Georges Blond

Pauline Bonaparte a hűséges szívű

nimfomániás
 I.

Korzika viharos történelmében Krisztus előtt 1500 óta egymást

követik az ellenséges betörések, lázadások, felkelések, idegenek
betelepedése és visszaűzése a tengerbe. Iszonyú testvérharcok
váltakoznak testvéri összefogással, megvédeni vagy kivívni a sziget
függetlenségét. De még az ilyen viharok közt is akadnak néha
csendes pillanatok.
Ezerhétszáznyolcvannyolc júliusában vagyunk. Franciaország
nyugati vidékein mindent elvert a jégeső, éhínség fenyeget, ami
mindig a zavargások szülőanyja. A Rendi Országgyűlés összehívását
emlegetik, terjed a nyugtalanság. Itt, Korzikában, csönd van.
A franciák 1769-ben Ponte-Nuovónál legyőzték Paolit, a
csatlakozást ellenző függetlenségi felkelés hősét, s azóta a sziget,
úgy látszik, beletörődött az egyesülésbe.
A hegyek köze szorult ajacciói tengeröböl valóságos ékszer,
körben homokos, apró félszigetecskék szegélyezik. Későre jár a
reggel, a hőség páráját kékre festi az ég és a tenger intenzív
kéksége, a pára összemossa északon a Sanguinaires-szigetek
csipkéit, délen a Muro-fok szikláinak élét. A városban minden
csendes. A fellegvárhoz legközelebbi partszakaszon nem hallatszik
más hang, csak a hullámok közt hancúrozó gyerekek vidám
kiáltozása. Feljebb az öreg házak sorának árnyékában, halászok
foltozzak a hálóikat. A földön ülnek, előregörnyedve. Nem messze
tőlük, kis halmokban levetett ruhák, a tengerparton játszó gyerekek
göncei.
A halászok hébe-hóba szólnak egymáshoz, valami érthetetlen
nyelven. Korzikai tájszólásban beszélnek. A toszkánaival rokon
nyelvet használják, körzetenként, vagy akár falvanként változóan,
ahogyan ez mar a leíratlan dialektusoknál szokás. A felsőbb
rétegekhez tartozó korzikaiak jól-rosszul tudnak olaszul. Korzikát a
genovai köztársaság húsz évvel ezelőtt átengedte Franciaországnak,
de aligha akad tíz ajacciói, aki értene franciául: A hivatalos nyelv az
olasz maradt, a bírósági tárgyalások olaszul folynak.
Induljunk le a tengerhez. Most már közelebbről látjuk, és főleg
halljuk a tengerben hancúrozó gyerekeket. Kiáltásaik összefolynak
a minden üdülőhelyen hallható vidám hangzavarrá.
Kis gyerekek, fiúk, lányok, anyaszült meztelenek. „Pauline
meztelenen fürdött a tengerben” – hangzik későbben a vád. Hát
persze hogy meztelenen fürdött. Így fürdik Korzikán minden fiú és
lány. De figyeljék meg: a kis hasak alatt még leheletnyi árnyék sincs.
Amint megjelennek az első pihék, az anyák közbelépnek. A
lányoknak attól kezdve nincs fürdőzés, vége a jó időknek, és a
kamaszodó fiúk is máshol fürdenek, távol a játszó gyerekektől. A
lányok itt tizenkét éves korukra érettek, tizenöt évesen, vagy még
hamarább, férjhez mennek. Szüzességüket az anyák, apák, fivérek
vad elszántsággal védik. Ha valaki csak megkíván egy lányt, anélkül
hogy teljesen elkötelezné magát a házasságra, a család máris tőrt
ránt, puskát ragad.
A gyerekek csapkodják a hullámokat, fröcskölik egymást. Egyik-
másik úszkál egy kicsit, beljebb a tengerben, de mindjárt
visszafordul, hogy belevesse magát a mulatságosabb vízparti
játékba, kiáltozásba.
A nyolcéves Pauline, akit Maria Paolának kereszteltek, most
még csak Paoletta. Ott ugrál a gyerekek közt ez a vizes hajú kis
Vénusz. Bájos mozdulattal ki-kifacsarja a haját, a teste arányos,
tökéletes. Boldog állatka, hancúrozik és kiabál a többivel, futkos a
vízben, hogy fröcskölhessen, lökdösődjön és lökdössék. Fut a
homokos parton, a fiúk utána. Ha nincsenek elegen, visszafordul,
mórikál, ingerli őket. Bizony, nyolcévesen. Erosz lángja néha
hihetetlen korán kigyullad a lányokban.
 Dél van. A katedrálisban harangoznak. Halgyerekek, szirén-
gyerekek nyargalnak a parton felfelé, magukra kapkodják szegényes
rongyaikat, futnak a szegényes házakba, sovány ebédjükért. A
korzikaiak nem ismerik az „ínyenc” szót.
Paoletta háza nincs messze ide. Meg kell kerülni a fellegvárat,
kicsit tovább kapaszkodni, balra fordulni, még egyszer balra, itt a
Strada Malerba, a Gyomok utcája. Kövezet persze nincsen. Középen,
kis folyókában csordogál az esővíz és minden más lé, általában
büdös, általában az ablakon öntötték ki. Ebből áll a csatornázás.
Különösen reggel és este ajánlatos ügyelni az ablakokra, meg a
lábunk elé nézni. Európa számos városában hasonlóak voltak akkor
a köztisztasági és egészségügyi állapotok.
Kevés a nő a Strada Malerbán, mind feketében jár, egy se fiatal.
A fiatalokat nem látni. Amint eljegyezték őket, eltűnnek a házakban,
elő se kerülnek többé, csak templomba menet, persze akkor is
kísérettel.
Paolettáék háza sivár, kopasz téren áll. Az ajacciói házak nem
fehérek, vakolatuk szürke, világos- vagy okkersárga, fáradt
rózsaszín; többnyire málladozik, repedezik. Minden ablakot, zsalut
bezártak a hőség elől. Paoletta pár perce lökte be a földszinti ajtót.
Gyerünk utána.
A szemük csak pillanatok múlva szokik a félhomályhoz. Női
hangot hallunk, olaszul beszél:
– Paoletta, va a trovar lo zio!1
A hang száraz, parancsoló. A madre hangja. Paoletta a falnak
támaszkodik, nem felel, nem mozdul. Kezdetleges, nagy konyhában
vagyunk. Kézimalom, olajütő. Két feketébe öltözött asszony jön-
megy zajtalanul, levesszag, fokhagymaszag.
Paolettán is fekete ruha van, az alja rojtos, a könyöke lukas. Már
a nővére is hordta, az, aki most távol van. Paoletta utálja ezeket a

1
Paoletta. eredj a nagybá csihoz!
sötét rongyokat, ha csak teheti, színes szalagokat aggat rájuk. Az
anyja szerint jobban tenné, ha megvarrná, gondozná.
– Ma e una vera diavola! Spezza, strazia tutte!2
Ezért aztán sem a madre, sem a cselédlány, Saveria nem törődik
Paoletta holmijával, gönceivel. Annyit se törődnek Paolettával, mint
a macskákkal.
– Paoletta, va a trovar lozio. Si non vi va..3
Tudja a kislány, mit kockáztat. Letizia Buonaparte, később
hivatalos címén „Madame, a Császár anyja”, számos kitüntetés
tulajdonosa, azzal fog büszkélkedni (persze olaszul, mindig csak ezt
a nyelvet szerette, sosem tanult meg jól franciául), hogy hamar járt
a keze. „Senki meg nem pofozott annyi leendő királyt, királynőt és
hercegnőt, mint én.” Hanem Paolettával nincs könnyű dolga. Mint a
csökönyös szamár, inkább megöleti magát, de nem mozdul.
A háznak csak a földszintje és az első emelete a Buonapartéké.
Fölöttük az unokatestvéreik laknak, a Pozzo di Borgo család.
Mindenünnen árad a szegénység. A kövezet töredezett, a kőlapok
hiányosak, a kilincsek lógnak. Függöny sehol, a bútorok ócskák, a
javát eladták, az egyik szoba teljesen üres. „Hogy a gyerekeknek
legyen hol játszani, ha rossz az idő” – magyarázza a madre. A
meszelt falak összefirkálva, összekarmolászva.
Bizony nem volt ez a sárga ház mindig ilyen. Ragyogó időket
éltek az apa halála előtt. Ragyogóakat, persze korzikai
viszonylatban. Dajkát fogadtak Paolettához. Tisztességes bútorok
voltak, tükrök a falon, és volt egy kanapé. Carlo-Maria Buonaparte,
a családfő, szerette a vendégeket, a kínálgatást, még vacsorákat is
adott. „Tékozolt, szórta a pénzt” – mondogatták az irigyei.
Megmosolyognivaló ez a tékozlás. Saveria, a hűséges cselédlány
havi három frankot kapott. A kiadásaik mégis aggasztották Letiziát.

2
De hiszen ez való sá gos ö rdö g! Mindent elszaggat, ö sszetö r!
3
Paoletta, eredj a nagybá csihoz! Ha nem mész…
Előfordult, hogy este, a férjével kettesben, sírvafakadt. A férje
nyugtatgatta:
– Biztos jövedelmem van.
Jogász volt, az ajacciói királyi bíróság ülnöke.
– Csakhogy Marbeuf úr pártfogásától függünk.
Valóban, a tábornok, Marbeuf márki, a sziget kormányzója, a
szívélyesnél szívélyesebb volt Buonapartéékhoz. Carlo Buonaparte,
miután Paoli oldalán harcolt a franciák ellen, a notabilitások közül
elsőként csatlakozott a győztesekhez. „ízléstelenül kiszolgálta őket”
– mondták az ellenségei. Korzika valóban gyorsan felzárkózott, még
ha egyeseknek ökölbe szorult is a keze a zsebében. Carlo
Buonaparte Pisában tanult jogot és francia nyelvet, és
megfranciásította a nevét. Első jutalomként koncessziót kapott egy
szederfaültetvényre, amit XVI. Lajos kormánya telepített meg
Korzikán. Carlo szerint ebből az ültetvényből nemsokára ömleni fog
a pénz, a család ragyogó jövő elé nézhet.
– Az apám rendkívül szép férfi volt – meséli később Napóleon. –
A képzelete élénk volt, a szenvedélyei viharosak.
Különösen a nők iránti szenvedélyei. Letizia Ramolino
tizennégy éves volt, amikor feleségül vette, ő maga tizenhét.
Mindketten nagyon szerelmesek voltak, nem lustálkodtak az
ágyban. De első gyermekük, egy kislány halála után Letizia
kíméletre szorult, és Carlo elhajózott Rómába.
– Mindig leghőbb vágyam volt, hogy meglássam az Örök Várost.
Hat hónap után – mint mondta, kissé csalódottan – érkezett
vissza Rómából. Letizia a nagyapjától tudja meg, hogy Carlónak
hanyatt-homlok menekülve kellett elhagynia az Örök Várost, mert
teherbe ejtett egy jó házból való úrilánykát. A kalandnak nem lett
otthon következménye, Letizia egy szót sem szólt Carlónak, először
is azért nem, mert imádta, másodszor azért, mert egyetlen korzikai
asszony se merészelné bírálni a férjét. Letizia és Carlo lelkesen
hozzálátott egy újabb gyerek születésének előkészítéséhez.
 A történészek általában nemigen kímélték Napóleon és Paoletta
apját. Szoknyavadásznak, könnyelműnek ítélték, és még hiúnak is. A
korzikai kisnemesi család sarját hajtotta a vágy, hogy kétszáz éves
nemességének érvényt szerezzen. Ostromolta a francia király
címerügyi főbíróját, nemességének igazolásáért. Fáradhatatlan
kérvényező volt, mindenütt ott találjuk a korzikai közigazgatás és a
francia miniszterek előszobájában – tízszer tette meg ezért az utat
Párizsba.
Nézhetjük ezt más szemszögből is. Ha nem kérvényezett volna
ilyen csökönyösen, akkor nem kapta volna meg – többek közt –
nemeslevelét sem, enélkül pedig nem vették volna fel Napóleont a
brienne-i tüzérségi akadémiára. Európa történelme másképpen
alakult volna. Talán békésebben.

Carlo 1784 nyarán a kontinensre utazik valamilyen örökösödési

ügyben. 1785. február 24-én Montpellier-ben meghal, rákban. Senki
sem tudja, hogyan, milyen módon közölték a halálhírt legkisebb
gyerekeivel. Paoletta még csak négy és fél éves. Apjától örökölte
hódító lényét, követelő és csapongó érzékiségét, azt a hajlamát,
hogy számolatlanul szórja a pénzt. Az anyjától férfiasabb
tulajdonságokat örökölt: lelkierőt, bátorságot a veszedelemben,
hűséget a mély érzelmekben. Mindkét szülőtől szépséges külsőt
örökölt.
Letizia nem bánta, ha Korzika legszebb asszonyaként
ünnepelték. Egy időben azt rebesgették róla, hogy Marbeuf márki
szeretője. Maga Napóleon is táplálta ezt a pletykát. A tudós
Mongenak mondta a hajón, Egyiptomból hazafelé tartva:
– Ugyan honnan erednek az én katonai képességeim? A
Buonaparték ügyvédek vagy köztisztviselők voltak. Állítólag én
valójában egy tábornoktól származom. Ez az örökség mindent
megmagyarázna.
 André Castelot és Alain Decaux a legmeggyőzőbb érvekkel
bizonyította be a helyek és időpontok összeegyeztethetetlensége
alapján, hogy Letizia nem követhetett el hűtlenséget. Én magam
haboztam, hogy egyáltalán megemlítsem-e ezt a pletykát. De egy
helytelen hagyomány azt kívánja, hogy a rosszindulatú állítások,
még ha következetesen megcáfolják, elsöprik is őket, soha el ne
hallgassanak. A rágalmakat, ha nem is érvényesek, mégis mindig
felemlegetik. Ez már így van.
A családfő meghalt és a szegénység hamar betört a sárga házba.
Letiziának évi ezer frank jövedelme és igen szűkös özvegyi nyugdíja
maradt. (Nem érdemes átszámítani semmilyen mai pénzre, az
eredmény úgyis illuzórikus.) Letiziát nagy lelkiereje és veleszületett
takarékossága képessé teszi rá, hogy megküzdjön a nehézségekkel.
Zsugorisága belekerül a történelembe. „Nevetséges volt – meséli
Napóleon. – Már arra is hajlandó voltam, hogy nagyobb összegeket
ajánljak fel neki havonta, ha azokat jótékonyságból szétosztogatja.
Szívesen elfogadja, mondta, de csak azzal a feltétellel, hogy ha
akarja, megtarthassa magának. Jól ismerte a nyomort, nem tudta
többé elfelejteni azokat az időket.” Letiziának négy kisgyerekről kell
gondoskodnia a házban, és a nagyobbak sincsenek még olyan
helyzetben, hogy segíthetnék. Lássuk, kik az ivadékok 1788-ban:
Giuseppe (később Joseph), húszéves, Pisában jogot tanul;
Napóleon, tizenkilenc éves, alhadnagy Auxonne-ban; Luciano
(Lucien) tizenhárom éves, a brienne-i katonaiskola növendéke;
Maria Anna (a későbbi Elisa) tizenegy éves, a saint-cyr-i
nevelőotthon növendéke – ezt az iskolát Mme de Maintenon
alapította vagyontalan nemeslánykák számára. Luigi (Louis)
tízéves,
Maria Paola, akit Paolettának hívnak, nyolc, Maria-Annunziata
(később Caroline) hat és Girolamo (Jérôme) négy – ők élnek még
anyjuk mellett.
 – Paoletta, eredj a nagybácsihoz!
Nem szerencsés nap ez a mai. Letiziának fogalma sincs, honnan
adjon pénzt Saveriának, hogy bevásároljon holnapra, sőt már ma
estére. Egyetlen segítség a nagybácsi lehet. De ki ez a zio? És hol
van?
Don Luciano Buonaparte, Carlo nagybátyja, 1788-ban
hetvenkét éves. A katedrális volt fődiakónusa. Köszvényes, szinte
béna, egy első emeleti szobában lakik, az ágya és a karosszéke
között mozog. Úgy tudják, hogy egész vagyont rejteget. Nagyon
zsugorinak tartják, mert nem mond le mindenéről az örökösei
kedvéért, akik alighanem úgy vélik, hogy nagyon is késlekedik a
meghalással.
Sürgős esetekben azonban hajlandó egy-két aranyat adni. Miért
nem megy hozzá maga Letizia? Büszkeségből? „Elvégre – mondja –
ő Paoletta keresztapja.” De főleg azért küldi a kislányt, mert
Paoletta mindig mindent elér az öregnél.
– Paoletta, va a trovar lo zio!
Paoletta eltűnt. A madre csak egy pillanatra ment ki a
konyhából. Paoletta kisurrant a félhomályban, már kint is van.
Mezítláb fut a tűző napon – lesz idő, amikor meztelen lábát
reszketve csókolgatják a férfiak.
Hová fut? Senki se tudná megmondani a sárga házban. Egész
napokra eltűnik, mindig azt csinálja, amit akar. Iskolába nem jár,
olvasni nem tud. Az étkezéseknél hol megjelenik, hol nem. Mit
eszik? Tudják, hogy itt-ott gyümölcsöt lop, nem titkolja, még
büszkélkedik is vele. Néha azt mondja: „A Milelliben voltam”, másfél
mérföldnyire Ajacciótól.
Amikor az apa még élt, úgy nevezték: „a birtok”, vagy „a vidéki
házunk”. Valójában otromba épület, meglehetősen rossz állapotban,
tanyaféle. Mögötte olaj ültetvény, egyik oldalán gyümölcsös, elöl
megműveletlen kert, évről évre jobban belepi a gyom. Vannak évek,
amikor semmi hasznot nem hoz a Milelli. Paoletta szereti ezt a
magányt, ezt az elhagyatottságot. Megrészegül a gyomok fanyar
illatától. Zsiványok alszanak a Milelliben, állítja Saveria. Paoletta
szívesen találkoznék egy ilyen titokzatos, félelmetes és megcsodált
emberrel. De egy éjszakát a Milelliben tölteni, azt már nem! A
gondozatlan gyümölcsösben még akad némi gyümölcs. Paoletta
jóllakik vele a napon gyaloglás után. Gyümölcsön meg lehet élni.
Egy tucat őszibarack például kitesz egy ebédet.
1788 júliusában vagyunk, ma Paoletta nem ment a Milellibe.
Néha meghívatja magát egy másik családhoz. A korzikai
vendégszeretet határtalan, és a kis Vénusz, arannyal pöttyözött
gesztenyebarna szemével, elragadja még az örökké feketében járó
anyákat, még a nagyanyákat is. Rámosolyognak, feléje nyújtják
ráncos barna kezüket: „Á, Paoletta!”
Paoletta a délutáni pihenőóra idején érkezett vissza a sárga
házba. Ez az óra nyáron két óra hosszat tart. Teljes a csönd. Paoletta
mint egy kis macska surran fel az emeletre, kaparászik a nagybácsi
ajtaján. A nagybácsi nem sziesztázik. A melegben jobban gyötrik a
fájdalmai. Az ágyán ül, a párnáira támaszkodik és vár,
mozdulatlanul. Talán imádkozik.
– Á, Paoletta! Honnan jössz? Ülj le!
Olaszul mondja, persze. Paoletta olaszul felel, de soha sem
mondja meg, hogy honnan jött.
– Mikor jártál a Milelliben?
– Voltam ott valamelyik nap.
– Milyen a kert?
Tudja jól a nagybácsi, hogy a kert már nem létezik, de nem
akarja elképzelni a pusztulását. Úgy látja maga előtt a birtokot, mint
amikor még ápolt volt, a gyümölcsfák megnyesve, a sűrű bokrok
egyenes sorokban, a tulajdonosok szobái csinosan berendezve. A
hagyományoknak megfelelően a zio fontos szerepet vitt a
Buonaparte család életében. Egy időben ő fékezte az apa
költekezési kedvét, majd annak halála után kezébe vette a „vagyon
kezelését”, és Letizia tanácsadója lett. Ez a tanácsadás nem lehetett
igazán hatásos, ha tekintetbe vesszük a helyzetet 1788-ban.
Paoletta egyedül van az öreggel a nagy, árnyas, kőkockával
borított szobában. A ház halott. A nagybácsi kivonszolja magát az
ágyból, beül a nagy, fakó karosszékbe. Paoletta egy ócska kis széken
kuporog.
– Gyere közelebb! Tudod, hogy siketülök.
Soha senki nem vett részt ennek a két embernek a
találkozásain: az aggastyánén és az elbűvölő nyolc éves lányén.
„Szórakoztatta az öreget, mindenfélét mesélt neki” – mondják. Mit
mesélhetett, hogyan szórakoztatta a ziót? Erről nem tud senki
semmit. Ne tálalgassunk, ne képzelődjünk. A fődiakónus híres volt a
fukarságáról és a jámborságáról.
A sárga házban most kis zajok jelzik, hogy a szieszta a vége felé
jár. Paoletta előkerül a zio szobájából. Amint megy lefelé a lépcsőn,
valaki megszorítja a karját. A madre.
– In fin, sei anorta a trovar lo zio?
– Si.
– E dumque?4
A kis marok szétnyílik Letizia kikapja a két aranyat.
Meglehetősen szokatlan nevelés mód.

Paoletta, apja halála után két és fél évvel, 1786. szeptember 10-
én találkozott azzal a férfival, aki mindenkinél többet jelentett az
életében, aki valójában ura és parancsolója lett, miközben annyian
mások, akiknek a szeretője vagy a felesége volt, éppen csak
átsuhantak az életén. Ez a férfi Napóleon.
A postahajó lehorgonyzott az ajacciói öböl kék vizében, levált
róla egy csónak. Tiszti egyenruhás férfi áll a csónak orrában. Hét
évvel és kilenc hónappal ezelőtt, gyerekfejjel hagyta el szülőföldjét,
Korzikát, most tizenhét éves. Alhadnagy lett Valence-ban. Paoletta
4
Végü l is, elmentél a nagybá csihoz? - El. - No és?
ekkor hatéves. A fiatelember partraugrik a csónakból, megcsókolja
az anyját aztán a bátyját, Giuseppét, végül Luigit. Letizia bemutatja
neki azokat a testvéreit, akiket még sohasem látott: Paolettát, a
négyéves Annunziatát és a két éves Girolamót. A fiatalember
fölkapja őket. Alighanem azt mondta: „Csinos vagy, Paoletta!”.
Mondhatta is.
Letizia szerint Napóleon – akit testvérei és barátai Nabulionak
hívtak – sovány, mint a kutya, az arca horpadt, a színe fakó, sárga.
Paoletta mindig is emlékezni fog rá mennyire lenyűgözte a bátyja az
első pillanattól. A simahajú korzikai fiúnak már akkor is olyan
különös kék szeme, olyan átható tekintete volt, amilyennek később
az elégedetlenkedők, a marsallok, a nők és a többi uralkodó látta.
De Paolettát elsősorban az egyenruhája kápráztatta el: királykék
öltözet, skarlátszínű díszítéssel, arany gombokkal.
Letizia büszkén haladt két nagy fia között a Strada Malerba-i
ház felé, üdvözlések, jókívánságok közepette. Napóleon, a volt
Nabulio az első korzikai, aki tisztként került ki francia
katonaiskolából.
Első szabadságolása egy évig tartott. Paoletta némi
melankóliával fog visszaemlékezni rá, egy kis árnyékkal a
rajongásán. Napóleon egyáltalán nem törődik ővele, pedig annyira
szeretné észrevétetni magát. A fiatalember kirándulni jár a
hegyekbe, egyedül, vagy a bátyjával. Málhájában több a könyv, mint
a fehérnemű. Ha nem gyalogol, akkor olvas, éjjel-nappal. Vagy
hangosan szaval franciául olyan színdarabokból, amiket senki sem
ért meg, és ezzel megrémíti a kicsiket. Megérkezése után röviddel
bejelentette, hogy kitataroztatja a Milellit (vajon milyen pénzből?),
és újra termőre fordítja a szederfaültetvényt (ugyan ki fog ott
dolgozni?). Ezeket a terveket hamar elejti. Ki-kijár a Milellibe, de
csak azért, hogy a Korzikai szabadság történeté-t írja – amiből nem
maradt fenn semmi. Találkozik néhány fontos ajacciói
személyiséggel, így egy fiatal ügyvéddel, Carl Andrea Pozzo di
Borgóval, a függetlenség lelkes hívével. A francia hadsereg
alhadnagya még nem döntött Franciaország mellett, ez még hátra
van. Egy nap Paoletta – akit búcsúzóul futólag, szórakozottan
megcsókolt – elnézi, amint a kontinensre indul. Arra a távoli,
ismeretlen földrészre, ahonnan az apja soha nem tért vissza.

A Franciaországon végigsöprő forradalmi vihar szele messzire

elér. Felébreszti, feléleszti az elhamvadt korzikai démonokat: a helyi
rivalitásokat, a klánok harcait, a leszámolásokat és a már
elfelejtettnek hitt vendettákat.
Napóleon nemcsak Korzikán figyelhette a forradalmi mozgalom
erősödését. A kontinensen az első zavargások aggasztó
bonyolultsága és váratlan visszhangja meggondolkoztatta: talán
nem Korzikán dől el a játszma; hol kellene elköteleznie magát? A
nagyravágyó fiatalember habozik, visszatér hazájába, aztán újra
elmegy, még egyszer visszajön. 1780 és 1793 közt ötször fordul,
többet van szabadságon otthon, mint szolgálatban a kontinensen,
két vasat tart a tűzben. Buonaparte, a francia hadsereg hadnagya, a
korzikai nemzeti gárda főadjutánsa, majd választott helyettes
alezredese az ajacciói 2. önkéntes zászlóaljnak – a választási
hadjárat után, amelynek költségeit a végre-valahára elhunyt
Luciano nagybácsi, a volt fődiakónus örökségéből fedezték.
Ahhoz, hogy megértsük, milyen erkölcsi klímába és milyen
anyagi körülmények közé kerül nemsokára a Buonaparte-család, és
velük Paoletta, némi fogalmat kell alkotnunk a korzikai zűrzavarról.
Az „öreg Paoli” (hatvanöt éves volt akkor), aki 1769-és ponte-
nuovói veresége óta Angliában élt száműzetésben, 1790-ben
amnesztiában részesült és visszatért Korzikába. A nemzeti gárda
parancsnokává nevezték ki, kész volt Korzikát Franciaországhoz
kötni valamiféle domíniumként, ahol ő, Paoli lesz a sziget királya.
Buonaparténak más lesz a véleménye.
 Napóleon 1791 nyarán határozza el, hogy a forradalmi
mozgalmat követi. Beiratkozik a Valence-i Jakobinus Klubba és ott
beszédet mond. Ezzel elveti a kockát. Amikor visszatér Korzikába,
Paoli ellenségként fogadja. Paoli szembefordul a Bastiában
megalakult Konvent küldötteivel, akik siettetni akarják Korzika
beolvadását a forradalmi köztársaságba.
És ekkor Paoli hirtelen arról kezd beszélni, hogy Angliát fogja
felkérni tervei támogatására; nem titkolja az elképzelését, és ez a
vigyázatlansága gyorsítja a dolgok menetét. Lucien, aki kétévi
brienne-i tanulás, majd az aixi szeminárium után Toulonban
telepedett le és ott belépett a forradalmár társaságokba,
megszavaztat egy indítványt a hazaáruló Paoli törvényen kívül
helyezésére. Levelet ír Napóleonnak, aki Joseph-fel együtt
Bastiában a Konvent küldöttségéhez csatlakozott: „Döntő csapást
mértem ellenségeinkre. Paoli és Pozzo elveszett, megcsináltuk a
szerencsénket ” Csakhogy az árulás mindenütt ott rejtőződik a
forrongó Korzikán. A levelet elfogják és nem Napóleonnak adják át,
hanem Paolinak.
Ettől a pillanattól fogva a Buonaparte-klán halálos veszélyben
van.
Amikor később megkérdezték Pauline-t, mire emlékezik vissza
életének ebből a szakaszából, azt felelte, hogy soha nem félt, még
akkor sem, amikor 1792 áprilisában harcok folytak Ajaccio utcáin.
Buonaparte hadnagy lövetett azokra a zendülőkre, akik fellázadtak
a papság státusának forradalmi szabályozása ellen.
– Sírtam, amikor Napóleon második elutazásakor magával vitte
a kontinensre kedvenc bátyámat, Louis-t. Csak két év korkülönbség
volt köztünk. Még kicsi voltam. Attól féltem, hogy Louis nem jön
többé vissza, a kontinens ott tartja, mint ahogy ott tartotta apánkat
is. A kontinens valamiféle gonosz szörny volt a szememben.
Napóleon azért vitte magával kis öccsét, mert nagylelkűen
elhatározta, hogy sovány zsoldjából gondoskodik ellátásáról és
neveltetéséről. Pauline másik jól megőrzött emléke az 1792-es
hazatérés volt. Napóleon ekkor nemcsak Louis t hozta vissza,
hanem a tizenöt éves Maria Annát is. A francia kormány bezáratott
minden egyházi intézményt, köztük a híres saint-cyri
nevelőintézetet is, „az arisztokraták fészkét, a nép ellenségeinek a
csemetekertjét”.
– Maria Annán különös ruha volt, a főkötője a tarkójára lógott, a
tetején fodorral, a nyakán nagy gyöngyös nyaklánc, rajta kereszt.
Franciául társalgott Napóleonnal és magas lóról beszélt velünk. Azt
mondta, ezentúl ne Annának hívjuk, hanem Elisának. Ezt a nevet
választotta magának.
Paoletta ettől kezdve csak „Mademoiselle de Saint-Cyr”-nek
nevezte a nővérét, franciául, de mulatságos olasz akcentussal.
Anna-Elisa, aki hiú volt, de csöppet sem ostoba, úgy tett, mintha
tiszteletadásnak tekintené ezt a megszólítást.

1793. május 25. Nyolc hónapja kiáltották ki a köztársaságot

Párizsban, a szeptemberi öldöklés, a gyilkos őrület után. Négy
hónapja, hogy XVI. Lajost lefejeztek. A forradalmi seregek két hónap
óta visszavonulóban vannak, az európai koalíció hadserege
megverte őket. Vendée-ban a katolikus és királyi hadsereg elfoglalta
Fontenayt.
Korzikában a lakosság döntő többsége gyűlöli a köztársaságot.
A Malerba utcai sárga ház csupa aggodalom. A republikánus
Buonaparte család a gyűlölt rendszer jelképe lett, és ereznie kell,
hogyan nő körülötte az ellenséges hangulat. Honfitársaik, volt
barátaik sértő szavakat kiabálnak be az ablakukon. Letizia üzenetet
kapott Napóleontól, aki még mindig Bastiában van a Konvent
küldöttségével: „Készüljetek elutazásra. Ez az ország nem nekünk
való.” A két legkisebb gyereket már pár nappal ezelőtt elküldték
Calviba, az unokatestvéreikhez. A sárga házban egyetlen felnőtt
férfi van (Luigi még csak tizenöt éves): a harmincéves Fesch abbé,
Letizia féltestvére. (Letizia anyja fiatalon megözvegyült és újra
férjhez ment.) Beesteledett. A madre maga bizonyosodott meg róla,
hogy a földszinti ajtó jól be van zárva, chiusa. Erős farudat
támasztanak mögéje ferdén. Az anya le sem vetkőzik, úgy dől végig
az ágyon. Valamivel éjfél előtt kopogtatnak a földszinten. Letizia
fölkel, lemegy a lépcsőn. A kopogtatás nem szűnik, az asszony
szótlanul hallgatja.
– Itt Costa. Gyorsan nyissátok ki!
Vagy úgy, Costa! Megismeri a hangját, kinyitja az ajtót. Costa
egyik legmegbízhatóbb barátjuk. Hadarva beszél:
– Paoli kiadta a parancsot. Még hajnal előtt ideér egy csapata.
Egy percet sem veszíthettek.
Akinek soha nem kellett kapkodva elhagynia a szülői házat,
mert a honfitársai üldözik, elmenni, ha nem is örökre, de legalábbis
hosszú időre – az talán nem is tudja, mi a legkeservesebb az
életben.
A város szerencsére alszik, az utcák üresek. A hold még nem jött
fel, remélni lehet, hogy nem is jelenik meg az égen, amíg a
menekülők el nem érik az első menedékhelyet, a Milellit. A Milellit
egy kis fegyveres csoport akár napokig is tarthatja, állítja Costa.
Már kívül is vannak Ajacción, a szél a parti növényzet erős illatat
hozza. A kis famiglia védők sorai közt gyalogol.
– Ott elöl azok a Barteculák. Mögöttük a Bocagnanók. És még
mások is várnak ránk a Milelliben.
A klán. Letiziának eszébe jut, milyen büszke volt az esküvője
napján, amikor megérkeztek a katedrálisba az ő klánjának a fiai,
„csupa jól megtermett, szép szál legény”. Ötvenen voltak.
Paoletta szótlanul gyalogol a Milelli felé, ugyanazon az úton,
amelyet annyiszor járt meg egyedül. Még a sötétben is ráismer a
körvonalakra. Már tizenkét és fél éves. Valamelyik nap meglepte őt
testének egy újfajta jelensége; az anyját kérdezte. „Már nagylány
vagy, igyekezz rendesen viselkedni” – mondta szárazon a madre.
 Elhaladnak egy tanya mellett, a kutyák ugatnak. Mennyire
gyűlöli minden menekülő ezeket a bolond ugatókat, hiszen
felzavarták a környéket! De nem jön elő senki. A Milellibe vezető út
a város szélétől kezdve kanyargósan emelkedik. Keskeny út, de egy
öszvér, egy ló, sőt még a szűk korzikai taliga is elfér rajta. A hold
még nem jött fel, a csillagos ég alján, egy kanyar felett, ott sejlik két
sötét, földre simuló halom. Az út szélén néhány férfi őrködik,
megismerik az elővédet. Megérkeztek.
A gyerekek a földre dobják a batyujukat. Eldőlnek a
fáradtságtól, hiszen álmukból vertek fel őket. Az éjszaka
hátramaradott részében az egyik üres nagy szobában alszanak, a
padlóra vetett koszos matracokon, ott, ahol bizonyára a banditák is
aludták előttük az üldözöttek éber álmát.
Felkel a nap, a gyerekek még alszanak, amikor az ablakok előtt
strázsáló őrök felkapják fegyvereiket. Lovas közeledik, a ló
dobogását hallották meg. „Coti!” kiáltja oda a lovas Coti abbé. A
fegyvereket leengedik, a pap beszámol. Még egy órája sem indult
útnak a famiglia, máris lezárták, körülvették a rua Malerbát. Paoli
személyesen is megjelent, és amikor felfedezte a „korzikai haza
árulóinak elmenekülését”, szitkozódva adta ki a parancsot: „Meg
kell találni őket!” Fogdmegjei végigjárták, kifosztották a házat – a
szomszédok, volt barátaik is segítettek. Befejezésül felgyújtották. A
tűz csak félig pusztítja el a sárga házat. Coti azt is elmondja, hogy
Napóleon rábírta Bastiában a Konvent tagjait egy Ajaccio elleni
büntető hadjárat szervezésére.
– Ő ment meg minket – mondta Letizia. – Vissza kell mennünk a
tengerpartra és ott bevárni a francia flottát.
Az üldözöttek a nappalt a Milelliben töltötték, éjszaka indultak
tovább. Tanúvallomásokból nagyjából el lehet képzelni, milyen
lehetett ez a kis expedíció.
Végigmentek a campolidorói síkságon, hajnalra elérték a
Capitello zúgó árját. Át kell kelni rajta, pedig a vízállás meg magas.
Ebben az évszakban a férfiak gyalog szoktak átkelni, hónaljig
gázolnak a vízben, kicsit úszni is kell. De mi legyen a gyerekekkel? A
csapat egyik tagja tud egy lóról valamelyik közeli gazdaságban.
Megszerzi, a gyerekeket sorban ráültetik, egy férfi vezeti a lovat.
Minden rendben.
A csapat keletnek és délnek fordult, a bozótoson át.
Megkerülték az ajacciói öblöt, megérkeztek a capitellói toronyhoz, a
Campo di Oro partjára, ahol most az ajacciói repülőtér fekszik.
Május 31. van, a kimerült család a látóhatárt lesi. Megjelenik
egy nagy bárka, nőni kezd. Háromárbocos vitorlás, köztársasági
zászló lobog rajta. Ez az előőrse a két hajóból álló büntető
expedíciónak. Napóleon rajta van, már messziről meglátja a
kétségbeesetten integető csoportot a parton.
– Ezek a mi híveink. Paoli elől menekülnek. Mentsük meg őket!
Soha helyénvalóbb parancsot! A kővetkező percben Napóleon
már a karjába szorítja az anyját, az övéit.
A Korzika elleni büntető expedíció csődöt mondott. A hajó
Calviba megy, Letizia felszedi a két legkisebb gyerekét. Néhány
napot itt töltenek, azután a famiglia felszáll egy kereskedelmi
hajóra, amely a kontinensre készül. A nehéz teherhajót június 3-án
megrakják. A kapitány aggódik, át tud-e még egyszer lopakodni az
őrködő angol cirkálók között. Érthető, hogy nem sokat néz ki az
utasaiból, gyűrött ruháikban és kivándorló batyuikkal. Elállna
szeme szája, ha valaki megjósolná neki, hogy az utasok egyikéből
később császár lesz, a többiből spanyol király (Joseph), Lucca és
Piombino nagyhercegnője (Elisa), Hollandia királya (Louis),
nápolyi királynő (Caroline), Vesztfália királya (Jérôme) és Pauline
Borghese hercegnő, korának legszebb asszonya.
 II.

Magas, keskeny házak szegélyezik a kikötőt. Az emberek csoportba

verődtek, faggatják a rakodással elfoglalt hajósokat. Valamilyen, az
olaszra emlékeztető nyelven beszélnek.
Három meglehetősen rosszul öltözött, nyitott ingű férfi utat tör
magának a hajósok közt és felszáll a fedélzetre. A kapitány közli,
hogy a kikötői hatóságok ellenőrzésére vár.
– Ne törődj semmivel, mi vagyunk az ellenőrök. A Szent János
Klub tagjai vagyunk. Mikor jöttél el Ajaccióból? Vannak-e fegyverek
a hajón? Miből áll a rakomány? Hány utasod van? Azonnal tereld
össze őket a fedélzeten!
A kapitány azt feleli, hogy az utasok már mind ott vannak, csupa
hazafi, akiket az ellenforradalmárok űztek el Korzikáról. Az
ellenőrzés egy óra hosszat tart. Még be sem fejeződött, megérkezik
Lucien. Néhány szót szól a klub küldötteihez, akik erre eltűnnek.
Lucien megöleli az övéit.
– Először is eljöttök hozzám. Minden jól megy.
Bizony minden rosszul megy. Toulon a klub uralma alatt, vagyis
terrorban él. Az arzenál munkásai egy vad zavargásban
megkínozták, ízekre tépték Argenson admirálist. Civilek is
segítették őket, szabadlábra helyezett fegyencek. Minden ház
kapujára kiszögezték a lakók jegyzékét, személyi adataikat,
jövedelmi forrásukat. A börtönökben a gyanús polgárok váltották
fel a köztörvényeseket. A Place d’Armas közepén állandóan ott áll a
vörösesbarna guillotine.
Huszonnégy óra elteltével Napóleon azt mondja Luciennek,
hogy Toulon nem alkalmas hely a család tartózkodására.
 – Mitől félnénk? – kérdezi Lucien. – Nagy befolyásom van a
klubban, az én védelmem alatt állnak.
– Bejártam a várost, tájékozódtam. Itt nincsenek biztonságban.
Ráadásul a lakás és az élelem megfizethetetlen. Keresek más helyet.
Napóleon megtalálja, amit keresett: La Valette, kis falu a Faron
hegy oldalán. Öt kilométerre van innen, de olyan, mintha húsz
mérföldnyire volna. Nincs guillotine, nincsenek listák a házak
kapuin, nem vonulnak a járőrök az utcákon. Olcsó az élet, mert a
környékbeli parasztok szívesebben adják el termékeiket a falakon
kívüli falvakban, semhogy bemerészkedjenek a vörös Toulonba.
A család elhelyezkedik, Napóleon pedig elmegy Nizzába, hogy
visszavétesse magát az ezredébe és megkapja a zsoldját. Joseph
„felmegy” Párizsba, hogy tájékoztassa a Konventet a korzikai
helyzet alakulásáról, és hogy pozíciót teremtsen magának. Letizia,
Louis és a kislányok olcsón laknak egy bizonyos Cordeil asszonynál,
aki provence-i nyelven beszél a lakóival, de olaszul is ért.
La Valette-ben négy hétig maradnak. Louis sokat olvas, a
kislányok kézimunkázhatnak. Feltehetőleg játszanak a falusi
gyerekekkel is. Letizia jó híreket kap a két nagy fiáról. Napóleont
visszavették a francia hadseregbe az addigi rangjával, hátralékos
fizetésként 3000 frankot kap. Megígéri, hogy egy részét azonnal
elküldi az anyjának. Josephnek a Konvent megszavazott 80000
frank hitelt „A menekült korzikai hazafiak” számára.
Túl szép mindez.
1793. július 14-én (vagy 13-án, vagy 15-én) egy Toulonból
érkező tejesember jelenti, hogy a város fellázadt. A nemzeti gárda
és a forradalmi kerületek (a kerületek a választási körzetek
megfelelői) megtudták, hogy Marseille-ben a royalisták felkeltek a
Konvent diktatúrája ellen, most ők is követni akarják a példájukat.
Törvénytelennek minősítették a klubokat. Párizsban a Konvent
száműzte a girondistákat, ez robbantotta ki az ellenforradalmi
felkeléseket, amelyek aztán tovább terjedtek Dél-Franciaországban
és a Rhône völgyében.
La Valette-be nem érkezik többé posta. A Toulonból menekülők
útközben elmondják, hogy a kerületek átvették a hatalmat és
elkergették a klubok tagjait. Az ellenforradalmárok fenyegetőznek:
„Majd mi észre térítjük Párizst!” Letizia belátja, hogy nem számíthat
a várt pénzre, és hogy Lucien védelme inkább veszedelmet hozhat
rájuk. Talán már ő maga is börtönben van, vagy a guillotine alá
került.
De nem, itt van, váratlanul megjelenik La Vallette-ben.
– Messzebbre kell mennünk Toulontól.

A csapat a következőkből áll: Letizia, Lucien, Elisa, a tizenöt

éves Louis, Paoletta (tizenhárom), Maria-Annunziata, a későbbi
Caroline, tizenegy, és Girolamo (Jérôme) 9 éves. La Valette-ból
elmennek Marseille-be, a kitérőkkel összesen mintegy 120
kilométert tesznek meg. Gyalog? Lehet. Miközben Napóleonról
mindent tudunk, uralomra jutása előtt és azután, mondhatnánk
napról napra, szinte óráról órára követhetjük, addig a La Valette-
menekülők útját a nyári napokban köddel borítja a történelem.
Vajon végig gyalog ment-e az asszony a gyerekeivel? Lehet. Az is
lehet, hogy egy-egy paraszt, megszánva a gyerekeket, fel-felvette
őket a szekerére, vagy az öszvérre, a szamarára. Vajon hol aludtak?
Nyilván ritkábban aludtak ágyban, mint egy ló- vagy ököristálló
szalmáján. Étkezésük a parasztok és a falusiak kénye-kedvétől
függött. Letizia az úti élelmiszert a legszükségesebbre szorította. A
gyerekek látványa megható, de vidéken mindig bizalmatlanok a
„csavargókkal” szemben. „Toulonból jönnek? Hát még mindig
tombol a pestis?” Sokszor hallhatták ezt a kérdést, pedig az utolsó
pestisjárvány óta majdnem egy évszázad telt el.
Az első állomás Le Beausset volt, tíz kilométerrel északra
Bandoltól. Ez túlságosán fontos kis város, és nem esik elég messze
Toulontól. Minduntalan fegyveres gazemberek vonulnak. Gyerünk
tovább! A mi jövendő királyaink, hercegeink és hercegnőink
megérkeznek a brignoles-i úton Miossacba; amolyan tanya, éppen
csak néhány ház és juhaklok. Esténként a pásztorok és kutyáik
hazahajtják a birkákat mint a bibliai időkben. Nappal tökéletes
mozdulatlanság, teljes csend. Akár itt maradhatnának egy darabig.
Meg lehet élni sajton, kenyéren, olajbogyón. De nem, éppen csak
három napot maradnak, újra felkerekednek. Amíg ők folytatják az
útjukat, a Nagy Forradalom is halad előre.
Dél-Franciaország minden városában összeütköznek a
royalisták és a Konvent hívei. A felkelés letörésével Carteaux
tábornokot bízták meg, ezt a szobafestőből lett csendőrt, akit a
nagy zűrzavarban neveztek ki generálisnak. Augusztus 25-én
visszavette Marseille-t – a város nem nagyon védekezett. Most
Toulonnak tart. Toulonban a royalisták az angolokhoz fordultak
segítségért.
Ha az angolok csapatokat szállítanak partra, azok bizonyosan
Carteaux serege ellen vonulnak. Félő, hogy Miossac két tűz közé
kerül. Ha elsőnek az angolok vagy a royalisták érkeznek oda,
végünk van.
Honnan tudta Lucien vagy a madre, hogy védtelen kis
csoportjukat ez a veszedelem fenyegeti? Ki figyelmeztette őket ezen
az isten háta mögötti helyen? Végül is, ez mindegy. Mindenesetre
helyes volt, hogy Marseille felé vonultak, a győztes forradalom
irányába.

Marseille. Három szoba a rue de Pavillon 7. számú házban, a rue

Torte mellett, a Meilhan alléé végén. Albérleti szobák, persze. Saját
bútoruk nem lehetett. Lassan kapaszkodnak fel a sötét, recsegős,
rossz szagú lépcsőkön. Esteledett, el kellett fogadni a lakást.
Letizia össze-vissza járta a hatalmas várost, sokkal nagyobbat,
mint Toulon. Üres lakásban nem volt hiány: ott voltak az
emigráltak, a kivégzettek, a bebörtönzöttek lakásai. De Letizia
szinte mindenhol ugyanazt a választ kapta: „A lakást már
elrekvirálták.” Vagy ha nem, akkor túlságosan drága volt. Az anya
óhatatlanul meglátta a guillotine-t, váratlanul ott állt előtte és a
gyerekek előtt.
A gyilkos gép a város szívében emelkedett, a Canebiére-én, a
Place de la Libertével szemben, három oldalról jól láthatóan.
Vörösre festették. „Mindenki rettegésben él” – írja Albitte, a nép
képviselője a Közjóléti Bizottságban. „Itt szinte mindenki letette az
ellenforradalmi esküt, tévedésből vagy félelemből fegyvert fogtak a
köztársaság ellen vagy sectionnaires-ek voltak. Ha minden bűnöst
megbüntetnének, a lakosságnak legalább háromnegyede eltűnne.”
Az utcák tele szeméttel. A szállásadónő a vállát vonogatja:
– Azért ilyen az utca, mert itt mindenki parancsolgat, és senki
nem engedelmeskedik.
Elhallgatnak. Letizia érdeklődik, van-e a közelben piac. Van egy,
de nem kapni semmit, és amit kapni, az megfizethetetlen. Az angol
flotta ostromzár alatt tartja a kikötőt. Az élelmiszerek nem
érkeznek meg a városba. A marseille-iek már hajnalban elindulnak
az utakon kifelé a városból, hogy találkozzanak a parasztok
szekereivel. A parasztok pedig emelik az árakat.
Lucien, aki azt hitte, hogy touloni volt klubtagsága bizonyos
tekintélyt biztosít számára, most azt tapasztalja, hogy egyik
irodából a másikba küldözgetik és nem kap semmit. Az utcákon a
Carteaux-hadsereg Marseille-ben maradt katonái köröznek, és
rendfenntartás helyett a lakosságot inzultálják.
Most már mindenki tudja, hogy Korzikán Paoli átvette a
hatalmat, bejelentette a szakítást Franciaországgal és készül az
angolok fogadására. A famiglia bölcsője valamiféle angol-korzikai
királyság lesz Letiziának összeszorul a szíve erre a gondolatra. Az
összes Bonaparték közül ő kötődik legszorosabban a szigethez, ahol
minden gyerekét szülte. Még Napóleon hihetetlen emelkedése sem
vigasztalja meg.

És hirtelen, 1793 szeptemberének első napjaiban minden

megváltozik a Bonaparte család számára. Szinte hihetetlen, de
minden ragyogóvá lesz. Joseph megérkezik Párizsból, Salicettivel, az
itáliai hadsereghez delegált népképviselővel. Ez a harminchat éves
korzikai csinos férfi, a Bonaparték régi barátja. Josephfel Párizsban
szoros barátságot kötöttek.
Salietti megöleli Letiziát és a gyerekeket, s meghökkenve látja a
rue du Pavillon-i nyomorúságos odút.
– Szó sem lehet róla, hogy továbbra is itt maradjanak.
Forradalmi időkben bűvös pálcával felér, ha valaki a jó oldalon
áll, és némi hatalom van a kezében. Salicetti tud varázsolni.
Lefoglalják az emigráns De Cypiéres palotájának egy részét a rue du
Faubourg de Rome-on. Lucien állást kap: felügyelő lesz a suaint-
maximini élelemraktárban - nem valami fényes rang, de számos kis
előny forrása. Ezek az előnyök Joseph esetében hatalmasok, amikor
kinevezik első osztályú hadbiztossá: évi 6000 frankot kap, ehhez
jön mindenféle költségmegtérítés, jutalék, borravaló. A
hadseregszállítás mindig is aranybánya volt. Ez volt az eredete
Joseph tekintélyes vagyonának, amely az évek folyamán nőttön nőtt.
Salicetti kezében még nagyobb hatalom van, mint amit a
Bonaparték képzeltek, és ennek a hatalomnak óriásiak lesznek a
történelmi következményei. Eddig Napóleont mintha ottfelejtették
volna egy mellékvágányon. Feladata az volt, hogy taligákat
rekviráljon a környéken a hadsereg számára. Salicetti kinevezteti
Bonaparte kapitányt a Toulont ostromló tüzérség parancsnokává.
Isten veled, nyomorúságos odú, isten veled, rue du Pavillon,
bűzös utca. Az Hôtel de Cypiéres bútorainak egy része eltűnt,
porban sincs hiány, de megmaradt az előkelő jelleg, aminek a
lányok örülnek – egyben meg is illetődnek tőle.
 – Hát ez nagyon szép – mondja Letizia –, csak azt ne higgyétek,
hogy meggazdagodtunk.
A szegénysorsú menekülteknek kegydíjat adnak: neki 75
frankot, a 16 éven aluli gyerekeknek 45-öt. Ehhez jön még, amit
Napóleon és Joseph elküld a zsoldjából.
– Aztán itt van az ingyenkonyha. Továbbra is ott eszünk, és
eljárunk dolgozni.
A dél-franciaországi városokban és falvakban, akármilyen
porosak, mocskosak is, a mosóházak mindig tele vannak. Messziről
fel lehet ismerni: kihallatszik a mosónők hangos fecsegése. A
mosóház az ő fórumuk. Nem csak maguknak mosnak, hanem
megrendelőknek is. Letizia, egy kicsi, de régi nemesi család sarja,
beáll mosónőnek. Annunziata, a legkisebb lánya, 11 éves, vele van a
mosóházban. Elisa és Paulette – mostantól nem nevezik
Paolettának – szállítja házhoz a tiszta ruhát. Tetszenek a
klienseknek, különösen Paulette. Úgy látszik, ez az állapot nem tart
sokáig. Talán csak addig, amíg Napóleont, katonai zsenialitásának
és touloni győzelmének eredményeképpen, 24 éves korára,
tábornokká nem nevezik ki.
Ezzel megteremtődött a család anyagi biztonsága. Elég volt a
mosónősködésből. Ekkor történt, hogy Paulette egy ideig eljárt egy
hatvanéves özvegyasszony elemi iskolájába. Augustin Thierry a
marseille-i levéltárban rábukkant egy kérvényre, amit az özvegy
Bouches-de-Rhône prefektusához intézett:
„Harminc éve élek ebben a városban. Enyém volt Marseille
legjobb nevellőintézete, én nyújtottam nevelést Marseille minden
nagy fiának. Az a megtiszteltetés ért, hogy Császárunk két húga is
itt lakott az én nevellőintézetemben. Ha a Gróf úr olyan jóságos
volna, és írna a Császárnak, hogy járujjon hozzá a vallásoktatás
kölcségeihez, bizonyára emlékezni fog, hogy én oktattam a két
húgát. Ha az embert az a megtizteltetés éri, hogy nagy embereket
nevel, azért megérdemel némi jutalmat.”
 Nem olyan nevetséges ez a levél. A korhoz képest nem is olyan
rossz. A franciáknak alig egyharmada tudott írni-olvasni.
Ekkor barátkozik össze a Bonaparte család a Clary családdal,
talán, mert Mme Clary megkedvelte a két leánykát, akik a tiszta
ruhát szállították haza. Claryek igen gazdag kereskedők és
hajótulajdonosok voltak. Marseille-ben sokat emlegettek őket.
Kapcsolatban álltak a Chiappe családdal, akik a forradalom előtt
búzát importáltak és exportáltak. Egyik fiuk, Ange Chiappe,
Korzikát képviselte a Konventben, és Napóleon barátja volt. Lehet,
hogy ő állt a marseille-i közeledés hátterében.
A forradalom idején némi veszedelem fenyegette Claryékat
Gazdagok voltak, tehát gyanúsak, a nép ellenségei. És a vérvörösre
mázolt guillotine meg mindig ott tornyosul a Canebiére tövében.
Claryéknak biztosítékot jelent barátságuk a Bonaparte családdal.
Igazi rokonszenv ébred köztük. Francois Claiynak, az apának, két
házasságból tizenhárom gyereke született. A legfiatalabb lányuk
Letiziával egyidős. A hajótulajdonos megnyitja a famiglia előtt rue
des Phocéens-beli házát. Francois Clary a lehető legtapintatosabban
oldja ki az erszényét: Elisa Bonapartét nevelőnőként alkalmazza,
Paulette-et társalkodónőnek.

– Étienne-t letartóztatták!
Villámcsapásként hatott a hír a Clary családban. Étienne-t a
Forradalmi Törvényszék elé idézték. Napóleon azonnal közbe lép.
Étienne Claryt még ugyanabban az órában szabadon bocsátják.
Beletaposni a legyőzött ellenségbe, ezzel minden korszakban jól
lehet érvényesülni és pénzt keresni. A restauráció idején
Franciaországban és Angliában a legvirágzóbb üzletágak közé
tartozott kitalált történetek és hamis visszaemlékezések
közzététele. A Bonaparte család marseille-i életére vonatkozó
történetek különösen csiklandósak. „Letizia itt nyilvános házat
tartott, a lányait átengedte a klienseknek!” „Letizia színésznőként
felléptette őket a Tubano színházban, ahová kizárólag matrózok
járnak!” „A lányok virágot árulnak a sikátorokban, kínálják magukat
az utcán!” Söpörjük félre ezt a sok szennyet. Más tanúvallomások,
nevezetesen a cselédségé, egyszerűen azt mondják, hogy a lányok
segítettek az anyjuknak a háztartásban és a konyhán „Ezek a
hölgyek mániákusan szeretik a tisztaságot.” Marseille-ben feltűnt az
ilyesmi.

Még messze van az idő, amikor Paoletta kiszabadul mint a

csikó. Tizennégy éves. Ez az a kor, amikor a lányok gyakran vágynak
rá, hogy színészként szerepeljenek. A terror folytatódik. Időről
időre még látják Marseille utcáin végiggördülni a gyászos kordékat,
de a Cypiéres-palota egyik nagy szalonjában a Bonaparte és a Clary
lányok színházasdit játszanak a marseille-i jó társaságok fiaival. Az
élet megy tovább.
Február végén Bonaparte tábornok, a touloni győzelem
szervezője, levelet ír az anyjának és hívja, menjenek utána Antibes-
ba, ahová őt a parti felügyelői szolgálat szólítja. Kibérelte a Château-
Sallét, egy hatalmas, fehér, napos épületet, melyet pálmafák és
oleánderek öveznek, s ablakai a tengerre néznek. A tábornok anyagi
helyzete szilárd, a zsoldja évi 15 000 frank, nem számítva a szállás-
és ellátásiköltség-hozzájárulást – kész mindent fizetni a családnak,
nem krajcároskodik. Még egy nyitott hintót is vásárolt, és hozzá egy
fekete kocsist alkalmazott, hogy anyja és húgai kikocsizhassanak.
Vezérkarának fiatal tisztjei látogatják Letiziát, és főleg a lányait.
Paulette korához képest már elkepesztően igazi nővé fejlődött,
mámorosan fogadja a bókokat, a szerelmes pillantásokat, a virágot,
udvarlást, az apró ajándékokat.
Ez a paradicsomi állapot őszig tart, csak egy röpke nyári zivatar
szakítja meg.
– Napóleont letartóztatták Nizzában!
 Thermidor 9-ének híre nemrégiben ért el Délre. Bonaparte
gyors felemelkedését sokan irigyelték. Most kiöntötték a mérgüket:
„Szoros kapcsolatban állt Maximilien Robespierre fivérével!” Ennél
több nem is kellett. Letizia magán kívül van. Junot, Napóleon
szárnysegédje, ki akarja szöktetni a tábornokát. Junot jár a
legsűrűbben a Château-Salléba, belebolondult Paulette-be.
Napóleon nem hajlandó szökni.
– Hamarosan úgyis igazságot szolgáltatnak nekem.
Hat nap múlva már szabadon van. Château-Salléban a
megkönnyebbülés hatalmas sóhaja. Újra kezdődhet a dolce vita.
Paulette erre az időre mindig szívesen emlékszik vissza. Amikor
tizennégy év múlva, mint Leclerc özvegye, Borghese hercegnő,
császári fenség, átutazik a Provence-on, viszont akarja látni a
Château-Sallét.

A famiglia életében szerepet kap a szerelem, nem kevés

meglepetést szerezve a kívülállóknak.
Letizia 1794. május elején Saint-Maximinből levelet kap. „Drága
Anyám, örömmel jelentem, hogy megházasodtam. A feleségem
Catherine Boyer.” Aláírás: Brutus Bonaparte. Az antik kor divatban
maradt a felvilágosult citoyenek körében, Brutus-Lucien nem csak
raktári felügyelő, két helyen elnök is: a Népi Társaságnál és a
Forradalmi Bizottságban. Mindkét szervezetnek vagy egy tucatnyi
tagja van. Letiziát bosszantja, hogy Lucien az ő megkérdezése
nélkül nősült, és főként, hogy nem kérdezte meg Napóleont. A
generális új sógornője annak a fogadósnak a leánya, ahol Lucien
megszállt. Analfabéta, a házasságlevelet egy kereszttel jegyezte. De
szerény, nem alkalmatlankodó lány. Óvakodik beárnyékolni a
császári gloire-t: még azt is megteszi, hogy fiatalon meghal 1800
májusában.
Letizia a Château-Salléban meg egy házassági hírt kap,
csakhogy ez aztan a mennyekbe emeli. A Bonaparte és a Clary
család között mind melegebb kapcsolat szövődött. Esténként néha
ott láthatjuk Madame Mère asztalánál Julie Claryt És a levélben
Joseph bejelenti anyjának, hogy Napóleon beleegyezésével nőül
vette Julie-t. Az esküvőt Cuges-ben tartottak, hat mérföldre
Marseille-től, 1794. augusztus 1-jén. A menyasszony hozománya
150000 frank. Letizia lelkesedése akkor sem hagy alább, amikor
viszontlátja Julie-t. A fiatalasszony sápadt, rossz alakú, nagy szeme
kissé dülledt, az orra vaskos és pisze, a szája semmilyen. Viszont
egyáltalán nem buta. A szépség úgysem tart örökké és az anyósokat
nem is mindig teszi boldoggá, ha a menyük gyönyörű. Ami Josephet
illeti, ő pontosan felmérte, mit jelent, ha beházasodik egy jómódú és
köztiszteletben álló családba.
Bonapartéék visszaköltöznek Marseille-be. Az Hotel des
Cypiéres-ben egy vacsorán, amit már Letizia ad, Napóleon
megismerkedik a csinos, nyílt és kedves Désirée Claryval. Kicsit
beleszeret, kölcsönösen szerelmet vallanak egymásnak. De
Napóleon hamarosan összetalálkozik egy bizonyos kreol
asszonnyal, és elfelejti Désirée-t.
Hát Paulette? Hónapról hónapra, sőt hétről hétre nőiesebb lesz,
vonzóbb, csábítóbb. Mindinkább rájön, mekkora hatalma van a
férfiak fölött, és élni is akar vele.
Az első férfi, akit rabul ejtett, azonnal meg is kérte a kezét.
Billonnak hívták, szappangyáros volt, negyvenéves, kopasz és
pocakos, Aubagne-ban élt. Mivel gazdagnak mondta magát, Letizia
hagyta reménykedni. Csakhogy Bonaparte tábornoknak jók voltak
az informátorai. Rövid levelet írt Josephnek: „Bizonyos Billon
polgártárs, aki tudomásom szerint a te ismeretségi körödbe
tartozik, Paulette kezét kéri. Ennek a polgártársnak nincs vagyona.
Figyelmeztettem mamát, hogy ne is foglalkozzék vele.” Napóleon
kezébe veszi Paulette jövőjét; egyetlen feltételt szab, hogy a férfinak
pénze legyen – ez az ő szemében elengedhetetlen.
 A második kérő Junot, a tábornok hadsegéde. A család château-
sallé-i tartózkodásakor szédült meg: az antibes i tengerparton
fürödni látta Paulette-et. Halálosan beleszeretett a lányba, a
bajtársai aggódva figyelik, milyen étvágytalan, fogy, abbahagyta az
ivást. Marseille-ben egy este odamerészkedik a tábornoka elé.
– Tisztelettel megkérem Paulette kisasszony kezét. Csak
hadnagy vagyok, de az ön parancsnoksága alatt biztosra veszem,
hogy jutok többre is. Tanulni fogok és habozás nélkül kockára
teszem az életemet. Apám halála után 1200 frank évjáradékom lesz,
az nem csekélység.
Napóleon meg sem rezdül, kék szemét Junot-ra szegezi:
– Foglaljuk csak össze. Apád jó egészségben van, soká várhatsz
az évjáradékra. Jelenleg a hadnagyi vállpántodon kívül semmid
sincs. Paulette-nek sincs semmije, ez együtt mennyi? Semmi.
Egyelőre nem házasodhattok össze. Várjunk jobb napokra.
Ez volt a második kikosarazott kérő. A sors nemsokára
veszedelmesebb szerelmest hoz Paulette útjába.

1795 novemberében vagyunk. Letizia nem gyújtatott tüzet a

Cypiéres-palota nagy szalonjának kandallójában. Kint még
kellemesen meleg az idő. A három lány illemtudóan ül egymás
mellett a szalon öreg kanapéján. Paulette le nem veszi szemét a
vendégről. Fehér selyem nyakravalója legalább háromszor
körülfogja a nyakát, betakarja az állát, éppen csak a száját hagyja
kint, de Paulett tudja, hogy ez a legnagyobb elegancia – Párizsból
kapja friss divatlapokat. Érdekli a férfi arca is – nem mintha jóképű
volna, vannak már ráncai is, főleg a szeme körül –, de az arc
kifejezése és a tekintet arra vall, hogy ez az ember jól ismeri az
életet. A látogató főleg Letiziához intézi a szavait, ahogyan az
illendőség megkívánja, de közben mosolyogva oda-odafordul a
három lányhoz És amikor Paulette-én akad meg a szeme; az arca
még jobban felderül.
 Frédéric Masson, aki Napóleon és családja című könyvében
nemigen hízelgett a Bonapartéknak, egy évszázad távlatából sem
tudott ellenállni Paulette sex-appealjének. „Pauline ekkor tizenhat
éves. Gyönyörű, fess, különleges: csupa szépség és báj. Nincs a
testének egyetlen vonala sem, amit másmilyennek szeretnénk látni.
Bronzba öntött végtagjai még száz évvel a halála után is szerelmet
ébresztenek. Kacér, már pici lány kora óta, de ehhez a vele született
kacérsághoz most rafinéria járul: nem elég neki, hogy ő maga
csodálja magát, azt kívánja, hogy más is lássa, milyen szép ő, és
váltsa istenítéssé a csodálatát. Elragadóan tudatlan azt mondják,
sem írni, sem olvasni nem tud. Ez valószínűleg túlzás, de mit
számít! A szerelmes lény, az olyan lény, mint Paulette, aki arra
született, hogy szerelmet keltsen, mindig többet fog tudni, mint a
férfiak, akikben vágyakat ébreszt, akiknek a hódolatát fogadja, és
akik a kegyeiért rimánkodnak Minden tudás, amit megszerezne,
csak csúfítaná őt, elég ha olyan szép amilyen, ahhoz, hogy
megvalósítsa a saját tökéletes típusát, és ezzel alighanem neme
tökéletes formáját is.” Masson úgy ötven-ötvenöt éves lehetett,
amikor ezeket a sorokat írta, a délvidék démonának hatására,
kevéssel azelőtt, hogy a Francia Akadémia örökös titkára lett.
Párizsban Napóleon, Barras sürgetésére, 1795. október 5-én
nagy lendülettel és ágyútűzzel leverte a vendémiaire-i royalista
felkelést. Jutalmul kinevezik a belföldi hadsereg főparancsnokává.
Egyik napról a másikra palotája lesz a rue des Capucines-ben,
fogatai, nagy zsoldja, fizetik a szolgálati költségeit. Napóleon nem
feledkezik meg a klánról. A Direktórium Marseille-be küldi új
biztosát, Fréront. Vele megy Lucien, a zsebében ötven-hatvanezer
frankkal ezüstben és assignátákban. Letizia szinte megrémül
ekkora vagyon láttán. Mindent megtesz, hogy a pénz egy részét
elrejtse a gyerekei könnyelműsége elől. De a lányok ezentúl már
nagyon csinosan öltözködhetnek:
 Ez a látogató, akit Paulette olyan figyelmesen vizsgál, Stanislas
Fréron. Negyvenegy éves. Jó barátja Barras direktóriumi tagnak, és
Barras az, akinek Napóleon a főparancsnoki kinevezést köszönheti.
1795. október 11-én Napóleon ezt írja Mme Clarynak: „Fréron
Marseille-be megy megbízatással és bemutatja Önnek ezt a levelet…
Tegyen meg minden lehetőt, hogy jól érezze magát Marseille-ben.”
Magától értetődik, hogy Letizia majd elolvad a kedvességtől, ha így
ajánlottak be valakit.
Fréronnál aljasabb embert elképzelni sem lehet.
Újságíró, a lengyel exkirály keresztfia. Apjától folyóiratot
örökölt, címe Irodalmi év (Année littéraire). Mindjárt a forradalom
kitörésekor rájön, hogy az irodalom nem az a ló, amire manapság
tenni érdemes. Az Irodalmi év-et átalakítja A Nép szónoká-vá
(l’Orateur du Peuple). Csatlakozik a Cordeliers-Klubhoz, amely
népszerűbb jelszavakkal toboroz, mint a jakobinusok. Fréron
szónoklatai és cikkei harsogóan forradalmiak. Legalábbis ilyen a
jéghegy csúcsa.
Fréronnak hosszú, züllött múltja van. Dorbézolásai a
legsötétebb körökbe vitték, olyannyira, hogy a Konvent mérlegelte,
ne őt nevezze-e ki rendőrfőnökké. Lapja a forradalmi eszme
szolgálatában harcolt és denunciált, de közben Fréron gyakran
fogadott el pénzt azért, hogy hallgasson. Zavaros időkben a zsarolás
kitűnő fegyver azoknak a kezében, akiknek sok pénzre van
szükségük. Fréron imádta a fényűzést, a pompát, a nőket, sőt
változatosság kedvéért még a férfiakat is szerette. Abban az időben,
amikor udvarolni kezdett Paulette-nek, Párizsban élt a szeretője,
Masson kisasszony, az Olasz színház művésznője, aki két gyereket
már szült neki és most várta a harmadikat.
Fréron először Barras kíséretében járt Marseille-ben, azzal a
feladattal, hogy elfojtsa a royalista felkelést. Akkor Fréron
bőségesen szállította a nyakakat a guillotine-nak. Ezer munkást
állított neki az egész városnegyed lerombolásának – büntetésből.
Kidolgozott egy másik tervet is: „Arról van szó, hogy fel kell tölteni
a régi kikötőt. Majd a politikai foglyok elvégzik a munkát.”
Robespierre úgy találta, hogy Fréron kissé messze megy, azonkívül
értesült nagyon is szembeszökő sikkasztásairól, ezért visszahívta
Párizsba. „Ha nem igyekszünk megbuktatni ezt a bolondot, végünk
van” – mondta Barras Robespierre-re célozva. Az ő és mások
erőfeszítéseivel sikerült aztán Thermidor 9 én legyűrni a
Megvesztegethetetlent.
A marseille-iek aggodalommal látják Fréron visszaérkezését. De
ő „békéltető szándékkal” jött és ezt hirdeti is. Hogy bizalmat
keltsen, engedményeket tesz: feloszlatja a városi tanácsot,
szabadon engedi a politikai foglyokat, segélyeket nyújt
helybélieknek, bikaviadalokat, ingyenes bálokat rendeztet. Ő maga
is megjelenik egy pillanatra ezeken a népünnepélyeken, aztán
visszatér palotájába, hogy fogadásokon és bálokon elnököljön. A jó
polgárság tolong nála, óvatosságból, és mert szeretné elfelejteni a
terror sötét napjait. Fréron a művészeteket is pártolja, megjelenik a
színházban, barátok és szép asszonyok társaságában. És kit látni
ezek közt mindig mindig közvetlenül őmellette, az ő karján? Pauline
Bonapartét. „Paulette akkor vadházasságban élt Fréronnal – írja
Barras Visszaemlékezései-ben. – Együtt jelentek meg a közönség
előtt és a színházban, olyan családiasan, ami még a mi erkölcseink
szerint is illetlenségnek számított.”
Vadházasságban élni, ez akkor is, mint mindig, azt jelentette,
hogy együtt élni férj-feleségként. Nos, Paulette és Fréron esetében
nem erről van szó. A következő, 1796. március 9-én kelt levél éppen
ellenkezőleg olyan lányt mutat nekünk (hogy szüzet-e vagy sem,
nem tudjuk), aki őrülten vágják rá, hogy lángoló szerelmét Fréron
megkoronázza (hogy a kor nyelvén szóljunk), de nem él vele együtt.
„Nouet5 viszi neked a levelemet. Mondd meg neki, hogy jöjjön
mind. Azt hiszem, diszkrét… Nem válaszoltam tegnapelőtti
5
Fréon titká ra
leveledre. Szerelmem biztosítéka a válaszomnak. Igen, édes
Stanislas, esküszöm, hogy senkit sem szeretek rajtad kívül. A
szívem egészen a tiéd. Ki akadályozhatná meg két ember
egyesülését, akik csak a boldogságot keresik és csak a
szerelmükben találják meg? Nem, barátom, sem mama, sem senki
más nem tagadhatja meg tőled a kezem. Köszönöm a
figyelmességedet, hogy elküldted egy hajfürtödet. Én is elküldöm a
magamét… Isten veled, Stanislas, drága barátom, úgy csókollak,
amennyire szeretlek.”
Nem cserélgetnek hajfürtöket, akik együtt élnek. Teljesen
nyilvánvaló, hogy az olyan élvhajhász, mint Fréron, nem elégedett
meg némi kis bizalmaskodással, és hogy Paulette temperamentuma
kedvezett neki. Paulette két utolsó hozzá intézett levele nem hagy
kétséget afelől, hogy a szeretője volt. De hogy mikor és hogyan
történt ez arról soha senki nem beszélt.
Felmerül még egy kérdés: hogy lehet az, hogy Paulette, aki még
alig bukkant fel a tudatlansága legmélyéből (rosszul beszélt
franciául), ilyen ügyesen fogalmazott levelet. A történészek válasza
egyöntetű: hol Elisa, hol Lucien kezében volt a toll. A most
tizenkilenc éves Elisa jó nevelést kapott a saint-cyri apácáknál.
Lucien a brienne-i katonaiskolában és az aixi szeminariumban
művelődött.
Fréron nem elégszik meg azzal hogy Paulette a szeretője lett.
Házasságot akar. Ha ő Napóleon sógora, akkor párizsi ellenségei,
akik ma már szép számmal vannak, nem tehetnek ellene semmit.
Úgy tűnik, hogy az illendőségnek megfelelően, a madre volt az,
akinek előadta szándékát, bár tudta, hogy a család igazi feje
Napóleon, az ő kezében van minden hatalom. Nem tudjuk pontosan,
mi volt Letizia válasza. Annyi biztos, hogy nem volt semmi
ellenvetése, mikor Fréron a nyilvánosság előtt olyan családiasan
jelent meg Paulette társaságában. Fréron az otthonukba megy
Paulette-ért, és amikor csak akarja, magával viheti. Egy tizenhat
éves lánynak az anyja ezt nem tarthatta magától értetődőnek. Még
kevésbé egy korzikai anya. Úgy látszik, időközben elillant a lányok
szüzességét óvó korzikai szigor.
A szálak kereszteződnek. 1796. március 19-én, éppen azon a
napon, amelyen Paulette először ír levelet Fréronnak, Napóleon
feleségül veszi Párizsban Marie-Joséphe Tascher de La Pagerie-t,
Beauharnais vicomte özvegyét, két gyermek anyját. A családban
senkinek se szólt előre, még az anyjának sem.
Március 20-án, Olaszországba utaztában, megáll Marseilleben
és találkozik az anyjával. Éppen ideje, hogy közölje vele,
megházasodott! A látogatás az első pillanattól kezdve összeütközést
hozott. Letizia már tud mindent, az újságokból és a jó barátok útján.
Joséphine idősebb Napóleonnál, özvegy, van két gyereke. Félő,
hogy emiatt majd kevesebb jut a családnak. A madre napok óta
ezen emészti magát. És az ifjú feleség nem áll a kifogástalan erkölcs
hírében. Letizia nem állja meg, hogy erre valami megjegyzést ne
tegyen. Nagy könnyelműség. Az itáliai hadsereg parancsnoka már
hozzászokott, hogy minden utasítását habozás és zúgolódás nélkül
teljesítsék. Megparancsolja az anyjának – igen, megparancsolja! -
hogy azonnal válaszoljon Joséphine-nek az új anyósához írt
levelére, amit ő hozott magával. Ő maga diktálta ezt a levelet,
kizárólag az alkalomhoz illő banalitásokból áll, a tisztelet és
szeretet kifejezéséből. Most az anyjának is ő diktálja a választ:
„Megkaptam a levelét, Asszonyom, és ez a levél csak még
teljesebbé tette azt a képet, amit én formáltam magamban Önről. A
fiam közölte velem boldog egyesülésük hírét, és én azonnal
becsüléssel és helyesléssel fogadtam a hírt. Boldogságomhoz csak
az hiányzik, hogy Önnel megismerkedhessem. Legyen meggyőződve
arról, hogy teljes anyai szeretettel viseltetem Ön iránt, ugyanúgy
szeretem, mint a saját gyermekeimet.
A fiam azt a reményt keltette bennem, amit Ön is megerősített
levelében, hogy Ön Marseille útba ejtésével szándékozik kiutazni
hozzá. Előre örülök, Asszonyom, annak az élvezetnek, amit az Ön
itt-tartózkodása fog nekem jelenteni.
A leányaim csatlakoznak hozzám azzal a kívánságukkal, hogy
utazásának boldog ideje minél hamarabb eljöjjön. Addig is legyen
meggyőződve róla, hogy gyermekeim, az én példámat követve,
ugyanazt a barátságot és melegséget táplálják Ön iránt, akár a
fivérük irányában.
Szeretettel és ragaszkodással
Letizia Bonaparte, az anya.”
Letizia fejet hajtott és aláírta a levelet. Feltétel nélküli
megadását írta alá, elismerte második fia korlátlan hatalmát.
Ez a megalázkodás nem kis megerőltetésébe kerül, annyira,
hogy egy hétig magánál tartja a levelet, nem tudja rászánni magát a
továbbítására. Kezdetben éppen csak nem szerette Joséphine-t,
most már egyenesen gyűlöli. Ez az ellenséges érzelem soha nem fog
megszűnni, és az egész klán osztozni fog benne.

