Kandy Shepherd

Esküvő karácsonykor

Fiona Hood-Stewart
A lélek meséi
Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó
írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen
elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy
terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és
mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt
képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez
a kiadvány a Harlequin Books S.A.-val létrejött megállapodás
nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek,
helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy ktív
módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott
személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes
mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the

foregoing reservation of rights, no part of this publication may be
modi ed, reproduced, transmitted or communicated in any form or
by any means, electronic or mechanical, including photocopy,
recording or any information storage and retrieval system, without
the written permission of the publisher, except for a reviewer, who
may quote brief passages in a review. This edition is published by
arrangement with Harlequin Books S.A. This is a work of ction.
Names, characters, places and incidents are either the product of the
author’s imagination or are used ctitiously, and any resemblance to
actual persons, living or dead, businesses, companies, events or
locales is entirely coincidental and not intended by the author.

© Kandy Shepherd, 2014 – Vinton Kiadó Kft., 2021

A ROMANA 729. eredeti címe: A Diamond in Her Stocking
(Harlequin Mills & Boon, Romance)
Magyarra fordította: Scheer Katalin
© Fiona Hood-Stewart, 2004 – Vinton Kiadó Kft., 2021
A Romana 730. eredeti címe: The Brazilian Tycoon’s Mistress
(Harlequin Mills & Boon, Romance)
Második, átdolgozott kiadás. (Első megjelenés: 2008)
Magyarra fordította: E. Fejes Júlia

Nyomtatásban megjelent: a ROMANA 729-730. számában, 2021

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-540-378-3

Kép: Shutterstock

A HARLEQUIN ® és ™ a Harlequin Enterprises Limited vagy a

konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások
licencia alapján használnak.
Magyarországon kiadja a Vinton Kiadó Kft., 2021

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1118 Budapest, Szüret u. 15.

Felelős kiadó: dr. Bayer József
Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
Telefon: +36-1-781-4351; e-mail cím: info@vintonkiado.hu

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon

is tájékozódhat:
www.vintonkiado.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu
 Kandy Shepherd
Esküvő karácsonykor
 1. FEJEZET
Tehát ez lesz az új munkahelyem – nézett szét érdeklődve Lizzie
Dumont a Kék Öböl bisztróban. Leendő munkatársai annyira
kedvesek és segítőkészek voltak, hogy semmiképp sem akarta
éreztetni velük, mennyire nehezére esik az átállás. Eddig több díjat
is nyert sztárséfként, a gasztronómia fellegváraiban dolgozott, most
pedig egy kis bisztrót vezet majd Ausztráliában, a Del n-öböl
kulináris sivatagában. Míg a párizsi, lyoni ne dining konyhák
séfjeként folyamatos stresszben volt része, arra számított, hogy ezen
az ausztráliai partvidéken viszonylag nyugodt élete lehet
bisztrószakácsnőként.
A  karrierje csúcspontját egyértelműen Franciaország jelentette.
Miután visszatért Sydney-be, hamar kiderült, hogy a neves
éttermekben akkora a hajtás, és annyit kellene túlóráznia, hogy alig
maradna ideje ötéves kislányára, Amyre. A  válása óta tetemes
adósságot halmozott fel, végeláthatatlan küzdelmet vívott az
alkalmatlan bébiszitterekkel és a gyermekneveléssel
összeegyeztethetetlen munkaidejével. A  Sydney-ben töltött első év
végére gyakorlatilag teljesen csődbe ment. Annyira kétségbe volt
esve, hogy már az is megfordult a fejében, hogy Franciaországban
élő exférjére, Philippe-re bízza a lányát. A  gondolat elviselhetetlen
volt, de nem látott más kiutat.
A  nővére ajánlata mentőövként érkezett. Sandy megvette a
könyvesboltja melletti épületet, bisztróvá alakította, és megkérte a
húgát, hogy vegye át a vezetését. Lizzie hálásan fogadta a felkérést.
Nemrég érkezett meg az öbölbe. Az  Új-Dél-Wales déli részén
elterülő üdülőhely műemléki védettség alá eső kikötővel és több
álomszép stranddal büszkélkedhetett, gasztronómiai szempontból
azonban meglehetősen elmaradottnak tűnt. Lizzie emlékezett rá,
hogy gyerekkorában egyszer itt nyaraltak a családdal. A legmenőbb
étel akkoriban a sült hal volt papírtasakban tálalt szalmakrumplival,
egyébként pedig a házigazdájuk nem túl fantáziadús, de ízletes
kosztján éltek.
Mindennek ellenére Lizzie boldog volt, hogy itt lehet, és örült az új
kihívásnak. Úgy érezte, itt a lehetőség, hogy új életet kezdjen
Amyvel. Tele volt tettvággyal, és elhatározta, hogy a Kék Öböl lesz a
déli part legfantasztikusabb bisztrója.
Ez az ambiciózus terv tartást adott neki. Úgy érezte, végre a maga
ura lehet. Senki sem kényszeríti, hogy olyan fogásokból állítsa össze
a menüt, amiket saját jószántából sosem tenne a vendégek asztalára.
Miután alaposan körülnézett a frissen kialakított helyiségben, még
jobb kedvre derült. Sandy kifogástalan ízléssel rendezte be a
bisztrót, és sikerült elérnie, hogy egyszerre legyen otthonos és
trendi. Lizzie-nek különösen tetszett a visszatérő del nmotívum,
amely a konyha csempéjén, a bárpult faragásaiban és annak a
falitáblának a sarkában is megjelent, amelyre majd a napi ajánlatot
fogják felír.
Azt is felmérte, hogy még rengeteg a tennivaló, és Lizzie máris
neki akart látni a munkának.
Valaki azonban megelőzte, mert az új üvegtárolók már a pulton
sorakoztak, a kassza mellett. A  fedelükön megcsillant a délutáni
napfény, amely a hatalmas panorámaablakokon ömlött be.
A bisztróból pazar kilátás nyílt a hangulatos régi kikötőre. Lizzie már
látta is maga előtt, milyen jól mutatnak majd a nom kekszekkel teli
üvegek a forgó süteményespolc mellett, amit Sandy az ő javaslatára
szerzett be. A  konyha berendezése is tökéletes volt, a legszigorúbb
ellenőrzés sem találhat rajta kivetnivalót.
Menni fog! – futott át a lány fején. Áhítatosan végigsimított a
pulton, és élvezettel szívta magába a falakból áradó friss
festékszagot.
– Menő del nek, igaz? – harsant fel a háta mögött egy mély hang.
Lizzie sarkon fordult, és elkerekedett szemmel bámult a fér ra, aki
a könyvesboltot a bisztróval összekötő ajtón keresztül jutott be a
helyiségbe. Jesse Morgan… Magas, széles vállú pasi, fekete hajú és
kék szemű. Olyan jóképű, mint egy lmsztár vagy egy modell. A lány
úgy tudta, hogy Jesse külföldön dolgozik. Hogy kerül akkor ide?
Miért nem említette Sandy egy szóval sem, hogy felbukkanhat a
városban?
Sandy fél évvel ezelőtt ment feleségül Jesse bátyjához, Benhez.
Az  esküvőn Lizzie a menyasszony, Jesse pedig a vőlegény tanúja
volt.
A  lány nagyon remélte, hogy már elfelejtette, mi történt aznap
este. De amikor a tekintetük találkozott, nyilvánvalóvá vált, hogy
Jesse memóriája tökéletesen működik.
– Mit keresel te itt? – kérdezte Lizzie, amikor végre szóhoz jutott a
meglepetéstől.
– Neked is szép napot! – húzta el a száját gúnyosan a fér .
Rendíthetetlen magabiztosság és önbizalom áradt belőle, amit
valószínűleg annak köszönhetett, hogy bárhová ment, mindig ő volt
a legvonzóbb pasi a társaságban.
A  lány lázasan keresgélte a megfelelő szavakat, de igazából
fogalma sem volt, mit kellene mondania. A  legutóbbi találkozásuk
szenvedélyes csókolózásba torkollott, és kis híja volt, hogy Lizzie
nem veszítette el teljesen a fejét.
– Megijesztettél – mondta végül. – Nem tudtam, hogy van itt még
valaki rajtam kívül.
Máris megbánta, hogy magyarázkodni kezdett. Nem akarta, hogy
Jesse rájöjjön, mennyire felkavarja a puszta látványa. Valószínűleg
más nők is így reagálnak, ha kettesben maradtak vele, gondolta
Lizzie rosszkedvűen.
–  Sajnálom, ha megijesztettelek, nem állt szándékomban. Sandy
kért meg, hogy segítsek neked kipakolni. Már el is kezdtem a
munkát.
Jesse közelebb lépett, ő pedig ösztönösen hátrálni kezdett, egészen
addig, míg a pult del nfaragványai a hátába nem fúródtak.
Micsoda igazságtalanság a sorstól ennyi szépséget pazarolni egy
fér ra! Jesse tökéletes mása volt az anyjának, a fekete hajú,
lélegzetelállítóan gyönyörű ír asszonynak. Amikor Lizzie azzal húzta
a fér t, hogy színésznek vagy modellnek kellett volna mennie, Jesse
nevetve hárította el a dicséretet, amitől csak még vonzóbbá vált.
–  Épp most érkeztem, még át kell gondolnom, mivel is kezdjem a
munkát.
– Nem innál valamit? Kávét vagy egy pohár vizet?
–  Nem, köszönöm. Útközben engedélyeztem magamnak egy
kávészünetet.
Lizzie kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét. A fér a nővére sógora,
és bármennyire is szeretné, nem dobhatja ki a boltból. Lopva
méregette Jesse-t. Vajon mennyit változott az elmúlt hat hónap
alatt? Ő maga úgy érezte, hogy ez a fél év rengeteg energiát vett ki
belőle. Huszonkilenc éves volt, de jóval öregebbnek érezte magát a
koránál.
Jesse nagyjából egyidős volt vele, de nem látszott rajta, hogy
valaha is komolyabb nehézségekkel kellett volna szembenéznie.
Napbarnított bőre izgalmas kontrasztot alkotott ragyogó kék
szemével, sűrű, fekete haja valamivel hosszabb volt, mint Sandy
esküvőjén. Lizzie még most is jól emlékezett rá, milyen selymes volt
az érintése.
Nem tudta, jelentett-e bármit az az este a fér számára.
Rengeteget nevettek és táncoltak, aztán egyszer csak ott találták
magukat kettesben az erkélyen.
Mindenki óvta őt Jesse Morgantől. Az  a hír járta, hogy nagy
szívtipró, aki csak trófeákat gyűjt, de nem tud elköteleződni.
Az  esküvőn azonban Lizzie kicsivel több pezsgőt ivott a kelleténél,
és ez már elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzen a válása után tett
fogadalmáról: soha többé nem kezd viszonyt ellenállhatatlanul
jóképű és sármos pasikkal. Ráadásul Jesse gyelmes beszélgetőtárs
és szellemes társalgó volt – Lizzie rég nem érezte magát olyan jól,
mint azon az éjszakán. Teljesen természetesnek tűnt odasimulni a
fér mellkasához a holdfényben úszó, kihalt erkélyen. Olyan érzések
és vágyak ébredtek benne, amelyeket már hosszú ideje mélyen
eltemetett magában. Mágikus, érzéki, izgató pillanat volt.
Aztán egyszer csak más vendégek is felbukkantak a balkonon, és a
varázs megtört. Néhány srác füttyentgetni és kurjongatni kezdett.
– Jesse már megint hozza a formáját! – kiáltotta valaki.
Lizzie rémesen érezte magát. Nem a csók miatt, hiszen felnőtt,
független nő volt, azzal csókolózott, akivel kedve tartotta. Még csak
nem is azért, mert olyan rémesen sablonos volt, hogy a vőlegény és a
menyasszony tanúja összejön az esküvő utáni partin. Azt találta
megalázónak és kínosnak, hogy egy volt Jesse számtalan
hódításainak sorában.
Megköszörülte a torkát. Nem szabad, hogy a fér most lássa rajta,
mennyire zavarban van. Azt pedig végképp nem szeretné a tudtára
adni, hogy még mindig rendkívül vonzónak találja.
– Hogyhogy itthon vagy? Azt hittem, éppen Indiában viszel végbe
újabb jócselekedeteket.
Jesse egy nemzetközi segélyszervezetnél dolgozott, amely
természeti katasztrófa sújtotta területeken nyújtott segítséget a
rászorulóknak.
–  Legutóbb a Fülöp-szigeteken jártam, egy falut építettünk újjá,
amely teljesen megsemmisült egy földcsuszamlás miatt.
– Nem volt nagyon veszélyes? – kérdezte a lány, és elbűvölte a fér
személyiségének ellentmondásossága.
Hogy lehet valaki egyszerre szívtipró és az elesettek megsegítője?
– A veszély a munkám szerves részét képezi.
Lizzie maga sem értette, miért teszi ennyire boldoggá, hogy nem
esett baja Jesse-nek. Talán mert most már a családhoz tartozik –
győzködte magát nem túl sikeresen.
– És most azért vagy itthon, mert…?
– Mert a jócselekedeteim egy kis vállsérüléssel jártak.
A  fér megemelte a jobb karját, amitől az arca azon nyomban
görcsbe rándult. Lizzie legszívesebben átölelte volna, hogy kifejezze
együttérzését, és enyhítsen a fájdalmán, de persze visszafogta
magát. Jesse nyilván túlzónak és kínosnak érezné a reakcióját.
Csak ne lenne ilyen végzetesen vonzó! Csábítóbb, mint a
leg nomabb, legra náltabb belga csokoládé.
Az  édességről bármikor le tudott mondani, de ha Jesse most
odalépne hozzá és megcsókolná…
Végre meg kell tanulnia ellenállni az olyan fér ak kísértésének,
akiktől nem várhat többet futó kalandnál!
Most az a legfontosabb, hogy Amy és a maga számára nyugodt,
boldog életet biztosítson. Ehhez pedig nincs szüksége fér ra. Egy
újabb kapcsolat csak felesleges bonyodalmakkal járna. Már csak arra
vágyott, hogy kiélhesse a kreativitását a munkájában, és egyúttal jó
anyja legyen a lányának.
– Sajnálom, hogy megsérültél – mondta udvariasan.
– Azt hittem, egyedül is elbírok egy több méteres betonoszloppal,
de tévedtem.
– És most itthon kúrálod magad?
–  Pontosan. De már kezd az idegeimre menni, hogy mindenki
türelemre int, és azt papolja, hogy kíméljem magam. Ezért is kaptam
az alkalmon, hogy segítsek Sandynek és Bennek megnyitni a
kávézót. Szerintem szuper jól néz ki a hely. Neked is tetszik?
–  Teljesen le vagyok nyűgözve tőle. Imádom ezeket a
del nfaragványokat! Úgy tudom, hogy a város minden üzletében
meg kell jelennie a del nmotívumnak, de ezek itt művészi munkák.
Lizzie látszólag fesztelenül fecsegett tovább, miközben magában
újra meg újra elátkozta a nővérét, amiért egyetlen szóval sem
említette, hogy Jesse a városban van. Pedig elég gyakran beszéltek
telefonon az elmúlt időszakban, és nagyon jól tudta, mi történt
köztük az esküvőn. A  Del n-öböl összes lakója ismerte a sztorit,
hiszen egy ilyen kisvárosban semmit sem lehet eltitkolni. Néhányan
már fogadást is kötöttek arra, hogy Jesse soha egyetlen nő mellett
sem fog megállapodni.
Lizzie kinézett az ablakon. Arra gondolt, hogy ha egy járókelő
meglátja őket kettesben, rögtön beindul majd a pletykagépezet. Nem
akart újra gúny tárgyává válni.
A  fér közelebb lépett a pulthoz, és végigsimított a míves
faragványon.
– Ugyanannak a balinéz asztalosnak a munkája, aki a könyvesbolt
polcait is készítette. Nemrég állítottuk fel a pultot, tegnap végeztem
a vízvezeték-szereléssel.
– Akkor, ha jól értem, itt már nincs sok dolgod.
Legszívesebben azt is hozzátette volna, hogy „remélhetőleg
mielőbb visszautazol a Fülöp-szigetekre”.
Jesse arckifejezése arra engedett következtetni, hogy kiérezte a
lány hangjából a megkönnyebbülést.
– Rengeteg a pakolnivaló, a lakásodban pedig csempézni kell.
– Azt is te fogod csinálni? – Lizzie majdnem pánikba esett, ha arra
gondolt, hogy kettesben lesz a fér val a saját lakásában.
–  Sandy mindent megtesz, hogy te és a lányod jól érezzétek
magatokat itt.
– Kedves tőled, hogy ennyit segítesz – préselte ki magából a lány.
Elsősorban persze a nővérének tartozott hálával, aki nemcsak
munkát kínált neki, hanem lakást is, méghozzá teljesen ingyen. Csak
épp azt nem említette, hogy Jesse is képben van!
Remélhetőleg nem fogunk túl gyakran találkozni, nyugtatgatta
magát. Nem szabad megbíznom benne!
– Nem hátráltatja a gyógyulásodat ez a sok munka?
– Nagyon zavarna, ha még egy ideig a városban maradnék?
– Ugyan miért zavarna?
–  Akkor jó, mert még legalább egy hónapig el kell viselned a
jelenlétemet. Ha meg akarjuk nyitni a kávézót a tervezett
időpontban, össze kell kapnunk magunkat. Sandy számíthat a
segítségemre. Az  egész Morgan család rendkívül hálás neki, amiért
vissza tudta hozni Bent az életbe. Belegondolni is rossz, mi lett
volna a bátyámból nélküle.
Lizzie elszégyellte magát. Annyira elborítják a saját problémái,
hogy másokéval már nem is törődik?
Amikor tizenéves korában itt nyaraltak az öbölben, a Morgan
család vendégházában szálltak meg. Jesse akkoriban kigyúrt testű,
pökhendi kamasz volt, aki rá sem nézett a lányokra, Sandy és Ben
viszont első látásra egymásba habarodtak. Aztán persze a távolság
miatt nem lett a dologból semmi, tizenkét évvel később azonban
mégiscsak egymásra találtak. Ben akkor már túl volt egy szörnyű
tragédián: a felesége és a kis a pár évvel korábban életét vesztette
egy tűzvészben. Ha Sandy nem bukkan fel újra az életében, talán
sosem lett volna képes feldolgozni a traumát.
– Én is mindent meg fogok tenni, hogy sikeres legyen a vállalkozás
– jelentette ki Lizzie. – Tartozom ezzel a nővéremnek és Bennek.
Sandy volt az egyetlen ember a földkerekségen, akiben tökéletesen
megbízott. Már gyerekkorában is csak rá támaszkodhatott. A családi
életük sokkal inkább csatatérre hasonlított, semmint biztonságos
otthonra. Sandy a szövetségese és a védelmezője volt, rengetegszer
szállt szembe zsarnoki apjukkal a kishúga érdekében. Lizzie egy
életre lekötelezve érezte magát neki.
– Akkor egy oldalon állunk – jegyezte meg a fér .
– Teljes mértékben.
–  Egy hét múlva nyitás, nem vesztegethetjük az időt felesleges
vitákra.
Jesse közelebb lépett hozzá, amitől a lánynak elállt a lélegzete.
Rendkívül élénken emlékezett rá, milyen érzés volt a fér karjába
simulni.
De most nem az a vidám, megnyerő srác állt előtte, akivel fél évvel
ezelőtt találkozott, hanem egy hajlíthatatlan, határozott fér , aki
megvető pillantást vetett rá.
–  Biztos vagyok benne, hogy ha fogcsikorgatva is, de képes leszel
elviselni a társaságomat még néhány hétig.

Lizzie olyan döbbent képet vágott, hogy Jesse majdnem elnevette

magát. A  lány körülbelül annyira örült a kényszerű
együttműködésnek, mint ő.
Jesse nem örült neki, hogy szívtipró hírében áll, de nem is zavarta
különösebben. Azt viszont nehezen viselte, hogy Lizzie bolondot
csinált belőle a haverjai előtt a bátyja esküvőjén. A srácok egész este
azt kérdezgették tőle, mivel ijesztette el azt a szép nőt, akivel eleinte
olyan jól megértették egymást. Egy ideig azzal húzták, hogy talán
dezodort kellene váltania, de aztán szerencsére leszálltak róla. Ő
maga csak nagy sokára fogta fel, hogy Lizzie tényleg nem hajlandó
többé szóba állni vele.
–  Kezdjük a festményekkel – mutatott a falhoz döntött lapos
csomagokra a fér .
– Azokkal egyedül is boldogulok – jelentette ki a lány, és keresztbe
fonta a karját a mellén.
A  magas, karcsú, platinaszőke nő törékeny teremtésnek tűnt, de
Jesse nagyon jól tudta, hogy a látszat csal. Az  éttermi munkához
erőre és kitartásra van szükség, márpedig Lizzie komoly sikereket ért
el a szakmájában.
– Neked más dolgod is lesz.
– Nem hiszem, hogy jót tesz a válladnak, ha megemeled magad.
 – Azért egy festményt még elbírok.
– Hát jó. De szeretném látni őket, mielőtt felkerülnek a falra.
Látom, mindenképpen belém akarsz kötni, gondolta Jesse
dühösen.
Ő sem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy együtt kell
működnie Lizzie-vel. De ennyit igazán megtehet Sandy kedvéért, aki
– nem túlzás ezt állítani – megmentette a bátyja életét.
Remélhetőleg a lány is összeszedi magát, és nem teszi pokollá az
előttük álló néhány hetet.
Persze a családi ünnepeken később is kénytelenek lesznek elviselni
egymást. Jesse számára a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy
elfojtsa magában a Lizzie iránti vágyat. Hihetetlen, mekkora
hatással volt rá ez a lány.
–  Rendben, csak azokat a képeket teszem fel a falra, amelyekre
rábólintasz. A többit visszaküldjük a művészeknek.
– Visszaküldjük?! – nézett rá a lány rémülten. – Nem akarok senkit
sem megsérteni. Hogy tetszik-e egy kép vagy sem, szubjektív kérdés.
–  A  kávézó falára kikerülő képeket meg lehet majd vásárolni.
Minden egyes eladott kép után jutalékot kapsz.
A lány láthatóan elbizonytalanodott.
–  Mi lenne, ha két csoportra osztanám a képeket? Az „A” listások
most azonnal a falra kerülnek, aztán ha valamelyiket elviszik, a „B”
listáról választunk helyette másikat.
–  Elvileg jó ötlet, de azért ne felejtsd el, hogy ez egy kisváros.
Vigyázni kell a minősítésekkel.
–  Rendben, teljesen rád bízom magam. Elvégre nekem fogalmam
sincs a kisvárosi életről.
Jesse gyelmét nem kerülte el a lány szavaiból áradó szarkazmus.
Kezdettől fogva kedvére való volt Lizzie csípős humora. Amikor
először megpillantotta a szürke szemű, nyúlánk szőkeséget az
esküvői sokadalomban, azt gondolta róla, hogy hűvös és
megközelíthetetlen. Amikor azonban szóba elegyedtek egymással,
hamar kiderült, hogy tévedett. Lizzie közvetlen volt, melegszívű és
csupa élet.
Vicces történeteket mesélt a ne dining konyhák hétköznapjairól,
aztán egy szórakoztató játékot javasolt. Fogadásokat kötöttek, hogy
az esküvőn résztvevő vendégek melyik ételhez nyúlnak először a
svédasztalon. Meglepő módon a lány egy csomószor helyesen
tippelt. Minden perc élvezetes volt, amit Lizzie-vel tölthetett, de az
est fénypontja az volt, amikor a lány hozzásimult az erkélyen.
Lizzie könnyed, őszinte lénye gyógyír volt megsebzett lelkére. Épp
nemrég esett át ugyanis egy fájdalmas találkozáson azzal a nővel,
aki pár évvel korábban alaposan összetörte a szívét.
Huszonöt éves volt, amikor megismerte a nálánál valamivel
idősebb, tapasztalt, világlátott fotóriportert, Camillát. Jesse egy Srí
Lanka-i falu újjáépítésén dolgozott a csapatával, a nő pedig azért
érkezett a helyszínre, hogy dokumentálja a segélyszervezet
munkáját. Jesse pillanatok alatt belehabarodott, de végül hatalmasat
kellett csalódnia. Camilla miatt elvesztette a hitét a szerelemben, a
hűségben, a kölcsönös bizalomban.
A  rokonszenves, temperamentumos Lizzie azonban ráébresztette,
hogy túl tudja tenni magát a csalódáson. Aztán ő is cserben hagyta.
Ez a mostani Lizzie egészen más, mint a fél évvel korábbi.
Rosszkedvű, távolságtartó, már-már ellenséges. A szépsége azonban
még mindig lenyűgözte.
Minél előbb ki kell pakolnia a dobozokat, és fel kell raknia a
képeket a falra, hogy a lehető legkevesebb időt töltse egy fedél alatt
a lánnyal. Naponta két óra kényszeredett udvariaskodás talán még
elviselhető – és ennyi ideig a kettejük közti vonzalmat is képes lesz
gyelmen kívül hagyni.
Ránézett a karórájára. Még egy óra negyven percig kell kibírnia.
–  Kezdjük a képekkel! Szerintem a del neset kellene először
megnézned.
Lizzie elmormolt egy francia káromkodást, amire a stresszes
éttermi munka során szokott rá. Egyre dühösebb volt a nővérére,
amiért ilyen lehetetlen helyzetbe hozta. Jesse-ről lerítt, hogy a háta
közepére sem kívánja ezt az együttműködést. Tény, hogy nem kellett
volna örtölniük az esküvőn, de végül is nem történt semmi
végzetes.
Lizzie évek óta arról álmodott, hogy saját étterme legyen. Ez volt a
közös céljuk Philippe-pel is, de aztán közbeszólt a nem tervezett
terhesség.
Sosem szerepelt a tervei között, hogy kávézót vezessen egy álmos
kisvárosban, de ha már így alakult, szívvel-lélekkel akarta csinálni.
Tudta, mivel lehet becsalogatni a vendégeket egy ismeretlen helyre,
és hogyan lehet elérni, hogy visszatérjenek. Semmi szüksége egy
olyan okostojásra, mint Jesse, aki elő akarja írni, milyen képeket
akasszon a falra, és talán még abba is beleütné az orrát, hogy mi
legyen az étlapon.
–  Oké, csomagoljuk ki a képeket, aztán majd eldöntöm, melyik
tetszik. Természetesen anélkül, hogy értékítéletet alkotnék.
A  fér arcán mintha mosoly suhant volna át. Egy pillanatra
megcsillant belőle valami abból a kedves, szellemes srácból, aki úgy
elbűvölte az esküvőn.
 – Kezdjük a legnagyobbal! – javasolta Lizzie.
– Az a del nes – bólintott a fér .
A  lány tisztában volt vele, mennyire gyerekes a reakciója, de
legszívesebben visszaszívta volna a szavait. Nem tudta elviselni,
hogy Jesse-é legyen az utolsó szó. Megragadta a képet, hogy
lehántsa róla a csomagolópapírt, de a művelet nem is volt olyan
egyszerű, mint gondolta. Jesse szó nélkül odanyújtotta neki a
zsebkését.
Felhasította a papírt az egyik oldalon, aztán neki akart látni a
másik oldal felvágásának is, ám a fér megragadta a kezét.
–  Jobb lenne, ha csak kihúznánk a képet. Ha úgy döntesz, hogy
nem akarod feltenni a falra, akkor így egyszerűbb lesz
visszacsomagolni.
Lizzie mozdulatlanná dermedt. A  fér érintése puha volt, és
valahogy ismerős. A  lány lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy
ezt nem fogja kibírni. Már éppen el akarta húzni a kezét, de a fér
megelőzte.
– Segítek, mert egyedül nem esik kézre – lépett hátrébb Jesse.
– Oké.
Közös erővel kiügyeskedték a hatalmas vásznat a papírborításból.
Amikor a lány meglátta a festményt, felkiáltott meglepetésében.
– Gyönyörű! Egészen lenyűgöző.
– Szerintem is.
– Ez nem az Ördögrája strand? – kérdezte Lizzie.
Hivatalosan nem így hívták a helyet, de az ott élő hatalmas ráják
miatt a város lakói csak így emlegették. Gyerekként Lizzie
félelmetesnek és egyúttal csodálatosnak is találta ezeket a
gigantikus állatokat.
 – De igen. Egy kisebb képen az ördögráják is meg vannak örökítve.
– Nézzük meg a következőt!
– Ezek szerint meg vagy elégedve a naggyal?
–  De még mennyire! Egyszerűen tökéletes. Megérdemli, hogy a
legnagyobb üres falfelületre kerüljön.
– Egyetértek. A festőnő nagyon fog örülni a döntésednek.
– Festőnő? – csodálkozott Lizzie.
– Ha netán arra gondolsz, hogy az egyik hódításomról van szó, ki
kell hogy ábrándítsalak.
– Eszembe sem jutott ilyesmi – vágta rá a lány.
–  Akkor jó. A  művész ugyanis nyugdíjas rajztanárnő, anyám jó
barátnője.
–  Valószínűleg a mérete miatt gondoltam, hogy fér festette.
Persze hülyeség, miért ne festhetne egy nő óriási képeket?
– Mi lenne, ha most rögtön feltenném a falra? És akkor köré tudjuk
csoportosítani a többi képet. – Jesse odalépett a falhoz, és rábökött
egy pontra. – Itt jó lesz?
A lány némán bólintott. Nem igazán tudott másra gyelni, mint a
fér széles vállára, izmos fenekére. Gyorsan odalépett mellé, de ettől
sem lett jobb a helyzet, mert most már az illatát is érezte.
Jesse mentette meg a helyzetet: hátralépett, és előhúzta a pult
mögül a szerszámosládáját.
–  Ebben a falban szerencsére nem futnak vezetékek, úgyhogy oda
tehetjük a képet, ahová csak akarjuk.
Lizzie-t idegesítette, hogy a fér folyton többes számban beszél.
Nem akart egy csapatot alkotni vele. Jesse és ő sosem lesznek „mi”.
Ugyanakkor nem engedhette meg magának, hogy piaci áron
felfogadjon egy mesterembert, ha már egyszer a fér önként vállalta
a munkát.
Jesse kijelölt egy pontot a falon, majd elővette a fúrógépet. Lizzie
gyelte, ahogy dolgozik, és közben azon aggódott, nem erőlteti-e
meg túlságosan a karját. Jesse épp bele akarta kalapálni a tiplit a
lyukba, de a mozdulat közben felkiáltott, és kiejtette a szerszámot a
kezéből.
– Mi történt?
– A vállam. Rossz szögben tartottam a karomat.
– Hadd segítsek! Szerintem én is be tudom verni azt a tiplit a falba.
– Jobb szeretném én csinálni. Megbirkózom vele, ne aggódj.
Egyszerre hajoltak le a kalapácsért, és csaknem összekoccant a
homlokuk. Lizzie zavartan felegyenesedett, és lázasan törte a fejét,
milyen ürüggyel tudna kimenekülni a helyiségből. A  fér azonban
még közelebb lépett hozzá.
Néhány végtelennek tűnő másodpercig megbabonázva bámulták
egymást, aztán Lizzie megrázta a fejét.
– Ez így nem fog működni.
–  Igazad van. Nem csinálhatunk úgy, mintha semmi sem történt
volna kettőnk között. Már csak azért sem, mert máig nem értem,
miért tűntél el olyan hirtelen az esküvő után. Még csak el sem
köszöntél!
Lizzie-nek fogalma sem volt, mit mondhatna. Idegesen a füle mögé
tűrte a haját, és felsóhajtott.
– Legjobb lenne, ha elfelejtenénk az egészet.
– Tényleg el akarod felejteni azt az estét?
– Tévedés volt a részemről.
Jesse elhúzta a száját.
–  Sok mindent mondtak már rám, de tévedésnek még senki sem
nevezett.
– Nem úgy értettem – nézett rá a lány rémülten.
– Semmi gond, megtanultam elviselni a kritikát.
A fér megvonta a vállát, ami ugyanakkora fájdalmat okozott neki,
mint Lizzie szavai.
– Komolyan beszélek, Jesse. Túl messzire mentünk azon az estén.
– Én úgy emlékszem, hogy nagyon jól szórakoztunk.
– Ezek szerint teljesen máshogy látjuk a múltat.
–  Én egy rendkívül szellemes, melegszívű és gyönyörű nőre
emlékszem, akivel rengeteget nevettünk.
Lizzie időközben visszahátrált a pultig.
–  Az  meg teljesen kiment a fejedből, hogyan törtek ránk a
vadbarom barátaid az erkélyen?
–  Amikor rajtakaptak minket csókolózás közben? De hiszen csak
ugrattak minket! Nem úgy tűnt, mintha zavarna téged.
– Pedig szörnyen kínosnak találtam.
– De hiszen nevettél!
A lány elmélyülten az ujjára tekerte az arcába hulló hajtincset.
–  Nem akartam, hogy lássák rajtam, mennyire rosszul érint a
dolog.
–  Gyakran csinálod ezt? – nézett a szemébe Jesse. – Igyekszel
elrejteni az érzéseidet mások elől?
Lizzie zavarba jött.
– Mindenki ezt csinálja, nem? – kérdezett vissza.
– Nevettél, aztán azt mondtad, megnézed, mit csinál Amy.
– Igen.
– És aztán nem jöttél vissza hozzám.
– De visszamentem. Csak éppen már mással voltál elfoglalva.
 – Miről beszélsz? Egész este rád vártam.
Amikor már egy csomó idő eltelt, és Lizzie még mindig nem
mutatkozott, a fér elindult, hogy megkeresse. A  terem másik
végében bukkant rá, ahol a város legrémesebb pletykafészkével
beszélgetett. Egy pillantást sem vetett rá többé.
– Egy másik nővel táncoltál, pedig megígérted, hogy aznap este én
leszek az egyetlen partnered – szakadt ki a lányból a szemrehányás.
Néhány órával az erkélyen történtek előtt azzal viccelődtek, hogy
táblát akasztanak a nyakukba „Foglalt Lizzie számára” és „Foglalt
Jesse számára” felirattal.
–  A  kötelező körök után csakis veled táncoltam. És egyszer a
kislányoddal, aki egészen elbűvölő. Nem értem, kivel láthattál.
– Mindegy – fordította el a fejét durcásan a lány. – Végül is jogod
volt hozzá, hogy azzal táncolj, akivel akarsz.
Jesse odalépett hozzá, és megfogta az állát.
–  Csak hogy értsük egymást, Lizzie. Senki mással nem akartam
táncolni azon az estén, csakis veled. Hogy nézett ki az a titokzatos
nő, akivel együtt láttál?
– Magas, fekete hajú, nagyon csinos… Piros ruha volt rajta.
Jesse homlokráncolva próbálta felidézni a fél évvel ezelőtti este
eseményeit.
– Nagyon boldognak tűntetek.
–  Megvan! – kiáltott fel Jesse. – Marie, az unokatestvérem akkor
árulta el nekem, hogy gyereket vár. Már évek óta próbálkoztak a
férjével, és most végre összejött.
– Ó…
–  Tényleg azt hitted, hogy miután megcsókoltalak az erkélyen,
méghozzá a barátaim szeme láttára, azonnal kerestem magamnak
egy másik nőt? Csak pár percig voltál távol!
– De hát teljesen úgy tűnt, mintha egy pár volnátok! Rettenetesen
naivnak éreztem magam.
–  Miért nem jöttél oda és vontál kérdőre? Nem ezt csinálja egy
féltékeny nő normális esetben?
– Én nem féltékeny voltam, inkább… csalódott.
– Hát még én milyen csalódott voltam, amikor megértettem, hogy
tényleg nem jössz vissza hozzám! Aztán másnap szó nélkül
elutaztál, és még csak a telefont sem vetted fel nekem.
– Ezek szerint félreértés volt az egész. Sajnálom.
Lizzie bemenekült a pult mögé. Amikor felemelte az egyik
pohártartót, a fér észrevette, hogy remeg a keze.
Mennyire egyszerű lenne áthajolni a pulton, megérinteni az arcát,
és megcsókolni! De Jesse ellenállt a kísértésnek. Nyilvánvaló volt,
hogy a lány most nem vágyik érintésre, ő pedig nem vágyott
visszautasításra.
Tulajdonképpen csak azt akarta kideríteni, ami fél éve nem hagyta
nyugodni a lánnyal kapcsolatban.
–  Értem – bólintott. – Hallottad a rólam szóló pletykákat, és azt
gondoltad, tényleg olyan ckó vagyok, aki két perc alatt ráun
valakire. Nem akartál Jesse hódításai közé tartozni. De a szerelmi
életemről szóló történetek meglehetősen túlzóak.
Gyerekkorában hányszor megkapta, hogy a régi sláger, a Jesse
hódításai mintha róla szólna!
Kamaszkorában és a húszas évei elején még szórakoztatónak
találta, hogy mindenki nagy nőcsábásznak tartja, de ma már, közel a
harminchoz inkább fárasztó volt együtt élni ezzel a kétes hírnévvel.
Camilla szavai jutottak az eszébe: „Nem fogok hiányozni neked.
Egy olyan vonzó fér , mint te, bárkit megkaphat, akit csak akar.” De
Camilla tévedett, hiszen Jesse nem akart mást, csak őt. Annyira,
hogy sokáig úgy gondolta, soha többé nem fog szeretni senkit. Már
csak azért sem, mert képtelen lett volna elviselni még egy ilyen
csalódást.
– Persze hogy hallottam a rólad szóló pletykákat. A fél város arról
beszélt, ami közted és Kate Parker között folyt. Valahányszor
hazajöttél egy kiküldetésből, mindig együtt voltatok, de eszed
ágában sem volt megkérni a kezét. Ahogy az elődei mellett sem
akartál lehorgonyozni.
Jesse hitetlenkedve rázta a fejét. Tényleg nincs jobb dolguk a
kedves polgártársainak, mint hogy az ő magánéletén köszörüljék a
nyelvüket? Valójában persze nem tudnak róla semmit. Fogalmuk
sincs, mi az igazi oka, hogy nem kötelezi el magát. Kate már
óvodáskora óta a legjobb barátja. Se több, se kevesebb. Egyszer
poénból elhatározták, hogy ha harmincéves korukig nem találják
meg az igazit, akkor összeházasodnak.
– Micsoda marhaság! Kate-tel egyetlenegyszer csókolóztunk, akkor
is csak azért, hogy kiderítsük, lehetne-e köztünk több barátságnál.
Kiderült, hogy nem, úgyhogy továbbra is töretlen a barátságunk.
–  Sejtettem, hogy így van, mert az esküvőn egész végig a
barátodat, Sam Lancastert bámulta.
– Azóta már össze is házasodtak, és boldogan élnek, míg meg nem
halnak. Én voltam az egyik tanú.
Jesse őszintén örült a barátai boldogságának, de ideje volt, hogy a
saját életében is rendet tegyen. Válaszúthoz érkezett a munkájával
kapcsolatban is. A  legutóbbi találkozása Camillával tudatosította
benne, hogy változtatnia kell. Már közölte a főnökével, hogy a
gyógyulása után sem fog visszatérni a csapatba – legfeljebb csak
adománygyűjtőként vagy önkéntes segítőként.
Egy houstoni építési vállalat kínált neki érdekesnek tűnő állást.
Szívesen menne, de persze akkor még ritkábban jöhetne haza a
Del n-öbölbe.
Jobb is, hogy így alakult a dolog Lizzie-vel. Örült, hogy tisztázták a
félreértést, de tudta, hogy most már úgysem lehet köztük semmi.
Az a vonat már elment.
– Az  esküvők veszélyesek – jegyezte meg a lány. – Felkavarják az
ember érzelmeit, és olyasmire ragadtatják, amit egyébként nem
tenne meg. Például összevissza smárol bárkivel. Válogatás nélkül.
– Én egyáltalán nem válogatás nélkül smároltam.
–  És ha én igen? Mi van, ha nem te vagy a nőcsábász, hanem én
vagyok a fér faló?
A lány szemében újra felvillantak azok a hamiskás szikrák, amelyek
annyira elbűvölték Jesse-t az esküvőn.
A  tizenhat éves Lizzie-re, aki egykor a vendégházukban nyaralt,
nem nagyon tudott visszaemlékezni. Akkoriban kizárólag az érett,
nagy mellű lányok érdekelték. Miközben a bátyja belezúgott Lizzie
nővérébe, neki az volt a legnagyobb gondja, hogy nem tudott
választani három idősebb nő közül, akik mind érdeklődést mutattak
iránta.
Tizenkét évvel később azonban Lizzie teljesen lenyűgözte szolid
eleganciájával, visszafogott érzékiségével, intelligenciájával.
Egyszerű farmerben, feltűrt ujjú fehér blúzban, copfba kötött hajjal
is lélegzetelállítóan nézett ki.
– Kétlem, hogy fér faló volnál.
A lány arckifejezése megváltozott.
 –  Elvált, gyermekét egyedül nevelő nő vagyok, a társasági életem
gyakorlatilag a nullával egyenlő. Nincs más ambícióm, mint sikerre
vinni ezt a kávézót, és jó anyja lenni a lányomnak – jelentette ki
elszántan.
– Nem lehet egyszerű egyedülálló anyának lenni.
–  El sem tudod képzelni, mennyire bonyolult. De megéri. Amy a
legjobb, ami valaha történt velem.
– Nagyon atalon lettél anya.
– Huszonhárom éves koromban. Nem így terveztem, de egy percig
sem bántam meg.
– Ő most hol van? Nem jött veled Sydney-be?
–  Az  iskolai szünetet az apjánál és a nagyszüleinél tölti
Franciaországban. Odáig vannak érte, azt szeretnék, ha igazi
franciaként nőne fel. Ez az egyik oka, hogy nem bukhatok bele ebbe
a vállalkozásba. Philippe csak arra vár, hogy belém köthessen, és
magának követelhesse a kizárólagos felügyeleti jogot.
Sandy révén a fér tudott egyet-mást Lizzie életéről. Hallott a
zsarnoki apáról, a korai házasságról, a nehéz válásról. A  lánynak
nem volt könnyű élete. Ezért is jó, hogy végül nem történt köztük
semmi. Jesse nem akart volna sebeket okozni neki.
–  Itt mindig lesz segítséged. Most már te is a családhoz tartozol,
márpedig a Morganek sosem hagyják cserben egymást.
–  Jó tudni. – Lizzie nagy levegőt vett, majd egyenesen a fér
szemébe nézett. – Sajnálom, hogy félreértettem a jelenetet az
unokatestvéreddel. Ennek ellenére úgy gondolom, jobb, ha nem
ismételjük meg, ami akkor történt. Remélem, egyetértesz.
Jesse megkönnyebbült. Nagyon tetszett neki a lány, de nem állt
készen arra, hogy komoly kapcsolatba kezdjen. Márpedig az világos
volt számára, hogy Lizzie nem érné be kevesebbel.
– Lizzie, én…
–  Ahogy mondtam – szakította félbe a lány –, mostanában nincs
időm társasági életet élni. Ami azt jelenti, hogy senkivel sem
randizom.
– Oké, értettem.
Jobb ez így. Jesse-t a világ legkülönbözőbb tájaira szólítja a
munkája. Ha egyszer mégis úgy dönt, hogy családot alapít, olyan
társat kell találnia, akinek nincsenek kötöttségei. Camilla, a
szabadúszó, gyermektelen fényképész tökéletes jelöltnek tűnt. Jesse
mindig is egyenrangú kapcsolatra vágyott, és rendkívül tisztelte az
önálló, magabiztos, ambiciózus nőket. A  Camilla-ügy óta azonban
kicsit megcsappant a bizalma.
–  Gondoljunk úgy az esküvőn történtekre, mint egy kellemes
kalandra. Én egyáltalán nem bánom, ami történt, és elfelejteni sem
szeretném. De…
– De nem lesz folytatása – fejezte be a mondatot Lizzie.
A fér bólintott, majd kezet nyújtott a lánynak.
– A barátságunkra!
Lizzie habozott.
–  Alig ismerjük egymást. Elég válogatós vagyok, ami a barátokat
illeti.
Jesse sem volt teljesen biztos a dolgában. Túlságosan vonzónak
találta a lányt ahhoz, hogy megelégedjen a barátságával.
– Maradjunk inkább abban, hogy megpróbálunk barátokká válni –
javasolta Lizzie.
– Egyetértek – bólintott a fér .
De napi két óránál többet semmiképp sem tölthetünk együtt, tette
hozzá magában. Félő volt, hogy minél jobban megismeri a lányt,
annál vonzóbbnak fogja tartani.
– Akkor megegyeztünk.
Lizzie megszorította a felé nyújtott kezet, majd nyomban
eleresztette.
 2. FEJEZET
Végre visszacsomagolták az utolsó olyan festményt is, amely nem
került fel a falra. Lizzie lerogyott egy székre, és felnyögött.
– Ez fárasztóbb volt, mint gondoltam.
–  De megérte – nézett szét a helyiségen Jesse, aki még mindig a
padlón térdelt.
–  Az  biztos – ismerte el a lány. – Nagyon hangulatos lett a tér a
festményektől. Remélem, benéznek majd a művészek, hogy
köszönetet mondhassak nekik egy csésze kávéval.
Lizzie iszonyúan kimerültnek érezte magát. Nem is annyira a
munka volt megerőltető, hanem inkább az együttlét a fér val.
Jesse rendkívül közvetlen, rendes ember. Nagyon jól kezelte a
félreértésből adódó kon iktusukat, és a fájós karja ellenére sem
engedte, hogy Lizzie emelgesse a nehéz képeket vagy dobozokat. Ő
mégsem tudta elengedni magát a társaságában. Minden egyes szavát
gondosan megválogatta, amitől karót nyelt vénkisasszonynak érezte
magát, máskor meg úgy vihogott, mint egy ostoba kamaszlány. Egyik
sem vallott rá.
Nem sok esélyt látott arra, hogy barátok legyenek. Hogyan lehetne
a barátja egy olyan fér , akinél vonzóbbat még életében nem látott?
Nem tudott úgy ránézni, hogy ne jutott volna eszébe, milyen érzés
volt a karjába omlani.
Mindegy, össze kell szednie magát, és úgy viselkednie, mintha nem
történt volna közöttük semmi fél évvel ezelőtt. Muszáj lesz baráti
viszonyt kialakítania a fér val, ha nem akarja, hogy a jövőben
minden családi összejövetel a feszengésről szóljon.
 Mindketten felálltak, hogy még egyszer megcsodálják munkájuk
eredményét. Lizzie ellépett a fér mellől, hogy igazítson egy kicsit a
rájákat ábrázoló képen.
– Nagyon szuper lett. Jó ízlésed van – jegyezte meg Jesse.
– Azért a végső döntést közösen hoztuk meg.
– De elég gyakran éltél a vétójogoddal.
– Csak nem arra célzol, hogy kontrollmániás vagyok?
– Á, dehogy! – vigyorodott el a fér . – Bár ami azt illeti…
Ha tényleg barátok lennének, akkor Lizzie most noman
beleöklözne az oldalába, és jót nevetnének. Ehelyett a lány inkább
színpadiasan felsóhajtott.
–  A  Kék Öböl bisztróban lesz módom kiélni a kontrollmániámat,
hiszen az egész sikere vagy sikertelensége az én vállamon nyugszik.
– Azért ez nem teljesen igaz. Egyrészt Sandy és Ben mindenben a
segítségedre lesznek, másrészt remek alkalmazottakat toboroztak
neked. Na és itt vagyok én is.
– Te? Azt hittem, csak az indulásnál segítesz be.
– Napi két órára a rendelkezésedre állok.
A  lány felvonta a szemöldökét. Miért pont két órára? Ennyit bír a
válla? Vagy van más munkája is az öbölben?
Napi két óra. Lizzie nem tehetett róla, de beindult a fantáziája. Ha
napi két órát tölthetne a fér val a hálószobájában…
Elöntötte a forróság. Szedd össze magad! – gyelmeztette magát.
Épp most határoztátok el, hogy barátok lesztek.
–  Nagyon köszönöm, hogy segítettél kiválasztani és a helyükre
tenni a képeket. Nevezz csak kontrollmániásnak, amiért
elutasítottam a cápás festményt, bár kétségtelenül vannak művészi
értékei. De azért ne felejtsd el, hogy nekem kell majd napi sok
órában együtt élnem ezekkel a képekkel.
–  A  cápák lenyűgöző állatok. Szörfösként az ember megtanulja
tisztelni őket. Szerintem a művész nagyon sikeresen ragadta meg a
lényegüket.
–  Azt szeretném, ha ez itt a nyugalom szigete lenne a vendégek
számára. Ki akarna úgy ebédelni, hogy közben egy olyan állat néz
vele farkasszemet, amelyik simán le tudná nyelni?
Jesse kivillantotta tökéletes, fehér fogsorát, amely lenyűgöző
kontrasztot alkotott napbarnított bőrével és ragyogóan kék
szemével. A lány zavarba jött a látványtól. Bárcsak mások lennének
a körülmények! Szívesen folytatná a fér val ott, ahol hat hónappal
ezelőtt abbahagyták.
–  Valószínűleg igazad van. De így meg túl sok idegnyugtató
csendélet került a falra.
– Én mégis maradok a del neknél és a csendéleteknél.
– Én viszont még egyetlen kihívástól sem rettentem vissza.
Mire célzott ezzel? A hódításaira? Lizzie nem akart arra gondolni,
hogy akár engedhetne is a vágyainak. Nem, távol kell tartania magát
a fér tól, amennyire csak lehet! Nem mintha attól félne, hogy Jesse
átlépi azokat a határokat, amelyekben az imént megállapodtak.
Inkább saját magában nem bízott eléggé.
– Egyértelműen a del nes kép a kedvencem. Ha megengedhetném
magamnak, szívesen megvenném.
– Jobb, ha nem szeretsz bele egyik képbe sem, hiszen az a cél, hogy
minél előbb elkeljenek. A  képeladások pluszbevételt jelentenek a
bisztró működéséhez.
–  Persze, tudom, de azért nem lesz könnyű megválnom ettől a
festménytől.
 –  Gondolj arra, hogy a bisztrónak mielőbb nyereséget kell
termelnie.
Nem gondolta volna, hogy Jesse megfontolt üzletemberként képes
fellépni, hiszen a munkája alapvetően a jótékonyságról szólt. Azt
viszont megértette, hogy a fér nomád életmódjába nem igazán fér
bele, hogy szép tárgyakkal vegye körül magát. Úgy döntött, ezúttal
nem vág vissza semmilyen csípős megjegyzéssel – már csak azért
sem, mert most határozták el, hogy barátságot kötnek.
–  Szívesen köszönném meg a segítségedet egy nom ebéddel, de
amint látod, ehhez még nem adottak a körülmények.
–  Hallottam, hogy még dolgozol az étlap kialakításán. Már előre
örülök a szombati próbavacsorának.
– Ó, nem is tudtam, hogy te is ott leszel!
– Sandy összetrombitálta az egész családot, hogy megkóstolhassák
az ételkölteményeidet. Nálam jobb tesztalanyt nem is találhatnál.
Odavagyok a nom kajákért.
A  lánynak hirtelen eszébe jutott, milyen jól szórakoztak Sandy
esküvőjén, amikor megpróbálták kitalálni, kinek mi a kedvenc étele.
Annyit nevettek, hogy pár órára sikerült minden gondjáról
megfeledkeznie.
–  Hadd találjam ki, mire fogják rávetni magukat a Morganek! –
Lizzie összevont szemöldökkel koncentrált. – Szerintem a
báránysült lesz a befutó, céklapürével. És talán az almatorta
karamellizált morzsával és vaníliafagylalttal.
Jesse összefonta a karját a mellén.
–  Hm, majd meglátjuk, eltaláltad-e. Kénytelen leszel szombatig
várni az eredményre.
– De gonosz vagy!
 – Úgy látom, a várakozás nem az erősséged – vigyorodott el a fér .
– Azért el tudok képzelni olyasmit, amire érdemes várni – vágott
vissza Lizzie.
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd a lány elkapta
a tekintetét. Csodás lenne örtölni Jesse-vel, újra a karjába vetni
magát, de ezzel csak feleslegesen nehezítené az amúgy sem egyszerű
életét.
A  jövőben ügyelni fog arra, hogy szigorúan csak a bisztróval
kapcsolatos tennivalókról értekezzen a fér val. A  könyvesboltba
nyíló ajtóra nézett. Sandy bármelyik pillanatban megjelenhet, és
addig még valamit tisztáznia kell Jesse-vel.
– Kérdezhetek tőled valamit bizalmasan?
– Persze – vonta fel a szemöldökét a fér .
– Az alapanyagokról van szó, amikből szombaton főznöm kell.
– Igen?
–  Nem igazán felelnek meg azoknak a minőségi
követelményeknek, amikhez hozzá vagyok szokva.
–  Nem értem. Nem a Harbourside Hotel konyháján keresztül
szereztél be mindent? Az  ő éttermüket tartják a legjobbnak a
városban.
A  hotelt Jesse bátyja, Ben építtette a régi vendégfogadó helyén,
mint ahogy a könyvesbolt és a bisztró is az ő munkája. Lizzie
tisztában volt vele, hogy a fér hűséges a testvéréhez, de nem tudta,
ki máshoz fordulhatna.
–  Éppen ez a probléma. A  Harbourside a felső középosztály
igényeit szolgálja ki, én viszont valami egészen mást szeretnék. De
persze senkit sem szeretnék megsérteni.

Lizzie keresetlen őszintesége már annak idején is lenyűgözte a fér t.

Ő maga nagyra értékelte ezt a tulajdonságot, de a város nem minden
lakosa gondolkodott hasonlóképpen. Ha az a benyomásuk támad,
hogy a lány lenézi őket, akkor a Kék Öböl bisztró sorsa meg van
pecsételve.
– De hát ez csak egy bisztró…
– Csak egy bisztró? Hogy mondhatsz ilyet? Ettől még első osztályú
ételt kell a vendégeim asztalára tennem – jelentette ki a lány
szenvedélyesen.
Jesse tisztelte a hajlíthatatlanságát és a munkabírását, de azért
aggódni kezdett. Az  öböl lakói nem kedvelték az olyan
„jöttmenteket”, akik többnek gondolták magukat az ittenieknél.
–  Ez nem Franciaország, Lizzie. Szerintem jobban teszed, ha nem
próbálkozol túlságosan egzotikus fogásokkal. Úgy tűnne, mintha
kérkednél a világlátottságoddal. Mintha azt üzennéd az ittenieknek,
hogy a franciák sokkal ki nomultabbak náluk.
Lizzie felnevetett.
–  Ne aggódj, nem fogom ra nált francia fogásokkal traktálni az
öböl lakóit. Bár évekig Franciaországban éltem, azért ausztrál
maradtam. Nagyon jól tudom, mivel lehet hatni a hon társaimra.
Jesse az újságokból értesült róla, hogy a lány fantasztikus szakács,
de arról fogalma sem volt, milyen az üzleti érzéke.
– Mik az elképzeléseid? – kérdezte.
–  Egyszerű ételeket akarok készíteni a lehető legjobb minőségű
alapanyagokból. Ez a legfontosabb alapelv, amit magammal hoztam
Franciaországból. Erre nem a Michelin-csillagos csúcséttermek
tanítottak, hanem a kis lyoni kávézók és bisztrók, meg Amy
nagyszülei. Azt mondják, Franciaország szíve Párizs, a gyomra
azonban Lyon.
 – Ezt még nem is hallottam.
Jesse egyetemista korában hátizsákos utazóként bejárta Európát,
de Franciaországból csak a fővárost és Versailles-t látta.
– Én többnyire katasztrófa sújtotta vidékekre utazom. Inkább nem
részletezem, miket eszünk egy-egy ilyen kiküldetésen.
– Emlékszem néhány sztorira, amit az esküvőn meséltél.
Jesse sem felejtette el, milyen gyelmesen hallgatta a lány, amikor
a munkájáról mesélt. Nem faggatta arról, miért nem helyezkedik el
inkább valamilyen jól zető cégnél. Így aztán nem is került szóba,
hogy a nagyszülei örökségének és néhány jól sikerült befektetésnek
hála, megengedhette magának, hogy olyan munkát végezzen, amit
értelmesnek talál.
Most azonban új vizekre evez. A texasi cég olyan izgalmas munkát
és akkora zetést ajánlott neki, amelynek nem tudott ellenállni.
– Mi a baj a hotel étterméből rendelt alapanyagokkal?
–  Az  alapvető élelmiszerekkel nincs gond, de a többit helyi
termelőktől szeretném beszerezni, lehetőleg olyanoktól, akik
biogazdálkodást folytatnak.
–  Nem lesz az túl drága? – nézett szét a fér a kerek kávéházi
asztalkákkal és Thonet székekkel berendezett hangulatos
helyiségben.
–  Ha közvetlenül a termelőktől szerezzük be az árut, az sokszor
olcsóbb, mint ha közbeiktatunk egy kereskedőt. Tudom, hogy nem
szállhatunk el az árakkal, de abban is biztos vagyok, hogy a siker
kulcsa az, ha valami mást és jobbat kínálunk, mint a
versenytársaink. Te milyen burgert szeretnél enni? Olyat, ami
nagyipari körülmények között tartott állatok húsából készült, vagy
néhány dollárral többért olyat, amihez szabadon legelésző marhák
húsát használták fel? A sült krumplihoz a fagyasztóból vegyük elő az
alapanyagot, vagy frissen pucoljuk és süssük? Adalékanyagokkal
telenyomott majonézt adjunk hozzá, vagy házi készítésűt?
– Ez nem is kérdés. – Jesse-nek máris korogni kezdett a gyomra. –
Szóval teljesen normális ételeket akarsz készíteni? Semmi
kiejthetetlen nevű fogás, amit nagyítóval kell keresni a tányéron?
– Így van. Ismerem az ausztrálok ízlését, és a korlátaikat is.
– Lesz szalonnás zsemle tükörtojással?
–  De még milyen! Megnyalod utána mind a tíz ujjadat. De azért
lesznek ennél kreatívabb fogások is. Reggelit, ebédet és délutáni
kávét is kínálunk süteménnyel.
– Például almatortát?
A fér nak beindult a nyálképződése. Lizzie felnevetett. Már megint
jól tippelt, Jesse gyengéje tényleg az almatorta!
–  Van valami ötleted, hogy juthatnék nekem tetsző
alapanyagokhoz anélkül, hogy vérig sérteném Sandyt és Bent?
– Mikor jártál a Del n-öbölben utoljára?
– Pár hónappal ezelőtt, amikor Sandy felajánlotta nekem az állást.
– Akkor igazából nem is ismered a helyi gasztronómiai kínálatot.
Lizzie kénytelen volt egyetérteni vele. Amikor tizenkét évvel
ezelőtt itt nyaraltak, három létesítmény közül választhattak: volt
egy büfé, egy pizzázó meg Jesse szüleinek vendégháza.
–  Akkor sürgősen fel kellene térképezned a környéket. Az  utóbbi
években rengeteg fejlesztés történt. Nem pont itt, a Del n-öbölben,
de a szomszédos településeken. Valahányszor hazajövök, újabb és
újabb éttermeket találok. Legutóbb egy televíziós sztárséf nyitott
éttermet nem messze innen.
–  Ez nem feltétlenül baj, akár még növelheti is a keresletet a
minőségi étkezés iránt. Akkor tudsz segíteni abban, hogy találjak
néhány helyi termelőt? No meg abban, hogyan tálaljam a dolgot
Sandynek.
Jesse nem sokáig tűnődött a válaszon. Természetesen segíteni fog
a lánynak, már csak azért is, mert megígérte a sógornőjének, hogy
mindent meg fog tenni a bisztró sikeréért. Ha ehhez az kell, hogy
teljesítse Lizzie kívánságait, akkor ezt fogja tenni.
– Van néhány régi iskolatársunk, aki biogazdálkodással foglalkozik
a környéken. A  halakat és a tenger gyümölcseit apa fogásaiból is
beszerezheted.
– Ez nagyon jól hangzik! – lelkesedett a lány.
– Szeretnéd, ha bemutatnálak a termelőknek?
– Az szuper lenne!
Lizzie szeme most megint olyan élénken csillogott, mint hat
hónappal ezelőtt.
– Rendben, nincs semmi akadálya.
Még örült is neki, hogy alkalma lesz olyan régi ismerősökkel
találkozni, akiket az utazásai miatt évek óta nem látott. A munkája
miatt sok barátjával nem tudta tartani a kapcsolatot. De persze ha
őszinte akart lenni magához, az sem volt ellenére, hogy több időt
töltsön Lizzie-vel.
– Bele fog ez férni abba a napi két órába, amit a bisztróra szánsz?
A  lány mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Muszáj lesz
tartania magát a napi két óra együttléthez. Ennyi idő éppen elég
ahhoz, hogy felszínes barátság alakuljon ki közöttük, de ahhoz talán
kevés, hogy ennél tovább lépjenek.
– Sajnos napi két óránál többet nem tudok erre a projektre szánni.
Szerencsére az ökogazdaságok nincsenek túl messze.
 –  Szuper! Mi lenne, ha mindjárt holnap meglátogatnánk őket?
Nincs sok vesztegetni való időm.

