Boros Zsuzsanna - Szabó Dániel Parlamentarizmus Magyarországon

Parlamentarizmus Magyarországon
(1867-1944)
Parlament, pártok, választások
Boros, Zsuzsanna
Szabó, Dániel
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Parlamentarizmus Magyarországon (1867-1944): Parlament,
pártok, választások
írta Boros, Zsuzsanna és Szabó, Dániel
Publication date 2014

Szerzői jog © 2014 ELTE Eötvös Kiadó

Tartalom
Az ELTE Jogi Kari Könyvsorozat indulása elé .................................................................................. v
Előszó ................................................................................................................................................ vi
I. MAGYAR PARLAMENTARIZMUS AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIÁBAN (1867–1918)
1
1. I. A rendi képviselettől a polgári parlamentarizmusig ......................................................... 2
2. II. A politika fő törésvonalai ................................................................................................. 8
1. 1. A közjogi kérdés ...................................................................................................... 8
2. 2. A nemzetiségi kérdés ............................................................................................. 14
3. 3. A konzervativizmus ............................................................................................... 21
4. 4. A demokrácia ......................................................................................................... 22
3. III. A pártok ......................................................................................................................... 27
1. 1. Az országgyűlési pártok ........................................................................................ 27
2. 2. A parlamenten kívüli pártok .................................................................................. 32
3. 3. A politikai pártok szervezetei és a politizáló egyesületek ..................................... 34
3.1. Az országgyűlési párt .................................................................................... 36
3.2. Az országos párt ............................................................................................ 37
3.3. Megyei pártok ............................................................................................... 39
3.4. Választókerületi pártok ................................................................................. 41
3.5. Párt és egyéb politikai egyletek ..................................................................... 42
3.6. A politikai és nem politikai egyesületek keveredése ..................................... 44
3.7. Érdekképviselet és politika ........................................................................... 47
3.8. Nőegyesületek ............................................................................................... 48
4. IV. A parlament ................................................................................................................... 50
1. 1. A képviselőház ...................................................................................................... 50
2. 2. A főrendiház .......................................................................................................... 56
3. 3. Politikai viták a képviselőházban .......................................................................... 59
4. 4. Parlament és törvényhozás .................................................................................... 70
5. V. A választások ................................................................................................................. 73
1. 1. A választójog és eljárás ......................................................................................... 73
2. 2. A választások ......................................................................................................... 80
6. VI. A Népköztársaság korszaka .......................................................................................... 92
II. PARLAMENTARIZMUS A HORTHY-KORBAN (1919–1944) .............................................. 95
7. Bevezetés. Rendszerváltozás, átmenet a kettős monarchiából a király nélküli királyságba 96
8. I. Politikai pártok – pártrendszerek ..................................................................................... 99
1. 1. A két világháború közötti pártrendszer kialakulásának folyamata ........................ 99
2. 2. A stabilizálódott pártrendszer jellemzői és változásai. A pártpolitika színterei ... 104
3. 3. A politikai és párttörésvonalak ............................................................................ 109
4. 4. A pártrendszert alkotó pártok csoportosítása ....................................................... 111
4.1. A pártrendszert alkotó pártok szervezeti típusai ......................................... 112
4.2. További csoportosítási lehetőségek ............................................................. 113
5. 5. A kormánypártok ................................................................................................ 113
5.1. Az Egységes Párt ........................................................................................ 114
5.2. A Nemzeti Egység Pártja ............................................................................ 117
5.3. A Magyar Élet Pártja ................................................................................... 122
5.4. Keresztény Gazdasági és Szociális Párt ...................................................... 124
6. 6. Ellenzéki pártok ................................................................................................... 124
6.1. Baloldali ellenzéki pártok ........................................................................... 124
6.1.1. Szocialista pártok ............................................................................ 125
6.1.2. Liberális pártok ............................................................................... 125
6.1.3. Agrárpártok ..................................................................................... 126
6.2. Jobboldali ellenzéki pártok ......................................................................... 128
6.2.1. Fasiszta pártok ................................................................................ 130
6.2.2. A pártprogramok sajátosságai ......................................................... 134
7. 7. A pártok együttműködése, koalícióképessége ..................................................... 135
9. II. Parlamenti választások ................................................................................................. 138
1. 1. A politikai erők és a választójog .......................................................................... 138
iii
Parlamentarizmus Magyarországon
(1867-1944)
2. 2. A választások jogi szabályozása és változásai a korszakban ............................... 140

3. 3.A választási folyamat általános jellemzői ............................................................. 142
4. 4. Választási ciklusok, választási eredmények ........................................................ 148
4.1. Az 1920-as választások ............................................................................... 148
4.2. Az 1922-es választások ............................................................................... 152
4.3. Az 1926-os választások ............................................................................... 155
4.5. Az 1935-ös választások ............................................................................... 159
5. 5. A választások funkciói, jelentősége a korszakban ............................................... 169
10. III. Az országgyűlés ........................................................................................................ 174
1. 1. A parlamentáris rendszer alkotmányos tényezői (államfő, kormány, parlament) 174
2. 2. Államfő, kormány, parlament viszonya a politikai gyakorlatban. A politikai
döntéshozatal folyamata és fórumai ........................................................................... 181
3. 3. A nemzetgyűléstől az országgyűlésig .................................................................. 189
4. 4. A kétkamarás parlament alsóháza ........................................................................ 192
5. 5. A képviselőház származási és foglalkozási összetételének változásai a korszakban 194
6. 6. A parlament funkciói: törvényhozás, ellenőrzés, nyilvánosság ........................... 198
6.1. Törvényhozás .............................................................................................. 198
6.2. A kormány ellenőrzése ................................................................................ 200
6.3. Parlamenti nyilvánosság, parlament és nyilvánosság .................................. 201
7. 7. A Parlament belső működési rendje .................................................................... 203
8. 8. A felsőház ............................................................................................................ 205
8.1. A felsőház funkciói .................................................................................... 209
8.2. A felsőházi tagok szociológiai jellemzői ..................................................... 210
11. IV. Parlamentáris vagy autoriter rendszer? ..................................................................... 211
1. 1. A szakirodalom az autoriter politikai rendszerről ................................................ 220
2. 2. A Horthy-kori politikai rendszer típusa ............................................................... 223
A. Függelék .................................................................................................................................... 231
1. Táblázatok ........................................................................................................................ 231
2. A parlamenti és parlamenten kívüli pártok válogatott listája, 1867–1944 (a megalakulás időrendi
sorrendjében) ......................................................................................................................... 242
Irodalom ......................................................................................................................................... 246
iv
Az ELTE Jogi Kari Könyvsorozat
indulása elé
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara az értékmegőrzés és a hagyományteremtés
céljától vezérelve a jelen kötettel indít útjára egy új könyvsorozatot. Legfőbb értékeinket, azaz Karunk
oktatóinak és kutatóinak bel- és külföldön egyaránt méltán megbecsült szellemi alkotásait megőrizni – és
ugyanakkor hallgatóink számára minden szempontból elérhetővé tenni – tartozunk. A hagyományteremtés célja
pedig egyben annak a reménynek a kifejeződése, hogy a sorozat egyre bővülő kínálatával hű tükörképét fogja
adni annak a tudományos-oktatási minőségnek és sokszínűségnek, amely Egyetemünket és Karunkat jellemzi,
és amely elhivatottsággal szolgálja a jogásztársadalom minőségi utánpótlásának igényét.
A sorozat – az ELTE Jogi Karához való tudományos kötődést hangsúlyozni hivatott egységes külső megjelenése
mellett – tematikai és mennyiségi szempontok, valamint a várható érdeklődői kör alapján három alsorozatra
bomlik szét: A jelen mű ennek megfelelően az „ELTE Jogi Kari Tankönyvek” címmel induló sorozat nyitó
kötete. A mennyiségileg szerényebb, jegyzet típusú tananyagoknak a párhuzamosan induló „ELTE Jogi Kari
Jegyzetek” sorozat biztosít megjelenési fórumot. Végül a Karunkon születő, tananyagként is hasznosítható, de
elsősorban tudományos kutatási eredményeket megtestesítő művek (disszertációk, habilitációs munkák) az
„ELTE Jogi Kari Tudomány” elnevezésű sorozatban kapnak helyet.
Köszönet illeti az ELTE Eötvös Kiadót és személyesen Hunyady András ügyvezető urat is az egységes arculat
megtervezéséhez és a sorozat útnak indításához nyújtott segítségéért. A Kar köszönettel tartozik továbbá Gábor
Luca asszonynak, aki a kéziratok szakszerű gondozásával járult hozzá a sorozatok elindításához.
Bízom benne, hogy a sorozat Karunk oktatóin, a Karhoz kötődő szerzőkön és diákjainkon túl a jogásztársadalom
minden rétege számára a tanulás és a gondolatcsere minőségi fórumává válik.
A sorozatszerkesztő
Budapest, 2008. december 8.
v
Előszó
A könyv a parlamentarizmus három elemével: magával a parlamenttel, a politikai pártokkal és a képviselő-
választásokkal foglalkozik Magyarország történetének első polgári korszakaiban. Arra kerestük elsősorban a
választ, hogy Magyarországon a kiegyezéstől a második világháború befejeződéséig terjedő időszakban hogyan
működtek a politikai rendszer legfontosabb parlamentáris elemei, mi volt a szerveződésük forrása és alapelvei,
és az alkotmányos-jogi kereteket hogyan töltötte ki, érvényesítette a politikai gyakorlat.
A parlamentet, pártokat, választási folyamatokat nem elsősorban strukturálisan, statikus módon, hanem inkább a
politikai élet dinamikus és változó világában mutatjuk be. A választások számadatai, a parlamenti mandátumok
megoszlása, a parlament működési rendje, a pártok programjai lényeges mutatói a politikai rendszereknek, de
célunk volt egyúttal a sajátos magyar parlamenti rendszerek politikai logikájának, az azokat működtető politikai
szereplők politikafelfogásának a bemutatása a parlamentáris intézményekben cselekvésükön keresztül. Miért így
alakították ki ezeket, az intézményeket, mi volt velük a szándékuk, hogyan használták, milyen erőviszonyok
mellett és politikai harcok árán hozták létre és működtették, majd hogyan igyekeztek megvédeni vagy éppen
lerombolni, átalakítani a kialakult parlamentáris intézményeket? A politikai változások felmerült alternatívái, a
szűkebb vagy tágabb mozgástér, a politikai játékszabályok, a politikai kultúrák, a törvények és a szokások adta
keretek között végső soron milyenné formálták parlamentáris rendszereinket?
Olyan területeket is érint a munkánk, amelyek még hosszas, további kutatásokat igényelnek. A parlamenti viták,
a politikai döntéshozatal a parlamentben – és más fórumokon – nem esettanulmányként való, hanem összegző,
általánosító bemutatása, a politikai pártok belső élete, a választások elemzése regionálisan majd országos
méretekben nemcsak számszerűen, de az eredmények mögötti tartalmakat kutatva, a választói aktivitás,
magatartás rugóira is választ keresve – a felsorolást tovább bővíthetnénk a megismerésre váró területekkel –,
csupa olyan téma, ahol a vizsgálódásokat folytatni kell.
A történet- és politikatudományi irodalom mindezidáig nem foglalta egybe Magyarország múltbeli

parlamentáris intézményeit, ugyanakkor e korszakokról szóló munkák szinte mindegyike érinti persze a
parlamentet, a pártokat s a választásokat is, elsősorban leíró, kronologikus formában. A közjogi, alkotmány- és
államtörténeti munkák igen sokat foglalkoztak a parlament intézményével – saját tudományáguk megközelítési
módjával –, de általában nem vonták be a vizsgálatba a politikai pártokat és a választásokat. Történeti párt- és
választásszociológiai munkák alig vannak, a kérdéseket mindezidáig elsősorban párttörténetek tárgyalták, bár
ezek is a magyar politikai pártok egy szűk körét dolgozták csak fel.
Kötetünk nem politikai eseménytörténeti és nem szisztematikus intézménytörténeti munka. Feltételezi az olvasó
részéről a két korszak alapvető politikatörténeti eseményeinek ismeretét, az irodalomjegyzék tágabb témakörben
további tájékozódást tesz számára lehetővé. Jegyzeteket csak az idézeteknél és a (szám)adatok átvételénél
alkalmaztunk.
Munkánkat a politikatudományi és a történettudományi diszciplína ma még sajnálatosan ritka találkozásának

szántuk, reméljük, hogy a politikatudomány kérdésfelvetései új, eddig nem vagy csak kevéssé vagy másként
vizsgált területeit tárják fel múltunknak, és láthatóvá teszik a jelennel összekötő kapcsokat.
Köszönetet mondunk a könyv új, bővített és átdolgozott kiadása kéziratának nyomdai előkészítésében nyújtott
segítségért Schuck Ferencnének, Farkas Anikónak, a szerkesztési munkáért Gábor Lucának.
A szerzők
vi
I. rész - MAGYAR
PARLAMENTARIZMUS
AZ OSZTRÁK–MAGYAR
MONARCHIÁBAN (1867–1918)
Szabó Dániel

1. fejezet - I. A rendi képviselettől a
polgári parlamentarizmusig
A dualizmuskori parlamentarizmus, politikai pártok és választások megértéséhez mindenekelőtt azzal kell
tisztába jönnünk, hogy az itt kialakuló, s – ahogy majd látni fogjuk – részben továbbfejlődő rendszer mennyiben
különbözött a korábbi, az 1848 előtti struktúrától, működési mechanizmustól, s mennyiben voltak más típusúak
szereplői.
A határ egyértelműen 1848 és nem 1867. Az 1848. áprilisi törvények hozták az első és legmeghatározóbb
változást a jogi körülményekben, hogy ezután már ne rendi, hanem polgári, polgári parlamentarizmusról
beszélhessünk.
Kétségtelen, hogy a forradalom és szabadságharc másfél esztendeje után egy majdnem két évtizedes szünet
következett, ahol a politikai rendszer 1848 áprilisában átalakított elemei általában nem, bizonyos rövid
időszakokban pedig csak korlátozottan működtek. Csak 1867-tel folytatódhatott a történet hosszú távon,
bizonyos fokig új körülmények között és ezáltal az 1848-astól eltérő formákban.
Az 1848-as váltás mindenekelőtt a politika geográfiai területére vonatkozott. Itt nem pusztán arra gondolhatunk,
hogy az 1848-as törvények kimondták Erdélynek, azaz a Királyhágón túli területeknek Magyarországhoz
csatolását, mely terület három évszázadon át külön államtestet képezett, egy idő után a Habsburg Birodalom
keretei között. A politika földrajzi területének átalakulását jelentette 1867 után Magyarország és Horvát-
Szlavónia új, az 1868. évi XXX. törvénycikkben rendezett viszonya, aminek következtében Horvát-Szlavón-
Dalmátország (Dalmácia a valóságban nem tartozott az adott államtesthez, hanem az Osztrák Császárság egyik
„örökös” tartományát alkotta) saját országgyűlése küldött politikusokat a pesti képviselőházba, egységesítve a
már 1848-ban fennálló kettős típusú képviseletet, azaz a közvetlen magyarországit és a közvetett horvátországit.
Ugyanez a törvény Verőcze, Szerém és Pozsega megyéket Horvát-Szlavón-Dalmátországhoz csatolta, így 1868
után ezek képviselői is közvetve, a horvát száboron (országgyűlésen) keresztül kerültek a magyar parlamentbe.
Ezek a képviselők azonban csak olyan kérdéseknél rendelkeztek szavazati joggal, ami Horvátországra is
vonatkozott, így a magyarországi belpolitikai kérdésekben nem. Hangsúlyozni kell, hogy Fiume városa és
környéke nem Horvátországhoz, hanem közvetlenül Magyarországhoz tartozott. A határőrvidékek polgárosítása,
a határőrkerületeknek a magyar megyerendszerbe való beépítése az 1860-as évek végén és az 1870-es évek
elején szintén átalakította, az adott esetben kiterjesztette a magyar politika földrajzi hatókörét.
A leglényegesebb új vonás az volt, hogy létrejött a magyarországi országgyűlésnek felelős magyarországi

kormány. Ez egyben az uralkodói (abszolutista) jogok korlátozását is jelentette, mivel 1848 előtt a kormányzat
(az egész birodalomé, s a külön Magyarországra, illetve Erdélyre vonatkozó kormányzati szervek) pusztán az
uralkodónak voltak alárendelve, annak voltak felelősek.
A végrehajtó hatalomnak meghatározó része maradt az uralkodó, akinek koronázásához továbbra is szükség volt
az ún. koronázási eskü letételére, amelyben vállalta, hogy ezen funkcióját a magyarországi törvényekkel
összhangban, azaz alkotmányosan fogja gyakorolni.
Az uralkodó továbbra is több maradt, mint a végrehajtó hatalom meghatározó része: az ő joga volt az
országgyűlés által elfogadott törvények szentesítése, illetve elutasítása, ezáltal személyében mind 1848-ban,
mind 1867-től kezdődően összekapcsolódtak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom bizonyos funkciói.
Maga az uralkodó a végrehajtó hatalomhoz több szálon kapcsolódott, mindenekelőtt ő nevezte ki az

országgyűlésnek felelős miniszterelnököt, s ő hagyta jóvá a minisztérium (azaz a minisztertanács) összetételét.
1867-ben a király az 1848-asnál valamivel nagyobb jogkört kapott a minisztérium kinevezésében. Míg az 1848-
as megfogalmazás szerint a miniszterelnök miniszterekre vonatkozó javaslatát csak megerősíti, addig 1867 után
már ő nevezi ki a miniszterelnök előterjesztésére a minisztereket. Arról a jogszabályok nem rendelkeztek, hogy
kit nevezhet ki miniszterelnökké, de az országgyűlésnek felelős kormány léte azt tette természetessé és
praktikussá, hogy a képviselőház többségét kitevő politikai csoport egyik politikusa kapja ezt a feladatot,
máskülönben amint arra később kitérek, lehetetlenné vált volna a végrehajtó hatalom normális működése. A
korszakban végig azonban nem pusztán az uralkodó beszélt „kormányomról”, hanem a magyarországi
politikusok is az „Ő Felsége kormánya” kifejezést használták.
2
I. A rendi képviselettől a polgári
parlamentarizmusig
Ugyanakkor a miniszterelnöknek egyszerre kellett bírnia a „korona” s a „törvényhozás” bizalmát, (ez utóbbit a
korszak politikai szóhasználatában gyakran egyszerűen „nemzetnek” nevezték), nem maradhatott meg valaki
miniszterelnök, ha az uralkodó már nem tartotta elfogadhatónak. 1894-ben például Ferenc József le akarta
mondatni Wekerle Sándort az egyházpolitikai törvények keresztülerőszakolása miatt. Ezt a kormánypárt nyáron
még meg tudta akadályozni, Khuen-Héderváry Károly miniszterelnökké kinevezésével együtt, s rákényszerítette
az uralkodót Wekerle újbóli kinevezésére, de végül ugyanazon év decemberében az egyházpolitikai törvények
szentesítésének Wekerle lemondása lett az ára. Néha a képviselőház, gyakorlatilag a többségi párt és az
uralkodó „összecsapásában” az uralkodó az erősebb: a képviselőházban meggyengült Tisza Kálmánt 1878-ban
újra kinevezi miniszterelnökké, és ő az is marad még vagy tizenkét évig. Ugyancsak újra kinevezi Khuen-
Héderváry Károlyt 1903 nyarán, mikor hasonló okból lemond, de neki mennie kell pár hónappal később.
Néha, bár sokkal ritkábban, a magyarországi politikusok az erősebbek: 1903 júniusában hiába „designalja”
Ferenc József Tisza Istvánt miniszterelnökké, ő ekkor még nem tud kormányt alakítani, mivel akiket ő szeretne,
nem hajlandóak belépni kormányába, csatlakozni tervezett politikai magatartásához. Ugyanígy hiába bízza meg
az uralkodó 1909 végén és 1910 elején többször is Lukács Lászlót kormányalakítással, nem sikerül megfelelő
többséget szereznie egy esetleges kormánynak. Ugyanakkor a képviselőház tolerálja Khuen-Héderváry gróf
kisebbségi kormányát ezek után.
Az említett példán kívül kisebbségi kormány csak a világháború utolsó éveiben alakul „normálisan”, azaz
bizonyos képviselőházi bázissal és a többség belenyugvása mellett a korszakban: 1917-ben előbb Esterházy
Móric gróf, majd a kétszer már korábban is miniszterelnök Wekerle Sándor alakít kormányt.
Egyedül az úgynevezett koalíciós válság idején, 1905–1906-ban akad meg egy időre az alkufolyamat. Ekkor a
király nem hajlandó a választásokon győztes ellenzéki koalíció politikusainak, s főleg programjának kormányra
segítésére, egy ügyvezető kormányt nevez ki Fejérváry Géza báró vezetésével, aki a képviselőházi többség
egyértelmű elutasításával találkozik, s még tényleges tárgyalások sem folynak hosszú ideig a szemben álló felek
között. Az uralkodó „túlsúlyos” ha nem is helyzetét, de lehetőségeit mutatja, hogy 1906 tavaszára elkészül egy
terv a katonai rendkívüli állapotok magyarországi bevezetésére, arra az esetre, ha szokásos belpolitikai alkuval
nem rendeződne a válság. Az azonban a koalíció programjának öncsonkításával, s ezáltal a koalíciós kormány
kinevezésével megoldódik.
Ugyanakkor az uralkodó, korszakunkban 1867-től 1916-ig I. Ferenc József („Ausztriai Császár, Magyar, Cseh,
Dalmát, Horvát, Tót, Halics, Ladomért, Ráma, Szerb, Kun és Bolgár országok Apostoli, úgy Illyria, Jeruzsálem
stb. Királya, Ausztria Főhercege, Toscana és Krakó Nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Steyer, Korontán,
Krajna és Bukovina Hercege, Erdély Nagyfejedelme... stb.”, hogy csak címeinek egy részét soroljam fel), majd
1918-ig I. Károly (Ausztria császáraként IV. Károly) továbbra sem volt felelős az országgyűlésnek, rendeletei,
miniszterelnöki, miniszteri kinevezései azonban csak miniszteri ellenjegyzéssel voltak „alkotmányosak”, tehát
egy olyan személy láttamozásával, akit az országgyűlés politikailag is felelősségre vonhatott, aki az
országgyűlésnek volt felelős.
A törvényhozó hatalom is alapjaiban változott meg 1848-ban. Továbbra is kétkamarás országgyűlése volt az
országnak, melyben a felsőház, ahogy a korszakban nevezték, a főrendiház összetétele egészen 1885-ig
megfelelt az 1848 előtti főrendi tábláénak. Az alsóház, a korszak szóhasználatában a képviselőház azonban nem
követte a korábbi alsótábla mintáját, s ez alapvetően mutatta a rendi politizálásról a polgári politizálásra való
áttérést.
A különbség mindenekelőtt abban mutatkozott meg, hogy kik küldhettek képviselőket az alsóházba. 1848 előtt a
korszak gondolkodása szerint közösségek juttatták el követeiket a törvényhozásba. Ezek a közösségek
mindenekelőtt a megyékben szerveződött nemességet jelentették. Minden megye és hasonló funkciójú
közigazgatási egység (kerület, Erdélyben szék) nemesi közössége két követtel vett részt a diétán, egységenként
egy-egy szavazattal rendelkezvén. Őket egészítették ki a szabad királyi városok és a káptalanok követei
(összesen 2-2 személy), valamint a kiváltságolt prépostok és apátok stb. (1-1 képviselővel) ugyancsak egy
szavazattal. Az adott felfogásból következően teljesen mindegy volt, hogy egy-egy megyének (az egyszerűség
kedvéért használom ezt a kifejezést) mekkora volt a területe, hány nemesi jogú, nagykorú férfi lakott ott, illetve
rendelkezett ott birtokkal, nem is beszélve arról, hogy mekkora volt a lakosság száma: minden nemesi közösség
azonos jogokkal rendelkezett.
1848-tól már nem közösségek küldik képviselőiket az alsóházba, hanem személyek(választópolgárok), ezáltal,
mint arra később még visszatérek, az akárhogyan is értelmezett megyei közösségnek a funkciója csökkent, sőt
egyesek szerint elenyészett. Az, hogy az egyének megyénként szervezett választókerületekben adták le
szavazataikat, pusztán szervezeti s nem a politika lényegéhez tartozó tény volt. Sokkal fontosabb volt, hogy az
3
parlamentarizmusig
adott személyek nem valamiképpen privilegizáltak voltak, hanem maga a „nép”, azaz minden nagykorú férfi,
aki a korszak gondolkodása szerint „képes” volt politikai döntések önálló meghozatalára.
Mindennek megfelelően a képviselőküldés „technikája” is megváltozott. 1848-ig, formailag a közösségek saját

megfogalmazott politikai álláspontjukhoz kerestek követet, akinek kötelessége volt a közösség álláspontját
képviselni. Ha olyan kérdésben kellett a követnek állást foglalnia, amelyről a közösség korábban nem
nyilvánított véleményt, azaz nem szerepelt az ún. követutasításban, vissza kellett térni a közösséghez, a
nemesség megyei gyűléséhez és annak véleményét kikérni arról.
1848 után elvileg fordított volt a helyzet. Képviselőjelöltek léptek a választók elé, teljes személyiségüket
bemutatva, amelynek csak egyik összetevője volt a politikai álláspontjuk. A választók ennek alapján szavaztak
rájuk. Az országgyűlési ciklus végén eldönthették, hogy elégedettek voltak-e az illető tevékenységével: politikai
állásfoglalásaival, magatartásával stb., s ennek alapján újra képviselőjelöltté és képviselővé tették, vagy másnak
az ajánlatát fogadták el. Az országgyűlési időszak folyamán azonban a megválasztott képviselő szabadon
politizálhatott, ún. szabad mandátummal rendelkezett. A mandátum szabadsága olyan mérvű volt, hogy a
képviselők, akiknek jelöltkori ajánlatában egyre fontosabb szerepet játszott annak meghatározása, hogy mely
párthoz fognak csatlakozni, pártot is válthattak. Ezt a lépésüket általában választóikhoz intézett nyílt levélben,
esetleg választókerületük székhelyén tartott gyűlésen magyarázták meg. Igen ritkán fordult elő, hogy egy
képviselő valamely pártból való kilépése és egy más pártba való belépése esetén lemondott mandátumáról s
ugyanott újraválasztatta magát.
1848 mint cezúra igen fontos volt az uralkodói jogok és az állami önállóság szempontjából. 1867, azaz a
kiegyezés újabb változást hozott. A két időpontban nem egyformán rendezték és értékelték Magyarországnak a
Habsburg Birodalmon belül elfoglalt helyét. Ha az 1848-as minisztériumot vizsgáljuk, látjuk, hogy „teljes”
minisztériumról van szó. 1867-ben azonban a közvetlenül az országgyűlésnek felelős minisztérium nem volt
teljes, ami a Monarchia dualista berendezkedéséből adódott.
Az mind 1848-ban, mind 1867-ben egyértelmű volt, hogy Magyarország (az egyszerűség kedvéért használom
ezt a kifejezést beleértve Horvát-Szlavón-Dalmátországot is, a korszakban használt Magyar Birodalom, vagy a
magyar korona országai, Magyar Királyság stb. kifejezések ugyanis egyrészt túl hosszúak, másrészt félreérthető
konnotációval bírnak) nem része az Osztrák Császárságnak, azonban a két ország viszonya és ezzel szoros
összefüggésben az uralkodói jogok különbözőek voltak.
Az 1867. évi XII. törvénycikk és ennek lajtántúli megfelelője, az ún. decemberi alkotmány egy speciális állam-,
illetve birodalmi struktúrát képezett le, amelyben bizonyos ügyek nem voltak alárendelve közvetlenül sem a
magyar, sem az örökös tartományok országgyűlésének. Ennek kettős oka volt: egyrészt az uralkodó bizonyos
döntési jogköröket részben vagy egészében magának akart fenntartani, másrészt a kiegyezést létrehozó magyar
politikusok, de ellenzékük is – hogy a magyar rész önállósága minél teljesebben megmaradjon – olyan közjogi
(a két terület kapcsolatát meghatározó) rendszerre törekedett, amelynek nincs központi országgyűlése (azaz
teljes birodalmi gyűlése). Így egy olyan intézményi rendszer jött létre, amely nem tartalmazott közös
törvényhozói hatalmat, ugyanakkor valamiféle közös végrehajtói hatalommal rendelkezett.
Kétségtelen, hogy a két elkülönült országgyűlésnek, a magyarországinak és az örökös tartományokénak volt

egyfajta közös intézménye, és ez nem volt más, mint a két országgyűlés által választott közösügyi bizottságok,
más néven delegációk rendszere. A delegációk jogköre alapvetően a közös költségvetés elfogadására terjedt ki.
Működési mechanizmusukat úgy alakították ki, hogy még csak ne is emlékeztessenek valamilyen birodalmi
gyűlésre: külön tárgyalták meg ugyanazon kérdéseket, álláspontjaikat írásban közölték egymással, s ha nem
tudtak közös nevezőre jutni, akkor és csak akkor ültek össze egy közös szavazási ülésre (ahol már vitára nem
kerülhetett sor). A két fél közjogi felfogásának különbözőségét jelzi, hogy míg a magyarok delegációs
döntésekről, addig a lajtántúli szabályozás delegációs törvényhozásról beszél. Kétségtelen, hogy a delegáció
döntése, azaz a közös költségvetés csak akkor emelkedett törvényerőre, ha a két fél saját törvényhozása saját
költségvetési törvényében elfogadta azt. Ugyanakkor az is igaz, hogy az egyes képviselőházak csak arról
dönthettek, hogy elfogadják-e vagy elvetik a delegációs döntést, változtatni nem tudtak rajta.
Hogy a közös végrehajtó hatalom mennyiben az uralkodói privilegizált jogok érvényesítésének eszköze, azaz
mennyiben politikai hatalom is egyben, vagy mennyiben pusztán igazgatási szerv, az ún. dualista korszak
állandó vitakérdése volt.
Miben állt ez az elkülönült központi vagy közös végrehajtó hatalom? Létét mindenekelőtt a Habsburg
Birodalom közös védelmével indokolták, ennek megfelelően a hadügyek és a külügyek, s mivel ezeknek
financiális követelményei is vannak, az ezekre vonatkozó pénzügyeknek a közös irányítását jelentette. Ezek
4
parlamentarizmusig
intézésére jött létre a közös – a lajtántúli szóhasználatban hosszú ideig birodalminak nevezett –
külügyminisztérium, hadügyminisztérium és pénzügyminisztérium.
Ezeknek függése az uralkodótól, felelősségük a két állam – lajtántúli fogalommal: két birodalomrész –
országgyűlésének különböző volt.
Ha nem fontossági, hanem a fenti szempontot veszem alapul, akkor elsőként a közös hadügyet kell említenem.
Erről a kiegyezési törvény a következőképpen rendelkezett „Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos
fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes
hadsereg kiegészítő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, Ő Felsége által
intézendőnek ismertetik el.” Ennek megfelelően a két országgyűlésnek csak a költségvetésen keresztül lehetett
befolyásolási lehetősége a Monarchia hadügyeire. Kiegészítette mindezt az, hogy a véderő nagyságáról, a
szolgálati időről stb. tízévente törvény született mindkét országgyűlésben, s az országgyűléseknek évente
engedélyezniük kellett az azévi újoncok behívását.
A közös pénzügyminiszter kontrolljára is hasonló lehetőség adódott a költségvetésen keresztül, amennyiben

ennek elkészítését külön politikai tevékenységnek is tekintjük. A közös pénzügyminiszter később újabb
feladatot is kapott: az 1878-ban okkupált Bosznia-Hercegovina polgári kormányzatának lett legfelsőbb szintű
felelőse.
A közös külpolitikára vonatkozóan a kiegyezési törvény a következőképpen fogalmazott: „...a birodalom

diplomaticai és kereskedelmi képviseltetése a külföld irányában és a nemzetközi szerződések tekintetében
fölmerülhető intézkedések, mindkét fél ministeriumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett, a közös
külügyminister teendői közé tartoznak. A nemzetközi szerződéseket mindenik ministerium saját
törvényhozásával közli.” Tehát a két miniszterelnök egyetértése kellett a külpolitikai lépésekhez, s ők
parlamenti kontroll alatt álltak. A nemzetközi szerződéseket pedig mindkét törvényhozásnak be kellett
cikkelyeznie, tehát itt is megvalósult a parlamenti ellenőrzés.
Mindezek mellett a közös miniszterek kötelesek voltak tevékenységükről a delegációknak, tehát parlamenti
bizottságoknak beszámolni, amely „alkotmánysértés” esetén felelősségre is vonhatta őket.
Az egész politikai intézményrendszer arra épült, hogy a benne részt vevő intézmények (és személyek) akarják és
érdekeltek annak fenntartásában, s ezért a sikerre törekedve vesznek részt az alkufolyamatokban, amelyek az
egészet átszőtték.
Egyértelmű volt, hogy a képviselőházban a választásokon többséget szerzett párt határozza meg a politikát,
tagjainak azonban állandóan alkufolyamatokba kellett bocsátkozniuk, mivel a többség elvesztése felfogásuk
szerint kormányozhatatlansághoz vezet. Így már a dualizmus korszakának kezdetén egyfajta kompromisszum
jött létre a kormányzó párt (a Deák-párt) liberális és konzervatív tagjai között, s együttmaradásuk csak addig állt
fenn, amíg nem vált bizonyossá, hogy a közjogi rendszer (azaz a dualizmus) ezen összefogás nélkül is
fennmarad. Ugyanígy egyfajta alkufolyamat zajlott le a kormányzó párton belül, illetve – mint már említettem
és később is kitérek rá – az adott párt és az uralkodó között a miniszterelnök személyét illetően.
Maga a képviselőházi tárgyalás is formálisan alkunak nevezhető, amelynek során a kormányjavaslatokhoz meg
kellett szerezni a többség támogatását. A korszak nagy részében nem volt szükség az ellenzéki pártok
támogatására, de speciális helyzetekben – például az egyházpolitikai törvények elfogadtatásánál, amikor a
kormánypárt egy része szembekerült a javaslatokkal – szükség lehetett az ellenzéki szavazatokra is.
A dualizmuskori magyarországi képviselőháznak (de tulajdonképpen ausztriainak is) egyik jellemzője volt az
obstrukció, az a helyzet, amikor az ellenzék időhúzással – hosszú beszédekkel vagy a házszabályok bizonyos
paragrafusainak „kihasználásával” – akár alapvető törvények elfogadását is megakadályozhatta. Ezekben az
esetekben került előtérbe a kormány és az ellenzék, a kormánypárt és az ellenzéki pártok alkuja, mint például
Thaly-féle béke. 1904. március 10-én Thaly Kálmán függetlenségi képviselő javaslatára az ellenzék felhagyott
az obstrukcióval, amellyel addig megakadályozta az évi újoncjutalék megszavazását, Tisza István
miniszterelnök ugyanakkor visszavonta a házszabály-revízióra vonatkozó javaslatot, amely lehetetlenné tette
volna az obstrukciót. Ilyen jellegű kormány(párti)-ellenzéki alkura épült az Apponyi vezette Nemzeti Párt
katonai politikája is az 1890-es évektől, amennyiben az új véderőtörvények, létszám- és költségemelési
javaslatok elfogadását a hadseregen belüli magyar jelleg megjelenítésétől avagy növelésétől tették függővé. Az
ilyen ellenzéki-kormánypárti alku általában ideiglenes jellegű volt, s hosszú távra nem tette lehetővé a rendszer
normális működését. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a választásokon kisebbségben maradt politikusok és/vagy
5
parlamentarizmusig
pártok az egész politikai szisztéma alkura épülését figyelembe véve kíséreltek meg maguknak hasonló
alkupozíciót kiharcolni, ami az esetek többségében sikertelen volt.
A képviselőház és a főrendiház közötti állandó alkufolyamat lehetőségét az biztosította, hogy az utóbbinak joga
volt visszautasítani a választott politikusok által elfogadott törvényeket, s tulajdonképpen meg kellett egyeznie a
két háznak ahhoz, hogy egy országgyűlési határozat (legyen az törvény, avagy más) megszülethessék. Mint
később még utalok rá, a főrendiház nem túl gyakran élt demonstratíve az adott alkulehetőséggel.
A törvényhozás elemének tekinthető bizonyos tekintetben maga az uralkodó is, elvégre a mindkét ház által
elfogadott törvényjavaslatok csak az ő szentesítésével emelkedtek törvényerőre. Így a rendszerbe eleve beépült,
avagy beépült volna az uralkodóval való rendszeres, az elfogadott törvényekről folytatott vita, alku.
Ennek megakadályozására született meg osztrák példára az 1867. március 17-i minisztertanácson a határozat
„Azon ügyletekről, melyek miniszteri ellenjegyzéssel ellátandó végelhatározás végett ő felségéhez
terjesztendők”, amelynek 12. paragrafusa volt az ún. előszentesítési jog: „Törvényjavaslatok, országgyűlési
előterjesztések, országgyűlési bemutatásuk előtt, vagy ezeket pótló lényegesebb id. [e vonatkozó] rendelvények
tervezetei.”1 Ez mindenképpen erősítette a rendszer abszolutista elemeit, hiszen a kormány(párt) számára
lehetetlenné tette, hogy olyan törvény-előterjesztésekkel éljen a törvényhozásban, amellyel az uralkodó nem
értett egyet. Ugyanakkor az alkufolyamatot sem zárta ki, most azonban ez megelőzte, nem pedig követte a
törvények elfogadását. Ezzel a korábban egyértelműen manifeszt alkufolyamat belsővé, „titkossá” vált: elvégre
az, hogy az uralkodó szentesít-e egy törvényt avagy nem, mindenki számára látható volt, az viszont kevésbé volt
nyilvános, hogy a kormánnyal való tárgyalásokon engedélyezi-e egy törvény beterjesztését. Az előszentesítési
rendszernek ugyanakkor az is következménye volt, hogy az uralkodónak gyakorlatilag nem volt lehetősége a
szentesítés megtagadására. Még így is sor került azonban a szentesítéssel összekapcsolt alkufolyamatokra,
például az egyházpolitikai törvények kapcsán, amikor az „előszentesítés” csak elvi engedély és nem a
törvényjavaslat konkrét szövegének jóváhagyása volt. Hangsúlyoznom kell, ugyanakkor, hogy éppen mivel az
„előszentesítési jog” titkos volt, az egyes képviselőknek (kormánypártiaknak és ellenzékieknek) joga és
lehetősége is maradt arra, hogy törvényjavaslatokat terjesszenek elő. Igaz, ilyen kormány- (illetve uralkodói)
engedély nélküli törvényjavaslat szövegének tárgyalására a korszakban nem került sor.
Az egész közjogi rendszerbe többszörösen is bekódolták az alkufolyamatokat. Mindenekelőtt, de nem

kizárólagosan a két ország, birodalomrész kapcsolatába. Egészen nyilvánvaló volt, hogy amíg a két delegáció
meg nem egyezett, addig nem volt az Osztrák–Magyar Monarchiának költségvetése, nem működtethette
hadseregét, külügyi és egész központi apparátusát. Ebben az évenkénti alkufolyamatban egyaránt meg kellett
egyeznie a két delegációnak és a közös apparátusnak, s így implicite az uralkodónak is a két országgyűléssel.
Azt, hogy az egész delegacionális rendszer a „kötelező megegyezésre” épült, kiválóan mutatja a kiegyezési
törvény. Ez ugyanis nem adott más lehetőséget az éves költségvetés elfogadására, mint a két közösügyi
bizottság megegyezését, ennek hiányában pedig szavazással való döntést a közös ülésen. Ha nem volt egyik
álláspontnak sem többsége, akkor nem volt költségvetés, tehát a rendszer működésképtelenné vált. Ugyanez a
törvény egy másik fontos kérdés – a két ország milyen arányban járuljon hozzá a közös költségekhez –
eldöntéséről is rendelkezett. Ha a speciális ún. kvótabizottságok nem jutnak megegyezésre „mindenik félnek
véleménye mind a két országgyűlésnek elébe terjesztetik. Ha pedig a két országgyűlés nem tudna egymással
kiegyezni: akkor a kérdést, az előterjesztett adatok alapján, Ő Felsége fogja eldönteni.”
Az évenkénti normális költségvetési alkufolyamatokhoz járultak a tízévenkénti alkuk, részben a közös, részben
a közösen kezelendő ügyekkel kapcsolatosan. A véderőre vonatkozó megegyezéseket tízévente meg kellett
újítani, azaz a hadseregre, hadseregfejlesztésre vonatkozólag meg kellett egyeznie a három hatalmi faktornak.
Az 1889-es nagy véderővita első fázisában az ellenzék és maga a kormánypárt egy része is azt kifogásolta, hogy
az új törvényjavaslat éppen ezt a kötelező tízévenkénti alkut akarta „megspórolni”.
Ugyanígy, maradva a közös ügyeknél, tízévente meg kellett egyeznie a két országnak arról, hogy milyen
arányban járulnak hozzá a közös költségek viseléséhez. A kvótáról folytatott alku kizárólag a két ország ügye
volt, s mint utaltam rá csak meg nem egyezés esetén kapcsolódott be az uralkodó, formailag a központi
apparátusnak ezen alkuhoz nem volt köze.
A közösen kezelendő ügyeknél az ún. gazdasági kiegyezést kellett tízévente megújítani, azaz a két országnak,
birodalomrésznek megegyeznie, hogy milyen gazdasági pénzügyi, vám stb. feltételek mellett fognak
együttműködni a következő évtizedben.
1
Iványi: Magyar minisztertanácsi… 532. o.
6
parlamentarizmusig
Az egész rendszer normális működéséhez elengedhetetlen volt mindezen alkufolyamatok sikeres lezárása.
Voltak törekvések a kialakított konstrukció ezen jellegének megváltoztatására, mindenekelőtt a dualizmus

korszakának későbbi évtizedeiben. Gondolok itt mindenekelőtt az 1889-es új véderőjavaslatra, melynek
szövegéből, mint említettem, kimaradt a kötelező tízévenkénti újratárgyalás, vagy a századforduló utáni
gazdasági kiegyezéssel kapcsolatos elképzelésekre, ahol a kötelező újratárgyalás esetleg húszévenkénti
határidőre emelése merült fel. Mindezek azt mutatták, hogy a rendszer alapvető működésébe homokszemek
kerültek, s kísérletek történtek egy az alku által meg-nem rázkódtatott, tulajdonképpen a rendszer lényegét
kiszűrő struktúra kialakítására.
Nem feledkezhetünk meg a magyar parlament legfontosabbnak tartott alkupozíciójáról, az éves költségvetés,
zárszámadás elfogadásáról, s az újoncok behívásának évenkénti engedélyezéséről. Kétségtelen, hogy a
századforduló idején kiderült, hogy az ex-lex, azaz a költségvetés nélküli állapot nem vonja magával azonnal a
rendszer összeomlását, de mint az 1905–1906-os válság mutatta, hosszabb távon a rendszer nem működhet
költségvetés és katonai behívás nélkül.
7
2. fejezet - II. A politika fő
törésvonalai
1. 1. A közjogi kérdés
A dualizmus időszakának meghatározó politikai törésvonala végig az ún. közjogi kérdés volt. Az ehhez való
viszony határozta meg a legtöbb magyar párt alakulását és programját, vagy legalábbis elkerülhetetlen volt az
adott kérdésben való állásfoglalás ahhoz, hogy egy valamennyire is stabil, életképes párt alakulhasson.
A „közjog” kifejezés a korszakban az államjogi berendezkedés, az országról való gondolkodás egészét felölelte,
sokszor egyszerűen a magánjoghoz nem tartozó jogágakat értették alatta. Törésvonalként itt, a korabeli
politikusokhoz hasonlóan, alapvetően úgy értelmezem, hogy az egyes politikai csoportok milyen viszonyt
képzeltek el az uralkodóval és a központi, úgynevezett közös kormányzattal, és milyen viszonyt az Osztrák–
Magyar Monarchia másik államával, Ausztriával (Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országokkal, avagy az
örökös tartományokkal).
A törésvonal egyik oldalán állók, a kiegyezés megkötésekor úgy vélték, hogy az adott megegyezéssel létrejövő
államjogi konstrukció a maximum, amit az adott helyzetben el lehet érni: a birodalom közös védelmének, ebből
következően közös külpolitikájának összeigazítása a magyar önállósággal ekkor, az 1860-as évek közepén csak
a rendszer abszolutista vonásainak adott szintjén, s a két állam egymáshoz való viszonyának adott struktúrájában
megvalósítható. Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy, ha nem megfelelő módon működik, az adott rendszer
valamiféle továbbfejlesztése nemcsak elképzelhető, de szükséges is. Leegyszerűsítve, ezt az álláspontot
képviselte a korszak legtöbb kormánypártja: 1875-ig a Deák-párt, 1875-től 1905-ig a Szabadelvű Párt, s 1910-
től a Nemzeti Munkapárt.
A törésvonal másik oldalán állók nem fogadták el a közös birodalmat, ők az ország és lakosai, azaz a nemzet
számára egyedül az önálló magyar állam létrehozását tekintették megoldásnak. Kezdetben kimondottan-
kimondatlanul az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozathoz nyúltak vissza, később, 1872-től többségük, az adott
irányzat pártján belüli hosszú vita után, elfogadta a perszonáluniós variációt, tehát azt, hogy a két állam között
az uralkodó személye az egyetlen összekötő kapocs. A perszonáluniós álláspont mindenképpen kompromisszum
volt, aminek következtében Kossuth Lajos olaszországi emigrációjából még a korábbiaknál is erősebben
hangsúlyozta, hogy ő a teljes függetlenséget követelő álláspontja miatt nem tud egészen azonosulni egyetlen
magyarországi párttal sem. A kossuthi álláspont nyilvános képviselete büntetőjogi szankciót vont maga után.
A magyar politikusok emlékezetében hosszú ideig megmaradt Kossuth váci levelének közlése kapcsán
keletkezett bírósági ügy. 1867-ben Kossuth Lajost a Pest megyei Vác választókerülete egyhangúlag képviselővé
választotta. A kormányzó a mandátumot nem fogadta el, s indokai között szerepelt: „Én az osztrák ház uralmát
hazám függetlenségével s önállóságával incompatibilisnek hiszem.”1 Még a perszonáluniót is egyértelműen
elutasító levél közlése miatt, Kossuth távollétében a levelet közlő Magyar Újság szerkesztőjét, Böszörményi
Lászlót ítélték egyéves államfogházra, ahol tüdőbaja következtében 1869-ben, pár nappal képviselővé választása
után meghalt.
Végig a korszakban létezett egy „köztes” álláspont is. 1875-ig, a Balközép párt működése idején, ennek
képviselői azt állították, hogy a kiegyezést meg kell(ett) kötni, a Pragmatica Sanctióra épülő közös védelem elve
helyes, de a megvalósítás módozatai Magyarország számára rosszak, magukban hordozzák az ország Habsburg
Birodalomban való feloldódásának veszélyét. Később elfogadták a kiegyezés formáját is, csak annak a
kormánypárt és az uralkodó által adott értelmezésével vitatkoztak.
A korszak és a történetírás szótára a kiegyezést elfogadó és a kiegyezést elutasító pártokat, csoportokat, illetve
politikusokat 67-eseknek, illetve 48-asoknak nevezte. Lévén az egyik hivatkozási alapja az 1867:XII. tc., míg a
másiké az 1848-as ún. áprilisi törvények voltak. Hangsúlyozni kell, hogy a 67-esnek nevezett politikai irányok
legtöbbjének önértékelésében az adott kettősség nem így jelentkezett, a liberális 67-esek magukat tekintették az
1848-as forradalom igazi örökösének, az általuk létrehozott és működtetett kiegyezéses rendszert pedig az
áprilisi törvények egyenes folytatásának.
1
Révész: A sajtószabadság érvényesülése… 185. o.
8
II. A politika fő törésvonalai
A kiegyezéssel radikálisan szembenállók a közjogi ellenzékiséget kezdetben nem részletezték, tematizálták. A

köztes csoport kimondta, hogy milyen kiegyezéses rendszert akar: olyat, amelyben „Magyarország semmi más
nemzetnek vagy országnak alá nem vetett szabad és független ország”.2 Ehhez meg kell szüntetni a közös
minisztériumokat, a delegáció intézményét, s létrehozni a magyar hadsereget, megvalósítani az ország pénz- és
kereskedelmi ügyeinek függetlenségét és biztosítani „Magyarország törvényes függetlenségének”3 diplomáciai
elismerését.
Amikor az 1870-es évek közepén nyilvánvalóvá vált, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem egy átmeneti
államalakulat, hogy felbomlására a közeljövőben nem lehet számítani, akkor a közjogi kérdések két irányban
váltak koncentrálódtak.
Egyrészt megjelent a politikai programokban és a politikai vitákban az „eddig, s ne tovább” típusú követelés. A
kiegyezést elutasító, célkitűzéseikben a perszonáluniós független magyar állam követelését megfogalmazó
pártok az adott rendszert csak átmenetinek tekintették, de úgy vélték, hogy a majd egykor bekövetkező
függetlenséget akadályozná, ha a bécsi központi kormányszervek súlya, befolyása növekedne, másrészt a
politikai küzdelemben kiváló lehetőséget nyújt az ilyen érvelés a budapesti kormány és kormánypárt
lejáratására, annak hangsúlyozására, hogy a támadott politikai erő még saját hirdetett célkitűzéseinek sem felel
meg.
A magukat a kiegyezés talaján állónak tételező ellenzéki pártok pedig a mindennapi politikai taktikában
ugyanígy használva a követelést a Monarchia hosszú távú berendezkedését akarták a saját 67-es értelmezésük
szerint megvalósítani.
A két tendencia gyakran találkozott. Egyes kérdésekben bizonyos időpontokban szinte nem is volt elkülöníthető,
hogy egy követelés a magyar állam súlyát szeretné az Osztrák–Magyar Monarchián belül növelni, vagy
bizonyos intézmények kialakításával/átalakításával a majd bekövetkező függetlenséget előkészíteni.
Sorba véve az intézményeket a hatalmi hierarchia csúcsától kezdve, az első ilyen megerősítő, átalakító követelés
az uralkodói udvartartásra vonatkozott. Magát a királyi udvartartást már a kiegyezés sem tekintette közös
ügynek, ennek költségeit külön a magyar költségvetés keretében fogadta el. Az uralkodónak (és feleségének)
külön magyar udvartartása volt magyar zászlósurakból, s a különállást – tulajdonképpen az állami különállás
egyfajta szimbólumaként – csak megerősítette az a 1893-as legfelsőbb rendelet, mely szerint „az udvar körében
előforduló minden ünnepélyes alkalmakkor, melyek a magyar korona országait mint közjogi cselekmények
érdeklik, az udvari főbb szolgálat teljesítésével kizárólag a magyar zászlósurak bízatnak meg.”4
A Budapesten lévő önálló magyar királyi udvartartás politikai pártprogramban való megjelenésével először az
1880-as évek elején találkozunk, a kiegyezésellenes függetlenségi politikai tendencia ún. Ugron-csoportjának
dokumentumában. Ez az a pillanat, amikor először fogalmazódik meg egy sor területen az a politikai taktika,
mely szerint a végső cél a kiegyezés eltörlése és hogy Magyarország maximum perszonálunióval legyen
összekötve Ausztriával. Ennek eléréséhez pedig nem elégséges e követelés állandó hangsúlyozása, hanem a kis
lépések politikáját is alkalmazni kell. Azt, hogy az adott követelés nem ellentétes a kiegyezés vállalásával, jól
mutatja, hogy hangsúlyozottan nemcsak a 48-as irányzat programszerű dokumentumaiban, hanem a magukat a
közjogi alapon állók programjaiban is megjelent, mint a dualista állam dualista jellegének biztosítéka és
bizonyítéka. Ugyanakkor nem véletlen, hogy az említett, korábban 67-es csoportok vagy legalábbis tagjaik
túlnyomó többsége a korszak végén már egy magát 48-asnak valló párt soraiban találhatóak, ami a politikai elit
álláspont – vagy legalábbis hangulatváltozását, s egyben az egész függetlenségi tendencia politikai változását
tükrözi. Az Apponyi Albert vezette Nemzeti Pártnál programszerűen 1892-ben jelent meg a kérdés.
Kijelentették: „Az udvartartásban a magyar királyi korona önállóságának nyoma sincs; sőt a magyar udvari
méltóságok – amelyek többnyire üres czímekké lettek – egyes esetekben a magyar közjog előtt ismeretlen
udvari hivataloknak segédhivatalaivá alacsonyíttatnak le”.5 Ugyanezt fogalmazta meg az 1903-ban alakult Új
Párt, egy a kiegyezés talaján álló, de erősen közjogi kritikát gyakorló, egyébként elég rövid ideig létező
pártcsoport, mikor célkitűzésként leszögezte: „Felséges Uralkodónk és családja iránt a bizalom, szeretet és
ragaszkodás ápolását, a mennyire lehet, még az eddiginél is nagyobb bensőséggel. Ennek előmozdítása végett
kívánjuk a paritásnak megfelelő magyar udvartartást. A trón iránti hűség szorosan hozzátartozik nemzeti
politikánkhoz; az a nemzeti nagyság, melyre mi törekszünk, csak nemzet és királya közötti együttérzés által
érhető el. De ezt az együttérzést nem az újabb időben lábra kapott, a korona és nemzet közötti bizalmat
2
Mérei: A magyar polgári… 68. o.
3
Uo. 71. o.
4
A Pallas… 476. o.
5
9
lassanként aláásó hiperlojalitás által kívánjuk elérni, hanem a korona egyenes, őszinte felvilágosítására törekvő
politikával.”6
Az önálló diplomáciai elismerés talán még nem, de az önálló diplomáciai képviselet már ellentmondott a
rendszer alapját képező közös védelem, közös külügy koncepciójának. Ugyanazok a pártok, amelyek vagy a
végső célhoz vezető eszközként, vagy a paritás érdekében a budapesti állandó magyar udvartartást követelték, a
Monarchia külképviseleteinél a magyar jelleg fokozottabb reprezentálását, a címer és zászló használatát
szerették volna elérni. Ezen a téren is jelentkezik az a gondolat, amely átszövi a dualizmus egész rendszerét:
egy-egy apparátusban a személyek azt a politikai érdeket (is) képviselik, amely eredeti országuké (nemzetüké).
Ennek megfelelően fogalmazódott meg a követelés, hogy olyan diplomácia kell, amely mind a két állam önálló
állami létét kifelé híven képviseli (Új Párt), s addig is, míg az önálló külügyi képviselet meg nem valósítható, a
magyar érdekeknek a diplomáciában és a diplomáciai karban való érvényesítését egy magyar diplomata iskola, a
„Keleti Akadémia” létesítésével, s külön magyar kereskedelmi konzulátusok útján kell biztosítani.
A közjogi problematika legneuralgikusabb pontja a kiegyezési törvény megszületésétől kezdve az ún. közös
hadsereg kérdése volt. „Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi
az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes
vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, Ő Felsége által intézendőnek ismertetik el.” A már
idézett szöveg egyszerre egy- és kétértelmű.
Egyértelmű abban a tekintetben, hogy Ferenc József a hadsereg kérdésébe senkinek nem enged beleszólást,
kivonva azt az alkotmányos kontroll alól. Bár a kiegyezési törvény alábbi paragrafusa bizonyos vétójogokat
biztosított: „De a magyar hadseregnek, időnkinti kiegészítését s az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás
föltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, ugyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető
intézkedéseket, az eddigi törvények alapján, mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében, az ország
magának tartja fenn.” A legnagyobb közös apparátusra, a hadseregre vonatkozóan teljes, abszolút volt tehát az
uralkodó jogköre, a magyar törvényhozás csak a véderőről hozott, tízévente megújítandó törvénnyel, az
évenkénti újoncmegajánlással (tehát a tízévenként meghatározott éves újonckvóta behívásának
engedélyezésével) s természetesen a delegáción keresztül a hadsereg költségvetésének elfogadásával tudott csak
befolyást gyakorolni.
Kétértelműek ugyanakkor a kiegyezési törvény fent idézett szakaszának az összes hadsereg kiegészítő részét
képező magyar hadseregre vonatkozó megállapításai. Nem az 1868-ban létrehozott honvédségről van itt szó,
amely a magyar honvédelmi miniszternek volt alárendelve és nem képezte a közös/összes hadsereg részét – s
melynek túloldali megfelelője a Landwehr volt –, hanem arról a közjogi elvről, hogy látensen létezik egy
magyar hadsereg.
A probléma legalább kettős: egyrészt a dualista rendszer leginkább abszolutista módon kezelt intézményéről van
szó, amelyet a legnagyobb mértékben vontak ki a parlamenti, alkotmányos ellenőrzés alól, másrészt egy olyan
közös intézményről, amellyel szemben eleve, nem utolsósorban az 1848–1849-es tapasztalatok alapján, a
magyarok ellenérzéssel viseltettek. Ráadásul a közös hadsereg vezényleti nyelve a német volt, szimbólumai
pedig az uralkodó szimbólumai, amelyek megegyeznek a dualista struktúrában lévő másik állam, az Osztrák
Császárság szimbólumaival (zászlószínek, a Gotterhalte, a császári ház himnusza stb.). Ugyanakkor az idegen
egyben konkurensként jelent meg. A hadsereg tisztikarában nem volt arányos a magyarországi honosok
képviselete, nem beszélve a magyar anyanyelvűekről, ami a jelzett idegenségnek egyrészt következménye,
másrészt fokozója lehetett.
A közjogi ellenzék programjának végig a korszakban meghatározó eleme volt a teljes elutasítás, az önálló
Magyarországhoz önálló magyar hadsereget társító álláspont. A már jelzett tematizáltság az 1870-es és 1880-as
évek fordulóján itt is megjelent. 1881-es programjában Ugron Gábor csoportja így fogalmazott: „Külön
hadsereg nélkül jövendőnk nem saját, hanem Ausztria sorsától van függővé téve, Magyarország homlokáról az
államiság legfeltűnőbb jellege hiányzik és alkotmányunk a hatalommal szemben nélkülözi az erő biztosítékát. A
külön magyar hadsereget megrázkódás nélkül lépcsőzetesen akarjuk kibontakoztatni a fennálló rossz és
kárhozatos rendszer szervezetéből.
E czélból indítványozni fogjuk a magyar ezredekben a magyar vezényszót és a külön tiszti előléptetést, az
ezredeknek toborzási kerületükben területi osztályonként leendő elhelyezését, a katonai szolgálat idejének
leszállítását, magyar tiszti akadémia felállítását s a kadet iskoláknak bűnügyekben a polgári bíróság alá vetését,
6
Uo. 122. o.
10
a közös hadsereg hazánkban levő testületeinek és közigazgatásának a honvédelmi miniszter alá való
áthelyezését és végül a honvédségnek vezérkarral és tüzérséggel leendő felszerelését.” 7
Tehát újfent megjelent egy követeléstípus, a „felkészülés a függetlenségre” program keretében. A magukat 67-
esnek valló pártoknál az ilyen jellegű követelések már nem a „függetlenség előkészítése” jelszó, hanem a
valóságos dualizmus, a Monarchián belüli súly megerősítése jegyében születtek.
A Monarchiában a hadsereg mindemellett a társadalomtól elkülönült testként létezett. Számos visszaemlékezés

és a korabeli sajtó is tele volt olyan történetekkel, amelyek azt példázták, hogy a közös tisztikar egy sajátos
kaszthoz tartozóként viselkedett a polgári lakossággal szemben. Ennek egyik leglátványosabb megjelenési
formája a tartalékos tiszteken keresztül a polgári társadalomra is rákényszerített speciális becsületkódexük volt.
Nem lehet véletlen, hogy az említett 1881-es program megfogalmazói között ott volt az a Bartha Miklós, akit az
előző évben sebesítettek meg közös tisztek, mert nem volt hajlandó elégtételt nyújtani nekik azért a kiképzést
bíráló újságcikkéért, amelyben magyarellenesnek és embertelennek nevezte őket. A hadsereg sajátos
becsületügyi szabályzata megkövetelte a tisztektől az „elégtételvételt”, ha nem ment a valamennyire törvényben
szabályozott párbajjal, akkor másképpen kellett „elintézni”.
A nagy „katonai viták” a korszakban mindig akkor zajlottak, mikor valamilyen változás volt kilátásban. Először
1889-ben, amikor a központi katonai adminisztráció kísérletet tett (a magyar kormányzat által elfogadva) a
véderőtörvény tízévente való kötelező megújításának megszüntetésére. Ezt még maguk a kormánypárti
képviselők, Tisza Kálmán „mamelukjai” sem fogadták el, mutatva, hogy az „eddig és ne tovább” álláspont
bennük is mélyen meggyökeredzett, ők is ragaszkodnak az egész rendszer alkufolyamatainak fenntartásához. Az
ugyanekkor „közfelháborodást” keltő másik újdonság az egyéves önkéntesség intézményének megreformálása
volt, annak kimondása, hogy azon érettségizettek, akik egyéves speciális szolgálatuk után nem felelnek meg a
tiszti vizsgán, kötelesek még egy évet szolgálni. A leginkább érintett egyetemista korosztály felháborodása
érthető: nem volt kedvük életükből még egy évet Mars oltárán áldozni. Az egész vita azonban átment abba a
részkérdésbe, hogy az adott tiszti vizsgát milyen nyelven tegyék le az „önkéntesek”. Az osztrák–magyar
probléma jelent itt meg. Ráadásul, mint említettem, a hadsereg belszervezete Ferenc József kizárólagos
jogkörébe tartozott, ezért az, hogy a magyar parlament a tiszti vizsga magyar nyelven való letételéről
vitatkozott, az uralkodói jogok kétségbevonásának számított.
Ekkor jelent meg az Apponyi Albert vezette Nemzeti Pártnál (tehát egy 67-es pártnál) az a taktika, hogy a
véderőtörvény elfogadását feltételekhez kössék, mégpedig saját megfogalmazásuk szerint nem pusztán az
„alkotmányos jogok és biztosítékok” védelméhez, hanem olyan reformokhoz „a közös hadsereg
intézményeiben, melyek Magyarország állami önállóságának és állami intézményeink nemzeti jellegének
mellőzhetetlen elvi és gyakorlati következményei”.8 Az ilyen jellegű követeléseknek is szerepe volt abban, hogy
az addig császári-királyinak nevezett közös hadsereget ezentúl hivatalosan is császári és királyinak, azaz k.u.k.-
nak nevezték.
A századforduló utáni véderővitáknál a kormányzatnak tulajdonképpen a függetlenségiek és a hatvanhetes

ellenzékiek nem azonosnak végcélúnak hirdetett, de azonos tartalmú követeléseivel kellett szembenéznie.
Az 1902-es létszámemelési javaslatnál már a függetlenségi politikusok is feltételekhez kötötték a

hadseregfejlesztést. Holló Lajos, az Ugron-párt politikusa 1903. január végén terjesztette be azt a kívánságlistát,
amelynek teljesítéséhez kötötte politikustársaival együtt a létszámemelés elfogadását. A másik függetlenségi
párt vezére, Kossuth Ferenc is egyetértett az akcióval.
A követeléscsokrot részletesebben ismertetem, hogy világossá váljon a századfordulóra kialakult, kialakított 48-
as álláspont. A következőket tartalmazta:
A magyarországi ezredek kizárólag Magyarországon nyerjenek elhelyezést. Ez a követelés egyértelműen utalt

az 1848-as 12 pontra, ugyanakkor a sorezredeknél már addig is ez volt a kialakult gyakorlat.
Ezeknél az ezredeknél kizárólag magyar tannyelvű, Magyarországon elhelyezett tisztiiskolákban kiképzett,

magyar honos tiszteket alkalmazzanak.
A kiképzési és vezényleti nyelv kizárólag a magyar legyen.
Kizárólag a magyar állam jelvényeit, zászlóját és címerét használják.
7
Uo. 207. o.
8
Uo. 100. o.
11
Az utóbbi három pont alapvető változást hozott volna a közös hadsereg szervezetében, s a dolog nem pusztán
szimbolikus jellegét mutatja, hogy Holló nem a magyarországi ezredek kifejezést használja, hanem a kiegyezési
törvény szövegét idézve: „az összes hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereg” terminust, majd
kizárólag a magyar hadsereg kifejezést. Holló nem mondja ki, hogy követelései az önálló hadsereg
létrehozásának előkészítésére vonatkoznak, csak azt kéri, hogy a közös hadsereg egy része speciális nyelvi és
szimbólumrendszerrel legyen ellátva, kimondatlanul utalva arra, hogy míg a Lajtán túli területeken a német, a
Lajtán innenieken a magyar a hivatalos nyelv. (Ez a Lajtán túlra nem is igaz.) Természetesen itt nem a magyar
anyanyelv használatának követeléséről, hanem a magyar államnyelvről van szó, ami egyszerre utal az állami
önállóságra és az országon belüli magyar uralomra.
Holló követelései között szerepelt még a katonai szolgálati időnek két évre való leszállítása továbbá a katonai
büntetőtörvénykönyv és -eljárás elkészítése. Mindkettő egy olyan politikai felfogás része volt, amely szerint a
hadsereg túlzottan különvált a polgári társadalomtól, s a hároméves szolgálati idővel túl nagy terhet rótt a
lakosságra.
Az adott követeléscsomag nem pusztán a közös hadsereg létét vonta kétségbe, amit az 1867-es kiegyezési
törvény alapján valamilyen formában meg lehetett tenni, hanem – bár egyértelműen nem ez volt az elsődleges
célja – az uralkodónak a hadsereg belszervezetére vonatkozó abszolút jogkörét.
E követeléseknek nyomatékot adó obstrukció lehetetlenné tette a képviselőház normális működését. Ezen
működési válság egyik megoldási kísérleteként a kormányzó Szabadelvű Párt – amelynek tagjai között ott ültek
ekkor azon Nemzeti Párt tagjai, akik ellenzéki korukban hasonló követelésekkel hasonló alku lehetőségét
vetették fel – saját katonapolitikai bizottságot alakított, s ez az ún. kilences bizottság egy sokkal kevésbé
radikális programot fogalmazott meg. Szerepelt benne a közös hadsereg jelvényeinek a magyar közjog szerinti
átalakítása, a magyar nyelv gyakoribb alkalmazása a tisztképzésben stb. A vezényleti és szolgálati nyelvről nem
hoztak határozatot, csak kijelentik, hogy bár annak meghatározása a kiegyezési törvény szerint az uralkodó
alkotmányos jogai közé tartozik, a kormány politikai felelőssége és az országgyűlés törvényszerű befolyása erre
is érvényes.
Az adott csomag egyértelműen egy senkit ki nem elégítő kompromisszum volt, és a válság Tisza István általi
levezetési kísérlete során (Tiszát 1903. október 23-án bízta meg kormányalakítással Ferenc József) még inkább
veszített radikalizmusából. Tisza kormányprogramjában már csak arra vállalkozott, hogy megtesz mindent
annak érdekében, hogy a Magyarországon elhelyezett katonai egységek a magyar hatóságokkal magyarul
levelezzenek stb. Jól mutatja mindez, hogy bár a közös hadseregnek az adott formában való működése nemcsak
a függetlenségi ellenzék számára volt problematikus, a kérdés továbbra is a 67-esek és a 48-asok között jelentett
törésvonalat, s azon politikusoknak, akik a hadsereg Holló által megfogalmazott átalakítását tűzték ki célként,
egyetlen lehetősége a 48-as táborba való átállás-átülés maradt.
A közös ügyekről folytatott viták, rendszerük megváltoztatására vagy megszüntetésére irányuló törekvések, az
uralkodóval és a központi igazgatással való összecsapások az egész szisztéma felborulásával fenyegettek. A vita
résztvevőinek egyik része legalábbis így vélte. A közösen kezelendő, közös érdekű vagy közös egyetértéssel
elintézendő ügyek esetében formailag erről nem volt szó. Ezek közül is a leglényegesebb, a létében és
tartalmában legtöbbet vitatott a vám- és kereskedelmi közösség volt. A kiegyezési törvény erről úgy
rendelkezett, hogy tízévente újra kell tárgyalni, sőt az 1867-es törvény lehetőséget nyújtott a feltételek öt év
elmúltával való tárgyalásos átalakítására is. Ugyanez a törvény kimondta, hogy ha nem sikerülne a megegyezés:
„az ország önálló törvényes intézkedési jogát magának fenntartja s minden jogai e részben is sértetlenek
maradnak.” Az adott ügyben az ún. gazdasági kiegyezés kapcsán az ország, a kormány és a törvényhozás
partnere már nem az uralkodó, nem a központi apparátus volt, hanem a Monarchia másik államának megfelelő
szervei. A megegyezést ebben az esetben is törvénybe kellett iktatni mindkét országban, de itt a két partner
iktatta törvénybe. Ez valóban osztrák–magyar ügy volt.
A vám- és kereskedelmi szövetség konkrét feltételeinek – vámoknak, adórendszernek stb. – tartalmát nem
tekinthetjük közjogi kérdésnek. Ugyanakkor e közösség fenntartása vagy elvetése, amit a korszakban
vámelkülönítésnek neveztek, az önálló vámterület létrehozása már közjogi problémának számított, még akkor is,
ha feltehetően – ahogy ezt a századforduló után a vámelkülönítés magukat 67-esnek nevező hívei állították – a
dualista államszisztéma fennmaradhatott volna az önálló vámterület megteremtése után is. A két állam
gazdasági ügyekben egymással folytatott rendszeres vitája – e rendszeres alkufolyamat, mint említettem,
szerintem a dualista Monarchia rugalmasságának biztosítéka volt – növelhette és növelte is az egymással
szembeni ellenséges érzületet, bizonyos politikusoknál pedig csökkenthette és csökkentette is a Monarchia
fennmaradásáról vagy szükségességéről alkotott nézeteik szilárdságát.
12
A kiegyezéses rendszert egészében elutasító függetlenségi irányzat a gazdasági közösséget is elutasította.

Álláspontjukat annyira természetesnek tartották, hogy kifejtésével nem is foglalkoztak különösebben.
1872-es programjukban már szerepelt a kérdéskör, azonban még nem mondták ki, hogy a vám- és kereskedelmi
szövetségről van szó: „Az anyagi javítások mezején pedig mitsem tartunk sürgősebbnek annál, hogy
Magyarország pénzügyi, ipari és kereskedelmi tekintetben is az osztrák gyámság és fennhatóság alól fel
szabadíttatván, önálló bankot alapítson, s iparát és kereskedelmét saját érdekei szerint intézze.” 9
Csak 1874-ben fejtették ki programjukban a gazdasági kiegyezésről mint a nemzeti fejlődés egyik súlyos
akadályáról szóló kritikájukat: „A vám és kereskedelmi szerződés által, mely közös vámterületbe fogta egybe a
hatalmas osztrák ipart Magyarország zsenge kísérleteivel, hazánk Ausztriának gyarmata maradt; a közvetett
adókra nézve s általában nemzetgazdászati törvényhozás tekintetében kezei kötve vannak. Pénzforgalmunk az
osztrák nemzeti bank szeszélyeitől függ s kereskedelmünkre Ausztria vetélkedő ereje lidérczként
nyomakodik.”10
Az adott pillanatban ez elsődlegesen politikai és nem gazdasági kérdésnek tűnt. 1873-ban a vámszövetség
fenntartásáról vagy megszüntetéséről megkérdezett kereskedelmi kamarák, gazdasági egyesületek túlnyomó
többsége a közös vámterület mellett nyilatkozott. Mindez nem jelentette a fennálló szabályozás kritikátlan
elfogadását, de úgy vélték, hogy az adott kereteken belül s nem azokat elvetve kell változtatni.
A századfordulóig a politikai színtéren fennmaradt az adott megoszlás: a 67-esek, ha kritikával is, de elfogadták,
a 48-asok pedig elvetették a közös vámterületet. Ekkortól azonban már megjelentek azon 67-es pártok, amelyek
az addigi gazdasági struktúra megbontását kívánták. Az 1906–1910 közötti időszakban a 67-eseket is tartalmazó
koalíció már az 1907-ben tíz évre megkötött gazdasági kiegyezés időszakát egyértelműen az önálló vámterületre
való felkészülésnek akarta szentelni.
Itt találkozik a gazdasági kiegyezés problematikája a gazdaságfejlesztés, elsősorban az iparfejlesztés,

ipartámogatás kérdéskörével. A liberális magyar állam, nem utolsósorban az Osztrák–Magyar Monarchián
belüli létéből következően, nem utasította el a gazdasági életbe való direkt beavatkozást. Ipartámogató
törvények, vasúti tarifapolitika, az állami megrendeléseknél a magyarországi áruk kötelező preferálása szerepelt
többek között eszköztárában. Annak ellenére, hogy ez gyakran a versenytárs felháborodásával járt együtt nem
tette a kérdést ténylegesen közjogivá. De éppen az önálló vámterület hiánya hozott létre egy olyan mozgalmat,
amely a magyarországi lakosságot arra biztatta, hogy vásárlásával a honi ipart pártolja. Az eredetileg elsősorban
a termelőket tömörítő mozgalom az 1906-os politikai válság idején kulminált, amikor az 1844. évi kossuthi
Védegylet mintájára politikusok hozzátartozói és már nem termelők hozták létre az ún. Tulipánszövetséget. A
mozgalom elsődleges célja a politikai válság megoldása volt. Létrehozói szerint az uralkodó az 1905-ös
választásokon győztes koalíciót „Ausztria” miatt nem fogadta el kormányképes erőnek. A gazdasági „zsarolás”
tervével – „saját zsírjába fojtjuk Ausztriát” – az osztrák álláspont megváltoztatását kísérelték meg. A mozgalom
hosszú távú célkitűzését egyértelműen jelzi az „Állítsuk fel saját ajtónkban a vámsorompót” jelszava. Úgy
vélték, hogy az így megerősödött magyar gazdaság azután könnyedén elviseli az önálló vámterületre való átállás
megrázkódtatásait.
A jegybankkal kapcsolatban is hasonló történet játszódott le. A kiindulópont azonban kissé eltérő volt: ekkor
már a Deák-párt egy sor jelentős politikusa is azt az álláspontot képviselte, hogy a dualista struktúrán belül
mindkét országban külön jegybankot kell fenntartani. (A korszak elején ráadásul jegybankként az Osztrák
Nemzeti Bank működött.)
A gazdasági kiegyezés első megújításának tárgyalásai során (amelyre azért került sor a tízéves lejáratnál
korábban, mert az osztrák és a magyar kormány nem tudott megegyezni a forgalmi adók kérdésében: ezt az
osztrák álláspont szerint a gyártó, a magyar szerint a fogyasztó ország kapná) a részben volt balközepiekből álló
kormányzat mindent elkövetett – esetleg az önálló jegybank működtetéséről is lemondva – hogy az Osztrák–
Magyar Bankot dualizálják (kétközpontúvá tegyék) és vezetését paritásos alapon, a két államból azonos számú
szakembert bevonva állítsák össze. A tárgyalásokon még ezt az álláspontot sem sikerült teljesen keresztülvinni:
bár a dualizálás megtörtént, de egészen a század végéig az így létrejött Osztrák–Magyar Bank nem paritásos
alapon működött. A kormány elfogadta ezt a helyzetet, s ennek következtében a kormánypárt tagjainak két
csoportja is kivált a többségből, majdnem kisebbséggé téve azt.
9
Uo. 193. o.
10
Uo. 196. o.
13
Az elkövetkező években a 48-as pártok valamennyien az önálló jegybank létrehozását követelték, mint a
jövendő függetlenségre való felkészülés eszközét. A 67-es ellenzéki pártok túlnyomó többsége az 1890-es
évektől kezdődően, a már jól ismert koreográfiának megfelelően, ugyancsak ezen célkitűzéssel lépett fel, mivel
álláspontjuk szerint a közös bank az osztrák érdekeknek megfelelően működött. Kormánypárti oldalon – részben
kényszerből – sikerként könyvelték el a banknak paritásossá válását is.
Az önálló vagy más néven közös bank kérdése végül 1909-ben a függetlenségi táboron belül is törést, szakadást
okozott. „A szakadás formailag abból eredt, hogy a párt egy része mereven ragaszkodott ahhoz, hogy az önálló
nemzeti banknak 1911. január 1-jéig való felállítása feltétlenül kötelezően kimondassék...” fogalmazott az egyik
utódpárt, a 48-a Függetlenségi Kossuth Párt 1909. november 11-én kibocsátott programja.11
A különböző függetlenségi csoportok 1913-as egyesítésekor még mindig ott szerepelt a programban: „Pártunk
szilárdan ragaszkodik az ország önálló gazdasági berendezkedéséhez és ennek keretében az önálló bank és
önálló vámterület követeléséhez, mihelyt arra az 1867:XII. tc. rendelkezései jogot nyitnak.”12
2. 2. A nemzetiségi kérdés
Speciális politikai törésvonalként jelentkezett a dualizmuskori magyarországi politikában és pártpolitikában az,
amit leegyszerűsítve nemzetiségi kérdésnek nevezünk. Mint az a későbbiekben egyértelművé válik, az adott
politikai kérdés meghatározó volta nem kérdőjelezhető meg. Nehezebben értelmezhető a probléma törésvonal
jellege. Nemcsak azért, mert a képviselőházban az egyik oldalon álló politikusok, pártok száma meglehetősen
alacsony volt, nevezzük ezt nemzetiségi oldalnak, hanem azért is, mert nem tekinthetünk minden nem magyar
anyanyelvű politikust ezen nemzetiségi tábor tagjának. Ugyanakkor e tábor kicsinysége nem befolyásolta a
törésvonal másik oldalán állókat abban, hogy az adott kérdést mindig a magyarországi politika egyik
leglényegesebb összetevőjének tekintsék. Szinte nem létezett a korszakban olyan politikai kérdés, amelynek
nemzetiségpolitikai vonatkozása, értelmezése ne került volna a politikáról való beszédek középpontjába. Nem a
viták középpontjába, mivel gyakran a magyar álláspontokkal szemben nem hangzott el ellenvélemény a politikai
élet meghatározó reprezentatív intézményében. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy politikai álláspontként, a
képviselőházon kívül ne létezett volna ellenvélemény és – a korabeli statisztikai kiadványok terminológiáját
használva a nem magyar anyanyelvűek politikai álláspontja.
Az egész probléma megértéséhez tudni kell, hogy Magyarország nemzeti, etnikai összetétele a korszakban
nemcsak vegyes volt, hanem az 1900-as népszámlálásig az ország lakosságának többségét a nem magyar
anyanyelvűek tették ki. Hangsúlyozni kell, hogy a korabeli népszámlálásokban csak az anyanyelv és nem a
nemzetiséghez, nemzethez való tartozás kérdése szerepelt. Ugyanakkor már a korszakban és a későbbi történeti
irodalomban is a magukat nem magyar anyanyelvűnek vallókat tekintették és nevezték nemzetiségieknek.
A statisztika ismertetésénél az eredetileg mért kategóriáknál maradva, a magyarországi anyanyelvi csoportok

legnagyobbika kétségtelenül a magyar volt. Aránya 1850-ben alig haladta meg a 40%-ot, 1880-ban már több
mint 45%-ot tett ki, 1900-ban a statisztika a magyar anyanyelvűek 51,4%-os 1910-ben pedig 54,5%-os jelenlétét
mutatta ki. (Az adatok Horvátország nélkül értendők.) A második legnagyobb csoportot a románok alkották,
akiknek aránya az adott időszakban közel 20%-ról 16% körülre esett vissza. 10% fölötti népességet képviseltek
a németek (egy kategóriában szerepeltetve az erdélyi szászokat és a szepességi cipszereket, a török hódítás után
az ország déli részére betelepített svábokat és a városok német anyanyelvű polgárságát), valamint a szlovákok a
Felvidéken és az Alföld délkeleti részén. Jelentős volt, még 1910-ben is 500-500 ezer fő a szerbek és a
kárpátukránok száma. Rajtuk kívül találunk még horvátokat, szlovéneket, bolgárokat, lengyeleket, cseheket,
örményeket, görögöket és cigány anyanyelvűeket is.
Mint a fenti számok is mutatják az adott korszakban egy lassú eltolódás mutatható ki a magyar anyanyelvűek
javára, amelyben egyaránt szerepet játszott egy természetes asszimiláció, bizonyos területeken a kivándorlás
nemzetiségi aránytalanságai, a különböző földrajzi és kulturális miliőben eltérő szaporodás és a magyarosítás
különböző módszerű politikájának hatása is. A statisztikai elfogultságot, azt, hogy a magyar állam összeíró
biztosai tudatosan torzították a századforduló környékén az adatokat, bár nem zárhatjuk ki, országos szinten a
trendek alakulását tekintve, nem tekintem meghatározónak.
Magyarország törvényhatóságai közül még az 1910-es népszámlálás idején is a 63 megyéből 33-ban, a 26

törvényhatósági jogú városból 7-ben és természetesen Fiume város és kerületében a nem magyar anyanyelvűek
alkották a lakosságnak több mint felét. A helyzet szemléltetésére csak néhány példát: Árvában, Liptóban,
11
Uo. 261. o.
12
Uo. 272. o.
14
Trencsényben, Zólyomban a lakosság több mint kétharmada szlovák anyanyelvű volt, sőt arányuk meghaladta
az 50%-ot Barsban, Nyitrában, Turócban, Sárosban és Szepesben is és még Pozsony megyében is 49,5%-kal a
legnagyobb nemzetiségi csoportot alkották. A román anyanyelvűek tették ki ugyanekkor a lakosság több mint
kétharmadát az erdélyi Alsó-Fehérben, Fogarasban, Hunyadban és Szolnok-Doboka megyében, s arányuk 50%
felett volt a partiumi Szilágyban, Aradban, Krassó-Szörényben, az erdélyi Beszterce-Naszódban, Szebenben,
Kolozsban és Torda-Aranyosban.
Német többségű törvényhatóság csak a nyugati határszélen fekvő Moson megye és Sopron város volt. A többi
olyan törvényhatóságban, ahol a magyar anyanyelvűek nem érték el az 50%-os arányt, vegyesebb lakossággal
találkozunk. Temes megyében például a 40%-nyi román anyanyelvű mellett 30%-nyi német anyanyelvűt, 15%-
nyi szerb anyanyelvűt és 12%-nyi magyart találunk; Brassó megyében pedig a 35–35%-nyi románság és
magyarság mellett 30%-nyi német (szász) élt.
A politikai törésvonalat úgy fogalmazhatnám meg – és itt most nem veszem figyelembe az időbeni eltolódások
és változások módosító hatását –, hogy az egyik oldalon azok álltak, akik úgy vélték, hogy a különböző
anyanyelvű állampolgárok csoportjainak lehetnek önálló legitim érdekei, s ezeket legitim módon képviselhetik a
különböző politikai intézményekben – ezt nevezhetjük a nemzetiségi politikusok álláspontjának –, míg a másik
fél – a magyar politikusok – szerint ilyen jellegű speciális érdek, ilyen jellegű speciális képviselet nem legitim,
nem megengedhető, sőt káros, ártalmas az ország egészére, egységére nézve.
A törésvonal megjelenése összefonódott a magyarországi parlamentarizmus, a magyarországi polgári képviseleti

intézmény születésével és működésének kezdetével. Az 1848-as áprilisi törvények gyakorlatilag nem fordítottak
gondot az ország többnemzetiségű jellegére. A szabadságharc, s mindenekelőtt az egyes nemzetek
magatartásának tapasztalatai vezettek oda, hogy 1849-ben megszületett a nemzetiségi törvény, amely tudomásul
vette, tükrözte az adott tényt.
A szabadságharc leverése után, mindenekelőtt az emigrációban megkezdődött az arról való gondolkodás, hogy
az ország polgári fejlődéséhez miként kell kezelni annak multikulturális, multietnikus létét. Ez két egymástól
eltérő, de bizonyos megoldási javaslatokban egymással találkozó vonalon haladt.
Az egyik gondolati vonal az 1849-es törvény logikáját követte, s azt vizsgálta, hogy milyen egyéni jogokat kell
biztosítani a nem magyar anyanyelvűeknek ahhoz, hogy egyéni jogegyenlőségük a magyar anyanyelvűekkel
ténylegesen létrejöjjön. Fő kérdése az volt, hogy hol és milyen szinten engedélyezhető, mennyire tolerálható a
nemzetiségiek anyanyelvének használata az állam egységének veszélyeztetése nélkül.
A másik gondolati vonal azt vizsgálta (magyar részről is), hogy milyen intézményi kereteket kell létesíteni
ahhoz, hogy a nem magyar anyanyelvűek nemzeti léte biztosítható legyen.
A két vonal találkozhatott például a nemzetiségi (anyanyelvi) alapon kikerekített megyék elképzelésében. Ezt
felfoghatjuk, felfoghatták pusztán praktikus eszköznek, hogy a nyelvhasználat egyszerűsödjék, a többnyelvűség
ne zavarja vagy legalábbis kevéssé zavarja egy közigazgatási egység mindennapi életét. Ugyanakkor
értelmezhető és értelmezendő volt egyfajta nemzeti területi autonómia alapegységeként is.
Ha a nemzeti alapon kikerekített választókerületek elképzelését vizsgáljuk, ott már nem merülhet fel ez a
kettősség. A választókerület egyedül és kizárólag politikai terminusokban értelmezhető, a nemzeti alapon
kikerekített választókerület célja éppen egy azonos anyanyelvű nemzeti társadalom által megválasztott, az adott
etnikum érdekeit és politikai álláspontját tükröző és közvetítő politikusnak az országos döntéshozatalba való
bejuttatása lehetett; igazgatási racionalitásról szó sem volt. A dualizmus létrejöttét közvetlenül megelőző és
követő években persze még igen intenzíven élt az 1848 előttről örökölt politikai, politizáló megye fogalma is,
mindazok, akik a megyekikerekítés ellen voltak, éppen az anyanyelvi-nemzeti politikai szereplés megjelenésétől
féltek.
Ez értelmezhető a különböző nemzetiségek által felvetett más, nagyobb területi önkormányzatokra is. Itt a
korszak egységkoncepciója kapott volna léket, az a felfogás, amely a történetileg föderalisztikusan szervezett – s
részben ezért gyengének is tartott – lajtántúli területekkel szemben az egységes centralizált Magyarország képét
állította szembe. Hangsúlyozni kell, hogy a törvényhatóságokra értelmezett önkormányzatiság erős
hangsúlyozása nem mondott ellent ennek a centralizált államképnek, lévén, hogy az egyes törvényhatóságok
raison d'etat-ja az adott elképzelésben azonos volt az állam egészével. A nemzetiségi megye azonban már egy
más racionalitásra épült volna, s ezért megbontotta volna a képzelt vagy valós egységet.
15
Amíg az egyik álláspontot a tolerancia mértékével jellemezhetjük – szélesebb vagy szűkebb körben engedélyezi
a nem magyar nyelvek használatát –, addig a másik koncepciót azzal, hogy mennyire szűkmarkú vagy nagylelkű
a nemzeti önkormányzatiság feltételeinek megteremtésében.
Maga a törésvonal az 1860-as években, az 1868-as nemzetiségi törvényhez vezető vitafolyam során alakult ki. A
szembenállás már az 1861-es, az uralkodó által feloszlatott országgyűlésen szembetűnő volt, s még inkább azzá
vált a törvény elfogadásakor. Még azon magyar politikusok is, akik korábban elvi vagy gyakorlati
megfontolásból túlléptek az egyéni nyelvi jogok gondolati vonalán, a tömegtámogatás megszerzése (és
valószínűleg a közjogi helyzet, valamint a nemzetközi viszonyok alakulása következtében) visszahátráltak oda.
Hiába fogalmazta meg az 1861-es Határozati Párt elnöke, Teleki László már 1849 májusában: „Feladatunk
nehezebb, mint volt a 89-ki frankhoni. Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is
kívánnak élni. ...a corpus jurisból valamit áldozni, s nemcsak Horvátországra nézve, de a szerbek és oláhokra
nézve is, kibékülni a Vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső
administratiót, statuarius jogot, széles értelembeni municipiális garantiákat...”13 Hiába adta ki Kossuth Lajos
1851-es alkotmánytervét, amelyben valamiféle kulturális-nemzeti autonómiát biztosítana a nemzetiségieknek,
hiába Eötvös, Deák és társaik 1850-es évekbeli gondolata, a magyar politikusok ettől kezdve egy-két fehér holló
kivételével, mint például Mocsáry Lajos függetlenségi politikus – aki éppen nemzetiségpolitikai álláspontja
miatt szigetelődött el saját pártjában –, a törésvonal egyik oldalán helyezkedtek el, míg a magukat nemzetük
képviselőinek tekintő nemzetiségi politikusok a másikon.
Ez utóbbiak természetesen különböző méretű, különböző társadalmi-gazdasági-politikai helyzetű nemzetek

képviseletét vállalták magukra, mégis a nemzetiségi politikusok és a nemzetiségi politika története a dualizmus
éveiben alapvetően hasonló volt.
Az első időszak meghatározó jellemzője a nemzeti területi autonómia valamilyen formájának követelése volt.
Legyen ez az autonóm Erdély, a szerb vajdaság, a felső-magyarországi szlovák kerület vagy a rutén kerület.
Hasonló jellegű követelés volt a megyék és/vagy választókerületek határainak nemzeti (anyanyelvi) jellegű
kiigazítása.
Különböző követeléstípusok, különböző helyzetek kapcsolódnak itt nyilvánvalóan össze. Míg a szlovák és
kárpátukrán követelés valami eddig nem létezőt akart megalkotni, az erdélyi románok számára az autonóm
Erdély fenntartása – ahol ők voltak a többségi nemzet, s éppen a kiegyezés előtti években szerezték meg az
addig tőlük megtagadott feudális nemzeti lét elismerését – éppen az újnak, a változásnak volt az elutasítása.
Erdélyben, a szász autonómia (szintén feudális forma) hosszú történetre nyúlik vissza, a Királyföld
önigazgatásának fenntartása beleilleszkedik az adott trendbe. Megint más a szerb követelés súlya és jellege,
mivel éppen a szerb politikusok számára adatott az a szerb nemzeti egyházi önkormányzat, amelyen belül –
főleg 1875 után, mikor a hierarchiát annak irányításából kiszorították – létezett egyfajta nemzeti törvényhozó
testület.
Az egyes nemzetiségi pártok a kiegyezést követően megpróbáltak helyet találni az új parlamentáris rendszerben.
Az erdélyi románok, látván az autonóm Erdély megvalósításának reménytelenségét – már maga a követelés is
törvényellenesnek számított –, az 1860-as években kimondták, hogy a választásokon és a magyar
képviselőházban való részvételükkel nem fogják legitimálni az új politikai rendszert, ezért passzivitásba
vonultak. A nemzetiségi álláspontok érvényesítése előtti egyre nagyobb akadályok és a magyar politikusok
ellenséges magatartása a nemzetiségi szervezetekkel szemben az 1870-es, 1880-as évtizedekben oda vezetett,
hogy az addig aktív nemzetiségi pártok, a Szerb Liberális Párt, a Magyarországi Román Nemzeti Párt, a Szlovák
Nemzeti Párt is ezt a stratégiát választották, és inkább a kulturális intézményeken keresztül történő nemzet-,
illetve nemzettudat-építésre koncentráltak. Közvetlenül a kiegyezést követő politikai irányvonaluk, mikor a
politikai szabadságjogok növelése érdekében és a dualista rendszer elutasítva összefogtak a szélballal, szintén
sikertelennek bizonyult, s a már jelzett passzív magatartás elfogadásához vezetett. Mint említettem, a
szerbeknek lehetőségük volt a nemzeti egyházi kongresszus keretei között saját tömegbázisuk kiépítésére és a
képviseleti politizálás bizonyos formáinak gyakorlására.
Egyetlen nemzetiségi csoport volt, amely nem választotta a passzivitás útját és ezek az erdélyi szászok voltak.
Eredeti álláspontjuktól, az autonóm Erdély követelésétől az 1872-es medgyesi gyűlésükön kiadott
programjukban részben visszaléptek, s csak Szászföld törvényhatósági szintű önkormányzatát követelték. A
kialakuló politikai-igazgatási rendszer számára ez is elfogadhatatlan volt. Az 1876-os a megyerendezési
törvénnyel megszüntették a Szászföld egységét, s önkormányzatukat a nemzeti vagyon és iskolák kezelésére
korlátozták.
13
Kemény: Teleki László… II. 27–28. o.
16
Így a szász politikai szerveződések, amelyek részt vettek a képviselőház működésében, egyértelmű ellenzéki
álláspontra helyezkedtek egészen 1890-ig. Ekkor, a Szapáry Gyula kormányfővel való tárgyalásokat követően
és miután az ún. szász népi programban elfogadhatónak tartották a dualizmus intézményét, a szász képviselők
beléptek a kormánypártba.
A különböző nemzeti mozgalmak stratégiaváltását a századforduló, az 1890-es és 1900-as évek hozták. Szinte
valamennyi nemzetiségnél megjelent egy új, alapvetően polgári értelmiségiek által képviselt politikai
irányvonal, amely a hagyományos elit politikájával való elégedetlenségét egyrészt a mozgalmak társadalmi
radikalizmusának növelésével – politikai szabadságjogok, választójog, gyülekezési és egyesülési jog stb.
erősebb követelése, a szociális problémáknak a korábbiaknál fokozottabban előtérbe tolása – juttatta kifejezésre,
másrészt a passzivitással szorosan összekapcsolódó autonómia törekvéseknek a pártprogramokból való
ideiglenes vagy végleges kiszorításával lépett a politikai porondra. Nemzeti programjuk látszólag kevésbé
radikális, mint elődeiké, formailag pusztán sérelmi politikának tűnik. Ekkor vált általános jelszóvá a magyar
nemzetiségpolitika bírálatában az 1868-as nemzetiségi törvény be nem tartásának vádja. Nemcsak azt
kifogásolták, hogy a törvény előírásait sem a helyi, sem a központi kormányzat szintjén nem tartották be, hanem
azt, a magyar pártok által is erősen hangoztatott momentumot, hogy egy sor területen, mindenekelőtt az
iskolaügyben, de az egyesülési jog területén szintúgy, az alaptörvényhez képest korlátozások léptek életbe.
Maguk az új tendenciák részben provokatívak, részben reaktívak voltak.
Változást mutatott a mozgalmakban az is, hogy már nem pusztán vagy nem elsősorban a nemzeti társadalmak
kulturális kiépítésére törekedtek, hanem – részben a szociális problémákra adott válaszként – a nemzeti
társadalmak gazdagítására, gazdasági megszervezésére, amit a nemzetiségi pénzintézetek számának és
tőkeerejének, valamint a nemzetiségi területeken szervezett szövetkezetek elterjedtségének növekedése mutat.
Valamennyi jelentősebb nemzetiségnél erősebbé vált a nem Magyarországon élő rokonokkal való összefogásra
való törekvés. Ez a románoknál és a szerbeknél az önálló nemzeti állam létéből következően viszonylag
egyszerű volt, a szlovákoknál megerősödött a cseh–szlovák összetartozás gondolata, a kárpátukránoknál az
oroszokkal való összetartozás hite.
A választási részvételhez való visszatérést, azaz a parlamentáris politikának újra a politikai eszköztárba való
felvételét megelőzték a politikai aktivitásnak más formái: a sajtóvita felerősítése, az uralkodóhoz benyújtott
panaszdokumentum s a nemzetiségi pártok közös értekezletének és közös szervezetének létrehozása.
Az 1890-es évtized első nemzetiségi összecsapásaihoz az országhatárokon kívülről érkezett az indítólökés. 1890
végén Bukarestben megalakult a Liga pentru unitatea culturalaˇ a Romînilor (Az összes románok egységének
szövetsége), röviden a Kultúrliga. Ez adta ki a következő év májusában a romániai egyetemi hallgatóknak a
magyarországi és erdélyi román kérdésről szóló emlékiratát. A „magyar főiskolai ifjúság” válasziratában
védelmébe vette a magyar nemzetiségi politikát, de a vita nem zárult le ezzel. 1892-ben elkészült a „Die
Rumänische Frage in Siebenbürgen und Ungarn. Replik der Rumänischen Jugend Siebenbürgens und
Ungarns...” című röpirat, a Replika, melyet Aurel C. Popovici vezetésével magyarországi román egyetemi
hallgatók készítettek. Ebben részletesen kifejtették a magyarországi románság nemzeti sérelmeit.
Hangsúlyozták, hogy ezek orvoslásához nincs szükség a Monarchia felbomlására, így implicite védekeztek az
irredentizmus vádja ellen. Szükségesnek tartották a Habsburg Birodalom föderatív átalakítását. Popovici
elképzeléseit sokáig fenntartotta: 1906-ban Lipcsében kiadott „Die Vereinigten Staaten von Gross-Oesterreich”
című munkája, mely Ferenc Ferdinánd trónörökös figyelmét is felkeltette, ugyancsak föderációs elképzelésekre
épült. A Replikáért Popovicit izgatási váddal négyévi államfogházra, társait pénzbüntetésre ítélték. Popovici a
büntetés letöltése elől Romániába menekült.
A román mozgalom hagyományos terepe, a Román Nemzeti Párt is aktivizálódott ekkoriban. 1892-re elkészült
az öt éve tervezett Memorandum, amely felsorolta a románokra sérelmes törvényeket, elpanaszolta a románok
kiszorulását a közigazgatásból, erősen kifogásolta az iskolai magyarosítást és a dualista rendszert a „magyar faji
uralom” biztosítására szervezett intézményként írta le. Az emlékiratot, melynek megfogalmazása a mozgalmon
belüli radikális (a nagyszebeni Tribuna című lapról tribunistának nevezett) csoport előretörését jelezte, az
uralkodónak szerették volna előterjeszteni, de nem jutott el hozzá. 1892 májusában Ferenc József nem fogadta a
háromszáz tagú küldöttséget, mely átnyújtotta volna neki a Memorandumot, sőt a kabinetirodán hagyott
példányt is felbontatlanul átküldték az „illetékes” magyar kormánynak. Ez utóbbi – Hanák Péter kifejezésével –
„ügyrendi liberalizmusát” kimutatva, visszajuttatja az iratot a párt komitéja (központi bizottsága) elnökéhez,
Ioan Rat¸iu ügyvédhez. Ez gyakorlatilag az akció sikertelenségét jelentette, hiszen a nemzetiségi probléma nem
kapta meg a remélt nyilvánosságot. A szöveg sajtópublikációjával azonban elérték a kívánt hatást: Az ügyészség
„sajtó útján elkövetett nemzetiségi izgatás” címén vádat emel a párt vezetői ellen.
17
A Memorandum-perre, melyet a vádlottaknak sikerült politikai polémiává, politikai tüntetéssé változtatni, 1894
májusában került sor. Mivel a bírák többsége (a törvényszék elnökével ellentétben) bizonyítottnak látta, hogy a
vádlottak kétségbe vonták az unió kötelező erejét, többéves fogházbüntetések születtek. Rat¸iu két évet kapott,
az akció fő szervezőjének tartott Vasile Lucaciu a törvényben megszabott maximumot, öt évet. A parlamenti
passzivitás korszakában példaértékű volt a Memorandum-mozgalom, ahol a Román Nemzetiségi Pártnak
sikerült a képviselőházon kívül oly sajtónyilvánosságot szereznie, álláspontját oly mértékben terjesztenie, amit
különben csak a parlamenti politikát kísérő nyilvánosságban szerezhetett volna meg.
A magyar intolerancia segítette a magyarországi nemzetiségek összefogására törekvő irányzatokat. 1892-től

vannak jelei ezen együttműködésnek, s 1893 januárjában a magyarországi román, szlovák és szerb nemzetiségi
vezetők Bécsben már közös politikai konferenciát tartottak. 1895. augusztus 10-én összeült a budapesti
nemzetiségi kongresszus. Az itt részt vevő román, szlovák és szerb politikusok hangsúlyozták, hogy a
nemzetiségek Magyarország lakosságának többségét képezik, s ennek alapján elutasították az ezt figyelmen
kívül hagyó magyar nemzetfelfogást, így a magyar nemzetállam-koncepciót is. Követeléseik között szerepelt az
adott országhatárok között az államszervezet átalakítása a nyelvi határokon nyugvó önrendelkezés
bevezetésével, s ennek keretében mind a közigazgatásban, mind a bíróságokon valamennyi együtt élő nép
nyelvének használatát. Követelték az általános választójog bevezetését, igazságosabb kerületi határokkal,
valamint a nemzetiségi egyházak és iskolák önkormányzatának tiszteletben tartását és egy tárca nélküli
nemzetiségügyi miniszter kinevezését.
A kongresszus ugyan magát egy hosszabb együttműködés első lépésének tekintette, a valóságban azonban a
csúcspont volt. Pár évig működött ugyan az itt választott tizenkét tagú bizottság, tiltakozó felhívásokat adott ki,
de érdemleges össznemzetiségi akciókra nem került sor.
Az aktivitásra való visszatérés politikájában a korábbi stratégia látható kudarca mellett a kormányzati
nemzetiségpolitika változása is szerepet játszott. Az 1890-es évek közepéig a kormányzat megelégedett azzal,
hogy reagált a nemzetiségi mozgalmak lépéseire, akcióira. Az 1895-ben kormányfői székbe jutó Bánffy Dezső
állandó ellenőrzés alatt tartotta a mozgalmakat és az ezzel kapcsolatos intézkedéseket egy kézbe vonta össze.
Bár bukása után megszüntették az általa létrehozott nemzetiségi ügyosztályt a miniszterelnökségen, a szemmel
tartás politikáját nem vetették el. Érzékelve a mozgalmak új stratégiáját, a nemzetiségi gazdasági szervezetek,
pénzintézetek, szövetkezetek ellenőrzésére is sor került, s eljutott a kormányzat oda, hogy számba vette a
szlovák lakosság által olvasott külföldi sajtótermékeket is. Az 1898-as helynévtörvény eddig érintetlen
területeken támadta meg a nemzetiségi öntudatot, mikor kimondta, hogy minden településnek csak egy hivatalos
neve lehet, s az természetesen magyar. Az adott jogszabály nem pusztán ott tiltotta ki a hivatalos használatból az
eddigi nem magyar helyneveket, ahol az adott településeknek volt magyar elnevezése is, de ott is, ahol eddig
nem volt, új magyar elnevezések kiadására utasítva a törvényhatóságokat. Ekkor születtek az ilyen helynevek,
mint Alsóvadas, Dombelve, Dunajó, Hámos, Igazpüspöki, Jólaj stb.
A képviselőházba visszatért nemzetiségi képviselőket a magyar pártok politikusai részéről egységes elutasítás
fogadta, s a választások idején, elsősorban 1906-ban és 1910-ben mindenekelőtt az ő jelöltjeikkel s azok
támogatóival szemben alkalmaztak hatósági erőszakot. 1910-ben ugyan több nemzetiségi párt tárgyalásokat
folytatott vagy folytatott volna a Nemzeti Munkapárttal valamiféle országos választási megegyezés érdekében,
de ilyen megegyezésre a Munkapárt feltételezett szorult helyzete ellenére nem került végül sor.
Még a világháború kitörésekor a román politikusokkal tárgyaló Tisza István is vigyázott arra, hogy tárgyalásait
ne a Román Nemzeti Párt vezetőivel, hanem a román egyházak püspökeivel folytassa, hogy ne tűnhessen úgy,
mintha egy pillanatra is elfogadta volna a nemzeti(ségi) politikai képviselet jogosságát.
Az első világháború kitörése, az ennek következtében létrejövő szembenállások új szituációt hoztak létre az
adott politikai törésvonal mentén is. A világháború utolsó évében megjelent ugyanis a nemzetiségi
politikusoknál a Magyarországtól való elszakadás programja, amely célkitűzéssel őket magyar kollégáik addig
folyamatosan vádolták.
A törésvonal másik oldalán állók, a magyar politikusok álláspontját a nemzetiségi kérdésben alapvetően három
faktor határozta meg.
Egyrészt az a reformkorra is jellemző felfogás, amely szerint Magyarország nemzeti állam, s nem magyar
anyanyelvű lakosai a polgári jogok egyenlőségének és az ország, illetve a társadalom liberális fejlődésének
során automatikusan asszimilálódnak a magyarokhoz. Ezt tükrözte az alapvetően a francia politikai
nemzetfogalomra épülő 1868-as nemzetiségi törvény, mely az általános egyenlő állampolgári jogok mellett
18
biztosított nyelvhasználati jogokat azoknak, akiknek nem az ország diplomatikai nyelve, a magyar volt az
anyanyelve.
Meghatározta a korszak magyar politikusainak felfogását az a tény is, hogy Magyarország nem önálló
államként, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia részeként tagozódott be a XIX. század második felének
európai hatalmi rendszerébe. Az 1848-as tapasztalatok alapján kezdetben mindenekelőtt a nemzetiségiekkel való
összefogást hangsúlyozták, úgy vélték, hogy egy belsőleg politikailag nem egységes országnak nincs lehetősége
sikereket elérni az uralkodóval való tárgyalásokon – vezessenek ezek akár a perszonálunióhoz, akár valamiféle
közös rendszerhez. Ekkor, a hatvanas évek első felében a későbbi időszakokban elképzelhetetlen jelenségekkel
találkozhatunk. Nem pusztán arra gondolok, hogy az 1865-ös országgyűlési választások során sok helyen
teljesen elfogadott volt, hogy a nem magyarok saját nemzeti színeik alatt vonultak fel a választás színhelyére,
sőt olyan szimbolikus aktus is előfordult, hogy a választás lezajlása után a különböző választói csoportok zászlót
cseréltek: magyarok vonultak el a nem magyar és nem magyarok a magyar lobogót kísérve. Ez persze nem
jelentette azt, hogy ezen a választáson nem fordult elő olyan eset, mikor a két magyar jelölt közül az egyik a
választás folyamán azért lépett vissza, nehogy a nemzetiségi jelölt szerezze meg a mandátumot. Ilyen jellegű
összefogásra tulajdonképpen legközelebb csak a világháború utolsó éveiben került sor egyes magyar pártokkal
az általános, titkos, egyenlő választójogért folytatott közös harcban. De nem feledkezhetünk meg arról sem,
hogy az 1868-as nemzetiségi törvény előkészítése során a képviselőházi albizottság javaslatában még nem
szerepelt az a tétel, hogy „Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes, oszthatatlan magyar
nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja.” 14 Úgy vélem, hogy a
váltást részben azzal a ténnyel magyarázhatjuk, a lokális magyar politikai elit nyomásán kívül, hogy a kiegyezés
megköttetett és egy államjogilag biztosabb szituációban másképp volt konstruálható az ország lakosainak
egysége.
Az Osztrák–Magyar Monarchián belüli lét a továbbiakban éppen nem a nemzetiségiek nemzet voltának
elismerése, nem a kollektív jogok valamiféle tolerálása irányában hatott. A teljes függetlenség hiánya egyfajta
frusztrációt hozott létre a magyar politikusoknál és a magyar politikai csoportoknál, ennek kompenzációjára is
szolgált a nemzetiségiek nemzet voltának, önálló érdekeinek állandó tagadása, s egyre inkább még nemzeti
kulturális fejlődésük akadályozása is. Az adott folyamat során a nemzetkoncepció is változott valamennyire.
Míg a nemzetiségi törvény alapvetően a magyar politikai nemzetet egy tönniesi értelemben vett társadalomnak
fogta fel, s többek közt ezért volt elfogadhatatlan, értelmezhetetlen számára a magukat nemzeti közösségként
(újfent tönniesi értelemben) tételező nemzetiségek követeléscsomagja, addig a dualizmus 50 éves története
során, részben a nemzetiségek folyamatos szereplése, részben a Monarchián belüli lét frusztrációja
következtében a magyar nemzetet is egyre inkább közösségként értelmezték. Nem szorul részletesebb
tárgyalásra, hogy mennyire más követelmény egy nemzeti társadalomhoz, illetve egy nemzeti közösséghez való
asszimiláció követelménye. Az egyes nemzetiségpolitikai lépések éppen azt mutatták, hogy a közösségként
megfogalmazott nemzethez való igazítás jegyében a nemzetiségi törvényben még hangsúlyozott kulturális
önállóság is a „nyelvében él a nemzet” elképzelés értelmében elfogadhatatlanná vált a magyar politika
szemében. Természetesen nem lehet élesen szétválasztani a korai és a késői dualizmus magyar
nemzetfelfogását, pusztán arról beszélhetünk, hogy a kezdeti időszakban a francia (a nemzetet társadalomként
értelmező), míg a későbbi időszakban a német (a nemzetet közösségként értelmező) felfogás volt az uralkodó.
A nemzetiségekhez és azok politikai szerveződéséhez való viszony harmadik meghatározója Magyarország és

az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikai elhelyezkedése volt. Említettem már, hogy a határon túli
rokonokhoz való viszony jelentős szerepet játszott a magyarországi nem magyar népek nemzettudatában. Az
anyanemzetekhez való viszony az idő előrehaladásával egyre lényegesebbé vált, és szervezeteik tényleges
kapcsolatot tartottak Romániával, Szerbiával, a csehekkel, a Monarchián belüli nem német tartományok
németjeivel, a Német Birodalom bizonyos szervezeteivel és bizonyos oroszországi körökkel.
A magyar politikusok tulajdonképpen az 1830-as évek óta az egyik meghatározó külpolitikai veszélynek az
orosz veszélyt tekintették. Már ekkor megfogalmazódott az a koncepció, hogy az oroszok a különböző
országokban, így a Monarchián, illetve a Magyarországon belüli szlávok segítségével, azaz azok mozgalmának
segítésével, radikalizálásával a térségen belüli uralomra törnek – ezáltal állandó politikai téma volt a
pánszlávizmus. Ezen koncepció jegyében a magukat nemzeti közösségként értelmező nemzetiségeket nem
pusztán belső ellenségként, hanem egy külső igen veszélyes hatalom ötödik hadoszlopaként is lehetett
értelmezni, és racionalizálni törekvéseik minden erővel való visszaszorítását. Ennek a félelemnek egyik
leglátványosabb megnyilvánulásra a XX. század elején került sor, mikor az orosz irányban tájékozódó
kárpátukrán kulturális mozgalommal, és a görög katolikus vallásról az ortodoxiára áttérő kárpátukrán
lakossággal szemben lefolytatták az ún. skizmapert, amelynek során az áttérésre biztatókat egy idegen állam
14
19
ügynökeiként leplezték le. A magyar anyanyelvű görög katolikusok számára létrehozták a hajdúdorogi
egyházmegyét, mely lépés még beleillett a magyarosítás és a magyar anyanyelvűség megtartását támogató
koncepcióba, de a magyar kormányzat messzemenőkig támogatta azon fiatal értelmiségiek mozgalmát is, akik
az adott társadalomban addig uralkodó orosz nyelvű kultúra ellenében a ruszin nemzeti nyelv és kultúra
létrehozásán, illetve megerősítésén munkálkodtak, tehát éppen egy kisebbségi kultúra kifejlődését támogatta,
ellentétben a többi nemzetiséggel kapcsolatos politikájával.
A nemzetiségi kérdés állandóan a politika élet középpontjában állt. Nem volt olyan képviselőházi-, vagy a
képviselőházi szereplésre törekvő párt, amely programjában ne fejtette volna ki erről a problémáról vallott
nézeteit. A korszak kezdetén ezek a nyilatkozatok mindenekelőtt az egyéni jogegyenlőséget hangsúlyozzák, a
korlátok meghatározásával: „a hon minden nemzetiségei, a jogegyenlőség alapján, úgy nyugtassanak meg, hogy
az állam egységének és területi épségének elutasíthatatlan követelményei képezzék a határt, a melyen túl a
törvényes intézkedések nem terjedhetnek.” – fogalmaz a Balközép 1867-es programja.15 Hasonló tartalmú az
1848-as Párt egy évvel később keletkezett célkitűzése: „a nemzetiségi kérdésnek, a szabadság és egyenlőség
követelményei szerinti megoldása; az ország közjogi (politikai) és területi épségben tartása (integritása)
mellett.”16
Mint említettem, az 1868-as nemzetiségi törvény megszületése után a fenti állásponton belül lassú
hangsúlyeltolódás következett be. Bizonyítja ezt például a Nemzeti Párt 1892-es programnyilatkozata: „A
szabadság követelményének tartjuk, hogy e haza minden polgára – valamint egyéniségének minden más oldalát
– úgy anyanyelvét és annak kultúráját szabadon használhassa és fejleszthesse, az állami egység által követelt
határokon belül. A magyar nemzeti egység alatt nem a nyelv szerinti erőszakos magyarosítást értjük, hanem a
nemzet politikai egységét, mely sem jogokban, sem kötelességekben nem ismer különbséget a különböző nyelvű
honpolgárok közt, és nemzetiségeket mint közjogi csoportokat el nem fogadhat. A magyar nyelv ismeretének
terjesztését azonban szükségesnek tartjuk, hogy a nem magyar ajkú intelligenczia az állami szolgálatból részét
kivehesse és ez által is minél szorosabban csatoltassék az államhoz, de főleg mint annak a társadalmi
összefogásnak eszközét, mely nélkül a politikai egység üres forma marad.” 17 Bánffy Dezső volt miniszterelnök
1903-ban már ellenzékiként alakított Új pártjának programja még egyértelműbben fogalmazott: „... mi e
nemzetiségeknek se nyelvét, se faji műveltségét érinteni, se az alkotmány összes jogaiban és szabadságaiban
őket korlátozni nem akarjuk. De viszont nem tűrhetjük, saját érdekeikben sem, hogy ők akár az egyházi, akár a
közoktatási vagy más ürügy alatt az állami nyelv, nemzeti műveltség és hazafiság behatása alól
elzárkózzanak.”18
Az egyébként polgári demokratikus célkitűzéseket megfogalmazó 1913-as az Országos Kossuth Lajos Párt
számára kidolgozott programtervezet kimondottan megtagadta nemcsak az addig gyakorolt, de a hirdetett
nemzetiségpolitikát is, ami akkor is jellemző, ha az adott párt nem volt a magyar képviselőház meghatározó
szervezete: „Követeljük az úgynevezett nemzetiségi törvény eltörlését. Követeljük pedig azért, mert a törvény
szörnyű magyar-állam ellenes nemzetiségi tévelygésekre szolgáltatott alkalmat. A törvény ugyanis az ország
közigazgatásában és közoktatásában – a törvényhozási már 1872-ben hatályon kívül lett helyezve – igen sok
nyelvi kedvezményt biztosított az ország nem magyar ajkú lakosainak (és nem a nemzetiségeknek), amit a
nemzetiségek oda magyaráztak, hogy ők ezen nyelvi kedvezmények alapján – a magyarsággal szemben – külön
politikai nemzetképpen szerepelhetnek, holott éppen maga ez a törvény állítja föl alaptétel gyanánt azt, hogy
Magyarországon csak egyetlenegy politikai nemzet van: a magyar nemzet. A törvény eltörlésével követeljük,
hogy a nemzetiségi kérdés Magyarországon éppen úgy hatalmi alapon kezeltessék, amint hatalmi alapon kezeli
azt, az egységes nemzeti államok nevében Németország, Oroszország és különösen Románia.” 19
Kétségtelen, hogy jelentkezett a XX. század elején egy szűk értelmiségi csoport, mindenekelőtt a polgári
radikálisok Jászi Oszkár által vezetett köre, amely elképzeléseiben tágított az 1868-as koncepción, de a fő
politikai tendencia a koncepció szűkítése volt. Ezt jól szemlélteti például az, hogy 1894-ben Vaszary Kolos
hercegprímás, egy nemzetiségpolitikailag egyértelműen nem elfogult személy, úgy vélte, hogy az éppen alakuló
Néppárt programtervezetének azon mondata, mely szerint: „Azért, hogy valaki anyanyelvéhez ragaszkodik,
annak irodalmát és kultúráját előmozdítja, nem rosszabb hazafi a magyarnál.”20 elfogadhatatlan lesz a magyar
politizáló társadalom és annak elitje számára, s ezért javasolja kihagyását a katolikus párt nyilatkozatából. A
programban természetesen bennmarad a magyar állam egységével és nemzeti jellegével összeegyeztethető
igények méltányos kezelése.
15
Uo. 69. o.
16
Uo. 188. o.
17
Uo. 103. o.
18
Uo. 120. o.
19
Uo. 300. o.
20
Szabó: A néppárt megalakulása. 196. o.
20
A politikai pártok hirdetett nemzetiségpolitikai célkitűzéseinek változása egyértelműen a magyar pártok

regionalizálódásának fokozódását jelezte. A pártot irányító, sok szempontból a pártot alkotó politikai elit egyre
inkább egy meghatározott választói csoport (a magyar anyanyelvűek) támogatását akarta megszerezni, s nem
vagy kevésbé törődött azzal, hogy másokat ezzel támogatásától elijeszt. Természetesen szerepet játszott
mindebben az is, hogy a nemzetiségi pártoknak még a századforduló után sem sikerült a nemzetiségi választókat
saját támogatóikként megnyerniük, tehát feltételezhető, hogy a nemzetiségi választók érzéketlenek voltak az
egyes pártok nemzetiségi programjai iránt.
Míg a nemzetiségi kérdésnek a programokban való szerepeltetését tekinthetjük egyfajta kötelező penzumnak,
azaz azon elképzelés részének, hogy egy-egy pártprogramnak az ország politikai problémáinak katalógusát kell
adnia, addig az adott kérdésnek a képviselőházi politikában való szereplése, szerepeltetése már nem fakadhatott
pusztán ilyen kényszerből. Mint azt később a politikai vitákról szóló fejezetben látni fogjuk, gyakorlatilag nem
volt olyan politikai vita a magyarországi képviselőházban, amelyben valamilyen formában ne került volna szóba
a nemzetiségi kérdés.
3. 3. A konzervativizmus
A XIX. század második felében és a XX. század első évtizedeiben a magyarországi pártpolitikai életre, ha
különböző erősséggel is, de rányomta bélyegét a liberális-konzervatív ellentét. Előre le kell szegeznem, hogy,
véleményem szerint, ha pártpolitikáról beszélünk, akkor a fenti ideológiai, világnézeti kategóriáknak csak
tendencia- és jelzésszerű értelmezése lehet. Függetlenül attól, hogy a parlamenti politizálásban részt vettek-e
olyan gondolkodók, akik az a fent említett eszmerendszerekkel elméleti módon is foglalkoztak, mint ahogy ez
mindenekelőtt korszakunk kezdetén Magyarországon az eset – hiszen sok szempontból tudós, akadémikus
képviselőházról beszélhetünk – a mindennapi politizálásban, a pártprogramokban, törvényekben és a
szervezetekben mindez csak áttételesen, szinte „felületesen” jelenik meg. Különösen igaz ez korszakunk első
felére, ahol a liberális-konzervatív szembenállás a hegemón liberalizmusnak a korábbi, részben
abszolutizmuskori, de sok szempontból a reformkorra visszanyúló „ókonzervativizmussal” kell vagy
szembeszegülnie, vagy együtt élnie. Az utóbbira sokszor adódik lehetőség nem pusztán a konzervativizmusnak
„fontolva haladó” jellegzetességéből, hanem rendpártiságából, s mindkét tábornak a közjogi kérdés primátusa
miatti kompromisszumképességéből. Csak az 1880-as években kezd kialakulni az a politikai irányzat, amely
azután szervezeteit a kilencvenes években létrehozva stabil politikai irányzatnak tekinthető, s ez már az ún.
újkonzervativizmus. Ez már alapvetően nem a tradicionális konzervatív társadalomképpel rendelkezik, hanem a
tömegtársadalom által felvetett új kérdésekre próbál válaszokat keresni.
A szembenállás jellegzetességeit alapvetően a korszak két politikai kérdéskörén: az egyházpolitikán és az ún.

szociálpolitikán lehet legjobban szemléltetni.
A kiegyezés időszakában a konzervatívnak tekintett politikusok a kormánypártban, a Deák-pártban foglalnak

helyet. Az 1865-ös országgyűlés összehívása után ugyan egy ideig külön értekezleteket is tartottak, de a pillanat
által adott alternatívák közül ez volt a számukra a legelfogadhatóbb. Így sok szempontból önmegtartóztatásra
kényszerültek, s a polgári állam kiépítésének lassítását „átengedték” a főrendiháznak. Az 1868-as „a
törvényesen bevett keresztyén vallásfelekezetek viszonosságáról” szóló törvény, s a magyar állam magatartása a
placetum regiummal és az első vatikáni zsinat csalhatatlansági dogmájával kapcsolatosan már felvetette bennük
egy önálló szervezkedés lehetőségét. Az 1872-es képviselő-választási kampány idején láthatóvá is vált, éppen az
egyházpolitikai kérdések kapcsán, a kormánypárton belüli liberális-konzervatív ellentét s egy külön párt, avagy
frakció megalakulását csak a párt vezetőinek a konzervatívokkal kötött látható kompromisszuma, egyes
választókerületeknek számukra való átengedése akadályozta meg. Mint említettem ebben szerepet játszott az is,
hogy a Deák-párt veresége esetén a konzervatívok számára mind közjogilag, mind világnézetileg
elfogadhatatlan erők kerültek volna többségbe a képviselőházban.
1875, a fúzió ebből a szempontból felszabadításként is működött, egyrészt megszűnt a 67-es tábor vereségének
lehetősége, másrészt a volt balközépiekkel kötött fúzióból egy liberalizmusában megerősödött párt került
kormányra.
Az önálló konzervatív politizálás 1870-es évekbeli lehetőségének korlátait mutatja, hogy a volt Deák-párti
konzervatívokból létrejött Jobboldali Ellenzék 1878-tól már liberális politikusokkal kiegészülve alkotta a
Szabadelvű Párt 67-es ellenzékét.
Maga az egyházpolitika pártszervező erőként csak az 1890-es években kerül megint előtérbe, de addig a
képviselőház konzervatív politikusai szemben álltak még a polgári házasság bevezetésével is.
21
A szociális kérdés, mindenekelőtt az agrárterületen való megjelenítésére először az Antiszemita Párt

programjában került sor. Itt fogalmazódik meg először, igaz, hogy speciális zsidóellenes éllel, hogy a
kormányzatnak át kell alakítania agrárpolitikáját, hogy a földbirtokos és földművelő osztály érdekei
érvényesülhessenek, azaz egy speciális, az agrárszektor érdekeinek primátusára építő követelés. Ugyanitt
jelentkezik, a későbbi konzervatív programokban állandósuló az iparra vonatkozó elképzelés is, amely a céhek
megszűnése utáni helyzetet tartja elfogadhatatlannak, s az úgynevezett iparszabadság ellen lép fel. Az 1883-as
programban a kötelező ipartársulatok formájában láthatjuk már csírájában az 1890-es évek konzervatív
társadalomszervező célkitűzéseit.
1894 és 1896 között három egymást részben átfedő politikai program jelenik meg már egyértelműen
újkonzervatív oldalról. Nem arra törekednek a programot kiadó szervezetek, hogy a társadalom polgári
átalakítását lelassítsák, hanem egy újfajta szervezett társadalom képét vázolják fel. A három szervezet a 48-as
irányzat Ugron-pártja, a liberális egyházpolitikai programmal szembeszegülő 67-es Néppárt és a Magyar
Gazdaszövetség. Ezek programjaiban s az utóbbi kettő szervező munkájában már teljes mértékben mutatják az
új politikai irányzat megjelenését.
Megjelenik a tőkével való szembenállás, a tőke működésének korlátozása a kisiparosok és munkások érdekében.
Szerepel a tőzsde tevékenységének korlátozása, mindenekelőtt a határidő üzletek betiltása. Megjelenik a földadó
leszállítása, tehát egy speciális tulajdon közterheinek csökkentése. Ezzel egy időben középpontba kerül a
szövetkezeti ügy, s mind a hitel-, mind az anyagbeszerző, mind az értékesítő, mind a fogyasztási szövetkezetek
állami támogatásának elérését tűzik ki célul. Ezekben a szövetkezetekben vélik megtalálni egy jövő szervezett
társadalmának alapegységeit, valamiféle korporációs alapon. Az egész újkonzervatív célkitűzésrendszer
jellemzője, hogy erős állami beavatkozással törekednek a társadalomnak az államtól független, de mindenkit
állandó csoportba besoroló megszervezésére.
Az adott irányzat, amely felhasználja egyrészt a nagybirtokosoknak és a nemesi középbirtokosoknak azon

félelmét, hogy az új társadalmi rétegek, a polgárság az eddig „számukra fenntartott” területet a politikát is át
akarja venni, másrészt, hogy a liberális kormányzat szociálisan tulajdonképpen érzéketlen. Az irányzat
társadalmistratifikáció-fogalma nem réteg-, hanem gazdaságiág-specifikus: így tudja egy csoportba sorolni az
agrárszegénységet a nagybirtokosokkal az önálló iparosokat azok alkalmazottaival.
Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az említett három szervezet, s a Gazdaszövetség sok vezetőjét képviselői
közé tudó Nemzeti Párt által alkotott irányzat egy sor kérdésben nem egységes. Egyrészt megosztja őket a
közjogi kérdés, másrészt viszonyuk a parlamentarizmushoz. Míg az Ugron-párt, avagy a Nemzeti Párt
politikusai alapvetően egy parlamentáris rendszerben gondolkodnak, addig a Néppárt és a Gazdaszövetség
számos irányítója számára a parlament a politikai döntéshozatalnak csak rájuk erőltetett formája, s a szervezett
társadalom egyes szervezeteinek alkufolyamataira szeretnék majd építeni a jövő államát.
Az újkonzervatív irányzatok tulajdonképpen csak kialakulásukkor kötődnek szorosan képviselőházi pártokhoz.

