Flaubert-Harom Mese

Gustave Flaubert: Három mese 1.
oldal, összesen: 59 oldal
Gustave Flaubert
Három mese
(elbeszélések)
TARTALOM
EGY JÁMBOR LÉLEK
IRGALMAS SZENT JULIÁN LEGENDÁJA
HERÓDIÁS
EGY JÁMBOR LÉLEK
Félszázadon keresztül irigykedtek a pont l'évêque-i hölgyek Aubainnéra szolgálója Félicité

miatt.
Évi száz frank bérért főzött, takarított, varrt, mosott, vasalt, tudott a lóval bánni, baromfit
hizlalt, vajat köpült és híven ragaszkodott úrnőjéhez - aki pedig nem volt kellemes egyéniség.
Férje, egy szép fiú, akinek nem volt vagyona, az 1809-ik év elején meghalt és két apró
gyereket, meg egy csomó adósságot hagyott rá.
Aubainné ekkor eladta fekvőségeit a gefosses-i és touques-i két tanyán kívül, melyek
legföljebb ötezer frankot hoztak, kiköltözött a melainebeli házból a vásártér mögé egy
szerényebb házba, amelyet még az ősei szereztek.
Ez a palatetős ház egy utca és egy sikátor között állott, mely a folyóra torkollott. A szobákban
meg lehetett botlani a hepehupás padlón. Keskeny pitvar választotta el a "terem"-től, ahol
Aubainné naphosszat az ablak mellett üldögélt egy nádfonatú karosszékben. A fehérre festett
falburkolat mentén nyolc mahagóni szék sorakozott. Egy barométer alatt vén zongora
görnyedezett, dobozok és kartonok gúlába rakott tömege alatt. Egy-egy hímzett pásztorleány
szegte a XV. Lajos stílusú sárga kandallót. A középen álló falióra Vesta-templomot ábrázolt; -
az egész lakás kissé dohosszagú volt, mert a padló alacsonyabban feküdt, mint a kert.
Az emeleten az első szoba az "asszonyság" tágas hálószobája volt, halvány virágos kárpittal
borítva és a falon egy arckép: az úr, mint arszlán. Ebből egy kisebb szoba nyílt, itt két
ágyacska látszott, derékaljak nélkül. Ezután következett a mindig csukott szalon, tele huzatos
bútorokkal. Innen egy folyosó a dolgozó szobákba vitt; könyvek és irományok töltötték meg a
könyves polcot, amely három oldalról fogta körül a nagy ébenfa íróasztalt. Mögötte a két
falmezőt teljesen eltakarták a tollrajzok, vízfestmények és Audran-féle metszetek jobb időnek
és odahalt fényűzésnek emlékei.
file:///C:/Users/Ancsus/Downloads/flaubert-harom_mese.htm 2021.11.26.
Gustave Flaubert: Három mese 2. oldal, összesen: 59 oldal
Félicité padlásszobáját, mely a rétekre nézett, csapóablak világította meg.
Már hajnalban fölkelt, hogy a misét el ne mulassza, estig szakadatlanul dolgozott, mikor aztán
megvoltak a vacsorával, elmosogatott, gondosan bezárta az ajtót és fahasábokat dugott a
hamuba, elaludt a tűzhely előtt, olvasójával a kezében. Nem volt nálánál konokabb alkudozó a
piacon; ami pedig a tisztaságot illette, fényesre súrolt serpenyőivel kétségbeejtette a többi
cselédlányt. Takarékos volt, lassú evő, felcsipegetett az asztalról minden morzsát, abból az ő
számára sütött tizenkét fontos kenyérből, amely húsz napig tartott.
Télen-nyáron hátul megtűzött babos kendőt hordott, haját főkötő takarta, szürke harisnyát és
piros szoknyát viselt, ujjasa fölött pedig melles kötényt, mint a kórházi ápolónők.
Arca sovány volt, a hangja éles. Huszonöt éves korában negyvenre becsülték. Ötven éven
felül már nem lehetett meghatározni életkorát. Nagy csendességével, merev testtartásával és
kimért mozdulataival, mozgó fabábhoz hasonlított, mely gépezetre jár.
Úgy mint másnak, neki is megvolt a szerelmi története.
Apja, aki kőműves volt, egy állványról leestében agyonzúzta magát. Azután anyja is meghalt,
nővérei szétszóródtak, egy földműves vette magához és már kicsi korában tehenek őrzésére
fogta. Didergett rongyaiban, hasra feküdve itta a pocsolyavizet, semmiért verést kapott s végül
elkergették, mert eltűnt harminc sou, amit nem ő lopott el. Másik tanyára szegődött, ahol a
baromfit bízták gondjaira, s mert tetszett a gazdáinak, a többiek irígykedtek reá.
Egy augusztusi este (akkor tizennyolc éves volt), a többiek magukkal vitték a collevillei
vásárra. Mindjárt elszédült; a cimbalmosok zenebonája, a fények a lombok között, a ruhák
tarka színei, csipkék, arany keresztek, az egész ugrándozó sokaság elkábították. Szerényen
félrevonult, amikor egy gazdagon öltözött fiatalember, aki egy taliga rúdjára könyökölve
pipázgatott, odalépett hozzá és táncra kérte. Almabort, kávét, mézeskalácsot fizetett,
selyemkendőt vett neki, s azt gondolva, hogy a leány elérti, fölajánlotta, hogy haza kíséri. Egy
zabföld szélén durván rávetette magát. Félicité megijedt és sikoltozni kezdett. A legény
eloldalgott.
Egy másik este a beaumonti országúton nagy, lomha szénásszekér mellett akart elmenni és
mikor szoknyája a kerékhez súrolódott, megismerte Theodoret. Ez nyugodtan megszólította s
azt mondta, mindent meg kell bocsátania, mert csak "az ital okozta".
Félicité nem tudta, mit feleljen és szeretett volna elszaladni.
Aztán rögtön az aratásról kezdett beszélni és a község előljáróiról; apja ugyanis Collevilleból
az exoto-i tanyára költözködött és így most ők szomszédok lettek. - Ah! - mondta Félicité.
A legény hozzátette, hogy meg akarják házasítani. Neki azonban nem sietős, vár, amíg
kedvére való akad. Félicité lesütötte a szemét. Erre megkérdezte, gondolt-e már házasságra?
Félicité mosolyogva felelt, hogy nem való így tréfálni. - Isten uccse nem tréfálok! - és
balkarjával átfogta a leány derekát; Félicitét az ölelés tartotta fenn lábon; meglassították
lépteiket. A szél langyos volt, a csillagok ragyogtak, az óriási rakás széna előttük rengett a
sötétben és a négy ló vontatottan lépkedve verte föl a port. Majd parancs nélkül befordultak
jobbra. A legény még egyszer megcsókolta. Félicité eltűnt a homályban.
A következő héten Theodore többször kapott találkozót a leánytól.
Udvar végében, fal tövében, magányos fa alatt találkoztak. Félicité nem volt olyan értelemben
ártatlan, mint az úri kisasszonyok, mert az állatok kitanították; de esze és ösztönszerű
becsületessége megóvta a bukástól. Ellenállása felkorbácsolta Theodore vágyát és hogy ezt
kielégíthesse (vagy talán őszinte szívvel), házasságot ígért neki. Félicité tétovázott, hogy
higgyen-e. A legény nagyban fogadkozott.
Nemsokára keserves dolgot vallott be; szülei tavaly helyettest állítottak, de azért bármely nap
kaphat behívót és borzadott a szolgálattól. Gyávaságát Félicité szerelmi bizonyságnak vette és
még jobban beleszeretett.
Éjszaka kiszökött a házból, találkára sietett, ahol Theodore félelmével és könyörgéseivel

gyötörte.
A legény végül kijelentette, hogy maga megy a községházára felvilágosításért és rákövetkező

vasárnap közli vele az eredményt, tizenegy óra és éjfél között.
A kitűzött időben Félicité rohant a kedveséhez.
Helyette egyik barátját találta ott.
Ez tudatta vele, hogy nem láthatja viszont Theodoret, aki, hogy be ne sorozzák, feleségül vett
egy gazdag öregasszonyt, Mme Lehoussais-t Touquesből.
Fájdalma szertelen volt. A földre vetette magát, sikongatott, a jó Istent hívogatta és ott nyögött
egyes-egyedül a mezőn, míg föltűnt a nap. Akkor visszament a tanyára s kijelentette, hogy
nem marad tovább; a hónap végén, miután bérét megkapta, minden cókmókját egy kendőbe
kötötte és elment Pont l'évêquebe.
A fogadó előtt megszólított egy özvegyi főkötős úriasszonyt, aki éppen szakácsnőt keresett. A
fiatal leány nem sokat tudott, de olyan igyekvőnek és igénytelennek mutatkozott, hogy
Aubainné végre így szólt hozzá: No nem bánom, felfogadlak. Negyedóra múlva Félicité már
elhelyezkedett Aubainné házában.
Eleinte valóságos remegésben élt, a "házi szokások" és "az úr emléke" miatt, de főképpen
Paul-t és Virginie-t bámulta, akik közül az egyik hét, a másik alig négy esztendős volt, és úgy
tetszett neki, mintha ezeket valami drága matériából gyúrták volna; hátán hordozta őket, mint
a ló, és nagyon elkeseredett, mikor Aubainné megtiltotta, hogy minduntalan csókolgassa őket.
Mindamellett boldognak érezte magát. Szomorúsága fölengedett a nyájas környezetben.
A ház barátai minden csütörtökön eljöttek egy játszma bosztonra. Félicité előre kikészítette a
kártyákat és a lábmelegítőket. A vendégek pontban nyolc órakor érkeztek és tizenegy óra előtt
távoztak.
A zsibárus, aki ott lakott az akácsoron, minden hétfőn reggel kirakta az ócskavasakat a földre.
A várost lassanként zsibongás töltötte meg, melyben összefolyt a lovak nyerítése, a bárányok
bégetése, a disznók röfögése és a kocsik zörgése.
Délfelé, mikor legjavában állt a vásár, magas termetű öreg paraszt jelent meg a küszöbön,
hátracsapott sapkája alatt horgos orrával - Robelin, a gefosse-i árendás. Nemsokára utána
beállított Liébard, a touques-i bérlő, pirosképű, gömbölyű kis ember, aki szürke zekét és
sarkantyús bakancsot hordott. Mind a ketten tyúkokat és sajtot kínálgattak megvételre
földesasszonyuknak. Félicité következetesen kijátszotta turpisságaikat s a parasztok ezért
mindig elismeréssel voltak iránta, mikor távoztak.
Egész rendszertelenül látogatta Aubainnét egyik nagybátyja, Gremanville márki, aki, miután
elmulatta vagyonát, Falaise-ben éldegélt megmaradt utolsó darab földjén. Mindig ebédidőben
jelentkezett csúf uszkárával, amely mancsaival minden bútort bemocskolt. Bárhogy igyekezett
is főúrnak látszani, egészen addig, hogy minden alkalommal megemelte a kalapját,
valahányszor azt mondta: "megboldogult atyám", a szokás erőt vett rajta, nekiesett az italnak,
egyik poharat töltötte a másik után és megeresztett néhány malacságot. Félicité udvariasan
kituszkolta. - Elég lesz már, monsieur de Gremanville! Viszontlátásra! - mondta és bezárta az
ajtót.
Annál nagyobb örömmel nyitotta ki Bourais úrnak, a volt esküdtnek. Kopasz feje és fehér
nyakravalója, csipkés ingfodra, bő, barna redingotja és kerek kézmozdulata, mellyel a tubákot
felcsípte, - Bourais úr egész mivolta azzal az izgalommal töltötte el, amit rendkívüli emberek
látására érzünk.
Minthogy ő kezelte az "asszonyság" vagyonát, időnként bezárkózott vele az "úr"

dolgozószobájába, ahol órák hosszat maradtak együtt. Bourais úr folyton remegett, hogy hírbe
hozzák az asszonnyal, igen nagy tiszteletben tartotta a hatóságokat. Hogy a gyermekeket
szórakoztatóan tanítsa, képekben ábrázolt földrajzot ajándékozott nekik. A képek különböző
jeleneteket mutattak be a világ minden tájáról, tollkoronás emberevőket, kisasszonyt rabló
majmot, beduinokat a sivatagban, szigonytvető bálnahalászokat stb.
Paul megmagyarázta Félicitének a metszeteket. A leánynak ebből állt egész tudományos

nevelése.
A gyermekeket Guyot tanította, egy szegény éhenkórász községi irnok, aki a tollkését
csizmája szárához fente és híres volt szép kézírásáról.
Ha szép idő volt, már korán kisétáltak a gefosse-i tanyára.
Az udvar lejtős volt, közepén állott a ház és a messzeségben nagy szürke foltnak látszott a
tenger.
Félicité hideg hússzeleteket szedett ki a szalmakosárból és megreggeliztek egy helyiségben,

amely a tejeskamrából nyílt. Egyetlen visszamaradt része volt ez egy mulató kastélynak,
amely már elporlott. A kárpit foszlányai libegtek a léghuzatban. Aubainné lehajtotta fejét, úgy
ránehezedtek az emlékek; a gyermekek nem mertek többé szólani.
- Játsszatok! - mondotta, mire eloldalogtak.
Paul fölmászott a padlásra, madarakat fogdosott, köveket gurított az úsztatón és bottal

ütögette a nagy hordókat, melyek úgy szóltak, mint a dobok.
Virginie a házinyulakat etette, nekiesett a búzavirágoknak és fürge lábacskái fölfedték csipkés

kis nadrágját.
Egy őszi este a réten át tértek haza. Az újhold megvilágította az égboltozat egy részét s a
Touques kanyarulatai fölött fátyolszerű köd lebegett. A fűben heverő ökrök nyugodtan nézték
a négy elhaladó alakot. Mikor a harmadik legelőhöz értek, néhány ökör feltápászkodott és
karéjban megállt előttük. - Ne féljenek! - mondta Félicité és valami együgyű dalt dúdolva
hátára csapott az egyiknek, amelyik hozzá legközelebb állott; az ökör megfordult, a többi
ment utána. De mikor a következő legelőn jártak, rettenetes bőgés hangzott fel. Egy bika volt,
amelyet a köd eltakart előlük. Az állat a két nőnek tartott. Aubainné futásnak eredt.
- Nem! Nem! - ne szaladjunk! De ők még jobban szaladtak és hátuk mögött egyre közelebbről
hallatszott a bika hangos zihálása. Patái úgy dobogtak a füvön, mint a kalapácsütés, most már
aztán vágtatott! Félicité megfordult, göröngyöket kapott fel és a bika szeme közé vagdosta. Az
állat behúzta a fejét, szarvait előre szegte és dühében remegve irtózatosan bömbölt. Aubainné
már a legelő szélén volt a két kis gyerekkel és kétségbeesetten igyekezett feljutni a gátra.
Félicité folytonosan hátrált, közben füves földdel hajigálta a bikát - úgy, hogy az
belekáprázott - és egyre azt kiabálta:
- Siessenek! Siessenek!
Aubainné lemászott az árokba, föltaszigálta Virginie-t, azután Paul-t, több ízben elbukott,
amint próbált felkapaszkodni a gátra és hála elszántságának, fel is jutott.
A bika egy deszkakerítésnek szorította Félicitét, tajtékot fújt a leány arcába, még egy pillanat
és feldöfi a szarvával. Félicité még idejekorán besiklott két léc közé s a behemót állat
zavarodottan megtorpant.
Ez az esemény évekig közbeszéd tárgya volt Pont l'évêqueben. Félicité nem büszkélkedett a
tettével, eszébe se jutott, hogy hőstett volt, amit véghezvitt.
Virginie teljesen lefoglalta; a kisleány nagy ijedelem után ideges rohamokat kapott és Poupart,
az orvos a trouville-i tengeri fürdőbe küldte.
A fürdőhely akkortájt néptelen volt. Aubainné értesüléseket szerzett, tanácsot kért Bouraistól
és nagy előkészületeket tett, mintha hosszú útra kelne.
Poggyászukat előző este elvitette Liébard a targoncáján. Másnap odahozott két lovat, egyet
női nyereggel, amelynek bársony párnája volt; a másik ló hátán összecsavart köpönyeg volt,
amelyre rá lehetett ülni. Aubainné beült, Liébard mögé, Félicité ölbe vette Virginie-t s Paul
felszállt a Lechaptois úr szamarára, amelyet csak úgy kaptak kölcsön, hogy nagyon vigyáznak
rája.
Az út oly rossz volt, hogy beletelt két óra, amíg a nyolc kilométert megtették. A lovak bokáig
gázoltak a sárban és erősen rángatták magukat, hogy kilábaljanak belőle; hol megbotlottak a
kerékvágásban, hol meg ugraniok kellett. A Liébard kancája bizonyos helyeken hirtelen
megállt; az öreg türelemmel várt, amíg újra elindul és az út mentén elterülő földek gazdáiról
történteket mesélt, amelyekhez erkölcsi elmélkedéseket fűzött. Így Touquesban, mikor a falu
közepén, körül futtatott ablakok mellett haladtak el, vállvonogatva mondta: - Bizonyos
Lehoussainné, aki hozzá mehetett volna egy fiatal legényhez... A többit már nem hallotta
Félicité. A lovak ügetni kezdtek, a szamár nekiiramodott és valamennyien befordultak egy
mezei útra; a sorompó felhúzódott, előtermett két suhanc és a trágyadomb mellett elhaladva
épp a küszöbnél leszálltak.
Liébard anyó földesasszonya láttára nem tudott hová lenni örömében. Vesepecsenyét, hurkát,
kolbászt, sült csirkét, pezsgő almabort, gyümölcstortát és befőtt szilvát rakott elébük és hozzá
szépeket mondott az asszonyságnak, hogy szemlátomást a legjobb egészségben van, a
kisasszonykának, hogy "csodaszép" lett, Paul úrfinak, hogy bámulatosan megerősödött, nem
feledkezve meg a megboldogult nagyszülőkről, akikre jól emlékeznek a Liébardok, mert már
több ivadékát szolgálták a családnak. E tanyán rajta volt a vénség, akárcsak a gazdáin. A tető
gerendázatát megrágta a szú, a falak feketéllettek a füsttől, az ablaktáblák szürkék voltak a
portól. Egy tölgyfa pohárszéken különféle házieszközök, bögrék, tányérok, cintálak,
farkasfogók, birka elkampolók állottak; egy óriási vizipuska megnevettette a gyerekeket.
Mind a három udvaron, minden fa tövében gomba nőtt s az ágakon fagyöngycsomó. Néhányat
földhöz vert a szél. De a törzsük újra gyökeret eresztett; és valamennyi görnyedezett a sok
almától. A szalmatetők, melyek barna bársonyszínűek voltak és nem egyforma vastagok, a
legnagyobb szélviharokat is kiállották. De a kocsiszín mégis beomlott. Aubainné megígérte,
hogy intézkedni fog és meghagyta, hogy újra szerszámozzák föl az igásokat.
Még félórába telt, amíg Trouvilleba értek. A kis karaván leszállt és átgyalogolt az Écorores-
on, egy kiszögellő sziklaháton a halászbárkák fölött; három perc múlva véget ért a sziklapart
és beléptek Dávid anyóhoz, az Arany bárány udvarába.
Virginie már az első napok után kissé magához tért, hála a levegőváltozásnak és a jó
fürdőknek. Fürdőruha híján, ingben fürdött Aubainné s a szolgálója öltöztette fel egy kis
vámőrházban, melyet a fürdőzők használtak.
Délután elsétáltak a "Fekete Sziklák"-on túl a hennequevillei oldalon. Az ösvény eleinte

dombos területen vitt föl, melynek pázsitja olyan volt, mint a parkoké, aztán fölért egy
fennsíkra, ahol legelők és szántóföldek váltakoztak. Az út szélén áfonyabokrok között boróka
nőtt; itt-ott egy elhalt nagy fa ágai kuszán rajzolódtak az ég kékjére.
Majdnem mindig letelepedtek egy réten, amelyből balra Deauville, jobbra le Havre feküdt,
előtte pedig a nyilt tenger.
A tenger napfényben csillogott, felszíne tükörsíma volt és oly nyugodt, hogy morajlása alig
hallatszott; láthatatlan verebek csiripeltek és az egészre ráborult a rengeteg égbolt. Aubainné a
földön ülve varrásán dolgozott, Virginie mellette nádat font; Félicité levendulavirágokat
tépdesett; Paul unta magát és tovább akart menni.
Máskor kompon átkeltek a Touqueson és elmentek kagylót szedni. Az apály tengeri csikókat,
meduzákat hagyott hátra és a gyerekek futottak a hullámtajték után, amelyet odasodort a szél.
A bágyadt hullámok a homokra verődve görögtek végig az egész part hosszában. A part
beleveszett a messzeségbe, de a száraz felől dünék határolták, melyek elválasztották a Marais
nevezetű versenypályaszerű nagy térségtől. Ha errefelé sétáltak haza, Trouville a lejtő aljában
lépésről-lépésre növekedni látszott és egyenlőtlen házai vidító összevisszaságban bontakoztak
ki.
Nagyon meleg napokon nem mozdultak ki a szobájukból. A vakító világosság a szabadban,

fénysávokat vont a zsaluk deszkái közé. A faluban semmi zaj. Lent a gyalogjárón senki. A
szétterülő csönd növelte a tárgyak nyugalmát. Valahol messze dugacsoló munkások
kalapácsai csattogtak a hajók fenekén és a tikkadt szél kátrányszagot hozott magával.
Legnagyobb mulatságuk a bárkák hazatérése volt. Mikor már áthaladtak a bójákon, lebegni
kezdtek. A vitorlák kétharmad árbocra ereszkedtek és léggömbalakúvá dagadt elővitorlákkal
haladtak tovább, a zajgó hullámok egészen a kikötő közepéig siklottak, ahol egyszerre csak
kivetették a horgonyt. A hajó ezután a rakodóparthoz igazodott. A matrózok ficánkoló halakat
dobáltak föl a hajó fenekéről; ezekre egy sor kordély várakozott a parton, ahol egy raj
pamutfőkötős asszony fölragadta a kosarát és rohant megölelni az emberét.
Egy napon az asszonyok közül valaki megszólította Félicitét; a leány kis idő múlva
lelkendezve lépett a szobába. Meglelte egyik testvérét; és Barette Anasztázia férjezett
Lerouxné megjelent keblén egy csecsemővel, jobb karján egy másik gyerek, balján pedig egy
kis matrózsihederrel, akinek a csípőjén volt a keze és a fülére húzva a sapkája.
Aubainné negyedóra múlva kitessékelte őket.
De csak mindig összetalálkoztak velük a konyha körül, vagy ha sétálni mentek. A férj nem
mutatkozott.
Félicité megszerette atyafiait. Takarót, ingeket, kemencét vett nekik; nyilvánvalóan

kizsákmányolták. Aubainnét bosszantotta a leány gyengesége, azonkívül nem szenvedhette az
öcsike bizalmaskodását, aki tegezte az ő fiát és miután Virginie köhögött és az évad is elmúlt,
hazatértek Pont l'évêquebe.
Bourais úr felvilágosította, melyik kollégiumot válassza. A caeni-t tartották legjobbnak. Paul-t

útnak indították; a fiú katonásan búcsúzott, boldogan, hogy ezentúl olyan házban fog élni,
ahol pajtásai lesznek.
Aubainné beletörődött fia távollétébe, minthogy múlhatatlanul szükséges volt. Virginie egyre
ritkábban gondolt rá. Félicité búsult a lármája után. De egy új elfoglaltsága másfelé terelte;
karácsonytól kezdve a kisleányt minden nap elkísérte a katekizmusra.
A templomajtóban térdet hajtott, azután megindult a magas hajó dupla széksorai között,
kinyitotta Aubainné székét, beült és körüljártatta szemeit.
Jobboldalt a fiúk, baloldalt a leányok töltötték meg a kórus üléseit; a plébános a könyvtartó
mellett állt; a kórus egyik üvegablaka a Szűzet ábrázolta, midőn a Szentlélek beárnyékolja;
egy másikon a gyermek-Jézus előtt térdepelt; és a szentségtartó mögött a hármas oltárkép
fájára Szent Mihály volt festve, amint a sárkányt leteríti.
A pap először elmondta röviden a bibliai történetet. Félicité látni vélte a Paradicsomot, a
Poklot, Bábel tornyát, a lángban álló városokat, a népek pusztulását, a ledöntött bálványokat
és e kábulatból megmaradt benne a magasságos Isten tisztelete és haragjától való félelme.
Később sírva fakadt, mikor Krisztus kínszenvedését hallgatta. Miért is feszítették meg, hiszen
szerette a kisdedeket, táplálta a sokaságot, meggyógyította a vakokat és jóságában a
szegények közt, egy istállóban, az almon akart világra jönni? Vetésről, aratásról,
szőlősajtolásról, megannyi ismerős dologról szólt az Evangélium, melyek az ő életében is
szerepeltek; az Isten megszentelte őket, mikor lejött a földre és Félicité még jobban
megszerette a bárányokat a Bárány szeretete által és a galambokat a Szentlélek kedvéért.
Alakját nehezen tudta elképzelni, mert nem mindíg madár, némelykor tűz volt, máskor meg
szél. Talán az ő világossága imbolyog éjszaka az ingovány szélén, az ő lehellete hajtja a
felhőket, az ő hangjától szólnak szépen a harangok; és állandó elragadtatásban élvezte a falak
hűvösségét és a templom csendjét.
Ami a dogmákat illeti, egy betűt sem értett belőlük, sőt nem is próbálta felfogni az értelmüket.
A plébános papolt, a gyerekek felmondták a leckét, ő pedig végezetül elaludt és csak arra
ébredt föl, hogy a távozó gyerekek facipői a kőkockákon kopogtak.
Ily módon, hallgatva tanulta meg a katekizmust, miután gyermekkorában elmulasztották

vallásra oktatni és ettől fogva elvégezte Virginie összes vallási gyakorlatait, böjtölt, mint ő, és
vele ment gyónni. Úrnapján együtt díszítették az oltárt.
Már jóelőre izgatta az első áldozás. Lázba hozta a cipellő, a koszorú, az imakönyv, a kesztyű.
Hogy remegett, mikor az anyát öltöztette!
Az egész misén át félelem szorongatta. Bourais urat eltakarta a kórus egyik bolthajtása, de épp
szemközt a szűzek nyája fehér koszorújukkal a leeresztett fátyoluk felett úgy festett, mint egy
hómező és messziről megismerte az édes csöppséget drága kis nyakáról és komoly tartásáról.
Megszólalt a csengettyű. A fejek lekonyultak; csend lett. Az orgona hangjára énekkar és
sokaság rázendített az Agnus Dei-re; majd felvonultak a fiúk; és utánuk megindultak a
leányok. Lassan, lépésben, összetett kezekkel mentek a fényben úszó oltár elé, letérdepeltek
az első lépcsőfokon, sorban egymás után vitték az oltári szentséget és ugyanabban a
sorrendben visszatértek a imazsámolyokhoz.
Mikor Virginie-re került a sor, Félicité előrehajolt, hogy láthassa és az igaz szeretet
ihlettségében úgy tetszett neki, mintha ő volna az a gyermek, ő viselné ruháját; mikor Virginie
kinyitotta száját és lehúnyta szempilláit, Félicitét az ájulás környékezte.
Másnap korán reggel jelentkezett a sekrestyében, hogy a plébános úr áldoztassa meg. Áhítattal
gyónt és áldozott, de már nem érezte az előbbi gyönyörűséget.
Aubainné tökéletes hölgyet akart nevelni a leányából; és minthogy Guyot sem angolra, sem
pedig zenére nem tudta tanítani, elhatározta, hogy beadja a honfleurs-i Orsolya-szűzekhez.
A leányka nem ellenkezett, Félicité sóhajtozott, mert szívtelennek találta az asszonyságot.