Még mindig 1796. március 20-án vagyunk. Napóleon ma

Leclerc főadjutánsnál vacsorázott, Marseille parancsnokánál,
Fréron társaságában. Bizonyosra vehető, hogy Fréron felhasználta
ezt a találkozást arra, hogy megkérje Napóleontól Paulette kezét, és
hogy Napóleon igent mondott. Még írt is Josephnek, meg mindig
Párizsba: „Semmi akadályát nem látom Paulette házasságának, ha
ez az ember elég gazdag.”
Csakhogy röviddel ez után a vacsora után megtudja Napóleon,
hogy Maximin Isnard, a Konvent tagja, amikor ellenőrző körútjáról
visszaért Párizsba, hevesen kikelt Fréron ellen: „Dél-
Franciaországban járva, lépten-nyomon az ő harácsolásának és az
általa kiontott vérnek a nyomára bukkantam. Ahol valami bűnbe
ütköztem, mindig megtaláltam mögötte Fréront.” Viharos helyeslés.
És Isnard néhány nap múlva eléri, hogy a Direktórium visszahívja
Fréront kormánybiztosi kiküldetéséről.
 Fréronnak vége, megtudja, hogy vissza fogjak rendelni Párizsba,
megbukott. Az egyetlen mentőöv: a Bonaparte család. Siet
Letiziához; az alig áll vele szóba. Március 24-én kétségbeesésében
futárt küld Napóleonhoz, aki akkor ért Toulonba.
„Drága Bonapartém, indulás előtt ígértél nekem egy levelet a
feleségedhez, megegyeztünk abban, hogy bejelented neki a
házasságomat, nehogy túlságosan meglepje Paulette váratlan
megjelenése, amikor elviszem hozzá bemutatni. Futárt küldök
hozzád ezért a levélért, amit én magam viszek majd Párizsba.
Anyád némi ellenállást tanúsít sietségemmel szemben.
Ragaszkodom ahhoz az elképzelésemhez, hogy itt Marseille-ban
megházasodjam négy-öt napon belül, minden elő van készítve.
Kérlek, írjál sürgősen anyádnak, hogy elháruljanak az akadályok.
Ifjú barátnőm teljes mértékben beleegyezett, szeret engem. Miért
halogatnánk ezt a kötést, amelyet a legforróbb szerelem formáit?
Drága Bonapartém, segíts nekem hogy leküzdhessem az újabb
akadályt. Számítok rád! Ölellek, Barátom, a Tiéd vagyok és az övé
életem végéig.”
Napóleon soha nem válaszolt a levélre. Az olasz hadsereg
vezérének más dolga is akad. Május elején levelet kap Masson
kisasszonytól: „Fréron barátnője vagyok, két gyermekem van tőle,
várom a harmadikat. Még most is szeretem.” Ezúttal Napóleon
maga ír egy levélkét Joséphine-nek: „Arra kérlek, kedves Barátnőm,
közöld Fréronnal, hogy a családom nem óhajtja a házasságát a
húgommal, és én el vagyok szánva rá, hogy ezt minden áron
megakadályozzam. Kérlek, mondd el ugyanezt a bátyámnak is.”
Vagyis Josephnek. És talán attól fél, hogy Joséphine megfeledkezik a
rábízott feladatról, másnap ugyanilyen tartalmú levelet ír
Josephnek és Murat-nak.
Freron megbukott, de még hadakozik. Július elején azt írja
Paulette-nek, hogy minden barátját megkérte, járjanak közbe
Josephine-nél, szóljon az érdekében Napóleonnak. Semmi
eredmény. Joséphine még a nyilvánosság előtt is kijelenti,
gyalázatnak tartaná, ha egy Bonaparte lány feleségül menne
Fréronhoz A bukott ember nem szívóskodik tovább.
Paulette azonban még nem adta meg magát, erről tanúskodik
szeretőjéhez írt két utolsó levele. Most már nem Elisa kezében van a
toll. A két nővér némileg elhidegült egymástól. Ráadásul Elisa tudja,
hogy Fréron ügye elveszett. Lucien, talán kíváncsiságból vagy a hecc
kedvéért, vagy csak hogy szembeszegüljön Napóleonnal, még
szívesen kölcsönadja tehetségét.
Paulette levele Fréronhoz, 1796. július 6-án:
„Kedves Barátom, az egész világ összefogott ellenünk. A
leveledből látom, hogy a barátaink hálátlanok. Beleértve Napóleon
feleségét is, akiről azt hitted, melletted áll. Milyen boldogtalanok
vagyunk! Ez a sok nehézség, ahelyett hogy csökkentené
szerelmemet, még csak növeli. Azt tanácsolom, írj Napóleonnak.
Vagy írnék neki én, mit gondolsz? Tudod hogy ő sokat tehet, írd
meg, mint gondolsz erről. Küldheted a leveleidet a mama címére.
Hű szeretőd, életem végéig.”
„A mama címére” – ez azt bizonyítja, hogy a madre, annak
ellenére, hogy Napóleon megvétózta a házasságot, eltűri Paulette és
Freron levelezését. Letizia tehát nem utasította a lányát arra hogy
megszakítson minden kapcsolatot. Vajon miért nem? Letizia
felelőtlensége (vagy nemtörődömsége) meghökkentő.
Paulette levele Fréronhoz, július 11-én:
„Nem, Paulette nem bír távol élni az ő Stanislasától. Azelőtt édes
vigaszomul szolgált, hogy kiönthettem a szívemet Elisanak, de
ennek már vége. Lucien megmutatta nekem a leveledet. Látom,
hogy a helyzet nem változott. Szeretnék veled lenni szeretnélek
megvigasztalni a téged ért sok igazságtalanságért. Agyő, kedves
barátom, írj sűrűn és öntsd ki a szívedet a te hűséges és gyöngéd
szeretőd szívének Oh, drága kincsem, boldogságom! Micsoda
szenvedés, ennyi ideig elválasztva lenni tőled! Édes reménységem,
bálványom, hiszek benne, hogy végül is a sors nem fog tovább
üldözni bennünket. Mindent, amit teszek, csakis érted teszem.”
Paulette talán úgy érezte végül, hogy Lucien prózája túlságosan
irodalmi, vagy hogy némi belenyugvást sejtet, ezért olaszul fejezte
be a levelet: „ Ti amo sempre appassionatamente, per sempre ti
amo, ti amo, ti amo, bell’idole mio, se cuore mio, tenero amico, ti
amo, amo, amo si amabilissimo amante.” 6
Nem tudom, hogy ezeket a mondatokat Paulette tulajdon
kezével írta-e. Nem láttam az eredeti levelet és ma már
lehetetlennek látszik kideríteni, hogy ki látta Paulette és Fréron
levelezése valamiképpen (tudtommal soha senki nem mondta meg,
mikor és hogyan) egy régi képviselő, M. de Cayrol tulajdonába
került, és ő adta át őket a Revue rétrospective igazgatójának, aki
1834-ben közzétette. De Coston báró 1840-ben ismét kinyomtatta a
leveleket egy ma már rendkívüli ritkaságnak számító műben, címe:
Les premieres années de Napoléon (Napóleon első évei). Théodore
Jung szerint, aki 1881-ben ismét kiadta őket, a szövegek később
bekerültek a Didot-gyűjteménybe. De senki se tudja, mi lett azzal a
megsárgult levélköteggel magával, amit M. de Cayrol a kezében
tartott.
A csomag utolsó levelét Napóleonhoz írta a húga. Dátum nincs
rajta.
„Megkaptam a levelét. A legnagyobb fájdalmat okozta nekem.
Nem számoltam ilyen változással az Ön részéről. Ön beleegyezett
egyesülésünkbe Fréronnal. Azután, hogy megígérte, elhárít minden
akadályt, a szívem átadta magát az édes reménységnek és úgy
tekintettem őt, mint akit a sors nekem rendelt. Ami engem illet,
inkább vállalom a boldogtalan életet, mintsem férjhez menjek
valakihez az Ön beleegyezése nélkül és magamra vonjam átkait. Ha

6
Szeretlek ö rö kké szenvedélyesen, és ö rö kké szeretlek, szép bá lvá nyom, te vagy
az én szívem, gyengéd bará tom. Szeretlek, szeretlek, szeretlek legszerelemre
méltó bb szerető m.
Ön, kedves Napóleon, akit mindig a leggyöngédebb barátsággal
szerettem, látná azokat a könnyeket, amelyeket a levele fölött
öntöttem, tudom, meghatódna. Fiatal vagyok, de a jellemem erős.
Érzem, hogy képtelen vagyok lemondani Fréronról, annyi
fogadkozásom után, hogy csak őt fogom szeretni. Igen, ezt
megtartom, senki a világon meg nem akadályozhat abban, hogy
neki szenteljem a szívem, hogy ne ismételgessem: soha mást nem
fogok szeretni. Túlságosan kötelességtudó vagyok ahhoz, hogy ezt
elfelejtsem, de tudom, hogy a körülményeken nem tudok
változtatni. Agyő, ezt akartam Önnek mondani: legyen boldog, és
hatalmas győzelmei és minden boldogsága között jusson eszébe
néha az én keserűséggel és mindennapos könnyekkel teli életem
P. B.”
Nyilvánvaló, hogy ezúttal megint Lucien fogta a tollat, és
micsoda chateaubriand-i tehetségről tesz tanúságot a levél
befejezésében! Így végződött tehát a tizenhat éves lány és a romlott
kéjenc esztelen szerelmének regénye. Ki mutatta meg a lánynak,
milyen őrültség volt ez a kaland, ki próbálta megóvni őt? Senki. És
az élet ment tovább.
 III.

Bonaparte Napóleon megkívánja, hogy Paulette ne adja át magát túl

sokáig a bánatának. Megrándította a vállát, amikor elmondták neki,
hogy a lány kincsként őrzi Fréron haja tincsét.
– Férj kell neki, ez világos. De nem akárki. Én már megtaláltam a
megfelelőt.
A fivér választása a huszonöt éves Victor-Emmanuel Leclerc
főadjutáns dandárparancsnokra, az itáliai hadsereg vezérkari
főnökhelyettesére esett. Napóleon Toulon ostroma során figyelt fel
rá. Leclerc nem afféle hivatalnok-katona. Gyakran odahagyja az
íróasztalt, hogy a harcvonalba menjen.
– És nagyon jó családból való – mondja Napóleon. – Az apja
gazdag malomtulajdonos Poitiers-ban. Csodálnám, ha nem tetszene
Paulette-nek.
Leclerc 168 centi magas, négy centivel magasabb a bálványánál,
Napóleonnál. Igyekszik külsejében hasonulni hozzá: ugyanazok a
hirtelen mozdulatok, hátratett kéz, kurta beszéd. „Vonásai
kellemesek, tekintete élénk és szellemes” – írja róla Norvins, a
titkára. „Arca csupa élet és kifejezőerő. Jó előadó.”
Napóleon bemutatja Paulette-nek, és nem is kell erősködnie.
Milánóban, 1797. április 20-án hajnali 2 órakor a huszonöt éves
Victor-Emmanuel Leclerc és a tizenhat és fél éves Paulette
Bonaparte megjelenik Berthier tábornok, a vezérkar főnöke előtt,
aki, egyéb funkciói mellett, ellátja az itáliai hadsereg tisztjeinek
anyakönyvi ügyeit is. Bejelentik, hogy össze akarnak házasodni. A
Köztársaság törvényeinek megfelelően aláírják az előzetes, kötelező
erejű nyilatkozatot. Az iromány legalább egy hónapig a tábornok
ajtaján fog függeni.
 Ez a nagyszerű itáliai győzelmek korszaka. A házassági
bejelentkezés másnapján Napóleon megbízza Leclerc-t, vigye el a
Direktor úrnak a leobeni békére vezető tárgyalások megkezdésének
hírét. „És javaslom Leclerc dandártábornoki kinevezését.” Javaslatát
elfogadták.
Leclerc a bolondulásig szerelmes Paulette-be, tizennyolc
hónappal azelőtt ismerkedett meg vele Marseille-ban. Ő akkor
Fréron bűvöletében alig vette észre a férfit.
Túl nagy lesz a hőség, Napóleon áthelyezi főhadiszállását a
mombellói kastélyba, Milánótól négy mérföldnyire, csodálatos
környezetbe. A kastély parkjában nyírott lugasok, fedett sétányok,
és hozzá tartozik egy szárny, amely alkalmas a Gárda háromszáz
lengyel légionáriusának elszállásolására.
Leclerc naponta bejár Milánóba udvarolni; gyakran elkíséri a
barátja, a harmincéves Antoine Vincent Arnault költő, jövendőbeli
akadémikus, sőt leendő örökös akadémiai titkár is. Arnault remekül
írja le Paulette-et:
„A vacsoránál Paulette mellett ültem, aki visszaemlékezett rá,
hogy Marseille-ban már találkoztunk régi ismerősként üdvözölt és
bizalmába vont, tudva hogy jövendőbeli férjének is bizalmasa
vagyok. Különös keveréke ez a lány a legtökéletesebb fizikai
adottságoknak és a legbizarrabb erkölcsi tulajdonságoknak. Talán ő
a legszebb teremtmény, akit láthatunk, de egyben a legesztelenebb
is. Nincs több tartása, mint egy iskoláslánynak, szünet nélkül fecseg,
nevet mindenen és semmiségeken, vitába száll a
legtiszteletreméltóbb emberekkel, kiölti a nyelvét Joséphine-re, a
sógornőjére, amikor az nem látja, a térdével bököd engem, ha nem
figyelek eléggé a csibészkedéseire, és magára vonja időnként a
bátyjának a félelmetes pillantásait, amikkel a legrakoncátlanabb
férfiakat is rendre tudja utasítani. De ennek a lánynak nem
imponál: a következő percben minden újra kezdődik, és az itáliai
hadsereg vezérének tekintélye megtörik a kislánynak a
szeleburdiságán. Egyébként jó gyerek, inkább a természeténél
fogva, mint tudatosan, mert semmiféle elv nem vezérli, és
meglepetésként képes arra is, hogy jót tegyen.”
Nincsenek elvei. Eddig nem találkoztunk senkivel, aki
megpróbált volna akár egyetlen alapelvet is belénevelni, még az
anyja sem törődött vele.
Paulette a bátyja első szavára elmegy Marseille-ből Milánóba;
Joseph Fesch, Letizia fivére kíséri, akivel már találkoztunk azon a
hajón, amely a menekülő Bonaparte családot szállította Korzikából
Toulonba. Napóleon nagybátyja szerzetes volt, Ajaccio főesperese,
majd a forradalom alatt eltávolodott az egyháztól, az itáliai
hadsereg kormánybiztosa lett, hogy végül a kellő pillanatban
visszatérjen az egyházba bíborosként, mint a Szent Székhez rendelt
nagykövet.
Milánóban Paulette tökéletesen boldog volna, ha Joséphine nem
lenne ott. A két nő Bolognában találkozott először. Érdekes, hogy
ennek az első találkozásnak semmiféle tanújele nincs. Aligha
lehetett nagyon barátságos. Paulette a fiatalságával és a szépségével
konkurens az udvarnál. Paulette viszont nem tudja elfelejteni
Joséphine szerepét a Fréron-ügyben.
Itáliában a légkör a legkevésbé sem alkalmas a közeledésre,
Joséphine mindent elsöprő nagyvilági fölénye miatt. Barras
direktóriumi tag szeretője volt, és mint ilyen, ugyanakkor
pompázott a szalonokban amikor Mme Tallien, a kifinomult
elegancia mintaképe. Az ilyen sógornő mellett Paulette még vidéki
kislány. A nyelvöltögetés Joséphine háta mögött mi egyéb, mint a
gyötrő kisebbségi érzés gyermekes megnyilatkozása.
Letizia is megérkezett Milánóba, Elisával és annak férjével, a
korzikai Bacciochi kapitánnyal. Napóleonnak cseppet sem tetszett
ez a megkérdezése nélkül kötött házasság, de végül is szemet hunyt,
elvégre Bacciochi jómódú család sarja.
 – Egyházi esküvőt kívánok Paulette-nak – mondta Letizia. – És
hogy Elisa és a kapitány is ugyanaznap esküdjön.
Napóleon, aki a maga részére elutasított minden szentséget,
kezdetben ellenállt a kérésnek, végül pedig azzal a feltétellel
fogadta el, hogy a szertartás diszkréten zajlik le. A milánói érsek
különleges engedélyével a két párt 1797. június 14-én zárt ajtók
mögött eskették meg, a birtokhoz tartozó magánimaházban. Az
eskető papot, Bovisiót, a szomszéd községből hívták. Egy falusi
plébános, hát ez már igazán szerény dolog! Napóleon bizonyára
tudta, hogy Paulette nem bánt volna kissé nagyobb feltűnést.
– Előkészítettem egy szép kirándulást a Comói-tavon, e hónap
17 én és 18-án – jelentette be.
Időközben Napóleon jónak látta, ha személyesen vesz részt egy
másik szertartáson: a házassági szerződés megkötésen egy milánói
közjegyzőnél. A szerződést olaszul írták, és Paulette neve itt: La
cittadina Paulina Bonaparte. A dokumentum kimondja, hogy
Pauline fivérei és anyja beleegyezésével köt házasságot. A fivérei 40
000 tours-i frank hozományt biztosítanak neki. Cserében Paulette
lemond minden örökösödési igényéről szülei vagy a család bármely
tagja után. Leclerc ennek az összegnek a harmadrészével járul
hozzá a hozományhoz. Egy, Itáliában valószínűleg hagyományos
záradék kimondja: „A házasság akkor teljesedik be, amikor a
szerződő felek kívánják.”
Napóleon szokás szerint ennél a kirándulásnál sem bízott
semmit a véletlenre.
– Én a feleségemmel hatlovas hintóban megyek, Paulette és
Elisa is velünk jön. Követ minket hat négylovas hintó. Az elsőben
lesz Leclerc és Bacciochi, Clarke tábornokkal és De Gallo marquis 7-
val együtt. A további öt hintón a vezérkar húsz tisztje osztozik.
Dragonyos osztagok zárják be a menetet.

7
Az osztrá k csá szá r tá rgyaló kü ldö tte
 Előző este szakadt az eső, de mostanra ragyog a nap. A
vezérkari tisztek mind fiatalok, vidámak, hangosak. Tarka
uniformisuk ellentétben áll – és ennek jelentése van – a
főparancsnok egyszerű, sőt komor öltözetével. A főnök egyedül áll,
hozzá nincs hasonló.
Comóban a menetet az olasz és lengyel légionáriusokkal
kibővített nemzeti gárda fogadja. Mögöttük tolong a tömeg, élteti a
Köztársaságot és a felszabadító tábornokot. Napóleon kiáll egy villa
erkélyére, hogy fogadja az éljenzést. Olaszul szól a piemontiakhoz,
az ujjongás megkétszereződik.
Egy másik birtokon ebédelnek, a délutánt a tóig lenyúló
parkban töltik. Micsoda nap, micsoda este! A langyos éjszakában
Como ragyog a fényektől, lampionok hintáznak a bárkákban,
jókedvű társaságok sétálnak a gyepen. Másnapra, mielőtt
visszaindulnának Mombellóba, Napóleon megszervezte a
csónakázást a tavon, fellobogózott bárkákban. Paulette ennél
csodálatosabbat el sem tudott képzelni. Olyan az egész, mint egy
álom. Még nincs három éve, hogy a rue des Pavillons-beli odúban,
Marseille-ben, éhezett. Kapaszkodott a sötét és bűzös lépcsőkön,
futott a mosóházba, emelgette a súlyos, nagy kosarat a kifacsart
tiszta ruhával.
1797 októbere. Napóleon Párizsban van, az egyiptomi
hadjáratot készíti elő, Joséphine vele van. A madre elutazott
Ajaccióba (Korzikát visszafoglalták), ki akarják javíttatni a rua
Malerba-i házat, amit annakidején a függetlenségi pártiak
felgyújtottak. Nem maradt senki Milánóban, aki megakadályozná,
hogy Pauline azt tegye, amit akar. Szenvedélyesen szerelmes férje
mindenre rámondja az áment.
Pauline későn kel, két szolgáló kíséretében vásárlókörutakat
tesz. Számolatlanul költi a pénzt (Joséphine-ről vehet példát). A
Serbellone-palotában van gyönyörű lakása, ebédre hívja Milánó
legdivatosabb házaspárjait, akik aztán visszahívják. Délután
divatszalonokat látogatnak. Este a Scalában a közönség üdvözli és
megtapsolja, amint megjelenik a díszpáholyban. Joséphine
távollétében ő képviseli győzedelmes bátyját és az egy és
oszthatatlan Francia Köztársaságot.
Leclerc, akit nagyon lefoglalnak vezérkari főnökhelyettesi
feladatai, egyik szárnysegédjét, Hippolyte Charles-t bízta meg azzal,
hogy a feleségét a színházba és a fogadásokra elkísérje. Ez a
lovassági őrnagy jóképű barna férfi, elegánsan táncol, a társasági
játékok szakembere, minden adottsága megvan, hogy tetszést
arasson. Leclerc azonban nem egészen bolond. Tudja, hogy Charles
Joséphine-be szerelmes, és udvarlását nem utasítják el. Joséphine
egyszer, Napóleon távollétében, kis kiruccanást tett vele Genovába.
Következik most egy rövid epizód, ami nem válik Paulette
dicsőségére. Dühös, hogy a csinos huszár mintha nem venné észre,
hogy ő kegyes hozzá, ezért úgy intézi a dolgot, hogy Napóleon
tudomást szerezzen Joséphine kis kiruccanásáról. Bonaparte heves
jelenetet rendez a feleségének. Ez nem az első ilyen, és még több
fogja követni. Az eredmény mindig ugyanaz: a megbocsátás. Ami a
huszárt illeti, megjött a parancs, hogy vizsgálják meg alaposan a
dossziéját. Szerepelt ebben egy sajnálatos sikkasztási ügy.
Napóleon szemet hunyt mindenféle sikkasztás, állami pénzek
hűtlen kezelése és fosztogatás felett, ha a tiszt a tűzharcban
megállja a helyét. Ebben az esetben a megtorlás gyors és kemény.
Hippolyte Charles-t elkergetik a hadseregtől, visszaküldik Párizsba.
De nem kergetik nyomorba, ahogyan azt Napóleon valószínűleg
elképzelte. Joséphine elhelyezi az áldozatot egy hadiszállítónál.
Majd még hallunk róla.
Eltelik néhány hét, és íme: Paulette nem járja már a boltokat,
nem megy fogadásokra, nem mutatkozik a színházban:
másállapotban van. Az 1797/98-as telet szinte végig ágyban tölti,
vagy egy sezlonon heverve, mert a terhessége nehéz. Eszébe jut az
anyja, aki először halott gyermeket hozott a világra. Végül 1798.
április 20-án, tíz hónappal a férjhezmenetele után, Paulette világra
hoz egy ugyancsak élénk kisfiút, Dermidet. Az újszülöttet Louis-
Napoléonnak is hívják, de első keresztneve Dermid. Napóleon, aki
biztos volt benne, hogy fiú lesz, maga választotta ezt a nevet, amely
elég szokatlan egy francia fiúnál. Ez a neve a hősnek Osszián egy
költeményében. A XIII. századi legendás kelta dalnokot a skót James
Macpherson hozta divatba. Napóleon útikönyvtárában magával
hordta Osszián énekeit. Lamartine, Chateaubriand és Mme de Stael
egyaránt nagyra tartotta a skót költőt.
A keresztelőt 1798. június 21-én tartották. A keresztapa Napóleon,
éppen Egyiptom felé hajózott, így Brune generális képviselte, de
parancsot adott, hogy a szertartás megfelelően ünnepélyes legyen.
A keresztanya Mme Louis Leclerc, az apai nagyanya.
Miközben a nyelvére helyezett sótól torkaszakadtából bőg a kis
Dermid, kint dörögnek az ütegek, szólnak a harsonák, peregnek a
dobok. A katonák szívesen vesznek részt az ünnepségen: Paulette
igen népszerű. A sanzonok kedvelői valószínűleg méltányolják az itt
következő, már a keresztelő előtt keletkezett dalt, amire a katonák
minduntalan örömmel rágyújtanak:

Ünnepeljük mind a győztest,

Itália felmentőjét,
milyen félelmetes óriás,
és a húga de szépséges!

Hódoljatok mindkettőnek,
népek, hajtsátok fejetek!
Paulette szívetek veszi be,
Bonaparte a várakat.

Már a régi rómaiak

dicső tetteinek láttán
.
Tegyü k hozzá , hogy Arany Já nos is (A ford.)
 istenként tisztelték volna
A hős fivért lelkesedve.

De a mai rómaiak,
fogadjunk, angyalt látnának
Paulette-ben, mert oly gyönyörű,
mint angyal az Édenkertben.

Nézd, te francia katona,

mennyi babér hősöd fején!
Mi Paulette hajára tűzzük
mirtuszos, rózsás koszorúnk.

Miért, hogy a te szépséged

keresztezi az ő tervét?
ő a szabadságot nyújtja,
te mindenkit rabul ejtesz.

Ennek a gyöngyszemnek a szerzője sajnos ismeretlen. Azonban

Dermid születését gyermekágyi komplikációk követték, halvány
figyelmeztetések a jövőre. A keresztelő ünnepségek után Paulette
fáradtságról panaszkodik és valóban fáradt. Aztán hirtelen már nem
az, vagy tagadja.
– Látni akarom Firenzét annyit beszélnek róla!
Fennmaradt egy levél, amit Mme Reinhard, Franciaország
firenzei követének felesége írt a családjának: „Paulette Bonaparte
fiatal, szép, természetes jó lány. Szeret szórakozni, szívesen
beszélget ruhákról, és a legújabb divatot rendkívül fontosnak tartja.
Meghívtam azokat a diplomatákat, akik a legszívesebben sürögnek-
forognak a hölgyek körül. Első nap bevittük a városba, hogy
megmutassuk a nevezetességeket. Csinos megjelenése, élénk
beszéde azonnal felhívta rá a figyelmet, mindenütt embergyűrű vett
körül, ahol megjelentünk vele.”
Napóleon alexandriai partraszállásának híre akkor ér
Firenzébe, amikor Paulette még ott van. Úgy ünneplik, mintha ő
volna Josephine.
Az itáliai tartózkodás a vége felé jár. Leclerc kérte, mentsék fel
milánói tisztsége alól, mert – egy jogos hadizsákmány szomorú
históriájának következtében – elmérgesedett a kapcsolata
közvetlen főnökével, Brune-nel.
Paulette tapsolt örömében arra a hírre, hogy a fővárosba
mennek. Számára Párizs a világ közepe, a nagyok lakóhelye, minden
elegancia és híresség csúcsa. Sainte-Beuve a forradalmi vihar
elmúltával ezt írja a városról: „Könnyen el lehet képzelni, milyen
volt Párizs 1800-ban, tízévi anarchia, lázongás és lazaság után, ami
alatt nem végeztek semmiféle közmunkát, nem takarították az
utcákat nem tataroztak egyetlen palotát sem, nem fogtak semmibe,
nem hoztak helyre semmit.” Ha hirtelen ott találnánk magunkat
abban a városban, elsőnek az orrunk szenvedne: keskeny utcák,
középen folyóka, ez az egyedüli vízelvezetés, csatorna nincs,
folyóvíz nincs, a világítás szegényes. Nem tudni, hogyan reagált
Paulette erre a látványra. Feltehetően nem botránkoztatta meg,
hiszen korának szemével látott, orrával szagolt. Azonkívül az Első
Konzul húga a privilegizált kaszthoz tartozik, bővelkedik a pénzben
és sok kényelmetlenségtől megóvják.
1798. július 17-én a Leclerc család beköltözik a rue Ville-
l’Évéque-be. Két napra rá Leclerc elviszi a feleségét Saint-
Germainbe, Mme Campan iskolájába.
Akármilyen őrülten szereti is valaki a feleségét, mégis
kényelmetlen, ha a tudatlansága csattanósan kiderül a szalonokban.
És Leclerc egyike kora legműveltebb tábornokainak.
Jeanne Campan, egy külügyi tisztviselő lánya, kitűnő nevelést
kapott, és ennek köszönhette, hogy Marie-Antoinette első
szobalánya lehetett. A terror idején megmenekült a guillotine-tól,
utolsó pillanatban mentette meg Thermidor 9. Néhány barátja
segítségével nevelőintézetet nyitott, és szerencséjére Hortense de
Beauhamais, Joséphine lánya lett egyike első növendékeinek. Az
iskola specialitása volt, hogy a magas társaság lányait jó modorra
oktatta és annyi ismerettel látta el, amennyivel már megjelenhetnek
a világban. Éppen erre volt szüksége Paulette-nek is.
A kortársak sajnos kevés tájékoztatást hagytak ránk arról,
milyen volt Paulette mint Mme Campan tanítványa. Az igazgatónő a
VII. év esőhavának 1. napján (1799. január 20-án) ezt írja: „Leclerc
polgártársnő hat hónappal ezelőtt iratkozott be hozzám.
Meghökkentő eredményeket ért el, hiszen nem tudott sem írni, sem
olvasni.” Valószínűleg túloz, csak hogy a saját pedagógiájának
eredményességét hangsúlyozza. Paulette iskoláslány-történetében
sok a homályos pont (hogyan egyeztette össze az iskolai
követelményeket a nagyvilági élet örömeivel? Mennyi ideig tartott
ez a tanulás?), egy biztos: a bolondos és felszínes Paulette nem
szegült szembe azzal az elgondolással, hogy tanulásra és csiszolásra
szorul, és hogy nem is volt buta. Kevésbé lett volna szüksége Mme
Campan leckéire, ha a családja többet foglalkozott volna a
nevelésével. Ennek a családnak egyetlen törekvése volt: férjhez
adni, jól elhelyezni a lányt. Egyébként Letizia Bonaparte is
műveletlen volt, közömbös minden iránt, ami nem tartozott a
háztartáshoz vagy a pénzügyekhez. Formális vallásossága és
valamiféle hagyományhű magatartása segítette hozzá, hogy
megállja a helyét.
Alig rendezkedtek be a rue de la Ville-l’Évéque-i lakásban,
Paulette egyszerre gyűlöletesnek találta ezt a helyet. „Mintha falun
volnánk.” Az utcát nagy, szomorkás, széles telkek szegélyezik.
Leclerc új lakást vásárol, a rue des Victoires-on (ez a későbbi
chaussée d’Antin), egy elegáns negyedben. A társasági élet lesz
Paulette életének középpontja. Mutatkozni kell a színházban, az
Olasz Operában, a balett-előadásokon. Végighajtani a Champs-
Elysées-n, ki a Bois de Boulogne-ba, vagy méginkább a parc de
Bagatelle-be, ahol a régi királyi család tartott udvart. Vacsorák,
fogadások, bálok. Paulette különösen Permonéknál érzi jól magát,
ahol ismert, sőt híres emberekkel találkozhat, színészekkel,
művészekkel. Permonék is a rue des Victoires-on laknak. Ez a
görög-korzikai család már Ajaccióban nagyon közel állt a
Bonapartékhoz. Mme Permon legkisebb lánya később Junot
felesége lesz, Paulette volt imádójáé, akit Napóleon azért távolított
el, mert bűnösen szegénynek találta. A Permon lány így Abrantes
hercegnője lesz. Memoárjaiban számos anekdota és feljegyzés
vonatkozik Paulette Bonapartéra, némelyik többé-kevésbé kitalált
történet (Théophile Gautier Mme Junot-t Abracadabrantes
hercegnőnek nevezte), de mindegyik oly szemléletes, hogy a
történészek felhasználják őket.
Mme Permon, az anya, nagy házat vitt. Anyagi forrásai részben
olyan vendégeinek az adományaiból származtak, akik nagyban
játszottak két kicsi szalonjában, részben pedig más, hasonlóan
gyanús ügyletekből. Egészében véve Permonék gazdagsága
tipikusan direktóriumbeli. Paulette cseppet sem bánja, sőt nagyon
is élvezi, hogy itt szem előtt van, ruháival, ékszereivel sikereket
arat. Egyik ruháját több történész is megörökítette, bizonyos
szempontból teljes joggal.
A ruha indiai muszlinból készült, gazdag arany hímzése
szőlőfürtöket, indákat, leveleket ábrázolt. Fölötte hasonlóan
hímzett, redőzött tunika, amit a vállán értékes kámeák fogtak össze
(őrületes divatja volt akkor a kámeáknak), hasonlók szegélyezik a
ruha rövid ujját és díszítik az arany karpereceket. Az övet
közvetlenül a mell alatt hordta: sötét arany szalag, antik faragott kő
a csatja. Haját keskeny párducbőr szalagokkal tornyozta fel, a
tetején arany szőlőfürt díszlett.
 A kortársak, akik oly szerencsések voltak, hogy saját szemükkel
láthatták az ünnepi díszbe öltözött Paulette-et, mind azt írták, hogy
szépsége megengedhetővé tette ezt a cicomát. A jelenlévő nők
legtöbbje belesápadt az irigységbe. Egyikük, Mme de Contades,
meglehetős hangosan megjegyezte:
– Ha nekem ilyen fülem volna, levágatnám.
Azt mondják, Paulette meghallotta és nem tudta visszafojtani a
könnyeit. „Bejelentette, hogy nem jól érzi magát, és éjfél előtt
hazament.” A legmegbízhatóbb informátorok szerint Paulette
fülének nem volt elég mély pereme. A továbbiakban úgy igazította a
hajviseletét, hogy eltakarja a fülét.
1798 végén Leclerc-t kinevezik az angliai hadsereg vezérkari
főnökévé. Nem mintha már készülnének a szigetország
elözönlésére, csak rá akarnak ijeszteni az angolokra, hogy a brit
kormány ne küldjön erősítést Egyiptomba. Ennek a hadseregnek a
főhadiszállása Rennes-ben van. Leclerc azonnal odautazik, először
Paulette nélkül, aki nyilvánvalóan köntörfalaz, kifogásokat talál,
hogy időt nyerjen.
Párizsban ekkor három állandó gavallérja van, mind a három
tábornok. Beurnonville, negyvenöt éves, csinos férfi, Ancien
Régime-allűrökkel; annak a svájci gárdának volt tisztje, amelyet
Monsieur, a király fivére őrzésére rendeltek. Moreau harmincöt
éves, és Macdonald harminchárom – mindketten inkább csúnyának
nevezhetők. Vajon mind a hárman egy időben szeretői voltak-e
Paulette-nek. Alighanem igen.
Ami Macdonaldot illeti, több történész megírta, hogy Paulette
három napra elvonult vele Párizs mellé, egy vidéki házba. A
szerelmesek nem akarnak látni senkit, bezárkóznak a hálószobába,
az ételt egy felfüggesztett kosárban húzzák fel maguknak. Igaz ez,
vagy csak mese? Az azonban biztos, hogy közbotránkozást kelt
Napóleon húga a tábornoki trojkájával. Végülis ő maga akart
megszabadulni tőlük. Mindegyiküknek hetet-havat összehordott a
másik kettő ellen. A tábornokok szoros kapcsolatban állnak,
mindenről beszámolnak egymásnak és közösen elhatározzak, hogy
nem mennek többé Paulette-hez. Beurnonville-t, a legidősebbet
bízzák meg, hogy átnyújtsa a három szakító levelet. Ő a másik
kettőnek a levelét rábízza valakire, és a magáét személyesen adja át.
Paulette ezt az eljárást igen tapintatosnak tartotta és továbbra is
találkozott Beumonville-lel, akit „Ajaxom”-nak nevezett. De itt sem
lehet semmit biztosan tudni.
1799 februárjában csatlakozott a férjéhez Rennes-ben. Nem
marad sokáig: augusztus 25-én üzenet érkezik a Direktóriumtól:
Leclerc menjen Lyonba, szedje itt össze és szervezze újjá az itáliai
hadsereg roncsait: Bonaparte távollétében az angolszászok
visszanyomták Franciaországba a sereget. Egy utóirat közli vele,
hogy kinevezték hadosztálytábornokká (altábornagy). Paulette
néhány napot Lyonban tölt, aztán visszatér Párizsba.
Bonaparte 1799. október 16-án érkezik meg Egyiptomból. Egy
hétre rá kihallgatáson fogadja Paulette-et, aki már a beszélgetés
elején jónak látja megemlíteni, hogy Joséphine-nek megint viszonya
van Hippolyte Charles-lal, a hadseregből elzavart csinos huszárral.
Ez rossz húzás volt. Napóleon mindent tud Joséphine félrelépéséről,
már bejelentette, hogy válik, sőt meg is esküdött rá. Joséphine
órákon át könyörgött, zokogott, jajgatott az ajtaja előtt, de ő
ráfordította a kulcsot és nem volt hajlandó kinyitni, végül pedig –
megint megbocsátott. Most éppen azon van, hogy néhány híve –
köztük a Lyonból odaérkezett Leclerc – segítségévéi összeesküvést
szőjön és ezzel megnyissa az utat az egyszemélyi hatalomhoz. Alig
figyel Paulette-re.
A VIII. év Brumaire 19-én (1799. november 10 én) Paulette
Permonéknál vacsorázik. Letiziát is meghívták, utána mind együtt
töltik az estét a Feydeau-színházban, 8 ahol vígoperákat játszanak.
8
Ma Théá tre de Monsieur. 1791-ben nevezték el Feydeau-színhá znak, amikor
átkö ltö ztették a rue Feydeau-ba. A Feydeau csalá d a hivatali nemesség tagja volt,
Az egyik felvonás közben hirtelen széthúzzák a függönyt, és egy
színész előrelép, egészen a színpad szélére:
– Polgártársak, Bonaparte tábornokot majdnem megölték Saint-
Cloud-ban a haza árulói!
Paulette felsikolt; melle görcsösen vonaglik, idegrohamot kap.
Albert Permon fogja a karjába, igyekszik megnyugtatni, de hiába. A
jelenet megmozgatja a nézőteret, mindenki kíváncsiskodik. A nézők
felállnak, Letizia fojtott hangon rászól a lányára, szüntesse be a
botrányt. „Nem hallottad, hogy semmi baja se lett a bátyádnak?”
Albert a karjába veszi Paulette-et, a kijárat felé viszi, megkeresi
Permonék kocsiját és beszállnak.
– Joseph és Lucien biztosan még Saint-Cloud-ban van, menjünk
hírekért Mme Bonapartéhoz – ajánlja Albert.
Éjszaka van. A kevés utcai lámpa fénye alig tör át a ködön. Nem
lehet bejutni a rue des Victoires-ba, mert egy csomó fogat elzárta az
utat, a kocsisok szidalmazzák egymást. Vágtában érkezik három
lovas, mindenkit félretiporva. Egyikük szüntelenül kiáltozik:
„Minden rendben van!” Végül megmagyarázza azoknak, akik a
közelébe tudnak jutni: a Direktóriumot feloszlatták, kineveztek
három konzult, köztük Bonaparte tábornokot.
– Az pedig egy csuka, aki fel fogja falni a másik két halat! – kiált
fel Mme Permon.

– Képviselők, vonuljanak vissza! Ez a tábornok utasítása.

Leclerc szólította fel őket harsány hangon. Majd látva, hogy nem
engedelmeskednek:
– Gránátosok, előre! Dobosok, rohamra!
Leclerc, Lucien Bonaparte és Murat állt az első sorba, amikor ki
kellett húzni Napóleont a csávából, egy olyan pillanatban amelyben
a sorsa ingadozni látszott.

gazdag fö ldbirtokosok, az utcá t az ő birtokukon keresztü l vá gtá k.

 A brumaire-i államcsínnyel megindult az egész Bonaparte-klán
fantasztikus ütemű emelkedése, dicsőségben és vagyonban.
Napóleon beköltözik a Tuilériákba, a királyok lakóhelyére.
Lucienből belügyminiszter lesz; Louis, aki már egy ideje lovassági
őrnagy volt, most dandártábornok (vezérőrnagy) lesz; Josephet
kinevezik külügyminiszterré; Caroline-t hozzáadják Murat hoz, akit
a Konzuli Gárda parancsnokává tesznek, Ezek az újonnan
kinevezett nagyságok mind a főváros legszebb palotáiban
rendezkednek be – várva hogy mikor ajánlanak fel nekik valahol
királyi trónust.
Hát Leclerc? Természetesen azt várja, Paulette-tel együtt, hogy
ő is részesüljön a haszonból. Ehelyett Leclerc-t felmentik
parancsnoki tisztéből és áthelyezik a rajnai hadsereghez.
Érthetetlen. Talán attól tartott Napóleon, hogy a nagyon is fiatal,
nagyon is féktelen Paulette nem állja meg a helyét férje újabb
rangemelkedésénél. Leclerc ragyogóan szerepel a bajorországi
Landshut bevételénél, utána megbetegszik és a hadszíntér mögötti
kórházba kerül 1801 februárjában Bordeaux-ban találjuk, ahol az
úgynevezett Gironde-i felderítő hadtest alakul. Júniusban ő vezényli
ezt az egységet és viszi Spanyolországba. Júliusban Gudad
Rodrigóban van, augusztusban Salamancában.
Mit csinál Paulette ezalatt? A napóleoni hadsereg tisztjeit az
asszonyaik ritkán látták, és rövid ideig. Paulette, ha akarta volna,
meglátogathatta volna az övét, amikor betegen feküdt
Bajorországban. Nem tette. Még szereti „az ő kis Leclerc”-jét,
ahogyan emlegette, de még jobban szeret eljárni szórakozni és
vendégeket fogadni. Igaz, hogy amikor hazaér, vagy elmennek a
vendégei, hirtelen egyedül találja magát, amit nagyon nem szeret.
Nem faragták olyan kemény fából, mint a tengerjáró matrózok
feleségét.
Eleinte gyakran lehetett látni Auguste de Montaigu
társaságában. Ezzel a jómodorú volt arisztokratával Permonék
szalonjában ismerkedett meg. Nem tudjuk, állandó gavallérja vagy
szeretője volt-e Montaigu. Hanem annál, aki utána következett, már
nem lehet semmi kétség. Rapenouille, amikor elhatározta, hogy
színész lesz, úgy döntött, hogy meg kell változtatnia a nevét. Jó
ízlése az egyszerűség irányába vonzotta, Lafon lett. Magas, jóképű
férfi, barna fürtjei a homlokába hullanak Erősen délies a kiejtése. A
hölgyek a nézőtérén majd felfalják a szemükkel, remekül használja
zengő és behízelgő hangját. Most lépett fel először a Comedie-
Francaise-ban, amit akkor Théátre de la République-nek hívtak. „Ő
tudta leghívebben kifejezni a színpadon a szerelmet” – írja Mme
George. Paulette könnyen eléri, hogy Lafon színészetre tanítsa.
Kapcsolatuk szinte nyilvános volt.
Leclerc a braói főhadiszálláson van, Valladolid közelében,
amikor utoléri Napóleon sürgető üzenete, menjen vissza Párizsba.
A Tuilériákban tudja meg, hogy az Első Konzul rábízza a San
Dominaó hadjárat főparancsnokságát. Felesége parancsot kap, hogy
hajózzon el vele.
 IV.

Jól tudják az udvaroncok, hogy sose jó messzire kerülni az

uralkodótól. Leclerc először próbál időt nyerni.
– Készen állok rá, hogy Franciaországnak szenteljem az életem.
De most előbb egy szent kötelességemet kell teljesítenem.
– Miféle kötelességet?
– El kell rendeznem a húgom életét. Nincsen rajtam kívül
senkije. Fiatal, a neveltetése még nem fejeződött be. Ha én
elpusztulnék ebben a távoli hadjáratban, mi lenne vele? Indulás
előtt férjhez szeretném adni.
– Vállalom, hogy jól férjhez adom a húgát még mielőtt útnak
indul. Jöjjön vissza hozzám holnapután.
Davout tábornok néhány nappal azelőtt jelentette be az Első
Konzulnak, hogy hamarosan újra nősül. Ez a komoly fiatalember
Burgundiában huszonegy évesen feleségül vette egy honfitársát,
egy nála két évvel idősebb nemesi leányt. Két évre rá elváltak, mert
a felesége botrányosan csalta. A hűtlen asszony hamarosan
meghalt. Davout nehezen viselte el az özvegységet, és második
feleségként el akart venni egy nőt, aki egy ideje a szeretője volt.
Napóleon most hívatta:
– Mlle Leclerc-t veszi feleségül.
– De Első Konzul polgártárs! Már elmagyaráztam önnek…
– Kihirdették már a házasulandók nevét?
– Még nem.
– Akkor mondja meg annak az asszonynak, hogy meggondolta
magát. Előkelőbb házasságot szánok önnek Mlle Leclerc tökéletesen
megfelelő. Számíthat rám a vőlegényi nászajándéknál, a
kelengyénél és a hozománynál. Holnap itt nálam találkozik Leclerc
tábornokkal. Ő kíséri ki önt Saint-Germainbe, Mme Campan
nevelőintézetébe, ahol Aimée Leclerc bentlakó növendék. Ott
találkoznak és ön megkéri a kezét. Viszontlátásra.
Davout meglehetősen csúnya korán kopaszodó, pápaszemes és
ápolatlan. Ez már Aimée Leclerc baja. A házasság létrejön és boldog
lesz.
Nyáron Napóleon és Joséphine hetenként egyszer fogadást ad
Malmaisonban, vidám hangulatban. Paulette-et minden alkalommal
meghívják, de gyakran kimenti magát: túl nagy megerőltetésnek
érzi, hogy rámosolyogjon Joséphine-re. Szívesebben megy Joseph-
hez Mortefontaine-be, vagy Montgobert-be, arra a birtokra, amit
Leclerc vásárolt itáliai hadjáratának „megtakarításaiból”. Leclerc
időnként ravaszkodva panaszolja az Első Konzulnak, hogy a
felesége szertelen költekezése tönkre teszi öt. Most egy ízben
Napóleon a szavába vág:
– Ezért neveztem ki önt San-Domingóra főparancsnoknak, más
szóval kormányzónak. Ott jó alkalma lesz a meggazdagodásra. Ne
kínozzon az örökös pénzkéréseivel.
Leclerc kihallgatást kér a felesége számára. Paulette nem akar
pénzről beszélni a bátyjával, és azt se kéri, hogy halasszák el a San
Domingó-i utat: egyáltalán nem óhajt elutazni.
Az etikett a Tuilériákban nem olyan szigorú, mint később lesz, a
Császárság korában. De az már érezhető, hogy Bonaparte
távolságot akar tartani mindenkivel, még a saját családjával
szemben is. Paulette a megbeszélt időben megérkezik, és egy félénk
parancsőrtiszt társaságában hosszan előszobázik. Nem beszélget,
kizárólag idejövetele céljára gondol. Amikor beengedik azonnal
belevág:
– Az egészségem nem viselné el annak a szigetnek kegyetlen
éghajlatát.
Napóleon nagyon nyugodtan felel:
 – Ki beszél kegyetlen éghajlatról? Elmondattam minden
ezredben, hogy önkénteseket keresek ehhez a hadjárathoz. Tízszer
annyian jelentkeztek, mint kellett volna. Beszéltem azokkal, akiket
végül kiválasztottak. Egyébről sem ábrándoznak, mint erről a szép
kalandról. A szigetek éghajlatáról csupa jót hallani. A természet
csodálatos. Tisztára földi paradicsom.
Paulette még előadja, hogy ő gyönge és beteg. Napóleon nem
válaszol többet. Semmit sem olyan nehéz elviselni, mint egy
hatalmas férfi hallgatását és tekintetét, aki nem válaszol egy szót
sem. Paulette zavarba jön, végül ő is elhallgat. A bátyja biztosítja,
hogy remek színben van, aztán feláll. A kihallgatásnak vége.

Napóleon pontosan elmagyarázta Leclerc-nek, miért rendezi a

San Domingó-i hadjáratot. Ez a leggazdagabb francia birtokban levő
sziget, a legtermékenyebb is. Pamutültetvények, cukornád, dohány,
indigócserje, rengetegféle gyümölcs. Erdeiben a legkeresettebb
fafajták. Földje mélyén kősó, higany, arany, ezüst, ólom, réz, kén,
kőszén. Természetesen sok dolgos kéz kell ennek a gazdagságnak a
kiaknázásához. Ezt nyújtja a rabszolgaság, ez az ősrégi intézmény.
A Konvent, miután 1794. február 4-én dekrétummal eltörölte a
rabszolgaságot, biztosokat küldött San Domingóra, ellenőrizni,
hogy alkalmazzák-e a dekrétumot. A nagy ültetvényesek
megfenyegették, sőt bántalmazták a biztosokat. Semmi áron nem
akarták elfogadni a reformot, még Anglia segítségét is kérték. A
rabszolgák fellázadtak, folyt a vér. Ekkor jelent meg a színen
Toussaint Louverture, a feketék Szabadítója.
Louverture San Domingóban született, állítása szerint egy
afrikai király leszármazottjaként. Több mint negyven évig volt
rabszolga. Iszonyú majomarc, előreálló arcszög. Külsejét
meghazudtolóan intelligens, parancsolásra és hadakozásra termett.
Valóságos hadseregnek lett a vezére, a francia trikolór alatt.
Kijelentette: „Én leszek az egész sziget ura.” Az is lett, megverte a
partraszálló angolokat, a spanyolokat (akik elméletileg a sziget
keleti részének az urai voltak) és az ültetvényesek milíciáit.
Csakhogy Napóleon nem tudta elfogadni, hogy San Domingo
kicsúszhat a franciák kezéből. Elképzelése az volt, hogy San-
Domingo lesz a kiindulópontja a francia uralmi helyzet
visszaállításának Amerikában.

Paulette új módot eszel ki, hogy ne kelljen csatlakoznia az

expedícióhoz. Levélkét küld a bátyjának: „Ismét másállapotban
vagyok. Nem viselném el sem a tengeri utazást, sem a nagy
éghajlatváltozást”. Másnap megérkezik a válasz egy orvos képében,
akinek feladata, hogy őt megvizsgálja. Az orvos véleménye
egyértelmű: nyoma sincs semmiféle terhességnek. Paulette
csökönyös, mint a szamár. Újabb érvvel áll elő: „Akár másállapotban
vagyok, akár nem, Bretagne göröngyös útjain nem bírom ki a
kocsizást.” Azonnal megérkezik az újabb válasz: „Felszereltetek
Önnek egy gyaloghintót. Lesznek hordozói és kísérete.”
Az expedíció előkészületei folynak, eközben Paulette új arca
mutatkozik, megváltozik a hangneme és a viselkedése: „San
Domingóban becsületére kell válnom Franciaországnak. A férjem
ott olyan lesz, mint egy uralkodó, és én leszek a királynő.” Többet
járja a boltokat, mint valaha, két társzekérre valót összevásárol. Ezt
mondja Laure Junot-nak: „Ide figyelj, Laurette, el kell jönnöd San
Domingóba, utánam rangban te következel. Én leszek a királynő, te
a vice-királynő. Bálokat adunk, kirándulunk a szép hegyekbe.”
Végül is menni kell, 1801. november 13-án Paulette útnak indul,
vele van a hároméves kis Dermid is. 15-én Leclerc-en a sor. Rennes-
ben csatlakozik a feleségéhez, Bernadottenál szállnak meg, Désirée
Clary férjénél, aki most a tengerparti hadsereg parancsnoka. Innen
egyszerre indulnak tovább Brestbe, Leclerc november 19-én
érkezik, Paulette 20-án. Gyaloghintóban megtenni mintegy tíz nap
alatt (a rennes-i megállással együtt) 600 kilométert, hihetetlen
teljesítmény volna. Biztosra vehető, hogy többször igénybe vettek
fogatot is.
Végül most, november végén, Brestbe értek; az idő borús csípős
északnyugati szél fúj. Még a kikötőben is csapkodnak a hullámok.
Kevéssé megnyugtató látványt nyújt az a harminchat nagy hajóból
álló, Villaret de Joyeuse admirális által vezényelt raj is, amely
lehorgonyozva, becsavart vitorlával imbolyog, rángatja a láncát.
Paulette és a férje a városban szállt meg. Az admirális egyik
vezérkari tisztje közölte velük, hogy várni kell, amíg a tenger
lecsendesedik.
– Nagyon kockázatos volna ebben az időben a szűk
kikötőnyíláson kihajózni az egész rajjal, könnyen
odacsapódhatnánk a sziklához. Ha egyszer kiértünk a nyílt
tengerre, nincs mitől tartani, akármilyen az idő.
Paulette visszagondol napos Földközi-tengerére. A szürke és
háborgó Atlanti-óceán olyan idegen és ellenséges. A férjével együtt
gyakran kijárnak Dajot-ba, hogy megvizsgálják a helyzetet. A
hajóraj és a szárazföld között közlekedő bárkák úgy táncolnak a
vízen, mint a parafadugók. A brestieket és a környéken átutazók
sokaságát odavonzza a kikötőben veszteglő nagy flotta látványa.
Van a nézők között egy meglehetősen siralmas külsejű alak;
Paulette nem veszi észre, és ő nem is óhajtja, hogy észrevegyék:
Stanislas Fréron. Nyolc éve annak, hogy királyian élt Marseille-ben.
Most, hogy elvesztette minden politikai befolyását, már senki és
semmi. Soká járta rimánkodva a hivatalokat, amíg megkapta a
Köztársaság legkevésbé csábító alprefektusi állását Cayes-ben, a
San Domingo-szigeten. Az Océan hajóra kapott helyet, a
tengernagyi hajóra. Miután értesült róla, hogy Paulette is ezen a
hajón fog utazni, cserét kért. A később induló kis Zélén találtak
számára helyet.
 Villaret de Joyeuse admirális 25-én közli Leclerc tábornokkal,
hogy az időjárás kissé enyhült, beköltözhet feleségével együtt a
hajóra. Paulette bátran kijelenti: „Holnap hajóra szállunk.”
Nem így lesz. Paulette megérkezik az Océan fedélzetére, de az
átkelés a dereglyén nagyon megviselte. Az Océan százhúsz ágyús
hajó és az admirális saját átrendezett, feldíszített lakosztályát
ajánlja fel neki. A krónikások úgy emlegetik, mint valami palotát,
ami persze nevetséges. Egy hadihajón minden a harc szolgálatában
áll, még az admirálisnak szánt luxus is igen kevés helyet foglal el. És
az ideges, érzékeny Paulette máris egy kis tengeri betegséget
tapasztal. Így végül csak december 10-én száll hajóra, az indulás
előestéjén.
A nagy vitorlahajók klasszikus hajózási útvonala a francia
partok, majd az Ibériai-félsziget mentén vezetett, onnan még
tovább haladtak délnek, hogy megkeressék a kedvező passzátszelet.
A negyvenöt napos átkelés első harmadában Paulette nem kelt fel a
kabinjába helyezett kanapéról. Majd mikor lecsendesült a szél és a
tenger, és megint kisütött a nap, a kanapét átszállították a hajó
bástyájára. Megjelenik itt Paulette, a tisztek üdvözlik és csodálják, a
matrózok és a katonák messziről vágyakozva bámulják.
Az utazás sajnálatos incidense, hogy a Kanári-szigeteken
megbeszélt találkozón nem találták ott a másik hajórajt, mely
Rochefort-ban gyülekezett és több ezer katonát szállított. Így
Leclerc keze alatt a szigetre érkezésekor csak az a tizenkétezer
ember volt, akiket Villaret de Joyeuse hajóraja szállított át.
San Domingót sokáig az Antillák királynőjének nevezték. Az
elragadtatott utazók a kis gonavei öblöt, vagyis a sziget nyugati
csücskét, a Rio de Janeiro-i parthoz vagy a Nápolyi-öbölhöz
hasonlították. Aki megkerüli a szigetet, zöldellő tájat lát, mely a
morénáknak nevezett domboktól az erdő borította magas hegyekig
szüntelenül emelkedik. A központi kristályos hegylánc legmagasabb
csúcsa 3000 méter fölött van. A különböző magasságok különböző
éghajlatokat jelentenek. A parti bozótosban csak kaktuszok
teremnek, tüskés cserjék nőnek, feljebb a legdúsabb vegetáció
váltakozik mintegy emeletesen. Csakhogy az expedíciót nem
turisztikai céllal küldték San Domingóba. A feladat az volt, hogy
visszaszerezzék a hatalmat Toussaint Louverture-től.
Leclerc nem teketóriázott. Amint megérkezett Capba, a
közigazgatási központba az északi parton, ultimátumot küldött
Christophe néger generálisnak, a város parancsnokának:
„Figyelmeztetem Önt, hogy ha a holnapi nap folyamán fel nem adja
a picolet-i és a belairi erődítményt, az összes parti üteggel együtt,
tizenötezer ember száll itt partra.” A válasz hamarosan megjön: „Ha
valóban akkora erők állnak a rendelkezésére, mint amikkel
fenyegetődzik, úgy fogok ellenállni, ahogyan egy tábornoknak kell,
és ha mégis Önnek kedvez a hadiszerencse, mire belép a városba,
ott már minden hamuvá égett – de még ezen a hamun is harcolni
fogok Ön ellen.”
A capi városi hatóságok is üzeneteket küldenek és könyörögnek
Leclerc-nek, ne szálljon partra.
– Partra szállunk!
Rendben van, csakhogy a part tagolt, a víz tele sziklákkal, csupa
veszély. Vakmerőség volna révhajó nélkül megkísérelni a bejutást az
öbölbe. A mozdulatlan flotta körül rengeteg apró vitorlás cirkál, de
egyetlen fekete tengerész sem vállalkozik a kalauzolásra. Leclerc
megbízottat küld a kikötői parancsnokhoz.
– Ötvenezer frankot kap, ha elfogadja az ajánlatot.
A néger fensőbbségesen utasítja vissza Végül Leclerc megkéri
Villaret de Joyeuse t, hajózzon keletebbre, a Port Margot-i kikötőig.
Az Esőhó 16-ának éjszakáján (vagyis február 5-én), miközben a
hajóraj Capot bombázza, Leclerc az előőrssel és négy, tüzérségi
fegyverekkel ellátott hadosztállyal partra száll. A főváros ellen
vonul, megérkezik a kapukhoz. Ellenállás nincs, sehol egy lélek.
Christophe visszavonult a seregeivel a nagy északi síkság felé,
miután felgyújtotta a várost. Az expedíciós hadsereg katonái
füstölgő, megfeketedett romok közt nyomulnak előre. A néma
utcákban fehérek és feketék holttestei hevernek. A bombázás
megindulásakor a feketék fellázadtak.
„A háborúnak etetnie kell a háborút” – szokta mondani
Napóleon. Más szóval, a megszállt országból kell élni. Leclerc arra
számított, hogy Capban raktárakat, készleteket talál. Szinte mindent
kiégettek vagy kifosztottak. Csak néhány épületet kíméltek meg a
lángok, így a Destaing-házat, amely szép helyen, egy morénán áll.
Leclerc itt rendezi be főhadiszállását, és ide költözik be Paulette a
cselédséggel. A hajórajról hoznak élelmiszert és „nagymennyiségű
bort”. A sereg úgy ahogy tud, elhelyezkedik a kiégett város körül.
Az ellenségeskedések számukra kedvezően indulnak. Toussaint
Louverture február 23-án elveszti az első ütközetet a Rochambeau
által vezetett francia hadosztállyal szemben. A háború furcsasága,
hogy a fekete és a fehér ezredek ugyanazt a háromszínű lobogót
követik. De a francia csapatok fegyverzete jobb, a kiképzésük is
jobb, a vezetésük is. A fekete főnök, aki egy személyben
főparancsnok is, döntő ütközetre szánja magát a La Créte a Pierrot-i
hadállásból (a szigeten minden földrajzi elnevezés francia). Leclerc
csapatai felülkerekednek és ez alkalommal kiszabadítanak
háromezer fehér vagy mulatt nőt, akiket a feketék rabszolgaként
hurcoltak magukkal. Ettől kezdve az a benyomásuk, hogy az egész
ország behódolt. Sorra érkeznek Franciaországból az erősítések, a
fegyverek és az élelmiszer. Leclerc március 5-én így ír az Első
Konzulnak:
„Mme Leclerc pillanatnyilag Capban tartózkodik. Meglehetősen
jól van. Az iszonyú események, amelyeknek a közepén találta
magát, annyira megrázták, hogy belebetegedett. Most, hogy ez már
elmúlt, kezdi összeszedni magát.” Paulette neve szerepel Bro
lovassági altiszt feljegyzéseiben is. Bro tagja a vezérkari őrségnek.
„Mme Leclerc nagyszámú cselédséggel vette körül magát és igen
szívélyesnek mutatkozott. Kissé játékos karaktere számos csodálót
szerzett neki.”

A XIX. században a sárgaláz uralkodó betegség volt a Mexikói-

öbölben, az Antillákon, Brazíliában és Szenegálban. Különösen
kedveli a kikötőket, tengerpartokat, a folyók torkolatát. Egy
stegomya fasciata nevű szúnyog terjeszti. A láz hirtelen tör ki,
lappangási ideje néhány óra és néhány nap között mozog, negyven
fokra felszökik, a beteg borzong, az arca vörös, hányinger kínozza.
Három-négy nap után csalóka javulás, majd a hőmérséklete megint
negyven fokra ugrik és így is marad, nagy általános fáradtságot és
különféle rosszulléteket okozva. Végül megkezdődik a fekete hányás
– ez adta a betegség spanyol nevét: vomito negro. A halál 36 óra
múlva áll be. A sárgaláz elsősorban az Európából frissen
érkezetteket fenyegeti. Az európai feketék sem mentesek tőle. A
gyerekek sohasem kapják meg, az öregek is csak ritkán.
Május 8-án ezt írja Leclerc Decrés-nek, a tengerészeti
miniszternek: „A betegségek ijesztő pusztítást végeznek a
hadseregben.” A betegségek? Valójában csak egy betegség, fejlődése
különböző stádiumaiban. San Domingóban első áldozatainak egyike
Stanislas Fréron. Nem említi senki, hogy tudott volna róla Paulette.
A Hadügyminisztérium közigazgatási irattárában fennmaradt
Leclerc levele Decrés admirális és Tengerészeti miniszterhez:
„Fréron polgártárs meghalt. Küldjenek utódot. Özvegyét és árváit a
francia kormány támogatására ajánlom. Szegényen halt meg, és bár
sokan haragudtak rá, azt mondhatom, hogy a nép küldötteként az
itáliai hadseregnél mindig jónak és szeretetreméltónak
mutatkozott. Hatalma idején a hasznomat kereste, és ha a kormány
segíti a családját, azt úgy tekintem, mintha személyesen nekem
juttatna adományt.”
Rettenetes a hőség most San-Domingóban. A kis Teknőssziget
(La Tortue), néhány mérföldnyire északon, kevésbé fülledt. Leclerc
ide telepíti át a főhadiszállását, a feleségét és a fiát. Ő maga is oda
költözik, de sűrűn jön-megy, hogy kapcsolatban maradjon a
csapataival. Egyébként a nagy hőség miatt most nem esik szó
katonai akciókról. Leclerc felhasználja ezt a kis haladékot, és
megszervez két fél dandárt feketékből, akik, ha sor kerül rá, az ő
csapatai oldalán harcolnak.
A La Tortue mintegy nyolc mérföld hosszú, két mérföld széles
sziget. Az óceánt a nyílt víz szelei korbácsolják, hullámai a sziget
északi oldalát verdesik. Ez az oldal csupa óriási tömbökbe
halmozódó sziklából áll. Délen szelíd, homokos partok. Innen nézve
a sziget zöld ékszer. Az egymás fölé tornyosuló teraszokon akkora
fák nőnek, mint San Domingóban, és köztük manzanilla-almafák,
fügebokrok. A tündéri növényzet a kiszálláskor mindjárt elbűvöli
Paulette-et, és a birtok, ahová most kísérik, Labattue gazdag
bordeaux-i kereskedő birtoka, kellemes és tágas.
A kalózok távozása óta a szigetet szinte kizárólag feketék lakják.
Az olyan fehér nő megjelenése, amilyenhez foghatót még sohasem
láttak, mérhetetlenül felizgatja őket, és a főhadiszállás őrségének
ugyancsak kemény munkájába kerül a távoltartásuk. Ezek a
bennszülöttek izgulékonyak, állhatatlanok. Néhány nap múlva már
inkább istenítik Paulette-et, mint vágyakoznak utána: bálványuk
lesz. Táncbemutatót rendeznek szórakoztatására, banánlevelekből
rakott nagy szófán félig eldőlve nézi végig, plumeria- és
babérboltozat alatt. Egy néprajzosnő valamikor elmesélte nekem,
hogy őt is hasonlóképpen hívta meg egy közép-afrikai törzs. Helyén
legyen a szíve annak, aki ilyenen részt vesz! A rock and roll semmi
ahhoz képest, micsoda dobogással, vad kiáltásokkal járják a táncot
a tamtamok ritmusára. A szórakozáshoz erőteljesen erotikus
jelenetek járulnak. Norvins a tánc érzékeltetésére
boszorkányszombatot emleget, pokoli bacchanáliát, visszataszító
gonosztevők gyülekezetét, és hozzáteszi: „Igaz, hogy egy hónappal
előbb, vagy néhány hónappal később ugyanezek a feketék, akik
most sorba térdelnek Paulette útja mentén, ugyanilyen
szenvedéllyel fojtották volna meg őt is, a gyermekét is.” Paulette
azonban nem törődött ilyesmivel.
Leclerc hamarosan levelet kapott Napóleontól: gratulált a La
Créte a Pierrot-i győzelemhez. „Nagy jutalmakban lesz része Önnek
is, legfőbb generálisainak, a tiszteknek és a harcokban kitűnt
katonáinak is. Ami Önt illeti, hamarosan nagy dicsőség éri. A
Köztársaság jelentős vagyon tulajdonosává teszi, én pedig
változatlan barátsággal viseltetem Ön iránt." Leclerc, aki két lábbal
áll a földön, ezt válaszolja: „Önnek módjában áll gazdaggá tenni
engem egyszer s mindenkorra. Jutalomként adja nekem a Gonave
szigetet9. Ez nyolc éven át évi 200000 frank járadékot jelent nekem,
az erdők kitermeléséből.”
A La Créte a Pierrot-i győzelem után Leclerc meghívja Toussaint
Louverture-t egy megbeszélésre, hogy – amint ezt előre tudatta vele
– a tekintélye útján biztosítsák a sziget tartós békéjét. Toussaint-
nek hízeleg a meghívás, 1802. június 10-én elindul a francia
táborba. A meghívás azonban nem egyéb, mint csapda: Louverture-
t letartóztatják, Capba viszik, majd Franciaországba küldik és a
Temple börtönébe zárják. Innen átszállítják a joux-i erődítménybe,
a Jurába, ahol belehal a tüdőbajba és a honvágyba. Bonaparte
mindvégig nem volt hajlandó találkozni vele. A Mémorial de Sainte-
Heléne-ben, a Szent Ilona-szigeti visszaemlékezéseiben ezt írja:
„Szemrehányást teszek magamnak e kolónia [San Domingo] elleni
merénylet miatt. Nagy hiba volt, hogy erővel akartam meghódítani.
Meg kellett volna elégednem azzal, hogy Toussaint útján
kormányozzam.”

A sárgaláz néhány hét alatt pusztító sebességgel terjedt el a

francia csapatok közt. A halottakat már ezrekben számolják.