A pártoknak a közjogi kérdések alapján történő egybeolvadásai és szétválásai szinte valamennyi pártba
megjelentetik a konzervatív gondolatot.
A Szabadelvű Pártnak a Nemzeti Párttal való fúziója a kormánypártban is megerősíti a leegyszerűsítve

agráriusnak nevezett irányzatot, s a nagy 1905-ös függetlenségi pártösszeolvadás a 48-as közjogi táborban
szünteti meg a liberalizmus-konzervativizmus politikai törésvonal jellegét.
Azt látjuk ugyanakkor, hogy a pártok bomlása részben ezen törésvonal mentén történik meg, mind a
kormánypártból 1904 végén kiváló ún. disszidens csoport, mind az 1909-ben kettészakadó Függetlenségi Párt
Kossuth-csoportja inkább a konzervatív politikusokat foglalja magába.
Önállóan, pártként tulajdonképpen csak a katolikus Néppárt viszi tovább az agrárius vonalat a Rerum
Novarumra hivatkozó keresztény állam kiépítésének követelésével, éppen felekezeti jellegénél fogva, s mert a
századforduló utáni belső ellenzéke a keresztény szocialisták nem liberális, hanem inkább demokratikus irányba
keresik a tömegtársadalom konfliktusainak megoldási javaslatait.
4. 4. A demokrácia
Ha a korábbi törésvonalak egyikénél-másikénál megemlítettem, hogy az egyes toposzok, követeléstípusok a
különböző pártok programjaiban, az eltérő pártokhoz tartozó, esetleg más-más (világ)nézetű politikusok
megnyilvánulásaiban keveredik, azaz maguk a toposzok külön-külön nem, csak rendszerben alkotnak
törésvonalat, akkor különösen igaz ez, a demokráciának nevezhető törésvonalra.
22
Magát a kifejezést a dualizmus ötven éve alatt mindenekelőtt közvetlenül a kiegyezés megkötése után, majd
azután a századfordulótól kezdődően használták. Előzetesen is kimondhatjuk, hogy a terminus használata az
első időszakban a kiegyezéses rendszer egészének közjogi – s ez esetben nem pusztán az államjogi viszonyt
értve alatta – kritikáját, később egyértelműen a tömegtársadalom konfliktusaira való reagálást jelent. Az is
egyértelmű, hogy nem minden csoport „demokrata”, amely pozitív értelemben használja a kifejezést, de
programjában, megnyilatkozásaiban mindenképpen találkozunk olyan témával, amit hagyományosan a
demokráciához kötnek.
A kiegyezést közvetlenül követően a demokrácia kifejezés mindkét magyar ellenzéki párt szókincsének
integráns része: mind a kettő használja ezt programjában, valamint 1869-es válaszfelirati javaslatában is.
A szélbalnál mindkét helyen, a napi politikában, de mindenekelőtt a választási hadjáratokban alkalmazott

„tokra”, „mokra”, azaz arisztokrata és demokrata szembenállás dominál. (Jeleznem kell, hogy a mokra
kifejezést a korszakban a nem szélbali jobb körökben kimondottan pejoratíve, szinte a „bunkó” szinonimájaként
használták.) Ezt tükrözi 1868-as programjuk megfogalmazása: „Miután az 1848-iki törvények, a jelen
országgyűlési 2-ik felirat kifejezései szerint is átalakították Magyarország arisztokratikus (kiváltságos)
alkotmányát, s azt az egyenjogúság szélesb alapjára fektették; valósítni a jogegyenlőség (demokratia) elveit,
tehát működni arra, hogy az 1848-iki törvények teljesen visszaállíttassanak, mint amelyek az ország
önállóságának az alkotmányos küzdelmeinek is biztosító alapjai, mindarra, hogy a bennök kivívott népies
(demokrata) elvek szabadelvűleg, a nemzet szellemi és anyagi jólétének követelményei szerint tovább
fejlesztessenek.”21
A balközépi 1867-es megfogalmazás elméletibb, s ugyanakkor talán jobban – nem pusztán az igen lényeges
társadalmi csoportokhoz köthető módon – mutatja egyrészt a korszakban a liberális és demokratikus elvek
összefonódását, másrészt a demokrácia meghatározó kategóriáját, az egyenlőséget: „Azon ügyeket illetőleg,
melyek az újabb törvények által is a magyar törvényhozás kizárólagos intézkedésének hagyattak fel, az ország
függetlenségének és alkotmányos szabadságának mindenben szem előtt tartásával, érvényre juttatni a
demokrácia elveit; azon demokrácia elveit, mely az egyenlőséget a szabadságban keresi, mely az egyén
szabadságára építi az állam szabadságát, mely nem tűrhetvén sem a szolgaságot, sem a fejetlenséget, a
szabadságban akarja a rendet és a rendben a szabadság biztosítékát...”.
Az említett későbbi időszakban a demokrácia, demokrata kifejezést használó csoportok nagy része kimondottan
réteg pártként manifesztálja magát, szocialisták, polgári demokraták, polgári radikálisok, mások éppen ezekhez
a csoportokhoz kapcsolódva, vagy követeléseikre reagálva alkalmazzák a terminust: a Függetlenségi és 48-as
párt 1896-ban, az Új Párt, és a Néppárt.
Nagyon leegyszerűsítve a demokrácia problematikája az egyenlőség kérdésköre körül forog. A tartalmi elemek
a politikai téren mindenekelőtt a választójog, s részben ehhez kapcsolódva a politikai intézményrendszer
működésének egyes elemei. Társadalmi téren egyes szolgáltatásokhoz való hozzájutás lehetőségeiben az
egyenlőség megteremtése, s ebből következően azok államosítása: iskola, egészségügy stb. Végül a gazdasági
téren, ha nem is mindenkinél a teljes egyenlőség, még csak nem is mindig az egyenlő feltételek, de legalábbis a
gazdasági különbségek jogi alapjainak felszámolása és az egyenlőtlenségnek legalábbis korlátozása s a
gazdasági területen a függőségi (munkaadó, munkavállaló) viszonyok részleges átalakítása.
Az általános, titkos választójog először 1872-ben kerül be egy magyar parlamenti párt programjába. Tükröződik
benne a 48-as pártnak a kormánypártnál és a Balközépnél „plebejusabb” politikafelfogása, aminek szellemében
már eddig is, részben Kossuth kezdeményezésére, de mindenképpen támogatásával sokkal szélesebb rétegekhez
próbálták politikai programjukat, politikai elképzeléseiket eljuttatni, mint a másik két párt. Tulajdonképpen
ennek a „tömegpolitikai” elképzelésnek volt része az a kísérlet, hogy minél szélesebb körben szervezzenek
függetlenségi vagy 48-as köröket, olyanokat is szervezve és politikailag maguk mellé állítva, akik kívül
maradtak az „alkotmány sáncain”.
Az 1848-as párt követelése még az ellenzéki párttársak politikusaiban sem talál támogatókra, s az egész
pártrendszer átstrukturálódásának folyamatában már 1874-ben kikerül az utódpárt az Egyesült Közjogi
Ellenzék, majd a Függetlenségi és 48-as Párt programjából.
A korszak politikusainak gondolkodása szerint, ugyanis a választójogosultak a nemzet egészét, vagy legalábbis
a „felnőtt” nemzet egészét képviselték, azaz mindenki kapott választójogot, aki független, önálló politikai
véleményalkotásra képes volt. Azon lehetett vitatkozni az adott participációs koncepcióban – azaz ott, ahol
21
23
mindenki részt vesz, aki alkalmas –, hogy jó helyen húzták-e meg a határokat, növelni kell-e a vagyoni cenzust,
mint ahogy bizonyos értelemben az 1874-es választójogi novella megtette, avagy csökkenteni. Ki lehetett
mondani, mint azt még az 1874-es törvény vitájában is sok függetlenségi politikus megtette, hogy az életkor és a
nemhez tartozás lehetnek csak alkalmassági kritériumok. (Megjegyzem, néhányan már ekkor felvetették a nők
választójogosultságának lehetőségét.)
Az elmélet mögötti érvek már nem voltak ilyen tiszták, azonnal megjelenik, s ahogy a magyarországi
dualizmuskori választójogi vitákat, választójogi küzdelmet végigkísérjük egyre hangsúlyosabbá válik a
participációs felfogás helyébe kerülő reprezentációs értelmezés. Már a korai választójogi vitákban, tehát az
1870-es évek elején az általános választójog elleni fő érv az, hogy az által a nemzetiségiek, azaz a nem magyar
anyanyelvűek sokkal nagyobb súllyal lesznek képviselve a választók és a képviselők között, s ezáltal a magyar
hegemónia veszélybe kerül. Ez tükröződik a Függetlenségi és 48-as Párt 1896-os azon választási felhívásában,
amely közel negyedszázad után újra az általános választójog kifejezést használja: „Követeljük a választási jog
kiterjesztését egész a magyarul írni és olvasni tudáshoz kötött általános szavazati jogig; a választókerületek
igazságos beosztását, a titkos szavazás behozatalát.” Az adott megfogalmazás az eddigi alapvetően vagyoni
avagy jövedelmi cenzus helyett egy minimális műveltségi cenzust vet fel az írni-olvasni tudás követelményével,
és ugyanakkor a magyarosodás bizonyos szintjéhez is kötné a politikai társadalomba való beengedést azzal,
hogy a magyar nyelvhez köti a műveltségi cenzust. Így tulajdonképpen nem az általános választójog követelése,
csak az összes magyarul írni – olvasni tudó nagykorú férfi számára követeli ezt a politikai jogot. De vonzóbbnak
és radikálisabbnak, korszerűbbnek tűnik az általános választójog kifejezés.
A reprezentációs választójogi felfogás a világháború előestéjére teljesen általánossá válik. Ha megvizsgáljuk az

1913-as választójogi törvényt előkészítő képviselőházi bizottsági vitát szinte csak olyan álláspontokkal
találkozunk, amely egyik vagy másik társadalmi csoport bekerülése avagy be nem kerülése mellett foglal állást.
És magában a megszületett törvényben is egyértelműen tükröződik, hogy Tisza István, akinek akarata rányomta
a bélyegét a törvény tartalmára a városi munkásságot, legalábbis egy részét, hajlandó volt a
szavazóhelyiségekbe beengedni, falusi megfelelőiket viszont nem.
Az általános választójog kérdése az említett negyedszázad alatt sem hiányzott a magyarországi politikai
diskurzusból, csak éppen nem a képviselőházi pártok által követeltetett. Azok programjaiban elő-előkerül a
választójog kiterjesztése kifejezés, de sokkal többet foglalkoznak egy arányosabb választókerületi rendszer, és a
kormánybefolyás kizárását biztosító választási eljárás hirdetésével.
Az általános választójog követelése, a dolog természetéből következően, mindenekelőtt a választói jogból és a

képviselőházból kiszorultak, a munkásság szervezeteinél jelenik meg.. Nem véletlen, hogy az 1878-ban
megalakult munkáspárt a Nemválasztók Pártja nevet veszi fel (kétségtelenül részben azért, mert
szociáldemokrata kongresszus összehívását Tisza Kálmán, mint belügyminiszter nem engedélyezte).
Gyakorlatilag az 1870-es évek közepétől nem létezik olyan munkás programnyilatkozat, amely ne tartalmazná
az általános választójog általában csak férfiakra, de néha-néha minden „egyénre”, sőt kimondottan nőkre is
vonatkozó követelményét.
Ezek a követelések bizonyos pontokon túlmennek a hagyományosan értelmezett demokratikus képviseleti

rendszeren.
A 48-as képviselőházi ellenzéki pártoknál is találkozunk a polgári parlamentarizmus alapmodelljének tekintett

formától, a szabad mandátum rendszertől való eltéréssel, bár itt sohasem programszerű követelésként, hanem a
tényleges működés kísérleteként. Arról a politikafelfogásról van szó, amelyet a XX. század második felében
talán bázisdemokrátának nevezhetnénk, s amely emlékeztet az 1848 előtti követutasítási rendszerre. E szerint a
képviselőknek meg kell kérdezniük választóikat, s az általuk elfogadott álláspontot kell a politikai
döntéshozatalnál érvényre juttatniuk. E mellett meg-megjelenik, nem képviselőházi pártoknál az a követelés,
hogy a választók a képviselőket visszahívhassák, ha elégedetlenek velük. Azt a jelenséget, hogy a helyi
választói közösségek válságszituációkban szinte napról napra befolyásolni akarják képviselőik magatartását,
állásfoglalásait, bár szóhasználatában hasonlít a fenti követelésre, nem tekintem a demokrata érzület
megjelenésének, nem utolsósorban azért, mert az ellenzéki „szervezetek” ezzel a módszerrel általában a
kormánypárti képviselők kézbentartására törekszenek. Ez a gyakorlat például igen elterjedt az 1889-es
véderőreform elleni obstrukció és tüntetéssorozat idején.
Egyes munkáspártoknál, így a Nemválasztók Pártjánál, s bizonyos időszakokban a Magyarországi

Szociáldemokrata Pártnál megjelenik a referendumrendszer és a törvényhozás intézményének összekapcsolása,
hol úgy, hogy bizonyos politikai lépésekről csak népszavazás dönthet – például háborúról és békéről –, hol úgy,
24
hogy lehetőség van törvénykezdeményezésre és a törvényeknek népszavazás általi megvétózására. Ezen

követeléseknél egyértelműen egy alternatív politikafelfogásról van szó, s nem pusztán az 1848 óta létező
kérvényezési rendszer kiterjesztéséről. A századforduló idején ugyanis egyre gyakoribb lett, hogy az eredetileg
egyesek, egyes községek, vagy más intézmények, igen sokszor a törvényhatóságok számára biztosított
kérvényezési jogot bizonyos politikai erők „aláírásgyűjtésre” használtak fel, s ugyanazon szöveggel érkeztek
tömegesen a kérvények az országgyűléshez. Még az ilyen tömeges, tehát a képviselőházra és sokkal ritkábban a
főrendiházra nyomást gyakorolni akaró kérvényeket sem kellett azonban a törvényhozásnak elfogadni, az
említett munkáspárti követelések azonban egyértelműen a törvényhozás fölé helyezték a jogrendszerbe beépíteni
követelt „népi” állásfoglalásokat.
A századforduló környékén a munkáspártok mellett más réteg- avagy osztálypártok is megalakulnak, olyanok is,
amelyeknek tagjaitól eddig nem tagadtatott meg a választójog. Ezek valamennyien felveszik programjukba, sőt
programjuk élére állítják az általános, titkos, egyenlő községenkénti választójog követelését.
A munkás- és polgári pártok közös választójogi követelése lehetővé teszi a közös akciókat. Először ilyenre
1896-ban a millenáris „treuga dei” évében kerül sor, mikor a 48-as Ugron-párt a szociáldemokratákkal szervez
közös választójogi tüntetést.
Az 1905 utáni politikai válság idején az ún. darabontkormány belügyminisztere, Kristóffy József ismeri fel,
hogy a szocialistákban, mint képviselőházon kívüli erőben szövetségesre lelhet az általános választójog elve és
ígérete alapján. Előterjesztett javaslata messze nem „általános”, ugyanakkor sokkal többen jutnának általa
szavazati joghoz, mint az érvényben lévő 1874-es törvény alapján.
A koalíciós pártok, éppen ellenfelük választójogi programja miatt kényszerülnek felvenni programjukba az
általános szavazati jogot, ami a függetlenségi politikusok egy része számára nem okoz problémát – még arra is
hivatkozhatnak, hogy ők már 1872-ben ezt a programot képviselték –, a néppártiak és alkotmánypártiak nagy
része számára viszont kimondottan kényelmetlen ennek az intézménynek a kormányprogramba való
elhelyezése.
A koalíciós belügyminiszter, Andrássy Gyula által beterjesztett választójogi javaslat az általános, titkos, egyenlő
választójog hívei számára elfogadhatatlan, mivel ún. plurális elvre épül. A javaslat anyagi és műveltségi cenzust
alkalmaz: egy szavazatot kap minden 24 éven felüli írni-olvasni tudó magyar állampolgár férfi. Két szavazatot
azon 32 éven felüliek, akik legalább négy középiskolai osztállyal rendelkeznek és legalább három gyerekük van,
vagy legalább évi 20 korona egyenes adót fizetnek, vagy legalább öt éve egy 16 éven felüli alkalmazottjuk van,
vagy legalább öt éve ugyanannál a munkaadónál állnak alkalmazásban. Három szavazatot a középiskolai
végzettséggel vagy legalább évi 100 korona egyenes adóval rendelkező nagykorú férfiak kapnak. Az írni-
olvasni nem tudó, s egyéb feltételeknek sem megfelelő 24 éven felüli férfiak úgynevezett ősválasztók lettek
volna, akik 10-en választottak volna egy tényleges választót. A javaslat sem a koalíción belül, sem a választójog
képviselőházon kívüli támogatóinál nem kapja meg a kellő támogatást, így lekerül a napirendről.
A koalíciós kormányzat összeomlása és a Nemzeti Munkapárt 1910-es kormányra kerülése idején az egyik
ellenzéki párt, Justh Gyula Függetlenségi Pártja felveszi programjába a radikális választójogi reformot, s a
képviselők között más pártokban is jelen vannak ennek hívei. Tisza István azonban a kormánypártban
keresztülviszi, hogy csak igen korlátozott jogkiterjesztés történjék.
A képviselőházi ellenzék közös ellentervezettel válaszol, amely szintén nem tenné általánossá a választójogot
csak a 413 kerületből 308-ban. Elsősorban a vidéki és nemzetiségi területeken rendelkeznének továbbra is
erősen korlátozott körűen ezen állampolgári joggal. Ily módon nem sikerül a Választójog Országos
Szövetségének és az Országos Reformklubnak, amelyek már a szociáldemokraták és képviselőházi politikusok
közös szervezetei voltak az ellenzék egészének megnyerése.
A világháború utolsó éveiben újul fel a választójogi mozgalom az országban, mikor a békekötést több politikai
erő összekapcsolja az ország politikai rendszerének demokratikus átalakításával.
A Választójogi Blokkba tömörült erőknek, hiába a szociáldemokraták támogatása, nincs elég erejük, még a
világháború utolsó évében sem, hogy akár kompromisszumos törvényjavaslatukat a még mindig a Tisza István
által vezetett Nemzeti Munkapárt által uralt képviselőházban keresztülvigyék. A Polgári Demokrata Párt
vezetője, Vázsonyi Vilmos ki is válik 1918 januárjában a kormányból, mert nyilvánvalóvá válik, hogy a
hárommillió férfinak és fél millió nőnek politikai jogokat adó javaslata elfogadhatatlan a többség számára, s a
végül 1918 nyarán elfogadott és szeptemberében szentesített választójogi törvény alapján csak 2,7 millió férfi
25
jutott választójoghoz. A politikai demokráciát jelentő általános, titkos, községenkénti választójogot csak az
1918-as népköztársaság I. néptörvénye vezette be.
Az általános választójog követelése nem az egyedüli differentia specificája a demokratikus politikai

célkitűzéseknek, ide tartozik a főrendiház eltörlése is, bár éppen a Polgári Radikális Pártnál, amely első, 1914-es
programjában, hasonlóan a szocialista pártokhoz, a főrendiház megszüntetését követelte, 1918-as programjában
már elfogadott egy kétkamarás törvényhozást, hangsúlyozottan „demokratikus felsőház”-zal.
Teljesen természetes, hogy a politikai struktúrát demokratikusan átalakítani akarók, elvetik az 1870 óta
érvényben lévő virilizmus elvét, amely alapján a törvényhatóságok közgyűlési tagjainak (később ugyanezt a
községekre is alkalmazták) felét a legnagyobb adófizetők teszik ki, tehát nem választás, hanem egyedül
jövedelmük alapján kerülnek az illetők a testületekbe.
A hadsereggel kapcsolatban, ami kétségtelenül eminenter hatalompolitikai kérdés, a különböző demokráciára

hivatkozó pártok a katonatisztek jogszabályok által is megerősített kasztjellegét kifogásolják, van, aki pusztán
azonos bíróságoknak akarja a tiszteket alárendelni, mint a civileket (például a polgári demokraták), de egyes
szocialista pártok programjában a hadsereg egész intézményének átszervezése, s az állandó hadsereg helyébe a
„felfegyverzett nép” állítása szerepel. Kétségtelen, hogy ezen politikai csoportoknak van bizonyos anarchoid
beütése is.
Demokratikus, az egyenlőséget létrehozni kívánó követelésnek kell tekintenünk az állami kézbe vett ingyenes
népoktatást, valamint a rászoruló tehetségesek számára a felsőbb iskolák ingyenes elvégzésének lehetőségét is.
Itt is hangsúlyozni kell, hogy egy sor demokratikus követelés az állam szerepének növelését kívánja, kivéve egy
sor intézményrendszert mások kezéből. Kétségtelen, hogy az állami iskolázásnál az adott pártok
antiklerikalizmusa is meghatározó szerepet játszik.
Szintén az állami szerepvállalás növekedésével járna a szinte valamennyi demokratikus párt által követelt
ingyenes egészségügyi ellátás, s a munkáspártok által követelt államosított gyógyszertárak rendszere.
Ugyanebbe a kategóriába sorolhatjuk a követelt ingyenes jogvédelmet is.
Az adózás területén, igen korán megjelenik mindenekelőtt a függetlenségi pártoknál a progresszív földadó
követelése, amit a századforduló után teljesít is a demokratikus követelések sorában a progresszív
jövedelemadó, s a konzervatívoknál is meglévő adómentes létminimum, mint célkitűzés. A legtöbb egyenlőségi
követeléseket is felsorakoztató párt a mindenkit egyformán érintő fogyasztási adót eltörölné s csak az egyenes
adókra építené az állami bevételeket.
Igazi törésvonal a politikai színképben az egyházi, illetve világi nagybirtokhoz való viszony, a századforduló
után egyre több párt követeli, éppen egyenlőségi elvei alapján a nagybirtokok állami kezelésbe vételét, s vagy
parcellázását, vagy kisbirtokos haszonbérbe adását.
26
3. fejezet - III. A pártok
1. 1. Az országgyűlési pártok
A dualizmuskori politika első, meghatározó törésvonala az úgynevezett közjogi kérdés volt. Az ún. közjogi
alapon szervezett pártok ősforrásának a történelmi irodalom az 1861-es országgyűlés képviselőiből szervezett
csoportokat, frakciókat tekinti részben a személyi folytonosság, részben az uralkodóval való tárgyalóképesség s
nem Magyarországnak államjogi helyzetéről vallott eltérő nézetek alapján. Az egyik, a Deák Ferenc által
vezetett csoport, az 1848-as áprilisi törvények alapján állva hajlandó volt tárgyalni Ferenc Józseffel, s hajlandó
volt arra, hogy az országgyűlést megnyitó királyi trónbeszédre a hagyományoknak megfelelően felirattal
válaszoljon. A másik, a kezdetben Teleki László, majd annak öngyilkossága után Tisza Kálmán által vezetett
csoport tényleges közjogi álláspontja azonos volt ugyan, de ők nem fogadták el Ferenc Józsefet jogszerű magyar
királynak, csak tényleges uralkodónak, mivel nem tette le a királyi esküt, s nem volt megkoronázva. Ezért ők a
trónbeszédre országgyűlési határozattal akartak reagálni. Ennek alapján nyerték Felirati, illetve Határozati Párt
nevüket. Az utóbbi csoport egyes tagjai már ekkor külön is szerveződtek, ők nem az 1848-as áprilisi törvények,
hanem az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat alapján álltak, s úgy vélték, hogy a Habsburg-ház, megszegve az
áprilisi törvényeket, eljátszotta jogosultságát a magyar trónra, röviden egy teljesen független Magyarországot
akartak.
Ezek a csírájukban létező képviselőházi pártok igen rövid ideig működtek, mivel az uralkodó még a feliratiak
által (a határozatiak egy részének átállása segítségével) megszavazott válaszfeliratot sem fogadta el, s az
országgyűlést feloszlatta.
A következő évek hármas, közjogi tagolású képviselőházi pártstruktúrája az 1865-ben összehívott, s végül a
kiegyezést elfogadó országgyűlésen alakult ki, részben a kiegyezési tárgyalások során, részben a kiegyezés
megkötése és Ferenc Józsefnek magyar királlyá koronázása következtében. Egyértelműen egy hosszabb
folyamatról beszélhetünk, amelyet az egyes pártok, azaz képviselőházi frakciók végső összezárulása, s a
pártprogramok kiadása csak megkoronázott.
Magán az 1865-ös választáson ezen elkülönültségről még nem, vagy alig volt szó. Majdnem minden képviselő
Deák Ferencre hivatkozott, aki megfogalmazta az 1861-es a képviselőház által elfogadott feliratot, és aki 1865.
április 16-án, húsvét vasárnapján közzétett cikkében kifejtette, hogy miként képzeli el a Habsburg Birodalom
szilárd fennmaradásának és az alkotmányos magyar önállóság követelményeinek összehangolását. Ezt a húsvéti
cikket tekinthetjük a kiegyezési tárgyalások magyar alapdokumentumának. Annak alapján, hogy a
képviselőjelöltek Deák melyik dokumentumára hivatkoztak, talán a választási folyamatban is elkülöníthetőek
lennének a későbbi parlamenti pártok tagjai, de a kortesbeszédek hivatkozási rendszere eléggé elmosódott, s
maguknak a politikusoknak az álláspontja is változott az igen intenzív egy-másfél év alatt.
A forradalmat és szabadságharcot követő első magyar kormány, a miniszterelnökről Andrássy gyuláról nevet
kapó ún. Andrássy-kormány, 1867. februári kinevezéséig (Deák Ferenc nem vállalt kormányzati pozíciót)
kialakult a dualizmus induló pártstruktúrája. Kormányon a Deák-párt volt, (amelyet a Felirati Párt utódjának
tekintettek) s amely a sajtóban, a mindennapi szóhasználatban, s bizonyos vidéki szervezeteiben is a Jobb Párt
nevet viselte. A korszakban a jobb – bal elnevezés nem a társadalmi program radikalizmusát, hanem az adott
államjogi helyzet elfogadását avagy elvetését jelentette. A Deák-párt álláspontja szerint a kialakult dualista
rendszer volt a maximum, amit az adott pillanatban el lehetett érni, de mindez nem jelentette azt, hogy a helyzet
változása nem hozhat magával eltolódásokat akár a közjogi viszonyban is.
A második legnagyobb párt a Balközép, avagy középbal nevet viselte. Mint neve is kifejezte a Habsburg
Birodalmon belüli létet elfogadta, de az adott államjogi berendezkedéssel nem értett egyet.
A harmadik párt, amely a mindennapi nyelvben a Szélbal nevet viselte, s amely 1868-ban fogalmazott meg
programot, addig részben a balközépiek pártjában, pártklubjában politizált, többször fellépett önálló
javaslatokkal, s tett kísérletet arra, hogy az egész balközepet a közjogi radikalizmus útjára vezesse.
Az eltérés a két közjogi ellenzéki párt között, programjaik szövegéből csak nehezen olvasható ki, ám az 1848-as
párt nem fogadta el az államjogi közösséget.
Az adott hármas beosztás fellazítására törekedett az 1872-es választás idején megszerveződött Reformpárt,
amelyben egyes, mindenekelőtt balközépi politikusok a közjogi kérdésnek a politikai életből való kizárását, s a
27
III. A pártok
liberális államnak az adott közjogi keretek közötti minél konzekvensebb kiépítését tűzték ki maguk elé. A
közjogi programnak, a közjogi ellenzékiségnek a politikából való kizárása az adott pillanatban sikertelen volt,
ugyanakkor jelezte azt a tendenciát, ami az egész pártstruktúra 1875-ös átalakulásához, a Balközép és a Deák-
párt többségének (a volt balközépiekből szervezett Középpárt és a Lónyay Menyhért körül csoportosuló volt
Deák-pártiakból ideiglenesen alakított Vacsorapárt) egyesüléséből létrejövő Szabadelvű Párt megalakulásához
vezetett.
Az új és 1905-ig kormányon lévő pártba belépő balközepiek számára 1868-as programjuk, az ún. bihari pontok
„szögre akasztásra”, azaz a kiegyezéses rendszer elfogadására az adta a lehetőséget, hogy félelmeik – az adott
közjogi struktúrában Magyarország teljesen alárendelődik az örökös tartományoknak, azaz Ausztriának – nem
igazolódtak. A Deák-pártnak az új kormánypárthoz csatlakozó tagjainál pedig a közjogi összefogás lehetősége
abból adódott, hogy ők, ha nem is a közös, hanem a közösen kezelendő ügyeknél szintén az adott helyzetnek, az
adott erőviszonyoknak Magyarország előnyére való megváltoztatását szerették volna elérni. Mindenekelőtt a
közös jegybank kérdésének megoldása és a gazdasági kiegyezésen belül a vám- és adórendszer említhető, mint
olyan témák, ahol a volt balközépiek és volt Deák-pártiak célkitűzése találkozott.
A közjogi törésvonal másik oldalán 1872-ben elfogadták, hogy a párt államjogilag a perszonálunió álláspontjára
helyezkedik, azaz a kimondatlan – mert jogilag kimondhatatlan – az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozathoz való
visszatérés helyett konkrét önállóságprogramot fogalmaztak meg. A balközép bomlási útján, a fúzióhoz vezető
úton egy magát Elvhű Balközépnek nevező csoport 1873 végén kilépett, s önállóan kezdett szerveződni, majd
1874 februárjában egyesült az 1848-as párttal, ideiglenesen Egyesült Közjogi Ellenzék, majd 1874 májusától 48-
as Függetlenségi Párt néven. A Szabadelvű és a 48-as Függetlenségi párt létrejötte a korábban hárompólusú
közjogi megoszlást kétpólusúvá tette.
A kétpólusú szembenállás, ahol az egyik oldalon a közjogi rendszer egészében való elfogadása, a másikon pedig
ugyanennek egészében való elvetése állt, lehetetlenné tette a képviselőházi váltógazdálkodást. A Függetlenségi
Párt ugyanis egyértelműen kormányképtelen volt. Kétségtelen, hogy ez a vád korábban a Balközéppel szemben
is felmerült, de éppen kettős kötődése, az államjogi közösség elfogadása és a kiegyezéses rendszer elvetése
lehetővé tette az olyan személyi és pártmozgást, ami, ha nem is a pártot, de új pártot alakító, új pártban egyesült
jelentős csoportját kormányképessé tette. Az 1875-ben kialakult pártstruktúrában, ha ideiglenesen is, ilyen
párttal, ilyen politikai csoporttal nem találkozhatunk.
Alapvetően, közjogi tekintetben ilyen frakció alakult meg 3 évvel később az országgyűlési választásokra való
felkészülésként Apponyi Albert vezetése alatt Egyesült Ellenzék néven. Ezen új párt három frakció
egyesüléséből jött létre: az 1875-ben egy másik törésvonal mentén Sennyey Pál báró vezetésével létrejött
konzervatív Jobboldali Ellenzékből, valamint az 1876 folyamán a Szabadelvű Pártból a gazdasági kiegyezés és a
közös bank kérdésében való eltérő álláspontja miatt kivált ún. Független Szabadelvűekből és az ún. Kerkápoly–
Szilágyi-csoportból. A korábbi hármas és az ekkori hármas közjogi tagozódás nagy különbsége, hogy az 1878-
as párt nem a közjogi struktúrán, hanem az adott struktúrán belül kötött gazdasági megegyezéseken akart
változtatásokat elérni, a kiegyezéses rendszer kereteit változatlanul fenntartva.
A később Mérsékelt Ellenzék nevet felvevő párt egyértelműen a parlamenti váltógazdaság megteremtésére
törekedett, s ennek érdekében magát az 1867-es kiegyezés, azaz az adott közjogi rendszer tényleges
letéteményesének tételezte, hangsúlyozva éppen a Függetlenségi Pártnak a kormányellenes közjogi
támadásaival szemben, hogy nem a közjogi konstrukcióban, hanem a tényleges – éppen a 1867-es szellemtől
eltérő – kormánypolitikában vannak a hibák. Itt fogalmazódott meg először az a tétel, mely szerint a kiegyezés
egy sor biztosítékot nyújtott Magyarországnak arra, hogy érdekeit a dualista szisztémán belül érvényesítse.
Szorosan kapcsolódott az adott tétel azon kormány- és kormánypártellenes vádhoz, mely szerint „a kormány
nem tűz ki magának határozott politikai célokat, nem ragaszkodik semmi elvhez, hanem csak saját állásának
kicsinyes fogásokkal való fenntartására törekszik: még súlyosabb a felelősség, mely azért terheli a kormányt,
hogy ugyanezen törekvésnek alárendelte még az ország közjogi állását is, valamint befolyását és súlyát az
osztrák–magyar monarchiában.”1 A kormánypárt és 67-es ellenzéke között egyre inkább a kiegyezés és a
dualista rendszer lényegéről folyt értelmezési vita.
Mint említettem, a Mérsékelt Ellenzék keményebb alkumagatartást várt el a kormányzattól mind a közös
intézményekkel, mind az osztrák kormányzattal történő tárgyalásokon.
1
Uo. 94. o.
28
III. A pártok
Az adott politikai vonal hangsúlyosabbá tételére a Mérsékelt Ellenzék 1892-ben a Nemzeti Párt nevet vette fel,
hangsúlyozva továbbra is, hogy „mi azt hisszük, hogy ama kiegyezés talaján is megvalósítható az a teljesen
nemzeti politika...”.2
A közjogi tengely másik oldalán az egység az 1880-as évek elején bomlott meg. Kialakult az ún. Ugron-frakció,
melynek közjogi politikája, ha végcélját nem is, de eszközeit tekintve eltért a párt nagy részétől. A csoport úgy
vélte, hogy ahhoz, hogy Magyarország elnyerje teljes állami függetlenségét, az adott politikai struktúra minden
szintjén állandóan szerepelni és „tenni” kell. Már nem azt tartották a fő kérdésnek, bár jelszószerűen állandóan
ezt is hangoztatták, hogy fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország felolvad a „Birodalomban”, hanem azt,
hogy milyen lépéseket kell tenni ahhoz, hogy az ország felkészüljön a függetlenségre. Ennek érdekében –
mondták – részt kell venni a delegációban, s ott is, mint a képviselőházban mindent meg kell tenni a közös
intézmények magyar jellegének hangsúlyozásáért, érvényesítéséért, történjen ez akár az önálló magyar
udvartartás létrehozásával vagy a magyar katonai egységek vezényleti nyelvének magyarításával. A közjogi,
ellenzéki tábor így létrehozta a maga „felpuhult” variánsát, melynek politikája részben az Egyesült Ellenzék –
Mérsékelt Ellenzék – Nemzeti Párt vonalon, azaz mint említettem a 67-es táborban is megjelent, másrészt a
függetlenségi tábor egésze is közeledett egy ilyen taktikai, s talán nemcsak taktikai magatartáshoz.
A nyolcvanas évek másik pártfejlődési jellegzetessége egy nem pusztán konzervatív, hanem szinte jobboldali
radikális párt, az Istóczy Gyöző és Verhovay Gyula nevével fémjelezhető Antiszemita Párt létrejötte. Ez a
csoport, amely az ebben az időben egész Európában, főleg Németországban létrejövő, megerősödő antiszemita
mozgalommal szoros kapcsolatban, a tiszaeszlári vérvádat apropóként felhasználva alakult meg, kísérletet tett a
közjogi kérdésnek mint pártszervező ügynek a félretételére. Tagjai között egyaránt találhatunk 67-es és 48-as
politikusokat. A kor sajtója, az 1884-es választásokon még megkülönböztette az ún. keresztény ellenzéki, azaz
67-es jelölteket, ahol a keresztény kifejezés a „nem zsidót” jelentette és az antiszemita függetlenségieket. A
pártban egyesült mindkét csoportot jellemezte, hogy az ország polgárosodását összekötötték a zsidóság
magyarországi szerepével, s főleg a gazdaságban és a sajtóban meglévő „nem keresztény” túlsúlyt
hangsúlyozták.
A kísérlet, hogy a közjogi ellentéteket félretéve egy liberális-konzervatív tengely mellett hozzanak létre új
törésvonalat, sikertelen volt. Maga a párt is kettészakad; a 67-esek létrehozták a Mérsékelt Antiszemita
Pártot,amely elnevezésben a „mérsékelt” nem az antiszemitizmus harcosságára, hanem a közjogi alapok
elfogadására utalt. A 48-as antiszemiták, akiknél az antiszemitizmus mindenekelőtt az ellenzékiségből
következett, és nem fordítva, külön szervezkedtek.
A sikertelenségben szerepet játszott, hogy a magyarországi politikai elit számára elfogadhatatlan volt a populista
antiszemitizmus, a hegemón liberális ideológia talaján állók számára az állampolgári egyenlőség bármiféle
korlátozása, a konzervatív gondolkodásúak számára pedig a csoport populista ideológiája és verekedésekbe,
rombolásokba átcsapó tömegmozgósító gyakorlata.
Míg a jobboldali radikalizmushoz közelálló antiszemita kísérlet gyakorlatilag elhalt az 1890-es évek elejére,
ugyanakkor kialakult az állandó vagy közel állandó konzervatív-liberális tengely a dualista képviselőházban.
Egyrészt Apponyi Albert Nemzeti Pártját szinte teljesen elhagyták liberális tagjai, másrészt az Ugron-csoport is
önálló gazdasági programot fogalmazott meg. Mindkét képviselőházi párt gazdasági és társadalomszervező
programja közel állt egymáshoz, sőt sok vonatkozásban átfedte az agrárius érdekek politikai szervezeteként
1896-ban pressure groupként létrejövő Magyar Gazdaszövetség célkitűzéseit.
A liberális-konzervatív törésvonal megerősödött az egyházpolitikai törvények körüli politikai küzdelem során, s

az ennek következtében megjelenő stabil vagy ideiglenes pártok létrejöttével.
A 67-es oldalon a kormánypártot megosztotta az állam és az egyházak szétválasztását és a különböző vallások

egyenlősítését célzó törvénycsomag megvalósítandóságának, illetve megvalósíthatóságának kérdése. Több mint
harminc képviselő a volt miniszterelnök, Szapáry Gyula gróf vezetésével otthagyta a kormánytábort, külön
(nevet nem viselő) frakciót alakított, s azon politikusokhoz csatlakozott, akik elvetették a kötelező polgári
házasságra és az ezzel szoros kapcsolatban álló állami anyakönyvezésre vonatkozó előterjesztéseket. A csoport,
mely még képviselőházi pártként is tiszavirág életű volt, egyértelműen az angolszász irodalomban one issue-nak
nevezett politizálást folytatta. Egy olyan pártfúziót támogattak volna, amelyben az összes 67-es párt részt vesz,
abban a reményben, hogy ezzel a kormánypárt veszít liberalizmusából. Az egyházpolitikai törvények elfogadása
után azonban a csoport megszűnt. Tagjainak többsége visszalépett az ekkor már Bánffy Dezső által vezetett
Szabadelvű Pártba, néhányan csatlakoztak a Nemzeti Párthoz, páran pártonkívüliként vettek részt az 1896-os
2
Uo. 100. o.
29
III. A pártok
választásokon, s akadt egy-két politikus, aki az egyházpolitikai törvények ellen szerveződő, de teljes (a politikai,
gazdasági, társadalmi élet minden területére kiterjedő) pártprogramot megfogalmazó Néppárthoz, a politikai
katolicizmus első magyarországi pártjához csatlakozott.
A Néppárt, annak ellenére, hogy alakulásakor az egyházpolitikai törvények revízióját (gyakorlatilag eltörlését)
tűzte ki célul, s az adott kérdés idővel jelentőségét vesztette, a korszakban végig működött, bár nagyobb
képviselőházi súlyt soha sem tudott szerezni. A keresztény világnézetre hivatkozó és a keresztény állam
kiépítését célul tűző párt kisebb mértékű bomlásában több szempont játszott szerepet. A huszadik század elején
kivált egy Giesswein Sándor nevével fémjelezhető csoport, mivel nem tudták elfogadni a párt
kereszténydemokráciát és keresztényszocializmust elutasító álláspontját. A belőlük alakult Keresztény
Szocialista Párt soha sem tudott gyökeret verni a képviselőházban, inkább helyi szervezetei rendelkeztek némi
jelentőséggel. A két párt 1918-ban Keresztényszociális Néppárt néven egyesült. Bizonyos fokig akadályozta a
Néppárt fejlődését, s hozzájárult egyes politikusai távozásához az, hogy 67-es alapra helyezkedett, és a közjogi
kérdésben elfoglalt álláspontja elfogadhatatlanná tette sok még azonos világnézetű politikus számára is. Végül a
párt egy sor korábbi politikusa 1910 körül éppen rendpártiságuk következtében inkább támogatta a Nemzeti
Munkapártot, mint a többé-kevésbé izolációba szorult eredeti képviselőházi pártjukat. Ugyanakkor a párt által is
támogatott katolikus szervezetekben szorosan együttműködtek volt párttársaikkal.
A közjogi és a liberális-konzervatív törésvonalak az 1890-es évek közepén egymást átfedve egy négyes
pártmegoszlást hoztak létre. A 67-es oldalon létezett egy liberális párt, a kormányzó Szabadelvű Párt, egy vagy
két konzervatív párt, (a Néppárt és bizonyos ideig a Nemzeti Párt). A 48-as oldalon az egyházpolitikai
törvények elfogadása s ebben a kormánypárttal való együttműködés szintén ideiglenes szakadásokat hozott létre.
A liberális Függetlenségi és 48-as Párt 1895-től Kossuth Ferencnek, az 1894-ben meghalt Kossuth Lajos fiának
vezetése alatt működött, s továbbra is külön szervezkedett Ugron Gábor függetlenségi konzervatív csoportja,
amely ugyanakkor bizonyos választójogi akciókban együttműködött a szocialistákkal.
A századforduló előbb a pártok „burjánzását”, majd a pártrendszer leegyszerűsödését hozta magával.
Újra a kormánypárt bomlása indította el a folyamatot. A Szabadelvű Párt egy jelentős csoportja nem fogadta el
1898-ban az osztrák–magyar alkufolyamat kikapcsolását, vagy legalábbis felfüggesztését javasló ún. Lex Tiszát,
s kilépésükkel a kormányfő bukásához és a Szabadelvű Párt és a Nemzeti Párt fúziójához járultak hozzá. Az így
megnövekedett kormánypárt nem működhetett sokáig. 1903-ban előbb Bánffy Dezső hozott létre Új Párt néven
egy politikai alakulatot, kifogásolva, hogy a Szabadelvű Párt Apponyiék, azaz a Nemzeti Párt belépése által
veszített liberalizmusából. Nem értett egyet azzal sem, hogy a Széll Kálmán által vezetett 67-es kormányzat nem
elég magyar, azaz nem tesz meg mindent az ország nem magyar anyanyelvű lakosságának magyarrá tételéért.
Ezután a volt nemzeti pártiak hagyták ott a kormányzást, nem fogadva el a hadsereg magyarításának a
kormánypárti többség és esetleg az uralkodó által is jóváhagyott mértékét. Ők kilépésük után fél évvel újra
felvették a Nemzeti Párt nevet.
1904 novemberében az ún. zsebkendőszavazásra való reakcióként Andrássy Gyula (az ifjabb) vezetésével újra
megalakult egy magát disszidensnek nevező csoport.
A pártaprózódási tendenciát az 1905 januárjára kiírt választások fordították meg. Azon általános tendencia, hogy
a választások időpontjára a pártok száma nem nő, hanem csökken, egyértelműen éreztette hatását.
Nemcsak az eddig külön szervezkedő két függetlenségi párt egyesült, hanem a régi új alakulathoz csatlakozott
Apponyi Nemzeti Pártja is. Ami a dualizmus korábbi időszakaiban az egy közjogi táborban lévőknek nem
sikerült, ekkor megvalósult: a koalíciót létrehozott 48-as és 67-es ellenzéki pártok győztek a választásokon.
Választási győzelmük, s az azt követő közel másfél éves kormányzati politikai válság – ami abból fakadt, hogy
Ferenc József nem volt hajlandó a koalíció egyik politikusát sem megbízni a kormányalakítással, mivel
valamennyien ragaszkodtak az ún. katonai programhoz – egyrészt a kormánypárt további morzsolódását hozta
magával. Egyre több politikus csatlakozott egyénileg vagy csoportosan az Andrássy vezette disszidensekhez,
akik 1905 novemberében Alkotmánypárt néven formálisan is párttá alakultak és programszerű dokumentumot
adtak ki. Másrészt gyakorlatilag megszűnt a Bánffy-féle Új Párt, tagjai Apponyiékhoz hasonlóan a
függetlenségiekhez csatlakoztak.
A válság lezárulása, az uralkodó és a koalíció 67-es alapon való megegyezése a katonai kérdések félretételével,
a 30 évig kormányzó Szabadelvű Párt önfeloszlatását hozta magával 1906 áprilisában.
30
III. A pártok
Ha az 1906-os évet a pártrendszer leegyszerűsödése időszakának nevezhetjük, az 1910-re kialakult szituáció

éppen ennek ellenkezőjét mutatja. A koalíciós kormányzás valamilyen formában valamennyi résztvevőt felőrölt.
A leglátványosabb változás a 48-as közjogi táborban zajlott le.
Már 1908-ban kivált egy csoport a „nagy” függetlenségi pártból, s Balpárt néven szervezkedett. Úgy vélték,
hogy a koalícióban eredeti pártjuk túlzottan alárendelődött a 67-es politikusoknak és a 67-es politikai
irányzatnak. Sem a közös vámterület, sem az önálló bank kérdésében nem ragaszkodik eléggé a tradicionális
függetlenségi követelésekhez, s elfogadhatatlan volt számukra a katonai kérdéseknek a kizárása is.
A nagy törést azonban az önálló bank kérdése, illetve megvalósításának 1911-es programba foglalása okozta.
Az 1910-es választásokat az jellemezte, hogy a pártok száma nem alacsonyabb, hanem magasabb volt, mint
„normális” időszakban. Külön indult a Függetlenségi és 48-as Kossuth Párt, a Függetlenségi és 48-as Justh
Párt (mindkettő vezéréről, Kossuth Ferencről, illetve Justh Gyuláról kapta nevét), s pártonkívüli függetlenségiek
is a szokottnál nagyobb számban szerepeltek nemcsak a jelöltek, hanem a megválasztott képviselők között is.
A függetlenségiek frakciókra bomlásával egy időben elsősorban volt szabadelvű politikusokból jött létre a
Nemzeti Munkapárt. Megerősödésében az Alkotmánypárt feloszlatása és több tagjának az új kormánypárthoz
csatlakozása is nagy szerepet játszott. A párt egyértelműen ortodox 67-es közjogi álláspontot foglalt el, s
hirdetett liberalizmusa már egyértelműen csak állagőrzőnek volt nevezhető, ezért kaphattak benne szerepet
olyan politikusok is, akik korábban konzervatív pártokban szerepeltek.
Az 1910-es választás és az első világháború közötti időszakra a kormánypárt alapvető stabilitása, sőt
hangsúlyozottan erőből való politizálása volt jellemző, amit még olyan ügyek sem tudtak igazán megingatni,
mint a Désy–Lukács-per. Désy Zoltán függetlenségi képviselő ugyanis Európa legnagyobb panamistájának
nevezte Lukács László miniszterelnököt azon pénzszerzési módszerekre utalva, amellyel a Nemzeti Munkapárt
az 1910-es választásokhoz a pártkasszát feltöltötte. A miniszterelnök (akinek magánbecsületét senki nem vonta
kétségbe) becsületsértési pert indított Désy ellen, s a bíróság a képviselőt felmentette. Az ítélet következtében
Lukács Lászlónak le kellett mondania, de a Munkapárt hatalma nem gyengült meg, sőt Tisza Istvánnak a
miniszterelnöki székbe kerülésével talán még meg is erősödött.
Az ellenzéki pártok számára a sorok rendezésének és az összefogási kísérleteknek a korszaka volt ez a négy év.
Az 1905-öshöz hasonló ellenzéki koalíció létrehozása ekkor nem sikerült. Hiába alakított az ellenzék
„ellenparlamentet”, ez nem ingatta meg a Munkapárt magabiztosságát és hatalmát. Az 1910-ben pártonkívüli
67-esként indult képviselők 1913-ban Andrássy Gyula vezetésével újraalakították az Alkotmánypártot, s
ugyanezen évben a különböző függetlenségi frakciók létrehozták Károlyi Mihály vezetésével az Egyesült
Függetlenségi és 48-as Pártot. Ezek ugyanúgy, mint a Néppárt még ebben az évben országos szervező
kampányba fogtak, aminek sikeressége a háború kitörése következtében megállapíthatatlan.
Az első világháborút örömmel, de legalábbis támogatással fogadó képviselőház pártjai a korábban felsoroltak
voltak, valamilyen módon helyreállítva a századforduló előtti pártstruktúrát. Az idők változását két pártnak a –
képviselőszámban igaz elhanyagolható – jelenléte mutatja. 1901-től ott ült a képviselőházban a magát a városi
kis- és középpolgárság pártjának tekintő Vázsonyi Vilmos által vezetett Polgári Demokrata Párt, s 1908 óta a
Nagyatádi Szabó István vezetése alatt működő Országos 48-as Függetlenségi Gazdapárt. Az adott időszak
jellegzetessége, hogy a Függetlenségi és 48-as Justh Párt néhány, az 1910-es választás folyamán vereséget
szenvedett politikusa Nagy György és Szappanos István vezetésével 1912-ben Országos Köztársasági Párt
néven hozott létre új politikai alakulatot. Ez az alapvetően értelmiségi csoport a köztársasági eszme terjesztése
és a demokratikus szabadságjogok kiharcolása mellett élesen nemzetiségellenes célkitűzésekkel rendelkezett.
Jellemző a dualista korszak politikai rendszerére a megalakulásukkal kiváltott reakció: azonnal megszületett a
király megsértéséről és a királyság intézményének megtámadásáról szóló törvény, amelynek harmadik
paragrafusa kimondta: „Aki a királyság intézményének megszüntetésére irányuló mozgalmat kezdeményez,
szervez vagy vezet, vagy ilyen mozgalomban más módon tevékenyen részt vesz... öt évig terjedhető
államfogházzal és négyezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, továbbá a politikai jogok felfüggesztésével és
hivatalvesztéssel büntetendő.” A jogalkotók ugyanis nem tartották elégségesnek az 1878-as büntető
törvénykönyv azon cikkelyét, mely az alkotmányos államforma és az alkotmány egyes intézményei elleni
lázítást tekintette bűntettnek. Nagy Györgyék, miután az adott törvény lehetetlenné tette az adott keretek közötti
működésüket Országos Kossuth Lajos Párt néven azonos célkitűzésekkel (a köztársasági követelést nem
kimondva), azonos vezetőséggel és tagokkal alakítottak pártot.
A világháború második felében megbomlott a függetlenségi párt egysége, Károlyi Mihály 25 képviselőtársával
kilépett az anyapártból és Függetlenségi és 48-as Párt néven önálló szervezkedésbe kezdett, programjuk a béke
31
III. A pártok
mielőbbi megkötésének, az általános választójognak és demokratizált birtokmegoszlásnak követelésével tért el

az Apponyi Albert vezetésével megmaradt nagy pártétól.
Az 1917–1918-as belpolitikai helyzet – az új uralkodó, IV. Károly lemondatta Tisza István miniszterelnököt és
kisebbségi kormányt nevezett ki, előbb gróf Esterházy Móric, majd Wekerle Sándor vezetésével – hozta
magával az újabb kísérletet a különböző képviselőházi pártok közelítésére. Az alapvető cél egyrészt a
kisebbségben lévő kormánypártok összekovácsolása volt Tisza Munkapártjának ellensúlyozására, másrészt
olyan egységfrontot alkotni a demokrácia irányába tartó ellenzékkel szemben – amelyet ekkor a
képviselőházban a Károlyi-féle Függetlenségi és a Vázsonyi-féle Demokrata Párt képviselt –, amely a meglévő
demokratikus követelések (általános választójog), s a hadsereggel kapcsolatos nemzeti követelések
(mindenekelőtt a magyar vezényleti nyelv) minimumát teljesíti. A 48-as Alkotmánypártba, melyet a korban csak
48-as 67-es pártnak neveztek belépett az Apponyi Albert által vezetett Függetlenségi Párt, az Andrássy Gyula
által vezetett Alkotmánypárt nagy része, s önálló egységként csatlakozott hozzá az éppen ekkor létrejött
Keresztényszocialista Néppárt. 1918 októberének végén, szinte jelezve, hogy az összefogásra inkább a
demokratikus követelésekkel rendelkezők ellen van szükség, belépett a pártba a Nemzeti Munkapárt is.
Forrás: Molnár: Magyarország története. II. 154. o.
2. 2. A parlamenten kívüli pártok

A dualizmus korszakában hosszú ideig nem képviselőházi pártot csak a munkások alakítottak. Olyan társadalmi
osztály pártjairól volt szó, amelynek tagjai nem rendelkeztek választójoggal, tehát a korszak pártjaitól eltérő
jellegű szervezetet kellett létrehozniuk. 1868-ban szinte egy időben két egyesület alakul meg, amelyek a
magyarországi munkáspártok előképének tekinthetők, az alapvetően önsegélyre építő Buda-Pesti Munkásegylet,
és a már politikai jogokat is követelő, programjába felvevő Általános Munkásegylet. Az utóbbi célkitűzései
között szerepelt az általános választójog és távolabbi célként a magántulajdonnak munkás termelőtársulásokkal
való felváltása.
Pár évig nem volt nagyobb feszültség a „hivatalosság” és a munkásszervezetek között, de mikor 1871-ben az
Általános Munkásegylet a párizsi kommün áldozatainak emlékére gyászünnepséget rendez, a tüntetés vezetőit
letartóztatják. 1872-ben indítják meg ellenük az ún. „hűtlenségi” pert, s bár a bíróság felmenti a vádlottakat, a
32
III. A pártok
munkásmozgalom szervezetei jó egynéhány évre szétzilálódnak. Ebben nagy szerepet játszik az is, hogy az
1875-ös az egyesületeket szabályozó belügyminiszteri rendelet különlegesen erős korlátokat állít a
munkásszervezetek elé.
Az 1878-as év, nemcsak a munkásszervezetek újjáéledésének, hanem megosztottságuknak bizonyítéka is. Ekkor
alakul meg a Nemválasztók Pártja, s pár hónapra rá a Magyarországi Munkáspárt, amely a „túlzott” politizálást,
s a gazdasági harc elhanyagolását veti az első szemére. Fontos hangsúlyozni, hogy mindkét szervezet
öndefinícióként már a párt kifejezést használja.
A két párt 1880-ban egyesül Általános Munkáspárt néven, már a németországi szocialista mozgalom
célkitűzéseihez hasonló programmal és a marxi osztályharcelmélet alapján. A párt 1881-ben kiadott
programjában felsorakoztatott politikai szabadságjogok – a törvénybe iktatott egyesülési és gyülekezési
szabadság, a sajtószabadság kiterjesztése, mindenekelőtt a politikai hírlapok kaucióhoz kötött engedélyezésének
megszüntetése stb. – azonosak korabeli ellenzéki pártok követeléseivel. Szerepel ugyanakkor számos szociális
célkitűzés – 10 órás munkanap, a vasárnapi és éjjeli munka korlátozása stb. mellett az általános, titkos, egyenlő
választójog, és az állandó hadseregnek a nép milíciájával való helyettesítése, az ingyenes népoktatás – amelyek
speciálisan a munkáspárt követelései.
A név, ugyanúgy, mint a két évvel korábbi, tulajdonképpen kormányzati nyomást tükröz. A belügyminisztérium
ugyanis nem engedélyezi a szociáldemokrata elnevezés használatát.
1890-ben fejeződik be a magyarországi munkásmozgalom párttá szerveződése, amellyel nem azt állítom, hogy a
későbbi években részben egyes munkavállalói csoportok, részben más (nem szocialista) álláspontú személyek,
nem alakítanak szervezetet, vagy hogy a korábbi mozgalom radikalizmusát messze meghaladó párt(ok) nem
jönnek létre, de a Magyarországi SzociáldemokrataPárt 1890-től kezdődően a munkásmozgalom meghatározó
pártja, egészen a kommunistákkal való 1948-as erőszakos egyesítésig. A párt által kiadott elvi nyilatkozat
leszögezte, hogy a tőkés társadalmi rendszernek szükségszerűen pusztulnia kell, s a mozgalom végső céljaként a
bérmunkarendszer megszüntetését, a termelőeszközök köztulajdonba vételét határozta meg. Kimondta, hogy
ezen folyamatban a „pártként szervezett proletárságnak” történelmi hivatása van. A párt politikai harcához
követelte a program az általános, titkos, egyenlő választójog, valamint a gyülekezési és egyesülési szabadság
biztosítását. Egyszerre mondta ki a párt- és a szakmai szervezkedés fontosságát. Munkásvédő törvényeket
követelt: többek közt nyolcórás munkaidőt, a tizennégy éven aluliak foglalkoztatásának eltiltását, s a tizennyolc
éven aluliak munkaidejének hat órára korlátozását. A mezőgazdasági munkások problémáinak megoldását a föld
társadalmi tulajdonba vételétől és szövetkezetek alakításától várta. Hangsúlyozta a program a párt nemzetközi
jellegét és a nemzetiségi munkások szervezésének szükségességét. Ez utóbbiak számára természetesen
anyanyelvi agitációs és propagandaanyagokat kell biztosítani.
Egy nem képviselőházi párt számára, amely nem pusztán politikai, hanem gazdasági harcot is akart folytatni a
Magyarországon szokásos és engedélyezett pártszervezeti rendszer egyértelműen alkalmatlan. A
Szociáldemokrata Párt fejlődése során tulajdonképpen egy hármas struktúrát alakított ki, tényleges
tevékenységének és az egyesületekre vonatkozó jogszabályoknak megfelelően. Létezett a párt, a
pártszervezetekkel, ezek azonban nem lehettek egyleti módon alakítva, létezett a szakszervezeti struktúra, ez
azonban nem foglalkozhatott politikai ügyekkel, nem szedhetett be párttagdíjakat. A kettő alapvetően azonos
volt, a szakszervezeti tagok egyben párttagok is voltak. A kettő összekapcsolására „találták ki” az ún. szabad
szervezeteket, amelyek sem párt-, sem szakszervezetek nem voltak, sőt jogilag nem is léteztek, a gyakorlatban
az egyes szervezetek viszont átfedték egymást. Így tudta a szociáldemokrácia az állandó szervezettséget
fenntartani, a párt működéséhez szükséges tagdíjakat beszedni. A párt egész működése a szervezettség, az
apparátus, és a rendszeres döntéseket hozó kongresszus létéből következően már nem protopárt volt, mint a
magyarországi tradicionális pártok, hanem valódi tömegpárt. Mivel azonban támogatói és tagjai nem
rendelkeztek választójoggal, a képviselőházi politizálás nem szerepelt a párt akcióformái között. A
századforduló után a választási kampányokat ugyanakkor propagandacélokra felhasználták.
A századforduló környéke a különböző jellegű parasztpártok megalakulásának időszaka Magyarországon. Ezek

között találunk agrárszocialista és szocialista agrárpártokat. Alakulásuk szoros kapcsolatban áll az 1890-es évek
elejének agrármegmozdulásaival.
Ezek erősen eltérnek a városi munkásmegmozdulásoktól, erősen millenáris jellegűek s sokszor a csendőrséggel,
avagy a karhatalmi feladatokat betöltő katonasággal való összecsapásokhoz vezetnek. 1891-ben Orosházán,
Szőregen, Csorváson, Békéscsabán, Gyulán; 1892-ben az ekepusztai bérgazdaságban és Tamásiban kerül sor
ilyen eseményre. 1894-ben pedig a hódmezővásárhelyi, Szántó Kovács János által vezetett Általános
Munkásegyletben tartott rendőri házkutatás kapcsán csapnak össze a munkások az erőszakszervezetekkel.
33
III. A pártok
Az első említhető agrár-, avagy parasztpárt, a Várkonyi István (a Szociáldemokrata Párt volt tagja) által
létrehozott Független Szocialista Párt, mely zászlajára az „uralomnélküliséget” tűzi, s célkitűzései között
szerepel az államosított nagybirtokoknak kisbirtokként történő haszonbérbe adása is.
1900-ban Mezőfi Vilmos, szintén korábban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja, alakít Újjászervezett
Szociáldemokrata Párt néven szervezetet.
Az 1905-ös politikai válság során újabb szervezetek megjelenésével és egymással való szövetségkötésével
találkozunk, a megbomlott politikai rendszer úgy tűnik kedvezett az új önálló csoportok létrejöttének.
1905-ben Várkonyiék egyesülnek a Mezőfi-féle pártból kilépett egyik csoporttal Független Szocialista
Szövetség néven, majd az új szövetség egyesül az Áchim L. András által egy héttel korábban alakított
Magyarországi Független Szocialista Parasztpárttal Magyarországi Független Szocialista Parasztszövetség
néven. Ez a hol együtt, hol külön szervezkedő két csoport 1908 végétől szorosan együttműködik az az évben
Balmazújvároson alakított Országos Földmívelő Párttal.
A parasztpártok burjánzása egyértelműen mutatta, hogy olyan speciális érdekek léteznek a társadalomban,
amelyeket sem a tradicionális képviselőházi, sem a Szociáldemokrata Párt nem tud megfelelően képviselni.
Megosztottságuk a mozgalmak különböző szintű radikalizmusából, s a politikai rendszerbe való beilleszkedés
különböző taktikáiból fakadt. A külön alakulás és utána való egyesülés gyakori táncrendjében a kommunikációs
csatornák viszonylagos gyengesége, s a politikai hatalom által állított akadályok játszottak meghatározó
szerepet. Áchim és Mezőfi például bejutottak a képviselőházba, bár Áchim mandátumát többször
megsemmisítették, s ott egészen egyéni hangnemet ütöttek meg, ugyanakkor Mezőfi kísérletet tett arra is, hogy
a hagyományos politikai törésvonalakba is beillessze csoportját, mikor pártja 1908 végén felvette a 48-as
Szociáldemokrata Párt nevet.
A századforduló után nemcsak különböző, területileg és radikalizmusban megosztott parasztcsoportok hozzák

létre saját pártszerű szerveződésüket, hanem egy polgári értelmiségi csoport is.
Már 1900-tól működik a Huszadik Század című folyóirat köré csoportosulva egy szellemi értelmiségi kör, Jászi
Oszkár vezetésével, amely, mint ilyen kísérletet tesz a liberalizmusnak a demokráciával való ötvözésére.
Csoportjuk, mely a Társadalomtudományi Társaságban intézményesül, hosszú ideig nem politikai szerveződés,
bár állást foglalnak politikai kérdésekben is, mindenekelőtt az általános titkos választójog mellett szállnak síkra.
1914-ben politikai szervezetté alakulnak Jászi Oszkár és Szende Pál vezetése alatt a Polgári Radikális Pártban.
Ennek programja a „közszabadságok és az egyéni szabadság megerősítését” tartotta leglényegesebbnek,
követelte az általános választójogot, a főrendiház megszüntetését, a sajtó-, egyesülési és gyülekezési szabadság
törvénybe iktatását, a közigazgatási önkormányzat szélesítését, esküdtszéki tárgyalást sajtó és politikai
vétségekre. A gazdasági élet területén az egészségügy államosítása, gyökeres földreform és az ipari
monopóliumok privilégiumai, valamint az agrárizmus kereskedelemellenes törekvései elleni küzdelem szerepelt
a programban. A sztrájkjog minden területen való elismerése, valamint gyökeres szociálpolitikai reform
egészítette ki mindezt. Nemzetiségi tolerancia, az állam és az egyház teljes szétválasztása, valamint az
iskolarendszer államosítása sorakozott még a neoliberális célkitűzések között. A csoport egyértelműen
radikalizálódott a Társadalomtudományi Társaság 1900-as megalakítása óta. Ennek oka nem elveik, hanem
társadalmi-politikai környezetük változása. Az 1910-es évekre egyértelművé vált ugyanis, hogy a magyarországi
politikai életet, s a kormánypártot uraló ószabadelvűség képtelen a megújulásra, állagőrző jellege minden mást
elnyom, így egy tulajdonképpeni politikán kívüli csoport „kényszerül” a politikában megjelentetni a társadalmi
változásokra reagáló demokratikus neoliberalizmust.
3. 3. A politikai pártok szervezetei és a politizáló

egyesületek
A dualizmus korszakának parlamenti pártjai a kontinens pártjainak többségéhez hasonlóan szervezeti
tekintetben a választási, más terminológiával a honorácior, vagy megint más terminust használva a konzervatív-
liberális párttípusba tartoztak. Ezt alapvetően a politikáról, politizálásról vallott elképzelés határozta meg, amely
szerint politizálni mindenekelőtt az országgyűlésben, azon belül is a választott képviselőházban lehet és kell. A
politika színterének tartott másik hely, mint arra később kitérek, a törvényhatóságok gyűlése volt. Ezen kívül a
korszak liberális politikusai számára az állandó politizálásnak nem volt helye. Időszakosan, a választások idején,
mobilizálni kellett a politikai társadalmat, a választójogosultakat, hogy a politikáról vallott elképzeléseik,
célkitűzéseik alapján jelöljék ki azokat a személyeket, akik az állandó politizálás színterein nevükben és
34
III. A pártok
számukra a politikai döntéseket meghozzák. Ez nem állt ellentétben azzal a liberális elvvel, hogy a társadalom
kívánt polgárosodásának egyik meghatározó momentuma az állampolgároknak egyesületekbe való
szerveződése, azaz a polgári társadalom létrehozása.
A korszak liberális gondolkodásában azonban erősen szétvált a társadalom politikai és nem politikai
szerveződéséről való elképzelés. Eötvös József a korai dualizmus egyik vezető ideológusa és politikusa így
fogalmazott. „Azon jog, miszerint valaki bizonyos czélok elérésére másokkal egyesülhet, az egyéni szabadság
föltétele, s egyszersmind szükséges eredménye. Az egyesülés lehetsége nélkül nem képzelhetni szabadságot;
miután pedig minden egyesülés – legalább amennyiben valami czélt akarunk azzal elérni – csak az által
lehetséges, ha azon föltételek, melyek alatt közös czélra szövetkeztünk, teljesedésbe mennek, s miután az
államot magát is csak bizonyos czélokra alkotott egyesületnek kell tekinteni: önként következik, hogy a politikai
klub-alkotási jog – hogy tudniillik ugyanazon czélok elérésére, melyeket az állam elé tüztek, más egyesületeket
alkothassunk, s az államügyek vezetésére más úton szerezhessünk befolyást, mint amelyet az alkotmány
megszabott – nemcsak nem az egyéni szabadság eredményének tekinthető, sőt inkább egyenes ellentmondásban
áll azon kötelességek teljesítésével, melyek nélkül az állam, mint szabad egyesület, soha nem felelhet meg
czéljának.”3
Ez a felfogás messzemenőkig tükröződött az egyesületek jogi szabályozásában. Meg kell említeni, hogy a
korszakban nem történt meg az egyesülési jog törvénybeni szabályozása annak ellenére, hogy ez már az 1869-es
kormányprogramban szerepelt, a szabályozás csak belügyminiszteri rendelet által történt meg.
A XIX. század második felében és a huszadik század elején a magyarországi pártok alapvetően belső
szervezésűek voltak, azaz a képviselőházi politikusok szervezték meg őket. Nagyon leegyszerűsítve azt
mondhatjuk, hogy az „egyénileg” megválasztott képviselők a parlamenti ülésszak megnyitásakor pártokba
szerveződtek. A képviselőházi iroda vezetője fel is hívta a pártokat, hogy jelentsék be tagjaik számát és nevét,
hogy kioszthassák az ülőhelyeket a képviselőház üléstermében. Az idő múlásával természetesen bizonyos
változás állt be a pártok jellegében, a folyamatosság egyre fontosabb lett; a „pártok” csak formálisan
szerveződtek újjá az ülésszakok megnyitásakor, gyakorlatilag folytonosan működtek. Az új pártok azonban
szinte kizárólag a képviselőkből alakultak, s „pártnak” igen sokszor magát a frakciót nevezték, nem véletlen,
hogy a hivatalos pártnév gyakran tartalmazta az „országgyűlési” előtagot.
A századforduló környékén találkozunk olyan pártszervezési kísérletekkel is, melyeknek nem a képviselőház
volt a kiindulópontja, vagy amelyekben a már a parlamentben ülő politikusok csak a csomópontot adták. Kiváló
példa erre a magyarországi politikai katolicizmus pártjának, a Néppártnak a megszerveződése. Ez a párt az
1890-es évek liberális egyházpolitikai törvényhozása elleni tiltakozásul, a magyar Kulturkampf során jött létre
képviselőházon kívüli politikusokból. (Kétségtelen, hogy a törvényhozás másik házában, a főrendiházban
számos politikussal rendelkezett.) Első mandátumát a pártszervezés idején, 1895 januárjában egy időközi
választáson szerezte. Ez a külső, mozgalmi, nagygyűléseken keresztül a politizáló társadalmat állandóan
mozgásban tartani akaró tevékenység e pártnál is szinte kizárólag az alakulás korának volt a jellemzője. Idővel
politizálási formáiban is alkalmazkodott az ekkorra már több évtizedes múlttal rendelkező magyarországi
parlamentarizmus hagyományaihoz.
Sokkal jellemzőbb volt azonban az a módszer, hogy néhány képviselő, kilépve eredeti pártjából, önálló
szervezetet alapított, s további támogató „párttagok” gyűjtésére adott ki sajtófelhívást, s levéllel, aláírási ívvel
kereste meg a politikai elit mindazon tagjait, akikről feltételezte, hogy hajlandóak csatlakozni hozzá.
A század elején létrejött agrár- vagy gazdapártok, melyek az első világháború előtti magyar parlamenti
politikában jelentéktelen szerepet játszottak, már külső, azaz egyáltalán nem képviselőházi szervezésűek voltak.
Mint a későbbiekben utalok rá, a belső vagy külső szervezettség rányomta bélyegét egy-egy párt országos
szervezettségére is. Az az alapvetően liberális gondolat, hogy a politikai társadalom időszakos politizálási
lehetősége alkalmából a választópolgárok egy-egy személyre s nem valamiféle pártra szavaztak, meghatározó
jelentőségű volt a helyi politikai szervezetek kialakulásában. Hangsúlyoznom kell, hogy bár az elmélet, az
ideológia végig azon az elven alapult, hogy egyes személyek (a választópolgárok) más személyekbe
(képviselőjelöltekbe, képviselőkbe) helyezik bizalmukat, a gyakorlat ettől idővel egyre jobban eltért. S míg
kezdetben a jelölt politikai krédója, hitvallása, személyisége stb. játszotta a meghatározó szerepet
támogatottságában, később egyre inkább valamely politikai párthoz való kapcsolódása vált meghatározóvá.
Ugyanakkor hangsúlyoznom kell, hogy még a huszadik század elején is gyakran a helyi jelölt adta a helyi párt
3
Eötvös: A XIX. század uralkodó eszméinek… III. 219–220. o.
35
III. A pártok
nevet, gondolok itt az olyan, még levélpapírokon is megjelenő elnevezésekre, mint „báró Wesselényi Ferenc
pártirodája”, avagy a „Demokrata – Vázsonyi Párt végrehajtó bizottsága”.
A parlamenti pártok közvetlen szervezettségét, kicsit leegyszerűsítve, de a korszak terminológiáját megtartva,

négy szinten lehet bemutatni: az országgyűlési, az országos, a megyei (törvényhatósági) és a választókerületi
pártnál.
3.1. Az országgyűlési párt

Pártnak, mint említettem, a korszakban alapvetően a frakciót tekintették. Hangsúlyozni kell, hogy összetételük,
főleg kezdetben csak a képviselőház üléseinek megkezdésekor, sőt talán csak az ún. válaszfelirati javaslat
megfogalmazásakor, illetve aláírásakor derült ki. Sok képviselőjelölt nem tisztázta pártállását választási
kampánya során, pusztán azt, hogy melyik nagyobb politikai irányzathoz tartozik.
Maga a frakció, egyben a politikai szervezettség első alapegysége, s sokszor a helyi szervezetek mintája is volt.
A párt, az „országgyűlési párt” pártkört, pártklubot tartott fenn, melynek a megválasztott képviselők teljes jogú
tagjai voltak, a korszak kezdetén a párttal szimpatizáló, a pártot támogató főrendiházi tagok is azok lehettek. Az
1870-es évek közepétől a főrendiházban nem voltak frakciószerűen szervezett állandó politikai csoportok. Ez
alól talán az egyházpolitikai kérdések tárgyalásának időszakai voltak kivételek, amikor – mindenekelőtt az
1890-es évek közepén – a főrendiházban léteztek szervezett, az éppen beterjesztett törvényjavaslatokkal
kapcsolatban azonos vagy hasonló álláspontot elfoglaló csoportok, de ezek nem kapcsolódtak semmilyen
politikai párthoz.
Kettős szervezettségről van szó a pártklub esetében. Egy kortárs a kormánypártot 1882-ben például úgy írta le,
mint átmenetet egy társaskör és a parlament között. Különvált a politikai és a társadalmi, társasági funkció. A
politikai funkciók ellátására általában csak a képviselők vagy a főrendiháznak az adott párthoz tartozó tagjai
voltak jogosultak. A társasági funkciókban a pártkörök úgynevezett kültagjai is részt vehettek. A kültag fogalma
idővel megváltozott. A korszak első kormánypárti köre először csak megválasztott képviselőknek engedélyezte
a belépést, majd az 1869-es választás után, amikor több jelentős politikus kibukott a parlamentből, a volt
képviselőkre is, ha tagok kívántak maradni, kiterjesztették a körtagságot. Később a párt bármely szimpatizánsa
csatlakozhatott, ha két tag ajánlotta és nem volt személye elleni semmi kifogás. Adataink szerint az ilyen
pártklubok tagjainak legalább fele, de inkább többsége mindig képviselő volt. A kettős szervezettségnek
megfelelően a klub irányításában minden tag részt vehetett, a politika meghatározásában csak az aktív
politikusok. A többiek számára a klub csak társasági szórakozási hely volt, politikai társalgási alkalmat nyújtó
tér, s az aktív politizálást előkészítő alkalom. Sokan politikai iskolának is nevezték.
A frakciók határozták meg a párt álláspontját az egyes politikai kérdésekkel, törvényjavaslatokkal

kapcsolatosan. Eleinte ad hoc bizottságokat hoztak létre: akár a válaszfelirati javaslat megfogalmazására, akár a
választások megszervezésére vagy koordinálására. Később formalizálódott a struktúra: a Szabadelvű Párt a
századforduló idején, például három állandó bizottságot tartott fenn: kijelölő bizottságot, mely a párton belüli és
a képviselőházi tisztviselői, illetve bizottsági választásokkal foglalkozott, végrehajtó bizottságot, mely a
képviselő-választások megszervezéséért és lebonyolításáért volt felelős, és hírlapbizottságot, mely a párt „elveit
képviselő” sajtótermékekkel foglalkozott. A frakcióülésen megtárgyalták a képviselőház elé terjesztendő
(törvény)javaslatokat, s a már ott terítéken lévőket is. Kijelölték a párt részéről hozzászólókat, sőt sokszor még
egy-egy interpellációt is bejelentettek a képviselők, s megtárgyalták, esetleg engedélyezték azt. Nem tudjuk,
hogy csak speciális szituációkban került-e rá sor, de a kiegyezést megelőző időszakban a Deák-pártban, s 1910
után a Nemzeti Munkapártban képviselői csoportok léteztek, amelyeknek vezetői mozgósították ülésre,
szavazásra stb. a képviselőket, s a pártvezetés információi ezeken a csoportvezetőkön keresztül jutottak el az
egyszerű (funkció nélküli) képviselőkhöz.
A pártklub társasági élete (hírlapolvasás, biliárdozás, kártyázás stb.) is igen lényeges volt. Több visszaemlékezés
szerint sokak számára az egyes pártok legnagyobb vonzerejét a klubjához való csatlakozási lehetőség adta. A
klubon belüli társasági élet sokszor tükrözte a párton belüli csoportosulásokat. Az egyes politikai áramlatoknak
állandó helye volt a klubon belül, sőt a társasági élet fontosságát mutatja, hogy kisebb pártoknál az egész klub,
nagyobbaknál a politikai csoportok rendszeresen együtt vacsoráztak vagy ebédeltek, azaz nem pusztán
politikailag, hanem társaságilag is elkülönültek.
A párt és a klub vezetője általában azonos volt. Ez alól kivételt a kormánypárt jelentett, amelyben elkülönült a
pártelnök (s egyben klubvezető) és a pártvezetés funkciója. Itt a tényleges vezetői, a pártvezéri funkciót mindig
36
III. A pártok
a miniszterelnök látta el. Más pártoknál a két funkció elkülönülésére csak akkor került sor, ha a párt vezérét, aki
sokszor a párt nem hivatalos nevét is adta, nem választották be a képviselőházba.
A kormánypártoknál a pártvezérnek sokkal nagyobb súlya volt, mint az ellenzéki pártoknál. Ebben alapvetően
az egész országra jellemző patronázsrendszer játszotta a meghatározó szerepet. A pártvezér volt az, aki
képviselőséget, főispánságot vagy egyéb jól fizető állást nyújthatott a hű „párttagoknak”.
A pártklub vagy pártkör működéséről rendszeresen beszámolt a sajtó, döntéseiről az egész ország értesült.
Választások esetén sokszor a pártelnök és/vagy a pártvezér írta alá a pártkör központi bizottságának azt a
plakátokon is megjelenő felhívását, amely a választókat az általa elfogadott jelölt támogatására szólította fel.
Ilyenekre mindenekelőtt akkor került sor, ha egy-egy választókerületben kétséges volt, hogy melyik jelölt élvezi
a párt „hivatalos” támogatását.
A frakció, vagy annak pártköre, ha formálisan nem is, gyakorlatilag kissé pártközpontként is funkcionált. A
helyi pártkörök vagy egy-egy párt helyi támogatói ehhez fordultak politikai problémáikkal. Például az ún.
Központi Deák Kör 1872. május 5-én kelt levelet kapott Fogarasból, hogy intézkedjen: nehogy a
választókerületi határokat a párt számára kedvezőtlenül megváltoztassák. A helyi „pártszervezetekkel”, a párt
helyi híveivel való, mindenekelőtt a választási kampány során megvalósuló kapcsolattartás kis képviselőházi
frakció esetén általában az egész csoport feladata volt. Nagyobb frakció esetén ún. „szervező”- vagy
„intézőbizottságok” alakultak a képviselő-választások koordinálására, a helyi jelöltek támogatására, a jelöltek
közötti ellentétek feloldására vagy jelöltajánlásra. Tényleges működésük a választások befejezése után lezárult.
A pártklub és annak (képviselő) tagjai nem képviselőházi és nem választási politikai tevékenységek támogatói is
lehettek. A dualizmus korszakának bizonyos időszakában előtérbe került az utcai politizálás. A frakciók tagjai
sokszor voltak az utcai tüntetések szervezői, s a pártklubok pedig a formailag nem a pártokhoz kötődő
mozgalmak gyűléstartási helyei, mint az az 1889-es véderőreform elleni tüntetéssorozatnál történt.
3.2. Az országos párt

A korszak kezdeti éveiben nem pusztán a frakció vagy a pártkör működött központi szervezetként. Választás
előtt, esetleg a párt szempontjából fontos alkalmakkor kibővült ez a kör – ilyenkor országos végrehajtó
bizottságról beszéltek –, vagy pedig valamiféle, esetleg országos értekezletnek nevezett intézmény jött létre.
Már a szóhasználatból is kiderül, hogy más típusú szervezeti elképzelésről volt szó: míg a frakciót, klubot
„országgyűlési” pártnak, addig az értekezletet tartó egységet „országos” pártnak nevezték. Nem volt egyenlő az
adott politizálási forma súlya a különböző pártoknál. Egyértelmű, hogy a kiegyezésellenes tábor inkább fordult
ehhez, mint a kormányon lévők. Ennek nem pusztán gyakorlati okai voltak. A kormánypártnak kevésbé volt
szüksége az országos szervező összejövetelekre, mivel az állami közigazgatáson keresztül, ami mindenekelőtt a
főispánokat jelentette, eljuttathatta intencióit a megyékbe, kerületekbe. Erre az ellenzéknek nem volt lehetősége,
még arra is más, éppen ilyen értekezlet jellegű formát kellett találniuk, hogy a megyék apparátusában vezető
tisztséget viselő híveik tevékenységét összehangolják.
Ez, mint említettem, csak egyik oka volt az „országos” párt eltérő súlyának a kormánypárt és az ellenzék
szempontjából. A dualista időszak kezdeti éveiben az ellenzéki politikai táborban jelentős szerepet töltött be
egy, a kormánypártitól eltérő politizálási forma, amit aktivizmusnak is nevezhetünk. Állandóbb szervezetekben
gondolkodtak, s szélesebb tömegeket akartak mozgósítani. Eleve más volt a politikáról és a közvéleményről
alkotott fogalmuk.
Az „országos” párt, mint arra a későbbiekben kitérünk, a korszak parlamenti pártjainál inkább célkitűzés volt,
mint realitás. Működése nem terjedt túl az igen ritka akciókon, mindenekelőtt a választásokon. Kétségtelen tény,
hogy a kiegyezéssel legkonzekvensebben szembenálló pártcsoport 1869-től folyamatosan felvetette a helyi
szervezetek kiépítésének fontosságát. 1870-ben kiadott programjukban így fogalmaztak: „Alakítsunk köröket
minél nagyobb számmal, városokban és faluhelyen egyaránt, ilyen vagy amolyan név alatt, a körülményekhez
képest. Alig van helyiség, ahol ilyen kör ne alakulhatna, s legyen e körök feladata a közmíveltség a helyi
érdekek előmozdítása mellett, a hazafias közszellem ébrentartása, s a nemzet akaratának az országgyűlési
választások időközeiben is nyilvánítása, határozatok és kérvények útján. E határozatok, e kérvények, ha mint
nem kételkedünk, a haza valódi érdekeinek lesznek a kifejezése, hathatósan gyámolítani fogják az országgyűlési
ellenzék hazafias törekvéseit.”4 Az 1872-es szélbali országos értekezlet „szervezési vázlatot” fogadott el, amely
a helyi olvasókörökre, a választókerületi és megyei bizottmányokra s az „országgyűlési 48-as párt” körére épült.
4
37
III. A pártok
A terv szerint az országos értekezletet a választások előtt tartanának, amelyen egy országos választmányt, az
operatív ügyek intézésére pedig egy központi bizottságot hoznának létre.
Az 1872. március 10-én Pesten tartott balközép párti értekezlet pontosan mutatta a pártfogalom és a
szervezkedés összes ellentmondását. Hivatalosan 263 küldöttségben 2119 küldött jelent meg az összejövetelen.
A küldöttségek 17%-át megyék, 40%-át választókerületek küldték. A többiek különböző városokból, illetve
falvakból jöttek. A sajtó az esetek több mint 40%-ában egyszerűen azt közölte, hogy ennek és ennek a
választókerületnek küldöttei jelentek meg. A többi esetben utaltak vagy a szervezetre, vagy a kiküldés
módozatára, vagy a küldöttek politikai színezetére. Szervezetként legtöbbször a kör kifejezés szerepelt (az
összes eset 14%-ában), de még itt sem nyilvánvaló, hogy valóban egyletileg szervezett egységről, vagy ad hoc
összejövetelről van szó. Csak 10%-ban találkozhatunk azonosítható egylettel a résztvevők küldői között, s ezen
egyletek túlnyomó többségénél az egylet neve nem tartalmaz semmi politikumot. Az összes eset további 15%-
ában valamiféle gyűlésre, értekezletre utalnak, ahol a küldötteket megválasztották. A politikai színezet
meghatározása is a korszakbeli szóhasználat zavarosságára utal. A baloldaliak és a balpártiak kifejezés szerepel
leggyakrabban (18-18%-ban), amely kifejezést a korszakban sokszor nem pusztán a balközépre, hanem a
szélsőbalra is alkalmazták. Maga a balközép, avagy középbal kifejezés összesen hat alkalommal fordul elő,
ugyanolyan ritkán, mint a szabadelvű, amellyel a balközépiek magukat értelmezték. Érdekes módon ugyancsak
hat alkalommal egyszerűen az ellenzéki kifejezéssel jellemzik a delegálók politikai hovatartozását.
1875 után az ilyen jellegű országos szervezetre utaló kísérletek visszaestek. Csak egy-egy ellenzéki politikus
vetette fel újra és újra, hogy nem elégséges a „társadalom” és a politika kapcsolata.
1887-ben Pártos Béla egy egész országos hálózat képét vázolta fel, meghatározva a kapcsolattartás módszereit,
de a helyi szervezetek jellemző rituáléit is. Úgy vélte, hogy kétéves intenzív munkával 200-220 vidéki
szervezetet lehetne létrehozni.
Három évvel később Bartha Miklós kárhoztatta saját pártjának eddigi gyakorlatát: „Emberünk mindenütt volt
fölös számmal, de nem volt ki őket összehozza, fegyelmezze, harczba vigye és győzelemre vezesse. Nem volt a
ki a választási lajstromok készítésénél körmére koppantson a vótumölő és vótumcsináló bizottságoknak. Nem
volt a ki a maga idejében alkalmas jelöltről gondoskodjék. ...ha a nép önmagától meg nem alkotja a 48-as
köröket: ma szervezet nélkül volna minden kerület.”5 Megyénkénti intéző bizottságot akart létrehozni és
kerületenként szervezte volna a pártot. Ő is az olvasóköröket tartotta a párt alapegységének. Pártja 7 évvel
később kísérletet is tett egy ilyen hálózat létrehozására 48-as Népszövetség néven. Fontosnak tartották a
felkészülést az általános választójog bevezetésére, s ezért nem pusztán a választójogosultakat, hanem minden
húsz éven felüli férfit szervezni akarnak. Az egész elképzelés tulajdonképpen folytatta a hetvenes évek közepén
abbahagyott modellt, csak a szervezettség erősebb, hangsúlyosabb volt. A központi pártkör néven szereplő
frakciónak nagyobb beleszólása volt a helyi körök tevékenységébe. Az alapszabály nem volt túl optimista, mivel
így fejeződik be: „A 48-as Szövetség feloszlása nem feltétlenül jelenti a vidéki körök feloszlását, mert ezek,
mint közművelődési társas egyesületek azontúl is fennmaradhatnak.” 6 A szerveződés a már meglévő 48-as
egyletekre épült volna, s nem találtam jelét az országos hálózat tényleges kialakulásának.
Nem tarthatjuk véletlennek, hogy az országos szervezési kísérlet a 48-as irányzat azon részénél (az Ugron-
pártnál) következett be, amely (kétségtelenül mindenekelőtt gazdasági és társadalomszervezési programjában)
az újkonzervativizmussal, egy szervezett társadalom ideáljával szimpatizált. Még egyértelműbb a
társadalomszervezési elképzelés és a politikai szerveződés összefüggése a Néppártnál. Itt az 1895 januárjában
tartott alakuló ülésen ki is mondatott, hogy a szervezett társadalom egyik típusú alapegységét a „néppártoknak”
kell alkotniuk. Érdekes módon a politikai szerveződés sikertelensége éppen ezzel az ideológiai momentummal
áll összefüggésben. A Néppárt politikusai számára igen lényeges volt a már korábban megindult katolikus
egyleti mozgalom továbbfejlesztése, s a két hálózat párhuzamos kialakítására nem volt elég energiájuk.
A párt története folyamán 1903-tól folyamatosan fel-felmerült a politikai szervezkedés szükségessége. A

sajtóban általánossá váltak az ilyen kijelentések: „A katholikus politikának nagy hibája, hogy felülről kezdette el
a keresztény Magyarország felépítését. Van katholikus politikai pártunk, a néppárt amelynek feddhetetlen
érdemei vannak, de a magyar katholikusok összessége nincs politikailag egységesen szervezve.”7 A
németországi katolikus mozgalom példájára külön politikai szervezői és szónokképző tanfolyamot is akartak
tartani. Tényleges szervezkedésre nem került sor, mindenekelőtt azért, hogy a párt ne kerüljön szembe ekkori
koalíciós partnereivel. A koalíció felbomlása, egy súlyos választási vereség és más pártok szervezési akciói
5
Bartha: A függetlenségi párt. 16. o.
6
A 48-as…
7
Huszár: Katholikus mozgalmaink. 1. o.
38
III. A pártok
vezettek oda, hogy 1913-ban végül mégis csak megindult a helyi szervezetek széles körű létrehozásának
folyamata.
Az ekkor kiadott „Szervezzük a néppártot” című brosúrában fogalmazták meg politikafogalmukat: „Mert a
politika valójában az érdek harca s akinek érdekét senki sem védi, figyelembe vételét nem követeli, az ki lesz
nullázva mindvégig. […] Amelyik irányzat, fölfogás, program érvényesülni akar a képviselőházban, annak
okvetlenül pártra és pedig a dolog természeténél fogva, minél nagyobb és minél fegyelmezettebb egységben
működő pártra van szüksége.” Ugyanakkor összekapcsolták az eddigi legkülönfélébb katolikus mozgalmakat is
a pártszervezéssel: „A Néppárt pedig az őrzője, a fegyveres védője annak a termésnek, melyet a Népszövetség
és a többi katholikus gazdasági és társadalmi szervezetek valamennyien: a katholikus körök, szövetkezetek, a
legény- és munkásegyesületek együttes munkájával elérni és felmutatni tudnak. Micsoda észnélküli
gondolkodás volna az, csinálni az egyiket és nem gondolni a másikra.” 8 A hálózat végső kiépülésére nem
kerülhetett sor, közbelépett a világháború.
Nemcsak az újkonzervatív antiliberális irányzatok fordultak a századforduló környékén a „szervezett politikai

párthoz”, hanem az újonnan létrejövő demokratikus irányzatok is. A külföldi és magyarországi
szociáldemokrácia ebből a szempontból egyre inkább példaképpé vált. Szorosan összefügg az általános
választójog követelése és a széles körű párthálózat létrehozásának ideája is. Az 1901 márciusában létrehozott
Polgári Demokrata Pártnál, amely alapvetően a városi kis- és középpolgárok reformokat követelő csoportjait
akarta képviselni, s ennek megfelelően soha nem jutott nagyobb politikai szerephez a dualizmuskori
Magyarországon, szintén megjelent a tömegszervezet kiépítésének gondolata. Az alakuló ülésen javaslatot
terjesztettek elő egy „Radikális demokrata szövetség” létrehozására. Az előterjesztés leszögezte: „A politikai
pártok, Magyarországban eddig mindig elzárkóztak a néptől, semmiféle politikai szervezet nem létezett, azért
természetes, hogy a nép, másrészt a politika vezető elemei két egymástól teljesen idegen világot képeztek... A
radikális demokrata pártnak természetesen ezen irányzattal is szakítani kell, állandó politikai szervezetet kell
alkotnunk, melyben helyet foglal és sullyal bír mindenki a ki pártunk elveit vallja. Ezen szervezet hivatása lesz
bennünket összetartani, ez lesz az állandó kapocs köztünk és a hely, a hol az ország összes radikális demokratái
otthon lesznek és találkozhatnak. De más okból is ajánlatos ezen szervezet megalapítása: Mi eszközeinkben
radikálisok, programmunkban demokraták vagyunk, ostorozni és támadni kivánjuk a politikai müködésünkben a
közélet terén mutatkozó minden reakcziót és korrupcziót és így valószínű, hogy a hatalom birtokosainak
tetszésével nem mindenkor találkozunk, de ezt a tetszést nem is fogjuk soha keresni. Szükségünk van tehát az
egyleti alapon való szervezkedésre és ezért ajánlom a radikális demokrata szövetség megalakítását.”9
Ez a hálózat sem alakult ki, a párt szimpatizánsai inkább egy másik, nem eminenter politikai szervezeten, az
Országos Kereskedelmi Egyesületen keresztül tartották egymással a kapcsolatot.
1910 után, mint a magyarországi politikai rendszer korabeli elemzője írta, bizonyos változás állt be a pártok
szervezeti, szervezési elképzeléseiben. Nemcsak a már említett néppárti szervezkedésre került sor, de maga a
kormánypárt is komolyabban vette a helyi szervezetek létrehozását, ahogy ő fogalmazott az angol „caucus”
rendszer kezd gyökereket verni.10
Az 1913-ban egyesült függetlenségi, 48-as irányzatok új pártjuk számára szintén országos hálózatot akartak
kiépíteni. Az egyletalakítási felhívások mellett körlevéllel fordultak ismertebb támogatóikhoz és információt
kérnek a létező szervezetekről, vezető személyekről és esetleges befolyásosabb támogatókról. Ez is mutatja,
hogy bár éppen ennek a pártnak a nevével fémjelezhetően számos egyesület létezett az országban, a vezetésnek
nem volt róluk áttekintése még az általunk vizsgált korszak végén sem.
3.3. Megyei pártok

A dualizmuskori magyar politikában az országos szint alatt a törvényhatóságok, a megyék és a törvényhatósági
jogú városok politizálása szerepel. Igen lényeges, hogy nem pusztán a helyi körülmények meghatározásának
jogát tulajdonították az itteni képviseleti intézményeknek, hanem az országos politikába való beleszólás jogát is.
Ennek megfelelően a megyei politikai szerveződések per definitionem nagypolitikával is foglalkoztak. E
szerveződések különböző formában jelentkezhettek.
Leképezhették az „országgyűlési pártokat”, tehát a törvényhatósági bizottságok azonos politikai álláspontú

személyeit szervezhették magukba. Erre lehetőséget adott a rendszeres gyűlés, ahol az adott közigazgatási
8
Szervezzük… 3., 5., 12. o.
9
Új Század, 1900. március 18.
10
Deák: A parlamenti… II. 142–145. o.
39
III. A pártok
terület különböző részein lakók eleve összejöhettek. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a dualizmus korszakának
nagy részében helyi szinten kevésbé volt megosztott a közvélemény. Egy-egy megyei közgyűlésen az esetek
többségében a kormánypárt-ellenzék dualitás uralkodott, s az egyes országos pártokhoz való csatlakozás csak a
ténylegesen nagypolitikai kérdéseknél, mindenekelőtt az országgyűlési választásoknál jött elő. Lényeges
momentuma volt a megyei politikának, hogy itt a kiegyezésellenes tábor többsége nem okozott megoldhatatlan
problémákat, szemben az országos szinttel, ahol e „rendszerellenes” irányzat többségre jutása a szisztéma
összeomlásának veszélyét hordozta magával.
A megyei (és mint a későbbiekben kitérek rá, a választókerületi) pártok másik formai jellemzője, hogy nem
okvetlenül egyesületi formákban szerveződtek. Míg az egyletek megalakításához a korabeli jogszabályok
(belügyminiszteri rendeletek) alapján jóváhagyott alapszabály szükségeltetett, addig a politikai pártok
létrehozásához és fenntartásához ilyenre nem volt szükség. A megyei pártok alapvetően választási pártokként
definiálhatóak, amelyeket egy-egy országgyűlési választás előtt létrehoztak, majd a legközelebbi választásig
többé-kevésbé Csipkerózsika-álomban hagytak. Ekkor történt meg az újjászerveződés, esetleg új vezetőség
választása. A stabil mag néhány helyi politikailag aktív személyiség volt. Ezen „párttípus” kiegészülhetett az
állandó helyiséggel rendelkező helyi egylettel, amely egyben valamiféle kaszinóként, társaskörként is működött,
s amely a politikai iskolázás helyi szintjét képviselhette.
A megyei pártokat alapszabályaik és tevékenységi formáik alapján elemezhetjük. Mindenekelőtt megállapítható,

hogy a megyei alapszabályok rövidítve és egyszerűsítve az országos pártprogramokban megfogalmazott
célkitűzéseket képezték le. A leegyszerűsítés az egyik oldalon állhatott például Deák Ferenc nevére való
utalásból: „a nyitramegyei Deákkör a végre alapíttatott, hogy a nevezett legnagyobb hazafinak egész életén
keresztül következetesen vallott igaz és üdvös politikai elveihez képest, az ezen elvekből kifolyó 1848-iki évi
államjogi, emberjogi és társadalmi vívmányokat, s azoknak a kor és Magyarország igényei szerint való
fejlesztését a maga részéről, összes tagjai által vállvetve istápolja.”. Máskor megelégedtek a kiegyezési
törvénycikkre való utalással: „czélja a pragmatica sanctio alapján létrejött és a magyar országgyülés többsége
által elfogadott, Ő Felsége törvényesen megkoronázott királyunk által szentesített 1867.12. törvényczikkben
részletesen meghatározott közjogi alapon megindult békés fejlődés, és a létező viszonyoknak megfelelő
szabadelvű haladás előmozdításán – úgy társadalmi, mind a politika terén – közremunkálni.” A másik oldalon
általában megelégedtek a „minden más országtól független Magyarország létrehozásával” mint célkitűzéssel.
A megyei pártok szervezete viszonylag homogén volt. Általában létezett az elnökség, a központi bizottság,
amelyben a választókerületi küldöttek foglaltak helyet. A párt híveiről általában községenkénti névsort vezettek.
A megyei pártoknál is előfordult az „országgyűlési pártnál” már említett kettős struktúra. Azaz a már ismertetett
politikai szervezet mellett társaskört hoztak létre, amely szabályos egyesületként működött. Találkozunk olyan
példával is, ahol az alapszabály és a szervezetről való beszámoló csak ez utóbbiról szólt, s ez azt bizonyítja,
hogy az adott körök (mindenekelőtt a városokban) ugyanúgy funkcionáltak, mint a politikai célokat ki nem tűző
társadalmi egyesületek.
A megyei pártok feladatköréből a törvényhatósági bizottsági funkciók lassan kicsúsztak, az itteni frakciók
önállósultak, amiben az országos és megyei pártmegoszlás már említett eltérése is szerepet játszott. A
meghatározó feladat a választások előkészítése a választókerületi kampányok összehangolása és a „központtal”,
azaz a frakcióval való kapcsolattartás volt. Ilyen szempontból a megyei pártok meglehetősen önállóak voltak,
sokszor választási megegyezéseket kötöttek a megyében fellelhető többi párttal. Előfordulhatott, hogy
ugyanannak a pártnak különböző megyékbeni szervezetei különböző pártokkal kötöttek ilyen ideiglenes
választási megegyezést.
A választások mellett bizonyos politikai válságszituációkban találkozhatunk a megyei pártokkal. Az

országgyűlési pártok által kezdeményezett akciókhoz csatlakozhattak, vagy ilyen akciókat indítottak.
1875 decemberében a Borsod megyei kormánypártban például egy csoport a kormány politikáját elítélő
határozatot akart elfogadtatni. Értekezletet hívtak össze, amelyen 400–500 személy vett részt, s visszavonatták a
határozati javaslatot. 1903 júliusában a debreceni Szabadelvű Párt az ellenzék katonai követeléseivel
azonosította magát, s implicite felszólította az „országgyűlési” pártot is, hogy tegye ugyanezt. Több megyei és
választókerületi Szabadelvű Párt azonnal csatlakozott a felhíváshoz, sőt további követeléseket is felállítottak.
A Szabadelvű Párt 1906. áprilisi feloszlatásakor egyértelműen látszott, hogy a helyi pártok és „párttagság” nem
valami szigorú hierarchikus rendben működtek. Az „országos” párt megszűnése után a megyei pártok
különbözőképpen reagáltak. Volt, ahol követve a „központot”, egyszerűen kimondták feloszlásukat: lásd például
Jász-Nagykun-Szolnok vagy Szabolcs megyét. Másutt a feloszlást összekötötték a kormányra került koalíció
40
III. A pártok
meghatározó 67-es pártjához, az Alkotmánypárthoz való csatlakozással. Olyan esettel is találkozunk, ahol
önálló, azaz megyei pártként egyik nagy párthoz sem csatlakozva tovább működtek.
3.4. Választókerületi pártok

A választókerületi „pártok” alapvetően hasonlítottak a megyeiekhez. Itt szinte kizárólag a honoratior típusú
pártszervezetekkel találkozunk, állandó, egyletileg szervezett választókerületi párt csak olyan városokban volt,
amelyek magukban egy választókerületet alkottak. Ennek megfelelően a választásokon és az esetleges politikai
akciókon kívül nem volt társadalomszervező funkciójuk. Mint említettem, a megyeieknél gyakrabban fordultak
politikai kérésekkel a képviselőjükhöz. A nagy akciókban sokszor a megyei párt állásfoglalásától függetlenül
vettek részt. Általában jellemző volt rájuk a külön megegyezés más pártokkal, ám ezek valójában szinte
kizárólag a választási kampány lebonyolítására korlátozódtak. Itt viszont igen fontos funkciójuk volt, mivel ezen
szervezetek állították a választásokra a jelölteket.
Kétségtelen tény, hogy a választójogi szabályozások alapján nem volt szükség egy-egy képviselőjelölt előre
való bejelentésére; elégséges volt őt a választás megkezdése előtti fél órában ajánlani. Egy sikeres kampány
lebonyolításához azonban előkészítésre volt szükség: nagygyűléseket kellett tartani, röpcédulákat készíteni,
szekereket szervezni a választóknak a választás helyére szállítására. Mindehhez időben meg kellett lennie a
„párt” jelöltjének. Nem adhatunk általános formalizálható képet a választókerületi pártok működéséről, csak
néhány példával villantjuk fel a szélsőségeket.
Az első: Pest megye 1869-ben. Nyáry Pál, a balközép ismert politikusa, január 11-én, a megyei bizottmányi
tagokat pártkülönbség nélkül összehívta, s javasolta, hogy alakítsák meg a választást előkészítő megyei
központot. Ennek kellett megindítania a választókerületi szervezést. A politizálási elképzelések
különbözőségére mutat, hogy végül abban egyeztek meg, hogy a választókerületekben kell előbb szerveződni, s
a központi (megyei) bizottmánynak az ott kijelölt személyekből kell összeállnia. Ekkor csak azokat a
személyeket nevezték meg, akiknek az egyes választókerületekben a jelölési folyamatot el kellett indítaniuk. Bár
az értekezletet pártkülönbség nélkül hívták össze, meghatározó volt az ellenzéki hangulat.
A kijelölt személyek alapvetően a sajtóban hirdették meg a választókerületi értekezleteket. Ezeknek helyszíne
vagy a meghirdető háza, amely nagygyűlések tartására alkalmas, vagy valamely vendéglő, illetve kaszinó
épülete volt. Ezeken az értekezleteken elemezték a politikai helyzetet, s megegyeztek a jelölt személyében. Volt,
ahol problémát okozott, hogy egyesek komolyan vették a pártsemlegességet az egyértelműen ellenzéki
összejövetelen, s Deák-pártiként jelentek meg. Ezeket lehurrogták, bár az értekezlet összehívója megvédte őket,
utalva a gyűlés jellegére. Ebben érezhetően tükröződik a pártokat valamilyen elvi szinten tagadó politikai
gondolkodás. Azokban a választókerületekben, ahol a meghirdetésnél nem szerepelt a pártsemlegesség, a
konfliktus más jellegű volt. Abban egyetértettek, hogy baloldali (balközépi vagy szélsőbali), azaz
kiegyezésellenes politikust akarnak jelölni. Nem sikerült megegyezni, hogy ki legyen ez a jelölt, mivel mind a
két jelzett pártszínezet ragaszkodott saját politikusához. Abban maradtak, hogy kormánypárti jelölt fellépése
esetén „a kerületi értekezlet küldötteiből alakulandó központi bizottság által kéznél leendő adatok szerint
kisebbségben maradó lemond”.11 Minden kerületi értekezleten létrehoztak egy „központi bizottságot”, amelynek
feladata volt a választási kampány lebonyolítása, ebbe lehetőség szerint minden községből bekerült valaki; s
megválasztották küldötteiket a megyei bizottságba.
A másik oldal is szervezkedett, s módszerei is többé-kevésbé hasonlóak voltak. A választókerületekben

megalakították a Deák-pártot, amiről azonnal értesítették az országos párt központi bizottmányát, s ez a
megalakult párt hívta össze a jelölőgyűlést.
Második példánk 1875-ös. A főváros egyik kerületében pótválasztásra került sor. A kormánypárti táboron belül
még éltek az általános választáskor, tehát pár hónapja létrejött „pártok”. Először ezek bizottságai, azaz
vezetőségei kommunikáltak egymással, együttműködésre szólítva fel egymást.
A kerületi kormánypárt közgyűlése egy ad hoc bizottságot állított fel, amely nem tudott megegyezni a jelölt
személyében. Az egyik jelöltet, Ivánka Imrét a Szabadelvű Párt politikája kritikátlan hívének tartották, míg a
másik, Schwarcz Gyula komolyan bírálta azt, a kiegyezésellenes pártok önálló magyar nemzeti bank- és
vámterület-követelését téve magáévá. Annak ellenére, hogy ellenzéki képviselőjelölt fellépéséről is voltak hírek,
mindketten külön „pártot” alakítottak, külön pártszervező gyűlést tartottak. A választáson végül csak a két
szabadelvű jelölt indult, s Schwarcz Gyula győzött.
11
A Hon, 1869. január 30.
41
III. A pártok
A korszakban többször előfordult, hogy egy-egy választókerületben több jelölt is indult ugyanazon pártra
hivatkozva, azaz a választókerületi pártnak nem sikerült megegyezésre jutnia. Ez ritkább jelenség volt a
kormánypárt oldalán, bár az 1901-es választásokon, a Nemzeti Pártnak a Szabadelvű Pártba való beolvadása
után sok választókerületben tükröződött a párt frakciójában is megtalálható liberális-konzervatív ellentét, s két
kormánypárti jelölt lépett fel egymással szemben. A függetlenségieknél gyakoribb volt az ilyen eset.
Harmadik példánk a 48-as irányzatnál is egyre elterjedtebbé váló előzetes döntési folyamatot, a caucus tényleges
működését mutatja be. Barabás Béla 1911-es időközi választásán a jelöltállítás a következőképpen zajlott. A
helyi függetlenségi párt elnöke összehívta a kerületi párt nagyválasztmányát. Itt 12 jelölt neve merült fel.
Szavaztak, s a hat legkevesebb szavazatot kapó politikus kiesett. Újabb szavazást tartottak, s megint feleződött a
jelöltek száma. Újabb két forduló után maradt egyedül Barabás. Felkérték jelöltnek, s elkezdték a kampányt
szervezni, amelyben pártjának központi politikusai is részt vettek, sőt maga a természetesen kormánypárti
miniszterelnök is, mivel az ellenjelöltek egyike nemzetiségi, másika pedig a radikálisabb ellenzéki párt tagja
volt.
3.5. Párt és egyéb politikai egyletek

Míg a nagyobb területre kiterjedő szervezeteknél a vizsgálat alapvető problémája az volt, hogy mikor
beszélhetünk egyleti jellegű szerveződésről, s mikor van szó a kimondottan politikai funkciók mellett
társadalomszervezésről is, addig a helyi – városi és községi – szervezeteknél a probléma az, hogy mikor
beszélhetünk politikai egyesületekről. Ez az összes szervezet alapos analízise ellenére nem állapítható meg,
csupán az alapszabályról, tényleges működésről vannak adataink. Bizonyos formalizált jellemzőnél kell
maradnunk, s ez az egyesület neve. Statisztikai mutatóimban akkor tekintek egy egyesületet politikainak, ha a
nevében megjelenik valamely párt neve vagy meghatározó jelszava. Tudatában vagyok annak, hogy az
országban a dualizmus korában ennél több politizáló szervezet működött, de a továbbiakban ezeknek csak
nagyságrendjét s nem akár csak megközelítő számát tudom megadni. A már említett 1872-es balközépi
értekezleti lista is mutatta, hogy akár pártrendezvényen is részt vesznek nem „politikai nevű” egyesületek.
Másik hasonló példám Kossuth 1868 és 1869 fordulóján „Együttes válasz sokaknak” című, a sajtóban publikált
levele. A kiegyezés legradikálisabb magyar kritikusa, aki száműzetéséből nem volt hajlandó hazatérni az utóbbi
pár hónapban hozzá érkezett levelekre válaszolt. Azok politikai hovatartozása, akik Kossuthnak írnak nem
kétséges: ellenzékiek, a dualista rendszer ellenfelei. Ennek ellenére, ha megnézzük a címzetteket, azt látjuk,
hogy a 38 közül négy valamely község polgársága, tehát nem formális egyesület. 13 demokrata kör, egy
baloldali kör, s további három honvédegyesület – amelyek valamiféleképpen politikainak nevezhetők a nevük
alapján, bár a honvédegyletek inkább segélyegyletek – és 17 olyan egyesület, amelyről neve alapján
semmiféleképpen nem lehet feltételezni a politikához való kötődést. Köztük legnagyobb számban az
olvasóegyletek szerepelnek (részben polgáriak, részben dalárdával összekötöttek), pár társaskör, kaszinó-
egyesület és népkör.
A dualizmuskori magyarországi egyesületekről két átfogó statisztikai felmérés született. Az egyik az 1878-as
helyzetet ábrázolja,12 a másik az 1899-eset.13
Magyarországon 1848-ban körülbelül 600 egyesület létezett, ezek közül körülbelül 210 tartozott abba a
kategóriába – kaszinók, társaskörök, olvasókörök –, amelyek politikai szempontból egyáltalán számításba
jöhetnek, s amelyekkel a következőkben foglalkozom. Ezek közül sokan a „negyvenes évekre valóságos
politikai vitakörökké változtak”.14 1878-ban közel négyezer egyletet írtak össze, de ha leszámítjuk az
összeírásban szereplő gazdasági vállalkozásokat és a céhek megszűnése után létrejött iparegyesületeket, akkor
ez időpontban 2700–2800 egylettel számolhatunk. Ezek közül körülbelül 1000 tartozott azokba a kategóriákba,
amelyekkel foglalkozunk. Az 1899-es összeírás (mely jórészt egyéni anyaggyűjtésen nyugodott) 3600 fölött
adta meg az egyesületek számát s ebből körülbelül 2000 tartozott a már jelzett kategóriákba. Ezeket az adatokat
viszonyíthatjuk a korszak magyarországi településszámához: körülbelül 140 várost, 2000 nagyközséget és 10
000 kisközséget tartottak nyilván. Az 1899-es felmérés
szerint a 2000 társas, olvasó-, nép stb. egyesület közül 105 volt politikai jellegű.
Az általam létrehozott adatbázisba összesen 812 politikai egyesület került. Alakulásuk időrendi megoszlása a
következő:
12
Vargha: Magyarország egyletei…
13
Koczányi: Magyarországi…
14
Pajkossy: Egyesületek… 7. o.
42
III. A pártok
1. táblázat
Időszak Szám Százalék Egy

évre
jutó
átlagos
szám
A kiegyezés előtt 6 0,7%
1868–1874 107 13,2% 15
1875–1889 119 14,7% 8
1890–1898 124 15,3% 14
1899–1905 186 22,9% 26
1906–1909 165 20,3% 41
1910–1914 93 11,4% 17
1914 12 1,5%
Összesen 812 100,0%
A kiegyezés előtti időszakban alig találkozunk politikai egyesülettel; az 1852-es egyleti törvény még megtiltja
az ilyenek alakítását. Ennek ellenére az 1860/61-es, országgyűlés idején, illetve 1865-öt követően megalakul
néhány szervezet, melyek típusa azután a dualista rendszer kialakulása után terjed el.
A dualizmus első éveiben (1868–1874) a különböző ellenzéki egyletek az ekkor alakultak kétharmadát tették ki.
Ugyanakkor látható még a névbeli bizonytalanság éppen az ellenzék oldalán. A kormánypárttal szimpatizálók
Deák-köröket alakítanak (26) és csak egy egyesület visel Jobboldali kör néven alternatív nevet, s a kormánypárti
szervezetekhez kapcsolható a 9 katolikus politikai kaszinó is. Egyértelműen a balközépiekhez köthető a 10
baloldali kör, a négy ellenzéki kör és a 7 szabadelvű kör. A szélbal egyesületei a 48-as kör (8) a 48-as olvasókör
(6) és a függetlenségi kör (5) nevet viselik. Egyértelműen a szélsőbaliakkal, azaz a kiegyezés legkonzekvensebb
bírálóival azonosulnak a demokrata körök (4). Nem eldönthető azonban, hogy a 17 egyenlőségi kör, a haladási
egyletek, a haladó körök stb. mely ellenzéki irányhoz tartoznak, vagy esetleg a kormánypárton belül, illetve
ahhoz kapcsolódóan képviselnek egyéni színezetet.
Az adott politikai egyesületek egy része sajtóban közölt minta alapján fogalmazza meg alapszabályát, ami a
korabeliek és a késő kutatók számára is egyértelművé teszi politikai hovatartozását. Az egyik ilyen
egyesülettípus, amely különös politikai problémákat okoz a korszakban a demokrata kör.
Ezek alakulását a szélsőbal párt kezdeményezte, s a párt egyik csoportja támogatta már 1867 őszén. Az adott
körök közjogi programja a pártéval volt azonos, de igen radikális szociális elképzeléseik voltak, mindenekelőtt
az alföldi parasztság problémáinak megoldására. Éppen ez a radikalizmus, sok tekintetben a polgári állam (s
nem pusztán a dualista állam) intézményeinek tagadása volt az, amely egyrészt az államot az adott egyesületek
betiltására, másrészt az „Országgyűlési Szélsőbal” pártot a tőlük való távolságtartásra vezette.
Messze több demokrata kör alakult meg, mint amennyi listánkban szerepel, de nem fogadták el alapszabályukat,
s vagy megszűntek, vagy más (nem politikai) néven váltak állandó egyesületté.
Az 1875 és 1889 közötti, Tisza Kálmán nevével fémjelezhető időszakban alakult egyesületek 55%-a
egyértelműen utal a Függetlenségi Pártra. 48-as és függetlenségi körök, olvasókörök, sőt ekkor már dalárdák is
alakulnak. A kormánypárt alig hoz létre saját, egyletszerű szervezetet (13%), s az ekkor kialakuló Mérsékelt,
illetve Egyesült Ellenzék sem igen rendelkezik szervezetekkel (5%). Mint említettem az Antiszemita Párt sem
alakít saját egyesületeket. A korszak jellegzetessége a nemzetinek vagy magyarosítónak nevezhető egyesületek
43
III. A pártok
kialakulása, amelyek pártszínezettel nem rendelkeznek, nem kötődnek a magyarországi parlamenti politizálás
alapvető választóvonalához, hanem a politikai elitnek a nem magyar nemzetiségű többségi lakosságtól való
félelmét dokumentálják.
A kormányválságokkal terhes kilencvenes évek nem hoznak lényeges változást a politikai egyletek alakításában.
A kiegyezésellenes tábor talán még a korábbinál is nagyobb súllyal szerepel (60%), ebben éppen ez időszakban
való megosztottsága, s egyik szárnyának már ismertetett szervezeti affinitása játszhat szerepet. A Szabadelvű
Párt is létrehoz 17 új egyesületet (14%). Két új elem jelenik meg, de egyikük csak jelzésszerűen. Ez pedig a
helyi politika egyre fontosabbá válása: városi pártok alakulnak, s erre a korszakra esik a későbbi Polgári
Demokrata Párt csírájának létrehozása is, Budapesti Községi Demokrata Párt néven. A másik nóvum az 1895-
ben létrehozott Néppárt, már említett, átmeneti pártkör-alapítási kampánya.
Az 1905-ös kormányzati válsághoz vezető hét évben jelentősen megnövekszik az évente alakított egyletek
száma. Szinte kizárólag a különböző ellenzéki pártok alakítanak szervezeteket, a függetlenségiek aránya
meghaladja már a 64%-ot. A helyi és a regionális politizálás előretörését az ekkor alakított 18 székely társaság
jelzi. Megerősödik a keresztényszociális mozgalom is, amelynek nagy kibontakozására a koalíciós kormányzat
négy éve alatt kerül sor.
1906 és 1910 között az egyletalakítási láz soha nem látott méreteket ölt, s az egész magyarországi politika
lényegbevágó fordulatát éppen az jelzi, hogy az ekkor létesített szervezeteknek már csak 47%-a alakul
kiegyezésellenes alapon, 42%-uk már egyértelműen rétegszervezetnek, a kisemberek szervezetének tételezve
magát, a klasszikus függetlenségi liberalizmussal szemben a keresztényszocializmus ideológiai alapjára
helyezkedik.
Az 1910-el kezdődő és a Nemzeti Munkapárttal jellemezhető időszakra nem jellemző a szervezetalakítás.

