MA󰈤󰈵 GU󰈰󰉁󰈮R

FÉ󰈤󰉆I󰉝G󰇳, NŐI AG󰇳

Is󰉃e󰈞 ho󰉛󰈡󰉅
eg󰉘 jo󰇼󰇻
há󰉛a󰈼sá󰈇󰇻󰈀n!
H ar m at
B udapest, 201 9
 Originally published with the title
Laugh Your Way to a Better Marriage
by Atria Books, a Division of Simon &
Schuster, Inc.
Copyright © 2008 by Laugh Your Way
America, LLC
All rights reserved.
Laugh Your Way to a Better Marriage® is a
registered trademark of Laugh Your Way
America!, LLC.

Hungarian edition © Harmat Kiadó, 2018

Minden jog fenntartva.
A könyv vagy bármely részének
felhasználásához, sokszorosításához vagy
bármely formában történő közléséhez –
rövid idézetet kivéve – a kiadó előzetes,
írásos engedélye szükséges.

Fordította: Kriszt Éva

ISBN 978 963 288 504 9

A szentírási részeket a Magyar Bibliatársulat

által kiadott új fordítású Bibliából idéztük.
Az ettől eltérő helyeket külön jelöltük:
KG – Károli Gáspár revideált fordítása
(1908)
EFO – egyszerű fordítású Biblia (TBL
 Alapítvány, 2012)
SZIT – Szent István Társulat kiadása (2013)
 Az én drága Debbie-mnek

Amikor összeházasodtunk, nagyon fiatalok

voltunk (tizennyolc, illetve tizenkilenc
évesek), rendkívül szegények (tulajdonképpen
hippik – az első otthonunk egy háromszor
három méteres sátor volt) és elképesztően
ostobák (lásd az első két pontot), közös
életutunkat végül mégis milliók irigyelték
meg. A mi közös életünk bizonyíték arra,
hogy a sikerhez nincs szükség másra, csupán
makacs elkötelezettségre, hogy azt tegyük,
ami helyes. Köszönöm, hogy vagy nekem!

Köszönet

Fivéremnek, Ednek, aki értékes

meglátásaival és képességeivel lehetővé
tette, hogy ez a könyv megszülessen.

Terry Kohlernek, akinek a látása és

együttérzése házasságok millióinak segített
pozitív irányba elmozdulni.

Az Uhlmann családnak szeretetükért és

támogatásukért.

Diane Brierley-nek és Joy Groblebe-nek, akik

elolvasták, majd újra meg újra átolvasták
ezt a könyvet, többször, mint ahányszor
bárkinek is szabad lenne.
Édesanyámnak, aki elültette az agyamban
azt a nagy illúziót, hogy bármit el tudok
érni, amit csak a fejembe veszek.

Végül pedig gyermekeimnek: Leslie-nek és

Rossnak, Philnek és Kirstynek, valamint
unokáimnak: Parkernek, Keyannek és
Montynak. A házasság végső soron az erős,
sikeres család építéséről szól. Teljes
mértékben a családról szól.
 Bevezető

Mikor nincsenek ökrök, tiszta a

jászol…
 Ez a könyv a hasonló témájú szeminárium
alapján íródott, amelynek komoly szándéka javítani
a résztvevők házasságán. Jó néhány pont, amelyre
kitérek… hát, mulatságos. Az élő szeminárium
valójában jobban hasonlít egy humorestre, mint a
Terápia egyik epizódjára, mégis párok tízezrei
tesznek bizonyságot arról, hogy gazdagabbá tette,
sőt akár meg is mentette a házasságukat. Tehát –
noha a könyvben szereplő történetek közül némelyik
megmosolyogtathatja vagy akár meg is nevettetheti
az olvasót – ennek a komoly próbálkozásnak a célja
végső soron az, hogy hasznos információt nyújtson,
amely erőt adhat a házasság sikerességéhez.

Egyetértek David Viscott-tal, aki így ír: „A

kapcsolatok csak a legritkább esetben érnek véget
azért, mert hirtelen már nincs bennük élet. Inkább
lassan hervadnak el, vagy azért, mert az emberek
nem értik, mennyi, illetve milyen karbantartás, idő,
munka, szeretet és törődés kell hozzájuk, vagy pedig
azért, mert túlságosan lusták, esetleg túlságosan
gyávák mindezt megpróbálni.”[1]

Az embereknek rengeteg különös elképzelésük

van a szerelemről és a házasságról. Van, aki úgy véli,
ha a házasság sikeresen indul, akkor sikeres lesz.
Mások azt gondolják, nyugodtan követhetik
ösztöneiket, úgy is meg kell érkezniük a
boldogsághoz. És való igaz: a kapcsolatok csakugyan
rendelkeznek egyfajta „ösztönösséggel”; a
tapasztalat mégis azt mutatja, hogy nem
támaszkodhatunk kizárólag az ösztöneinkre.

Megint mások azt hiszik, a boldog házasság titka

a romantika. A mi kapcsolatunk a feleségemmel,
Debbie-vel gyerekkori szerelemként indult. Lehet,
hogy ez romantikusan hangzik, de az igazság az,
hogy a romantikának kevés köze volt hozzá. Persze,
jutott azért annak is némi szerep, de éppen csak egy
csipetnyi. Mint ahogyan megszórtam sóval a tojást
ma reggel – ebben az esetben a tojásé volt a
főszerep, nem a sóé. Ha megpróbáltam volna a sót a
középpontba állítani, igencsak pocsék reggeli lett
volna belőle. A romantika nagyszerű „só”, amellyel
meghinthetjük azt a kemény munkát, amit az jelent,
hogy megosztjuk az életünket egy másik emberrel; a
boldog házasság fő összetevője azonban nem lehet a
romantika. (Később majd rámutatok, miért nem.)

Amitől csodás lesz a házasság, az a munka. De

nem elég dolgozni; ügyesen kell végezni a munkát.
Csak mert készek vagyunk megdolgozni a nagyszerű
házasságért, még nem biztos, hogy rendelkezünk az
ehhez szükséges készségekkel. A kialakulásukhoz
idő és ismeret szükséges. Minél tovább várunk
ezeknek a készségeknek az elsajátításával, annál
inkább hajlamosak leszünk egyik fájdalmas
kapcsolatból a másikba bukdácsolni – és így
mindegyik az előző megtapasztalásra épülve egyre
inkább meggyőz bennünket arról, hogy soha nem
leszünk képesek boldogan élni a jelenlegi
házastársunkkal. Így lesz belőlünk két lábon járó
sebesült: egyre óvatosabb, egyre nehezebben
megközelíthető lény, aki egyre jobban fél megbízni
abban, akinek egy életre elígérkezett. Az ilyen
házasság pedig több fájdalmat gerjeszt, mint
amennyit látszólag ér, így aztán elkezdünk
visszakozni.

A jó hír az, hogy a házassági gondokat viszonylag

egyszerűen meg lehet oldani. Ha a férj és a feleség
hajlandók alaposan tanulmányozni a házasság
dinamikáját, és készek időt szánni egymás
megértésére, szeretetben közelebb kerülnek
egymáshoz. Ez az írásom miértje.

Kedves hölgy olvasóim! Ha a férjük nem hajlandó

elolvasni ezt a könyvet, kérem, ne sértődjenek meg!
A legtöbb férfi nem szívesen olvas el egész
könyveket a kapcsolatokról. Esetleg sikerre vezethet
azonban, ha megkérik, hogy olvasson el belőle egy-
egy önök által kiválasztott, rövid szakaszt. Ahogyan
az ötödik fejezetben majd kifejtem, a férfiak szeretik
külön skatulyákba rendezni a dolgokat. Ha
megkérünk egy férfit, hogy csupán egy rövid
szakaszt olvasson el, arra sokkal nagyobb
valószínűséggel kapunk pozitív választ, mint ha arra
kérnénk, hogy olvassa el az egész könyvet. Ha
elolvasta, próbáljuk meg azt az egy témát átbeszélni
vele! A férfiak nem bánják, ha konkrét dolgokról kell
beszélgetniük. Csak azt utálják, ha az az egy dolog
elvezet egy másikhoz, az pedig egy harmadikhoz,
majd egy negyedikhez…

Hölgyeim, azt is vegyék figyelembe, hogy a

férfiak nem szeretnek dolgozni a kapcsolataikon! A
férfiak alapgondolkodása szerint ami nem romlott
el, azt nem kell megjavítani. A férfiak úgy vélik: a
lehető legjobb, amit egy kapcsolattal tehetünk, az, ha
békén hagyjuk. Egy férfi szemében egy kapcsolati
témával foglalkozó könyv elolvasása valahol egy
szinten mozog a gyökérkezeléssel és a
végbélvizsgálattal.

Ezzel szemben a nők szeretnek a kapcsolataikon

dolgozni. A nő élvezettel túrja fel „kapcsolatai
kertjét” – ültet, trágyáz, gyomlál, metszeget –, és
közben gyönyörködik minden apró előrelépésben,
ahogyan a növények fejlődnek, és a kert virágba
borul. Örömmel tölti el a gondolat, hogy elolvasson
egy könyvet a házasságról, és első adandó
alkalommal neki is ül az oldalak felfedezésének.
Éppen ezért feltételezem, hogy olvasóim nagy része
hölgy. Ám aggodalomra semmi ok; az itt található
információ annyira jó, és olyan mértékben
átformálja majd a kapcsolatukat, hogy egyikük is
elég lesz ahhoz, hogy házasságuk a boldogság felé
tangózzon. Higgyen nekem: ha hallgat a
tanácsaimra, a párja is táncra perdül majd!

Mielőtt még továbblépnénk, szeretném megkérni

a kedves olvasókat, hogy legyenek türelmesek a
könyv során végig előforduló általánosításokkal
kapcsolatban. Az általánosítások már csak ilyenek:
arról szólnak, ami általában igaz, de nem mindig. A
férfiakat például általában jobban érdekli a szex,
mint a nőket. Sok olyan házasság is van azonban,
amelyben a feleséget jobban érdekli a szex, mint a
férjét. (Mármost, amennyiben ön, kedves olvasóm,
ilyen férfi, és a feleségét jobban érdekli a szex, mint
önt, akkor, azt hiszem, valamennyi férfitársam
nevében mondhatom: „Utáljuk önt!”) Amikor ilyen
jellegű általánosításokkal találkozunk, időt kell
szánni arra, hogy saját helyzetünkhöz,
személyiségünkhöz és tapasztalatunkhoz igazítsuk
őket. Azonban, jóllehet előfordulnak kivételek, a
nemi különbözőségek annyira erősek, hogy nem
lehet figyelmen kívül hagyni őket, ezért beszélek
róluk.

Egyik legkedvesebb bibliai versem így szól:

„Mikor nincsenek ökrök: tiszta a jászol; a gabonának
bősége pedig az ökörnek erejétől van.”[2]Egyértelmű
a jelentés: ha van ökrünk, akkor lesz ganéj is. Ha
nem akarunk ganéjt, meg kell szabadulnunk az
ökröktől. De az ökör jó dolog – „bő termésben” lesz
részünk, ha van ökrünk. A dilemma tehát így néz ki:
ha vágyunk az előnyre, amelyet az ökör birtoklása
jelent, akkor el kell viselnünk a vele járó ganéjt.

A házasság jó dolog. Nagy „bőséggel” jár az, ha

összekötjük az életünket valakivel. Viszont lesznek
gondok. Nincs ganéjmentes házasság. Ezért adta Pál
apostol ezt a tanácsot: „…jó a férfinak asszonyt nem
érinteni.” [3] Miért mondja ezt? Később így folytatja:
„Az ilyeneknek azonban gyötrelmük lesz a testben,
én pedig szeretnélek ettől megkímélni titeket.”[4]

Nem sűrűn szokták ezeket az igeverseket

felolvasni esküvőkön. Nem sokszor találkozunk
velük képeslapokon sem. Miért nem? Mert nem
szívesen ismerjük be, hogy amikor a házasság
ökrére szert teszünk, azzal együtt jár egy rakás
házassági ökörganéj is. Pedig pontosan ez történik. A
házasság mégis csodálatos! Én nagyon élvezem, hogy
nős vagyok! Egyáltalán, mi a másik lehetőség?
Egyedül leélni egy életet? Az sem kéjutazás! A
lényeg: akármilyen döntést hozunk, az
mindenképpen kihívásokkal jár.

Nyilván ha semmi mást nem nyerünk a

házasságunkból, csupán egy rakás ganéjt, akkor az
az ökör nagyon beteg. Ezen tudok segíteni.

A gond csak az, hogy sokan egyáltalán nem

számítanak ganéjra a házasságukban, és amikor
szembetalálják magukat valamivel, ami büdös, azt
jelnek tekintik arra nézve, hogy nem a megfelelő
személlyel kötöttek házasságot.

Még valami, mielőtt nekivágunk ennek az útnak!

Albert Einstein azt mondta: „Ha jelentős
problémával kerülünk szembe, azt nem oldhatjuk
meg ugyanazon a szinten, amelyen a probléma
létrejöttekor voltunk.” Szóval, ha komoly kapcsolati
kérdéseket akarunk feszegetni, hajlandónak kell
mutatkoznunk arra, hogy új szinten kezdjünk el
gondolkodni. Éppen ebben fogok én segíteni.
Találkozni fog a kedves olvasó olyan új
elgondolásokkal, amelyek örömteli izgatottsággal
töltik el, és olyanokkal is, amelyek feldühítik. De
kérem, ne vesse el kapásból, amit mondok!
Hallgasson meg! Gondolkozzon! Töprengjen el rajta!
Merjen továbblépni a következő szintre, és meg fogja
látni, hogy a házassága is lépést tart majd önnel!

Mark Gungor

Green Bay, Wisconsin

 Első rész

A díszlet felállítása
 1. A tökéletes társ

Minden reggel madárdalra ébredünk,

kisnyuszik segítenek felseperni a
padlót, és kismókusok mosogatnak el
helyettünk.
 Deb és én az észak-karolinai Raleigh-be
repültünk egyik házassági szemináriumunkra. Egy-
egy ilyen hétvégi programon akár hat órán át is
beszélek, úgyhogy ha nem vigyázok, könnyen
megerőltethetem a torkomat. Amikor ilyen
rendezvényre készülök, igyekszem korlátozni a
szószátyárkodást, és többnyire nem vállalok előtte
találkozókat, interjúkat és hasonlókat. Csakhogy
Steve Coronna, a házigazda lelkipásztor, aki egyben
jó barátom, megkért, hogy a raleigh-i program
kezdete előtt, péntek reggel csatlakozzam hozzá és
feleségéhez, Connie-hoz a Making Your Marriage
Work (Mitől működhet a házasságom?) című
televíziós műsoruk felvételén. Steve iránti
barátságom enyhítette vonakodásomat, hogy a
szeminárium napján három televíziós programot is
bevállaljak.

A terv szerint délelőtt negyed tízkor indultam

volna a szállodától, és a stúdiónál találkoztam volna
velük. Nem vagyok egy pacsirta típus, ennek
megfelelően a lehető legtovább aludtam, és csak az
utolsó pillanatban láttam hozzá a zuhanyozáshoz és
öltözködéshez. Miután megborotválkoztam és
megfésültem a maradék hajamat, elő akartam venni
egy tiszta alsónadrágot a bőröndömből. Csakhogy
nem találtam. Mivel tipikus férfi vagyok, aki akkor
sem talál valamit, ha az ott van az orra előtt, nem
estem pánikba, hanem csak odaszóltam a
feleségemnek, aki ekkor a fürdőszobában volt:

– Te, Debbie, hol vannak az alsónadrágjaim?

– A bőröndben legelöl – felelt.

– Nem, ott megnéztem – vágtam vissza. – Ott

nincs egy sem.

Debbie bosszúsan kicsörtetett a fürdőszobából, és

a bőröndhöz lépett, hogy elővegye, amit én olyan
ügyetlenül nem találtam. Egy-két pillanattal később
azonban kuncogni kezdett, majd így szólt:

– Hát… azt hiszem, mégsem tettünk el egyet sem.

Nem tettünk el egyet sem?! Kezdtem pánikba

esni. Nincs alsóneműm?! Az agyam csak úgy
zakatolt: Találkozók várnak rám; televíziós
műsorban kell szerepelnem! Nincs időm olyasmivel
foglalkozni, hogy „azt hiszem, mégsem tettünk el
egyet sem”!

„Esetleg az előző napi?” – gondoltam, és

pániküzemmódból megoldásüzemmódba
kapcsoltam. Egy kissé undorító, de kivitelezhető
tervnek hatott elsőre. Aztán ráébredtem, hogy az
alsónadrágom vizesen hever a fürdőszoba padlóján,
arra pedig már nincs idő, hogy megszárítsam.
Azonnal indulnom kellett, ha nem akartam elkésni.

Csupán két választásom maradt: a) au naturel

megyek, minden korlátozástól mentesen – úgymond
szabadon; vagy pedig b) elkövetem az
elképzelhetetlent – felveszem a feleségem egyik
bugyiját. A lehetőségek mérlegelése közben a
szemem megakadt a párom egyik alsóján. Egyszerű
pamutdarab volt, és ha a derekán lévő gumiszalagra
nem lett volna rányomva a „Victoria’s Secret” felirat,
már-már férfialsónadrágnak is elment volna.

„Merjem, ne merjem?” – tanakodtam.

Ahány férfinak eddig elmeséltem ezt a történetet,

mindegyik azt mondta, hogy az „a” változat mellett
döntött volna, és a „b” változat még fizikai kényszer
vagy halálos fenyegetés esetén sem jöhetett volna
szóba nála. A legtöbb férfi szemében fel sem merül
lehetőségként a női fehérnemű viselése – túlságosan
is kétértelmű lenne. Én viszont nem tudtam
elképzelni, hogy fehérnemű nélkül teljen a napom.
Ennyi szabadságot képtelen vagyok elviselni.
Túlságosan elvonta volna a figyelmemet.

Maradt hát a „b” változat. Gyorsan belebújtam a

feleségem egyik bugyijába, befejeztem az
öltözködést, és kiléptem az ajtón, már meg is
feledkezve arról, amit az imént tettem.

Amikor már vagy nyolc kilométert megtettünk,

kezdett derengeni, hogy ott ülök a kocsiban, olyan
alsóneműben, amelynek a derekán többször is
szerepel a „Victoria’s Secret”. „Te jó világ! –
gondoltam magamban. – Mi van, ha baleset ér?”
Megjelent lelki szemeim előtt, ahogy az út szélén
fekszem, a mentősök pedig megpróbálják lecibálni a
nadrágot rólam, hogy megmentsék az életemet.
Láttam, amint ellököm őket, és teli torokból
kiabálok: „Hagyjanak meghalni! Hagyjanak
meghalni!”

Nemsokára megérkeztünk, és én igyekeztem a

műsorra összpontosítani, amelyet fel akartunk
venni, hogy az elkövetkező három hét során majd
leadhassák. El lehet képzelni, milyen ironikusnak
éreztem, hogy a kamerába nézve felszólítom a férfi
nézőket: legyenek igazi férfiak, ne olyan nyámnyila
alakok, akik a televízió, a videójátékok és az
internetes pornó virtuális világában lebzselnek –
közben pedig női bugyiban ülök ott! Nagy
küzdelmembe került a mondanivalómra
összpontosítani.

A felvételt követően, amíg arra vártunk, hogy a

helyünkre vezessenek bennünket az ebédhez, nem
bírtam tovább magamban tartani a titkot.
Odahajoltam Steve-ékhez, és odasúgtam, hogy
valamit be kell vallanom. Kevés dolog ragadja meg
annyira az emberek figyelmét, mint egy őszinte
vallomás, így aztán olyan közel hajoltak hozzám,
amennyire csak tudtak, én pedig suttogva
elmeséltem nekik a reggeli eseményeket. Amikor
eljutottam odáig, hogy a feleségem bugyiját viselve
állok most előttük, Steve felkiáltott, és a lehető
legtávolabb húzódott tőlem. (Említettem már, hogy a
férfiak valamiért problémázni szoktak az ilyesmin?)
Csak úgy volt hajlandó a közös ebédre, ha
megígértem, hogy nem érek hozzá. Arra is megkért,
hogy ha elmesélem ezt a történetet, soha ne
említsem az ő nevét. (De hát mire valók a barátok,
nem igaz?)

A történet tanulsága
Ezzel az önostorozó történettel egy fontos dologra
szeretnék rávilágítani. Ha túl akarjuk élni a váratlan
helyzeteket és csalódásokat, muszáj, hogy hajlandók
legyünk változni, alkalmazkodni, felhasználni azt,
amink van, és eltökélni, hogy megteszünk olyan
dolgokat is, amelyeket egyébként nem tennénk meg.
Az élet legjobb szándékaink és erőfeszítéseink
ellenére sem mindig alakul úgy, ahogy reméltük és
elterveztük. Ez különösen igaz a férfi-nő kapcsolatra.

A szerelem csalóka. Olyan könnyedén kialakul.

Valójában éppen a kezdeti könnyedség győz meg
bennünket arról, hogy az illető „az igazi”. Olyan
kellemes a társasága! Meglepően fesztelenül tudunk
társalogni vele. Egyszerűen önmagunk lehetünk a
közelében. Minden erőfeszítés nélkül úgy érezzük,
hogy örömmel tölt el a másik puszta közelsége.

– Milyen könnyen megy minden! – okoskodunk. –

Biztosan ő az igazi!

– Igen – feleli rá romantikára éhes szívünk. – Ez

az! Az igaz szerelem mindig könnyű!

Így aztán fejest ugrunk, frigyre lépünk;

megfogadjuk: „míg a halál el nem választ”. És tudjuk,
hogy ez így helyénvaló, mert olyan könnyű. Ez az
Istentől való jel arra nézve, hogy valami helyes. Így
van?

Ám a „holtomiglan” kimondását követően

közbeszól az élet. És mondjak valamit? Nem könnyű!

A férfi és a nő elindul az úton, abban a hitben,

hogy a sors hozta őket össze; randevúznak, majd az
oltár előtt kötnek ki. Azt hiszik, hogy ennyi együtt
töltött minőségi időt követően most már igazán
ismerik egymást. Tudják, mire számíthatnak, ezért
úgy érzik, a kapcsolatuk biztonságos – rátaláltak a
tökéletes társra. Csakhogy az együttjárás mámorító
jellegéből fakadóan a két ember korántsem ismeri
meg olyan jól egymást, mint gondolják.

Így aztán amikor fejbe kólintja őket az élet, eljön

a riadalom és a döbbenet. Riadalom, mert a
különbségek, amelyek addig egymáshoz vonzották,
most taszítani kezdik őket. És döbbenet, mert
bosszúsak, dühösek, és úgy érzik, hogy az egész
házasságuk döbbenetesen szörnyűséges.

Az Ószövetségben azt olvassuk: „A hosszú

várakozás beteggé teszi a szívet…” [1] Ez egész
egyszerűen annyit jelent: ha nem úgy alakulnak a
dolgok, ahogyan reméltük, könnyen „belebetegszik”
a szívünk – elveszítjük a vonzalmat, fel akarjuk adni,
és messze akarunk kerülni attól, ami a csalódást
okozta. Pedig ez nagy hiba.
 Az igazság az, hogy a romantikus tökéletességnek
ezek a magasztos eszméi valójában csak rontanak,
nem pedig javítanak a házasságon. Mivel az ilyen
ideáloknak szinte soha nincs közük a valósághoz, az
elégedetlenség lesz a hangadó. Olyanok vagyunk,
mint akik valamiféle „házassági füvet” szívtak, ha
arra számítottunk, hogy közös életünk egymást érő
örömhullámokból áll majd; minden reggel
madárdalra ébredünk, kisnyuszik segítenek
felseperni a padlót, és kismókusok mosogatnak el
helyettünk.

Lehet, hogy nehéz lenyelni a keserű pirulát, de a

hölgyek rövid idő alatt ráébrednek: bár az udvarlás
idején csoda szép királykisasszonyként imádta és
kényeztette őket a lovagjuk, és úgy mentek hozzá,
hogy arra számítottak, egész életükben az imádat és
kényeztetés tárgyai lesznek majd, mindez nem tart
sokáig. Általában véve úgy érzik a nők, mintha a
Tökevő tulajdonává váltak volna (aki az angol
gyerekdal szerint szépen begyömöszölte asszonyát a
kivájt tökhéjba, hogy ott gondosan őrizze). A nőknek
rá kell jönniük, hogy a daliás herceg inkább koldus,
mint királyfi, és álmaik férfija egyre inkább
rémálmaik szörnyetegére kezd hasonlítani.

A férfiak is kiábrándulnak és megsértődnek, de

mi inkább azon, hogy egyáltalán csalódást
okozhatunk egy nőnek. „Hogyan lehetséges ez? –
morfondírozunk. – Az anyukánk mindig azt mondta,
hogy tökéletesek vagyunk.”
 Utálunk lemondani a „daliás herceg” címről. Az a
gond, hogy nem bírjuk felfogni, miért emésztene fel
akár csak megközelítőleg is annyi energiát a
házasság, mint az udvarlás. Elnyertük a lány szívét.
Igent mondott. Mi is kimondtuk az igent. Minden
eldőlt, ezért aztán úgy véljük, hogy az addig leendő
feleségünk meghódítására irányuló figyelmünk most
már nyugodtan új célok után nézhet. Új dombokat
kell megmásznunk, új háborúkat megnyernünk, új
tengereken átkelnünk, és persze videójátékokat
játszanunk. Sajnos sok férfi azt hiszi, az esküvői
„igen” azt jelenti: „igen, ezzel megvolnánk!”. Ez azért
van így, mert mi a kapcsolatokat általában a
meghódítás-birtoklás gondolatával közelítjük meg.
És amint megtörtént a birtokbavétel, a férfiak készek
továbblépni új területekre.

Ami a birtokunkba kerül, valahogy „eltűnik”,

nagyjából úgy, ahogyan az új autó is eltűnik, miután
már fél éve a miénk, és sokszor a szeretteinkre sem
fordítunk kellő figyelmet. Nem kegyetlenségből,
egyszerűen csak nem értjük, miért kellene tovább
küzdeni valamiért, ami már a miénk. Így aztán az
udvarlás romantikus hódításának helyét átveszi a
figyelmetlen, tapintatlan viselkedés, sőt a birtoklás
goromba feltételezése. (Nem azt mondom, hogy ez
helyes, vagy így kell maradnia, csak ez a helyzet az
átlagos férfi esetében.) Számunkra az a felfedezés
okozza a riadalmat és döbbenetet a házasságban,
hogy a feleségünk szemében már nem mi vagyunk a
világ közepe. Végtére is, mi vagyunk a férfiak, a
nemünkhöz tartozó bűverő hordozói – amellyel egy
bizonyos testrészünk ruház fel bennünket.

Ó, minő csalódás! Egészen belebetegszünk. Ha

pedig a házasságot csalódott feleségek és sértődött
férfiak töltik meg, nem kell hozzá sok idő, hogy
kialakuljon bennük a meggyőződés: szörnyű hibát
követtek el. Hogy miért? Mert már nem könnyű, sőt,
nagyon is nehéz!

„Ez nem lehet szerelem! – jajdul fel kiábrándult

szívünk. – Biztosan hibát követtem el! Nem lett volna
szabad hozzámennem ehhez a sráchoz (elvennem
ezt a lányt)! Lehetetlen, hogy ő az igazi lelki társam!”

Ezen a ponton kezd dúlni a háború, és egyáltalán

nem mindegy, hogy egy házaspár hogyan vívja meg
a csatáit (erre később még kitérünk). Vannak párok,
amelyek nyíltan csatáznak, vannak, akik
csendesebben. Ám elengedhetetlen, hogy a pár kész
legyen addig küszködni, amíg nem sikerül elérni a
győzelmet mindkét fél számára. Ehhez a
végeredményhez sokszor rugalmasságra van
szükség: egy kis huzavonára, némi szeretetteljes
kompromisszumra, és – szabad legyen felvetnem –
még akár egymás fehérneműjének viselésére is
(kényszerítő körülmények esetén).

Sokan azonban nem hajlandók sem harcolni, sem

megalkudni. Ha az elvárásaik nem teljesülnek, a
szívük „belebetegszik”, és ki akarnak szállni a
házasságból. A házasságban a beteljesületlen
elvárások hajlamosak aláásni a kapcsolatot. Amikor
pedig a házasság kezd rossz üzletnek tűnni, sokan
hátat fordítanak neki, és új üzlet után néznek. Úgy
látják, hogy a konfliktus, ami pedig elkerülhetetlen
minden egészséges kapcsolatban (hiszen a konfliktus
a meghittség kovácsa), bizonyíték arra nézve, hogy
nem a megfelelő személlyel kötöttek házasságot.
Végtére is az igaz szerelem ígérete csak úgy válhat
valóra, ha megtaláljuk a nekünk rendelt lelki társat,
és vele kötünk házasságot, nem igaz? Nem igaz!

Tudom, hogy bizonyos körökben, főként a

hölgyek között nem igazán leszek népszerű, de
kimondom: a tökéletes „lelki társ” elgondolása –
miszerint Isten alkotott egy különleges személyt csak
az én számomra – a csöpögős, ötszáz forintos
romantikus regények vezérmotívuma, és a
keresztény gondolkodásban semmi alapja sincs.

A mítosz
– Ha felnősz – suttogta a szellő a leányzó fülébe –,
találkozol majd a lelki társaddal, akivel
megoszthatod az életedet, és aki mellett
megtapasztalhatod a mámorító, örömteli szerelmet.
Egybeolvadtok majd a boldog házasságban.

– És honnan fogom tudni, ki az? – kérdezte a

leány. – Hogyan találom meg az igazit?
 – Ó, ne aggódj! – biztatta a szellő. – A sors diktálja
a lelki társak találkozását. Megismerkedsz majd a
megfelelő személlyel, és boldogan éltek, míg meg
nem haltok.

Az az elgondolás, hogy létezik egy bizonyos

különleges személy a számomra – a lelki társam –,
Zeusz, a görög isten és az emberi faj állítólagos
civakodásából ered. A görög mitológia szerint az
embereknek eredetileg négy karjuk és négy lábuk
volt, és egyetlen fejük, két arccal. Zeusz azonban
attól tartott, hogy az istenek tekintélyét veszély
fenyegeti az emberek részéről, ezért aztán úgy
döntött, hogy mindenkit kettéhasít, és arra kárhoztat
bennünket, hogy egész életünkben viszonzatlan
lángban égve vándoroljunk, amíg meg nem találjuk
a másik felünket, akitől elszakítottak – az elveszett
lelki társunkat. Az emberek úgy gondolták, hogy a
tökéletes szerelem iránti olthatatlan vágyunk Zeusz
fondorlatának köszönhető, mellyel a görög főisten
megpróbál lekötni bennünket, hogy ne ártsuk bele
magunkat az istenek birodalmának ügyeibe.

Ez a legenda úgy tartja, hogy az ember lelki társa

a lelkének egyedüli másik fele – vagyis bármilyen
más személlyel mindig kevésbé lehetünk boldogok.
Ma milliók alapozzák a boldog házasságba vetett
reményüket teljes mértékben Zeusz történetére.

Ha ez igaz, akkor egy kapcsolat kudarca nem azt

jelenti, hogy mi tettünk valamit rosszul, vagy nem
tettük meg, amit kellett volna, hanem arról van szó,
hogy nem találtuk meg „az Igazit”. Vagyis egy
kudarcba fulladt kapcsolat esetén mi, halandók a
legjobb esetben is csak annyit tehetünk, hogy leírjuk
veszteségként, és folytatjuk a keresést az után,
akivel, ha sikerül megtalálni, boldogan élhetünk,
amíg meg nem halunk.

Ugyan már! Nem hangzik legalább egy kicsit

őrülten az az elképzelés, hogy valamikor kétarcú,
négykarú, négylábú lények voltunk, akiket egy
paranoiás görög isten kettészelt? És az ilyen mitikus
történeteken alapuló elgondolások valójában nem
mítoszok csupán? Mégis sikeresen elterjedt ez a
nézet, a legtöbb ember ezt vallja még akkor is, ha
nem Zeusz-hívő.

Mítosz és hit keveredése

Még az udvarlásról és házasságról alkotott
keresztény nézetet is áthatotta az a látás, hogy
mindenki számára van egy egyedüli eleve elrendelt
társ. Elszellemiesítettük. Azt kezdtük tanítani: „Isten
alkotott egy különleges személyt csak neked.”

Komolyan?

Hát, ha ez nem az énközpontú, nárcisztikus

gondolkodás csúcspontja, akkor nem tudom, mi az!
Isten nem teremtett egy másik emberi lényt csak
azért, hogy a te szükségeidet betöltse, vagy hogy
attól teljesnek érezd magad. Mégis sok hívő
imádkozik azért, hogy Isten vezesse el őt az
„igazihoz”, ahelyett, hogy józan, biblikus módon
átküzdené magát a párválasztás döntéssel záruló
folyamatán.

Mi, evangéliumi hívők még tovább fejlesztettük

ezt az egészet, és arra biztatjuk a szülőket, hogy
gyermekük kicsi korától kezdve imádkozzanak azért
az „egyedüli, különleges személyért”, akit Isten
kiválasztott a gyermekük számára. Ahelyett, hogy
azért imádkoznánk, hogy gyermekünk váljon igaz,
igazságos, bölcs, áldozatkész, jóságos személlyé –
hogy csodálatos társa legyen majd bárkinek, akivel
összeköti az életét. Dicsőség Zeusznak, azt hiszem.

Sokak számára meglepő lehet, de egyáltalán

semmilyen bibliai bizonyíték nem támasztja alá ezt
a fajta magatartást. A Biblia egyszer sem mondja,
hogy keressük meg azt, akit Isten kiválasztott. Arra
tanít, hogyan éljünk jól azzal, akit mi választottunk.
Ez a két elgondolás pedig végtelenül messze
helyezkedik el egymástól. Az első feltételezi, hogy az
élet, a szerelem, a romantika, a házasság mind része
Isten isteni tervének, éppen ezért inkább Istenen
múlik, mint rajtunk. A második, biblikusabb
gondolatmenet szerint viszont a sikeres élet,
szerelem, romantika és házasság annak köszönhető,
ha egy házaspár Isten elvei alapján él – mert ezek az
elvek soha nem vallanak kudarcot. Ez a verzió
azonban, amely az igaz szerelmet és a házasságot az
emberi választás és felelősség talapzatára helyezi,
közel sem annyira romantikus vagy csábító.
 Sok hívő ember berzenkedik, amikor hallja tőlem
ezt az álláspontot, és azt kérdezi:

– De mi a helyzet azzal, amikor Izsák imádkozott,

hogy Isten hozza a megfelelő nőt a kúthoz az ő
számára?

Először is, Izsák egyáltalán nem imádkozott

ilyenért, Ábrahám szolgája imádkozott. Ábrahám
visszaküldte a szolgáját a hazájába, hogy keressen
egy lányt a rokonságból, akit a fia, Izsák, elvehetne
feleségül. A szolga csakugyan imádkozott a kútnál,
hogy Isten segítsen neki rátalálni a megfelelő lányra,
de nem valamiféle Istentől való lelki társat keresett,
hanem Ábrahám rokonát. Sőt, ha elolvassuk a
történetet Mózes első könyvéből, láthatjuk, hogy a
szolga csak akkor kezdi el dicsérni Istent, amikor
megtudja, hogy a lány valóban Ábrahám rokona.[2]

Na már most, ha konkrétan azt szeretnénk, hogy

apánk egyik alkalmazottja keressen nekünk egy
unokatestvért, akivel összeházasodhatunk, ez
esetben szerintem is helyénvaló imádkozni azért,
hogy Isten vezesse el az illetőt „az igazihoz”. Ettől
eltekintve azonban a Biblia egyértelműen azt tanítja,
hogy a házasság a mi döntésünk – és nem valamiféle
isteni rendelet eredménye. Valójában az egész
Bibliában csupán két olyan helyről tudok, ahol Isten
kifejezetten megmondta valakinek, hogy vegyen
feleségül valakit.
 Az egyik, amikor Isten szólt Józsefhez, hogy vegye
feleségül Máriát. József el akarta bocsátani Máriát,
amikor megtudta, hogy a lány terhes, mert azzal
tisztában volt, hogy nem ő az apa. Isten azonban
kijelentette neki, hogy ez a terhesség a Szentlélektől
van – ez nyilván egy szokatlan helyzet volt. De József
ebben az esetben is már előbb kiválasztotta Máriát.

A másik kivételes alkalom, amikor Isten

kijelentette valakinek, hogy kit vegyen feleségül, az
volt, amikor Isten Hóseás prófétát utasította, hogy
vegyen feleségül egy prostituáltat. (Elismerem, ha
azon gondolkodunk, hogy elvegyünk egy
prostituáltat, valószínűleg szükségünk van előtte
isteni kinyilatkoztatásra.) De még ekkor sem mondta
meg neki Isten, hogy melyik prostituáltat vegye el.
Azt Hóseásnak kellett eldöntenie!

Bár a Szentírás nem támasztja alá, van ebben a

lelki társsal kapcsolatos szóbeszédben valami, ami
szirénénekként hat az emberi lélekre. Szeretnénk
elhinni, mert olyan… romantikus! Mivel pedig ez a
vágyakozás mélyen gyökerezik a pszichénkben,
akaratlanul is rávetítjük ezeket a gondolatokat a
Bibliára, miközben olvassuk. Sajnos azt kell
mondanom, hogy a Szentírást, amely
kimondhatatlan vigaszt és áldást jelentett számtalan
halandónak, számos tarthatatlan álláspont
igazolására próbálták bevetni újra meg újra.

Hadd mutassak rá: az a gond, hogy nem vagyunk

tisztában az igaz szerelem dinamikájával! Csak azt
hisszük, hogy tisztában vagyunk vele. A dalaink,
filmjeink, romantikus regényeink és tévéműsoraink
mind azt a meggyőződést visszhangozzák, hogy az
igaz szerelem mindig felbukkan, amikor találkozunk
a megfelelő személlyel, a nekünk szánt lelki társsal.
És ez a szerelem váratlanul lecsap ránk – micsoda
romantikával és titokzatossággal övezett elgondolás!
Ezért aztán a romantikus szerelem utáni vágy
foglalja le az emberek gondolkodását, még a
házasokét is! És az eredmény? Magas válási arány és
mélybe zuhanó házassági boldogságmutatók.

Az igazság az, hogy a sikeres házasság nem annak

köszönhető, hogy a „megfelelő” személlyel kötöttünk
házasságot, „megfelelő” érzelmeket érzünk,
„megfelelő” gondolatokat gondolunk, vagy akár
„megfelelő” imádságokat mondunk el. Arról szól,
hogy a megfelelő vagy helyes dolgokat tesszük – és
kész.

Hogy miért nem szán nekünk Isten egy bizonyos

személyt? Mert tudja, hogy az ő szeretettel,
elfogadással, türelemmel és megbocsátással
kapcsolatos elvei működnek, méghozzá mindig és
állandóan – akárkivel kötöttünk is házasságot. Ezért
nem mondta Pál apostol egyszer sem, hogy keressük
meg azt a „különleges valakit”, hanem arra biztatott,
hogy olyan valakit keressünk, aki valóban hisz, és
aki a szeretet, elfogadás, türelem és megbocsátás
elvei alapján él. Az ilyen embert nevezi „hívőnek”.
 Egy logikus kérdés: ha a titok nyitja a hit, akkor
miért vall kudarcot olyan sok házasság még azok
között is, akik a hit embereinek tartják magukat?
Egyszerűen azért, mert sok „hívő” ember nem éli
meg ezeket az elveket. Jakab apostol is kitért erre a
problémára, amikor azt mondta: „…a hit is halott
cselekedetek nélkül.” [3] Vagyis, ha ténylegesen nem
tesszük a helyes dolgot, akkor semmit nem érünk
azzal, hogy a helyes dolgokban hiszünk. Valójában az
apostol még azt is hozzáteszi, hogy a cselekvés
hiánya semmissé teszi a hitet, amelyről azt állítjuk,
hogy megvan bennünk. Nem számít, mennyire
tartjuk magunkat lelki vagy szent embernek, ha
türelmetlen, követelőző, panaszkodó,
engesztelhetetlen emberek vagyunk, annak a
házasságunk látja kárát.

A házassági fizika
A fizika törvényeinek mindnyájan alá vagyunk
vetve, akárhogyan nézünk ki, akármit mondunk,
akárkivel vagyunk, sőt, akármiben hiszünk. Ha
például száztízzel veszünk be egy harmincas
kanyart, meg fogunk sérülni – még akkor is, ha
aznap szerencsésnek érezzük magunkat; még akkor
is, ha éppen egy keresztény rádiót hallgatunk; még
akkor is, ha egy bólogató Jézus-figura van a
műszerfalon (bár előfordulhat, hogy eltakarja
kezével a szemét, és fájdalmas arcot vág). Hogy
miért? Azért, mert a fizika törvényei ránk is
vonatkoznak – ahogyan mindenki másra is.

Ahogyan vannak fizikai törvényszerűségek,

amelyek mindenkire hatnak, függetlenül attól, hogy
ki az illető, vagy miben hisz, a házassági fizikának is
vannak törvényszerűségei. Sajnos az emberek
folyton megszegik ezeket a törvényeket, majd
döbbenten látják, hogy a házasságuk totálkáros.
„Vajon miért ennyire rossz a házasságom?” –
tűnődnek. Aztán felharsan a modern kori
hallgatólagos megállapodás bölcstelen hangja az
agyukban: „Ébresztő! Nézz szembe őszintén az
érzéseiddel! Ha rosszak a dolgok, nem a megfelelő
személlyel kötöttél házasságot. Ennek nem lenne
szabad ilyen nehéznek lennie. Hibát követtél el.
Isten nem akarja, hogy úgy érezd: nem szeretnek.
Légy bátor, és lépj ki!”

És ki is lépnek – milliószámra.

Csakhogy a probléma nem azzal van, hogy nem a

megfelelő személlyel kötnek házasságot, hanem
azzal, hogy helytelen módon viselkednek – romboló
módon. Ha a házasságunk totálkáros, valaki
megszegi a házassági fizika törvényeit. Sajnos a
legtöbben azt sem tudják, hogy léteznek ilyen
törvények, nemhogy fel tudnák sorolni őket.

Bár nem gondolom, hogy létezne az a bizonyos

lelki társ, azért azt sem mondom, hogy az udvarlás
időszakában ne próbáljunk egy kivételes valakit
találni – valakit, akivel illünk egymáshoz, akivel
kialakul egy különleges kapocs. Aki egyedül van,
abban szerintem legyen ilyen várakozás, sőt
törekedjen olyan személyt találni, aki felé
barátságot, mélységes vonzódást, szexuális
vonzalmat érez, és akivel összeillik. Ezenfelül
azonban úgy vélem, egy életre szóló kapcsolat
legkisebb szelete az, hogy találjunk valakit, akivel
együtt járhatjuk a házasság útját. Egy nagyszerű
házasság többnyire arról szól, hogy két ember
elkötelezi magát egymás iránt, majd alkalmazza a
szeretet, elfogadás, türelem, megbocsátás,
áldozathozatal és önzetlenség elveit ennek az
elkötelezett kapcsolatnak a gazdagítására. A
házasság inkább a munkáról szól, mint az isteni
szerencséről; inkább arról, hogy találjunk valakit,
akit szerethetünk, mint arról, hogy találjunk valakit,
aki betölti a listánkon szereplő összes személyes
szükségletünket.
2. A megfelelő nézőpont

Nincs gyorsjavító szett a boldog

házassághoz.
 Talán körülnézve látunk boldog párokat, és
felmerül bennünk a kérdés: Mi lehet a titok? Hogy
csinálták? Tud valaki mutatni nekem valami új
módszert, amellyel elnyerhetem azt a meghittséget
és szeretetet, amelyre úgy vágyom?

Sokan nyúlnak könyvekhez vagy vesznek részt

szemináriumokon abban a reményben, hogy
elsajátíthatnak valamilyen új módszert, amely majd
segít megtapasztalniuk a valódi megelégedettséget a
házasságban. De mi van akkor, ha a jobb kapcsolati
módszerek és praktikák nem érnek el a házassági
problémák gyökeréig? A kommunikációt és
meghittséget javító módszerek elsajátítása nyilván
segíthet egy házasságnak a növekedésben (ezért
írtam meg ezt a könyvet is), de mi van akkor, ha
mindez csupán másodlagos?

Azt hiszem, az emberek sokszor nem megfelelő

nézőpontból tekintenek a házasságra, a társukra és
egyáltalán a szerelemre. Sőt olyan nézőponttal
rendelkeznek, amely árt a házasságuknak. A gondok
nem a vétkes házasságból fakadnak, és nem is annak
a hibájából, akivel házasságot kötöttünk; a
problémák abban gyökereznek, ahogyan tekintünk a
házasságra. Az, ahogyan a házasságunkra nézünk,
mindig felülírja azt, amit teszünk benne – amit
teszünk, az csupán másodlagos.

Érdemes lenne megkérdeznünk magunktól:

„Nem lehet, hogy valamit mélyebb, alapvetőbb
módon kellene látnom – hogy egy kicsit másképp
kellene néznem a házasságra, és kész?” Azt akarom
ezzel mondani, hogy a házasság inkább belülről
kifelé irányuló folyamat, mint kívülről befelé. Ha
kívülről befelé ható folyamattá alakítjuk, annak az a
veszélye, hogy valójában előidézzük saját
áldozatszerepünket és érzelmi bénultságunkat,
amikor a módszereink és házasságjavító praktikáink
nem válnak be.

A lényeg az, hogy nincs gyorsjavító szett a boldog

házassághoz. Ha az erős házasság létrehozásáról van
szó, az összes házasságjavító módszer és a viselkedés
megváltoztatása csupán aszpirinként vagy
sebtapaszként működik. Később beszélünk majd
rengeteg olyan lépésről, amely gazdagabbá teheti a
házasságot, de az igazán kemény munka arról szól,
ami a saját két fülünk között zajlik – a házassággal
szemben támasztott elvárásainkról. A helytelen
gondolkodás mindig rossz eredményt szül, és
ahányszor az elvárásaink eltérnek attól, amit
tapasztalunk, érzelmileg összeomlunk.

Akkor hát mi a helyes nézet a házasságról?

Anyaszült meztelenül
Bizonyos értelemben a házasság a nagy leleplező,
mert itt egymás szoros közelségében élünk. Ha
valaha szeretnénk alaposan megismerni embereket,
menjünk el velük kempingezni egy hétre! Nemcsak
mi ismerjük meg őket, hanem ők is minket. A valódi
énünk valamiképpen elkezdi elődugni a fejét,
ahányszor csak hosszabb időn át közel kerülünk
másokhoz. Mindig nagyon árulkodó az, ahogyan
óvatlan pillanatokban, a ránk nehezedő nyomás
hatására viselkedünk. A legtöbben egészen ügyesen
tudjuk elfedni negatív oldalunkat normál
körülmények között, még saját magunkkal is el
tudjuk hitetni, hogy jobbak vagyunk, mint
amilyenek vagyunk valójában. Ám a szoros
kapcsolatok kiugrasztják a bokorból igazi énünket.
Különösen igaz ez a házasságra.

A Szentírás azt mondja, hogy kezdetben Ádám és

Éva „mezítelenek voltak (…); de nem szégyellték
magukat”. [1] Egy nyílt, kendőzetlen kapcsolatban ha
valamit meg kell beszélni, azt megbeszélik. Ha
valamit meg kell oldani, azt megoldják. (Ki akar
meztelenül vitatkozni?) A nyílt kapcsolat azt jelenti,
hogy megbeszéljük a félreértéseket és téves
közléseket, valamint azt is, hogyan érez az egyik
azzal kapcsolatban, amit a másik csinál. Egy
szégyenkezéstől mentes kapcsolatban a férj és a
feleség még azt is megkockáztatja, hogy felfedi eltérő
megközelítését a szeretetről, barátságról és általában
az életről, és mindezt nyíltan teszi – terelés és
torzítás nélkül.

Isten szándéka a házassággal kapcsolatban az,

hogy (úgymond) „meztelenek” legyünk – hogy
előjöjjön mindaz, amiben egyediek és egymástól
különbözőek vagyunk. Csakhogy a bűn változtatott
az ezzel kapcsolatos készségünkön. A bűnnek az
emberiségre gyakorolt hatása miatt a legtöbben
kellemetlennek találják a házasság leleplező jellegét,
azt szeretnénk inkább, hogy a házasság elfedjen.
Nem azért lépünk a házasságba, hogy
szembenézzünk önmagunkkal, azért házasodunk
meg, hogy eltávolodjunk önmagunktól, álcázzuk a
kilétünket.

Előfordult már, hogy elsétáltunk egy tükör előtt,

és megdöbbentünk vagy megrökönyödtünk a
látványtól? Furcsán felállt a hajunk, kilátszott a
bugyink szegélye, nyitva volt a sliccünk, vagy
tojásdarabkák szorultak a fogaink közé. A tükör
életmentő lehet. Ha nincs az a tükör, talán egész nap
nevetséges látványt nyújtva masírozunk.

A házasság is tükör. Ha ilyen közel élünk

valakihez, elénk tárul a kép arról, hogyan nézünk ki
valójában. Észrevesszük, hol kell alakítanunk és
változtatnunk. Sajnos sokan azt várják, hogy a
házasság jobbnak mutassa őket, és ne pont azt fedje
fel, ahol nem mutatnak olyan jól. Ráadásul ahelyett,
hogy meglátnánk, nekünk hol kell változnunk,
inkább kivetítjük a magunkról meglátott negatív
képet a társunkra, és rámutatunk, neki hol kell
megváltoznia: „Annyira idegesítő… Lusta, trehány
fráter… Nem akarok én így viselkedni, de ő kihozza
belőlem a legrosszabbat.” Ádám így játszotta a
hibáztatás játszmáját: „Az asszony, akit mellém
adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.”[2]
 Ha úgy véljük, hogy a társunk azért van a
házasságban, hogy mi jobbnak tűnjünk mellette,
ahelyett, hogy tükörként segítene meglátnunk, kik
vagyunk valójában, a házasságunkat alkalmatlannak
fogjuk tekinteni, ahányszor csak valamelyik hibánk
a felszínre kerül. Mint a gonosz mostoha a
Hófehérkében, aki dühös lett a tükörre, amikor az
nem azt mondta, amit ő hallani szeretett volna, mi is
a tükröt – a házastársunkat – kritizáljuk a
házasságban. A végén azt továbbítjuk felé: „Ez a
házasság nem jó. Valamit rosszul csinálsz. Rendbe
kell ezt hoznunk.”

Ha egyszer kialakult bennünk a belső

meggyőződés, hogy rossz a házasságunk, soha nem
leszünk képesek kívülről megváltoztatni,
akármennyit dolgozunk is a hozzáállásunkon vagy a
viselkedésünkön. A bajba jutott házasságban élők
ritkán mérik fel, hogy a rossz házasságból külső
nyomásra soha nem lesz jó házasság. A külső
házasságjavító módszerek nem működnek, hacsak
nem kezdjük el megváltoztatni a házasságról
alkotott nézetünket.

Milyennek látjuk most a házasságunkat?

Drágának tartjuk? Megbecsüljük, értékeljük – úgy,
ahogy van? Ha alapvető gond van a házasságról
alkotott felfogásunkkal, akkor kudarcot fog vallani
az összes stratégia, kárba vész az összes energia,
amelyet bevetünk.
 Ha először – feltételek nélkül – nem becsüljük
meg a házassági egységünket, minden taktikánk
csupán manipulatív stratégiának bizonyul, amellyel
rá akarjuk venni a társunkat, hogy azt tegye, amit mi
akarunk. Erről pedig lerí az álságosság és
kétszínűség. Azért kell dolgoznunk a házasságunkon,
mert hisszük, hogy értékes, nem pedig azért, mert
próbáljuk értékessé tenni.

Nem megfelelő hely

Előfordult már, hogy úgy terveztük: találkozunk
valakivel egy bizonyos étteremnél, aztán
figyelmetlenségből máshol várakoztunk? Mielőtt
leültünk, alaposan szétnéztünk az étteremben, hogy
biztosan nem ért-e oda előbb a barátunk. Aztán
vártunk… és vártunk. Majd megint felálltunk, és
átfésültük a helyet, ezúttal még tüzetesebben. Nem
esett le, hogy a szorgalom egyáltalán nem segít, ha
nem a megfelelő helyen vagyunk. Megpróbáltunk
pozitívan gondolkodni: „Biztosan elakadt a
forgalomban… mindjárt ideér!” Nem is sejtettük,
hogy a pozitív hozzáállás tehetetlen a helyzettel
szemben. A végén pedig elfogott a bosszúság, és
megharagudtunk arra, akivel megbeszéltük a
találkozót.

Aztán jött a hívás. „Hol vagy?” – kérdezte a hang

a vonal túlsó végén.

Egy szempillantás alatt rádöbbentünk, hogy egész

idő alatt rossz helyen voltunk. Az összes várakozás,
szorgalmas keresés és pozitív hozzáállás mit sem ért.

Sokan rossz helyen vannak mentálisan a

házasságukkal kapcsolatban.

Úgy véljük, a házasság az a hely, ahol a boldogság

és a szerelem ígérete vár ránk, nem pedig az a hely,
ahol megtanuljuk szeretni egymást, és megtanulunk
szembenézni lényünk legcsúnyább részeivel. Úgy
gondoljuk, a házasságban kellene megtapasztalnunk
a vég nélküli romantikus szerelmet, ahol a férj a
feleség legjobb barátja, és a feleség annyi szexet
nyújt a férjének, amennyit az óhajt, és amikor csak
óhajtja. Álom, édes álom!

Csakhogy a házasság nem ez a hely! Ha mi itt

tartózkodunk, akkor rossz helyen vagyunk.
Várhatunk, keresgélhetünk, várhatunk tovább.
Dolgozhatunk szorgalmasabban és gyorsabban, de
hiábavaló a munkánk. Ha nem változtatunk a
házasságról alkotott nézetünkön, a végén úgyis arra
jutunk, hogy a házasságunk hibás, rossz. Elkezdünk
ilyen gondolatokat dédelgetni: Biztosan túl fiatalon
házasodtam; biztosan nem a megfelelő személlyel
kötöttem házasságot; ennek a házasságnak talán
soha nem lett volna szabad létrejönnie; a
házastársam bizonyára az antikrisztus másod-
unokatestvére.

A megértésben rejlő erő

 Ha készek vagyunk megérteni egymást, abból új
látás és remény fakad. Azonnal új erő tölt el
bennünket, hogy elkezdjünk a házasságunkon
dolgozni, még akkor is, ha hemzsegnek benne a
gondok. Hadd világítsak rá egy történettel, mekkora
erő rejlik a megértésben, amely támogat a
hajlandóságunkban, hogy kitartsunk egy nehéz
kapcsolat mellett!

Volt egyszer egy kisfiú, aki édesanyjával és

nagyapjával élt. A nagypapa nem volt túl idős, de
kerekesszékhez volt kötve, és a karját is alig
tudta használni. Az arcán csúf sebhely
éktelenkedett, és az ételt is nehezen nyelte le.

A kisfiú feladata volt mindennap bemenni a

nagyapja szobájába és megetetni őt az ebéddel.
A kisfiú ezt hűségesen tette, de nem túl nagy
örömmel. Meglehetősen nagy kosszal járt
nagyapát megetetni.

Ahogy a fiú serdült, egyre nagyobb tehernek

érezte ezt a feladatot. Egyik nap beviharzott a
konyhába, és kijelentette, hogy elege van.

– Mostantól etesd te nagyapát! – vágta oda az

édesanyjának.

Anyja végtelen türelemmel abbahagyta a

házimunkát, intett a fiának, hogy üljön le, majd
így szólt hozzá:

– Már kész fiatalember vagy! Ideje, hogy

megtudd a teljes igazságot nagyapáról. Tudod,
 nem mindig volt ő kerekesszékhez kötve. Sőt,
igazi sportoló alkata volt. Ám amikor te kicsi
voltál, történt valami.

A fiú előredőlt a székén, úgy figyelt. Anyja

könnyek között folytatta:

– Tűz ütött ki. Apád a pincében dolgozott, és

azt hitte, te fent vagy velem. Én azt hittem, hogy
lent vagy apáddal. Mindketten kiszaladtunk a
házból, és te fent maradtál. Nagyapád éppen
nálunk járt látogatóban. Ő ismerte fel elsőként,
mi történt. Szó nélkül visszaszaladt a házba,
megkeresett téged, nedves takaróba csavart, és
rohant kifelé a lángok között. Épségben
odahozott téged hozzánk.

Be kellett szállítani a balesetire, mert másod-

és harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, és
füstmérgezést is kapott. Azért került ilyen
állapotba, mert aznap megmentette az életedet.

A történet végére a fiú szeme is megtelt

könnyekkel. Nem tudta ezt, a nagyapja sosem
mondta el neki. De ettől kezdve minden
különösebb erőfeszítés nélkül megváltozott a
hozzáállása. Egyetlen zokszó nélkül fogta a
tálcát, és vitte az ebédet a nagyapjának.[3]

Ha egyszer megérti valaki, miért viselkedik úgy a

férje, vagy miért gondolkodik úgy a felesége,
máshogy fog érezni vele kapcsolatban, még ha nem
is változik igazán semmi. Az együttérzést
állhatatosság kíséri – mindez azért, mert már értjük
a másikat. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire
fontos a megértés.

Küzdelem a megértésért
A következő oldalakon kemény munkával
igyekszem segíteni, hogy megértsük, mi zajlik a
házasság intézményében: mit gondolnak a férfiak,
mit gondolnak a nők; mit várnak el a férfiak, mit
várnak el a nők; hogyan vannak összerakva a férfiak
és hogyan a nők, és így tovább. Bizonyos értelemben
a házasság egy kozmikus vicc, annyira különbözünk
egymástól! Ha azonban a házasság a gyengeség és a
bűn felfedéséről szól, ha a házasság kihívás, hogy
önmagunkon túllépve igazán szeressünk egy másik
embert, ahogyan én állítom, akkor a megértés
gyümölcse, az újonnan felfedezett energia és erő
segít a feladatban, hogy kijöjjünk egymással –
hasonlóan ahhoz a váltáshoz, amely az unokában
végbement azon a sorsdöntő napon.

Merjünk hinni abban, hogy a házasság jó; hogy az

a házasság is jó, amelyikben benne vagyunk! Merjük
kérni Istent, hogy segítsen nekünk értékelni,
megbecsülni a házasságunkat, őrizni az
elkötelezettséget iránta, még akkor is, ha időnként
úgy érezzük, hogy zaklatottak vagyunk, anyaszült
meztelenek, és a szükségeink nincsenek betöltve.
Amíg nem rendelkezünk helyes nézőponttal a
házasságról, kudarcot vallanak a megjobbítására
irányuló erőfeszítéseink. Ha viszont helyesen látjuk
a dolgokat, az erőfeszítéseink valós, tartós, hiteles
változáshoz vezetnek, ez pedig az egészségesebb,
erősebb házasság táptalaja.
 Második rész

A házassági fizika
alaptörvényei
 3. A házassági fizika

A válások száz százaléka házassággal

kezdődik.
A házasság veszélyes lehet.
 A válások száz százaléka házassággal kezdődik. A
házasság veszélyes lehet. De nem muszáj kudarcot
vallania. Tehetünk azért, hogy a szerelem szikrái
újra fellobbanjanak a házasságunkban. A jó hír az,
hogy a kapcsolatokra ható törvényszerűségek nem
veszik figyelembe, hogy alacsonyak, magasak,
karcsúak, kövérek, fiatalok, idősek vagy jóképűek
vagyunk-e, vagy egy picit kevésbé sármosak.

Ahogyan korábban már említettem, a fizika

alaptörvényei mindnyájunkra hatnak. És ahogyan a
fizika törvényei mindenkire hatnak függetlenül
attól, hogy ki az illető vagy miben hisz, ugyanígy van
ez a házassági fizika törvényeivel is.

Félreértés ne essék, én hiszek abban, hogy a

kegyelem, ami Isten meg nem érdemelt jóindulata,
előnyhöz juttat bennünket az életben, de a restséget
vagy hanyagságot nem igazolja. Isten nem azért
nyújt kegyelmet, hogy trehány alakok legyünk. Úgy
gondolom, hogy a kegyelem akkor juttat előnyhöz,
amikor már megtettünk minden tőlünk telhetőt, és
bízunk abban, hogy ő kézbe veszi az
erőfeszítéseinket, és az általában elvárhatónál
többet cselekszik – mint annak a fiúnak az esetében,
aki odaadta Jézusnak az öt kenyeret és két halat. [1] A
fiú odaadott mindent, ami csak tőle telt, de az nem
volt túl sok. Jézus viszont fogta azt a kevés ennivalót,
és egy sokaságot jóllakatott vele. Ezt teszi a hit. Bízik
Istenben, hogy ő többet cselekszik, mint amit mi
valaha el tudtunk volna képzelni, miközben
megtesszük, ami tőlünk telik, iránta való
engedelmességből. [2] A nagy Pál apostol így írt: „De
Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok…” Azután
azonban rögtön hozzátette:
„…többet fáradoztam, mint ők mindnyájan.” [3]

Akárhonnan nézzük is, a hit nem a céltalanul

ténfergőké.

Ha azt akarjuk, hogy gazdagabb, nagyszerűbb

házasságunk legyen, el kell tökélnünk, hogy
felfedezzük és gyakorlatba ültetjük a kapcsolatokat
igazgató törvényszerűségeket. És meg kell tanulnunk
kerülni azokat a dolgokat, amelyek kifosztják és
tönkreteszik a kapcsolatokat. Az alaptörvények
megvitatása során beszélek majd a férfiak és nők
közötti alapvető különbségekről. Ahogyan korábban
már említettem, ezek általánosítások. Nem minden
érvényes mindenkire; egy általánosítás azonban
általában igaz. Akinek inge, vegye magára! Akinek
nem, az lépjen tovább!
 4. Első számú alaptörvény:
A férfi és a nő nem teremtetett
egyformának

Isten azt szeretné, ha büszkén

mutogatnánk a különbségeinket, nem
pedig veszekednénk miattuk.
 Egy angol gyermekmondóka szerint Jack Sprat, a
férj zsírosat nem ehetett, a neje soványat nem
ehetett, így aztán kettecskén szépen tisztára nyalták
a tányért – ahogy a rigmus mondja; vagy vitatkozva,
veszekedve, boldogtalanul éltek – ahogy sokan.
Spratékhez hasonlóan ünnepelhették volna a
különbözőségüket, és élvezhették volna a szép tiszta
tányért az étkezés végén, ahelyett, hogy csetepatét
indítanak. De az túlságosan… kompromisszumos lett
volna. Sokkal természetesebben jön egymás
támadása és bírálgatása azért, mert a másik
másmilyen.

A férfiak és nők közötti különbségek számtalan

színben pompáznak és meglehetősen nyilvánvalók.
Valójában az egyedüli közös bennünk alighanem az,
hogy egy fajhoz tartozunk. Másként látjuk a világot,
más az értékrendünk, és más szabályrendszer
alapján működünk.

Vegyük például a nyilvános mosdót! A férfiaknak

egyetlen cél lebeg a szemük előtt, amikor kimennek
a mosdóba: bemennek, elvégzik a dolgukat, aztán
kijönnek; kerülik a szemkontaktust és a társalgást. A
nők azonban a mosdót egyfajta közösségi térnek
vagy terápiás helyiségnek tekintik. Egy nő, ha
összefut egy vadidegennel a mosdóban,
beszélgetésbe elegyedhet vele, mintha ő lenne a
legújabb legjobb barátnője. A férfiak nem
barátkoznak a mellékhelyiségben, ilyen egyszerűen
nem fordul elő.

A férfiak szexelnek; a nők szeretkeznek. A férfiak

a dolgokat szeretik, a nők az embereket. Amikor egy
nő eltéved, útbaigazítást kér. A férfi nem téved el –
az eltévedéstől ostobának tűnne. A férfi esetleg tesz
egy röpke kitérőt, amelytől hosszabb lesz az út, de
nem téved el! A férfiak vadászok, a nők gyűjtögetők.
A férfiak védelmeznek, a nők gondoskodnak.
Ahogyan hamarosan látjuk majd, a férfiaknak és a
nőknek még az agyszerkezete is eltérő. Másképp
gondolkodunk, másképp hiszünk, másképp kezeljük
a stresszt, és másképp viselkedünk.

Bámulatos, hogy ennek ellenére milyen sok férfi

és nő nem hajlandó elismerni vagy megvitatni a két
nem különbözőségét! Pedig ezek a különbözőségek
képezik nemünk ujjlenyomatát. Ezek se nem jók, se
nem rosszak, egyszerűen ilyenek vagyunk. A madár
repül, a béka brekeg, a ló állva alszik, a férfi és a nő
pedig azt csinálja, amit csinál. A szeretetteljes,
bensőséges házassági kapcsolat teret hagy a nemek
közti különbségeknek, anélkül, hogy feltételezné: a
másik téved.

Komoly érettségre vall, ha képesek vagyunk

értékelni egy másik személy egyediségét – azt,
amiben különbözik tőlünk. A legtöbben nem így
teszünk, mert hajlamosak vagyunk a másokban
észrevett különbségeket hibának vagy gyengeségnek
látni. Gondoljunk arra például, milyen különbözően
közelítik meg a problémákat a férfiak és a nők, és
mennyire lenézzük egymást emiatt! A férfiak
általában véve logikusan gondolkodnak, a nők pedig
többnyire érzelmesebbek. (Ez megint csak
nyilvánvaló általánosítás, nem mindig helytálló, sőt
néha az ellenkezője is igaz lehet.) Legbelül mélyen
előítélet él bennünk a mások mássága miatt, ezért
aztán az érző szívű feleség nem érti meg logikusan
gondolkodó férje álláspontját. Nem olyan szavakkal
jellemzi férjét, hogy „higgadt” vagy „józan”, hanem
azt gondolja: „Hogy lehet ennyire gonosz és
érzéketlen? Egy szemernyi kedvesség sem szorult
belé!” A férj is elköveti ugyanezt a hibát. Nem azt
látja meg a feleségében, hogy megért másokat, és
mélységesen törődik velük, hanem eltöpreng: „Vajon
miért olyan zavaros a gondolkodása és az érzelmi
beállítottsága? Képtelen leplezni az érzéseit.
Abszolút észszerűtlenül viselkedik, és mintha
egyáltalán nem tudná elviselni az ellenkezést!”

Valójában mind a logikusan gondolkodó, mind az

érzelmes típus tökéletesen képes megérteni egymást.
Az érzelmes is rendelkezik logikával, és a logikusan
gondolkodó is érez. Csakhogy mindkettő szívesebben
hoz döntést a saját maga módján. Ez egyszerűen ízlés
kérdése. Amint az érzelmes megérti, hogy a
logikusan gondolkodónak is vannak érzései, és nem
jég csörgedezik az ereiben, a logikus gondolkodó
pedig megérti, hogy a másik sem kótyagos, hanem
érti a logikát, már jó úton haladnak afelé, hogy
eldönthessék: egy adott helyzetben melyik
megközelítést érdemes választani.

A lényeg az, hogy különbözőek vagyunk, de ha

megtanuljuk megérteni és elfogadni egymást,
egészen szép összhang alakulhat ki közöttünk. A
különbségek megértése és elfogadása azonban nem
valósul meg egykönnyen, ha ezeket a különbségeket
rossznak vagy ostobaságnak tekintjük. Férjként és
feleségként tehát keményen dolgozunk a társunkban
észrevett „hibák” kijavításán – hogy a másik felünket
pont olyanná tegyük, mint mi. Feltételezzük, hogy a
nemünk jellegzetességei mindkét nemre nézve
„helyesek”. Az igazság azonban az, hogy a férfiakból
pocsék nők lennének, és a nőkből pocsék férfiak.

Sajnos manapság kultúránkban elég nagy

ellenállásba ütközünk a nemi különbözőségek
beazonosítása vagy megvitatása – hát még az
ünneplése! – terén. A huszadik század nagy részében
az volt az általános nézet, hogy a férfiak és nők
közötti különbségeket a társadalom generálja. A
társadalmi nyomás hatására játszottak babákkal és
öltöztek rózsaszínbe a lányok, illetve tologattak
teherautókat és birkóztak a sárban a fiúk. Az 1980-as
évek óta robbanásszerű fejlődésnek indult biológiai
kutatás azonban azt mutatja, hogy a férfiak és nők
közötti jól körülírható különbségeket nem
elsajátítjuk és nem a társadalom generálja – hanem
egyszerűen csak vannak. Ha a kisfiúkat és
kislányokat egy lakatlan szigetre tennénk, a
kislányok botokból és fákból babákat
eszkábálnának, és papást-mamást akarnának
játszani, a fiúk pedig morognának, vadásznának és
vezetőt választanának. A fiúk versengenek, a lányok
együttműködnek. A kutatás rámutat, hogy a férfiak
és a nők úgy vannak összerakva, hogy bizonyos
módokon viselkedjenek, mint ahogyan az állatok
ösztönösen viselkednek különféle környezetben.
Egyik mód sem jobb, mint a másik, egyszerűen csak
más.

Ha nem vagyunk hajlandók megérteni és

értékelni különbözőségünket, vagy megpróbáljuk
elfedni, az tragédiához vezet. Annak zűrzavar,
konfliktus és boldogtalanság lesz a következménye.
Ha a házasságban valaki nem lehet az, aki; vagy úgy
érzi, hogy kirekesztik azért, mert az, aki, akkor vagy
színleléshez fordul, vagy szembeszáll, vagy
elmenekül.