9
San Domingo nyugati partjá ná l.
 – Főhadiszállásomat megint San Domingóban rendezem be –
mondja Leclerc. – Szenvedő katonáink közelében kell lennünk.
– Megyek én is – jelenti ki Paulette.
Abban az időben a sárgalázat jegeléssel, purgálással, hideg
fürdőkkel és koffeinnel gyógyították. Jeget keresni nyáron, San
Domingóban, nevetséges vállalkozás lett volna. A Franciaországból
hozott gyógyszerek megromlottak, ki kellett őket dobni. Olyan a
nagy tábor, mint egy ostromlott város, ahol rémület és halál
uralkodik. Úgy látszik, a csapással szemben csak a komor
belenyugvás helyénvaló.
– Dehogyis! – mondja Paulette. – Ellenkezőleg, szórakozni kell,
mulatni.
Visszatérnek elhagyott házukba, és ott bálokat, koncerteket
rendez. Fantasztikus jelmezekbe öltöztetteti a zenészeket:
paszományokkal gazdagon díszített dragonyoszubbony,
karmazsinvörös buggyos nadrág, fémsisak, aláhulló lófarokkal.
Paulette arra törekszik, hogy vidámságot terjesszen maga körül, a
tisztek szerint azonban ezek a bálok és koncertek „találkák a
halottasházban”.
Ő maga is hirtelen összeomlik. Ezt írja Norvins-nek:
– Tudja, Leclerc azt kívánja, menjek vissza Párizsba. Egyetlen
feltétellel egyeznék bele, ha adna nekem 100000 frankot. Képzelje,
kedves barátom, a nővéremnek, MurAt feleségének, hintaja van. Ő
maga írta meg nekem, és írt az ünnepségekről, bálokról, mindenről,
amivel Bonaparte az ő kedvében jár. Hát azért kell nekem a 100000
frank, hogy szebb hintóm legyen, mint neki, és hogy ott lásson
engem a Tuilériákban, díszes ünnepi öltözetben. Intézze el, hogy a
férjemtől megkapjam a 100000 frankot, és akkor azonnal indulok.
Norvins óvatosan jelenti ezt a főparancsnoknak, aki azt feleli,
esze ágában sincs visszaküldeni a feleségét. Paulette hangulata
megváltozik.
 – A nővéremnek, Mme Murat-nak olyan hintaja van, mint
akármelyik párizsi polgárasszonynak, ő sem különb náluk. Én pedig
itt úgy uralkodom, mint Joséphine, királynő vagyok.
Néhány nap múlva levelet ír Mme Michelot-nak, Leclerc
intendánsa feleségének. Úgy látszik, megint deprimált. A levelét itt
teljes egészében közlöm, kiderül belőle egész gyermekes
zavarodottsága.
„Felhasználom rokonom, Ornano távozását, hogy elmondjam
Önnek, drága barátnőm, mennyire szeretem Önt. Itt az éghajlat
annyira forró, hogy szinte állandóan szenvedek tőle. Sokat
unatkozom, bizony szomorú ország ez. Rengeteg ember meghalt
betegségben, szerencsére Leclerc, Dermid és én megúsztak néhány
múló rosszulléttel. Leclerc megbízott, írjam meg Önnek, hogy ide
akarta hívni az Ön férjét és vele Önt is, de én következetesen
elleneztem, látva a betegségeket és a sok halált; el sem tudja
képzelni, mi van itt. Ha nem ragaszkodnék úgy Leclerc-hez, nem
bírtam volna ilyen soká megmaradni ebben a szörnyű és szomorú
országban, de azt remélem, kedves jó barátnőm, hogy hét hónapon
belül ott leszek Ön mellett, és soha többé nem megyek el Párizsból,
mert túl sokat szenvedtem és szenvedek még most is. Leclerc-nek
annyi az elfoglaltsága, éjjel-nappal dolgozik, mert mindent neki
magának kell csinálnia: tábornokai gyakran csak ártanak neki.
Nagyon fáradt, de remélem, hogy a siker meg fogja vigasztalni.
Dicsősége még növekedni fog. A feketék lázonganak, de Leclerc
észre téríti őket. Egyébként, kedves barátnőm, biztosíthatom, hogy
bennünket nagyon szeretnek itt, mert Leclerc csak azt teszi, ami
helyes.
Befejezem a levelet, mert a sok írástól megfájdul a fejem. Ha
csak a szívemre hallgatnék, soha abba nem hagynám, de gyönge
vagyok. Itt nem olyan jó az egészségem, mint Párizsban: mindig
szomorú dolgokkal, szomorú gondolatokkal találkozom, de hét
hónap múlva, micsoda boldogság lesz! Írjon nekem, és kérje meg
Mme Bacciochit [Elisát], hogy juttassa el hozzám a leveleket. Ritkán
kapok levelet a családomtól. Sajnos mindig oly távol vagyok!
Küldök egy kis befőttet a gyerekeknek, és Önnek két selyem
anyagot. Remélem, tetszeni fog.
Leclerc ezer jókívánságot küld Önnek és M. Michelot-nak.
Nagyon örül, hogy nem hívatta őt ide, a sok halálozás miatt, nem
akart volna szemrehányást tenni magának egy olyan jó ember
halála miatt, mint M. Michelot. Kérte, írjam meg, hogy visszatérve
Franciaországba nagy örömmel tesz valamit szívességet az Ön
férjének. Kéri, most fogadjanak el egy láda martinique-i likőrt, amit
Le Havre-on keresztül küld.
Nagy szeretettel ölelem Önt és a kicsiket is
örök barátnője, Paulette.”
Paulette azt írja: „A feketék lázonganak.” Röviddel ezelőtt
történt valóban, hogy San Domingót elérte a hír: Napóleon 1802.
május 20-án aláírt egy dekrétumot, amely érvénytelenítette a
Konvent 1794. február 4-i, a rabszolgaságot eltörlő határozatát. A
Forradalom örököse kezdi elárulni a forradalmat.
A Mme Michelot-hoz írt levél dátuma 1802. szeptember 11. Két
napra rá fellázadnak a feketékből alakított fél dandárok és Francia-
Cap ellen vonulnak; számos civil csatlakozik hozzájuk, összesen
több mint tízezren vannak. És a sárgaláz annyi emberétől fosztotta
meg Leclerc-t, hogy csak kétezer katonát tud az ostromlókkal
szembeállítani. Az egyik, továbbra is hű fekete tiszt ezt mondja
Leclerc-nek:
– Az angol propaganda és az ital megvadította az embereket.
Ha győznek, lemészárolják a város minden lakóját, fehéreket és
feketéket egyaránt.
Már gyülekezik a tömeg a kormányzósági épület előtt. A
vezérkar őrsége habozik, amikor vissza kell szorítania a gyermekes
asszonyokat, akik könyörögnek, hogy minél előbb szállítsák el őket
innen.
 – Szétkergetjük a lázadókat! – jelentette ki Leclerc.
Vajon ő maga hiszi-e? Az biztos, hogy ismeri a felkelők
hadállását, menetirányát. A szárnysegédek már viszik szét az
utasításait, hogy több helyen támadjanak egyszerre és zavarják
össze a támadók sorait. Hívatja Norvins-t:
– Itthagyok önnél négy őrmestert és egy ágyút. Ha kikapnék,
parancsot küldök, hogy szállítsa hajóra a feleségemet és a fiamat, és
vigyék el őket a hajórajhoz.
Lóra száll, két szárnysegéddel és egy fél szakasz lovassal útnak
indul. A jelenlévő nők könyörögnek Paulette-nek, vigye őket
magával.
– Féltek meghalni – mondja nekik. – Én Bonaparte húga vagyok,
nem félek semmitől. Nem megyek el.
– Ön nem ismeri ezeket a szörnyetegeket.
Paulette Norvins-hez fordul:
– Ígérje meg, hogy ha a felkelők megérkeznek, megöl engem is,
a fiamat is!
– Én bízom Istenben és a tábornokban. Egy pillanatra sem
hagyom el Önt, és ha megjön a parancs, hogy Önöket hajóra
szállítsam, végre fogom hajtani a parancsot.
Már hallatszik az ágyúszó, sőt a puskalövések hangja is.
Közeledik a csata.
Mintegy két óra múlva érkezik egy szárnysegéd.
– A parancs: Mme Leclerc-t és a fiát hajóra kell szállítani.
– Nem megyek – jelenti ki Paulette.
Nem biztos, hogy minden részletében ismerjük ezeket a Norvis
által közvetített jeleneteket. Egy dolog biztos: megparancsolta a
négy őrmesternek, hogy ragadják meg Paulette et és a kis Dermidet,
és vigyék a kikötőbe – ami nem csekély feladat ebben az esztelen
zűrzavarban. Mire Paulette végre megadja magát és a kíséretéhez
tartozó több nővel együtt hajóra száll, újabb szárnysegéd érkezik:
 – Az ellenséget levertük, fejvesztetten menekül. A tábornok kéri
térjenek vissza a palotába. Ő maga is ott lesz nemsokára.
Paulette szenvedélyesen öleli át férjét a találkozáskor:
– Megesküdtem, hogy nem megyek vissza Franciaországba
nélküled!

Ez az életrajz nem védőbeszéd. Megpróbálom mások után a

lehető legjobban megközelíteni Pauline Bonaparte életének
legtöbbször zűrzavaros és botrányos valóságát. Emlékének voltak
védelmezői, akik igyekeztek megfeledkezni a
legmegbotránkoztatóbb vagy legelítélendőbb epizódokról és
jellemvonásokról. Voltak valódi vádlói is, elszánt szidalmazói.
Érdekes hogy a legtöbben és a leghevesebben éppen a San
Domingó-i tartózkodását ítélik el mintha el akarnák homályosítani
mindazt, ami Paulette viselkedésében tiszteletreméltó. Azt
várhatná az ember, hogy amilyen léha és felszínes, kétségbeesik és
összeomlik, amikor a San Domingó-i kaland lidércnyomássá válik.
Nos, nem így történt. Azt a pillanatot kivéve, amikor 100 000
frankot akar, hogy visszatérjen Párizsba, egyébként megállja a
helyét. Nem jajong a vomito negro undorító látványa miatt, azt
mondja, itt marad végig a férje mellett, és marad is.
Adolphe de Beauchamp ezt írja: „Paulette féktelenül beleveti
magát minden élvezetbe, még a buja nőkkel űzött homoszexuális
gyönyörökbe is, ami ebben az országban dívik. És ezeknek a
modern leszbiánusoknak a karjából Debeille generális karjába veti
magát.”
Ki is ez a Beauchamp? Volt rendőrségi alkalmazott Fouché
idejéből. Maga Fouché, Mémoirejában ezt írja: „A trópusok lángoló
hőségében belemerül különféle érzéki Játékokba.” Minden komoly
történész a hazugságok netovábbjának tartja Fouché emlékiratait.
XVIII. Lajos ügynökeinek titkos jelentései közt van egy, 1803. január
15-i dátummal, amely szerint Paulette-nek San Domingóban
viszonya volt Debeille tábornokkal és Boyer tábornokkal, Leclerc
vezérkari főnökével. Végül is, lehetséges. De ne felejtsük el, hogy a
korabeli royalista írások egytől egyig – beleértve a titkos ügynökök
jelentéseit is – arra törekedtek, hogy lejárassák vagy nevetségessé
tegyék Napóleont, a családját és minden hívét. A befeketítés
pálmáját mégsem egy royalista viszi el. Barras, akinek az erkölcseit
jól ismeijük, azt írja Souvenirs-jeiben, hogy Paulette-nek gáláns
kalandjai voltak San Domingóban „nemcsak a hadsereg minden
fehér tagjával, de még a négerekkel is, akiket össze akart
hasonlítani a fehérekkel”. Minden fehérrel! Ez azért sok lett volna
egyetlen nőnek!

A fekete ostromlók feletti, 1802. október 13-i győzelem nem

volt elég a helyzet megszilárdítására. Az expedíció hadtestének
maradványait nem csak kívülről fenyegeti veszedelem. A
demoralizálódás átka csatlakozik a továbbra is dühöngő
sárgalázhoz. Minden este eltemetnek egy tucatnyi áldozatot, és
minden reggel dezertálásokat jelentenek. Ha fél is Paulette, nem
mutatja. Leclerc azt írja Napóleonnak, hogy a felesége „a bátorság
mintaképe. Méltó a bátyjához”. A következő levél olyan, mint a
vészharang: „A felkelők serege napról napra nő, az enyém fogy. A
lázadók minden nap támadnak a síkságon. Mindent felégetnek,
lövöldözéseik elhallatszanak Capba. Lehetetlenség támadnom. San
Domingo elveszett, ha nem kapok a Nivose hó végéig (1803. január
közepéig) tízezer embert.” Leclerc túlságosan optimista, amikor azt
képzeli, hogy addig tartani tudja magát. 1802. október 22-én, reggel
6 óra tájban, kocsira szállás pillanatában rosszul lesz. Ágyba kerül.
Odahívják Peyre doktort, megvizsgálja. Amikor Paulette felé fordul,
a diagnózist le lehet olvasni az arcáról.
Leclerc – a vezérkar és Paulette minden könyörgése ellenére –
nap mint nap felkel, igyekszik továbbra is meghallgatni a
jelentéseket, parancsokat osztogat. Október 31-én jobban érzi
magát, a győzelmes hazatérésről beszél: ez a klasszikus javulás.
Este 10-kor felfogja a valóságot, Boyer generálisnak lediktálja az
utasításait Paulette és a kis Dermid franciaországi visszatérésével
kapcsolatban. Másnap megkezdődik a haldoklás.
Paulette bebalzsamoztatta a férjét. Mielőtt lezárnák az
ólomkoporsót, beletesz egy párnát - hajának két súlyos fonatával
tömte ki. A halott szívét kiemelték és egy arany urnában helyezték
el. Erre Paulette a következő sorokat vésette:
Paulette Bonaparte, Leclerc generális felesége, az V év
kilencedik hónapjában ebbe az urnába zárta a szerelmét, a férje
szíve mellé, akivel megosztotta a veszedelmet és a dicsőséget. A
fia apjának szomorú és drága örökségét csak akkor örökli, ha
örökli erényeit is.
A koporsót nagy katonai tiszteletadás mellett emelték rá a
Swiftsure hajó fedélzetére, felszállt vele Paulette és a fia is. A halotti
hajó november 8-án Franciaország felé fordította az orrát, a kikötő
és a kikötői épületek ágyúinak búcsúhangja mellett.
Nyolc hétig tartott a tengeri út. Paulette ezalatt jószerivel el sem
hagyta a kabinját. Kiszállás előtt átadott egy levelet egy küldöncnek
Napóleon számára: „Rettenetes hajóút után, megrongált
egészséggel érkezem Toulonba – és ez még a legkisebb gondom.
Magammal hoztam szegény Leclerc-em földi maradványait. Sajnálja
a szegény, boldogtalan Paulette-et!”

Paulette nem csak férje földi maradványait, és az impulzív és

könnyed szívének túlságosan súlyos drámai élmények emlékét
hozta magával San Domingóból. Húsában, egyik tenyerében egy jel
van, egy seb amit, mondják, igyekszik rejtegetni. Kortársai nagyon
pontatlanul írták ezt le, mert Paulette körül mindenki, maguk az
orvosok is, igen diszkrétek voltak nem akartak beszélni. Túlságosan
diszkrétek. Amennyire meg lehet érteni, a seb néhány héttel, vagy
néhány hónappal hazatérése után eltűnt. Kockázatos volna
százharminc év távlatából felállítani a diagnózist, egy orvos, dr.
Parlange mégis megtette egy 1938-ban megjelent Étude médico-
psychologique sur Pauline Bonaparte 10 című művében. Ez a seb,
írja, „egy bizonyos betegség második-harmadik periódusára
emlékeztet”. Egy bizonyos betegség: így nevezték több mint egy
évszázadon keresztül a jó társaságban a szifiliszt.

10
Orvosi-pszihológiai tanulmány Pauline Bonapartéról.
 V.

1803 áprilisa. Paulette a fésülködőasztala előtt áll, hosszan vizsgálja

magát a tükörben. Kis kézitükörrel közelít az arcához, megnézi
magát közelről, egészen közelről. Megint a nagytükör, megint a kicsi
újra meg újra. Egy szolgálólány áll a háta mögött. Az Első Konzul
rendőrségének megbízottja, hetente vagy még gyakrabban jelentést
ad. Beszámol mindenről Fouchénak is, akit ugyan 1802. szeptember
13-án menesztettek, de sikerült titokban megtartania a legtöbb
ügynökét.
Pauline Toulonból Párizsba utaztában is sűrűn vizsgálgatta
magát a tükreiben. Először megrémült. „Iszonytató vagyok. Végem
van.” Bizony néhány kortársa is meghökkent Paulette arca
megváltozásán San Domingo után, és ezt le is írták, bár
iszonytatónak nem nevezték. Azt írták: hervadt, fonnyadt.
Éppen elég oka gyűlt össze a fáradtságra: a sziget éghajlata, az
alacsony vidékeken a forróság és pára; a túlságosan fűszeres
egzotikus ételek; a kényelmetlenségek – hiába volt szépszámú
cselédsége –, a közelében dúló harcok. Paulette bátran viselkedett,
de az ágyúk döreje akkor is félelmetes, ha valaki elrejti az
aggodalmait a környezete és saját maga elől. És ez mind nyomot
hagy. Ehhez járult a bánat férje halálakor és a tengeri betegség a
hazaúton. És még egy aggodalom: „Hogyan fogad engem Napóleon,
most hogy San Domingo elveszett?” Erre a kérdésre hamar érkezett
megnyugtatás, egy levél, amit partraszállása pillanatában kapott:
„Édes Pauline-om, értesültem róla, mennyi szenvedésen ment
keresztül. Férje dicsőn halt meg a posztján. Ön méltó volt hozzá és a
halálához. Jöjjön vissza sürgősen! Családja körében, az ő
barátságukban majd vigasztalást lel bánatára. Ölelem, Napóleon.”
És egy utóirat: „Ön elé küldöm Lauristont jöjjön vele a kocsijában.”
Leclerc földi maradványait rendkívüli tisztelettel fogadták,
mintegy nemzeti gyásszal, végig az úton, egészen a temetésig, a
montgobert-i birtokon, 1803. március 9-én. Paulette olyan fáradt,
hogy nem vesz részt a szertartáson.
Párizsban Joseph azt akarja, hogy lakjék nála. „Igazán
szükséged van pihenésre.” Fájó mondat egy hiú asszony fülének.
Még egy hónap se telik el, és Joseph kénytelen figyelmeztetni a
húgát, ne járjon annyit szórakozni.
– A mi egész családunkat most rajtad keresztül ítélik meg.
Bizonyos illemszabályokat be kell tartani.
Paulette visszanyerte veleszületett fékezhetetlen életkedvét.
Gyásza ellenére mindenütt ott látni a szalonokban, a fogadásokon,
ezért inti meg Joseph. Arcáról szinte eltűntek a fáradtság és a bánat
jegyei. Joseph nem tudja megakadályozni a húgát abban, hogy
valóra váltsa régi álmát, amit a trópusok nehéz napjaiban
dédelgetett: hintót akar. Paulette hintaja, a gyász ellenére, csupa
arany. Biztosra vehető, hogy „kis Leclerc”-jének az elvesztése
mélységesen megrázta Paulette-et. De a hiúsága legyőzhetetlen.
Párizs 1803 tavaszán igen élénk város, és a szerencse kedveltjei
számára igen vidám is. Úgy látszik, senki sem törődik San Domingo
elvesztésével, mi egyéb az, mint néhány hold hegy, tele négerekkel.
Franciaország békében él, amióta Marengónál megverte Ausztriát,
és 1802. március 25-én aláírták az amiens-i békét Angliával. Senki
sem vette észre, hogy ez a béke valójában csak fegyverszünet, és
nemsokára megszegik. Hogyan is gondolhatna valaki ilyesmire,
amikor Párizsban hemzsegnek a külföldiek, többségükben angolok?
Mindnyájan kíváncsiak voltak, mivé lett Franciaország a forradalom
fantasztikus megrázkódtatása után. Van, aki éppen csak egy napra
érkezett, abban a reményben, hogy megláthatja Bonapartét.
Bessborough kontesz, aki XVI. Lajos idejéből ismerte
Franciaországot, ezt mondta: „Vitathatatlan, hogy sok minden
megváltozott Franciaországban, de milyen érdekes ez!” A
negyvenegy éves nő ismerte Marie-Antoinette-et is, annakidején
fogadta őt az udvar. Férjével együtt 1802 decemberétől 1803
márciusáig tartózkodott Párizsban. Találkoznak Moreau, Junot és
Berthier tábornokokkal; az Ancien Régimé-től annyira eltérő
modoruk nagyon szórakoztatja őket.
Joséphine, Juliette Récamier és Paulette Bonaparte az a három
asszony, akikről a legtöbbet beszélnek a szalonokban. Paulette-et
mindenhová meghívják, és ő fel tudja mérni, milyen fontosságot
nyert az örökös Első Konzul húgának minőségében. „Ő
kormányozza Franciaországot.” Úgy érzi, hogy a boulevard de
Courcelles-i lakása már nem felel meg a rangjának, ezért vásárol
egy gyönyörű palotát a Faubourg Saint Honorén, a hat hónappal
előbb elhunyt duc de Charost örököseitől. Ebben az otthonában
figyelhettük meg, amint hosszan fürkészi az arcát két tükre előtt.
Az Hôtel de Charost 400 000 frankba került, de Paulette nem
fogyott ki a pénzéből. Leclerc több mint egymilliónyi vagyont
hagyott rá, nem is számítva a montgobert-i birtokot, egy házat a rue
des Victoires-on és egy birtokot Lombardiában. A házassági
szerződés értelmében a fiatal özvegy mintegy 700 000 frankra és a
kis Dermid örökségének haszonélvezetére számíthat. Napóleon
magánpénztárából 60 000 frankos kegydíjat juttat neki, és külön
300 000 frankot a Charost palota átalakítási költségeire.
Ennek a palotának a díszudvara a rue du Fraubourg Saint
Honoréra néz, a másik homlokzata egy a Champs Elysées-ig nyúló
parkra, melynek mindkét oldalán paloták parkjai terülnek el. A
Charost-palota később, mind a mai napig, Nagy-Britannia
követségének székháza lett. Mme Campannak igaza volt, amikor
Paulette intelligenciáját emlegette. Ezt az intelligenciát csak ott
alkalmazza, ahol az neki kellemes, de ott aztán sikerrel. Mindenki
megcsodálja, milyen jól alakította át házának belsejét. Semmi sem
emlékeztet többé az Ancien Régime-re. Paulette kívánsága az volt,
hogy a berendezés és a dekoráció „menjen vissza Egyiptomig”:
szfinxfejekkel díszített márvány kandallók, egyszerű vonalú
bútorok, oroszlánkörmös lábakkal. Íme egy olyan új divat, amely
megnyeri a híres báty tetszését.
A női ruhák legújabb divatja kevésbé tetszik neki, olyannyira,
hogy egy hivatalos fogadáson tüntetőleg elhagyja a termet, mert túl
mélynek tartja a hölgyek dekoltázsát. De a kor divatcégei nem adják
meg magukat. Mindinkább teret hódítanak a női test formáit
visszaadó ruhák, melyek a terror után jelentek meg a színen. Éppen
csak annyit ért el a majdnem-uralkodó, hogy hivatalos fogadásokon
szemérmesebb ruhákat viselnek a nők. Ha Paulette-et meghívják a
Tuilériákba, ő is aláveti magát ennek a szabálynak, de máshol „a la
Psyché”-ruhákat visel, mélyen kivágva, mell alatti övvel, uszállyal.
Leroy, a fiatal de nagyon sikeres női szabó öltözteti őt is, mint
Joséphine-t, Mme Murat-t, Mme Récamier-t, Mme de Staelt. A
férfiak mind biztosítják Paulette et, hogy rövid, göndör frizurája
minden eddiginél jobban áll neki.
Párizsban javában folynak a mulatságok, miközben egész
Európát alapjaiban megrázó események érlelődnek. Az amiens-i
békét veszélyeztető Érisz almája: Málta. A brit kormány 1802.
március 25-én hosszas habozás után aláírta a szerződést, és ezzel
kötelezte magát, hogy kivonul a szigetről. Franciaország a maga
részéről vállalta, hogy visszavonja csapatait Dél-Olaszországból.
Napóleon azt kívánja, hogy Nagy-Britannia tegye meg az első lépést,
London azt válaszolja: „Csak Ön után.” A diplomáciai testület egy
fogadásán Napóleon hevesen kikelt Witworth nagykövet ellen. A
helyzet súlyosbodik.
Bonaparte látta, hogy közeledik a vihar. 1803. március 25-én
kiadta a parancsot vezérkari főnökének, Berthier-nek, hogy küldjön
a boulogne-i táborba gyalogságot, tüzérséget, muníciót és élelmet.
Az ország belterületén állomásozó ezredek fokról fokra haladtak a
La Manche és az Északi-tenger irányába „Saint-Omer és környéke
készüljön fel 40 000 ember és 6-7000 ló fogadására.” Húsz francia
városban, még a tengertől távol is egészen Párizsig, Compiégne-ig,
Colmarig és Strasbourgig építik a partraszálláshoz szükséges
dereglyéket az angliai invázióhoz.
Eközben Paulette Bonaparte két fogadás között azt mondja
barátnőjének, Laure Junot-nak: „Úgy unatkozom!”
Minden uralkodó és minden kancellária arra az emberre
szegezi a szemét, aki a kezében tartja Franciaország sorsát és talán
Európa nyugalmát is. Csodálnivaló, hogy nem gurult méregbe és
még csak meg sem rántotta a vállát, amikor Joseph közölte vele,
hogy Paulette unatkozik, és ha nem találnak neki sürgősen férjet,
akármilyen bolondériára vagy őrültségre képes.
Napóleon megőrzi a nyugalmát. Az a véleménye, hogy ebben a
magasságban, ahová ő eljutott, húga újbóli férjhezmenése államügy.
– Olyan férfit akarok férjéül, aki előkelő születésű, jómódú és
aki hasznomra lehet diplomáciai eljárásaimban. Azt hiszem, már
tudom is, ki lesz a megfelelő.
Néhány napra rá Napóleon kimondja annak a nevét, akire
gondolt: Francesco Melzi d’Eril gróf, a nemrégiben alakított Olasz
Köztársaság alelnöke – az elnök maga Napóleon. Nőtlen, ötvenéves.
Fel sem merült, hogy előbb megkérdezze Paulette-et. Napóleon
tudja, hogy a húga, szeszélyes viselkedése ellenére,
engedelmeskedik neki, ha valóban fontos elhatározásról van szó.
Olasz szárnysegédje útján puhatolódzott Melzinél.
Az Olasz Köztársaság alelnöke Milánóban, ahol lakott,
annakidején láthatta és megfigyelhette, hogyan viselkedik Paulette.
Nyilvánvaló, hogy nem válik belőle megnyugtató feleség. Melzi nem
erre hivatkozott, amikor rendkívül udvariasan elhárította a
felajánlott megtiszteltetést. A korát említette, és azt, hogy az életét
kizárólag amúgy is túlságosan kimerítő feladatainak akarja
szentelni.
 Napóleonnak még meghökkenésre sem maradt ideje. Joseph
közli vele, hogy Paulette, időközben belehabarodott valaki másba.
Az is olasz, az is herceg, szép név viselője. Apja halála óta ő a ház
ura, és ez a ház fényben és pompában vetekszik V. Pál pápáéval, aki
a művészetek barátja és Bernini pártfogója. Huszonnyolc éves,
nőtlen, hatalmas birtokai vannak Olaszországban, gyönyörű
palotája Rómában, és Európa-szerte híres műgyűjteménye.
Unatkozott (ő is) Rómában, nagy csodálója a Francia
Forradalomnak és Napóleon Bonaparténak, ezért 1803. március
végén Párizsba ment, hogy ott tiszteletét nyilvánítsa Caprara
bíborosnak, a pápai legátusnak. Két hónapra rá már mindenütt ott
látni a fővárosban, pompás magavezette négylovas hintaján. A
szalonok kedvence, mert jóképű, előkelő és mindent tud a nagy
családokról. Ez nagyjából az összes tudománya, de mit számít, így is
mindent megkaphat.
A kor divatos festőjének, Gérard-nak a festményén láthatjuk
Camillo Borghesét, arany hímzésekkel borított csodálatos
öltözetben, bal vállára vetett bársony köpennyel, és valamelyik
római rend nagykeresztjével a mellén. Testének két részét dicsőítik
különösen a nők: az arcát és a lábát. Fekete, hullámos a haja, a
szeme is sötét és csillogó, pofaszakálla fekete, orra, álla hibátlan.
Ami a lábát illeti – szűk nadrágban és fehér selyemharisnyában –,
tudjuk, hogy akkoriban a festők mindig atlétaizmokat kölcsönöztek
modelljeiknek, akkor is, ha a valóságban csenevészek voltak De a
szép Camillo combja és lábikrája, amint járt-kelt a szalonokban,
valóban elbűvölte a hölgyeket.
Camillo Borghese gyakran mondja: „Forduljon Angiolini-hoz.”
Angiolini az ő bizalmi embere, a toscanai nagyhercegség volt párizsi
képviselője, aki nem akarta otthagyni azt a fővárost, amikor a
hivatala megszűnt az Alpokon inneni köztársaságok alakulásakor.
Most a herceg ügyeit intézi. Ő az, aki értesül róla, hogy Napóleon
jobban igyekszik férjhezadni Pauline-t, mint valaha, és ezért
bemutatja Camillót Joseph Bonaparténak, akivel 1798-ban
ismerkedett meg Rómában. Joseph saját házában megszervezi az
első találkozást, majd a következőt Luciennel. Paulette meg van
győződve róla, hogy egy ilyen szép férfi, mint ez a herceg, tüzes és
fáradhatatlan lehet az ágyban, és beleszeret.
Az egész Bonaparte család úgy véli, hogy a kapcsolat a
Borghese-családdal hízelgő számukra és hasznos lesz a párizsi
társaságokban. Napóleon lelkesen hozzájárul a házassághoz.
Angiolini lepődik meg elsőnek, amikor Camillo, aki csak most
vette észre, mi készül ellene, meghátrál:
– Egyáltalán nem óhajtok nagy politikai házasságot kötni. És
nem vagyok szerelmes Paulette Bonapartéba.
Napóleon nem titkolja, hogy nem csak csalódott, egyenesen
sértett. Josephet teljesen lesújtotta a hír. De Angiolini nyugtatja,
hogy még nincs veszve minden.
– Felkeresem a nunciust.
Caprara bíborosnak az a véleménye, hogy a konzul egyik
húgának és egy nagy római hercegnek a házassága igen hasznos
volna a Szentszék számára, és hogy Camillo Borghese ez alól nem
vonhatja ki magát. Joseph június 21-én levelet kap Angiolini-tól: „A
dolog el van intézve. Borghese herceg végtelenül boldog volna, ha
az Első Konzul abban a tisztességben részesítene, hogy a húgát
hozzá adná feleségül.”
Meg három hetébe sem került Angiolininak hogy más
véleményre bírja a szép fiatalembert. Camillo csak azt kéri, hogy
addig ne hozzák nyilvánosságra a házasság tervét, amíg ő nem
tudatta anyjával, „aki iránti szeretetemnél csak a tiszteletem
nagyobb” – mondja. A kedves mamának nincs ellenvetése. Így hát
mindenki elégedett: a pápa, Napóleon, Joseph Angiolini (akinek
bejelentették, hogy közvetítése bőséges jutalmat nyer) és Caprara
bíboros. És természetesen Paulette, aki azt szeretné, ha
haladéktalanul megtartanák az esküvőt. Egy miniatűrfestőt küld a
herceghez, hogy medaillonra készítse el az arcképét. „Örökké a
szívemen fogom hordani” – ígéri. Úgy véli, hogy Borghese „bájos és
sikkes”. És már előre élvezi azt a gondolatot, milyen arcot vágnak a
nővérei, amikor majd kiszáll a minden ajtaján hercegi koronával
díszített hintóból.
A nemrégiben kihirdetett magánjogi törvénykönyv értelmében
az özvegy asszony csak tíz hónappal férje halála után mehet újra
férjhez. Leclerc 1802. november 2-án halt meg, Paulette így csak
1803. szeptember 3-a után mehet férjhez. Meg akarja rövidíteni a
várást, Napóleon elutasítja a kérését. De nem ellenzi, hogy
végbemenjen az, amit ő a legfontosabbnak tart: egy előnyös
házassági szerződés aláírása augusztus 23-án. Paulette 800 000
frankos hozományt ad Borghesének, az Örökös Konzul ajándékát.
Megmarad neki az őt illető rész a Leclerc-örökségből. Borghese
csak a hozományban részesül, és ő évente 20 000 frankot ad a
feleségének „kisebb kiadásokra”. Paulette, mint rangbeli özvegy, 50
000 frank évi kegydíjat kap, amit ott költhet el, ahol akar,
hozományának megrövidítése nélkül – ezt visszakapja, ha túléli
Borghesét. Élete végéig joga van rá, hogy a Borghese-palota tetszése
szerinti részében lakjék, és két hintót használjon. „Két hintót! Hát
nem csodálatos?”
A közjegyző, Laguideau, készítette el annakidején Bonaparte és
Joséphine házassági szerződését is.
Van valami homály, bizonytalanság, sőt mondhatnánk
bohózatba illő Paulette második házassága, pontosabban az
esküvője körül. Vagy a két esküvője körül, mert hát kettő volt.
Angiolini június 21-én ezt írja Josephnek: „A dolog el van
intézve.” Júliusban Paulette közelebb akarja hozni az esküvő
időpontját, Napóleon nem egyezik bele. Augusztus 23.: megkötötték
a szerződést. Nem sokkal ezután Paulette azt mondja Josephnek,
hogy nem bír várni novemberig. Joseph, valami újabb bolondériától
tartva, megszervezi a titkos egyházi esküvőt, Mortefontaine-ban,
augusztus 28-án. Egy olasz pap adja rájuk az áldását. A tanúk
Joseph, Lucien és Angiolini.
Mindez Napóleon tudta nélkül történik, aki éppen Észak
Franciaországban ellenőrzi az angliai invázió előkészületeit.
Visszaérkezik, és abban a hiszemben, hogy Paulette esküvője csak
novemberben lesz, meghívja őt Borghese nélkül egy gálaestre a
Tuilériákba. Néhány nap múlva Saint-Goud-ba is meghívja, ismét
Borghese nélkül. Nem tudni, melyik pillanatban fedezte fel, hogy
Paulette és a tanúk kijátszották. Az összeesküvők két-három napig
rettegnek az iszonyú dühkitöréstől. Napóleon egyszerűen ennyit
mond: „Nem megyek el a polgári esküvőre.” Ez az egyetlen büntetés.
Politikai szempontból a házasság nagyon is megfelel Napóleonnak,
ezért lenyeli a békát. A november 9-i polgári esküvőn a következők
jelennek meg: Letizia, Joseph és felesége Julie Clary, Louis és
Hortense, Caroline (a volt Maria-Annunziata), Bacciochi, Mme Gary
és a lánya: Mme Bernadotte, az Ancien Régime néhány előkelősége,
köztük Stanislas de Girardin az ermenonville-i vár ura. Minden jó,
ha a vége jó.
Nyilvánvaló, hogy Paulette azért sürgette az esküvőt, mert
minél előbb be akarta teljesíteni a házasságot. Rettenetes
csalódottságát csak a polgári esküvő után ismerte be.
Hivatalos esküvője másnapján Paulette először is bejelenti,
hogy nem indul azonnal Rómába a férjével, ahogyan ezt a protokoll
és a diplomácia megkívánja. Tudja, mennyit foglalkoznak a párizsi
szalonokban az ő hercegi házasságával. Most indul a téli szezon: a
Borghesék hihetetlenül pazar ékszere, amit az ő szándékainak
megfelelően újrafoglaltak és kiegészítettek, most érkezik vissza az
ékszerésztől. Csak nem mond le erről a párizsi diadalról? Legalább
ez kárpótolja a nászéjszaka sikertelenségéért.

Érdemes megnézni, hogy az Ancien Régime tagjai, akiket

Napóleon annyira igyekezett magához édesgetni, hogyan
vélekedtek egy Borghese és egy Bonaparte házasságáról. A szép
Camillo egyik titkára, Maxime de Villemarest írja:
„Bele kell élni magunkat ennek a házasságnak az idejébe, fel kell
ismernünk, hogy a magukat nagyoknak nevezők hiúsága milyen
nyomorúságos volt, csak így tudjuk elképzelni, milyen hatást keltett
ez a kapcsolat az arisztokraták szalonjaiban. Brumaire 18. óta a volt
nemesek, akiket Joséphine udvara dédelgetett, kezdték
visszanyerni régi gőgjüket és fontosságuk tudatát, és bár abban
egyetértettek a Faubourg Saint-Germainen, hogy Monsieur de
Bonaparte eléggé elfogadható nemesember, némi iróniával
hozzáfűzték: Végre lesz tehát egy valódi hercegnő a Bonaparte
családban. Sok ember szemében igen nagy megtiszteltetésnek tűnt,
hogy a kormány feje kapcsolatba kerülhetett egy római herceggel.
Sem az Itáliában szerzett babérok, sem az újabbak, a marengóiak,
bizonyos emberek szemében nem értek fel azzal a joggal, hogy
valaki a címerében két keresztbe tett kulcsot mutathatott fel.”
Napóleonnak most Paulette nem egyéb, mint egy figura a politikai
sakktábláján, és fel sem merülhet, hogy húga kedve szerint erre
vagy arra lépjen. 1803. november 11-én ezt írja a boulogne-i
táborból:
„Asszonyom, Borghese hercegnő, néhány napig még távol
leszek. De közeledik a kellemetlen évszak, az Alpokat beborítja a
jég, utazzék el Rómába. Tűnjön ki kedvességével, kötelezzen le
magának mindenkit, legyen rendkívül előzékeny a rokon hölgyek és
a férje házának barátnői iránt. Öntől többet várnak, mint bárki
mástól. Legfőként igazodjék az ország szokásaihoz, ne vessen meg
semmit, mondja mindenre, hogy milyen szép, és sohase mondja
semmiről: Párizsban jobb. Mutasson nagy ragaszkodást és
tiszteletet a Szentatyához, akit én nagyon szeretek, és aki erkölcsei
egyszerűségénél fogva méltó arra a rangra, amit betölt. Mindabból,
amit hallani fogok az Ön magatartásáról, a legjobban annak
örülnék, ha azt hallanám, hogy jó. Az egyetlen nemzet, amelynek
egyetlen tagját sem szabad fogadnia a házában, az angol.
Mindaddig, amíg háborúban állunk, nem szabad a társaságába
fogadnia őket. Szeresse a férjét, tegye a házukat derűssé, és főleg ne
legyen sem szabados, sem szeszélyes. Ön huszonnégy éves, ideje,
hogy érett és józan legyen. Szeretem Önt és mindig örömömre fog
szolgálni, ha azt hallom, hogy boldog. A bátyja, Bonaparte.”
Ezt a levelet nem diktálta, a saját keze írása. Joachim Kühn
német történész közzétette a fakszimiléjét. Aki nem ismeri jól
Napóleon kézírását, az olvashatatlannak tartja ezt a szöveget, olyan
tempóban íródott, mint egy lovassági roham, vagy még annál is
sebesebben. És mégis, milyen súlya van minden mondatnak!
Paulette megértette, hogy szó sem lehet engedetlenségről, nem
térhet ki, nem ravaszkodhat.
1803. november 14-én elhagyja Párizst, gyorsított
előkészületek után: ki kellett választania a toaletteket (csak egy
részüket, a többi majd néhány nap múlva követi őt), az
arcfestékeket, illatszereket, az ajándékokat, mindent elhelyezni a
málhában, figyelni, nem felejtettek-e el valamit. A cselédlányok,
szobalányok, komornák sürögnek-forognak. November 16-án
Lyonban lesznek, 25-én Milánóban, és december 1-jén Firenzében.
Napóleon már hozzáfogott, hogy felborogassa Európa trónjait
és határait, így a volt toscanai nagyhercegség most Etruriai
királyság lett. Paulette-et és férjét az uralkodóházak hercegeinek
kijáró szertartásokkal fogadják.
Ennek az országnak az uralkodója a spanyol Mária Lujza, aki
nemrégiben maradt özvegyen. Gyásza ellenére ragaszkodott hozzá,
hogy Paulette és Borghese herceg tiszteletére bankettet adjon a
Palazzo Pittiben. Mária Lujza kicsi, csúnyácska, rosszul öltözött.
Paulette, amikor meglátja, nem tudja visszatartani kitörő kacagását.
Körülötte kínos csönd támad. Szerencsére a csúnyácska királynő
maga a jóság. Nemcsak, hogy nem akarta észrevenni Paulette
neveletlenségét, de minduntalan a legmelegebb barátságot
tanúsítja iránta, később a sorscsapások és bajok idején is. Paulette-
et meghatja a királynő türelmessége; női ösztöne megérezteti vele,
hogy olyan emberrel találkozott, aki feltétel nélkül fogja őt szeretni,
valahogy úgy, ahogyan egy gyereket szeretünk.
– Meg akarom ajándékozni valamivel – mondja Feschnek, aki
ugyancsak részt vesz az expedícióban.
Paulette ír Mme Michelot-nak, az intendáns feleségének, és
megrendel két ruhát a királynő számára: „Olyan jó asszony ez,
elhalmoz barátsága és figyelmessége jeleivel. A ruháknak Szent
Lujza-napjára meg kell érkezniük Firenzébe. Az egyiket, egy
rózsaszín kreppet, hímeztesse ki, de ne Mlle Laive-val, mert az
szörnyen drága volna. A másik sokkal olcsóbb fantázia-toalett
legyen, Mme Germaud-tól.” Íme az előkelő nő egy jellegzetes
jellemvonása: ha saját magáról van szó, nyakló nélkül szórja a
pénzt, hogy csilloghasson és örömét lelje a ruhában. De ha másé
lesz, nem kell túlzásokba esni. Igen, Paulette, a hajdani mezítlábas
korzikai kislány, ma már az előkelőségek közé tartozik. Ezt teljes
mértékben át is érzi, amikor a francia expedíció átlépi a pápai állam
határát: innen kezdve a Borghese házaspárt díszőrség osztagok
fogadják és kísérik végesteien-végig, olyan pompás férfiak, hogy
Paulette meg nem állja, hogy ne lornyonozza őket.
Fesch bíboros az utazás alatt kicsit pontosabban meg akarta
ismertetni annak a családnak a jelentőségével, amelynek most tagja
lett:
– V. Pál pápa a Harmincéves háború elején halt meg.
Pontifikátusának tizenhat éve alatt hatalmas vagyonokat juttatott
az unokaöccseinek. Az ön férjéé a nápolyi királyságban a sulmonai
hercegség, három birtok és kilenc kastély a Szabinok földjén,
harmincegy a Róma környéki tartományokban, tizenegy ház
Rómában magában, a Fontanella-palota, amely akkora, mint egy
város, és egy „villa” a Porta Pincianán túl, amelynek másfél mérföld
a kerülete.
 Paulette kissé szórakozottan hallgatja a Borghese palota
kincseinek az ismertetését. De amikor Európa egyik legszebb
épülete előtt kiszáll a kocsiból, közeledni látja az özvegy hercegnét
és mögötte az egész Borghese-családot, fiatalokat, öregeket,
férfiakat, nőket, mindet elegáns ruhákban, előkelően, és mind
mosolyogva fogadják őt, be kell vallania magának, hogy ez olyan,
mint egy tündérálom.
A hercegnő szeretetteljesen megcsókolja és azt mondja, máris
úgy szereti, mint a saját lányát. Tiszteletteljes távolságban
sorakozik fel harminc férficseléd, a család színeivel kizsinórozott
libériában. Mindjárt ezután megjelenik Vatikán állam bíboros-
titkára, Consalvi, és tiszteleg Fréron volt szeretője előtt. Ó, milyen
távolinak, elfeledettnek tűnik minden, ami elmúlt!
– Őszentsége bizonyára nagyon örülne, ha Önt fogadhatná –
mondja a bíboros-titkár.
– Még nagyon fáradt vagyok az úttól – feleli Paulette.
A valóság az, hogy minél kevesebbet akar nyilvánosság előtt
mutatkozni, amíg meg nem érkezett Párizsból minden toalettje.
Amint itt vannak a ruhák, kihallgatást kér a Szentatyától, és meg is
kapja az időpontot: december 13-át. A látogatókat általában egy
kerti pavilonban fogadják. VII. Pius azzal jelzi, mennyire örül, hogy
Paulette bekerült a Borghese családba, hogy magánlakosztályában
fogadja, oda kísérik be őt, Fesch bíborost és az özvegy hercegnőt.
Nem maradt fenn sem az, amit a pápa mondott Paulette-nek, sem az
ő válasza, de abból a levélből, melyet Consalvi küldött Caprara
nunciusának, kiderül, hogy Paulette nem követett el semmiféle
szertelenséget, sőt kifejezetten jól viselkedett: „Túlzás nélkül
mondhatom Őeminenciájának, hogy a pápa minden várakozásánál
elégedettebb volt vele, és a hercegnő is elégedett volt a pápával. Egy
csodálatos rózsafüzért és egy pompás kámeát kapott tőle
ajándékba.”
 13-án és 14-én nagy fogadások vannak a Borghese palotában,
egymást követik az ünnepségek és a bankettek. A római
arisztokrácia rendszerint hűvös és felfuvalkodott, de alkalmanként
szívesen megszerzi magának azt az örömet, hogy felvonultassa
gazdagságát és pompáját. Az ünnepségek fényéhez hozzájárulnak
az Örök Városban tartózkodó külföldi diplomaták és feleségeik; itt
láthatjuk a felső papság, a bíbornoki testület tagjait, és,
természetesen, Consalvi pápai állami bíboros-titkárt. Igazán csak a
pápa maga hiányzik. „Ez a hölgy – írja Paulette-tel kapcsolatban
Consalvi – valóban rendkívül szívélyes, a modora a legkedvesebb,
annyira, hogy azt mondhatjuk, egyesíti magában a test és a szellem
minden báját.”

Paulette újabb tanújelét adja mélységesen ingatag jellemének.

Még nem telt el két, ünnepségekkel teli hét sem, aminek pedig ő
volt a királynője, amikor egy nap vágyakozással teli levelet ír Murat-
nak, Párizs frissen kinevezett kormányzójának: „Ön tehát búcsút
mondott a szép Itáliának! Nagyon szeretném én is itthagyni egy
kicsit, hogy viszontlássam a családomat és azt az édes
Franciaországot, melyre akaratom ellenére is folyton gondolok.
Nem tudom, de azt hiszem, Róma levegője nem tesz jót nekem.
Állandóan náthás vagyok. Az én kis Camillóm kénytelen volt
elutazni Nápolyba, halaszthatatlan ügyek intézésére; ezerfélével
bízott meg, amit Önnek kell megírnom. Visszatérve majd ő maga
válaszol az Ön szívélyes levelére. Boldog vagyok, hogy a jó Caroline
nem felejti el a nővérét. Kérem, ölelje meg melegen az én
nevemben. Remélem, hogy nemsokára mindnyájan együtt leszünk
Franciaországban, elégedetten és gratulálunk egymásnak az
eseményekhez. Isten Önnel, kedves Murat, ezer simogatást küldök a
kis gyermekeinek. Ölelem Önt és az én drága Caroline-omat, kérem,
higgyék el mind a ketten, hogy nagyon szeretem önöket. Ne
felejtsek el a nővérüket, Bonaparte-Borghesét. Ezer üdvözlet az
egész Bonaparte családnak.”
Nyilvánvalóan kevésbé fájna a távolság Párizstól, ha Camillo
Borghese nyújtani tudná azt a kielégülést, amit joggal elvárhatna a
férjétől. Nem sokkal később kitárja szívét Laure Junot-nak:
„Szívesebben maradtam volna Leclerc generális özvegye 20 000
frank kegydíjjal, mint hogy egy eunuch felesége legyek.”
Íme, ez világos, még ha az eunuch kifejezés túl erős is. A szép,
pompás alakú és elegáns Camillo tehát nagy csalódást okozott az
ágyban. De ne felejtsük el, hogy minden Bonaparte, és elsősorban
Paulette, rendkívül forróvérű. Bizonyára nehéz napokat élt át,
amikor bele kellett törődnie, hogy pompás hercege soha sem lesz
képes őt kielégíteni.
Paulette csalódott. És ugyanakkor a férje is elégedetlen vele,
mert hiszen Paulette haladéktalanul hozzálát, hogy a hitvesi ágyon
kívül keresse az örömet.
Borghese ír Angiolininak, 1804. március 21-én, és már néhány
mondat rávilágít a szomorú valóságra, amit ez a látszatra oly
ragyogó házasság rejt. Borghese azzal kezdi, hogy „állandóan
elégedetlen Paulette-tel”, felsorolja néhány kisebb panaszát, aztán
rátér a lényegre:
„Ostobán hagyta, hogy a kezembe jusson egy levél: az életemet
adtam volna azért, hogy ne lássam. Azt hiszem, ha lehetetlen volt is
tagadnia, a vallomása mindent elsimított volna. Nem ez történt.
Egyébként én nem is bánom. Csak azt óhajtom, hogy mindazok,
akiket magunkkal hoztunk Franciaországból, menjenek vissza. Ez
nem szeszély részemről, okom van rá, egyetlenegy ember sincs
köztük aki a becsülésemet megérdemelné, és ez a környezet
megakadályozza, hogy Paulette felől nyugodt lehessek.
Ragaszkodtam tehát ehhez az elgondolásához [mármint
hazaküldeni Franciaországba Paulette kíséretét], de ő éppen
ellenkezőleg, tejesen fölöslegesen elmondta a nagybácsinak
[Fleschnek]. Következésképpen ki tudja, hogyan fog ez végződni!
Egy biztos, igyekszem nem kimutatni a rosszkedvemet, ám
magamban majd szétrobbanok, de nem azért, mert feláldoztak
engem egy másikért, ahhoz már túl sokat megéltem, hogy
ilyesmivel törődjem. Higgye el, hogy alig egy órával azután, hogy azt
a levelet megtaláltam sikerült összeszednem magam, és nyugodtan
beszéltem vele. Nem segített semmin. Azért mondom el ezt Önnek,
aki szerepet vitt a mi házasságunk létrejöttében, hogy ha valamikor
hall rólunk valamit, tőlem tudja az indokaimat.” A levél így
végződik: „Adjon hírt magáról és tanácsot nekem.”
Szegény Borghese, szánalomraméltó Borghese, és
meggondolatlan Paulette! Minek kellett levelet írnia, amikor
cinkostársa nyilvánvalóan Rómában volt – bár a nevét nem tudjuk.
Meg sok bajt fog okozni Paulette nek, hogy érzéki hullámzáasainak
tökéletesen átadja magát. Fesch, akinek Paulette elmondta a dolgot,
jónak látta az egészet megírni Napóleonnak, aki április 6-án így
fordul a húgához:
„Asszonyom, édes húgom, fájdalommal értesültem róla, hogy
nem volt annyi józan esze, hogy alkalmazkodjék Róma városának
erkölcseihez és szokásaihoz, hogy megvetést tanúsított lakói iránt,
és hogy szüntelenül Párizsra vetette a szemét. Bár igen nagy dolgok
foglalnak el engem, mégis közölnöm kell Önnel kívánságaimat,
remélve, hogy igazodik hozzájuk. Szeresse a férjét és a családját;
legyen előzékeny, igazodjék Róma városának erkölcseihez, és vésse
jól a fejébe, hogy ha az Ön korában továbbra is hallgat a rossz
tanácsokra, nem számíthat többé énrám. Ami Párizst illeti, legyen
meggyőződve, hogy itt semmiféle támaszt nem találna, és hogy soha
másképpen nem fogadnám Önt, csakis a férjével együtt. Ha
szakítanak, az kizárólag az Ön hibája lesz, és akkor kitiltom
Franciaországból. Elveszíti a boldogságát és az én barátságomat.”
Napóleon még valamennyire megőrzi a formákat, de a keze
annál súlyosabb. A hatalmas Első Konzul már tudja, hogy nem
egészen két hónapon belül a Szenátus császári hatalommal fogja
felruházni. Paulette újra és újra elolvassa az ultimátumot. Egy
huszonnégy éves asszonynak el kell fogadnia, hogy „egy eunuch
felesége legyen”, nehogy elveszítse azt a barátságot, amely nélkül –
a fenyegetés világos – száműzetés, nyomor, szerencsétlenség vár rá.

Antonio Canova negyvenhét éves, Európa-szerte ismert mester,

amikor Paulette Bonaparte megrendeli nála a szobrát. A szobrász
azt üzeni vissza a küldönc-kamarással, hogy nagy
megtiszteltetésnek tartja a megrendelést, de nagy sajnálatára a
legjobb esetben is csak egy év múlva állhat a hercegnő
rendelkezésére.
Másnap Paulette személyesen jelenik meg a műteremben. Mire
elmegy, Canova egy hónapra módosította az egyéves várást.
– A hercegnő életnagyságú szobrot óhajt, antik stílusban. Még
mielőtt megláttam volna ruhátlanul, felismertem, hogy szép
modellem lesz. Azt ajánlottam, vadászó Dianának mintázom meg,
de nem akarta. Mikor Vénuszt említettem, azonnal igent mondott.
Megbeszéltük, milyen pozitúrát vegyen fel.
A Venus vitrix, a Győzelmes Vénusz, Canova egyik legismertebb
műve Európában. A szerelem istennője a csípője tövéig meztelen,
félig elhever egy szófán, jobb karjával párnákon könyököl, baljában
almát tart, Parisz ítéletének győzteseként.
A siker biztos. Szépség, báj, fiatalság. Ami a hasonlóságot illeti, a
kortársak egyetlen fenntartása az arckifejezésre vonatkozott:
komolyabb, méltóságteljesebb, mint Paulette szokásos élénk arca.
Az antik világ szobrászai egyenest vésővel estek neki a kőnek. A
múlt században más metódust alkalmaztak. (Némelyik szobrász ma
visszatér a régi módszerhez.) Ez a másik eljárás, amit a
hellenisztikus kor görögjei fedeztek fel, abból áll, hogy először
közönséges agyagból, fazekasagyagból, vízzel oldott
gipszmasszából vagy esetleg viaszból megmintázzák a modellt. Ezt
a mintát rábízzák egy mesteremberre kivitelezőre vagy
faragómesterre, aki a kívánt méretben kifaragja a követ, az
arányokat léptékmérővel vagy görbeszárú körzővel visz át. A
művész az így nyert szobrot maga dolgozza meg különféle
szerszámokkal, köztük vésővel. Guillaume de Humboldt levele
(akkor Poroszország követe volt Rómában) arra enged
következtetni, hogy Canova nem dolgozta meg közvetlenül a követ:
„Canova készíti Borghese hercegnő szobrát; jelenleg gipszben
látható a szobor a műtermében, és állítólag nagyon hasonlít az
eredetijére.” Nem tudjuk, hány alkalommal kellett megjelennie és
hogyan viselkedett, amíg modellt ült. Nem tudjuk, hogy csak az
arcot készítette-e a művész az eleven minta után és a testet
hozzáképzelte. Két ellentétes vélemény szól erről:
– Paulette teste nem lehetett olyan tökéletes, mint a szobron.
A San Domingó-i fáradalmak biztosan rontottak teste
szépségén, különösen a mellen, ezen az érzékeny tájon.
– Paulette szépsége mindent kibírt, ezért a szobrász lenyomatot
készített a tökéletes testről.
Canova természetesen megtagadta a választ a kérdésekre.
Paulette állította, hogy mindennek ő a modellje, a testnek is, a
fejnek is. És nem cáfolta, amit terjesztettek róla, miszerint egy
kíváncsiskodónak arra a kérdésére, nem volt-e kellemetlen
meztelenül mutatkoznia, azt felelte:
– Nem, miért lett volna kellemetlen? Hiszen égett a tűz a
kályhában.
A kész szobrot méltó helyen állították ki a Borghese palotában
és mindenki megcsodálta – Camillo is, szemben egyes állításokkal.
Jóval később maga Paulette kívánta, hogy ne mutogassák többé a
Venus vitrix-et, mert ő már nem hasonlított rá eléggé.
Az 1804. május 20-i Moniteur-ben a következő hivatalos
közleményt találjuk: „A francia hercegek és hercegnők megkapják a
Császári fenség címet. A császár húgai ugyanezt a címet nyerik.” A
Szenátus, az örökös Első Konzul akaratának engedelmes
végrehajtója, császárrá emelte őt. Joseph és Lucien hercegi rangot
kapott. Paulette, mint királyi fenség, egyenrangú lett az osztrák
főhercegnőkkel és az orosz nagyhercegnőkkel. Camillo Borghese
már nem egyéb, mint hercegi férj. Paulette örvendezik. Kevésbé
helyesli, hogy Joséphine-ből császárné lett. Letizia az, akinek az
egész előléptetés egy csöppet sem felel meg. Őbelőle is császári
hercegnő lett, de mi a csudának akarja Napóleon, hogy az anyjának
különleges rangja legyen: Madame Mère. Így kell őt hivatalosan
szólítani. „Én signora vagyok, és az is maradok! – jelentette ki
olaszul. Még mindig nem szerette meg a francia nyelvet.
Paulette azonnal elhatározta, hogy most megváltoztatja a
keresztnevét A Paulette túlságosan bizalmas és kicsit közönséges is;
Pauline-ban11 van valami az antik világból: szent Paulina, római
mártír Pauline, Corneille darabjának, a Polyeucte-nek szereplője.
Három héttel előléptetésük után, Pauline Bonaparte elhagyja
Rómát, férjével és anyjával együtt Pisába indul. Megkezdődik egy
zarándoklás, fürdőhelyről fürdőhelyre, legalább tíz megszakítással
és újrakezdéssel. Milyen betegségről állítja Pauline, hogy így akarja
gyógyítani? Olyan korszak ez, amikor még az orvosok is
homályosan nyilatkoznak. Nem tehetünk mást, mint követjük
Pauline-t mindenhová, ahol fürdőket vesz zuhanyokat, sőt issza is a
vizet, miközben a tiszteletére rendezett ünnepségeknek és
báloknak ő a királynője. Időnként felveszi Napóleon stílusát: „Igen
elégedett vagyok Pisa városával, igazán csinos” – írja Murat-nak.
De mivel ennek a városnak a vizei nem gyógyítják meg, tovább
utazik Luccába, Firenzén át – ez a kerülő megnégyszerezi az utat –,
mert Szent János-napján tartják a híres lóversenyeket a Piazza della
Signorián. Pauline Etruria királynője oldalán ülve figyeli a firenzei
versenyt.

11
Ejtsd: Polin.
 Luccába a fürdőszezon közepén érkeznek. Nagy a tömeg, csupa
előkelőség. Abban az időben más nem járt fürdőhelyekre. Nagy
tétekben folyik a játék, az emberek vacsorákon jönnek össze,
táncolnak. Pauline jól érzi magát a luccai fürdőben, de mindenkit
meglep szokatlan viselkedésével. Az emberek azt remélték, hogy ő
elnököl az ünnepségeken, mint ahogy Pisában tette, ezzel szemben
alig mutatkozik. Minden ékszerész, szabó, kalaposnő reszketett az
örömtől, amikor a pazarlásáról híres vevő megérkezett – és lám,
nincs semmi vásárlás. Madame Mère, akinek a bőre alatt is pénz
van, megdönti minden fukarsági rekordját. Kiválaszt egy péket.
– Szükségem van naponta ennyi meg ennyi kenyérre.
– Szolgálatára, Fenség.
– De másnap vissza kell vinnie a maradék kenyeret és adnia
helyette ugyanannyi frisset, ingyen.
Madame Mère azt is kívánja, hogy építsenek (vagyis hozzanak
rendbe) egy utat, amin ő és a lánya a rezidenciájukból a fürdőbe
járhat. Az egyik konzul ezt írja: „A hölgyek itt-tartózkodása a
kormányt nagy költségekbe verte, de mindenbe belement, csakhogy
a hölgyek kedvében járjon, Napóleonra való tekintettel.”
Pauline házában, kíséretében mindig van valaki, akinek a
feladata, hogy a császárnak jelentse húga minden mozdulatát,
minden lépését. Csakhogy a császárnak ezekben a hetekben más a
gondja.
A nagy feladat az angliai partraszállás előkészítése. 1804
júliusában hetedszer ellenőrzi a boulogne-i tábort. Minden
alkalommal mindent újra látni akar. A tábor olyan, mint egy nagy
város, buzog a tevékenységtől. Ugyanabban az időben dolgozik a
császár a francia kereskedelmi kódex és a büntetőtörvénykönyv
szerkesztésén – ezek a már törvényerőre emelkedett magánjogi
törvénykönyvvel együtt alkotják a hatalmas központi közigazgatási
gépezetet, amit teljes egészében a maga akaratának rendel alá.
 Mindeközben akár Párizsban van a császár, akár Boulogne-ban
vagy máshol, rendszeresen olvassa a rendőrségi jelentéseket az
életét fenyegető titkos szövetségekről és az összeesküvésekről. Az
összeesküvők lehetnek forradalmárok, akik szemére vetik, hogy
elárulta a forradalmat, vagy királypártiak, a Bourbonok odaadó
hívei, akiket Anglia pénzel. A legnevezetesebb Cadoudal, a volt
royalista fölkelő, és Pichegru, a volt köztársasági tábornok.
Mindkettőt letartóztatják Párizsban. Pichegrut április 6-án holtan
találják a cellájában, Cadoudalt június 25-én kivégzik.
A rendőrség meg volt győződve róla, hogy a fiatal d’Enghien
herceg (Louis Antoine Henri de Bourbon-Condé, Enghien hercege)
is részt vett az összeesküvésben. Bonaparte (akkor még csak
Örökös Konzul) ügynökei elrabolják Ettenheim-ből, a badeni
nagyhercegségből, és Vincennes-ban kivégzik, március 21-e
reggelén. Ezek a puskalövések még visszhangozni fognak a
történelemben.

Pauline-t, úgy tűnik, egy csöppet sem érdeklik sem a bátyja

hatalmát és életét fenyegető veszedelmek, sem az angliai invázió
hatalmas előkészületei, sem az összes kancellária aggodalma a
fenyegető európai háború miatt, sem semmi más. Luccában
folytatja visszavonult életét: talán, mert nagyon komolyan veszi a
fürdőkúrát, talán, mert meghökkenést akar kelteni. Egy váratlan
szeszélye: a város konzuljai népünnepélyt rendeznek. A helyi
notabilitások és a jobb emberek nem vegyülnek a nép közé, gőgös
megfigyelőként ott látjuk őket az erkélyeken. Pauline karon ragadja
a férjét:
– Gyere, menjünk táncolni!
– De hát…
– Gyerünk táncolni!
 És a Császári fenség, mindenbe beletörődő férje karján, belép a
sortáncba. A többi táncos körbeveszi őket, tapsolnak. Az erkélyen a
nézők a fejüket csóválják.
Harmadnap Pauline összeomlik, zokog. Idegroham,
rángatódzás, sikoltozás. Mindenkit ellök, aki nyugtatgatni próbálja.
Ez az állapot, a szemtanúk szerint két óra hosszat tart, ki-kiújul.
Dermid meghalt.
Rómából Pisába indultában Pauline elküldte a fiát a villa
Mondragonába, a számos Borghese birtok egyikére, Frascati
mellett, 22 kilométerre Rómától, az Albalongai-hegység
északnyugati lejtőjén, melynek híresen jó a klímája. Itt halt meg
Dermid 1804. augusztus 14-én, heves lázban, „epileptikus jellegű
görcsök közt”. A hírt kezdetben eltitkolták Pauline előtt, nehogy
lerontsa a kúra jó eredményét. Augusztus 17-én az újságok
megírják, de Pauline nem olvas újságot. A környezete 22-én úgy
dönt, hogy a lehető legkíméletesebben mindent megmond.
Végül is nagyon keveset tudunk Dermid Leclerc-ről. Mint a
gazdagok és előkelők általában, őt is születésétől fogva dajkák és
szobalányok gondjaira bízták. Hároméves, amikor a szülei
magukkal viszik San Domingóba, két évet tölt a kegyetlen éghajlatú
országban. Hogyan viseli el? Tudtommal soha senki nem írt erről
semmit. Hallotta-e az ágyúszót, látott-e halottakat? Hol volt 1802.
október 17-én, amikor a fellázadt feketék megtámadtak a francia
kikötőt?
Bármennyire óvták is, biztosan megértette, hogy szörnyű
dolgok történnek körülötte. Az ő korában a gyerekek olyanok, mint
a lágy viasz, minden nyomot hagy rajtuk.
Pauline látványos gyásza kétségtelenül őszinte volt.
Szemrehányást tehetett magának, hogy nem volt jó anya, nem
figyelt eléggé a fiára. Tudta, hogy újabb anyaságra nem számíthat
egyrészt a férje alkalmatlansága, másrészt a saját betegsége miatt,
hiába vándorol fürdőhelyről fürdőhelyre.
 1804. október 1-jén engedélyt kap hírneves bátyjától, hogy
visszatérjen Párizsba, hivatalosan azzal a céllal, hogy a kis Dermidet
végső nyugvóhelyére tegyék az apja mellé, Montgobert-ben.
Valójában Napóleon előkészületeket folytat a koronázási
szertartásra: azt akarja, hogy az felejthetetlen élmény legyen. Nem
lesz jelen sem Lucien, sem Jérôme (mindketten kegyvesztettek,
mert az ő akarata ellenére házasodtak), sem Letizia, aki Lucien
pártját fogta és most duzzog. További távolmaradások
tűrhetetlenek volnának. Pauline nagyon szívesen megy vissza
Párizsba.

Napóleon ragaszkodott hozzá, hogy VII. Pius pápa megtegye az

utat Rómából Párizsba. Először félresöpörte az állami tanácsosok
felének tiltakozását, akik mint harcos ateisták, nosztalgiával
emlékeznek vissza sok ezer francia pap elhurcolására, nem egészen
tizenhét évvel ezelőtt. Rómában a pápai kormánytestület prelátusai
nem akarták, hogy Őszentsége Párizsba menjen: a császárnak kell
ideutaznia.
– Őszentsége Párizsban! – jelentette ki Napóleon. – Ez csak jót
tehet a vallásnak Franciaországban.
Ő maga szervezte meg az utazás minden részletét. A koronázási
szentség néhány rítusát önhatalmúlag megváltoztatta: az előírás
szerint az uralkodót kilencszer kellett fölkenni.
– Két fölkenés elég lesz!
Környezetéből többen az Invalidusok kápolnáját javasolták a
szertartás színhelyéül.
– Nevetségesen kicsi. A Notre-Dame-ban húszezer néző fér el.
Ott lesz a szertartás és a koronázás.
Csakhogy a Notre-Dame gótikus épület, és a gótikát akkoriban
szörnyű csúfnak tartották.
– Átalakítjuk az épületet kívülről-belülről.
 Papírmaséval borítják a templomot, beburkolják a falakat,
oszlopokat, oszlopfőket.
Fesch nagybácsit, aki 1803-ban visszatért az Egyházba, és
Franciaország nagykövete lett a Szentszéknél – most éppen
Párizsban tartózkodott – visszaküldik Rómába, hogy legyőzze a
pápai kormánytestület prelátusainak utolsó ellenállását. A pápa
Mindenszentek másnapján – Halottak napján – útnak indul,
száznyolc főnyi kísérettel. Utazásuk huszonhárom napig tart.
Pauline Bonaparte meg nyüzsgőbb Párizsra talál, mint amilyet
otthagyott egy évvel azelőtt. Nagy része van ebben a nyüzsgésben a
koronázási előkészületnek. Kivonulnak a családok, hogy
megnézzék, hogyan csomagolják be a Notre-Dame-ot és hogyan
folynak az eltakarítási munkák: a menet kibontakoztatása
érdekében járhatóvá kell tenni a környéket, más szóval le kell
bontani több házat. Homokkal szórnak fel számos utcát, feltöltik a
boulevard-ok árkait.
A téli hideg és köd ellenére napról napra több a nép, a kocsi
Párizsban. A reménybeli nézőközönség özönlik a környékről és a
távoli vidékről. Egyesek méregdrágán helyet bérelnek egy ablaknál
a menet útvonala mentén, a Tuilériák és a Notre-Dame között. A
Tuilériákban krétával felrajzolták a Notre Dame alaprajzát a Diana-
szalon parkettjére, apró babákat helyeztek rá, és Isabey, a festő
elmagyarázza a legmagasabb rangú meghívottaknak, hol kell
elhelyezkedniük. Napóleon mindent maga ellenőrzött, ugyanolyan
gondossággal, mint a boulogne-i táborban. Hanem egy apróság kis
híján beleakadt a szerkezetbe. A szertartás programja szerint a
császár húgai és sógornője – Pauline, Elisa; Caroline, Hortense –
követnék a császárnét és vinnék palástjának az uszályát.
Elviselhetetlen megaláztatás, cselédszerep! Hat napjába telt
Napóleonnak – ennek az embernek, aki előtt Európa reszketett
amíg megszerezte a nők beleegyezését, egy engedmény árán: a
hercegnők nem viszik az uszályt, csak tartják. Mindegyikük kap egy
uszály vivő kamarást, aki az ő uszályukat viszi.

Az aprólékos előkészületek hetei alatt egy értesülés megrázta

az egész Bonaparte klánt. Napóleon úgy találja, hogy nyolcévi
gyermektelen házasság túl sok. Mit ér egy birodalom dinasztia
nélkül? Többféle tapasztalat bizonyítja, hogy ő képes gyermeket
nemzzen. Miközben Joséphine készül a szerepére a koronázás
szertartásban, Napóleonnak van bátorsága megkérni, nyugodjon
bele, hogy előbb-utóbb el fog válni tőle, mert olyan nőt akar
feleségül venni, aki fiút szülhet neki. Sőt mi több, azt kéri, Joséphine
maga ajánlja fel a megfelelő pillanatban, hogy hajlandó meghozni
ezt az áldozatot. Az asszony természetesen zokogásban tör ki. Mire
ő:
– Ha így kimutatod a szerelmedet, tudom, sosem leszek képes
kényszeríteni magam az elhagyásodra. De megvallom, nagyon
örülnék, ha rá tudnád szánni magad és meghajolnál a politikám
érdeke előtt, ha te magad segítenél, hogy elkerülhessem ennek a
kínos szituációnak a kellemetlenségeit.
Ennek a beszélgetésnek nem voltak tanúi, de a lényegét maga
Joséphine tárta fel Mme de Rémusat, a császár első kamarásának
felesége előtt, aki aztán már nem tartotta magában A Bonaparte
család nem bírta titkolni az örömét.
– A Beauharnais-nak befellegzett! A császár bejött a mi
utcánkba!
A császárnak mindenhol volt füle. Őrültség azzal kérkedni, hogy
valaki őt befolyásolhatta.
Ezt mondta Roederer szenátornak:
– A családom még mindig üldözi a feleségemet. Én igazságos
ember vagyok. Ha börtönbe kerültem volna, nem pedig a trónra, a
bajban is osztozott volna velem. Meg lesz koronázva! Igenis, meg
lesz koronázva!
 Napóleon azt akarta, hogy a pápa kenje föl őt császárrá,
könnyedén elfeledkezve arról, hogy Joséphine és ő nem kötöttek
egyházi házasságot. De Joséphine nem felejtette el. Nem tudta
elviselni, hogy részese legyen egy szentségtörésnek (amikor
vadházasságban élő ember felvesz egy szentséget), elment a
pápához, és a lába elé vetette magát. Napóleon először dühöngött,
aztán engedett. Az esküvőt éjszaka tartották, szinte titokban.

1804. december 2. Sokan még frimaire 11-ének nevezik. Nagy

hideg van. A díszmenet útvonala menti lakosokat felszólítottak,
reggel 8-ig törjék fel a jeget a házuk előtt és szórják fel hamuval. A
díszmenetre kijelölt katonák ébresztő kürtjelei már éjszaka 3-kor
felharsantak. Majdnem ilyen korán keltek a ceremóniára
meghívottak ezrei is. A pápa kocsijai a Flore-pavillontól 9 órakor
indultak. A császár és a császárné csak 11-kor hagyja el a
Tuilériákat, ágyúdörgés és harangzúgás közepette. A pápa több
mint két órát várakozik a Notre Dame-ban.
Bőségesen jut idő a megfázásra több száz meghívottnak; köztük
van Bruix admirális, a boulogne-i flottilla parancsnoka, aki bele is
hal. A felvonuláson nyolcezer lovas vesz részt: az aranytól csillogó
császári hintót nyolc ló húzza, a hintó fölött négy kiterjesztett
szárnyú, aranyozott sas tartja a koronát. Nagyon lassan haladnak,
katonák kettős sorfala között, a néhol alig hét méter széles utcákon.
A császári családot szállító hintók egyikében Pauline Bonaparte.
M. de Frénilly, egy ultraroyalista, leírta a véleményét a császári
apoteózisról: „Ez az egész pompa nem volt egyéb, mint jelmezes
felvonulás, ahol mindenki bemutatja a ruháját, de még senki se
próbálta el a szerepét; kezdve Murat-n, a szép lovagon, aki az apja
kocsmájából került Párizs kormányzóságába, onnan pedig a trónra,
folytatva a három császári húgocskán, akik otthagyták a marseille-i
mosóházat, hogy felcicomázva és gyémántokkal borítva vigyék
Barras kiöregedett szeretőjének az uszályát.”
 Joséphine, a „kiöregedett szerető” negyvenegy éves, a császár
harmincöt, Pauline huszonnégy. A harminchat éves Joseph
kivételével az összes fivér és nővér fiatalabb, mint a meghívottak
többsége, akár civilek, akár katonák. Tizenegy év múlva a
fiataloknak ez a diadala véget ér.
Pauline semmit sem mondott, semmit sem írt le a notre-dame-
beli szertartásról, pedig ugyancsak jó helye volt a szentélyben,
mindent láthatott. A nagy pillanat az volt, amikor Napóleon
megragadta a bíbor párnára helyezett arany koronát, és a pápának
hátat fordítva, maga helyezte a fejére. Ezután Joséphine lépett eléje,
és letérdelt, hogy őt koronázza meg. A nővérek és a sógornő
eközben lelkiismeretesen fogták az uszályát.
Azt mesélték, hogy Pauline megrántotta az uszályt, remélve,
hogy ellensége meginog. Ez a kitalált történet tetszést aratott és
elterjedt. Egyetlen komoly tanúságon sem alapszik, és lélektanilag
tarthatatlan. Micsoda mennykőcsapásnak tette volna ki magát!
Különben is, a nővérek és a sógornő nagyon elégedettek voltak a
helyzetükkel.