Egyrészt a képviselőházi küzdelmek, másrészt a már tárgyalt országos nem egyletszerű szervezkedések,
harmadrészt a később tárgyalandó szintén nem egyleti jellegű, a pártokhoz csak közvetve kötődő szövetségek
alakítása viszi el a politikai energiát. A megalakult politikai egyletekre a különbözőség a jellemző: szinte
valamennyi politikai irányzat kísérletezik egyletalakítással, de egyik sem túl nagy sikerrel.
3.6. A politikai és nem politikai egyesületek keveredése

Az első szembetűnő jellemző, hogy a pártpolitika által meghatározott egyletek között az ellenzékiek nagy
túlsúlyban vannak: kezdetben csak a kiegyezésellenesek, később ezeket kiegészítve az újkonzervatívok. Ebben a
politikáról való gondolkodás már említett különbözősége a meghatározó. Míg a kormánypártok számára a helyi
pártpolitikai szervezetek szinte kizárólag a választások lebonyolításához kötődtek, addig az említett ellenzéki
irányzatok számára a politikai egyleteknek más, esetleg jelentősebb feladatai is voltak: kezdetben mindenekelőtt
a politikai felvilágosítás, nevelés, később a szervezett társadalom alapegységeként való működés. Arról sem
szabad elfeledkeznünk, hogy valami ellen mozgósítani, szervezni mindig egyszerűbb, mint valami mellett. A
választási pártegylet csak igen kevés esetben értelmes fogalom: a választásokat a választókerület központjában
és nem községenként tartják, így tulajdonképpen csak a városokban esik egybe a közigazgatásilag szervezett
egylet, s a választásra mobilizálandók gyűjtőköre.
Ez is tükröződik a pártpolitikai egyletek alapszabályaiban, ahol az esetek kisebb százalékában (és inkább a
dualizmus korszakának későbbi éveiben) fordul elő közvetlen utalás a választásokra. Általában csak a
politikáról való beszélgetés az, amely jelzi, hogy itt politikai egyletről van szó, a függetlenségieknél kiegészítve
az önálló Magyarország létével. Szinte minden egyleti alapszabályban találkozunk a „hazafias” kifejezéssel,
amelynek lehet direkt pártpolitikai tartalma, de sokszor egyszerűen csak azt jelzi, hogy nem azonosul az illető
politikai vagy nem politikai egylet a nemzetiségiek követeléseivel. Az 1870-es évek közepén a Sátoraljaújhelyi
Dalárda szellemi életéről szóló beszámoló például így végződik: „Éljen a haza! Éljen nemzeti nyelvünk! Éljen
dalárdánk!”.15 A haza, hazafias kifejezések valamilyen átmenetet mutatnak a közvetlenül politikai és a nem
közvetlenül politikai egyletek szókincse között. Gyakran előfordulnak olyan alapszabályokban is, ahol a politika
kizárása kifejezés is szerepel. Csak példaként Nógrád megye egyesületei közül a haza, hazafias kifejezést
használja a Deák-kör, a függetlenségi kör, a keresztény szociális egyesület, a polgári kör, az iparos olvasókör
stb.
Sokszor a politikum igen közvetetten jelentkezik, mint például a dualizmus első éveiben alakított egyenlőségi
egyletekben, ahol a társadalmi meghatározottság szinte kizárólag a megszólítást meghatározó passzusban
található.
15
Zemplén, 1877. január 28.
44
III. A pártok
Mindebben természetesen szerepet játszhat, főleg a korszak korai éveiben, hogy az egyleti alapszabályok
elfogadása könnyebben, problémamentesebben megy, ha a közvetlen politika hiányzik belőlük. Olyan is
előfordult, hogy az egyleti forma helyett politikai irányzatok az engedélyezéshez nem kötött asztaltársaság
szervezeti formát választották.
A választási időszakot kivéve nincs nagyobb különbség a politikai és nem politikai egyletek működése között. A
meghatározó vonás mindkettőben a sajtóolvasás és a szórakozási lehetőségek: kártya, biliárd stb. Népszerűsítő
előadásokat tartanak általában a világ „csodáiról”, vagy közvetlen hasznosításra a helyi gazdasági
lehetőségekről, új mezőgazdasági technikákról. Az egyleti élet része a műkedvelő előadások és táncmulatságok
rendezése is. Ezek között szerepelhettek úgynevezett családi estélyek, hazafias estélyek. A színielőadások és a
„bálok” igen fontos funkciója volt az egyleti tagok családjainak bevonása a szervezet életébe. Egyes gazdagabb
egyletek még szélesebb szolgáltatási körrel rendelkeznek: van olyan is, amelynek állandó orvosa van.
Az egyes politikai egyleteknél mindehhez járul bizonyos ünnepnapok rituális megünneplése: a

függetlenségieknél például március 15. és Kossuth Lajos névnapja. Ugyancsak a politikai egyletek sajátossága
az egyleti zászlónak mint összefogó szimbólumnak az elkészítése vagy elkészíttetése, s az egyletek anyagi
viszonyaira világít rá, hogy sokszor erre csak többéves működés (és pénzgyűjtés) után kerülhet sor. Több
városban előfordul, hogy a helyi pártegylet a helyi pártlap tulajdonosaként is funkcionál.
A politikai és nem politikai egyletek egyaránt részt vesznek a községi életben, foglalkoznak a község belső
problémáival. Sok személy egyszerre tagja a községet meghatározó politikai és nem politikai egyletnek. A
különböző jellegű egyesületek, szervezetek és testületek „együttlétére” kiváló példa az 1884-ben alakult az
Újpesti Függetlenségi Kör 1895-ös zászlószentelő ünnepélye. Erre a következő meghívókat küldik ki: helybeli
testületeknek és egyesületeknek 27 darabot, fővárosi testületeknek és egyleteknek 100 darabot, külföldi magyar
egyesületeknek 8 darabot, Amerikába 35 darabot, országgyűlési képviselőknek 98 darabot, függetlenségi és 48-
as köröknek 114 darabot, ipartestületeknek 216 darabot, újpesti és fővárosi gyáraknak 15 darabot.
A politikai egyleteknek esetleg lehetőségük van arra, hogy a frakción, esetleg más politikai kapcsolataikon
keresztül pénzt, építkezést, vagy más kedvezményt járjanak ki községüknek. A helyi érdekek ilyen jellegű
képviselete végig a vizsgált korszakban igen fontos szerepet játszik egy-egy közösség párt- és képviselő-
választásában. 1905. január 8-án, például a kolozsvári Szabadelvű Párt szervezkedő és képviselő-jelölő
közgyűlésén az egyik jelölt érdemei között felsorolják, hogy szerepet játszott a helyi tanítók háza és a
gyermekmenhely elkészültében, ő járta ki, hogy százezer koronát kapott a helyi vakok intézete, segítette a helyi
néprajzi múzeumot, segített az új színház költségvetésénél, a sétatérnek öt éve igazgatója, aktív a
képzőművészeti kiállítások terén, segít a városon belüli állami építkezéseknél, s elintézte, hogy a székely
körvasút összes költsége állami beruházás részére lett.
A nem politikai egyletek is igyekeztek jó kapcsolatot kiépíteni területük politikai képviselőjével, vagy az velük.
Csengery Antal például választókerületeiben a helyi olvasóköröknek nagy mennyiségű könyvet ajándékoz.
Természetesen megválasztják az olvasókör tiszteletbeli elnökének, másutt a helyi kereskedelmi és iparbank
elnökének, a kaszinó tiszteletbeli tagjának, a helyi tűzoltó egyesület dísztagjának stb.
Speciális érdek-képviseleti funkciót is betölthetnek pártpolitikai egyletek, s nem csak a már eredetileg is
ilyenként szervezettek. Például 1894 márciusában, egy hónappal a hódmezővásárhelyi agrárszocialista zendülés
előtt, a helyi Szabadelvű Kör, éppen a meglévő feszültségek csökkentésére „megszüntetendőnek mondta ki a
harmados kukorica föld után egyesek által még mindig venni szokott úgynevezett robotot, amely a mai
viszonyok között már semmi alappal nem bir”.16 Sok helyen, mindenekelőtt az ország délkeleti részében a
függetlenségiek a szegényebbeket a kormánypártiak pedig a gazdagabbakat szervezik.
Az elmondottak, természetesen, csak egy általános képet adnak. Az ország különböző vidékein speciális formái
alakultak ki a politika és az egyesületek összekapcsolódásának. Csak példaként említhetjük az alföldi
mezővárosokat, melyekre a kerületenkénti olvasókör-alakítás a jellemző. Ezek a „népkaszinók” általában
egyszerre szervezték a választójogosultakat és a választójog sáncain kívül maradottakat. Igen gyakran nevükben
is politikaiak (48-asok) voltak, de a századfordulóra mindenekelőtt az agrárszocialista irányzatokhoz való
csatlakozásuk volt a jellemző. Ilyennek tekinthetem az adatbázisomban a 14 egyesülettel rendelkező Karcagot, a
11–11 egyesülettel rendelkező Békést és Hódmezővásárhelyt, Kiskunfélegyházát 6, Mezőtúrt 5, Ceglédet és
Szentest 4–4 politikai egyesülettel. A kerületenkénti szerveződés jellegzetessége, hogy például Karcagon 1873–
1875-ben 5, 1897-ben 3, 1904-ben 2 szervezet is alakult, vagy Békésen 1895–1896-ban 5, 1900-ban 2. Egy-egy
mezővárosban, ugyanis egyszerre indult meg a szervezkedés, amely azután a különböző egyletekhez vezetett.
16
Bezdán: Hódmezővásárhelyi… 3. o.
45
III. A pártok
A fővárost tekinthetjük másik speciális példának. Több kerületben, amelyek többé-kevésbé egybeestek a
választókerületekkel is, megalakult a szokásos függetlenségi szervezet, de a kiegyezéspártiak alapvetően nem
politikai, hanem „társas” egyletekben gyülekeztek. Kétségtelen, hogy egy kortárs ezekről is így nyilatkozott:
„...mindennek ellenére e kerületi társaskörök is voltaképp inkább alkalmi kortestanyák semmint állandó
társaskörök: e körökből tartatnak választástól választásig evidenciában a városi, a politikai pártok és
töredékek...”.17 A megítélés természetesen túloz. Ezek a klubok, kaszinók, egyesületek alapvető tevékenysége a
tagság szórakoztatása volt, a különböző társasjátékok, a mulatságok nyomták rá bélyegüket mindennapjaikra.
Kétségtelen, hogy a fővárosi polgárság társaskörei választás idején teljesen átpolitizálódtak, és a választások
közötti időkben is az egyes várospolitikai irányzatok gyűjtőhelyei voltak. Élükön, egy-egy az amerikai bossokra
emlékeztető „törzsfőnök” állt, aki döntött a megválasztandó képviselő személyéről. A belvárosban például
mindenki számára nyilvánvalóan a Belvárosi Polgári Kör a Szabadelvű Párt támaszpontja volt, míg az ellenzéké
a Saskör.
Úgy tűnik, hogy az egész egyleti rendszerben nagy a folyamatosság az 1867 előtti időszakkal, amikor
ténylegesen politikai egyletek, mint már utaltam rá, nem létezhettek, hanem más jellegű egyletek valamiféle
helyettesítő szerepet töltöttek be.
Ekkor a kormányzat mindenféle egyletekkel szemben erős fenntartásokkal rendelkezett, ez odáig ment, hogy
1855-ben például sokallták a pesti temetkezési egyletek számát, mert az „megnehezíti a hatósági ellenőrzést”.
Állandóan felmerül az az egyáltalában nem megalapozatlan gyanú, hogy a különböző típusú egyletek
„politizálnak”.
Az 1860–1861-es rövid „alkotmányos” időszak számtalan példát hoz arra, hogy a politikai tevékenység a
hivatalosan más célra alakult egyesületek keretében zajlik. Ezek között igen fontos szerepet játszanak a megyei
gazdasági egyesületek, amelyeknek értekezletei gyakran politikai gyűlésekké alakulnak, s éppen ezért gyakran
nem engedélyezik létrejöttüket vagy karhatalommal oszlatják fel összejöveteleiket. A már említett
honvédegyleti szervezetek is sok helyen a helyi választások előkészítőiként, protopártokként működtek.
Az 1848 előtti pártok ősforrásának tekinthető Nemzeti Kör 1860-as évek utáni története egyszerre egyedi és
tipikus példa. Egyedi, mert országos és nem helyi egyletről van szó, és tipikus, mert éppen 1860–1861-ben nem
politikai egyletként, igen nagy taglétszámmal, a politikusoknak gyülekezési helyet nyújtva alapvetően politikai
funkciót tölt be, s eredeti célkitűzései háttérbe szorulnak. Az 1870-es évekre taglétszáma jelentősen visszaesik s
„normális” városi kulturális társaskörré válik. A kör 1880-as évek közepi feloszlatásában a politikai kisegítő
szerep szükségességének végleges megszűnte is szerepet játszik.
Megmaradnak természetesen továbbra is az ún. politizáló helyet nyújtó egyletek, amelyek nem kötődnek
közvetlenül egyik nagyobb politikai irányzathoz sem. Ezek mindenekelőtt a kaszinók, amelyek a helyi elit
szervező-társasági formái. Itt folyik a mindennapi politizálás igen nagy része. Formailag, mint említettem, nincs
politikai elkötelezettségük, ugyanakkor a nagyobb politikai véleményváltozásokat ők sem tudják kizárni
soraikból.
Példaként felhozhatom a Nemzeti és az Országos Kaszinót. Az elsőt 1827-ben alakítják egyértelműen azért,
hogy politizálási és társadalmi központot adjon a korabeli elitnek. A társadalmi elit kiszélesedése vezet a
második „központi” kaszinó, az Országos Kaszinó létrehozásához 1883-ban, mivel a Nemzeti Kaszinó mágnás
jellege sokakat kiszorít annak termeiből. Mint említettem, alapvető célkitűzése mindkét szervezetnek az, hogy
falain belül politizáljanak, de ez a politizálás ne befolyásolja a belső életet. Ez nem teljesen sikeres: olyan
pillanatokban, mikor a politika emocionális jellege megerősödik és a társadalmi elit teljesen átpolitizálódik, a
különböző pártállások behatolnak a kaszinókba is. A Nemzeti Kaszinót többször egy-egy párt vagy párton belüli
egyedi magatartással rendelkező frakció szerveződési helyének tartják: a „kaszinópárt” kifejezés gyakran merül
fel a magyarországi politikai publicisztikában. Az Országos (avagy dzsentri) Kaszinó politikai megosztottsága
az 1904–1906-os válság idején válik meghatározóvá: felmerül egyeseknek – politikai okokból – nemcsak a
választmányból, hanem magából a kaszinóból való eltávolítása is.
Speciális magyar „egyesület”-típust alkotnak a már említett nemzeti, magyarosító szervezetek. Politikai irányuk
nem a magyarországi pártpolitikai életet megosztó frontvonalra, hanem egy a képviselőházi magyar pártok által
többé-kevésbé homogén módon tárgyalt kérdésre: a nemzetiségi kérdésre reagál. Alapvetően két típusú
szervezettel találkozunk. Az egyikük a helyi „közművelődési” egylet. Ezek túlnyomót többsége olyan területen
alakult, ahol a lakosság többsége nem magyar. Célkitűzéseiket már neveik is tükrözik: „A magyarságot és
népnevelést Sárosmegyében terjesztő egyesület”, „A magyar nyelvet terjesztő egyesület Temesvárott” stb. Ezek
17
Vörös: Három vázlat… 37. o.
46
III. A pártok
részben a nemzetiségek önszerveződő egyesületeire – „Schulvereinek” stb. – való válaszként alakulnak. Más
egyesületek célja a nem magyar környezetben élő magyar kisebbségek nemzeti tudatának és
kultúrszínvonalának megerősítése, például: „Csángó egyesület”, „Székely művelődési és közgazdasági
egyesület”.
A másik típus az összefogó szervezet, amely helyi filiálékat hoz létre. Ezek közül a legnagyobbak a Délvidéki
Magyar Közművelődési Egyesület (DMKE), a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE) és az
Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Valamennyi, mint már említettem a Tisza Kálmán
korszak termékei, az 1880-as években jöttek létre. A legjelentősebb közülük a harmadik, az EMKE. Ennek
keretében hozták létre a legtöbb regionális választmányt (31-et) és legtöbb fiókegyesületet (53-at). Ezen
szervezetek közül csak a kisebbséget tekinthetjük alapszabállyal rendelkező önálló, a társadalmat szervező,
társasági életre lehetőséget nyújtó egyletnek, többségük egyszerűen a „központ” alapszabálya alapján létrejött és
működő helyi tagozat volt. Mint Szász Zoltán megfogalmazta: „Az EMKE egész történetét a szárnyaló frázisos
hazafiság és a realitásokra épülő szerény cselekedetek korjellemző ellentmondása uralta”. 18 Az EMKE
tevékenysége állami megrendelések kijárásában, iskolák, népkönyvtárak és óvodák létrehozásában és
segélyezésében merült ki. Vezetői, ugyanúgy, mint a már említett egyedi egyletek létrehozói, egyrészt a nem
magyar lakosság magyarosítását, másrészt a nemzetiségi környezetben élő magyarok helyzetének és
„magyarságának” erősítését tartották meghatározó feladatuknak. Mint ilyenek támogattak minden erre irányuló
társadalmi akciót és állami, valamint törvényhozási lépést. Ez utóbbiak – állami iskolaalapítások, az egyházi
iskolák állami ellenőrzése, a magyar nyelv iskolai használatának törvényhozási erősítése – nagyobb hatással
voltak a nem magyar lakosság asszimilációjára, mint az egyesületek tevékenysége. Ugyanakkor a korszak
nemzeti ideológiája számára az említett szervezetek jó lehetőséget nyújtottak a nemzeti érzelmek és előítéletek
manifesztációjára.
3.7. Érdekképviselet és politika

Az 1890-es évek alapvető változásokat hoznak a magyarországi politikai életbe. A politikai pártok mellett egyre
nagyobb súlyt kapnak a politikai pressure groupok. Ebben meghatározó szerepet játszik a pártpolitikai élet
alapvető közjogi megosztottsága. Az egyes társadalmi csoportok speciális érdekképviseletére, az egyes
ideológiák konzekvens hirdetésére ezek a parlamenti pártok nem alkalmasak. A létrejövő pressure groupok
pártok „felettiek” vagy „közöttiek”. Politikai célkitűzéseiket szinte valamennyi parlamenti párton keresztül
próbálják meg érvényesíteni. Ebben, azaz a pressure group-politikában válik leginkább manifesztté az ország
nagypolitikáját a közjogi kérdés mellett leginkább meghatározó másik ellentétpár, az ún. agráriusok és
merkantilisták, azaz a nagy- és középbirtokosok, illetve az ipari és kereskedelmi tőkések között.
Az 1848 előtt alakult ilyen jellegű egyesületek közül egyedül a harmincas évek közepén alakult Országos
Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE), a nagybirtokosok érdekképviselete tartotta meg jelentőségét. Megyei
szervezetei önálló egyesületként is működtek, s a közigazgatás számára mezőgazdasági szakértőként is
szolgáltak. Az OMGE igen erősen szakmai szervezet, politikai súlya végig a korszakban igen jelentős. A
kilencvenes években azonban megerősödik a nagybirtokos körökben a már említett újkonzervatív, sok
tekintetben korporatív államra törekvő, irányzat s ez 1896-ban létrehozza saját önálló szervezetét, a Magyar
Gazdaszövetséget. Ez korszakunkban többször önálló politikai program kiadásával kísérletezik (már magának a
megalakulásnak időpontja is országgyűlési választáshoz kötődik), mindenekelőtt a kormánypárton belül kísérel
meg önálló frakciót létrehozni. Teljesen önálló agrárius politikai párt létrehozására soha nem kerül sor:
lehetőség szerint mindkét közjogi irányzatból és valamennyi jelentős parlamenti pártból igyekszik híveket
toborozni a mozgalom. Meghatározó szerepe van a mindenekelőtt a mezőgazdasági technikák elterjesztését
pártoló gazdaköri mozgalom létrehozásában. 1914 körül 350 ilyen jellegű egyesület működik az országban. Míg
az egyes gazdakörök kimondott célkitűzése alapvetően gyakorlati, addig az egész mozgalomé inkább
társadalomszervezési. A Magyar Gazdaszövetség vezetői az egyes egyesületeket nemcsak az általuk kiválasztott
képviselőjelöltek támogatására akarják mozgósítani, de bennük látják a jövő szervezett társadalmának
alapegységeit is.
Az igazán nagy és szervezett hálózatot az agráriusok éppen a gazdakörök alapszabályaiban is említett

szövetkezetekkel hozzák létre.
Már az 1890-es évek vége előtt is léteztek szövetkezetek Magyarországon, de számuk nem volt magas, s nem
alkottak nagyobb hálózatot. Ekkor egyszerre három mozgalom bontakozik ki: a Magyar Gazdaszövetség által
létrehozott Hangya fogyasztási szövetkezeti hálózat, a formailag állami alapítású, az 1898:XXIII. törvénycikk
alapján létrehozott Országos Központi Hitelszövetkezet, amely gyakorlatilag szintén a Magyar Gazdaszövetség
18
Köpeczi: Erdély története. III. 1638. o.
47
III. A pártok
vezetőinek irányítása alatt állt, és a Néppárt által kezdeményezett és irányított keresztény, katolikus szövetkezeti
mozgalom, amely 1899-ben a Keresztény Szövetkezetek Központja irányítása alatt szervezkedett. Mindhárom
mozgalom igen dinamikusan növekedett: 1901-ben a Hangyának és a Keresztény Szövetkezeti Központnak 171-
171, az Országos Központi Hitelszövetkezetnek 1287 tagja volt. 1914-ben 1276 Hangyához tartozó, 344
„keresztény” és 2462 hitelszövetkezeti tag szövetkezettel találkozhatunk.
Míg az agrárius szervezet alapvetően a nagybirtok politikai súlyának csökkenése következtében alakult, addig
az ún. merkantil pressure groupok az agráriusok szervezkedésére és ideiglenes politikai térnyerésére reagáltak
1902-ben a Gyáriparosok Országos Szövetségének (GYOSZ) létrehozásával és 1904-ben az Országos Magyar
Kereskedelmi Egyesülés (OMKE) megalakításával. Mivel ezeknél a szervezeteknél a társadalomszervezés nem
tartozott a célkitűzések közé nem is alakítanak olyan széles szervezeti hálózatot, mint az agráriusok. A GYOSZ
gyakorlatilag az OMGE-hoz hasonlóan megyei szervezetekkel rendelkezett, amelyek a helyi ipari érdekek
képviseletében játszottak meghatározó szerepet. Az OMKE helyi szervezetei főleg városi kereskedői
egyesülések voltak, s sokszor keveredtek a Polgári Demokrata Párt s néhány helyen a Szabadelvű Párt formális
vagy informális szervezeteivel. Nagypolitikai szerepe a pressure groupoknak mindenekelőtt felhívásaikon,
szakanyagaikon és országgyűlési képviselő tagjaikon keresztül érvényesült.
A különféle érdek-képviseleti szervezetekbe is behatol a nagypolitika: mindenekelőtt a közjogi kérdésekben

való állásfoglalásokon keresztül. A nagybirtok, ipar és kereskedelem képviselői alapvetően annak alapján
nyilatkoznak a számukra meghatározó kérdésről, a vámelkülönítésről és az önálló magyar nemzeti bank
létrehozásáról, hogy mit tekintenek saját csoportjuk számára gyümölcsözőbbnek. Másrészt a direkt pártpolitika
is tükröződik e szervezetek belső életében. Példaként felhozhatom az OMGE 1909-es elnökválasztását. Itt a
meghatározó két jelölt a szabadelvű pártiak, köztük erősen Tisza István által támogatott, mélyen konzervatív,
gróf Zelenski Róbert, s az uralmon lévő koalíciósok által támogatott, nagybátyja újkonzervatív emlőin
nevelkedett, a Függetlenségi Párthoz közelálló gróf Károlyi Mihály volt. Az adott pillanatban a „nem létező”
szabadelvűek itt próbálják a koalícióval szembeni ellenállásukat, ellenérzéseiket manifesztálni. Az összecsapás
egyben felkészülés egy politikai váltásra is, amelyhez lényegesek az elit meghatározó szervezeteiben levő
kulcspozíciók. A kormánypártiak által favorizált jelölt győz, de konzervatív szinten később megvalósul az
együttműködés az egymással szembenálló táborokban lévő politikusok között.
3.8. Nőegyesületek
Külön kérdéskört alkot egy társadalom politikai megszervezésénél a politikai jogokkal nem rendelkezők
szervezettsége vagy szervezetlensége. A dualizmuskori Magyarországon két nagy kategóriát tekinthetünk a
„politikai társadalmon” kívülinek. Azokat a férfiakat, akiket anyagi helyzetük és/vagy iskolázottságuk nem
képesített a választójogra – az ő politikai szervezeteiket a városi és vidéki munkásmozgalom kereteiben kell
vizsgálni –, s a nőket, akik függetlenül társadalmi hovatartozásuktól nem rendelkeztek választójoggal.
A felső és középosztályokban már az 1830-as évek óta megjelenik a törekvés a nők szervezésére és/vagy
valamiféle női társadalmi élet létrehozására. A nőszervezetek túlnyomó többsége szorosan kapcsolódik a nők
társadalmi feladatairól a korszakban kialakult képhez. A templom, konyha, gyerek (Kirche, Küche, Kinder)
hármas uralkodik rajtuk. A családon kívül a nők meghatározó feladatának a jótékonyságot tekintették, így a
korszakban létrejövő nőegyesületek többsége mindenekfelett jótékonysággal foglalkozott. A másik alapvető
feladat a nők szociális helyzetének javítása, a nekik tulajdonított szerepre való képessé tétel volt. A kettő
természetesen igen gyakran találkozott: óvoda- és bölcsődealapításokban nőknek való iskolák és tanfolyamok
szervezésében.
Már ezek is valamiféleképpen össztársadalmi feladatoknak tekinthetők, de nem igazán politikaiak. A

legaktívabb nők bizonyos „férfi” szervezettípusokon keresztül kapcsolódtak be a nagypolitikába. A magyarosító
egyesületek többségének volt valamiféle női tagozata, amiben az adott egyesülettípus említett tevékenységi
formáinak volt meghatározó jellege.
A másik, az egész korszakra jellemző női politikai magatartás szorosan kapcsolódott azon felfogáshoz, hogy az
egyre szélesedő kereskedelmi körben tulajdonképpen a nők a fogyasztók. Ők azok, akik a háztartás és a család,
beleértve a férjet is, számára a vásárlási döntéseket meghozzák. Nem véletlen, hogy szinte valamennyi a magyar
(magyarországi) ipart fogyasztással védeni, támogatni akaró egyesületi kísérletben a nők játsszák a hangadó és
reprezentatív szerepet. Bizonyos, általában rövid időszakokban az ilyen mozgalmak uralták a politikai színteret.
Példaként az 1906-os kormányzati válság időszakát hozhatom fel. Ekkor a frusztrált politikusok feleségei önálló
iparvédelmi egyesülete az ún. Tulipán Szövetséget hozták létre, szinte világmegváltó, de legalábbis
Magyarországot megváltó céllal. Úgy vélték, ha a magyarországi fogyasztás kizárja a Monarchia másik részéből
eredő árukat, olyan nyomást gyakorolhatnak ezzel az „osztrákokra”, hogy az ottani politika kénytelen elfogadni
48
III. A pártok
a magyarországi politikai változásokat. Igen jellemző a társadalom megosztottságára, hogy ezen szervezet
létrejötte két fázisban megy végbe. Először az arisztokrata hölgyek hozzák létre saját körüket, majd külön
megszerveződnek a „polgárnők”. A két csoport egyesüléséből jön létre a végső szervezet, a politikai válság
lezárulása után. A Tulipán Szövetség sok helyi szervezettel rendelkezik. Ezeket azonban az esetek többségében
nem tekinthetjük egyesületeknek: nem rendelkeznek alapszabállyal, állandó helyiséggel. Sokszor csak egy-egy
létező helyi nőszervezet részei, máskor együttműködési formák az egy-egy városban működő különböző
nőegyletek között. Ez az az időszak, mikor éppen a politizálás túlzott emocionalitása miatt az egyes helyi
politikai szervezetek is létrehozzák a saját hölgybizottságaikat.
Mindez jelzi, hogy a századforduló környékén egyre erősebb lesz Magyarországon is a nők részéről az igény
saját eddigi beszűkített helyzetükből való kiszabadulásra. Ugyanakkor a nőszervezetek többségére csak a már
említett kisegítő tevékenység és nem az önálló politizálás a jellemző.
Egy igen kicsiny, s aktív avantgard a kivétel. Ez mindenekelőtt a fehérgalléros alkalmazásban álló nők által
szerveződik, s az 1904-ben létrehozott Feministák Egyesületében nyeri el kereteit. Mint említettem igen kicsiny
csoportról van szó, mégis befolyásolni tudja a szerepelni hajlandó nőegyesületek többségét.
A helyi nőegyesületek 1904 márciusában hozták létre a Magyarországi Nőegyesületek Szövetségét. Ez a

meglévő szervezeteknek csak körülbelül 10%-át fogta össze, s ezeket sem lehetett mind aktív tagnak tekinteni.
A szövetség 1906 júniusában megtartott közgyűlésén, például, a körülbelül nyolcvan tagszervezet körül csak 22
képviseltette magát 16 delegátussal. A résztvevők között volt helyi jótékony egyesület, országos felekezeti
jellegű szervezet s néhány más típusú női kaszinó. A sokszínűség ellenére a két „modern” egylet, a
nőtisztviselőké és a feministáké, amelyek nagyban átfedték egymást, voltak a hangadók. Elfogadtatták a nők
választójogának követelését, annak ellenére, hogy egy pillanatra sem állíthatjuk, hogy a meglévő több száz
nőegyesület ilyen álláspontot képviselt volna.
49
4. fejezet - IV. A parlament
1. 1. A képviselőház
Az új népképviseleti országgyűlés 1848-as létrejöttekor az alsóház, a képviselőház súlya, szerepe még a korábbi
alsótábláénál is fontosabbá vált a törvényhozás másik házához képest. Az ekkor született alapelv, hogy az új
értelemben vett nemzet egészét itt kell képviselni, ugyanúgy rányomta bélyegét a képviselőház önmaga által
kialakított szabályaira, mint azok a korlátok, amelyeket az alsótáblának 1848 előtt kellett elszenvednie.
Mindebből következett, hogy az önszabályozás igen erősen foglalkozott a képviselőház legitimitásának és

legitim működésének biztosításával, aminek a nyilvánosság, a mindenki számára hozzáférhetőség integráns
része volt. Legalább ilyen fontosnak tűnt, hogy a képviselőház ügyeibe senkinek ne legyen beleszólása; a
képviselőkkel kapcsolatos ügyeket, még a problematikusakat is maga intézze. Ugyanakkor a házszabályok
ekkor, és végig a korszakban, tükrözték azt a felfogást, hogy mindenki a nemzet képviselője a maga
személyében. Az, hogy a megválasztott képviselők pártokba tömörültek, vagy később de facto, bár de jure nem,
pártok „megbízottaiként” választották meg őket, nem tükröződött bennük.
A képviselőházi munka súlyát a plenáris ülésekre képzelték el, s a nem plenáris megbeszéléseknek csak
előkészítő, tulajdonképpen sokkal jelentéktelenebb funkciót tulajdonítottak.
Ezt tükrözte a nem plenáris ülések intézményéről lezajlott 1848-as vita is, ahol kifogásolták, hogy létezhet a
képviselőháznak olyan megbeszélése, ami a közönség számára nem hozzáférhető.
Ekkor még nem a ma ismert bizottsági rendszerről van szó, hanem belga, avagy francia példára a vitaosztályok
rendszerét hozták létre. Azért fontos hangsúlyozni, hogy itt vitaosztályokról van szó, mert végig a korszakban a
képviselőket a Ház megalakulásakor igazoló osztályokba sorolták, ahol az egyik osztály tagjai más osztályok
tagjainak mandátumát ellenőrizték és hagyták jóvá. A korszakban végig, megbízólevélként a három példányban
készült választási jegyzőkönyvnek a megválasztott képviselőnek átadott példánya szolgált.
A vita-osztályokat, amelyekből ugyancsak kilenc volt szintén sorsolták a képviselők közül, s abszolút
véletlenszerű volt, hogy ki melyik osztályba kerül. Már ez is mutatta, hogy nem „pártparlamentben”
gondolkoztak. Az osztályok, amelyeknek a házszabály szerint meg kellett tárgyalniuk a törvényjavaslatokat,
megtárgyalhatták a Ház döntése alapján az egyéb előterjesztéseket is. Álláspontjukat megfogalmazva
továbbvitték az ún. központi bizottságba, ahol a kialakított osztályvéleményeket ütköztették, s ennek alapján
hoztak határozatot az adott előterjesztésről. A teljes körű megvitatás abszolút legitimitása és a határozathozatal
sebességének magas szinten tartása közötti kompromisszum volt, hogy a központi bizottság határozata már
akkor megszülethetett, ha az osztályok több mint fele kialakította álláspontját.
Az osztályrendszer, mint még később utalok rá formailag egészen az 1910-es évekig fennállt, de az 1870-es
évek közepétől-végétől kezdve átvette funkcióit a szakbizottságok rendszere. Kétségtelen, hogy már az 1848-as
házszabály lehetővé tette, hogy „Ha a háznak úgy tetszik, az osztály ülési tárgyalás elkerülésével egyenesen is
bízhat meg külön bizottmányt valamely tárgy előkészítésére.”1 Már az 1870-es évek előtt is léteztek
képviselőházi ad hoc bizottságok, gondoljunk csak itt magának a kiegyezési törvénynek az előkészítésére, a
nemzetiségi törvénnyel kapcsolatos akár 1861-es, akár 1866-ban elkezdődő előkészítő munkára.
Ebben több elgondolás játszhatott szerepet. Egyrészt a képviselőházi munka szakosodása: míg 1848-ban részben
a nem pártelvű felfogás következtében elvileg feltételeztetett, hogy minden képviselő minden a képviselőház
által megvitatott témához ért, addig részben a nem plenáris tárgyalások a szakkérdésekre koncentráltak.
Másrészt a képviselőknek pártokba tömörülése, ahol bizonyos szakosodás végbemehetett, s egy
pártállásfoglaláshoz nem kellett minden képviselőnek mindenhez értenie. Harmadrészt a képviselőházi munka
hatékonysági követelményének növekedése: kevesebb időt tudtak csak egy-egy előterjesztésnek szentelni, mint
amennyire az osztályrendszer lehetőséget adott. Így a bizottság egyszerre lett a pártosodásnak, szakosodásnak és
hatékonyságnövekedésnek eszköze. Korszakunk végére állandó földművelésügyi, gazdasági, igazságügyi,
kérvényi, könyvtári, közgazdasági, közlekedésügyi, közoktatásügyi, mentelmi, naplóbíráló, pénzügyi,
számvizsgáló, véderő és zárszámadás-vizsgáló bizottság működött, a már említett közösügyi bizottság, azaz a
delegáció mellett.
1
Beér–Csizmadia: Az 1848/49. évi… 127. o.
50
IV. A parlament
Az, hogy a nem pártokra épülő parlament nem több, mint egy illúzió, elég hamar felismerték a korszak
képviselői és pártjai. Ez nem pusztán abban tükröződött, hogy lassan létrejöttek a szakbizottságok, amelyekbe
már az egyes képviselőházi pártok jelölése alapján választották a tagokat (hangsúlyozottan nem szerepel a
házszabályokban annak kimondása, hogy valamennyi pártnak jelen kell lennie a bizottságokban). Mint azt az
1869-es válaszfelirati vita ismertetésénél látni fogjuk, ennél a speciális vitánál a válaszfeliratot megfogalmazó
ad hoc bizottságot csak kormánypárti képviselőkből állították össze. Az, hogy valamennyi párt képviselőjét
beválasztották az állandó bizottságokba, részben annak a kettősségnek tulajdonítható, hogy de jure nincsenek
pártok a képviselőházban még a korszak végén sem, bár ha más nem, az egyes pártok tanácskozó termeinek
máig fennmaradt felirata bizonyítja, hogy a korszak politikusai és parlamentje számára is léteztek de facto.
Tükröződik a pártok elismerése abban is, hogy az eredetileg a képviselőháznak, s ebben az értelemben a
képviselőházi többségnek fenntartott választási bíráskodást – amit természetesen az ellenzék már az 1870-es
évek elején „független” testületre akart bízni – 1899-ben a Curiára bízzák.
Az eredetileg, azaz 1848-ban a minél nagyobb legitimációra épülő házszabály a plenáris ülésen a döntéshez
megkövetelte az összes igazolt képviselő több mint felének a jelenlétét, ezt később többször jelentős mértékben
csökkentették, mivel nem akarták, hogy a „hiányzások” miatt megbénuljon a képviselőház működése.
A hiányzásokkal képviselőházat az ellenzék elég nehezen tudta döntéseiben megakadályozni, mivel a többségi
párt nagy részének jelenléte elégséges volt a törvények elfogadásához, így alakult ki az Angliában és
Ausztriában is, hogy csak két példát hozzak, ismert és gyakorolt, obstrukciós technika.
Magát ezt a technikát, valamennyi formájában többször és többféle indokkal alkalmazták a magyar
képviselőházban.
Jelentős különbség van az első, 1872-es és a későbbi obstrukciók között. 1872-ben, amikor az ellenzéki pártok:
a Balközép és az 1848-as párt obstrukcióval akadályozta meg az új választójogi törvény elfogadását, avval a
meggyőződéssel tette ezt, hogy míg az új törvény az eddigi kormánypárt, a Deák-párt, addig a régi (amellyel
egyáltalán nem voltak elégedettek, főleg az ekkor, mint említettem általános választójogot követelő 1848-as
párt) az ő győzelmüket biztosíthatja. Tehát értelmezésük szerint egy politikai fordulat megakadályozására
terjesztették be a törvényt, amelynek el nem fogadása a fordulat megtörténtét vonja maga után.
Más már a helyzet a következő híres obstrukciónál 1889-ben, mikor az ellenzéki függetlenségiek és mérsékelt
ellenzékiek a véderőtörvény elleni tüntetésekkel kombinált obstrukcióval többet is, kevesebbet is el akarnak
érni, mint pusztán egy törvény keresztüljutásának megakadályozását.
Egyrészt valóban ellene vannak a beterjesztett véderőjavaslat bizonyos paragrafusainak; ebből egyet a
véderőtörvény tízévenkénti kötelező megújításának „kifelejtését” valóban sikerül megakadályozniuk. A
megakadályozás azt mutatja, hogy az obstrukcióhoz kötött társadalmi mozgósítás, bizonyos kérdéseknek a
közérdeklődés középpontjába helyezése, érveiket hangsúlyosabbá tudja tenni, meg tudják vele győzni
kormánypárti képviselőtársaik egy részét is. Ez alapvetően persze nem az obstrukciós magatartás eredménye, de
a kormánypártiak számára a teljes mozgósítás a Házban (az obstrukció) és az utcán (a tüntetések) meggyőző
hatású lehet. Ennek hangsúlyozása annál is lényegesebb, mivel a képviselőházban lezajló politikai viták nagy
része nem a más párti képviselők meggyőzéséről, hanem a közvéleménynek, azon belül is a választójoggal
rendelkező politikai társadalomnak az általuk képviselt álláspont az igazságáról és hatékonyságáról való
meggyőződésről szól az adott pillanatban meggyőzéséről szól, méghozzá oly módon, hogy a pozitív imázs
egészen a legközelebbi választásig kitartson.
Másrészt bizonyítani akarják, mint arra már utaltam, hogy az ellenzéket sem lehet kihagyni az ország politikai
működését biztosító alkurendszerből. Erre annál is inkább szüksége van, mindenekelőtt a 48-as ellenzéknek,
mert ekkor már régóta tisztában vannak azzal, hogy „örökös ellenzékiségre” vannak ítélve.
Harmadrészt, mivel a magyarországi parlamentáris politikában sem pusztán a pártelvek és pártérdekek játszanak
szerepet, hanem a személyi ellen- és rokonszenvek, a miniszterelnök, esetleg a teljes minisztérium
megbuktatására is fel lehet használni az obstrukciót.
Negyedszer, mint már többször említettem, az obstrukcióval blokkolt törvényjavaslatok keresztülengedéséért

„fizetséget”, saját ellenzéki programjuk bizonyos elemeit, az adott esetben a közös hadsereg magyarországi
egységei magyar jellegének hangsúlyozását is el lehet érni.
Az obstrukció jellege szempontjából a közigazgatás államosításáról szóló törvény tartalma elfogadásának

obstrukcióval való megakadályozása nem hoz újat.
51
IV. A parlament
Az 1898-as, Bánffy Dezső elleni obstrukció már az ún. alkotmánybiztosítékokhoz nyúl, egyértelmű célja a
kormányfő buktatása, s ezért a költségvetési törvény megakadályozásával akarja zsarolni a kormánytöbbséget.
Ekkor válik megszokottá a normális, azaz agyonbeszélő obstrukció mellett a technikai obstrukció: a lényegtelen
kérdésekről számtalan módosító szabály beterjesztése s ezekről név szerinti szavazás kérése, ami az
időhúzásnak sokkal kevésbé fárasztó módja.
Az 1903–1904-es obstrukciónak és az azt letörő kormánypárti akciónak, az ún. zsebkendőszavazásnak váratlan

következménye lett, létrehozta azt az ellenzéki koalíciót, amely az 1905. januári választásokon legyőzte a
Szabadelvű Pártot.
A koalíciós korszak obstrukcióinak jellege tulajdonképpen puszta tüntetés volt, sem a horvátok, sem az
Apponyi-féle iskolatörvények ellen tiltakozó nemzetiségiek nem hihették egy percre sem, hogy ténylegesen meg
tudják lassítani a koalíciós pártok törvényalkotását, kormánybuktatásra pedig még kevésbé gondolhattak.
Az 1910 utáni obstrukciók valamilyen formában az 1904-est próbálták leutánozni, de Tisza István, aki ekkor a
képviselőház elnöki posztját töltötte be, már nem engedett párttársainak s nem elégedett meg az obstrukció
letörésére eddig használt eszközökkel: ülésmeghosszabbítás stb., hanem teljes következetességgel végigvitte az
obstrukciós lehetőséget kizáró új házszabály elfogadását, sőt a képviselőházi elnöki jogkörnek törvényben való
megerősítését, s a képviselőházi őrség felállítását, amely a magatartásuk miatt kizárt képviselőknek a Házból
való eltávolítását végrehajtotta.
A hatékonyság növelésére szolgált az is, hogy az eredeti hároméves képviselőházi ciklus csak 1887-ig állt fenn,
ettől kezdődően ötévente tartottak általános országgyűlési választásokat. A fő érv a ciklusok meghosszabbítása
mellett az volt, hogy a tényleges képviselőházi munkába éppen csak belekezdett képviselők, túl gyorsan
kényszerültek arra, hogy képviselőházi tevékenységükben az újraválasztásokra és ne a „hon javára” legyenek
tekintettel.
A képviselőház működésének átalakulása 1848 és 1918 között természetesen értelmezhető a kormánypárti

uralom növeléseként, úgy, hogy a házszabályok átalakításával előbb a Szabadelvű Párt, majd a Munkapárt és
persze egy időszakban a koalíció azt akarták elérni, hogy a mindenkori ellenzéknek ne legyen lehetősége,
politikai akaratuk érvényesülésének megakadályozására. Sokan a dualizmus idején, és a történelmi
feldolgozásokban is, ezt éppen azért hányták a kormánypártok szemére, mert tisztában vannak azzal, hogy a
korszakban a meghatározó, már többször említett közjogi ellenzéknek nem volt lehetősége a hatalom
megszerzésére, s így politikai álláspontja érvényesítésére.
Egy politikai rendszer, s ezen belül egy képviselőház működésére mindenképpen jellemző azon személyek
társadalmi háttere, akik a különböző posztokat betöltik, így a parlamentarizmusnál a képviselők származása.
Ugyanakkor le kell szögezni, hogy semmiképpen sem vonható le direkt következtetés, még a XIX. században
sem a képviselőház származási, foglalkozási összetétele és a benne megjelenő és érvényesülő politikai akaratok,
politikai érdekek között, bár valamiféle összefüggés létét nem tagadhatjuk.
A dualizmuskori képviselőház összetételével részletesebben, avagy csak futólag foglalkozók számára az első
igen feltűnő jelenség az, hogy az arisztokraták, azaz a bárói, grófi, esetleg hercegi címmel rendelkezők,
társadalmi számarányuknál messze magasabb arányban szerepelnek a „nemzet képviselői” között, s ebből a
feudális hatalmi viszonyok legalábbis bizonyos fokú fennmaradására következtetnek. Az adott kérdés
felvetésének alapvetően két oka van: egyrészt általánosan elfogadott nézet, hogy az arisztokrácia szereplése egy
eredetében semmiképpen nem polgári társadalmi réteg társadalmi súlyát tükrözi, másrészt az arisztokrata cím
viselése könnyen beazonosíthatóvá teszi az egyes személyeknek ezen csoporthoz tartozását.
Mivel nem társadalomtörténeti munkáról van szó, nem térhetek ki a magyarországi arisztokrácia belső
megosztottságára, vagyoni helyzetére és egészének politikai megosztottságára. A dualista korszak egyik
politikus résztvevője, Kristóffy József, s nyomában az adott időszak politikai elitjének korai feldolgozója, s a
későbbi történeti irodalom is a magyarországi arisztokráciát három csoportra osztotta. Kristóffynak a koalíciós
(1906–1910) időszakra vonatkozó beosztása így szólt: „Az első osztályú főurak (Esterházy, Festetich,
Batthyány-Stratmann, Pálffy, Erdődi hercegek) a politikától félrevonulnak. A másodosztályú arisztokrácia
(Andrássy, Batthyány, Dessewffy, Károlyi, Hadik, Barkóczi, Apponyi családok) támogatják a koalíciót. A
harmadosztályú arisztokrácia zömét a protestáns főúri családok teszik, ez a csoport Tiszával tart, tehát a
koalícióban közömbös.”2 Az első csoportra vonatkozó megállapítás az egész dualista korszakra értelmezhető, az
adott csoportba tartozó főurak politizálása, ha egyáltalán érdeklődnek a politika kérdései iránt összeköttetéseik
2
Kristóffy: Magyarország kálváriája… 162. o.;Lakatos: A magyar politikai… 23. o.
52
IV. A parlament
révén az udvarban zajlik, a Monarchia más államainak arisztokráciájával összefogva próbálják érvényesíteni
álláspontjukat, esetleg néha-néha elmennek a főrendiház üléseire.
A második csoport alapvetően rendpárti tagjainak zöme mindig a győztesekhez csatlakozik, éppen a koalíciós
korszak kialakulásában van nagy szerepük annyiban, hogy politizáló tagjaik átállnak a korábbi kormánypárttól a
koalíció táborába. Ugyanakkor ők a legaktívabbak a főrendiházban. A csoport egyes tagjai egyenesen lenézik a
képviselőházat, főleg annak létrejöttét, maguk számára lealacsonyítónak tartanák, hogy „senkik” szavazatával
szerezzenek politikai befolyást. Részben ez az oka például annak, hogy mikor Zichy Nándor 1896-ban az
egyházpolitikai ellenzékbeni küzdőtársait felszólítja a Néppárthoz való csatlakozásra és a képviselő-
választásokon való indulásra, az egyházpolitikai ellenzék igen kevés világi tagja csatlakozik hozzájuk. A
harmadik csoport magatartása nem ilyen egyértelmű a korszak egészében, tagjaik közül valamennyi
hagyományos magyar politikai párt képviselői között találunk egyeseket, magatartásuk inkább hasonlít a nagy-
és középbirtokos nemességhez, mint a mágnások itt ismertetett első csoportjáéhoz.
Már itt az arisztokráciánál hangsúlyoznom kell, hogy a képviselőház összetétele, még egy ilyen hosszú
időszakban sem tökéletesen tükrözi a politizáló elitet. Igazi minta ez utóbbiról leginkább a képviselőjelöltként
indulók csoportja lenne, az ugyanis már sokszor szerencse (s nem utolsósorban persze vagyon, egyéni presztízs)
kérdése, hogy a kandidálók közül kik kerülnek be a képviselőházba.
Ha az arisztokratáknak a képviselőházban való szereplését vizsgáljuk, akkor kétségtelenül a legszembetűnőbb

jelenség, hogy társadalmi arányuknál mindig jelentősen nagyobb számban szerepelnek a legfontosabb politikai
döntéshozó testületben, arányuk a közel 9% (1872) és a 16% fölött (1892) között mozog. Mindenekelőtt már itt
jelezni kell, hogy ez nem okvetlenül az adott társadalmi csoport politikai befolyását, hanem egyfajta 1848
előttről örökölt társadalmi munkamegosztást tükröz. Az is kétségtelen, hogy az arisztokrata címek hordozóinak,
ha már egyszer indultak a választásokon, nagyobb esélyük volt a parlamenti szerepléshez jutáshoz. Az eltérés
azonban nem kiugró. 1869-ben, tehát a kiegyezés utáni első választáson a jelölteknek 8,4 míg a képviselőknek
10%-a tartozott a mágnások közé. 1905-ben, az egyedüli időpontban, mikor a kormánypárt elveszíti a
választásokat, ugyanilyen arányokkal találkozunk: a jelölteknek 11,2%-a, a képviselőknek pedig 13,6%-a
arisztokrata. Az adott tendencia megerősödik az 1910-es választásokon, mikor a Szabadelvű Párt volt képviselői
a Nemzeti Munkapártba tömörülve visszatérnek és megnyerik a választásokat; ekkor a jelölteknek csak 8,6%-a,
a képviselőknek pedig már 14,5%-a arisztokrata.
Az arisztokratáknak a parlamenti szereplési hosszúsága nem különbözik lényegesen nem mágnás

képviselőtársaikétól. Az eltérés inkább az arisztokraták gyorsabb, gyakoribb rotációjában, s nem stabilabb
képviselőségükben mutatkozik. Ezen társadalmi csoport tagjainak másoknál nagyobb esélye volt akár a politikai
adminisztráció magasabb polcaira jutni, akár más módon megélhetését biztosítani.
A képviselőház összetételéről készített, alapvetően az almanachokat felhasználó statisztikák azt mutatják, hogy
végig a korszakban a legszámosabb képviselői csoportot a földbirtokosok (természetesen az arisztokratákat is
ide értve) adják. Teljesen egyértelmű, hogy az 1848 előtti korszakból öröklődően az adott társadalom a
földbirtokosokat tekintette a politizálásra legalkalmasabb csoportnak, s egyben ez volt az a csoport, amelynek
sok tagja politikai „hivatástudattal” rendelkezett. Jelentős csoportot alkottak az ügyvédek, bizonyos, általában
sikeres ügyvédeknél a képviselőházi szereplés része volt a praxisnak, s sokszor megállapíthatatlan, hogy az
ügyvédi gyakorlat segítette-e a politikai karriert, avagy fordítva, a politikai szereplés, a politikai kapcsolatok
rendszere volt az, ami vonzotta az ügyfeleket. Nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a dualizmus
korszakában az egy kerület – egy mandátumos rendszerben, ahol a párthoz tartozás csak egyik jellemzője volt a
politikusnak, a képviselő ún. „kijáró” funkciója igen lényeges volt, kijárás alatt nemcsak a választókerület
egészének érdekében való működést, nemcsak a választókerület egyes községeinek ügyei intézését, de a
választópolgárok ügyeinek segítését is értve.
Már az ügyvédeknél is felmerülhetne, hogy magas arányuk a képviselőház polgárosodását tükrözi, de mivel
ismereteink szerint az ügyvéd képviselők zöme ugyanabból a társadalmi csoportból jött, mint a földbirtokosok,
vagy legalábbis magatartására nézve ahhoz hasonult, úgy vélem az ügyvédek stabil egynegyedes arányán nem
mérhetjük a korszak politikai szereplőinek átalakulását.
Ebből a szempontból sokkal jellemzőbbek a statisztikában az íróként, tanárként stb. szereplők, akik nagy
számban az egyes pártok lapjainak vagy az egyes pártokhoz közelálló lapoknak voltak újságírói. Úgy is
fogalmazhatok, hogy ez a csoport, amelynek aránya lassan a 10% fölé kerül egyfajta hivatásos pártpolitikus, s
általában polgári származású.
53
IV. A parlament
A dualista korszak parlamentarizmusának egyik meghatározó jellemzője a patronázsrendszer. Egyértelmű és

nemcsak az elhíresült Tisza Kálmán-i korszakban, hogy politikai szolgálatokért „jutalom” jár. Ez a jutalom
nemcsak a különböző ordókban, kitüntetésekben nyilvánulhat meg, hanem a képviselői állás elnyerésében is. A
dualizmuskori politikusok igen nagy aránya a politikai (törvényhatósági) avagy „politikamentes” igazgatásból
kerül be a képviselőházba, egyesek számára a tisztviselősködés a politikai szocializáció eszköze, míg mások a
politikai döntéshozatalhoz egyre inkább szükséges szaktudást szerzik meg „bürokrata” korukban.
A választóknak, avagy a választók döntést előkészítő, döntéshozó elitjének állandó problémája az, hogy a
lehetséges két véglet közül melyik mellé tegyék le a voksukat, azaz helyi képviselőt válasszanak-e, aki ismeri az
ottani problémákat, érdekelt azok megoldásában, tehát várható, hogy mind felszólalásaiban, szavazásaiban, de
ugyanakkor kijáró tevékenységében is kötődik a választókerülethez, vagy olyan országos hírű és súlyú
notabilitást, akinek esetleges kötődése ugyan bizonytalanabb, s pusztán újjáválasztásával, illetve újjá nem
választásával lehet „kézben tartani”, de egyértelműen befolyásosabb, azaz, amit el akar, azt el is tudja intézni.
A képviselőház tagjai közé kerülhetett elvben minden a magyar nyelvet tudó 24 éven felüli választójogosult. A
korszakban kétszer szabályozták azt, hogy milyen státus, milyen foglalkozás összeférhetetlen a képviselőséggel.
Mindkét szabályozás hosszú politikai viták eredménye, s az összeférhetetlenségi törvények messzemenőkig
tükrözik az adott korszakok politikai problémáit.
Az első említett törvény gyökere visszanyúlik az 1869-es választásokra és a törvényhatóságok újjászervezésére.

Ebben az időszakban az ellenzék úgy látta, hogy a központi kormányhatalom túlzottan befolyásolni akarja a
képviselőház összetételét és működését, hogy a törvényhozó és végrehajtó hatalom nem válik el eléggé
egymástól. Az 1872-es választójogi törvényjavaslat elleni obstrukció idején az ellenzéki politikusok többek
között azért kritizálták a kormány-előterjesztést, hogy az nem egészül ki egy régóta megígért
összeférhetetlenségi javaslattal, így nemcsak a kormányhoz feltételezhetően hű választók számát növeli, az
azzal szemben kritikus választók számát csökkenti, hanem kormánytól teljes mértékben függő személyekkel
akarja megtölteni a Házat. Ezért fogalmaz úgy az 1875-ös összeférhetetlenségi törvény első paragrafusa, hogy:
„Országgyűlési képviselő nem viselhet olyan hivatalt, nem foglalhat el olyan állást, mely a korona kijelölésétől
vagy a korona, a kormány, a kormányközegek kinevezésétől függ és fizetéssel vagy díjjal jár”.
Ugyancsak a hatalmi ágak szétválasztását célozta a szabályozás, mikor kimondta, hogy: „Az országgyűlési
képviselő nem lehet egyszersmind a hadseregnek (hadi tengerészetnek) és honvédségnek tettleges szolgálatban
álló tagja...”.
Megjelenik már ebben az összeférhetetlenségi szabályozásban a gazdasági avagy lobbizó összeférhetetlenség is,
amennyiben nem lehet képviselő, a kormánnyal szerződéses viszonyban álló vállalkozó avagy a kormánnyal
szerződéses alapon állandó vagy tartós üzleti viszonyban álló pénzintézet, illetve vállalkozás igazgatója,
igazgató-tanácsosa, jogtanácsosa és hivatalnoka.
A gazdasági összeférhetetlenségnél természetesen nem pusztán az állami megrendelések stb. saját cégnek való
kijárását akarják a törvényalkotók megakadályozni, de azt is, hogy az adott patronázsrendszerben a kormányzat
jól fizető posztokkal jutalmazza hűséges parlamenti képviselőit.
A gazdaság és a magánvállalkozás összefonódásának keményebb tilalma jelenik meg az 1901-es

összeférhetetlenségi szabályozásban. A megszületéséhez vezető viták egyértelműen mutatják, hogy itt egy
társadalmi csoportnak, az ipari és kereskedelmi vállalkozóknak a törvényhozásból való kizárása a cél. Az 1890-
es években felerősödő, a birtokosok politikai érdekképviseletét vállaló Magyar Gazdaszövetség és a
képviselőházban is megerősödő ún. agrárius csoport úgy véli, hogy a hagyományos – földbirtokos – elit már
nem pusztán a gazdasági életben szorul vissza, de a politikai életben is veszít hajdani befolyásából, az adott
jogszabállyal a tőkés polgári rétegeknek a törvényhozásbani jelenlétét akarják korlátozni, függetlenül attól, hogy
tényleges polgári vállalkozókról, mint Weiss Bertholdról, a politikai életben régóta részt vevő Chorin Ferencről,
avagy olyan az államhoz is kötődő pénzintézeti vezetőről van szó, mint gróf Tisza István.
A jelzett munkamegosztás, az, hogy inkább (de egyre kevésbé) a hagyományos elit tagjai vesznek részt a
törvényhozás munkájában kissé megtörik a századforduló után, mikor pár képviselővel megjelennek a
képviselőházban, a magukat explicite rétegképviselőnek jelző pártok a Polgári Demokrata Párt (a Vázsonyi-
párt), az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt (a Mezőfi-párt) és végül az Országos 48-as Függetlenségi
Gazdapárt (ismertebb nevén a Nagyatádi-párt).
A nemzetiségi pártoknál aktivitásuk újraéledésekor egyértelműen a modern értelemben vett értelmiség veszi át a
vezető és parlamenti képviselői szerepet, s a hagyományos magyar pártokban is megkezdődik egy újfajta polgári
54
IV. A parlament
politikusgárda megjelenése. Egészében mindezek a változások nem hoznak áttörést; társadalmi háttér
tekintetében a dualista képviselőház végig elsősorban a hagyományos elit tagjainak nyújt szereplehetőséget,
ugyanakkor még egyszer hangsúlyozni kell két dolgot: egyrészt igen nagy a képviselők fluktuációja, másrészt
egy társadalmi csoportból, rétegből való eredet nem jelenti az egyébként is politikai álláspontjában frakcionált
társadalmi réteg álláspontjának vagy érdekeinek képviseletét.
2. táblázat
Szabadelvű párt képviselőházi frakcióinak társadalmi összetétele (1906-ban az Alkotmánypárt, 1910-ben és

1917-ben a Nemzeti Munkapárt adataival)
1884 1887 1892 1896 1901 1905 1906 1910 1917
Arisztokrata 41 42 53 44 50 24 23 40 50
Birt. nemes 103 112 94 117 105 64 22 103 92
Tisztviselő 26 30 31 48 42 24 14 25 32
Ügyvéd 26 33 31 40 38 19 7 34 28
Szab.foglalk. 12 10 8 14 18 5 1 8 11
Tanár, tudós 10 14 14 13 12 7 4 14 10
Újságíró 7 7 5 9 10 5 3 4 3
Pap 9 5 2 1 3 2 2 5 5
Egyéb 9 11 7 4 8 6 3 13 16
Összesen 243 264 245 290 286 156 79 246 248
3. táblázat
A függetlenségi pártok képviselőházi frakcióinak társadalmi összetétele
1884 1887 1892 1896 1901 1905 1906 1910 1917
Arisztokrata 1 4 2 1 1 11 18 12
Birt. nemes 39 42 44 31 38 67 93 49
Tisztviselő 7 8 7 6 8 11 13 5
Ügyvéd 15 15 18 11 28 46 68 22
Szab.foglalk. 1 2 4 3 7 6
Tanár, tudós 3 2 6 4 2 7 8 4
Újságíró 3 2 6 4 2 7 8 4
Pap 3 3 9 5 7 9 16 5
55
IV. A parlament
Egyéb 3 2 3 2 8 11 6
Összesen 74 80 92 62 92 169 247 111
Forrás: Lakatos: A magyar politikai vezetőréteg… 1942, 99. o.
4. táblázat
A képviselőházi politikusok korösszetétele
Kor 1887 1892 1896 1901 1905 1906 1910
40 alatt 36,6 30,0 29,1 28,6 27,1 36,1 28,1
41-60 49,1 56,9 56,9 55,7 57,9 53,2 56,7
61 felett 14,3 13,1 14,0 15,7 15,0 10,7 15,2
Forrás: Rudai: A politikai ideológia…
2. 2. A főrendiház
Az 1848-ban létrejövő magyarországi polgári parlamentarizmus kétkamarás rendszert hozott létre, amelyben a
politikailag meghatározó ekkor és végig a dualizmus korszakában a képviselőház volt. Az új országgyűlés egyik
meghatározó jellegzetessége volt, hogy míg az alsóház összetétele, választási szabályai alapvetően
megváltoztak, addig a felsőház, a főrendi tábla összetétele változatlan maradt egészen 1885-ig, amikor
szervezetét módosították. Az alapvetően az arisztokráciára és a katolikus egyházi hierarchiára épülő főrendi
tábla egyértelműen a két ház közül a konzervatívabb volt, s ilyetén álláspontját a törvényeket előterjesztő
kormányzatnak ugyanúgy figyelembe kellett vennie, mint a törvényeket első szinten elfogadó képviselőháznak.
Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a két ház „összecsapására”, arra, hogy a főrendiház megakadályozta egy
törvény megszületését vagy megváltoztatta annak tartalmát igen ritkán került sor. Így például bár a képviselőház
már 1870-ben elfogadja a bot- és bilincsbüntetés eltörléséről szóló törvényjavaslatot, a főrendiház bizonyos
egyéb jogintézmények tényleges megvalósításához köti azt, így jelentősen elhalasztatja annak szentesítését és
így érvénybe léptetését. Ugyancsak 1870-ben a főrendiház rákényszeríti akaratát a képviselőházra abban a
kérdésben, hogy ki választja meg a számvevőszék elnöki székre kinevezhető három jelöltet. Ezzel egy időben az
úrbéri kérdésben is a javaslat háromszori visszaküldése után kompromisszumra kényszerítik a főrendek a
kormányt.
Bár a főrendiház önfelfogásában a pártpolitizálás felett állónak tételezi magát a korszak első éveiben a
kormánypárt egyértelműen „főrendiházi frakcióval” rendelkezik, amelynek résztvevői a Deák-körnek is tagjai,
bár a politikai tanácskozásokon való jog fenntarttatik a képviselőknek. A két frakció (képviselőházi és
főrendiházi) együtt, de mindegyik elnökének beszédével üdvözli ez időszakban a párt elismert vezérét, Deák
Ferencet.
A későbbi időszakban az ilyen „pártosodás” nem jellemző a főrendi házra, csak bizonyos esetekben szerveződik
egy-egy csoport általában valamely törvényjavaslat megakadályozására. A legismertebb ezek közül, a későbbi
ún. egyházpolitikai ellenzék azon csirája, amely megszervezi az 1880-as évek elején, hogy a főrendiház
megakadályozza az ún. „kényszerbeni polgári házassági”, a képviselőház által többszörösen elfogadott javaslat
törvénnyé válását. Ennek az ellenállásnak tulajdonítják már a kortársak közül sokan, s a történeti irodalom is,
hogy 1885-ben megszületik a főrendiház reformja. A törvény-előkészítő folyamat azt mutatja, hogy itt nem
Tisza Kálmán büntetőakciójáról van szó, de valószínű, hogy a képviselők egy része éppen az adott ellenállás
miatt szokatlan örömmel adta áldását az adott javaslatra.
A törvény már csak azért sem lehetett a politikai pillanat szülötte, mivel a kiegyezés óta valamennyi politikai
irányzat programjában szerepelt valamilyen formában az adott reform követelménye és követelése.
56
IV. A parlament
A legradikálisabban az Országos 48-as párt 1872-es programja fogalmaz, amely szerint „... a felsőháznak –
amennyiben ti. ilyennek létezését a többség szükségesnek ítélné – csakis képviseleti alapon...” lehet
létjogosultsága.3
Az 1885-ös reformhoz legközelebb az 1875-ben alakult Jobboldali Ellenzék programja áll: „...szükségesnek
tartjuk ...a főrendiháznak szervezését oly módon, hogy ebben az örökösödési alapon szerzett történelmi
jogoknak rendezett fönntartása mellett, s ezeknek birtokosaival együtt, a társadalomnak nagy vagyon, magasabb
tudományos műveltség és közérdemek által kitűnő elemei képviseltessenek.” 4
Ugyanakkor a kormányprogramnak tekinthető trónbeszédben és válaszfeliratban, tehát a

kormánydokumentumokban is mindig előkerül a téma, például 1869-ben a trónbeszéd így fogalmaz: „Önök
alkotó munkásságának egyik jelentékeny tárgya lesz: megtartván azon előnyöket, a melyeket egy, a nemzet
történelméből fejlődött s a nemzet legfőbb érdekeivel egybeforrt felsőház, a biztos és rögtönzés nélküli haladás
eszközlésére nyújt – a főrendek házának szervezetét az ország jelenlegi viszonyaihoz képest átalakítani.” 5
A főrendiházzal kapcsolatos politikai programok, természetesen fennmaradnak az 1885-ös reform után is, nem
pusztán a szocialista pártok és polgári radikálisok követelik a főrendiháznak egészében való eltörlését, hanem ha
az 1913-ban született programokat vizsgáljuk, az Országos Kossuth Lajos Párt és az Egyesült Függetlenségi és
48-as Párt követelései között is szerepel a főrendiháznak választásra, képviseleti alapra helyezése, de még az
olyan arisztokratákkal erősen megtűzdelt párt is mint az Országos Alkotmánypárt kifejezi programjában
elégedetlenségét a fennálló struktúrával: „A képviselőház reformját ki kell egészíteni a főrendiház
átalakításával. Ne legyen az egy életnélküli test, hanem legyen a politikai életnek eleven és független tényezője,
és tényleg nyújtsa a kétkamararendszer előnyeit, anélkül, hogy a haladást meggátolja és a képviselőháznak a
politikában szükséges szupremáciáját megszüntesse. Ebből a célból kívánatos, hogy a főrendiház történelmi
jogcímű tagjain kívül a társadalomnak legfüggetlenebb elemeivel is és legalább részben választás útján
egészíttessék ki.”6
Az 1885-ös reform előtt és után is tagjai voltak a főrendiháznak az uralkodó család nagykorú főhercegei, a
királyi kinevezés útján elnyert ebben az időszakban részben már csak formális udvari méltóságok viselői, az
úgynevezett országzászlósok: az országbíró, a horvát-szlavón-dalmát bán, a királyi tárnokmester, a királyi
főpohárnok, a királyi főlovászmester, a királyi főudvarmester, a királyi főajtónállómester, a magyar királyi
testőrség kapitánya, a királyi főasztalnokmester és a királyi főkamarásmester. Tagja volt és tagja maradt
méltóságának viselésének idejére az országzászlósokhoz hasonlóan a pozsonyi gróf, a két koronaőr és a fiumei
kormányzó.
Megmaradtak a főrendiházban a római katolikus, görög katolikus és az ortodox (azaz görögkeleti)

egyháznagyok, kimaradtak viszont a csak címzetes római katolikus püspökök.
Ugyancsak kimaradtak a megyék élén álló, az államot (azaz kormányt) képviselő főispánok.
Egyházi téren a változást mutatja, hogy bekerültek az országgyűlés felső házába a protestáns egyházak
képviselői.
Míg a főispánok kimaradása egyértelműen jelzi azt a törekvést, hogy szétválasszák a végrehajtó és a
törvényhozó hatalmat, s az igazgatás és a törvényhozás korábban mindkét házban meglévő összefonódása
megszűnjön (a képviselőházban ezt az összekapcsolódást az 1875-ös összeférhetetlenségi törvény szünteti meg),
addig ha jelzésszerűen, de megtörténik a bírói és a törvényhozói hatalom összekapcsolása az által, hogy a királyi
Curia elnöke és másodelnöke, a budapesti királyi ítélőtábla elnöke, s 1896-tól (létrejöttétől) a magyar királyi
közigazgatási bíróság elnöke és másodelnöke is a főrendiház tagjai lesznek.
A meghatározó változás két területen mutatkozik, egyrészt az uralkodó (azaz a kormány) jogot kap arra, hogy
„érdemes személyeket” élethossziglan főrendiházi taggá kinevezzen. Ez a végrehajtó hatalom által
megvalósítható és megvalósítandó beavatkozás a törvényhozás felsőházának életébe nem olyan radikális, mint
amilyet a miniszterelnök, Tisza Kálmán szeretett volna: ő úgy tervezte, hogy a főrendiház tagjainak egyharmada
az így kinevezettekből áll, de ezt a számot a törvényjavaslatot részben módosító, de végül mégis elfogadó „régi”
főrendiház 50 főre mérsékelte, akik közül 30-at rögtön, a többieket fokozatosan (évenként maximum 5-öt)
lehetett kinevezni.
3
4
Uo. 87. o.
5
Az 1869. évi 1. számú iromány.
6
57
IV. A parlament
A leglényegesebb számszerű változást a szabályozásnak az a része hozta, amely szerint nem minden nagykorú
arisztokrata lesz tagja 1885 után a főrendiháznak, csak azok, akik bizonyos (3000 forintos) földadócenzusnak
megfelelnek. Kétségtelen, hogy a javaslat főrendiházi módosítása során bennmaradhatott még a Házban, 50
választott, a cenzusnak nem megfelelő arisztokrata, de ennek ellenére a kortársak és a történeti irodalom nagy
része is az arisztokrácia politikai hatalomvesztésének tekinti az adott reformot.
Ha megvizsgáljuk a főrendiház reform előtti és reform utáni összetételét, azt látjuk, hogy az 1884–1887-es
országgyűlés összehívásakor 29 herceg, 435 gróf és 234 báró, azaz 698 személy kapott helyett a testületben,
akik mögött 206 örökös főrendi jogú család állt.
A cenzus által meghatározott korlátoknak az adott közel hétszáz főből csak 8 herceg, 158 gróf és 38 báró,
összesen 204 személy 89 családból felelt meg.
Az örökös jogon a főrendiházba bekerült arisztokratákat a törvény tehát ha nem is megtizedelte, de

megharmadolta. Kétségtelenül ez az adott csoport egyes tagjainak társadalmi politikai súlyát csökkentette,
csökkenthette, ugyanakkor az újonnan létrejövő főrendiházban is a meghatározó társadalmi elem az
arisztokrácia maradt.
A kinevezettek, akiknek a kor gondolkodása szerint a polgári elemet kellett volna bevinniük a feudális
felsőházba, az arisztokráciát bizonyosan nem, de a korábban nem privilegizáltakat is csak részben képviselték.
Az új főrendiház továbbra is arisztokrata intézmény maradt, egyes kérdéseknél továbbra is a római katolikus
egyház képviselőinek karakterisztikus álláspontja érvényesült, legalábbis bizonyos ideig (nem feledkezhetünk
meg arról, hogy 32 katolikus mellett csak 10 görögkeleti és 13 protestáns egyháznagy ül az új főrendiházban).
Az 1885-öt követő időszakban pusztán egy nagyobb összecsapásról tudunk a törvényhozás két háza, avagy a
kormány és a felsőház között, s ez az egyházpolitikai törvények kérdése.
Ekkor a főrendiház egyértelműen politizálódik, létrejön benne szervezett csoportként, frakcióként gróf Zichy
Nándor és gróf Esterházy Miklós Móric mint világiak vezetésével az ún. egyházpolitikai ellenzék, amelynek
sikerül képviselőházi értelemben vett, de képviselőházi párthoz nem kötődő frakciót létrehoznia a
főrendiházban. (ezen főrendiházi ellenzék aktivista csoportja lesz azután az egyik magja az 1895 januárjában
megalakuló és 1918-ig fennálló képviselőházi pártnak, a Néppártnak).
Az adott csoport egy pillanatra teljesen átveszi a képviselőházban megszokott magatartást, még az is felmerül,
hogy a beterjesztett egyházpolitikai törvények elleni tiltakozásul a költségvetést se fogadják el, tehát
bizalmatlanságot szavaznak a kormánynak. Ez a tervezett, de végül nem megvalósított magatartás alapvetően
idegen a főrendiházi magatartástól. Tisza István 1910-ben, mikor nem tagja a képviselőháznak, ki is fejti
Khuen-Héderváry kormányprogramjának vitájakor a főrendiházban: „Méltóságos főrendek! Talán
csodálatosnak látszik az, hogy mi itt a kormány bemutatkozása során pártpolitikai eszmecserébe bocsátkozunk,
mert hiszen a főrendiház a dolog természeténél fogva kormányt nem támogat és kormányt nem buktat; a
főrendiház mint olyan, egyes javaslatokat elfogad, vagy el nem fogad, de igénytelen nézetem szerint a
kormánnyal szemben bizalom, vagy bizalmatlanság álláspontjára nem helyezkedik. Ez nagyon természetesen
nem veszi el a főrendiház egyetlen tagjának sem azt a jogát, hogy a maga részéről, a maga egyéni álláspontjáról
egyénileg érzett bizalmának, vagy bizalmatlanságának kifejezést ne adjon.” 7
Az egyházpolitikai ellenzék nem tudja megakadályozni az egyházpolitikai törvénycsomag (a polgári házasság,

az állami anyakönyvezés, a felekezetenkívüliséget is lehetővé tevő vallás szabad gyakorlatáról, az izraelita
vallásnak bevett felekezetté tételéről és a gyermekek vallásáról szóló törvények) elfogadását, de akadályozni,
késleltetni tudja azokat, s magatartása hozzájárul Wekerle Sándor bukásához. Van olyan javaslat a csomagban,
amelynek elfogadtatásához elégséges megfenyegetni a főrendeket avval, hogy az uralkodó pairshubot fog
gyakorolni, azaz él az 1885-ös törvényben meghatározott jogával és új főrendeket nevez ki. És van olyan,
mindenekelőtt a vallás szabad gyakorlatáról szóló, amelynél a fenyegetés nem elég, ki is kell neveznie Ferenc
Józsefnek, természetesen a kormány javaslata alapján öt új főrendet.
Egyébként a főrendiházi politikai csak igen ritkán mutat konfliktusokat. A főrendek jelentős százaléka nem
látogatja az üléseket, utalhatunk arra, hogy Károlyi Mihály nevével is – pedig ő több főrendiházi bizottság tagja,
s 1905–1906-ban képviselő volt, tehát politikai érdeklődése kétségbevonhatatlan – alig találkozhatunk az 1906–
1910-es időszak főrendiházi naplójában.
7
Tisza: Képviselőházi… IV. 66. o.
58
IV. A parlament
Kétségtelen tény, hogy az 1905–1906-os politikai válság idején az arisztokraták is aktivizálódnak, szinte
valamennyi párt újonnan belépő kültagjai között találkozunk egy sor „csak” főrendiházi tag arisztokratával.
Magán az üléseken tulajdonképpen csak ők, s a képviselőházból kimaradók szerepelnek aktívan és politikailag
karakterisztikusan.
Előfordul ugyan még kísérlet főrendiházi politika párt létrehozására, éppen a politikai katolicizmus részéről,
mikor a büntető perrendtartás vitájánál megkísérlik bevétetni a törvénybe, hogy a kihallgatásnál kötelező legyen
a tanú vallásának megkérdezése is. A mozgósítás, az újabb főrendiházi „párt” alakítása sikertelen, annak
ellenére, hogy nem pusztán a Néppárt holdudvarába tartozó főrendiházi tagok támogatják. A név szerinti
szavazáson csak a főrendiház tagjainak egyharmada vesz részt, és csak ötvenen fogadják el az adott ellenzéki
javaslatot. Az elfogadók összetétele is mutatja, hogy a főrendiház állásfoglalásaiban szerepe lehet az 1885-ben
létrehozott struktúrának. A katolikus püspökök mellett ugyanis támogatja a javaslatot a szavazásban részt vevő
örökös főrendiházi jogú grófok 69%-a. Míg a másik oldalra áll a jelenlévő bírósági vezetők 100 és a kinevezett
főrendiházi tagok 90%-a.
3. 3. Politikai viták a képviselőházban

A dualizmuskori képviselőháznak gyakorlatilag három rendszeres ún. politikai vitája volt. Ezzel nem állítom,
nem állíthatom, hogy az országgyűlési viták mindegyike vagy majdnem mindegyike ne tartalmazott volna
nagypolitikai momentumokat, hogy akár a vasútépítésekkel és azok támogatásával kapcsolatos parlamenti
vitákban a hozzászólók nem léptek túl a szigorúan vett szakmai érveken. A három említett vitatípus azonban
eleve politikai vitának számított és az országgyűlési ciklusok rendszeres velejárója volt.
E három típus: az éves, tárcánként megvitatott költségvetés, az országgyűlési ciklusokat megindító, így
rendszeresen három-, később ötévente lebonyolított válaszfelirati vita, s végül minden új kormány (azaz
kormányfő) kinevezésekor lezajló kormányprogramvita.
A három vitatípus különbözött direkt céljaiban, s ami egy törvényhozó testületnél nem lényegtelen a
határozathozatalhoz való kapcsolatában. A költségvetési vita „eredményessége”, azaz egy elfogadott
költségvetés elengedhetetlen az állam és az ország normális működéséhez; a korszak gondolkodásában hosszú
ideig az ex-lex, azaz a költségvetés nélküli állapot az egyik legnagyobb veszélynek tekintetett, később kiderült,
hogy a pár hónapos ex-lex állapot nem jelent végveszélyt az ország egészére nézve. Ennek ellenére az egészen
kiélezett politikai válságokat kivéve minden év végére megszületik a következő évi költségvetés, vagy
legalábbis egy indemnitási törvény, azaz a felhatalmazás az év egy részének az addigi költségvetés alapján való
kormányzására. Az adott vitának az állami működés szempontjából ennyire lényeges volta vezetett oda, hogy az
ellenzék éppen ezt a vitát használta fel obstrukcióra vagy a kormány (illetve a kormánypárt) valamely lépésének
megakadályozására, illetve kormánybuktatásra tett kísérletként.
A válaszfelirati vita, azaz egy-egy országgyűlési időszak politikai cselekvésprogramjának meghatározása a rendi
országgyűlések időszakába nyúlik vissza. Indító pontja az uralkodó trónbeszéde volt. 1848 előtt ebben
fogalmazta meg az uralkodó, hogy mit vár az általa összehívott országgyűléstől, s a rendek ennek elfogadását
fogalmazták meg válaszfeliratukban. Tulajdonképpen az első törést az adott hagyományrendszerben 1848
tavasza hozta, amikor Kossuth javaslata alapján az országgyűlés a trónbeszéd tartalmától eltérő válaszfeliratot
fogalmazott meg, amely az ún. áprilisi törvények alapja lett.
A polgári parlamentarizmus, a felelős kormány rendszerében a válaszfelirati vitának tulajdonképpen csak

formája maradt meg: tehát az, hogy az uralkodó trónbeszéddel fordul a törvényhozó testülethez, az pedig
„alázatosan” megfogalmazza az arra adott elfogadó válaszát. Ebből a szempontból speciális volt a helyzet 1861-
ben, mikor az összegyűlt képviselők egyrészt arról vitatkoztak, hogy a trónbeszédre a hagyományos feliratban
vagy országgyűlési határozatban válaszoljanak, s ahol 1848-hoz hasonlóan, hiszen ekkor sem volt felelős
parlamentáris kormány, a többség által elfogadott válaszfelirat nem pusztán a trónbeszéd tematikáinak valamely
variánsa volt.
A lényegi eltérés mindenekelőtt abból következett, hogy a trónbeszédet az uralkodó, illetve közvetlen tanácsadói
(esetleg egy nem felelős kormány) helyett maga a felelős kormány, illetve az azt támogató párt fogalmazza meg,
bizonyos értelemben ezt a dokumentumot a ciklusra vonatkozó a kormány által maga elé kitűzött kormányzati,
törvényhozási programnak tekinthetjük. Ebből következően a kormánytöbbség léte mindig biztosította a
trónbeszéd célkitűzéseinek elfogadását, maximálisan az abban megfogalmazott program kismértékű
kiterjesztéséről lehetett szó.
59
IV. A parlament
A dualizmuskori képviselőháznak alapvető jellegzetessége volt a különböző politikai álláspontú képviselőknek

pártokba, frakciókba, azaz szervezett csoportokba való tömörülése. A dualizmus időszakában a válaszfelirati
vita lezajlása mutatta meg leginkább, hogy egy-egy parlamenti ciklus idején milyen pártok vesznek részt a
törvényhozás alsóházában. Úgy is fogalmazhatok, főleg, de nem kizárólag a korszak első időszakára
vonatkozóan, hogy az egyes válaszfelirati javaslatok megfogalmazása, az azok mögé való felsorakozás mutatta
meg nemcsak azt, hogy milyen politikai csoportok vannak a képviselőházban, de azt is, hogy melyik képviselő
mely párt tagja vagy legalábbis támogatója, amit a válaszfelirati javaslat aláírásával, és/vagy a válaszfelirati
vitában az adott javaslat melletti érvelésével, majd szavazatával dokumentált.
Hasonlóan a költségvetési vitához, a válaszfelirati javaslatnak is határozathozatallal kellett zárulnia, s így a

trónbeszéd és az elfogadott válaszfelirat együttes szövegét az adott többség politikai, de mindenekelőtt a
kormányzati ciklusra vonatkozó törvényhozási és kormányzati programjának tekinthetjük. Ennek hangsúlyozása
annál is inkább lényeges, mert, mint arra később még kitérek, a korszakban a kormánypártok nem fogalmaztak
meg „pártprogramot”. A dualizmuskori pártprogramok összegyűjtője, Mérei Gyula például így arra kényszerült,
hogy gyűjteményébe kormánypárti program címen Deák Ferenc hírlapi cikkeit, képviselőházi beszédeit más
kormány- és nem kormánypárti programokat, valamint a kormánypárt „vezérének” képviselőházi beszédeit
sorakoztassa fel.
Tisztább volt a helyzet a harmadik vitatípusnál, a kormányprogram vitájánál. A vita alapjául szolgáló
dokumentumot a kormány, mindenekelőtt a miniszterelnök, az uralkodóval való konzultáció (gondoljunk itt az
előszentesítési jogra) alapján fogalmazta meg az esetek többségében csak szóban, s a parlament ezt vitatta meg.
Nem történik meg a program elfogadása, csak annak megvitatása, sokszor nem is a miniszterelnöki előterjesztés
tartalmáról, hanem az adott pillanatnyi politikai szituációról, illetve a kormányfővel és a kormánnyal szembeni
bizalomról vagy bizalmatlanságról szól a vita. Itt is, mint a felirati vitánál, az elhangzott hozzászólások sokkal
szélesebb politikai célkitűzésrendszert tartalmaznak, mint ami magában a vitatott dokumentumban
megfogalmazódik. Hangsúlyozni kell, hogy a kormányprogram és a felirat vitájának különbsége nemcsak a
korábbiakban megfogalmazottakban nyilvánul meg, hanem abban is, hogy míg a felirati vitánál minden
képviselő állást foglal egy javaslat, egy csupa kisbetűvel írott „program” mellett, azaz mint említettem az
alternatívák mögé való felsorakozás történik meg, addig a kormányprogram vitájában nincs „ellen-
dokumentum” a hozzászólók csak a program egészének vagy részeinek elfogadásáról avagy elvetéséről s ennek
indokairól nyilatkoznak.
A válaszfelirati vita specialitása, különlegessége az, hogy itt nem egy, hanem több alternatív előterjesztés a
tárgy. Nem egy adott beterjesztett szöveg elfogadásáról, elvetéséről avagy módosításáról van szó, mint a
törvények avagy országgyűlési javaslatok esetében, hanem több formailag egyenrangú szöveg, azaz
válaszfelirati javaslat közül kell az országgyűlésnek egyet kiválasztania. Mivel a képviselőházban szervezett
valamennyi politikai csoport (párt vagy frakció), egy-egy ilyen szöveggel lép fel, szinte soha nem kerül sor
módosító javaslatra, az pusztán egy saját teljes szöveggel nem rendelkező, azaz nem szervezett politikai erőtől
fakadhat. Mindebben tükröződik az a tény, hogy itt nem részkérdésekről, hanem politikai filozófiák egészéről
folyik a vita; ezen az sem változtat, hogy a trónbeszéd, mint formailag a szövegeket, az alternatív válaszokat
kiváltó nyilatkozat, konkrét politikai, mindenekelőtt törvényhozási cselekvési programot ad.
Ezt a vitatípust az 1869-es vita ismertetésével mutatom be. Erre a dualista rendszer kétéves működése után kerül
sor. Az 1869-el kezdődő ülésszakot megelőzte az 1869-es tavaszi országgyűlési választás, az első hosszú évek
után, amelyet egy felelős kormányrendszer keretében, azaz a korszak parlamentértelmezésének egészében (vagy
szinte egészében) tartottak meg. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy mind az 1861-es, mind az 1865-ös
képviselő-választások idején központi kormányszervek működtek, s a megyék működtetésére is csak annyiban
került sor, amennyire azt a választásokra vonatkozó 1848-as törvény elengedhetetlenné tette. Így ez a választás
több értelemben is próbakő volt. Többek között a következő kérdéseket kellett megválaszolnia: Mennyire
működik az 1867-ben megalapozott politikai rendszer? Mennyire stabil az 1865–1869-es ciklusban kialakult
pártrendszer? Mennyire fogadják el a választók e politikai és pártrendszert? Milyen hatással vannak a politikai
véleményalkotásra az 1867 óta meghozott alapvető törvények és átrendeződések? Létrejött, avagy helyreállt
ugyanis az unió Erdéllyel, megkötötték az ún. horvát kiegyezést (azaz a szlavón megyék nem közvetlenül,
hanem a száboron keresztül küldik reprezentánsaikat a magyar képviselőházba), megszületett a nemzetiségi
törvény, a véderőtörvény, a vallásokra vonatkozóan alapvetően új szabályok lépnek életbe. Végül, de nem
utolsósorban e választásnak kell bizonyítania, hogy az ország lakossága, vagy legalábbis politikai társadalma,
azaz a választók, elfogadják avagy elvetik az új dualista közjogi struktúrát.
A választások a kormánypárt, a Deák-párt győzelmével, s egyben meggyengülésével jártak. Az újonnan

összeülő képviselőházban pedig a válaszfelirati vita folyamán a választás előttivel megegyező politikai
csoportok fogalmaztak meg önálló politikai álláspontot.
60
IV. A parlament
Az ellentétek már a trónbeszéd elhangzásának körülményei kapcsán előtérbe kerültek. A szélsőbal újfent, mint
1861-től mindig, kifogásolta, hogy az uralkodó az országgyűlést nem a 48-as törvényeknek megfelelően Pesten
nyitja meg, s a kitűzött lobogó nem a magyar nemzeti színeket, hanem a „gyűlölt” fekete-sárgát tartalmazza.
Irányi Dániel felszólalása egyszerre jelezte a kiegyezéssel való nemzeti elégedetlenség forrásait: a 48-as
törvények be nem tartása, illetve „idegen lobogó” használata, illetve az uralkodói jogok méreteivel, azaz az
abszolutisztikus maradványokkal való politikai, mondhatnánk parlamentáris elégedetlenséget.
Magát a trónbeszédet, mely, mint említettem, alapvetően kormányprogramnak, avagy a kormány és az uralkodó
által egyaránt elfogadott programpontoknak tekinthetők az igazságügy-miniszter Horvát Boldizsár fogalmazta
meg.
A szöveg a dolog természetéből következően leszögezte, hogy közjogi, államjogi téren megszületett az
évszázadok óta várt megoldás, s a nemzetnek, most a belreformok terére kell lépnie, azaz részben folytatnia kell
az 1867 óta folytatott törvényalkotási folyamatot. A trónbeszéd hangsúlyozza, hogy az ország az „események”
következtében lemaradt ezeken a területeken, s az adott ciklusnak feladata a mulasztások helyrehozatala. Ebből
következően a trónbeszéd leszögezi, hogy átmeneti korszakról van szó, ahol a „normális” állami működés
mellett valami újat kell alkotni. Most kell a szükséges struktúrát hosszú időre létrehozni.
Látható, hogy a „közös” (egyszerre a kormányé és az uralkodóé) szöveg a dualista struktúrát érinthetetlennek
tekintve óvatosan elkerüli annak kifejtését, hogy a mulasztások kinek hibájából következtek be.
Általános irányelvként a trónbeszéd a rossz hagyományokkal való szakítást, s a korszerű haladás szellemének
követését tűzi ki célul, hogy Magyarország elfoglalhassa az őt megillető helyet az európai állami sorában, mint a
nyugati kultúra őre és tényezője.
A feladatok kiterjednek a polgári bírósági rendszer kiépítésére, az új típusú közigazgatási struktúra kialakítására,
a választási törvény módosítására. A kétkamarás országgyűlés felsőházát is át kell szervezni, de ezen a téren a
„biztos és rögtönzés nélküli haladást” tekinti irányadónak a program. Ugyancsak megoldandóak még a
sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság kérdései.
Visszatér a trónbeszéd a hűbéri maradványok felszámolásának kérdésére, s itt is megfontoltságot – a tulajdon

szentségének, és a helyes közgazdasági elveknek figyelembevételét – javasolja.
Az egész „polgári állam” csomagból létszik, hogy az adott kormánypárt, bár liberális, de tekintettel kell lennie
arra, hogy politikusai között nagy számban találhatóak konzervatívok. Elvileg is leszögezi a trónbeszéd, hogy a
helyes egyensúlyt kell megtalálni a régi és új, a ragaszkodás és rögtönzés között.
A trónbeszéd további részei az oktatás modernizálása mellett az egyes gazdasági ágazatok szabályozásának
szükségességét hangsúlyozzák, legyenek azok az iparviszonyok, részvénytársasági vagy vasúti ügyek.
A kormánypárt (formailag a képviselőház) a válaszfelirat elkészítésére egy kilenctagú ad hoc bizottságot küldött
ki. Ha a trónbeszédet kormányprogramnak, vagy legalábbis a kormány uralkodó által jóváhagyott programjának
tekinthetjük, akkor a „hivatalos” válaszfelirati javaslatot a pártprogramnak, vagy legalábbis a párt kormány által
jóváhagyott programja.
Ennek megfelelően, a szöveg rövid, a trónbeszédet jóváhagyó, azaz „örömmel fogadó”. Alapelvként szintén
leszögezi, hogy az államjogi viszonyok megoldottak, a belső fejlődés a fő feladat a „kor igényeinek”
megfelelően, a múlthoz való túlzott ragaszkodás elvetendő, s hogy az államéletben fellelhető hiányosságok okai
az „eddigi események viszontagságai”. Amiben túlhaladja a trónbeszédet, az a Horvátországhoz való viszony,
mellyel a horvát kiegyezés kapcsán a trónbeszéd is részletesen foglalkozik, s a határőrvidék polgárosodásának,
polgárosításának követelménye. Tudjuk, hogy e két kérdésben nincs eltérés a Deák-párt és a kormányfő,
Andrássy Gyula között, nyilvánvaló, hogy a területi kérdéseknek, a központi hatalom (hadsereg) ellenőrzése
alóli területkivonásnak – mivel ezt jelenti a határőrvidék polgárosítása – a válaszfeliratban való említése az ő
tárgyalási, alkupozícióit erősíti az uralkodóval a közös miniszterekkel és a közös apparátussal szemben.
A két ellenzéki magyar párt válaszfelirati javaslata alapvetően követi struktúrájában a trónbeszédet. Ebből
következően a struktúra nem teljesen tükrözi az adott politikai csoport preferenciáit, eltér egy önállóan
fogalmazott pártprogram felépítésétől, sőt sokban annak arányaitól is.
Mindkét javaslat első nagyobb blokkja az államjogi, közjogi rendezéssel, azaz a kiegyezéssel foglalkozik. A
szélbaliaknál ugyan ezt megelőzik a területi kérdések: a határőrvidék, Fiume, Dalmácia, sőt az Erdéllyel való
unió jogharmonizációjának hiánya. Az itt felvetett kérdéseket alapvetően megtaláljuk mind a kormány, mind a
61
IV. A parlament
Balközép elképzeléseiben, súlyuk azonban kicsit más: a 48-as párt logikája szerint mindenekelőtt való a területi
integritás kérdése.
A kiegyezés elutasítása megtalálható mindkét ellenzéki párt válaszfelirati javaslatában, sőt mindkettő alapvetően
a perszonálunióra mint célkitűzésre hivatkozik, az eltérés talán annyi, hogy a két szövegből érződik az út, ahogy
eljutottak idáig. A szélbaliak valamilyen értelemben vett teljes függetlenséghez képest kompromisszumnak,
vállalható kompromisszumnak értelmezik a perszonáluniót, azaz a pusztán az uralkodó közösségében
megnyilvánuló összekapcsolódását a két „országnak”. A balközépiek, megint csak ki nem mondottan elfogadva
az összetartozás szükségességét, eredeti alapálláspontjukhoz képest radikalizálódva, az 1868-as bihari pontokat
követve jutnak el ezen állásponthoz. Mindkét párt, mindkét csoport ennek megfelelően elveti a közös
intézményeket, s önálló magyar hadügyet, pénzügyet és diplomáciát követel.
Eltérést találhatunk abban, hogy a szélbaliak a kiegyezéses rendszernek explicite kritizálják az ún. közösen
kezelendő ügyeit is, amikor a gazdasági kiegyezés tartalmát tartják a magyarországi fejlődés számára
elfogadhatatlannak. Ugyancsak a szélbali válaszfelirati javaslatban jelentkezik egy pont, amely az örökös
tartományok belügyeire, mindenekelőtt a csehországi helyzetre vonatkozik. Érdekes ellentmondása az egész
politizálásnak, hogy éppen az a csoport, amely elutasítja a közösséget, s nem pusztán, mint a kormánypárt e
közösségben az egymás ügyeibe való beleszólás tilalmát hangsúlyozza, tesz kísérletet egy ilyen beleszólásra,
amely azután kormánypárti oldalról valósul meg az ún. Hohenwart-kísérlet idején. (Karl Sigmund Hohenwart
gróf megpróbálta a dualista struktúrán belüli helyzetükkel elégedetlen cseheket egy osztrák–magyar
kiegyezéshez hasonló az örökös tartományokon belüli kiegyezéssel kielégíteni. Mivel az adott változtatás első
lépés lehetett volna a Monarchia trialista átszervezéséhez, a magyar politikusok élesen felléptek ez ellen, s a
kísérlet meghiúsulásában Andrássy Gyulának (aki ekkor már közös külügyminiszter) jelentős szerepe volt.
A trónbeszéd által erősen hangsúlyozott belreformokkal kapcsolatosan „közjogi” eltérés van a két ellenzéki párt
között. A balközépiek úgy vélik, hogy a rossz, a kiegyezéses rendszerben is meg lehet őket kezdeni, csak
kibontakozásuknak állja útját a dualista struktúra, a szélbaliak szerint azonban ebben a struktúrában
lehetetlenség tényleg fontos belső reformokat végrehajtani.
Egyetértés van a magyarországi pártok között abban, hogy szükség van az új polgári állam kiépítésére. A két
ellenzéki párt, részben ellenzék voltából következően, részben a politikáról vallott nézeteinek megfelelően a
törvényhatóságok politikai súlyának csökkenését nem tudja elfogadni, s kifejezi az állami, azaz központi
teljhatalomtól (omnipotenciától) való félelmét. A szélbaliak hangsúlyosan említik azt az alapvetően mindenki
által elfogadott tételt, hogy a megyék, a törvényhatóságok az alkotmány védbástyái, s ők ennek megfelelően az
átalakítást is kevésbé radikálisan szeretnék végrehajtani. A másik két pártnál hangsúlyosabban szerepel elvi
nyilatkozatukban a törvényhatóságok népképviseleti alapra helyezése. A bírósági rendszernél is alapvető eltérés
van a kormánypárt és az ellenzéki pártok között: ez utóbbiak ragaszkodnak a bíráskodásnak a közigazgatással
való összekapcsoltságának a fenntartásához.
A választási törvénnyel kapcsolatosan fontos eltérés még a két ellenzéki párt között is, akik természetesen a
központi államhatalomnak a választási folyamatba való beavatkozását akarják megakadályozni, hogy a szélbal a
titkos választást is követeli.
Bár alaptételként a balközépiek is elfogadják, hogy a középutat kell megtalálni a hagyományok és a kor igényei
között, a szélbaliakkal egyetértésben a főrendiháznak képviseleti alapokra való helyezését tekintik
elfogadhatónak. Ahogy fogalmaznak: inkább legyen felsőház, mint főrendiház.
A politikai és állampolgári jogok a trónbeszédnek megfelelően mindkét magyar ellenzéki pártnyilatkozatban

szerepelnek, csak náluk megjelenik a nemzetiségi egyenjogúság is, nem kimondva csak jelezve, hogy az adott
kérdést nem tekintik az 1868-as törvénnyel megoldottnak. A szélbaliak jutnak a legmesszebb az állampolgári
jogok területén, mikor követelik, hogy a vallásszabadságot úgy kell megvalósítani, hogy eltöröltessék a
„törvényesen bevett” felekezetek kategóriája, azaz minden felekezet jogilag teljesen egyenjogú legyen.
A gazdaságra vonatkozó s a trónbeszédben is említett reformintézkedések mindkét ellenzéki magyar

válaszfelirati javaslatban megjelennek azzal az apró eltolódással, hogy a szélbaliak szükségesnek tartják annak
hangsúlyozását, hogy az ország fő jövedelemforrása a földművelés, tehát az egész gazdaságfejlesztő
programnak először és mindenekelőtt az agárérdekeket kell figyelembe vennie, s kevésbé kell törődnie az egyéb
ágazatokkal.
A negyedik válaszfelirati javaslatot Svetozar Miletic´, a Szerb Nemzeti Liberális Párt egyik vezéralakja adja be
a nemzetiségi képviselők nevében. Ő a magyar pártoktól részben eltérően képzeli el a válaszfelirat funkcióját.
62
IV. A parlament
Bár már az adott dokumentum formájából következően is mindenki az uralkodóhoz címezi elképzeléseit,
Miletic´ tulajdonképpen csak Ferenc Józsefnek szab ki feladatokat. Mindenekelőtt a magyar ellenzéki pártokhoz
hasonlóan leszögezi, reagálva a trónbeszédre, hogy ő nem tartja megoldottnak az államjogi kérdést. Érvelése
azonban nem minden ponton egyezik az előbb említett pártokéval. Ő is kifogásolja az állami szuverenitás
korlátozottságát, a delegációkat, a határőrvidék Magyarországtól elválasztott voltát, de fő kifogása az, hogy a
Monarchia egyik országában hiányoznak az egyes nemzetek alapvető jogai. Minden más magyarországi
politikusnál többet foglalkozik Ausztriával, azaz az örökös tartományokkal s a cseh államjogi különállás mellett
a szlovén autonómia avagy autonómiák szükségességéről, s általában a németeknek a szlávok feletti hatalmáról
beszél, eljutva odáig, hogy a partner ország berendezkedése nem teljesen alkotmányos, s így maga a kiegyezés
is problematikussá válik. Magyarországról beszélve a különböző nemzeti autonómiák hiányát rója fel, még a
horvát kiegyezést is, főleg annak megkötési módját élesen kritizálja. Természetesen legrészletesebben a szerbek
problémáival foglalkozik, nem feledkezve meg kifogásolni, hogy Erdélyben sem a románoknak, sem a
szászoknak nincs autonómiájuk. A határőrvidék a kormánypárti felirati javaslatban is szereplő polgárosításával
kapcsolatosan kifejti, hogy „Magát a katonai őrvidék megszűnését és Magyarországhoz kapcsoltatását, mi az
őrvidékiek alkotmányos élete érdekében oly igen kívánatos lenne, csak akkor látnák a szerbek aggodalom nélkül
keresztül vittnek, hogyha előbb ezen alkalommal a szerb nemzetiség és szerb nyelv Magyarországban a katonai
őrvidék s tartományainak rokon megyéiből és kerületeiből alakított vidékein a szerb nyelvnek kezelése is
biztosítva lenne”.8 Nyilvánvaló, hogy az általa adott közjogi kritika erősen eltér a magyar pártokétól s azok
részéről csak elutasítással találkozhat.
Miletic´ a „belreformok” ügyét pár mondattal elintézi, s újfent a trónbeszéd egyik szakaszához kapcsolódva egy
alapvetően szláv- (délszláv-) barát külpolitika fontosságáról értekezik hosszan, ami megint a magyar külpolitikai
felfogással ellenkező, mert abban alapvetően a törökbarátság dominál. Miletic´ javaslata tulajdonképpen inkább
szemben áll a három magyar válaszfelirati javaslattal, mint a kormánypárti a magyar ellenzékiekkel. Nem is
talál valódi támogatást a Házban egy olyan pillanatban, amikor a nemzetiségi képviselők többsége még bízik
abban, hogy a magyar pártokkal, mindenekelőtt az 1848-as párttal, együttműködve lehet az általuk jogfosztónak
tartott nemzetiségi törvény revízióját elérni. Nem véletlen, hogy a felirati vitára visszaemlékező magyar
politikusok később is szinte az ördöggel azonosították az 1870-ben egy évi államfogházra, majd 1876-ban ötévi
börtönre ítélt szerb politikust: „A magyar pártokétól egészen különböző alapon állott a Miletic´ fölirati javaslata,
bár önmaga bevallá, hogy kiindulási pontja ugyanaz, mint az ellenzéké, de végcélja valamennyire más. Nem
kívánt kevesebbet, mint az egységes Magyarország foederativ szétdarabolását nemzetiségek vagy – mint
mondani szokta »nemzetek« szerint. Miután végcélja ide irányul, igen helyes logikával kelhetett ki az 1867:XII.
tc. ellen, mely az ilyféle kísérletek elől elzárta az utat s Magyarország egységét s épségét leghathatósabb
garantiákkal övezé körül.”9
A benyújtott négy javaslat közül a képviselőház hosszú vita után 255/142 arányban elfogadta a kormánypártit, s
a szavazás nyilvánvalóvá tette azon képviselők pártállását is, akiké esetleg eddig kétséges volt.
A kormányprogram vitájának jellegzetes példája az, amely 1895 januárjában Bánffy Dezső báró kormányának
bemutatkozásakor zajlott. A politikai szituáció meglehetősen összetett az adott pillanatban. 1894-ben a korábbi
kormányfő a kormánypártnak még az uralkodó érzelmeivel szembeni támogatását is bírva elfogadtatta az
országgyűlés mindkét házában az első három ún. egyházpolitikai törvényt. Wekerle Sándor miniszterelnök
posztjával fizetett ezért. Előtérben áll tehát a korszak egyik politikai törésvonala, a liberalizmus és a
konzervativizmus között. Ugyancsak 1894-ben halt meg Kossuth Lajos, a magyarországi kiegyezés ellenzőinek
politika mentora, a kiegyezésellenes politikusok „lelkiismerete”, akinek temetése a korszak egyik legnagyobb
tömegfelvonulásával járt, mutatva és felerősítve a kiegyezésellenes és/vagy kiegyezéskritikus hangulatot és
érzelmeket. A szokottnál is jobban előtérben áll a dualizmus korszakának alapvető magyarországi politikai
törésvonala a 67-esek és a 48-asok között.
A politikai megoszlás e két kérdésben érintette az uralkodó és a kormánypárt viszonyát is: az egyházpolitikai
törvényhozásba Ferenc József csak igen kelletlenül egyezett bele, s felháborodott a Kossuth-temetés kapcsán
megerősödő Monarchia-ellenes hangulaton, nem beszélve arról, hogy az egyházpolitikai törvényeket a kormány
csak függetlenségi ellenzéke aktív támogatásával tudta elfogadtatni a képviselőházban. A 48-asokkal való
együttműködés is az uralkodó neheztelését vonta maga után.
Ugyancsak az 1894-es év eseménye volt a román nemzeti politikusok ellen lefolytatott ún. Memorandum-per,
melyben a Román Nemzeti párt vezetésének több tagját sajtó útján elkövetett izgatásért többévi államfogház-
büntetésre ítélik. Előtérben áll tehát a politikai törésvonalak közül a harmadik is.
8
Az 1869. évi 6. számú iromány.
9
Julius: Az 1869/72-iki… 11. o.
63
IV. A parlament
A képviselőházi politikai pártmegosztottság az adott törésvonalak egyszerre való aktív jelentkezése

következtében a megszokottnál is nagyobb. Három 67-es és három 48-as frakció foglal ekkor helyet a Házban.
A kormánypárt, azaz a Szabadelvű Párt az egyre több nemzeti követelést felsorakoztató, s az egyházpolitikai
törvényeket inkább ellenző, mint támogató Apponyi Albert gróf vezette Nemzeti Párt, s a kormánypártból éppen
az egyházpolitikai kérdések miatt kiváló Szapáry Gyula gróf vezette frakció az egyik oldalon, az agrárius
gazdaságpolitikát hirdető, s a római katolikus egyházat és az államot szétválasztani akaró törvényhozást ellenző
Ugron Párt, az egyházpolitika tartalmát helyeslő, de a kormánypárttal való együttműködést nem elfogadó
Országos Függetlenségi Párt, s az egyházpolitikában teljes mellszélességgel a kormánypárt és a
kormánykezdeményezés mellett kiálló Függetlenségi és 48-as Párt a másik oldalon.
A kormány(elnök) kinevezésére hosszú politikai tárgyalások után került sor, amelynek során az uralkodó
számos (csak 67-es) politikus tanácsát meghallgatta. Felmerült, s talán az eddigiek során a legkonkrétabban az
évtized kezdete óta napirenden levő kérdés, az összes 67-es politikusnak egy pártban való tömörítése, azaz a
kormánypártnak a 48-as irányzatokkal és hangulattal szembeni megerősítése is.
Az uralkodó szigorú marsrutát adott új miniszterelnökének, meghatározva, hogy milyen cselekvést, milyen
magatartást, milyen törvényeket és milyen kormánypártot vár el tőle. Ez utóbbi az adott időszak
jellegzetességeként azért is lényeges, mivel az uralkodó nem okvetlenül a kormánypárt vezérét nevezte ki
miniszterelnökké, ám a kinevezett miniszterelnök automatikusan a párt vezérévé (de nem hivatalos
tisztségviselőjévé) vált.
A viszonylag hosszúra nyúlt (három napig tartó és húsz hozzászólót felsorakoztató) vitát Bánffy miniszterelnök
néhány alapelv leszögezésével kezdte: vissza kell állítani, mondta, a bizalmat a korona a kormány és a két ház
között, ragaszkodni kell az 1867-ben elkezdett politikához, azaz a dualizmushoz és a szabadelvűséghez. A
Monarchia nagyhatalmi állásának fenntartása érdekében a véderőt az ország teljesítőképességének megfelelően
fejleszteni kell. A belpolitikában ezen alapelvek a horvát kiegyezéshez való ragaszkodás a magyar állam magyar
nemzeti irányba való fejlesztése, a magyar állameszme biztosítása és fenntartása, ami azt jelenti, hogy a nem
magyar anyanyelvűek jogai nem terjedhetnek túl az 1868-as nemzetiségi törvényen. A miniszterelnök tehát
kormányprogramja integráns részévé teszi annak leszögezését, hogy az általa vezetett párt és kormány a korszak
politikai törésvonalai mentén hol áll. Tulajdonképpeni újdonság csak a nemzetiségi kérdésben, ott is inkább a
hangnemben, stílusban és nem a tartalomban jelentkezik; Bánffy elődeinél jobban hangsúlyozza nem pusztán az
„eddig és ne tovább” elvet, hanem azt a célkitűzését is, hogy az ország magyarosítását fel kell gyorsítani.
A konkrét intézkedések terén a miniszterelnök kiemeli, hogy elődjének egyházpolitikai programját végig kell
vinni; az oktatás fejlesztését mindenekelőtt a tanár- és tanítóképzés reformjával kell végrehajtani; a közigazgatás
terén az 1891-es a közigazgatás államosítását elvben kimondó törvényhez kell visszatérni s létre kell hozni
végre a közigazgatási bíróságot. Modernizálni kell az igazságügyet, mindenekelőtt a büntető perrendtartás
létrehozásával. Szerepel még a programban az iparfejlesztés, a vasúthálózat további kiépítése, a millenáris
kiállítás megszervezése és a mezőgazdaság „érdekeinek elősegítése” a marhatenyésztés, szőlőrekonstrukció,
gazdasági szakoktatás és a folyószabályozás terén. Mindezekben nincs semmi új, tulajdonképpen az összes
felsorolt intézkedés és előterjesztés szerepelt már a korábbi, a Wekerle-kormány programjában is.
A vita nem a konkrét intézkedésekről, hanem az elvi kérdésekről szól. Az ellenzéki képviselők 67-esek és 48-
asok egyaránt, kétségbe vonják, hogy a kormányelnök által megkívánt bizalom a korona és a kormány-
országgyűlés között helyreállhat, ha a kormány ugyanazt képviseli, amit elődje. A függetlenségi képviselők
persze hangsúlyozzák, hogy ha a bizalmatlanság alapvető oka a „Kossuth-kultusz” volt, azaz hogy a
kormánypárt együttműködött a függetlenségiekkel, ennek megszűntével a kormány és a korona közötti bizalom
helyreállítására igen, de a kormány és a képviselőház közötti bizalom megteremtésére nincs lehetőség. Érdekes
módon a 48-asok kifogásolták, hogy az uralkodó egyetlen kiegyezést támadó politikust sem hallgatott meg a
miniszterelnöki kinevezésről szóló tárgyalásai során.
Megkerülhetetlen a kiegyezéshez való viszony tárgyalása is: a kormánypártiak szerint a dualista szerkezeten egy
jottányit sem szabad változtatni, a nemzeti pártiak a kiegyezés mellett, de a magyar fél súlyának növelése
érdekében szólnak hozzá, míg a 48-as képviselők saját pártprogramjaiknak megfelelően kijelentik, hogy az
ország összes problémája a dualista konstrukcióból fakad.
Részben a kiegyezés változatlan fenntartása, részben a nemzetiségi kérdéshez tartozó vitakérdéseket vetnek fel
az ellenzéki politikusok olyan eseményekre utalva, amelyek említést sem nyertek a kormányfői beszédben.
Bánffy kinevezése előtt ugyanis Khuen-Héderváry Károly horvát bán, mint esetleg kiszemelt, de nem kinevezett
miniszterelnök, tárgyalásokat folytatott a Szabadelvű Párt néhány hangadó személyiségével egy esetleges 67-es
64
IV. A parlament
fúzió lehetőségéről, tehát arról, hogy a kormánypárt egyesüljön a Nemzeti Párttal és a kormánypártból annak
egyházpolitikája miatt kilépett ún. Szapáry-csoporttal. A kormánypárti politikusok elutasítják ezt a lehetőséget,
hangsúlyozva egyrészt a párt töretlen liberalizmusát (az adott esetben ez az egyházpolitikai program végigvitelét
jelenti), másrészt a kiegyezési rendszer megváltoztathatatlanságát (vagyis elvetik az Apponyi-párt ún. nemzeti
követeléseit). Nemcsak a kormánypártba így be nem kerülő, de a függetlenségi politikusok is kritizálják a
kormánypártot „szűkkeblűsége” miatt, s azt hangsúlyozva, hogy egy minimális többséggel rendelkező
kormánypárt nem alkalmas, az adott válság megoldására. A 48-asok mindenekelőtt azt vetik a miniszterelnök
szemére, hogy ő csak velük szemben védelmezi a dualista rendszert, s nem a szerintük előretörő ausztriai
érdekérvényesítéssel és az uralkodói abszolutizmus növekedésével szemben.
S itt lép be a vitába a nemzetiségi kérdés. Bánffy miniszterelnök számára a kormánytöbbség biztosítása
érdekében igen lényeges ugyanis, hogy a korszak nagy részében kormánypárti erdélyi szász politikusok ott is
maradjanak. Azok pedig, ismerve a miniszterelnök nem éppen nemzetiség-, sőt szászbarát politikai múltját
megkérdezik tőle, hogy mennyire tartja elfogadhatónak a Szász Néppárt 1890-es programját. (Tudják, hogy a
kormánypártnak az adott pillanatban fokozott szüksége van szavazataikra, így akciójukat egyfajta politikai
„zsarolásnak” is értékelhetjük).
A támadásokkal szemben, melyek szerint Bánffy inkább kész nem magyarokkal, mint magyar kiegyezéspárti
politikusokkal összefogni, a kormányfő hangsúlyozza, hogy egyrészt az adott program nem tartalmaz többet,
mint a nemzetiségi törvény, másrészt ő nem a Szász Néppárttal, hanem egyes politikusokkal tárgyalt, hiszen ő
sem fogadja el – s ebben konszenzus van a korabeli magyar képviselők között – egy nemzeti, nemzetiségi
alapon szervezett párt létét.
A nemzetiségek kérdése a vita jelentős részét teszi ki, s nem pusztán a szász kérdés kapcsán, hanem Sierbán
Miklós román politikus kijelentései következtében, aki kijelentette: „A nemzetiségi kérdés megoldásától függ a
maga egészében a haza nagysága, minden egyes polgár boldogulása.” Magyarország nemzetiségei „a közjogok
gyakorlásából legnagyobb részt ki vannak zárva, szorosan vett nemzetiségi jogaik gyakorlásától a
legevidensebben, teljességben el vannak tiltva, ezen jogok teljes gyakorlását akarják elérni, s azokat ők a
legalkotmányosabb eszközökkel óhajtották és óhajtják visszahódítani, ezen aspirációk pedig könnyen
realizálhatók, mert azokat csakis ezen állam határai között kívánják elérni”. 10 Az adott kijelentéssel senki sem ért
egyet, és minden hozzászóló hangsúlyozni kívánja ezt, s az adott kérdésben tökéletes összhang van a kormányfő
és ellenzéke között, mikor újra kijelentetik, hogy a nemzetiségi jogok érvényesülésének az 1868-as nemzetiségi
törvény, s az azóta hozott törvényes rendelkezések szabnak határt.
Fontos kérdésként szerepel még a vitában az egyházpolitikai programcsomag. Egyesek annak jogszerűségét,
mások annak végrehajthatóságát vonják kétségbe.
A konkrét ígéretekkel kapcsolatosan az ellenzék nem elsősorban a programban szereplőket kifogásolja – bár az
állami közigazgatás alapelve ellen történik felszólalás –, hanem a nem szereplőket, mindenekelőtt a választások
szabadságára és tisztaságára vonatkozó javaslat eltűnését. Bánffy a kritikát azzal próbálja meg lesöpörni, hogy ő
evidenciákról, az adott programbeszédben nem akart beszélni. Hozzátehetjük, hogy a kívánt törvény csak
Bánffy bukása után 1899-ben születik meg.
A vita, mint látható, alapvetően politikai jellegű, nem a kormány programjának megváltoztatása, hanem az új –
egyébként képviselőként és házelnökként egyaránt ismert – miniszterelnök és a kormánypárt összetartásának le-
és kitapogatása a célja. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a kormány(elnöki) programról ugyanúgy, mint
máskor, most sem szavaznak a képviselők.
Az évenként tartott költségvetési viták formai struktúrája alapvetően megfelel a törvényjavaslatok általános
tárgyalási rendjének. A pénzügyminiszter által beterjesztett és indokolt javaslatot a Ház kiadja a pénzügyi
bizottságnak, majd ezen bizottság jelentése kerül tárgyalás alá. Az előterjesztő, így a bizottság előadója, akinek
előterjesztését esetleg maga a pénzügyminiszter is kiegészíti.
A költségvetési tárgyalás első fordulója az általános tárgyalás, ahol néha-néha, de nem mindig utalva a
költségvetésre, s annak miniszteri, illetve bizottsági indoklására az ország, de inkább konkrétan a kormány
eddigi és várt, avagy kívánt politikájáról fejtik ki nézeteiket a képviselők. Az általános vita lezajlása után
tárcánként folyik tovább a vita. A tárcánkénti vitában, itt már többet utalva a beterjesztett költségvetésre, a
képviselők az adott területre vonatkozó politikai elképzeléseknek adnak nyilvánosságot. Az előterjesztő itt is a
pénzügyi bizottság előadója, de a kormány részéről természetesen a szakminiszter vesz részt a vitában. Az egész
10
Az 1892. évi… 21. o.
65
IV. A parlament
költségvetés általános vitájánál a kormánnyal szembeni bizalmukat avagy bizalmatlanságukat fejezik ki a Ház
tagjai itt, a tárcánkénti vitánál, melynek elnevezése a költségvetés egészéhez képest részletes vita, az adott
minisztériumhoz képest általános vita az adott szakminiszterrel, annak elképzeléseivel. A tárcánkénti részletes,
azaz tételenkénti vita zárja a részletes vitát, ahol a hozzászólók mindenekelőtt az adott tétel elfogadásáról vagy
elvetéséről nyilatkoznak; alternatív javaslatok nem kerülnek napirendre, s a tételek vitáját (már ha ilyen
kialakul) a szavazás zárja.
A költségvetési vita folyamatát az egész költségvetés ún. harmadszori olvasása és az arról való vita nélküli
szavazás zárja. Mindezekből nyilvánvaló, hogy a költségvetési vita lehetőséget nyújt a politikai kérdések
általános és részletes megtárgyalására, s a képviselők itt (ellentétben a bizottságokban zajló szakmunkával) a
költségvetési tételek és azok arányai alapján keresik a kormányzat célkitűzéseit, vagy az ezekből kiolvasható
törekvéseket ütköztetik a végrehajtó hatalom reprezentánsainak nyilatkozataival.
Az egész költségvetési folyamat jobb megértésére, vegyük példának az 1909-re szóló költségvetés képviselőházi
tárgyalását.
Az adott időpontban koalíciós kormány áll az ország élén, miniszterelnöke Wekerle Sándor, aki egyben a
költségvetést összeállító és előterjesztő pénzügyminiszter is. A koalíciót alkotó pártok a Függetlenségi és 48-as
Párt, amely abszolút többséget szerzett a koalicionált pártok mandátumelosztása segítségével az 1906-os
választásokon, de a választás előtti megegyezés alapján csak a koalíciós kormányzás részese lett, az
Alkotmánypárt, s a politikai katolicizmus pártja: a Néppárt. Van néhány képviselője a parlamentben a Vázsonyi
Vilmos vezette Polgári Demokrata Pártnak, ott ül Mezőfi Vilmos az Újjászervezett Szociáldemokrata Párt
képviseletében, amely pár nappal az itt ismertetett költségvetési vita lezárulása után veszi fel a 48-as
Szociáldemokrata Párt nevet. A magyarországi nemzetiségek képviselői is jelen vannak a képviselőházban –
tulajdonképpen az 1906-os választás során a kormánypártok szinte csak az ő jelöltjeiket tekintették az
ellenfélnek, ellenségnek.
A választáskor kialakult pártstruktúra részben megváltozott 1908 őszére, mikor a költségvetési vita zajlik, 1908
márciusában a függetlenségi képviselők egy része ugyanis kivált anyapártjukból és Balpárt néven önálló frakciót
alakított, mert nem értettek egyet az anyapárt vezetőjének, Kossuth Ferencnek a szerintük a 67-eseknek
túlzottan behódoló politikájával.
A koalíciós túlnyomó többséget még így is tükröző képviselőházat színezte, hogy a horvát, képviselők, akik
mint említettem nem közvetlen választással, hanem a horvát országgyűlés, a szábor küldötteikén kerületek a
Duna-parti gótikus palotába teljes ellenzékbe vonultak. Ennek oka az a Kossuth Ferenc nevéhez kötött és 1907
augusztusában szentesített vasúti szolgálati rendtartás, amely a horvátországi vonalakra is kötelezővé teszi a
magyar nyelv tudását. A horvát képviselők ez elleni tiltakozásul 1907 júniusától különböző intenzitással
obstruálnak a magyar képviselőházban. Obstrukciójuknak egyik leglátványosabb formája, hogy élnek azon
törvény adta jogukkal, hogy anyanyelvükön szólnak hozzá a vitában. A képviselőház, melynek politikusai közül
sokan éppen a korábbi kormány elleni obstrukcióban váltak közismertté, erre módosítja a házszabályt, s
lehetővé teszi az adott ciklusra az ún. sürgős tárgyalást. Az 1909-re vonatkozó költségvetés tárgyalásának nagy
része ezen sürgősségi szabály szerint zajlik, de ez lényegileg nem módosítja a fentebb ismertetett tárgyalási
menetet. A sürgősségi indítványt a vita ötödik napján nyújtják be, de csak a vita hetedik napján kerülhet
elfogadásra, mivel az első beterjesztési napon a javaslatot támogató képviselők közül nincs 150 a teremben.
Ugyanezek a képviselők a pénzügyi bizottság előadójának vezetésével a vita nyolcadik napján a sürgősség
mellett a napi nyolcórás (délelőtt 10-től 2-ig, illetve délután 4-től 8-ig) üléseket is javasolnak, s ekkor már
felkészülve a létszámellenőrzésre, normális menetben elfogadtatik az előterjesztés.
Wekerle miniszterelnök pénzügyminiszterként 1908. szeptember 22-én nyújtja be a költségvetést.