Azután eszébe jutott, hogy hátha őneki van igaza. Ezek a dolgok meghaladták belátását.
Végre egy nap rozoga bútoroskocsi állt meg a kapu előtt és kiszállt egy apáca, aki a
kisasszonyért jött. Félicité föladogatta a poggyászt a kocsi tetejére, kitanította a kocsist és egy
csokor ibolyával, hat üveg befőttet, meg tizenkét körtét rakott a kasba.
Virginie az utolsó pillanatban görcsös sírásban tört ki; átölelte anyját, aki homlokon csókolva
biztatta: - No, ugyan, ugyan! bátorság! bátorság! - A hágcsó fölhúzódott s a kocsi elindult.
Aubainnét elhagyta az ereje; barátai, a Lormeau házaspár, Lechaptoisné asszony, azok a

Rochefeuille kisasszonyok, de Houppeville úr és Bourais este valamennyien eljöttek hozzá,
hogy vigasztalják.
Eleinte nagyon szenvedett leánya távolléte miatt. De háromszor hetenként kapott tőle levelet,
a többi napokon maga írt neki, sétált a kertben, olvasgatott és ekkép kitöltötte üres óráit.
Reggelenként Félicité megszokásból benyitott Virginie szobájába és a falakat nézte.

Unatkozott, mióta nem fésülhette a haját, nem fűzhette be a topánkáit, nem vethette meg az
ágyát, - amióta kedves kis alakját nem láthatta folyvást maga előtt és nem vezethette
kézenfogva, mikor sétálni mentek. tétlenségében csipkét próbált horgolni. De nehézkes ujjai
közt elszakadt a cérna; mindentől elment a kedve, álmatlan lett; amint mondani szokta: "Ki
volt kezdve."
Hogy legyen kivel "szórakoznia", engedelmet kért, hadd fogadhassa unokaöccsét, Viktort.
A fiú mindíg vasárnap, mise után jött, kipirosodott arccal, mezítelen mellel és az útról mezei
szagot hozott magával. Félicité rögtön asztalhoz ültette.
Egymással szemközt ülve ebédeltek; Félicité merő takarékosságból alig evett valamit, de a
fiút úgy tömte étellel, hogy végül elnyomta az álom. Alighogy vecsernyére megszólalt a
harang, fölébresztette, lekefélte nadrágját, megkötötte a nyakkendőjét és anyai büszkeséggel
karjára támaszkodva vonult a templomba. Viktor, amint szülei meghagyták, hol egy zacskó
porcukrot, hol meg szappant, pálinkát, sőt néha pénzt is, de valamit mindíg elszedett tőle. Ami
lyukas holmija volt elvitte hozzá; és Félicité mindent boldogan vállalt, minthogy a fiúnak így
újra el kellett jönnie.
Augusztusban az apja beadta a parti hajókra.
A szünidő akkortájt kezdődött. A gyerekek hazaérkezése megvigasztalta. De Paul bogaras lett,

Virginie már nem volt abban a korban, hogy tegezhesse, ez feszélyezettséggel járt és ez
válaszfalat vont közéjük.
Viktor azonban megfordult Morlaits-ben, Dunkerque-ben és Brighton-ban, mindenik útjáról

hozott neki valamit. Első ajándéka gyöngyházdoboz, második kávéscsésze volt; a harmadik
pedig egy nagy darab mézeskalácsember. A fiú kiszépült, megemberesedett, már ütögetett a
bajusza, becsületes, nyílt szeme volt és tarkójára csapott bőrkalapjával úgy festett, mint egy
kis révkalauz. Félicité gyönyörűséggel hallgatta tengerész-szóval kevert történeteit.
Egy hétfői napon - 1819 július 14-e volt, - (ezt a dátumot soha el nem felejtette), Viktor
tudatta vele, hogy hosszújáratú hajóra szegődött, harmadnap este a honfleurs-i gyorshajóval a
goëlette-jéhez indul, amely rövidesen elhagyja Havret. Talán csak két év mulva kerül haza.
Félicitét lesújtotta az ily hosszú távollét lehetősége; és hogy a fiúnak még egyszer
istenhozzádot mondjon, szerdán este, az asszonyság vacsorája után felhúzta a papucsait és
hanyatt-homlok rohant a Pont l'évêque-tól négy mérföldnyire fekvő Honfleurig.
Mikor a Kálváriához ért, nem jobbra fordult, hanem balra, a gyalogutakon eltévedt; újra
visszatalált, akikkel szóba állt, hajtották, hogy siessen.
Körüljárta a kikötőt, amelyben egymás hátán álltak a hajók, megbotlott a hajókötelekben;

majd lába alatt süllyedni kezdett a föld, a lámpák fénye összefolyt és Félicité azt hitte
megháborodott, mert lovakat látott az égen.
A rakodópart szélén is lovak nyihogtak a nagy víztől megriadva. Egy komp fölvette őket és
átvitte egy hajóra, ahol almaboros hordókon, sajtoskosarakon és liszteszsákokon tolongtak az
utasok; tyúkok kotkodácsolása hallatszott, a kapitány káromkodott; a hajócsigára pedig egy
matrózfiú könyökölt, akit mindebből nyilván semmi sem érdekelt. Félicité nem ismerte föl és
torkaszakadtából kiabálta a nevét: - Viktor! A suhanc fölnézett s a leány feléje rohant, ekkor
hirtelen fölhúzták a létrát.
Az asszonyok énekelve vontatták a hajót, amíg mély vízbe ért és kifutott a kikötőből. Bordái
recsegtek-ropogtak, orrát nehéz hullámok csapkodták. Vitorlája meglebbent, utas már nem
látszott rajta; s a holdfényes tenger ezüstös felszínén fekete foltként bolyongva mindjobban és
jobban halványult, tünedezett nyoma veszett.
Hazamenet Félicité megpihent a Kálváriánál és Isten kegyelmébe ajánlotta azt, akit legjobban
szeretett. Hosszú ideig mozdulatlanul állva imádkozott. Arca könnyben ázott, szeme a
felhőkbe nézett. A város aludt, csak a fináncok sétálgattak; és a zsilip három réséből
szünetlenül zuhogott a víz, olyan lármával, mint egy hegyipatak. A zárda órája kettőt ütött.
A várószobát csak reggel nyitják; már pedig megharagszik az asszonyság, hogyha elkésik; így
hát visszafordult, ámbár nagyon szerette volna látni a kisebbiket. A fogadóbeli lányok
fölriadtak, mikor Pont l'évêque szélére ért.
Azt a szegény kölyköt hónapokig fogják dobálni a tenger hullámai? Félicité ezelőtt soha meg
nem ijedt, mikor útra kelt. Bretagneből meg Angliából mindenki visszajön; hanem Amerika, a
gyarmatok, meg az Indiák ismeretlen, ködös tartományok voltak, a világ túlsó végén.
Ezután már csak az öccsére gondolt. Ha erősen tűzött a nap, szomorúság gyötörte, ha
zivataros volt, villámcsapástól féltette. Ilyenkor a szélre fülelt, amely dörömbölt a
kandallóban és zsindelyeket vert le a háztetőről; és szinte látta a fiút, amint hányja-veti a
fergeteg és egy törött árboc tetején hever, míg feje fölött összecsap a tajtékzó vízár. Majd
előjöttek a képes földrajz emlékei; hol emberevők falták föl, hol az erdei majmok rabolták el;
hol pedig haldokolva fetrengett az elhagyott zátonyon. De kínlódásairól soha nem beszélt.
Aubainné éppúgy nyugtalankodott a kislánya miatt. A kedves testvérek úgy találták, hogy a
kicsike nagyon buzgó, de kissé gyenge; a legcsekélyebb izgalom leveri a lábáról. Abba kellett
hagynia a zongorázást.
Anyja meghatározott időközönként levelet várt a zárdából. Egy reggel azonban nem jött a
postás. Aubainné türelmetlenkedett és izgatottan járt-kelt a szobában karosszékétől az ablakig
és vissza. Igazán hallatlan! Négy nap óta semmi értesítés.
Félicité a maga bajával akarta vigasztalni és azt találta mondani:
- Lássa, asszonyság, én már félesztendeje nem kaptan hírt.
- Ugyan kitől?
A lány szerényen felelte:
- Ej, hát... az öcsémtől!
- Úgy, az öccsétől! - Aubainné vállat vont és tovább járkált, mintha csak azt mondta volna:
Erre igazán nem gondoltam! Különben kisebb gondom is nagyobb ennél! Ki törődik egy
rongyos hajóinassal!... Hanem az én leányom... Gondold meg!
Félicitével világ életében durván bántak, de ezt mégis zokon vette az asszonyságtól, aztán
elfelejtette.
Nagyon is természetesnek találta, hogy a csöppség miatt elvesztette a fejét.
A két gyermek egyformán kedves volt neki; a szívében egyesítette őket és sorsukat
összekapcsolta.
A patikus közölte vele, hogy Viktor hajója Havannába érkezett. Ezt a hírt egyik újságban
olvasta.
A szivarok után Félicité azt hitte, hogy Havanna olyan ország, ahol az emberek egyebet se
tesznek, csak dohányoznak és Viktor füstfelhőkben bolyong a szerecsenek között. Lehet-e
onnét "szükség esetén" szárazföldön hazajönni? Hány mérföldnyire van Pont l'évêque-től?
Felvilágosításért Bourais úrhoz fordult. A volt esküdt elővette az atlaszát és nyomban a

hosszúsági fokok magyarázatába kezdett. Mosolyogva öntötte magából a tudományt, mialatt
Félicitének tátva maradt a szája. Végül egy hosszúkás föld rongyos szélén valami láthatatlan
fekete pontra nyomkodta ceruzáját; ez az, mondta. Félicité a térkép fölé hajolt, szeme
káprázott a kusza vonalak színes pókhálójától, de nem lett okosabb. Bourais biztatta, szóljon,
mivel nincs megelégedve, erre nekibátorodott és kérte, hogy mutassa meg a házat, amelyikben
Viktor lakik. Bourais mind a két karját kitárta, nagyot prüsszentett és csak úgy rengett a
nevetéstől; ez a nagy együgyűség fölcsigázta jókedvét; Félicité fel nem foghatta az okát,
mikor ő tán arra várt, hogy Viktor képe is oda van pingálva, olyan ostoba volt szegény!
Két héttel utóbb volt, hogy Liébard vásárról jövet, szokása szerint beállított a konyhába és
átadott neki egy levelet a sógorától. Minthogy egyikök sem tudott olvasni, Félicité az
asszonyához folyamodott.
Aubainné letette a kötését, melyen éppen a szemeket olvasta, felbontotta a levelet,

összerázkódott és tompa hangon, mély tekintettel mondta:
- Nagy baj... amit itt írnak... Az öcséd... Meghalt. Több szót nem ejtettek.
Félicité lerogyott egy székbe, feje a falhoz ütődött és lecsukta kivörösödött szempilláit. Majd
fejét lehorgasztva, karjait lógatva, mereven bámulva időközönként egyre ezt hajtogatta:
- Szegény gyerek! Szegény gyerek!
Liébard sóhajtozva nézte. Aubainné megremegett.
Fölajánlotta neki, menjen a testvéréhez Trouville-ba.
Félicité csak intett, hogy nem kívánkozik oda. Hallgattak. A derék Liébard úgy vélte, illendő
lesz távozni.
Félicité ezután megszólalt:
- Az őnekik semmi!
Feje előrebukott; olykor-olykor gépies mozdulattal fölkapta a hosszú kötőtűket a

munkaasztalról.
Asszonyok az udvaron taligát toltak át, víztől csepegő fehérneművel.
Mikor az ablak mögül megpillantotta őket, eszébe jutott a saját nagymosása; tegnap beáztatta,
ma kell beráznia és kiszaladt a szobából.
Teknőjét és mosószékét odalent hagyta a Touquesnál. Feltűrte a ruhája ujját, fogta a sujkolót
és olyan zajt csapott vele, hogy a szomszéd kertekig elhallatszott. A mező elhagyatott volt,
szél fodrozta a folyó vizét; a part aljában hosszú fűszálak borultak a vízre, mint a hullák
lebegő hajzata. Visszafojtotta fájdalmát; egészen estig derekasan viselte magát; de a
szobájában ráborult a derékaljra, fejét párnájába fúrta, két öklét halántékához nyomta; úgy
zokogott.
Hosszú idő mulva magától a Viktor kapitányától hallotta, hogyan halt meg a fiú. Sárgalázban
feküdt és halálra köpülyözték a kórházban. Egyszerre négy doktor fogta és pár perc mulva
meghalt. A főorvos csak ennyi mondott:
- No, eggyel több!
Szülei mindíg embertelenül bántak vele. Félicité nem óhajtotta látni őket; azok pedig
feledékenységből, vagy a szegény emberek konokságából szintén nem mozdultak.
Virginie egyre jobban gyengült.
Kihagyó lélekzete, köhécselése, állandó láza, arcának tüzes foltjai nagyon rosszat jelentettek.
Poupart úr provence-i tartózkodást javasolt. Aubainné beleegyezett és rögtön hazahozta volna
a leányát a pont l'élvêque-i klíma nélkül.
Megegyezett egy fuvarossal, aki minden kedden elvitte Virginie-t a zárdába. Annak a
kertjében van egy emelkedés, ahonnan lehet látni egészen a Szajnáig. Ott lépkedett Virginie a
száraz szőlődombon, anyja karjába kapaszkodva. Egyet-egyet hunyorított, ha a nap hirtelen
kibújt a felhőkből és tovább nézte a messze fehérlő vitorlákat, meg köröskörül a szemhatárt, a
Tancarville-i kastélytól a havre-i világítótoronyig. Kis idő mulva lepihentek a lugasban.
Édesanyja egy hordócska kitűnő malagabort vett; és a kisleány kacagott arra a gondolatra,
hogy becsíp, de nem ivott két kortynál többet.
Erejét lassan visszanyerte. Az ősz enyhén telt. Félicité megnyugtatta Aubainnét. Egy este
azonban, épp hosszabb sétáról tért haza a határból, mikor a Poupart bricskáját pillantotta meg
a kapu előtt; őt pedig az előszobában találta. Aubainné a kalapját kötötte fel.
- Add ide a lábzsákot, a pénztárcát, kesztyűt; gyorsabban az Istenért!
Virginie tüdőgyulladást kapott, talán már vége is van.
- Még nincs! - mondta az orvos; és mindketten beültek a kocsiba kavargó hópelyhek között.
Közeledett az éjszaka. Hideg volt nagyon.
Félicité a templomba rohant viaszgyertyát gyujtani. Azután szaladt a kocsi után, egy óra
mulva utól érte, hátul könnyedén felszökött és a bevágásokba fogódzott, de akkor jutott
eszébe, hogy nyitva hagyta a kertajtót. Hátha kirabolják a házat? Erre leugrott a kocsiról.
Másnap már hajnalban fölkereste a doktort. Hazajött, de már kiment a tanyára. Akkor beült a
kocsmába abban a hitben, hogy az idegenek levelet hoznak neki. Végtére hajnalban felült a
lisieux-i omnibuszra. A zárda egy meredek sikátor végén állott. Feleúton különös hangok
ütötték meg a fülét. Lélekharang volt?
- Másvalaki halt meg - gondolta; és nagy lármával zörgetett a kapun.
Percek mulva csoszogás hallatszott, a kapu félig kinyílt és feltűnt egy apáca.
A kedves testvér búsan mondta: - Az imént kiszenvedett.
Ebben a pillanatban a Szent Lénárd harangja újból megszólalt.
Félicité fönt volt a második emeleten.
Már a küszöbön megpillantotta Virginie-t, aki ott feküdt kiterítve, kezei összekulcsolva, szája
nyitva, feje hátradől egy fekete kereszt alá, amely hozzá hajlott, a csendes függönyök között,
melyek nem voltak olyan sápadtak, mint az ő arca. Aubainné az ágy végére borult és úgy
hörgött, mint a haldokló.
Jobboldalt állt a fejedelemasszony. A fiókosszekrényen három égő gyertya, megannyi piros

foltnak látszott és az ablakokat befehérítette a köd. Aubainnét kivezették az apácák.
Félicité két éjszakán át nem mozdult a halott mellől. Százszor elmondta ugyanazt az
imádságot, szentelt vizet locsolt a paplanra, azután visszaült és a halottat nézte. Az első
éjszaka végén észrevette, hogy arca megsárgult, ajkai elkékültek, orra hegyes lett, szemei
beestek. Többször megcsókolta azokat a szemeket és nem is csodálkozott volna, ha egyszerre
csak kinyíltak volna; a hozzá hasonló lelkek számára a csoda igen közönséges valami.
Felöltöztette, ráborította a halotti leplet, fölfektette a ravatalra, fejére koszorút tett, haját
lebontotta. Haja szőke volt és korához képest szokatlanul hosszú. Félicité levágott belőle egy
vastag fürtöt, felét keblére csúsztatta, eltökélve, hogy soha meg nem válik tőle.
A holttestet Pont l'évêquebe vitték, Aubainné kívánsága szerint, aki csukott hintóban kísérte a
halottas kocsit.
Mise után még háromnegyed óráig tartott az út a temetőbe. Legelől Paul ment zokogva.
Mögöttük Bourais úr, nyomukban a város előkelőségei, gyászba öltözött asszonyok és
Félicité. Öccsére gondolt, akinek nem adhatta meg a végső tisztességet és bánata
megkétszereződött, mintha egyszerre mindkettőjök temetésére menne.
Aubainné kétségbeesése határtalan volt.
Először Isten ellen lázadott, igazságtalannak nevezte, amiért elragadta a leányát, mikor ő soha
nem tett rosszat és lelkiismerete egészen tiszta! De nem! El kellett volna vinnie a délvidékre.
Más orvosok megmentették volna! Vádolta magát, követni akarta a halálba, álmaiban
feliszonyodva sikoltozott. Főképpen egy álom gyötörte. Férje matróznak öltözve, hosszú útról
érkezett meg és sírva mondotta, hogy felső parancsra eljött Virginie-ért. Aztán sokáig
tanakodtak, hogy hol keressenek neki rejtekhelyet.
Egy ízben magából kikelve, berohant a kertből. Az előbb - a helyet is mutatta - megjelentek
neki apa és leánya egymás mellett és nem csináltak semmit, csak néztek rája.
Hónapokat töltött a szobájában tétlenül. Félicité a lelkére beszélt; tartogatni kell magát a fiáért
és a másikért, hogy emlékezhessék rája.
- Rája? - kérdezte Aubainné mintegy álomból ébredezve.
- Vagy igen! igen! Te nem feledkezel meg róla! - A temetőre célzott, amelytől őt túlzott
elővigyázatosságból eltiltották.
Félicité naponta látogatta.
Pontban négy órakor elhagyta az utolsó házsorokat, fölballagott a domboldalon, kinyitotta a

vasajtót és Virginie sírja előtt megállt. Rózsaszínű márványoszlopocska volt kőtalapzattal és a
tölgyek körülzártak egy kicsi kertet. Az ágyak eltűntek a virágtakaró alatt. Félicité megöntözte
a zöldjüket s megforgatta a homokot, letérdepelt, úgy kapálta a földet. Aubainné, mikor végre
megnézhette, megkönnyebbült, szinte megvigasztalódott.
Aztán múltak az évek; egyik a másik után és némi változást csupán a nagy ünnepek
visszatérése hozott. Húsvét, Kisasszonynapja, Mindenszentek. A házkörüli események
határkövet jelentettek, amelyekre később sűrűn hivatkoztak. Így 1825-ben két üveges rendbe
hozta az előszobát; 1827-ben leszakadt a tető és majdnem agyonütött egy embert az udvarban.
1828 nyarán az asszonyság megáldozott, Bourais ekkortájt titokzatos módon elmaradt; és
sorjában elköltöztek régi ösmerőseik, Guyot, az öreg Liébard, Lechaptoisné, Robelin és
Gremanville bácsi, akit már régen megütötte a szél.
Egy este a levélhordó meghozta Pont l'évêquebe a júliusi forradalom hírét. Pár nap mulva új
prefektust kaptak báró Larsonnière, volt amerikai konzul személyében. Feleségestől jött és
velök volt a sógornője, három kisasszony-leányával. Gyakran látták őket lenge blúzokban a
kertjük pázsitján; volt egy szerecsenük meg egy papagájuk. Meglátogatták Aubainnét, aki
vissza is adta a látogatást. Valahányszor meglátta őket, - ha még oly messziről is - Félicité
szaladt jelenteni az asszonyának. De Aubainnét már csak a fia levelei hozták lázba.
Paul minden foglalkozását félbehagyta, folyton csak a kávéházakat bújta. Anyja kifizette
adósságait; erre újakat csinált; és a sóhajok, melyek Aubainnét törték, miközben az ablaknál
harisnyát kötött, elértek Félicité füléhez, aki rokkáját pergette a konyhában.
Együtt sétálgattak föl és alá ákácsoron és mindíg Virginie-ről beszélgettek. Találgatták, hogy
tetszenék Virginie-nek ez vagy az a dolog és ilyen vagy amolyan alkalommal vajjon mit
mondott volna? A kis leány minden apró holmiját a kétágyas szoba faliszekrényében őrizték.
Aubainné csak nagyritkán tartott szemlét ottan. Egy nyári délután rászánta magát; molyok
röpködtek ki a szekrényből.
Ruhácskái sorban függtek az egyik rekesz alatt, melyben három bábu feküdt, egy kis konyha,
a karikája, meg a mosdótála. Szoknyáit, harisnyáit és zsebkendőit is előszedték, kiteregették
az ágyakra, mielőtt összehajtották volna. A nap rásütött az elárvult holmikra, kitüntette a
foltokat és a test mozgása nyomán támadt ráncokat. Izzó és kék volt a levegő, egy rigó
fütyörészett, mintha mély andalgásban lélekzett volna minden. Egy kis kalapot is találtak,
hosszúszálú plüsskalap volt, gesztenyeszínű de teljesen összerágta a moly. Félicité magának

követelte. Merőn néztek össze és szemük megtelt könnyel, majd az úrnő kitárta karjait, a
szolgáló odaborult, összeölelkeztek, megcsókolták egymást; bánatuk fölengedett e csókban,
mely egyformává tette őket.
Életükben először történt velük; Aubainné nem volt áradozó természetű. Félicité hálás volt,
mint egy jótéteményért és attól kezdve állati rajongással és vallásos rajongással szerette
úrnőjét.
Szívének jósága kibontakozott.
Ha menetelő ezred dobpergése hallatszott be az utcáról, kiállt a kapuba egy kancsó almaborral
és inni adott a katonáknak. Oltalmába vette a lengyeleket; volt köztük egy, aki megkérte a
kezét. De aztán összekaptak; reggel ugyanis hajnali miséről jövet a konyhában találta a vitézt,
aki belopódzott és vígan falatozott egy nagy tál ecetes húst.
A lengyelek után Colmiche apó került sorra, egy nagyon öreg ember, akiről azt beszélték,
hogy 93-ban rémtetteket művelt. Egy bedőlt disznóólban élt a folyó partján. Az utcagyerekek
a fal hasadékán át benézegettek hozzá, kavicsokkal hajigálták, amelyek nyomorúságos
betegágyára hullottak, ahol állandó rekedtséggel küszködött, a haja nagyon hosszúra nőtt,
szemhéjai gyulladásban voltak s a karján akkora daganata volt, mint a feje. Félicité
fehérneműt vitt neki, megpróbálta kitakarítani odúját s arról ábrándozott, hogy a
mosókonyhába szállásolja be, anélkül, hogy útjában legyen az asszonyságnak. Amikor a
tályog fölfakadt, mindennap kötözte, néha kalácsot vitt neki, kifektette egy szalmakötegre a
napba; és a szegény öreg nyöszörögve és remegve, kialudt hangján megköszönte neki, félt
attól, hogy elveszti, karját nyújtotta utána, mihelyt távozni látta. Az öreg meghalt; Félicité
misét mondatott a lelke üdvösségéért.
Ezen a napon nagy boldogság érte; éppen ebédkor megjelent Larsonnière bárónő szerecsenje,
hozta kalitkában a papagájt, a botot, a láncot és a lakatot. A bárónő levélben közölte
Aubainnével, hogy az urát prefektussá léptették elő s hogy este utaznak, kérte, hogy
tiszteletének jeléül fogadja el tőle emlékbe a madarat.
Félicité képzeletét már régóta foglalkoztatta a papagáj, mert Amerikából jött és ez a név
Viktorra emlékeztette olyannyira, hogy kérdezősködött utána a négernél. Sőt egyszer ezt
mondotta: Asszonyom volna boldog, ha megkaphatná.
A néger visszamondta ezt úrnőjének, aki úgysem vihette magával s ily módon szabadult meg
tőle.
Lulunak hívták. Zöld hasa volt, rózsaszínű farka, kék kobakja és aranyszínű nyaka.
De kiállhatatlan szokása volt, hogy a rúdját harapdálta, tollát tépdeste, bepiszkított mindent és
vizet fecskendezett a vályujából. Aubainné ráunt és mindörökre Félicitének ajándékozta.
Félicité tanítgatta; nemsokára vígan hadarta: "Szép fiú! Szolgája tekintetes úr! Üdvözlégy
Mária!" Az ajtó mellett volt a helye és sokan álmélkodtak, hogy nem hallgat a Lóri névre,
amikor minden papagájt Lórinak hívnak. Azt mondták, olyan, mint egy pulyka, mint egy
fatuskó. Megannyi tőrdöfés Félicité szívébe! Lulu megfoghatatlanul makacs volt: ha egyszer
nézték, egy világért ki nem nyitotta a száját!
Mindamellett kedvelte a társaságot, mert vasárnaponként mikor azok a Rochefeuille
kisasszonyok, de Houppeville uraság meg az új ismerősök: Onfroy patikus, Varin úr és