Pauline-nak, mint Császári fenségnek, tizenhét személyből álló

udvartartásra volt joga: egy udvarhölgy, hat társalkodónő, három
felolvasó udvarhölgy, egy titkár, egy intendáns, egy lelkész, két
káplán, egy kamarás, egy orvos tartozott bele. Pauline
udvartartásának legtöbb tagja régi arisztokrata, az Ancien Régime
nemese. A háznépéhez tartozott még egy szerecsen testőr, Paul, aki
bejáratos volt a legbelső termekbe. És persze ehhez járult meg a
népes cselédség, egymás alá-fölé rendelt férfiak és nők, a
főudvarmestertől az inasokig, kocsisokig és lovászokig.
Ez a sok ember nincs mind egyidejűleg szolgálatban, csak
felváltva és van, aki egészen ritkán, így például a lelkész Spine
bíboros, génuai érsek, akinek a feladatait a két káplán, Maussac és
Saint-Gérat abbék látják el.
 Pauline nem egyformán kedveli kíséretének minden tagját.
Egyenesen gyűlöli az udvarhölgyét, Mme de Champignyt, a
belügyminiszter hitvesét – Champigny 1807-ben, Talleyrand után
külügyminiszter lesz. De Pauline nem válogathat. Maga Napóleon
diktálta le hivatalos környezetének névsorát. Csak a fekete testőrét
választhatta ő maga. Ha fogadást tart, át kell adnia a meghívottak
listáját Durocnak, a császári palota főudvarmesterének.
A császárrá lett Napóleon meglehetősen szigorú protokollt
vezet be a Tuilériákban, a Bourbonok udvarának sok szokását
átveszi, ha leegyszerűsítve is. Így nincs „petit lever” és, grand lever”,
hanem 9 órakor egyetlen „lever” van valójában munkaértekezlet,
ahol az első napiparancsokat lediktálja a minisztereknek és
ügyintézőknek.
A koronázás idején Pauline férjével együtt a Charost-palotában
lakott, a rue du Faubourg Saint-Honorén. Mint a legtöbb
tizennyolcadik századi főúri palotában – Versailles-ban is – a
termek sorban egymásba nyílnak. Ahhoz, hogy az ottlakók némi
intimitást élvezhessenek, bizonyos szertartásosságot kellett
kialakítani.
Minden Pauline-hoz érkező vendég az udvaron át a főlépcsőhöz
megy. Felér egy előszobába, ahol bejelenti látogatása célját. A
második, kertre nyíló előszoba várószobául szolgál. A következő
helyiség a nagy szalon, itt fogadja Pauline a hivatalos látogatókat.
Ebből nyílik a „lila szalon”, ahol a hercegnő gazdagon faragott és
számos aranyozott napóleoni szimbólummal ékes díszágyát
felállították. A baldachin felett, a mennyezettől az ágyig, a napóleoni
arany sas lebeg. Az egyik szomszédos szobában áll az igazi ágya,
nagyon kicsi, nagyon egyszerű ágy, rózsaszínnel bélelt muszlin
függönyökkel. Mellette a fürdőszoba, kicsi, alacsony mennyezetű, a
fürdőkád egy alkóvban. Minden Bonaparte, Napóleonnal az élen,
szenvedélyes fürdőző. Pauline tejfürdőket vesz, mint akkoriban az
előkelő hölgyek. „Az orvosom írta elő” – mondogatják. A tejfürdő
elegáns dolog. Ez után meg kell mosakodni, ledörzsöltetni magát. A
fekete Paul előkészíti úrnője fürdőjét, majd egy szomszédos kis
kamrába megy, és onnan egy erre a célra készült nyíláson át tiszta
vízzel lelocsolja az úrnőt. Természetesen látja meztelenül.
– No és? – kérdezi Pauline. – Egy néger nem számít férfinak.
A Charost-palota egyetlen sötét pontja tehát nem a szerecsen
jelenléte, hanem a szép Camillóé, akinek nincs bejárása feleségének
egyik hálószobájába sem. Nem is vágyakozik arra a színhelyre ahol
oly kevés sikerrel szerepelt. Bánatossá, mogorvává tehát az teszi,
hogy teljesen kizárták abból a folytonos emelkedésből, melyben a
teljes Bonaparte-klán, a rokonok és beházasodottak állandóan
részesülnek.
– Murat-t kinevezték Párizs kormányzójává és birodalmi
herceggé, Eugéne de Beauhamaist-t a birodalom főkancellárjává. Én
még mindig csak hercegi házastárs vagyok.
Szinte semmibe veszi, hogy megkapta a Becsületrend
nagyszalagját. Lógatja az orrát, vádolja a feleségét és a barátait, és
hozzáteszi, hogy vissza is mehet Rómába. Ha ez történik, Pauline
köteles követni őt, mert a császár nem tűrne a nyilvános szakítást.
Camillo zsarolja a feleségét: „Ha nem éred el a császárnál, hogy
engem előléptessen, elmegyek.” Pauline most már gyűlöli.
Mint Császári fenségnek, lakosztályai vannak a saint-cloud-i
kastélyban. Egy ideig szívesen megy oda néhány napra, aztán az
újdonság ingere elmúlik. „Saint-Cloud levegője túl éles nekem.”
Napóleon nemsokára kölcsönadja neki Kis Trianont, Marie-
Antoinette kedvenc lakóhelyét.
Pauline még Saint-Cloud-ban tartózkodik 1805. június 20-án,
amikor a császár megüzeni neki, hogy másnap meglátogatja.
Micsoda izgalom! Hét hónapja, a koronázás óta nem látta a
császárt! Utoljára 1801 októberében beszélt vele négyszemközt
amikor könyörgött, hogy ne kelljen a férjét követnie San
Domingóba. A tuilériákbeli fogadásokon Napóleon végigsiet, alig
szól. Még a családtagoknak se könnyű elnyerni azt a kegyet, hogy
beszélhessenek vele: vagy nincs Párizsban (egyetlen uralkodó sem
utazott annyit hegyen-völgyön át, mint ő), vagy túlságosan elfoglalt.
És most magától jön! Pauline némi ünnepélyességgel fogadja, egész
házanépe felsorakozik mögötte. Napóleon jókedvű, barátságos. Egy
perc múlva már félreérthetetlenül jelzi, hogy kettesben akar
maradni vele.
Még egy hónapja sincs, hogy Napóleont kikiáltottak Itália
királyává. Lendülettel végrehajtott manőver volt. Január 6-án Melzi
gróf, az alkirály, elment hozzá, hogy felajánlja országa koronáját, és
a franciák császára elfogadta. Napóleon most elmeséli a húgának a
koronázás néhány részletét: május 26-án történt, a milánói
katedrálisban. A templomot fátyolszövettel és kreppel burkolták be
a gótikát Lombardiában sem méltányolják jobban, mint
Franciaországban. Akár Párizsban, Napóleon itt is maga tette a
fejére a koronát – ezúttal a híres vaskoronát –, és elmondta a
hagyományos mondatot: Dio me l’ha data, guai a chi la tocchera 12
Napóleon büszke örömmel ismétli el Pauline-nak az olasz szavakat.
Ugyanezen az örömteli hangon teszi hozzá, hogy néhány nappal
előbb a génuai köztársaság szenátusa húsz szavazattal huszonkettő
ellenében megszavazta egyesülésüket a birodalommal.
A Pauline-nal folytatott beszélgetés valójában Napóleon
monológja volt. Pauline illően derűs arcot mutatott, miközben
eleinte azon töprengett, mire is akar kilukadni kiváló fivére, és nem
kell-e újabb megrovástól tartania. Napóleon egyszerűen meg akarta
osztani az örömét húgocskájával, akit, úgy látszik, minden botlása
és bolondériája ellenére nagyon szeret. Pauline most arra gondol,
hogy kihasználva ezt a kedvességet, előterjeszti a kérését, amit
néhány hete érlelget magában: adjon parancsot a császár a férje
eltávolítására, mert a jelenléte elviselhetetlen, valóságos
lidércnyomás. Belebetegszik, ha továbbra is tűrnie kell. Pauline
12
Isten adta nekem, jaj annak aki hozzányúl!
kétségbeesetten, szenvedélyesen beszél. Végül ravaszkodva
hozzáteszi: ő megérti, hogy kerülnie kell minden botrányt, de a
császár fantáziája nem kisebb mint a hatalma, biztosan megtalálja a
módját Camillo eltávolításának úgy, hogy ezt a közvélemény is el
tudja fogadni.
Napóleon egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal belefojthatta
volna a szót. Nem tette. Jóindulattal figyeli Pauline-t, és amikor
elhallgat, megígéri, hogy haladéktalanul dönteni fog. Nemsokára el
is megy.
Másnap kinevezik Camillo Borghesét őrnaggyá a lovas
gránátosoknál. Harmadnap parancsot kap, hogy csatlakozzék az
ezredéhez, mely akkor a boulogne-i táborban állomásozott.
Egyúttal értesül róla, hogy felvették az Aranygyapjas lovagok
rendjébe, ami igazán fontos kitüntetés: a spanyol király juttatott
Napóleonnak több ilyen oklevelet, hogy „udvarának néhány, erre
különösen érdemes főméltóságát” kitüntethesse.
Camillo el van ragadtatva, Pauline még inkább. Nem állja meg,
hogy el ne mesélje, milyen jó volt hozzá a császár. Rózsásnak látja a
jövőt. Még nem tanulta meg, vagy nem eléggé, hogy Napóleon úgy
helyezgeti ide-oda az embereket, mint a sakkfigurákat. Napóleon
pedig még nem hallotta, mit mondott Sándor cár, amikor megtudta,
hogy a génuai köztársaság megadta magát a francia birodalomnak:
– Ez az ember telhetetlen, a nagyravágyása nem ismer határt, ő
a világ ostora. Háborút akar, majd meg is kapja, minél előbb, annál
jobb.
Napóleon egy időben annyira bízott az angliai partraszállás
sikerében, hogy a pénzverdének utasítást adott alkalmi emlékérme
verésére. Csakhogy ugyanakkor tájékoztatják a kémei az ellene
készülő orosz-porosz-osztrák koalícióról. 1805. augusztus 13-án –
nem egészen két hónappal azután, hogy Saint-Cloud-ban Pauline-
nal beszélgetett – Napóleon Boulogne mellett, a pont-de-briques-i
főhadiszálláson tartózkodik és hívatja Daru gróf államtanácsost, aki
nemsokára a Grande Armée hadbiztosa lesz:
– Írja, Monsieur Daru!
Két-három órán át diktál. Már a fejében van az 1805-ös hadjárat
terve. Hét hadtestnek kell megindulnia. Augusztus 26-án
tábornagyjai és tábornokai már felolvassák a csapatok előtt azt a
parancsot, amely meghatározza Európa és Napóleon sorsát: „Bátor
katonáim a boulogne-i táborban! Nem indultok Anglia ellen! Anglia
aranya megszédítette Ausztria császárát, aki most hadat üzent
Franciaországnak. Hadserege áttörte azt a vonalat, amit tiszteletben
kellett volna tartania: Bajorországot elözönlötték. Katonák, újabb
babérok várnak rátok a Rajnán túl. Siessünk megverni azt az
ellenséget, akit egyszer már megvertünk!”
Augusztus utolsó napján a párizsiak meghallják a díszsortüzet,
és azt hiszik, sikerült az angliai partraszállás.
– Ötvenezer emberből álló hadsereg – mondogatják a kávéházi
hadvezérek. – Az ágyúk nem szólalnak meg ok nélkül!
– Ötvenezer? Talán inkább százötvenezret akart mondani!
Két óra múlva vége az ábrándozásnak. Egész Párizs tudja, hogy
a díszsortűz csak a fővárosba visszatért uralkodót köszöntötte. Az
ellenség kémeinek megtévesztésére „feltűnés nélkül” tért haza.
Csak szeptember 25-én hagyja el a fővárost, hogy a frontra menjen.
Szeptember 25-e: átkelés a Rajnán. Október 20-a: az osztrákok
Ulmnál megadják magukat. November 13-a: megérkezés Bécsbe.
December 2-a: felragyog Austerlitz napja. December 26-a:
békekötés Pozsonyban. Az angliai hadsereg átalakult Grande
Armée-vá, miután megtett nem egészen nyolc hét alatt nyolcszáz
kilométert, ezzel megdöntve kora minden katonai rekordját.
Győzelem győzelmet követett. A hírek még nem szállnak gyorsan,
de azért elérik Párizst, és Párizs minden alkalommal fellelkesül.
Ünnepségek, örömtüzek, bálok az utcán és a régi Bastille terén, a
hideg tél, az eső, a sár és a gyönge utcai világítás ellenére. Az egész
városban összesen négyezer lámpást gyújtanak meg esténként, és
az eső és szél minduntalan eloltogatja őket.
És Pauline? A tél eleje nem tett jót neki. November 15-én
Angiolini küld hírt róla a hadseregbe Borghesének: „Néhány nappal
ezelőtt az orvos eltiltott tőle minden látogatót. Az idegei
kimerültek, az ajtaja zárva maradt mindenki, még az anyahercegnő
előtt is. Azt hallom, hogy most már jobban van, és remélem,
nemsokára beszélhetek vele. Még ma reggel megpróbálok bejutni
hozzá.”
Azokban a napokban Joseph, Nápolyba indulása előtt (akkor
nevezték ki királynak), ezt írja Napóleonnak: „Meglátogattam Mme
Borghesét, az egészsége szemmel láthatóan megrongálódott.
Alighanem a tüdejével van baj. Nagyon jól és türelmesen viseli a
szenvedést.”
Néhány nap múlva maga Pauline ír Murat-nak: „Pár nap óta
kissé javul az állapotom, de még nagy kíméletre szorulok.”
Ennek ellenére, amikor az austerlitzi győzelem és a pozsonyi
békekötés után a császár visszaérkezik Párizsba, Pauline sugárzó
boldogsággal veti bele magát az ünnepségekbe és bálokba, ő maga
is több fogadást ad a Faubourg Saint-Honorén. Képzelt beteg?
Szimuláns? Látni fogjuk, hogy a valóság bonyolultabb ennél. E
pillanatban már csak azért is jobban érzi magát, mert Camillo, a
frontról hazaérve, nagyon rövid ideig maradt Párizsban.
– Látom, hogy fölösleges vagyok itt, sőt kifejezetten zavarok.
Megyek Rómába.
Rómában csak választania kell pompásabbnál pompásabb
rezidenciái között. Ugyanolyan gazdag, mint volt, ugyanolyan
előkelő, és ezt megtetézi most, hogy az osztrákok dicsőséges
legyőzőjeként szerepel (igen derekasan viselkedett a fronton, a
hadjárat végén már ezredes az 1. karabinieri-regimentben),
egészen április végéig ünnepelteti és bálványoztatja magát
Rómában.
 Napóleon elkövette uralkodásának első nagy hibáját:
szétosztotta Európa trónusait és koronáit a családja tagjai között.
Hadvezérként nem tűr meg semmiféle társadalmi kényszert, még
kérést sem, marsalljai kiválasztásánál. De mikor a trónok és
koronák elosztására kerül sor, a családja nyaggatja, húgai és
sógornői a legelszántabbak. Egy alkalommal mérgesen toppantott:
„A kutyafáját, de furcsák ezek az asszonyok! Mintha boldogult király
apánk hagyatékán osztozkodnánk.” József kapja a nápolyi
királyságot, Louis és Hortense Hollandiát, Caroline és Murat a bergi
és cléves-i nagyhercegséget, addig is, míg a nápolyi királyságban
rájuk nem kerül a sor, mert Josephet áthelyezik Madridba. 1806
januárjában Pauline végtelenül megalázónak érzi, hogy ő még nem
uralkodik sehol. Azon bezzeg nem akadt fenn, hogy kezdetben ő
volt az egyetlen hercegnő a családban, és hivalkodhatott nénjei
előtt. Most elsőből utolsó lett. De hiszen eljön még az ő ideje is.
Napóleon 1806. március 30-án több rendeletet ír alá, az egyik
éppen őrá vonatkozik:
„A guastallai hercegséget, amely rendelkezésünkre áll,
átengedtük Pauline hercegnőnek, szeretett húgunknak, hogy azzal
mint tulajdonával tetszése szerint rendelkezzék, Guastalla
hercegnője néven. Beleegyezünk abba, hogy Borghese herceg, az ő
férje, viselje a Guastalla hercege címet, és hogy ez a hercegség az
elsőszülöttség jogán szálljon át Pauline húgunk törvényes és
természetes férfileszármazottaira, férfileszármazottak hiányában
pedig fenntartjuk magunknak a jogot, hogy saját belátásunk szerint
döntsünk a Guastalla hercegség sorsáról, ahogyan azt népünk jóléte
és koronánk érdeke megkívánja.
Pauline-nak tehát saját tulajdonában van a hercegsége,
uralkodó hercegnő. Mi fölött uralkodik? Senki a környezetében nem
hallott még Guastalláról, fogalmuk sincs, hol lehet. Pauline a bátyját
kérdezi, amikor elmegy hozzá, megköszönni a kegyet. Guastalla
csak egy nagy falu, megerősített kisváros, Parma és Piacenza állam
területén. A mélységesen csalódott Pauline sírva fakad. Valójában
Guastalla (Pármától 240 km-re északkeletnek) több nagy falunál,
sőt egy megerősített kisvárosnál is. Ma ezerötszáz lakosú városka.
Valamikor a hatalmas Gonzaga-család egyik ágának tulajdona volt.
1621 óta hercegség, főterén ott áll Ferrente de Gonzaga szobra.
Vajon Napóleon mindezt nem tudta volna? A nők könnyeit nem
tudja elviselni, és hogy Pauline abbahagyja a sírást, egy
combinazioné-t ajánl fel. Pauline elfogadja. Tartsa meg Pauline a
Guastalla uralkodó hercegnője címet, és engedje át a hercegséget az
olasz királyságnak (amelynek Napóleon az uralkodója), hatmillió
frank és 150000 frank évjáradék fejében; ez utóbbit a hercegség
allodiális birtokai juttatják neki. A francia állam a hatmilliót
évjáradék formájában fizeti. Cserében eltörlik azt a kegydíjat, amit
Pauline eddig kapott. Nem nyer a bolton semmit, de ezt nem fogja
fel mindjárt. Javíthatatlan költekező, csak azt érti meg, hogy
váratlanul sok pénzhez jut. És végeredményben csatolhat még egy
rangot a császári fenséghez és a Borghese hercegnőhöz.

A betegsége még nem múlt el. Ezúttal Plombiéres-t választja a

Vogézekben. Az ilyen gyógyfürdőhelyek neve néha, tapintatlanul,
elárulja, milyen betegség kezelésére használják. Plombiéres hírneve
egészen általános: a vegetatív idegrendszer működésének
szabályozása, gyomor- és bélpanaszok megszüntetése, reumatikus
fájdalmak enyhítése. Pauline úgy viselkedik az utazáson, mintha a
betegsége paranoia és nagyzási hóbort lenne. A hintaja mögött
haladnak az udvartartása fogatai, szám szerint hét, a málhákkal,
töméntelen használati és berendezési tárggyal, köztük egy porcelán
bidé, valóságos remekmű, fürdőkád, hordszék, ágy és gyaloghintó.
Több közbülső állomást jelöltek ki, az egyik ilyen Bar-le-Duc.
Szerencsés véletlenként a Meuse megyei prefektust Leclerc-nek
hívják, ő Pauline meghalt férjének legidősebb bátyja. Pauline a
karavánjából előre küldött egy futárt, akinek az a feladata, hogy
szállást és étkezést rendeljen mindnyájuknak, speciálisan az ő
számára pedig a tejfürdőt. Mire Pauline megérkezik, a tejfürdő
készen áll, a fürdőkádját a díszterem közepén állították fel.
– Köszönöm. De a fürdő után zuhanyoznom kell.
– Zuhanyozni? Nincs hozzá való berendezésünk.
– Ennél mi sem egyszerűbb, bátyám. Elég, ha a mennyezetben
egy lukat fúrnak, és azon át öntik le a vizet.
A császár húgától semmit sem tagadnak meg. Az elkeseredett,
de alázatos prefektus munkásokért küld, kifúrják a lukat. Ez az
anekdota szerepel minden olyan memoárban és korabeli
tanúvallomásban, amelyben Pauline-ról szó esik. A prefektusi
palota mennyezete nem deszkából van, azon lukat fúrni nem
csekélység. Órákba telik, míg elkészül, a törmelék potyog, a
díszterem csupa rom.
A Revue de Paris 1936. augusztus 1-jei számában idézik
Metternichnek egy írását, aki 1806-ban, mint Ausztria párizsi
nagykövete, ezt írta: „Borghese hercegnő, aki gyaloghintón vitette
magát Plombiéres-be, most meggyőződhetett róla, menynyire
rajong a nép az új uralkodóházért: ahol csak elvonult, a tömeg
gúnykacaja kísérte, ami nem változtatott azon, hogy a hivatalos
újságok a legmeghatóbb jelenetekről számoltak be az útjával
kapcsolatban.”
A jövő nagy államférfia ezzel a beszámolóval uralkodója
kedvében akar járni. Kevéssé valószínű, hogy Napóleon húgát így
kiröhögték volna. Az ellenzékiek féltek a császári rendőrségtől és
csendben maradtak.

Vajon hány szeretője volt Pauline-nak, San Domingóból

hazatérése óta? Egy egészen biztosan, az, akiről Camilló említést
tesz Angiolininak, 1804. március 21-i levelében: „Ostobán hagyta,
hogy a kezembe jusson egy levél: az életemet adtam volna azért,
hogy ne lássam.” Semmilyen dokumentumból nem derül ki,
követett-e el máskor is hűtlenséget. Rómában, a Borghese-
palotában ez nem lett volna egyszerű. De Pauline 1803 áprilisától
novemberig, majd 1804 októberétől 1805 nyaráig Párizsban lakott.
Ha az előéletére és a férje kudarcára gondolunk, elképzelhetetlen,
hogy erényesen viselkedett volna Párizsban, ahol ünnepek, bálok,
fogadások követték egymást. 1805-1806 telén elfáradva, betegen a
szobáját őrizte. Plombiéres-be indulása előtt megesküdött, hogy ott
kizárólag a gyógykezelésével fog foglalkozni. Eleinte meg is tartja a
szavát. Zöld és aranylibériás lakájai hol hordszéken, hol
gyaloghintón sétáltatták. De rossz csillaga már elindította az útjába
azt a férfit, aki miatt megfeledkezik minden szent elhatározásáról.
 VII.

A fürdőhelyek mindig is alkalmasak voltak ismerkedésre, röpke

szerelmek, viszonyok szövődésére. Állítólag Forbin már Rómában is
látta Pauline-t, bár ez nem biztos. Akkor mindenesetre nem pattant
köztük szikra, Plombiéres-ben azonban Pauline az első pillantásra
tűzbe jött.
Louis Nicolas Philippe Auguste de Forbin gróf huszonkilenc
éves. Egyáltalán nem beteg, nem gyógyulni, hanem szórakozni
érkezett Plombiéres-be. Magas, vékony, elegáns férfi, a vonásai
szabályosak, a szeme szép, az arca jellegzetesen Ancien Régime-
beli, és van benne valami ábrándos és melankolikus. Provence-i, a
táj egyik legrégebbi családjának leszármazottja (a családalapító,
Jean ler de Forbin, 1453 ban halt meg). Apja Lyonban áldozatául
esett a terrornak, melyet ott Fouché irányított, a legbarbárabb
módon.
Auguste de Forbin Párizsba megy, David irányítása alatt festeni
tanul. Besorozzák katonának, 1800-ban részt vesz a dicsőséges
itáliai hadjáraton. Utána szabadságoltatja magát, és dilettáns
festőként él, kevés pénzből, rengeteg adóssággal. Fest, olvas, szaval,
elég jól ismeri az építészetet. Szereti a nőket, azok is őt. Pauline
csak magának akarja, és a grófnak hízeleg, hogy őt választotta a
császár húga, aki ráadásul szép nő és nagyvilági életet él.
Pauline rátalál a forrón szerelmes, fáradhatatlan partnerra. Az
ábrándos, melankolikus arckifejezés csupán álarca volt ennek a
bika-embernek. „Ő az igazi férfi az életemben” – mondja Pauline.
Kölcsönösen holtig hűséget esküsznek egymásnak. Abban az évben
sokat esik az eső Plombiéres-ben. Pauline mégsem unatkozik.
 Egy gyógykezelést nem lehet a végtelenségig meghosszabbítani.
A gyógyfürdőket a szezon végén bezárják. Pauline szeptemberben
visszatér Párizsba és kéri Napóleont, nevezze ki Forbint
kamarásának. Emlékeztetek rá, hogy a kamarás udvari tiszt,
feladatkörébe tartozik egy nagy személyiség udvartartásának
minden ügye. Ideális beosztás: így állandóan Pauline közelében
lehet a szerelme. Napóleon azonnal rááll. Programjához tartozik,
hogy a jóindulatú volt arisztokratákat maga köré gyűjtse, és a
rendőrség is kedvező jelentést adott Forbinről. Mindezen túl
nagyon sietett, éppen indulóban volt Mainzba, Wurzburgba,
Bambergbe és még tovább. A Grande Armée három oszlopban fog
végigvonulni Poroszország útjain, hogy learassa azt a
győzelemsorozatot (közte az austerlitzit), ami megdönti Nagy
Frigyes birodalmát. A franciak 1806. október 27-én megérkeztek
Berlinbe.
Joséphine az 1807-és év elejéig Mainzban marad, hogy
kívánságra bármikor csatlakozzék a császárhoz (a császár azonban
nem hívja, mert időközben találkozott Maria Walewská-val), így
Pauline-ra és Caroline-ra hárul a feladat, hogy a császárnét
helyettesítsék az ünnepi alkalmakkor. Pauline egyre kisebb
lelkesedéssel tesz ennek eleget, mert zavarja a Napóleon által előírt
merev etikett. Egy fogadás a Tuilériákban azt jelenti a szolgálatos
hercegnő számára, hogy beáll a férfi és női meghívottak alkotta
körbe, és onnan, a középpontból szól egy-két nyájas szót
mindenkihez. Kínos robotmunka. A volt kis marseille-i mosólány
nem válik nevetségessé - időközben mégiscsak megtanulta, hogyan
kell viselnie azt a rangot és vagyont, amelybe a bátyja helyezte. De
betegségére való hivatkozással gyakran kibújik a feladat alól.
Lássuk, mit ír erről ezen a télen Laure Junot: „A hercegnő valóban
bámulatos hatást gyakorolt. Piros szaténnel bélelt rózsaszín
tüllruhában volt, a ruha dísze marabu tollbokrétákból állt,
csodálatos tüzű gyémántcsattal összefogva. A tollbokrétákat
rózsaszín szaténszalagok kötötték össze, a deréktől indultak ki és a
ruha aljáig lengtek. A ruha derekát rávarrott hihetetlen tisztaságú
és méretű gyémántok borították, az ujja puffos volt, a karján két sor
gyémánt szorította le. A fején két-három marabu tollbokréta
díszlett, gyémántokkal felerősítve.
Forbin is csillog-villog, egész Párizs megcsodálja vadonatúj,
elegáns fogatát, és mulat rajta, hogy hirtelenében ki tudta fizetni az
adósságait. Azt fecsegik, hogy Pauline képes volna a vagyonát
feláldozni, az üdvösségéről lemondani ennek az embernek a
kedvéért.
Joséphine visszaérkezett Németországból, vége a kínos
robotmunkának a Tuilériákban. Pauline megjelenik a városban
minden nagy vacsorán, minden fogadáson. Énekel, játszik a
szalonokban minden vígjáték- vagy operett-előadáson. Alig érthető,
hogyan győzi ezt a sokféle tevékenységet, amikor közben éjjel-
nappal Forbin iránti emésztő szenvedélyének él. És valóban, az első
tavaszi napok egyikén összeomlik. Nem jár el többet hazulról,
nincsenek fogadások Az első kamarás (vagyis Forbin) kitessékeli a
látogatókat.
A császári fenség fáradt.
Ágyban is van, méghozzá egyedül. Ha föl is kel, rögtön újra
pihenni vágyik.
– Elmegyek Louis házába.
Louis Bonaparte saint-leui lakása üresen áll, amióta Napóleon
Hollandia királyává tette az öccsét. Pauline két hétig marad a
csöndes házban, de semmi sem jön rendbe ezalatt. Továbbra is
lázas, és „nagy fájdalmai vannak az alhasban”. Pauline orvosa
doktor Peyre – őt is Napóleon állította erre a posztra. Már százszor
elmondta páciensének, hogy semmilyen gyógyszer nem enyhíti
addig a bajait, amíg az életmódján nem változtat. Pauline nem
változtat semmin, és a betegsége rosszabbodik. A jó orvos valóban
aggódik, és engedélyt kér Pauline-től, hogy elhívhassa konzíliumra
az ötvenhárom éves Jean-Noel Hallét, az Akadémia tagját, a császár
első főorvosát, a neves nőgyógyászt.
Mielőtt beszámolnánk erről a konzíliumról, emlékezzünk vissza
röviden Pauline élettörténetére.
Gyerekkora, mint egy kis vadállaté. Az apa korán meghal, az
anya képtelen bármilyen nevelésfélét nyújtani a lányának.
Toulonban, Marseille-ben igazi nyomor, kilátás a vesztőhelyre.
Alighogy innen elkerül, kamaszlányként magával ragadja a
Direktórium erkölcsi lazasága, a nagy félelem után a szórakozást
hajhászó társaság. A vallást kiirtották, az ösztönöket szabadon
engedték. Tizenöt évesen találkozik Fréronnal – anyja, tábornok
bátyja elfogadja, sőt támogatja ezt a kapcsolatot, csak később
kezdik ellenezni. Fréron kiégett, romlott, és szifilisze van. Pauline-t,
a fejletlen erkölcsi érzékű lányt, magával sodorja a Bonaparte-klán
szédületes feltörése, minden szeszélyét kielégítheti, csak alá kell
vetnie magát hírneves bátyja utasításainak. Ezek az utasítások
sohasem az erkölcsökre vonatkoznak, mindig csak a pénzre és a
politikai házasságra. Ehhez jön még a Bonaparték forró szexuális
temperamentuma és a betegség. De mi is az a betegség, amit
Pauline fürdőhelyről fürdőhelyre hurcol?
A két orvos megvizsgata Pauline-t, majd Hallé írásban közli a
diagnózist Peyre-rel. Szókimondó és brutális dokumentum. Egyes
történészek, nem akarva botránkoztatni, csak utalnak rá. Mások
közlik a teljes levelet, de nem merik kommentálni, gyorsan
elfordulva a szörnyű témától. Ily módon lemondtak arról, hogy
valójában beszámoljanak Pauline Bonaparte viselkedéséről, csak
felszínes képet adtak róla, emberi tartalom nélkül. Az egymást váltó
szeretők névsora így kicsit nevetséges, kicsit utálatos lesz. Az első
és egyetlen életrajzíró, doktor H. Parlange, az 1938-ban Lyonban
kiadott Émde médico-psychologique sur Pauline Bonaparte
szerzője. Én magam úgy döntöttem, hogy közlöm Hallé doktor
levelét, H. Parlange doktor analízisét, és végül azokat a
következtetéseket, amiket én vontam le, miután több orvossal úgy
beszélgettem, mintha a rendelőjükbe magammal vittem volna
Pauline-t. Volt köztük ideggyógyász és a pszichoszomatikus
betegségek szakembere is.
Következzék tehát doktor Halle levele. Kétszer vizsgálták meg a
beteget, 1807. április 15-én és 19-én. A levél dátuma április 20.
„Tovább gondolkodtam azon, hogy milyen állapotban találtam
Őfenségét először, és milyennek láttuk tegnap. Állapota hisztéria
tüneteit mutatja. A méh érzékeny volt, de kevésbé mint az előző
alkalommal, a méhszalagok még őrzik annak a fájdalomnak a
nyomát, ami miatt múlt csütörtökön fürdőt rendeltünk. A fürdés
közben látott görcsök hisztérikus jellegűek voltak, a fájdalmak a
fejben is hisztérikusak. Az általános benyomás: levertség és
kimerültség. Ez semmiképpen nem közönséges gyulladás; a látott
gyulladásos állapot átmeneti volt. A szokásos és állandó állapot az
anyaméh izgalmi állapota, és ha ez az állapot folyamatos és tartós,
az kellemetlenségeket okozhat. Ez a baja. Múlt csütörtökön
félszavakkal megpróbáltam ezt a hercegnő értésére adni. A belső
zuhanyokat vádoltam, és általánosságban beszéltem mindenről,
bármi legyen is az, ami a méh izgalmi állapotát fenntartja. Azt
hiszem, megértett, de félek, hogy nem hallgat rám eléggé. Nem
tudok semmit, de ki kell találnom az adott lehetőségek között, hogy
mi történik. Amit a szimptómák természetéről mondtam, vagyis
arról, amit Önnel együtt láttunk, és amit Ön gyakrabban látott, mint
én, az bőven elég arra, hogy talányt emlegessünk. Nem lehet mindig
a belső zuhanyt és a csövét okolni; fel kell tételezni, hogy egy
asszonynál aki fiatal, szép, érzékeny és magányos, és aki szemmel
láthatólag kimerült, van a kimerültségnek valami maradandó oka.
Akármi is ez az ok, itt az ideje, a legfőbb ideje, hogy megszüntessük.
Láttam már asszonyokat, akik hasonló gyöngeségeknek áldozatul
estek, mindegyiknél így kezdődött. Nyilvánvaló, hogy ha nem tesz
valamit sürgősen, már késő lesz. Nem tudok ennél többet mondani,
mert nem tudok semmit, de meg kell mentenünk ezt a fiatal és
érdekes asszonyt a pusztulástól. Ha van valaki, aki visszaél az ő
gyöngeségével, ha van cinkostársa, biztos, hogy az nem fogja saját
magát vádolni, hanem minket okol majd, hogy nem láttunk és nem
tettünk semmit. Sem azt nem óhajtom, hogy hülyének nézzenek,
sem hogy gyáva és vétkes engedékenységgel vádoljanak, de
mindezen túl, meg kell menteni ezt a remek és boldogtalan nőt. A
sorsa elszomorít engem; szerencsére azt nem állíthatom, hogy
kétségbeejt. Igyekezzék hát, kedves Kolléga, nincs veszteni való
időnk. Használja fel a levelemet úgy, ahogy jónak látja és adjon
módot rá, hogy nyíltan és szenvedélyesen szóljak. Ha nem tudunk
határozottan fellépni, a legjobb lesz, ha visszavonulunk.”
Most pedig lássuk doktor Parlange-nak erre a levélre vonatkozó
passzusai:
„Hallé heveny petevezeték-gyulladás állapotában vizsgálta meg
Pauline-t. Ez a heveny gyulladás csak a krónikus állapot kiélezett
válsága volt. A tüneteket Hallé hisztérikusnak nevezi, aminek a
ténylegesen meglévő baj nőies túlzással való előadására utal, de
hangsúlyozza a méh szokásos, állandó állapotát. A helyi
sérüléseken túl, amiket terápiával kezelhetőnek tart, a kóroktani
faktort is megvilágítja. A gyakorló orvos keresi a „cinkostársat”.
Pauline fájdalmak közt, kimerülve sem tudja elfojtani szerelmi
tüzét. Nem olyan tűz ez, amely bár élénk, megmarad a szexuális
impulzusok normális keretei közt. Ellenállhatatlan elemi erő. Hajtja
a szexuális aktus beteljesedése felé, de a kielégülést csak egy
pillanatra, és még akkor sem éri el. Ez a nimfománia. Az
erotomániától élesen különbözik, mert állandó izgalmi állapot
jellemzi, amelynek lokális fiziológiai organikus eredete van.
Összegezzünk.
Pauline személyiségének amoralitása, kapkodása,
alkalmazkodási képtelensége az őstalaj. Ezen az őstalajon a
nimfomániás hajlam biológiai jellegű változást idéz elő, és azzal
együtt alkotja Pauline temperamentumát.
A nevelési körülmények, a rang, a környezet mind összefog a
szervi patológiával, amely Pauline esetében annyira súlyos,
mindezek együtt alakítják ki a jellemét és a magatartását.
Így a hercegnő több vonása, legalábbis bizonyos mértékben, egy
szervi megbetegedés egyszerű szociális manifesztálódása ”

Tudomásom szerint Parlange írta le először a nimfománia szót

Pauline-nal kapcsolatban. Pedig ez a kulcsszó. Kérdezősködéseim
eredménye arra vezetett, hogy úgy látom, Parlange diagnózisát csak
néhány pontban kell módosítani, igaz, hogy ebből az egyik pont
fontos. Térjünk vissza a nimfománia szóra. Definíciója egyszerű, az
orvosok egyáltalán nem vitatták, és a Kis Larousse-ban
megtalálható: „A nő vagy a nőstény állat felfokozott szexuális
szükséglete (különösen teheneknél és lovaknál fordul elő).”
Parlange definíciója ezt még illően kiegészíti: „Ellenállhatatlan
elemi erő. Hajtja a szexuális aktus beteljesedése felé, de a
kielégülést csak egy pillanatra, és még akkor sem tökéletesen éri
el.”
Az orvosok még 1938-ban is úgy gondolták, hogy a petefészek
vagy a méh sérülése okozza a neurózist. Azok az orvosok, akiket
megkérdeztem, ezt tagadták. Egy neurózisról van szó, melynek a
jellemzője egy ismert anatómiai alaptényező hiánya. Így van ez
például a szorongásos neurózissal is. Az erotománia pszichózis, a
nimfománia neurózis. A pszichózis mélyebb lélektani betegséget
jelent, mint az a neurózis, de úgy látszik a betegségnek ez a kétféle
megnyilatkozása több pontban azonos. Ne tévedjünk útvesztőbe,
csak annyit szögezzünk le, hogy Pauline ugyan szifiliszes, de ez nem
oka a nimfomániájának. Értsük meg, hogy a nimfománia hendikep a
számára, olyan, mint a súlytöbblet, amit az ugyancsak hendikepnek
nevezett versenyeken bizonyos lovakra tesznek: túlterhelés, amely
kiegészíti a veleszületett állapotot vagy betegséget, és ahogy
Parlange mondja, a nevelés, a rang, a környezet teremtette
helyzetet. „Ellenállhatatlan elemi erő” – mondja. A nimfomániás
tehén vagy ló magától értetődően nem felelős a nimfomániájáért.
De Pauline nem állat. Talán, talán megtehette volna, hogy
visszafogja vagy csendesíti impulzusá-t, ha megfelelő erkölcsi
nevelést kap – csakhogy, mint láttuk, ilyesmiről szó sem volt.
Parlange doktor egyáltalán nem vonja kétségbe, hogy Pauline-
nak szifilisze volt – majdnem biztos, hogy Frérontól kapta. A San
Domingóban felfedezett gyanús seb a kezén hosszú kezelés után
(vajon mivel kezelték?) meggyógyul, majd újra megjelenik,
elősegítve így a diagnózist. Később, 1812-ben megerősíti ezt a
kórmegállapítást doktor Corvisart-nak, Napóleon első orvosának
megfigyelése13: foltokat fedezett fel Pauline bőrén, amik „a
keserűség kórokozóitól” származnak. Ez a némileg moliére-i
elnevezés, akár az „egy bizonyos betegség”, abban az időben a
szifiliszt jelentette. Milyen elővigyázatosan emlegették ezt a
betegséget! A nép vérbajt mondott, úgy mint Rabelais. A 19. század
prostituáltjai, sőt még a 20. század elejiek is, egy más közt úgy
hívták: „A nagy baj.” Igaz, ha visszájára fordítanánk a
világtörténelem szőnyegét, hogy megnézzük a balfelét,
megdöbbennénk, mekkora szerepe van a szifilisz baktériumának a
15. századi történelem folyásában.
Hallé doktor, Peyre kollégájának írott levelében azt mondja: „Itt
az ideje, a legfőbb ideje, hogy megszüntessük” Pauline
kimerültségének állandó okozóját, és leírta ezt a szót: cinkostárs.
Vajon tudta-e, hogy Forbinről van szó? Pauline egyáltalán nem
titkolta ezt a viszonyt. A híres levél mindenesetre megindítja a
védekezést, a Forbin-ellenes hadműveleteket.
A félénk Peyre doktor, aki megállapíthatta, hogy összes
megfigyelései és figyelmeztetései eredménytelenek maradtak,
13
Lásd Paul Ganiére: Corvisart. Éditions Perrin
elmegy Madame Mere-hez. Némi enyhítésekkel tájékoztatja a levél
lényegéről és beszél Forbinről. A signora azonnal megért mindent.
Sok idő telt el azóta, hogy szabadon engedte Pauline gyeplőjét,
messze van Marseille, Fréron. Ha Pauline kiesne bátyja kegyeiből,
az az egész családot érintené. A signora elrendeli, hogy fogjanak be,
és elviteti magát Saint-Leube, a lányához.
– Ha Napóleon mindent megtud, Forbint elküldi a csatába. Hát
te, veled mit csinál?
Nyilvánvaló, hogy a császár nem csukathat börtönbe egy
császári fenséget.
– Arra kényszeríthet, hogy együtt élj a férjeddel, valami vacak
kis városban, három cseléddel. Azt mondhatja, hogy ez az
egészséged érdekében történik, és megtilthatja, hogy akár csak egy
napra is elhagyd azt a helyet.
Letizia hadarva beszél, olaszul. Pauline-nak fogytán az ereje,
mindentől megrémül. És a kép, amit a madre eléje fest, mindennél
szörnyűbb. Megadja magát. Beleegyezik, hogy elmegy Párizsból, ha
kell, hónapokra. A közönség számára a legjobb ürügy egy fürdőhely,
egy újabb. (Az újságok közlik a hercegek és hercegnők minden
helyváltoztatását.)
– Aix-les-Bains-be megyek.
A fürdőhelyeken szó esik más fürdőhelyekről is, és Pauline jókat
hallott Aix-les-Bains-rőI. Százötven kilométerre van Párizstól, ami
hosszú utazás, az utak göröngyösek, és az utazókocsik, hintók,
fogatok rugózása nem tökéletes.
– Egy darabig utazhatnál folyón.
Ezt akkoriban gyakran megteszik. Pauline Neuillybe megy, ott
beszáll a lóvontatású hajóba. Felfelé hajóznak a Szajnán, aztán az
Yonne-on, egészen Auxerre-ig, ahol a hintaja és a málhája várja.
Auxerre-ből kocsin megy Lyonba, ott kap szállást nagybátyja, Fesch
bíboros érseki palotájában. Fesch már mindenről értesült a signora
küldöncétől.
 Joseph Fesch, a kiugrott esperes, aki az egyházba visszatérve
érsek lett, háromnapos erkölcsi prédikációt tart az unokahúgának.
Pauline zokog és zokog, amíg a keményszívű főpap meg nem
sajnálja. Elkíséri a hajón a Rhône-ig, és ott rábízza Monsigneur
Isoard-ra, a barátjára; a fülébe súgja:
– Törődjön az úton a kényelmével, és főleg, tájékoztasson
engem mindenről!
Pauline Aixbe érkezve ágyba fekszik. Harmadnap négy orvos
érkezik hozzá, akiket Isoard hívott össze és oktatott ki, Fesch
utasítása szerint.
– Fenséged jobban tette volna, ha nem ide, Aixbe jön kezeltetni
magát. A legáldásosabb vizek Fenséged betegségére nem itt vannak,
hanem Gréoux-ban. Az ottani kúrák eredményei csodával
határosak.
Gréoux-les-Bains-ben, a valensole-i fennsík lábánál (Alpes-de
Haute-Provence, akkor meg Basses Alpes megye) ma egy sor
szálloda működik; az egyik igen elegáns hotel neve: Villa Borghese.
1807-ben csak egyetlen szálloda volt, inkább csak rendkívül
szerény fogadó. Szerencsére Basses-Alpes prefektusa, értesülve
róla, hogy a császár húga érkezik, rendelkezésére bocsátotta a lavali
kis kastélyt. Pauline június elejétől szeptember közepéig marad
Gréoux-ban, lelkiismeretesen kúrálja magát. A kénes víz jól hat a
bőrbajokra és a reumára. Feltehető, hogy az orvosok arra
számítottak, a kén jó hatással lesz Pauline felületi vagy rejtett
sebeire. Kíséretének tagjai halálosan unatkoznak Gréoux-ban,
összevesznek, haragban vannak egymással. Pauline úgy tesz,
mintha nem venne észre semmit. Egyebet sem csinál, csak leveleket
ír Forbinnek. Június 10-én, egy nap alatt, tizenhétszer írt neki.
Ezekből egyetlenegy maradt csak fenn. Íme néhány részlete:
„Gréoux, 1807. június 10-e, délután 1 óra. Szerelmem, ma reggel
nem jött tőled levél. Nagyon türelmetlenül várom, mert a
legutóbbiban azt írtad, lázas vagy. Remélem, nincs semmi baj, és az
én Auguste-öm teljesen rendbe jött. Ma reggel is fürdőt vettem és
megittam négy pohár vizet, minden rendben ment, de a fürdés után
nagyon gyöngének ereztem magam. Mégis meggyőződésem, hogy
jót tesz.” Lássuk az érzelmeket. Pauline, mint írja, majd belehal
szeretője távollétébe. A szeretője? Több annál. „Oh, hát nem vagy-e
a férjem? Az enyém mivel érdemelte ki ezt az édes, szent címet?
Nem, nem érdemelte ki, mert ha nem így lett volna, most te nem
volnál az enyém. A szerelmet szerelemmel kell viszonoznom, a
bizalmat bizalommal, hinnem kell abban, hogy minden, amit teszek,
a mi javunkat szolgálja, a mi szerelmünk javát. Mindent
végiggondoltam, és minden eddiginél jobban vigyázok rá, hogy a
környezetünkben mindenki elhiggye: köztünk vége mindennek, és
így nyugodtak lehessünk.” Panaszkodik Peyre-re, aki „mindent
feltárt” Hallé előtt „nem gonoszságból, csak ostobaságból”.
Panaszkodik udvartartásának többi tagjára, akik ugyancsak
elárulták a titkát. Már azzal a gondolattal foglalkozik, hogy maga
mellé rendeli Forbint, erre vonatkozó tanácsokat ad neki. „Majd
megírom, hogyan kell viselkedned. Úgy intézem a dolgokat, hogy
eljöhess a fürdőmbe és ott maradhass egész idő alatt, amíg én bent
leszek. Ha óvatosak vagyunk, mindig boldogok leszünk.
Türelmetlenül várom a híreket a lázadról. Írd meg, mit csinálsz.
Hozzál magaddal mindent, ami a festéshez kell, hogy szép képeket
készíthess nekem. A szállásom kezd kialakulni. Mindenhová
virágokat hozattam. A víz kissé gyöngít. Addio, caro, sempre caro
amico, amante caro, si ti amo, ti amero sempre… 14 Holnap megírom,
milyen szabályokhoz tartsd magad az itteni viselkedésednél, a
legnagyobb figyelmet fogom rá fordítani, hogy semmit ki ne
hagyjak. Megpróbálok aludni, mindig csak rólad álmodom, az
utóbbi időben még többet, mint azelőtt. Si ti amo dipiu, caro idolo

14
Isten veled, kedves, mindig kedves barátom, édes szeretőm, úgy szeretlek,
szeretni foglak mindig...
mio.15” Olasz mondatok, úgy mint annak idején a Fréronhoz szóló
levelekben. És a végén franciául: „Virágokat küldök neked, a
keblemen pihentek, elborítottam csókokkal.” Szeretlek, szeretlek,
szeretlek. De ez a szerelmi őrület már nem lángol úgy ebben a
levélben, mint a Fréronnak írtakban. Mindent kész lett volna akkor
otthagyni, hogy férjhez mehessen hozzá. Azóta sok minden
megváltozott. Pauline-nak van férje, Császári fenség címe, magas
társadalmi helyzete. Majd megbolondul Forbinért, de semmit sem
akar kockára tenni, és ügyeskedik, hogy a házasságtörés kényelmes
állapotát fenntarthassa.

1807 szeptemberének második felében Pauline átköltözik a La

Mignarde-ba, egy Aix-en Provence környéki birtokra. Nem várta
meg, amíg a gréoux-i gyógyfürdő ősszel bezárja kapuit.
– Meggyógyultam, nagyon jól érzem magam, nincs itt semmi
dolgom.
Olyan mehetnékje támad, hogy elindul éjszaka, egyetlen
kocsissal és négytagú személyzettel.
– Egyetlen egyszer álltam csak meg. Egy fogadóban aludtam
annyira tele volt bolhával, hogy a szemem se bírtam lehunyni.
Mindezt nevetve meséli. A La Mignarde Jean Baptiste Rey
tisztviselő tulajdona; Pauline alighanem nagybátyja, Fesch bíboros
útján ismerkedett meg vele. Rey jó arcot vágott a váratlan
vendéghez és ugyanilyen szívélyesen fogadta Pauline odaérkező
udvartartását is. Hogyan is tagadhatna meg valamit a császár
húgától? A La Mignarde-ban Pauline egy hónapig kis udvart tart. Ide
tartozik a saját udvartartása, néhány környékbeli fontos ember, így
Thibaudeau, Bouches-du-Rhône (Rhône torkolat) megye
prefektusa, Cervoni tábornok, a marseille-i katonai parancsnok, és
Forbin, aki az első hívásra azonnal megjelenik. Nem tudunk
részleteket kettőjük bizonyára viharosan boldog találkozásáról. Úgy
15
Oh, egyre jobban szeretlek, drága bálványom.
tűnik, Pauline nak megszűntek a fájdalmai, nem látszik levertnek,
soha még ilyen jókedvű nem volt.
Elborul a kedve, amikor hírnök jön és bejelenti, hogy Borghese
herceg a harctérről hazatérőben meg fogja látogatni.
Amíg Pauline Gréoux-ban gyógyíttatta magát és szerelmes
leveleket küldözgetett Forbinnek, addig Napóleon Eylaunál
megverte a poroszokat, majd Friedlandnál legázolta az oroszokat.
Ezután Tilsitben osztozott a cárral Európán. Az eylaui mészárlás
után pesszimista hangok hallatszanak Párizsban. De a friedlandi
győzelem és a tilsiti béke általános örömet vált ki Párizsban, bár
van néhány váratlan mellékkörülmény is. Egy szerencsétlen bolond
nő kiugrott egy emeleti ablakon. Holttestén egy levélkét találtak:
„Nem sajnálom az életet, de szerettem volna megvárni a császár
hazatérését. Visszaérkezése helyreállítja a boldogságot.” Borghese
harci cselekményei nem sok vizet zavartak. Thibaudeau kíváncsian
figyelte La Mignarde-i tartózkodásakor: „Alkalmam volt
megismerkedni vele. Intellektuális szempontból nagyon
közönséges ember. Igen kisfiú volt a házban, olyan, mint egy angol
királynőnek a férje, vagy még annyi sem. Egyáltalán nem vették
figyelembe, minden hódolat csak a hercegnőt illette.”
Egy este Thibaudeau, Cervoni tábornok és Camillo együtt sétált
a kertben. Cervoni, meglehetősen tapintatlanul, idéz valami olasz
versből, amiben egy férj felszarvazásáról esik szó. A másik kettő
zavartan hallgat, majd Borghese elváltozott hangon azt mondja:
– Szerencséje a feleségemnek, hogy a császár a bátyja. Ha nem
az volna, úgy megleckéztetném, hogy megemlegetné.
Szegény Camillo. Thibaudeau elmondta a véleményét a La
Mignarde-on uralkodó erkölcsi légkörről is:
„A kis udvar belső élete tele volt intrikákkal. A hercegnő
jóindulatú, de elkényeztetett gyermek, csupa szeszély, derűs
pillanatai váltakoznak ellenszenves zsarnokoskodással. Egyszer
láttam, amint egy könyvet vágott Forbin arcába. A kamarás lenyelte
a sértést, nem mindegyik cselédje tűrte volna ezt ilyen békésen.”
A heves kitörésnél többen is jelen voltak. Forbin mélységes
csendben, halálsápadtan, szó nélkül visszavonult. Lehet, hogy
lenyelte a sértést, de nehezen emésztette meg. Néhány nap múlva,
október végén, elutazik a La Mignarde-ból, miután valószínűleg
meghányta-vetette, érdemes e feladnia egy pozíciót, amely
anyagilag olyan előnyös számára. Végül, büszke nemesemberként, a
férfiúi méltóságot választotta. És ügy látszik, Pauline nem tett
semmit, hogy visszatartsa.
Távozását persze megtárgyalták a kis udvarban. Volt, aki azt
mondta:
– Pauline kezdte megunni Forbint. A társalgása túlságosan
tudálékos volt, túl komoly. Már az ágyban sem találta benne örömét
a hercegnő. Azonkívül nagyon sokba került.
A másik:
– Dehogyis, ő unta meg, hogy rosszul bánnak vele a
nyilvánosság előtt.
Senkit sem lepett meg, hogy ez a tüzes szenvedély, amit senki
előtt nem titkoltak, a férj előtt is alig, ilyen viszonylag rövid idő,
tizennégy hónap alatt elhamvadt. Ellenkezőleg, nagyonis
hosszantartó viszonynak tekintették. Már a házasság se tartós
kötelék többé, amióta 1792-ben a képviselők – az egyéni szabadság
iránti tiszteletük jeleként – engedélyezték a kölcsönös
megegyezésen alapuló válást. A törvényes kapcsolat nagyonis
hasonlított a szabad kapcsolathoz. A jelenlegi hatalom már
tiltakozott: „Meg kell szüntetni ezt az embervásárt, amit a
válásokkal való visszaélés vezetett be a társadalomban!”
Forbin tehát kivonult a színről. Óhatatlanul követnünk kell ezt
az embert, a legérdekesebbet Pauline eddigi barátai közül.
Amint elhagyta a La Mignarde-ot, Fontainebleau-ba megy, és
engedélyt kér a császártól, hogy visszatérhessen katonai
szolgálatba. Az engedélyt megkapja. Ma már biztosra vehetjük, hogy
Napóleon, aki mindig mindenről értesült, a háttérből ösztönözte ezt
a kérést.
Forbin az 1. felderítő csapattesthez vezényelt hadnagy, átkerült
Junot vezérkarába. A következő két esztendőben részt vesz a
portugáliai, spanyol és osztrák hadjáratokban. Alezredes lesz, a
Légion d’honneur, a becsületrend tulajdonosa. Birodalmi báróvá
nevezik ki 1810-ben, leköszön, hogy a művészetnek szentelhesse az
életét. A párizsi Salonon sikerrel állít ki.
A császárság bukása elősegíti a monarchia volt grófjának, a
birodalmi bárónak az emelkedését. A restaurációban kinevezik a
királyi múzeumok igazgatójává. Átszervezi a Louvre múzeumát,
megalapítja a Luxembourg-múzeumot, ez utóbbit a kortárs
művészek számára. Utazgat Szíriában, Görögországban,
Egyiptomban; rengeteg rajzzal és érdekes antik emlékkel tér vissza.
1841-ben hal meg, hetvennégy éves korában, ami akkoriban igen
magas kornak számít. Ilyen volt az az ember, akinek Pauline
Bonaparte gyermekes dühkitörésében az arcába vágott egy
könyvet. Ki emlegeti ma már a tájképfestő Forbint, vagy a
múzeumigazgató Forbint? A történelem csak a jóképű, fiatal
dilettáns festőre emlékszik, akit Pauline Bonaparte, rövid és
szenvedélyes élete során, egy ideig úgy imádott.

A fürdőhelyek téli álmukat alusszák, és Pauline amúgyis azt

feleli, ha valaki tiszteletteljesen érdeklődik az egészségi állapotáról,
hogy jól van. Már csak azért is jobb színben van, mert Camillo
elutazott Párizsba. Felesége nem szándékszik követni.
– Délen fogom tölteni a telet.
Szép téli napsütés, kristályos levegő éled fel annak az
emlékezetében, aki Korzikán töltötte a gyerekkorát. Ráadásul már
nagyonis belejött abba, hogy ne kelljen osztozkodnia senkivel az
uralkodásban, az udvara ugyan kicsi, de a helyi előkelőségek mindig
levett kalappal fogadják, az asszonyok bókolnak előtte és az
egyszerű nép élteti.
– Tábornok, mindenki azt meséli, hogy az ön birtoka, a La
Capelette, valóságos gyöngyszem. Igaz ez?
– Végtelen megtiszteltetésnek tartanám, ha Fenséged hajlandó
volna megtekinteni.
Cervoninak ugyancsak össze kell szednie magát, hogy meg
tudja fogalmazni ezt a meghívást. Pauline egymagában, az még
megjárja. De az udvartartása mindenütt úgy csap le, mint a
sáskahad. A La Mignarde-ról a Marseille melletti La Capelette-be
utazva átmennek Aulps-on. Az expedíció itt megáll, egy szép réten
pihen, nem messze egy bizonyos Roubaud úr birtokától, ahol
Pauline az éjszakát fogja tölteni. A csoportbeli férfiak levetik a
kabátjukat, kiterítik a fűre, hogy a hercegnő szárazra ülhessen.
Egyikük a hátát ajánlja fel támlának. Guyot tábornok keresztbe
fekszik eléje, és a hasára helyezi Pauline talpát, mert a hercegnő
örökké azt panaszolja, hogy fázik a lába. Kíváncsi parasztok
érkeznek, bámulva nézik a szokatlan csoportot.
Roubaud remek vacsorát készíttetett. Mèregdrágán beszerzett
fenyőrigót, amit a hercegnő annyira szeret. Készülnek az asztalhoz,
megjelenik Roubaud, „hogy házigazdaként fogadja őket. Egy
kamarás kitessékeli: „Önt nem hívta meg a hercegnő.” Vajon Pauline
látta-e, hallotta-e? Az akarata úgy látszik már csak a szeszélyeiben
nyilvánul meg.
Cervoni tehát belenyugodott, hogy Pauline meghívatta magát La
Capelette-be. Úgy adódik, hogy aznap éjjel Marseille-ban van dolga,
nem lehet jelen Pauline és udvartartása érkezésekor, vagyis,
mondhatjuk így, az invázió napján. Hazaérve a düh fojtogatja:
mindenütt rendetlenség, törött tárgyak, leszaggatott függönyök,
foltos terítők. A kis udvar példát vett úrnője nemtörődömségéről,
még meg is tetézte. Cervoni valóban dühös:
– Kivágom ezt az egész társaságot az ablakon!
 Pauline-nak latba kell vetnie minden csáberőt. Szerencsére csak
három napig maradnak a megszállók.
1807. október 16-án Pauline-t és udvarát Nizzában találjuk,
ebben az akkor még kicsi, erősen olasz jellegű vidéki városban,
melyet nemrégiben csatoltak Franciaországhoz. Pauline-nak nem
tetszik, mert éjszaka kutyák ugatnak a szomszédságban, ki is adja a
parancsot a kutyák kiirtására. Két hét múlva Grasse-ban találjuk,
Forbin grófnőnél, volt szeretője anyjánál. Forbin nincs ott. Pauline
nem bánja. Mindenki töri a fejét, kit keres itt, de Mme de Forbin
rendkívüli kedvessége mindenkit megnyugtat – Pauline-on kívül.
Pauline duzzog. Mme de Forbin attól tartott, hogy a La Mignarde-i
szakítás árthat a fiának. Pauline november 10-én bejelenti, hogy
vissza akar menni Nizzába. Vannak, akik a markukba nevetnek, de
mindenki tudomásul veszi.
Nizza. Pauline ezúttal kijelenti, hogy itt jól érzi magát. A
prefektus lefoglalta számára egy bizonyos Vinaille úr nagy és
szépen berendezett villáját, tengerig nyúló remek parttal. Pauline,
amint beköltözött, máris meghívókat küld szét a helyi
előkelőségeknek és feleségüknek, sőt néhány királypárti
arisztokratának is, akinek Nizzát jelölték ki tartózkodási helyéül –
az Ancien Régime tagjainak hajbókolását és szertartásosságát
minden más tiszteletadásnál jobban kedveli.
Itt van mindjárt Cars hercegnő, igen régi arisztokrata család
tagja. Ránk maradtak Mémoires-jai.
„Bármilyen elfogult vagyok is az engem üldöző zsarnok húgával
szemben, azt meg kell hagyni, hogy nagyon szép nő. Rendkívül
elegánsan öltözik. Udvarhölgye Mme C… [De Chambaudoin]. Kérem
Olvasóimat, higgyék el, igaz, amit most leírok. Ez a Mme C. elnyúlva
feküdt a földön és a hercegnő a meztelen torkán pihentette a lábát.
Úgy látszik, Mme C. éppen ilyen alantas szerepre született, mert
láthatólag egy csöppet sem zavarta. A prefektus nem állta meg,
hogy azt ne mondja:
 – De Asszonyom, ez a pozitúra igen fárasztó!
– Nem, Uram, nem fáraszt, megszoktam.
Én ott ültem Mme Borghese mellett, nem tudtam levenni a
szemem a látványról és alig bírtam türtőztetni magam, hogy
hangosan fel ne kacagjak annak a nyaknak láttán, amit lábbal
tapostak. Mme Borghese megkérdezte, szeretek-e színházba járni,
és milyen fajtáját szeretem legjobban. „A tragédiát”, feleltem. – Én is
– szólt közbe Mme C., szeretem a tragédiát, mert felemeli a lelket.” A
hangját megváltoztatta Mme Borghese lába, és ez még
nevetségesebbé tette azt, amit mondott. Visszafojtottam a
nevethetnékemet és hamar befejeztem a látogatást. Mme Borghese
kérte, jöjjek el gyakran, és beszélt a száműzetésemről, remélte,
hogy meg tudja rövidíteni. Többször meglátogattam, más
alkalommal más nőket láttam a lába alatt.”
Azt már láttuk, hogy Pauline egy tábornok hasán melengette a
lábát. A teljhatalom, bármilyen magasságban gyakorolják, gyakran
nem vesz tudomást sem nevetséges, sem gyűlöletes voltáról.
Napóleon parancsára a császári család minden tagjának részt
kell vennie vasárnaponként a misén. Vinaille villájában ezen a
napon a nagy szalonban felállítanak egy oltárt: deszkákat fektetnek
bakokra, az egészet letakarják és illendően dekorálják. Megjelenik
Pauline és az udvartartása, a szolgálatos lelkész misét mond.
Rögtön utána mindent eltüntetnek.
Egy hétköznapon bejelenti magát Spina bíboros genovai érsek,
aki, mint tudjuk, a hercegnő főlelkésze.
– Láthatják, hogy nem érek rá. Mondjak meg neki, hogy jöjjön
máskor.
A főpap két óra múlva visszajön, hogy tiszteletét tegye a
hercegnőnél. Miért nem ért rá Pauline? Mert énekelt. Duót énekelt
Félix Blanginival, új választottjával.
Pauline pontosan megszabta a hétköznapok rendjét. Késői
felkelés, szabad foglalkozás 11 óráig, amikor elfogyasztják közösen
az ebédet. Egy óra tájban összegyűlnek a nagy szalonban, itt fogadja
a hercegnő a megyei hatóságokat és a meghívottakat. Három órakor
kihajtanak hintón vagy hajókáznak, az időjárásnak vagy a tenger
állapotának megfelelően. Visszaérve zenélés. Vacsora után
beszélgetés és újból zenélés. Pauline gyakran énekel kettősöket
Blanginival. Éjszakánként másfajta kettőseik következnek.
De beszéljünk a zenéről. Sokszor leírták, hogy Pauline, „mint
minden Bonaparte, hamisan énekelt”. Az igazság, hogy ezt nem
lehet pontosan tudni. Mme Jane Arger a Reme de musicologie-ban,
1938 februárjában érdekes cikket tett közé Blangini vokális
kompozícióinak gyűjteményeről, amelyet véletlenül talált meg és
azonosított: „A gyűjtemény tizennégy művet tartalmaz, ebből
nyolcat a szerelmi kaland előtt vagy után tettek közzé. Mindet
mezzo hangra írták át. Vajon ezek a transzponálások Pauline
számára készültek? Nagyon valószínű, hiszen a hercegnő
Blanginitól tanult énekelni. Ebből azonban még nem kell arra
következtetnünk, hogy a mai értelemben vett igazi mezzoszoprán
lett volna Bizonytalan egészsége és patologikus állapotának
alávetett hangulatváltozásai valószínűvé teszik, hogy kis
kiterjedésű, talán enyhén fátyolozott, de mindenesetre kifejező és
intelligens hangja lehetett.” Blangini Souvenirs-jeiben megemlíti,
hogy Pauline számára románcokat és nocturnes-öket komponált,
két hangra, olasz szövegre, és hogy ezeket ketten együtt adták elő.
Félix Blangini olasz volt, Torinóban született, éppen huszonhat
éve. Egy évvel fiatalabb Pauline-nál. Kellemes megjelenésű, karcsú,
szelíd férfi volt, a szeretők sorában megható, kissé komikus
alakként bukkan fel. Pauline Párizsban figyelt fel rá egy este, egy
szalonban, ahol hegedült. Énekel is, románcokat komponál. A
kompozíciói tetszést arattak, így került el Caroline Murat-hoz, tőle
Paulette-hez. Nizzában eszébe jutott Pauline-nak és rájött, hogy
karmester nincs az udvartartásában. Ilyen minőségben hívatta
magához, bár zenekara nem volt. Havi 750 frank fizetést kap, vagyis
sokkal kevesebbe kerül, mint Forbin. Ezért a pénzért Blangini
tökéletesen odaadó híve lesz, bármely pillanatban rendelkezésére
áll. Ha elmegy hazulról, meg kell mondania, hová megy. És akárhol
van, gyakran igyekszik utána egy libériás inas:
– A Császári fenség haladéktalanul látni óhajtja önt. Blangini,
alkalmazkodik a helyzethez, de bizonytalannak, sőt veszélyesnek
érzi:
„Amíg sűrű találkozásaink a házban rejtve maradtak, addig csak
találgatásra adtak alkalmat; én nem tartozom azok közé, akik
szeretnek büszkélkedni a boldogságukkal. De a hercegnő nem sokat
törődött azzal, mit beszélnek róla. Olyan példák álltak a szemem
előtt, hogy óvatosságból is, jobb szerettem volna, ha minden
titokban marad, meg ez volt a természetemben is. Tudtam F
[Forbin], a hercegnő kedvenc kamarása kalandjáról; tudtam, hogy a
császárt rendszeresen tájékoztatják húga viselt dolgairól, és közlik
vele azoknak a nevét, akik közel kerültek hozzá, és csöppet sem
vágytam rá, hogy alhadnagyi kinevezéssel elküldjenek nocturnes-
öket énekelni ágyú- és puskagolyók kiséretével Spanyolországba ”
Igaza van Blangininak, ha gyanakszik. A prefektus megmutatta
a császártól kapott levelét Pauline-nak: „Ki az a férfi, aki február 3-
án délután négylovas hintóban Borghese hercegnő mellett ült?”
Napóleon nemrégiben ért vissza itáliai ellenőrző körútjáról, és
jelentések tucatjait olvasta az egész birodalom helyzetéről, a francia
nagyvárosok lakóinak hangulatáról, a gabona- és
takarmánykészletekről, a gyárak munkájáról, a katonai helyzetről
Spanyolországban és Portugáliában, a hajóforgalomról a folyókon,
az utak (rossz) állapotáról, a színházak (jó) bevételéről, vagyis
mindenről. El kell hinnünk, hogy ennek az embernek a nappalok és
éjszakák hossza megkétszereződött. Még arra is talált időt, hogy
családjának tagjait ellenőrizze. A prefektus elmondta azt is, mit
válaszolt Napóleonnak: „Az a férfi a karmester.” Napóleon nem
kérdezősködött tovább. Blangini: „Az ijedtségen kívül más bajom
nem esett.”
Egy hét múlva Pauline újabb kéréssel áll elő a prefektusnál:
– Kirándulni szeretnék Antibes-ba Viszont akarom látni a
Château-Sallét. Menjünk hajón, olyan szép a tenger!
Château-Sallé ugyanolyan hatalmas, fehér falú napsütötte
épület most is, mint volt, szemben a tengerrel, pálmafák és
oleanderek közt. Milyen boldog volt itt Pauline az anyjával, a
nővéreivel abban az időben, amikor Napóleon átvette az itáliai
hadsereg parancsnokságát!
Nizzától Antibes-ig a tengeri út valamivel több mint húsz
kilométer. Egy óra a nagy, fellobogózott, virágfüzérekkel díszített
evezős bárkán. Blangini is részt vesz az ünnepségen. „A hajó
közepén pavillont állítottak fel a hercegnőnek, kétoldalt a festői
öltözetű evezősök csak úgy röpítették a vízen a hajót. Antibes
parancsnokát értesítették a hercegnő érkezéséről. Ahogy
közeledtünk a parthoz, látni lehetett, hogy nagyszámú nép gyűlt
össze fogadására a kikötőben, és huszonegy ágyúlövéssel
üdvözölték.” Huszonegy ágyúlövés ez bizony szédítő. Este
díszvacsora, fogadás, bál. Másnap Pauline ellátogat a Château-
Salléba.
– Ó csodálkozik el –, ez kisebb, mint ahogy emlékeztem rá.
De a következő percben már mint egy gyerek, úgy futkos a
házban.
– Itt volt az anyám szobája. Én mellette aludtam, ott abban a kis
fülkében. A nővéreim a másik oldalon. Ez volt Napóleon bátyám
szobája, amikor meglepetésszerűen meglátogatott, és két napig
velünk maradt. Hogy szeretett minket!
Többször bejárja a házat, rózsás az arca a boldogságtól, néha
könnyes lesz a szeme. A fiatalságát nem felejti el az ember. De a
hazaúton Nizzába, a fellobogózott bárkán, már a jövőről beszél a
kíséretében levő hölgyekkel: a közeljövőről Párizsban, a
díszvacsorákról és fogadásokról az ő házában, a divatról, amely
biztosan sokat változott.
Két napra rá megjelenik egy futár császári egyenruhában.
Pauline este, a vacsoránál, maga olvassa az üzenetet. A császár
elhatározta, hogy összevonja az öt megyét, melyek azelőtt a Szárd
királyságot alkották, egy „Alpokon-túli főkormányzósággá”,
Torinóval mint fővárossal. Pauline-nak sikerül nyugodt hangon
felolvasnia, de a végén egy kissé reszket a kezében a papír:
„Helyesnek tartottuk, hogy sógorunkat, Camillo Borghese herceget
neveztük ki főkormányzóvá. Az Alpokon túli népeink fel fogják
ismerni ebben a méltóságban és ebben a mi választásunkban azt az
óhajunkat, hogy közvetlenebbül értesüljünk mindenről, ami őket
érdekelheti és azt az érzelmünket, amelynek értelmében
császárságunk legtávolabbi részei is közel állnak szívünkhöz.”
Borghese herceg már úton volt Nizza felé; Nizzából haladéktalanul
folytatnia kell az útját Torinóba. Magától értetődik, hogy a
feleségének vele kell tartania.
 VIII.