Előterjesztésében az állami célkitűzéseket a politikai jogok általánossá tételében, a szociálpolitikában, a
kulturális intézmények erősebb segítésében, az ország gazdasági megerősödésében s ezen belül is mindenekelőtt
a kereseti forrásoknak minél szélesebb rétegekre való kiterjesztésében jelöli meg.
Az előterjesztést kiadják a pénzügyi bizottságnak, annak jelentését Hoitsy Pál november 11-én nyújtja be a
képviselőháznak. Ezt ekkor kinyomtatják, kiosztják a képviselők között, s elhatározzák, hogy a tárgyalást az
osztályok mellőzésével fogják lefolytatni. (Mint említettem a nem plenáris vitákat lebonyolító osztályok helyét
gyakorlatilag már két évtizede átvették a szakbizottságok, formailag azonban az 1913-as házszabály-revízióig
fennmarad az osztályrendszer.) A tényleges tárgyalás egy hét múlva, november 18-án kezdődik meg a pénzügyi
bizottság előadójának előterjesztésével.
66
IV. A parlament
A vita előkészítése nem pusztán a minisztériumokban és a parlament hivatalos szerveiben történik meg, hanem a
„pártokban”, azaz a frakciókban, sőt koalíciós pártközi értekezleten is.
Mindezek ellenére azt láthatjuk, hogy bár a legtöbb képviselő utal pártjára, vagy legalábbis pártvezérére
hozzászólásában, egyedül az általános vita első hozzászólója Batthyány Tivadar gróf beszél pártmegbízásból,
mindenki más egyéni álláspontot képvisel.
A hozzászólók száma ugyan nem – az általános vitában összesen 34 hozzászólás hangzik el –, de összetételük
utal a speciális politikai helyzetre. A hozzászólások fele ugyanis horvát képviselőtől hangzik el, egy kivételével
horvátul. Ezt a képviselők többsége, természetesen nem érti, s a jelenlevő hivatalos tolmács is csak az ülést
levezető elnök számára fordít, hogy az ellenőrizhesse, hogy az adott képviselő betartja-e a házszabályokat. A
vita során többször rá is szólnak a horvát képviselőre, megtörténik – bár a részletes vita során –, hogy a tárgytól
való eltérés miatt megvonják tőle a szót, sőt megrovásban részesítik a Ház megsértése miatt. A horvátul
elhangzó hozzászólások ekkor már nem kerülnek be a hivatalos képviselőházi naplóba se.
A horvát képviselők mellett igen aktívan vesznek részt az általános vitában a román nemzeti párt politikusai
(érdekes módon más nemzetiségi politikus nem szól hozzá) s rajtuk kívül kormány-, azaz koalíciópárti és
ellenzéki (azaz balpárti) függetlenségiek. A 67-es pártok politikusai messze számarányuk alatt szerepelnek, nem
pusztán az általános, hanem a részletes vitában is.
Az általános vita témái csak részben érintik a miniszteri előterjesztés súlypontjait. Wekerle alapvetően két
kérdéskör „anyagi segédeszközeinek” megteremtéséről beszélt s ez a politikai jogok általánossá tétele, azaz a
választójogi reform, s a szociálpolitika, amelyen belül az állami alkalmazottak jövedelmének kérdéseitől az
egészségügyi intézmények fejlesztésén át egészen a „kereseti forrásoknak szélesebb rétegekre való
kiterjesztése” kerül terítékre.
A képviselők a szokásoknak megfelelően pártállásuk szerint fogadják el, vagy vetik el a költségvetést. Van
olyan függetlenségi képviselő, Ábrahám Dezső, aki kijelenti ugyan, hogy a költségvetés elfogadása nem bizalmi
kérdés, „... nem bizalmi kérdést tárgyaz a javaslat...”, 11 de mégis ennek alapján fogadja el. Nagy György balpárti
politikus szerint: „A költségvetés elfogadása, vagy el nem fogadása, általános parlamenti gyakorlatunk szerint, a
kormány iránti bizalomnak vagy bizalmatlanságnak kifejezése”12 és ennek alapján el is utasítja el az adott
javaslatot. Párttársa, Thoroczkay Viktor báró is hangsúlyozza, hogy ellenzéki voltából következően a javaslat
ellen szavaz, nem tagadva meg ugyanakkor bizonyos elismerést a konkrét előterjesztéstől. A kormánypártok
hozzászóló politikusai elég kritikusan viszonyulnak a költségvetési javaslathoz, de minekutána kifejtették
kifogásaikat, mindig leszögezik, hogy látják a kormánypolitikában a jóindulatot, s ennek alapján feltételezik,
hogy a legközelebbi jövőben megjegyzéseik érvényesülni fognak. Apológiaszerű dicsérettel tulajdonképpen
nem találkozunk, a kormánypolitikát nem magasztalják, hanem csak védik, mindenekelőtt a nemzetiségi
politikusokkal és Mezőfi Vilmos szocialista képviselővel szemben.
Legtöbbször a képviselők a nemzetiségi kérdésről beszélnek, amit meghatároz az a tény, hogy az első
hozzászóló Batthyány Tivadar gróf felvetette ezt a problémát, s a szereplők közül sokan románok; tehát az
éppen napirenden lévő kérdésnél nagyobb hatást gyakorol néhány, esetleg sértőnek tűnő megjegyzés és a
vitában résztvevők pártmegoszlása. A nemzetiségi képviselők álláspontját Vasile Lucaciu foglalja össze: „A
kormánynak, vagyis inkább a koalleált pártoknak programmja, szerintem egyben csúcsosodik ki... Nevezetesen
a belpolitika terén egy hamis irányban kifejlődött és kicsúcsosodott ún. nemzeti irány érvényesül, a mely a
sovinizmusban leli kifejezését”.13 Ezt a célkitűzést vélik felfedezni a választójogi elképzelésekben, a
szabadságjogok korlátozásában, a kivándorlási politikában és a szociálpolitika speciális, területfejlesztésnek
nevezhető részében, nevezzék azt akár székely akciónak, akár telepítésnek. A magyar képviselők visszautasítják
a vádakat, a nemzetiségiek „hazafiatlan” voltára és az internacionalista munkásmozgalommal való
együttműködésére hivatkoznak, bár van olyan képviselő, aki a nemzetiségi megbékélést szeretné megvalósítani
az országban Mocsáry szellemében: „azt tartom, hogy inkább a nemzetiségekkel kell bizonyos összhangzó
politikát követni, semhogy az osztrákoknak behódoljunk és azoknak áldozzuk fel függetlenségünket...” 14 mondja
Thoroczkay, erdélyi képviselő, de megoldási javaslatai között a Bánffy korszakra jellemző központi nemzetiségi
igazgatás szerepel.
A nemzetiségi szempontból is felvetett kérdések közül az általános választójog problémája áll a középpontban,
részben azért, mert a költségvetési vita során terjeszti be Andrássy Gyula belügyminiszter ún. plurális
11
Az 1906. évi… 187. o.
12
Uo. 240. o.
13
Uo. 253. o.
14
Uo. 305. o.
67
IV. A parlament
választójogi javaslatát. Tulajdonképpen a költségvetési vita során megkezdődik ennek parlamenti vitája, azaz az
adott pillanat nem költségvetési momentumai is rányomják bélyegüket az általános vitára.
A magyar-nem magyar, demokratikus-nem demokratikus politikai törésvonalak mellett több formában is nagy
súllyal szerepel a diskurzusban a közjogi kérdés.
Egyrészt kormánypárti s ellenzéki oldalról egyaránt előjön az önálló vámterület és az önálló nemzeti bank
kérdése. Általános felfogásnak állíttatik be, hogy e kettőnek a gazdasági kiegyezés 1917-es lejárása után meg
kell valósulnia. Míg az ellenzéki balpárti képviselők részéről ennek hangsúlyozása, s az erre való felkészüléssel
való elégedetlenség természetes, addig a kormánypárti függetlenségiek felszólalásai tükrözik a koalíción belül
meglévő ellentétet a 48-as és 67-es tábor között. Más képviselők, nemzetiségiek, demokraták és Mezőfi
valamiféle „kormánycukkolásként” hangsúlyozzák, hogy ellentétet látnak a meghirdetett gazdasági önállósodás
és a tényleges gazdaságpolitika között.
Közjogi vita alakul ki Bosznia-Hercegovina éppen lezajlott annexiója, azaz az Osztrák–Magyar Monarchia általi
bekebelezése kapcsán. Itt gyakorlatilag csak balpárti támadásokkal találkozunk, s az az értelmezés kerül újra
meg újra felszínre, hogy az adott közjogi struktúrában, a dualizmusban a magyarok, pontosabban Magyarország
egyre inkább alárendelődik, nem a központi apparátusnak, hanem a másik félnek, az örökös tartományoknak,
azaz Ausztriának: „...a magyar nemzet soha oly gyenge nem volt az osztrákok centralisztikus törekvéseivel
szemben, mint éppen a nemzeti kormány idejében” – jelenti ki Farkasházy Zsigmond.15 A kormánypártiak nem
hajlandóak felvenni az ellenzék által odadobott bosnyák kesztyűt, s nem reagálnak az annexió kapcsán
megfogalmazott vádakra.
Ugyancsak közjogi megjegyzésekre ad alkalmat a katonatiszti fizetések „rendezése”, azaz azoknak a magyar
kormány által való elfogadása, a költségvetésbe való inkorporálása. Az ellenzéki szónokok, a korszak
megszokott retorikája szerint a tőlünk idegen hadseregről beszélnek, s hangsúlyozzák, hogy az adott pénzt
inkább a szegények támogatására kellene fordítani. Megjelenik itt is a koalíciós kormány 1906. áprilisi
„paktumának” kritikája: ha akkor megegyeztek a katonai kérdések kikapcsolásában, azaz a közös hadsereg
magyarításáról az adott ciklus idején nem esik szó, akkor ne „csempésszenek be” katonai kérdéseket a
költségvetésbe.
Az csak természetes, hogy az ellenzéki szónokok felszólalásaiban elő-előjön az osztrák tőke, az osztrák
gazdaság túlzott és növekvő szerepe Magyarországon, ezt is a várható gazdasági önállóság akadályának tekintik,
bár mind ez, mind a gazdasági önállóságra való felkészülés problematikájának részletesebb tárgyalására a
kereskedelmi minisztérium költségvetésénél kerül sor.
A harmadik törésvonal, a liberális-konzervatív ellentét, kisebb súllyal, s részben áttételesen jelentkezik az

általános vitában.
Egyértelműen ilyennek kell tekintenünk a tervezett földadórendszer kritikáját, mely a felszólalók szerint a
nagybirtokosokat privilegizálná továbbra is, nem lévén progresszív. Azokat a nagybirtokosokat, akik – s itt
kapcsolódik retorikailag a közjogi és „világnézeti” problematika – akik még mindig a közös vámterület hívei. A
nagybirtokosok megjelennek a vita szövegeiben a XX. századhoz nem illeszkedő oligarchikus rendszer
hordozóiként is.
Ugyanehhez a törésvonalhoz kapcsolódik, bár a mindenkori kormánypárt-ellenzék tengelybe is beleillik, az

állam szerepéről mindenekelőtt, de nem kizárólag a tisztviselők kapcsán folytatott vita. Az előterjesztés is
hangsúlyozza, hogy a költségvetés növekvő kiadásaiban jelentős szerepet játszik a tisztviselői fizetésemelés
(ennek többségét nem a közigazgatási tisztviselők, hanem az állami vállalatok és gazdasági egységek
alkalmazottai kapják). Ehhez kapcsolódva az ellenzék felveti az elbürokratizálódás az állam szerepének túlzott
növekedése vádját, amit a kormánypártiak csak azzal tudnak visszautasítani, ugyanúgy mint a katonatiszti
fizetések kérdését, hogy az előző – más párti – kormányzat által halasztott, de szükséges intézkedést
kénytelenek megtenni.
Egyetlen képviselő mondja ki a liberális szót, mikor hűségesküt tesz e mellett. Kifejti, hogy sajnos megjelent
Magyarországon egy nem liberális irányzat is, ha nem is az ő pártjában, azaz nem a Függetlenségi és 48-as
Pártban. Azok számára, akik esetleg nem értik, hogy miről beszél, hangsúlyozza, hogy a külföld rokonszenve
éppen az egyházpolitikai törvényhozás idején volt a legnagyobb Magyarország irányában. Ez egyértelmű
15
Uo. 169. o.
68
IV. A parlament
kifejeződése a liberális 48-asok elégedetlenségének a politikai katolicizmus pártjával, a Néppárttal való koalíció
miatt.
Az általános vitában az ellenkező álláspont is csak rejtve jelenik meg, azon, mindenekelőtt gazdasági,
intézkedéssorozat támogatásában, amelyben az államnak egyre nagyobb szerepet kell játszania.
A liberális-konzervatív tengelyen egy hozzászólásban megjelenik a tőke- és bankellenesség is erős szociális

demagógiával. Kuszka István Komárom megyei függetlenségi képviselő, hangsúlyozva, hogy egy országban,
ahol szinte mindenki szegényedik, nem lehet várni az adóbevételek növekedését, tehát a költségvetés
célkitűzéseinek végrehajtását. Elismeri, hogy esetleg a bankok gazdagodnak, s kijelenti: „de, t. ház mit érnek
nekem a fényes fővárosi paloták az ő magasra nyúló páncél-tornyaikkal (Ugy van!) és fényes, nagy tükör-
ablakaikkal, ha a falusi udvarházaknak meg a gólyafészkes nádfedeles, kis kunyhóknak gyom verte fel nyájas
udvarát. (Igaz! Ugy van!) És ha széjjelnézek az országban, hány, de hány üres kuriát, hány, de hány elhagyott
zsellérházat találunk, (Ugy van!) a melyek lakói merre mentek, hova lettek?” 16
Az általános vita egyéb témái szorosabban kapcsolódnak az előterjesztéshez, mindenekelőtt a gazdaság- és

szociálpolitika fő trendjeiről szólnak, előlegezve a kereskedelmi tárca költségvetési vitáját.
A kereskedelemügyi vita az adott költségvetésnél természetszerűleg a második legnépesebb megbeszélés volt,

míg a belügyi költségvetésnél, részben a sürgősségnek is köszönhetően csak heten szóltak hozzá (itt horvát
hozzászóló nem volt, elvégre a horvát kiegyezés alapján a horvát belügyi igazgatásra vonatkozó szabályok a
száborra tartoztak), addig a kereskedelemügyi minisztérium költségvetésének „általános részénél” 17, a
tételeknél 6 felszólalás volt.
A vitát meghatározta az önálló vámterületre való felkészülés hangsúlyozása – tehát egy a közjoghoz kapcsolódó
gazdasági kérdés –, amit legerőteljesebben a botrányokkal tarkított vasúti és vízi közlekedésnél hangsúlyoztak.
Az osztrák Duna-gőzhajózási Társaság magyar érdekek elleni működéséről ráadásul kormánypárti, de
természetesen függetlenségi képviselő, Polónyi Géza szólt. Látszott, hogy a költségvetési vitát, minden
hozzászóló saját maga építésére is fel akarja használni. Kapcsolódott ehhez az iparfejlesztésről lefolytatott vita
vagy inkább kinyilatkoztatások sorozata. A hozzászólók egyrészt a magyar etnikumú területek iparfejlesztését
kívánták, szemben a felvidéki ipartelepek támogatásával, másrészt többen visszautaltak az 1844-es Védegyletet
leutánzó 1906-os Tulipán Egyesületre mint ideiglenes megoldási kísérletre. Tutsek Sándor Bánffyhunyad
választókerületi függetlenségi képviselő kijelentette: „A láng, mely annak idején a védő-egyletben, a tulipán-
egyesületben nyilvánult, igaz, csak szalmaláng volt, csak hirtelen fellobbanás, mely nem volt képes kitartani és a
közönség elementáris erejével a kereskedelmet rászorítani arra, hogy azon az uton tovább haladjon, melyen a
közönség akarta. De, ha mindjárt szalmaláng volt is, megmutatta, hogy ez a láng van, megmutatta, hogy a
jóakarat, jóindulat meg van, és ha a kereskedelem fel akarja karolni és felkarolja ezt az irányzatot, akkor a
közönséget ez uton tovább vezetni igenis lehet.”17 Sümegi Vilmos a régi jelszavakhoz visszatérve mondotta:
„Nagyon de nagyon szeretném, ha nemcsak t. képviselőtársaim vennék ezeket a zomorú statisztikai adatokat
tudomásul, hanem meghallaná az egész ország és addig is, a mig az önálló vámterület talán segíteni fog ezen a
nyomorúságunkon, a magyar társadalom végre emberelje meg magát és állítsa fel a vámsorompót minden ember
a maga küszöbén.”18
Két korábban nem említett kérdéskör játszott még nagy szerepet e tárca vitájában. Az egyik a szövetkezeti ügy,
annak állami támogatása mint a kisegzisztenciák létének biztosítása egyik oldalról, s mint a kereskedelem- és
részben zsidóságellenes törekvések megjelenítője másik oldalról. Látszott, hogy az 1890-es évek végén
felgyorsult szövetkezeti szervezkedés egyértelműen a liberális-konzervatív gazdaság- és társadalomszervezési
elképzelések ütközőpontjává vált, az ún. merkantil-agrárius ellentét e tárca költségvetésénél itt tükröződött
leginkább. A kereskedelemellenes hangulatot a honi iparpártolás kapcsán idézett kijelentések is mutatják.
A másik a munkásbiztosító és általában a szociáldemokrácia kérdése. A kérdés tulajdonképpen két politikai

dimenzióban jelentkezik. Az egyik a hazafiatlannak tekintett szociáldemokrácia megítélése. Ezt egyesek
szervezetként sem fogadják el, s helyette az ún. nemzeti munkásmozgalmat támogatnák. A munkásbiztosítóval
kapcsolatosan előjön az évtizedes vád, hogy a pártelit zsírosodik a becsületes alkalmazottak befizetett filléreiből.
Tehát az adott helyzetet meg kell szüntetni.
A másik politikai kérdés az állami befolyás már említett növelése az élet egyre több területén. Ebbe a trendbe
illik bele azon felfogás, amely a biztosító autonómiájának megszüntetését, azaz államosítását követeli.
16
Uo. 239. o.
17
Uo. 369. o.
18
Uo. 387. o.
69
IV. A parlament
A költségvetést természetesen a sürgős tárgyalási mód segítségével a vita után a kormánytöbbség minden
nehézség nélkül elfogadta.
4. 4. Parlament és törvényhozás
Ha a dualizmuskori parlamentarizmus meghatározó politikai kérdéseit keressük, akkor az első szembetűnő
jelenség, hogy sem a jelzett törésvonalak, sem a többi feltérképezhető téma nem egyformán, nem egyforma
súllyal szerepel az egyes pártok politikai programjaiban, a képviselőház politikai vitáiban és a megszületett
törvényekben.
Nyilvánvaló, hogy ebben a diszkrepanciában meghatározó szerepet játszik az egyes intézmények – program,
politikai vita és törvény – különböző funkciója a politikai rendszerben. Az első kettő között általában nagyobb
az átfedés, mint e kettő és a harmadik között.
A pártprogram funkciója ebben az időszakban is kettős: egyrészt az azonos vagy közeli álláspontú politikusok
pártba-frakcióba való tömörítése, s ezáltal azon politikai kérdések, issue-k kikeresése, mellyel egy ilyen
összefogást meg lehet valósítani, ezáltal egyszerre keresve a lehetséges „párttagok” közös érdeklődését és
álláspontját, s azt, hogy mi választja el őket a más politikai csoportokba tartozóktól.
Másrészt a program funkciója mindenekelőtt a választásokra minél nagyobb számú választópolgár

szimpátiájának és ezáltal voksának megszerzése. Ebben az értelemben az összefogó momentumok a
lényegesebbek, fel kell azonban sorolni azokat a témákat is, legalábbis említésszinten, amely feltételezhetően
valamennyi választópolgár számára, avagy a választópolgárok minél nagyobb aránya számára lényeges, még
akkor is, ha az adott politikai csoport, párt álláspontja ezen kérdésekben nem tér el ellenfelei álláspontjától.
Az, hogy az egyes programok mikor fogalmazódnak meg, egyértelműen bizonyítja ezt a többes funkciót. A
célkitűzéscsokrok több mint fele az egyes politikai csoportok megalakulásakor kerül összeállításra
mindenekelőtt az azonos álláspontú politikusok összefogásának céljával. Több esetről tudunk, amikor a
korábban lazábban vagy szorosabban együttműködő politikusok pontosan ilyen programmegfogalmazáskor
válnak ki egy politikai csoportból. Mint már ismertettük gyakran előfordul, hogy egy-egy párt az általános
országgyűlési választások előtt, arra való felkészülésként alakul meg, így a csoportképző programoknak is
jelentős funkciója van a politikai társadalom minél több tagjának támogatóul, azaz szavazóul való megszerzése.
Egyértelműen ez a funkciója a választási felhívásként megfogalmazott programoknak, amelyek az ismert
programok egynegyedét teszik ki. A többi program vagy az általános politikai helyzet megváltozására reagál,
vagy saját helyzetében, mindenekelőtt politikusai kohéziójában bekövetkezett átalakulásokat próbálja a
fegyelmezhető pártcsatornába terelni.
A politikai vitáknak részben hasonló a funkciója, legalább annyira szólnak a politikai társadalomnak, sőt néha az
azon kívül rekedteknek is, mint a politikustársaknak. Ritkán feladatuk a más politikai táborhoz tartozó
képviselők meggyőzése a vitatott kérdésről, s szinte egyáltalán nem céljuk az ezen vitákban elmondott
beszédeknek a politikustársaknak saját táborba való „átcsábítása”, míg a választópolgárok felé ezen funkció is
felmerül.
A meghozott törvényeknek ritkán van ilyen értelmű politikai toborzó funkciója, ezekben az állam és társadalom
működésének a többség által elképzelt peremfeltételeit határozzák meg a korszakban is. Más kérdés, hogy ezek
a peremfeltételek a vizsgált ötven év folyamán egyre több kérdésre kiterjednek, részben a tömegtársadalom
kialakulása következtében – azaz korábban nem jelentkező problémák, feszültségek meg- és feloldási
kényszereként; és részben ezzel szoros összefüggésben a politikáról, a politikai hatalomról, az állami
funkciókról való gondolkodás megváltozásának, átalakulásának következtében.
Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról a mindenkori ellenzék által hangoztatott, nem teljesen alaptalan
vádról sem, hogy a mindenkori hatalom többek között olyan területekre vonatkozó és olyan tartalmú törvények
meghozatalát terjeszti elő és fogadja el amely saját szerepének, hatalmának megerősítését biztosítja. Fokozott
mértékben teheti ezt egy olyan parlamentáris rendszerben, ahol a kormánypártnak nincs alternatívája, s ezért
nem kell attól tartania, hogy a kormányhatalom megerősítésére hozott intézkedését ellene és támogatói ellen is
felhasználhatják.
A dualizmus korszakának törvényhozására is jellemző bizonyos törvénytípusok állandó, évenkénti ismétlődése;

ezek a költségvetési és zárszámadási törvény mellett a már említett évenkénti újoncmegajánlás. Ugyanígy, ha
nem is évenkénti rendszerességgel, elő kell kerülnie a gazdasági kiegyezésnek, a véderő szabályozásának stb.
70
IV. A parlament
A rendszeres, de rendszerességében nem szabályozott törvényekhez tartoznak a korszak polgárosodásának, az

ország infrastruktúrájának kiépítéséhez elengedhetetlen vasútépítési, vasút-engedélyezési döntések, és ugyanígy
a birodalomnak s vele Magyarországnak is az európai és világrendszerbe való beépülését biztosító nemzetközi
szerződések becikkelyezései.
Ezek között kezdetben a kereskedelmi, hajózási és postaegyezmények vannak túlsúlyban, majd az 1870-es
években alakul ki a kiadatási egyezmények rendszere. A századforduló után, a szabad kereskedelmi korszak
lezártával, vagy legalábbis lényeges beszűkülésével összekapcsolódva egyre lényegesebbek lesznek az állat-
egészségügyi egyezmények. Ugyanekkor jelennek meg az új területekre vonatkozó nemzetközi megállapodások:
a leánykereskedelemről, munkásbalesetekről, a választottbíróságokról egészen a „fajtalan közlemények
elnyomásáról” kötött 1912-es egyezményig.
Egy sor olyan politikai, igazgatási téma létezett, amelyet a korszak elején, az 1870-es évek közepéig rendezni
kellett, létre kellett hozni az új, a polgári feltételeknek megfelelő vagy legalábbis jobban megfelelő
intézményrendszert.
Ezek közül is talán a legfontosabb a közigazgatás és a törvénykezés szétválasztása, az új feltételeknek megfelelő

igazgatási és bírósági szerkezet létrehozása.
Míg a bírósági és általában az igazságszolgáltatási struktúra kialakítása megtörtént a korszak elején –

megszüntették a törvényhatóságok bíráskodási jogát, szabályozták a bírák függetlenségét, felelősségét, a
különböző szintű bíróságok hatáskörét, s létrehozták a királyi ügyészségeket, amely folyamatot a büntető
törvénykönyv 1875-ös elfogadása zárt –, s a későbbi években csak kisebb módosítások történtek, egészen a
korszak végéig, amikor megszületett a polgári perrendtartás, újraszabályozták az egységes bírói-ügyvédi vizsgát
és létrehozták a fiatalkorúak bíróságát, addig a közigazgatás átalakítása hosszasabb s tulajdonképpen az egyes
célkitűzések tekintetében nem teljesen befejezett folyamat volt.
Az 1860–1870-es évek fordulóján megszületik a törvényhatóságokról és a községekről szóló törvény, majd a

hetvenes évek közepén elsősorban, de nem kizárólag Erdélyben a korábbi nem megyei szervezetű
törvényhatóságokból megyéket szerveznek, az adott egységek határainak módosításával. Később az 1870-es és
1880-as években a központi államhatalom szerepének s egyben a szakszerűségnek növelését célzó törvények
születnek.
A fennmaradt feladatok az igazgatási tisztviselők szaktudás-követelményeinek meghatározásáról, az állami és

önkormányzati tisztviselők fizetésének osztályokba sorolt rendezéséről egészen a századforduló utánig
elnyúlnak. Igen korán felmerül, de tényleges politikai problémákat először az 1890-es évek elején okoz az az
elképzelés, hogy az igazgatást és politizálást teljesen szét kell választani, s az önkormányzati szinten is egy nem
politizáló, szakszerű igazgatási apparátusnak, állami bürokráciának kell lennie. Az ellenzék egy része, az adott
elképzelést messzemenőkig elutasítja, mert úgy véli, hogy a dualista rendszerben, ahol félelmei szerint lehetőség
van arra, hogy az „idegen hatalom” rátelepszik a parlamentre és a kormányzatra, a törvényhatóságok politizálási
joga, a törvényhatósági apparátus államtól való függetlensége alkotják az ún. „alkotmánybiztosítékokat”. Az
ellenzéknek egésze elutasítja a közigazgatás államosítását, éppen ellenzéki voltából következően, mert egy ilyen
lépés megakadályozná, hogy a törvényhatóságokban ellenzéki igazgatás jöhessen létre. Így az ellenzéki
obstrukciós ellenállás következtében csak egy kétszakaszos törvény született meg, amelynek első szakasza
kimondta, hogy „a közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez”, a második pedig ennek
megvalósítását, érvényesítését halasztotta el. Az egységes állam tulajdonképpen igen lassan alakul ki, amit
például az is jelez, hogy 1904-ig kell várni arra, hogy az önkormányzati igazgatási tisztviselőket az államiakhoz
hasonlóan szigorú rendre épített, országosan egységes fizetési osztályokba lehessen sorolni.
Már a korszak elején megkezdődik, de inkább az 1880-as évektől erősödik meg az államhatalomnak a gazdasági
életbe, mindenekelőtt a direkt gazdaságfejlesztésbe való beavatkozása. A korszak gazdaságpolitikusai teljes
mértékben tisztában vannak azzal, hogy az adott ipartámogató törvények, a klasszikus liberalizmus elveinek
ellentmondanak, de úgy vélik éppen a közös vámterület miatt szükség van arra, hogy ne pusztán az iparfejlődés
1848 előtti korlátait bontsák le, mindenekelőtt a céhek megszüntetésével, de a fejlettebb lajtántúli iparral
szemben állami kedvezményekkel és állami pénzzel is támogassák a versenyre nem eléggé felkészült
magyarországi ipart. Az adott tevékenységben, mint már utaltam rá, politikai érvként a századforduló után egyre
gyakrabban előjön a gazdasági önállóságra való felkészülés momentuma is, bár a konkrét törvényekben sokkal
inkább a modernizációs célkitűzések játszanak szerepet.
Részben éppen ezzel a modernizációval vagy az ennek következtében megindult társadalmi átalakulásokkal áll
kapcsolatban a századvég, de mindenekelőtt a századelő egy sor olyan intézkedése, amely az egyre inkább
71
IV. A parlament
öntudatra ébredő mezőgazdasági és ipari munkavállalók, s a század első évtizedében már munkát vállalni nem
tudók problémáira próbál megoldásokat találni. A szociális kérdésnek a törvényekben való megjelenése, aminek
követelésével, mint már utaltam rá, egyaránt találkozhatunk az új konzervatív és az új demokrata pártoknál,
egyértelműen az állami tevékenység új területekre való kiterjedését mutatja, azt, hogy lassan már nem
beszélhetünk a XIX. századi értelemben vett liberális államról.
Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kiegyezéssel meginduló liberális reform korszaka is megakad az 1870-es évek
közepére. A már az első években felmerült szabályozási „szükségletek” egy részét is alacsonyabb szintű
jogszabállyal rendezik, gondolok itt a már említett egyesülési jogszabályra, amelynek nem törvényszintű voltát
valamennyi ellenzéki pártprogram kifogásolja. Más „ügyeket” a politikai erőviszonyok nem vagy csak lassan
engednek megoldani, ilyenre kiváló példa a főrendiházi reform, az egyházak egyenjogúsítása vagy az állam s
egyház már említett szintű szétválasztása. Mindkettőnek „azonnali” megvalósítását gyakorlatilag 1867-től
követelik mind az ellenzéki pártprogramok, mind a kormányprogramok, de a nem pártba szerveződő politikai
erők csak évek, évtizedek múltán hagyják, engedik az adott törvényeket meghozni. Az egyházpolitikához
tartozó, s szintén az 1860-as évek végétől állandóan napirenden lévő másik nagy kérdés, amely szoros
összefüggésben van az állam-egyház szétválasztással, a katolikus önkormányzat, azaz autonómia egészen a
Monarchia szétbomlásáig nem valósul meg, pedig még a világháború alatt is kormányszinten foglalkoznak vele.
Az autonómiakövetelést megtaláljuk valamennyi magyarországi politikai csoport célkitűzései között, de erősen
eltérő tartalommal, s ez az oka annak, hogy egyik autonómiakongresszus sem tud mindenki számára elfogadható
megoldást előterjeszteni. Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkezni, hogy megindult az államépítés „második”
fordulója, az egyszer már szabályozott kérdések újratárgyalása, s ilyenként egyaránt értékelhetjük az Apponyi-
féle iskolatörvényeket, amely minden korábbinál erősebb állami kontroll alá vonta az egyházi iskolákat, hogy
azokat a nyelvi magyarosítás eszközeivé tegye, vagy a Wekerle-féle adócsomagot, amely alapjaiban alakította
volna át az ország adórendszerét.
Az ilyen jellegű lemaradások avagy elmaradások ellenére, amelyekhez nyugodtan odaszámíthatjuk a politikai
törésvonalaknál tárgyalt általános választójog vagy progresszív adórendszer kérdését is, nyugodtan
kijelenthetjük, hogy a magyarországi parlament alapvetően teljesítette az 1867-es, vagy pontosabban 1865-ös ki
nem mondott, s 1848-ra visszanyúló vállalásait: törvényhozási szinten kiépítette a liberális magyar államot. De
éppen az elittársadalomról a tömegtársadalomra való „áttérés”, az új állami feladatok elvállalása ellenére
képtelenné tette a képviselőházat, hogy ugyan botrányokkal tarkított, de szakszerű működésével választ találjon
az új kihívásokra. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy a vele szemben támasztott követelések, szerintem, nem
voltak elég erősek ahhoz, hogy áttörjék a korszak politikai elitjének és az általa létrehozott politikai rendszernek
a korlátait. Csak „külső” beavatkozás, a világháború, a társadalom egyes csoportjainak radikalizálódása,
legyenek ezek a csoportok a munkások, nemzetiségek avagy polgárok, s a nagyhatalmi érdekek hoztak létre
olyan helyzetet, amelyben a komoly változtatások megkísérlése nemcsak lehetőség, de kényszerűség is volt,
mint azt majd az 1918 végi, 1919 eleji eseményeknél látjuk.
A törvényhozás üteme eléggé változó a korszakban, ugyanúgy, ahogy bármely más parlamentnél, itt sem a
megalkotott törvények száma alapján ítélhetjük meg a képviselőház munkateljesítményét, elvégre ugyanúgy egy
törvénynek számít egy ilyen primitív statisztikában a már említett büntető törvénykönyv és például az
1913:LVII. törvénycikk „Szolnok-Doboka vármegyének 5%-ot meghaladó vármegyei pótadó kivetésére adandó
felhatalmazásról”. Ennek ellenére valamennyire mutatja mind a politikai helyzetet, mind a törvényhozás
munkáját egy ilyen rövid adatsor.
1867 és 1874 között három és fél száz törvény született Magyarországon tehát évente több, mint negyven. Az
1867-es év 18 törvénye adja a legalacsonyabb számot, s 1871 68 törvénye a legmagasabbat, mégis a korszakban
legtöbbet idézett jogszabály 1867-ben született.
1903 és 1906 között közel száz törvény született, éves átlagban nem egészen húsz, ha az 1905-ös évet is
bevonjuk a vizsgálatba, amelyben nem fogadott el jogszabályt a képviselőház. Az obstrukciós időszak
egyértelműen tükröződik az 1903-as 9 törvényen, s annak időleges felfüggesztése az 1904-es 39-en.
A világháború előestéjén részben a háborúra való felkészülés újfent nagyszámú törvényhez vezetett 1911-ben
ugyan csak negyedszázat, de a következő évben, beleértve a háború esetére szóló úgynevezett kivételes
törvényeket, amelyek a kormányzatnak a képviselőház felett is komoly új jogköröket biztosított már 70-et, s az
utolsó békeévben is 60-at.
72
5. fejezet - V. A választások
1. 1. A választójog és eljárás
A dualizmuskori választójogot és a választások lefolytatását az 1848-as magyarországi, illetve erdélyi
szabályozás, illetve az ezeket egységesítő 1874-es törvény határozta meg. 1899-ben az alapelveken nem, csak
néhány eljárási szabályon, s mindenekelőtt a választási bíráskodás módján változtattak.
Az első kérdés, ami a korszak választásaival kapcsolatosan mindenkiben felmerülhet az, hogy kik választottak.
A választójogosultak társadalmi összetételére két típusú országos adatsorral rendelkezünk. Az egyik a
jogosultsági típusok alapján adja meg választókerületenként számukat, ez tulajdonképpen a választások
lebonyolításához elengedetlenül szükséges összeírások választókerületi szintű aggregációja. Adatai
természetesen csak elég homályos képet adnak a „politikai társadalom” összetételéről, mert egyrészt az esetben,
ha valakit több indok alapján is választójogosulttá lehetett minősíteni, akkor magának a személynek vagy az
összeíró bizottságnak döntésétől függött, hogy melyik kategóriába került. Másrészt az anyagi cenzusos
választójogosultsági típusoknál csak azt tudhatjuk meg, hogy hányan lépték át a szükséges minimális
követelményt, de azt nem, hogy mennyivel. Ennek ellenére érdemes ezen adatsor végpontjait kissé
megvizsgálni, az országos változásokat és a területi megoszlást feltérképezni.
A másik adatsortípus általában csak törvényhatósági szinten jelenik meg, s már foglalkozási és gazdagsági
adatokat is tartalmaz. Ezek a különböző választójogi reformokhoz készített statisztikai háttéranyagokban
őrződtek meg.
A korszak választójogosultsági típusai a következők voltak:
1. A klasszikus rendszerből kilógó szavazójogosultsági típus az ún. régi jog. Azon, már említett liberális
alapelvnek megfelelően, hogy senki sem veszíthet el egy már megszerzett jogot, az 1848-as magyarországi
törvény így fogalmaz: „Politikai jogélvezetet azoktól, kik annak eddig gyakorlatában voltak, elvenni, a jelen
országgyűlés hivatásának nem érezhetvén, mindazok, kik a megyékben és szabad kerületekben az országgyűlési
követek választásában eddig szavazattal bírtak, e jog gyakorlatában ezennel meghagyatnak”, illetve
választójogosultságot kapnak „Kik eddig városi polgárok voltak, ha a fentebbi pontokban leírt képességgel [azaz
megfelelő vagyonnal vagy iskolázottsággal – Sz. D.] nem bírnak is.”
Ugyanezt a megfelelő erdélyi törvénycikk így fogalmazza: „Vármegyékben, Fogarasvidéken és

Székelyszékekben választói joggal fognak bírni:
„…mind azok, kik az 1791-beli 12-ik törvényczikkely szerint közgyűléseken szavazattal bírván, az
országgyűlési követek választásába is befolyni eddig is jogosítva voltak: ha szinte ezen jog gyakorlatában
ezelőtt korlátozva is lettek volna”, illetve a külön képviseleti joggal felruházott városokban választójoguk lesz,
azoknak „Kik eddig városi polgárok voltak...”.
Mindkét törvény ideiglenes rendelkezésnek tekinti magát, de ténylegesen ennek alapján írták össze a választókat
egészen az 1874-es törvénymódosításig. Az ugyanezt a következő módon fogalmazza meg: „Választói jog az
1848 előtt fennállott kiváltságokra jövőben nem alapítható, azok azonban, kik az 1848:V. és az erdélyi 1848:II.
törvényczikkek értelmében a régi jogosultság alapján 1848. évtől 1872. évig bezárólag készített országgyűlési
választói névjegyzékek valamelyikében bennfoglaltatnak, a választói jog gyakorlatában saját személyökre nézve
meghagyatnak.” Ennek alapján hangsúlyozni kell, hogy a rendi korszakból átöröklötten nem pusztán a nemesek,
hanem a városi polgárjoggal rendelkezők is megtarthatták szavazati jogukat.
A kiegyezés utáni első választáshoz való összeírásnál a régi jog alapján a választók 18,65%-át írták össze,
arányuk mindenekelőtt a kihalás következtében a dualizmuskor utolsó általános választására 1,97%-ra csökkent:
számszerűen egy közel százhetvenezres csoportból lett egy a húszezret alig meghaladó csoport.
A történeti irodalomban vita van arról, hogy az 1848 előtt választójogosult nemesek és városi polgárok közül
milyen arányt tettek ki azok, akiknek az új választójogi törvény csak a régi jogi kategóriával tette lehetővé a
szavazást. Nyilvánvaló, hogy itt országosan eltérő adatokról lehet szó, s a becslés, amely szerint az 1848-as
választójogosultként összeírtak 10%-a tartozott ebbe a kategóriába, megfelelő becslésnek tűnik. Ugyanakkor
még a magyarországi területen is igen nagy a szóródás, az eddig feldolgozott 1848-as választójogosult-listák
alapján. Például Vas megye kilenc választókerületében (a tizedikből nem maradt fenn a lista) a
73
V. A választások
választójogosultak 19,31%-a tartozott a régi jogi kategóriába, volt körülbelül 500 fő, aki bár használhatta volna
régi jogosultságát, nem ennek alapján íratta össze magát, akadt körülbelül 650 fő, aki más alapon is
összeírathatta volna magát, de régi jogosultságát használta, s több mint 3800-an (95%-ban nemesek) csak a régi
jogon tarthatták meg a politikai társadalomhoz való tartozásukat, ők tették ki a megyei választójogosultak
16,5%-át.
Hangsúlyozni kell, hogy a régi jogúak viszonylag alacsony aránya nem okvetlenül jelenti a korábbi
privilegizáltak politikai vezető szerepének csökkenését, ugyanúgy, ahogy az idővel számarányuk szinte
elhanyagolhatóvá csökkenése nem akadályozta meg, hogy az ország nagy részén a régi elit és leszármazottaik a
korszak egészében kezükben tartsák a helyi politikát, s ebből következően a választási döntéseket is. Mindezek
ellenére nem érdektelen megnézni, hogy 1869-ben milyen geográfiai megoszlásban jelentkeztek a régi jogúak.
A választókerületek 45%-ában már ekkor sem tették ki a választójogosultak 5%-át, egyes területeken,
mindenekelőtt az erdélyi szász székek nagy részén egyetlen személyt sem írtak össze korábbi joga alapján.
Ugyanakkor 37 választókerületben, a kerületek 9%-ában az összeírtak több mint 50%-a régi jogon szavazott. 16
választókerületben arányuk a 75%-ot is meghaladta. E két csoport nagy része is erdélyi választókerület, részben
a székely vidékek, részben a román privilegizáltak területei. Érdekes módon két dunántúli választókerület a
győrszigeti és a Komárom megyei nemesócsai is ebbe a csoportba került.
1910-ben sem arányos a jelzett 1,97% megoszlása. Ekkor már 147 (36%)választókerületben nem írtak össze régi
jogon választót, s további 157 kerületben (38%) arányuk 1% alatt marad. Ugyanakkor még ekkor is találunk 15
olyan választókerületet, valamennyit Erdélyben, többségüket a Székelyföldön, amelyekben a régi jogon
összeírtak aránya meghaladta az 50%-ot. Ebben a hosszabb életkor és a hagyományokhoz, a tradíciókhoz való
ragaszkodás mellett nyilvánvalóan az adott terület szegénysége játszotta a meghatározó szerepet. A régi jog
alapján választók magas aránya már 1900-ban feltűnt a belügyminisztériumnak is, s rendeletben szólították fel a
törvényhatóságokat, hogy ellenőrizzék, valóban a jogszabályoknak megfelelően folyik-e az összeírás. Mivel
nem találkozunk a régi jogúak arányának jelentős visszaesésével a rendelet után, feltételezhetjük, hogy nem
történt csalás.
2. Mind a két vizsgált időpontban a birtokhoz kapcsolódóan szerzett szavazati jog volt a meghatározó az
országban. 1869-ben a választók 61, 1910-ben pedig 67%-át írták össze ingatlanvagyonuk alapján.
1848-ban, tehát az 1874-ig érvényes jogszabályban a következőképpen fogalmazták meg, hogy minimálisan
milyen birtokkal kell rendelkeznie egy teljes jogú állampolgárnak:
A városi lakosoknak tulajdonul 300 ezüst forint értékű házzal vagy földdel kellett rendelkezniük, tehát az ország
bármely részén laktak, ugyanolyan „gazdagnak” kellett lenniük. A nem városiaknak „eddigi úrbéri értelemben
vett 1/4 telket, vagy ezzel hasonló kiterjedésű birtokot” kellett ugyanúgy, mint a városiaknak „kizáró tulajdonul,
vagy hitveseikkel, s illetőleg kiskorú gyermekeikkel közösen” bírniuk. Az adott úrbéri értelemben vett negyed
telek, azonban nem volt azonos sem méretében, sem jövedelmében az ország különböző pontjain.
Az 1874-es törvény a vagyoni követelményeket alapvetően adófizetési követelményekkel váltotta fel. A

minimálisan megkövetelt városi házat, már úgy határozták meg, hogy házadó alá eső legalább három lakrészt
kell magában foglalnia, a városiak minimális földtulajdonának pedig 16 forint tiszta jövedelem után kellett
földadót fizetniük a választójogosultsághoz.
A negyed telek mint követelmény megmaradt, de kimondatott, hogy az tekintik a negyed úrbéri telekhez
hasonló kiterjedésű birtoknak, „melynek adója legalább annyi, a mennyi ugyanazon községben a legkevésbé
megrótt eddigi úrbéri értelemben vett 1/4 telek után fizettetik”. Így míg a városokban azonos gazdagságú „elit”
– fogalmazhatnák úgy, hogy „országos” elit – jutott a választójog birtokába, addig a falvakban mindenütt a
községi szintű elit. Csak a különbségek méreteinek szemléltetésére néhány adat a választójoghoz szükséges
földadóminimum 1904-ben a negyed telekkel számoló közel tízezer község 15%-ában volt négy koronán alul és
13%-ában 20 koronán felül. Országos szinten a legmagasabb a negyed telek után fizetendő földadó a Temes
megyei újarad választókerület Zádorlak nevű községében volt: 87 korona 17 fillér, míg a legalacsonyabb
Zemlén megye homonnai választókerületének Pusztaháza nevű községében 68 fillér. Ugyanezen mutató alapján
a legtöbb adót Bács, Torontál, Békés, Tolna, Esztergom, Csanád, Jász, Fejér, Moson, Krassó, Veszprém és
Sopron megyékben, a legkevesebbet pedig Máramaros, Szilágy, Árva, Liptó, Sáros, Zemplén, Bereg és Ung
megyékben kellett fizetni a választójogosulttá váláshoz. Néhány példával szeretném megvilágítani, hogy milyen
anyagi helyzetben volt a korszakban egy olyan személy, aki éppen csak bejutott a politikai társadalomba. A
Csongrád megyei Szentesen egy negyed telek 10,5 katasztrális hold volt, ennek évi adó kötelezettsége 73,34
74
V. A választások
forint, amiből a választójogosultsághoz juttató földadó 30%-ot tett ki, s kataszteri tiszta jövedelme 84,39 forint.
A Bereg megyei Malmos községben egy negyed telek (5 katasztrális hold 162 négyszögöl) évi tiszta jövedelme
2,74 forint adóterhe 14,23 forint, amiből 5%, azaz 70 fillér a földadó.
Egészen más volt a helyzet az ingatlantulajdonnal kapcsolatosan Erdélyben, azaz a Királyhágón túli területeken.
Ott a magyarországi nem városi földbirtokra épülő választójogi szabályozást az úrbéri rendelkezések hiánya
miatt már technikai értelemben sem lehetett bevezetni. Nem feledhetjük, hogy Mária Terézia úrbéri pátense
idején, 1767-ben, mikor a teleknagyságot stb. meghatározták, Erdély nem volt Magyarország része. Ezenkívül
az erdélyi rendeknek kevesebb idejük volt a választójog szabályozására, s félelmeik is erősebbek voltak a
választójognak a románokra való kiterjesztése miatt. Így az ottani törvény a városokra, ugyanazt a 300 ezüst
forint értékű házat vagy földbirtokot szabta meg minimálfeltételül, a nem városi lakosságnál pedig azt, hogy „f.
1848-ik évre az adólajstrom szerint fejpénzen kívül legalább 8 pengő frt” legyen rájuk kivetve. Hangsúlyozni
kell, hogy ez a legtöbb magyarországi községnél magasabb vagyoni követelményt jelentett. 1874-ben ezt úgy
alakították át, hogy 84 forint kataszteri tiszta jövedelem után kellett földadót fizetni a választójogosultság
megszerzéséhez.
3. Ha a földbirtok alapján szavazójogosultakat az ország agrárlakosságának reprezentánsaiként vehetjük

számításba, nem feledkezve el arról, hogy az adott „tömegben” a negyedtelkesek kétségtelen agrárnépességén
kívül a herceg Esterházy család agrárlakosságnak egyáltalán nem tekinthető tagjai is bennefoglaltatnak, akkor
szintén szektoriálisan az iparosodó társadalom reprezentánsaiként foghatjuk fel a gyárral, kereskedelmi teleppel,
illetve műhellyel rendelkezőket, akik ennek alapján váltak 1848-ban választójogosultakká, szintén a viszonylag
szegényebb és gazdagabb kereskedőket, kézműveseket egy kategóriába sorolva, elvégre az 1848-as törvény csak
a kézműveseknél követeli meg az állandóan alkalmazott segédet.
Az erdélyi törvény ezt a kategóriát ugyanígy határozta meg, csak leszűkítette ezt a városi lakosságra, a „vidéki”
kézművesekre, kereskedőkre, gyárosokra itt a már említett nyolc pengő forint adóminimum érvényesült.
Az 1874-es törvény egységesíti a szabályozást, s kimondja, hogy gyárosok, kereskedők akkor

választójogosultak, ha legalább 105 forint évi jövedelem után adóznak. Ugyanez vonatkozik a városi
kézművesekre is; míg a községekben dolgozó kézműveseknél az egy segéd után fizetett jövedelemadó a
minimálkövetelmény.
4. A különböző ingatlantípusok és a taxatíve felsorolt foglalkozási ágak természetesen nem ölelhetik fel a
korszak politikusai által önállónak, önálló politikai véleményalkotásra képesnek tekintett nagykorú férfiak teljes
körét, ezért a magyarországi törvény kimondja, hogy választójogosultakká válnak mindazok is, akik
földbirtokukból vagy tőkéjükből évi 100 ezüst forint állandó és biztos jövedelmet kimutatni képesek. Erdélyben
az adott követelmény csak a városokban érvényesíthető.
Az 1874-es jogszabály ezt a generálösszeget 105 forint adóztatott jövedelemben határozza meg – mint már
említettem – meghatározott foglalkozásoknál, háztulajdonosoknál, földbirtoknál és tőkejövedelemnél, és az első
osztályú jövedelemadó alá esőknél. A másodosztályú jövedelemadó alá esőknél az évi 700 forintos jövedelem,
ha azonban állami vagy törvényhatósági tisztviselők, akkor csak évi 500 forint jövedelem követeltetik meg a
választójogosultsághoz.
5. Amint említettem a liberális önállóság-felfogásnak nem kizárólag az anyagi függetlenség volt az összetevője,
az adott sok szempontból elitista felfogás úgy vélte, hogy a tudás egy bizonyos szintje is képessé tesz az önálló
politikai véleményalkotásra. Ennek megfelelően bekerült az 1848-as választójogi törvénybe és benne maradt az
1874-es módosítás után is, hogy választójogosultak lehetnek „jövedelmükre való tekintet nélkül a tudorok,
sebészek, ügyvédek, mérnökök academiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek,
lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítók...” Az 1848-as erdélyi törvénycikk az adott
kategóriába nem foglalta bele az ügyvédeket és csak a városokra értelmezte a választójogosultaknak ezt a körét,
minden valószínűség szerint kihagyni akarván az esetleg kisebb jövedelmű vidéki román lelkészeket és
tanítókat.
Az 1874-es módosítás természetesen megszüntette ezt a különbséget és általánossá tette az ún. értelmiségi
választójogot. Kiterjesztette ezt az ügyvédekre, közjegyzőkre, okleveles gazdákra, erdészekre, bányászokra és
kisdedóvókra, azaz taxatíve az értelmiségnek szélesebb körét sorolta fel. Ugyanakkor az ún. helyi értelmiségtől
– lelkész, segédlelkész, tanár, iskolatanító, kisdedóvó, községi jegyző – megkívánta az alkalmazást.
Mindezek alapján 1848 és 1872 között a következő kategóriákban írták össze a választójogosultakat, az egyes
kategóriák 1869-es arányával:
75
V. A választások
Birtokosok (ház és föld együtt) 61%, kézművesek 6%, kereskedők 2%, értelmiségiek 5%, régi jog alapján
választójoghoz jutók 19%, adójuk alapján (Erdélyben) szavazójogosultságot szerzők 1%, jövedelmük alapján
pedig 7%. Ebben az évben összesen 666 főt írtak össze gyártulajdonuk alapján, s a kilencszázezer fölötti
választó közül háromezren az ún. füstök alapján szavaztak. Ez a rendszer tulajdonképpen egy közvetett
képviselet volt, amit Erdélyben alkalmaztak az egész korszakban. A cél az volt, hogy minden községből
szavazhasson valaki, ezért minden olyan község, amely a privilegizáltakon kívül legalább „száz füstöt számlál”
két, a kisebbek pedig egy képviselő-választó képviselőt küldenek az országgyűlési választások kerületi
székhelyeire szavazni.
Az 1874-es törvény csak minimálisan módosította a kategóriákat, ettől kezdve egészen az 1913-as törvényig a
következő választójogosultsági csoportokkal találkozunk (az 1910-es arányokkal): 2%-os aránnyal fennmaradt a
régi jog, ingatlanuk, azaz az utána fizetett adó alapján a választójogosultak 67%-a szerezte meg e jogot,
jövedelmük alapján, mely kategóriába tartoztak az 1848-as törvényben még külön kezelt kézművesek, gyárosok
és kereskedők is a választók 23% -a került összeírásra, 7%-uk pedig értelmiségi létéből következően. A füstök
alapján még mindig több mint négyezren szavaztak.
Ha azt vizsgáljuk, hogy a különböző foglalkozási csoportok tagjai milyen eséllyel rendelkeztek a
választójogosultak közé való bekerülésre, akkor egy 1893-as statisztikai kimutatás alapján azt látjuk, hogy az
önálló keresők közül az értelmiségi foglalkozásúak 64%-a választhatott (nem valamennyi, mert sokan egyetemi
diploma nélkül kerültek ilyen foglalkozásba, másoknak pedig nem volt meg a szükséges alkalmazási feltételük).
A házbirtokosoknak 59%-a tartozott a választójogosult kategóriába, a kereskedőknek 49, a földművesek közül
44, s meglepő módon az iparosok közül csak 21% rendelkezett ezzel az alapvető politikai joggal.
Az 1910-es választójogi statisztika (a 20–24 éveseket nem tartalmazó, ezért enyhén torzító) adatai szerint a
legnagyobb választói csoportot 58%-os arányával a birtokos, kisbirtokos, kisbirtokos-napszámos kategóriája
alkotta, az utána következő legnagyobb csoportot a bányászat, ipar, kereskedelem, hitel és közlekedés területén
dolgozó önállóak képezték. Igen jelentős volt még a különböző tisztviselők, (állami és magán) 12,9%-os aránya.
Ha a korszakban a választók összetételének átalakulását próbáljuk meg felvázolni, azt látjuk, hogy bár a birtok
alapján választójogosultak aránya alig csökken, jelentősen növekszik (1879 és 1910 között több mint 11%-kal) a
jövedelem alapján a politikai társadalomba kerülők aránya, ami egyértelműen mutatja, hogy bár a választójog
intézményrendszere nem, a választók társadalmi összetétele megindult egy modernizációs úton.
A választójogosultak az összlakosságnak 5,5–7,5%-át, a 20 éven felüli férfiaknak 20–27%-át tették ki, de

természetesen nem egyenlő eloszlásban.
1880-ban például átlagosan a lakosság 5,82%-a volt választójogosult, akadt ugyanakkor három megye: Árva,
Csík és Udvarhely, ahol a választójogosultak aránya meghaladta a tizet, s hét olyan megye, valamennyi
Erdélyből, ahol a lakosságnak kevesebb, mint 3%-a került ebbe a kategóriába.
A választások kapcsán mindig felmerül a magyar és a nem magyar anyanyelvűek aránya a választójogosultak
körében. Az 1904-es statisztika szerint a választójogosultak 57%-a volt magyar, tehát a magyarok magasabb
arányban szerepeltek a választójogosultak között, mint az összlakosságban, de még mindig akadt 20 olyan
önkormányzat, ahol a nemzetiségi szavazók aránya meghaladta a 75%-ot.
A dualizmus korszakának Magyarországán egy kerület – egy mandátumos, abszolút többségi nyílt választási
rendszer működött. Részvételi számhoz, avagy arányhoz nem kötötték a választás érvényességét. Ha az első
fordulóban senki nem szerezte meg a leadott érvényes szavazatok több mint 50%-át, akkor a második
fordulóban a legtöbb szavazatot nyert két jelölt csapott össze újból.
A fenn leírt általános szabályt tulajdonképpen csak az 1848-as választási törvények 1874-es korrigálása,
átalakítása után tartották be, érvényesítették következetesen. Addig bizonyos eltérésekkel találkozunk. Ezek
egyik oka az 1848-as törvényhozás sietsége és a választásokra vonatkozóan kimondottan ideiglenes jellege volt.
Míg a magyarországi törvény pusztán az ideiglenes kifejezést használja, addig erdélyi megfelelője kimondja,
hogy az adott jogszabály „csupán ez egy esetre” vonatkozik. Az 1848 előtti hagyományok, amelyek szerint egy-
egy törvényhatóság küldött követeket, az 1848-as törvények szövegezésében annyiban maradtak meg, hogy nem
az egyes törvényhatóságokban található választókerületek számát, hanem az egyes törvényhatóságok által
küldhető követek számát határozták meg.
Erdélyben az 1848-as választások megtartásának sürgőssége következtében nem került be a jogszabályba, hogy
„Minden követ választása végett egy külön választókerületnek kell alakíttatni”, pusztán azzal a
76
V. A választások
megfogalmazással találkozunk, hogy: „A hol a törvényhatóság a szózatlás közbeni rend fenntartása érdekében
szükségesnek találja, minden egyes követ választására külön választókerület alakíthatik, tekintettel a területi és
népességi arányra”. Ez sok helyen nem történt meg, s még a kiegyezés megkötése után is előfordult például
Aranyosszéken, Udvarhelyszéken, Medgyesszéken, Kolozsvárott, Gyulafehérvárott stb., hogy minden szavazó
két szavazatot adott le, s a legtöbb szavazatot szerzett jelöltek kapták meg a mandátumokat, természetesen csak
akkor, ha ez meghaladta az érvényes szavazatok 50%-át.
A nyílt vagy titkos szavazásról az 1848-as magyarországi választási törvény megalkotásakor vita folyt. A végső
megfogalmazás tulajdonképpen félreérthető avagy félremagyarázható volt: „A szavazás a szavazó nevének a
küldöttség általi feljegyzésével, – s, valamint a szavazatok összeszámítása is nyilván történik.”, s ennek alapján
1874-ig több helyen titkos választásokat tartottak.
Hangsúlyozni kell, hogy a titkos választások technikai lebonyolítása sem követelte meg az írni-olvasni tudást.
Az esetek többségében ugyanis választóbotokkal hajtották végre ezeket. A szavazó helyiségben két vagy több
ládát (a jelöltek számának megfelelően) helyeztek el, rajtuk a jelöltek színeivel. A helyiségbe való belépés előtt
a szavazatszedő bizottságtól a szavazópolgár kapott egy általában legalább másfél méter hosszú, speciális
faragással vagy más jellel ellátott botot (azért ilyen hosszút, hogy a kabát alatt ne lehessen hamis szavazóbotokat
a szavazóhelyiségbe becsempészni) s azt elhelyezte a pártolt jelölt színeivel ellátott ládában. Azt, hogy a
közfelfogásban nem volt még teljesen egyértelmű a szavazás nyílt lebonyolításának módja, abból is látjuk, hogy
találkozunk olyan választás elleni beadvánnyal is, amely azon indokkal kéri a választás megsemmisítését, hogy
az nem volt igazán titkos; a választóhelyiség ugyanis egy lábakon álló faépület volt, amelyből a kívülállók
hallhatták, hogy a szavazó melyik sarokba, azaz melyik ládához megy. A kifogás természetesen nem nyert
elfogadást, mint azon kifogások sem, amelyeket a titkos szavazással szemben emeltek, bár ez utóbbi esetben a
többség mindig hangsúlyozta, hogy álláspontjuk szerint a titkos szavazás ellentmond a törvényes
szabályozásnak.
Főszabályként, s 1874-től folyamatosan tehát egymandátumos választókerületekben zajlottak a választások. Azt,

hogy az egyes törvényhatóságokban hány választókerület van, törvény szabályozta. A polgári választási
rendszer létrehozói számára a rendszer akkor tűnt igazságosnak, ha a lakosság minden tagja ugyanolyan módon
nyer képviselőt, ennek megfelelően, s természetesen korabeli statisztikai ismereteik által korlátozva (a lakosság
számáról volt, a választójogosultakká válókról nem volt statisztikai adat) úgy határozták meg a
választókerületek számát, hogy minden 30 000 lakosra jusson egy képviselő. Az adott
elképzelésben valamilyen módon bennefoglaltatott az az elv, hogy minden, még politikai jogokkal nem
rendelkező állampolgár is azonos módon, arányban képviseltessék. Az abszolút lakosságarányos képviselet
azonban nyilvánvalóan torzult, illetve nem valósulhatott meg a létrehozott választási rendszer egyéb alapelvei
miatt. Ezek közül az első az volt, hogy minden törvényhatóságnak (megyének, kerületnek, széknek) a korábbi
gyakorlatnak megfelelően legalább két képviselőt kellett választania azon liberális alapelvnek megfelelően,
hogy senki sem veszíthet el olyan jogot, amivel már rendelkezett, s ebből a szempontból a megyéket is
jogalanyoknak tekintették. Így azon megyék is küldtek két képviselőt, amelyeknek lakosságszáma nem tette ki a
60 000 főt. Ugyanilyen alapelvre építve a szabad királyi városok többsége is
megtartotta követküldési jogát (az adott gondolati rendszerben a követküldés és nem a diétán való szavazati jog
számított), amiből következően újfent torzult a 30 000-es alapelv.
Hangsúlyozni kell, hogy az így keletkezett aránytalanságok általában csak növekedtek az idő előrehaladtával a
különböző területek eltérő lakosságszám-fejlődése következtében. 1869 és 1910 között Berecken például 480-
ról 113-ra, Széken 723-ról 137-re esett vissza a választójogosultak száma, míg Gödöllőn 3651-ről 9559-re, a
Terézvárosban pedig 3227-ről 17 142-re nőtt. Az egyes kerületek eltérő számú
választószáma, nem pusztán az eltérő lakosságszámból, hanem a különböző társadalmi összetételű, különböző
gazdagságú területek létéből is következett.
A választókerületek tényleges határait, azaz azt, hogy egy-egy törvényhatóságon belül mely községek alkotnak
egy-egy választókerületet, a megyei közgyűlések határozták meg. Alapvetően az 1848-ban létrehozott struktúra
működött egészen 1914-ig, lényeges változást csak a határőrvidék 1870-es évek eleji polgárosítása, illetve az
1870-es évek közepének megyerendezése hozott, amely azonban a törvényhatóságok többségének határait
változatlanul hagyta. Ennek alapján a megyék 1848-as joga a választókerületek határainak megváltoztatására
nem pusztán az 1848-as idő és információhiány szülte szituációban állt fenn, hanem megmaradt végig a
korszakban.
A választások egész lebonyolítása a törvényhatóságokra tartozott, a központi végrehajtó hatalomnak, a

kormánynak, konkrétan a belügyminisztériumnak csak közvetett befolyása volt minderre. Egyrészt a megyei
határozatok törvényességének felülvizsgálata által, másrészt a megyei „kormánymegbízotton”, a főispánon
77
V. A választások
keresztül. A közvetlen végrehajtás és befolyásolás a közgyűlésre, a közgyűlés által választott tisztviselőkre és a

képviselő-választások lebonyolításáért felelős ún. központi választmányra maradt. Ennek hangsúlyozása azért
lényeges, mert a dualizmuskori választásokról a korszakban kialakult és a történeti irodalomban azóta is
fennmaradt kép a közvetlen kormánybefolyásolás egyre növekvő szerepét húzza alá, a választási visszaélések,
mindenekelőtt a hatalommal való visszaélések kapcsán a belügyminisztérium (illetve a miniszterelnökség)
szerepéről beszél, s figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az ellenzéki többségű törvényhatóságokban a
kormánybefolyásolásnak csak igen korlátozott lehetősége volt. Így a választókerületek határainak politikai
indokú átalakítását a kormány is csak ott tudta megkísérelni, ahol maga mögött tudhatta a megyei közgyűlés
többségét. Ilyen átalakításokra igen ritkán került sor, s a gyakorlat azt mutatja, hogy ugyanúgy kísérleteztek vele
a nem kormánypárti erők is. Az átalakítások inkább a szavazás székhelyének politikai célú áthelyezésében
jelentkeztek az 1860-as években. Elsősorban ez az az időszak, amikor a választási székhely politikai
állásfoglalása befolyásolhatta egy-egy választókerület döntésének egészét.
A megyék meghatározó szerepét a választásoknál alapvetően megerősítette azon joguk, hogy szerveik hajtották
végre a választójogosultak összeírását. Erre 1874-ig minden választás előtt sor került, 1874 után pedig minden
évben készen kellett állnia az összeírásnak egy esetleges országgyűlési választás esetére. A törvényhatóságok
választási eredményt befolyásoló lehetőségeit növelte, hogy 1899-ig évente felülvizsgálták azon
földbirtokminimumot, amelynek tulajdonlása a magyarországi lakosok többsége számára a választójog alapja
volt.
A választójogosultak összeírása mindenképpen magának a választásnak, azaz a politikai döntéshozatalnak az

első lépcsője volt, még 1874 után is, tehát akkor is, amikor minderre már nem a kampány részeként, hanem
rendszeres közigazgatási feladatként került sor. Ezt annál is inkább politikai cselekvésnek tekinthetjük, mivel
egy nyílt választásos rendszerben minden választópolgárról tudni lehetett politikai szimpátiáját. A választási
jegyzőkönyv részét alkotó választási listák mindig a hatóságok és természetesen a jelöltek rendelkezésére álltak,
hogy azokat a választási előkészületek során törvényesen és nem annyira törvényesen felhasználhassák.
Az országgyűlés feloszlatása és a választások kiírása után a választókerületi elit különböző álláspontú,

elkötelezettségű csoportjai kiválasztották képviselőjelöltjeiket. Ez a választások növekvő mértékű
pártszempontúvá válása során egyre gyakrabban a meglévő pártok „központjaival” való konzultáció alapján
történt. Ezek után kezdődött meg a jelölt és/vagy támogatóinak kampánytevékenysége. Ez az esetek
többségében a választókerület községeiben tartott nagygyűlésekből, a kerületnek röpiratokkal, plakátokkal, s
ami talán még ennél is fontosabb volt az egyes választók elkötelezettségét mutató választási zászlókkal való
ellátásából állt. A választók jelöltjük személyéről a helyi „megbízottak” a kortesek segítségével tájékozódhattak.
Politikai álláspontját, nagygyűlési beszédén és esetleg kinyomtatott programnyilatkozatán felül mindenekelőtt a
helyi sajtóból ismerhették meg. A pártelvűség már említett növekedése egyre fontosabbá tette a központi lapok
információit, amelyek az egyes pártok nevesebb, vezető személyiségeinek beszédeit közölték.
A választás napja, sőt 1874-ig esetleg napjai a következőképpen zajlottak: a kortesek a választókat csoportosan
a választás színhelyére vezették, ahol a különböző pártok összeverekedésének megakadályozására külön-külön
helyen táboroztak. A választás kezdetekor az elnök felszólította a megjelent választókat, hogy jelöljenek valakit
képviselőnek. 1899-ig egy választópolgár szóbeli jelölése elég volt, ezután már tíz főnek kellett aláírnia a
jelölőlistát. Egy jelölt esetén azt kikiáltották képviselőnek, többes jelöléskor, ha a választók közül tízen szavazni
kívántak megkezdték a szavazást. A szavazás a központi választmány által megválasztott szavazatszedő
bizottság előtt zajlott, amely kiegészült a jelöltek „bizalmi embereivel”. A választás mindig egy helyen, a
választókerület székhelyén zajlott, 1874-ig egy szavazatszedő bizottság előtt. Így előfordult többnapos szavazás
is, sőt olyanra is volt példa, hogy a választás lebonyolítói a különböző községek választóit egymást követő
napokra hívták be. 1874 után 1500 választójogosultanként egy szavazatszedő bizottságnak kellett működnie. Ha
egyik jelölt sem szerezte meg a szavazatok többségét, 1874-ig azonnal, 1874 után pár héttel később
pótválasztásokat kellett tartani. Ebből következően kettőnél több jelölt esetében a dualizmus első éveiben
ajánlatos volt a szavazótábort az esetleges választások miatt helybentartani.
A korszakban egyébként nem voltak gyakoriak a pótválasztások, 1901-ben például 23, s az igen magas
jelöltszámú 1910-es választáson 21 kerületben került ilyenre sor. Néha abszolút esélytelen jelöltek
kényszerítették „komolyabb” társaikat ilyenre: 1906-ban például Szekszárdon egy szocialista jelölt által kapott 3
szavazat miatt kellett az egyenként ezernél több szavazatot kapott két függetlenségi jelöltnek újból összecsapnia.
Olyan furcsa helyzetet is létrehozhatott a nyílt választás, ahol minden pillanatban tudni lehetett, hogy melyik
jelöltnek mennyi előnye van, hogy két politikus azonos számú szavazatot kapott az első fordulóban. Így 1905-
ben Budapest kilencedik, ferencvárosi választókerületében a kormánypárti Plósz Sándor és a függetlenségi
Ballagi Aladár egyaránt 1992 szavazatot kapott, s Plósz csak a második fordulóban, Ballagi visszalépése után
nyerte el a mandátumot.
78
V. A választások
A választás addig tartott, míg akadt választó, aki szavazásra jelentkezett.
A szavazás a nyílt rendszerből következően megkövetelte a választóktól a jelölt nevének pontos ismeretét, a
szavazatszedő bizottság ugyanis – néha egyszerűen az adott jelölt szavazatainak csökkentése érdekében – nem
fogadta el a hiányos avagy hibás névbemondást.
A szavazás lezárulta után ünnepélyesen bejelentették a győztest és átadták neki a jegyzőkönyvet.
Az általános választásokat nem ugyanazon a napon tartották az egész országban, a kiírás által meghatározott pár
napon belül a törvényhatóságok joga volt a szavazás napjának meghatározása, így előfordulhatott, hogy egy
politikus hétfőn vereséget szenvedett egy dunántúli választókerületben, de szerdán győztes lett Erdélyben.
Különben is gyakorlat volt nevesebb politikusoknak több választókerületben indítása, részben a mandátum,
részben a kerület biztosítása érdekében. Ugyanis, ha egy politikust több helyen választottak meg, ő döntötte el,
hogy melyik kerületet tartja meg, s az így megürült kerületben tartott „időközi” választásokra már egy-egy párt
jobban fel tudott készülni.
A korszak választásaival foglalkozó korabeli brosúrairodalom és részben történetírásunk is sokat foglalkozik a

választási csalásokkal.
Erre az adott rendszer, mindenekelőtt nyílt szavazásos módszere következtében ténylegesen számtalan
lehetőséget adott: a választóknak már az összeírásoknál való megszűrésével, a hivatali avagy más hatalomnak a
választói magatartásra gyakorolt nyomásával, vagy egyszerűen szavazatvásárlással. A választási eljárás 1899-es
módosítása ugyan kísérletet tett a pénznek a választásokat befolyásoló eszközként való visszaszorítására, a
választók vendéglátásának, azaz etetésének-itatásának a „szokásos” szintre csökkentésével, de nem sok sikerrel
járt. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a választási csalások nem voltak magyarországi specialitások,
valamennyi ország törvényhozásában találkozunk a XIX. század második felében a választási korrupció elleni
törvénnyel. Miközben nem tagadható, hogy esetenként egyes mandátumokat nem tiszta eszközökkel is meg
lehetett szerezni, s az esetek többségében az ilyen választások ellen beadott petíció, melyet 1899-ig a
képviselőház mandátumvizsgáló bizottsága, azután pedig a Curia tárgyalt meg, sikertelen maradt,
meggyőződésem hogy a korszaknak nem volt olyan általános választása, ahol a végső győzelmet a pénz, a
hivatali vagy gazdasági függési rendszer határozta meg.
5. táblázat
A választójogosultak összetétele választási jogcím alapján Az 1874-es szabályozás előtt
É V Át A Régi Birtok Kézmű Gyár Kereskedés Jövedelem Értelmiség Adó Füstök

v ál la választók jog alapján
as go a
zt s népesség
ók vá %-ában
sz la
á sz
m tó
a ke
rü
let
na
gy
sá
g
18 90 22 6,6 168377 547391 49731 666 14443 66313 40976 11684 4063
69 27 02
39
18 89 21 6,5 168921 524157 43773 552 16306 72780 46045 14592 3290
72 00 55
57
79
V. A választások
Az 1874-es szabályozás után
Év Vála Átlag A Régi Földbirtok Házbirtok Föld és Jövedelem Értelmiség Füstök

sztók os választók jog házbirtok alapján
szám válas a
a ztó népesség
kerül %-ában
et-
nagy
ság
1879 8246 1997 6,0 101550 540100 22497 4893 95524 56715 3323
02
1881 8212 1988 6,0 92259 538792 22339 5649 104758 53957 3469
41
1884 8416 2037 5,9 79906 556584 22379 5564 114767 59111 3498
09
1887 8472 2051 5,8 69254 562201 24068 5014 121361 61714 3604
16
1892 8705 2108 5,7 55669 583693 26760 5527 129679 65461 3766
55
1896 8897 2154 5,6 48229 587073 30305 6583 145653 67763 4108
14
1901 1025 2482 6,1 41287 666010 41900 6701 193480 71821 4060
259
1905 1056 2559 6,1 32712 677541 42637 8589 214000 77259 4080
818
1906 1085 2628 6,2 30786 687135 42034 10376 231484 79438 4084
337
1910 1162 2814 6,4 22908 718708 46918 12787 270110 86749 4061
241
2. 2. A választások
A dualizmus korszakának 13 általános országgyűlési választásánál (az 1865-ös választást még nem tekinthetjük
pártok alapján tartott választásnak) többféle megoszlást vizsgálhatunk.
1. Országos szinten elvben a választások határozzák meg, hogy ki győz, azaz ki alakíthat kormányt,
gyakorlatilag ez az esetek többségében pusztán azt a kérdést jelenti, hogy az adott kormánypárt, eleinte a
Deák-párt, később a Szabadelvű Párt megszerzi-e a mandátumok többségét.
2. Ugyancsak országos szinten szinte valamennyi választásnál meghatározható egy vagy több olyan kérdés
(issue), amelyről a választási agitáció szól, amelyet a választáson részt vevő pártok a választások által
eldöntendőként kiáltanak ki, ha nem is teljesen referendumszerűen, de ahhoz hasonló beállításban.
3. Mindez részben tükröződik az egyes választókerületekben. Nem feledkezhetünk meg arról ugyanakkor, hogy
a dualizmuskori magyarországi többpárti parlamentarizmus sok szempontból a regionális pártoknak a
80
V. A választások
képviselőházba bejutásából áll össze, s így az esetek többségében, az issue-k országosan szóródnak, s az
ellenzéki győzelem mint alternatíva mást jelent országos, mint helyi szinten.
4. Mindehhez járul a választási rendszerből következően, hogy helyi szinten sokszor a helyi problémákról
és/vagy a helyi jelöltekről szól a választási kampány.
Jelentős különbség lehet azonban a között, ahogy a kortársak egy választást megítéltek, lényegi momentumait
meghatározták, és ahogy a korszakkal később foglalkozó társadalomtudós megítéli azt. Ugyanakkor a
korszakbeli meghatározó kérdés, a választás issue-ja nem okvetlenül esik egybe a választási kampány
középpontjába állított issue-val, vagy legalábbis a politikai pártok megpróbálják a meghatározó politikai
kérdések közül az adott pillanatban legeladhatóbbat a kampány középpontjába állítani.
Azt is hangsúlyozni kell, hogy a személyek szerepe igen nagy volt az adott korszakban, s nemcsak a jelölteké. A
pártokat nagyon sok esetben csak vezérük által jellemezték, nagyon sokszor csak vezérük neve és tekintélye
alapján tettek különbséget közöttük a választók. A korabeli szóhasználat is erősítette ezt a tendenciát. Nem
pusztán arra gondolok, hogy egyes pártoknak „hivatalos” neve is összekapcsolódott egy-egy személlyel: Deák-
párt, Függetlenségi és 48-as Kossuth-, Justh-, Károlyi-párt stb., de a Sennyey-, Apponyi-, Zichy-, Andrássy-
pártról is legalább annyit cikkeztek, mint a Jobboldali Ellenzékről, a Mérsékelt Ellenzékről, a Néppártról avagy
az Alkotmánypártról.
A dualizmus korszakának a választásokon megjelenő és így a képviselőházban is tükröződő pártstruktúráját

tulajdonképpen több időszakra oszthatjuk.
Az elsőben 1869-ben és 1872-ben tulajdonképpen egy kétpárt- vagy két és fél pártrendszerről van szó,
legalábbis a választásokon két pártnak van elvi lehetősége a mandátumok többségének megszerzésére. 1875-el
kezdődik az az időszak, amelyet egy hegemón többpártrendszernek nevezhetünk: több, néha változó párt indul a
választásokon, de még elvi győzelmi esélye is csak a kormánypártnak, a Szabadelvű Pártnak van.
Ez a rendszer kezd el bomladozni a századforduló környékén, de igazi felbomlására csak 1905-ben kerül sor,
amikor választástechnikailag egy pszeudó kétpártrendszerről beszélhetünk a koalíció és a Szabadelvű Párt
szembenállásakor. Egy évvel később gyakorlatilag egypártrendszerrel találkozunk, a kormányzó koalíción kívül
nincs olyan csoport, amely akár csak a kerületek 5%-ában állítana tényleges (a mandátum megszerzésére törő)
jelöltet. 1910-ben visszaáll a hegemón többpártrendszer, amelynek tartósságáról avagy ideiglenes voltáról a
világháború kitörése miatt nem győződhettünk meg.
Az 1867-es kiegyezés utáni első választáson, 1869-ben a választásnak valamilyen módon legitimálnia kell a két
éve létrejött közjogi struktúrát. A képviselőházi pártok is e kérdéshez való viszonyuk alapján szerveződtek s az
összecsapások jelentős százaléka is e kérdés körül forog. Ugyanakkor nem pusztán a kiegyezés, azaz az
Osztrák–Magyar Monarchia adott formájának elfogadásáról, hanem a kiegyezést elfogadók, a kiegyezést
létrehozók elfogadásáról, a politikai hatalomban való megerősítéséről van szó.
Ez az első olyan választás Magyarországon, amelynél már egyértelműen pártok összecsapásáról beszélhetünk.
Ez az egyes politikusok személyiségének súlyát valamennyire csökkenti, és ugyancsak háttérbe szorítja, de
természetesen nem semmisíti meg a helyi konfliktusok szerepét. Ennek a választásnak kell bizonyítania, hogy a
kiegyezést létrehozó Deák-párt a választók többségének akaratát kifejezve szerveződött meg, avagy jogos az
ellenzék azon állítása, hogy itt a közvélemény álláspontjának félretételéről, s pusztán egy politikai csoport
érdekeinek és álláspontjának az országra és/vagy a nemzetre való ráerőltetéséről van szó. Míg a kormánypárt az
alkotmányhoz való visszatérés egyedüli lehetőségeként tételezi a dualista struktúrát és saját hatalmát, addig
mindkét ellenzéki párt a Balközép és a 48-as párt e kijelentés igazságtartalmát vonja kétségbe. Már ekkor
felmerül, a korszakban végig meg-megjelenő vád a közjogi ellenzékkel szemben, hogy programja nem teszi
kormányképessé, hiszen győzelme esetén nem pusztán tőle függ a program megvalósíthatósága, hanem a
„szerződéses” partnerektől is. E kérdést mindenekelőtt a Balközép igen komolyan veszi, hangsúlyozva
kormányképességét, és azt, hogy program megvalósítására csak alkotmányos – azaz a többi féllel való
megegyezésen keresztüli – módot képzel el. Hangsúlyozni kell, hogy az 1869-es és az 1872-es választásokon
még létezik a kormánypárttal szemben számszerű alternatíva, azaz nem csak egyetlen egy párt állít a többség
megszerzéséhez elégséges jelöltet.
Az adott választásra is jellemző a viszonylag kevés jelölt indulása. Annak ellenére, hogy mint említettem a
jelöltállításhoz egyetlen egy választópolgár ajánlása elégséges, csak kevés helyen indul eleve abszolút esélytelen
jelölt.
81
V. A választások
A választókerületek 84%-ában indult kormánypárti, 53%-ában balközépi és 16%-ában szélbali, azaz 48-as párti
jelölt. Így a választókerületek egyharmadában egyetlenegy jelölt kerül fel a szavazási listákra. Itt az esetek
többségében nem is szavaznak, hanem egyszerűen megállapítják, hogy közfelkiáltással az adott jelölt lett a
képviselő. Bizonyos erdélyi választókerületekben, ahol félreértik a választás lebonyolítására vonatkozó
belügyminiszteri rendeletet, mely a közfelkiáltást, annak hagyományos 1848 előtti értelmében (amikor több
megyében a választók tényleg kiáltották támogatott jelöltjük nevét, s a főispán a hangerő alapján döntötte el,
hogy ki győzött) tiltja, egy jelölt esetén is lebonyolítják a választást. Az egyhangú választások több mint
kétharmadát kormánypártiak nyerik, 20%-ukat balközépiek, a többit szélbaliak.
A választókerületek több, mint 60%-ában két jelölt csap össze, és csak 6%-ukban indul három politikus. Annak
ellenére tehát, hogy legalább három párt létezik képviselőházi szinten az országban, s a nemzetiségi politikusok
szerepéről már volt szó, valójában választókerületi szinten inkább kétpártrendszer működik. A politikai
összecsapások is ezt mutatják, a szavazással eldöntött választások közel háromnegyedében a két közjogi tábor
politikusai állnak egymással szemben.
Tulajdonképpen fegyelmezettnek nevezhetjük mindkét tábort, csak 24 olyan kerület van (6%), ahol több
kiegyezésellenes politikus indul egymás ellen, s csak 21 (5%) olyan, ahol kormánypárti, azaz
kiegyezéstámogató színekben indul több jelölt.
A választás eredményei a Deák-párt győzelmét hozzák, bár a párt veszít súlyából, továbbra is megtartja abszolút
képviselőházi többségét, a mandátumok 59%-át szerezve meg, s a jelentősebb ellenzéki párt csak 27%-ot szerez.
(A kormánypárti jelöltállítás 66%-os sikerű, a balközépi 50%-os, a szélbali 80%-os, ami mutatja, hogy
egészében egyik párthoz húzó politikusok sem indultak abszolút esélytelen helyzetben.)
Azt hogy a választókat valóban érdekelte a választás, vagy legalábbis az egyes jelölteknek, pártoknak sikerült
őket a választásra mozgósítani, mutatja, hogy a választások során a jogosultak 73,37%-a szavazott.
1872-ben a választás alapvető kérdése az volt, hogy vajon a korábban kialakult törésvonalat fenn tudják-e tartani
a politikai pártok. Vajon az adott választáson a közjogi kérdés alkotja-e a fő politikai törésvonalat, avagy a
közjogi kérdés helyett a konzervatív-liberális törésvonal válik meghatározóvá. A választás előtt valamennyi
eddigi „bevett” politikai párt a bomlás jegyeit mutatta. Ellenzéki oldalon kettős feszültséggel találkozhatunk, s
ezt a legpregnánsabban a Balközépen belüli viták mutatják. A párt politikusainak egy csoportja, tulajdonképpen
a közjogi ellentétre akarja lemezteleníteni a választást, vagy egyesülni a 48-as párttal, vagy szigorú választási
megegyezést kötni vele. A politikusok egy másik csoportja úgy véli, hogy valamennyire fel kell függeszteni a
közjogi kérdés hangsúlyozását és a polgári állam liberális intézményrendszerének kiépítésére kell koncentrálni.
Ők azok, akik Reformpárt néven kísérleteznek új politikai csoportosulás szervezésével, s nem idegen tőlük a
kormánypárttal, mindenekelőtt annak liberális politikusaival való együttműködés.
Magán a kormánypárton, a Deák-párton belül is feszültté válik a hangulat a liberális és a konzervatív eszmék
iránt fogékonyabb politikusok között. Szinte egyszerre jelenik meg valamiféle ortodox liberális politikai
álláspont hangsúlyozása és/vagy a párton belül, vagy azon kívül szervezendő konzervatív csoport ötlete. Az ez
irányban kiadott program végül a katolikus egyházpolitikai kérdésekre épül. Ugyanitt merül fel, hogy a közjogi
szerveződések helyébe valamiféle érdek-képviseleti szerveződésnek kell lépnie, például egy iparpárt
létrehozásával. A választás megkezdéséig ezeket a kísérleteket sikerül valamilyen módon kordába szorítani.
A Balközép képviselői közül igen kevesen indulnak más párt, azaz a Reformpárt színeiben. A pártpolitikusok
többségét sikerül a 48-as párttal való országos együttműködéstől is elriasztani, bár helyi megegyezésekre sok
helyen sor kerül, azaz visszaáll a közjogi törésvonal meghatározó jellege, de úgy, hogy a radikális 48-asok nem
diszkreditálják a balközépieket. A Deák-párt összetartása is sikerül. A párt vezetése megegyezésre jut a
konzervatívokkal, hogy egyes választókerületekben nem állítanak liberális kormánypárti jelöltet velük szemben,
bár egyházpolitikai programjuk elfogadásáról szó sincs, s igen kevés olyan képviselőjelölt van, aki aláírja a szó
szoros értelmében vett követeléseiket. A liberális oldalra távozni akarókat is sikerül a párton belül tartani,
részben valószínűleg azon érvvel, hogy az ő távozásuk a párt liberális jellegét csökkentené, másrészt a kiegyezés
védelmének hangsúlyozásával. A jelöltek igen nagy mértékben szabad kezet kapnak arra is, hogy ha nem is a
közös, de a közösen kezelendő ügyekben önálló – nem ortodox – álláspontot képviseljenek, amiben szerepe
lehet annak is, hogy például maga a miniszterelnök és pártvezér Lónyay Menyhért is az önálló bank híve.
Az újfent kétpólusúvá egyszerűsödött szituációt tulajdonképpen erősíti a kormánypárt „hosszú menetelése” az

önkormányzati intézményeken keresztül. A törvényhatóságokról szóló törvény elfogadása óta ugyanis a Deák-
párt, részben a virilizmus intézményével, egyre több megyei és városi önkormányzatban szerez többséget,
kivíva ezzel az ellenzék „haragját”. A kérlelhetetlenné váló kormánypárt-ellenességet erősíti a választások előtt
benyújtott, de elfogadását az ellenzéki obstrukció által megakadályozott új választójogi törvényjavaslat is,
82
V. A választások
amely, mint említettem, alapvetően az 1848-as szabályozás kettős – magyarországi és erdélyi –, valamint
ideiglenes voltából fakadó problémákat akarja megszüntetni. Ezzel egy időben egy modernebb
intézményrendszerre, az adózásra építi a választójogi szabályozást. Az új a javasolt szisztémát az ellenzék
egyértelműen jogfosztásnak érti avagy értelmezi, s így a politikai jogok kiterjesztése fenntartása avagy
csökkenése kérdésében is egyértelműen erősíti a két tábor (kiegyezéspártiak és kiegyezésellenesek)
szembenállását.
Mindez többé-kevésbé lezajlik a választások első napjáig, s maguk a választások csak a politikusi „fegyelem” és
a választói „engedelmesség” kérdéseiről szólnak, azon kívül természetesen, hogy a kormánypártnak sikerül-e
megtartania a hatalmat, ami nem specifikus 1872-es probléma.
A korábbi pártok bomlási folyamatában az egyik kérdés, hogy megerősödnek-e az eddigi pártok, vagy inkább
újabb pártok alakulnak ki. Ez a kérdés a kampányé, magára a választásra már nem sok marad belőle. A második
kérdés, hogy az ellenzéki szavazók a kiegyezést radikálisan vagy nem olyan radikálisan elvetők mellé
sorakoznak fel. Harmadik kérdés, hogy miként jutalmazzák vagy büntetik a választók, mindenekelőtt az 1848
előtti politika bizonyos intézményrendszereihez ragaszkodó választók a municipialista felfogás visszaszorítását,
s mennyire fogadják el azon ellenzéki álláspontot, hogy a kormánypárt által beterjesztett s csak obstrukcióval
megakadályozott új választójogi törvény az alkotmány sáncaiból komoly rétegeket akar kiszorítani.
A választáson valamivel több jelölt indult, mint három évvel korábban, az akkori kerületenkénti átlagos 1,7
jelölttel szemben ekkor 1,9 jelölttel találkozunk. Ugyanakkor csökkent az egyjelöltes kerületek száma, alig
haladja meg a 20%-ot, nőtt a kétjelöltes, tehát a kétpártrendszerre utaló választókerületek aránya, 70% fölé
került, s megjelenik két olyan kerület is, ahol négy jelölt indul. Mindez azonban nem mutat lényegi változást.
Továbbra is a kormánypárthoz tartozó politikusok indulnak a legnagyobb arányban, az összes jelöltnek közel
50%-át adják, a balközépiek a jelöltek egyharmadát vonultatják fel, a szélbaliak csak 8%-át. A korábban említett
alternatív pártok közül csak a Reformpárt állít összesen 8 jelöltet, inkább egyfajta demonstrációként, mint
tényleges képviselőházi súlyt remélve. Jellemzője az 1872-es választásoknak, hogy 1869-cel ellentétben a
nemzetiségi politikusok nagyobb aránya lép fel önálló, egyik magyar párthoz sem kapcsolódó programmal.
Jellemző a „pártbomlásra”, hogy viszonylag magas arányban szerepelnek olyan jelöltek (7%), akiknek párthoz
való tartozását a korabeli sajtó sem tudja azonosítani.
1869-hez hasonlóan az ellenzéki csoportosulások közül csak a Balközép indít az esetleges győzelemhez
elégséges jelöltet (a kerületek 60%-ában, ami minimális terjeszkedést jelent). A szélbaliak csak a
választókerületek 14%-ában kísérleteznek mandátumhoz jutással. Csökken az olyan választókerületek száma,
ahol a kiegyezést támogató kormánypárt valamely kiegyezést ellenző magyar párt jelöltjével csap össze (57%);
valamennyire kialakulnak a „törzsterületek”, ahol a másik közjogi tábor – tudva eleve, hogy nincs esélye – nem
állit jelöltet, a valamennyi eséllyel kecsegtető területekre koncentrálva pénzt és személyeket. Ugyanakkor a
táborok fegyelmezettsége nagyobb, csak 16 választókerületben indul egynél több jobboldali jelölt, s
kiegyezésellenes politikusok is csak 19 választókerületben csapnak össze.
A választási eredmények lényegében megegyeznek az 1869-essel: a kormánypárt megszerzi a mandátumok

61%-át, a két kiegyezésellenes párt pár mandátummal visszaesik, de ennek legalább annyira oka a Deák-párt
minimális előretörése, mint a nemzetiségiek elkülönültebb választási szereplése.
Az 1875-ös választást nem egy lehetséges pártátstrukturálódás idején, hanem egy megtörtént pártstruktúra-
változás után tartották. Az eddigi két legerősebb párt zöme egyesült, a balközépiek bizonyítva azt, hogy egy
politikusnál lehetséges a közjogi korlát átlépése. A korábbi szituációval ellentétben egyszerre önálló
pártszínezetben jelent meg a konzervativizmus. Az elsődleges kérdés, hogy a választók elfogadják-e az új
pártpolitikai struktúrát, mindenekelőtt az új kormánypártot, a Szabadelvű Pártot. A közjogi megoszlás létezik, a
volt 48-as párt megerősödött a kiegyezés kritikájához ragaszkodó „hithű” balközépiekkel, ám kérdés, hogy ők
mennyire tudják volt választóikat megtartani. Ugyanakkor az ún. Jobboldali Ellenzék megalakulásával
formailag az adott közjogi kereteken belül maradva is lehetősége van a politikai társadalomnak, azaz a
szavazójogosultak közösségének a választásra. Természetesen kormányalternatívaként csak akkor léphetnének
fel, ha elégséges jelöltet állítanának, amire azonban képtelenek. A választás megkezdésére nyilvánvalóvá válik,
hogy a választás igazi, meghatározó kérdése, hogy számszerűen ki uralja a kormánypártot, a volt Deák-pártiak
vagy a miniszterelnök, Tisza Kálmán volt pártjának, a Balközépnek hívei. Úgy is fogalmazhatunk, hogy
különleges szituációt mutat az adott évi választás, lemérhető rajta, hogy a választói tömegek mennyire követik a
politikai elit politikai mozgását, s egy kicsit az is mérhető, bár a kettő igen nehezen elkülöníthető, hogy a
választók mennyire egy-egy politikushoz, avagy mennyire egy politikai irányhoz kapcsolódnak. Kérdés az is,
hogy kialakult-e a kiegyezést megelőző és követő választások során valamiféle stabil pártpreferencia az egyes
választókerületek tekintetében. Hangsúlyozni kell itt és most is, hogy a dualizmus választási eredményeinek
83
V. A választások
ismertetésekor és elemzésekor kizárólag a választás céljára létrehozott politikai „társadalmak” politikai

magatartásáról, politikai preferenciáiról beszélhetünk, s ezt csak az adott társadalomra vonatkozó kemény
változók aggregációjával vethetjük össze. A választásokkal kapcsolatosan egyéni pártpreferencia-alakulás
vizsgálatára a kutatások mai állása mellett nincs, még példaként sem, lehetőség.
Elfogadják-e a választók a politikai elit által végrehajtott hatalomátcsoportosítást, tehát követik-e a Balközép
választói eddigi képviselőiket a kormánypártba? Ugyanakkor az is kérdés, hogy a konzervativizmus önálló
erőként való megjelenése miként befolyásolja és főleg hol a választói magatartást.
Az új kormánypártban a választások alapján a konzervatívok kilépése ellenére a volt Deák-pártiak maradnak

többségben; Tisza Kálmán csak a kormány által kinevezett posztoknál tudja volt és ekkori párttársainak hűségét
honorálni. A kialakuló s harminc évig kormányon levő Szabadelvű Pártban elég gyorsan megszűnik az eredeti
pártok alapján való megosztottság.
A választókerületek alapvetően elfogadják a Balközép zömének a fúzióban való részvételét: a volt balközépi
kerületek 82%-ában választanak 1875-ben szabadelvű politikust képviselővé. Ez egyszerre tükrözi azt, hogy a
politikai elit álláspontváltozása a választók helyeslésével találkozott és azt, hogy a választókerületek elég erősen
ragaszkodnak eddigi képviselőikhez, azaz az adott pillanatban a párt csak egyik jellemzője egy politikusnak, s
nem okvetlenül ez a meghatározó a választói döntésnél. A szabadelvűvé vált volt balközépi kerületek közel
70%-ában ugyanis ugyanaz a politikus szerzi meg a mandátumot, aki 1875 előtt képviselte az adott területet.
A hegemón többpártrendszer időszakában tulajdonképpen a választások a rendszer jellegéből következően előre

lefutottak, még arra sincs esély, hogy a kormánypárt veszítsen, nemhogy arra, hogy bármely más párt győzzön.
Ráadásul veszély pillanataiban valamiféle egymás iránti kímélet alakul ki a kormánypárt és a 67-es ellenzéki
párt között, ez utóbbi nem igazán akarja, hogy a dualista rendszer közjogi vagy 1884-ben az Antiszemita Párt
fellépése miatt társadalmi okokból meginogjon. Mint említettem, célkitűzése inkább a kormánypolitika
befolyásolása, hol konzervatívabb irányba vinni azt, hol rugalmasabb közjogi politikára kényszeríteni. A
rendszer dinamikáját ekkor elsősorban a személyeknek az egyik táborból a másikba „átvándorlása” adja
(általában a 67-es ellenzéki párton keresztül, s csak az 1890-es években kezdődik meg az a dinamizáló mozgás,
amelyben az 1875-ös fúzióra emlékeztetően egész vagy majdnem egész pártok, frakciók egyik táborból másikba
kerülésével találkozhatunk.
Az 1896-os választás jellemzője egy új pártnak a magyarországi pártpalettán való megjelenése volt. A politikai
katolicizmus pártja, a Néppárt léte és a választásokon való részvétele azzal fenyegetett, hogy a kormánypárt
elveszíti többségét, bár egyetlen egy pártnak sem 67-esnek, sem 48-asnak nem volt esélye arra, hogy a
kormánypárt választási veresége esetén többségi kormányt alakítson. A kettőre csökkent számú 48-as párttábort,
elégtelen számú jelöltjén kívül ez időpontban, éppen az egyházpolitikai törvények körüli összecsapások idején
felerősödött liberális-konzervatív ellentét osztotta meg. Nem volt valószínű, hogy ez ellentéten felülkerekedve
egy-egy pillanatnyi ellenzéki összefogásnál erősebb szövetségre lépnek. A Nemzeti Párt és az új Néppárt nem
állt ugyan nagyon messzire egymástól a politikai főkérdések tekintetében, mindkettő elfogadta a kiegyezést –
bár az Apponyi Albert vezette Nemzeti Párt ezt egyáltalán nem ortodox módon tette –, s mindkettő a liberális-
konzervatív tengely utóbbi oldalán foglalt helyet. Az 1894-es részben az udvar, részben a bécsi magyar körök
által kezdeményezett 67-es összefogásnak azonban akadálya volt, hogy a két párt racionalitása (differentia
specificája) alapvetően más volt, s ezt meg is akarták tartani. A Néppárt a középpontba az egyházpolitikai
törvények revízióját, azaz eltörlését, Apponyiék pedig a közös intézmények magyar jellegének kidomborítását
állították a középpontba. Politikusbázisuk is elégtelen volt egy parlamenti váltógazdasághoz szükséges számú
jelölt állítására, főleg azok után, hogy a korábbi parlamentbe működő harmadik, s szövetségesként szóba jöhető
67-es frakció Szapáry Gyula által vezetett, a kormánypártból az egyházpolitikai törvények elleni tiltakozásul
kilépett csoportja, feloszlott, s politikusainak többsége, mint említettem visszalépett a Szabadelvű Pártba. Maga
a kormány és a kormánypárt, úgy tűnik, félt a vereségtől, a kisebbségi helyzetbe kerüléstől, s ezért már több
mint egy évvel a választások várható időpontja előtt megkezdte a felkészülést a „nagy összecsapásra”.
Az 1896-os választás a kormánypárt elsöprő győzelmét hozta, az más kérdés, hogy a választásnál alkalmazott
nem éppen alkotmányos eszközök nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az ellenzéki pártok a ciklus első
pillanatától kezdve frontális támadást folytattak Bánffy Dezső miniszterelnök ellen, de annak bukását csak több
évvel később sikerült elérniük. Az egyházpolitikai „harcban” meggyengült (a választások kiírása idején a
mandátumoknak csak 53%-ával rendelkező) Szabadelvű Párt közel 70%-ra növelte súlyát a képviselőházban.
Győzelmében meghatározó szerepet játszott, hogy mandátumainak közel 40%-át egyhangú, azaz szavazás
nélküli választáson szerezte, tehát sikerült elérnie, hogy nem léptettek fel ellenzéki politikust jelöltje ellen, vagy
az a szavazások megkezdése előtt visszalépett. Az adott választáson újfent bebizonyosodott a magyarországi
84
V. A választások
pártok regionális jellege. Annak ellenére, hogy öt párt indulásával számolhatunk és néhány kerületben
pártonkívüli jelölt is fellépett, csak a kerületek 8%-ban indul három, illetve annál több jelölt.
A kormánypárt az egyedüli, a szokásos módon, amelyik a győzelemhez elégséges kerületben állít jelöltet (a
kerületek 87%-ában) az összes többi párt, pártcsoport messze lemarad mögötte.
Ha megpróbáljuk a törésvonalak mentén elemezni a választást, azt látjuk, hogy a 48-asok összesen csak a
kerületek 37%-ában indulnak, így összefogásuk esetén sem merülhetne fel a kormányalakítás esélye. Egyébként
az Ugron-párt nagyarányú visszaesésével az egész függetlenségi tábor meggyengül a képviselőházban.
A kilencvenes évekre már pártokban manifesztálódó másik törésvonal mentén elemezve az eredményeket, azt
látjuk, hogy a politikai katolicizmus pártjának, a Néppártnak a színtéren való megjelenése ellenére a konzervatív
tábor veszít súlyából, egyharmados arányuk már a múlté, csak a mandátumok 18%-át tudják megszerezni.
Bánffy miniszterelnöknek tehát sikerült elérnie, hogy a kormánypárt súlyát nem tudták az erősen frakcionált, s
összefogásra képtelen ellenzéki pártok megkérdőjelezni. Mindez annak ellenére történt, hogy konzervatív
ellenfelei, akiket az adott választáson a meghatározó, azaz a kormánytöbbség gyengítésére képes erőknek
tekintettek, az átlagos 73%-nál messze jobban 80% körül tudták a választókat mozgósítani.
Az 1901-es választásra pár évvel egy képviselőházi ellenzéki győzelem után került sor. Az ellenzéki pártok
összefogása, ennek a kormánypárti politikusokra és részben Bánffy Dezső miniszterelnök lépéseire gyakorolt
hatása megbuktatott, ha nem is egy pártot, de mindenképpen egy miniszterelnököt. Az új „kormányzat”
működésének mikéntjét, azt, hogy a Szabadelvű és a Nemzeti Párt koalíciójából létrejött új többség milyen
politikai vonalat vezet, a politikai társadalom már megtapasztalhatta. Az is nyilvánvalóvá vált a választások
kiírásának időpontjára s még élesebben a jelöltállítás folyamán, hogy a fúzióval megnövekedett kormánypárt
nem egységes, a korábbi Apponyisták és a Tisza–Bánffy-csoport között feszültség áll fenn.
Egyértelmű volt, hogy a Széll Kálmán miniszterelnök szavaival „a jog, törvény és igazságosság” alapján tartott
választást csak az adott kormánypárt nyerheti meg, a politikai átcsoportosulások csak ezen alaptétel
kísérőjelenségeiként jelenhetnek meg.
Kérdés lehetett, hogy az a korábbi tapasztalat, mely szerint az ellenzék, esetleges kisebbségi léte ellenére sem
„impotens” politikailag – elvégre Tisza Kálmán 1890-es bukásához is nagyban hozzájárult a véderőtörvény
elleni obstrukciójával és utcai tüntetések szervezésével Bánffy Dezső bukásában játszott szerepe is
kétségbevonhatatlan –, „jutalmazást” nyer-e a választóktól, azaz nő-e az olyan választókerületek száma, ahol az
ellenzék nyer többséget vagy legalábbis nő az ellenzéki szavazók aránya.
Az ellenzéki győzelmeket erősíthette, hogy a kormánypárton belüli megosztottság következtében számos olyan
kerület volt, ahol több „szabadelvű” képviselőjelölt állt egymással szemben. Elfogadják-e a választók a fúziót,
megerősítik-e a választók a kormánypárt bizonyos tekintetben konzervatív irányba való eltolódását. Nem
beszélve arról a „technikai” kérdésről, hogy az 1896-os erőszakos, a kormánybefolyást erősen alkalmazó s
ennek ellenhatásaként ellenzéki oldalról is vehemensebb választás után a Széll-korszak választása simán zajlik-e
le.
Az kormánypárt a választások előtt a mandátumok több mint háromnegyedével rendelkezett s természetesen

kísérletet tett súlyának megtartására. Ez nem sikerült, bár győzelme egy pillanatra sem került veszélybe, mivel a
mandátumok több mint kétharmadát sikerült megszereznie. Az ellenzéki pártok, mindenekelőtt a 48-as két
csoport minimális előretörésével találkozhatunk a század elején; megindult az a folyamat, amely azután a
függetlenségiek ideiglenes képviselőházi abszolút többségéhez vezetett. A választások szokottnál kiélezettebb
voltát mutatja, hogy a kerületek 18%-ában indult kettőnél több jelölt, a politika regionalizáltsága némileg
csökkent, s ebben nem az ekkor az aktivitáshoz visszatérő nemzetiségieknek s nem a nagypolitika színpadán
megjelenő demokratáknak volt meghatározó szerepe, hanem a 48-asok növekvő aktivitásának. A kormánypárton
belüli ellentéteket jelzi, hogy a kerületek 19%-ában egynél több szabadelvű jelölt indult, tehát mind a Széll
Kálmán miniszterelnök által is többé-kevésbé támogatott Apponyi Albert vezette csoport, mind az ekkor már
Tisza Istvánt a zászlójára tűző liberális, merkantil csoport ragaszkodott eddigi súlyához, s nem volt hajlandó a
párton belüli kompromisszumokra. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy mindez nem veszélyeztette a
kormánypárti mandátumszámot: a több szabadelvű jelölttel rendelkező kerületek közül csak egy került ellenzéki
kézbe. A megbomlott fegyelem egyben a helyi politikusok aktivitásának növekedését is magával hozta: akadt
egy olyan kerület, ahol hat jelölt indult a választásokon, közöttük négy kormánypárti színekben.
85
V. A választások
Az eltolódások azt mutatják, hogy a választókerületek igen kis része torolta meg a kormánypárt konzervatív,
agrárius irányba fordulását, az elszakadók inkább közjogi tábort váltottak. Ez tükröződött a közjogi ellenzékre
eső szavazatokban is, az 1896-os 23-ról 26-ra tudták növelni a szavazással eldöntött kerületekben
támogatottságukat, bár kétségtelen, hogy a harmincezerrel több támogató még egyáltalán nem jelent áttörést.
Az 1905-ös választás az egyedüli olyan politikai összecsapás az Osztrák–Magyar Monarchián belüli