Mathieu kapitány náluk kártyáztak, szárnyaival az ablakot verdeste és olyan éktelen ricsajt
csapott, hogy odabent egy szót sem lehetett hallani.
Bourais ábrázatát alkalmasint rémítő furcsának találta. Amint meglátta, elkezdett

torkaszakadtából kacagni. Harsány hangja bejárta az udvart, a falak visszaverték, a
szomszédok az ablakokra tódultak és ők is nevettek; Bourais úr úgy rettegett a madártól, hogy
a falhoz lapulva, szemére húzott kalappal leosont a folyóhoz és a kertajtón át ment be
hozzájuk; és pillantásai, melyeket a madárra lövelt, nem voltak nyájasnak mondhatók.
A mészároslegény egyszer megcibálta Lulut, mert belekapott a húsoskosarába; a papagáj attól

fogva mindíg az ingébe csimpaszkodott. Fabu fenyegetőzött, hogy kitekeri a nyakát, pedig ő
tetovált karjai és vastag pofaszakálla ellenére sem volt szívtelen ember. Sőt! Inkább szerette
azt a haszontalant, még káromkodásokra is tanította, olyan jó cimborája volt. Félicité
elszörnyedt az ilyen beszédektől és Lulut bevitte a konyhába. Láncát lekapcsolta és szabadjára
engedte a házban.
Ha leszállt a lépcsőn, csőrét a kőhöz nyomta és fölemelte jobb lábát, azután a balt; Félicité
aggódott, hogy e testgyakorlat nem okoz-e szédülést neki? Lulu beteg lett, nem evett és nem
beszélt. Daganata támadt a nyelve alatt, amilyent néha a tyúkok kapnak. Félicité
meggyógyította úgy, hogy körmével kitépte a vadhúst. Paul úr egyszer vigyázatlanul szemébe
fújta a szivarja füstjét; egyszer meg Lormeauné napernyője hegyével ingerelte s a szegény kis
jószág beleharapott; végtére meg elveszett.
Félicité letette a fűre, hogy kissé felfrissüljön és egy percre magára hagyta, de mire visszajött,
nem lelte a papagájt. Először is a bokrokban kereste, a víz partján, a háztetőn s nem is figyelt
asszonyára, aki ezt kiáltotta feléje: - Vigyázz az Istenért! Megbolondultál! - Aztán sorra
felkutatta Pont l'évêque kertjeit; megállította a járókelőket. - Kérem szépen, nem látták
véletlenül az én papagájomat? Azoknak, akik nem ismerték, leírta a madarat. Egyszerre úgy
rémlett neki, hogy a malom mögött, a domb alján valami zöldszínű jószág repked. De a
dombtetőn semmi! Egy házaló azt állította, hogy csak az imént látta a papagájt... Simon anyó
boltjában. Félicité rohanvást ment oda. Ott meg sem értették, amit mondott. Végre hazakerült,
kimerülve, kiszakadt cipőben halálra válva; és a pad közepén ülve, az asszonyság mellett
elmondta, hol mindenütt járt, de egyszerre csak könnyű nyomást érzett a vállán. Lulu volt!
Hol az ördögben kószált? Bizonyosan a határban csavargott! Nehezen gyógyult fel bajából,
azaz, hogy nem is gyógyult föl többé soha.
Meghűtötte magát és torokgyulladást kapott, amihez csakhamar fülfájás szegődött. Három év

múlva teljesen megsiketült; és mindíg nagyon hangosan beszélt, még a templomban is.
Ámbár bűnei az egyházkerület minden zugába elmehettek volna, anélkül, hogy ő szégyenbe
kerülhetett s mások megütköztek volna rajta, a plébános úr illendőnek tartotta, hogy azontúl
csak a sekrestyében gyóntassa meg.
A fülzúgásoktól végkép megzavarodott. Úrnője sűrűn mondta: Uramisten! milyen ostoba vagy
te! Mire azt felelte: - Igenis asszonyság - és keresgélni kezdett valamit körülötte.
Kicsiny gondolatköre még szűkebbre szorult; már a harangok se zúgtak, az ökörbőgés is

megszűnt. Csupa néma kísértet járt-kelt körülötte. Csak egy zörej jutott el a füléhez; a papagáj
hangja.
Hogy szórakoztassa, Lulu utánozta a pecsenyeforgató sercegést, a halaskofák átható kiáltásait,

a szemben lakó asztalos fűrészelését; és ha csengettek, Aubainnét utánozta. - Félicité! ajtót
nyiss! ajtót nyiss!
Hosszas párbeszédeik voltak egymással. A papagáj három mondatból álló tudományát

kerepelte naphosszat, ő pedig összefüggéstelen szavakat felelgetett, de azokban egész lelkét
kiöntötte. Magányában Lulu majdnem a fia volt, a szeretője. Ujjain mászkált, ajkait
harapdálta, vállkendőjét cibálta; és minthogy Félicité fejét lehajtotta és dajkák módjára
ingatta, főkötőjének két széle és a madár két szárnya együtt rezegtek.
Ha összegyülemlettek a felhők és dörgött az ég, a papagáj nagyokat rikkantott, talán

visszagondolt az őserdők zivatarjaira. A víz csobogásától megrészegült, féktelenül csapongott,
felszállt a tetőzetre, tört-zúzott a szobában, kiszökött az ablakon és a kertben lubickolt; de
gyorsan bent termett megint és a tűzhely előtt ugrándozva szárogatta tollát, miközben egyszer
a farkát, másszor a csőrét fordította feléje.
Az 1837-iki borzalmas télen, mikor a nagy hideg miatt kalitkájában a tűzhely elé állította, egy
reggel halva találta, lecsüngő fejjel és karmaival a vaslécekbe kapaszkodva. Vértódulás ölte
volna meg? Félicité azt tartotta, hogy kutyatejjel megmérgezték; és bár semmi bizonyítéka
nem volt, gyanúja Fabura irányult.
Úgy sírt-rítt, hogy úrnője megsajnálta.
- Hát legyen! Kitömetjük az istenadtát!
Félicité a patikustól kért tanácsot, aki mindíg jó volt a papagájhoz.
Onfroy Havre-ba írt. Egy Fellacher nevezetű ember vállalkozott a munkára. De tekintve, hogy
a postakocsin néha elkallódtak a csomagok, Félicité jobbnak látta, ha maga viszi Honfleursig.
Az országút szélén kopasz almafák következtek egymásra. Az árkokat jég borította, kutyák
ugattak a tanyák körül; és az út közepén Félicité szaporán lépkedett, kabátja alá dugott
kezekkel, fekete facipőjében és ócska kalapjában.
Keresztülment az erdőn, elhagyta a Haut-Chêne-t, beért Saint-Gatienbe.
Mögötte porfelhőbe temetkezve postakocsi robogott le az úton, vad iramban, mint egy
hullámhegy. A kocsi tetején a vezető felpattant a helyéről, mikor észrevette, hogy az úton
zavartalanul ballag egy asszony, a postakocsis ordítozott, nem bírt a négy lóval, melyek még
eszeveszettebb futásnak eredtek, az első kettő már Félicitét súrolta, a kocsis egy
ostorcsapással az út szélére röpítette őket, de mérgében felkapta a nagy ostort és tetőtől-talpig
végigvágott Félicitén, hogy az menten hanyattesett.
Mikor magához tért, első mozdulatával kibontotta a kosarat. Lulunak hál' Isten, nem történt
baja. Jobb arca égett, keze piros lett, amint hozzányúlt, ömlött a vére.
Leült egy mérföldkőre, zsebkendőjével bekötözte az arcát, megevett egy falat kenyeret, amit
előrelátásból a kosarába tett és hogy enyhítse fájdalmát, hosszasan nézte a madarat.
Fölért az ecquemauville-i dombtetőre és megpillantotta a honfleurs-i lámpásokat, melyek úgy

szikráztak az éjszakában, mint egy csillag; odább a tenger homálylott. Egyszerre megállította
a gyengeség; és gyermekkorának nyomora, kedvese hűtlensége, öccse utolsó útja, Virginie
halála elözönlötték, mint a tenger hullámverése és a torkát fojtogatták.
Aztán a hajó kapitányához kéretőzött és lelkére kötötte a csomagját, anélkül, hogy

megmondta volna, mi van benne.
Fellacher sokáig magánál tartogatta a papagájt. Mindíg a jövő hétre ígérte; hat hónap múlva
tudatta, hogy postára tette és többé nem volt szó róla.
Úgy látszott, hogy Lulu már soha nem kerül haza. - Ellopták a madarat! - gondolta Félicité.
Végre-valahára megérkezett, és csodaszép volt az ébenfatalpú faágon, fejét kissé ferdén tartva
és szájában egy dióval, melyet a pazar stílus kedvéért bearanyozott az állattömő.
Félicité a szobájába rejtette.
Ez a helyiség, ahová nem sok embert bocsátott be, kápolnára, de bazárra is emlékeztetett,
annyi szent tárggyal és annyi tarka-barka holmival volt teleaggatva.
Egy nagy szekrénytől alig lehetett benyitni. Az ablakkal szemben, mely a kertre nézett alá, kis
kerek nyílás szolgált az udvarra; a vaságy melletti asztalon volt a mosdótál és két fésű meg
egy csorba bögrében kockaalakú kék szappan. Szerte a falakon kis kalapok, képecskék.
Mária-képek, meg egy kókuszdióból készült szenteltvíztartó lógott; a fekete posztóval bevont
oltárhoz hasonló fiókszekrény tetején a gyöngyházdoboz, melyet Viktortól kapott, továbbá
egy öntözőkanna, egy gumilabda, egy csomó irka, a képes földrajz, egy pár gyerekcipő és
szalagjával a tükröt tartó szögre erősítve a Virginie kicsi plüsskalapja lógott!
Félicité áhítatos tisztelete e tekintetben oly rendkívüli volt, hogy az úr egyik redingotját is
ereklye gyanánt őrizte. A szobájába cipelt minden ócska limlomot, ami Aubainnénak már
útjában volt. Így aztán a fiókszekrény szélén csináltvirágok hevertek és a padlásablak
fülkéjében Artois gróf arcképe díszlett.
Egy deszkalap segítségével Lulu elhelyezést nyert a kandalló csövén, amely keresztülhúzódott
a szobán. Minden reggel, amikor fölébredt, megpillantotta a hajnali napfényben és ilyenkor
visszagondolt az elmúlt időkre és jelentéktelen események a legapróbb részletekig eszébe
jutottak, fájdalom nélkül, tele nyugalommal.
Nem érintkezvén senkivel, állandó tompultságban élt, mint az alvajáró. Az úrnapi körmenet
felélénkítette. Gyertyát és szalmafonatokat koldult a szomszédoktól, hogy feldíszítse az oltárt,
melyet az utcán emeltek.
A templomban a Szentlélek nézésébe merült. Hasonlatosságot fedezett fel közte és a papagáj

között. Hasonlatosságuk még jobban megkapta egy épinali képen, amely a mi Urunk
megkeresztelését ábrázolta.
Bíbor szárnyaival és smaragdzöld testével Lulunak szakasztott mása volt.
Megvásárolta és Artois gróf helyére akasztotta s ily módon egyszerre láthatta mindkettőjüket.
Képzelete összekapcsolta őket, a papagáj szentté magasztosult a Szentlélek révén, ez pedig
elevenebb és kézzelfoghatóbb alakot öltött. Az Atyaisten bizonyára nem galambképében
nyilatkozott meg, mert azoknak az állatoknak nincsen hangjuk, hanem inkább Lulu egyik
ősének képében. Félicité a képre tekintve, imádkozott, de közbe-közbe a madárra is
rápillantgatott. Szeretett volna a Mária-nővérek közé belépni. Aubainné lebeszélte.
Nagyfontosságú esemény adta elő magát. Paul megházasodott.
Miután egy darabig segédjegyző volt, aztán sorban kereskedő, vámtisztviselő, adóellenőr, sőt
még víz- és erdőbiztossággal is megpróbálkozott, harminchat esztendős korában egyszerre
csak égi sugallatra megtalálta az útját: iktató lett! Csakhamar olyan kiváló képességeket árult
el, hogy ellenőre fölajánlotta neki leánya kezét és megígérte, hogy támogatni fogja.
Paul ekkép megkomolyodva bemutatta édesanyjának a feleségét.
A fiatalasszony leszólta a pont-l'évêque-i szokásokat, adta a hercegnőt, megbántotta Félicitét.
Aubainné fellélegzett, amikor elment.
Egy héttel később hallották, hogy Bourais elhalálozott alsó Bretagne valamelyik fogadójában.
Az öngyilkosságról suttogó pletyka igaznak bizonyult; kételyek merültek fel a becsületességét
illetőleg. Aubainné átvizsgálta számadásait és hamar megismerkedett gazságainak végtelen
sorozatával. Járadéksikkasztások, titkos faeladások, hamis nyugták stb. kerültek napvilágra.
Ráadásul törvénytelen gyerek volt és egy dozuléi nőszeméllyel barátkozott.
Bourais aljassága Aubainnét nagyon lesujtotta. Az 1853. év márciusában mellfájása támadt,

nyelve párás volt, a piócák nem enyhítették mellgörcseit és a kilencedik napon kimúlt, éppen
hetvenkét éves korában.
Fiatalabbnak nézték barna hajfonatai miatt, melyek az ólomszínű, himlőhelyes archoz

tapadtak. Ismerősei között kevesen sajnálták; gőgös modora elidegenítette az embereket.
Félicité megsiratta, ahogy nem szokták megsiratni a gazdákat. Hogy az asszonyság ő előtte
halhatott meg, teljesen megzavarta az eszét, szemében ez ellenkezett a világ rendjével,
megengedhetetlen és természetellenes dolog volt.
Tíz nap múlva - annyi ideig tartott, amíg Besançonból odaértek - megjöttek az örökösök. A
fiatalasszony vájkált a fiókokban, válogatott a bútorokból, a többit eladta, azután
visszahajtattak a közjegyzőhöz.
Elvitték az asszonyság karosszékét, varróasztalkáját, lábmelegítőjét és mind a nyolc székét! A

rézmetszetek helyén sárga kockák látszottak a falakon. A két kis ágyat is elhurcolták
ágyneműstől és a faliszekrényben mi sem maradt Virginie apró holmijaiból. Félicité bánattól
mámorosan ment föl a lépcsőn.
Másnap hirdetményt függesztettek ki az ajtóra; a patikus Félicité fülébe ordította, hogy a házat
dobra ütik.
Félicité megtántorodott és egy székre roskadt.
Leginkább az keserítette, hogy el kell hagynia szobáját, ahol szegény Lulunak olyan
kényelmes lakása volt. Szorongva nézte őt, míg a Szentlélekhez fohászkodott, majd
bálványimádó szenvedélyének engedve, letérdelt a papagáj elé és hozzá imádkozott. A
padlásablakon betáncoló napfény olykor-olykor a madár üvegszemére esett és nagy, fényes
sugárban szökött vissza, ami elbűvölte Félicitét.
Úrnője háromszáznyolcvan frank évdíjat hagyott rá. A kert ellátta főzelékkel. Élete végéig
volt miből ruházkodnia és alkonyatkor ment aludni, amivel megtakarította a világítást.
A házból soha nem mozdult ki, mert nem akarta látni a zsibárus boltját, ahol néhány régi
bútoruk hevert. Sebesülése óta féllábára sántított és ereje fogytán újabban Simon anyó a
tönkrejutott fűszeresné járt hozzá fát aprítani és vizet merni a kútról.
Szemei meggyengültek. Többé nem nyíltak ki a zsaluk. Egymásután múltak az évek. És a

háznak nem akadt se bérlője, se gazdája.
Félicité attól való félelmében, hogy kikergetik a házból, sohasem kívánt tatarozást.
A tetőgerendák megrohadtak; az ágya melletti falból egy egész télen át szivárgott a víz.
Húsvét után vért köpött.
Simon anyó erre orvost hívott. Félicité tudni szerette volna, hogy mi a baja. De süket fülével
nem értette, hogy mit mondanak, csak egy szó jutott el a füléhez: tüdőgyulladás. Ezt a szót
ismerte és csendesen felelt rá:
- Éppen mint az asszonyságnak - mondta, rendén valónak találta, hogy követi úrnőjét.
Eljött a körmenet napja.
Az első oltárt rendszerint a domb lábánál állították fel, a másodikat a posta előtt, a harmadikat
nyílt utcán. Ez utóbbi miatt vita támadt; a plébánia végül Aubainné udvarát jelölte ki.
Félicité fulladozásai és lázai kevesebbek lettek. Emésztette magát, hogy az oltárért nem tehet
semmit. Ha legalább odahelyezhetné valamijét! Eszébe jutott a papagáj. A szomszédok
ellenkeztek. Ez nem való - mondották. De a plébános megadta az engedelmet; és oly nagy volt
Félicité boldogsága, hogy kérlelni kezdte a papot, Lulut, egyetlen kincsét tartsa meg magának,
ha ő már meghalt.
Keddtől szombatig egyre sűrűbben köhögött. Szombat este arca eltorzult, ajka ínyéhez tapadt,
halkan nyöszörgött, másnap - Úrnapján - szürkületkor nagyon rosszul lett és papot hivatott.
Három öreg nénike fogta körül, mikor az utolsó kenetet fölvette. Azután Fabuval óhajtott
beszélni.
Vasárnapi ünneplőben jött, kelletlenül erre a gyászos helyre.
- Bocsásson meg - mondta Félicité és erőlködött, hogy kinyujtsa karját. - Én azt hittem, hogy
maga volt a gyilkosa!
Mit jelenthetett ez a zagyva beszéd? Emberöléssel gyanúsítani egy olyan embert, mint ő! Fabu
feldühödött, pattogni kezdett.
- Szegényke már nem tudja, mit beszél, hisz láthatja!
Félicité időnként látomásaival beszélt. A nénikék eltávoztak. Simon anyó megebédelt.
Kicsit később fogta Lulut és odavitte Félicitéhez.
- Búcsúzz el tőle!
Lulut, bár nem volt hulla, alaposan megrágták a férgek, egyik szárnya hiányzott és hasából
kilógott a kóc. De Félicité már nem látott, homlokon csókolta és arcához szorította sokáig.
Simon néni elvette és az oltárhoz vitte.
A kaszálók nyári illatot leheltek; legyek döngicséltek; napfény csillámlott a folyó vizén és
tüzelt a háztetőn. Simon anyó visszajött és szundikált.
Harangzúgásra ébredt föl; vége volt a vecsernyének. Félicité önkívületéből egyszerre

magához tért. A körmenetre gondolt és olyan tisztán látta maga előtt, mintha ő is köztük
lenne.
Iskolás gyerekek, énekesek és tűzoltók valamennyien a járdán haladtak, az út közepén pedig

legelől ment a sekrestyés alabárdjával felfegyverkezve, nagy keresztjével az egyházfi, a
mester, aki a nebulókra vigyázott, meg az apáca, aki a kisleányokért reszketett; a három
legszebb leányka, úgy fésülve, mint az angyalok, rózsaszirmokat szórt a levegőbe, a kántor
vezényelte a zenét; két tömjénszóró minden lépésnél hátrafordult a szent oltárhoz, melyet
négy tanácstag vitt egy bíborbaldachin alatt és mögöttük pompás miseruhájában a plébános úr
lépegetett. Hátul hullámzott és tolongott a sokaság.
Hideg verejték ütött ki Félicité halántékán. Simonné vászonronggyal törölgette.
A tömeg moraja erősödött, egy pillanatig nagyon hangos volt, aztán mind messzibbről
hallatszott.
Sortűz reszkettette meg az ablaktáblákat. Félicité szemei forogtak és alig hallható hangon
mondta:
- Nem történt baja? - úgy féltette a papagájt.
Halálhörgése egyre hevesebben és hevesebben rázta az oldalát. Szája széle tajtékos volt és
egész teste remegett.
Nemsokára külön-külön hallatszott a kürtök rivallása, a gyermekek csengő és a férfiak mély,

dörgő hangja. Időközönként mind elhallgattak és a lépések dobogása, melyet a rengeteg virág
elnyelt, olyan nesszel járt, mint a juhnyáj odakinn a mezőn.
A papság bevonult az udvarra, Simonné fölmászott egy székre és kinézett a tetőablakon,

ahonnan jól láthatta az oltárt.
Zöld lombfüzérek lógtak le a csipkékkel, fodrokkal díszített oltárról, közepén kis tartó állott
az ereklyékkel, két sarkára két kis narancsfa volt állítva és hosszában végig ezüst
gyertyatartók és porcellánvázák, melyekből napraforgók, liliomok, pünkösdirózsák,
gyűszűvirágok, hortenziabokréták szöktek a magasba. A kiáltó színek e tömege ferdén
húzódott le az első lépcsőfokról a szőnyegig és tovább folytatódott a kövezeten; és tömérdek
ritka holmi tárult a nézők szeme elé. Volt ott egy aranyozott cukortartó ibolyával koszorúzva,
alençoni kőből való fülbevalók csillogtak moha között, két kínai ernyő tájképeket mutatott.
Lulut eltakarták a rózsák, csak kék homloka látszott ki, mint egy darab lápisz.
Templomszolgák, énekesek, gyerekek felsorakoztak az udvar három oldalán. A pap lassan

hágott föl a lépcsőfokokon és letette a csipketerítőre a nagy arany napot, mely fényben
sugárzott. Mind letérdepeltek. Nagy csendesség lett. És a füstölők nekilendülve szöktek fel
láncocskáikon.
Kék füst szállt Félicité szobájába. Orrcimpáit nyujtotta feléjük s misztikus kéjjel szívta be,
aztán Félicité lecsukta szempilláit. Ajkai mosolyogtak. Szíve dobogása mindegyre gyengült,
ahogy kiapad a forrás és elenyészik a visszhang; és mikor kilehelte végső lehelletét, úgy
rémlett neki, hogy a kitárult egekben egy óriási papagájt lát trónolva feje fölött.
Fordította Hevesi András
IRGALMAS SZENT JULIÁN LEGENDÁJA
Julián szülei domboldalon, sűrű fák közt épült várkastélyban laktak.
A négy saroktorony csúcsos tetőjét ólompikkelyek borították, s a falak alapzata

sziklatömbökre támaszkodott, amelyek meredeken szögelltek a sáncárkok fenekéig.
Az udvar kockakövei símák voltak, akár a templompadozat. Hosszú esőcsatornák, lefelé

tátogó sárkányokat ábrázolók, okádták az esővizet a gyüjtőmedencébe; és minden emelet
ablakpárkányain festett cserépdézsákban bazsalikom vagy napraforgó virított.
Egy második, cölöpökből rótt kerítés először is egy gyümölcsöskertet zárt körül, azután egy
díszkertet, amelynek gyepszőnyegén a virágmozaik névbetűket ábrázolt, továbbá lugast,
hintákkal a szabad levegőn üdülők számára, s tekepályát az apródok mulatságára. A másik
oldalon volt a kutyaól, az istálló, a sütőműhely, a présház és a magtár. Köröskörül zöld
legelőpázsit terült el, s ezt még külön erős tüskesövény kerítette be.
Oly régóta éltek békességben, hogy a kapurácsot már le se lehetett ereszteni, a sáncárkok tele
voltak vízzel, a fecskék a lőrésekben raktak fészket és az istrázsa, aki egész nap a közbenső
sáncon sétált, ha a nap túlerősen sütött, behúzódott a faköpenyegbe és aludt, mint a bunda.
Bent a várban mindenfelé csillogtak a vasveretek: a szobákat szőnyegkárpit védte a hideg

ellen; a szekrények roskadoztak a vászonnemű alatt, a hombárokban egymás hegyén-hátán
terpeszkedtek a boroshordók, a nagy tölgyfaládákat majd szétnyomta a pénzeszsákok terhe.
A fegyveresházban zászlók és vadállatkoponyák közt láthatók voltak minden idők és minden

nemzetek fegyverei, kezdve az amaleciták parittyáin és a garamanták kopjáin egész a szaracén
handzsárokig és a normand páncélingekig.
A konyha főnyársán meg lehetett forgatni egy ökröt; a kápolna pazar díszű volt, mint egy
király imaterme. Félreeső zugban volt egy római stílű fürdőmedence; de a derék várúr ezt nem
használta, úgy vélekedvén, hogy csak bálványimádóknak való.
Rókabőrbekecsben járt-kelt egész nap a ház körül, igazságot tett a vazallusai közt, elsimította
szomszédainak perlekedéseit. Télvíz idején elnézte a hulldogáló hópelyheket, vagy krónikákat
olvastatott föl magának. Mihelyt kitavaszodott, öszvérháton elindult a zöldellő vetések szélén
húzódó keskeny ösvényeken, szóba állt a parasztokkal, jótanácsokkal látta el őket. Sok
szerelmi kaland után feleségül vette egy főrangú család kisasszonylányát.
Nagyon sápadt hölgy volt, kissé gőgös és komoly. Csúcsos fejdíszének szarvai az ajtók
szemöldökfáit súrolták. Ruhauszálya három lépésre húzódott utána. Házirendje szabályos
volt, mint a kolostori élet; minden reggel kiadta a munkát a szolgálóinak, felügyelt a
befőttesek és a kenőcsök készítésére, a rokkáját pergette, vagy oltárterítőket hímzett. Szorgos
imáinak jutalmaképpen Isten fiúgyermekkel ajándékozta meg.
Volt nagy öröm és mulatozás, három nap, négy éjjel tartó lakoma, lobogó fáklyák fényében,
hárfák zengő szavánál, zöld lombfüzérek alatt. Legritkább fűszerekkel ízesített,
ürünagyságúra hízlalt tyúkokat ettek; egy pástétomból, a vendégek szórakoztatására, kis törpe
ugrott ki; s nem lévén elég ivókupa, mivel a lakmározók sokasága nőttön-nőtt, jobb híján
vadászkürtökből és sisakokból vedelték a bort.
A fiatal anya nem vett részt az ünnepségen. Csendesen pihent az ágyában. Egy este fölriadt és
úgy tetszett neki, mintha mozgó árnyékot látna az ablakon beeső holdsugárban. Daróccsuhás
aggastyán volt, övén rózsafüzért, hátán koldustarisznyát viselt, egészben remetének látszott.
Közelebb lépett a nyoszolyához és ajkait nem mozgatva így szólította meg:
- Ó anya, örvendezzél! Fiad szent ember leszen!
Az asszony kiáltani akart; de a jelenség a holdsugarak közt elmosódva, könnyedén a levegőbe

