teendő? A tanuló, ha nagykorúvá válik, büntethető lesz börtönnel is. S ha kiszabadul? Az
esetek többségében folytatja a megkezdett életutat. Segítettünk neki?
Én csak remélni tudom, hogy a fent említett eset igen ritka és az esetek többségében
létezik helyes út, ami elkerüli az agressziót. Létezik olyan módszer, olyan tevékenység, ami
elnyomja a gyermekek gondolatában az agressziót. Viszont minden módszer, csodaszer,
ákombákom egymaga kevés, ha nem vonjuk be a szeretet hálójával.

"A nevelés feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszióját leállítsa, hanem az,
hogy azokat antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa..." (Ranschburg, J.)

Irodalomjegyzék
Aronson, E. (1992). A társas lény.
Durkheim, E. (1986). A társadalmi munkamegosztásról.
István, B. (2012. 10 17). FN24. Forrás: http://fn.hir24.hu/itthon/2012/10/18/nott-az-eroszak-a-
magyar-iskolakban/~~fokusz
ofi.hu. (dátum nélk.). Forrás: http://www.ofi.hu/tudastar/ranschburg-jeno-iskolai