Magyarország történetében, amikor a kormányon levő párt nem szerzi meg a mandátumok többségét. Ebből a
szempontból nyilvánvalóan nem tekinthető tipikusnak, mégis a választás egész struktúrája, lefolyása szinte
minden egyéb választásnál jobban rávilágíthat a dualizmuskori választási rendszer működésére.
Ez az a választás, ahol gyakorlatilag két politikai tábor állt egymással szemben: az 1875 óta kormányzó
Szabadelvű Párt és az előző évben 48-as és 67-es pártokból létrejött ellenzéki koalíció. Úgy vélem igen fontos
annak hangsúlyozása, hogy az adott koalíció mindkét közjogi tábor politikusait tartalmazza. A koalíció közjogi
összetettségét csak fokozza, hogy a választásokat megelőzően az egyik 67-es párt, Apponyi Albert csoportja,
amelyik nem is olyan régen (1899 és 1903 között) kormányon is volt, belépett a Függetlenségi Pártba, és egy
másikat, az Andrássy Gyula által vezetettet csupa volt kormánypárti politikus alkotta. Olyan politikai
konstrukcióval van tehát dolgunk, pontosabban fogalmazva a választóknak dolga, amely egyrészt képviseli az
évtizedes függetlenségi ellenzéki tradíciókat, képviseli az évtizedes 67-es tradíciókat, képviseli az évtizedes
szabadelvű kormányzás reprezentánsait, s politikusai között egyszerre szerepelnek liberálisok és egyértelmű
konzervatívok. A koalíció maga és a választók is elhiszik, elhihetik, hogy itt egy kormányképes alternatíváról
van szó, azaz a korábbi évek ellenzéki szavazataival szemben, amelyek csak a képviselőházon belüli ellenzéki
súly növelésével legfeljebb a kormánypárt mozgásterét csökkenthették, a kormánypárt (és nem pusztán a
kormány) képviselőházi kontrollját növelhették, itt és most lehetőség van a bebetonozottnak tűnt Szabadelvű
Párt leváltására. Nem állíthatom, hogy parlamenti váltógazdaságban gondolkodtak, hiszen győzelmüket nem
egy-két ciklusra, hanem örökre képzelték el, az ellenfelet nem utolsósorban éppen a november 18-i ún.
zsebkendőszavazás miatt illegitimnek tekintve.
A választás nagy kérdése, hogy a politikusokhoz hasonlóan a választók is elfogadják-e a koalíciót

kormányképes alternatívának, s egyben az, hogy képes-e a koalíció szervezett, fegyelmezett „pártként”
viselkedni, azaz a korábbi ellentéteket helyi szinten is félretenni, híveit fegyelemre szorítani. Az egyéb pártok
gyakorlatilag nem számítanak, nem merül fel koalícióképességük, tehát az, hogy egy szoros, avagy
„eldöntetlen” választás esetén valamelyik tábor az ő támogatásukat venné igénybe a kormányalakításra.
Az adott választásba a kormánypárt minden korábbi bomlása ellenére, még meglehetősen biztos többséggel – a
mandátumok 57%-ával rendelkezett – kezdett bele.
A politikai hangulat és a politikai elképzelések alapvető megváltozását mutatta, hogy akadt a Szabadelvű Párton
kívül olyan más párt is, amely a választókerületeknek több mint felében állított jelöltet: a Függetlenségi Párt a
kerületek 54%-ában. A kormánypártra nézve még veszélyesebbnek tűnhetett a helyzet, amikor látták, hogy a
koalíciós négy párt összesen szinte ugyanannyi kerületben indult, mint ő maga (76%). A jelöltállításokat
közelebbről megvizsgálva, szokatlan koalíciós fegyelemmel találkozunk a 314 kerületből, amelyben a
koalícióba tömörült ellenzékiek meg akarták szerezni a mandátumot csak 12 akadt, ahol valaki megsértette a
megegyezéseket és különböző ellenzéki pártok léptek fel. Ennek látható oka az, hogy a helyi politikai elit egy
igen kicsiny része nem tudta elfogadni a 67-es-48-as koalíciót s a fellépő koalíciós 67-es jelölttel szemben
függetlenségi jelöltet állított. Hangsúlyozni kell, hogy az adott minimális fegyelmezetlenség nem veszélyeztette
a koalíció győzelmét: a 12-ből csak 1 kerületben került a mandátum szabadelvű politikus tulajdonába.
A választásra éppen részben a nagyszámú ellenzéki politikus, részben pedig a szocialista pártok növekvő
aktivitása (a kerületek 16%-ában állítottak jelöltet a választásokkal együtt járó szabadabb gyűlésezés, s nem a
mandátum megszerzésének reményében) miatt viszonylag magas volt a jelöltszám, majdnem elérte a
kerületenkénti kettőt. Érdekes módon a választási részvétel a „nagy tét” ellenére nem növekedett, ugyanúgy,
ahogy 1901-ben 70% alatt maradt. Most nem találunk olyan pártot, amely a többinél lényegesebben
hatékonyabban mozgósította volna támogatóit.
Mint említettem a választásokon a Szabadelvű Párt kisebbségbe került, a mandátumoknak csak 38%-át szerezte
meg, nagy ellenfele ellenben 40%-ot, de még így sem alkottak a 48-as képviselők abszolút többséget a
képviselőházba, csak koalíciós partnereikkel együtt szerezték meg a képviselői helyek 57%-át.
Egyértelmű eltolódás történt tehát 48-as irányba, a Függetlenségi Párt 52-vel, a mandátumok nyolcadával
növelte képviselőházi politikusainak számát (választóik száma a szavazással eldőlt kerületekben további 48
000-rel nőtt, s arányuk már 35%-os volt), de a
86
V. A választások
választókerületek többsége továbbra is 67-re szavazott. Az adott politikai szituációban, azonban ennél sokkal
lényegesebb volt, hogy a választókerületek többsége egy új kormány alakítása mellett tette le a voksát.
Az elvesztett szabadelvű kerületek többsége (67%-a) a Függetlenségi Párthoz került, de természetesen a többi
koalíciós párt is a kormánypárt vereségeiből növekedett. A trend általános, de nem kivétel nélküli, akadt 6 olyan
függetlenségi kerület is, amelynek mandátumát a választás után szabadelvű képviselő mondhatta magáénak.
A választás után a Duna–Tisza köze, a Dunántúl, a Tisza bal és jobb parti országrészek választókerületeinek
többségét szerezte meg az ellenzék, leginkább a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén terjeszkedett. Ugyanezen a
területen váltak függetlenségivé a választókerületek is, amiben Pest-Pilis-Solt, Kiskun és Jász-Nagykun-Szolnok
megyék, illetve Baranya, Komárom, Vas és Veszprém megyék játszották a meghatározó szerepet. Azt
mondhatjuk, hogy a hagyományos függetlenségi terület szélein történtek elsősorban a hódítások. Ugyanígy sok
erdélyi székely választókerület állt át ekkor az új többség oldalára, bár éppen a Királyhágón túl Bánffy Dezső Új
Pártja is fontos választókerületeket szerzett az ellenzéki koalíciónak.
Sokan kétségbe vonhatják azt, hogy 1906-ban valóban választás zajlott-e le Magyarországon, azok ugyanis, akik
a választást versengő politikai álláspontok, versengő politikai csoportoknak a hatalomban való részvételért
folytatott összecsapásának tekintik. 1906 tavaszán a koalíción kívül nincs olyan politikai csoport
Magyarországon, amelyik akár kijelenthetné, hogy síkra száll az adott versengésben. Az abszolút túlsúlyt joggal
remélő koalíción belüli harc mutathatná a politikai társadalom reakcióját az elmúlt másfél évre, de a szervezett
politikai csoportok erre nem adnak lehetőséget. Míg az áprilisi kormányalakításnál a Függetlenségi Pártnak kell
kormányképességének bécsi elismerése érdekében kompromisszumot kötnie, azaz a miniszterelnöki széket, s
néhány más tárcát átengednie 67-es partnereinek, úgy tűnik a választásnál a 67-es pártokon a kompromisszum,
az engedékenység sora, most ők azok, akik a választási megegyezésnél elfogadják, hogy a képviselőházban a
függetlenségiek abszolút többséggel fognak rendelkezni.
Kérdés természetesen, hogy a választást lebonyolító helyi elitek fegyelmezettsége megközelíti-e az 1905-öst,
mikor az „élet-halál” kérdése volt, vagy a mandátumra vágyó politikusok pártjuk, de főleg kormányuk biztos
győzelme tudatában nem tartják be a megegyezéseket.
A választás alapvető jellemzője a viszonylag kis számú jelölt (több mint százzal kevesebb, mint az előző év
januárjában) s az egyhangú választások kiemelkedően magas aránya (a kerületek 46%-ában). Mindez mutatja,
hogy a választási megegyezés alapvetően működik, s az, hogy ebben a megegyezésben a függetlenségieké a
vezető szerep messzemenőkig tükröződik abban a tényben, hogy a kerületek egyharmadában az ő jelöltjeiknek
nincs szükségük a szavazásra. A függetlenségi kerületek száma a másfél éves politikai válság során 165-ről 185-
re nőtt, s nincs olyan kerület, amelyet 1906-ban elvesztenének, sőt nagymértékben növelik mandátumaik
számát: a választások után a képviselőházi politikusok 61%-a 48-as. Az egyhangú kerületek magas száma miatt
a ténylegesen függetlenségiekre voksolók száma nem, de aránya nőtt. 1906-ban meghaladta a leadott szavazatok
felét. A két koalíciós partnernek, bár mandátumaik száma nő: az Alkotmánypárté 52-ről 72-re, a Néppárté 25-ről
33-ra, bizonyos kerületekben vereséget kell elkönyvelniük, részben az egyedüli igazi ellenzékkel a
nemzetiségiekkel, részben pedig, de csak kis részben a koalíciós megállapodást be nem tartó függetlenségiekkel
szemben.
A már 1905-ben jelzett tendencia, hogy mindenekelőtt a szocialista pártok agitációs célból indulnak a
választásokon, megismétlődik, s megjelenik egy sor regionális magát parasztpártinak avagy radikális pártinak
nevező jelölt is. Jellemző az adott választási struktúrában meglévő lehetőségeikre, hogy a szavazással eldőlt 221
kerületben 78 olyan jelölt akadt, aki nem szerezte meg a leadott szavazatoknak még 10%-át sem, sőt 46-an még
1%-nyi szavazathoz sem jutottak.
Az 1910-es választás egy újabb politikai fordulat után zajlott le Magyarországon: az 1905-ben többséget
szerzett, majd 1906 áprilisában kormányra kerülő s kormányzását az 1906-os választásokon megerősítő koalíció
belső feszültségei olyan méretűekké váltak, hogy képtelenné vált a kormányzásra, azaz politikusai nem vállalták
a kormányzati munka folytatását. A végrehajtó hatalom, az 1906-ban a politikától visszavonult volt szabadelvű
pártiak kezébe került. Ők azok, akik a kormányzat birtokában új pártot szerveznek, vagy újjászervezik pártjukat.
Az 1910-es választás nagy kérdése, hogy ez az újonnan létrejött párt létre tud-e hozni kormánytöbbséget, hogy a
más pártokhoz elvándorolt politikusai visszatérnek-e, hogy az elődjüket támogató választókerületek az adott
politikai szituációban eléggé kiábrándultak-e a koalícióból, hogy az új kormánypártot, a Nemzeti Munkapártot
támogassák. Kisebbségi kormány szervez és bonyolít le választásokat 1910-ben. A politikai stabilitásra esküvő
politikusai és vezérei maguk sincsenek meggyőződve arról, hogy visszatérésüket a politikai társadalom
elfogadja-e. Jelentős választási kasszát gyűjtenek össze, hisz a választások „alkotmányos költségei” igen
magasak. De mivel nem biztosak a győzelmükben, az összegyűjtött összegnek csak a felét használják fel,
87
V. A választások
félretéve a másik félt egy vereség esetén tartandó megismételt választási aktusra. Ezt a parlamentáris
játékszabályokat nem teljesen betartó taktikát – addig szavaztatni, amíg győzünk – már 1905-ben felvetette
Kristóffy József a Fejérváry-féle darabontkormány belügyminisztere, s ugyanezt javasolta 1909-ben is, mikor a
koalíció bomlása már nyilvánvaló lett.
A választásokon a politikai erők messze megosztottabbak, mint bármikor korábban. Ha a közjogi

megosztottságot nézzük, akkor az látjuk, hogy a 67-es oldalon a Munkapárt mellett indul a Néppárt, külön
csoportként, magát pártnak sem nevezve a korábbi Alkotmánypártnak a Munkapártba be nem lépett tagjai,
pártonkívüli 67-esként. A 48-as oldalon az önálló magyar nemzeti bank azonnali megvalósításának kérdése
osztotta meg a liberális és demokratikus politikusokat inkább tömörítő Justh-pártot és az irányzat inkább
konzervatív politikusait gyűjtő Kossuth-pártot, s itt is létezik, egy magát pártnak nem nevező egyik szervezett
párthoz sem csatlakozó, úgynevezett pártonkívüli 48-as csoport. A politikai körképet színesítik a választásokon
most először induló kisgazdák a 48-as tábort erősítve, és a közel tíz éve a képviselőházban szereplő demokraták.
Az 1910-es választás legalább akkora változást hozott mind a képviselőház párt- és személyi összetételében,
mind az ország választókerületi földrajzában, mint az 1905-ös.
Mindenekelőtt az éppen csak megszervezett és a képviselőházban alig 14%-kal rendelkező Nemzeti Munkapárt
megszerezte a mandátumok 62%-át. A valamikori Szabadelvű Párthoz hasonlóan nagy számú kerületben (a
kerületek 77%-ában) állított jelöltet, s így egyedül a Munkapártnak volt újfent esélye a győzelemre.
A megosztott függetlenségi csoport, amelynek három pártja még az országgyűlés feloszlatásakor is együttesen a
mandátumok 61%-ával rendelkezett, egyenként nem sorakoztatott fel a győzelemhez elégséges politikust, s két
nagy pártja a Justh-, illetve a Kossuth-párt egy sor kerületben (az összes kerület 10%-ában) egymással is
összecsapott, s ezeken a helyeken többször nevető harmadikként a Munkapárt került ki győztesen. A csoport
részben éppen megosztottsága miatt csak a mandátumok 26%-át tudta megszerezni.
Magán a választáson viszonylag sok jelölttel találkozunk, kerületenként valamivel több, mint kettővel, s az eleve
eldöntött, azaz egyhangú választások aránya is a korszakban a legalacsonyabb, 18%-os. A választókerületek
hangulatváltozását és a választás jó kormánypárti előkészítést mutatta, hogy az egyhangú választások több mint
60%-ában a munkapárti jelölt győzött. A nagy váltás, érdekes módon nem járt különösen magas választási
részvétellel, ez a 70%-ot alig haladta meg, ennél jelentősen magasabb arányt mutattak a Néppárt, a Nagyatádi-
féle Gazdapárt és a nemzetiségi pártok kerületei (közel 80%-ot), ami ezek helyi mozgósító erejét és helyi
szervezeteik erősségét mutatta. A másik szélsőséget az Andrássy Gyula által vezetett pártonkívüli 67-eseknél
fedezhetjük fel, az ő kerületeikben a választási részvétel alig haladja meg az 50%-ot, mutatva, hogy bizonyos
nagybirtokos csoportok nemcsak mozgósítani, hanem esélyes ellenjelölteket visszariasztani is képesek.
A választókerületi hangulatváltást mutatja, hogy azon 214 kerületből, ahol munkapártiak valamelyik
függetlenségi párt jelöltjével csaptak össze, 154 esetben a munkapárti politikus került ki győztesen.
A választás váltásjellegét a képviselőház személyi összetételének változása még erőteljesebben mutatja.
Ha a huszadik századi magyarországi választásokat vizsgáljuk, akkor a személyi folyamatosság terén a

következőkkel találkozunk. Az 1901 és 1906 közötti választásokon stabilan az előző képviselők 60–63%-a jutott
be az új házba. Nagyobb eltérések csak abban adódtak, hogy a volt képviselők milyen aránya tett erre kísérletet.
1901-ben 80, 1905-ben a kiélezett küzdelem pillanatában, amikor feltételezhető volt, hogy a „terep”- és
személyi ismeretekkel rendelkezőknek, a bennülőknek előnyük van 90, 1906-ban pedig, mikor a Szabadelvű
Párt lelépett a politika színpadáról s politikusainak egy része visszavonult 70%-uk indult újra. 1910-ben is
körülbelül a 70%-kal, tehát a váltás arányával találkozunk, hozzátéve, hogy 1906-ban a régiek tették ki a jelöltek
41%-át, addig 1910-ben csak egyharmadukat alkották. A jelzett 60–63%-os bennmaradási arány ugyanakkor
36%-osra esett vissza, azaz az új képviselőház 64%-a nem diszkreditálta magát (egyik oldalon sem) a koalíciós
kormányzás időszakában.
A függetlenségi csoportok képviselőházi aránya kétségtelenül nagyobb maradt, mint amilyen 1901-ben volt, de
messze elmaradt eredményük az 1905-ös „győzelemtől”.
Földrajzilag is többé-kevésbé visszatért a korábbi a szabadelvű korszak mintája. A kormánypárt a legerősebb a

Tisza–Maros szögében (Arad, Csanád, Temes, Torontál stb. megyék) és a Duna jobbpartján, azaz a nyugati
Felvidéken volt, a választókerületek 88, illetve 80%-át megszerezve. Igen erős volt Erdélyben is, a kerületek
73%-ának birtoklásával. Többsége volt még a Tisza bal és jobb partján Abaújtól Békésig és Szilágyig. Csak két
88
V. A választások
országrészben: a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén nem tudta megszerezni a Munkapárt a választókerületek

többségét, de több mint 40%-uk így is ellenőrzése alá került.
6. táblázat
Az általános országgyűlési választások eredményei 1869–1892
Párt 1869 1872 1875 1878 1881 1884 1887 1892
Deák-párt 243 253
Balközép 112 110

párt
Szélsőbal 52 35
párt
Szabadelv 332 239 235 235 263 243

ű Párt
Jobboldali 21
Ellenzék
Függetlens 36 76 88 72 78 86
égi Párt
Nemzetisé 3 9 24 9 14 16 9
gi
Reformpár 3
t
Pártonkívü 14 19 12 8 8
li
Egyesült 75
Ellenzék
Mérsékelt 57 62 44 61
Ellenzék,
Nemzeti
Párt
Antiszemit 16 11
a Párt
Ugron-párt 15
7. táblázat
Az általános országgyűlési választások eredményei 1896–1910
Párt 1896 1896 1901 1901 1905 1905 1906 1906 1910 1910
jelölt mandátu jelölt mandátum jelölt mandátum jelölt mandátum jelölt mandátum
m
89
V. A választások
Szabadel 380 290 440 277 323 159

vű
Független 117 50 166 79 238 165 355 253

ségi
Nemzetis 4 18 5 44 10 81 25 53 8
égi
Pártonkív 18 10 15 13 13 10 28 13
üli
Mérsékelt 64 34
Ellenzék,
Nemzeti
Párt
Ugron- 50 11 36 13
párt
Néppárt 98 18 74 25 39 25 43 33 54 13
Demokrat 3 1 4 2 3 3 2
a
Szocialist 8 43 57 2 57 1 26
a
Egyéb 4 9 1 1 1 10
Új Párt 16 13 1 1
Dissziden 45 27 110 84
s
Alkotmán
ypárt
Nemzeti 326 255

Munkapá
rt
Kossuth- 125 54
párt
Justh-párt 168 41
48-as 20 4
Gazdapár
t
67-es 1 1
Gazdapár
t
Keresztén 3 1
90
V. A választások
y
Szocialist
a Párt
67-es 36 20
pártonkív
üli
48-as 26 13
pártonkív
üli
91
6. fejezet - VI. A Népköztársaság
korszaka
Az 1918-as őszi, 1919-es tavaszi időszakot nem tekinthetjük a parlamentarizmus periódusának, sokkal inkább
felkészülésnek egy új típusú parlamentarizmusra. Az adott hónapokban nem működik az országban parlament:
1918. november 16-án mind a képviselőház, mind a főrendiház feloszlatta magát.
Az egyik meghatározó változás a politika földrajzi kiterjedésében történt. Az első világháború katonai
összecsapásait Magyarország számára két fegyverszünet zárta le: a november 3-i padovai, amelyet még az
Osztrák–Magyar Monarchia nevében írtak alá, s a november 13-i, amely már a független Magyarország
képviseletében került aláírásra. Ez még csak Magyarország déli és délkeleti részén határozott meg ideiglenes
demarkációs vonalat. Magát a fegyverszünetet a francia kormány érvénytelennek nyilvánította, s az antant
engedélyével sorozatosan kerültek csehszlovák, illetve román katonai ellenőrzés alá felvidéki és erdélyi
területek. Az időszak végét is az antant által jóváhagyott elvben ideiglenes területi változásokra vonatkozó
követelések okozták. 1919. március 20-án délelőtt Vix alezredes átnyújtotta Károlyi Mihály elnöknek a párizsi
békekonferencia február 26-i döntése értelmében született követeléscsomagot, amelynek értelmében a magyar
kormánynak vissza kell vonnia a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad vonaltól keletre álló csapatait. A kiürített
terület egy részén a román hadsereg megszállása után bevezetik a román közigazgatást, míg egy 40–50
kilométeres nyugati sávban, amelybe Debrecen, Szeged és Gyula is beletartozik semleges zóna létesül. Ezt a
követeléscsomagot, az ún. Vix-jegyzéket Károlyiék nem hajlandóak, nem képesek már elfogadni, s a Berinkey-
kormány helyett egy tiszta szociáldemokrata kormánynak adják át a hatalmat. Az, hogy e helyett egy
kommunista-szociáldemokrata kormányzat, s a proletárdiktatúra jött létre, részben a szociáldemokraták
erőfelmérésének, részben a kommunisták manifeszt tömegtámogatásának volt következménye.
A politika földrajzi területének másik, semmivel sem kevésbé lényeges változása az önálló Magyarország
létrejötte volt, azaz megvalósult az 1848-as politikai irányzat sok évtizedes követelése, de egészen már
formában, mint ahogy azt valaha is elképzelték.
A háborús vereség nyilvánvalóvá válván, a Monarchián belüli egyes nemzetek az antant hadicéljai közé felvett
önállósulási vagy államkiegészülési követeléseik megvalósulásának realizálásához fogtak. A lajtántúli
területekre vonatkozóan, sikertelen elővágásként, I. Károly osztrák császár kiadta október 16-án manifesztumát,
amely Ausztria új típusú föderalizálására vonatkozott, ahol minden nemzet lakóterületén önállósághoz jutott
volna. A cél az elszakadás megakadályozása, s az egyes tartományokban lévő német anyanyelvű kisebbségek
autonómiájának megvalósítása volt. A magyar kormányzat, attól félve, hogy a császári manifesztum föderatív
szelleme Magyarországra is kiterjed, október 20-án törvényjavaslatot fogalmaz meg, amely a dualista struktúra
helyébe a perszonáluniós szerkezetet helyezné.
Az egyes nemzeti tanácsok megalakulása, s a forradalmak mind a császári, mind a magyar reményeket
meghiúsítják.
A parlament nélküliség forradalmi korszaka Magyarországon a Magyar Nemzeti Tanácsnak a Károlyi-pártból, a

Radikális Pártból és a Szociáldemokrata Pártból való létrejöttével veszi kezdetét.
E Nemzeti Tanács kormányát nevezi ki Károlyi Mihály elnökletével október 31-én József főherceg homo
regiusként. Az adott kormányt már nem nevezhetjük kisebbségi kormánynak sem, bár a Károlyi-párt révén
országgyűlési képviselete van, mert legitimitását nem ez, hanem az ún. őszirózsás forradalom adja. Egy nappal
később IV. Károly felmenti a kormányt a neki tett eskü alól, s a Nemzeti Tanács elnöke kezébe Károlyiék már
„Magyarországra és a magyar népre” teszik le miniszteri esküjűket.
A következő napokban formalizálódik az a politikai folyamat, amelyet a korábbiakban demokratikusnak

nevezett politikai tengely követeléseinek megvalósításával avagy megvalósítására történő kísérlettel
jellemezhetünk.
A háborúban vesztes országokban egymás után szűnnek meg a monarchiák: november 9-én Berlinben, 12-én
Bécsben kiáltják ki a köztársaságot. IV. Károly magyar király november 13-án lemond a magyarországi
államügyek vitelében való részvételéről, s bár a trónról nem, nyilatkozatában kijelenti, hogy elismeri azt az
államformát, amelyet a nemzet választ.
92
VI. A Népköztársaság korszaka
Ilyen előzmények után kerül sor, az országgyűlés már említett önfeloszlatására és a vidéki nemzeti tanácsokkal
kibővített Magyar Nemzeti Tanács ülésére, amely határozatában kimondja, hogy Magyarország önálló
népköztársasággá alakul. Ugyanitt döntik el, hogy az új alkotmányozó nemzetgyűlés megalakulásáig a
kormányra, a népkormányra bízzák a törvényhozást, természetesen úgy, hogy a megalkotott néptörvényeket,
gyakorlatilag minisztertanácsi rendeleteket, a nemzetgyűlésnek jóvá kell majd hagynia.
A korszak közel öt hónapja alatt a politikai pártok többet változnak, mint a megelőző ötven év bármely öt
évében.
Még november elején feloszlik a 48-as alkotmánypárt, az Apponyi Albert vezette Függetlenségi Párt és az ebből
1918. február 1-jén kilépett vezetőjéről, Bizony Ákosról Bizony-pártnak nevezett csoport. Az utóbbi tagjai
belépnek a Károlyi-féle Függetlenségi Pártba, s a két másik feloszlatott pártból is csatlakoznak Károlyiéhoz.
A így megnövekedett párton belül hamarosan feszültség alakul ki a szocialistákkal együttműködni akaró és a
kizárólag polgári kormányzatban gondolkodó politikusok között. Így Károlyi közvetlen hívei, kilépve a pártból,
január végén Országos Függetlenségi és Károlyi Párt néven alakulnak újra. Hasonló megosztottság jön létre a
másik kormánypártban a Polgári Radikális Pártban, ahol mindenekelőtt a forradalom idején csatlakozott
személyek kifogásolták, hogy Jásziék túlzottan együttműködnek a szociáldemokratákkal, valamint a párt egyik
vezetőjének, Szende Pálnak a vagyonadótervét kimondottan érdekeik ellen valónak tekintették, mindezért
elhagyták a pártot.
A kormánykoalíció harmadik pártját, a szociáldemokratát pedig a novemberben megalakult Kommunisták

Magyarországi Pártjának fellépése osztotta meg, s hosszú hónapokig egyik legfontosabb feladatának tagsága
megtartását és a tömegek társadalmi radikalizálódásának visszafogását tekintette, természetesen a novemberben
elkezdett politikai és társadalmi demokrácia programjának megvalósítása után.
Az 1918 előtti pártok közül Nagyatádi Szabó István kisgazdapártja január elején egyesült a decemberben alakult
Országos Földmíves Párttal, tulajdonképpeni kísérletként, hogy összefogja a különböző agrárpártokat, s erősítse
a kormányba 1919 januárjában bekerült Nagyatádi Szabót.
Teljesen új pártok alakítására is sor került: Magyar Polgári Párt és Nemzeti Egyesülés Pártja néven. Mindkettő
valamilyen módon az október előtti, novemberben feloszlott nagy pártok irányvonalát kísérelte meg
továbbvinni, természetesen alkalmazkodva az új, forradalmi helyzethez.
A pártok egyfajta polarizálódását mutatja, hogy az októberben újjáéledt Köztársasági Párt már december elején
Károlyiéhoz csatlakozik, s feltámad Mezőfi Vilmos Újjászervezett Szociáldemokrata Pártja, újra kísérletet téve
a nemzeti jelszavak és a demokratikus követelések összekapcsolására.
Hangsúlyozni kell, hogy 1919. március 21-ig, éppen a parlamentarizmus ideiglenes kikapcsolása miatt, az adott
pártok politikai súlyát nem a klasszikus értelemben kell és lehet vizsgálni. Két szempont játszott meghatározó
szerepet: egyrészt, hogy melyik párt, pártcsoport hajlandó ténylegesen részt venni a politikai döntéshozatalban,
és/azaz a kormányzati munkában, másrészt, hogy melyik párt tudja uralni az utcát a fővárosban és vidéken. Csak
a késő téli, kora tavaszi hónapokban tér vissza a pártszervezés egy kicsit a klasszikus keretek közé, amikor
április közepére kiírják az alkotmányozó nemzetgyűlés választásait. Ekkortól a tömegszervezés és a pártok
egymáshoz való viszonyának rendezése nagyrészt már a választásokra való előkészület jegyében zajlik.
A pártok összefogására annál is inkább szükség van, mivel a választás arányos képviseleti rendszerben
lajstromos szavazással történik. Így fog össze a legtöbb ellenzéki párt március közepén s állapodnak meg közös
lista állításában, s részben ez az oka annak, hogy a Radikális Párt is elhatározza, hogy nem állít jelölteket a
választásokon, remélve, hogy hívei a szociáldemokratákat fogják támogatni, s ezzel megakadályozzák egy
ellenforradalmi diktatúra létrejöttét.
Mindezek a pártmozgások nemcsak a társadalmi feszültségek, az antanttal és a kialakuló szomszéd államokkal

való tárgyalási és katonai összecsapások környezetében, hanem az alapvetően demokratikus állam kiépítésének
időszakában zajlik.
A minisztertanács által elfogadott néptörvények között első helyen állt, a világháború utolsó éveinek politikája
központi kérdése, a választójogi szabályozás. Ez a 21 éven felüli férfiak részére valóban létrehozta az általános
titkos, egyenlő és községenkénti választójogot, ám a nők csak 24 éven felül jutottak szavazati joghoz, de csak
akkor, ha valamely élő hazai nyelven írni-olvasni tudtak, tehát nemcsak magyarul, mint azt sok párt és politikus
a világháború előtt és alatt követelte.
93
VI. A Népköztársaság korszaka
Megszületik a sajtószabadságról szóló néptörvény, törvényben szabályozzák az egyesülési és gyülekezési

szabadságot.
A nemzetiségiekkel kapcsolatos új megközelítést mutatja, hogy 1918 végén a magyarországi ruténoknak

biztosítanak önrendelkezést és Ruszka-Krajna néven területi autonómiát, majd 1919 januárjában a
magyarországi németeknek önrendelkezést. Mindkét nemzetnek minisztere lesz a kormányban. Ebbe a sorba
tartozik az inkább reményekre, mint a pillanatnyi valóságra alapuló 1919. márciusi XIX. néptörvény, amely
kimondja, hogy a békeszerződés megkötése után a Felvidék szlováklakta területeiből Slovenska-Krajna néven
autonóm terület szervezendő.
Megindul az önálló és új igazgatás kiépítése is, előbb az önálló külügyminisztériumra és külügyi apparátusra,
majd 1919 februárjában a közigazgatás rendszerének átalakítására, a városi és községi néptanácsok felállítására
vonatkozó néptörvényt fogadják el.
Ugyancsak februárban születik meg a földosztásról szóló törvény, amely az úri birtoknak az 500 katasztrális
hold feletti részét kártalanítás ellenében kisajátítja. Az adott törvény végrehajtására már nincs a
Népköztársaságnak ideje, hiába kezdi el Károlyi Mihály február 23-án a földosztást Kápolnán saját birtokán.
94
II. rész - PARLAMENTARIZMUS A
HORTHY-KORBAN (1919–1944)
Boros Zsuzsanna

7. fejezet - Bevezetés.
Rendszerváltozás, átmenet a kettős
monarchiából a király nélküli
királyságba
A világháború elvesztése, az állami keretek felbomlása, két radikális forradalmi folyamat által létrehozott rövid
ideig fennálló rendszer, majd bukásuk után a forradalmak tagadásának, de ugyanakkor a korábbi dualista
berendezkedés megváltoztatásának szándékától is vezérelt radikális mozgalmak és kaotikus folyamatok
lezárulásával vezetett az út a húszas évek közepére annak a politikai rendszernek a kiépüléséhez, amit „Horthy-
korszaknak” nevezünk.
A két baloldali forradalmi rendszer: az októberi polgári radikális forradalomból létrejött polgári demokrácia,
majd a helyére lépő kommunista irányítású, kommunista-szociáldemokrata részvétellel létrejött
tanácsköztársaság bukása után a keresztény kurzusnak nevezett, elsősorban szélsőjobboldali, radikális
tömegmegmozdulásoktól kísért, de változatos politikai programokat felvonultató periódus következett, amely
átvezetett a tulajdonképpeni Horthy korszakhoz. A rezsim induló dátumaként az 1920. március l-jei időpontot
nevezhetjük meg, Horthy Miklós államfővé – kormányzóvá – választásának dátumát.
Azonban ezzel az alkotmányos lépéssel még nem dőltek el az erőviszonyok, még bizonytalan volt, hogy az új,
független államalakulat milyen területen, milyen államformában és kormányzati rendszerben él majd az
elkövetkező időszakban. 1920-ban még aligha beszélhetünk Horthy-rendszerről, ha azon a két világháború
között kialakult és stabilizálódott politikai rendszert értjük.
A forradalmak után felmerülő alternatívák közül rövidesen győztesként kerültek ki a hatalmukat megszilárdítani
képes keresztény-agrár-konzervatív és – ezeknél kisebb súllyal – a konzervatív liberális irányzatok, s ezek
konszenzusa hozta létre nagyjából a húszas évek közepére a rendszer többoldalú, politikai-alkotmányos,
valamint nemzetközi és gazdasági konszolidációját. Ez nem csupán egy lényegében új politikai rendszer, de egy
új állam kialakítását is jelentette. A mérsékelt politikai erők megegyezésévelfokozatosan háttérbe szorultak azon
nemzeti radikális, agrárdemokrata és keresztényszocialistarendszerváltoztató programok, amelyeknek
képviselői megnyerték az 1920-as választásokat. A dualista politikai rendszer restaurációját – a
legszükségesebb változtatásokkal – céljuknak tekintő politikai csoportok hajthatták végre a stabilizációt, az
ancien régime mérsékelt jobboldali ellenzékének vezetésével és részvételével. Az ő csekélyebb politikai
támogatottságuk jelzi, hogy a politikai érdekérvényesítésre kész erők döntő többsége többé-kevésbé új rendszert
kívánt és nem a dualista berendezkedés folytatását. Bethlen hidat jelentett a restauráció erői és az újítani akarók
között,Horthy a nemzeti radikális antiparlamentáris új középosztálybeli törekvések és a régi alkotmányos-
parlamentáris elit kompromisszumának vált szimbólumává, bár a kormányzó sokszor személyes preferenciáitól
függetlenül hagyta befolyásolni magát nemegyszer ellentétes irányokba, de amíg tehette megmaradt a bethleni
racionalitás talaján. Mindez nem jelentéktelen változásokat isjelentett a dualista berendezkedésideológiai és
intézményi rendszeréhez képest. Röviden: a konzervatív-liberális elitpolitizálás mellett az antiliberális-
újkonzervatív ideológia mérsékelt változata és az ennek megfelelő politikai program is kormányzati pozícióba
került, majd a korszak során egyre inkább átvette a vezető szerepet, kiegészülve annak radikális változatával is.
A forradalmak és a rá következő ellenforradalmi radikalizmus az alapvető politikai világnézetbeli különbségek
dacára bizonyos demokratikus (választójog) és szociális követeléseket egyaránt zászlójára tűzött, ezeknek lassú
és óvatos kielégítésétől az ellenükre konszolidálódott rezsim sem tekinthetett el.
Kialakult parlamenti és pártrendszerről a két forradalmi időszakban nem beszélhetünk. A parlament működése
1918 novemberétől 1920 januárjáig szünetelt, de a pártok – újak és régiek – élénk tevékenységet folytattak az
októberi forradalom idején. A tanácsköztársaság egyetlen pártja az egyesült szocialista-kommunista párt volt, a
képviseleti szervek pedig egészen más elvek szerint működtek, mint a polgári parlamentáris rendszerekben.
A parlamentáris és többpártrendszer elvére épülő demokratikus köztársaságot követő kommunista hatalom

megszüntette a parlamentet és a pártokat, a „keresztény kurzus” egyes politikai erői is parlamentellenesek
voltak, a nemzeti radikálisok a katonai diktatúra bevezetését, a keresztényszocialisták a „korrupt
parlamentarizmus” felszámolását tűzték ki célul. A többpártrendszer azonban működött, sőt „virágzott”,
nemcsak pártok, de más politikai szervezetek is gombamód szaporodtak 1919–1920-ban. A pártok többsége
96
Bevezetés. Rendszerváltozás,
átmenet a kettős monarchiából a
király nélküli királyságba
mégiscsak a parlamentáris rendszer visszaállítása, a választások kiírása mellett volt – ezt nemzetközi (antant-)
nyomás is siettette –, de ezt ők is összekapcsolták a háború előtti politikai szisztéma reformjával.
Az 1920-as radikális, rendszerváltoztató hangulatú és szélsőséges jobboldali hangvételű első nemzetgyűlés

legitimitását a volt politikai elit konzervatív-legitimista tagjai vonták kétségbe, számukra „túl demokratikus”
volt a „cursus”.
A háború előtti szisztéma radikális reformját követelők többségben voltak ugyan az ország szervezett politikai
erői közül – bal- és jobboldalon egyaránt –, és még az 1922-ben összeülő, már legalábbis nevében egységes,
nagy többséggel rendelkező kormánypártot felvonultató második nemzetgyűlés kezdeti időszakában sem
zárultak le az alternatívák. Az erőviszonyok alapján egy más típusú rendszer lehetősége is adott volt, mint ami
végül létrejött. Amíg az első nemzetgyűlés a radikális jobboldali, keresztény-nemzeti alapú rendszerváltozat
lehetőségét villantotta fel, addig a második nemzetgyűlés összetétele alapján – legalábbis elvben – nem volt
kizárt egy más változat, amelyben a liberális-agrárdemokrata-szociáldemokrata erők is részt vesznek.
A forradalmakat és a területi veszteségeket követő légkörben azonban jóval nagyobb valószínűséget jelenthetett
– a politikai-kormányzati elitben való részvétele, az ellenforradalomban a konzervatív-arisztokrata-legitimista
elemekkel való együttműködése folytán –, hogy a nemzetiradikális jobboldali alternatíva vonzza magához a
dualista berendezkedéssel szemben kritikus, rendszerváltozást követelő erőket, miközben a baloldallal még
hasonló programok esetében sem volt „időszerű” az együttműködés.
Döntő szerepet játszott – egyéb tényezők mellett – a politikai rendszer adott formában történő
konszolidációjában az agrárpárt, az 1920-as választáson győztes párt, amely heterogén összetétele, egyáltalán
az agrárérdekek különféle politikai programokhoz, ideológiákhoz csatolható kifejeződése okán lényegében mind
a jobboldali radikális, mind a baloldali liberális, mind pedig a végül is éppen a segítségükkel diadalmaskodó
konzervatív mérsékelt politikai irányvonal szövetségeséül kínálkozhatott. A rendszer stabilizálásában döntő
szerepet játszó egységes kormánypárt megalakulása után is, amely éppen az agrárpárt bázisán jött létre,
kínálkozott alkalom arra, hogy az agrárpárt liberális-demokratikus szárnya befolyásolja a konszolidáció
formáját, de az említett okok eltérítik a baloldallal való együttműködéstől.
A konzervatív rezsim megszilárdulásakor mind a jobb, mind a baloldali restaurációellenes erőket ellenzékévé
tette. A jogfolytonosság, a Szent Korona-eszme lett a hatalom legitimálásának alapja, ennek törvényi-ideológiai
megfogalmazása már az 1920:I. tc.-ben megjelenik. Eszerint a rendszer alapja: az alkotmányossághoz való
visszatérés (a dualista politikai berendezkedéshez, de immár Ausztria nélkül), bizonyos, nem lényegtelen
reformokkal. A kialakult politikai rendszer meg is felelt ennek a követelménynek.
A választójog nagymértékű kibővítése fontos változást jelentett, és a király helyettesítésére megalkotott

kormányzói jogkört is kezdetben a királyénál szűkebbre vonták (később azonban fokozatosan közelítették a
korábbi uralkodói jogkörhöz), de a monarchikus államforma nem volt kétségbe vonható, a kétkamarás
országgyűlés és különösen a pártrendszer a domináns kormányzó párttal és annak funkcionálási módjával egy új
állam keretei között is mutatott rokon vonásokat a korábbi szisztémával. A domináns, kormányzati ideológia
ugyanakkor, amelyet a dualizmus korában a nemesi-liberalizmus, majd a konzervatív-nemzeti liberalizmus
képviselt, fennmaradt ugyan, de egyre inkább háttérbe szorult annak ellenére, hogy a politikai berendezkedés
konszolidált formáját végeredményben ennek az ideológiának a jegyében hívták életre. A sajátos háború utáni
vegyületében új, de már a dualizmus idején is létező, újkonzervatív, antiliberális eszmeáramlat hozta létre a
keresztény-nemzeti ideológiát mint a két világháború közötti korszak hivatalos és domináns ideológiáját, amely
azonban maga is komplex volt, több változatában létezett.
Eltérést jelentett a dualizmus időszakához képest az ideológiák, politikai programok sokszínűsége, egymás
mellettisége, küzdelme a korszak során, az európai megoszláshoz hasonló áramlatok még tovább aprózódva
több pártban jelentkeztek, a dualizmuskorinál differenciáltabb, sokpárti rendszer jött létre, és a pártok mellett
igen sok politikai jellegű szervezet működött, a politizáló társadalom kiterjedtségének, szervezettségének, a
társadalom politikai mobilizálásának a korábbinál sokkal nagyobb fokát mutatva.
Ugyanakkor a restaurációs törekvések és a korábbi politikai elit részleges visszatérésének köszönhetően jelentős
társadalmi rétegek továbbra is politikai reprezentáció nélkül maradtak. A tömegpolitika lehetőségeit kihasználó
pártok és szervezetek a konszolidáció idején visszaszorultak, a korszak második felében viszont már a korábban
képviselet nélkül maradt rétegeknek a reprezentációját is felvállalták.
Jelentős változást jelent a dualista időszakhoz képest a munkásosztály pártjának bekerülése a parlamentbe.
Annak ellenére, hogy a pártot mindvégig bizonyos értelemben idegen testnek tekintették, beágyazottsága és
97
Bevezetés. Rendszerváltozás,
átmenet a kettős monarchiából a
király nélküli királyságba
szavazati bázisa jelentős volt. A korszak első felében a legnagyobb ellenzéki párt és szakszervezetei révén
szilárdan, stabilan szervezett erő, ha szabad mozgását, politikai aktivitását korlátoznia is kellett. A rivális
szélsőjobboldali tömegmozgalom azután fölébe nőtt, részben elhódította munkás híveit, de nagyobbrészt új
tömegeket vont be a politikába.
A történelem paradoxonaként a középkor óta a független állami létet először visszanyert Magyarország egyúttal
nemzeti tragédiaként élhette meg az állami szuverenitás visszaszerzését. Ideiglenesnek tartotta az ország határait
és az állami főhatalom adott megoldását, a vesztes háború után még inkább ki volt téve külső befolyásnak, ami a
rendszer születésére nyomta rá a bélyegét, majd a korszak második felétől meghatározó volt.
Egyrészt újállamotkellett létrehozni – alkotmányos berendezkedését, gazdasági szisztémáját, diplomáciáját

újonnan, új határok között kellett kialakítani – másrészt a folytonosságra, a tradícióra, az ősi alkotmányra való
hivatkozás állandóan jelen volt, mint legitimációs ideológia, mint az elveszített területekhez való ragaszkodás,
mint az új radikális törekvések elleni védekezés ideológiája és mint az ezeréves magyar állam kontinuitását
hangsúlyozó ideológia, amelyet éppen a terület és az állami főhatalom ideiglenességének, az adott helyzet el
nem fogadásának ténye indokolt.
Figyelembe kell azt is vennünk az elemzésnél, hogy a két világháború által határolt időszak túlnyomó részében
fennállt Horthy-rendszer, -korszak, -kor elnevezéssel illetett periódus egy hosszabb, folytonos időszak érzetét
kelti bennünk, pedig az alig több mint húsz évig állott fenn és ezalatt is lényeges változások mentek végbe. (A
rendszer kereteinek kialakítása is néhány évet igénybe vett, a háború pedig megszakította a normális működést,
de már előbb a harmincas évek elejétől kormányzati szinten jelentkeztek rendszer-átalakító törekvések).
Történelmi távlatból tekintve ilyen rövid periódusnál a stabilitás, illetve a változás kategóriái is másként
merülnek fel: lehet-e szó egyáltalán rendszerstabilitásról, ha az mindössze 15–20 évet jelent? A
korszakhatárként megjelenő világméretű események és magyar vonatkozásban ehhez társuló forradalmi
időszakok, az ország területének és államrendszerének alapvető változásai, majd a második világháború utáni
újabb rendszerváltozás, valamint a kelet-közép-dél-európai országok két világháború közötti időszakában
végbement változásokhoz képest mutatkozó viszonylagos stabilitása a magyar rendszernek másfelől viszont
magyarázzák, érthetővé teszik azt, hogy a rövid időszak ellenére is egy egész „korszakról” esik szó a történeti
szakirodalomban és köztudatban.
Politikai struktúrák elemzésénél azonban figyelemmel kell lennünk arra, ha csupán „pillanatnyi” időtartamról
van szó. Témánk tekintetében: a parlamentáris, párt- és választási rendszer vizsgálatánál jogosultnak véltük az
1867-től kezdődő periódus (annak 1848-as előzményeivel) együttes – pontosabban egymást követő – vizsgálatát
a két világháború közötti időszakéval, ami ugyan két eltérő rendszer, a háború után világméretekben is „új
világ” kezdődik a korábbihoz képest, de az általunk vizsgált intézmények alapelvei, működésük lényege a
változások ellenére folytonosságot is mutat. Azt is látnunk kell azonban, hogy nem csupán a két különböző
politikai rendszerben, de azokon belül is mennyire lényegesek a változás elemei.
A polgáriparlamentarizmus időszakának nevezett történelmi szakasz az 1867-től az 1940-es évekig tartó

periódus, és bár munkánknak ez a témája, talán azt is sikerül érzékeltetni, hogy ez csak egyik meghatározása
lehet e korszaknak, és nem meríti ki teljes egészében a politikairendszer fogalmát sem.
98
8. fejezet - I. Politikai pártok –
pártrendszerek
1. 1. A két világháború közötti pártrendszer
kialakulásának folyamata
A parlament pozitív és ezzel szemben a politikai pártok negatív értékelése a XIX. századi kontinentális
Európára, de azt megelőzően Angliára is jellemző felfogás volt. Magyarországon sajátos vonás volt, hogy a
parlament mint a tradíciókban, az alkotmányos-függetlenségi hagyományokban gyökerező politikai, sőt immár
politikán felül álló nemzeti intézmény vált elfogadottá. Kifejezetten magyar tradíciókat, alkotmányos-
függetlenségi hagyományokat kapcsoltak hozzá, ily módon a rendi, majd a polgári parlament nem egyszerűen a
politikai nemzetnek az uralkodóval, illetve a kormányzattal szembeni ellensúlyát jelentette, hanem
hangsúlyozottan a nem magyar, idegen uralkodóval való szembenállás szerve volt.
Az előző korszakot tárgyaló részben azonban láthattuk, hogy a dualizmus időszakában a nemzeti függetlenségi
törekvéseket a közvélemény nagy része számára a függetlenségi 48-as – a korszak során egy rövid időszakot
kivéve mindvégig ellenzéki – pártok képviselték. Ily módon, ahogyan korábban a rendi parlamentnek, úgy a
dualizmus idején a függetlenségi eszmét képviselő pártoknak is nemzeti funkciót tulajdonítottak az „idegen
hatalommal” szemben.
A nemzeti önrendelkezés problémáival szembenézni nem kénytelen angol vagy francia pártellenes felfogással
szemben, amely a nemzeti érdeket megtestesítő parlamenttel ellentétben a nemzetet megosztó – pejoratív
értelemben használt kifejezéssel – „frakciót” látott a pártokban, Magyarországon a politikai párt is
képviselhetett a nemzeti felfogás szerint nemzeti érdeket. (Angliában ugyan ez a közvélekedés a XIX. századra
megváltozott, sőt a parlamentarizmus korai időszakában az ellenzéki pártnak ott is tulajdonítottak pozitív,
nemzeti funkciót, de például Franciaországban a forradalomtól kezdődően még a XX. század közepén is
elterjedt volt a negatív értékelés.)
A közvélemény Magyarországon így nem volt általánosan elutasító a pártokkal szemben. Az első világháborút
követően a Monarchiának és politikai rendszerének szétesése után megszűnt a függetlenségi párt(ok) korábbi
funkciója. Ugyanakkor a forradalmi eseményekben és az azt követő kialakulatlan, átmeneti időszakban igen
jelentős szerepet játszottak az egyes pártok és más politikai szervezetek. Mobilizáló erejük révén a lakosságnak
a korábbinál jóval szélesebb körét vonták be a párt- és egyéb politikai szervezetekbe. Egyáltalán a politikai erők
polarizálódása, politikai küzdelmük vagy éppen együttműködésük az átmeneti (parlament és államfő nélküli)
időszakban a pártok – mégpedig közöttük már néhány parlamenten kívüli, tömegpárt típusú, modernebb,
szervezett formában működő –, illetve egyéb politikai mozgalom, egyesület között zajlott. A forradalmi és
ellenforradalmi szituáció kialakulatlan, zűrzavaros, letisztulatlan politikai viszonyai közepette a politikai pártok
és szervezetek fontos szereplőivé váltak a kibontakozásnak, amelyet a politikai hatalom megszerzésének
elsőrendű eszközeként használták fel a politikai élet irányítói szerepére törekvők.
Az igen nagy pártaktivitás, a nagy számban szerveződő vagy újjászerveződő pártok – és egyéb egyesületek,
mozgalmak – arra a belátásra késztették a politikai élet szereplőit, hogy a pártok nélkülözhetetlen eszközök a
politikai hatalom megragadásához és ehhez a közvélemény szélesebb körű támogatását is igyekezték
megszerezni.
A polgárok korábban soha nem tapasztalt politikai mobilizációját fokozta a választójogosultság nagymérvű
kibővülése az előző időszakhoz képest jelentékenyen megnövekedett lakossági körben. A dualizmuskori
pártrendszer a háborús vereség és a forradalmak hatására összeomlott. Szétesett a dualizmuskori kormánypárt, a
Munkapárt, szükségszerű következményeképp a háborús vereségnek és a forradalmaknak. Az októberi
forradalmat a már a dualizmus időszakában is működő, ellenzéki pártok vitték véghez: részben a parlamenten
addig kívül rekedt pártok, mint a szociáldemokraták és polgári radikálisok, részben parlamenti párt, mint a
Károlyi vezette Függetlenségi Párt. Tovább működött részben kormánytámogató, részben ellenzéki pártként az
októberi forradalom idején is a dualizmus több ellenzéki pártja, mint a keresztény pártok és a Kisgazdapárt.
Ugyanakkor a forradalommal szemben és az egyesülési szabadság következtében számos új párt és nem
pártformában működő szervezet jött létre, közöttük a szélsőbaloldali kommunista párt, amely a
Szociáldemokrata Párttal egyesülve átvette a hatalmat 1919 márciusában. A jobboldalon főként ellenforradalmi
szervezetek alakultak, mint a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) vagy az ÉME (Ébredő Magyarok
99
I. Politikai pártok – pártrendszerek
Egyesülete). A politikai erőviszonyok átrendeződése, a dualizmuskori ellenzéki pártok hatalomra kerülése,

amely 1918-ban következett be, bizonyos értelemben folytatódott a kommunista rendszer leverését követően,
1919 őszétől. Csak éppen amíg az októberi forradalomban és a tanácsköztársaság idején a baloldali pártok
kerültek hatalomra, addig 1919 végétől a jobboldali pártok, mozgalmak törekvése volt a rendszerváltozás, sőt
némi átfedés is előfordult, például a kisgazdák esetében.
Az 1919 augusztusától 1922 februárjáig tartó időszakot a pártrendszer szempontjából is átmeneti, kialakulatlan
időszaknak nevezhetjük. A politikai rendszer kialakításának és stabilizálásának előfeltétele volt az egységes
kormánypárt létrejötte 1922 telén, amely egy periódus lezárását is jelentette egyben. Ez a sok szempontból
kaotikusnak tekinthető két és fél év a magyar pártfejlődést tekintve azonban igen fontos időszak volt.
E rövid periódus is két részre osztható: 1919 augusztusától 1920. január–márciusig tart az első és 1920
tavaszától 1922 februárjáig a második szakasz. Az 1920. januári választásokig a többpárti kormányok
parlamenti kontroll nélkül működtek. Körülbelül 20 párt volt jelen a közéletben és nagy részük igen radikális
programot hirdetett. A baloldali liberális és szociáldemokrata pártok a forradalmak miatt retorziókat szenvedtek
el, és másra nem gondolhattak egyelőre, mint a sokszor szó szerinti túlélésre.
A forradalmakban nem érintett pártok jelszavai radikális hangvételben nem maradtak el a korábbi forradalmi
időszaktól. Ezek egyrészt ellenforradalmi, vagyis a forradalmakban részt vevőkkel leszámolást követelő
szlogenek voltak, de másrészt maguk is radikális reformokat, a forradalmakat megelőző szisztémához képest
rendszerváltozást követeltek.
Az időszakban legfontosabb szerepet játszó keresztény pártok és a Kisgazdapárt esetében a szociális jellegű
programpontok uralkodtak és általában együtt jártak a szabadságjogok teljes körének követelésével. A
szociálpolitika erőteljes állami, a tulajdonviszonyokba való beavatkozást jelentett, széles körű államosítást, a
keresztényszocialista programban, illetve földosztást a kisgazda program esetében.
A keresztény-nemzeti táborba tartozó egyes pártok nem csupán a forradalmak radikális, szociáldemokrata és
kommunista jellege elleni fellépést foglalták össze az antiszemitizmus jelszavával, hanem már ekkor antiszemita
programpontokban is megfogalmazódott a polgári fejlődés, a dualista kor kapitalizmuskritikája. Ez a keresztény
kurzus alapvető ideológiájává vált és nem tűnt el teljesen később sem, amikor pedig a hivatalos kormányzati
ideológia megváltozott a Bethlen-korszakban, hogy azután újult erővel váljon dominánssá az 1930-as évek
végétől.
A programok radikalizmusa a választások és az első nemzetgyűlés megalakulása után sem csökkent. A

parlamentben a politikai porondra újonnan belépő képviselők pártjaik programjának hangot adva, a dualizmus
parlamentjében addig alig ismert felfogást és stílust képviseltek. A választások során már egyszerűsödött
pártképlet volt jelen a nemzetgyűlésben, a fúziók révén két nagy kormánypártban egyesültek az eltérő
irányzatok. A forradalmakra reagáló antiszemitizmus és a leszámolás követelése mellett azonban ezeknek a
pártoknak a radikális programjai továbbra is megfogalmaztak a forradalmak által képviselt változtatási
igényeket is, a földreform, a szabadságjogok, a közigazgatás demokratizálása, a szociális törvényhozás
vonatkozásában. Az ebben az időszakban jelentős szerepet játszó pártok nagy része a korszak során önálló
pártként vagy egyesülve más politikai erőkkel fennmaradt – mint a keresztény pártok –, illetve újjáalakult – mint
a Kisgazdapárt –, de későbbi programjaik nem érték el ennek az időszaknak a radikalizmusát.
A Horthy-korszakra jellemző, a mindenkori kormányzó párt túlsúlyát jelentő szisztéma 1922-ben jött létre a
miniszterelnök, Bethlen István sikeres akciója eredményeképp. Nem csupán az akkori miniszterelnöknek, a
politikai élet szinte összes meghatározó személyiségének meggyőződése volt, hogy egy nagy kormányzó pártot
kell létrehozni hasonlóan a dualizmuskori rendszerhez. Abban a tekintetben azonban, hogy egy újonnan
létrehozott pártra vagy egy már meglévőre épüljön-e elsősorban ez a nagy egységes párt, megoszlottak a
vélemények. Nem elsősorban a számszerű erőviszonyok, mint inkább a politikai tapasztalat és a sikeres taktika
döntött, nem függetlenül a nemzetközi körülményektől.
A dualizmuskori kormányzó párt és a mérsékelt ellenzék vezető politikusai a választásokig általában háttérben
maradtak, illetve az általuk képviselt történelmi politikai elit, a birtokosság és az arisztokrácia képviselői nem
hoztak létre pártot, hanem ellenforradalmi kormányokat alakítottak az országnak a tanácshatalomtól nem
érintett, idegen megszállás alatt lévő területein, majd pedig – miután a pártokba szerveződés elengedhetetlenné
vált – a már meglévő pártokba léptek be. Ezek a politikusok azonban, akik később a rendszer meghatározó
személyiségeivé váltak, többnyire a dualizmus másodvonalbeli politikusi gárdájából kerültek ki, és többek
közülük korábban nem a kormánypárti, hanem a mérsékelt ellenzéki oldalon tevékenykedtek – egyszóval Tisza
100
István meggyilkolása egyben pártjának és jelentős politikusainak is a politikai értelemben vett halálát jelentette.
Azonban a Tisza István-i ideológiát, politikát mégsem kellett végleg eltemetni.
1919-től 1922-ig formálódott az új pártrendszer, és nyitott kérdés volt, hogy milyen formában szilárdul meg.
Egyelőre a választásokat megelőzően, Magyarországon addig egyedülálló módon széles pártkoalícióra épülő
kormány jött létre. A keresztény pártokból alakult kormány kibővült a liberális pártokkal és a Szociáldemokrata
Párttal. (A széles koalícióra, nemzeti összefogásra épülő kormányt „koncentrációs kormánynak” nevezték a
korszakban.) A Szociáldemokrata Párt úgy foglalt el immár többször is kormányzati pozíciót – először az
októberi forradalom kormányában, majd kommunistákkal egyesült pártként a tanácshatalomban, végül annak
leverése után néhány napig a szociáldemokrata vezetésű Peidl-kormányban –, hogy a parlamentbe még soha
nem sikerült bekerülnie.
Miután az országgyűlés 1918 novemberében feloszlatta önmagát, beszüntette munkáját, az 1920. januári
nemzetgyűlési választásokig a különböző koalíciós kormányok parlamenti kontroll nélkül működtek. A széles
koalíció az antant kívánságára jött létre – így inkább a különböző pártokhoz tartozó személyekből alakult
kormányról, mintsem valóságos pártkoalícióra épült kormányzatról indokolt beszélnünk.
A magyar parlamentarizmus addigi történetében egyedülálló választási eredmény született a Magyarországon

első ízben általános és titkos választójog alapján megtartott, de erőszakos eseményektől kísért, rendkívüli állapot
fenntartása mellett megrendezett választásokon. A több párt koalíciójára épülő koncentrációs kormányzás
megszűnt, és két nagyjából egyenlő erőt képviselő párt koalíciós kormányzása jött létre az egyesült kisgazdák és
az ugyancsak pártegyesülés révén létrejött egységes keresztény párt közötti megegyezés eredményeképpen.
A két világháború közötti pártrendszer első, kialakulatlan, de már választások révén legitimált szakaszát a két
nagyjából egyenlő súlyú kormánypárt – az Országos Földmíves és Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti
Egyesülés Pártja (KNEP) koalíciós kormányzása jellemezte kis súlyú baloldali liberális ellenzékkel. A
Szociáldemokrata Pártot (MSZDP), amely az októberi demokratikus forradalom tömegerejét jelentette, s
amelynek jó része csatlakozott a kommunistákhoz, újjáalakulása, a tanácshatalomban rész vett vezetőinek
emigrációja és a kommunizmustól való elhatárolódása ellenére a fehérterror cselekményei arra késztették, hogy
bár módja nyílott rá – a terror elleni tiltakozásul – ne induljon a választásokon.
A baloldali ellenzéki pártok a dualizmuskori tradíciókat követték, személyi, szervezeti és programbeli

folytonosságukon csak egyes vezetői (ideiglenes vagy végleges) emigrációja, illetve a forradalmakra, az új
helyzetre való aktuális reagálás változtatott némiképp.
A két koalíciós kormánypárt szervezettségét tekintve különbözött a dualizmuskori klubpártoktól, mindkét párt a
választói jogosultság kiszélesítésének programját vallotta és az új választópolgárok megszervezését tartotta
szem előtt. Az Egységes Keresztény Párt egyik alkotó eleme a (katolikus) Néppárt volt, mely elsőként a magyar
történelemben, mint a korábbiakban már említettük, modern konzervatív tömegpárt létrehozásával kísérletezett.
A másik párt, amely az egységes keresztény pártot alkotta, a keresztényszocialista, ugyancsak szervezett erőként
jelentkezett a század elején, igaz nem nagy sikerrel. (A két párt 1918-ban egyesült egymással.) Céljaik közé
tartozott a munkásszakszervezetek kiépítése is, a munkásság elhódítása a szociáldemokrata szakszervezetektől.
Végül a Keresztény Polgári Párt – Friedrich István legitimista pártja – alkotta városi szervezésű pártként a
KNEP harmadik elemét. A szervezetek kiépülését azonban több tényező is akadályozta: kezdetben az idegen
megszállás, valamint a bizonytalan viszonyok az ország nagy részén, s a lényegében kettős hatalom fennállása a
központi kormányzati hatalom és a Horthy Miklós nemzeti hadserege közötti ellentétek következtében.
A későbbiekben a pártok heterogénné válása, a volt politikai elit nagybirtokos arisztokrata tagjainak belépése az
említett pártokba és ott az irányító szerep átvétele ismét az elit pártpolitizálás előtérbe kerülésével, a
tömegdemokrácia forradalmakra emlékeztető módszereinek elvetésével járt együtt. A politikai események és
változások végső fokon ennek az elitnek és politizálási stílusának a győzelmét hozták magukkal, de a pártok
körül vagy azoktól függetlenül kiépült nagyszámú társadalmi-politikai tömegszervezet továbbra is a politizálás
más módszereit választotta, s ezek rányomták bélyegüket a rendszer születésének és bizonyos mértékig a
következő, már konszolidálódott időszaknak a politikai megnyilvánulásaira is.
A politikai pártok szerepét illetően a konszolidációt megelőző koalíciós kormányzás idején három nézet állt
egymással szemben. A kormányzati pozíciót Horthy Miklós kormányzóvá választását követően a dualizmuskori
társadalmi elitet reprezentáló arisztokrata politikusok, Teleki Pál és Bethlen István szerezték meg, de a tőlük
mind inkább elszakadó legitimista arisztokrata politikusok is, mint Andrássy Gyula, akik ugyan nem Tisza
István Munkapártjához tartoztak korábban, hanem a mérsékelt ellenzékhez, a dualizmuskori politikai struktúrát
akarták visszaállítani. (Némiképp módosult programmal és ideológiával, bizonyos reformokkal például a
101
választójog terén.) Legelső lépésként egy domináns, erős nagy kormányzó pártot akartak létrehozni. Az
Egységes Párt létrehozója és évtizeden keresztül vezére, Bethlen István is ehhez a nézetrendszerhez, illetve
politikai csoporthoz állt a legközelebb, de a jogfolytonosság és a Tisza István-i örökség felélesztése, restaurálása
mellett rugalmasnak mutatkozott az óvatos továbbfejlesztésre is. Széchenyihez hasonlóan, konzervatív
világlátása következtében ő is az angol pártrendszert tekintette ideálisnak, igaz csak elméletben, mert taktikai
szempontokból nem tartotta megvalósíthatónak az 1920-as évek Magyarországán. Tegyük hozzá: a Széchenyi
kortársaként alkotott francia társadalomtudós, Alexis de Tocqueville viszont Európa számára már a XIX. század
közepén az amerikai kihívást, az amerikai példát tekintette olyannak, amelyre előbb-utóbb választ kell adniuk az
egyes országoknak. A brit modell azonban éppen konzervativizmusával volt vonzó, a történelmi
folytonossággal, az íratlan alkotmány tiszteletével, a társadalmi tekintély, a monarchia fenntartásával, a békés,
zökkenőmentes reformokkal megvalósított fejlődéssel. Az amerikai egalitárius demokratikus köztársaság igen
távol állt a magyar konzervatív elit elképzeléseitől.
Bethlen egyúttal a világnézeti pártok jogosultságát vallotta, a pártokból és így a parlamentből az

osztályellentétek mentén szerveződő érdekeket kiiktatta volna. Mindenekelőtt a nagy guvernamentális párt
létrehozását tartotta fontosnak a koalíciós kormányzás helyett. Meggyőződése volt, hogy a „káoszból” való
kikerüléshez erre feltétlenül szükség van.1 Későbbi megnyilatkozásaiból úgy tűnik, a nagy kormányzó párt
mellett csupán a tőle balra álló liberális-polgári radikális és szociáldemokrata pártok létjogosultságát ismerte el,
a többi politikai erő gyűjtőpártjának a szerepét az egységes kormánypártnak kell nézete szerint betölteni. A
harmincas évek elejéről származik az a megállapítása, hogy három ellenzéki párttal mintegy kötelezőnek is
tartja a kapcsolattartást, a konzultációt, mert ezek „konstituált” pártok, amelyek mögött a nemzet egy részének
közvéleménye áll (a szociáldemokrata, a liberális és a kisgazdapártokról van szó), de „ha ettől jobbra nézek a
keresztény pártig, amellyel az egységes párt nem egészen konszolidált házaséletet él, nem látok mást mint
meteorrajt, …a széttöredezett égitestnek maradványa…”.2
A másik nézet, amelyet a liberális polgári és az agrárdemokrata ellenzék képviselt, a váltógazdaságot –

mindenekelőtt annak brit változatát – tartotta szem előtt, az általános, titkos választójog alapján, demokratikus
választások révén cserélődő nagy pártok váltakozó kormányzását. Azt szorgalmazták, hogy világos
rendezőelvek szerint váljanak szét a pártok. Felfogásuk szerint – a kezdeti időszak – két koalíciós pártja
túlságosan heterogén, a pártrendszer kialakulatlanságát pedig az jelzi, hogy több ellentétes frakció van mindkét
pártban jelen. Az egyik liberális kisgazda politikus úgy fogalmazott, hogy „együtt van bennük a demokrácia a
radikalizmussal, a konzervativizmus a reakcióval” (Hegymegi Kis Pál) egy „haladó” és egy „fenntartó”
irányzatra lenne szükség, a jelenlegi helyzetet a „kiforratlan, éretlen politikai viszonyok, valamint az organikus
fejlődést kívülről ért erőszakos behatás” okozza.3
Az 1922-ben létrejött Egységes Pártban is több politikai irányzat egyesült, a liberális Rassay Károly szerint a
„pártot csak a hatalom tartja egybe”. A liberális pártvezér szerint a váltógazdaság azért is szükséges lenne, mert
enélkül félő, hogy a baloldali, illetve jobboldali szélsőségek kerekednek felül. Ezt a politikai rendszerről alkotott
felfogást nem egy legitimista politikus is osztotta, sőt, amint említettük, nem állt elvben távol Bethlen István
felfogásától sem csupán nem tartotta az adott időszakban lehetségesnek, az csak távolabbi cél lehetett, amelyhez
a fokozatos haladás, a „nemzetnevelés” útján lehet majd eljutni.
A harmadik markáns álláspont a nemzeti radikális táboré volt, amelynek nagy szerepe volt a különböző katonai
jellegű és legális vagy titkos társaságok létrehozásában, és amely az egész pártpolitikát káros, a nemzetet
megosztó jelenségnek tartotta, s a nemzeti összefogás jegyében egyetlen nagy párt vagy szervezet
létjogosultságát vallotta.
A szociáldemokratákon kívül a kisgazdák agrárdemokrata szárnyának volt határozott elképzelése a pártok

parlamenten kívüli szervezéséről. Azt hangoztatták, hogy „csak az a pártalakulás egészséges, amelyet a tömegek
csinálnak”.4
A forradalmak és a háború tapasztalatai, a szervezett pártok sikerei, a választójog kiszélesítése azonban

egyöntetűen arról győzte meg mindhárom tábor politikusait, hogy a szervezett erőnek nagyobb jelentőséget
tulajdonítsanak, ami nem csupán a pártokra, hanem a még jórészt a forradalmak alatt létrehozott legális,
féllegális, vagy titkos szervezetekre is vonatkozott. „Szervezetlenség okozta bukásunkat és szervezettség
szükséges, hogy megmentsük a hazát” – mondta Horthy Miklós is – akkor még mint fővezér – 1920
januárjában, a MOVE, a rendszer történetét végig kísérő, vezetői sorában jelentős politikusokat felmutatni tudó,
1
Bethlen: Beszédei… II. 165. o.
2
Uo. 371. o.
3
Nemzetgyűlési Napló 1922–27.
4
Sipos: A Kisgazdapárt… 74. o.
102
legális politikai szervezet országos közgyűlésén elhangzott felszólalásában.5 De a liberális Gratz Gusztáv is
ajánlja, hogy a munkásság „bámulatos szervezettségéhez hasonlóan” szervezkedjen a többi társadalmi osztály is.
Számosan úgy vélik, hogy a „kommunizmus azért szakadhatott a nemzetre, mert a magyar társadalom
szervezetlen volt”.6
Sokszor említésre kerül a sajtóban, elhangzik nagygyűléseken, később a parlamentben is, hogy a forradalmak
elkerülhetőek lettek volna, ha a társadalom szervezettsége nagyobb. A militarista típusú szervezetek
megteremtése Gömbös politikájának domináns célja volt, akár társadalmi-politikai szervezet, akár párt
formájában, amit a húszas évek sikertelen kísérlete után egy időre fel kellett adnia. A Szociáldemokrata Párt – a
legszervezettebb magyar párt – viszont elveszítette szervezetei jó részét a területi veszteségek és a
kommunistákkal való egyesülés révén, és ezeket újjá kellett szerveznie. A hagyományos demokratapárti
felfogás továbbra is megelégedett híveinek demokrata körökben, laza egyletekben, klubokban történő
összefogásával, és nem akart újabb stílusú politizálást, szélesebb szervezeti kereteket kiépíteni.
A koalíciós időszak (1920–1922) két nagy kormányzó pártja maga is pártegyesülések révén keletkezett, nem
homogén pártok voltak, amelyeket nagymértékben a dualizmus korából tovább éltetett s a háború és a
forradalmak után még két évig a magyar politikai előtérbe került közjogi kérdés osztott meg. A Kisgazdapárt
szabad királyválasztó és a Keresztény Párt legitimista jellege, valamint a két párt közötti rivalizálás tette
lehetővé többek között, hogy a két pártba belépett, majd onnan az Egységes Párt létrehozása érdekében kivált
ún. „dissszidens csoport” – az említett arisztokrata politikusok, akik a dualizmuskori elit felfogását képviselték –
egyre meghatározóbb szerephez jutott a politika irányításában, és végül az ő részvételükkel jött létre Bethlen
vezetésével az egységes kormányzó párt. Ennek megteremtésére a disszidens csoport eleinte mindkét
kormánypártot alkalmasnak tartotta. A koalíciót alkotó két kormánypárt maga is több párt, illetve politikai
csoportosulás laza egysége volt. A Kisgazdapárt az 1909-es Nagyatádi-párt és az agrárius, illetve részben
újkonzervatív Sokoropátkai–Rubinek-féle párt egyesülése révén jött létre, és ehhez csatlakozott harmadik
erőcsoportként, az ellenforradalomban Szegeden megszerveződött Gömbös-csoport, amelyet a szervezetek
közül főleg a MOVE támogatott nagy súllyal. A társadalom politikai szerveződése végül is nem pártkeretek,
hanem az igen nagy számú, legkülönfélébb célra létrehozott egyesületek formájában történt. Ezek politikai
jellegéről s a korban játszott súlyáról, szerepéről – néhány kivételtől eltekintve – meglehetősen kevés adat áll a
rendelkezésünkre.
A másik kormányzó párt, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja – amint már említettük – egyrészt a radikális
keresztényszocialistákból állott, akiknek Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök a legjelentősebb
képviselőjük a párt élén. Ez a csoport nem volt legitimista, míg az egységes keresztény pártot alkotó másik párt,
a Friedrich-féle Polgári Keresztény Párt igen. A dualizmuskori szintén legitimista Néppárt volt a keresztény párt
harmadik alkotóeleme. Ebbe a pártba léptek be, majd jórészt innen léptek ki az említett disszidens csoport tagjai.
A liberális pártok: a Nemzeti Demokrata Párt (vezetője Vázsonyi Vilmos, volt igazságügy miniszter, a dualista
liberális-demokrata ellenzék legjelentősebb politikusa egyelőre emigrációban volt), valamint az egykori
Függetlenségi Párt és a Radikális Párt kisebb maradványai alkották a koalíciós kormány baloldali ellenzékét.
Változás következett be a liberális pártok oldalán, amikor a Kisgazdapártból kilépett Rassay Károly vezetésével
egy liberális agrárdemokrata csoport, 1921 februárjában. Ez a párt majd változó neveken és változó támogatói
körrel, de lényegében hasonló programmal a korszak végéig jelentős, leginkább koalícióképes és a kormányzó
elit által is legjobban elfogadott ellenzéki, liberális párttá válik.
Miután a politikai tapasztalatok, a rugalmas taktika és a nemzetközi támogatottság a kormányzati pozíció

megszerzésében a Bethlen köré csoportosuló politikai csoportnak kedvezett, a kérdés csak az volt, hogy a
koalíciós pártok közül melyik köré szerveződik és milyen módon az egységes kormányzó párt.
A Kisgazdapárt liberális tagjainak véleménye az volt, hogy választások révén kell a kérdésnek eldőlnie, Bethlen
István és köre azonban éppen fordítva gondolta: az új választásokba csakis egy már létrejött kormányzó párttal
szabad belevágni. IV. Károly kétszeri visszatérési kísérlete és a trónfosztás kimondása eldöntötte a kérdést
1921-ben a szabad királyválasztó Kisgazdapárt javára. A párt két csoportja – Gömbösék és az agráriusok –
támogatták az Egységes Párt létrehozatalát, s végül a vezért, Nagyatádit, akinek politikai felfogása ugyan inkább
az agrárdemokraták irányzatához állt közelebb, sikerült meggyőzni, ígéretekkel leszerelni. (Korábban volt már
egy sikertelen kísérlet, ekkor a két koalíciós párt egy rövid időre egységes kormányzó pártba tömörült
Prohászka Ottokár pártelnöksége mellett, de ez a pártszövetség hamarosan felbomlott.) A Bethlen-féle
5
Dósa: A MOVE története. 23. o.
6
Gratz: A bolsevizmus… 34. o.
103
disszidensek, valamint a hozzájuk kapcsolódó politikusok a KNEP-ből, valamint a kisebb volt dualista
munkapárti hagyományokat továbbvivő pártokból, mint a Nemzeti Középpárt, a Magyar Rendpárt, a Magyar
Nemzeti Szövetség kb. 400 taggal beléptek a Kisgazdapártba, megteremtve a nagy egységes kormánypártot. A
párt neve tükrözte a kompromisszumok sorozatát: Keresztény-Keresztyén Kisgazda Földmíves és Polgári Párt,
közkeletű nevén: Egységes Párt.
Az egységes kormányzó párt megalakulása ebben a formában, ha nem is zárta le véglegesen az alternatívák
lehetőségét, döntő szerepe volt abban, hogy a rendszer megszilárdulása a korábban vázolt alternatívák közül
végül is melyik szerint ment végbe.
2. 2. A stabilizálódott pártrendszer jellemzői és

változásai. A pártpolitika színterei
Pártok lényegében szabadon alakulhattak a korszakban, legális tevékenységet folytathattak – a kommunisták
kivételével – bizonyos korlátok között. A szervezett vagy tömegpárti formában működő pártok száma csekély
volt, egyrészt, mert a rendszer több pártjának nem volt erre igénye, sőt ellenkezett felfogásával, azok a pártok
pedig, amelyek modern, tömegpárti formában akartak politikai tevékenységet folytatni, számos nehézséggel
találkozhattak, bár – a dualizmussal ellentétben – nem volt törvényi akadálya pártok helyi szervezetei
megalakulásának. A politikai gyakorlatban mégis sok esetben ellenállásba ütközött a pártszervezés. Nem csupán
a helyi szervezetek alakítása, hanem a megalakulás utáni szervezeti élet, a választásokon való részvétel sem volt
akadálytalan. A választási kampányok során és különösen az attól eltérő időszakokban sokszor megakadályozta
a helyi közigazgatás és karhatalom az ellenzéki pártok pártgyűléseinek-tömeggyűléseinek a megtartását. Nem
voltak egyértelműek a helyi szervezetek alakításának törvényes feltételei, illetve a szabályozás gyakorlata nem
volt egységes az ország egyes területein. Számos interpelláció tette szóvá a sérelmeket, s az interpellációkra
adott kormányzati válaszokból az derül ki, hogy a helyi szervek sokszor nem tartották magukat a
törvényességhez, amikor országos pártok helyi szervezeteinek megalakulását betiltották. Helyi szervezetek
alakítása elsősorban a kisgazda és a Szociáldemokrata Párt esetében ütközött nehézségekbe.
A kormánypárt a bethleni időszakban, vezére alapelveihez híven, nem is kívánt szervezett pártként működni
annak ellenére, hogy saját pártjában is voltak hívei ennek az átalakulásnak. Korábban elsősorban a
Szociáldemokrata Párt próbálkozott szervezett, tömegpárti formával, majd a korszak kezdetén a keresztény
pártok és a kisgazdapárt is. A későbbiekben Gömbös, aki már az Egységes Párt megalakulásakor, 1922-ben a
párt alelnöke, modernebb szervezetet kívánt. Bár törekvése ekkor megbukott Bethlen és konzervatív liberális
hívei ellenállásán, miniszterelnöksége idején az országban korábban soha nem tapasztalt pártszervezésbe
kezdett, s az aktivisták, az „élharcosok” csapatának segítségével a legkisebb községig terjedő országos
párthálózatot hozott időlegesen létre (lásd később).
A pártok szociológiai jellemzőit vizsgálva tehát heterogén pártrendszerről beszélhetünk. Az Egységes Párt
megteremtésével lényegében kialakult az a pártrendszertípus, amely a korszakban mindvégig fennmaradt. Azok
a pártok, politikai irányzatok, amelyek nem a dualista szisztéma restaurálására törekedtek, felszínen maradtak
ugyan, de érdekérvényesítési lehetőségeik az új egységes kormánypárton belül – vagy azon kívül még inkább –
nagymértékben csökkentek. Mindenekelőtt az agrárdemokrata, a nemzeti radikális és a keresztényszocialista
irányzatokra gondolunk. A domináns kormányzó párt mindvégig megdönthetetlen hatalmi pozícióban volt, bár a
kormányzati felelősséget a korszak során néhány évig (1931-ig) megosztotta a kormánytámogató Keresztény
Gazdasági és Szociális Párttal, a korábban egyesült keresztény párt nagyobb részéből alakult párttal.
A szervezettség, a modern tömegpárt típusának kialakítása egyelőre hamvába holt törekvés maradt, az új
kormánypárt elitpárt maradt, és ugyanakkor a közigazgatással erősen összefonódott. Az új Egységes Pártot még
sokáig Kisgazdapártnak nevezték, megmaradt a szervezete is, vezetésében minden irányzat posztot kapott. (A
pártvezér Bethlen István – ez nem intézményesített pártpozíció volt –, a pártelnök Nagyatádi Szabó István lett,
az alelnökök az egyes irányzatok képviselői: Gömbös Gyula, Sokorópátkai Szabó István, Rubinek Gyula.)
A kompromisszumot a párt plebejus része szerette úgy értelmezni, mint a „két történelmi osztály, a magyar úr és
a paraszt összeölelkezését a nemzeti egység jegyében”.7 (A későbbiek során azonban a kisgazdák fokozatosan
háttérbe szorultak, a párt vezető testületei és szervezetei elsorvadtak. Például ez történt az Intéző Bizottsággal,
amelynek tagjai a kormánytagok, államtitkárok, a párt vezetői és meghívottak voltak, a régi Kisgazdapártban ez
a szerv foglalkozott a képviselőjelöltek kiválasztásával.) Így történt ez kezdetben az 1922-es választásokon is,
de végül nem lett beleszólásuk a jelölésekbe, a tényleges vezetők Bethlen, Gömbös, Klebelsberg által
7
Révay: Gömbös Gyula… 211. o.
104
kiválasztott személyeket csupán jóváhagyhatták. Az egykori kisgazda helyi szervek is továbbéltek, mint az
Egységes Párt helyi, regionális szervezetei, de tevékenységük jelentéktelenné vált, a pártot ugyanis a
közigazgatás vezetői képviselik majd helyi szinten. „Az Egységes Párt alig több mint a közigazgatási apparátus
meghosszabbítása a parlamenti többség irányítása céljából.”8
A bebetonozott kormánypárt, a váltógazdaság nélküli többpártrendszeri szisztéma a dualista struktúrát volt

hivatott visszahozni. Egy ideig azonban még az egységes kormányzó párt létrejötte után is reménykedtek mind
az Egységes Párton belüli másként vélekedők, mind a parlamenti ellenzék, hogy sikerülhet a kialakult
pártrendszeren változtatni. Ennek reménye az 1920-as évek közepére erősen megcsappant, a harmincas évek
elején újra előbukkant, az évtized végén pedig már mint egy aranykorra tekintett a húszas évekbeli helyzetre a
baloldali szociáldemokrata és liberális ellenzék, valamint több kormánypárti konzervatív is, és a radikális
jobboldalról jövő változtatási szándékokkal szemben a fennállót igyekeztek védelmezni.
A parlamenti képviselettel rendelkező pártok számában nem történt jelentős változás a korszakban. Az
országgyűlésben stabilan öt–hét párt volt jelen. A kormánypárt(ok)on kívül öt párt lényegében a korszak
egészében parlamenti képviselettel bírt. További két–három párt egy–két ciklusban játszott parlamenti szerepet.
Ezen kívül voltak időlegesen egy-két mandátumot szerzett kisebb pártok, és jelentősebb létszámmal a meglévő
pártokból kiszakadt parlamenti frakciók, parlamenten belül alapított pártok, amelyeknél a parlamenti frakció
jelentette magát a pártot. Ennek létrejöttét kísérhette a későbbiekben pártszervezés, mint a Fajvédő Párt vagy a
Magyar Megújulás Pártja esetében, de megmaradhatott a parlament falain belüli önálló pártfrakciónak, mint az
1938-ban a kormánypárt szakadásával létrejött két csoportosulás.
A pártrendszer típusában, a parlamentben képviselt pártok számában nem, de a rendszert alkotó pártok súlyában
és jellegében komoly változások következtek be a korszak során, ezeket külön vizsgáljuk a továbbiakban. Itt
most csupán megemlítjük, hogy a legfontosabb változások a kormányzó párt jellegében, programjában,
összetételében, valamint bal-, illetve jobboldali ellenzéke súlyában mutatkoztak. Az 1930-as években a
szélsőjobboldalon jelentkeztek új, jelentős pártok, a baloldali pártok összetétele alig, de választási súlyuk
jelentősen változott. Vagyis a pártrendszert egészében az erőteljes jobbra – pontosabban szélsőjobbra – tolódás
jellemezte, a baloldali pártok fennmaradásával.
A korszak kezdetén, a hegemón pártrendszer kialakulása előtt is szervezettségre törekedtek a pártok – mint
említettük. Ez a törekvés majd az 1920-as évek restaurációs, dualizmuskorihoz hasonlatos párttípusának
uralkodóvá válása után a harmincas években új erőre kap mind a kormányzó párt, mind pedig az újonnan
szerveződő szélsőjobboldali pártoknál.
A közigazgatás által irányított választások – két alkalom, a korszakban első és utolsó választás kivételével – a
nagyvárosoktól eltekintve nyíltan lefolytatott szavazási eljárás, valamint a forradalmak és a trianoni
békeszerződés hatására kialakult széles nemzeti konszenzus a keresztény-nemzeti ideológia jegyében a
liberalizmus- és nemzetközi szocializmusellenesség mentén és nem utolsósorban a rendszer sikeres politikája
elfogadtatásában lényegében kizárttá tették vagy legalábbis minimálisra csökkentették a baloldali ellenzéki
pártok hatalomra jutásának esélyeit.
A jobboldal felé nyitottabb volt a rendszer, de erre is csak egy bizonyos mértékig, a politika ilyen irányú
megváltozása nem járt együtt újabb pártoknak a hatalomba való bekerülésével a jobboldalon sem, hanem maga
a kormánypárt változott ebbe az irányba.
Az ellenzéki pártok mozgástere tehát behatárolt volt, nagy részük nem törekedett a hatalom megszerzésére,
stratégiáját, politizálási stílusát, eszközeit ennek megfelelően, jórészt a kormányra kerülés reménye nélkül
alakította ki.
A politikai pártokat – a harmincas években egyre jelentősebb súlyú fasiszta, szélsőjobboldali pártok kivételével
– mégsem a szélsőséges magatartás, a felelőtlen ellenzékiség jellemezte. Sőt, még ez utóbbiak is – igaz
elsősorban rendőri kényszer hatására – mérsékelték némiképp programjukat. A pártok elleni hatósági fellépés
törvényi megalapozása az 1921:III. tc. volt az „állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről”, ami módot
adott a sajtóban, a parlamentben, a választási kampányban és az „utcán” a nemzetellenesnek, a társadalmi rend
felforgatására irányulónak minősített megnyilvánulások elleni fellépésre. Ezek megítélésére a törvény tág teret
hagyott. Azonban ez a törvény a számtalan sajtóper, a gyülekezési, szólásszabadság gyakran szigorú korlátozása
ellenére (a gyülekezési jogot ugyanis időről időre rendeletekkel szabályozták) nem némította el a legális
ellenzék sokszor éles kritikáját, és az ellenzéki pártok – főleg azok a parlamenti pártok, amelyek nem akarták
8
Janos: The Politics… 260. o.
105
elveszíteni feltételezett koalícióképességüket és/vagy a baloldali pártok, a szélsőséges jobboldal hatalomra

jutásától való félelmükben vagy politikai filozófiájukból is következően –, egyébként is inkább a mérsékelt
ellenzéki szerepvállalást választották. Ezt a nagy vonalakban érvényes megállapítást pártonként és
időpontonként árnyalni szükséges – a korszak során azért nem volt ennyire egyöntetű az ellenzék magatartása,
és nem volt azonos a baloldali és a jobboldali ellenzéki pártok viselkedése sem.
A polgári ellenzéki pártok (a liberális pártok elnevezése volt ez a korszakban) tartózkodtak a szervezett
tömegerő felhasználásától, a politika utcára vitelétől. A baloldali ellenzéki erők közül csak a Szociáldemokrata
Párt eszköztárába tartozott az utcai, parlamenten kívüli demonstrációk szervezése. A kormányzattal kötött
paktuma, az ellene irányuló kormányzati hangulat mérsékletre szorította, s ezzel a magatartásával vezekelt a
forradalmakban betöltött szerepéért. Ideológiájának a társadalmi rendre veszélyes elemeit politizálási
módszereinek mérséklésével tarthatta fenn. Az 1930-as tömegtüntetés az egyetlen nagy tömegdemonstráció volt
a korszakban, amit a szociáldemokraták szerveztek. Ennek véres kimenetele jelezte, hogy meddig terjed a
kormányzat tűréshatára a hasonló megmozdulásokkal szemben.
A szélsőséges radikális jobboldali szervezetek a kormányban vagy a parlamentben jelenlévő, általában nem
önálló pártként szervezett erőket kívülről támogatták a húszas évek első felében, majd a harmincas évek
közepétől. Cselekményeik sokszor terrorisztikusak, erőszakos jellegűek voltak (lásd főleg az ÉME-t az 1920-as
évek elején, egyes egyetemista szervezetek fellépését, a MOVE puccskísérletét). A korszak egy részében – a
konszolidációs időszak virágkorában különösen – ezek a megmozdulások ritkultak vagy szüneteltek. A
harmincas évek közepétől a szerveződő radikális jobboldali és fasiszta pártok pedig már ellenzéki erőkként
szembe találták magukat a kormányzat hol elnézőbb, hol pedig szigorúbb fellépésével szélsőséges
tömegakcióik, terrorcselekményeik következtében. Ezek többször rendőri megtorlást – a párt betiltását,
vezetőjük letartóztatását – vonták maguk után.
A korszak egészében illegalitásban működött a Kommunista Párt (Kommunisták Magyarországi Pártja, KMP),
amelynek külföldről irányított, itthoni sejtjeit sorra felszámolták, tagjait börtönbe zárták.
Megtűrt áramlat volt a legitimista és a köztársasági. Ezek rendszerellenes irányzatoknak minősültek. A

kommunista mozgalom a politikai és társadalmi rend felszámolását, a két utóbbi csak az államforma
megváltoztatását, illetve restaurációt tűzte ki célul, de utóbbi programok megvalósulása is maga után vonta
volna a politikai rendszer egészének módosulását. A törvényen kívüliség ellenére – eszmei-politikai áramlatként
– mindhárom irányzat jelen volt a legális szervezetekben, pártokban is. A teljes rendszerváltozásra törekvő
kommunizmus a szociáldemokrácia balszárnyán, a szakszervezetekben, más társadalmi-politikai egyletekben,
folyóiratok köré csoportosulva volt jelen. Az illegális kommunizmussal szemben a megtűrt legitimizmust
mindenekelőtt a keresztény pártok (Friedrich és Andrássy pártjai, Grieger Miklós pártja, a Nemzeti [Legitimista]
Néppárt) képviselték, a kevésbé tolerált köztársasági eszmét pedig az egy ideig illegalitása ellenére is
tevékenykedő Köztársasági Párt, valamint a szociáldemokraták és a Kossuth párt. A korszak végén egyre
nyíltabbá vált a kommunisták részvétele az antifasiszta szervezetekben, népfrontos mozgalmakban. Két legális
fedőpártja alakult a kommunista szimpatizánsoknak, illetve kommunistáknak, 1925-ben a rövid ideig fennállt
MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt), majd a háború idején az 1943-ban alakult Békepárt, amely a
népfrontos formációkban képviselte az illegális kommunista pártot.
A pártok tömegpolitizálásának elfogadott legális módja jórészt a parlamenti tevékenységhez kapcsolódott:

képviselői beszámolókra, kampányhadjáratokra koncentrálódott. Ezek száma jelentősnek tekinthető, de
szervezésük nem volt zavartalan – amint látni fogjuk a következő, a választásokról szóló fejezetekben.
A baloldali ellenzéki pártok – a liberálisok, demokraták, szociáldemokraták – a korszak elejének atrocitásai után
a fokozatosan megvalósuló szabadabb mozgás, véleménynyilvánítás, kritika eszközeivel élhettek. A korszak
második felében pedig – bizonyos fokig hasonlatosan az első időszakhoz, mérsékelték követeléseiket a
kormányzó elit konzervatív részével való együttműködés fenntarthatósága érdekében – ez az együttműködés a
háborúig inkább látensnek tekinthető. Időnként megkísérelték az együttes fellépést a szélsőjobboldali
irányzatokkal szemben, a rendszerváltás elkerülése céljából. Mindemellett általában elmondható, hogy lényeges
programpontjaikat, amelyek elsősorban a szabadságjogok tiszteletben tartására, a diktatórikus irányba való
elmozdulás meggátlására irányultak, nem kellett feladniuk, éppen ellenkezőleg: a korszak végén a konzervatív
kormánypárti vagy abból kivált korábban kormánypárti erők közeledtek hozzájuk, jelentős változásokat
előidézve egyes politikusok személyes állásfoglalásaiban is, akik nézeteiket a demokratikus álláspontokhoz
közelítették. Az utolsó periódusban az ismét megfogyatkozott szabadságjogok visszaszerzése, illetve a még
meglévők megőrzése volt az immár közös céljuk. Más kérdés, hogy a kísérletek ellenére ez többnyire csak
potenciális, de nem ténylegesen megvalósuló tartós együttműködést eredményezett ezen pártok és pártfrakciók
között.
106
Sajátos helyet foglalt el a pártrendszerben az 1930-ban újjáalakult Független Kisgazdapárt, amely – mint már
korábban az Egységes Párt megalakulásával lényegében megszűnt elődje is – mind a baloldali, mind a
jobboldali pártokhoz affinitást mutatott, ennek következtében a pártrendszerben elfoglalt pozíciója is változott,
hol a kormánypárthoz, hol pedig az ellenzéki pártokhoz közeledett, a korszak végén végül is ez utóbbi, a
baloldali ellenzéki pozíció lett a meghatározó, ahogyan az őspárt, a Nagyatádi-féle kisgazdapárt is baloldalinak
volt tekinthető. A Kisgazdapárt a korszak végén németellenessége és demokratikus programpontjai
következtében a baloldali pártokkal való szövetség mellett kötelezte el magát, miután korábban az egykori
fajvédő, Eckhardt Tibor vezetése idején Gömbössel kötött – rövid ideig fennálló – paktumot. A Kisgazdapárt
potenciális tömegereje a földműves társadalom – és ugyanakkor a pártelitben gyarapodó értelmiségi és
köztisztviselői réteg szerepe, egyes vidéki, regionális körzetekben a párt hagyományai és szervezettsége,
eszközeinek inkább csak a programban rejlő potenciális radikalizmusa – mint nagyfokú fenyegetettség
jelentkezett a kormányzati elit számára, amely nem riadt vissza az erőszakos visszatartástól sem, de az
együttműködés felajánlásának taktikájával is élt. A korszak végén a Kisgazdapárt osztozott a baloldali pártok
általános visszaszorulásában.
A szélsőjobboldali pártokat és a hozzájuk kapcsolódó szervezeteket kivéve a korszak többi – kormányon lévő és
ellenzéki – pártját tehát a parlamenti politizálás túlsúlya jellemezte. A Szociáldemokrata Párt
tömegdemonstrációi többször hatósági akadályokba ütköztek, a pártvezetés egy része és a parlamenti frakció
összeütközésbe is került a politizálás színterével kapcsolatban. Szakszervezeti és pártvezetők a parlamenti
politizálás túlsúlyával vádolták a pártvezetés képviselő csoportját. De a Szociáldemokrata Pártot mégis a
tömegpárti forma jellemezte, rajta kívül a többi pártra nem a tagtoborzás, nem a szilárd szervezeti élet, hanem a
tömegbefolyásolásnak is a választásokhoz, a parlamenti élethez kapcsolódó formái voltak meghatározóak:
képviselői beszámoló gyűlések, választási gyűlések, sajtó és persze maga a parlament, a parlamenti plénum
nyilvánossága. Bizonyos változást a szélsőséges radikális jobboldali pártokon kívül magának a kormánypártnak
tömegpárti, tömegmozgalmi – a későbbiekben részletesen vizsgált – törekvései jelentették, amelyek azonban
erős ellenállásba ütköztek a konzervatív politikai elit és a baloldali ellenzék részéről – és így nem lehettek átütő
erejűek.
Kevéssé hangsúlyozott a szakirodalomban a választójogi szabályozás hatása a parlament pártelvű

szerveződésének növekedésére. A titkosan szavazó nagyvárosi körzetekben (1920-ban mindenütt, 1939-ben
pedig a korábbi nyílt körzetekben [községek, egymandátumos városok] listára és egyéni jelöltre is szavaztak)
arányos, lajstromos (pártlistákra történő) választás volt, ami a pártok szerepét nagymértékben erősítette, és ez
hatással volt a nyílt, egyéni választókerületekben is a jelöltek pártkötődésének erősítésére. (További kutatások
lennének szükségesek a személyes „feudumnak” tekinthető kerületek és a pártot váltó politikusok választási
eredményeinek vizsgálatához, azzal együtt, hogy persze ez a fajta, egyes személyekhez és nem párthoz kötődő
választói preferencia a modern rendszerek egyéni választókerületeiben is előfordul). A pártok közismerten nem
estek jogi szabályozás alá, így a választójogi rendeletek, törvények sem „pártlistákról” tesznek említést. Főként
a listákhoz megkövetelt igen magas számú ajánlás (5000 aláírás) tette szükségessé a pártok segítségét az
induláshoz, de maga a „lista” ténye is a pártokat erősítette. (A választások során egyes pártok közös, „kapcsolt”
listákat hoztak létre.)
A további lépés a pártelvű működés felé a pártfegyelem erősítése volt. A támogatásért cserébe egyes pártok
„reverzálist” követeltek jelöltjeiktől, vagyis írásbeli vagy „becsületszóra” tett ígéretet, hogy alávetik magukat a
párt direktíváinak és kilépnek a pártból, ha a párt álláspontja egyéni véleményükkel ütközik. Kérdéses, hogy
mennyire tekinthető általánosnak az egyes pártok esetében ez az eljárás. Amennyiben közigazgatási bíróság elé
került hasonló eset, a bíróság a képviselők függetlenségére hivatkozva érvénytelennek tekintette az ilyen írásbeli
nyilatkozatot. A párt elfogadta a bírósági határozatot, de az adott becsületszó szentségét a bírósági határozatnál
is erősebben kötelező érvényűnek tekintette.9
Bethlen még nem tartotta időszerűnek Magyarországon az angol kétpártrendszerű váltógazdaságot, de a

többpárti parlament híve volt. A hazai körülmények között az optimális pártstruktúráról az volt a nézete, hogy a
jobboldalon egy nagy egységes pártnak kell lenni, amit a kormánypárt képvisel – ezt lényegében meg is
valósította –, a baloldalon viszont a többpártiságot pártolta, a baloldal lehet töredezett. Ez a felfogás persze
pragmatikus okokkal magyarázható, az oszd meg és uralkodj elve alapján. Ennek megfelelően nemcsak a saját
egységes pártját hozta létre, hanem tevékenyen hozzájárult a baloldal megosztottságának fenntartásához is
(Bethlen–Peyer-paktum, MSZMP legalizálása). „Bethlen felfogása az egységes kormánypárt szükségéről elejét
vette az angol mintájú politikai váltógazdaság kifejlődésének és végeredményben a dualisztikus korhoz
9
Molnár Kálmán: Országos párt. In Boros: Parlament, pártok, választások… 242–244. o.
107
hasonlóan a parlamentet állandó kormánypárt és kilátástalan kisebbség küzdőpontjává tette” – írta Szekfű
Gyula.10
Gömbös a „nemzeti egység” híve, ami utal pártokról alkotott véleményére (ellenzéke azt is felrója, hogy az
újonnan Nemzeti Egység Pártja nevet kapott kormánypártról szólva miniszterelnöksége idején a „párt” szót el is
felejti hozzátenni). Egypárti elképzeléseit reális reménye nem lehet megvalósítani, így a pártokról szólva a
„tisztán világnézeti” pártok elvét hangsúlyozza.
Teleki is többször említi, hogy ő nem pártpolitikus, az általa képviselt elvek szerinti berendezkedés nem a
liberális parlamentáris rend intézményei lettek volna, hanem korporációk, nem kifejezetten politikai jellegű
társadalmi egyesületek. Alkotmányreform tervezete azonban még tárgyalásra sem kerül. Második
miniszterelnöksége idején – a korábbi kormánypárti struktúra mellett, de a politikai irányzatok erőviszonyainak
átalakulásával mind az ellenzéki, mind a kormányoldalon – nehézségei támadnak a kormánypárttal, amelyet
átkeresztel, de struktúráján nem változtat. (A miniszterelnök parlamenti támogatottsága mégis kedvezően alakul,
amit majdnem annyira az ellenzéknek, mint saját pártjának köszönhet.) Teleki azonban az általa Magyar Élet
Pártja névre újrakeresztelt kormánypártnak sem igazi vezére. 1940-ben Imrédy ki is lép híveivel a pártból és
létrehozza a nemzetiszocialista szellemű tömegpárti igénnyel szervezni kívánt Magyar Megújulás Pártját. A
kormánypárt szervezeti átalakításának grandiózus kísérlete viszont Gömbös után abbamaradt és a kormánypárt
lényegében a korábbi szervezetben működött, a megalakult szervezeteket csak választások idején mozgósította.
Az egységes kormánypártnak eltérő érdekű és politikai felfogású pártokból-politikusokból történő kialakítása és

a váltógazdaság lehetetlensége azonban azzal a következménnyel járt, hogy a pártot elhagyó és részben
visszalépő képviselők, a választások révén kicserélődő gárda, az eltérő politikai arculatot képviselő
miniszterelnökök váltakozása a kormánypártot a korszak végére olyan jelentősen átalakította személyi,
programbeli, politikai világnézeti felfogás tekintetében, hogy az már aligha tekinthető a bethleni párt
folytatásának. (Annál is kevésbé, mert sem az 1935-ben kilépett Bethlen és társai, sem az 1938-ban a pártot
elhagyó bethlenista csoport Teleki miniszterelnöksége alkalmával sem kerülhetett vissza a pártba.)
„Nem lehetetlen állapot-e az, t. Ház, hogy ez a képviselőház, amely a nemzeti egység jelszava alatt jött létre,
amely egy 170 tagú hatalmas többségi párttal kezdte meg a maga működését, most itt a naplemente előtt állván,
részeire van szétporladva? Számolják utánam, 15 pártja van ennek a képviselőháznak és az összes
pártváltoztatásokat figyelembe véve, a képviselőház összeülésétől napjainkig több mint 200 pártváltoztatás
történt a Ház tagjai részéről. Mi más ez, mint a teljes feloszlás, a szétporlódás, a részekre való szétesés képe…
Azok, akik ennek a képviselőháznak kezdeti idején a kormánypárti oldalon ültek, – köztük magam is – most
jelentékeny részben itt vannak ezen az oldalon, különösen itt a balközép mezőn. Azok, akik itt kezdték a
pályafutásukat, most a túloldalon olvasnak újságot…Kicserélődött, megváltozott a Ház összetétele, egy
népvándorlás indult meg onnan ide és innen oda; vannak urak, akik a képviselőház első idejében szent
fogadalmakkal fogadtak hűséget egymásnak, ma pedig jobban gyűlölik egymást, mint a néhai ellenzékiek…” –
mondta a kormánypártról az 1935–1939-es ciklus végén Sulyok Dezső kisgazdapárti képviselő a parlamentben
(a második zsidótörvény vitájában).
Az ellenzéki pártok csoportjait a liberális, demokrata, szociáldemokrata, agrár-kisgazda, keresztény, fajvédő,

nemzetiszocialista pártok jelentették. Az egyes parlamenti ciklusokban 5–7 párt jelenléte volt a jellemző. A
választóközönség pártpolitikai megoszlását egyrészt az osztályhoz, társadalmi réteghez tartozás, a vallási
hovatartozás és a regionális, helyi hagyományok erősen meghatározták. Ez azonban a meglehetősen gyenge
támogatottságú ellenzéki pártokat jellemezte a demokrata, liberális szociáldemokrata és kisgazdapártot – és
részben a kormánytámogató vagy ellenzéki keresztény pártokat. Gyűjtőpártként a mindenkori kormánypárt és a
korszak végén a nyilas párt szerzett szavazatokat a társadalom igen vegyes csoportjaiban, ha a kormánypárt
támogatottsága és a nyilasoké sem volt persze egyformán erős az egyes társadalmi csoportoknál és földrajzi
régiókban.11
A pártrendszer ellenzéki oldalán is különböző elképzelések éltek a pártok szerepéről, szervezetéről. Az 1918–
1919-es forradalmaknak a tömegszervezettséggel kapcsolatos tapasztalatai alapján hivatkozott a kisgazda
Nagyatádi a szervezett párttípus szükségességére (ez befolyásolta Gömbösnek a tömegpárti szervezéssel
kapcsolatos álláspontját is), és éppen ellenkező hatást gyakorolt Bethlen Istvánra, aki a bal- és jobboldali
tömegpárti igényekkel szemben a visszalépést választotta, ugyanúgy, mint a hagyományos liberális párttípus
formáját választó Rassay vagy Vázsonyi a liberális, illetve demokrata pártok élén.
10
Szekfű: Rövid magyar történet… 535. o.
11
Lásd Hubai: Magyarország választási atlasza…
108
3. 3. A politikai és párttörésvonalak
A politikai erőket és pártokat, tágabban a korabeli magyar társadalmat, annak politikai közvéleményét megosztó
kérdések bemutatását azzal a korszakot döntő módon meghatározó kérdéssel kezdjük, amelyben nem volt
ellentét, hanem széles konszenzus alakult ki. Ez pedig a fennálló rendszer ideiglenességére vonatkozott a terület
és az állami főhatalom szempontjából, a trianoni béke következtében fennálló állapot el nem fogadására,
megváltoztatásának szükségességére. Ehhez kapcsolódott a rendszer keletkezését ugyancsak döntően
meghatározó és egyöntetűen elutasított esemény, a tanácsköztársaság egységes megítélése, általában az
antikommunizmus.
Annak ellenére, hogy mindkét esemény megítélésében egyöntetű vélemény uralkodott a politikai erők között,
bizonyos értelemben mégis azt mondhatjuk, hogy talán a legfontosabb politikai törésvonal e két kérdéskör
mentén húzódott. Azokat a politikai erőket ugyanis, amelyek érintve voltak a két forradalommal kapcsolatosan,
kizárták a keresztény nemzeti táborból, és valamilyen módon többé-kevésbé felelőssé tették a trianoni
katasztrófáért. Kivételt egyedül a Kisgazdapárt képezett, mely annak ellenére, hogy vezére tagja volt a Károlyi
köztársasági elnöki időszaka alatt a forradalmi Berinkey-kormánynak, sikerült betagozódnia a keresztény
nemzeti pártok táborába – egy ideig még habozva a baloldallal való szövetség vagy a keresztény párttal való
együttműködés között.
A Szociáldemokrata Párt, a Kossuth Párt, a Nemzeti Demokrata Párt kívül rekedtek ezen az általános
konszenzuson, az első két párt a forradalmakban való részvételük, a Nemzeti Demokrata Párt pedig a velük való
kapcsolatai, valamint a zsidók magas számaránya miatt. A törésvonal tematikai megjelenítése a fenti két
eseményhez kapcsoltan azonban inkább szimbolikus jelentőségű volt, s nem tükrözött markánsan eltérő
véleményeket Trianon, s még kevésbé a kommunizmus vonatkozásában.
Valóságos politikai pólusokat kijelölő törésvonalról volt mégis szó, bár a világnézeti-politikai ellentétek
megfogalmazása sokszor megmaradt a konkrét történelmi eseményekhez fűződő viszony vélt vagy valós
megállapításán.
Az egyik oldalon a szocialista-liberális XIX. századi eszmekörben mozgó baloldal állt szemben az újkonzervatív
antiliberalizmus különböző árnyalatait egyesítő politikai táborral. A kor fogalomhasználatával ez a törésvonal
úgy fogalmazódott meg, hogy az a keresztény nemzeti eszmét képviselők és az azon kívül állók között húzódott.
Bár a korszakban az egyik alapvető politikai törésvonalként mindvégig fenn is maradt, súlya, jelentősége
változott. A bethleni időszakban kialakult egy olyan kormányzati centrum, amely csökkentette ellentéteiket,
amelyben mindkét irányzat – azok mérsékelt vonala – fellelhető volt, s ha nem is került sor az ellenzéki
liberálisok bevonására a kormányzásba, a kormányzati politikában érvényesült felfogásuk, amint a mérsékelt
szociális-antiliberális tendencia is hatott a kormányzó párti egyes frakciók és a kormányban részt vevő
keresztény párt révén.
A korszak második felében, a harmincas évek közepétől ez a centrum fokozatosan meghátrálásra kényszerült, és
közelebb került egy része a baloldalhoz, míg másik részük kibővülve és átalakulva az újkonzervatív táborhoz
csatlakozott, annak erőteljes jobbratolódását is elfogadva. A baloldalon liberálisok és szociáldemokraták
alkottak külön pólust, a jobboldal liberális-konzervatív és újkonzervatív irányzatai mellett a harmincas évektől
megjelentek a nemzetiszocialista, szélsőséges pártok.
Ettől az időszaktól kezdődően a pártokat keresztbe is metszve a parlamentarizmus-antiparlamentarizmus (vagy

jogállamiság-diktatúra) törésvonal válik meghatározóvá, a korábban ellentétes párttáborban lévők bizonyos
átcsoportosulását eredményezve.
Négypólusú rendszer alakult ki megkettőzött bal- és jobboldallal, majd a korszak második felében a jobboldal
hárompólusúvá vált. A két baloldali pólust a szabadságjogok, a választójog kiterjesztése, a parlamentarizmus
fenntartása, a németellenesség kötötte össze, de elválasztotta a liberális gazdaságpolitikához, a tulajdonos
osztályokhoz fűződő eltérő viszony. A parlamenti politizálásban azonban igen sokszor – a politikai rendszert
érintő kérdésekben: választójog, felsőház, házszabályok, a parlament jogkörének védelme, a rendeleti
kormányzás elleni fellépés, a közigazgatás reformja stb. – a baloldal szocialista és liberális pártjai együtt
működtek, illetve igen hasonló álláspontot foglaltak el.
A jobboldalon egy liberális-konzervatív és egy újkonzervatív-antiliberális pólus volt található, amelynek széle
érintkezett a fasiszta pólussal, utóbbiak között részben volt átjárás, de nem volt együttműködés. A fasiszta tábor
109
radikalizmusában és a pártok szociológiai jellemzőiben is különbségek voltak – ezt az úgynevezett úri fasizmus
és a plebejus, radikális fasizmus néven különbözteti meg a szakirodalom.
A politikai elit soraiban az államszervezet, a parlamentarizmus, az alkotmányosság kérdéseiben jelentkeztek az

alapvető ellentétek (majd a külpolitikai kérdésekben), míg – csak a feltételezés szintjén állíthatjuk – a politikai
közvélemény középső és alsó szintjein nem ezek a kérdések jelentettek választóvonalat, hanem egyrészt az
ellenzékiség vagy kormánypártiság, másrészt az egzisztenciális, szociális kérdések mentén húzódott
választóvonal, a korszak végén találkozva a politikai elitet is megosztó külpolitikai kérdéskörrel.
Az említett alapvető törésvonalak tematikai megjelenítése a pártokban sokszínűen mutatkozott. Az európai

eszmeáramlatok széles skálája jelent meg a magyar pártrendszerben a sajátos problémákkal kiegészülve: a
forradalmak és a trianoni békeszerződés, mint a korszak kialakulásakor ideológiáját és politikai irányzatait
alapvetően meghatározó események. Hozzájárultak ezekhez a magyar társadalomfejlődés sajátosságai, mint a
nagybirtokrendszer fennmaradása, az ipar és kereskedelem csúcspozícióban a zsidó vallásúak vagy
származásúak aránya, az értelmiségi túlképzés, a mezőgazdasági földnélküli népesség jelentős aránya. Ezeknek
a politikai ellentéteknek, illetve társadalmi, egzisztenciális konfliktusoknak a politikai transzformációja mentén
jöttek létre az alapvető törésvonalak.
Az értelmiség művészi, írói táborát a népi-urbánus ellentét szakította ketté a harmincas évek közepétől. Ennek a
törésvonalnak a megjelenítése a politikai pártokban csak áttételesen volt jelen. A népiek a Kisgazdapárt paraszti-
agrárdemokrata szárnyában, a függetlenségi hagyományokat folytató Kossuth Pártban, a harmadik utas Bajcsy-
féle Nemzeti Radikális Pártban és a radikális szélsőjobb egyes irányzataiban találhattak politikai kifejeződést, de
voltak a kommunista mozgalommal is érintkezési pontjaik (az 1937-ben létrehozott antifasiszta Márciusi
Frontban), míg 1939-ben létrehozták saját pártjukat, a Nemzeti Parasztpártot, amelynek majd a háborút
követően lesz érdemleges szerepe. Az urbánus táborhoz a szociáldemokrata és a liberális pártok álltak közel.
Az alapvető törésvonalként említett liberális-antiliberális ellentét legjellemzőbb tematikai megjelenése a

korszakban az antiszemitizmus volt, mind a pártok, mind a népi-urbánus értelmiségi csoportok
megfogalmazásában. A magyar polgári társadalomfejlődés sajátosságai, a kapitalizmus ipari és kereskedelmi
szféráiban, a felsőoktatásban és a szabad értelmiségi pályákon a zsidó származásúak túlreprezentáltsága, a
baloldali szocialista és kommunista mozgalmakban betöltött szerepük tette lehetővé, hogy egyetlen negatív
szlogenben, az antiszemitizmus jelszavában egyesülhessenek az ipari kapitalizmus ellenes agrárius és
keresztényszocialista tendenciák, az etatista, protekcionista irányú, az állam beavatkozásával újraelosztást,
őrségváltást követelő nemzeti radikális középrétegek hatalmi és egzisztenciális igényeit és a szocializmustól és
kommunizmustól tartó, tulajdonosi félelmeket megtestesítő politikai irányzatok, valamint a nemzeti-népi
ideológiát a szellemi életben uralkodóvá tenni kívánó egyes értelmiségi csoportok programja egyaránt.
A népi-urbánus ellentét egyik vetülete a város-falu törésvonal, amely az uralkodó rétegek szintjén az agrárius-
merkantil ellentétben is megjelent – bár az összefonódások révén csökkenő tendenciát mutatott –, és a választási
rendszer révén, amely nyílt vidéki és titkos városi körzetekre osztotta az országot, újabb megerősítést nyert az
ily módon létrejött eltérő politikai reprezentációval.
A pártok két tengely mentén történő felosztása adhat árnyaltabb képet a párt-törésvonalakról. Az egyik a
politikai rendszerre vonatkozik: alkotmányos jogállam, parlamentarizmus, szabadságjogok, a másik a szociális
kérdések, társadalmi konfliktusok és gazdasági pozíciók állami protekcionizmus révén történő rendezésére, az
újraelosztásra, az állami beavatkozásra, illetve ezzel szemben álló irányzatokra tagolja a pártokat. Ez a tagolás a
hagyományos jobb-bal megoszlást általában alapvetően nem érinti, annak érvénye releváns, fenntartható a
korszakban, de finomabb képet adhat. (Parlamentáris és szabadságjogok tengely: liberális ellenzéki pártok,
Szociáldemokrata Párt, keresztényszocialista párt, Nemzeti Radikális Párt, Kisgazdapárt, Egységes Párt, NEP,
MÉP, nyilas pártok; állami intervencionizmus tengely: nyilas és fasiszta pártok, keresztény pártok, Nemzeti
Radikális Párt, MÉP, NEP, Szociáldemokrata Párt, Kisgazdapárt, Egységes Párt liberális pártok. Egy-két kisebb
jelentőségű, a korszak során csak rövid ideig tevékenykedő párt kivételével, mint például a Nemzeti Radikális
Párt, illetve részben a Szociáldemokrata Párt programjában és a Kisgazdapárt esetében, amelyeknél a
szociálprotekcionizmus a szabadságjogok széles körű biztosításával járt együtt – a többi párt esetében
meglehetős élességgel válik ketté a két tengely.
A politikai törésvonalak egyes esetekben keresztbe metszik a pártokat. A baloldali pártok és a nyilas pártok
ebből a szempontból jóval homogénebbek, mint a keresztény pártok, és mint természetesen a nagy gyűjtőpárt, a
mindenkori kormánypárt. Utóbbiak – főként a keresztény pártok – többször szakadnak és egyesülnek, a több
pártban eltérő irányzatok öltenek testet. Ha van is a keresztény irányzatoknak a liberális, demokratikus, baloldali
irányzatokkal érintkező áramlata – Giesswein Sándor –, különösen a korszak első szakaszában a radikális
110
antiliberális jobboldalhoz közelítő irányzatok vannak túlsúlyban. Ezek – személyi vonatkozásoktól sem
mentesen – több pártban is szerveződnek, de többször egyesülnek is. A kereszténydemokrácia lényegében a
korszak végén jelenik meg pártformában, addig szellemi irányzatként van jelen. Két ellentétes tendencia
érvényesült tehát, a domináns kormánypártban is és a hatékony politikai szereplésre való törekvés
következtében más pártokban is: az egyesülés, így több frakció együttélése volt jellemző, ugyanakkor az
eszmeáramlatok sokszínűsége, árnyalatai, de a személyi politizálás miatt is sokpárti szisztéma jött létre, és
ennek következtében a jelzett fő pólusokon az egyes markáns irányzatok mindegyike több pártot hozott létre.
Ezek egy része kiszakadt frakcióknak tekinthető, lényegi különbségek nélkül, mások azonban jelentős
árnyalatokat jelenítettek meg, radikalizmusukban különböztek egymástól, illetve meghatározott társadalmi
csoportokat megcélzó rétegpártok voltak.
Lehetséges – különösképpen a korszak elejének és végének kiélezett konfliktusos periódusában – a politikai

erők között egy olyan törésvonalat megvonni, amely a rendszer egészére vonatkoztatható. A korszak elején a
jogfolytonosság és restauráció, valamint egy – a dualizmushoz képest – új rendszer politikai erőinek pártokban
is leképezett harca döntötte el – mint arról már szóltunk – a rendszer formájának mikéntjét. A korszak második
felében pedig – az 1930-as évek végétől különösképpen – a fennálló struktúrát védelmező, status quo politikai
erők és a rendszerváltozást sürgető politikai csoportok között húzódhat ez az alapvető törésvonal, amely részben
keresztbe metszette a pártokat (a kormányzó pártokon – NEP és MÉP – belül). A rendszer egészéhez
kapcsolható törésvonal – vagyis a rendszerellenesség – nemcsak a szélsőjobboldalon, de a baloldali formában is
jelen van, azonban nem jelentkezhetett nyílt pártformában. (Látensen a Szociáldemokrata Párt hivatalos
marxista ideológiájában, az illegális kommunista mozgalomban, illetve annak legális megjelenési formáiban,
folyóiratok, szociáldemokrata és más szellemi-politikai mozgalmakban, főként értelmiségi körökben markánsan
nyilvánult meg.)
A pártok (politikai pólusok) közötti küzdelem a korszak elején és végén volt kiélezett, a húszas évek közepétől a
harmincas évek elejéig a pártok konszenzusra való hajlama, együttműködési készsége volt nagyobb, akkor is, ha
ez nem jelenti azt, hogy ebben az időszakban ne lettek volna a parlamenten belül viharos ütközetek, hiszen
éppen ez a periódus alakította ki a két világháború közötti szisztéma alkotmányos kereteit. A kormánypárt ekkor
volt a leginkább egységes, a politikai életet a mérsékelt hangvétel, a szélsőségek hiánya jellemezte. A Horthy-
kor kezdetén – a kor szóhasználatával élve – a „destruktív irányzatok”, a második szakaszban a „diktatúrás
veszély” elleni kiélezett harc volt a jellemző. Az előbbi megjelölés a liberális-szocialista, az utóbbi a
szélsőjobboldali-fasiszta pártokra, áramlatokra vonatkozott.
A pártok közötti politikai törésvonalakat konkrétan a korszak fő politikai kérdései, témái jelenítették meg. Ezek
a következők voltak: a közjogi kérdés, a választójog és a politikai szabadságjogok kérdése, a közigazgatás
reformja és általánosságban a szociális problematika –, amelyet a korszakban mindenekelőtt a földreform és a
zsidókérdés politikai transzformációja jelenített meg, átideologizált, a politikai és gazdasági elitek gazdasági,
kulturális és politikai pozícióinak, hatalmának kérdését alapvetően érintő módon. A trianoni béke, illetve annak
revíziója kapcsán a korszak végén a Németországhoz fűződő viszony vált egyre inkább a fő politikai
tematikává, annak bel- és külpolitikai vonatkozásaival együtt.
A fenti témák nem egyforma súllyal jelentkeztek a korszakban. Az első időszak, a politikai rendszer kialakulása
előtti években, az első nemzetgyűlés és részben a második idején a földreform és a közjogi kérdés, a
zsidókérdés, a kivételes állapot megszüntetése – vagyis a politikai szabadságjogok visszaállítása – uralták a
politikai közéletet. Ezek a kérdések nagyrészt a forradalmak lezárásával, a felelősségre vonással, a régi
rendszerhez való viszonnyal voltak kapcsolatosak.
A konszolidáció időszakát, az 1920-as évek közepétől induló periódust a politikai rendszer hiányzó pilléreinek
és a gazdasági-szociális vonatkozású törvényhozásnak a kérdései uralták. A politikai közélet kiélezett
küzdelmeiben az építő, lassú reformfolyamatot eredményező időszak nem tarthatott sokáig, a gazdasági válság
és a társadalom megoldatlan, feszítő problémái az 1930-as évek közepétől újra felszínre hozták, illetőleg
újrafogalmazták az 1920-as évek elejének politikai kérdéseit, és ezek uralták a harmincas évek második felétől a
politikai porondot: zsidókérdés, földreform, választójog, szabadságjogok. A trianoni problematika állandóan
napirenden volt, de taktikai okokból konkrét megfogalmazást csak a harmincas évek közepétől nyert.
4. 4. A pártrendszert alkotó pártok csoportosítása