Sandy bukkant fel a könyvesboltból nyíló ajtóban, és megcsodálta a

falakra felkerült festményeket. Lizzie sokatmondó pillantást vetett a
fér ra, aki alig észrevehetően bólintott: egy szót sem szól a
sógornőjének az imént elhangzottakról.
–  Annyira örülök, hogy itt vagy! – ölelte át a húgát Sandy, majd
Jesse-hez fordult. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült
egy világklasszis szakácsot megcsípnem a Kék Öböl számára.
Iszonyú mázlim van!
Sandy és Jesse láthatóan jól kijöttek egymással.
Legalább az egyikünk élete rendeződött, gondolta Lizzie. Kettőből
egy – nem is olyan rossz arány.
Sokáig úgy tűnt, egyik Dumont lánynak sincs szerencséje a
fér akkal. Talán az apjuk miatt, aki sok lelki sérülést okozott nekik
érzéketlen, zsarnoki lényével. De Sandy házassága szerencsére
nagyszerűen működött, és a férje családja révén végre azt is
megtapasztalhatta, milyen egy jól működő, szerető közösség
tagjának lenni.
Lizzie házassága azonban kudarcba fulladt, és ez nagyon
megtépázta a szerelembe vetett hitét. Nem is reménykedett abban,
hogy kaphat még egy esélyt. Már csak azért sem, mert továbbra is az
olyan veszélyesen jóképű, ámde elköteleződésre képtelen fér ak
vonzották, mint Jesse. Nem követheti el még egyszer ugyanazt a
hibát!
–  Én is örülök, hogy itt lehetek – mondta a nővérének. – Nagy
szükségem volt erre a váltásra. Új élet, új kihívások!
– Látom, már felelevenítettétek az ismeretségeteket – mosolygott
rájuk Sandy.
–  Igen – felelte Lizzie kelletlenül. A  szeme sarkából látta, hogy
Jesse némán bólintott.
Sandy érzékelte a zavarukat, úgyhogy tapintatosan témát váltott.
– Nagyon jó érzékkel helyeztétek el a képeket! Lenyűgöző látványt
nyújtanak.
– Jesse-é az érdem, ő rakta fel őket a falra – mondta Lizzie.
– Én csak azt tettem, amit a főnök mondott.
– Főnök? – vonta fel a szemöldökét a lány.
–  Így van. Te döntöttél a képek sorsáról, én csak követtem az
utasításaidat – viccelődött a fér , majd az órájára nézett. – Észre
sem vettem, hogy már ilyen késő van. Mennem kell.
– Letelt a két óra? – csipkelődött a lány.
– Milyen két óra? – érdeklődött Sandy.
– Gondolom, a karja miatt nem dolgozhat többet – felelte Lizzie.
–  Igen – bólintott a fér . – Akkor holnap tízkor érted megyek.
Sziasztok!
Lizzie nem tudta levenni a szemét a távolodó fér ról. Micsoda
széles váll, formás hátsó, hosszú és izmos láb! Nem sok fér nak van
ilyen tökéletes alakja.
– Jaj, ne! – sóhajtott fel Sandy, amikor Jesse hallótávolságon kívül
került.
– Mi az?
– Látom, hogyan bámulsz rá.
– Miért, szerinted nem gyönyörű fér ?
– A sógoromról beszélsz!
– Na és? Attól még, gondolom, te is látod, hogy eszméletlenül jól
néz ki.
 Sandy felnevetett.
– Oké, elismerem, hogy nagyon szexi pasi. Ráadásul kedves ember.
Csak sajnos kötődési problémái vannak.
– Ezt már sokszor elmondtad.
– Mégsem hallgattál rám.
– Az más. Annak idején nagyon rossz passzban voltam. Egyszerűen
csak jól akartam érezni magam néhány óráig. És hát Jesse…
ellenállhatatlan volt.
– Nagyon kedvelem Jesse-t, olyan, mintha az öcsém lenne, de nem
akarom, hogy megsebezzen. – Sandy egy pillanatra elhallgatott,
majd hozzátette: – Azt sem akarom, hogy te sebezd meg őt.
– Ezt meg hogy érted?
– Te magad mondtad az előbb, hogy nem akartál tőle semmit, csak
hogy néhány óráig szórakoztasson. Csak egy kis változatosságra
vágytál, hogy egy rövid időre kiléphess a frissen elvált, egyedülálló
anya szerepéből. Vagyis nem vetted őt komolyan.
–  De hát hogy vehettem volna komolyan egy hírhedt nőcsábászt?
Te magad is ezért óvtál tőle.
–  Ettől még nem szép dolog játszadozni valakivel. Ha egy fér
csinálja ezt egy nővel, mindenki elítéli. A  fordított helyzet talán
megengedhető?
– Ezt nem mondod komolyan! Én nem játszadoztam Jesse-vel.
–  Biztos vagy benne? Azt hiszem, a legtöbben félreismerik őt.
A nők csak a külseje miatt bomlanak utána, cseppet sem érdekli őket
a fér as arcél és a kidolgozott izmok mögött rejlő ember. Pedig Jesse
kifejezetten érzékeny, szeretetreméltó srác.
– Erre még sosem gondoltam – ismerte el Lizzie.
– Mindenki azt hiszi, hogy egy ilyen jó pasit egyáltalán nem visel
meg a visszautasítás, hiszen minden ujjára kaphat tíz másik nőt.
Pedig nagyon megviselte Jesse-t, amikor az esküvőnk után szó
nélkül faképnél hagytad.
Lizzie döbbenten hallgatott. Eddig csak a saját sérelmével
foglalkozott, fel sem merült benne, hogy a fér ban is mély nyomokat
hagyott a félresikerült próbálkozásuk.
–  Az  csak félreértés volt – magyarázta a nővérének –, de ma
sikerült tisztáznunk a dolgot. Egyébként meg biztos vagyok benne,
hogy Jesse már rég talált magának valaki mást.
Könnyednek akart tűnni, de összeugrott a gyomra a gondolatra.
Éppúgy nem akarta a fér t más nővel látni, mint fél évvel ezelőtt.
– Nem említette, hogy találkozgatna valakivel – tűnődött Sandy.
– Elmondaná neked?
– Valószínűleg nem. Diszkréten kezeli a nőügyeit.
–  Na, látod. Nem kell aggódnod miattunk. Megbeszéltük, hogy
barátok leszünk, ha már amúgy is rokonságba keveredtünk
egymással.
– Helyes. Tartsátok magatokat ehhez. Amúgy sem illetek össze.
–  Tudom – mondta Lizzie, bár kicsit sértőnek érezte a nővére
kijelentését. – Hidd el, nem akarok tőle semmit. De tudod, igazán
megemlíthetted volna a telefonban, hogy Jesse is itt lesz.
Sandy zavartan félrenézett.
–  Nem tudhattam, hogy baleset éri, és emiatt haza kell jönnie.
A régi csónakházban lakik.
– Mégiscsak jobb lett volna, ha szólsz.
–  Nem akartam, hogy még emiatt is aggódj. Épp elég teher
nehezedik rád.
–  Nem kell féltened, Sandy, nem lesz még egy Philippe az
életemben.
–  Persze hogy féltelek! Azok után, amin keresztülmentél…
Elképzelni is szörnyű, hogy amíg te megpróbáltál egyedül boldogulni
Sydney-ben egy kisbabával, addig a férjed…
–  Most már sokkal okosabb és tapasztaltabb vagyok – szakított
félbe Lizzie. – És főnként erősebb.
Nem akart Philippe-ről beszélni, sőt gondolni sem akart a maga
mögött hagyott rémes időszakra.
– Igazad van, tényleg szólnom kellett volna, hogy Jesse hazajött –
ismerte el a nővére.
–  Most már mindegy. Elég sokkoló volt, amikor váratlanul
felbukkant, és bejelentette, hogy együtt fogunk dolgozni…
– Ne utasítsd vissza a segítségét, Lizzie! Még így is nagyon nehéz
lesz tartani a határidőt. Egy hét múlva nyitás, gondolj csak bele!
Jesse egyébként sem marad sokáig.
–  Egészen pontosan négy hétig. Tényleg nincs miért aggódnod,
Sandy. Ellen tudok állni a kísértésnek, bármilyen csábító is. Nem
lesz gond, képesek leszünk együttműködni Jesse-vel a közös cél
érdekében.

Jesse az utóbbi években csak pár napos, röpke látogatásokra tért

haza a Del n-öbölbe. Most kifejezetten örült, hogy megmutathatja
Lizzie-nek a vidéket, ahol felnőtt, ahol az apja, sőt a nagyapja is
nevelkedett.
A munkája révén sokfelé járt a világban, de ettől csak még jobban
megtanulta értékelni szülőföldje szépségét: a régi kikötőt, a
képeslapra illő strandokat, a természetvédelmi oltalom alatt álló
bozóterdőt.
–  A  Del n-öblön és az Ördögrája strandon kívül eddig még nem
sokat láttam a környékből – jegyezte meg Lizzie, amikor beszállt a
fér mellé a terepjáróba. Fehér farmert és egyszínű pulóvert viselt,
mégis elegáns volt – és észvesztően szexi. – Előre örülök a
felfedezőútnak – mondta lelkesen.
– Helyes, akkor a hosszabb úton megyünk, hogy minél többet láss.
Jesse imádta a tavaszt, ezt a rövid, de annál csodásabb nyugalmi
időszakot a turistaroham beindulása előtt. A  harsogóan zöld új
leveleket, a kipattanó friss rügyeket, a korai sárga virágokat és a
tavaszi fényben fürdő fehér homokos partot a türkizkék tengerrel és
a víz fölé boruló felhőtlen éggel.
Hamar maguk mögött hagyták a várost. Egy ideig a part mentén
haladtak tovább, aztán a fér lefékezett egy meredek szikla mellett.
Lizzie lélegzete elállt a panorámától. A grandiózus Ezüstsirály-öböl
hevert a lábuk előtt, amelyet eddig csak képről ismert.
Jesse elégedetten mosolygott. Ő maga sem tudott betelni ezzel a
látvánnyal, hiába ismerte gyakorlatilag születése óta. Nem messze
innen volt egy telke, ahonnan ugyanilyen pazar kilátás nyílt a
tengerre. Úgy tervezte, egyszer majd épít rá egy házat.
–  Ha szeretnél kengurukat látni, akkor egyszer ki kell jönnöd ide
estefelé, amikor itt játszanak.
–  Azt mindenképpen látnom kell! Sőt le is kell fényképeznem!
A  francia barátaim sárgulni fognak az irigységtől, ha kengurus
képeket küldök nekik.
– Gondolom, Amyt is magaddal hozod.
– De még mennyire! Odáig lesz az örömtől. Az ausztrál tengerpart
tényleg csodálatos. Ez volt az egyik dolog, ami nagyon hiányzott
nekem Franciaországban.
– Azért Franciaország sem szűkölködik szépségekben.
 –  Tényleg nem. A  konyha, a divat, az építészet… Azt hittem, ott
fogom leélni az életemet.
– Sajnálom, hogy nem úgy alakult, ahogy tervezted.
– Köszönöm.
Jesse el sem tudta képzelni, miért nem működött a lány házassága.
Ki az az őrült fér , aki eltaszít magától egy ilyen fantasztikus nőt?
Semmi közöd hozzá, intette magát. Jobb, ha kerülitek a személyes
témákat mindkettőtök lelki békéje érdekében.
– Régebben szörföztél, igaz? – szólalt meg egy idő után a lány.
–  Igen, megszállott szörfös voltam. Nem létezett számomra túl
nagy hullám. Egyszer elmentünk az egyetemi haverjaimmal
Tasmaniába, ahol legendásan hatalmasak a hullámok. Csoda, hogy
egyikünk sem veszett oda.
– Most is csinálod még?
–  A  szörfözést? Igen, de kizárólag neoprén ruhában, mert most
még hideg a víz.
– Tudod, hogy nem erre gondoltam. Hanem az extrém hullámokra.
Nekem biztos nem lenne bátorságom hozzá.
Jesse habozott egy pillanatig, nem tudta, meséljen-e a lánynak
arról a traumatikus élményről, amit átélt. Az  esze azt súgta, hogy
legyen távolságtartó, de Lizzie őszinte érdeklődése mégis arra
sarkallta, hogy megnyíljon előtte.
–  Amióta túléltem egy cunamit, elment a kedvem az extrém
szörfözéstől.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy egy cunamiban szörföztél?
– Dehogy! Csak igyekeztem elmenekülni előle.
– Komolyan beszélsz?
– Sajnos igen. – A fér t még mindig kiverte a víz, ha eszébe jutott
az a szörnyű délután. – Miután lediplomáztam, úgy döntöttem, egy
évig utazgatni fogok, felkeresem a világ leghíresebb
szörfparadicsomait. Aznap Srí Lanka déli csücskében voltam egy
strandon. Egyszer csak odakiáltott nekem egy srác a büféből, hogy
azonnal rohanjak fel a dombra. Megmentette az életemet. Az egész
falu megsemmisült, én pedig ott maradtam, hogy segítsek a
helyreállításban. Minden önkéntest szívesen fogadtak, a mérnöki
végzettségemmel pedig hasznomat tudták venni. Miután véget ért a
munka, felajánlottak nekem egy állást a segélyszervezetnél.
–  Nem semmi sztori! Mindig is kíváncsi voltam rá, miért
választottad ezt a munkát. Ránézésre nem vagy egy Teréz anya
típus.
– Nem? Hát milyen típus vagyok?
– Filmszínész vagy topmodell típus.
Jesse felnevetett.
– Azok az emberek, akik épp elveszítették mindenüket, nem igazán
foglalkoznak a külsőmmel.
Nem volt álszerény, tisztában volt vele, hogy milyen hatást
gyakorol az emberekre. Ha valaki megjegyezte, milyen szerencsés
géneket örökölt, udvariasan megköszönte. De őszintén úgy
gondolta, hogy a személyiség sokkal fontosabb, mint a jó külső.
– Azért csinálod, hogy segíts másokon?
–  Persze. Mi másért? És mert szeretem a csapatmunkát, meg az
érzést, hogy van értelme annak, amit csinálok.
Néha elgondolkodott rajta, milyen érdekes, hogy egy cunami
gyógyította ki az extrém sportok iránti szenvedélyéből. Újabban
gyakran eszébe jutott: talán csak annyi történt, hogy az egyik
függőséget felváltotta egy másikkal. A  katasztrófa sújtotta
területeken sokszor kerültek veszélyes helyzetbe, de ez a munka más
áldozatot is követelt. Nem volt igazán otthona, nem maga
rendelkezett az idejével, és mindez remek kibúvót jelentett, ha arról
volt szó, hogy miért nem kötelezi el magát valaki mellett. De erről
nem szívesen értekezett volna Lizzie-vel.
–  Jó, hogy vannak olyan emberek, mint te. Én képtelen lennék
ilyen veszélyes és rendszertelen életet élni.
– Végső soron ez is csak olyan, mint minden más munka. Nem ezt
fogom csinálni életem végéig.
– Nem? Azt hittem, a hivatásodnak érzed.
Jesse jobbnak látta, ha témát váltanak. Nem ez volt a megfelelő
pillanat az önelemzésre.
– Odanézz! – mutatott ki az ablakon.
Az  út jobb oldalán tucatnyi szivárványlóri trónolt egy virágzó
selyemtölgy ágain. Amikor gyerekek voltak, Ben és Jesse mindig jót
mulattak a narancsszínű virág nektárjától megrészegült madarakon.
Lizzie-t is elbűvölte a látvány, a lány öröme pedig önkéntelenül is
átragadt a fér ra.

Lizzie betette a csomagtartóba a frissen beszerzett kincseket. Nagy

hasznát veszi majd a csemegéknek a bisztróban. Ebben a pillanatban
nagyon optimista volt a Kék Öböl sikerét illetően. Alig várta a
nyitást!
Miután eltávolodtak a tengerparttól, sokáig aszfaltozatlan erdei
utakon haladtak. Jesse egykori osztálytársának szülei laktak erre,
akik méhészettel foglalkoztak.
Lizzie végigkóstolta az egész kínálatot, és szinte mindegyik mézből
vásárolt néhány üveggel.
–  A  méz folyékony arany – magyarázta a fér nak, aki jól
szórakozott a lelkesedésén. – Mindegyik fajtának sajátos karaktere
van, más-más étellel tudom párosítani őket. Ráadásul nem kaphatók
egész évben, úgyhogy most kell bevásárolni belőlük.
Lizzie elemében érezte magát. Sokkal felszabadultabb volt, mint az
előző napon, és sokkal jobban élvezte Jesse társaságát.
–  Szeretek mézzel főzni. Például a reggeli ricottára is mindig
csorgatok egy kicsit.
–  Ricotta reggelire? – húzta fel a szemöldökét Jesse. – Nem
hiszem, hogy jóllaknék vele.
– És ha kapsz mellé egy halom palacsintát is?
– Baconnel?
– Azt is rendelhetsz.
– Kiadós reggelire van szükségem. Lehet, hogy törzsvendég leszek
nálad, amíg el nem utazom.
–  Garantálom, hogy a város leg nomabb reggelijét szolgálom fel
neked. És ha éhesen állsz fel az asztaltól, visszakapod az árát.
–  Oké, áll az alku – nevetett a fér . – És mi a helyzet a kávéval?
Nem a kávé minőségén áll vagy bukik egy bisztró életképessége?
–  Első osztályúnak kell lennie, nem vitás. Szerencsére nincs gond
azzal, amit a hotelen keresztül kapok. El Salvador-i és guatemalai
fair traid termék, prémium minőség.
Többet nem akart mondani, mert félt, hogy elárulja magát.
– Mégis van vele valami baj, nem?
– Ezt meg miből gondolod?
– Látom rajtad. Sőt hallom. A hangszíned is megváltozott.
Lizzie döbbenten nézett rá. Ennyire jó Jesse meg gyelőképessége,
vagy máris szorosabb barátság alakult ki kettejük között, mint
gondolta? Nem tehetett mást, mint hogy őszintén válaszolt.
 –  Az  olasz kávégép kifogástalanul működik. A  baristának felvett
atal lányról már nem merném kijelenteni ugyanezt.
– Ha nem válik be, legfeljebb felveszel helyette valaki mást.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! De attól tartok, hogy nem túl sok
tehetséges barista szaladgál állás nélkül a városban.
– Meg fogsz birkózni a nehézségekkel, ebben biztos vagyok.
– Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen.
– Hm. Ez úgy hangzik, mintha maximalista lennél.
–  Igen, sajnos az vagyok. Ezért aztán elég sok csalódásban van
részem.
„Egyetlen fér sem tökéletes.” Ezzel védekezett Philippe, amikor a
sokadik félrelépése után Lizzie nem tudott megbocsátani neki.
Tényleg túlzás volt azt várnia a férjétől, hogy ne csapja be és ne
csalja meg?
Jesse valószínűleg ugyanolyan nőcsábász, mint az exférje. Ha
viszonyt kezdene vele, garantáltan újabb szívzűrnek nézne elébe.
Nem, meg kell tanulnia kizárólag családtagként tekinteni a fér ra, és
ábrándozás helyett a feladataira koncentrálnia.
– Mit gondolsz, édesanyád elárulná nekem azoknak az ételeknek a
receptjét, amelyeket annak idején főzött nekünk? Szívesen
felvenném némelyiket a bisztró étlapjára.
– Szerintem nagyon büszke lenne rá, ha felhasználnád a receptjeit.
Én is örülnék, ha a gyerekkorom ízeit lehetne kapni a Kék Öbölben.
– De jó, hogy ezt mondod! Nagyon kedves emlék számomra, hogy
Maura beengedett a konyhájába, és hagyta, hogy ott lábatlankodjak
mellette. Tőle tanultam, mi a tökéletes omlett titka. Azóta sem
találkoztam az övénél jobb recepttel. Ő volt az első, aki biztatott,
hogy legyek szakácsnő. Anyám pedig támogatta az ötletet.
 – És apád?
A lány nem válaszolt azonnal.
– Gondolom, hallottál róla egyet-mást.
– Ben szerint egy hatalmaskodó, felfuvalkodott hólyag, aki…
–  Azért mégiscsak az apám, bármennyi hibája van is – szakította
félbe Lizzie. – Nagyon dühítette, hogy lemondok az egyetemi
pályafutásról a főzés kedvéért. Nem volt hajlandó tudomást venni
arról, hogy engem sosem érdekelt az iskolai előmenetelem, nem
voltam olyan okos és szorgalmas, mint Sandy. Amikor megtudta,
hogy felvettek tanoncnak egy neves sydney-i étterembe,
gyakorlatilag kitagadott.
Az apja megfenyegette, hogy egy llér nélkül kipenderíti a házból,
ha nem fejezi be a középiskolát. Lizzie beadta a derekát, és
kénytelen-kelletlen leérettségizett. Aztán a nyári szünetben megint
csak éttermekben dolgozott, ősztől pedig elfoglalta a felkínált állást
Sydney-ben. Az apja őrjöngött, be akarta váltani a fenyegetését – de
aztán minden máshogy alakult. Lizzie anyjánál betelt a pohár, nem
bírta tovább elviselni a férje folyamatos hűtlenségét meg
zsarnokoskodását, és beadta a válókeresetet. Lizzie megúszta a
kitagadást, mégis egy világ omlott össze benne. Egész
gyerekkorában istenítette az apját.
Jesse döbbenten hallgatta a lányt.
– Nem is büszke a sikereidre?
–  Szégyelli, hogy nem szereztem diplomát. De hát ez az ő
problémája, nem az enyém.
– Látom, nem szívesen beszélsz róla – állapította meg a fér .
–  Jól látod, tényleg nehéz erről beszélnem. Még most is fáj, hogy
apám képtelen elfogadni, pedig már felnőtt vagyok, sőt időközben
anya lettem. Szülőként talán még nehezebb megértenem, hogyan
tagadhatja meg valaki a saját gyerekét.
– De te teljesen máshogy neveled a lányodat.
–  Az  biztos. Amynek nem az én álmomat kell megvalósítania,
hanem a sajátját. Bármi is lesz az, mindenképpen támogatni fogom.
–  Nekem nagy szerencsém van a szüleimmel – mondta Jesse
elgondolkodva. – Mindig is feltétel nélkül szerettek minket. Minél
idősebb vagyok, annál jobban tudom ezt értékelni.
–  Maura velem is rendkívül kedves volt. Úgy mentem utána, mint
egy kiskutya. Ki voltam éhezve arra, hogy valaki elfogadjon
olyannak, amilyen vagyok. És persze magányos is voltam. A szüleim
a saját boldogtalanságukkal voltak elfoglalva, Sandy meg folyton a
bátyáddal lógott.
–  Anya mindig szeretettel gondolt rátok. Boldog lesz, hogy ilyen
nagyra értékeled a receptjeit. És örülni fog, hogy felelevenítheti
veled a régi szép emlékeket abból az időből, amikor még működött a
vendégházunk.
Hosszú csend telepedett rájuk. Lizzie azon tűnődött, hogy Ben
feleségének és kis ának tragikus halála vajon mennyire változtatta
meg a Morgan család tagjait, Jesse-t is beleértve. De nem volt
bátorsága megkérdezni a fér tól, hogyan tudta feldolgozni a
történteket.
– Elkéred nekem a recepteket Maurától?
– Szerintem anya sokkal jobban örülne, ha te beszélnél vele.
– Rendben, akkor felhívom.
Jesse az órájára nézett.
–  Igazad van, szorít az idő – sóhajtott fel Lizzie, és beszállt az
anyósülésre. – Mi is a következő állomás? A marhafarm?
 – Igen. A srác és a felesége is iskolatársam volt. Az utóbbi években
sorra nyerik az érmeket a sajtjaikkal és a joghurtjaikkal.
–  Honnan tudod egyáltalán, mire van szükségem? – kapta fel a
fejét csodálkozva a lány.
– Hm… Azt mondod, tudom, mire van szükséged?
Olyan bizsergető volt a hangja, hogy Lizzie egész teste libabőrözni
kezdett.
– Úgy értem, a konyhai munkához.
– Mi máshoz? – kérdezte Jesse ártatlan arccal.
 3. FEJEZET
Teljes gőzzel beindult a tesztüzem. A  Kék Öböl bisztró vadonatúj
csapata már előző nap nekilátott az előkészületeknek. A  közös
munka zökkenőmentesen zajlott, Lizzie most már csak azon izgult,
hogy a vendégek is elégedettek legyenek a feltálalt menüsorral.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a konyhában minden a terv
szerint halad, kiment a vendégtérbe, hogy a pult mögül gyelje az
egybegyűlt sokaságot.
Alig ismert valakit a meghívottak közül, de eltökélt szándéka volt
lenyűgözni őket. A  hangulat remek volt, mintha csak bulizni jöttek
volna, és látható élvezettel tesztelték az ételeket. Lizzie kis
adagokban tálalta fel a különböző fogásokat, hogy minél többfélét
tudjanak megkóstolni az emberek. Mindenki kapott egy kérdőívet,
amelyre feljegyezhette az egyes ételekkel kapcsolatos észrevételeit,
de a legtöbben inkább a pincérnek vagy személyesen Lizzie-nek
mondták el a véleményüket.
–  A  meleg csirkesalátából kispórolhatnál egy kis chilit, drágám –
tanácsolta például Jesse hetvenöt éves nagynénikéje, Ida. – Mi,
öreglányok már nem bírjuk, ha valami ennyire csípős.
– Megmondom, mi a baj a hamburgereddel – viccelődött Ben egyik
barátja. – Két pillanat alatt elfogyott az összes, pedig szívesen
repetáztam volna belőle.
–  Ez a brownie valami isteni! – áradozott egy harmincas évei
közepén járó, elegánsan öltözött nő. – Mostantól itt fogjuk tartani a
könyvklubos összejöveteleinket. Amúgy is ideális helyszín
közvetlenül a könyvesbolt mellett.
 Lizzie tisztában volt vele, hogy ez a megelőlegezett bizalom nem a
Franciaországban tapasztalatokat szerzett, sikeres szakácsnőnek
szól, hanem Ben sógornőjének, a közkedvelt Morgan család kevéssé
ismert tagjának.
Másrészt a Jesse-effektus is működött. A vendégek között akadtak
olyanok is, akik annak idején rajtakapták őket az erkélyen, és azóta
úgy gondolták, hogy ő is a fér hódításai közé tartozik. Különös, de
ettől mintha Lizzie máris a közösség részévé vált volna.
A  lány a pult mögül gyelte a fér t, aki úgy szlalomozott a
tömegben tálcával a kezében, mint egy rutinos pincér. Vajon
tudatában van annak, hány nő tartja rajta a szemét? Képtelenség
ellenállni Jesse vonzerejének.
A  fér ragaszkodott hozzá, hogy ugyanolyan szerelésben legyen,
mint a többi alkalmazott: fehér pólóban és Kék Öböl logós
kötényben. Ez az egyszerű egyenruha is remekül állt neki, de
valószínűleg ruha nélkül lenne a leg…
Lizzie megrázta a fejét. Abba kell hagynia a fantáziálást! Soha nem
fogja meztelenül látni Jesse-t.
A  fér már kora reggel bejött a bisztróba, hogy felajánlja a
segítségét Lizzie-nek.
–  Ma csak az a dolgod, hogy megkóstold a menüt – tiltakozott a
lány.
– A kóstolást is meg fogom ejteni, ne aggódj.
Lizzie valójában örült a segítségnek, ráadásul Jesse nagyon kitett
magáért. Szinte mindenkit ismert a meghívottak közül, de azokkal is
pillanatok alatt megtalálta a közös hangot, akikkel most találkozott
először. Mély baritonja átütött a beszélgetések moraján és az
evőeszközök csörömpölésén. Lizzie füléhez is eljutott, ahogy a fér
az újonnan érkezőket üdvözölte, vagy ahogy a különböző fogásokról
értekezett az ismerőseivel. Jobb reklámot csinált a bisztrónak, mint
bármelyik PR-menedzser.
Amikor Lizzie azt látta, hogy Jesse Evie-vel, a tejfarm csinos, szőke
tulajdonosával beszélget, önkéntelenül is megmerevedett. Már a
farmon feltűnt neki, hogy nagyon jóban vannak egymással. Talán
több is van köztük egyszerű barátságnál.
Ki tudja, a jelenlevő nők közül hánnyal volt már dolga a fér nak…
Lehet, hogy Jesse született Don Juan, aki ellenállhatatlan kényszert
érez az újabb és újabb hódításokra? Vagy egyszerűen csak él a
lehetőséggel, amit a külseje kínál a számára?
Evie nem a férjével jött, hanem egy nagyon szép, vörös hajú
lánnyal, akit láthatóan nem hagyott hidegen Jesse sármja. Lizzie
próbálta leküzdeni a rátörő féltékenységet, de persze nem volt
könnyű. Hiába mondogatta magának, hogy nem akar semmit a
fér tól, és egyébként is, Jesse azzal örtöl, akivel csak akar…
A  féltékenység már gyerekkorában is sok keserűséget okozott neki.
Rengeteget irigykedett Sandyre, mivel úgy érezte, az apjuk jobban
szereti a nővérét, mint őt. Később a munkahelyi kon iktusait sokkal
jobban tudta kezelni. Már éppen úgy érezte, hogy leszámolt a
démonaival, amikor felbukkant az életében Pilippe.
A  jóképű, elbűvölő modorú szakács ugyanazon a queenslandi
üdülőhelyen dolgozott, ahol ő. Lizzie huszonegy éves volt, és
teljesen tapasztalatlan. Egy pillanat alatt belezúgott a srác francia
akcentusába, és az sem zavarta, hogy Philippe szünet nélkül örtölt
az összes, útjába kerülő nővel. Hiszen megesküdött rá, hogy egyedül
őt szereti! Amikor a fér nak vissza kellett utaznia Franciaországba,
Lizzie gondolkodás nélkül vele tartott.
 A  féltékenység démona Amy születése után csapott le rá újra.
Philippe szüleinél laktak, de a férje gyakorlatilag sosem volt otthon.
Úgy dolgozott, szórakozott és udvarolt tovább, mintha nem várt
volna rá otthon a felesége és a pár hónapos kislánya. Hódítani akart,
szüksége volt arra a tudatra, hogy bárkit megkaphat, akire kedve
szottyan.
Jesse is ilyen lenne? – tűnődött a lány.
A fér épp rámosolygott a vörös hajú lányra, aki csak úgy csüngött
az ajkán. Lizzie nem csodálkozott rajta. Jesse minden nőt elbűvölt,
nullától kilencvenkilenc éves korig. Épp ezért kell távol tartania
magát tőle. Nem akart újra féltékenységi rohamoktól szenvedni.
Egyébként is megfogadta, hogy soha többé nem lesz olyan gyanakvó
és bizalmatlan, mint a házassága utolsó hónapjaiban.
Jesse elköszönt Evie-től meg a barátnőjétől, és elindult Lizzie felé.
– Te nem ennél valamit? – kérdezte a fér , és odanyújtotta neki a
tálcát, amelyen már csak egyetlen kistányérnyi sajtos-sonkás
csirkemell árválkodott.
–  Nekem elég a tudat, hogy jóllakathatom ezt a rengeteg embert.
Tényleg nem vagyok éhes.
–  Akkor kénytelen vagyok feláldozni magam. Semmiképp sem
hagyhatom, hogy veszendőbe menjen egy ilyen nomság –
jelentette ki Jesse, és már el is tüntette a falatot a szájában.
– Örülök, hogy ízlik – mondta a lány.
Ez a fogás, vagy legalábbis egy nagyon hasonló a sydney-i
étteremben is nagyon népszerű volt. Lizzie úgy gondolta, hogy
könnyű salátával tálalva a bisztró vendégei is szeretni fogják.
– A  báránynak is nagy sikere van – mondta a fér . – Bár egyesek
szívesebben ennék hagyma chutney-val, mint céklával…
 – Az „egyesek” alatt saját magadat érted?
– Úgy valahogy. Sosem szerettem a céklát.
–  Szóval eltaláltam! Mégiscsak a lassú tűzön sült bárány a
kedvenced.
– Lehetséges.
– Ismerd be, hogy megint igazam volt!
–  Még nem kóstoltam meg minden fogást. Amúgy a nők odáig
vannak a fetasajtos omlettért spárgával. Azt állítottam nekik, hogy
kevés benne a kalória, de nem vagyok biztos benne, hogy igazat
mondtam.
– Te aztán tudod, mivel kell rávenni a nőket az evésre! – nevetett
fel a lány. – Nehogy elfelejtsd megkóstolni az almatortát! Biztos
vagyok benne, hogy nagyon fog ízleni. De ne mondd senkinek, hogy
kalóriaszegény, mert a végén még beperelnek a vásárlók
megtévesztése miatt.
Jesse letette a tálcát a pultra, és közelebb hajolt hozzá.
– Mennyire vagy elégedett egy tízes skálán? – kérdezte.
– Eléggé, de nem akarok előre inni a medve bőrére. Mindenesetre
már többen foglaltak asztalt a csütörtöki megnyitóra.
–  Szuper! Jó néhányan be akartak jönni az utcáról is, de persze
udvariasan kitessékeltük őket. Kénytelenek voltunk kitenni egy
táblát „Zártkörű rendezvény” felirattal, nehogy lerohanják a bisztrót
a járókelők.
–  Majd osztogatunk az utcán szórólapokat a bisztró
nyitvatartásáról és a menüről.
– Akkor minden a terv szerint halad?
– Igen, csak…
– A személyzettel nem vagy elégedett?
 Lizzie döbbenten nézett rá. Alig ismerik egymást, Jesse mégis
mintha olvasna a gondolataiban.
– A helyettesem kifogástalanul végzi a dolgát. Őszintén szólva túl
jó ahhoz, hogy egy ilyen kis bisztróban dolgozzon. Remélem, meg
tudjuk tartani hosszú távon is.
–  Nagyon örül, hogy el tudott helyezkedni a szülővárosában. Már
útban van náluk a második gyerek, nem szeretnének máshová
költözni. Mi a helyzet a többiekkel?
–  A  konyhai kisegítőkkel és a felszolgálókkal is elégedett vagyok.
Nikki, a barista viszont nem olyan tapasztalt, mint ahogy azt a
jelentkezésekor állította, és úgy látom, nem jól kezeli a
stresszhelyzeteket.
–  A  barista személye kulcsfontosságú egy ilyen kis bisztró
életében. Nem engedheted meg magadnak, hogy éppen ő legyen a
gyenge láncszem.
– Tisztában vagyok vele.
– Mennem kell, hív a konyha – kapta fel Jesse az üres tálcát.
–  Ha egyszer megunod a világmegváltást és a mérnökösködést,
komoly karriert építhetsz a vendéglátásban – viccelődött a lány.
– Azon már túl vagyok. Egyetemista koromban pincér voltam egy
ügynökségnél, annyi bőven elég is volt belőle. Csak a kezdő lökést
adom meg a Kék Öbölnek, a továbbiakban inkább csak vendégként
leszek jelen.
A konyha felé menet Jesse váltott néhány szót az édesanyjával. Le
sem tagadhatták volna a rokonságot, a magas, dekoratív hölgynek
éppolyan áthatóan kék szeme és hollófekete haja volt, mint a
fér nak. Maura boldog volt, hogy Lizzie érdeklődik a receptjei iránt,
és meghívta magukhoz a lányt hétfő délutánra.
Jesse maga sem értette, miért játssza a pincér szerepét. Már
egyetemistaként is rühellte ezt a munkát, csak azért csinálta, hogy
összeszedje a pénzt a szörfös utazásaira. Iszonyú nehezére esett jó
arcot vágni a gorombáskodó vendégekhez. Végül éppen azért
veszítette el az állását, mert ráborította a jegesvödör tartalmát egy
részeg ckóra, aki az egyik pincérlányt molesztálta.
Igaz, megígérte Sandynek, hogy segít a bisztró indulásánál, de a
szerelési munkák elvégzésével bőven megtette a magáét.
Lizzie miatt csinálom, vallotta be magának. Hiába tudom, hogy
nem jó ötlet, mégis a közelében akarok lenni.
Lenyűgözte a lány szépsége, bája, eleganciája, kedvessége és
humora. Élénken emlékezett rá, milyen volt Lizzie-t a karjaiban
tartani, és iszonyúan vágyott rá, hogy újra megtegye. Még sosem állt
ilyen távol attól, hogy barátként vagy családtagként tekintsen a
lányra.
Szikrázott a levegő kettejük között, nyilvánvaló volt, hogy hosszú
távon képtelenség lenne plátói szinten tartani a kapcsolatukat.
A legelőnytelenebb szakácsszerelésben is gyönyörűnek látta a lányt.
Iszonyú szexinek találta, amikor az ételek kóstolása közben szemét
lehunyva összpontosított, majd – mintha varázsszavakat suttogna –
felsorolta, mit kell még hozzátenni, hogy tökéletes legyen.
Lizzie nem volt feltűnő szépség, de Jesse-t teljesen elbűvölte.
Minden egyes mosolyával, gesztusával, megnyilvánulásával egyre
jobban beférkőzött az agyába.
Nehogy elkövess valami őrültséget! – intette magát újra meg újra.
Nem örtölhet és nem randevúzhat a lánnyal. Minél kevesebbet
találkozik vele, annál jobb. Hiszen úgyis az lenne a vége, hogy
megbántaná, márpedig Lizzie ennél sokkal többet érdemel.
 Évekig tartott, mire Jesse úgy-ahogy összeszedte magát a nagy
csalódása után, semmiképp sem akart még egyszer ilyen helyzetbe
kerülni. Fülig szerelmes volt Camillába, se látott, se hallott.
Egyszerűen nem akarta észrevenni, hogy a lány ellentmondásos
üzeneteket adott a szerelmi vallomásaira és a kettejük jövőjével
kapcsolatos terveire. Milyen naiv volt! Teljesen letaglózta, hogy
Camilla úgy hárította el a házassági ajánlatát, mintha csak valami
viccet hallott volna.
Ha még egyszer ilyesmi történne vele, abból már nem tudna
felállni. Ki kell vernie a fejéből Lizzie-t!
Még szerencse, hogy a lány nem mutat érdeklődést iránta. Valóban
nem akar mást, mint normális baráti viszonyt, ha már úgy alakult,
hogy rokonságba keveredtek egymással. Igaz, felszolgálás közben
többször is magán érezte a lány gyelő tekintetét, amit nem tudott
mire vélni. Biztosan feltűnt Lizzie-nek, hogy jóval több nő kereste a
társaságát, mint fér – csakhogy ő erről egyáltalán nem tehetett.
Kamaszkora óta rendkívüli érdeklődést mutattak iránta a nők.
Miközben a barátai kezüket-lábukat törték, hogy az ágyukba
csalogassák a lányokat, vele éppen az ellenkezője történt.
Nemegyszer előfordult, hogy amikor hazament, egy meztelen lány
feküdt az ágyában, ő pedig kénytelen volt – amilyen udvariasan csak
lehet – kitessékelni őt a lakásból. Már akkor is úgy gondolta, hogy a
szeretkezésnek többet kell jelentenie puszta zikai aktusnál. Ő
akarta eldönteni, kivel és mikor bújik ágyba.
Ebben a pillanatban Ben lépett oda hozzá, és elvett egy muf nt a
tálcájáról.
– Mivel tudnám elérni, hogy itt maradj a Kék Öbölben pincérnek?
Idevonzod a környék összes nőjét.
 Jesse nagyon remélte, hogy Lizzie nem hallotta ezt a megjegyzést.
Az ismerősei eltúlozták a nőknél elért sikereit. Valójában senkit sem
engedett közel magához. Ha valakivel kicsit is komolyra fordultak a
dolgok, azonnal véget vetett a kapcsolatnak. Nem áltatott senkit,
hiszen rögtön az elején leszögezte, hogy nem akar elköteleződni.
Ennek ellenére persze a nők csalódottak voltak, amikor szakított
velük.
Most mégis elbizonytalanodott. Mintha Lizzie szemével nézett
volna önmagára. A  volt iskolatársainak többsége már családot
alapított. Persze folyton panaszkodtak, hogy micsoda láncokat
vettek magukra, és azt állították, hogy irigylik Jesse-t a
szabadságáért, de valójában nagyon is elégedettnek tűntek.
Mit gondolhatnak róla valójában? Mindjárt harminc lesz, és még
nem volt egyetlen tartós kapcsolata sem. A háta mögött az ismerősei
fogadásokat kötöttek, megállapodik-e valaha, vagy örökre szingli
marad. Egy ideig ezt viccesnek találta, de ma már inkább csak
idegesítette.
Senki sem tudta, miért maradt egyedül. Még a bátyjának sem
mesélt Camilláról, mint ahogy azt sem osztotta meg senkivel,
mekkora sokkot okozott neki a sógornője és az unokaöccse halála.
Ilyen közelről átélni, hogy valaki egyik pillanatról a másikra elveszíti
a számára legfontosabb embereket, teljesen átformálta a világképét.
Ben gyásza mélységes megrázkódtatást jelentett számára is. Úgy
érezte, egyetlen módon kerülheti el, hogy vele is ilyen szörnyűség
történjen: ha senkit sem enged közel magához. Aki nem szeret, azt
nem érheti fájdalom.
Aztán persze rájött, hogy nem ez a megoldás. Ám alighogy
levetette a védőpáncélját, találkozott Camillával, és szívvel-lélekkel
átadta magát az iránta érzett szenvedélynek. Aztán pedig nagyobb
barikádot épített maga köré, mint valaha.
A  pult felé nézett, de a lány már nem volt ott. Ma új oldaláról
ismerte meg Lizzie-t. Látta, mekkora odaadással és szakértelemmel
végzi a munkáját, és azt is megtapasztalta, milyen jól bírja a
kihívásokat. Mindez nagyon imponált neki. Pedig nyilvánvaló, hogy
a Kék Öböl bisztró szakmailag visszalépést jelent egy olyan kaliberű
szakácsnőnek, mint Lizzie. Nem valószínű, hogy túl sokáig akarna
dekkolni egy ilyen kisvárosban. Előbb-utóbb visszatér majd
Európába.
Persze az is lehet, hogy saját magából indul ki, és Lizzie-nek
teljesen mások a prioritásai. Míg Jesse a karrierjére koncentrál, addig
a lánynak a gyereke boldogsága a legfontosabb, és ezért talán azt az
áldozatot is meghozza, hogy Ausztráliában marad.
Jesse-nek sosem kellett másokhoz alkalmazkodnia. Nem kellett
lemondania a vágyairól valaki más kedvéért, nem kellett felelősséget
vállalnia. Camilla „elbűvölő Pán Péternek” nevezte. Nem sértésnek
szánta, de telibe talált vele. Jesse rengeteget gondolkodott erről
azóta.
A  további tépelődés helyett most újra belevetette magát a
sokadalomba.
– Csapj le a muf nra, mielőtt elfogy az összes! – kiáltotta oda Evie
vörös hajú barátnőjének. – A  rebarbara ökológiai gazdálkodásból
származik, a tejszín pedig Evie farmjáról.
A lány elvett egy süteményt, megszagolta, majd beleharapott.
–  Szerintem quebec-i juharszirup is van benne, meg egy kis
queenslandi pekándió – viccelődött a lány.
– Ennyire nem vagyok képben. Meg kell kérdeznem a séfet.
Lizzie kimerülten rogyott le egy székre. A  vendégek már rég
elhagyták a bisztrót, az alkalmazottak is hazamentek, minden
helyiség ragyogott a tisztaságtól. Rajta kívül csak Sandy, Ben és Jesse
volt még talpon.
Sandy ragyogott a boldogságtól.
–  Amióta betettem a lábam a könyvesboltba, arról álmodoztam,
hogy nyitok egy kávézó-bisztrót a szomszédságában. Ha a jövő olyan
lesz, mint ez a mai nap, akkor nagyon úgy néz ki, hogy megvalósul
az álmom. Hála neked, hugi.
Sandy a két kezénél fogva felhúzta Lizzie-t a székről, hogy
magához ölelhesse.
– Gyertek ide ti is, úk! – intette oda Sandy a Morgan véreket.
Lizzie hiába tiltakozott, Ben, majd Jesse is csatlakoztak hozzájuk,
hogy összeforrjanak egy nagy, családi ölelésben.
Ben tényleg olyan, mintha a testvérem lenne, gondolta a lány, de
Jesse egészen más érzéseket ébreszt bennem. Istenem, micsoda
vállak, micsoda mellkas, micsoda illat! Remélem, nem hallja, milyen
hevesen ver a szívem…
Kizárt dolog, hogy valaha is testvéreként gondoljon a fér ra. Mint
ahogy az sem valószínű, hogy beérné a barátságával.

Másnap reggel Jesse elhajtott az Ezüstsirály-öbölbe, hogy ússzon

egyet. A  válla miatt szörfözésről még szó sem lehetett, ráadásul a
tegnapi tálcacipelés is éreztette a hatását. Ebben az évszakban a
kora reggeli órákban szerencsére még kihalt volt a part. Jesse
szerette ezt az időszakot, amikor rajta kívül legfeljebb néhány
kocogó és kutyasétáltató rótta a megszokott köreit. A tenger ugyan
hűvös volt, de kellemesen sütött a nap, és enyhe szellő borzolta a víz
felszínét.
 Az  öböl bejáratánál észrevette Lizzie kis, kék autóját. Nem tudta,
örüljön-e, vagy inkább bosszankodjon. Minél többször találkoztak,
annál vonzóbbnak találta, márpedig nem ez volt a cél. Amikor előző
este búcsúzásképpen megölelték egymást, nagy szüksége volt az
önuralmára. Fantasztikus érzés volt újra a karjában tartani a lányt.
Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből azóta is.
Mielőtt leállította volna a motort, néhány másodpercig tűnődve ült
a volán mögött. Aztán eszébe jutott, milyen veszélyesek tudnak
lenni az itteni áramlatok a tapasztalatlanabb úszók számára, és
azonnal felébredt benne védelmező ösztön. Jobb lenne, ha Lizzie
nem úszna egyedül.
Felvette a neoprén ruhát, a vállára dobta a törölközőt, és elindult a
dűnék felé, amelyek a déli oldalon elzárták az öblöt a kíváncsi
tekintetek elől.
Egy lélek sem volt az öbölben rajtuk kívül. A  lány egy piros
törölközőn hevert, félúton a dűne aljában sorakozó kaucsukfák és a
vízpart között. Csinos, türkíz-fehér csíkos bikini volt rajta, hosszú,
karcsú lábát lazán kinyújtotta, szőke haja glóriaként terült szét a feje
körül. Látszott, mennyire élvezi a nyugalmat és a napsütést, és hogy
eggyé válhat a természettel.
Jesse keze ökölbe szorult. Annyiszor megpróbálta elképzelni,
milyen lehet a lány ruha nélkül, a valóság azonban messze
túlszárnyalta a fantáziáját. Lizzie egyszerűen tökéletes volt.
Amikor a közelébe ért, köhécselni kezdett, nehogy megijessze.
Lizzie döbbenten nézett rá.
– Te meg hogy kerülsz ide?
– Már kora reggel napozol? – kérdezett vissza a fér .
Igyekezett úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, hogy összefutnak a strandon. Nem volt könnyű dolga, hiszen
alig tudta levenni a szemét Lizzie csodálatos testéről.
Legszívesebben alaposan szemügyre vette volna minden porcikáját.
– Hófehér a bőröm, fokozatosan kell hozzászoktatnom a bőrömet a
napsütéshez. Csodás érzés újra itt heverni a tengerparton! Ha
megnyit a bisztró, nem sok időm lesz ilyesmire.
– Jössz úszni?
–  Még meggondolom. Nagyon csalogató a víz – nézett Lizzie a
reggeli napfényben csillogó tengerre.
– És nagyon hideg.
– Sandy kölcsönadta a neoprén ruháját.
– Remek! Akkor jobb lenne, ha mindjárt fel is vennéd.
– Hogyhogy?
– Nehéz így beszélgetni, hogy csak ez a kis bikini van rajtad.
– Ez egy nagyon visszafogott bikini, nem tudom, mi bajod van vele.
–  Semmi. De mivel abban maradtunk, hogy barátok leszünk, túl
nagy kihívást jelent számomra.
Lizzie belepirult a fér vallomásába, és zavartan maga köré tekerte
a törölközőt. Jesse a kezét nyújtotta, hogy felhúzza a földről. A lány
egy ideig nem mozdult, majd megragadta a felé nyújtott erős kezet,
és talpra állt.
– Köszönöm – dünnyögte.
Egy ideig némán álltak egymással szemben, kézen fogva. Lizzie
magas nő volt, de még neki is hátra kellett hajtania a fejét, hogy
Jesse szemébe nézzen. A fér észrevett néhány homokszemet a lány
arcán, és gyengéden letörölte a hüvelykujjával.
Lizzie lehunyta a szemét. Jesse megcsodálta hosszú szempilláját,
és örömmel nyugtázta, hogy a lányt nem hagyja hidegen az érintése.
Lejjebb csúsztatta az ujját Lizzie érzéki szájára. Alig akarta elhinni,
hogy a lány nem tiltakozik. Ebben a pillanatban Lizzie szeme
kipattant.
–  Jesse, én… – De nem fejezte be a mondatot, hanem csak
közelebb hajolt hozzá. A  fér magához ölelte, magába szívta
napsütötte bőrének illatát, majd gyengéden megcsókolta. Mivel a
lány továbbra sem tiltakozott, Jesse emelte a tétet: egyre
szenvedélyesebben csókolta és simogatta, akárcsak annak idején az
erkélyen, amikor egy fatális tévedés végül elválasztotta őket
egymásról.
Az elmúlt fél év mintha csak fokozta volna az egymás iránt érzett
vágyukat. A fér kívánatosabbnak látta a lányt, mint valaha, és az a
hév, ahogy Lizzie a közeledésére reagált, csak még inkább
felkorbácsolta az érzékeit.
Amikor a lány átkarolta a nyakát, a maga köré tekert törölköző
kibomlott és a földre hullott.
– Hagyd! – suttogta Jesse.
Mi értelme lenne erőltetni a barátságot kettejük között? – suhant
át a fején. Az  első pillanattól kezdve akarta a lányt. Lizzie azonnal
elcsavarta a fejét a vidámságával, fesztelenségével, vibráló
érzékiségével.
Tenyere a lány ellenállhatatlan, feszes mellére simult. A szíve majd
kiugrott a helyéből.