libbent, azután eltűnt. A dorbézolók danája erősbödött. A beteg nő angyalok szavát hallá; feje
lecsuklott a vánkosra, amely egy vértanúnak kárbunkulussal ékes keretbe foglalt csontdarabját
rejtette magában.
Másnap sorra kikérdezte a szolgákat, de egy se látta a remetét. Akár álom volt, akár valóság,
égi kinyilatkoztatást kellett hogy lásson benne; ámde óvakodott, hogy bárkinek is említést
tegyen róla, mert félt, hogy kevélység bűnével fogják megvádolni.
A lakmározók kora hajnalban oszoltak el; és mikor Julián apja kikísérte az utolsót, a
felvonóhíd előtt hirtelen egy koldus toppant elébe a szürkületben. Varkocsba font szakállú
cigány volt, két karján ezüstkarikákat viselt s a két szeme szikrákat lövelt. Átszellemült
hangon ezt a pár szót mormolta tétován:
- Jaj! jaj!... a fiad!... sok-sok vér!... sok diadal!... végül boldog!... császári család...
Lehajolt, hogy fölszedje az alamizsnát, és elveszett, eltűnt a fűben.
A derék várúr nézett jobbra, nézett balra, kiabált, ahogy a torkán kifért. Senki. A szél
suhogott, s fölszálltak a hajnali ködök.
A látomást az álmatlanságtól származó kábultsággal magyarázta. "Ha szót ejtek róla

kicsúfolnak" - gondolta. Hanem azért a fiának rendelt tündöklő életsors elkápráztatta, jóllehet
a jóslat értelme homályos volt s abban sem volt biztos, hallotta-e valóban.
Így a házastársak titkot tartottak egymás előtt. De mind a ketten egyforma szeretettel
dédelgették gyermeküket; és mivel mintegy Isten kiválasztottját látták benne, határtalan
gondoskodással vették körül. A gyermek a legfinomabb pihetollas nyoszolyán feküdt; fejénél
galambformájú örökmécs égett; három dajka ringatta; és a jól bepólyázott, rózsásarcú,
kékszemű kisded brokátzekéjében és gyöngyökkel kirakott főkötőjében olyan volt, mint egy
kisjézus. A fogai sorra kijöttek, anélkül, hogy egyszer is sírt volna.
Hétéves korában az anyja énekelni tanította. Hogy bátorságra nevelje, az apja lóra ültette. A
gyermek kacagott örömében és hamarosan mindent tudott, amit a harci paripákról tudni kell.
Nagytudományú öreg szerzetestől tanulta meg a Szentírást, az arab számokat, a latin betűket s
hártyapapírra apró képek festését. Távol minden zajtól, ketten együtt dolgoztak egy
toronyszobában.
Ha véget ért a leckeóra, lementek a kertbe, s ott lassú séta közben tanulmányozták a virágokat.
Néhanap a vársánc tövében öszvérkaraván vonult el, amelyet valami cifra napkeleti ruhás
gyalogvándor vezetett. A várúr, fölismerve benne az utazó kalmárt, szolgát küldött érte. Az
idegen a bátorításra megszakítá útját; és a kastély fogadótermébe vezettetvén, ládáiból vég
bársonyokat és selymeket, aranymarhákat, illatszereket és ismeretlen rendeltetésű különös
holmikat szedett elő; a végén az atyafi dús haszonnal távozott, s nem érte semmi bántalom.
Máskor zarándokok csapata zörgetett be a kapun. Átázott csuháik a tűzhely előtt gőzölögtek; s
miután jóllaktak, elbeszélték úti kalandjaikat; leírták a hajók hányódását a tajtékzó tengeren, a
hosszú gyalogutakat a sivatag forró homokján, a pogányok vadságát, Szíria barlangjait, a
Megváltó bölcsejét és sírját. Azután csuhájuk zsebéből előszedett kagylóhéjakkal
ajándékozták meg a nagyságos ifiurat.
A várúr gyakran vendégelte régi fegyverbarátait. Borozás közben fölidézték haditetteiket, az

ostromgépekkel bevett erődítményeket, a csodálatos megsebesüléseket. Julián hallgatta őket
és sikoltozott az elragadtatástól; az apja nem is kételkedett benne, hogy a fiából valaha nagy
hadvezér lesz. Ám este, mikor vecsernyéről jövet elhaladt a térdeplő szegények közt, annyi
szerénységgel és annyi méltósággal nyúlt az erszényébe, hogy az anyja biztosra vette: idővel
szentéletű érsek lesz a fiából.
A kápolnában szülei közt volt a helye; és akármilyen hosszú volt az istentisztelet,

imazsámolyán térden állva imádkozta végig, összekulcsolt kézzel s a süvegét maga mellé téve
a földre.
Egy nap mise közben fölpillantott s egy kis egeret látott előmászni a kőfal szűk réséből. Az
oltár első lépcsejére surrant és miután kétszer-háromszor jobbra-balra megkerülte, elszaladt
arra, amerről jött. Következő vasárnap Julián izgatottan gondolt arra, hogy viszontláthatja. Az
egér újból megjelent; s azután minden vasárnap türelmetlenül várt reá, gyűlölni kezdte az
egeret és elhatározta, hogy elpusztítja.
Bezárkózott a kápolnába, süteménymorzsákat szórt el a lépcsőkön s kezében kis botot tartva, a

falnyílás elé telepedett.
Nagysokára előbújt egy rózsaszínű orrocska, majd maga az egér. Könnyedén ráütött és
megdöbbenve látta, hogy a kicsiny test nem mozdul többé. Vércsepp buggyant a kövezetre.
Gyorsan fölszárította a tenyerével, az egeret kihajította és senkinek nem szólt a dologról.
Mindenfajta madárkák csipegették a kert magvait. Ötlete támadt: borsószemeket tett egy
csöves nádszálba. Mikor a fán csicsergést hallott, lassan odasompolygott, azután fogta a
csövet és teleszájjal belefútt; a kis állatkák úgy hulltak le a vállaira, mint a záporeső. Nem bírt
magával, kitört belőle a kacagás, boldogan élvezte a gonoszságát.
Egy reggel, a középsáncon hazafelé haladtában, a sáncfal ormán jókora galambot pillantott
meg, amely a napon tollászkodott. Megállt és nézte; a fal ezen a helyen meg lévén repedve,
kőtörmelék került a kezeügyébe. Meglendítette karját. A kődarab leütötte a madarat, s a
galamb lezuhant az árokba.
Hanyatt-homlok lerohant, ruháját tüskés bogáncs tépte, szimatolt mindenfelé, fürgébben, mint
egy kölyökkopó.
A galamb tört szárnyakkal kapálódzott egy fagyalbokor ágai közt.
Makacs életereje ingerelte a fiút. Elkezdte fojtogatni; és a madártest vonaglása megdobogtatta

a szívét, eltelt szilaj, viharos gyönyörűséggel. Mikor végleg megmerevült, érezte, hogy a
tagjai elgyöngülnek.
Aznap, estebéd közben az apja kijelentette, hogy ekkora legénynek már meg kell tanulnia a
vadászatot; azzal előkeresett egy ócska írott füzetet, amely kérdés-feleletekben magában
foglalta a vadászat egész tudományát. Ebben egy mestervadász megmagyarázta
növendékének a kutyaidomítás, a sólyomnevelés művészetét, hogyan kell csapdát állítani, a
szarvast fölismerni bűzéről, a rókát lábnyomáról, a farkast hulladékáról, mi a legjobb módja a
vadcsapás megkülönböztetésének, a vad fölhajtásának, melyek a legszokottabb búvóhelyek, a
legkedvezőbb szelek, fölsorolván végül a jelszavakat s a vadászati jog szabályait.
Mikor Julián mindezt könyv nélkül tudta, az apja összeállított számára egy ebfalkát.
Volt abban először is huszonnégy afrikai agár, sebesebbek a gazellánál, de könnyen

megugrók; azután tizenhét pár fehéren foltozott vörösbundás breton vizsla, rendíthetetlen
hűségű, erős mellkasú, jó ugatós állatok. Vadkanlesre és veszedelmes cselvadászatokra
negyven kuvasz szolgált, bozontosak, mint a medvék. Szamárnagyságú, tűzvörös tatár
sinkoránok, hosszú derekúak, egyenes lábszárúak, bölényüldözésre voltak rendeltetve. A
spanyol kajtánok fekete szőre bársonyosan csillogott; az uszkárok versenyt-csaholása túltett a

kopók vonításán. Egy külön udvarban láncukat ráncigálva, szemüket forgatva nyolc alán dogg
üvöltött, szörnyű bestiák, amelyek a lovasok hasáig ugrottak és az oroszlántól sem ijedtek
meg.
Vadásztáskák, hálók, vadászhorgok, mindenféle csapdák készültek házilag.
Gyakran kimentek a rétre, madárfogásra idomított kutyákkal, amelyek hirtelen lesbe ugrottak.
Ekkor a lovas falkavezetők lépésről-lépésre előrehaladva, az ebek érzéketlen testén óriási
hálót feszítettek ki. Egy vezényszóra csaholásba kezdtek; a fürjek sokassága fölrebbent; és a
környék vendégségbe hívott hölgyei férjeikkel, gyermekeikkel, a cselédség, mind a népség-
katonaság rájuk vetette magát és könnyűszerrel összefogdosta a madarakat.
Az ebek valamennyien korpakenyeret faltak, kővályúkból ittak és hangzatos nevet viseltek.
A sólymászat talán még a falkánál is különb volt; a kegyelmes úr drága pénzért szerzett be
kaukázusi ölyveket, babiloniai héjákat, német kerecseneket, és messzeföldön,
zátonysziklákon, jeges tengerpartokon foglyul ejtett vándorsólymokat. Náddal födött fészer
volt a lakásuk, ahol nagyság szerint az ülőrúdhoz voltak láncolva s mindegyik előtt kis halom
fű volt, ahová időnként letették őket, hogy fölocsúdjanak zsibbadtságukból.
Máskor dobszóval hajszolták föl a nyulakat. A rókát veremben fogták, a farkast pedig rúgós
tőrrel, amely elpattanván, egyik lábánál kapta el az ordast.
De Julián lenézte ezeket a kényelmes mesterkedéseket; jobban szeretett vadászgatni

mindenkitől külön, egyedül a lovával és a sólymával. Többnyire egy nagy hófehér scythiai
tatársólymot vitt magával. Rézsapkáján kis tollforgó libegett, kék lábain aranycsörgők
rebegtek; és szilárdan tartotta magát gazdája karján, mialatt a száguldó paripa mellett
elmaradoztak a rónák. Julián eloldva a pórázt, hirtelen szabadjára engedte a sólymot; a vitéz
madár, mint a nyíl, egyenest az égnek röppent; és az égen két nem egyforma nagy folt látszott.
Keringtek, egyesültek, majd eltűntek az azúros magasságban. A sólyom tétovázás nélkül
lecsapott, szétmarcangolt valami madarat, azután remegő szárnyakkal visszaröppent a lovag
kesztyűjére.
Julián ilymódon vadászta a kócsagot, a kányát és a keselyűt.
Szerette kürtjének harsogó szavával nyomon követni az ebeit, ha domblejtőkön száguldtak,

patakokon ugráltak át s visszakanyarodtak az erdőbe; és mikor a szarvas nyöszörögni kezdett
harapásaik alatt, hirtelen leütötte, azután gyönyörködött a kopók vad étvágyában, amint
mohón falták a gőzölgő bőrön darabokra vagdalt állat húsát.
Ködös napokon a mocsárba vette be magát s lúdra, vidrára, récére lesett.
Virradatkor három csatlós várt rá a tornác alatt; és az agg szerzetes padlásszobája ablakából
hasztalan integetett neki, hogy visszahívja, Julián meg se fordult. Barangolt izzó napsütésben,
szakadó záporban, szélben-viharban, tenyeréből itta a forrásvizet, jártában ette a vadalmát, ha
elfáradt, lehevert egy tölgyfa alá; és éjnek idején tért haza véresen, sárosan, a haja tele
tüskével, testéből a fenevadak párája áradt. Hasonlatos lett hozzájuk. Ha az anyja megölelte,
hidegen fogadta a csókját, mint aki mélységes dolgokon jártatja az eszét.
Medvét ölt vadászkéssel, bikát taglóval, bölényt lándzsával; sőt egy ízben, más fegyvere nem
lévén, bottal védte magát farkasok ellen, amelyek akasztófa alatt hullákat marcangoltak.
Egy téli reggelen napfölkelte előtt indult el jól fölszerelve, vállán kelevézzel s puzdrával a
nyeregkápáján.
Dán telivére nyomában két borzeb loholt, egyenletes ügetése visszhangot vert a talajon.
Mentéjét zuzmara lepte, maró szél süvített. A szemhatár egyik fele világosodott; és a pirkadó
világosságban nyulakat látott szökdécselni fészekodvaik nyílása körül. A két borzeb hirtelen
rájuk rontott és egy-kettőre nyakukat szegte.
Csakhamar egy erdőbe ért. Az egyik faágon fajdkakas aludt, a hidegtől összezsugorodva,
szárnya alá dugott fejjel. Julián visszakézből egy kardcsapással leszelte a két lábát s a madarat
otthagyva folytatta útját.
Három óra múlva magas hegy csúcsán állott; olyan magas hegyen, hogy az égbolt szinte
feketének látszott. Előtte hosszú falformájú szikla húzódott lefelé, egy szakadékot hidalva át;
s a végén két vadkecskebak nézett le a mélységbe. Juliánnál nem volt nyílvessző (ugyanis a
lovát hátrahagyta), ezért kieszelte, hogy leereszkedik hozzájuk; félig meggörnyedve mezítláb
végül az első bakhoz ért és tőrrel oldalba döfte. A másik rémületében a szakadékba ugrott.
Julián utána vetette magát, hogy leszúrja s ahogy kiegyenesedve lecsúszott, ráesett a másiknak
a hullájára, arccal a mélység felé, széttárt karokkal.
Visszatérve a síkságra egy folyamparti füzes mentén haladt. Időnként alacsonyan repülő
darvak úsztak el a feje fölött. Julián célbavette őket a parittyájával és egyet sem hibázott el
közülök.
E közben a megenyhült levegőn elolvadt a zuzmara, dús párák szállingóztak és kisütött a nap.
Már messziről elébe csillant egy holtvizű tó, a tükre mintha ólomból lett volna. A tó közepén
Julián előtte ismeretlen állatot látott, egy fekete ábrázatú hódot. Bár nagy volt a távolság,
nyíllal leterítette; csak azt bánta, hogy nem vihette magával a prémjét.
Azután magas fák sorfala közt, diadalkapuként összeívelő lombkoronájuk alatt, egy erdő
széléhez érkezett. A bozótból zerge szökellt elő, a keresztúton dámvad tűnt fel, borz bújt ki
odvából, a gyepszőnyegen páva tárta legyezővé farktollait; - mikor valamennyit megölte,
újabb zergék mutatkoztak, újabb dámvadak, újabb borzok, újabb pávák, azután rigók, szarkák,
görények, rókák, sünök, hiúzok, rengeteg állat, lépésről lépésre szaporodó tömegben.
Reszketve keringtek körülötte, tekintetük csupa szelídség és esdeklés. De Julián nem fáradt
bele a mészárlásukba, hol a kézíját ajzva föl, hol a kardját rántva ki, hol a tőrét suhogtatva és
semmire sem gondolt, nem emlékezett semmire a világon. Már bizonytalan idő óta vadászott
valami ismeretlen vidéken, pusztán azért, mert a világon volt, s azzal a könnyűséggel ment
végbe körülte minden, amelyet álmainkban szoktunk tapasztalni. Rendkívüli látvány állította
meg. Szarvascsorda nyüzsgött egy cirkuszalakú völgykatlanban; és egymás hegyén-hátán
egymást melengették a lélekzetükkel, amely a ködben párologni látszott.
Arra a kilátásra, hogy néhány perc alatt ekkora vérengzést vihet véghez, a lélekzete is elállt a
gyönyörűségtől. Azután leszállt a lóról, nekigyürkőzött és elkezdett lövöldözni.
Az első nyíl süvítésére valamennyi szarvas egyszerre fordította el a fejét. Réseket vágott
magának a sokaságukban; panaszos hangok törtek fel és szörnyű izgalom zavarta meg a
csordát.
A völgykatlan fala magasabb volt, semhogy az állatok kiszabadulhattak volna. Szökdécselve

kerestek ki-utat a bekerített helyből. Julián célzott és lőtt; és hullott a nyíl, mint a záporeső. A
megvadult szarvasok döfkölődzni, ágaskodni kezdtek, egymás hátára kapaszkodtak; és testeik,
összegabalyodott agancsaikkal, hömpölygő, helyenként összeroskadó halomba tornyosultak.
Végre kimúltak mind a homokban elterülve, tajtékzó orrlikakkal, kifordult belekkel s a

zsigereik vonaglása fokról-fokra ellankadt. Azután többet nem mozdult semmi.
Az éj leszállt, és a sűrű fák mögött, az ágak közein az ég úgy piroslott keresztül, mint egy
véres kendő.
Julián egy fának támaszkodott. Bámész szemekkel nézte az öldöklés mérhetetlenségét, nem
értve, hogyan tehette ő ezt.
A völgykatlan másik részén, az erdő szélén egy szarvasbikát pillantott meg az ünőjével és a
borjával.
Óriási fekete bika volt, tizenhatágú agancsot viselt fehéres szőrökkel. Az ünő szőke volt, mint
a hervadt falomb s a füvet legelgette; s a borjú járás közben szívta az anyja tőgyét.
A kézíj újból megpendült. A borjú szörnyet halt. Az anya égnek emelve szemét, mély, metsző,
emberi hangon fölhorkant. Julián, egész magánkívül, egyetlen szívlövéssel leterítette.
Az óriás bika ezt látva, magasba szökött. Julián kilőtte rá utolsó nyilát. Homlokon találta, ott
maradt befúródva.
A szarvasbika, úgy látszott, nem is érzi; keresztülhágva holttetemeken, ment előre egyenest,
minthogyha rá akarna rontani, hogy felöklelje, és Julián mondhatatlan iszonyatban görnyedt
össze: a csodálatos állat megállt, és szikrázó szemmel, egy pátriárka és egy bosszúálló
ünnepélyes méltóságával, mialatt messziről harangszó kondult, háromszor elismételte:
- Átkozott! átkozott! átkozott! Eljő a nap, te kegyetlen szívű, amikor meg fogod gyilkolni az
apádat, anyádat!
Térdei megrogytak, pillái szelíden lecsukódtak és meghalt.
Julián megdermedve állt, aztán hirtelen fáradtság szállta meg; és undor, mérhetetlen
szomorúság fogta el. Homlokát két kezébe fogva, sokáig sírt.
A lova elveszett; kutyái elhagyták; úgy rémlett neki, körülötte a magányosság tele van őt
fenyegető bizonytalan veszedelmekkel. Ekkor, mint akit rémek üldöznek, a mezőn át,
vaktában tört ösvényen futásnak eredt és alig egy pillanat mulva már a kastély kapujánál volt.
Éjszaka nem aludt. A függő mécs tétován libegő fényében folyton az óriás fekete szarvast
látta. A szörnyű jóslat fülében csengett; próbálta elhallgattatni. "Nem! nem! nem! nem
ölhetem meg őket!" Majd ezt gondolta: "És mégis, ha akarnám?..." és rettegett, hogy a Sátán
szívébe oltja a gonosz szándékot.
Három hónapon át az anyja remegő aggodalommal imádkozott az ágya fejénél, az apja pedig
nyögve járt-kelt szünet nélkül a folyosókon. A leghíresebb csodadoktorokat hivatta el, akik
tömérdek orvosságot rendeltek. Julián baja, mondották, ártalmas széltől, vagy boldogtalan
szerelemtől származik. De az ifjú minden faggatásra csak a fejét rázta.
Lassanként visszatért az ereje, és úgy sétált a várudvaron, hogy egyfelől az öreg szerzetes,
másfelől a várúr vezette karon.
Mikorra teljesen meggyógyult, kijelentette, hogy többet nem vadászik.
Az apja, hogy fölvidítsa, hatalmas szaracén pallossal ajándékozta meg.
A kard egy oszlop magasán, díszesen csoportosított fegyverek közt függött. Hogy elérhesse,
létrára volt szüksége. Julián fölhágott. A roppant súlyú kard kicsúszott a kezéből, és
zuhantában oly közel súrolta a derék várurat, hogy beszakította a kerek köpenyegét; Julián,
aki azt hitte, hogy megölte az apját, elájult.
Ettől fogva félve került mindenféle fegyvert. Egy meztelen kardvas láttára halálsápadt lett. Ez
a gyöngeség kétségbeejtette egész családját.
Végtére az agg szerzetes Isten, a becsület és az ősök nevében ráparancsolt, hogy kezdje el
újból nemesemberhez illő testgyakorlatait.
Az apródok mindennap kopjavetéssel szórakoztak. Julián hamarosan kitűnt ebben a játékban.

Kopjával eltalálta üvegpalackok nyakát, kiütötte a szélkakas fogát.
Egy nyári estén, olyan időben, amikor már a félhomály elmossa a tárgyak körvonalait, a kerti
lugasban üldögélt, amikor a kert végében, a kerítés magasságában két fehér szárnyat látott
röpködni. Szentül hitte, hogy hattyút lát és kopját hajított felé. Szívettépő sikolyt hallott.
Édesanyja volt, akinek hosszú lebenyes főkötője a deszkapalánkhoz szegeződött. Julián

elfutott a várból és többé nem látták.
Kóbor lovagok csapatával találkozott, közéjük állt.
Megtapasztalta az éhséget, a szomjúságot, a mocsárlázt és az élősdi férgeket. Megszokta a

harci lármát és a haldoklók látását. A szél kicserzette a bőrét.
A tagjai megedződtek a fegyverviselésben; és mint nagyerejű, bátor, nélkülözést bíró és

ravasz vitéz, könnyűszerrel kapitánya lett egy bajnokcsapatnak.
Katonáit kardjának hatalmas lendületével vezette ütközetbe. Csomózott kötél segélyével

mászta meg a fellegvárakat, éjszaka, hintázva az orkán szelében, mialatt a görögtűz
lángcsóvái lepték el páncélját és forró szurok, megolvadt ólom csurgott rá az oromzatokról.
Nem egyszer lezuhanó kő zúzta össze a pajzsát. Emberekkel túlzsúfolt hidak szakadtak le
alatta. Temérdek fegyverét suhogtatva tizennégy lovason keresztülvágta magát. A harcmezőn
megölt mindenkit, aki ellene szegült. Húsznál több ízben halott híre kelt.
Az Úr különös kegyelméből mindíg megmenekült; mert pártját fogta Isten szolgáinak, az

árváknak, özvegyeknek s kiváltkép az elaggottaknak. Ha öregembert látott menni maga előtt,
rákiáltott, hogy föl tudja ismerni, mintha csak attól félt volna, hogy tévedésből megöli.
Szökött rabszolgák, föllázadt zsoldosok, földnélküli fattyak, mindenfajta elszánt legények