A pártrendszert alkotó pártok csoportosítását többféle szempont szerint is megkísérelhetjük. A szervezeti
szempontot alapul véve beszélhetünk szervezett tömegpártokról és elitpártokról. Megkülönböztethetünk
világnézeti és programpártokat, gyűjtőpártokat, valamint rétegpártokat a támogatóik, választóik homogenitása
111
alapján. A nagy eszmei-politikai irányzatok alapján liberális, konzervatív, szocialista pártokat, és (részben) e
felosztást alapul véve, bal-, illetve jobboldali pártokat.
A pártrendszer részei a nem parlamenti pártok is. Ezek – az illegális kommunista párton kívül – nem alkotnak
önálló pólust, hanem agrárpárti, munkáspárti (jobb- vagy baloldali), liberális pártok, esetleg párttöredékek. Egy-
egy ciklusban minimális, általában egyfős parlamenti képviselethez is juthatnak. Nagy részük személyhez kötött
párt, de van közöttük olyan irányzat is, amelynek nincs önálló parlamenti képviselete – egy bizonyos időszakban
legalábbis (agrárirányzatok, keresztényszocialisták). Jelentősebb a keresztény pártok egy-egy leszakadt,
parlamenten kívül rekedt frakciója, a korszak második felében pedig a nemzetiszocialista pártok jórészt
parlamenten kívüli szerveződései, amelyek 1939-ig csak minimális parlamenti képviselethez jutottak.
4.1. A pártrendszert alkotó pártok szervezeti típusai

A pártrendszer – a szociáldemokrata és a fasiszta típusú pártokon, illetve részben a Kisgazdapárton kívül – a
konzervatív kormánypártban és a liberális pártokban nem a párttagságra épült, nem tömegpártok és nem is
szervezett pártok voltak ezek, hanem XIX. századi klubpártnak tekinthetők. A kormánypártnak sem sikerült a
többek által kívánatosnak tartott angol konzervatív szervezett párttípus kialakítása, és mint látni fogjuk, a
hatalom által felülről szervezett totalitárius párttípus kísérlete sem járt sikerrel. Ugyanakkor a kormánypárt laza
szervezete pluralisztikus vonást is kölcsönzött a pártnak, a szervezettség irányába történő elmozdulás – Gömbös
idejében – egyúttal a zártabb ideológiát, cselekvési fegyelmet jelentette; erősen centralizált és hierarchizált
szervezet elérése volt a cél. A bethleni – lényegében XIX. századi – párttípus a maga oligarchikus módján
demokratikusabb, nyitottabb volt.
Amennyiben a pártokat szervezetük szerint csoportosítjuk a szervezett tömegpárti típusba tartozik a

Magyarországi Szociáldemokrata Párt – 1939-től Szociáldemokrata Párt – és a Nyilaskeresztes Párt. Több más
szélsőjobboldali, fasiszta párt is ilyen igénnyel indult, de nem sikerült a Szálasi–Hubay-párton kívül a többinek
komoly szervezeteket kiépíteni, bár a pártszervezés alapelve gyakorlatilag mindegyik nemzetiszocialista,
fasiszta típusú pártszerveződésnél ez volt. A Kisgazdapárt is lényegében alulról építkező, újjáalakulásakor egy
ideig regionális pártként szerveződött, de az említett akadályok következtében politizálási stílusa, működésének
formája lényegében inkább klubpárthoz tette hasonlatossá.
A Szociáldemokrata Párt nemzetközi párt lévén – a II. Internacionálé tagja – szervezeti kereteit az első magyar
baloldali tömegpártként még a dualizmus idején alakította ki. A korábbi keretek működtek továbbra is, ezek
bemutatását nem ismételjük meg, de a párt működésére lényeges hatást gyakorolt a két világháború közötti
időszakban az a tény, hogy a párt bekerült a parlamentbe. A parlamenti frakció tevékenysége dominánssá vált a
korszakban, de a mozgalmi előzmények, a sztrájkok, tömegakciók, a szakszervezetekkel való összefonódás
nemegyszer konfliktusokat idézett elő. Egyetlen más párt esetében sem fordulhatott elő a pártapparátus és a
parlamenti frakció oly mérvű ütközése, mint a szociáldemokratáknál. Ugyanakkor a párt- és parlamenti vezetés
részben fedte egymást, a parlamenti frakció többnyire túlsúlyos volt, de mindig ki volt téve a párt baloldali
csoportja kritikájának. Ezek egyeztetése a különböző pártfórumokon történt.
A keresztény pártok közül a korábban létrejött (katolikus) Néppárt – láthattuk az előző részben: a konzervatív
tömegpárttípus első megjelenése volt Magyarországon – és a keresztényszocialisták is törekedtek tömegpárt
kialakítására. A keresztény pártok kapcsolatai az egyes katolikus, keresztény szervezetekkel részben
helyettesítették, de természetesen nem pótolhatták a pártszervezeteket. A keresztényszocialista szakszervezeti
mozgalom szorosan kötődött a párthoz, hasonlatosan a szociáldemokrata szervezetekhez, viszont a
keresztényszocialista párt csak a korszak egy rövid periódusában működött önálló pártként, egyébként a
Keresztény Szociális és Gazdasági Párttal, illetve az Egyesült Keresztény Párttal összeolvadt, megtartva
bizonyos különállását. Az Egyesült Keresztény Párt törekvései között is szerepelt a szervezett párt
kialakításának programja, de a gyakorlatban erre nem került sor. A pártok közül a keresztény pártok
támaszkodhattak leginkább nem pártjellegű szervezetekre és a katolikus egyházra is.
A liberális és demokrata pártokat szervezeti szempontból együtt lehet tárgyalni, ezek XIX. századi típusba
tartozó klubpártok voltak. A tevékenység központja a parlament és jellemző még rájuk a klubok, körök,
egyletek formájában működő laza szerkezet.
Főleg városi, sőt budapesti pártok, de ebben a tekintetben már különbséget kell tennünk a Vázsonyi-féle
Nemzeti Demokrata Párt és a Rassay nevével fémjelzett, különböző neveken működő liberális pártalakulat
között (Függetlenségi Kisgazda Földmíves és Polgári Párt, Nemzeti Szabadelvű Párt, Polgári Szabadság Párt).
Eredetét tekintve függetlenségi, kisgazda, liberális hagyományokra épült, tehát vidéki gyökerei erősek voltak.
112
A Nemzeti Demokrata Párt Vázsonyi Vilmos halála után visszaesett, majd a párt egy részének a Rassay-párthoz
csatlakozásával megváltoztatta támogatói körét. A Rassay-párt pedig a Kisgazdapárt újjáalakulásával vidéki
bázisát lényegében elveszítette. A Nemzeti Demokrata Párt jóval szűkebb bázison tevékenykedett,
mindenekelőtt a budapesti zsidó kis- és középpolgárság pártja volt. A budapesti belső kerületekben szervezett
demokrata körök képezték a pártpolitizálás laza kereteit. A szimpatizánsokat ugyan számon tartották – 30–40
ezres nagyságúra becsülték, míg a Rassay-párté 14 000–15 000 fő lehetett –, ám nem beszélhetünk valódi
tagságról, a kötődés formális, laza kapcsolatot jelentett. Az előbbi kettőnél kisebb súlyt, de ugyanakkor a
dualizmusból és az októberi forradalomból származó folytonosságot képviselte a Kossuth Párt, amelynek vidéki
bázisai voltak ugyan, a volt függetlenségi körökre is építhetett, de a korszak végén kiszorult a parlamentből. A
liberális pártok laza szervezeti felépítése is megkönnyítette a személyek cserélődését e pártok között – és ezt
természetesen főként a hasonló ideológia tette lehetővé.
A pártok szervezeti sajátosságairól szólva feltétlenül említeni kell a parlamenten belül megalakult,
választásokon részt nem vett, de szervezési alapelveit tekintve modern szélsőjobboldali, a középrétegekre építő,
szigorúan felépülő hierarchikus szervezeti szabályzattal rendelkező pártot, a Magyar Megújulás Pártját, amelyet
Imrédy Béla hozott létre a képviselőházon belül, de amelynek szervezése, tagságának toborzása megkezdődött
és bizonyos sikereket el is ért.
A kormánypárt egységes párti időszakának szervezeti működéséről teljes képet felrajzolni a dokumentumok
hiánya, illetve feltáratlansága folytán csak részben lehetséges, mint ahogy a többi párt iratanyaga is jórészt
elveszett és egyes kérdéseket esetleg másodlagos források révén lehet rekonstruálni.
A kormánypárt szervezete a politikai harcok egyik döntő elemévé vált a harmincas években. A közigazgatást
felhasználó laza klubpárt a politikai elit számos tagjának fentebb idézett nézeteit szem előtt tartva már
megalakulásakor a szervezettség kiépítésének igényével indult. Ez a törekvés – amely már akkor is elsősorban
Gömbös Gyula nevéhez fűződött – a húszas évek elején sikertelen volt. A harmincas években már mint
miniszterelnök kezdett hozzá a kormánypárt átszervezéséhez. Ez gyakorlatilag az egész társadalmat átfogta
volna, s ennek alapjait sikerült is leraknia, de a nagy munkával útjára indított szervezet (részletesen lásd a
kormánypártok fejezetrészben) halála után lényegében nem funkcionált, utódai a hagyományos pártszervezetet
használták fel, illetve párhuzamos mozgalmat indítottak.
4.2. További csoportosítási lehetőségek

További csoportokat állíthatunk fel, megkülönböztetve politikai ideológiájuk szerint liberális, szocialista,
konzervatív, keresztény, fasiszta pártokat. A támogatók körét tekintve beszélhetünk osztály-, illetve
rétegpártokról, ahova elsősorban a szociáldemokrata és a kisgazdapárt sorolható; valamint több réteghez forduló
gyűjtőpártokról, amelyek közé természetesen a kormánypártok, de a nyilaskeresztes párt is tartozik.
A párt- és a politikai rendszer már eddig bemutatott és a későbbiekben tárgyalandó sajátosságait szem előtt
tartva azonban úgy gondoljuk, hogy a korszak pártjait elsődlegesen megosztó, csoportalkotó tényező a
kormányzati hatalomhoz képest elfoglalt helyzetük volt, vagyis hogy kormánypártok voltak-e vagy ellenzéki
pártok. Ez az eltérő helyzet olyan különbséget teremtett a pártrendszert alkotó pártok között, olyannyira
egyenlőtlenné tette pozíciójukat – s miután nem volt versengő pártrendszer, állandóvá is –, hogy az ellenzéki
pártoknak nem volt esélyük a hatalomra kerülésre, a kormánypártok állampárti sajátosságokat mutattak és
összefonódtak a közigazgatással, ebből következően elsősorban kormánypártot és ellenzéki pártokat kell
megkülönböztetnünk, a további csoportosítást pedig az ellenzéki pártok csoportján belül lehet elvégeznünk.
5. 5. A kormánypártok
A korszakban az első választásokat megelőzően többpárti koalíciós kormány működött, majd a stabilizálódott
pártrendszer kialakulását megelőző rövid szakaszban, az első nemzetgyűlési választások (1920. január) után két
nagyjából egyenlő súlyú kormánypárt volt: az Egyesült Kisgazda és Földműves Párt és a Keresztény Nemzeti
Egyesülés Pártja. Mint már említettük, a hegemónnak tekinthető pártrendszer kialakulása Bethlen István 1922-
es lépéséhez, a kisgazdapárthoz történő csatlakozásához és a párt átalakításához köthető.
A korszakban különböző elnevezések alatt kormányzati hegemón pozíciót betöltő kormánypárt (Keresztény-
Keresztyén Kisgazda Földmíves és Polgári Párt, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja) kormányzó típusú,
állampárti sajátosságokat mutató nagy konglomerátum volt. Kikezdhetetlen helyzetét a közigazgatással való –
nem szervezeti – összefonódás jellemezte.
113
A szakirodalomban elterjedt megfogalmazást használtuk, amikor különböző elnevezések alatt működő pártot
említettünk. De vajon ugyanarról a pártról van-e szó az 1922-es megalakulásától kezdve az 1944-es
felbomlásáig? Bethlen István és politikai híveinek a belépésével átformálódott Kisgazdapárt (új, népszerű nevén
Egységes Párt) azonos-e a minden falura kiterjedő szervezés igényével fellépő Gömbös Gyula vezette Nemzeti
Egység Pártjával (NÉP), majd azzal a MÉP-pel (Magyar Élet Pártja), amelyből nem csupán Bethlen István és
hívei szorultak ki, de Gömbös egykori támogatóinak a csoportja is ellenzékbe vonult? A továbbiakban az
elsősorban a pártrendszerben betöltött kormányzati funkcióját tekintve hegemón szerepet játszó párt(ok)
változásait vesszük sorra.
5.1. Az Egységes Párt

A Keresztény-Keresztyén Földmíves Kisgazda és Polgári Pártból Bethlen Istvánnak nem kis feladatot jelentett
valóban olyan „egységes” pártot formálnia, amely nem csupán nevében az. Ez bizonyos mértékig sikerült is
neki, de a párton belüli különböző érdekcsoportok mindvégig fennmaradtak, ezzel a nagy gyűjtőpárt egyik
lényeges funkciójának – az érdekegyeztetés feladatának – is eleget tett. A miniszterelnök számára nem ezen
csoportok megfojtása, hanem a döntésnek az egyeztetések utáni – saját elképzelései szerinti – elfogadtatása volt
a cél. A korszak fontos politikai döntéseit áttekintve úgy tűnik, gazdasági és szociális vonatkozású
intézkedésekkel, törvényekkel hozta létre a kiegyenlítést, az érdekegyeztetést a nagy tekintéllyel rendelkező
kormány- és pártvezető, a politikai kérdésekben azonban magának tartotta fenn a kizárólagos döntési jogkört,
ezekben az ügyekben kevéssé hajlott a kompromisszumra, legfeljebb taktikai jellegű megfontolásokkal, a
döntések időpontjának megválasztása stb. igyekezett az egyezkedés látszatát kelteni.
A párton belüli érdekütköztetés lényegében informális beszélgetések, szokásjog szerint tartott pártértekezletek
és pártvacsorák keretében történt. A fontos kérdésekről általában szavaztak, és a mindenkori miniszterelnöknek
is elsősorban a pártján belül kellett bizalmat kapnia.
Az Egységes Párt alapja már önmagában is egy pártegyesüléssel létrehozott kisgazda tömörülés volt, amely
maga is legalább három frakcióra tagolódott – a liberálisokra, agrárdemokratákra, az újkonzervatív, agrárius,
birtokos csoportra s végül a Gömbös Gyula köré tömörülő nemzeti-agrárius radikális szárnyra. A Bethlen köré
csoportosuló disszidensek csatlakozásával nőtt a frakciók száma, ezt tetézte még a KNEP-ből csatlakozó
csoport, akik félretették a királykérdést és hajlandóak voltak az államforma tekintetében a provizórikus
megoldás és egy – programjában legalábbis – szabad királyválasztó párt mellé állni. Csatlakoztak végül a
kormánypárthoz a dualizmuskori Munkapárt utódjaként létrejött kisebb pártok is.
Bethlen István miniszterelnök volt a pártvezér, a kisgazdákkal létrejött kompromisszum jegyében országos
pártelnök lett Nagyatádi Szabó István, a Kisgazdapárt alapítója és vezetője az 1909-es megalakulás óta, az 1918-
as forradalmi rendszer minisztere, talán az egyetlen kormánytag a Horthy-korszakban, akinek megbocsátották
forradalmi múltját. A pártvezetést az alelnökök egészítették ki. Az egyik alelnök a megalakulás után Gömbös
Gyula volt, aki az új Egységes Pártot is szilárdabb szervezettel igyekezett ellátni. Ez azonban kudarcot vallott
egyrészt azért, mert a pártban egyre jelentősebb szerepet játszottak a dualizmuskori politikai és főleg társadalmi
elit arisztokrata, birtokos, felső államhivatalnoki tagjai, akiktől idegen volt ez a politizálási stílus. Az
oligarchikus elit bevált informális kapcsolatokra épülő és a közigazgatásra támaszkodó módszerein nem akartak
változtatni, annál is kevésbé, mert számukra a pártszervezet a tömegdemokrácia rémét idézte fel, s éppen ebben
az időszakban úgy kívánták kialakítani a politikai szisztéma alkotmányos kereteit, hogy ne legyen szükség
tömegszervezet felhasználására hatalmuk tartós fenntartásához. Másrészt azért sem valósíthatta meg Gömbös
Gyula ekkor pártszervezési elveit, mert hamarosan kisebbségbe került híveivel az Egységes Pártban. A párt
megalakulása után egy évvel már nyilvánvalóak voltak az ellentétek közte és Bethlen között, 1923-ban kivált az
Egységes Pártból, új pártot és parlamenti frakciót hozva létre.
Az Egységes Párton belül továbbra is markáns politikai nyomásgyakorló csoportok működtek, s a bethleni
taktika jelentős sikere, hogy ezek kiegyenlítésével, egyeztetésével tíz évig kormányozni tudott anélkül, hogy
lényegében egyetlen komoly válsággal is szembe kellett volna néznie pártjában. Az említett Gömbös-csoport hét
képviselőt vitt el magával, amely kilencre „duzzadt” a későbbiekben, ám ez nem jelentett problémát a
mandátumok majdnem kétharmadát birtokló kormánypártnak. Sőt az évek során, a konszolidáció sikere láttán
gyarapodott is a kormánypárt képviselőcsoportja, az évtized közepén liberálisok is csatlakoztak a párthoz,
többek között olyan neves politikusok, mint Ugron Gábor vagy Bárczy István.
Az 1920-as évek derekán a pártban a korabeli sajtó, valamint a parlamenti felszólalások alapján a történeti
irodalom agrár- és merkantil csoportot különít el elsősorban. A dualizmus idején az alapkonfliktust, a pártok
közötti törésvonalat képező ellentét egy pártban fért meg, és a bethleni korszak érdekegyeztető politikája féken
114
tartotta, megakadályozta az ellentétek túlzott kiélezését annak ellenére, hogy Bethlen a gazdasági-pénzügyi
konszolidáció során elsősorban a merkantil táborra, vagyis az ipari és kereskedelmi tőkére támaszkodott.
A legnagyobb problémát a pártegység fenntartása szempontjából Nagyatádi kisgazdái jelentették. A taktikus

Bethlennek nem ment egykönnyen a kisgazda vezér meggyőzése, hogy vele egységes kormánypártot hozzon
létre egy olyan helyzetben – 1921–1922-ben –, amikor a Kisgazdapártnak többsége volt a parlamentben,
Bethlen pedig egy, a KNEP-ből kilépett disszidens csoport vezetője volt, s ráadásul úgy hozta létre az Egységes
Pártot, hogy a vezető szerepet is megkaparintotta. Ennek ára volt: jelentős engedményeket kellett tennie a
„csizmás” képviselőcsoportnak. A párt programját úgy alkották tehát meg, hogy abban a kisgazda pontok
dominanciája érvényesült. Egészen más kérdés volt a program végrehajtása – a pártprogram és a
kormányprogram nem esett egybe, így Bethlennek állandóan szembe kellett néznie pártja kisgazda táborának
kritikájával.
Az Egységes Párt 1922 tavaszán kiáltvány formájában közreadott első és egyetlen pártprogramja radikális
hangvételű volt, az ellenzéki pártokra jellemző „követeljük” megfogalmazás vezette be az egyes
programpontokat, és nem csupán a hangvétel, a tartalom is a kisgazda követelésekre utalt, kiegészülve a
keresztény pártok néhány általános követelésével, és csak kevéssé volt felismerhető benne a bethlenista csoport
politikai programja. Sem jogfolytonosságról, sem helyreállításról nincs benne szó: éppen ellenkezőleg, „a
magyar alkotmány, a gazdaság s a társadalom újraépítésének keresztény-keresztyén alapon” álló programját
fogalmazta meg a kiáltvány. A magyar nemzeti királyságot, az államforma kérdésének népszavazás útján
történő eldöntését, általános titkos és tiszta választásokat, a kisgazda társadalom középosztályba történő
felemelését vagy legalábbis a középosztály kisgazda elemekkel való felfrissítésének programját, a munkások
részére is biztosítást, szociális intézkedéseket, valamint a keresztény kurzus néhány mérsékelt követelését is
tartalmazta a program: a keresztény szellemű kereskedelem, pénzpiac támogatását anélkül, hogy említést tett
volna a zsidó gazdasági térfoglalásról. Feltehetően Bethlen és a demokrata kisgazdák hatása érvényesült a
program összeállításánál az antiszemita jelszavak háttérbe szorulásában.
Említésre méltó a program utolsó pontja a képviselői állás értelmezése miatt, amely szerint a képviselő nem
csupán beszámolókat köteles tartani, hanem minden polgárt, a legszegényebbet is meghallgatni körzetében, sőt
orvosolni panaszait. Azt a képviselőt, aki megszegi a programot, törvényhozási úton kötelezni kívánták, hogy
mandátumát adja vissza választóinak! 1848 után ugyan megszűnt a kötött mandátum, érdekes módon ez a
megfogalmazás mégis részben ezt a felfogást csempészné vissza a választóknak visszaadott mandátummal,
ugyanakkor ezt nem a „választói utasítás” megszegésekor – ilyen persze nem is létezett a korszakban –, hanem a
pártprogram be nem tartásakor helyezi kilátásba, tehát elsősorban a pártfegyelem, a program kötelező érvényét
hangsúlyozza. Ugyanakkor a korábbi felfogást tükrözi a „kijáró” szerep is, amit a képviselő kötelességévé tesz,
s ebben odáig megy, hogy minden panaszát orvosolni kell a kerületében hozzáforduló választónak!12
A programpontok közül – többek között – nem valósult meg sem a kilátásba helyezett népszavazás az
államforma kérdésében, sem a magyar nemzeti királyság, sem az általános titkos választójog – 1931-ig, Bethlen
lemondásáig. Ennek következtében állandósult a pártszakadás veszélye, a kisgazda tábor többször is
foglalkozott a kilépés és a Kisgazdapárt újjáalakításának a gondolatával. A dolog odáig fajult, hogy Nagyatádi
lemondott a földművelésügyi tárcáról. Bethlen a kisgazda képviselők megosztásával – amúgy sem volt egységes
a tábor –, Mayer János felkarolásával és miniszteri bársonyszékhez juttatásával, a Nagyatádit is érintő titkára
elleni panamaügy kihasználásával (Esküdt-ügy), valamint – amint azt már korábban is tette – bizonyos
gazdasági jellegű kisgazda követelések kielégítésével, és a számukra legfontosabb kérdés: a földreform törvény
végrehajtásának Nagyatádi által javasolt formában történő – földreformnovella – meggyorsításával
megakadályozta a párt felbomlását. A panamaügy Nagyatádi elleni kihasználása – kiviteli engedélyek pénzért
történő árusítása folyt az általa vezetett minisztériumban – feltehetően hozzájárult a kisgazda vezér váratlan
halálához 1924-ben. Ezután a megegyezésre inkább kész szárnnyal s vezetőjükkel, Mayer Jánossal könnyebb
volt az együttműködés, és így nem következett be a kisgazdák kiválása – igaz később Nagyatádi ekkor még az
egység mellett síkra szálló hívei közül néhányan otthagyják majd a pártot, illetve már eleve azon kívül maradva
részt vesznek a párt újjáalakításában, 1930-ban. Addigra már jócskán megcsappant a párton belüli
kisgazdacsoport. Mint majd látni fogjuk az 1922-es választásoknak, sőt még az 1926-osnak is egyik fő funkciója
a csizmás képviselők kiszorítása, a Bethlenhez hű képviselői gárda kialakítása volt.
Az Egységes Párt bethleni időszakában nem történt változás a párt szervezetében, a döntéshozatal módjában. A
miniszterelnök-pártvezér vitathatatlan autoritása érvényesült. Számára a párt a kormányzás eszköze, mint a
parlamentáris játékszabályok meglétének bizonyítéka volt a baloldali ellenzék és a külföld felé. Miután az agrár-
és ipari tőke főbb érdekképviseleti szervei – előbbiek közvetlenül az OMGE és a Gazdaszövetség, utóbbiak a
12
Magyarországi pártprogramok… 66. o.
115
GYOSZ révén, ha csak közvetve is – jelen voltak a kormánypártban, az elsődleges érdekegyeztetés a párton
belül lezajlott. Bizonyos esetekben a miniszterelnök további egyeztetéseket folytatott az ellenzéki
politikusokkal.
Nem a párt volt a kormányzati garnitúra rekrutációs bázisa, éppen fordítva: a kiválasztott kormányzati,
közigazgatási pozícióba juttatott személyek beléptek a pártba, és jogot nyertek funkciójuktól függően a párt
fórumain, értekezletein, s vacsoráin való részvételre.
A párt programjában sem történt változás a bethleni időszak alatt. 1922 tavaszán, az Egységes Párt létrehozása
után kiadott részletes programot nem követte több. A párt programja – miután a hivatalos, 1922-es program,
láttuk, papíron maradt jórészt – ezután gyakorlatilag a miniszterelnök megnyilatkozásaiból, a
kormányprogramból és a választási korteshadjáratokon elmondott beszédekből rekonstruálható. Ezek pedig
konkrét, pragmatikus, de határozott világlátást, célokat, politikai stratégiát tükröző megnyilatkozások voltak,
Bethlen kormányzati filozófiájának és gyakorlati politikai működésének világos programja, amely nélkülözte a
szisztematikusságot, a pontokban rögzítést, egyáltalán az írott formában történő megfogalmazást, összegzést. Az
Egységes Párt így értelmezett programja a fentebb már bemutatott „valódi” programhoz képest inkább a
kormányzati tevékenység népszerűsítését és indoklását jelentette, a párt által megcélzott különböző társadalmi
rétegeknek tett mértéktartó és így jórészt betartható ígéretek tárháza volt, valamint a bethleni kormányzati
reformok előkészítését szolgálta, amelyek óvatosan, fokozatosan, többször későbbre halasztva, de máskor
sürgősséggel keresztül hajtva valósultak meg. Ezek a megnyilatkozások helyettesítették a valójában nem
funkcionáló pártprogramot.
Bethlen ugyan igyekezett nem tudomást venni a hivatalos, 1922-es pártprogramról, de ha erre – főleg a pártja
kisgazda politikusai – figyelmeztették, kellő alapossággal talált magyarázatot a halasztás szükségességére. A
szabadságjogok teljes körű, törvényben szabályozott bevezetése, a választások titkossága, a földreform
végrehajtása, a közigazgatás reformja voltak mindenekelőtt azok a pontok, ahol magyarázkodnia kellett,
elsősorban a rendszer nem kellő szilárdságára hivatkozott, a nemzetközi és belső, ellenséges, ugrásra kész erőket
hozta fel óvatossága indokául. A húszas évek közepére azonban már kifejezetten kedvezően alakultak a
kormányzat nemzetközi lehetőségei, és a belső ellenzékkel sem volt komolyabb problémája, sőt a szocialista és
liberális ellenzék méltányolta a jobboldali szélsőségek elleni sikeresnek tűnő fellépést, és ha nem is támogatta a
kormányt, tartott bukásától. Mégis inkább az eredeti programmal ellentétes tervek kerültek végrehajtásra,
amelyeket az immár részben kisgazdátlanított párttal sikerült elfogadtatnia: a választójogi törvény, a felsőház
visszaállításáról szóló törvény és a közigazgatás reformja, amelyek nem az eredeti programban lefektetett
kisgazda irányelveknek megfelelő tartalmúak voltak.
Az Egységes Párt eközben a húszas évek közepére népszerűsége csúcsára ért, az 1926-os választási eredmény a
nyílt szavazás túlsúlya ellenére az országban uralkodó közhangulattal nem volt teljesen ellentétes. A párt külön
és eltérő hangsúlyokkal fordult minden egyes társadalmi réteghez és felekezethez, talán a munkásság volt az
egyetlen, amelyet bizonyos szórványos megszólítások ellenére a Bethlen–Peyer-paktumnak és a nagyvárosi
titkos szavazati jognak köszönhetően a szociáldemokraták zsákmányának tekintett a kormánypárt. Nem
mulasztva el azért a párt szónokai részéről a munkásság szocialista terror alóli felszabadulására tett felszólítást,
és kifejezve a reményt, hogy a munkásság egyszer visszatér a „nemzet kebelébe”. Az Egységes Párt külön
fordult a városok keresztény és külön a zsidó polgárságához, másként szólt a vidék kisbirtokosaihoz és a
köztisztviselői réteghez, a „történelmi osztályokhoz”. Az adott történelmi-politikai szituációban ennek nagyobb
jelentősége volt, mint egy nagy gyűjtőpártnál szokásosnak tekinthető. A forradalmak, a fehérterror véres
eseményei és vértelen, de féktelen egymás elleni támadások után ugyanis a megbékélés programja valódi s nem
csupán propagandisztikus jelentéssel bírt. Eredményesnek is bizonyult ez a politika, azért is, mert a mérsékelt,
higgadt hangvételt a gazdasági és nemzetközi konszolidáció eredményei támogatták. A párt minden társadalmi
rétegből talált támogatást, a zsidóság nagy része a húszas években éppúgy kormánypárti volt, mint a korábban
ellene fellépő keresztény pártiak jó része. A munkásság körében is talált a párt szimpatizánsokra, még ha a
nagyipari munkásság a koncentrált ipari vidékeken és főleg Budapesten és környékén túlnyomó többségében a
Szociáldemokrata Pártnak volt elkötelezett – elsősorban a szakmunkás réteg –, a fiatalabb, nem szakképzett
munkaerő viszont több párt befolyásának is ki volt téve. Nem szólhatott azonban ez a program az
agrárproletárokhoz, föld nélküli vagy törpebirtokos parasztokhoz, cselédekhez, de ezeknek a rétegeknek a
körében volt a legkisebb a választásra jogosultak aránya.
A programszerű megnyilatkozásokból az is kitűnt, hogy a bethleni politika elsősorban a vagyonos közép- és

felsőosztályra, a történelmi osztályokra és a művelt vagyonos polgárságra kívánt támaszkodni, ők alkotják a
„nemzetfenntartó” réteget, a nemzet „gerincét”, veszélyt jelentenek viszont rá a „műveltség nélküli”, csak
gazdasági-vagyoni pozíciót birtokló és biztos megélhetéssel nem rendelkező rétegek. Szociológiai értelemben a
116
bethleni kormánypárt a vagyonos arisztokráciát és művelt középbirtokosokat, az államhivatalnoki középosztályt,

a zsidó polgárság felső rétegét tekintette a rendszer biztos és kívánatos bázisának.
A bethleni időszak Egységes Pártjában a személyi fluktuáció meglehetősen nagy volt, igaz a jelentős
személycsere már közvetlenül a párt megalakulása után az első választások alkalmával lezajlott. Miután a párt
nagymértékben egyet jelentett a parlamenti frakcióval, a személyi változásokat a későbbiekben fogjuk
részletesebben vizsgálni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni a helyi közigazgatás vezetőit, elsősorban a főispáni
kart, de ennek összetételéről és változásairól nem rendelkezünk megfelelő adatokkal. A kormány tagjai
képviselők is voltak egyúttal, ha nem – amint ez kinevezésük idején gyakran előfordult –, hamarosan egy
időszaki választás során azok lettek. A korszak kezdetére volt csupán jellemző a nem képviselő politikusok
miniszteri kinevezése. Ezek vagy a dualizmuskori folytonosságot voltak hivatottak megtestesíteni, vagy pedig
annak az igénynek tettek eleget, amit Bethlen a „szakférfiak” bevonásának, mai szóhasználattal a szakértői
kormány előnyben részesítésének nevezett, és különösen a gazdasági és pénzügyi posztokon meg is felelt ennek.
A „szakférfiak” kinevezésének azonban a politikai okai legalább ilyen fontosak voltak a kezdeti időszakban: a
„keresztény kurzus” képviselőinek kiiktatása a kormányzati pozíciókból. A miniszterek, kormánytagok beléptek
a kormánypártba, hiszen így vehettek részt azokon a fontos egyeztető pártfórumokon, amelyek döntése a
kormányt is kötelezte.
Az Egységes Párt – bethleni időszakában – egyrészt liberális-konzervatív pártnak tekinthető, a guvernamentális,

nem pedig az emancipatorikus liberalizmus jellemezte, az alkotmányosság, a törvények, a jogállamiság
helyreállításának programja, a parlamentarizmus mint ősi magyar intézmény fenntartásának feltétlen
követelménye, a külföld felé nyitottság, az európai normáknak megfelelés igénye a magyar sajátosságok
egyidejű hangoztatásával. Az utóbbiak érvényre juttatása felfogásukban elsősorban a demokratikus választójog
hiányát, illetve elhalasztását, a szabadságjogok bizonyos mérvű korlátozását jelentette. Másrészt az
újkonzervatív reformpolitika is befolyást gyakorolt a kormánypártra: megmutatkozott ez a párt egyes csoportjai
oldaláról a különböző mértékű – pontosabban irányú – állami beavatkozás igénylésében és az ennek megfelelő
antiliberális ideológiában. Ez utóbbi ebben az időszakban nem jelentett antiparlamentarizmust, hanem
elsősorban a kapitalizmus „szabályozására” való törekvést, protekcionista gazdaságpolitikát, állami
szociálpolitikát. Ezeknek a követelményeknek a kormányzati politika részben eleget is tett anélkül, hogy
alapjában megkérdőjeleződött volna a liberális gazdaságpolitika.
A párt programjában, a párton belüli erőviszonyokban nem hozott egyelőre változást Gömbös visszalépése a
kormánypártba 1928-ban. A Fajvédő Párt alapítója felhagyott az ellenzéki politizálással, látva, hogy a magyar
pártrendszer sajátosságai nem teszik lehetővé pártja ellenzéki oldalról történő sikeres felemelkedését. Gömbös
már a pártból való kilépésekor nyitva hagyta a visszatérés lehetőségét, és Bethlen is azt hangoztatta, hogy nem
programbeli, csupán tempóbeli különbség van közöttük. Gömbös azonban a faji és agrárius érdekek nem kellő
érvényesítésével vádolta a párt vezetését, ami burkoltan a hatalomból részt követelő államhivatalnoki, volt
katonatiszti csoport nagyobb részesedését, állami protekcionizmust jelentett, miközben kifogásolta a „zsidó”-
merkantil ipari és a tradicionális birtokos dualizmuskori elit előtérbe kerülését, a „visszarendeződést”. A
kormánypártba való visszalépésével azonban Gömbös egyelőre nem gyakorolt befolyást a pártra.
Az Egységes Párt Bethlen utáni időszaka – Károlyi Gyula kormányzása idején, 1931–32-ben – a pártnak a
kormánnyal szembeni lehetőségei szempontjából tanulságos.
Párt és kormány viszonyában jelentős változás állt be azzal, hogy Károlyi kormányfő nem kapta meg a
pártvezéri címet, s ezt Bethlen magának tartotta fenn. A konfliktusok a párt és a miniszterelnök között –
elsősorban a merkantil-agrár viták feléledése és Bethlennek az agrárius törekvések oldalára történő átállása, míg
a miniszterelnök részéről a finánctőke favorizálása következtében – odáig vezettek, hogy a korszak során
először merült fel komoly formában, pártja egyes csoportjai ellenében, a miniszterelnökben az ellenzékiek
bevonása, a koalíciós, a kor szóhasználatával „koncentrációs” kormány gondolata. Ezt azonban mind a párt,
mind Horthy elvetette, s így annak nem volt tovább realitása, sőt a miniszterelnök bukásához vezetett.
5.2. A Nemzeti Egység Pártja

Az Egységes Párt nem csupán nevében nem élte sokáig túl megalapítója kikerülését a kormányzati pozícióból.
Korábban már említettük Gömbös Gyula pártszervezési ambícióit, amelyre újabb lehetőség nyílt 1932–1933-tól.
A kormánypárt új neve Nemzeti Egység Pártja lett, új programja pedig megegyezett Gömbös Gyula 95 pontos
kormányprogramjával. Gömbös 1932. október 1-jei miniszterelnöki kinevezése után hamarosan megszületett a
95 pontból álló kormányprogram, amelyet elfogadása után a miniszterelnök a párt hivatalos programjaként
deklarált. Az új nevet felvett kormánypárt élére a korábbitól eltérő stílusú, felfogású, származású pártvezér
került, akinek politikai eszméi is nagymértékben különböztek elődjétől, annak ellenére, hogy egy ideig a
117
nézetazonosságot hirdették, és csak tempóbeli különbséget láttak maguk között. Nem kellett hosszú időnek
eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: ha az új miniszterelnök saját programját akarja végrehajtani, menthetetlenül
szembekerül pártalapító és kormányfő elődjével. A 95 pontos program markánsan különbözött az 1922-estől is,
de még inkább a Bethlen-féle párt pragmatikus, liberális-konzervatív kormányzati filozófiájától.
Miután új pártprogram nem készült, ezt viszont elfogadta a párt, a nevezetes 95 pont nemcsak kormányprogram,
hanem pártprogram is volt egyben, sőt elsősorban annak tekinthető, mert távlatos célokat fogalmazott meg, míg
a kormánypolitikában Gömbös egyre-másra kompromisszumra, halogatásra kényszerült. A kormánypártnak
korábban nem volt részletes, precízen megfogalmazott, pontokba szedett programja. Az új párt- és
kormányprogram elvi és gyakorlati jellegű volt egyben, jelentős reformokat tartalmazott, sőt rendszer-átalakítást
előlegezett meg. Formáját tekintve ugyanakkor nem követelések felsorolása, hiszen eredetileg
kormányprogramnak készült. A program hangvétele, tartalma egyrészt radikális volt, másrészt azonban enyhítő
megfogalmazásokat tartalmazott, és a végrehajtás mikéntje nem volt körülhatárolt, így nem tekinthető konkrét
akcióprogramnak.
Egy új szemlélet, új politikai filozófia bontakozik ki a Gömbös-féle 95 pontból, lehet mögötte valóságos
rendszer-átalakító szándékot is felfedezni, másutt, több helyütt azonban olyannyira általános, hogy nehezen
deríthető ki, milyen konkrét változtatásokat is jelentene a program végrehajtása. Mindenesetre alkalmas volt
arra, hogy félelmet keltsen mindazokban, akik a liberális-parlamentáris rendszer hívei voltak, és reményt
azokban, akiket ez a politikai forma kevéssé érdekelt, pontosabban, akik a szociális-kulturális-gazdasági
területeken állami beavatkozással „újraelosztást” vagy „őrségváltást” akartak elérni. Így nagyobb szimpátiával
találkozott a program a kormánypárton kívüli politikai erők egy részénél, mint a Bethlen István által addig uralt
konzervatív táborban. A kormánypártnak új neve, új programja, új vezére lett – mert Gömbös feltétele volt
kormányra jutásakor a pártvezéri tiszt –, új politikai stílus vette kezdetét.
Az új kormány- és pártprogram a válság hatása által különösen érintett középrétegeknek tett ígéreteket. Politikai
érdekérvényesítésre ezek a rétegek már a dualizmus időszakában is képesek voltak, de a program és különösen
az azt kísérő retorika az egzisztenciális helyzetet javító, a tulajdon és pozíciók újraelosztását sejtető ígéretek
mellett ennél szélesebb társadalmi csoportok, az „úri” Magyarországból kirekesztettek számára a társadalmi
különbségek csökkenését, a nemzetbe tartozás révén az egyenrangúságot is kilátásba helyezte. Gömbös
táborának egyik vezető politikusa azonban nem az úri Magyarország eltűnéséről, csupán az ország
„gróftalanításának” programjáról beszélt (Kozma Miklós).
A kormány és a kormánypárt élén történt változás stílusbeli különbséget is jelentett. A szikár alkatú Bethlenhez
racionális, érvelő, a jelzők halmozásától tartózkodó, „száraz”, de sokszor élesen gúnyos, polemikus stílus
tartozott, amely politikai ellenfelével szemben sokszor igen éles volt, de annak nézeteit tiszteletben tartotta,
véleményére reagált, sőt hajlamos volt érveit is megfontolás tárgyává tenni. A joviális, kövérkés Gömbös
romantikus, emelkedett, képekben gazdag stílust honosított meg, közvetlenebbül szólt hallgatóságához, az
egységet, a közösséget éreztetve velük. Plebejusabb tartalomhoz archaizáló stílus társult nála, Bethlen elitista
konzervativizmusa modernebb nyelvi formát öltött. A kormánypártban hamarosan meginduló küzdelem a két
politikai tábor között nyelvi, stílusbeli, kulturális jellegzetességei révén is felismerhetővé tette a hovatartozást. A
95 pont kidolgozásában Imrédy Béla, Hóman Bálint, Keresztes-Fischer Ferenc is részt vettek. Gömbös 1932.
október 11-én ismertette programját a parlamentben, és arra hivatkozott, hogy az új kormányprogram új
kormánypártot kíván. Október 27-én a kormányprogram pártprogramként történő elfogadása okán bejelentik a
kormánypárt átalakulását, amelynek új neve Nemzeti Egység Pártja, elnöke Sztranyavszky Sándor, ügyvezető
főtitkára, aki a párt szervezését irányítja majd, Marton Béla. A program először is meghatározta a gömbösi
politika célját, illetve „közvetlen feladatát”: az „öncélú nemzeti állam kiépítését”. A program az alkotmányos
reformok terén konkrétumokat nem tartalmazott, a szabadságjogokat és a választások titkosságát a nemzeti
érdekek által meghatározott mértékben tartotta szükségesnek kiterjeszteni – vagy más oldalról nézve, korlátozni.
A program több pontja kitért a köztisztviselői kar egységes irányítására, a szakszerűség követelményére, az
összeférhetetlenség szabályozására. A „túltengő” társadalmi szervezkedés miatt a társadalmi egyesületek
összevonását tartotta szükségesnek. A magántulajdon elvét és a kapitalista termelési formák fenntartását
hangsúlyozó programpont azt is leszögezte, hogy a kapitalizmusnak „a nemzet egyetemére káros kinövéseit erős
kézzel igyekezünk lenyesni”,13 kilátásba helyezi a kis- és középegzisztenciák fokozott támogatását, de az állami
beavatkozás korlátairól is említést tesz: az állam szerepe nem terjedhet túl a „nemzeti termelőmunka” „tervszerű
irányításán, ellenőrzésén”.
13
Uo. 330–342. o.
118
Az igazságszolgáltatás terén különös figyelmet kíván fordítani a program a társadalmi és állami élet alapját
alkotó intézmények: a család, a nemzet, a vallás, a hatóságok, a hadsereg intézményes jogvédelmére anélkül,
hogy ennél bővebben szólna róla.
A program a gazdasági élet minden területén érdekképviseletek kiépítését helyezi kilátásba, a szociális
biztonság terén a munkaközvetítés, a munkabíráskodás kiépítését, a betegség, rokkantság, öregség és
munkanélküliség elleni biztosítást. Utóbbit nem segély formájában, hanem a munkanélküliek állami
foglalkoztatása révén rendezné. Nem lehet tudni, mit takar a „társadalombiztosítási intézmények” reformja.
A több – ellenzéki – párt által régóta követelt hitbizományi rendszer reformját is „korrektívumoknak” kívánja
alávetni, de ugyanakkor a rendszert a kis- és középbirtokra is ki akarja terjeszteni – német mintára. A telepítések
kérdése – ugyancsak több párt: Keresztény Párt, Kisgazdapárt, Nemzeti Radikális Párt – programjában szerepelt
a birtokmegoszlás arányosabb kialakítására. A gömbösi program telepítési alapot akar létrehozni az állami
elővásárlási jog gyakorlásával, de a „magasabb nemzeti érdek” szem előtt tartásával.
Az iparfejlesztés terén a program leszögezi, hogy ennek pártolása nem mehet más termelési ág rovására, és hogy
különös hangsúlyt kell fordítani a mezőgazdasági termékeket és hazai nyersanyagot feldolgozó iparágakra.
Kiemelt helyen szerepel a háziipar pártolása, az állam befolyást kíván gyakorolni az iparcikkek áralakulására.
Kereskedelem- és hitelpolitikájával az „egészséges” kereskedelmet és a „nemzeti építőmunkába” beilleszkedő
hitelszervezetet támogatja az uzsorával szemben, és az „egyetemes nemzeti érdekek” szempontjából az egész
hiteléletet fokozott figyelemmel akarja kísérni. Fontos helyet kapott a programban a kultúrpolitika, a „magyar
faji sajátosságokban gyökerező, keresztény erkölcsön és világnézeten felépülő nemzeti kultúra”, a
nemzetnevelés, az „egységes magyar világnézet kialakítása”. Ezen a program elsősorban a népi kultúra és a
magas kultúra közötti szakadék felszámolását érti feltehetően, valamint az „uralkodó lelkiválság” leküzdését. A
kultúrpolitikai program egyéb pontjai a szakoktatás – ezen belül is a mezőgazdasági ismeretek oktatásának –
fejlesztését, általában az iskolázottságnak a szegényebb néprétegekre történő kiterjesztésének igényét
fogalmazták meg. A program nyilvánvalóan azért mozog szinte teljességgel az általánosságok szintjén, mert
célja egyrészt a gazdasági válság körülményei között a leginkább sújtott rétegek számára a segítségnyújtás,
másrészt a pozicionális igénykielégítés, de a végrehajtáshoz nemcsak a gazdasági, hanem a politikai eszközök is
hiányoztak. A programpontokra jellemző felépítés: a reformlépés megfogalmazása, majd azonnal a visszakozás,
a korlátozó kifejezések használata a kormányra lépéskor Horthyval és Bethlennel kötött kompromisszum
következménye.
A megváltozott kormányzati filozófia így is félelmet keltett a bethlenista liberális-konzervatív politikai

körökben, az állami beavatkozás, protekcionizmus kilátásba helyezett programpontjai és a kollektivista
nézetrendszer miatt. Ennek konkrét konzekvenciáit a pártprogram csak felemásan vonja le, az egyes
programpontok szövegének második, magyarázó fele az eddigi kormányzati elit megnyugtatását szolgálta, a
kormánypártban ugyanis többséget alkottak a bethlenisták.
Több oka is van tehát, hogy egy új pártról beszélhessünk, de egyelőre megmaradt a régi párt-, illetve képviselői
gárda, és az új pártvezér a folytonosságot is deklarálta – a megújulás mellett. A régi gárda nem állt ki a gömbösi
reformtervek mellett, Bethlennek továbbra is meghatározó szerepe volt a pártban, és a kormányzó döntéseire is
megmaradt a befolyása. Miután Gömbös nem tudta elérni, hogy elődjéhez hasonlóan új választások révén
cserélje le a pártot a laza szervezetű oligarchikus párt helyett, tömeges párttagságot igyekezett kiépíteni, illetve a
párt „alá” szervezni, és egyben párhuzamos szervezetet létrehozni, ha a főispánok, a helyi közigazgatás nem
támogatnák politikáját.
A párt propagandafőnöke előtt a „tervszerűen megszervezett társadalom” célja lebegett. A legkisebb községben
is megindult a szervezőmunka, 40–45 főre esett egy pártaktivista. Hitelesnek tekinthető adatok szerint a
pártszervezés teljes sikerrel járt: az ország 3400 települése közül 3229-ben jöttek létre pártszervek, a választásra
jogosultak mintegy 60-70%-át sikerült beszervezni, mintegy 70 000 fizetett pártalkalmazottat: „élharcost”
alkalmaztak.14
A felülről jövő utasítások, a szervezeti szabályzat, a helyszínre küldött militánsok, az „élharcosok” feladatainak
leírása rendelkezésünkre áll, ám kevesebbet tudunk a szervezés módszereiről, a pártba belépettek
motiváltságáról. Az aktív szerepet játszó élharcosok – kérdés milyen hányadánál – a személyes előnyök ígérete
játszhatott szerepet, ugyanis vannak dokumentumaink, amelyek az ő elégedetlenségükről adnak számot: nem
kapták meg, amit vártak, amit ígértek nekik. A felülről kiindult pártszervezés részét képezte az a
14
Vonyó: Gömbös pártja. XII. o.
119
kartotékrendszer, amelyet minden egyes állampolgárról elkészítettek, s amelynek többek között a politikai
szimpátiára vonatkozó kérdést is tartalmazni kellett.
Gömbösnél egyrészt elvi kérdés volt a szervezettség. A szervezetek szerepe a politikában mind a magyarországi
forradalmak, mind az olasz fasiszta párt példája és a hadseregben, a vezérkarban szerzett személyes
tapasztalatai, valamint a MOVE irányításában nyert gyakorlata is ezt erősítették benne. Ugyanakkor az adott
politikai szituációban taktikai lépés is volt Gömbös részéről, hogy miután az új választások kiírását egyelőre
nem sikerült Horthynál kieszközölnie, s a közigazgatásban végrehajtott személycserék csak részlegesek voltak,
úgy vélte, csak egy erős, mintegy párhuzamos szervezet létrehozásával teremtheti meg a pártban a többséget
politikai reformelképzelései támogatásához a bethlenista fölénnyel szemben.
Az Egységes Párt a bethleni időszakban a képviselőkből, főispánokból, vezető állami tisztségviselőkből állt. A
választások lebonyolítása a közigazgatás feladata volt, és így még a kampányidőszakban sem folyt ezen kívül
pártpolitika. Folyamatos párttevékenységet még kevésbé folytatott az Egységes Párt. Gömbös Gyula tervét a
párt megalakulásakor a szervezett párt kiépítésére igen jól megfontolt politikai felfogásból utasította el Bethlen,
aki arra készült éppen, hogy csökkentse a szavazásra jogosultak számát. A párt vezetői így nem alkotva külön
pártszervezetet, a hivatali hierarchiában voltak jórészt alárendeltjei a miniszterelnöknek. Az Egységes Párt
patronázsfunkciója megfelelően működött a kormányzat és a parlament irányítása szempontjából.
A gömbösi elképzelés ettől gyökeresen eltért. A szervezett párt kiépítése évek alatt gondosan előre megtervezett
módon három fázisban ment végbe. Gömbös előbb bizonyos – főleg személyi és részben szervezeti –
változtatásokat eszközölt a kormánypárt képviselőcsoportra (pártvezetőséggel az élén) és az országos pártkörre
(pártklub élén a háznaggyal) épülő laza szerkezetén. A szervezeti változást egyelőre a központi pártirodában az
ügyvezető főtitkárság létrehozása jelentette, élén Marton Bélával. A második fázisban került sor a párt
szervezeti szabályzatának kidolgozására, és egyelőre – más megoldás híján – a helyi közigazgatás vezetőinek
bevonásával a „terep felmérésére”, országos szintű, községekre lebontott információgyűjtésre a helyi politikai
viszonyokról. Végül a harmadik fázisban megindult a helyi szervezetek kiépítése.
A párt új szervezeti szabályzata – csak legfelső regionális szinten (főispánok) épült a közigazgatásra, egyébként
– szavazókörökig lebontott hierarchikus szervezet elgondolását tartalmazza a pártaktivisták tömeges
bevonásával. Gömbös egyik legfontosabb célja a pártszervezéssel a következő, lehetőleg minél előbb sorra
kerülő választások alkalmával a képviselők kicserélése volt, ezért a pártszervezet felépítésében a közigazgatási
egységek mellett a választókerületekre és szavazókörzetekre bontás is megjelent. A vármegyei és
választókerületi választmányok voltak a párt helyi vezető szervei. Községi pártszervezetek is működtek, az
egymáshoz közel lakó 40–45 fő választópolgár „vezetője” egy-egy választmányi tag volt, akihez a más
pártokhoz tartozó választópolgárok is tartoztak. Ezeknek is tanácsadója volt, és törekednie kellett a pártba való
beszervezésükre. Ettől függetlenül is foglalkozni kellett velük annak érdekében, hogy közöttük „nemcsak a
politikai, de társadalmi összhangot is létrehozza, és a választóknak úgy vele szemben, mint az egymás közötti
viszonyát a legbarátságosabbá és bensőségessé tegye”.15
Fizetett pártalkalmazottak voltak közvetlenül az országos központnak alárendelve a központi vármegyei

titkárok, alsóbb szinteken szavazókörzeti titkárokat alkalmaztak, akik a párt irodájában naponta ügyeletet
tartottak. A pártalkalmazottak igen sokrétű politikai és adminisztratív feladatot láttak el. A
propagandatevékenység mellett elsősorban „a nemzeti egység” eszméjét kellett terjeszteniük, személyi lapokat
állítottak ki a választópolgárokról, ezen kívül adatgyűjtést végeztek a település gazdasági viszonyairól, politikai
hangulatáról, az ellenzéki pártok és egyéb szervezetek tevékenységéről. Állandó jelentéstételi, adatszolgáltatási
kötelezettségük volt a központ felé. A NEP Országos Központjában központi propaganda főcsoportot hoztak
létre, ezek a községi szervezetek rendszeres vitaestéit is szervezték, és a helyi irányításra
propagandamegbízottakat neveztek ki.
Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pártszervezés már nem csupán a választási célokat szolgálja. A párt helyi
szerveinek minden civil kezdeményezés helyettesítését tűzték ki feladatául, „a pártnak állandóan dolgoznia kell,
nem csak akkor, amikor választások vannak” – vallja Gömbös, a főispáni értekezlet állásfoglalása szerint
viszont a szervezkedés „megbolygatja a társadalmi békét”.16
Gömbös és vezérkara élén a pártszervezésért felelős főtitkár, Marton Béla olyan, az egész társadalmat behálózó,
minden választópolgár beszervezésére törekvő, részben a helyi közigazgatás szerepét is felvállaló-helyettesítő
apparátus kiépítéséhez kezdett hozzá, amely végletesen centralizált volt. A vezérelvre épülő pártban minden
15
Uo. XII. o.
16
Uo. XXI., illetve XX. o.
120
pártalkalmazott Gömböstől kapta a kinevezését, és hűségesküt volt köteles letenni a pártvezér, Gömbös
személyére.17
A kormányzati és parlamenti politikára figyelő politikai közéletben a nagyszabású vállalkozás kezdetben nem
váltott ki nagyobb ellenállást. 1935-ben Gömbös győzelmet aratott a kormányzónál Bethlen felett a
házfeloszlatási kézirat elnyerésével, így elérkezett az új pártszervezet erőpróbája.
Az 1935-ben lebonyolított választások jelentősen módosították Gömbös javára az erőviszonyokat, és úgy tűnt,
hogy – legalábbis a pártban – lényegében megszabadul fő ellenfelétől, Bethlentől, aki kilépett és
pártonkívüliként kapott az 1935-ös választások alkalmával egyhangú egyéni mandátumot. Gömbösnek sikerült
98 új képviselőt juttatni a parlamentbe, akiknek zöme a miniszterelnököt támogatta, ezek között, s ez új
fejlemény a kormánypárt képviselőinek összetételében, mintegy 20 fizetett pártalkalmazott, a NEP szervezési
„élharcosai” voltak.18
A szervezett, erősen hierarchizált párt kiépítése ugyan megtörtént, de kérdés, hogy ez tartalmilag mit jelentett, és
mi lett a sorsa a későbbiekben? Egyrészt a helyi közigazgatás vezetőinek ellenállásával találkozott, akik az
élharcosokban nemcsak politikai, de közigazgatási kompetenciájukat veszélyeztető konkurenciát láttak,
másrészt a kormánypártban is Gömbös közvetlen hívei közül többen – mint Kozma Miklós például – ellenezték
a pártszervezés gömbösi formáját. Ráadásul ekkor már Horthy bizalmát sem bírta a miniszterelnök. A
választások után egy évvel bekövetkezett halála tett pontot a kormánypárt radikális átalakítási kísérletére, de a
pártszervezés során kiválasztott pártaktivisták, élharcosok még szerepet játszanak majd a különböző
pártalakulatokban, és részben ott maradnak a kormánypártban – később külön frakciót is alkotva –, illetve egy
részük szembefordul a kormánnyal és kiválik a kormánypártból a harmincas évek végén.
A kormánypárt Gömbös halála után – a szervezeti formák részbeni megőrzésével, de a pártvezetés

struktúrájának megváltoztatásával és működési formáival – visszatérést mutatott a korábbi választási
párttípushoz. Politikai arculata is változott, nagyobb szerepet kaptak „az alkotmányvédők”, Bethlen hívei. A
pártértekezleten a döntéshozatalban a NEP országgyűlési képviselői és a miniszterek vettek újra részt, a
főispánok viszont csak tanácskozási jogot kaptak. A megyei szerveket a képviselőknek rendelték alá, a
választókerületi vezetés koordinálta a községi szerveket. A községi pártszervezetek sem oszlottak fel, de
feladatuk immár az 1939-es titkos választások előkészítése lett.
A gömbösi kormány- és pártprogram, az alkalmazott retorika az 1918–1922-es időszaknak az emancipatorikus

törekvéseiben jelentkező s a bethleni konszolidációval kihunyt reményeit keltette újra életre.
Az államszervezetre, a közigazgatásra vonatkozóan a pártprogramban, majd különösen az 1935-ös

kormányprogramban megfogalmazott reformokban a közigazgatás racionalizálásának, modernizálásának az
igényét is fel lehet fedezni (ezek nagyrészt Magyary Zoltán közigazgatási reformkoncepcióján alapultak), és a
programban lefektetett szociális reform közül több is megvalósult. Az átalakítás végrehajtását a program olyan
politikai formák között képzelte, amely az állam szerepének nagymérvű kiterjesztését, a totalitárius jellegű
egypártrendszerre törekvést, a parlamentarizmus visszaszorítását vagy kiiktatását, korporációs rendszer
létrehozását jelentette volna, a „jogállamiságot” meghaladni kívánó és radikális nemzeti ideológia
támogatásával.
A kormányzó pártban a harmincas évek végén a fő törésvonal már a németekhez fűződő viszony, s ezzel szoros
összefüggésben a politikai rendszer kialakult formában való megőrzése, illetve a parlamentarizmus rovására
történő átalakítása volt. A status quo tábora is hajlott azonban olyan alkotmányjogi és szociális reformokra,
amelyektől a rendszer stabilizálását, a radikális ellenzék megerősödésének elkerülését várták. Ezek egyrészt
engedmények az ellenzéknek – titkos választójog, zsidótörvények, földbirtok-politikai törvény, szociális
biztosítás –, másrészt a további változtatás blokkolását célzó reformok voltak, mint a felsőház jogkörének
kibővítése, a kormányzói jogkör szélesítése a kormányzó utódajánlási jogára, valamint a kormányzóhelyettes
választásra vonatkozóan.
A konfliktusok egyre inkább a párton belülre tevődtek át, és a harmincas évek végén pártszakadáshoz vezettek,
pontosabban két új parlamenti csoportot alakító pártfrakció hagyta el a kormánypártot, Imrédy Béla
miniszterelnök politikája elleni tiltakozásul. A kormánypárt először került kisebbségbe, és csak a felvidéki
visszakerült területekről behívott képviselőkkel, a keresztény párt támogatásának elnyerésével sikerült
valamennyire stabilizálni helyzetét.
17
Vonyó: A kormánypárt és a választások. 1167. o.
18
Vonyó: Gömbös pártja. XV. o.
121
Már Gömbös miniszterelnöksége idején kezdetét vette, és a korszak további periódusát végig kísérő jelenséggé
vált a kormányfő és a kormánypárt tartós konfliktusa, a kormánypárton belüli frakciók szaporodása. A
kormányfő ezek után már nem számíthatott biztosan pártjára, mint a korábbiakban. Az ellentétek politikai
előjelei változóak voltak, a NEP a radikális jobboldali kormányfői megnyilvánulásokkal szállt szembe, a MÉP-
nél pedig már éppen fordított volt a helyzet.
Imrédy Béla – miniszterelnök és pártvezér (1938. május 14 – 1939. február 15.) – nem kísérletezett a
lényegében kudarcot szenvedett gömbösi pártszervezéssel, hanem a párt mellett – akár ellenében is – mozgalmat
– Magyar Élet Mozgalom – indított útjára a rendszer-átalakító tervei támogatására, azzal a szándékkal, hogy
esetleg új kormánypártot szervez belőle a választásokra. Nem a saját pártját, hanem az új szervezet mellett több
keresztény, nacionalista szervezetet mozgósítva az általuk szervezett megmozdulások, tüntetések révén
igyekezett pozícióját megerősíteni a pártban és a kormányzónál. Imrédy ugyanis – a kormányra lépésekor várttal
ellentétben – egyre inkább a szélsőséges jobboldal és a németbarátság politikáját igyekezett párt- és kormányzati
vezető pozícióból megvalósítani, és ez széles körű, a kormánypárton belüli és azon kívüli összefogást
eredményezett politikájával szemben.
5.3. A Magyar Élet Pártja

A kormánypárt új vezére és egyben miniszterelnök – 1939 februárjától – Teleki Pál részéről a szétesett
kormánypárt megerősítését, az imrédysta szárnnyal kötendő kompromisszumot volt hivatott szolgálni a párt
újabb átkeresztelése – Magyar Élet Pártja névre. Formailag Teleki a NEP feloszlatását mondta ki, és új párt
megalakítását, amelybe a Keresztény Községi Párt utódaként az Egyesült Keresztény Párthoz csatlakozott
fővárosi képviselők is beléptek, Csilléry András vezetésével.
A MÉP programjának az 1939-es választások felhívásait, választási beszédeit tekinthetjük. A párt központi
vezetősége által kiadott választási program elsősorban szociális kérdéseket tartalmaz, első helyen a
földreformtörvény meghozatalát, valamint a mezőgazdasági munkások nyugdíjbiztosításának kiterjesztését, a
sokgyermekes családok kedvezményeinek növelését. A második zsidótörvényt a parlament megszavazta még a
választások előtt, a MÉP-program ezzel kapcsolatos újabb törvényhozást helyez kilátásba: a „zsidó gazdasági és
szellemi befolyás” felszámolását, a „zsidó vagyon átadását a magyar kisegzisztenciáknak”, társadalmi,
gazdasági és szellemi reformot hirdet a keresztény erkölcs, a magyar fajvédelem talaján.
Az Egységes Pártból kilépett a fajvédő szélsőjobboldal, a párt laza, ideológiailag diffúz programja miatt, a NEP
offenzív reformprogramját a párton belüli ellenállás megbuktatta, a MÉP által hirdetett célok pedig tartalmilag
közel álltak a fasiszta pártok programjához. Igen nagy volt tehát az ideológiai és programbeli, nem kevésbé a
személyi összetételben a távolság a két időszak kormánypártja: a húszas évek Egységes Pártja és a harmincas
évek legvégének Magyar Élet Pártja között. Az Egységes Párt és vezére, Bethlen a XIX. századi elitdemokrácia
keretei között tartotta pártját, Gömbös és Imrédy a felülről irányított, szervezett tömegerőre támaszkodva egy
más korszak, egy új paradigma, a tömegdemokrácia kezelésének kormányzati megoldásait kereste spanyol,
portugál, osztrák, német és olasz példák nyomán.
A kompromisszum a szélsőjobboldal nem nyilas részével nem járt sikerrel, a kormánypártban újabb szakadás
történt, Imrédy 1940-ben szakított az újjákeresztelt kormánypárttal és új, szervezett pártot alapított Magyar
Megújulás Pártja néven.
A politika súlypontja a háborús években áttevődött a kormányzó körüli szűkebb kamarillára, amely informális
alapon szerveződött, a kormánypárt elveszítette korábbi szerepét a politikai döntések meghozatalában.
Ugyanakkor személyi összetételében is jelentős változás történt az 1939-es választásokon, a Magyar Élet Pártja
erős szélsőjobboldali csoportja már átjárást mutat a nyilaskeresztes, fasiszta pártok felé.
A 178 kormánypárti képviselőből mindössze 29 volt, akit újraválasztottak, és a képviselők nagyjából fele
tekinthető szélsőjobboldalinak.19 A politikai döntésekben a különböző érdekcsoportok már nem a
kormánypártban ütköztették nézeteiket, bár a törvény-előkészítésnek még így is fóruma maradt, a döntésekből
azonban sokszor még a kormány egyes tagjait is kizárták, nehogy a németek tudomására jussanak a politikai
döntéshozók szándékai. A Magyar Élet Pártja a német megszállás után továbbra is kormánypárt maradt, és
Imrédy Magyar Megújulás Pártjával vállalta a németek közreműködésével létrehozott kormány megalakítását.
A kormánypárt egy töredéke a fasisztákkal alakított Törvényhozók Nemzeti Szövetsége parlamenti
alakulataként – amely 1944 nyarán a kiugrási kísérlet ellen szerveződött – Szálasi nemzetvezetői kinevezésének
is bizalmat szavazott 1944 októberében (mintegy 50-en).
19
Sipos Péter: Imrédy… 122. o.
122
A fent jelzett változások a kormányzó párt mind programbeli, mind ideológiai sajátosságait, mind személyi
összetételét, funkcióját érintették, végül elnevezését illetően is bekövetkezett több módosulás a mintegy húsz év
során. A domináns kormánypárti pozíció azonban megmaradt, valamint figyelembe kell vennünk azt a tényt,
hogy a párt mindvégig folytonosnak tekintette történetét a korszak során, és a szervezeti változások is csak egy
rövid időszak végül kudarcba fulladt vállalkozásának tekinthetőek.
Fentieket figyelembe véve, a Horthy-kor kormányzó pártjai parlamenti számarányukat és a pártrendszerben

elfoglalt helyzetüket tekintve igen hasonlóak egymáshoz, a párttípusbeli változás is csak időleges volt, de a
jelzett ideológiai-programbeli, személyi változásokra, a politikai döntéshozatalban betöltött szerep
módosulására, valamint formai okokra is tekintettel (új elnevezés, a párt feloszlatása) jogosnak tűnik, ha
különböző kormánypártokról beszélünk. Annak ellenére is, hogy a kormánypárt által támogatott kormányzati
garnitúra inkább folytonosnak tekinthető. „Kézről kézre adjuk ugyan a kormánykereket, de kezünkből nem
adjuk ki, visszük tovább a hajót” – Teleki mondata jól példázza ezt. Azt is jelenti, hogy a korszak vége felé
ugyancsak markolni kellett azt a kereket, hogy ki ne tépjék a kezéből. A szélsőjobboldali radikalizmus pozíciói
lényegesen erősödtek a korszak során, ekkor jöttek létre a konfliktusok a kormányfő és a kormánypárt között, a
liberális-konzervatív szárny jórészt kiszorult a pártból. A mindenkori miniszterelnök kormányzó által történő
kinevezésének volt köszönhető, hogy nem volt teljes a párt átalakulása. Kormány és kormánypárt között
azonban már távolról sem volt meg a bethleni időszak összhangja, pontosabban a kormányfő vitathatatlan
tekintélyének érvényesülése, és a párt kezdett kicsúszni a kormányfő irányítása alól.
Végeredményben a kormányzati posztokon erősebb volt – bár nem könnyen megvalósíthatóan és kitérőkkel – a
politika folytonossága, mint a kormánypártoknál. Mivel a kormánypárt és a parlament szerepét sikerült
csökkenteni a korszak végén a döntéshozatalban, ez megóvta a rendszert a teljes átalakítástól.
Látni fogjuk a későbbiekben: a választások egyik legfőbb funkciója a kormánypártnak az (új) miniszterelnök
képére történő formálása. Nem a választások révén történik a kormányfőváltás, hanem a kormányfő teremt
magának megfelelő pártot. Nos, ez a szisztéma is változik, már Gömbösnek sem sikerül kiszorítania ellenfeleit a
kormánypártból 1935-ben: a kormánypárt képviselőinek mintegy 30%-a számítható Gömbös biztos hívének, ez
49 képviselőt jelent, ezen kívül még 40–50 támogatására számíthat, ami igen gyenge többséget jelent a párton
belül.20 Még kevésbé sikerült ez Teleki Pálnak az 1939-es választások alkalmával, amikor is a megválasztott 183
kormánypárti képviselőből mindössze körülbelül 60 tekinthető a miniszterelnök hívének.
A kormánypártok közötti jelentős ideológia-programbeli eltérések mellett megemlíthetjük a jórészt a

programok, törekvések szintjén maradt említett próbálkozásokat, amelyek nem csupán a párt szervezetét,
működését, hanem a párt- és politikai rendszerben elfoglalt funkcióit is érintették. Amíg a bethleni párt
rendszerstabilizáló, legitimáló funkciót töltött be, addig Gömbös és Imrédy a kormánypártnak az átalakulás
motorja szerepét szánták, a társadalom – irányított és vezérelt – mobilizálása révén. Miután, mint láttuk, a
kormánypárt ilyen átalakítása csak részben sikerült, jórészt a törekvések szintjén maradt, ezért mindkét
pártvezér – főleg Imrédy – más szervezett erőket is igénybe vett.
Az itt leírt kormánypárti struktúra autoriter jellegű volt, a tekintélyelvűséget az informális működés szokásjogi
elvei, nem pedig a hierarchia, a szervezeti szabályok biztosították, s ez oligarchikus jelleget is kölcsönzött a
működésnek. A párttagok és a pártot támogatók elitje, a képviselőcsoport, a közigazgatás vezetői függő
viszonyban voltak a kormánypárt vezérével – a miniszterelnökkel –, a pártpatronázs szerepe is rajta keresztül
érvényesült, s miután a pártapparátus gyakorlatilag nem létezett, és bár tagok voltak, tényleges folyamatosan
működő szervezet nem, a párthoz tartozás, a párt nyújtotta előnyök lényegében közvetve vagy közvetlenül a
miniszterelnök-pártvezér személyes kiválasztását, döntését jelentették.
Ez a típusú szerkezet lényegében nem változott, mégis a működés autoriter jellegzetességei elsősorban a
bethleni időszakra jellemzőek, így nagyrészt személyhez kötöttnek tarthatjuk.
A frakciók – a liberális-merkantil, agrárius, kisgazda, legitimista a korszak első felében, az alkotmányvédő

konzervatívok és radikális jobboldaliak a második szakaszban – (a harmincas évek közepétől a gömbösisták, a
végétől az imrédysták „alakjában”) a frakcióképzésnek mindenekelőtt az ideológiai-programbeli elvét mutatják
s csak másodsorban személyhez kötődő, hatalmi rivalizálást. (Talán Gömbös halála után a megmaradt hívek
csoportja jelez nem annyira programbeli, inkább személyi ellentéteket az imrédysta csoporttal szemben, de
ebben az esetben is a mérsékeltebb, óvatosabb program és a radikalizmus egyéb különbséget is teremt közöttük.)
Így elmondható, hogy az egyes kormánypárti frakciók bizonyos esetekben komoly gazdasági érdekellentéteket
fogalmaztak meg – merkantil-agrárius csoport, más esetekben viszont a politikai rendszer lényegét érintő
20
Sipos–Stier–Vida: Változások…
123
kérdésekben mutattak fel eltérő, önálló arculatot – legitimisták-alkotmányvédők, kisgazdák-liberálisok,

jobboldali radikálisok-fajvédők. A párton belüli törésvonal különösen a Bethlen–Gömbös ellentét időszakában
egy-egy névvel volt ugyan leírható, de nagyon is konkrét ideológiai, programbeli, stílusbeli ellentétekről volt
szó, s ezek ismeretében nehezen is volt összeegyeztethető a két program alapján az egy pártban történő
politizálás, még ha Bethlen egy ideig kísérletet is tett erre, a stílusbeli különbségeket és a célok lényegi
azonosságát hangsúlyozva közöttük.
A kormánypárt szélsőjobboldali radikalizmus irányába történő eltolódását, amelyet a párt egykori vezére a
nyilasokkal való „flörtviszonyként” jellemzett, mind a korabeli ellenzék, mind pedig a történetírás nagy része
éppen az ő hibájának tudta be, annak az ellentétes eredményt szülő szándékának, hogy úgy szerelje le a
szélsőjobboldalt, hogy részben beépíti a pártba, hivatalokkal elégíti ki őket. A részleges és időleges sikert a párt
majdnem teljes átvétele, átformálása követte, de nem oszthatjuk azt a vélekedést, hogy csupán Bethlen
hibájából. A szélsőjobboldali irányzat megerősödése nyilvánvalóan a bethleni taktika nélkül is bekövetkezett
volna, persze lehet, hogy más szervezeti formákat és módszereket találva, és kétségkívül az is igaz, hogy az
adott politikai rendszerben ez a folyamat kormányzó párton kívüli pozícióból nemigen mehetett volna ennyire
békés körülmények között végbe.
5.4. Keresztény Gazdasági és Szociális Párt

A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt egy ideig (1931-ig) kormánypárt volt: egy tárcával rendelkezett a
Bethlen-kormányokban, a kultusz- vagy a népjóléti minisztériumot vezették keresztény párti politikusok. A több
keresztény irányzat, amely időnként egyesült, hogy újra szétváljon, az 1926-os választásokra egyesült a
korábban ellenzéki keresztényszocialistákkal, és belépett a kormányba.
A kormányból történt kiválásuk után a Gömbös-kormány idején inkább mérsékelt ellenzéki pozíciót foglalt el a
párt, majd 1937-től Egyesült Keresztény Párt néven hol kormánytámogató, hol lojális ellenzéki pártnak
tekinthető, a diktatórikus törekvések ellenében alkotmányvédő pozícióra helyezkedett. Mérsékelt legitimista,
agrárius párt, hosszú időn át Zichy János gróf az elnöke, és legitimista nagybirtokosokat tömörít, számos pap
van a képviselői között.
6. 6. Ellenzéki pártok
Az ellenzéki pártok szervezetéről már volt szó. Ebben a részben e pártoknak a pártrendszerben elfoglalt
helyéről, ennek változásairól, a pártok csoportosításáról, ideológiájukról, programbeli sajátosságaikról lesz szó
elsősorban. (Az ellenzéki pártok választási eredményeit, parlamenti részvételüket, képviselőik összetételét,
társadalmi-regionális támogatottságukat a választásokról, illetve a parlamentről szóló fejezetekben érintjük.)
Az ellenzéki pártokat baloldali, jobboldali és fasiszta pártokra osztva vizsgáljuk. Nem minden esetben egyszerű
a besorolás, de a korszak jelentősebb pártjainál néhány kivételtől eltekintve ez a csoportosítás elvégezhető. A
Kisgazdapárt esetében, a pártrendszerben elfoglalt helyét, a párt összetételének, programjának, szövetségeseinek
változásait 1936-tól vettük számba, és a baloldali pártokhoz soroltuk. A pártnak jelentéktelen, de vezetője és
ideológiája fontos szerepe miatt, valamint programjának és szervezeti szabályzatának a pártfejlődés
szempontjából vizsgálatra érdemes módszerei miatt szólunk külön Bajcsy-Zsilinszky Endre pártjáról, a Nemzeti
Radikális Pártról, amelynek harmadik utas nézetrendszere, a pártpalettán elfoglalt helye megnehezíti a
besorolást. A keresztény pártok-frakciók kereszténydemokrata vagy keresztényszocialista irányzatának voltak
ugyan baloldalinak is minősíthető, önállóan csak igen rövid ideig szereplő pártalakulatai (Giesswein Sándor
vezetésével), de a korszak nagyobb részében szerepet játszó, több frakció egyesüléséből álló keresztény pártokat
a jobboldali pártok között vettük számba. (Ez a besorolás nem a mindenkori kormánypárthoz viszonyított
elhelyezkedést jelöli.)
6.1. Baloldali ellenzéki pártok

A baloldali pártok további csoportosításával szocialista, liberális-demokrata és agrárpártokat különböztethetünk
meg. A baloldali ellenzéki pártok a korszakban végig – a német megszállásig – megőrizték nem jelentéktelen
befolyásukat, szervezeteiket, és – igaz, csökkenő arányban – parlamenti képviseletüket, bár a választási
eredményükben mérhető támogatottságuk mérséklődött, és ez mindegyik baloldali (kisgazda, liberális,
demokrata, szociáldemokrata) pártra érvényes.
124
A baloldali ellenzéki pártok ideológiája, programja nem mutat jelentős változást a korszakban. Programjaik
megjelenésbeli, szerkezeti és stílusbeli sajátosságainak eltérése jól jellemzi a pártok jellegéből, típusából fakadó
különbségeket.
6.1.1. Szocialista pártok

A Horthy-kor első periódusában a legjelentősebb, legszervezettebb baloldali ellenzéki párt a Magyarországi
Szociáldemokrata Párt – 1939-től Szociáldemokrata Párt – volt. Kommunista és baloldali szociáldemokrata
vezetés alatt működött rövid ideig a kommunisták legális pártalakításra tett kísérletének tekinthető, az 1925-ös
választásokon megjelent és hamar megszűnt Magyar Szocialista Munkáspárt.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt szervezett tömegpárt volt, a szakszervezetekkel a közös tagság révén
összefonódott. A párt szervezete nem változott a dualista időszakhoz képest, és hivatalos programja is az 1903-
ban elfogadott Elvi Nyilatkozat maradt. Jelentősen megváltoztatta azonban a párt életét a parlamentbe való
bejutás. Politikája ezután – nem konfliktusok nélkül – a parlamenti frakció irányítása alá került. A
szociáldemokrata parlamenti frakció élére öttagú Intéző Bizottságot választottak 1922-ben, melynek tagjai a
mérsékelt vezetők közül kerültek ki (Peidl, Vanczák, Peyer, Farkas, Propper, a bizottság titkára Mónus Illés).
A politizálás fő terepe a parlament, a választások lettek. Ebben szerepe volt a Bethlen–Peyer-paktumnak, de a
legnagyobb parlamenti ellenzéki párti szerepkör volt az (1935-ös választásokig), ami a párt politikáját
alapvetően meghatározta és mérsékelte.
A gyakorlati politizálást is a második nemzetgyűlésben meghirdetett program szabta meg. A programnyilatkozat

bemutatására közvetlenül a nemzetgyűlés megnyitása után került sor. Ebben a párt a kormánypártnak az 1000
éves jogfolytonosságra és alkotmányra hivatkozó megnyilatkozásaira válaszolva az 1000 éve jogfosztottak:
szolgák, cselédek, jobbágyok nevében szólt, a jelenben nem csupán a munkásság szociáldemokrata részének,
hanem az egész munkásosztálynak a képviseletét felvállalva. A nemzetgyűlés legitimitását csak annyiban
fogadta el a párt, amennyiben az eleget tesz feladatának: a titkos szavazáson alapuló új választójogi törvény
megszavazásának. Mégis ugyanakkor kilátásba helyezték a szociáldemokraták, hogy támogatni fogják az esetleg
parlament elé kerülő szociális törvényeket. Biztosították ellenfeleiket, hogy csak a parlamentarizmussal
összeegyeztethető eszközökkel és módszerekkel fognak élni.
Programjuk is erről tanúskodik: a szociális követelések az adózással függnek össze, a fogyasztási és forgalmi
adó eltörlését, a minimális jövedelem adómentességét követelték, politikai programjuk lényegét a
szabadságjogok teljes visszaállításának követelése, a főrendiház visszaállítása elleni tiltakozás, a titkos és
általános választójog képezték. A Bethlen–Peyer-paktum ezzel kapcsolatos pontjai ellenére a mezőgazdasági
népességhez is fordultak, amikor a nagybirtok kisajátításáról szóltak a programban.
A szociáldemokraták részletes, kidolgozott, hivatalosan elfogadott általános programmal is rendelkeztek, amit a

párt szervezeti szabályzatában megadott módon vitattak meg és fogadtak el. A programváltoztatás nem volt
könnyű, a nagy elvi megnyilatkozások ritkák voltak, és az 1903-as program lényegében érvényben maradt. Ez a
program hosszú távra szólt, és nem a párt gyakorlati, mindennapi politikájára volt hatással, s különösen nem a
parlamenti politizálásra, ahova a korszak nagy részében áttevődött a szocialisták tevékenységének a súlypontja.
Jelentősebb programbeli változást az 1930-as agrárprogram jelentett, bár ez is inkább a program kibővülését és
nem a meglévő programpontok változását jelentette. A rövid távra szóló akcióprogram, a kampányfelhívások
mind a párt megfelelő szervei által elfogadott programszerű megnyilatkozások voltak. A párt „végső programja”
és az aktuális politizálás jelszavai nem estek egybe. A parlamentben elmondott beszédek, illetve a nagygyűlések
szónoklatai eltérőek voltak, a szakszervezeti, mozgalmi és a parlamenten belüli tevékenység elvált egymástól, s
sokszor konfliktusba is kerültek. A szociáldemokrata frakció egységes volt a parlamentben, de a pártban
különösen a baloldali – részben kommunistaszimpatizáns – szárnnyal számolni kellett.
A párt ideológiailag a marxizmus alapján állt, annak ortodox ideológiáját és reformista, vagyis parlamentáris
gyakorlatát – s vele a végcél, a szocialista társadalom későbbre halasztásának programját – vallotta. A konkrét
rövid távra szóló program a politikai szabadságjogok teljességét, gyakorlati szociális követeléseket tartalmazott.
6.1.2. Liberális pártok

Nemzeti Demokrata Párt
A liberális-demokrata pártok közül a leghosszabb múltra a Nemzeti Demokrata Párt tekinthetett vissza. A
dualista parlamentben is helyet foglaló párt, amelynek vezetője, Vázsonyi Vilmos, az igazságügyi tárca
birtokosa volt, a háború idején nem változtatott programján. A párt vezetői-képviselői: ügyvédek, kereskedők,
125
újságírók és korábban szép számmal helyi notabilitások, önkormányzati tisztségviselők voltak. Budapest
kivételével a helyi közigazgatásban játszott szerepük megszűnt, egyáltalán a párt elveszítette vidéki bázisát,
amelyet a Rassay-féle liberális párt szerzett meg. A párt bázisa szűkült, szinte kizárólag a főváros zsidó
polgárság lakta területeire koncentrálódott. A pártot szoros kapcsolat fűzte a kereskedelmi tőkéhez és annak
érdekvédelmi szervezetéhez, az OMKÉ-hez, amelynek vezetője, Sándor Pál is egy ideig a párt képviselője volt.
Ennek folytán sokszor közel kerültek az agráriusokhoz, és szemben álltak az ipari tőkével, amelyet az ellenzéki
pártok közül elsősorban a Rassay-párt képviselt. Az agráriusok egy részével legitimizmusuk is összekötötte. Az
agráriusok nagy részének újkonzervatív politikai programját azonban nem osztotta a Demokrata Párt. A párt a
kisiparosok és kiskereskedők érdekképviseletét is felvállalta.
A Rassay-párt
A kormányzat által a „legszalonképesebbnek” tartott ellenzéki liberális párt Rassay Károly ügyvéd több néven
működő pártja volt (Függetlenségi Kisgazda-, Földmíves- és Polgári Párt, Nemzeti Szabadelvű Párt, Polgári
Szabadság Párt). A párt 1921-ben vált ki az akkor kormányzati pozíciót betöltő Kisgazdapártból, annak
agrárdemokrata szárnyából alakult, amelyhez a későbbiekben függetlenségi-oktobrista politikusok is
csatlakoztak. A liberális pártok közötti fluktuáció elég nagy volt a korszak során, így a későbbiekben a Nemzeti
Demokrata Pártból többen csatlakoztak Rassayhoz. A három liberális párt közötti jelentős fluktuáció mellett a
liberális pártoktól a húszas években az Egységes Pártba, majd később az újjáalakult Kisgazdapártba is többen
távoztak.
Rassay Károly talán az egyetlen liberális párti jelentős politikus, aki a politikai paletta jobboldalán keresztény
párti politikusként kezdte pályafutását, KNEP-párti államtitkár volt a Huszár-kormányban, innen távozott a
Kisgazdapártba. Rassay a Horthy-korban – Vázsonyi Vilmos halála után – a legtekintélyesebb ellenzéki
pártvezér volt, és talán az egyetlen liberális politikus, akinek, illetve pártjának, esélye volt a kormányzati
pozícióba kerülésre.
A párt inkább az idősebb, volt magas rangú közalkalmazottak, állami tisztségviselők, valamint a
szabadfoglalkozású értelmiségiek pártja volt elsősorban: ügyvédek, újságírók, orvosok, kiskereskedők,
kisiparosok és vidéken a Kisgazdapárt újbóli megjelenéséig gazdálkodók, kisbirtokosok, protestáns papok,
tanítók találhatók tagjaik, szimpatizánsaik sorában. Vidéki támogatottsága a korszak végére gyakorlatilag
megszűnik.
A Függetlenségi és 48-as Kossuth Párt
A dualista hagyományokon épült és az októberi forradalomban vezető szerepet játszott Károlyi-párt, valamint a
Radikális Párt maradványaiból alakult (s 1924-től Országos Kossuth Párt néven működött) párt tradícióiban,
politizálási stílusában az elmúlt rendszer jellegzetességeit viselte magán, és ugyanakkor a Károlyi-
forradalomban való érintettsége miatt az ellenzéki pártok közül a szociáldemokraták mellett a legtöbb
támadásnak volt kitéve. A volt függetlenségi körökre építve erős vidéki hagyományokkal rendelkezett, de az
egykori alapvető funkciója, a dualizmusellenes függetlenségi politika, elveszítette létjogosultságát. Amíg a
Rassay-pártban az asszimilált német és a protestáns szimpatizánsok játszottak jelentős szerepet, a Demokrata
Pártban túlnyomó súlyt képviselt a zsidó polgárság, és mindkét párt elsősorban városi pártnak volt tekinthető,
addig a harmadik liberális pártra, a Kossuth Pártra a nemzetiségi és felekezeti jelleg nem volt meghatározó, és –
igaz, csekély mértékű – vidéki, illetve falusi támogatottsága volt elsősorban. A volt függetlenségi pártiak mellett
Jászi radikálisai közül is többen csatlakoztak a párthoz, és a Kisgazdapárt egységes kormánypárttá alakulása
után kisgazdák is. A birtokmegoszlás kérdéseinek, általában a szociális kérdéseknek a párt nagyobb figyelmet
szentelt, mint az előző két liberális párt, és az államforma tekintetében is különbözött tőlük: a köztársaság
pártján állt. A baloldali ellenzéki pártok közül mindezek következtében a Szociáldemokrata Párthoz állt a
legközelebb.
6.1.3. Agrárpártok
A Független Kisgazdapárt
A kelet- és észak-európai pártfejlődés jellegzetes vonása az agrárpártok jelentős szerepe.
Magyarországon az Egyesült Kisgazda és Földműves párt a legnagyobb kormánypárt volt 1922-ig, amikor
részben nevét és vezetőit, valamint tagságát és programját is látszólag megőrizve fokozatosan elvesztette
agrárpárti jellegét. Az 1930-as újjászervezés előtt számos – sokszor regionális – kezdeményezés született a
126
Kisgazdapárt felélesztésére. Ebben az időszakban a paraszti, kisbirtokos érdekeket az Egységes Párt kisgazda
frakciója, kezdetben a Rassay-párt is, valamint a Kossuth Párt is bizonyos mértékig felvállalta.
A Független Kisgazdapárt, akárcsak elődje, két párt egyesüléséből jött végül létre. 1930 októberében Békésen
zászlót bontott a Nagyatádi Szabó István örökségét folytatni kívánó Független Kisgazda-, Földmunkás és
Polgári Párt, amelynek elnöke Szijj Bálint egykori kisgazda politikus, aki az egységes kormánypártban politizált
tovább, és ekkor felsőházi tag volt, alelnöke Tildy Zoltán református lelkész, főtitkára pedig Nagy Ferenc, a
paraszti származású politikus lett. (Utóbbiak a háború után mint a Kisgazdapárt vezetői miniszterelnöki,
köztársasági elnöki posztot töltenek majd be.) Erőteljes ellenzéki szervezkedésbe kezdtek főleg a Tiszántúlon, a
Duna–Tisza közén, a Dunántúlon pedig Baranya, Fejér, Tolna és Zala megyében.
A párt programját, a „békési programot” nagygyűlésen közfelkiáltással fogadták el. A párt szervezése
akadályokba ütközött, nem volt parlamenti képviseletük, anyagi lehetőségeik is szűkösek voltak, ezért került sor
hamarosan az egyesülésre Gaál Gasztonnak a parlamentben megalakult, a kormánypártból kivált s már 1926 óta
működő Magyar Agrárpártjával.
Az egyesült párt a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Agrárpárt nevet vette fel. Az új párt vezére Gaál
Gaszton lett, aki a parlamentben a négytagú agrárpárti frakció vezetője is volt. A békési Kisgazdapárt alapítói
töltötték be a párt további vezető funkcióit. Gaál Gaszton az 1920-as évek elején a Kisgazdapárt alelnöke, és a
nemzetgyűlés elnöke, de még mielőtt létrejönne az Egységes Párt, lemond és visszavonul az 1926-os új
pártalakításáig.
Az egyesült párt programja 1930 decemberében készült el, és ez lényegében a békési programot vette át,
mérsékelve ugyanakkor a földreformprogramot és kiegészítve a szabad királyválasztás erőteljesebb igényével és
a köztisztviselőkre vonatkozó követelésekkel. Mindezek a módosítások az egyesült párt bázisának növelését
szolgálták a kizárólag mezőgazdasági rétegpártként induló Kisgazdapártéhoz képest. Az új kisgazdapárti
program „nemzeti agrárdemokrácia” megvalósítását tűzte ki célul, és a „falufejlesztés” programja mellett, amely
telepítés formájában történő földhöz juttatást és megfelelő hitelpolitikát jelentett elsősorban, két területre
koncentrálta követeléseit. Egyrészt a Kisgazdapártnak már korábban is alapvető programpontját jelentő
közigazgatás demokratizálására, a közélet tisztaságával, olcsóbb államot követelő, álláshalmozásokat
megszüntető programpontokkal, valamint az ugyancsak korábban is programjában szerepelő titkos választások
és általában a szabadságjogok maradéktalan megvalósulásának követelésére. A program a magyar nemzeti
királyság megteremtésének szándékával zárult.
A Független Kisgazdapárt Eckhardt Tibor vezetése alatt 1934-ben paktumot kötött Gömbössel. Az
együttműködési megállapodásban a gömbösi reformpolitika által felkeltett kisgazdapárti remények tükröződtek.
A párt egyes programpontjainak megvalósulásában bíztak, valamint a kormányzó párt megígért támogatásának
előnyeit akarták az 1935-ös választásokon élvezni. Gömbös azonban csak a bethlenista pártfrakció elleni
harcához akarta felhasználni a Kisgazdapártot, a párt konkurenciája nem volt kívánatos a társadalom totális
szervezését felvállaló tervéhez, így a paktum megbukott. Az 1935-ös választások, majd a szélsőjobboldal
kilépése után, a párt az alkotmányvédő táborhoz csatlakozott, a későbbiekben korábbi markáns
legitimistaellenes álláspontját is feladta, sőt a szélsőséges jobboldal ellen a legitimistákkal közös platformra
került, a háború alatt pedig a szociáldemokratákkal is formális együttműködés jött létre. A Kisgazdapárt
befolyása a nyilas pártok előretörése következtében jelentősen csökkent a harmincas évek végén, szervezetei
elhaltak, de az alkotmányvédő táborban a bethlenista körökkel együttműködve, a parlamenti fasiszta és
németellenes fellépések következtében a politikai életben betöltött szerepe a háború idején is jelentős maradt. A
párt híveinek tábora kibővül ebben az időszakban az államigazgatás, a hadsereg németellenes tagjaival, ez
növeli presztízsét, befolyását, és a háború utáni időszakban betöltött jelentős szerepének is közvetlen
előzményét képezi.
A párt életében végbement változás után, amely a kormánypárttal való szakítás után, 1936 márciusában
következett be, új és radikálisabb program megfogalmazására került sor – elsősorban a politikai intézmények és
a földbirtok-politika vonatkozásában.21 Ettől kezdve a Kisgazdapárt markáns ellenzéki álláspontot foglalt el. A
párt új programja ismét a nemzeti agrárdemokráciát és az ország agrárjellegéből fakadóan a mezőgazdasági
népesség problémáinak elsődlegességét hangsúlyozza, de azt is leszögezi, hogy sem indulásakor, sem jelenleg
nem tekinti magát „osztálypártnak”. A „kisiparosság, a kereskedelem, az intelligencia” képviselőit is soraikba
hívták már eddig is, és képviselték célkitűzéseiket.
21
Magyarországi pártprogramok… 382–392. o.
127
A program reagált a már más pártok által is célul kitűzött, megkerülhetetlenné vált földbirtok-politikai
kérdésekre. A kormánypárti, keresztény párti programokban elsőrendű megoldásként szereplő telepítési
programot csak ott tartja kívánatosnak, ahol helyben nem oldható meg a földkérdés, hiszen ez más vidékre való
költözést jelent. A nagybirtokok óvatos korlátozásának programja jelentheti a földhöz juttatás alapját, és a
hitbizományok azonnali megszüntetése ugyancsak régen és több párt által követelt s a gömbösi Nemzeti
Munkatervben is érintett követelés. Gömbös német mintára elképzelt paraszti hitbizomány-létesítési tervét a
kisgazda pártprogram határozottan elveti.
A korábbiaknál részletesebb a Kisgazdapárt 1936-os politikai programja (a politikai intézményekkel, az

alkotmányos renddel kapcsolatos programpontok), amely határozott reagálást jelent a gömbösi államszervezési
elképzelésekre, és ugyanakkor az „alkotmányvédő tábor” felfogásához is csatlakozik. Ennek hangsúlyozása
különösen jelentős, hiszen azt jelentette, hogy a Kisgazdapárt egyértelműen tábort váltott. „Törhetetlenül állunk
a parlamentáris kormányzás elve mellett s elutasítjuk magunktól a diktatúra álmodozóinak a parlamentarizmus
csődjéről nálunk is terjesztett elméleteit… Hirdetjük, hogy az egész magyar múlt, a magyar nép jelleme ennek
az elvnek sértetlen fenntartását követeli meg, a lebontását azoknak a korlátoknak, amelyek annak a szabad
érvényesülését még ma is akadályozzák.” A kormányzói jogkör, a felsőház és a „népi jogok” egyidejű
kiterjesztése a konzervatív kormányzó körök programjának elfogadását, vagyis a választójog titkosságát a
kormányzó és a felsőház jogkörének kiterjesztésével ellensúlyozó politika jogosságának elismerését jelenti.
6.2. Jobboldali ellenzéki pártok

A jobboldali ellenzéki pártokat tovább csoportosíthatjuk: keresztény, legitimista, konzervatív, nemzetiszocialista
pártokra. Valójában ez nem azonos szempont szerinti csoportosítás, ráadásul van olyan keresztény párt, amely
egyúttal legitimista is, és legitimista párt, amely konzervatív. Első megközelítésként a pártok
önmeghatározásából indultunk ki a jobboldali pártok típusainak felsorolásánál. A politikai eszmeáramlatok
alapján történő kategorizálásnál a jobboldali pártokat három nagy csoportba: az antiliberális-újkonzervatív, a
liberális-konzervatív pártok és fasiszta pártok csoportjába oszthatjuk. Az első csoportba a keresztény pártok (-
Friedrich-párt, Ernszt–Huszár-párt [ez a párt egy ideig koalíciós partner, később kormánytámogató, illetve
mérsékelt ellenzéki párt volt], Haller Keresztényszocialista Pártja, Grieger Miklós Nemzeti Legitimista
Néppártja, a Fajvédő Párt, a gömbösista Reformnemzedék) és néhány elsősorban regionális agrárpárt tartozhat –
ezek a Kisgazdapárt újjáalakulásával jórészt megszűntek –, második csoportba a kormánypártból kivált Kállay
Tibor Fővárosi Pártja, a korszak elején működött Heinrich Ferenc Nemzeti Középpártja (miután a
kormánypártok is részben a kategóriába tartoztak, felszívták ezt a tábort), végül a fasiszta pártok közé a
különböző nyilaskeresztes, nemzetiszocialista pártok (Szálasi pártjai, Pálffy, Festetics, Salló János, Böszörmény
Zoltán pártjai, a Magyar Megújulás Pártja – Imrédy pártalakulata) sorolhatóak.
Elvégezhető olyan csoportosítás is, amely a jobboldali pártokat mérsékelt és szélsőséges (radikális) pártokra
osztja, az utóbbi kategória a radikális nemzeti pártokat és a fasiszta pártokat egyrészt azonos csoportba vonja, de
másrészt meg is különbözteti egymástól, ami nem mindig egyszerű feladat. Ebben a felosztásban például a
Nemzeti Legitimista Néppárt a mérsékelt, a Fajvédő Párt a szélsőséges jobboldali kategóriába tartozik.
A korszakban – elsősorban 1919–1920-ban, majd a harmincas évek közepétől – alakultak jelentéktelen

befolyással bíró munkás-agrár pártok is, amelyek között bal- és jobboldaliak egyaránt voltak, és több átmenetet
képviselt a fasiszta pártok felé.
A továbbiakban a pártrendszerben elfoglalt helyzetük, politikai módszereik, a kormányzati hatalomnak velük

szemben tanúsított magatartása alapján a két világháború közötti magyar pártrendszerben indokoltnak tűnik, ha
a jobboldali – mérsékelt és radikális – pártokat elkülönítve tárgyaljuk a fasiszta pártoktól, az előbbieket
összefoglalóan jobboldali ellenzéki pártok elnevezés alatt.
Ha megkíséreljük csoportosítania jobboldali pártokon belül a keresztény irányzatokat (nem párt szerinti
felosztásban, mert többször egyesültek, illetve szétváltak az egyes irányzatok), akkor a katolikus néppárti
hagyományokra támaszkodó legitimista, agrárius, újkonzervatív irányzat a Keresztény Gazdasági és Szociális
Pártban, illetve később az ebből alakuló Egyesült Keresztény Pártban a domináns irányzat. Hosszabb ideig
kormánytámogató, majd mérsékelt ellenzéki párt volt, és jelentősége egyre csökkent a korszakban.
A radikális szociális program és a politikai szabadságjogok széles körének követelése jellemzi az antiliberális és
antiszemita keresztényszocialista irányzatot – (ennek demokratikus, liberális változata a korszak elején
Giesswein vezette csoport), a Haller István vezette Keresztényszocialista Pártot, amely egy ideig önálló pártként
működött, majd egyesült a Zichy János gróf irányítása alatt álló agrárius keresztény párttal. Radikális jobboldali
antiszemita keresztény irányzatot képviselt a regionális fővárosi pártként működött, és a főváros vezetésében
128
többségi pozícióban lévő Keresztény Községi Párt, (Wolff–Csilléry/párt), amely kormánytámogató volt, sőt
1939-ben egyesül a kormánypárttal. Végül említést kell tenni egy elsősorban személyhez kötött városi, polgári,
legitimista alakulatról, az 1919-es miniszterelnök, a gyáros és volt szabadkőműves Friedrich István a
korszakban végig ellenzéki szerepet játszó pártjáról, amely 1937-ben az Egyesült Keresztény Párthoz
csatlakozott.
A jobboldali ellenzéki pártok kis súlyt képviseltek a korszakban, ami azzal magyarázható, hogy a mérsékelt
jobboldal szinte egésze a kormánypártban talált képviseletet, és bizonyos időszakokban még a radikális
jobboldal is jórészt a kormánypártot igyekezett meghódítani. Bethlen nem is látta létjogosultságát a
kormánypárton kívüli jobboldalnak, „széttöredezett meteorrajnak” nevezte ezeket a pártokat, szemben a
„konstituált” baloldali parlamenti pártokkal.
Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt
A korszak első radikális jobboldali parlamenti ellenzéki pártja a kormánypártból 1923 augusztusában kiszakadt
és hét, majd kilenc képviselőből rendelkező Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő), közkeletű nevén Fajvédő
Párt volt. Vezetői Gömbös Gyula (elnök és pártvezér), Eckhardt Tibor, Zsilinszky Endre (1925-től Bajcsy-
Zsilinszky) voltak. Hivatalos programjukat több mint egy évvel a szakítás után, 1924. október 1-jén tették
közzé, a hivatalos pártalakulásra pedig novemberben került sor. Agrárius, keresztény pártnak vallották magukat,
az „agrárszellem”, a „népies gazdasági erők” fokozott támogatását állami gondoskodás révén vélték
megoldhatónak. A fajvédelem a zsidók minden téren történő „számarányuknak megfelelő visszaszorítását”
jelentette, a numerus clausus kiterjesztését és következetes érvényesítését. Állami és gazdasági pozíciók
elnyerését követelték az „agrárius és keresztény” szellemiségűek számára, mivel úgy vélték, a volt politikai elit
visszatérése következtében elsikkad a még a szegedi ellenforradalmi táborban meghirdetett célok és programok
megvalósítása, és visszatér a régi „liberális rend”. A párt programjának néhány pontja később Gömbös 95
pontjában jelenik meg újra. Többek között a szabadságnak a „nemzeti állam érdekei alá rendelésének”
gondolata is, amely a gömbösi politikai filozófia egyik alapgondolata. Ideológiailag a párt az újkonzervatív,
agrárius vonulat plebejusabb irányzatát képviselte, de középosztályi törekvésekkel, nem kívánt szélesebb
tömegerőre támaszkodni.
A párt a rendszerváltás programját képviselő, vagyis a dualista szisztémát elvetők táborához tartozó
politikusokat tömörített, akik a Bethlen kisajátította párt restaurációs törekvései miatt hagyták el a
kormánypártot. Hamarosan kiderült, hogy ellenzéki pozícióból az adott politikai szisztémában nem lehet
hatalomra jutni – az 1926-os választásokon a párt négy mandátumot szerzett –, és miután Gömbösék
kiválásukkor sem szakítottak el minden szálat, és nyitva hagyták a visszatérés lehetőségét, a párt lényegében
megszűnt, amikor 1928-ban Gömbös visszatért a kormánypártba, és honvédelmi államtitkár lett. A párt többi
vezetője más pártokban folytatta politikai karrierjét, Bajcsy-Zsilinszky a Nemzeti Radikális Pártot alakította
meg, majd belépett az újonnan alakult Kisgazdapártba, ahol a pártvezér a korábban ugyancsak fajvédő Eckhardt
Tibor volt.
Keresztényszocialista Párt
1922-től működött ezen a néven a KNEP-ből kivált ellenzéki Haller István vezette pártalakulat, amely az 1923.
májusi újjáalakuló kongresszuson az Országos Keresztényszocialista Párt nevet vette fel. 1925-ben a párt feladta
ellenzékiségét, és csatlakozott a Keresztény Gazdasági és Szociális Párthoz, amely egy ideig koalíciós partnere
volt az Egységes Pártnak.
A párt 1923-ban megfogalmazott programja szerint, amely az 1919-ben és 1922-ben megfogalmazott választási
programokra, kiáltványokra utalt vissza, a gazdasági liberalizmus ellen lépett fel, de a kollektivizmus túlzásait is
elvetette. Elsősorban az értelmiség képzésénél követelte a „magyar faji érdekek védelmét”, vagyis a numerus
clausust a zsidókkal szemben, a bankok és az idegenek részére a föld vásárlásának tilalmát akarja bevezetni. A
szabadságjogok teljessége, a népszavazás, a sztrájkjog biztosítása és a kollektív szerződés bevezetése tartoztak
még legfontosabb programpontjai közé. A párt, illetve a keresztényszocialista szakszervezetek a
szociáldemokraták konkurensei akartak lenni, a párt különös figyelmet fordított a munkások megnyerésére. A
keresztényszocialista szakszervezetek taglétszáma egyes időszakokban magas volt, a korszak során csökkenő
tendenciát mutat.
Egyesült Keresztény Párt
A Keresztény Gazdasági és Szociális Párt miután megszűnt kormánytámogató, illetve a kormányban részt vevő
párt lenni 1931-től, a Gömbös-kormányzat idején mérsékelt ellenzéki politikát folytatott, 1937-ben egyesült a
129
Keresztény Községi Párttal, a Nemzeti Legitimista Párttal, Friedrich István pártjával. A párt elnöke Zichy János
gróf lett, és mérsékelt ellenzéki – legitimista – álláspontra helyezkedett, ezért később a szélsőjobboldali
képviselők kiváltak. A parlamentben bejelentett egységes keresztény pártnak 1937 elején 21 képviselője volt.
Az alkotmányosság, jogfolytonosság, mérsékelt agrárius program alapján, a parlamentáris rendszer védelméről
szólt a program.
Keresztény Ellenzéki Párt
Friedrich István ellenzéki keresztény pártja közül a fenti 1928-ban jött létre. Legitimista polgári párt. Programja
a Wolff-féle Keresztény Községi Párthoz áll közel, alapvetően személyhez köthető párt, az 1919-es
miniszterelnök politikai ambícióit reprezentálta végig a korszak során, csökkenő mandátumszámmal. Ezen a
néven 1931-ben a párt két mandátumot szerzett a választásokon. A titkosan szavazó budai választókerületben
volt népszerű a pártvezér.
6.2.1. Fasiszta pártok