Lizzie levegő után kapkodott. Ismert néhány embert, akik a

szakmájukban kiérdemelték a „mesterszakács” elnevezést, de olyan
fér val még nem találkozott, aki annyira mestere lett volna a
csókolózásnak, mint Jesse. Puha ajkával, játékos nyelvével olyan
varázslatot művelt, amitől a lány egész teste vibrált és lángolt. A fél
évvel ezelőtti afférjuk óta nem csókolózott senki mással, most
azonban kétszeres erővel törtek rá az elfojtott vágyak. Az  egész
olyan volt, mint egy álom, amelyben csak úgy megtörténnek a
dolgok, anélkül hogy alkalmunk lenne átgondolni, helyesnek
tartjuk-e mindezt, vagy sem. Teljesen elveszítette az önuralmát,
még az sem jutott eszébe, hogy itt az öbölben éppúgy tetten érhetik
őket, mint annak idején az esküvőn.
A neoprén ruha kiemelte Jesse mellizmait, kockahasát, kidolgozott
bicepszét. Fekete, homlokába hulló hajával, egynapos borostájával,
tengerkék szemével maga volt a megtestesült álompasi. Amikor
elfogadta a fér kinyújtott kezét, Lizzie nagyon jól tudta, hová vezet
ez az apró gesztus – de már nem akart küzdeni ellene, sőt alig várta,
hogy megtörténjen.
Vad szenvedéllyel viszonozta a fér csókját, hozzásimult, élvezettel
szívta magába friss, fűszeres illatát, és csak arra tudott gondolni,
hogy aki így csókol, az valószínűleg az ágyban is nagyon jó.
Végül mégiscsak megszólalt az agyában a vészcsengő. Mit
művelsz? – kiáltotta egy hang. Ennek csak rossz vége lehet! Jesse-től
sosem kapod meg azt, amire igazán szükséged van. Neki te csak egy
vagy a számtalan nő közül, akik gondolkodás nélkül a karjába
omlanak.
Kiszakította magát az ölelésből, és eltolta a fér t. Jesse
csodálkozva nézett rá, majd amikor látta, hogy a lány komolyan
gondolja a dolgot, kiült az arcára a csalódottság. Vagy inkább a
fájdalom?
Ez csak kémia, győzködte magát Lizzie. Minél szimpatikusabb a
fér , annál erősebb a vonzás. De ő nem akar rákerülni Jesse Morgan
listájára. Olyan fér t akar, aki szereti és tiszteli. Aki bízik benne, és
akiben ő is bízni tud.
– Ez nem helyes. És nem akarom – mondta még mindig zihálva.
Jesse nagyot szippantott a tengeri levegőből, hogy visszanyerje a
lélekjelenlétét. Tudta, hogy a lány nem mond igazat. Igenis akarta a
csókot, az ölelést, sőt ennél is többet. Erről árulkodott a szeme
csillogása, a kipirult arca, a kitágult pupillája, a csókjaitól duzzadt
ajka! Sosem látta még ennyire szépnek, ennyire kívánatosnak.
Lizzie mégis visszautasította! A lány most lehajolt a törölközőjéért,
és körülményesen maga köré csavarta. De ez már nem segített Jesse-
n, nem tudta enyhíteni a vágyát.
–  Te is tudod, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie –
mondta Lizzie. – Nem ebben egyeztünk meg.
Jesse tudta, hogy a lánynak igaza van, de a teste egészen mást
diktált, mint az esze. Míg az utóbbi a következményektől rettegett,
az előbbi bármi áron eggyé akart olvadni a nővel, aki ennyire
felkorbácsolta az érzékeit.
–  Legjobb, ha gyorsan elfelejtjük, ami történt. Tartanunk kell
magunkat a megállapodásunkhoz.
– Mégis, hogy képzeled ezt? – kérdezte a fér megütközve.
Lizzie nagy levegőt vett.
– Annyira kívánlak, hogy az már fáj – vallotta be elcsukló hangon.
– Legszívesebben azonnal rád vetném magam… Na jó, talán
kibírnám, hogy eljussunk egy olyan helyre, ahol biztosan nem tör
ránk senki, miközben egymással vagyunk elfoglalva.
– Ugye tudod, hogy minden szavad kínzással ér fel?
– Pedig nem akarlak kínozni. Az elmúlt hónapokban folyton rólad
álmodtam, pedig meg voltam győződve róla, hogy már rég mással
jársz. Félálomban azt képzeltem, hogy ott fekszel mellettem az
ágyban, de persze csak az üres matracot tapogattam.
– Akkor miért nem…?
–  Mert a vágy nem elég egy kapcsolathoz. – Lizzie nagyot
sóhajtott. – Időnként a fejemhez vágják, hogy kíméletlenül őszinte
vagyok. Veled mindenképpen az akarok lenni.
Jesse elmormolt egy káromkodást. Biztos volt benne, hogy ilyen
bevezetés után olyasmi fog következni, amit nem akar hallani.
Igyekezett hát felkészülni a legrosszabbra.
– Ne kímélj!
–  Ahogy már mondtam, pillanatnyilag nem fér bele az életembe
egy párkapcsolat. Ha egy nap mégis úgy döntök, hogy ismerkedni
szeretnék, akkor olyasvalakit fogok keresni, aki komoly kapcsolatra
vágyik, és megbízható. Nem olyat, aki…
– Aki olyan, mint én – vágott a szavába Jesse.
–  Én biztosan nem így fogalmaznék. Semmiképp sem akarlak
megsérteni.
Jesse-nek déjà vu érzése támadt, csak épp fordított felállásban. Ő
szokta ilyen barátságos hangnemben kiadni a barátnői útját. Most,
hogy őt utasították el, egyáltalán nem tűnt kellemesnek ez a
módszer.
– Semmi gond – vetette oda faarccal.
Lizzie a homokba süppedő lábujjaira meredt.
–  Nem vagyok valami jó ebben – mondta zavartan. – Szeretném,
ha megértenéd, miért döntöttem így, mert… szóval tényleg nagyon
kedvellek.
„Kedvellek.” Ez az a szó, amivel a lúzereket szokás leszerelni.
– Oké, hallgatlak – bólintott a fér .
–  Az  exférjem jóképű pasi, pont, mint te. Folyton kerülgették a
nők, és némelyiket ő is bátorította.
– Szóval egy igazi nőcsábász?
Lizzie bólintott.
–  Nem akarok még egyszer ilyen megalázó helyzetbe kerülni.
Borzalmas volt úgy élni, hogy tudtam, nem én vagyok az egyetlen nő
az életében. Megőrjített az örökös féltékenység. Szeretném, ha
egyszer végre én lennék valaki számára az első és egyetlen.
Jesse keze ökölbe szorult. Legszívesebben felkiáltott volna: „De hát
én nem vagyok nőcsábász!” Ugyanakkor egy belső hang azt súgta:
„De annak látszol.” Éveken keresztül arra használta a hírnevét, hogy
elfedje vele a félelmeit és a gyászát. Ezek után nem kérheti számon a
barátain és az ismerősein, hogy hamis képet alakítottak ki róla.
Réges-rég maga mögött hagyta azt az időszakot, amikor még
élvezte, hogy körülrajongják a nők. Elege volt az örök szingli
szerepéből, nem akarta, hogy Lizzie úgy tekintsen rá, mint egy
lelkiismeretlen ckóra, aki csak kihasználja a nőket.
–  Nem értem, miért gondolod, hogy olyan vagyok, mint a volt
férjed. Soha nem csaltam meg egyik barátnőmet sem.
– Hát… Biztosan így van.
A  lány arca pontosan az ellenkezőjét tükrözte annak, amit
mondott. Egyáltalán nem hitt neki.
Hogy győzhetné meg arról, hogy semmi hasonlóság nincs közte és
a semmirekellő férje között?
–  Minden további nélkül elhiszed, amit az emberek pletykálnak?
Már az esküvőn is azért menekültél el előlem, mert felültél a
szóbeszédnek. Most viszont már tudod, hogy akkor is tévedtél.
Lizzie elkínzott arcot vágott.
–  Tény, hogy a nők odáig vannak érted, Jesse, kortól és családi
állapottól függetlenül. Még Amyt is meghódítottad. Magánkívül volt
az örömtől, amikor megtudta, hogy itt leszel, amikor megérkezik
Franciaországból.
– Jobban szeretnéd, ha utálna?
– Természetesen nem. Megpróbálom érthetőbben elmondani, mi a
problémám. Nem veled van a baj, hanem velem.
– Jaj, Lizzie, ne etess ezzel a szokásos bugyuta szöveggel!
– Pedig ez az igazság. Az a probléma, hogy féltékeny típus vagyok.
Nincs rosszabb kombináció, mint egy féltékeny nő és egy szívtipró
fér . Volt alkalmam megtapasztalni a házasságom során. Az, hogy
végül elváltunk, nem egyedül Philippe hibája. Ha nem lettem volna
annyira féltékeny, ha képes lettem volna újra bízni benne, talán
együtt maradunk.
– Szerintem a hűtlenség megbocsáthatatlan.
Lizzie egy ideig csendesen bámulta a lágyan hullámzó tengert.
– A fekete és a fehér között azért van jó pár szürke árnyalat.
Jesse a fejét rázta.
– A hűség alapfeltétel. A félrelépés, akár a nő, akár a fér részéről,
a kapcsolat halálát jelenti.
Fogalma sem volt, elhiszi-e Lizzie, hogy tényleg így gondolja. Vagy
a férje hazugságai annyira elbizonytalanították, hogy soha többé
nem tud megbízni senkiben?
– Nem vártam tőled ilyen hozzáállást.
–  Mondom, nem kellene mindent elhinned, amit hallasz. Mégis
mit tudnak rólam az emberek? Talán azt hiszed, hogy sérthetetlen
vagyok? Hogy sosem volt részem megaláztatásban vagy
visszautasításban?
–  Igazad van, tényleg nem tudok rólad semmit. Csak azt, amit
másoktól hallottam – felelte megadóan Lizzie.
–  Volt egy nő, akiről azt gondoltam, ő az igazi. Azt hittem, vele
fogom leélni az életem. Aztán kiderült, hogy hazudott nekem. Én
viszont nem hazudtam senkinek, és nem csaptam be senkit.
–  Sajnálom. És ne haragudj, amiért rosszul ítéltelek meg.
Egyébként is bizalmatlan vagyok, de úgy érzem, Amy miatt még
óvatosabbnak kell lennem. Nem ugorhatok bele egy kapcsolatba,
csak mert nagyon kívánok valakit.
Amikor a lány felemelte a karját, hogy kisimítson egy tincset a
homlokából, Jesse-nek feltűntek az apró sebesülések a kezén és az
alkarján, amiket a konyhai munka során szerzett: vágások az ujjain,
forró olaj vagy gőz égésnyoma a bőrén. Hirtelen belényilallt, hogy
Lizzie lelke is tele van ilyen sebekkel. Az  eddigi tapasztalatai – az
apjához, a férjéhez fűződő viszonya – arra tanította, hogy minden
kapcsolat veszélyes. Megrendült a hite a szerelemben és a hűségben.
Pedig ha valaki, akkor Lizzie megérdemli, hogy szeressék, és
hűségesek legyenek hozzá. Jesse-t elöntötte a forróság. Miért
gondolkodik egyáltalán ilyesmiről? Hogy jön ide a szeretet és a
hűség? Hiszen amit a lány iránt érez, az nem több zikai
vonzalomnál. Vagy mégsem?
Be kellett látnia, hogy amióta együtt dolgoztak, egyre jobban
becsülte és csodálta Lizzie-t. Azon túl, hogy izgalmas és kívánatos
nőnek tartotta, „kedvelte” is. Lehet, hogy ez a szó mégsem csak arra
való, hogy leszereljük vele a lúzereket?
Arról nem is beszélve, hogy a lánynak tökéletesen igaza van. Be
kell érnie azzal, hogy barátok lesznek, éppen azért, mert tényleg
„kedveli” a lányt, és sosem akarna fájdalmat okozni neki. Lizzie
többet érdemel nála.
 –  Szívesen megölelnélek, ha nem tartanám túlságosan
veszélyesnek – viccelődött Jesse.
–  Jobb, ha tartjuk a három lépés távolságot. Nincs több ölelés, és
főleg: nincs több csókolózás.
– Így lesz – bólintott a fér elszántan.
Lizzie megkönnyebbülten felsóhajtott.
–  Tényleg kedvellek, Jesse, és nagyon szeretném, ha barátok
lennénk.
– Én is kedvellek, Lizzie. Örülnék, ha elfogadnál a barátodnak.
Hallgatagon nézték a csendesen hullámzó vizet. Tökéletes volt az
idő az úszáshoz. A  mozgás mindig segített Jesse-nek, hogy
megküzdjön a stresszel vagy az érzelmi bonyodalmakkal járó
nehézségekkel.
– Jössz úszni? – kérdezte a lányt.
– Nem, most már el kell kezdenem a munkát a bisztróban.
A  fér megkönnyebbült. Jobb, ha nem látja a lányt neoprén
ruhában.
–  Én bemegyek a vízbe. Imádom ezt a strandot, igyekszem minél
több időt itt tölteni, amíg itthon vagyok.
Lizzie összeszedte a holmiját, majd újra a fér felé fordult.
– Találkozunk a bisztróban?
– Nem, ma Sydney-be kell utaznom. Holnap reggel felülvizsgálatra
megyek egy vállspecialistához.
Eredetileg nem így tervezte, de most jobbnak látta, ha ma már nem
látják egymást. Mostantól még nehezebb lesz együttműködniük, de
nem futamodhat meg, hiszen megígérte Sandynek, hogy segít a
bisztrót beindítani. És persze Lizzie-t sem hagyhatja cserben. Meg
akarta mutatni neki, milyen az igazi Jesse. Nem az a nőfaló, élet
császára típus, akiről a pletykák szólnak, hanem megbízható,
hűséges és felelősségteljes barát.
 4. FEJEZET
Még fél óra, és megnyitják a bisztrót a vendégek előtt! Lizzie már
hajnali ötkor a konyhában sürgölődött. Bár tökéletesen megbízott az
alkalmazottaiban, újra meg újra ellenőriznie kellett, minden
rendben van-e. Idegesen törölgette izzadt tenyerét a kötényében.
Több étterem megnyitásában segédkezett már, de most először
fordult elő, hogy ő volt a felelős mindenért. Rajta áll vagy bukik,
hogy működőképes lesz-e a Kék Öböl, vagy sem.
Mi lesz, ha nem jön el senki? – futott át a fején a kétségbeesett
gondolat.
Az  első napokban Morganék barátai és ismerősei biztosan
megtöltik a bisztrók, de mi lesz azután? Minden azon múlik, hogy
működik-e majd a suttogó propaganda. Ha az emberek egymásnak
adják a hírt, hogy érdemes kipróbálni az új bisztrót, mert remek a
konyha és nom a kávé, akkor nem lesz gond.
Sandy folyton nyugtatgatta. A hely promócióját ő vállalta magára,
elvégre hosszú évekig a reklámszakmában dolgozott. Lizzie-nek
nincs más dolga, mint olyan ételeket és italokat felszolgálni,
amelyek csábítják a vendégeket.
Lizzie tudta, hogy a minőséggel nem lesz probléma. Egyedül Nikki
miatt aggódott: nem volt biztos benne, hogy a lány meg tud birkózni
a nagy nyomással. Tökéletesen elkészíteni a kávéspecialitásokat úgy,
hogy szorít az idő, mert egyszerre rengeteg rendelést adnak le,
valóban nem könnyű feladat.
Miközben kirakta a pultra a frissen sült kekszeket, kilesett az
utcára az ablakon.
 A legjobb reklám az lenne, ha sorban állnának a vendégek az ajtó
előtt. Nem túl hosszú sorban, mert az akár riasztó is lehet, de
tucatnyi várakozó ember felkeltené a járókelők gyelmét.
Persze nem csak ezért nézett ki az ablakon. Valójában Jesse
felbukkanására várt. Az ominózus tengerparti találkozásuk óta nem
látták egymást. Meglepte, sőt kicsit dühítette, hogy a fér pont a
megnyitó előtti napokban utazott el a városból. Természetesen nem
lehetnek elvárásai vele szemben, mégis rosszulesett neki, hogy Jesse
magára hagyta a legnagyobb hajtásban.
Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a tengerparton történtek új
szintre emelték a kapcsolatukat. Az  esküvőn egy jóképű, kedves
ismeretlennel csókolózott, az Ezüstsirály-öbölben viszont egy olyan
fér iránt érzett olthatatlan vágyat, akit nemcsak vonzónak, de
rokonszenvesnek és tiszteletreméltónak is talált. Lehet, hogy
tévedett vele kapcsolatban? Amit az elmúlt hetekben látott, az
nagyon is kedvére való volt.
Isteni illat terjengett a levegőben, ami eszébe juttatta, hogy a
konyhában lenne a helye. Pár perccel a nyitás előtt már tényleg
sorban álltak a vendégek az ajtó előtt, aztán mikor beindult a
nagyüzem, Lizzie-nek egy perc ideje sem maradt arra, hogy a fér ra
gondoljon.
Egy idő után észrevette, hogy Nikki nem győzi egyedül a munkát,
néhány vendég pedig máris ingerülten reagált a késlekedésre.
Lázasan törte a fejét, milyen megoldást találjon. Álljon be ő maga a
pult mögé? Ismerte a gépet, valószínűleg képes lenne elfogadható
kávét készíteni vele.
Mindenekelőtt meg kell őriznie a nyugalmát. Ahogy Jesse is
mondta, a kávé kardinális kérdés egy ilyen kis bisztró életében,
úgyhogy sürgősen orvosolnia kell a problémát.
Amikor visszament a konyhába, a fér éppen azzal volt elfoglalva,
hogy felvegye a kötényét. Lizzie-nek elakadt a lélegzete, amikor
meglátta. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy átölelje, és a
fülébe súgja, mennyire örül, hogy látja.
– Sajnos nem tudtam előbb visszajönni Sydney-ből – szabadkozott
Jesse.
–  Fő, hogy most itt vagy. Nikki nem boldogul a kávéfőzéssel.
Megkérdeznéd esetleg…
– Majd én beállok helyette.
– Te? De hát nem is értesz hozzá!
–  Egyetemista koromban dolgoztam kávézóban is, és elég jól
elboldogultam az olasz kávéfőzőgéppel.
– Miért nem mondtad eddig?
–  Mert attól tartottam, hogy ma már nem menne, úgyhogy a
biztonság kedvéért elvégeztem Sydney-ben egy baristatanfolyamot.
– Hogy mit csináltál? – Lizzie teljesen elképedt. A fér előhúzott a
zsebéből egy darab papírt, és odanyújtotta neki.
– Most már papírom is van róla, hogy értek a kávéfőzéshez. Sőt a
konyhahigiéniai vizsgát is sikeresen letettem.
–  De hát miért? – kérdezte a lány, aki még mindig nem tért
magához a döbbenettől.
–  Azért, hogy segítsek. Mondtad, hogy nem bízol teljesen Nikki
szakértelmében, és nem akartam, hogy emiatt ne legyen tökéletes a
bisztró indulása. Tejhabkészítésben is pro vagyok.
– Motívumokat is tudsz csinálni?
–  Tulipánt, szívet… A  del nt még gyakorolnom kell, de rajta
vagyok.
 – Le vagyok nyűgözve.
Amikor Lizzie-ben tudatosult, hogy mire volt képes érte Jesse,
elöntötte a hála.
– Nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik – szerénykedett a fér .
A  vendégek egész biztos odáig lennének, ha egy jóképű pasi
készítené el a kávéjukat, tűnődött a lány.
– És mit mondott az orvos a válladdal kapcsolatban?
–  Gyorsabban javul, mint várta. Nemsokára visszamehetek
dolgozni.
Lizzie-nek még rengeteg kérdése lett volna, de vissza kellett fognia
magát. Odakint egyre csak gyűltek a vendégek, nagyon sok rendelést
kellett teljesíteniük a lehető legrövidebb idő alatt.
–  Beállok Nikki helyére a kávégéphez, ő pedig besegíthet a
felszolgálásban. Majd ha nyugisabb lesz a helyzet, beszélek vele, és
megpróbáljuk pótolni a hiányosságait. Aztán majd meglátjuk, fel
tud-e nőni a feladathoz.

Jesse álmában sem gondolta volna, hogy diplomás, tapasztalt

mérnökként, akit épp egy neves amerikai cég szeretne magához
csábítani, újra baristaként fog dolgozni. Amíg Sydney-ben volt,
konferenciabeszélgetést folytatott a texasi vállalat vezetőjével, aki
megint elmondta, mennyire szeretné, ha csatlakozna a csapatukhoz,
és sürgette, hogy adjon mielőbb választ.
De nagyon fontos volt, hogy bebizonyítsa Lizzie-nek, nem az a
felszínes nőfaló, akinek mindenki tartja. Jó érzés volt látni,
mennyire meghatotta a lányt, hogy elvégezte a kurzust a kedvéért.
Jesse megértette, mennyire fontos Lizzie-nek a bisztró sikere, és
mindenképpen támogatni akarta.
Ha most arra gondolt, hogy hamarosan elutazik Texasba, nem
érezte azt az izgalmat, amit pár hónappal ezelőtt. A  jövő Lizzie
nélkül sivárnak és érdektelennek tűnt. Sokat törte a fejét, hogyan
lehetséges ez, de egyelőre nem talált kielégítő magyarázatot.
Most viszont nem volt ideje gondolkodni, mert szünet nélkül
érkeztek az újabb és újabb rendelések. Miközben nagy
szakértelemmel készítette a kávékat, barátságosan csevegett és
viccelődött a vendégekkel, akiknek a túlnyomó részét jól ismerte.
Többen is érdeklődtek, hogy végleg pályát módosított-e, mire azt
felelte, hogy a kávéfőzést a vállspecialista írta fel neki receptre.
Az  ismerősökön kívül szerencsére sok idegen is betévedt a Kék
Öbölbe. Helyiek és turisták egyaránt, akik majd hírét viszik az új
bisztrónak, és remélhetőleg maguk is visszatérnek. Jesse úgy látta, a
legtöbben nagyon elégedetten távoztak. Néhányan lefényképezték a
fogásokat, feltehetően azért, hogy közzétegyék a közösségi
médiában.
Evie vörös hajú barátnője, Dell is felbukkant. Leült egy asztalhoz,
és az étlapot tanulmányozta, de amikor meglátta Jesse-t a pult
mögött, odament hozzá, hogy üdvözölje.
– Egy jóképű barista sok vendéget tud vonzani.
–  Feltéve, ha jó kávét csinál. Szerencsére eddig még senki nem
reklamált.
– Nagyszerű! Az étlap is nagyon ígéretes.
–  Az  teljes mértékben Lizzie érdeme, én csak kisegítőként
működöm közre.
–  Evie-től tudom, hogy Lizzie korábban Michelin-csillagos
éttermekben dolgozott.
– Bizony. Néhány érmet is begyűjtött – büszkélkedett a fér .
– Mi szél hozta a Del n-öbölbe?
 – Családi ügyek – felelte Jesse szűkszavúan.
– Sok szerencsét kívánok neki az itteni élethez! – mondta Dell.
Ebben a pillanatban lépett ki Lizzie a konyhából. Jesse intett neki,
hogy jöjjön oda hozzájuk. Esze ágában sem volt örtölni Dell-lel, de
ezt persze Lizzie nem tudhatta.
Bemutatta egymásnak a két lányt.
– Dell éppen az étlapodat dicsérte.
– Itt voltam szombaton a tesztvacsorán, minden isteni nom volt,
amit kóstoltam. Minden elismerésem a séfnek! – lelkendezett Dell.
– Köszönöm – felelte Lizzie.
–  Épp azt mondtam a párodnak, hogy minden bisztrónak ilyen
jóképű baristát kellene alkalmaznia.
– Jesse nem a párom – tiltakozott a lány fülig vörösödve.
– Csak barátok vagyunk – erősítette meg a fér is.
– Ó, bocsánat, azt gondoltam, hogy… – szabadkozott Dell. – Jobb,
ha visszamegyek az asztalomhoz, és nem tartalak fel benneteket,
hiszen rengeteg dolgotok van.
–  Azért megbirkózunk vele – vetette oda Lizzie nem túl
barátságosan.
– Előre örülök az ebédnek. Máris imádom ezt a helyet, legközelebb
a barátomat is elhozom. Biztos vagyok benne, hogy neki is nagyon
fog tetszeni.
A  fér döbbenten látta, hogy ez a közlés mekkora hatással volt
Lizzie-re. A vonásai meglágyultak, és szélesen elmosolyodott.
– Jó étvágyat az ebédhez! Remélem, nem okozunk csalódást.

Egész nap megállás nélkül hajtottak, arra is alig volt idejük, hogy
kiszaladjanak a mosdóba. A  nyitás rendkívül sikeres volt. Azon túl,
hogy csúcsra járatták a konyhát, két festményt is sikerült eladniuk.
 –  Te vagy a nap hőse – jelentette ki Lizzie, amikor túl voltak a
takarításon is. – Mondtam már, mennyire hálás vagyok a
beugrásodért?
–  Többször is, de nem bánom, ha még egyszer elmondod –
viccelődött Jesse.
–  Hiába voltak jók az ételek, nagyon befürödtünk volna, ha nem
tudunk első osztályú kávét felszolgálni.
– De nem fürödtünk be, hanem óriási sikert arattunk.
– Pszt! Ne mondj ilyeneket, még ránk hozza a balszerencsét.
– Csak nem vagy babonás? – nézett rá Jesse döbbenten.
–  Minden séf babonás. A  mi köreinkben teljesen normálisnak
számít, ha valaki felszentelteti az éttermét, vagy feng shui szakértőt
kér fel a berendezéshez, vagy zsályát éget, hogy megtisztítsa a helyet
a negatív energiáktól. Ja, és nehogy eszedbe jusson egy étterem
konyhájában fütyörészni, különösen nem Franciaországban!
– Ugye csak viccelsz?
–  Szó sincs róla. Gondolj csak bele, mi minden történik egy
étteremben. Első randik, esküvők, válások, üzletkötések,
házasságtörések – egy csomó pozitív és negatív energia sűrűsödik
egy ilyen helyen. Szóval én óvatosan úgy fogalmaznék, hogy a mai
nap okot ad az optimizmusra.
Jesse felnevetett.
– Oké, de azért…
–  Ki ne mondd! Különben te leszel az oka, ha esetleg valami
rosszul sül el a jövőben.
– Egy szót se szólok többet.
Kiléptek a bisztró hátsó bejáratán. Lizzie bezárta az ajtót, és
aktiválta a riasztót. Csak egy lépcsősor választotta el a lakásától,
ahol kipihenheti magát. Szerette volna felhívni magához a fér t, de
persze félt is tőle. Folyton a tengerparti csók járt az eszében.
–  Meghívnálak egy kávéra, de attól tartok, nem lenne túl sok
kedved hozzá a mai nap után.
– Az biztos. Viszont egy sör jólesne.
–  Oké, az megoldható. Én is el tudnék viselni egy pohárkával. –
Lizzie felnyögött, amikor elindult felfelé a lépcsőn. – Alig várom,
hogy levehessem a cipőmet, és kinyújtóztassam a lábamat.
A  lakás a bisztró fölött nem volt túl nagy, de nagyon barátságos
hangulatot árasztott. Világos fapadló, fehér falak, egyszerű vonalú,
kényelmes bútorok és mesés kilátás a városka régi kikötőjére: az
otthonosság és modernitás harmonikus ötvözete.
– Látom, egész jól berendezkedtél – jegyezte meg a fér , miközben
bevonultak a jól felszerelt kis konyhába.
–  Igen, már csak pár apróság hiányzik. Sandytől tudom, mennyit
dolgoztál a lakáson, úgyhogy ezért is köszönetet kell mondanom
neked.
–  Oké, szerintem ha megkapom a sörömet, azzal le is róttad a
háládat.
Lizzie felvágott egy zöldcitromot, egy-egy szeletet a poharak
peremére helyezett, majd kitöltötte a sört.
– Étellel sajnos nem szolgálhatok.
–  Egész nap kóstolgattam, amikor egy percre beszabadultam a
konyhába. Nem is értem, hogy tudsz ilyen vékony maradni,
miközben ilyen nomságokat készítesz.
–  Rászoktattam magam, hogy mindig csak kis adagokat egyek.
Másrészt a főzés elég kemény zikai munka, egész nap jövök-
megyek. – Lizzie ledobta magát a kanapéra a nappaliban. – A lábam,
a térdem és a hátam sínyli meg leginkább ezt a munkát – sóhajtotta
lehunyt szemmel.
– Hadd masszírozzam meg a lábad! – ült le mellé a fér .
Lizzie-t elfogta a rémület. Semmi másra nem vágyott jobban, mint
Jesse érintésére. De nem fogja beérni a lábmasszázzsal. Ha intim
közelségbe kerülnek egymással, kizárt dolog, hogy ellen tudjon állni
a kísértésnek.
– Van a hűtőben egy üveg mentaolajas kence, ami nagyon jót tesz a
fáradt végtagoknak – adta meg magát végül.
– Oké, hozom.
Lizzie nem tiltakozott.
Jesse bekente a lábát a gyógykrémmel, és erőteljes mozdulatokkal
masszírozni kezdte.
– Aúú! – kiáltott fel a lány.
– Először ki kell lazítanom a csomókat, utána már kellemesebb lesz
– ígérte a fér .
Így is történt. Egyre nomabb mozdulatokkal dörzsölte bele a
frissítő krémet a lány lábába. Lizzie megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ez mennyei! Hol tanultad?
– Sehol. Egyszerűen csak azt csinálom, amire szükséged van.
Lizzie arra gondolt, hogy ennél sokkal többre lenne szüksége, de
persze kordában kell tartania a vágyait. Megpróbált a jelen pillanatra
koncentrálni, és átadni magát azoknak a kellemes érzéseknek,
amelyeket Jesse szakszerű mozdulatai váltottak ki belőle. Sosem
hitte volna, hogy a lábán is lehetnek erogén zónák!
– Dőlj csak hátra nyugodtan, és élvezd, ahogy ellazulnak az izmaid
– mondta a fér mély hangon, amitől Lizzie-nek felforrósodott a
bőre. Már egyáltalán nem érzett fájdalmat, csak kellemes
zsibbadtságot és bizsergést.
Elnyúlt a kanapén, és csukott szemmel élvezte a kényeztetést.
Menta- és kávéillat keveredett az orrában, az utóbbi Jesse-ből áradt
az egész napos baristáskodás után. Nem hallatszott más, csak
kettejük lélegzetvétele és a konyhai falióra ketyegése. Bárcsak
örökké tartana ez a pillanat!
Amikor Lizzie lábai már úgy ellazultak, hogy nem is érezte őket,
Jesse egyenként megdörzsölgette a lábujjait, majd kijelentette:
– Vége a kezelésnek.
– Mmm… – nyújtózkodott a lány, mintha mély, pihentető álomból
ébredt volna. – Tele vagy meglepetésekkel, Jesse. Ki tudja, mi
mindenhez értesz még. Már megint rajtam a sor, hogy köszönetet
mondjak.
Törökülésben a kanapé egyik végébe vackolódott, majd a fér
szemébe nézett. Újra meg újra megdöbbent Jesse szépségén.
Egyetlen fér t sem ismert, akinek ilyen éjkék szeme, sűrű, sötét
szemöldöke és szexi szája lett volna!
Most még megtehetné, hogy kimenekül a helyzetből. Felállhatna,
és átmehetne a konyhába, hogy keressen valami harapnivalót. Vagy
mondhatná, hogy halálosan fáradt, és most azonnal le kell feküdnie
aludni.
Mégsem ezt tette, hanem kinyújtotta a karját, és elsimított egy
rakoncátlan tincset Jesse homlokából, majd végighúzta mutatóujját
a szemöldökén, előreugró arccsontján, borostás állán, kívánatos
ajkán.
Mindvégig egymás szemébe néztek, tapintani lehetett köztük az
erotikus feszültséget. A  lány előrehajolt, és megcsókolta a fér t.
Jesse átölelte, ő pedig készségesen hozzásimult. Az óvatos, gyengéd
közeledés pillanatok alatt szenvedélyes, vad csókolózássá fajult.
Lizzie a fér hajába túrt, magába szívta az illatát, a szíve majd
kiugrott a helyéből.
Iszonyú régen nem volt már fér val. Jesse az első pillanattól
kezdve felkeltette az érdeklődését, de most, hogy már jobban
ismerte, csak még erősebb vágyat érzett iránta. Tetszett neki,
kedvelte, lassanként bízott is benne – és eszméletlenül kívánta.
Egyedül voltak, senki nem zavarhatta meg őket. Most bármi
megtörténhetne kettejük között.
Csakhogy az nem lenne helyes. Minden akaraterejét összeszedte,
és eltolta magától a fér t.
– Ez sokkal több volt baráti puszinál.
–  Igazad van. De amit irántad érzek, az is sokkal több puszta
barátságnál.
–  Én is így vagyok vele. Már az esküvőn is működött közöttünk a
kémia, de most… most ennél is bonyolultabb a helyzet.
–  Szerencsétlenül indítottunk. Te meg voltál győződve róla, hogy
már megint kifogtál egy Don Juant, én meg…
– Mit gondoltál rólam? Hogy az előítéleteim irányítanak?
–  Azt gondoltam, annyira rettegsz a kudarctól, hogy észre sem
veszed a nagy lehetőséget.
Lizzie elgondolkodott.
– Lehet, hogy igazad van.
–  Adj nekem esélyt, Lizzie. Hadd bizonyítsam be, hogy nem az a
ckó vagyok, akiről a pletykák szólnak.
–  De hiszen eddig is ezt tetted! A  baristatanfolyammal levettél a
lábamról. Csak hát… attól még ott van az a sok nő, aki mind meg
akar környékezni.
 – Láttam, hogy néztél Evie barátnőjére. Féltékeny vagy rá?
– Nagyon csinos lány.
–  Akármit is állít rólam a pletykagépezet, nem tekintek minden
nőre szexuális tárgyként. Nem az jár folyton a fejemben, hogy kit
cipelhetnék az ágyamba.
– Én sem így gondoltam.
– Senkinek semmi köze a magánéletemhez, ezért teljesen mindegy,
mit beszélnek rólam a hátam mögött. Ha Camilla nem kosarazott
volna ki, most házasember lennék, és mindenki máshogy nézne rám.
A  szerelmi csalódásomat viszont eszem ágában sincs nagy dobra
verni.
– Camilla? – húzta fel a szemöldökét Lizzie.
–  Ő az a lány, akiről egyszer már beszéltem neked. Neves
fotóriporter, néhány évvel ezelőtt beszámolót készített a csapatom
egyik bevetéséről. Elég sok időt töltöttünk együtt, és hamar
belehabarodtam. Mivel szorított az idő, úgy gondoltam, gyorsan kell
lépnem. Mielőtt visszautazott volna Londonba, beszereztem egy
gyűrűt, és megkértem a kezét. Ő pedig egyszerűen kinevetett.
– De hát miért?
–  Egy percig sem vette komolyan a kapcsolatunkat, csak futó
kaland voltam a számára, semmi több. Kiderült, hogy vőlegénye van,
akit nem szándékozik elhagyni.
– És aztán mi történt?
– Hazarepült, és hozzáment ahhoz a szerencsétlen ótáshoz.
– Azóta nem is találkoztatok?
– Ha rajtam múlt volna, biztos nem találkozunk.
– Hogy érted ezt?
–  Az  év elején újra felbukkant Indiában, hogy folytassa velünk a
munkát. Természetesen én már nem akartam tőle semmit.
– Ő viszont akart volna?
–  Annak ellenére, hogy már férjnél volt, simán folytatta volna a
viszonyunkat.
Lizzie eleresztett egy francia káromkodást.
– Inkább nem kérdezem meg, mit jelent – húzta el a száját Jesse. –
Mindenesetre inkább átkértem magam egy másik csapathoz, de
előtte persze megmondtam Camillának a véleményemet.
– Hogy merészelt így bánni veled? – kiáltott fel Lizzie. – Különben
is szörnyű ostobaság volt tőle, hogy kikosarazott. Úgy értem… –
A lány zavartan elhallgatott, Jesse viszont két kezébe fogta az arcát,
és megcsókolta.
– Ez nagyon kedves tőled.
– Igazán szuper pasi vagy, nem értem, hogy lehet ezt nem látni –
mondta Lizzie, és egyáltalán nem csak a fér vonzó külsejére
gondolt. – Nagyon hiányoztál, amikor elmentél Sydney-be, és ez
megijesztett. Mi lesz velem, ha újra dolgozni kezdesz, és elrepülsz a
világ másik végébe?
–  Te is nagyon hiányoztál nekem, folyton csak rád gondoltam. –
Jesse megfogta a lány kezét, és komolyan a szemébe nézett. –
Mitévők legyünk, Lizzie? Tulajdonképpen mi az akadálya, hogy
túllépjünk a barátságon? – kérdezte egyenesen. – Tényleg
legyőzhetetlen akadályok tornyosulnak előttünk? Beszéljük meg,
Lizzie, ne kerülgessük tovább a forró kását.
–  Oké, igazad van. A  legfőbb akadály, hogy folyton utazol. Két-
három havonta más országban élsz, alig tudnánk találkozni.
– Egyelőre.
– Hogy érted ezt? Más munka után akarsz nézni?
 –  Már megtörtént. Ajánlatot kaptam egy amerikai cégtől. Ez a
munka is sok utazással járna, de alapvetően Houstonhoz kötne.
–  De hát az borzasztóan messze van! – nézett rá a lány
csalódottan. – Kell ennél nagyobb akadály?
– Rövid távon tényleg nem lenne könnyű, de végül is Houston szép
város, rengeteg jó étteremmel…
Lizzie elgondolkodva nézett maga elé.
–  Amyre is gondolnom kell. Hogy fogja így biztonságban érezni
magát? Hol lesz az otthona? Ráadásul az apja ragaszkodik hozzá,
hogy a hosszabb iskolai szüneteket nála töltse.
– Tényleg olyan fontos Amynek, hogy hol lakik? Még csak ötéves.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a lány. – Most tanulom az
anyaságot. Nagyon nehéz eldönteni, mi a legjobb a számára.
Borzasztóan hiányzik, amikor nincs velem, ugyanakkor fontosnak
tartom, hogy megmaradjon a kapcsolata az apjával. Nagyon szereti
Philippe-et és a francia nagyszüleit.
– Értem – bólintott a fér .
Lizzie elengedte Jesse kezét, és hátrébb húzódott.
– Azt sem tudom, milyen hatással lesz Amyre, ha belép egy idegen
fér az életünkbe. Számomra mindenképpen a lányom a
legfontosabb.
–  Tisztában vagyok vele, Lizzie, és nincs is ezzel semmi
problémám. Gondolom, idővel majd kialakul, milyen szerepem lesz
Amy életében.
–  Nincs szüksége pótapára, az biztos. Bármennyi hibája is van
Philippe-nek, nem lehet elvitatni, hogy szereti a lányát.
– De kizárólagos felügyeleti jogot akar, nem?
– Szeretné, ha a lánya Franciaországban nőne fel. A szülei nagyon
gazdagok, mindent meg tudnának adni Amynek.
–  De az anyját nem tudnák pótolni. Amynek mégiscsak melletted
van a legjobb helye – jelentette ki Jesse.
– Ezért döntöttem úgy, hogy a Del n-öbölbe költözöm. Itt minden
megvan ahhoz, hogy biztonságos otthont teremtsek Amynek:
munka, család, kellemes környezet. Még édesanyád is felajánlotta,
hogy szívesen vigyáz rá, ha úgy adódik. És a helyi iskolának is
nagyon jó híre van. Felelőtlenség lenne tőlem, ha mindezt
könnyelműen feladnám.
– Sorra kell venned a pro és kontra érveket.
– Ezt fogom tenni.
– Nekem pedig át kell gondolnom, mivel jár egy komoly kapcsolat.
Lizzie nagy levegőt vett.
– Camilla riasztott el ennyire az elköteleződéstől?
– Igen, de valószínűleg azért, mert akkoriban túlságosan sebezhető
voltam. Még a tűzesetet sem tudtam feldolgozni…
Jesse még soha senkivel nem beszélt Camilláról, de most úgy
döntött, őszintén megnyílik Lizzie előtt.
–  Nem csodálom – jegyezte meg a lány. – Borzalmas lehet így
elveszíteni a szeretteinket.
–  Az  egész család padlóra került a tragédia után. Valójában
pszichológus segítségére lett volna szükségünk, de a Morganek
hírhedt büszkesége miatt ez fel sem merült. Ben borzalmas
állapotban volt, teljesen átadta magát a kétségbeesésnek, senkit sem
engedett közel magához. Csak Sandyt.
– Micsoda szerencse!
–  A  szüleim imádták az unokájukat. Miután anyám úgy-ahogy
felépült a gyászból, kóbor kutyákkal kezdett foglalkozni, így próbálja
kitölteni a lelkében keletkezett űrt.
– És te? Érthető módon mindenki Ben miatt aggódott, azzal senki
nem törődött, te hogyan birkózol meg ezzel a traumával.
–  Azt a tanulságot szűrtem le a tragédiából, hogy velem sosem
történhet ilyesmi. Egyszerűen nem tehetem ki magam ekkora
veszélynek.
– Úgy érted, inkább senkit sem engedsz közel magadhoz, csak hogy
ne fájjon az elvesztése? Ha nincs szeretet, nincs fájdalom? Ez lett a
mottód?
–  Pontosan. De aztán találkoztam Camillával, és úgy éreztem,
miatta megéri kockázatot vállalni. Amikor kiderült, hogy tévedtem,
talán még a korábbinál is rosszabb állapotba zuhantam vissza.
–  Jó kis páros vagyunk! – nevetett fel Lizzie keserűen. – Téged
Camilla küldött padlóra, engem meg Philippe.
– Nem biztos, hogy így fogalmaznék.
Jesse máris érezte, mennyire jót tett neki, hogy beszélt Lizzie-nek
Camilláról és a vele kapcsolatban átélt negatív érzéseiről. A  két nő
nem is különbözhetne egymástól! Az  őszinte, egyenes Lizzie soha
nem áltatná, soha nem csapná be. Akkor mégis miért fél attól, hogy
összejöjjön vele?
– Nincs mire várnunk, Lizzie – mondta elszántan. – Ha most, amíg
még egy országban élünk, elszalasztjuk a lehetőséget, talán egész
életünkben bánni fogjuk.
Lizzie felállt, átsétált a szobán, majd elgondolkodva kibámult az
ablakon.
–  Belegondoltam, milyen lenne, ha lemondanánk egymásról, és
legközelebb megint egy esküvőn találkoznánk: a tiéden vagy az
enyémen.
 – És mit éreztél?
– Iszonyatos fájdalmat.
–  Számomra is elviselhetetlen a gondolat, hogy valaki mással
kötöd össze az életedet, Lizzie. Óriási hiba lenne, ha eleve
lemondanánk egymásról. Tegyünk egy próbát! Ha jól kijövünk
egymással, biztosan találunk megoldást az olyan gyakorlati
problémákra, mint hogy hol éljünk, vagy hogyan kezeljük a
féltékenységedet.
– Igazad van – bólintott a lány. – Próbáljuk meg!
Jesse karjában boldognak érezte magát. Szinte hallotta, ahogy
leomlanak a falak, amelyeket az elmúlt években maga köré épített.
– Még valami – jegyezte meg Lizzie. – Lehet, hogy nem csak velem
és Amyvel kell számolnod, hanem egy kölyökkutyával is, ha az
életünk részévé akarsz válni.
– Jaj, ne! Ezek szerint anya már téged is behálózott!
– Hogy találtad ki? – nevetett a lány.
–  Tele van a ház gazdira váró kutyákkal, úgyhogy anya
mindenkiből kutyatartót akar faragni.
–  Amy odalenne egy kiskutyáért, és én is nagyon örülnék neki.
Apám sosem engedte, hogy legyenek háziállataink.
– Nekünk viszont mindig voltak kutyáink. Szeretem az állatokat, és
tisztelem anyát, amiért ilyen odaadóan próbál segíteni rajtuk.
– Ugye jól hallom, hogy most egy „de” következik?
–  Túl sok olyan helyen fordultam meg a munkám során, ahol a
gyerekek rosszabbul élnek, mint nálunk a házi kedvencek. Úgyhogy
én inkább a gyermekjóléti szolgálatokat támogatom.
–  Kezdek megijedni tőled. Nem vagy te túl tökéletes ahhoz, hogy
igaz legyél? – viccelődött a lány.
 –  Ugyan már! Mi köze ennek a tökéletességhez? Jut eszembe,
hallottál már a jótékonysági estről, amit anya a kutyamenhely
megsegítésére szervez?
–  Igen, Maura és Sandy már meghívtak, de kénytelen voltam
lemondani. Mivel vasárnaponként is dolgoznom kell, nem
engedhetem meg magamnak, hogy szombat este sokáig
fennmaradjak. Valószínűleg vasárnap lesz a legnagyobb a forgalom a
bisztróban.
– És ha megígérem, hogy vacsora után rögtön hazafuvarozlak?
– Ha jól értem, akkor most randira hívsz?
– Pontosan. És szeretném, ha igent mondanál. Kérlek! Nem állhat
az életed kizárólag munkából.
– Nem, de…
– Ugyan mit tudsz felhozni ellene? Most már egy pár vagyunk!
– Azért még nem kell, hogy az egész Del n-öböl tudjon róla…
Lizzie-t még mindig kirázta a hideg, ha eszébe jutott, hogyan
törtek rájuk az erkélyen Jesse haverjai.
– Oké, akkor titokban tartjuk.
–  Sandy és Ben előtt is? – Nem akarta, hogy a nővére megint az
aggályaival traktálja Jesse-vel kapcsolatban.
–  Ahogy akarod – mondta a fér . – Én amúgy sem avattam be a
bátyámat soha a nőügyeimbe.
– Jobb, ha Amynek sem mondunk addig semmit, míg ki nem derül,
hogyan alakulnak a dolgok kettőnk között.
Ha úgy néz ki, hogy a fér tényleg az életük részévé válik, Amyt
szép fokozatosan fogja majd hozzászoktatni a gondolathoz.
–  Egyetértek – bólintott Jesse, majd gyengéden megcsókolta a
lányt. – Akkor hivatalosan jó barátokként jelenünk meg a vacsorán,
nem hivatalosan pedig…
– Majd kitaláljuk!
 5. FEJEZET
Szombat délelőtt zsúfolásig megtelt a Kék Öböl. Annyi volt a vendég,
hogy Lizzie kénytelen volt felvenni egy kisegítőt, különben nem
győzték volna teljesíteni a rendeléseket. Minden asztalnál ültek, a
telefon pedig megállás nélkül csengett, mintha az egész város az új
bisztróban akarta volna elkölteni az ebédjét vagy a vacsoráját. Úgy
látszik, pillanatok alatt híre ment, milyen szuper hely nyílt a
könyvesbolt mellett.
Lizzie épp a sütőből frissen kikerült rebarbarás-epres muf nt
akarta megkóstolni, amikor beviharzott a konyhába a nővére.
–  Nem is kell megkóstolnod, látszik rajta, hogy úgy tökéletes,
ahogy van. Már az illata is mennyei! Biztos vagyok benne, hogy tíz
perc alatt elfogy az összes. Gyere inkább velem, mutatni akarok
valamit.
Sandy karon ragadta a húgát, és magával húzta a hátsó udvarra.
–  Ezt nézd! – dugta az orra alá a legolvasottabb sydney-i napilap
hétvégi mellékletét.
Lizzie ránézett az életmód rovat cikkére, és izgalmában majd
kiugrott a szíve. Az  interneten már olvasott néhány pozitív
értékelést a Kék Öbölről, de azért ez nem ugyanaz. Ezt a nagy
múlttal rendelkező, neves lapot rengetegen olvassák! Ráadásul a
cikkeik online is megjelennek, ami azt jelenti, hogy még több
emberhez eljutnak. Ha a bisztró rossz kritikát kapott, az akár a
halálos ítéletüket is jelentheti.
Remegő kézzel nyúlt az újságért.
Az ínyencek új Edorádója – ötlött a szemébe a főcím.
 A  cikk első bekezdésében a környék feltörekvő mezőgazdasági
kultúráját méltatták, amely elsősorban a tápanyagban gazdag
földnek, az enyhe klímának és a gazdák ökológiai látásmódjának
köszönhette sikerét. A  szerző megemlítette Lizzie néhány
beszállítóját mint olyan gazdálkodókat, akik sokat tettek a vidék
felemelkedéséért. Ezután a Déli-part legkiválóbb helyeinek
felsorolása következett, például a tévés sztárszakács étterme, de a
Kék Öböl is az élbolyban végzett.
–  Olvasd hangosan! – biztatta Sandy. – Én ugyan már jó párszor
elolvastam, de a te szádból is szeretném hallani.
– Attól félek, hogy elcsuklik a hangom.
– Dehogy! Csak olvasd!
Lizzie megköszörülte a torkát. Eleinte még remegett a hangja, de
aztán egyre magabiztosabbá vált.
–  Ami Franciaországnak veszteség, az Új-Dél-Wales számára
hatalmas nyereség. Lizzie Dumont, a fantasztikus séf lyoni és párizsi
vándorévei után, Michelin-csillagos tapasztalatokkal a háta mögött
hazatért Ausztráliába, hogy különleges színt vigyen a bájos Del n-öböl
kulináris életébe. Semmiképp se hagyják ki a Kék Öböl bisztrót, ha arra
járnak! Fantáziadús, házias süteménykreációk, helyi alapanyagokból
készített kreatív fogások várják az ínyenceket: egészen kiváló omlett,
omlós rebarbarás-epres muf n, párolt bárány céklalekvárral – csak
hogy néhány példát említsek. Ráadásként pedig itt találják az ország
legsármosabb baristáját, aki bármelyik hollywoodi sztárral felveszi a
versenyt. A bisztró nyitvatartása…
Három fotót is közöltek a Kék Öbölről, az egyik a modern,
hangulatos belső teret mutatta be, a másikon egy félbevágott
muf nt kaptak le egészen közelről, a harmadikon pedig Jesse
látszott kávéfőzés közben. Az  arca elmosódott, mintha épp
elfordította volna a fejét, így nem lehetett beazonosítani.
Lizzie megkönnyebbülten felsóhajtott. Csak most vette észre a
szerző apró fényképét és nevét a cikk felső sarkában: Adele Hudson.
– Te jó ég! Ezt nem hiszem el! Dell nem más, mint Adele Hudson!
– Ki az a Dell? És honnan ismered? – értetlenkedett a nővére.
– A tejfarmos Evie barátnője! Az a csinos, vörös hajú nő, aki már a
tesztvacsorán is itt volt, aztán a nyitás napján is eljött.
– Aki Jesse-vel örtölt?
– Mindenesetre a cikkből úgy tűnik, alaposan kikérdezte.
Lizzie először maga is úgy gondolta, hogy Dell örtölni próbált
Jesse-vel akkor este. Még szerencse, hogy visszafogta magát,
különben aligha született volna ilyen pozitív hangvételű írás a
bisztróról.
– Azt írják, hogy Adele Hudson neves gasztroblogger, több tízezres
követőtáborral.
Sandy előkapta a táskájából a tabletjét, és rákeresett a blogra.
– Nézd, itt is írt a Kék Öbölről!
–  Jó ételek és jó könyvek, életem két nagy szenvedélye egyesült a
Del n-öbölben – olvasta Lizzie hangosan. – Kedvenc könyvesboltom, a
Kék Öböl könyvesbolt tőszomszédságában megnyitotta kapuit a Kék
Öböl bisztró…
Lizzie a nővérére nézett.
–  Megemlíti a szállodát is mint a családi vállalkozás harmadik,
szintén gyelemreméltó ágát.
–  Ez fantasztikus! Most már egy csomó ember ismer minket!
Szuperül alakulnak a dolgok, nem gondolod? – lelkendezett Sandy.
–  Már azon is nagyon meglepődtem, hányan foglaltak asztalt a
hétvégére.
Sandy önbecsülésének nagyon jót tett az elismerő kritika. A bisztró
már nem a karrierje mélypontjának tűnt, inkább olyan lehetőségnek,
amelynek révén még inkább kibontakozhat a kreativitása.
Jesse dugta ki a fejét a konyha ajtaján.
– Hiányoljuk a séfet! – kiáltotta. – Valami baj van?
–  Dehogy! Éppen ellenkezőleg. – Lizzie legszívesebben a nyakába
ugrott volna, hogy megossza vele az örömét.
–  Mutasd meg a cikket „az ország legsármosabb baristájának, aki
bármelyik hollywoodi sztárral felveszi a versenyt”! – mondta Sandy.
–  Mi az ördögről beszélsz? – kapta ki a lány kezéből az újságot
Jesse. – Te jó ég, remélem, a barátaim nem fedezik fel ezt az írást.
–  A  gasztrokritikus szerint egyedül a sármoddal képes lennél
megtölteni a bisztrót. Azt hiszem, mégiscsak el kellene
gondolkodnod a pályamódosításon.
–  Biztos vagyok benne, hogy nem az állítólagos sármom miatt
foglalták le az összes asztalt két hétre előre. Ez csakis a te
konyhaművészetednek köszönhető. – Jesse felkapta a lányt, és
körbefordult vele. – Gratulálok, főnökasszony! Megdolgoztál a
sikerért, igazán megérdemled az ünneplést.
Lizzie megpróbált jelt adni a fér nak, hogy a nővére jelenlétében
talán nem kellene ilyen bizalmasan viselkedniük, mire Jesse letette,
és Sandyvel is lejtett néhány örömkört.
– Éljenek az Adam lányok!
– Én már Morgan vagyok – jegyezte meg Sandy önérzetesen.
– Engem pedig Dumont-nak hívnak.
Lizzie a lánya kedvéért tartotta meg a válás után is az exférje nevét.
Most átfutott a fején, hogy a Morgan is elég szép név.
A  menhely támogatására szervezett jótékonysági est fénypontjai
maguk a kutyák voltak. A  hotel báltermének színpadán sorakozó
négylábúak között voltak plüssjátékra hajazó kölykök,
méltóságteljes, őszülő pofájú szeniorok, eleven kisördögök és
farkukat behúzó, megszeppent jószágok. Néhány önkéntes
kutyatréner vigyázott rájuk, megnyugtatták az ijedőseket, és
kordában tartották a csintalanokat.
Az  ötlet Jesse édesanyjától származott. Arra számított, hogy a
meghívottak nagyvonalúbban adakoznak, ha hűséges kutyaszemek
néznek rájuk.
Bármilyen cukik voltak is a kutyák, Jesse gyelmét nem igazán
kötötték le. Semmi mással nem tudott foglalkozni, csak Lizzie-vel.
Hogy elejét vegyék a találgatásoknak, a lány Bennel és Sandyvel
érkezett a vacsorára. A  fér nak elállt a lélegzete, amikor belépett a
terembe. Néhány órával ezelőtt még szakácskötényben, szorosan
hátrafogott hajjal, kipirult arccal állt előtte – akkor annyira szépnek
látta, hogy azt hitte, ezt már nem lehet fokozni.
Most azonban a végzet asszonyát látta maga előtt pánt nélküli,
testhez simuló, tengerkék ruhában, lélegzetelállító dekoltázzsal.
Göndör fürtjei egyenesre vasalva omlottak a vállára, amitől
egyszerre volt elegáns és végtelenül szexi.
–  Fantasztikusan nézel ki! – jelentette ki, amikor üdvözölték
egymást. Ennyit egy jó barát is megengedhet magának.
–  Köszönöm. Örülök, ha tetszem neked – felelte a lány huncut
szikrákkal a szemében.
– Akkor most minden okod megvan az örömre.
Lizzie puszit nyomott az arcára, és a fülébe súgta:
– Ne felejtsd el, hogy csak barátok vagyunk!
 Jesse-nek nehezebb volt megőriznie a látszatot, mint gondolta.
Legszívesebben magához húzta volna a lányt, és kifulladásig
csókolja mindenki szeme láttára. Ki hitte volna, hogy ilyen
szenvedélyek dúlnak benne?
– Nincs az a fér , aki beérné a barátságoddal, ha ilyen szerelésben
mutatkozol előtte.
– Ezt a ruhát még Párizsban vettem, de már az idejét sem tudom,
mikor volt rajtam utoljára. Olyan rég nem voltam társasági
összejövetelen, hogy attól féltem, már nem is tudom, hogyan kell
kicsinosítanom magam.
– Láthatólag nem felejtetted el, mert csodásan nézel ki.
– Biztos mindenkinek ezt mondod – hárította el a bókot Lizzie.
–  Nagyon tévedsz. Ez az objektív igazság. Remélem, lassan
megtanulsz bízni bennem.
–  Én is remélem – nézett a szemébe a lány. Pár másodpercig
hallgatott, majd hozzátette: – Egy biztos: ezúttal senki és semmi
nem tud kicsábítani az erkélyre.
Nagy kár, gondolta a fér . Nem akart osztozni Lizzie-n senkivel.
Semmi másra nem vágyott, mint hogy kettesben legyen vele egy
meghitt helyen, ahol senki sem zavarhatja őket.
Ebben a pillanatban Ben lépett oda hozzájuk, és kedvesen hátba
veregette az öccsét.
–  Elrabolhatom tőled egy percre a város legfantasztikusabb
szakácsnőjét?
Lizzie nagyon remélte, hogy nem látszik rajta, mennyivel
szívesebben beszélgetett volna továbbra is Jesse-vel.
–  Anya szeretne neked mutatni valamit – magyarázta Ben a
színpad felé mutatva. – Ne lepődj meg, ha esetleg egy kiskutya is
van a dologban.
–  De hát ezért vagyunk itt – jelentette ki a lány mosolyogva.
Mielőtt elindult, végigsimított Jesse vállán. A  mozdulat üzenete
egyértelmű volt: „máris hiányzol”. A  fér a tekintetével válaszolt:
„te is nekem”.
–  Én viszont veled szeretnék tárgyalni valamiről – fordult Ben az
öccséhez.
Jesse érdeklődve nézett rá. A bátyja nagyon tehetséges üzletember,
érdemes hallgatni a tanácsaira. Neki köszönhette, hogy atalkora
ellenére meglehetős vagyonra tett szert, amiből akár Lizzie-t is
tudná támogatni, ha a lánynak szüksége lenne rá.
– Volna számodra egy üzleti ajánlatom – mondta Ben.
–  Ha baristaként akarsz alkalmazni, ne is fáraszd magad.
A válaszom határozott nem – viccelődött Jesse.
– Nekem valami más jár az eszemben – felelte a bátyja.

Miközben Lizzie Maura felé tartott, csodálkozva konstatálta,

mennyivel magabiztosabb és boldogabb, mint fél évvel ezelőtt, a
nővére esküvőjén. Akkoriban gyakorlatilag senkit sem ismert a
meghívottak közül, most viszont lépten-nyomon megszólította
valaki, és barátságosan érdeklődött a hogyléte felől. Sokan
gratuláltak neki a Kék Öböl fantasztikus sikeréhez, és többen is azt
állították, hogy csak azért vesznek részt a tombolán, mert a Lizzie
által felajánlott kétfős vacsorát szeretnék megnyerni.
Maura szívélyesen átölelte, amikor odaért hozzá.
– Milyen gyönyörű ez a ruha! Annyira örülök, hogy tudtál ránk időt
szakítani ma este!
– Ma is telt ház volt a bisztróban, szerencsére – újságolta Lizzie. –
A halfelfújtadnak hatalmas sikere volt, és többen is követelték, hogy
vegyem fel az állandó menübe a recepted alapján készült epertortát.
–  Szerintem ne hallgass rájuk. Ez a recept csak friss gyümölccsel
működik igazán, jobb, ha csak az eperszezonban kínálod.
– Megfogadom a tanácsodat, Maura.
– Ez igazán megtisztelő, kedvesem. De most hagyjuk egy pillanatra
a sütés-főzést, szeretnék bemutatni neked valakit.
Lizzie követte az asszonyt a színpadra, ahol a kutyák láthatóan
egyre otthonosabban érezték magukat.
–  Nagyon örülnék, ha ez a mai este nemcsak az anyagi
segítségnyújtásról szólna, hanem minél több kutyus szerető gazdira
találna. Persze ha az örökbefogadók még a pénztárcájukba is
belenyúlnak, annál jobb a menhelynek.
Micsoda üzleti érzék! – mosolygott magában Lizzie. Végül is
Morganék ügyességének köszönhette azt is, hogy most egy
tengerparti bisztrót vezethet.
Maura egy fáradtan elnyúló kölyökkutyához vezette, akit épp egy
tizenéves lány simogatott együttérzően.
–  Szegényke, biztos nagyon hiányzik neki a mamája – mondta a
lány.
– Szerintem csak halálosan kimerítette a hancúrozás az udvaron –
felelte Maura, majd Lizzie-hez fordult. – Hadd mutassam be neked
Al e-t.
A  fekete kutyusnak néhány fehér folt virított a hátán. Amint
meghallotta a nevét, felpattant, és érdeklődve rájuk emelte sötét,
kíváncsi tekintetét. Lelógó füleiből ítélve spánielek is voltak az ősei
között. Felemelte az egyik mancsát, és halk, nyöszörgő hangot
hallatott.
– Te jó ég, hogy lehet ilyen édes? – guggolt le hozzá Lizzie.
 –  Már megint a pacsitrükkel próbálkozol, anya? – bukkant fel a
hátuk mögött Jesse.
A  lány felállt, és odafordult hozzá. Ismét meg kellett állapítania,
hogy a fér még szívdöglesztőbb szmokingban, mint farmerben és
pólóban, pedig ez már a lehetetlenség határát súrolta.
– Bármit bevetek, hogy ezek az ártatlan jószágok beférkőzzenek az
emberek szívébe – felelte a ának Maura mosolyogva.
–  Al e máris sikerrel járt – mondta Lizzie. – Felvehetem az
ölembe?
A kutya kényelmesen elhelyezkedett a karjai között, majd magától
értetődő módon megnyalta az arcát.
– Annyira cuki! – érzékenyült el Lizzie. – Amy is imádná.
– A  gyerekeknek nagyon jót tesz, ha van egy négylábú barátjuk –
jegyezte meg Maura.
– Amy francia nagyszüleinek is van kutyájuk. Amy mindig nagyon
szomorú, amikor el kell válnia tőle. Talán ha itt is lenne egy
kiskutya, könnyebben szokna hozzá az új környezethez.
– De lesz időd a kutyára is? – vetette közbe Jesse.
–  Nem igazán – ismerte el Lizzie. – Talán később, ki tudja. Amy
szerdán érkezik. Ha Al e addig nem talál gazdára, akkor feltétlenül
találkoznia kell vele.
Még egyszer megsimogatta a kutyust, majd visszatette a földre.
– Megértem, hogy felelősségteljes döntést akarsz hozni – mondta
Maura együttérzően. – Természetes, hogy elsősorban Amy érdekeit
tartod szem előtt. Én csak annyit mondok, hogy a kutyák
fantasztikus barátok.
Lizzie úgy érezte, nem hozhat megalapozott döntést, amíg ennyire
bizonytalan a jövőt illetően. Egyrészt a bisztró sikerén múlik, hogy
itt marad-e az öbölben. Ha mégis vissza kellene menniük Sydney-be,
sokkal nehezebb lenne lakást találniuk egy kutyával – márpedig
kutya nélkül sem volt egyszerű. Másrészt itt van az a kérdés is, mi
lesz velük Jesse-vel. Ha mégis összejönnének…
–  Nem most kell beszédet tartanod, anya? – szólalt meg a fér ,
majd átölelte a lány vállát, és lesétált vele a színpadról. – Ne hagyd,
hogy rábeszéljen valamire, amire még nem állsz készen. Egy kutya
nagyon nagy felelősség.
– Gondolod, hogy én nem tudom?
A  kölyökkutya azokra az időkre emlékeztette, amikor Amy még
kisbaba volt. A  lánya sokszor emlegette, mennyire szeretne
kistestvért, de Philippe-pel erre már nem kerülhetett sor.
De hát miért pont most jut eszébe ilyesmi?

Az  este folyamán többször is felidéződött benne a hat hónappal

korábbi esküvő. Ugyanaz a helyszín, ugyanaz a forgatag, szép ruhák,
elegáns sminkek, felfokozott hangulat…
Párizsban vásárolt ruhájában most is úgy nézett ki, mint egy
gondtalan, szórakozni vágyó atal lány. Akármennyire is szerette
Amyt, néha úgy érezte, agyonnyomja a felelősség és a
kötelességtudat. Ilyenkor arra vágyott, bárcsak megint atal,
független lány lehetne, aki az álmait kergeti, és bízik a jövőben. Úgy
döntött, kihasználja a mai estét, és élvezni fogja minden pillanatát.
Maura beszéde a kóbor kutyák és cicák sanyarú sorsáról nemcsak
Lizzie szemébe csalt könnyeket, hanem a körülötte állókat is
megríkatta. Az  is feltűnt neki, milyen büszkeséggel és szeretettel
ölelte át Jesse apja a színpadról lelépő feleségét. Most ébredt igazán
a tudatára, hogy a Morgan családban a szeretet, az oda gyelés, a
tisztelet és az elfogadás olyan magától értetődően van jelen, mint a
levegő. Náluk ez teljesen máshogy működött.
Az apjuk orvos volt, aki a lányait fegyelemre, versenyre és munkára
nevelte. Fel sem merült benne, hogy esetleg nem akarják követni a
példáját. Sandy és ő is fellázadtak ellene, és végül minden kapcsolat
megszakadt közöttük. Az  apja csak akkor jelentkezett újra, amikor
megtudta, hogy Lizzie visszaköltözött Ausztráliába. Látni akarta az
unokáját. Lizzie azt remélte, hogy az apja megváltozott, megbánta
korábbi viselkedését, és az unokája révén szeretné jóvátenni a
múltbeli hibáit. De óriásit tévedett. Az  apja csak azért akart
találkozni velük, hogy felajánljon egy helyet Amynek egy jó nevű
bentlakásos iskolában. Azt remélte, így megóvhatja az unokáját a
lánya befolyásától, és tudományos útra terelheti. Lizzie
felháborodottan utasította el az ajánlatát.
–  Tudod, mi hiányzik? A  zene! – fordult hirtelen Jesse felé. – Azt
hittem, ma este táncolni fogunk. Mint az esküvőn, emlékszel?
– Már hogyne emlékeznék!
– Tánc közben jöttem rá, hogy… – Lizzie gyorsan visszaszívta, ami
már a nyelve hegyén volt. Azt akarta mondani: tánc közben jött rá,
hogy Jesse egészen rendkívüli ember.
– Mire jöttél rá? – faggatta a fér .
–  Hogy nem csak azért vagyok veled, mert a menyasszony
tanújának kötelessége összejönni a vőlegény tanújával.
És most mi a helyzet? – tette fel magának a kérdést. A  válasz
önkéntelen volt, és megdöbbentő. Beleszeretett a fér ba! Ha nem
küzdött volna olyan keményen az érzés ellen, már rég felismerte
volna a jeleket.
– Jól vagy? – kérdezte Jesse.
– Persze, minden rendben.
 –  Én is szívesen táncolnék veled – mondta a fér kissé rekedt
hangon. – Mi lenne, ha a desszert után feltűnés nélkül lelépnénk
innen? Persze külön-külön, hogy senki ne fogjon gyanút.
Találkozhatnánk a tengerparton, és rendezhetnénk egy
kétszemélyes partit.