özönlöttek a zászlaja alá és ő hadsereget toborzott belőlük.
A sereg nőtt.
Juliánnak híre ment. Keresett hadvezér lett.
Sorra segítséget nyújtott a francia trónörökösnek és az angol királynak, a jeruzsálemi

templomos rendnek, a parthusok fejedelmének, az abbesszíniai négusnak és a kalkuttai
császárnak. Harcolt a halpikkelyes skandinávokkal, a vízilóbőrpajzsot viselő, vörös szamáron
lovagló négerekkel, aranysárga bőrű hindukkal, akik fejdíszük fölött tükörnél fényesebb
széles szablyával hadonásztak. Legyőzte a troglodytákat és az emberevőket. Barangolt olyan
hőverte tájakon, hogy a nap tüzében magától meggyulladt a haj és fáklyaként lobogott; járt
olyan fagyban, hogy az emberek karja levált a testükről és a földre hullott; és olyan ködös
vidéken, hogy a vándor imbolygó kísérteteket látott maga körül.
Bajba jutott államok ő tőle kértek tanácsot szorultságukban. Követek találkozásánál váratlan
feltételeket támasztott. Ha valamely uralkodó rosszul viselkedett, ott termett hirtelenül és
felelősségre vonta. Népek jármát törte szét. Toronyba zárt királynőket bocsátott szabadon. Ő
volt és senki más, aki elpusztította a milánói óriáskígyót és az oberbirbachi sárkányt.
Történt, hogy Occitánia királya, miután legyőzte a spanyol muzulmánokat, ágyasává tette a
kordovai kalifa húgát; leánya lett tőle, akit keresztény hitben nevelt. De a kalifa megtérési
szándékot színlelve, nagyszámú fegyveres kísérettel ellátogatott hozzá, egész várőrségét
legyilkolta és mélységes tömlöc fenekére taszította, ahol kegyetlenül bánt vele, hogy kifossza
kincseiből.
Julián segítségére sietett, tönkretette a hitetlenek seregét, a várost megszállta, a kalifát megölte
és levágott fejét, mint egy rögöt keresztülhajította a vársáncon. Azután a császárt
kiszabadította börtönéből és egész udvarának színe előtt visszaültette trónusára.
A császár e nagy szolgálat jutalmaképpen kosárszámra kínálta neki a pénzt, de Juliánnak nem
kellett. Azt hivén, hogy többet akar, a császár fölajánlotta kincseinek háromnegyed részét;
újból visszautasításra talált; azután fele birodalmát: Julián megköszönte; a császár már sírt a
bosszúságtól, nem tudván, hogyan tanúsítsa háláját, amikor homlokára ütött s egy udvari
emberének fülébe súgott valamit; széttárult egy ajtó szőnyegfüggönye s ifjú hajadon jelent
meg a küszöbön.
Nagy fekete szemei világítottak mint két nagyon szelíd lámpa. Ajkai bájos mosolyra nyíltak.
Haja csigákban omlott félig tárt köntösének ékköveire; és áttetsző ingruháján át sejtett
testének ifjú szépsége. Termete kecses és formás volt, dereka karcsú.
Julián szerelemre lobban, annál is inkább, mivel egész addig igen önmegtartóztató életet élt.
Feleségül vette hát a császár leányát s vele együtt övé lett egy kastély is, melyet anyja hagyott
nejének örökségül; esküvő után pedig véget nem érő kölcsönös udvariaskodások közben
váltak el.
A fehér márványpalota mór stílben épült egy kiugró hegyfokon, narancsligetek közt. Virágos
párkányok ereszkedtek le egész az öböl partjáig, ahol rózsaszín kagylók recsegtek a léptek
alatt. A várkastély mögött legyezőalakban terült szét az erdőség. Az ég örökké kék volt és a
fákat hol a tenger, hol a távol szemhatárt elrekesztő hegység felől hajladoztatta a szél.
A szobák alkonyati félhomályát a falak zománcdíszei derítették föl. Magas, nádszálvékony

oszlopocskák tartották a boltozatos kupolákat, amelyeket a cseppkőbarlangok sztalaktitjait
utánzó domborművek díszítettek.
A termekben szökőkutak voltak, az udvarokon mozaikok, virágdíszes zárófalak, s az építészet

ezer apró remeklése s mindenütt oly mélységes csend, hogy egy szalag súrlódását, egy sóhaj
visszhangját meg lehetett hallani.
Julián nem viselt több háborút. Nyugodt nép körében pihente fáradalmait, és nap-nap után
tömegesen vonultak el előtte hívei napkeleties hajlongások és üdvözlések közt.
Bíborruhát öltve magára, egy ablakmélyedésben könyökölve állt, visszagondolt hajdani

vadászataira, és szeretett volna a pusztában gazellákat és struccokat űzni, leopárdra lesve
megbújni a bambusznád közt, járni a rinocérosz-lakta erdőséget, alig megközelíthető hegyek
ormán várni, amíg célra kaphatja a királysast, s a tenger jégmezőin birokra kelni a
jegesmedvékkel.
Néha álmában Ádám apánk képében látta magát a paradicsomban mindennemű állatok
közepett; elég volt karját kinyujtania, hogy maghaljanak; vagy pedig kettesével, nagyság
szerint sorakoztak el előtte, kezdve az elefántoktól és oroszlánoktól le egész a hermelinekig és
nyulakig, úgy, mint mikor bementek Noé bárkájába. Egy barlang homályából biztosan
célbataláló kopjákat hajított feléjük; aztán várta a következőt; s ez így ment a végtelenségig;
mikor fölébredt, rémítően forogtak a szemei.
Szövetséges fejedelmek meghívták vadászatra. Mindíg visszautasította abban a hiszemben,

hogy ily vezekléssel elháríthatja balsorsát; mert úgy tűnt föl neki, hogy az állatok
mészárlásával összekapcsolódik szüleinek sorsa. De szenvedett, hogy nem láthatja őket, a
másik vágya pedig már elviselhetetlenné fokozódott.
Felesége bűvészeket és táncosnőket rendelt a mulattatására.
Nyitott gyaloghintóban sétált vele a mezőn; máskor csónak orrán heverészve nézték az
égszínkék vízben pajzánkodó halakat. Gyakran virágokat szórt az arcára; vagy lába elé
kuporodva háromhúrú mandolinján dalokat pengetett; majd két összekulcsolt kezét vállára
téve, félénk hangon kérdezte:
- Drága jó uram, mi lelt?
Julián nem felelt, vagy zokogásba tört ki; végre egy reggelen bevallotta iszonyú gondolatait.
Felesége ki akarta verni a fejéből, mégpedig helyes okoskodással: a szülei már alkalmasint
elhaltak; s ha valaha viszontlátja is őket, mily véletlen, mily szándék idézhetné elő ezt a
szörnyűséget? E szerint a félelme alaptalan és nyugodtan elkezdheti újból a vadászatot.
Julián ezeket hallva mosolygott, de nem tudta rászánni magát, hogy kielégítse vágyakozását.
Egy augusztusi estén a szobájukban voltak, az asszony lefekvéshez készült s letérdelt, hogy
imádkozzék, amikor Julián az ablak alatt egy róka vakkantásait, majd halk lépéseit hallotta; és
a sötétségben úgy rémlett neki, hogy állatok kísérteteit látja. A kísértés túlságosan erős volt.
Leakasztotta tegzét.
Felesége meglepett arccal nézte.
- Csak neked fogadok szót! - mondotta Julián - virradóra itthon leszek.
Az asszony szívét mégis balvégzet sejtelme szorította el.
Julián megnyugtatta, azután elment, maga is meglepődve kedélyének változékonyságán.
Kis időre rá, egy apród jelentette, hogy két ismeretlen jövevény, az uraság távollétében
mindenáron tüstént beszélni óhajt a kastély úrnőjével.
És nyomban egy aggastyán meg egy öregasszony lépett a szobába, görnyedten, porlepetten,
darócruhában, botra támaszkodva.
Nekibátorodtak és kijelentették, hogy hírt hoztak Julián szüleiről.
Az asszony lehajolt, hogy jobban hallja őket.
De ekkor egyetértőn összenéztek, s azt kérdezék, szereti-e még Julián a szüleit, emlegeti-e
őket olykor?
- Ó, hogyne! - szólt az asszony.
Ekkor fölkiáltottak:
- Akkor hát mi vagyunk! - azzal leültek, szörnyen fáradtak és kimerültek lévén.
Az asszonynak kétségei voltak aziránt, hogy férje csakugyan az ő gyermekük.
Ám ők bizonyságot tettek, leírván testének különös ismertető jeleit.
Az asszony kiugrott az ágyból, apródját hivatta és harapnivalót adatott a két öregnek.
Jóllehet farkas-éhesek voltak, enni mégsem tudtak; s az asszony titokban elnézte csontos
kezük reszketését, ahogy megfogták az ivóserleget.
Ezerfélét kérdeztek Julián felől. Az asszony mindenre megfelelt, de gondja volt rá, hogy
elhallgassa az öregekre vonatkozó gyászos rögeszmét.
Miután hiába várták haza Juliánt, elhagyták kastélyukat, és sok-sok éven át követtek tétova
nyomokat, nem vesztve el a reményt. Annyi pénz kellett révészeknek és fogadósoknak, annyit
vettek el tőlük fejedelmek jog szerint, rablók erőszakkal, hogy az erszényük kiürült s
koldusbotra jutottak. De mit bánják most már, hogy végre ölelhetik gyermeküket: oda voltak
az örömtől, hogy ily szép felesége van és nem győzték bámulni és csókolni.
Nagyon meglepte a két öreget a palota gazdagsága; s a falakat vizsgálgatva megkérdezték, mit
keres ott Occitánia császárának a címere?
Az asszony így felelt:
- Ő az apám.
Az aggastyán összerezzent, mert eszébe jutott a vándorcigány jóslata; az anyóka pedig a

remete szavaira gondolt. Fiának tündöklése bizonyára nem egyéb, mint az örök ragyogás
dicsfénye, és mind a ketten bámész szemekkel ültek az asztali karos gyertyatartó
világosságában.
Fiatal korukban gyönyörűek lehettek. Az anyának még minden haja megvolt, finom tincsei
hófehéren keretezték az arcát, az apa délceg termetével, hosszú szakállával olyan volt, mint
egy templomi szobor.
Julián felesége rávette őket, hogy ne várjanak tovább a fiúkra. Saját ágyába fektette őket,
azután becsukta az ablakot; elaludtak.
Hajnalodott és az ablak alatt csicseregni kezdtek a kis madarak.
Julián, miután kiért a parkból, szilárd léptekkel járta az erdőt, élvezve a pázsit puhaságát és a
kellemes tiszta levegőt.
A fák árnyéka elterült a mohlepte talajon. Itt-ott a hold fehér foltokat vetett a tisztásokra és ő
tétovázva ment előre, az hivén, hogy víztócsát lát maga előtt, vagy hogy csendes lápok tükrét
véti össze a rét zöldjével. Szerteszét nagy némaság honolt; és egyet sem fedezett föl a
vadállatok közül, amelyek néhány percre még a kastélya körül kóboroltak.
Az erdő sűrűbb lett, a homály mélységesebb. Meleg széláramlatok suhantak, tele lankasztó
illatokkal. Lába avarlevelek tengerébe süppedt és ő egy tölgyhöz támaszkodott, hogy kissé
kifújja magát.
Hirtelen a háta mögött még feketébb tömeg huppant föl, egy vadkan. Julián nem ért rá, hogy
kézbe kapja íját s úgy bánkódott ezen, mintha valami nagy baj érte volna.
Majd, hogy kiért az erdőből, élő sövény mentén sompolygó farkast pillantott meg.
Julián nyilat lőtt ki rá. A farkas megállt, hátrafordult, ránézett, aztán folytatta útját. Futtában
megőrizte a távolságot, időnként megállt, s mihelyt látta, hogy célba veszik, elkezdett újból
szaladni.
Julián ilymódon bejárt egy határtalan síkságot, majd egy sor homokbuckát és végül nagy
földterület fölött uralkodó fennsíkra ért. Beomlott sírok közt imitt-amott lapos kövek voltak
elszórva. Holttestek csontmaradványain botorkált; némely helyütt szúette keresztfák
dülöngéltek szánalmas állapotban. De a sírok elmosódó árnyékában alakok mozogtak és ő
dühösen sziszegő hiénákat riasztott föl. A bestiák körme kopogott a kövezett úton, amint felé
közeledtek és ásítva szaglálták, úgyhogy kivillant a fogínyük. Julián kardot rántott. Egyszerre
minden irányba szétfutottak, esetlenül, hanyatt-homlok vágtattak tova és távoli porfelhőben
tűntek el.
Egy óra mulva egy szakadékban vadbikára bukkant, amely szarvait előreszegve lábával
hányta a homokot. Julián a szügyébe döfte a lándzsáját. Lepattant róla, mintha a fenevad
bronzból lett volna; lehúnyta a szemét, a halálát várva. Mikorra fölnézett, a bika eltűnt.
Ekkor a lelkét szégyenkezés szállta meg. Íme, erejét letörte egy felsőbb hatalom; és az erdőn
keresztül elindult hazafelé.
Kúszó növényekbe gabalyodott; kardjával szelte át az indákat, amikor hirtelen egy nyest a két
lába közé siklott, egy párduc keresztül ugrott a vállán s egy kőrisfa törzsén kígyó tekerődzött.
Ugyanezen fa koronájáról óriás csóka nézett le Juliánra; s az ágak közt itt-ott tömérdek szikra
csillant fel, mintha csak az égbolt az erdőbe szórta volna minden csillagát. Állatok szemei
voltak, vadmacska-, mókus-, bagoly-, papagáj- és majomszemek.
Julián rájuk lőtte nyilait; a tollas nyilak mint valami fehér pillangók ültek meg a fák levelein.
Kövekkel dobálta őket; a kövek célt tévesztve hullottak vissza. Átkozódott, ütni-verni szerette
volna sajátmagát, üvöltve káromkodott, majd megfúlt a dühtől.
És mind az állatok, amelyeket valaha üldözött, most szoros körben gyűltek köréje. Némelyik
lekuporodott, mások fölágaskodtak. Julián rémülettől dermedten állt meg köztük, nem volt
képes meg se moccanni. Akaratának legnagyobb megfeszítésével egy lépést tett előre; az
ágakon gubbaszkodók széttárták szárnyukat, a földön járók megmozdították tagjaikat, és
valamennyien kíséretébe szegődtek.
A hiénák előtte haladtak, a farkas és a vadkan mögötte. Jobbról a bika himbálta fejét; balról
pedig a kígyó teste vonaglott a fűben, míg a párduc hátát ívelve, hosszú, bársonyos léptekkel
osont előre. Ahogyan csak bírt, oly lassan ment, hogy föl ne ingerelje őket; és a bozótok
sűrűjéből sündisznókat, rókákat, viperákat, sakálokat és medvéket látott előbújni.
Julián futásnak eredt; vele futottak. A kígyó sziszegett, a bűzös állatok nedvedzettek. A
vadkan a sarkát dörzsölte agyarával, a farkas a tenyerét pofaszőrével. A majmok fintorogva
csípkedték, a nyest a lábára csavarodott. Egy medve a talpával visszájáról leverte a kucsmáját;
a párduc pedig megvetően ejtett ki fogai közül egy nyílvesszőt.
Alattomos viselkedésükből gúnyos szándék érzett. Ahogy a szemük sarkából figyelték őt,
mintha bosszúálló terven törték volna a fejüket; és a rovarok zümmögésétől siketen, madarak
farkától összeverve, állati lehelletektől elfullasztva, széttárt karokkal, behúnyt pillákkal
lépdelt, mint egy vak, annyi ereje sem volt, hogy kegyelemért esdekeljen.
Kakasszó szelte át a levegőt. Több más kakas felelt rá, reggeledett, és túl a narancsligeten
fölismerte palotájának ormozatát.
Azután egy csapat fogolymadarat pillantott meg, amelyek tőle háromlépésnyire a tarló szélén
röpdöstek. Lekapta köpenyét és rájuk terítette, mint egy hálót. Mikor ismét levette,
egyetlenegyet talált ott, az is már régen kimúlt és oszlásnak indult.
Ez a csalódás minden másnál jobban elkeserítette. Újból föltámadt benne a vérszomjas vágy;
vadállatok híján embert akart ölni.
Fölkapaszkodott a három párkányon és öklével bezúzta a kaput; de a lépcső alján szeretett

neje jutván eszébe, a szíve ellágyult. Bizonyára alszik, gondolta s meg akarta lepni.
Saruit levetve, halkan elhúzta a reteszt és belépett.
Az ólomkeretbe foglalt ablakszemek elhomályosították a hajnali derengést. Julián a földön

heverő ruhadarabokba botlott; kissé odébb egy még megterített asztalba ütközött. "Bizonyára
evett valamit", - így szólt magában; és az a szoba szögletében homályba vesző ágyhoz lépett.
Mikor az ágy szélére ült, hogy megcsókolja asszonyát, s lehajolt a vánkos fölé, ahol egymás
mellett a két fej pihent - szakáll érintését érezte a száján.
Visszahőkölt, azt hivén, hogy megbolondult; de aztán visszament az ágyhoz és tapogatódzó

ujjai hosszú hajszálakat éreztek. Hogy tévedéséről megbizonyosodjék, kezét lassan
visszacsúsztatta a vánkosra. Most csakugyan szakáll volt és egy férfi! egy férfi, aki együtt hált
a feleségével!
Mérhetetlen haragra lobbanva meztelen tőrével rohanta meg őket; toporzékolt, tajtékzott,
vadállati ordítással dühöngött. Azután megállt. A szívendöfött halottak meg se mozdultak.
Feszülten figyelte csaknem egyforma kettős hörgésüket, melynek lassú elhalását átvette és
folytatta egy harmadik, távoli hang. Eleinte tétován közeledett ez a hosszan elnyujtott
panaszos hang, majd erősbödött és kegyetlen erőre kapott. Julián kővédermedten ismert rá a
nagy, fekete szarvasbika halálhörgésére.
És mikor megfordult, azt hitte, az ajtó nyílásában, kezében mécsvilágot tartva, feleségének
kísértetét látja.
Az öldöklés tomboló zajára jött ide az asszony. Egy dermedt pillantással mindent megértett és
iszonyodva elfutott, földre ejtvén a mécsest.
Julián fölvette.
Apját és anyját látta maga előtt hanyatt fekve az ágyon, mellükön tátongó sebbel; arcukon
szelíd fönség ült, mintha örökre szóló titkot rejtegetnének. Szétföcsölve és tócsákban vér
piroslott fehér bőrükön, az ágy lepedőjén, a földön és a hálófülke falára akasztott
elefántcsontfeszületen. Az ablaküvegen át skárlátvörösen szűrődött át a ráeső napfény,
megvilágítva ezeket a rőt foltokat és mintegy megszaporítva szerte a szobában. Julián a két
halotthoz rohant, mondván s magával elhitetni akarván, hogy ez nem lehet igaz, hogy tévedett,
hogy akadnak ilyen megmagyarázhatatlan hasonlatosságok. Végre kissé meghajolt, hogy
egész közelről láthassa az aggastyánt, és félig lehúnyt pilláin át meredt szemgolyót pillantott
meg, amely perzselte, mit a tűz.
Majd az ágy túlsó oldalára vonszolta magát s a másik holttestet figyelte, melynek arcát
részben elfödték a fehér hajfürtök. Julián a főkötőszalagok alá dugta ujjait s fölemelte anyja
fejét; és megmerevült karral tartva, nézte az arcát, míg másik kezében a méccsel rávilágított.
A derékaljon átszivárgó vér halkan permetelt a deszkapadlóra.
Estefelé megjelent a felesége előtt és elváltozott hangon mindenekelőtt ráparancsolt, hogy ne

feleljen neki, ne közeledjék hozzá, még csak rá se nézzen többé s hogy elkárhozás terhe alatt
teljesítenie kell minden rendelkezését, amelyek visszavonhatatlanok.
A temetés történjék írott utasításai szerint, amelyeket a halottas szobában egy imazsámolyon
hagyott. Nejére hagyja palotáját, jobbágyait, minden jószágát, még testi ruháját és saruit sem
tartva meg. Ezeket a ház lépcsőjén fogják megtalálni.
Azt is mondta, hogy felesége csak Isten eszköze volt, amidőn előkészítette számára a
bűnbeesés alkalmát s ezentúl imádkoznia kell majd a lelkéért, minthogy ő immár nincs többé.
A halottakat nagy pompával temették el a kastélytól háromnapi járóföldre, egy kolostor

templomában. A gyászmenetet egy barát kísérte, szemére vont csuklyával, távol a többiektől
és senki sem merte megszólítani.
A mise alatt keresztbe vetett karokkal, hasmánt feküdt a főkapu előtt, a föld porában görgetve
homlokát.
Temetés után látták, amint elindult a hegyek felé vivő ösvényen. Néhányszor visszafordult,
végül egészen eltűnt.
Világgá ment és koldulásból élt.
Tenyerét nyujtotta az utakon poroszkáló lovagok felé, térdet hajtva közeledett a

földmívesekhez, vagy mozdulatlanul megállt az udvarházak kerítése előtt; s az arca oly
bánatos volt, hogy soha el nem küldték alamizsna nélkül.
Amikor megalázkodás szükségérzetéből elbeszélte történetét az embereknek, mind elfutottak,

sűrűn hányva a keresztet. A falvakban, ahol már egyszer megfordult, mihelyt ráismertek,
bezárták előtte a kaput, megfenyegették, kővel megdobálták. A legirgalmasabbak alamizsnát
tettek az ablakukba, azután behajtották a zsalut, hogy ne lássák, amikor elviszi.
Mindenünnét elűzetve, kerülte az embereket; gyökerekkel, füvekkel, hullott gyümölcsökkel

táplálkozott, meg csigákkal, miket pocsolyák partján szedett össze.
Olykor, hegylejtőn leereszkedve, ormózatos házak zsúfolt összevisszasága tárult szeme elé,
hidakkal, tornyokkal, sötét keresztutcákkal, ahonnét egész hozzá elhatolt a meg nem szűnő
zsibongás.
Ösztöne, hogy elvegyüljön embertársai életébe, le a városba kergette. Ám szíve jéggé dermedt
az állatias arcok, a munkazsivaj, a közömbös szavak vásárában. Ünnepnapokon, mikor a
katedrálisok búgó orgonaszava korahajnaltól örömet varázsolt a lakosság szívébe, elnézte az
utcán sétáló polgárokat, a tereken táncoló fiatalokat, a keresztutakon édes ital kínáló
szökőkutakat, a hercegi paloták elé teregetett damaszt-szőnyegeket, este pedig a földszintes
házak ablakain át a hosszú családi asztalokat, ahol ősz nagyapák térdükön ringatták kis
unokáikat; ilyenkor fullasztó zokogásba tört ki és ment vissza a sivatagba.
Szerelmes esengéssel gyönyörködve figyelte a fűben csipegető baromfit, a fészkén ülő

madarat, a virágon kúszó rovart; de közeledtére mind riadtan menekültek, elbújtak, vagy
gyorsan elröppentek.
Ismét a magányosságot kereste. De ha szél fútt, mintha halálhörgést hallott volna; a harmat
könnyei másféle, súlyosabb csöppeket juttattak eszébe. Esténként a lenyugvó nap vértócsával
öntötte el a fellegeket, és álmában minden éjszaka újra átélte a szülőgyilkosságot.
Vasszeges kínzóövet öltött. Térdenállva kúszott föl minden olyan hegyre, melynek csúcsán
kápolna volt. De az irgalmatlan gondolattól elsötétült a szentségtartók ragyogása és a
bűnbánat pokoli gyötrelmeit szenvedte el.
Nem lázongott Isten ellen, aki a szörnytett csapásával verte meg, mégis kétségbeejtette az a
gondolat, hogy képes volt azt elkövetni.
Annyira irtózott tulajdon magától, hogy az énjétől való szabadulás reményében készakarva
hajszolta az életveszedelmet. Rokkantakat mentett ki a tűzvészből, gyermekeket a forgatagos
víz mélyéből. Örvény kivetette, lángok megkímélték.
Idő nem enyhíté szenvedését, amely elviselhetetlenné vált. Elvégezte magában, hogy meg fog
halni.
Egy napon forrásvíz partjára ért s midőn fölébe hajolt, hogy fölbecsülje a víz mélységét,
szikkadt, fehérszakállas aggastyánt pillantott meg, akinek külseje oly szánalmas volt, hogy
láttára nem tudta magába fojtani a sírást. A másik is sírt. Julián nem ismerte föl a tükörképét,
csak homályosan emlékezett egy ehhez hasonló arcra. Fölkiáltott: az édesapja volt. És nem
gondolt rá többé, hogy megölje magát.
Így járt be messze földeket, hurcolva emlékei terhét; és egy folyóhoz érkezett, melyen
veszedelmes volt az átkelés, nagy sebessége miatt s mert a partjain széles mocsár terült el.
Hosszú idők óta nem akadt, aki meg merte volna kockáztatni.
Julián egy rozzant csónakot pillantott meg, farával besüppedve, orrával a nád közé nyúlva.
Amint jobban megnézte, egy pár evezőt fedezett föl rajta, és az a gondolata támadt, hogy
mások szolgálatára fogja szentelni életét.
Nekifogott, hogy a meredek vízpart fölé hídtöltés-félét emeljen, amelyen át le lehessen jutni a
csónakig, körömszakadásig hengergette, ölében cipelte a roppant köveket, elcsúszott,
besüppedt a mocsárba, nem egyszer hajszálon múlásig, hogy oda nem veszett.
Azután hajódeszkákkal kitatarozta a bárkát és vályogból meg fatörzsekből kunyhót eszkábált

magának.
Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek. Kendőlobogtatással hívták át a tulsó partról;

Julián fürgén beugrott a csónakba. Nagyon széles volt, és túlterhelték mindenféle poggyásszal
meg limlommal, nem is számítva a málhás öszvéreket, amelyek félelmükben rúgkapálva,
növelték a rakomány súlyát. Julián nem kért semmit a fáradságáért; egyik-másik utas maradék
ennivalót adott neki az iszákja fenekéről, vagy már hasznavehetetlen, elhordott ruhafélét.
Durva fráterek istentelen szidalmait Julián béketűrően fogadta, amire újabb sértések özöne
volt a válasz. Ő beérte azzal, hogy megáldotta őket.
Kis asztal, zsámoly, száraz lombokból rakott fekvőhely, három cserépkorsó: ez volt az egész
bútorzata. Két nyílás a falon: az ablakok. Egyik oldalon, ameddig a szem ellátott, terméketlen
síkság terült el, imitt-amott tespedő vadvizekkel; előtte pedig a nagy folyam zöldes árja
hömpölygött. Tavasszal a nedves talajból áradt a poshadás szaga. Később forgószél kavarta
föl a port, amely mindenhová bevette magát, iszapossá tette a vizet és recsegett a fogak közt.
Még későbbi időszakban a szúnyogok felhőnyi hada zümmögött és csípett éjjel-nappal szünet
nélkül. Azután jött a kegyetlen fagy, amely kővé keményítette a tárgyakat és vadul
megkívántatta a húsételt.
Hónapok elteltek úgy, hogy Julián egy élő lelket nem látott. Sokszor lehúnyta a szemét és
emlékei szárnyán próbált visszatérni ifjúkorába; - kastélyudvar tűnt föl előtte, agarak a
tornácon, inasok a fegyveres-házban és szőlőindák hűsében egy szőkefürtű ifjú, prémekbe
öltözött aggastyán s nagybóbitás dáma közt; egyszerre csak a két holttest jelent meg a
helyükön. Arcra borult a nyoszolyája előtt és zokogva hajtogatta:
- Jaj, szegény apám! szegény anyám, szegény anyám!
Összeesett és kábult félálmában véres látomásai folytatódtak.
Egy éjjel álmából arra ébredt, hogy nevén szólítja valaki. Feszülten figyelt és nem tudott
kivenni egyebet, mint a hullámok morajlását.
De újból megszólalt ugyanaz a hang:
- Julián!
A tulsó partról hallatszott, ami meglepte Juliánt, tudva a folyó nagy szélességét.
Harmadszor is szólították:
- Julián!
És ez a hang úgy bongott, mint egy templomharang.
Lámpását meggyújtva, kilépett a kunyhóból. Vad szélvihar dúlta föl az éjszakát. A vak sötétet
a táncoló hullámok csillogása törte meg itt-ott.
Percnyi habozás után Julián eloldotta a bárkát. A víz tüstént megnyugodott, a csónak símán
átsiklott és a tulsó partba ütközött, ahol egy férfi várta.
Rongyos darócruhát viselt, arca gipszálarchoz volt hasonló, két szeme vörösebb, mint az izzó
parázs. Amint a lámpával hozzáközelített, Julián észrevette, hogy ocsmány fekély borítja
testét; magatartásában mégis volt valami királyi.
Amint beszállott a bárkába, ez csodálatos módon alásüllyedt, szinte recsegett a súlya alatt;
Julián egy lökéssel helyrebillentette és evezni kezdett.
Minden egyes lapátcsapásra a hullámtorlódás fölemelte elülső részén a csónakot. A tintánál

feketébb víz szilajon tolult össze a két partszegély felől. Örvényeket hasított, hegyeket
támasztott s a lélekvesztő hol a magasba lendült, hol meg lebukott a mélységbe, ahol szél
dobálta és pörgette.
Julián derékban meghajolt, széttárta karjait és két lábát megfeszítve, egy törzskanyarulattal
hátrafordult, hogy több erőt fejthessen ki. Az arcát dér csapkodta, az eső a hátába csurgott, a
szél vad ereje kifullasztotta; elhagyta magát. A bárka most irány nélkül hánykódott a vízen.
De érezte, hogy komoly dologról van szó, parancsról, melynek engedelmeskednie kell, újból
megragadta az evezőket; és a lapátok csapkodása kettévágta a vihar tombolását.
Előtte égett a kis lámpás. Az elsuhanó madarak időnként eltakarták. De folyton látta a csónak
orrán oszlopmeredten álló bélpoklos világító szemgolyóját.
És ez soká tartott, nagyon soká!
Mikor megérkeztek a kunyhóba, Julián becsukta az ajtót és az idegen a zsámolyra kuporodott.