De minden házasságban van remény a

bensőséges kapcsolatra. Ha dolgozunk azon, hogy
megértsük, hogyan gondolkodik az életről az, akivel
összeházasodtunk, az energiával tölti meg a
kapcsolatunkat. Nagy öröm a számomra, hogy a
hétvégi szemináriumaim során láthatom, amint
párok ezreinek formálódik át a házassága; nem
azért, mert valami tényleg megváltozik, hanem a
megértés miatt. Kezdenek rájönni a miértre azok
mögött a dolgok mögött, amelyek miatt
legszívesebben megfojtanák a másikat, és ez
adrenalinlöketként hat a kapcsolatukra. A megértés
fantasztikus dolog. Furcsa. Semmi nem változik meg
igazából – nem alakultak ki új minták, és nem
vezettek még be új gyakorlatokat –, ezek a párok
mégis egészen más szemmel kezdenek nézni
egymásra. A szó szoros értelmében újra
beleszeretnek egymásba!

Hadd osszak meg egy Stephen Covey-történetet,

amely jól szemlélteti, milyen erővel hat a megértés
az érzelmeinkre:

Emlékszem, amikor egy vasárnap reggel a New

York-i metrón átéltem egy mini-
paradigmaváltást. Az emberek hallgatagon
üldögéltek – egyesek újságot olvastak, mások
gondolataikba révedtek, és volt olyan is, aki
lehunyt szemmel pihent. Az egész kép csendes,
nyugodt látványt nyújtott.

Aztán egyszer csak belépett a

metrószerelvénybe egy férfi a gyermekeivel. A
gyerekek olyan hangosan zajongtak, hogy
azonnal megváltozott az egész légkör.

A férfi leült mellém, lehunyta a szemét, mint

aki tudomást sem vesz a helyzetről. A gyerekek
kiabáltak, dobálóztak, még az újságot is kitépték
az emberek kezéből. Nagyon zavaró volt. A
mellettem ülő férfi mégsem tett semmit.

Nehezemre esett, hogy ne érezzek

bosszúságot. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen
érzéketlen, és hagyja, hogy a gyerekei ennyire
elvaduljanak, miközben ő nem tesz semmit, és
egyáltalán nem vállal felelősséget érte. Könnyű
volt felmérni, hogy a metrón mindenki más is
ilyen bosszúságot érzett. Végül odafordultam a
férfihoz, és – én úgy éreztem – nagy türelemmel
és visszafogottsággal megszólítottam:

– Uram, a gyermekei sok embert zavarnak.

Nem tudná egy kicsit visszafogni őket?

A férfi felnézett, mint aki most vesz először

tudomást a helyzetről, és halkan így szólt:

– Jaj, igaza van! Biztosan tennem kellene

valamit. Most jövünk a kórházból, az édesanyjuk
egy órával ezelőtt halt meg. Nem tudom, mit
gondoljak, és azt hiszem, ők sem tudják, hogyan
kezeljék a dolgot.

El tudják képzelni, mit éreztem abban a

pillanatban? Bekövetkezett a paradigmaváltás.
Hirtelen másképp láttam a dolgokat, és mivel
másképp láttam, másképp gondolkodtam,
másképp éreztem, és másképp viselkedtem.
Elillant a bosszúságom. Már nem kellett azon
aggódnom, hogyan tartsam kordában a
hozzáállásomat vagy a viselkedésemet, a szívem
megtelt a férfi fájdalmával. Elöntött az
együttérzés.

– Most halt meg a felesége? Igazán sajnálom!

Akar beszélni róla? Miben tudnék segíteni?
 Egy szempillantás alatt minden megváltozott.
[1]

Nem teremtettünk egyformának

Mai modern kultúránkban azonnal védekező
álláspontot veszünk fel, ha szóba kerül a nemek
különbözősége. Amikor én azt mondom, hogy a
férfiak és a nők nem egyformák, azzal nem azt
sugallom, hogy a férfiak jobbak, mint a nők, vagy
fordítva, vagy hogy az egyik nemnek több
lehetőséget kellene adni, mint a másiknak. Azt
mondom, hogy a két nem közötti különbségeket
feltétlenül szükséges elismernünk és megértenünk
ahhoz, hogy sikeres házasságunk lehessen.

Akik a két nemet uniformizálni akarják, azok

mindkét nemmel szemben méltánytalanul járnak el,
mert figyelmen kívül hagyják a férfiak és nők közötti
alapvető különbségeket. A nyelvtől kezdve az
uniszex divaton át mindent újraterveztek, hogy
megkíséreljék elfedni, mennyi mindenben
különböznek egymástól a férfiak és a nők. Fontos
dolog szembeszállni a nemi előítéletekkel, de amikor
valakik megpróbálják kiiktatni a nemek
megkülönböztetését, úgy gondolom, az nagy hiba.

Egyenlő bánásmód illeti meg a férfiakat és a

nőket tisztelet, lehetőség, fizetés, befolyás és
hasonlók tekintetében, ez politikai vagy erkölcsi
egyenlőség. A nemek közti lényegi különbségek
azonban a teremtés rendjéből fakadnak, és
tudományosan könnyen igazolhatók. Nem szabad
semmibe vennünk ezeket a különbségeket, vagy az
elfedésükkel próbálkoznunk. Ha így teszünk, azzal
szabotáljuk a férfi-női kapcsolatokat. Nem véletlenül
utalunk úgy egymásra, mint „ellenkező” nemre.

A teremtés célja soha nem az egyformaság volt.

Isten teremtett rendje telis-tele van különbségekkel.
Ő szereti a sokféleséget. Minden hópehely más és
más. Nemcsak egyfajta páfrányt alkotott, hanem
tizennégyezer különböző fajtát. A csillagászok
becslései szerint legalább egymillió különböző
csillagrendszer található az égnek abban a
szeletében, amelyet a Göncölszekér közrefog. Isten
élvezi, hogy a férfiak és a nők különböznek, és azt
hiszem, hogy azt szeretné, ha mi büszkén
mutogatnánk a különbségeinket, nem pedig
veszekednénk miattuk. Azt akarja, hogy
„meztelenek” legyünk, ha a különbségeinkről van
szó.

Az eredeti állapot
Amikor az első férfi találkozott az első nővel,
vonzalom támadt köztük. A Biblia azt mondja, hogy
Ádám egyetlen pillantást vetett Évára, és lényegében
azt mondta: „Na, egy ilyenért otthagyja a srác az
anyját meg az apját is!” [2] Őszinték, nyíltak és
meztelenek voltak egymás előtt, és nem szégyellték.
Nem volt belharc, és nem hibáztatták egymást.
Élvezetes állapot volt.
 Ám ekkor színre lépett a bűn.

Attól a pillanattól fogva, hogy megjelent a bűn, a

férfi és a nő eltávolodott egymástól, „fügefaleveleket
fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak”.
[3] A mezítelenség már túlságosan kockázatos volt.
Érdekes megfigyelni, hogy mit takartak el. Nem a
szájukat fedték el, pedig a szájuk részt vett a bűnben.
Nem a kezüket fedték el, bár azzal vétkeztek. Azokat
a részeket rejtették el, amelyekben különböztek
egymástól. Miért? Mert leggyakrabban a más ad
tápot az ítélkezésnek és az elutasításnak.
Hajlamosak vagyunk szembefordulni azokkal, akik
mások, mint mi.

Amint bejött a bűn, az első házaspár

szembefordult egymással, és bevezették egymás
hibáztatásának gyakorlatát. Ádám ridegen
megjegyezte, hogy az Istentől kapott „asszony” a
vétkes a zűrzavarért. Éva azt mondta, hogy a kígyó
vette rá. Azóta a másik fölé kerekedés lett a cél, de
Isten eredeti terve nem ez volt.

A különbségek ünneplése
Tömérdek energiát felemészt, hogy az emberek
igyekeznek elkendőzni a férfiak és nők közti
különbségeket (igazi szakértők lettünk a fügefalevél-
divat terén). Van valami a bűnben, ami miatt
biztosítani szeretnénk, hogy a különbözőségünket
senki ne vegye észre. De mi a helyzet akkor, ha Isten
éppen azt akarja, hogy elismerjük, sőt ünnepeljük a
különbségeinket? Azt hiszem, azért nem akarjuk
beismerni őket, mert amikor szóba kerülnek, az
emberek azonnal valamilyen ítéletet alkotnak
ezekről a különbségekről. Az ember valamiért
szeretné azt hinni, hogy van egyvalami, ami a
„legjobb”, vagyis ami minden másnál jobb. Azt
gondoljuk, hogy valaminek vagy valakinek a rakás
csúcsán kell lennie. Ezért aztán folyton
összehasonlítgatunk és ítéletet alkotunk. Ha egy
dologról kimondjuk, hogy csodálatos, a másik már
közel sem annyira az.

Ha nyíltan tudunk beszélni a különbségeinkről,

meg fogjuk tanulni, hogyan élvezhetjük és
ünnepelhetjük őket igazán. Ha nem tudunk
„mezítelenek” lenni és elismerni, mennyire mások
vagyunk, soha nem tudjuk átélni a valódi intimitást
a házasságunkban. Csupán szerepet fogunk játszani.
Lehet, hogy amikor először nekilátunk felfedezni és
megvitatni a különbözőségeinket, akkor konfliktusok
támadnak, ám a konfliktus végül utat enged a
hálának és az ünneplésnek. Ha nem adunk teret a
társunknak arra, hogy önmaga legyen, akkor is jön a
konfliktus, de akkor meg is marad.

Jusson eszünkbe ez a törvény, amikor legközelebb

azzal szembesülünk, hogy az elvárásainkat nem tölti
be a másik: A férfi és a nő nem teremtetett
egyformának!
5. Második számú alaptörvény:
A férfiak és a nők másképp
gondolkodnak

Nyugalmi állapotban a férfiagy

elektromos tevékenységének hetven
százaléka leáll.
 A férfiak és a nők különbözők. Ez egyszerűen így
van. A testünk nyilvánvalóan más, de más a
viselkedésünk, és – mint kiderült – másmilyen az
agyunk is. Miért teremtett Isten ennyire
különbözőnek bennünket? Két ok miatt: 1) azt
akarta, hogy mindkét nem szembesüljön saját
magával, és felfedezze saját erősségeit és
gyengeségeit; és 2) azt akarta, hogy megtanuljunk
egymás erősségeire támaszkodni, mert így egymás
gyengeségeit kiegészíthetjük. Szembenézni saját
magunkkal – nyíltan, őszintén, leplezetlenül beszélni
a különbségeinkről – nyugtalanító vállalkozás. Ha
azonban letagadjuk a különbségeket, az végső soron
tönkretesz bennünket.

Ha tisztában vagyunk azzal, milyen különböző

módon gondolkodnak és éreznek a férfiak és a nők,
akkor pontosabban tudjuk értelmezni, mi folyik
ténylegesen a házasságunkban. A világról alkotott
képünk befolyásolja, hogyan értelmezzük a dolgokat.
Képzeljük el, hogy egy marslakó végignéz egy
választást a földön! A marslakó úgy vélné, az emberi
lények egyszerűen papírfecniket pakolgatnak kis
fémdobozokba. Egy érintett politikus ugyanakkor azt
gondolná, hogy nagyon kiélezett verseny zajlik,
amely kihat a megélhetésére. Egy jövőbeni történész
pedig ugyanazt a választást esetleg fordulópontként
értékelné, melynek során az adott ország egyik
korszakból átlépett egy másikba. A lényeg: a
nézőpontunk befolyásolja a történtekről alkotott
fogalmunkat. És végső soron meghatározza a
reakciónkat.

Az egész egy nagy félreértés

John Gray szavaival élve a férfiak a Marsról
származnak, a nők pedig a Vénuszról. Vagyis két
teljesen eltérő világnézetet képviselünk. A
különbségek „a fejünkben” vannak, nem „a
szívünkben”. Ha merészelnénk megtanulni, hogyan
gondolkodik az ellenkező nem, kevesebb időt
töltenénk azzal, hogy a másikat vádoljuk, mert baj
van a „szívével”, és több időt szánnánk annak
megvitatására, hogy egy-egy adott helyzetben melyik
„fej” látása helyénvalóbb. Így valójában
megtapasztalhatnánk egyfajta szinergiát.
Megismerni az egyes nemekre jellemző
gondolkodásmódot, és megtanulni ezek
megvitatását, vagy akár még ünnepelni is őket,
majdnem olyan, mint elsajátítani egy idegen nyelvet.

A háborúk általában félreértésből erednek. Ha

dolgozunk a megértésen, elkerülhetjük a százéves
háborút, és ténylegesen megtapasztalhatjuk, milyen
a boldog házasság. Akik nem tanulják meg egymás
„nyelvét”, azok végül azt fogják látni, hogy kapcsolati
energiájuk elvész a fordítás során. Ha félreértjük
társunk tetteit, azt fogjuk hinni, hogy a lelkében
rejtőzködő sárkányok ólálkodnak – valami
„mélyebb” dolog zajlik a felszín alatt, ami nem jó.
Ezért szoktunk „szívbeli” problémákat kreálni olyan
dolgokból, amelyek alapvetően „fejbeli” gondok.

Vegyük például azt, ahogyan a férfiak és a nők az

érzésekre tekintenek. A férfiak általában nem igazán
szokták megosztani az érzéseiket a feleségükkel –
vagy, ami azt illeti, bárkivel is. Sok nő a férfiaknak
ezt a szűkszavúságát „szívbeli” problémának tartja.
„Valami baj van, csak nem hajlandó beismerni –
gondolja a nő. – Sárkányt szimatolok a közelben!”
Ami még rosszabb, ezt a problémát úgy fordítja le
magának: „Nem szeret engem.” Miért? Azért, mert
ha egy nő nem beszél az érzéseiről, akkor azért teszi,
mert belebetegedett a szíve, vagy pedig már nem
törődik az egésszel. Könnyű kivetíteni a másikra,
hogy mi miért viselkednénk egy adott módon, de ez
még nem jelenti azt, hogy jogos így tenni. Az
ítélkezés azt jelenti, hogy önkényesen indítékot
tulajdonítunk egy tettnek, amikor pedig fogalmunk
sincs arról, hogy az illető valójában miért tette. Jézus
azt mondta: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!”[1]

A férfiaknak is vannak hasonló gondolataik a

nőkről. Ha a feleség megpróbálja „megjobbítani” a
férjét vagy a kapcsolatukat, azt a férj kritikának
veszi. Egy férfi mindig bírálatnak veszi a kéretlen
tanácsot. Felesége próbálkozásait így értelmezi:
„Miért kritizál? Nem is tettem semmit, amivel ezt
kiérdemelném!” Feltételezi, hogy a feleségénél
valami „szívbeli” probléma van, amivel a feleség
nem hajlandó szembesülni. Már megint egy sárkány.
Levonja a következtetést, ha mégoly igazságtalanul
is: a felesége a boszorkák klubjának hivatalos tagja.

Az ítélkezés mindig meggátolja, hogy igazán

megértsük egymást, ezenkívül táplálja az
elidegenedést és a konfliktust. Ideje felismernünk: a
félreértett cselekedetek valójában abból fakadnak,
hogy a társunk másképp dolgozza fel az
információkat.

A két agy meséje

A nap híre: mindkét nem igenis rendelkezik
aggyal. A kettő azonban egészen másképp működik.
Bár az aggyal kapcsolatos különbségek kutatása nem
friss keletű dolog, a különbségek modern kori (és
fejlettebb) vizsgálata az 1960-as években indult meg,
amikor a kutatók először vették észre, hogy a
hipotalamusz preopticus régiója jelentősen nagyobb
a férfiaknál, mint a nőknél. Azóta a képalkotási
technológia megkönnyítette a férfi és női agy közti
különbségek feltérképezését.

Az 1990-es évek számítanak az agy évtizedének,

mert a kutatás világszerte hatalmas méreteket öltött.
Hogy mit találtak a tudósok? Minél mélyebbre ástak,
annál inkább rájöttek, hogy igenis nagy különbségek
vannak a férfiagy és a női agy között. A férfiak
általában jobbak a rendszerelemzésben, míg a nők
ügyesebben dekódolják a környezetet, illetve az
emberek érzéseit (empatikusabbak). Vitathatatlan
bizonyítékok vannak arra nézve, hogy ezek a
jellegzetességek biológiai, nem pedig kulturális
eredetűek.

Bár a férfiak agysejtjeinek száma négy

százalékkal, agyszövetük tömege pedig körülbelül
száz grammal több, mint a nőké, a nők agysejtjei
között több a dendritkapcsolat. A női agyhoz
nagyobb kérgestest (corpus callosum) tartozik, ami
lehetővé teszi, hogy a jobb és bal agyfélteke között
gyorsabb legyen az adatátvitel, mint a férfiaknál.
Valamikor a terhesség tizennyolcadik és
huszonhatodik hete között indul be a fiúbaba
hormontermelődése (tesztoszteron), ami leállítja az
említett kéregtest további fejlődését. Ezért
fejletlenebb a fiúknál a két agyfélteke közötti
kommunikáció. Ez nagyon fontos a két
agyféltekében történő tevékenységek szempontjából.

Az agy bal féltekéje tartalmazza az agy logikai és

érvelő központját, a jobb oldal pedig az érzelmeket,
érzéseket, a szépségre és a társas kapcsolatokra
vonatkozó megítéléseket. A férfiaknak mintegy
nyolcvanöt százaléka végül balféltekés gondolkodó
lesz, rendkívül logikus módon közelítik meg az
életet, és ez kihat arra, ahogyan a problémákat
megoldják, és ahogyan a kapcsolatokban
viselkednek. Következésképpen a férfiak nagyon
feladatközpontúak. Nem arról van szó, hogy a jobb
agyféltekés funkciók, például az esztétikai megítélés
vagy az érzések, amelyek az erős kapcsolatokhoz
szükségesek, lehetetlenek a férfiak számára, de mi
kevésbé jól működünk a jobb oldalról, amikor pedig
mégis megpróbáljuk, egy parányit mesterkéltnek
hat. Hogy miért? Azért, mert hatalmas mennyiségű
koncentráció és energia szükséges ahhoz, hogy egy
férfi le tudja küzdeni a balféltekés beállítottságát. Mi,
férfiak, nem tudunk egykönnyen „kapcsolatba lépni”
az érzéseinkkel, és pontosan ezt a küzdelmet szokták
a nők félreértelmezni és hazugságnak vélni. Pedig a
férfiak nem feltétlenül hazudnak, amikor
szélhámosnak tűnnek, csak nem tudnak könnyedén
váltani a bal és a jobb agyfélteke között, mivel náluk
a két agyfélteke közötti kapcsolat sokkal fejletlenebb.

A férfiak tehát egyoldalú gondolkodásra

születtek. Vagy a jobb, vagy a bal agyféltekével
gondolkodunk, de csak ritkán egyszerre a kettővel.
Valahogy olyan ez, mintha két számítógépünk lenne
– egy a bal, egy pedig a jobb vállunkon –, de nem
lenne csatlakozókábel a kettő között. Mindkettő
működik, csak nem kommunikálnak egymással
értelmes módon.

A nőknél ezzel szemben nincs ilyen szakadás a

két félteke között. Ezenfelül az ösztrogén nevű női
hormon arra készteti az idegsejteket, hogy még több
kapcsolódást növesszenek az agyon belül, illetve a
két félteke között, amíg a lánymagzat még a méhben
van. A nőknél az összekötő szövet nem fejlődik
vissza, a két agyfélteke tehát kölcsönös kapcsolatban
áll egymással, és együtt dolgozza fel az információt.
Ennek köszönhetően a nők többféle szempontból
dolgozzák fel a környezetüket. A logika és az érvelés
mellé társulnak az érzések és a kapcsolatok – ez így
együtt pedig jóval összetettebb, mint a
férfigondolkodás. Ezért van az, hogy a nők sokkal
inkább tisztában vannak az érzéseikkel, és
könnyebben ki is tudják fejezni azokat, mint a
férfiak. Erősebb képességük van a kötődésre és a
másokhoz való kapcsolódásra. Ezért van az, hogy
elsődlegesen a nők viselik gondjukat a
gyermekeknek. Nincs a földön olyan társadalom,
ahol ezt a szerepet főleg a férfiak vállalják. Az
agybeli különbségek miatt a nők szaglóérzéke,
hallása és látása élesebb, mint a férfiaké. Ezek
alapján gondolja sok nő úgy, hogy agyuk erősebb
kapcsolódási rendszere miatt hatékonyabbak és
eredményesebbek, mint a férfiak. A férfiak viszont
úgy gondolják, hogy ez egy hibás vezetékezés, és a
két félteke önálló és kirobbanó teljesítményét ez a
túlbonyolított kapcsolódási rendszer csak
hátráltatja.

Bedobozolás
A férfiak agya specializálódott. Rekeszekre van
osztva. A két félteke elkülönülésének köszönhetően a
férfiaknak egyszerre egy dologra kell
összpontosítaniuk. Ha egy olvasó férfi agyáról
megfelelő agyi képalkotó vizsgálatot csinálnak,
akkor azon az látszik, hogy gyakorlatilag süket.
Mielőtt egy férfi felvenné a telefont, meg kell kérnie
mindenkit, hogy csendesedjen el, a televíziót is ki
kell kapcsolni, és az egész környezetnek el kell
némulnia, mielőtt felvenné a kagylót. A nő nem
csinál ilyet. Ha üvölt a televízió, a kisbabát az ölében
tartja, és éppen vacsorát készít, akkor is egyszerűen
felkapja a telefont. Miért? Mert az agya olyan
mértékben képes különválasztani egymástól a
hangokat és tevékenységeket, ahogyan a férfiagy
nem.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a férfiaknak

nem igazán megy több tevékenység végzése
egyszerre. Olyan, mintha a férfi agy kis dobozok
gyűjteménye lenne. Van egy dobozunk mindenre.
Van egy doboz a munkára, egy a feleségre, egy a
gyerekekre, egy a pénzre, egy az anyósra (jól
körbetekerve ragasztószalaggal, és besuvasztva
valahova legalulra), és így tovább.

A férfiaknak lényegében van egy dobozuk életük

minden fontos szelete számára. És a legalapvetőbb
szabály így hangzik: A dobozok nem érintkezhetnek!
Ha valamilyen probléma áll elő, a férfiak a megfelelő
doboz után nyúlnak. Fogjuk azt a dobozt, elővesszük,
közben nagyon vigyázunk, nehogy érintse vagy
felborítsa a környezetében levő, hozzá nem
kapcsolódó dobozokat. Kinyitjuk a kiválasztott
dobozt, egyedül annak a doboznak a tartalmát
vesszük szemügyre, utána gondosan
visszacsomagoljuk és visszatesszük a többi doboz
közé, amíg újra szükség nem lesz rá. Ezért
foglalkoznak a férfiak egyszerre egy dologgal.
Egyszerre egy feladatot végzünk, egyszerre egy
dobozt nyitunk csak ki.

A semmi doboz
Van egy különleges doboz a férfiak agyában,
amelyről a legtöbb nő nem tud. Ebben a dobozban
nincsen semmi. Úgy hívjuk, hogy „semmi doboz”.
Azért hívjuk így, mert… nos, mert semmi nincs
benne. Ez egészen egyszerűen egy üres doboz. És
akármilyen döbbenetesen hangzik, a férfi agyában
fellelhető összes doboz közül a semmi doboz a
kedvence. Amint alkalma nyílik rá, a férfi rögtön a
semmi dobozához folyamodik.

Előfordult már, hogy azon töprengtünk, vajon mit

csinál egy férfi, amikor órákon át csak ül és kómásan
mered maga elé, a környezetéről tudomást sem
véve? Horgászik, kapcsolgatja a televíziós
csatornákat, vagy videójátékot játszik – ha nulla
vagy minimális mentális energiát igényel az adott
tevékenység, a férfiak odáig lesznek érte! Boldogan
dagonyáznak benne, mint a kismalacok a
pocsolyában.

A kutatók megállapították: a férfiak valóban

képesek arra, hogy egyáltalán semmire ne
gondoljanak, és – kapaszkodjunk meg! – mégis
lélegezzenek közben! Ruben Gur, a Pennsylvaniai
Egyetem neurofiziológus professzora kimutatta,
hogy nyugalmi állapotban a férfiagy elektromos
tevékenységének hetven százaléka leáll. Gondoljunk
csak bele: hetven százalék! A nők agya viszont
elektromos tevékenységének kilencven százalékát
megtartja. Ez azt mutatja, hogy a nők állandóan
befogadják és elemzik a környezetből érkező
impulzusokat. A gyermekes nők teljes mértékben
tudatában vannak annak, hogy mit éreznek a
gyermekeik, milyen hangulatban vannak, kik a
barátaik, mik a reményeik, álmaik és félelmeik, és
nem törik-e a fejüket valami csínytevésen. Velük
ellentétben a férfiaknak csupán agyuk hátsó
zugában található némi homályos ismeret arra
nézve, hogy van egy feleségük, és néhány apróbb,
nehezen körülírható emberke is járkál körülöttük.

Azért ne becsüljük alá a férfiakat – tudunk mi

nagyon komolyan is gondolkodni! Lehet, hogy a nők
nagyon jók egyszerre több tevékenység végzésében,
de az egyetlen tárgyra irányuló összpontosításban a
férfiak bizony felveszik a versenyt a nőkkel. A
férfiak a fókuszált figyelem gladiátorai, a
lézerpontosságú gondolkodás bajnokai. Ezért olyan
jók a férfiak abban, amivel foglalkoznak. A férfiak
általában bármilyen hivatásban feljutnak a csúcsra,
még a nők által uralt szakmákban is. A világ legjobb
szakácsai többnyire férfiak. A világ legjobb fodrászai
többnyire férfiak. A világ legjobb ruhatervezői
többnyire férfiak. (Ne felejtsük el, hogy még mindig
általánosítunk!) Ez azért van így, mert a férfiak
képesek kizárni minden zavaró tényezőt, és egyetlen
feladatra összpontosítva kiválóan teljesíteni.

Ezzel csak egy gond van: ha egy férfit nem hajt

egy konkrét feladat, amiért küzdhet, amelyet
uralhat, akkor sodródni fog. Amikor csak lehetősége
adódik rá, a férfi odaoldalog a semmi doboza által
nyújtott kényelemhez és magányhoz.

A nők nem tudnak semmire sem gondolni. Hogy

miért? Mert az elméjük állandóan pörög, folyton
befogadja és feldolgozza az információmorzsákat
arról, amit el kell vagy esetleg nem kell elvégezni.
Következésképpen az a nő, aki nincs tisztában a
semmi dobozzal, azt fogja feltételezni, hogy a férje
bizonyára értelmes gondolatokba mélyed, ahányszor
csendben van. Ezek után, gondolva, hogy a férje
most minden bizonnyal kiválóan alkalmas a meghitt,
tartalmas beszélgetésre, megszólítja, és feltesz neki
egy egyszerű kérdést.

– Min gondolkodsz? – érdeklődik.

– Semmin – veti oda a férj morcosan.

– Semmin? Valamin csak gondolkodsz!

A férfi némi tétovázás után bizonygatni kezdi:

– Nem… komolyan… semmin nem gondolkoztam.

– Hazudsz! – mondja a feleség csipetnyi

sértődöttséggel a hangjában. – Olyan nincs, hogy
valaki semmin nem gondolkodik. Csak nem akarod
elmondani nekem!
 – Nem hazudok! – védekezik a férj. – Tényleg
semmin nem gondolkodtam.

Erre a feleség dérrel-dúrral elvonul, mert zavarja,

hogy a férje már megint titkolózik előle. Csak azt
szeretné tudni, miért nem hajlandó feltárulkozni. Az
meg sem fordul a fejében, hogy a férje talán tényleg
semmin nem gondolkodott, mert ez a
megtapasztalás teljességgel ismeretlen a számára.

John Scalzi cikkíró szerint a férfiak jól ismerik ezt

a fajta kérdezősködést:

A világ összes férfijának szembesülnie kellett

már ezzel a kérdéssel, amelyet többnyire a
lehető legalkalmatlanabb pillanatban vetnek fel,
például sportnézés vagy egy szenvedélyes ölelés
közben, esetleg akkor, amikor éppen egy
ficánkoló nyársorrú halat próbál kifogni a
Mexikói-öbölből. Akármivel foglalkozik is éppen,
elő kell állnia egy hiánytalan, kielégítő válasszal,
különben az a vád éri, hogy titkolja a valódi
érzéseit. Akkor pedig a következő hetet azzal
töltheti, hogy megbánást színlel. Valamivel tehát
muszáj előállni, nem is akármivel![2]

Az igazság az, hogy a férfiak szeretnek semmin

nem gondolkodni. Nemünk féltve őrzött
tulajdonsága ez. A semmi a férfi néma jutalma ebben
az életben. A semmi a hab a férfi életének tortáján. A
semmi a kárpótlás, amiért egész napja csordultig volt
„valamikkel”. Rajongunk a semmiért, élvezzük a
zamatát.

Csak az a gond, hogy ez a nőket az őrületbe

kergeti. Kevés olyan férfimagatartás van, amelyet
annyira bosszantónak találna egy nő, mint amikor
egy férfi boldog elégedettséggel üldögél, és –
eltaláltuk – semmit nem csinál!

„Hogy üldögélhet csak így itt?” – füstölög a nő.

Mivel ő képtelen semmire nem gondolni, fel sem

tudja fogni a dolgot. Az elméje egyfolytában nyüzsög,
mert egyik gondolat a másik után szalad át rajta egy
gyakorlott kötéltáncos ügyességével. Párhuzamosan
több feladatot is végezve vált egyik tevékenységből a
másikba, és csak egyre nő a szorongása, miközben
látja néma, azért-sem-fedem-fel-valódi-érzéseimet
férjét. Levonja a következtetést, hogy férjének
biztosan hideg, elutasító szíve van. Ő pedig egész idő
alatt azt hitte, hogy ez a férfi az igazi.

Visszatérve John Scalzi gondolataira:

Csak menjünk oda egy nőhöz, és kérdezzük meg,

min gondolkodik! Nemrég én is megtettem a
feleségemmel, és elmondom, mit válaszolt:
„Elsősorban a szombati partin gondolkodom, és
azon, hogyan tudnám úgy megigazítani a csillárt
a társalgóban, hogy az emberek ne verjék bele a
fejüket. Közben a heti munkahelyi beosztásom
jár az agyamban, és az, hogy vajon lesz-e időm
elvégezni az itthoni teendőket. Felmerült
 bennem az is, hogy nincs-e még túl késő
repülőjegyet venni Ohióba karácsonyra. Ja, és
azon is gondolkodom, hogy jó lenne bekapni
valamit.”

Nemcsak gondolkodik valamin, hanem négy

különböző dologról gondolkodik egyszerre. Ha
öt perc múlva újra megkérdezem, akkor is
gondolkodni fog. A nők mindig gondolkodnak, és
sokszor gyakorlati dolgokról.

A férfiak ezzel szemben óránként körülbelül

öt percig gondolkodnak aktívan (általában ezt
sem egyfolytában). Legjobb esetben is tehát egy
a tizenkettőhöz az esélye annak, hogy azon
kapjuk a férfit: gondolat jár az agyában.[3]

A férfi számára egyértelmű a probléma: ha

beenged egy nőt a semmi dobozába, ott máris lesz
valami, megszűnik semmi doboz lenni. Ő pedig nem
akar valamit, ő a semmit akarja. És az igazsághoz az
is hozzátartozik, hogy ha mégis beengedne egy nőt
oda, az a nő megdöbbenne és kiábrándulna. Mert
amikor betenné a lábát a semmi doboz ködös
birodalmába, egy óriási pusztaság terülne el előtte,
egy üres tér, egy mérhetetlen fekete lyuk.

A nemek háborújában a nők sokszor

előhozakodtak azzal, hogy ők valamiképpen
felsőbbrendűek a férfiakkal szemben, mert ők
mindig gondolkodnak. Én azonban soha, de soha
nem hallottam még egy férfitól sem, hogy bárcsak ő
is képes lenne erre. Számtalan nővel találkoztam
már azonban, aki irigyen sóhajtott fel: „Bárcsak
nekem is lenne egy semmi dobozom!”

Hol a só?
Ahogyan korábban már megjegyeztem, a női agy
bámulatos képességgel fogadja be és különbözteti
meg a hang- és látványingereket. Ezért mondják
sokszor a nőkre, hogy olvasni tudnak az emberek
gondolataiban, vagy hogy hátul is van szemük. Az
igazság az, hogy a nők nem gondolatolvasók, de
kiválóan értenek a verbális, vokális jelzések és a
testbeszéd feldolgozásához. Amikor a férfiak nem
tanúsítanak ugyanilyen szintű képességet, a nők
hajlamosak azt gondolni, hogy a férfiak érzéketlenek
és nemtörődömök, pedig csupán férfiak. Amikor
pedig a férfiak figyelik meg ezt a hajlamot a nőknél,
azt gondolják: „Kit érdekelnek a rejtett üzenetek?
Összpontosítsunk csak a tényekre!”

A nők retinájában többféle csap (színreceptor)

található. A csapok kifejlődéséért az X-kromoszóma
felel, a nőknek pedig ebből kettő van. Ez azt jelenti,
hogy a nők nem csupán színesben látnak, hanem
gyakorlatilag a teljes színpalettát látják. A férfiak
talán viszonylag könnyen megkülönböztetik
egymástól a pirosat, kéket, zöldet és lilát, a nő
színérzékelése azonban ennél jóval összetettebb. Ő
észrevesz olyan árnyalatokat, mint a lazacrózsaszín,
bíborvörös, vakondszürke, vízkék, sőt tengerkék,
ugyanolyan könnyedséggel, mint ahogy a férfi
megkülönbözteti a pirosat a kéktől. Ha egy férfi
például kijelenti egy autóról, hogy kék színű, a
felesége úgy mered rá, mintha a falu bohócát látná,
és ellentmondást nem tűrően közli vele: „Nem kék,
hanem pávakék!” Mire a férfi így felel: „Kit érdekel,
hogy a kék milyen árnyalata? Kék, és kész!”

A nők perifériás vizuális észlelése sokkal

szélesebb, mint a férfiaké. Tehát bizonyos
értelemben tényleg hátul is van szemük – vagy
legalábbis többet látnak, mint a férfiak. A férfiak
szeme nagyobb, mint a nőké, de az agyuk úgy állítja
be a szemüket, hogy távcsőként működjön. A férfi
többé-kevésbé csak azt látja, amire fókuszál, tehát
sok mindent elszalaszt abból, ami a szeme előtt
történik.

A nők fantasztikus vizuális készsége miatt lehet

ismerős valamennyi házaspár számára a következő
jelenet. Valahogy így zajlik:

Férj: – Édesem, hol a só?

Feleség: – Ott van a szekrényben. Az előbb tettem

vissza.

Férj: – Nem találom. Nincs itt. Biztosan máshova

tetted.

A feleség ingerült sóhajjal odatrappol a

szekrényhez, benyúl, és íme: előveszi a sót.
 A tapasztalatlan férj ilyenkor azt hiszi, hogy a
felesége bűvészmutatványt adott elő. Mi, öregebbek,
csupán tanácstalanul csóváljuk a fejünket. Mivel a
nők nincsenek tisztában azzal, hogyan lát a férfi, azt
hiszik, épp egy újabb iskolapélda tanúi voltak arra,
hogy a férfiak tökkelütöttek és lusták. Az igazság
azonban az, hogy a férfiak úgy pásztáznak felfelé és
lefelé, jobbra és balra, egyik helyről a másikra a
szemükkel, amikor keresnek valamit, mintha
távcsőben néznék. A nők viszont nem. Az ő
perifériás látásuk az egész szekrény tartalmát
egyetlen pillantással látja és átlátja. A nő azt állítja,
sokkal jobban odafigyel a részletekre. A férfi pedig
azt állítja, hogy a nő szűrőrendszere hibás, és a túl
sok részlet eltereli a figyelmét.

Hogy jobban halljalak, kicsikém!

A női agy rendelkezik a hangok beazonosításának
és csoportosításának bámulatos képességével,
valamint ezeknek a hangoknak a jelentéséről is
képes ítéletet alkotni. Egy nő képes úgy beszélgetni
valakivel, hogy közben egy másik, közelben zajló
beszélgetést is figyelemmel kísér. A nők sokkal
könnyebben és távolabbról meghallják a kisbabák és
a síró kiscicák hangját, mint a férfiak.

Az ilyen információk befogadásának és

feldolgozásának képessége miatt van a nő jobban
tisztában azzal, hogy mi folyik a környezetében.
Ezért van az, hogy a nők zseniálisak a párhuzamos
feladatvégzésben, egyszerre több dologgal is tudnak
zsonglőrködni. Azért bánnak olyan ügyesen a nők a
kisgyerekekkel, mert tisztában vannak azzal, hogy
melyik hol van, mit csinál, mit kellene csinálnia, és
közben még valami oda nem illő feladatot is
végeznek, például rendezik a szennyest, mindezt
egyszerre.

Ebből gondok adódhatnak. Egy nő például belép

a konyhába, és látja, hogy a férje újságot olvas. „Én
párhuzamosan több dolgot is végzek egyszerre, ezért
neki is így kellene tennie” – gondolja magában, és
elkezd beszélni a férjéhez. A férfi azonban, mivel
egyszerre egy feladatra figyel, teljes figyelmét az
újságnak szenteli, és egyetlen szót sem hall a
felesége beszédéből. Amikor a nőnek leesik, hogy a
férfi nem figyelt rá, azt gondolja, hogy a férfi nem
törődik vele, és a „fej” problémáját a „szív”
problémájának véli, helytelenül.

Hölgyeim, ha azt látják, hogy egy férfi valamivel

foglalatoskodik, aligha sikerül elérni, hogy
emlékezzen arra, mit mondtak, még ha esetleg
válaszol is valami „aha”-szerűséget. A nőktől
eltérően amikor a férfi csinál valamit, minden
energiájával arra a dologra összpontosít, és
gyakorlatilag olyan süket, mint az ajtókilincs. Ha azt
szeretnék, hogy ténylegesen meghallja, amit
mondanak neki, kénytelenek lesznek félbeszakítani
a férfi tevékenységét, és rávenni, hogy nézzen fel! Ez
persze nem teljesen veszélytelen, hiszen ő nem
akarja, hogy félbeszakítsák. Érdemes lehet
megvárni, amíg befejezi, és csak utána bevonni a
fontos beszélgetésekbe. Ez azért nagy kihívás, mert a
férfiak láthatóan mindig csinálnak valamit. Még
amikor a semmi dobozukban tartózkodnak, akkor is
csinálnak valamit – abban az esetben éppen a
semmit.

Hogy milyen orvos?!

Miután ezt felfedeztem, azt vettem észre, hogy
sokkal sikeresebben meghallom, amit a feleségem
mondani akar. Azonban továbbra is kerültem olyan
helyzetekbe, amikor ő állította, hogy elmondott
nekem valamit, én pedig egyáltalán nem
emlékeztem ilyen beszélgetésre. Igyekeztem jobb
hallgatóság lenni, ezért nagyon vigyáztam az egy
dologra figyelő hajlamommal, és gondosan
abbahagytam, amit éppen csináltam, hogy tudjak
arra összpontosítani, amit ő mond. Furcsa módon
mégis azt vettem észre, hogy elszalasztok dolgokat,
amelyeket pedig ő állítása szerint megosztott velem.
Egy idő után aggódni kezdtem, hogy talán romlik a
hallásom. Felhívtam a családorvosunkat, és kértem
egy időpontot.

Amikor elmentem hozzá, elmagyaráztam, miből

gondolom úgy, hogy romlik a hallásom. Ő azt
mondta, hogy mivel korosodom, valószínűleg nem
tévedek – általában a hallás romlása jelentkezik
elsőként az öregedés tünetei közül. Közölte, hogy az
asszisztense elvégez egy hallástesztet.

Átmentem a másik szobába az asszisztenssel, aki

elmagyarázta, hogy a kis elektronikus doboz
hosszabb-rövidebb síphangokat ad majd ki.
Ahányszor ilyet hallok, emeljem fel a kezemet.
Elkezdtük a vizsgálatot.

Ahogy megbeszéltük, érkeztek a hosszabb-

rövidebb sípjelek, egyik a másik után. Én az
utasításnak megfelelően felemeltem a kezemet,
valahányszor hallottam egyet. Végül az asszisztens
leállította a vizsgálatot.

– Ezt mindet hallja? – kérdezte meglepetten.

– Igen – feleltem. – Miért, valami baj van?

– Nos, a gép szerint ön azt is hallja, amit csak a

kutyák és a macskák szoktak – mondta ő
tanácstalanul. – Biztosan elromlott. Jobb lesz, ha
elküldjük egy fül-orr-gégészhez. Nekik sokkal jobb
felszerelésük van.

Még aznap délutánra megbeszélt nekem egy

időpontot a specialistával, és egy cetlire lefirkantotta
a rendelő nevét. Átnyújtotta a papírlapot, én
ránéztem, és döbbenten meredtem az információra,
miszerint fel kell keresnem egy „FOG-szakrendelőt”.

Egy pillanatig csak néztem, aztán megkérdeztem:

– Biztos, hogy ide kell mennem?

– Miért kérdezi? – csodálkozott.

 – Hát… nem gondoltam, hogy fogorvoshoz
küldenek hallásvizsgálatra…

– Hadd nézzem! – Gyors bocsánatkérés mellett

kijavította a félreértésre okot adó FOG rövidítést.
Miután megnyugodtam, hogy mégsem küldenek túl
kellemetlen vizsgálatra, elindultam a rendelőből a
fül-orr-gégészhez.

Odaérve bevezettek a vizsgálóba, ahol a

legmodernebb hallásvizsgáló felszerelés várt.

Az üvegfülkében ülő hölgytől ugyanazt az

utasítást kaptam, mint korábban: emeljem fel a
kezem, de csak akkor, amikor a hosszabb-rövidebb
sípjeleket hallom. Ahogy korábban, most is sok-sok
különböző hangra kellett reagálnom, állandóan
emelgettem a kezemet. Végül ez az asszisztens is
ugyanazt kérdezte, mint a családorvosunké:

– Ezt tényleg mindet hallja?

A fül-orr-gégész azt mondta, hogy még nála is

jobb a hallásom, és kíváncsi volt, miért kértem a
vizsgálatot. Bevallottam ugyan, hogy azért jöttem,
mert a feleségem állítja, hogy elmondott nekem
dolgokat, én pedig nem emlékszem, hogy hallottam
volna ezeket, de azért elég ostobán éreztem magam.

Amikor hazaértem, Debbie megkérdezte:

– Na, mit mondott az orvos?

– Azt mondja, olyan jó a hallásom, mint a kutyáké

meg a macskáké.
 – Tudtam én! – jelentette ki. – Nincs baj a
hallásoddal. Csak nem figyelsz oda!

De én igenis odafigyeltem! Tudtam, hogy

egyszerre egy dologra tudok csak figyelni, de nagyon
vigyáztam, hogy ne végezzek semmi mást, amikor
beszél hozzám. Mégis elszalasztottam dolgokat. Ezért
aztán kitaláltam, hogy saját vizsgálatot végzek:
megfigyelem, milyen messzire megy tőlem Debbie,
ahonnan már nem hallom a hangját.

Ő nem tudott a rögtönzött tesztemről, amikor a

konyhában beszélni kezdett hozzám. Rajta tartottam
a szememet, miközben átment a helyiség túlsó
végébe, de még ott is jól hallottam. Aztán átment a
nappaliba (én nem mozdultam a helyemről), majd
balra fordult, és bement az étkezőbe – közben végig
hozzám beszélt. Ekkor már a ház túlsó végében volt,
egy teljesen más helyiségben, továbbra is
létfontosságú információkat közölve velem,
amelyekből később egészen biztosan kikérdezett
volna.

– Figyelj! – kiáltottam oda neki.

– Mi az?! – kiáltott vissza.

– A ház túlsó végében vagyok! Hogy a csodában

halljam, amit mondasz nekem?

Egy pillanatra megállt, aztán így válaszolt:

– Ó, úgysem figyelnél…!
 Aha! Most már értettem. Nem arról volt szó, hogy
túlságosan lekötött egyetlen dolog, és nem figyeltem
oda, hanem inkább arról, hogy ő túl sok mindent
csinált egyszerre, és feladatai végzése közben tovább
beszélt hozzám. Nem törődött vele, hogy én a ház
másik végében vagyok. Úgy gondolta, hogy továbbra
is hozzám beszél!

Másnap ugyanúgy rajtakaptam ezen, csakhogy

ezúttal már fent járt az emeleten, míg én még
mindig a földszinten voltam! A nők sokszor
hibáztatják a férjüket, amiért nem figyel, és
panaszosan mondják: „Pedig én elmondtam!” Igen,
tényleg elmondta – csak közben másik irányítószám
alatt tartózkodott!

Emlékszem, elmeséltem ezt a sztorit egy férfiak

számára rendezett konferencián. Azt hittem, ez csak
egy mulatságos történet, amely velem esett meg, de
egymás után kezdtek bólogatni a jelenlévők. A
szünetben odajött hozzám egy férfi, és azt mondta:

– Pásztor, bent vagyok a fürdőszobában. Az ajtó

zárva, megy a ventilátor, a szavak visszhangozva
verődnek vissza a csempéről, nem hallok mást, csak
a víz zúgását – és ő még akkor is beszél hozzám!

A nők és a párhuzamos feladatvégzés! Ha egyszer

belelendülnek egy beszélgetésbe, szinte nem tudják
abbahagyni. Csak járnak-kelnek a lakásban, végzik
egyik feladatot a másik után, és közben folytatják azt
a nagyon fontos beszélgetést velünk. De mintha nem
is számítana, hogy egyáltalán egy épületben
tartózkodunk-e még velük. Mindenképpen
felelősségre fognak vonni az elhangzott
információkkal kapcsolatban.

Ösztönös megérzés kontra

értelmezés
Amit ösztönös női megérzésnek szoktak nevezni,
az nem más, mint a nők kiélezett képessége, hogy
értelmezzenek olyan apró változásokat, amelyek
fölött a férfiak általában elsiklanak (arckifejezés,
kisebb hangulatbeli vagy hozzáállásbeli változás,
testbeszéd, hangnem stb.). Ezért van az, hogy
némelyik férfi nagyon nehezen tud hazudni a
nőknek – a szemrebbenése és az arcizmai elárulják.
A nők két lábon járó hazugságvizsgálók.

Ha egy férfi és egy nő besétál egy partira, a férfi

csőlátása és fókuszált hallása csupán néhány
morzsát szed össze abból, ami ott zajlik. Észreveszi
Joe-t a terem túlsó végében, de teljesen figyelmen
kívül hagyja Pete-et, aki fél méterre áll mellette
jobbra. Meghall valamit a helyiség egyik végében
felharsanó nevetésből, de az oldalról közeledő barát
köszönését elszalasztja. Ösztönösen felméri, hol van
a helyiség másik kijárata, valamint hogy merre van a
konyha és a mosdó, de nagyjából ennyi. A felesége
azonban néhány perc alatt (általában tíz percen
belül) megállapítja, ki van jelen, milyen ruha van a
nőkön, milyen a hangulatuk, ki flörtöl, ki vitatkozik,
ki ármánykodik, és melyik házaspár veszett össze.

A nők bámulatos képességgel tudnak egymástól

független tevékenységeket párhuzamosan végezni,
mert a „sávszélességük” jóval nagyobb, és
gyorsabban tudja átvinni az információt az agy két
féltekéje között. Ez azonban térbeli gondokat okoz a
nőknél. Lehet, hogy képesek felfogni a hang vagy
testbeszéd legapróbb rezdüléseit is, de az északi
irányt a délitől már nehezen tudják
megkülönböztetni. A nők közel fele nehezen tudja
megmondani, melyik a jobb és melyik a bal keze, és
a jegygyűrűjét használja, vagy valamilyen más
trükköt vet be a kettő megkülönböztetésére. Az
egysíkú gondolkodáshoz szokott férfiaknak
könnyebben megy az ilyen megkülönböztetés. A
nőkre jellemző térbeli probléma az agy feldolgozási
módjának eredménye. Ezért van az, hogy a nők
könnyedén megtalálják a sót, de nehezükre esik
eligazodni a térképen vagy nem nekimenni a
garázsajtónak az autóval.

Bámulatos az, ahogyan a nő értelmezi a világot,

de ennek köszönhető az is, hogy a férfiak nem
igazán tudják követni a nőket. Nem arról van szó,
hogy a férfiak nem okosak, hanem arról, hogy nem
tudjuk követni, hogyan jutnak el a nők bizonyos
következtetésekre. Hadd magyarázzam ezt meg!

A férfiak olyanok, mint a régi, nehézkes

pénztárgépek, amelyek az íróasztal felét elfoglalták.
Óriási karjuk volt, amely úgy működött, mint a
félkarú rabló nyerőgép. Ahányszor beírtunk egy
számot, és meghúztuk a kart, az szépen sorban
rögzítette a tételt. Amikor megnyomtuk az
„összesítés” gombot, akkor nemcsak az eredményt
láttuk meg, hanem a szalagon szerepelt az
eredményhez vezető logikai folyamat. A férfiak
általában ehhez hasonló módon jutnak el a
következtetéseikre. Logikusan, sorba rendezve. A
„végeredményt” előre ki lehet számítani a
lépésekből, amelyeket megtettek, mielőtt
megnyomták volna az összesítő gombot, és
meghúzták volna a kart.

A nőket már nem ilyen könnyű követni. Ők

inkább olyanok, mint a bonyolult programmal
rendelkező számítógép. Bámulatos számításokra
képesek, de nem igazán lehet átlátni, hogyan jutott el
a program az adott végeredményre. A nőknek ez a
rejtélyes képessége az elsődleges oka annak, hogy a
tizenhét éves lányok már képesek felnőttként
viselkedni, míg a velük egykorú fiúk még mindig
bohóckodnak és fingorásznak.

Annyira eltérő az agyunk, hogy muszáj

megtanulnunk kommunikálni egymással.
6. Harmadik számú alaptörvény:
A férfiak és a nők másképp
kommunikálnak

A nők kincsbányászatnak tekintik a

kommunikációt, a férfiak pedig a
levelek összegereblyézésének.
 A Bilincs és mosoly című filmben a
börtönparancsnok erős déli akcentusával kijelenti:
„Nem úgy néz ki a dolog, hogy szót érthetünk
egymással.” Akár a férfiak és nők közötti
kommunikációról is mondhatta volna
általánosságban. Ez nem jó hír a házaspárok
számára, mert az, ahogyan kommunikálunk,
mindenre kihat: a problémákra, amelyekkel meg kell
küzdenünk; arra, hogy megoldódik-e a konfliktus; és
végső soron arra is, hogyan viselkedünk egymással.

A kommunikáció még a jó napokon

is nehéz lehet
A kommunikáció házasságtól függetlenül is nagy
kihívást jelenthet. Emlékszem, jó régen, még az
1970-es évek elején, a lelkészi szolgálatom kezdetén,
egy üzletközpontban jártam Peoriában, Illinois
államban. A plázák akkor még újdonságnak
számítottak. Addig mindenki a belvárosi butikokba
járt vásárolni, ami azt jelentette, hogy meg kellett
küzdeni a parkolóhelyekért, és felvenni a harcot az
éppen aktuális időjárással. Ezenkívül leleményesen
el kellett kerülni, akikkel nem akartunk szóba
elegyedni. A belvárosi bevásárlóövezet mágnesként
vonzotta azokat, akik mindenki másra rá akarták
erőltetni a nézeteiket, a bizarr kántáló szekták
tagjaitól kezdve a seftelő alakokon át a politikai
kampányszónokokig és a hordóra álló utcai
prédikátorokig. Az új plázák aztán nemcsak remek
parkolási lehetőséget nyújtottak és oltalmat az
időjárás elemeitől, de menedéket jelentettek a
nézeteiket kéretlenül ránk tukmáló emberek elől is.
Az új üzletközpontok tulajdonosainak nagy bánatára
azonban ezek a „kortesek” követték a tömeget a
plázákba, és zaklatták a vásárlókat. A
plázamenedzserek erőfeszítései ellenére nem volt
könnyű elriasztani ezeket a véleménykufárokat.
Azon a bizonyos napon, amelyen én odalátogattam,
a pláza vezetősége úgy dönthetett, hogy torkig van,
és le fog tartóztattatni bárkit, aki hittérítéssel vagy
kéregetéssel próbálkozik a területen.

Hozzátenném, hogy nem a pláza ajtajában álltam,

vallásos röpiratokat osztogatva. Nem is középen, a
szökőkút mellett kiabáltam, hogy „a vég közel!”. Az
egyik kávézóban üldögéltem, és lelki dolgokról
beszélgettem egy baráttal, a Bibliám az asztalon
hevert. A pláza területén azonban többfelé buzgó
fiatalok járkáltak, prospektusokat osztogattak, és
lelkesen próbálták a hitüket terjeszteni. A pláza
vezetősége kihívta a rendőrséget, és hamarosan
többeket letartóztattak. Egy rendőr besétált a
kávézóba, ahol mi ültünk, és észrevette a Bibliámat
az asztalon. „Elnézést, ez az ön Bibliája?” – kérdezte.
Én közöltem, hogy igen, mire a rendőr rögtön
őrizetbe vett, és betuszkolt a rabkocsiba. Mondanom
sem kell, nem igazán számítottam arra, hogy
börtönbe zárnak csak azért, mert Biblia volt nálam
egy nyilvános helyen.

A rabkocsiban üldögélve elöntött a harag.

Tudtam, hogy nevetséges a helyzet, és lábbal
tiporták a jogaimat. Megfordult a fejemben, hogy
belemászok a rendőrök képébe, és elkezdem
követelni a jogaimat. (Igazán nem jelentett volna
gondot az ilyesmi. Puerto Ricóból származom. Mi
csak a hecc kedvéért is bele szoktunk mászni az
emberek képébe.) Ám úgy döntöttem, lecsitítom latin
véremet, kedves és rendes leszek, hogy Isten
szeretetét tükrözzem a legkevésbé sem rózsás
helyzetben. Igen, ez volt a terv: rendesnek lenni és
Isten szeretetét bemutatni mindenki felé.

Amikor a rendőrségre értünk, kedves és

tisztelettudó voltam mindenkivel, rámosolyogtam a
rendőrökre, akik felvették az adataimat. Nyugodt
maradtam, úgy viselkedtem, mint aki barátok között
van. Egész idő alatt, amíg ujjlenyomatot vettek tőlem
és lefényképeztek, mosolyogtam, és értésére adtam a
rendőröknek, hogy hálás vagyok mindazért, amit
tesznek. Tudtam, hogy fülig érő mosolyom mögött
érzik Isten békességét és szeretetét, amely az én
szívemben van irántuk.

Nem sokkal a lefényképezés után azonban

odalépett hozzám egy rendőr, és felszólított, hogy
menjek utána egy másik helyiségbe. Furcsának
találtam, hogy egyedül engem pécézett ki, de
udvariasan mentem utána, és közben mindenkire
mosolyogtam. Amikor beértünk a másik helyiségbe,
a rendőr szigorúan nézett rám, és közölte, hogy le
kell vetkőznöm. Aztán kiment.

Levetkőzni? Miért kellene levetkőznöm?! Nem

igazán találtam kellemesnek az utasítást, de úgy
éreztem, bölcsebb lesz tenni, amit mondtak.
Levettem tehát a ruhámat, és nemsokára
alsóneműben álltam a szoba közepén.

Ahogy ott álltam, a helyiség túlsó végébe

pillantottam, és észrevettem egy fickót, aki egy kis
zárkában ült. Rám nézett, és köszönt:

– Helló!

Gyorsan visszaköszöntem.

– Na… és te miért vagy bent? – kérdezte.

Úgy véltem, ez meglehetősen vagány dolog (pont,

mint a filmekben). Tőlem sose kérdeztek még ilyet.

– Hát… – feleltem – az a helyzet, hogy Istenről

beszéltem valakinek.

– Ja!

Igazából egy kicsit másmilyen válaszra

számítottam. Végtére is hány olyan emberrel
találkozhatott eddig ez a fickó, akit azért zártak
börtönbe, mert Istenről beszélt valakinek?
Mindenesetre, gondoltam, a „börtönetikettnek”
megfelelően illene viszonozni a kérdést.
 – És te miért vagy itt? – kérdeztem nagyon
udvariasan.

– Megöltem valakit – suttogta.

Megölt valakit? Alsóneműre vetkőzve egy

helyiségbe vagyok zárva egy fickóval, aki megölt
valakit?! Ledöbbentem. Mit lehet erre válaszolni?
Úgy értem, mi a helyes válasz olyankor, amikor egy
ember közli: „Megöltem valakit”? Hű, nem semmi?
Ügyes vagy? Biztos megérdemelte? Ne aggódj,
mindenkinek lehet rossz napja?

Miért mondta el? Végtére is, ha tényleg megölünk

valakit, azt titokban kell tartani, nem? Miért önti ki a
szívét valami idegennek, aki alsónadrágban áll ott?
Őszinteségi rohamot kapott? Az ég szerelmére,
hiszen nemrég ölt meg valakit! Egy kis füllentés ezen
a ponton a kérdésemre adott válaszként már nem
osztott, nem szorzott volna!

Visszajött a rendőr. A másik fickóval folytatott

előbbi beszélgetésem fényében nagyon megörültem
neki. Egy pillantást vetett rám, aztán így szólt:

– Nem, fiam, az alsónadrágját is vegye le!

Ez a dolog egyre különösebb lett. Még mindig

fogalmam sem volt, mi folyik itt és miért, de amikor
egy fegyvert viselő ember azt mondja, hogy vegyem
le az alsónadrágomat, akkor leveszem az
alsónadrágomat. Aztán, amikor már azt hittem, hogy
furcsább nem lehet a helyzet, a rendőr azt mondta:
 – Hajoljon előre, és lazítsa el a farpofáit!

Lazítsam el a farpofáimat?! Az ég szerelmére! Mi

folyik itt?

Aztán egyszer csak leesett. Én azt hittem, Isten

szeretetét közvetítem, ők meg csak azt értették meg
belőle: Ez a srác betépett! És most a kábítószert
keresik nálam!

Hála Istennek, a „kihallgatásom” csupán egyszerű

szemrevételezését jelentette a… nos, tudják,
mimnek. Azt meg kell mondanom, hogy elég
megalázó volt. Közben csak arra tudtam gondolni:
„Hála Istennek, hogy nem az a munkám, ami ennek
az embernek!”

Szóval amikor függőlegesbe kerültem,

villantottam egy vigyort a rendőrnek, aki azt hitte,
betéptem. Amikor meggyőződött arról, hogy nem
csempészek kábítószert, betett egy zárkába. Később,
amikor a bíró meghallgatta az ügy részleteit,
azonnal felmentett minden vád alól, és hamarosan
ismét szabad ember voltam.

Őszintén mondhatom, a kommunikáció nem

mindig olyan könnyű, mint gondolnánk.

Tanuljunk meg kommunikálni!

Egy ember megkérte a szomszédját, hogy segítsen
neki arrébb mozdítani az ajtónyílásba beszorult
kanapét. Tolták-húzták a végkimerülésig, de a
kanapé nem moccant.
 – Felejtsük el! – mondta végül a tulaj. – Ezt sose
visszük így be!

A szomszéd értetlenül nézett rá:

– Be?

Sokszor ilyen a kommunikáció a házasságban is.

Úgy gondoljuk, hogy ezt mondjuk, de a másik valami
egészen mást hall. Sőt, mivel előfeltevéseket és eltérő
nézőpontokat hozunk magunkkal a kapcsolatba,
gyakran előfordul, hogy olyan dolgokat hallunk,
amelyek soha nem hangzottak el, és olyanokat nem
hallunk meg, amelyek viszont elhangzottak. Beszélni
egymáshoz egy dolog, egészen más az, hogy meg is
értsük egymást, márpedig a kommunikációnak
éppen ez a célja. Az érthető, hatékony
kommunikáció a legnehezebben elsajátítható dolgok
közé tartozik. Nem nyúlszívűeknek való! Az igazság
az, hogy a verbális és nonverbális kommunikáció
nyomán alakulnak ki végső soron a házasságunkat
vezérlő „szabályok”. Ezen az edzőpályán formálódik
a kölcsönös egymásra hatás hosszú távra szóló
hagyatéka. Muszáj ügyesednünk benne!

Egy eredendően emberi elképzelés hatására

azonban hajlamosak vagyunk azt gondolni:
„Házasok vagyunk, úgyhogy kommunikálni fogunk!
Végtére is a kommunikáció olyan, mint a szex, az
ember csak úgy… izé… csinálja! Nem igaz?” Hát
nem! Akár egy hete, akár ötven éve élünk
házasságban, szükséges dolgoznunk az egymással
folytatott kommunikáción, mert az nem jön magától.
A kommunikáció minden kapcsolat friss, éltető
levegője. Kommunikációs készségek nélkül a
házaspárok fuldokolni fognak a meghiúsult
elvárások okozta nyomás alatt.

A különbözőségek táplálják a
konfliktusokat
Mivel a házasságban két teljesen különböző
családból származó két teljesen különböző ember
köti össze az életét, lesznek konfliktusok. Sok
esetben szakadéknyi távolságra van egymástól az,
ahogyan a két fél meghozza a döntéseket, megoldja a
nézeteltéréseket, költi a pénzt; stb. Ez azt jelenti,
hogy lesznek félreértések, téves feltételezések és
kifejezett veszekedések, amelyek között meg kell
tanulnunk lavírozni. De azért nem kell félni! A
konfliktus nem azt jelzi, hogy nem lenne szabad
együtt lennünk, és nem is feltétlenül rossz dolog.
Valójában az intimitás, a bensőséges kapcsolat
(melyben megismerem a másikat, és ő is engem)
csak és kizárólag konfliktusokon keresztül alakulhat
ki.

Ahogy a házaspár érettebbé válik, egyre

ritkábban fordulnak elő konfliktusok, mert férj és
feleség egyre jobban megértik egymást (amennyiben
persze egészséges házasságról beszélünk).
Kezdetben azonban gyakran támadhat heves
konfliktus. Kizárt dolog, hogy férj és feleség néhány
hét alatt megoldja az összes konfliktusát, ehhez idő
kell, tömérdek szeretet és kemény munka. A
legnagyszerűbb házassággal rendelkező, legerősebb
párok többzsáknyi konfliktussal birkóztak már meg.
Visszatekintve felismerik, hogy a konfliktusok
segítettek nekik egymás megértése felé haladni, mert
rámutattak arra, hogy ki mit szeret és miben
különbözik a másiktól.

Barátkozzunk meg a konfliktussal! A konfliktus

ráébreszt, hogy nem mindenki úgy gondolkodik,
mint mi, nem mindenkinek ugyanaz a nézőpontja, és
nem mindenki érzi ugyanazokat az érzelmi és lelki
szükségleteket, amelyeket mi. A konfliktusban rejlő
valódi veszély az, ha figyelmen kívül hagyjuk, vagy
csak reménykedünk benne, hogy majd magától
elmúlik. Ettől óv a Szentírás. Pál így ír: „…a nap ne
menjen le a ti haragotokkal…” [1] Ez azt jelenti, hogy
foglalkoznunk kell a konfliktussal, amikor felmerül,
nem hagyhatjuk elharapózni.

Ám a dolgok átbeszélése nem olyan egyszerű,

mint amilyennek hangzik.

Beszélni nem is olyan könnyű

A nők szeretnek beszélgetni. Csak ültessünk le
néhány nőt együtt a televízió elé, és meg fogjuk látni,
hogy társalgást folytatnak egymással a
legkülönfélébb dolgokról a műsor alatt. Ügyes
zsonglőrként egyensúlyoznak több témával
egyszerre, és úgy tűnik, soha senki nem ejt le egy
labdát sem. Ha férfiak is vannak jelen, ők többnyire
könyörögnek a nőknek, hogy hallgassanak már el. A
férfiak nem képesek arra, hogy képernyőnézés
közben társalgást folytassanak, ezért elkönyvelik
magukban, hogy a beszélgető nők biztosan nem
nézik a műsort. Pedig nézik. Azért éreznek
ösztönzést arra, hogy tévénézés közben
beszélgessenek, mert a nők a kötetlen csevegés útján
építenek kapcsolatokat és alakítanak ki kötődést.
Sértőnek tekintik a többi jelenlévőre nézve, hogy
néma csendben üljenek a kanapén, és csak bámulják
a képernyőt.

Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a nőket

idegesíti az, ha a férfiak nem beszélnek. Azt
gondolják, hogy ha a férfi nem beszél, akkor
biztosan nem fontos neki a kapcsolatuk. A férfiak
azonban információ- vagy tényközlés, nem pedig
kapcsolatépítés céljával kommunikálnak. Sok férfi
azért tér ki felesége „beszélgessünk!” kérése elől,
mert nem érti, miért kellene beszélgetniük. Ha már
elhangzottak a tények, közölték az adott helyzetre
vonatkozó információkat, miért bocsátkoznának
értelmetlen fecsegésbe? Miért pazarolják erre az
időt? Ezzel az a gond, hogy a nőknek szükségük van
a beszélgetésre.

Azt viszont fontos megérteniük a nőknek, hogy a

beszélgetés igen drága érzelmi vállalkozás a férfi
számára. A férfiak sokkal inkább küszködnek a
beszéddel, mint a nők. Hogy miért? A férfiak
beszédközpontja a domináns (általában a bal)
agyféltekében helyezkedi el, míg a nők mindkét
féltekét tudják a beszédhez használni (vagyis
könnyebb beszélniük). Bár a férfiak agya remekül
tudja rendkívül tagolt módon feldolgozni az
információkat, és képes azok szétválasztására és
elraktározására, arra nincs hatékony módszere,
hogy beszéljen róluk. Kérdezzünk csak meg egy
ötéves kisfiút:

– Hogy vagy?

Jó esély van arra, hogy az anyukája (vagy

kishúga) válaszoljon helyette:

– Jól van, köszönjük!

Közben a kisfiú még mindig keresgéli a szavakat

a válasz megformálásához. Ezért is szoktak a férfiak
többet hümmögni és több töltelékszót használni,
mint a nők. És ezért akad több dolga a
logopédusoknak a fiúkkal, mint a lányokkal.

A csend öl
A férfiak általában a saját fejükben beszélnek.
Képesek vagyunk hosszú időn át üldögélni úgy, hogy
egy szót sem ejtünk ki. Ilyenkor nem haragszunk,
nem akarunk távolságtartók lenni, csupán
hallgatunk. Ha egy férfi és egy nő egy térben
tartózkodnak, a nő úgy fogja érezni, hogy a hallgatag
férfi távolságtartó, duzzog, vagy nem kíván
beszélgetésbe elegyedni, amikor pedig a férfi csupán
nem beszél. Egyáltalán semmi nem zajlik benne
érzelmileg; és nem a kapcsolatukra vonatkozóan
„nyilatkozik” a hallgatásával.

A férj némasága akarva-akaratlanul is sokat

mond a feleségnek. Férfiak, ha nem vigyázunk, a
csend beszél helyettünk, és olyan dolgokat mond,
amelyeket mi nem akarunk! Például: „Nem éri meg
rád fordítani az időmet”, vagy „Nem érdekel igazán,
mit gondolsz”, vagy „Menj már innen, zavarsz!”.
Hányszor fordult elő, hogy a feleségünk azzal vádolt,
hogy valami negatív dolgot mondtunk, amikor pedig
tudtuk, hogy semmi negatívat nem mondtunk?
Lehet, hogy verbálisan nem mondtuk ki, de a
hallgatásunkkal igen. Amikor egy férfi elhallgat, a nő
kezdi úgy érezni, hogy nem szeretik. A hallgatás
halálos a férfi-női kapcsolatban.

A beszélgetés a bensőséges házastársi kapcsolatot

leginkább gazdagító tevékenységek közé tartozik. A
legtöbb férfi a „bensőséges kapcsolat” alatt a
szexuális intimitásra gondol. Csak azt nem ismerik
fel, hogy a szexuális intimitás egyik kulcsa a nőknél
az, ami a legtöbb férfinak soha nem jutna az eszébe:
a beszélgetés. Férfiak, többet kell beszélnünk, és meg
kell tanulnunk, hogy jobb hallgatóság legyünk! A
házasság meghittsége egészen új szintre emelkedik,
amikor egy férfi megtanul társalogni a feleségével.
 Van, amikor nincs is másra szükség ahhoz, hogy
egy házasságban újra fellángoljon a szenvedély. A
valódi intimitás deréktól fölfelé kezdődik.
Hallgassuk meg a társunkat, beszélgessünk vele!

A kihívások feldolgozása
Tartsuk észben, hogy a férfiak agya kis
dobozokból áll (lásd 5. fejezet). Mindenre van egy
dobozunk. Amikor valami szóba kerül, odamegyünk
a megfelelő dobozhoz, elővesszük, kinyitjuk, csak
arról beszélünk, ami abban az adott dobozban van,
aztán eltesszük a dobozt, amíg újra szükség nem lesz
rá.

Az élet kihívásaival a férfiak úgy birkóznak meg,

hogy átgondolják a dolgokat, anélkül, hogy
megszólalnának. Beledugjuk a problémánkat a
megfelelő dobozba, aztán mentálisan addig járunk-
kelünk a problémánk és a semmi dobozunk között,
amíg elő nem bukkan a megoldás. Egész idő alatt
úgy tűnhet, hogy üres arccal, szoborszerűen ülünk,
már-már kómás állapotban. A nők ezt úgy
értelmezik: biztosan unatkozik, magányos vagy
levert, és megpróbálnak bevonni egy kis kedves,
kapcsolatépítő csevegésbe, hogy jobban érezzük
magunkat tőle. A férfi ezt nyilván a magánéletébe
történő behatolásnak tekinti, és neheztel érte.
Hölgyeim, a férfiak élvezik a csendes üldögélést!
Ezért van az, hogy két haver eltölthet egy egész
napot egy csónakban horgászgatva, miközben alig-
alig szólnak egymáshoz, a nap végére mégis úgy
érzik, felüdültek, és helyrebillent a lelkiviláguk.

A nők viszont ezt képtelenek megérteni, mert ha

nem beszélnek nyíltan a dolgokról, úgy érzik,
megfulladnak. A női agy inkább olyan, mint egy
nagy drótrengeteg, ahol minden kapcsolatban áll
minden mással. Olyan ez, mint az információs
szupersztráda, ahol a világ bármely számítógépe
beszélni tud bármelyik másikkal. Amikor egy nő
beszél egy dologról, fenntartja magának a jogot,
hogy bármi másra utaljon közben bármelyik
pillanatban, hiszen egyszerre kapcsolódik az
összeshez. Ezért nem tudja a nő megoldani azokat a
dolgokat, amelyekkel némán néz szembe. A
problémák, amelyekkel szembesül, addig keringenek
az agyában, amíg ki nem beszéli őket.