Jesse megvárta, míg az anyja újra a porondra lépett, hogy bemutassa

a gazdira váró kutyákat a közönségnek. Amikor a nézők tapsviharban
törtek ki, észrevétlenül kiosont a teremből.
Tíz perccel később Lizzie is elhagyta a szállodát. Átvágott az úton,
majd hunyorogva körülnézett. Amikor észrevette a fér t, huncut
mosoly terült szét az arcán. Ebbe a mosolyba szeretett bele Jesse fél
évvel ezelőtt.
–  Úgy érzem magam, mint kamaszkoromban, amikor lógtam az
iskolából – mondta a lány nevetve.
Határozottan jó irányba haladtak a dolgok kettejük között. Jesse
eltökélte, hogy ezúttal nem futamodik meg. Le fog győzni minden
akadályt, ami elválaszthatja őket egymástól. Még a saját kétségeit is.
– Menjünk arra! – mutatott a strand egy eldugottabb csücskére. –
Ott nyugodtan táncolhatunk, senki sem fog látni minket.
Levették a cipőjüket, Jesse a zakóját is ledobta egy pálmafa alá.
Lesétáltak a partra, ahol már nedves homokot éreztek a talpuk alatt.
Hatalmas holdkorong trónolt a lágyan hullámzó tenger felett.
– Milyen fenséges ma az ég! – kiáltott fel Lizzie elragadtatottan. –
Telihold és milliárdnyi csillag!
Jesse a lányra nézett, akiből a holdfény szikrázó tekintetű, világító
bőrű, ezüst hajú tündért varázsolt.
Hogy juthat eszébe ilyesmi? Gyakorlatias embernek tartotta magát,
nem véletlenül választotta a mérnöki pályát. Úgy látszik, Lizzie
felébresztette benne a romantikus álmodozót.
–  Mintha egy mesében lennénk, nem? Én vagyok az elátkozott
királykisasszony, akit meg kell mentenie a király nak. Ha teliholdkor
táncolunk a tengerparton, megtörjük a gonosz boszorkány átkát.
–  Ezek szerint én vagyok a megmentőd, te pedig a nekem rendelt
királykisasszony.
– Nem hittem volna, hogy hajlamos vagy a romantikára.
– Egyáltalán nem vagyok hajlamos rá. Kizárólag te tudsz kiváltani
belőlem ilyesmit.
Jesse tényleg úgy érezte, hogy a lány delejes hatással van rá. Már
akkor a bűvkörébe került, amikor először találkoztak, de az elmúlt
tíz napban, ahogy egyre jobban megismerte, csak felerősödött benne
az érzés, hogy nem akar nélküle élni.
Lizzie átkarolta a nyakát, és nevetve hátravetette tündérhaját.
–  Nem tudnál valami kellemes zenét varázsolni a tánchoz,
romantikus hercegem?
– Azt javasolnám, használjuk a mobiltelefonunkat.
–  A  romantikus herceg viszont a hullámok melódiájára táncolna
velem.
– Akkor legyen így – nevetett fel a fér .
Közelebb húzta magához Lizzie-t, és táncolni kezdtek a hűvös,
nedves homokban. A  hullámok időnként a lábukat nyaldosták,
ilyenkor a lány boldogan felsikoltott. Nem mozogtak olyan
elegánsan, mint a pro táncosok, de felvették egymás ritmusát,
kitaláltak saját koreográ ákat, és rettenetesen élvezték egymás
közelségét.
–  A  hullámok zenéje mellé mégis kellene valami – szólalt meg
Lizzie egy idő után. – Nem tudok énekelni, de esetleg dúdolhatnék
valamit. Mit szólsz hozzá?
– Nagyon szeretném, ha dúdolnál nekem, Lizzie.
Jesse meglepődött, amikor felismerte a régi dalt. A  lány dúdolása
kedvesebb volt számára a világ bármelyik pro előadásánál.
Hátrasimított egy selymes tincset Lizzie homlokából, majd két
tenyerébe fogta az arcát.
– Szeretnél „Jesse hódítása” lenni?
– Igen. De nem az egyik, hanem az egyetlen.

Lizzie átadta magát a csóknak. Ki akarta élvezni a varázslatos este

minden pillanatát. Tudta, hogy nincs sok idejük, a mesebeli herceg
hamarosan átszeli az óceánt, hogy új csatákat vívjon, és talán soha
nem tér vissza hozzá.
Amúgy egyáltalán nem szerette a tündérmeséket. Amynek is
inkább olyan történeteket mesélt, amelyekben a nők nemcsak
tehetetlenül várták, hogy eljöjjön értük a herceg fehér lovon, hanem
maguk is keményen megküzdöttek a sikerért, és egyenjogú partnerei
voltak a fér aknak.
Ez a varázslatos éjszaka kivételes volt. Talán a telihold okozta,
vagy inkább a szerelem, de ma Lizzie is azt kívánta, bárcsak Jesse
lenne a mesebeliherceg, aki megmenti minden bajtól, és aki mellett
biztonságban érezheti magát, míg a halál el nem választja őket
egymástól.
Annyira vágyott a fér ra, hogy azt sem bánta, ha a boldogsága
csupán erre az egyetlen éjszakára szól. Beleremegett minden
érintésébe, lángolt a teste a csókjaitól.
–  Azt hiszem, itt az ideje, hogy a herceg megmutassa a
királykisasszonynak a kastélyát – suttogta Jesse. – Különös
tekintettel a hálószobájára.
 – Hogy a magáévá tegye? – Lizzie lába elgyöngült, és hevesen vert
a pulzusa.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Jesse.
–  Ma még enyém az egész éjszaka, szerdától viszont már Amy
hercegkisasszonyra kell vigyáznom, nem szökhetek el a bálba, mint
Hamupipőke.
–  Még szerencse, hogy a cipődet a pálmafa alatt hagytad. Majd
végigjárom a város összes házát, hogy megtaláljam a beleillő lábat.
–  Nem tudom, felismersz-e majd a Hamupipőke-öltözékemben,
amikor a konyhában robotolok éjt nappallá téve.
– Közeledik az éjfél, ideje lenne indulnunk.
– A te kastélyodba vagy az enyémbe?
– A tiédben egyelőre nagyobb a nyugalom.
Kéz a kézben visszaszaladtak a pálmafához. Jesse letérdelt, hogy
letörölje a homokot a lány lábáról, és segítsen neki belebújni a
szandálba.
– Muszáj megcsókolnom a talpadat – jelentette ki. – Azóta vágyom
rá, amióta megmasszíroztam a lábad.
Lizzie-t már egyáltalán nem érdekelte, észreveszi-e őket valaki,
amint egymást átölelve, kipirult arccal sietnek a lakása felé. Semmi
más nem számított, csak hogy végre megtörténjen, amire olyan
hevesen vágytak azóta, hogy először megpillantották egymást.
 6. FEJEZET
Jesse megígérte a lánynak, hogy nem veri nagy dobra a
kapcsolatukat, és tartotta is a szavát. Ugyanakkor kezdettől fogva
tudta, hogy Lizzie teljesen mást jelent számára, mint az összes többi
nő, akikkel eddig kapcsolatba került. Nem egy volt a hódításai
sorában, hanem az egyetlen, aki számított.
Camillával ellentétben Lizzie nyílt volt, és őszinte. A fér teljesen
megbízott benne, és hosszú távú kapcsolatot akart vele. Ezért is
döntött úgy néhány nappal a teliholdas éjszaka után, hogy beavatja
a lányt Ben terveibe.
A bátyja ugyanis azzal az ötlettel állt elő a jótékonysági gálaesten,
hogy alapítsanak ingatlantársaságot, bevonva az üzletbe azokat a
földeket, amelyek a család tulajdonában vannak. Csendestársként
eddig is részt vett Ben vállalkozásaiban, de most többről lenne szó:
egy izgalmas, új feladatról, amely ráadásul ide kötné a Del n-
öbölhöz.
Talán ez volt a legvonzóbb a bátyja ajánlatában. Ha belevágna az
ingatlanbizniszbe, nem kellene Amerikába utaznia, itt maradhatna
Lizzie közelében. Lenne idejük megismerni egymást, és
megfontoltan dönthetnének arról, tényleg egymással akarják-e
leélni az életüket.
Lizzie szabadnapjára beszéltek meg találkozót, amikor a bisztró
zárva tartott. A lány a város legszebb kilátópontján várt rá, ahonnan
gyönyörű panoráma nyílt a régi kikötőre. Halászhajók és jachtok
ringatóztak a vízen, lágy hullámok csapódtak a part menti kövekhez,
néhány vitorlaárbóc megnyikordult az enyhe szélben.
 A  lány rózsaszín, pánt nélküli ruhát viselt. Néhány rakoncátlan
tincs kiszabadult a copfjából, és az arca előtt táncolt a tenger felől
érkező meleg szellőben. Jesse-nek azonban már messziről feltűnt,
hogy aggasztja valami. Bár a fél éjszakát szenvedélyes szeretkezéssel
töltötték, ártatlan, baráti puszival üdvözölték egymást.
– Hol szorít a cipő? – kérdezte Jesse.
– Honnan tudod, hogy szorít?
– Mindent le tudok olvasni az arcodról – mosolyodott el a fér , és
futó csókot lehelt a lány homlokára.
Nap mint nap, óráról órára egyre közelebb kerültek egymáshoz.
Jesse soha senkivel nem élt át ehhez hasonlót. Ha arra gondolt, hogy
el kell válniuk egymástól, éles fájdalom nyilallt a mellkasába. De
szilárdan eltökélte, hogy bátor lesz, és nem fojtja el csírájában az
érzéseit. Inkább vállalja a fájdalom kockázatát, mint hogy eleve
lemondjon a szerelemről.
Lizzie is pontosan így tett. Megszorította Jesse kezét, hogy jelezze,
érzi a kettejük között létrejött kötődést.
– Amy holnap érkezik.
– Tudom. És azt is tudom, mennyire várod. Ezért nem értem, miért
vagy ilyen feszült.
– Philippe is vele jön. Ő hozza ide.
– De hát miért? – kérdezte döbbenten a fér .
Könnyen el tudta fogadni, hogy Lizzie volt férje aktívan részt vesz a
lányuk felnevelésében, de az eszébe sem jutott, hogy bármikor
felbukkanhat a Del n-öbölben.
– Fogalmam sincs. Engem is teljesen váratlanul ért. Elképzelni sem
tudom, mit akarhat.
–  Nézzük a pozitív oldalát – küzdött hősiesen a féltékenységgel
Jesse. – Így legalább Amynek nem egyedül kell megtennie ezt a
hosszú utat.
– A  légitársaság pro kísérőt ad az egyedül utazó gyerekek mellé.
Amy máskor is nagyon élvezte, hogy a légiutas-kísérők kitűntetett
gyelemben részesítik, és minden kívánságát teljesítik. Persze ettől
még rettenetesen izgulok, amikor egyedül ül repülőre, szóval igazad
van. Megnyugtató, hogy az apja is vele lesz.
– Teljesen megértem – bólintott a fér .
Jó érzés volt látni, milyen szeret fűzi Lizzie-t a kislányához. Amy
csodálatos gyerek, nyitott, intelligens, kedves. Ha az életük
összekapcsolódik, nem lesz nehéz befogadnia őt a szívébe.
– Philippe csak annyit mondott, hogy beszélni akar velem, de nem
árulta el, miről. Elképzelni sem tudom, mi lehet olyan fontos, hogy
egészen Ausztráliáig repüljön miatta. – Lizzie, mint mindig, amikor
ideges volt, az ujja köré csavart egy hajtincset.
– Nem lehet, hogy hiányzol neki? – Szinte fájt kimondani ezeket a
szavakat.
– Kizárt dolog – rázta a fejét határozottan a lány.
Jesse-t azonban nem tudta meggyőzni. Elképzelhetetlennek
tartotta, hogy valaki önként lemondjon egy olyan fantasztikus nőről,
mint Lizzie. Nagyon is logikusnak tűnt, hogy Philippe megpróbálja
visszahódítani a volt feleségét.
–  Én inkább attól félek, hogy a kizárólagos felügyeleti jog miatt
akar beszélni velem. Ezzel fenyegetett akkor is, amikor meg akarta
akadályozni, hogy elhagyjam Franciaországot.
Jesse biztos volt benne, hogy Philippe Amyvel együtt Lizzie-t is
vissza akarja szerezni, de megtartotta magának a véleményét.
–  Nagyszerű anya vagy, szerető otthont biztosítasz a lányod
számára. Nincs az a bíróság, amelyik alkalmatlannak nyilvánítana.
Egyébként is, a kisgyerekeket legtöbbször az anyának ítélik.
Lizzie szeme elkerekedett a rémülettől.
– Szörnyű lenne, ha bíróságnak kellene döntenie Amy sorsáról.
–  Tudom, de gondolj arra, hogy az őrlődéssel csak ártasz
magadnak. Holnap megtudod, mit akar a volt férjed, addig pedig
próbálj örülni a pillanatnak.
Ez volt az utolsó napjuk kettesben, Jesse nem akarta, hogy
beárnyékolja az együttlétüket az exférj baljós árnya.
–  Ha nem késik a gép, akkor holnap délben érkeznek. – Lizzie
dühödten megrázta a fejét. – Hogy teheti ezt velem Philippe azok
után, ami történt? Mindent elkövettem, hogy civilizáltan váljunk el
egymástól, éppen azért, hogy ne nehezítsem meg Amy dolgát.
Beleegyeztem, hogy Franciaországban töltheti a szünidők felét, és
hogy minden héten telefonálhat és Skype-olhat az apjával. Mit akar
még?
Jesse még sosem látta ilyen dühösnek a lányt. A  bisztró
konyhájában ugyan már megtapasztalta, milyen temperamentumos
tud lenni, de ez most egészen más volt.
– Nem akarsz találkozni vele?
– Persze hogy nem!
A  válasz olyan meggyőző volt, hogy Jesse kezdett megnyugodni.
Lizzie valószínűleg tényleg nem akar már semmit az exétől.
– Ha az segít, szívesen elkísérlek.
– Nem, azt nem akarom – vágta rá a lány azonnal.
– Csak egy ötlet volt.
Lizzie bocsánatkérőn megsimogatta a fér arcát.
– Hidd el, nagyon örülnék, ha ott lennél mellettem. De ha tényleg
arról van szó, hogy Philippe ki akarja sajátítani Amyt, akkor jobb, ha
egyelőre nem tud rólunk.
–  Valószínűleg igazad van. Mindenesetre a közelben leszek, ha
netán szükséged lenne rám.
– Nem kell aggódnod, Philippe soha nem volt agresszív. Egy percig
sem bíznám rá a lányomat, ha attól tartanék, hogy nincs
biztonságban mellette.
Jesse bólintott, de azért úgy gondolta, nem árt az óvatosság.
Semmiképp sem akarta magára hagyni a lányt egy ilyen nehéz
helyzetben. Ezenkívül szeretett volna minél többet megtudni a válás
körülményeiről.
–  Tulajdonképpen mi történt kettőtök között? Mit követett el
Philippe, amitől évekre elment a kedved az egész fér nemtől?
Lizzie nem szerette a rossz emlékeket. A  múlt elmúlt, azon már
nem tud változtatni, jobb a jövőre koncentrálni – ez volt a mottója.
De belátta, hogy Jesse-nek joga van tudni az igazságot.
–  Nem szívesen beszélek erről, úgyhogy igyekszem a lényegre
koncentrálni.
– Rendben – bólintott a fér .
– Port Douglasben ismerkedtünk meg, ugyanabban az étteremben
voltunk tanoncok. Pár hónappal később Philippe-nek vissza kellett
térnie Franciaországba, én pedig úgy döntöttem, hogy vele megyek.
Izgalmas kalandnak tűnt, és azt gondoltam, a karrieremnek is jót
tesz, ha francia konyhákban szerzek tapasztalatot. Így is történt.
Nagyszerű séfek mellett dolgozhattam Párizsban, és rengeteget
fejlődtem szakmailag. Napi tíz-tizenkét órát dolgoztunk, utána
elmentünk valami szórakozóhelyre, másnap pedig kezdtük elölről.
Aztán váratlanul teherbe estem. Bár nem így terveztem, igyekeztem
kihozni a helyzetből a legjobbat. Azt akartam, hogy Amy itt
szülessen meg, Ausztráliában, Philippe szülei viszont ragaszkodtak
volna hozzá, hogy Franciaországban maradjak. Végül mégis
eljöttem.
–  És Philippe?
–  Ő ott maradt Párizsban. Jó állása volt, nem akarta feladni.
Elvégre nemsokára három embert kellett eltartania.
– Én sosem hagytam volna, hogy egyedül szüld meg a gyerekünket.
–  Te egészen más ember vagy, mint Philippe. – A  lány hangja
elcsuklott. – Tényleg nehezemre esik erről beszélni.
– Szívesen átölelnének, de akkor holnap már az egész város rólunk
beszélne. Épp ott sétálgat anya két barátnője, már észre is vettek
minket.
Lizzie mosolyt erőltetett az arcára, és odaintett a hölgyeknek, akik
egyébként törzsvendégek voltak a Kék Öbölben.
– Igyekszem gyorsan befejezni – mondta, majd nagy levegőt vett. –
Amikor visszamentem Franciaországba, rögtön éreztem, hogy
valami megváltozott.
– Philippe talált valaki mást?
–  Egy atal lányt, aki akkor kezdett az étteremben. Philippe azt
állította, hogy nem jelent neki semmit, csak magányosnak érezte
magát, a lány pedig ráhajtott… Bocsánatot kért, és esküdözött, hogy
többé nem fordul elő. Mit tehettem volna?
–  Tudod, mit gondolok erről. Zéró tolerancia, ami a hűtlenséget
illeti.
– Huszonhárom éves voltam, egy újszülött baba édesanyja. Lyonba
költöztünk, hogy új életet kezdjünk. Amikor Amy féléves lett,
visszamentem dolgozni, de már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.
Philippe arra vágyott, hogy ugyanúgy éljünk, mint amikor még nem
voltunk felelősek egy másik ember életéért. De én már nem tudtam
felhőtlenül bulizni egy fárasztó munkanap után.
– Ezért ő inkább más nő után nézett.
–  Mindig tagadta, hogy hűtlen lenne, de nem tudtam megbízni
benne. Tele voltam gyanakvással és féltékenységgel, és ez teljesen
felemésztett. Amikor Amy négyéves lett, nem bírtam tovább.
– Szeretted a férjedet?
– Azt hittem, hogy szeretem.
– És most mit érzel iránta?
–  Mégis mit gondolsz? Örülök, hogy túl vagyok rajta. A  múltam
része, és Amy révén valamennyire mindig az életem része lesz, de
nem hiszem, hogy meg tudok neki bocsátani.
– Tényleg jobb, ha nem találkozom vele. Félek, hogy nem tudnám
türtőztetni magam.
–  Nem az volt a célom, hogy te is rosszul érezd magad. De most
már talán érted, miért vagyok olyan bizalmatlan a túlságosan jóképű
fér akkal szemben.

Lizzie másnap reggel már szabályosan rosszul volt az idegességtől.

Szerzett valakit, aki helyettesítette a bisztróban, mert az egész
napját Amynek akarta szentelni, na meg a kellemetlen
beszélgetésnek az exével. Ilyen körülmények között úgysem tudott
volna a munkára koncentrálni. Egy biztos: bármi történjék is, a
végsőkig küzdeni fog a lányáért. Azért költözött a Del n-öbölbe,
hogy jó életet biztosítson Amynek, és ehhez minden körülmények
között ragaszkodni fog.
Hatalmas boldogság volt ilyen hosszú idő után újra együtt lenni a
lányával. Ölelték, puszilták egymást, Lizzie magába szívta Amy édes
illatát, kérdésekkel bombázta, viccelődött vele, és élvezettel
hallgatta a csacsogását.
Amynek ilyenkor mindig szüksége volt pár napra, hogy a
Franciaországban töltött hetek után újra hozzászokjon az angol
nyelvhez. De nagyon tetszett neki a tengerparti városka és a bisztró
fölött berendezett új otthonuk. A  Kék Öböl alkalmazottai nagy
ovációval fogadták, aztán megérkezett Maura, hogy elvigye Amyt
Al e-hoz. A  lehetőség, hogy saját kiskutyája lehet, annyira lázba
hozta a kislányt, hogy Lizzie tudta, a lánya miatt már nem kell
aggódnia. Egészen biztosan jól fogja érezni magát új lakhelyükön, a
Del n-öbölben.
A  megbeszélés Philippe-pel viszont még mindig nagyon
aggasztotta. Több mint egy éve nem találkozott az exférjével, és
azon igyekezett, hogy a gondolataiból is száműzze. El sem tudta
képzelni, milyen lesz újra szemtől szemben állni vele.
Azt javasolta, hogy semleges terepen, a szállodában találkozzanak.
Ebben a napszakban nem lesznek sokan a hotel társalgójában,
zavartalanul tudnak beszélgetni.
Mély levegőt vett, igyekezett megnyugodni. Amikor szétnézett a
szálloda halljában, Jesse ígérete jutott az eszébe. A fér azt mondta,
a közelben lesz, hogy szükség esetén a segítségére siessen. Bár
elképzelni sem tudta, hol lehet, biztos volt benne, hogy nem fogja
cserben hagyni. Egy percig sem félt attól, hogy Philippe
bántalmazná, de azért jó érzés volt tudni, hogy számíthat Jesse-re.
Ebben a pillanatban bukkant fel a volt férje. Angolul üdvözölte
Lizzie-t, azzal a francia akcentussal, ami annak idején annyira
lenyűgözte a lányt. Nem változott semmit, most is remekül nézett
ki. Amy tőle örökölte sötét szemét és sötétszőke haját. Lizzie pár
évvel ezelőtt még szerette ezt a fér t, és hitte, hogy hosszú, boldog
jövő vár rájuk. Most viszont már semmit sem jelentett a számára.
Kizárólag Amy kedvéért vállalta, hogy egyáltalán találkozzon vele.

Jesse úgy ismerte a szállodát, mint a tenyerét. Nem volt nehéz olyan
helyet találnia, ahonnan észrevétlenül szemmel tarthatta Lizzie-t és
a volt férjét. Egy tükörből látott rájuk, és nem kellett attól tartania,
hogy Philippe vagy a lány leleplezi. A  biztonság kedvéért egy
szétteregetett napilapot tartott a kezében, amely mögé bármikor
elbújhatott. Úgy érezte magát, mintha magánnyomozó lenne egy
mozi lmben. Csak éppen itt a saját bőrére megy a játék.
Lizzie percre pontosan érkezett, elegáns, sötét nadrágkosztümben
volt, szorosan összefogott hajjal. Vajon a hivatalos öltözet
páncélként szolgál az exférje ellen? Gyönyörű volt, de idegenszerű,
ezt az arcát Jesse nem ismerte. Csak a tartásából látszott, mennyire
ideges.
Alighogy megérkezett, odalépett hozzá egy magas, karcsú alak
szürke nadrágban, könnyű, nyári pulóverben. Tényleg nagyon jóképű
volt: széles vállú, sportos alkatú fér kellemes arcvonásokkal.
Francia szokás szerint két puszival üdvözölték egymást, amitől
Jesse gyomra azonnal összeugrott, hiába tudta, hogy ez puszta
formalitás. Lizzie ezzel az emberrel akarta leélni az életét. Ő volt a
gyermeke apja. Valamikor szerette…
Leültek egy asztalhoz, és beszélgetni kezdtek. Jesse hallotta a
hangjukat, de ahhoz túl nagy volt a távolság, hogy a szavakat is
kivegye. Ez már csak azért sem sikerülhetett, mert hol angolul, hol
franciául társalogtak.
Még sosem hallotta a lányt franciául beszélni. Teljesen
megváltozott az arca, a mimikája, a gesztikulációja, mintha nem is
ugyanaz az ember lett volna. Jesse döbbenten gyelte. Eddig azt
hitte, jól ismeri, de most az volt az érzése, Lizzie még mindig tele
van titokkal és meglepetéssel.
Mivel nem értette, miről beszélnek, csak találgatni tudott. Philippe
bizonyos feltételekhez kötötte, hogy Amy felügyeleti joga Lizzie-nél
maradhasson? Vagy arról próbálja meggyőzni a lányt, hogy vissza
kell költöznie Franciaországba?
Kész volt rá, hogy közbeavatkozzon, ha Philippe esetleg nagyon
rámenőssé válna, bár egyelőre úgy tűnt, hogy ez a veszély nem áll
fenn. Ellenkezőleg, a beszélgetés túlságosan is barátságos
hangulatban zajlott, legalábbis Jesse várakozásaihoz képest.
Lizzie többször is felnevetett, egyszer még meg is ölelte az exférjét,
aki állítólag pokollá tette az életét. Philippe is meglepően
elégedettnek látszott ahhoz képest, hogy harcban állt a volt
feleségével a lánya felügyeleti jogáért.
Jesse teljesen értetlenül állt a dolog előtt, elképzelni sem tudta, mi
zajlik az egykori házastársak között. Másrészt a saját érzéseivel sem
volt tisztában. Miért érzi ennyire nyomorultul magát, miközben
Lizzie és Philippe megbeszélése láthatóan jól alakul? Mardosó
fájdalom telepedett rá, a levegővétel is nehezére esett. A  Lizzie-vel
tervezett közös jövő hirtelen bizonytalannak tűnt, üresnek és
magányosnak érezte magát.
Ez lenne a féltékenység? Erről beszélt a lány? Jesse még sosem
tapasztalt ilyesmit.
Lizzie és Philippe most felállt, újra megölelték egymást, és a
legnagyobb egyetértésben elindultak a kijárat felé.
Jesse is felpattant, az újságot az asztalra dobta, és egy oldalsó ajtón
kilépett a teraszra, ahonnan végignézhette a volt házastársak
búcsúzkodását, hacsak a lány nem kíséri el Philippet egészen az
autójáig.
Nem tette. Megálltak a bejárat előtt, megpuszilták egymást, és
Lizzie jól hallhatóan, angolul ezt mondta:
– Akkor találkozunk Lyonban, egy új élet kezdetén.
Jesse megdermedt.
A  lány megvárta, míg a volt férje beül az autójába, és amikor
elhajtott, integetett neki.
Jesse-t mintha fejbe vágták volna.
Lyon? Új élet? Ez csak egyet jelenthet!
Már megint ugyanaz történik, mint Camillával. Ezúttal viszont
nem fogja kiszolgáltatni magát az érzéseinek. Szerencsére van
menekülőút: elfogadja a texasi állást, és kiveri a fejéből Lizzie-t.
Miközben ökölbe szorított kézzel meredt maga elé, a lány
jókedvűen mosolyogva lépett oda hozzá.
– Hát itt vagy! Már mindenütt kerestelek. Jó híreim vannak.
– Tényleg? Akkor ki vele!
–  Philippe letett arról, hogy kizárólagos felügyeleti jogot
igényeljen. Azért jött, hogy bocsánatot kérjen a viselkedése miatt, és
hogy elmondja…
– Mit? – vágott közbe Jesse türelmetlenül.
–  Azt, hogy… mennyire szereti Amyt, és hogy mindig ő lesz a
legfontosabb számára az életben.
Jesse biztos volt benne, hogy a lány hazudik. Az  exe biztos nem
repülte volna át a fél világot csak azért, hogy ezt elmondja. Abban
nem kételkedett, hogy Philippe bocsánatot kért, de vajon miről
beszéltek utána? Miért nevettek annyit, és miért ölelték meg
egymást? Egyetlen magyarázatot talált: elhatározták, hogy újra
megpróbálkoznak az együttéléssel.
– Nagyon rendes tőle – jegyezte meg epésen.
– Jó benyomást tettél Amyre, „Jesse bácsi” – mondta most a lány,
aki láthatóan nem vett tudomást a fér rosszkedvéről.
– Amy nagyon édes kislány.
Jesse épp Nikkinek mutatott néhány barista trükköt, hogy tökélyre
fejlessze a lány szakértelmét, amikor Lizzie behozta a bisztróba
Amyt. A kislány azonnal a fér karjába vetette magát, Jesse bácsinak
nevezte, és olyan bizalommal mosolygott rá, mintha ezer éve
ismernék egymást.
Jesse annyira imádta az unokaöccsét, hogy a halála után sokáig
kerülte a gyerekek társaságát. Úgy érezte, elárulná a kis ú emlékét,
ha más gyerekeknek szentelné a gyelmét.
–  Tudnod kell, hogy ez nagyon nagy szó, Amy alaposan
megválogatja, hogy kivel barátkozik – mondta a lány, majd
hozzátette: – Szívesen bemutattalak volna Philippe-nek.
– Miért? – kérdezte a fér ellenségesen.
Mégis miért kellett volna megismerkedniük? Mert a jövőben
kénytelenek lesznek elviselni egymást a családi összejöveteleken?
Azt már nem! Inkább haza se jön többé Texasból!
– Mert… ő Amy apja.
–  Annak alapján, amit eddig meséltél róla, nem szívesen ráztam
volna kezet vele. Vagy hirtelen megváltoztak a dolgok kettőtök
között?
–  Igen – felelte a lány kissé zavartan. – Pontosabban Philippe
változott meg. Végre felnőttként viselkedett, és belátta a hibáit.
– És?
–  Nem értem, mire akarsz kilyukadni – húzta fel a szemöldökét
Lizzie.
–  Semmire, csak azt gondoltam, hogy még mondani akarsz
valamit.
– Így is van, csak nem most és nem itt.
Jesse most már meg volt győződve róla, hogy helyes következtetést
vont le a látottakból. Lizzie vissza fog térni a férjéhez.
–  Én is mondani akarok neked valamit. Reggel telefonált a texasi
cég vezetője, és azt mondta, a nap végéig választ kell adnom,
elfogadom-e az állásajánlatukat. Ha igen, hétfőn már kezdhetek is.
Vagyis holnap oda kell repülnöm.
Lizzie arcából kifutott minden vér.
– És… hogy fogsz dönteni?
– Elfogadom az ajánlatot.
Jesse tisztában volt vele, hogy a harag és a kétségbeesés beszél
belőle, de nem tudta türtőztetni magát.
–  Ezek szerint már holnap elutazol? – kérdezte a lány elcsukló
hangon. – Mi lesz a válladdal? Még nem gyógyult meg teljesen.
– Az irodai munka nem árt neki.
A  fér összeszorított szájjal meredt maga elé. Elmondhatta volna
Lizzie-nek, mennyire szereti, hogy vele szeretné leélni az életét, de
nem kapott tőle egyetlen biztató jelet sem. Vagy legalább
megmondhatná őszintén, hogy úgy döntött, ad még egy esélyt
Philippe-nek. Mi másért térne vissza Lyonba?
– Tehát végleg elhagyod a várost.
– Nagyon úgy néz ki.
– És velünk mi lesz?
–  Még mindig nincs semmi mondanivalód a számomra? –
kérdezett vissza a fér .
 – Semmi olyasmi, amit hallani szeretnél.
Jesse tekintete elsötétült. Lizzie az órájára nézett, és dacosan
felvetette a fejét.
– Akkor ideje közölnöd a texasiakkal a döntésedet – mondta, majd
sarkon fordult, és határozott léptekkel elhagyta az épületet.

Lizzie arra számított, hogy a fér utánaszalad, és biztosítja róla,

hogy fatális tévedés történt. Már majdnem hazaért, amikor
tudatosult benne, hogy Jesse nem fogja meggondolni magát. A fér
lemondott róla. Annyira elgyengült, hogy meg kellett kapaszkodnia
a del n formájú szeméttárolóban. Az  öböl valamennyi
háztartásában ilyen kuka állt. Lizzie eddig kedvesnek találta az
ötletet, de most az volt az érzése, hogy a műanyag del n gúnyos
mosollyal méregeti.
Nagy nehezen felvonszolta magát az emeletre, de a lakásban csak
még rosszabb lett a helyzet, mivel minden Jesse-re emlékeztette: a
falak, amelyeket ő festett ki, a padló, amelyet ő rakott le, a kanapé,
amely még őrizte az arcszesze illatát, és persze az ágy, amelyben alig
pár órája még szenvedélyesen szeretkeztek. Most pedig a fér , alig
pár órával azután, hogy Amy megérkezett, bejelentette, hogy nem
akar tőle semmit.
Ezek szerint mégiscsak egy volt Jesse hódításai közül! Lizzie talán
még sosem érzett ekkora fájdalmat.
Levetette magát az ágyra, és belefúrta az arcát a párnába, amelyen
reggel még a fér feje nyugodott. Kétségbeesetten keresett valami
elfogadható magyarázatot a történtekre, de nem talált. Mit értett
félre? Mit nem vett észre?
Jesse bejelentése derült égből villámcsapásként érte. Köze lehet a
fér váratlan döntésének Philippe felbukkanásához? Neki magának
sokat segített a találkozás a volt férjével. Eloszlatta a félelmeit, és
pont abban erősítette meg, hogy bátran belevághat egy új
kapcsolatba.
Philippe először bocsánatot kért a hűtlensége miatt, majd
bejelentette, hogy hamarosan újraházasodik. Thérèse, a
menyasszonya francia-kanadai nő, aki szintén séfként dolgozik.
Lizzie első gondolata az volt, vajon milyen hatással lesz mindez a
lányára, de Philippe megnyugtatta, hogy továbbra is Amy a
legfontosabb a számára, és biztos benne, hogy a leendő felesége jól
kijön majd a kislánnyal. Thérèse egyébként szívesen találkozna
Lizzie-vel, hogy egy kicsit megismerjék egymást, és hogy
beszélgessenek Amy franciaországi látogatásairól.
A  lány szívesen elfogadta Philippe békejobbját, már csak Amy
kedvéért is.
– Az a jó, hogy az ember tanulhat a hibáiból – mondta a volt férje,
és Lizzie teljesen egyetértett vele.
Csak most döbbent rá, mekkora hibát követett el, amikor Philippe
viselkedése miatt Jesse-t büntette a bizalmatlanságával. Nem
minden fér egyforma, és a jóképűség sem predesztinál senkit arra,
hogy hűtlen legyen.
Philippe csak egy atalkori fellángolás volt a számára, inkább
lázadásból, mintsem szerelemből követte Franciaországba. Soha
nem érzett iránta olyan mély kötődést, mint Jesse iránt. A  volt
férjével évek alatt sem került olyan szoros kapcsolatba, mint Jesse-
vel az elmúlt néhány hét alatt.
Különös módon éppen az exférjével való beszélgetés döbbentette
rá, mennyire szereti Jesse-t. Hirtelen eltűnt belőle a múlt minden
keserűsége és félelme, olyan könnyűnek és tisztának érezte magát,
mintha átmosták volna a lelkét.
Világosan látta, hogy Jesse-vel akarja leélni az életét.
Pont ezt akarta elmondani a fér nak. Hogy a Philippe-pel való
találkozás megszabadította a múlt terheitől, és most már készen áll
rá, hogy teljes szívéből szeresse őt.
Ehelyett mi történt? Jesse brutálisan elvágta a kettejük közt
létrejött köteléket. Meghódította, majd egyik pillanatról a másikra
eltaszította magától. Úgy látszik, mégiscsak hallgatnia kellett volna
Sandyre.
Hogy lehetett ilyen naiv? Ezt egyszerűen nem akarta elhinni. Nem
tévedhetett ekkorát!
Ki kell derítenie, mi az igazság. Az  zavarja Jesse-t, hogy tartja a
kapcsolatot a volt férjével? Ha így van, ezen nem tud segíteni. Sosem
fogja megakadályozni, hogy Amy találkozzon az apjával.
Miért kérdezte Jesse többször is, hogy nincs-e még valami
mondanivalója a számára? Mit várt tőle?
Hogy biztosítja róla: Philippe már nem jelent neki semmit, és
csakis Amy miatt találkozik vele?
El kellett volna mondania neki, mennyire szereti, és hogy akár
Texasba is elmenne vele, vagy a Fülöp-szigetekre, vagy Indiába, vagy
a világ végére… mindegy, csak együtt lehessenek. Mert a fér nélkül
– erre csak most döbbent rá – üres és magányos lenne az élete.
Felugrott az ágyról, kiviharzott a lakásból, és leszáguldott a
lépcsőn.
A  lakóhajóhoz hajtott, de Jesse nem volt otthon. Eszébe jutott,
hogy talán úszni ment még egyszer, utoljára a kedvenc strandjára,
mielőtt elhagyja a Del n-öblöt.
Ha kell, a repülőtérre is utánamegy! Nem hagyja elutazni addig,
míg ki nem deríti, érez-e iránta valamit a fér !

Jesse addig úszott, míg úgy nem érezte, hogy mindjárt leszakad a
karja. A  zikai fájdalom azonban semmiségnek tűnt ahhoz a kínhoz
képest, ami a bensejét mardosta. Azt remélte, a hideg víz és a
megerőltető mozgás legalább abban segíteni fog, hogy rendet tegyen
a fejében.
Hogy lehetett ekkora idióta?! Szánalmas, gyáva lúzerként
viselkedett. Hagyta, hogy a félelem győzedelmeskedjen az érzésein.
Ekkora őrültséget! Lizzie nem Camilla! Soha nem bántaná őt
szándékosan. Így most ő maga okozott fájdalmat a lánynak, csak
mert a fejébe vette, hogy Lizzie vissza akar menni a volt férjéhez.
Csakhogy ez az egész nem több puszta fantáziálásnál! A  lány egy
szóval sem mondta, hogy így van, és láthatóan lesújtotta Jesse
bejelentése.
Kezdte érteni, mivel küzdött Lizzie éveken keresztül.
A féltékenység tényleg az őrületbe tudja kergetni az embert!
Egyszerűen csak rá kellett volna kérdeznie arra, amitől félt.
Ehelyett kockára tette azt a törékeny bizalmat, ami kialakult
közöttük az elmúlt néhány hét alatt. Gyáván és kegyetlenül
viselkedett.
Kimerülten kisétált a partra, magára terítette a törölközőjét, és
elindult az autójához. Meg kell keresnie Lizzie-t, és sürgősen
bocsánatot kell kérnie tőle. És ami a legfontosabb: el kell mondania
neki, mennyire szereti.
Elszántan felvetette a fejét – és ekkor megpillantotta a lányt.
Lélekszakadva futott felé, keresztülvágva a homokos tengerparton.
Jesse látta rajta, mennyire zaklatott. Félelem, dac és még valami
tükröződött az arcán, amitől a fér szíve hevesebben kezdett verni.
 Szaladni kezdett ő is a lány felé, de amikor már csak pár lépés
választotta el őket egymástól, Lizzie megtorpant, és feltartotta a
kezét.
–  Mielőtt közelebb jössz, hadd mondjak valamit. Többször is
megkérdezted tőlem a szállodában, nincs-e valami mondanivalóm.
– Hibát követtem el, Lizzie, és szeretnék…
–  Hadd mondjam végig, Jesse – vágott a szavába a lány. – Nem
tudom, ezt szeretnéd-e hallani, de vállalom a kockázatot. Szeretlek,
Jesse Morgan. Az első pillanattól kezdve nagyon tetszettél nekem, és
minél jobban megismertelek, annál vonzóbbnak láttalak. Amikor a
múltkor itt táncoltunk a tengerparton, beléd szerettem. De az is
lehet, hogy már korábban, amikor a lábamat masszíroztad, vagy
amikor elvégezted a baristatanfolyamot a kedvemért. Egyszer már
elveszítettelek egy ostoba félreértés miatt, nem akarom még egyszer
elkövetni ugyanezt a hibát. Ezt akartad hallani?
A lány tágra nyílt szemmel, remegő ajkakkal várta a választ.
Szeret engem! Jesse legszívesebben körbeugrálta volna az
Ezüstsirály-öblöt örömében. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy
kockára tette ezt a szerelmet? Lizzie a világ legcsodálatosabb
asszonya, nem élné túl, ha elveszítené.
– Nem egészen erre számítottam, de nagyon tetszik.
– Már megint rébuszokban beszélsz, de nekem most nincs erőm a
találgatáshoz, Jesse.
A fér nagy levegőt vett, aztán belevágott.
–  Hallottalak titeket, amikor búcsúzkodtatok Philippe-pel. Azt
mondtad neki: „Akkor találkozunk Lyonban, egy új élet kezdetén.”
Azt gondoltam, ez csak egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy
visszatérsz a volt férjedhez. De most, hogy szerelmet vallottál
nekem, azt kell hinnem, hogy valamit nagyon félreértettem.
–  Fel nem foghatom, hogy juthatott ilyesmi az eszedbe! Persze
hogy nem megyek vissza Philippe-hez! Miért nem kérdezted meg,
miről van szó?
–  Mert elborult az agyam. Annyira megrémültem attól, hogy
elveszítelek, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni. Elmondod,
miért akarsz Lyonba utazni?
– Mehetnénk együtt is.
– Na, most meg te beszélsz rébuszokban.
– Philippe megkért, hogy egyelőre ne mondjam el senkinek, mivel
még Amy sem tudja. Újra akar házasodni áprilisban. Engem, sőt
téged is meghívott az esküvőre.
– Philippe megnősül? – csodálkozott Jesse.
–  Miért ne? Remélem, az új feleségével boldogabb lesz, mint
velem.
–  Nahát, ez fel sem merült bennem. Csak arra tudtam gondolni,
hogy vissza akar kapni téged.
–  Tényleg el tudtad volna képzelni, hogy azok után, ami köztünk
történt, fogom magam, és visszamegyek az exférjemhez? Mégis
minek nézel engem?
– Attól tartok, nem vagyok méltó hozzád.
– Ne mondd ezt! – lépett oda hozzá Lizzie, hogy megsimogassa az
arcát.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – ragadta meg a kezét a fér .
–  Ha te is megbocsátod nekem, hogy titkolóztam előtted.
Nyugodtan elmondhattam volna ott rögtön, hogy Philippe már az új
házasságát tervezi. Szeretlek, Jesse, nem akarlak elveszíteni.
– Te már kétszer is szerelmet vallottál nekem, most már én jövök.
Nem szeretnék lemaradni – felelte Jesse, és átölelte a lányt.
– Hú, csuromvizes vagy, és jéghideg! – kiáltott fel Lizzie. – Majd én
felmelegítelek.
–  Szeretlek – suttogta a fér . Csodálatos érzés volt kimondani,
amit érzett. – Szeretlek – ismételte meg, most már bátrabban. –
Kvittek vagyunk.
–  Tudod, hányszor fogod még ezt hallani tőlem? Úgy döntöttem,
hogy Amyvel együtt követünk téged Texasba.
– Itthagynád miattam a bisztrót?
–  Amikor idejöttem, azt gondoltam, hogy egy tengerparti kis
bisztró nem jelent komoly kihívást a karrierem szempontjából.
Időközben nagyon megszerettem a helyet, de téged sokkal jobban
szeretlek. Szóval ha menni akarsz, mi is veled tartunk.
–  Nem kell itthagynod a Kék Öböl bisztrót, mert nem megyek
Amerikába.
– Hogyhogy?
– Bennel közös ingatlancéget alapítunk.
– Biztos, hogy ezt akarod? Miattam nem kell lemondanod egy jobb
lehetőségről.
– Tényleg szeretnék itt élni, persze csak veled. Ugye most már nem
kell úgy tennünk, mintha csak barátok volnánk? És féltékenynek sem
kell lennünk egymásra.
– Te nem is voltál soha féltékeny rám.
–  Dehogynem! Szörnyű érzés volt látni, hogy megöleled és
megpuszilod a volt férjedet.
– De hiszen a franciák így üdvözlik egymást!
– Tudom, mégis elviselhetetlennek éreztem.
– Ezek szerint mindketten féltékeny típusok vagyunk?
 Lizzie csak viccelt, de a fér teljesen komolyan válaszolt.
– Én tudok megoldást a problémánkra. Szeretet, hűség, biztonság,
míg a halál el nem választ.
– Nem pontosan értem, mit akarsz ezzel mondani.
Jesse már úszás közben is ezen gondolkodott. Nem tudta elképzelni
az életét Lizzie nélkül, arra vágyott, hogy családot alapítson vele és
Amyvel.
– Ha jegygyűrűvel is megerősítenénk az összetartozásunkat, talán
kevésbé lennénk féltékenyek egymásra.
–  Ez most lánykérés akart lenni? – kérdezte Lizzie ragyogó
szemmel.
– Igent mondasz rá?
–  Persze hogy igent mondok! – ölelte át a lány. – El sem hiszed,
milyen boldog vagyok!
–  Hát még én milyen boldog vagyok! – vágta rá Jesse, majd
szenvedélyesen megcsókolta a jövendőbelijét.
–  Te jó ég, mekkora vihart fog kavarni a városban ez a hír! –
mondta a lány kuncogva.
– A rokonaim és a barátaim ugrálni fognak örömükben.
–  És a többiek? Akik fogadásokat kötöttek, hogy egész életedben
agglegény maradsz?
–  Egyáltalán nem sajnálom őket, sőt. Miattuk volt olyan rossz
hírem, hogy szóba sem akartál állni velem.
– De szerencsére meg tudtál győzni arról, hogy tévednek.
– Szeretlek, Lizzie.
– Én is szeretlek, Jesse.
–  Ez már a harmadik volt. Mi lenne, ha napnyugtáig még
harmincszor szerelmet vallanánk egymásnak?
 – Benne vagyok. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogom unni ezt a
szót, ha a te szádból hallhatom.
 UTÓHANG
Két hónappal később

Gyerekkorában Lizzie nem szerette a karácsonyt. A pulykasült és az

ajándékozás között rendszerint hatalmas veszekedésre került a sor.
Felnőttkorában már jobb volt a helyzet, többnyire kellemesen telt
az ünnep, akár Európában volt éppen, akár Ausztráliában.
Erre a mostani karácsonyra viszont egész életében emlékezni fog,
mert ekkor lett Jesse Morgan felesége.
December 24. délutánján szikrázott fölöttük a nap a felhőtlen, kék
égen. Sandy elegáns kontyot varázsolt a húgának, amelybe fehér
szalagokat font, és krémszínű rózsabimbókat tűzdelt.
A  menyasszony fülét apró gyémánt fülbevaló díszítette, a vőlegény
előkarácsonyi ajándékai.
Az  utolsó simításokra egy lakókocsiban került sor az Ezüstsirály-
öbölben, azon a helyen, ahol a kapcsolatuk többször is komoly
fordulatot vett. Úgy gondolták, ennél tökéletesebb helyszínt nem is
találhatnának arra, hogy örök hűséget esküdjenek egymásnak.
A lakóautó Sandy ötlete volt, aki divatfotózásokon találkozott ezzel
a megoldással, amikor még a reklámszakmában dolgozott. A  jól
felszerelt, kényelmes kocsi tökéletesen megfelelt a célnak, még egy
hatalmas tükör is volt benne, hogy a menyasszony alaposan
megnézhesse magát, mielőtt a násznép elé vonul.
–  Mutasd magad! – téblábolt körülötte a nővére izgatottan. –
Minden tökéletes, gyönyörű vagy!
Lizzie annyira boldog volt, hogy izgulni is elfelejtett. A ceremóniát
ugyanaz szervezte, aki Sandyék esküvőjét is bonyolította, így Lizzie
biztos volt benne, hogy minden rendben lesz. Egyedül amiatt
aggódott, elég szépnek látja-e majd Jesse a menyasszonyi ruhában.
– Szerinted mit fog szólni hozzá? – kérdezte a nővérét.
– Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű menyasszonyt,
és ezt egyáltalán nem azért mondom, mert a húgom vagy –
jelentette ki Sandy. – Ez a ruha álomszép. Egyszerű, elegáns,
visszafogottan szexi. Tökéletesen illik hozzád.
–  Köszönöm – ölelte át Lizzie hálásan. – Annyiszor óvtál attól,
hogy összejöjjek Jesse-vel, remélem, nem gondolod, hogy hibát
követek el.
– Jaj, dehogy! – felelte a nővére nevetve. – El sem tudod képzelni,
milyen boldogok vagyunk Bennel, hogy vége összejöttetek! Mindig is
úgy gondoltuk, hogy egymásnak vagytok teremtve, de nem akartuk
erőltetni a dolgot. Amilyen önfejűek vagytok, fejvesztve
menekültetek volna, ha megpróbálunk összeboronálni benneteket.
Lizzie mosolyogva rázta a fejét.
–  Nem néztem ki belőletek ekkora ravaszságot. De nagy
szívességet tettetek nekünk, az biztos. Ki hitte volna, hogy egy
testvérpárhoz megyünk feleségül? Mint a mesében! Éljenek a Del n-
öbölbeli srácok!
Sandy ösztönösen a pocakjára tette a kezét, amely még alig
domborodott, de már ott növekedett benne a Morgan család
legújabb tagja.
– Igazi happy end ez mindkettőnk számára – bólintott Sandy, majd
kézen fogta a húgát. – Gyere, menjünk! A szívdöglesztő vőlegényed
már biztos tűkön ül, hogy kimondhassa végre a boldogító igent.
Lizzie nagy levegőt vett, mielőtt rálépett a kagylókkal kirakott,
karácsonyi díszítéssel szegélyezett útra, amely a fehér esküvői
pavilonhoz vezetett. A  noman fodrozódó, kék víznél csodásabb
hátteret elképzelni sem tudott volna ehhez a látványhoz. A  sós
tengeri levegő és a hajába tűzdelt virágok illata összekeveredett az
orrában.
Először Sandy és Amy haladt végig az úton, elragadó, kávébarna
ruhában, amit a nővére viccesen csak baristaszerelésnek hívott.
Mindketten mezítláb voltak, akárcsak az ifjú pár.
Lizzie-nek csak most jutott eszébe, hogy a csodaszép,
gyémántberakású eljegyzési gyűrűt, amellyel Jesse a lánykérés
estéjén lepte meg, a bal kezéről áttegye a jobbra.
Amikor Sandyék elérték a pavilont, és csatlakoztak a vőlegényhez
meg a tanújához, Benhez, Lizzie is elindult az ösvényen.
Nem nézett a kétoldalt sorakozó vendégekre, még Maurát sem
vette észre, aki örömtől csillogó szemmel várakozott a pavilon
mellett, pórázon tartva Amy kedvencét, Al e-t és Ben golden
retrieverét, Hobót. Lizzie nem látott mást, csak Jesse-t, a világ
legjóképűbb, legsármosabb, legszeretetreméltóbb vőlegényét, aki
szürke lenvászon öltönyben, selyemingben, frissen borotválva várt
rá, a tekintetéből pedig boldogság, szeretet és szenvedély sugárzott.
Lizzie minden kétsége elszállt, tudta, hogy a fér számára is ő
most a legszebb nő az egész világon.
Végre itt álltak hát kéz a kézben, hogy ország-világ előtt örök
hűséget fogadjanak egymásnak.
– Szeretlek – súgta oda neki Jesse, mielőtt a pap megkezdte volna
a ceremóniát.
– Én is téged.
– Ez volt a háromezer-hatvanharmadik szerelmi vallomásunk.
–  Vajon mennyi gyűlik össze életünk végéig? – nézett a szemébe
Lizzie szerelmesen.
Miután a pap házastársaknak nyilvánította őket, Mr. és Mrs.
Morgan a vendégek örömujjongása közepette megcsókolták
egymást. A  megbeszéltek szerint most a klasszikus nászindulónak
kellett volna következnie, legnagyobb meglepetésükre azonban a
Jesse hódításainak dallama csendült fel zongorán és gitáron.
– Tudtad, hogy ezt játsszák majd? – ámult el a lány.
– Fogalmam sem volt, de nagyon tetszik – felelte a fér . – Te vagy
Jesse egyetlen hódítása, ugye tudod? És a világ legfantasztikusabb
karácsonyi ajándéka.

VÉGE
Fiona Hood-Stewart
A lélek meséi
 1. FEJEZET
Egy borongós októberi kedd délután Araminta Dampierre
gondolataiba mélyedve próbált leparkolni öreg Landroverével a falu
boltja előtt, amikor hirtelen egy lökést érzett, és egy tompa
csattanást hallott. Meghökkenve nézett hátra, és látta, hogy
nekiütközött egy terepjárónak.
Nagyot sóhajtva szállt ki a kocsiból, hogy megszemlélje az
ezüstösen csillogó Range Rover horpadt lökhárítóját.
Balszerencséjén bosszankodva nézett körül az elhagyatott utcán a
tulajdonost keresve, de senkit sem látott.
Vetett még egy bűnbánó pillantást az okozott kárra, majd úgy
döntött, hogy elintézi a bevásárlást. Addigra talán visszatér a
csillogó jármű tulajdonosa, és majd rendezik a dolgot.
Belépett az üzletbe, átnyújtotta a bevásárlólistát Mr.
Thompsonnak, és türelmesen kivárta, ahogy a fér fel-alá cikázva
összeszedte az árut a polcokról.
– És hogy van a kedves édesanyja? – érdeklődött az ősz hajú boltos
udvariasan.
–  Köszönöm, egész jól – felelte Araminta mosolyogva. –
Kigyógyult a légcsőhurutból.
– Hála az égnek. Az egy pocsék dolog, a feleségem is elkapta.
– Igazán sajnálom. – Araminta futó pillantást vetett a kirakaton át
a kocsik felé, és remélte, hogy Mrs. Thompson betegségének
részleteit nem kell végighallgatnia.
– Ez minden? – mosolygott a fűszeres kedvesen.
–  Köszönöm, igen. Kérem, írja fel a számlánkra, ahogy szokta. És
adja át jókívánságaimat Mrs. Thompsonnak.
– Köszönöm, kisasszony, át fogom adni.
Araminta hóna alatt a barna papírzacskóval lépett ki az utcára.
Milyen különös, hogy engem itt még mindig kisasszonynak
neveznek, gondolta. Holott idestova huszonnyolc éves vagyok, és
özvegy.
A  zacskót betette a kocsi ülésére, és azon töprengett, mit tegyen.
A  Range Rover tulajdonosának nem volt se híre, se hamva.
Az  örökkévalóságig eltarthat, míg felbukkan, márpedig neki nincs
arra ideje, hogy az egész délutánt itt töltse.
Végül elővett egy jegyzettömböt, rá rkantott néhány sort, és a
kocsi szélvédőjére tűzte. Ha a tulajdonosa jelentkezik nála, majd
megadja a biztosítója adatait.

– Már vissza is jöttem – kiáltott be Araminta a nappaliba, ahol az

anyja egy könyvvel a kezében a kandalló előtt üldögélt.
– Nagyszerű. Éppen megkértem Olive-ot, hogy szolgálja fel a teát.
– Rögtön jövök, csak gyorsan berámolok a kamrába. Egyébként Mr.
Thompson üdvözöl.
–  Nagyon köszönöm – bólintott Lady Drusilla kegyesen. –
Sürgősen hozzá kell látnom a karácsonyi bazár megszervezésének.
Igazán segíthetnél ahelyett, hogy azokat az ostoba gyerekkönyveket
írod! Legfőbb ideje, hogy visszatérj a régi kerékvágásba, és valami
hasznosat is csinálj. Én nem hagytam így el magam apád halála
után.
– Kérlek, anya, ne kezdd már megint!
– Jól van, na – csóválta a fejét Lady Drusilla.
Araminta közben csendben kiosont. Keresnem kellene magamnak
egy lakást, gondolta, miközben a hátsó lépcsőn fölment a konyhába.
Az  ő hibája, hogy folyton végig kell hallgatnia az anyja
megjegyzéseit. Nem bírta volna elviselni, hogy visszaköltözzön abba
a házba, amelyben korábban Peterrel élt, arról nem is beszélve, hogy
anyagilag sem engedhette volna meg magának. Rengeteg kiadással
járt az épületet kiüríteni, árulni, és a hitelt zetni. De érezte, hogy
megérett az idő a változtatásra.

Az  első, amit Victor Santander megpillantott vadonatúj kocsiján: a

csúnya horpadás a jobb oldali sárhányón. Egy idióta tolatáskor
nekiment, és még annyi tisztesség sem volt benne, hogy megvárja
őt. Letérdelt, megszemlélte a kárt, és megállapította, hogy az egész
sárhányót ki kell cserélni.
Dühösen állt föl, amikor meglátta a cédulát az ablaktörlő alatt.
Legalább a telefonszámát megadta a gaz ckó, állapította meg kissé
lecsillapodva. Az aláírás A. Dampierre volt. Se Mr., se Mrs.
Amint hazaér, felhívja ezt a bizonyos A. Dampierre-t. Csak előző
este érkezett, és egy baleset rögtön a legelső napon nem ígérkezett
jó előjelnek. A  pocsék idő is híven tükrözte borús hangulatát.
Hazájának vakító napsütéséről egyelőre le kellett mondania. De itt
legalább nyugodtan nyalogathatja a sebeit, és végre békén hagyják.
Boldog volt, hogy távol lehet a kellemetlen meglepetésektől,
melyekkel felesége – akitől hamarosan elválik – szokott kedveskedni
neki. A kettejük közötti távolság ennél nagyobb már nem is lehetne,
sem a szó valódi, sem átvitt értelmében.
Előhúzta a cédulát a nadrágja zsebéből, és elhatározta, hogy azon
nyomban fölhívja ezt a bizonyos A. Dampierre-t, hogy maga mögött
tudhassa ezt a kellemetlen ügyet. Az  előhívószám szerint az illető
valószínűleg a környéken lakik. Minden bizonnyal valami ügyetlen
farmer, gondolta.
 –  Taverstock Hall – jelentkezett be többszöri csöngetés után egy
előkelő női hang.
–  Jó napot, beszélhetnék kérem… – bizonytalanodott el Victor –
egy bizonyos A. Dampierre-rel?
–  Egy bizonyos A. Dampierre-rel? – kérdezte a hang kissé
gúnyosan.
–  Sajnos csak a keresztneve kezdőbetűjét tudom – felelte a fér
hűvösen.
– Értem. Akkor maga valószínűleg… Egy pillanat, kérem.
A háttérből tompa zajok hallatszottak.
–  Tessék! – Ezúttal egy másik, sokkal lágyabb női hang szólt a
telefonba. Victor meglepődött: ezek szerint az A. Dampierre név
mögött egy nő rejtőzik. Sokkal inkább egy köpcös, vörös képű
farmerre számított, márpedig ez a hang valami egészen más külsőt
sejtetett. Mindenesetre őt ez nem lágyította meg.
–  Bocsásson meg hölgyem, egy bizonyos A. Dampierre egy
üzenetet tűzött az ablaktörlőm alá. Ön lenne az?
–  Igen, én vagyok. A  lökhárító. Nagyon sajnálom, ami történt.
Véletlenül nekimentem, amikor le akartam parkolni.
– Mit nem mond!
– Attól tartok, elnéztem a távolságot – mondta a nő bűnbánóan.
– Nagyon úgy tűnik – jegyezte meg a fér gúnyosan.
– A biztosítótársaságom majd rendezi az ügyet – hangzott a vonal
másik végéről már korántsem annyira megszeppenten.
– Bizonyára – jött a barátságtalan válasz.
–  Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. – A  nő hangja már
szinte jeges volt. – Ha kívánja, máris felhívom a biztosítót, és
beszámolok az esetről.
 Victor egy kissé elbizonytalanodott, de aztán győzött a
kíváncsisága.
– Talán jobb lenne, ha személyesen találkoznánk, és egyeztetnénk
az adatainkat – mondta mosolyogva.
– Nem bánom – egyezett bele a nő rövid habozás után. – Magának
mikor lenne alkalmas?
Victor ezen elgondolkodott. Mivel már beköltözött, és a lovait is
elhelyezte a közeli istállóban, nem volt sok dolga. A nő hangja pedig
kifejezetten felkeltette az érdeklődését.
– Holnap délelőtt tízkor megfelelne önnek?
– Rendben.
– De ne a bolt előtt, ha kérhetem – tette hozzá tréfálkozva a fér .
A vonal másik végén kellemes, dallamos nevetés csendült fel.
– Tényleg ne. Maga hol lakik?
– A Chippenham Manorban.
–  De hiszen akkor maga az új szomszéd! Én a Taverstock Hallban
lakom.
– Vagy úgy! Hát akkor legfőbb ideje, hogy bemutatkozzam – felelte
Victor, miközben azon töprengett, vajon ez az izgató hang egy
hatvan körüli, testes hölgyhöz tartozik-e. – Ha megengedi, a nevem
Victor Santander.
– Örvendek… Araminta Dampierre.
– Részemről a szerencse. Holnap tízkor ott vagyok maguknál.
–  Ha nincs ellene kifogása, inkább én ugranék át magához –
mondta a nő gyorsan. – Akkortájt úgyis éppen el kell mennem
itthonról.
– Ahogy kívánja. Tízkor várom.
– És ami a lökhárítót illeti… igazán sajnálom.
 – Szóra sem érdemes. Megesik az ilyesmi. Holnap találkozunk.
Victor letette a telefont, s azon töprengett, vajon a nő miért
utasította el ilyen határozottan az ajánlatát, hogy ő menjen át
hozzá. Lehet, hogy van egy hirtelen haragú férje, aki jelenetet
rendezne, ha tudomást szerezne a balesetről?
Egy pohár whiskyvel a kezében ült vissza az íróasztalhoz, hogy
áttanulmányozza a lovak aktáit.

