Empátia

Rogers az empátiát kezdetben állapotként, később a klienssel való együttlét

folyamataként határozta meg. Az empátia azt jelenti, hogy belelépünk a másik
észlelési világába és otthonossá válunk benne anélkül azonban, hogy elvesznénk
benne. Az empatikus segítő félreteszi saját magát, képes arra, hogy félelem nélkül
belépjen a kliens vonatkoztatási keretébe, és onnan bármikor ki is tud lépni. Ez a
fajta kontroll nyújt a kliens számára biztonságot. Az empatikus folyamat magába
foglalja azt, hogy a segítő minden pillanatban, ítélkezés nélkül érzékeny a kliensben
folyamatosan változó érzésekre, legyen az félelem, düh, gyengédség, zavarodottság,
vagy bármi, amit a kliens átél. Magába foglalja azt is, hogy a segítő észleli azokat a
tudattalan érzéseket is, amelyektől a kliens esetleg tart, ám ezeket nem fedi fel
teljesen, mivel azok túlzottan fenyegetőek lehetnek a másik fél számára. A segítő
ezen – legoptimálisabb esetben a kliens tudata peremét érintő – észleléseit,
nemcsak tudatosítja és átéli magában, de visszajelzésként meg is osztja
kliensével annak tudatában, hogy a kliensnek mindig van lehetősége jelezni,
hogy a segítő észlelése megfelelő-e vagy sem. Az empatikus visszajelzés segíti
a másikat abban, hogy minél teljesebben tapasztalja meg saját észleléseit,
érzéseit és ezáltal előre haladjon a megtapasztalásban. Minderre azonban csak
egy olyan személy képes, aki kellően bízik önmagában és tudja, hogy, ha belép, nem
fog elveszni a másik fél esetleg számára furcsának vagy bizarrnak tűnő világában,
ellenkezőleg, amikor kívánja, vissza tud térni a sajátjába.8

Az empátia folyamat jellege azt jelenti, hogy az empatikus válaszok tehát

önmagukban nem segítőek, „az empátia nem a kliensnek való válaszadás
technikája, hanem a klienssel való kapcsolatban élés módja. Az empátia gyakran
olyan érzés, mintha a klienssel egy vonaton vagy hullámvasúton lennénk. A
tanácsadó csatlakozik és kitart a klienssel az úton, bármilyen göröngyös
legyen is az.”  A kliens ebben a folyamatban következetesen érzi, hogy nincs
9

teljesen egyedül, érzi a segítő kísérését.

Dave Mearns és Brian Thorne könyvükben kitérnek azokra az elméletekre is,

amelyek az empátia akadályát képezhetik. Ilyenek például a segítőnek az emberi
viselkedésről alkotott elméletei. Ezek néhány esetben tudományos eredményekkel
alátámasztott eredmények, máskor azonban ezek a segítő személyes elméleteinek
tekinthetőek, minden esetben azonban eltéríthetik a figyelmet a kliens egyéni
világáról. A szerzők külön kiemelik azt a személyes elméletet, amelyet így
fogalmaznak meg: „Ha én már voltam olyan helyzetben, mint a kliensem, akkor a
kliens valószínűleg hasonlóképpen éli azt át, mint én tettem.” A hasonló élmény akár
segítheti is az empátiát, azonban a nehezíthetik is azt, amennyiben a segítő teljesen
azonosul a kliens helyzetével és tévesen azt feltételezi, hogy a kliens azt érzi, amit ő
is érezne a hasonló helyzetben. Éppen ezért a segítőnek tanácsos tudatosítania
magában, hogy az ilyen közös élmények akár akadályok is lehetnek a segítő
kapcsolatban. 10