A fasiszta (nemzetiszocialista) pártok többsége 1931 és 1936 között alakult, nem függetlenül a náci párt
megerősödésétől, majd hatalomra jutásától. Magyarországon a számos nemzetiszocialista jelzőt viselő vagy
hasonló programmal rendelkező párt a Gömbös-kormányzat idején csak marginális szerepet játszott. A kezdeti
időszakban egyedül a mezőgazdasági munkásságot szervező Kaszáskeresztes Párt tett szert jelentőségre, a párt
eredetileg Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt néven alakult 1931-ben Böszörmény Zoltán vezetésével,
1933-tól nevezte magát Kaszáskeresztes Pártnak is. (A párt jelvényét, a horogkeresztet ugyanis, mint idegen
állam felségjelvényét betiltották Hitler hatalomra jutása után, és ezután a kaszáskereszt lett a párt szimbóluma.)
Az alföldi agrárproletárok körében tett szert nagyobb befolyásra, ám a parlamentbe nem jutott be. A párt
programját erősen befolyásolta a náci párt programja. Faji alapon állampolgárként csak a „néptársakat” ismerte
el, akik vallásuktól függetlenül csak „árja vagy turáni” származásúak lehetnek. Igen radikális, a tulajdonjogot
erősen korlátozó, az 500 hold feletti földtulajdon és az ipar, kereskedelem egy részének kisajátítását, a teljes
foglalkoztatottságot kilátásba helyező programot fogalmazott meg.
Parlamenti pártként alakult meg 1932-ben a Nemzeti Szocialista Magyar Földműves és Munkáspárt Meskó
Zoltán vezetésével, aki a Kisgazdapártnak az egyesült kormánypárt megalakulásáig alelnöke volt, majd a
kormánypárt képviselője. A párt jelvénye korábban ugyancsak a horogkereszt volt, ezt helyettesítette később a
nyilaskereszt, amivel párhuzamosan a párt elnevezése Nemzeti Szocialista Pártra változott. Programja hasonló
volt a kaszáskeresztesekéhez. Néptárs helyett a „nemzettag” szerepelt, de szintén turáni vagy árja származással.
Kezdetben Meskó pártjának vezetésében vett részt gróf Pálffy Fidél, aki később önálló pártot alapított, amely
elsősorban a Közép-Dunántúlon szervezkedett, ezután különböző szövetségekben vagy önállóan –, majd a
debreceni nagygazda, nemzetiszocialista vezér ifj. Balogh Istvánnal egyesülve az Egyesült Magyar Nemzeti
Szocialista (Nyilaskeresztes) Pártot hozták létre 1936-ban.
1939-ben a parlamentbe is bejutva rövid ideig Szálasi és Hubay Nyilaskeresztes Pártjával is egyesült 1940
szeptemberében, majd Imrédy pártjával együttműködve a német megszállás után kormányzati pozíciót is
szerzett.
Gróf Festetics Sándor vezetésével 1933-ban alakult meg a Magyar Nemzeti Szocialista Párt. Festetics Károlyi
Mihály sógora volt, és hadügyminiszter az októberi forradalom idején. Kezdetben fasiszta rohamcsapatokat
kívánt szervezni, majd egy másik nemzetiszocialista párttal egyesült. Ezen a néven a párt 1938-ig működött.
A fenti igen hasonló programú és elsősorban vidéki bázisra épülő pártoktól eltérő jellegű volt Salló János
tisztviselő és Rajniss Ferenc, a korszak ismert szélsőjobboldali újságírója által alakított Nemzeti Front (Magyar
Szocialista Néppárt), amely 1936-ban jött létre, és elsősorban fővárosi párt volt. A párt erősebben kötődött az
előzőeknél a keresztény-keresztényszocialista hagyományokhoz, és a korszak elejének fajvédő, nacionalista
szervezeteihez. A párt tagjainak jelentős része az 1939-es választások előtt Szálasi pártjához csatlakozott, a
maradék pedig a Keresztény Nemzetiszocialista Fronthoz, vezérükkel együtt. A Keresztény Nemzetiszocialista
Front alapítói és tagjai számos pártból kerültek össze, és az egyetlen hangsúlyozottan keresztény párt volt a
nemzetiszocialista pártok között. Az említett Nemzeti Front politikusain kívül számos hosszabb pártpolitikai
múlttal rendelkező képviselő vett részt a párt megalapításában, elsősorban a Kisgazdapártból kivált
szélsőjobboldali hat képviselő, akik elégedetlenek voltak a Kisgazdapárt ellenzéki, a legitimistákhoz is közelítő
politikájával.
130
Az Egyesült Keresztény Pártból és később a Keresztény Községi Pártból is csatlakoztak a párthoz, amikor az a
kormánypárttal egyesült.
Szálasi pártjai
A legnagyobb támogatottságra a korszakban Szálasi Ferenc különböző neveken működött, és egy ideig más
nemzetiszocialista pártokkal egyesült pártja tett szert.
A fent említett pártok közül – az 1937-ben rendőri úton felszámolt Kaszáskeresztes Mozgalmon kívül az
időszakosan egy pártban is egyesülő gróf Pálffy Fidél és gróf Festetics Sándor nemzetiszocialista pártjai tettek
szert ismertségre, ezek azonban soha nem váltak tömegpártokká, mint Szálasi pártjai, támogatottságuk részben
regionális volt, a vezetőik földbirtoka, illetve működési körzetében, későbbi fennmaradásukat már nagyrészt a
német támogatásnak köszönhették, valamint annak, hogy a Szálasi-párttal való egyesülés, illetve együttműködés
révén, illetve az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártjával történő közös fellépés folytán sokszor nehezen voltak
a pártok elkülöníthetőek, amihez hozzájárult a pártelnevezések szinte teljes azonossága vagy hasonlósága is.
A harmincas évek közepén az indulás után a fasiszta-nyilaskeresztes pártok és – mint említettük – mindenekelőtt
a Szálasi-párt 1937-től ért el nagyobb szervezettséget, az 1938 elejétől 1939 közepéig tartó időszak tekinthető
befolyásuk csúcspontjának, majd lassú hanyatlás kezdődött, amit 1940-ben egy rövid felfelé ívelő időszak
szakított meg.
Szálasi – a vezérkar frissen nyugalmazott őrnagya – első pártalakulata, a NAP (Nemzeti Akarat Pártja) 1935
márciusában szerveződött. A többi nemzetiszocialista párttól eltérően – saját megfogalmazása szerint önálló
„ideológia”, a hungarizmus hosszan kidolgozott változatát adja közre pártja programjaként.
A többi fasiszta párttal ellentétben, amelyeknek államrendszerre, államformára, politikai berendezkedésre

vonatkozóan szinte semmilyen mondanivalójuk nincs, Szálasi egy új államalakulat, a „Hungária Egyesült
Földek” felépítésének és működésének programját fejti ki; a népfelség alapján működő valamiféle konföderatív
alakulatét, amely egyszerre biztosítja a magyar revíziós igényeket, a népek együttélését és nemzetiségi jogait,
ugyanakkor a magyar elsőbbség érvényesülését is. A „hungarizmus” elnevezés az államalakulat
többnemzetiségű voltára utal. Az „Ősföld”, amely a Kárpátok medencéjét és az Adriai-tengerpartot foglalja
magában, 6 részföldre oszlik: Magyarföld, Tótföld, Ruténföld, Erdélyföld, Horvát-Szlavónföld és Nyugat-
gyepű. Az egyes területek bizonyos autonómiával rendelkeznek. Az államban egy politikus van, a vezető
politikus, a vezér esetleg „nádori” címmel, mindenki más „szakember”.
A program egyrészt általánosságban az erkölcsi, szellemi és anyagi gyarapodást kívánja biztosítani az Ősföld
lakói részére, de racionális pártprogramként, tervezetként semmiképpen sem megítélhető, mert valamifajta
misztikus, pogány elemekkel kevert valláserkölcsi fejtegetés. Az államalakulat jelszavai „Isten, paraszt, polgár
és katona”, és jelmondata: „Adok, hogy adj!”.
A terjedelmes pártprogram másrészt konkrét követeléseket is megfogalmaz: új alkotmányt követel, iparral

rendelkező „magas fokon álló parasztállamot”, 10 évre teljhatalmú nádor megválasztását, a pártpolitika
felszámolását, az érdekképviseletek „államhatalomba való szerves bekapcsolását”, alkotmánybíróság felállítását,
a közigazgatás központosítását és politikamentességét.
Az államérdek elsőbbségének alkotmányos biztosításához tartozik többek között minden 1900 óta kiadott
települési engedély, iparengedély, földbirtok- és ingatlanvásárlás felülbírálása és „a nemzet egyetemes
érdekeivel számoló új szétosztása vagy megerősítő megújulása”. A zsidók fajként való meghatározása és az
állam életébe való számarányos bevonása, a zsidó bevándorlás megszüntetése, az 1914 után betelepülteknek,
valamint azoknak a kiutasítása, akik a törvények ellen vétenek, azokat „kijátsszák, gátolják vagy elgáncsolják” –
ezek a program zsidókérdéssel kapcsolatos követelései.
A sztrájk és a szakszervezetek eltörlése mellett a gazdasági vonatkozású követelések a mezőgazdaság, a kisipar,

háziipar és a családi gazdálkodás fejlesztését célozzák.
A NAP programja elsősorban agrárjellegű volt, a későbbiekben 1936-tól, Szálasi németországi látogatása után,
pártja igyekezett a munkásság körében szervezkedni. Az 1937-es év más belpolitikai viharokkal is terhes volt,
ekkor oszlatják fel a NAP-ot, és Szálasit három hónapi börtönre ítélik. Hívei Hungária Egyesült Földek
Szövetsége néven nem pártformában szervezkednek tovább. Szálasi ugyanezen év novemberében újra bíróság
elé áll, és 10 havi fogházra ítélik. Börtönbüntetése alatt Hubay Kálmán újságíró vezeti mozgalmát. Az akkori
miniszterelnök, Darányi Kálmán bukásának egyik oka, hogy tárgyalóasztalhoz ült a nyilas újságíróval, aki az
1938-as időközi lovasberényi választáson mandátumot szerzett. A miniszterelnökkel való megegyezés
131
következménye a Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom engedélyezése, és másik oldalról az
az ígéret, hogy a párt a továbbiakban alkotmányos keretek között fog működni.
A párt ezen a néven 1939. februárig létezett. Hungarista Program elevezéssel adott ki brosúrát programjáról,
amelyben leszögezi, hogy törvényes eszközökkel, a magyar történelmi hagyományoknak megfelelően fogja
céljait megvalósítani, s tiszteletben tartja az évezredes magyar alkotmányt. A program csak a zsidókérdésben
őrizte meg a korábbi pártprogram radikális hangvételét, ez a rész újabb követelésekkel is kiegészült. Teleki
miniszterelnök ezt a pártot is betiltotta 1939 februárjában, és 30 vezetőjét letartóztatta. A vádak ellenük titkos
szervezetek létrehozása, illegális röpirat terjesztése volt. Hubay Kálmán szabadlábon maradt, és a közelgő
választásokra való tekintettel 1939. március 8-án már újjáalakította a pártot Nyilaskeresztes Párt néven.
A program az újabb mérséklés jegyében született. Igyekezett enyhíteni azokat a pontokat, amelyek az államrend
irányulónak tekinthetőek, de ezt nem végezte el a zsidók elleni célkitűzéseknél, ezek a későbbi zsidótörvények
rendelkezéseit előlegezték meg.
A kormányzati elvárásoknak eleget téve hangsúlyozza a program a Szent István-i birodalom folytonosságát és
az alkotmányos magyar államfő, a kormányzó hatalmának elismerését. A többi fasiszta párthoz hasonlatosan az
államszervezet átalakításáról már nem esik szó, hanem a szociális követeléseket fogalmazza meg a program:
teljes foglalkoztatottság, gazdasági korporációk, mérsékelt földreform, amely az idegenek, a bankok és a
latifundiumok földjeit részben termelőszövetkezetek, részben magángazdaságok céljára venné igénybe, valamint
az ipar területén a mérsékelt államosítás.
A Szálasi-párt történetében a legális és illegális eszközök alkalmazása együtt található, a hatalom fellépése
ennek megfelelően változó volt, a betiltás, börtönbüntetés 1939-ig, a párt jelentős választási sikeréig volt
meghatározó. Ezután a párt politikájára is a mérsékeltebb magatartás volt jellemző, és komoly visszaesés
követett be, amelyet egy 1940-es rövid, ismét felfelé ívelő periódus szakított meg. Az 1940-es, a korszak
legnagyobb, mintegy 40 ezer bányászt érintő sztrájkhullámát szervező szerepéért a kormányzó már nem tudta
elérni, hogy rendőri eszközökkel lépjenek fel a párt ellen. (Az 1939-ben hozott honvédelmi törvény megtiltotta a
sztrájkot.)
A nyilasok parlamenti szereplése meglehetősen felemás, a legélesebb ellenzékiségtől, a parlament bojkottjától

az egyes törvényjavaslatok tárgyalásánál mutatott mérsékelt magatartásig ível. Például a földbirtok-politikai
javaslatnál a nagybirtokokat veszik védelmükbe. Ugyanakkor a legtöbb interpellációt a nyilas képviselőcsoport
tartja, kisajátítja a szociális kérdéseket, amelyek megoldását mindenekelőtt az újabb zsidótörvényektől, illetve a
meglévők szigorú végrehajtásától várják. Parlamenti szerpelésük másrészt a németekkel való szorosabb
együttműködés követelésére irányul, illetve a kormány ezzel kapcsolatos magatartásának kritikáját jelenti.
Egy jelentősnek szánt törvényjavaslatot nyújtanak be, a nemzetiségi törvénytervezetüket, amely az egyes
népcsoportok jogainak biztosításával a nacionalista körökben nem kelt szimpátiát. A német megszállás után
megalakuló kormányokból kihagyták Szálasi pártját, abban riválisai, az Imrédy- és a Pálffy-párt vettek részt.
1944. október 15-e után a németek utolsó tartalékaként puccsal segítik hatalomra Szálasit és pártját, ezután az
ország területének egy – és egyre csökkenő – része felett gyakorolhatják rémuralmukat.
A fasiszta pártok – Szálasi későbbi pártja kivételével – elsősorban agrárius jellegűek voltak, több közülük –
eltérően olasz és német változataiktól – valláserkölcsi alapra helyezkedett. Nem volt jellemző rájuk a felekezeti
jelleg, de építettek a protestáns, népies, függetlenségi hagyományokra. Ugyanakkor a (többségében katolikus)
keresztény párti szervezés is – egyes területeken – előzményének tekinthető, populista, népies vonásai és
antikapitalista beállítottsága a radikális keresztényszocialista mozgalomhoz hasonlóvá teszik programjaik
szerkezetét, tartalmát, amelyek elsősorban ugyancsak a magyar arisztokrácia és nagytőke ellen léptek fel. A
„kapitalista bűnöket” „zsidó bűnökként” ábrázolják a programokban, a „korszellem” és a hazai kisebb ellenállás
irányába haladva a programok antiszemita jellege dominál.
Az államosítások, a tervgazdálkodás bevezetése, az állam és az állam által irányított korporációk szerepe a

gazdaság irányításában döntő fontosságú mindegyik programban. A munkanélküliségnek a közmunkák, a teljes
foglalkoztatottság révén történő megszüntetését javasolják általában. Feltűnően hiányzik viszont az
államszervezetre vonatkozó útmutatás, Szálasi első programja kivételével. Miután ez váltotta ki a hatóságokból
a legnagyobb ellenállást, a további programok már az adott politikai hatalom elfogadását szögezik le.
A programokból nem érzékelhető a gyakorlati megvalósítás módja, nem mondanak semmit az erőszakos
eszközökről, a terrorcselekményekről, az egyenruhába öltözött rohamcsapatokról, a későbbi pártszolgálatos
keretlegények akcióiról, a merényletekről stb. Maguk a leírt szövegek nem különböznek lényegesen – Szálasi
132
eredeti programtervezete megint csak kivétel – e tekintetben a korszak kezdetén született fajvédő és radikális
keresztény párti programoktól.
A fasiszta pártok időleges jelentős támogatottságát talán éppen azzal magyarázhatjuk részben, hogy lényeges
programpontjaik jól ismerteknek tűnhettek. A stílusban, hangvételben, a külső megjelenésben, a militarista
szervezettségben, egyes pártoknál a programpontok radikalizmusában (kezdetben a „hivatalos programokban”
is, de azok később mérséklődtek, így inkább a szélsőséges nézetek röplapokon jelentek meg és szolgáltattak
alapot a rendőri beavatkozásra) – s leginkább a politizálás említett erőszakos, parlamenten kívüli módszereiben
különböztek a legtöbb párttól. Ez utóbbiak tekintetében is szerezhettek már korábban tapasztalatokat a Horthy-
kort átélt polgárok egyes szélsőséges szervezetek részéről, de azokra nem volt jellemző az állandó, folyamatos,
szervezett tevékenység, és az alkotmányos rendszerbe – választások, parlament – beépült szisztematikus
politizálás.
A nyilas pártok militánsainak szociológiai összetételéről, főleg a személyek fluktuációja miatt csak szórványos
adatokkal rendelkezünk. A mozgalmak felfelé ívelő szakaszából, de még nem a „fénykorból”, a
Szociáldemokrata Párt helyi szervezeteinek jelentéseire támaszkodhatunk. Eszerint 71 vidéki körzet 92
különböző nyilas frakcióhoz tartozó helyi vezetői közül 11 földbirtokos vagy tőkés, 7 katonatiszt vagy
tiszthelyettes, 36 állami, városi vagy magántisztviselő és értelmiségi, 30 vidéki kisiparos, kereskedő és birtokos
paraszt, 8 mezőgazdasági vagy ipari munkás.22 A konjunktúra az Anschluss után kezdődött, a középrétegek alsó
elemei, majd jelentős munkásrétegek csatlakoztak a nyilasokhoz; a felső- és középszintű pártvezetés az
előbbiekből került ki.
A tisztek, közöttük vezérkari tisztek – akik miután a hadseregben tiltott a politizálás – Szálasihoz hasonlóan
leszerelnek, nyugdíjazásukat kérik, a párt központi szervezői, a féllegális vagy illegális fegyveres alakulatok
irányítói lesznek. A vezetők másik csoportja a hivatalnoki, értelmiségi rétegből kerül ki.
Korábban más irányzatok politikusai is csatlakoztak a kormánypártból, legitimisták, keresztény pártiak,

kisgazdák közül. Számarányukat tekintve minimális a részvételük, de vezető szerephez jutnak az arisztokrácia
deklasszálódott tagjai, mint Széchenyi Lajos gróf, Pálffy Fidél gróf, de a birtokát megőrző 40 000 holddal
rendelkező, pártját anyagiakkal jelentősen támogató Festetics Sándor gróf is. Jelentős szerepet játszanak
emellett a pártban az értelmiségiek és a tanárok. A fő ideológus a történész Málnási Ödön, aki akárcsak a kevés
számú munkásszármazású vezetők egyike, Kassai-Schallmayer Ferenc korábban szociáldemokrata volt. Sokkal
több a munkásszármazású a pártszervezet úgynevezett „mozgalmista” szárnyában, akik konfliktusban állnak a
párt „szalonképesebb” vezető garnitúrájával. A rendőrségi akciók főként az ő tevékenységüket érintik.
1939-ben vonul be először jelentős fasiszta képviselőcsoport a parlamentbe (több együttműködő, majd szétváló
pártból, a 49 képviselőből 31 Szálasi pártjáé). Közülük ketten voltak arisztokraták, 12-en „dzsentrik”, 34-en
hivatalnokok és értelmiségiek.23 A tagság létszámát nehéz megállapítani, a rendőrségi jelentések 1938 júliusában
néhány tízezer főre teszik számukat, egy-másfél év múlva a 200 ezret is meghaladja, a nyilas pártvezetők
ugyanakkor 250–300 ezerre becsülik.24 Gyakoriak az intézményes, csoportos belépések, egyes állami és városi
üzemek alkalmazottai részéről (HÉV, Beszkárt, Autóbuszüzem), biztosítóktól, mint az OTBA, budapesti és
környéki textilgyáraktól, a Ganz-gyártól, s az ország északi területén a Rimamurány–Salgótarján Művekben
például igen jelentős a nyilas tagság. Budapesten és környékén, a munkáskörzeteken kívül, a tisztségviselők,
vasutasok körében emelkedik gyorsan a nyilasok létszáma. A budapesti kerületek közül a IX., a VIII. kerületben
és Óbudán él a legtöbb a nyilas párttag. Vidéken mindenütt kisebb-nagyobb sikerű nyilas pártszervezetekről
számolnak be a rendőrségi, illetve a szociáldemokrata szervezetek jelentései, a tagok minden társadalmi rétegből
jelen vannak. A helyi közigazgatás fellépése, támogatása vagy ellenkezőleg, a szervezés akadályozása, ami
helyenként változatos képet mutat, jelentős mértékben hozzájárulhat a nyilas pártok – főleg a parlamenti
választások idején elért – sikeréhez. Jelentős mértékű a köztisztviselői kar nyilas szimpátiája, miután rendelet
tiltotta számukra a párthoz csatlakozást, ők a nyilas tagnyilvántartások titkos listáján szerepeltek.
„Egy harmadik utas” párt: a Nemzeti Radikális Párt
Talán a legnagyobb igényű programmal rendelkező pártot Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette. Ez az ellenzéki párt
1930 és 1935 között működött, Bajcsy korábban a Fajvédő Párthoz tartozó politikus volt. 1936-ban csatlakozott
a Kisgazdapárthoz, és ezzel lényegében a pártja megszűnt.
22
Lackó: Nyilasok… 74. o.
23
Országgyűlési Almanach. 99–101. o.
24
Lackó: Nyilasok… 126. o.
133
A „Nemzeti radikalizmus programja” 315 pontból (!) áll, és a gazdaság, politika, kultúra, oktatás, a
pártszervezés, felépítés szféráira terjed ki. Az igen részletes programot indokolja a pártnak tulajdonított szerep:
„az a párt, amely a magyar nemzet, társadalom és állam újjászervezésének történeti feladatát tűzi ki nem csak
programjában, de felépítésében és módszereiben sem hasonlíthat semmiféle polgári párthoz”.25 A
leghatározottabban harmadik utas elképzeléseket ez a párt fogalmazza meg. Nem elvetni, hanem hasznosítani
akarja a szocializmus elveit. Nem megszüntetni, hanem kiterjeszteni akarja a társadalom osztályszerveződését a
munkásokon kívül a parasztságra és a középosztályra.
A pártszervezés a tagság erős kötelmeire, fegyelemre, a párthoz tartozás szigorú feltételeire, a családra mint
legkisebb szervezeti egységre és a 12 fős sejtekből álló alapszervezetekre épül. A szervezeti felépítés
nagyigényű tömegpártra vall, de ennek végrehajtásával adós maradt a párt, amely hatását vezetője politikai,
szellemi tekintélyének és az általa irányított sajtónak köszönhette. „Egyszemélyes” párt maradt, de eszmei
hatását megsokszorozta ideológiai rokonsága a népi írók nézeteivel.
6.2.2. A pártprogramok sajátosságai

A szilárdabb struktúrával rendelkező, szervezettebb, később alakult pártok kidolgozottabb programokkal
rendelkeztek, míg a liberális pártoknak nem is volt hivatalos programjuk. Jellemzőnek tarthatjuk az egyes
párttípusokra, hogy a korszak során hányszor és milyen jellegű programot bocsátottak ki.
A kötetben összegyűjtött pártprogramokat vizsgálva26 – ami nem a Horthy-korszakra vonatkozó teljes

programgyűjtemény, de a lényeges programok vagy programszerű megnyilatkozások megtalálhatóak benne –,
azokat összegezve feltűnő, hogy míg a különböző keresztény pártok 20 programmal, a fasiszta és
nemzetiszocialista fajvédő pártok 12 pártprogrammal, a kisgazdapártok 6 programmal szerepelnek. Áttérve a
pártpaletta baloldalára: a Szociáldemokrata Pártnak a kötetben 5 programja szerepel, a liberális pártoknak
(Nemzeti Demokrata Párt, Rassay-párt, Kossuth Párt) mindössze 3, amelyek egyike sem valódi, kidolgozott
pártprogram. A különböző neveken szereplő kormánypártoknak is mindössze három – az átalakulások,
névváltozások alkalmával kibocsátott – programja található.
Úgy véljük, hogy határozott korreláció fedezhető fel az egyes párttípusok és a programok sajátosságai között.
(Mennyire kidolgozott, rendszerezett, mennyire aktuális akcióprogram, illetve hosszabb távra szóló általános
világnézeti, ideológiai fejtegetéseket tartalmaz, a politika, gazdaság, kultúra szféráira mind kiterjed-e, vagy
csupán egy-két kérdéskörre koncentrál, milyen gyakorisággal születnek a programok.)
A pártprogramok kibocsátásának időpontjai a pártalakulással, illetve a változásokkal – egyesülés, szétválás,

névváltoztatás – összefüggő eseményekkel, a választások időszakával kapcsolatosak. Mint említettük, a liberális
pártok, a kormánypárt, de a Szociáldemokrata Párt sem készít újabb, például választási programokat, a
választási kampányra inkább csak jelmondatokat fogalmaz meg. A párt általános programjának a választásokra
történő aktualizálása, lefordítása leginkább a keresztény pártokra és a kisgazdapártra jellemző. Az utóbbi pártok
– valamint a harmincas években jelentőségre szert tevő szélsőséges jobboldali pártok – jelentős programbeli
megnyilatkozásai azt is jelzik, hogy a leginkább ezek azok a pártok, amelyek újabb és újabb szavazókat
igyekeznek toborozni, mégpedig a választóközönségnek nem a felső rétegeiből.
A kormánypártok ugyanis a kormányzat, a központi, a helyi közigazgatás és a patronázs révén gyökeresedtek

meg. A szociáldemokratáknak szilárd szervezetük volt, illetve a tagok szakszervezetek révén kapcsolódtak a
párthoz. A liberális pártoknak, amelyek főleg városi pártok, kialakult törzsközönsége volt, a liberális, demokrata
klubok, a sajtó fogta össze a szimpatizánsait. Az egyes munkaadói érdekvédelmi szervezetek támogatását
élvezték, és végül, de nem utolsósorban a dualizmus időszakában meggyökeresedett pártokról van szó
elsősorban. Ebben a tekintetben kivételt képez a Rassay-párt, de erre is érvényesek a fentebb elmondottak,
ráadásul ez a párt az időszak végén nagyrészt átvette a Nemzeti Demokrata (Vázsonyi-) Párt örökségét,
támogatóit, képviselőit.
A keresztény programok kiugróan magas száma abból is ered, hogy ezeknél a pártoknál volt a leggyakoribb a
pártok egyesülése, szétválása, e pártok mozgása és változó helyzete a pártrendszerben – hol kormánytámogató,
hol ellenzéki –, ami hozzájárult a programok nagy számához. Ugyanez áll a nyilas és fasiszta pártokra is: e
pártoknál az együttműködés, pártegyesülés többször sikertelen volta, a betiltás és újjáalakulás eredményezi a
pártok, és ezzel természetesen a programok jelentős számát. Az alapvető mégis az, hogy e programok
sajátosságai: szerkezetük, kidolgozottságuk, rendszerezettségük, gyakori újrafogalmazásuk áll szemben a
25
Magyarországi pártprogramok… 222–268. o.
26
Uo.
134
liberális pártok lényegében programnélküliségével. Utóbbiak a liberális eszmék: parlamentarizmus,

szabadságjogok, többpártrendszer és a „negatív” program, a liberális berendezkedéssel szembeni törekvések:
etatizmus, állami beavatkozás, diktatórikus megnyilvánulások elleni fellépés röviden felsorolható elvei fényében
reagáltak az aktuális politikai jelenségekre.
7. 7. A pártok együttműködése, koalícióképessége

A két világháború közötti pártrendszer említett sajátossága, hogy nem jöhetett létre váltógazdálkodás, nem
jelenti azt, hogy ne merült volna fel többször a lehetőség a kormányzati pozícióban történő változásra, de nem a
választások eredményei, hanem a választások közötti periódusok politikai válságai kapcsán. Mai szóhasználattal
élve a kormánypárt természetes szövetségese a keresztény párt volt, de egy-két esetben felmerült a lehetősége a
kormányzati koalíció megváltoztatásának is.
Miután a kormánypárt maga is több frakcióból tevődött össze, ezeknek a frakcióknak a változásai, az
erőviszonyokban bekövetkezett eltolódás felvetette a külső szövetségesek keresésének lehetőségét a párton
belüli ellenfél legyőzésére.
A korszakunkban adódó néhány ilyen szituációban nem egyszerű hatalmi rivalizálásról volt szó, hanem
meglehetősen markáns politikai, elvi különbségekről, s egy-egy ilyen döntés akár a rendszer egészét
meghatározó jelentőségű lehetett volna.
A két világháború közötti időszak nemcsak Magyarország, de szinte mindegyik európai ország számára
felvetette a politikai rendszer konzerválásának vagy megváltoztatásának kérdését. A tét: a politikai rendszerek
sorsa ebben az időszakban állampolgárok millióinak puszta életére és nem csak életkörülményeire volt döntő
hatással. A kor minden korábbinál élesebben jelezte a politikai erők, pártok felelősségét. A totalitárius
rendszerekkel szembeni vagy melletti politikai állásfoglalásban és cselekvésben igen sok múlott a pártok
együttműködésén vagy erre való képtelenségén.
Kiélezett politikai szituációk jellemezték a rendszer megszilárdulásáig terjedő első néhány évet, majd a húszas
évek közepétől mindössze a harmincas évek elejéig volt lehetőség a nyugodt, stabil politikai, gazdasági és
nemzetközi helyzet előnyeit élvezni. Vagyis a politikai pártok küzdelme a rendszer kialakítására, majd
átalakítására, illetve megmentésére a két világháború közötti korszakot, illetve a háborús éveket is beleszámítva
a 1919–1944 közötti 25 évből majdnem húszat foglalt el. Ehhez képest a kialakult rendszer viszonylagos
stabilitását mutatja, hogy végül is a kormányzó koalíció kibővítése nélkül a harmincas évek végégig sikerül
jórészt változatlanul fenntartani azt, s ezután sem kerül sor teljes rendszerváltozásra, bár igen jelentős
módosulásokra igen.
A kormánypárti frakciók közötti konfliktusok során egy-két alkalommal felmerült az ellenzéki pártok
valamelyikének bevonása a kormányzati hatalomba. Nem mindegyik ellenzéki párt volt azonban ilyen
értelemben is koalícióképes.
A pártrendszer baloldalán leginkább a Rassay-féle liberális párt tekinthető ilyennek. Maga a párt is ennek a
célnak alárendelve politizált.
A harmincas években a Kisgazdapárt jelenthetett komoly koalíciós partnert Gömbös Gyula kormányzó párton
belüli pozíciója megerősítéséhez. Rajtuk kívül egyes rövid periódusokban a kormánypártból kivált kisebb
pártcsoportosulások, illetve párton kívüli ellenzéki képviselők csoportjának a bevonása módosíthatott volna az
erőviszonyokon.
A kormánytámogató keresztény párton kívül, amely Bethlen megfogalmazásával az Egységes Párt „nem
egészen konszolidált” házastársa volt, azokban az esetekben merült fel más párt bevonása a kormányzásba,
amikor a kormánypárton belüli erőviszonyok megváltoztatásához lett volna erre szükség.
Nézzünk konkrétan egy-két esetet, amikor a politikai erők a kormányzati oldalon is fontolgatták a koalíció
megkötését egyes ellenzéki pártokkal:
1. 1931-ben Bethlen lemondása után Károlyi Gyula,
2. Gömbös a bethlenisták ellen 1933–35-ben,
3. Darányi és Imrédy miniszterelnökökkel szemben a szélsőjobbnak tett engedményeik miatt 1937–1939-ben,
135
4. A kormánypártnak ill. a kormánypárt egy részének (vagyis a MÉP-en belüli imrédysta

szárnynak)együttműködési kísérletei a parlament ellenzéki, nemzetiszocialista pártjaival a kormányzati hatalom
átvételére.
Az első két esetben a miniszterelnök szándékában állt egy koalíciós partner bevonása pártbeli ellenfeleivel
szemben, a második két esetben a kormány ellenében a kormányzó párt részéről történt próbálkozás a
miniszterelnök megbuktatására, ami a második esetben lényegében sikerrel is járt.
Az első esetben a liberális, a második esetben a Kisgazdapárt bevonásáról lett volna szó. Előbbinél csak a
gondolat felvetése és bizonyos tárgyalások jelentették a szándékot, utóbbinál azonban a választási koalíció a
kormánypárt és a kisgazdák között el is jutott a megvalósítás stádiumába. A harmadik helyen említett esetekben
a kormánypárt egy része, a legitimista, keresztény, kisgazda és liberális ellenzék közötti együttműködés, az
„alkotmányvédő” tábor fenyegette bukással a kormányt, illetve vezetett 1938 novemberében a kormány
leszavazásához.
A kormányzó határozottan ellenezte mindvégig a liberális erők bevonását a kormányzásba, Bethlen egyes
esetekben hajlott rá – leginkább a korszak végére érett meg benne a gondolat, amikor már kevés lehetősége volt
a megvalósításra, de az 1930-as évek elején elvi kifogásai voltak általában a koalíciós kormányzással szemben.
Bár súlyos politikai viszonyok között egymást kompenzáló erők részvételével elképzelhetőnek tartotta, azonban
úgy vélte, ez a megoldás mindenképpen a kormány felelősségét csökkenti. A politikai kérdések kikapcsolásával
tisztán gazdasági program alapján lehetne ezt megtenni (a válság időszakában hangzik el!), de olyanokkal nem
áll össze, „akik nemzetrontók, vádaskodók” – jelentette ki. Utóbbi jelzőkkel elsősorban a szociáldemokratákat
és a polgári radikálisokat szokta illetni.27
A harmadik esetben az Imrédyvel szembeni fellépésnél nem egy-egy ellenzéki párt bevonásáról van szó, hanem
egy formálódó ellenzéki együttműködésről – a kormánypártból kilépett és új pártot alakító frakciók és az
ellenzék között – a bizalmatlansági szavazást a korszak történetében első és utolsó ízben véghez vivő pártok
között. Végső soron a kormánybuktatás sikerül, de a kormányzati hatalomban nem történik változás, nem kerül
sor újabb párt(ok) bevonására, azonban a kormánypárt felbomlik és átalakul.
A negyedik eset is vereséggel zárul a koalíciót létrehozni kívánók számára, Imrédy kilép a kormánypártból és új
pártot alakítva kísérli meg – inkább kevesebb, mint több sikerrel – a fasiszta pártok együttműködésének
megvalósítását.
Egyik esetben sem történik meg a kormányzati koalíció kibővítése, és ennek okaira a későbbiekben még
visszatérünk, itt és most csak a pártok oldaláról vizsgáljuk a kérdést, s a kudarc fő okaként egyrészt a pártok
programjában, habitusában, támogatóik körében rejlő alapvető – nem mindig politikai, mint inkább társadalmi-
kulturális-vallási – különbségeket kell megemlíteni, amelyek áthidalhatatlannak mutatkoztak, másrészt a
kormányzati tényezők oldaláról a félelmet attól, hogy ez a lépés esetleg a rendszer túlzott megváltoztatásával
járt volna. Szociológiailag, világnézetben és politikai habitusukban közelebb állottak egymáshoz, ellentéteik
dacára, a kormánypárti frakciók. A kisgazdáknál a paraszti tömegerő, a liberálisoknál a zsidók általi
támogatottságuk nem kívánatos tényező volt. A rendszer utolsó éveiben változott némiképp a helyzet, a német
befolyástól és a totalitárius irányba történő rendszerváltoztatástól való félelem a különböző erők összefogását –
akár a szociáldemokratákig – reális lehetőséggé változtatta.
Ugyanakkor az 1939-es választások után a kormánypárt szélsőjobboldalán is megjelent a konzervatívoktól

ugyancsak szociológiailag-kulturálisan, politikai felfogásukban is alaposan különböző, jelentős erőt képviselő
frakció, a kormánypárt egykori konzervatív szárnya pedig ki is szorult, tehát a párt lényegében homogénebbé
vált, és ezáltal alkalmasabbá immár a szélsőjobboldali ellenzékével való koalícióra. Ez a konzervatívabb
kormánypolitika miatt nem következett be, sőt éppen ellenkezőleg, a kormánypárti szélsőjobb kiválását
eredményezte (Magyar Megújulás Pártja).
Az ellenzéki együttműködés és a választási koalíciók kérdését más fejezetben is vizsgáljuk, itt csak annyit
jegyzünk meg, hogy ez önmagában erejét tekintve nem lehetett alternatíva, de a korszak legelején jelentősebb
erőt képviselt, illetve képviselhetett volna a liberális és szocialista ellenzék közötti, – illetve a csak elméleti
lehetőségként létező szélsőjobboldali ellenzékkel történő – összefogás esetében. Azonban még a liberális,
szociáldemokrata, kisgazdapártok tartós együttműködése sem valósult meg (1943-ig, tehát a háborúban
bekövetkezett fordulatig). 1943-ban a szociáldemokraták és a kisgazdák között jön létre megállapodás, 1944
májusában immár az illegalitásban a németellenesség és az antifasizmus jegyében jön létre a Magyar Front, a
27
136
betiltott pártok együttműködése. Addig jószerivel még a két-három liberális-demokrata, egymáshoz legközelebb
álló pártok között is nehezen volt megteremthető az együttműködés. A szélsőjobb igen hasonlatos pártjai között
is csak ideig-óráig, egy választás erejéig (1939-ben, igaz, ekkor igen sikeresen), illetve rövid életű
pártszövetségek, egyesülések útján teremtődött meg az összefogás.
A Kisgazdapárt lehetett volna a harmincas évektől a vezető ereje egy kormányellenes koalíciónak, mind
szövetségi potenciálja, mind szavazóbázisa posszibilis tartalékai következtében, de a párt szokásos vacillálása a
bal- és jobboldali, illetve a kormánypárti vagy ellenzéki szövetséges keresése között, valamint az ellene irányuló
igen erőteljes közigazgatási, hatósági fellépés ezt megakadályozta, majd a szélsőjobboldali pártok megjelenése
nyomán a párt erőtlenedett el.
A korszak végén az „alkotmányvédő” tábor széles – nem formális – „koalíciójának” részleges sikereként
tudható be, hogy a kormányzatból nem szorult ki teljesen az antifasiszta, konzervatív politikai erő, s ez az
együttműködés javított a kormánypárton belüli számukra kedvezőtlen erőviszonyokon.
Létrejött tehát egy pártokat keresztbe metsző együttműködés is, amely azonban nem volt képes és nem is
törekedett a hatalom átvételére, ebben a legjelentősebb szövetséges, a kormányzati funkcióból nagyrészt
kiszorult bethlenista liberális-konzervatív erőcsoport bizonytalan magatartása is közrejátszott. Az
együttműködés azért sem juthatott a megvalósítás stádiumába, mert miután a kormányzat maga is megosztott
volt, az alkotmányvédő „koalíció” Horthy (és a kormány) támogatását választotta a kormánypárt és a szélsőjobb
ellenzék németbarát szárnyával szemben. Számszerű és politikai valószínűsége egy szélsőjobboldali
összefogásnak is volt, de ugyancsak a kormánypárt egy részének a támogatásával az imrédysták és a nyilasok
között. (Ez a közös kormányzás a német megszállás után is csak részben valósul meg, a Nyilaskeresztes Párt
kizárásával.)
A pártok közötti együttműködés lehetőségét az is jelzi, hogy mely pártok között volt átjárhatóság. Csak jelezni
tudjuk a pártok közötti személyi fluktuációt, a teljesség igénye nélkül.
A liberális pártok között általában igen gyakori jelenség volt, a Nemzeti Demokrata Pártból például a Rassay-
párthoz csatlakoztak, de a bethleni időszakban liberálisok a kormánypártba is léptek át. Átlépések történtek az
újjáalakult Független Kisgazdapártból elsősorban a szélsőjobboldali pártokba és a kormánypártból
újjáalakulásakor a Kisgazdapártba. A kormánypártokból voltak átlépések a szélsőséges jobboldali pártokba – és
fordítva. Nincs átjárás a szociáldemokraták és a liberálisok között, a liberálisok és a szélsőjobboldal között, s
egy-egy esettől eltekintve a szociáldemokraták és a nyilasok között. Fentiek elsősorban a pártok elitjére – és
főleg a képviselőkre – vonatkoztak.
A tagság, a szimpatizánsok pártok közötti hullámzását nem tudjuk még ennyire sem nyomon követni, hiszen
mint láttuk, egyrészt a pártok többsége nem rendelkezett regisztrált tagsággal, másrészt viszont csak a választási
eredmények feldolgozásával adható válasz a szavazói magatartás megváltozására, amely elsősorban az 1939-es
választásoknál volt jelentős, amint a következőkben látni fogjuk. Ugyanezekből az adatokból következtethetünk
bizonyos mértékben a másodlagos pártpreferenciákra, főleg azokban a választókerületekben, ahol egyes
pártoknak nem sikerült jelöltet állítaniuk. A másodlagos pártpreferencia a korszakban végig a legerősebb a
baloldali liberális és a szociáldemokrata pártok között volt egymás javára. Számos esetben olyan helyi
esetlegességeket mutatnak az adatok, amelyek csak óvatosan általánosíthatók, és még nincsenek is olyan
mértékben feldolgozva, hogy összegezve bemutassuk.
137
9. fejezet - II. Parlamenti választások
1. 1. A politikai erők és a választójog
Az általános választójog, a tömegdemokrácia az első világháború után Európában általánossá válik. A diffúz
politikai akaratokat a kontinens nyugati felébena pártelvű parlamentarizmus körülményei között szervezett és
tömegpártok csatornázzák be. A politikai közvélemény formálásának modern eszközeivel, a média – a sajtó,
majd a rádió – szerepének növekedésével a választópolgárok néhány nagy politikai erőcsoportra oszlanak, és
véleményüket rendszeresen érvényre juttatják az általában négy-ötévente megrendezésre kerülő választások
során. A választások mindenütt titkosak, közvetlenek és a cenzusok elhanyagolhatóak, azonban több országban
még mindig nem terjednek ki a nőkre. Az I. világháború után ebben történik leginkább változás, de például
Franciaországban, ahol egyébként egész Európában a legkorábban vezették be az „általános” választójogot, a
nők csak a második világháború után szerzik meg a szavazáshoz való jogosultságot.
A politikai irányzatok gyakorlatilag mindegyike belenyugodott abba, hogy az általános választójog nem
visszavonható vívmány. A kevéssé stabil, újonnan létrejött demokráciák a politikai rendszer működtetésével
igyekeznek kordában tartani, előre kiszámíthatóvá tenni a választásokat, illetve az általános választójog
gyakorlása révén következik be olyan radikális rendszerváltozás, amelyben az újonnan hatalomra került politikai
erők megfosztják a választóikat az általános választójog gyakorlásának valódi lehetőségétől. Bekövetkezik a
parlamentáris rendszer felszámolása, azé a rendszeré, amelynek alappillére az általános választójog. Autoriter
vagy totalitárius rezsimek jönnek létre – Dél- és Délnyugat-Európában, Közép- és Kelet-Európában a
Szovjetuniótól Portugáliáig, amelyben az általános választójognak már egészen más a funkciója. Erőszakkal
vagy erőszak alkalmazása nélkül, de a rendszer megerősítése, legitimálása, stabilizálása lesz a cél, a választások
pedig nem a váltógazdaságnak, hanem az ellenzék kizárásával a hatalom változatlan fenntartásának lesznek az
eszközei. Ezekben az országokban nem beszélhetünk valóságos választásról.
Az első világháború után ugyan rövid ideig úgy tűnik, hogy szinte egész Európára a demokratikusparlamentáris
rendszerek uralma lesz a jellemző. Egy-két évtized múltán már gyökeresen más a helyzet. Szabad választások
útján történik a demokratikus rendszer felszámolása és ezzel a választások eredeti funkciójának megszüntetése
Németországban, az autoriter rezsimek által szervezett nem valóságos választásokról van szó Portugáliában és
Spanyolországban, ahol a választási lehetőségek alapját képező többpártrendszer is hiányzik, akárcsak a
fokozatosan totalitáriussá váló olasz fasiszta rendszerben. Korlátozott választójogról, részben irányított,
megszervezett választásokról beszélhetünk a legtöbb közép-kelet-európai ország esetében, az Osztrák–Magyar
Monarchia, valamint a Török Birodalom felbomlása révén létrejött új vagy újonnan helyreállított országok
legnagyobb részében.
Az általános választójog kérdése a XIX. század végétől az első világháborút megelőző évekig az egyik
legfontosabb törésvonal volt a magyar politikai pártok között. A választójog kiterjesztésének követelése egyes
pártok programjának a centrumába került, a politikai harcok egyik fő elemét képezte.
A dualizmus politikai rendszerének sajátossága, a politikai váltógazdaság lehetetlensége, az ellenzék számára

azt a meggyőződést eredményezte, hogy egyetlen esélyük a hatalomra kerülésre és ezáltal céljaik
megvalósítására az általános választójog megteremtése és ebben mind a bal-, mind a jobboldali ellenzék
egyetértett, nem volt különbség e tekintetben a szocialisták, a radikálisok, az újkonzervatív keresztény pártiak
vagy az agrárdemokraták között. A szocialisták például más programpontjaikat félretették és szinte kizárólag a
választójogi harcra koncentráltak, ebben látva az egyetlen feltételét bármilyen további küzdelem sikerének. A
hatalmon lévő konzervatív-liberális – nagyrészt arisztokratákból álló – kormányzati elit hagyományosan a
cenzusos választójog pártján állt, de nem csupán ideológiai megfontolásból. Magyarország sajátos helyzetében
különösképpen tartottak az általános választójog bevezetésének következményeitől, ami véleményük szerint
robbanással fenyegeti a dualista Monarchiát, de ezáltal a történelmi Magyarországot is.
A demokratikus vívmányok legfontosabbikának tartott kérdést azonban már az első világháború előtt sem
lehetett megkerülni, az olyan erővel jelentkezett. Így került sor a már ismertetett választójogi tervezetekre, majd
törvényre.
Az 1918-as októberi forradalom bevezette az általános, egyenlő, titkos és nőkre is kiterjedő választójogot, de
ennek gyakorlására nem került sor. A tanácsköztársaság átvette az általános választójogot, de a tulajdonosi réteg
nagy részét kizárta abból, a sorra kerülő választások a Tanácsok Országos Gyűlésébe pedig egy, a parlamentáris
138
II. Parlamenti választások
demokráciától egészen eltérő rendszerben és céllal történtek, nem illeszthetők a parlamentáris típusú választások
sorába.
Az 1919–1920-ban megszerveződő polarizált politikai erők és pártjaik nagy része olyan politikusokat tömörített,
akik a dualizmus időszakában nagyobb részt a rendszer ellenzékét alkották, illetve a politikai életbe újonnan
került emberek voltak – így az általános választójog természetes részét képezte már korábbi elképzeléseiknek, a
háború, a forradalmak pedig a további radikalizálódás irányába hatottak ezen a téren is.
A háború utáni politikai rendszer kiépítési folyamatát figyelemmel kísérte, sőt lényegesen befolyásolta az antant
tevékenysége. Szilárd kormányzatot kívánt látni Magyarországon, amely aláírja a készülő békeszerződést, és
amely ugyanakkor megfelel a wilsoni demokratikus elveknek, illetve a nyugati országok demokratikus
minimumának. Ezekbe a követelményekbe beletartozott az általános választójog biztosítása. A dualizmus
egykori bázisát alkotó fokozatosan előtérbe kerülő politikai körök elsősorban arisztokrata képviselői pedig úgy
vélték, hogy a békefeltételek mérséklése, vagy a későbbi revízió szándéka miatt is figyelembe kell venni az
antant ajánlásait.
Az antant segítségével létrehozott, széles koalíciós alapon álló kormány, de az azt megelőző, az antant által el
nem ismert legitimista kormány is az általános választójog alapján állt, a volt politikai elit pedig még igen
kevéssé volt szervezett, de fenti okok következtében nem is akart ellenállni az általános választójog
bevezetésének.
Rendkívüli körülmények között ugyan, de a szervezett politikai erők többsége politikai álláspontjának, valamint
a dualizmusbeli és a forradalmi előzményeknek megfelelően tehát szerveskövetkezményként és nem pusztán
külsőbefolyásra került bevezetésre 1920-ban az általános, egyenlő, titkos, a nőkre is kiterjedő választójog.
Tükrözte ugyanakkor az adott erőviszonyokat is: a politikai erők közötti küzdelem még nem dőlt el, a
választójog kiterjesztését ellenzők még részben a háttérben, szervezetlenül tevékenykedtek.
Kétségkívül a sürgető körülmények hatása viszont – a nemzetközi presszió mellett a belső igényé is a rendszer
parlamenti úton történő törvényesítésére –, hogy már 1919 őszén megjelenik a választójogról szóló rendelet,
majd 1920 januárjában meg is rendezik az első általános, titkos és közvetlen választásokat Magyarországon.
A belső politikai erőviszonyokban bekövetkezett változásokat, valamint a volt antant hatalmak érdektelenségét –
ami a békeszerződés aláírása s minimális elvárasaik teljesítése: a fehérterror megszűnése, az alapvető
szabadságjogok biztosítása után következett be – jelzi a két évvel későbbi újabb szabályozás, amely lényegében
a Horthy-korszak választásait meghatározó jogi szabályozás maradt a korszakban utolsó, 1939-es választásokig.
A Kisgazdapártból az 1922-es választások előtt frissen létrehozott Egységes Párt – vezetője később
megnyilvánuló szándéka és ismert felfogása ellenére – programpontjai közé ugyan felvette az általános, titkos
választójogot, de ezt kormányprogramként nem valósította meg.
A parlamenti erőviszonyok figyelmen kívül hagyásával, azok ellenében történt meg a törvényi szabályozás,
ugyanis az általános választójog alapján megválasztott 1920-as nemzetgyűlés nem fogadta volna el a választójog
szűkítését és a titkosság megszüntetését, így azt rendelet útján szabályozta a Bethlen-kormány. A
törvényességre ügyelő kormányzat megtalálta a módját, hogy – az országgyűlés feloszlatása után – a kormányzó
által összehívott alkotmányjogiértekezlettel szentesítse a rendeletet.
Az új választójogi rendelet alapján – amelyet igen sok támadás ért a politikai erők részéről – azután már egy
olyan parlamenti összetétel született, amely a szigorúbbcenzust és a választókerületek túlnyomó többségében
nyílt szavazást bevezető választójogot törvényileg is szentesítette 1925-ben.
Azonban a választójog kérdése egyáltalán nem került le a napirendről, állandóan része volt a politikai
küzdelmeknek. A Gömbös kormány 95 pontos Munkatervének révén kormányprogrammá is vált e követelés
1932-ben, mégis még az 1935-ös választásokat is az 1925-ös törvény alapján tartották. Az 1930-as évek elejétől
több éven keresztül tartó hosszas előkészítő munka kezdődött és különböző tervezetek születtek, amelyek a
titkosság bevezetését ellensúlyozandó nem is elsősorban a cenzusok felemelésére, bár arra is, hanem a közvetett
választások különböző fajtáira tettek javaslatot. A tervezetek többsége az egyéni választókerületek helyett a
listás rendszer általános bevezetése mellett érvelt, mint ami csökkenti a közigazgatás befolyásolási lehetőségét.
1938-ban végül olyan politikai körülmények alakultak ki, és ebben az új, szélsőjobboldali ellenzék nyomása is
szerepet játszott, hogy megszülethetett a titkosságot kimondó új választójogitörvény. A titkosság bevezetésétől
tartó konzervatív kormányzati garnitúra kompromisszumos megoldást vitt keresztül: a titkosságért cserébe
növekedtek bizonyos cenzusok, csökkent a szavazásra jogosultak száma és a törvényhozás segítségével egyéb
139
fékeket is beépítettek a rendszerbe, amellyel a parlament új típusú rekrutációjának a hatását, vagyis magának az
intézménynek a súlyát csökkenteni lehetett (a felsőház és a kormányzó jogkörének kiterjesztése).
A titkossággal szembeni garanciákat,a nyílt választások fenntartását az 1938-ra részben háttérbe szorított
liberális konzervatív bethleni garnitúra kívánta elsősorban, de a titkosságot ellensúlyozó biztosítékok
szükségességét az ellenzéki pártok közül a Kisgazdapárt is elfogadta. Bethlen István és politikai köre arra
hivatkozott, hogy az általános, titkos választójogot csak fokozatosan lehet bevezetni, elvben ő sem vetette el,
csak időben elhalasztani kívánta. Bethlen és szakértői annak idején a húszas években azzal érveltek, hogy a
választójog közjog, s mint ilyet nyilvánosan kell gyakorolni. A nyomásgyakorlást, a korrupciót pedig nézetük
szerint éppen a titkos választások esetén nehezebb tetten érni. Másrészt pedig – s ez általános érv volt a XIX.
század Európájának liberális politikusai részéről – csak megfelelő politikai kultúrával, műveltséggel rendelkező
emberek részére szabad választójogot biztosítani. Bethlen többször hangoztatta, hogy a „gazdasági kultúra”,
vagyis a vagyon, önmagában nem elégséges. A társadalmi piramis Magyarországon az igen nagyszámú
agrárproletár, szegényparaszt miatt lent igen széles volt, és ez – attól tartottak – felborulással fenyegeti a
középosztály nemzetfenntartó erejére épített rendszert. Aktuálisan pedig a harmincas évek végén különösen
alkalmatlannak tartották a konzervatívok a tikosság bevezetését – tartva a nemzetiszocialista pártok
előretörésétől. Még a titkosságot kimondó törvény elfogadása után is az akkori miniszterelnök, Teleki Pál azt
hangsúlyozta (az 1939-es választások idején), hogy a magyar ember egyenes jellemével ellentétes a titkos
szavazás.
2. 2. A választások jogi szabályozása és változásai a

korszakban
1918 őszén feloszlott a dualizmus utolsó országgyűlése, így törvényhozó testület híján az 1920-as választásokat
miniszterelnöki és belügyminiszteri rendeletek szabályozták. Az ekkor kialakított választási rendszer lényeges
elemei a következők voltak:
1. általános és titkos, először a nőkre is kiterjedő választójog 24 éves kortól;
2. 6 éves magyar állampolgárság, félévi egyhelybenlakás – kivételt képeztek a lakóhelyüket a rendkívüli

körülmények következtében elhagyni kényszerültek;
3. nők részére írni-olvasni tudás valamelyik hazai élő nyelven;
4. a választójog gyakorlása kötelező;
5. egyéni jelöltekre történő szavazás az 1914. évi XV. törvénycikkel kialakított választókerületekben;
6. a jelöléshez 500 érvényes aláírásra volt szükség, egyetlen jelölt indulása esetén a választás elmarad;
7. választható a 30. életévét betöltött választópolgár;
8. a mandátum megszerzéséhez abszolút többségre volt szükség, amennyiben ezt egyik jelölt sem szerezte meg,
a választások utáni 7. vagy 14. napon pótválasztást kell tartani, ahol már az egyszerű többség is elegendő;
9. egykamarás nemzetgyűlést hív életre a választás, amelynek mandátuma két évre szól.
Az 1922-es ugyancsak rendeleti úton történő szabályozás meglehetősen bonyolult rendszert hozott létre.
Megszűnt az általános titkosság, az ország 80%-ában nyílt egyéni választókerületeket alakítottak ki, a
törvényhatósági joggal rendelkező városokban pedig a voksolás titkos volt, úgy, hogy a vidéki városokban
egyéni jelöltekre, a fővárosban és környékén pedig listákra (lajstromra) szavaztak.
A vegyes rendszer nem csupán a titkosság-nyíltság tekintetében mutatkozott meg, hanem az arányos és a
többségi választási rendszert is keverte. Az egyéninyílt választókerületekben az abszolúttöbbséget elért jelölt
kapta a mandátumot. Amennyiben ennél kisebb többséghez jutott, második fordulót – a kor szóhasználatával
pótválasztást – kellett tartani. Igen gyakori volt, hogy egy-egy prominens képviselő több körzetben is indult, s
amennyiben több mandátumot szerzett, döntenie kellett melyiket tartja meg, a többi kerületében pedig időközi
választásokat kellett rendezni.
A listás (lajstromos) kerületekben arányos választási rendszer volt érvényben, a töredékmandátumokat a

legnagyobb maradék elve alapján osztották el.
140
A választási cenzusok nem voltak egyenlők a nők és a férfiak esetében. Többféle cenzust szabott meg a
rendelet: életkori, műveltségi, lakóhelyi cenzust, s ezek egy része különbözött a nők, illetve a férfiak esetében. A
nők esetében a vagyoni és iskolázottsági cenzusok helyettesíthették egymást: egyik hiányát a másikkal pótolni
lehetett.
A cenzusok férfiak esetében a következők voltak:
1. 24 éves kor (kivéve egyetemi, főiskolai végzettség, háborús vitézségi érem);
2. 4 elemi iskola;
3. 10 éves magyar állampolgárság,
4. kétévi egyhelybenlakás (ez közalkalmazottakra, középiskolát végzettekre nem vonatkozott).
Nők esetében:
1. 30 éves kor, illetve ennél kevesebb, ha egyetemet vagy főiskolát végzett,
2. 6 elemi elvégzése, illetve 4, amennyiben saját vagyonából, illetve vagy keresetéből élt, valamint ha három
vagy több gyermeke volt.
Az egyéb változások az 1920-as rendeletekhez képest a következők voltak:
1. 195 egyéni választókerület volt az országban, ahol a szavazás nyíltan, élőszóban, – egy-egy jelölt mellett
csoportosan történt (ez a mandátumok mintegy 80%-át jelentette). Itt önkéntes volt a részvétel.
2. Titkos volt a voksolás – és továbbra is kötelező – a négy lajstromos kerületben (30 mandátum) és 11
törvényhatósági jogú városban, egyéni jelöltekre (20 mandátum).
3. Az induláshoz szükséges ajánlások száma: lajstromos jelölésnél 5000 aláírás volt szükséges, egyéni
választókerületekben pedig a választók 10%-ának, de legfeljebb 1000 választópolgárnak az ajánlása.
4. A választókerületek egy részét átalakították. Korábban Budapesten 22 egyéni választókerület volt ebből
három lajstromos kerületet alakítottak ki (Buda, Észak-Pest és Dél-Pest), a főváros környékén található
településekből is új kerületet szerveztek Budapest-környék elnevezéssel (Újpest, Rákospalota, Cinkota,
Kispest, Pestszentlőrinc, Albertfalva, Budafok, Csepel), amely szintén titkos, listás kerület volt. A vidéki
körzeteket arányosították, azonban a határmenti – a békekötés következtében csonka – megyék
választókörzeteinek létszáma továbbra is igen alacsony maradt.
5. A törvényhozás elnevezése – a még mindig meglévő ideiglenesség jelzésére – továbbra is nemzetgyűlés

maradt, de mandátuma már öt évre szólt.
1925-ben került sor a választójog törvényi szabályozására, amely lényegében az 1922-es rendelet törvényerőre
emelését jelentette – bizonyos nem a lényeget érintő változtatásokkal. A választási rendszert érintette még két
másik törvény is. Az 1923. évi XXXV. tc. a csonka megyék egy részének összekapcsolásával hét
„közigazgatásilag egyelőre egyesített” vármegyét hozott létre, amely a meglévő helyzetet, ha ideiglenes
megjelöléssel is, de tulajdonképpen véglegesítette, tudomásul vette. Megszüntette ugyanakkor Komárom város
törvényhatósági státusát.
A felsőházról elfogadott 1926. évi XXII. tc.-kel a képviselőház alsóházzá vált, a magyar törvényhozás
kétkamarás lett, 1926-ban már nem nemzetgyűlési, hanem országgyűlési választásokat tartottak. Az új politikai
rendszer konszolidációjának lényegében az utolsó aktusai voltak ezek.
Az 1925. évi XXVI. törvénycikk az Országgyűlés mandátumát öt évben határozta meg. A

választójogosultságban nem történt változás, de a nyílt és titkos kerületek arányában igen, mégpedig annyiban,
hogy
1. a vidéki városok közül csak a többmandátumú törvényhatósági jogú városokban volt titkos – és ezentúl nem
egyéni, hanem listás – szavazás (az egy képviselőnél többet választó törvényhatósági jogú városok:
Debrecen, Győr, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Szeged; a korábbi szabályozáshoz képest
elvesztette a titkos szavazáshoz való jogát: Székesfehérvár, Sopron, Baja);
141
2. a választási eljárással kapcsolatos panaszokat (petíciókat) korábban parlamenti vizsgálóbizottság bírálta el,
ezután pedig a Közigazgatási Bíróság hatáskörébe került;
3. 199 mandátum sorsa az egyéni, nyílt választókerületben, 46 mandátumé pedig a 11 lajstromos

választókerületben dőlt el.
A fenti törvény alapján három választást tartottak. A korszak utolsó országgyűlési választásaira 1939-ben pedig
már egy új és lényegesen megváltozott törvénynek megfelelően, az előzőektől különböző politikai szituációban
került sor. Az 1938. évi XIX. törvénycikk mind a választójogosultság feltételeit, mind pedig a választási
rendszert megváltoztatta.
1. Eltörölte a nyílt szavazás intézményét. Az immár mindenütt titkosan lefolytatott választásokon való részvétel
kötelező volt.
2. 135 képviselőt egyéni, 125-öt pedig lajstromos választókerületben választottak meg. Csökkentették tehát az
egyéni választókerületek számát. A megyék és a törvényhatósági jogú városok alkottak egy-egy listás
választókerületet.
3. A választók egy része plurális – kettős – választójoggal élhetett, ugyanis mind listára mind pedig egyéni
jelöltre szavazhatott a korábban nyílt kerületekben.
4. A választójogi cenzusok emelkedtek, és eltérően szabályozták a nemek szerint, valamint az egyéni, illetve
listás körzetekben. Listás választókerületben a férfiak korhatára 26 évre emelkedett, egyéniben pedig 30-ra. 6
évre nőtt az egyhelybenlakás követelménye. Azoknak, akik 1912 után születtek már nem 4, hanem 6 elemi
osztály elvégzését kellett igazolniuk. Kivételek azonban továbbra is voltak, önálló vagyonnal vagy
jövedelemmel rendelkezők számára.
5. Bevezették a választási biztosíték (kaució) intézményét. Az egyéni képviselőjelölteknek 2000, a listás

jelöléshez pedig képviselőnként 3000 pengő óvadékot kellett letétbe helyezni, és ez az összeg az
államkasszát illette, amennyiben a jelöltek a szavazatoknak egy bizonyos hányadát nem szerezték meg.
6. A jelöltállításhoz szükséges ajánlások száma viszont jelentősen csökkent. Egyéni kerületben 500, listásban
pedig 1500 aláírásra volt szükség ahhoz, hogy a képviselőjelölt elindulhasson a választásokon, de az előző
parlamentbe legalább négy képviselőt juttatott pártoknak – az országos pártoknak – elegendő volt az egyéni
kerületekben 150, a listás körzetekben pedig 500 ajánló.
7. Nem volt szükség az abszolút többségre az egyéni választókerületekben a mandátum elnyeréséhez, 40%-os
relatív többség is elegendő volt. A legnagyobb átlag meglehetősen bonyolult rendszerét alkalmazták a
listáknál, amely olyan mandátumelosztást eredményez, hogy egy-egy mandátumot megközelítőleg azonos
szavazattal lehessen elnyerni.
A választási törvényhez kapcsolódik az 1939-ben elfogadott zsidótörvény alapján hozott rendelet a zsidónak
minősülő állampolgárok szavazati jogának megállapításáról.
Az ország lakosságának mintegy 29%-a rendelkezett választójoggal 1939-ben. Az 1920-as rendelet szerint ez az
arány körülbelül 40% volt, az 1922-es rendelet értelmében 30%-ra esett vissza, majd 1935-ben kb. 33%-ra
emelkedett a vagyoni helyzet és iskolázottság javulása következtében (a dualizmus idején 7–8% volt).
Az 1938 után Magyarországhoz visszakerült területeken (ezek az 1939-es választások idején a Felvidék egy
részét és Kárpátalját jelentették) szavazást nem tartottak, innen és a később visszakerült területekről meghívás
útján kerültek képviselők a parlamentbe. Korlátozták ugyanakkor a trianoni Magyarország területén élő, de az
aktuális határokon kívülről, a történelmi Magyarországról ide menekült polgárok választójogát.
3. 3.A választási folyamat általános jellemzői

A két világháború közötti időszakban két nemzetgyűlési és négy országgyűlési képviselő-választás zajlott le
(1920-ban, 1922-ben, 1926/27-ben, 1931-ben, 1935-ben és 1939-ben). Az elsőre a rendszer kialakulása előtti
időszakban került sor, így valójában az összehasonlításra, a politikai, a pártok közötti erőviszonyok alakulására
csak az 1922-es választásoktól kezdve lehetséges trendeket megállapítani.
142
Az 1920-as választások egy még kialakulatlan, több alternatívát kínáló időszakban kerültek megrendezésre, a
választási eredmények azonban nemdöntöttékel, hogy a felmerült alternatívák közül melyik fog diadalmasodni.
Titkos, általános választásokra került sor, először Magyarországon, mégis érvényessége csak korlátozott volt.
Egyrészt a terrorcselekményeket, a különítmények tevékenységét még nem sikerült megfékezni, az internálások
intézménye érvényben volt, a szabadságjogok visszaállítása csak részlegesen és fokozatosan történt. Így a
választópolgárok valóságos (párt)politikai megoszlását csak korlátozottan tanúsíthatják az eredmények, de a
választás jelentőségét mégsem lehet lebecsülni, hiszen az ország polgárainak 40%-a volt választásra jogosult.
Az 1920-as választásokat külön kell tehát vizsgálnunk és csak az ezt követő öt választáson mutatható ki a
választási eredmények okán bekövetkező eltolódások jellege, iránya, trendje. Nem csupán azért van ez így, mert
1920-ban más volt a választási rendszer és a választójogosultság szabályozása, hiszen, amint az előző oldalakon
ismertetett választási törvényekből kitűnik, ez az 1939-es választásokon is így volt, hanem alapvetően azért,
mert még nem alakultki a politikai rendszer 1920-ban, nem dőltek el az erőviszonyok, nem alakultak ki az
alkotmányos keretek, nem formálódtak még ki azok a pártok, politikai csoportosulások, amelyek a rendszert
létrehozzák majd és működését alapvetően meghatározzák.
A választások során létrejött politikai erőviszonyok nem mutatkoztak tartósaknak, a pártrendszer olyan
átalakuláson ment át két év alatt, amelynek következményeképp a választók 1922-ben már egészenmás
pártkínálattal és -struktúrával találkozhattak, mint amire 1920-ban voksukat adták.
Az 1920-as választások tehát nem vethetők egybe a későbbiekkel.
Az 1939-es választások – az 1920-as évekhez képest – sok vonatkozásban módosult politikai rendszerben
zajlottak. A nem elhanyagolható változások ellenére az intézményi s bizonyos személybeli folytonosság
jellemző maradt. Így az 1939-es választások esetében egy intézményrendszerét, pártstruktúráját tekintve
lényegében azonos politikai intézményrendszeren belül megváltozott választási rendszerrel állunk szemben, így
az összehasonlítás elvégezhető, de természetesen nehézséget jelent az összevetésnél az eltérő módon történő
szavazás.
A Horthy-rendszer első választása tehát – még mindig nemzetgyűlési választásokról volt szó – 1922-ben zajlott
le. Még ezt sem lehet egy megszilárdult párt- és parlamentáris rendszer talaján létrejött megmérettetésnek
tekinteni. De a pártstruktúra lényegét: a domináns kormányzó párt létrejöttét tekintve már nem történik változás
a korszak során. Bethlen politikai manőverét siker koronázta a választásokon, amely megerősítette, legitimálta
pártja túlsúlyát és egyúttal azt a rendszert, amely a domináns kormányzó párt típus következtében hegemón
típusú, nem versengő többpártrendszert teremtett meg, a váltógazdaság esélye nélkül.
Az 1922-es választásokat leginkább a politikai rendszert megalapozó választásoknak tekinthetjük, amelyen a

választók legitimálták a kormányzati aktivitás és a pártok tárgyalásai útján létrehozott pártrendszert, valamint az
első nemzetgyűlés két évének a magyar alkotmányosságot és állami kereteket kialakító alaptörvényeit, mint a
trianoni békeszerződés, az államfő jogállásáról, az állami rend védelméről, a Habsburg-ház trónfosztásáról szóló
törvények.
Az ezt követő választások a kialakított politikai szisztémában és választási rendszerben történtek, három
egymást követő ciklusban, de amíg az 1926-os választás a sikeres konszolidáció szankcionálása volt, addig az
1935-ös választásoknak egy felülről előkészített rendszerváltozás egyik eszközének szerepét kellett volna
eljátszaniuk.
1939-ben pedig a pártrendszer – részben alulról történő – átalakulása és egyben a választási rendszer jelentős
módosítása a választások révén elérhető váltógazdálkodás esetleges lehetőségét is felvillantja, amely
rendszerváltozással felérő fordulatot jelentett volna. A változtatások lehetősége azonban még ekkor is a
kormányzó párton belül végbement folyamatok révén volt elsősorban elérhető.
A két világháború közötti időszak túlnyomó részében azonosan szabályozott választási rendszer alkalmazása (az
1922 és 1935 közötti négy választáson) több olyan sajátosságot, jellemzőt alakított ki, amelyek egy része a
dualizmuskori előzmények bizonyos továbbélését, mások az új, megváltozott körülményekhez való
alkalmazkodást jelentik a választásokon részt vevő politikai erők részéről.
A dualizmus időszakához képest a legfontosabb változás, hogy a vagyoni cenzus gyakorlatilag teljes eltörlésével
lényegesen megnőtt a választásban részt vevők száma.
A háború és a forradalmak szerepe a lakosság nagy tömegeinek aktivizálásában, a választójog nagyjából

általánossá válása is hozzájárult ahhoz, hogy az első világháború utáni választásokon a hagyományos választási
143
korteskedés módszerein változtatni kellett. Az 1920-as választások különösen nagy kontrasztot jelentettek a
háború előtti időszakhoz képest, ezen a részt vevő pártok tömegpárti szervezettség kialakítására törekedtek. A
röplapok, plakátok, gyűlések nagy száma mellett azonban a karhatalom fellépése, a különítményesek, a cenzúra
és a gyűlések korlátozása az érvényben lévő rendeletek szabadságjogokat korlátozó hatása éppúgy jellemző volt.
A későbbi már konszolidált és véres erőszakos cselekményt csak elvétve produkáló kampányokban is az egész
országot behálózó erőteljes propagandának jelentős szerepe volt, s ebben keveredtek a régi típusú
korteshadjáratok és a modernebb eszközöket alkalmazó eljárások.
A korszak második felében a kor modern médiumai, a rádió, a mozi (híradók), a napisajtó egyre jelentősebb
szerepet játszik a politikai propagandában. 1935-ben Gömbös például rádióbeszéddel indítja kampányát, saját
napilapot szervez. A személyes jelenlét, ráhatás szerepe azonban továbbra is döntő marad, az általában rövidre
szabott választási hadjáratban a jelöltek – miniszterelnök, miniszterek is természetesen – számos nagygyűlést,
választási beszédet tartanak, a kampány a kisebb településekre is eljut, országossá téve a politikai befolyásolás
gyakorlását – ez a politikai szocializáció egyik legfőbb eszköze.
Az egyhangú választások jelentős száma sem minden esetben jelenti azt, hogy azok a választókerületek, ahol
végül is nem kerül sor szavazásra, kimaradnak az általános mozgósításból.
Az ország nagy részében, a választókerületek mintegy 80%-ában nyílt módon történtek a választások (1922–
1935), így a titkos kerületek listás eredményei nem szólhattak bele a végeredmény kialakulásába. Azonban a
voksolás – nyíltan vagy titkosan, egyéni jelöltre vagy listára – csak az utolsó aktus volt, ezt megelőzően a nagy
küzdelem a választásokon való indulás lehetőségéért folyt.
A jelöltállítás, a választásokon való indulás lehetőségének megszerzése talán még fontosabb aktusa volt a
választási folyamatnak, mint maga a voksolás. A választási eredmény a jelöltállítások megtörténtével, az
ajánlások megszerzésével lényegileg eldőlt.
A választási hadjárat első lépései, különösképpen a kormánypárt soraiban – a párt főként informális
döntéshozatali módszerei következtében – a miniszterelnök és szűk tanácsadói köre, illetve a kampány
megszervezésével megbízott néhány ember jelöltkiválasztó tevékenysége volt. A jelölteket a többi párt esetében
is a pártvezetés állította – mégpedig szűk körben hozott döntés eredményeként –, de ennek kizárólagosságát sem
lehet abszolutizálni. Voltak konfliktusok a helyi párt- – vagy a kormánypárt esetében a közigazgatási –
vezetőkkel, akik többször tiltakoztak a központi jelölt ellen, illetve a szervezett Szociáldemokrata Párt esetében
ezek a konfliktusok a pártszervezetekben zajlottak le. Különösen a kormányzó párti jelöltek esetében fordult elő
többször, hogy ha nem sikerült megegyezésre jutni, a választókerületben a hivatalos, vagyis a központi jelölt
mellett nem hivatalos jelölt is indult. Ez esetenként nem helyi, személyi konfliktust, hanem bizonyos fokig
eltérő politikai véleményt is takart. És az is előfordult – bár nem ez volt a jellemző a kormányzó párt esetében –,
hogy a párt vezérkara elfogadta a helyi ajánlatot.
Ugyanez – kisebb mértékben – más pártokra is jellemző volt, s különösen azokban az esetekben fordult elő,
amikor a gyakori pártegyesülések vagy éppen szétválások esetén a jelölt a saját korábbi pártetikettjéhez
ragaszkodott és szembekerült egy központi jelölttel. Ezzel a jelenséggel kapcsolatos az a – választási
eredmények összegzésénél sokszor problémát okozó – jelenség, hogy ugyanazon párt jelöltjei eltérő
pártelnevezésekkel indulnak.
A választások fő kérdéseit nem lehet leegyszerűsíteni egy-egy uralkodó témára, amint az a dualizmus idején –
mint láttuk – jellemző volt. A Horthy-kor választásai ilyen értelemben nem voltak referendumjellegűek, ez a
pártstruktúrának a dualizmushoz képest differenciáltabb volta miatt is így volt, de a választások funkciója is más
volt.
A pártok egyesülése vagy szétválása gyakori jelenség, az önálló pártok választásiszövetsége – különösen az
ellenzéki oldalon – ugyan időnként kipróbált, de kevéssé hatékonynak bizonyult megoldás, s azt az ellenzéki
pártok programjai, a megcélzott választórétegek, valamint e szövetség által elérhető eredmény remélhető
mértéke sem indokolták. Ennek ellenére a liberális pártok és a Szociáldemokrata Párt között történt ilyen
megállapodás – a rövid ideig működő, de kormánypárti oldalon így is aggodalmat keltő Polgárok és Munkások
Szövetsége 1922-ben. Az ellenzéki megállapodáshoz pártonkívüliek, kisebb pártok képviselői is csatlakoztak, a
nagyobb ellenzéki pártok körében azonban olyannyira nem volt egyértelmű a szocialista és a polgári ellenzék
együttműködésének a fogadtatása, hogy nem is maguk a pártok, hanem az egyes képviselők személyükben
csatlakoztak a szövetséghez. A bal- és a jobboldali ellenzék között ilyen együttműködés természetesen
lehetetlen volt, a Független Kisgazdapárt pedig 1935-ben a Gömbös-féle kormánypárttal kötött paktumot.
144
A leghosszabb ideig és a legsikeresebben fennálló együttműködésről a két koalíciós partner kormánypárt

esetében beszélhetünk – 1931-ig. A kormányzó párttal kötött választási együttműködés a keresztény párt részére
választás nélküli, egyhangú mandátumok biztosítását is jelentette.
A formális választási együttműködés hiánya ellenére érvényesültek a másodlagospártpreferenciák is, és ennek

nagy volt a jelentősége ellenzéki oldalon, hiszen ha a jelöltállítás az adminisztratív eljárások következtében nem
volt sikeres egy-egy párt részére, szimpatizánsai szavazhattak esetleg egy másik ellenzéki pártra.
Az 1939-es választásokon a szélsőjobboldali pártok teremtettek választási együttműködést maguk között, és ez

hozzájárult sikeres szereplésükhöz. A korábbi közös ellenzéki fellépést az is igencsak gátolta, hogy 1939 előtt
nem volt lehetőség a listakapcsolásra.
A dualista rendszer választási eljárásainak egyik legfőbb sajátosságaként említettük az előzőekben, hogy a
kormányzó párt a közigazgatási apparátus felhasználásával bonyolította le a választásokat. Nem volt ez
másképpen a két világháború közötti időszakban sem. Az általános és titkos választásokat követelő politikai
pártok, és általában az ellenzéki pártok természetesen állandóan szóvá tették az ezzel kapcsolatos visszaéléseket,
sőt elmondható, hogy választási kampányuk és a választások értékelésének egyik állandó és fő mozzanata éppen
e visszásságok felemlítése volt. A Horthy-korszak választással kapcsolatos jogi szabályozása számos
intézkedést tartalmazott ennek megelőzésére, illetve a korábbiaktól eltérő formában, biztosította a választási
visszaélésekkel kapcsolatos panaszok utólagos elbírálását (a korszak nagy részében a KözigazgatásiBíróság
keretében), mégsem sikerült kiküszöbölni a fenti jelenséget. Szigorúbban jártak el a jogszabályok által
megtiltott, a dualista rendszerre oly jellemző kortesfogások, mint a választók etetése, itatása, megvesztegetése
esetében, de a közigazgatási apparátus felhasználása a kormányzati intencióknak megfelelően, – és igen
változatos, de a korszak minden választásánál ismétlődő formában – mondhatni mintegy szokásjoggá, bár
természetesen az ellenzék által vitatott szokásjoggá vált, amelyhez választási stratégiájával végül is minden párt
kénytelen-kelletlen alkalmazkodott.
A kormányzat és a közigazgatás együttműködése azonban nem volt mindig zavartalan. Nem csupán a politikai
elit hatalmi harca következtében, az 1935-ös választások idején, hanem a rendszer kialakulatlansága miatt 1922-
ben sem. Sőt 1939-ben is hiányzik a tökéletes kooperáció a kormánypárton belüli eltérő csoportokhoz való helyi
kötődések vagy a közigazgatás vezetőinek az ellenzéki nyilas pártokkal való szimpatizálása miatt.
A választási eljárással – ennek egyes stációival: mint jelöltállítás, aláírásgyűjtés, választási propaganda,
választási gyűlések és röpiratok, választási felhívások engedélyeztetése, a választói névjegyzék összeállítása,
végül magának a szavazásnak a lefolytatása, a választási biztos intézménye, választási bizottságok felállítása,
szavazatok összeszámlálása – kapcsolatosan bőven érkezett panasz a választási (közigazgatási) bírósághoz. A
törvénysértések mértékéről azonban csak korlátozottan hiteles képünk lehet. Az ellenzéki sajtóról feltételezhető,
hogy egyrészt eltúlozta ezek mértékét, másrészt természetesen nem számolhatott be minden konkrét esetről s
ugyanez vonatkozik a parlament plénuma elé került ellenzéki kifogásokra. A választási bíráskodás
dokumentumai (kezdetben a parlamenti bizottság, később a közigazgatási bíróság vizsgálati eredményei)
adhatják a leghitelesebb képet, jelentik a legfontosabb forrást, de miután a panasztétel nem kevés költséggel járt
és szigorú formai követelményei voltak, nyilvánvaló, hogy a kifogásolható esetek egy része nem került a bíróság
elé, másrészt természetesen a vizsgálat eredménye számos esetben nem volt elmarasztaló, ami újabb kérdést vet
fel a bíróság teljes elfogulatlanságával kapcsolatban.
Ugyanakkor a választások befolyásolása egyrészt feltehetően nem törvénysértő eszközökkel történt elsősorban,
másrészt pedig oly módon, amiről sokszor nehezen volt bebizonyítható, hogy törvénysértés történt. A
jogállamiság legfőbb kritériumainak betartására gondosan ügyelt a kormányzat. A választásokat befolyásoló
tevékenységre minden esetben jogi passzust keresett az ezzel foglalkozó Közigazgatási Bíróság, illetve a
parlament mentelmi ügyekkel foglalkozó bizottsága. A képviselők ugyanis igen sokszor fordultak ehhez a
bizottsághoz– többek között – azzal, hogy a választási kampány során nem engedik be őket a választókörzetbe,
vagy nem teszik lehetővé a választási gyűlés megtartását. Megállapíthatóak tehát meglehetős pontossággal azok
a módszerek, amelyekkel a közigazgatás helyi szervei éltek a választások irányítására, ha a jelenség
elterjedtségére csupáncsak következtetni tudunk is. (Ezek különböző előzetes megállapodások folytán – nem
kizárólag, de túlnyomó többségükben – a kormányzó párti, illetve a koalíciós keresztény párti jelölt javára
történtek.)
A rendelkezésünkre álló adatok, források, irodalom alapján e módszerek közül a legfontosabbak a következők
voltak:
145
1. Erőszakos cselekményekre, sőt egyes, ritka esetekben véres összetűzésekre került sor. (Az 1920-as választás
kivételnek tekinthető, a törvényes állapot helyreállítása előtti időszakról van szó, és 1922-ben is sor került
merényletre, halálos áldozatot követelt az erzsébetvárosi Demokrata Kör elleni bombatámadás, de ez a
törvényes hatalom ellenében történt.) 1935-ben dördült el a hírhedt endrődi sortűz csendőri túlkapás
következtében, de feltehetően nem egészen függetlenül a kormányzat részéről a kisgazdákkal szemben
tapasztalható magatartástól. (A hivatalos indoklás szerint azért került sor fegyverhasználatra a rendfenntartó
erők részéről, mert a gyűlés szónoka késett, a gyűlést már feloszlatták, de ennek ellenére a késve érkező
kisgazda képviselőjelölt meg akarta tartani kortesbeszédét.) Az erőszakos fellépéshez tartozhat a választási
gyűlések rendőri-csendőri feloszlatása akkor is, ha nem jár áldozatokkal. Kérdéses, hogy mely esetekben volt
jogos a feloszlató intézkedés, amely általában az ellenzéki gyűléseket sújtotta. Az indok általában a gyűlés
bejelentésének elmaradása volt, vagy mint az endrődi esetben, a szónok késése, ilyenkor a feloszlatásra
bizonyos várakozási idő eltelte után törvényes lehetőség volt. A harmadik igen gyakori okként – főként
szociáldemokrata gyűléseken fordult elő – a gyűlésen elhangzottak tartalma szerepelt. Feloszlatták a gyűlést, ha
a szónok szavai alkalmasak lehettek arra, hogy a tömeg körében „izgatottságot” keltsenek. A parlamenti
mentelmi bizottság vizsgálatainak eredményei arról tanúskodnak, hogy ezeket a meglehetősen szubjektív
megítélésre alkalmat adó eseteket ennek megfelelően eltérően értékelte a bizottság is, és általában akkor értett
egyet a feloszlatással, ha a beszéd közönségre gyakorolt hatása már „érezhető” volt és nem akkor, ha csak
„feltételezhető” volt, hogy ilyen hatást válthat ki. Utóbbi esetekben előfordult, hogy a parlamenti bizottság helyt
adott a képviselő panaszának és a helyi karhatalomtól kérte az intézkedő csendőrtiszt felelősségre vonását. 1 A
vitás és ma már nehezen rekonstruálható erőszakos cselekményekről elmondható, hogy semmiképpen nem a
központi hatalom által preferált eszközök voltak a választások lebonyolításánál. A kormányzati hatalom helyi
szervei – a központi kormányzat vagy pártszerv utasításaitól nem függetlenül – a kormányzó párti jelöltek
érdekében elsősorban más, a következő pontokban ismertetendő eszközöket vettek igénybe.
2. A leggyakoribbnak tekinthető beavatkozás a választási eljárás szabad menetébe a jelölésekhezszükséges

aláírások, az ajánlások összegyűjtésének a megnehezítése volt. Az aktivitás, amelyet ezen a téren a helyi
közigazgatás tanúsított, azt mutatja, hogy a kormányzat egyáltalán nem bízott abban, hogy a nyílt választási
szisztéma elegendő visszatartó erővel bírhat az ellenzéki jelöltre történő szavazás vállalásában. A jelöléshez
szükséges aláírások ellenőrzésénél igen sokszor éppen a törvényességre hivatkozva, kínosan ügyelve a
jogszabályok precíz betartására nehezítették meg a nemkívánatos jelöltek indítását. (A módszerek változatosak
voltak: elsősorban az ajánlási listák hitelesítésénél támasztottak igen rövid határidővel újabb és újabb
igényeket. A kormányzó párt jelöltjeire viszont hivatalos eljárások során gyűjtöttek aláírásokat. Voltak olyan
esetek, amikor a kormánypárti jelöltre adott aláírások száma megegyezett vagy meg is haladta egy-egy település
összes választópolgárának a számát.)
3. A következő stáció a választási kampány menetébe történő beavatkozás volt: gyakori panasz a választási
gyűlések megtartásának megnehezítése, a választási plakátok szövegének cenzúrázása, az ellenzéki jelölt
mozgásának korlátozása. Elfogadottá vált, hogy a szociáldemokraták osztálypártként a titkos, ipari jellegű
körzetekben indultak. Ha máshol akartak indulni, megpróbálták kiutasítani azzal, hogy mit keres egy olyan
helyen, ami „nem ipari körzet.”
4. A közigazgatás megyei és községi tisztségviselői mindannyian részt vettek a választópolgárok

meggyőzésében. Mellettük a földbirtokosoknak, vállalatok, gyárak vezetőinek, tanítóknak, a helyi hatalmi és
véleményformáló elitnek az álláspontja – s még inkább a kilátásba helyezett szankciók –, sokat nyomtak a latba
a választópolgár döntésének kialakításánál, amit hangosan, nyilvánosan kellett a szavazó helyiségben tudtul adni
– az ott tartózkodó községi-városi vezető előtt.
(Munkaadójuk kívánságának nyilvánvalóan kiváltképp sokan igyekeztek eleget tenni, de sokféle zsarolásnak
volt kitéve a nem alkalmazásban dolgozó polgár is, például bizonyos segélyek, engedélyek stb. megvonásának
kilátásba helyezésével.)
5. A végső aktus, maga a szavazás már kevesebb panaszt, petíciót vont maga után. De itt is alkalmaztak egyes
helyeken olyan eljárásokat, amelyek a választók befolyásolását vagy megfélemlítését célozhatták. Miután a nyílt
szavazás csoportosan történt egy-egy jelölt támogatóinak külön helyen történő összegyűjtésével és a
szavazóhelyiségbe együttes bevonulásukkal, sokszor dokumentált panasz az ellenzéki szavazópolgárok háttérbe
szorítása, várakoztatása, a kormánypárti jelöltek demonstratív felsorakoztatása és előnyben részesítése a
szavazásnál, illetve a szavazóhelységek idő előtti bezárása.
1
Nemzetgyűlési Irományok. 450. o.
146
A dokumentált panaszokból világossá válik, hogy a választási presszió gyakorlása a nyílt körzetekben
alkalmazható, a nagyvárosi titkos, listás választókerületekben azonban nem. A helyi sajátosságok, politikai
tradíciók, a megyei, községi vezetés összetétele, sőt egymáshoz való viszonyuk – nemegyszer eltérő a
véleményük például egy-egy csendőri intézkedéssel kapcsolatban –, valamint a központi kormányzat
„leszólása” a kerületekbe főleg egy-egy fontos jelölt mellett vagy jelentős ellenzéki jelölt ellenében, mind-mind
színezik a palettát. Úgy tűnik meglehetősen nagy különbségek voltak a helyi közigazgatás magatartásában attól
függően, hogy melyikellenzéki pártról volt szó, és általánosságban elmondható, hogy a szociáldemokratákon
kívül a legerélyesebben a századelő agrárszocializmusának rémét idéző programok ellen lépett fel – különösen,
ha azok helyileg is ugyanott, a Viharsarokban jelentkeztek (1926, Tótkomlós, lásd később részletesen).
A választási szisztéma jelzett sajátosságai a pártokat az állandóan napirenden tartott és különböző fórumokon
rendszeresen gyakorolt tiltakozások mellett alkalmazkodásra is késztették, a rendszer remélt megváltoztatásáig
igyekeztek választási stratégiájukat az adott helyzethez idomítani. A hagyományos ellenzéki pártok – a
szociáldemokraták és a liberális pártok – egyre kevésbé fecsérelték energiájukat újabb és újabb helyszíneken,
amelyeket reménytelennek véltek, megelégedtek jórészt a titkos körzetekben történő jelöltállítással. Ehhez járult
eleve – más okok következtében is – a defenzívába szorulás és pozícióvesztés a korszak során, ami inkább a
korábbi mandátumok megőrzését tűzhette ki – sikertelenül egyébként – maximális célként. Rassay liberális
pártja – sőt kezdetben még a Szociáldemokrata Párt is – indított ugyan jelölteket nyílt körzetekben is, de ők is
csak egyes, meghatározott területeken. Egyedül a Kisgazdapárt kísérletezett – a fasiszta pártok megjelenéséig –
kormánypárti oroszlánbarlangokba való bejutással, de ezt 1935-ben a kormányzó párttal kötött paktum
formájában remélte, amelynek kudarca után rá kellett jönnie, hogy megegyezés nélkül nincs vagy csak
minimális lehet a betörés. Az 1939-es választásokon mégis szétaprózta erejét, több helyen el sem jutva a
jelöltállításig.
Az utolsó, 1939-es választásokon a fasiszta pártok visszaszorítása volt a szokásos közigazgatási eljárások –
részben ekkor is sikerrel ellátott – feladata. A kormányzó párt szélsőjobboldala és az azt támogató helyi
apparátus azonban több helyütt már nem a kormányzó párt konzervatívabb irányvonalához, hanem a dinamikus,
nemzetiszocialista táborhoz kötődő szélsőséges elemekhez állt közel, vagy akár át is állt a fasiszta táborba.
Kormányzat és helyi közigazgatás kapcsolata éppúgy nem volt zavartalan, politikailag egyértelmű, mint 1935-
ben, csak akkor inkább fordított volt a helyzet: a radikális jobboldalt a kormányzat képviselte. A helyzetet a
helyi apparátus és a központi kormányzat között még bonyolultabbá tette, hogy a fasiszták és a kormányzat
viszonyában harmadik erőként – immár inkább ellenzéki pozícióban – volt jelen a bethlenista hatalmi elit, amely
még helyi szinten, de a kormányzó környezetében is rendelkezett hadállásokkal. Ez a helyzet, valamint a titkos
választások bevezetése, az ajánlások számának csökkentése felborulással fenyegette a korábban jól működő
mechanizmust
A kormánypárton belüli ellentétek, a helyi apparátus és a kormányzat egyet nem értése a jelöléseknél, valamint
más személyi és taktikai ellentétek játszottak közre abban, hogy számos körzetben a hivatalos kormánypárti
jelölt mellett egy vagy sok esetben több – olykor három-négy – nem hivatalos kormánypárti jelölt is indult.
A választási szabályozás számolt azzal, hogy – akárcsak a dualizmus idején – több olyan körzet lesz, ahol csak
egyetlen jelöltet sikerül indítani. Ebben az esetben a korábbi korszakhoz hasonlóan választásra nem került sor, a
képviselőjelölt megkapta a választókerület mandátumát. Az egyhangú mandátumok aránya azonban jelentősen
csökkent a dualizmus időszakához képest, és korszakunkon belül is folyamatos, lassú csökkenés tapasztalható,
bár aránya mindvégig jelentős maradt még így is, kivéve az utolsó, 1939-es választásokat.
Az „egyhangú választás" nem kizárólag a fent említett közigazgatási eljárásoknak, a jelöltállítás

megnehezítésének az eredménye volt, bár főleg persze ezeknek volt köszönhető. Azonban pártok közötti
megegyezések eredménye is lehetett, például a kormánypárt és a kormánytámogató keresztény párt között. Egy-
egy jelentősebb politikai személyiség indulásakor vagy a kerületében népszerű, annak mandátumát esetleg
régebben bíró képviselőjelölt esetében az ellenfelek is úgy látták nincs esélyük és visszavonultak. Nem egy
esetben a választópolgárok politikai inaktivitása is oka lehetett az ellenjelölt hiányának.
A választásokon való részvétel végig igen magas volt, és nem mutat jelentős változásokat a korszakban. Nincs
számottevő eltérés a nyílt és a titkos kerületek között, pedig az előzőekben önkéntes volt a részvétel,
utóbbiakban kötelező, a néhány százaléknyi eltérés érdekes módon inkább a nyílt kerületek javára mutatkozik.
A vidéki körzetekben választójoggal rendelkezők feltehetően az önkéntesség ellenére kötelességüknek érezték a
részvételt, bizonyára nyomás is nehezedett rájuk, s az egyéni jelölttel való kapcsolat közvetlenebb volt, mint a
titkos körzetek listás jelöltjeivel, a választópolgár inkább „szem előtt volt”, távolmaradása éppúgy, mint
részvétele, szemben a városi körzetekkel.
147
A választások pénzügyi fedezetét a gazdasági érdekeltségek, magánszemélyek, jelöltek egyéni hozzájárulása

biztosította. A kormányzó pártok részére állami alapok is rendelkezésre álltak, a szervezett pártok közül a
szociáldemokraták a tagdíjakból, s ezen kívül rendkívüli felajánlásokból finanszírozták kiadásaikat. (1939-ben
például a tagság egészétől heti egy órai bérüket kérték). A nyilas-nemzetiszocialista pártok egy része támogatást
kapott Németországból, és hajlandóak voltak szinte mindenkit elindítani, aki jelentősebb összeggel kész volt
hozzájárulni a választási költségekhez.
1939-ben anyagilag nehezebbé vált a pénzügyi forrásokkal kevéssé rendelkező pártok helyzete. A kormányzó
párt anyagi körülményei stabilak voltak. Az állami kasszából származó pénz és a gazdasági elit támogatása
következtében a kampányköltségek – majd a későbbiekben a jelöltállításhoz szükséges kauciók – nem
jelentettek problémát. A korszak jellegzetes anekdotája szólt az üres táskával érkező és tele táskával távozó
főispánok és a tele táskával érkező és üres táskával távozó gazdasági vezetők választások idején a
belügyminisztériumban tett látogatásáról. A gazdasági elit több pártot is anyagi támogatásban részesített.
4. 4. Választási ciklusok, választási eredmények2

A két világháború között lezajlott 6 parlamenti választást (2 nemzetgyűlési és 4 országgyűlési) az alábbi
szempontok szerint hasonlítjuk össze:
a) politikai konstelláció:
1. a házfeloszlatás körülményei,
2. az induló pártok és a pártok egymáshoz való viszonya,
3. a választójogi változások,
4. a kampány témái,
5. a választási folyamat sajátosságai, a választások lefolyása;
b) eredmények:
1. részvétel,
2. számszerű eredmények és változásai,
3. nyílt-titkos választókerületi és egyhangú eredmények,
4. pótválasztás,
5. panaszok,
6. mandátumok változása,
7. a parlamenti képviselők kicserélődése,
8. a választói magatartás, egyes pártok támogatottságának változásai.
4.1. Az 1920-as választások

Az 1920-as választások még nem illeszthetők a két világháború közötti politikai rendszer választásainak sorába,
fő funkciója éppen a politikai rendszer alkotmányos kereteinek kiépítését megvalósító nemzetgyűlés létrehozása
volt, a politikai erők, valamint az antant hatalmak szándékainak eredőjeként.
A választásokat közvetlenül megelőző szituáció másik legfontosabb sajátossága, hogy a háborúk és a

forradalmak jelentős társadalmi rétegeket aktivizáltak, amelyek korábban nem jelentek meg a politika porondján
– ráadásul ezek egyre szervezettebb erőként léptek fel, pártok, különféle társaságok, szervezetek, valamint
fegyveres osztagok kötelékében. Új jelenség volt az a nagyfokú politikai aktivitás is, amit az egyházak,
elsősorban a katolikus egyház kifejtett, közvetlenül beleavatkozva a politikai küzdelmekbe.
2
A választási eredményekre lásd a Függeléket.
148
Az 1920-as választások alapvető ellentmondását az adja, hogy először került sor az ország történetében ilyen
széles körű, demokratikus jog alapján választásokra, s ugyanakkor ez volt egyben a legterrorisztikusabb, nem
törvényesített állapot mellett zajló választási folyamat. Tragikus paradoxon volt az is, hogy az ország több
évszázada elveszített teljes önállósága visszaszerzésének küszöbén állt, de ez a régi országterület mintegy
egyharmadára, korábbi lakosságának pedig mintegy felére terjedt csupán ki.
A választások az ideiglenesség jegyében zajlottak –160 vármegyéből 34 csonka vármegye volt, de ezeket nem
vonták össze. Nem volt államfő, nem volt törvényhozó testület, a pártrendszer szerveződőben, úgy hogy a régi
kormányzó párt megsemmisült, a forradalom pártjai romokban hevertek. Folytatták és megsokszorozták
azonban forradalmak alatti szervezkedésüket a dualista időszak egyes, korábban többnyire ellenzéki pártjai: a
keresztény és agrárpártok.
Egyáltalán nem volt eldöntött a választásokat megelőzően, hogy mi lesz Magyarország államformája, milyen
tisztségben és ki gyakorolja majd az államfői hatalmat.
A régi rendszer – a dualizmus – híveinek első veresége az volt, hogy nem hívták össze az 1910-es parlamentet,
ez ugyanis a jogfolytonosság deklarálását jelentette volna. Így nézetük szerint illegitim állapot alakult ki: az
ellenforradalmat éppúgy illegitimnek kell tekinteni, mint az azt megelőző forradalmakat, annál is inkább mivel a
választásokat annak idején még a forradalmi kormány kezdeményezte, sőt időpontját is kitűzte 1919 áprilisára.
Az antant azonban nem mehetett bele a dualista korszak parlamentjének felújításába, mert ez egyúttal az ország
régi területi integritásának a deklarálását és a Habsburg-ház jogfolytonosságát is jelenthette volna.
Ugyanakkor még a legitimisták között is voltak olyanok, akik a szuverén nemzetet tekintették olyan
jogforrásnak, amely a régi-új rendszer kiépítéséhez jogalapot teremthet, vagyis ők is a nemzetgyűlés összehívása
mellett voltak. Felmerült konzervatív oldalon az államtanács megalakítása, mint ideiglenes államhatalmi szervé,
de ez hamar lekerült a napirendről.
Kül- és belpolitikai szempontok egyaránt a demokratikus választójog alapján megrendezendő, meghatározott

rövid időre szóló, az alaptörvényeket szentesítő nemzetgyűlés megválasztása mellett szóltak.
Míg a dualista rendszer hagyományos uralkodó politikai elitjeinek pártjai felbomlottak és nem szerveződtek újjá
a forradalmak után, addig több, a háború előtti rendszerben általában ellenzékiként működő és már akkor is
modernebb, szervezettebb párt erőteljes szervezőtevékenységbe kezdett. Ezeknek a pártoknak a programjai
szemben álltak a jogfolytonossággal, vagy legalábbis igen kritikusak voltak a Monarchia politikai rendszerével
szemben.
A választások kiírását és ezáltal a parlamentáris viszonyok megteremtését egyedül a nyílt katonai diktatúra
bevezetését szorgalmazó – Horthy körül csoportosuló katonatiszti, különítményes – csoport utasította el. De az ő
lehetőségeiket a hatalmát egyre inkább az antant és a volt uralkodó politikai körök támogatására építeni kívánó
leendő kormányzó kettős kötődése szabta meg: a nemzetgyűlési választások kitűzése egy parlamentáris rendszer
kiépítését vetítette előre, de a szembenálló politikai erők elleni, illetve a forradalmak miatti reváns még többé-
kevésbé nyíltan tombolhatott, korlátok közé szorítva nem csupán a forradalmakért felelősséget vállalni
kényszerülő szociáldemokratáknak, de sokszor még a kormány konzervatívabb tagjainak a cselekvési
szabadságát is. Ez a kettősség: Európában is példásan demokratikusnak számító választójog és ugyanakkor a
kivételes állapot fenntartása, valamint az is erőszakos cselekmények sorozata nem engedte meg, hogy a
választási eredmények reális képet adjanak a választóközönség politikai állásfoglalásáról.
A pártok szervezése, a programok születése, a kampány új és modernebb eszközeinek alkalmazása ennek

ellenére korábban nem látott méreteket öltött. A programok – ha ellenkező etikett mögött is, mint 1918–1919-
ben – ugyancsak radikális változásokat ígértek.
A konzervatív, elsősorban a korábbi kormánypártokban és a mérsékelt ellenzéki pártokban politikai szerepet

játszó személyek, főként az arisztokrata politikai elit képviselői önálló párt szervezése nélkül a meglévő
pártokon keresztül igyekezték érdekeiket érvényre juttatni. Ennek egyelőre legfőbb eszköze a megszerveződött
pártok radikalizmusánakmérsékelése volt a választásokat megelőzően, amit elsősorban pártegyesülések
erőltetése révén igyekeztek elérni olyan konglomerátumpártok létrehozását elősegítve, amelyek ugyanakkor az
általuk elképzelt dualizmuskorihoz hasonlatos hegemón kormányzó pártnak is majd magvát alkothatják. Ha
részben sikerrel is járt ez a törekvésük, minduntalan ütközött a radikális követelésekkel fellépő pártokba
tömörült új társadalmi rétegek hatalmi igényeivel, amelyeket nem pártformában szerveződött társaságok,
egyesületek is támogattak.
149
Az erősen szétaprózottnak induló pártrendszer végül is a választásokra két nagy blokká egyszerűsödött. A
nyerésre esélyes s a közös kormányzásban már korábban megegyező keresztény blokk nagy pártjai a
Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja már maguk is két-két jelentős pártalakulat egyesítéséből
jöttek létre, a közös fellépés s még inkább a program radikalizmusának mérséklése céljából. A pártok egységbe
szorítása ilyen rövid idő alatt nem lehetett sikeres, ráadásul igen eltérő rétegeket és programokat próbáltak közös
nevezőre hozni, így a fellépő képviselőjelöltek s helyi programjaik sokszor nem egyeztek a pártegyesülések
során létrejött hivatalos programokkal. A központi pártszervek sokszor panaszolták a pártfegyelem hiányát.
A Keresztény Blokkal állt szemben a Demokratikus Blokk a Nemzeti Demokrata Pártból, a Szociáldemokrata
Pártból és a Lovászy-féle oktobrista 48-as pártból. A rájuk nehezedő terror, amelyben a karhatalom erői éppúgy,
mint a titkos társaságok akciói szerepet játszottak antibolsevista és antiszemita alapról nemigen tett különbséget
a blokk egyes pártjai között.
A Szociáldemokrata Párt, amely ekkor kormánypárt volt, megkezdte ugyan a kampányt, de a választások előtt
úgy döntött kilép a kormányból és nem indul a választásokon. Szövetségeseit is hasonló lépés megtételére
biztatta, de azok némi habozás után mégis a részvétel mellett döntöttek. A baloldali pártok a Szociáldemokrata
Párt kiesésével esélytelenné váltak, nem remélhették, hogy befolyásuk lesz az új nemzetgyűlésben.
Az egyik legfontosabb törésvonal, amely az egyes pártokon belül is húzódott, az államforma rendezésének
kérdése volt, pontosabban a legitimisták és a szabad királyválasztók ellentéte. A köztársaságot diszkreditálta a
két forradalom, mindegyik induló párt alapállása a forradalmaktól való elhatárolódás volt, még azoknál a
pártoknál is, amelyek részt vettek abban.
Az egymással ütköző két álláspont a monarchia fenntartásában tehát egyetértett – a legitimista és a szabad
királyválasztó tábor egyaránt –, a valóságos kérdés úgyis az volt, hogy milyen legyen az új politikai rendszer. A
közjogi kérdés és ezzel együtt az új politikai berendezkedés jellegének kérdése részben keresztbe metszette a
pártokat. A legitimisták általában a dualista politikai rendszer helyreállításának talaján álltak, míg a szabad
királyválasztók nagy része jelentős változásokat igényelt mind a politikai struktúra, mind a szociális kérdések
terén, vagyis rendszerváltozást hirdetett a jogfolytonosság helyett. A keresztény párt többsége legitimista, a
kisgazdák pedig szabad királyválasztók voltak.
A keresztény pártok részletes programmal, megfelelő sajtótermékekkel rendelkeztek már jóval a választások
előtt, a leginkább felkészültek voltak a kampányban. Szervezettség tekintetében is a szociáldemokraták mellett
egyedül a keresztényszocialisták számítottak modern típusú és részben szintén városi jellegű pártnak.
1920-ban a korábbiakhoz képest eltérőmentalitást és magatartást igényelt a választási kampányban való

részvétel, aminek a korábbi politikusi gárda túlnyomó többsége nem tudott, de többségük feltehetőleg nem is
akart megfelelni. A választók létszáma hihetetlen mértékben megnőtt, a lakosság kb. 7%-áról mintegy 40%-ára.
A politikai szereplőknek a tömegdemokrácia körülményeihez kellett alkalmazkodniuk. A háború előtt kialakított
választási mechanizmus és a korábban jelentős szerepet játszó személyi kapcsolatrendszer nem vagy csak
kevéssé működött. Nagyobb hangsúlyt kapott a párttámogatáson túl a jelölt agitatív képessége, szónoki
tehetsége, de leginkább fogékonysága az újeszmék és jelszavak iránt. A hagyományos szabadelvű, a dualista
rendszerhez kapcsolódó politikusi múlt inkább hátrányt jelentett, mint előnyt. A sajtó egy-két igen ismert
személytől eltekintve. nem is igazán foglalkozott velük, alig volt igazán hírértéke – főleg vidéken nem – egy-
egy régi politikus indulásának, bukásának sem. (A régi gárda nyelvi szinten is nehezen alkalmazkodott az új
körülményekhez, például „tisztelt parasztok” esetleg „tisztelt kendtek” megszólítással fordult a választási gyűlés
közönségéhez.)
A keresztény blokk pártjai, mint említettük önmagukban is pártegyesülések révén születtek. Ráadásul a KNEP-
be a régi munkapárti politikusok egy része is belépett, így a párt meglehetősen heterogén programmal
jelentkezett a kampányban, ez többes jelölésekhez, jelöltek és párt közötti összetűzéshez, a helyi pártszervek és
a budapesti központ konfliktusaihoz, különböző pártneveken való induláshoz vezetett. Így volt ez – bár kisebb
mértékben – a Kisgazdapártban is.
A kampány témáit ugyanakkor összekötötte a keresztény pártok részéről az elutasítás, a negatív program – nem
csupán a forradalmak elutasítása, hanem a „régi rend” elvetése is. Ebben mérsékeltebbek voltak a Habsburg-
restauráció közjogi programjával fellépő keresztény párti legitimisták.
A KNEP elsősorban a városi rétegek szavazataira számíthatott, a pártegyesülés keresztényszocialista szárnya a

szociáldemokraták munkás- és kispolgári rétegeit célozta meg, míg a Kisgazdapárt természetszerűen az
agrárrétegekhez fordult. Nagyatádi-féle pártrésze az agrárdemokrácia programján állt, a kisbirtokosok
150
támogatására számított s a forradalomban vállalt múltja és programja alapján egy ideig a baloldali
szociáldemokrata-liberális tábor is potenciális szövetségesének tekintette, azonban a párt feltehetően a
korhangulatnak és bizonyos pressziónak is engedve, végül egyértelműen a másik oldalt választotta. De mint
meghatározott társadalmi réteghez – mégpedig a nemzeti-konzervatív ideológiák által is megcélzott birtokos
parasztsághoz – forduló párt, a Keresztény Blokkhoz való csatlakozása az adott szituációban egyáltalán nem
tekinthető arculatával ellentétesnek.
A régi rend és a forradalmak elutasítása, valamint bizonyos demokratikus és szociális reformok igenlése is
összekötötte a pártokat, az alapvetően városi keresztény pártok is felvették programjukban a földkérdés
bizonyos rendezését – főleg olyan körzetekben, ahol közös megegyezéssel egy jelöltet indítottak, mint
Székesfehérváron Prohászka Ottokárt, aki keresztényszocialista programot hirdetett tőkeellenes, de nem
osztályharcos alapon, programja a szocializálást a bányákra, a föld kincseire terjesztette ki, de földreformot is
kilátásba helyezett. Mind a forradalom- és dualizmusellenesség, mind pedig a szociális program többé vagy
kevésbé radikális antiszemitizmusban jutott kifejeződésre a keresztény párti programokban.
A politikai antiszemitizmus a magyar polgári fejlődés mind liberális (dualizmus), mind polgári radikális
(októberi forradalom) változatát elutasította mind az utóbbit felváltó szocialista-kommunista alternatívát, ami e
nézet szerint a liberális polgári fejlődésből nőtt ki. Az antiszemitizmus programja azért válhatott sűrítetten,
kétségtelen propagandisztikus előnnyel egyetlen negatív szlogenben megfogalmazhatóvá, mert mind a magyar
gazdasági kapitalizmus (de nem a politikai liberalizmus), mind a magyar szocializmus és kommunizmus
soraiban túlreprezentáltak voltak a zsidó vallásúak vagy származásúak.
Az agrárpárt is bővíteni igyekezett a kampányban támogatóinak körét egyes városi kispolgári és értelmiségi
rétegek felé – főleg a falusi intelligencia, a jegyzők, tanítók, lelkészek, a parasztságból jött értelmiségiek
irányába.
Az ellentétek nemcsak a pártok között mutatkoztak, de sok esetben az említett okok miatt – az egyesült pártok
heterogenitása következtében – a pártokat keresztbe is metszették. A politikai konfliktusok a már említett
alapvető legitimista-szabad királyválasztó közjogi ellentét mellett még két kérdésben jelentkeztek. Az egyik a
szociális reformokban tapasztalható (földkérdés stb.) radikálisabb vagy mérsékeltebb magatartás volt –
nyilvánvaló a különbség a Kisgazdapárt két agrárirányzata között, másrészt pedig a fehérterrorhoz való viszony
a törvényes állapot, a szabadságjogok helyreállításának kérdésében, az antiszemitizmus mérsékeltebb vagy
radikálisabb programjában. A keresztényszocialisták – Prohászka Ottokár aktív szerepvállalásával (aki eltérően
pártja többségétől nem volt legitimista) –, valamint az agrárdemokraták a radikális reformok hívei voltak, s
ugyanakkor a reváns bosszúhadjárattá válásának megakadályozását, a terrorcselekmények, internálások
felhagyását, a szabadságjogok helyreállítását szorgalmazták, a kampányjelszavakra korlátozva a szembenállást a
forradalmakkal.
A sok a hasonlóságot mutató általános programpont, kampánybeli jelszó mögött kirajzolódik egyrészt egy
radikális – keresztényszocialista – inkább a városi polgári-kispolgári és munkásrétegekhez szóló, másrészt a
paraszti agrárdemokrácia földosztást, demokratikus közigazgatás szabadságjogok teljességét követelő,
harmadsorban pedig egy nemzeti radikális, nem a szociális jelszavakra és a szabadságjogokra, hanem a
forradalmakkal szembeni revánsra, a régi politikai elit leváltására és a parlamentáris formák megszüntetésére
koncentráló program, főleg egyes államhivatalnoki, katonatiszti, birtokos csoportok részéről, akik közel álltak a
terrorcselekmények elkövetőihez. Konzervatívabb, mérsékeltebb az az antiliberális, agrárius program, amelyet
az agrárpárt közép- és nagybirtokos szárnya és a keresztény párt volt néppárti politikusainak egy része képviselt.
A liberalizmus- – a baloldali szocializmus- – ellenesség és a régi rendszer kritikája összefűzte őket, de
megosztotta a mérsékelt vagy erőteljes antiszemitizmus, a törvényesség igénylése, tehát a fehérterrorhoz, a
szabadságjogokhoz és a tulajdonviszonyok változásához való viszony és a legitimizmus, tehát a Habsburg
trónfolytonosság kérdése.
A liberális pártok közül a Lovászy-párt hiába határolta el magát Károlyitól, erősen sújtotta forradalmi múltja,
annak ellenére, hogy vezetője már az októberi forradalom alatt ellenzékivé vált. De annak a Vázsonyi Vilmos
vezette Demokrata Pártnak is, amely nem vett részt a forradalomban, és névváltoztatással is jelezni akarta a
nemzetietlennek bélyegzett forradalmaktól való elhatárolódását (Nemzeti Demokrata Párt), ugyancsak szembe
kellett néznie a fehérterror uralkodó hangulatával, amely a pártot liberális felfogása, a dualista rezsimhez fűződő
viszonya, legitimizmusa, valamint a túlnyomórészt a zsidó, városi, mindenekelőtt budapesti polgárság
támogatása miatt sújtotta. Ezek a pártok egyébként korábbi programjukon nem változtattak, aktuális
kampányjelszavaik a terror felszámolása, a törvényes állapot, a szabadságjogok helyreállítása volt.
151
A SzociáldemokrataPárt – ameddig részt vett a kampányban – igyekezett a kommunistákkal történt egyesülés

következtében felbomlott eredeti állapot helyreállítására, helyi szervezeteinek újjáalakítására. A párt az új
választójogi szabályozás révén elsősorban az először választójogot kapott nőkhöz próbált fordulni – az általában
a keresztény-konzervatív pártok tartalékának tartott női szavazók felé a szociáldemokraták a női egyenjogúságra
vonatkozó programpontjaikat hangsúlyozták.
A választások már nyugodt és törvényes légkörben zajlottak, az atrocitások, az erőszakos cselekmények a

szavazásra kijelölt napokon szüneteltek.
Az eredmények egyértelműen tükrözik a baloldal és a forradalmak azonosítását és elutasítását, de mint azt már
jeleztük a kampánytémák bemutatásánál, ez nem jelenti a baloldal és a forradalmak által is megtestesített egyes
célkitűzések elvetését.
A választásokon közel azonos eredményt ért el az Egyesült Kisgazdapárt és az ugyancsak egyesülés révén
létrejött Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja. Az ország még megszállás alatt lévő területein később sorra
kerülő választások után a Kisgazdapárt néhány mandátummal többet szerzett, de ez nem változtatott az
eredetileg is elhatározott koalíciós kormányzáson.
39 kerületben volt egyhangú választás. Az érvénytelen szavazatok száma igen magasnak mondható, egyrészt a
rutintalanság, a titkos szavazás újszerűsége és ugyanakkor a választók igen magas száma miatt, de a fővárosban
a csaknem 20%-nyi érvénytelen szavazat okát másban kell keresnünk. Ezeknek a voksoknak a jó része
kétségkívül a szociáldemokratákra esett volna. (Az 1922-es választásokkal egybevetve állapítható meg ez a
korreláció – azokban a körzetekben magas a szociáldemokrata szavazatok száma, ahol 1920-ban feltehetően a
Szociáldemokrata Párt felhívásának eleget téve érvénytelenül szavaztak szimpatizánsaik.)
31 esetben került sor pótválasztásra.
Néhány, az egyesülésen kívül maradt kisgazda és keresztényszocialista képviselői mandátumon kívül az

ellenzéket csak a Nemzeti Demokrata Párt képviselte hat mandátummal, amihez nyilvánvalóan a
szociáldemokrata szavazók segítsége is hozzájárult. Jelentősnek mondható a pártonkívüli képviselők aránya, a
pártrendszeren kívül maradt politikusok arányát tekintve azonban ez a szám többszörös is lehetne, vagyis
leszögezhető, hogy ezen a választáson a polgárok elsősorban pártokra és programokra és nem személyekre
szavaztak.
A megválasztott képviselők közül mindössze 13-an voltak tagjai az előző parlamentnek s a foglalkozási
összetétel, a „csizmás képviselők” (a Kisgazdapárt paraszti és kisbirtokos származású politikusai) nagy száma
következtében egy olyan nemzetgyűlés jött létre, amelytől – témájában, stílusában – egészen másfajta politika
volt várható, mint összes elődjétől.
4.2. Az 1922-es választások

A választójogi rendelet két évben határozta meg a nemzetgyűlés mandátumát, s miután az a legfontosabb
feladatainak eleget is tett, sor került feloszlatására. Az ideiglenes állapot fennmaradását – többek között a
második kamara visszaállításának elmaradását – jelezte, hogy újra nemzetgyűlés összehívására került sor, de
ezúttal már ötéves időtartamra.
A legfontosabb közjogi aktusokat elvégezte az első nemzetgyűlés, mivel Horthy kormányzóvá választásával és
jogkörének eredeti, majd módosított meghatározásával eldöntötte – igaz nem végleges jelleggel – az államforma
kérdését. Az alkotmányos rendezésnek azonban nem sok köze volt az 1920-as választásokon győztes pártok
programjainak az államformával kapcsolatos elképzeléseihez. A törvényhozás a belső erőviszonyok – a két
kormányzó párt közötti ellentétek az államforma kérdésében, a radikális szociális programokat képviselő
csoportok háttérbe szorulása és a nemzetközi tényezők – Habsburg-restauráció tilalma – következtében csak kis
részben felelt meg a választók által 1920-ban kinyilvánított akaratnak, hajtotta végre az ott jelentkező
pártprogramokat.
A legitimistákkal fennálló konfliktusok oldódtak a két királypuccs sikertelensége következtében, ezt követően
került sor a trónfosztás nemzetgyűlés általi kimondására. Végül a még mindig akut probléma megoldását – s a
legitimista ellenzék békülni kívánó részének a rendszer elfogadását eredményező magatartását – segítette elő
IV. Károlynak éppen az 1922-es választási kampány idején bekövetkezett halála.
152
Az 1920-as választások eredménye, amely a dualizmushoz és a forradalmakhoz képest is más típusú rendszert
ígérő pártok győzelmét jelentette, 1922-re gyakorlatilag semmivé vált. A programok közül, ami részben
megvalósult (földreform, numerus clausus), kevés volt a gyökeres változtatáshoz. Az időközben lezajlott belső
politikai mozgás következtében a politikai erőviszonyok, valamint a pártstruktúra lényegesen módosultak.
A fokozatosan előtérbe kerülő s a vezetést Bethlen István kezébe helyező, a radikális megoldások helyett a
jogfolytonosságot képviselő mérsékelt konzervatív liberális, dualizmuskorabeli politikai-társadalmi elit
mérséklően kívánt hatni mind agrárdemokrata, mind keresztényszocialista koalíciós partnereire.
Új kormányzó párt megteremtésével akarta az erőviszonyokat megváltoztatni az 1920-as választásokon előtérbe

került fenti csoportokkal szemben éppúgy, mint az ellenforradalomban való részvétel révén velük közös táborba
került és főleg hatalmi igényekkel, gazdasági és politikai pozíciók megszerzésének vágyával fellépő, etatista,
antiliberális politikát megvalósítani kívánó agrárius szemléletű „szegediek” nemzeti radikálisaival szemben.
Utóbbiakat is majd fokozatosan háttérbe szorítja felhasználva előbb szövetségesként segítségüket. A
konzervatív csoport a fenti három erőnek tett engedményként tekintett a numerus clausus törvény meghozatalára
éppúgy, mint a földreformra, ugyanakkor saját választójogi tervezetét nem volt képes keresztülvinni a
parlamentben – így azt a nemzetgyűlés feloszlatása után rendeletkéntvezették be. Teleki, majd Bethlen
miniszterelnököknek lényegében sem pártjuk, sem parlamentjük nem volt, a leszavazástól a koalíciós pártok
közötti s azon belüli ellentétek mentették meg őket.
De az 1922-es választásokat megelőző időszakra lényegesen javult Bethlen és politikai híveinek a pozíciója. A
keresztényszocialisták helyett, mivel befolyásuk lényegesen erősebb volt a munkások körében, Bethlen a
szociáldemokraták integrálását tűzte ki célul, ezt szolgálta a velük kötött egyezség. Hosszas munkával, kudarcok
s félsikerek után nagy taktikai győzelemmel 1922 elejére sikerült megteremtenie az elképzelése szerint a
politikai rendszer alapját képező Egységes Pártot s az így kiépített rendszer alapozását, legitimálását, az új
kormányzati koncepciónak megfelelő új politikusi-képviselői garnitúra rekrutálását az 1922-es választásoknak
kellett elvégeznie.
A Horthy rendszer elsőválasztása több vonatkozásában visszatérést jelentett a dualizmuskori eljárásokhoz –

elsősorban a nyílt választókerületekben. Bethlennek igen határozott elképzelése volt a választójogról, a
választásoknak jórészt megegyezéses jellegéről – s ezt a felfogását sikerült is érvényre juttatnia. A pártpolitika
osztályalapon történő szerveződését ugyan negatív jelenségnek tartotta, de – legalábbis egyelőre – egyes
társadalmi rétegekről lemondott, s így egy általa „engedélyezett” korlátozott ellenzékkel rendelkező, de ezen túl
parlamentáris alapon működő rendszert képzelt el, amelynek kiszámíthatóságát, a meglepetések, váratlan
fordulatok elkerülését a nyílt választás, bizonyos életkori, műveltségi cenzusok, a pártokkal történő
megegyezések, valamint a közigazgatás felhasználása révén vélte biztosítani. Saját pártjában pedig a jelölések
kézbentartásával szándékozott a kívánt eredményt elérni, akár a folytonosságot, ha erre volt szüksége akár a
változtatásokat, ha úgy látta célszerűnek, s minderre a „demokratikus választások” legitimációs pecsétjét kívánta
ráütni. Természetesen egy olyan rendszerben, ahol a szabadságjogokat csak részlegesen korlátozták, a
pártalakulásoknak nem volt igazán gátja, a sajtó – akárcsak a parlament – fórumai jelentős véleményszabadságot
képviseltek, a kormányzó párt oligarchikus módon, kevéssé szervezetten működött, ezt nem volt könnyű elérni
és – főleg – nem voltak abszolút biztosítékai arra nézve, hogy a rendszer hosszabb távon is az általa elképzelt
„tökéletes” módon működik majd.
1922 a főpróba volt – s nem is rosszul sikerült főpróba – Bethlen és pártja, párthívei számára.
Az újonnan létrehozott Keresztény-Keresztyén Kisgazda Földmíves és Polgári Párt, röviden Egységes Párt
tavaszi kiáltványa jelentette a választásiprogramot. A keresztény-nemzeti alapelv és a trianoni határok
kérdésében intranzigens álláspont az „egy talpaltnyi földről nem lemondani”, de ugyanakkor a békeszerződés
tényének elfogadása az az általános alap, amelyre a párt széles körű konszenzust akart építeni, gyűjtőpártként
több társadalmi réteghez fordult.
Óvatosan fogalmaz, a legitimisták álláspontját, a jogfolytonosságot nem említi az egységes párti program, de a
„magyar alkotmány újraépítéséről” szól. Egyértelműbben e kérdésben a kisgazda álláspontot teszi magáévá, az
„anyapárt” szabad királyválasztó felfogását, a „magyar nemzeti királyság” megteremtését, mégpedig a korábbi
programnak megfelelően népszavazás útján. Bethlen nem hagyhatta ki a régi kisgazda programból az általános,
titkos választójogot sem, de szerepel benne az alsó és középfokú oktatás reformja is, ez már saját hívének,
Klebelsbergnek a programja, ebből megvalósuló kormányprogram is lesz, míg az előzőekből nem.
153
A pártrendszer módosulását nem csupán az Egységes Párt megalakulása jelentette. A koalíciós partner KNEP-et
is felbomlasztotta a nagy bethlenista gyűjtőpárt létrejötte, a párt egy kormánytámogató és egy ellenzéki
keresztény pártra bomlott.
A KNEP két megmaradt pártja közül a kormánytámogatóHuszár–Ernszt-párt a szabadságjogok és tekintély