Ám ahogyan a nőket őrületbe kergeti, amikor a

férjük némaságba burkolózik a problémái
megoldásához, ugyanúgy az őrületbe kergeti a
férfiakat a nő fecsegése, amikor hangosan
feldolgozza a gondjait. Ha tisztában vagyunk azzal,
miért olyan a nők, illetve a férfiak
problémamegoldása, amilyen, akkor sok konfliktust
kiiktathatunk.

Kódbeszélők
Jó néhány éve került forgalomba A fegyverek
szava című film. Egy katonáról szólt, aki indiánként
jelentős szerepet töltött be az amerikai hadi
hírszerzésben, mert anyanyelvét használta kódként
a fontos üzenetek továbbítására, melyeket az
ellenség így nem tudott megfejteni. Az ilyen
katonákat hívták „kódbeszélőknek”.

A férfiak és nők is hasonlóképpen saját egyedi

kódnyelvükön beszélnek. Nagyon könnyen
félreérthetjük egymást, ha nem szánunk időt egymás
kódnyelvének elsajátítására. A férfiak prózaiak, a
nők inkább érzelmiek – nem annyira tényeket,
hanem inkább érzelmeket kívánnak közölni. A
férfiak közvetlenek, a nők közvetettek.

A férj megkérdezi például a feleségét:

– Mi zaklatott fel annyira?

– Semmi – feleli a nő.

„Az jó – gondolja a férfi. – Akkor minden rendben

van. Kommunikáltunk.”

De tényleg ennyire könnyen megússza? Dehogyis!

Ezen a ponton a férfi elkövet egy óriási
kommunikációs ballépést. Feltételezi, hogy a
„semmi” a nő nyelvén is azt jelenti: „semmi”. De a
férfiaknak meg kell tanulniuk, hogy a nő kódolt
nyelvén a „semmi” valójában azt jelenti: „valami”.
Amikor egy nő azt mondja: „Nincs semmi baj”,
valójában azt üzeni: „Dühös vagyok rád, mert
érzéketlen tuskó vagy!”

Másfelől viszont a nőknek is el kell sajátítaniuk a

férfiak kódnyelvét. Ha egy nő szeretne tényleg
hatékonyan kommunikálni egy férfival, meg kell
értenie, hogy az egyetlen járható út, ha azt mondja,
amit gondol. Ez a legtöbb nő számára teljességgel
illetlennek tűnik, pedig létfontosságú. A férfiak nem
értenek a rejtett célzásokból, sőt még a nyilvánvaló
célzásokból sem. Egy férfi szemében a célzások
olyanok, mint a kifinomult előételek a korlátlan
fogyasztást hirdető éttermekben. Mi úgy
okoskodunk: miért pazarolnánk el az étvágyunkat
falatnyi, cifra elnevezésű, fogpiszkálóra tűzött
előételekre, amikor annyit szedhetünk a sült
csirkéből és a krumplipüréből, amennyit csak
akarunk?

A felszín alá hatolni

A férfiak a kommunikáció során általában azt
mondják, amit gondolnak, és azt gondolják, amit
mondanak. Ha nem mondtuk ki, akkor nem is
gondoltuk, és ha kimondtuk, akkor csak azt
gondoltuk, amit kimondtunk – nem pedig azt, amit a
nő szerint mondtunk. Csakhogy a nők ezt nem veszik
be. Folyton keresik a dolgok „mélyebb értelmét”. De
ha egyre lejjebb ásunk a férfi szavainak mélyebb
értelmét keresve, semmit sem fogunk találni.

Ez nem azt jelenti, hogy a férfiak sekélyesek. Van

bennünk mélység, de nem célozgatunk arra, hogy mi
zajlik a szívünk mélyén. A férfi érzelmi mélységének
felfedéséhez közvetlen feltárásra van szükség –
valójában nyílt kikérdezésre. Ahogyan az ogre
próbálta magyarázni Szamárnak a Shrek című
filmben, a férfiak több rétegből állnak. A férfi olyan,
mint a hagyma. Kívülről nem lehet megmondani, mi
van belül – ahhoz le kell hántani a héjakat. Sajnos
vannak férfiak, akik úgy őrzik ezeket a rétegeket,
mint a Fort Knox erődöt, megint mások kevésbé
érzékenyek. Akárhogyan is, a férfival folytatott
kommunikáció során a nőnek tisztában kell lennie
azzal, hogy némi rétegeltávolítás vár rá. Nem
feltételezheti, hogy a férfi a hangnemével vagy
testbeszédével jelzéseket bocsát ki. A férfiak nem
ilyenek.

A nők azonban az árnyalatnyi rezdülések

nagymesterei. A nők számára a szavak csupán a
beszélgetés egy darabkáját jelentik. A nők
arckifejezéseket, kézmozdulatokat és hanglejtéseket
küldenek és elemeznek a kommunikációs folyamat
során. És ezeket az eszközöket arra is használják,
hogy szándékosan „üzenjenek” másoknak. A nő agya
képes a hangerőben és hangmagasságban
megnyilvánuló hangnemváltásokat
megkülönböztetni úgy, ahogyan az a férfiaknak
sokszor nem sikerül. A nő a szó szoros értelmében
hallja a másikban zajló érzelmi változást. Egy olyan
férfira, aki képes tisztán énekelni, legalább nyolc
tisztán éneklő nő jut. Amikor egy nő azt mondja: „Ne
beszélj ilyen hangon velem”, az azon ritka alkalmak
közé tartozik, amikor szó szerint érti, amit mond.
Ténylegesen hallja a tiszteletlenséget a másik
hangjában.

Mivel a nő ennyire ráhangolódik a

kommunikáció árnyalatnyi rezdüléseire – hiszen
ezek segítenek neki a sorok között olvasni –, az ő
számára az, amit mondanak, közel sem olyan fontos,
mint az, ahogyan mondják, illetve amire esetlegesen
utal az, ami elhangzik. Jó, ha a férj vigyáz, hogy ne
csak a szavai legyenek pontosak, hanem az is, amire
a szavaival utal. Az utalásoknak következményeik
vannak. Ha a férj ezt a rendkívül fontos részletet
elmulasztja, azzal újabb korlátot emel saját maga és
a valódi problémák közé, amelyekről beszélgetni
akart a feleségével.

Van a Star Treknek egy régi epizódja, amelyben a

szereplők megismerkednek egy olyan fajjal, amely
hiperérzékeny a nem verbális kommunikációra. Az
Enterprise legénysége szorgalmasan felkészült a
találkozóra, minden lehetséges protokollt és
árnyalatot áttanulmányozott. Elég lett volna egyetlen
helytelen szemrebbenés, hirtelen mozdulat vagy
nem megfelelő hanglejtés, hogy az idegenek
sértésnek vegyék, és így kitörjön a csillagrendszerek
közti háború. Egészen úgy hangzik, mint a Nő néven
ismert faj leírása.

A férfiak nagy bosszúságára a nők sokszor olyan

szinten kommunikálnak, amelyet a férfiak
képtelenek megérteni. Mutatok egy mintát egy
hétköznapi találkozásra két nő között:
 – Szia, Susan! – köszön Marie.

– Ó, szia, Marie! – válaszol Susan.

– Jaj, de tetszik ez a ruhád! Olyan jól nézel ki

benne! – jegyzi meg Marie.

– Köszönöm, Marie. Aranyos vagy! – mondja

Susan olyan szívélyesen, ahogy csak tudja.

Amikor Susan továbbmegy, odafordul a férjéhez,

és azt mondja:

– Micsoda boszorka!

– Miről beszélsz?! Olyan kedves volt! –

rökönyödik meg a férj.

– Dehogy volt! Azt mondta, kövér vagyok!

– Micsoda? Azt mondta, jól nézel ki!

– Dehogy, csak azt akarta az orrom alá dörgölni,

hogy ilyen bő szabású holmikat hordjak, mert
szerinte akkora vagyok, mint egy tehén!

A férj döbbenten hallgatja.

– Te beszedtél valami illegális kábítószert? –

kérdi.

– Ó, látszott a mosolyából, hogy utál! –

bizonygatja Susan.

– Neked teljesen elment az eszed! – panaszkodik a

férje.

– Szóval te is úgy gondolod, hogy kövér vagyok! –

csattan fel Susan.
Ne játsszunk istent!
Bár a nőknek bámulatos képességük van arra,
hogy a kommunikáció során „olvassanak a sorok
között”, azért nincs mindig igazuk. Ítélkezésre akkor
kerül sor, amikor valaki tesz valamit, és nem tudjuk,
hogy miért tette, de úgy döntünk, hogy
hozzárendelünk egy indítékot. Ahelyett, hogy
szükségtelen és terméketlen következtetésekre
jutnának, a nőknek érdemes lenne inkább azon
dolgozniuk, hogy megértsék a férjüket. Ne
feltételezzék, hogy amikor a férjük elhallgat, azt
gondolja róluk, hogy ostobák. Ne higgyék, hogy
tudják, mit gondol. A Szentírás azt tanítja, hogy
egyedül Isten az, aki „a szívet nézi”. [2] (Ebben talán
halvány célzásként benne van az is, hogy a feleségek
nem képesek erre.)

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a

gondolatolvasás teljes mértékben rossz. Néha már
rendelkezünk annyi tapasztalattal egymásról, hogy
nagyjából meg tudjuk „tippelni”, mit fog tenni a
társunk, anélkül hogy konkrétan rákérdeznénk. A
nők hírhedten jók abban, hogy megtippeljék, hogyan
reagál majd a férjük bizonyos dolgokra, bár ebben a
férfiak sem utolsók. Igazság szerint ez nem mindig
rossz. Az érett párok állandóan „gondolatolvasnak”,
hogy be tudják tölteni társuk szükségeit anélkül,
hogy hivatalos interjút kellene lefolytatniuk vele. Ha
azonban sok seb és ítélkezés áll a férj és feleség
között, és válságban van a kapcsolatuk, a
gondolatolvasás tovább ronthat a helyzeten.

A feltételezésektől elakadnak a kommunikáció

fogaskerekei, és ez az egyetlen tényező is sok
házassági viszályhoz vezethet. A feleségek, akik
felszín alá hatoló megérzéseikkel folyton a mélyebb
értelmet kutatják, eljutnak egy bizonyos
következtetésre, míg a férjek, akik a felszínen
értékelik ki a helyzetet, egészen más következtetésre
jutnak. A nők kincsbányászatnak tekintik a
kommunikációt, míg a férfiak inkább a levelek
összegereblyézésének. A férfi összegereblyézi
(összekaparja) a felszínen található cuccot,
hatékonyan bezsákolja, és elrendezettnek tekinti a
dolgot – a felesége pedig, aki az után vágyódik, ami a
felszín alatt rejlik, nyugtalan marad.

De melyik megközelítés a helyes? A válasz:

mindkettő. A hatékony kommunikáció a megértésről
szól, és mivel különbözünk egymástól, kemény
munkára van szükség a megértéshez. Ahhoz, hogy
megértsünk valakit, kérdeznünk kell tőle. Klasszikus
könyvében (A kiemelkedően sikeres emberek 7
szokása) dr. Stephen Covey arra biztat, hogy
törekedjünk mások megértésére, mielőtt arra
törekednénk, hogy bennünket megértsenek. Ez az elv
szűkítheti a kommunikációs rést, és amint tökélyre
fejlesztettük, megment az egymás megértése során
tapasztalt nehézségek nagy részétől.
 A megértésre való törekvés friss kommunikációt
teremt. Segít eljutni oda, hogy kimondjuk: „Értem,
miért érezhetsz így.” Ha a házaspárok „a megértésre
való törekvés” módszerét választanák a
kommunikálás során az egymás fölött való ítélkezés
helyett, több lenne az összebújva sétáló pár az
utcákon, és kevesebb a válóper a bíróságokon.
7. Negyedik számú alaptörvény:
A férfiak és a nők mást akarnak

Ha két üres, boldogtalan lélek

összeházasodik, az csupán két üres,
boldogtalan lélek házassága lesz.
 A férfiak és a nők nem ugyanarra vágynak. Ez
nem meglepetés. Aki időt szán arra, hogy kiderítse,
mire vágyik a társa, vagy mire van szüksége, és tesz
is azért, hogy betöltse ezeket a szükségeket, az
rendelkezik a boldog házasság alapanyagával. Egy
kicsit bonyolult a dolog, mert könnyű feltételezni,
hogy a vágyak és szükségletek, amelyeket mi érzünk,
ugyanazok, mint amelyeket a társunk érez. Az a
feltételezés, hogy ugyanazok a szükségleteink, arra
ösztönöz, hogy úgy bánjunk a társunkkal, ahogyan
szeretnénk, hogy velünk bánjon; úgy szeressük őt,
ahogyan szeretnénk, hogy bennünket szeressen.
Amikor azonban valaki nem úgy próbál szeretni
bennünket, ahogyan arra vágyunk, vagy olyan
szükségleteket próbál betölteni, amelyeket nem
érzünk, az keveset fog jelenteni nekünk, sőt akár
bosszantónak is találhatjuk. A vakargatás csak akkor
jó érzés, ha ott vakarnak, ahol viszket.

Keressük meg a „viszkető” részeket – azokat a

helyeket, ahol a vágyak és a vélt szükségletek
vannak –, és döntsük el, hogy „megvakarjuk”
(betöltjük) ezeket a vágyakat és szükségleteket. Senki
nem ad be válópert azért, mert a párja túl sokat tölt
be a szükségletei közül. A betöltött szükségletek
mindig azt az érzést keltik bennünk, hogy szeretnek,
értékelnek, megbecsülnek bennünket. Másfelől
viszont a betöltetlen szükségletek elviselhetetlenné
teszik a kapcsolatokat, és mindenféle helytelen
magatartást váltanak ki.

Mit akar a férfi?

Mielőtt rátérnénk arra, hogy mit akar a férfi,
először is mutassunk rá néhány dologra, amit nem
akar! Például a férfi nem akar nő lenni. Ha
megkérdezzük a nőket, hogy milyen szerintük az
ideális férfi, olyan férfiról fognak mesélni, aki
szívesen beszélget, és megnyílik. Olyan férfit
szeretnének, aki élvezi az élet apró részleteit, aki
emlékszik az összes dologra, ami nekik fontos, és aki
inkább nekik mesélne a napjáról, mint hogy a
televíziót bámulja egész este. Röviden, a nők
ilyenkor a legkedvesebb barátnőjüket írják le.

Sajnálom, hölgyek, de mi, férfiak, szörnyű

barátnők lennénk! Nem szeretünk beszélgetni és
megnyílni. Általában megfeledkezünk az
apróságokról. És sajnálatos módon sokszor
vonzóbbnak találjuk a villogó képernyő bámulását,
mint azt, hogy a nap apró-cseprő részleteit
átbeszéljük önökkel! De ne vegyék a szívükre –
igazából senkivel sem akarjuk ezeket megosztani. A
férfiaknak nem kenyere a megosztás. Mi hódítunk,
védelmezünk, versengünk, dolgozunk, sértegetünk,
gusztustalan zajokat keltünk és felhajtva hagyjuk a
vécéülőkét, de általában nem osztunk meg semmit.
Meg lehet rá tanítani bennünket (erről még lesz szó
később), de a megosztás nem jön természetesen a
számunkra. És az egésznek a lényege az, hogy soha
nem leszünk nők.

Munkamentes övezet
Említek még egy dolgot, amit nem akarnak a
férfiak: nem akarnak „dolgozni” a házasságukon.
Miért? Mert a legtöbb esetben a férfiak úgy szeretik
a házasságukat, ahogy van. A Chicago Sun-Times
egyik felmérésében 2301 férfiból 1788 azt mondta,
hogy újra elvenné a feleségét. A Women’s Day
folyóirat egyik felmérésében a nőket kérdezték arról,
hogyan éreznek a férjükkel kapcsolatban. A kérdésre
válaszoló nőknek csupán a fele mondta azt, hogy ha
újrakezdhetné, akkor is a jelenlegi férjéhez menne
hozzá. David Roadhouse chicagói pszichológus
szerint a visszásság oka talán az, hogy
„összességében a férfiak könnyebben eljutnak a
beteljesülés érzéséhez, mint a nők. A nők telve
vannak mindenféle romantikus vágyakozással; a
románc pedig véges, korlátozott és nehezen
fenntartható.”

Én éveken át azt hittem, hogy a válási aránynak

és a házassági problémák számának a
megnövekedéséért elsősorban a férfiak a hibásak. A
kapcsolatok terén korunk férfijairól általánosságban
azt szokták mondani, hogy tudatlanok, érzéketlenek,
szívtelenek, kegyetlenek és így tovább. Minden férfi
olyan szerencsétlen félkegyelmű, mint amilyet Ray
Romano alakít a Szeretünk, Raymond! című
filmsorozatban.

Nemrég megnéztem egy színdarabot, amely a The

Male Intellect – An Oxymoron (A férfiintellektus – egy
oximoron) címet viselte, és amelyben a férfiakat
kigúnyolták kapcsolati ügyetlenségük miatt.
(Egyébként egy egyszemélyes színdarab volt,
amelyet – bizony – egy férfi adott elő!) Első
előadásaimban magabiztosan jelentettem ki: „A
házassággal kapcsolatban a legnagyobb probléma
az, hogy van benne egy férfi is.”

Azóta számtalan órát töltöttem problémás

házasságok rendbe hozásával, több tízezer párral
beszélgettem, és többé már nem gondolom úgy, hogy
ez a helyzet. A kapcsolatok terén a férfiak nem
ostobák, tudatlanok, eltorzult gondolkodásúak,
működésképtelenek, perverzek vagy elmebetegek.
Férfiak vagyunk. És az igazság az, hogy nem is
nagyon különbözünk attól, amilyenek az elmúlt
évezredek során voltak a férfiak. Nem a férfiak
mentek át drámai változáson, hanem a nők.

A legtöbb esetben a nőket hozza ki a sodrukból az

egész házassági intézmény. Az összes válóper
nyolcvan százalékát a nők kezdeményezik.
Házassági tanácsadóhoz is többnyire ők fordulnak.
Manapság a nők azok, akik tetőtől talpig frusztráltak.
Szinte mindig a nő az, akinek össze van törve a
szíve. A nő a legcsalódottabb. Arra jutottam, hogy a
huszonegyedik századi nőkben teljesen irreális
elvárások vannak azzal kapcsolatban, hogy mit
jelent együtt élni és napi kapcsolatban lenni egy
férfival. És meggyőződésem, hogy a válások aránya
tovább fog emelkedni, ha a nők nem hozzák vissza a
házassággal kapcsolatos elvárásaikat a valóság
talajára. Arról, hogy a nők olyan nyomorultul érzik
magukat, sok esetben az irreális elvárások tehetnek –
nem pedig a férjük. A nők tarthatatlan, észszerűtlen
romantikus vágyakozása az, ami szétszakítja a
házasságokat.

Az egyik szemináriumomon odajött hozzám egy

nő, és beismerte, hogy házassága első nyolc évét az
állandó csalódottság jellemezte. A férje (szegény
fickó) sosem tudott megfelelni az összes elvárásának.
Végül úgy döntött, leül, és összeírja valamennyi
elvárását, amit magával hozott a házasságába. Egyik
oldalt a másik után írta tele arról, hogyan szerette
volna, hogy bánjon vele a férje. Miután leírt minden
elvárást, ami csak az eszébe jutott, berakta az összes
papírlapot egy cipősdobozba, kézen fogta a férjét, és
kiment vele a kertbe. Ástak egy lyukat, és együtt
eltemették az összes beteljesületlen elvárást. Azon az
estén ez a nő megváltoztatta a házassággal
kapcsolatos elképzelését. Ragyogó szemmel
újságolta, hogy ez a temetés huszonöt évvel azelőtt
zajlott le, és ő azóta is boldog.

Sajnos nők milliói láthatóan semmit sem tudnak

erről. És ha megpróbálunk józanul elbeszélgetni
velük erről, sokszor úgy érezzük, mintha emelt
szintű algebrát magyaráznánk valakinek, aki éppen
elszívott néhány szál füves cigit. Annyira mindent
áthat kábítószerhez hasonló romantikus
gondolkodásuk, hogy sokan azzal az elvárással
kötnek házasságot, hogy a férjük majd betölti szívük
összes érzelmi szükségletét. De Isten soha nem
akarta, hogy egy férfi töltse be egy nő összes érzelmi
szükségletét. Néhányat neki kell betöltenie ezek
közül, de nincs olyan férfi az egész világon, aki egy
nő valamennyi érzelmi szükségletét be tudná tölteni.

– De hát nem neki kellene engem kiegészítenie? –

kérdezhetnénk.

Hát nem! És ha már itt tartunk, hadd mondjam

ki: a sikeres házasság nem abból fakad, hogy két
üres lélek egymásra talál, és megkísérli
„kiegészíteni” egymást. Ha két üres, boldogtalan
lélek összeházasodik, az csupán két üres,
boldogtalan lélek házassága lesz. Sikeres házasság
csak úgy jöhet létre, ha két teljes, boldog ember köti
össze az életét azzal a céllal, hogy közös jövőt
építsenek. Nincs szükségük a másikra ahhoz, hogy
igazán boldogok, teljesek vagy érzelmileg épek
legyenek. Már ép emberek, akik összekapcsolják
életüket, hogy élvezzék a házasság előnyeit. A Biblia
azt mondja, hogy „jobban boldogul kettő, mint egy”.
Ám ez csak akkor igaz, ha két egészséges, érzelmileg
stabil és teljes emberről beszélünk. Aki egyedülálló,
boldogtalan, magányos, hiányérzettel küszködő, üres
lélek, az az Isten szerelmére, tegyen szívességet
mindenkinek, és jusson el az épségre, mielőtt oltár
elé állna!

Ki a hibás?
Az emberi történelem során szinte mindig több
nemzedék élt egymáshoz közel egy családon belül.
Az olyan házimunkákon, mint a főzés,
veteményezés, mosás, gyermekgondozás és
betakarítás, a családi klán általában megosztozott. A
nők ugyanazoknak a nőknek a társaságában nőttek
fel és élték le az életüket. Egy egész háló vette őket
körül olyan személyekből, akikben bízhattak és
akikre támaszkodhattak. Sajnos a legtöbb férjezett
nő számára ma már elérhetetlenek az ilyen hálók.

A nyugati kultúrában végbement hatalmas váltás

eredményeként az ifjú ara elszakad anyjától,
testvéreitől és barátnőitől, és egy távoli helyre
hurcolkodik a férjével, aki saját hírnévre és
vagyonra próbál szert tenni. Ez azt eredményezi,
hogy ezek az érzelmileg elszigetelt nők
megpróbálják elérni, hogy valamennyi
szükségletüket a férjük töltse be, pedig egyetlen férfi
sem volt soha arra szánva, hogy egy nő érzelmi
szükségleteit mind betöltse.

Úgy vélem, hogy ez a ritkán felismert tényező a

legfőbb oka annak, hogy olyan sok nő boldogtalan a
házasságában manapság. A leendő ifjú férjek
számára a legjobb tanács, amit adhatok, így hangzik:
Ne szakítsuk el a lányt barátnői és családja támogató
közegétől! Ha Los Angelesben akarunk élni, akkor
vegyünk el egy Los Angeles-i lányt! Aki feleségül
vesz egy nőt, és aztán ezer mérföldre költöznek a nő
barátnőitől és családjától, úgy fogja érezni, hogy a
felesége teljesen kiszipolyozza érzelmileg, miközben
az asszony megpróbálja elérni, hogy minden érzelmi
szükségletét egyedül a férje töltse be. A Szentírás azt
mondja: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját,
ragaszkodik feleségéhez…” [1] Érdekesnek tartom,
hogy arról nincs szó, hogy a nőnek kellene elhagynia
az apját és az anyját. Lehetséges, hogy a boldog
házasság kulcsa mindig is az volt, hogy a nőt meg
kell hagyni érzelmileg támogató közegében?

Gyakorlati szempontból azonban sok házaspár

esetében egyszerűen nem megvalósítható, hogy
családjuk és barátaik közelében maradjanak. Ezért
teljes mértékben elengedhetetlen, hogy minden
házaspár alakítson ki megbízható kapcsolatokat a
házasságán kívül. Ha nem így tesznek, a házasságuk
csődbe fog menni, és a végén magányosak,
csalódottak és dühösek lesznek. A férfiak keressenek
egy csapat srácot, akikkel összekapcsolódhatnak, a
nők pedig leljenek jó barátnőkre, akik be tudják
tölteni az űrt, amelyet valamikor anyjuk,
lánytestvéreik és gyerekkori barátnőik töltöttek be.
Sajnos sok nőnek nem olyan könnyű barátokat
szereznie, mint a férfiaknak, ezért is javaslom
komolyan azt, hogy amennyire csak lehet, a feleség
maradjon eredeti támogató közege közelében.
Én mondom: senki nem tisztel!
Láttuk, mit nem akar a férfi, akkor tehát mit
akar? Egy szóban kifejezve a férfi tiszteletre vágyik.
Ez azt jelenti, hogy azt akarja: becsüljék meg,
tanúsítsanak felé figyelmességet és nagyrabecsülést
– még akkor is, amikor hibázik. Hősnek akar látszani
– különösen felesége szemében. Szüksége van
valakire, aki hisz benne akkor is, amikor minden
ellene szól. Ha úgy érzi, nem tisztelik, biztos, hogy
elkezd – a komikus Rodney Dangerfield klasszikussá
vált megfogalmazása szerint – „én mondom, senki
nem tisztel” módra, utálatosan viselkedni.
Kötözködő, dülledt szemű, és általában véve
undorító alak lesz.

A nők azzal nincsenek tisztában, hogy a férfiak

úgy vélik: nem kell kiérdemelniük a tiszteletet, az jár
nekik, mivel ők férfiak. Lehet, hogy ez szexista
felfogásnak tűnik, pedig nem az. Azt akarom ezzel
mondani, hogy a férfiakat azért kell tisztelni, akik, és
nem azért, amit tesznek. Ha úgy érzik, nem tisztelik
őket, nem tudnak életben maradni. Egyre
nehezebben kapnak levegőt érzelmileg. Ezért
annyira fontos, hogy a nő megtanulja feltétel nélkül
tisztelni a férjét.

A legtöbb nő kész tiszteletet tanúsítani, de azt

akarja, hogy a férje méltó legyen rá. Ha nem az,
akkor a nő színlelésnek érzi a tisztelet kimutatását,
és átkapcsol „jobb, ha megjavítom” üzemmódba. Úgy
véli, csak akkor tudja tisztelni a férjét, ha rá tudja
venni, hogy tiszteletre méltóan viselkedjen. De ez
nem így működik. Ha a nő megtanulja
megkockáztatni, hogy akkor is tisztelje a férjét,
amikor az nem tökéletes, a férfi megnyitja a szívét
előtte, és hajlani fog a változásra. A férfinak
szüksége van a tiszteletre ahhoz, hogy eléggé
biztonságban érezze magát, és meg tudjon nyílni.
Amikor úgy érzi, hogy felnéznek rá, mint aki a „fej” a
kapcsolatban, automatikusan engedni fogja, hogy a
felesége legyen a „nyak” – és ő a helyes irányba
mozdíthatja a férjét. A nőknek általában sejtelmük
sincs arról, mekkora befolyásuk van a férjük fölött. A
Példabeszédek könyve azt mondja: „Az asszonyi
bölcsesség építi a házat”, [2] de „mint a csontszú,
olyan a szégyentelen”. [3] A feleség vagy építi, vagy
rombolja a férjét.

A nők nagy része nincs tudatában, de a férfiak

többsége nagyon bizonytalan saját magában. Egy
friss felmérés szerint a férfiak hetvenöt százaléka
bevallottan imposztornak érzi magát. Sokan egész
életükben küzdenek a fejükben zsibongó hangokkal,
amelyek folyton azt kiáltozzák: Nem is tudod, mit
csinálsz! Csak idő kérdése, míg mindenki rájön, hogy
nem vagy az igazi! Csaló vagy!

A férfi számára fontos, hogy az otthona olyan

hely legyen, ahol ezek a kritikus hangok
elnémulnak, ahol biztosítják arról, hogy csodálatos
és ügyes. A férfi egójának a legfőbb lökést az adja, ha
a felesége készségesen és lelkesen szeretkezik vele
(nem pedig csak fekszik ott a mennyezet
egyenetlenségeit bámulva és azt kérdezgetve: „Kész
vagy már?”).

Sajnos férfiak milliói számára az otthonuk az a

hely, ahol a kritizálás hangjai nem elnémulnak,
hanem felerősödnek. Egyszer egy férfi kitüntetést
kapott egy jutalomosztó banketten, én pedig
hallottam, hogy a felesége azt mondja neki:
„Mindenki nagyszerű embernek tart, de én tudom,
mekkora barom vagy!”

A nők sokszor elkövetik azt a hibát, hogy

sértegetik a férjüket, és így próbálják meg változásra
ösztökélni. „Mi van veled? – teszik a csípős
megjegyzést. – Hát semmit sem vagy képes
megcsinálni itthon? Nem bírod felszedni a szennyes
ruhát? Mekkora egy balfék vagy!” Azok a nők, akik
így tesznek, feltételezik, hogy amennyiben
„kritikájuk” és „elutasításuk” megfelelő fogadtatásra
talál, helyre fogja hozni férjük hibáit és jellemhibáit,
és jobb emberré teszi majd őt. Csakhogy semmi sem
állhatna ennél távolabb az igazságtól! Az ilyen
kritika és elutasítás csak haragot és bosszúságot szül
a férfiban. Ő maga pedig eltávolodik, megkeseredik
és bezárkózik.

Azért használja olyan sok nő a sértéseket

eszközként a férfiak ösztönzésére, mert a nőknél
általában beválik a sértegetés. Ha megsértesz vagy
zavarba hozol egy nőt, megpróbál tenni valamit az
ügyben, megpróbál megváltozni. De a férfiak
esetében nem működik ez a gondolkodás. A férfi
számára a legfőbb sértés az, amikor szeretkezni
próbál a feleségével, de ő elutasítja a közeledését, és
eltaszítja magától, mintha egy halom szennyes ruha
lenne. Ha megsértünk egy férfit, elzárja előlünk a
szívét, és nem fogjuk meglátni azokat a változásokat
a kapcsolatunkban, amelyeket szeretnénk.

Hölgyeim, ne hagyják figyelmen kívül a férfi

tisztelet iránti igényét! Ha tiszteletlenek a férjük
iránt azzal, hogy hálátlanok, zsémbesek, becsmérlők,
gúnyolódók, semmibe veszik vagy elhessegetik őt,
azzal megbántják. De félre ne értsenek: a férfi
tisztelete nem jelenti azt, hogy nem lehet dolgozni a
társunkon! Csak okosan kell csinálni. Ha azt
szeretnék, hogy a férjük viselkedjen másképp a
kapcsolatukban, tegyék félre a sértegetést, és
tanulják meg a feltétel nélküli tiszteletadást.

Még Isten is tisztelettel bánik a

férfiakkal
Ha volt valaha bárki, akinek lett volna joga
tiszteletlennek lenni a férfiakkal szemben a
teljesítményük alapján, az Isten. Isten alaposan
ismeri az ember jellemének minden hibáját és
gyengeségét. Nézzük meg, hogyan bánik mégis a
férfiakkal a Bibliában!
 Abrám gyáván letagadta, hogy Sára a felesége,
nehogy a király megölje őt a feleségéért. Isten
mégsem a gyáva alak látható tettére reagált, hanem
a lénye mélyére pillantva a hit nagy emberét látta
benne. Bár Abrám akkor még nem volt képes a
gyermeknemzésre, Isten „Ábrahámnak” nevezte el
őt, ami „sokaság atyját” jelent. Isten megadta
Ábrahámnak az apának és patriarchának kijáró
tiszteletet jóval azelőtt, hogy azzá vált volna.

Gedeont „erős vitéznek” nevezte az Úr, pedig

akkor éppen Gedeon gyáva nyúlként elbújt, hogy
senki ne árthasson neki. Isten azonban Gedeon lelke
mélyére tekintett, látta, hogy mire képes, és az erős
vitézt megillető tisztelettel bánt vele jóval azelőtt,
hogy méltó lett volna erre a tiszteletre. Gedeon pedig
ennek hatására elérte az emberiség történelmének
egyik legmeglepőbb győzelmét.

Nézzük meg Simont! Ingatag, önmagában

bizonytalan, „tűnjünk el, ha meleg a helyzet” típusú
ember volt. Azt mondta Jézusnak, kész meghalni
vele együtt, mégis elfutott, amikor Jézust
letartóztatták, és háromszor letagadta azt is, hogy
ismeri. Amikor azonban Jézus először találkozott
vele, azt mondta neki: „Simon, mostantól Péter a
neved – kőszikla!” És bizony, később Péter Jézus
Krisztus evangéliumának bátor, meggyőző tanúja
lett. Isten tudja, hogy a férfiban rejlő lehetőségek
kiaknázásának kulcsa az, hogy feltétel nélküli
tisztelettel kell bánni vele jóval azelőtt, hogy
megérdemelné.

Ha nincs eltörve…
Amikor egy férfi beleszeret egy nőbe, valahogy
így gondolkodik: „Szeretem őt, remek nő – sőt,
tökéletes! Úgy szeretem, ahogy van, és remélem,
soha nem változik meg!” Ez a fajta gondolkodás
ihlette meg Billy Joelt, amikor megírta Csak úgy,
ahogy vagy című dalát. Amikor viszont egy nő
beleszeret egy férfiba, valahogy így gondolkodik:
„Szeretem őt, remek ember, de egy kicsit dolgozni
kell rajta.” Ez csírájában hordja a katasztrófát. Az
eltérő elvárások mindig konfliktushoz vezetnek.

Amikor egy nő úgy gondolja, hogy a férfin

dolgozni kell, nem negatív akar lenni vagy
becsmérlő. Sőt kimondottan örömmel tölti el a
gondolat. Megmondjam, miért? Mert a nők szívesen
dolgoznak a kapcsolatokon, és mivel a házasság a
legnagyobb kapcsolat a szemükben, örömmel
dolgoznak rajta. A legtöbb férfit azonban a rosszullét
kerülgeti a gondolatra, hogy bármilyen kapcsolaton
dolgozni kell. Egy férfi szemében a munka olyasmi,
amivel pénzt keresünk. A kapcsolatok nem illenek
bele a férfi munkáról alkotott fogalmába. Mi úgy
gondoljuk, hogy a kapcsolatok az olyan dolgok
kategóriájába tartoznak, amelyeken soha nem
kellene dolgoznunk.
 Ezért aztán, amikor a nő dolgozni akar a
házasságukon, a férj általában ideges lesz és
fészkelődni kezd. Egyszerű az ok: a feleség azt
mondja, hogy „a kapcsolaton” akar dolgozni, de a
férfiak ezt rejtjeles üzenetnek fogják fel, amely azt
jelenti: azt akarja, hogy megváltozzak. És a férfiak
nem akarnak megváltozni. A férfi fülének a
„változás” szitokszó. Ez főként azért van így, mert a
férfiak egója igen sérülékeny. Nem túl jól viseljük azt
a közlést, hogy valami nem stimmel veled.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy azért ez nem jelenti

azt, hogy a férfiak ne gondolnának sokat magukról,
igenis sokat gondolunk magunkról! A legtöbb férfi
nagyon szereti saját magát, és nem gondolja igazán,
hogy különösebb szüksége lenne a javulásra. Ha
tehát a feleség mégis ezt erőlteti, a férfi megsértődik
a puszta felvetéstől is. Nem arról van szó, hogy teljes
mértékben ellenzi a változást, csak arról, hogy ő úgy
gondolja, a felesége úgy csodálatos, ahogy van, és a
feleségének is így kellene gondolkodnia róla. A nők
azért nem fogják ezt fel, mert nem gondolják, hogy a
kapcsolaton végzett munka sértő lehet a férfi egójára
nézve – hiszen ők csak jobbítani akarnak rajta. És az
igazság az, hogy tényleg jobbá teszik a férfiakat.

The Case for Marriage (A házasságdosszié) című

könyvükben Maggie Gallagher és Linda Waite
amellett érvelnek, hogy a nős férfiak boldogabbak,
egészségesebbek és többet keresnek, mint az
egyedülálló férfiak. Vagyis a házasság jobbá teszi a
férfiakat. A statisztikák azt is kimutatják, hogy a nős
férfiak tovább élnek az egyedülállóknál. Sőt a
statisztikák fényében az egyedülállólét a lehető
legrosszabb választás a férfiak számára. Ugyanolyan
rossz, mint napi két és fél doboz cigaretta elszívása!
(Azt hiszem, ennél már csak az rosszabb, ha egy
egyedülálló férfi szív el napi két és fél doboz
cigarettát.)

Hölgyek, kérem, ne sértődjenek meg, ha a férjük

nem díjazza a kapcsolatukon végzett munkára
irányuló erőfeszítéseiket! Ne értelmezzék ezt az
ellenállást jelként arra nézve, hogy őt nem érdekli a
dolog – mert érdekli! Csakhogy a férfiak másképp
nézik a dolgokat, mint a nők. A nőknek úgy kellene
életük férfijára tekinteniük, mint hosszú távú
projektre, és meg kell tanulniuk, hogyan biztathatják
őt a változásra anélkül, hogy összetörnék az egóját.
(A jó hír az, hogy a hölgyek tényleg el tudnak
bennünket juttatni oda, ahol látni szeretnének. A
rossz hír az, hogy mikor végre elérünk odáig,
meghalunk.)

Erős nők
Csak mert a férfiak ellenállnak a javításra
irányuló erőfeszítéseknek, és mert a nőknek
vigyázniuk kell, nehogy összetörjék a férfi egóját, ez
még nem jelenti azt, hogy a nők nem lehetnek
erősek. Hölgyek, az igazság az, hogy szükség van az
erejükre! A nőknek kulcsfontosságú szerep jut
abban, hogy elsegítsék a férfiakat a fiúlétből a
férfilétbe. Viszont meg kell tanulniuk, hogyan
legyenek erősek anélkül, hogy a tiszteletlenség
határát súrolnák.

A történelem tanúsága szerint az egyik

legmeghatározóbb tényező abban, hogy a férfiak
barbárok lesznek-e vagy civilizált teremtmények, az
erős, magabiztos nők hiánya, illetve jelenléte. Az
1800-as évek végén a férfiak özönlöttek az amerikai
Nyugaton kínálkozó lehetőségek felé. Mivel nem
voltak ott a fontos nők ezeknek a férfiaknak az
életében – olyan nők, akik megköveteltek volna
bizonyos viselkedési normát –, nem sok időbe telt, és
ezt a vidéket „vadnyugatként” kezdték emlegetni.

Az 1900-as évek elejére azonban a Nyugat férfijai

megszelídültek, felelős férjek, apák és a közösség
tisztes tagjai lettek. Mi okozta a változást? A nők – az
erős, magabiztos nők – jelenléte. Amikor ezek a nők
megérkeztek Nyugatra, megkövetelték, hogy a
férfiak civilizált módon viselkedjenek, amennyiben
feleségül óhajtják venni őket. Mi lett az eredménye?
A férfiak civilizáltan kezdtek el viselkedni.

Vajon mi történt volna, ha abban a korban úgy

gondolkodtak volna a nők, mint sokan manapság?
Sok modern nő inkább kétségbeesett, mint erős,
inkább híján van az önbecsülésnek, mint
magabiztos. Ha ők indultak volna nyugat felé (és
szabadon lefeküdtek volna a férfiakkal, készségesen
gondjukat viselték volna az elcsigázott férfiaknak
anélkül, hogy megkövetelték volna az illő
viselkedést), azok a „vademberek” soha nem
változtattak volna a viszonyulásukon. Ha a férfiakat
nem edzi meg a kapcsolati fegyelem tüze, akkor ők
kihasználják a nők által felkínált összes szabadságot,
és a végén faképnél hagyják a nőket és a gyerekeket
(akár érzelmileg, akár fizikailag) saját személyes
élvezetük hajszolása érdekében.

Ma egész nyugati civilizációnk „megvadult”.

Többnemzedéknyi fiúból soha nem lett férfi –
rendkívül énközpontú emberekké váltak, akik alig
gondolnak másra azon kívül, hogy mit szeretnének
legközelebb. Ezeket a fiúkat bűntudattól gyötört
anyák és segítségre szoruló nők nevelték, akikben
alig van vagy egyáltalán nincs önbecsülés, és akik
férjük minden szükségletéről gondoskodnak, közben
pedig alig követelnek tőle cserébe bármit is. Az
anyák úgy vélik, meg kell „védeniük” fiaikat
másoktól, akik megpróbálnak követelni tőlük
(tanárok, edzők, lelki vezetők vagy más erős férfiak).
Ezeknek a fiúknak olyan barátnőjük van, aki
szabadon nyújtja nekik a szexet, együtt él velük, főz
rájuk, mos rájuk – és közben semmit sem követel
meg tőlük. Ezek az ostoba lányok táplálják
magukban a hiú reményt, hogy ezek a sérült fiúk
olyan férfiak lesznek, akik szeretik majd őket, és
igazán elkötelezik magukat irántuk. Sodródnak
annak a romantikus elképzelésnek a hullámain,
hogy ha tovább szeretem, majd megváltozik. Sajnos
nem ébrednek rá, hogy ezzel reménytelen helyzetet
teremtenek. Az, hogy a fiúkat elárasztják
kedvességgel, nem sarkallja őket arra, hogy férfivá
váljanak.

A fiúk akkor nem maradnak fiúk, ha előáll egy

nemzedéknyi egészséges, magabiztos nő, aki
megköveteli, hogy életének férfi szereplői férfivá
váljanak. Sajnos korunk zsúfolásig van bizonytalan
nőkkel, akik annyira félnek fiaik elvesztésétől, hogy
bármit megtesznek, hogy megtartsák őket, közben
pedig olyan hímnemű egyedeket nevelnek fel, akiket
nem is érdemes megtartani.

Bár a család sikeréhez elengedhetetlen a férfi

szerepe, a nők megengedték, hogy a férfiak a család
opcionális „kiegészítő kellékévé” váljanak. Ennek
véget kell vetni! Itt az ideje, hogy a nők kihívást
intézzenek életük férfi szereplői felé, hogy váljanak
éretté, és vállalják fel szerepüket a társadalomban. A
férfiaknak kellene biztosítaniuk feleségük és
gyermekeik biztonságát és jólétét. Ha egy férfi úgy
véli, hogy ő csupán szabadon választható „kellék”,
nem lesz semmi, ami arra ösztönözze, hogy
megtagadjon magától léha élvezeteket azért, hogy
családja érdekét helyezze előtérbe. Az „opcionális”
apukát jobban érdekli, hogyan vehetne új autót
magának, mint hogy életbiztosítást kössön, vagy
félrerakjon gyermeke egyetemi tanulmányaira.

Hadd tisztázzak valamit, hölgyeim! Nem azt

mondom ezzel, hogy olyan nőkre van szükség, akik
ócsárolják, kritizálják és egyéb módon
lealacsonyítják életük férfi szereplőit. Az ilyen
nőkből van már éppen elég. Nem még több
nyafogásra, panaszkodásra, nyaggatásra és
tiszteletlenségre buzdítok. Csak azok folyamodnak
ilyen viselkedéshez, akikben nincs erő; aki tisztában
van a befolyásával, annak nincs szüksége arra, hogy
érzelmileg fenyegessen bárkit is. A nyafogás és
kritizálás nem hoz létre igazi férfiakat, a kihívás és a
tisztelet viszont igen. Megismétlem: a kihívás és a
tisztelet. Ha kihívást akarnak intézni a férjük felé,
bánjanak vele azzal a tisztelettel, ami kijár annak a
férfinak, akivé hitük szerint válhat.

A nyugati határvidéken élő nőknek nem volt

szükségük arra, hogy a nyafogás vagy kritizálás
taktikájához folyamodjanak. Tudták, hogy
rendelkeznek erővel. Ezek a nők azt az álláspontot
vallották: ha meg akarsz kapni, úgy kell viselkedned,
hogy méltó legyél rá. Ennyire egyszerű volt. Nem
voltak tiszteletlenek a férfiak iránt, úgy bántak
velük, hogy azzal azt üzenték: ennél jobb vagy. Az
eredmény pedig átformálta a férfiakat: versengtek
az ilyen nőkért, és csak a legméltóbb jelöltek
győzhettek. „Könnyen megkapható” nők csak a
bordélyházakban voltak. Azokhoz bármelyik férfi
bemehetett, ha volt elég pénze. Jó pénzért a főzést
vagy takarítást is vállalták néhányan. De az ilyen
nőkért nem versenyeztek. A férfiak azokat a nőket
tisztelték és értékelték, akik magukat nagyra
becsülték és tisztelték. Ön milyen nőként gondol
magára?

Nyissuk ki a szemünket!
Ha csak futó pillantást is vetünk az egészséges
házasságokra magunk körül, látni fogjuk, hogy
mindben van egy erős nő. Olyan, aki nem tűri a
felelőtlen viselkedést a férje részéről. Sokszor hallok
olyat nőktől, hogy az „emberük” hajnali kettőig is
kimarad anélkül, hogy felhívná őket. Találkozgat volt
barátnőivel, vagy eljár a haverokkal ahelyett, hogy a
családjával töltene időt. Aztán ezek a nők csendesen
megkérdezik: „Mit tehetnék?”

Ilyenkor egy pillanatig csak ülök, aztán

megkérdezem magamtól: én miért nem bánok így a
feleségemmel? A válasz egyértelmű, és mindig
ugyanaz: azért nem, mert a feleségem megölne!
Eszembe jutnak azok a férfi ismerőseim, akiknek jó
a házasságuk, és felmerül bennem a kérdés: ők miért
nem maradnak ki egész éjjel, és szaladgálnak más
nők után? A válasz itt is mindig ugyanaz: mert őket
is megölné a feleségük.

Egyszer egy nő odajött hozzám, és elmondta:

rájött, hogy a férje fényképet készített a saját nemi
szervéről, és e-mailben elküldte egy másik nőnek.
Elszörnyülködve kérdeztem:

– És mit szólt a férje, amikor szembesítette ezzel?

 – Ja, neki még nem mondtam semmit – felelt a nő
halk, bizonytalan hangon. – Tudni szerettem volna,
hogy ön szerint mit kellene tennem.

Te jó világ! Az én feleségem aztán sose kérdezné

meg senkitől, hogy mit kellene tennie. Valószínűleg
valami ilyesmit mondana:

– Jól tedd el emlékbe azt a képet, mert soha többé

nem fogod látni a nemi szervedet…

Nyilván nem gondolom, hogy a feleségem a szó

szoros értelmében megölne vagy feldarabolna (vagy
legalábbis erről győzködöm magam), de amit
biztosan nem tenne, az az, hogy továbbra is
gondoskodna rólam, szeretkezne velem, és más
egyéb módokon kényelmessé tenné az életemet,
miközben én felelőtlen és hanyag módon bánnék
vele. Nagy valószínűséggel arra jönnék haza, hogy
kizártak a házamból, és a kulcsom többé nem nyitja
az ajtót.

Egy nő nemrég azt mesélte:

– A férjem havonta csak körülbelül egy hetet tölt

otthon. Olyankor is semmibe vesz, és még lefeküdni
sem akar velem.

Ez a vékony, csinos nő elmondta, hogy a férje,

akinek legalább ötven kiló túlsúlya van, már nem
találja őt vonzónak!

Nem volt szívem megmondani ennek a nőnek,

hogy a férjének valószínűleg viszonya van, vagy
pedig pornóval és sztriptízbárokban elégíti ki magát.
Arra viszont biztattam, hogy álljon ki magáért:
cserélje le a zárat, zárja ki a férjét, üsse be a
telefonba az „1-1-” számokat, és várjon a „2”-sel,
amíg a férje visszajön és megpróbál bejutni.
Csakhogy ez a nő félt – félt attól, hogy egyedül éljen,
félt az anyagi nehézségektől, attól, hogy a férje
örökre elhagyja, és hogy hátralevő életében végig
egyedül kell maradnia. Nyilvánvaló volt előttem,
hogy semmi olyasmit nem fog tenni, ami egy kicsit is
arra sarkallná azt a disznót, hogy megváltozzon. Az
az ironikus az egészben, hogy a legtöbb hozzá
hasonló nő végül elhagyja bántalmazó, elhanyagoló
férjét, csakhogy túl későn ahhoz, hogy a kapcsolatuk
életben maradhasson. Hadd magyarázzam ezt meg!

Egy nő járt hozzám már vagy egy éve, és

panaszkodott, hogy a férje éjszakánként későig
kimarad, és csak akkor jön haza, amikor „kedve
tartja”. Mondtam neki, hogy páros lábbal rúgja ki, és
csak akkor fogadja vissza, ha a férje úgy dönt, hogy
méltó tisztelettel fog bánni vele, de a nő túlságosan
félt ezt megtenni. Végül (ahogy az általában lenni
szokott) eljutott arra a pontra, amikor jobban fájt a
férje közelében lenni, mint amennyire félt attól,
hogy nélküle legyen, és kidobta. Hogyan reagált erre
a férfi? Ahogyan előre megmondtam, könyörgött,
hogy fogadja vissza, megígérte, hogy eljár
pszichológushoz, és megtesz bármit, amit csak a
felesége akar, de a nő akkor már túlságosan mély
sebeket hordozott, és semmit nem akart a férjétől.
Beadta a válópert, és véget vetett a dolognak.

Mi romlott el? A nő addig várt, amíg már nem

érdekelte a férje. Ha keményen a sarkára állt volna,
amikor még fontos volt neki a kapcsolatuk,
valószínűleg megmenthette volna a házasságát, de ő
megvárta, amíg érzelmileg elpattan a húr, és akkor
már túl késő volt.

Nem arról beszélek, hogy rúgjuk ki a férjünket,

ha nem szedi fel maga után a szennyes zokniját,
vagy túl sokat tévézik. Szélsőséges esetekről
beszélek: ha a férjünk más nőkkel találkozgat,
„lekurváz”, és megvetően bánik velünk, úgy jön-
megy, ahogy neki tetszik, és nincs tekintettel ránk,
megver, rosszul bánik a gyerekekkel, elhanyagol
szexuálisan, és így tovább. Tudom, hogy minden eset
más, és nagyon alaposan meg kell fontolni (ilyenkor
segíthet egy lelkipásztor, pszichológus, lelkigondozó
vagy egy erős lelkű női tanácsadó).

Évekkel ezelőtt felhívott egy volt iskolatársam, és

elmondta, hogy attól tart: megrekedt a házassága.

– Jó ember a férjem – mondta ez a nő könnyek

között. – Csak valahogy akkor sincs ott, amikor ott
van. Nem tudom rávenni, hogy beszélgessen velem
vagy foglalkozzon a gyerekekkel. Tönkreteszi a
házasságunkat és a gyerekeinket is. Még kicsik a
gyerekek, de már eljutottak arra a pontra, hogy meg
sem próbálnak beszélgetni az apjukkal.
 – Még mindig szereted őt? – kérdeztem.

– Igen, szeretem – bizonygatta.

– Akkor megmondom, mit kell tenned –

folytattam. – Csomagolj össze, és a gyerekekkel
költözz haza a szüleidhez! Amikor a férjed felhív, és
megkérdezi, mi a baj, mondd meg neki, hogy nem
vagy hajlandó tovább folytatni vele, ha ő nem kész
szembenézni azokkal a dolgokkal, amelyek ártanak
a házasságotoknak és a családotoknak!

– Komolyan beszélsz? – kérdezte meglepetten. –

Ez keresztényhez méltó dolog egyáltalán?

– Hát persze! – feleltem. – A keresztények dolga,

hogy só és fény legyenek. A só tartósít, meggátolja a
rothadást, a fény pedig eloszlatja a sötétséget. Te
megpróbálsz sót és fényt hinteni szét az
otthonodban. A legtöbb nő túl sokáig vár azzal, hogy
felhívja a férje figyelmét a bajra, amikor pedig végre
sikerül neki, már túlságosan meg van sebezve ahhoz,
hogy törődjön a helyzettel. Tedd meg ezt addig, amíg
még fontos neked!

Pontosan azt tette, amit javasoltam.

Összecsomagolt, és a gyerekekkel a szüleihez
költözött. A férje néhány óra múlva már ott állt sírva
az ajtó előtt. A nő a hétvégén még a szüleinél
maradt, aztán hazament egy olyan férfihoz, aki
könyörgött, hogy megváltozhasson. A feleség egész
idő alatt tovább szerette és tisztelte a férjét – nem
tett olyat, amivel becsmérelte vagy kritizálta volna.
De nem is tűrte tovább a férje romboló viselkedését.
Ez több mint húsz évvel ezelőtt történt, és azóta is
boldog, egészséges házasságban élnek.

A gyülekezet szerepe
A gyülekezetnek támogatnia kellene az ilyen
nőket, és megfenyítenie az otthon felelőtlenül
viselkedő férfiakat. Az egyházban túlságosan
sokszor hangsúlyozták a nők „engedelmességére”
vonatkozó bibliai parancsot. Az engedelmesség
parancsát Isten soha nem mentesítő záradéknak
szánta, hogy a férfiak éretlenek maradjanak, és
semmilyen kihívással ne szembesüljenek. Ha egy
férfi nem szereti, nem támogatja a családját, és nem
ápol mély kapcsolatot velük, semmi keresnivalója
semmiféle hatalmi pozícióban az egyházban – még
akkor sem, ha csak az autósoknak segít helyet találni
a gyülekezeti parkolóban. A nők soha nem fogják
úgy érezni, hogy szabad magasabb követelményt
szabniuk a férjüknek, amíg az egyház tovább
védelmezi a férjek felelőtlen viselkedését.

Másodsorban, az egyháznak olyan légkört kell

teremtenie, amely elősegíti az erős nők kinevelését.
A Biblia arra bátorít, hogy az egészséges lelkű, érett
nők tanítsák a fiatalabb nőket arra, hogyan éljenek.
A gyülekezeteknek mentori programokat kellene
indítaniuk, hogy az erős nők elkezdjék tanítani a
tanácstalan, bizonytalan fiatalabb nőket, hogyan
legyenek ők is határozottabbak. És én gyakorlati
tanításról beszélek: így bánj a férjeddel, így neveld a
gyermekeidet, így közelíts meg adott problémákat, és
ekkor kell kirúgnod a gazembert a házatokból!

Garmadával vannak fennkölt, magasröptű

igetanulmányok nők számára, ahol ilyen
kérdésekkel foglalkoznak: Mit jelent a valódi
szeretet? vagy Hogyan lehetünk lelkibb emberek?
vagy Mit jelent engedelmes feleségnek lenni? Én
azonban azt javasolnám, hogy csevegjünk
kevesebbet az elméletről, és tanítsunk többet a
család, a házasság hétköznapi, gyakorlati dolgairól.

Végül pedig, az egyháznak nem szabad továbbra

is félretájékoztatni a nőket. Amikor a szeretet és a
kapcsolatok kerülnek szóba, a józan bibliai tanítás
helyett sok gyülekezet egyszerűen újracsomagolja a
világi kultúra téves elképzeléseit. A világi kultúra azt
tanítja a nőknek, hogy az igazi szeretet soha semmit
nem vár cserébe, az egyház pedig ezt a keresztény
szeretet csomagolópapírjában továbbadja. Azt
tanítjuk, hogy a feltétel nélküli szeretet megköveteli
a feltétel nélküli kapcsolatot. Vagyis azt mondjuk a
nőknek, hogy szeressék a férjüket, viseljék gondját,
feküdjenek le vele, tegyenek meg mindent érte, és ne
várjanak semmi viszonzást. Eltorzított, hamis
elgondolásokat arra használunk, hogy elhitessük a
nőkkel: ez a fajta logika biblikus, pedig nem az.

Isten feltétel nélkül szeret, de feltételekhez kötött

kapcsolatot követel meg. Például akkor bocsát meg,
ha megbánjuk a bűnünket. Akkor tölti be a
szükségeinket, ha kérjük. Akkor közeledik hozzánk,
ha mi is közeledünk hozzá. A Biblia tele van azokkal
a feltételekkel, amelyeknek meg kell felelnünk, ha
sikeres kapcsolatot szeretnénk Istennel – pedig Isten
feltétel nélkül szeret bennünket. Az igazság az, hogy
a feltétel nélküli szeretet megköveteli a feltételekhez
kötött kapcsolatot. A gyermekünket feltétel nélkül
kell szeretnünk, de ha feltétel nélküli a kapcsolatunk
is vele, akkor ördögfiókát nevelünk belőle. Szeressük
a kamasz gyermekünket feltétel nélkül, de legyen
csak feltétel nélküli kapcsolatunk vele, és tönkre
fogja tenni magát! Szeressük a férjünket feltétel
nélkül, de ha feltétel nélküli kapcsolatunk van vele,
szörnyű házasságunk lesz, és gyenge, önző férjünk.

Bár nagyon fontos, hogy az egyház kihívást

támasszon ezekkel az éretlen fiúkkal szemben, hogy
nőjenek fel, és kezdjenek el olyan férfiakként
viselkedni, amilyeneknek Isten szánta őket, vajmi
kevés remény van arra, hogy bármi is változik, amíg
a gyenge, rászoruló nők továbbra is felhatalmazzák
ezeket a „férfiakat” arra, hogy kisfiúk maradjanak.
Szükség van a nők új nemzedékére, amelyben
ugyanolyan magabiztos, erős, úttörő lelkület van,
mint a százötven évvel ezelőtti, határvidéken élő
nőkben – olyan lelkület, amely megköveteli, hogy a
nekik kijáró kedvességgel és tisztelettel bánjanak
velük. Csak akkor lehet esélyünk rá, hogy
visszahódítsuk és újra megszelídítsük a vadnyugatot.
Mit akar a nő?
Uraim, most önökhöz fordulok! A következőkben
át fogom adni a bölcsesség legkeresettebb
igazgyöngyét, amelyre azóta áhítoznak a férfiak,
amióta Isten megalkotta a nőt Ádám
oldalbordájából. El fogom árulni, mit akar valójában
a nő.

Ennek azért van igazán nagy jelentősége, mert a

legtöbb nő sem tudja igazán, hogy mit akar. Éreznek
egy belső vágyakozást, egy belső szükséget – amely
olyan alapvető, mint az étel, a víz vagy az oxigén
iránti igény. Lehet, hogy szavakba sem tudják önteni,
de kétségbeesetten vágynak rá.

Ez a meg nem nevezett, elkeseredést szülő

szükséglet sokszor afelé hajtja a nőket, hogy
agresszíven panaszkodjanak a másikra a
házasságban – valahogy úgy, mint az a férfi, akinek
kemény napja volt, aztán hazaérve kiabál a
kutyával, és belerúg a macskába. Az állatok
ártatlanok, de a férfi bensőjét szétfeszíti a
feldolgozatlan szorongás és érzelmek, ennek pedig
Mici és Bodri issza meg a levét. A nők ezt a férjükön
vezetik le. A feleségek sokszor panaszkodnak olyan
dolgok miatt, amelyeknek egyébként semmi közük
az őket belülről mozgató beteljesítetlen
szükségekhez.

Előfordulhat például, hogy a feleség letámadja a

férjét egy bizonyos szokása miatt, mondjuk: „Túl
sokat tévézel!” Nem annyira a televízió érdekli,
hanem inkább arról van szó, hogy bizonyos
értelemben úgy érzi, mintha a televízió a
versenytársa lenne. Persze a férj, aki tények alapján
működő, logikus lény, és szereti méricskélni az
életet, gyorsan átgondolja, hogy tényleg túl sokat
tévézik-e. Mivel az agya nem tudja biztosan, mennyi
a „túl sok”, gyorsan megnyugtatja magát, hogy nem
tévézik túl sokat, hanem éppen annyit, amennyit
kell. Így aztán elhessegeti felesége panaszát, ami
persze csak tovább növeli a nő által tapasztalt
szorongást.

Vagy így zsörtölődik a feleség: „Nem segítesz

eleget a ház körül!” Megint csak egy mérhető dolgot
említ fel a férjének. A férfi a mértékegységeket
szerető agyához fordul, megméricskéli, hogy „eleget”
segít-e, és nagyon hamar arra a következtetésre jut,
hogy ő bizony eleget segít. Ismét félretolja a felesége
kritikáját, és az asszony elkeseredése tovább
fokozódik.

Aztán más megközelítéssel próbálkozik a nő.

– Azt akarom, hogy szeress!

– De hát szeretlek! – feleli a férj, majd hozzáteszi:

– Ideadnád a távirányítót?

Erre a nő felpaprikázva visszavág:

– Miért nem törődsz velem?

 – Hogyne törődnék veled! – mondja a férfi, és a
másodperc tört részéig eltöpreng, vajon miért
viselkedik ilyen furcsán és észszerűtlenül a felesége.
– Hozz még egy sört, légy szíves!

Az elkeseredés és csalódottság nem ágyaz meg a

szép estének. A feleség dühös, a férj úgy véli, a nő
logikátlan viselkedése és érzelmei éppen elég okot
adnak arra, hogy eltávolodjon tőle – még inkább
elszakítva őt éppen attól, amire vágyik. Az
igazsághoz hozzátartozik, hogy a férj tényleg szereti
a feleségét, és törődni akar vele. Úgy gondolja, hogy
nem is lenne ott, ha nem szeretné és nem törődne
vele. A fizetés, amit hazahoz, és az, hogy ott van,
hogy megvédje őt és a gyerekeket a látható és
láthatatlan veszélyektől, bizonyíték az elméjében
arra nézve, hogy csakugyan szereti a feleségét, és
törődik vele. A puszta felvetés is tehát, hogy nem
szereti, egyenesen sértő.

A férjek általában összeomlanak, ha a feleségük

érthetetlenül kritizálja őket. Ha az életük múlna
rajta, akkor sem bírnák felfogni, mi a baj. Nem értik
a feleségüket. Az a furcsa az egészben, hogy a nők is
beismerik: amikor kritizáló hangulatban vannak, ők
sem értik saját magukat – csak azt tudják, hogy
szenvednek. Ez a belső kín túl mély ahhoz, hogy
szavakba öntsék, így aztán nem tudják megértetni a
férjükkel, mi van igazából a szívükben.

Azt mondja a nő, hogy szeretetre vágyik, de ez

nem lehet az igazság, hiszen már mélységesen
szereti a családja, a gyermekei, a legközelebbi
barátai – ezt tudja jól. Azt mondja, hogy törődésre
vágyik, de ez sem lehetséges, hiszen a férje már így
is a lehető legkeményebben dolgozik, hogy
gondoskodjon róla és a családjáról – és ezzel ő is
tisztában van. Azt mondja, hogy szeretné, ha jobban
figyelne rá a férje, de mit jelent ez pontosan? Mennyi
a több? Mennyi az elég?

Amit a nő akar – amire a szíve legmélyén vágyik

–, amit minden nő akar, egyszerűen ez:

Kiválasztott akar lenni.

Válassz engem!
Egy nő számára az egész élet olyan, mint a gimis
bál, ahol álldogál magában, és azt gondolja:
„Szeretnék táncolni.” De igazából azt érti alatta:
„Szeretném, ha valaki engem választana!”

A férfiak talán nem érzik ezt olyan erősen, de

azért mindannyian tudják, milyen volt
gyerekkorukban, amikor a csapatkapitányok
kiválasztották a csapatuk tagjait a sportpályán.
Minden srác azt gondolta: „Válassz engem! Válassz
engem!” Senki nem akarta, hogy utolsónak válasszák
ki. Minél hamarabb került sorra, annál nagyobb
tisztelet övezte a többi srác körében. Mindenki
szereti, ha őt választják. A nőknél azonban ez az
érzés mindent elborít.
 Shmuley Boteach rabbi, a Shalom in the Home
(Salom otthon) című kedves televíziós műsor
házigazdája tökéletesen megfogalmazta ezt:

Miért akar a nő férjhez menni? Ha logikusan

megvizsgáljuk, a házasság szörnyű ajánlat a nő
számára. Kockára kell tennie az életét, hogy
gyermeket szüljön a férfinak (a 20. századig
minden harmadik nő meghalt
gyermekszülésben). A szó szoros értelmében
elveszíti a nevét, és felveszi a férjéét, a
gyermekei szintén. Otthont teremt a férfi
számára, és még mai, egyenlőséget hirdető
korunkban is ő végzi a házimunka nagy részét. És
manapság még állást is kell vállalnia mellette,
hogy biztosítsa az oly fontos második
jövedelmet.

Miért hagyja ott a nő a szüleit, akik feltétel

nélkül szeretik, egy olyan férfiért, akinek a
szerelme olyan ingatag? Miért menne bele egy
épeszű személy egy ilyen pocsék üzletbe? Azért,
mert a férfi adhatja meg a nőnek azt az egy
dolgot, amit a szülei nem. A szülei szerethetik.
De csak a férfi választhatja ki. Ő éreztetheti vele,
hogy különleges és egyedi.[4]

Amikor egy férfi megkéri egy nő kezét, azt

mondja neki: Az összes nő közül a világon én téged
választalak. A nő az esküvője napján, élete
legnagyobb ünnepén a családja, barátai és Isten
színe előtt azt ünnepli: Kiválasztottak! Ezért van az,
hogy egyedülálló barátnői egyszerre örülnek együtt
vele és irigylik. Azt gondolják magukban: „Őt már
kiválasztotta valaki! Ez nagyszerű! De mikor fog
valaki engem választani?”

Mielőtt Ádám találkozott Évával, állatok vették

körül, és a Szentírás azt mondja, hogy az összes
teremtett lény között nem talált egyet sem, amelyik
„hozzáillő” lett volna. Nem volt semmi a bolygón,
ami méltó lett volna arra, hogy kiválassza, szeresse,
rajongjon érte, és hozzá igazítsa az életét. Ádám
szeme csak akkor csillan fel, amikor Isten megalkotja
a nőt, és odahozza hozzá. A földbe gyökerezik a lába,
amikor megpillantja. Beleborzong. Tudja, hogy vele
akar lenni! Tudja, hogy érdemes őt választania,
akármit jelent is ez. És ahogy ránéz, megjövendöli a
leendő férfiak sorsát. Kijelenti, hogy a jövőben a
férfiak el fogják hagyni a szüleiket (akik a
legfontosabb kapcsolatot jelentik az életükben), hogy
együtt legyenek egy ilyen új teremtménnyel. Ádám
ösztönösen tudja, hogy a világon semmi nem fogja
úgy megragadni egy férfi figyelmét, mint ha
találkozik egy nővel, és összekötheti vele az életét. És
amikor egy nő ezt tudja – amikor tudja, hogy minden
más teremtmény közül ő az az egy, akivel a férfi
együtt akar lenni –, akkor elégszik meg epekedő
szíve.

Az a férfi, aki tisztában van ezzel, birtokában van

a titoknak, hogy mire vágyik valójában egy nő. A
szeretet nem elég. A nőt kell választani. Válasszuk őt!
A zsémbeskedő feleséget igazából nem az érdekli,
hogy a férje túl sokat tévézik, vagy túl sok
videójátékot játszik, vagy túl sokat dolgozik; az a baj,
hogy ezeket a dolgokat teszi ahelyett, hogy őt
választaná.

Kedves férfitársaim! Akármilyen meggyőződés

alakult is ki önökben, a feleségük nem kívánja a
figyelmüket napi huszonnégy órában, és nem is
igazán zavarja, hogy más dolgokkal is szeretnének
foglalkozni. Csak arra van szüksége, hogy
rendszeresen kimutassák: tudatosan őt választják. És
ahogy Jeff Allen komikus szokta mondani: „Boldog
feleség – boldog élet”.

Hadd vessek fel néhány javaslatot. A kedvenc

műsorunk megnézése helyett mondjuk azt:

– Mi lenne, ha ezt most kikapcsolnám, és inkább

elmennénk sétálni?

Vagy ahelyett, hogy órákig a laptopot bújnánk,

mert hazahoztuk a munkát, mondjuk azt:

– Mi lenne, ha ezt most kikapcsolnám, és te

elmesélnéd nekem, milyen napod volt ma?

Próbáljuk ki egyszer-egyszer, hogy kihagyunk egy

baráti golfozást vagy horgászást, és azt mondjuk a
feleségünknek:

– Tudod, a srácok azt akarták, hogy menjek velük

ma, de inkább úgy döntöttem, itthon maradok, és
segítek neked a ház körül.

Azzal, hogy őt választjuk, megerősítjük az iránta

való szeretetünket és elkötelezettségünket. Vigyázat,
a reakció meglehetősen drámai lesz!

Az igazság az, kedves férfiak, hogy ha mi

igyekszünk kimutatni a feleségünk felé, hogy őt
választjuk, akkor ő biztatni fog majd arra, hogy több
időt töltsünk olyan dolgokkal, amelyeket élvezünk
vagy eredményesnek tartunk. De ki kell mutatnunk:
Inkább téged választalak, mint ezt. Téged választalak
a haverok helyett. Nem lesz elég ezt gondolni. Ki kell
mutatni. A végén azonban ő is ki fogja mutatni,
mennyire jó ötlet volt őt választani. Bejárhatjuk a
világot boldogság és megelégedettség után kutatva,
de a legjobb otthon. Ha boldog, szerető feleségünk
van – ez áll legközelebb a földi mennyországhoz!
 8. Ötödik számú alaptörvény:
A nők adnak, a férfiak elvesznek

Ha jutalommal a kezünkben jövünk,

beállnak a sorba, és megteszik, amit
csak akarunk.
 Isten arra teremtette a férfiakat, hogy
gondviselők legyenek, ami azt jelenti, hogy minden
férfilélekben ott van a hajlam, hogy kimenjen a
világba, és megszerezzen vagy összegyűjtsön. A nőket
ezzel szemben arra teremtette Isten, hogy gondozók
legyenek, tehát rendeltetésük szerint azért mennek
ki a világba, hogy adjanak és gondoskodjanak. És
hiába nyújt lehetőséget a modern kor a
szerepcserére, alapvető felépítésünk és indítékaink
ugyanazok maradtak, mint az ókorban.