– Ki a csuda volt ez a különös fér a telefonban? – kíváncsiskodott

Lady Drusilla, miközben epekedve bámulta a süteményes tálat.
– Az új szomszéd. Egy kissé pökhendinek tűnik.
–  Biztosan külföldi. Már az is különös volt, ahogy a nevedet
mondta: A. Dampierre.
–  Ez nem az ő hibája. Én tettem egy cédulát az ablaktörlője alá,
amit így írtam alá.
–  Te üzenetet tettél egy idegen fér autójára? – Lady Drusilla
döbbenten vonta fel a szemöldökét. – Na de Araminta! Mégis hogy
gondoltad?
–  Véletlenül nekimentem a kocsijának – magyarázta Araminta
türelmesen, miközben teát töltött magának.
– Biztosan nem gyeltél oda.
– Tényleg nem – mondta Araminta mérgesen. – De a fér nagyon
megértő volt.
– Azt remélem is. Végtére is nem mindennap éri olyan szerencse,
hogy egy Taverstock tolasson neki az autójának.
– Jaj, anya, hogy lehetsz ilyen felfuvalkodott? – kérdezte Araminta
dühösen, és kék szeme csak úgy villogott a méregtől.
–  Feltétlenül beszélnem kell Marion Nethersmith-szel, hogy
megtudjam, ki ez a fér , és mi zajlik a birtokán – hagyta gyelmen
kívül Lady Drusilla a lánya méltatlankodását. – Szörnyű, hogy
manapság az ember már azt sem tudhatja, ki költözik a
szomszédságába.
–  Hamarosan kiderítem – jegyezte meg Araminta szárazon. –
Holnap tízre át kell vinnem hozzá a biztosítási papírjaimat.
– No de Araminta! Hogyan süllyedhetsz odáig, hogy férjezett nő…
úgy értem, özvegyasszony létedre… Miért nem mondtad neki, hogy
ő jöjjön ide?
–  Azért, mert… – Araminta hirtelen elhallgatott. Mert senkinek,
főleg egy idegennek nem akarom bemutatni, milyen lehetetlenül
tudsz viselkedni, szaladt ki majdnem a száján, de inkább ezt
mondta: – Holnap amúgy is be kell mennem a faluba.
– Jól van. Légy oly drága, és adj nekem a süteményből, kedvesem.
Úgy gondolom, egyetlenegy darab nem árthat meg.

Araminta másnap reggel pontosan tíz órakor kopott

farmernadrágban, esőkabátban és gumicsizmában hajtott fel öreg
Landroverével a Chippenham Manor kaviccsal felszórt bejáratához.
Csodálkozva állapította meg, hogy az egykor elvadult kertet valaki
megtisztította a gaztól, a sövényt megnyírta és az utat egyenletesen
elgereblyézte. Bárki is ez a Mr. Santander, nagy súlyt fektet
környezete ápoltságára.
Sir Edward halála után a birtokot hosszú ideig elhanyagolták, mert
az örököst, egy távoli unokatestvért, csak az érdekelte, hogy minél
előbb eladja az ingatlant. A birtok megújult képe bizalmat ébresztett
Aramintában.
A  vadonatúj, sérült lökhárítójú Range Rover egy csillogó Bentley
mellett állt. Amikor Araminta a kocsijából kiugorva meglátta a
horpadást, felsóhajtott. Aztán fölszaladt a lépcsőn, és becsöngetett.
Az ajtót egy inasegyenruhába öltözött, napbarnított fér nyitotta ki.
– Mr. Santander vár engem – mondta a nő meglepetten.
Chippenham Manor ugyan egy hatalmas angol vidéki birtok volt,
de egyenruhás személyzetre azért nem számított.
–  Mrs. Dampierre? – kérdezte a fér udvariasan, és meghajolt,
amikor kitárta a látogató előtt az ajtót. – Kérem, kövessen.
Araminta rögtön a bejáratnál megtorpant, mert rá sem ismert az
előcsarnokra. Bár híre ment annak, hogy az épületet felújították, de
mivel a munkálatokat egy londoni cég végezte, a faluban senki sem
tudott erről többet.
Álmélkodva bámulta a gyönyörű falburkolatot, az ízléses
csillárokat és az élénk színű, különös műalkotásokat. A káprázatosan
fehér márványpadló közepén, ami Sir Edward idejében ütött-kopott
volt, most egy kerek asztalka állt, rajta csinos virágcsokorral.
– Erre parancsoljon, hölgyem – mondta az inas.
A  szalon küszöbén Aramintának ismét elakadt a lélegzete a
meglepetéstől. Eltűntek a dohos, piszkos-zöld brokát faliszőnyegek,
a kopott, rojtos függönyök és Sir Edward ellenszenves őseinek
portréi. A helyiség most világos színekben pompázott, az ablakokon
szellős, fehér, a fényesre lakkozott parkettáig érő függönyök lógtak,
a sarokban modern, kényelmes ülőalkalmatosság kapott helyet,
melyet pasztellszínű párnák díszítettek. A falakon pedig olyan élénk
színű festmények lógtak, amilyeneket Araminta még sohasem látott.
– Úgy látom, valami másra számított.
A  vendég megfordult, és majdnem megbotlott egy vastag, kézi
csomózású szőnyeg szélében. Egy magas fér állt előtte, és vidáman
csillogó szemmel bámulta őt. Mélyfekete hajába a halántékánál már
ezüstös szálak vegyültek, arcvonásai büszkeséget és némi
önteltséget tükröztek.
–  Remélem, szigorú tekintetéből inkább tetszést, mint
megdöbbenést olvashatok ki. – Kérdőn vonta fel a szemöldökét, és
közben tetőtől talpig alaposan végigmérte Aramintát, majd
kinyújtott kézzel odalépett hozzá: – Victor Santander vagyok.
–  Araminta Dampierre – felelte a nő zavartan. – És a tekintetem
nem szigorú volt, hanem inkább csodálkozó. Nem gondoltam volna,
hogy Sir Edward komor szalonja ilyen szép is lehet.
– Tetszik magának?
A  fér az indokoltnál talán egy pillanattal tovább szorította
Araminta kezét, aki ettől furcsa bizsergést érzett a bőrén. Gyorsan
elhúzódott.
– Igen. A berendezés… szokatlanul világos és vidám. És egyáltalán
nem angolos. De ennek ellenére jól sikerült – tette hozzá zavartan.
–  Köszönöm, és dicséretként értékelem. Valójában fel akartam
kicsit vidítani ezt a régi házat. Remélhetőleg nem vittem túlzásba a
latin-amerikai művészettel – tette hozzá kissé bizonytalanul.
–  Nem, biztosan nem. Éppen ez teszi bájossá – nyugtatta meg
Araminta.
Kihúzta magát, és már bánta, hogy nem valami tetszetősebb ruhát
vett föl az ócska farmernadrág és a pulóver helyett. Vendéglátója
olyan izgatóan magabiztosnak és ápoltnak tűnt tökéletes szabású,
bézsszínű kordnadrágjában, az ingben és a nyakkendőben, valamint
a halványsárga kasmír mellényben, hogy Araminta sajnálta, amiért
nem fordított nagyobb gyelmet öltözékére.
–  Szeretnék még egyszer elnézést kérni a hibámért. Igazán
sajnálom, ami a kocsijával történt.
– Nem számít – legyintett a fér . – Felejtse el, kérem! Manuel hoz
nekünk kávét.
Az ajtóban álló alkalmazotthoz fordult, és halkan mondott valamit
egy olyan nyelven, amit Araminta nem értett. Az inas előrébb lépett,
elvette a vendég kabátját, majd eltűnt.
–  Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a fér udvariasan az egyik
széles kanapéra. – Ezek szerint tehát szomszédok vagyunk.
A  férjével él Taverstock Hallban? – kérdezte, s közben gyelmesen
megnézte magának a csinos, elegáns nőt, akinek gyönyörű, kék
szeme, hibátlan bőre és vállig érő, szőke, hullámos haja volt.
Bár legnagyobb sajnálatára a túl méretes pulóver csak sejtetni
engedte az alakját, azt kétséget kizáróan meg tudta állapítani, hogy
vendége igazi szépség.
– Nem. A birtok az anyámé.
Victor nem vette le a szemét Aramintáról, miközben az asszony
kecsesen elhelyezkedett, majd ő is leült vele szemben.
– Mint már mondtam – folytatta Araminta –, szörnyen kellemetlen
ez az egész. Magammal hoztam a biztosítási papírokat, hogy
amilyen gyorsan csak lehet, tisztázzuk az ügyet. – Jaj! – kiáltott fel
bosszúsan. – A kabátom zsebében hagytam a papírokat.
– Semmi baj, Manuel rögtön behozza őket.
– Köszönöm.
A  fér sokatmondóan futtatta végig a tekintetét a nő karcsú
alakján.
– Őszintén szólva, nagyon örülök, hogy összetörte a lökhárítómat.
Különben talán nem lett volna alkalmam rá, hogy megismerjem
elbűvölő szomszédasszonyomat.
Szórakozottan és elégedetten mosolygott. Araminta zavartan
kénytelen volt megállapítani, milyen jóképű a fér . Ráadásul látszott
rajta, hogy lassan és élvezettel szinte levetkőzteti őt a szemével.
– Köszönöm, nagyon kedves. – Úgy ült ott, mint aki karót nyelt, és
az ajtó felé pillantott, amikor Manuel gőzölgő kávéval, két csészével
és egy tálka aprósüteménnyel belépett.
– Ó, a cafezinho! – Victor Santander széles mosollyal villantotta ki
vakítóan fehér fogsorát. – Az  én hazámban egész nap ezt
fogyasztjuk.
– A maga hazájában?
Araminta csak most vette észre a fér nom akcentusát, de nem
tudta beazonosítani azt.
–  Brazil vagyok. Mi bármely napszakban szívesen megiszunk egy-
egy csésze méregerős kávét. Amit maga most hamarosan meg fog
kóstolni, az a saját ültetvényemről származik – tette még hozzá
némi büszkeséggel. – Majd megajándékozom egy egész csomaggal.
– Kedves magától – felelte Araminta egyre nagyobb zavarban.
A fér töltött a gőzölgő italból, és amikor odanyújtotta neki, ujjaik
összeértek. Araminta bőre bizseregni kezdett, és úgy érezte, mintha
áramütés érte volna. Olyan gyorsan kapta el a kezét, hogy majdnem
kilöttyintette a kávét.
– Remélem, nem koffeinmentes kávét szokott inni – jegyezte meg
a fér csipkelődve.
– Dehogyis, nagyon szeretem a kávét – nyugtatta meg az asszony,
és kortyolt egyet a forró, aromás italból. – Nagyon nom. Ami pedig
a biztosításomat illeti… – Óvatosan letette a csészét az alátétre, s
közben eltökélte, hogy nem hagyja magát feszélyezni magát. – Talán
az lenne a legjobb, ha most…
–  Igazán nem szeretnék udvariatlan lenni – vetette közbe a fér
bűbájos mosollyal –, de tényleg muszáj arról a vacak lökhárítóról
beszélgetnünk? Inkább meséljen valamit magáról és arról, hogy
mivel foglalkozik.
Araminta nem szokott hozzá, hogy kifaggassák, ezért hirtelen
nagyon kellemetlenül érezte magát. Victor Santander átható
tekintete jóformán máris átütötte a vékony falat, melyet Peter halála
után védekezésül maga köré épített.
–  Túl sok mindent nem tudok mesélni – felelte idegesen. –
Taverstock Hallban élek, és gyermekkönyveket írok.
– Maga író? Hiszen ez igazán csodálatos.
– Egyáltalán nem az – felelte Araminta hűvösen. – Ez a munkám,
és szívesen csinálom. De jobb lenne, ha a biztosítási papírokra
összpontosítanánk, Mr. Santander. Éppen a faluba indultam, ahol
rengeteg az elintéznivalóm – pillantott a karórájára.
Valami azt súgta: itt az ideje, hogy véget vessen ennek a különös és
nyugtalanító beszélgetésnek. A  fér néhány pillanatig szúrós
tekintettel méregette, majd elmosolyodott és megvonta a vállát.
– Ahogy óhajtja. Szólok Manuelnak, hogy hozza be a kabátját.
–  Köszönöm. Buta voltam, hogy a zsebemben felejtettem az
iratokat.
–  Egyáltalán nem – felelte a fér nagyvonalúan. – Maga írónő.
A kreatív emberek általában természetüktől fogva szétszórtak, mert
nagyrészt a saját, elképzelt világukban élnek.
– És maga ezt honnan tudja? – bámult rá Araminta elképedve.
–  Onnan, hogy sok időt töltök művészekkel – mutatott Victor a
falakon függő festményekre. – Ezeknek a képeknek a többsége festő
barátaimtól származik. Kiváló emberek, de nem szabad megkérdezni
tőlük, hol a bejárati ajtó kulcsa. Van úgy, hogy látogatóba megyek az
egyikhez, akinél éppen kikapcsolták az áramot, mert elfelejtette
be zetni a számlát.
A  fér könnyed, kedves és szívélyes nevetését látva Araminta
zavartan nyelt egyet. A  jókedv azonban fertőző, és ő is derűs
kacagásban tört ki. Abban a pillanatban tudatosodott benne, hogy
évek óta nem nevetett ilyen jót. Azóta, mióta utoljára Peterrel…
De ez már egy másik történet. Abba kellene már hagynia, hogy
folyton a házasságára gondoljon.
–  Ezek szerint remekül kijön a művészekkel – mondta, és
rámosolygott Manuelra, aki éppen behozta a kabátját. Gyorsan
kihúzta a papírokat a hatalmas oldalzsebből, miközben nagyon
vigyázott, nehogy annak teljes tartalmát kiszórja: a kulcsait, a
pénztárcáját, egy kutyapórázt, egy répát, amit kancájának, Rania-
nak tett félre, valamint néhány kockacukrot. Elvörösödött, amikor
észrevette, hogy Victor Santander a megtépázott biztosítási iratokat
bámulja. – Sajnos egy kicsit összegyűrődtek, mert már egy ideje
magamnál hordom őket.
– Az a legfontosabb, hogy érvényesek.
–  Igen. – Araminta úgy tett, mintha az iratokat tanulmányozná.
Rettenetesen idegesítette, hogy a házigazda fölállt, hanyagul leült
mellé a kanapé karfájára, és bizalmasan átnézett a válla fölött.
Arcszeszének illata csiklandozta az asszony orrát. – Itt van, Mr.
Santander – mondta, s közben egy kicsit odébb csusszant. – Esetleg
hívjuk fel rögtön a biztosítót?
–  Egyszerűen hagyja csak itt az egész paksamétát – javasolta a
fér , majd kivette Araminta kezéből a papírokat, és futólag átnézte
őket. – A  többiről majd én gondoskodom. Egyébként, mivel
szomszédok vagyunk, ráadásul nem is olyan öregek, szólíthatnánk
egymást a keresztnevünkön is – jegyezte meg, és kérdőn felvonta
sűrű szemöldökét.
–  Igen, persze – felelte Araminta olyan könnyedén, mintha az
ilyesfajta találkozások hétköznapiak lettek volna számára. Aztán
hirtelen fölpattant. – Most már tényleg mennem kell. Köszönöm a
kávét és a megértését.
–  Ugyan, szóra sem érdemes – felelte a fér , és fölállt. –
Felsegíthetem a kabátját?
Amikor keze véletlenül az asszony vállához ért, Araminta megint
érezte azt a különös bizsergést.
–  Örömömre szolgált, hogy megismerhettem. – Victor meghajolt,
megfogta és noman az ajkához érintette az asszony kezét. – Amint
megtudok valamit, jelentkezem.
– Rendben van, és köszönöm.
Araminta idegesen elmosolyodott, majd elindult az ajtó felé. Minél
előbb megszabadul innen, annál jobb, gondolta.
Victor követte az előcsarnokba. Egy gyors búcsúzás után Araminta
lesietett a lépcsőn a kocsijához. Megkönnyebbülten csusszant be a
kopott ülésre, majd elviharzott.
Útközben idegesen törte a fejét, vajon mi történhetett vele. Miért
volt olyan nyugtalanító és ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzó
számára Victor?
Ugyan, ne légy ostoba! – gyelmeztette magát. A fér ak már régen
nem érdekelték. Pontosan tudta, hogy soha többé nem fog találkozni
senkivel, aki olyan lenne, mint Peter volt. A kedves, gyengéd Peter,
akinek kócos, szőke feje volt, szelíd tekintete és szeretetre méltó
egyénisége. Petert még Araminta anyja is kedvelte, márpedig ez
jelent valamit.

Victor Santander visszasétált a szalonba, és a helyet bámulta, ahol

nemrégiben még Araminta Dampierre ült. A  nő tényleg kellemes
meglepetés volt számára. Szinte nem is emlékezett rá, mikor
beszélgetett utoljára ilyen jól valakivel, akit ráadásul alig ismert.
Természetesen időnként voltak randevúi Rióban, Párizsban vagy
New Yorkban, melyek aztán a hotelszobában végződtek. Becsvágyó
nőkkel, akik tisztában voltak a játékszabályokkal. De amióta Isabella
olyan csúnyán megcsalta, többé egyetlen nőben sem bízott. Cinikus
lett, és meggyőződésévé vált, hogy minden nő becstelen és
gátlástalan, mindent megszereznek maguknak, amit csak
megkaphatnak.
Éppen ezért csodálkozott azon, mennyire élvezte Araminta
társaságát. Még a biztosítási papírjait is megtartotta, hogy ürügye
legyen egy újabb találkozóra. A  nő feltűnően tartózkodónak tűnt,
márpedig ez új volt Victor számára. Az  volt a benyomása, hogy
Aramintát idegesíti a fér ak társasága.
Ez a gondolat tetszett neki. Nem mintha ellenére lett volna egy kis
kaland vagy ört egy helyi csinibabával, de végül is azért vonult
vissza Angliának erre a vidékére, hogy megtalálja a lelki békéjét,
gondoskodjon a lovairól, és nyugodtan foglalkozhasson tervezett új
vállalkozásaival.
Mégis, Araminta mélykék szeme, selymes szőke haja és – ahogy az
ormótlan pulóver alatt sejtette – káprázatos alakja reménysugarat
jelentett a számára.
Victor sóhajtott egy nagyot, fejét csóválva visszament a
dolgozószobájába, és megpróbálta elhessegetni az iménti vendég
képét, hogy gyakorlatiasabb dolgokra fordíthassa a gyelmét.

–  Kétszázezer példány? – kiáltott fel Araminta hitetlenkedve. – Ez

nem lehet igaz! Ilyen jól megy az új könyvem?
 –  Úgy néz ki – erősítette meg izgatottan az ügynöke, Pearce
Huntington a telefonban. – Sőt mi több, még tévéinterjúk is szóba
kerültek. Most aztán igazán befuthatsz.
–  Csak éppen magam sem tudom, hogy be akarok-e futni. Persze,
szeretném, ha sikeresek lennének a könyveim, hogy szeressék a
gyerekek, és hogy pénzt keressek vele. De ez az egész médiaőrület…
– Butaság! Élvezni fogod.
– Nem hiszem – ellenkezett Araminta hevesen. – És nem akarom,
hogy bármilyen időpontban megegyezz a sajtóval anélkül, hogy
velem megbeszélted volna, Pearce. Egyszerűen nem készültem még
fel erre.
Egy pillanatig csend uralkodott a vonal másik végén.
– Araminta, mikor zárod már le végre a múltat, és fogadod el, hogy
fényes jövő előtt állsz? Tudom, hogy eleinte csak azért kezdtél el
írni, hogy eltereld a gyelmedet, és valamivel elfoglald magad. De
lassan komolyan el kellene gondolkodnod az életeden és a
karriereden. A  Phoebe Milk és a varázslók fogadalma csodálatos,
lebilincselő könyv, a gyerekek imádni fogják. Ébresztő! Itt az ideje,
hogy élj a lehetőséggel. De mi lenne, ha mindezt egy kávé mellett
beszélnénk meg?
A kávé szó hallatán Araminta előtt akaratlanul is megjelent Victor
Santander gyönyörű sötét szeme, majd tekintete a fekete-arany
csomagolású, frissen őrölt kávéra esett, amit Manuel adott neki.
– Nem bánom. Végiggondolom a dolgot, aztán jelentkezem.
Amint letette a kagylót, észrevette, hogy hónapok óta most először
volt jókedve. Úgy tűnik, a könyve befut, ráadásul állandóan az új
szomszéd járt az eszében. Kedves mosolyát egyszerűen nem tudta
kiverni a fejéből, orrát még mindig csiklandozta arcvizének illata.
 Nevetséges, hogy csak azért, mert a fér jóképű, úgy viselkedem,
mint egy tizenéves, gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy elérkezett a
délutáni teázás ideje.
–  Szörnyű volt? – kérdezte Lady Drusilla rögtön, ahogy Araminta
belépett a tálcával.
– Kire gondolsz? Az új szomszédunkra?
– Ki másra? Az új tejesember aligha érdekelne – felelte foghegyről
az anyja. – Csak tudnám, miért vagy még mindig ilyen szétszórt.
Össze kellene már szedned magad!
Araminta magában elszámolt tízig, aztán letette a tálcát. Ha
minden jól megy, és a könyve tényleg siker lesz, már nem kell sokáig
elviselnie az anyja szurkálódó megjegyzéseit.
– Szóval? – nyaggatta Lady Drusilla. – Milyen?
– Egész kedves – felelte kitérően.
– Mit jelentsen az, hogy egész kedves? Fiatal? Vagy öreg? Jóképű?
Jómódú? Vagy egyszerűen csak átlagos?
– Hát átlagosnak igazán nem mondanám. Éppen ellenkezőleg, egy
valódi úriember. Még egy kis csomag kávét is kaptam tőle ajándékba.
–  Kávét? – ntorgott Lady Drusilla. – Csak nem azt akarod
mondani, hogy fűszeres?
– Jaj, dehogy! Kávéültetvénye van.
– Na, az már tényleg valami.
–  De miért? – kérdezte Araminta mérgesen. – Nekem aztán
teljesen mindegy, hogy mi a foglalkozása. A fő, hogy kedves ember,
és jó szomszéd. Egyébként brazil.
– Vagy úgy. Egy brazil kávéültetvényes a Chippenham Manorban.
Szegény sir Edward, ha tudná, forogna a sírjában. Sosem fogom
megérteni, hogy az a szörnyű unokaöccse miért nem akarta
megtartani a birtokot.
–  Még szerencse, hogy nem akarta. Semmi szükségünk egy
kiállhatatlan szomszédra – jegyezte meg Araminta. – Victor
Santander egészen más. És tökéletesen beszél angolul.
–  Még az is lehet, hogy az anyja Angliából származik. Vagy a
nevelőnője – vélte Lady Drusilla. – Kérlek, Araminta, óvatosan töltsd
a teát! Ezerszer mondtam már, hogy gyelj oda a szűrőre! –
sóhajtotta. – Tudod, hogy ma este lesz a vadászbál szervező
bizottságának ülése. Szükségem van a segítségedre.
–  Sajnálom anya, de nincs időm. Még dolgoznom kell a könyvem
kefelevonatán.
Lady Drusilla lebiggyesztette az ajkát.
– Hihetetlen, hogy egy vacak gyerektörténet miatt elhanyagolod a
kötelességedet. Nem erre neveltelek.
Aramintának majdnem kiszaladt a száját, hogy a kiadó kétszázezer
példány megjelentetését tervezi, de az utolsó pillanatban
meggondolta magát. Minél kevesebbet tud az anyja az ő küszöbön
álló karrierjéről, annál kevesebb akadályt gördíthet az útjába.
Bármennyire is utálja, talán mégiscsak szükség lesz néhány
nyilvános szereplésre. Akkor elég pénzhez juthatna, hogy szabad
legyen, és végre a saját életét élhesse.

Három nappal később Lady Drusilla éppen a kertbe indult, amikor

megcsörrent a telefon.
–  Tessék – szólt bele a kagylóba ingerülten. Sietett, mert odakint
esőre állt.
– Jó reggelt kívánok. Beszélhetnék, kérem, Miss Dampierre-rel?
– Mrs. Dampierre. Sajnálom, de nincs itt. Ki keresi?
– A nevem Victor Santander.
 –  Vagy úgy! Az  új szomszéd. Lady Drusilla Taverstock vagyok,
Araminta édesanyja.
–  Nagyon örvendek, Lady Drusilla. Még nem volt szerencsém
megismerkedni önnel, de remélem, hogy a közeljövőben
bepótolhatjuk.
Lady Drusilla egy kissé megenyhült. A  fér nak legalább jó a
modora.
– Talán átjöhetne hozzánk valamikor vacsorára.
– Szívesen. Nagyon kedves öntől.
Araminta anyja lázasan gondolkodott. Gyorsan kell cselekednie,
mielőtt Marion Nethersmith lecsap a fér ra. Így akkor majd ő lehet
az, aki beszámolhat a többieknek az új szomszédról.
– A holnap este megfelelne?
– Természetesen.
– Jó, akkor holnap fél nyolckor várjuk.
– Köszönöm a meghívást. És kérem, mondja meg a lányának, hogy
magammal hozom a biztosítási papírokat. Előre örülök a holnapi
napnak.
Remek, gondolta Lady Drusilla elégedetten, ahogy lefelé sietett a
lépcsőn. A  tudat, hogy megelőzte a szomszédjait, sokat javított a
hangulatán. Marion el fog sárgulni az irigységtől és a kíváncsiságtól!

– Hogy mit csináltál?

Araminta csípőre tett kézzel állt az anyja előtt, és dermedten
bámult rá.
– Meghívtam vacsorára. Talán rosszul hallasz?
– Hogy tehettél ilyet? Hiszen még alig ismerjük azt az embert. Jaj
de kínos! – tördelte a kezét Araminta kétségbeesetten.
– Miért izgatod fel magad ennyire? Pusztán udvariasságból tettem.
 – Azért megkérdezhettél volna engem is.
Araminta zavartan huppant le a legközelebbi karosszékre, és azon
töprengett, tulajdonképpen mi a borzasztó abban, ha Victor
Santander átjön vacsorára.

Amikor Lady Drusilla megtudta, hogy új szomszédjuk egyenruhás

alkalmazottakat tart, elhatározta, hogy házhoz hozatja a vacsorát
ahelyett, hogy Olive szegényes szakácstudományára hagyatkozna.
Azzal aligha lehetne mély benyomást tenni egy olyan emberre, aki
saját szakácsot foglalkoztat.
Másnap este negyed nyolckor Araminta ágyán halmokban álltak a
ruhák. Egy szűk fekete Armani ruha és egy szürke selyemnadrág
között tétovázott. A ruha, amelyet nem sokkal Peter halála előtt vett,
és amit még sohasem viselt, talán túl elegánsnak tűnhet egy
hétköznapi vacsorához. De vajon a nadrág nem túl egyszerű-e?
Miután már harmadszor öltözött át, hirtelen a szürke
selyemnadrág mellett döntött. Vetett még egy utolsó pillantást a
tükörbe. Már régen nem érezte magát olyan magabiztosnak, mint
most.
Míg lefelé lépkedett a széles lépcsőn, elhatározta, hogy a jövőben
ismét nagyobb gondot fordít majd a külsejére. Főként, hogy
hamarosan nyilvános szereplések várnak rá. A  gondolattól a hideg
futkározott a hátán. Nagyot sóhajtva lépett be a szalonba, ahol az
anyja éppen az utolsó parancsokat osztotta ki a személyzetnek.

Victor hajszálpontosan fél nyolckor állt meg Bentley-jével

Taverstock Hall bejáratánál. Kiszállt, megigazította sötétszürke,
kétsoros zakóját, könnyedén felszaladt a lépcsőn, és becsöngetett.
Egy barátságosan mosolygó, szobalány-egyenruhát viselő atal nő
nyitotta ki az ajtót és vezette a szalonig, ahonnan beszélgetés
foszlányai és pohárcsörgés hallatszott ki.
Victor megállt a küszöbön, és körülnézett. A  tekintetével
Aramintát kereste. Néhány másodpercig észrevétlenül legeltette
rajta a szemét. Nem csalt a megérzése, a nőnek valóban
lélegzetelállítóan jó az alakja. Egyszerűen elragadóan néz ki, ahogy a
kandalló mellett egy idősebb fér val beszélget. Magas és karcsú,
ujjatlan selyem felsőjének vékony anyaga alatt kirajzolódnak telt
keblei. Nagyon szexi…
– Ha nem tévedek, Mr. Santander!
Egy a hatvanas évei közepén járó, rendkívül elegáns, sovány nő
lépett oda hozzá. Fekete koktélruhát és hatalmas gyémánt kitűzőt
viselt.
– Jó estét, Lady Drusilla. – Victor az ajkához emelte a nő kezét. –
Nagyon köszönöm a meghívást.
–  Szóra sem érdemes. Én köszönöm a gyönyörű virágokat –
mondta az idős asszony, miközben alaposan megbámulta a fér t. –
Lépjen beljebb, bemutatom a többieket.
A  ház úrnője szemmel láthatóan élvezi, hogy bevezethet a helyi
társaságba, állapította meg magában vidáman Victor. Amikor
felemelte a fejét, tekintete összetalálkozott Araminta kissé félszeg,
de vidám pillantásával. Váltott néhány szót a vendégekkel, majd
odalépett hozzá.
– Jó estét!
– Jó estét!
A  nő udvariasan mosolygott. Igyekezett leplezni, hogy amióta a
fér megérkezett, a szíve hevesebben ver, és a homlokát kiverte a
veríték.
–  Remélem, nem unatkozik nagyon. Attól tartok, itt vidéken nem
sok lehetőség nyílik a szórakozásra.
–  Nem is azért költöztem ide, mert szórakozásra vágytam –
magyarázta a fér , akinek közelsége és kellemes illata teljesen
összezavarta Aramintát. – Éppen ellenkezőleg, azért jöttem ide,
hogy nyugalmat és békét találjak. Nem is számítottam rá, hogy ilyen
gyorsan jön az első meghívás. De természetesen nagy öröm
számomra, hogy megismerkedhetem a szomszédjaimmal.
Különösen, ha ilyen elbűvölőek.
A fér elragadtatott pillantásától Araminta hirtelen olyan nőiesnek
és kívánatosnak érezte magát, mint amilyennek már hosszú ideje
nem.
– Mivel kínálhatom meg? – kérdezte gyorsan.
– Egy whiskyt kérek jéggel.
Araminta megkönnyebbülve fordult el, hogy gondoskodjon az
italról. Mi a csuda ütött bele? Hiszen ez a fér egyszerűen csak egy
szomszéd.
Gyönyörű nő, hihetetlen vonzerővel, gondolta Victor, miközben
Aramintát gyelte. Valószínűleg férjezett, de akkor hol lehet a férje?
Talán nemrégiben válhatott el, és ezért ilyen tartózkodó. A gondolat
tetszett neki, de nem foglalkozott vele tovább. Kezében az itallal úgy
döntött, hogy lesz egy kellemes estéje.

Araminta az asztal másik végéről gyelte, amint anyja alaposan

kifaggatta Victor Santandert. Csodálta, hogy a fér milyen
udvariasan válaszolgatott anélkül, hogy bármit is elárult volna
magáról. Araminta mindent megadott volna azért, hogy ezt a mai
vacsorát megússza. Amikor a legtöbb vendég már elbúcsúzott, alig
várta, hogy végre kikísérhesse a fér t.
– Kellemes este volt. – Victor megint úgy nézett rá, hogy Araminta
szíve nagyot dobbant. – Rábeszélhetném arra, hogy holnap velem
vacsorázzon a birtokomon? Ma este egyáltalán nem volt alkalmunk,
hogy átbeszéljük a biztosítással kapcsolatos ügyeket.
–  Ez igaz – ismerte el Araminta, de fogalma sem volt, mit is
mondhatna.
A fér túl közel állt hozzá, amitől teljességgel összezavarodott.
– Nos, lenne kedve hozzá?
–  Attól tartok, nem megy – tért ki Araminta a meghívás elől,
amikor meglátta az anyját közeledni. – Majd telefonon
megbeszélünk mindent.
– Ahogy kívánja.
Victor kézcsókkal búcsúzott, majd ajkával noman megérintette az
asszony csuklóját.
Araminta megborzongott, majd hirtelen elöntötte a forróság. Nyelt
egy nagyot, és elhúzta a kezét. Amikor észrevette a csillogást a fér
szemében és az ajkán játszó nom mosolyt, szinte forrt benne a
méreg. Hogy is viselkedhetett ilyen ostobán? Victor sarkon fordult,
majd győzelme biztos tudatában, könnyedén lesietett a lépcsőn a
kocsijához.
Araminta dobogó szívvel bámult utána. Egyetlen fér sem váltott
ki belőle eddig ilyen érzelmeket. Egyszerre volt izgató és ijesztő.
Ösztönei azt súgták, hogy jobb lesz távol tartania magát a fér tól.
Szinte semmit sem tud róla, mégis van benne valami
kifürkészhetetlen, valami veszélyes. Ő lenne a legutolsó, akivel
viszonyt kezdenék, fogadkozott magában. Kiváltképp azért, mert
esze ágában sincs viszonyt kezdeni senkivel.
– Araminta!
– Jövök már, anya.
 Becsukta a bejárati ajtót, és visszaballagott a szalonba, ahol az
anyja kényelmesen ült a kandalló előtt, és egy pohár pezsgőt
szürcsölgetett.
–  Meg kell, hogy mondjam neked, nagyon kellemesen
meglepődtem az új szomszédunkon. Te tudtad, hogy Etonban
tanult?
–  Nem, nem tudtam. Ha nincs ellene kifogásod, most elmennék
lefeküdni – felelte Araminta, és a homlokára tette a kezét. – Nagyon
fáj a fejem.
Lady Drusilla, aki másra sem vágyott, mint hogy alaposan
kivesézhesse valakivel az estét, csalódottan biggyesztette le az ajkát.
– Rendben.
Araminta gyorsan felmenekült a szobájába.
 2. FEJEZET
Már eltelt néhány nap a vacsora óta, és Araminta igyekezett
meggyőzni magát, hogy érdeklődése az új szomszéd iránt csak
átmeneti szeszély volt. Teljesen elfoglalta kéziratának javítása, mivel
a kiadó a lehető legrövidebb időn belül szerette volna megjelentetni
a könyvet. Ennek ellenére úgy döntött, hogy megérdemel egy kis
kikapcsolódást, és kilovagol. A  munkával már amúgy is majdnem
készen volt.
A laptopja fölött eltöltött hosszú napok után élvezte a hajába kapó
hűvös szelet és a szabadság érzését. Amikor az erdő szélén meglátott
egy másik lovast, megcsodálta büszke tartását és nemes lovát. És
ekkor hirtelen majdnem megállt a szívverése. Csak nem Victor
Santander közeledik feléje?
A  lázas munkában teljesen megfelejtkezett a telefonüzenetről,
amit a fér hagyott számára. Fel is készült a szemrehányásra, hiszen
szomszédjának minden oka megvolt, hogy haragudjon rá.
Victor megállította a lovát, és gyelte, ahogy Araminta is lassított.
Az  asszony varázslatosan nézett ki a táncoló kanca nyergében.
Arckifejezése olyan volt, mint egy bűntudatos gyereké, ami
bizonyára annak tudható be, hogy elfelejtette őt visszahívni. A fér
mérgelődés helyett inkább jót mulatott ezen, és Araminta lova mellé
irányította a sajátját. Bosszantotta, hogy az asszony olyan
közönyösen viselkedik vele szemben, holott le merte volna fogadni,
hogy valójában rendkívül szenvedélyes.
Tetszett neki az a gondolat, hogy elcsábítsa, és így próbálja meg
kideríteni: tényleg megvan-e benne az általa sejtett erotikus tűz.
Időközben megtudta, hogy Araminta özvegy. Ez kapóra is jött neki,
mivel így nem kell féltékeny férjjel számolnia.
– Üdv! – vetette oda könnyedén, amikor egymás mellé értek.
Ismét feltűnt neki, milyen csinos a nő kipirult arcával és szélfútta
szőke tincseivel, amelyeket most szívesen az ujjai köré tekert volna.
– Hello.
–  Nem kapta meg az üzenetemet? – kérdezte a fér szigorú
tekintettel, de magában nagyon is élvezte, hogy Araminta
elvörösödött.
Hát még azt milyen szórakoztató lenne látni, hogy a szépséges
Araminta Dampierre a karjában vergődik! Márpedig ez így lesz,
efelől a sikerekhez szokott Victornak kétsége sem volt.
–  Elfelejtettem visszahívni – vallotta be a nő. – Túlságosan is el
voltam foglalva a könyvemmel.
–  Értem – felelte Victor hűvösen. – Én viszont felhívtam a
biztosítótársaságot. A  napokban elküldik magának azt a
nyomtatványt, amit ki kell majd töltenie.
– Sajnálom, nekem kellett volna erre gondolnom.
– Csakugyan.
–  Nagyon szégyellem. – Araminta összeszorította a száját, és
megállította a lovát. – Ha dolgozom, időnként mindenről
megfeledkezem.
– Valóban?
A fér gyelmesen tanulmányozta Aramintát, és azon töprengett,
vajon hajlandó lenne-e egy kis kalandra. Éppoly félénk, mint a lova,
gondolta.
–  Jóvátehetem valahogy a magának okozott bosszúságot? –
kérdezte Araminta félszegen.
 –  Igen, jóváteheti – nevetett a fér . Máris elérte, amit akart. –
Jöjjön el hozzám ma este vacsorára.
– Ó, attól tartok…
– Nem arról volt szó, hogy jóvá akar tenni valamit?
A fér sötét szeme kihívóan csillogott.
– Igen, de…
– De? – vonta fel a szemöldökét Victor.
– Nos, nem bánom – bólintott Araminta. – Hány órakor?
– Nyolckor. Ha akarja, magáért megyek.
– Köszönöm, nem szükséges.
– Akkor este találkozunk – mondta Victor, majd fölnézett az égre.
– Legjobb lesz, ha elindul hazafelé, mielőtt esni kezd. Melyikünk ér
előbb az úthoz? – Megfordította a lovát, és galoppozni kezdett a
mezőn át.
Araminta, aki sohasem tudott ellenállni a kihívásoknak, üldözni
kezdte. Hamarosan fej-fej mellett lovagoltak Sussex zöld legelőin,
majd egyszerre értek az úthoz.
– Ügyesen lovagol – jegyezte meg elismerően Victor.
– A kedvenc hobbim – nevetett Araminta.
–  Időnként meg kellene ezt ismételnünk – hajolt át hozzá a fér ,
megragadta az asszony kesztyűbe bújtatott kezét, és mélyen a
szemébe nézett. – Nyolckor nálam.
Araminta pislogva nézte, ahogy a fér elvágtat, majd azon
töprengett, miért is hagyta magát rábeszélni a vacsorára.
A  meghívás veszélyes lehet, és nehéz helyzetbe sodorhatja őt.
Miközben azon gondolkodott, hogyan tudná a beszélgetést vacsora
közben a lehető legsemlegesebb mederben tartani, csöpögni kezdett
az eső.
 Egy belső hang azt súgta neki, hogy ez a fér túl dörzsölt és túl
tapasztalt hozzá képest. Ostobaság, hogy így vonzódik hozzá.
Legfőbb ideje, hogy elnyomja ezeket a buta érzéseket. Mindössze egy
kis önfegyelem, mondta magának, majd kényelmes tempóban
visszaügetett Taverstock Hallba.

A  fér nyugtalanítóan közel állt hozzá. Araminta úgy tett, mintha

gyelmesen hallgatná Victor szakavatott megjegyzéseit a falakon
lógó, színes festményekről, ám titokban valami egészen más
foglalkoztatta. Teljesen összezavarodva igyekezett megfejteni, hogy
egy fér , akit jóformán alig ismer, hogyan gyakorolhat rá ilyen erős
hatást.
Araminta nem ismert magára. Féktelen és vad vágyakozása a fér
után valami olyasmi volt, amit mások esetében mindig
visszataszítónak talált, mert ő maga még sohasem élt át ilyesmit. Ha
úgy istenigazából utánagondolt, még soha senki iránt nem érzett
testi vonzalmat. Még Peter esetében is hosszú ideig eltartott, míg
rájött, hogy kedveli őt. Ennél a fér nál azonban minden egészen más
volt. Araminta még egy ártalmatlan kis beszélgetés alatt is érezte a
feszültséget és valami furcsa bizsergést.
A vacsora nagyon nom volt: homárpástétom és sült fácán. Victor
mindent megtett, hogy a vendége jól érezze magát, és maga is
meglepődött, hogy Araminta milyen részletesen mesélt neki az új
könyvéről, illetve a jövőt illető reményeiről és félelmeiről. A  fér
gyelmesen hallgatta, nyilvánvalóan érdekelték, és le is nyűgözték a
hallottak.
Araminta kellemesen érezte magát. Talán a beszélgetés, a
gyertyafény és a bor, melyből újból és újból kortyolt egyet, tette,
hogy szívesen fogadta Victor kedvességét. Mosolygott, amikor a fér
felé fordította a fejét, és ránézett. Sötét szemében aranyszínű
szikrák csillogtak, és a tekintete olyan éles volt, hogy Araminta attól
félt, olvas a gondolataiban. Hirtelen megborzongott, és csak remélni
tudta, hogy Victor nem jön rá, mi játszódik le benne.
– Fázik? – kérdezte a fér , majd átkarolta.
–  Nem. Jól vagyok – suttogta Araminta, és érezte, hogy egyre
szaporább a pulzusa.
El akart húzódni, de a teste nem engedelmeskedett.
– Adja ide a poharát.
Victor elvette tőle az italt, és mélyen a szemébe nézett.
A  háttérben halk jazz szólt. Araminta arra gondolt, most minden
olyan, mint egy gyönyörű mesében. A fér közelebb lépett hozzá, ő
pedig érezte testének melegét, arcszeszének csábító illatát. Úgy
érezte, elhomályosul körülötte minden, bár ezen a ködön áthasított
még egy józan gondolat. Ami itt történik, annak nem lenne szabad
megtörténnie. De Victor fogva tartotta a tekintetével, és amikor
átölelte és magához húzta, Araminta képtelen volt ellenállni.
Hirtelen semmi másra nem vágyott, mint a fér csókjára.
És Victor meg is csókolta. Eleinte meglepően lágyan, de aztán
hevesebben. Majd határozottan a nő ajkai közé csúsztatta a nyelvét,
felfedezve szája belsejét, ahogy eddig ezt még soha senki sem tette.
Ez nem olyan csók volt, mint ahogyan Peter csókolta őt.
Előjátékként semmi gyors, célratörő kényeztetés, hanem egy heves,
gyengéd és izgató felfedezőút.
A csók egyre szenvedélyesebbé vált, és valami egészen új élményt
jelentett Aramintának. Kissé tétován adta meg magát a szédítő,
izgató érzésnek, Victor karjában elgyengült, és a magáén érezte erős,
izmos testét. Tudta, hogy még soha egyetlen fér t sem kívánt
annyira, mint most Victort.
A  fér végigsimogatta Araminta karcsú testét, megcirógatta a
hátát, átkarolta a derekát. Amikor gyengédsége egyre követelőzőbb
lett, Araminta halkan felnyögött.
A következő pillanatban már az egyik széles kanapén hevertek, és
Victor ügyes ujjaival kigombolta az asszony selyemblúzát. Araminta
józan esze azt súgta, hogy azonnal be kellene fejeznie ezt az egészet,
de túlságosan is vágyott a fér ra, és képtelen volt ellenállni a
csábításnak. Amikor az a hüvelykujjával lágyan masszírozni kezdte
ágaskodó mellbimbóit leheletvékony melltartója alatt, a kéjtől egyre
hangosabban zihált. A forró vágy futótűzként terjedt szét a testében.
Még jobban a fér hoz simult, és alig várta, hogy végre a teste
minden pontján érezze a kezét. Victor türelmetlenül tolta félre a
fölösleges ruhadarabot, és tovább simogatta. Amikor Araminta
megérezte combja között az ujjait, nagyot sóhajtott, hátrahajtotta a
fejét, és megadta magát a leírhatatlan örömérzésnek, melyet a fér
kényeztetése váltott ki belőle. Szinte reszketett a vágytól, és amikor
Victor már a legrejtettebb testrészénél járt, a feszültség végre
kimondhatatlan gyönyörré változott benne.
–  Szép vagy – suttogta a fér . – Gyönyörű vagy, és rettenetesen
kívánlak.
Araminta élete legszebb és ráadásul legváratlanabb csúcspontjától
fölkavarva pihegett a fér karjában, amikor hirtelen egy
gyelmeztető hang szólalt meg benne. Ami az imént történt, annak
nem lett volna szabad bekövetkeznie. Valóban Victor Santanderrel,
egy olyan fér val fekszik a kanapén, akit alig ismer? Vajon a fér mit
gondolhat most róla?
Nagy valószínűséggel semmit, hiszen Victort ebben a pillanatban
más sem érdekelte, mint hogy Aramintát megfossza maradék
ruhadarabjaitól.
Az asszony váratlanul felült, és kibontakozott a fér öleléséből.
Victor a homlokát ráncolta.
– Mi baj van, querida, kedvesem? – kérdezte.
Kisimította sűrű, fekete haját a homlokából, szeme lángolt a
vágytól.
–  Semmi. Azaz… Fogalmam sincs, hogyan történhetett ez meg –
mondta Araminta rekedten, és zavartan igyekezett összeszedni a
ruháit. – Tényleg nem tudom, mi ütött belém.
Idegesen tapogatta melltartója kapcsolóját, majd reszkető kézzel
begombolta a blúzát, és azt kívánta, bárcsak több ezer mérföldnyire
lehetne innen. Arca vörös volt a szégyentől, amikor rájött, milyen
messzire ment el. És milyen gyorsan.
Victor fölállt a heverőről, kezébe vette whiskys poharát, és néhány
lépéssel távolabb megállt. Meg sem próbálta visszatartani
Aramintát, mindössze kívülálló szemlélőként gyelte, ahogy
igyekszik rendbe hozni a külsejét. Hogy mi idézte elő benne ezt a
hirtelen elutasítást, rejtély maradt a számára. És bár bosszús volt, az
asszony most bűvölte csak el igazán.
Meglepődött azon, hogy Araminta eleinte milyen készséggel
fogadta a közeledését, de később mégis beigazolta a róla szerzett
első benyomásokat. Nyilvánvalóan tapasztalatlan, és fogalma sincs
arról, hogy milyen izgató nő. Ilyen körülmények között talán
szerencse, hogy ennél több nem történt közöttük.
A  fér odalépett az ablakhoz, hogy megnyugodjon. Jobb is ez így,
gondolta. De tagadhatatlan, hogy az imént fantasztikus dolgokat élt
át. Csak csókolgatta és simogatta Aramintát, de… Hirtelen
odafordult hozzá.
– Miért nem maradsz itt éjszakára? – kérdezte.
–  Idehallgass, ennek az egésznek nem lett volna szabad
megtörténnie, és velem még soha nem is fordult elő ilyesmi –
hadarta az asszony idegesen.
–  Megtörtént, mert mindketten így akartuk – felelte a fér
nyersen. – Végül is mindketten felnőtt emberek vagyunk, akik
vonzódnak egymáshoz.
– Meglehet. – Araminta kihalászta a fél pár cipőjét az egyik párna
alól. – De ez még messze nem elég ok arra, hogy… hogy…
Mivel nehezen tudta kifejezni magát, kétségbeesett grimaszt
vágott.
– Arra, hogy ágyba bújjunk egymással? De miért is ne? Ennél jobb
okot el sem tudnék képzelni.
–  Nem? – sziszegte most már dühösen az asszony. – Én viszont
igen. Méghozzá sokat.
–  Mindenesetre elég sokáig tartott, míg az eszedbe jutottak,
querida – felelte a fér szárazan.
Araminta haragosan bámult rá.
–  Elveszítettem a fejem. Sajnálom, hogy téves benyomásokat
szereztél rólam. Most pedig mennem kell.
– Természetesen.
A  fér gúnyosan mosolygott, majd csalódottságát leplezni
igyekezve gyelte, ahogy Araminta felkapja a táskáját. De hát
tulajdonképpen miért is csalódott? Nevetséges. Hiszen alig ismeri
ezt a nőt.
Talán mindannak ellenére, amit Isabellával végigcsinált, még
mindig őrzött valami ostoba vágyat a romantikára. Az járt a fejében,
vajon Araminta Dampierre valóban olyan ártatlan, mint amilyennek
mutatja magát? Ha valaki, hát ő aztán tudta, mire képesek a nők.
Hogyan hihette akárcsak egyetlen pillanatig is, hogy ez a nő más
lenne, mint a többi?

A  sötét úton hazafelé autózva Araminta újból és újból feltette

magának a kérdést, miért viselkedett így. Ilyesmi még tizenéves
korában sem történt meg vele. A  tény, hogy Victort azelőtt
mindössze néhány alkalommal látta, nem javított a helyzeten. Örült,
hogy még éppen idejében megjött a józan esze. Különben most
Santanderrel gyűrné a lepedőt.
Még elgondolni is rettenetes! Tényleg ő volt az, aki néhány perccel
ezelőtt még kéjesen nyögdécselve feküdt Victor karjában? Eszébe
jutott Peter, és rögtön felébredt a lelkiismerete. Egész este
egyetlenegyszer sem gondolt a férjére. És azokra a gyönyörű
éjszakákra, amikor szerelmeskedés után békésen egymáshoz simulva
aludtak el. Köztük a szex szelíd volt és – mint ahogy ezt így utólag be
kellett vallania magának – nem különösebben izgató.
Csikorogva váltott sebességet, és rákanyarodott a Taverstock
Hallba vezető kocsifelhajtóra. Lehet, hogy nem is volt boldog
Peterrel? Hiányzott valami az életükből? Miért ez a hirtelen kétség?
És miért lobbant szenvedélyre most egy jóformán idegen fér
karjában, míg boldog házasságuk alatt egyetlenegyszer sem?
Komolyan elgondolkodott azon, hogy valami nincs rendben vele.
Ahhoz túlságosan is kuszák voltak a gondolatai, hogy azonnal
bemenjen a házba. Még csak az kellene, hogy összefusson az
anyjával! Ezért inkább leült egy padra a rózsalugasban, és az éjszakai
eget bámulta. A  sápadt félholdat, ami hirtelen előbukkant a felhők
mögül. Bárhogy is csűrte-csavarta, különös viselkedésére nem talált
magyarázatot. Valószínűleg elment az eszem, gondolta. El is
határozta, hogy ilyen soha többet nem fordulhat elő vele. Alaposan
meg zetem az árát annak, hogy egyszer gyelmetlen voltam a
parkolásnál, gondolta dühösen.

Victor is túl zaklatott volt ahhoz, hogy lefeküdjön. Sokáig állt még
tépelődve az ablaknál, és nem tudta eldönteni, vajon Araminta csak
megjátszotta-e magát. Még mindig bosszantotta a csalódás, másfelől
viszont azzal nyugtatgatta magát, hogy így megspórolta a másnap
reggeli kínos magyarázkodást. Végül is számára ez a történet csak
egy izzóan szenvedélyes, kellemes éjszakáról szólt volna.
Töltött magának még egy pohár whiskyt, és átment a
dolgozószobába. Ott azonban meg kellett állapítania, hogy képtelen
tisztán gondolkodni. Valószínűleg túl fáradt vagyok, vélte, majd
összegyűrte új brazíliai gyárának terveit.
– Ez az átkozott Araminta – sziszegte, és igyekezett nem gondolni
arra, milyen szép volt a nő, amikor az izgalomtól remegve feküdt a
karjában.
Milyen boldogság volt, hogy úgy kényeztethette őt, ahogyan
korábban nyilvánvalóan még senki…
Victor keserűen felnevetett, majd egy gyors mozdulattal felhajtotta
a whiskyt, és lekapcsolta a lámpát. A  szobája felé menet szilárdan
eltökélte, hogy egyszer s mindenkorra kitörli a fejéből gyönyörű
szomszédasszonyát.

Araminta számára már másnap világossá vált, hogy nincs értelme

úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Tényként kellett
megállapítania, hogy előző este valamilyen megmagyarázhatatlan
okból elveszítette a fejét.
Mindenesetre alig volt ideje ezen tépelődni, mert már kora reggel
megszólalt a telefonja.
–  Itt Pearce beszél. A  könyved megjelenési dátumát előrébb
hozták, és ebből az alkalomból hatalmas fogadást rendeznek a Ritz-
ben. Alig tudom elhinni!
– Tényleg? És tőlem is elvárják, hogy ott legyek?
– Hát hogyne, te kis buta! Hiszen rólad szól az egész.
– Én nem hiszem, hogy…
–  Még egy szó, és üvöltök – mordult fel a fér . – Értsd már meg
végre, ez a te könyved és a te sikered! Egyáltalán nem örülsz neki?
Kislány, ha ez a dolog bejön, rengeteg pénzt fogsz keresni.
– Valóban? Hát jó – felelte szórakozottan Araminta.
Ha belegondolt, hogy vadidegen emberekkel kell majd
cseverésznie, elöntötte a hideg veríték.
– Ettől még nem dől össze a világ – nyugtatgatta tovább Pearce. –
Azelőtt, hogy hozzámentél volna Peterhez, mindig is társasági
ember voltál. Mi a csuda történt veled?
– Nem tudom. Talán megváltoztam.
– Dehogy változtál meg! Csak elrejtőzöl az emberek elől.
–  Peter nem szívesen mozdult ki itthonról, ezért keveset jártunk
társaságba.
– De Peter már nincs köztünk – vetette közbe a fér óvatosan. – Te
viszont igen. Alakítsd ki a saját életedet. Keményen megdolgoztál a
sikeredért, hát élvezd, ahelyett, hogy elfutnál előle.
–  Majd gondolkodom rajta. – Araminta idegesen csavargatta a
telefonzsinórt. – Mikor lesz az a fogadás?
– Három hét múlva.
– Olyan hamar? – kiáltott az asszony rémülten.
–  Igen. Az  ég tudja, hogyan lesznek képesek ilyen rövid idő alatt
piacra dobni a könyvet. Utazz el Londonba, és vegyél egy alkalomhoz
illő ruhát. Nem jelenhetsz meg az ócska farmerodban. Azt akarom,
hogy káprázatosan nézz ki. Ha kell, személyesen megyek el veled
vásárolni.
–  Köszönöm, de arra semmi szükség – felelte Araminta
sértődötten.
Túl gyorsan zajlott ez az egész. Először az a tegnap esti őrület,
most meg ez… Sodródott az eseményekkel, ezért legszívesebben
elrejtőzött volna a világ elől.
Alig tette le a kagylót, amikor hallotta, hogy az anyja szólítja.
–  Araminta, sürgősen szükségem lenne a segítségedre a
vadászbálhoz.
Lady Drusilla hangja visszazökkentette őt a szomorú valóságba.
– Nagyon sajnálom anya, de én akkor nem leszek itt. Aznap lesz a
könyvem bemutatója Londonban.
– Atyavilág, de kellemetlen! Nem lehetne áttenni egy másik napra?
Csak nem lehet olyan fontos!
–  De igen, nagyon fontos. – Araminta kihúzta magát, mert most
először tudatosult benne igazán, milyen messzire jutott. –
A példányszám eléri a kétszázezret.
– Az ég szerelmére, ez aztán a bátorság! – Anyja kétkedően vonta
fel a szemöldökét. – Remélhetőleg nem fog az összes ott porosodni a
polcokon. Csak pazarolják a papírt.
Araminta dühösen hátat fordított az anyjának, és otthagyta.
Pearce-nek teljesen igaza van, el kell mennie innen, a saját életét
kell élnie, és nem szabad tovább tűrnie az anyja kötözködését.
A  legjobb lesz, ha minél előbb elutazik Londonba megvenni azt a
ruhát. Felszaladt a lépcsőn, és dühösen letörölte a könnyeit. Ha már
egyszer ő lesz a középpontban, akkor megadja a módját.

Három héttel később Araminta a Ritz báltermében állt, körülötte

Pearce, a kiadója, valamint újságírók, kritikusok és híres emberek,
akik kifejezetten ebből az alkalomból repültek ide. A  pincérek
pezsgőt és válogatott nomságokat szolgáltak föl, a háttérben egy
jazz-zenekar játszott.
Az  egész olyan valószínűtlennek tűnt: a halk zene, a poharak
csörömpölése, az ömlengős dicséretek… Araminta futó pillantást
vetett a tükörbe, és a látvány büszkeséggel töltötte el. Tényleg jól
nézett ki Dolce & Gabbana márkájú koktélruhájában és a londoni
sztárfodrász által készített frizurájával. Az  elégedett érzés némileg
segített neki, hogy túlélje az elegáns fogadást.
De amikor épp egy atal, zselézett hajú, szemüveges újságíró felé
fordult, összerezzent a rémülettől. Egy fér állt a bálterem
bejáratánál sötétkék zakóban, világosszürke nadrágban, és
elragadtatva bámulta őt. Csak nem Victor Santander az?
Gyorsan elfordult, és próbált lehiggadni. Miközben a riporterrel
beszélgetett, szemével nyugtalanul pásztázta a termet, és idegesen
szorongatta pezsgőspoharát. Honnan tud Victor a rendezvényről, és
mit keres itt?