A tíz kocsiból álló karaván lassan halad hegyen-völgyön át a nehéz

úton, még tovább kell kapaszkodni egészen az 1870 méter magas
Tende hágóig.
A tíz kocsiból egyet Pauline személyes tárgyaival,
szépítőszereivel raktak meg. Egy másik a hordszékét szállítja és az
inasokat, akik viszik. Valahányszor túlságosan meredek lejtőhöz
érnek, Pauline így viteti magát, a többiek gyalog mennek. Pauline
utazókocsiját Braidy rendezte be, Párizs legjobb nyerges mestere,
mégis szüntelenül panaszkodik miatta, azt állítva, hogy megöli ez az
út. A többi utas: a férje, az udvarhölgye Mme de Chambaudoin, és M.
de Clermont-Tonnerre, az első kamarása. A hercegnő öt vánkossal
védekezik a hideg ellen, aztán hirtelen melege lesz, és nem kell egy
sem. Szünet nélkül vitatkozik a férjével, hogy megalázza a többiek
előtt:
– A francia hercegek különbek Önnél. És ez rám is érvényes
mert én Császári fenség vagyok. Az én feladatom, hogy válaszoljak a
hatóságok üdvözlő beszédére azokban a városokban, ahol
megállunk.
– Nem, én fogok válaszolni, én vagyok a főkormányzó.
– Ön csak azért lett főkormányzó mert az én férjem.
Camillo Borghesét 1808. február 15-én nevezték ki „az Alpokon
túli kilenc megye főkormányzójává”. Április 13-án érkezik Nizzába a
karaván, április 18-án hagyja el Nizzát, Torino irányába. A tervbe
vett közbülső állomások: Franciaországban Sospel, majd Tende,
Coni és Racconigi. Nizza és Torino közt a távolság kétszáztizennégy
kilométer. Az utazás négy napig tart, tiszteletreméltó teljesítmény,
ha tekintetbe vesszük a felszíni viszonyokat az évszakot és a kocsik
terheltségét.
Camillo Borghese tárcájában hordja a császár pontos és
részletes utasításait. Napóleon maga diktálta le az Alpokon túli két
kormányudvartartás tagjainak névsorát, a hercegét és a hercegnőét.
A herceghez beosztottak hat kamarást, négy lovászt, négy
szárnysegédet és egy parancsnoki titkárt. Pauline-nak egy
udvarhölgye, tizenkét társalkodónője, hat kamarása, négy lovásza
lesz. Ezenkívül kineveztek egy palotakormányzót, aki ott a
helyszínen kiválasztja az udvarmestereket, a futárokat, az inasokat,
szobalányokat, szobaasszonyokat. Camillo és Pauline külön
udvartartásán kívül rendelkezésükre áll egy közös apródcsapat és
egy zenekar, karmesterrel együtt. Napóleon nem krajcároskodik, ha
a korona tekintélyéről van szó.
Pauline, amint meglátja udvartartásának névsorát, jelentkezik a
férjénél.
– Ki az a Canavassi, akit karmesternek jelöltek? Miért nem
marad Blangini?
– Bizonyára így kívánta a császár
– Ön ehhez nem ért. Látom, hogy Canavassi fizetése 6000 frank.
Azt kívánom, hogy csak 2000 frankot kapjon, és adjunk 3000
frankot Blangininak, mint az én külön karmesteremnek. A
fennmaradó 1000 frankot magam fogom szétosztani.
Camillo nem mer nemet mondani. De minden hatalomhoz
vezető út menten titkos gerillaharcok dúlnak. Amikor Maxime de
Villemarest, a herceg francia titkára, átadja a kocsik elosztásának
névsorát, Blangini neve sehol sem szerepel. A boldogtalan az úti
előkészületek utolsó nagy felfordulásában fűhöz-fához futkos, de
senkitől sem kap választ. Kihallgatást kér Pauline-tól.
– Könyörgök Fenségednek, engedje meg, hogy haladéktalanul
visszatérek Párizsba. Úgy látom, amúgyis ez Fenséged kívánsága,
mivel a nevem nem szerepel azok között, akiket az a tisztesség ért,
hogy önt elkísérhetik Torinóba.
Így fejezi ki magát az a férfi, akit Pauline minden éjszaka, és
még nappal is, a karjában tart. Ennél illedelmesebb már nem
lehetne. Pauline hívatja férje első kamarását. És egy negyed óra
múlva:
– Blangini, egy kocsi áll az ön rendelkezésére.
Méghozzá külön kocsi, egyedül neki. Tendében, ahova este
érkeznek, az expedíció tagjai – akik csak könnyű reggelit
fogyasztottak 8 órakor – türelmetlenül várják, hogy asztalhoz
ülhessenek. Elterjed köztük a hír, hogy a hercegnő előbb beöntést
akar kapni. De nem akármilyet. Hiába ajánlják neki az
édesmandula-olajat, vagy a lenmaglisztet. Nem, csak egyetlen dolog
segíthet: a borjú-fodorbélből főtt lé. Sehol a vendéglőben nincs
borjú, az inasok helybéli vezetők segítségével széjjelnyargalnak a
környéken. Két óra múlva egyikük diadalmasan érkezik vissza,
nyeregben hozza a kisborút. Az állatot azonnal feláldozzák.
Maximé de Villemarest részletesen beszámol az eseményről:
„Vacsorára feltálalták nekünk a borjúfodorbelet, az egyetlent, amely
a világ teremtése óta megjelent Tendében az asztalon, és a
hercegnő belei közmegelégedésre megkönnyebbültek.” A régi idők
elbeszéléseiben és színdarabjaiban nem csekély helyet foglalt el a
klistély.
Az átkelésnél a tendei hágón frissebb szelek fújnak. Tombol a
hóvihar. Ki kell szállni az utazókocsikból, a kerekek belesüppedtek a
kerékvágásba, a hópelyhek vízszintesen csapódnak, verik az
arcukat, jéggé fagynak rajtuk, elvakítják őket. A férfiak húzzák-
vonják a nőket és rángatják azokat, akik elestek. A lovak is elesnek,
ki kell őket fogni, talpraállítani, újra befogni. Pauline egyedül
maradt a kocsijában, leengedi az egyik ablakot és nyugodtan, mint
egy színházi páholyból, követi az eseményeket. Ugyanaz a nyugalom
ül rajta, mint San Domingóban, a nehéz órákban. Végre átkeltek a
hágón, a szél lecsendesedik, kibukkan a nap.
Megérkeznek az első piemonti faluba, megállnak, hogy egy
kicsit pihenjenek és meghallgassák a polgármester
udvariaskodását. Értesült az előkelő utasok érkezéséről, ott áll, és
mögötte az egész lakosság, aki csak járni tud. Ekkor váltja be
Pauline a fenyegetését. Amikor a férje hozzáfog, hogy válaszoljon a
polgármester beszédére, a szavába vág. Camillo őt szakítja félbe, és
így folyik a mulatságos vita a megdöbbent hegylakók füle hallatára.
Villemarest magyarázatot fűz hozzá:
„Mélységesen bántott, hogy ily módon, hasonló vitákkal
hercegünk elveszti a közmegbecsülést, és ezért megengedtem
magamnak, hogy amint megérkeztünk Coniba, alig szálltunk ki a
kocsikból, közelléptem a hercegnőhöz és tiszteletteljesen felhívtam
erre a figyelmét, hozzátéve, hogy a császár, ha erről értesül nagyon
elégedetlen lesz. Ez volt a legjobb módszer, mert itt egyedül a
császár neve érhet el valamit, és még ez a módszer sem bizonyul
mindig hatásosnak. Ezúttal azonban sikeres volt, és
megállapodtunk, hogy a továbbiakban a herceg válaszol az üdvözlő
beszédre, amit Coni püspöke fog elmondani Stura megye hatóságai
nevében.”
Minden emlékiratíró igyekszik szép szerepet adni saját
magának. Ebben az esetben azonban Villemarest aligha szépített
sokat, mert ettől kezdve Pauline valóban fegyelmezetten viselkedik.
Nemcsak attól való félelmében, hogy magára vonja nagynevű
bátyjának haragját, hanem azért is, mert kezdi élvezni a szinte
királyi tiszteletadásokat.
Racconigiban megkezdődnek a „bemutatkozások”. A polgári és
katonai hatóságok eljönnek, „hogy felajánlják szolgálataikat”,
utánuk megjelennek a torinói notabilitások és a piemonti udvari
szolgálat tagjai, akik felváltják a házastársak francia
udvartartásának tagjait. Figyelemreméltó, hogy ezeket a piemonti
nemes urakat és hölgyeket név szerint már Párizsból, maga a
császár jelölte ki. Most hivatalosan bemutatják őket uraiknak, akik,
természetesen, elfogadják őket. A művelet több mint két órát vesz
igénybe.
A kisebb-nagyobb városokba beérkezésnek régi hagyománya
van, az ott hatalmat gyakorló személyiségeket ünnepélyesen
fogadják. Rangjuknak megfelelő távolságra mennek eléjük .Camillo
és Pauline számára a mintegy tíz mérföld megfelelőnek látszik. Mire
beérkeznek Torinóba, megnégyszereződött a menet, kocsik és
lovasok csatlakoztak hozzájuk. A trombiták hangja elnyomja a
lódobogást és a tömeg éljenzését. Pauline-nak ekkora
lelkesedésben meg nem volt része, még Párizsban a koronázás
napján sem.
Itáliában vagyunk, 1808. április 23-án, kellemes időjárásban. Az
„Alpokon túli megyék főkormányzóságának fővárosa (az emberek
egyszerűen Piemontnak nevezték e megyéket) nagyjából a közepén
fekszik annak a nagy ívnek, amit az Alpok nyugati szárnya alkot.
Népes város (65 000 lakosa volt, ma közel egymillió), élettel teli és
műemlékekben gazdag. A városi hatóságok elkísérik a herceget és a
hercegnőt a Chablais-palotáig, ami a régi szárd királyok
rezidenciájának jobb szárnyát képezi. Amikor Camillo közli Pauline-
nal, hogy megérkeztek, és ezentúl itt fognak élni, az asszony nem
szól semmit. Minden hatalmas méretű, de egyszerű, sőt szigorú.
Pauline soha sehol nem lakott olyan szívesen, mint Kis-Trianonban.
Ünnepségek következnek és ez – legalábbis egy időre –
jókedvre deríti. A legsikeresebb az a bál, amit a torinói hatóságok
adnak a Teatro Carignanóban. Kevéssel 9 óra előtt megjelenik a
hercegnőnél a herceg kamarása, és megkérdezi, elkészül-e
hamarosan.
– De hát előálltak a hintók? A férjemmel megyek?
– Nincsenek hintók, Fenség. Mindenki gyalog megy.
– Gyalog az utcán?
 – Nem az utcán, Fenség. A palota belső folyosóin megyünk és
azon a hosszú folyosón, amely összeköti a palotát a színházzal. A
herceg mögött menetet alkotunk, Fenség. Fenségetek a terem
közepén nyíló nagy ajtón lépnek be a színházba, azon a helyen, ahol
a nagy díszpáholy szokott lenni.
Pauline később bevallja, mennyire el volt ragadtatva, amikor
meglátta a sok ezer gyertyával kivilágított termet, tele ünneplőbe
öltözött szép férfiakkal és nőkkel. Belépésekor teljes csönd, majd
halk zúgás támad, az a zúgás, amit jól ismer, és ami minden
alkalommal ugyanazzal az örömmel tölti el, édes melegség önti el
egész testét. „Te vagy a legszebb!” Ezek az udvaroncok, férfiak és
nők, mind ezt fogják mondani, és a terem zúgása máris ezt tudatja
vele.
A színház földszintjét kiürítették a tánchoz. Középen, hosszúkás
téglalapban rendezték el a hölgyek ülőhelyeit, e körül, mint egy
sziget körül, keringenek az urak, hogy táncra kérjék a hölgyeket. A
legmeglepőbb az, ami a terem végében áll: hatalmasan,
méltóságteljesen, aranyosan, fölötte a sassal, emelkedik a császár
karszéke, üresen, és úgy is marad; de az üres karszék mögött ott
állnak a császári udvar idevezényelt méltóságai, akik erre az
alkalomra érkeztek. Miután senki sem képviselheti a császárt, úgy
tesznek, mintha ő is jelen volna. Ő maga írta elő ezt a látszat-
jelenlétet. A karszék két oldalán elhelyeztek egy-egy széket,
jobboldalt a herceg, baloldalt a hercegnő számára. Pauline
zúgolódás nélkül veszi tudomásul igényeinek e megsértését.
Leülnek a székbe, majd egy idő után felállnak és körbejárják a
társaságot, igyekezve minél pontosabban utánozni Napóleon
modorát. Végül Pauline a férjével megnyitja a bált. Villemarest
tanácsára még tartogat egy meglepetést, ami teljes sikert arat.
Amikor a zenekar rázendít egy francia körtánc dallamára,
Pauline felkiált: „Nem ezt, egy Monferrinét!” A Monferrine piemonti
tánc. Általános kiáltozás: „Egy Monferrinét! Éljen a császár! Éljen a
herceg! Éljen a hercegnő!” Kiabálnak franciául, olaszul vagy
piemonti dialektusban, francia árnyalattal. Pauline magával ragadta
a közönséget, hatalmas sikert aratott, tökéletesen sikerült az
indulása.

Vannak olyan időszakok, amelyekben, ha nem is tévesztjük

szem elől Pauline-t, nagyon keveset tudunk meg róla. Torinói
tartózkodása alatt jön-megy, úgy látjuk mozogni, mint valami távoli
színpadon. Egyéb nincs itt, mint udvari szertartások: kisebb
nagyobb fogadások, díszvacsorák, kihallgatások. Minden vasárnap
ünnepi nagymise, orgonával, zenekarral és énekkarral, utána
nagyon hivatalos ebéd a polgári, katonai és egyház hatóságokkal.
Délután cercle-t tart a császár nevében. Hétköznapokon eleget tesz
a meghívásoknak. Napóleon aki továbbra is szüntelenül rázkódtatja
Európát, megint talál időt arra, hogy minden részletében
szabályozza a Borghese herceg és felesége számára előírt etikettet.
Mintha ők ketten egyszerű automaták volnának, a császár húzza fel
őket és kényszeríti rá, hogy végrehajtsanak minden mozdulatot,
minden lépést, amit ő kíván.
Néha, ritkán, otthon látjuk Pauline-t, olyan vendégekkel, akiket
ő akart meghívni. Egyik alkalommal Mlle Raucourt a vendége – a
Raucourt, ahogyan az olaszok mondják. Az ötvenkét éves nagy
francia drámai színésznőnek mozgalmas élete volt. A terror
börtöneiből megszökött. Hét év múlva meghal, és XVIII. Lajos
közbenjárása kell ahhoz, hogy a papság hajlandó legyen egyházi
temetésben részesíteni – ezt hagyományosan megtagadják a
színészektől. Most itt van „a Raucourt” Pauline nagy szalonjában. A
hercegnő kérésére szaval néhány tirádát klasszikus szerzőktől, a
kor ízlésének megfelelő pátosszal, köztük Athalie álmát. Mindenki
tapsol. Pauline megcsókolja a dívát.
– Kérem, nagyon kérem, adja elő Oedipus vallomását!
 Voltaire Oedipusáról van szó valószínűleg. És igen, ezt Pauline
kérte! Pauline, akinek a műveletlensége még tizenhét éves korában
is döbbenetes volt. Talán Mme Campan iskolájában mégis szívott
magába valamit, nem csak egy kis külső mázt kapott. Vagy talán,
rendetlen és eltékozolt élete során, többre figyelt, többet jegyzett
meg, mint amit feltételeztek róla.

– Beteg vagyok, a torinói levegő árt nekem. Az orvosaim azt

állítják, hogy az Aosta-völgyi gyógyvizeknek áldásos a hatása.
Vajon mennyi időbe telt, amíg a kezdetben annyira ígéretes
szertartásos hercegi életmód elviselhetetlenné vált? Nem egészen
két hónapba. Május 13-án Pauline levelet írt Napóleonnak és
engedélyt kér – engedélyt kell kérnie! –, hogy elmehessen
gyógyíttatni magát az Aosta-völgyi fürdőhelyek valamelyikébe. A
válasz késik. Napóleon Bayonne-ban van, és az foglalja le, hogy
megfojtsa a spanyol királyságot: vészterhes terv. Eközben Pauline-
hoz két váratlan látogató érkezik. Az első, futó látogató Lucien
Bonaparte. Lucien, emlékezünk rá, Brumaire 19-én kihúzta
Napóleont a csávából, a császár minisztere lett, aztán nagykövet
Spanyolországban. A császár eltávolította, mert nem az ő kívánsága
szerint nősült, és főleg, mert úgy nyilatkozott, hogy nem ért egyet a
politikájával. Lucien most Rómában él. 16 „Nagyon szeretnélek látni,
három nap múlva Torinóban leszek.” Pauline, attól való féltében,
hogy Camillo értesíti Napóleont, nem Torinóban találkozik
Luciennel, hanem a környéken, a stupinisi vadászkastélyban, az
erdő sűrűjében. És, kedvesen, el is küldi Lucient, aki megértőnek
mutatkozik.
A második látogató Joseph. Vele is Stupinisban találkozik, mert
itt jól érzi magát, az egészséges levegőn. Joseph, aki mindig
elismerte Napóleon zsenijét, mindenre áment mond. Most hagyta el
nápolyi királyságát, hogy Bayonne-ba menjen.
16
Lásd Antonello Pietromarchi: Lucien Bonaparte. Perrin 1980.
 – Tudom, mi vár ott rám és egy csöppet sem örülök. De mi van
veled?
Könnyek özöne, elcsukló hang:
– Nagyon beteg vagyok. Minduntalan hányok. Torino
levegőjében elpusztulok.
Jospeh megdöbben – 1806 eleje óta nem látta a húgát – és
azonnal ír Napóleonnak: „Szánalmas egészségi állapotban találtam
Pauline-t. Egy hete nem eszik, a legkönnyebb húslevest sem tudja
magában tartani. Az orvosok azt mondták, minél előtt itt kell
hagynia a torinói nedves levegőt, és el kell mennie Szavojába, az aixi
fürdőkbe. A férje habozik, mert még nem kapta meg Fenséged
engedélyét erre az utazásra. Én nem haboztam, és megmondtam
neki küldje el a feleségét és én magamra vállalok mindent
Fenségeddel szemben, hiszen nem kívánhat mást, mint hogy a húga
életben maradjon.”
Az események felgyorsulnak. Közvetlenül Joseph elutazása után
Pauline még rosszabbul lesz, úgyhogy két futárt küld Torinóba,
hozzák ki a vadászkastélyba Vastapane doktort, a Borghesék
háziorvosát. Amint megérkezik az orvos, azzal fogadja, hogy ő meg
fog halni – alighanem komolyan is gondolja.
– Azt hiszem, hogy Fenségednek vissza kellene jönnie Torinóba
– mondja az orvos.
– De hiszen Torino levegője öl meg engem!
– A kollégáim és én jobban kéznél lennénk, hogy Fenségednek
gondját viseljük.
Pauline hagyja, hogy meggyőzzék. Végre július 4-én megérkezik
Napóleon levele, május 26-i keltezéssel.
„Megkaptam május 18-i levelét. Beleegyezem, hogy elmenjen az
Aosta-völgyi fürdőkbe. Sajnálattal hallom, hogy rossz az egészségi
állapota. Remélem, hogy rendesen viselkedik, és a betegségében
nem hibás. Örömmel látom, hogy elégedett az udvarhölgyével és a
piemonti hölgyekkel. Szerettesse meg magát, legyen barátságos
mindenkihez, és tegye boldoggá a herceget.”
Napóleon, amikor ezt a levelet diktálta, még nem kaphatta meg
Joseph aggódó levelét. Ezt írja, miután megkapta, június 2-án:
„Mindaz, amit érez, a tavasz szükségszerű velejárója. Stupinis
kissé nyirkos hely. Torino jobb volna. Nem tudom, miért nem megy
a luccai fürdőkbe.17 De semmiképpen ne hagyja el a
kormányzóságot az én utasításom nélkül.”
Ennyi az egész. Parancsolás, tiltás.
Vajon ezúttal megtagadja-e Pauline az engedelmességet?
Vállalja-e a kockázatot?
Már megtette. Be sem várta a császári üzenetet. Az Aosta-völgyi
fürdőhelyekkel nem tud mit kezdeni, neki Aix-les-Bains kell. Június
5-én átlépi a kormányzóság határát, az Alpokon túli megyékét,
Chamberybe érkezik, majd másnap már Aixben van megkezdi a
fürdőzést.
Bizonyosnak látszik, hogy ezúttal Pauline valóban félt, félt a
haláltól. Nincs nagyvilági élet, nincsenek ünnepségek. Szigorúan
tartja magát a kúra előírásaihoz. Egész idő alatt, amíg Aixben van –
vagyis több mint egy hónapig – szeretője nincs. Udvartartásának
kíséretében levő tagjai nem győznek csodálkozni.
Hát Blangini?
Blangini elmenekült. A kis udvar több tagja előtt feltárta a
szívét.
– Jól látom, hogy a herceg fenyegetően méreget engem. Előbb
vagy utóbb feljelent a császárnál, mint ahogyan Forbin gróffal tette,
és akkor indulhatok Spanyolországba.
Elképzelhetetlen hogy a szavait el ne ismételték volna Pauline-
ak. Nem tett semmit, hogy visszatartsa Blanginit, azt sem tudjuk,
elbúcsúztak-e egymástól. Egy szép nap a karmester, aki elsősorban
a kis éjszakai zenéket kedvelte, elhagyta Torinót, pedig az volt a
17
21 km-re Pisától.
szülővárosa, és Németországnak vette az útját. Jelentkezett Jérôme
Bonaparténál, Vesztfália királyánál, aki felfogadta
főzeneigazgatójának
Pauline 1808. július 12-én befejezte példás kúráját. Ezen a
napon útra kelt a Bourget-i tavon közlekedő hajón, hogy vízi úton
érjen Lyonba. Innen folytatja útját Párizsba, a Faubourg Saint-
Honoré-i szép palotájába.
Amikor Elisa, a nővére, toscanai nagyhercegnő, értesült az
érkezéséről, levelet írt Luciennek. „Paulette becsapott minket. A
betegsége nem volt egyéb, mint vágy, hogy Párizsba mehessen.” Igaz
ez? Erős volt a Párizsba mehetnékje, és súlyos a betegsége. És most
újabb betegség fenyegeti. A környezete azt beszéli, hogy a tüdeje
beteg. Az orvosok emlékeztetnek rá, hogy 1805 tavaszán
megállapítottak nála egy lassan kifejlődő „lázas
baktériumbetegséget”. Ezt tuberkolózissal fordíthatjuk le. Leclerc
tábornok boncolásánál, közvetlenül a halála után, San Domingóban,
a tüdő két csúcsán „bacilusos, túrószerű tüdőkárosodást”
állapítottak meg Lehet, hogy ő fertőzte meg a feleségét? Lássuk,
milyen kezelésben részesült Pauline a tejfürdőkön és
gyógyfürdőkön kívül! Orvosi iratai közül előveszek egy, az általános
higiéniára vonatkozó előírást: „A harmat, a hideg, a nedvesség
speciális gyógy teák fogyasztását követeli. Egy csésze hársfavirág-
tea, egy órára rá narancslevél-tea, mindkettő egy evőkanál
pipacssziruppal édesítve.”
Pauline-t időnként hányások gyötörték. Az előírt gyógyszer:
„Narancsvirágvíz és citromfűvíz, mindegyikből 4 uncia;
narancshéjszirup, 1 uncia; ópium- és jerikói lonc-szirup,
mindegyikből fél uncia; fehér ürömpor, 4 scrupulus. Összekeverni.
Egy alkalommal öt evőkanállal vegyen be, utána egy evőkanál
citromlevelet. Ezt az adagot háromóránként megismételheti, amíg
el nem éri a kívánt hatást.” A scrupulus súlyegység, az unciának
huszonnegyed része, vagyis körülbelül 1,137 gramm.
 Az orvosok figyelembe vették „azokat a területeket is, amelyek
az alhasi véredények tágulása miatt szenvedtek”. Még mindig
fennáll a Hallé által leírt gyulladás. A petevezeték-gyulladás
krónikussá vált. Erős rohamokat figyeltek meg, amik „kapcsolatban
vannak az élvezet vagy más körülmények okozta fáradtsággal”.
Három orvos tanácskozásai alapján erre a következő nyugtatót
írták elő: „Bürökkivonat, először 36 szemcséből, aztán 48
szemcséből, majd 60 és 72 szemcséből, hozzá mákguba-főzet.
Hőemelkedés esetén és a havi bajok idején habozás nélkül tegyünk
3 vagy 4 piócát az ágyék két oldalára, vagy a szexuális részekre.”
Általános szabályként pedig a testmozgás korlátozását írják elő,
sétákat hordszékben vagy gyaloghintón, és nem rázós hintázást.

Dupont tábornok a spanyolországi Baylenben megadta magát,

és ez óriási felindulást keltett Európa minden kancelláriájában. A
császár hadserege tehát mégsem legyőzhetetlen? Metternich,
Ausztria párizsi nagykövete, úgy látja, hogy Napóleon közeli bukása
elkerülhetetlen. Hazája készül a háborúra.
Párizs nem tud erről semmit, vagy nem akar tudni. Folyik a
kellemes évszakokban szokásos élénk élet. A még teljesen falusias
Champs-Elysées-n golyóznak, a Tuilériák kertjében, a Luxembourg-
kertben, a Füvészkertben és a Királyi Palota kertjében sétálgatnak.
A boulevardok oldalfasorain zsonglőrök, bűvészek, komédiások
körül csoportosul a nép. A nap végeztével a párizsiak sorban állnak
az Opéra-Comique, a Théâtre des Arts, az Odeon, a varietészínházak
és az Ambigu-Comique bejáratánál.
A Faubourg Saint-Honoré előkelő negyed. Csupa szép hintó jár
arra, este pedig csönd van. Pauline békésen – és egyedül – alszik
kicsi, rózsaszínnel bélelt muszlinfüggönyös ágyában. És, bármilyen
meglepő, a betegségek nem hagytak nyomot az arcán.
Az első napokban alig ment el hazulról, alig fogadott vendéget.
Igen elégedett az udvarhölgyével, Mme de Cavourral (akinek
unokája lesz Camille Cavour, a híres olasz államférfi), és
társalkodónőivel, köztük Mme de La Turbieval, Mme de Fariglio-
Novellóval és Mme de Mathisszal.
– Madame de Cavour remek tanácsokat ad, anélkül hogy
erőszakos lenne – mondja Pauline. – Mindig mosolyog rám, mindig
van hozzám egy kedves szava, tud valami jó hírt. Igazi arisztokrata
hölgy.
Szívesen sétálgat ezzel az arisztokrata hölggyel a kertjében,
szereti vele nézegetni azt a képgalériát, amit távollétében rendeztek
be a számára. Azt akarja, hogy Mme de Cavour mindenhová kísérje
el, amikor újra kimozdul a házából, és kikocsizik hintaján a Bois de
Boulogne-ba. Akkor az még valódi erdő, Napóleon odajár néha
vadászni. Pauline sokat gondol Napóleonra.
– El nem tudom képzelni, milyen arccal fog fogadni engem –
mondogatja Mme de Cavournak.
A császár már tudja, hogy a húga az ó parancsa nélkül, sőt a
parancsa ellenére elhagyta az Alpokon túli megyék
kormányzóságát.
– A császár a legkedvesebb arcával fogja fogadni, hiszen nagyon
szereti önt.
– Tudom, hogy nagyon szeret. De van mellette valaki akinek
legfőbb gondolata, hogy nekem ártson.
Ez a valaki a császárné. Louis Faure, a Luxembourg-palota
történetírója, elmondja, hogy 1806-ban, egy téli estén, Joséphine
császárné zokogva kereste fel Volneyt, a tudós filozófust, egyik
pártfogoltját.
– Kedves Volneym, olyan boldogtalan vagyok!
Volney hozzászokott Joséphine féltékenységi rohamaihoz.
– Nyugodjék meg, Madame. A császár szereti önt, hiszen ön is
tudja. Biztosítom, hogy ez csak múló szeszély, eltart egy órát, vagy
egy napot.
 – Hagyja, hallgasson, a császár gyalázatos alak. Pauline
karjaiban leptem meg.
A bizalmas közléstől megkönnyebbülve, a császárné „elrohant,
akár a forgószél”.
Joséphine már régen tudja, hogy a császár – abbeli gondjában,
hogy nincs fia, nem alapított dinasztiát – a válásra gondol. Láttuk,
hogy a koronázási szertartás előtt arra kérte Joséphine-t, javasolja ő
maga ezt a megoldást. Jól tudta, érzi, hogy erre sor kerül, és ettől a
kilátástól a szíve szakad. Ugyanúgy gyűlöli Pauline-t, mint az – és az
egész Bonaparte-klán – őt. Szinte végzetszerű, hogy Joséphine, aki
annyiszor csalta meg a férjét, most a legmérgezettebb nyílhoz
folyamodik vele szemben. Természetesen sokan felkarolták ezt a
Napóleon és Pauline ellen szóló vádat.
Napóleon 1808. augusztus 14-én tért vissza Saint-Cloud-ba,
Mária mennybevitele előestéjén. Ezen a napon, a császár
születésnapján, hatalmas ünnepség volt országszerte. A párizsi
Városházán bankett, utána bál. Pauline még mindig kérdezgeti
magában: „Milyen arccal fog fogadni engem?” Másnap két órás
beszélgetése van a bátyjával, két év óta ez az első ilyen alkalom.
Sugárzó arccal mondja utána:
– A császár nagyon kedves volt hozzám.
Nemcsak a büntetés maradt el, amiért megszegte parancsát és
eljött Piemontból, nemcsak az az utasítás nem hangzott el, hogy
csatlakozzék a férjéhez, hanem éppen ellenkezőleg, megkapja az
anyagi eszközöket, hogy kellemesen élhessen Párizsban.
– Azt mondta, hogy jövő év január elsejétől évi 700000 frank
járadékot kapok, azon felül, ami Borghese feleségeként jár nekem.
És a rendelkezésemre bocsátotta a neuillyi kastélyt és birtokot.
Az intézkedés azt eredményezi, hogy Pauline szabadon
rendelkezik a pénzével, és kivonhatja magát a megvetett, gyűlölt
férj ellenőrzése alól. Ráadásul élvezheti a szép kastélyt. Hatvan
szobából áll, köztük dísszalonok egész sora. Argenson gróf, a párizsi
tábornoki kar intendánsa építtette 1751-ben, majd több kézen
ment át, amíg 1800-ban Talleyrand ki nem bérelte. 1804-ben
Murat, Párizs akkori kormányzója vásárolta meg: a központi
épülethez ekkor húznak két szárnyat. A kastélyt belülről a legújabb
divat szerint, empire stílusban díszítették ki és rendezték be.
Pauline a Charost-palotát elhagyva éppen csak balra fordul a
Faubourg Saint-Honorén, és a hintóval fél óra alatt eléri új
birtokának kapuját. Hosszú fasor vezet a kastélyhoz, melynek
alacsony, fehér homlokzata fölött szobrok és vázák emelkednek. A
túloldalán szelíd, pázsittal borított lejtő visz le a Szajnához. Nagy
fák csoportjai állnak elszórva a széles mezőn.
A Murat-házaspár most kapta meg a nápolyi királyságot,
Josephet váltották fel, akinek – mérgezett ajándékként – a spanyol
trón jutott. A neuillyi birtok akkor a koronára szállt. Most végül
Napóleon Pauline rendelkezésére bocsátja. (A forradalmárok 1848-
ban felgyújtják, mára csak a jobb szárnya maradt meg, teljes
épségben.)
– Azt is megígérte nekem a császár – folytatja Pauline hogy
foglalkozni fog a vagyonommal, de csak Németországból
visszatérése után.
A kóbor császár 1808. szeptember 22-én elmegy Saint-Cloud-
ból, hogy Erfurtban találkozzék a cárral. Pontosítani kell a tilsiti
egyesség előírásait egy orosz-török konfliktus esetére. Az európai
körhinta, amit Napóleon indított el, mind szédületesebb iramban
forog.
Pauline szívesen büszkélkedik azzal, milyen bőkezű hozzá a
császár. Még boldogabb, amikor bátyja, visszatérve
Franciaországba, közli vele, hogy a neuillyi birtokot és a kastélyt
személyes tulajdonába adja, és hogy végeredményben évi 1100000
frankot fog kapni. Igen részletes irat magyarázza meg, miből állt
össze ez a járadék: „Azt akarom, hogy ezekben a rendelkezésekben
annak bizonyítékát lássa, mennyire szeretem Önt”.
 A császár váratlan és jelentős bőkezűségét többféleképpen
kommentálták. Míg Napóleon oldalági rokonainak mindnek
koronát, uralkodási lehetőséget juttatott, addig Pauline csak a
nevetséges gustallai hercegséget kapta, és azt is azonnal pénzzé
tette. Igaz ugyan, hogy Piemont hercegnője, de csak mint Borghese
felesége viseli ezt a rangot. Azt mondják:
– Ez azért van így, mert a császár pazarlónak és állhatatlannak
tartja Pauline-t, képtelennek arra, hogy valódi hatalmat
gyakoroljon.
Az állítás valószínűtlen. A vérfertőzés vádjának hívei szerint
Pauline egyszerűen megkapta szolgálatai díját.
– Tavasszal kiköltözöm Neuillybe. Addig átalakításokat akarok
végeztetni – mondja.
A munkavállalók számára haladéktalanul felvesz a korona
kincstárából 500000 frankot. Most nagyon élénk, nagyon vidám, jól
érzi magát. Ezt írja Murat-nak Nápolyba:
– Egészséges vagyok, híztam, eljárok minden társaságba,
kedden bált adok a császár tiszteletére. A császár nagyon
meghízott, igen jól van és rendkívül jókedvű. Kérem, küldjön nekem
olyan pergamenre festett legyezőket, amilyeneket Nápolyban
csinálnak. Örömmel fogom használni őket, mert Öntől származnak.
Meghízott. Rendkívül jókedvű. Pauline és a szerencse többi fia,
és még sokan mások is, amikor Napóleon elhagyja Párizst, úgy
érzik, mintha egy másik égitestre utazott volna, s onnan érkezne
haza, mind nagyobb dicsőségben. Erfurtban felléptette Talmát úgy,
hogy „a földszint közönsége csupa király volt”. Október 18-án ért
vissza Saint-Cloud-ba, a hónap vége előtt megint elutazik, ezúttal
Spanyolországba. Ott semmi sem megy úgy, ahogy kellene.
Spanyolország felizzott, amint Napóleon királynak nevezte ki
Josephet. A felkelés mindenhová kiterjedt. Joseph 1808. július 20-
án érkezett Madridba, 30-án már menekülnie kellett. Július 22-én
egy francia sereg nyílt mezőn megadta magát Baylennél. A spanyol
ellenállók atrocitásai és a megtorlások a kínok hazájává változtatják
az országot. Napóleon, Párizsból érkezve, Vitoriában találkozik
Joseph-fel.
– Mindenhol marhaságokat csinálnak, ha én nem vagyok ott.
Átveszem az egész hadseregnek a parancsnokságát.
Az első célkitűzés Madrid visszafoglalása, Napóleon dél felé
halad és a Somo-Sierrán, 1500 méter magasságban, megvívja a
csatát: a lovasság őrületesen támad a hegyszorosokban. 1808.
december 3-án ő maga vezényli a Madrid elleni támadást – a város
megadja magát. December 22-én visszafordul észak felé, üldözve
Moore angol tábornok csapatait (az angolok augusztus 1-jén
Portugáliában szálltak partra). A császár gyalog mássza meg a
Sierra de Guadarrama jeges meredélyét, hóviharban, és a kimerült,
demoralizált gyalogosok szitkozódásai közepette. „Aljas fráter,
gazember, piszok alak. Bele kell ereszteni egy golyót! El kell
intézni!” De a Sierrát mégiscsak megmászták, és az
elégedetlenkedők egy hét múlva azt kiáltják: „Éljen a császár!”
1809. január 17-én rossz híreket kap Franciaországból
(Ausztria két hadsereget állított fel és felsorakoztatta Bajorország
határán; a cár, semmibe véve az erfurti egyezményt, rokonszenvéről
biztosítja az osztrák császárt; Talleyrand és Fouché áruló), és
elhatározza, hogy visszamegy Franciaországba. A hadsegédével,
Savaryval együtt indul el Valladolidból. Hat óra alatt teszik meg a
százhúsz kilométeres távolságot Valladolid és Burgos között, ahol a
főhadiszállás van. Délben érkezik Burgosba, egy órakor továbbindul
könnyű kocsiján, a lovakat végig váltják az egész úton, éjjel-nappal
utaznak. Január 19-e: Napóleon megérkezik Bayonne-ba reggel 4
órakor, és azonnal továbbutazik. Január 23-án reggel 8-kor belép
dolgozószobájába, a Tuilériákban. „Mintha mennykő csapott volna a
palotába.” Alig egy hét múlva, miután több sürgős teendőjével
végzett, és gondoskodott Talleyrand külügyminiszter leváltásáról,
lediktálja Durocnak, a palota főmarsalljának, a Pauline vagyonának
kezelésére vonatkozó utasításait:
„Meghízott. Rendkívül jókedvű.” Napóleon most harminckilenc
éves, öt hónapos, néhány napos. Pauline még nem töltötte be a
huszonkilencet. Joséphine negyvenhárom. Egyazon drámának
három szereplője.

A neuillyi kastély kertje, mint minden tavasszal, most is teljes

virágpompájában áll. Homlokzata előtt tarka virágágyások.
– Letáboroztam a kastélyban, hogy a munkákat irányítsam –
mondja Paulette.
Kényelmes táborozás. A Murat házaspár a sietős induláskor
(Napóleon mindig sürgeti a népét) alig tudott valamit magával
vinni a csodaszép empire berendezésből.
– Még családi portrékat is hagytak itt. Azokat levetettem. Az
ebédlő freskóit és oszlopait megtartom. Nem nyúlok a fekete és
fehér márvány kőlapokhoz sem. Néhány bútort átszállíttattam
Charostba, oda nagyon jól illenek, de ezzel vége.
Napóleon gondoskodott róla, hogy Pauline vagyonát egy régi
katonai intendáns kezelje, Michelot. Pauline, akiből időnként kitör
az anyjától örökölt gyalázatos fukarsága, nem mindig ügyel
Michelot-ra. Valakitől azt hallotta, hogy egy kastélyban biliárdnak is
kell lenni.
– Teringettét! (ez a kissé népies felkiáltás gyakran kiszalad a
száján), ez bizony igaz. De nem kell szórni a pénzt
Azt akarja, hogy vegyenek egy jó biliárdasztalt és hozzá dákót.
– Új székek? Az fölösleges, hozzanak fel nyolc széket a földszinti
előszobából.
De az ékszerészénél, Devoix-nál több mint 250000 frankot
kifizetett: vett egy gyémánt nyakéket 135 000 frankért és több más
ékszert. Feldíszíttet Devoix-val egy övet valódi gyémántokkal és
hamis smaragdokkal, 13 000 frankért.
 – Ez jó üzlet. Van olyan hatásos, mintha egy milliót költöttem
volna.
Pauline még Neuillyben tartózkodik, amikor Napóleon hadba
indul az osztrákok ellen, akik átlépték a bajor határt. Erről a
háborúról kezdetben rossz hírek érkeznek, aztán jobbak (a császár
minden nehézség nélkül bevonult Becsbe), aztán megint rosszak
(Károly főherceg megverte a császár seregét Essling-nél), és végül
teljesen megnyugtatóak a wagrami gyilkos és győztes ütközet után
(1809. július 6.).
Pauline legfiatalabb öccse, Jérôme, Vesztfália királya, látogatóba
jött Pauline attól fél, hogy megint megbetegszik.
– Végül is csak a gyógyfürdőik enyhítik a bajom.
– Gyógyfürdők? De hiszen ott van Aix-la-Chapelle [Aa chen] az
én birodalmamban. Aix nagyon divatos hely. Kenes vizei vannak.
Nagyon divatos, ennél több sem kell. Pauline július 30-án,
udvartartása egy részével megérkezik Aachenba. Madama Mère
már ott van és ott várja Würtembergi Katalin, Vesztfália királynéja,
Jérôme második felesége is.
– Inkognitoban vagyok itt – mondja Letizia így kevesebbe kerül.
Letizia kísérete, a császár kívánságának megfelelően, egy
udvarhölgyből, egy felolvasónőből, egy kamarásból, egy orvosból,
és egy titkárból áll. Inkognitóját – Mme de Ramolinónak nevezteti
magát – hamar felfedik, és így jár a vesztfáliai királyné is. Pauline,
más néven De Rossano grófnő, magával hozta az orvosán kívül két
udvarhölgyét, az egyik piemonti kamarását és egy lovászát.
Néhány napba telik, amíg megszokják az új körülményeket, de
aztán, Madame Mère dermesztő közelsége ellenére, mindenki
roppantul elégedett. Vajon Pauline komolyan vette-e az itteni
gyógykezelést? Erről nem szól senki. Az aacheni tartózkodásról
csak gróf Beugnot államtanácsos, a bergi nagyhercegség igen öreg
kormányzója ad tájékoztatást Souvenirs-jeiben: „A hercegnő nem
egy imádót talált itt, akinek a tömjénje eddig hiába füstölgött.
Elragadó könnyedséggel kezeli az ilyen ügyeket, akárcsak Atalante,
aki úgy fut a virágokon, hogy a lába nem hagy nyomot. Amikor
látom, azt gondolom magamban, kesernyés sajnálkozással:
Boldogok azok a halandók, akik még az életük szép korszakát élik,
amikor megengedtetik nekik, hogy hasonló oltárokra hordják
esküvéseiket.”
Még októberben is Aachenban van. Csak 30-án megy vissza
Párizsba, mert Napóleon megérkezett Fontainebleau-ba. A császár
három hónapot töltött Bécsben miközben a francia és osztrák
teljhatalmú megbízottak, Champagny és Metternich, azon
igyekeztek, hogy megegyezzenek a békeszerződés szövegén, amit
aztán október 14-én aláírtak Schönbrunnban.
Ez a békekötés megerősíti a pozsonyit, és arra kötelezi
Ausztriát, ismerje el mindazokat a változásokat, melyeket Napóleon
végrehajtott vagy elindított Európában. A császár arca mégsem
olyan derűs, mint amilyennek Pauline látta Erfurtból
visszatérésekor. Még mindig győztes, de már nem nehézségek
nélkül (Wagramnál valóságos mészárlás folyt), és érzi, hogy Európa
kezd ellenállni. Tudja, hogy az elégedetlen osztrákok vissza akarnak
vágni, hogy az oroszok bizalmatlanok, és hogy Spanyolországban
továbbra is rosszul mennek a dolgok. Hát már örökké háborúzni
kell? Hogyan lehetne véget vetni annak, hogy a többi európai
uralkodó szemében ő nem egyéb, mint kalandor, trónbitorló,
veszedelmes őrült. Már legalább két éve látja a megoldást. Örökös
kell, akinek az ereiben régi dinasztiák vére is folyik, és aki
személyében egyesíti a birodalom nagyságát és a múlt
hagyományait.
Mint tudjuk, már a koronázási szertartás előtti időkben
sugdostak a lehetséges császári válásról. Mennyei muzsika ez a
pletyka a Bonaparte-klán fülének.
Pauline ragyogó jövőről ábrándozik: Joséphine-t eltávolítják a
Tuilériákból, Saint-Cloud-ból, Trianonból, minden császári
lakhelyről, az udvarból, a bálokról és ünnepélyekről, eltávolítják
magából Párizsból is, ő pedig, Pauline, Párizsban tündöklik,
egyedül, mert nővéreit és sógornőit távoltartják Európában
szétszórt trónusaik. Pauline, Párizs királynője, a fővárosok
királynője, micsoda szédítő boldogság!
Pauline eközben nem tud megfeledkezni arról, hogy a bátyja
boldogtalan. Az előtte álló válás nem felszabadulást jelent számára,
hanem gyötrelmet; búcsút kell mondania az egyetlen nőnek, akit
igazán szeretett, még ha az sok szenvedést okozott is neki, mint a
tragédiák túlfokozott szerelmeinek hősnői.
Pauline vigasztalni akarja a császárt bánatában. Akár a klán
többi tagja, sokféle megoldást forgatott a fejében. Miért ne venné el
második házasságban Maria Walewskát, ezt a lengyel asszonyt, aki
annyira tetszett neki, akit gyöngéden szeretett, és aki egy
gyermeket szült neki? Csakhogy dinasztikus házasságot kell kötnie,
és semmiképpen sem keltheti azt a látszatot, mintha egy meglevő
szituációt akarna törvényesíteni. Hát Charlotte, Lucien lánya, akit
elhozattak az udvarba? Pauline nak tetszett ez a megoldás. De még
mindig fennmarad a gond, hogy egy régi dinasztiával kellene
kapcsolatba kerülni.
Az a hír járja, hogy a császár feleségül akarja venni a cár egyik
húgát, az alig tizenhat éves Anna nagyhercegnőt, aki „éppen csak öt
hónapja serdült fel”. Ez a korkülönbség nem riasztja vissza
Napóleont, mondják. Más találgatások is járnak szájról szájra.
Pauline gondterheltnek látja a bátyját. Ha legálabb viszonya volna
valakivel! Egy kellemes, kockázatmentes viszony, egyedül csak
azért, hogy jól érezze magát. Egy este megjelenik a császár Pauline
egyik bálján…
 IX.

Egy meglehetősen közepes értékű képen, René Théodore Berthon

1812-ben a Salonon kiállított művén két fiatal nő látható korabeli
fehér, könnyű, a mell alatt övezett ruhában, mélyen dekoltálva.
Egyikük, az álló alak, egy fának támaszkodik, szemben a nézővel, ez
Pauline Bonaparte. A másik mellette ül, bal profilban, látni kissé
húsos hátát, fehér, gömbölyű karját. Magasra tornyozott, a
tarkójától felemelt hajviselete sajnos megakadályozza, hogy lássuk
„csodálatos hajzatának páratlan pompáját” (ahogyan Mme
d’Abrantés írta).
Pauline kisebbfajta bálján Napóleon táncol ezzel a dundi szőke
nővel (nem kedveli a sovány kórókat), és határozottan kijelenti,
hogy nagyon tetszik neki és hamarosan viszont akarja látni. Az
asszonyka egyike Pauline udvarhölgyeinek, a neve Christine de
Mathis. Régi, előkelő piemonti család, a Ghiliniek sarja. Mathis a
férje, ugyancsak egyszerű piemonti nemes.
Napóleon ebben a szezonban, valahányszor Franciaországban
volt, sorra járta a rezindenciáit: Párizsban a Tuilériákat,
Fontainebleau-t; majd újra Párizsban találjuk, Trianonban, megint
Párizsban. Pauline, mint az udvar tagja, elkíséri útjain,
természetesen vele van a saját udvartartása is. Ugyanezt teszi a
többi udvaronc is. Képzeljük el a rangos emberek, magasrangú
tisztek, cselédek, kocsik, szüntelen nagy költözködéseit, lovakét is,
mert Napóleon, ha nincs a csatában, szeret vadászni,
Fontainebleau-ban vagy a környékén, sőt akár a Bois de Boulogne-
ban.
Amikor Napóleon közli Christine de Mathiasszal, hogy
hamarosan viszont akarja látni, az asszony igyekszik kitérni.
Erkölcsös feleség, az is akar maradni. Ráadásul se teste, se lelke
nem kívánja a császárt, és ezt egyenesen meg is mondja Pauline-
nak, aki ünnepélyes hangon válaszol:
- Jól tudja, Asszonyom, hogy soha sem szabad megtagadni a
császár kívánságát. Én a húga vagyok, de ha nekem azt mondaná:
„Akarom”, én azt felelném: „Sire, Felséged rendelkezésére állok”.
Christine de Mathis sokáig ellenáll Napóleon vágyának. Pauline
hiába szervez találkozásokat, hiába győzködi, oktatja Christine-t, az
asszony nem áll kötélnek.
Sehol nincs annyi pletyka, annyi furcsaság, mint a hatalmasok
környezetében. Pauline és Christine minden útját figyelik, lesik.
Stanislas de Girardin, a törvényhozó testület tagja, Naplójában
(Journal) 1809. november 12-i dátummal ezt írja: „Az egyik udvari
szaglászó, aki azzal foglalkozik, hogy kifürkéssze a botrányokat,
mondta nekem, hogy megvan az új La Valliére, aki magára vonta az
uralkodó tekintetét. Egy szőke olasz nó az, gömbölyű, mint egy
golyó, és nem egészen olyan friss, mint a rózsa.” „Mint egy golyó”
nem valami kedves, sem a „nem egészen olyan friss”. Minden
pletyka epés, jóindulatú pletyka nem létezik.
Eközben az udvaroncok úgy látják, hogy Napóleon mind
közönyösebb a nőkkel szemben. Hortense királyné, Joséphine lánya,
ezt írja: „A válás gondolata megszületett Napóleon fejében. Csak a
végrehajtás módját mérlegelte. Megszűnt minden gyöngédsége,
nem kímélte anyámat. Igazságtalan volt hozzá, folyton gyötörte. Úgy
látszott, a családunk a terhére van, míg a magáé mind
nélkülözhetetlenebb lett… Sétálni járt a császárné nélkül, csak
Borghese hercegnőt vitte magával a hintón – majdnem minden
estéjét nála töltötte. Azt beszélik, hogy egy piemonti szolgálattevő
hölgy állt e mögött a szokatlan kitartása mögött.”
Christine ellenállásának, majd utóbb megadásának bizonyítéka
Napóleon harmincnégy Pauline-nak küldött levelében vagy
levélkéjében tálalható, amely Jean-Paul Michelot, a hercegnő
intendánsa hagyatékában maradt fenn. A hagyatékot a Drouot-
palotában 1939. június 20-án elárverezték. Ezt megelőzően, június
1-jén egy kiváló és aggályosán pontos történész, Fleuriot de Langle
a Revue des deux mondes-ban közzétette és elemezte ezeket a
dokumentumokat.
1807 óta Napóleon nagyon ritkán ír valamit sajátkezűleg,
inkább diktál. Csak akkor vesz kézbe tollat, ha nagyon fontos vagy
nagyon bizalmas üzenetet akar küldeni, mint a Pauline-nak küldött
levélkék a Christine de Mathis-epizód idején. Elővigyázatosságból
nem ír rá dátumot. De Fleuirot de Langle nem kímélte a szemét
(Napóleon firkált, lerövidítette a szavakat vagy összevont többet)
és összevetések útján időrendbe tudta helyezni a leveleket 1809
november elejétől egészen a Mária Lujzával kötendő házasságig, sőt
még azon túl is.
Christine de Mathis megadása az első jelek szerint 1809.
november 9-re ésik. Ezen a napon Pauline levelet kap Napóleontól:
„Húgocskám,
délben vadászni megyek. Jöjjön el. Jól van? Az este nagyon jól
indult, de váratlan akadályok mindent elrontottak. Utána valaki
sokat sírt és kijelentette, hogy kedden elutazik. Éjfélkor váltunk el.
Írok neki egy levélkét. Nem akarom, hogy két héten belül elutazzék.
Mondja el nekem, hogy mit mondott Önnek, és hozza el a
vadászatra.”
Kicsit értelmezni kell. A valaki: Christine. „Az este nagyon jól
indult” azt jelenti, hogy a császár elérte célját. „Utána valaki sokat
sírt”, nem kell sokat törnünk a fejűnket, hogy mi után. Nem
meglepőek a könnyek, amiket valaki akkor ejt, ha az erényét
rohammal bevették.
Christine Torinóba akar utazni a férje után. De Pauline
megdorgálta, és ő engedelmeskedik a parancsnak még két hétig
marad. A két nő csak november 26-án hagyja el Fontainebleau-t.
November 29-én Pauline két levelet kap, az elsőt reggel 9-kor:
 „Küldök Önnek egy levelet [Christine-nek szólót]. Szeretnék
minél előbb választ kapni, hogy, amennyiben nem jön levél, be
oszthassam az estémet. Írja meg nekem, hogy van Ön, és
válaszoljon még délelőtt, mert ha nem, elmegyek vadászni a Bois de
Boulogne-ba.”
Az eredeti szöveg tele helyesírási és nyelvtani hibákkal, de ez
nem változtat azon, hogy csupa tűz és láng a stílusa. Nyilvánvaló,
hogy nem volt meg délig a várt válasz, mert itt az újabb
macskakaparás:
„Ön biztosan fáradt ma reggel. Tegnap este sápadt volt.
Remélem, ma nem úgy lesz, mint hétfőn, és ott lesz este fél
kilenckor Madame-nál. Isten Önnel, kis hercegnő. Jól aludtam. Most
indulok vadászni a Bois de Boulogne-ba.”
Itt a „Madame-nál” szorul magyarázatra. Azt jelenti: „Madame, a
császár Anyja”; ez Letizia hivatalos címe. Közeledik a császári válás
ideje. Napóleon befalaztatta a Tuilériákban azt az ajtót, amely az ő
lakrészét összekötötte Joséphine-ével. Egyidejűleg megfosztotta
feleségét egyik előjogától: hogy esténként elnököljön azon az udvari
cercle-ön, ahol a meghívottak, férfiak és nők, körben állnak és
lélegzetüket visszafojtva lesik, minden idegszálukkal remélik, hogy
jut nekik négy barátságos szó, vagy mosoly, úgy, mint a Napkirály
idejében. Így tehát Letizia örökölte azt a jogot, hogy megjelenhet a
cercle-ön, a császár oldalán, vagy akár egyedül, ha a császár el van
foglalva. Ilyenkor a szertartás egyenesen gyászos, Letizia egyetlen
szó nélkül vonul el a meghívottak előtt.
Láttuk, hogy Napóleon Pauline fontainebleau-i lakosztályában
találkozott Christine-nel. Majd visszatér a Tuilériákba, és a
randevúk a Charost-palotában folytatódnak, a Faubourg Saint-
Honorén. Erről tanúskodnak a Pauline-nak küldött levélkék:
„Kedd. Eljön ma vacsorázni velem? Ma este 10-kor megyek
Önhöz. Intézze úgy, hogy M. is ott legyen.”
Másnap:
 „Húgocskám, elmegyek Önhöz a kerten át 9-kor.”
Tizennyolc kis üzenet a randevúk időpontját adja meg. Pauline
továbbítja az utasításokat és Christine, akit a Charost-palotába
vonultatott el, engedelmeskedik.
November 30-án Napóleon egy kis időre megszakítja a
randevúk sorát, hogy megadja a kegyelemdöfést Joséphine-nek.
Ezen az estén kettesben vacsorázik vele, ami azt jelenti, hogy rajtuk
kívül csak Bausset kamarás, három tiszt és két apród van jelen,
mereven állva. A császár egy szót sem szól, a szemét végig lesüti.
Sem ő nem eszik, sem a császárné. A felszolgálók felhordják a
tálakat és érintetlenül visszaviszik. Napóleon egyetlen egyszer töri
meg a csendet: „Milyen idő van?” A kísérteties vacsora befejeződött,
Napóleon elfogad egy csésze kávét, aztán int, hogy egyedül akar
maradni a császárnéval.
– Tehát mindennek vége? – kérdezi az.
A császár újra kezdi magyarázni a helyzetét: ha nincs gyerek,
nincs dinasztia, és dinasztia alapítása elengedhetetlen. Egy
unokaöcs? Nem, az nem felel meg. Joséphine ájulást színlel.
Napóleon behívja Bausset kamarást, és segít neki átvinni az
élettelen Joséphine-t a lakosztályába. „Túlságosan szorít” – súgja a
császárné Bausset fülébe. Ezt a jelenetet több történész megírta,
részben annak alapján, amit Joséphine néhány bizalmasának
elmondott, részben Bausset Mémoires-jaira támaszkodva.
Párizs december 4-én egyszerre ünnepli a koronázásnak és az
osztrákkal kötött béke aláírásának évfordulóját. Este a Városháza
Győzelmi termében rendezett banketten a Bonaparte család több
tagja, királyok, királynők, Szászország, Nápoly, Hollandia,
Württemberg koronás fői, a főhercegnők és a hercegnők, Pauline-
nal együtt sűrűn forgatják fejüket a császárné felé – most még az,
aki Napóleon oldalán a trónon foglal helyet. Gálaruhában van, a
világítás megszépíti, keveset beszél, a festék alól világít sápadtsága,
ráfagyott félmosolya olyan, mint egy álarc.
 Pauline még egyszer látni fogja Joséphine-t császárnéi
öltözetben, tíz nappal később, december 14-én, a Tuilériák
dísztermében. Ekkor fogadja el nyilvánosan a válást. Jelen vannak
az összes Bonaparte rokonok és beházasodott élettársaik,
mindazok, akikkel a december 4-i ünnepségen találkozhattunk,
mindnyájan gálaruhában. Még Eugène és Hortense de Beauharnais
is megjelent, Napóleon nem mentette föl őket az alól, hogy
végignézzék anyjuk feláldozását. Letiziának sikerül megőriznie arca
szobormerevségét, bár biztosra vehetjük, hogy sötét öröm tölti el:
Napóleon végre elkergeti „az öregasszonyt”, ahogyan a császár
húgai nevezik. Letizia néha úgy hívta: „Ez a kéjnő.” Hortense
igyekszik visszatartani a zokogását, de a súlyos csöndben mégis
meghallani.
Napóleon, miután néhány rövid mondattal ismertette az
összejövetel célját, ünnepélyesebb hangot vesz fel:
– Soha nem volt panaszra okom, éppen ellenkezőleg, dicsérnem
kell hőn szeretett feleségem ragaszkodását és gyöngédségét.
Megszépítette életem tizenöt esztendejét. Ezeknek az éveknek az
emléke szívembe vésődött örökre. Az én kezem helyezte a fejére a
koronát. Azt akarom, hogy megtartsa a koronás császárné címét és
rangját.
A csönd még tökéletesebb lesz, mindenki visszafojtja a
lélegzetét. Joséphine felemelkedik, a tragédiák nagy alakjaival
egyenrangú. Közelebb emeli az arcához a kezében tartott
papírlapokat. Maga akarja felolvasni a maga készítette szöveget.
Nem, ez lehetetlen, melyik nő volna képes rá? Sok hibája azonos
az ellensége, Pauline hibáival, és abban is hasonlít hozzá, hogy a
szíve nincs kőből. Kénytelen átnyújtani a lapokat Régnault de Saint-
Jean d’Angely miniszternek.
„Mindent a császár jóságának köszönhetek. Az ő keze
koronázott meg engem. Ezen a trónuson a francia nép mindig csak
a szeretete jeleiben részesített. Úgy gondolom, ezeket az
érzelmeket viszonzom, amikor beleegyezem a házasság
felbontásába, mert az már Franciaország üdvének akadályává lett,
megfosztva a népet attól a boldogságtól, hogy egy nap a nagy ember
utódai kormányozzák, hiszen ezt a nagy embert nyilvánvalóan arra
teremtette a Gondviselés, hogy elsimítsa egy iszonyú forradalom
okozta bajokat, visszaállítsa a trónt, az oltárt és a társadalmi
rendet. Azonban házasságom felbontása semmit sem változtat
szívem érzelmein. A császár bennem mindig legjobb barátnőjére
talál.”
Hortense még mindig zokog. A Bonaparte-család hallgat. Úgy
látszik, Pauline senkinek sem mondta el, mit érzett ezen a napon,
amely egyedül áll talán az egész világtörténelemben, Franciaország
történetében mindenesetre. A Régnault de Saint-Jean d’Angely által
felolvasott szöveg kétségkívül elsősorban azt célozta, hogy az
európai uralkodók és kancelláriák megnyugodjanak, amikor
Napóleont úgy mutatja be, mint az örök értékek visszaállítóját, akit
csak egy pillanatra ingatott meg a forradalom. A felolvasás alatt
Napóleon „mozdulatlan maradt, mint egy szobor, a szeme mereven
a semmibe nézett”. Színjátszás ez vagy őszinte meghatódás?

Másnap, szakadó esőben, szélviharban, Joséphine Maimaison

felé tart az utazóhintaján, leeresztett függönyök mögött. Napóleon,
miután reggeli szemlét tartott a Lagrange-hadosztály és 2. Gárda-
hadosztály dandárai fölött, megjelent a szakadó esőben a császárné
indulásánál. Előző este levélkét küldött Pauline-nak: „Holnap
Trianonba megyek.” A drámai válás után kikapcsolódásra vágyik.
Másnap újabb üzenet: „Lakjék a Kis-Trianonban, ott van hely.” Nem
valami csábító gondolat ebben a bűbájos, rosszul fűthető kicsi
kastélyban lakni a fák közt. De ellenkezésről szó sem lehet, még
időhúzásról sem. Pauline 16-án beköltözik Kis-Trianonba,
udvartartása népével, köztük Christine de Mathisszal.
 A császár nem vesztegeti az idejét, erről az első üzenet
tanúskodik. December 18-a: „Hétfő, 11 óra. „Hogy van? Mit mondott
Önnek ma? Tegnap nagyon nehezen találtam rá.
Megvacsoráztattam. Ma este Madame-hoz készülök. A legjobb talán
az volna, ha Önnél várna rám a földszinten. A kert felől megyek.” Az
az ember, akitől egész Európa remeg, a kert felől megy, mint egy
tolvaj. Vagy mint a hősszerelmes a vígjátékban.
De nem kell túlozni. Egy császár soha nincs egyedül, akkor sem,
amikor görbe úton jár. Az állam biztonsága mindenek előtt! Négy
lovashuszár kíséri közvetlen közelről a címer nélküli hintót. A kocsi
hirtelen megáll egy kis kapu előtt, amit már kitárt egy testőr. A kapu
nyílik, a császár egy pillanat alatt belép, a kapu csukódik. A lovasok,
állig fegyverben, mozdulatlanul várnak, ha kell, egész éjjel. Egyik
sem említi soha egy szóval sem, hogy aznap este mit csinált, mit
látott, mit hallott vagy sejtett meg. Így folynak a hatalmasok titkos
eljárásai. Ma is így van.
Napóleon maga diktál le naponta átlagosan tíz levelet
(december 9-én tizenhármat, köztük néhány igen hosszút,
különböző miniszterekhez, marsallokhoz, főtisztviselőkhöz).
Sajátkezűig írja a Pauline-nak küldött üzeneteket, és a Joséphine-
nak szóló leveleket is. A császárné elutazásának másnapján, 16-án,
egy pár percre meglátogatja Malmaisonban; ugyanaznap este 8-kor
ezt írja neki:
„Barátnőm, ma gyöngébbnek találtalak, mint kívánatos volna.
Előbb bátornak mutatkoztál, folytasd tovább.”
December 25-én ebédre hívja Joséphine-t Trianonba, a lányával,
Hortense-zal együtt, és este így ír neki:
„Párizsba megyek. Jövő héten meglátogatlak. Szeretnélek
vidámnak látni.”
Joséphine, akit alig két hete kergetett el, legyen vidám.
Napóleon 26-án találkozik Christine-nel. Azt akarja, hogy vidám
legyen ő is.
 „Gyöngédségre és jókedvre van szükségem” – írja Pauline- nak.
Most, hogy megszabadult Joséphine-től, Christine-t szeretőjévé
tette, és dinasztikus újraházasodásának tárgyalásai jó úton
haladnak, nem akar lógó orrokat látni maga körül. Gyerünk,
mosolyogjon mindenki! Ilyenek az igazi egoisták.
Az egoisták tudnak elbűvölőek lenni. A rövidke levelekből igen
hamar kiderül, hogy Napóleon nem elégszik meg testi vágyai
kielégítésével, azt akarja hogy szeressék. Megint Pauline-nak ír:
„Ő nagyon kedves, de nagyon szigorú. Néha gyanítom, hogy
szeret… Azt gondolom, hogy békésen szeret, ez egy kis barátság-
féle.”
Az egoista ekkor felsorakoztatja minden vonzerejét, mint egy
hadsereget. Ezen a területen is győztes:
„Megkaptam a levelet, amit küldött nekem. Hosszú levél, tele
érzelemmel.”
De múlnak a hetek, forog a történelem óriási kereke, és nem
csak Christine de Mathis van a világon. Mind élesebben rajzolódik
ki a láthatáron Ausztriai Mária Lujza profilja. 1810. január 29-én
Napóleon „megengedi hogy Christine elutazzék”. Az asszony
visszamegy a családjához Torinóba.
A történetnek vége? Egy ideig mindenki azt hitte, maga Frédéric
Masson is (Napóleon etsafamille – Napóleon és a családja).
Michelot levéltári gyűjteménye (megint csak az ő kutatása) többet
tud. Christine távozása után Napóleon két újabb levélkét küldött
Pauline-nak, amikben a piemonti nőkről van szó. Az első:
„Adjon hírt, Húgocskám, Ő hogyan utazott el? Ma éjjel hol
alszik? Milyen az útja? Írjon erről pár szót! Én ma jól vagyok. Ha
tud, jöjjön vacsorázni velem.”
És a második:
„Nem tudtam elolvasni hol alszik most Christine. Írja le
pontosan, hogy küldhessek neki egy vigasztaló levelet.”
 Napóleon úgy látszik, soká őrizte emlékezetében a piemonti
asszonnyal töltött kellemes perceket. Gourgaud tábornoknak – aki
egy ideig a császár ordonánctisztje volt, és aki követte utolsó
száműzetésébe is –, Szent-Ilonán mesélt Christine-ről:
„Mme de Mathisnak is udvaroltam egy piemonti nőnek, aki
Pauline húgomnál élt. Ajándékokat adtam neki, mert nem volt
gazdag. Az apja, aki Torinóban lakott, attól tartott, hogy a lánya
adósságokba veri magát, írt neki, hogy menjen haza. Elutazott. De
nem mesélte el az apjának addig, hogy mi történt, amíg az el nem
jött vele Párizsba. Az apa nagy dolgokra számított.”
Feltételezhetjük, hogy Ghilini papa már látta a lányát, mint a
császár feleségét. Gourgaud folytatja a beszámolót a száműzött
vallomásairól.
„Visszajött… Újra találkoztunk; elmondta, hogy az apja
megszidta, amiért nem szólt hamarabb [a császár szerelméről], de
én azt hiszem, akkor a Joséphine-től való elválás és a Mária Lujzával
való házasság között voltam, ezért véget vetettem ennek az
intrikának.”
Ez már valóban a történet vége volna, de a Ghilini család a
„visszaesésekből” hasznot húzott. Christine apját nemsokára
kinevezik a császár kamarásává, és valamivel későbben gróffá.
Christine férjéből báró lesz. Egy nagybátyját, Joseph Mathis-
Cacciornát, birodalmi lovaggá ütik. Ami Christine-t magát illeti, aki
oly eredményesen biztosította családja felemelkedését, ő továbbra
is Pauline Bonaparte udvari szolgálatában áll. A hercegnő lesz a
lányának a keresztanyja. A császárság bukása utáni nagy
zűrzavarban kissé szem elől tévesztjük. 1841-ben hal meg, tizenhat
évvel Pauline után.
Közvetítői jó szereplése jutalmául Pauline császári fivérétől az
1810-és esztendő újévi ajándékaként „pompás türkiz ékszert
kapott” – az ára sehol sem szerepel.
 – Ezen kívül – mondta a császár – 500000 frankot adok arra az
előlegre, amit a kincstár megszavazott önnek, és 300000 frankot,
hogy a többi adósságát kifizethesse. Intézze úgy a dolgait, hogy
többé ne halljak adósságról és gondoljon arra, hogy miután önnek
adtam a guastallai hercegséget, arra számítottam, hogy abból
megél, anélkül hogy kénytelen legyek újabb és újabb segítséget
nyújtani önnek.”
Napóleon kétségtelenül sejtette, hogy ez nem lesz elég. Pauline
január 16-án 150000 frank járadékot kap, és 17-én 650000 frankot.
Az 1805-ben kapott 700000 frankos járadékkal együtt ez másfél
milliós jövedelmet jelent. Nehéz ezt az összeget mai pénzre
átszámítani, de a gazdagság külső jeleiből arra következtethetünk,
hogy nem kell Pauline-t sajnálnunk. És Napóleon megtehette, hogy
bőkezű legyen, anélkül hogy megérezze, mivel a saját vagyona és az
államé nincs szétválasztva.
Mária Lujza Bécsből jövet 1810. március 27-én érkezik
Compiégne-be. Napóleon, aki még soha nem találkozott vele, olyan
türelmetlen izgalommal várja, mintha hat hónapja nem érintett
volna nőt. Eléje utazik, felszáll a kocsijába, megcsókolja.
Megkérdezi, milyen tanáccsal bocsátotta útjára az apja, Ausztria
császára.
– Azt mondta, hogy amint egyedül maradok önnel, kivétel
nélkül mindent meg kell tennem, amit ön mond, és
engedelmeskednem kell mindenben, amit kíván tőlem.
Napóleon azt kívánja, hogy még aznap este végbemenjen a
házasság. Másnap csupa boldogság, megcsipkedi a szárnysegédje
fülét:
– Barátom, német nőt vegyen feleségül, azok a legjobb
asszonyok a világon, szelídek, jók, naivak, és frissek, mint a rózsa
Pauline Bonaparte is csatlakozott a nagyszámú kísérethez,
amely Compiégne-be jött, hogy üdvözölje az új császárnét. Itt van
Camillo Borghese herceg is, a protokoll előírásának megfelelően.
Camillo a Charost-palotába érkezett néhány nappal előbb. Pauline
udvarhölgyei jelenlétében azonnal felolvastatja neki azt a levelet,
amiben Napóleon meghatározza a vagyon felosztását kettejük
között.
– Tehát önnek magának kell állnia a párizsi tartózkodása
költségeit, és az ottaniakat is, ahová most megyünk.
Vagyis a herceg köteles átadni Michelot intendánsnak a saját
maga és kísérete étkezési költségeinek fedezetét.
– A kocsim és a lovaim meg nem érkeztek meg – mondja
Camillo. – Hajlandó volna kocsit bocsátani a rendelkezésemre?
– Szó sem lehet róla!
Napóleon, akihez Borghese panasszal fordul, azt üzeni a
húgának, hogy egyezzenek meg. De Pauline továbbra is
undokoskodik. Átküldi a cselédeket, mondják meg a férjének, hogy
a szobájában járkálással túl nagy zajt csap. Ha Camillo beszélni akar
vele, az etikett szabályai szerint be kell jelentetnie magát. A herceg
szívesebben ír, mint beszél, de az első, „Borghese hercegnőnek”
címzett levelet visszakapja, mert azt kellett volna írnia: „Ő császári
fensége, Mme Pauline hercegnő”. Igazán tenyérbe mászó a
viselkedése. Úgy intézi a dolgokat, hogy a lehető legkevesebbet
kelljen reszt vennie a compiégne-i vendégfogadási szertartásokon.
Az egyházi esküvőt (miután az elsőt a párizsi egyházi bíróság
érvénytelenítette) április 2-án tartják a Louvre Salon carré-jában, a
Négyszögű teremben. Ugyanúgy, mint Joséphine esküvőjén, Pauline,
Elisa és a sógornők kötelessége, hogy valahányszor a császárné
lépeget, felemeljék köpenyének uszályát. És ugyanúgy, mint akkor,
először megtagadják ezt a megalázónak ítélt szerepet, majd a
császár egyetlen szemöldökráncolására elfogadják.
„Egy hasat veszek feleségül” – mondta Napóleon. Csakhogy
kiderül, hogy ez a has nagyon is kedvére való. Spanyolországban
még dühödten folyik a harc, de a császár április 27-től június 1-ig
Franciaország északi tájain sétálgat ifjú feleségével, felmennek
Brüsszelig és Antwerpenig, aztán visszatérnek Lille-én és Le Havre-
on át. Az egész úton éltetések, fogadások, bálok. Sokaknak nem
tetszett Joséphine kiebrudalása, különösen a hadseregben, de a nép
könnyen változtat, és az akkoriak a legszívesebben azt kiabálták:
„Éljen a menyasszony!”
A Bonaparte családot kezdetben a törzsi ösztön vezette, és igen
tartózkodóak voltak Mária Lujzával szemben, annál is inkább, mert
a fiatalasszony a lehető legbarátságtalanabb mindazokkal, akiket a
protokolláris bemutatásokon eléje vezetnek. Míg Napóleon szerint
kettesben nagyon vidám és élénk, addig a szalonokban mintha
nyársat nyelt volna. Ünnepélyesen lép be, megteszi az előírt
körsétát, kurtán fejet hajt azok előtt, akiket a szolgálattevő kamarás
megnevez. Nem szól egy szót sem, nagy, dülledt kék szeme
kifejezéstelen.
A Bonaparte-klán magatartása megváltozik, amint megértik,
hogy az új császárné pozíciója megrendíthetetlen, és helyesebb jó
arcot vágni, ha meg akarják tartani Napóleon kegyét. Pauline fogta
fel elsőnek:
– Nagy fogadást adok, amint a császár és a császárné
visszaérkezik.
Az első naptól fogva ugyanúgy gyűlöli Mária Lujzát, ahogyan
Joséphine-t gyűlölte. Mária Lujzában semmi báj, ezt tehát nem lehet
irigyelni, de születésénél fogva nagyhercegnő, Habsburg-lány.
Puszta látása a maga alacsony származására, szűkölködő
gyerekkorára emlékezteti Pauline-t: a Császári fenség látja magát
mezítlábas kislánynak gyümölcstolvajnak, marseille-i mosólánynak.
Kisebbségi érzését erős életbenmaradási ösztöne legyőzi. „Kedves
légy ehhez a sógornődhöz Pauline, mert másképpen mindent
elveszthetsz.”
A júniusi ünnepség előkészítéséről szóló dokumentumok
Pauline jellemének érdekes alakulásáról adnak számot. Egy időben
úgy szórta szét a pénzét, ahogyan kapta. Most nemsokára harminc
éves lesz, és a vagyona komoly. Tudjuk, hogy a gazdagok
számolgatnak legtöbbet.
– Monsieur – írja az intendánsnak, Michelot-nak kérem, hogy
amint megkapta ezt a levelet, menjen el M. Bénard-hoz (ez az
építésze), és mondja meg, nem akarom, hogy a császár tiszteletére
adandó ünnepségem többe kerüljön 80000 franknál, beleértve a
vacsorákat, bálokat, és egyáltalán mindent. Ez titok, mert azt
akarom, higgyék, hogy 120000-be került. Így a részleteken kell
takarékoskodni, de csak Ön és M. Bénard tudhat a kívánságomról,
és csak Önök tudhatják a végső árat.”
A részletes költségvetés szerint az építész, akinek a
kivilágításról, a színház felállításáról, a tűzijátékokról és néhány
más szórakozásról kell gondoskodnia, 62199 frank fölött
rendelkezhet. Despréaux, táncos (Marie-Madeleine Guimard
táncosnő férje) és drámaíró, akinek a színielőadásokról kell
gondoskodnia, 1000 frank személyes ajándékot kap, hozzá 7000
frankot a színészek számára; egy karmester, Julien, 700 frankot kap
a zenészei közti szétosztásra. A vacsora 3800 frankba kerül, a
férfiak állófogadására szolgáló büfé 1500-ba; az „italok asztalára”
900 frank ára bor, és 1200 frank ára fagylalt, puncs, narancsszorbet
jön. A költségvetés magába foglalja azoknak a kocsiknak a bérét,
amelyek a színészeket a próbákra és az előadásokra, majd onnan
hazaszállítják; a meghívókártyák nyomdai kiállítására és váratlan
kiadásokra még 3350 frankot tettek félre.
Bénard építészt és Despréaux operai balettmestert majdnem
naponta kirendelik Neuillybe, a megbeszélések Pauline-nal néha
órákig tartanak. Előadják-e ezt vagy azt a darabot? Igen, nem? Még
nem tudni. Még gondolkodni kell rajta. Az egyik sétányt ládákba
ültetett narancsfákkal kell szegélyezni, de még nem tudni, milyen
hatást tesznek, mert a narancsfákat Nizzából hozatják és télen nem
utaztathatják. Egybe kell-e gyűjteni a meghívottakat a
tűzijátékokhoz (ez volna a legokosabb), vagy hagyhatják, hogy
kedvükre jöjjenek-menjenek? Hány órakor nyissák meg a büfét? És
így tovább. A végnélküli tanácskozásokon Pauline jegyzeteket
készít, felolvassa azokat, amiket ő készített el, szinte napóleoni
tevékenységet fejt ki. Majd váratlanul:
– Attól félek, hogy belebolondulok, újból megbetegszem. Uraim,
ennyi elég mára, viszontlátásra holnap. Nem, inkább holnapután.
Holnap más kötelezettségeim vannak.
Miféle kötelezettségei? Beszélnünk kell egy futó viszonyról,
megint egyről, ezúttal egy fiatal német hadnagyocskával. A neve
Conrad Friedrich. Párizsba érkezett, hogy a francia csapatoknak
szóló szállítmányokról tárgyaljon. Még egy megbízása van, Miollis
tábornoktól, a pápai állam kormányzójától: át kell adnia Pauline-
nak egy folyamodványt. Miollis szeretné, ha kineveznék marsallnak,
és azt hallotta, hogy a hercegnő mindent el tud érni a császárnál.
Pauline átveszi a kérvényt, átfutja.
– Ó, uram, rosszul tájékoztatták Miollis tábornokot. Semmiféle
befolyásom nincs a császárra. Ő túlságosan magasan áll ahhoz, hogy
bárki a legkevésbé is befolyásolni tudná. Kérem, vigye ezt vissza.
A hadnagy zavarban van, nem tudja, melyik lábára álljon.
Biztosan jobb lett volna, ha előbb elmagyarázza, miről van szó –
gondolja magában. Pauline szótlanul figyeli. Talán mégis megteheti
még, hogy szót emel a tábornok érdekében?
– Bocsássa meg Fenséged, ha erősködöm.
– Körbejárta már a kertemet?
– Nem, Fenség.
– Nos, menjen, nézze meg, érdemes. Mme de Farigliano
megmutatja az utat.
Mme de Farigliano a szolgálattevő udvarhölgy. Friedrich
engedelmeskedett Pauline-nak, majd kisvártatva visszament a
kastélyba.
„Meglepődve láttam, hogy a hercegnő elém jön, ugyanannak az
udvarhölgyének a kíséretében. Mélyen meghajolva köszöntöttem.
Beszédbe elegyedett velem, a kertről beszélt, ami még ebben az
évszakban is valóban nagyon szép volt. Néhány perc múlva mintegy
parancsot adott, hogy másnap ugyanabban az órában, pontosan
ugyanarra a helyre, ahol most álltunk, jöjjek vissza." Ez a hely
összehordott sziklákból álló mesterséges barlang volt.
Conrad Friedrich maga mesélte el a továbbiakat
visszaemlékezéseiben. Elbeszélése naiv és precíz:
„A megadott órában elindultam Neuillybe. Bementem a kertnek
abba a részébe, amit kijelöltek számomra, és egy oszlopsor alatt
vártam a fejleményeket, a sziklabarlang előtt. Nem várakoztam
sokáig; megjelent egy hölgy, nem ugyanaz, akit tegnap láttam
Pauline kíséretében, barátságosan üdvözölt és egy oldalajtón
bevezetett a barlangba, ahol több szobát és folyosót láttam, köztük
egy csodaszép szalont, benne fürdőkáddal. A kalandot igen
regényesnek találtam, szinte meseszerűnek, és miközben azon
törtem a fejem, mi lesz a folytatása, megláttam egy nő sziluettjét,
aki a legfinomabb batisztba burkolva belépett abba a fürdőterembe,
ahol nekem várakoznom kellett. Közeledett hozzám és mosolyogva
kérdezte, milyennek találom ezt a helyet. Azonnal ráismertem
Napóleon szép húgára: hullámzó formái, tökéletes plaszticitású
teste minden mozdulatnál elárulta őt a fátylai alatt. Csókra
nyújtotta a kezét, üdvözölt házánál és felszólított, üljek mellé egy
puha kerevetre. Ez alkalommal biztos, hogy én nem a csábító
voltam, hanem az elcsábított, mert Pauline bevetette minden báját,
amit még fokozott a félhomály, hogy felforralja a véremet. Ez
egyébként tökéletesen sikerült neki, és hamarosan a bársony
párnák lettek tanúi elmondhatatlanul túláradó gyönyörünknek,
mellyel kölcsönös vágyunkat csillapítottuk. Pauline minden
mozdulatából kiviláglott, hogy tapasztalt kezdeményező, jobban
értette a dolgát, mint én. Amikor a lázunk lecsillapodott, Pauline
csöngetett és megparancsolta az elősiető nőknek, készítsenek
fürdőt. Ebbe a fürdőbe engem is meghívott. A legfinomabb
vászonköntösbe öltözve majdnem egy órát töltöttünk a halvány
azúrszínű langyos vízben. Utána egy szomszédos szobában kitűnő
ételt tálaltatott fel; ettől megerősödve egészen alkonyatig együtt
maradtunk. Búcsúzáskor meg kellett ígérnem, hogy nemsokára
visszajövök, így aztán több délutánt töltöttem mellette. Azonban
nem lehettem igazán büszke a hódításomra, mert Pauline előttem
már sokakat részesített kegyeiben, és utánam sokan mások
következtek. Egyébként a hölgy túlságosan gyakorlott volt, úgy
hogy hamarosan, minden szépsége ellenére, több ellenérzéssel
mint örömmel folytattam a látogatásokat.”
Több ellenérzéssel mint örömmel! Ebben az 1849-ben
majdnem negyven évvel az események után kiadott elbeszélésben
bizonyára van hencegés, szépítés is. De már elég jól ismerjük
Pauline-t ahhoz, hogy tudjuk, ebben az időben, sőt már sokkal
előbb is, ha egy férfi megtetszett neki, nem habozott, hogy
kezdeményezzen, sőt huszárosan támadott is. Friedrich bizonyára
nem maga találta ki a belül kéjlakká alakított sziklabarlangot, a
fürdőket és étkezéseket az újrakezdések előtt. Pauline többi
szeretője diszkrétebb volt.
Sok vendéget fogad Neuillyben, még abban az időben is, amikor
a nagy ünnepségekre készül. Szombatonként koncertet rendez, ahol
gyakran fellép a kasztrált énekes, Crescentini, aki akkor nagy
divatban volt. Csütörtökönként bál van. A többi napon Pauline a
szalonjában fogad. Üldögél, vagy félig eldőlve hever sezlonján.
Fekete lakája arany serlegben tejet nyújt neki; ezt a keze ügyében
tartja és időről időre ajkához emeli, jelezve, mennyire esendő és
törékeny. De Clary gróf azonban – akit gyakran látni Neuillyben –
azt meséli, hogy az est végén, 11 óra tájban, amikor a vendégek
nagy része már elbúcsúzott, Pauline visszatartja a kiváltságosok
egy kis csoportját, és akkor második ünnepség kezdődik, egészen
szabadon. A cselédeket elküldi újra táncolni kezdenek, játszanak és
a zálogkiváltás annál merészebb, minél később lesz. „Az aranykor
minden gyönyöre” – írja Clary.
Ha szexuális aktivitásáról ítélünk, az derül ki, hogy Pauline
1810 első felében kitűnő egészségnek örvendett. Úgy látszik, nem
adta vissza egyhamar Friedrichnek a szabadságát, együtt van vele
délutánonként. Este másik szeretője van soron. Metternich
akkoriban az osztrák császár rendkívüli párizsi nagykövete. Ezt írja
emlékirataiban: „Pauline olyan szép, hogy szebb nem lehetne.
Szerelmes önmagába, egyetlen foglalkozása az öröm.” Később
biliárdszobájában a falra akasztotta Pauline portréját és néha
sóhajtozva nézegette. Az ismert szeretők névsorában a kortársak
„valószínű” jelzővel látták el a kiváló osztrák államférfi nevét.
Ugyanazon a listán, ugyanabban az időben, a „biztos” nevek közt
egy oroszé szerepel. Csernyisev. Kozáktiszt, gavallér, fiatal, magas,
pompás kiállású, keskeny csípő, széles váll, tüzes pillantás. Pauline
ráteszi a kezét, amint megérkezik Párizsba.
– Kurakin herceg katonai tanácsadójaként küldtek ki ide –
mondja. – A rezidenciám a nagykövetségen van.
Jellemző orosz hagyományként, ennek az országnak a
követsége messze a legnépesebb, zsúfolva titkárokkal, írnokokkal,
fordítókkal, segédszemélyzettel, revizorokkal, tanácsnokokkal.
Mind kémek. Hiába Napóleon és a cár minden ígérgetése,
kedveskedése, a szentpétervári stratégák és vezetők nem hagyják ki
a számításaikból a Franciaország elleni háború lehetőségét.
Ennek ellenére, 1810 első felében a párizsiak – nagyvilági
emberek, bankárok, polgárok és az egyszerű nép is – a békére
fogadnak.
– A francia hadsereg harc nélkül vonult be Sevillába –
mondogatják. – A kanonokok tömjénezték Joseph királyt és
átnyújtották neki a bayleni győzelmi jelvényeket. Portugáliában
győztes háború folyik, ez az ügy hamar elintéződik. Ha nem menne
minden rendben a félszigeten, akkor a császár már visszament
volna. Ehelyett azt írják az újságok, hogy június 14-én részt vesz
azon a nagy ünnepségen, amit Borghese hercegnő rendez a
tiszteletére
Napóleon szigorú cenzúra útján keményen a markában tartja az
újságokat, a kor egyedüli médiáit. Nincs azokban egyéb jó híreknél.
Ebben a légkörben adja Pauline egyik legszebb fogadását. Hétszáz
vendég tolong nála.
Természetesen maga fogadja Őfelségéit a császárt és a
császárnét, akiknek első szórakozásként bemutatják Marsollier és
Féviéres vígoperáját, a le Concertinterrompu-t, a Félbeszakított
hangversenyt, ahol Berton zenéje táncokkal váltakozik. A császárné
„apatikus és unott” arccal ül ott, a császár azonban sokat tapsol. A
szép színház terme túl kicsi az összes vendég befogadására, akik
nem fértek be a nézőtérre, már a büfében esznek – holnap majd
mindenkinek azt mondják, hogy látták a darabot, és ugyanúgy
megtapsolták, mint a császár.
A vígoperának vége, a felségek kimennek a kertbe. Kellemes az
idő, gyertyák ezrei égnek tarka üvegekben, amiket NL betűk
(Napóleon-Lujza) díszítenek. A magasban a telihold tejszínű fénye
világít. A császár és felesége mozdulatlan szobrok sora közt halad;
és egyszerre felélednek a szobrok, leszállnak talapzatukról, virágot
szórnak a felségek lába elé, táncolnak és a Temple de l’Hymen, a
házasság istennőjének temploma felé irányítják őket. Ez a kis
dísznek készült épület a schönbrunni palotát utánozza; falusi
menyegzőt adnak elő színészek. A kertekben és a pazarul díszített
házban hat zenekar játszik. A kastély előtt a császár felgyújt egy
sárkányt, annak jeléül, hogy kezdődhet az óriási tűzijáték.
Éjféltájban, amikor a vendégek már eleget ettek-ittak, a zenekarok
tánczenébe fognak. Napóleon többször, hangosan gratulált Pauline-
nak.
– Nagy siker volt – mondja a végén. – A közeli napokban meg
kellene ismételni, több párizsi számára.
 Mibe fog kerülni ez az ismétlés? Pauline arca meg sem rezdül.
Másnap ő maga írja az intendánsának:
„M. Michelot rendelje el, hogy a kertben ugyanolyan kivilágítás
legyen, mint csütörtökön volt. Hat zenekar játszik tánczenét, egy a
schönbrunni udvarban, egy a Májusi teremben, egy a nagy udvaron,
stb. M. Michelot, kérjen a rendőrségtől embereket és őröket a rend
biztosítására. 4-5000 jegyet fog szétosztani. Ajánlatos jó helyre
juttatni ezeket a jegyeket, vagyis megfelelő embereknek. Fontos,
hogy a rendőrség vigyázzon, nehogy rongálják a kertet. Le kell
bontani a schönbrunni korlátot, hogy az udvarban lehessen a tánc.
M. Michelot, fogjon hozzá a lehető leghamarabb a jegyek
szétosztásához.”
Napóleon ötlete nem volt helyes. Akármilyen ünnepről,
fogadásról vagy bálról van szó, a második felöntés vendégei soha
nem elégedettek. „Az udvar a maradékot teszi elénk” – mondogatják
a neuillyi kertben. A vendégek megjegyzéseikkel még csak nem is
zavartatták magukat. A császár látni szeretné, mi történik, és a
császárnéval együtt inkognitóban, polgári ruhában megjelenik az
ünnepségen. A császáré nagy csuklya mögé rejti az arcát. Pauline
nem mutatkozik. Néhány nap múlva újból fürdőkúrára indul
Aachenba.
 X.