A nők természetüknél fogva „adnak”. Szeretnek

adni, a lényegükhöz tartozik. A férfiak ezzel
szemben természetüknél fogva elvesznek. Szeretnek
elvenni, azzal határozzák meg magukat, hogy
mennyit tudnak „szerezni”.

A legtöbb nő úgy véli, a jó kapcsolat titka

egyszerű: adni kell. Ha még jobb kapcsolatra
vágyunk: adjunk még többet! Ha a legjobb
kapcsolatra vágyunk: adjunk, adjunk és adjunk, amíg
össze nem rogyunk! Lehetséges, hogy ez működik
más nők viszonylatában, de a férfiakkal
kapcsolatban egészen biztosan nem.

Sok nő romantikus álomvilágban él, amely ezt

sugallja: azzal veheted rá a férfit a szeretetteljes
válaszreakcióra, ha adsz és adsz, amíg nem
viszonozza. Pedig ez nem igaz. Ha folyton csak
adunk és adunk egy férfinak, ő egyszerűen egyre
többet fog elvenni – annyit, amennyit csak adunk
neki. Kiéghetünk a nagy adakozásban, mielőtt ő
viszonozná a szívességet. A férfiak nem adnak
vissza, ha nem kérik meg rá őket. Meg lehet ezért
gyűlölni az összes férfit örökre, de általában az
egyedüli ok arra, hogy a férfi adjon, az, ha jutalmat
kap.

Jézus tudta ezt a férfiakról. Amikor az adásról

tanította a tanítványait, azt mondta: „Adjatok, és
adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott,
megtetézett mértékkel adnak öletekbe.” [1]

Mondhatott volna csupán annyit: „Adjatok”, és

befejezhette volna. A legtöbb nőnek nem is lett volna
szüksége ennél az egy szónál többre. De ahhoz, hogy
a férfiakat is rávegye a cselekvésre, meg kellett
mutatnia nekik, milyen jutalom vár rájuk. Olvassuk
el újra ezt az igeverset! Egyetlen szó maga a parancs,
a jutalomról pedig tíz szó beszél. A Bibliában
lejegyzett történetekben, ahol Isten férfiakkal
foglalkozik, a legtöbb esetben hemzsegnek a
jutalommal kapcsolatos ígéretek. Több mint
ezernyolcszáz ígéret szerepel a Bibliában. Még egy
olyan szoros kapcsolatban, mint a házasság, sincs
olyan a férfi szívében, hogy önzetlen adás. Még ami
adásnak tűnik, sokszor azt is csak cserealapnak
szánja, hogy végül övé legyen, amit akar. Ha
akarunk valamit kapni egy férfival való
kapcsolatunkból, azt el kell vennünk tőle. Ez így
működik. A nők nagyon kellemetlennek érzik, hogy
egy kapcsolatban elvegyenek. Ez ellenkezik a
természetükkel.

Amikor az országot járva elmondom a

hallgatóságnak, hogy megmutatom nekik, miként
tudja a nő rávenni a férjét arra, hogy megtegyen
neki bizonyos dolgokat, a nők általában éljenezni
kezdenek. Arra számítanak, hogy majd jól leszidom
a férjüket, amiért nem érzékenyebb, kedvesebb és
figyelmesebb. De akár hiszik, akár nem, a gond nem
a férfiakkal van, hanem a nőkkel. És az éljenzés
nagyon hamar átfordul fájdalmas nyögésbe, amint
megpróbálom a nőket kizökkenteni romantikus
álomvilágukból.

Logikusnak, sőt keresztényinek tűnik, hogy

adjunk a férfiaknak, és ezzel késztessük őket az
adásra, de ez egész egyszerűen nem működik. A
házassági tanácsadók sűrűn hallanak ilyet a nők
szájából:

– Folyton csak adtam és adtam a férjemnek. Már

nincs mit adnom!

A tanácsadó ekkor a férjre pillant, aki valami

ilyesmit motyog:

– Hát… én azt hittem, jó a házasságunk.

És igazság szerint nagyon jó is volt – neki.

Ha megkérdezzük azokat a nőket, akik tényleg

érzik, hogy a férjük felelősséget vállal, és kiveszi a
maga részét az adásból a kapcsolatukban, észre
fogjuk venni, hogy ők rájöttek: az olyan házasság,
amelyben a férj is ad, nem jön létre csak úgy
magától, követelményeket kell támasztani. Sajnos az
ilyen nők vannak kevesebben. A legtöbb nő csak
ücsörög összetört szívvel és azzal a téves
elképzeléssel, hogy ha a férjük igazán szeretné őket,
akkor teljesítené minden szükségüket és
szeszélyüket – ahogyan tette, amikor udvarolt nekik.
Ezek a nők nem értik, hogy az udvarlás alatt csak
egyetlen ok készteti a férfit arra, hogy úgy
viselkedjen, ahogyan viselkedik: hogy elnyerje a lány
kezét. A nők mindig az adás és a törődés kedvéért
adtak és törődtek. A férfiak nem tesznek ilyet.

Hölgyeim, megtehetik, hogy döbbenten hallgatják

ezt a leleplezést, hogy a férjük csak elvesz, és a
legtöbb esetben nem fogja magától felfogni, hogy
szép dolgokat kellene tennie önökért anélkül, hogy
önök azt kérnék tőle; vagy pedig dönthetnek úgy,
hogy megteszik, amit tenniük kell ahhoz, hogy
felhívják magukra a figyelmét. Ha akarnak valamit
egy férfitól, meg kell tanulniuk kérni – és elvenni.
Hadd ismételjem ezt meg: Ha akarnak valamit egy
férfitól, el kell venniük!

Hamarosan megmutatom, hogyan kaphatnak

többet attól a férfitól, akihez feleségül mentek. De
tartsák szem előtt, hogy ez csupán útmutatás, nem
kőbe vésett tudományos igazság! Nincs olyan, ami
mindig, minden alkalommal működik. Ha azonban
elkezdenek úgy közelíteni a férjükhöz, hogy ezeket
az egyszerű lépéseket észben tartják, észre fogják
venni, hogy a férjük elkezd egyre inkább reagálni a
kéréseikre.

Hogyan vegyünk rá egy férfit,

hogy megtegyen dolgokat?
Kérjük, amit szeretnénk!

Az én férfiagyam furcsának találja, hogy a nők

vonakodnak azt kérni, amit szeretnének. Vannak,
akik mintha azt hinnék: Ha igazán szeretne a férjem,
nem is kellene kérnem. Ilyen esetekben önkéntelenül
is eltűnődöm, hogy vajon az ösztrogén okoz-e ilyen
őrült, kába állapotot a nőknél. Lehet, hogy némelyik
hölgynek nehezére esik ezt megértenie, de a sok
televíziózás még nem ruházza fel telepatikus
képességekkel a férfiakat. Ha szükségük van
valamire, akarnak valamit, vágynak valamire,
óhajtanak valamit, sóvárognak, epekednek,
kívánkoznak valami után – kérniük kell!

Ez teljes mértékben ellenkezik a nők ösztöneivel,

mert ők többnyire ráéreznek azoknak a
szükségleteire, akikről gondoskodnak, és amikor
csak tudnak, adnak, anélkül, hogy kérnének tőlük.
Amikor egy nő szeret, ösztönösen ad, minél jobban
szeret, annál erősebb ösztönzést érez arra, hogy
segítsen szeretete tárgyán. Egy nő szemével nézve,
ha valóban szeretünk valakit, észre fogjuk venni,
mire van szüksége, és reagálunk erre a szükségre,
még mielőtt kérné. A nő számára a szeretet azt
jelenti, hogy soha nem kell kérni. A gond az, hogy a
nők úgy hiszik, a férfiak is így gondolkodnak. Pedig
nem.

Ne csak egyszer kérjünk!

Ha egyszer kérünk valamit egy férfitól, az olyan,

mintha egyáltalán nem is kértünk volna tőle semmit.
Ez azért van, mert a férfiak nem törekednek arra,
hogy mivel tehetnék jobbá a kapcsolatot. Mint
vadász, versenyző, gondviselő, a férfi állandóan
elvenni üzemmódban van. Számára az élet az
elvételről és a győzelemről szól. Nem valószínű,
hogy megjegyzi a kérésünket, hacsak nem
kapcsolódik valami módon valamihez, amit esetleg
kapni fog azért, amit kértünk tőle.

Ez teljességgel idegen a nőktől, akik folyton meg

akarnak tenni mindent, amit csak tudnak, hogy az
adással javítsanak egy kapcsolaton. Kérjünk egy
nőtől valamit egyszer, és reagál. Neki nem esik
nehezére teljesíteni egy szerettének a kérését, és ha
nem tudja azonnal megtenni, beilleszti tennivalói
belső listájába, és azonnal nekilát, mihelyt végzett a
tucatnyi egyéb feladattal, amelyen éppen dolgozik.

Nem így a férfi! Amikor a felesége megkéri:

„Drágám, tedd már meg ezt és ezt nekem, légy
szíves!”, egy pillanatra megáll, míg a jobb
agyféltekéje megkérdi a balt: „Hallottál valamit?”
Mielőtt válaszolna, a bal agyféltekéje felméri, van-e
bármi elvenni- vagy megszereznivaló ebben a
tranzakcióban, és ha nincs, a bal agyfélteke így
válaszol: „Nem. Semmit sem hallottam.” És a férfi
teljes nyugalommal az alapértelmezett, „venni,
venni, venni” üzemmódban marad.

A felesége valószínűleg nagyon mérges lesz rá,

mert feltételezi, hogy a férfi emlékszik arra, mit kért
tőle, de direkt semmibe vette a kérését. Tévesen úgy
véli, ez annak a jele, hogy ő kevesebbet jelent a férje
számára, mint a férje neki. Az igazság pedig az, hogy
a kérése behatolt a férje egyik fülén, tett egy kört a
semmi dobozban, aztán kijött a másik fülén. Ha egy
férfi nem tudja, mit kap egy kérés teljesítéséért, a
kérés nem fog megmaradni az elméjében. Ha nincs
mit nyerni, nincs mit megjegyezni.

Egyszer egy párkapcsolati szakértőt hallgattam,

aki éppen azt fejtegette, hogy a nők nem szeretnek
egynél többször kérni valamit. Nehezemre esett
elhinni, amit mond, hiszen a személyes
megtapasztalásom ezzel ellenkezett. Az én
feleségemnek nem jelent gondot egynél többször
kérni valamit tőlem. Szkeptikus lévén a hallottakkal
kapcsolatban, úgy döntöttem, be fogom bizonyítani,
hogy ez a fajta gondolkodás téves.

Amikor legközelebb elmentem vasárnap a

gyülekezetbe, saját felmérést készítettem.
Odamentem az egyik nőhöz az istentisztelet előtt, és
megkérdeztem:
 – Elő szokott fordulni, hogy nehezen tudja
rávenni a férjét, hogy valamit megtegyen önért?

– Jaj, lelkész úr! – felelte ő. – El sem hinné!

Megkértem például, hogy fesse ki a mennyezetet a
nappaliban. Ez még októberben történt. Most május
van, és a kisujját sem mozdította. Mindennap besétál
a nappaliba, és egyszerűen figyelmen kívül hagyja,
hogy én megkértem: fesse ki a mennyezetet.

Láthatóan felzaklatta már az is, hogy elmesélte

nekem az esetet.

– Jó, jó – mondtam –, de hányszor kérte meg rá?

Nagy meglepetésemre, ahogy elhangzott a kérdés,

úgy nézett rám, mint borjú az új kapura.

– Hát csak egyszer! – közölte, és a hangjából

érződött: szerinte ostobaság volt részemről feltenni
ezt a kérdést.

Ledöbbentem. Tovább puhatolóztam:

– De miért nem kérte meg többször is?

– Nem kellene, hogy szükség legyen rá! – válaszolt

sértődötten.

Azt javasoltam neki, hogy próbálja meg többször

is megkérni a férjét, aztán gyorsan odamentem egy
másik nőhöz, akit kikérdezhetek. Tőle is
megkérdeztem:

– Elő szokott fordulni, hogy nehezen tudja

rávenni a férjét, hogy valamit megtegyen önért?
 – Jaj, lelkész úr, sejtelme sincs, hányszor! A tiszta
ruháját például kosárba hajtogatva odateszem a
nappali közepére, és azt mondom neki: „Drágám,
tedd el a ruhádat!”, de nem teszi el. Olyan, mintha
nem is látná. Árulja el, látják a férfiak a ruhákat?

Elnevettem magam.

– Hát, igen – feleltem –, látjuk. Csak nem sokat

mond a látvány. – Aztán gyorsan megkérdeztem még
tőle:

– Mondja, hányszor kérte meg a férjét, hogy rakja

el a ruhát?

Azonnal ugyanolyan értetlen pillantást kaptam,

mint az előző hölgytől.

– Egyszer! – válaszolt kurtán.

Döbbenten néztem.

– De miért nem kéri meg többször? –

érdeklődtem, mert igazán szerettem volna
megérteni ezt a magatartást.

– Nem kellene, hogy szükség legyen rá! –

jelentette ki.

Muszáj volt még egy próbát tennem. Kerestem

egy harmadik nőt, és neki is feltettem ugyanazt a
kérdést:

– Elő szokott fordulni, hogy nehezen tudja

rávenni a férjét, hogy megtegyen valamit önért?
 – Ó, hát azt el sem tudja képzelni… – hangzott a
felelet.

Újra átélte férje törvényszegéseinek gyötrelmesen

fájó részleteit, és elmondta, hogyan hagyta a férje
figyelmen kívül a kéréseit. Amikor befejezte,
gyorsan megkérdeztem tőle:

– És hányszor szokta megkérni őt ezekre a

dolgokra?

– Egyszer! – felelt.

Nem hittem a fülemnek.

– De hát az ég szerelmére! – kiáltottam fel már-

már bosszúsan. – Miért nem kéri meg többször?

– Nem kellene, hogy szükség legyen rá! – jött a

nyers felelet.

Egy negyedóra leforgása alatt három különböző

nőtől kaptam ugyanazt a választ. Azóta több ezer
nővel beszéltem erről, és mindig ugyanazt mondják:
„Nem kellene, hogy szükség legyen rá!”

De hölgyeim, hadd adjak egy létfontosságú

tanácsot, amelyre szükségük lesz, ha rá akarják
venni a férjüket, hogy megtegyen dolgokat önökért:
akármit is gondolnak, szükség van rá! Muszáj egynél
többször megkérniük őt! Ha csak ülnek, magukban
fortyognak és egyre dühösebbek lesznek, amiért
egyszer megkérték a férjüket valamire, és ő nem
teljesítette a kérésüket, az bizonyság arra, hogy nem
hallották meg ezt a tanácsot. Meg kell őt kérniük
újra!

– De hát – hallom a tiltakozást – az nem

nyaggatás?

Nem. Többször kérni nem nyaggatás. A nyaggatás

akkor kezdődik, amikor a kérést duzzogás kíséri.

– De nem kellene egynél többször kérnem! –

jajdulnak fel.

Nos, ha egy másik nővel akadna dolguk, akkor

talán nem. De most egy férfiról beszélünk. Ez pedig
már el is vezet a következő fontos ponthoz: sok nő
azt mondja, hogy férfit akar, de aztán dühös lesz a
férfira, amiért nem úgy gondolkodik, viselkedik és
reagál, mint egy nő. Nem gondolom, hogy tényleg azt
szeretnék, ha nőkké válnánk, de azt mondhatom,
hogy továbbra is sok bosszúságot fog okozni, ha nem
tanulnak meg sikeresen ösztönözni egy férfit.

Sok nő így panaszkodik:

– Már ötször elmondtam neki, és még mindig

nem csinálta meg!

Ahogyan korábban már említettem, ez nem

tudomány, nem minden esetben működik. Ha fél
tucatszor kértük már a férjünket, hogy javítsa meg a
csöpögő csapot, és még mindig nem csinálta meg,
tegyünk egy szívességet magunknak, és hívjunk
vízszerelőt! Vagy csináljuk meg mi magunk! Nem
igazán érdemes az őrületbe hajszolni magunkat, ha
nem tudunk rávenni egy férfit a cselekvésre.
Ahogyan már említettem, a házasság tele van
kakival. Néha-néha akadnak olyan senkiházik, akik
senkiházik maradnak. Meg kell válogatni a
csatáinkat.

A nők azért sem szeretik egynél többször

megkérni valamire a férjüket, mert nem akarják úgy
érezni, hogy rákényszerítik a férjüket valaminek az
elvégzésére, amit ők akarnak. Azt szeretnék, ha a
férjük magától akarná megtenni. Ez azonban nem
logikus egy férfi szemében. Ha egy férfi meg akarná
tenni, amit kérünk tőle, már megtette volna. A
férfiak hozzá vannak szokva, hogy megtegyék, amit
akarnak. És lehet, hogy ez ridegnek és szívtelennek
hat, de aki elvesz, az nem akarja automatikusan
megtenni, amit kérünk tőle, csak azért, mert
megkértük rá. A férjünk valószínűleg soha nem
akarja majd azt tenni, amit kérünk tőle.

Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: Akarom,

hogy a férjem megtegyen dolgokat a kedvemért, vagy
nem? Ha igen, akkor ne foglalkozzunk azzal, hogy
akarja-e! Biztosíthatom önöket arról, hogy azok a
nők, akiket úgy irigyelnek (akiknek a kedvéért a
férjük állandóan megtesz dolgokat), többnyire
annyiszor kérik meg a férjüket azokra a dolgokra,
ahányszor csak kell ahhoz, hogy megtegye. Nem
foglalkoznak azzal, hogy a férjük meg akarja-e tenni.

Kérjük jól!
 Fontos, hogy fenyegetés vagy sértegetés nélkül
kérjünk. Maradjunk kedvesek! Ahogyan korábban
már említettem, a férfiak nem a fenyegetésre vagy
sértésekre reagálnak, hanem a jutalomra és a
dicséretre. A nők nincsenek tisztában ezzel, és
sokszor sértegetéssel próbálják meg rávenni a
férjüket valamire.

Ez a stratégia azonban nem válik be a férfiaknál.

Minél jobban sértegetünk egy férfit, annál erősebb
lesz az ellenállása velünk szemben.

Mostanra már jó néhány hölgy olvasóm érezheti

úgy, hogy az első három pont nevetséges, de
szeretném, ha most egy pillanatra
megfeledkeznének a férjükről, és az Istennel való
kapcsolatukra gondolnának! Ha szeretnének valamit
Istentől, mit kell tenniük? Egy: kérniük kell, amit
szeretnének. Jézus azt tanította, hogy bár Isten (nem
úgy, mint a férj) tudja, mit akarunk, mielőtt kérnénk
tőle, ha nem kérjük, nem fogjuk megkapni. Mi mást
tanított még Jézus?

Kettő: Nem elég egyszer kérni. (Ezen a ponton

szoktam nevetve elmondani a hallgatóságomnak,
hogy már ez a pont is bizonyítja, hogy Isten férfi.)
Jézus azt tanította, hogy újra meg újra vigyük oda a
kéréseinket Isten elé. Végül három: Nem kezdjük el
sértegetni Istent, ha nem válaszol olyan gyorsan,
ahogyan mi szeretnénk.
 Na jó, akkor most térjünk vissza a férjükkel való
kapcsolatukra! Azt hiszem, az egyik legalapvetőbb
ok, amiért olyan sok nő dühös a férjére, az, hogy a
férjével szemben magasabb mércét állít, mint a
mindenható Istennel szemben!

Neveljük pozitív megerősítéssel!

Azt szoktam mondani, hogy a férj betanítása

hasonlít egy csimpánz betanításához. Lehet, hogy ez
a férfiak szemében egy kissé lealacsonyítónak tűnik,
de mindjárt megmagyarázom. Talán nem nyeri el a
tetszésünket a gondolat, hogy „be kell tanítanunk” a
férjünket, de muszáj lesz, hacsak nem tudjuk
örömmel fogadni, ha olyan marad, amilyennek az
anyukája nevelte. Ha meg akarunk tanítani valakit
arra, hogy azt tegye, amit mi akarunk, ugyanazokat
a szabályokat kell betartani, akár gyerekről, akár
felnőttről, akár csimpánzról van szó.
Megjutalmazzuk azt a viselkedést, ami tetszik, és
semmibe vesszük azt, ami nem. Ha a csimpánz
valami olyat tesz, amit erősíteni szeretnénk benne,
adjunk neki valamilyen jutalmat azért a
viselkedésért! Ha nem teszi meg, amit szeretnénk, ne
adjunk neki jutalmat! Soha nem helyénvaló
megverni a csimpánzt – annak az egyedüli
eredménye az lesz, hogy elfut előlünk, amikor
belépünk a szobába. A férjek is hasonlóan
reagálnak. Ha viszont jutalommal a kezünkben
jövünk, akkor a férfiak (mint ahogy a csimpánzok is)
beállnak a sorba, és megteszik, amit csak akarunk.
 Hölgyeim, nem szabad alábecsülni a jutalom
erejét! Az állatok (és most ide sorolom a hím Homo
sapienst is) a jutalomra reagálnak. Lehet, hogy nem
tetszik, de pontosan ezzel lehet rávenni egy férfit,
hogy megtegye, amit akarunk. A férfiak nem
ugyanazokat a dolgokat gondolják és értékelik, mint
a nők.

Hogyan lehet megjutalmazni egy férfit? Úgy, hogy

kifejezzük hálánkat azért, amit megtesz értünk –
még a kicsi, hétköznapi dolgokért is, amelyeket
mindenféle köszönet nélkül meg kellene tennie. A
férfiak szeretik, ha értékelik őket. Minél jobban
megbecsülnek egy férfit az apróságokért is,
amelyeket tesz, annál több mindent fog megtenni
értünk. Ez tényleg ennyire egyszerű.

Egyszer egyedül voltam otthon. Egy mosatlan

edény volt a kezemben, és azt már megtanultam,
hogy betegyem a mosogatógépbe. Kinyitottam az
ajtaját, és láttam, hogy tele van tiszta edénnyel. Ez
egy igazi erkölcsi dilemmát jelent egy férfi számára:
betegyem a piszkos edényt a tiszták közé, vagy
rakjam el a tisztákat? Úgy döntöttem, elrakom a
tiszta edényeket. Kipakoltam tehát a mosogatógépet,
mindent a helyére tettem. Nem sokkal később
hazaért a feleségem a boltból, és ment, hogy
kipakolja a mosogatógépet. Amikor látta, hogy már
kiürítettem a gépet, elmosolyodott, odajött hozzám,
megpaskolta az arcomat, és azt mondta:

– Olyan jó férj vagy!

 Felragyogott az arcom. Amikor a feleségem
értékel, kedvem támad még többet tenni.

Minden joga meglett volna azt mondani:

– Na, végre! Legfőbb ideje! Én ezt mindennap

megcsinálom, míg te csak ülsz a hátsódon! Végre
csináltál valami hasznosat is!

Az ilyen építő megjegyzéseket azonban biztosan

nem fogadtam volna valami jól, és a feleségem elég
okos, hogy tudja: a sértegetés nem fog arra késztetni,
hogy kedvem támadjon megismételni az erőfeszítést.

Sok nő azért nem szereti a jutalomosztás

gondolatát, mert igazából csak a váratlan
kedvességet értékeli. Ha megteszünk valamit, amire
egy nő nem számított, akkor felcsillan a szeme, és
hálálkodni fog. Ha viszont valami olyat teszünk meg,
amit elvárt – hát, általában nem kapunk semmit.
Pedig, hölgyeim, ha gondosan tudatják a férjükkel,
mennyire értékelnek bármit, amit önökért tesz –
akár elvárt, akár váratlan, akár nagy, akár kicsi
dologról van szó –, észre fogják venni, hogy még
többet tesz majd. Idővel egészen ügyesek leszünk.

Tanuljuk meg a cserekereskedelmet!

A férfiak az alkudozás világában élnek. Ahogyan

már említettem, szinte minden, amit teszünk, azért
van, mert kapunk érte valamit. Lehet, hogy a nők
sértőnek találják a csereüzlet gondolatát, a férfiak
azonban odáig vannak érte. Ha egy nő csereüzletet
ajánl egy férfinak, az ő nyelvén beszél. A férfiak
azért szeretik, mert ilyenkor egyértelműen tudják,
mit várnak tőlük, és mik a szabályok, és ami még
fontosabb, a jutalom is egyértelműen
körvonalazódik előre. Elmondom, hogy működik ez:
először is, ki kell deríteni, mit szeret csinálni a
férjünk. Aztán, amikor szeretnénk valamit
elvégeztetni vele, kérdezzük meg:

– Drágám, szeretnéd azt csinálni, amit úgy

szeretsz?

Ő erre így felel:

– Ööö… igen…

Erre mi:

– Akkor tedd meg ezt a kedvemért, és utána

megteheted azt!

Utána pedig álljunk félre az útból, és figyeljünk!

Több mint valószínű, hogy a munka el lesz végezve.

Voltak nők, akik panaszkodtak, hogy ez csupán a

manipuláció egy fajtája. Egyesek azt mondták
nekem:

– Ismerek olyan nőket, akik állandóan

manipulálják a férjüket. Folyton üzletelnek velük.
Még a szexet is eszközként használják, hogy
megkapják, amit akarnak!

Én azt találom érdekesnek, hogy a férfiak, akik

ilyen „manipulációk” áldozatai, sosem szoktak
panaszkodni. Miért? Mert a férfiak nem bánják a
csereüzletet. Értik. Kedvelik.
 Sok nő úgy gondolja, hogy két érett, szeretetteljes
felnőttnek soha nem kellene ilyen barbár
taktikákhoz folyamodnia. Nekik azt kellene
felismerniük, hogy azok a nők, akik a) kérik, amit
akarnak, b) nemcsak egyszer kérnek, c) megfelelő
módon kérnek, d) megjutalmazzák a férjüket és e)
alkudoznak vele: ők tudják rávenni a férjüket, hogy
viszonozza az adást.

A lényeg a következő: Akarjuk, hogy a férjünk

megtegyen dolgokat a kedvünkért, vagy sem? Ha a
válasz igen, akkor kezdjünk el elvenni a férjünktől a
fent leírt módon.

A férjek betanításának folyamatával

kapcsolatban John Gray így ír:

Először akkor ébredtem tudatára ennek a

folyamatnak, amikor a feleségem megkért, hogy
ugorjak el tejért a boltba, pedig már éppen
lefekvéshez készülődtem. Emlékszem, hogy
hangosan morogni kezdtem. Ahelyett, hogy
vitatkozott volna velem, csak meghallgatott, és
közben feltételezte, hogy úgyis meg fogom
tenni. Végül némi ajtócsapkodást követően
beültem az autóba, és elmentem a boltba.

Aztán történt valami, ami minden férfival

megtörténik, amiről a nők nem tudnak. Ahogy
közeledtem új célomhoz, a tejhez, a morgás
elillant belőlem. Elkezdett eltölteni a feleségem
iránti szeretet és a készség, hogy támogatni
akarom őt. Kezdtem úgy érezni, hogy jó srác
vagyok. Elhihetik, nagyon kellemes érzés volt!

Mire beértem a boltba, már örültem, hogy

elmehettem tejért. Amikor a kezem a flakonért
nyúlt, elértem új célomat. A siker mindig jó
érzéssel tölti el a férfiakat. Könnyedén
felkaptam a flakont a jobb kezemmel, aztán
büszke pillantással sarkon fordultam, mint aki azt
mondja: „Nézzetek rám, emberek! Tejet viszek a
feleségemnek. Én egy ilyen remek, nagylelkű fickó
vagyok. Micsoda pasi!”

Amikor hazaértem a tejjel, a feleségem

vidáman köszöntött. Átölelt, és azt mondta:

– Nagyon köszönöm! Annyira örülök, hogy

nem kellett újra felöltöznöm.

Ha semmibe vett volna, valószínűleg

nehezteltem volna rá. Amikor pedig legközelebb
megkért volna, hogy vegyek tejet, talán még
többet morogtam volna. De nem vett semmibe,
hanem elárasztott szeretettel.

Figyeltem a saját reakciómat, és szinte

hallottam a gondolataimat: Milyen csodálatos
feleségem van! Hiába morogtam és tiltakoztam, ő
mégis mennyire hálás!

Amikor legközelebb megkért, hogy vegyek

tejet, már alig morogtam. Amikor hazaértem,
megint hálás volt. A harmadik alkalommal már
automatikusan csak annyit mondtam: „Persze!”
 Aztán egy héttel később észrevettem, hogy
fogytán a tej. Felajánlottam, hogy hozok. Ő azt
mondta, úgyis megy vásárolni. Nagy
meglepetésemre némi csalódást éreztem!
Szívesen hoztam volna tejet. A szeretete
beprogramozott arra, hogy igent mondjak. A mai
napig, ahányszor csak megkér, hogy menjek el a
boltba, és hozzak tejet, lényem egy része
boldogan mond igent.[2]

Csodálatos az, ha egy nőnek jól betanított férje

van. A betanításához azonban a nők nem kerülhetik
el, hogy kilépjenek a kényelmi zónájukból. Ne
felejtsük el: a férfiaktól azt kapjuk, amit elveszünk,
nem azt, amiben reménykedünk.
9. Hatodik számú alaptörvény:
A vágy törvénye

Ha állandóan ünnepelni és értékelni

tudunk valakit, aki olyan közel áll
hozzánk, mint a házastársunk – abban
igazi erő rejlik.
 Michael és Janet kapcsolata holtpontra jutott.
Felkerestek. Azt mondtam nekik, hogy leküzdhetik
összes eddigi csalódásukat és fájdalmukat, és Isten
ígérete szerint segíteni fog nekik. Ám ahogy
elkezdtem a kapcsolatokat irányító törvényekről
beszélni, Michael leállított. Először nem értettem a
vonakodását. Úgy tűnt, hogy nyitott a jobb
kapcsolatra, de nem értettem, miért nem kész tenni
semmit a megvalósításáért.

Aztán kibukott az igazság. Michael hagyta, hogy a

Janet iránti vágya meghaljon. Csupán utolsó
mentsvárként jött tanácsadásra. Túl régóta
szenvedett és túl sokat csalódott már, ezért csak úgy
akarta folytatni a kapcsolatot, ha Janet azonnal
megváltozik.

A sikeres, hosszú távú kapcsolat elmélyítéséhez

meg kell tanulnunk ápolni az őszinte vágyat egymás
iránt, és ezt a vágyat újra meg újra lángra kell
lobbantani. Nem a szexuális vágyról beszélek, bár az
is beletartozik, hanem arról a szikráról, amely a
szívünk mélyén megerősíti: Ezzel az emberrel
akarom tölteni az életem hátralevő részét.

Amikor meghal a vágy

Azok a párok, akiknek viharos a kapcsolatuk,
legtöbbször keményen és hosszú időn át dolgoznak
azon, hogy jobbá tegyék a házasságukat. De csak
azért, mert valaki keményen dolgozik a házasságán,
még nem biztos, hogy okosan is dolgozik. És ha nem
okosan dolgozunk, az erőfeszítéseink még tovább
ronthatnak a helyzeten. Aztán idővel, ha nem látunk
észrevehető változást, utolér a reménytelenség.
Általában ezen a ponton fordul a pár külső
segítséghez. De ekkor már arra a pontra jutottak
érzelmileg, hogy nem hiszik, bármi valaha is
megváltozhat. A tapasztalat bebizonyította, hogy a
változás elkerüli őket, akármilyen keményen is
próbálkoznak. Azok a párok, akik ilyen állapotba
jutnak, belsőleg eltávolodtak egymástól, a vágyuk
már lanyhulni kezdett.

Amikor eltűnik a vágy, a szívünk nincs többé

benne a kapcsolatban, ez pedig azt jelenti, hogy
gépiesen cselekszünk. A vágy elvesztésével
elveszítjük a kapcsolat megváltoztatásához
szükséges erőt is. Ha nincs vágy, az azt jelenti, hogy
már nem érdekel bennünket a másik. Pedig egy
kapcsolat éltető vérét a vágy adja.

Ez gyakran előfordul a házasságokban, még a

keresztény házasságokban is. Megtörténik, hogy egy
keresztény feleség már nem szereti a férjét, de akár
még évekig aláveti magát neki (a Szentírás iránti
engedelmességből), közben titokban megveti őt, és
reménykedik, hátha egy napon megváltozik. De ha
ez nem következik be, a feleség nem hajlandó
kívánni őt – csupán elviseli. Az ilyen nők sokszor
eltűnődnek: „Vajon nálunk miért nem cselekszik
Isten?”
 Isten megígérte, hogy segít a házaspároknak, de
nem úgy, hogy varázsütésre átváltoztatja a társunkat
olyanná, amilyennek mi szeretnénk látni. Úgy segít a
házasságokon, hogy segít a férjnek és a feleségnek
felszítani a vágy lángját, miközben felfedezik a
kapcsolati fizika alaptörvényeit, és átrágják magukat
rajtuk. A szabadjára engedett, feltétel nélküli vágy az
az erő, amely hajt, hogy kitartsunk, míg az
otthonunk olyan nem lesz, mint a földre szállt
menny.

Isten vágyik ránk

Bár időnként szörnyen viselkedünk, Isten
továbbra is elkötelezi magát irántunk. Azt mondta:
„Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”
[1] Isten mindentudó, így a gondolataink és tetteink
soha nem érik őt meglepetésként. Tisztában van
azzal, mennyi gonoszságra vagyunk képesek, mégis
úgy döntött, hogy szeretni fog bennünket,
akármilyen borzalmas dolgokat követtünk el eddig,
vagy fogunk elkövetni ezután. Legfőképp „abban
mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már
akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk”.[2]

Amikor Isten kapcsolatba lép velünk, annak van

egy örök, maradandó oldala: ő soha nem veszíti el
érdeklődését irántunk. Jézus ezt fejezte ki, amikor
azt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a
prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád
küldettek, hányszor akartam összegyűjteni
gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a
csibéit, de ti nem akartátok!” [3] Jézus a szeretetéről
beszél egy olyan népnek, amely elvetette őt, ő mégis
vágyott rájuk, és kívánt kapcsolatban lenni velük.
Igen! Pontosan abból érezzük, hogy szeretnek, ha így
elkötelezi magát valaki irántunk. És ha tudjuk, hogy
azért szeretnek, akik vagyunk, vágyni fogunk arra,
hogy megváltozzunk, hogy így tetszésére legyünk
annak, aki szeret bennünket. Ezért írja János: „Mi
tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett
minket.”[4]

Feltétel nélküli vágy

A hit embereinek (a Szentlélek erejével
felruházva) a feladata, hogy tükrözzék házastársuk
felé azt a feltétel nélküli vágyat, amelyre Isten példát
mutat. Ez nem könnyű. Isten végzi el ezt az ember
szívében – ha nyitottak vagyunk arra, hogy ő
cselekedhessen a szívünkben is, ne csak a
házasságunkban. Végbemegy valami átformálódás
bennünk és a kapcsolatunkban is, amikor úgy
döntünk, hogy értékelni fogjuk a társunkat, és
kifejlesztjük magunkban a feltétel nélküli vágyat
iránta, akárhogyan is viselkedik. Végül
meggyökerezik benne a bizonyosság, hogy szeretjük
őt, és akar majd változni a kedvünkért.

Hatástalan az az ima, hogy „Istenem, változtasd

meg a feleségemet, hogy ki tudjak jönni vele!”.
Imádkozhatunk változásért, de nem imádkozhatunk
változásért úgy, hogy ki nem állhatjuk azt, amilyen a
férjünk. Kezdjük azzal, hogy kérjük Istent: segítsen
nekünk vágyni a társunkkal való kapcsolatra, mielőtt
még társunk megváltozna, aztán figyeljük, mit tesz
Isten!

Mit jelent ez? Bízzunk abban, hogy Isten segít

elnézni társunk hibáit – azokat a dolgokat, amelyek
miatt eltaszítanánk vagy leírnánk őt. Értékeljük úgy
a társunkat, ahogyan Isten értékel bennünket. Az
emberek ösztönösen tudják, hogy értékelik-e és
kívánják-e őket, vagy csak manipulálni próbálják
őket, hogy másképp viselkedjenek.

A vágy, hogy kapcsolatban legyünk a társunkkal,

nem alapulhat a teljesítményén vagy azon, amit mi
személy szerint nyerhetünk a kapcsolatból. A hit
embereiként a szeretet és erő óriási tartaléka áll
rendelkezésünkre az Istennel való kapcsolatunk
által. Ezeket a forrásokat átirányíthatjuk emberi
kapcsolatainkba.

Hogyan illan el a vágy?

Ahhoz, hogy életben tartsuk a vágyat a
házasságunkban, szükséges először megértenünk,
hogyan illan el. Minden házasságban az elején
magas szinten van a vágy. Ám ha a csalódás,
sértettség, vagy a figyelem hiánya és hasonló dolgok
kerekednek felül, elkezdik aláásni a vágyat.
 Beszéljünk először a csalódásról! A párok
általában nem úgy indulnak neki a házasságnak,
hogy azt gondolják: „Ez a házasság meglehetősen
szürke lesz, legjobb esetben is középszerű.”
Dehogyis! Azt gondolják: „A mi szerelmünk más.
Gyönyörű lesz. Nagyszerű lesz!” Aztán beindul a
hétköznapok taposómalma: a feleség feltételezi,
hogy a férj majd…; a férj feltételezi, hogy a feleség
majd…; a feleség úgy érzi, a férj tapintatlan volt,
amikor…; a férj pedig úgy érzi, a feleség túl sokat
várt el, amikor…; így aztán csalódottan ülnek
egymás mellett.

A Szentírás azt mondja: „A hosszú várakozás

beteggé teszi a szívet…” [5] Ha az elvárásaink nem
teljesülnek, belebetegszik a szívünk. Mivel ezt sokáig
nem bírjuk, elkezdjük megkeményíteni a szívünket,
és már nem érdekel annyira a kapcsolat. A vágy
meghátrál.

A csalódást egyedül úgy kezelhetjük, ha új irányt

adunk az elvárásainknak. Az élet időnként meglep
bennünket, és a vártnál több örömöt tartogat a
számunkra (nekem ilyen volt, amikor nagyapa
lettem), időnként pedig megsebez. Amikor az élet
nem úgy alakul, ahogy reméltük, érdemes
átgondolnunk az elvárásainkat.

A vágy másik távozási útvonala a sértettség.

Minden bensőséges kapcsolatban átéljük, hogy
megbántanak. Úgy tűnik, minél közelebb kerülünk
valakihez, annál könnyebb „mindent kiadni” és
„ráborítani” a másikra. Jézus kijelentette, hogy
minden kapcsolatban „lesznek botránkozások”. [6]

Amikor megsértődünk, az fájdalmat és

engesztelhetetlenséget szül. Ha nem engedjük el a
bántást, a szívünk kihűl, és kivész belőlünk a vágy,
hogy életben tartsuk a kapcsolatot.

A vágy a legalattomosabb módon a figyelem

hiánya miatt távozik. Minél kevésbé figyelünk oda az
életünk szereplőire, annál kevésbé kívánjuk
megosztani velük az életünket. Jézus tanított a
figyelem törvényéről: „Mert ahol a kincsed van, ott
lesz a szíved is.” [7] Azt mondja ezzel, hogy amit
„kincsnek tartunk”, vagy amire odafigyelünk, oda
húz a szívünk – arra fogunk vágyni. Ha megértjük
ezt az elvet, az gyökeres változást hozhat az
életünkbe.

Hadd mondjak erre egy példát. Előfordult olyan,

hogy hónapokig eszünkbe sem jutott a gondolat,
hogy új autót vegyünk, aztán egyszer csak
elsétáltunk egy autókereskedés mellett? Bementünk
a kiállítóterembe, beültünk az egyik csillogó
autócsodába. Minden új és tökéletes volt. Orrunk
megtelt az újautó-illattal. Megmarkoltuk az új
kormánykereket, és a szívünk hevesebben kezdett
dobogni a gondolattól, hogy ez a csodamasina a
miénk lehet. Hirtelen felébredt bennünk a vágy – és
ránk telepedett: Vedd meg ezt az autót!
 De ne áltassuk magunkat! A szívünk egyszerűen
azt követi, amire összpontosítunk (amire a
figyelmünket fordítjuk). Ha figyelmünk Istenre és az
ő királyságára összpontosul, az ő vágyai a mi
vágyaink lesznek. Ha valami tilosra összpontosítunk,
azt fogjuk megkívánni.

A kísértésben a sátán próbálja megragadni a hívő

ember figyelmét. Miért? Mert ha megragadta a
figyelmünket, elérhetővé válik számára a szívünk.
Eltűnődtünk valaha azon, hogy a Biblia Istene miért
tett csodákat? A csodára felkapták a fejüket az
emberek, felfigyeltek rá. Amikor Isten megragadta
valakinek a figyelmét, elérhetővé vált számára az
illető szíve.

Pál a figyelmünk fontossága miatt mondja:

„Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak
gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami
ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és
magasztos.”[8]

A figyelemnek ez az elve működik az egymással

való kapcsolatunkban is. Amikor már megismerünk
valakit, sokszor nem figyelünk rá tovább. Nem
szokatlan jelenség, hogy egy étteremben egyes párok
az egész étkezés alatt egyetlen szót sem szólnak
egymáshoz. Amikor természetesnek vesszük a másik
jelenlétét, elveszítjük a vágyat, hogy a kapcsolatot
frissen tartsuk, és elveszítjük az energiát, ami ahhoz
kell, hogy átküzdjük magunkat a nézeteltéréseinken.
Sok kapcsolat egyszerűen azért hal meg, mert nem
figyelnek oda rá, és eltűnik belőle a vágy.

A házastársunk értékes, és kincsnek kell tekinteni

– oda kell figyelni rá! Amikor odafigyelünk azokra,
akiket szeretünk, feltámad bennünk a vágy, hogy
megtegyünk bármit, amit csak tudunk, hogy építsük
a kapcsolatunkat velük. Ezért bírnak olyan nagy
hatással a hétvégi szemináriumaim: rávesszük a
párokat, hogy újra figyeljenek oda egymásra – és
felébred a vágy! Lehet, hogy a vágy helyreállításához
nincs is szükség másra, csak arra, hogy újra a
másikra összpontosítsunk. Amikor azonban újra rá
fordítjuk a figyelmünket, vigyázzunk, hogy a
megfelelő dolgokra közelítsünk rá! Ne a férjünk
rossz tulajdonságaira összpontosítsunk, vagy arra,
hogyan bántott meg a feleségünk régen. Ez helytelen
fókusz, megöli a vágyat. Összpontosítsunk
házastársunk jó oldalára, még akkor is, ha egész
felderítő osztagot kell bevetni annak felkutatására!

Jézus a figyelem törvényére gondolt, amikor

felszólított bennünket, hogy imádkozzunk
ellenségeinkért. [9] Tudta, hogy ha imában egy
ellenségre fordítjuk a figyelmünket, az illető nem
sokáig marad az ellenségünk. Az imádság, mint
bármilyen összpontosított figyelem, bensőséges
érzéseket támaszt köztünk és a másik személy
között. Egyfajta „vágyszteroidként” működik.
 Hadd említsek néhány egyszerű „odafigyelési”
mintát: amikor megpillantjuk egymást a társunkkal,
gyakoroljuk ezt a gondolatot: Hát itt vagy! ahelyett,
hogy Na, itt vagyok! Tanuljunk meg fizikailag
odafordulni hozzá, feszülten figyelni rá, és
egyenesen rá nézni! Bárki tud kedves lenni azokhoz,
akiket ritkán lát. Bármelyik üzletember képes azt
közvetíteni az ügyfél felé, hogy „értékes”. Ha
azonban állandóan ünnepelni és értékelni tudunk
valakit, aki olyan közel áll hozzánk, mint a férjünk
vagy feleségünk – abban igazi erő rejlik! Ne hagyjuk,
hogy a társunk azt gondolja, mindenki más
fontosabb nekünk nála!

Mindannyian hálásak vagyunk azért, amikor

valaki helyeslően tekint ránk. Különlegesnek
érezzük magunkat, elfogadást tapasztalunk, és
megnyílunk az ilyen emberek előtt. Ha elsajátítjuk
az összpontosított figyelem művészetét a
házastársunk irányában, begyógyíthatjuk a régi
sebeket, és éreztethetjük vele, milyen fontos és
értékes. Amikor elérjük, hogy társunk így érezzen,
egy újfajta nyitottságnak és frissességnek adunk
teret a kapcsolatunkban.

Gyakran töltök időt azzal, hogy hosszan nézem a

feleségemet, Debbie-t. Figyelem, ahogy a ház körül
tesz-vesz. Nézem, amikor alszik. Amikor a plázába
megyünk, nem más embereket nézegetek, hanem
általában egy kicsit távolabb lépkedek tőle, és
különböző szögekből megfigyelem. Rájöttem, hogy
az iránta való vágyam egyenes arányosságban nő a
rá fordított figyelmem mennyiségével.

Ez tényleg bevált!

A kemény szív
Az emberekkel való foglalkozás során
felismertem: el lehet hagyni egy kapcsolatot úgy is,
hogy fizikailag nem lépünk ki belőle. A korábban
említett esetben Michaelt a vágy hiánya arra
késztette, hogy elhagyja Janetet. Fizikailag még nem
hagyta ott, továbbra is egy fedél alatt éltek. Mégis
elhagyta őt, mert nem volt elég szorgalma és
bátorsága ahhoz, hogy dolgozzanak a kapcsolatukon,
és megküzdjenek érte. Tulajdonképpen „házas
egyedülállókként” éltek. A válás magjait már
elhintették, mert ahonnan eltűnik a vágy, ott előbb-
utóbb bekövetkezik a válás.

Jézus kijelentette, hogy válás csak a szív

keménysége miatt következik be egy kapcsolatban.
Ha valamiért dobog a szívünk, arra vágyunk, a
kemény szív tehát a vágy hiányát jelenti. Jézus azt
mondta: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember azt
el ne válassza. Erre azt mondták neki: »Akkor miért
rendelte el Mózes, hogy aki elbocsátja a feleségét,
adjon válólevelet neki?« Jézus így válaszolt nekik:
»Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg,
hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől
fogva nem így volt«.” [10]
 Amikor a szívünk megkeményedik, már nem
kívánjuk a házasságunkat, és belekezdünk az elválás
folyamatába. Jézus később említi ebben a
szakaszban a házasságtörést mint a válás egyik fő
okát. Ez azért igaz, mert a házasságtörés olyan
bántás, amelyet talán a legnehezebb a házastársnak
úgy feldolgoznia, hogy ne keményítse meg a szívét.

Mi a helyzet tehát azokkal, akikben nem maradt

semmi vágy – semmi szikra, akik úgy érzik, halott a
bensőjük? Még az ő számukra is van remény! Ne
feledjük: Isten olyan Isten, aki halottakat támaszt!
„Halott” házasságokat is fel tud támasztani. Újra meg
újra látok ilyeneket. Mindig van remény!
10. Hetedik számú alaptörvény:
A szeretet törvénye
A kedvesség, szelídség, törődés,
megbocsátás, önzetlenség…

…olyan vonások, amelyek a fejlődés

különböző szakaszaiban jelennek meg
bennünk.
 „Szeretlek!”

Egészen pontosan mit értettünk ez alatt, amikor

legutóbb kimondtuk? A „szeretet” szót olyan
gyakran, olyan sokféle összefüggésben használjuk,
hogy nehéz megmondani, mit értenek alatta igazán
az emberek. Mondunk olyat, hogy „szeretem a
feleségemet”, vagy „szeretem a fagyit”, vagy
„szeretem a kutyámat”, vagy „szeretem Istent”, vagy
„szeretem ezt a dalt”, vagy „szeretem édesanyámat”.
Remélhetőleg nem ugyanúgy szeretjük
édesanyánkat, mint a kutyánkat; illetve Istent, mint
a fagylaltot.

A házasság a gyengéd szeretet, baráti szeretet,

szexuális szeretet és elkötelezett szeretet keverékéből
áll. Nézzük meg ezeket, azután pedig meglátjuk,
hogyan vegyülhet bele az isteni szeretet az emberi
kapcsolatok keverékébe, és hogyan ruházhatja fel
erővel az emberi szeretet különféle formáit!

Gyengéd szeretet

A gyengéd szeretet az, amikor szívmelengető,

szelíd érzés tölt el egy másik személlyel
kapcsolatban. Általában ez a reakciónk, amikor
megpillantunk egy ártatlan gyermeket, találkozunk
egy kedves idős személlyel, vagy váratlanul
belebotlunk egy régi barátba. Hirtelen gyengéd
vonzalom, amelyet a másik személy ártatlansága
vagy kedvessége vált ki. Bár ez a fajta szeretet
pillanatnyi és múló, mégis gazdag és csodálatos,
érdemes táplálni a kapcsolatainkban – különösen a
házasságunkban. Ha a jó emlékekre összpontosítunk
és azokra a jellemzőkre, amelyek miatt
beleszerettünk a társunkba, akkor újra meg újra
előtör belőlünk ez a fajta szeretet.

Baráti szeretet

A baráti szeretet akkor jön felszínre, amikor

hasonló dolgokat szeretünk, illetve nem szeretünk,
mint a másik. Vannak olyan barátságok, amelyek
könnyen elmélyülnek, de egy kevés munkával
megtanulhatunk szinte bárkivel összebarátkozni. A
házasságon belüli barátság nagyon fontos tényező a
frigy sikeréhez. Dolgozzunk keményen azon, hogy
építsük a társunkkal való barátságot! Ha egyszerűen
csak odafigyelünk egymásra, bókolunk egymásnak,
vagy kimutatjuk a hálánkat azért, amit a másik tesz,
tudatjuk vele, hogyan érzünk, vagy érdeklődést
tanúsítunk az ő érzései iránt, ajándékokat adunk
neki (különösen apró, váratlan ajándékokat),
észrevesszük őt és elmondjuk, milyen jó, hogy van
nekünk, meghallgatjuk, elhalmozzuk nem szexuális
jellegű öleléssel, érintéssel, simogatással, és
nyilvánosan kiállunk mellette, attól mindkettőnkben
feléled a baráti szeretet.

Szexuális szeretet

A könyvben később még részletesebben is lesz

szó a szexuális szeretetről, de fontosnak tartom itt
megjegyezni, hogy a szeretetnek ez a kifejezésmódja
elengedhetetlenül fontos az egészséges házassághoz,
és egyfajta „megtisztulást” nyújt a kapcsolat
számára. A házaspároknak küzdeniük kell azért,
hogy „vadul” odáig legyenek egymásért – ha nem
teszik, ez a fajta szeretet meg fog halni. És még ha
külső szemlélők számára úgy tűnik is, hogy minden
rendben, a férj és a feleség felismeri (ha van mersze
őszintének lenni), hogy a házasságuk lassú
haldoklásnak indult.

Elkötelezett szeretet

Isten azt akarja, hogy elkötelezetten igyekezzünk

kivasalni kapcsolatunk gyűrődéseit a házasságban. A
Szentírás azt mondja: „Ha lehetséges, amennyire
tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.”
[1] Szeretné, ha elköteleznénk magunkat arra, hogy
minden tőlünk telhetőt megteszünk a békesség
megőrzéséért a kapcsolatainkban.

Az „elköteleződésnek” fordított egyik szó a

Szentírás eredeti görög szövegében egy összetett szó
(paratithémi), amely lényegében a letét
elhelyezésének cselekedetét írja le – mint amikor
pénzt letétbe helyezünk a bankban. Letétbe
helyezzük az összeget, és ott hagyjuk, amíg ki nem
kell vennünk, hogy teljesítsünk valamilyen anyagi
kötelezettséget. A házasság viszonylatában az
elkötelezettség azt jelenti, hogy eldöntjük: állandóan
letétbe helyezünk bizonyos értékeket annak az
életében, akivel összeházasodtunk. Ez azonban
nagyon nehézzé válik, ha a kedvesség és szeretet
letétjeiben részesülő társ nem hajlandó semmit
viszonozni.

Képzeljük el, hogy hosszú időn át újra meg újra

pénzt helyezünk letétbe a bankban. Aztán amikor
pénzügyi szükségbe kerülünk, elmegyünk a bankba,
hogy kivegyünk a pénzünkből, de a bank arról
tájékoztat, hogy ők csak a letéteket fogadják el,
pénzfelvételt nem engedélyeznek soha. Ha ezt
kezdettől fogva tudtuk volna, már az első összeget
sem helyeztük volna el! Aztán képzeljük el, hogy
sértést sértésre halmozva felajánlják, hogy továbbra
is szívesen állnak rendelkezésünkre! Nagy
valószínűséggel bankot váltanánk.

Sok ember pont ilyen. Kapcsolataikban képtelen

üzleti elv érvényesül: „Csak letét, visszafizetés nem
lehetséges!” Boldogan elfogadják egyik érzelmi
letétet a másik után, amikor azonban szükségünk
lenne rá, hogy viszonozzanak egy kis „törődést”,
semmit sem hajlandók nyújtani. Ha ilyen
házastársunk van, a természetes reakciónk az, hogy
„bankot akarunk váltani”. Meg akarunk szabadulni a
házastársunktól. Keresni akarunk helyette valaki
mást.

Az emberi szeretet korlátai

Figyeljük meg, hogy az emberi szeretet egyes
formái (a gyengéd szeretet, a baráti szeretet, a
szexuális szeretet és az elkötelezett szeretet) a
szeretett személyből merítenek ihletet – miközben rá
összpontosítunk, valamilyen tulajdonsága kiváltja
ezt a szeretetet. Ha kedves, aranyos, akkor gyengéd
szeretet ébred bennünk iránta. Ha azt kedveli, amit
mi, könnyen kialakul a baráti szeretet. Ha megakad
a szemünk egy vonzó nőn, egy jóképű férfin,
előbukkan a szexuális szeretet.

A problémák akkor kezdődnek, amikor a

szeretett személy megváltozik: a bájos
kisgyermeknek a kamaszkorban nyoma vész, a
sármos férj sörhasat növeszt vagy megöregszik, az
izgalmas feleség egyre többet foglalkozik egy olyan
hobbival, amely a férjet untatja. Az emberi szeretet
ezen a ponton kezd összeomlani. A természetes
emberi szeretet egyfajta szerződés, egyezmény: ha
egy bizonyos módon nézünk ki, viselkedünk, vagy
bizonyos dolgokat szeretünk, azért szeretetet
kapunk. Ha azonban megváltozunk, azt vehetjük
észre, hogy már nincs szeretet a számunkra. Az
emberi szeretet feltételes.

Isteni szeretet
Az isteni és a természetes emberi szeretet közötti
jelentős különbség abban áll, hogy az isteni szeretet
alapja szövetség, nem szerződés. A szövetség olyan,
mint egy végakarat. Amikor valaki végrendelkezik,
felsorolja, milyen ajándékokat hagy szeretteire
halálát követően. Nyilván nem azért ad, hogy
valamit kapjon cserébe, hiszen eltávozik, mielőtt
szétosztásra kerülnének az ajándékai. Ez az adás
feltétel nélküli.

Amint az illető meghal, elérhetővé válnak az

ajándékai. Arra nincs garancia, hogy az emberek
elfogadják, amit nekik szánt, hogy „viszonozni”
fogják a szeretetét szívet melengető emlékezéssel és
kedves szavakkal. Ha az érintett személyek
gyűlöletet tanúsítanak jótevőjük iránt, és elutasítják
ajándékait, a halott ember akkor sem kérheti vissza
az ajándékokat – már elhunyt.

Ez jó példa a szövetségen alapuló szeretetre, és

képet tár elénk arról, ahogyan Isten bánik az
emberiséggel. Isten irántunk való kedvessége,
szeretete mindig szövetségi alapon nyugodott. A
szövetség szót nehéz megérteniük a nyugati világban
élőknek, mert annyira szerződésközpontú a
gondolkodásunk. Ezt nem lehet úgy megszegni, mint
a szerződést. Ha valaki meghalt, utána már nem
változtathat a végakaratán. Nem kétoldalú
megállapodás, létrejöttéhez csupán egy személy kell,
aki a száz százalékot adja. A hagyatékban részesülő
személy csupán annyit tesz, amennyit a neve elárul:
részesül. Elég elfogadnia, hogy megtapasztalja a
szövetség előnyeit. Értsük meg: Isten irántunk való
szeretetének alapja szövetség, nem szerződés!

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött

Fiát adta…” [2] Ez akkor történt, amikor Istennek
még semmi garanciája nem volt arra, hogy bárki is
válaszolni fog az ő adására. Ő mindent odaadott a
Golgotán – száz százalékot. Emlékszünk arra az
éjszakára, amikor Jézust elárulták? „Az Úr Jézus
azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a
kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta:
»Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely
tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én
emlékezetemre.« Hasonlóképpen vette a poharat is,
miután vacsoráltak, és ezt mondta: »E pohár amaz új
szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek,
valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.«”[3]

A haláláról beszélt. Azt mondta, hogy megtört

teste és kiontott vére teszi lehetővé, hogy az „új
szövetség” érvénybe léphessen. Ez volt Jézus
végakarata. Ezért halt meg. Minden kedves
cselekedet, amelyet Isten valaha tett az
emberiséggel, Jézus Krisztus szövetséget érvényesítő
halálán alapult. Szeretetét visszafordíthatatlanul
kiárasztotta ránk, és soha nem is fogja visszavonni.

Testet öltött szeretet

Amikor Jézus kijelentette, hogy Isten ígérete
szerint „egybeszerkeszti” a férfit és a nőt a
házasságban, [4] arra mutatott rá, hogyan
„gabalyodik bele” Isten az emberi lélekbe. Pál azt
mondta, a hívők tulajdonképpen „a Szentlélek
templomai”. [5] Ez azt jelenti, hogy Isten Lelke
összevegyül az emberi szívvel – Isten jelen van,
bizonyos értelemben megtestesül a hívő szívében,
ahogyan Isten kifejezi magát a világban az emberek
által. Ezért mondja Pál, hogy „szívünkbe áradt az
Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által”. [6]

Ha hiszünk Jézus Krisztusban, ugyanaz a szeretet

tölt be bennünket is, amely Isten szívében van a
világ iránt. Jézus így imádkozott az Atyához: „…az a
szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és
én is őbennük.” [7] Ezek az igeversek arra a
megmásíthatatlan végkövetkeztetésre juttatnak
bennünket, hogy az a fajta szeretet, amellyel Isten
szeret, ott van Krisztus követőiben.
Elengedhetetlenül fontos megtanulnunk szabadjára
engedni ezt a szeretetet a házasságunkban, ha át
akarjuk élni Isten segítségét az
„egybeszerkesztésünkben”.

A szeretetünk és kedvességünk megnyilvánulásai

nem múlhatnak azon, hogy a házastársunk úgy
reagál-e, ahogyan szeretnénk, vagy sem. Az
szerződéses szeretet lenne – fele-fele alapon. Annak
a szeretetnek, amelyet a mi elhívásunk adni, a
szövetség az alapja, és nem szerződés. Ez a szeretet
vágyakozik a válaszreakcióra, de annak garanciája
nélkül is elérhető. Ez nyilvánvalóan rémisztő
vállalkozás, és lehetőséget teremt arra, hogy az
emberek kihasználjanak bennünket, de ilyen az
áldozatkész szeretet.

Önmagában az emberi szeretet nem képes erre.

Az ad egy kicsit, aztán vár a válaszra. Ha nem jön
válasz, nem ad tovább. Az emberi szeretet
valamennyi formája, amelyről az előbb beszéltünk –
a gyengéd, a baráti, a szexuális és az elkötelezett
szeretet –, egyszerűen egy külső ingerre adott
válaszreakció. Nem működnek a szeretett személytől
függetlenül. Vonzónak találjuk az ellenkező nem
egyik képviselőjét, kibontakozhat a szexuális
szeretet. Meglátjuk valakinek az ártatlanságát vagy
kedvességét, és kivirul a gyengéd szeretet – ehhez
nincs szükség áldozatkészségre a részünkről.
Hasonló az ízlésünk valakivel, és baráti szeretettel
reagálunk. Nem nagy ügy. Ezek az érzések azonban
elhalványulnak, amikor a szeretett személy már
nem olyan módon viselkedik, amellyel a szeretetet
kiváltotta belőlünk. Ahhoz, hogy szeressünk akkor
is, amikor a másikban nincs semmi, ami ezt táplálná,
áldozathozatalra van szükség. Az áldozat
elengedhetetlen a szövetségen alapuló szeretetben.

Ahhoz, hogy a végrendelet életbe lépjen,

valakinek meg kell halnia. Jézus ezt megtette az
Istennel való kapcsolatunkra nézve; kinek kell ezt
megtennie a másokkal való kapcsolatunkban?
Természetesen nekünk. A szövetség vagy végakarat
erőtlen, amíg a halál be nem következik. Ha
kapcsolatba akarunk kerülni Istennel – olyan
kapcsolatba, amelynek alapja a szövetség –, akkor
meg kell tanulnunk meghalni önmagunknak, más
szóval feladni az önzést. A nagy apostol, Pál mondta:
„Naponként a halállal nézünk szembe”, [8] és ő még
csak nős sem volt! Vannak olyan házasemberek,
akiknek negyedóránként meg kell halniuk ahhoz,
hogy az önzést kordában tartsák.

Mielőtt megteszünk bármilyen szívességet

bárkinek, győződjünk meg arról, hogy meghaltunk
az önzésnek – hogy nem csak a válaszreakciót
próbáljuk kierőltetni! Olyat a szerződéses szeretet
tesz. Ha „meghaltunk”, nem fog érdekelni, hogy van-
e válaszreakció, vagy nincs.

Bámulatos, milyen gyakran beszélt Jézus arról,

hogy meg kell halnunk önző természetünknek:
„Vedd fel a keresztedet…” „Tedd le az életedet…” „Ha
elveszíted az életedet értem, megtalálod azt…” Még
egy egyszerű példázatot is mondott erre: „Bizony,
bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a
földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha
meghal, sokszoros termést hoz.” [9] Jézus arra
tanított, hogy a biztos magányt úgy garantálhatjuk,
ha nem vagyunk hajlandók meghalni önző
természetünknek; ha viszont önként félretesszük az
önzést, akkor megtapasztaljuk az új életet.

Nem emberi erővel

Ha sok konfliktus volt idáig köztünk, ennél
hatásosabb dolgot nem is nagyon tehetünk annak
érdekében, hogy elmozdítsuk házasságunkat a siker
felé. Ha azt akarjuk, hogy Isten részt vegyen a
házasságunkban, meg kell halnunk önmagunknak,
más szóval el kell köteleznünk magunkat az önzetlen
életre.

Ha felkiáltunk: „De hát én ezt nem tudom

megtenni!” – igazunk van. Isten azonban soha nem
akarta, hogy saját emberi erőnkből tegyük ezt meg.
A kereszténység nem annyira a saját képességeinkről
szól, hanem inkább arról, hogyan reagálunk Isten
képességére. Amit ő megparancsol, arra képessé tesz
– megadja a hozzá szükséges erőt. Megígérte, hogy
készségessé tesz bennünket „minden jóra,
akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt,
ami kedves őelőtte”. [10] Pál azt mondta: „…Isten az,
aki munkálja bennetek mind az akarást [az erőt és a
vágyat, hogy elvégezzétek], mind a cselekvést az ő
tetszésének megfelelően.” [11] Lehet, hogy saját
erőnkből nem tudjuk „elkötelezni” magunkat a
rendületlen szeretetre, de Isten megígéri, hogy segít
nekünk, ha mi kialakítjuk azt a szokást, hogy rá
nézünk és nem magunkra, miközben feltétel nélkül
szeretünk másokat.

A viszonzás törvénye
Bár az isteni szeretet jellegét tekintve nem
szerződéses, és nem követeli meg a válaszreakciót,
mégis feltételezi, hiszen működésbe hozza a
viszonzás törvényét. Newton harmadik, mozgással
kapcsolatos törvénye kimondja, hogy két test
kölcsönhatása során mindkét testre azonos
nagyságú, azonos hatásvonalú és egymással
ellentétes irányú erő hat. Ez a hatás-ellenhatás
törvénye. Így működik például a sugárhajtású
repülőgép. A motor hátuljából kilövellő forró levegő
ugyanolyan erős, ellentétes irányú lökést generál, és
ez előretaszítja a gépet.

Jézus rámutatott, hogyan működik ez a törvény a

másokkal való kapcsolatunkban: „Ne ítéljetek, és
nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz
kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is
megbocsáttatik. Adjatok, és adatik nektek…” [12]

Egyszerűen így is fogalmazhatnánk: „Ha

rámosolygunk valakire, nagy valószínűséggel vissza
fog mosolyogni. Ha megütünk valakit, valószínűleg
vissza fog ütni. Ha kedvességet tanúsítunk, majdnem
biztos, hogy valaki viszonozni fogja. Ha mindenkit és
mindent bírálgatunk, számíthatunk arra, hogy
mások is bírálgatni fognak bennünket.” [13]

Ha igaz az, hogy minden erőre hat egy egyenlő,

ellentétes irányú ellenerő, sejthetjük, miért előnyös
elsőként adni. Így a miénk lesz az a tett, amely
megköveteli az egyenlő, ellentétes irányú
válaszreakciót. A gazdálkodó is a viszonzás
törvényét alkalmazza. Adhat ő elsőként a földnek,
ezzel megszabva annak sorsát azáltal, amit elültetett
benne, vagy pedig megvárhatja, hogy mit ad a föld
magától.

Ha passzívak vagyunk a másokkal való

kapcsolatunkban, csak arra fogunk reagálni, amit
mások tesznek velünk. Csak azokkal jövünk ki jól,
akik előbb jól kijönnek velünk. Csak azokkal leszünk
rendesek, akik először rendesek voltak velünk. Nem
válogathatjuk meg a barátainkat, mert csak azokkal
fogunk tudni összebarátkozni, akik erőfeszítést
tesznek azért, hogy megbarátkozzanak velünk. Ha
csak reagálunk arra, ahogyan mások bánnak velünk,
akkor alá vagyunk vetve mindenki más
kedélyingadozásának és tetteinek.

Úgy vélem, Jézus azért mondta, hogy „nagyobb

boldogság adni, mint kapni”, [14] mert így a miénk az
irányítás előnye. Ha tisztában vagyunk a viszonzás
törvényével, elérhetjük, hogy a javunkat szolgálja.
„Megjósolhatjuk” bármely kapcsolat alakulását
azzal, hogy elsőként adunk.

Öcsém, Ed így mesél arról, hogyan nyerte el

felesége, Gail szívét: „Először nem érdeklődött
irántam, és nem akart kapcsolatot velem. Én
kezdeményeztem az érdeklődést. De nem vártam
arra, hogy felfigyeljen rám, vagy kedves legyen
hozzám. Egyszerűen elhalmoztam kedvességgel,
nyíltsággal, őszinteséggel és hódolattal. Eleinte volt
benne némi ellenállás, de én nem adtam utat ennek.
Egyszerűen semmibe vettem. Nem ólálkodtam
körülötte, de folyton azzal a figyelmességgel
fordultam felé, amely végül meghódította a szívét.”

Amikor az emberek nem fogadják a

kedvességünket, elutasítást érzünk, és természetes
módon meg akarunk hátrálni. De ha kitartunk az
elutasítás vagy mellőzés ellenére, és nem vagyunk
hajlandóak a visszajelzés hiányára vagy akár a
negatív visszajelzésre reagálni, a szívességek végül
kedvező válaszreakcióra sarkallják majd őket.

Az önzetlen adás lehetővé teszi, hogy a viszonzás

törvényének akció-reakciójában a cselekvő oldalon
álljunk. Ezt persze könnyebb mondani, mint
megtenni, különösen, ha olyan kapcsolatban
vagyunk, amely nagyon elmérgesedett. Van, aki
annyira elszántan gazemberkedik, hogy rendkívül
nehéz visszafogni magunkat, nehogy negatívan
reagáljunk rá. Az ilyen emberek egész élete a
gyanakvásról, kritizálásról, haragról, lázadásról és
panaszkodásról szól. Ha a házastársunk is közéjük
tartozik, erős késztetést fogunk érezni arra, hogy
juttassunk neki abból a rosszindulatból, amelyet ő
adagol nekünk.

Van, amikor túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy

megálljunk a negatív áradattal szemben. Sok
hívőnek eszébe sem jut, hogy Istenbe vetett hitének
segítségével megállítsa a káros reakciókat, amelyek
természetes módon kiváltódnak, valahányszor
rosszul bánnak velünk. A gond az, hogy a kedvesség,
szelídség, törődés, megbocsátás és önzetlenség mind
olyan keresztény vonások, amelyek a fejlődés
különböző szakaszaiban lelhetők fel bennünk.
Sokaknál még nem vált életstílussá, hogy ilyenek
legyenek. Sokan még csak most fejezték be az óvodát
a kedvesség terén, és olyan férfiakkal meg nőkkel
kerülnek szembe, akiknek PhD-jük van
rosszindulatból. Így aztán egészen jól kezdik, és
„kedves keresztényként” viselkednek az első
támadás idején, de aztán viszonylag hamar
kifulladnak, és újra azokhoz a védekező lépésekhez
folyamodnak, amelyek áthatották életüket, mielőtt
Krisztushoz jöttek. A szomorú az egészben az, hogy a
hitetlen úgy gondolja: a kedvesség, amelynek a
helyét olyan gyorsan átvette a jó öreg önzés és
harag, csupán képmutató álca volt.