A testét takaró gyolcsféle lepel lecsúszott a csípőjéig; vállai, melle, sovány karjai eltűntek a
pikkelyszerű gennyes fekélyek alatt. Homlokát mély ráncok barázdálták. Orra helyén gödör
volt, mint egy csontvázkoponyán; kékes ajkai körül sűrű és förtelmes páraszerű lehellet
áramlott.
- Éhezem! - szólalt meg.
Julián odaadta, amije volt, egy darab avas szalonnát, némi fekete kenyérhéjat.
Az idegen mohón megevett mindent s utána az asztalon, a tányéron s a kés nyelén ugyanolyan
foltok látszottak, mint a testén.
Azután így szólt:
- Szomjúhozom!
Julián a vizeskorsóért ment; s mikor kezébe vette, olyan illat áradt ki belőle, amelytől kitágult
a szíve és az orrlika. Bor volt; mily csodás lelet! De a bélpoklos kinyujtá karját s egyhajtásra
kiitta a korsót.
Majd így szólt:
- Fázom!
Julián égő gyertyájával meggyujtott egy marék rőzsét a kunyhó közepén.
A bélpoklos melegedett a tűznél; sarkán guggolva ült, minden tagja reszketett, halálsápadt lett,
szemei már nem csillogtak, keléseiből genny szivárgott, s csaknem elhaló hangon suttogta:
- Az ágyadat!
Julián gyöngéden támogatta a vánszorgót s takaróul még bárkájának vitorláját is ráterítette.
A bélpoklos nyöszörgött. Szája sarkából kivillantak a fogai, egyre szaporább hörgések törtek
föl melléből s a hasa minden lélekzetvételre egész a gerincéig besüppedt.
Azután lehúnyta pilláit.
- Mintha jég lenne a tagjaimban! Jöjj ide mellém.
És Julián, föltakarva a vitorlát, lefeküdt a száraz levelekre, szorosan mellé.
- Vetkőzz le, hogy érezzem tested melegét!
Julián levetette ruháit; azután anyaszült meztelen visszafeküdt az ágyba, és érezte tagjain a
bélpoklos testét: kígyónál hidegebb volt és érdes, mint a ráspoly.
Bátorító szavakkal próbálta megnyugtatni; a másik lihegve így felelt:
- Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át! Ne csak a kezeddel! nem!
Julián hosszában végigterült rajta, ajkát ajkára, mellét mellére tapasztván.
Ekkor a bélpoklos magához szorította és a szemei hirtelen csillagfénnyel ragyogtak föl;

hajfürtei megnőttek, mint a napsugarak; orrlikai rózsaillatot leheltek, a tűzhely tömjént
felhőzött, a hullámok daloltak. Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a
kábult Julián lelkén; és az, aki őt ölelte, nőtt, egyre nőtt, feje és lába már a kunyhó két faláig
ért. A tető eltűnt, az ég boltja kitárult, - és Julián a kéklő magasságba emelkedett, szemtől-
szembe a mi Urunk Jézus Krisztussal, aki őt mennyországba vitte.
Eddig tart Irgalmas Szent Julián legendája, ilyenformán olvasható szülőfalum templomában
egy színes ablaküvegen.
Fordította: Lányi Viktor
HERÓDIÁS
Machaerus föllegvára a Holt-tengertől keletre emelkedett egy kúpformájú bazaltsziklán. Négy

mély völgy fogta körül, kettő oldalt, egy elől, a negyedik hátulról. A talapzatához házak
támaszkodtak, a körfalon belül, amely hullámosan követte a talaj emelkedéseit, süllyedéseit;
és a várost sziklába hasogatott cik-cakos út kötötte össze a várral, amelynek falai százhúsz
könyöknyire nőttek, sok bástyaszöglettel és lyukgatott párkányzattal, itt is, ott is tornyokba
szökkenve, amelyek mintegy virágdíszét alkották, ennek a mélység fölé akasztott
kőkoszorúnak.
A vár belsejében egy palota állott, oszlopcsarnokkal ékesen és egy terasszal tetőzve, amelyet
jávorfakorlát zárt körül, rajta pedig árbocok állottak, hogy velariumot lehessen föléje
kifeszíteni.
Egy reggelen, napfölkelte előtt, Herodes Antipas tetrarcha rákönyökölt a korlátra és

széjjeltekintett.
Közvetlenül alatta a hegyek taréja már kezdett kibontakozni, a derekuk azonban le egészen a
mélységekig, még homályban terpeszkedett. Köd lebegett, foszladozott és a Holt-tenger
körvonalai előbukkantak. A hajnal emelkedett Machaerus mögül és pirosságot árasztott szét.
Csakhamar bevilágította a tengerpart fövenyét, a dombokat, a sivatagot és távolabb Judea
valamennyi hegyét, amelyek szelíden hullámzottak göröngyös és szürke felületükkel. Engaddi
a középen feketéllett, mint valami korlát; Hebron a háttérben kúpba gömbölyödött; Eskolnak
gránátalmaligetei, Soreknak szőlőskertjei, Karmelnak szézámfűmezői voltak; az Antonia-
torony pedig hatalmas kőtömbjével Jeruzsálem fölött uralkodott. A tetrarcha jobbra fordította
a tekintetét, hogy a Jerikó pálmáit megszemlélje; és az ő Galileájának többi városára gondolt:
Kafarnaumra, Endonra, Nazaretra, Tóbiásra, ahová talán sohasem tér vissza többé. A Jordán
pedig folydogált a szikkadt síkságon. Tiszta fehérségében úgy ragyogott, mint egy hómező. A
tó éppen lazurkőszínbe öltözött; és a déli végén, Jemen felől, észrevett valamit Antipas,
aminek meglátásától rettegett. Barna sátrak voltak ott szétszórva, lándzsás férfiak járkáltak a
lovak között és pislákoló tüzek csillogtak, mint a sziporkák, a föld szintjén.
Az arabok királyának csapatai voltak ezek, akinek a leányát hazaküldte, hogy elvehesse
Heródiást, feleségét az egyik bátyjának, aki Itáliában élt, nem vágyva a hatalomra.
Antipas a rómaiak segítségét várta; de Szíria helytartója, Vitellius, késedelmeskedett és emiatt

nyugtalanság emésztette Antipast.
Talán Agrippa ellene ingerelte a császárt? Harmadik fivére, Fülöp, Batánia uralkodója, titkon
fegyverkezett. A zsidók nem akartak többé hallani az ő bálványimádó erkölcseiről, sem a
többiek az ő uralmáról; annyira, hogy már habozott is két terv között: lekenyerezze-e az
arabokat, vagy szövetséget kössön a pártusokkal; és azon ürügy alatt, hogy a születése napját
ünneplik, a mai napon nagy lakomára hívta a csapatainak vezéreit, a jószágainak kormányzóit
és Galilea főembereit.
Éles tekintettel átfürkészett minden utat. Néptelen volt valamennyi. Sasok szállottak át a feje
fölött; a katonák, a bástya hosszában, falnak dőlve aludtak; meg se moccant semmi a
palotában.
Egyszerre, mintha a föld mélységeiből jönne, egy távoli hang elsápasztotta a tetrarchát.
Előrehajolt, hogy jobban hallja, elenyészett a hang. Majd újra fölhangzott; a tetrarcha pedig
összecsapdosva a tenyerét, így kiáltozott:
- Mannaej! Mannaej!
Egy férfi jött elő, övig meztelenül, mint a fürdők dörzsölő-legényei. Hórihorgas, öreg,
szikártestű ember volt, a combján bronztokban rövid kard lógott. A haját fésű szorította hátra,
ami még szélesebbé tette a homlokát. Álmatagság színtelenítette el a szemeit, de a fogai
villogtak és a lábujjai könnyedén érintették a kőlapokat, egész teste hajlékony volt, akár a
majomé, az arca pedig múmia-merevségű.
- Hol van? - kérdezte a tetrarcha.
Mannaej hátra mutatott a hüvelykujjával és így válaszolt:
- Ott! még mindig!
- Mintha őt hallottam volna!
Antipas egy nagyot lélekzett, aztán Jaokanannról kérdezősködött, ugyanarról, akit a latinok
Keresztelő Szent Jánosnak hívnak. Látták-e újra azt a két embert, akiket a mult hónapban
könyörületességből bebocsátottak az ő börtönébe és azóta hallatszott-e valami róluk hogy mit
csinálnak?
Mannaej így felelt:
- Titokzatos szavakat váltottak vele, este, a keresztútnál, mint a tolvajok. Aztán eltávoztak
Felső-Galilea felé, előre bejelentve, hogy nagy hírt fognak magukkal hozni.
Antipas lehorgasztotta a fejét és megrémült arccal szólt:
- Vigyázz rá! Vigyázz rá! És senkit se bocsáss hozzá! Zárd be jól a kaput. Rejtegesd az
öreget! Még csak gyanítani sem szabad senkinek, hogy él!
Mannaej parancs nélkül is már végrehajtotta mindezt; mert Jaokanann zsidó volt, ő pedig -
amiként minden szamaritánus - útálta a zsidókat.
Az ő Garizim-i templomuk, amelyet Mózes Izrael középpontjául jelölt ki, nem állott fönn
többé Hyrkan király óta; a jeruzsálemi templom pedig haragra gyullasztotta őket, mert
sérelem és örökös igazságtalanság volt a szemükben. Mannaej behatolt ebbe a templomba,
hogy halotti csontokkal szennyezze be az oltárt. Társait, akik nem tudtak elég gyorsan
elmenekülni, lefejezték.
Két domb hajlása között észrevette a templomot. A nap megragyogtatta fehér márványfalait és
a tetőzetének aranylemezeit. Olyan volt, mint egy fénylő hegység, valami természetfölötti
dolog, amely gazdagságával és gőgjével mindent leigáz.
Ekkor kitárta karjait Sion felé és merev testtel, hátravetve az arcát, ökölbe szorítva a kezét,
átkot szórt a templomra, mert hitte, hogy valóságos hatalma van a szónak.
Antipas végighallgatta és nem látszott rajta semmi megbotránkozás.
A szamaritánus még hozzátette:
- Néha megmozog, menekülni szeretne, szabadulást remél. Máskor meg nyugodt, mint a beteg
állat; vagy pedig járkál a sötétségben és azt ismételgeti: "Mit bánom én?! Hogy ő
növekedhessék, nekem kell kisebbednem!"
Antipas és Mannaej egymásra néztek. De a tetrarcha lusta volt rá, hogy gondolkozzék a
dolgon.
A körülötte levő hegyek, - megannyi kővémeredt hullám - a fekete üregek a meredek part
oldalában, a kék ég mérhetetlensége, a napfény erős ragyogása, a szakadékok mélysége:
mindez zavarba hozta őt; és kétségbeesés szállotta meg a sivatag láttára, amely fölkavart
homokjából amfiteátrumokat és rombadőlt palotákat formált. A forró szél kénköves illata,
mintha az elátkozott városok páráját hozta volna magával, amelyek el vannak temetve a
partnál is mélyebbre, a nehezedő vizek alá. Ezek a jelek, amelyek örök haragra vallottak,
megriasztották a lelkét; és ott maradt, két karjával a könyöklőre támaszkodva, merev
szemekkel és a halántékát a tenyerébe fogva. Valaki megérintette. Hátrafordult. Heródiás
állott előtte.
Uszályos, könnyű bíborruha borította, le egészen a sarujáig. Úgy szaladt ki a szobájából, nem
is volt rajta sem nyaklánc, sem fülönfüggő. Fekete hajának egyik fonadéka a karjára hullott, a
vége a két keble közé bújt el. Kitágult orrcimpái reszkettek; diadalmas öröm sugárzott az
arcán; és hangos hangon így szólt, megrázva a tetrarchát:
- Ceasar szeret minket! Agrippa fogoly!
- Ki mondta?
- Tudom!
Majd hozzátette:
- Azért, mert Caiusnak szánta a császárságot!
Bár Agrippa az ő alamizsnáikból élt, mégis királyi címre törekedett, amire ők is vágyakoztak.
De ezentúl nincs mitől tartaniok.
- Tibérius börtönei nehezen nyílnak meg és néha az élet sem biztos bennük.
Antipas megértette Heródiást; Heródiás Agrippa nővére volt, de azért Antipas jogosultnak
ismerte el ezt a kegyetlen gondolkozását. Ezek a gyilkosságok természetesen következményei
a dolgoknak, végzetszerűen történik ez így a királyi házakban. Heródiás családjában már
számba sem vették őket.
Aztán az asszony elmondta a vállalkozása egész történetét: mint vásárolta meg a plebejus
pártfogoltakat, hogyan jutott a levelek titkához, miként állított kémeket minden ajtó elé és
mily módon sikerült neki megnyernie Eutychest, a följelentőt.
- Semmi áldozatot nem sajnáltam! Éretted nem tettem-e már ennél többet is?... A leányomat is
elhagytam éretted!
A válás után Rómában hagyta leánygyermekét, remélve, hogy a tetrarchától más gyermekei
fognak születni. Sohasem beszélt erről, Antipasnak föl is tűnt ez a nagy gyöngédség.
Kibontották a velariumot és sebbel-lobbal széles vánkosokat hoztak eléjük. Heródiás leroskadt

a vánkosokra és sírt, hátát fordítva a tetrarcha felé. Azután kezével letörölte a szempilláit és
kijelentette, hogy nem gondol többé erre és boldognak érzi magát; és emlékeztette Antipast a
meghitt beszélgetéseikre, ott lenn, az atriumban, eszébe juttatta a találkozásaikat a fürdőkben,
hosszú sétáikat a Via Sacrán, és az estéket, amiket a nagy villákban, szökőkutak csobogása
mellett, virágsátrak alatt együtt töltöttek a római síkságon. Úgy nézett Antipasra, mint akkor
régen, hozzásímulva a melléhez, cirógató öleléssel.
- Antipas eltolta őt magától. A szerelem, amelyet Heródiás föl akart éleszteni, olyan távol
állott most tőle! És minden szerencsétlensége ebből fakadt; mert idestova tizenkét esztendeje
tart már a háborúság. Bele is öregedett a tetrarcha. A vállai ibolyaszín szegélyű, sötét tógában
görbedtek; fehér haja belevegyült a szakállába és a ponyván áthatoló napsugár fényben
fürösztötte meg bánatos homlokát. Heródiás homloka is ráncos volt; és szemtől-szembe, vad
tekintettel szemlélték egymást.
A hegység utai lassan benépesültek. Pásztorok ökröket ösztökéltek, gyermekek szamarakat

ráncigáltak, lovászok lovakat vezettek. Akik a Machaerus mögötti magaslatokról ereszkedtek
alá, eltűntek a palota mögött; mások a szemközt lévő vízmosáson hágtak föl és a városba érve,
lerakták terheiket az udvarokon. Ezek a tetrarcha szállítói voltak és a szolgák, akik a vendégek
előtt érkeztek.
Balról a terasz végében azonban egy közönséges arcú esszénus jelent meg, fehér öltözetben és
mezítláb. Mannaej jobbról előrohant, tőrét fölemelve.
Heródiás rákiáltott:
- Öld meg!
- Megállj! - szólt közbe a tetrarcha.
Mannaej nem moccant többé, a másik is mozdulatlanul állott.
Azután eltávoztak, mindegyik más lépcsőn, hátrálva és nem vették le egymásról a szemüket.
- Ismerem ezt - szólt Heródiás. - Fanuel a neve és Jaokanannt akarja látni, mert te
vakságodban még mindíg életben tartod őt!
Antipas azt az ellenvetést tette, hogy még valamikor hasznukra lehet a dolog. Jeruzsálem ellen
való támadásai az ő pártjukra hangolják a zsidóságot.
- Nem úgy van! - folytatta az asszony - ők minden urat szolgálnak és nincs erejük hazát
teremteni maguknak!
Azt pedig, aki fölizgatta a népet a Nehemiás idejéből maradt reménységgel, a legjobb politika
lenne: eltenni láb alól.
- Semmi sem sürgős - vélekedett a tetrarcha. - Jaokannan veszedelmes?! Ugyan! Hogy volna
veszedelmes! - Nevetést erőltetett.
- Hallgass!
És Heródiás újra elmondta megaláztatását, ami akkor érte, mikor egyszer balzsamszedésre
ment Galaad felé.
- A folyó partján emberek öltözködtek. Oldalt egy halmon egy férfi beszélt hozzájuk. Tevebőr
borította a derekát és a feje olyan volt mint az oroszláné. Amint észrevett, rámköpdöste a
próféták minden átkát. A szeme golyója lángban forgott; a hangja bömbölt; fölemelte a
karjait, mintha mennykövet akart volna kézbe ragadni. Lehetetlen volt menekülnöm! A
szekerem kereke tengelyig süppedt a homokba; csak lassan hagyhattam el a helyet,
köpenyembe burkolódzva és borzongva a szitkok alatt, amelyek úgy hullottak rám mint a
felhőszakadás.
Jaokannan tönkretette Heródiás életét. Mikor elfogták és kötelekkel megkötözték, a

szolgáknak parancsuk volt, hogy szúrják le, ha ellenáll; de szelíden viselkedett. Kígyókat
eresztettek a börtönébe; a kígyók megdöglöttek.
A cselvetések sikertelensége kétségbeejtette Heródiást. De miért is harcol ez az ember ő

ellene? Minő érdek hajtja? Beszédei, amit a tömeg előtt ordítozott, elterjedtek, szájról-szájra
jártak; Heródiás mindenütt hallotta őket tele volt a levegő velük. A légiók ellen lett volna
bátorsága. De ez a kardnál is veszedelmesebb erő, amelyet nem lehetett megfogni
megdöbbentette őt; és haragtól sápadtan futkosott a teraszon, nem találva szót, hogy
kifejezhesse, ami a lelkét fojtogatja.
Arra is gondolt, hogy a tetrarcha - engedve a közvéleménynek - talán még eltaszítaná őt

magától. Akkor minden el volna veszve! Gyermekkora óta azt a vágyat táplálta magában,
hogy egy nagy birodalom lesz az övé. Ezért a célért hagyta el az első férjét és ment hozzá
emehhez, aki - úgy gondolta - becsapta őt.
- Jó támaszra találtam, mikor beléptem a te családodba!
- Annyit ér, mint a tied! - mondta nyugodtan a tetrarcha.
Heródiás érezte, hogy forr az ereiben őseinek, papoknak és királyoknak vére.
- Hiszen a te nagyapád az aszkaloni templomot söpörte! A többiek meg pásztorok voltak,

banditák, karavánvezetők. Dávid király óta Judának adózó horda! Valamennyi ősöm leverte a
tiéidet! Az első Makkabeus kiűzött benneteket Hebronból, Hyrkan körülmetélkedésre
kényszerítette a fajtádat!
És kiöntve minden megvetést, amit a patríciusnő egy plebejussal szemben érez, - Jákob
minden gyűlöletét Edom iránt, - szemére vetette a tetrarchának, hogy közömbösen tűri e
sértéseket, hogy puha a farizeusokkal szemben, akik elárulták, hogy gyáva a néppel
szembeszállni, amely útálja őt.
- Te is olyan vagy mint ezek, valld be! és sajnálod az arab leányt aki kövek körül táncol. Vedd
vissza! Eredj, élj vele, a vászon-házában! zabáld a hamuban sült kenyerét! szürcsöld a
juhainak aludt tejét! csókold szederjes orcáit! És felejts el engem!
A tetrarcha már nem hallgatott oda. Egy háznak a lapos tetejét nézte, ahol egy fiatal leány
állott, meg egy öreg asszony, aki egy nádnyelű napernyőt tartott, olyan hosszút, mint egy
horgászrúd. A szőnyeg közepén egy nagy nyitott utazókosár volt. Övek, fátylak, ötvözött
fülönfüggők töltötték meg nagy összevisszaságban. A leány időközönként lehajolt a kosárban
lévő tárgyakhoz és meg-megrázta őket a levegőben. Öltözete olyan volt, mint a római nőké:
fodrozott tunika, smaragdokkal díszített peplummal, kék szíjacskák övezték a haját, amely
bizonyára nehéz volt, mert közbe-közbe megtapogatta a kezével. A napernyő árnyéka ott
mozgott felette, félig elrejtve az alakját. Antipas kétszer-háromszor meglátta a kecses nyakát,
az egyik szeme sarkát, kicsi szája szögletét. Meglátta a csipejétől a nyakszirtjéig egész
termetét is, amely ruganyosan meg-meghajolt és ismét kiegyenesedett. Antipas leste ezt a
mozdulatát és a lélekzete meggyorsult; lángok gyúltak ki a szemében. Heródiás figyelte őt.
- Ki ez a leány? - kérdezte a tetrarcha.
Az asszony azt felelte, hogy nem tudja és hamarosan megnyugodva eltávozott.
A tetrarchát már várták az oszlopcsarnokban a Galileabeliek, az írástudók feje, a legelők

főintézője, a sóügyek igazgatója és egy babiloni zsidó, a lovasok kapitánya. Valamennyien
fennszóval üdvözölték. Azután a tetrarcha visszavonult belső szobáiba.
Fanuel megjelent az egyik folyosó végén.
- Ah! Megint? Jaokannan miatt jössz, ugye?
És miattad is, fontos dolgot kell közölnöm veled.
És nyomon követte Antipast, belépett vele egy homályos lakosztályba.
A napfény egy rácsozaton át hatolt be, amely végighúzódott a párkány alatt. A falak
gránátszínre, csaknem feketére voltak festve. A háttérben ébenfa-ágy terpeszkedett ökörbőrből
készült hevederrel. Felette aranypajzs fénylett, miként a nap.
Antipas keresztülment a termen és ledőlt az ágyra.
Fanuel állva maradt. Felemelte a karját és ihletett hangon szólt:
- A Magasságos néha-néha elküld egyet az ő fiai közül. Jaokannan közülük való. Ha megölöd,
megbűnhödöl.
- Hiszen ő üldöz engem! - kiáltott fel Antipas. - Lehetetlen cselekedetet kívánsz tőlem. Azon
idő óta gyötör. Pedig eleinte nem voltam kemény! Még azt is megtette, hogy Machaerusból
embereket küldött, hogy felforgassák tartományaimat. Szerencsétlen életű ember! Ha engem
támad, én védekezem!
- Nagyon heves a haragjában - viszonozta Fanuel. - Mindegy! Szabadon kell bocsátani.
- Dühös vadállatokat nem engednek ki! - szólt a tetrarcha.
Az esszénus így válaszolt:
- Ne nyugtalankodj! Elmegy ő az arabokhoz, a gallusokhoz, a skythákhoz, az ő művének a

világ végéig kell terjednie.
Antipast láthatólag valami vizió tartotta fogva.
- Nagy az ő hatalma!... Akaratom ellenére is szeretem!
- Akkor hát, szabad legyen?
A tetrarcha rázta a fejét. Félt Heródiástól, Mannaejtől és az ismeretlentől.
Fanuel igyekezett meggyőzni őt és a terveinek igazolására fölemlítette az esszénusok

királyhűségét. Tiszteletben állottak ezek a szegény emberek, akiket nem hajlít meg a kínzatás,
gyolcsba öltöznek és olvasnak a csillagokban.
Antipas visszaemlékezett Fanuel előbbi szavaira:
- Mi is az, amit olyan fontos dolognak jeleztél?
Egy néger jött be. A teste portól fehérlett. Hörgött és csak annyit tudott mondani:
- Vitellius!
- Hogyan? jön?
- Láttam. Nem telik bele három óra és itt lesz!
A folyosók ajtófüggönyeit mintha szél libegtette volna. Lárma töltötte be a kastélyt,

szaladgáló emberek kiáltozása, taszigált bútorok, csörömpölő ezüstök zaja; a tornyok tetejéről
pedig csigakürtök zúgtak, jeladásul a szerteszéledt rabszolgáknak.
A sáncokon tolongott a nép, mikor Vitellius belépett az udvarba. A tolmácsa karjára

támaszkodott, mögötte tollbokrétákkal és kürtökkel ékesített nagy vörös gyaloghintó; a
konzulok bíborszegélyű tógáját és saruit viselte, személyét liktorok vették körül.
Ezek a kapunak támasztották a tizenkét fascest, a szíjjal összekötött pálcákat, amelyek

közepébe egy balta volt erősítve. Mindenki megremegett a római nép fönsége előtt.
A gyaloghintó, amelyet nyolc ember hozott, megállt. Egy nagyhasú, pattanásos arcú ifjú lépett
ki belőle; az ujjait igazgyöngyök borították. Egy serleget nyujtottak át neki, színültig
megtöltve fűszerektől illatos borral. Kiitta és másikat kért.
A tetrarcha leborult a prokonzul térdei elé és sajnálkozott, hogy nem értesült korábban a
kegyről, amelyben az ő jelenléte által részesül. Különben fogadta volna őt az utakon, a
Vitelliusokat megillető hódolattal. A Vitelliusok Vitellia istennőtől származtak. A Janiculusról
a tengerre vezető út mindakkorig az ő nevüket viselte. Számtalan kvesztor és konzul került ki
a családból; ami pedig Luciust, mostani vendégét illeti, hálával tartozik neki, a kliták
legyőzőjének és emez ifjú Aulus atyjának, aki tulajdonképpen a saját birodalmába jött vissza,
mert hiszen a Kelet az istenek hazája. Mindezeket a hiperbolákat latinul mondotta. Vitellius
közönyösen fogadta őket.
Azt válaszolta, hogy a nagy Heródes elég dicsőség egy nemzetnek. Az athéniek rábízták az
olympiai játékok felügyeletét. Templomokat emelt Augustus tiszteletére, türelmes, leleményes
és félelmetes volt és mindig hű a Cézárokhoz.
Az ércfejű oszlopok között Heródiás tűnt föl, császárnői méltósággal közeledett, asszonyoktól
és eunuchoktól körülvéve, akik aranyozott ezüsttálcákon égő illatszereket hoztak.
A prokonzul három lépést tett eléje és főhajtással üdvözölte az asszonyt.
- Minő boldogság! - kiáltott föl Heródiás - hogy Agrippa, Tiberius ellensége nem árthat többé!
A prokonzul nem tudott erről az eseményről és az asszony veszedelmesnek tűnt föl előtte;
mikor pedig Antipas esküdözött, hogy mindent megtesz a császárért, Vitellius hozzátette:
- Még a többiek kárára is?
Túszokat vett a parthusok királyától és a császár már nem is törődött ezzel a dologgal; Antipas
ugyanis, aki jelen volt a tanácskozáson, hogy érdemeket szerezzen magának, rögtön
továbbította a hírt. Innen Vitellius mélységes gyűlölete és a késedelem a segítség adásban.
A tetrarcha dadogott valamit. De Aulus nevetve szólt oda neki:
- Nyugodj meg, én pártfogollak!
A prokonzul úgy tett mintha nem hallott volna semmit. Az ő vagyona a fia szennyességétől
függött; ez a capreai mocsárvilág olyan tetemes javakat szerzett neki, hogy nagy
figyelmességgel bánt vele, bár nem bízott benne, mert a belsejében mérget rejtett.
Tolongás keletkezett a kapu alatt. Fehér öszvérek hosszú sorát vezették be; az öszvéreken papi
ruhába öltözött személyek ültek. Szaddaceusok és farizeusok voltak, akiket ugyanegy vágy
hajtott Machaerus felé; a szaddaceusok elnyerni, a farizeusok megtartani akarták a papi
hatalmat. Arcuk komor volt, különösen a farizeusoké, akik régóta ellenségei Rómának és a
tetrarchának. A tunikájuk uszálya meg-megakadt a tolongásban; a tiarájuk pedig megingott a
fejükön, a pergamen szalagocskák fölött, amelyeken mindenféle írások voltak.
Csaknem egyidőben érkeztek meg az előörs katonái. A pajzsukat zsákokba dugták, hogy
védve legyen a portól; mögöttük pedig Marcellus, a prokonzul hadnagya tűnt föl a
publikánusokkal, akik fatáblácskákat szorongattak a hónuk alatt.
Antipas megnevezte környezetének főbbjeit: Tolmajt, Kantherát, Széhont, Alexandriai