Victor Santander az ajtóban állva gyelte Aramintát, és közben

mosolygott magában. Remek ötlet volt idejönni. Régi barátja, Pearce
Huntington említette a ma esti fogadást, miközben a klubban
ebédeltek, és azt is mondta, hogy a bemutatott új könyv biztosan az
eladási listák élére fog kerülni. Victor csak úgy mellesleg érdeklődött
a szerző felől, és egészen felélénkült, amikor meghallotta Araminta
nevét. Feltűnés nélkül olyan irányba terelte a beszélgetést, hogy a
végén a mit sem sejtő Pearce meghívta őt a rendezvényre.
 Ahogy a terem másik végében álló Aramintát gyelte, ugyanolyan
ellenállhatatlan vágyat érzett, mint legelső találkozásuk alkalmával.
Az asszony most másképp nézett ki, mint akkor, ezúttal csinos volt
és elegáns. Ruhája kiemelte gyönyörű, karcsú alakjának érzéki
vonalait. Victor nem is tudta, tulajdonképpen miért jött el. Talán
mert egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből ezt a nőt.
Tudta, hogy Araminta már észrevette.
–  Jó estét, és szívből gratulálok – mondta neki, mikor végre utat
tört hozzá a tömegen át.
Olyan közel lépett, hogy az asszony szinte beszorult közé és az
újságíró közé.
– Jó estét!
– Remek ez a fogadás. Úgy látszik, a könyved nagy siker lesz.
– Lehetséges. Köszönöm.
– Lehetséges? Ennél több mondanivalód nincs is? – vonta fel a fér
mosolyogva a szemöldökét.
–  Mit vártál? Hogy azt mondom: Igen, meg fogom hódítani az
eladási listákat? – csattant fel Araminta idegesen.
– Nyugalom, querida! – Látta az asszony feldúlt tekintetét, és nem
akarta még jobban felidegesíteni. Az, ami kettejük közt történt,
talán mégiscsak hiba volt. – Ma este már éppen elég lelkes dicséretet
hallottál.
Araminta némileg megenyhülve fordult a fér felé.
– Mi tagadás – sóhajtotta. – Azonkívül a magas sarkú cipőhöz sem
vagyok hozzászokva. Úgy fáj a lábam, hogy mindjárt meghalok.
Victor körülnézett, és megállapította, hogy a vendégsereg kezd
megfogyatkozni. Hirtelen elhatározással megkérdezte:
–  Észrevétlenül eltűnhetnénk innen, és elmehetnénk vacsorázni
valahová. Az asztal alatt aztán akár le is rúghatod a cipődet.
–  Csak úgy nem mehetek el innen – tiltakozott Araminta, bár a
javaslatot rendkívül csábítónak találta. Állandóan mosolyogni és
szellemeskedni túlságosan fárasztó volt számára. – Egyébként te mit
keresel itt?
–  Meghívtak – vonta meg a fér a vállát vigyorogva, ami –
Araminta legnagyobb bosszúságára – a közelben álló nők pillantását
is magára vonzotta.
– Ki hívott meg? – kérdezte hűvösen.
– Pearce.
– Honnan ismered?
– Mindketten Etonba jártunk. Ma véletlenül együtt ebédeltünk, és
említést tett a könyvbemutatóról. Tettem róla, hogy meghívjon.
Arckifejezése olyan szemtelenül diadalittas volt, hogy Araminta
akarata ellenére elnevette magát.
–  Merj rossz kislány lenni! – unszolta a fér . – Már éppen elég
reklámot csináltál a könyvednek, nem kell megvárnod, amíg az
utolsó vendég is elmegy.
– Pearce meg fog fojtani.
–  Pearce azt teszi, amit mondok neki. Végül is én voltam az
egyetemen a legfőbb bizalmasa.
–  Imádod határozott kézzel intézni az ügyeidet, ugye? – nevetett
Araminta.
– Lehet, de így legalább elérem, amit akarok.
– És mi lenne az? – kérdezte az asszony szinte kacéran.
– Várd ki a végét! – Victor karon fogta Aramintát, és noman az
oldalkijárat felé terelte. – Úgy teszünk, mintha csak kimennénk egy
kicsit a friss levegőre.
 – És a kabátom?
– Azt holnap is elviheted.
– Meg fogok fagyni…
– Ne aggódj, majd én melegítelek. És most csináld, amit mondok!
– parancsolt rá a fér , majd kézen fogta és kihúzta az utcára, ahol a
Bentley állt.
A  kocsiból rögtön kiugrott a sofőr, kinyitotta nekik az ajtót, és
máris az esti fényben tündöklő Piccadillyn autóztak. Victor
gondoskodóan átkarolta Aramintát, majd nem sokkal később
megálltak a Berkley Square egyik éjszakai mulatója előtt.
Míg Araminta kissé rendbe hozta magát a női mosdóban, a hirtelen
fordulatra gondolt, amit ez a mai este hozott. Biztosan teljesen
megőrült, hogy Victorral idejött. Pont vele, akinek az útjából az
elmúlt hetekben pánikszerűen igyekezett kitérni.
De ma este valahogy különösen jó hangulatban volt. A  könyve
valóban hatalmas érdeklődést váltott ki, és holnapra már tele
lesznek vele a könyvesboltok. Remélte, hogy az eladott példányszám
megfelel majd a magas elvárásoknak, és a könyv nem lesz bukás.
Érzett ugyan magában némi félelmet, de igyekezett elnyomni.
Élvezni akarta ezt az estét, mert bármi történjen is, Victor kedves és
szórakoztató partner. Mindenesetre igyekezni fog, hogy ne kövessen
el semmi butaságot.
Bátorítóan bólintott, odabiccentett a tükörképének, becsukta a
retiküljét, és mosolyogva kilépett az ajtón.

Milyen varázslatosan néz ki, gondolta Victor, miközben a főpincér az

asztalukhoz vezette őket. Varázslatos, okos és sikeres. Érdekes
összetétel, meg kell hagyni. A  fogadáson már észrevette, Araminta
milyen elegánsan és öntudatosan mozog a vendégek között. Közel
sem olyan félénken és visszafogottan, mint amilyennek korábban
megismerte őt.
–  Táncoljunk? – kérdezte, miután megvacsoráztak és ismét
pezsgőztek. Amikor meglátta Araminta rémült tekintetét,
megnyugtatásául még hozzátette: – Ne aggódj, nem foglak
elcsábítani. Csak táncolni szeretnék veled.
– Rendben.
Elvegyültek a táncoló párok között, és hamar felvették a zene
ritmusát. Amikor Victor átölelte Aramintát, az asszony ugyanazt az
izgató bizsergést érezte, amit mindig, ha a fér hozzáért. Eszébe
jutott, legutolsó találkozásuk alkalmával hol és hogyan végződött az
ilyesfajta érintés, és halkan felsóhajtott. Ismét elöntötte a forróság,
de elhatározta, hogy most nem törődik semmivel, csak élvezi a
zenét, a kellemes légkört, és nem engedi át magát a valóságtól
elrugaszkodott álmoknak.
Már egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára éjszakai
mulatóban járt. Talán még az esküvője előtt lehetett, állapította meg
magában fájdalmasan, mivel Peter kerülte a bárokat. Úgy érezte,
mintha visszacsöppent volna a múltba, amikor még vállalkozó
szellemű atal nő volt, és hosszú, vidám estéket töltött el a
barátaival a divatos mulatókban. Aztán ezek a kiruccanások az
esküvőjével lezárultak.
Victor kiváló táncosnak bizonyult. Araminta átengedte magát a
zene ritmusának. Jobban élvezte a táncot, mint gondolta volna.
Kísérője egész este kedves és gyelmes volt hozzá, és a házában
történt közjátékot egyetlen szóval sem említette. Nyilvánvalóan
eltökélte, hogy annyiban hagyja az egészet, és nem hozza zavarba
őt. Érdekes módon Araminta emiatti megkönnyebbülésébe némi
csalódás is vegyült. Vagy lehet, hogy a fér visszafogottsága csak
trükk, hogy elaltassa a veszélyérzetét, és aztán lerohanja, amikor ő a
legkevésbé sem számít erre?
Nevetséges. Hiszen ő nem egy gyámoltalan kis egér, sőt abban a
helyzetben van, hogy maga döntheti el, mit akar és mit nem.
A lényeg csak az, hogy állhatatos maradjon.
Amikor vége lett a zenének, visszatértek az asztalukhoz, és ittak
még egy pohárral a nom, gyöngyöző pezsgőből. Victor hirtelen
nagyon hallgatag lett, ami elbizonytalanította Aramintát.
– Szeretnék javasolni valamit – mondta a fér végül, majd mélyen
az asszony szemébe nézett.
– Igen? – nyelt egyet idegesen Araminta.
– Holnapután elutazom Normandiába, ahol van egy vidéki házam,
és ahol trenírozni fogom a lovaimat. Szeretném, ha velem jönnél.
Araminta nagyot kortyolt a pezsgőből.
– Nem megy.
–  És miért nem? Nem azt kérem, hogy bújj ágyba velem. Mint
barátok utaznánk el pihenni egy kicsit. A  repülőgépem indulásra
kész.
–  Nem tehetem. Nincs nálam elég ruha, amit fölvehetnék, és
különben is haza kell mennem.
– Hová? Az anyádhoz, hogy elmesélhesse, milyen volt a vadászbál?
– A fér csúfondárosan fölvont szemöldöke elárulta, hogy pontosan
tudja, mi zajlik odahaza Aramintáéknál. – Azt hiszem, rád férne egy
kis kikapcsolódás.
Ebben Victornak igaza volt. De az asszony azt is tudta, milyen
veszélyes lenne rábíznia magát a fér ra. Victor túlságosan is ra nált
volt ahhoz, hogy hinni lehessen neki.
 – Kedves tőled, hogy meghívsz, de…
–  Ez egyáltalán nem kedvesség – vetette közbe Victor. –
Egyszerűen csak szívesen vagyok együtt veled. Nincsenek aljas
terveim arra, hogyan csábítsalak el. Köztünk nem történt semmi
olyasmi, amit ne akartunk volna mind a ketten.
– Tudom, de…
– Próbáljuk meg elölről kezdeni, mint barátok! Tényleg örülnék, ha
velem jönnél – tette hozzá csendesen a fér , és közben megfogta
Araminta kezét.
–  És mi lesz a kabátommal, amit otthagytam a Ritz-ben? –
kérdezte az asszony nem túl sok meggyőződéssel, mert ennél jobb
érv már nem jutott eszébe.
Azon töprengett, vajon az anyja mit fog szólni, ha egyik pillanatról
a másikra elutazik egy vadidegennel Franciaországba.
A  kérdés rögtön megkönnyítette a döntést. Elege van már abból,
hogy Lady Drusilla uralma alatt éljen. És tényleg nagy szüksége
lenne egy kis pihenésre.
– Rendben van – jelentette ki végül sugárzó mosollyal, és ő maga
is meglepődött a bátorságán. – Veled megyek. Majd holnap
megveszem, amire szükségem lesz.
– Nagyszerű, akkor legjobb, ha máris indulunk.
Victor elégedetten kacsintott a főpincérnek.
 3. FEJEZET
A  fér magánrepülőgépe leszállt Deauville repülőterén, majd nem
sokkal később már Normandia felé száguldottak, egy történelmi
nevezetességű kisvárosba, Falaise-ba.
Szakadt az eső, amikor megálltak egy tizennyolcadik századi
romantikus malomnál, amely közvetlenül a várfal alatt emelkedett.
–  Gyönyörű! – kiáltott fel Araminta lelkesen, amikor Victor
bekanyarodott az udvarba.
–  Örülök, hogy tetszik. Néhány éve vásároltam, de elég ritkán
tartózkodom itt.
Azt már nem említette, hogy az épületet Isabellának vette, így itt
minden rá emlékezteti. Araminta társasága és derűs hangulata
azonban hozzásegítette, hogy egy időre megfeledkezzen a múltról,
és élvezze a jelent.
Egy középkorú nő nyitott nekik ajtót.
–  Bonjour, Monsieur Victor – köszöntötte a fér t, majd
barátságosan Araminta felé biccentett.
– Jó napot, Madame Blanc.
–  Hogy tervezi, meddig marad? – érdeklődött a nő, miközben
elindult előttük a széles lépcsőn.
– Néhány napig – felelte a fér kitérően. – Kérem, vigye Madame
Dampierre holmiját a toronyszobába. – Előreengedte Aramintát a
tágas szalonba, amely Chippenham Manorral ellentétben tipikusan
angolosan volt berendezve, klasszikus festményekkel, széles,
bársonybevonatú, kárpitozott karosszékekkel és a nyitott kandalló
előtt álló kényelmes kanapékkal.
 – Meseszép – jegyezte meg Araminta, miközben kinyújtott kézzel a
kellemesen meleg kandalló felé indult. – Csodálom, hogy nem jössz
ide gyakrabban.
–  Lehetőségem éppen lenne rá – nézett rá fürkésző szemmel a
fér . – A lovaim itt vannak egészen közel…
Victor váratlanul elhallgatott, némán meredt a lángokra és úgy
tűnt, hogy gondolatai hirtelen valahová nagyon messzire
kalandoztak. Araminta jobbnak látta, ha nem faggatja tovább.
–  Innál valamit? – kérdezte a fér . – Hozok egy üveg pezsgőt. Te
csak maradj itt, rögtön visszajövök.
Araminta elégedetten lehuppant az egyik mély fotelbe. Most már
örült, hogy végül mégis eljött. A  nyugalom és a meghitt légkör
körülölelte. Nem mintha Taverstock Hall nem lenne nyugodt hely,
de ott az anyja bármelyik pillanatban betoppanhat a szobába, és
csípős megjegyzésekkel piszkálhatja.
Kinézett az ablakon. Az  eső szakadatlanul verte az üvegtáblákat.
Nagyon kellemes volt ebben az otthonos, meleg szobában ücsörögni,
idegeskedés, kötelezettségek és állandó szemrehányások nélkül.
–  A  jégbe hűtött pezsgő – jelentette Victor, amikor üveggel a
kezében visszatért.
A  fér fantasztikusan nézett ki agyonmosott farmerjában és a
fekete pólóingben. Araminta csak bámulta izmos, napbarnított
karját, ahogy kinyitotta a palackot. Aztán gyorsan elfordította a
fejét. Hiszen csak barátokként érkeztek ide, erről nem szabad
megfeledkeznie.
Mosolyogva vette el a poharat. Amióta beszállt a repülőgépbe,
egyfolytában nevethetnékje volt.
– A  sikeredre – emelte Victor a magasba a poharát, és mélyen az
asszony szemébe nézett. – Igyunk arra, hogy a könyved bestseller
lesz.
– Köszönöm – felelte Araminta lelkesen.
A  siker, amióta szinte kézzelfogható közelségbe került, mégiscsak
nagyobb élvezetet jelentett, mint azt korábban gondolta. És akkor
fogja csak igazán élvezni, ha ezáltal kiszabadulhat Taverstock
Hallból, és végre ismét saját otthont teremthet magának, bárhol
legyen is az.
–  Szívesen megtudnám, mi jár most a fejedben – ült le vele
szemben a fér .
– Semmi különös.
– Meséld csak el, hiszen nem harapok.
Azt nem, gondolta Araminta, viszont csókolsz. Mégpedig
meglehetősen jól.
–  Ha minden az elképzeléseim szerint alakul, talán tudok
magamnak venni egy házat – mondta, majd kortyolt egyet a
gyöngyöző italból.
–  És az édesanyád mit fog szólni hozzá? – kérdezte a fér
szenvtelenül, tekintetét a poharán nyugtatva.
– Fogalmam sincs, de feltehetően lesz hozzá egy-két szava.
–  Örül, ha a közelében vagy, ugye? – kérdezte Victor látszólag
ártatlanul.
– Nem igazán. Neki olyan emberre van szüksége, aki függ tőle, és
akit irányítgathat.
– És zaklathat – fűzte hozzá a fér .
Araminta csodálkozva emelte fel a fejét.
– Hát te ezt honnan tudod?
– Emberismeret. Az édesanyád túlságosan is határozott, querida.
 – Inkább úgy mondanám: uralkodni akar mások felett – legyintett
Araminta lemondóan. – Az  én hibám, hogy eltűröm, de néha
egyszerűbb ráhagyni a dolgokat, mint veszekedni vele.
– Nem szeretsz veszekedni?
–  Gyűlölök. Számomra sokkal fontosabb a nyugalom és a
harmónia.
– A házasságod harmonikus volt? – kérdezte a fér halkan, és úgy
helyezkedett el, hogy jobban lássa az asszonyt.
– Igen… igen, az volt. Nagyon is harmonikus.
– Értem.
Ez úgy hangzott, mintha a fér számára a harmonikus azt
jelentené: sivár.
– De egyáltalán nem volt egyhangú – sietett hozzátenni Araminta.
– A házasságom… nos, az… – kétségbeesetten keresett egy bizonyos
szót, ami úgy írhatta volna le a Peterrel töltött időt, hogy kifejezze
vele a valóságot.
–  Unalmas? – kérdezte a fér , és átható tekintettel nézett
Aramintára.
–  A  legkevésbé sem – tiltakozott az asszony, talán egy kissé
túlságosan is gyorsan. – A közös életünk szép volt, kellemes és…
– Kiszámítható?
–  Igen. De fogalmam sincs, mi abban a rossz – felelte dacosan
Araminta.
–  Senki sem állított ilyesmit. Van kedved megnézni a szobádat?
Fönt van a toronyban.
– Remek ötlet.
Araminta boldog volt, hogy vége szakadt ennek a kellemetlen
beszélgetésnek. Követte a fér t egy csigalépcsőn, föl a toronyba.
 –  Csodaszép! – szakadt fel belőle a kiáltás, amikor meglátta a
szobáját, benne a széles baldachinos ágyat és a tüll függönyöket.
Victor megfogta a kezét, és noman megcsókolta a csuklóját.
– Itt boldog leszel, querida – mondta, majd eltűnt.
Araminta körülnézett. Lenyűgözte a bájos, öreg ház, és hozzá az
elképzelés, hogy egyedül lehet itt ezzel az izgató fér val, elzárva a
külvilágtól.
Araminta, min jár az eszed? – intette magát. – Azért jöttél, hogy
pihenj egy kicsit, semmi másért!
Ezzel az elhatározással kezdte el kipakolni a táskáját, de pontosan
tudta, korántsem biztos, hogy a dolgok eszerint is alakulnak majd.
Szerencsére Londonban vásárolt magának néhány meleg holmit,
mert úgy tűnt, errefelé igencsak hűvös az idő. Jókedvűen akasztotta
be a ruháit a levendulaillatú tölgyfa szekrénybe. Úgy döntött, hogy
nem izgatja magát fölösleges gondolatokkal. Most csak az a lényeg,
hogy élvezze ezt a csodálatos környezetet, és lazítson egy kicsit.

Az  ebéd marhahúslevesből, fehérborból és sajtokból állt. Evés

közben Araminta és Victor élénken beszélgettek, majd miután
végeztek, átsétáltak a szalonba. Madame Blanc kávét és süteményt
szolgált fel nekik.
–  Nem is merek belegondolni, hány kilót fogok itt fölszedni –
mondta Araminta, és teátrálisan felsóhajtott.
–  Amilyen az alakod, neked aztán igazán nem kell ügyelned a
kilókra – jegyezte meg Victor. – Csak tudnám, hogy ti nők miért
akartok folyton soványak lenni? Mi fér ak nemcsak a minőséget
szeretjük, hanem a mennyiséget is.
– Ez a kijelentés valahogy ismerősen hangzik.
–  Mert ezt Spencer Tracy mondta Katharine Hepburnről. Nálad a
minőség rendben van, de lehetne egy kicsit több mennyiség.
Araminta csilingelve felkacagott.
– Ne nevess – nézett rá Victor, és szeme dévajul megvillant. – Mi
fér ak szeretjük, ha van mit fogni.
–  Tényleg? – Araminta igyekezett témát váltani. – Mondd csak,
messze vannak innen a lovaid?
–  Nem, körülbelül húszpercnyire. Ha akarod, holnap reggel
odamehetünk. Ma délutánra egy kirándulást terveztem Deauville-be.
Esőkabátot feltétlenül hozz magaddal! Normandia ugyanolyan esős,
mint Anglia.
– Remek, akkor most gyorsan felmegyek, és átöltözöm.
Araminta felugrott, mert már kezdte idegesíteni Victor fürkész
tekintete.
A fér is felállt, és hosszasan bámult utána. Nem volt hozzászokva,
hogy női vendége legyen a házban. Amióta Isabellával kötött
házassága tönkrement, senkit sem hozott ide. Még mindig dühítette,
hogy a felesége megcsalta, noha az érzései hevessége csillapodott.
Minek is gyűlölné, hiszen még arra sem érdemes? Ám azt sohasem
fogja megbocsátani neki, hogy elvetette a gyereket, akit tőle várt.
Victor mereven nézett kifelé az ablakon a dús zöld mezőre. Nem
mintha annyira akart volna gyereket. De az, hogy egy nő képes
hidegvérrel megölni egy magzatot, szinte sokkolta.
Megfordult, egy ideig a kandalló tüzébe bámult, és Aramintára
gondolt. Vajon mi késztette arra, hogy elmenjen a fogadására, és
aztán idehozza őt? Tagadhatatlanul nagyon vonzó nő, aki régen
elfelejtett húrokat pendített meg benne. De nem hagyja, hogy bármi
is ledöntse azt a falat, ami mögé az elmúlt években az érzelmeit
rejtette. Azon tépelődött, vajon Araminta tényleg elhitte-e, hogy
csak barátokként jöttek ide. Neki is éreznie kell, hogy szikrázik
köztük a levegő.
Nagyot sóhajtva kipillantott az ablakon. Semmi kétsége sincs,
hogyan végződik ez a kis kirándulás. Eltöltenek itt néhány szép,
szenvedélyes napot, míg elegük nem lesz egymásból, aztán
mindketten visszatérnek a saját életükbe, mintha mi sem történt
volna. Mindenesetre erőszakoskodni nem fog. Araminta nem tűnik
túlságosan tapasztaltnak. Victor pontosan el tudta képzelni, milyen
is lehetett az asszony házassága.
Ajkára győzedelmes mosoly ült ki. Neki nem sürgős. Ellenkezőleg.
Ha Araminta nem pottyan rögtön az ölébe, az csak még
izgalmasabbá teszi a dolgot.

Két órával később már Deauville sétálóutcáján andalogtak, ahol

nyaranta csak úgy nyüzsögnek a turisták. De most a hideg őszi
szélben rajtuk kívül mindössze egy kutyáját sétáltató fér és két
idősebb hölgy tűnt fel
Araminta a barátságtalan idő ellenére jókedvűnek, fesztelennek
érezte magát. Csendben leballagtak a partra, élvezték a friss levegőt
és az égen kergetőző felhők látványát.
Amikor Victor átkarolta az asszony vállát, Araminta
megborzongott. Tudta, sokáig képtelen ellenállni annak a vágynak,
amely a fér házában töltött este óta gyötri. Vajon van-e értelme
küzdeni ellene? Kissé lassított a léptein, és a tenger felé nézett.
Victor, mintha csak megérezte volna, mi játszódik le benne,
odafordult hozzá, és mélyen a szemébe nézett.
–  Miért ne tennénk meg, ha mindketten akarjuk? – kérdezte, és
hangját messzire vitte a szél.
Araminta félénken mosolygott.
 – Igaz is, miért ne? Csókolj meg. Azt akarom, hogy megcsókolj!
–  Kérésed parancs – mormolta a fér , majd a száját az asszony
ajkára szorította, követelőzően és szenvedélyesen megcsókolta.
Percekig álltak szorosan összefonódva a strandon.
– Menjünk haza! – javasolta Victor rekedt hangon.
– Menjünk.
Araminta megragadta a fér kinyújtott kezét, majd jókedvűen futni
kezdtek a vizes homokon.
Az asszony szabadnak érezte magát, mintha mázsás kő esett volna
le a válláról, és végre könnyebben lélegezhetne. Egy pillanatra ugyan
megfordult a fejében, hová vezethet ez az egész, de aztán
elhessegette a gondolatot, és Victorra nevetett. Elhatározta, hogy
élvezni fogja ezt a pár napot, bármi lesz is a vége.
Egy órával később már ismét Victor házában voltak. Amint felértek
a csigalépcsőn a toronyszobába, letépték egymásról a ruhát, és
azonnal átadták magukat a szenvedélynek.
Araminta a legvadabb álmában sem képzelte volna, hogy a szex
ilyen is lehet: kéjes, viharos és gátlástalan. Kócosan, izzadtan,
remegve feküdt Victor karjában, miközben hullámokban tört rá a
forró vágy. Érezni a fér meztelen bőrét a sajátján, és hallani, ahogy
rekedt hangon idegen szavakat suttog a fülébe, hihetetlenül izgató
volt.
Másnap reggel arra ébredt, hogy valaki noman simogatja a haját.
Csukott szemmel élvezte a kényeztetést. Félálomban igazából azt
sem tudta, hol van. Amikor végre felnézett, meglátta a fölé hajoló
Victort. Ekkor hirtelen az eszébe jutott minden. Előző este csak
egyetlenegyszer, és akkor is csak rövid időre hagyták el a hálószobát,
hogy megegyék Victor isteni omlettjét, és megigyanak hozzá egy
üveg bort, mielőtt visszatértek volna a szerelmi fészkükbe. Araminta
elvörösödött, amikor eszébe jutott, milyen gátlástalanul adta át
magát ennek a fér nak.
– Maradj így! – kérte Victor kedvesen.
Megsimogatta az arcát, majd a nyakát. Arckifejezésétől Araminta
szíve hevesebben vert. De vajon rendjén van-e, hogy készségesen a
fér rendelkezésére áll, valahányszor annak csak kedve támad
hozzá?
Noha tagadhatatlan, ő maga is vágyik rá, hogy most, a reggeli
derengésben folytassák szenvedélyes együttlétüket.
Mielőtt döntésre jutott volna, Victor a takaró alá csúsztatta a
kezét. Szeme sötét volt a vágytól. Játékosan becézgetni kezdte
Araminta ágaskodó mellbimbóját. Mielőtt az asszony tiltakozhatott
volna, már ott érezte a fér száját a sajátján. A  csók szelíd volt, de
határozott.
Araminta először védekezni akart, de Victor csak nevetett rajta.
Ügyesen becsúsztatta nyelvét az asszony szájába, kezét a tarkójára
tette, és magához húzta. Befeküdt mellé az ágyba, átölelte, és
végigsimogatta a hátát. Araminta telt melle a fér izmos
felsőtestéhez szorult. Victor csókja egyre szenvedélyesebb lett,
megtörve az asszony minden ellenállását. Most, hogy benne is
fellángolt a vágy, tudta: ennél még sokkal többet akar. Nem tudott,
de nem is akart ellenállni a fér közeledésének.
Ám Victor ezúttal nem siette el a dolgot. Hosszasan becézgette,
majd óvatosan ráfeküdt. Araminta szenvedélyesen megcsókolta a
fér t. Semmi másra nem vágyott, csak a beteljesülésre.
Victor egy hirtelen mozdulattal visszahúzódott, és úgy nézte az
előtte fekvő meztelen testet. Hallotta Araminta halk sóhajtásait.
Gyönyörű, érzéki, kívánatos nő, gondolta, mielőtt ismét odahajolt
volna fölé. Megcsókolta a nyakát, csodálatos rózsaszínű
mellbimbóit. Araminta teste megfeszült, a szeme lázban égett.
Hiábavaló minden ellenállás, ezt ő maga is tudta. Nem tehetett
mást, mint hogy átengedte magát Victor ra nált becézgetéseinek.
A  fér felfedezte bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, a
szájával lejjebb és lejjebb siklott a testén, amíg el nem érte annak
legrejtettebb zugát. Finoman, játékosan addig izgatta a nyelvével,
amíg az asszony nyögdécselni nem kezdett.
Aramintával ezt még soha egyetlen fér sem csinálta.
Teljes egészében átadta magát a kéjes érzéseknek, és engedte, hogy
magával ragadja a szenvedély. Az ujjaival Victor sűrű hajába túrt, és
suttogva rimánkodott, hogy végre csillapítsa vágyát.
De a fér nem siette el a dolgot. Addig simogatta az asszony
mellét, míg szinte az őrületbe nem kergette. Araminta úgy érezte,
már nem bírja tovább. Türelmetlenül felemelkedett, hogy végre
kielégülésre leljen. A  körmeit Victor vállába mélyesztette. Ekkor a
mindent fölemésztő forróság elérte benne a csúcspontját, és valami
leírhatatlan örömérzéssé változott, ami újból és újból elárasztotta a
testét. Araminta lankadtan hanyatlott vissza a párnára, és boldogan
várta azt, aminek jönnie kell.
– Minha linda, szépségem – mormolta Victor rekedten.
Majd felállt, levette a fürdőköntösét és ismét odafeküdt mellé.
Az asszony noman megérintette a combját.
–  Mi történik velünk? – suttogta csodálkozva. – Miért ilyen jó
veled?
–  Te még sohasem éltél át ilyet, ugye? – kérdezte a fér , a
hangjában alig titkolt büszkeséggel.
 – Nem – rázta meg a fejét Araminta. – Még soha. Nem is tudtam,
hogy a szerelem ilyen lehet. Vagy azt, hogy én – tette hozzá, s
közben noman kipirult az arca.
A  fér mosolyogva nézte. A  reggeli napsugár átszűrődött a
függönyön, megvilágította szép, markáns vonásait, és aranyos
fényben fürdette napbarnított bőrét.
–  Pedig még csak most kezdtük – mondta, a könyökére
támaszkodott, és gyelmesen nézte Aramintát.
– Tudom – felelte az asszony bujkáló mosollyal.
Gyönyörű ez a nő, gondolta Victor. Kibontott hajával, karcsú,
feszes testével, a szenvedélytől felhevülten…
Óvatosan ismét simogatni kezdte Aramintát, és halkan felnevetett,
amikor megérezte, hogy megborzong. Most már ő sem tudott tovább
uralkodni magán. Megragadta az asszony csípőjét, és magához
húzta. Amikor meglátta Araminta szemében a várakozásteljes
csillogást, nem várt tovább, hanem erőteljesen beléhatolt. Szüksége
volt rá, érezni akarta a melegségét, a lágyságát. Az  asszony Victor
dereka köré fonta a lábát, és együtt találtak rá az ősi ütemre, amely
erős, gyors és szenvedélyes volt. Mindent akartak, és meg is adtak
egymásnak mindent, ami adható.
Victor mintha sűrű ködfátylon át hallotta volna a halk
nyögdécselést. Ráébredt, hogy Araminta közel jár ahhoz, hogy
másodszorra is eljusson a csúcsra. A  beteljesülés mindkettejüknél
egyszerre következett be. Olyan mindent magával ragadó volt, hogy
Victor hátravetette a fejét, Araminta pedig halkan felsikoltott.
Kimerülten hanyatlottak vissza a lepedőre, mintha kiszállt volna
belőlük minden erő.
–  Jól vagy? – suttogta a fér Araminta fülébe, amint kissé
levegőhöz jutott, és a pulzusa már nem vert olyan hevesen.
–  Igen. – Az  asszony Victor vállára hajtotta a fejét, és szorosan
magához ölelte. – Ez az egész olyan váratlan, olyan… olyan…
Zavartan elhallgatott.
– Tudom, querida – mondta a fér óvatosan. – Ne törődj semmivel,
egyszerűen csak élvezd!
– Igen.
Ebben a pillanatban csak ez számított. Hogy érezze a fér t, hogy
karjában fekhessen, hogy tudja: együtt lehet vele ezen a mesés
helyen, és hogy a szabályokat maguk alakítják. Legalábbis egy ideig.
– Nem arról volt szó, hogy megnézzük a lovakat? – kérdezte Victor.
– Hát akkor mire várunk? – könyökölt föl Araminta nevetve.
A  fér fantasztikusan nézett ki, ahogy ott feküdt a fehér lepedőn,
napbarnított, izmos testével, kócos hajával és a vonásaiban valami
különös lágysággal, amit Araminta eddig még sohasem vett észre
rajta. Szeme csillogott, a korábbi unott, cinikus arckifejezésének
nyoma sem volt.
Az  asszony már évek óta nem érezte magát ilyen pompásan, tele
energiával. Peterrel annak idején minden egészen más volt.
Victor, mintha csak megérezte volna Araminta bűntudatát,
noman átölelte.
–  Hagyd az emlékeket, kedvesem. Élvezzük a pillanatot. Itt
vagyunk, együtt vagyunk, semmi más nem számít. A múlt és a jövő
nem érdekes. Ne rontsd el a jelent!
– Igazad van – bólintott Araminta, és pontosan tudta, Victor mire
gondol. – Elmegyek zuhanyozni.
– Én is.
A fér szájon csókolta őt, majd felkapta a fürdőköntösét, és mielőtt
kiment, megpaskolta Araminta fenekét.
– Viszlát, gyönyörűségem!

Amikor Victor lejött, Araminta már az előtérben várakozott. Farmert

és gumicsizmát viselt, hozzá esőkabátot.
– Egy elbűvölő angol hölgy – nevetett a fér .
A  haja még nedves volt a fürdéstől, és valahogy nagyon vagányul
nézett ki fekete kordnadrágjában és fekete pulóverében. Megpuszilta
Araminta orra hegyét.
–  Hozom a dzsekimet, aztán mehetünk. Ebédelni egy
kisvendéglőben fogunk, amit jól ismerek.
– Csodálatosan hangzik.
Egyáltalán, Araminta mindent csodálatosnak talált. Mint egy
álomban, melyből soha többé nem akar fölébredni. Vagy legalábbis
egyhamar nem.
Amikor beszállt a kocsiba, akkor jutott eszébe, hogy még föl sem
hívta az anyját. Elhatározta, hogy később majd hagy neki üzenetet a
rögzítőn, amikor Lady Drusilla biztosan házon kívül tartózkodik.
Nem szabad, hogy elrontsa ezt a varázslatos pihenést.
Hamarosan már a sövénnyel szegélyezett úton haladtak, amely
szántóföldek és legelők között kanyargott.
– Itt majdnem olyan, mint Sussexben – mondta Araminta. – Ezért
vetted meg a házat?
– Igen, ezért is – hangzott a kurta válasz.
– Értem.
– Nem, semmit sem értesz, de nem is kell értened. – A fér most
szigorúan nézett. – Ha el akarnám magyarázni az okokat, ahhoz fel
kellene idéznem a múlt egy dicstelen fejezetét, márpedig ezt nem
akarjuk, ugye?
 – Rendben – vonta meg a vállát Araminta.
Talán jobb is így. Ők most itt a saját kis álomvilágukban élnek,
múlt és jövő nélkül. És ezt semminek sem szabad elrontania. A fér
hangja elárulta, hogy nem éppen boldog emlékekről beszél. Talán
volt, vagy esetleg van is felesége. S  vajon hol lehet? És vannak-e
gyerekei? A kérdéseket Araminta megtartotta magának.
Nem sokkal később megálltak egy szépen ápolt birtok előtt, melyen
több téglaépület ölelte körül a belső udvart. A  gyepet nemrég
vághatták, a kaviccsal felszórt utak frissen gereblyézettek. Nem
messze látszott egy tó is, és mellette egy festői házikó.
–  Gyönyörű! – bukott ki Aramintából az elragadtatott kiáltás. –
Nem is értem, Chippenham Manor helyett miért nem itt élsz?
Victor komoran bámult maga elé, de nem válaszolt. Aztán hirtelen
felderült az arca. Intett egy alacsony, izmos fér nak, aki nyomban
odaszaladt.
– Bonjour, Gaston. Hogy vannak a lovak?
– Kiválóan, monsieur Victor.
– Nagyszerű, akkor találkozzunk pár perc múlva az istállóknál.
Victor és Araminta karonfogva átvágtak az ápolt kerten, el a tó
mellett, melyen két hattyú rótta kecsesen a köröket. A levegőben az
ősz illatát lehetett érezni.
– Tiéd ez a birtok?
– Az anyámtól örököltem. Három évvel ezelőtt halt meg.
–  Sajnálom. Milyen szép ház! – nézett Araminta a tóparton álló
apró, romantikus kis kastély felé.
–  Csakugyan takaros. Gyerekként sokat jártam ide. Egy napon
talán felújíttatom és… – Victor a mondat közepén hirtelen
elhallgatott. – Nézzük meg az istállókat, mielőtt esni kezd.
 Araminta nem feszegette tovább a témát. Victornak komoly oka
lehetett rá, hogy megvette ezt a házat. Szívesen megtudott volna
erről többet is, de a dolog nem tartozott rá.
Egy órával később már egy közeli település felé hajtottak, ami
pontosan úgy nézett ki, ahogyan Araminta elképzelte a normandiai
falvakat. A  házaknak zsindelyes tetejük és apró ablakaik voltak, a
szűk utcákat macskakő borította.
Nem sokkal később betértek egy kedves, rusztikus vendéglőbe.
Victor rendelt egy üveg vörösbort, Araminta pedig az étlapot
tanulmányozta. Közben azon töprengett, miről is fognak
beszélgetni, ha a múlt és a jövő nem jöhet szóba.
Minden, ami összekötötte őket, a pillanatnyi érzelmek voltak.
Semmi más. Mint két hajó, melyek éjjel a nyílt tengeren
összetalálkoztak. Araminta azt kívánta, bárcsak Victor többet
elárulna magáról. Vajon mi lehet az, amit titkol előle?

Estére érezhetően lehűlt a levegő. Vacsora után Victor és Araminta a

kellemes meleget árasztó kandalló előtt egy kanapén üldögélt.
A  fér átkarolta Araminta vállát. Az  asszonynak teljesen
természetesnek tűnt, hogy a fér hoz bújva olvas, miközben az
mindenféle iratokat tanulmányozott.
Hirtelen úgy érezte, többet szeretne ennél a futó pillanatnál:
meghittséget, kedvességet, biztonságot… Amikor a szerelem szó
eszébe jutott, megrémült. Veszélyes és helytelen még csak gondolni
is rá. Főként, mivel a mellette ülő fér egyértelművé tette, hogy az
együtt eltöltött idő legfeljebb néhány nap lesz.
A  gondolatra halkan felsóhajtott. Victor szorosabban magához
húzta, és aggódva a szemébe nézett.
– Mi baj van, querida?
 –  Semmi, tényleg semmi – válaszolta Araminta mosolyt erőltetve
az arcára. – Nagyszerűen érzem itt magam. És te?
–  Én is – mondta a fér , majd elfordult és töprengve a tüzet
bámulta.
Ekkor megszólalt a telefon. Victor letette az iratokat, fölállt, és
kiment a folyosóra.
Araminta tovább akart olvasni, de megütötte a fülét a fér éles
hangja.
–  Mit jelentsen az, hogy gondjaik vannak? – kérdezte Victor. –
Vagy úgy, értem már. És most én húzzam ki őket a kutyaszorítóból,
ahogy már annyiszor, ugye? Azt hittem, hogy ezeknek az időknek
vége. – Aztán némi hallgatás után még hozzátette: – Jól van, holnap
odarepülök.
Az utolsó szavak tőrként hatoltak Araminta szívébe. Bárkiről is van
szó, az illető igényli Victor jelenlétét. És ez egyben azt is jelentette,
hogy mesés együttlétüknek vége szakad.
– Rossz hírem van – közölte a fér , amikor visszatért. – Holnap el
kell utaznom Rióba.
Hangja nyers volt és hivatalos, a tekintete zárkózott.
–  Milyen kár – felelte Araminta, és nagyon igyekezett, hogy ne
látszódjon rajta a csalódás. – Remélem, nincs semmi baj.
A  fér felpillantott, és úgy nézett az asszonyra, mintha még
sohasem látta volna őt.
–  Fogalmam sincs, mennyire komoly. Isabella a kocsijával
nekihajtott egy busznak, és most kórházban fekszik. Legalábbis ezt
mondták.
– Isabella?
– A feleségem – tette hozzá a fér kurtán.
 Araminta úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Szédült,
a torka összeszorult. Victor nős! Hiszen tudnia kellett volna! Túl
szép lett volna ez a történet ahhoz, hogy igaz legyen.
– És a gyerekeid? – kérdezte bizonytalanul.
–  A  gyerekeim? – A  fér összeráncolta a homlokát és értetlenül
nézett. – Nincsenek gyerekeim – bökte ki, majd elfordult, és
mereven bámult maga elé.
Isabellának megint sikerült kierőszakolnia, amit akart, Vajon miért
nem az az átkozott szeretője törődik vele, gondolta dühösen.
– El kell még intéznem néhány telefont – jelentette ki mereven. –
Holnap reggel pontban hétkor indulunk.
Ezzel megfordult, és anélkül, hogy akár egy szóval is kifejezte
volna sajnálkozását, kiment a szobából.
Araminta a haragtól remegve magára maradt. Elhallgatta, hogy
nős! És vajon most miért bánik vele ilyen elutasítóan?
Dühösen fújt egyet, és igyekezett úrrá lenni a sértettségén.
Tisztában volt vele, hogy ő is hibás, hiszen eszébe sem jutott
megkérdezni a fér tól, van-e felesége.
Minél előbb elmegy innen, annál jobb, gondolta. Fogta a könyvét,
felszaladt a csigalépcsőn, és lefeküdt. Legalább egy órát forgolódott
álmatlanul, majd nyugtalan álomba merült, amiből pontosan fél
hatkor kopogás ébresztette.
– Reggeli fél óra múlva – hallotta Victor hangját.
– Köszönöm – felelte kedvetlenül.
Jobb is, ha ez az átkozott Victor Santander a maga hazugságaival és
gőgjével visszamegy a feleségéhez. Őszintén remélte, hogy Isabella
Santander egy elviselhetetlen nőszemély. Victor nem is érdemel
mást!
Két órával később már a Csatorna fölött repültek. Araminta, aki nem
erőltette a társalgást, némán bámult kifelé az ablakon. Nem mintha
Victor túlságosan is szószátyár lett volna. Az  út legnagyobb részét
mobiljával a fülén töltötte.
Araminta egészen megkönnyebbült, amikor a repülőgép
megkezdte az ereszkedést a felhőbe burkolózott London felett.
Szeretett volna minél távolabb kerülni Victor Santandertől, és
elfelejteni, hogy a fér valaha is létezett.
A  repülőtéren Victor gépkocsivezetője várta őket. Bár Araminta
szívesebben fogott volna magának egy taxit, nem akart udvariatlan
lenni, és beszállt a makacsul hallgató Victor mellé a kocsiba. Nem
értette, hogy a fér miért rajta tölti ki a haragját, amikor a felesége
hívása bosszantotta fel.
Végre megállt a kocsi a Pond Street-i ház előtt, ahol Araminta
barátnője, Sara lakott.
– Minden rendben? – kérdezte Victor.
– Semmi gond – felelte az asszony hűvösen.
– Sajnálom, hogy így alakult.
–  Szóra sem érdemes, talán jobb is így – mosolygott Araminta
erőltetett vidámsággal, és kiszállt a kocsiból. – Jó utat!
– Minden lesz, csak jó nem. Felhívlak, ha visszajöttem.
Milyen szemtelenül magabiztos, gondolta Araminta mérgesen,
majd szó nélkül megfordult, és a bejárathoz sietett.
Odafönt a lakásban bedobta a táskáját az egyik sarokba, és kiment
a konyhába, hogy főzzön magának egy kávét. Koffeinmenteset,
határozta el magában. Amint visszatér Taverstock Hallba, azonnal
kidobja a szemétbe azt az átkozott Santander-kávét. Semmi se
emlékeztesse erre a meggondolatlan kalandra.
 Gondolhatta volna, hogy Victor nős.
Idegesen toporgott, miközben arra várt, hogy felforrjon a víz. Sara
hátrahagyott néhány levelet a tálalón, valamint azoknak a listáját,
akik telefonon keresték. Az anyja is köztük volt. És Pearce is.
Kezében a kávéscsészével és egy doboz keksszel visszament a
nappaliba, hogy telefonáljon. Eszébe jutott, hogy még nem is
érdeklődött Pearce-nél az eladott könyvek példányszáma iránt.
A fér azonnal felvette a telefont.
– Araminta, hol a pokolban bujkálsz?
– Elutaztam.
Többet nem mondott. Pearce lenne a legutolsó, akinek elmesélné,
hol járt.
–  Hogy tudtad otthagyni a fogadást anélkül, hogy szóltál volna
nekem? – kérdezte a fér felháborodottan. – Egy csomóan szerettek
volna megismerkedni veled.
–  Nyugodj meg, Pearce! Ettől még nem dőlt össze a világ. Tehát
veszik a könyveket? – kérdezte Arainta, miközben egy gyömbéres
kekszet rágcsált.
– Hogy veszik-e? – A fér hangja szinte remegett az izgalomtól. –
Az első két napon rekordforgalom volt.
Araminta letette a kekszet.
– Azt mondtad, rekordforgalom?
–  Igen. Minden darab elfogyott. Éppen most emelik a
példányszámot háromszázezerre. A  gyerekek sorban állnak a
könyvesboltok előtt…
– Viccelsz, ugye?
–  Nem, egyáltalán nem viccelek. Még az édesanyád is felhívott,
mert a hírekben hallott a sikeredről.
 – Te jóságos ég!
–  Ez minden, ami az eszedbe jut? – kérdezte a fér
megbotránkozva. – Mindazok után, hogy napokra eltűntél a színről?
Mi lenne, ha azt mondanád: „Pearce, hiszen ez csodálatos!
Köszönöm, hogy ilyen remek munkát végeztél.”
–  Ne haragudj! Igazán sajnálom – hebegte zavartan Araminta. –
Tudod, elutaztam, és fogalmam sem volt… Ebédeljünk együtt?
– Szívesen – mondta a fér békülékenyen.
Araminta letette a kagylót, és igyekezett felfogni, hogy élete az
elmúlt néhány napban gyökeresen megváltozott. Míg távol volt, és
úgy viselkedett, mint egy szerelmes bak s, egyik napról a másikra
híressé vált. Értetlenül csóválta a fejét, levette a cipőjét és azt
kívánta, bárcsak Victor tudomást szerezne erről. De változtatna ez
valamin is? A fér már valószínűleg úton van Dél-Amerika felé.
Mivel tovább már nem halogathatta, újból felemelte a kagylót, és
Taverstock Hall számát tárcsázta.
–  Tessék! – szólt bele mogorván Lady Drusilla a kagylóba. – Jaj,
Araminta! Hol vagy? Folyton zaklatnak az újságírók, és mindent
tudni akarnak rólad meg az átkozott könyvedről. Pedig egyáltalán
nem vagyok jól. Nem lehettél volna egy kicsit jobban tekintettel
rám, és választottál volna más foglalkozást? Állandóan vadidegen
emberek csöngetnek be az ajtómon, és arcátlan kérdéseket tesznek
fel.
–  Sajnálom, anya – motyogta Araminta, és dühösen
összeszorította a száját.
Lady Drusilla most is csak önmagára gondol, amikor a lánya végre
elért valamit, amire más szülők büszkék lennének.
– Mikor jössz haza?
 – Még nem tudom.
– És mit mondjak ennek a csőcseléknek?
–  Mondj nekik, amit akarsz! – csattant fel keserűen Araminta. –
Például azt, hogy a lányod hálátlan, nincs rád tekintettel, és hogy
azt se bánod, ha soha többé nem teszi be a lábát a házadba.
Aramintának patakzottak a könnyei, amikor letette a kagylót és
arcát a díszpárnába fúrta, miközben Lady Drusilla még mindig
döbbenten tartotta a kezében a telefont.

Victor bekopogott a kórterem ajtaján.

–  Szabad! – hallotta a túlságosan is jól ismert, dallamos női
hangot.
– Szia Isabella! Remélem, jobban vagy – mondta hűvösen a fér .
A  küszöbön állva szemügyre vette a feleségét, aki tökéletesen
sminkelve feküdt az ágyban, és makkegészségesnek tűnt.
– Victor, querido! Kedvesem! – nyújtotta felé hosszú, kecses kezét
Isabella. – Szörnyen beteg voltam.
– Egyáltalán nem nézel ki betegnek.
–  Mert már sokkal jobban vagyok – biggyesztette el a száját az
asszony. – Miért nem ülsz le ide az ágyamra? Szeretnék beszélni
veled.
–  Nekünk nincs már mit mondanunk egymásnak. A  nővéreddel
csak azért találtátok ki ezt a mesét, hogy idecsaljatok. De nagy hibát
követtetek el.
–  Victor, drágaságom! Egyszerűen látnom kellett téged. Tudod,
megváltoztattam a véleményemet. Azt hittem, már nem szeretlek,
de…
– Valóban? – A fér összeszorította az ajkát, és becsapta az ajtót. –
Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor megölted a gyerekemet!
 –  Hol van már a tavalyi hó! – legyintett türelmetlenül Isabella. –
Nem akarok válni, mert még mindig téged szeretlek. Lehetne megint
gyerekünk – nézett az asszony könyörögve Victorra, miközben
szemében könnyek csillogtak.
Remek színésznő volt. Ám a fér már nem dőlt be a trükkjeinek.
– Ezzel csak az idődet pazarolod. Tényleg, mi lett a szeretőddel?
–  Miféle szeretővel? – kérdezte Isabella tágra nyílt, ártatlan
szemmel. – Csak beképzelted magadnak ezt az egészet…
–  Fogd be a szád! – dörrent rá a fér . – Teljesen hülyének nézel?
Hát nem volt elég, hogy megölted a meg nem született gyerekemet
és megcsaltál? Csak nem képzeled, hogy ezek után visszafogadlak?
Vége, Isabella. Keress magadnak egy másik fér t. – Megvetően
mutatott a rengeteg virágra. – Már nem dőlök be neked. Vagy
kimászol holnap reggelig ebből az átkozott ágyból, és felkeresel az
ügyvédemnél, vagy nem zetek egy llér tartásdíjat sem.
– Sohasem tennéd meg!
Isabella arcán értetlenség és düh tükröződött.
–  Ne akard, hogy sort kerítsek rá – sziszegte a fér . – Örülj neki,
hogy a hazug meséden kívül más okom is volt, hogy Rióba jöjjek. Azt
tanácsolom, hogy kilencre legyél az ügyvédemnél, hogy
lerendezhessük a kettőnk dolgát. Köztünk örökre vége mindennek.
Victor sarkon fordult, távozott, és becsapta maga mögött az ajtót.

Araminta hamar rájött, hogy a hírnévnek előnyei és hátrányai

egyaránt vannak. Egyfelől mindenki kereste a társaságát, a kiadója
tetemes összeget ajánlott következő könyve előlegeként, a jövője
pedig rózsásan festett. Másfelől viszont jóformán alig maradt
magánélete, nem tudott úgy kilovagolni, hogy ne ugorjon ki
valamelyik bokorból egy fotós, aki szerette volna lefényképezni a
híres írónőt.
Végül már nem bírta elviselni ezeket a kellemetlenségeket,
elhatározta, hogy elfogadja barátai meghívását, és egy időre
visszavonul a skót felföldön található nyaralójukba, ahol nyugodtan
megírhatja új könyvét.
Victor felől azóta sem hallott, hogy egy hónapja egyik percről a
másikra eltűnt az életéből. Nem mintha minden percben rá gondolt
volna, de éjszakánként gyakran álmodott róla és azokról a szerelmes
órákról, melyeket együtt töltöttek a toronyszobában. Álmában néha
érezte a bőrén Victor kezének érintését, és amikor felébredt,
fájdalmasan vágyódott az után a fér után, aki egy rövid időre
felbukkant az életében, és aztán örökre el is tűnt belőle.
Anyja, aki időközben megértette, hogy a lányából híres ember lett,
kedvtelve sütkérezett a dicsőségben. Araminta csak mosolygott
rajta. Hirtelen szent lett Lady Drusilla szemében.
Újonnan vásárolt Landroverével lassan hajtott a jeges úton, amikor
észrevette, hogy hóvihar közeledik. Örült, hogy még időben
megérkezett barátai skóciai birtokára. Már csak annyi dolga maradt,
hogy a gondnoktól elkérje a nyaraló kulcsait. Az  egyre sűrűbb
ködben meglátott egy épületet. Ez lesz az, gondolta. A  kéményből
füst szállt föl, az ablakokon lámpafény szűrődött ki, pedig még csak
délután fél négy volt. Araminta vastag anorákban, a hosszú
utazástól elgémberedve szállt ki a kocsiból, majd becsöngetett az
ajtón.
–  Maga biztosan Mrs. Dampierre! – Egy tweedszoknyás, vastag
kötött kabátot viselő idősebb nő fogadta őt kedvesen, majd
betessékelte a házba. – Jöjjön be, mielőtt még megfagyna odakint –
tette hozzá ízes skót tájszólással.
 – Köszönöm, nagyon kedves. – Araminta örült, hogy a kinti nyirkos
hidegből bemehetett a meleg, otthonos házba. – Gondolom,
magánál vannak a nyaraló kulcsai.
– Igen, de előbb üljön le ide a tűz elé, és igyon meg egy csésze teát,
hogy felmelegedjen egy kicsit.
Araminta örömmel fogadta el a meghívást, kényelmesen
elhelyezkedett a kandallóban pattogó tűz elé, miközben a gondnok
felesége gőzölgő teát, egy pohár whiskyt és egy egész halom
süteményt hozott neki egy tálcán.
– Igazán nem kellett volna fáradnia.
Araminta hálásan belekortyolt a forró teába. Érezte, jót tesz majd
neki, ha néhány hetet eltölt ebben a békés környezetben. Ha elkezd
dolgozni az új könyvén, az segíteni fog, hogy ne búslakodja végig a
karácsonyi ünnepeket. És talán még arról is megfeledkezik, hogy
Victor bezzeg a feleségével tölti az ünnepeket.
–  Vegyen csak a süteményből! Egy kicsit igazán felszedhetne
magára – biztatta Mrs. MacTavish vidáman.
Araminta csuklott egyet, mert az idős hölgy megjegyzése eszébe
juttatta Victor szavait. A szíve összeszorult, de gyorsan elhessegette
az emlékeket. Ugyan minek áhítozni olyasmi után, ami elérhetetlen
a számára? Márpedig Victor pontosan ez volt: elérhetetlen. Minél
előbb leszámol vele magában, annál jobb.
Miután megitta a teát és a whiskyt, indulni készült.
–  Köszönöm a szíves vendéglátást, de igazán nem akarom tovább
feltartani, Mrs. MacTavish.
–  Egyáltalán nem tart fel, kedvesem. Mindig örülök egy kis
társaságnak. Tudja mit? Elkísérem a házhoz is. Visszafelé majd
hazasétálok, a mezőn át csak egy macskaugrás. Remélhetőleg nem
fogja nagyon egyedül érezni magát odafönt – tette hozzá
aggodalmaskodva, amikor később beszállt Araminta mellé az autóba.
– De azt hallottam, hogy maga írónő. Maguk, művészek pedig
kedvelik a magányt.
Nem sokkal később az egyre sűrűsödő ködből kibontakozott előttük
az épület. Araminta izgatottan ugrott ki a kocsiból, Mrs. MacTavish
pedig követte őt a kulcsokkal.
Araminta lelkesen nézett körül a rusztikus, de nagyon kényelmes
házban. Megcsodálta a régi tölgyfa tetőgerendákat és az ízléses
berendezést. Legjobban a hálószobában található baldachinos ágy
tetszett neki.
–  Csodálatos – áradozott. – Biztos, hogy jól fogom itt érezni
magam.
– Akkor én elindulok hazafelé – mondta Mrs. MacTavish.
Mivel az idős asszony határozottan tiltakozott az ellen, hogy
hazavigye, Araminta még egyszer megköszönt neki mindent, és
kikísérte. Aztán bezárta maga mögött az ajtót, a hátával nekidőlt, és
nagyot sóhajtott. Végre egyedül! Fáradtan, mégis boldogan ment be
a kellemes hangulatú nappaliba, és lehuppant a széles kanapéra.
Tűnődve nézte a kandallóban lobogó tüzet, de gondolatai Victor
körül jártak. Vajon hol lehet most?

Victor december huszonkettedikén tért vissza londoni lakásába

kimerülten, de az utazás sikerével elégedetten. Négy hetet töltött
Rióban, elérte a célját, és az ügyvédje segítségével végre-valahára túl
volt a váláson, megszabadult Isabellától.
Tanácstalanul nézett körül a lakásban. Mint a korábbi években
mindig, megint egy szomorú karácsony vár rá. A  szeretet ünnepe
akkor szép, ha az embernek van családja és vannak gyerekei,
gondolta. De egyedülállóként a nagyvárosban az ember akaratlanul
is azon kezd tépelődni, hol rontotta el.
Egykedvűen lapozta át a postáját, de nem talált benne semmi
fontosat. Aztán pillantása az egyik képes újságra esett, és elakadt a
lélegzete. Semmi kétség, a címlapon látható nő, az új könyvével a
kezében, Araminta volt.
Victor nagyon sokat gondolt rá az elmúlt hetekben, de elhatározta,
hogy nem keresi meg. Kapcsolatuk csak egy rövidke kaland volt,
aminek nem akart túl nagy jelentőséget tulajdonítani. De bárhogy is
igyekezett, nem tudta elfelejteni az asszonyt. Araminta körül most
bizonyára akkora a felhajtás, hogy már régen el is felejtette őt. Így
van rendjén.
Vagy mégsem?
Most, hogy Isabellával lezárta a közös múltat, talán mégis
fölhívhatná, és mindent elmagyarázhatna neki. Hiszen olyan sietve
váltak el egymástól.
Victor fölállt. Hirtelen alig várta, hogy meghallja Araminta
dallamosan csengő hangját.
Nagyon elcsodálkozott, amikor Taverstock Hall telefonszámát
tárcsázva senki sem jelentkezett.
Aztán eszébe jutott Pearce, és újból feltámadt benne a remény.
– Óh, a világjáró! – kiáltott fel Pearce örömében. – Merre kószálsz?
– Brazíliában voltam, most pedig ismét Londonban vagyok.
– Igen, hallottam, hogy elutaztál. Araminta mesélte.
– Nagyon haragudott rám?
– Attól függ, mit értesz harag alatt. Éppenséggel nem volt teljesen
összetörve. Lett volna rá oka? – kérdezte Pearce alig leplezett
kíváncsisággal a hangjában.
 – Ugyan, miből gondolod? – dörmögte Victor bosszúsan.
– Jól van, értem. Londonban maradsz az ünnepekre?
–  Még nem tudom. – Victor körülnézett a nappalijában, ami
egyáltalán nem mutatott semmiféle karácsonyi hangulatot. – És te?
– Én elutazom Wiltshire-be, mint mindig.
–  Aha! Egyébként megpróbáltam Aramintát felhívni Taverstock
Hallban, de senki sem vette fel a telefont.
–  Nem csoda, hiszen nincs odahaza. Talán nem értesültél róla,
kedves barátom, de míg te a földgolyó másik felén utazgattál, itt
történt egy s más. Kiváló menedzselésemnek köszönhetően
Araminta egyik napról a másikra híressé vált.
– Igen, láttam a képét az egyik magazin címlapján.
–  Csak az egyiken? – nevetett Pearce. – Ez a nő egyszerűen
szenzációs! És ez még csak a kezdet. Várd csak meg, míg a
lmjogok…
–  Inkább azt áruld el, hol van most – szakította félbe Victor
türelmetlenül.
– Erről nem adhatok felvilágosítást.
– Hogy mit nem tehetsz? Pearce, hiszen ez nevetséges. Én nem egy
idegen vagyok – fortyant fel a fér méltatlankodva.
– Én viszont az ügynöke vagyok. Mégis, mit akarsz tőle? Ha az jár a
fejedben, hogy megkaparintsd a könyv kiadási jogait Dél-
Amerikában…
–  Atyaúristen, Huntington, azonnal add meg a telefonszámát! –
követelte Victor.
–  Nagyon sajnálom kedves barátom, de én legfeljebb a te
telefonszámodat adhatom meg neki. És amennyiben ő beszélni
kíván veled, minden bizonnyal jelentkezik majd – tette hozzá Pearce
kajánul vigyorogva.
– Nem bánom.
Victor morogva adta meg magát, bár nem sok reményt fűzött
hozzá, hogy Araminta felhívja őt.
 4. FEJEZET
–  Victor Santander telefonált nekem, beszélni szeretne veled –
közölte Pearce másnap reggel Aramintával. Az asszony még ágyban
volt, és azonnal hevesebben kezdett dobogni a szíve.
– Mikor hívott? – húzogatta idegesen a takarót.
– Tegnap este, de akkor már nem akartalak zavarni.
– Értem.
– Úgy érzem, mintha csalódott lennél.
– Ugyan!
–  Mindenesetre Victor megint Londonban van, és mivel sem
Taverstock Hallban, sem a mobilodon nem tudott elérni téged, ezért
kérte tőlem a telefonszámodat. Természetesen nem adtam meg neki.
– Helyes.
– Nem tudtam, hogy akarsz-e beszélni vele.
–  Nem, nem akarok – füllentette az asszony, és igyekezett
bebeszélni magának, hogy ez így is van.
–  Megadta nekem a számát. Eldöntheted, hogy felhívod őt vagy
sem – magyarázta Pearce csevegő hangon, noha majd’ megölte a
kíváncsiság.
– Rendben – felelte az asszony színlelt nyugalommal.
Pearce bediktálta a telefonszámot, amit Araminta fel rkált egy
jegyzettömbre. Miután letette a telefont, elgondolkodva bámulta a
számokat. Victor Londonban van! Egy teljes hónapra eltűnt anélkül,
hogy életjelet adott volna magáról, most pedig azt várja, hogy
felhívja.
Kiment a konyhába, és amíg megfőzte a kávét és megpirította a
kenyeret, azon tanakodott, fölhívja-e Victort. Egyszer-kétszer már
egészen közel állt hozzá, hogy megtegye, de aztán méltóságon
alulinak találta, hogy ő jelentkezzen mindazok után, ami történt.
Nem lenne jobb az egészet elfelejteni? Victor nős ember, tehát a
kalandjuk csak sírással végződne.
Reggeli után elhatározta, hogy sétál egyet. A  vad skót szél majd
kitisztítja a fejét.
Egy órával később már gumicsizmában taposta a lápot, és
igyekezett tárgyilagos maradni. Nem lesz gyenge, és nem hívja fel
Victort. Hagyja, hadd főjön a saját levében. Ha beszélne vele, az
újból felébresztené benne az összes zűrzavaros érzést, amit olyan
kétségbeesetten igyekezett elfojtani magában.
Mélyen beszippantotta a friss téli levegőt, és visszasétált a házba,
hogy azt tegye, amiért idejött: dolgozzon az új könyvén.
Kiveri a fejéből a fér t, és mostantól kezdve csak az írásnak
szenteli magát.