De ha nem is vagyunk tökéletesek, Isten megígéri,

hogy legyőzhetjük „a gonoszt jóval”. [15] Nem kell
vesztesnek lennünk a gonosz emberekkel folytatott
harcban. Az ő hozzáállásuk és tetteik mögött rejlő
gonoszságot végül sikerül legyőznünk, ha folyton
abból az isteni szeretetből merítünk, amelyet a
Szentlélek helyezett el a szívünkben. A Szentírás
megígéri: „A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el,
mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem
lankadunk.” [16]

Állhatatosságra van szükségünk, mert míg mi

kedves tetteket vetünk, a gonoszságban jártas
személy gonosz tetteket fog vetni. Ahogyan mi nem
reagálunk a gonosz tettekre, ő nem fog reagálni a
kedves tettekre. Még ennél is rosszabb, hogy
kedvességünk valószínűleg még nagyobb
rosszindulatra fogja sarkallni – ez az irányításért
folytatott küzdelem. A kérdés az, hogy mi fog
győzni? A belőlünk áradó jó, vagy a belőle áradó
rossz? Mindig a jó győz, ha elég hosszú ideig
következetesen vetik. Mennyi ideig? Az többnyire
attól függ, mennyire keményedett meg az a személy,
akit szeretünk. Van, aki nagyon kemény, és elég sok
időbe telhet, míg észhez tér.

Az isteni szeretet anatómiája

Közelítsünk rá, és nézzük meg részletesen az
isteni szeretet jellemzőit! Mi ez egyáltalán, és
honnan ismerhetjük meg? Hogyan működik, és mit
tesz?

Az isteni szeretet több a gyengéd szeretetnél vagy

a baráti szeretetnél, felülmúlja a szexuális szeretetet
és az elkötelezett szeretetet. A Szentírásban az
„agapé” a görög megfelelője Isten szövetségi
szeretetének. Bibliai értelemben ez egy önzetlen,
adakozó szeretet, amely nem a szeretett, hanem a
szerető személytől függ. Kezdeményező, nem csupán
reagáló szeretet.

Az agapé dinamikáját legszebben az 1 Korinthus

13. fejezetéből láthatjuk:

A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem

irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem
fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem
keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem
rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de
együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez,
 mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A
szeretet soha el nem múlik. [17]

Nézzük meg egy kicsit közelebbről ezt a

szeretetről szóló leírást:

A szeretet türelmes

Türelmesnek lenni valakivel azt jelenti, hogy

nyugodtan, zokszó nélkül elviseljük a fájdalmat vagy
megpróbáltatást, amelyet a másik ró ránk. Ez nagy
kihívás! Azt jelenti, hogy béketűrést tanúsítunk
akkor is, amikor provokálnak bennünket, vagy
feszült helyzetbe kerülünk. Azt jelenti, hogy nem
reagálunk elhamarkodottan, lobbanékonyan arra,
amit mások tesznek vagy éppen nem tesznek meg;
szilárdak maradunk az ellenállással, nehézséggel
vagy nyomorúsággal szemben is; képesek és készek
vagyunk elviselni a másik tapintatlanságát,
gorombaságát és következetlen magatartását. Ezt
teszi az agapé szeretet. Könnyen látható, hogyan
segít ez a fajta szeretet összetartani a kapcsolatokat.

A szeretet jóságos

A kedvességet mindenki szereti, mindnyájan

vonzódunk az ilyen emberekhez. Jóságosnak lenni
valakihez azt jelenti, hogy gyengéd szeretettel
viszonyulunk hozzájuk. Azt jelenti, hogy
együttérzünk velük, készek vagyunk a segítségre és a
féltő gondoskodásra (vagyis igyekszünk
szívességeket tenni nekik). Jóságosnak lenni azt
jelenti, hogy béketűrő a hozzáállásunk, szelídek
vagyunk, elkötelezetten igyekszünk enyhülést hozni
vagy örömöt okozni a másiknak. Ezt a fajta
kedvességet a Szentlélek helyezi belénk.

A szeretet nem irigykedik

Aki irigy, az neheztel; kínzóan tudatában van

valamilyen előnynek, amelyet a másik élvez, és
ehhez kapcsolódik az a vágya, hogy ő is ugyanazt az
előnyt élvezhesse. Az isteni szeretet nem irigyli azt,
amije a másiknak van.

Az irigység nemcsak a másik által birtokolt

javakra vonatkozik, hanem egyfajta versengésre is
utal két ember között azoknak a javaknak a
birtoklásáért. Sokszor heves buzgóságot vált ki az
emberben, csak hogy túlszárnyaljon valaki mást.
Ezzel sok esetben együtt jár a bizalmatlanság, a
gyanakvás, sőt akár a harag is a két fél között. Az
agapé szeretet nem féltékenykedik.

A szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel

Kérkedni vagy dicsekedni azt jelenti, hogy

kidüllesztjük a mellünket, és elhalmozzuk magunkat
dicsérettel. Az ősi héber mondás arra tanít: „Más
dicsérjen téged, ne a te szájad, az idegen, és ne a te
ajkad!” [18] Amikor dicsekszünk, felhívjuk a
figyelmet valamilyen teljesítményünkre vagy
tulajdonunkra azért, hogy jobbnak tűnjünk, mint a
körülöttünk levők. A dicsekvés általában a
jelentéktelen siker eltúlzása, sokszor az a célja, hogy
hitelesebbnek tűnjünk mások szemében. Mások
lehúzására is szokták használni. Az agapét közvetítő
emberek nem saját magukra hívják fel a figyelmet, a
szeretett személlyel éreztetik azt, hogy ő a
legfontosabb.

A felfuvalkodottság, más szóval az önteltség azt

jelenti, hogy túl nagyra tartjuk saját értékünket vagy
érdemünket. Többnyire türelmetlenséget
eredményez másokkal, mások gondolataival és
kívánságaival szemben. Az öntelt ember hamar arra
jut, hogy körülötte forog a világ, neki van igaza, és
nem hajlandó foglalkozni semmiféle kapcsolati
konfliktussal, mert meggyőződése, hogy nem tehet
annak a keletkezéséről (ez a gőg).

A szeretet nem viselkedik bántóan

A goromba ember nincs tekintettel arra, milyen

hatással vannak a tettei a körülötte levőkre. Nyers,
faragatlan. A durva ember nem tanulta meg, hogy
udvarias, előzékeny legyen másokkal – túlságosan el
van telve saját magával. Éppen ezért sokszor bántó
és bárdolatlan a modora, viselkedése. Akár úgy is
érezheti, hogy udvariatlansága jó dolog, mert
őszinteségen és nyíltságon alapul. A szeretet
azonban nem gorombáskodik, és nem közönséges,
nem erőszakos és nem nyers. Eléggé értékel másokat
ahhoz, hogy érzékenyen, udvariasan és ügyesen
bánjon velük.

A szeretet nem keresi a maga hasznát

 Más szóval nem ragaszkodik saját jogaihoz vagy
saját elképzeléséhez. Ez a mondat eléggé egyértelmű,
de azért gondolkodjunk el rajta egy kicsit! A legtöbb
ember küzd a jogaiért és saját elképzelése
megvalósulásáért, mindegy, kit bánt meg közben. Az
agapé szeretet azonban nem ilyen.

A szeretet nem gerjed haragra

A harag többféle lelkiállapotot takarhat. Lehet

mögötte sértődöttség, idegeskedés, neheztelés.

Sok ember azért sértődékeny, mert elképesztően

alacsony az önértékelése. Ők hajlamosak a
legapróbb csekélységeken is megbántódni.
Rendkívül érzékenyek, és sokszor olyan dolgokra is
ingerülten reagálnak, amelyeket mások figyelmen
kívül hagynának. A sértődékeny ember
környezetében élőknek folyton pattanásig feszülnek
az idegeik, mert állandóan jókora adag tapintatra,
óvatosságra és gondosságra van szükségük, ráadásul
soha nem lehetnek teljesen őszinték, amikor
konfliktus támad közöttük.

Az idegeskedés angol megfelelője a középkorban

még azt jelentette: „felfal”. Manapság arra az
idegállapotra használják, amikor mentálisan addig
gyötrődünk valaki vagy valami miatt, amíg
tulajdonképpen „felemésztjük” érzelmi erőnket. Az
idegeskedő emberek addig nyugtalankodnak egy-egy
esemény, szó, pillantás, be nem tartott ígéret miatt,
amíg zaklatottak és dühösek nem lesznek. Van, aki
végül teljesen felemészti az egészségét.

Ha neheztelünk, az azt jelenti, hogy

méltatlankodás vagy tartós rosszakarat van
bennünk valami sérelem, sértés vagy sérülés miatt.
Aki neheztel, az sosem felejti el, mit követtek el
ellene. Az ilyen ember állandó, biztos menedéket
nyújt a megbántottságnak az elméjében.

A szeretet nem rója fel a rosszat

Ez az egyik legjobb módszer annak felmérésére,

hogy az agapé szeretet jellemez-e minket. Amikor
elkezdjük számontartani a sérelmeket, amelyeket
mások okoztak nekünk, vagy azokat az eseteket,
amikor cserben hagytak bennünket, akkor nem
érvényesül az isteni szeretet. Mielőtt hitre jutottunk
Krisztusban, mi is ellenségei voltunk mindannak,
amit Isten akart. Isten mégis úgy döntött, hogy nem
tartja számon, amivel megbántottuk. Jézus a
helyünkbe lépett, így Isten nem tulajdonította
nekünk azt a rosszat, amit megérdemeltünk volna.
Amikor megtelik a szívünk ezzel az agapé
szeretettel, felül tudunk emelkedni azon, ha mások
cserben hagynak.

A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt

örül az igazsággal

Tisztában vagyunk azzal, milyen sokan örülnek,

amikor a gonoszság diadalmaskodik és kárt okoz
másoknak? Megkapták, amit érdemeltek! Az isteni
szeretet nem így gondolkodik. Örül, ha Isten
igazsága kerül előtérbe valakinek az életében, de
annak nem, amikor a helytelen tetteikért járó ítéletet
tapasztalják meg.

A szeretet mindent elfedez, mindent hisz

Az emberi természet hajlik arra, hogy a

legrosszabbat higgye mindenkiről. (Ez jusson
eszünkbe, amikor legközelebb valami szaftos
pletykát hallunk egy keresztény vezetőről vagy
valaki másról!) Még amikor a hozzánk legközelebb
állókról van szó – a házastársunkról,
gyermekeinkről vagy keresztény társainkról –, akkor
is hajlamosak vagyunk a legrosszabbat feltételezni
azzal kapcsolatban, amit mondanak vagy tesznek.
Sokszor a teljesítményük alapján ítélünk meg
másokat, és ha a legapróbb hibát is észrevesszük,
villámgyorsan kárhoztatni kezdjük őket. Isten
szeretete azonban segít nekünk a legjobbat hinni
mindenkiről.

Ha a legjobbat feltételezzük az emberekről, az

valamiképpen felszabadítja őket arra, hogy a lehető
legnagyszerűbb emberekké váljanak. A gyerekeket is
ilyen szerető környezetben kellene nevelnünk. Ha
csak gyermekünk negatív tulajdonságaira
összpontosítunk, és sosem mutatjuk ki, hogy hiszünk
benne, összezavarodik, és nem fogja sokra vinni. Ha
mi nem hiszünk benne, ő sem fog hinni magában, ha
pedig nem hisz önmagában, vesztes lesz az élet
küzdelmében.
 Érdekes belegondolni, hogy Isten „Krisztusban”
lát bennünket. [19] Szerintem ha úgy tekintene ránk,
ahogy vagyunk, minden következetlenségünkkel és
ostobaságunkkal, soha nem tudnánk növekedni. De
ő olyannak lát bennünket, amilyenek lehetünk –
hogy azzá is lehessünk.

A szeretet mindent remél

Reménykedni azt jelenti, hogy dédelgetünk egy

vágyat bízva abban, hogy beteljesül. Az isteni
szeretetnek ez a tulajdonsága azzal a várakozással
tölt el bennünket, hogy pozitív változások fognak
bekövetkezni a másokkal való kapcsolatainkban,
akármilyenek is a körülmények. A természetes
emberi szeretet ezzel szemben feladja, ha már
néhányszor csalódott.

A szeretet mindent elvisel

Szoktunk olyat hallani emberektől: „Én ezt nem

bírom tovább!” De a szeretet igen! „Nem bírom
tovább elviselni a házastársamat!” De a szeretet
igen! Ahelyett, hogy beadnánk a derekunkat, és
hagynánk érvényesülni a természetes emberi
reakcióinkat, meg kell tanulnunk utat engedni ennek
a szeretetnek, amely mindent kibír, akármi
következik is.

A szeretet soha el nem múlik

Amikor az isteni szeretetet hagyjuk működni egy

kapcsolatban, az soha nem vall kudarcot – az isteni
szeretettel mindig győzni fogunk. Az agapé szeretet
tettei nem gyengeségből, hanem nagy erőből
fakadnak. El tudjuk képzelni, milyen az a családi
otthon, amelyet ez a fajta szeretet tölt meg? Mi
lenne, ha az egyház is tele lenne ezzel a szeretettel?
Pál azt mondta: „Krisztus szeretete ösztönöz
minket”. [20] Ha hiszünk Krisztusban, ott van
bennünk az agapé szeretet, de egészen más dolog
engedni, hogy átáradhasson rajtunk, és
„ösztönözhessen” bennünket. Ha gyakoroljuk az
isteni szeretetnek ezeket a kifejeződéseit, és Istentől
várjuk az erőt hozzá, akkor nullára csökken a
kudarcba fulladt kapcsolataink száma.

Ez nem jelenti azt, hogy minden tökéletes lesz, és

hogy a közelünkben levők közül senki sem szakítja
meg velünk a kapcsolatot. Nem így áll a dolog. Sokan
hátat fordítanak Istennek, de nem azért, mert Isten
szeretete elmúlt vagy kudarcot vallott. Az első
korinthusi levél 13. fejezetéből idézett leírás Isten
hozzánk való viszonyulását és velünk szemben
tanúsított magatartását mutatja be. Ugyanakkor azt
is elénk tárja, mi hogyan tekintsünk a társunkra, ha
azt akarjuk, hogy Isten „egybeszerkesszen”
bennünket a házasság kötelékében.
 Harmadik rész

Szex, hazugságok
és az internet
11. Ugyan, mi köze ennek a szexhez?

Úgy tűnik, Oklahomában nem

szexelnek az emberek. Ezért élek én
Wisconsinban.
Csókoljon meg engem szája csókjaival!
Szerelmed jobb a bornál.

Énekek éneke 1,2

Először is, hadd köszöntsem külön azokat a

férfiakat, akik úgy döntöttek, hogy elolvassák ezt a
könyvet! Ha olyanok, mint általában a férfiak, akkor
legelőször ezt a fejezetet lapozták fel.

Mielőtt belekezdenék, muszáj megemlítenem,

hogy kétféle embernek szokott baja akadni azzal,
ahogyan én megközelítem ezt a témát. Az első
csoportba az értelmiségiek tartoznak. Nekik azért
van bajuk velem, mert amikor a szexről beszélek,
nem annyira tudományosnak, inkább sekélyesnek
hat, amit mondok. Nem szívesen beszélek a szexről
úgy, mintha valami laboratóriumban vagy steril
műtőben végzett tevékenység lenne. Nem szoktam
olyan kifejezéseket használni, mint a „hím
nemiszerv” vagy „mell”; sokkal jobban kedvelem a
fütykös és a cici szakkifejezéseket. Nem arról teszek
említést, hogy némelyik férfi különösen kedveli a nő
hátsóját; inkább úgy mondom, hogy van olyan férfi,
aki beindul, amint megpillantja a felesége fenekét.
Nem az ízléstelenség vagy otrombaság a célom (bár
ezzel is sűrűn megvádolnak), hanem úgy gondolom,
Isten azért teremtette a szexet, hogy élvezetes
legyen, így aztán az én szememben teljesen
helyénvalónak tűnik úgy beszélni erről a
tevékenységről, hogy az emberek közben
kuncogjanak. Egyébként sem vagyok akadémikus,
soha nem is állítottam ilyet magamról.

A másik csoport, amelynek tagjai meg szoktak

sértődni rám, a szélsőségesen prűd vallásos
embereké. Nagy izgatottsággal készültem írni erről a
témáról, különösen lelkipásztorként. A legtöbb
lelkész ugyanis halálra rémül, ha szóba kerül a szex.
Egyszer egy lelkipásztor felesége interjút akart
készíteni velem egy rádióműsor számára. Előtte
megkérdezte:

– Ugye, az „sz” betűs szót nem fogja kimondani?

Először nem is értettem, mire utal. Sőt, az első

„sz” betűs szó, ami eszembe jutott, egy jelző volt.
Aztán derengeni kezdett, hogy a szex szóra gondolt.

Te jó ég! Vannak néhányan, akik annyira

merevek ezzel a témával kapcsolatban, hogy még
kimondani sem hajlandók a „szex” szót! A legtöbb
lelkipásztor inkább az intimitás szót használja
helyette. Sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon
nem ez a begyepesedett megközelítés a felelős-e
azért, hogy a statisztikák szerint a keresztény férfiak
ötven százaléka néz pornót; a keresztény tinik
ugyanolyan arányban élnek nemi életet és esnek
teherbe, mint a gyülekezetbe nem járó fiatalok; a
gyülekezeti tagok között is szinte mindennaposnak
számít a házasságtörés; sőt a nemi úton terjedő
betegségek is elkezdtek betörni a keresztény
családokba. Lehet, hogy éppen azért terjednek ezek
a dolgok ennyire, mert nem tudjuk kimondani, hogy
„szex”!

Bizonyos vallásos körökben annyira félnek ettől a

témától, hogy még ki sem kell mondanom ahhoz,
hogy megcenzúrázzanak. Egy keresztény
rádióállomás az oklahomai Tulsában azért törölte az
egyik rádiós hirdetésemet, mert betűztem benne a
szex szót! Bizony – nem mondtam ki, csak azt
mondtam: sz-e-x. Közölték velem, hogy úgy érzik: ez
a hirdetés így „túlságosan félreérthető”. (Úgy tűnik,
Oklahomában nem élnek nemi életet az emberek.
Ezért lakom én Wisconsinban; itt túl hideg van
ahhoz, hogy ne szexeljünk!)

Sok lelkipásztor villanypásztornak képzeli magát,

és „áramütést kapok” tőlük, amikor nyíltan és
egyenesen beszélek a szexuális témákról. Gondolom,
úgy vélik, sokkal szentebb dolog (a szentség
kérdésére még visszatérek nemsokára) a kertelés, a
kérdések kerülgetése vagy a nevetséges vallásos
kódnyelven történő megfogalmazás. Pedig Istent
nem feszélyezik a szexszel kapcsolatos kérdések, és
ő nem beszél „intim virágnyelven”. Sőt, a Szentírás
némelyik szakasza annyira egyenes, hogy még én is
elpirulok tőle. Nézzük meg például, milyen
hasonlatot használ Isten arra, amikor Izrael népe
hűtlen lett hozzá:

De ő egyre többet paráználkodott, emlékezve

fiatalkorára, amikor Egyiptomban
paráználkodott. Olyan szeretők iránt gerjedt
 vágyra, akiknek olyan a teste, mint a szamaraké,
és olyan a tagja, mint a lovaké. Vágyódott
fiatalkora galádságára, amikor még Egyiptomban
szorongatták keblét, nyomkodták ifjú melleit.[1]

Te jó világ! Szerintem én az otthonról elszökött

kiskutya példájával jöttem volna. Nem úgy Isten! Ő
meglehetősen érzékletes szexuális utalásokat hoz fel
hasonlatként Izrael hűtlenségére. Nekem aztán ne
mondja senki, hogy Istent feszélyezi a szex!

Érdekesnek tartom, hogy amikor Isten úgy

döntött, Izraelt mint saját népét megjelöli, egyenesen
a hímvesszőhöz nyúlt. Nyilván a körülmetélésről
beszélek. Ez milyen bizarr! Fogalmam sincs, milyen
érvelés húzódott meg emögött, de azt el kell ismerni,
Isten tudta, hogyan kell felhívni a férfiak figyelmét.
El tudjuk képzelni, amint Ábrahám megpróbálja
bevonni az új tervbe az összes férfit?

– Hé, srácok, gyertek csak ide!

– Igen, mi az, Ábra?

– Remek hírem van: Isten úgy döntött, mi leszünk

az ő kiválasztott népe!

– Az igen! Király!

– Aha… és képzeljétek! Ad nekünk egy különleges

jelet is, amellyel senki más nem fog rendelkezni!

– Komolyan? És mi az? Egy tetkó?

– Nem… nem tetkó…

 – Egy különleges frizura?

– Nem… nem frizura…

– Na, akkor mi?

– Hát… Isten azt akarja, hogy… ööö… azt akarja,

hogy… izé…

– Az ég szerelmére, ember! Mi az a jel?!

– Hát… Isten azt akarja, hogy nyessünk le a

fütykösünkből.

– Hogy micsodaaa?!!

A körülmetélés kérdése az első gyülekezetben

komoly vita tárgyát képezte. Nem sokan tudnak róla,
de gyakorlatilag az összes korai keresztény zsidó
volt. Valójában azt hitték, egy nem zsidó nem is lehet
keresztény. A végén egyre több nem zsidó lett
kereszténnyé, így aztán úgy döntöttek, a nem zsidók
is lehetnek keresztények – csak előbb legyenek
zsidókká! Vagyis ragaszkodtak ahhoz, hogy körül kell
metélkedniük. Na, így kell leragadni a vallásos
részleteknél! Az ő szemükben az ember fütykösének
az állapota létfontosságú volt a szíve állapotának
meghatározásához. Mások viszont úgy érezték, hogy
a fütykösnek semmi köze a szívhez. Ebből aztán
heves vita kerekedett. Nézzük meg, mit mondott Pál
apostol, amikor vitába keveredett ezzel
kapcsolatban: „Bárcsak ki is metszetnék magukat,
akik lázítanak titeket.”[2] (Vagyis levágnák az
egészet!)
 Az igen! Ez azért elég kemény egy apostol
szájából, nem? Annyira felháborodott ezeken a
fickókon, akik folyton a fütykösükkel jöttek, hogy azt
kívánta, bárcsak levágnák az egészet!

Az apostolok és egyházi vezetők végül tartottak

egy nagy gyűlést Jeruzsálemben a kérdés
megvitatására. A végén úgy döntöttek, hogy nem
szükséges a körülmetélés ahhoz, hogy valaki
keresztény legyen. Dicsőség az Úrnak ezért! Így is
épp elég nehéz rávenni az embereket, hogy
eljöjjenek a gyülekezetbe…

Ami pedig a szentség kérdését illeti: az ég

szerelmére, a keresztényeknek abba kellene már
hagyniuk, hogy szentnek nevezik a szexet! Lássuk
be: az Atya szent. Jézus szent. A Lélek is szent (ezért
Szentlélek a neve). De a hímvesszőm soha nem volt
és soha nem is lesz szent. Jó, tudom, azt próbálják
mondani ezzel, hogy a házasság egy különleges
kötelék, amelyet Isten hozott létre, és így tovább, de
hagyjuk már ezt a szent maszlagot! Szerintem az
igehirdetők azért szeretnek ilyen szavakkal
dobálózni, mert így megússzák, hogy a
gyülekezetnek a szexről kelljen beszélniük. Végül is,
nagyon kell vigyázni, amikor az ember
olyasvalamiről beszél, ami szent! Az eredmény
pedig: egy olyan egyház, amely tragikus módon
néma marad egy nagyon fontos témában.

Hadd tegyem hozzá: tényleg megértem, hogy

sokan vonakodnak felhozni a szex témáját (és
gyakorolni is, őszintén szólva), annyira visszaélt a
szexualitással a kultúránk. Nagyon sokan estek és
esnek szexuális kizsákmányolás áldozatául. Az
biztos, hogy túlzó, szexőrült korban élünk, és nagyon
sok gonoszságot követnek el ezen a téren. Én
azonban pontosan ezért gondolom úgy, hogy a
gyülekezetnek nyíltan, őszintén beszélnie kell erről a
témáról.

A teremtéstörténetben az eredendő bűnnek

(legalábbis részben) a felvilágosítás kérdéséhez volt
köze. Ádámot és Évát arra hívta a sátán, hogy
derítsék ki, mi a jó és a rossz. Isten nyilván tudta, mi
a különbség a kettő között, hiszen miután az első pár
evett a tiltott fáról, azt mondta: „Íme, az ember
olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és
mi a rossz.” [3] Ádám és Éva megkérdezhették volna
Istent ahelyett, hogy tiltott helyről szerzik be a
tudást. Az, hogy honnan tanulunk, nagy hatással van
arra, hogy mit tanulunk. Meggyőződésem, hogy ha
Ádám és Éva Istentől tanultak volna a jóról és a
rosszról, akkor a jó diadalmaskodhatott volna. Mivel
azonban tiltott helyről tanultak róla, a gonosz
győzött. Ugyanez igaz a szexuális kérdésekre is. Ha
az emberek olyan kontextusban tanulnak a szexről,
ahol a szex tiltott dolog (a kéjvágy vagy az
erkölcstelenség összefüggésében), akkor a gonosz fog
diadalmaskodni. Ezzel ellentétben, ha Isten
szemszögéből tanulnak a szexről (a házasság
összefüggésében), akkor a jó győz.
 Ezért tragikus, hogy az egyház hallgat erről a
témáról. Rákényszerítjük az embereket, hogy ne
Istentől és a Szentírásból, hanem más forrásokból
szerezzék be szexuális ismereteiket. Így aztán a
gyülekezeteinkbe járó férfiak, nők és fiatalok
szekuláris kultúránk abszurd apostolaitól szerzik be
szexuális ismereteiket. Csak kapcsoljuk be a
televíziót este tizenegy után, és eláraszt bennünket a
szexuális tévinformáció! Bezzeg ezeknek az
oktatóknak nem jelent gondot bármit kimondani,
amit csak akarnak, a szexuális kicsapongás
népszerűsítése érdekében, kizárólag a kéjvágy és az
erkölcstelenség összefüggésébe ágyazva.

A gyülekezetbe járók is állandóan hallják ezeket a

romboló szexuális téveszméket. Amikor pedig az
egyházhoz fordulnak válaszokért, akkor vagy süket
csenddel találkoznak, vagy pedig valamiféle steril,
oda nem illő magyarázattal, amely nagyjából annyi
ismeretet közvetít, mint a süket csend. Hogy a
csudába tudná az egyház bemutatni az igazságot, és
felülírni a kultúránk valamennyi médiaforrása által
kürtölt téves információkat, ha csak a másik oldalt
engedjük szóhoz jutni? Meg akarjuk nyerni a
háborút, de közben belenyugszunk, hogy az összes
golyó az ellenfélé legyen. Miért? Mert azt hisszük,
hogy a szex témája olyasmi, amiről az egyházban
nem szabad nyíltan beszélni.

Még a hitre alapozó házassági szemináriumok is

olyan témaként szokták kezelni a szexet, amelyről
csak titokban szabad beszélni. Sok keresztény
házassági szemináriumon különválasztják a
férfiakat és a nőket, amikor a szex kerül szóba. Hát
hol vagyunk? Az általános iskolában?

Az igazság az, hogy a szexet Isten találta ki.

Istennek pedig csakis remek ötletei vannak. Ő
alkotta úgy a testünket, hogy úgy érezzen, ahogyan
érez, amikor megérintik, simogatják. Ő teremtette
meg az orgazmusnak – ennek a már-már földöntúli
élménynek – a lehetőségét. A szex isteni ajándék.

Egy kis történelmi háttér,

csak az önök kedvéért!
Az első keresztény gyülekezet kizárólag zsidókból
állt. Idővel azonban a külsősök (a pogányok) száma
meghaladta a zsidókét. Ahogy az egyház a zsidó
testvérek nélkül haladt tovább, elveszítettünk
valami nagyon lényegeset ahhoz, hogy megérthessük
Istennek a házassággal kapcsolatos tervét és célját: a
több ezer évre visszanyúló zsidó hagyományt,
amelyben a szexet olyasvalaminek tartották, ami
csodálatos Isten szemében.

Amikor a pogányok hátat fordítottak addigi

életmódjuknak, és csatlakoztak az egyházhoz,
csupán a kéjvágy, a kicsapongás, a perverzitás, az
önzés, sőt az erőszak szemszögéből ismerték a
szexet. Mindenféle beteges módon éltek vele, amit
csak ki tudtak fundálni. Amikor az emberek nyíltan
megtértek bűneikből, és megkeresztelkedtek,
leggyakrabban a szexuális bűnöket vallották meg. Az
a tudás azonban, hogy a szex valami csodálatos
dolog, ott maradt a zsidóknál, a keresztény egyház
pedig évszázadokon át küszködött ezzel a
fogalommal.

A történelem tanúsága szerint az egyház első

vezetői megnősültek és gyermekeket nemzettek. Az
elején még jónak tekintették a házasságot és a testi
szerelmet. Ahogy azonban telt az idő, és az egyház
egyre távolodott zsidó gyökereitől, elkezdett pogány
és szennyes dologként tekinteni a szexre. A nős
papoknak azt mondták, hogy ne éljenek nemi életet
mise előtt. Hamarosan teljesen megtiltották a szexet
a papságnak. Végül megkövetelték a papoktól és az
apácáktól, hogy tegyenek szüzességi fogadalmat,
hogy tiszták maradhassanak a nemi érintkezéssel
járó beszennyeződéstől. Voltak vallási rendek,
amelyek megbüntették a férfiakat, ha csak szóba
elegyedtek egy nővel – még akkor is, ha az a nő az
anyjuk volt.

A teológusok elkezdték azt tanítani, hogy a szex

Isten eredeti tervének eltorzulása; Ádám és Éva
bűne okozta, hogy az emberek ilyen gonosz
cselekedetre vetemedtek. Abban hittek, hogy Isten
eredetileg valamiféle beporzást akart használni a
szaporodásra. Ezek a fanatikus nézetek végül még a
laikusokra is átragadtak. A házaspárokat arra
biztatták, hogy tartózkodjanak a szextől pénteken
Krisztus halála iránti tiszteletből; szombaton Szűz
Mária iránti tiszteletből; aztán vasárnap a Krisztus
feltámadása iránti tiszteletből; majd hétfőn az
elveszett lelkek iránti tiszteletből… hadd ne
folytassam tovább! Még olyanok is voltak, akik
megpróbálkoztak a szex nélküli házassággal. (El
tudjuk képzelni, milyen feszültség lehetett azokban
az otthonokban?)

A reformációt követően Luther Márton úgy

döntött, hogy eltörli a klérusra vonatkozó kötelező
cölibátust, és ő maga is elvett egy volt apácát. Az
orgazmus erőteljes hatása azonban annyira
megdöbbentette, hogy kialakult benne a
meggyőződés: amikor férfi és nő közösül, a
Szentlélek elhagyja a helyiséget. Fogalma sem volt
arról, hogy a szex ilyen erőteljes dolog.

A keresztény történelem nagy részét jellemző

negatív vélekedés soha nem volt jelen a zsidó
gondolkodásban. Kosher Sex (Kóser szex) című
könyvében Shmuley Boteach rabbi ír arról, hogyan
tekintettek az ortodox zsidók a szexualitásra.
Elmondja, hogy a rabbik mindig magukra vállalták a
felelősséget, hogy leüljenek a fiatal férfiakkal, és
részletekbe menő tanítást adjanak nekik arról,
hogyan juttathatják el feleségüket az orgazmushoz:
„A rabbik a női orgazmust kötelezővé tették minden
zsidó férj számára. Egyetlen férfinak sem volt
megengedve, hogy csupán saját kielégítésére
használjon egy nőt.”[4]
 El tudjuk képzelni, hogy ilyen beszélgetést
folytasson velünk a lelkipásztorunk? Aligha! A
legtöbb lelkipásztor inkább meghalna, mint hogy
kiejtse a hímvessző vagy hüvely szavakat (hát még a
kölcsönös orgazmust!) egy másik személy füle
hallatára. Így aztán a legtöbb fiatal párnak, akik az
egyházban kötnek házasságot, fogalmuk sincs arról,
hogy a szex nem csak a személyes kielégülésükre
szolgál – nem azért van, hogy saját
gyönyörkeresésünkre összpontosítsunk. Az az
elgondolás, hogy a szexet a szolgálatra használjuk,
mindenképpen kiemeli azt a kéjvágy és a perverzió
birodalmából, és összhangba hozza a keresztény
gondolkodással. A modern egyház azonban mintha
nem tudná abbahagyni, hogy folyton csak a
pogányság perverzióira reagáljon, és szinte teljesen
figyelmen kívül hagyja a szexualitással kapcsolatban
felmerülő valódi kérdéseket.

A házasság metaforája
Amikor Pál apostol a házasságon belüli
szexualitásról beszélt, azt mondta róla, hogy „titok”.
Így ír: „A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és
ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.
Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az
egyházról mondom.” [5] A házasságnak Krisztushoz
és az egyházhoz történő hasonlítása azt sugallja,
hogy a férj-feleség kapcsolat, amelyre elhívásunk
van, valahogyan pillanatképet nyújt a Jézus
Krisztussal való kapcsolatunkról. Ettől lesz a
házasság olyan, mint egy metafora.

Figyeljük meg, milyen nyers őszinteséggel említi

Pál a szexet ebben az igeszakaszban! Az „egy test”
kifejezés közvetlenül a nemi aktusra utal. Azt állítja
Pál, hogy az „egy testté” válás tényleges aktusa
valójában metaforikus cselekedet. Miért használná
Isten a szexet metaforaként Krisztus és az egyház
kapcsolatára, ha a szex valami piszkos vagy csúnya
dolog lenne? Miért használná egyáltalán ezt a
metaforát? Pontosan a szexualitásban rejlő erő
miatt. Bár Krisztus és az egyház kapcsolatában nincs
semmi testi, a szex jól példázza azt a sebezhetőséget
és nyitottságot, amely elengedhetetlen az emberi
lélekben, ha kapcsolatot ápolunk Jézus Krisztussal,
és őt választjuk Urunknak.

A házasság nyilván több, mint szexuális szeretet.

A különféle szeretetfajták egyvelege: a baráti
szereteté, a gyengéd szereteté, az elkötelezett
szereteté. A szexuális szeretet azonban sajátos
jellemzője ennek az emberi köteléknek. Mivel Isten a
„szexet” jelképes értelemben a Krisztus-egyház
kapcsolatra használja, nem kérdéses, hogy tisztának,
ártatlannak és romlottságtól mentesnek tartja –
akárhogyan torzították is el a bukott emberek. A
vonzalom titokzatossága, az érzelmek ereje, a
szexualitás nyíltsága és eksztázisa, a testi érdeklődés
természetes hullámzása a kapcsolaton belül, a
flörtölés és kacérkodás mind része Isten tervének –
egyáltalán nem olyan hedonista, énközpontú és
romlott dolgok ezek, amilyet sokan csináltak
belőlük.

Mennyire fontos a szex a

házasságban?
Boteach rabbi nemcsak azt mondja, hogy a zsidók
mindig Istentől való ajándéknak tartották a szexet a
házasságban, és sohasem valami piszkos dolognak,
hanem arra is rámutat, hogy nem csupán mellékes
ügyként tekintenek rá. A szex a házasságban
központi kérdés! A házasság ettől a fajta szeretettől
lesz házasság. Miért? Mert a szex az egyetlen olyan
szeretetforma, amely kizárólag a házasságra
jellemző. Az összes többi szeretetfajtát meg lehet
osztani másokkal a házassági köteléken kívül is.

Például, noha a férj és feleség között is van

barátság, sok mindenki lehet a barátunk anélkül,
hogy házasságot kötnénk vele. A házasságban
komoly szerepet játszik a hűség és az odaadás, de
lehetünk hűségesek és odaadóak bárkihez, akit
ismerünk. A házasfelek nyilván átélik az egymás
iránti vonzódást, de még a vonzódás sem olyasmi,
ami csak a házasságra jellemző – sokféle embert
találhatunk vonzónak.

A szexuális szeretet azonban tényleg kizárólag a

házasságra jellemző – legalábbis Isten eredeti
szándéka szerint. Ezt a fajta egyesülést férfi és nő
között Isten úgy tervezte el, hogy egy férfi és egy nő
tapasztalja meg együtt, kettesben, egy életen át. Ha
megfosztjuk a házasságot a testi szerelemtől, azzal
értéktelenné, közönségessé tesszük.

Az a gond, hogy sok pár teljességgel hamis

információkat kapott a szexről; annyira zavaros és
zavarba ejtő mindaz, amit hallunk, hogy a végén
több bajt okoz, mint amennyi haszna van. Vagy
túlromantizáljuk, vagy úgy gondoljuk, hogy
valamiféle féktelen, kéjes szenvedélynek kellene
szítania a szexuális vágyat, amelyet valahol,
valamikor elveszítettünk.

Hallgassuk meg, mi erről Boteach rabbi

véleménye:

Mindebben a nyugati romantikus ideál a vétkes,

amely azt mondja, hogy a szerelem ideális
esetben szexhez vezet. A leendő szerelmesek a
közös élmények, az egymás felé tanúsított
figyelmesség, finom tapintat és meleg szeretet
hatására lassan beleszeretnek egymásba. Amikor
színre lép a szerelem, az továbbvezet a szexuális
orgazmus, a kapcsolat tetőfoka felé. Minden
nagy klasszikus szerelmi történetben
szerepelnek ezek a fokozatok: a nyugati
romantikus nézet szerint a nemi aktus a szerelem
betetőzése. A szex a férfi-nő kapcsolat
csúcspontja. A szerelem nem lenne teljes
nélküle. Az aktus előtt is ott van a szeretet, ám
 csak a szex képes a következő szintre, a
szeretkezés szintjére emelni.

A zsidók számára ez teljes mértékben

érthetetlen. A Biblia azt mondja az első emberi
közösülésről: „Azután ismeré Ádám az ő
feleségét, Évát…” [6] A testi egyesülésük előtt is
ismerték egymást, de csak ismerősök voltak.
Nem volt szerelem köztük. A zsidó közösségben
senki nem alacsonyítaná le a szerelmet annyira,
hogy azt mondja róla: létrejöhetett ezt
megelőzően is, olyan rövid idő alatt, valamint
közvetlen testi kontaktus nélkül. A szerelem a
testi intimitás által jött létre.[7]

Ejha! Hogyan néznének ki a házasságok, ha a

szexet a szerelem építésére használnák ahelyett, hogy
úgy gondolnák: a szex a szerelem beteljesedése? A
modern elgondolás szerint amikor megtaláljuk a
tökéletes párt, az igazit, jön a szerelem. Aztán a
kultúra arra ösztönöz, hogy járjunk együtt (évekig,
hogy meglegyen a kellő „tesztvezetés”), és csak
azután gondoljunk házasságra. Először a romantikus
szerelem jön, általában némi szexszel, azután a
házasság. Ezért gondolja azt sok pár (különösen a
nők), hogy a szex nem olyan nagy dolog – hogy a
házasság inkább a romantikus érzésekről szól, és
arról, hogy megtaláljuk „az igazit”. Az elgondolást,
hogy a szex a házasság kötőanyagának tekinthető, és
van ereje építeni, megtisztítani és táplálni a
romantikus szerelmet, mi, haladó gondolkodású,
modern emberek, teljesen visszásnak tartjuk. Már az
is éppen elég furcsának tűnik, hogy a szexet
helyezzük a házasság középpontjába; azt viszont,
hogy a szex a fő oka a házasodásnak, teljes
mértékben sértőnek és nevetségesnek találjuk.

Ez nem jelenti azt, hogy a házasság célja a szex!

Egyáltalán nem! Azt jelenti, hogy a szex központi
fontosságú a házasságban – a szexuális szeretetnek
kiemelkedő szerep jut a romantikus szerelem és az
intimitás építésében.

Az Újszövetség alátámasztja azt az elgondolást,

hogy a szexnek központi jelentősége van a
házasságban. Pál valójában azt is mondta, hogy a
szexuális vágy „ajándék” Istentől, és ez mutatja
elsődlegesen, hogy valaki lépjen-e házasságra, vagy
sem. [8] Nyilván nem egyedül a szexuális ösztönt kell
figyelembe venni, amikor házasságon
gondolkodunk, de a Szentírás azt mondja, ebből kell
kiindulni – ez az elsődleges. Ha nem igazán van
bennünk szexuális vágy, és az egész téma nagyon
kevéssé érdekel, akkor lehet, hogy rendelkezünk a
cölibátus ajándékával, és nem szabad
megházasodnunk. Ha van bennünk szexuális vágy,
akkor azt tekintsük ajándéknak a házasságra nézve,
és ragadjuk meg!

„De hát ennek a szerelemről kellene szólnia, nem

pedig a szexről!” – jajdulnak fel néhányan,
különösen a hölgyek.
 Ó, igen, a romantika… a házasság újdonsült oka!
Olyan gyönyörűségesen és rejtélyesen hangzik,
mintha az álmokat is ebből az anyagból szőnék, de a
Biblia tanítása szerint ez nem ok a házasságra.
Bizony, a lelkipásztorok, ahelyett, hogy a házasság
igei okáról tanítanának, a romantikus álmodozás
tüzét szítják azzal, hogy elszellemiesítik az egészet –
azt mondják, a hívők vigyázzanak, hogy ne csak
beleszeressenek valakibe, hanem „találják meg azt a
tökéletes személyt, akit Isten csak nekik szánt”. A
téves információk elszellemiesítése meglehetősen
hatékony stratégia az élet tönkretételéhez.

Nem azt mondom ezzel, hogy az emberek ne

legyenek szerelmesek, vagy határolódjanak el a
romantikus „talán te vagy az igazi” érzésektől, ezek
nagyon élvezetes dolgok, ám csupán érzések,
amelyek jönnek-mennek egy élethosszig tartó
kapcsolat során. Nem bölcs dolog a házasságot
ennyire időszakos dologra alapozni. Akármilyen
bomlasztónak is hangzik az átlagos férfi vagy nő
számára, a romantikus érzéseknek egyáltalán nincs
központi vagy létfontosságú szerepük a boldog
házasságban. Muszáj kilépnünk az általunk
teremtett nevetséges, romboló, romantikus
álomvilágból!

A zsidó közösségben nem becsülik le a szexuális

szerelmet mint a házastársi szeretet alapját, hanem
elismerik központi szerepét és erejét. Nézzük meg,
hogyan zajlik az udvarlás a haszid zsidóknál!
 Először egy férfi és egy nő találkoznak. Nem
feltétlenül tudják, mennyire lesznek vonzóak
egymás számára. Feltéve azonban, hogy minden
jól alakul, tovább találkozgatnak egy ideig,
mondjuk néhány hétig vagy akár néhány hónapig,
aztán döntenek a házasságról.

Szeretik egymást? Valószínűleg nem. Lehet,

hogy nagyon erősen vonzódnak egymáshoz, erős
érzések vannak bennük egymás iránt. Aztán a
nászéjszakán első ízben egyesülnek egymás testi
megismerésében. És ennek a testi aktusnak az
ereje, amelyet mindketten első alkalommal
tapasztalnak meg, ez rendelkezik valódi
robbanásszerű erővel, és hozza létre a
házassághoz szükséges szeretetet, áthidalva a
szakadékot, amely valamikor elszakította őket
egymástól.[9]

Mielőtt még feldühödnénk, vagy kijelentenénk,

hogy ez az egész marhaság, gondolkozzunk el ezen:
évezredeken át nem ismerték egymást a férfiak és a
nők a nászéjszaka előtt, az egy-két nyilvános helyen
történő találkozástól eltekintve. A valódi
bemutatkozásuk az volt, hogy lefeküdtek egymással.
Virágzó kapcsolatok voltak, és ritkán fordult elő
válás. Ha megnézzük a mai helyzetet, azt látjuk,
hogy mi sokkal okosabbak, sokkal romantikusabbak
és igen felvilágosultak vagyunk; a kapcsolataink
mégis rogyadoznak, a válások száma pedig
járványszerű méreteket öltött. Talán nem is vagyunk
olyan okosak, mint gondoltuk.

Lehet, hogy a modern gondolkodás számára

abszurdnak tűnik, de a bibliai tanítás azt az
elgondolást támogatja, hogy az embereknek a
házasságkötést követően kell növekedniük a
szeretetben; nem kell beleszeretniük egymásba,
mielőtt összeházasodnak. És a Biblia azt mondja,
hogy a szex olyan erőteljes eszköz, amely – ha
helyesen használják, házasságkötés után – örökre
összeforraszt két lelket.

Amikor Ádám megpillantotta Évát, „asszonynak”

nevezte el – a szó szoros értelmében „olyan
embernek, akinek méhe van”. Vagyis azonnal
észrevette, hogy vannak olyan részei, amelyek
rendkívül érdekesek az ő számára. Nem találunk
utalást arra nézve, hogy elkezdtek volna együtt járni,
vagy kipróbálták volna az együttélést néhány évig.
Az igevers szerint Ádám első pillantásra olyan
izgatott lett, hogy kijelentette: „A férfi elhagyja apját
és anyját egy ilyenért. És egy testté lesznek – nemi
életet fognak élni!” [10] Ádám és Éva meg is tették.
Ott, a kertben. Minden szégyenkezés nélkül.

Mit jelent mindez? Egyrészt azt, hogy az

egyháznak és általában a keresztényeknek nem
szabad tovább kerülniük a szex témáját. Beszélnünk
kell arról, milyen erő rejlik a szexben, amely két
lelket eggyé „forraszt”. Emlékeztetnünk kell
magunkat, és segítenünk kell gyermekeinknek is
megérteni (életkoruknak megfelelően), hogy amikor
egy férj és egy feleség kifejezi szexuális szeretetét
egymás iránt, az eksztázis felé vezető útra lépnek –
és olyan helyen kötnek ki, ahol már nem urai
önmaguknak. Ebben az aktusban a házaspár teljes
mértékben sebezhető, nyitott lesz, és megadja magát
a másiknak. Ebben az eksztatikus aktusban úgy
belefeledkeznek egymásba, ahogyan semmilyen más
helyzetben nem mernék megtenni. És ennek a
tetőfoka az a megtapasztalás, amelyről a Biblia azt
mondja: „…legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír.”
[11] A teológusok úgy fogalmaznak, a nemi aktus
bizonyos értelemben egy kis halál – akkora ereje
van!

Tudatosan emlékeztetnünk kell egymást és

figyelmeztetnünk a gyermekeinket, hogy a szexet
nem szabad értéktelenné tenni vagy a házasság
kötelékén kívül gyakorolni. Ha így teszünk, azzal
összezavarjuk és megbénítjuk a lelkünket. Bár Isten
nagyobb a múltbeli hibáinknál, és képes azokat
helyrehozni, szexuálisan szabados kultúránk sokak
lelkét sivárrá tette, illetve meggyilkolta (erről később
még lesz szó). Mindenkit arra kell biztatnunk, hogy
tartsa távol magát a kéjvágytól, a perverziótól és a
kultúránkat átható önző hedonizmustól – ehhez
pedig beszélnünk kell róla.

Éppen a szexualitásban rejlő erő miatt szerepel

annyi szexszel kapcsolatos tiltás a Bibliában. A
szexet muszáj a házasság keretében tartani ahhoz,
hogy biztonságban lehessünk – hogy az erejét
építésre és ne rombolásra használjuk. És
mindegyikünknek meg kell tanulnunk, hogyan
tartsuk a szexuális ingereket a házasságon belül. A
szex gazdag, megtisztító, szeretetmélyítő aktus,
öröm- és élvezetforrás – ha a házasság kötelékébe
zárva őrizzük. Ha nem, akkor pusztít. Pál így írt: „Az
az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy
tartózkodjatok a paráznaságtól, hogy mindenki
szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével,
nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok,
akik nem ismerik az Istent.” [12]

A férjeket és feleségeket arra kellene biztatni,

hogy tanuljanak a szexről, gyakorolják, ünnepeljék;
bízzanak abban, hogy általa Isten köti össze őket;
hagyják, hogy megtisztítsa a kapcsolatukat, és
feledkezzenek bele az elragadtatott gyönyörbe. Ez
lenne igazán keresztényi. Ha egy férj és egy feleség
megérti a szex miértjét Isten nézőpontjából, akkor
nem fogják tovább alárendelni az észszerűtlen
romantikának vagy a hullámzó hormonoknak. A
romantikára vagy hormonokra alapozott szex
színtiszta önzés; a szolgáló lelkületre,
áldozatkészségre, hitre és reményre alapozott szex
viszont bámulatos.

Pál erre a fajta szexualitásra gondolt, amikor

papírra vetette: „A férj adja meg a feleségének,
amivel tartozik neki, és ugyanígy a feleség is a
férjének. Nem a feleség rendelkezik a saját testével,
hanem a férje. Hasonlóképpen a férj sem ura a maga
testének, hanem a feleségét szolgálja vele. Ne
tagadjátok meg a másiktól, hogy a testetekkel is
szolgáljátok egymást!” [13]

A szex szolga, a feladata, hogy tisztogassa a

házastársi kapcsolatot. Kiváló mód arra, hogy ne
saját magunkba, hanem egymásba feledkezzünk
bele. Ez értelmezhetetlen a szekuláris kultúránkban,
pedig az igazi szex ettől szex. Csodás. Gyönyörű.
Istentől rendelt élvezet.

Sajnos ahelyett, hogy a párok igazán élveznék a

szexet, inkább csatatérré vált a számukra.
12. A nemek háborúja

A férfi és a nő
szexuális vezérlőpanele
 A férfiak szexet akarnak, a nők szeretetet. Ahhoz,
hogy a nőben szexuális vágy ébredjen a férje iránt, a
férfinak el kell érnie, hogy a nő úgy érezze: szereti,
rajong érte és fontosnak tartja. Ahhoz, hogy a
férjben elkezdjen éledezni a szexuális vágy a
felesége iránt, a nőnek elég megjelennie.

A férfiak meglehetősen egyszerűek és egyenesek,

amikor szexuális kérdésekről van szó: alapjában
véve van egy ki-be kapcsoló gombjuk, és nem is
olyan nehéz megnyomni. A nő szexuális
vezérlőműve már inkább egy 747-es repülőgép
műszerfalára hasonlít – sok-sok lámpa, gomb és kar.
Ez a műszerfal eléggé bonyolult, egy újonc könnyen
összezavarodhat a láttán.

A férfiak és a nők nemcsak másképp működnek

szexuálisan, abban is drámai különbség mutatkozik
köztünk, hogy miért vágyunk a szexre. A nő számára
a szex a lélek töltőállomása, a meghittség, közelség
és melegség érzéseinek rakodódokkja. Amikor egy
nőnek nehéz napja volt, vagy gondokkal, hosszan
tartó feszültséggel kell szembenéznie, üresnek érzi
magát. Arra van szüksége, hogy odafigyeljenek rá,
törődjenek vele, meghallgassák, és férje gyengéd,
meleg szeretete megtöltse a lelkét. Az érzelmi
figyelmesség, a rajongás és törődés készíti fel a
remek szexre.

A férfi ennek homlokegyenest az ellenkezője. A

férfi a szex révén nem megtölteni, hanem
kiüresíteni akarja a lelkét. Amikor a férfinak nehéz
napja volt, vagy rendkívüli érzelmi teher nehezedik
rá, mert elvesztette a munkáját, vagy valami más
nehézséggel küzd, akkor nem üresnek érzi magát.
Úgy érzi, torkig van, összecsapnak feje fölött a
hullámok. Vizsgálatok bizonyítják, hogy a férfiak a
bennük felgyülemlett feszültségtől nehezen tudnak
gondolkodni, hallani és bármi olyat tenni, ami
mentális és fizikai koordinációt igényel (például
autót vezetni). Ha teher nehezedik rájuk, az a
férfiaknál ráadásul egyfajta időérzék-torzulással is
jár: öt percet húsznak éreznek. A szex a férfi
számára remekül alkalmas a gőz kiengedésére,
érzelmi és testi mérőórájának helyrebillentésére.
Lehetővé teszi, hogy másképp gondolkozzon és
érezzen az életével kapcsolatban. Ha a feleség azt
látja, hogy a férje össze van zavarodva, nagy nyomás
nehezedik rá munkahelyi gondok vagy a túl sok
befizetetlen számla miatt, érdemes elgondolkodnia
rajta, hogy lefeküdjön vele. A férfiak testileg fejezik
ki, amit érzelmileg nem tudnak. A szextől
ténylegesen kitisztul a férfi agya.

Mivel a férfiak és a nők másképp közelítenek a

szexualitáshoz, a nők sokszor azt hiszik, hogy a férfi
csak szexet akar, nem szeretetet és meghittséget.
Pedig ez nem igaz. A férfiak igenis vágynak a
szeretetre, akarják a meghittséget és a közelséget, és
ki akarják mutatni a szeretetüket és rajongásukat a
feleségük iránt. Csak az a gond, hogy a férfiaknak
szükségük van a szexre ahhoz, hogy szeressenek – a
férfi a szex által érzi a meghittséget és a közelséget.
Ezért van az, hogy a férfit a nővel kapcsolatban
főként a szex érdekli: ezt az egyedüli utat ismeri a
meghittséghez. Ez sok nőt undorral tölt el. Az ő
szemükben a házasságnak nem a szexről kellene
szólnia, hanem inkább egymás társaságáról, az
egymás iránti hűségről és arról, hogy megnyílunk
egymás előtt. Viccesen azt szoktam mondani a
nőknek, hogy ha a férjük társaságra, hűségre és
megnyílásra vágyna, akkor golden retrievert venne.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férfiak oda

akarják adni a szívüket a feleségüknek. Csakhogy a
nőket tévesen tájékoztatják. Az én fiatalkoromban
azt tanították a lányoknak, hogy a férfi szívéhez a
gyomrán keresztül vezet az út. Sajnos körülbelül
tizenöt centivel fölé lőttek a célnak.

A szex hatására megmutatkozik a férfi lágyabbik

oldala. A nők ezt a „szex utáni” érzékenységet
találják elképesztően csábítónak. Csakhogy éppen
ebben rejlik a kihívás.

Ha egy kapcsolatban az egyik félnek szeretetre,

közelségre és meghittségre van szüksége, mielőtt
akarná a szexet, ugyanakkor a másik fél nem képes
igazán szeretetet, közelséget és meghittséget érezni,
csak szex után, az bizony okozhat gondokat.
Önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés, hogy ez
az egész szexkérdés nem valamiféle kozmikus vicc-e.
De mi van akkor, ha Isten ezt szándékosan tervezte
így? Mi lenne, ha ahelyett, hogy vitatkozunk
egymással, és perverznek vagy frigid prűdnek
titulálnánk egymást, dolgoznánk azon, hogy
megértsük a másikat és alkalmazkodjunk hozzá? Ez
azt jelenti, hogy másképp kell gondolnunk a szexre:
így szolgálhatunk a szeretett személy felé.

Ha azt gondoljuk a szexről, hogy így szerethetjük

és szolgálhatjuk egymást a házasságban, az egészen
új megvilágításba helyezi az emberi szexualitást.
Képzeljük el a férjet, aki fontosnak tartja, hogy a
tipikusan szex utáni lágy, törődő érzéseket
gyakorolja a szex előtt is, hogy kiváltsa a szexuális
vágyat a feleségében! Vagy képzeljük el a feleséget,
aki szabadon odaadja magát a férjének, mert érti,
hogy a férfi a szexualitáson keresztül jut el a
meghittséghez. (Hölgyek, a jó hír az, hogy ha
szeretnék gyakrabban látni férjük „lágyabb oldalát”,
itt a bombabiztos módszer erre!)

Bár mindig fennáll a manipuláció és bántalmazás

veszélye egy olyan bensőséges kapcsolatban, mint a
házasság, és bár időbe telhet, míg rájövünk, hogyan
kell jól csinálni, általában kialakul egy egészséges
ritmus, ha mindkét fél elkötelezetten törekszik egy
olyan légkör kialakítására, ahol a másik szexuális
szükségei be vannak töltve. Egy-egy adott
pillanatban talán nem tűnik igazságosnak, de ha
őszintén és nyíltan tovább dolgozunk rajta, idővel
visszatekintve megláthatjuk, hogy a kapcsolat
árapálya végső soron mindkét fél számára meghozza
a szexuális beteljesülést a házassági egységen belül.

Ahhoz, hogy megkapjuk, amire vágyunk, meg kell

adnunk a társunknak, amire ő vágyik. Ha csak az
érdekel, hogy mi megkapjuk, amit mi szeretnénk,
akkor nagy valószínűséggel a „boldogtalan házasok”
táborát fogjuk gyarapítani.

Michele Weiner Davis a The Sex-Starved Marriage

(Szexre éhező házasság) című könyvében jól
megragadja, milyen esztelenség szexuálisan távol
tartani magunkat egymástól:

A szexre kiéhezett férfiak arra várnak, hogy a

feleségük legyen szexisebb, kacérabb és
fogékonyabb az ő szexuális közeledésükre,
mielőtt energiát fektetnének a kapcsolatba.
Érzelmileg lezárnak. Végül töméntelen
mennyiségű televíziózásba menekülnek. Ott
hagyják az italos dobozt a nappaliban.
Megfeledkeznek arról, hogy vannak gyermekeik.
Bezárkóznak. Ettől a nők kiéheznek a
kommunikációra. A kommunikációra kiéhezett
nők levertek, neheztelnek és úgy érzik,
méltánytalanul bántak velük. Pánikrohamokat
kapnak, sírnak, túl sokat vagy túl keveset esznek,
nem tudnak aludni, hozzájuk nő a legkevésbé
sem szemrevaló szabadidőnadrágjuk, nyaggatni
és kritizálni fognak, végül pedig, de nem
utolsósorban, rácsukják az ajtót az intimitásra.
Egyszerűen kivész belőlük a vágy. Ha a férfiak
 kikapcsolnak, a nők megdermednek, és ha a nők
megdermednek, a férfiak kikapcsolnak.[1]

Kedves férfitársaim! Ha több szexre vágynak,

igyekezniük kell többet betölteni feleségük érzelmi
szükségleteiből! Kedves hölgyeim! Ha azt szeretnék,
hogy több érzelmi szükségletüket töltse be a férjük,
többször kell betölteniük a szexuális igényét!

Lépjünk a tettek mezejére!

Rengeteg bizonyíték van arra nézve, hogy a szex
jót tesz az ember egészségének. Valójában ha
átlagosan hetente háromszor szeretkezünk, az
ugyanolyan, mintha évente százharminc kilométert
futnánk. A szex erősíti a csontokat, javítja az
izomtónust. Szeretkezés közben endorfin szabadul
fel, ami a természet aszpirinje, így aztán a szex
remek ellenszer a testünkben jelentkező általános
fájdalmakra.

A mellékvesék által termelt DHEA

(dehidroepiandroszteron) közvetlenül orgazmus
előtt szabadul fel, javítja a mentális tudatosságot,
erősíti az immunrendszert, gátolja a
tumornövekedést a szervezetben, és építi a
csontszövetet. A nőknél hatalmas adag oxitocin
(„szeretgető-ölelgető” vegyi anyag) szabadul fel szex
közben. Megnő az ösztrogénszint is. Az ösztrogén az
általános megelégedettség és nyugalom érzését kelti
a nőben, segíti az emlékezet működését, és
egészségesebbé teszi a szív- és érrendszert.

Szükséges, hogy a férj és a feleség szeretkezzen.

És egészséges is. Ebben a tekintetben nincs jobb
tanács, mint a Nike cég reklámja: Just do it! (Csak
csináld!)

Figyelj… fent vagy?

Miért van az, hogy egyesek gyakrabban vágynak
a szexre, mint mások? (És akár hisszük, akár nem,
nem minden esetben a férfi az!) A regényírók és
költők állításaival ellentétben a szexuális ösztön
nem a romantikus érzésekből fakad, hanem a
hormonok tombolásából. Az agyban felszabaduló
hormonkoktél kémiai és elektromos reakciókat indít
el, melyek felébresztik bennünk a szex utáni vágyat.
Ha növeljük valakinek a hormonszintjét, növekedni
fog a szexuális vágya. Ez ennyire egyszerű.

A tesztoszteron nevű hormon hat a

legközvetlenebbül a szexuális vágyra mind a
férfiaknál, mind a nőknél. A legtöbb férfi hajnalban
kap egy nagy tesztoszteronlöketet. Mindenféle
előzmény nélkül egyszer csak erőteljes erekcióra
ébred. Ilyenkor a legtöbben átnyúlnak az ágy
túloldalára, és elsuttogják azt a három szót, amelyet
minden nő úgy szeret hallani: „Figyelj… fent vagy?”

A tesztoszteron kihat a nők szexuális vágyára is.

Egyszer felkeresett egy nő az irodámban, és
megkérdezte, hogy beszélhetne-e velem egy kényes
kérdésről. Leültünk, és elmondta, hogy bár boldog
házasságban él, teljesen elveszítette az érdeklődését
a szex iránt. Még mindig szerette a férjét, és otthon
minden rendben volt, de egyszerűen nem érdekelte
a szex. Ezt megemlítette az orvosának, aki úgy
döntött, elvégeztet néhány vizsgálatot.
Megállapították, hogy a nő tesztoszteronszintje
nagyon alacsony, így aztán az orvos kiírt neki egy
direkt nők számára kifejlesztett
tesztoszteronkészítményt.

– Szedtem egy hétig, és… semmi. Szedtem még

egy hétig, és… még mindig semmi. Szedtem a
harmadik héten is, és egyszer csak… – a nő
előrehajolt, és kibökte: – Úgy éreztem magam, mint
egy férfi! Nem hagyom békén a férjemet szexuálisan.
Letámadom, ahányszor alkalmam nyílik rá. – Aztán
némi aggodalommal rám nézett, és megkérdezte: –
Ehhez mit szól?

Egy pillanatig néma csendben ültem ott, aztán

annyit kérdeztem:

– Én honnan tudnám ezt beszerezni?

A tesztoszteronszinttel magyarázható a férfiak és

nők szexuális vágya közötti eltérés. A tizenéves
fiúkban tizenöt-hússzor magasabb a
tesztoszteronszint, mint a tizenéves lányokban. Ha a
férfiak és a nők szexuális ösztönének erősségét
összehasonlítjuk, azt látjuk, hogy a férfiakat
általában jobban érdekli a szex tizenéves koruktól
negyven-negyvenöt éves korukig. Aztán átfordul a
dolog, és a nők kezdenek nagyobb érdeklődést
tanúsítani a szex iránt, mint a férfiak. Ezen a ponton
a nők általában túltesznek a férfiakon a szexuális
vágy tekintetében, amíg mindketten közelíteni nem
kezdenek a hatvanhoz. Attól kezdve pedig mindkét
nem képviselői nagyjából azonos szinten maradnak
életük hátralevő részében. Az időskori szerelem édes
szerelem, mert sokkal kevesebb a konfliktus a
szexuális kérdésekben.

Bár a szexuális vágyat a tesztoszteron irányítja, a

pszichés környezet elősegítheti vagy gátolhatja
ennek a szexuális hormonkoktélnak a kibocsátását,
különösen a nők esetében. A nők tisztában vannak
azzal, hogy az olyan tényezők, mint a közelség, a
bizalom, a „dédelgetés” érzése segít nekik szexuális
vonzalmat „érezni”. Ez azonban csak azért van így,
mert ezek az érzések olyan környezetet teremtenek
az agyban, amelyben fel tud szabadulni a
tesztoszteron. A férfi szexuális vágyára is hatással
lehetnek ugyan bizonyos pszichés tényezők, ám ők
többnyire szinte állandó készenlétben vannak a
tesztoszteronkibocsátásra. A férfi nem könnyű
felgerjedése jelentős frusztrációt okoz a legtöbb
házasságban. Sok-sok házaspárbajt vívtak már
szexuális kérdések fölött.

Szexuális egyensúly
 Nagyon kevés kapcsolatban egyformák a párok a
szexuális étvágy tekintetében. Ez az egyik fő érve
azoknak, akik úgy vélik, hogy a párok éljenek
szexuális életet a házasság előtt. Úgy gondolják, hogy
a házasság előtti szex segít a párnak megállapítani,
hogy szexuálisan összeillők-e. Ám a házasság előtti
szex csak ritkán jelzi pontosan a szexuális vágyat. A
kapcsolat elején, akár együtt él egy pár, akár a
mézesheteket töltik az esküvő után, sok minden
befolyásolja a valódi szexuális étvágyukat.

A házasság előtti, illetve a házasság korai

szakaszában létrejövő szex során kémiai
megtévesztés zajlik. Weiner Davis így ír:

[A korai szex] során a PEA (fenetilamin), a

dopamin és a norepinefrin hatására a gyenge
szexuális étvágyú személy fellendülést tapasztal
meg a szexuális vágyában. A szerelemkoktél
befolyása alatt a gyenge [szexuális étvágyú]
személy úgy gondolkodik, érez és cselekszik,
mint egy erős [szexuális étvágyú] személy. Ez az
egyén, akit egyébként kevéssé érdekel a szex,
akit nem könnyű felizgatni, és aki nem szokott a
szexre gondolni, ennek éppen az ellenkezőjét
tapasztalja meg. Egy-egy adott napon a szexuális
fantáziálgatás, a szerelmi játék és a szexuális
kezdeményezés mind részévé válik a
viselkedésének, és elkezdi azt hinni: „Végre
találtam valakit, aki felizgat!” Közben pedig az
erős [szexuális étvágyú] személy azt gondolja:
 „Meghaltam, és a mennybe jutottam. Végre
találtam valakit, aki ugyanúgy élvezi a szexet,
mint én!”[2]

Miután ez a „szerelemkoktél” alábbhagy

(márpedig minden esetben alábbhagy), a gyenge
étvágyú házastárs visszakerül a normális állapotába,
az erős étvágyú társ számára pedig marad a
döbbenet és az elborzasztó felismerés, hogy mégsem
olyan személlyel kötött házasságot, akinek
ugyanolyan a szexuális étvágya, mint az övé. Ekkor
jönnek elő a problémák. A nagy étvágyú személy így
kiált:

– Már nem is kívánsz!

Erre a kis étvágyú azt feleli:

– Te nem is engem akarsz, hanem csak a szexet!

Ebből sok vita támad, ami kikezdi a kapcsolatot.

Az, hogy a házasságban az egyik félnek kisebb a

szexuális étvágya, mint a másiknak, nem jelenti azt,
hogy bármi baj lenne a szexuális ösztönükkel.
Sokféle biológiai, fiziológiai, pszichés, kapcsolati és
egyéb tényező befolyásolja az ember szexuális
ösztönét, mely szinte minden házasságban az egyik
félben erősebb, mint a másikban. Sajnos az összes
elérhető, szexszel kapcsolatos információ azt
sugallja, hogy egy normális, egészséges párnál
mindkét félnek azonos erősségű a szexuális ösztöne,
pedig ez egyszerűen nem így van.
 És szinte minden szexről szóló könyv a következő
képletet tárja a párok elé:

Vágy —> Felizgatás —> Közösülés

A vágy felizgatáshoz vezet, az pedig közösülést
eredményez. Jól hangzik, csak az a gond vele, hogy
sok esetben nem igaz. Nagyon sok olyan ember van,
aki láthatóan először nem is mutat vágyat, vagy csak
nagyon keveset, aztán mégis borzasztóan élvezi a
közösülést, amikor már benne van. Ezeknek az
embereknek nincs kedvük hozzá, amíg bele nem
kezdenek. De aztán tényleg belelendülnek.
Egyébként is, minél gyakrabban szeretkezik egy pár,
annál több tesztoszteront termel a testük. Ez azt
jelenti, hogy azoknak a pároknak, akik nem
szeretkeznek eleget, egyszerűen arra kellene
összpontosítaniuk, hogy többet szeretkezzenek, nem
pedig arra, hogy növeljék a szex iránti vágyukat.

A párok azonban nem hallják ezt az üzenetet. Azt

hallják helyette: akiben nincs ott a vágy az elején,
azzal valami baj van! Ennek az az eredménye, hogy
az erős étvágyú társ sértve érzi magát, míg a gyenge
étvágyú úgy érzi, lebecsülik. Az erős vágyú társ
visszahúzódik, és nem kéri már a szexet, olyan
mértékű elutasítást érez, a gyenge vágyú pedig
kiteszi a „zárva” táblát, mivel állandóan arra
emlékeztetik, hogy valami baj van vele. Az a feltétel,
hogy a vágy legyen ott, mielőtt szexuálisan
közelednénk a másikhoz, valójában olyan hamis
elvárásokat támaszt, amelyek végül kárt okoznak a
kapcsolatnak.

Képzeljük csak el, mi történne, ha a párok

megtudnák az igazat: hogy a gyengébb vágyú társak
a világ legjobb szeretői közé tartozhatnak! Az erős
vágyú társak elkezdenék dédelgetni a kincsüket, és
már nem éreznék elutasításnak, hogy társuk nem
mutat ki vágyat. A gyengébb vágyú társak többé nem
éreznék úgy, hogy elromlottak, sőt, egyre
kellemesebb érzések töltenék el őket szexuális
adottságaikkal kapcsolatban. Amikor az emberek
felfedezik az igazságot, az felszabadítóan hat rájuk,
és elkezdhetik élvezni azt, amilyenek.

Hozzá kell tennünk, hogy a nagyobb étvággyal

bíróknak meg kell tanulniuk kordában tartani a
szexuális ösztönüket, és tiszteletben kell tartaniuk
gyenge vágyú társukat. Nem szabad szexet
kezdeményezniük minden alkalommal, ahányszor
csak egy pici ágyéktáji nyomást éreznek. Akik
minden alkalommal esznek, ahányszor eszükbe jut
az étel, a végén kövérek és betegek lesznek.
Ugyanígy, akik követelik a szexet, ahányszor
késztetést éreznek rá, végül az egészségükkel
fizetnek.

Különleges felszerelés
Sok nőtől hallottam már:
 – A szex férfidolog. Csak azért erőltetik, hogy a
férfiak jól érezzék magukat.

Pedig mi sem állhatna távolabb az igazságtól!

Isten úgy találta ki a szexet, hogy a férfiak és a nők
számára is élvezetes legyen. Fizikai értelemben a nő
a szexualitás remekműve. Isten a nőknek adott egy
külön szervet csak a szexuális élvezetre, csiklónak
hívják. (Ha a férje nem tudja biztosan, hol található,
mutassa meg neki!)