Ammoniust, aki szurkot vásárolt neki, Naámannt, könnyű gyalogosainak kapitányát és
Babilóni Jászimot.
Aztán bemutatta a szadduceusokat.
Vitellius észrevette Mannaejt.
- Hát az ott kicsoda?
A tetrarcha egy mozdulattal értésére adta, hogy az a hóhér.
Jonathas, egy apró, mozgékony és görögül beszélő ember kérte a nagyurat, hogy tisztelje meg
őket látogatásával Jeruzsálemben. Valószínűleg el fog menni.
A görbeorrú, hosszúszakállú Eleazár a farizeusok számára követelte a főpapi talárt, amit a

polgári hatóság az Antonia-toronyban tart vissza.
Azután a Galieabeliekkel bevádolták Poncius Pilátust. Egy bolond ember ugyanis Dávid
aranyedényeit kereste valami üregben és ezért Pilátus többeket megöletett a lakosok közül;
valamennyi vádaskodó egyszerre beszélt, köztük Mannaej a leghevesebben. Vitellius
bizonygatta, hogy a bűnösök elveszik büntetésüket.
Szitkozódás hangzott föl az egyik oszlop előtt, ahová a katonák a pajzsokat fölaggatták. A
takarók lekerültek a pajzsokról és előtűnt az umbo-kon a Cézár képmása. A zsidók szemében
ez bálványimádás volt. Antipas beszédet intézett hozzájuk, miközben Vitellius, aki egy magas
széken ült az oszlopcsarnokban, csodálkozott a zsidók haragján. Tiberiusnak igaza volt, hogy
négyszázat Szárdíniába üldözött közülük. De a maguk országában erősek a zsidók; és
Vitellius elrendelte, hogy vigyék el a pajzsokat.
Erre körülvették a prokonzult és könyörögtek neki sérelmeik jóvátételéért, kedvezményekért,

alamizsnákért. Egymás ruháit szaggatták, majd agyontaposták egymást; rabszolgák botokkal
ütöttek szét közöttük jobbra-balra, hogy helyet csináljanak. A kapuhoz közelállók lementek az
ösvényen, mások fölfelé jöttek; oda és vissza özönlött a nép; két áradat kereszteződött az
embertömegben, amely ott nyüzsgött, a falak övezetébe szorulva.
Vitellius megkérdezte, miért e sokaság. Antipas megmondotta az okát: az ő születésnapi

lakomájára gyűltek össze; és rámutatott több emberére, akik a párkányzaton kihajolva húzták
föl az óriási kosarakat, teli hússal, gyümölccsel és zöldséggel, antilopokat és gólyákat, széles,
azurkék halakat, szőlőt, görögdinnyéket, piramisba rakott gránátalmákat. Aulus nem bírta
türtőztetni magát. Rohant a konyhák felé, elszédítette őt ez a tobzódó ételbőség, amely
bámulatba ejthette az egész világot.
Mikor az egyik pince mellett ment el, fazekakat vett észre, amelyek olyanok voltak, mint a
mellvért. Vitellius odament megnézni őket; és követelte, hogy nyissák meg neki az erősség
földalatti kamráit.
A kamarák a sziklába voltak vájva, magasra kiboltozva és bizonyos távolságokban pillérekkel

alátámasztva. Az első kamrában régi fegyverzeteket tartottak; a második tele volt dárdával,
amelyek tollbokrétából nyújtogatták ki hosszú hegyüket. A harmadikat, mintha nádfonadékkal
tapétázták volna ki, annyi vékony nyílvessző borította, sűrűn egymás mellé rakva,
függőlegesen, a falat. Görbe kardok pengéi födték a negyediknek a falát. Az ötödiknek a
közepén taréjos sisakok sorakoztak, mint valami vöröskígyó-regiment. A hatodikban csak
tegzeket lehetett látni; a hetedikben csupa lábvértet; a nyolcadik tele volt karvasakkal; a
következőkben villák, csáklyák, lajtorják, kötelékek voltak felhalmozva, sőt még gerendák is
voltak ott hajítógépek számára és csörgők a tevék szügyére! Mivel pedig a hegy a lába felé
szélesedett, méhkaptárszerű belsejében a szobák alatt mindig több szoba volt és annál
mélyebbek voltak a szobaüregek, mennél lejjebb jutott az ember.
Vitellius, Phineas, a tolmácsa, és Sisenna, a publikánusok feje, három eunuch fáklyája mellett
bejárták a szobákat. A félhomályban útálatos tárgyak bukkantak elő, barbárok találmányai:
szögekkel kivert buzogányok, sebet mérgező hajító-dárdák, harapófogók, amelyek krokodilok
állkapcsához hasonlítottak; mindent összevéve negyvenezer emberre való hadiszert őrzött a
tetrarcha Machaerus várában.
Arra az eshetőségre gyüjtötte mindezt össze, ha esetleg az ellenségei szövetkeznének ellene.

De a prokonzul azt hihette, és mondhatta, hogy a rómaiak ellen irányul ez a fölkészültség, és
Antipas igyekezett kimagyarázni a dolgot.
Nem mind az övé a hadianyag; nagy részük védekezésül szolgál a rablók ellen; különben is
készen kell lennie az arabok támadására; egyébként is az egész még az apjáról maradt rá. És
hátulról a prokonzul elé került és gyors léptekkel ment előre. Azután a fal mellé állt és
szétfeszítve két könyökét, a tógájával igyekezett eltakarni valamit; de egy ajtó kilátszott a feje
felett. Vitellius észrevette az ajtót és tudni akarta, mi van mögötte.
- Csak a babiloni tudja felnyitni.
- Hívd le a babilonit!
Vártak rá.
Az apja az Eufrates partjairól jött, hogy ötszáz lovassal felajánlja magát a keleti határok
védelmére. A királyság felosztása után Jaszim Fülöpnél maradt és most Antipast szolgálta.
Megjelent a babiloni, íjjal a vállán, korbáccsal a kezében. Kiferdült lábszárait sokszínű

szalagok szorították. Vastag karjai ujjatlan tunikából nyúltak ki és prémsapka árnyékolta be az
arcát, amelyen gyűrűkbe fodrozódott a szakáll.
A babiloni eleinte úgy tett, mintha nem értené a dolgot. De Vitellius egy tekintetet vetett
Antipasra, aki nyomban megismételte a parancsot. Ekkor Jaszim rátette mind a két kezét az
ajtóra. Az ajtó becsúszott a falba.
Meleg levegő fuvallata áradt ki a sötétségből. Egy folyosó kanyargott előttük lefelé,
megindultak rajta és egy barlangnak a bejárásához jutottak, amely terjedelmesebb volt a többi
földalatti üregnél.
A háttérben árkádos boltozat nyílott a szakadékra, amely erről az oldalról védte a fellegvárat.
Jerikói lonc kapaszkodott a bolthajtáson és a virágait kilógatta a világosságra. A föld szintjén
egy vízerecske csörgedezett.
Fehér lovakat láttak ott, lehettek vagy százan, árpát zabáltak egy deszkáról, amely egy
magasságban állott a szájukkal. Mindegyik lónak kékre volt festve a sörénye, a patáik
fonadékkal voltak begöngyölve és az üstökük a homlokukra lógott, mint valami paróka.
Hosszú farkukkal lomhán verdesték a térdeiket. A prokonzul a bámulattól elnémultan állott.
Csodálatos állatok voltak ezek, hajlékonyak, mint a kígyó, könnyedek mit a madár. Versenyt
futottak a lovasok nyilával, fölborították az embert és a hasába haraptak, kiláboltak a sziklák
tömkelegéből, átugrottak a szakadékok fölött és naphosszat száguldoztak a síkon őrült
ügetéssel; de az első parancsszóra, megállottak. Alig lépett ki Jaszim köréje gyűltek, mint a
juhok, mikor megjelenik a pásztor; és előrenyújtva a nyakukat gyermekszemeikkel
nyugtalanul néztek rá. Jászim szokása szerint rekedt hangon kurjantott egyet, ami fölvidította
a lovakat; és már ágaskodtak, vágyakozva a térségekre és szaladozni akartak.
Antipas attól való féltében, hogy Vitellius elveszi tőle a paripákat, ide zárta őket, erre a helyre,
amely ostrom esetén az állatok számára volt fönntartva.
- Rossz ez az istálló - szólt a prokonzul - és te mégis kiteszed őket a veszedelemnek! Vedd

számon a lovakat, Sisenna!
A publikánus kihúzott egy táblácskát az övéből, megszámolta a lovakat és följegyezte.
A kincstári jövedékek tisztviselői megvesztegették a kormányzókat, hogy szabadon

fosztogathassák a provinciákat. Sisenna mindenfelé fürkészett nyest-fejével és hunyorgó
szemével.
Végre visszatértek az udvarra.
A kövezeten imitt-amott kerek bronzlapok borították a ciszternákat. Kiszemelte az egyiket, a

legnagyobbat, amelyik alig kongott a sarka alatt. Váltogatva megkopogtatta valamennyit,
aztán dobogva a lábával fölordított:
- Megvan! Megvan! Itt van Heródes kincse!
A kincskeresés bolondja volt a rómaiaknak.
- Nincsen semmiféle kincs - esküdözött a tetrarcha.
- De hát akkor mi van ott alant?
- Semmi! egy ember, egy fogoly.
- Mutasd! - szólt Vitellius.
A tetrarcha nem engedelmeskedett; a zsidók megtudták a titkot. Vonakodása türelmetlenné

tette Vitelliust.
- Törjétek be! - kiáltotta a liktoroknak.
Mannaej kitalálta, mire készülnek. Mikor meglátott egy fejszét, azt hitte Jaokanannt fogják
lefejezni; és megállította a liktort az első csapás után, amit a bronzlapra mért; a bronzlap és a
kövezet közé valami kampófélét akasztott, aztán hosszú, sovány karjait megfeszítve lassan
feszegette a födelet, amely levált a nyomásra; mindenki csodálta az öregnek az erejét. A bronz
fabélése alatt egy ugyanolyan méretű csapóajtó volt. Egy ökölcsapásra kettészakadt; tátongó
lyuk nyílt meg, egy óriási üreg, amelyet egy korlátnélküli lépcső kanyargott körül; akik az
üreg fölé hajoltak, a fenekén homályosan valami rémítő dolgot vettek észre.
Emberi lény feküdt ott a földön, hosszú haja összekuszálódott az állatszőrökkel, amik a hátát
födték.
Fölkelt.
A homloka egy vízszintesen kifeszített rácsozatba ütődött; és időnként eltűnt a barlang

mélységeiben.
A napfény megragyogtatta a tiarák csúcsát, a kardok markolatát és forróra melegítette a

kőlapokat; és a párkányok alól kirepülő galambok az udvar fölött kerengtek. Ebben az órában
szokott Mannaej magot szórni nekik. Most ott guggolt a tetrarcha előtt, aki Vitellius mellett
állott. A Galileabeliek, a papok és a katonák kört formáltak mögöttük; valamennyien
hallgattak és szorongva várták mi fog történni.
Először is egy mély sóhajtás hallatszott, mint valami földalatti hang.
Heródiás is meghallotta a palota másik végén. Igézettől hajtva átfurakodott a tömegen; és

egyik kezét Mannaej vállára téve, előrehajolt és hallgatódzott.
Fölharsogott a hang:
- Átok tireátok, farizeusok és szadduceusok, vipera fajzatjai, fölfuvalkodott tömlők, lármázó

réztányérok!
Fölismerték Jaokanannt. Szájról-szájra adták a nevét. Még többen sereglettek a nyílás köré.
- Átok reád, te nép! és átok Juda árulóira, Efraim részegeskedőire, átok azokra, akik a
zsírosföldű völgyben lakoznak és akik tántorognak a borital gőzétől!
- Tűnjetek el, miként a szertefolyó víz, miként a héjatlan csiga, amely csúszva-mászva
szétmállik, miként az asszony idétlen magzatja, aki nem látja meg a napvilágot.
- Menekülnöd kell néked, Moab, a ciprusligetekbe, miként a veréb, lyukakba, miként a mezei
egér. Az erősségek kapui könnyebben összetörnek, mint a dióhéj, a falak leomlanak, a
városok leégnek; és az Örökkévaló ostora nem szűnik meg. Envéretekben füröszti a
tagjaitokat, miként a lent megfürösztik a festősajtárban. Szétszaggat benneteket, mint az új
borona; a húsotok cafatjait elszórja a hegyeken!
Micsoda hódítóról beszél? Talán Vitelliusról? Csak a rómaiak tudnának ilyen öldöklést tenni.
Panaszok röppentek el az ajkakról:
- Elég! elég már! legyen vége!
Jaokanann hangosabban folytatta:
- Anyjok holtteteme mellett hamvakban fetrengenek a kisdedek. Éjnek idején, kardoktól

rettegve, romok között kutat kenyér után a nép. Sakálok marakodnak csontokért a piacokon,
hová esténként az öregek beszélgetésre jönnek vala. A te szűzeid könnyeiket elnyelve,
hárfáznak az idegenek lakomáin és a te legkedvesebb fiaid meghajtják nehéz terhek súlyától
föltört hátukat.
A nép újra látta számkivetésének napjait, egész történetének minden szerencsétlenségét. A

régi próféták igéi voltak ezek. Jaokanann hatalmas csapásokként sujtott velük.
De a hang gyöngéddé, zengzetessé, éneklővé vált. Szabadulást hirdetett, fényességet az égen,

megszületendő gyermeket, félkarral már a sárkány barlangjában, aranyat az agyag helyébe,
viruló rózsaligetet a sivatagon:
- Ami most hatvan kikárt ér, nem lesz egy obulus sem. Tejnek forrásai fakadnak a sziklából;
tölt hassal alusznak el a présházakban! Mikor jössz el, te, akiben reménykedem? Máris
leborulnak minden népek és a te uralmad örökkévaló leszen, Dávid fia!
A tetrarcha hátrahőkölt, mert a Dávid Fiának létezése sértette őt, mint valami fenyegetés.
Jaokanann rátámadt a királysága miatt.
- Nincsen más király, csak az Örökkévaló!
Aztán megtámadta őt a kertjei, a szobrai, az elefántcsontbútorai miatt, mintha ő lett volna az

istentelen Achab.
Antipas leszakította a nyakáról a bőrszalagot, amelyen a pecsétje lógott és bedobta a pecsétet

az üregbe, rászólva Jaokanannra, hogy hallgasson.
A hang visszafelelt:
- Ordítani fogok, miként a medve, miként a vadon puszták szamarai, miként a gyermeket
szülő asszony!
- A te vérfertőzésed maga is büntetés, Isten az öszvéreknek meddőségével vert meg!
Vihogás szaladt végig a tömegen, a hullámok zajlásához hasonlóan.
Vitellius makacsul ottmaradt. A tolmács közömbös hangon ismételte a szitkokat, amiket

Jaokanann a maga nyelvén ordítozott. A tetrarcha és Heródiás kénytelen volt kétszer is
végighallgatni a sértéseket. Antipas zihált, az asszony pedig meredten bámészkodott le az
üregbe.
A rettenetes ember fölfelé fordította a fejét; és ököllel megragadta a rácsot, hozzányomta az

arcát, amely olyan volt mint a bozót; benne két izzó parázs.
- Ah! te vagy itt, Jezabel?!
- Megejtetted a szívét a sarudnak nyikorgásával. Nyerítettél, mint egy kanca. Nyoszolyádat a

hegyekre terítetted, hogy beteljesítsd az áldozataidat. Az Úr elragadja a fülönfüggődet, a
bíborruháidat, lenfátylaidat, karjaidról az aranykarikákat, lábujjaidról a gyűrűt és a kis arany
félholdakat, amelyek a homlokodon reszketnek, ezüst tükreidet, strucctoll-legyezőidet,
gyöngyházas cipőidet, amelyek magasra emelik az alakod, büszke gyémántjaidat, a hajad
illatát, a körmeid festékét és a puhaságodnak minden mesterkedéseit és nem lészen elég kő a
te paráznaságod megkövezésére.
Heródiás maga körül tekintett, mintha védelmet keresne. A képmutató farizeusok lesütötték a
szemüket. A szadduceusok elfordították a fejüket, attól tartva, hogy megsértik a prokonzult.
Antipas halálra sápadt.
A hang erősbödött, nekilendült, meg-megszakadt, mint a mennydörgés és visszaverődve a

hegyekről megsokszorozott csapásokkal sújtott le Machaerusra.
- Feküdj a porba, Babilon leánya! Őrlesd meg a lisztet. Vesd le övedet, oldd meg saruidat,
gyűrd fel a ruhádat, gázolj keresztül a folyóvizeken, a te szégyened felfedeztetik, a te
gyalázatod napvilágra jön! Zokogva csikorgatod a fogaidat! Az Örökkévaló kiirtja a te
vétkeidnek bűzét! Átkozott! átkozott! Dögölj meg, mint a kutya!
A csapóajtó bezárult, a fedőlemez visszacsapódott. Mannaej meg akarta fojtani Jaokanannt.
Heródiás eltűnt, a farizeusok fel voltak háborodva. Antipas közéjük ment és mentegette
magát.
- Való igaz, - mondta Eleazár - nőül kell venni a testvér feleségét, de Heródiás nem volt
özvegyasszony és még hozzá gyermeke is volt, ami már gyalázatos dolog.
- Tévedsz! tévedsz - vetette közbe a szadduceus Jonathas. - A törvény elítéli ezeket a

házasságokat, de azért nem tiltja meg határozottan.
- Mindegy! Velem szemben nagyon igazságtalanok! - mondta Antipas - mert elvégre is

Absalon atyja feleségével hált, Juda a menyével, Ámon a nővérével, Lót pedig a leányaival.
Aulus, aki közben aludt, megjelent ebben a pillanatban. Mikor előadták neki az ügyet, igazat
adott a tetrarchának. Nem kell nyugtalankodni az efféle ostobaságok miatt; és nagyot kacagott
a papok megbotránkozásán és Jaokanann dühöngésén.
Heródiás a lépcső közepéről visszafordult Aulus felé.
- Nincs igazad, nagyúr! Azt parancsolja a népnek, hogy tagadja meg az adót.
- Igaz volna ez? - kérdezte rögtön a publikánus.
A válaszok általában igenlőek voltak. A tetrarcha is megerősítette őket.
Vitellius arra gondolt, hogy a fogoly elmenekülhet; mivel pedig az Antipas viselkedését
gyanúsnak vélte, őröket állított a kapukhoz, valamint a falak mentében és az udvarra.
Azután a lakosztálya felé indult. A papok küldöttségei követték.
A főpapságról nem beszéltek, de mindegyik előadta a maga sérelmét.
Valamennyien ostromolták Vitelliust. Elküldte őket.
Jonathas is távozott, mikor észrevette egy fülkében Antipast, aki egy hosszúhajú fehérruhás
esszénussal beszélgetett; és már sajnálta, hogy a pártjára kelt.
Egy gondolat vigasztalta a tetrarchát.
Jaokanann nem függött többé őtőle; a rómaiak vállalták magukra a dolgát. Mily
megkönnyebbülés!
Fanuel akkor ott sétálgatott a vártán.
Antipas magához szólította és rámutatott a katonákra:
- Ők az erősebbek! Nem tudom kiszabadítani! nem tehetek róla!
Üres volt az udvar. A rabszolgák lepihentek. Az ég vörösségén, amely lángbaborította a

látóhatárt, a legkisebb fölfelé nyúló tárgy is feketére rajzolódott. Antipas jól kivette a sófőző-
kunyhókat a Holt-tenger túlsó végén, de az arabok sátrait nem látta többé. Bizonyára
elvonultak. Fölkelt a hold; megnyugvás ereszkedett le a szívére.
Fanuel leverten állott, fejét a mellére hajtva. Végre kimondta, ami a szívén feküdt.
Már a hónap eleje óta vizsgálta hajnal előtt az égboltozatot, amikor a Perseus csillagzat a
Zeniten állott. Agalah alig mutatkozott, Algol halványultan ragyogott, Mira-Coeti egészen
eltűnt; ebből megjósolta, hogy még a mai éjszakán egy kiváló férfiú meghal Machaerusban.
Ki lesz az? Vitelliust sokan veszik körül. Jaokanannt nem fogják kivégezni.
- Akkor hát én leszek! - gondolta a tetrarcha.
Talán visszajönnének az arabok? A prokonzul fölfedezné, hogy összeköttetésben áll a

párthusokkal. Jeruzsálemi orgyilkosok kísérték a papokat; a ruházatuk alatt tőröket
rejtegettek; Fanuel tudásában pedig nem kételkedett a tetrarcha.
Arra gondolt, hogy Heródiáshoz folyamodik. Pedig gyűlölte őt. De tőle majd bátorságot merít;
és még nem szakadt el minden köteléke annak a varázsnak, amely egykor lebűvölte Antipast.
Mikor belépett az asszony szobájába, porfir-medencében fahéj füstölgött; és mindenütt porok,

kenetek, felleghez hasonlatos szövetek, pehelynél könnyebb hímzések hevertek szétszórtan.
Nem szólt Fanuel jóslatáról, sem a zsidóktól és araboktól való félelméről; Heródiás
gyávasággal vádolta volna. Csupán a rómaiakról beszélt; Vitellius nem avatta be a katonai
terveibe. Föltette Vitelliusról, hogy barátja Caiusnak, akinél Agrippa gyakran megfordult;
száműzetésbe küldik őt, sőt talán meg is fojtják.
Heródiás gőgös türelmességgel igyekezett megnyugtatni a tetrarchát. Végül azután egy kis
ládikából furcsa medáliát vett ki, amelyet Tiberius arcképe díszített. Ez elég arra, hogy
elsápadjanak a liktorok és megsemmisüljenek a vádak.
Antipas hálától megindultan kérdezte tőle, honnan szerezte az érmet.
- Kaptam - válaszolta rá az asszony.
A szemközti ajtófüggöny mögül egy meztelen kar nyúlt elő, egy fiatal, bájos kar; mintha
Polykletos faragta volna ki elefántcsontból. Kissé félszeg, de mégis kellemes mozdulattal
imbolygott a levegőben, hogy elérjen egy tunikát, amely ott felejtődött a fal melletti
zsámolyon.
Egy öreg asszony óvatosan átadta neki, félrehúzva a függönyt.
A tetrarcha homályosan visszaemlékezett valamire, de nem tudott pontosan számot adni

magának róla.
- Tied ez a rabszolga leány?
- Mi közöd hozzá - felelte Heródiás.
A vendégek megtöltötték a lakoma termét.
Hármashajója volt a teremnek, mint bazilikákban és a hajókat egymástól algunimfa-oszlopok

választották el; az oszlopok fejét bronz-domborművek díszítették. Fölöttük két ablaksoros
galéria húzódott; egy harmadik karzat, sodrozott aranyból, a háttérben ívelt, egy óriási
boltozattal szemközt, amely a terem másik végén bontakozott ki.
A hajó hosszában asztalok sorakoztak, rajtuk tűzkötegek égtek, színes agyagserlegek,

réztálak, hókockák és szőlőhalmazok közepette; de ez a vörös világosság fokozatosan
elhalványult a mennyezet magassága miatt és a fénypontok úgy ragyogtak, mint éjszaka a fa
lombja közt elővillanó csillagok. A terem főnyílásán keresztül fáklyákat lehetett látni a házak
teraszain; Antipas ünnepet rendezett a barátainak, a népének és mindazoknak, akik eljöttek
hozzá.
Rabszolgák tálakat hordoztak körül, fürgén, mint a kutyák, a lábukon nemezsaruval.
A prokonzuli asztal az aranyos mennyezet alatt jávorfadeszkából ácsolt emelvényen állott.