Párizs, Aachen, Párizs, Fontainebleau, Neuilly, Aachen, Spa, Párizs.

Pauline Bonaparte ezeken a helyeken fordult meg 1810 júliusa és
1812 májusa között. Friedrich, Poniatowski, Canouville, Septeuil,
Montrond, Kablukov. A férfiak névsora, akik abban az időszakban
esetleg, vagy biztosan a szeretői voltak. Ez a lista nem dicsőséges,
de figyelnünk kell rá, mert nem csak Pauline-ról és partnereiről ad
számot, hanem koruk erkölcsi, társadalmi és katonai porondjáról is.
Napóleon ausztriai házassága számos fontos külföldi
személyiséget vonz Párizsba. Sokan ott maradnak hosszabban,
egyesek még a római király születését is kivárják. Köztük van
herceg Poniatowski tábornok is.
Pauline még nem távolította el teljesen az ifjú hadnagyot,
Conrad Friedrichet, amikor egy párizsi szalonban bemutatják neki
Poniatowskit. Ötvenedik évéhez közeledő, magas, szikár, elegáns,
szomorkás arcú férfi. Pályafutása tükrözi hazája szüntelen
történelmi viszontagságait.
Ausztriában született, de lengyel. Apja, Andrzej Poniatowski,
Szaniszló-Ágost király fivére, nagykövet volt Bécsben. Jozef
Poniatowski, az osztrák hadsereg tisztje, győztes csatákat vív a
törökök és az oroszok ellen. Az alkotmányozó diéta hazarendeli,
innen megy száműzetésbe, amikor királya csatlakozik a targowitzi
konfederációhoz, ami Lengyelország felosztásához vezet. Visszatér
az emigrációból, hogy részt vegyen a Kosciuszko-féle felkelésben.
Ennek leveretése után Poniatowski ismét száműzetésbe megy.
1806-ban, amikor a francia csapatok megszállják Lengyelországot,
a porosz király felajánlja neki Varsó kormányzóságát. „Soha –
mondja Poniatowski. – Napóleon lesz hazánk felszabadítója,
visszaállítja Lengyelország függetlenségét és régi nagyságát.”
Csatlakozik a francia párthoz és hű is marad hozzá élete végéig.
Kinevezik az ideiglenes lengyel kormány, majd Tilsit után a varsói
nagyhercegség hadügyminiszterévé. Tizenkét gyalogos ezredből és
tizenhat tüzérezredből álló hadsereget szervez, s 1809-ben, a
francia-osztrák háborúban, győztesen visszaveri a Varsót ostromló
osztrák sereget. A lengyel ulánusoknak ekkor híre kel egész
Európában.
A tábornok-herceg egyelőre Pauline-nal táncol, és napokon
belül a szeretője lesz. Szinte semmit nem tudunk kettejük
kapcsolatáról, viszonyuk időtartamáról, mert Poniatowski Pauline
többi szeretőjével ellentétben diszkrét, és korai, dicső halála
(Lipcse mellett, miután a csatatéren tábornaggyá nevezték ki)
megakadályozta memoárok írásában.
Szinte kínálkozik, hogy azt írjam: „Jöjjön a következő!”, mert
Jozef Poniatowskinak azonnal támad utóda.
Gróf Jules de Canouville kapitány semmiben sem hasonlít rá,
bár ő is végigharcolta Európa csatatereit. Megrontotta a császári
udvarnak egy tucatnyi hölgyét. Elég meglepő ez, ha megnézzük az
arcképét a Cabinet des Estampes-ban Párizsban: torzonborz haj,
alacsony homlok, sötét bőr (ami akkor sokkal kevésbé tetszett, mint
manapság), keskeny ajkak, vércsetekintet, karvalyorr. És még
szerencse, hogy az arckép nem szólal meg hangosan. Canouville,
bajtársai szerint, minden szíre-szóra „az elképzelhető
legközönségesebb, legvéresebb szitkokat szórta”. Ebből
természetesen párbajok származtak. Balkarján egy De Rochoutól
kapott seb hegét viselte. Indiszkrét volt, elbizakodott, durva. Az
ember nem is gondolná, mennyi nőre hat az effajta báj.
Néhány heti kölcsönös lángolás után a viszony hirtelen
megszakad valaki miatt, akit már jól ismerünk; Pauline fölötti
hatalma mind gyakrabban és kegyetlenebbül nyilvánul meg. Ennek
a neve betegség, sőt betegségek, többes számban.
 1810. június végén Pauline Aachenba megy fürdőzni. Canouville
– akit visszatart Párizsban szolgálata Berthier vezérkarában –
tiltakozik, lamentál, de Pauline nem hallgat rá. Nimfomániája
időnként elfeledteti vele a betegségét, de most nem így áll a dolog. A
fájdalmak, az életösztön erősebb, mint dühös vágyakozása. Amint
megérkeznek, Pauline ezt írja Cambacérès főkancellárnak:
„Nagyon elfáradtam az utazásban és a napok óta tartó rekkenő
hőségben. Három napja veszek fürdőket. Nagyon remélem, hogy a
további fürdőktől és a legnagyobb kímélettől rendbejövök. Azt is
remélem, hogy a császár születésnapjára olyan állapotban leszek,
hogy Párizsba mehessek.”
Vagyis augusztus 15-re. Pauline hathetes kúrát irányoz elő.
Mintabeteg, akinek a fürdők és a gyógyvízivások közt egyedüli
szórakozása a sétakocsikázás a környéken. Egy kis bükk- és
tölgyerdőt Paulinenwäldchennek neveztek el az ő emlékére. Máig is
így hívják.
1810 augusztusa. Pauline jobban érzi magát. Szép az idő.
Visszaköltözött Neuillybe. Canouville is ott van. A forró viszontlátás
meggyőzte arról, hogy bármit megengedhet magának. Hihetetlen
fesztelenséggel terpeszkedik el jódolgában.
Egy nap Pauline hívatja a fogorvosát, Bousquet-t, aki a
szobájában kezeli. Canouville is jelen van, házi köntösben, elnyúlva
a kanapén. A fogorvoshoz fordul:
– Uram, jól vigyázzon kérem, hogy mit csinál. Nagyon
ragaszkodom Paulette fogaihoz, önt teszem felelőssé bármilyen
balesetért.
Kezelés után a fogorvos elmegy, viszi a felszerelését Az
előszobában ott találja a hercegnő hölgyeit és kamarásait. Elmeséli,
milyen figyelmeztetést kapott.
– A herceg roppant aggodalmas volt. Alig tudtam megnyugtatni,
hogy a világ legegyszerűbb dolgának nem lesznek következményei.
Mindenütt el fogom mesélni, amit most tapasztaltam. Nagyszerű
dolog ilyen példáját látni a hitvesi gyöngédségnek, különösen ilyen
magas rangúaknál. Valósággal megrázott.
Canouville olyan magabiztosan beszélt és viselkedett, hogy
Bousquet azt hitte, ő Borghese herceg. Kitört a kacagás, amint
elment.

1810. szeptember végén Napóleon és Mária Lujza

Fontainebleau-ban tartózkodik az udvar egy részével, köztük
Pauline-nal. Minden csütörtökön fogadja a császárnét, akit
változatlanul nehéz felderíteni. Pauline bemutatókat rendez a
laterna magicával, meghív egy kutyaidomítót a tudós kutyáival. Este
Canouville karjában elfelejti minden hivatalos kötelezettségét.
Ő is itt van, eljött Fontainebleau-ba, Berthier marsall
kíséretében.
Csakhogy Canouville Fontainebleau-ban ugyanolyan
magabiztosan kezd viselkedni, mint Neuillyben, és Napóleon a
homlokát ráncolja. Canouville még tovább megy. Egy színielőadáson
a császár meglátja, hogy a kapitány feltűnően a vállára vetett egy
pompás cobolyprémet, amit a cár adott Napóleonnak, ő pedig
később Pauline-nak ajándékozta. Hát ez már sok. Néhány szó
Berthier-nek, és Pauline szeretője 1810. november 9-én reggel
kiküldetési parancsot kap. „Canouville kapitány még ma indul
Portugáliába. Jelentkezik Essling hercegénél és elmondja neki, hogy
a császár azonnal és mindenre kiterjedően tájékoztatást vár jelen
helyzetéről és további szándékairól. Canouville kapitány nem térhet
vissza addig Franciaországba, amíg küldetésének eleget nem tett.”
Essling hercege, az Masséna. Hetek óta nem érkezett róla hír.
Még ma indulni, ez világos parancs. Canouville lóra ül. Tudja,
hogy csak úgy szerezhet némi fogalmat arról, milyen tájon lehet
most Masséna, ha megkérdezi Thiébault tábornokot salamancai
főhadiszállásán. A gyorsaság és biztonság érdekében a párizs-
salamancai útvonalon végig váltóállomások vannak, ahol a futárok
lovat cserélhetnek. Százhetven ilyen állomás van. A spanyol határtól
kezdve mindet alaposan megerősítették és őrzik. A gerillák
mindenütt ott vannak, tevékenyek, kérlelhetetlenek. Minden futárt
lovasraj kísér. Canouville nem akar senkit maga mellé. November
van, rossz az idő. A kapitány sárral borítva érkezik Thiébault
tábornokhoz.
– Egyedül jött?
– Egyedül, tábornokom.
– Egyedül jött Párizsból?
– Igen, tábornokom. Az a feladatom, hogy minél előbb
csatlakozzam Essling hercegéhez Portugáliában.
– Portugáliával minden összeköttetést elvágtak. Semmit sem
tudunk Essling hercegéről. Az ördög tudja, hol lehet.
– Rendben van. Ebben az esetben holnap visszaindulok
Párizsba, és ott jelentést teszek. Végül is a nemleges válasz is válasz.
Canouville a lehető legrövidebb ideig akar a félszigeten időzni,
tudja, hogy Pauline-nál rosszul jár, aki nincs jelen. Este, talán a
maga megnyugtatására, részletesen elmeséli a salamancai vezérkar
tisztjeinek a császár húgához fűződő kapcsolatának történetét.
Minden zavar nélkül, büszkén beszél a számos gazdag ajándékról,
amivel szeretője elhalmozta. Még pénzt is kapott tőle.
Másnap ismét nyeregben ül. Vágtat, egyedül, a gerillák zaklatta
hátországban: a guerillos kéjjel kínozzák meg áldozatukat, mielőtt
megölnék. Sértetlenül jut át. Megjelenik Berthier előtt, aki a
császárral egy időben ment vissza Fontainebleau-ból Párizsba.
Elmagyarázza neki, miért és hogyan nem tudott eljutni
Massénához. Berthier a körmét rágva hallgatja. Kellemetlen külsejét
még rontja ezzel a rossz szokásával. Napóleon nagyra becsüli, mert
tökéletes vezérkari főnök. Berthier rendkívül nyugodtan azt
mondja Canouville-nak:
 – Éppen azért küldte oda önt a császár, mert az összeköttetés
megszakadt Essling hercegével. Ön nem teljesítette megbízatását.
Még ma induljon vissza.
Megtagadni az engedelmességet, vagy csak késlekedni, túl nagy
kockázatot jelentene. Lóra!
Mikor másodszor ér Salamancába, ott találja Achille de Septeuil
lovassági őrnagyot, aki ugyanúgy, mint ő, Berthier vezérkari tisztje.
És ugyanúgy, mint őt, büntetésből küldték Pauline miatt
Spanyolországba. A Pauline-Canouville-Septeuil-trió története
bohózat témája lehetne, ha nem zavarná meg az ágyúszó.
Miután Canouville elutazott Párizsból, Pauline nem vesztegette
az idejét. Tetszett neki Septeuil, azonnal támadott. Csakhogy
szemben összes elődeivel, Septeuil visszautasítja a felajánlkozását.
Szerelmes – szeretője Mme de Barral, Pauline egyik társalkodónője.
Mme de Barral nem hozzáférhetetlen, a férje sokkal idősebb nála.
Egy időben Napóleon érdeklődött iránta, és ő végül engedett
sürgető kérésének.
Pauline tisztában volt vele, miért áll ellen Septeuil. Ingerülten,
sőt sértetten (hogyne, éppen az egyik hölgye miatt, ez már túl
erős!) megkétszerezte erőfeszítéseit Septeuil ellenében, és végül is
sikerült az ellenszegülőt térdre és az ágyába kényszerítenie.
Néhány nap múlva azonban megtudja, hogy Septeuil nem
szakított Mme de Barrallal, és hogy Párizson kívül, egy fogadóban
találkozgatnak.
Pauline álnokul, két fordulóban, bosszút állt. Az első forduló:
tönkretenni riválisa házasságát. Hívatja De Barralt, mindenről
felvilágosítja, sőt maga viszi el a tetthelyre, a fogadóba. Barral saját
szemével győződhet meg boldogtalan sorsáról, majd visszatér
Pauline-nal Párizsba. Elváláskor ennyit mond neki: „Asszonyom, ez
aljasság volt.”
Bánja is Pauline az elmarasztalást, máris előkészíti a bosszú
második fordulóját. Elmegy Napóleonhoz, bepanaszolja
udvarhölgyét, és ravaszkodva olyan megjegyzést tesz, amivel
feléleszti a császár féltékenységét. A büntetés nem marad el:
Septeuilt elküldik Spanyolországba.
Sehová sem vágynak oly kevéssé a katonák – közlegények és
minden rendű és rangú tisztek –, mint éppen Spanyolországba: a
császár nincs ott. Ha valaki kitűnik, ő nem láthatja, nem
jutalmazhatja. Akit a gerillák foglyuk ejtenek, az kínok között
meghal. A bohózat a végéhez közeledik.
Canouville és Septeuil együtt eljutott Masséna vezérkarához.
Együtt vettek részt a Fuentes de Onoro-i, Salamanca vidéki véres
ütközetben, a portugál határ közelében. Mindketten megsebesültek.
Septeuil alól kilőtték a lovát, féllábát elvitte egy gránát – ezzel
befejeződött katonai pályafutása. Canouville nem sérült ilyen
súlyosan, először a helyszínen ápolják, aztán elküldik
Franciaországba lábadozásra. Septeuilnek volt vigasza: az
időközben megözvegyült Mme de Barral férjhez ment hozzá, annak
ellenére, hogy rokkant lett, és hogy egy ízben hűtlenséget követett
el. Soká, boldogan éltek együtt.
Pauline, amikor Septeuil sebesüléséről értesült, csak ennyit
mondott:
- Egy jó táncossal kevesebb.

A császárné, akit hónapok óta óvnak minden fáradságtól, 1811.

március 19-én érzi jönni az első fájásokat. Még aznap este 10- kor
megjelenik Pauline a Tuilériákban. Kocsijában Camillo ül az oldalán,
aki március 9-én érkezett meg Torinóból. Az asszonyt bosszantja a
jelenléte, de tudomásul kell vennie. Akár az Ancien Régime idején,
most is megkívánja az etikett, hogy a szülésnél az egész széles
rokonság és az előkelőségek jelen legyenek, vagy legalább
képviseltessék magukat. Tudjuk, volt olyan idő, amikor a királynék
a széles nyilvánosság előtt szültek. Ezúttal az orvosokon kívül csak
Napóleont és Madame Mère-t engedik be. A többi Bonaparte és a
házastársak az előszobában várakoznak. A miniszterek, kamarások,
az udvarhölgyek és az előkelőségek a szomszédos szalonokat töltik
meg. A várakozási idő hosszú, a cselédek fagylaltot, csokoládét
szolgálnak fel. Időről időre benéz hozzájuk a császár, aggodalmas
arccal: kérdéseket tesz fel a hölgyeknek a szülés módozatairól,
aztán a választ be sem várva, visszasiet a hálószobába.
Hajnalban a fájások abbamaradnak, Napóleon hazaküldi a
közönséget. A kimerült Pauline a férjével a Charost-palotába megy.
Kilenc órakor dörgésre ébred: megszólaltak az ágyúk. Ha Mária
Lujza lányt hoz a világra, huszonegy ágyúlövés jelzi, ha fiút, akkor
százegy.
A huszonkettedik ágyúdörrenésnél az emberek Párizs szerte
egymás nyakába borulnak az utcán, és amint elterjed a hír, egész
Franciaország éljenez. A franciák mindig is azokat az uralkodóikat
kedvelték, akik elnyomták őket, dicső emlékeket hagytak és
megríkatták őket.
A Grande Armée-ban Joséphine elkergetése népszerűtlen
intézkedés volt. Most a római király születésekor a
legelégedetlenebbeknek is könnyel telik meg a szeme. A gárda
altisztjei levágják a bajuszukat és párnát tömnek ki vele a császári
trónörökös számára.
Pauline és a férje, felébredve az ágyúszótól, visszatér a
Tuilénakba, hogy aláírásukkal megerősítsék a születési
bizonyítványt; ugyanezt tette a császár, Madame Mere, a würzburgi
nagyherceg, aki Ferenc császárt, a gyermek keresztapját képviseli,
és a császári család minden jelenlévő tagja.
Miután a római királynál még akkor reggel szükségkeresztelőt
alkalmaztak a Tuileriákban, a keresztelési szertartás 1811. június 9
ére maradt. Pauline is ott van a Tuilériák dísztermében az összes
Bonapartéval együtt. Belép Napóleon, megvizsgálja a férfiak
öltözetét, a nők toalettjét. Amikor a császárné megérkezik,
elrendeli, hogy változtassák meg a frizuráját és tűzzenek bele
diadémot. Majd szigorú hangon felszólítja őket, hogy a templomban
hallgassanak. A templom megint a gyertyák ezreivel kivilágított
Notre-Dame.
Napóleon égi jelnek tekinti a fiúgyerek születését,
megalomániája ekkor tetőzik. Megparancsolja, hogy az eseményről
az egész birodalomban bálokkal, ünnepségekkel, előadásokkal
emlékezzenek meg. A saint-cloud-i parkban rendezett mezei
ünnepség fénypontja, amikor Mme Blanchard, a kor híres
léghajósnője ballonjával felszáll. „Egy ideig fent is maradt a
levegőben, a fák csúcsa magasságában!”
Pauline harmadszor is visszatér Aachenba. Indulása előtt
közvetlenül két bált ad Neuillyben, a második sikerült jobban,
kétszáz meghívottal. A hölgyek rendkívül egyszerű fehér ruhában
vannak, a férfiak frakkban vagy egyenruhában. Egy fiatal színésznő,
Talma tanítványa, elszavalja a Zaire első jelenetét. Utána tánc. „Ő
császári fensége igen szép volt, és egészségesnek látszott. Egy
kanapén ült.” Szép és egészséges, mégis ül a kanapén.
Amikor Aachenbe érkezik, körülveszik a Letizia által küldött
orvosok. Ők éppen ellenkezőleg nagyon rossz állapotban találják,
lefogyott, sápadt. Madame Mère azt kívánja, hogy az ő háziorvosa,
Bouvier azonnal vegye kezelésbe Pauline-t. Bouvier-t elsősorban a
hányások aggasztják, amiket már említettünk. Ha Pauline beteg
vagy bosszús, rögtön hány. Környezetének az a véleménye:
„Örökölte apja rákbetegségét.” Bouvier nem hiszi, és ragaszkodik a
nyugtató teáihoz. De nem téveszti szem elől a lokális fájdalmakat.
Különösen az alhasiakat: „Nyugtatószereket kell bevenni sűrűn
váltogatva.” És persze továbbra is kellenek a gyógyvizek és
gyógyfürdők.
1811. augusztus végén Pauline ezt írja Cambacérèsnek: „Jobban
érzem magam, de a gyomrom még kissé gyönge. Az orvosok azt
javasolják, menjek két hétre Spába.” Spa egy másik gyógyfürdőhely,
alig két mérföldre Aachentől. Meg kell próbálni.
 – Kivétel nélkül mindenkit figyeltetnie kell, csak engem nem.
Ezt az utasítást adta Napóleon Savarynak, aki Fouché elcsapatása
óta rendőrminisztere volt. Az uralkodók, államfők, a hatalmasok
mindig is szerették megfigyeltetni alattvalóikat. A rendőrségi
jelentések szórakoztató olvasmányok, felüdülések a hatalom
gondjai között. Van, akinek ez kábítószerként szolgál. Napóleon,
Európa ura – rettegett és fenyegetett ura – sem tudott ellenállni
ennek a csábításnak. Savary világosan értette, hogy elsősorban a
családja tagjairól óhajt információkat kapni. Több ügynöke már ott
van Aachenben, Pauline odaérkezésének másnapján, és ad
jelentést: „Ő császári fenségével van az udvarhölgye, Mme de
Fontanges, M. és Mme d’Esterno, a felolvasónője, Mme de
Chanterenne, az orvosa, dr. Bouvier és a titkára, Rossi. Madame
Mère De Legrout grófnő palotájában szállt meg. Ő császári fensége
többször fogadta Lavalette grófnőt és Ney marsallt, aki három
gyermekével Mme de Roche-nál lakik, Saint-Comeille-fürdőnéí” stb.
A rendőri jelentések mindig tele vannak unalmas részletekkel, mert
az ügynökök attól félnek, egyszer előveszik őket, amiért valami
fontosat kihagytak. Napóleon szeme átsiklik mindenen, ami az
aacheni nagyilági életre vonatkozik, de megakad két néven:
Montrond grófén és Kablukov ezredesén.
Az ötvenéves Montrond kövér, rezesarcú, közismerten piperkőc,
szoknyavadász és megrögzött játékos. Ráadásul börtönt járt és
kitiltották Párizsból. Az aacheni jelentés elmondja előtörténetét is:
„Montrond a francia hadsereg tüzértisztjeként teljesített
szolgálatot, majd 1792-ben emigrált, megszöktetve ezrede
lovassági őrnagyának feleségét. Nemsokára visszajött
Franciaországba, egy időre a Saint-Lazare börtönbe csukták
szeretőjével, az ifjú Fleury hercegnővel együtt. Szabadulása után a
kártyához folyamodott. A Frascati kávéházba és a Külföldiek
kávéházába járt és ott számtalan naiv embert fosztott ki.
Rendszerint Antwerpenben él, mert barátság köti a prefektushoz.
Aachenben garniszállóban lakik, egyetlen fizetett cseléddel.”
Napóleon azt is tudja, hogy Montrond-t Talleyrand besúgóként és
piszkos ügyletei lebonyolítójaként alkalmazta.
Semmi sem bizonyítja, hogy ez a piperkőc hamiskártyás,
korrupt, megvesztegethető ember egyike lett volna Pauline
szeretőinek, de Napóleont bosszantja, hogy esetleg lehetett volna.
„Mindig tartok a párnán elsuttogott bizalmas közlésektől.” Minden
Montront-ról szóló információt elraktároz fantasztikus
emlékezetében.
Még valakit neveznek Pauline bizalmasának Aachenben.
Úgy látszik, hogy az ő kettejük viszonya bizalmasabb volt.
Harminckét éves, igen jóképű, ragyogó egyenruhában. „Kablukov
ezredes orosz. Augusztus 12. és 20. közt szállt meg Saint-Charles-
fürdőben, Mme Brammertznél. Augusztus 20. és 30. közt érkezett
Spába, a rue de Cologne-ban lakik M. Zambrá-nál.” Rendőrkém
követi Kablukovot, azon egyszerű okból, hogy ragyogó katonai
pályafutás után a párizsi orosz nagykövetségre nevezték ki katonai
attasénak. Egészségi okokból szabadságra ment és Aixben
gyógykezelték. Ugyanúgy lehetséges, hogy kém, mint esetleges
szerető.
Pauline 1811. szeptember 24-én utazik Spából Párizsba.
Montrond szeptember 21-én visszamegy Antwerpenbe. 23-án
következik Kablukov: azt állítja, hogy Malinba utazik. Valójában
eltűnik, Savary rendőrsége nem tud több információt szerezni róla.
Pauline, mikor a szép tiszttel találkozgatott, nem kis kockázatot
vállalt, mert Napóleon kapcsolata a cárral nemhogy javulna, inkább
tovább romlik.
Más oka is van Napóleonnak, hogy elégedetlen legyen Pauline-
nal: a levelezése Louis Bonapartéval, a holland ex-királlyal. Ez a
meggondolatlansága mindennél súlyosabb.
Napóleon három fivére közül Louis-t szerette, melengette
leginkább. Tizennégy évesen magával vitte Franciaországba. Sovány
zsoldjából fizette a szállását, az élelmét, a taníttatását. Az itáliai
hadjárat során maga mellé veszi hadsegédként. Magával viszi
Egyiptomba. Mikor hazaküldi Franciaországba, Louis nem hajlandó
visszatérni a hadseregbe. „Belefogtam egy regény megírásába.”
Napóleont semmi sem kedvetleníti el. Kinevezi Louis-t ezredesnek,
feleségül véteti vele Joséphine lányát, Hortense de Beauhamais-t. A
császárság kikiáltásakor kinevezi főistállómesterré. 1806. június 3-
án Hollandia királyává teszi. Teljesen eredménytelen ez a sok
jótétemény. Amikor a császár kihirdeti a kontinentális blokádot,
Louis megtagadja az alkalmazását, a holland kereskedők tovább
kötik az üzleteket az angolokkal. A császár türelme fogytán,
csapatokat küld öccse ellen Németalföldre. Louis lemond és
elmenekül Ausztriába, Grazba, Saint-Leu gróf néven.
Ekkor kezd vele levelezni Pauline.
Nem áll egyedül. A teljes Bonaparte-klán, férfiak és nők, akiket
Napóleon kihúzott a nyomorból, szinte a társadalomalattiságból, és
a legmagasabb dicsőségre és mesés gazdagságba emelt, ez a klán
pártját fogja a renegát Louis-nak, amikor a nagy ember dühödten
ellene fordult. A Szent Ilona-i rab később így beszélte el
bizalmasainak: „Ha kineveztem valakit királynak, mindjárt azt
képzelte, hogy az Isten kegyelméből lett azzá. Már nem az a
hadnagy volt, akire számíthattam, hanem eggyel több ellenség,
akivel foglalkoznom kellett.”
Louis, Pauline-nak írt leveleiben, komor színekben festi le a
család helyzetét, Napóleont gyalázva. „Így megy ez itt. Lucien a világ
egyik végén van, én a másikon, Joseph bolyong, Jérôme hol itt van,
hol ott, te beteg vagy, anyánkat emészti a bánat, mindnyájan
öregszünk egy szomorú és lehengerlő hírnév súlya alatt.” Az utolsó
szavak egy Bonaparte részéről hazaárulásszámba mentek. Ilyen
esetben ugyanolyan bűnös, aki írta, mint aki kapta, és nem
jelentette.
 Napóleon értesül róla, hogy az osztrák rendőrség is elfogja
Louis levelezését. Lavalette, a posta vezérigazgatója azonnal
dorgálásban részesül: „Bosszant, hogy átengedte Pauline utolsó
levelét Saint-Leu grófhoz, hiszen tudja, hogy ezeket a leveleket
elolvassák külföldön. Így beavatjuk Európát a családi titkokba. Azt
kívánom, hogy Saint-Leu grófnak minden, a családhoz írt levelét
fogja el.”
Vajon Pauline nem tud semmit, nem ért meg semmit? Párizsba
visszaérve ott találja Canouville-t, aki kigyógyult a sebesüléséből, és
megint a karjába veti magát.
Alábecsülte Napóleon elszántságát. A császár ragaszkodik
hozzá, hogy a családját tiszteljék Európában; ha valaki kirúg a
hámból, azt tegye diszkréten, titokban. Bosszantja a bizalmaskodás
Aachenban és Spában a züllött Montrond-nal, az orosz Kablukovval.
Még jobban bosszantja, hogy nyilvánosan újrakezdődik a viszony a
szájhős Canouville-lel, akit egyszer már büntetésként
Spanyolországba küldött. 1811. november 24-e hajnalán levelet
küld Berthier-nek: „M. de Canouville-nek még ma 9 óra előtt
indulnia kell Danzigba. A 2. vadászezredben lovassági őrnagy lesz.”
Montrond-ról sem feledkezett meg. Antwerpenben
letartóztatták, közben házkutatást tartottak nála. Nem találtak
semmit.
– Annál gyanúsabb – mondja a rendőrtiszt.
Montrond gúnyosan válaszol:
– Minden levelezésemet mindig elégetem.
– Vigyék a Hamba!
Ez Picardie-ban van, Péronne-tól nem messze. A kastély
gazdasági épületeit börtönné alakították. Innen szökik meg Louis
Napóleon 1846-ban. Montrond csak két hónapot tölt ebben a
börtönben, aztán háziőrizetben lesz Châtillon-sur-Seine-ben, hat
hónap múlva megszökik, sikerül eljutnia Palermóba. Csak 1814
nyarán jelenik meg újra Párizsban.
 Napóleon semmiféle szankciót nem foganatosított Pauline-nal
szemben, mert nem akarta, hogy kívülállók értesüljenek a családi
feszültségekről. Franciaországot a világnak továbbra is úgy kell
látnia, mint valami hatalmas, pompás hadihajót, amely harsonák
hangjára győztesen vitorlázik előre.
A spanyol rákfene tovább pusztítja a napóleoni erőket,
Wellington ragyogó győzelmet aratott Ciudad Rodrigónál. Párizsban
úgy tesznek, mintha ennek nem tulajdonítanának jelentőséget,
menteni kell a mundér becsületét. Két nagy udvari bált vettek
tervbe 1812 februárjára, ahol a császári pár is készül megjelenni.
Az elsőt Pauline rendezi február 6-án, a másodikat Hortense
február 11-én. Ezeket a bálokat quadrille-eknek, négyeseknek
nevezték. Több tánc szerepelt bennük, köztük a pas d’été (nyári
lépés), a poule (tyúk), a pastourelle (pásztorlányka), a pantalon
(nadrág) ás más, többé-kevésbé allegorikus figurák, amiknek az
volt a célja, hogy a szép nők és jóképű gavallérok minél jobban
érvényesüljenek és az uralkodó hiúságát minél jobban legyezzék.
A Tuilériák színházát átalakították ünnepi teremmé, a
színpadból félkörű dobogó lett. A terem mélyén karszékeket
helyeztek el a császári párnak és székeket a család tagjainak.
– Vegyen részt a polgárság is ezeken a bálokon!
Napóleon döntött így, a forradalom örököse. Ezért páholyokat
tartottak fenn a meghívott polgárok számára, akik még nem
mutatkozhattak be az udvarnál. Ők természetesen nem
táncolhatnak, de abban a megtiszteltetésben lesz részük, hogy
szemlélhetik a rangos emberek tánclépéseit.
A gyertyák ezreinek fényét ma kissé haloványnak találnánk, de
az arcokat előnyös fénnyel világították meg. Az első meghívottak tíz
órakor érkeznek. A császári pár fél tizenegykor lép be, körülöttük a
hercegek, köztük természetesen Pauline, és a Párizsban tartózkodó
miniszterek. Mária Lujza normand nőnek öltözött, a császár
dominóban van. Az első figurát – a neve Félistenek bemutatása – a
lovászok és kamarások táncolják. Megjelenik hét, lengén öltözött
nimfa, aztán Pauline, még lengébben öltözve. A fő életképben ő lesz
Itália. Fején könnyű aranysisak, fehér strucctollakkal ékesítve,
arannyal hímzett indiai muszlin tunikája meglehetősen átlátszó,
arany mellvértje van, a kezében aranyozott lándzsa. Laure
d’Abrantes, minden nagy gálaestnek a posteriori fáradhatatlan
„tudósítója”, így kommentálja a jelenséget:
„Olyan volt, mint égből szállt angyal egy fénysugáron. Eszményi
teremtés, édes, karcsú, a sisakjával és lándzsájával, a könnyű fehér
felhő, mely a szikrázó arany sisak fölött hullámzott, lágy, bársonyos
mozdulatai – fáradt és lusta teste nem irányította szándékosan
ezeket a mozdulatokat – és még a nemtörődömsége is, minden
elragadó volt rajta.”
Tövisek a rózsák közt. A nemtörődömség szó nem véletlenül
szerepel a szövegben. Pauline minden energiája ellenére már nem
tudja eltitkolni, hogy fárasztja a betegsége legyőzéséért folytatott
küzdelem. Többnyire felül tud még kerekedni, de a hanyatlás
megindult.
Térjünk vissza e híres quadrille-hoz: egymást követik az
allegorikus figurák, Caroline Murat, Nápoly királynője,
Franciaországot képviseli, Pauline Itáliát. A végén géniuszok bíbor
köpenyt hoznak és ráterítik Pauline-Itália vállára, miközben
Caroline-Franciaország átnyújtja a római király egy arcképét, amit
térden állva vesz át.
A páholyokban a polgárok szeme elkerekedik. Nem értik az
allegóriákat, és ezzel nem állnak egyedül. A géniuszok, a nimfák és a
táncosok farsangi antik kosztümöket viselnek, belegabalyodnak a
szokásos négyestől eltérő lépésekbe, van, aki elveszti a parókáját.
Röviden: félig-meddig kudarcot vallanak. Szerencsére a végső
jelenet az ismert táncokkal némileg megmenti a rendezést.
Napóleon azonban nem ontja a dicséretet. Többen hallják, amint
Caroline-nak szemrehányást tesz, köztük Hortense is.
 – Honnan szedték a quadrille témáját? Nincs semmi értelme.
Róma alattvalója Franciaországnak, de elégedetlen. Hogyan
jöhettek arra a gondolatra, hogy boldognak és függőségével
elégedettnek ábrázolják? Nevetséges hízelgés. Tudom jól, hogy csak
arra gondoltak, hogy csinosak legyenek és szép jelmezük legyen, de
találhattak volna más témát, fölösleges volt politikát keverni a
táncba.
Hortense-nak pedig, akinek öt nap múlva lesz a bálja:
– És ön? Ön is készül valamilyen sületlenségre? Figyelmeztetem,
hogy nem szeretem a bókokat.
– Nem, sire, nem lesznek hasonló célozgatások.
– Jól van.
Hortense báljáról sokkal kevesebb beszámoló készült, mint
Pauline-éről, mert ez volt a második. A korabeli tanúságok szerint
sokkal jobban sikerült. Diadal – mondják Pauline ellenségei. Pauline
számára vége az egész évadnak, minden elromlott.
– Nem lépek többé a világ elé.
Még lép a világ elé, vagyis inkább a világ továbbra is bejár
hozzá, de az igaz, hogy ő már nem megy sehová. Még néhány
fogadás és bál, aztán az ajtaja bezáródik. Mme de Cavour, az
udvarhölgye, utasítást kap, hogy ne engedjen be senkit, kivéve a
család tagjait, az orvost és a piemonti hölgyek egyikét. Aztán, május
elsejétől, már egyáltalán senkit. Pauline hercegnő visszavonul
villiers-i birtokára. Nem visz mást magával, csak egy szobalányt,
egy öreg inast és négy gyaloghintó-hordozót.
– Az udvartartásom Neuillyben marad. És ha Neuillyben leszek,
senki át nem lépheti a kastély kapuját az én engedélyem nélkül.
 XI

Hogyan került Pauline Bonaparte Villiers-be? A titok sokáig titok

marad. Éppen száz évig. Udvartartásának Párizsban maradt tagjai
egymást kérdezgetik, találgatnak: őket magukat Savary ügynökei
faggatják, néhányuk pedig a villiers-i jövés-menést kémleli. Semmi
magyarázat. Semmi, mindaddig, amíg a tudós Pierre Bart 1910-ben
rá nem bukkan az Arsenal-könyvtárban, a Pierre Antoine Lebruntől
származó levéltári gyűjteményben Pauline-hoz címzett levelekre.
Frangois-Joseph Talma írta őket. Ő volt a pillanatnyi kegyenc.
Pauline, Napóleon haragjától féltében, egy hónapig valósággal
bezárta őt Villiers-be. Napóleon évek óta szívesen volt együtt
Talmával, beszélgettek, a császár elmagyarázta neki, hogyan képzeli
a klasszikus repertoár előadását. Meghívta ebédre, ami azt
jelentette, hogy Talma az asztal mellett állt, míg Napóleon evett,
többnyire egyedül, tíz-tizenöt percen át. Ezt a bizalmas együttlétet
minden udvaronc igen nagy kegynek tartotta. És Napóleon örült,
hogy Erfurtban felléptethette Talmát a híres „királyok földszintje”
előtt. Pauline sejtette, hogy felbosszantja a császárt, ha
beleavatkozik ebbe a pártfogói barátságba.
Talma 1812-ben negyvenkilenc éves volt. Az úgynevezett új
előadói iskola híve; azt mondták, ez az iskola reakció az előzőekben
divatos patetikus előadásmódra (mi egyébként már nem érzékeljük
a különbséget). Rajongott a történelmi valóságért, és barátja, David,
a festő útmutatásával elhagyta a sokáig használt
fantáziakosztümöket, hogy antik érméken és szobrokon látható
ruhákkal cserélje fel. Botrányt okozott, amikor Néró szerepében
meztelen karral lépett színpadra. Később már mindenki csakis őrá
esküdött.
 Nem tudjuk, mikor találkozott vele Pauline először. Őt
választotta, mert híres volt, szép ember, és Don Juan hírében állt.
Úgy tűnik, végül is Talma az ágyban nem volt olyan csodálatos,
amilyennek Pauline képzelte – sok Don Jüanról derül ki ilyesmi,
hiszen azért futnak a siker után, hogy visszaszerezzék
önbizalmukat. Talma első felesége Julien Carreau színésznő volt,
rendkívül csinos, bájos, szellemes nő. A házasság nem tartott
sokáig. Második felesége Caroline Vanhove lett, egy színész leánya,
nem kevésbé vonzó, mint az előző asszony – ez a házasság sem
sikerült jobban. 1812-ben Talma együtt él a szeretőjével, aki később
két fiúval ajándékozza meg.
Miután a komédiás nem tudta kielégíteni, Pauline-nak ismét
Canouville járt az eszében. Murat Párizsba érkezett, hogy elkísérje
Napóleont Oroszországba, és Pauline megkéri, vegye be Canouville-
t a vezérkarába – azt remélve, hogy ott védettebb helye lesz. Murat
beleegyezik, de Napóleon értesül róla és megtiltja: „A 2.
vadászokkal megy a hadjáratba.”
Pauline május 8-án ezt írja Villiers-ből nagybátyjának, Fesch
bíborosnak: „Az orvosaim szerint csak úgy reménykedhetem teljes
gyógyulásban, ha egy egész nyári évadot fürdőhelyeken töltök, és a
telet Nizzában.” Talma sikerrel visszatartja június 7-ig, de akkor
már indul. Ezúttal nem Aachen felé veszi az útját, hanem Savoyába,
Aix-les-Bains felé. Beköltözik a Chevaley-házba, egy árnyas park
közepébe. Nem kel föl ágyából, csak ha fürödni vagy gyógyvizet inni
megy. Borghese herceg Torinóból kedvesen felajánlja, hogy kocsikat
és lovakat küld neki, vagy eljön meglátogatni.
– Nincs szükségem semmire. Fölösleges jönnie. Kúrálom
magam.
A herceg jó fiú, a születésnapjára odaküld egy tisztet
jókívánságokkal és ajándékokkal.
– Szíveskedjék megmondani neki, hogy felmentem minden
figyelmességi kötelezettsége alól. Mind csak a terhemre van.
 Pauline valóban kúrálja magát. Peyre doktort elküldi, mert nem
tudta megakadályozni egy udvarhölgyének halálát – különben is
kell néha változtatni. Orvosai egymás után érkeznek: Bouvier
doktor, Madame Mère háziorvosa, akiről már volt szó; az aixi
fürdőorvos, doktor Desmaison, a Géniből érkezett híresség, Buttini
doktor; Corvisart, aki Párizsban többször vizsgálta Pauline-t. Már
csak Moliére Képzelt beteg-ének Diaforiu-sa hiányzik, az előírások
után ítélve: folytassa a naponkénti fürdőzést és vízivást; fogyasszon
sok tejes ételt, kevés sót; bürök-kivonat; mákfőzet; piócák a nemi
részekre. „Ha a bürökfőzet hatástalannak bizonyul, helyettesíthető
(vagy vegyíthető) mérgessaláta-kivonattal, amit pirulákban kell
beadni, 6 szemet alkalmanként. Ajánlott a pipacskivonat is. Minden
veszély nélkül adhatunk belőle egy skrupulusnyit első nap, és két
skrupulusnyit a következő napokban.”
Ki érkezik meg augusztus 3-án? Talma. Belép a szobába, megáll,
meghökken. Pauline heverőjén fekszik, mosolyog, nem mozdul.
Fehér muszlinköntösben van, kis csipkefőkötő a fején, a lábán
csipketakaró. „Sovány, sápadt, és mégis bájos” – állítja az egyik
udvarhölgye. Más szemtanúk szerint ez a bájos fantom nagy hatást
tett mindenkire.
Talma szeptember közepéig marad Aix-les-Bains-ben. És
ahogyan múlnak a napok, Pauline hihetetlen vitalitása
felülkerekedik a betegségén. Több vendéget hív, eljár hazulról. Újra
kezdődő nagyvilági élete őt magát is meggondolkoztatja. Nem
kezdenek majd fecsegni róla és Talmáról?
– Kell valami ürügy a látogatásaira – mondja a szeretőjének. –
Szavalóleckéket ad nekem.
Bármilyen meglepő, ezt az ürügyet mindenki elfogadja – kivéve
persze a hercegi udvartartás tagjait, de nekik érdekük, hogy
hallgassanak.
 1812. szeptember 7-én csinosan öltözött férfiak és nők
csoportja beszélget vidáman a kis pueri kikötő rakpartján, a
Bourget-tó keleti partján. Az elegáns társaság két nagy, nyitott
hintóból szállt ki éppen – a kocsisok várják a parancsot, hogy
visszafordulhassanak, egy kikötött nagy gálya matrózai pedig arra
várnak, hogy az utasok beszálljanak. Az Aix-les-Bains-bol érkezett
társaság kirándulni készül az hautecombe-i apátságba, a szemközti
partra. Az apátság erről a partról jól láthatóan, fenségesen
helyezkedik el egy magaslaton. A férfiak színes öltözetben vannak,
egy kivételével, aki pompás tüzérkapitányi egyenruhát visel.
Duchand-nak hívják, harmincegy éves, Spanyolországban
megsebesült, Aixbe jött lábadozásra. Azt beszélik róla, egyik
hadászati specialitása, hogy az ágyúütegeket szinte az ellenség orra
előtt állítja fel és közvetlen közelből lövet. Fellépése valóban bátor.
Talma is itt van a rakparton, sötétvörös ruhában; és Forbin is, aki
Rómából érkezett, talán ugyancsak azért, hogy kúráltassa magát.
Odalép az egyik kocsis, megkérdezni, visszamehetnek-e a hintók
Aixbe; magától értetődően az egyenruhás kapitányt kérdi, aki a
többi jelenlévő úrhoz fordul. Igen, a hintók visszamehetnek.
– A hercegnőnek saját fogatai vannak, és most már úton
lehetnek. Ezek a fogatok össze fognak találkozni vele.
Tíz órára beszélték meg a találkozót a kis kikötőben. Fél
tizenegy elmúlt, de senki se mutatkozik türelmetlennek,
nyugtalannak, senki se csodálkozik. Szép asszonyok szokása, hogy
rendszeresen késnek. A kék ég tükröződik a tóban, az idő kellemes,
és legalább nagyobb étvágyuk lesz Hautecombe-ban az ebédnél. A
cselédek már behordták a gályára az asztali edényekkel,
ezüstneművel, abroszokkal megrakott kosarakat, az ételt-italt a
fogadós szolgáltatja. Időről időre valamelyik úr húsz-harminc lépést
visszamegy az aixi úton, figyeli, nem közeledik-e kocsi. Egy elegáns
egyházi férfiú kihasználja a várakozást és néhány szóban ismerteti
az ősi hautecombe-i apátságot, melyet a XII. században kezdtek
építeni. Cisztercita szerzeteseit a forradalomban elkergették. Hébe-
hóba figyelnek csak rá, aztán teljesen elfordulnak tőle, amikor az
egyik megfigyelő azzal jön vissza, hogy valamit észlelt. Ez a valami
nemsokára meg is érkezik: a hercegnő hordszéke, és utána két
kocsi: egy hintó és egy nagy kocsi, amelyre felfér a hordszék
olyankor, amikor a hercegnő megfelelőnek tartja az utat arra, hogy
kocsiba szálljon.
Halk éljenzéssel fogadják, Pauline rendkívül kecsesen kiszáll.
Ezt a mozdulatot a tökéletességig fejlesztette. Halvány okkersárga
csipkeruhában van, a teste a törékenységig karcsú. Kis olasz
szalmakalap védi fejét a naptól, féloldalt felhajtva, tollakkal és vörös
szalagokkal díszítve. Az urak odasietnek, köztük Talma, és
osztoznak a dicsőségen, amint besegítik a gályába.
A nagy gálya vitorlákkal és evezőkkel halad, mert a langyos
szellő időnként elcsendesül. Kezdetben olyan, mint egy hatalmas
madárkalitka: mindenki egyszerre cseveg; de aztán elhallgatnak,
talán a táj szépsége némítja el őket. Keleten a Mont Revard lejtőjén
terül el Aix-les-Bains, szemben vele az apátság hatalmas tömbje
magasodik. A tó csillog a napfényben. Hirtelen Pauline hangja
emelkedik fel. Nem énekel, szaval. Hangja, az utasok szerint,
„harmonikus, szinte simogat”. Nem először halljuk dicsérni ezt a
hangot. Pauline most Petrarca egyik legszebb, Laurához írott
szonettjét szavalja. A rövid átkelés alatt három Petrarca-szonettet
ad elő, mindegyiket lelkesen megtapsolják. Versmondás közben
oda-odatekintget Duchand kapitányra. A gálya kiköt. Pauline túl
gyönge, túlságosan törékeny ahhoz, hogy gyalog tegye meg az utat a
kikötőtől az apátság teraszáig, két úr viszi. Először a kápolnát nézik
meg: a forradalom alatt majolikagyárrá alakították át. A
nővendégek apró ajándékokat kapnak. Eközben a cselédség, a
fogadószolgák segítségével, előkészítette az ebédet, amit a
szabadban, árnyékos helyen fog elfogyasztani a társaság.
 Pauline jobbjára ülteti Talmát, balján egy idősebb nemes ül, de
közben le nem veszi a szemét Duchamp kapitányról. Laure
d’Abrantès elmondja, ő látta, hogy Talma „riadt arcot vágott”, de az
okát nem tudta, mivel a villiers-i titok még titok volt. Így Laure
egyszerűen ennyit jegyez fel: „Ez volt az a nap, amikor kiderült
Duchand kapitány kegyenc volta.”

Ugyanaznap, ugyanabban a pillanatban, Oroszországban, egy

Borogyino nevű, húsz kalyibából álló nyomorúságos falu közelében,
remeg a föld az ágyúdörejtől, egyszerre tízfelé égnek a kunyhók.
Egy csapat lovas kozák és a gyalogság tömör serege támad a francia
gyalogosokra. A franciák egy csoportja nyolcadszor foglal vissza egy
ágyúkkal megtömött sáncot. Az ütegek lövedékei együtt gyilkolják a
támadó franciákat és az ellentámadó orosz gyalogosokat. A francia
katonákat pálinkával bódították, mert az élelem nem érkezett meg.
Vannak helyek, ahol az orosz holttestek úgy felhalmozódnak, hogy a
lovak visszahőkölnek, a lovasrohamot megakasztja a látvány. A
francia tábornokok együtt harcolnak a legénységgel, az első sorban.
A harcmezőn szétterülő füst zavarja is, bátorítja is a harcolókat,
mert elfödi az öldöklés méreteit. Óriások harca – mondja majd
Napóleon; mindenesetre ez a legnagyobb mészárlás egész uralma
idején. Az oroszok borogyinói ütközetnek nevezik, a franciák
moszkvai csatának. Hatvanezer halott, közülük negyvenötezer az
orosz. Elesett tizenegy tábornok, megsebesült harminchét, köztük
Davout marsall. Az éjszaka beállta véget vet a harcnak, lopakodó
árnyak jelennek meg, egyik halottól futnak a másikhoz: fosztogatók.
Hajnaltájt egy francia tiszt felismeri egy bajtársát azon kevesek
között, akiket nem fosztottak ki, nem vetkőztettek le: ez Canouville
kapitány. A mellén Pauline Bonaparte arcképe.
– Megsemmisítettem a képet, hogy ne kompromittálja a
hercegnőt.
 A kirándulótársaság ebédje nagyon vidám, volt még szavalat,
éneklés. Azután az egész társaság felment pihenni az apátság
teraszára. Bukik le a nap, fénye megvilágítja a szemközti partot,
bearanyozza a Revard-hegyet, Tresserve-et, a kikötőt, és a partot
szegélyező gesztenyeerdőt.
Nem tudni, mit érzett Talma, látván, milyen kedvtelve nézegeti
Pauline Duchand kapitányt. Amikor egy héttel a kirándulás után
színészi kötelességei miatt el kell hagynia Aix-les-Bains-t, még nem
fogta fel, hogy az ő ideje lejárt. Vaksága azokból a levelekből derül
ki, amiket Pauline-nak írt.
Genf, 1812 szeptember 16.:
„Barátnőm, hát otthagytalak. El kellett válnom tőled, hosszú
időre. Te akartad; a pihenésed megkövetelte, hogy elmenjek, és
nekem szót kellett fogadnom. De micsoda iszonyú áldozatot
kívántál tőlem! Tegnapelőtt hajnalban indultam, és még egyszer,
utoljára felnézhettem az ablakaidra. Még egyszer, utoljára, a
szobádra szegezett tekintettel, elbúcsúzhattam tőled gondolatban,
könnyáztatta arccal, zokogástól fuldokolva, és távolból küldhettem
gyöngéd jókívánságaimat: légy egészséges és boldog! Hanem
amikor indulnom kellett és távolodtam Aixtől, úgy éreztem,
belehalok.”
Talma ennek ellenére életben marad és megérkezik Genfbe:
„Már vártak. Kiszálltam a kocsiból. Egész tömeg gyűlt össze, hogy
láthasson engem. Az érdeklődésnek és a köztiszteletnek e
megnyilvánulásai, amik azelőtt oly fontosak voltak számomra, ma
már nem érintenek, és csak azért érnek valamit a szememben, mert
talán méltóbbá tesznek a te szerelmedre. A táj elbűvölő. Tündéri
házban lakom, közvetlenül a pompás kis erdővel szegélyezett tó
partján. Csakhogy, Barátnőm, lehet, hogy a lelkem nincs
összhangban e mosolygó látvánnyal, vagy a vérző szívem utasít el
mindent, ami eltérítené őt tőled, vagy talán minden, ami valami
boldogságot sugallna nekem, csak még keserűbbé teszi annak a
tudatát, hogy mit vesztettem – nem tudom kifejezni a kínos és
fájdalmas érzést, ami elfog e szépséges táj láttán. Ó, Barátnőm,
miért nem vagy itt, hogy együtt szemlélhessük? Hosszú ideig nem
foglak látni. Ez a gondolat összetöri a szívemet. Lelkem drága
kincse, soha nem fogok megvigasztalódni!… Várok néhány szót
tőled. Ha nem írnál, kétségbeesésbe kergetnéd a lelkemet, azt
képzelném, hogy elfelejtettél. Holnap, csütörtökön megkapod a
levelemet. Pénteken indul onnan ide vissza a hírnök, így
csütörtökön írhatsz néhány sort. Megígértem neked, hogy
összetépem a leveleidet, és most megismétlem az ígéretemet, így
semmi aggodalom ne tartson vissza! Agyő, drága Barátnőm, te vagy
az egyetlen, ami még az élethez fűz engem, agyő.”

Szinte bizonyosra vehető, hogy Pauline végig sem olvasta ezeket

az ömlengéseket. Annyi mindenesetre biztos, hogy nem válaszolt
rájuk, mert Talma panaszkodik miatta. Ami időt enged szerelmi
ügye Duchand-nal, azt jobban fel tudja használni, így például ír
intendánsának, Michelot-nak, Párizsba:
„Amint megkapja az elszámolásokat a neuillyi
képgyűjteményről és a fákról, azonnal küldje meg nekem. Nem
akarom, hogy túllépjék a 4000 frankot. Megbízom Mme Ducluzelt,
vásároljon ágyneműt Neuillybe. Ő is elkészíti a számlát, küldje
nekem az egészet, hogy fizetési bonokat adhassak. Zárja be az
összes finom batiszt ágyneműt, a damaszt abroszokat és a
párnahuzatokat egy szekrénybe, húzza le a kulcsát, de
gondoskodjék róla, hogy időnként szellőztessék a nedvesség miatt.
Ha a herceg megérkezik idén télen, mondja meg neki, hogy én
mindent elvittem magammal, nincs ott semmim.”
Talma továbbra is írogat, Pauline nem válaszol. Amikor a
színész ezt keserűen felhánytorgatja, Pauline a gyöngék és hazugok
fegyveréhez folyamodik: „Miféle levelek? Soha nem kaptam egyet
sem.” Lehet, hogy elhiszi, vagy legalábbis úgy tesz, mindenesetre
nem takarékoskodik a felkiáltójelekkel: „Drága életem kincse, édes
imádottam! Ó, hogy megkönnyebbültem a leveledtől! Milyen jót tett
nekem!” Talma esküdözik. hogy többször is írt, poste restante, Mlle
Sophie névre, ahogyan megegyeztek. Talán Ferrand, a főkomornyik,
elfelejtett a postára menni. „Ó, hogy nyomtam a leveledet az
ajkamra, hányszor szorítottam a szívemre! Ó, Barátnőm! Egy szó,
egyetlen szó, amit te írtál, egy papírlap, amit a kezed csak érintett, a
te drága kezed!…” és így tovább. Talma azt írja, hogy most
„elzárkózik vidéken”, Brunoyban. Mehetne akár Kínába is, Pauline
fütyül rá. Végül is engedélyt kér, hogy felkereshesse Pauline-t,
amikor az újra Párizsban lesz. Szó sem lehet róla, különben is
Pauline soha többé nem megy vissza Párizsba. De ezt még ő maga
sem sejti. Sem ő, sem senki más.

– Jó volna, ha Fenséged a telet Délen töltené – mondja Corvisart.