Ejha! Saját, külön bejáratú szerv egyetlen cél – a

szexuális gyönyör – érdekében! A férfiak nem
rendelkeznek ilyennel. A miénk multifunkciós
szerszám. A pasik megirigyelhetik a nők
felszerelését! Bár szerintem jó dolog, hogy Isten nem
adott nekünk külön szervet, amelynek a szexuális
gyönyörön kívül nincs más rendeltetése, mert
valószínűleg sosem hagynánk békén.
13. A remek szex öt titka

Felmegyek a pálmafára,
megragadom a fürtjeit.
 Most, hogy már tisztáztuk, hogy a szex rendkívüli
jelentőséggel bír a boldog házasság szempontjából,
át szeretném adni azt, ami véleményem szerint a
házasságon belüli remek szex öt legfőbb titka. Ahhoz
azonban, hogy ez igazán hatékony legyen, nagyrészt
azzal kell foglalkoznom, hogy elmagyarázzam, mi
kell ahhoz, hogy a nő átélje a remek szexet. Hogy
miért összpontosítok a nőre? Mert szexuális
szempontból a férfi egyszerű lény. Neki a remek
szexhez nincs másra szüksége, csak hogy a nő jelen
legyen. Lássuk tehát a toplistát az ötödik helyezettől
az elsőig!

Ötös számú titok: Romantika

Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem.

Énekek éneke 2,6

Sokszor hallok férfiakat panaszkodni, hogy a

feleségüket nem érdekli a szex, pedig nem is
tévedhetnének nagyobbat. A nő gyakorlatilag a
szexuális energia tárháza. Csak azért nem ismerik
ezt fel a férfiak, mert a nő szexuális vágya nem a
felszínen található, mint az ő esetükben. A legtöbb
férfinak igazából nincs szüksége más előjátékra,
csak egy kis oxigénre. Ha kap levegőt, készen is áll.
Nem úgy a feleség! Így aztán a férfi – magából
kiindulva – sokszor arra a téves következtetésre jut,
hogy mivel a felesége nem olyan, mint ő, biztosan
hiányzik belőle a szexuális vágy.
 Még szexuálisan állítólag felvilágosult
társadalmunkban is úgy tűnik, nagy szükség van
arra, hogy a férfiakat a női szexualitásról tanítsuk.
Meg kell érteniük, hogy a nő szexualitása inkább
hajlamos a téli álomra, mint a férfié. Ezenkívül, ha
egyszer felébred a szexualitása, a nemi szenvedély
egészen más ütemben bontakozik ki, mint a férfi
esetében. Szexuális értelemben a férfi inkább olyan,
mint egy villanykapcsoló, a nő pedig inkább olyan,
mint egy vasaló: nem annyira instant, mint a férfi,
egy kicsivel több felmelegedési időre van szüksége. A
férjnek ezzel tisztában kell lennie, és fel kell
vállalnia a felelősséget azért, hogy felébressze a
szexuális vágyat a feleségében. Ha megteszi, ő is
gyakrabban fog elégedetten mosolyogni.

Ahhoz, hogy a nő nemi izgalmat érezzen,

szüksége van arra, hogy a férje a szerelmese legyen.
Romantikára van szüksége. A férfiak nem ellenzik a
romantikát, csak fogalmuk sincs, mennyire fontos az
a nőknek. A férfiak megtesznek bizonyos dolgokat,
például lemossák az autót, vagy eljárnak dolgozni,
hogy pénzt keressenek a családnak, és így próbálják
kimutatni, mennyire szeretik a feleségüket. Az
igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a legtöbb férfi
egyáltalán nem látott semmilyen példát arra, mit
jelent romantikusnak lenni.

A romantika nemcsak a szexualitásról, hanem az

érzékiségről is szól. Az érzékiséghez hozzátartozik,
hogy fogjuk egymás kezét, átöleljük, ölelgetjük
egymást, édes semmiségeket suttogunk egymás
fülébe, végigsimítjuk társunk szakállát vagy éppen
selymes haját, összeérintjük az arcunkat, beszívjuk a
társunk illatát, kéz a kézben sétálgatunk egy félreeső
utcácskában, letompítjuk a fényeket, tüzet gyújtunk
a kandallóban – ezek a dolgok mind segítenek
érzelmileg kapcsolódnunk az adott pillanathoz. Az
érzékiség nem tűzi ki célul a szexet, mert egyáltalán
nem célorientált. Nem is mindig nyíltan szexuális
jellegű; valójában arról szól, hogy olyan dolgokat
teszünk, amelyek tükrözik érzéseinket és egymás
iránti vonzalmunkat.

A házaspárok akkor kerülnek bajba, amikor nem

tesznek különbséget az érzékiség és a szexualitás
között. Különösen a férfiaknak esik nehezükre ez a
megkülönböztetés. Pedig létfontosságú, hogy
különbséget tudjunk tenni a kettő között. Elmondom,
mi a lényeg: a csodálatos szexualitás a csodálatos
érzékiség eredménye. Az újdonsült házasok
természetes módon sok időt töltenek azzal, hogy
fogják egymás kezét, ölelkeznek, csókolóznak és így
tovább. Idővel azonban a párok hajlamosak ezt
megkerülni, és céltudatosabban egyenesen a szex
felé haladni, különösen, ha már vannak gyermekeik.
Kevesebb idő jut a flörtölésre, a pajkosságra, a
meghitt érintésekre, amelyek régebben annyira nagy
gyönyörűséget okoztak. Amikor a bensőséges
viselkedést elhagyjuk, kezdjük úgy érezni, hogy
távolabb sodródunk egymástól. Ha nem vigyázunk, a
végén maga a szex is inkább teljesítménykérdéssé
válik, nem pedig a bensőségesség megnyilvánulása
lesz. Amikor az érzékiség elmarad, a szex már csak
önmagáért fogja érdekelni a párokat.

Fel kell ismernünk, hogy egymást nézni,

beszélgetni, meghallgatni, megérinteni és egymás
kezét fogni ugyanolyan fontos az évek óta együtt elő
párok, mint a friss házasok számára. Ha a férj vagy a
feleség egyből a nemi közösülés felé siet, és nem
lépdel végig az intimitás lépcsőin, amelyeknek azt
meg kellett volna előzniük, a társa úgy érzi majd,
hogy kiüresedett és kihasználták (különösen a nők).
Úgy kell gondolni a szexre, mint egy ínyenc ünnepi
étkezésre. Persze, nem mondom, hogy minden egyes
nemi érintkezésnek muszáj hatfogásos étkezésnek
lennie – van, amikor egy szelet vajaskenyér is jólesik.
Nyilván nincs semmi gond azzal, ha időnként csak
gyorsan bekapunk valamit. Csak vigyázzunk, nehogy
tábort verjünk Gyorsnumerafalván!

Érdekes tudni, hogy amikor a párok között

először kezd kialakulni a romantikus kapcsolat, az
agyukban felrobbannak a hormonkoktélok. Jó
néhány erőteljes vegyi anyag szabadul fel, melyek az
eufória heves érzéseit teremtik meg bennünk: a
dopamin a jóllét érzésével tölt el; a feniletilamin
növeli az izgalomra való képességet; a szerotonin az
érzelmi stabilitás érzését kelti; a norepinefrin pedig
egyfajta „izgalmi állapotot” hoz létre, amelyben úgy
érezzük, bármire képesek vagyunk. A gond csak az,
hogy ez a kezdeti romantikus kötődés – amely
inkább belehabarodás, mint igazi szerelem – csak
egy ideig tart, átlagosan három–tizenkét hónapig. Ha
a párok nem vigyáznak, nem fognak továbblépni a
belehabarodástól a következő szintre, a házassági
kötődés szintjére. Ez egy olyan érzelmi kapocs egy
férfi és egy nő között, amely mélységesen fontossá és
értékessé teszi őket egymás számára.

Itt jön a képbe a romantika. A romantika segít a

párnak vissza-visszalátogatni a belehabarodás
szakaszába, ezáltal motiválni a házassági kötődés
építésére és javítására. Amikor egy férfi apró
romantikus dolgokban tudatosan kimutatja, hogy
értékeli a feleségét – kinyitja előtte a kocsiajtót,
virágot hoz neki, elviszi egy romantikus vacsorára,
lekapcsolja a villanyt egy kis szexmentes
összebújáshoz, megszervez egy közös hétvégét, vagy
elhozza a feleségét az enyémhez hasonló
szemináriumokra (ez itt a reklám helye) –,
újrateremti a kapcsolatuk kezdeti körülményeit.
Ezzel a szó szoros értelmében „becsapja” a testüket,
és annak a hormonkoktélnak a felszabadítására
készteti, amelytől az elején „szerelem okozta izgalmi
állapotba” kerültek. A belehabarodással járó
érzéseket nem lehet tartós maradásra bírni, de arról
gondoskodhat a pár, hogy alapos tervezéssel
időnként átéljenek egy-egy ilyen „hormonutazást”.
Ez a fajta tevékenység újra fellobbantja romantikus
érzéseiket és szexuális vágyukat is. A romantika
tulajdonképpen érzelmileg ráhangolja a párokat a
házassági kötődésük gazdagítására.

Dr. Desmond Morris kutatása szerint a párok

akkor tudnak a leginkább kötődni, ha módszeresen
végigveszik a fokozatos testi intimitás tizenkét
lépését. Amikor a pár sorrendben megy végig ezeken
a lépéseken, attól rendkívül személyessé válik a
kapcsolatuk, és mélységes, egész életen át tartó
szeretet és elköteleződés alakul ki bennük egymás
iránt.

A következő lépések a testi intimitás fokozatait

jelzik, amelyekből sokszor kialakul a tartós
elköteleződés (az első kilenc érzéki, az utolsó három
pedig kimondottan szexuális): 1) Szem-test. 2) Szem-
szem. 3) Hang-hang. 4) Kéz-kéz. 5) Kéz-váll. 6) Kéz-
derék. 7) Arc-arc. 8) Kéz-fej. 9) Kéz-test. 10) Száj-mell.
11) Derékon aluli érintés. 12) Közösülés. [1] Jó hír,
hogy ha egy párnak megfáradt, kiszámíthatóvá vált
a szexuális élete, akkor elég csak rendszeresen,
sorjában végigvenniük ezt a tizenkét lépést ahhoz,
hogy újjáéledjen az érzékiségük, és helyreálljon a
szexuális életük élvezetessége.

A férfiaknak dolgozniuk kell azon, hogy

romantikusak legyenek. Meg kell érteniük: ahhoz,
hogy a romantika működjön a hálószobában, lennie
kell romantikának a hálószobán kívül is. Sok férfi
csak olyankor figyel oda a feleségére, és olyankor
érinti meg, amikor szexet akar. Abban a
másodpercben, hogy hozzáér, a feleség már tudja,
mi következik. Ez túlságosan kiszámítható.

Kedves uraim! Tanuljunk meg odafigyelni a

feleségünkre, tanuljuk meg megcsókolni és
bensőséges érintésekkel elhalmozni őt anélkül, hogy
szexuális fizetségre számítanánk! Tanuljuk meg
passzolgatni a labdát, törekedjünk a szép
összjátékra! Tisztában vagyunk vele, mi történik az
olyan játékosokkal, akik mindig csak kapura
rúgnak? Többnyire kiesik a csapatuk. Ha
megpróbálunk „gólt lőni” a feleségünknél,
ahányszor csak megérintjük, egy idő után zokon
veszi az érintésünket.

Legyünk romantikusak! Csókoljuk meg őt

anélkül, hogy szexre számítanánk! Érintsük meg őt
anélkül, hogy szexre számítanánk! Vegyük végig a
Desmond-féle tizenkét lépéses programot! Töltsünk
időt vele! Végezzünk közösen dolgokat! Vigyük el
vásárolni! Bókoljunk neki! Legyünk kedvesek hozzá!
Dolgozzunk keményen azon, hogy boldog legyen –
soha egyetlen férfit sem részesített remek szexben
olyan nő, aki dühös volt rá!

– De én ezt nem akarom! – panaszkodik talán

valamelyikőnk.

Aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Ez ennyire

egyszerű.

Hadd javasoljak még valami nagyon

romantikusat: imádkozzon együtt a feleségével!
Fogja meg a kezét, és a füle hallatára mondja el
Istennek, mennyire csodálatos nőnek tartja a
feleségét, és mennyire hálás mindazért, amit önért
tesz! Kellemesen meg fog lepődni!

Antiromantika
A pornográfiával az egyik gondom éppen az,
hogy eléri: a férfiak ne szeressék a nőket minden
bonyolultságukkal együtt, hanem csupán kellékként
használják őket önző szexuális kielégülésükhöz. A
pornó nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nők
szexuális tárgyakká váljanak. Amikor a nők csupán
tárgyak, a férfiak megpróbálják rákényszeríteni
őket, hogy olyan szerepet játsszanak, amely az ő
önző ösztöneiket ingerli. Így pedig a férfiak
megússzák, hogy saját magukon kívül bárki mással
kelljen törődniük. A pornófüggők számára a szex
már nem arról szól, hogyan tudja a férfi kielégíteni a
nőt, hanem arról, hogy a nő tegyen meg mindent,
amit csak kell, a férfi kedvéért.

Amikor ez bekövetkezik, a férfiak igazságtalanul

megkövetelik, hogy a feleségük „szolgálja ki” őket
bárhol, bármikor és bármilyen módon, ahogyan csak
akarják. Nemrég felkeresett az irodámban egy
gyönyörű fiatal nő. Elmondta, hogy a férje már nem
akar nemi életet élni vele. Pontosabban több mint
egy éve nem kért tőle hüvelyi szexet. Ehelyett azt
követelte, hogy mindenféle perverz dolgot tegyen
meg neki – olyan dolgokat, amelyek semmiképpen
nem járultak hozzá ahhoz, hogy a feleségének
kielégítő szexuális élményben legyen része. Hát ez
egy igazi Rómeó! Ahelyett, hogy csoda szép
feleségével szeretkezett volna, jobban érdekelte,
hogy a felesége a kedvére tegyen azzal, hogy a fura
kívánságait teljesíti.

Ilyen ostoba dolgokat akkor tesznek a férfiak, ha

már nem a nők szerelmesei. Ha a nők hagyják, a
férfiak szexuális értelemben is elvesznek, és a végén
szexuális disznók lesznek belőlük.

Annak a férfinak, aki igazi szerető, az lesz a

legfontosabb, hogy felébressze, majd kielégítse
felesége szexuális vágyát. Saját maga számára pedig
csakis akkor engedélyezi a szexuális csúcspont
elérését. Sajnos sok férfit manapság inkább az
érdekel, hogy a felesége kiszolgálja; vagy pedig
önkielégítést végez, és közben nőket fixíroz az
interneten ahelyett, hogy szeretőként viselkedne.

Régen a férfiak büszkék voltak arra, hogy a nők

szerelmesei. Arról beszélgettek egymás között,
hogyan lehet a leghatékonyabb módon meghódítani
egy nő szívét. Érdemes elolvasni a földművesek
1896-os kalendáriumából az alábbi cikket, amelynek
a címe A csókolózás művészete:

Ne a nő homlokára vagy orra hegyére adjunk

puszit, és ne rántsuk meg főkötője szalagját
siettünkben! Fogjuk meg jobb kezünkkel az ifjú
hölgy bal kezét, engedjük el kalapunkat, ejtsük
 le! Bal kezünkkel karoljuk át a hölgy vállát, majd
engedjük le a derekáig! Vonjuk őt szelíden,
szeretetteljesen a szívünkre! Ne kapkodjunk! A
bal keze jobbunkban van… fogjuk meg
határozottan, finoman, figyelmességgel és
tisztelettel! Ne kapkodjunk! A feje vállunkon
nyugszik. Nézzünk bele félig lehunyt szemébe!
Hajtsuk előre fejünket, de ne egész testünket!
Célozzunk gondosan… az ajkak
összetalálkoznak… a szemek lecsukódnak… a
szív megnyílik… (ne kapkodjunk!)… a szív elfelejt
minden keserűséget, és elsajátítjuk a csókolózás
páratlan művészetét![2]

Ezek az emberek földművesek voltak! Senkit sem

akarok megsérteni, de ha összeírnánk a
legromantikusabb hivatásokat, a gazdálkodók nem
igazán kerülnének fel a listára. Lehet, hogy ezek a
tizenkilencedik századi gazdák nem tartoztak a világ
legműveltebb emberei közé, de azt mindenképpen
tudták, hogyan érjék el, hogy egy nő velük akarjon
lenni. Ha mi, férfiak, szeretnénk, hogy a
feleségünket jobban érdekelje a szex, meg kell
tanulnunk újra igazi szeretőknek lenni!

Négyes számú titok: Előjáték

Felmegyek a pálmafára, megragadom fürtjeit.

Énekek éneke 7,9

 Az előjáték célja az érzékiség elmélyítése. A
romantikát mindig kell gyakorolni, de eljön az a
pont, amikor el lehet indulni egy bizonyos cél, a
szeretkezés felé. Az Énekek énekében jó néhány
olyan szakasz van, amely kiábrázolja a férfi és nő
közötti, szexhez vezető romantikus kapcsolat
ritmusát, ringását és táncát. Salamon így ír
feleségéről: „Termeted pálmához hasonló, melleid
szőlőfürtökhöz. Gondoltam: Felmegyek a pálmafára,
megragadom fürtjeit.”[3]

Ó, igen, a pálmafa megmászása, a szerelmes

gyönyörűsége! Sajnos a legtöbb férfi nem akar időt
szánni erre – túl sokáig tart, és túl nagy erőfeszítést
igényel. Legszívesebben csak bepattannának egy
darus kocsiba, odalendülnének, és megmarkolnák a
kókuszdiót. Viszont, ha csak odanyúlunk, és
„megmarkoljuk” a feleségünk „gyümölcsét” anélkül,
hogy időt szánnánk „a pálmafa megmászására”, nem
vagyunk jó szeretők.

Az előjáték a pálmafa megmászásáról szól. Ezt

viszont lépésről lépésre kell tenni. Az első
lépésekhez tartozik a romantikázás, amiről az előbb
beszéltünk: nézni a feleségünket, simogatni a karját,
masszírozni a hátát, megérinteni és megcsókolni az
arcát, simogatni a haját. Az előjátékhoz tartozik
azonban az is, hogy érzelmileg megérintjük a
feleségünket olyan módokon, amelyekből láthatja,
hogy nem csak szexelni akarunk vele: kivisszük a
szemetet, azt mondjuk neki, hogy dőljön le egy kicsit,
addig mi kimegyünk a gyerekekkel, vacsorát főzünk
(kérés nélkül), nekilátunk porszívózni, rendet
rakunk a házban, és így tovább.

Megfelelő pillanatokban azonban az előjáték

kezd a szexualitásra célozgatni. Ezt legjobban
flörtöléssel lehet kifejezni. A flört pajkos romantikát
jelent szexuális felhangokkal. A boldog párok ezt
állandóan gyakorolják. Ott van a hangnemükben,
ahogyan egymáshoz szólnak; a szeretetteljes
becézgetésben; egy-egy futó érintésben; abban,
amikor a helyiség túlsó végéből is hosszan időzik a
pillantásuk egymáson; a tréfálkozó suttogásokban. A
flörtölés örömmel és játékossággal tölti meg az
emberi szexualitást.

A flörtölés a hódításról szól. A flörtölés fokozza a

várakozást. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy
közelednek a testi szerelemhez, beleborzonganak a
várakozásba. Az Énekek énekében a feleség így szól:
„Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a
hegyeken, szökdelve a halmokon.” [4] „Szerelmesem
benyújtotta kezét a résen, és szívem felindult iránta.
Fölkeltem, hogy ajtót nyissak szerelmesemnek, és
kezemről mirha csepegett, ujjaimról mirha folyt a
kilincsre.”[5]

Egy ponton derengeni kezd, hogy ez vezet

valahová. Jön már a szerelmesünk. Többé nem
leszünk egyedül. Lesz érintés; lesz érintkezés; lesz
összekapcsolódás. Megérte várni! A férfiaknak
azonban különösen vigyázniuk kell. Valószínűleg
nem válik be, ha csak megmarkoljuk feleségünk
„gyümölcsét”. Először körbe kell táncolni a
gyümölcsöt – ez ébreszti fel feleségünkben a
szexuális vágyat.

Nagyon fontos, hogy a férfiak megtanulják, hol

találhatók az erogén zónák, és hogyan érintsék meg
azokat. Ahogyan már említettem, a pasikkal
viszonylag könnyű a dolog. Lényegében egyetlen
pont van, amit szeretnénk, hogy megérintsen a
másik, és azt felőlünk akár egész nap. De a nőknél
más a helyzet! A nő hangulata változik, és időről
időre változhat az is, hogy mit talál szexuálisan
ösztönzőnek. (Érdemes többet megtudni a szex
fiziológiájáról olyan könyvekből, mint például Ed és
Gaye Wheat Örömre teremtve című műve. [6])

Az egyik legfontosabb titok, amellyel a férfinak

tisztában kell lennie a szexszel kapcsolatban, az,
hogy ez a lassúság tulajdonképpen gazdagítja a
szexuális élményét. A földművesek kalendáriumából
idézett cikk háromszor is elmondta, hogy ne
kapkodjunk. A kéjvágy gyors. A legtöbb pornó
gyorsnak állítja be a szexet. Viszont a szeretkezés
messze felülmúlja a kéjt. És a férfiaknak nem kell
attól tartaniuk, hogy nem fognak olyan sokat nyerni
a dologból – ha lassabban csinálják, nem maradnak
kielégítetlenül. Ha a férfi lassan, módszeresen
közelít a feleségéhez, közben erősödik a vágya. Aki
húsz percnél tovább képes megtartani az erekcióját,
az meg fog döbbenni az orgazmusa hevességén.

Nincs olyan, hogy könnyű szex – legalábbis, ha

kielégítő szexről beszélünk. Van olyan férfi, aki azt
gondolja, ha megnősül, azzal jegyet vált a „könnyű
szexre”, aztán döbbenten veszi észre, hogy a szex
még a házasságban is erőfeszítést igényel tőle. A
pornográfia mindig könnyűnek állítja be a szexet, de
ez illúzió. Aztán ott van a házasságtörő viszonnyal
járó könnyű szex ígérete, mely szintén csupán
délibáb. Az igazság az, hogy még a szerető is végső
soron ugyanazt akarja, mint a feleségünk – hogy a
szerelmese legyünk.

Hadd tegyek hát fel egy kérdést, uraim!

Szeretnének igazán remek szexet? Akkor tegyék az
előjátékot huszonnégy órás folyamattá! Én úgy
hívom ezt, hogy „lassú tűzön sütögessük” a
feleségünket. Érintsük meg, aztán engedjük el!
Csókoljuk meg, aztán hagyjuk békén! Masszírozzuk
meg a hátát a gólszerzés szándéka nélkül!
Flörtöljünk vele! Haladjunk lassan! Ne siessünk úgy
mindig! Garantálhatom, hogy így életünk legjobb
szexuális élményei várnak ránk!

Hármas számú titok: kitartás

Míg föl nem támad a nappali szellő…

Énekek éneke 4,6 (SZIT)

 Hát jó! Romantikáztunk, megvolt az előjáték is;
eltáncoltuk a Desmond-féle tizenkét lépést, és
elértünk a tizenkettedikig. Egyesültünk a
közösülésben, és kezdünk belefeledkezni egymásba.
Minden nagyon jó… amíg… jaj, ne! Korai magömlés!
Tisztában vagyok vele, hogy ez egy nagyon kényes
téma, de a férfinépesség nagy része szenved ettől.
Beszélnünk kell róla.

Ott voltam a feleségemmel a kórházban a

wisconsini Milwaukee-ban, amikor rákkezelésben
részesült. (Hála Istennek, eredményes volt a
kezelés!) A csatornákat váltogattuk a televízión,
amikor egyszer csak egy nő hangját hallottuk: „Ma
arról lesz szó, miért olyan nehéz elérni az orgazmust
sok nőnek.”

– Na, jó, ez érdekel! – mondtam. És elkezdtük

nézni a műsort.

Női orvosok és pszichiáterek voltak a

meghívottak, és elmélkedni kezdtek az összes
lehetséges okról, ami miatt egyes nőknek
nehézségeik vannak ezen a téren. Minden egyes
reklámszünet előtt feltettek egy érdekfeszítő kérdést,
hogy fenntartsák a nézők figyelmét. Az egyik
reklámszünet előtt ez a kérdés hangzott el: „Mi a
férfiak szexuális élményének átlagos hossza?”
Három lehetséges válasz volt: a) két perc, b) tíz perc
vagy c) húsz perc.
 A reklámszünetben odafordultam a
feleségemhez, és mosolyogva megkérdeztem tőle:

– Tudod, mi a válasz?

– Nem – felelt.

– Két perc – közöltem.

– Az nem lehet! – meredt rám döbbenten.

– Csak várd ki, és meglátod! – mondtam

nyugodtan.

A reklám után megjelent a képernyőn a válasz: a)

két perc.

Ebben a legszomorúbb az, hogy a két perc az

átlag. Vagyis legalább a fele még két percig sem tart!
Számoljuk csak ki! Ha egy nőnek átlagosan hét-
tizenöt percre van szüksége, a férfi pedig két perc
alatt végez… hát, az mindenképpen felvet egy
matematikai problémát!

Sokszor jönnek oda hozzám nők, és megkérdezik:

– Mark, nem tudok eljutni az orgazmusig. Mi a

baj velem?

Ilyenkor azt felelem:

– Hadd válaszoljak egy kérdéssel! Amikor a férje

szeretkezik önnel, két perc vagy annál rövidebb idő
alatt végez?

Mindig egy kicsit meglepődnek, és azt mondják:

– Igen… de ezt honnan tudta?

 Amikor egy férfi szeretkezik egy nővel, azt akarja,
hogy a nő teljesen adja át magát az élménynek.
Amikor a nő igazán elengedi magát, felszabadítja a
benne levő összes szexuális energiát. Az a pillanat
teszi lehetővé az igazán remek szexet. Ahhoz
azonban, hogy a nő el tudja engedni magát, a
férfinak épphogy össze kell szednie magát
mindaddig, amíg a nő el nem lazul. Nem valószínű,
hogy erre sor kerül, ha két percen belül vagy még
hamarabb vége szakad a dolognak.

A hölgyek is segíthetnek a korai magömlés

dolgában. Ahhoz, hogy a férfi ügyes szerető legyen,
és képes legyen kézben tartani az eseményeket, az
egyik legjobb módszer a rendszeres szex. Ha csak
havonta kétszer szeretkeznek (vagy még ritkábban),
nem valószínű, hogy a társunk valaha is képes lesz
olyan önuralomra, amilyet a szeretőnktől elvárnánk.
A jó hír az, hogy rengeteg jó írás született már arról,
hogyan lehet leküzdeni a „kétpercest”. Sok ezek
közül remek gyakorlati tanácsokat nyújt és együtt
végezhető gyakorlatokat is mutat. (Én nem vagyok a
tornagyakorlatok híve, de ezekre még én is
befizetnék!)

A lényeg: a remek szexhez kitartás kell. Salamon

azt mondta a szerelmeséről: „Míg föl nem támad a
nappali szellő, és az árnyékok útnak nem indulnak, a
mirhahegyen és a tömjéndombon járok.” [7] Ó…
Mirha-hegy és Tömjén-domb! Felmerülhet bennünk
a kérdés: „De hát merre található a Mirha-hegy és a
Tömjén-domb?”

Nos, gondoljuk csak végig! Ebben a szakaszban

Salamon éppen felesége hajáról, szeméről, ajkairól,
nyakáról, melléről beszélt – aztán kiköt a Mirha-
hegyen. Vajon hol lehet ez? Bizony! A felesége
hüvelyéről beszél. És a bámulatos az, hogy azt
mondja: addig jár ott, „míg föl nem támad a nappali
szellő, és az árnyékok útnak nem indulnak”. Vagyis
egész éjszaka! Ezt nevezem én kitartásnak, kicsikém!

Kettes számú titok: kettesben

Menjünk korán a szőlőkbe… Ott ajándékozlak meg
szerelmemmel.

Énekek éneke 7,12

A legtöbb nő nehezen tudja átadni magát a

szexualitásnak, ha a szeretkezést nem érzi
biztonságosnak és kellően szeparáltnak.
Valószínűleg nem tudjuk felkelteni az érdeklődését
egy „vad menet” iránt, ha a szomszéd szobában
várnak a vacsoravendégeink. Sok férfi szemében ez
nem oszt, nem szoroz, de ahhoz, hogy a nő teljesen
át tudja adni magát szerelmesének, el kell érni, hogy
eléggé biztonságban érezze magát hozzá.

Ez a kérdés többféleképpen felvetődhet:

Ha úgy érzi, nem értékeljük eléggé ahhoz,

hogy megoltalmazzuk a gúnyolódástól vagy
bajtól, nem lesz kedve a szexhez.
 Ha úgy érzi, nem teremtünk biztonságos
anyagi környezetet a számára, nem lesz kedve
a szexhez.

Ha úgy érzi, nem teremtünk biztonságos

környezetet a gyermekei számára (testi és
érzelmi értelemben is), nem lesz kedve a
szexhez.

Ha nem gondoskodunk arról, hogy kettesben

maradjunk, biztonságban a gyermekeinktől is,
úgy fogja érezni, hogy nem „biztonságos”
szeretkezni velünk. Sok nőt túlságosan aggaszt
az, hogy a gyermekek úgy vélhetik, anyuci és
apuci valami rosszat csinál. Van erre a
problémára egy nagyon egyszerű megoldás:
zárjuk kulcsra az ajtót!

A remek szexuális élethez elengedhetetlen, hogy

kettesben legyünk és biztonságban. Sajnos, az
egyedüllét elég nehezen érhető el már attól is, ha
gyerekek vannak a közelben.

Az anyák és apák nevében

A gyermekszülés meglehetősen felforgathatja a
nő szexről alkotott felfogását, sőt a szex utáni vágyát
is. Minden megváltozik, ha gyermeke lesz a nőnek.
Sem érzelmileg, sem fizikailag nem marad ugyanaz.
Csábító melle például erogén zónából hirtelen
átváltozik közművé. Egész nap érinti, markolássza és
ráncigálja egy kis lény. Ne döbbenjünk meg, ha
hazaérve azt látjuk, hogy a legkevésbé arra vágyik,
hogy mi megérintsük, vagy a mi szánk érjen hozzá!
A szex spontaneitását sok esetben felváltja az új
helyzet: már telefonon kell időpontot kérnünk
hozzá. De nem baj, kérjük csak azt az időpontot,
megéri, és a házasságunk szempontjából nagyon
fontos!

A férfiaknak szem előtt kell tartaniuk, hogy a

kisgyermekek kimerítőek. Aki nem hiszi, csak
vállaljon egy napot, végezzen el mindent, amit a
felesége szokott, utána el fogja hinni! Ha csak
néhány órát magamra maradok az unokáimmal, az
elég ahhoz, hogy be akarjam gyógyszerezni magam,
pedig az életemnél is jobban szeretem őket.
Egyszerűen testileg és érzelmileg kimerítőnek
találom, hogy nagyon kicsi gyerekekkel foglalkozzak.
A legtöbb férfira igaz ez.

Valamit azonban az anyukáknak is a lelkére kell

kötnöm. Hölgyeim, ne használják az anyaságot
kifogásként férjük szexuális szükségleteinek
elhanyagolására! Tudom, hogy sok minden történt
önökkel, de észben kell tartaniuk, hogy vele semmi
sem történt! Ő ugyanaz a vad szexuális lény, akihez
hozzámentek! Nem szabad, hogy annyira lekössék a
gyermekeik, hogy elfelejtsenek férjük szerelmesei
lenni!

– De hát a kis Bencének szüksége van rám! –

tiltakoznak talán.
 Megmondom, mire van szüksége a kis Bencének:
apára. Ha elhanyagolják férjük szexuális
szükségleteit, elég nagy a valószínűsége, hogy a kis
Bence apa nélkül fog felnőni.

Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. A kora

gyermekkor évei nagyon nagy terhet rónak a
házasságra. Ezért fullad kudarcba olyan sok
házasság mindössze öt-hét évvel a holtomiglan
kimondását követően. Ne hagyjuk, hogy ez velünk is
megtörténjen! Igen, a dolgok megváltoznak a
gyerekek mellett. És igen, a szex már nem jön olyan
könnyen vagy természetesen, mint régen. Ám fontos
megfelelően foglalkozni kapcsolatunk szexuális
oldalával. Alkalmazkodni kell, és türelmesnek lenni
egymáshoz.

A férfi leginkább azzal segítheti elő a normális

szexuális élet fenntartását a gyermeknevelés
stresszes évei alatt, hogy osztozik a nevelés és a
házimunka feladataiban.

A USA Today magazin készített egy felmérést. Az

eredmény röviden a következő. A férfiak első számú
igénye: szex. Második: étel. Harmadik: alvás.
Ugyanezt a felmérést elvégezték nők között is. Első
számú igény: alvás. (Valószínűleg ezért nem annyira
jó ötlet legmélyebb álmából felébreszteni azzal:
„Figyelj… fent vagy?”) Második: étel. (Nem semmi,
elcserélne minket egy sajtburgerre!) És végül: szex.
 Mi lenne, ha egy kicsit elvinnénk a gyerekeket, és
hagynánk, hogy a mi idegeinket cincálják, a
feleségünk pedig pihenjen egy kicsit? Aztán mi
lenne, ha vacsorát készítenénk a feleségünknek,
vagy elvinnénk étterembe? Ha az első és második
szükségletben a segítségére vagyunk, sokkal
könnyebben eljut a hármashoz.

Bár kisgyermekekkel jócskán megváltozik a

helyzet, a jó hír az, hogy végül visszazökkennek a
dolgok a régi kerékvágásba. Az igazán jó hír, hogy
ezek a kis fecsegő tipegők egyszer csak felnőnek, és
visszakapjuk a házunkat! Sokan tartanak az üres
fészektől, mert annyira elhanyagolták a
házasságukat a gyerekek kedvéért, hogy amikor a
gyerekek elkerülnek otthonról, ők úgy merednek
egymásra az asztal két végéről, mint két idegen.

Mi aztán nem! Mi örültünk, amikor a

gyermekeink kirepültek. Örültünk, hogy saját
lábukra állnak, és hogy belevágnak a sok-sok remek
lehetőségbe, amelyet nekik tartogat az élet. És
örültünk magunk miatt is. Mondhatom, soha nem
élveztük még így az életet! Megint teljesen
kisajátíthatjuk egymást. Élveztük az életet a
gyerekekkel is, és most élvezzük a gyerekeink után
is. Tényleg van élet a gyerekek után! És ha
dolgozunk rajta, izgatott örömmel várhatjuk az üres
fészek időszakát is.

Első számú titok: kizárólagosság

Én szerelmesemé vagyok, s szerelmesem az enyém.

Énekek éneke 6,3

A szexuális szeretet kiváltságos szeretet. Ez a fajta

szeretet csak akkor kielégítő, ha ott van a vágy, hogy
a pár érzelmileg és testileg is elszakadjon másoktól.
Ha valaki azt akarná, hogy csak az ő barátjuk
legyünk, és senki másé, arra furcsán néznénk. Jó, ha
sok barátunk van. De a szexuális szeretettel nem ez a
helyzet. A szexuális szeretet kizárólagos szeretet.
Ebben csak ketten lehetünk – ez a normális állapot.

Férj és feleség vágya csak egymásra irányulhat.

Ez az első számú titka az elképesztő szexnek –
amikor egy férfi kizárólag egy nőre összpontosít, és
fordítva. Naomi Wolf nagyon szépen megragadja ezt,
amikor azt írja:

Sosem felejtem el azt, amikor meglátogattam

Ilanát, egy régi barátnőmet, aki ortodox zsidó
lett Jeruzsálemben. Amikor újra találkoztunk,
már nem farmert és pólót hordott, hanem
hosszú szoknyát és fejkendőt. Nem tudtam
túltenni magam rajta. Ilanának derékig érő,
makrancos, göndör, aranyszőke haja van.

– Én sem láthatom a hajadat? – kérdeztem,

ahogy próbáltam rátalálni régi barátnőmre.

– Nem – tiltakozott halkan. Aztán nyugodt

magabiztossággal hozzátette: – A hajamat
egyedül csak a férjem láthatja.
 Amikor megmutatta kis házukat a dombra
épült telepen, és megpillantottam a keleti
hímzésekkel gazdagon díszített hálószobát,
amelyen csak a férjével osztozik – a gyerekek
nem léphetnek oda be –, elborított valami ősi
szexuális intenzitás. Kettőjüké volt. Ilyen mély
erotikus erőt sehol nem éreztem még szekuláris
pároknál a felszabadult Nyugaton. És azt
gondoltam magamban: a mi férjeink egész nap
meztelen nőket látnak – ha nem a neten, hát a
Times Square-en. Az ő férje egy másik nőnek
még a haját sem látja.

„Milyen dögösnek érezheti magát!” –

gondoltam.[8]

Rendkívüli erőt hordoz, ha egy férfi egyetlen nőt

tesz beérkező szexuális ingerei egyedüli forrásává.
Ez azonban szöges ellentétben áll azzal, amit a
kultúránk tanít. A szexualitás gurui azt mondják, a
remek szex titka a kéj. Napjaink szakértői azt
hirdetik, hogy minél több a fantáziálás, a
szerepjáték, a pornónézegetés, vagy annak
elképzelése, hogy valaki mással szeretkezünk, annál
jobb lesz a szexuális életünk.

Nem tudom eldönteni, hogy ez szemenszedett

hazugság-e a részükről, vagy csakugyan ennyire
ostobák, de biztosan mondhatom, hogy a kéjvágy
tönkreteszi a szexuális életünket.
 14. Kéjjel-nappal

Amikor Kinsey megjelentette

kutatását, a sajtó az atombombáéhoz
hasonlította a hatását.
Miért mámorosodnál meg, fiam, a más asszonyától,
miért ölelnéd idegen asszony keblét?

Példabeszédek 5,20

Mai kultúránkban a szex és a kéjvágy rokon

értelmű szavakká váltak. Sok szakértő állítja, hogy a
kéjvágy létfontosságú az egészséges szexuális
kapcsolathoz – az tartja életben a „szikrát”. A média
mindenképpen bevette ezt az elgondolást. De
valóban jó a kéjvágy?

A kéjvágy a zabolátlan vágy. Akkor gerjed fel,

amikor valamilyen tiltott dologban veszünk részt.
Ha azt mondjuk, hogy a kéjvágy létfontosságú a jó
szexualitáshoz, azzal azt állítjuk, hogy a házastársi
szeretethez a férjnek és a feleségnek valamiképpen
meg kell találnia a módját, hogy amit szexuálisan
tesznek, az tiltott legyen. A tiltott hajszolása ruházza
fel erővel a zabolátlan vágyat.

A Szentírás elutasítja az elgondolást, hogy a

kéjvágy bármire is jó lenne. Emlékszünk a fára,
amely bajba sodorta az első párt? Tiltott volt. János
apostol így figyelmeztet: „A világ pedig elmúlik, és
annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi,
megmarad örökké.” [1] Ne felejtsük el, hogy a szexet
Isten találta ki! Tényleg el tudjuk képzelni, hogy amit
Isten teremtett, azt kéjvággyal kell táplálni?

Pál apostol beszél olyan szenvedélyről, amelyet a

tiltott dolgok „gerjesztenek” fel, [2] de említ egy
újfajta energiát is, amely abból fakad, ha azt tesszük,
ami helyes – egy „új életmódot”. [3] Mi van akkor, ha
elég energiát ad a remek szexuális élethez az, hogy
azt tesszük, ami helyes? Mi van akkor, ha a szex
megtelik túláradó energiával, ha tiszta, ártatlan,
biztonságos és kizárólagos? Mi van akkor, ha a
folyóiratokban, plakátokon, televízióban, filmekben,
interneten és a dalok szövegében felénk áradó
„szexözön” inkább romboló, nem pedig hasznos a
szexuális életünk szempontjából?

A mai fiatal férfiak és nők azt hiszik, hogy

kultúránkat mindig is elárasztották az interneten
pózoló dögös cicababák és a családi
videókölcsönzőkben kapható felnőttfilmek. Nem
fogják fel, hogy az amerikai közkultúra nem
helyeselte mindig az önkielégítést, a kukkolást, a
partnerek váltogatását és a „mindent szabad”
hozzáállást. Fogalmuk sincs arról, hogy nagyszüleik
idején a szexualitást titokzatosságtól és szentségtől
övezett magánügynek tartották. Honnan jött tehát az
elgondolás, hogy a kéjvágy jó? Egy rövid
történelemlecke elmagyarázhatja a szexualitás
sikamlós lejtőjét és azt, hogyan zuhantunk ilyen
mélyre.

Kezdjük a leckét egy Alfred Kinsey nevű

emberrel! Kinsey egy Harvardon végzett zoológus
volt, akit a szexuális forradalom atyjának
tekintenek. Kinsey 1948-ban visszavonhatatlan
változást indított el az amerikai kultúrában, és
médiaszenzációt váltott ki A férfi szexuális
viselkedése című könyve megjelentetésével, amelyet
1953-ban A nő szexuális viselkedése követett. Híres
szexinterjúinak sajátos módszerét alkalmazva arra
biztatta az embereket, hogy szakítsanak a
szégyennel, félelemmel és bűntudattal, és
beszéljenek szabadon szexuális történetükről.
Kinsey műve akkoriban megdöbbentette a
társadalmat statisztikáival arról, hogy miket
művelnek állítólag az emberek – a házasság előtti
szextől a házasságon kívüli szexen át az azonos
neműekkel folytatott szexuális viszonyig mindent
elterjedtnek és „normálisnak” állított be. Amikor
Kinsey megjelentette kutatását, a sajtó az
atombombáéhoz hasonlította a hatását.

Az amerikaiak drámai módon reagáltak.

Megdöbbentek Kinsey leleplezésein, de elkezdtek
változtatni a viselkedésükön, hogy ahhoz
igazodjanak, ami állítólag már úgyis zajlott a
hálószobákban országszerte. Mivel egy „szakértő”
mondta, hogy így van, biztosan így is van. Így hozták
el a hatvanas évek a „szexuális forradalmat” – ami
elvileg javított volna az emberek szexuális életén, és
a szexuális szabadság új szintjére segítette volna el
őket. Hugh Hefner, Kinsey ihletésére és abban a
hitben, hogy egy meglévő igényt tölt be, elindította a
Playboy magazint a szexuális nyitottság és szabadság
elősegítésére.
 Kinsey művét közel negyven évig nem
kérdőjelezték meg. Az 1990-es évek elejére azonban
a pszichológusok közösségén belül elkezdték vitatni
Kinsey módszertanát. Dr. Judith Reisman
munkásságának köszönhetően Kinsey „hamis
tudományáról” alapos dokumentáció született.
Kinsey, Sex and Fraud (Kinsey, szex és csalás) című
könyvében Reisman feltárja Kinsey művének
hiányosságait.[4]

Nagyon szigorú, elnyomó neveltetésére reagálva

Kinsey szándékosan az amerikai társadalom
legelfajultabb tagjait válogatta ki kutatási
interjúihoz, és az ő gyakorlatukat normatívként
mutatta be. Nem átlagos amerikaiak voltak
kutatásának alanyai, hanem rabok, volt rabok, nemi
erőszakot elkövetők, pedofilok, homoszexuálisok,
prostituáltak, és még harmincegy olyan nő is, aki azt
állította, hogy állatokkal közösült! Ez a csoport
aligha képviseli az amerikai fősodort!

Kinsey elfogult felmérésétől az átlagos

amerikaiak úgy érezték, ostobák, és el vannak
nyomva, mivel szexualitásukat a házasság és az
egynejűség biztonságához láncolták. A kéjvágy, az
erkölcstelenség és a perverzió divatossá vált, és
kezdték mindezt normális szexuális viselkedésnek
tekinteni. Új szexuális határokat állítottak fel:
akármit, akármikor, akárkivel. Az összes szakértő
papagájként szajkózta ezt a nézetet. Kinsey csalása
olyan nagy hatással bírt, hogy a Lawrence kontra
Texas ügyben még a legfelsőbb bíróság ítéletét is
befolyásolta, így legalizálták a szodómiát, és más,
szexuális jellegű bűncselekményekkel kapcsolatos
törvényeken is változtatott Amerika-szerte.

A Nyugat nagy része majdnem hatvan éven át

járta a nyílt szexualitás útját Kinsey kutatása
alapján. És azóta is aratjuk a téves információk
magjainak hozadékát. A szexuális forradalom
elterjesztette az egyik legnagyobb hazugságot,
amelyet valaha megfogalmaztak modern
kultúránkban, és ez így hangzik: a kéjvágy remek
szexhez vezet.

Fantáziálás
Az a meggyőződés, hogy a fantáziálás
létfontosságú az egészséges szexuális élethez,
megmagyarázza, miért biztatják a szexszakértők a
párokat arra, hogy pornót nézzenek. Azt állítják,
hogy minél többet fantáziálunk, minél több pornót
nézünk, minél jobban végigmustráljuk a „dögös
csajokat” a környezetünkben, annál nagyobb lesz a
szexuális energiánk. A gond csak az, hogy ez az
elgondolás nem állja meg a helyét a való életben. A
kéjelgés olyan, mintha egész nap gyorséttermi
kajával tömnénk magunkat. Az az eredménye, hogy
később nem fogjuk kívánni az igazi ételt. Az
anyukánknak volt igaza: a nassolás elrontja az
étvágyat. Ugyanilyen hatással van a kéjvágy is a
szexuális életünkre: tönkreteszi az igazit.
 A férfiakkal és a pornográfiával kapcsolatban így
ír Naomi Wolf:

A férfiaknak egy egész nemzedéke kevésbé

képes erotikusan kapcsolódni a nőkhöz – és
végső soron csökken a libidójuk. Az értelmes
ember számára a pornó kikapcsolása nem is
annyira erkölcsi kérdés lesz, hanem bizonyos
értelemben a testi-érzelmi egészség kérdése;
ugyanúgy érdemes megfontolni az állandó
pornóhozzáférést, mint ahogy átgondolja a
dohányzást az, aki sportoló akar lenni. A
bizonyíték egyértelmű: az inger nagyobb kínálata
egyenesen arányos a képesség csökkenésével.[5]

Akarunk igazán jót vacsorázni ma este? Akkor ne

együnk semmit a nap folyamán! Mire elérkezik a
vacsoraidő, minden morzsát meg fogunk becsülni.
Férfitársaim, akarnak igazán remek szexet? Ne
nézzenek pornót, és ne fixírozzák az önök mellett
elhaladó nőket! Sőt, egyáltalán ne engedélyezzék
maguknak, hogy bármilyen más nőre gondoljanak
életük párján kívül! Hadd legyen a feleségük a
szexuális ingerlés egyedüli forrása a számukra, és
garantálom, hogy a vágyuk drámai módon megnő
iránta, ennek eredményeként pedig életük legjobb
szexuális élményei várják önöket! Ezért van az, hogy
az elképesztően jó szex első számú titka a
kizárólagosság.
 Egy ősi héber közmondás azt tartja: „Legyen
forrásod áldott, és örülj ifjúkorodban elvett
feleségednek. Szerelmes szarvasünő és kedves őzike
ő, keblei gyönyörködtetnek mindenkor, szerelmétől
mindig mámoros leszel.” [6] A házi kosztnál nincs
finomabb!

Mindezek ellenére a „szakértők” azt mondják, a

férfiaknak és a nőknek fantáziálniuk kell. Arra
biztatják a férjeket és feleségeket, hogy hagyják
figyelmen kívül az igazi társukat, és inkább
ábrándozzanak valaki másról. Hogy mi a gond
ezzel? Nagyon sok szexszakértő állítja, hogy a
pornográfia táplálja a vágyat, de nincs igazuk. A
pornográfia nem tesz mást, csupán az
elégedetlenséget táplálja azzal szemben, ami otthon
a miénk.

Az amerikai szenátus előtt mondott beszédében

2004 novemberében dr. Mary Anne Layden
„méreganyagnak” nevezte a pornográfiát, amely árt
a nézőknek, a házastársuknak és a gyermekeiknek,
hamis tudást nyújt a szexről és a kapcsolatokról. A
doktornő a kutatása alapján elmondta, hogy minél
több pornót néz valaki, annál jobban károsodik a
viselkedése, sőt a meggyőződései is. Dr. Layden
beszélt a „pornográf torzításról”, amely elferdíti az
illető meggyőződését és hozzáállását azzal
kapcsolatban, hogy mit jelent az egészséges
szexuális kapcsolat. Layden tanulmányai
kimutatták, hogy a pornográf képek hatására a
szexualitással kapcsolatos meggyőződések
megváltoznak. Aztán ezeket a megváltozott
meggyőződéseket megerősítik a pornóhoz köthető
orgazmusok. Rámutatott, hogy a pornográfia kiemeli
a szexualitást az intimitás, a szaporodás, illetve a
házasság összefüggéséből, így az már nem szól
másról, csak testrészekről, szórakozásról, a saját
vágyak kielégítéséről, idegenekről, sőt a pusztításról
(amikor erőszakhoz, gyerekekhez, állatokhoz és
hasonlókhoz kapcsolódik).[7]

Diana Russell szociológus, több ide kapcsolódó

könyv szerzője azt mondja: „A pornográfia egyre
fiatalabb korban hat az emberekre, és sajnos sok
gyerek számára manapság a pornográfia jelenti az
egyedüli szexuális felvilágosítást.” A Michael Kimmel
által szerkesztett Men Confront Pornography (A
férfiak szembeszállnak a pornográfiával) című kötet
megerősíti, hogy a fiatal férfiak számára a
pornográfia a szexualitással kapcsolatos egyik
legfőbb információforrás, és kulcsfontosságú a
szexualitásuk kialakulása szempontjából. [8] Más
kutatások szerint ugyanez már a fiatal lányokra is
érvényes. Képzeljük csak el! Amit a fiataljaink
tényként kezelnek azzal kapcsolatban, hogy
milyennek kell lennie a szexnek – hogy kell csinálni,
milyen érzés legyen, milyen hangokkal járjon;
minden, ami ehhez kapcsolódik –, annak nagy részét
a pornóból tanulják. Mennyire zavaró és romboló
ez?
 Dr. Layden, aki a Pennsylvaniai Egyetem
Szexuális Trauma és Pszichopatológia programjának
igazgatója, beszámolt arról, hogy klinikai gyakorlata
bebizonyította: a pornográfia nem javítja, sokkal
inkább károsítja a nézők szexuális teljesítményét. A
férfiaknak azért vannak problémáik a korai
magömléssel és az impotenciával, mert „annyi időt
töltenek papír-, cellulóz- és kiberlényekkel folytatott
szexuális élményekkel, hogy láthatóan nehezükre
esik a szex egy hús-vér emberi lénnyel”. Azt is
kijelenti: „A pornográfia növeli elvárásaikat és
igényüket a szexuális élmények mennyisége és
különböző típusai iránt, ugyanakkor csökkenti a
szexre való képességüket.”

Dr. Layden arról is tanúskodott, hogy semmilyen

tanulmány és semmilyen adat nem támasztja alá a
pornóhasználat előnyeit. Ezt a hazugságot egyedül a
propagandisták terjesztik. Dr. Layden szavaival élve:
„Ha lenne bármilyen előnye, akkor a
pornóhasználók, a pornószereplők, az ő házastársaik
és gyermekeik esetében látnánk a legtöbbet ebből.
Ennek éppen az ellenkezője igaz. A társadalmat
elöntötte a pornográfia. Ha a pornográfia
egészségessé tenne, már azok lennénk.”[9]

Ezenfelül a pornográfia függőséget is okoz.

Nagyon hasonlít a narkotikumokra: egyre nagyobb
adagra van szükség belőle ugyanannak a
bizsergésnek az eléréséhez. A kutatások szerint
pornónézés közben még a nem szexfüggők is
hasonló agyi reakciókat mutatnak a PET-vizsgálaton,
mint a kokaint szedők. A pornográfia erős
függőséget okoz, és tartósan bevésődik az agyba.
Még aki ritkán nézi, annál is nagy mértékű negatív
hatás látható. Egy tanulmánysorozatban a kutatók
megfigyelték, hogy számos jelentős változás történt
azok esetében is, akik csupán heti hat egyórás
időszakon át voltak kitéve a pornónak. Képzeljük el,
mi történik azoknál a férfiaknál és nőknél, akik heti
tizenkét, húsz vagy még több órát töltenek vele!

Egyik szemináriumomon találkoztam egy

férfival, aki elmondta, hogy régen alkoholista volt,
kábítószeres és pornófüggő, és hozzátette, hogy most
már mindháromtól megszabadult. Nagy hatást tett
rám a története. Rákérdeztem:

– A három közül – az alkohol, a drog és a pornó

közül – melyiket volt a legnehezebb abbahagyni?

A másodperc törtrésze alatt rávágta:

– Egyértelműen a pornót!

Az igen! Nehezebb leszokni róla, mint az

alkoholról vagy a kábítószerről!

Gyakran hallok olyat, hogy férfiak, miközben a

feleségükkel szeretkeznek, ragaszkodnak hozzá,
hogy egy pornómagazin ott legyen kinyitva a
feleségük mellett, hogy szexelés közben azt
nézhessék. (Képzelhetjük, milyen csodásan érzi
magát ettől a feleség!) Miért tenne egy férfi ilyen
nyilvánvaló ostobaságot? Azért, mert a függősége
olyan szintre juttatta el, hogy ha nem nézi azokat a
képeket, már nem képes az erekcióra. Te jó ég – és
ettől kellene, hogy remek legyen a szex?!

Dr. Layden klinikai vizsgálatai kimutatták, hogy a

pornóhasználók házastársa sok esetben depressziós,
és nagyobb valószínűséggel fordul elő nála étkezési
zavar, testképzavar és alacsony önértékelés. A
feleségek nem képesek abban a hamis szexuális
világban működni, amelyben a férjük él, és
előfordul, hogy megpróbálnak társuk kedvében járni
azzal, hogy olyan szexuális viselkedésbe
bocsátkoznak, amelyet megalázónak találnak. A
feleség esetleg gondolhatja úgy, hogy növelheti a
szexuális energiát a kapcsolatukban, és kielégítheti a
férjét, ha együtt nézi vele a pornót, de dr. Layden
tapasztalata szerint a feleség sok esetben „rövid
életű fellendülést él át a szexuális aktivitásban,
azonban hamar észreveszi, hogy amikor a férje vele
szeretkezik, közben elfordul, és a pornót nézi a
televízió képernyőjén. Akkor ráébred, hogy a férje
nem is vele szeretkezik. Önkielégítést végez az ő
testében, miközben más nőkkel szexel a képernyőn.”
[10] Egy újabb példa arra, milyen kiváló táplálója a
remek szexnek a kéjvágy.

Sok férfinak egyre nagyobb pornóadagra van

szüksége a merevedés eléréséhez, és végül eljut arra
a pontra, amikor már egyáltalán nem képes az
erekcióra, akármit is lát. A Media, Children, and the
Family: Social Scientific, Psychodynamic, and Clinical
Perspectives (A média, a gyerekek és a család:
társadalomtudományos, pszichodinamikai és klinikai
nézőpont) című könyv szerint a kutatások
eredménye azt mutatja, hogy a szexuális izgalom az
ismétlődő szexuális jeleneteknek való kitettség
hatására csökken, és mivel a pornónéző viszonylag
izgalommentes állapotban marad, nagy
valószínűséggel fog bizarrabb dolgokra törekedni.
[11]

Engem roppantul bosszant, amikor a

„szexszakértők” javaslatait olvasom, miszerint a
pornómagazinok és filmek valójában javítják a
szexuális életet. Olyan hazugság ez, amely
tönkreteszi a házasságokat. Hadd adjak közre egy e-
mailt, amelyet az egyik szemináriumom egy
résztvevője írt nekem:

Első házasságomban a férjem nagyon szívesen

használt pornográfiát arra, hogy megfűszerezze
a dolgokat köztünk, és ne kelljen feldolgoznia a
két gyerekszülés után a testemben végbement
változásokat. Úgy tűnt, sokkal szívesebben van
velem, ha mellette magazinokat és filmeket vet
be, úgyhogy először azt hittem, ez jót fog tenni.
Még olvastam is valahol, hogy a házaspároknak
érdemes ilyesmit kipróbálniuk, ezért aztán azt
hittem, ez normális. A szívem mélyén azonban
nagyon megsebzett a dolog, és arra vágytam,
hogy teljes figyelmét rám fordítsa. Ahogy telt az
idő, egyre több kellett ahhoz, hogy felizguljon és
 kielégüljön. Minden egyes lépésnél úgy
gondoltam, ennél messzebb már nem fogok
elmenni, és minden alkalommal újra belém
hasított, hogy nem vagyok elég a férjemnek.
Ironikus módon minél több mindent hoztunk be
a magánéletünkbe, annál kielégületlenebbek
lettünk mindketten. Minden addiginál ritkábban
szeretkeztünk, és nagyon feszült lett köztünk a
viszony. Azóta annak a házasságnak vége.

A pornó láthatóan nem segített rajtuk. Itt egy

másik eset:

Régebben a férjemmel videót nézegettünk, hogy

megteremtsük a megfelelő hangulatot, vagy
szeretkezés közben a háttérben ment a film. Azt
hiszem, mindketten azt hittük, hogy a másik ettől
izgul fel, és az ő kedvéért csináljuk. Nem igazán
vettük elő a dolgot, amíg ki nem derült, hogy a
férjem az internetes pornóoldalak rabja lett.
Abbahagytuk a kazetták lejátszását szeretkezés
közben. Rájöttünk, hogy egyikünket sem izgatja
fel, hanem csak rosszabbul érezzük magunkat
tőle. Eldöntöttük, hogy időt szánunk arra, hogy
élvezzük egymást, megismerjük egymás testét,
és felfedezzük, milyen ajándékot kaptunk
Istentől egymásban. A videók nézésekor másokra
összpontosítottunk egymás helyett. Amióta
megszabadultunk a pornótól, a szexuális életünk
jobb, mint valaha! Most már teljesen
ráhangolódtunk egymásra, és az igazi közelség új
 érzésére találtunk rá. Bámulatos, mennyivel jobb
lett így az életünk! Óriási változást hozott, hogy
megtanultunk egymás szemébe nézni. Az, hogy a
társunkat tekintjük egyedüli szexuális forrásnak
(a pornóhasználattal szemben), sokkal
bensőségesebbé tette a szeretkezést a
számunkra.

És még egy:

Tizenkilenc évesen hozzámentem egy

fiatalemberhez, aki pornót nézett, drogozott és
ivott. Nem is tudtam, hogy lehet másképp is élni.
Négy év után elváltunk. Úgy éreztem, kihasznált,
visszaélt a helyzetével, és nem szeretett, nem
úgy, mint a többi nőt a fantáziáiban. Úgy
éreztem, pocsék az életem.

A mostani férjem mindig türelmes volt velem,

soha nem néz pornót, és tudatosan igyekszik a
gondolatait és a szemét is rám irányítani. Érzem,
hogy szeret, megbecsül és különlegesnek tart.
Sosem gondoltam, hogy a szex ennyire élvezetes
is lehet, mint amilyen most, huszonkét év után.
Nagyon bátorító volt a tanítása ezzel
kapcsolatban!

Ezek nem elszigetelt történetek. Újra meg újra

hallok ilyeneket a szemináriumaimon részt vevő
több ezer pártól. Komolyan azt gondolom, hogy a
pornográfia szószólói, akik azt sulykolják, hogy a
kéjvágy jobbá teszi a házasságot, egy másik
univerzumból szerzik az információikat.

Mark Schwartz, a Masters and Johnson klinika

igazgatója St. Louisban, Missouri államban, azt
mondta:

A pornó nemcsak arra készteti a férfiakat, hogy

tárgyiasítsák a nőket – mellek, lábak és fenekek
gyűjteményének tekintve őket –, hanem azt
eredményezi, hogy a felizgatáshoz feltétlenül
szükség legyen képanyagra. A férfiak olyanokká
válnak, mint a számítógépek, nem tudják őket
ingerelni a mellettük levő emberek. Évtizedünk
Willy Loman-metaforája a magányos, elszigetelt,
számítógépénél maszturbáló férfi képe. [12]

(Willy Loman a bizonytalan, önámító utazó

ügynök Az ügynök halála című drámában.)

Az igazság az, hogy a kéjvágy nem teszi jobbá és

nem gazdagítja a szexualitást, akármit is mondanak,
akik ezt a maszlagot terjesztik. A Családjogi
Ügyvédek Amerikai Akadémiájának 2002-es
gyűlésén a háromszázötven válóperes ügyvéd
kétharmada azt mondta, hogy az internet jelentős
szerepet játszott a válásokban az elmúlt évben, és az
eseteknek több mint felénél szerepet játszott az
online pornó iránt tanúsított túlzott érdeklődés. [13]

És még egy kis szaftos információmorzsa: akik a

legnagyobb valószínűséggel keverednek
pornográfiába vagy különféle szexuális
kísérletezésbe – az anális szextől a feleségcserén át a
maszturbálásig és a szadomazóig –, azok többnyire
fehér, tanult, felsőosztálybeli liberálisok. Ha tehát
valóban a pornó, a zabolátlan szexuális kísérletezés
és a kéjvágy a remek szex titka, akkor az lenne a
logikus, ha a fehér, tanult, felsőosztálybeli
liberálisok nyilatkoznának úgy, hogy náluk legjobb a
szex. Ezzel ellentétben a szexuális felmérések azt
mutatják, hogy a házas, konzervatív protestánsok
nyilatkoznak úgy, hogy náluk legjobb a szex –
minden vagy szinte minden alkalommal orgazmust
élnek át szex közben! [14] Ha saját bevallásuk szerint
a házas, konzervatív, vallásos embereknél a legjobb
a szex – pedig náluk a legkevésbé valószínű, hogy
pornóhoz és a kéjvágy felszításához folyamodnak –,
akkor az ég szerelmére, hogyan nyomathatja tovább
a média a pornót és a zabolátlan szexuális
kísérletezést mint a remek szex titkát? A válasz
egyszerű: a médiát többségében a fehér, tanult,
felsőosztálybeli liberálisok uralják.

Fontos megjegyezni, hogy jóllehet ebben a

részben a legtöbb megjegyzésem a férfiaknak szól,
tisztában vagyok vele, hogy vannak nők is, akiket
teljesen gúzsba kötött a fantáziálás, a pornográfia és
a kéjvágy. Ugyanezek a szabályok és elvek rájuk is
érvényesek. A nőknek ugyanúgy árt a pornográfia,
és a szexuális életüket ugyanúgy tönkreteszi; viszont
a felmérések szerint sokkal nagyobb problémát
jelent ez a férfiak számára.
A Kinsey-ellenes beszámoló
Az Alfred Kinsey által az 1950-es években
elterjesztett kultúraformáló hazugságokkal szemben
a Chicagói Egyetem kutatói megbízhatóbb
tudományos felmérést készítettek 1994-ben. Ez a
tanulmány – mely a Sex in America (Szex
Amerikában) című könyvben jelent meg – sokkal
konzervatívabb képet fest arról, hogy mi számít
„normálisnak” országunkban. [15] A média és a
szakértők azonban továbbra is szabadon
garázdálkodva a szexőrült flúgosok országaként
állítják be Amerikát. Kinsey példáját követve a
kéjvágyat reklámozzák a szexuális boldogsághoz
vezető biztos útként.

A több milliárd dolláros költségvetésű szexipar

annyi kéjt ont ránk, amennyit csak el bírunk viselni.
Ám annak ellenére, hogy az emberek a szexuális
kéjvágy vég nélküli, korlátlan fogyasztást biztosító
büféasztalánál torkoskodnak, a szexuális életük kezd
veszíteni a lendületből.

Ahelyett, hogy a házaspárok a szexuális eksztázis

új magaslatait élveznék, folyton a szexuális
beteljesedést kergetik; a pornográfiához,
párhuzamos viszonyokhoz vagy akár a prostituáltak
kínálta szexhez fordulnak. Egyre több beszámolót
olvashatunk a „szex nélküli” házasságok növekvő
számáról. Hiába van akadálytalan hozzáférésünk
mindenféle szexuális információhoz, és hiába
növekszik egyre jobban szinte bármilyen szexuális
önkifejezési forma társadalmi elfogadottsága (ha
mégoly bizarr dologról van is szó), mára a
szexuálisan frusztrált emberek nemzete lettünk.
15. Ne húzogassuk!
A szex társastánc,

nem egyéni produkció.

 Jó néhány szexszakértő felháborodott azon a
kijelentésemen, hogy szerintem a férfiaknak és a
nőknek egymásra kellene tartogatniuk a szexuális
energiájukat, nem pedig önkielégítésre pazarolni.

Ötven évvel ezelőtt az emberek még azt mondták,

aki maszturbál, az meg fog vakulni. Ez hazugság
volt. Ma viszont már annyira megfordult az irány,
hogy szinte azt mondjuk: aki nem maszturbál, az fog
megvakulni. Thomas Szasz így fogalmazta ezt meg:
„A tizenkilencedik században [az önkielégítés]
betegség volt; a huszadikban gyógyír.”[1]

Kevés kijelentés hoz ki annyira a sodromból, mint

az, hogy az önkielégítés jót tesz a szexuális
életünknek. Tényleg ámulatba ejt, milyen
vehemensen védelmezik az önkielégítés szószólói az
álláspontjukat. Igazán nem értem. Szerintem két
választásunk van: a) egy valódi emberi lénnyel élni
nemi életet, vagy b) a fütyköst húzogatni vagy
magunkat dörzsölgetni. Hogy lehet ez nehéz
választás?

Hát, aki mindenáron húzogatni vagy dörzsölgetni

akar, csak csinálja, nem érdekel! Az a félreértés
viszont már érdekel, hogy az önkielégítés valójában
jobbá teszi a szexuális életet; hogy a maszturbálás
segít „kapcsolatba kerülni” saját testünkkel; hogy az
önkielégítés megfelelő helyettesítője az igazi
szexnek. Az önkielégítés meg sem közelíti az igazi
szexet, teljesen külön kategóriát alkot!
 Stuart Brody az angliai Paisley Egyetemről és
Tillmann Krüger a zürichi Svájci Szövetségi Műszaki
Intézettől megmérte a vér prolaktinszintjét férfi és
női önkénteseknél, akik önkielégítés, illetve nemi
közösülés útján értek el orgazmust a
laboratóriumban. (Hú, milyen ember az, aki önként
maszturbál vagy szexel egy laborban?!) A kutatók
meglepetésére a vér prolaktinszintje négyszáz
százalékkal volt magasabb mindkét nem tagjainál
azok esetében, akik nemi közösülés útján éltek át
orgazmust, mint azoknál, akik önkielégítés során
élték át. „Ez megmagyarázza, miért kielégítőbb a
közösülési orgazmus az önkielégítésnél” – jelenti ki
Brody.[2]

Az önkielégítés nem igazi szex, az igazi szex

hatásának csak a negyedét nyújtja. Valódi orgazmus
akkor következik be, amikor a test eljut a szexuális
csúcspontra, endorfinok szabadulnak fel a
véráramban, és testünk minden egyes sejtje
felpattan, megfogja a mellette levő sejt kezét, és
„halleluját” kiált. Az orgazmus narkotikumszerű
bizsergése órákig eltarthat. Ez orgazmus. Az
önkielégítés során csupán csalóka szexuális
megkönnyebbülést érezhetünk.

Bill Perkins így ír When Good Men Are Tempted

(Amikor a jó embereket kísértés éri) című könyvében:

Egy lelkigondozói beszélgetés során egy nő

kibökte:
 – Bill, Shawn már egyáltalán nem akar
lefeküdni velem. Amikor összeházasodtunk, mást
se akart. Most meg csak havonta egyszer élünk
nemi életet, azt is csak akkor, ha én könyörgök
neki.

Amikor kettesben beszélgettem Shawnnal, ő

elmondta:

– Egyszerűen könnyebb pornót nézni és

önkielégítést végezni. Már évek óta csinálom. Így
megspórolom azt, hogy a feleségemmel kelljen
bajlódnom.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy Shawn

viselkedése szokatlan! De nem az. A férfiak
sokszor inkább választják a meghittség és
önfeláldozás nélküli szexuális kielégülést. Ha
pedig az önkielégítés elszívja az ember szexuális
energiáját, annak nyilván a házastársa issza meg
a levét.[3]

A férfiak és a nők azt gondolhatják, hogy ha sok

forró, kéjes, szexuálisan felfűtött élményben van
részük, amelynek a középpontjában a fantáziálás és
saját maguk kényeztetése áll, az remek ötlet, ám a
valóság nem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket.
Meg szoktam kérdezni azokat a férfiakat, akik
folyton meresztgetik a szemüket a nőkre, pornót
néznek az interneten, és a sötétben üldögélve
maszturbálnak (ezt én kedvesen csak úgy szoktam
emlegetni: „húzgálják a fütykösüket”):
 – Na, és bevált? Egész jó tőle a szexuális élete?

Nagyon hamar be szokták ismerni, hogy bizony

pocsék a szexuális életük.

Hadd idézzek az Andromeda Andrológiai

Központ egyik jelentéséből:

A megkésett magömlés egyik gyakori oka az,

hogy a legtöbb férfi első orgazmusát
önkielégítés útján éli át. Sok férfi ezt követően is
jó néhány ilyen orgazmust átél még, mivel „kézbe
veszi a dolgokat”. És nagyon sok férfi sokkal
nagyobb nyomást fejt ki a kezével, mint amit
közösülés közben valószínűleg átélne. Így
lényegében arra edzik magukat, hogy
szexuálisan csak a nagy nyomásra reagáljanak.[4]

Sok nőről tudok, aki szinte lehetetlennek találja,

hogy reagáljon egy férfi hímvesszőjére, mert éveken
át arra szoktatta magát, hogy a saját kezére vagy egy
vibrátorra reagáljon. Azoknak a nőknek, akik
vibrátort használnak arra, hogy férjüktől függetlenül
kielégítsék magukat, meg kell érteniük, hogy a férjük
soha nem lesz képes azt az érzést előállítani, amit
egy elemmel működő vibrátor.