Miután a nap hátralévő részét a laptop előtt töltötte, Araminta

fáradtan, de elégedetten állt fel az íróasztaltól. A  munka legalább
elterelte a gondolatait arról, hogy két nap múlva karácsony lesz, ő
pedig teljesen egyedül van.
Tekintete ismét a cédulára tévedt, amelyre Victor telefonszámát
írta. Már többször is felállt azzal az elhatározással, hogy felhívja a
fér t, de aztán az utolsó szám tárcsázása előtt mindig letette a
kagylót. Ugyan miért bátorítaná? Victor nős, rideg és
kiszámíthatatlan.
– A pokolba! – sziszegte összevissza forgatva a cédulát.
A telefonszámot időközben már fejből tudta. Most csak egy nom
vacsorára és egy italra van szüksége.
 Már elindult a konyhába, amikor csöngettek.
Meglepetten állt meg az előszobában, és pillantott az órájára.
Mindjárt nyolc óra, már nem számított vendégre. Ki a csuda akarja
őt meglátogatni? Aztán eszébe jutott, hogy Mrs. MacTavish volt
olyan kedves és megígérte, hogy a férjével küld át neki egy kis
húspástétomot.
Széles mosollyal kitárta az ajtót.
– Te mindig ajtót nyitsz anélkül, hogy tudnád, ki kér bebocsátást?
Araminta megdermedt. Victor Santander állt az ajtófélfának
támaszkodva, és olyan csábosan mosolygott, hogy az asszonynak
elállt a lélegzete.
– Te… Te… Te meg mit keresel itt? – kérdezett vissza.
– Még kérded? Látni akartalak.
– De…
–  Nem akarsz beengedni, querida? Meglehetősen hideg van
idekint.
– Honnan tudtad meg a címemet? És mit akarsz?
– Engedj be, és akkor szívesen válaszolok a kérdéseidre – felelte a
fér vigyorogva, s közben pimaszul végigmérte az asszonyt.
–  Nem bánom – felelte Araminta zavartan. – De csukd be magad
mögött az ajtót. Több meglepetést ma már nem tudnék elviselni.
Victor beljebb lépett, levette a dzsekijét, és a lépcsőkorlátra
akasztotta. Vastag, fehér pulóvere kiemelte napbarnított bőrét és
gyönyörű, sötét szemét. Talán még annál is vonzóbbnak nézett ki,
mint ahogyan Araminta emlékeiben élt. Nagyon vágyott a fér
közelségére, de igyekezett titkolni.
–  Ha már egyszer itt vagy, gyere be a nappaliba. Megkínálhatlak
egy itallal? – kérdezte nem túl barátságosan.
 –  Igen, köszönöm. Igazán hideg van odakint – dörzsölte meg
Victor a kezét.
– Hogyan jöttél ide?
– Repülővel Edinburgh-ig, aztán autót béreltem.
– Aha. – Araminta hűvösen bámult a fér ra. – Feltételezem, hogy
a látogatásodat Pearce-nek köszönhetem.
– Ne vedd tőle rossz néven. Annyit nyaggattam, hogy nem sokáig
tudott ellenállni szegény. De a telefonszámodat nem árulta el.
–  Le vagyok nyűgözve – zsörtölődött Araminta. – Alkalomadtán
majd megkérdezem tőle, milyen elvek szerint dönt arról, hogy mit
árulhat el és mit nem. Amennyire tudom, félreérthetetlenül a
tudomására hoztam: nem akarom, hogy zavarjanak.
– Igen, tudom. Nem azért jöttem, hogy zavarjalak…
– Hanem?
Araminta szikrázó szemmel fordult oda hozzá. Victor most is
ugyanúgy felzaklatta, mint korábban.
– Azért, hogy bocsánatot kérjek a barátságtalan búcsúért – mondta
a fér halkan.
Araminta reszkető kézzel töltötte ki a whiskyt.
– Nemes gesztus. De telefonon is elintézhetted volna.
– Aligha, mivel nem tudom a telefonszámodat.
–  Megvárhattad volna, míg visszahívlak – vágta rá az asszony
idegesen, mert Victor túlságosan is közel állt hozzá.
Arcszeszének ismerős illata emlékeket ébresztett benne, és ettől
remegni kezdett a térde.
– Ezek szerint felhívtál volna? – tette Victor a vállára a kezét.
– Nem tudom. – A fér érintésétől Aramintát elöntötte a forróság.
– De nincs jelentősége, mivel úgysincs mit mondanunk egymásnak.
 –  Nem sieted el egy kicsit ezt a dolgot? – kérdezte a fér
bársonyos, mély hangján, s közben noman megsimogatta Araminta
karját, ahogy kivette a poharat a kezéből. Aztán ivott egy kortyot, és
továbbra is gyelmesen nézte. – Mindenesetre…
–  Felejtsd el! – vágott közbe Araminta. Odasétált a kandallóhoz,
ahol nagyobb biztonságban érezte magát. – Victor Santander, nős
ember vagy. Neked kötöttségeid és kötelezettségeid vannak. Nem
tartozik rám, hogyan intézed az életedet, és nem is akarom, hogy
közöm legyen hozzá.
– Értem. – A fér számára nyilvánvaló volt, Araminta még mindig
azt hiszi róla, hogy nős. Már majdnem tisztázni akarta a félreértést,
de aztán az utolsó pillanatban mégis úgy döntött, kivár, és meglátja,
milyen irányban fejlődnek a dolgok. A nagy beismerésekhez még túl
korainak találta az időpontot. – Nagyon sajnálom, ha
megbántottalak – mondta szelíden. – Nem azért jöttem, hogy
veszekedjünk. Ne béküljünk ki? Mégiscsak karácsony van! Ilyenkor
még az ellenségek is leteszik a fegyvert.
Araminta egy pillanatig tanácstalannak látszott.
– Hogyan képzeled a békülést?
–  Arra gondoltam, hogy mivel mindketten magányosak vagyunk,
esetleg együtt ünnepelhetnénk.
– És hol fogsz lakni? – kérdezte Araminta negédesen.
–  Tulajdonképpen elmehetnék egy szállodába – felelte a fér
könnyednek szánt hangon.
–  Az  egyetlen szálloda innen tízmérföldnyire van. A  háznak van
ugyan két hálószobája…
– Máris csomagolok – jelentette ki Victor gyorsan.
– Hohó, várj csak!
 – Mi a baj? Nem most hívtál meg?
– De igen, csak…
Araminta tanácstalanul megvonta a vállát, mivel már önmagán
sem tudott kiigazodni.
–  Ne aggódj, querida – mondta a fér kedvesen, majd odalépett
hozzá, és átkarolta a vállát. – Csak az lesz, amit te is akarsz.
–  Ezzel tisztában vagyok – jelentette ki az asszony idegesen, és
távolabb húzódott.
Azt mégsem vallhatja be, hogy sokkal jobban fél önmagától, mint
tőle. Hogy egy helyiségben legyen Victorral, és érezze a közelségét,
az már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy olyan érzelmeket
szabadítson fel benne, melyeket szívesebben tartott volna kordában.
De most már késő visszavonulót fújni.
–  És mi legyen az ünnepi vacsora? – érdeklődött Victor, miután
behozta a csomagját, és mindketten leültek a kandalló elé.
– Semmit sem terveztem.
–  Micsoda? Semmi ünnepi menü? Márpedig én ragaszkodom
hozzá! – Victor sóvárogva nézte Aramintát, szemében csillogott a
vágy. – Holnap elmegyünk Edinburgh-be, és elintézzük a karácsonyi
bevásárlást.
– Mire lenne az jó?
Az  asszony nem akarta, hogy Victor jókedve rá is átragadjon, bár
jelenléte máris megtöltötte a házat melegséggel és élettel, ami neki
nem sikerült.
– Ugyan már, ne rontsd el a játékot! – nyújtotta ki Victor a kezét,
és megérintette az asszony térdét. – Ennyit igazán megérdemlünk.
– Csak ne kezdd azt az unalomig ismert szöveget, hogy itt és most,
rendben? Lehet, hogy nálad ez működik, de nálam nem – és ezzel
fölállt.
– Akkor mit javasolsz? Töltsük azzal az ünnepet, hogy kölcsönösen
elmeséljük egymásnak boldogtalan házasságunkat?
– Ki mondta, hogy az én házasságom nem volt boldog? – fortyant
fel Araminta, és lecsapta a poharat az asztalra.
– Ez volt a benyomásom. Szóval, van valami más javaslatod?
–  Nincs. Utálatos vagy, és már bánom, hogy marasztaltalak –
mondta Araminta szomorúan, és a szemét ellepték a könnyek.
Victor döbbenten nézett rá.
–  Bocsáss meg, querida, szerelmem! – Felállt, odament az
asszonyhoz, és átölelte. – Nem akartalak megbántani. Az évek során
valószínűleg egy kissé érzéketlenné váltam. – Ujjhegyével noman
megcirógatta Araminta arcát. Amikor észrevette, hogy az asszony el
akart húzódni, még jobban magához szorította. – Ne küldj el!
Csúnyán viselkedtem, és teljes szívemből bánom. Kérlek, adj még
egy esélyt!
–  Miért adnék? – csattant fel Araminta. – Hiszen te magad
mondtad, hogy csak egy futó kalandot akartál.
Victor fájdalmasan felsóhajtott.
– Nem biztos, hogy kész vagyok ennél többre, querida. Nem lenne
tisztességes, ha ámítanálak. Nem élvezhetnénk egyszerűen a
pillanatot?
Mivel Araminta nem válaszolt, a fér elmosolyodott, és
megcsókolta selymes, szőke haját.
–  Akárhogy is… Nekünk szükségünk van egymásra. Most ne
gondolj a jövőre!
Az asszony először megmerevedett Victor ölelő karjában, de aztán
képtelen volt ellenállni a közelségének, a melegének és az illatának.
Tudta, hogy őrültség újra engedékenynek mutatkoznia, mert a
kaland valószínűleg ugyanúgy végződne, mint a legutóbbi
alkalommal. Talán annyi különbséggel, hogy ezúttal már tudja, mire
megy ki a dolog.
Ám az ünnepeket csakugyan együtt tölthetnék. Csakis rajta múlik,
mennyire bonyolódnak bele ebbe a kapcsolatba. Ez itt a bökkenő,
ismerte el magában töredelmesen, amikor hozzásimult a fér széles
mellkasához.

Aznap este Araminta vidáman kívánt jó éjszakát Victornak, mielőtt

becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját. Sőt, még a kulcsot is
elfordította a zárban, nehogy kísértésbe essen. Nagyon is jól
emlékezett arra a bizonyos reggelre ott a normandiai házikóban.
De éjszakai nyugalmát senki és semmi nem zavarta meg, úgyhogy
hamarosan el is aludt. Megnyugtató volt tudni, hogy Victor a
szomszéd helyiségben szuszog, azonban még szívesebben érezte
volna maga mellett az ágyban.
A  fér már sokkal nehezebben aludt el. Egy ideig olvasgatta
Araminta könyvét, amit az íróasztalon talált. Bár lenyűgözte a
fordulatos történet, mégsem tudott rá igazán oda gyelni. Egy
pillanatra átfutott a fején, hogy bekopog a szomszéd szobába, de
semmit sem akart elhamarkodni. Araminta nyilvánvalóan tart egy
újabb csalódástól.
És nem alaptalanul, ezt Victornak is el kellett ismernie. Az elmúlt
években sorra törte a nők szívét, rajtuk töltötte ki a mérgét
tönkrement házassága miatt. De ez többet nem fog előfordulni.
Holnap mindent elmesél Aramintának, és új életet kezd.
Ám a gondolat, hogy Araminta ott fekszik mellette a baldachinos
ágyban, abban a tündéri hálóingben, amiben az imént futólag látta,
egyáltalán nem hagyta nyugodni. Sokkal szívesebben fedezte volna
fel, mit rejt maga alatt az a vékonyka ruhadarab.

Másnap szenteste volt. Araminta nagyon szerette ezt az ünnepi,

karácsony előtti hangulatot. Miközben dudorászva igyekezett lefelé
a lépcsőn, az új könyvébe szánt hangulatos karácsonyi jeleneten
törte a fejét. A gondolatot, hogy jókedvének bármi köze lehet Victor
jelenlétéhez, határozottan elutasította. Tulajdonképpen
rettenetesen büszke volt magára, hogy ilyen remekül uralja a
helyzetet. Semmi sem hiúsíthatja meg, hogy a következő napokat
gondtalanul élvezze.
A  konyhában Victorba botlott, aki a tűzhelynél állt, és nevetve
fordult felé.
– Jó reggelt, szépségem! Rántottát vagy lágy tojást kérsz?
–  Rántottát – vágta rá Araminta, és ámulva nézte a reggelihez
gyönyörűen megterített asztalt.
Pirítós, rántotta és friss kávé illata terjengett a levegőben.
–  Ülj csak le – mondta a fér a serpenyő fölé hajolva. – Olyan
tojást kapsz mindjárt, amilyet még sohasem ettél.
– Szerény vagy, mint mindig – jegyezte meg az asszony nevetve. –
De ha Edinburgh-be akarunk menni, akkor minél előbb el kell
indulnunk, különben bezárnak az üzletek.
– Ez a helyes hozzáállás, querida – dicsérte a fér . – És legelőször
is vásárolunk egy karácsonyfát.
– Késő. Ilyenkor már nem lehet kapni. De esetleg megkérdezhetjük
Mrs. MacTavish-t, hogy a környéken nincs-e számunkra egy fa.

Miután a vásárlásból hazaértek, örömmel állapították meg, hogy Mr.

MacTavish egy gyönyörű fenyőfát állított az ajtajuk elé.
–  Nagyszerű! – lelkendezett Araminta lelkesen, és most már
tényleg karácsonyi hangulata volt. – Rögtön díszítsük is fel!
Nem sokkal később felállították a fát a nappaliban, Araminta felállt
egy létrára, Victor pedig adogatta a karácsonyfadíszeket.
A  fér nézte az asszonyt, és fellobbant benne a vágy. Nagyon
nehezen viselte, hogy itt van ilyen közel hozzá, és mégsem érintheti
meg. Amikor Araminta egy különösen magas ág felé nyúlt,
kirajzolódott keskeny dereka. Victor idegesen nyelt egyet.
Nem ő volt az egyetlen, aki küszködött az érzelmeivel. Minden
egyes alkalommal, amikor a fér ujjai véletlenül hozzáértek,
Aramintát elöntötte a forróság. De bebeszélte magának, hogy az a
legjobb, ha csak barátok lesznek.
Az  angyalkát felerősítette a fa csúcsára, és magában még egyszer
megesküdött, hogy nem enged semmiféle közeledésnek. De ekkor
elveszítette az egyensúlyát. Felsikoltott, és lezuhant a létráról,
egyenesen Victor karjába.
A fér elkapta, a szemébe nézett. Az asszony az összes félelmét és
kétségét kiolvasta belőle.
–  Engedd, hogy egyszerűen csak megtörténjen – suttogta Victor,
majd óvatosan megcsókolta, a kanapéra húzta.
Araminta mereven feküdt a karjaiban. Szeretett volna elszaladni,
csakhogy nyoma sem volt a híres akaraterejének.
Victor csókja egyre forróbb és követelőzőbb lett. Nyelvét az
asszony ajkai közé csúsztatta, belülről cirógatta a száját, amitől
Aramintában azonnal feléledtek az emlékek. Arra a leírhatatlan
boldogságra gondolt, amit Victor karjában élt át, és vágyakozva
ölelte át a fér nyakát. Mellbimbói megkeményedtek az izgalomtól,
a szíve hevesen vert a várakozástól.
De Victor nem sietett. Ő is élénken emlékezett rá, milyen
csodálatos érzés szeretkezni Aramintával. Életéből évek óta
hiányzott a melegség, egészen addig, amíg nem találkozott ezzel az
asszonnyal. Pedig tulajdonképpen már lemondott róla, hogy valaha
része lesz ilyen boldogságban.
Lassan és élvezettel becézgette, csókolgatta Aramintát, míg nem
érezte az ellenállás utolsó szikráját is kihunyni. Az  asszony nagyot
sóhajtott, és Victor tudta, hogy most már nem fog ellenkezni.
Célirányosan csúsztatta kezét a puha, rózsaszínű kasmír pulóver
alá, kikapcsolta a melltartót, majd noman megsimogatta Araminta
keblét. Ujjhegyével noman megérintette az ágaskodó bimbókat.
Az  asszony kéjesen megborzongott, levegő után kapkodva
felemelkedett, amikor a fér lehúzta róla a pulóvert.
–  Szép vagy, querida. Csodaszép – suttogta Victor rekedten,
mielőtt fölé hajolt volna, hogy a szájába vegye a kemény
mellbimbókat.
Majd türelmetlenül lefejtette, és a padlóra hajította a ruhájukat,
kezét az asszony combjai közé csúsztatta, ahol nom, nedves bőrt
tapintott, és lüktető forróságot érzett.
Araminta kívánta Victort, jobban, mint ahogy azt szavakkal ki
tudta volna fejezni. De hogyan érezhet így egy nős fér iránt? Egy
fér iránt, aki egy másik nőhöz tartozik. Ráadásul nem is szereti ezt
a fér t.
Abban a pillanatban, amikor Victor keményen és határozottan
belehatolt, Araminta rögtön tudta, hogy ami a legutolsó kételyét
illeti, tévedett. Lábával szenvedélyesen átkulcsolta a fér derekát.
De még a szeretkezés mámorító percei alatt is tudta, hogy ezeket az
érzéseket sohasem szabad bevallania. Még akkor sem, ha neki ez a
kaland sokkal többet jelent kellemes időtöltésnél. Victor esetében
nyilvánvaló, hogy egyszerűen csak nem szeretné egyedül tölteni a
karácsonyt.
Amikor a felkavaró élmény után Araminta újból megnyugodott,
kényszerítette magát, hogy szembenézzen a valósággal. Az ünnepek
után pontot kell tenni ennek a kalandnak a végére – mert
kapcsolatnak aligha nevezhető. Különben megbánja.
Keservesen megbánja.
–  Araminta… milyen szép és különleges név – suttogta Victor
álmodozó tekintettel, miközben az asszony hajtincsével
játszadozott.
A  kandallóban halkan pattogott a tűz, a karácsonyfán égtek a
gyertyák, a CD, amit vásároltak, lágy, karácsonyi dallamokkal
töltötte meg a szobát.
Victor hirtelen azon kezdett töprengeni, hogy mit is keres itt
tulajdonképpen. Miért is jött ide? Hogy karácsonykor ne legyen
egyedül, próbálta meg bebeszélni magának. Az ünnep után azonban
elutazik, mielőtt ez a történet kettejük között komollyá válna.
Hiszen megesküdött, hogy Isabella volt az utolsó nő, akinél
elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett.

Ezen az éjszakán együtt aludtak Araminta hálószobájában a

hatalmas baldachinos ágyban. Szorosan egymáshoz simultak a
vastag takaró alatt.
Milyen csodálatos érzés Victor karjában feküdni, gondolta az
asszony, miközben álmosan hozzábújt. Túlságosan is jó. Noha csak
egy futó kaland, de mégis boldoggá teszi. Még sohasem érzett ilyet.
Victor élvezte az asszony forró, meztelen bőrét, és gyöngéden
megcsókolta a nyakát.
– Jó éjszakát! – mormolta, és érezte, hogy megint fellobban benne
a vágy.
De ezzel most várnia kell holnapig, gondolta, és behunyta a
szemét.

Karácsony első napján együtt tettek-vettek a konyhában,

viccelődtek, nevetgéltek, jéghideg pezsgőt ittak és csókolóztak, míg
a sütőben pirult a pulyka.
Araminta biztos volt benne, hogy még sohasem volt ilyen szép és
felhőtlen karácsonya.
–  Mondd csak, nem akarsz boldog karácsonyt kívánni az
anyukádnak? – kérdezte meg váratlanul a fér .
–  De, kénytelen leszek – felelte Araminta vonakodva. Nem akarja
elrontani ezt a csodálatos napot, de ez elől a hívás elől nem térhet
ki. – És te? – kérdezte csak úgy mellékesen. – Nem akarsz
telefonálni a családodnak?
– Most még nem – felelte kurtán Victor.
–  Természetesen, hiszen nagy az időeltolódás – bólintott az
asszony, és már bánta, hogy szóba hozta a témát.
Pohárral a kezébe átsétált a nappaliba.
– Boldog karácsonyt, anya!
–  Már legfőbb ideje volt – méltatlankodott Lady Drusilla. – Attól,
hogy híres vagy, még illene karácsony reggel felhívnod szegény öreg
anyádat.
– Még csak tizenkét óra van, és te biztosan a templomban voltál –
csitította Araminta.
Az ajtófélfánál álló Victor látta, hogy az asszony milyen feszülten
ücsörög a kanapé karfáján, és hirtelen heves ellenszenvet érzett az
idős hölgy iránt, aki pokollá teszi a lánya életét.
–  Minden rendben? – kérdezte, amikor Araminta nagyot sóhajtva
letette a kagylót.
–  Igen. – Az  asszony csüggedten vállát vont. – Egyszerűen
képtelen vagyok olyat tenni, ami megfelelne az anyámnak.
Victor odalépett hozzá.
– Miért hagyod, hogy így bánjon veled?
–  Fogalmam sincs. Talán a lelkifurdalás miatt, mert sohasem
voltam olyan lánya, mint amilyet szeretett volna. Bármennyire is
igyekeztem, nem sikerült. Még a Peterrel kötött házasságom sem…
Hirtelen rájött, hogy ezzel a mondattal veszélyes vizekre evezett,
ezért hirtelen elhallgatott.
– Mi volt a házasságoddal? – kapott a szón Victor.
–  Áh, semmi… – Aramintának nem állt szándékában, hogy a
házasságáról vagy a múltjáról beszéljen, de a fér átható tekintete
láttán megadóan bólintott. – Na, nem bánom – mondta idegesen, és
letette a poharát az asztalra. – Többek között azért mentem hozzá
Peterhez, mert az anyám tökéletes férjnek tartotta.
– És tényleg az volt?
–  Többé-kevésbé igen. Ugyan, mit számít? – Araminta lángoló
arccal pattant föl. – Már semmi jelentősége, hiszen Peter halott.
– Ezért van lelkiismeret-furdalásod? – kérdezte Victor a homlokát
ráncolva.
– Miből gondolod? – fortyant fel Araminta. – Nem vagyok hibás a
halálában. Nem tehetek arról, hogy a kocsi fékje felmondta a
szolgálatot, az út jeges volt, és hogy az a teherautó keresztben állt
rajta…
Araminta szemében könnyek csillogtak.
– Nem, de mégis hibásnak érzed magad – mondta Victor halkan, és
az asszony vállára tette a kezét. – Örökösen szemrehányásokat
teszel magadnak, és ez beárnyékolja az egész életedet.
–  Csakugyan? Talán olyan jól ismersz, hogy azt hiszed, rögtön el
kell játszanod a házi pszichológus szerepét? Egyáltalán semmit sem
tudsz rólam és az életemről – csattant fel Araminta mérgesen. –
Hagyj békén! Különben sem értem, miért bukkantál fel itt ilyen
hirtelen. Valószínűleg azért, mert nem volt jobb dolgod.
– Nevetséges – felelte a fér sértődötten, és elengedte Aramintát.
– Igen? Akkor miért vagy itt? – Az asszony szeme villámokat szórt.
– Úgy tűnik, Victor Santander, hogy az indokaiddal még te magad
sem vagy teljesen tisztában. Először a saját lelked mélyén kellene
kutakodnod, mielőtt másoknál kísérletezel.
A fér dühösen kiviharzott a konyhából, Araminta pedig lecsapta a
poharat az asztalra. Victor olyan arcátlan és felfuvalkodott, hogy
szinte elviselhetetlen! Az  egészben az a legrosszabb, hogy amit
mondott, az teljesen igaz. Hát persze, hogy lelkifurdalása van, mert
a Peter halála előtti estén veszekedtek. De ettől még egyáltalán nem
tehet a haláláról.
Victor meg ahelyett, hogy amatőr pszichológust játszana, inkább
hívja fel a feleségét! Csak ne az én készülékemről, tette hozzá
gondolatban dühösen.
Azon töprengett, hogyan is engedhette meg a fér nak, hogy itt
maradjon. Ha elküldte volna, akkor most mindez nem történik meg.
Akkor most nem állna itt a hülye ünnepi ebéddel foglalatoskodva,
amitől már amúgy is elment az étvágya. Arcán patakzottak a
könnyek, a vállát sírás rázta.
Victor eközben a kandallónál állt, egyik lábával a rácsnak
támaszkodva. Gyötrő gondolatok jártak a fejében. Tudta,
Aramintának minden oka megvan, hogy mérges legyen. És joga volt
megkérdeznie tőle, miért jött ide. Csakhogy a választ ő maga sem
tudta.
Na és akkor mi van, gondolta mérgesen. Ide akartam jönni, és kész!
Elszántan visszament a konyhába, ahol Araminta a tűzhelynél állva
sírt. Victor megszánta az asszonyt, és hirtelen dühös lett saját
érzéketlen viselkedése miatt.
– Ne sírj! – lépett oda hozzá, és megsimogatta.
– Hagyjál! – fordult el az asszony, és elhúzódott. – Ne érj hozzám.
Azt akarom, hogy elmenj.
– Nem megyek sehová.
Mielőtt Araminta tiltakozhatott volna, Victor átölelte. Látta az
asszony szemében a fájdalmat, és még szorosabban magához húzta.
– Nincs jogod hozzá, hogy ítélkezz felettem – fakadt ki Araminta.
– Tudom – felelte Victor, és csókokkal fojtotta bele a továbbiakat.
Aztán a keze végigsiklott az asszony hátán, noman megsimogatta a
fenekét.
Araminta lihegve igyekezett elhúzódni, de nem sikerült. És
amilyen hevesen tört ki belőle az imént a düh, ugyanolyan gyorsan
el is párolgott. A  fér csókjai, illata, meleg testének szorítása úgy
megrészegítette, hogy nem volt ereje tiltakozni.
Amikor Victor a pulóvere alá csúsztatta a kezét, Araminta tudta,
hogy semmi értelme a további ellenállásnak, hiszen feszülő
mellbimbói és hevesen dobogó szíve amúgy is elárulja, mire vágyik.
Akaratlanul is egyre erősebben simult a fér hoz, élvezte az izgató
becézgetéseket, a fülébe suttogott, csábos szavakat. Átkarolta a fér
hátát, és még jobban hozzábújt. Érezte, hogy Victor milyen nagyon
kívánja őt, és ettől szinte elállt a lélegzete.
Hagyta, hogy a fér felhúzza a szoknyáját, kinyissa a cipzárját, és
reszkető kézzel segített neki megszabadulni a kettejüket elválasztó
ruhadaraboktól. Victor a hűtőszekrényhez szorította, és a következő
pillanatban már egy szenvedélyes ölelésben eggyé váltak, olyan
bensőségesen, mint még soha.
Araminta egyre követelőzőbben csókolt, a mozdulatai is hevesebbé
váltak, Victor tüzes szenvedélye pedig nem ismert határokat. Úgy
tűnt, mintha megpróbálna elűzni minden rossz emléket.
Araminta szorosan átölelte a fér nyakát, teljes odaadással adta át
magát a lüktető ritmusnak. Azt hitte, már nem bírja tovább elviselni
a feszültséget. A  körmét Victor vállába mélyesztette, a nevét
suttogta, és szinte megrészegülve jutott el vele együtt a mámorító
csúcsra. Levegő után kapkodva, a boldogságtól bódultan omlottak
egymás karjába.
Araminta kedvese mellkasára hajtotta a fejét, és a szívverését
hallgatta.
– Csodálatos volt – mormolta a fér , majd felkapta az asszonyt, és
bevitte a nappaliba.
Óvatosan lefektette a kanapéra, megcsókolta, majd fejét az ölébe
fektette. Araminta merengve hunyta le a szemét, és élvezte a
pillanatot. De ekkor hirtelen beléhasított a valóság.
– Te jóságos ég! – ugrott fel, és rohant ki a konyhába. – A pulyka!

– Vissza kell mennem Londonba – jelentette be Araminta másnap a

reggelinél. Hirtelen támadt döntés volt, de tudta, hogy nincs más
választása. Minél tovább tart a kalandjuk, annál nehezebb lesz az
elválás.
Már így is elég fájdalmas lesz.
Victor letette a csészéjét, majd hosszasan és fürkészőn az asszony
szemébe nézett.
 – Miért?
– A napokban néhány interjút kell adnom – jelentette ki Araminta.
– Vagy úgy, már értem. Szóval csak azért tetted meg ezt a hosszú
utat ide, Skóciába, hogy itt töltsd az ünnepeket.
– Hogy mit miért teszek, nem tartozik rád, rendben?
Az  asszony viselkedése csak azt erősítette meg, amit Victor már
korábban is gyanított: menekül előle, mielőtt a kapcsolatuk
komollyá válna. De hiszen ő maga is ugyanezt akarja. Vagy mégsem?
A  hirtelen felismerés megrémisztette. Pedig megesküdött, hogy
vele ilyesmi soha többé nem fog megtörténni, mert nincs a világon
olyan nő, akit érdemes közel engedni magához.
– Mikor indulsz?
Araminta igyekezett leplezni a csalódottságát, amiért a fér meg
sem próbálta marasztalni.
–  Ma délután. Nem baj? – kérdezte mosolyogva, nehogy a fér
meglássa rajta, mennyire szenved.
Teljesen közömbös vagyok a számára, gondolta elkeseredetten.
Az  ágyban eltöltött csodálatos órák semmit sem jelentettek Victor
számára. Milyen ostoba voltam, hogy többre számítottam!
–  Semmi gond – felelte a fér színlelt közönnyel, bár
legszívesebben magához ölelte volna Aramintát, és olyat tett volna
vele, amitől egyszer s mindenkorra elfelejtené, hogy valaha is
Londonba készült.
– Még elintézek egy-két telefont, aztán csomagolok – jelentette ki
az asszony olyan kimérten, mintha csak egy idegennel beszélne.
– Ezek szerint az egész délelőttre szükséged lesz a csomagoláshoz.
Egyébként miként képzeled az életed most, hogy ilyen gazdag és
híres lettél?
 –  Ugyanúgy, mint eddig. Természetesen elköltözöm. Először
Londonban keresek lakást, aztán majd meglátom.
Az  szóba se jöhet, hogy Victor közelében lakjon. Már az is pokoli
kínokat okoz neki, ahogy elnézi a fesztelenül üldögélő fér t. Karcsú
és izmos, jól áll neki a farmernadrág és a testhezálló póló.
Akaratlanul felidézi benne a szenvedély perceit.
Araminta gyorsan elkapta a tekintetét. Csak néhány lépésnyire
voltak egymástól, mégis mintha egy óceán választotta volna el őket.
Az elmúlt napok és éjszakák meghittsége már a múlté volt, a helyén
fájdalmas űr tátongott.
–  Úgy tűnik, egyáltalán nem értetted meg, milyen gyökeresen
megváltozott az életed – jegyezte meg Victor.
–  Ez hadd legyen az én gondom – intézte el az asszony egy
halvány, de annál bátrabb mosollyal.
– Ahogy óhajtod.
Araminta egy pillanatig idegesen bámult a fér ra. Az elmúlt napok
túlcsorduló energiája eltűnni látszott, fáradtnak, üresnek érezte
magát, és alig bírta felvonszolni magát az emeletre. A hálószobában
levetette magát az ágyra, és fásult mélabú lett úrrá rajta. Miért
kellett neki éppen ezzel a szoknyavadász ckóval összeakadnia
ahelyett, hogy egy kedves, rendes fér val találkozott volna?
Valakivel, aki olyan, mint Peter volt.
Hirtelen felült, mert rádöbbent, nagy tévedés volt hozzámenni
Peterhez. Azért, mert a fér olyan megbízhatónak tűnt, mert az
anyja kedvelte őt, mert… és mert a vele kötött házasság kényelmes
kiútnak mutatkozott. És mi lett belőle? Egy unalmas kapcsolat, lapos
szex, amit igyekezett szebbnek hazudni, nehogy tönkre menjen a
házasságuk. Pedig az minden igyekezete ellenére zátonyra futott. Én
ennél sokkal többet akarok, jelentette ki határozottan.
De a fér , aki iránt most végre érez valamit, aki fájdalmasan
hiányozni fog, csak egy futó kalandot keres. Egy randevú itt, egy
ört ott, egy rövidke hétvége Normandiában, két-három elcsent nap
Párizsban vagy Rómában. Ő, Araminta tényleg ezt akarja? Elégedjen
meg a morzsákkal, miközben eltiltják a süteménytől? Húzódjon meg
noman a háttérben, ha Victor felesége felbukkan? Mert előbb vagy
utóbb biztosan megjelenik a színen.
Töprengve ült az ágy szélén, de nem talált kiutat. Meg kell
próbálnia elfelejteni ezt a fér t, mielőtt végképp belegabalyodna.
Egy szinttel lejjebb Victor tűnődve piszkálta a kandallóban a
fahasábokat, és az járt a fejében, hogy a hátralévő ünnepnapokat
hasznosabban is tölthetné. Vajon Araminta mit csinál odafönt?
Menjen föl, és nézze meg? Ám elvetette a gondolatot, mivel rájött,
hogy semmit sem nyújthat az asszonynak. Vagy mégis?
Most először tudatosodott benne, hogy a válása mostanra
hivatalossá vált. Az  erről szóló papírok már biztosan ott fekszenek
az íróasztalán. Végre szabad. De szóba sem jöhet, hogy újból
belevágjon egy olyan kapcsolatba, amely eleve kudarcra van ítélve.
Komor arccal helyet foglalt az egyik karosszékben, és azon
töprengett, Araminta hogyan volt képes régen halottnak hitt
érzéseket életre kelteni benne. Talán az édes mosolyával? Vagy a
szemében néha felvillanó szomorúsággal? Ilyen olcsó trükköknek nem
dőlök be, gondolta dühösen.

Kora délután búcsút vettek egymástól, és jó néhány órai autózás

után Araminta egyedül állt Sara barátnője Pond Street-i háza előtt.
Vajon Victor most hol lehet? – töprengett. Folyton a fér jár az
eszében, állapította meg magában szorongva, miközben kinyitotta
az ajtót.
És amíg nem veri ki a fejéből, szenvedni fog.
Victor nem az a fajta fér , aki alkalmas lenne tartós kapcsolatra.
A  feleségére csak sajnálattal tudott gondolni. Milyen élete lehetett
egy olyan férjjel, aki soha sincs mellette, és fűvel-fával megcsalja?
A  liftben sikerült meggyőznie magát, milyen szerencsés, amiért a
sors megkímélte őt az ilyesfajta szenvedésektől. Egy olyan fér , mint
Victor, csak boldogtalanságot hozhat a nőkre.
Belépett az üres, sötét lakásba, és a fér búcsúszavai jutottak az
eszébe.
– Ma este felhívlak – mondta, amire ő csak bólintott, holott tudta,
hogy Victor ezt nem gondolhatta komolyan.
Odahaza feltehetően már egy hatalmas kupac meghívó várt rá.
Hiszen így, az év vége felé mindig számtalan rendezvény van, ahol a
hozzá hasonlóan jóképű fér szívesen látott vendég.
Araminta először is átfutotta a postát, amit Sara az étkezőasztalra
készített össze. Tekintete egy kézzel írott borítékra tévedt, amelyen
külföldi bélyeg és olvashatatlan postabélyegző volt, feladó viszont
nem. Kíváncsian bontotta fel a borítékot és húzott ki belőle egy
többszörösen összehajtott papírlapot, melybe több fénykép volt
becsúsztatva. Rögtön a legelső felvételnél megdermedt. A  fotón
Victor volt látható, egy gyönyörű, hosszú, barna hajú nővel karöltve.
Araminta reszkető kézzel nézte meg a többi fényképet. Mindegyik
ugyanazt a párt ábrázolta, hol mosolyogva, hol szorosan
összeölelkezve, hol egy bárban üldögélve.
Hirtelen szédülés fogta el. Lerogyott az egyik székre, és elolvasta,
ami a levélpapíron állt:

Óvakodjon tőle! Csak szerepet játszik.

 Egy jóakarója

Araminta gyűlölte a névtelen leveleket. A  felvételeken látható nő

valószínűleg Victor felesége, a titokzatos Isabella. Érezte, hogy
elönti a harag. Victor hogy lehet ilyen alávaló, hogy kihasználja a
nőket, játszik az érzelmeikkel, és aztán eldobja őket, mint egy pár
ócska cipőt? Egyszerűen undorító.
Még egyszer alaposan megnézte a fényképeket, és igyekezett úrrá
lenni a lelkében dúló fájdalmon. Csak nem féltékeny? Egy vadidegen
nőre, aki ráadásul Victor hites felesége? Nevetséges!
Felállt, kiment a konyhába, apró darabokra tépte a fotókat, és a
levéllel együtt beledobta a szemetesbe. A  pokolba vele, gondolta
dühösen. Az  életében nincs helye az olcsó szappanoperáknak, és
még kevésbé sértett feleségek névtelen leveleinek. Ő, Araminta
ismert személyiség, híres írónő, és az ilyesmire semmi szüksége.
És az is biztos, hogy nem fog itt ülni és várni egy olyan hívásra,
ami amúgy sem fut be. Ráadásul nem is akar beszélni Victorral.
Gyors elhatározással felkapta a noteszét. Bármilyen nehezére is esik,
felhívja a barátait, és gondoskodik róla, hogy minden estére legyen
valami programja. Még azt sem bánja, ha a riporterek lencsevégre
kapják, ha ez az ára annak, hogy távol tartsa magától Victor
Santandert.

A telefon kicsengett, de senki sem vette fel a kagylót.

Már három nap telt el azóta, hogy Araminta elhagyta Skóciát, és
Victor azóta próbálta elérni őt. Sikertelenül. A  mobilját nem vette
fel, és a rögzítőjére hagyott üzenetekre sem válaszolt. Még táviratot
is küldött neki, de mindhiába. Araminta vagy elhagyta Londont,
vagy hallani sem akar róla.
De vajon miért? Miért nem akar szóba állni vele? Bár a búcsú kissé
hűvösre sikeredett, különösen az azt megelőző meghitt együttlét
után, de ez nem elegendő magyarázat.
Nemcsak bosszús volt, de – és ezen nagyon csodálkozott –
szomorú és megbántott. Nem is beszélve megsértett hiúságáról.
Victor Santandert egyetlen nő sem utasíthatja el ilyen könnyedén,
gondolta dühösen.
De mindez nem segített, továbbra is szörnyen kedvetlen volt. És
mindennek Araminta volt az oka. Hát nem tudja, mennyire
megkedvelte? Rettenetesen hiányzik neki..
Szilveszter éjjelén egyedül állt a kandalló előtt, whiskyt ivott, és
csak fél füllel hallgatta az utcáról felhallatszó, vidám lármát.
Vajon hol lehet most Araminta? Bosszúsan nézett a kezében tartott
pohárra, és nem értette, hogyan lehet ilyen bánatos egy nő miatt.
Pedig megesküdött magának, hogy ilyen soha többet nem fordul elő.
A híres Aramintát most minden bizonnyal egy csomó fér udvarolja
körül, őt pedig már régen elfelejtette.
Ettől a gondolattól olyan dühös lett, hogy öklével a kandalló
párkányára csapott. A pokolba Aramintával és Isabellával, gondolta.
A pokolba az összes nővel!
Azzal a szilárd elhatározással vonult vissza a hálószobába, hogy
megváltoztatja az életét, elköltözik a városból, és elfelejti ezt az
egész ügyet. De Aramintát nem sikerült kitörölnie az emlékezetéből.
Bájos arca folyton ott lebegett a lelki szemei előtt. Victor
nyugtalanul hánykolódott az ágyában, és az együtt töltött
szenvedélyes éjszakákra gondolt. Meg hogy mennyire hiányzik neki
az asszony, és hogy mennyire szeretné ismét érezni meleg,
bársonyos bőrét.
 5. FEJEZET
Hát persze hogy nagyszerű dolog szilveszterkor a Karib-szigetekre
repülni. Ám Araminta bármennyire is igyekezett, hogy
ráhangolódjon az utazásra, sem a tengerpart, sem az egzotikus
koktélok nem tudták jobb kedvre deríteni. Így hát boldog volt,
amikor másnap végre hazai talajt érzett a lába alatt, és
visszaköltözhetett a Pond Street-i lakásba.
Anélkül, hogy tudomást vett volna a neki hagyott üzenetekről,
tervezni kezdte a következő napokat. Ha csak egy rövid időre is, de
az anyját mindenképpen meg kell látogatnia. Aztán a jövő héten
nekiáll a lakáskeresésnek is.
Pearce, aki elkísérte őt Barbadosra, igyekezett célzásokat tenni
Victorra, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, de Araminta elengedte
a füle mellett a megjegyzéseket. A  lelkében uralkodó zűrzavart
sikerült ügyesen elrejtenie a fér elől.
Victor leveleivel a kezében nagy sóhajtva leereszkedett egy fotelbe.
Egy ideig tanácstalanul forgatta őket az ujjai között, majd az egyiket
olvasni kezdte.
A  fér éppen olyan pökhendi és arcátlan, mint amire számított.
Victor Santander nyilvánvalóan nem tudta elviselni a
visszautasítást. De megérdemli, gondolta Araminta. Nyelje csak le a
keserű pirulát.
Hirtelen megszédült, mint oly gyakran az utóbbi időben. Úgy
tűnik, nem nagyon bírja az éjszakai bulikon elfogyasztott alkoholt.
Mindenesetre a pezsgőből egy időre elege lett. Talán tényleg az
lenne a legjobb, ha máris elindulna Taverstock Hallba, hogy egy
kicsit kipihenje magát. Nem mintha Lady Drusilla társasága olyan
megnyugtató lenne, de ott legalább kilovagolhat, és
végiggondolhatja a jövőt. Victor ebben az évszakban biztosan nem
tartózkodik a birtokán. Úgy hallotta, a fér tengerentúli üzleti útra
ment, hogy egy újfajta kávébab beszerzéséről tárgyaljon.
Amikor végre megint jobban érezte magát, hirtelen elhatározással
kidobta Victor leveleit a papírkosárba, gondosan bezárta maga után
a lakást, majd elindult Taverstock Hall felé.

–  Gondoltam, talán az elmúlt napokban találkoztál vele – jegyezte

meg Victor csak úgy mellékesen Pearce-nek.
– Igen, ez igaz, együtt szilvesztereztünk.
– Tessék?
Victor leengedte a kést, amivel éppen a bárányhúst szeletelte.
A szeme fenyegetően fellángolt.
– Igen, egész vad kis buli volt Rollo Boltonnál. Emlékszel még rá,
ugye? – mesélte Pearce, szemmel láthatóan mit sem érzékelve a
barátja haragjából. – Egész éjjel a parton táncoltunk.
– Azt jelentse, hogy amíg én… – Victor elakadt a mondat közepén,
és vett egy mély lélegzetet. – Azt akarod mondani, hogy viszonyod
van Aramintával? – kérdezte jeges hangon.
–  Hogy mi? Én Aramintával? – Pearce hangosan felnevetett. – Te
jóságos ég, dehogy! Araminta nem akarta Angliában tölteni a
szilvesztert, ezért vittem el magammal Barbadosra. Rollo le volt
nyűgözve, hogy vendégül láthatja az új hírességet, noha Araminta
nem volt valami kirobbanó csúcsformában. Szinte egész este
hallgatott. De az írók már csak ilyenek. Néha olyan boldogok, hogy
majd’ kiugranak a bőrükből, máskor meg halálosan szomorúak. Mit
szólnál egy kis édességhez?
 Victor türelmetlenül leintette.
– Áruld el, hol találom Aramintát!
–  Úgy tűnik, mintha hirtelen szörnyen érdeklődnél iránta –
jegyezte meg Pearce vidáman. – Mi lett a szexi Isabellával? Ugye
nincs kifogásod ellene, ha megkóstolom a felfújtat?
–  Hagyj már békén azzal a felfújttal! Azt akarom tudni, hogy van
Araminta – jelentette ki nyomatékosan Victor. – És ami Isabellát
illeti, tőle már megszabadultam. Elváltunk.
– Ezt nem is tudtam.
Pearce kezében megállt a kanál.
– Még decemberben, amikor Brazíliában voltam.
–  Ne mondd! – füttyentett a fér meglepetten. – Nem hittem
volna, hogy futni hagy.
–  Nem volt más választása – magyarázta Victor mogorván. – És
most légy szíves, áruld el, hol van Araminta! Nem érem el, csak az
üzenetrögzítőjét. Már a levélszekrényébe is dugtam levelet, de hiába.
–  Nahát! – Pearce gondosan megtörölte a száját a szalvétával. –
Akár azt is hihetném, hogy alaposan elkapott a gépszíj, barátom. De
bármennyire is sajnálom, nem tudok segíteni.
–  Addig innen fel nem állsz, míg meg nem mondod, hol van –
dörrent rá Victor fenyegetően.
–  Csak nyugalom, öreg barátom. Fékezd a dél-amerikai
temperamentumodat. Mint az ügynöke, nem árulhatom el fűnek-
fának, hol tartózkodik az ügyfelem. Ez etikátlan lenne részemről.
– Én nem vagyok fű-fa! – csattant fel Victor.
–  Az  nem, de fogadni mernék, hogy te vagy az egyik oka, amiért
elhagyta a várost – jelentette ki Pearce, és összehúzott szemmel
nézett a barátjára.
 Már attól félt, Araminta esetleg beteg, mert olyan bágyadtnak tűnt.
De most egyszeriben mindent megértett. Komoly tekintettel
méregette a barátját, majd úgy döntött, talán nem árthat, ha
némiképp megkönnyíti a dolgát.
–  Hadd fogalmazzak úgy – kezdte tétován –, hogy Araminta
meglátogatja egy közeli hozzátartozóját vidéken. De ennél többet ne
kérdezz! – emelte fel védekezően a kezét. – Belőlem most már nem
húzol ki egy árva szót sem. És nem mondtam semmit, rendben?
– Köszönöm!
Életének harmincöt éve alatt Victor még soha senkinek sem volt
olyan hálás, mint most Pearce-nek.

Araminta ijedten látta, hogy anyja egészségi állapota mennyit

romlott az utóbbi időben.
–  Azonnal fel kell keresned dr. Collinst – jelentette ki
határozottan, amikor meglátta Lady Drusillát beesett arccal,
takaróval a térdén ücsörögni a kandalló előtt.
Azonnal lelkiismeret-furdalása támadt, amiért nem jött haza
karácsonyra.
– Már jártam nála, kedvesem – felelte az idős asszony fakó hangon.
Olyan törékenynek tűnt, hogy Araminta alig ismert rá energikus,
akaratos anyjára.
– És? – kérdezte aggódva.
– Nincs jó hírem.
– Mit jelentsen ez?
Araminta a szék karfáján ült, és idegesen tördelte a kezét.
– Attól tartok, rákos vagyok.
–  Jaj, ne! – ugrott fel az asszony, odaszaladt az anyjához, és
megfogta vézna kezét. Már nem is emlékezett rá, mikor tett ilyet
utoljára. – És ez…
Képtelen volt befejezni a mondatot.
–  Az  orvosok nem biztosak a dologban. Már egy ideje komoly
fájdalmaim vannak, de nem akartam szólni, nehogy elrontsam a
siker fölött érzett örömödet. Nem mindig örültem annak, hogy
írogatsz, de most már nagyon büszke vagyok rád. – Lady Drusilla
könnyes szemmel szorította meg a lánya kezét. – Nem volt könnyű
egyedül felnevelni téged. Egy özvegyasszonynak mindig nagyon kell
vigyáznia, és én…
A hangja elakadt.
– Jaj, anya, úgy sajnálom! Szakorvosnál jártál már?
–  Hogyne, de nem sok jóval biztatott. Bocsáss meg, hogy ezt
teszem veled.
– Hogy mondhatsz ilyet? – tiltakozott Araminta kétségbeesetten.
Az  elmúlt években oly közel kerülhettek volna egymáshoz, de a
félreértések falat emeltek kettejük közé, gondolta keserűen.

Lady Drusilla Taverstock két nappal később Araminta karjában halt

meg. Ugyanaznap reggel, amikor Victor Santander megérkezett
Chippanham Manorba. Anya és lánya az utolsó együtt töltött
órákban rengeteget beszélgettek. Araminta hálás volt a sorsnak,
hogy ez megadatott neki, és így sikerült a kettejük közötti mély
szakadékot áthidalniuk. Arra gondolni sem mert, mi lett volna, ha
most nem jött volna haza.
Szédült és rémesen érezte magát, de úgy gondolta, hogy csak az
idegességtől. Amint túl lesz az első megrázkódtatáson, és nyugodtan
meggyászolhatja azt az asszonyt, akit csak most ismert meg igazán,
bizonyára elmúlik a zikai rosszullét is.

–  Köszönöm, Manuel – biccentett Victor az alkalmazottjának,

amikor behozta a kávét a dolgozószobába. – Van valami újság? –
kérdezte, s közben egy pillantást vetett az órájára.
Azon töprengett, mikor lenne a legalkalmasabb időpont váratlanul
betoppanni Aramintához.
–  Igen, senor Victor. Épp most hallottam a takarítónőtől, hogy
Lady Drusilla ma éjjel jobblétre szenderült.
– Lady Drusilla meghalt? – kiáltott fel Victor döbbenten.
–  Igen. Valószínűleg rákos volt, de senki sem tudott róla. A  lánya
mellette volt, amikor meghalt. Micsoda áldás szegény asszonynak! –
vetett keresztet a fér .
–  Köszönöm, Manuel, ez minden – mondta Victor halkan, és
megrendülten elfordult.
Oda kell mennem hozzá, gondolta. Méghozzá azonnal.
Gondolkodás nélkül kiviharzott a szobából, lekapta a dzsekijét a
fogasról, és beugrott a kocsijába.
Amikor néhány perccel később megérkezett Taverstock Hallhoz,
már több autó állt a ház előtt. Az  időpont valószínűleg nem a
legalkalmasabb, de ez nem érdekelte Victort. Ott akart lenni
Araminta mellett, hogy megvigasztalja.
Olive nyitott ajtót, beengedte, majd a szalonba ment, hogy szóljon
Aramintának.
– Egy úr várja a dolgozószobában – mondta az asszonyának fojtott
hangon, kezében gyűrött zsebkendőt szorongatva.
– Megbocsát egy pillanatra, atyám? – sóhajtott Araminta.
Annyi elintéznivalója akadt, hogy a gyászra jóformán nem is
maradt ideje.
– A temetés menetét már megbeszéltük, holnap megállapodunk a
részletekről is. Pihenjen is egy kicsit. És maradjon nyugodtan,
kitalálok.
–  Köszönöm, nagyon kedves – motyogta Araminta, hálásan
megrázta a lelkész kezét, majd abban a hiszemben indult el a
dolgozószoba felé, hogy ott a temetkezési vállalkozó várja.
Amikor meglátta Victort, elállt a lélegzete.
–  Araminta, drágám. Amint meghallottam, mi történt, azonnal
idejöttem.
Mielőtt az asszony észbe kapott volna, Victor máris magához
ölelte. Araminta készségesen hozzásimult, és szabad folyást
engedett a könnyeinek. Az  elmúlt napok fájdalma és feszültsége
most szakadt fel belőle. Victor simogatta és kedves szavakkal
vigasztalta a zokogó asszonyt, majd odavezette egy széles
bőrfotelhez, és óvatosan az ölébe húzta.
Araminta olyan csodálatos biztonságban érezte magát a fér
karjában, hogy egy pillanatra megfeledkezett az elmúlt hetek
kétségeiről és félelmeiről. Egyedül Victornál találta meg a valódi
vigaszt.
–  Ne aggódj, querida, nem hagylak magadra – suttogta a fér
szánakozva, és érezte, hogy Aramintának sürgősen szüksége van
valakire, aki szeretettel gondoskodik róla.
Amikor az asszony újból meg tudott szólalni, csak úgy ömlöttek
belőle a szavak. Mindent elmondott, ami a lelkét nyomta, elmesélte
az egész életén át tartó, fájdalmasan hűvös viszonyt közte és az
anyja között, majd a Lady Drusilla halála előtti hirtelen és váratlan
kibékülést.
– Tekintsd ezt úgy, mint valami ajándékot – szólt csitítóan Victor,
és tenyerével letörölte Araminta könnyeit. – A  halála előtt
elmondhatta neked, hogy mindennek ellenére nagyon szeretett.
 Araminta bólintott, fejét a fér vállára hajtotta, és élvezte testének
melegét, bőrének illatát. Boldog volt, hogy maga mellett tudhatja
most, amikor a legnagyobb szüksége van rá.
Victor megcsókolta. Nem szenvedélyes csók volt, hanem egy
gyengéd, érzelmes… szerelmes gesztus, döbbent rá Araminta.
Amúgy is teljesen össze van zavarodva, már csak az hiányzik, hogy
halálosan beleszeressen egy nős fér ba. De ezzel ráér később is
foglalkozni.
Hirtelen megint megszédült, ami az utóbbi időben állandóan
kínozta.
–  Minden rendben? – kérdezte Victor, látva az asszony
halottsápadt arcát. – Rosszul nézel ki.
– Nem is érzem jól magam – felelte Araminta.
Gyorsan felállt, kiszaladt a fürdőszobába, és hányni kezdett. Amint
egy kicsit jobban lett, visszabotorkált a dolgozószobába, ahol Victor
idegesen járkált fel és alá.
–  Aggódom miattad. El kellene menned egy orvoshoz. Majd én
elviszlek.
– Nem, arra semmi szükség. Ez az egész idegi alapon van.
–  Akkor legalább költözz hozzám, a Chippenham Manorba –
ajánlotta fel a fér . – Amint kitudódik, hogy meghalt az édesanyád,
megjelennek itt az újságírók. Majd nagyokat lovagolunk, a friss
levegő biztosan jót fog tenni.
– Rendben van – bólintott az asszony mosolyogva.
A fér gyengéden nézett rá, és megfogta a kezét.
Nincs más választásom, gondolta Araminta. Pearce már
gyelmeztette, hogy a riporterek hamarosan megszállják Taverstock
Hallt. Szívesebben veszi igénybe Victor védelmező gondoskodását,
mint hogy egyedül vívja meg a harcot az újságírókkal.