Babiloni szőnyegek sátrat formáltak körülötte.
Három elefántcsont-ágyon - egyik szemben, kettő oldalt - Vitellius, Aulus és Antipas

hevertek; a prokonzul balra feküdt, az ajtó mellett, a fia jobbról, a tetrarcha a középen.
Nehéz, fekete köpönyeget viselt, amelynek szövedéke nem látszott a színes díszektől, az arca
ki volt festve, a szakálla legyezőalakra fésülve, azúrporral meghintett haját drágaköves
diadém szorította. Vitellius nem vette le bíborövét, amely haránt körítette lenvászon tógáját.
Aulus a hátára köttette ezüsttel pikkelyezett, ibolyaszín selyemruhájának ujjait. Hajzatának
fonadékai emeletekbe tornyosodtak és egy zafir nyaklánc lógott le asszonyosan kövér és fehér
mellére. Mellette egy gyékényen, keresztbe rakott lábakkal, egy gyönyörű gyermek
folytonosan mosolygott. A konyhákban akadt rá és azóta nem tudott meglenni nélküle; nem
tudta megjegyezni chaldeus nevét, azért hát egyszerűen csak Ázsiainak szólította. Időnként
leheveredett a tricliniumon. Ilyenkor meztelen lábai uralkodni látszottak a gyülekezet fölött.
Ezen az oldalon a papok foglaltak helyet és Antipas tisztjei, Jeruzsálem lakosai, a görög
városok főbbjei; a prokonzul mögött: Marcellus a publikánusokkal, a tetrarcha barátai, Kána,
Ptolemais, Jerikó előkelői; azután összevissza Libanon hegyi lakói és Heródes öreg katonái:
tizenkét thrák, egy gallus, két germán, gazellavadászok, idumeai pásztorok, Palmyra szultánja,
Eziongaber tengerészei. Mindenki előtt puha lepénytészta állott, hogy abba törüljék az
ujjaikat; és a karjaikat keselyűnyak gyanánt nyujtogatva szedték ki a tálakból az olajbogyót,
pisztácot, mandulát. Minden arc vidáman ragyogott a virágkoszorúk alatt.
A farizeusok visszautasították a koszorúkat, ezt a római istentelenséget. Összeborzadtak,

mikor meghintették őket galbanum és tömjén keverékével, amely náluk egyedül a templom
használatára szolgált.
Aulus megdörzsölte vele a hónalját; Antipas egész rakománnyal ígért neki belőle,
háromkosárnyit ebből a valóságos balzsamból, amely miatt Cleopatra annyira áhítozott
Palesztinára.
Egy kapitány érkezett az imént a tetracha tiberiasi helyőrségéből és Antipas mögé telepedett,
hogy különös eseményekről tudósítsa őt. De a tetrarcha figyelme megoszlott a prokonzul és a
szomszéd asztaloknál mondottak között.
Jaokanannról beszélgettek körülötte és Jaokanann fajtájáról; Gittojbeli Simon tűzzel mossa le

a bűnöket. Valami Jézus nevezetű...
- A legrosszabb valamennyi közt - kiáltott föl Eleazár. - Micsoda gyalázatos szemfényvesztő!
A tetrarcha mögül fölkelt egy férfi, sápadtan, mint a chlamys-ának a szegélye. Leszállt az
emelvényről és a farizeusokhoz fordult:
- Hazugság! Jézus csodákat mível.
Antipas látni szerette volna.
- Miért nem hoztad hát ide?! Beszéld el, mik történtek!
Ekkor elbeszélte, hogy neki, Jakabnak, volt egy beteg leánya és ő elment Kafarnaumba, hogy
könyörögjön a Mesternek: gyógyítsa meg a leányát. A Mester azt felelte:
- Térj vissza a házadba, ő meggyógyult!
És a küszöbön találta a leányt, fölkelve ágyáról, amikor a palota napórája a harmadik órát
mutatta, abban a pillanatban, mikor ő Jézusnál járt.
Természetesen - akadékoskodtak a farizeusok - vannak mindenféle praktikák, hatékony füvek!

Itt Machaerusban is találnak néha bárászt, amely sebezhetetlenné tesz, de meggyógyítani
valakit látatlanba, messziről: lehetetlen dolog, hacsak a gonosz szellemeket nem használja föl
Jézus.
És Antipas barátai, Galilea főbbjei, ráhagyták, a fejüket bólogatva:
- A gonosz szellemeket, nyilvánvalóan a gonosz szellemeket.
Jakab ott állott az asztalok és a papok asztala között, fölényes arccal, de szelíden hallgatott.
Unszolták, hogy beszéljen.
- Bizonyítsd a hatalmát!
Jakab meghajtotta vállait és halk hangon, lassan, mintha önmagától ijedt volna meg, így szólt:
- Hát nem tudjátok, hogy ő a Messiás?
Összenéztek a papok; Vitellius pedig a szónak magyarázatát kérdezte. A tolmács az első

pillanatban nem is tudott válaszolni.
- Így hívnak ők egy szabadítót, aki meghozza nekik minden javak élvezését és az uralmat
minden nép fölött. Némelyek még azt is mondják, hogy két Messiás lesz. Az elsőt legyőzik
Góg és Magóg, az Észak démonai; de a másik megöli a Gonosz Fejedelmét; századok óta
minden percben várják.
A papok összesúgtak-búgtak, aztán Eleázár vette át a szót.
- Először is a Messiás a Dávid fia lesz, nem pedig egy ácsé; és betölti majd a törvényt. Ez a
názáreti támadja a törvényt; ennél erősebb bizonyíték, hogy Eliás eljötte előzi meg őt.
Jakab visszavágott:
- De hiszen eljött Éliás!
- Éliás! Éliás! - ismételte a tömeg, végig az egész termen.
Képzeletükben valamennyien egy aggastyánt láttak röpülő hollósereg alatt, villámtól

lángralobbantott oltárt, bálványimádó papokat, akiket a zuhatagokba vetettek; és az asszonyok
az emelvényeken, a Sarepta-i özvegyre gondoltak.
Jakab fáradhatatlanul ismételgette, hogy ismeri őt! Látta őt! És a nép is látta!
- Mi a neve?
Erre torkaszakadtából ordította:
- Jaokanann!
Antipas hátrahanyatlott, mintha valaki mellbevágta volna. A szadduceusok Jakabhoz

csődültek. Eleázár kiáltozott, hogy meghallják szavát.
Mikor helyreállott a csönd, összefogta a köpenyét és kérdéseket tett, miként a bírák.
- Mivelhogy a próféta meghalt...
Mormogás szakította félbe. Úgy hitték, Éliás eltűnt csupán.
Eleazár haragra gerjedt a tömeg ellen és tovább folytatta a kérdezősködéseit:
- Azt hiszed, föltámad?
- Miért ne? - felelte rá Jakab.
A szadduceusok vállukat vonogatták; Jonathas, apró szemét kidüllesztve, erőltetett kacagásba

tört ki, mint valami bohóc. Semmi sem ostobább dolog, mint a testnek igénye az örök életre;
és elszavalta a prokonzulnak egy korukbeli költő verssorát:
Nec crescit, nec post mortem durare videtur.
Aulus azonban a triclinium szélére hajolt, verejték ült ki a homlokára, elzöldült az arca és az
öklét a gyomrára szorította.
A szadduceusok nagy fölindulást mutattak; - másnap visszakapták a főpapságot; - Antipas

láthatólag kétségbe volt esve; Vitellius közönyös maradt. De azért heves szorongás fogta el; a
fiával együtt a vagyonát is elveszítené.
Aulus alig fejezte be a hányást, máris újra enni akart.
- Adjatok márványreszeléket, naxosi palát, tengervizet, akármit! Vagy talán megfürödjem?
Havat habzsolt föl, aztán - habozva egy tál commageniai eledel és két sárgarigó között - a
mézes tököt választotta. Az Ázsiai nézte ezt a falóképességet, amely bőkezű emberre és egy
felsőbb fajra vallott.
Bikavesét tálaltak föl, marmotát, fülemülét, vágott húsokat szőlőlevélben; és a papok a

föltámadásról vitatkoztak. Ammonius a platonista Philo tanítványa, ostobáknak tartotta őket
és ezt meg is mondta néhány görögnek, akik gúnyt űztek a jóslatokból. Marcellus és Jakab
összebújtak.
Marcellus elmesélte Jakabnak, minő boldogságot érzett, mikor Mithra kultuszára fölavatták,
Jakab pedig biztatta Marcellust, hogy Jézust kövesse. A Safet-i és babyloni pálma- és
tamariszkusz-borok amforákból tölcsérekbe, tölcsérekből serlegekbe, serlegekből pedig lefelé
ömlöttek a garatra; fecsegtek a vendégek, a szívek kitárultak. Jaszim zsidó létére nem tagadta
többé, hogy imádja a planétákat. Egy aphakai kereskedő bámulatba ejtett sok nomádot, leírva
előttük a hierapolisi templom csodáit; a nomádok meg is kérdezték, mennyibe kerülne az
elzarándoklás oda. Mások viszont ősi vallásukhoz ragaszkodtak. Egy félig vak germán
himnuszt énekelt, dicsőítve Skandináviának azt a hegyfokát, ahol megjelentek az istenek
sugárzó alakjukban; a Sichembeliek pedig nem ettek gerlicehúst, tiszteletből az Azimagalamb
iránt.
Többen állva társalogtak a terem közepén; és a lehelletek gőze összevegyülve a kandeláberek

füstjével, köddé gomolygott a levegőben. Fanuel végigment a falak mentén. Megint az eget
vizsgálta volt; nem ment el egészen a tetrarcha közelébe, mert félt a sok olajfolttól, ami az
esszénusok szemében nagy tisztátalanság.
Ütések döngették meg a vár kapuját.
Mindenki tudta már, hogy Jaokanann ott van fogságban. Emberek fáklyákkal kúsztak föl az
ösvényen; fekete tömeg nyüzsgött a hegytorkolatban; és időnként fölordítottak:
- Jaokanann! Jaokanann!
- Mindent fölforgat! - mondotta Jonathas.
- Nem lesz több pénzünk, ha folytatja! - tették hozzá a farizeusok.
És vádaskodások hangzottak fel:
- Védj meg bennünket!
- Legyen vége!
- Elhagyod a vallást!
- Istentelen, mint a Heródesek mind!
- Kevésbé, mint ti - vágott vissza Antipas. - Az én apám emelte a templomotokat!
Erre a farizeusok, a száműzöttek fiai és Mathatias hívei a családjának bűneivel vádolták a

tetrarchát.
Hegyes koponyájuk volt, a szakálluk borzas, a kezük vékony és kárttevő, az orruk pisze, nagy,
kerek a szemük és az ábrázatuk, mint a bulldogé.
Vagy tizenkét irnok és templomszolga, akik az áldozatok hulladékaiból éltek, egészen az

emelvényig nyomultak; és késekkel fenyegették Antipast, aki hiába szónokolt nekik,
miközben a szadduceusok lanyhán védelmezték. Észrevette Mannaejt és intett neki, hogy
menjen el, mert Vitellius viselkedése arra mutat, hogy ezek a dolgok nem tartoznak rá.
A farizeusok, akik fekve maradtak a tricliniumokon, egyszerre őrjöngő dühben törtek ki.
Összezúzdosták a tálakat maguk előtt. Maecenás kedvenc eledelét szolgálták föl nekik:
vadszamárhús-vagdalékot, ezt a tisztátalan húst.
Aulus gúnyolta őket a szamárfej miatt, amit - úgy mondják - tiszteletben tartanak és
mindenféle epés megjegyzést tett a disznóhústól való tartózkodásukra. Bizonyára azért
utálják, mert ez a veszedelmes állat megölte az ő Bacchusukat; a bort pedig nagyon szeretik
hiszen a templomukban arany szőlővesszőt találtak.
A papok nem értették ezeket a szavakat. Phineas, aki Galileából származott, nem akarta
lefordítani őket. Erre Aulus mérhetetlen haragra gerjedt, amit csak fokozott, hogy az Ázsiai
félelmében elszökött; a lakoma sem volt ínyére, közönségesek voltak az ételek és a tálalás
hiányos! Megnyugodott, mikor látta, hogy szíriai juhfarkat szolgálnak föl, ami olyan, mint
egy zsírköteg.
A zsidók jellemét utálatosnak találta Vitellius. Valóban Moloch lehetett az istenük, akinek
oltárait látta útközben; és eszébe jutottak a gyermekáldozatok és annak az embernek a
históriája, akit titokban hizlaltak. Latin érzése undorodva lázadozott az ő türelmetlenségük,
képromboló dühük, esztelen, állati makacsságuk ellen.
Távozni akart a prokonzul. Aulus nem mozdult.
Csípőig leeresztve a ruháját, ott feküdt egy halom ennivaló mögött; annyira tele volt, hogy
enni sem tudott már, de azért nem akarta otthagyni a jó falatokat.
A nép izgatottsága nőttön-nőtt. Már függetlenségi tervekre ragadtatták magukat. Izrael régi
dicsőségét emlegették. Valamennyi hódító megbűnhődött idáig: Antigonus, Crassus, Varus...
- Nyomorultak - mondta a prokonzul; mert értett szíriai nyelven: a tolmácsa csak arra volt jó,
hogy ideje legyen a válaszra.
Antipas gyorsan előhúzta a császár érmét, reszketve nézegette és megmutatta a képes felét.
Az aranytribün függönyei hirtelen széjjelnyíltak; és gyertyák fényességében, rabszolgák és

kökörcsinfüzérek között megjelent Heródiás, - a fején asszír papi süveggel, amelyet egy
állszalag szorított a homlokára; csigavonalban göndörülő hajzata bíbor peplosra omlott le,
amely az ujjak hosszúságában föl volt hasítva. Jobbra-balra tőle két kőszörnyeteg - az Atridák
kincsének szörnyeihez hasonlók - állott az ajtónál; - olyan volt Heródiás, mint Cybele az
oroszlánjaival; és az Antipas fölött emelkedő erkélyről, serleggel a kezében így kiáltott:
- Sokáig éljen a Caesar!
Az éljenzést megismételte Vitellius, aztán Antipas és a papok.
A terem mélyéből azonban a meglepődésnek és csodálkozásnak moraja hallatszott. Egy fiatal

leány lépett be.
Kékes fátyla alatt, amely a keblét és a fejét takarta, sejteni lehetett a szemöldökének íveit, a
fülén függő kalcedonokat és a bőre fehérségét. Galambszürke, színjátszó selyemkendő födte a
vállait le a derekáig, ahol drágaköves öv szorította össze a selymet. Fekete nadrágocskáján
mandragora volt elhintve és kolibripihés apró papucsait lomposan kopogtatta.
Fönt az emelvényen lehúzta a fátyolát. Heródiás volt, a hajdani fiatal Heródiás. Aztán táncba
kezdett.
Egyik lába a másik előtt lépkedet egy flóta és két cybele-i csörgődob ritmusára. Kerekre
nyujtott karjai hívogattak valakit, aki folyvást menekült előle. Üldözte a menekülőt,
könnyebben, mint a lepke, mint egy kíváncsi Psyche, mint egy kóborló lélek - és szinte
elröpült.
A gingra gyászos hangjai váltották föl a csörgőket. Levertség követte a reményt. A mozdulatai
sóhajokat fejeztek ki és az egész teste akkora sóvárgást, hogy nem lehetett tudni, vajjon egy
istent sirat-e, vagy meghal az isten karjaiban. Félig lehúnyta a szempilláit, elcsavarta a
derekát, ringatta a hasát, mint a tenger hullámzása, remegtette a két keblét és az arca
mozdulatlan maradt és a lábai meg nem állottak.
Vitellius a pantomim Mesterrel hasonlította össze. Aulus még mindíg öklendezett. A tetrarcha
ábrándokba merült és nem gondolt már Heródiásra. Mintha a szadduceusok mellett látta volna
őt. A látomás eltűnt.
Nem volt ez látomás. Heródiás Machaerustól távol neveltette leányát, Salomét, hogy majd
beleszeressen a tetrarcha; a gondolat nagyszerű volt. Most már bizonyos volt benne!
Aztán a kielégülni vágyó szerelem föllángolását táncolta a leány. Táncolt, mint az indiai
papnők, mint a katarakták nubiai asszonyai, mint a Lydia bacchánsnői. Hajladozott minden
oldalra, mint a virág, amit a vihar ráz. Füleinek briliánsai ugráltak, színt játszottak a
selyemhátán; karjáról, lábáról, ruházatáról láthatatlan szikrák pattantak szét, amik
lángragyujották a férfiakat. Egy hárfa dalra zendült; a sokaság hangos tetszésnyilvánításokkal
felelt rá. A combjait szétterpesztve, be sem hajlítva a térdét, annyira lehajolt, hogy az álla a
padozatot érintette; és az önmegtartóztatáshoz szokott nomádok, a kicsapongásban jártas
római katonák, a fukar publikánusok, a disputákban elsavanyodott öreg papok, valamennyien
tágranyílt orrcimpákkal reszkettek a vágyakozástól.
Aztán Antipas asztala körül fordult meg a leány, őrült sebesen, mint a boszorkányok
pörgettyűje; és a gyönyör zokogásától elcsukló hangon szólt hozzá:
- Jöjj! Jöjj!
Forgott folyton-folyvást; és a cimbalmok húrszakadtáig zúgtak, a tömeg ordítozott. A

tetrarcha azonban túlkiabált minden hangot:
- Jöjj! Jöjj! Tiéd lesz Kafarnaum! a Tiberiás síksága! a fellegváraim! a fele királyságom!
A leány a tenyerére vetette magát és a talpát a levegőbe emelve végigszaladt így az

emelvényen, mint valami nagy szkarabeusz; aztán hirtelen megállott.
A nyaka és a gerince derékszöget formált. Combjairól a színes takarók a vállaira hullottak és -

mint a szivárványív - körülövezték az arcát, egy könyöknyire a földtől. Az ajka festve volt, a
szemöldöke koromfekete, a szeme csaknem rettenetes és a homlokának verejtékcseppjei úgy
tetszettek, mint fehér márványon a pára.
Nem beszélt többé. Az emberek összenéztek.
Ujjcsettentés hallatszott a karzatról. A leány fölment oda, majd újra előjött; és kissé
gügyögve, gyermekes arccal ezeket a szavakat ejtette ki:
- Azt akarom, hogy add nekem egy tálon a fejét...
Elfelejtette a nevet, de aztán hozzátette:
- A Jaokanann fejét!
A tetrarcha lesujtottan roskadt össze.
Kötötte az adott szava és a nép várta a teljesítését. De a halál, amit megjövendöltek, ha

másvalakit ér, talán elhárítja tőle a veszedelmet? Ha Jaokanann valóban Éliás, alávetheti
magát a kivégzésnek; ha pedig nem az, akkor a gyilkosság mit sem számít.
Mannaej ott állott mellette és megértette a szándékát.
Vitellius visszahívta, hogy megmondja neki a jelszót, minthogy katonák őrizték az öreget.
Megkönnyebbülés volt ez! Egy perc és mindennek vége lesz!
Mannaej azonban nem végezte gyorsan a munkáját.
Visszajött, de feldúlt lelkiállapotban.
Negyven év óta látta el a hóhér teendőit. Ő fullasztotta vízbe Aristobulost, ő fojtotta meg
Alexandert, ő égette meg elevenen Mathiast, ő fejezte le Zosimost, Pappust, Josephust és
Antipatert; és most nem merte megölni Jaokanannt! A fogai vacogtak, egész testében
reszketett.
Ott látta az öreg előtt a szamaritánusok Főangyalát, akit mindenütt szemek borítanak: egy
óriási vörös kardot lobogtatott, csipkézett kardot, mint a lángnyelv. Két katonát hozott
tanúnak magával: azok is megmondhatják.
Nem láttak semmit, csupán egy zsidó kapitányt, aki rájuk rohant és már nem él többé.
Heródiás dühe aljas, véres szitkozódások áradatában tört ki. Szaggatta a körmeit a karzat
rácsozatán és a két faragott oroszlán is mintha a saját vállát marcangolná és ordítana, mint ő.
Antipas ugyanúgy tett, a papok, a katonák, a farizeusok valamennyien bosszút követeltek és a

többiek zúgolódtak, hogy késleltetik a gyönyörű látványt.
Mannaej kiment, eltakarva az arcát.
A vendégek most még nehezebben várták visszatértét, mint az első alkalommal. Unatkoztak.
Egyszerre lépések zaja hangzott fel a folyosók felől. Tűrhetetlenné vált a nyomasztó hangulat.
A fej bejött; - Mannaej a hajánál fogva tartotta, kinyujtott karral, büszkén fogadva a tapsokat.
Rátette egy tálra és odanyujtotta Saloménak.
A leány fürgén fölment a karzatra; néhány perc múlva visszahozta a fejet az a vénasszony,
akit a tetrarcha reggel egy ház lapos tetején látott, később pedig Heródiás szobájában.
Visszahőkölt, hogy ne kelljen látnia a fejet. Vitellius közömbös pillantást vetett a tálra.
Mannaej lement az emelvényről és megmutatta a fejet a római kapitányoknak, aztán

mindazoknak, akik ezen az oldalon lakomáztak.
Jól megnézték.
A gyilkos szerszám éles pengéje fölülről lefelé csúszva megsértette az álkapcsát. Görcsös
vonaglás húzta össze a száj két szögletét. Megalvadt vér borította itt-ott a szakállt. A lezárt
szempillák halványok voltak, mint a csigahéj; és köröskörül a kandeláberek sugarakat szórtak.
A papok asztalához érkezett a fej. Egy farizeus kíváncsian megforgatta; Mannaej pedig
visszahelyezte a helyére és Aulus elé tette, aki fölébredt erre. A szempillák nyílásán át a halott
szemek és az elfénytelenedett szemek mintha mondtak volna valamit egymásnak.
Azután Antipasnak mutatta meg Mannaej a fejet. Könnyek csorogtak végig a tetrarcha orcáin.
A fáklyák kialudtak. A vendégek eltávoztak; és nem maradt más a teremben, csak Antipas, a
halántékát a tenyerébe szorította, még mindíg rámeredt a levágott fejre. Fanuel ezalatt a nagy
csarnok közepén állott és imákat mormolt kitárt karokkal.
Mihelyt a nap fölkelt, az a két ember, akiket még Jaokanann küldött volt el, megérkezett a
várva-várt felelettel.
Elmondták a hírt Fanuelnak, aki újjongott.
Aztán megmutatta nekik a gyászos tárgyat a tálon, a lakoma maradékai között. Az egyik
ember ezt mondotta Fanuelnak:
- Vigasztalódjál! Aláment a halottakhoz, hogy hirdesse Krisztus eljöttét!
Az esszénus most már megértette a szavakat: "Hogy ő növekedhessék, nekem kell

kisebbednem."
És mindhárman, magukhoz véve Jaokanann fejét, elindultak Galilea felé.
Mivel nagyon nehéz volt, fölváltva vitték a fejet.
Fordította Zolnai Béla

Flaubert-Harom Mese

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Flaubert-Harom Mese

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Gustave Flaubert: Három mese 1.

oldal, összesen: 59 oldal

EGY JÁMBOR LÉLEK

IRGALMAS SZENT JULIÁN LEGENDÁJA

EGY JÁMBOR LÉLEK

Félszázadon keresztül irigykedtek a pont l'évêque-i hölgyek Aubainnéra szolgálója Félicité

Félicité padlásszobáját, mely a rétekre nézett, csapóablak világította meg.

Úgy mint másnak, neki is megvolt a szerelmi története.

Félicité nem tudta, mit feleljen és szeretett volna elszaladni.

A következő héten Theodore többször kapott találkozót a leánytól.

Éjszaka kiszökött a házból, találkára sietett, ahol Theodore félelmével és könyörgéseivel

A legény végül kijelentette, hogy maga megy a községházára felvilágosításért és rákövetkező

A kitűzött időben Félicité rohant a kedveséhez.

Helyette egyik barátját találta ott.

Minthogy ő kezelte az "asszonyság" vagyonát, időnként bezárkózott vele az "úr"

Paul megmagyarázta Félicitének a metszeteket. A leánynak ebből állt egész tudományos

Ha szép idő volt, már korán kisétáltak a gefosse-i tanyára.

Félicité hideg hússzeleteket szedett ki a szalmakosárból és megreggeliztek egy helyiségben,

- Játsszatok! - mondotta, mire eloldalogtak.

Paul fölmászott a padlásra, madarakat fogdosott, köveket gurított az úsztatón és bottal

Virginie a házinyulakat etette, nekiesett a búzavirágoknak és fürge lábacskái fölfedték csipkés

Délután elsétáltak a "Fekete Sziklák"-on túl a hennequevillei oldalon. Az ösvény eleinte

Nagyon meleg napokon nem mozdultak ki a szobájukból. A vakító világosság a szabadban,

Aubainné negyedóra múlva kitessékelte őket.

Félicité megszerette atyafiait. Takarót, ingeket, kemencét vett nekik; nyilvánvalóan

hazatértek Pont l'évêquebe.

Bourais úr felvilágosította, melyik kollégiumot válassza. A caeni-t tartották legjobbnak. Paul-t

Ily módon, hallgatva tanulta meg a katekizmust, miután gyermekkorában elmulasztották

A leányka nem ellenkezett, Félicité sóhajtozott, mert szívtelennek találta az asszonyságot.

Aubainnét elhagyta az ereje; barátai, a Lormeau házaspár, Lechaptoisné asszony, azok a

Reggelenként Félicité megszokásból benyitott Virginie szobájába és a falakat nézte.

Augusztusban az apja beadta a parti hajókra.

A szünidő akkortájt kezdődött. A gyerekek hazaérkezése megvigasztalta. De Paul bogaras lett,

Viktor azonban megfordult Morlaits-ben, Dunkerque-ben és Brighton-ban, mindenik útjáról

Körüljárta a kikötőt, amelyben egymás hátán álltak a hajók, megbotlott a hajókötelekben;

Félicité a maga bajával akarta vigasztalni és azt találta mondani:

- Lássa, asszonyság, én már félesztendeje nem kaptan hírt.

A lány szerényen felelte:

- Ej, hát... az öcsémtől!

Nagyon is természetesnek találta, hogy a csöppség miatt elvesztette a fejét.

Felvilágosításért Bourais úrhoz fordult. A volt esküdt elővette az atlaszát és nyomban a

Aubainné letette a kötését, melyen éppen a szemeket olvasta, felbontotta a levelet,

- Szegény gyerek! Szegény gyerek!

Liébard sóhajtozva nézte. Aubainné megremegett.

Fölajánlotta neki, menjen a testvéréhez Trouville-ba.

Félicité ezután megszólalt:

Feje előrebukott; olykor-olykor gépies mozdulattal fölkapta a hosszú kötőtűket a

Asszonyok az udvaron taligát toltak át, víztől csepegő fehérneművel.

- No, eggyel több!

Virginie egyre jobban gyengült.

- Add ide a lábzsákot, a pénztárcát, kesztyűt; gyorsabban az Istenért!

Virginie tüdőgyulladást kapott, talán már vége is van.

- Másvalaki halt meg - gondolta; és nagy lármával zörgetett a kapun.

A kedves testvér búsan mondta: - Az imént kiszenvedett.

Ebben a pillanatban a Szent Lénárd harangja újból megszólalt.

Félicité fönt volt a második emeleten.

Jobboldalt állt a fejedelemasszony. A fiókosszekrényen három égő gyertya, megannyi piros

Aubainné kétségbeesése határtalan volt.

- Rája? - kérdezte Aubainné mintegy álomból ébredezve.

Félicité naponta látogatta.

Pontban négy órakor elhagyta az utolsó házsorokat, fölballagott a domboldalon, kinyitotta a

hosszúszálú plüsskalap volt, gesztenyeszínű de teljesen összerágta a moly. Félicité magának

Szívének jósága kibontakozott.