Helyénvaló játék
Hadd tisztázzam: nincs gondom azzal, ha a párok
úgy ismerkednek egymás testével, hogy ingerlik
egymást. Nincs gondom azzal, ha a férj és a feleség,
akik hosszú időn át távol vannak egymástól,
szexuális beszélgetést folytatnak telefonon vagy az
interneten keresztül kommunikálva, és az egymással
folytatott kommunikáció közben megérintik
magukat. (De azért ez nem olyan jó, mint az igazi!)

Azt viszont ellenzem, amikor az önkielégítés a

pornográfiához és romboló függőséget okozó
fantáziáláshoz kötődik. Ellenzem azt, amikor férfiak
és nők, akik egy házban élnek egy valóságos
személlyel, semmibe veszik azt a személyt, és „saját
kezükbe veszik a dolgokat”. Az önkielégítés nem
igazi szex. Nem remek szex. Nem kielégítő szex. A
férfi legyen felesége szeretője, aki ügyesen
meghódítja a szívét, hogy a felesége készségesen
odaadja neki a testét, és ő szenvedélyesen
szeretkezhessen vele! A nő legyen férje szeretője, aki
ügyesen meghódítja a szívét szenvedélyes
szeretetével!

Sok nőknek szóló könyv és magazin azt mondja:

fontos önkielégítést végezniük, hogy rájöjjenek, mi
okoz jó érzést nekik, és megértsék a testüket. De ezt
nem kell egyedül tenni! A férjnek és a feleségnek
együtt kellene egymás testét felfedezniük, hogy
megtanulják, mi esik jól, és nem magánjellegű
kalandokba bocsátkozni. A szex csapatsport, nem
egyéni versenyszám. Szeretném felhívni a figyelmet:
ahogyan vannak szakértők, akik a vibrátorokat és az
önkielégítést reklámozzák, vannak olyan szakértők
is, akik azt mondják, hogy ezek a dolgok csak
megnehezítik, hogy egy nő orgazmust és kielégülést
éljen át, amikor ténylegesen szeretkezik a férjével.[5]

Nincs is ruha a császáron!

Van egy Hans Christian Andersen-mese: A
császár új ruhája. Ebben a történetben a
birodalomban élő felnőttek közül senki sem akarja
beismerni, hogy a császár meztelen. Azt akarják,
hogy bölcsnek és műveltnek gondolják őket azok,
akik a hazugságot kitalálták. Végül egy gyermek
nyitja ki a száját és mondja el az igazat. A tömeg
nevetésben tör ki, és a császár zavarba jön. Úgy
érzem magam, mint az a kisgyerek.

A „szakértők” azt hiszik, az a megoldás, hogy még

komolyabban vesszük torz bölcsességüket és
meglátásaikat, én viszont azt mondom, ideje
megkérdőjeleznünk, amit ezek a szakértők
mondanak. A pornó nem javít a szexen, és az
önkielégítés nem segíti a férfiak és nők szexuális
életét.

A császár meztelen!
 16. A bevésődés ereje

A fiókák feltételezik, hogy a legelső

lény, amellyel találkoznak a születésük
után, az anyjuk.
 Nem mindenki esik teherbe, aki védekezés nélkül
él nemi életet. Nem mindenki kapja el az AIDS-t vagy
más nemi úton terjedő betegséget, aki védekezés
nélkül él nemi életet. De elégszer fordul elő ahhoz,
hogy nagy igyekezettel próbáljuk figyelmeztetni az
embereket a lehetséges veszélyekre. Sajnos nagyon
keveset beszélnek a házasság előtti szex veszélyéről
és arról, milyen negatív hatást gyakorolhat az
emberek egész hátralevő életére.

A lehetséges ártalom
Néhány évvel ezelőtt, amikor darvakat filmeztem
helikopterből, megtudtam, hogyan történik a
bevésődés ezeknél a madaraknál a születést
követően. A fiókák feltételezik, hogy a legelső lény,
amellyel találkoznak születésük után, az anyjuk, még
akkor is, ha az egy ember. Azonnal az jutott
eszembe, mit végez el az első szexuális élmény a
férfiban. Ez a mindent elsöprő új élmény bevésődik a
lelkébe, és a körülményeket összekapcsolja az
élménnyel. Akinek az első szexuális élménye
házasságon kívül esik meg, annál a törvénytelen
szex kéjvágya vésődik be. Akinek viszont házasságon
belül történik az első szexuális élménye, annál a
lány képe vésődik be.

Képzeljük el az A jelenetet:

A fiú ráveszi a lányt, hogy hadd fogdossa az autó

hátsó ülésén. Hamarosan elkezdi vetkőztetni. A szíve
hevesen ver, amikor ráébred, hogy a lány meg fogja
engedni, hogy lefeküdjön vele. Az ablakokat belepi a
gőz, a fiú egyre jobban siet, nehogy a lány
meggondolja magát, vagy valaki rajtakapja őket.
Ahhoz hasonló adrenalinlöketet érez, mint a tolvaj,
amikor először lop, vagy az extrém kalandokat
kereső, amikor kiugrik a repülőgépből. Aztán
behatol a lány testébe, és átéli első szexuális
élményét egy nővel.

Ez az elképesztő történés nagyon komoly

lenyomatot hagy benne. Mostantól valószínűleg a
kéjvágy és a tilosban járás összefüggésében fog
tekinteni a szexre. Az ilyen férfi folyton arra akarja
majd rávenni a feleségét, hogy próbáljanak ki
valamilyen botrányos új viselkedést, vállaljanak
szexuális kockázatokat, vagy folyton szerepjátszással
próbálkozzanak – mindezt azért, mert azt az
élményt akarja újra átélni, amely olyan mély nyomot
hagyott a lelkében. Az ilyen férfi legszívesebben a
liftben csinálja, vagy a kertben, vagy valami félig
nyilvános helyen. Szüksége van arra, hogy a felesége
pomponlánynak vagy csintalan ápolónőnek
öltözzön, mert csak akkor tud felizgulni, és úgy
próbálja újra létrehozni szexuális bevésődését. Nem
annyira a lány érdekli, inkább a szex. Egyesek
számára a nő lecserélhetővé válik: bárki megteszi,
aki hajlandó lefeküdni vele. Sok ilyen férfi később
törvénytelen viszonyba kezd, vagy a pornóhoz, a
fantáziáláshoz és az önkielégítéshez fordul
szánalmas próbálkozásában, hogy újra átélje azt a
bevésődött élményt.

Képzeljük el most a B jelenetet:

Egy férfi beleszeret egy nőbe, és feleségül kéri. A

barátai helyeslik, a családja is helyesli, a
munkatársai is helyeslik. Mind összefognak az
esemény sikeréért, és együtt ünneplik, hogy jól
választott. A lelkész jóváhagyásával elköteleződnek
egymás iránt Isten előtt, és belevágnak életük
kétségkívül legnagyobb kalandjába.

Aztán a férfi élete minden fontos szereplőjének

örömteli jóváhagyása mellett bevezeti
menyasszonyát a nászutaslakosztályba, és életében
először – a hátsó ülésre jellemző félelem vagy
kapkodás nélkül – átéli élete legcsodásabb érzését,
amint behatol felesége testébe, és eljut a szexuális
tetőpontra.

Mindazt, amit említettem, ehhez az egy lányhoz

köti: a család, a barátok, a munkatársak és az egyház
helyeslését, az ünneplést, és ami a legfontosabb: az
elképesztő érzést, amelyben része volt. Ezek az
elemek mind összekapcsolódnak, és bevésődik
lelkébe a lány, mert egyedül miatta tapasztalhatta
meg élete legcsodálatosabb napját. Semmi nincs
olyan hatással a férfira, mint legelső szexuális
élménye.

És mi a helyzet a nővel?
 A nőben is nagy kárt okoz, ha szexuálisan
kicsapongó életet él, és nála a kár nemcsak pszichés,
hanem fiziológiai is. Először beszéljünk a
pszichológiai kárról.

Amikor egy nő elköteleződés nélküli szexet él át,

hamar megtanulja (tévesen), hogy a szex szinte
semmit nem jelent. Miért? Mert semmit nem
eredményez. Nem lesz belőle tartalmas kapcsolat, és
a fiú talán soha többé nem is hívja fel, vagy nem
beszél vele. Téves módon megtanulja, hogy a szex
semmit sem jelent. Ezért tekinti sok férjes asszony a
szexet jelentéktelen mellékkérdésnek a házasságban,
pedig, ahogyan már említettük, nagyon is fontos és
központi dolog a házasság sikere szempontjából.

Ami pedig a fiziológiai kárt illeti, a tudomány

kimutatta, hogy amikor egy nő lefekszik egy férfival,
egy oxitocin nevű vegyi anyag árad szét a testében.
Az oxitocin egy neuropeptid, amelyet leggyakrabban
a terhességgel és a szoptatással kapcsolunk össze.
Emberi pillanatragasztóként működik, elősegíti az
anya kötődését újszülöttjéhez. Ez segít abban is, hogy
a nő kötődjön szerelmeséhez szex közben. A
legújabb tudományos kutatások szerint azonban, ha
egy nőnek több szexuális partnere is van, az
csökkenti az oxitocin szintjét, ez pedig gátolja a
férjéhez való kötődés képességét. Dr. John Diggs és
dr. Eric Keroack cikke szerint „azoknál, akik
helytelenül használják szexuális képességüket, és
több személyhez kötődnek, csökken az oxitocin
ereje, amellyel fenn tudnák tartani a tartós kötődést
egy személlyel”.[1]

Olyan ez, mint amikor fogunk egy darab erős

ragasztószalagot, és megragasztunk vele egy dobozt.
Ha úgy hagyjuk, évtizedeken át egyben tartja a
dobozt. Ha levesszük és újra felhasználjuk, hát…
akkor már nem fog úgy tartani. Vegyük le, és
használjuk fel újra meg újra… azt hiszem, érthető!
Ez történik, ha egy nőnek több szexuális partnere is
van.

Évekkel ezelőtt Robert Rector és Kirk Johnson a

Heritage Alapítványtól kielemezte az 1995-ös
országos családnövekedési felmérést. Azt vették
észre, hogy azoknál a harmincéves vagy idősebb
nőknél, akiknek egész életükben csak egy szexuális
partnerük volt (a férjük), a válási arány húsz
százalék volt. Ha csak egy további személlyel feküdt
le valaki a házasság előtt, az már negyvenhat
százalékra emelte ezt az arányt. Két további
személytől ötvenhat százalékra nőtt a válás
valószínűsége. Döbbenetes, hogy ha csak egy
pluszszeméllyel fekszünk le, az majdnem
ötvenszázalékos válási arányt eredményez.[2]

A fiúk a legnagyobb vesztesek

Az én fiatalkoromban azt mondogatták a fiúknak,
hogy szűz lányt vegyenek el, mert a többi „kishibás
áru”. Kiderülhet azonban, hogy a lányoknak még
jobban kellene vigyázniuk, hogy szűz fiúhoz
menjenek hozzá. Bár a nők is szenvednek a
kicsapongás negatív következményeitől, úgy
gondolom, hogy a legnagyobb vesztesek a fiúk. Hogy
miért? Azért, mert a nő, annak ellenére, hogy
csökken az oxitocinszintje, és kevésbé pozitív lesz a
hozzáállása a szexhez általában, belsőleg akkor is
úgy van összerakva, hogy kapcsolódni akar a
férjéhez. Ez a vágy valójában annyira erős, hogy
arra készteti: küzdje át magát a korábbi szexuális
megtapasztalásaiból fakadó sok negatív
mellékhatáson. A férfiban azonban nincs ilyen
természetes beállítódás. Ha nem sikerül megfelelően
a bevésődés és a kötődés ifjúkori feleségéhez, élete
hátralevő részében talán szétkapcsolt állapotban él –
eltávolodva nemcsak a feleségétől, hanem bármely
nőtől. Esetleg megkísérel újra kapcsolódni ahhoz,
ami sok-sok évvel korábban bevésődött a lelkébe, és
ostoba módon a pornóhoz, szeretőkhöz vagy a
kéjvágyhoz fordul. Ezek pedig mind súlyosan
negatív hatást gyakorolnak a házasságára.

A szexuális károk leküzdése

Az, hogy mekkora a szexuális kár az egyes
emberek életében, nagyrészt attól függ, milyen
mértékig bonyolódtak szexuális kapcsolatba a
házasság előtt, különösen, ha több szexuális
partnerük is volt. Ez személyenként eltérő lehet.
Néhányan, akiknek csupán néhány, közös
beleegyezéssel történő megtapasztalásban volt
részük, mintha alig hordoznának maradandó
sérülést, míg mások esetében akár egyetlen házasság
előtti szexuális élmény is évekig tartó küszködést
okozhat a későbbi házasságban. El lehet képzelni,
milyen következménnyel jár, ha valakinek a
szexuális élményei mögött nem volt ott
mindkettőjük beleegyezése! A nemi erőszak vagy
vérfertőzés esetében nagy a valószínűsége a sokkal
súlyosabb sérülésnek.

A nyilvánvaló kérdés így hangzik: aki már

megsérült, annak lehet-e tartalmas szexuális élete?
Hála Istennek, erre azt válaszolhatjuk: igen,
bárkinek lehet csodálatos szexuális élete, csak
valószínűleg könnyebben valósul meg azoknál, akik
vártak a házasságig. Akik nem így tettek, azoknak
talán sokkal keményebben meg kell dolgozniuk
ezért.

Van egy példa, amit szívesen használok: vannak,

akik láthatóan annyit ehetnek, amennyit csak
akarnak, mégsem híznak el. Aztán vannak olyanok,
akikre egy-két finom falat után azonnal felszalad pár
kiló. Mi a különbség? Teljesen más az anyagcseréjük.

Így van ez azokkal is, akik nem vártak a szexszel

a házasságig. A „szexuális anyagcseréjük” nagyon
eltérő lehet, mint azoké, akik vártak. A bizonyítékok
tanúsítják, hogy azok a párok, akik vártak a
házasságig, kielégítőbb szexuális életről számolnak
be, mint azok, akik nem vártak. Az a pár,
amelyiknek csak egymással, házasságon belül volt
szexuális élménye, nagyobb valószínűséggel
tapasztalja meg a természetes kötődést. Aki egy vagy
több partnerrel folytat házasság előtti nemi életet,
valószínűleg azt fogja észrevenni, hogy sokkal
tudatosabban kell viszonyulnia a szexhez, hogy
kötődni tudjon a házastársához.

Formálódjunk át!
A nagy kérdés ezek után: Hogyan változtathatok a
dolgokon? A válasz így hangzik: Változtassunk a
gondolkodásmódunkon! A változáshoz nem valami
különleges imára van szükség, netán szent olajjal
vagy szentelt vízzel való megkenésre, vagy arra,
hogy egy szent igehirdető megérintsen, hanem, hogy
megújítsuk az elménket.

Pál apostol fogalmazza meg ezt a tanácsot, amely

segíthet leküzdeni a szexuális sérülések negatív
hatásait: „…ne igazodjatok e világhoz, hanem
változzatok meg értelmetek megújulásával…”[3]

Ne kéjvágytól hajtott kultúránk romboló

mintáinak megfelelően gondolkozzunk ezentúl a
szexről, hanem formálódjunk át! Ha a kéjvágy
vésődött be az elménkbe, és azon kapjuk magunkat,
hogy folyton így gondolkodunk, amikor együtt
vagyunk a társunkkal, állítsuk meg ezeket a
gondolatokat. Hagyjuk, hogy az újrabevésődés már
arról a lányról szóljon, akit feleségül vettünk! Belőle
merítsünk, egyedül csak őbelőle!

Előfordulhat azonban, hogy azt vesszük észre: a

gondolkodásunk átnevelése nagyon nehéznek
bizonyul. Először esetleg még rosszabbodhat is a
szexuális teljesítményünk, ha nem vagyunk
hajlandóak megengedni azokat a kéjes gondolatokat,
amelyek addig hajtották az elménket. De ha
kitartunk, észre fogjuk venni, hogy a szexuális
energiánk újult erővel tér vissza, és most már nem
lesz szükségünk azokra a gondolatokra sem,
amelyek a korai szexuális megtapasztalásainkhoz
vezettek vissza bennünket. Észre fogjuk venni:
ahhoz, hogy szexuálisan kielégüljünk, nincs másra
szükségünk, csak a feleségünkre. És azt is
megfigyelhetjük, hogy a kéjvágy nélküli szex sokkal
élvezetesebb, izgalmasabb és kielégítőbb, mint az a
fajta szex, amit az elménkben próbálunk újra meg
újra lejátszani.

Azoknak a nőknek pedig, akik tévesen

megtanulták, hogy a szex nem jelent semmit, szintén
szükséges megújítaniuk azt, ahogyan a szexről
gondolkodnak. A férfi szívének kulcsa a szex, és ezt
fontos így látni. Minden erejükkel azon kell lenniük,
hogy észrevegyék, milyen apró módokon hat a
szexuális együttlét a férjükre, és tölti el őket új
energiával és azzal a szándékkal, hogy kapcsolódni
akarjanak a feleségükhöz, nem csak szexuális
módon.
 De ne áltassuk magunkat: a gondolkodásmódunk
megváltoztatása a legnehezebb dolgok közé
tartozhat, amit valaha megtapasztaltunk! Hozzunk
határozott döntést, hogy nem élünk tovább
kéjvágytól hajtott múltunk hazugságainak
fogságában, és ehhez kérjük Isten segítségét.
Biztosan mondhatom, hogy a jutalom bámulatos, és
bőségesen megéri a befektetett erőfeszítést.

Gyakorlatilag bárki megtapasztalhat csodálatos

szexuális életet a múltjától függetlenül. De ne
tegyünk tovább úgy, mintha a házasság előtti szex
nem lenne olyan nagy dolog, és kezdjük el az
igazságot mondani az embereknek – két okból is:
egyrészt, hogy a gyermekeink elkerülhessék ezt a
csapdát; másodszor pedig, hogy azok, akiket negatív
hatások értek, megtanulhassák, hogy ők is kapnak
esélyt a sikerre, ha megváltoztatják azt, ahogyan a
szexről gondolkodnak!

Sose felejtsük el, hogy Isten nem prűd! Nem azért

mondja, hogy kerüljük a szexuális kicsapongást,
mert őt valamiképpen feszélyezi a szex. Egyszerűen
tudja, hogyan vagyunk összerakva, és azt akarja,
hogy a legjobbat éljük át.
 Negyedik rész

Míg a halál el nem választ

 17. Tisztességes harc

A konfrontációt tárt karokkal kell

fogadni. Ez a valódi bensőséges
kapcsolat titka.
 Nemrég hallgattam egy televíziós igehirdetőt, aki
arról tanított, hogyan lehet sikeres házaséletünk.
Remekül előkészítette a sikerhez vezető lépések
listáját. Aztán közölte az első lépést: Kerüljük a
konfrontációt! Megrökönyödtem. Kerüljük a
konfrontációt? Arra gondoltam, hogy az összes
helyzetet tekintve, amelybe valaha beavattak, a
konfliktus és konfrontáció kerülése az egyik
legrosszabb dolog, amit egy pár tehet. A
konfrontációt kerülő pár félretesz olyan
létfontosságú kérdéseket, amelyekkel foglalkozni
kellene. Egyébként is, igazából nincs mód a
konfliktusok elkerülésére, még akkor sem, ha az
összes nézeteltérést félretesszük egy polcra. Idővel a
polc nagyon-nagyon telezsúfolódik, majd végül
leszakad.

Az igazság az, hogy a konfrontációt tárt karokkal

kell fogadni. Ez a valódi bensőséges kapcsolat kulcsa.
A konfrontáció segít megismernünk egymást, és
felfedi, hogyan érzünk mindketten különböző
helyzetekkel kapcsolatban. Bár sok esetben rögös és
tövises ez az út, a konfliktus teljes mértékben
elengedhetetlen férj és feleség számára, amennyiben
szeretnének közelebb kerülni egymáshoz.

Jézus megparancsolta: „Ha vétkezik atyádfia,

menj el hozzá, intsd meg négyszemközt…” [1] Azt
mondja, hogy jó dolog átbeszélni egymással a
kellemetlen dolgokat. Sokan mégis – helytelen
módon – kerülik a konfrontációt, és ez végül
tönkreteszi a kapcsolatukat.

Bill Hybels azt írja:

A szelíd szívű, békeszerető emberek hihetetlenül

messzire elmennek, hogy elkerüljenek bármiféle
felfordulást, nyugtalanságot, megrázkódtatást a
kapcsolatokban. Ha egy kis feszültség támad a
házasságban, és egyik fél megkérdezi a másikat:
„Mi a baj?”, a szelíd lelkű így fog válaszolni:
„Semmi.” Ilyenkor igazából azt mondja: „Van
valami baj, de nem akarok jelenetet rendezni.” A
békesség megőrzését választja az igazmondás
helyett, és azt hiszi, hogy nemeslelkűen járt el,
pedig valójában nagyon rosszul döntött. Akármi
okozta is a feszültséget, vissza fog jönni. Egyre
nehezebb lesz megőrizni a békességet. A
csalódottság lelkülete kezd szétáradni a
békesség megőrzőjének ereiben, és ez először
haraghoz, majd keserűséghez, végül gyűlölethez
vezet. Meghalhatnak kapcsolatok úgy, hogy a
felszínen minden békésnek tűnik!

A mindenáron való békesség a megtévesztés

egyik formája, amely egyenesen a pokol
legmélyebb bugyrából származik. Amikor tudjuk,
hogy el kell mondanunk az igazat, a gonosz azt
suttogja a fülünkbe: „Ne tedd! A férjed úgysem
fog meghallgatni! A feleséged úgysem fogadja
el. Csak rosszabb lesz tőle minden. Nem éri
meg!” Ha elhisszük ezeket a hazugságokat, nagy
 valószínűséggel előbb vagy utóbb ki fogjuk
végezni a kapcsolatunkat.[2]

Barátkozzunk meg a konfrontációval (később

még beszélünk arról, hogyan)! A konfrontáció segít
felfedezni, hogy nem mindenki gondolkodik úgy,
mint mi, nem mindenkinek ugyanaz a nézőpontja, és
nem mindenkinek ugyanazok az érzelmi és lelki
szükségletei, mint nekünk. Az emberek nem
egyformák. Az a legfurcsább, hogy először vonzónak
és érdekesnek találjuk a különbözőségeinket, idővel
azonban éppen azért haragszunk egymásra, mert
másak vagyunk. Őrületes! Sajnos hajlamosak
vagyunk nem igazán kedvelni azokat, akik nem
olyanok, mint mi, és a házasság nem nyújt
védettséget ezzel a hajlammal szemben.

Házassági ambivalencia
Amikor egy férfi és egy nő egymásba szeret,
természetes módon figyelmen kívül hagyják azokat a
dolgokat, amelyek közéjük állhatnának. Elsiklanak a
másik idegesítő nevetése fölött, legyintenek arra,
ahogyan a másik az étlapról rendel, ahogyan
másokkal bánik, vagy ahogyan kifejti az álláspontját.
Nem baj! – érvelünk. Akit megszerettünk, az
túlságosan csodálatos ahhoz, hogy ezek az idegesítő
apróságok igazán gondot jelentsenek. A szerelem
vak az ilyesmire, elfedi a negatívumokat. Nem
emlékezünk rájuk, ezért nem is igényelnek reakciót
a részünkről.
 Shakespeare használta először „a szerelem vak”
kifejezést A velencei kalmárban. Érdekes módon a
Londoni Egyetemi Kollégium által nemrég végzett
kutatás azt mutatta ki, hogy a szerelmes érzések
következtében agyunk elnyomja a kritikus
gondolkodásért felelős terület működését. A
felmérés szerint ha egyszer közel kerültünk
valakihez, az agyunk eltekint attól a szükségtől, hogy
kiértékeljük az illető jellemét és személyiségét. A
tanulmányból az is kiderült, hogy az agynak a
negatív érzelmekért és ítélethozatalért felelős
részein csökkent tevékenység folyik „szívünk
választottja” vonatkozásában. Vagyis amikor
szerelmi kedélyállapotba kerülünk, az ideiglenes
őrültséget okoz, amely szabotálja az egyébként
tisztán gondolkodó agy működését. [3] Valóban
megvakulunk.

A szerelem tényleg vak, de igazából nem ezzel

van a gond. A gond azzal van, hogy a gyűlölet is vak.
Egyetlen pár sem áll úgy az oltár elé, hogy azt
gondolná: „Mindössze néhány éven belül a
szerelmünk már csak halvány visszfénye lesz annak,
amit most érzünk.” A legtöbben úgy vélik, az ő
kapcsolatuk különleges, az ő szerelmük egy életen át
fog tartani. Az élet azonban nem habos torta.
Vannak hullámhegyek és hullámvölgyek.
Ellenségeskedés és kapcsolati viharok támadnak, és
sebeket kapunk. A viharos kitöréseket néma csend
követi. Jönnek a könnyek és az ultimátumok, végül
összetörünk. Majd elvonulnak a viharfelhők, kisüt a
nap, újra feltűnik a remény és a romantika, mint
szivárvány az égen. Bocsánatkérések és
fogadkozások hangzanak el, megújult szerelmi
hévvel, és ezeket jó napok követik.

De a jó napok nem tartanak sokáig. És egy idő

után az egyszeri vihar már inkább súlyos orkánok
szakadatlan sorának tűnik – mindegyik nagyobb,
hevesebb és mindenképpen rombolóbb, mint az
előző. Nappal az ingerültség dominál, éjjel pedig az
elszigetelődés. Ha egy pár csalódást csalódás után él
át, egymást érik a betöltetlen szükségek, az
elmérgesedett sebek, eljutnak egy olyan pontra, ahol
már csak a másik negatív oldalára összpontosítanak,
mint ahogy régen csak a pozitívra összpontosítottak.
És ahogyan szerelmük első napjaiban vakok voltak
társuk rossz oldalára, most vakok lesznek bármi jóra
a házastársukban. Nemritkán hallunk olyat komoly
válságban levő férjektől és feleségektől, hogy
képtelenek bármi jóra emlékezni egymással vagy a
házasságukkal kapcsolatban.

Ez a házassági ambivalencia. Ez a kifejezés azt

írja le, hogy egy ideig szeretjük a társunkat, aztán
átbillenünk, és nagy haragot vagy gyűlöletet érzünk
vele szemben. A szeretetből gyűlöletbe átcsapó
kapcsolat sokszor olyan esetben következik be,
amikor egy addig szeretetteljes kapcsolatban teljesen
elveszítik az emberek a bensőségességet. Lehetséges,
hogy a pár továbbra is érez egyfajta elkötelezettséget
vagy akár még némi szenvedélyt is egymás iránt, de
a múlt csalódásai által táplált szorongás
csillapíthatatlan vihara egyre erősebben tombol
bennük. Ha nem sikerül megoldást találni rá, szét
fogja dúlni a házasságukat.

A gátak ledöntése
Kommunikálni nem könnyű. Sok-sok gát állja
utunkat, hogy összezavarjon bennünket,
megakadályozza, hogy megértsük egymást. Ezek
miatt úgy érezhetjük, mintha a másik teljesen más
nyelvet beszélne, mint mi.

Beszéljünk négy általános gátról, amely

megpróbálja akadályozni a jó kommunikációt! (Van
még jó néhány ezeken kívül.) Ezeket a gátakat
muszáj ledönteni, ha igazán meg akarjuk érteni
egymást. Ezek a zavaró tényezők, meggyőződések és
elvárások, stílusbeli különbségek és a védekező
mechanizmusok.

Zavaró tényezők

Amikor beszélgetni kezdünk a társunkkal,

állapítsuk meg, hogy figyel-e ránk! Nagyon fontos,
hogy ne csak elkezdjünk beszélni, amikor kedvünk
tartja, hanem szánjunk időt annak megállapítására,
hogy megfelelő-e az idő és a hely arra, hogy
ténylegesen végbemenjen a kommunikáció. Életünk
tele van zavaró tényezőkkel. Ott van a környezet
zaja, amihez hozzátartozik az üvöltő televízió, a
sikongató gyerekek, a csörgő mobil… Aztán vannak a
belső zajok, például a rossz hangulat, a szorongató
munkahelyi határidő, a rosszullét vagy egyszerűen
az, hogy rossz napunk volt.

Ha valami fontos dologról szeretnénk beszélgetni,

derítsük ki, hogy most alkalmas-e, mielőtt még
belekezdünk. Ha a másik szórakozottnak tűnik,
kérdezzünk rá, hogy jobb lenne-e később beszélni!
Ezzel tiszteletet és megbecsülést tanúsítunk a
társunk felé, és biztosan hálás lesz érte. A Biblia azt
mondja, hogy megvan az ideje az ültetésnek és
annak is, amikor nem kell ültetni. [4] Ahogyan a
gazda megvárja a megfelelő időszakot, és megkeresi
a legjobb helyet a magok elvetéséhez, nekünk is
érdemes körültekintőnek lennünk idő és hely
szempontjából is, amikor a kommunikáció magjait
szeretnénk elhinteni. A gazda nem szaladna ki
magot ültetni vihar idején – mi se próbáljunk fontos
dolgokat megbeszélni, ha a társunk szívében éppen
vihar dúl!

Ne hozzunk fel kényes témát akkor, amikor a

társunk éppen hazaért, és a gondolatait még
lefoglalják a munkahelyi gondok! Ne próbáljunk
fontos döntést megvitatni a feleségünkkel, amikor
éppen vacsorát főz vagy a gyerekekkel foglalkozik!
Olyankor semmi mást nem vár tőlünk, csak hogy
tűrjük fel az ingujjunkat, és álljunk oda segíteni
neki! Késő este sem igazán alkalmas az idő, amikor
már mindketten hullafáradtak vagyunk. Szakítsunk
külön időt rá, és keressünk hozzá egy csendes zugot:
húzódjunk félre otthon, mielőtt még a gyerekek
hazaérnek az iskolából, vagy menjünk el sétálni,
vacsorázzunk kedvenc éttermünkben, és így tovább!

Meggyőződések és elvárások

A különféle területeken (orvostudomány,

pszichológia, jog) végzett tanulmányok kimutatták,
hogy az ember hajlamos azt látni az emberekben és
a helyzetekben, amire számít. Azt keressük és azt
látjuk másokban, amit látni és hallani akarunk. Ez
komoly gondokat okoz a kommunikáció terén.
Ritkán fogjuk fel, hogy igazából mi folyik, hacsak
nem vagyunk gyanakvók saját elfogultságunkkal
szemben. Ahhoz, hogy gyanakvás legyen bennünk a
helyzetről alkotott értelmezésünkkel és
megítélésünkkel kapcsolatban, igazi alázatra van
szükség – ez pedig nem olyan magától értetődő.

Ha úgy véljük, hogy a társunk mindig dühös ránk,

csak azokat a dolgokat fogjuk meglátni, amelyek ezt
a meggyőződést alátámasztják. Minden bizonyítékot,
amely az ellenkezőjét sugallná, egyszerűen
kiszűrünk. Ha úgy véljük, hogy a férjünk nem
szívesen teszi azokat a dolgokat, amiket mi, akkor
bármily kicsiny habozást látunk is benne olyasmivel
kapcsolatban, amit mi szeretünk csinálni (még ha
egyszerűen csak az időbeosztását gondolja is át), az
meg fogja erősíteni előítéletünket, hogy ő semmit
nem szeret együtt csinálni velünk. Ha azt hisszük,
hogy a feleségünk szerint ügyetlenek vagyunk, akkor
az élet összes eseményét ezen a szűrőn keresztül
dolgozzuk fel. Ha csak annyit mond: „Drágám,
ideadnád a sót?” – mi azt is úgy fogjuk értelmezni:
„Tudtam! Úgy gondolja, hogy én semmit sem tudok
jól csinálni!” Vagyis a meggyőződéseink és
elvárásaink önbeteljesítő próféciákká válnak.

Befolyásolják a körülöttünk levők tényleges

viselkedését. A Kaliforniai Egyetemen egy csoport
pszichológusjelölt úgy döntött, kísérletet végez a
tanárán annak tudta nélkül. Mindenkit arra
utasítottak a csoportban, hogy feszülten figyeljen és
gondosan jegyzeteljen, amikor a tanár a radiátor
közelében beszél. Amikor viszont eltávolodik a
radiátortól, mindenki viselkedjen unottan,
közönyösen. A hét végére a tanár már a radiátoron
ülve tartotta az előadását! Akár tudatában vagyunk,
akár nem, hatással van az emberekre az, ahogyan
nézünk rájuk.

Amikor a fiatalok elköltöznek otthonról, elkezdik

a felnőttlétet, sokszor kísérletezni kezdenek
különféle viselkedésformákkal. Úgy tűnik, amikor
eltávolodunk azoktól, akik addig a közelünkben
voltak, könnyebben jön a változás. Azt hiszem, ez
azért van, mert azok, akik jól ismernek bennünket,
már nincsenek ott, hogy furcsán nézzenek ránk,
amikor kipróbálunk valamit, amit addig nem
próbáltunk ki. Amikor ezek a fiatal felnőttek
felvesznek egy új viselkedési formát, az új
környezetüknek fogalma sincs arról, hogy ez csupán
az új viselkedés kipróbálása. Ha a többség tetszését
megnyeri, a fiatalok a próbát szokássá tehetik, és
beépíthetik a személyiségükbe.

Amikor viszont hazamennek hálaadásra vagy

karácsonyra, nem sok idő kell hozzá, és máris
megint úgy viselkednek, ahogyan gyerekként. Olyan
lesz, mintha soha nem is változtak volna meg. Ennek
nagyon egyszerű oka van: természetes módon
hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, ahogyan a
körülöttünk levők elvárják tőlünk. Az emberek
elvárásai hatással vannak ránk. Ez mindenképpen
igaz a házasságban; a felek egymással kapcsolatos
meggyőződései és elvárásai vagy felszabadítják őket
arra, hogy meg tudjanak változni, vagy bezárják őket
a megváltoztathatatlan múltba.

Ezzel jó, ha vigyázunk, mert az egymással

kapcsolatos meggyőződéseink sokszor tévesek.
Nagyon nehéz azonban gyanakodni a saját
meggyőződéseinkre – mert hiszünk abban, amit
hiszünk. Fontos mégis keményen dolgoznunk azon,
hogy felborítsuk előfeltevéseinket és előítéleteinket,
ha szeretnénk esélyt arra, hogy megértsük egymást.
Ismerjük fel, hogy a társunk indítékaival kapcsolatos
feltevéseink soha nem helyénvalók. Tegyünk fel több
kérdést, és kerüljük az ítélkezést. Tanuljuk meg
meghallgatni, mi lehet a láthatatlan indítóok a
látható tettek mögött, ahelyett hogy megmaradnánk
abban a hitben, hogy már ismerjük a miérteket.

Stílusbeli különbségek
 Vannak nyíltabb és zárkózottabb emberek. Van,
aki olyan családban nőtt fel, ahol azért is kiabálni
kellett, hogy arrébb adják az ételt a családi asztalnál;
van, akinél otthon soha senki nem kiabált, csak ha
már a plafonon volt. Amikor két ember együtt él, egy
fedél alatt, és teljesen mást tanult meg a
kommunikációs stílusokkal és szabályokkal
kapcsolatban, keményen kell dolgozniuk azon, hogy
megértsék – nem azt, hogy szerintük mi történik,
hanem hogy valójában mi történik. Ezek a
különbözőségek nyilván torzíthatják a
kommunikációs folyamatot.

Védekező mechanizmusok

Ha a társával párbeszédbe bocsátkozó fél úgy

érzi, veszély vagy elutasítás fenyegeti, akkor vagy
bezárkózik, vagy veszekedni kezd. Ez az ősi „üss
vagy fuss” reakció. Az elutasítás a szó szoros
értelmében fájdalmat okoz. Naomi Eisenberger és
Matthew Lieberman a Los Angeles-i Kaliforniai
Egyetemről agyi CT-felvételek segítségével
kimutatták, hogy az elutasítás ténylegesen az agy
egyik, fizikai fájdalomra reagáló területén rögzült.[5]

Ha nem közvetítünk biztonságérzetet, mielőtt

bármi mást kommunikálnánk, soha nem fogunk
hatékonyan kommunikálni. A biztonság nem jelenti
azt, hogy soha nem lesz veszekedés vagy vitatkozás,
csak annyit jelent, hogy gondosan lefektetjük az
alapszabályokat. Kezdjük a beszélgetést azzal, hogy
megerősítjük elkötelezettségünket a kapcsolat iránt!
Mindenki arra kíváncsi, mi a „lényeg”. Ha
megerősítjük az elkötelezettségünket, a társunk látni
fogja, hogy a probléma megoldása érdekel, és nem őt
kívánjuk letámadni vagy elutasítani.

Megmérkőzés
Ha megszabadulunk ezektől a kommunikációs
gátaktól, az segít belépnünk oda, ahova minden
házaspárnak muszáj belépnie – a küzdőtérre.
Bizony! Azok a házasságok sikeresek, ahol a párok
megmérkőznek, hogy lefektessék a kapcsolat
szabályait, és értelmes, kölcsönösen tiszteletben
tartott határokat állítsanak fel. Aki nem hajlandó
küzdeni, az tulajdonképpen engedi, hogy a másik fél
uralja az egész házasságot. Csak gyűlnek a
betöltetlen szükségletek. És eljön az a pont, amikor
betelik a pohár, és valaki ki fog ugrani. Ha
mindenáron őrizni akarjuk a békességet, azért a
végén a házasságunkkal kell fizetnünk.

Meg kell tanulnunk tehát küzdeni (persze

erőszakmentesen). Senki sem bújhat ki ez alól – már
ha valódi házasságot szeretne. De nagyon fontos a
korrekt küzdelem! Hadd említsem meg a tisztességes
harc néhány szabályát, amelyek segítenek, hogy ne
mérjünk övön aluli ütést a másikra.

Tisztázzuk a dolgot!
 Mielőtt belekezdenénk a küzdelembe (vagy
legyen konfrontáció, ha valakit megrémít a
„küzdelem” szó), mindenképpen először saját
magunkkal nézzünk szembe! Kezdjük azzal, hogy
tisztázzuk a dolgot! Tényleg fontos ügyről van szó,
vagy csak túlérzékenyek, esetleg szőrszálhasogatók
vagyunk? Olyasmiről van szó, ami magától
megoldódhat, amint a társunk több gyakorlatra tesz
szert, vagy állandó helyzetről, amely áthatja azt,
ahogyan élünk?

Ez rendkívül fontos kérdés! A házaspárok

képesek az elképzelhető legostobább dolgok miatt
veszekedni! Több mint harmincévi házasság után a
feleségem és én a mai napig kötelességünknek
érezzük, hogy a legbanálisabb, legértelmetlenebb
kérdések legapróbb részletein vitatkozzunk.
Ilyenkor általában ki kell fakadnom:

– Az ég szerelmére, asszony, tényleg számít ez?!

Persze, német származású, vörös hajú nő lévén ő

nagyon gyorsan biztosít arról, hogy bizony, nagyon
is számít a dolog. Pedig nem. Csak makacs. És ha
nem fakadunk nevetésre a beszélgetésünk abszurd
voltán, hatalmas vitába fogunk keveredni a nagy
semmiről.

Lépjünk óvatosan!

Sajnos sokan akkor érezzük a legerősebb

indíttatást a dolgok átbeszélésére, amikor a
leginkább fel vagyunk dúlva. A titok nyitja az, hogy
legyünk okosabbak az érzelmeinknél. Valószínűleg
nem akkor érdemes az élet apró részleteit
megvitatni, amikor az érzelmeink a leghangosabban
üvöltenek. Én úgy tapasztaltam, hogy megvan az
ideje a magyarázatoknak, és megvan az ideje annak
is, hogy ne akarjunk megmagyarázni semmit. Ha
feszült lelkiállapotban vagyunk, és a levegő csak úgy
forr a negatív érzelmektől, a másik ítélkezésnek és
elutasításnak fog érezni bármiféle arra irányuló
kísérletet, hogy „megértessük” az álláspontunkat.

Ironikus módon, amikor nem vagyunk dühösek,

egy legyintéssel elintézzük a dolgokat, mert úgy
gondoljuk, nem is vagyunk annyira mérgesek. Tehát
leginkább ingerült lelkiállapotban érezzük úgy, hogy
ideje csatába vonulni. Ha így van, legyünk nagyon
óvatosak!

Pál azt írja: „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek

valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok,
igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel. De azért
vigyázz magadra, hogy kísértésbe ne essél.” [6] Pál
azt mondja ezzel: vigyázzunk, nehogy engedjünk a
kísértésnek, hogy ítélkező, kritizáló módon
nekiessünk a társunknak.

Idő és hely

Harmadszor, nagyon fontos jól megválasztani a

konfrontáció helyét és idejét. Ám ahogy az előbb
rámutattam, sokszor hagyjuk, hogy az érzelmeink
diktálják az időt és a helyszínt a konfrontáció
„magjainak” szétszórásához, ez pedig többnyire
nagyon gyatra eredményhez vezet.

Ha tisztázzuk a dolgot magukban, minden tőlünk

telhetőt megteszünk érzelmeink visszaszorításáért,
és megválasztjuk a megfelelő időt és helyszínt a
küzdelemhez, akkor a tisztességes harchoz
szükséges dolgok nagy része már megvan. A
következő lépés az, hogy őszintén, törődő lelkülettel
és érzékenyen viszonyuljunk a társunkhoz.

A beszélgetés
Konfrontáció esetén mindenki a lényeget
próbálja kihallani. Mit akarunk igazából?
Ultimátummal fenyegetjük a társunkat? Ha
megerősítjük elkötelezettségünket, az segít a
férjünknek vagy feleségünknek meglátni, hogy a
probléma megoldása érdekel, és nem az, hogy a mi
akaratunk valósuljon meg egy adott helyzetben.
Mondjuk el a férjünknek, mennyire szeretjük,
mennyire szükségünk van rá, és hogy a házasságunk
a legfontosabb dolog a számunkra a világon!
Mondjuk el a feleségünknek, mennyire értékeljük a
szeretetét és a barátságát!

Ezután gondosan megfogalmazva adjuk elő a

dolgot anélkül, hogy bárkit hibáztatnánk! Kerüljük
az olyan általánosító kijelentéseket, mint te mindig…
vagy te soha…! Amint kiejtünk valami hasonlót, a
másik védekező mechanizmusa bekapcsol, és ezután
meg sem fogja hallani, amit mondunk. Nagyon
könnyű lesöpörni az ilyen abszolút kijelentéseket.
Maradjunk annál, hogy „Egyedül érzem magam. Úgy
érzem, mintha kizárnál, mintha nem lennék fontos.
Úgy érzem, mintha az, amit én mondok, semmi
szerepet nem játszana abban, amerre tartunk. Úgy
érzem, összezavarodtam.” Az érzéseink
megfogalmazásával sokkal messzebbre juthatunk el,
mint a másik hibáztatásával.

Végül pedig biztassunk párbeszédre, és legyünk

rá nyitottak! Miután az asztalra került a téma,
kérdezzük meg:

– Mit gondolsz? Teljesen rosszul látom a dolgot?

Vagy van valami alapja?

Őszintén vágyjunk megismerni társunk

nézőpontját! Lehet, hogy először megpróbál
fölényeskedni, vagy pedig ledöbben a szembesítésen.
De az is lehet, hogy meglep bennünket azzal, hogy
megnyílik, azonnal megbánja a dolgot, és bocsánatot
kér. Akármi is az eredmény, mindig jobb
szembenézni a helyzettel, mint a szőnyeg alá
söpörni.

Csapatmunka
Az, hogy mennyire érzünk összhangot
házaspárként, szorosan kapcsolódik ahhoz,
mennyire tudjuk jó csapatként együttműködve
megoldani a konfliktusokat. Ez azt jelenti, hogy meg
kell tanulnunk a konfliktust közösen feldolgozni. A
csapatmunkát a kölcsönös tisztelet és elfogadás
légköre jellemzi. Ez azt jelenti, hogy időt szánunk a
probléma megvitatására azzal a céllal, hogy
megértsük, hogyan látja a másik az adott helyzetet,
felvessünk lehetséges megoldásokat, kölcsönösen
előnyös megoldást találjunk (megegyezésre jussunk
és kompromisszumot kössünk), és később
átbeszéljük, működik-e a gyakorlatban a
kölcsönösen előnyös megoldás.

A legrosszabb dolog, amit egy házaspár tehet, az,

hogy a semmi sem tilos, mindenki magáért felel
módszert választják a küzdelemhez. Ebben az
esetben a veszekedések elfajulnak, és a párok
tisztességtelen módszerekhez folyamodnak.

Tisztességtelen küzdelem
Az egyik legjobb módja, hogy kimutassuk a
szeretetünket valaki iránt, az, hogy az ő érdekeit
szem előtt tartva cselekszünk. Ez sokszor azzal jár,
hogy ki kell lépnünk kapcsolatunk
komfortzónájából, és szembesíteni kell szerettünket
valami olyasmivel, amivel muszáj foglalkozni. Nem
könnyű ilyet tenni. A konfrontáció sokszor
félelmetes. De amikor érzelmileg megsebez valaki,
akit szeretünk, muszáj beszélni vele erről.

Vannak azonban dolgok, amiket ne tegyünk,

amikor konfrontálódunk a társunkkal – ezek csak
elmélyítik, nem pedig feloldják a kapcsolati viszályt.
Íme, néhány klasszikus tisztességtelen
küzdőmódszer!

Az emésztőgödör

Ilyenkor egyikünk válogatás nélkül mindenfélét

bedob a vitában. Nem marad meg a témánál, hanem
fel akar hozni minden más esetet is, ami valaha
bosszúságot okozott neki, és minden egyes
kijelentést, ami valaha megbántotta. Ez a módszer
azzal jár, hogy felhozunk múltbeli dolgokat és
megoldatlan igazságtalanságokat; kitérünk minden
hiányosságra és hibára, amit valaha megfigyeltünk,
a társunk jellemhibáival együtt; aztán ott vannak
még a legutóbbi vitánk során meg nem oldott
részletek, és a többi, és a többi, és a többi. Ha ehhez a
módszerhez folyamodunk, a társunk be fog
zárkózni, mert egyszerűen lehetetlen egyszerre
megoldani az összes említett kérdést.

Elmecsapda

Csapdahelyzetet teremtünk, amikor egyáltalán

nem engedjük, hogy a másiknak igaza legyen –
megkérdőjelezzük még a személyes ízlését, érzéseit,
gondolatait és megtapasztalásait is. Ha a társunk azt
mondja: „Annyira dühít, amikor ezt csinálod”, arra
így válaszolunk (lekezelő hangnemben): „Jaj,
édesem, lehet, hogy egy kicsit bosszús vagy, de nem
vagy dühös.” Nehéz elérni, hogy megértsenek, ha az,
akivel kommunikálni próbálunk, folyton elhessegeti
a gondolatainkat és érzéseinket.
 Gonosz bohóc

Ha egy bohóc gonoszul viselkedik, abból ijesztő

film lesz. A „gonosz bohóckodás” tisztességtelen
módszere azt jelenti, hogy az egyik fél cinikus,
megsemmisítő megjegyzéseket tesz a másikra, és
közben azt állítja, hogy csak szórakozik. Ha pedig az
ugratás célpontja védekezni kezd, meg lehet vádolni
azzal, hogy túlságosan érzékeny. Ez a fajta
küzdésmód remekül használható a nyilvánosság
előtt, mert viccet kedvelő személynek állítja be azt a
felet, akitől a bántó megjegyzések származnak, míg a
másik ünneprontónak tűnik. De ez nem más, mint
tisztességtelen küzdelem.

Pszichológusszerep

A legtöbben szívesen játszunk pszichológust és

elemezzük a körülöttünk levőket. Ha azonban ezt a
módszert használjuk a küzdelemhez, nagyon hamar
„ráaggatjuk” társunkra a pszichológusok kedvenc
kifejezéseit: egocentrikus vagy; anyakomplexusod
van; azért mondod ezt, mert alapjában véve
bizonytalan, gyenge ember vagy; nem vagy képes
szembenézni az igazsággal, mert kisebbrendűségi
komplexusod van. Az emberek felcímkézése nagyon
hatékony lehet.

Leo Buscaglia így ír:

„Fekete bőrű”, „mexikói”, „protestáns”,

„katolikus”, „zsidó”. Elég egy címkét hallanunk,
és azt hisszük, már mindent tudunk ezekről az
 emberekről. Soha senkinek nem jut eszébe
megkérdezni: „Szokott sírni? Vannak érzései?
Gondolatai? Vannak reményei? Szereti a
gyermekeit?”

Ha valaki igazán meg akar ismerni, annak bele

kell másznia a fejembe, és ha én meg akarok
ismerni valakit, nem mondhatom azt: „Ó, ő kövér.
Sovány. Zsidó. Katolikus.” Ő ennél több. Több,
mint a címkék. Aki valóban szeret, az
megszabadul a címkéktől.[7]

Ez a küzdőmódszer igazán tisztességtelen és

nagyon lekezelő.

Gyilkos segítőkészség

Aki ehhez a módszerhez fordul, az úgy birkózik

meg az őt zavaró tényezőkkel, hogy addig segít a
társának, míg azt el nem fogja a rosszullét. Nyilván
szép dolog a segítőkészség, de ha állandóan úgy
próbálunk segíteni, hogy átvállaljuk a másik
feladatait, uraljuk a beszélgetést, és szünet nélkül
ontjuk a tanácsokat, amikor senki nem kérte ki a
véleményünket – akkor csupán azt közvetítjük, hogy
szerintünk a társunk alkalmatlan. A módszer
használói általában azt állítják, ők csak „segítenek”,
a másik javát keresik, a társuk pedig jobban tenné,
ha hálásan és nyitottan fogadná az „építő kritikát”,
pedig valójában nagyon tisztességtelen módon
harcolnak.

Igazságtalanságok gyűjtögetése
 Van, akinek az igazságtalanságok gyűjtögetése a
hobbijává válik. Nem foglalkozik azzal, hogy
leszámoljon a haragjával, „mielőtt lemegy a nap”,
ahogy a Szentírás megparancsolja. Dehogy! Szeret
fortyogni a sértések, jogtalanságok és be nem tartott
ígéretek miatt, hogy majd később robbanhasson. Egy
ponton, amikor elege lesz, elkezd kiabálni, üvölteni,
dobálni dolgokat – még akár embereket is megüthet
–, és közben úgy érzi, hogy teljes mértékben jogos,
amit tesz. Nagyon sokan szeretik azt az érzést,
amikor végre „kiadják a gőzt”. A gond ezzel az, hogy
ez a fajta küzdelem tönkretesz. Hadd mondjak el egy
fontos információt: ha nem lapátoljuk ki
rendszeresen a kapcsolatunkból a „ganéjt”, az előbb-
utóbb halmozódni kezd, és a végén nyakig ülünk
benne.

Beszéddel a győzelemig

Sokan megtanulták, hogyan nyerjék meg a vitát

akkor is, ha nincs igazuk. Egyszerűen ismernek egy
olyan vitázási stílust, amely legyőzhetetlenné teszi
őket. Van, aki ezt azzal éri el, hogy monopolizálja a
társalgást. Ha valaki ilyen, annak a társa nehezen
tud egy szót is közbeszúrni. Ha megpróbálja, akkor a
másik vagy semmibe veszi, vagy azzal vádolja, hogy
félbeszakította őt, pedig még nem is fejezte be.
Mások úgy jutnak el a győzelemig, hogy nem
hajlandók figyelni a társukra. Miközben a másik
beszél, arra készülnek, hogyan fogják még
alaposabban a fejébe verni a mondandójukat, és
teljesen figyelmen kívül hagyják azt, ami a másikat
aggasztja. Aztán vannak a keringők. Csak
hablatyolnak, bolhából elefántot csinálnak, a
témához nem kapcsolódó dolgokat hoznak fel, és
soha, semmilyen körülmények között nem térnek a
tárgyra. Ezek a taktikák kifárasztják a másikat,
úgyhogy a végén kitűzi a fehér zászlót, és az lesz,
amit a győztes akart. Meglehetősen hatékony
módszer, de akkor is aljas küzdési mód.

Hatalmi játszma

Ez a taktika azzal biztosítja a győzelmet, hogy az

egyik fél az összes hatalmat magához ragadja.
Időnként olyan formában, hogy kivagyiskodunk a
másikkal szemben: fenyegetéssel vagy nyílt
kényszerítéssel jóformán addig „ütjük”, amíg nem
enged. Máskor egyfajta ellenjátszmát űzünk,
klasszikus negatív rákontrázós módon. Ilyenkor
szándékosan nem győzünk, de közben tudjuk, hogy a
látszólagos győztes meg fog fizetni, mégpedig
nagyon hamar. Annyira megkeserítjük a másik életét
a házasságban, hogy végül fel fogja adni. A passzív-
agresszív viselkedés valójában hatalmi játszma. A
hatékony taktikák közé tartozik a bűntudatkeltés, az
elejtett, bántó megjegyzések, vagy amikor
egyszerűen csak olyanokat mondunk, amikről
tudjuk, hogy idegesítik a társunkat, és közben
somolygunk magunkban.

Szerepjátszás
 A szerepjátszás remek módja a valódi kérdések
elkerülésének. A célja, hogy elvégezzük a
„munkánkat”, nem pedig az, hogy megismerjük a
másikat. Sok férj és feleség nem is ismeri vagy érti
igazán a társát. A férfi a férj, a nő a feleség szerepét
játssza – evangéliumi körökben ez sok helyen azt
jelenti, hogy a férj a főnök, a feleség a szolga. Az igaz,
hogy a Szentírás azt tanítja: a férfi a család „feje”, de
ez inkább a férj tiszteletéről szól, és nem azért
ruházza fel hatalommal, hogy uralkodjon a
feleségén. Még fontosabb, hogy arra szólítja fel a
férfiakat: úgy szeressék a feleségüket, ahogyan
Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte.
[8] A családi szerepek rendeltetése soha nem az volt,
hogy a konfliktuskerülés stratégiáiként használják
őket. Igazság szerint megismerni és megérteni
egymást sokkal nehezebb, mint eljátszani egy
szerepet.

Komoly következmények kilátásba helyezése

Ez az összes többinél tisztességtelenebb küzdési

mód: azzal fenyegetőzünk, hogy kilépünk a
kapcsolatból, ha nem úgy lesz, ahogyan mi akarjuk.
Beszélhetünk válásról, különköltözésről vagy
„megőrülésről”, esetleg öngyilkosság elkövetéséről.
Az ilyen fenyegetőzések nyilván megragadják az
ember figyelmét. És ez a lényeg: ezt a taktikát arra
szokták használni, hogy teljes mértékben
lefegyverezzenek bármilyen érvet – ezzel általában
győzni lehet, de nem örökre. A házastársunk egy
ponton valószínűleg már nem veszi majd
figyelembe, amikor „farkast kiáltunk”, és attól
kezdve nagyon gyorsan elszabadulnak a dolgok.

Égési sebek
Az égési sebekben és a küzdelemben van valami
közös: a fájdalom és az, hogy mindkettő lehet első-,
másod-, illetve harmadfokú.

Elsőfokú küzdők

Az első fokon küzdő párok általában friss keletű

problémákról beszélnek, és inkább konkrét dolgokra
összpontosítanak, nem mintákat követnek
(vitatkozási rutinokat, amelyek az idők során jól
befészkelték magukat az életükbe). Ezen a szinten
hasznos lehet néhány kommunikációs gyakorlat. Ha
eldöntjük, hogy korán elkezdünk dolgozni egymás
megértésén, nem lesz szükség a rossz
kommunikációs minták megtörésére.

Másodfokú küzdők

A másodfokon küzdő párok már komoly

harcosok. A vitáik jól körülhatárolt nézeteltérések
körül zajlanak, amelyek inkább a kapcsolat
erőviszonyaival, és nem a konkrét kérdésekkel
foglalkoznak. A másodfokú küzdők otthonában a
légkört többnyire harag és konfliktusok terhelik. A
veszekedések bántóak, hangosak és hosszúak. Ha
egy házaspár ezen a szinten tart, nem tudnak rövid
idő alatt eljutni a megoldásig. Néhány egyszerű, új
kommunikációs készségnél többre lesz szükségük.
Időt kell szánniuk arra, hogy megértsék egymás
valódi gondjait, és feltárják a miérteket a negatív
kommunikációs minták mögött, amelyekbe
házaspárként bele szoktak esni.

Harmadfokú küzdők

A harmadfokon küzdő párok megfáradtak és

kezdenek csüggedni. Amikor veszekednek, nem
igazán hisznek abban, hogy az bármin is
változtathat; inkább reménytelen kötekedés, amit
csinálnak, és jobbára megszokásból fakad, nem
szívből jön. Az egész család feszültségben él, és a
viszály mindig ott ólálkodik a felszín alatt, készen
arra, hogy bármelyik pillanatban lángoló dühhé
változzon. Az ilyen párok gyakran beszélnek
válásról.

Minél súlyosabb a harc, és minél régebb óta tart,

annál nehezebb elérni a változást a házasságban.
Ám súlyos válságban levő házasságok is eljuthatnak
a valódi meghittség és öröm szintjére. Újra meg újra
szemtanúja voltam, hogy látszólag reménytelen
helyzetben levő párok újra összekapcsolódnak és
együtt növekednek tovább a szeretetben.

Csak lazítsunk!
Ne hagyjuk magunkat megzavarni! Tápláljuk
magunkban a túlzások nélküli nagyrabecsülést
egymás iránt! Ha elárasztjuk egymást kritizálással az
„őszinteség” és „nyíltság” jegyében, az garantáltan
óriási feszültséget ró a kapcsolatunkra. Sok
házasságterapeuta nézete éveken át az volt, hogy
érzéseink „őszinte” feltárása az egészséges kapcsolat
titka, ám ez rendkívül rossz ötlet. Mégis újra meg
újra elkövetik ezt a hibát elvileg művelt emberek is,
akik láthatóan többet foglalkoznak azzal, mit
mondtak nekik, mint amennyi időt arra szánnak,
hogy a saját eszüket használják. Ez az egyik oka
annak, hogy a házassági terápiára járók nyolcvan
százaléka végül elválik. Én nem gondolom, hogy a
pároknak mindent meg kellene „osztaniuk”
egymással, amit csak éreznek, valamiféle ostoba
„műőszinteségi” kényszer miatt. Én részben azért is
élek még mindig ugyanazzal a nővel házasságban
harmincvalahány év után is, mert nem osztok meg
vele mindent, amit gondolok és érzek, mivel néha az,
amit gondolok és érzek, nem igazán kedves. Ha
rosszindulatú, galád megjegyzések fogalmazódnak
bennünk, jobb, ha becsukjuk a szánkat!

A kutatások alátámasztják azt az elgondolást,

hogy nem előnyös az összes negatív érzésünket
megosztanunk. [9] A házaspároknak éppen azt
kellene egyik kommunikációs céljuknak kitűzniük,
hogy csökkentsék a másikra vonatkozó negatív
kijelentések számát. A szociálpszichológiai
felmérések szerint a pozitív verbális kijelentések –
még ha nem is értünk teljesen egyet a saját
állításunkkal – segítenek elmozdulni a mélyebb
elköteleződés felé a kapcsolatban. [10] Van olyan,
amikor helyénvaló és szükséges kifejezésre juttatni
egy negatív érzést; viszont nem hagyhatjuk, hogy a
negatív mellett eltörpüljön a jelenlegi vagy korábbi
pozitív és gyengéd érzések kimutatása. Nagyon
fontos felidézni a kellemes emlékeket, és beszélni
arról, milyen dolgok vonzottak bennünket
egymáshoz az elején. Nagy örömöt hozhat, ha együtt
sétálunk végig a szép emlékek ösvényén.
18. Textilpelenka-házasságok

Ki akarná Mosogatószerrel mosogatni

az edényeit, mikor mosogathatja az
Üde Hajnallal vagy a Bámulatos
Örömmel?
 Amikor a gyerekeim kicsik voltak, textilpelenkát
használtunk. Volt már akkor is eldobható pelenka,
csak nekünk nem telt rá. Nem bizony, nekünk nem
jutott olyan cifra, egyszerhasználatos pelenkára, mi
a jó öreg „összepiszkítjuk, aztán kimossuk” pelenkát
használtuk. A használt bugyrokat a pelenkás
vödörbe gyűjtöttük; egy tüneményes kis műanyag
edénybe, ahol lassan érlelődött a babakaki csodás,
szúrós szagú kotyvaléka, amíg időt nem tudtunk
szakítani arra, hogy kimossuk és így újra
használhassuk a pelenkákat. Félre ne értse valaki:
nem sírom vissza a textilpelenkát! Isten áldja meg
azt, aki az eldobható pelenkát kitalálta! (Tudom,
tudom, rossz a környezetnek – szeméthalmok és
hasonlók –, de a textilpelenka rossz volt annak a
környezetnek, ahol én laktam, úgyhogy ujjongó
örömmel fogadtam az eldobható pelenkát.) Az
eldobható házasságokkal viszont igenis van gondom
– amikor eldobják a kapcsolatokat csak azért, mert
egy kicsit „kakisak” lettek.

Textilpelenka-házasságokat kell kialakítanunk:

olyan házasságokat, amelyek mellett kitartunk,
akármilyen szarossá is válnak. Olyan kapcsolatokat,
amelyekhez ragaszkodunk – jó, meg kell tanulnunk
kimosni és megszárítani őket, esetleg egy kis öblítőt
is használni, hogy puhábbak és illatosabbak
legyenek, de nem dobjuk el őket! Sajnos ehelyett a
gyors, közös megegyezéssel történő válások
kultúráját éljük, amely az eldobható házasságok
táptalaja – az eldobható szereteté. Döbbenetes, de
némelyik ember az alsóneműjéhez tovább
ragaszkodik, mint a házassági fogadalmához, pedig
az alsóneműjének meg se fogadta, hogy „míg a halál
el nem választ”.

Eldobható világban élünk. Az én

gyerekkoromban nem volt nehéz javítóműhelyeket
találni. Megszokott látványt nyújtottak a cipőjavító,
televíziójavító, háztartásigép-javító és órajavító
üzletek. Ma ez már nem így van. Mikor vittünk egy
cipőt utoljára cipészhez? Ki foglalkozik a lyukas
zokni megstoppolásával? Hacsak nem nagyon drága
óránk van, amikor elromlik, egyszerűen kidobjuk.
Manapság mindent eldobunk – még azt is, amit soha
nem lenne szabad eldobni, aminek egy életre kellene
szólnia, mint például a házasság.

Minek köszönhetők az eldobható házasságok?

Szerintem a rossz gondolkodásnak. Az út során
egyszer csak azt kérdeztük magunktól: „Mi értelme?
Mit várhat az ember a házasságtól? Miért kössünk
egyáltalán házasságot?” Rendkívül fontos, mit
válaszolunk ezekre a kérdésekre.

Kutya-macska barátság
Éppen végeztem egy interjúval egy iowai
televíziós állomáson, Amerika szívében, amikor a
vonzó fiatal hölgy, aki körbevezetett a helyszínen,
elmondta, hogy ő és a férje válni készülnek.
 – Ez szomorú! – feleltem. – Miért válnak el?

Olyan hangon, amely egyértelművé tette, hogy

szerinte kétségkívül egyet fogok érteni vele, közölte:

– Ó, mi tényleg azt akartuk, hogy működjön a

házasságunk! Csak sajnos a házi kedvenceink nem
jönnek ki egymással.

Kissé döbbenten, nem tudva, hogyan reagáljak

egy ilyen nevetséges kijelentésre, igyekeztem
megőrizni a mosolyomat, és visszakérdeztem:

– A… házi kedvenceik nem jönnek ki egymással?

– Nem… pedig olyan kár! – Aztán, mintha némi

hitelességet kívánna kölcsönözni álláspontjának,
még sóhajtva hozzátette: – De legalább barátok
maradtunk!

Nem is tudom. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen,

de nem tudom felfogni, hogyan lehet valakinek
fontosabb a házi kedvence, mint a házassága.
Hogyan kerekedhet felül az állata iránti hűsége a
fogadalmon, amit a mindenható Isten színe előtt
kötött a társával? Elvégre állatokról beszélünk! Egy
kutyáról meg egy macskáról! Ennek a párnak
annyira sekélyes volt az egymás iránti
elkötelezettsége, és kapcsolatuk terén annyira
ügyefogyottak voltak, hogy nem tudtak megbirkózni
a macskájukról és a kutyájukról folytatott vita
feszültségével és bonyolultságával. Győztek a házi
kedvencek!
 Most komolyan: szerintem ha én ilyen ok miatt
válnék, senkinek nem vallanám be. Ez a nő azonban
nem is ismert, mégis fesztelenül elém tárta torz
logikáját, és lazán feltételezte, hogy mindenki, aki
hallja, teljesen észszerűnek fogja tartani. Éppen elég
rossz az is, ha férj és feleség azért dobják sutba a
fogadalmukat, mert boldogtalanok; de úgy látszik,
vannak olyan párok is, akik már akkor eldobják a
kapcsolatukat, ha a papagájuk nem boldog.

Fogyasztani, fogyasztani,
fogyasztani
Fogyasztói társadalmunkban szeretjük azokat a
dolgokat, amelyektől jobban nézünk ki, jobban
érezzük magunkat, vagy amelyek boldogsággal
kecsegtetnek. Az 1940-es évek vége óta a Madison
Avenue hirdetőcégei arra törekednek, hogy rávegyék
az amerikaiakat: vásároljanak holmikat abban a
hitben, hogy az adott termék vagy szolgáltatás
jelentősebbé és minőségibbé teszi az életüket.

Mi pedig hiszünk nekik.

Mielőtt ennyire elterjedt volna a fogyasztói

szemlélet, az emberek általában olyankor szereztek
be valamit, ha szükségük volt rá. Olyan dolgokat
vettek, amelyek hasznosak voltak, tartósak és
megbízhatók. Manapság nem igazán azért vesznek
meg az emberek valamit, mert szükségük van rá,
hanem azért, mert megkívánják. És nem hasznos
dolgokat vesznek, hanem olyanokat, amelyek pozitív
képet mutatnak a használójukról. Miért? Mert a
fogyasztói kultúrában az határozza meg, hogy kik és
mik vagyunk, amink van. A termékek válnak az
identitás építőanyagává.

A fogyasztói szemlélet nagyon mélyen

gyökerezik. Ha elszaladok a boltba, hogy vegyek
valami egyszerű mosogatószert, megvehetem az
olcsó flakont, amelynek a címkéjén annyi áll:
„Mosogatószer”. De ahogy rápillantok, unalmasnak,
üresnek, jellegtelennek érzem magam. Ezért aztán
valami oknál fogva nem elégszem meg ezzel.
Fogyasztóként az határozza meg, ki vagyok, amit
veszek, és fogalmam sincs, ki vagyok, ha valami
olyat veszek, amin annyi áll: „Mosogatószer”. Ennél
többre van szükségem.

Aztán megpillantom! Pont az egyszerű

Mosogatószer mellett van egy „Hajnal” nevű termék.
Nagyot dobban a szívem – ez már beszéd! Ki akarja
Mosogatószerrel mosogatni az edényeit, amikor
mosogathatja üde, ragyogó napsugárral is? A
Hajnallal állítólag nemcsak az edényeket lehet
elmosogatni, hanem egyúttal az élet sötétségét is el
lehet űzni.

Mielőtt azonban meghoznám rendkívüli

jelentőségű döntésemet, egy pillantást vetek a
feladatközpontú, szürke, érzéketlen Mosogatószer
mellé a másik oldalra. Ó, jaj, van még egy másik
bámulatos terméklehetőség: az „Öröm”! Ejha! Ki
gondolta volna, hogy mosogatás közben örömöt is
átélhetünk? Mindenkinek jól jönne belőle egy kevés,
nem igaz?

Az Öröm nyer, nem kérdés.

„Na és? Mi van, ha egy kicsit többe kerül? –

fontolgatom. – Végtére is megérek annyit, nem?”

Egy kicsit úgy érzem, élettelibb vagyok, ahogyan

a kezembe veszem az Öröm flakont. Nem tudom,
hogyan, de ettől a kis gyönyörűséggel teli edénytől
vonzóbbnak és okosabbnak érzem magam, és biztos
vagyok abban, hogy a feleségem, Debbie, meg fog
dicsérni, amikor hazaérek – végül is, új örömöt
hozok az otthonunkba! Biztosan egy pillantást vet
majd a flakonra, és boldogan azt mondja: „Öröm? Ó,
a dicsőség hullámai árasztják el lelkemet! Csupán
mosogatószerért mentél, de te éleslátásodnak
köszönhetően nem egyszerűen mosogatószerrel,
hanem Örömmel tértél vissza!”

Igazság szerint Debbie-re korántsem hat úgy a

fogyasztói szemlélet, mint rám. Ő inkább valami
ilyesmit mondana: „Miért nem a legolcsóbb,
általános mosogatószert vetted? Azzal is ugyanúgy el
lehet mosni az edényeket!”

Árucikkházasságok
Akár észrevesszük, akár nem, ez a fogyasztói
szemlélet hozzákapcsolódik szinte mindenhez,
amiben benne vagyunk, a házasságot is beleértve.
Ha a házasságot terméknek vagy árucikknek
tekintjük, megpróbáljuk elérni, hogy
valamiféleképpen meghatározzon bennünket. Azt
mondjuk:

– Elvárom, hogy a házasságtól jobban nézzek ki,

jobban érezzem magam, és boldogabb legyek, most
rögtön.

Ettől a házasság középpontjába én kerülök.