Mondhatnak már az orvosok bármit. A harmincéves,
soványságában is még szép asszony betegsége kicsúszott a
kezükből. Már új rendeléseket sem mernek írni. Legyen inkább
újabb utazás, miért is ne? A Dél ajánlatos mindenféle bágyadtság
vagy tüdőbetegség ellen, és Pauline köhög. Azt mondja, szívesen
tölti a telet a délvidéken, és máris parancsot ad, hogy álljon készen
egész kísérete, mire megjön a császári engedély – még mindig
engedélyt kell kérnie.
Canouville halálának híre tőrdöfésként éri Pauline-t. Minden
éjjel együtt alszik Duchand-nal, de attól a pillanattól, amikor Mme
de Cavour rászánja magát, hogy átnyújtsa a Párizsból érkezett
bulletin rövid kivonatát, megszűnik számára minden, még Duchand
is. Pedig Duchand egyike a keveseknek – nem mindenkinek sikerült
– aki képes őt eljuttatni az öröm csúcsára. „Lehetetlen éreztetni,
mekkora volt a gyásza – írja Ferrand, a hercegnő főkönyvtárosa. –
Csak sír és sír, nem nyúl ételhez.”
 Mielőtt Canouville Oroszországba indult, Pauline egy híres
párizsi ékszerésznél rendelt számára egy gyémántokkal kirakott
markolatú kardot.
– Meg vagyok döbbenve – mondja Peyre doktor Duchand-nak.
Bizalmasan, négyszemközt mondta neki, miután Hyéres-ben
megvizsgálta a hercegnőt. Bizonyos fokig újra kegyben állt.
Duchand Aix-les-Bains óta kíséri a hercegnőt. Az út Lyonon,
Tarasconon, Aix-en-Provence-on, Marseille-on át vitt, fogaton,
hajón, hordszékben vagy gyaloghintón, és több mint egy hónapig
tartott. Duchand tökéletesen viselkedett, tiszteletben tartotta
Pauline gyászát.
Különösen a soványsága riasztó. Ebben a korban egy egészséges
nőtől elvárták, hogy kerekded legyen.
– Nem bírom már a tejet – mondja Pauline.
– Helyettesítse Fenséged könnyű levesekkel.
Peyre doktor nem mer újításokat kezdeményezni, nagynevű aixi
kollégáinak előírásait tiszteletben tartja. Csak annyira bátorodik fel,
hogy szódavizet és vichyi ásványvizet ajánljon.
Pauline panaszkodik, a járás kínszenvedés számára, de van egy
ötlete, hogyan levegőzhet séta nélkül, és ez a hintázás. Ha szép az
idő, hosszan hintáztatja magát a szabadban. Amikor jobban van,
gyaloghintóban viteti magát.
Időnként levelet küld Párizsba, hogy érdeklődjék a
hadihelyzetről. Szörnyű a valóság. A franciák kihalt, lepusztított
Moszkvába léptek be. A császár béketárgyalások kezdésére
számított, de a cár mélyen hallgat. Nemsokára jön a tűzvész, beáll a
tél, megkezdődik a visszavonulás, éhezés a hóban, a kegyetlen
berezinai átkelés. Franciaországban a cenzúra miatt még nem
tudnak ezekről az eseményekről. A Grande Armée nevében kiadott
hadijelentés homályos lesz, amint rosszra fordulnak a dolgok.
Pauline egészen más világban él, nem a harcokéban. Ezt írja
Michelot-nak:
 „Kigondoltam, hogy Párizsba visszaérkezésem után nem
akarom az ékszereimet különböző komódokban tartani. Az a
szándékom, hogy minden ékszert egybegyűjtök egyetlen
bútordarabban, ami állandóan az én hálószobámban áll, és amit
átszállítanak az emeletiből a földszintibe, aszerint, hogy hol lakom.
Aranyozott fából kell lennie, nem mahagóniból, feleljen meg a
berendezés szépségének és férjen el benne minden ékszerem.
Belülről kell megerősíteni, nehogy lerontsa valami az eleganciáját,
és úgy kell felépíteni, hogy minden ékszernek helye legyen benne.”
Napóleon értesült Malet tábornok franciaországi
konspirációjáról, és 1812. december 5-én hirtelen otthagyta az
állandóan visszavonuló Grande Armée-t, hogy 18-án Párizsba
érkezzen. A párizsiakban a visszatérése nem aggodalmat kelt,
hanem örömet: „Hazajön a császár, ami azt jelenti, hogy minden
rendben van.” A jelenléte megnyugtatja őket, mint egy gyereket az
apjáé. Hogyne csatlakozott volna Pauline is az általános
optimizmushoz? „Egy hete élvezzük a császár jelenlétét – írja neki
1812. december 25-én Gaudin pénzügyminiszter. – Őfelsége
visszajött Oroszországból, úgy mint annakidején Egyiptomból,
éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé reméltük. Őszintén
bízom benne, hogy a jó levegő, amit Fenséged most élvez, gyorsítani
fogja erejének visszanyerését, és nemsokára el tud ide jönni, hogy
részt vegyen a mi örömünkben. Őfelsége egészsége páratlan. Már az
első napon nem látszott rajta a fáradtságnak semmi nyoma. Meg
kell állapítani, hogy a természet őt uralkodásra teremtette minden
ember fölött.”
Pauline 1813. február elején levelet kap a császártól:
„Fájdalommal értesülök rossz egészségi állapotáról. Jobban tette
volna, ha Párizsba jön, ahelyett, hogy az orvosokban reménykedve
egyik helyről a másikra vándorol. Helyesebb lett volna, ha Nizzába
megy és nem Hyéres-be. Nem látom semmi akadályát, hogy most
elmenjen Nizzába.”
 Nem látom semmi akadályát ennek vagy annak – ez a császár
tollából parancsnak számított. Egyébként Pauline-nak sem tetszik
már Hyéres. Duchand, akinek lejárt a szabadsága, visszatér a
hadseregbe.
Ugyan milyen emléket őriznek Pauline-ról egymást követő
szeretői, akik közül senki sem feledkezhet meg arról, hogy csak
átmenetileg fekhetett az ágyába? Canouville, ez a bika-férfi,
mindenesetre úgy halt meg, hogy a nyakában viselte Pauline
arcképét.
1813. február 8. Pauline Nizzában van, beköltözött a Grandis-
villába, a Baumettes-negyedben.
„Betegsége ingerültté teszi, semmiről sem lehet vele beszélni.
Egyetlen élő lélekkel sem találkozunk, egész életünk csak annyi,
hogy figyeljük, hogyan fekszik Őfensége egyik ágyából a másikba. A
farsangra nem is gondolhatunk” – írja Mlle de Quincy, a kíséret
egyik tagja.
Az urak és hölgyek Pauline környezetében úgy érzik, elátkozott
szigeten élnek, és sorsukat még nehezebbnek látják, amint Pauline
egy kicsit jobban érzi magát, mert ilyenkor agyongyötri őket.
Naponta kell Párizsba írni, néha napjában többször is. Eszébe jut,
hogy elfelejtette megírni Michelot-nak, az ékszerei számára készülő
szekrény nem kerülhet többe 7-8000 franknál; át kell helyezni
egyik-másik bútordarabot; ajándékozó iratot kell készíteni a
montgobert-i birtokról a Leclerc-család javára; nem, jobb lesz ezzel
várni; nem, ellenkezőleg, azonnal meg kell csinálni. Miért nem
érkeztek meg az arcképével díszített dobozok? Miért nem rendelték
meg a tűzifát? Nemsokára elfogy, és kifogyunk a szódavízből is.
Pauline még azon is aggodalmaskodik, hogy nincs elég gyertya.
Szédítő tevékenysége emlékeztet az apjánál gyakran tapasztalt
rendszertelen aktivitásra.
 – Túl nagy a hőség itt, meg kell fulladni. Jó emlékeim vannak a
gréoux-i kúráról, vissza akarok oda menni.
Még csak május végén járunk, de máris útnak indulnak.
Pauline hajón utazik Nizzából Fréjus-be, ahol az egyenesen
Párizsból hozatott hintója várja. Párnáin félig elnyúlva kocsizik
Fréjus-ből Draguignanba, de onnan az út túlságosan rossz.
Szerencsére utoléri a nagy kocsi a hordszékkel és hordozóival. Így
érkezik meg június 7-én Gréoux-ba, kíséretének urai és hölgyei már
várják; ők Aixen át érkeztek, országúton.
Elsősorban azért őrzött jó emléket Gréoux-ról, mert Basses-
Alpes megye prefektusa annakidején rendelkezésére bocsátott egy
közeli kis kastélyt. Ezúttal úgy dönt, hogy lefoglalja magának az
egyetlen szállodát – inkább fogadót minden kényelmetlenségével.
Összesen mintegy hatvan fürdőző tartózkodik Gréoux-ban, nagyobb
a hőség, mint Nizzában, kivéve ha fúj a viharos északi szél. Pauline
egész udvartartását elkeseríti a hely komorsága.
– Nagyon jól érzem itt magam – mondogatja Pauline. –
Kedvelem ezt a szelet. Javul az egészségem.
A gyógykezelésén kívül azzal foglalkozik, hogy emlékeztetőket
és utasításokat fogalmaz Michelot számára, néha tíz-tizenkét
oldalon. Szeptember közepére hirtelen elege lesz Gréoux-ból.
– Gyerünk a La Mignarde-ba. Valamikor nagyon tetszett nekem.
Mindenről jó emlékei vannak; a múlt csodálatos. A jövő megint
az lesz. Csak a jelen gyűlöletes. Állhatatlansága minden eddigit
felülmúl. A La Mignarde nagy épület Aix-les-Bains
szomszédságában. Pauline már lakott ott, és a ház tulajdonosa
ismét hajlandó befogadni őt és kíséretét. Öt hétig igénybe veszi a
vendégszeretetet, és ezalatt szüntelenül fogalmazza rendelkezéseit,
amiket rescriptumoknak nevez: mind a boldogtalan Michelot-nak
szól, és mind zavaros. 1813 őszén, amikor kíséretével Gréoux-ba
indul – igen, ismét Gréoux-ba! – a ház tulajdonosának ajándékba
saját gipsz mellszobrát adja.
 – Hetvenkét frankomba került – mondja az udvarhölgyének.
Közeledik az a pillanat, amikor Pauline gondjai messze
fölébekerekednek léha nyughatatlanságának, amikor a történelem
hatalmas lépése a sorsát végleg Napóleonéhoz köti.
Továbbra is rossz hírek érkeznek Németországból, és a cenzúra
ellenére, szájról szájra járva még Pauline kis udvartartását is elérik.
A pletykák pesszimistává lesznek, a gyávaság lelepleződik.
Akadnak, akik már egy Napóleon nélküli jövőről beszélnek. Pauline
véget vet minden ilyesminek: „Egy szót se politikáról!” – és levelet
írat Michelot-nak, adja ki ugyanezt az utasítást Neuillyben és a
Faubourg Saint-Honorén: „Őfensége elhatározta, hogy elbocsátja
azt, aki elsőnek beleüti az orrát a politikába, és megbünteti azt, aki
elsőnek leír ilyesmit.”
A rossz hírek megcenzúrázása csak ideig-óráig válik be, ezt
Pauline is jól tudja. Élénk képzelete végre elfordul a jelentéktelen
dolgoktól, megérteti vele, hogy a háború költséges valami, és hogy
eljöhet az idő, amikor a császár kifogy a pénzből. Néhány nappal a
lipcsei csata előtt felajánl a bátyjának 300 000 frankot.
Ó, aki – a famiglia többi tagjához hasonlóan – szüntelenül
pénzért, vagy pénzzé tehető előnyökért ostromolta a császárt, most
eladja több ékszerét – köztük egy nagy gyémánt nyakéket – hogy
összeszedje a 300 000 frankot. Egyetlen másik Bonaparte, Madame
Mère-t is beleértve, nem jutott hasonló gondolatra.
Lássunk tisztán. 1813 novemberében Pauline visszatér Nizzába,
és ott levelet kap Decazes-tól (Letizia bizalmi emberétől), aki
tolmácsolja anyja javaslatát, hogy menjen vissza Párizsba. Pauline
azonnal válaszol:
„Nem mondhatok egyebet, mint hogy képtelen vagyok utazni.
Jelenleg ez az életemet veszélyeztetné. Elküldöm inasomat, Merlint
Párizsba. Ő a leghűségesebb emberem. Nyíltan elmondhat neki
mindent. Felajánlottam 300000 frankot a császárnak. Ha elfogadja,
nagy zavarba kerülök. De nem számít, majd összehúzom magam.
Azt tettem, amit tennem kellett.” Ugyanebben a levélben, kissé
lejjebb:
„Szeretném, ha megpróbálná tudatni a császárral, milyen
veszteségek értek engem, de csak közvetve és egészen magától
értetődően. Mondja meg azt is, hogy nem kérek semmit. Mesélje el
ugyanezt a Madame-nak, hogy ő beszélhessen erről a
főkancellárral, aki biztosan rögtön továbbmondja a császárnak.”
Úgy ítélhetjük, hogy ez a kicsinyesség netovábbja. Napóleon
elfogadta a 300000 frankot.
A levelet Gothából keltezte, 1813. október 25-én:
„Ebben az évben jelentős kiadásaim voltak, és jövőre még
növekedni fognak. Elfogadom az adományát, de népeim jóakarata
és erőforrásai olyanok, hogy úgy hiszem, megvannak az eszközeim
az 1814-és és 1815-ös hadjáratok hatalmas költségeinek
fedezésére. Ha az európai koalíció Franciaország ellen még tovább
fennmaradna, és nem érném el azokat a sikereket, amelyeket joggal
remélhetek a franciák bátorsága és hazafisága révén, akkor igénybe
fogom venni az Ön adományát és az alattvalóim közül mindazokét,
akik készek ilyet felajánlani.”
1814- és és 1815-ös hadjárat! És a siker bizonytalan. Napóleon
nem látja rózsásnak a jövőt, és ezt nem is titkolja Pauline előtt.
Alighanem egyedül ő előtte nem.
November végén Mme de Cavour írja Michelot-nak, hogy négy
hónapon belül nem remélhető a hercegnő visszatérése Párizsba:
„Szánalomra méltóan sovány.” Pauline egészsége a Grande Armée
vereségei és győzelmei ritmusára ingadozik. A leggyöngébb akkor,
amikor a szövetségesek, átlépve a Rajnát, elözönlik Franciaország
északi és keleti vidékét, miközben az angolok Spanyolország felől
közelednek. Kissé jobbra fordul az egészsége, amikor Napóleon
még egyszer kikényszeríti a győzelmet Champaubert-nél és
Montmirailnál. Ekkor Michelot levelet kap: „Hat hét vagy két hónap
múlva Párizsban leszek”.
 Eltelik hat hét és Pauline nincs Párizsban. Megint útnak indult,
hogy Gréoux-ban kezeltesse magát, és most Lucben van, a
Bouillidou-kastélyban, melyet a vari képviselő, M. Charles bocsátott
a rendelkezésére. Itt érik el az utolsó, szörnyű hírek.
Bekövetkezett a legrosszabb. Hiába Napóleon katonai zsenije a
franciaországi hadjárat során, az egyesült Európa hadseregeinek
tömegei felülkerekedtek. Folyt a harc Montmartre-ban, Pantinben.
A körülzárt Párizs 1814. március 30-án megadta magát. A
szövetséges csapatok másnap bevonultak, a lakosság egy részének
ünneplése között. A szenátus április 2-án törvénybe foglalta a
császár trónfosztását. Napóleon 6-án Fontainebleau-ban lemondott,
elindul száműzetésbe Elba szigetére.
Pauline Lucben levelet kapott Bacciochitól, Elisa férjétől, aki
akkor Marseille-ban volt. Sógora felajánlotta, hogy magával viszi
Rómába, ahol ő menedéket keres. Pauline még aznap válaszol: „A
császárnak erre kell jönnie, és én látni akarom, fel akarom ajánlani,
hogy vigasztalom. Ha elfogadja, hogy kövessem, soha többé nem
hagyom el. Én nem uralkodóként szerettem a császárt, hanem mint
a fivéremet, és mindhalálig hű maradok hozzá.”
 XII.

1814. április 26-án délután Lucben Montbreton, az új kamarás,

négyesével szedve a lépcsőfokokat, rohan fel az első emeletre:
– Jön!
Pauline a kanapén hevert, megmozdul, hogy felkeljen, de
túlságosan izgatott, túlságosan gyönge; letesz róla. Montbreton
elmegy, hogy a helyén fogadja a császárt. Napóleon azonnal
megismeri:
– Látja, ezek a gyalázatosak meg akartak fojtani engem! Csak az
álruhámnak köszönhetem, hogy megmenekültem tőlük.
Osztrák tábornoknak öltözött. Felmegy Pauline szobájába. A
hercegnő zokog, karját tárja a bátyja felé, aztán hirtelen összeszedi
magát.
– Miféle öltözet ez? Milyen egyenruha?
– Pauline, jobb szeretnéd, ha meghaltam volna?
– Nem tudom önt megölelni ebben a ruhában! Ó, Napóleon, mit
tett ön?
Napóleon megérti, átmegy egy szomszéd szobába, felvesz egy
gárdatiszti egyenruhát, visszamegy Pauline-hoz, aki ekkor „hevesen
magához öleli”. A jelenlevők mind könnyeznek. Ez a jelenet híressé
vált. Fel kell rá figyelni, hogy Pauline, a frivol, aki mindig csak saját
magával volt elfoglalva, most ennyire törődik a császár emberi
méltóságával.
Napóleon odalép egy, az udvarra néző ablakhoz. Parasztok
tolonganak lent, némán, de ellenségesen figyelik a császárt.
Napóleon már nyugodtabb, összeszedte az önuralmát. Felteszi
csákóját, lemegy az udvarra. Ráismer egy öreg katonára (vagy
inkább úgy tesz, mintha ráismerne), barátságosan megszólítja. A
parasztok feszültsége mintha enyhülne. Napóleon feltesz néhány
kérdést azoknak a városoknak a távolságára vonatkozóan, ahol
majd keresztül fog haladni és megkérdezi, van-e valaki a jelenlevők
közt, aki elvinne egy üzenetet Masséna marsallnak, Toulon
parancsnokának. Ekkor azonban a biztonságáért felelős külföldi
megbízottak egyike jön és megkéri, menjen vissza az első emeletre.
Napóleon elmesélte a húgának Fontainebleau-ból
ideutazásának történetét – csak néhány dicstelen részletet hagyott
ki. A későbbiekben más tanúságtételek lehetővé teszik, hogy
elbeszélését kiegészítsük. Miután emlékezetes módon elbúcsúzott a
Gárdától, minden rendben ment Lyonig. Montargis-ban, Briare-ban,
Nevers-ben a tömeg még körülveszi a fogatot és azt kiáltja: „Éljen a
császár!” Lyon után kezd a hangulat romlani. Minden sapkán fehér
kokárda, minden falu ünnepi díszben köszönti a restaurációt.
Avignonban kiáltozás „Le a zsarnokkal!” Orgon-ban meglátja magát
in effigie felakasztva, a figura mellén véres papírlap: „Bonaparte.”
Csak úgy kerüli el a felkoncolást, hogy az egyik megbízott, Suvabov
orosz tábornok, franciául szónokol a népnek: „Nem szégyellik
magukat, bántalmazni egy védtelen szerencsétlent?”
Napóleon, aki minden harcmezőn olyan bátran állta a veszélyt,
nem bírja elviselni a tömeg fenyegető ellenségességét. Semmilyen
tömegét. Az ellenséges fegyverrel habozás nélkül maga
szembeszállt. De a népség megrémíti. Orgonban kölcsönkér libériát:
kék ruhát, kerek sapkát egy lovas futártól, aki a fogatok után
nyargalt, és beáll a helyére.
Történt ennél rosszabb is. Saint-Cannat-ban, a La Calade-nak
nevezett fogadóban Napóleon teljesen kimerülten,
vizeletrekedéstől szenvedve, már képtelen fennmaradni a lován, és
Koller osztrák tábornoktól kölcsönkéri egyik uniformisát. Magára
veszi Suvabov orosz tábornok köpenyét és ellenzős sapkáját is.
Lucbe érve ezt a két utóbbi darabot leveti, ezért érkezik osztrák
tábornokként Pauline-hoz.
 Pauline mindenkivel közli, hogy Őfelsége rendelkezhet a
bouillidou-i kastéllyal, ameddig csak óhajt. Ő maga átmegy aludni
egy szomszédos kis házba. Mire másnap reggel visszatér a
kastélyba, mindenki elment.
Pauline aznap közli kísérete tagjaival, mik a további szándékai.
Meg fogja osztani bátyja száműzetését Elba szigetén, de még
néhány napig nem tud elindulni, mert el kell intézni különböző
ügyeit. Ez igaz is. A zűrzavaros időkben a vagyonosoknak nem
kevés bajuk van. És az is az igazsághoz tartozik, hogy Pauline várja
Duchand látogatását, aki Nizzában vált el tőle, hogy csatlakozzék a
Grande Armée-hoz Németországban. Mi minden történt azóta!
Duchand nagyon tetszik Pauline-nak; a férfi ráadásul bizakodással
tölti el. Grenoble-i gazdag bankárcsaládból származik, és az alatt a
két hét alatt, amit Bouillidouban tölt, a leghasznosabb tanácsokat
adja a hercegnőnek ingó vagyona maradékainak megmentésére.
Másképpen is örömöt szerez neki. Azonban Duchand a maga
életével is törődik, arra is gondolnia kell, hogyan tarthatja meg a
vereség és a lemondás utáni nagy fejetlenségben katonai rangját.
Kétheti boldogság után otthagyja Pauline-t és visszamegy Párizsba.
Elutazása másnapján jelentik Pauline-nak, hogy a Letizia nevű
vitorlás hadihajó, amit Murat nápolyi király bocsátott a
rendelkezésére, kikötött Saint-Raphaélnél. Ő császári fensége
felszállhat rá bármikor, amikor óhajtja.
A hercegnő még egyszer összehívja udvartartása tagjait.
Kevesen vannak, a legtöbben valamilyen ürüggyel szabadságot
kértek, vagy egyszerűen elpárologtak az utóbbi napok során.
Pauline ezúttal azt közli, hogy meg fogja látogatni a császárt Elba
szigetén, majd Nápolyba megy, a király és a királyné meghívására. A
továbbiakat majd meglátja.
– Ki akar velem jönni?
Doktor Espiaud, az orvos, Montbreton, három társalkodónő és
egyetlen szobalány vállalkozik a kíséretére, azzal a feltétellel, hogy
visszakapják a szabadságukat, amint megérkeztek Nápolyba. Az
események nem kedveznek a minden megpróbáltatást kiálló
hűségnek.

A Földközi-tenger nem mutatja legjobb arcát 1814. május 19-

én, amikor Pauline kiszáll hintajából a saint-raphaéli kikötő előtt. A
fregatt fél mérföldnyire horgonyoz, csónakon kell megközelíteni,
csapkodó hullámok hátán.
A fregatt olyan, mint egy kicsinyített sorhajó: mintegy ötven
méter hosszú, jól felszerelték ágyúkkal, összezsúfolódva 4-500
ember fér el rajta.
Pauline szinte az indulás pillanatától szenved a tengeri
betegségtől; megkérdezi a parancsnokot, nem térhetne-e vissza a
kikötőbe, hogy ott megvárja, amíg az idő jobbra fordul. A
parancsnok javaslata, hogy megállnak egy pihenőre a villefranche-i
nagy kikötőben, amely igen jól védett a vihartól.
Villefranche-ban ragyog a nap, kék az ég, de kívül a kikötőn az
északi szél tarajos hullámok seregét hajtja. Pauline, hogy a fedélzeti
zsúfoltságból elmeneküljön, kibérel egy kis sárga házat a kikötő
végén, és onnan ki sem mozdul.
Szállásadónője virágot visz neki. Ez az illatosított pokoltornáca
tizenegy napig tart. Azután a tenger lecsillapul, és a Letizia nekivág
a nyílt vizeknek.

Szép időben, a tenger felől, Elba szigete olyan, mint valami

ékszer. Sziklás hegyek sora koronázza. Szaggatott, csipkézett partjai
ibolyaszínű tengerben fürdenek. A hegy lejtője hatalmas öbölbe
torkollik, világos homokos strand szegélyezi, ide ereszkednek le a
meredek sziklák. Tovább kell haladni, hogy jobbra megtaláljuk
Porto-Ferrajo kikötőjét, elrejtve a part egy beszögellésében.
Pauline semmit sem lát meg ebből a szépségből, amikor 1814.
június 1-jén a Letizia a sziget felé közeledik. Függőágyában alszik,
itt jobban érzi magát, mint az ágyán. Egy tiszt jelenti, hogy
megérkeztek. Néhány pillanat múlva megdörrennek az erődítmény
ágyúi, huszonegy üdvlövés, Pauline felmegy a parancsnoki hídra. A
császár csónakon jön eléje. A fregatt matrózai már felmásztak a
kötélzet közé. Amint Napóleon felteszi a lábát a hágcsóra, emberei
háromszor kiáltják: Evviva il Re! – Éljen a király! – A Letizia
parancsnoka, aki nápolyi lobogó alatt hajózik, ily módon csatlakozik
Európa minden nagyhatalmához, akik számára Napóleon ma már
csak Elba szigetének királya. De a megvert császár környezetében
mindenki, a katonák és a sziget lakói is császárnak nevezik.
Napóleon odaköltözése hírnevet szerzett nekik.
Minden a hajózási etikett szerint történik. Pauline, akit a bátyja
megölelt, leszáll a Letizia egyik csónakjába, az evezősök ragyogó
fehér ruhában vannak, fejük fedetlen, hiszen előkelő hölgyet
szállítanak; a császár csónakja követi őket. A Letizia és egy ott
horgonyzó angol fregatt ágyúi díszlövéseket adnak le tiszteletére.
Két francia hadihajó néma marad: XVIII. Lajos egyszerűen bukott
trónbitorlónak tekinti Napóleont.
A helyi polgári és katonai személyiségek felsorakoztak a parton.
Napóleon bemutatja őket a hercegnőnek, majd felszállnak az egyik
hölggyel együtt a hintóba.
– A palotához!
Egy uralkodó sosem lakik másban, mint palotában, legalábbis
ennek nevezi, még ha az csak a legszerényebb házacska, vagy akár
sátor vagy kunyhó. Ez a palota – amit a szigetlakók Mulininak
hívnak, a régi malmokra emlékezve, amiknek a helyére épült – úgy
háromszáz méterre van a kikötőhelytől. Hosszúkás épület, az első
emelete még befejezetlennek látszik.
Este, a vacsoránál, Napóleon bemutatja a húgának gróf
Bertrand tábornokot, a palota főmarsallját, vicomte Cambronne
tábornokot, a porto-ferrajói helyparancsnokot, gróf Drouot
tábornokot, a sziget kormányzóját és hadügyminisztert. Van valami
nevetséges ezekben az ünnepélyes rangokban ilyen szegényes külső
keretek között.
Másnap délután kikocsiznak. Este 7-kor Pauline elbúcsúzik
Napóleontól, aki kezet csókol neki. Pauline könnyekkel a szemében
magához öleli, aztán elhajózik Nápoly felé a Letizián, amely rá várt.

Nápolyt látni és meghalni. Az öböl látványa, 1815-ben még

inkább, mint ma, egyike volt a legcsodálatosabbaknak a világon, és
a város ugyanígy megragadja az utast. De Brosses dijoni parlamenti
elnök ezt írta: „Az én megítélésem szerint Nápoly az egyetlen olyan
város Itáliában, amelyet fővárosnak érzünk. A mozgás, a népek
áramlása, a bőség, a fogatok zörgése, minden hozzájárul ahhoz,
hogy ugyanolyan élénknek hasson, mint akár Párizs vagy London –
ezt egyáltalán nem találjuk meg Rómában.” Van Nápolyban nyomor
is, vannak kalyibák is, de a nap bearanyozza a rongyokat. És
Pauline, a királyné nővére, akit a király maga hívott meg, nem ismer
meg mást, mint a palotákat, a kényelmet, az ünnepségeket. Még
mindig ünnepségeket, bármilyen veszedelemben forog is Murat
királysága.
Murat és Caroline megérkezése percétől a legmelegebb
szeretetet tanúsítja Pauline iránt, ami egyáltalán nem váratlan
Caroline részéről, aki mindig is közel állt a nővéréhez. De Murat?
Napóleon hivatalosan halálosan összeveszett vele, nem is ok nélkül.
A lipcsei csata kellős közepén Murat, a francia lovasság
parancsnoka, titokban tárgyalást kezdett az osztrákokkal, abban a
reményben, hogy így megtarthatja a nápolyi királyságot.
Napóleon szívében nem bocsátott meg, de politikus feje tudta
jól, hogy nem tanácsos még jobban összeveszni egy ilyen közeli
uralkodóval. Néhány hétre rá Jules Anglés, a császári rendőrség volt
minisztere, XVIII. Lajos szövetségese, ezt íija új urának: „Az
aggodalom a bécsi kongresszus miatt tartózkodóvá teszi Murat és
talán Napóleont is, de valószínű, hogy megegyeztek. Borghese
hercegnő, aki Nápolyból Porto-Ferrajóba utazott, lehetett a
közeledés közvetítője.” A nápolyi királyné Mémoires-jaiban
megerősíti ezt a feltevést: Napóleon megbízta Borghese hercegnőt,
közvetítse Murat-nak megbocsátását és kérje, álljon készenlétben
váratlan eseményekre.
Frédéric Masson és néhányan mások is tiltakoztak: „Napóleon
soha sem alacsonyodott volna le ilyen eljárásig Murat gyalázatos
árulása után.” Lealacsonyodni? De Gaulle tábornok a Fil de l'épée-
ben18 ragyogóan elmagyarázta, hogy a csel, az alakoskodás, a
hazugság hozzátartozik minden nagy vezér fegyvertárához.
A másik ellenvetés: „Napóleon túlságosan felületesnek ismerte
Pauline-t ahhoz, hogy egy titkos és nehéz tárgyalásban megpróbálja
felhasználni.” Csakhogy Pauline kezdettől fogva bizonyítani tudja
józan eszét és helyes meglátásait, valahányszor nagy baj van a
császárságban.
Pauline néhány nap múlva félre akar húzódni a nápolyi udvar
túlzott élénksége elől, és beköltözik a La Favorite-villába,
Porticiben, a Vezúv alján. Itt sokat ír. Két levele (az egyiket Lucien
Bonapartéhoz, a másikat a Madame Mère-hez intézte) erősen
megváltozott Pauline-ra vall: ügyes, szinte ravaszkodó, számító.
Luciennek ezt írja:
„Megkaptam a leveledet, drága testvérem, és meghatott a
barátságod, amit éreztetsz velem; igaz, meg is érdemiem, mert
mindig ragaszkodtam hozzád és egész családunkhoz. Remélem,
elmehetek októberben Rómába, hogy megöleljelek és lássam a kis
unokahúgomat és a feleségedet, akire rokonszenvvel emlékszem.
Az egészségem rossz. Az orvosok azt a reményt keltik bennem,
hogy meg fogok gyógyulni, ha betartom a diétát és főleg ha
fürdőzöm. Pihennem kell, annyit szenvedtem! Nem lesz hosszan
részem abban az örömben, hogy veletek és mamával együtt
lehessek. Megígértem a császárnak, hogy a telet vele töltöm Elba
18
A kard éle
szigetén, mert egyedül van. Üzente nekem, hogy nagyon szeretné
látni mamát. A nápolyi király és a királyné elbűvölően kedvesek
hozzám, de mindig sajnálom, hogy olyan távol vagyok az én jó
mamámtól. Kérlek, drága fivérem, add át leghódolóbb tiszteletemet
a pápa Őszentségének, és mondd meg neki, hogy nagyon számítok a
kegyességére, és remélem, mindig a leghűségesebb bárányai közé
fog számítani engem. Írj nekem, nagyon kérlek, Borghese hercegről.
Nem kaptam tőle életjelet. Szeretnék jó viszonyban lenni vele, ha ő
hajlandó rá.”
A Signora-hoz intézett levél nem kevésbé ügyeskedő: „Annyit
szenvedtem, hogy okvetlen ott kell lennem a közelében, édes mama.
Írja meg nekem, mikor készül meglátogatni a császárt Elba szigetén.
Úgy látszik, ő erre nagyon vágyik, és megbízott, hogy ezt mondjam
el Önnek. Aggódva hallom, hogy Elisa Bécsben járt. Azt írta Caroline
királynőnek, hogy onnan Párizsba készül, ahol le akar telepedni. Azt
hittem, képtelen volna ilyen magatartásra. Mégis azt írta a
császárnak, hogy el akar menni hozzá Elba szigetére. Biztosra
veszem, hogy az elhatározása nagy szenvedést okozna a császárnak,
mert velem közölte, megbocsáthatatlan aljasságnak tartaná, ha
családunk bármely tagja Franciaországban telepednék le. Remélem,
hogy Joseph betartja, amit levélben ígért, és meglátogatja a császárt
Elba szigetén. Rosszul tenné, ha ezt elmulasztaná, nem helyes a
császárt egyedül hagyni. Most, hogy szerencsétlen, most kell
kimutatnunk a ragaszkodásunkat. Legalábbis én így látom.” Nemes
meglátás, csakhogy a császárság bukása nagyon megnehezíti a
családi összejövetel megszervezését. Lucien, akinek Pauline most
írt, Rómában van, hosszú, nem önkéntes száműzetés után; az
édesmama Fesch bíborossal együtt menekült Rómába; Jérôme
Németországban van és az üzleti ügyeit intézi; Elisa, mint éppen
megtudtuk, készül vissza a szövetségesek által meghódított
Párizsba; Caroline-t leköti feladata a nápolyi királyságban; Louis,
Napóleon volt kedvence, volt holland király, ugyancsak Rómában
van. Paranoiás, kezdődő paralízise van, ifjúkorában szerzett
szifilisze következményeképpen. Joseph, miután Párizsban aláírta a
fegyverletételt, most Svájcban él. Végül Letizia az egyetlen, aki
válaszol Pauline hívására. Elba szigetére érkezik 1814. augusztus 2-
án. Pauline csak november 1-jén ér oda.
Időnként a betegség mellett fennmaradó minden energiáját
abba fektette, hogy terjedelmes levelezéssel árassza el Michelot-t.
Az egészet egy mondatban is össze lehet foglalni: „Küldje el a
bútoraimat és az ezüstneműmet, és adjon el minden egyebet.”
Minden egyéb, ez a birtokokat jelenti. Utasításai éleslátásra
vallanak: az 1814-es év vége előtt XVIII. Lajos kormánya elkobozza
a Bonaparte-család minden vagyonát. Így Pauline-t minden anyagi
ellenszolgáltatás nélkül megfosztják Montgobert-től és Neuillytől.
Mária Lujza a maga részéről megfosztja Pauline-t a guastallai
nagyhercegséghez tartozó birtokoktól, amiket Napóleontól kapott
ajándékba. Az egyetlen sikeres eladás a Faubourg Saint Honoré i
palota volt, hála az angol kormány váratlan, gondviselésszerű
ajánlatának. Nehéz alku volt, Pauline-nak lejjebb kellett szállnia az
igényeivel és kiegyezni 800000 frankban: 300000 frankot
készpénzben kapott, 500000-t értékpapírokban. Az eladás tényét a
továbbiakban is tiszteletben tartották.

Livorno, 1814. október 29. Pauline a kétárbocos Inconstant

(Ingatag) bricken készül az átkelésre, célja Porto-Ferrajo. Az
Inconstant papíron Napóleon soványka flottájának admirálishajója.
Bizony igen szerény admirálishajó, alig tizenkét ágyúval és egy nem
nagyhírű kapitánnyal. Murat nem bízik benne.
– Elkísértetlek – mondja Pauline-nak. – A tenger nem
biztonságos.
Elsősorban a berber kalózoktól tart. A kíséret, amit nyújt, egy
nápolyi lobogó alatt közlekedő fregatt, hasonló ahhoz, amely
júniusban Elba szigetére vitte a hercegnőt – talán éppen ugyanaz.
 Letizia Bonaparte elküldi Livornóba, Pauline elé, az egyik
udvarhölgyét, egy Blacher nevű olasz nőt. Pauline ott találja
Livornóban Mme Ducluzelt is, a házvezetőnőt, akit kedveskedve „az
én kövér anyám”-nak nevez. Ez az asszony már kitapasztalta a
kalózok fogságát; kevéssé vonzó külsejének köszönhette, hogy
hamar szabadult. Az utasokhoz csatlakozik egy bizonyos Mme Livia
is, az egyetlen társalkodónő, aki hű maradt hozzá, a többi mind
elpárolgott.
Az lnconstant és kísérője végül október 31-én hajnal előtt
indult útnak, és az éjszaka beállta előtt megérkezik Porto-Ferrajóba.
Ezúttal Pauline sűrűn kijár a parancsnoki hídra, vidáman cseveg a
négy nápolyi tiszttel, akiket személyes őrizetével bíztak meg.
A sziget mind nagyobbnak, szélesebbnek tetszik, végül egészen
közel érnek hozzá. Az lnconstant beér a tengerszorosba, halad előre
a kikötő mélyébe, jobbra fordul, becsavarja a vitorláit, így fut be a
kikötő csendes vizére. Alig vetette ki a horgonyát, megdördülnek az
erődítmény ágyúi, válaszolnak rájuk az lnconstant és a fregatt
díszlövései. Pauline nézi, amint egy, a császár nevével jelzett nagy
bárka elválik a parttól. Tarka tömeg zsibong a kikötőben,
zsebkendőjüket lobogtatják: bizonyos távolságból kellemes látvány.
Pauline már részesült hasonló fogadtatásban, ugyanezen a helyen,
öt hónappal előbb. Napóleon most megint hintón viszi a Muliniba;
lovagiasságból az első emeleti szobákat engedi át neki, hogy ott
rendezkedjék be. Az ablakok kicsinyek, a padló köves, szőnyeg
nincs, a falakat enyves festékkel fehérre mázolták, a bútorokat
éppen csak valahogy odarakták, az összbenyomás a befejezetlenség,
összecsapottság érzetét kelti. Napóleon toldatta meg az egyszerű
épületet ezzel a felső szinttel, hogy itt helyezze el Mária Lujzát, aki
egy levélben azt ígérte, követni fogja a férjét, de azóta halogat.
Pauline merev arccal néz körül. Mennyire megváltozott a
helyzet múltkori látogatása óta! Akkor tudta, hogy másnap
továbbáll. Ezúttal azonban mindent otthagyott, felégette a hidakat.
Lehet, hogy sokáig kell itt élnie, talán évekig, talán a haláláig, ebben
a hegyek alatt elvesző kis isten háta mögötti lukban, közönséges
falucskában, primitív emberek között. Pedig még szerencséje volt,
hogy csak hat hónappal Napóleon után érkezett. A császár
megütközött a szagokon, és elrendelte, hogy mindenhol ássanak
latrinát – addig mindent egyszerűen az utcára öntöttek. Aki
Franciaország és Itália legszebb palotáit lakta, most ilyen szánalmas
lakásba kerüljön? Mi már tudjuk, hogy az Elba-szigeti kaland nem
tart soká, de Pauline számolhatott vele, hogy itt kell leélnie az
életét.
Még aznap este viszontlátja az anyját; jó egészségben, jó
színben találja, elégedettnek látszik. Letizia úgy érzi magát Elba
szigetén, mint hal a vízben. Itt nem kell ismételgetnie: Pourvu que
ga dure!19 Úgy találja, hogy alapjában véve nem végződtek túl
rosszul a dolgok. Nem kell többé megjelennie ceremóniákon, nem
kell olyan beszélgetéseket végighallgatnia, amelyeket nem ért. A
gyerekei mind biztonságban vannak – mondja. És ő kedvére
beszélhet olaszul. Már hozzáfogott, hogy biztos emberek
közvetítésével elhozassa az ékszereit és a bútorait Rómából és
Párizsból, meg apránként a pénzét is: halálakor háromszázmillió
frankot hagyott hátra.
Pauline odaérkezése másnapján fogadja azokat a fontos
személyiségeket, akiket előzőleg már bemutattak neki: Bertrand-t,
Dambronne-t, Drouot-t, André Pons-t, a vasbányák igazgatóját (a
vasérc a sziget egyetlen exportálható természeti kincse), Guillaume
Peyrusse bárót, a Korona kincstárnokát. Pons et Peyrusse, ez a két
tüzes délvidéki férfi, mindjárt megnyeri a tetszését, ő pedig
mindnyájuknak nagyon tetszik: mindenhol sikert arat, ahol csak
megjelenik. Talán nem is fogyott le és sápadt meg annyira a

19
Csak aztán tartson! - ezt mondogatta Madame Mère a jólét és dicsőség minden
újabb megnyilvánulásánál (A ford.)
betegségben, amennyire az emlékiratok szerzői állítják, vagy női
vonzereje legyőzött mindent.
Pauline környezete nem áll vénségekből. Bertrand negyvenéves,
a felesége harmincöt; Drouot negyvenéves, Cambronne
negyvennégy; Pons negyvenkettő, Peyrusse harmincnyolc éves,
maga Napóleon sem töltötte még be a negyvenötöt. És Letizia is
csak hatvannégy.
Még valaki jelentkezik szolgálattételre Napóleon húgánál:
Campbell ezredes, a legyőzött császár rabtartója és kémje (mintegy
Hudson Lowe, a Szent Ilona-i rabtartó előfutára, csak butább
annál). Sovány alak, udvarias, merev mosoly, hibátlan egyenruha, a
homlokán fekete selyemkendővel elegánsan átkötött forradás;
tűrhetően beszél franciául. A forradás a francia hadjárat idejéből,
egy kozák kardjától származik.
Campbeli osztrák és orosz kollégáival együtt őrizte Napóleon
biztonságát Fontainebleau-ból elutazása óta, és elvben neki is Elba
szigetén kell laknia mindaddig, „amíg a császár úgy ítéli, hogy egy
angol tiszt jelenlétére bármi okból szüksége lehet”. Amikor
megérkezik a Gárdának a töredéke – amennyit a száműzöttnek
engedélyeztek – Campbell felajánlja távozását. Napóleon
elmagyarázza a húgának, miért kérte ő maga, hogy maradjon.
Campbell az egyetlen közvetítő, akinek az útján kapcsolatba léphet
a hatalmakkal.
– Attól félek, ha elmegy, még a leveleimre se fognak válaszolni.
Olyan lesz, mintha törvényen kívül állnék.
Pauline meglepődve látja, micsoda szertartásosság uralkodik
ebben a parányi udvartartásban. Napóleon óhajtotta így,
száműzetése első napjától kezdve:
– A Tuilériák etikettjét ezennel visszaállítjuk.
Van tehát a palotának egy főmarsallja, négy közönséges
kamarása, akik felváltva látják el a szolgálatot, ezüsttel kivert bíbor
öltözetben. Naponta kell jelentkeznie a „palotában” a porto-ferrajói
polgármesternek, a főügyésznek és a jószágigazgatónak. Hét
ordonánctiszt tartózkodik ott állandóan, közülük három szolgálati
díszegyenruhában: zöld frakk, a mellény és a nadrág pirossal
szegve, ezüst váll-lapok és zsinórzat; tovább két orvos, egy lelkész
és egy patikus. A három „palotaprefektus” hatvanöt tagú
személyzetet dirigál. Napóleon tudja jól, hogy ez a sok külsőség
nevetségesen hathat.
– Vagy ez, vagy semmi – magyarázza Pauline-nak. – Enélkül
nem vagyok más, mint közönséges rab.
Elba szigete keletről nyugatra huszonkilenc kilométer hosszú,
szélessége északról délre tizennyolc és fél. Az olasz parttól csak egy
hat kilométer széles tengerszoros választja el. Napóleon gyakran
beutazza a szigetet, hol lóháton, hol fogaton. Egy uralkodó sohasem
jár egyedül. Elkíséri Bertrand, két kamarás, két ordonánctiszt, a
csendőrség egyik kapitánya, Balbiani alprefektus (akit
főintendánssá léptetnek elő), a polgármester és a porto-ferrajói
törvényszéki elnök, azonkívül Campbell, az angol megbízott.
Ellátogat a sziget minden községébe, ellenőrzi az erődítményeket és
azokat a nagy munkákat, amiket ő indított meg. Szokása szerint
mindenhol kérdezősködik, lemegy egészen a kis kikötőig, lovon, ha
kell, gyalog, felkapaszkodik a magaslatokra, agyonfárasztva a
kíséretét. Valóságos újjászületés, a tragikus fontainebleau-i út után,
le a tengerig.
Pauline-t egyetlen ilyen útjára sem viszi magával a császár.
Pedig akármilyen beteg, vagy akármilyen betegnek mondja magát, ő
is szeretné megismerni a szigetet. Csak kis területét látta, mert
hordszékben közlekedik. Persze ő sem jár egyedül. Mellette megy
Mme Colombani, egy gárdatiszt felesége, és néhány fiatal tiszt,
akiket hivatalosan az ő őrzésével bíztak meg.
Saint-Denis, a császár egyik mameluk testőre, akit Alinak
neveztek, többször összetalálkozott Pauline-nal ezeken a sétákon
vagy egyebütt. Souvenirs-jeiben meglehetősen pontos képet rajzol
róla:
„Harminc-harmincöt évesnek tűnt.20 Amit látni lehetett a
testéből, az olyan arányos volt, akár a Medici Vénuszé. Csak az
hiányzott, hogy kicsit fiatalabb legyen, mert az arcbőrén ráncok
jelentkeztek, de a néhány tökéletlenség, amit a kora okoz, eltűnik a
vékonyka réteg festék alatt, és a kendőzés élénkebbé teszi szép
vonásait. A szeme gyönyörű és nagyon csillogó; a fogai remekek, a
keze és a lába tökéletes. Az öltözéke mindig nagyon választékos és
olyan, mintha tizennyolc éves lenne.”
Ali nem tudja eldönteni, valóban beteg-e Pauline, vagy csak úgy
tesz:
„Ha lépcsőn kellett föl- vagy lemennie, egy bársonnyal bevont
kockán vitette magát. A kockának a két oldalán fogantyúrúd van. Ha
azonban bálba ment, úgy táncolt, mint egy igen jó egészségnek
örvendő nő.”
Pons, aki gyakran találkozott Pauline-nal Elba szigetén,
panaszkodási mániát emleget, monomániának nevezi. „Mindig
beteg akar lenni, vagy legalábbis annak látszani.”
Pons talán maga sem tudja, hogy Pauline titokzatos
egyéniségének legérdekesebb pontjára mutatott az ujjával.
Emlékezzünk arra a szóra, amit Corvisart ejtett ki a nőgyógyászati
vizsgálat után: hisztéria. A hisztéria olyan neurózis, amely nem
okvetlenül jelentkezik látványos formában, sikoltozásokkal,
rángatózásokkal. Igen sokféle tünete lehet. A szimulánsok vagy a
betegesen hazudozók bizonyos fokig lehetnek hisztériások. Pauline,
mint Pons írta, „mindig beteg akart lenni, vagy annak látszani”. De
valójában nem akart mindig az lenni: időnként tökéletesen
természetes és vidám volt.
Hamarosan teljesen megváltoztatta a kis udvartartás légkörét.

20
Valójában harmincnégy éves - Ali nem hízeleg.
 Odaérkezése előtt a császár rendszerint hat óra tájban
vacsorázott Madame Mère és néhány meghívott: Bertrand, két
gárdatiszt és időnként egy vagy két átutazó angol úr társaságában.
A vacsora mindig nagyon gyorsan lezajlik, aztán még kilenc óráig
együttmaradnak. Napóleon visztet játszik és csal; Letizia az
egyetlen, aki figyelmeztetni meri, ő pedig mindig ugyanúgy
válaszol:
– Eh, Anyám, ön sokkal gazdagabb nálam!
Pontosan kilenc órakor feláll, jelt adva az indulásra: néhány
hangot leüt a zongorán, mindig ugyanazokat a hangokat. A
vendégek ezután visszavonulnak.

Megjön Pauline és minden megváltozik.

– Bált akarok adni Borghese hercegnő tiszteletére – mondja
Napóleon. – A jövő héten. Főmarsall úr, holnap tegyen javaslatot a
meghívandókra.
Jövő héten! Lázba jön Porto-Ferrajóban mindenki, aki
társaságbelinek tartja magát. A férjek adósságba verik magukat,
csakhogy a feleségük udvarképes legyen. A bált Pauline tiszteletére
rendezik, Napóleon mégis őt bízza meg, hogy mindenről
gondoskodjék és fogadja a vendégeket. Ragyogóan látta el ezt a
feladatot a charosti és neuillyi palotában, csakhogy ott mások
voltak az eszközök, más a keret, mások a meghívottak. Végül is, a
porto-ferrajói házaspárok sem festenek túlságosan rosszul. És
Pauline, akinek semmi félnivalója nincs sem rangban, sem a
toalettjében, sem szépségben nincs vetélytársa –, bájos és elbűvölő
mindenkivel. A bál belenyúlik a késő éjszakába.
A császár gratulál a húgának, és attól kezdve szinte
mindennaposak a fogadások, ahol Pauline a háziasszony, ő maga is
rendez estélyeket a „lakásán”, megjelenik nála a császár is. Ezek
kezdetben könnyed csevegések, nemsokára kis táncestélyekké
nőnek. Az estély, bál, fogadás szavak ne tévesszenek meg senkit,
manapság az alprefektúrákon különbeket rendeznek.
Pauline elég cseles ahhoz, hogy ezekre az alkalmakra mindig
meghívjon néhány szép nőt, akikről tudnivaló, hogy „hajlanak a
császárhoz”: Mme Colombani, MmeThéoIogo, Mlle Vantini és főleg
Molo grófnő, aki nemrégiben érkezett anyjával és apósával, Le Bel
tábornokkal Porto-Ferrajóba. A maga örömére meghívat néhány
fiatal tisztet a Gárdából és a helyőrségből. A szeretői volnának?
Nem, biztos, hogy nem. Hol is bonyolódhatna le ilyesmi, hiszen egy
fedél alatt él a bátyjával. Az pedig minden korábbinál jobban rajta
tartja a szemét, nem akar botrányt csepp királyságában.
Mivel a Mulinibe érkező hölgyek egyikének sincsenek
gyémántjai, a bátyja megtiltja, hogy feltegyen ilyen ékszert.
Egyetlen egyszer tűzött fel három gyémántot. A császár keményen
megdorgálja, két napig nem szól hozzá.
Napóleon a hölgyek öltözetében nem szereti sem a fekete, sem
a fehér színt. Csakhogy Caroline igen szép fekete bársonyt küldött a
nővérének, és a hiú Pauline nem tud ellenállni, ruhát csináltat
magának, éppencsak felélénkítve rózsaszín buggyos ujjakkal.
– Mi történt, Asszonyom, dominónak öltözött a vacsorához?
Mintha Napóleon maga, és körülötte mindenki megfeledkezett
volna a bukásáról és a lemondásáról: a legenyhébb szemrehányás
az ő szájából mindnyájukat kétségbe ejti. Pauline könnyekkel a
szemében visszamegy a szobájába átöltözni. Egy más alkalommal
gazdagon hímzett fehér ruhát vesz fel.
– Asszonyom, a la victime21 öltözött ma?
Pauline megint sírvafakad és átöltözik. De másnap reggel
Napóleon bejelenti magát nála és kedvesen elbeszélget vele.
1815. január 1-jén a császár az udvari méltóságok és a köz-
igazgatási civil és katonai előkelőségek számára bankettet rendez,
amit koncert és bál követ. Pauline vele szemben ülve elnököl. Újabb
21
Áldozatot játszik?
bál 8-án, utána kis asztalok mellett vacsora. Ehhez a két
ünnepséghez Napóleon beoszt Pauline mellé egy lovagot, Loubert
kapitányt, akit jó táncos mivoltáért a Gárda Vestrisének 22 neveznek.
Pauline mindig fontosnak tartja, hogy a társaság éltetője
szerepében csillogjon, ezért nem csak vele táncol, hanem felkéri
Cambronne-t egy keringőre. Cambronne őrgróf-tábornoknak a
pályafutása hőstettek sorozata: tizenhétszer sebesült meg. Nagyon
igyekszik a táncnál, majd visszavezeti Pauline-t a karszékéhez és
azt mondja:
– Hercegnő, én megtettem, amit kívánt, táncoltam, de
szívesebben mentem volna tűzharcba.
Pauline szívből kacag rajta. Drouot tábornokkal is akar táncolni,
akit Napóleon „a Grande Armée bölcsének” nevezett el. Drouot
agglegény, tartózkodó és merev. Csak két szerelméről tudnak: a
matematikáról és a tüzérségről. Pauline kissé perverz örömét leli
benne, hogy a jámbor Drouot-val kacérkodjék, megkéri, kísérje el a
sétáin, azaz gyalogoljon a hordszéke mellett, odahívja, amikor a
toalettjét fejezi be. A tábornok rendíthetetlen, nyugodt és szelíd,
meghajol, köszönetet mond, elbúcsúzik.

Porto-Ferrajo forgalmas hely lett. Napóleon vonzza a turistákat.

Naponta húsz vagy még több hajó érkezik és indul el a kikötőből. Az
Incostant látja el a szolgálatot a sziget és a kontinens között, hordja
a postát, az élelmet; néha száz utast is hoz magával, köztük sok
angolt. Előfordul, hogy a neves látogatókat Napóleon is fogadja. A
többiek azon igyekeznek, hogy meglássák őt, amikor kilép a házból
– néha órákig várakoznak.
A Mulini földszinti nagytermében, amit ezekre az alkalmakra
Palota-színháznak neveztek el, Pauline a télen hat bált rendez,
ebből három álarcosbál és társasági színielőadás: a les Fausses
22
Vestris: olasz táncos család, a XVIII. században Párizsban híresek voltak. (A
ford.)
Infidélités (A hamis hűtlenségek) és a les Folies amoureuses
(Szerelmi őrületek). Napóleon több bálon is megjelenik.
Egy nap Bertrand gróf, tábornok, a palota főmarsallja, egy
levélkét mutat Pauline-nak, amit a császártól kapott: „A bál teljes
költsége nem lépheti túl az 1000 frankot. Üdítő italok legyenek jég
nélkül, mivel azt nehéz beszerezni. A meghívók 9 órára szóljanak. A
büfé csak éjfélkor nyíljék meg.” Pauline-t megdöbbenti, hogy a
császár krajcároskodik azoknál a szórakozásoknál, amiket ő maga
kívánt és amelyeken szemmel láthatóan jól mulat.
– Kérdezze meg Őfelségét – mondja Bertrand.
A takarékoskodás a bálokon és a színházon csak része annak az
általános takarékossági programnak, amit a császár most kezdett.
Francia és külföldi lapok gúnyolódnak rajta, mert takarékossága
olyan részletekre terjed ki, amiket nevetségesnek ítélnek.
Katonáknak kell helyettesíteniük a postásokat és kiosztani a postát;
a személyzet nem kap többé hozzájárulást a fűtéshez, világításhoz
és mosáshoz; eladnak nyolc fogatos lovat; elbocsátanak
tisztviselőket, biztosokat, irodasegédeket. Napóleon hajlandó
magyarázattal szolgálni Pauline-nak:
– Megkapják Önök, Madame Mère és ön, a 300 000 frankot,
amit a szövetségesekkel kötött április 14-i egyezmény biztosít?
Nem. És én sem kapom meg azt az évi kétmillió frankot, amit
ugyanez az egyezmény állapított meg. Ki kell jönnöm abból, amit
magammal hoztam, és a pénztáram kezd kiürülni. A hadseregem
nagyon sokba kerül, de azt nem nélkülözhetem.
Mit nevez Napóleon a hadseregének – ő, aki a németországi
hadjárat idején, 1813-ban, az 500 000 fős Grande Armée-nak
parancsolt? Egy parányi csoportot, 1300 embert, ennyit
engedélyezett az egyezmény.
– Ha ez sem marad meg nekem, elvisznek innen és eltüntetnek.
Vagy itt helyben ledöfnek tőrrel.
 A hírek gyorsan terjednek a kis királyságban. Pauline hallott
arról a korzikairól, akit kihajtottak a rejtekhelyéről a sziget
bozótjában, és tőrt találtak nála. A lakosok meg akarták lincselni.
Nem voltak kétségtelen bizonyítékok a szándékáról, ezért a császár
szabadon engedtette. Napóleon arról is tud – hanem Pauline-nak
erről nem beszél –, hogy a Bourbonok kormánya Louis de Bruslart-t
küldte Korzikára, mint a sziget helyettes főparancsnokát. Ez a volt
királypárti parancsnok annak idején azt írta Angliából Bonaparte
Első Konzulnak: „mindvégig fel fogok használni minden eszközt
arra, hogy az ön halála útján megszabadítsam Franciaországot egy
iszonyatos szörnyetegtől.”
Napóleon azt sem említette soha Pauline-nak, de az tud róla,
hogy Maria Walewska meglátogatta a császárt. 1814. szeptember 1-
jén érkezett és két napra rá elutazott. Egy másik látogatóról
azonban többször, nyilvánosan is szólt Napóleon, nagyon várta és
remélte a jövetelét, legalábbis ezt mondta, és ez: Mária Lujza. A
császárné, miután azt írta Napóleonnak, hogy akár apja akarata
ellenére is követni fogja a száműzetésbe, január 1-jén újévi
jókívánságokat küldött; levele valójában búcsúlevél volt.
A Mulini „nagytermében” igen korlátozott számú vendégsereg
fért el, így hát ezeket mindenki irigyelte. Napóleon egy nap petíciót
kap: a lakosság is kíván színházat a maga részére. Napóleon ingyen
felajánl egy használaton kívüli régi templomot, amit katonai
raktárként használnak, de bőkezűsége ennél többre nem terjedhet.
Az átalakítás költségeire részvényeket bocsátanak ki, amikkel
örökös jogot lehet nyerni egy páholyra. A papírok még aznap
elkelnek.
Pauline megígérte, hogy követi bátyját a száműzetésbe, és
szavát tartja. De ez emberi szívet nem monolitból faragták. Végzi a
kötelességét, néha nagy áldozatok árán, de gyakran úgy, hogy
megbánások, nosztalgiák, sőt kicsinyes gondolatok kínozzák.
Pauline ezt írja Mme Michelot-nak, az intendánsa feleségének:
 „Több mint három hónapja nem kaptam Öntől semmi hírt.
Képzelheti, milyen nyugtalan vagyok az ügyeim miatt. Levelet
küldök Önnek Adolphe [Duchand kapitány] számára. Nagyon
kérem, ha Párizsban van, adja át neki személyesen, és ha az
ezrednél van, küldje utána. Szeretném végre tudni az elhatározását
többféle kérdésben. Mondja meg nekem nyíltan, ön mit tart róla…”
Kegyetlen hallgatás. Pauline jól tudja, hogy egyhamar nem
szoríthatja a karjába Duchand-t, de legalább szerelmes levelekre
vágyik: „Kérem, adja meg nekem Adolphe címét. Nem tudom, hol
van.” Különböző vásárlásokkal és intéznivalókkal is megbízza Mme
Michelot-t. „Az egészségem gyönge. A klíma itt igen változékony.
Nagy szelek vannak. Élvezem a csöndet, és erőt ad az, hogy a
bátyámmal lehetek, de elbúsít, hogy semmit nem tudok a vagyonom
állapotáról, pedig reprezentálnom kell; el fogom adni az ezüstömet
Livornóban, mert nagyon elszegényedtem.”
Miközben így panaszkodik, behallatszik a lakásába a farsang
zenebonája, a petárdák pukkanása. Elba-sziget lakói nem sajnálják
a pénzt a tűzijátékokra, amelyek elfeledtetik állandó nyomorukat.
Az ünnepségek csúcsa hamvazószerdára esik, 8-ára, amikor
jelmezes felvonulással Porto-Ferrajo utcáin ünnepélyesen eltemetik
a Karnevált. A menetet Mailet zászlóaljparancsnok, a Gárda
parancsnoka vezeti a császár fehér lován, a hírneves Intendant-on
ülve és szultánnak öltözve. Követi a vezérkar több tisztje, ők is
jelmezben. A menet nehezen tör magának utat az őrjöngő
tömegben.
A császár sűrűn mutatkozott az egész farsang alatt. Campbell
optimista jelentéseket küldözget Londonba: „Napóleonnak négy
rezidenciája van a szigeten; egyetlen foglalatossága, hogy ezeken
javításokat, változtatásokat csináltasson, kezdem hinni, hogy
teljesen beletörődött a visszavonulásba, és alapjában véve boldog.”
Kissé később: „Képességei szerintem nem haladják meg azt, amit
egy alprefektustól elvárunk.” És még később: „Napóleon elhülyülése
rohamosan halad.” Campbell nem értett meg semmit – de ezzel nem
áll egyedül. 1814 szeptembere óta a királyi fogoly kettős játékot
játszik, ami egy hivatásos titkos ügynöknek is becsületére válna.

Napóleon többféle álnéven előfizetett angol, olasz, francia

újságokra. 1814. november végén a Journal des débats-ban23 olvas
egy karcolatot, amelyik meggondolkoztatja: „Azt beszélik, hogy
Itáliában letartóztatták Bonaparte néhány ügynökét vagy
megbízottját, és hogy emiatt át fogják szállítani Szent Ilona-szigére.
Csak az újságokból értesült, pedig rendelkezésére áll a tájékoztatás
egész titkos hálózata. Személyes rendőrsége nem állt át teljes
egészében a Bourbonokhoz, hívei odaadóan dolgoznak számára;
ezenkívül, bármilyen korlátozottak az eszközei, vannak még titkos
pénzforrásai katonai költségvetéséből. Ennek a pénzforrásnak a fő
kezelője egy korzikai, Cipriani, hivatalosan a császár főpincére.
Párizsban bonapartisták szivárognak be a rendőrség főigazgatója,
D’André őrgróf hivatalába. Ügynökök és hírnökök érkeznek Elba
szigetére, Porto-Ferrajo szüntelen mozgalmassága alkalmas
diszkrét találkozásokra.
Ily módon értesült Napóleon azokról a tévedésekről és hibákról,
amelyek elsősorban szembefordították a hadsereget a
monarchiával. A hadifogságból hazatérők gyalog vánszorognak az
utakon, élelmiszerellátás és minden segítség nélkül; a félzsoldra
helyezett tiszteket kitiltották a nagyvárosokból és szinte nyomorba
taszították; eközben a király udvartartása – amit emigrációból
hazatérő tisztek alkotnak, olyanok, akik soha nem harcoltak –
hatezer emberből áll, és hatmillió frankba kerül. Napóleon arról is
hallott, hogy a párizsi utcákon felvonuló katonák kitűzték a
háromszínű kokárdát és azt kiáltozták: „Éljen a császár!” Számos
kaszárnyában gyalázkodó dalokat énekeltek a királyról, szitkozódva
emlegetik. Ezzel szemben a száműzött Naplóeont „Père-la-
23
Vitaújság
 Violette-”nek, Ibolya-apának nevezik, mert az a mondás járja, hogy
„ibolyanyíláskor jön megszabadítani bennünket”. Tavasz elején.
És a katonák nem állnak egyedül. A visszanyert béke fölötti
lelkesedés hamar elült XVIII. Lajos kormányának reakciós és
klerikális intézkedései miatt.
A cukorra, dohányra, italokra kivetett közvetett adók
visszaállítása miatt a lakosság kilenctized része morgolódik. A
munkanélkülivé vált fegyvergyári munkások tüntetnek; egy „népi
hadoszlop” előrenyomult, egészen a Tuilériák ablakai alá: „Pénzt
vagy életet! Éljen a császár!” A polgárság ugyanolyan elégedetlen,
mint a nép, mert akik a forradalom idején államosított javakat
vásároltak, most fenyegetve érzik magukat. Eljött a pillanat –
pontosan nem lehet megmondani, melyik volt az, amikor Napóleon
úgy vélte, a Bourbonok már elég népszerűtlenekké váltak ahhoz,
hogy maga mellé állítva a hadsereget, megkockáztassa az erőszakos
fordulatot. Akkori elgondolásaiba és terveibe igen keveseket avatott
be. Sem Madame Mère-t, sem Pauline-t.
Ebben az évben a tavasz hamarabb jelentkezett a szokottnál.
1815. február 17-én, egy ragyogó meleg napon, Pauline bárkában,
majd hordszéken elviteti magát a bájos San-Martino-völgybe, ahol
Napóleon nyári lakot építtet. Itt találkoznak, a császár szárazföldön
jött a munkákat ellenőrizni.
Százkilenc napja él a császár és Pauline közös fedél alatt.
Érthető, hogy a vérfertőzés elméletének hangoztatói ezzel az
együttéléssel is alátámasztották vádjukat. Ellenlábasaik azt felelték:
„Gyalázatos mendemonda.” Mindkét felfogásnak sok híve akadt. Azt
hiszem, hogy most, amikor Napóleon és Pauline hamarosan
mindörökre elválik egymástól, el kell mondanom, milyen vélemény
alakult ki bennem. Beszéljünk először Elba szigetéről. A priori azt
gondolhatnánk, hogy az együttélés a Muliniban kedvezett a
vérfertőző kapcsolatnak. Elképzelhetjük, hogy Napóleon, ha éjszaka
k felkelt (fel is kelt, de egészen más okból!), felmehetett Pauline-hoz.
Ennek azonban feltétele volt, hogy biztosítsa a szobainas, Louis
Marchand hallgatását, és a mamelukokét, akiknek éjjel-nappal, de
főleg éjjel, a hercegnő biztonságának őrizete volt a feladatuk.
Természetesen elérhette, hogy hallgassanak. De hány cseléd is volt
a Muliniban? Hatvanöt. Közülük egy sem látott, nem hallott semmit,
egyikük sem szólt volna egy szót sem?
Van egy másik érv is: Napóleonnak Elba szigetén legalább négy
szeretője volt, megneveztem már őket. Hol meglátogatja, hol otthon
fogadja őket, diszkréten, de anélkül, hogy komolyan titkolná a
környezete előtt, és viszonyait mindenki teljesen magától
értetődőnek tartja. Mindenki, Pauline-t is beleértve, aki sohasem
mulasztja el, hogy a vigasztalásra alkalmas nőket meghívja
fogadásaira. Vagyis négy szerető – és Pauline, aki elfogadná, hogy
osztoznia kell? Alig valószínű.
Átgondolom Pauline szerepét a Christine de Mathis-viszony
idején Fontainebleau-ban, majd Párizsban, 1809 őszén. Pauline
szervezett meg mindent, még fedezett is a házasságtöréseknek a
saját házában. Napóleon a közvetítésért ékszerrel jutalmazta (egy
csodálatos türkizes dísszel) és pénzzel (összesen 800 000
frankkal). Ez a magatartás szerintem nem támasztja alá a
vérfertőzés vádját.
Természetesen ha erkölcsökről van szó, minden lehetséges.
Emlékeztetnem kell arra a jelenetre, amit már elmondtam a könyv
VIII. fejezetében. 1806 telén Joséphine sírva keresi fel Volney tudós
filozófust.
– A császár gyalázatos alak. Pauline karjaiban leptem meg.
És elrohant, akár a forgószél. A jelenetről nem maga Volney
számolt be, hanem Louis Favre, a Luxembourg-palota történetírója,
aki egy Hochet nevű barátjának, az Államtanács főtitkárának
szájából hallotta (meghalt 1860-ban). Túl sok a közvetítő. És ha
Joséphine valóban azt mondta is: Én láttam! – el kell-e hinnünk? A
császárné ezer okból gyűlölte Pauline t, és nem kevésbé, mint az őt.
 Én a magam részéről arra a felfogásra hajlok, hogy Pauline soha
nem volt a bátyja szeretője. De ha nem is hiszek benne, hogy a
vérfertőzés valóban létrejött, azt gondolom, hogy a csátás
megtörtént. Amikor ehhez a könyvhöz a dokumentációkat
gyűjtöttem, és még inkább, amikor írtam, vagyis amikor a
lehetőséghez képest beleéltem magam a szereplők énjébe, több
ízben kétértelműnek találtam fivér és nővér kapcsolatát. Napóleon
részéről azt láttam, hogy posszesszív önkényessége (mindig ő
döntötte el, hova mehet Pauline, kivel találkozhat) váltakozott
meglepő elnézéssel és váratlan kegyekkel, óriási ékszer- és más
adományokkal. Pauline-nal néha sokkal rosszabbul bánik, mint
kevésbé kedvelt fivéreivel és nővéreivel. Pauline rendkívül vonzó,
sexy volt. Úgy képzelem, hogy Napóleont megkísértette, és
védekezett a kísértés ellen; visszafojtotta vágyakozását, és ez az
erőfeszítése tette keménnyé, kegyetlenné; az effajta viselkedés nem
ritka hasonló konfliktusokban. Napóleon azt követelte Pauline-tól,
hogy kövesse a férjét San Domingóba, nem hallgatta meg a
könyörgéseit és legalább két szeretőjét küldte el veszélyes
feladattal, vagy frontra. Féltékenységből? Lehet.
Pauline esetét egyszerűbbnek látom. Gyerekkora óta rajong
érte, amióta meglátta a fiatal Bonapartét tiszti egyenruhában, az
ajacciói kikötőbe igyekvő csónak orrában állva, és ez a feltétlen
rajongás soha nem szűnik meg, még a ritka összeveszések idején
sem. Amikor a fivére elszakította Frérontól (jól tette, de túl későn),
akitől – a szifiliszen kívül – a testi öröm revelációját is kapta,
Pauline zokogott és jajgatott, de nem lázadozott, alávetette magát
bátyja akaratának.
Idéztem Christine de Mathisnak tett híres kijelentését is: Én a
húga vagyok, de ha nekem azt mondaná: „Akarom”, én azt felelném:
„Sire, Felséged rendelkezésére állok.”
 Azt hiszem, Pauline valóban engedelmeskedett volna. Nem
annyira azért, mert kívánta (nimfomániája elég más zsákmányt
talált), hanem mert bálványozta ezt a férfit.
Ez az én személyes meggyőződésem. Megértem, ha egyesek,
talán sokan, nem osztják a véleményemet.
A San Martinó-i kirándulásról visszaérve Pauline-t Campbell
ezredes válasza várja arra a meghívásra, amit ő előző este, vagy egy
nappal hamarább küldött neki és így szólt: „E hó 26-án fogadást
adok, vacsorát és utána egy kis táncestélyt. Nagyon örülnék, ha
megtisztelne és eljönne.”
Campbell válasza lényegében ezt mondja: „Sajnálom, le vagyok
sújtva. El kell utaznom Livornóba és Firenzébe, és attól tartok, nem
érek vissza 26-áara.” Pauline közvetlenül vacsora előtt tájékoztatja
Napóleont a kapott válaszról.
A császár jól tudja, miért utazott el Campbell. Az ezredesnek a
kontinensen lakik a szeretője, akibe őrülten szerelmes, az elragadó
Miniacci grófnő. Partridge nevű fregattján havonta tíz-tizenöt napra
elutazik a szigetről, hogy Luccában vagy Firenzében
találkozhassanak. Kapcsolatuk első hónapjaiban rövidebb időt
töltött távol, de most már kedvére elmarad, abban a
meggyőződésben, hogy Napóleon bukott ember, elégedett a
sorsával és némiképpen el is hülyült.
Napóleon még aznap este hívatja Drouot tábornokot és
utasításokat ad az Inconstant vitorlásra vonatkozóan. A hajó
Civitavecchiáról hazatérőben –, ahová postát vitt és ahol
megrakodott búzával egymás után kétszer került viharba. Végül a
porto-ferrajói öböl homokos partjára vetődött, mozgásképtelenül,
elszaggatott vitorlákkal, kötélzettel, megrongálódott hajóderékkal.
Napóleon felmenti parancsnoksága alól a tehetetlen és gyáva
sorhajóhadnagyot, Taillade-ot. És még aznap kiadja az utasítást a
javításokra.
 A következő parancsokat adja Drouot-nak: „Át kell vizsgálni a
hajó rézhéját, fel kell újítani a borítását. Mindent csináljanak meg
rajta, amit kell, hogy újra járhassa a tengert. Úgy kell befesteni, mint
egy angol vitorlást. Azt akarom, hogy február 24-én vagy 25-én
teljesen készen álljon. És vigyenek rá annyi ivóvizet, amennyi
százhúsz embernek három hónapra elég.”
Drouot soha nem tesz fel kérdéseket a császárnak, de a kiadott
parancsok sokakat meggondolkoztatnak. Különösen az, hogy
ekkora vízmennyiséget kell a hajóra vinni. Talán Amerikába akar a
császár emigrálni?
Senkinek nem jut eszébe, hogy Franciaország felé készül
menekülni. Meghatározta a szökés időpontját. 24-én vagy 25-én
lesz, mert Campbell azt írta, attól tart, hogy nem ér vissza 26-ára.
Este kell indulni. Éjszaka átkelni Franciaországba, hogy a lehető
legkisebb legyen a kockázat az angol cirkálókkal való találkozásra.
Napóleon tehát kilenc napot adott magának az összes
előkészületre: rendbehozni az Inconstant-t, összegyűjteni egy kis
flottát (a vitorláson kívül két lefoglalt kis tonnatartalmú teherhajó,
két apró háromvitorlás földközi-tengeri hajó és két felukka 24
képezte), gondoskodni a hajók felszereléséről élelmiszerrel és
lőszerrel, behajózni a csapatokat. Kilenc nap édeskevés, de
Napóleon, mint annyi csata előtt, most is legalább három hete
eltervezte a hadművelet minden mozzanatát, az eseményeknek
megfelelő minden változatban.
Miközben hozzáfog terve végrehajtásához, félrevezető
utasításokat is ad ki, így például Marciana község több házának a
kijavítására, azt állítva, hogy ott akarja a nyarat tölteni; új utakat
nyittat: „40 000 frankot akarok ezekre költeni március, április,
május, június és július hónapokban, havi 8000 frankos
részletekben”; a Mulini kertjének gondozására, és így tovább.

24
Evezős és vitorlás hajócska
 Február 22-én az ablakból nézi, amint a Gárda katonái ásnak,
virágágyakat jelölnek ki, bokrokat ültetnek:
– Ez aztán jó dolog. Elégedetten látom, hogy az én derék
katonáimban kifejlődik az érdeklődés a mezőgazdaság iránt.
A jelenlevők hallgatnak. Közülük többen hallották az éjjel a
szekereket, és tudják, hogy sok kíváncsi kikelt az ágyából és figyelte,
amint súlyos ládákat cipelnek a kikötő és az Inconstant között ide-
oda járó csónakokra. Reggelre elteljed a hír a városban és a
kaszárnyában: „A császár elmegy.”
Semmiféle levelezésből, semmiféle dokumentumból nem derül
ki, tudott-e Pauline valamit a nagy előkészületekről. Amilyen
figyelemmel kísérte a császár tevékenységét és minden
arckifejezését, meglepő volna, ha nem jött volna rá semmire, de úgy
látszik, nem kérdezősködött senkinél. Az első, akit maga a császár
tájékoztatott világosan, Drouot, akivel február 19-én közölte:
„Drouot, egész Franciaország hiányol és követel engem. Néhány
napon belül elhagyom a szigetet, hogy eleget tegyek a nemzet
kívánságának.” A hősies, de meggondolt Drouot napokon át
próbálta lebeszélni urát. Hiába. Napóleon február 23-án utasítja
Cambronne-t, készülődjön az indulásra, és megkérdezi:
– Cambronne, hová megyünk?
– Sohasem próbáltam kifürkészni uralkodóm titkait.
Cambronne kiadta az utasításokat a kis expedíciós hadtest
előkészítésére – ezerkétszáz ember, négy ágyú –, és ez gyakorlatilag
mindenkivel megértette, mi történik. Február 23-án vacsora után,
Napóleon kihívja anyját a kertbe és közli vele, hogy Párizsba indul.
– Anyám, mi erről a véleménye?
– Ha meg kell halnia, fiam, az ég, amely nem kívánta, hogy
méltatlan tétlenségben haljon meg, remélem, azt sem kívánja, hogy
börtönben következzék be halála, hanem inkább fegyverrel a
kezében.
 Az utókor megőrizte ezt a csodálatosan kicizellált, római stílusú
mondatot. Csakhogy az anya és fia közti beszélgetés tanú nélkül
zajlott. Szinte minden történelmi kijelentést úgy találtak ki utólag.
Szinte biztos, hogy Napóleon aznap este a húgát is tájékoztatta.
Megpróbálta-e ő is, Drouot-hoz hasonlóan, visszatartani a császárt?
Kevéssé valószínű. Pauline mindig hitt bátyja zsenialitásában. A
franciaországi hadjárat alatt az utolsó pillanatig reménykedett, akár
Napóleon maga. És akár ő, most Pauline is megfeledkezett a
legyőzött császár drámai megjelenéséről Luccában, amikor osztrák
tábornoknak öltözött. Elba szigetén közel négy hónapot töltött
Napóleon mellett, olyan közelségben, mint soha azelőtt, intim
családi körben, olyan ráhatásban, hogy könnyen oszthatta
Napóleon meggyőződését: minden rendben lesz, „a Sas toronyról
toronyra fog szállni”, mint ahogyan Napóleon maga írta abban a
proklamációban, amit franciaországi partraszállása pillanatában
adott ki.
Nem vehettünk tehát részt fivér és nővér utolsó bizalmas
beszélgetésén. Képzeljük magunk elé Pauline-t február 26-án,
vasárnap este 7 órakor a Muliniban, Letizia Bonaparte oldalán,
tisztviselők, előkelőségek, és tisztek körében, akiket Napóleon
gyűjtött maga köré. Hozzájuk beszél:
– Elhagyom Elba szigetét. Rendkívül elégedett voltam
lakosainak magatartásával. Az ő őrizetükre bízom ezt az országot,
amelynek a legnagyobb fontosságot tulajdonítom. Bizalmamnak
nem adhatom nagyon bizonyítékát, mint azt, hogy csapataim
távozása után az ő védelmükben hagyom anyámat és húgomat.
Marchand ezt meséli: „A császár szobájában voltam, vártam
utolsó parancsait, amikor Pauline hercegnő belépett. Szép arcát
elborították a könnyek. Hozzám lépett, a kezében tartott egy 500
000 frank értékű gyémánt nyakéket. Beszélni akart, de a hangját
elfojtotta a zokogás. – Fogja, mondta végül, a császárnak szüksége
lehet rá, és viselje jól a gondját. Isten önnel – mondta nekem és
csókra nyújtotta a kezét.”
Napóleon, mielőtt kocsira szállna, hogy a kikötőbe menjen, még
egyszer, utoljára megöleli anyját és húgát. Kis kocsi ez, a császár
egyedül ül benne. Éjszaka van, de a lakosság meggyújtott minden
birtokában levő gyertyát, lámpást, színes lampiont. Tömegesen
állnak az utcán, a falakon, a házak tetőteraszain. Éltetik a császárt,
mindenki meghatott. Eldördül egy ágyú, amikor a császár felszáll az
Inconstant fedélzetére. A vitorlásnak azonnal indulnia kellene, de
egyetlen fuvallat sem lebben. Csodálatos éjszaka, a tenger
ezüstösen csillog az újhold fényében. Eltelik egy óra, kettő, három.
Porto-Ferrajo lakossága csak nézi-nézi a flottillát. A mozdulatlan
Inconstant olyan, mint egy szellemhajó.
Ha ez a szélcsend nem szűnik meg, minden reményük
összeomolhat. Feltétlenül előnyt kell szerezni, nehogy
összefussanak a Livornóból fregattjával visszaérkező Campbell-lel.
Éjfélkor kedvező irányú szél kerekedik. Vajon lefeküdt-e
Pauline, vagy figyelte órákon át a csendes vízen mozdulatlanul álló
flottát? El tudott-e aludni? Annyi biztos, hogy Campbell, amikor
február 28-án reggel visszaérkezett Porto-Ferrajóba, megkérdezte a
titkárát, a Muliniban van-e még Napóleon, vagy átköltözött a falusi
rezidenciájába.
– Elhagyta a szigetet, sir. Bertrand tábornokkal, Cambronne
tábornokkal és másokkal együtt. És a Gárdával.
Campbell rohan a Muliniba. Pauline fent van. Campbell ordít:
– A fivére megszegte a szavát. Megígérte, hogy nem hagyja el a
szigetet! Csakhogy a Földközi-tenger tele van ám angol hajókkal, és
mostanra az ön bátyja fogoly!
Olyan dühös, hogy mérgében dadog.
 XII.