A következő három napban Araminta olyan kábult volt, hogy szinte

semmit sem érzékelt a külvilágból. Mindössze egy valamit tudott
pontosan: Victor nélkül, aki tapintatosan, de megbízhatóan ott állt
mellette, nem lett volna képes végigcsinálni a temetést és az azt
követő órákat. A  fér meghatóan gondoskodott róla, távol tartotta
tőle az erőszakos újságírókat és fotósokat, akik annyira nem voltak
rá tekintettel, hogy még a templom lépcsőjén is lesben álltak.
Amikor émelygett, Victor fogta a fejét, ha elfogta a gyengeség, a
fér támogatta, és ha fáradt volt, bevitte az egyik vendégszobába,
ágyba dugta, és addig ott maradt mellette, míg ő el nem aludt.
A temetés utáni este Victor megkönnyebbülten látta, hogy percek
alatt lecsukódik Araminta szeme. Az asszony annyi mindenen ment
keresztül, már az is csoda volt, hogy végigállta a szertartást.
Jóformán alig evett, mert mint mondta, az evéstől hányingere volt.
Victor ott ült az ágya szélén, és noman simogatta aranyszőke haját.
Araminta olyan törékenynek, olyan atalnak látszott, mint egy
gyerek. Előző éjjel sírva riadt fel az álmából. Victor óvatosan
odafeküdt mellé. Ám az elmúlt napok feszültsége nála sem múlt el
nyomtalanul. Igyekezett ébren maradni, de egyszer csak elnyomta a
fáradtság, és elaludt. Félálomban nyújtotta ki a karját a mellette
fekvő asszony felé.
Araminta gyönyörű álmot látott, és néhány megváltó órára
megfeledkezett a gyászról és a kimerültségről. Úgy érezte, mintha
Victor karjában feküdne, és érezné testének melegét. Megnyugvást
keresve bújt közelebb hozzá.
Amikor Victor kora reggel felébredt, Araminta meleg testét a
karjába simulva találta. Igyekezett óvatosan kibontakozni az
öleléséből, de az asszony még erősebben ölelte a nyakát.
Ennek a bensőséges gesztusnak képtelen volt ellenállni.
Megcsókolta Araminta ajkát, majd a szája a nyakára siklott. Amikor
látta, hogy az asszony kéjesen nyújtózik egyet, megcsókolta a
hálóing selyem anyaga alatt kirajzolódó rózsaszín bimbókat.
Tétován megállt, és arra várt, hogy Araminta felébredjen, de az
asszony csak sóhajtott egyet, és továbbra is lehunyva tartotta a
szemét.
Victor nem tudott tovább uralkodni magán. Finoman az ajka közé
vette a kemény mellbimbókat, a nyelvével izgatta és kényeztette
őket. Ezzel egyidejűleg a keze végigsiklott karcsú alakján,
megcirógatta feszes combját. Majd az ujjai egyre megindultak az
asszony legérzékenyebb pontja felé.
Araminta élvezte az izgató becézgetéseket. Vérpezsdítő forrósággal
és féktelen vággyal töltötték el. Hirtelen rádöbbent, hogy mindez
nem álom, hanem valóság. Kinyitotta a szemét.
De ekkor már késő volt, Victort nem lehetett visszatartani. Már
csak annyit tehetett, hogy megadta magát az ellenállhatatlan
szenvedélynek. A  fér ezúttal kimondhatatlanul gyöngéden tette a
magáévá, Araminta szemét ellepték a könnyek. Ez a minden
korábbinál odaadóbb szelídség egészen új, bensőséges közelséget
teremtett. Victor mozdulatai lassúak voltak, és a tekintete Araminta
lelke mélyéig hatolt. És az asszony kitárulkozott előtte, teljes
egészében magába fogadta, ahogy még soha egyetlen fér t sem.
A legszívesebben elsírta volna magát, amikor végül együtt jutottak
el a csúcsra. Nem olyan robbanásszerűen és viharosan, mint
általában, hanem lassan és bensőségesen. A boldogság hullámokban
járta át a testüket, melyek csak lassan, fokozatosan csitultak.
Fölösleges volt minden szó. Szorosan összeölelkezve feküdtek a
párnán, és élvezték a meghittség csodálatos pillanatait.
Már hajnalodott, amikor újra elaludtak. Tíz óra felé arra ébredtek,
hogy az eső veri az ablaktáblákat.
–  Nem valami kellemes idő – jegyezte meg Victor, majd
megsimogatta Araminta haját, felállt, és elhúzta a függönyt.
– Hányadika van ma? – kérdezte az asszony álmosan.
Tudta, hogy bármilyen nehezére esik is, lassan kézbe kell vennie az
életét.
– Január nyolcadika.
Araminta tűnődve nézte a fér t. Tényleg vele töltötte volna az
éjszakát? Mindez egyrészt teljesen természetesnek tűnt, másrészt
viszont különösnek, hogy a legnagyobb szükségben éppen az a fér
van itt mellette, akivel csak egy futó kalandja volt. Victornál
hűségesebb, gondoskodóbb barátot nem is kívánhatna magának.
Vonakodva visszahajtotta a takarót. Jóleső melegséget és
lustaságot érzett, és azt kívánta, bárcsak ez az állapot sohasem
múlna el. Ekkor megint rátört a hányinger.
– Jaj, ne, már megint! – kiáltotta, és kirohant a fürdőszobába.
Victor utánament.
– Mi a baj?
– Nem tudom. Mostanában, főleg reggelente, gyakran émelygek –
panaszkodott Araminta, és belekapaszkodott a kád peremébe.
–  Megkérem Manuelt, hogy főzzön neked egy teát. Magadra
hagyhatlak egy pillanatra?
– Természetesen.
Araminta leült a kád szélére és örült, hogy végre egyedül lehet.
Anyja halála rettenetesen megviselte, pedig néhány napon belül
újság- és tévéinterjúkat is kellene adnia. Nem csoda hát, ha az
idegességtől kikészült a gyomra.
Itt az ideje, hogy összeszedjem magam, sóhajtotta, bár
legszívesebben távol tartotta volna magát az egész felhajtástól.
És Victor? A  fér olyan gyelmes és kedves, hogy az
elkerülhetetlen búcsú nagyon fájdalmas lesz. Hogyan is
viselkedhetne úgy, mintha közömbös lenne a számára, ha egyszer
kétségbeesetten vágyik a szeretetére?
A  tenyerébe temette az arcát, és átadta magát az önsajnálatnak.
Milyen szörnyű, hogy Victor nem tudja szerelemmel szeretni őt.
Miért is küldte a sors, ha nyomban el is veszi? Mert pontosan ez fog
történni, gondolta, miközben nagy nehezen föltápászkodott. Victor
most csak azért van mellette, mert tudja, hogy ezekben a nehéz
órákban szüksége van egy barátra. De nem marad örökre vele.
Ahogy a tükörbe nézett, észrevette, milyen sápadt. Újra
megszédült. Lassan visszament a hálószobába, leült az ablak előtti
fotelbe, és azt kívánta, bárcsak itt maradhatna még egy kis ideig.
Ebben a pillanatban lépett be a szobába Victor, kezében egy
tálcával.
– Tessék! – tette le elé a teát és a pirítóst. – Valószínűleg nem ettél
eleget, querida.
– Lehet – hagyta rá az asszony. – Azt hiszem, még ma vissza kell
mennem Taverstock Hallba. Rengeteg dolgot el kell még intéznem,
mielőtt visszatérnék Londonba.
– Nem örülök, hogy egyedül leszel ott.
– Majd megkérem Olive-t, hogy maradjon éjszakára.
–  Rendben – bólintott a fér , bár nem szívesen engedte el. –
Hazaviszlek.
 –  Köszönöm. – Araminta kortyolt egyet a teából. – Köszönöm,
hogy ennyit törődtél velem. Nem is tudom, hogy birkóztam volna
meg egyedül mindennel.
– Azt hiszem, sehogy.
– Szerintem sem. – Araminta megérintette Victor karját, és érezte,
ahogy a fér teste megfeszül. Gyorsan elkapta a kezét. – Csak
lezuhanyozom, felöltözöm, és már indulhatunk is.
Victor komor arccal nézte az asszonyt, aki el sem tudta képzelni,
mit csinálhatott rosszul.
–  Rendben, magadra hagylak – mondta végül a fér , és hátra se
nézve, kisietett a szobából.
A rövid autóút során Victor kimért és személytelenül udvarias volt.
Araminta sehogy sem értette a dolgot. Ugyan már! – gondolta. Minél
előbb elbúcsúzunk egymástól, annál jobb!
Amint megérkeztek, Araminta fogta a táskáját, és kiszállt az
autóból.
– Még egyszer nagyon köszönöm. Csodálatos barát vagy – mondta
zavartan.
A  mondat furcsán hangzott a szájából, hiszen most töltöttek el
együtt egy szenvedélyes éjszakát, de végül is igaz volt.
– Viszontlátásra Araminta! Ígérd meg, hogy jelentkezel.
–  Megígérem. Hamarosan veszek egy lakást Londonban, nem
messze tőled. Wilton Crescentben.
–  Helyes. Ma este felhívlak. Holnap Londonba utazom, de a
hétvégére megint visszajövök. Ha bármire szükséged lenne,
nyugodtan fordulj Manuelhoz. Homlokon csókolta az asszonyt és
megszorította a karját.
Araminta nézte, ahogy Victor beszáll a kocsijába, és elhajt. Ha egy
szív meg tud szakadni, gondolta, akkor az enyém éppen most
szakadt meg.

A  következő két napot Araminta azzal töltötte, hogy anyja

hagyatékát rendezte. Taverstock Hall most már az övé volt, és el
kellett döntenie, mi legyen vele. A  birtok nagyon közel állt a
szívéhez, gyermekkora, elhunyt apja és most már az anyja emléke is
ide kötötte, de semmi esetre sem akart elhamarkodott döntést
hozni.
Olive lépett be a szobába, és jelentette, hogy kész az ebéd.
– Köszönöm, de én…
– Elég a butaságból, Miss Araminta. Muszáj ennie valamit!
A házvezetőnő csípőre tett kézzel csóválta meg ősz fejét.
–  Állandóan hányingerem van – panaszkodott Araminta. – Nem,
nem is állandóan. Inkább csak reggelente.
–  Vagy úgy? – Olive fürkész tekintettel szemügyre vette az
asszonyát, majd levonta a következtetéseit. – Orvosnál járt már?
– Nem. Azt hiszem, egyszerűen csak fáradt vagyok.
–  Talán mégis valami más lehet az ok – jegyezte meg Olive
szárazon.
– Ugyan mi? – vonta fel Araminta csodálkozva a szemöldökét.
–  Tudnia kellene, hogy ezek a tünetek… – kezdte a házvezetőnő,
majd zavartan elhallgatott.
Araminta hirtelen megértette, és rémülten bámult rá.
– Jaj, ne! – suttogta. – Arra gondol, hogy esetleg állapotos vagyok?
– Ki tudja? Minden megeshet – felelte kitérően Olive, akinek nem
kerülte el a gyelmét, milyen szoros lett a kapcsolat Araminta és a
szomszéd birtokon lakó úriember között.
Ő mindenesetre nem csodálkozna, ha már úton volna a gyerek.
 –  Ez szörnyű lenne! – bukott ki Aramintából. – Azaz nem,
csodálatos lenne, de… Jaj, Olive! – szipogott, majd könnyekben tört
ki.
Az  idős nő leült mellé a kanapéra, megfogta a kezét, és
vigasztalóan megsimogatta a vállát.
–  Ugyan már, ne izgassa föl magát! Ha tényleg állapotos, az
idegeskedés nem tesz jót a babának. A  maga helyében felkeresném
Dr. Collinst, és csináltatnék egy terhességi tesztet.
– Igen? – kérdezte Araminta bizonytalanul.
Nagyon félt az eredménytől. Felbukkant előtte Victor arca, és azon
töprengett, hogy lehettek ilyen balgák és elővigyázatlanok.

Amikor Araminta másnap reggel elhagyta Dr. Collins rendelőjét és

kilépett a jeges szélbe, nem a hidegtől, hanem az izgatottságtól
reszketett. Gyermeket vár.
A  gondolat, hogy anya lesz, boldog izgalommal töltötte el, de
ugyanakkor meg is volt rökönyödve saját felelőtlenségétől.
Hogyan mondja meg Victornak? Ezen tépelődött kétségbeesetten a
kocsija felé menet, amely most is ugyanott parkolt, mint azon a
bizonyos októberi napon, amikor ez az egész történet elkezdődött.
Mindez most olyan távolinak tűnt. Mindenesetre elég távolinak
ahhoz, hogy közben teherbe essen, gondolta keserűen. A  kocsiba
sokkal óvatosabban szállt be, mint szokott.
Útközben a helyzetén gondolkodott. Alighogy eltemette az anyját,
gyermeket vár. Vajon Lady Drusilla mit tanácsolt volna neki? Azt,
hogy vetesse el?
Hirtelen teljes biztonsággal tudta, hogy megtartja a babát. Victor
nélkül is boldogul, hiszen anyagilag független, egy gyerekről egyedül
is tud gondoskodni. Tehát nincs ok a kétségbeesésre.
 Most már csak azt kellett eldöntenie, hogy a gyerek apját beavassa-
e a dologba vagy sem.
Egész délután a megoldásán töprengett. Talán nem kellene most
nyomban elárulnia Victornak, hogy apa lesz. Jobb, ha vár egy kicsit.
De mi van akkor, ha a fér maga jön rá a dologra? Vajon részese akar
lenni a gyereke életének akkor is, ha az anyja mellett nem akarja
lekötni magát? Az  egész ügy olyan nehéz és zavaros volt, hogy
Araminta elhatározta, még Victor hazatérte előtt elutazik, hogy több
ideje jusson a gondolkodásra.

– Hogy micsoda? – kiáltott Pearce.

Hitetlenkedve bámult Aramintára, és azt hitte, valamit félreértett.
– Gyereket várok – ismételte meg az asszony halkan. – És kérlek,
ne csinálj jelenetet. Mi ebben a rendkívüli?
– Még kérded? – lelkendezett az ügynök. – Tudod, milyen zseniális
lesz így a reklámkampány? Mikorra várod? Remélhetőleg még
időben megszületik, a következő könyved megjelenése előtt.
–  Pearce, én nem azért lettem állapotos, hogy neked vagy a
rajongóimnak örömet szerezzek. – Araminta akarata ellenére is
elnevette magát. – Ez még titok, úgyhogy kérlek, nem mondd el
senkinek.
– És ki a boldog apa?
– Erről nem szeretnék beszélni.
Pearce jelentőségteljesen elvigyorodott.
– Van róla elképzelésem.
– Valóban? – kérdezte Araminta megjátszott közönnyel, de az arca
lángolt.
Pearce tán csak nem sejti, hogy Victor az apa?
– Megmondtad már neki?
 – Nem.
– És miért nem? Úgy gondolom, joga van hozzá, hogy tudja.
– Igen… azaz nem… Még nem tudom.
Araminta a pohara után nyúlt, és nagyot kortyolt a pezsgőből,
mielőtt még eszébe jutott volna, hogy ezentúl jobb, ha lemond az
alkoholról.
– Azt akarod mondani, hogy gyereket vársz Victortól, és ő semmit
sem tud róla?
Az asszony lehajtotta a fejét, és megadóan bólintott.
– Még ilyet! – ráncolta a homlokát a fér , akinek először még meg
kellett emésztenie a hallottakat. – Jó lenne, ha minél előbb rendbe
hoznád ezt a dolgot, kedvesem. Ha van valami, amit Victor gyűlöl,
akkor az a hazugság.
– Én nem hazudtam neki. Talán tudni sem akar a gyerekről, hiszen
nős ember.
– Ezt ki mesélte neked?
– Ő maga.
– Értem – bólintott Pearce, de valójában már az égvilágon semmit
sem értett. Nem azt mesélte Victor, hogy nemrégiben elvált?
– Ígérd meg, hogy nem árulod el neki! Se neki, se másnak.
–  Értem, de mint a barátod, és mint Victor barátja is, csak azt
tanácsolhatom, hogy mondd el neki az igazságot – ismételte
komolyan Pearce.
–  Majd még meggondolom – tért ki az egyenes válasz elől
Araminta, majd gyorsan témát váltott, hogy elkerülje a további
kérdéseket.

– Nem akarsz meghívni az új lakásodba?

Victor a mobiljával a fülén bandukolt az utcán, és elégedetten
lóbálta a bevásárlószatyrot, amelyben az Aramintának vásárolt
Chanel-táska volt.
– Rendben, gyere fel – felelte az asszony rövid töprengés után.
–  Ne ilyen lelkesen – nevetett a fér . – Tíz percen belül nálad
vagyok.
Aramintának hevesen vert a szíve. Mit tegyen? Ha most mesél a
gyerekről, a fér talán dühöngeni kezd, összevesznek… Erre jobb
nem is gondolni. Inkább várjon egy kicsit?
Csöngettek.
– Szia! – mosolyodott el Araminta kényszeredetten. – Gyere be!
–  Ezt neked hoztam, remélem, tetszik. – Victor mielőtt levette
volna a kabátját, átnyújtotta az ajándékot. – Csinos lakás – jegyezte
meg, amikor az asszony bevezette a világos, barátságos nappaliba.
– Nem kell ajándékot venned nekem – mondta Araminta zavartan,
miközben kicsomagolta a gyönyörű, krémszínű bőrtáskát, épp azt,
amit előző nap megcsodált a kirakatban.
–  El sem hiszem! – kiáltott. – Tegnap már kinéztem magamnak.
Honnan tudtad? Köszönöm szépen.
Megpuszilta a fér arcát, de az magához húzta, és szájon csókolta.
–  Hiányoztál, querida. Sokkal jobban, mint amennyire gondoltam
volna.
–  Ugyan, Victor… – kezdte Araminta, de a fér forró szájával,
követelőző nyelvével és gyengéd ölelésével beléfojtotta a szót.
Araminta tudta, hogy észnél kellene lennie, mielőtt teljesen
elveszíti az önuralmát, de képtelen volt ellenállni a fér nak.
Victor olyan csábítóan cirógatta, hogy az asszony már semmi
másra nem tudott gondolni. Érezte, ahogy fellobban benne az
ismerős vágy. Miért olvad el azonnal, amint Victor hozzáér? Miért
kezd remegni a térde, ha csak megérzi az illatát, ezt a rendkívüli,
egészen különleges illatot?
Nagyot sóhajtva elejtette a táskát, átölelte a fér nyakát, és
készségesen viszonozta a csókjait. Tudta, hogy ezzel csak még
nagyobb bajba sodorja magát, de a Victor iránt érzett vágya erősebb
volt a józan eszénél. Egy pillanatra felmerült benne, hogy
kibontakozik az öleléséből és elmondja neki a titkát, de valami
visszatartotta. Elhessegette a gondokat, és egyre szenvedélyesebben
csókolta a fér t. Hagyta, hogy a kanapéhoz vezesse.
Ha csak ennyi jut neki belőle, akkor ezt fogja élvezni. A  szép
emlékeket pedig megőrzi.
Victor hirtelen felült, noman megsimogatta az arcát és
megkérdezte:
– Mi a baj, querida? Gondolatban másutt jársz.
– Semmi…
Araminta nem tudott a fér szemébe nézni, arcát a vállába fúrta, és
csak nagy nehezen tudta visszatartani könnyeit.
– Mi bánt? – suttogta Victor. – Az édesanyád halála?
Az  asszony habozott. Olyan könnyű lenne hazudni, de eszébe
jutott, amit Pearce mondott az ebédnél. Kibontakozott az ölelésből,
felállt, és az ablakhoz sétált.
Victor összevont szemöldökkel nézett utána.
– Mi történt? Mondd el – kérlelte.
Araminta csak bámult kifelé némán, aztán nehéz szívvel a fér felé
fordult.
–  Tudod… én… – nézett bátortalanul Victorra, aki felállt, és
odalépett hozzá.
– Mi történt? – kérdezte nyersen, baljós sejtelmektől gyötörve.
 Eszébe jutott, amit Pearce mesélt neki. Hát persze! Araminta a
szilvesztert a Karib-szigeteken töltötte, és ott megismerkedett egy
másik fér val. Gondolhatta volna! Isabella már éppen elégszer
bebizonyította, mire képesek a nők. Miközben ő, mint valami
tök lkó otthon ücsörgött, Araminta nyilván remekül szórakozott.
–  Mondanom kell neked valamit, mielőtt még jobban
belebonyolódunk ebbe a kapcsolatba.
– Ne fáradj! – rivallt rá a fér . – El tudom képzelni, miről van szó.
Tudtam, hogy nem lesz hosszú életű a kapcsolatunk, ezért
próbáltam érzelmileg távol tartani magam tőled. Így minden sokkal
egyszerűbb, nem igaz? – Kurtán, keserűen felnevetett. – Úgyhogy én
most inkább megyek is. Majd alkalomadtán találkozunk. És ne
fáradj, egyedül is kitalálok.
Araminta csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába,
miközben a fér sarkon fordult, és az ajtóhoz ment. Szeretett volna
utánaszaladni, és megkérni, hogy legalább hallgassa meg, de
képtelen volt rá. Victor kitalálta volna, hogy teherbe esett, vagy
csupán félreértette őt? Miért lett hirtelen ilyen dühös?
Araminta kétségbeesetten lerogyott az egyik székre, és a kezébe
rejtette az arcát. Vége. Egyszer s mindenkorra vége. Oda minden
reménye. Magára maradt, és gondoskodnia kell róla, hogy a
gyermeke apa nélkül is szeretetben és biztonságban nőjön fel.
Nem fog belesüllyedni az önsajnálatba. Azt ugyanis a baba
szenvedné meg, márpedig mostantól kezdve ő a legfontosabb.
Senkinek sem fogja megengedni, és Victornak a legkevésbé, hogy
önzésével és önteltségével ártson a gyerekének.
Felállt, és komoran nézegette az új táskát, amit soha nem fog
használni. Ez az ajándék egy olyan fordulópontot jelentett az
életében, amit sohasem fog elfelejteni.

Victor dühtől remegve hagyta el az épületet, és gyalog ment haza.

Nem értette, miért érintette őt ilyen érzékenyen a szakítás. Hiszen
tudnia kellett volna, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik. Miért
ilyen szentimentális fajankó még mindig? Miért hitte azt, hogy az
együtt töltött napok majd elmélyítik a kapcsolatukat, amire – még
ha nem is akarta bevallani magának – titokban vágyott? És most,
hogyan is történhetett volna másként: bekövetkezett a fájdalmas
ébredés.
Amint hazaért, töltött magának egy italt, és a pohárral a kezében
bámult a semmibe. Araminta arca bukkant fel előtte, és azt kívánta,
bárcsak sohasem találkoztak volna.
Gondolatait a telefon csengése szakította félbe. Pearce volt az, meg
akarta hívni vacsorázni. Victor habozott a válasszal. Tulajdonképpen
semmi kedve sem volt most a társasághoz, de aztán belátta, hogy
nincs értelme egyedül ücsörögnie odahaza, úgyhogy végül igent
mondott.
– Nem bánom, találkozzunk nyolckor a Green’s-nél.
– Rendben.
Pearce tűnődve tette le a kagylót. Victor nem tűnt valami
vidámnak, és nem volt nehéz kitalálni, hogy ennek csakis Araminta
lehet az oka. Vett egy mély lélegzetet, és úgy döntött, akcióba lép.
Végül is, gondolta, saját szakmai sikere forog kockán. Mi van, ha
Araminta úgy dönt, ezek után nem ír több könyvet?
 6. FEJEZET
–  Rendeljünk egy üveg jó bort – javasolta Pearce az itallapot
tanulmányozva. – Pont úgy nézel ki, mint akire nagyon is ráfér egy
pohárkával.
– Kétségtelen.
Victor időközben egy kissé megnyugodott, de valami mélységes
szomorúság telepedett a lelkére.
Pearce barátja mogorva arcát tanulmányozta, és azon töprengett,
vajon rosszkedvének Araminta vallomása-e az oka.
–  Ma Aramintával ebédeltem – jelentette be, hogy rögtön
belevágjon a közepébe.
–  Valóban? – Victor gúnyosan mosolygott. – Jópofa nő a te
Aramintád.
– Az én Aramintám?
–  Hiszen barátok vagytok, nem? Miért nem mondtad, hogy
Barbadoson fölszedett valakit?
Pearce csak értetlenül bámult.
– Miről beszélsz?
– Némi együttérzésre igazán számíthattam volna a részedről, még
akkor is, ha az ügynöke vagy – háborgott Victor.
– Attól tartok, világosabban kellene fogalmaznod – felelte Pearce
kimérten. – Tényleg nem tudom, mire gondolsz.
Victor türelmesen megvárta, amíg a pincér kitöltötte nekik a bort,
majd áthajolt az asztal fölött.
–  Ma délután elmesélte nekem… pontosabban el akarta mesélni,
hogy van valakije.
 – Miből gondolod?
–  Mi más késztetne arra egy nőt, hogy hirtelen fölpattanjon, a
semmibe révedjen, majd bűnbánó arccal bejelentse, hogy mondani
akar valamit?
– Kapásból számos ötletem lenne – jegyezte meg Pearce komoran.
– Nem gondolod, hogy kissé elhamarkodottan ítélsz?
– Egyáltalán nem. Teljesen nyilvánvaló volt, mire készül.
– Vagy mégsem. – Pearce a barátja szemébe nézett. – Többet nem
mondhatok, de…
–  Ne kezdd már megint ezt a macska-egér játékot – hördült fel
Victor. – Itt most Aramintáról van szó. Azt hittem, hogy ő más, mint
a többi. Még az is az eszembe jutott, hogy esetleg…
Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy hajszál híján elárulta
magát.
– Talán beleszerettél? – kérdezte Pearce halkan.
–  Ostobaság. Természetesen nem! Tulajdonképpen csak arra
gondoltam, hogy…
–  Nyugodtan ismerd el. – Pearce letette a poharát, és a barátjára
emelte a tekintetét. – A  helyedben én most felkeresném, és
megkérdezném, hogy mit akart ma délután mondani. De ne vágj
hozzá ilyen dühös képet, mert azonnal kidob.
– Lehet, hogy igazad van. Tudod mit? – Victor hirtelen alig tudta
visszafojtani a türelmetlenségét. – Most rögtön meglátogatom, és
mindent tisztázok vele.
– Pontosan ezt akartam hallani.
Pearce koccintásra emelte a poharát, majd mosolyogva nézte,
ahogy Victor elrohan. Ezt a két embert egymásnak teremtette az ég,
gondolta. Őszintén remélte, hogy ők is így látják.
 Azzal a jóleső érzéssel, hogy megtette, ami a módjában állt annak
érdekében, hogy Aramintát és Victort hozzásegítse a boldogsághoz,
minden gyelmét a vacsorájára fordította.

Victor hangulata nem lett rózsásabb attól, hogy sehol sem talált
parkolóhelyet. Kénytelen volt a kocsiját egy távolabbi szálloda
garázsában leállítani, majd onnan elgyalogolni Araminta lakásáig.
Miután becsöngetett, idegesen dobolt ujjaival a kapukilincsen, és
megkönnyebbült, amikor végre meghallotta az asszony hangját a
kaputelefonban.
– Victor vagyok. Beszélnem kell veled.
Néhány másodpercig csönd volt a vonal másik végén.
– Nincs mit mondanunk egymásnak.
– Nagyon sajnálom, hogy elragadtattam magam. Kérlek, beszéljük
meg!
– Nem.
– Ha nem engedsz be, botrányt csapok – gyelmeztette Victor.
Araminta dühösen kinyitotta a kaput. Ez a ckó tényleg
elviselhetetlen. De most már egyáltalán nem félt tőle. Meghallgatja
a mondanivalóját, és aztán végleg elválnak útjaik.
Ennek ellenére ideges volt, és ösztönösen a hasára tette a kezét.
Aztán vett egy mély lélegzetet, és kihúzta magát, mielőtt emelt fővel
ajtót nyitott volna.

Milyen leírhatatlanul gyönyörű, gondolta Victor, és tétován megállt

a küszöbön.
–  Gyere be! Nem kínállak meg itallal, mert a beszélgetésünk nem
fog sokáig tartani – jelentette ki Araminta hűvösen.
– Pedig most jólesne egy ital.
–  Akkor szolgáld ki magad! – mutatott az asszony az italokkal
megrakott tálcára.
Victor kissé körülményesen töltött magának egy whiskyt.
Elbizonytalanította Araminta hűvös, visszafogott viselkedése.
–  Ma délután kissé forrófejű voltam – kezdte, kortyolt egyet az
italból, majd gyelmesen szemügyre vette a poharát.
–  Szerintem inkább félreérthetetlenül a tudtomra adtad,
milyennek látod a kapcsolatunkat. Mit lehet még ehhez hozzátenni?
–  Sajnálom. Lehet, hogy hibát követtem el. De történtek velem
olyan dolgok, melyek arra tanítottak, hogy bizalmatlan legyek.
– Micsoda pech! – felelte az asszony egykedvűen.
–  Igen, valóban az. Amikor ma délután mondani akartál nekem
valamit, azt hittem, egy másik fér ról van szó.
–  És az miért lenne olyan nagy baj? Hiszen a köztünk lévő
kapcsolat nem mondható szorosnak.
– Tudom, de…
– Nem, Victor! – Araminta felállt, szeme vészjóslóan megvillant. –
Te voltál az, aki nem akarta lekötni magát. Élvezzük a pillanatot,
pontosan ezt mondtad. Akkor miért ne lett volna jogom keresni
valaki mást?
Victor elengedte a füle mellett a dühös szavakat, mert megtudta,
amit tudni akart. Araminta nem csalta meg, különben nem lenne
ilyen mérges.
–  Igazán nagyon sajnálom, querida! – lépett oda hozzá. – Kérlek,
bocsáss meg, és kezdjük újra.
–  Kezdjük újra? Nem, nem akarom. Gyalázatosan viselkedtél, és
elegem van ebből. Látni sem akarlak többet – mondta könnyes
szemmel.
– Kérlek, próbálj megérteni! Ez a dolog köztünk sokkal komolyabb,
mint gondoltam. Csak most jöttem rá, mit érzek irántad…
–  Valóban? – fortyant föl az asszony. – Késő! Erre előbb kellett
volna gondolnod. És különben is nős vagy.
– Hadd magyarázzam meg…
–  Ezen nincs mit megmagyarázni! – kiabálta Araminta most már
sírva. – Aki nős, az nős! Kaptam egy borítékot a feleségedtől,
amelyben kettőtökről készült fényképek voltak…
– Micsoda? – horkant fel Victor. – Mikor?
– Amikor visszajöttem Barbadosról. Felejtsük el ezt az egészet, jó?
Akkor megspóroljuk magunknak ezt az értelmetlen vitát.
–  Araminta, gyelj rám! – kérlelte Victor, majd odalépett az
asszonyhoz, és megragadta a karját. – Már nem vagyok nős. Amikor
Brazíliában voltam, elváltam Isabellától. Ezért nem jelentkeztem
akkoriban. Rendbe akartam hozni az életemet.
Araminta dermedten állt.
– Elváltál?
– Igen.
– És nem is mondtad? – kérdezte az asszony értetlenül.
Érezte, hogy elönti a harag. Victor abban a hiszemben tartotta,
hogy nős, nehogy terveket szőjön vele kapcsolatban.
Hirtelen kitépte magát a fér szorításából.
– Tűnj el a lakásomból! – sziszegte, a fájdalomtól és a csalódástól
reszketve. – És soha többé ne kerülj a szemem elé! Undorodom
tőled, és többé nem akarlak látni! Soha többé, érted?
Araminta kirohant a szobából, és becsapta maga után az ajtót.
Victor csak állt értetlenül, és igyekezett felfogni a történteket.
A vádjai szemmel láthatóan alaptalanok voltak. De akkor mi az, amit
az asszony el akart mondani neki? Miért volt ilyen feldúlt és ideges?
 Egy pillanatig arra gondolt, hogy utánamegy, és magyarázatot kér,
de elbizonytalanodott. Araminta annyi mindenen ment át az utóbbi
időben: az anyja halála, a könyve körüli izgalmak, és nem
utolsósorban mindaz, amit ő művelt vele, és amiért szörnyen
szégyenkezett. Most először vallotta be magának, milyen sokat
jelent neki Araminta. Úgy döntött, nem megy sehová. Ha kell, a
kanapén alszik, és másnap reggel ismét megpróbál beszélni az
asszonnyal. A kijelentést, miszerint Araminta soha többé nem akarja
látni, puszta fenyegetésnek vélte, bár legbelül ott motoszkált benne
a félelem, mi van, ha tényleg komolyan gondolta.

Hajnali három volt, amikor Araminta felriadt felszínes és nyugtalan

álmából. Az  este sokáig sírva feküdt az ágyban, miután végleg
útilaput kötött Victor talpa alá. Születendő gyermeke kedvéért
kényszerítette magát, hogy végre megnyugodjon. Jóval később
kimerülten álomba zuhant.
Odakint süvített a szél, az ablakon jókora esőcseppek koppantak.
Araminta reszketve kapcsolta fel az éjjeliszekrényen álló lámpát, és
felkapta a köntösét, hogy lemenjen bezárni az ajtót.
Döbbenten állapította meg, hogy az ajtó zárva. Végigment a sötét
előszobán a nappaliba, ahol még világított egy kis állólámpa.
Az  orkán egyre erősebb lett, és mivel ki nem állhatta a vihart,
védtelennek és nagyon magányosnak érezte magát. A félhomályban
valami mozgásra lett gyelmes, és megdermedt a rémülettől.
Nincs egyedül, valaki van a szobában, gondolta. Ösztönösen
összekulcsolta a karját a teste előtt, hogy megvédje magzatát az
esetleges támadótól.
Victor, aki a lépteire felébredt, most álmosan ült föl. Amikor
meglátta Aramintát, ahogy dermedten és falfehéren az ajtóban állt,
felugrott, és két lépéssel mellette termett.
– Mi a baj? Minden rendben? – kérdezte aggódva.
–  Te… te mit keresel itt? – suttogta az asszony holtra váltan, de
egyúttal megkönnyebbülten, hogy Victort látja.
– Gyere, ülj le! – A fér óvatosan lenyomta a kanapéra, és gyelte,
amint Araminta a kezét a hasára szorítja. Nyugtalanul hajolt a
sápadt, reszkető alak fölé. – Nem érzed jól magad? Hozok egy
konyakot.
– Nem, alkoholt ne!
–  Ne butáskodj – simogatta meg Victor az asszony haját. – Egy
pohár konyak igazán nem árthat.
–  De igen – makacsolta meg agát Araminta. Túlságosan is fáradt
volt ahhoz, hogy oda gyeljen arra, mit beszél. – Nem nekem, hanem
a…
Rádöbbent, hogy majdnem elárulta a titkát. Hirtelen kihúzta
magát, de a keze még mindig reszketett.
– Kérlek, menj el!
– Azonnal áruld el, miért nem ihatsz alkoholt!
– Nem fontos.
– Ne hazudj, gyűlölöm a hazugságot! – Victor arca olyan közel volt
Aramintáéhoz, hogy az asszony nem tudott elbújni a szigorú
tekintet elől. – Mondd meg az igazat.
Mit tegyen? Araminta egy másodpercig arra gondolt, hogy mindent
letagad, de már nem volt ereje hozzá. Akár tetszik, akár nem, be kell
vallania az igazat.
– Gyereket várok – mondta halkan.
A fér szemébe nézett, és várta a vallomást követő dühkitörést.
Victor úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Tehát a gyanúm
beigazolódott, gondolta megrendülten. Gyereke lesz egy másik fér tól.
Ettől a rettenetes árulástól elöntötte az agyát a vér. Hogy tehetett
vele ilyet?
–  Tudom, hogy jobban kellett volna vigyáznunk – nézett rá
Araminta bizonytalanul. – De Peter halála óta nem voltam senkivel,
és mivel neki nem lehetett gyereke… Szóval, egyszerűen nem voltam
hozzászokva, hogy védekeznem kelljen. Ne aggódj, nem hibáztatlak
– tette hozzá.
Eltartott néhány pillanatig, míg Victor felfogta a szavak értelmét.
Ez az ő gyereke, nem másé! Az  övé! Az  ő szerelmének gyümölcse.
Soha életében nem rendítette meg egyetlen hír sem annyira, mint
most.
– Araminta! – suttogta. – Ez igaz? Gyerekünk lesz?
–  Nem – vágta rá az asszony. Most, hogy a titok már nem titok
többé, nyugodtan és hidegvérrel nézhet szembe a tényekkel. –
Nekem lesz gyerekem.
– De hiszen ez a mi gyerekünk! – kiáltott a fér meghatottan.
– Nem kell izgulnod. Képes leszek egyedül is gondoskodni róla. Ne
félj, egyikünk sem lesz a terhedre.
– A terhemre? – ismételte meg a fér értetlenül.
– Igen. A nevemre veszem a gyereket, és nem fogunk zaklatni.
Gyorsan elfordult, hogy Victor ne lássa a könnyeit.
Kétségbeesetten bámult ki a szeles, esős éjszakába. A  bánata olyan
nagy volt, hogy már a vihar sem tudta megrémiszteni.
Victor csak nézte az asszonyt, de nem jött ki szó a torkán. Aztán,
amikor végre megértette, miről beszél, dühösen odalépett hozzá, és
megragadta a vállát.
– Hogy merészelsz ilyet mondani?
 – Mit? – kérdezte Araminta Victor dühös tekintetétől megrémülve.
A  fér egyáltalán nem úgy viselkedett, mint várta. – Ne legyél
mérges! – könyörgött. – Felidegesítesz, és az nem tesz jót a
babának.
–  Ne haragudj. – Victor azonnal elengedte. – Mióta tudod? És
miért nem mondtad el rögtön?
– Féltem, hogy mit szólsz hozzá.
–  Mi az ördögről beszélsz? Mégis, minek tartasz engem? –
tajtékzott az apajelölt. – Nem volt jogod hozzá, hogy eltitkold
előlem. Azonnal el kellett volna mondanod. Én… el sem hiszem –
csóválta meg a fejét. Victor megrökönyödését szép lassan felváltotta
a boldog izgalom. – Gyereket vársz tőlem! És jól vagy? Nem kellene
lefeküdnöd?
Araminta legnagyobb meglepetésére a fér gyöngéden átölelte őt.
– Drágaságom! Az égvilágon semmitől sem kell félned, soha többé
nem engedlek el.
Óvatosan fölkapta az asszonyt, a kanapéhoz vitte, és óvatosan
lefektette.
– De…
A  kismama zavartan pislogott, amikor a fér megcsókolta a
homlokát, és gondosan betakarta.
– Nehogy megfázzatok.
– Tehát nem vagy dühös? – suttogta Araminta csodálkozva.
–  Hát persze, hogy nem! Biztosan ú lesz. Az  első am. Amilyen
gyorsan csak lehet, összeházasodunk.
–  Kérlek… – szólt fojtott hangon az asszony. – Ne mondj semmi
olyat, amit nem gondolsz komolyan.
A  fér lelkesedését látva könnyek szöktek a szemébe, de nem
akarta beleélni magát a dologba.
Vcitor megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
–  Komolyan gondolom. Régóta külön éltem a feleségemtől, de
mostanra jogerőre emelkedett a válás. Isabella soha többé nem fog
zaklatni téged.
Araminta bármennyire örült a fér szavainak, mégis úgy érezte,
meg kell őriznie a józanságát.
– Éppen ezért nem kellene olyan gyorsan újra megnősülnöd.
–  De Araminta, hiszen gyerekünk lesz! Természetes, hogy
összeházasodunk.
–  Nem a középkorban élünk. Ma már teljesen megszokott, ha a
szülők nem kötnek házasságot.
–  De nem a számomra – jelentette ki a fér határozottan. –
Amilyen gyorsan csak lehet, megesküszünk.
– Esetleg emlékeztethetnélek arra az apróságra, hogy engem erről
még meg sem kérdeztél?
– Hogyan? – csattant fel a fér . – Talán nem akarsz hozzám jönni
feleségül?
–  Ezt nem mondtam. De még meg sem kérted a kezem, és
különben is szükségem van gondolkodási időre.
–  Itt állok előtted, házassági ajánlatot teszek, te pedig ilyen
nevetséges kifogásokkal jössz – füstölgött Victor, és elengedte az
asszony kezét.
–  Nem nevetséges, hanem józan. Nem kívánom, hogy feláldozd
magad, de azt sem hagyom, hogy irányítgass – szegte fel büszkén a
fejét Araminta. Ezentúl senki se mondja meg neki, hogy mit tehet.
Még Victor sem. – Nem akarok felségül menni hozzád csak azért,
mert állapotos vagyok.
 – Nos, ha így áll a helyzet… – A fér vérig sértve hátrább lépett. –
Akkor tényleg nincs mit mondanunk egymásnak. Szerintem
gyerekesen, felelőtlenül és önzőn viselkedsz. Most magadra hagylak.
Talán megjön a józan eszed.
A hangjából csak úgy áradt a sértett büszkeség. Bár magának sem
akarta beismerni, de úgy érezte, Araminta kihúzta a lába alól a
talajt.
– Ebben az ítéletidőben nem mehetsz sehová!
–  Már hogyne mehetnék! Még egy hurrikán sem lenne képes
visszatartani.
– Jól van, ha ragaszkodsz hozzá…
Rettenetesen megviselte, hogy nem teljesült az akarata, gondolta
Araminta, és elmosolyodott.
– Holnap ismét meglátogatlak – közölte a fér hűvösen. – De most
le kellene feküdnöd. Ha már mást nem tehetek, legalább
gondoskodom arról, hogy vigyázz a gyerekünkre.
Sarkon fordult, és kisétált az ajtón. Araminta tudta, hogy helyesen
cselekedett. A  házasságuk csak akkor lehet boldog, ha őszinte
érzelmeken alapul, és Victor tiszta szívből viszontszereti őt.
Mindent vagy semmit. Kevesebbel nem fogja beérni.

–  És ez még mindig nem minden – mondta Victor felindultan. –

Képzeld el, nem akar feleségül jönni hozzám.
–  Tényleg? Valóban meglepő hír – jegyezte meg Pearce, aki az
íróasztalánál ülve szórakozottan gyelte az idegesen fel-alá sétáló
barátját. – Hogyan kérted meg a kezét?
–  Amint megtudtam, hogy állapotos, közöltem vele, hogy össze
fogunk házasodni. Kézenfekvő, nem? Mégis, mit kellett volna
mondanom? – Victor teljességgel tanácstalannak tűnt. – Ez az
egyetlen helyes megoldás.
– És Aramintának nem ez a véleménye?
–  Nem. Úgy látszik, teljesen megőrült. Tudod, mit mondott? –
Victor odalépett az íróasztalhoz, és a tenyerével rácsapott. – Azt
mondta… – megnyomott minden egyes szót: –, …hogy őt meg se
kérdeztem.
– És? Megkérdezted?
– Hogyan?
– Megkérdezted?
–  Hiszen megmondtam neki, hogy elveszem feleségül – felelte a
fér ingerülten.
–  Victor, itt most arról van szó, hogy kérted-e a másik fél
hozzájárulását? – magyarázta Pearce türelmesen. – Megkérdezted,
hogy akar-e a feleséged lenni, vagy csak közölted vele?
– Áh, az ugyanaz! – legyintett a fér .
– Szerintem nem.
– Miért nem? Mi a különbség?
–  Szerintem Araminta azt hiszi, hogy csak becsületből akarod
feleségül venni, mert gyereket vár tőled.
– Ez talán nem elég indok?
–  Nem bizony. A  nők elvárják, hogy önmagukért szeressék őket.
Egy házasságon kívül született gyerek ma már nem számít
ritkaságnak. Araminta azt akarja tudni, hogy szereted-e őt.
– De hiszen ez a napnál is világosabb!
– Úgy látszik, mégsem. Talán át kellene gondolnod, hogyan tudnád
ezt a tudomására hozni. És ha most megbocsátasz, még rengeteg a
dolgom.

Négy nap telt el anélkül, hogy Araminta hallott volna Victor felől.
 Talán megbánta elhamarkodott házassági ajánlatát, gondolta
Araminta. Ha valóban ez a helyzet, még szerencse, hogy kiderült.
Semmi szüksége egy rövid és boldogtalan házasságra, ami
mindhármuk számára csak fájdalmat okozna. Mert mostantól kezdve
már nemcsak Victorról és róla van szó, hanem a gyerekről is.
Araminta aznap Pearce-szel ebédelt, és éppen indulni akart,
amikor csöngettek. Mint mindig, most is abban reménykedett, hogy
esetleg Victor az, de csak egy levélkézbesítő volt.
– Köszönöm.
Mosolyogva vette át a küldeményt. Valószínűleg a kiadótól jött,
gondolta.
Amikor kihúzta papírtasakból a kézzel címzett borítékot, a szíve
hevesebben kezdett verni. Victor kézírása volt. Reszkető kézzel tépte
fel a borítékot.

Kedves Araminta!
Hosszas tépelődés után beláttam, hogy még egyszer beszélnünk
kellene egymással. Ezért meghívlak, hogy töltsünk együtt egy hétvégét.
A  repülőgépem a rendelkezésedre áll. Ha elfogadod a meghívásomat,
kérlek, hívd fel Ferguson kapitányt az alább megadott telefonszámon.
Várja az utasításaidat.
Victor

Araminta leült az íróasztalhoz, és még kétszer elolvasta a levelet.

Ezek szerint Victor meggondolta magát, gondolta meglepetten.
Valószínűleg ő is rájött, hogy egy kötelességtudatból kötött házasság
nem működne. Araminta hősiesen nyelte a könnyeit. A  gyerek
kedvéért barátoknak kell maradniuk, tehát legjobb, ha már most
hozzászokik ehhez. Csütörtök volt, és a hétvégére még nem
tervezett semmi programot.
 Victor egyetlen szóval sem említette, hol akar vele találkozni.
Jellemző rá, gondolta. Nyilván hamarosan kiderül.
Felkapta a telefont, felhívta Ferguson kapitányt, és közölte vele,
hogy másnap délután négykor indulhatnak.

A repülő Normandia felé tartott.

Araminta a fehér bőrülésben ült, és szorongva töprengett azon,
vajon a fér miért éppen oda viteti, ahol – számításai szerint – a
baba megfogant. Feltehetően ragaszkodni fog a láthatáshoz, és
szoros kapcsolatot akar ápolni a gyerekkel. De legalább hamarosan
tisztázódnak a frontvonalak, gondolta. És aztán egyszer s
mindenkorra vége minden reménynek, álomnak és önvádnak.
Az  elmúlt napokban gyakran gyötörte a kétség, hogy helyesen
cselekedett-e, amikor elutasította Victor házassági ajánlatát. Bár azt
sem felejtette el, hogy a fér egyszerűen megpróbálta ráerőszakolni
az akaratát. És ez az udvariasan megfogalmazott hétvégi meghívás is
önmagáért beszélt.
Araminta biztosra vette, hogy Victor csupán kötelességtudatból
kérte meg a kezét. Márpedig ez nem elég egy életre szóló kötelékhez.
Nem sokkal később a gép leszállt Deauville-ben. Araminta hóna
alatt kis utazótáskájával – mivel legfeljebb egy napra akart maradni
– kiszállt a repülőből, és kénytelen volt megállapítani, hogy Victort
nem látja sehol. Helyette ugyanaz a sofőr várta, aki annak idején
Londonban fuvarozta őket. Az  asszony csalódottságát ügyesen
leplezve elmosolyodott, majd beszállt az autóba. Talán jobb is így,
gondolta.
Csak egy félórányi utazás után tudatosodott benne, hogy a cél
ezúttal nem a történelmi városka, Falaise, hanem a tengerparti
romantikus birtok, nem messze Victor ménesétől. Homlokát
ráncolva nézett ki az ablakon, amikor a téli ködből, mint valami
mesebeli kastély, hirtelen kibukkant a kivilágított ház.
A  kocsi megállt, a sofőr kinyitotta az ajtót, majd elvette a
csomagját. A  házvezetőnő kedvesen üdvözölte, majd bevezette a
díszes fogadócsarnokba. Araminta csodálkozva követte az asszonyt
föl a széles lépcsőn. Miért ide jött, és miért nem a régi malomba? És
hol van Victor? Valószínűleg dolga akadt, gondolta szomorúan, és
csak annyi időt akar vele eltölteni, amennyit feltétlenül szükséges.
A  házvezetőnő, egy barátságos, idős hölgy kinyitott egy ajtót, és
Araminta belépett egy kicsi szalonba, amiből egy hálószoba nyílt.
A  lakosztályt francia stílusban rendezték be, meleg arany és bézs
színekkel. A  kristályvázákban illatozó színes virágcsokrok némi
tavaszt csempésztek a ködös téli estébe.
Araminta belépett a hálószobába, és tekintete megakadt az ágyon
fekvő, jókora dobozon. Kíváncsian közelebb ment, és felkapta a fehér
borítékot, amelyen Victor kézírásával az ő neve állt. Dobogó szívvel
olvasta el a levelet.

Nyolc órakor várlak vacsorára. Estélyi ruhában gyere!

Victor

Araminta mérgesen hajította az éjjeliszekrényre az üzenetet. Hűvös

és udvarias. Csak nem várja el tőlem, hogy a megérkezésem estéjén
máris eleget tegyek egy elegáns vacsorameghívásnak? – gondolta
keserűen. Miért hívott vendégeket? Legalább előre gyelmeztette
volna. És mégis mit vegyen fel?
Még mielőtt jobban belelovalta volna magát a haragba, tekintete a
csomagra tévedt. Kissé tétován kibontotta a dobozt, majd egy halom
selyempapír közül kicsomagolta a csodálatosan elegáns, fekete-fehér
estélyi ruhát. A  lágy esésű kelme szinte simogatta, ahogy a tükör
előtt maga elé tartotta. Mintha rászabták volna. Még egyszer
belenézett a dobozba, és talált benne egy pár elegáns fekete
szaténcipőt és egy hozzá illő táskát is.
Victor tényleg mindenre gondolt, még ha legszívesebben a lába elé
dobta volna is az egészet. De akkor mit viselne a vacsorán? Farmert
és blézert?
Az órájára pillantva megállapította, hogy már hét óra. Csüggedten
belépett a márvánnyal burkolt fürdőszobába, vizet engedett a jókora,
kényelmes kádba, beleöntött egy kis illatos habfürdőt, majd vetkőzni
kezdett. A hatalmas falitükörbe pillantva először vette észre, milyen
nőies lett az alakja. A keble feszesebbé, a csípője kissé teltebbé vált.
Nem lett kövérebb, csak az arányaiban változott. Melegség és
boldogság töltötte el, amikor a babára gondolt, aki ott növekedett a
hasában.
Nem szabad, hogy hiú reményekbe ringassa magát. Határozott
mozdulattal feltűzte a haját, majd elfeküdt a kádban.

Egy órával később Victor föl-alá járkált a hatalmas földszinti

szalonban. Türelmetlenül tekintett hol a kandallópárkányon álló
aranyozott órára, hol az előcsarnok széles márványlépcsőjére.
Éppen nyolcat ütött az óra, amikor Araminta elegáns, földig érő
estélyi ruhájában megjelent a legfelső lépcsőfokon. A  magas sarkú
cipőben, karján a csinos kis táskával kecsesen megindult lefelé.
Mindössze leheletnyi szájfényt és egy kis szemfestéket tett fel,
amely kiemelte ragyogó kék szemét. Hosszú, aranyszőke haja
selymesen csillogott a csillár fényében.
Victor visszafojtott lélegzettel bámulta, és alig bírt uralkodni
magán, hogy oda ne rohanjon hozzá, és át ne ölelje. Ez a gyönyörű,
varázslatos nő a gyermekem anyja, gondolta elérzékenyülve. A  nő,
akit szeretek, és akitől soha többé nem akarok elválni.
Amikor Araminta leért a földszintre, és meglátta a közeledő
Victort, összeszorult a szíve. A fér lélegzetelállítóan festett elegáns
fekete öltönyében. Nem csoda, gondolta, hogy nem engem akar
feleségül venni.
–  Jó estét – köszöntötte Victor udvarias kézcsókkal. – Üdvözöllek
az Ambrumenil kastélyban.
Araminta hátán végigfutott a már jól ismert, kellemes borzongás,
amint megérezte Victor ajkának érintését. Eszébe jutottak az izgató
emlékek.
– Jó estét – felelte a tőle telhető legnyugodtabb hangon.
– Megkínálhatlak egy frissítővel?
A  fér bevezette a gyönyörű, elegánsan berendezett szalonba.
Pompás szőnyegek, antik bútorok és a falakon régi mesterek
festményei. Egy ezüst tálcán jégbe hűtött limonádé állt.
–  Köszönöm – bólintott az asszony mosolyogva, miközben
körülnézett a helyiségben a többi vendéget keresve. Úgy tűnt, ő
érkezett elsőnek.
Victor töltött a poharakba, majd odavezette Aramintát a kandalló
előtt álló fotelekhez.
– Kérlek, foglalj helyet.
Az asszony tétován leült az egyik szék szélére.
– Remekül áll ez a ruha – jegyezte meg a fér .
Araminta bármennyire is igyekezett, nem tudta elkerülni, hogy
elpiruljon.
– Igazán kedves volt tőled – mondta. – Nem is sejtettem, hogy ma
estélyt adsz. Hány vendég hivatalos?
– Kettő.
 – Aha.
A  beszélgetés elakadt. Araminta idegesen fölkapta a poharát, és
jókorát kortyolt belőle.
– Kellemesen utaztál?
– Igen, köszönöm.
A  találkozás kínosabbnak bizonyult, mint ahogy gondolta. Úgy
ültek egymással szemben, mint két idegen.
– Tíz percen belül felszolgálják a vacsorát.
– És a többi vendég? – kérdezte az asszony idegesen.
– Mondtam, hogy csak ketten leszünk. Te és én.
– Igen, de…
Araminta zavartan kortyolt egyet a limonádéból, és majdnem
félrenyelt.
–  Azt hiszem, még rengeteg mondanivalónk van egymásnak –
folytatta a fér a kandallónak támaszkodva.
– Aligha. Mi már mindent megbeszéltünk. Fogalmam sincs, miért
rendeltél ide – felelte az asszony megjátszott közönnyel, bár a szíve
a torkában vert, és a szája remegett.
–  Tényleg? – A  házigazda éles szemmel fürkészte Aramintát, és
már egyáltalán nem tűnt olyan fesztelennek, mint az előbb. Inkább
egy ugrásra készülő tigrisre hasonlított. – Még bele sem kezdtünk,
querida.
–  Nagyon vicces – felelte Araminta olyan hangon, ami Lady
Drusillára emlékeztetett.
– Vicces? Semmiképp sem.
Victor letette a poharát a kandalló párkányára, odahúzott egy
karosszéket az asszony mellé, és leült.
Araminta jobban szerette volna, ha a fér tartja a megfelelő
távolságot, mivel az illata összezavarta.
– Itt az ideje, hogy szembenézzünk az igazsággal.
Victor kinyújtotta a karját, és megfogta az asszony kezét.
– Hogy érted? A múltkor már mondtam neked…
– Egyszerűen felejtsük el azt az estét!
– Victor! – szólt az asszony elkínzottan. – Már nem bírom tovább.
Kérlek, hagyj békén! Miért akartál látni? – tette hozzá rekedten, a
könnyeivel küszködve.
–  Ezért – felelte a fér . Villámgyorsan felpattant, és mielőtt
Araminta észbe kapott volna, máris Victor karjában találta magát. –
Elhitted akár egyetlen pillanatra is, hogy hagylak elmenni, querida?
Hogy magára hagyom azt a nőt, akit szeretek? Azt hiszed, engedem,
hogy más fér öleljen?
Araminta szíve hevesen vert.
– Szeretsz? – kérdezte nagy szemeket meresztve.
–  Ó, drágaságom! Kicsi butuska drágaságom! Hát nem tudod,
milyen nagyon szeretlek? Ugyan eltartott egy ideig, míg rájöttem, és
még Pearce-nek is be kellett kicsit segítenie, de tényleg nagyon
szeretlek.
–  Nem túl hízelgő – mosolyodott el Araminta, miközben az
örömtől és a megkönnyebbüléstől ujjongani tudott volna.
– Akárhogy is van, ez az igazság: szeretlek. Ezért akartam, hogy ide
gyere.
Elengedte az asszonyt, noman átkarolta a derekát, és szerelmesen
a szemébe nézett.
– És miért éppen itt? – suttogta Araminta.
– Mielőtt elárulom, szeretnék valamit kérdezni tőled.
– Rajta.
 Araminta csalódottan vette tudomásul, hogy a fér elengedi, és
hátrább lép.
– Nos, remélem, nem teszem nevetségessé magam, mivel ilyesmit
még sohasem csináltam. – Zavartan elmosolyodott, majd az asszony
legnagyobb megdöbbenésére letérdelt előtte. – Araminta, hozzám
jössz feleségül?
Zsebéből előhúzott egy gyémántgyűrűt.
– Én…
Az asszonynak könnyek csorogtak végig az arcán.
– Elég, ha annyit mondasz, hogy igen. – Victor megfogta Araminta
kezét, és felhúzta az ujjára a gyűrűt. – Nos? – Várakozásteljes
mosollyal nézett fel rá. – Nem tudom, meddig bírom ebben a pózban
querida, drágaságom. Kezdem úgy érezni magam,, mint egy idióta.
Araminta egyszerre sírt és nevetett.
– Igen – suttogta.
– Jól van, akkor ezt megbeszéltük. – A fér megkönnyebbülten állt
fel. – Végre megcsókolhatlak?
Mielőtt Araminta bármit mondhatott volna, Victor átölelte, és
szájon csókolta. Aztán magához szorította, hogy az asszony érezze,
mennyire kívánja őt.
Araminta hevesen átölelte a nyakát, és szenvedélyesen viszonozta
a csókot. Nevetett a boldogságtól.
Victor az ölébe kapta, és hatalmas léptekkel fölszaladt vele a
lépcsőn.
– És mi lesz a vacsorával?
– Az várhat.
És Araminta máris ott feküdt a hálószobában a selyem ágytakarón.
Egy pillanatra sem vették le egymásról a tekintetüket, miközben
kapkodva a földre dobálták a ruháikat.
Victor odafeküdt az asszony mellé, egyre fokozódó szenvedéllyel
ölelték, csókolták, simogatták és kényeztették egymást.
–  Meu amor – suttogta Victor. Ujjával láthatatlan vonalat rajzolt
Araminta nyakától a mellén át egészen a combjáig. Aztán ráhajolt az
asszony feszes hasára, és megérintette az ajkával. – A mi gyerekünk
– suttogta, és csókokkal borította bársonyos bőrét. – Boldog és
büszke vagyok. Élvezek minden veled töltött percet, és boldogan
várom, hogy mit hoz a jövő.
–  Victor – súgta Araminta meghatottan, majd nagyot sóhajtott,
amikor a fér ujja célirányosan becsúszott a combja közé.
A hirtelen rátörő vágytól szinte elakadt a lélegzete. A fér lassan és
gyöngéden tette őt a magáévá, Araminta majdnem elsírta magát a
boldogságtól.
Egyszerre merültek el a még soha nem tapasztalt mélységű
szenvedély tengerébe, ahol egy hatalmas hullám magával ragadta
őket.
Mikor végre megnyugodtak, Victor Araminta mellére hajtotta a
fejét. Az  asszony kedvesen megsimogatta. Most már tudta, mi az
igazi boldogság, amelyre a fér karjában lelt rá, és ami a világon
semmi máshoz nem hasonlítható.

Karöltve léptek be az ebédlőbe.

– Áruld el végre, miért éppen itt akartál velem találkozni – szólalt
meg Araminta kíváncsian.
–  Megvolt rá az okom, querida. Ugyanis meg akartam neked
mutatni az új otthonodat.
– Az otthonomat? Itt akarsz élni?
– Igen, így tervezem.
 – De akkor miért vásároltad meg a régi malmot?
– Hosszú történet – sóhajtott a fér . – Főként azért, mert Isabellát
nem akartam ide hozni. Ez a hely tele van gyerekkori emlékekkel, és
olyan szorosan kötődik a családomhoz, hogy meg akartam őrizni
magamnak. Valószínűleg sejtettem, hogy egyszer eljön ez a nap.
– Úgy érted, Isabella sohasem járt itt?
–  Soha. Az  egyetlen nő, aki valaha itt élt, az anyám volt. Francia
gró családból származott, és a birtokkal együtt ezt a címet is
megörököltem. Eddig sohasem használtam, de mostantól kezdve
másként lesz.
– Ő, Victor! – Araminta mosolyogva csodálta meg az ujjára húzott
eljegyzési gyűrűt. – Még meg sem köszöntem.
–  A  gyűrű az anyámé volt – magyarázta a fér , miközben
megsimogatta Araminta arcát. – Te vagy a legméltóbb a viselésére.
– Nagy becsben fogom tartani.
–  Nem is kétlem – nevetett Victor boldogan, átölelte az asszony
derekát, és szenvedélyesen szájon csókolta. – De most menjünk enni
drágám, különben magunkra haragítjuk a szakácsnőt.
Araminta készségesen hagyta, hogy Victor az asztalhoz vezesse.
Ugyan, miért is ellenkezne? Szerelmesen nézett fel vőlegénye büszke
arcába. Olyannak szeretem őt, amilyen, gondolta.

VÉGE