A gond az, hogy a házasság nem árucikk, hanem

kapcsolat. A kapcsolatok pedig sokszor nehézséggel
és áldozathozatallal járnak. Időnként a házasságot
leginkább kötelezettségnek érezzük. És ha azt
hisszük, hogy a házasságnak csak arról kell szólnia,
hogy bennünket boldoggá tegyen, akkor ahányszor
több az ellene, mint a mellette szóló érv, az
agyunkban megszólal a vészcsengő: „Hajót
elhagyni!” A fogyasztói szemlélettel nem lehet
átküzdeni magunkat egy bajba jutott házasságon. Ha
nem egyértelmű, hogy mi hasznunk van nekünk
ebből, már nem is akarunk semmit a házasságtól. A
frigy többé nem fontos, ha már nem „adja” az érzést.
És úgy érezzük, teljesen jogosan szállunk ki belőle.

Mindenki a mennybe akar jutni, de senki sem

akar meghalni

Nem szokatlan, hogy valamelyik elkeseredett

házastársat hallom felkiáltani:

– Úgy érzem, belehalok!

 – Bizony – mondom ilyenkor –, valószínűleg
tényleg így van.

Erre a válasz azonban nem az, hogy küzdjünk az

énünk halála ellen, hanem az, hogy fogadjuk tárt
karokkal.

Korábban már beszéltünk róla, hogy Isten meg

akar ölni bennünket… Nem a fizikai énünket, hanem
az önző énünket. Ahogy említettem, Jézus azt
mondta a tanítványainak: „Bizony, bizony, mondom
néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal
meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros
termést hoz.” [1] Egy másik alkalommal pedig azt
mondta: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja
meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen
engem.” [2] És még azt is: „Mert aki meg akarja
menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét
énértem, megtalálja.”[3]

Jézus arra tanított, hogy ha nem halunk meg az

önző természetünknek, soha nem tudjuk
megtapasztalni mindazokat az áldásokat,
amelyekkel Isten el akar halmozni bennünket.
Micsoda ellentmondás! Mindenki élni akar, Jézus
viszont azt tanította, hogy egyedül úgy tudunk
igazán élni, ha meghalunk. Hát, ha volt valaha
intézmény, amely rendeltetése szerint megölheti az
önző énünket, az a házasság! Gyakorlatilag
lehetetlen sikeres házasságot elérni, ha nem tanuljuk
meg, hogyan hagyjuk meghalni lényünk önző részét.
 Manapság pontosan ezt látjuk: sok millió házas
ember nem hajlandó meghalni önmagának, és eggyé
válni a házastársával. Az eredmény pedig mélységes
magány. (Itt hadd tisztázzam még egyszer, hogy
arról beszélek: az önzésünknek haljunk meg. Nem
amellett emelek szót, hogy haljunk meg érzelmileg
vagy fizikailag az elhanyagolásnak vagy a
bántalmazásnak köszönhetően.)

Bármilyen körülmények között nehéz meghalni

az önző természetünknek, de mai fogyasztói
kultúránkban még inkább, mert azt kiabálja felénk:
„Megérdemled!” „Jutalmazd meg magad!” „Keresd az
élvezetet!” És minél önzőbbé válik a világunk, annál
magasabb lesz a válási arány.

Létfontosságú megértenünk, hogy soha nem lesz

sikeres házasságunk, ha továbbra is önmagunkra
összpontosítunk. Ha azonban készek vagyunk átadni
az önzésünket, meghalni önmagunknak, akkor
elkezdhet növekedni az igazi élet a házasságunkban.

Sajnos az 1960-as évek óta gyerekek milliói nőttek

úgy fel, hogy fogalmuk sincs, hogyan hozzanak
áldozatot másokért. Társadalmunk olyan
szélsőségesen felmagasztalta a tedd, amit akarsz
ideológiát, hogy a legtöbben nem is értik az
önzetlenség fogalmát, még kevésbé gyakorolják.

A keresztény ember számára a házasságnak

egészen más talajon kell nyugodnia, mint a mit
nyerek én ebből gondolkodás. Mi nem dobhatjuk ki
úgy a nehéz kapcsolatokat, mint valami eldobható
pelenkát. A fogyasztói szemlélet, a mohóság szörnyei
és az önzés mind hozzájárultak a rossz
házasságokhoz. De ólálkodik még egy ennél is sokkal
sötétebb veszély. A bálványokhoz van köze…
 19. Bálványok

Végtére is, Isten azt akarja, hogy

boldog legyek, nem igaz?
 A bálványok mindenütt ott vannak, és most nem
az énekesekről beszélek. A régimódi, gonosz
bálványokra gondolok. A bálvány olyasvalami, amit
Isten fölé emelünk – aminek nagyobb befolyása van
az életünkre, mint magának Istennek. Szinte
bármiből lehet bálványt csinálni: étel, szórakozás,
szex, kényelem, boldogság, akármi. Bálvány minden,
ami válasz arra a kérdésre, mi a legfontosabb nekem
– ha a válasz nem a mindenható Isten. A
bálványimádás pedig beszennyezi a hitünket, a
személyes életünket és a házasságunkat egyaránt.

A boldogság bálványa
Sok keresztény a boldogságot bálvánnyá tette.
Nem azt akarom sugallni, hogy Isten ellenzi, ha
boldogok vagyunk. A Szentírás azt mondja: „Boldog
nép az, amelynek az Úr az Istene!” [1] Isten igenis
akarja, hogy boldogok legyünk – mint ahogy akarja
azt is, hogy biztonságban éljünk, jóllakjunk,
egészségesek legyünk, legyen ruhánk és otthonunk.
Bölcs Salamon azt írta: „Ha pedig Isten valakinek
gazdagságot és kincseket is adott, és megengedte
neki, hogy azt élvezze, kivegye belőle a részét, és
örüljön fáradozása eredményének: ez Isten
ajándéka.” [2] Isten egyértelműen akarja, hogy az
emberek boldogok legyenek. A Biblia itt
„ajándékként” beszél erről.
 Mikor válik tehát a boldogság bálvánnyá? Akkor,
ha a boldogságra való törekvésünket Isten
törekvései fölé emeljük.

Olyan kultúrában élünk, amely azt mondja:

„Mindenekelőtt légy boldog; tedd, amit akarsz;
elégítsd ki vágyaidat; saját magadról viselj gondot; a
saját utadat járd!”

A Biblia azt tanítja, hogy a férj szeresse feleségét.

Mi úgy okoskodunk: „Semmi gond – mindaddig,
amíg ez nem ütközik a golfjátszmámmal, a
horgászkirándulásommal vagy a vadászattal. Mert
arra szükségem van. Végtére is, Isten azt akarja,
hogy boldog legyek, nem igaz?”

Brad Paisley countryénekes írt egy dalt egy nőről,

aki ultimátumot adott a férjének. Az első versszak
így szól:

Hát, szeretem őt
De szeretek horgászni is
Az egész napot a tónál töltöm
Bár semmit sem fogok
Ma az ajtóban várt rám
Azt mondta, válasszak
Ha ma is elmegyek horgászni
Ő összecsomagol
És délre már itt se lesz.

Itt megáll a zene egy pillanatra, majd így

folytatódik a dal:
 Hát, hiányozni fog
Amikor hazaérek majd…

Őt a horgászás tette boldoggá.

A Biblia azt tanítja, hogy a feleség töltse be férje

szexuális igényeit. De mi a helyzet akkor, ha a
feleség nem elégedett a férjével? Érvelhet így: „Isten
csak nem kérne tőlem ilyet, nem igaz? Biztosan azt
akarja, hogy boldog legyek. Ez a legfontosabb,
ugye?”

Tovább is van, mondjam még?

A lényeg az, hogy készségesen tesszük a „jót” egy

bizonyos pontig. Tiszteljük Istent, de csak egy
bizonyos pontig. Engedelmeskedünk Jézusnak, de
csak egy bizonyos pontig. És mi ez a pont? A
személyes boldogságunk. Nincs még egy terület,
amely ennyire drámai módon mutatná be ezt a
problémát, mint az, ahogyan a keresztények az
esküvői fogadalomhoz viszonyulnak. Tudom, hogy
ez sokak számára keménynek fog tűnni, de az
igazság az, hogy az esküvői fogadalmat igazából nem
is szokták már fogadalomnak tekinteni. A fogadalom
egy ünnepélyes ígéret, amely egész életünkön át
kötelez. Sajnos az esküvői fogadalmat szép szavakká
szelídítettük, melyek egy csoda szép ceremónia
alkalmával hangzanak el inkább a látszat, mintsem a
tartalom kedvéért. Sok ember számára egyáltalán
semmit nem jelentenek. A szép szavakat könnyű
kidobni az ablakon, amikor az élet már nem olyan
szép.

„Jóban-rosszban” – mondja ki a fogadalom. De az

emberek nem gondolják komolyan. Ezt onnan
tudom, hogy sokan jönnek oda hozzám azzal: azért
válnak el, mert annyira elviselhetetlen lett a helyzet
– sokkal rosszabb, mint valaha gondolták volna.
Ilyenkor rájuk nézek, és megkérdezem:

– Amikor kimondta, hogy „jóban-rosszban”, akkor

pontosan mit értett a rossz alatt?

– Ja… – mondják elnyújtva, és próbálnak elsiklani

a kérdésem mögött rejtőző célzás fölött. – Akkor még
nem tudtam, hogy ilyen lesz! Nem tudtam, hogy
ennyire boldogtalan leszek mellette!

Lehet, hogy nekünk, lelkészeknek, fel kellene

ajánlanunk egy másik változatot a hagyományos
fogadalom mellett. Valami ilyesmit: „Feleségül
veszlek/feleségül megyek hozzád, és veled élek, amíg
boldoggá teszel, mert amint boldogtalan leszek
melletted, fenntartom a jogot, hogy megszegjem ezt
a fogadalmat, amelyre most a mindenható Isten
színe előtt megesküszöm, mivel a boldogság
bálványa előrébb való, mint a világmindenség
Istene.”

Nem gonoszkodni akarok, de azért nem furcsa?

Mi, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat, akik
hisszük, hogy szeretetteljes, megbocsátó
embereknek kell lennünk, akár szenvedések árán is,
amikor a házastársunkról van szó, azt mondjuk: „Ja,
ezek a dolgok a házasságomra nem vonatkoznak!
Isten tudja, milyen gazember a férjem. Sosem
kényszerítene arra, hogy bocsássak meg neki. Tudja,
milyen boldogtalan voltam mellette?”

Sok keresztény szemében a házassághoz

kapcsolódik egy „mentességet biztosító kártya”.
Mintha úgy gondolnák, hogy a kereszténység
radikális, nehéz részei (a szeretet, a szolgálat, a
megbocsátás, az áldozathozatal) csak a
házasságunkon kívül levő emberek tekintetében
vonatkoznak ránk. Az, hogy szeressünk,
szenvedjünk, fordítsuk oda a másik arcunkat is és
bocsássunk meg, mind csodálatos keresztény
elgondolások, de nehogy már ezeket a saját
házasságunkban is tennünk kelljen! Az túl sok
munka lenne. Nem igaz? Elvégre nem a házasság
lenne az a hely, ahol Isten garantálja a boldogságot –
ha megtaláltuk az igazit?

„Még hogy ott maradjak egy boldogtalan

házasságban?!” – tiltakozunk.

Sokan próbálták már megmagyarázni nekem,

miért hagyják ott a férjüket vagy feleségüket, és így
vagy úgy igazolni igyekeztek arra alapozva, hogy
Isten nem akarhatja, hogy szenvedjenek.

– Ugyan már! – mondták nekem hitetlenkedve. –

Most komolyan azt mondja, hogy Isten azt kérné
valakitől, tartson ki egy olyan házasságban, ahol
boldogtalan?

Biztosan mondhatom, hogy a legtöbben teljesen

idegennek találják azt az elgondolást, hogy benne
maradjanak egy boldogtalan házasságban, és nem is
fogadják el egykönnyen. (Ennyi erővel akár
szuahéliül is beszélhetnénk olyanokhoz, akik nem
értik.) De mi van akkor, ha a hitet arra szánta Isten,
hogy bátorsággal töltsön el bennünket, hogy azt
tudjuk választani, ami helyes, akkor is, ha
boldogtalanná tesz? Akkor is, ha szenvedéssel jár?
Akkor is, ha azt jelenti, hogy elveszítjük
mindenünket, akár az életünket is?

Hú, ez annyira jézusian hangzik!

– Akkor azt mondja, egyszerűen fogadjuk el, hogy

boldogtalan a házasságunk, és kész?

Egyáltalán nem! Sőt, egész életemet arra

szenteltem, hogy megmutassam a házaspároknak,
miként lehetnek boldogok együtt, hogyan érhetik el,
hogy működjön a házasságuk, és hogy nem kell
betöltetlenül maradniuk a szükségeiknek. Hiszek
abban, hogy mindenkinek lehet boldog, sikeres
házassága. De nem lehet elérni a boldog házasságot,
ha készek vagyunk eldobni a boldogtalant.

A boldogság hajnala csak akkor virrad fel, ha

készek vagyunk feláldozni személyes
boldogságunkat azért, hogy azt tegyük, ami helyes.
Én sem vagyok mindig boldog. Amikor rosszra
fordulnak a dolgok körülöttem, nem vagyok boldog.
Amikor nem történik meg, amire számítottam, nem
boldogságot érzek. De megtanultam egy titkot.
Amikor azt teszem, ami helyes (még ha körülöttem
nem is az történik), a végén megváltoznak a dolgok.
És rájöttem, hogy Isten ott van a boldogtalan
helyzetek kellős közepén is.

Jézus azt mondta: „A világon nyomorúságotok

van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” [3]

Bizakodhatunk, sőt örömöt lelhetünk az életben

akkor is, amikor úgy tűnik, hogy rajtunk és Jézuson
kívül senki más nem érez így. Az igazság az, hogy ő
szeret minket és törődik velünk, akármi zajlik is
körülöttünk. A hit ezt ünnepli.

Évekkel ezelőtt olyan leveleket találtak régészek,

amelyeket mártírok írtak az egyház kialakulásának
első három évszázada során. Az egyik mártír ezt
vetette papírra:

A sötét veremben vidámságra leltem; a

keserűség és halál helyén nyugalmat találtam.
Míg mások sírnak, én nevetek; ahol mások
félnek, én erőre lelek. Ki hinné el, hogy e
nyomorúságos állapotban nagy gyönyörűségem
van; hogy egy magányos sarokban dicsőséges
társaságot élvezhetek, és a legnehezebb láncok
között tökéletes nyugalmat? Jézus mindezeket
megadta nekem. Ő velem van, megvigasztal, és
 betölt örömmel. Elűzi tőlem a keserűséget;
erővel és vigasszal tölti meg szívem.[4]

Ugyanezt az örömöt a zűrös házasságban is meg

lehet tapasztalni. A Biblia valójában ezt is megígéri:
„…az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!” [5] Nem
tapasztalhatjuk meg azonban az örömöt, ha a
boldogság bálványának szolgálunk.

A könnyű sikerek bálványa

A boldogságon kívül a könnyű sikerek bálványát
is imádni szoktuk. A nemes célkitűzések eléréséhez
nincsenek gyorsbillentyűk, és ez különösen igaz a
kapcsolatokra. Egy olyan kapcsolat, mint a házasság,
rengeteg bátorságot és hatalmas adag
elkötelezettséget követel. Ennek nem lenne szabad
meglepetésként érnie bennünket, hiszen tudjuk:
semmi igazán értékes nem lesz a miénk úgy, ha nem
teszünk érte. A fizikai erőnlét megőrzése, a
mesterdiploma, a szakácstudomány – mind kemény
munkába kerül.

Sokszor óriási kihívásokat kell leküzdeni, amikor

megpróbálunk két életet egybegyömöszölni. Csak
próbáljunk meg két személyt beletuszkolni egy
farmernadrágba! Az egész „lesznek ketten eggyé”
dolog nyomással jár, terheléssel, némi adok-
kapokkal. A házasság erről szól, és még ennél is
többről. Nem nyúlszívűeknek való feladat – mersz
kell hozzá, kitartás és hit!
 Szerte a világon egyre kevésbé jellemző az
emberekre, hogy az életüket a bátorság vagy az
elkötelezettség irányítja; sokan hagyják, hogy az
érzéseik vezéreljék őket, és általában véve csak a
kényelem és a könnyebbség iránt kötelezik el
magukat. Amikor keményre fordul a helyzet, sokan
nem mennek tovább.

Egy olyan összetett kapcsolatban azonban, mint a

házasság, mindig gondokat okoz, ha az érzéseink
irányítanak. Hogy miért? Azért, mert annyira
szeszélyesek és ingatagok. Természetes dolog, hogy
időről időre változnak az érzéseink a
házastársunkkal kapcsolatban. Ha ingatag érzéseink
kormányozzák az életünket, kemény utazás vár
ránk! A Hershey’s édességgyár a Mounds (kókuszos)
és az Almond Joy (kókuszos-mandulás) csokoládék
híres reklámjának szlogenjével jól megragadta a
lényeget: „Néha kívánjuk a mandulát, néha nem.” Az
érzések pontosan így működnek. Néha van kedvünk
kedvesnek lenni, néha nem; néha van kedvünk
megbocsátani, néha nem; néha szerelmesnek
érezzük magunkat, néha nem. Ha az elveket sutba
hajítjuk, mert hidegek és minden romantikát
nélkülöznek, és nem hagyjuk, hogy az érzéseken
kívül bármi más motiváljon a házassági
elköteleződésünk megtartására, azzal
tulajdonképpen kinyilvánítjuk, mit akarunk: az élet
legyen pihepuha, kényelmes és könnyű. Szeretjük,
ami könnyű; sőt imádjuk!
 Elvégre azért kötünk házasságot, hogy az élet
gazdagabb, jobb és könnyebb legyen – vagy nem?
Nem! Az igazság az, hogy általában már a nászút
második reggelén fejbe kólint bennünket a valóság:
a bosszúságok és kellemetlenségek. Ha megszoktuk,
hogy az érzéseinkre alapozzunk, ne a vállalásainkra,
elkezdünk olyan sötét gondolatokat dédelgetni, mint
például: Lehet, hogy hiba volt! Ezeket a gondolatokat
a házasság elején általában sikerül elnyomni, de a
kapcsolatunk „szőnyege” alatt felgyűlnek. Ha nem
takarítunk ki, majdnem biztos, hogy később meg
fogunk botlani, és nagyot esünk.

A bálványok csalódást okoznak

Minden kapcsolat kezdetén magasan lobog a
remény és a vágy lángja, így a kapcsolat szinte
robotpilóta-üzemmódban működik. Idővel azonban,
amikor felbukkan a csalódottság, halványulni kezd a
remény és a vágy.

Egy olyan szoros, bensőséges kapcsolatban, mint

a házasság, tucatnyi módon okozhatunk egymásnak
csalódást. Az „azt hittem, másmilyen lesz” általános
érzésétől kezdve a neveltetés, értékrend, pénzzel
kapcsolatos szokások, személyiség, motiváció,
munkamorál és szexuális vágy terén megmutatkozó
tényleges különbségekig minden adott a házassági
háborúk kirobbanásához. Néha előfordul, hogy azért
hat valakinek a fellépése támadólag, mert a múltban
megtapasztalt sebek alapján reagál a fájdalomra, és
csak az újabb sérüléstől próbálja megvédeni magát.
A megsebzett állatok sem viselkednek
kiszámíthatóan, ha közeledni próbálunk feléjük;
ugyanez igaz az érzelmileg megsebzett emberekre is.

Amikor Jim és Laurie felkerestek, döbbenten

hallottam, hogy fel akarják adni. A külső szemlélő
remek párnak mondta volna őket. Élvezet volt a
közelükben lenni. Aktívan tevékenykedtek a
gyülekezetben. Titokban azonban háborúztak
egymással. Ez nagyrészt annak volt betudható,
ahogyan felnőttek.

Jim olyan családban nőtt fel, ahol mindkét szülő

csendes volt, és szinte soha nem emelték fel a
hangjukat. Jiméknél ha valaki hangosabban szólt, az
azt jelentette, hogy iszonyatosan dühös. Laurie
viszont egy nagycsaládban nőtt fel, ahol ahhoz is
kiabálni kellett, hogy megkapja az ételt az asztal
túlsó végéről. Náluk csak akkor volt csend a
családban, ha nagyon, nagyon dühösek voltak.

Miután Jim és Laurie összeházasodtak, ahányszor

valamit meg kellett beszélniük, Laurie természetes
módon felemelte a hangját. Jim erre azt gondolta:
„Ajaj! Jobb, ha egy szót sem szólok, mert indulatba
jött!”

Jim csendben kisétált a szobából, abban a hitben,

hogy ezzel segít a helyzeten, Laurie meg közben azt
gondolta: „Miért nem beszél hozzám? Miért ilyen
dühös? Biztosan gyűlöl!”
 Teljesen félreértették egymást.

Hála Istennek, volt annyi eszük, hogy eljöttek

hozzám, és beszéltek velem erről! Sok házaspár
egyáltalán senkinek nem beszél a harcairól.
Ahelyett, hogy igyekeznének egymást megérteni,
vagy megtanulnák kezelni a különbségeiket, elhiszik
azt a hazugságot, hogy a különbségek azt jelzik: ők
nem illenek egymáshoz.

Érdemes újra átgondolnunk, hogyan reagálunk a

különbségekre. Tanuljuk meg értékelni, milyen
különleges módon különbözik tőlünk a társunk – bár
kétségtelen, ezt időnként elég nehéz megtenni!
 20. A válás mítosza

Sokan azt hiszik, hogy a házasság

olyan, mint a sprint: aki a startnál
hibázik, esélye sincs megnyerni a
versenyt.
 A házasság kezdeti küzdelmeiben nagy öröm
rejlik. Amikor azok, akik „átvészelték”, a házasságuk
első időszakáról beszélnek, beismerik, hogy
keserédes volt, de a végén az édes került túlsúlyba a
keserűvel szemben. Ezzel a kutatók is egyetértenek.
Nemrég neves családszakértők egy csapata végzett
tanulmányt Linda Waite, a Chicagói Egyetem
szociológusa vezetésével, és arra jutottak, hogy „a
boldogtalan házaspárok közül akik mégsem váltak
el, öt évvel később kétharmaduk azt nyilatkozta,
hogy boldogok. Sőt a legboldogtalanabb házasságok
számoltak be a legdrámaibb fordulatról: akik
nagyon boldogtalannak mondták a házasságukat,
mégis elkerülték a válást, azok közül tízből majdnem
nyolcan boldog házasságban éltek öt évvel
később.”[1]

A tanulmány a továbbiakban kifejtette, hogy

Amerikában van egyfajta tévhit a válásokkal
kapcsolatban. Az emberek feltételezik, hogy vagy
benne maradnak a rossz házasságukban, és
továbbra is nyomorultul fogják érezni magukat,
vagy elválnak, és boldogabbak lesznek. Ám a
társadalomtudományi adatok ellentmondanak
ennek. Az általános vélekedéssel ellentétben nincs
bizonyíték arra, hogy a boldogtalan házasságban
élők, akik elváltak, boldogabbak lettek, mint a
boldogtalan házasságban élők, akik megmaradtak a
házasságukban! A válás egyáltalán nem csökkenti a
depresszió tüneteit, nem növeli az önbecsülést, sem
az alkalmasság érzését, és általánosságban véve nem
javít a pszichés jóllét tizenkét mutatóján. Azok a
boldogtalan házastársak, akik elváltak és
újraházasodtak, általában semmivel sem voltak
boldogabbak, mint a házasságban maradó
boldogtalanok. Sőt, a bizonyítékok inkább arra
mutatnak, hogy a boldogtalan emberek
boldogtalanok, és kész – akár házasságban élnek,
akár nem.

Dr. Waite ezt a következtetést vonta le: „Nem csak

a gyerekek kedvéért érdemes megmaradni a
házasságban… ezek az eredmények azt sugallják,
hogy a válás előnyeit jócskán eltúlozták.” Úgy tűnhet,
hogy előnyre teszünk szert, ha kiiktatjuk a rossz
házasság okozta feszültséget, a válás azonban több
feszültséget okoz, mint amire az emberek
számítanak: elfajuló viták a felek között; a gyerekek
reakciói; a szülői felügyelettel, gyermektartással és a
kommunikációval kapcsolatos esetleges csalódások;
anyagi vagy egészségügyi gondok egyik vagy
mindkét szülő esetében; ezenfelül a vadonatúj
kapcsolat vagy házasság, amely szintén nem tesz
boldoggá.

Ha arra számítunk, hogy a házasság az

elragadtatott boldogság állapota, akkor szörnyű
csalódás ér bennünket. Nem arról van szó, hogy
nincs benne boldogság, mert van; csakhogy a
boldogság csupán az erőfeszítés után következik. A
házasságban megtapasztalt boldogság a házasságban
megtett erőfeszítések eredménye – a sok-sok kemény
munkáé, amikor addig hajtunk, míg már fáj, sőt
sebesre horzsol. A házasság nem attól boldog, hogy
férj és feleség olyan remekül kijönnek egymással,
hanem attól, hogy makacsul átküzdik magukat
azokon a dolgokon, amelyekben nem jönnek ki
egymással. Rengeteg ilyen van, amikor közös életet
kezdünk egy másik személlyel: pénzügyi gondok,
munkahelyváltások, veszteség és az azzal járó
depresszió, gyerekekkel kapcsolatos problémák és
időnként akár hűtlenség is. Ezek a dolgok
tönkretesznek. De nem feltétlenül.

Tudom, hogy ma több millió boldogtalan

házasságban élő ember van a világon. Talán ön is
közéjük tartozik. De a boldogtalan házasságok azért
boldogtalanok, mert a legtöbben figyelmen kívül
hagyják (vagy egyáltalán nem is fogják fel), milyen
hibákat követnek el a kapcsolataikban. Van remény
a zűrös házasságok számára – még akkor is, ha már
összetört a szívünk, és tanácstalanok vagyunk. De
van összefüggés aközött, amit beleteszünk a
házasságunkba, és amit kiveszünk belőle.

Az egyszerű javaslatra, hogy az érintettek a saját

viselkedésükön változtassanak a jobb eredmény
érdekében, sokszor üres pillantás a válasz. Az
emberek hajlamosak azt hinni, hogy a
házasságuknak jónak kellene lennie, ha semmi
másért nem, hát azért, mert a házasságnak elvileg
jónak kellene lennie. Vagy mert imádkoztak ezért.
Úgy vélik, a házasságuknak jónak kellene lennie,
mert… hát, csak mert!

Egy ügyvéd barátom mesélte egyszer:

– Első házasságomban elértem egy szörnyű

holtpontra. Úgy éreztem, nekem van igazam, nem a
feleségemnek, ezért aztán kiszálltam. A második
házasságomban észrevettem, hogy ugyanazok a
dolgok kezdenek előjönni, amelyek az első
házasságomat tönkretették. Először azt gondoltam,
megint rossz társat választottam, de aztán úgy
döntöttem, nem házastársat váltok, hanem inkább a
házasságomon változtatok. Mindent megfordítottam.
Szeretem a második feleségemet, de most már azzal
is tisztában vagyok, hogy szerethettem volna az első
feleségemet is, és nem kellett volna átélnem a válás
poklát és az életen át tartó feszélyezettséget, amelyet
az teremt – különösen a gyerekekkel kapcsolatban.

A házasságnak nem lenne szabad fájnia. Az

egészet eleve Isten találta ki. A Teremtés könyve így
beszél erről: „…a férfi elhagyja apját és anyját,
ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” [2]

Első ránézésre ez veszteségnek tűnik: a kettő most

már egy. Talán ez késztet habozásra sok férfit a
házassággal kapcsolatban. Végtére is, logikusan, a
számok szemszögéből nézve, ha a kettőből egy lesz,
az általában azt jelenti, hogy az egyik megszűnik; és
ez nincs messze az igazságtól. A kettőnek meg kell
halnia saját önzése számára, hogy erősebb egy
lehessen belőle, és ez rémisztő kilátás. A
házasságban azonban ott rejlik a csodálatos
lehetőség, hogy az egy valójában nagyobb lesz, mint
részeinek az összege. A házasságot Isten arra szánta,
hogy az emberi tapasztalatot gazdagabbá tegye.

Ez tehát azt jelenti, hogy a házasság ingyenjegy a

boldogságra? Dehogyis! Kivétel nélkül mindig azt
kapjuk tőle, amit beletettünk. A legtöbb
egyedülállónak sejtelme sincs arról, mi kell ahhoz,
hogy egy házasság működjön. Hajlamosak
feltételezni, hogy a házasság egyszerűen „működik”,
ha megtaláljuk az „igazit”, vagy kivárjuk a
„megfelelő körülményeket”. Súlyosan alábecsülik,
mekkora árat kell fizetni azért, hogy független,
énközpontú egyénből kölcsönös függésben élő,
önzetlen házas személlyé váljanak.

A házasság nem késztermék, hanem folyamat.

Nem valamiféle előre elkészített ajándékcsomag,
amelyet csak ki kell bontanunk, miután kimondtuk
az „igent”. Meglepetésekkel és ellentmondásokkal
teli utazás, amely csalódáshoz és fájdalomhoz
vezethet – ugyanakkor csodához és beteljesedéshez
is. A házasság tényleg lehet csodálatos. De ezernyi
„sajnálom” kell hozzá, száz meg száz nehéz
beszélgetés, többtucatnyi álmatlan éjszaka és
kimerítő nappal, és a készség, hogy meghaljunk az
önzésnek – számtalanszor. Rengeteg imát kell
elmondani, tömérdek bölcsességet bevetni, és annyi
türelmet, kitartást és merészséget felhalmozni,
amennyit csak a hitünk elbír.

Lehet, hogy kiábrándultunk a házasságunkból, de

ne dobjuk el túlságosan hamar, amink van, az
összeférhetetlenség miatt! A házasságban is sokszor
az ellentétek vonzzák egymást. Elég sűrűn előfordul,
hogy gyülekezetem egyik szerelemittas tagja odajön
hozzám, és valami ilyesmit mond:

– Jaj, abban a srácban tényleg van valami

különleges!

Én erre általában azt felelem:

– Igen, az, hogy ő pontosan az ellentéted!

Általában ahhoz a személyhez szoktunk

vonzódni, aki másképp gondolkodik, mint mi; aki
másképp szeret és fogadja a szeretetet; akinek más
erősségei, gyengeségei és adottságai vannak, mint
nekünk; aki talán inkább logikus, míg mi érzelmi
beállítottságúak vagyunk; és így tovább. Ennek az
előnye az, hogy az ellentétek megteremtik az
egyensúly remek lehetőségét. Az egyik fél talán egy
picit túl rideg és kimért; míg a másik lezserebb,
befogadóbb típus. Ez jó alapot ad egyfajta egyensúly
létrejöttére.

Ahhoz azonban, hogy értékeljük a

különbözőségeinket, és elérjük, hogy ezek
összhangba kerüljenek egymással (ahelyett, hogy
engednénk a sürgető érzésnek, hogy öljük meg
egymást), komoly erőfeszítésre van szükség, és arra,
hogy készek legyünk engedni vagy
kompromisszumot kötni. A jó házasság receptjének
titkos összetevője nem annyira az, hogy rátaláljunk a
leginkább hozzánk illő párra, hanem annak
felfedezése, miként kezelhetjük és dolgozhatjuk fel
azt, amiben nem illünk össze. Nem muszáj mindent
egyformán látnunk, de fontos, hogy egy célra
nézzünk: a szeretetteljes, kölcsönös boldogságot
nyújtó házastársi kapcsolatra.

Ha megtanulunk engedni a másiknak, vagy

félretesszük az énünket és az önzésünket, hogy a
másikra figyeljünk, személyiségünk fejlődni fog. A jó
és egyben rossz hír az, hogy a házasság szünet
nélkül ontja a lehetőségeket arra, hogy
megtanuljunk alkalmazkodni.

Mindennek tetejébe szembe kell néznünk a

mindennapi élet elkerülhetetlen stresszhelyzeteivel
(a szennyeskosár helyett a földre dobott alsónemű,
mosatlan edény a mosogatóban, rossz irányba
tekeredő vécépapírguriga, túl alacsonyra vagy túl
magasra állított termosztát, hajszálak a
mosdókagylóban). Talán úgy tűnik, hogy ezeknek az
apróságoknak nincs komoly következményük, de
valójában nagyon feszültté tehetik a kapcsolatot. És
mindkét fél részéről megkövetelik az
alkalmazkodást és a kompromisszumot. Ott rejlik
bennük mind a nagyszerűség, mind a világháború
lehetősége.
 Ott vár az arannyal teli fazék a szivárvány végén,
ha merjük átküzdeni magunkat a
különbözőségeinken és a velük járó konfliktusokon,
hogy megérkezzünk arra a helyre, ahol a
bensőségesség lakik – ahol ismerünk és ahol
ismernek, ahol lehetünk nyíltak és meztelenek, és
mégsem kell szégyenkeznünk. Ezt a helyet hívjuk
házasságnak. Én hiszem, hogy a boldog házasság
lehetősége nyitva áll mindenki előtt, aki kész
megküzdeni érte. A küzdelem pedig nem szabadon
választható. Vagy harcolunk azért, hogy működjön a
házasságunk, vagy csak egymással harcolunk.

Van egy remek hírem azok számára, akik Krisztus

követői: ő megígérte, hogy bekapcsolódik a mi
erőfeszítéseinkbe, és „egybeszerkeszt” minket. [3]

Milyen szép! De ha nem is vagyunk hívő emberek,

akkor is érdemes kiállni a házasságunkért.

A válás reklámja
Sok súlyos válságban levő pár számára a válás
látszatra békét ígér a belharc helyett, új kezdetet, egy
új szerelem reménységét és egyfajta „újraindító
gombot” az élethez. Sokan magukévá teszik azt az
elgondolást, hogy ha véget vetnek egy házasságnak,
az megfelelő mód a kapcsolati problémák
megoldására.

Egyébként is – érvelünk –, végső soron

mindenkinek jobb lesz így, a gyerekek is átvészelik; a
gyerekek szívósak. És nem kell messzire mennünk,
hogy olyanokat találjunk, akik a pártunkat fogják.
Akik szeretnek, elfogultan engedik, hogy a vállukon
sírjuk ki magunkat; azt akarják, hogy érezzük a
szeretetüket és támogatásukat. De ne hallgassunk
fenntartások nélkül a saját rajongói klubunk
tagjaira! Nem tárgyilagosak; bennünket akarnak
védelmezni és megmenteni. Ők mindig a válásra
fognak biztatni, ha úgy vélik, hogy érzelmileg
szenvedünk a házasságunkban.

A válás azonban jócskán túl van reklámozva. A

legtöbben nem ismerik fel, milyen hosszan ható
fájdalmat idéz elő. Az elterjedt nézettel ellentétben a
statisztikák azt mutatják, hogy a válás után
nincsenek jól a gyerekek. A „leszivárgó hatás” olyan
érzelmi traumát okoz náluk, amely egész életükben
megmarad. Az elvált emberek ezenfelül kevésbé
egészségesek és boldogok, és nagyobb mértékben áll
fenn náluk a szerhasználat kockázata. A depresszió
háromszor olyan gyakori az elvált, mint a házas nők
körében. És a válás drasztikus mértékben csökkenti
az életszínvonalat. Valójában, ha hihetünk a
statisztikáknak, a legbiztosabb módja annak, hogy
mi, gyermekeink és unokáink is a szegénységi küszöb
közelében vagy az alatt éljünk egész életünkben,
egyszerűen az, hogy elválunk.[4]

A vallásos indokoktól függetlenül küzdenünk

kellene a házasságunkért, mert a válás egész
egyszerűen szívás. És végső soron nem szünteti meg
azokat a kapcsolati zavarokat, amelyek a
házasságban felszínre kerültek. A házassági gondok
kapcsolati gondok, abból fakadnak, ahogyan két
ember viszonyul egymáshoz. Ott lehet hagyni egy
zűrös házasságot, de azt, ahogyan viszonyulunk
másokhoz, visszük tovább magunkkal. Itt nem
érvényes a „szégyen a futás, de hasznos” mondás.

És mi a helyzet a fájdalommal, amelyet akkor

érzünk, amikor volt házastársunkkal akad valami
dolgunk? Lehet, hogy azt hittük: szabadok leszünk,
amikor a párunk már csak „ex” lesz az életünkben,
de minden ünnepen, születésnapon és minden
különleges alkalomkor újra át kell élnünk azt a
fájdalmat és kínos feszengést, amelyet az exünkkel
való szembenézés jelent. A házastárs nem tűnik el a
válással.

Michele Weiner Davis író és tanácsadó idéz az

egyik ügyfele leveléből: „Huszonhárom éve váltam
el. Azzal tisztában voltam, hogy az exemmel hetente
érintkezni fogok a gyerekek miatt, de azt hiszem, azt
gondoltam, hogy ha a gyerekeim felnőnek, ő
egyszerűen majd eltűnik az életemből. A felnőtt
lányom a jövő hétre várja a kisbabáját, és most
először döbbentem rá, hogy az exem és én együtt
leszünk »a nagyszülők«. Mit képzeltem? A házastárs
nem tűnik el.”[5]

A jó, a rossz és a csúf

 Akár jó a házasságunk, akár rossz, vagy csak
egyszerűen csúf, mindig van remény arra, hogy
nagyszerűvé váljon. Csakhogy a nagyszerűt nem
adják könnyen.

A remek házassághoz bátorság kell. Amikor

bátorságról beszélünk, általában azok a rendőrök és
tűzoltók jutnak eszünkbe, akik berohantak a lángoló
ikertornyokba, vagy az az ember, aki beugrik a jeges
tóba, hogy kimentse a barátját, vagy a frontvonalon
harcoló katona. A legtöbbünknek eszébe sem jut a
bátorság a hétköznapi dolgokkal, például a
házasságunkkal vagy a gyerekneveléssel
kapcsolatban. Pedig hatalmas bátorság kell a
meghittség kiépítéséhez, ami a házasság oxigénje.
Hatalmas adag bátorság kell ahhoz, hogy valaki
kimondja: „Ez a házasság bajban van, és tennünk
kell valamit érte!” Sokkal könnyebb a szőnyeg alá
söpörni a bajokat, belevetni magunkat a
hétköznapok forgatagába, és reménykedni abban,
hogy majd megoldódnak a gondok maguktól. Mindig
könnyebb futni a problémák elől, mint megoldani
őket. De a bátorság az, amikor készek vagyunk
felvenni a kesztyűt, és azt mondjuk: „Harcoljunk
ezért a házasságért!”

Bátorságot igényel lehántani az összes réteget,

amelyet cipelünk magunkkal, az álarcoktól kezdve a
védekező mechanizmusokon át a bajokat elfedő
bűvésztrükkökig, amelyeket az évek során már
tökélyre fejlesztettünk. Kurázsi kell ahhoz, hogy
szembenézzünk magunkkal, és azt mondjuk a
társunknak: „Ilyen vagyok. Tudom, hogy nincs
igazam, és nem vagyok büszke rá.”

A remek házassághoz fegyelmezettség kell. Ha

megnézzük a sikeres embereket, egy közös vonást
biztosan találunk bennük: az önfegyelmet. A
kudarcot többnyire az okozza, ha hagyjuk kisiklani a
dolgokat a kezeink közül. Ha hiányzik a fegyelem.

A járatlan út című könyvében Scott Peck így ír: „A

kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak
és az örömnek olyan beosztása, mely lehetővé teszi,
hogy előbb túlessünk a fájdalmon, hogy azután
felhőtlenül élvezhessük az örömöket.” [6] A fegyelem
tulajdonképpen elkötelezettség, hogy először a
fájdalmat takarítsuk el az útból.

Amikor Deb és én összeházasodtunk (még

tizenévesek voltunk), úgy döntöttünk, hogy első
pillanattól kezdve átküzdjük magunkat a nehéz
dolgokon. Meg kellett tanulnunk, hogyan harcoljunk
tisztességesen; mikor nyissuk ki a szánkat, és mikor
ne; hogyan bocsássunk meg; hogyan kezeljük a
pénzt (azt a keveset, ami volt); hogyan szeressük a
másikat olyan nyelven, hogy megértse, és így tovább.
Voltak hosszúra nyúlt éjszakák, melyek során
átverekedtük magunkat a félelmeken, gúnyos
megjegyzéseken és igazságtalan megítéléseken. A
hosszú távú hatás azonban csodálatos volt!
 Az évek során sok, mélységes válságot megélő
házaspárral ültem már szemközt. Amikor
felmerültek gondok a házasságukban, inkább
figyelmen kívül hagyták őket, elsiklottak fölöttük,
nem voltak hajlandók leszámolni velük. Ahelyett,
hogy elkötelezték volna magukat arra, hogy az elején
átküzdik magukat a fájdalmon, semmibe vették. Egy
bensőséges kapcsolat vonatkozásában azonban nem
működik az, hogy semmibe vesszük a problémákat.
A végén az elviselhetetlenségig fokozódnak.

Hadd adjak egy gyakorlati tanácsot: Ne feküdjünk

le haraggal! Pál apostol írta: „a nap ne menjen le a ti
haragotokkal”. [7] Döntsük el előre (ez az önfegyelem
titka), hogy ahányszor vitába keveredünk, legalább a
vitához kapcsolódó negatív érzelmeket összezúzzuk!
Méghozzá lefekvés előtt (ez jó néhány hosszú
éjszakát eredményez majd!). Lehet, hogy a
problémát nem sikerül megoldani, de legalább a
nézeteltérés okozta fájdalmon túlléphetünk.

A remek házassághoz kitartás kell. A kitartás nem

hajlandó kiszállni – megy tovább akkor is, amikor
mindenki más szerint itt a végállomás. Olyan
kultúrában élünk, ahol megszoktuk, hogy azonnal
megkapjuk a dolgokat. Szeretjük a gyorsételeket, az
azonnali sikert, a villámdiétákat, és egy százméteres
sprinttel szeretnénk eljutni a házassági boldogság
célpontjához. Ha nem kapjuk meg azt, amit
szeretnénk, észszerű időn belül – mondjuk egy vagy
két nap alatt, azt hisszük, hogy valami baj van. Akik
ma ötvenen felül vannak, azokat nevezték el
valamikor „mostnemzedéknek”. Arról váltunk
ismertté, hogy könnyen feladtunk dolgokat, mielőtt
megízlelhettük volna a velük járó jutalmat –
munkahelyeket, tanulmányokat, kapcsolatokat
adtunk fel, szinte mindent, ami kicsit is bonyolult.
Hogy miért? Mert nem lehetett azonnal megszerezni.
Sajnos az utánunk következő nemzedékeknek sem
kisebbek az elvárásaik.

A házasság maratoni futás

A sprint és a maratoni futás két teljesen
különböző versenyszám. A sprint egyik legfontosabb
eleme a start. A futók órákon át gyakorolják, hogyan
kuporodjanak le a rajtkőhöz, és pattanjanak fel
abban a nanoszekundumban, hogy eldördül a
startpisztoly. Hogy miért? Mert aki a startnál
hibázik, annak esélye sincs megnyerni a versenyt.

A maratoni futás esetében azonban nem igazán

van jelentősége a startnak. A legtöbb futó csak lazán
álldogálva várja az indítólövést. Az igazság az, hogy
eleshetünk, hárman átléphetnek rajtunk, aztán
felkelhetünk, és még mindig megnyerhetjük a
versenyt. Nem annyira az elindulás számít, hanem a
kitartás.

Ma nagyon sokan azt hiszik, hogy a házasság

olyan, mint a sprint, az elindulás számít igazán. Újra
meg újra elámulok, milyen sok küszködő pár mutat
az indulásra a küszködésük okaként. „Túl fiatalok
voltunk.” „Nem régóta ismertük még egymást.”
„Nem volt elég pénzünk.” Meggyőződésük, hogy a
gyatra start a bajaik okozója, pedig tévednek. A
házasság nem sprint, hanem maratoni futás. Nem a
start vezet kudarcba fulladt házassághoz, hanem az,
ha nem vagyunk készek kitartóan végigfutni a
versenyt.

A maratoni futást nem lehet gyorsan letudni. Be

kell osztani az erőnket. A kitartás ad erőt a párnak
hosszú távon. Ez tesz képessé arra, hogy tízezredszer
is átküzdjük magunkat a jó öreg, ismerős
konfliktuszónákon anélkül, hogy feladnánk, csak
kocogunk és kocogunk tovább… A Szentírás arra
biztat: „Közben le ne vegyük szemünket Jézusról, aki
hitünk elkezdője és befejezője. Ő elszenvedte a
kereszten a halált. De mivel arra az örömre gondolt,
ami rá várt, nem törődött a szégyennel, amit a
kereszten való kivégzés jelentett.” [8] Ez a kitartás.
Ettől lesz tartós a házasság is.
 21. Az újraindító gomb

Isten a legnagyobb hibánkból is képes

valami olyan csodálatosat kihozni,
hogy mindenki értetlenül áll előtte.
 Régen rajongtam a videójátékokért. Nagyon
szerettem a képernyő előtt ülve más bolygókról
származó űrlényekkel felvenni a harcot, átélni a
második világháborút vagy a futballpályán küzdeni.
A fiam, Phillip, aki még alig pár éves volt, odajött,
leült mellém, és nézte, ahogy viaskodom a
botkormánnyal, eszeveszetten nyomkodom a
gombokat, és hol nevetve, hol üvöltve meredek a
képernyőre. A végén megkérdezte:

– Apa, én is játszhatok?

– Hát persze! – mondtam, és adtam neki egy

irányítót, ami nem volt bedugva. Először nem jött rá,
hogy az ő botkormánya nem csatlakozik, és roppant
élvezte, hogy részt vehet a játékban. Számtalan órát
töltöttünk közös videójátékkal, nevetve, kiabálva. De
aztán eljött az a nap, amikor Philnek elkezdett
derengeni, hogy valami nem stimmel.

– Apa! – szólított meg. – Szerintem valami baja

van a botkormányomnak.

– Tényleg? – kérdeztem, még mindig

reménykedve, hogy nem jön rá. – Miből gondolod?

– Nem reagál – felelt a fiam.

Egészen lenyűgözött, hogy a „reagál” szót

használta, hiszen még elég kicsi volt. Így aztán úgy
döntöttem, ideje tényleg csatlakoztatni. Amint
bedugtam a botkormányt, Phil szeme felragyogott,
mert észrevette, hogy most már tényleg ő irányítja,
amit a képernyőn lát. Először változtattam a
játékmódomon, hogy egy kis előnyhöz jusson, aztán
utolértem… A jó apukák már csak ilyenek!

Nem sok időbe telt ám, és Phillip olyan jó lett,

hogy már megvert! Én hagytam, hogy ő is szerezzen
pontokat, amikor még jobb voltam nála, de ő nem
volt ilyen könyörületes az örege iránt. Irgalmatlanul
elpáholt! Akárhogy küzdöttem, folyton meghiúsította
minden arra irányuló próbálkozásomat, hogy
legyőzzem. Amikor nagyon eldurvult a helyzet, és
tudtam, hogy semmi reményem arra, hogy
behozzam a lemaradásomat, még maradt egyetlen
menekvésem: az újraindító gomb. Elkeseredetten
próbáltam menekülni a megalázó helyzetből,
gyorsan kinyújtottam a kezem, és megnyomtam az
újraindító gombot, amely az elejétől kezdte újra a
játékot. Phillip részéről zajos nemtetszés fogadta ezt
a lépést, de nekem az újraindító gomb volt a legjobb
és egyedüli reményem arra, hogy játékban
maradjak.

Hát nem lenne pompás, ha a házasságok is ilyen

újraindító gombbal lennének felszerelve? Hányszor
fordult már elő, hogy valamiben nagyon
lemaradtunk, vagy hoztunk jó pár ostoba döntést, és
tudtuk, hogy esélyünk sincs ekkora hátrányt
leküzdeni? Ilyenkor remek lenne egy újraindító
gomb, amely mindent visszaállítana úgy, ahogy volt
– és új esélyt adna, hogy legközelebb jobban
csináljuk.
 Igazság szerint Isten adott nekünk egy ilyen
újraindító gombot.

A legfőbb újraindító gomb

Amikor valaki megbánt bennünket, azt akarjuk,
hogy megfizessen érte. A legtöbbször a bosszúnak
azt a módját választjuk, hogy nem bocsátunk meg az
illetőnek. Csakhogy az engesztelhetetlenség igazából
csak annak árt, aki nem hajlandó megbocsátani. Az
engesztelhetetlenség olyan, mintha mérget vennénk
be abban a reményben, hogy a másik fog meghalni.

Folyton elámulok, milyen sok embernek – főleg

keresztényeknek – jelent nehézséget megbocsátani.
Sok keresztény úgy tekint a megbocsátásra, mint
valami szabadon választható útra. Igazság szerint
sok olyan szabadon választható dolog van a hívő
ember életében, amelynek a gyakorlása vagy éppen
elhanyagolása nem lesz közvetlenül hatással
örökkévaló lelkére. Az adakozás például olyasmi,
amit a hívőnek tennie kellene, de sokaknak
növekedniük kell a hitükben ahhoz, hogy úgy
tudjanak adni, ahogyan kellene. A gyülekezetbe járás
is ilyen választható dolog. Bár nagyon fontos, hogy
elmegyünk-e gyülekezetbe jövő vasárnap, nem
játszik döntő szerepet abban, hogy a mennybe
jutunk-e.

A megbocsátás azonban nem szabadon

választható a hit embere számára. Nézzük meg,
milyen fontos szavakat mondott ki Jézus közvetlenül
azután, hogy megtanította a Miatyánkot a
követőinek: „Mert ha az embereknek
megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát
mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az
embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti
vétkeiteket.”[1]

Ejha! Ez azért erős! Isten nem fogja megbocsátani

a bűneinket, ha mi nem vagyunk hajlandóak
megbocsátani másnak a bűneit. És a Bibliában nem
egyedül ezen a helyen tanít Jézus erről az elvről. A
lényeg: ha azt akarjuk, hogy Isten megbocsásson
nekünk, muszáj megbocsátanunk másoknak. Ez a
legkevésbé sem szabadon választható.

Hogyan bocsássunk meg?

Ahelyett, hogy a keserűséggel magunknak
ártanánk, a legjobb, amit tehetünk, ha egyszerűen
megbocsátunk. A megbocsátás a legfőbb újraindító
gomb. Sajnos emberek milliói küszködnek a
megbocsátással, de ez azért van, mert nem értik,
hogyan bocsássanak meg.

A megbocsátással kapcsolatban feltétlenül meg

kell értenünk először is, hogy semmi köze az
érzelmekhez. A fájdalmat, amit a másik tette okozott,
talán halálunk napjáig érezni fogjuk – ennek semmi
köze a megbocsátáshoz.

Másodszor, a megbocsátás nem jelenti az

emlékek kitörlését. Lehet, hogy halálunk napjáig
emlékezni fogunk arra, amit a másik tett velünk. A
megbocsátás egyszerűen egy döntés, hogy
elengedjük a történteket. A „megbocsátásnak”
fordított görög kifejezés az afiémi, szó szerint
„elküld, elenged, elbocsát”. Ez azt jelenti, hogy a
megbocsátással elküldjük azokat az eseteket,
amelyek miatt forr bennünk a sértettség. Azt jelenti,
hogy nem összpontosíthatunk az ellenünk elkövetett
rosszra. A megbocsátás cselekedet. Hangozhat
például így: „Megbocsátok neked. Soha nem fogom
ezt ellened felhasználni a jövőben. Soha nem
beszélek többet róla sem neked, sem másnak.”

Amikor megbocsátunk, úgy döntünk, hogy

felszabadítjuk a másikat a vétkesség alól, és kész.
Először talán többször is eszünkbe jut a bántás. Nem
baj! Az, hogy elköteleztük magunkat a másiknak
való megbocsátásra, azt jelenti, hogy „elküldjük” az
incidenst minden alkalommal, amikor újra
felbukkan az elménkben.

Péter apostol egyszer megkérdezte Jézustól:

– Uram, hányszor bocsássak meg az én

testvéremnek, ha vétkezik ellenem? Még hétszer is?

Jézus pedig így felelt neki:

– Nem azt mondom, hogy még hétszer is, hanem

még hetvenszer hétszer is.[2]

Vagyis négyszázkilencven alkalommal.

 Lukács az evangéliumában ehhez még
hozzáteszi: „naponta”.[3] Képzeljük el, hogy naponta
négyszázkilencven alkalommal bocsátunk meg
ugyanannak a személynek! Igazság szerint elég
könnyű hagyni, hogy eluralkodjon rajtunk a
sértettség. Amikor valaki valami olyat tesz, amivel
nagyon megbánt, természetesen újra meg újra
lepergetjük magunkban. A napi négyszázkilencven
alkalommal történő megbocsátás elvének gyakorlása
azt jelenti, hogy ahányszor eszembe jut, amit a
másik tett velem, azt imában átadom Istennek. A
megbocsátás döntése azt jelenti, hogy folyamatosan
megbocsátunk. Idővel észre fogjuk venni, hogy az
incidens veszít az erejéből.

Azt is jó észben tartanunk, hogy a

megbocsátásnak inkább a nyelvünkhöz van köze,
nem annyira a fejünkhöz vagy a szívünkhöz. Ha még
mindig beszélünk arról, amit a másik tett velünk,
nem bocsátottunk meg neki. Hallgassunk róla.
Engedjük el. A jó hír az, hogy Isten segíteni fog
ebben nekünk.

Corrie ten Boom elég sok időt töltött a náci

Németország koncentrációs táboraiban fogolyként a
második világháború idején. Kimondhatatlan
szörnyűségeknek volt szemtanúja, amelyeket
ártatlan emberekkel szemben követtek el – köztük
saját nővére ellen is, akit végül megöltek. Corrie így
ír:
 A koncentrációs táborban, ahol sok-sok évvel
ezelőtt bebörtönöztek, időnként megpróbált
belopózni a szívembe a keserűség és a gyűlölet,
amikor az emberek olyan kegyetlenül bántak a
nővéremmel és velem. Aztán megtanultam ezt a
hálaadó imát a Róma 5,5 alapján:

Köszönöm, Úr Jézus, hogy elhoztad a szívembe

Isten szeretetét a Szentlélek által, akit kaptam!
Köszönöm, Atyám, hogy a te szereteted legyőzi a
keserűséget bennem és a kegyetlenséget
körülöttem!

Miután elmondtam ezt az imát, átéltem a

csodát, hogy nem maradt hely a szívemben a
keserűség számára. Mindenkit biztatok arra,
hogy tanulja meg ezt az imádságot! Ha Isten
gyermeke vagyok, akkor nagy feladat vár rám a
börtönömben is. Az Úr Jézusnak, a királyok
Királyának képviselője vagyok. Ő engem fog
használni arra, hogy megnyerjek másokat neki.

Azt mondja a kedves olvasó, hogy nem képes

rá? Én sem. De Jézus igen! A Biblia azt mondja:
„Teljesedjetek be Szentlélekkel!” Ha teret adunk
életünkben a Szentléleknek, akkor ő
munkálkodhat rajtunk keresztül; a föld sójává
tesz, és ragyogó fénnyé a börtönünkben.[4]

A szemináriumaim végén fel szoktam állítani a

házaspárokat, és felszólítom őket, hogy kérjenek
bocsánatot egymástól. Ez a legfőbb újraindító gomb.
Jézus azt tanította, hogy a megbocsátás nélkül
halálra van ítélve az Istennel való kapcsolatunk. Azt
pedig biztosan mondhatom, hogy megbocsátás
nélkül halálra van ítélve a házasságunk.

Dávid és Betsabé
Az Ószövetségben olvashatunk Dávidról és
Betsabéról. A tragédia és a reménység története
egyben az övék. Egy napon Dávid király a háza
tetején sétált, abban az időben, amikor a királyok
hadba szoktak vonulni. A tetőről megpillantotta
Betsabét, aki éppen fürdött. Eszméletlenül dögös csaj
lehetett, mert Dávid képtelen volt kiverni a fejéből.
Amíg Betsabé férje Dávid királyért harcolt, Dávid
magához hívatta Betsabét, és elcsábította. Csakhogy
a szerelmi légyott nem kívánt terhességet
eredményezett. (Itt vesz igazán csúnya fordulatot a
történet.) Dávid úgy próbálta leplezni tettét, hogy
megölette Betsabé férjét a harcvonalban, majd
gyorsan elvette Betsabét, hogy eltitkolja, amit tett.

Van ebben a történetben minden: kéjvágy,

hazugság, házasságtörés és gyilkosság – mocskos egy
helyzet! Nem volt benne semmi szentség. Istennek
soha nem ez volt a szándéka. Később, miután Dávid
megbánta bűnét, és bocsánatot kért Istentől, Isten
mégis megbocsátott neki. Sőt, olyannyira teljes volt
ez a megbocsátás, hogy amikor eljött az ideje, hogy
kinevezzék Izrael új királyát, akkor Dávid fiát,
Salamont nevezték ki – Betsabé gyermekét! Salamon
lett a valaha élt legbölcsebb király, aki elhozta a
zsidó történelem aranykorát. Betsabé pedig
magának az Úr Jézus Krisztusnak az ük-ük-ük…
üknagyanyja lett.

Érvelhetnénk azzal, hogy ha nem lett volna a

kéjvágy, a hazugság, a házasságtörés és a gyilkosság,
Salamon sosem született volna meg. Érvelhetnénk
azzal, hogy ha nincs a kéjvágy, a hazugság, a
házasságtörés és a gyilkosság, Dávid vérvonalából
soha nem születhetett volna meg József, aki feleségül
vette Máriát, Jézus anyját. Akkor hogy is van ez?

Isten szándéka volt, hogy szerepet kapjon a

kéjvágy, hazugság, házasságtörés és gyilkosság?
Természetesen nem! Ám az üzenet egyértelmű: Isten
a legnagyobb hibánkból is képes valami olyan
csodálatosat kihozni, hogy mindenki értetlenül áll
előtte. Ekkora erővel bír az újraindító gomb.

A házassággal kapcsolatos minden jó tanácsom

ellenére senki sem csinálja tökéletesen.
Mindannyian elrontjuk. Mindannyian hibázunk.
Mindannyian hagyunk a házasságunkban bűzlő
kupacokat, amelyeket kezelni kell. A megbocsátás
megóv attól, hogy a jövőnket a múltunk hibái
alapján határozzuk meg. A megbocsátás az a
rendkívül fontos újraindító gomb, amely
elengedhetetlen ahhoz, hogy bármely házasság
sikeres lehessen.
 Szeretnénk esélyt adni a házasságunknak a
sikerre? Ízlelgessük ezt az egyszerű mondatot:
„Édesem, bocsáss meg…”
 Jegyzetek
Bevezető

1 David Viscott: How to Live with Another Person.

New York: Simon & Schuster, 1976.

2 Példabeszédek 14,4 (KG).

3 1 Korinthus 7,1.

4 1 Korinthus 7,28.

Első fejezet

1 Példabeszédek 13,12.

2 1 Mózes 24,26–27.

3 Jakab 2,26.

Második fejezet

1 1 Mózes 2,25.

2 1 Mózes 3,12.

3 Charles Stanley: Forgiveness. Nashville, TN:

Thomas Nelson, 1987.

Harmadik fejezet

1 Lukács 9.

2 Efezus 3,20.

3 1 Korinthus 15,10.

Negyedik fejezet
1 Stephen R. Covey: The 7 Habits of Highly
Effective People. New York: Simon & Schuster,
1989. 30–31. o. Magyarul megjelent: A
kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása.
Budapest: Bagolyvár, 2004.

2 1 Mózes 2,24 (a szerző parafrázisa).

3 1 Mózes 3,7.

Ötödik fejezet

1 Máté 7,1.

2 John Scalzi: „What Are You Thinking?”.

www.geocities.com/Wellesley/2052/menthink.ht
ml, 2007. november 30.

3 Uo.

Hatodik fejezet

1 Efezus 4,26.

2 1 Sámuel 16,7.

Hetedik fejezet

1 1 Mózes 2,24.

2 Példabeszédek 14,1.

3 Példabeszédek 12,4.

4 Shmuley Boteach: „What a woman wants”.

www.worldnetdaily.com/news/article.asp?
ARTICLE_ID=50735, 2006. június 22.

Nyolcadik fejezet
1 Lukács 6,38.

2 John Gray: Men Are from Mars, Women Are from

Venus. New York: Harper-Collins, 1992. 267–268.
o. Magyarul megjelent: A férfiak a Marsról, a nők
a Vénuszról jöttek. Budapest: Trivium Kiadó,
2015.

Kilencedik fejezet

1 Zsidók 13,5.

2 Róma 5,8.

3 Máté 23,37.

4 1 János 4,19.

5 Példabeszédek 13,12.

6 Máté 18,7.

7 Máté 6,21.

8 Filippi 4,8 (SZIT).

9 Máté 5,44.

10 Máté 19,6–8.

Tizedik fejezet

1 Róma 12,18.

2 János 3,16.

3 1 Korinthus 11,23–25.

4 Máté 19,5–6.

5 1 Korinthus 6,19.
6 Róma 5,5 .

7 János 17,26.

8 1 Korinthus 15,31.

9 János 12,24.

10 Zsidók 13,21.

11 Filippi 2,13.

12 Lukács 6,37–38.

13 Pat Robertson: The Secret Kingdom. Nashville,

TN: Thomas Nelson, 1982. Magyarul megjelent:
Láthatatlan királyság. Budapest: Hit
Gyülekezete, 1991.

14 Apostolok cselekedetei 20,35.

15 Róma 12,21.

16 Galata 6,9.

17 1 Korinthus 13,4–8.

18 Példabeszédek 27,2.

19 2 Korinthus 5,17.

20 2 Korinthus 5,14 (SZIT).

Tizenegyedik fejezet

1 Ezékiel 23,19–21.

2 Galata 5,12.

3 1 Mózes 3,22.
4 Shmuley Boteach: Kosher Sex: A Recipe for
Passion and Intimacy. New York: Main Street
Books, 2000. 10. o.

5 Efezus 5,31–32.

6 1 Mózes 4,1 (KG).

7 Boteach, 35–36. o.

8 1 Korinthus 7.

9 Boteach, 36–37. o.

10 1 Mózes 2,24 (a szerző parafrázisa).

11 Énekek éneke 8,6.

12 1 Thesszalonika 4,3–5.

13 1 Korinthus 7,3–5 (EFO).

Tizenkettedik fejezet

1 Michele Weiner Davis: The Sex-Starved

Marriage: A Couple’s Guide to Boosting Their
Marriage Libido. New York: Simon & Schuster,
2004. 56. o.

2 Uo.

Tizenharmadik fejezet

1 Desmond Morris: Intimate Behavior. New York:

Random House, 1971.

2 „The art of kissing a woman”.

www.farmersalmanac.com/best_days/a/the_art_
of_kissing_a_woman, 2007. november 30.
3 Énekek éneke 7,8–9.

4 Énekek éneke 2,8.

5 Énekek éneke 5,4–5.

6 Ed Wheat, Gaye Wheat: Intended for Pleasure.

Grand Rapids: Revell, 1977. Magyarul megjelent:
Örömre teremtve. Budapest: KIA, 2011.

További, magyar nyelven megjelent írások a

témában: Kevin Leman: Szexre hangolva.
Budapest, Harmat, 2016; Clifford Penner, Joyce
Penner: A szexualitás ajándéka. Budapest:
Harmat, 2006.

7 Énekek éneke 4,6 (SZIT).

8 Naomi Wolf: „The Porn Myth”. New York

Magazine, 2003. október 20.

Tizennegyedik fejezet

1 1 János 2,17.

2 Róma 7,5.

3 Róma 7,6.

4 Judith A. Reisman, Edward W. Eichel, J. Gordon

Muir, J.H. Court: Kinsey, Sex and Fraud: The
Indoctrination of a People. Vital Issues Press,
1990.

5 Wolf: i. m.

6 Példabeszédek 5,18–19.
7 Dr. Mary Anne Layden: „The Science Behind
Pornography Addiction and the Effects of
Addiction on Families and Communities”.
www.obscenitycrimes.org/Senate-Reisman-
Layden-Etc.pdf.

8 Michael Kimmel (ed.): Men Confront

Pornography. New York: Crown, 1990.

9 Layden: i. m.

10 Uo.

11 Dolf Zillmann, Jennings Bryant, Aletha C.

Huston: Media, Children, and the Family; Social,
Scientific, Psychodynamic, and Clinical
Perspectives. Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum,
1994

12 Pamela Paul: „The Porn Factor”. Time Magazine,

2004. január 19.

13 „Is the Internet Bad for Your Marriage? Online

Affairs, Pornographic Sites Playing Greater Role
in Divorces,” PR Newswire, 2002. november 14.

14 Robert T. Michael, Edward O Laumann, John H.

Gagnon: Sex in America: A Definitive Survey. New
York: Grand Central Publishing, 1995.

15 Uo.

Tizenötödik fejezet

1 Dr. Thomas Szasz,

www.quotationreference.com/quotefinder.php.
 „Sex with a Partner is 400% Better”. New Scientist,
2
2006. február 22.

3 Bill Perkins: When Good Men Are Tempted.

Grand Rapids, MI: Zondervan, 1997. 192–193. o.

4 „The Science of Dysfunctions of the Male

Reproductive System”.
hwww.andrology.com/ejaculatorydisorders.htm.

5 Raj Persaud: „Semen acts as an antidepressant”.

New Scientist, 2002. június 26.

Tizenhatodik fejezet

1 Eric J. Keroack, M.D., John R. Diggs Jr., M.D.:

„Bonding Imperative,” A Special Report from the
Abstinence Medical Council. Idézi: Abstinence
Clearinghouse, 2001. április 30.

2 Patrick F. Fagan: Virgins Make the Best

Valentines. National Review Online, 2007.
február 14.

3 Róma 12,2.

Tizenhetedik fejezet

1 Máté 18,15.

2 Bill Hybels: Who You Are When No One’s

Looking: Choosing Consistency, Resisting
Compromise. Downers Grove, IL: InterVarsity
Press, 1987. 70–71. o.

3 „Science proves that love is blind”.

http://news.bbc.co.uk/2/hi/health/3804545.stm.
4 Prédikátor 3,2.

5 Naomi I. Eisenberger, Matthew D. Lieberman,

Kipling D. Williams: „Does Rejection Hurt? An
fMRI Study of Social Exclusion”. Science, vol. 302,
2003. október 10. 290–292. o.

6 Galata 6,1.

7 Leo F. Buscaglia: Loving Each Other: The

Challenge of Human Relationships. Thorofare, NJ:
SLACK Inc., 1984.

8 Efezus 5,25.

9 Richard B. Stuart: Helping Couples Change. New

York: Guilford Press, 2003.

10 Charles A. Kiesler: The Psychology of

Commitment: Experiments Linking Behavior to
Belief. New York: Academic Press, 1971.

Tizennyolcadik fejezet

1 János 12,24.

2 Máté 16,24.

3 Máté 16,25.

Tizenkilencedik fejezet

1 Zsoltárok 144,15.

2 Prédikátor 5,18.

3 János 16,33.

4 Charles R. Hembree: Pocket of Pebbles:

Inspirational Thoughts on the Fruits of the Spirit.
 Grand Rapids, MI: Baker Book House, 1969. 33. o.

5 Nehémiás 8,10.

Huszadik fejezet

1 Linda Waite, Maggie Gallagher: The Case for

Marriage: Why Married People Are Happier,
Healthier, and Better Off Financially. New York:
Doubleday, 2000.

2 1 Mózes 2,24.

3 Máté 19,6.

4 Waite–Gallagher: i. m.

5 Michele Weiner Davis: The Divorce Remedy: The

Proven 7-Step Program for Saving Your Marriage.
New York: Simon & Schuster, 2001. 27. o.

6 M. Scott Peck: The Road Less Traveled: A New

Psychology of Love, Traditional Values and
Spiritual Growth. New York: Touchstone, 1998.
19. o. Magyarul megjelent: A járatlan út. A
szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi
fejlődés új pszichológiája. Budapest: Park Kiadó,
2014. 12. o.

7 Efezus 4,26.

8 Zsidók 12,2 (EFO).

Huszonegyedik fejezet

1 Máté 6,14–15.

2 Máté 18,21–22.
3 Lukács 17,4.

4 Corrie ten Boom: God’s Plans Are Perfect. Quest

Tape, P.O. Box 16804, Mobile, AL, 36616.
 Tartalom
Bevezető

Első rész: A díszlet felállítása

1. A tökéletes társ
2. A megfelelő nézőpont

Második rész: A házassági fizika

alaptörvényei
3. A házassági fizika
4. Első számú alaptörvény: A férfi és a nő nem
teremtetett egyformának
5. Második számú alaptörvény: A férfiak és a nők
másképp gondolkodnak
6. Harmadik számú alaptörvény: A férfiak és a nők
másképp kommunikálnak
7. Negyedik számú alaptörvény: A férfiak és a nők
mást akarnak
8. Ötödik számú alaptörvény: A nők adnak, a férfiak
elvesznek
9. Hatodik számú alaptörvény: A vágy törvénye
10. Hetedik számú alaptörvény: A szeretet törvénye

Harmadik rész: Szex, hazugságok és az

internet
11. Ugyan, mi köze ennek a szexhez?
12. A nemek háborúja
 13. A remek szex öt titka
14. Kéjjel-nappal
15. Ne húzogassuk!
16. A bevésődés ereje

Negyedik rész: Míg a halál el nem

választ
17. Tisztességes harc
18. Textilpelenka-házasságok
19. Bálványok
20. A válás mítosza
21. Az újraindító gomb
Jegyzetek
 Kiadja a Harmat Kiadó
1113 Budapest, Karolina út 62.,
Tel.: (1) 466-9896
E-mail: harmat@harmat.hu
Internet: www.harmat.hu

Felelős kiadó: Herjeczki Kornél

Felelős szerkesztő: Sinkáné Zombory Katalin
Borító és illusztrációk: Lente István
Műszaki vezető: Bernhardt Péter
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

ISBN 978 963 288 504 9

Felhasznált betűtípusok:
Cav󰈩󰇽󰉃 Bru󰈻󰈋 – SI󰈴 Ope󰈝 Fon󰉃 Lic󰈩󰈝󰈼󰇵
Noto Serif – Apache License 2.0
Ubuntu – Ubuntu Font Licence 1.0
Yanone Ka eesatz – SIL Open Font License