A Pianosa nevű szigetecskét, az Elba-szigethez tartozó közeli, öt

mérföldes kerületű szigetet Napóleon parancsára megművelték.
Egy adjutáns vezetésével négy gránátos dolgozik rajta. A nagy
induláskor őket ottfelejtették. Csak március 2-án érkeznek vissza
Elba szigetére. Az adjutáns, Charles Monier, aznap találkozik Porto-
Ferrajóban a „palota” egy cselédjével, aki beszámol a hercegnőről.
Pauline Campbellt mindenre képesnek tartja, fél a
fenyegetődzésétől, és hajót keres, hogy elmenekülhessen. Az
adjutáns engedélyt kér, hogy találkozhasson vele. A hercegnő
fogadja, meghallgatja, ő pedig megígéri, hogy mindenről
gondoskodik, ha a hercegnő megbízik benne.
Felukkát bérel, az evezőseivel együtt; március 3-án éjfélkor az
öböl egy homokos partszakaszán felkészülnek az indulásra. Az
expedíció tagjai: a hercegnő, Le Bel tábornok, Lise de Molo, három
család és természetesen Monier. A vitorláson a sok csomag és a
hordszék. Az előkészületek során Pauline fürgén mozgott,
kifejezetten eleven volt, de ahhoz ragaszkodott, hogy a székét
hozzák.
Március 4-én, hajnali 2-kor bontanak vitorlát, a tenger sima, a
széljárás kedvező. A felukkák kétárbocos, igen gyorsjárású tengeri
hajók, egyébként a berber kalózok használják őket. A toscanai
partot március 4-ének délutánján érik el, egy romos őrtorony
közelében. Vagy féltucatnyi vörössipkás ember jön elő a toronyból,
le a partra. A vámosok. A felukka evezősei elmagyarázzák, hogy
Viareggióba tartanak, és az utasaik szeretnének pihenni egyet. A
vámosok, akik halálosan unatkoznak az elhagyott parton, minden
társaságnak örülnek, ezektől pedig egyenesen el vannak bűvölve.
Azt se tudják, hová legyenek örömükben, megosztják velük az
ennivalót, nagy a vidámság. A menekülők még az éjjel
továbbutaznak, hogy elkerüljék az angol cirkálókat, és 6-án reggel a
viareggiói kikötőben érnek partot. Pauline előadja a tervét Monier
adjutánsnak.
– Viareggio alig négy mérföldnyire van Compignan del
Montétól, ami Elisa nővérem birtoka. Nem hiszem, hogy most ott
lakna. Oda megyek.
Szeretett volna ismeretlenül utazni, de az expedíció
partraszállása a sok csomaggal odavonzotta a kíváncsiakat. A
nézőközönség körében van egy bizonyos De Nobili, aki valamikor
igen szolgálatkész szomszédja volt Pauline-nak a luccai fürdőkben.
Azonnal ajánlkozik közvetítésre és eléri Elisa intendánsánál, hogy
Compagninót Pauline és kísérete rendelkezésére bocsátják. Az öt
mérföldes utat a tengertől Pauline hordszéken teszi meg, a többiek
kocsin.
A kertre nyíló szobákat választja ki maga, Mme Le Bel és a kis
Molo számára. Csodálatos innen a kilátás, ellátni Elba, Gorgona és
Korzika kékellő partjaiig.
Másnap vasárnap, Pauline bejelenti, hogy meg akarja köszönni
az égnek, hogy biztos helyre érkeztek. Luccába küld valakit papért,
alig több mint egy mérföldnyire. Várakozás közben fürdőt vesz. Még
a vízben van, amikor a pap megérkezik. Utasítja, hogy helyezze az
oltárt a fürdőkád elé – a kádat sűrű muszlinfüggöny védi a
tekintetektől. A szentmisét a függöny egy résén át hallgatja. A pap
bőséges étkezésben és két aranypénz fizetségben részesül. Kocsin
szállítják haza.
Másnap Monier, akit beküldött Luccába, hogy információkat
szerezzen, azzal a hírrel jön vissza, hogy Elisa főhercegnőt férjével
együtt letartóztatták és mindkettőjüket Ausztriában, a brünni
várban tartják fogva.
 – Én kevésbé forgok veszélyben, mint ő, mert soha nem
igyekeztem koronához jutni ebben az országban – mondja Pauline.
– Megyek Rómába. Luciennek jó a kapcsolata a Szentatyához. A
pápa meg fog védeni engem. De ez nem sürgős.
Nem sürgős? Pauline nem mérte fel, mennyire bizonytalan
jelenlegi helyzete. Toscanában, mióta a szövetségesek legyőzték a
császárt, újra a nagyherceg uralkodik, aki nem más, mint III.
Ferdinánd, II. Lipót osztrák császár fia. A franciák 1801-és itáliai
betörése fosztotta meg nagyhercegségétől; 1814-ben a Bécsi
kongresszus visszahelyezte trónjára. III. Ferdinánd békés ember,
minden oka megvan rá, hogy kerülje a feltűnést. Ha visszakapta is a
trónját, azért nem felejti el, hogy nagyhercegsége gyakorlatilag
osztrák megszállás alatt van. Így Luccában is osztrák
parancsnokság székel, főnöke Joseph Wercklein ezredes, aki
minden étkezésnél elevenen elfogyaszt egy Bonapartét. Viareggio
toszkán polgármestere, akit Elisa állított oda, de aki fürgén
megforgatta a köpönyegét, jelenti Wercklein ezredesnek Pauline
felbukkanását Compignanóban. Wercklein azonnal utasításokat ad.

Pauline még alszik, amikor Lise de Molo kopogtat az ajtaján,

belép, széthúzza a függönyt az ablakokon.
– Már több mint egy órája habozom, hogy megzavarjam-e
Császári fenségedet. Fenségedet politikai fogolynak nyilvánították.
A birtokot csapatok vették körül. A ház minden kijáratát elállták a
katonák. Nincs jogunk kimenni, és nem fogadhatunk itt senkit.
Pauline azonnal felöltözik és hívatja Monier adjutánst, aki
igyekszik őt megnyugtatni.
– Ez a helyzet nem marad fenn sokáig. És a fogságnak mindig az
első pillanatai a legkeservesebbek.
Alighanem igaza van. Az őrség két főőrmestere nem bizonyul
hozzáférhetetlennek. Így például megengedik a cselédségnek, hogy
élelemért Luccába menjen. Az első visszatérők elmondják, hogy a
fürdővárosban minden nagyon nyugodt. Alig látni osztrák katonát.
Pauline még nem tört meg annyira, hogy a bajt tétlenül viselje.
– Nem akadályozhatnak meg a levélírásban. Írok a nápolyi
királynak. Írok Borghese hercegnek. Írok Párizs és Neuilly
nagyhercegének. Az Isten a tudója, milyen hevesen udvarolt nekem,
amikor még csak würzburgi nagyherceg volt.
Egy cseléd elviszi a leveleket a luccai postára. Válasz sehonnan
sem érkezik. Pauline később megtudja, hogy Murat mindent
megtett az érdekében, eredménytelenül. A küldöncöt, akit a
nagyherceghez menesztett, a visszaúton elfogták és börtönbe
vetették. Camillo Borghese nem óhajtja kompromittálni magát, és a
nagyherceg keresztet vetett párizsi múltjára. Eltelik két hét.
Napóleon visszatér a Tuilériákba március 20-án, röviddel este
kilenc után. Őrjöngő lelkesedéssel magasra emelve, kézről kézre
adogatják az első emeletig. Tíz órakor, miközben az udvaroncok
egymás lábát tapossák a szalonokban, a császár bezárkózik
dolgozószobájába és hozzáfog a kormányalakításhoz. A következő
hét folyamán még négy órákat sem alszik éjszakánként. A derék
Monier adjutánsnak nem kis fáradságába kerül, hogy bejusson
hozzá. Mindent elmond. Napóleon hívatja Caulaincourt
külügyminisztert.
– Írjon egy levelet Ferdinánd nagyhercegnek. Azt akarom, hogy
a hercegnő visszanyerje a szabadságát. Küldjenek érte egy fregattot
Livornóba. Közölje ezt Decrés-vel!
Decrés tengerészeti miniszter elkészítteti a Dryade fregatt
hadműveleti rendjét. Toulonból kell indulnia. De Toulonból azt
jelentik, hogy a földközi-tengeri angol cirkálók őrjárata népesebb és
tevékenyebb, mint valaha. Kockára tegyenek-e egy fregattot a
hercegnő kiszabadításáért? Nem lehetne-e várni, amíg a helyzet
kedvezőbbé válik? Ha a császár ismét hatalomra kerül, sok minden
megváltozhat Európában. És ebben a pillanatban a császárnak
naponta húsz fontos kérdésben kell döntenie. Röviden: a Dryade ott
marad a kikötőben.

Az orvosok ki-be járnak Compignanóban. Martelli doktor. Vacca

doktor. Buonacorsi doktor. Pacini doktor. Megérkezett Luccából
Martelli, Elisa háziorvosa. Vaccának, a sebésznek nemzetközi
hírneve van. Pauline úgy döntött, hogy beveti azt a fegyverét,
amelyhez már többször folyamodott: a betegséget.
A compignanói rabok nem fogadhatnak senkit, de Wercklein
nem meri megtiltani az orvosi látogatásokat. Megérkeznek,
elmennek, visszajönnek. Wercklein értesül a nagy jövés-menésről,
dühöng, de fél közbelépni. Egy nevezetes rab halála gyakran
kellemetlenségekkel jár. Pauline attól retteg, hogy őt is elszállítják
messzire, mint a bátyját. Campbell ezzel fenyegette. Irat az
orvosaival egy leletet, amely szerint „lehetetlen a legkisebb
kellemetlenséget is okozni neki, anélkül hogy félni ne kelljen közeli
halálától”. Wercklein szerint végül is minden így van jól, ahogyan
van.
– Így legalább nem próbál megszökni.
Csakhogy néhány napra rá az őrség egyik őrmestere megy
hozzá jelenteni, hogy a hercegnő ópiumot töltetett az őrszemek
borába. Utolsó pillanatban fedezték fel, annak köszönhetően, hogy
az egyik cseléd kikotyogta. Az őrnagy megkettőzteti az őrszemek
számát, megmotozzák a vásárlásból visszaérkező cselédeket.
Pauline Compignanóban – valóságos lidércnyomás az
ezredesnek, olyannyira, hogy amikor a hercegnő engedélyt kér,
hogy Luccába mehessen kezeltetni magát, azonnal rááll. Ott jobban
tudja majd őriztetni, mint itt a kétszáz hektáros, minden irányban
nyitott birtokon. Húsz osztrák katona kíséri Pauline-t, amikor a
személyzetével és a csomagjaival Compignanóból átvonul Luccába.
A közönség jót mulat a látványon.
 Újabb fürdőváros. Mind között talán ez a legkellemesebb: a
várost ölelő falakat sétánnyá alakították, mindenfelé paloták.
Pauline a villa Fatinellibe költözik, sezlonja körül – ez a kedvenc
pihenőhelye – a fürdőző társaság színe-java gyűlik össze.
Franciaországban az Északi hadsereg, 110000 ember, Belgium
felé menetel; Bruxelles-től délre 93000 angol állomásozik; 117000
porosz várja, Blücher parancsnoksága alatt, a beavatkozás
pillanatát; az osztrákok Basel felé vették az útjukat, az oroszok
Sarrelouis felé. Európa minden kancelláriája visszafojtja lélegzetét.
Eközben Luccában Pauline heverője körül angol gentlemanek,
francia nemesek, orosz bojárok, lengyel hercegek gyülekeznek,
mind fess, elegáns, jó svádájú, és mind bámulója egy már hanyatló
szépségnek, akinek azonban a legendák még életben tartják hajdani
ragyogását. Mindnyájukat elragadják ennek a kényelmesen heverő
nőnek a változó hangulatai, akinek a bágyadtság még csak fokozza
báját. Különös Európa, különös történelmi pillanat, különös házi
őrizet.
Pauline nem hagyja el a házat, csak ha a fürdőépületbe megy,
gyógyvizet inni, vagy a meleg vízben fürdeni. Intendánsától,
Michelot-tól hosszú leveleket kap, nagy késéssel. Michelot
óvatosságból kizárólag azokról az elszámolásokról és
megbízatásokról ír, amiket Pauline kívánt tőle. Egy szó sincs arról,
mi történik Párizsban vagy másutt Franciaországban. Michelot
megírja, hogy sikerült átutalnia 200000 frankot Rómába, a Torlonia
bankhoz, és Livornóba, a Senn és Gebhard bankhoz. Egy időre tehát
vége az anyagi gondoknak.
A fürdőzők kezdenek elszállingózni Luccából. Még néhány hét
van hátra, mintegy kivattázott környezetben. Aztán Wercklein
ezredes váratlanul bejelenti:
– Ellenőriztettem az ön postáját. Idegenekkel folytat levelezést,
Ausztria ellenségeivel. Még nem tudom, hová fogom önt bezáratni.
Lehet, hogy Brünnbe vagy Grazba.
 Egy kis csönd, aztán megadja a kegyelemdöfést:
– Bonapartét megverték a szövetséges hadseregek Waterloonál.
Másodszor is legyőzték, és lemondott. Egy brit hadihajóra
szállították, most viszik Szent Ilona felé.

„Ez a jóságos hercegnő nagyon rosszul van – írja Lise de Molo. –

Ilyen körülmények között a halál megváltás lenne.” Pauline bátyja
deportálásának hírére elájult. Amikor magához tért, ágynak esett.
Most aztán igazán nem színlel. Szüntelenül hány, enni nem
hajlandó. Csak néhány nap múlva fogad el ételt, attól az
elhatározástól indíttatva, ami aztán rögeszméjévé válik: követni
akarja bátyját a száműzetésbe. „Hogyan juthatna el Angliába?”
Londonból indulnak a hajók az elátkozott szigetre, nagyon ritkák a
járatok. „Metternich gróf el tudná intézni nekem.” Gyermekes
képzelgés. Egyetlen férfi sem óhajt visszaemlékezni rá, hogy valaha
is a szeretője volt Napóleon húgának.
De mégis, akad egy: Duchand. Pauline levelet kap tőle. Igen
gyöngéd levél, beszámol saját magáról. Waterloonál a Gárda
tüzérparancsnoka volt, túlélte a katasztrófát, leveléből kiviláglik,
hogy hű maradt a császárhoz. Kétségkívül elfogták a levelét,
Wercklein is olvasta, de mit számít ez! Pauline válaszol a Duchand
által megadott párizsi címre. Balzsam volt a levél, orvosság, amely
magához téríti végtelen bánatából. De csak lassan. Ezt mutatja,
hogy amikor augusztus 8-án közölték vele: a pápa engedélyezte,
hogy letelepedjék Rómában – vagyis nem politikai fogoly többé a
megszállott Toscanában –, nem indul tüstént. Luccában marad
„apatikusan, szinte élettelenül”. Október 9-én hirtelen elszánja
magát, és 10-én már indul is. Október 15-én érkezik meg Rómába,
ugyanaznap, amikor a Northumberland Napóleonnal a fedélzetén
horgonyt vet Szent-Ilona baljós kikötőjében.
Hol szálljon meg Rómában? Nem biztos benne, hogy a Borghese
palotában szívesen fogadnák, olyan régóta megszakadt a kapcsolat
a férjével. Nagybátyja, Fesch bíboros ezt írta neki Luccába: „Azt
hiszem, Itáliában kellene maradnia. Gondoljon arra, hogy a
tulajdonságok között, amelyekkel a Teremtő gazdagította az Ön
családját, első helyen a lelkierő áll.” Ezek után talán nem fogja
megtagadni tőle a vendégszeretetét.
A Falconien palota a Tiberis felé lejtő via Giulián áll, fenségesen
és komoran.25 Fesch bíboros 1814-ben vásárolta, újabb
bizonyítékaként annak, milyen ügyesen kormányozgatja ez az
ember élete bárkáját. Láttuk, hogy ő volt Ajaccio fődiakónusa; a
forradalom alatt elhagyta a klérust, hogy az itáliai hadseregben
hadbiztos legyen, majd 1800-ban ismét felöltötte a reverendát
Lyonban lett érsek 1802-ben, a következő évben bíboros, Napóleon
első lemondásakor visszavonult Rómába, és azóta ott lakik abban a
csodálatos, de komor palotában. Az épület második emeletét
foglalja el ő maga, az elsőt a képgyűjteményének tartja fenn:
harmincezer keretezetlen festmény, egymásra halmozva,
beporosodva. A földszinten a birodalom hajótörésének egy másik
partravetettje él: Letizia. Amikor Napóleon elhagyta Elba szigetét, ő
utánament Párizsba, majd a második lemondás után Rómának vette
az útját.
Fesch szívélyesen fogadja Pauline-t. Felajánlja neki a földszinti
lakást, és megkéri Letiziát, költözzek fel az első emeletre,
harmincezer poros festmény köze.
Alighogy megérkezett a Falconieri-palotába, Pauline azt kívánja,
hogy Duchand legyen mellette. A férfi megkapja a meghívást, de
közismert Bonaparte-barátsága miatt őrizet alá kerül. Egy rendőri
jelentés említi, hogy elhagyta Párizst, Limoges-ban letartóztatták,
majd újra elengedtek. Semmi többet nem tudunk. Pauline nem látja
viszont Duchand-t. De az utazása, a berendezkedés és a római élet
látványa felrázza fásultságából.

25
Itt működik a római Magyar Intézet (A ford.)
 Láttuk, hogy luccai tartózkodása idején értesítést kapott
Michelot-tól egy banki átutalásra vonatkozóan. Szeptember
közepén Michelot újból ír. Pauline vagyona a Romában és
Livornóban rendelkezésre álló 250000 frankból és a Faubourg
Saint-Honoré-i palota eladásából származó további 250000
frankból áll, továbbá bútorokból, értéktárgyakból, ékszerből
ezüstneműből, aranyozott ezüst étkészletből. Rómába érkezve nagy
érdeklődést tanúsít vagyona maradványai iránt. Mint minden
Bonaparte, ő is szereti a pénzt. Anyjával ellentétben azonban
költekezni szeret, néha nyakló nélkül, máskor, néha,
aggodalmaskodva, a nyomortól félve. Nem is gondolnánk, hogy az
igazán gazdagok közt ez az aggodalom milyen gyakori.
Látja, hogy megmaradt vagyona mennyire elenyésző ahhoz
képest, amije a császárság virágzása idején volt. És most, az Örök
Város palotái láttán, és egészsége javulásával párhuzamosan újra
feltámad benne a kedv, hogy csillogjon és hogy saját palotája legyen.
Eszébe jut, hogy talán hiba volt minden hidat felégetni a férjéhez.
Bevallja ezt a gondolatát Fesch bíborosnak aki erre beszámol
Camillóról:
– Most Firenzében lakik, a via Ghibellina-i Borghese palotában.
Vadházasságban él az unokanővérével, Lante della Rovere
nagyhercegnővel, akiről azt beszélik, hogy gyönyörű nő.
Pauline tovább érdeklődik. Della Rovere nagyhercegnő
keresztneve Margarita. Dicsérik nagy szemét még inkább pompás
keblét, és azt mondják, a temperamentuma nem marad el a bája
mögött. És hogy Camillo herceg nagyon szerelmes belé.
Nem tudni, gondolkodóba esett-e Pauline ezen a sikeren;
összehasonlította-e a saját házassága csődjével? Ha ezt az
összehasonlítást megpróbáljuk mi megtenni helyette, felmerül a
kérdés, milyen szerepe volt a pompás kebelnek. Pauline melle,
Canova szobra után ítélve, bájos volt, de inkabb apró, és van aki a
dús keblek híve. Az ilyesmivel foglalkozó pszichiáterek szerint ez az
ízlés valami infantilis újra-fellángolásra vall, talán némi Ödipusz-
komplexusra. Vitathatatlan, hogy Camillo Borghese viselkedése,
daliás megjelenése ellenére, egyetlen esetben sem vallott valami
férfias férfira. De Pauline-t most az érdekli, nem húzhatna-e némi
hasznot Camillóból, akinek a vagyona érintetlenül túlélte az
eseményeket.
Először is úgy tett, mintha soha nem közölte volna Camillóval,
hogy többé nem óhajt hallani róla, és levelet írt neki, amelyben
megdöbbenve konstatálja, hogy férje nem teljesítette a házassági
szerződésben 1803-ban vállalt kötelezettségeit: a romai Borghese-
palota felének átengedését és az évi 20000 frank kiutalását kisebb
kiadásokra. Válasz nem jött, amint ez várható is volt. De Pauline
nem enged, és világosan megérteti azt is, hogy nem hagyja magát
elriasztani. Camillo ezúttal válaszol, gorombán: egyszerűen
megtiltja, hogy beköltözzék a Borghese-palotába. Pauline, aki jó
tanácsadóra hallgat – majd megtudjuk, kire - a pápához fordul
panaszával és megkéri, állítson fel döntőbíróságot. Ez a bíróság, a
rota, a XIV. század óta létezik, és elsősorban házasságok
érvénytelenítési ügyeiben bíráskodik.
A pápa még mindig VII. Pius. Pauline-nak hihetetlen szerencséje
van. Ez a pápa, akinek Napóleon annyi bajt okozott (emlékezzünk
csak arra, hogy Miollis tábornok csapatai 1808-ban elfoglalták
Rómát, 1809-ben fogságra vetették magát a Szentatyát, betegen,
kíméletlenül elszállították Fontainebleau-ba), aki annyi testi-lelki
szenvedést viselt el, ez a VII. Pius 1815-ben szárnyai alá vette a
Bonaparte családot. „Nem tudom elfelejteni – mondja –, hogy
Bonaparte tábornok visszaállította a katolikus vallás gyakorlatát
Franciaországban, amikor 1801-ben megkötötte a konkordátumot
állam és egyház között.” Óriási megkönnyebbülést jelentett
számára, hogy az Egyház legidősebb leányát kiszabadították a
harcos forradalmi ateizmus rabságából, és ezért kegyesen
megfeledkezett minden egyébről. Gyakran fogadja Lucient, szívesen
elbeszélget vele kutatásairól, irodalmi tanulmányairól; fogadta
Louis-t Rómába érkeztekor; ügyelt rá, hogy senki ne zaklassa Fesch
bíborost vagy Madame Mère-t. Ami Pauline-t illeti, akinek egyetlen
eltévelyedése sem kerülte el a figyelmét (a Vatikán mindig is a világ
legjobban informált figyelőközpontjával rendelkezett),
valahányszor erről szó esett, elnéző mosollyal hallgatta: E la mia
figlia26 – mondta, és ezzel lezárta az ügyet.
Másik nagy szerencséje Pauline-nak, hogy ebben az időben a
rota nagy inkvizítora, Monseigneur Cuneo, korzikai, és a
Bonaparték rokona, Lucien volt iskolatársa ma is barátja. Az
egyházi törvényszék 1816 júniusában Pauline mellett foglalt állást,
felhatalmazva, hogy a palotában lakjék. Ez az első győzelem, de a
korzikai prelátusnak újabb elgondolása van:
– Kérje most Fenséged a herceget, állítsa helyre önnel,
törvényes feleségével, a közös életet.
1815. december 16-án el is megy egy szép levél amit
Monsigneur Cuneo diktált. Camillo haladéktalanul és hosszan
válaszol. Azt mondja, nem él benne semmiféle harag, de Pauline
javaslata teljesen ellentmond vele szembeni eddigi magatartásának.
Pauline őt állandóan bosszantotta, megalázta, rosszul bánt vele.
Legsúlyosabb sérelme az, ahogyan a Faubourg Saint-Honoré-i
palotában fogadta: szó szerint „rosszul bánt vele, rosszul látta el
élelemmel, rosszul szállásolta el”, és „minden alkalommal,
valahányszor Párizsba ment, fizetnie kellett, akár egy fogadóban”.
Meglepő mulasztás, hogy a herceg egyáltalán nem ejt szót Pauline
sokszoros és nyilvános hűtlenkedéséről – talán mert fél, hogy akkor
be kell ismernie a maga csődjét a házaséletben. Következésképpen
teljesen visszautasítja a kívánságot, hogy újrakezdjék a közös életet.
Pauline megmutatja a levelet a nagy inkvizítornak, aki
elmosolyodik:
– A herceg beleesett a csapdánkba.
26
Ő az én leányom
 Valóban, az egyházi bírák szemében Camillo egyik panasza sem
indokolja, hogy nem hajlandó visszafogadni fedele alá a feleségét. A
törvényszék tagjai 1816. június 25-én mondják ki ítéletüket.
Pauline 14000 tallér járadékot kap, használhatja a Borghese-
palotát, a villa Borghesét a Pinción, és a villa Mondragonét
Frascatiban. Itt halt meg a kis Dermid, Pauline az emlékek miatt
ragaszkodik ehhez a helyhez. Annyira megjött az étvágya a
birtoklásra, hogy nemsokára megveszi a villa Sciarrát a Porta
Piánál. A villát átkeresztelik villa Paolinává, ez lesz kedvenc római
tartózkodási helye.

1816. október. Rómában még nagyon szép az idő.

Délutánonként özönlik a tömeg, hogy részt vegyen a korzózásban a
strada Macaón. A corso szó nyilvános sétáló utcát jelent, egyben
jelenti az ott sétálókat is. A strada Macao korzója látványosság. A
polgárok, sőt még az egyszerű emberek is odamennek, hogy
megcsodálják a fogatokat, az eleganciát. Az egyik attrakció: egy
pompás, négyfogatú hintó remek lovakkal; előtte fullajtár lovagol, a
hintó hátában egy kis szerecsen áll, arannyal zsinórozott
skarlátszínű libériában. És ki ül a hintóban? Természetesen Pauline.
Paulina kékben és rózsaszínben, vagy fehérben és mályvaszínben,
minden alkalommal más toalettben, kalapban vagy turbánban.
Erősen kifestett báb, bágyadt mosoly, bájos melankólia. „A
vasárnapi séta igen szép volt. A villám éppen szemben áll a vicolo
del Macaóval, a park a Porta Piánál ér véget, ami igazán remek,
mert tavasztól októberig élvezhetni ott a korzót. A palotámba
visszamenet néha keresztülvitetem magam a villa Borghese
parkján.”
Újabb váratlan fordulat: Pauline ismét a nagyvilági élet
királynője. Már nem beszél betegségről, nem is gondol rá. A rota
határozatával megszerzett járadék elhessegette az anyagi gondokat,
a hercegnő ragyogó vendégségeket rendez, leginkább a villa
Paolinában. A római arisztokrácia kissé még neheztel rá, ezért
elsősorban angolokat fogad. És micsoda angolokat! Mostanában
nagyon gazdag és nagyon sznob angol körökben a bon tonhoz
tartozik Bonaparte bámulata, és Pauline felhasználja ezt a divatot.
Ott látjuk nála lord és lady Hollandot, Devonshire hercegét és
hercegnőjét, a rendkívül vonzó George Fortescue-t, lord Jerseyt és
sok más előkelő urat és hölgyet. A Pauline körül legtöbbet
serénykedő úr Douglas és Anglesea márkija, aki apja halála után
Hamilton hercege lesz.
Franciaország római nagykövete akkoriban Blacas herceg, XVIII.
Lajos környezetének egyik legnagyobb szamara. Ő adta az első
Restauráció idején ezt a tanácsot a királynak: „Most hadd izzadjon a
csőcselék!” Douglas márki jót nevetett, amikor értesült róla, hogy
Blacas elhatározta, indexre téteti őt, amiért Pauline-hoz jár.
Douglasra örökségként tizenhárom hercegség, őrgrófság, grófság és
bárói birtok vár Angliában és Skóciában. Pauline-t megszédítette a
márki széptevése, megengedte neki, hogy részt vegyen a reggeli
toalettjén, és hogy dörzsölgesse fázós lábát. Egy napon Auguste de
Châtillon, festő, zenész, nagyvilági hírnevű költő, Lucien barátja,
félrevonva Pauline-t megkérdezi, nem feledkezik-e meg Szent
Ilonáról.
– Elfelejteni Szent Ilonát? Soha! Hát nem látta, mennyire
szenved ez a Douglas márki, amikor itt áll reggelenként mellettem
több mint egy órán át, részt vesz a toalettemen, hajtűket nyújt át a
szobalányomnak, és játssza az udvari bolondot. Vagy este, amikor
zsámolyként szolgál nekem, azt hiszi, nem gondolok örömmel arra,
hogy a lábam alatt hever Nagy-Britannia egyik legnagyobb főura?
És hogy annak a boldogtalan fogolynak a húga bánik így velük, akit
ők halálra kínoznak.
Vitatható magyarázat, rosszul leplezi Pauline hiú kacérságát.
A múló idő nem csökkentette ezt a gyarlóságát, annak ellenére,
hogy lelke mélyén tudja, mennyit veszített régi szépségéből. Az
egyik ilyen pompás összejövetelen megjelenik d’Abrantes
nagyhercegnő is, aki valami pénzügyben érkezett Rómába.
„Megváltoztam, ugye?” – kérdi tőle Pauline. Laure d Abrantes most
felfedez rajta valami hasonlóságot a császárral.
„Úgy feleltem neki, ahogyan mindig felel az ember egy
betegnek, aki aggódva kérdez. Azt mondtam, hogy semmit sem
változott Párizsból elutazása óta. Szomorú, szelíd mosollyal ingatta
fejét. A bókom mégis jóleshetett, mert magához vont engem, hogy
megcsókoljon. Sezlonon hevert, szinte ugyanúgy, mint Canova
szobrán. Meleg volt. Indiai muszlin ruhát viselt brüsszeli csipkével
díszítve, halvány rózsaszínű tafttal bélelve. A nyakán vastag
gyöngyfonat, csupa csodálatosan tiszta, ribiszkenagyságú
gyöngyszem. A gyöngyfonat, vagy inkább gyöngyzuhatag alján
óriási körte, az is gyöngyszem. Ez a rengeteg gyöngy kissé leplezte
nyaka soványságát. A karján is gyöngyfüzérek, és egy hasonló nagy
fésű fogta össze a haját. Ebben az öltözékben még mindig bájos
volt.”
Canova Pauline-ról készült szobra még Rómában van a
Borghese-palotában. 1818. január 22-én ír a férjének, Firenzébe:
„Camillo, szeretném Önt megkérni egy szívességre. A
következőről van szó. Tudom, időnként megengedi látogatóknak,
hogy megnézzék a márványszobromat. Örülnék, ha ez többé nem
fordulna elő – a szobor súrolja az illetlenség határát. Csak azért
készült, hogy Önnek örömet szerezzen. Miután ma már nem ez a
helyzet, indokolt volna, hogy más se lássa. Gondoljon néha az Ön
igen szerető Pauline B.-jára.”
Van Pauline testének egy része, amire változatlanul büszke, és
ez a lába. Ruspoli hercegnőt egy nap meghívja e kedvelt végtagjai
toalettjéhez. Egy ifjú és csinos apród, bársony zsámolyon ülve a
sezlon mellett, szenteltvizet önt egyenként a két lábára, egy
aranyozott ezüst tál felett, majd megtörli, dörzsöli maszírozza
beillatszerezi, a körmöket ráspolyozza és fényesíti. A kis apród is
jelmezt hord, akár a kis szerecsen a hintó végében: középkori
apródnak öltöztettek Pauline nagyzási hóbortja az idők során mind
inkább elszabadult, és a környezete, mintha összeesküvést szőtt
volna, mindent megtett, hogy teljesen megszédítse.
Luccába ment gyógykezelésre 1816-ban, 1817-ben és 1818-
ban. Ebben az évben gyakran támadták meg rablóbandák az
utazókat, ezért a pápai kormányzat felajánl a hercegnő védelmére
egy tisztet és néhány katonát. Lord Douglas közbelép, mondván,
hogy ő elvállalja a hercegnő kísérését. Luccába érkezve, el kell
utaznia Angliába, apja súlyos beteg.
– Önre bízom a hercegnőt – mondja barátjának, lord
Kensingtonnak. – Ne hagyja unatkozni.
Kensington bálokat, ünnepségeket rendez, és beleszeret
Pauline-ba. Őrjöngő szerelmében párbajra hívja Pauline egyik
orvosát, akit riválisának tart. Majd hirtelen észre tér, belátja, hogy ő,
Anglia pairje, nem verekedhet meg egy orvossal. Pauline közli vele,
hogy nevetségessé tette magát, és ezért látni sem akarja többé. A
lord örökre elhagyja Luccát.
Az angoloktól ügy hallotta Pauline, hogy a tengeri fürdők
erősítenek, és szinte mindent meggyógyítanak, ezért elmegy
Livornóba, kipróbálni. Elkésett vele. A Kensington-rendezte
mulatságok kimerítették. 1818. október végén, Rómába visszatérve,
ágynak esik. Az orvosok diagnózisa ezúttal „gasztrikus láz”, és
hashajtókúrát írnak elő, amitől a beteg tovább gyöngül. „Camillo
nemsokára megszabadul tőlem” – mondja a látogatóba érkezett
Consalvi bíborosnak.
De nem. Hihetetlen vitalitása ismét győzedelmeskedik
mindenen, beleértve a teljesen hibás kezelést is. A következő nyár
megint Luccában találja, a tél pedig Rómában. Lady Morgan,
Itáliáról szóló könyvében így ír róla: „Gyakran ad díszvacsorákat, és
hetente vannak nála koncertek, fogadások. Szalonjában
rendszeresen megfordul a bíbornoki testület nagy része, Jeanne
nőpápa óta egyetlen hölgyet sem vett körül annyi bíboros, mint a
szép Pauline-t.” Egyébként Lady Morgan hozzáteszi, hogy ő nem
találja Pauline-t olyan gyönyörűnek, és hogy Pauline maga mondja,
mennyire megváltozott, és hogy a mulatságok közepette gond
gyötri a bátyja miatt.

A Napóleont legyőző európai hatalmak kétségkívül úgy látták,

hogy Fesch bíboros és Madame Mère nem valami veszedelmes
konspirátorok, így őket jelölték ki a Szent Ilona-i fogoly európai
közvetítőjének. Kizárólag nekik van joguk levelezni vele. Napóleon
azt kérte, küldjenek hozzá egy orvost és két személyt, akikkel
beszélgethet, ezért Fesch és Letizia kiválasztott három korzikait: a
jelentéktelen és tehetségtelen Antommarchi doktort, az igen idős,
beteges és már kissé szenilis Buonavita abbét, és a teljesen falusias
és buta Vignali abbét. A bíboros és Madame Mère úgy gondolja, az
egésznek nincs semmi jelentősége, mert a császár már úgy sincs
Szent Ilonán.
Pauline, aki időről időre meglátogatja nagybátyját és anyját,
megdöbbenve tapasztalja, milyen szellemi állapotba süllyedtek
mind a ketten. Egy német nő, Pauline szerint „osztrák kémnő”
férkőzött a bizalmukba, aki azt állítja, hogy a Szűzanya megjelenik
látomásaiban, és felfedte előtte, hogy a császár már nincs Szent
Ilonán. Átvitték, de hová? A Szűzanya erről nem mond semmit.
Pauline hiába próbálja észre téríteni anyját, felnyitni a szemét,
Letizia nem hallgat másra, csak erre az asszonyra, aki papok
cinkosságával rendszeresen pénzt húz ki belőle. Röviden az a
helyzet, hogy a nagybácsi és a signora eldöntötte: minden lépés
fölösleges a császár helyzetének javítása érdekében. Buonavita
abbét Napóleon visszaküldi és az megérkezik Rómába 1821. június
7-én. Felkeresi Fescht és Letiziát, akik nem akarják elhinni, hogy
Szent Ilonán hagyta a császárt. „Nem hiszem el egy szavát sem –
mondja Letizia Pauline-nak. – A császár már nincs ott, én tudom.”
 Letizia úgy intézi, hogy Buonavita ne találkozzék Pauline-nal, de
a találkozás mégiscsak létrejön. Az abbé átadja neki Bertrand
tábornok 1820. szeptember 3-i levelét:
„Az orvos kijelentette, hogy a beteg elérte azt a pontot, amikor a
gyógyszerek már nem tudják felvenni a harcot az éghajlat
ártalmaival; ásványvizekre van szüksége; az egész itteni
tartózkodása csupán hosszú haldoklás lesz; csak az hozhatna
megkönnyebbülést, ha visszatérhetne Európába, miután minden
ereje elfogyott, hiszen öt évet töltött ezen a szörnyű éghajlaton,
megfosztva mindentől, és kitéve a legrosszabb bánásmódnak. A
császár megbízott, kérjem Önt, vitesse el őt Európába, ez az
egyetlen lehetőség, hogy enyhüljenek szenvedései.”
Bertrand meglehetősen sötét képet fest, hogy az angolokban
szánalmat keltsen, de az egész világ tudja, hogy a Szent Ilona-i
tartózkodás nem alkalmas Napóleon állapotának javítására vagy
akár csak enyhítésére.
Pauline elhatározza, hogy megmozgat eget-földet. 1821. július
11-én levelet ír Planat de la Faye-nek, Napóleon egyik hajdani
ordonánctisztjének. Napóleon azt szeretné, ha elmenne Szent
Ilonára. „Kétségbeejt a császár állapota – írja Pauline. – Kérem,
mondja meg neki, hogy odaadó híve vagyok, és ezt a legnagyobb
örömmel bizonyítanám be, hiszen az egészségem javult, bár még
gyönge vagyok; de itt belehalok az aggodalomba és nyugtalanságba,
ha arra gondolok, ő milyen rosszul van és nincs mellette a család
egyetlen tagja sem.” Megírja azt is, hogy nem képes rávenni
nagybátyját és anyját, járjanak közben a brit hatóságoknál az
érdekében: „Tegnap a mama lábához vetettem magam,
elmagyaráztam, hogy intrika áldozata, és könyörögtem, kergesse el
azt az asszonyt és azt a papot. De megharagudott rám, azt mondta,
ő dönti el, hogy kire hallgat. Nagybátyám mindenben támogatja.
Teljesen belebetegedtem. Amit tudtam, megtettem, hogy mindenki
megtudja, milyen állapotban van a császár.” Valóban sokfelé elküldi
Bertrand levelének a másolatát. „Elmegyek Frascatiba – teszi hozzá
–, hogy összeszedjem magam és ott várjam meg a londoni választ a
kérésemre, hogy elmehessek Szent Ilonára. Remélem, az Isten
megadja nekem az erőt, hogy odaérjek, lássam a császárt és
osztozzam szenvedéseiben.”
Ugyanaznap ír lord Liverpoolnak, a brit kormány
miniszterelnökének.
Vajon tényleg követni akarja-e a császárt Szent Ilonára, azt
képzeli-e, hogy megadják erre a lehetőséget 9 Mindenesetre ő az
egyetlen Bonaparte, aki önként jelentkezett a száműzetésre, és aki
ezt következetesen és kitartóan követelte. Lord Liverpoolhoz írott
levelének lényeges része:
„Buonavita abbé, aki március 17-én hagyta el Szent Ilona
szigetét, és ideérkezett, a legégbekiáltóbb híreket hozta bátyám
egészségügyi állapotáról. Mellékelten küldöm néhány levél
másolatát, amikből részletesen megtudhatja, milyen fizikai és lelki
szenvedéseken megy keresztül. Ha Szent Ilonán marad, belehal a
betegségébe. A család minden tagja nevében követelem, hogy
éghajlatot változtathasson. Ha a kérést elutasítják, az olyan, mint a
halálos ítélet. Én pedig azt kérem, engedjék meg, hogy
csatlakozhassam a császárhoz Szent Ilonán és mellette lehessek,
amikor kileheli a lelkét. Kérem, mylord, legyen oly jóságos, kérjen
erre engedélyt a kormányától, hogy a lehető leghamarabb
elindulhassak… Tudom, hogy Napóleon napjai meg vannak
számlálva. Örök életemben szemrehányást tennék magamnak, hogy
nem követtem el minden tőlem telhetőt, hogy utolsó óráit
megédesítsem és bebizonyítsam neki, mennyire szeretem. Ha volna
valamilyen angol hajó a livornói kikötőben az indulásom idején,
kérem azt a kegyet, hogy valamelyikkel elmehessek Civitavecchiába,
és onnan Angliába.” Angliából elhajózhatna Szent Ilonára –
legalábbis ezt reméli.
 A levél dátuma, mint láttuk, 1821. július 11. Négy napra rá
érkezik a hír Rómába, hogy Napóleon május 5-én meghalt.
Pauline a hírre elájult. Amikor magához tért, ágyba feküdt. Első
vigasztalását abból nyeri, hogy megtudja, a pápa maga több misét
mondott a hírneves eltávozott lelki üdvéért, „és három napig nem
engedett a színe elé senkit”. Tehát Pauline sem fogad senkit három
napig. Azt írjak a sógornőjének, Hortense királynőnek, hogy
fogadalmat tett, soha többé egyetlen angollal sem áll szóba.
„Mindnyájan hóhérok voltak.” Alighanem megfeledkezik azokról az
angol főurakról, akik a lábánál térdeltek.
A levélben Madame Mère-t is említi. „Mama jól van.
Beletörődéssel fogadta a hírt. A maga nevében és mindnyájunkéban
kérvényt küldött az angol nagykövetnek, hogy elhozathassa a
császár hamvait.” A jóindulatú Pauline nem említi, hogy három
hétig győzködte az anyját, amíg rábírta erre. Lehet, hogy Letizia
továbbra is azt hitte, Napóleon már nincs Szent Ilonán? Augusztus
11-én végre megadta magát: „Mivel ön felajánlotta, hogy részt vállal
a költségekből, hajlandó vagyok a hazahozataláról tárgyalni.”
Szörnyűséges ez a mivel!
Az életben az események nem mindig követik egymást, hanem
összekeverednek, kereszteződnek, fedik egymást. Napóleon
halálhírének villámcsapása után, hathetes csönd és magábazártság
után, Pauline elhagyja Rómát. Visszavonul Frascatiba, a La
Riffinella-villába, Lucien Bonaparte tulajdonába. Két hónapig
marad itt.
Nincs egyedül a visszavonultságban. Új szeretőjét Giovannai
Pacininak hívják; huszonöt éves, ő negyvenegy. Pacini nemcsak
jóképű férfi, de ismert muzsikus is – zeneszerző, énekes, zongorista
–, hamarosan híressé lesz. Tizenhét éves volt, amikor Milánóban
előadták első operáját. Itáliaszerte mintegy elplántálta közel
nyolcvan művét, melyek közül kettő, a More (Mór) és a Saffo máig
sem merült feledésbe.
 Pauline persze nem csak a muzsikájáért szerette: Pacini egyike
azoknak a férfiaknak, akiknek már a puszta jelenléte is hirtelen,
ellenállhatatlan erővel felébreszti benne azt a tüzet, amely soha el
nem aludt egészen.
Már több mint egy éve ismeri Pacinit, mire elviszi magával
Frascatiba. Először 1820. december 2-án találkoznak, a Teatro dél
Valiéban, Cimarosa Matrimonio segreto (Titkos házasság)
előadásán. Cimarosa operájába beillesztették Pacini egyik
cavatináját, ami nagy tetszést aratott, és a hercegnő kéri, mutassák
be neki a szerzőt. Amint belép a páholyába, mindkettőt egyszerre
éri a villámcsapás… A színházi világításban, a lelkes csodálat
légkörében Pauline még igéző tud lenni, és ő maga is fogékony.
Bevezeti Ninót – így nevezi – Rómában a villa Paolina
szalonjába. És Pacini maga, irigykedés nélkül – ami ritka és
tiszteletre méltó a művészek világában – bemutat egy sor más
muzsikust, zeneszerzőt, színészt, némelyikük valóságos
éhenkórász. Pauline támogatja őket. Ott láthatjuk nála Rossinit,
Pacini híres, idősebb vetélytársát: nála békülnek ki. Pacini
Mémoires d’artiste (A művész visszaemlékezései) című művében
nemes egyszerűséggel azt írja, hogy Borghese hercegnő szalonja „új
Olimposz, ahol Vénusz a háziasszony”.
Érezte e előre Pauline, hogy Nino lesz az utolsó szeretője? A
férfi már Frascatiban elhagyja egy időre: „Luccába kell mennem, az
új operám színpadraállításához.” Pauline egyedül marad. Új
szórakozást talál, talán homályos kifejezéséül annak hogy elege volt
a nomád életből: házakat vásárol vagy építtet. Először
Viareggióban, mert ott szállt partra Elba szigetéről menekültében.
– Ezt a házat villa Paolinának kell nevezni.
Mar Romában is van egy villa Paolinája, de mit számít!
Hamarosan vesz még egyet, Monté Quericóban, Lucca mellett.
– Ezt is villa Paolinanak nevezem el.
 Mintha attól tartana, hogy az élete nem hagy elég nyomot a
földön. Eközben újra megbetegszik. Mit mondanak az orvosok, mit
írnak elő neki? Szemmel látható, hogy tehetetlenek. Azt sem tudják,
mi baja Pauline-nak. Levegőváltozást ajánlanak.
– Pisa enyhe éghajlata jót tenne.
Pauline ismeri Pisát, egy hónapot töltött ott 1804-ben. Szereti
ezt a várost. Szereti a szép palotákat és nemes lakóikat, akik
előkelőek, de kevésbé nagyképűek, mint a romaiak; szereti Pisában
a koncerteket, a társalgásokat, amikben irodalomról és
művészetekről esik szó. Ezek az örömök feledtetik vele a toscanai
tél szigorát.
Egyik este belép Pauline szalonjába egy fiatal utazó; már a
belepése pillanatában megtetszik neki, mert, mint mondja, első
férjére, Leclerc-re emlékezteti. Ez Jacques Coulman, jövendőbeli
államtanácsos. Badenben nemrég találkozott Las Casesszel,
Napóleon Szent Ilona-i volt titkárával. Las Cases most fejezte be
Mémorial-ját, ami a kor legnagyobb könyvsikere lesz. Coulman és ő
beszélgetéseik során említették Pauline-t
– Megcsodáltam azt a rettenthetetlen odaadást, amit a császár
irányában tanúsított – mondja Las Cases, miközben mások
bátorsága elillant. Készülő könyvem levonata több példányban
velem van. Nem akarna elvinni belőle egyet a hercegnőnek Itáliába?
Coulman megmutatja a levonatokat Pauline-nak. Miután nem
tudja hirtelenjében átfutni az egész Mémorial-t, Pauline arra kéri a
fiatal utazót, olvassa fel neki a rá vonatkozó részeket. Dobogó
szívvel hallgatja: „Pauline kora legszebb asszonya, mondta
Napóleon. Élete végéig a legjobb teremtmény marad.” Pauline
szerénykedik:
– Ó, ami ezt illeti, sosem törekedtem ilyesmire. Az igaz, hogy
régebben jobb voltam.
Felolvastatja a róla szóló rész körüli szöveget is, társalgásuk
több mint egy óráig tart
 – És most mesélje el, mi van Párizsban. Sajnálnak-e bennünket?
Az igazat megvallva, én nem nagyon sírom vissza Franciaországot.
Rosszul bántak ott velünk.
– Ó, Asszonyom, annyi barátjuk maradt hű!
Pauline keserűség nélkül beszél a múltról, de még mindig
neheztel Clermont-Tonnerre hercegre, volt kamarására:
– Amikor Rómában járt attól való félelmében, hogy majd nem
tetszik gróf Blacas követnek, nem keresett fel engem. Azt üzentem
neki, hogy jól tette, úgysem fogadtam volna.
Az ifjú Coulman pontosan beszámol erről a beszélgetésről
Reminiscences című könyvében. Az alábbi sorok érdekelnek
bennünket leginkább. Szinte fotografikus pontossággal vetítik elénk
a negyvenkettedik évében járó Pauline-t:
„Úgy látszott, hogy az érzelmek megviselték, mintegy
kiszikkasztották. Vonásai még nemesen szabályosak, tekintete
egyidejűleg jóindulatú és elszánt, alakja elegánsan hibátlan, de az
arcszíne sárgás. És valahogyan mintha nem folyna vér az ereiben.”

1823. augusztus 23. VII. Pius pápa, a Bonaparték pártfogója,

Rómában meghal. Pauline akkoriban érkezett oda vissza.
Négy hónapra rá oly rosszul érzi magát, hogy meggyón,
megáldozik Monsignore Strambinál. A következő héten ezt írja
Luciennek: „Nagyon szenvedek. A hideg árt nekem. Az orvosok
megtiltották, hogy este kimenjek a szabadba, sőt nappal is, csak ha
jó az idő.” Ez volna a vég? Nem. Pauline „megviselt és kiszikkadt”, de
legyőzhetetlen vitalitás lakik ebben a testben, amelyhez már
közeledik a feltartóztathatatlan árnyék. Pauline küzd ellene. Hívatja
Monsignore Cuneót, ezt a korzikai főpapot, aki 1816-ban olyan
előnyös rendezést ért el Camillóval. Emlékezzünk a lényegére:
Pauline használhatja a római Borghese-palotát, a villa Borghesét a
Pinción, a villa Mondragonét Frascatiban, és 140 000 tallér
járadékot kap.
 – Meg akarom támadni az ítéletet – mondja. – Csak VII. Piusra
való tekintettel fogadtam el. Most, hogy ő meghalt, már nem köt
engem semmi. Azzal vádolom Borghese herceget, hogy elhagyott
engem. Követelem, helyezzen vissza feleségi jogaimba! Vissza
akarok költözni a Borghese-palotába, méghozzá a férjemmel együtt.
Ellenkező esetben járadék formájában olyan kártérítést követelek,
ami megfelel a Borghesék jelenlegi vagyonának, nem pedig az
1803-as házassági szerződésben foglaltaknak. Kérem, vigye a rota
elé az ügyet.
A bíboros elképed, de megteszi, amit kíván tőle. Camillo, amint
ez várható volt, közli az egyházi törvényszékkel, hogy visszautasítja
a javaslatot. Mit lehet tenni? Pauline összehívja Monsignore
Cuneóval együtt a Bonaparte család minden Rómában tartózkodó
tagját.
Kár, hogy semmiféle beszámoló nem maradt fenn erről az
összejövetelről. Csak azt ismerjük, amit Pauline írt másnap a
bíborosnak:
„A tegnapi hosszú vita után ma erős idegrohamom volt.
Cselekedjék hát egyedül, az én utasításaimnak megfelelően. Ne
törődjék családom tagjainak a véleményével, ők egyébként
egymással sem egyeznek; csak az én véleményem számít, csakis az
enyém. Az én jövőmről van szó, a nyugodt életemről, ezt ők nem
tudják úgy megítélni, mint én.”
Ebből megérthetjük, hogy a famigliá-n belül nagy huzavona
volt. „Az én jövőmről van szó” – mondja Pauline. Anyja és fivérei
szempontjából azonban örökségről, hiszen teljesen nyilvánvaló,
hogy Pauline már nem húzhatja sokáig. Lehet, hogy ha így támadja
a férjét, mindent elveszít, pénzt, palotákat. És Pauline nyugodt
életről beszél, hol reméli ezt? Házvásárlásai veszélyesen
megterhelik a tőkéjét. Ékszereinek nagy részét el kellett adnia, és
ezt mindenki tudja. Udvarhölgyei elhagyják, egyik a másik után. És
Pacini, a drága Nino, mind ritkábban mutatkozik, mint mondja,
nagyon elfoglalja a munkája.
1824 tavasza. Pauline-nak már csak egy éve van hátra. Ekkor
hajtja végre ez a gyakran zavarba ejtő viselkedésű nő élete
legmeglepőbb cselekedetét. Olvassuk el a levelet, amit Firenzébe írt,
a férjének:
„Íme, a harmadik levél, amit Önnek írok, Camillo, és azt
remélem, hogy ez véget vet a vitáinknak. Itt, ebben a magányban
ráértem gondolkodni. Elszántam magam, hogy tettekkel fogom
bizonyítani: nem vágyom egyébre, csak az Ön szeretetére és
szerelmére, és csak az Ön szeretetét viselem a szívemben. Ha ezt
eddig elhanyagoltam, csak annak tudja be, hogy az Ön szíve másé
volt. Nos, ha él Önben még valami a régi érzelemből, és ha képesnek
érzi magát, hogy elviseljen engem rossz egészségi állapotomban,
van rá reményem, azt hiszem, hogy Ön mellett békében és
nyugalomban meggyógyuljak. Nem szabok semmiféle feltételt. Én
magam megírom a pápának, hogy már nem akarok semmit a
rotától, és ha Ön beleegyezik, kész vagyok bármit megtenni, amit
kíván, alávetem magam az Ön akaratának. Nem akarok a törvény
parancsára egyesülni Önnel. Tehát, kedves Camillo, tegyen velem,
amit akar. Ha már nem tudok tetszeni Önnek, mondja csak meg, és
én nem kérek többé semmit, még a 140 000 tallért sem, semmit.
Eltökéltem, hogy ha Önnek már nem tudok megfelelni, akkor
visszavonulok a világtól, és ehhez elég a pénzem. Ne higgye el,
kedves Camillo, mindazt, amit Önnek mondhattak rólam. A
rokonaim haragban vannak velem, sokat szenvedtem tőlük. Isten
Önnel, kedves Camillo, remélem, nemsokára Viareggióban leszek.
Várom, hogy tudassa velem elhatározását. Én a magam részéről
csak arra vágyom, hogy Önt magamhoz ölelhessem és
bebizonyíthassam, hogy a világon semmit sem kívánok úgy, mint az
Ön boldogságát és szeretetét. Isten Önnel, kedves Camillo.”
 Azt mondtam, hogy ez a levél volt élete legmeglepőbb
cselekedete – legalábbis látszatra. Vitathatatlan, hogy a kifejezések,
a hang meglepőek. Hátha csak mesterkedés volt, ravaszkodás,
kedvességgel akarta elérni azt, amit pereskedéssel nem bírt?
Camillo mindenesetre ezt gondolta. Nem Pauline-nak válaszol,
hanem a rota törvényszéknek: „Semmiféle kompromisszumot nem
fogadok el. Minden marad, ahogyan van.”
Pauline ugyanazon a héten levelet kap a fivérétől, Jérôme-tól,
aki Triesztben találkozott Pacinival. Azzal a Pacinival, akit az egész
család gyűlöl, mert Pauline lehetséges örökösét látja benne. Nos,
Jérôme többfelől azt hallotta, hogy a drága Nino már jó ideje
különböző gáláns kalandokba bocsátkozott. Ó, ez az alkalom
túlságosan szép! A Pauline-nak írt levél olyan, mint egy tőrdöfés. De
a hanyatló, öregedő Pauline – negyvenkét évesen! –, az a Pauline,
akinek a szívét annyiszor felsebezték, nem veszti el
méltóságérzetét. Levelet ír Giacomo Belluomini firenzei
diplomatának, Pacini barátjának:
„Mindjárt kezdetben megmondtam, hogy az első hazugságára
szakítok vele. Már annyiszor megbocsátottam neki, de mostanra
meguntam, hogy egy ember, akit elhalmoztam jótéteményekkel,
megint megcsaljon… Megbízom Önt, kedves Giacomi, írja meg neki,
hogy többé nem válaszolok a leveleire, bontatlanul küldöm vissza
mindet. Ez a döntő lépésem visszaadja majd békémet és
nyugalmamat.”
Pedig még nincs béke, sem nyugalom. Pauline panaszolja, hogy
makacs köhögése kifullasztja, ezért az orvosok ahhoz a
gyógymódhoz folyamodnak, amely szerintük mindig jónak
bizonyult: megcsapolják a vérét a karján. Ezt a barbár kezelést
hamarosan megelégeli. Nizzába akar menni, ahol olyan jó a levegő
és ahol olyan jól érezte magát. Szardínia királyától, aki Nizza ura,
engedélyt kér, hogy az egész telet ott tölthesse. A király beleegyezik,
csakhogy Franciaország engedélye is kell. Franciaország
megtagadja az engedélyt. Ugyanaznap arról is értesül Pauline, hogy
a rota visszautasította perújrafelvételi kérelmét.
Elhagyatottság, visszautasítások. 1824. október végén Pauline-t
farkasokként veszik közre a betegségek, a szerencsétlenség, a bajok.
Levelet ír Rivarola bíborosnak: „Mellbeteg vagyok. Nagyon sokat
köhögök és van egy kis lázam. Isten Önnel, kedves barátom! Tudok
arról a sok jóról, amit Ön tesz, és örülök neki. Én rosszul vagyok.
Legyen meg Isten akarata!” Isten Önnel, ez valóban az utolsó szó
volna? Még nem.
– Firenzébe megyek. Olyan lármát ütök ott, hogy Camillo
kénytelen lesz engedni a követeléseimnek.
És írja a leveleket. Szinte állandóan ágyban fekszik, testmozgása
a levélírás lett. Ír vagy tíz embernek, köztük több bíborosnak.
„Szalonjában rendszeresen megfordul a bíbornoki testület nagy
része” – írta Lady Morgan 1818-ban. Most Pauline ezeknek a
valamikor megvendégelt főpapoknak a jóindulatába ajánlja magát.
Kétségtelenül az ő útjukon – talán Rivarola, vagy valamelyik másik
bíboros útján – értesül Camillo arról, hogy veszedelem (zsarolás?)
fenyegeti. Két város, Róma és Firenze egész előkelő társasága
nagyvilági érdeklődéssel lesi a konfliktust.
És Camillo megrémül. Ő, aki mindig is kisfiúvá lett Pauline
társaságában, most ismét megrémül. Nem lát más megoldást, mint
menekülni a felesége elől. Elmenekülni Párizsba, ahová az asszony
nem követheti. Kapkodva engedélyt kér Franciaország firenzei
követétől, hogy felhasználhassa azt a laissez-passer-t, amit még
XVIII. Lajostól kapott. Nincs semmi akadálya, még azt is
engedélyezik, hogy addig maradjon Párizsban, ameddig csak óhajt.
A francia király, és Európa minden uralkodója, meg van győződve
róla, hogy Borghese herceg a legártalmatlanabb minden főurak
között. Csakhogy miközben Camillo csomagoltat, levél érkezik XII.
Leó pápától, és ez a levél mindent felborít.
 A hatvanhárom éves Annibale Sermattei Della Gange, XII. Leó
pápa, figyelemre méltó személyiség, egyszerre energikus (harcolnia
kellett a rablóbandák ellen az egyházi államban) és diplomatikus: ő
írta alá a konkordátumokat a rajnamelléki országokkal, Svájccal,
Hanoverrel, és a dél-amerikai államokkal. A Borghese házaspár
ügyét mélyen helyteleníti. Botrányos dolog, ha egy római herceg
nem él együtt a feleségével. Kötelessége sürgősen visszahívni a
hercegnőt, és méltó módon együtt élni vele. Ezeket írta XII. Leó
Camillónak.
Camillo nem csak katolikus herceg, de pápai alattvaló is. Igen
nehéz volna nemet mondani az uralkodójának. A közvélemény is
számít. Rómában és Firenzében mindenki tudja, hogy Pauline
panaszkodik, amiért ő elhagyta. Meglehetősen szánalmas levélben
azt írja a Szentatyának: visszahívja a feleségét és vele él, azzal a
feltétellel, hogy Pauline szélnek ereszti „komédiásbandáját” – talán
azt remélte, hogy Pauline nem fogadja el ezt a feltételt. Miféle
komédiásbandát? Camillo, ügy látszik, nem tudja, hogy a
komédiások kora lejárt, teljesen lejárt, Pauline még Pacinival is
szakított.
Az utolsó szó Pauline-é, aki feltétel nélküli megadásként, de
méltósággal megírja, hogy egyedül érkezik és teljesen aláveti magát
a férje akaratának. Az utóirat: csak annyit kér, hogy érkezése
pillanatára készítsenek elő egy fürdőt.

Semmit sem tudunk a kibékülési találkozásról. Pauline 1824

nyarának végén költözött vissza Firenzébe a férjéhez. Alig kel fel a
sezlonjáról. Sajnálkozik, hogy a lakása nem délre néz. „Olyan
vagyok, mint egy egzotikus növény, amelyik elpusztul, ha
megfosztják a napsugaraktól.” Tavaszra kissé megerősödik.
Fennmaradt a toscanai udvarnál működő porosz követnek egy
1825. március 17-i levele (a követ egyike volt azoknak a
biztosoknak, akik Napóleont Fontainebleau-ból délre kísérték),
amiben azt írja, hogy szinte naponta látni együtt a herceget és a
hercegnőt „a korzón, a színházban vagy a Borghese-palotában, ahol
vendégeket fogadnak”. Pauline élete végéig eleget akar tenni a
rangjának. De áprilisban újból ágynak esik. Ágya körül nap mint
nap négy-hat orvos sürgölődik, valamilyen protokoll szerint, mert
tenni nem tudnak semmit, és Pauline-nak egyetlen vágya, hogy
békén hagyják.
Meglátogatja Jérôme, majd Louis, aki maga is állandóan beteg.
Pauline néhány napra rá ezt írja neki: „Továbbra is nagyon rosszul
vagyok, rosszabbul, mint az elutazásodkor. Napszámba csak hányok
és szenvedek; ő már csak árnyék.” „Ő már csak árnyék”: Pauline
harmadik személyben beszél magáról, mintha lénye
megkettőződött volna, mintha szelleme mar távolodnék kimerült
testétől.
Panaszkodik, hogy agyonkínozza az iszonyú zaj, amit az utcát
javító munkások okoznak. Camillo erre átszállíttatja őt Sestóba,
Firenze közelébe, a villa Nicoliniba. Ez a hely csöndes, de
szomorúnak találja. A nagybetegek gyakran képzelik, hogy máshol
jobban lennének. Május végen Montughiban látjuk, a villa
Strozziban, még mindig Firenze közelében. Ágyából kilátni a park
fáinak dús lombozatára, utolsó örömeként annak, aki annyi
másfajta örömre vágyott.

1825. június 9-én reggel Pauline feltámasztatja magát a

párnáin.
– Hívják el a jegyzőt.
Igen gyorsan érkezik, megértve, miről van szó. Öt tanút rendel
oda, akik megállapítják és leírják, hogy Pauline Bonaparte ő
császári fenségét, Borghese hercegnőt, a herceg feleségét
„egészségében megrendülve”, de „ép szellemben érzékszervekkel,
látással, beszéddel és felfogással” találták.
 „Egészségében megrendülve.” Felejtsük most el az összes
merész diagnózist – némelyikük egyenesen moliére-i volt amit
Pauline betegségerői vagy betegségeiről hallottunk. Mai
megvilágításban úgy látjuk, hogy szifiliszes alapra telepedett
tuberkulózis fogja a halálát okozni.
Hosszú végrendeletet diktál. Valószínű, hogy a jegyző is segített
a megfogalmazásban, és hogy egyes rendelkezéseiben már előre
megállapodtak. Ennek ellenére minden jelenlevő megegyezett
abban, hogy Pauline tisztán, érthetően beszélt, színtelen és sovány
arca szilárdságot és határozottságot tükrözött.
Fő örököséiként fivéreit, Jérôme-ot és Louis-t jelöli meg.
Jelentős adományokat szánt az ő gyerekeiknek. Josephnek, aki igen
jómódú volt, nem hagyott semmit, sem Luciennek, akire magára és
családjára okkal haragudott. Camillóra hagyta a Monte San Quericó-
i villa Paolinát, „gyönge hálaként azért az őszinte és igaz szeretetért,
amit hosszú betegségemben irántam tanúsított”. Ehhez járult még
egy rendkívül szívélyes igazolás „Elismerem, hogy Borghese herceg
mindig a legnagyobb lojalitással és hűséggel viseltetett bátyám, a
császár iránt, bár a körülmények és számos esemény el is választott
bennünket egy időre egymástól.”
Nem feledkezik meg Pauline sem Ajaccio szegényeiről, sem az
angol barátairól, sem volt udvarhölgyeiről, sem unokaöccseiről.
Végül álljanak itt az önmagára vonatkozó utolsó kívánságai:
„Kijelentem, hogy nem akarok itt kiterítve lenni, ahogyan az
szokás, hanem balzsamozzanak be és vigyenek Rómába, a saját
lakóhelyemre, és aztán temessenek el a Santa-Maria-Maggiore-
templomban, a Borghese-kápolnában. Úgy gondolom, hogy ezzel a
végrendelettel helyes dolgot cselekszem. Egy hosszú betegség
iszonyú és kegyetlen fájdalmai közt halok meg, a szenvedéseket
igaz keresztényként megnyugvással viseltem. Úgy halok meg, hogy
semmiféle gyűlölet vagy ellenséges érzelem nincs bennem senkivel
szemben, a római katolikus apostoli egyház hitének és tanításainak
szellemében, kegyes és beletörődő érzésekkel. Végrendeletem
végrehajtására férjemet, Borghese herceget jelölöm ki, minden
javamra, ingó és ingatlan vagyonomra vonatkozóan Toscana
nagyhercegségben és a luccai hercegségben; és Agostino Rivarola
bíborost a pápai államban és máshol található javakra vonatkozóan,
kérve őket, vállalják el ezt a megbízatást és egyezzenek meg
rendelkezéseim végrehajtásánál.”
A jegyző felolvasta a végrendeletet, Pauline aláírta. Dél felé
járhatott az idő. Ezután beléptek a papok. Minden nagyon
egyszerűen zajlott le, szinte félhangon. Pauline elnyúlva fekszik. Egy
óra tájtól nem mozdul, nem lélegzik többé. A férje lefogja a szemét.
Jérôme is ott áll mellette.
Letizia nem jött el. Louis elkésett. Kocsija másnap
szembetalálkozott Viterbo és Arezzo között a Rómába tartó
gyászmenettel.
A menet június 11-én megáll a Santa-Maria-Maggiore előtt,
Camillo leviteti felesége koporsóját a Borghese-kápolna kriptájába.
Mintegy negyven koporsó és ólomszarkofág sorakozik lent, főurak,
hercegek, hercegnők, bíborosok és pápák földi maradványaival.
Pauline koporsóját két pápáé: V. Pálé és VIII. Kelemené közé
helyezik. Kettős címer díszíti: a Bonapartéké és a Borgheséké. Isten
nem ismer címereket, nem ismeri az időt. Paoletta fekszik itt, a
mezítlábas kislány, egy eszelős és nehéz útnak a végén, amit nem
maga választott magának.
 Irodalom

Mindazok, akik Pauline Bonapartéról írtak, kétségkívül a legtöbbet

ugyanabból a forrásból – mondhatnám, bányából – merítettek:
Frédéric Masson nagy művéből, a Napoléon et sa famille (Napóleon
és családja) című könyvből. Ez a történész a vatikáni levéltárban
található anyagot dolgozta fel Pauline-nak és férjének, Camillo
Borghese hercegnek a viszálykodásáról. Bármilyen tisztelettel
adózom is Frédéric Masson művének, ez nem kényszerít arra, hogy
mindenben osszam a véleményét és következtetéseit.
Egy újabb mű, Joachim Kühn német történészé, a legbiztosabb
vezető, ha időrendben követjük Pauline tetteit és kalandjait.
A többi, alábbiakban idézett mű segített hozzá, legalábbis
remélem, hogy elfogadható képet adjak egy bonyolult és időnként
nehezen megragadható egyéniségről.

Abrantes, hercegnő, D’: Mémnires et souvenirs historiques

(Visszaemlékezések és emlékek). Párizs, 1831.
Abrantes, hercegnő, D’: Histoire des salons de Paris (Párizsi
szalonok története). Párizs, 1835.
Barras: Mémoires (Visszaemlékezések). Párizs, 1896.
Blangini, Félix: Souvenirs (Emlékek). Párizs, 1834.
Blond, Georges: Les Cent-Jours (A Száz nap). Párizs, 1983.
Castelot, André: Napoléon. Párizs, 1939.
Chastenay, Mme de: Mémoires (Visszaemlékezések). Párizs,
1836. Constant: Mémoires sur la vieprivée de Napoléon
(Visszaemlékezések Napóleon magánéletére). 1830.
Coulman, Jean-Jacques: Réminiscences (Reminiscenciák).
Párizs, 1862.
 Ducrest, Georgette: Mémoires sur l’lmpératrice Joséphine et ses
contemporains (Visszaemlékezések Joséphine császárnéra és
kortársaira). Párizs, 1828.
Duhamel, Roger: Le roman des Bonaparte (A Bonaparték
regénye). Montréal, 1969.
Fleischmann, Hector: Pauline Bonaparte et ses amants (Pauline
Bonaparte és a szeretői). Párizs, 1910.
Fleuriot de Langle: La Paolina, soeurde Napoléon (Paolina,
Napóleon húga). Párizs. 1935
Fouché, Joseph: Mémoires (Visszaemlékezések). Párizs, 1945.
Friedrich, Conrad: Mémoires (Visszaemlékezések). Tübingen,
1848.
Godlewski, Dr. Guy: Napoléon a l’ile d’Elbe (Napóleon Elba
szigetén). Párizs, 1961.
Godlewski, Dr. Guy: „Napoléon a'l’ile d’Elbe” (Napóleon Elba
szigetén). A Souvenir napolénien 1979. szeptemberi száma
Gruyer, Paul: Napoléon, roi de l’ile d’Elbe (Napóleon, Elba
szigetének királya). Párizs, 1936.
Hortense királynő: Mémoires (Visszaemlékezések). Párizs,
1927.
Houssaye, Henri: 1815. Párizs, 1896.
Kühn, Joachim: Pauline Bonaparte. Párizs, 1937.
Lacour-Gayet, G.: „Les demiéres années de Pauline Bonaparte”
(Pauline Bonaparte utolsó évei). A Revue de Paris 1934. április 15-i
száma
Las Cases: Mémorial de Sainte-Heléne (Szent Ilona-i emlékirat).
Párizs, 1961.
Marmottan, Paul: Deux soirées de la princesse Borghese a
Neuilly (Borghese hercegnő két estélye Neuillyben). Párizs, 1904.
Masson, Frédéric: Napoléon etsa famille(Napóleon és családja).
Párizs, 1912-1920.
Morgan, lady: L ’ltalie (Itália). Párizs, 1821.
 Nabonne, Bemard: Pauline Bonaparte, la Vénus impériale
(Pauline Bonaparte, a császári Vénusz). Párizs, 1963.
Napoléon, Correspondance (Levelezése). Párizs, 1858-1869.
Nauroy, Charles: Les secrets des Bonaparte (A Bonaparték
titkai). Párizs, 1889.
Pacini, Giovanni: Mémoires d'artiste (A művész
visszaemlékezései). Firenze, 1875.
Peyrusse, báró: Mémorial et archives (Emlékirat és levéltárak.)
Car- cassonne, 1868.
Pierson, sir, Nagy-Britannia nagykövete: Pauline Bonaparte.
Pons de l’Hérault: Souvenirs et anecdotes de l’ile d’Elbe
(Emlékek és anekdoták Elba szigetéről). Párizs, 1897.
Rosny ifj., J. H.: Les folles passions de Pauline Borghese (Pauline
Borghese őrült szenvedélyei). Párizs, 1932.
Saint-Denis, Louis Étienne, más néven Ali: Souvenirs du
mameluk Ali sur l’Empereur Napoléon (Ali mameluk emlékei
Napóleon császárról). Párizs, 1926.
Sancholle-Henraux: Correspondance. Angiolini et le prince
Camillo Borghese (Levelezés. Angiolini és Borghese herceg). Párizs,
1913.
Thibaudeau, A. – C.: Mémoires (Visszaemlékezések). Párizs,
1913.
Villemarest, Maximé de: Le Piémont sous l’Empire et la Cour du
prince Borghese (Piemont a császárság idején és Borghese herceg
udvara). Párizs, 1830.
Watelet, Jean – Nouaille, Pierre: Les Cent-Jours racontés
parceux qui les ont vécus (A Száz nap, elmondják azok, akik
átélték). Genf, 1974.

ISBN 963 7865 01 2

Felelős kiadó a Rege Kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő: R. Székely Julianna
 Megjelent 15 A/5 ív terjedelemben
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató
Munkaszám: 2478.66-14 1
Készült Debrecenben, 1990-ben
* Orvos pszihológiai tanulmány Pauline Bonapartéról. Éditions Bosc
Fréres.