összebékítését hirdeti, valláserkölcsön alapuló világnézeti pártként határozza meg magát – s mint ilyen nem
konkrét programpontokat jelöl meg, hanem általában a politikai élet, az oktatás, a nevelés, a közélet erkölcsi
megújítását kívánja.
A keresztényszocialista programhoz áll közelebb az ellenzéki keresztény párt, a Haller István vezette
csoportosulás, amely meghatározott társadalmi rétegekhez fordul, mindenekelőtt a munkájukból élőkhöz. A
szellemi és fizikai munka jogaira és ezzel kapcsolatos szociális intézkedésekre helyezik a hangsúlyt, többek
között a bérminimum követelésére, az adók csökkentésére, a bankok és idegenek földvásárlásának megtiltására,
a „magyar faji érdekek biztosítására” az értelmiség képzésében, ami nyilvánvalóan elsősorban a numerus
clausus következetes végrehajtását jelenti.
Változás történt az ellenzéki szocialista és liberális baloldalon is. A legfontosabb ezek közül a
szociáldemokraták elindulása volt, bár az erzsébetvárosi demokrata kör elleni bombatámadás következtében újra
a választásoktól való távolmaradás gondolatát fontolgatta a párt, míg végül mégis az indulás mellett döntött. Az
ortodox marxista alapelveket gyakorlatias, demokratikus programmal vegyítő párt, tagjai előtt így is
magyarázkodásra kényszerült – bizonygatnia kellett, hogy a mandátumszerzés, a parlamenti tevékenység nem
lesz öncél és nem lesz az elsődleges terep a párt cselekvésében, csupán a hatékonyság fokozásának eszköze.
Nemcsak a szocialistákkal bővült a kormányellenes tábor. A korábban KNEP-párti, majd kisgazdapárti ügyvéd,
Rassay Károly az agrárdemokraták és a vidéki városok liberális köreinek elégedetlenséget használta ki a
bethleni pártfoglalás miatt és egyelőre Kisgazda (Függetlenségi Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt)
elnevezéssel indított liberális és agrárdemokrata programmal pártot. A választásokon ugyanakkor a nagypolgári
körök támogatását is élvezte, akik a Vázsonyi-pártot inkább a kisemberek, kispolgárok pártjának tudták,
ugyanakkor a keresztény polgárság is inkább szavazott a Rassay-pártra a Demokrata Párt helyett. A párt brosúra
formájában adta ki választási felhívását – a későbbiekben sem készült program, az Esti Kurírban – Rassay
lapjában –, valamint a 8 órai Újságban jelentek meg programszerű írások. A párt történetét végigkísérő
szabadságjogok követelése mellett, aktuálisan jelen van a választási programban a Nagyatádiban csalódott
kisbirtokos rétegek bizalmának megnyerésére irányuló szándék a földreform végrehajtásának követelésében, a
népszavazást igénylő szabad királyválasztás kívánalmában.
A vezetője révén országos, de pártként elsősorban a helyi – budapesti – törvényhatóságban jelentős irányítási
gyakorlattal rendelkező Vázsonyi-párt (Nemzeti Demokrata Párt) hagyományos programján és területén kívül a
dualista szabadelvű tábor egyes tagjainak támogatását igyekezett megnyerni, ami Ugron Gábor és Bárczy István
személyében ideiglenesen sikerült is. A „meghibbant kurzus” (Vázsonyi egyik beszédében használt kifejezés)
ellen a keresztény és zsidó polgárság kibékülésének, együttműködésének talaján demokratikus-liberális
programmal lépett fel, amely az adott helyzetben elsősorban a még meglévő kivételes rendelkezések, az
internálások felszámolását, az újabb merénylet kapcsán a teljes törvényesség visszaállításának követelését
jelentette. A demokrata pártvezér a kurzus elleni fellépés során egyre inkább hajlik a volt ellenfél, Tisza István
politikájának méltánylására, aktuális politikai ellenfeleit a volt szabadelvűekhez, illetve munkapártiakhoz
hasonlatosnak szeretné látni. Régi, háború előtti programpontjuk, a titkos, általános választójog természetesen
továbbra is nagy súllyal szerepel a választási beszédekben. Vázsonyi szemére veti ellenfeleinek, hogy a
keresztény pártok félnek a keresztény tömegektől ezért nem biztosítják a választások titkosságát. Igazi
programot nem ad a párt, választási kampányuk lényege a jelszavak, szimbólumok, hatásos fordulatok
alkalmazása a pártvezér számos beszédében. Pártja elfogadtatása mindenekelőtt a cél, ezért állandóan a
forradalommal szemben elfoglalt elutasító magatartására emlékeztet, Deák, Szemere, Kossuth, Jókai, Petőfi
neveit idézi, a tradíciókra, a magyar demokratizmusra hivatkozik. Demokratizmusa nagytőke-ellenességet is
takar, hangsúlyozza, hogy minden monopóliummal szemben áll „zsidó és keresztény nagytőkével egyaránt”, „a
kis egzisztenciák és a szabad foglalkozásúak érdekében.”
Az 1922-es választások eredménye azt az állandósuló sajátosságot mutatja, amely az összes további korszakbeli
választás alapvető jellemzője lesz: a kormányzó párt túlsúlyos győzelmét. Nem lebecsülhető a keresztény pártra
szavazók száma – az 1920-as választásoktól eltérően azonban a katolikus egyház nem vállal többet olyan
közvetlen, aktív szerepet a választási küzdelemben, ezután hagyományosan az egyre stabilabb kormányzati
rendszert támogatja. A politikai harcokba közvetlenül nem avatkozik be, s ezt ajánlja a lelkészeknek is. Ennek
ellenére a pap-képviselők száma – természetesen elsősorban a keresztény pártokban –, elég jelentős marad. A
keresztény párt kormánytámogató párt, majd koalíciós partner lesz, annak dacára, hogy mindössze egy
154
miniszteri posztot kap, ám a párt szociális programpontjai feltehetően befolyásolják a kormányzat ilyen irányú
lépéseit a későbbiekben.
A parlamentbe történetük során először bekerült szociáldemokraták választási eredménye és 25 mandátuma igen
jó teljesítménynek tekinthető, a legjelentősebb ellenzéki párt lesz több, mint egy évtizeden keresztül. A ciklus
során mindvégig hivatkozhat arra, hogy eredményét többségében titkos választókerületben érte el, feltételezheti
a választási rendszer torzító hatását a kormánypártok javára. De ekkor öt mandátumot nyílt kerületben szerzett,
és ezt az eredményét többet nem tudja megismételni.
A liberális pártok 16 mandátumuk felét ugyancsak nyílt körzetben nyerték.
A baloldali mandátumok aránya több mint 20% volt, s ilyen sikert többé már nem tudnak elérni. A baloldali
pártok együttműködése elé mindig akadályt gördítettek a pártok által is jelentősnek bemutatott ideológiai,
programbeli és a választóközönségükben mutatkozó eltérések, de a gyakorlatban a liberális párthívek közül nem
kevesen a szociáldemokratákra szavaztak olyan körzetekben, ahol nem volt liberális vagy demokrata jelölt. A
pártok szorosabb választási együttműködését gátolta, hogy nem lehetett listákat kapcsolni, s miután mind a
liberális, mind a szociáldemokrata pártok túlnyomórészt titkos, listás körzetekben indultak, nem kerülhetett sor
olyan együttműködésre, mint az egyéni kerületeknél.
A kormánypárt jobboldaliellenzéke jelentéktelen volt a választások után, közülük a legerősebb Andrássy Gyula
és Friedrich István vezette keresztény párt mindössze 11 mandátumot szerzett. A keresztény pártok többsége
hamarosan a kormánytámogatást választja, s ezzel jut majd a későbbi választásokon jelentősebb
mandátumarányhoz.
Mintegy tucatnyi párt képviselője jutott be a parlamentbe, és igen jelentős a pártonkívüliek aránya is mintegy
10%, olyan jelentős személyiségek vannak közöttük, mint Apponyi Albert.
Az egy-egy körzetben jelöltek nagyobb számát mutatja, hogy 51 egyéni kerületben tartottak pótszavazást,26
mandátum sorsa dőlt el egyhangú szavazással, vagyis választás nélkül.
4.3. Az 1926-os választások

Az 1926-os választás a konszolidáció csúcsára érkezett bethlenista párt, a törvényes, mérsékelt
programokdiadala. A szélsőséges erők minimális részvételével, egyes korábban ellenzéki erők és
kormánypártiak közeledése mellett, a kormánypárt radikális jobboldali tagjainak kiszakadása (Gömbös és hívei)
jegyében zajlott le a választás. A bethleni életmű mértékletes, konzervatív rendszerének sikerét jelezte, de a
szükséges politikai és társadalmi reformok elmaradását és egyúttal olyan közvetlen körülmények között, amikor
a korrupciós, panamagyanús törvénytelen ügyek nemegyszer a kormány bukását vetítették előre. A
kormányzatnak azonban sikerült olyan mértékű konszenzust teremteni egyrészt, a kisebbik rossz szerepében
feltűnni másrészt, hogy a frankhamisítás, Esküdt-ügy, Beniczky-ügy sem tudta megrendíteni.
Bethlen jó alkalmat választott a házfeloszlatás kieszközlésére Horthytól, igaz mintegy fél évvel előbb, mint
ahogy a parlament mandátuma lejárt volna, de több alkotmányos és taktikai jellegű oka is volt erre a lépésre. A
felsőházi törvény megszavazása jelentős mértékben kielégítette a legitimista ellenzéket – bár a törvényt mindkét
oldalról támadták –, de mégiscsak létrehozta a kétkamarás országgyűlést, ami újabb lépés lehetett a
jogfolytonosság, vagyis a restauráció felé. Gazdasági-pénzügyi stabilizáció, külpolitikai aktivitás kezdete és
sikere diplomáciai és külgazdasági értelemben is, így Bethlen nem tartott a megmérettetéstől és – joggal.
Sikerült a választójogi rendeletet is törvénnyé szentesíttetnie, a pártjának ezzel ellenkező korábbi programja, a
teljes ellenzék: keresztény párt egy része, legitimisták egy része és a baloldali ellenzék tiltakozása dacára.
Az indulópártok gyakorlatilag megegyeztek az 1922-esekkel, változást jelentett a kormánypártból Gömbös

Gyula vezetésével kivált szélsőjobboldali szárny önálló indulása Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt,
közhasználatú nevén Fajvédő Párt néven. A szociáldemokraták korábbi sikerét túl nagynak tartotta Bethlen, és a
budapesti helyi választásokon is igen jól szerepeltek, ezért is támogatta a szociáldemokraták megosztását egy új
pártalakulat az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) – baloldali szociáldemokratákból alakult kommunista
szimpatizáns párt – indulásának engedélyezésével.
Hiányzott az agrárpárt az induló pártok közül, amit nem indokolt a korábbi párt sikere, sőt győzelme az 1920-as
választásokon, és a térség többi országában is egyedülálló jelenség volt hiánya. 1922-ben még friss a kisgazdák
155
gleichschaltolása, akkor még agrárérdekeket képviselő pártnak tűnhetett az Egységes Párt, de 1926-ra a
bethlenista pártban nagyjából befejeződött a kisgazda Nagyatádi-párt felszívódása.
Bethlen már nyíltan hangoztatta a jogfolytonosságot – ez már nem érintette, nem fenyegette sem bel-, sem
külpolitikailag konszolidálódott rendszerét, és a „történelmi osztályok helyreállításának” programja is azt
jelezte, hogy lezárult a forradalmaknak vagy a radikális reformoknak a fenti osztályokra veszélyes korszaka.
Persze ez a „helyreállítás” nem volt teljes, Bethlen úgy vélhette, hogy a radikális középosztályi igényeket –
legalábbis részben – kielégítette, a nemzetfenntartó erők fogalmába bevonultak a korábban erősen
radikalizálódott és a hatalomból nagyobb részt kívánó csoportok, amelyek és mind ideológiailag, mind a
pozíciók tekintetében megkapták a magukét, kiszorult szélsőséges csoportjaik pedig nem képviseltek jelentős
erőt.
Új korszakot, új feladatokat hirdet a kampányban Bethlen – a választásokkal szentesíttetni kívánja azt a hatalmi
szituációt, amelyben immár akadálytalanul viheti végbe programját. A parlamentből kiszorított birtokos
parasztságnak a közigazgatásba való bevonását ígéri kárpótlásul az Egységes Párt vezére, s állami
megrendelések ígéretével a kisvállalkozóknak is kedvezni akar. Konstruktív, a nemzeti összefogáson alapul az
egységes párti program, Bethlenék szándékuk szerint minden társadalmi réteg képviseletét fel akarják vállalni.
A miniszterelnök arra hivatkozik, hogy a demokratizmust és a liberalizmust is az ő pártja képviseli. Erre
bizonyos mértékig felhatalmazta a szélsőjobb egy részének önálló pártalapítása, Gömbös vezetésével, másrészt
pedig az a tény, hogy egykori szabadelvű politikusok, akik az ellenzéki liberális pártokat választották korábban,
beléptek az Egységes Pártba (Ugron, Bárczy, Szilágyi Lajos). Rassay liberális pártja is közelebb került
Bethlenhez, szándéka egy esetleges koalíció volt az Egységes Párttal.
A munkások felé nem tett Bethlen komoly lépéseket, de a Szociáldemokrata Párt terjeszkedését igyekezett
megakadályozni.
A szociáldemokraták választási felhívása szokás szerint „Magyarország dolgozó népéhez” szólt, ám a korábban
mellőzött köztársasági propaganda ezúttal nagyobb szerepet kapott: a forradalommal szolidaritást tükröző
népköztársaság elnevezés használata formájában és a népszavazás kilátásba helyezésével az államformáról, ami
eredetileg a kormánypárt programjában is szerepelt. A szabadságjogok teljes körének igénylése után néhány
munkáskövetelést tartalmaz a választási felhívás, mint béregyeztető bizottság felállítását, sztrájkjogot. A
munkásokon kívül más rétegekhez is fordul a kiáltvány: új földreformot helyez kilátásba, és a kiskereskedők,
kisiparosok számára főleg hiteleket követel.
A legnagyobb ellenzéki párttal szemben Bethlen taktikája azon az alapvető meggyőződésén alapul ezúttal is,
hogy a szocialistákat nem szabad a néhány titkos ipari területről „kiengedni”. A miniszterelnök választási
beszédeiben a szociáldemokraták osztályterrorját emlegeti.
A szokásos eszközökön kívül Bethlen elsősorban oly módon igyekszik megakadályozni a szociáldemokraták
terjeszkedését, hogy jelentős személyeket, minisztereket állít a szocialista jelöltekkel szembe. Már a korábbi
választás alkalmával is az váltotta ki Bethlen legnagyobb ellenérzését, ha polgári többségű választókörzetben
szociáldemokrata siker született, mint Hódmezővásárhelyen és Győrben, 1920-ban. Nem kapott akkor kellő
támogatást az ellenzéki legitimista Andrássy gróf sem Sopronban, és a szociáldemokrata Hébelt Ede győzött
vele szemben. Ezeket az „incidenseket” Bethlen mindenképpen el akarta kerülni – meghagyva a
szociáldemokratáknak a néhány budapesti és Pest környéki titkos körzetet, de már az olyan nagyobb
ipartelepülésen, mint Salgótarján, az ország egyik legnagyobb, itt található vállalatának tulajdonosát, Bíró Pált
állítja a szocialista jelölttel szemben.
A kampánynak vannak most is riasztó epizódjai. Radikális agrárprogrammal a Viharsarokban nem lehet
mandátumot szerezni. A parlamentben mindössze egy képviselői hellyel rendelkező Dénes István Munkás- és
Földműves Pártja a századelő agrárszocialistáira emlékeztetheti a helyi kormányszerveket, ezért Orosháza
környékén brutális eszközökkel akadályozzák – mozgásszabadságukban gátolva – a nem gyakran tapasztalható
bátorsággal végig, a szavazás napjáig jelöltjük mellett kitartó tótkomlósi választópolgárokat szavazati joguk
gyakorlásában.3 A tótkomlósi kampányban – állatorvosi lóként – szinte mindegyik fentebb összegzett eljárás
alkalmazása fellelhető. A választók „meggyőzése”: „a vármegyei cséplőgép-felügyelő is kivette a maga részét
az agitációból, …összehívta a cséplőgép tulajdonosokat és nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy minden
áron a kormány jelöltje… mellett kell állást foglalniuk”,4 a járási orvos a szülésznőket hívta össze, a forgalmi
adóhivatal Gyuláról kiszállt megbízottja az iparosokat az adóra és a kormánypárt képviselőjelöltjére és a
3
Hajtóvadászat…
4
Uo. 16 o.
156
végrehajtó dobjára emlékeztette, az orosházi Takarékpénztár az orosházi zsidókat ösztönzi, hogy a tótkomlósi
hitközség tagjait befolyásolják a szavazásban.5 Az összes kampányvasárnapot lefoglalják a kormánypárti jelölt
gyűléseire, ahol a jelölt meg sem jelenik. Az új rendelet szerint csak bekerített helyen lehetett választási gyűlést
tartani, a vendéglősre, aki kerthelyiségét átengedte volna, pressziót gyakorolnak, így az eláll szándékától, de egy
kisbirtokos végül átengedte udvarát, és így Dénes István megtarthatta kampánybeszédét, igaz olyan
körülmények között, hogy a jelen lévő főszolgabíró folytonos közbeszólásaival megtiltotta, hogy bizonyos
kérdésekről beszéljen. Két községben egyáltalán nem tarthatott gyűlést, vagy nem kapott rá engedélyt, vagy a
helyi csendőrtiszt feloszlatta, mert úgy tudta, hogy nincs engedély a gyűlés megtartására. A szavazás napján a
mintegy kétezer-ötszáz főre becsült Dénes-párti választót bekerített helyen gyűjtötték egybe, és csak akkor
engedték ki őket, amikor a szavazóhelyiség már bezárt.
Nem az esetleg megszerezhető egyetlen parlamenti mandátum veszélye késztette ilyen fellépésre a
kormányszerveket, hanem a lakosság mozgósításának, a tömegdemonstrációnak az eshetősége – választási
kampány idején vagy azon kívül –, pontosabban már azoknak a programoknak, jelszavaknak a tömeg előtti
nyilvános hirdetése is, amelyek alkalmasak lehettek: a tömeg „izgatottságának” felkeltésére – fogalmazták meg
a gyűlések feloszlatását sérelmező petíciókra adott válaszokban.
Az 1926-os választások eredménye csak minimális mértékben különbözik az előző, 1922-estől. Ha azonban
abból indulunk ki, hogy az adott szisztémában egy-egy ellenzéki mandátumnak többes értéke van – számottevő
a kismértékű csökkenés is.
A titkos körzetekben továbbra is ellenzéki többség van, s ez a tény, az erre való hivatkozás is növeli az ellenzéki
eredmények súlyát, a numerikus mandátummegoszlásnál ténylegesen értékesebbé teszi az elért szavazati arányt.
A kormánypárt nem csupán a választásokon ért el jelentős sikert, már a választásokelőtt csaknem biztosította
maga számára a többséget, ugyanis a szövetséges keresztény párttal együtt, egyhangú mandátumok, illetve
olyan kerületek révén, ahol csak kormánypárti jelöltek indultak a képviselői helyek majdnem 50%-át szerezték
meg. Egész vármegyékben nem került sor egyáltalán választásokra. Az egyhangú választások nagy aránya
azonban nem feltétlenül csak arról tanúskodik, hogy nehézségbe ütközött az ellenzéki jelöltek indulása, hanem a
választói passzivitás jelzése is lehet, aminek okai között a politikai választék hiányát éppúgy fellelhetjük, mint
ahogy a kormánypárt sikerének megnyilvánulása is lehet.
A békés körülmények, a sikeres konszolidáció között zajló választások hátterében súlyos feszültségek létét jelzi,
hogy a radikális munkás-agrárszocialista program elviselhetetlen a kormányzat számára, és erőszakos módon
akadályozza meg az erre való voksolást.
Általában véve az 1926-os választások a politikai rendszer stabilitását és legitim voltát mutatják, a mérsékelt
ellenzék kormánytámogató hajlamát, az intranzigens parlamenti ellenzék bizonyos illeszkedését is egy olyan
rendszerhez, ahol a változtatásra aligha van lehetősége, de a véleménynyilvánításhoz, a szervezkedéshez való
alapvető jogát nem vonják kétségbe. A radikális ellenzékiséget felvállaló pártok, amelyek mögött jelentős
radikalizálható tömegek sorakozhattak fel, nem fértek bele a rendszerbe, ezek a rétegek – egyelőre legalábbis –
képviselet nélkül maradtak.

A konszolidáció aranyéveit a világgazdasági válság Magyarországot elérő hatása igen hamar lezárta. A
következő, az 1931–1935-ös választási ciklus idején egész Európában sőt az azon kívüli világ egy részében is
egy új periódus kezdődik, ami témánk – a parlamentáris rendszerek működése – szempontjából azt jelenti, hogy
lezárult, történelmi léptékkel mérve csupán egyetlen pillanatig tartott a parlamentarizmus szárba szökkenése s
máris súlyos válság volt tapasztalható Közép-Kelet- és Délkelet-Európa számos országában, de a kontinens déli,
nyugati részein is, ami új kihívást jelentett nemcsak fiatalabb, de régi demokráciák számára is.
A választójog kiterjesztése, de ugyanakkor „kordába szorítása” Magyarországot a húszas évek közepétől a

harmincas évek közepéig megkímélte a tömegdemokrácia olyan sajátos körülmények között jelentkező
következményeitől, mint a totalitárius rendszer kísértete. Ez a konzervatív parlamentáris hagyományoknak s a
korábbi „kísértések” következtében kialakult védekező mechanizmusnak köszönhető talán elsősorban. Az erők
harca azonban távolról sem dőlt el.
5
Uo.
157
A válság jelenléte meghatározó volt a pártok mozgására, a kampányra, a programokra. A mezőgazdaságban már
1928-tól érzékelhetőek voltak a válságjelenségek, az iparban, kereskedelemben 1930 közepétől, a pénzügyek
pedig 1931 nyarán már igen szigorú szabályozást tesznek szükségessé a kormányzat részéről.
Kérdés, hogy a mezőgazdaságban jelentkező válság hozzájárult-e az 1930-as agrárpárti szervezkedésekhez,

végül egyesüléshez és a Kisgazdapárt újjáalakulásához. A mezőgazdaságban a kisbirtokosok helyzete és a többi,
az agrárpárt által felvetett probléma kétségkívül nemcsak a válsággal volt összefüggésben, egyre világosabbá
vált már a korábbi években is, hogy az Egységes Párt nem vállalja fel fő alkotóelemének, a Kisgazdapártnak a
funkcióját.
Az 1930. szeptemberi nagy, a korszakban egyedül álló tömegtüntetés és annak karhatalmi felszámolása után
fokozott figyelem kísérte a decemberben megtartott budapesti törvényhatósági választásokat. De nem
mutatkozott jelentős előretörés, az ellenzéki pártok épphogy őrizték pozíciójukat.
A válsággal kapcsolatos kormányzati intézkedések a merkantil és agrárius tábor között ügyesen lavíroztak, bár
az inkább a merkantilistáknak kedvező magatartást felrovó agráriusok kevesellték az állami beavatkozás
mértékét, amit a másik tábor sem zárt ki, csak más irányúvá szeretett volna tenni. Örökzöld téma volt ebben a
kampányban is a korrupció kérdése, ez az összeférhetetlenség szabályozását, annak szigorítását igénylő
követelésekkel merült fel, méghozzá nem is az ellenzék, hanem a keresztény párt, a koalíciós partner részéről,
sokallván a képviselők körében a részvénytársaságokban, bankokban elfoglalt helyeket, az igazgatósági és
felügyelőbizottsági tagok számát.
Az országgyűlés feloszlatására ismét fél évvel korábban került sor, mint ahogy mandátuma lejárt volna. A
bethleni időszak utolsó választását már a kormányfő és a kormányzó közötti romló kapcsolat és Horthynak
Gömböshöz és csoportjához való közeledése jellemezte. Gömbös 1928-ban felhagyott az ellenzékiséggel,
visszalépett a kormánypártba és államtitkári, majd miniszteri posztot kapott.
Az országgyűlés feloszlatását néhány hónappal megelőzően a koronatanácson kirobbant az ellentét Horthy és

Bethlen között. A korábban alig működő testület összehívása, Horthy aktivizálódása a belpolitikai életben,
valamint a kereskedelemügyi miniszter leszavazása – pártja liberális csoportja is ellene szavazott – a belpolitikai
konfliktusok éleződését jelezték.
Bethlen a minisztertanács határozata alapján a kül- és a belpolitikai helyzetre való tekintettel kérte a
kormányzót, hogy oszlassa fel az országgyűlést.
Az indulópártok tekintetében az 1931. június 28. és július 7. közötti időpontra kitűzött választásokon a
korábbiakhoz képest a legfontosabb változás az új agrárpárt létrejötte volt. A többi, először induló párt közül
vezetője miatt említésre méltó Nemzeti Radikális Párt (Bajcsy-Zsilinszky Endre) nem szólt bele a választási
küzdelembe, ahogyan más pártmaradékok sem: az ellenzéki keresztények vagy ellenzéki fajvédők, illetve Dénes
István földműves pártja, akinek fellépése mégis a közigazgatás drasztikus beavatkozásával találkozott (lásd
feljebb).
A választási küzdelemben részt vevő politikai erők a válságra igyekeztek reagálni. Az előző ciklus eredményei –
főleg a szociális törvényhozás terén – jelentősen növelték az állam szerepét a szociális biztonság
megteremtésének vállalásában és a szociáldemokraták hiába kifogásolták az állami szerepvállalást és ezzel a
párt hagyományos társadalombiztosítási szerepkörének jelentős csökkenését, az eredmény nem volt vitatható.
Így a már meghozott szociális intézkedések bővítését követelhették, mint például a munkanélküli-biztosítás
bevezetését.
Megélénkült valamelyest a legitimisták választás előtti propagandája, az Anschlusstól tartó Franciaországtól

remélve segítséget restaurációs terveikhez.
A korábbiaknál csendesebb, nyugodtabb volt és rövidebb ideig tartott a választási kampány. A kormánypárti
jelöltek korteshadjárataik során elsősorban gazdasági kérdésekről beszéltek. Főleg nemzetközi eszközök
igénybevételétől várták a válság elmúltát. Bethlen, a pénzügyminiszter, Wekerle Sándor és a többi kormánytag
takarékossági, hitelintézkedéseket ígért és várakozó álláspontra helyezkedett, remélve a recesszió csökkenését,
nagyobb külföldi kölcsönösszeget, és bizonyos régen ígért reformintézkedéseket helyeztek kilátásba a
hitbizományok terén.
A válságmentes időszak során a gazdaság rendbe tétele, az alkotmányjellegű és szociális törvények meghozatala
után a váratlan válsággal szemben nem volt politikai program.
158
Az ellenzék a válság miatt a kormánynak a parlament által adott rendkívüli felhatalmazást bírálta mint
antiparlamentáris tendenciát – s mint minden alkalommal ezúttal is a titkos választójog bevezetése mellett
érvelt.
Az újjáalakult Független Kisgazdapárt radikálisabb és mérsékeltebb regionális szárnyai egyesülésével, valamint

a csatlakozott Agrárpárt beolvadásával még meglehetősen kevéssé összeforrott párt képét mutatta és
programjában, választási kampányában sem egységes pártként jelentkezett.
A választások eredményeképpen a nyílt kerületekben 67 egyhangú mandátum született, ami azt jelentette, hogy
a nyílt körzetek választóinak egyharmada nem gyakorolhatta választójogát.
A nyílt kerületekben mintegy 10%-kal gyengébb eredményt ért el a kormánypárt, mint az előző választásokon,
és az abszolút többséget csak a nem hivatalos jelöltekkel együtt szerezte meg. Szavazatait a Kisgazdapárt
hódította el. A több jelölt indulását, a nagyobb politikai polarizációt jelzi a pótválasztások számának a
növekedése is. A Kisgazdapárt a vidék második legnagyobb pártja lett, a szavazatok több mint 11%-át szerezte
meg első indulásakor.
A titkos körzetekben a kormánypárt valamivel növelte szavazatainak számát a keresztény párt rovására, a
szociáldemokraták eredménye nem változott. A titkos mandátumok többsége most is az ellenzéké lett, a
szociáldemokratáké ebből 30%.
4.5. Az 1935-ös választások

Az előző választásokhoz képest erősen megváltozott politikai konstellációban került sor az 1935-ös
választásokra. Az 1931-es választásokkor még nem lehetett tudni hogy hamarosan véget ér a 10 esztendős
bethleni időszak, s egy rövid átmenet – Károlyi Gyula kormányzata – után Bethlen korábbi munkatársa, majd
politikai ellenlábasa, a más társadalmi miliőt, koncepciót, világnézetet képviselő Gömbös Gyula lesz a
miniszterelnök 1932-ben.
Gömbös kormányra kerülése felülről jövő rendszerváltozást ígért és ennek végrehajtásához volt szüksége új
választásra, amelyet már 1932 óta szorgalmazott a kormányzónál – évekig sikertelenül. Korábban szokatlan
politikai harc előzte meg a parlament feloszlatását Bethlen és Gömbös között.
A végül is a fél évvel a mandátuma lejárta előtt kicsikart házfeloszlatás Gömbös sikerét és azt jelentette, hogy
ebben a küzdelemben a kormányzó Gömbös pártjára állt. Politikai felfogása és 1919-es múltja Horthyt
mindenképpen a Gömbös-csoporthoz közelítette inkább, Bethlennel való együttműködése a nemzetközi
elvárásoknak megfelelő, majd a konszolidációban nagy sikert elért politikussal kötött kompromisszum volt.
A választásoknak most az volt a tétje, hogy a gömbösi politikához gyűjtsön képviselőket, s így kicserélhesse a
Bethlenhez hű parlamenti garnitúrát a kormánypártban. Az ellenzéki pártok elleni küzdelem csak másodlagos,
de nem elhanyagolható célt jelentett a kampányban. Utóbbit bizonyítja az is, hogy a korábbiakhoz képest több
volt a törvénytelennek tartott mozzanat, a választási bírósághoz sokkal több petíció érkezett és eldördült
Endrődön a Kisgazdapárt gyűlésén a csendőrsortűz, amely halálos áldozatokat is követelt (lásd feljebb).
Miután Gömbös célja a képviselő-testület felfrissítése volt saját híveivel, a Bethlen elleni küzdelemhez az
ellenzéki Kisgazdapártot nyerte meg szociális reformprogrampontjaival. A kisgazdákkal kötött paktumra csak a
Bethlen elleni harchoz volt szüksége, azután cserbenhagyta őket és a választások előtt kötött megállapodást csak
részben tartotta be.
Ezen a választáson jutottak először mandátumhoz nemzetiszocialista pártok, de szerepük még jelentéktelen volt,
a szélsőjobboldal a miniszterelnököt támogatta.
A kormánypártot hagyományosan támogató közigazgatás szerepe most nem olyan egyértelmű, mint a két utóbbi
választáson volt. Sokszor a hivatalos kormánypárti jelölt és az esetleg nem hivatalos Bethlen-párti jelölt közül
nem biztos, hogy a megye vagy város vezetése az előbbit támogatta, vagy ha igen csak kényszerből. A
főispánok és más helyi kormánytisztviselők Gömbös híveire való kicserélése csak részben történt meg.
A választások előtt a képviselőknek körülbelül 40%-a Bethlen személyes hívének számított, ehhez még hozzá
lehet adni a 27%-nyi agrárblokkot, amely szintén Bethlent támogatta, ez 63, illetve 44 képviselőt jelentett.
Gömbössel mindössze 18 képviselő (10%) rokonszenvezett. Miután a vezető kormányzati garnitúra, de az
ellenzéki pártok nagy része sem tulajdonított jelentőséget a pártszervezet kiépítésének, egy ideig nem is vették
159
észre milyen céllal történik Gömbös pártszervező akciója. Gömbös egyre nyíltabban a pártot akarta
szembeállítani a parlamenti frakcióval az új, nagyszabású vidéki szervezkedésre hivatkozva. Bizalmi szavazást
kért a pártban. A miniszterelnök itt azt szerette volna elérni, hogy leszavazzák, akkor kérhette volna a
házfeloszlatást, de Bethlen ezt semmiképpen sem akarta, így elsőként szavazott bizalmat a kormányfőnek.
Horthy közvetítése egyelőre sikerrel járt, már 1928-ban is ő békítette ki a két politikust, mindkettőre szüksége
volt. A kompromisszum azonban csak időleges volt. Gömbös Eckhardt Tibor, a Kisgazdapárt vezetője
támogatásával nyílt támadást indított Bethlen ellen, és amikor nem jelöltette képviselőnek, a volt miniszterelnök
kilépett a pártból.
A régi-új kormánypárt a kiépült struktúrával vágott bele a választási közdelembe, egyre duzzadó, fizetett
pártapparátus készült a választásokra. Minden egyes választásra jogosult állampolgárról kartotékot készítettek,
amely politikai meggyőződésére vonatkozó információkat is tartalmazott. 1933-tól napilap, az újonnan
megindított Függetlenség támogatta a miniszterelnök politikáját, majd 1934 nyarától az úri középosztály
számára megindult az Új Magyarság című reggeli napilap. (A Függetlenség inkább bulvárjellegű politikai
napilap volt és igen olcsón árulták).
Még a választásokat megelőzően a képviselői arányokon is sikerült javítani. Az időszaki választások során
Gömbösnek több személyes híve került be a parlamentbe. A fővárosban működő helyi bethlenista kormánypárti
szervezettel szemben elérte, hogy a kormánytámogató Wolff-párttal írjon alá együttműködési megállapodást, s
végül a korábbi Egységes Párt bethlenista helyi pártja 1934-ben, a fővárosi törvény elfogadása után egyesült a
NEP-pel. (Gömbös és Eckhardt valószínűleg már együttműködtek akkor is, amikor a nevezetes mezőcsáti
választáson 1932 augusztusában a kisgazda pártvezér elnyerte a mandátumot Purgly Emil elől, aki a kormányzó
sógora volt. Együttműködésük nemcsak taktikai lépésnek tekinthető és nem is csupán a két pártvezér közös
fajvédő múltjából következő elvi és személyes kapcsolatnak, hanem annak, hogy a Kisgazdapárt paraszti
szárnyában is éltek illúziók Gömbös szociális reformprogramjával kapcsolatban.)
A választások a kormányfő ígérete és az ellenzék sorozatos fellépése ellenére – a kisgazdák is részt vettek ebben
– a korábbi választási törvény alapján zajlottak.
1934-ben ugyan igen sok választójogi reformtervezet készült, a kisgazdák a titkos választójoghozakarták kötni a
kormánypárttal való szövetségüket. A tervezetek mindegyike elfogadta a belügyminisztérium azon véleményét,
hogy a választók túlnyomó többsége olyan réteghez tartozik, amelyik „aggályos a titkos szavazás
szempontjából”. A tervezetek – a kisgazdáké is – a titkosság ellensúlyozására szűkíteni akarták a választójogot
és a nagyobb pártok premizálását javasolták, a kisebbeket pedig kizárták volna a mandátumhoz jutásból. Fontos
eleme volt viszont a tervezeteknek a listás választás általánossá tétele, úgy látták, hogy az egyéni kerületek
esetében a közigazgatás befolyása sokkal nagyobb, míg listás választások esetén a pártközpontok jutnának
nagyobb szerephez, s a helyi notabilitások befolyását ki lehetne szűrni.
Ekkor már Bethlen és környezete is elfogadta a titkosságot, az itt készült tervezetek viszont éppen a fenti okok
miatt ragaszkodtak az egyéni választókerületekhez. Közvetett választási formákra is tettek javaslatokat
Mindezek azt a célt szolgálták, hogy a titkos választások okozta esetleges eltolódásokat kiszűrjék,
kiszámíthatóbbá tegyék az eredményt. Bethlen a „falusi intelligencia” vezető szerepét akarta biztosítani, és
mentesíteni az országot mind a „vidéki demagógoktól”, mind pedig a „budapesti pártbürokráciától”. Számára a
lista is a párttitkárok és a pártbürokráciák hatalmát jelentette volna. Ennek a véleménynek igen erős politikai
aktualitást adott persze a gömbösi pártszervezés, de a szociáldemokratákra is gondolhatott. Biztosítékként pedig
sokkal komolyabb cenzust kívánt, mint amely csupán az egyhelyben lakás időtartamának kötelezettségét emelte
volna az elkészült tervezet szerint.
A választójogi törvény kormánytervezete általános titkos, de közvetett választási rendszer bevezetését helyezte
kilátásba, de törvényjavaslat nem lett belőle és nyilvánosságra sem került, csak kiszivárgott alapkoncepciója.
Talán Bethlen ellenállásának is köszönhető, hogy nem tárgyalták, mivel véleménye szerint diktatúra vagy
forradalom lenne az eredménye. Németország példája is ott lebegett előtte, de talán Gömbös is úgy vélte, hogy a
megfelelő előkészületek után a soron következő választást még célszerűbb számára is a régi, bevált módszer
szerint végrehajtani.
Az 1935-ös választásokon a legfontosabb változás a kormánypárt összetételében – Bethlenék kiválásával –, a

párt szervezettségében és a kormánypárt programjában, stílusában, kampánymódszereiben következett be. A
változásokat a kormánypárt említett névváltozása is szimbolizálta (NEP, Nemzeti Egység Pártja).
160
A többi jelentősebb párt megegyezett az előző választáson indultakkal. A Kisgazdapárt ezúttal sokkal
aktívabban lépett fel, rendszerváltozást követelt.
Új típusú választásokra került sor. A kampány idején igen erős volt az új típusú propaganda, esetenként
demagógia, újezredévet, új korszakot hirdetett a NEP. A rádióban, a sajtóban felülről jövő rendszerváltoztató
hangulat uralkodott. A nevet változtatott kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártjának hivatalos választási
programja Gömbös 95 pontos Nemzeti Munkaterve volt. Ez ugyanis a korábbi években ellenállásba ütközött, és
nem valósulhatott meg egy olyan parlamentben, ahol a kormánypárti képviselők többsége Bethlen híveiből állt.
Az új parlamentnek éppen e programpontok végrehajtása lett volna a feladata.
A Kisgazdapárt és Gömbös tárgyalásai eredményeképp 60 kerületben történt megegyezés a fő ellenfél,

Bethlenék és a legitimisták ellen, itt egyhangú szavazásra került sor.
A Kisgazdapárt a paktum révén próbálta a titkos választások elmaradásáért kárpótolni híveit, és ennek alapján
tartott igényt arra is, hogy ne alkalmazzák velük szemben a közigazgatás szokásos módszereit.
Gömbös már korábban – és ellenfelei táborában is – sikereket ért el azzal, ami az 1935-ös kampányban is
megmutatkozott, hogy a politikát bizonyos értelemben a társadalom merev, hierarchikus rendszerének oldására
akarta használni. Mindaddig ez a törekvés azonban csak nyelvi szinten jelent, jelenhetett meg. Megvalósítását
etatista módszerekkel és radikálisan jobboldali ideológia jegyében tervezte, a nemzeti kollektívum elsőbbségét
hirdetve, és ilyen típusú emancipációs ígéreteivel az adott korszakban jóval nagyobb sikereket ért el, mint a
társadalom egyenjogúsítását a baloldali értékekre, egyéni szabadságjogokra alapozó szociáldemokraták és
liberálisok.
A kormányzó párt, pontosabban a választásokat irányító kormányzati politika részéről a választások tétjea
bethleni kontinuitás politikája, vagy a Gömbös féle munkaterv volt, aminek megvalósulása felért volna egy
rendszerváltozással, illetve egy harmadik alternatíva, amit Horthy szeretett volna: a két irányzat együttélése.
Erre azért lehetett mód, mert Gömbös mindaddig hajlandó volt megelégedni programjának mérsékelt, óvatos
végrehajtásával is.
A két utolsó kampányvasárnapon március 10-én és 17-én 1000-1200 gyűlés volt országosan. De a
hétköznapokon is olvashatóak voltak az utcákat borító feliratok. Már az előző választási hadjárat alkalmával is
tapasztalható volt, és most is élénk a legitimisták kampánya: „éljen a király, éljen a nép” – ez Grieger Miklós
keresztényszocialista legitimista pártjának jelmondata. „15 éve harcol Rassay Károly és a liberális ellenzék a
polgári szabadságért” hirdeti az ezúttal Nemzeti Szabadelvű Párt néven induló liberális alakulat. „Szavazzatok a
szociáldemokratákra” – hangzik a nem túl invenciózus szocialista választási jelmondat.6
Gömbös évek óta sokat hangoztatott jelszavait írta rá a falragaszokra; „Nemzeti egységben a jövő”, „Egyesült
erővel a nemzeti egységért”.7 Más eszközöket is alkalmazott a kormánypárti propaganda, amelynek Antal István
és Kozma Miklós, a modern propagandaeszközök alkalmazásának mesterei voltak az irányítói. Március 8-án
rádióbeszéddel indult a miniszterelnök részéről a kampány, és azonnal érkezik az ellenzéki pártok részéről a
bírálat, hogy a rádiót monopolhelyzetben használja a kormány.
Gömbös választási beszédeiben az az elképzelés dominált, amely egy totális, de magyarnak vallott, a
fasizmustól és a nácizmustól megkülönböztetett ideológia jegyében szerette volna megszüntetni a többi pártot.
Nem csupán a szociáldemokrata „osztályuralmi” pártot, de a keresztény pártok létét sem tartotta célszerűnek,
elvetette a felekezeti alapon történő politizálást. Az eddig általánosan, de eltérő értelemben használt keresztény-
nemzeti jelmondatnak csak az utóbbi tagját, a nemzetit használta.
A választási kampányban főleg a szociális intézkedések kilátásba helyezésére tette a hangsúlyt, a parasztok,
kisbirtokosok számára a hitbizományok, a nagybirtokok leépítésére, a telepítésekre, a kis- és középgazdaságok
hitelnehézségeinek a megszüntetésére, a munkásság részére a szakszervezetek helyett a korporációkat, a
„sorsközösséget” ajánlotta, és hangoztatta, hogy kormányzatának kötelessége lesz átvenni mindazt a
szocializmusból, ami a szociális szempontnak, de a termelés igényeinek is megfelel.
A kormányfő-pártvezér mellett miniszterei is élénk választási „agitációt” folytattak – ahogyan a korszakban a

választási kampányt nevezték. A programbeszédek a gömbösi program világnézeti-ideológiai aspektusaira
helyezték a fő hangsúlyt. Pécsett például a pénzügyminiszter Fabinyi Tihamér jóval kevesebbet beszélt a
gazdasági vagy pénzügypolitikáról, mint az „erkölcsi reformról”. Az ifjúság szerepe, mobilizálása, a
6
Földes–Hubai: Parlamenti képviselőválasztások… 164. o.
7
Uo.
161
generációváltás szükségessége – amit a szónok ezen kívül hangsúlyozott – reális és már megkezdődött
folyamata volt a gömbösi politikának. Újszerű volt a pénzügyminiszter kampánybeszédében is a gömbösi
propagandának az a lényegi eleme, amely a szónok és hallgatósága közötti alapvető közösséget éreztette, azt,
hogy egy közülük, egykori foglalkozása révén– tisztviselőként határozva meg korábbi státusát – ismeri
problémáikat.8
A gömbösi program hirdetéséhez nem lehetett a bethleni gárdát felhasználni. Gömbös saját közvetlen hívei,
Kozma Miklós, Sztranyavszky Sándor és Marton Béla válogatták a képviselőjelölteket, majd ajánlásaikat a
miniszterelnök hagyta jóvá. A jelöltek névsorában nem szerepeltek volt bethlenista képviselők, miniszterek, sőt
mint már említettük, maga Bethlen István is kimaradt, a párt liberális szárnyának tagjaival együtt.
A pártot azonban nem sikerült Bethlenéknek olyan módon kettészakítaniuk, hogy önállóan indulhattak volna a
választásokon, ráadásul erre már sem idő, sem pénz nem állt rendelkezésre. Bethlen azt gondolta az utolsó
pillanatig, hogy a kormánypárt keretei között védelmezheti csak meg felépített rendszerét, de ez a taktika nem
vált be, az ellenzéki szerepkörre pedig ő nem volt alkalmas. Horthy annyival kompenzálta sokáig leghívebb és
legsikeresebb politikusát, hogy – a kormányon és a közigazgatáson keresztül – egyhangú választást biztosított
számára a nagykanizsai nyílt választókerületben, az ország másik végén – korábban ugyanis debreceni képviselő
volt.
Pártonkívüliként így szerzett mandátumot az országot 10 éven keresztül vezető „István gazda”. Mérsékelt és
szerény programot hirdetett, általános gazdasági és pénzügyi elgondolásait hangsúlyozta, illetve egyetértett a
kormánytervek szociális részeivel is, azt állítva, hogy azokat jórészt tőle kölcsönözték. Elfogadta immár a titkos
választójogot is, ha bizonyos korrekciós eljárások mérséklik a hatását. Bethlen választási programjának azonban
nem ezek a mozzanatok képezték legfontosabb részét, hanem annak a szerepkörnek a megfogalmazása, ami
hátralévő politikusi pályafutása során mindvégig előtérben áll majd és amit „alkotmányvédő” programként
foglalhatunk össze, amint a korabeli elnevezés is erre utalt. Így nevezték ugyanis a Bethlen köré
csoportosulókat, akik a párthatárokat átívelve a volt miniszterelnök irányításával védelmezték a status quót, a
politikai berendezkedés, a parlamentáris intézmények változatlan fennmaradását. Az ideológiai alap ehhez egy
olyan nemzeti eszme volt, amely a nemzeti folytonosságot, tradíciót az „ezeréves alkotmány” meglétében látta,
amely egyszerre volt hivatott biztosítani a nemzet akaratát az uralkodóval szemben és a nemzet függetlenségét
az idegen hatalommal szemben. Ebben a felfogásban az ezeréves magyar eszmei-politikai alkotások szerves
folytatását jelentette az a konzervatív liberális eszmekör, amit Bethlen is vallott és amit szembeállított „a
magyarságtól idegen”, »importált« totalitárius rendszerekkel – korábban és persze állandóan a
kommunizmussal, de az adott aktuálpolitikai pillanatban éppen egykori munkatársából ellenfelévé, később ismét
munkatársává változott, majd tőle végképp elfordult Gömbös Gyulával s az általa képviselt politikával.
Közvetlenül a választások előtt a Kisgazdapárt és a NEP kapcsolatai annyira szorossá váltak, hogy a kisgazdák
nem is hirdettek önálló programot, elfogadták a gömbösi munkatervben foglaltakat. Eckhardték végül is
belementek a választási törvény elhalasztásába, és igyekeztek kihasználni a nyílt szavazásos rendszer előnyeit a
NEP-pel történt megállapodás alapján nekik ígért 50-60 választókerületben.
Gömbös azonban veszélyesnek ítélte meg a kisgazdákat szövetségesként talán még inkább, mint ellenfélként,
hiszen a választási rendszer sajátosságai miatt éppen a kormányzó párt járulhatott volna hozzá nagymértékben a
kisgazdák megerősödéséhez. Így a megállapodással nem sokat törődve kíméletlen politikai ellenfélnek
nyilvánította Eckhardtékat, és a közigazgatás, a karhatalom ennek megfelelően is cselekedett. Nyilvánvalóan
nem volt köze a miniszterelnöknek az Endrődön eldördült – egy kisgazdapárti választási gyűlést feloszlató –
csendőrsortűzhöz, amely nyolc halálos áldozatot követelt (lásd feljebb), de hogy a helyi hatalom úgy bánt a
kisgazdákkal, mint veszélyes politikai ellenféllel és nem mint szövetségessel, az feltehetően hozzájárult az
események bekövetkeztéhez. Miután a kormányzat nem tartotta be a kisgazdákkal kötött paktumot, a
Kisgazdapárt kénytelen volt felmondani az egyezséget, amit Bethlen tábora természetesen kárörömmel fogadott.
A választási kampányban így a leghevesebb ellenállással a kisgazdáknak, a legitimistáknak és a bethlenistáknak

kellett szembenézniük s nem annyira a hagyományos baloldali ellenzéknek, akiknek a terepe nem változott:
ugyanúgy, mint az előző választások alkalmával – sőt még inkább – szinte kizárólag a titkos, listás kerületekben
indultak. Ellenzéki oldalon megjelent a Kisgazdapárt a vidéki, nyílt kerületekben, kiszorítva onnan az
agrárdemokrata érdekeket is részben felvállaló liberálisokat, mint a Rassay-párt és az oktobristák.
8
Fabinyi Tihamér: Választási röpirat.
162
Bajcsy-Zsilinszky vitézi címét is visszaadta a választókerületében őt ért atrocitások miatt, amelyeket azért kellett
elszenvednie, mert Gömbös ajánlatát, hogy néhány mandátum fejében hagyjon fel az ellenzékiséggel, nem
fogadta el.
Főleg a vidéki paraszti, polgári, de az alkalmazotti és munkásrétegek meglehetősen széles körére is igen
erőteljes hatást gyakoroltak a kormány kilátásba helyezett reformjai, de mindazokra hatott a gömbösi retorika,
akik pozicionálisan vagy anyagilag hátrányosnak érezték helyzetüket és az államtól vártak segítséget, más
rétegek rovására.
A választások eredményeként a kormánypárt javított addig is domináns pozícióján, legerősebb ellenfele már
nem a Szociáldemokrata Párt, hanem a 23 mandátummal rendelkező Kisgazdapárt lett, amely az előző
választásokon 11 mandátumot szerzett, de az átülések és időközi választások révén a ciklus végére már 20
mandátummal rendelkezett, így a tényleges növekedésük 3 képviselői hely volt.
Először jelent meg a parlamentben a nemzetiszocialista párt 2 mandátummal (Festetics-párt). Szálasi pártja
Csóor Lajos Népakarat pártján keresztül kapott ígéretet a képviseletre, de ezt a megállapodást a parlamentben
egy mandátummal bekerülő pártvezér felmondta.
47 volt az egyhangúan megszerzett kormánypárti mandátum, közöttük öt miniszteré és magáé Gömbös Gyuláé.
(Abádszalókon, Gömbös választókörzetében immár ötödször nem szavaztak a polgárok, Gömbös mindannyiszor
egyhangú mandátumhoz jutott.)
A pártonkívüliek közül 6-an kaptak egyhangú mandátumot – közöttük Bethlen –, rajtuk kívül a kisgazda vezér,
Eckhardt Tibor.
A keresztény párt szenvedte el a legnagyobb kudarcot – ez a kisgazdák fellépésének, valamint a gömbösi

politikának is köszönhető volt. A korábbi választáson még 9 egyhangú mandátumot kaptak, 1935-ben egyet
sem.
A végleges eredményeknél, a mandátumok elosztásánál – mint már említettük – nem csupán a nyílt választás
torzította a véleményeket, hanem a többségi, nem arányos rendszer is. Előbbi hatása egzakt módon nem
mérhető, de az utóbbi igen. A választásokon leadott szavazatok abszolút számát tekintve arányos választás
esetén a nyílt kerületekben kb. egyharmaddal lett volna kevesebb mandátuma a kormánypártnak, az abszolút
többséget öt vármegyében szerezte meg a NEP: az ország legkeletibb-északkeleti területein, míg Baranyában,
Sopronban, Zalában kisebbségben maradt.
A titkos körzetekben ismét győzött az ellenzék, összesen 68%-nyi szavazatot szerzett, míg a NEP 32%-ot,
többséget csak Pécsett és Szegeden ért el.
A választások után benyújtott petíciók száma 38 volt, ezek eredményeképpen 17 esetben a Közigazgatási
Bíróság megsemmisítette, 4 esetben átítélte a mandátumot, a bírói eljárás során 7 képviselő lemondott –
reménytelennek ítélve ügyét.
A kormánypárt fölénye a korábbi választásokhoz hasonlatos volt. A választási eredmény azonban mégis döntő
változásokat jelentett, pontosabbanszankcionált a magyar politikai életben – azokat ugyanis nem a választások
hozták létre –, és ez a kormánypárti képviselői garnitúra nagymértékű kicserélődése volt. Az előző parlamenti
választások kormánypárti programjától lényegesen különböző politika reprezentánsai kerültek be az
országgyűlésbe.
Gömbös személyes hívei a képviselők körében 5%-ról mintegy 29%-ra emelkedtek, Bethlené pedig 40%-ról 16-
ra csökkentek. A szorosan egyik frakcióhoz sem köthető kb. 70 képviselő politikai arculata még határozottabban
jelzi ezt a változást. A 25 régi képviselő közül 10-15 inkább a gömbösi nézetekhez közelíthető politikai múltját
tekintve, kapcsolatai és közéleti szereplése alapján a 45 új képviselő közül pedig 25-30 sorolható ide. A 170
kormánypárti képviselőből 98-at először választottak meg. Az új képviselők közül többnek a korábbiaktól
eltérően pártbeli, mozgalmi múltja volt, ifjúsági szervezetekben tevékenykedtek, illetve a NEP-szervezés
„élharcosai” voltak, és ez is új jelenség a képviselők korábban hagyományos rekrutációjához képest.

1939-ben nemcsak jelentősen átalakultválasztási rendszerben került sor a parlamenti választásokra, hanem a
politikai rendszer egésze is változásokon ment keresztül s megváltozott az ország területe is. (A
163
Magyarországhoz visszacsatolt országrészeken sem ekkor, sem a későbbiek során nem került sor választásokra,
hanem behívtak bizonyos számú képviselőt az ott szerveződött kormánytámogató pártcsoportosulásokból, a két
ház döntése alapján.)
A parlamenti erőviszonyok átrendeződése, a kormány leszavazása – először és utoljára a rendszer története

során –, az új választójogi törvény, a demokrácia kiszélesítését jelzik formálisan, de ez együtt járt a
diszkriminatív törvényhozással (zsidótörvények), az erősödő fasiszta mozgalommal szembeni rendőri
fellépéssel, a háború közeledtét jelző kivételes állapot 1939. január elejétől történő bevezetésével.
Imrédy Béla lemondatása után Teleki Pál miniszterelnökségétől azt várták, hogy a fasiszta pártok elleni erőteljes
fellépéssel és pártján belül a radikális jobboldali erők visszaszorításával a hagyományos, konzervatív alapon
valósítja meg a kormánypárt egységét. Köztudott volt, hogy Bethlenétől eltérő politikai nézeteket vall az új
miniszterelnök, de az is, hogy a korporatív, antiparlamentáris berendezkedést nem a szélsőséges fasiszta
pártokkal, hanem azok ellenében képzeli el, és az újabb területi restaurációt elsősorban saját erőből akarja
megvalósítani, illetve csak annyi német támogatással, amely nem jár jóvátehetetlen következménnyel a nyugati,
antifasiszta országokhoz, elsősorban az Angliához fűződő kapcsolatokra.
Az Imrédy szélsőséges törekvései miatt újabb szakadáson keresztül ment kormánypártot Teleki Magyar Élet
Pártja néven szervezi újjá, de a várakozásokkal ellentétben Bethlenéket és a többi disszidens csoportot nem
veszi vissza a pártba.
1939 tavaszán Teleki kedvezőnek ítélte az időpontot a választások kiírására, kihasználva egy olyan pillanatot,
amikor a fontos és kínos törvényeket meghozták, friss volt a revíziós siker – Kárpátalján, Csehszlovákia
felszámolásával egyidejűleg –, és amikor úgy tűnt, hogy rendőri eszközökkel sikerül kordában tartani a fasiszta
ellenzéket. Amint a korszak többi választási ciklusa, ez is majdnem egy évvel korábban ért véget, mint mielőtt
az országgyűlés kitöltötte volna mandátumát.
A választáson induló pártok és programjaik jelentős változást jelentettek a korábbiakhoz képest. Az induló
pártok száma mindig is magas volt, de egy részük csak egy-egy mandátumot szerzett, a stabilan ötnél vagy ennél
több mandátummal rendelkező pártok száma négy-öt körül volt.
Most úgy tűnt soha annyira szétaprózott nem volt a parlament, mint majd ezúttal lesz.
A ciklus során ráadásul, az 1935-ben visszaszorult korábbi koalíciós partner keresztény párt felmondta a
kormánytámogatást, s ellenzékbe vonult.
Disszidensek kilépésével a kormánypártból (62 képviselő) két új párt jött létre, ezáltal a kormánypárt három
pártra szakadt. (Bethlen továbbra is pártonkívüli maradt.) Fennállása óta először a kormányzó párt kisebbségben
volt – ha rövid ideig is. (Lásd részletesen a következő fejezetben.)
Átmeneti megoldásnak mutatkozott az említett újjáalakítás Magyar Élet Pártja néven, amelyhez csatlakozott a
keresztény párt fővárosi volt Wolff-frakciója. A korábbi kormánytámogató Keresztény Szociális és Gazdasági
Párt egy része is fuzionált 1939-ben a MÉP-pel.
A legjelentősebb ellenzéki párt, a Kisgazdapárt részére, ha nem is számszerűleg, de presztízs szempontból

jelentett nyereséget Bajcsy-Zsilinszky Endre csatlakozása 1936-ban, miután megbocsátotta a pártnak a végül is
rosszul sikerült Gömbössel kötött paktumot. Bajcsy és Echkhardt annak idején – Gömbössel együtt – a Fajvédő
Párt vezetői voltak a húszas évek elején-közepén.
A baloldali szociáldemokrata és liberális pártok sorában változást jelentett, hogy a hosszú múltra visszatekintő
és néhány stabil budapesti mandátumot mindvégig magáénak tudható, a fővárosi vezetésben is jelentős szerepet
vállaló Nemzeti Demokrata Párt a zsidótörvények hatására nem indult a választásokon. Nem tudott jelöltet
állítani az oktobrista párt, ám a többi párt változatlan formában és alakzatban legfeljebb ismét új néven – a
Rassay párt ezúttal Polgári Szabadság Párt néven mint egyetlen liberális párt – indult.
Az új kormánypárt választási programját „A MÉP célkitűzései” címen kiadott rövid program tartalmazta.
Újdonsága volt a „baráti államokhoz fűződő jó kapcsolatok ápolása”, mint első helyen szereplő programpont –
nyilván Hitlernek tett udvarias, de politikailag fontosnak és szükségesnek tartott gesztus, amelyet a párt egy
része valóban őszintén is gondolt. Imrédy lemondott ugyan a miniszterelnöki és pártvezéri posztról, de pozíciói
továbbra is erősek maradtak az újjáalakult kormánypártban. A szociális kérdések domináns helyet foglaltak el a
választási programban, s azok megoldásának a szélsőjobb által is követelt kétféle módját választotta: a zsidók
kiszorítását a gazdaságból, valamint a földreformot. A kormányzó körök inkább az előbbi révén igyekeztek
164
csillapítani a követeléseket, a radikálisabb földreform helyett is. Tematikájában a MÉP programja igen sok
hasonlóságot mutatott a fasiszta pártokéval, de hangvétele azokénál jóval kevésbé volt radikális, követelései
kevésbé konkrétak.
A kormánypártból kivált két új párt közül, a Kornis Gyula-féle párt főleg Bethlen híveiből állt, diktatúraellenes
és burkoltan németellenes volt, a másik főleg Gömbös egykori híveit tömörítette. A két pártnak csak néhány
kerületben sikerült jelöltet állítani, és nem szereztek egyetlen mandátumot sem.
A nemzetiszocialista pártok közül a fontosabbak programjai csak részleteiben mutatnak különbséget. A hatósági
fellépés óvatosságra intette őket bizonyos fokig, így például a Szálasi-párt, amelyet vezetője letartóztatása miatt
Hubay Kálmán vezetett, a választásokra mérsékeltebb programmal készült, a kampány során a zsidókérdésben
továbbra is radikális maradt, többi programpontján enyhített.
Kérdés, hogy mennyiben változtatott az új választási rendszer a szokásos kampányon.
A listás jelölés és titkosság más feladatot rótt a választást lebonyolító szervekre, a korábbi nyílt kerületekben
pedig listára és egyéni képviselőkre is történt voksolás. Igen bonyolulttá vált a rendszer a korábbi igen
egyszerűen áttekinthetőhöz képest.
Az új választókerületi beosztás azon alapult, hogy lehetőség szerint a vidéki, nem városi körzeteket részesítse
előnyben, ami legalább két módon történt. Egyrészt vidéki körzetekben a városi szavazatok igen kis hányaddal
szerepeltek egyes esetekben, másrészt az egyes választókerületek között a lakosság számaránya és a mandátum
megszerzéséhez szükséges szavazatszám között igen nagy különbségek voltak
Bár olyan horderejű esemény, amely a parlament feloszlatását idő előtt szükségessé tette volna, egyetlen esetben
sem fordult elő, mint eddig minden alkalommal 1922 után, ezúttal is mandátumának lejárta előtt került sor a
parlament feloszlatására. A kormányfőnek azonban éppúgy, mint a többi esetben politikailag nyomós indokai
voltak, amelyeket feljebb is jeleztünk, s ehhez sikerült minden esetben Horthy hozzájárulását megszerezni.
Egyetlen esetben ment ez igen nehezen és húzódott lényegében évekig, mint láttuk: Gömbös kormányzása
idején.
Igen nagy volt a fluktuáció a kormánypárti jelöltek soraiban. Nem csupán a disszidensek hiányoztak, a bethleni
időszak meghatározó politikai figurái, hanem mintegy százan, akik között volt a parlament elnöke, a Gömbös-
éra választásait szervező Sztranyavszky, a legitimisták meghatározó alakja, gróf Sigray. Imrédy híveinek a
száma jelentősen nőtt, Teleki pedig tudósokat, szakembereket igyekezett a jelöltek közé bejuttatni, s ez néhány
esetben sikerült is számára.
Bethlen ezúttal habitusa ellenére is ellenzéki – korábban az ellenzék részéről is megfogalmazott – érveket hozott
fel a választási rendszer korábban is érvényesülő s nem változó sajátosságainak bírálatára. Most már –
megváltozott helyzetéből következően – maga is kritikusan jegyzi meg, hogy csak a kormánypárt vagy nagy
országos párt veheti fel a választásokban a küzdelmet, így nem is jelölteti magát, reménytelennek látva a
küzdelmet. Horthy ezúttal is segít, örökös felsőházi tagsággal jutalmazza. Többen hívei közül – Pethő Sándor,
Herczeg Ferenc – nem értenek egyet Bethlen passzivitásba vonulásával, ahogy a szociáldemokraták sem.
A korábbi választásokon még sokkal több eséllyel indulhattak pártonkívüli, jelentős személyiségek, 1939-ben
már alapvető volt a pártmeghatározottság, sőt nagyobb szerephez jutottak a listás kerületek országossá válása
következtében a pártszervezetek.
A MÉP vezére, a miniszterelnök Teleki a választási kampányban – főleg egykori harcostársának, Bethlennek
válaszolva – kritikát gyakorolt a régi parlament fölött, úgy látva, az intézmény nem képviselte megfelelően a
közvéleményt. Hamarosan megszülető alkotmányterve tanúsítja majd, hogy a miniszterelnök az egész
parlamentáris rendszer gyökeres reformjának a híve. A konkrét választási programban azonban pártja még nem
jelöli meg célként a politikai rendszer radikális átalakítását, tartva a kormánypárt hagyományos konzervatív
választóközönségének elpártolásától.
A Kisgazdapárt elsősorban a földreform ígéretére alapozta széles körű jelöltállítási tevékenységét, a jelöltek
többségükben gazdálkodók voltak (mintegy 55-en), nagyszámú az ügyvédek (27), a köztisztviselők (20) aránya,
és jelentős számban (13) lelkészek is szerepeltek a jelöltek között.
A NyilaskeresztesPárt és szövetségesei 52 egyéni jelöltet és 16 listát tudtak indítani, a baloldal legjelentősebb

pártja, a szociáldemokraták mindössze 8 egyéni körzetben és 13 listán indultak.
165
A náci Németország befolyása a választásokon is érvényesült mind kormánypárti, mind ellenzéki oldalon.
Többek között abban is, hogy a németek kívánságára 3 volksbundista jelöltet kormánypárti színekben indítottak.
Másrészt egyes ellenzéki nyilas pártok jelentős anyagi segítséget kaptak – ezt Teleki is többször felhánytorgatta.
Jelentős mértékben nőtt a választások anyagi terhe a korábbiakhoz képest a kaució miatt. A szokásos
csatornákon várták a pénzt a pártok: gazdasági érdekeltségek, magánszemélyek, jelöltek egyéni hozzájárulása. A
kormánypárt állami alapok révén oldotta meg, a szervezett pártok közül a szociáldemokraták a tagsági díjakból,
valamint külön hozzájárulások formájában: most is heti egy órai bérük felajánlását kérték a tagoktól. A nyilas
pártokat nem csupán a németek támogatták, hanem ezen kívül szinte mindenkit jelöltek, akik jelentősebb
pénzösszeggel hozzájárultak a választási költségekhez.
A választási törvény és a zsidótörvény hatálya alá esőkre vonatkozó rendeletek kb. 300 ezerrel csökkentették a
választásra jogosultak számát. A szükséges igazolások beszerzése igen nagy feladatot rótt az adminisztrációra
és igen súlyos terhet a választói jogosultságukat bizonyítani akaró polgárokra.
A választási kampányra jelentős mértékben az antiszemita jelszavak – sőt ilyen irányú intézkedések – voltak a
jellemzőek. A szociáldemokraták ellen is főleg antiszemita jelszavakkal indult támadás – a szakszervezetek
önkormányzati jogának felfüggesztése mellett pénzügyi alapjaik zárolásáról született rendelet, amely egyúttal
felszólította a pártot, hogy a zsidó vezetők mondjanak le tisztségükről.
Teleki igyekezett mérsékelni a kampány élesen antiszemita jellegét, határozottan leszögezte több
kampánybeszédében, hogy nem engedi meg azt, hogy az antiszemitizmus uralja a választásokat. A második
zsidótörvénnyel – amellyel maga is egyet értett – lezártnak tekintette a zsidókérdést, azért is igyekezett gyorsan
keresztülvinni a parlamentben, hogy mentesítse a kérdéstől a kampányt. Miután azonban pártja szélsőségesei, de
különösen a nyilas pártok elégedetlenek voltak a törvénnyel és további intézkedéseket sürgettek, Teleki ígéretet
tett kampányában, hogy ennek ellenére sem lesz harmadik zsidótörvény, bár pártja választási kiáltványában
megfogalmazott célkitűzések végrehajtása e nélkül nem volt lehetséges. A miniszterelnök egyébként igen aktív
kampányt folytatott minisztereivel együtt.
A külpolitikai kérdések természetszerűen sokkal jelentősebb szerepet játszottak a választási programokban, mint
korábban, de erről a kérdésről nem lehetett nyíltan szólni, inkább a sorok között kellett olvasni, illetve a
hangsúlyokat kihallani a kampányszövegekből. Teleki lavírozását a legszorosabb tengelybarátságot hangoztató
megfogalmazások és ugyanakkor a magyar függetlenséget hangsúlyozó mondatok, a bécsi döntés bírálatának
stb. együttes olvasásával lehet értelmezni. Teleki kampányát egyébként nem lehet azonosítani pártja választási
programjával. A kormánypárti szakadás és újjáalakulás után sem vált egységessé a párt. Továbbra is igen
jelentős, sőt egyelőre növekvő szerepet játszott Imrédy és csoportja – ilyen körülmények mellett érthető, hogy a
konzervatív és liberális tábor is az adott helyzetben Telekiben bízott.
Imrédy kampánya sokkal közelebb állt a nyíltan ellenzéki radikális jobboldali pártok programjához, az
imrédysta képviselők sokkal aktívabb, cselekvőbb politikát hirdettek, főleg a középosztály számára jelentős
gazdasági előnyöket ígértek, a zsidók gazdasági életből történő kikapcsolásával. A kampány rövid jelszavai is
ezt tükrözték a MÉP plakátjain, röplapjain, mint „Magyar kézbe a földet, az ipart és a kereskedelmet”. Szociális
reformokat, tiszta közéletet ígértek – ebben a nyilas pártokkal akartak konkurálni.
A húszas évek már említett aktivitása után háttérbe húzódó legfelsőbb egyházi körök újra hallatták hangjukat, az
alkotmányvédelem szempontját szegezték az idegen és diktatórikus törekvésekkel szembe, a Szent István-i
hagyományokra, mint fenyegetett tradícióra hivatkozva védelmezték a folytonosságot, óvták az adott rendszert a
„meglepetésszerű veszedelmektől”, amelyekről nem volt kétséges, hogy „kívülről” és „belülről” is aktuálisan
honnan fenyegettek. Ezek az aggályok a választásokra készülve Serédi Jusztinián hercegprímás
pásztorlevelében is megfogalmazódtak.
A szélsőjobboldali pártok szövetségben indultak, nemcsak követeléseik voltak radikálisak elsősorban a

zsidókérdés és a földreform tekintetében, de a kampányban alkalmazott módszereik is igen durvák, agresszívek
voltak, a húszas évek közepe óta szokatlan rendzavarással próbálták ellenfeleiket megfélemlíteni. A kormányzat
a választások finisében el is érte, hogy bizonyos mértékig mérsékeltebb magatartást tanúsítsanak, és
ellenpropagandájában arra hívta fel a választók figyelmét, hogy 1918-hoz hasonló „felforgatás” lehet az
eredménye fellépésüknek – vagyis a baloldali és jobboldali radikalizmus alapvető hasonlóságával érvelt.
A nyilas pártok leggyakrabban használt jelszavai: „Zsidómentes államot! A zsidóvagyon felosztását!
Földreformot!”.9
9
Földes–Hubai: Parlamenti képviselőválasztások… 200. o.
166
A mérsékelt keresztény-konzervatív és liberális ellenzék azért is méltánytalannak, sőt politikailag elhibázottnak

tartotta a velük szemben is érezhető kormánypárti diszkriminációt és fellépést, mert úgy vélte, hogy miközben a
kormánypárt a mérsékelt ellenzékkel viaskodik, a nyilasok nyomulnak be nyomdokaikban.
De Teleki Pál és a MÉP nem fogadta vissza soraiba az Imrédy leszavazása kapcsán a kormánypártból kivált
disszidenseket, s ezáltal is nagyobb mértékben vált arculata a szélsőjobbhoz hasonlatossá.
A liberálisok és szociáldemokraták fokozatos visszaszorulása már a jelöltek indításának képességében is

megmutatkozott. Az egykor oly ígéretes, már-már kormányzati alternatívaként – pontosabban koalíciós
partnerként – sem elképzelhetetlen Rassay-párt csak a fővárosban és Szegeden indíthatott jelölteket. A liberális
ügyvéd kampánya a szabadságjogok szokásos védelméből állt, az aktuális témákat illetően pedig mindenekelőtt
a zsidótörvényt kárhoztatta és figyelmeztetett a külpolitikai kiszolgáltatottság eshetőségére.
A keresztény pártok – a korábban megkezdődött folyamat folytatódásaként – egyre kevésbé találtak választási
témát és területet, közeget, ahol felléphettek volna. Korábbi jelszavaikat, programjukat más pártok sajátították
ki, a mértékletesség vált az adott közegben a legfontosabb jelszavukká, s ennek az adott körülmények között
volt jelentősége, ha választókat kevéssé is lehetett vele toborozni.
Az 1939-et megelőző s a választásokat követő időkben megtörténik a pártok együttműködésének

átcsoportosulása is. A párthatárokra való tekintet nélkül ez a lényeget tekintve a fasiszta típusú rendszer-
átalakítási kísérletek továbbvitelét, támogatását, illetve ezzel szemben a bethleni rezsim maradványaihoz való
ragaszkodást, annak megőrzését szolgálta. Az egyik oldalon a radikális szélsőjobboldal ellenzéki pártjai és a
kormánypárt szélsőséges szárnya, míg a másik oldalon a kormánypárt egyik korábban kivált része, a keresztény
párt, valamint legitimisták, liberálisok és kisgazdák között formális megállapodás nélkül is, a
szociáldemokratákkal is sokszor egybecsengő együttműködés alakult ki. A kampány hangvétele, témái,
állásfoglalásai objektíve erősítették e szervezett táborba nem tömörült erők közötti objektív közösséget a
legfontosabb kérdésekben – pontosabban a fő ellenfél megjelölésében.
Miután a nyilasok az országnak csak egy-egy meghatározott területén jelentettek komoly erőt, így a Dunántúl
elsősorban zalai területén, Budapest környékén, Észak-Magyarország egyes területein, a választási harc
általában a leghevesebben a kormánypárt és a Kisgazdapárt között zajlott. A Kisgazdapárt jellegét, történetét,
beágyazottságát tekintve jellemző módon mindig köztes helyet foglalt el jobb- és baloldal között, s mivel erősen
társadalmi réteghez kötődő vidéki párt volt választási programbeszédeit éppúgy jellemezte a
liberalizmusellenesség és a zsidótörvények elfogadása, valamint a kormány külpolitikájával kapcsolatos pozitív
álláspont, amely védekező célzatú is volt és a liberális-szociáldemokrata baloldaltól való megkülönböztetést és a
támadásoktól való megóvást is célozta, mint a demokratikus jogok és a földreform követelése. Egyébként a párt
maga e tekintetben ugyancsak hagyományosan meglehetősen heterogén volt, s ez a parlamenti viták és
szavazások során is megnyilvánult. Radikális földreform programja és Gömbösre is visszautaló szociális
elképzelései igen népszerűek voltak, elsősorban a gazdálkodók körében. A választásra jogosultak foglalkozás
szerinti megoszlása igen előnyös volt a pártra nézve.
Választás nélkül egyhangúan most mindössze 14 mandátum sorsa dőlt el, ebből 10 egyéni és 4 lajstromos.
Még a korábbiaknál is jobb eredményt ért el a kormánypárt, de csak a mandátumok elosztásában: 72%-ot
mondhatott magáénak, a képviselői helyeknek majdnem kétharmadát, amit a szavazatok nem egészen a felének
a megszerzésével érhetett el. Főleg a nagypolgárok, nagybirtokosok maradtak ki a képviselők közül, politikailag
ez jórészt azt jelentette, hogy a korábbi parlamentek mérsékelt konzervatív kormánypárti, illetve
kormánytámogató vagy esetleg ellenzéki keresztény és legitimista képviselőit nem választották újra – szám
szerint közülük 141-et.
Helyettük 58 középbirtokos került be, nőtt a közhivatalnokok aránya is s általában az értelmiségieké, ez

utóbbiak az ugyancsak értelmiségi szakembernek számító Imrédy emberei voltak. A változásról önmagában a
foglakozásbeli összetétel változásai keveset mondanak, az egyéb jellemzők: korábbi karrier, politikai előélet,
kulturális és világnézeti miliő, egyéb pozíciók vizsgálata még nem teljes az 1939-es képviselőház
vonatkozásában. (A képviselők szocioprofesszionális összetételéről a következőkben még összefoglalóan
szólunk a parlamentet tárgyaló fejezetben.)
Bethlen szerint a párt szellemi színvonala süllyedt a választások révén és Teleki súlyos hibát követett el a
választások idő előtti kiírásával, mert a mintegy 187 kormánypárti képviselőből a többség (mintegy 100-an) nem
volt Teleki híve és ahogyan Bethlen fogalmazott „állandó flörtviszonyban vannak” a szélsőjobboldali
167
radikálisokkal. Ráadásul a kibukottak fajsúlyos emberek voltak, így 22 volt miniszter és államtitkár
újraválasztására nem került sor.
Bethlen szűkebb és tágabb (volt) kormánypárti tábora gyakorlatilag megsemmisült. Pártokban kifejezve: a
kormánypártból kivált két párt egyetlen mandátumot sem szerzett, a keresztény párt pedig mindössze hármat, a
kormánypártból pedig végképp kiszorultak a bennmaradt bethlenisták.
A kormánypárt részéről korábban a legnagyobb ellenfélnek tartott Kisgazdapárt15 mandátummal szerzett

kevesebbet, mint az előző választásokon: mindössze 11-et. Igen nagy volt a veszteségük jelöltben és szavazatban
is, bár félmillióan szavaztak rájuk, ez a voksok 14,5%-a, de ez a választási rendszer sajátosságai folytán nem
nyilvánult meg mandátumokban. (A teljes arányosítás elvégzésével 55 mandátumot kaptak volna.) Nem csupán
a részben többségi választási rendszer és a választókerületek eltérő nagysága, de feltehetően a kisgazdák rosszul
megválasztott taktikája is szerepet játszott a vereségben. Szétaprózták erejüket, a látszat az volt, hogy az igen
sok helyen induló párt arra a reményre jogosíthatja fel híveiket, hogy ennek megfelelően sok mandátumot is
szereznek, de a kormánypárti jelölttel vagy listával szemben szinte mindenütt alulmaradtak. A Kisgazdapárt
eredménye azt mutatja, hogy az ország egész területén mindenütt voltak híveik, hiszen képesek voltak nagy
számú jelölt állítására, de talán a koncentráltabb indulás a biztosabb területeken nagyobb sikert hozott volna
vagy legalábbis enyhítette volna a kudarc mértékét. A Kisgazdapárt egyetlen mandátumot szerzett Tildy Zoltán
személyében egyéni választókerületben – ez még Eckhardtnak sem sikerült, igaz minimális különbséggel maradt
alul.
A párt választási eredményét együttesen határozta meg a választási rendszerből következő számára hátrányos
aránytalanság, a párt taktikai hibái és a kisgazdák ténylegesen csökkenő népszerűsége, híveik egy részének
elvándorlása. A párt szélsőjobboldalának kiválása, a párt egyértelműbb, a baloldali ellenzékhez közelítő
politikája révén el kellett viselnie a baloldal dekonjunktúráját, szavazói egy részének a jobb-szélsőjobb – a
megváltozott kormánypárt és a nemzetiszocialista pártok – felé történő tájékozódását.
A Szociáldemokrata Párt mindössze öt mandátumot szerzett a korábbi 14 helyett. Bizonyos területeken

szavazóinak egy részét egészen biztosan a nyilas pártok hódították el.
A nyilas pártok igen jó eredménye munkáslakta területeken többféle magyarázatra ad lehetőséget. A pontosabb
mérések hiányában feltételezni lehet volt szocdemek átállását, de biztosabbnak látszik az a feltételezés, amely
szerint a régi szakmunkás gárdája kitartott mellette, a nyilas szavazatokat elsősorban a faluról frissen felkerült és
nem szakmunkás, betanított és segédmunkás rétegből kapta – ezek számának a növekedése az 1930-as évek
iparfejlődésével járt együtt. A fővárosban és környékén a szociáldemokraták és a kormánypárt, másutt
elsősorban a kormánypárt voltak az ellenfeleik, egyes helyeken a kisgazdák is, itt a kormánypárt éppen ezáltal
jutott mandátumokhoz.
A fasiszta pártok a szavazatok 30%-át szerezték meg (a mandátumok 19%-át), és ezzel a rendszer történetében
legnagyobb ellenzéki sikert érték el, több mint egymillió szavazattal – ez természetesen ennél kevesebb választót
jelent a plurális választójog, a kettős szavazatok miatt. A legnagyobb sikert a fővárosban és különösen a Pest
környéki választókerületben érték el, utóbbiban megnyerték a választásokat. Mindenekelőtt Kispest, Erzsébet,
Lőrinc, Rákospalota, Újpest, Csepel, Pestújhely községekről van szó, ezen belül is főleg ott voltak igen
sikeresek a nyilas pártok, ahol jelentős volt a vidékről származók aránya és a német nemzetiségű lakosság. Pest
megye több községében is nyilas győzelem született. A Dunántúlon két megyében nem tudtak indulni:
Somogyban és Tolnában, de a többi megyében öt mandátumot szerezve eredményeik számszerűen közel voltak
a MÉP-éhez. A megyei lajstromokon pedig 8 helyet szereztek, ebből a legjobb eredményt a fellegvárnak
tekintett Zalában érték el. A keleti területeken négy megyében nem indultak, a többiben igen, de lényegesen
szerényebb eredményekkel, mint az előbb említett területeken: összesen 5 mandátumot szereztek. Meglepően
eredményesek a püspöki székhelyeken. Serédi Jusztinián hercegprímás figyelmeztetése ellenére győznek
Kalocsán, Esztergomban és Egerben is jól szerepelnek, Veszprémben kiugró szavazataránnyal. Vácott is alig
marad el jelöltjük a kormánypárti mögött. Zircen, Pannonhalmán is igen jó az eredményük. Székesfehérvár a
kormánypárti Hóman Bálint területe, itt nem lehet sikeres a fellépésük. Egyes bányász- és
munkáscentrumokban, mint a tatai medence, Salgótarján környéke ugyancsak sikeresek voltak. Listán 40%-os
vagy afölötti eredményt értek el a nyilas listák Győr-Mosonban, Nógrádban, Pest Közép és Pest Észak
választókerületekben, Szabolcs, Veszprém és Zala megyében; abszolút többséget, 52%-ot kaptak a Pest Közép
választókerületben.
Bethlen István kétségbeesett cikkeiben azt látja igazolva, hogy a titkos szavazás okozta ezt a szerinte
katasztrofális eredményt. Hibásnak tartja a kormánypropaganda azon részét, amely alig tért el ígérgetésekben a
168
fasiszta szélsőjobbtól, s ez nem a szélkifogást eredményezte szerinte, hanem éppen ellenkezőleg olaj volt a
tűzre.
Igen nagy veszélyt látott Bethlen a sok új képviselő parlamenti megjelenésében is. Alapvető meggyőződése
maradt, hogy éppen rendszere sikerének volt köszönhető, hogy a szociáldemokrácia és a kommunizmus nem
tudott megerősödni Magyarországon, így a náci győzelem, amelynek véleménye szerint volt értelme és
funkciója Németországban, Magyarországon ártalmas és fölösleges.
A kb. 600 000 választópolgár, akik a nyilasokra szavaztak a középosztályból – annak inkább alsóbb rétegeiből –
a munkásokból és a szegény- és kisbirtokos parasztság egy részéből került ki. A korabeli kormánypolitikusok az
idegen veszélyre hívták fel a figyelmet a nyilasok sikereivel kapcsolatban, a magyar intézmények védelmére,
valamint arra, hogy az a pozitívum, amit a baloldali radikalizmus teljes veresége jelent jórészt elvész, mert a
radikalizmus átcsúszik jobboldalra. A Ház ülését megnyitó korelnök nyilas párti volt és ilyen karlendítéssel
köszöntötte a képviselőket, ami a többségben ugyancsak megrökönyödést keltett.
5. 5. A választások funkciói, jelentősége a korszakban

Kiderült fenti fejtegetéseinkből, hogy milyen funkcióval nem rendelkezett a magyar politikai rendszerben a
parlamenti választások intézménye. Nem a váltógazdaság megteremtésének eszköze volt. A választási
eredmények viszonylagos egyhangúságának konstatálása, a kormányzó pártok hegemonisztikus uralma a
korszak során jelentik-e azt, hogy nem is érdemes tehát vizsgálni a két háború közötti választásokat?
Válaszunk két okból is nemleges. Először is azért, mert a korszak politikai szereplői igen fontosnak tartották –
nemcsak az ellenzék, legalább annyira a kormányzó pártok is – a rendszeres időközökben sorra kerülő
választásokat. Ha pedig ez így van, az önmagában is elégséges ok ahhoz, hogy az utókor tudományos értékelése
is kellő fontosságot tulajdonítson egy olyan intézménynek, ami a korszak politikai szereplői számára
gondolkodásuk, cselekvésük lényeges eleme volt.
A kor politikusai általában elvi okokból is nélkülözhetetlen intézménynek tartották, akik pedig nem, azok is
elfogadták kényszerűen, és nem elégedtek meg csupán formális működtetésével. Elvi megfontolásokból
egyrészt azért ragaszkodtak hozzá, mert történeti-tradicionális intézménynek, a magyar alkotmányosság, a
jogfolytonosság részének tekintették. A nemesi vármegyék, a rendi országgyűlés történeti előzményei után egy
olyan modern politikai rendszer alapvető alkotó elemének, amely a nemzeti szuverenitás és a nemzet
szuverenitása érvényre juttatásának is eszköze, akárcsak az említett történelmi intézmények a magyar
függetlenségnek és a folyamatos államiságnak éppúgy, mint a központi, állami hatalommal szemben
megtestesült nemzeti akaratnak. A konzervatív politikai elit másrészt az európai elvek szerinti kormányzati
berendezkedést is mércének tekintette, de a magyar sajátosságok védelmével, ezzel utasította vissza a
demokratikus nyugati rendszerek parlamentáris intézményeit Magyarországon maradéktalanul meghonosítani
törekvő baloldali ellenzék ilyen irányú követeléseit. Ezt a tradicionális szerepkört, amelyet egy modern
intézménynek tulajdonított a két világháború közötti politikai elit liberális konzervatív része azonban csak akkor
tölthette be a választás intézménye, ha a nemzetfenntartóként elismert tradicionális osztályok – fokozatosan
bővülve a középosztály egyes alsóbb rétegeivel – vesznek részt működtetésében, de nem teszik korlátlanná a
politikai részvétel lehetőségét.
A politikai hatalmat kézben tartó elit számára azonban nem csupán az elv, hanem a gyakorlati lebonyolítás, az
eredmények is fontosak voltak. Bizonyítja ezt a képviselő-jelölési procedúrák hordereje, a sajtóban a
választásoknak juttatott tér, a pártok – jórészt amúgy is választási pártok – készülődése, a kampány hevessége,
az utólagos értékelések, panaszok politikai napirenden tartása. És mindebből a kormánypártok, a kormány
éppúgy kivették a részüket, mint az ellenzék.
Mindez a választások évében meglehetősen hosszú periódust jelentett: a választások előtti kampányt, amely
hetekig – esetleg még tovább is – tartott, majd az első fordulót követte az általában két hét múlva sorra kerülő
második forduló, vagyis a pótválasztások. Ezután jött az eredmények, a mandátumok elosztásának
számbavétele, a petíciók elbírálása, majd a ciklus során a nem egy fontos összecsapásra módot adó időközi
választások. A választásokkal kapcsolatos politikai események és viták huzamosan a politikai élet előterében
álltak, hosszan igénybe vették, foglalkoztatták a nyilvánosságot, a parlamentet, a sajtót.
De milyen gyakorlati, mondhatjuk napi politikai jelentőséggel bírtak a választások a kormánypártok és az

ellenzék számára? A kormánypártok részére:
169
1. Az állandóan megújuló legitimációt, a bizalom megerősítését jelentették, azt a tudatot, hogy a nemzet
akaratából kormányoznak – akkor is, ha ez az akaratnyilvánítás csak korlátok között juthatott érvényre.
2. A legfontosabb konkrét funkció a politikai elit megerősítése vagy éppen ellenkezőleg, személyi felfrissítése
volt. A képviselői stallumok elosztása a kormányzat – elsősorban a mindenkori kormányfő – részéről azt
jelentette, hogy politikai garnitúrája hűségét rendszeresen jutalmazhatta, az arra érdemteleneket pedig
„demokratikus úton” elbocsáthatta. Folytonos kormányzati politika esetén ez személyi politikát jelentett
elsősorban, más esetben akár egy felülről indított rendszer-változtatási kísérlet egyik eszköze is lehetett –
mindenekelőtt a Gömbös-féle kísérlet tekinthető ilyennek, amikor a képviselőház átalakítása révén akarta
Bethlen híveitől megtisztítani a parlamentet, ami ebben az esetben nem egyszerűen személyi rivalizálást
jelentett. De a rendszer születésekor, a stabilizáció egyik első lépéseként 1922-ben maga Bethlen István is a
képviselőjelöltek megválogatásával igen nagy lépést tett hatalma és ezzel az immár kialakult új politikai
rendszer megszilárdítása felé, a „forradalmár” csizmás képviselők megtizedelésével.
3. Autoriter típusú vagy autoriter módon kormányzott rendszerben más megítélés alá esik ugyanaz a választási
eredmény, ami versengő rendszer esetében győzelemnek tűnne. (III. Napóleon megriadt, amikor 7-9 ellenzéki
képviselő bekerült a semmiféle hatáskörrel nem rendelkező francia képviselőházba, úgy vélte nem működik
tökéletesen a rendszer, amit létrehozott. De Gaulle, amikor 1965-ben csak a második fordulóban tudott győzni
az első közvetlen elnökválasztáson nagy lépéssel került közelebb a lemondáshoz – számára a második fordulóra
kényszerülés felért egy bukással.) Hozzájárulhat ehhez az állásponthoz a nemzeti, konzervatív ideológia, amely
nem kettéosztott, hanem egységes országot szeretne kormányozni. Politikája sikerének azt tartja, ha a nemzet
szinte teljes egységben áll mögötte. Nem egyszerűen a győzelem a cél tehát, hanem a túlnyomó, sőt kizárólagos
győzelem, illetve a már megszerzett pozíciók maradéktalan megőrzése.
A bethleni elképzelés azonban nem volt olyan értelemben autoriter, mint III. Napóleoné, nem a
választóközönség teljes kisajátítására törekedett – ebben eltért a tipikus, autoriter megoldástól. Lemondott –
mint ezt fent említettük – a titkos választókerületek jelentős részéről, mintegy megegyezéses választásokat
képzelt el. A választási manipulációk arra irányultak, hogy további kerületeket ne hódítson el az ellenzék, tehát
minden politikai erő elégedjen meg a neki kijelölt hellyel. A választások jelentőségét azonban számára is az adta
– és a győzelmet, az jelentette –, ha a választási eredmények nem változnak. Ezért a célért viszont sok esetben
komolyan meg kellett küzdeni: előzetes tárgyalásokkal, a közigazgatás gördülékenyen, de nem mindig
problémamentesen működő felhasználásával, de nemegyszer valódi választási harcban is. (A bethleni periódust
követő választásokon pedig a kormánypárt egyes frakciói közötti küzdelem volt a választások egyik
legfontosabb tétje.)
Az ellenzék számára a választások létfontosságúak voltak, egyedül ezek legitimálhatták létezését. A sorozatos
megerősítés a választások során pártjaikat, illetve – a nem szervezett pártok esetében különösen – parlamenti
képviselőiket a politikai rendszer integráns részévé, a politikai elit tagjaivá tették. Az ellenzéki pártok soraiban
pedig nyilvánvalóan többen voltak, mint a kormánypártoknál, akiknek egész egzisztenciájuk a választásoktól
függött. Ha nem is remélhették a hatalomra kerülést, pozícióik erősítését azonban igen, és tisztában lehettek
azzal is, hogy tényleges helyzetük erősebb, mint pártjuk mandátumainak a száma. Az ellenzék tehát – a
szociáldemokraták jelentenek bizonyos értelemben kivételt – azt érezhette a korszak nagy részében, hogy
elismert, elfogadott része a politikai rendszernek, ezt a státusát pedig kizárólag a választások révén újíthatta
meg rendszeresen.
A fenti funkciókon kívül – amelyeket elsősorban a kor szereplőinek szemszögéből vizsgáltunk – milyen további
szerepet jelölhetünk ki a választás intézményének a vizsgált politikai rendszer működésében?
Általánosságban elmondható, hogy a választás intézménye igen sok vonatkozásban többé vagy kevésbé
ugyanúgy működött a politikai rendszer egészében, mintha betölthette volna a váltógazdaság megvalósításának
szerepét. Vagyis:
1. Rendszeres „munkára” késztette a politikai pártokat, aktivizálta őket a választási periódusban, program
kidolgozásra, kampányra ösztökélte. (A választási program kidolgozása szükségességének érzete csökkent a
korszak folyamán, a harmincas évek közepétől azután újra növekedett és a legkevésbé a kormánypártokra volt
jellemző. Érthető módon a legtöbb és legalaposabban kidolgozott választási programokkal az 1920-as
választások idején találkozhatunk, amikor még nem dőlt el, hogy milyen lesz a politikai rendszer jellege és
számos új, illetve újjáformált pártalakulat szerveződött.)
2. A kormány kettős felelősségének elve érvényesült, így az a parlamentáris elv, hogy a kormány
bizalomvesztése a parlamentben új kormány kinevezését vagy új választások kiírását jelenti, nem bírt feltétlen
170
erővel, de ennek érvényesülésére nincs is igazán példa, mert a kormányt támogató parlamenti többség
elveszítésére, a kormány leszavazására csak egyetlen esetben került sor. A konfliktus ekkor nem vezetett
automatikusan a miniszterelnök leváltásához és új választások kiírásához Ugyanakkor nem volt elképzelhető a
kormányzat működése parlamenti többség és bizalom nélkül.
3. A parlamenti működésre csak bizonyos mértékben hatott az esetleges választások közelsége, mert annak
kiírására minden esetben előbb, a mandátum lejárta előtt került sor és ráadásul többször váratlanul, előre nem
kiszámítható módon. Az ellenzék ugyan felvetette egy-egy törvényjavaslat benyújtásánál, hogy az már
„kampánycélokat” szolgál és sokszor joggal.
4. A kormány politikai lépései és a választások kiírása között ugyanis általában átgondolt politikai szándék
rejlett.
5. Igen aktív volt a választási kampány, jelölőgyűlések, választási beszédek, felhívások, reklám bőséges
alkalmazásával. A modern eszközök, propaganda alkalmazására elsősorban az 1920-as, az 1935-ös és az 1939-
es választások alkalmával került sor, a színvonalas tömegpropagandához értő szakemberek a szélsőjobboldalhoz
tartoztak, akik igen komolyan vették feladatukat. A választások a politikai szocializáció egyik legfontosabb
eszközét jelentették.
6. Nem töltötte be a kormányalakítás funkcióját a korabeli választási szisztéma, a kormányok

(miniszterelnökök) váltakozása nem függött a választásoktól, azokkal nem is esett egybe. Ugyanakkor – a fent
jelzett módon – bizonyos értelemben mégis hozzájárultak a választások a politikai változásoknak – nem a
megindításához, hanem – a megerősítéséhez, legitimálásához a kormánypárti képviselői garnitúrának a
választások révén megvalósított cseréjével.
Miután fel sem merült a váltógazdaság lehetősége a korszakban a választási programok sem precíz,
végrehajtható pontokat tartalmaztak, ezeknek betartását csak kevéssé lehetett a kormánypártokon számon kérni,
mert konkrétumokat csak helyi szinten fogalmaztak meg, ennek viszont jelentősége és régi hagyománya volt.
(A korábbi időszakhoz hasonlóan az infrastrukturális fejlesztés, elsősorban az útépítés, majd a villamosítás is
kitüntetett szerepet játszott a helyi kampányígéretekben.)
Továbbra is kérdés marad azonban, hogy nem volt-e tét nélküli valójában a választópolgár oldaláról nézve az
egész hosszadalmas és mozgalmas választási procedúra és rendszeres megismétlődése – általában – minden
négy évben, ha a választások elsősorban a mindenkori kormányzó pártok elvi és gyakorlati céljainak a
megvalósítását szolgálták csupán, a kormányzó párton belüli politikai – ideológiai vagy személyi harcok
ügyének eldöntését, illetve néhány ellenzéki párt létének elismertetését célozták? „Imitált” választások zajlottak-
e a két világháború között Magyarországon? 10
Az 1920-as választást a már többször említett okok következtében is ki kell vennünk a sorból. Természetesen a
fenti funkciók sem jellemezhették ezt a választást, amikor még nem dőlt el, hogy milyen lesz az ország politikai
rendszere és milyen politikai erők, pártok fogják irányítani. Ha nem a különítményes terror körülményei között
zajlottak volna a választások, ez állt volna a legközelebb a választójogot, a választások funkcióját, az induló
pártok közötti választás lehetőségét tekintve a demokratikus rendszerek választásaihoz.
Az összes többi választáson, mint láttuk, a mindenkori kormányzó párt vitathatatlan, túlsúlyos győzelmet ért el,
a számára legkedvezőtlenebb választásokon is, 1922-ben vagy 1939-ben a mandátumok közel azonos százalékát
mondhatta magáénak. A kormánytámogató keresztény párt kiesése sem okozott komoly problémát a számára.
Azonban az ellenzéki pártok is a rendszer integráns részét képezték. A baloldali pártok nagy része mindvégig
megtartotta – ha csökkenő mandátumszámmal is – parlamenti pozícióját, az agrárpárt a folytonosság rövid
megszakadása után, a kormánypártra legveszélyesebb ellenfélként alakult újjá. A korszak végén újonnan, de
nem előzmények nélkül megalakuló szélsőséges, fasiszta pártok komoly tényezőjévé váltak a politikai
rendszernek. Ezek a pártok a választások idején a kampányhadjáratban, a választások közötti időszakban pedig
szervezeteik, szakszervezeteik, egyéb, a korszakban igen széles körben elterjedt és a legkülönbözőbb célok
érdekében létrehozott társaságok, egyletek, valamint kiadványaik, sajtójuk révén állandóan jelenlévő hatást
gyakorolhattak a (választó)közönségnek – az iskolázottság terjedésével, a tömegpropaganda eszközeinek
fejlődésével – egyre bővülő rétegeire. Ha nem is akadálytalanul, de a különböző pártok képviselői eljutottak a
legkisebb településre is, a választási gyűléseken sokféle politikussal, a választókörzettől függően eltérő számú,
de általában több programmal megismerkedhettek a (választó)polgárok. Mindezek hatását nehéz lenne felmérni,
de semmiképpen sem lehet lebecsülni. A választások révén tehát az ellenzéki pártok, ha nem is számolhattak a
10
Hubai László elnevezése. Lásd Hubai: Magyarország választási atlasza… 201. o.
171
hatalomra jutás esélyével, legalább nézeteiket széles körben terjeszthették. A korszak során a parlamentbe
folyamatosan bekerült ellenzéki pártok pedig – a sajtó közvetítésével a parlamenti viták során és a rendszeres
képviselői beszámolók alkalmával személyesen is – állandó kapcsolatot tarthattak a választóközönséggel,
módjuk volt álláspontjuk ismétlésére, hangoztatására.
Ugyanakkor a választásokon elért numerikus eredménynél minőségileg többet értek az ellenzéki pártokra adott
szavazatok. Elsősorban azért, mert jórészt a titkos kerületekben voltak sikeresek, sőt itt a kormánypártoknál is
több szavazatot szereztek általában, erősebb volt tehát a legitimációjuk. Lehetett arra hivatkozni, hogy a nyílt
kerületekben titkos szavazás esetén más lenne az eredmény. Továbbá a titkos kerületek a fővárosi, főváros
környéki és nagyvárosi körzetek voltak, ezek politikai súlya pedig jelentősebb a szétszórt, vidéki, falusias
körzeteknél. Az ellenzéki pártok egy része jelentős sajtóorgánumokkal rendelkezett – elsősorban a liberális
pártok, ezek olvasóközönsége jóval túlterjedt a liberális pártokra szavazók körén. Az ellenzéki pártokhoz
tartozó, valamint párton kívül induló ismert, jelentős személyiségek hatása, befolyása nagyobb volt, mint a
megszerzett egy-egy mandátum (Apponyi, Andrássy, Rassay, Vázsonyi, Bajcsy stb.). A fentiek miatt az adott
szisztémában talán nem kellene egy-egy pártot nem releváns pártnak tekinteni, csupán csekély számú
mandátuma miatt.
A nyílt választókerületekben és az ismertetett közigazgatási, hatósági eljárások miatt viszont joggal illethetjük a
választásokat az „imitált”, vagy a „nem szabad” jelzővel, amennyiben a választásoknak a szabad
véleménynyilvánítás és a kormányzat időnkénti kicserélésének funkcióját tulajdonítjuk. Ez azonban nem
indokolhatja a parlamenti választások korszakunkban játszott politikai jelentőségének tagadását – és ez a másik
oka az imént feltett kérdésünkre adott pozitív válasznak a választások vizsgálatának fontosságát illetően.
Nem tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy miképp alakultak volna az eredmények tiszta választások, titkos
választójog esetén. Annyi bizonyos, hogy a kormánypárti szavazatok az elérhető maximumot jelentik, az
ellenzékiek pedig azt a minimumot,11 aminél más választási rendszerben biztosan többet értek volna el. De
természetesen igen nagy tévedés lenne a titkos körzetekben elért ellenzéki eredményeket valamilyen módon
extrapolálni a nyílt kerületekre. Az egyik alapvető politikai törésvonal ugyanis éppen ott húzódott, ahol
lényegében megvonták a titkos és a nyílt választókerületek határvonalát: az urbánus és az agrárrégiók között.
A választási rendszernek ugyanakkor nem szabad kizárólagos jelentőséget tulajdonítani az eredmények ilyen
alakulásában.
1. A kormányon lévők minden választási – és politikai – rendszerben kedvező helyzetben vannak a választások
befolyásolására. A két világháború közötti magyar politikai rendszer számos anakronizmusa ellenére a
tömegbefolyásolás korszerű és színvonalas eszközeit is felhasználta.
2. Egyes politikai rendszerekben az államhatalom politikai szocializációs csatornáin keresztül – például állami-
egyházi iskolarendszer – jelentős hatást gyakorol az állampolgárok politikai-világnézeti fejlődésére. Ilyen
rendszer volt Magyarországon is.
3. A baloldali ellenzéki pártok eleve – a választási rendszertől függetlenül – hajlamosak voltak a konszenzusra,
a mértékletességre, bizonyos esetekben az együttműködésre, és nem csupán erőtlenségük miatt. Egyrészt a
forradalmakkal – a bolsevizmussal – való szembenállás, másrészt a trianoni trauma miatt kialakult nemzeti
konszenzus az ellenzéki pártokat is sok esetben a kormányzó párttal közös fellépésre késztette, másrészt pedig a
radikális jobboldallal szemben a hagyományos kormányzó párti elit a rendszer története során szinte mindvégig
valóságos vagy potenciális szövetséges, vagy legalábbis a „kisebbik rossz” volt.
4. A szociáldemokrata-liberális baloldal az adott hazai és nemzetközi közegben egyébként sem jelenthetett az

1920-as évek közepe után reális alternatívát. A reális kormányzati alternatívát jelentő, választási győzelemre
számítható agrár- és keresztény-keresztényszocialista pártokat a bethleni konszolidáció beépíti vagy
felmorzsolja. Részbeni újjáéledésük és átalakulásuk a harmincas években már komolyabb próbatétel elé állítja a
kormányzó pártokat, mint korábban a szocialista-liberális tábor.
A korszak elején a bal- és jobboldali ellenzéki erőket sem pusztán az új választási szabályok és a politikusi
taktika számolta fel, hanem a bethleni kormányzat sikerei a húszas években. Ezek az eredmények még a
kormányzó párt korábbi választóközönségén kívül álló egyes rétegeket: birtokos parasztokat, munkásokat, zsidó
polgárokat is a kormányzó párt választóivá tették részben. A választásokon tehát a sikeres politikát is
jutalmazták a polgárok, amint elégedetlenségük is szerezhetett kormánypárti szavazatokat 1935-ben a gömbösi
11
Uo.
172
reformprogramnak. Az utolsó választási sikerhez pedig már egy összetételében, politikai felfogásában más
jellegű, de ugyanolyan nagy számú szavazóközönség őszintének tekinthető támogatása segítette hozzá a
kormánypártot, jutalmazva a területi revízióban, a zsidókkal szembeni gazdasági-kulturális őrségváltásban, a
gazdasági konjunktúrában elért sikereit. Mindez a kormányzó párton belüli ellentétes politikai tendenciákat, és
ennek következtében a kormánypárt(ok)nak az időszak során bekövetkezett átalakulását is jelzi, vagyis a
váltógazdaság funkcióját bizonyos értelemben a kormánypárt változásai töltötték be.
173
10. fejezet - III. Az országgyűlés
1. 1. A parlamentáris rendszer alkotmányos tényezői
(államfő, kormány, parlament)
A modern parlamentáris rendszer fő szereplői közül a politikai pártok a két világháború közötti politikai
rendszerekben nem vagy csak áttételesen esnek alkotmányos-törvényi szabályozás alá. Az előző fejezetben
tárgyalt választási rendszer és az alább bemutatásra kerülő intézmények: maga a parlament, a kormány és az
államfő, valamint e hatalmi ágak egymáshoz való viszonya az alkotmányoknak vagy az ennek megfelelő
törvényeknek a legfontosabb, elsődleges tárgyai. Elmondható, hogy a politikai-kormányzati rendszer jellegét
alapvetően e három alkotmányos tényező jogosítványai minősítik. Nem elégedhetünk meg azonban az
alkotmányos-közjogi szabályozás bemutatásával, ez csak – az igen fontos – kiindulópont lehet.
A törvények által nem szabályozott területek, viszonyok bemutatása, de annak megválaszolása is, hogy vajon a
törvényekkel körülbástyázott terrénumokon hogyan alakult a tényleges gyakorlat, hogyan működtek a
valóságban a parlamentáris intézmények, legalább olyan fontos – bár kétségkívül sokkal nehezebb – feladat.
Ezen a téren még hosszabb kutatásokra lesz szükség és reményeink szerint ezek előrehaladtával a későbbiekben,
bővíthetjük, módosíthatjuk majd munkánknak ezt a részét. Jelenleg még több esetben a jelenségszintű utalásokra
vagyunk kénytelenek hagyatkozni s további adatokra lesz még szükség annak megállapításához, hogy egyes
esetek véletlenszerűek, kivételek vagy a rendszer működésének általánosítható, jellemző sajátosságai-e.
Közismert, hogy Magyarországon a történeti-jogi gondolkodás elsődlegessége ellenére sem volt kartális,
rendszerezett, összefüggő alkotmány s az egyes törvények sem különböztek egymástól, tehát nem voltak ún.
alkotmányos erejű törvények sem.
Ugyanakkor az alkotmányos-közjogi viszonyok szabályozása évszázadok óta folyamatos és kiterjedt volt.
A két világháború közötti rendszer megszilárdulása – a provizórium fenntartása mellett – úgy mentvégbe, hogy
majdnem minden lényeges ponton törvényekkel bástyázták körül az alkotmányos intézmények működését,
mondhatni még inkább, mint egy véglegesnek szánt rendszernél – egy területet kivéve, amelynek szabályozása
éppen a rendszer átmenetiségét szüntette volna meg, és ez a kormányzó megbízatására, elsősorban annak
időtartamára vonatkozott. Miután Magyarországon fennmaradt a monarchikus államrend, de nem volt uralkodó,
és komoly formában fel sem merült a korszak során a trón betöltése, ez nem is lehetett másképp.
A politikai rendszer kiépülése és megszilárdulása a jogfolytonosságra, a történeti magyar alkotmány

kontinuitására való hivatkozás ideológiáján alapult, mivel elsősorban a dualizmus parlamentáris működéséhez
való fokozatos visszatérést képviselő politikai elit szándéka szerint ment végbe. A magyar nemesi politikai
gondolkodás tradícióira épült ez a megközelítés, nem volt ez másképp az ugyancsak új politikai rendszert (a
kiegyezést) teremtő deáki műnél sem. A törvényi szabályozás a húszas évek közepétől a harmincas évek végéig
a törvényesség helyreállítása és fenntartása, a jogfolytonosság jegyében ment végbe, miután a húszas évek
legelején az ezzel ellentétes tendenciák vereséget szenvedtek. Különös jelentőséget nyert a jogfolytonosság
eszméje a korszak második felében, amikor is az adott rendszer törvényi-alkotmányos megerősítése, illetve
gyökeres megváltoztatási szándéka állt egymással szemben. Ennek következtében, ha nem is került sor a húszas
évek közepére megszilárdult alkotmányos intézmények átalakítására, azok tartalmi elemei, működési alapelvei
jelentékenyen megváltoztak. Az utóbbi fejlemények részben már a háborús évekre estek, tehát nem „normális”
állapotról volt szó. Egy parlamentáris rendszer működése szükségképpen megváltozik a hadiállapot
körülményei között. Magyarország esetében azonban ennél többről volt szó, egy a hatalomból egyre nagyobb
részt kérő politikai elitcsoport – a törvényhozás felhasználása révén is – el akarta érni a rendszerváltozást. A
harc végső kimenetelét a német erőszak döntötte el, 1944-ben.
A Horthy korszak alkotmányos formájának többé-kevésbé végleges – az ideiglenességen belül végleges –

kialakítására a rendszerváltoztató (antiparlamentáris), valamint a teljes restaurációt a királykérdésben is
képviselő (legitimista) erők háttérbe szorításával, a békeszerződés aláírásával, a politikai-gazdasági
konszolidáció megteremtésével kerülhetett sor
Az ideiglenes államfői hatalom alapvető rendezése már az 1920:I. tc.-kel megtörtént – e nélkül nem kerülhetett
volna sor Magyarország önálló létének biztosítására, nemzetközi elismerésére –, azonban az államfői jogkör
még ebben az évben, majd 1933-ban és 1937-ben is jelentékenyen módosult.
174
III. Az országgyűlés
A kormány – a „minisztérium” – jogállása ugyanakkor nem változott a korszak során és a második kamara
létrejöttével a parlamenté sem, de lényegesen módosult a dualizmus időszakához képest a két ház tagjainak
rekrutációja.
A kormány és a parlament jogköre tekintetében az 1848-as és az 1867-es törvények voltak az irányadók, a két
világháború közötti törvényhozás nem is foglalkozott e két intézménnyel – vagyis a kormány és a képviselőház
általános jogosítványaival, egymáshoz való viszonyukat érintő kérdésekkel. A miniszteri felelősségről és
ellenjegyzésről az 1848:III. tc. rendelkezései maradtak érvényben. A kormány jogkörét és a parlamenttel
szembeni jelentőségét növelte azonban az a törekvés, amely a kormány számára felhatalmazást adott a
parlament kikapcsolásával rendeleti kormányzásra, erre több ízben így 1931-ben, 1933-ban, majd a honvédelmi
törvény rendelkezései kapcsán, 1938-ban került sor.
A képviselőház belső működési rendje sem változott jelentősen, az új házszabályok nem az alapvető struktúrán
és tárgyalási módon változtattak, hanem elsősorban a Tisza István-i szabályozást követve az obstrukciót
kívánták elkerülni, a későbbiekben pedig a bizottsági munka előtérbe kerülését és a párt jelenlét (frakciók)
meglétét törvényesítették.
Annál jelentősebb törvényhozási aktusok kötődtek az államfői jogkör meghatározásához, ami természetes is,
hiszen a Monarchia szétesésével az államfői poszt megürült és ennek rendezése alapvetően érintette
Magyarország leendő államformáját s kormányzati rendszerét is.
Az alkotmányos formák kialakításának ideológiai alátámasztására, a forradalmi idők lezárására, hasonló

helyzet újbóli kialakulásának megakadályozásra és ugyanakkor az államterület revíziójára való igény
fenntartására szolgált a jogfolytonosság eszméje. Ebben a felfogásban az 1848-as törvények sem voltak annak
idején forradalmiak, hanem a magyar történeti alkotmány fejlődéséhez szervesen illeszkedők. A magyar
államhatalom a király és a nemzet között megosztott s a Szent Korona jogán gyakorolt közhatalomnak minősült,
és ez így volt az 1848-at megelőző és azt követő időszakban is. A jogfolytonosság felfogása szerint 1848-ban
csak annyi változás történt, hogy a Szent Korona tagjainak köre kibővült, miután megszűnt a társadalom rendi
kiváltságok szerinti tagozódása és a politikai jogokkal bíró honpolgárok száma lényegesen megnőtt.
A rendi és polgári parlamentarizmus közötti különbséget elmosó felfogás a dualizmuskori polgári fejlődés
kimondott vagy kimondatlan bírálatára is alkalmas volt, anélkül hogy annak alapvető intézményeit kétségbe
vonta volna. Ily módon a Szent Korona-tan alkalmassá vált különböző politikai felfogások integrálására is, tehát
a dualista berendezkedés nagyszámú ellenfeleit sem zárta ki, igyekezett kivédeni a régi rend restaurálásának
vádját, amikor elsősorban az ezeréves szerves fejlődésre és alkotmányra hivatkozott s nem a háborút megelőző
politikai rendszerre. Másrészt – vagy talán elsősorban – a forradalmi, radikális változások történelmi szerepének
teljes elutasítását és a szerves fejlődés, a tradíciókhoz illeszkedő reformok igenlését fejezte ki.
Ugyanakkor a kor hivatalosnak számító közjogi tankönyve még 1926-ban is a dualista közjogi berendezkedést
az ország aktuális állam- és kormányformájaként tárgyalja, és a háború után bekövetkezett változásokról –
sugallva, hogy ezek ideiglenes jellegűek csupán –, apróbetűs megjegyzések formájában tesz említést.1
Az alkotmányos berendezkedés véglegesítése komoly belső és nemzetközi politikai konfliktusokat válthatott

volna ki, és ami talán a legfontosabb: egyúttal „Csonka Magyarország” elfogadását jelentette volna.
Az alábbiakban először az alkotmányos tényezők: államfő, kormány és országgyűlés jogkörének, egymáshoz

való viszonyuknak törvényi szabályozását foglaljuk össze, a hangsúlyt a szabályozás megváltozott elemeire
helyezve.
A kormányzói jogkört alapvetően rögzítő 1920:I. tc.-et meghatározták a sürgető körülmények, a rendelkezésre
álló idő rövidsége, a kialakulatlan politikai helyzet, a nemzetgyűlés megosztottsága. A nemzetközi körülmények
meghatározó szerepet játszottak, az antantmissziók közvetlenül, tárgyalásokat folytatva is befolyásolták,
alakították a magyar belpolitikai életet. A nemzetközi tényezők egyrészt a Habsburg-kérdés rendezését várták el,
másrészt a konszolidált magyar állam létrejöttét, amellyel biztosítva láthatták a békeszerződés megkötését. Az
általános, titkos választójog alapján megtartott választások és az ennek nyomán alakult kormány nemzetközi
elismerése után került sor ennek megfelelően az államfői tisztség kérdésének megoldására.
Az egymással szemben álló két markáns álláspont egyikét sem lehetett az adott belső és külső feltételek mellett
kielégíteni: vagyis sem a Habsburg-restaurációra, sem pedig a szabad királyválasztó álláspont érvényesítésére
nem nyílott lehetőség. Utóbbiaknak egyébként sem volt jelöltjük a trónra. A közjogi megközelítés sem volt
1
Tomcsányi: Magyar közjog (1926).
175
egységes, hiszen vitát okozott egyáltalán annak eldöntése, hogy üres-e a magyar trón? IV. Károly 1918.
november 3-án Eckartsauban tett nyilatkozata csak arról szólt, hogy visszavonul az államügyek intézésétől. A
magyar jog szerint, amennyiben a trónról való lemondásról volt szó ez csak akkor lett volna érvényes, ha a
parlament törvénybe iktatja. A legitimista álláspont erősítését szolgálhatta ezen kívül az a felfogás is, amely
szerint a Pragmatica Sanctio szerinti együttbirtoklás (Ausztria és részei, illetve a történeti Magyarország
vonatkozásában) a Monarchia felbomlásával megszűnt ugyan, de ez nem jelenti egyben a Habsburgok
jogigényének megszűnését a magyar trónra.
A szabad királyválasztó felfogás a fenti tényeket éppenséggel arra használta fel, hogy ellenkező álláspontra
jusson. Vagyis: IV. Károly lemondásával – nyilatkozatát ugyanis ekként értelmezték –, a Monarchia
felbomlásával a Pragmatica Sanctio érvényét veszítette, a Habsburgok joga a magyar trónra megszűnt, amely
ennek következtében megürült.
A legitimista álláspont számára a trónkérdés többet jelentett egyszerűen az államforma vagy a király
személyének a kérdésénél. A szabad királyválasztó felfogást, amit jórészt a radikális jobboldaliak és az
agrárdemokrata kisgazdák képviseltek, forradalmi eszmének tekintette a konzervatív legitimista tábor. Egyet
jelenthetett a korábbi alkotmányos berendezkedés, a korábbi politikai szisztéma megváltoztatásával, és ezzel
együtt a korábbi tradicionális elit politikai hatalmának, társadalmi presztízsének, tulajdoni alapjainak
megrendítésével is. És valóban, a szabad királyválasztó álláspontot elfoglalók általában a dualista társadalmi és
politikai rendszer ellenfelei is voltak egyszersmind s ilyenképpen bizonyos értelemben joggal nevezték őket a
régi rend hívei „forradalmároknak”. Egyrészt az általuk képviselt társadalmi rétegek szociális igényeit akarták
kielégíteni: földosztás és államosítások révén (kisgazdák, illetve keresztény pártok), másrészt más csoportjuk
elitcserét kívánt végrehajtani a politikai hatalomban, az államot antiliberális és protekcionista – sőt a katonai
diktatúra irányába terelni. (Az ellenforradalomban részt vett katonatiszti, különítményes csoportok.)
Tehát: az államforma személyi és intézményi rendezése külpolitikai szempontból egyszerűen a Habsburg

restauráció lehetetlenségét jelentette, belpolitikai szempontból azonban jóval többet jelentett ennél. Abban
azonban nem volt eltérés az álláspontok között, hogy a monarchiát fenn kell tartani, a köztársaság a
forradalmakban lejáratódott, tiltott, illegitim és illegális eszme lett.
A király helyettesítésének a gondolata vált mint kompromisszumos és ideiglenes megoldás végül általánosan
elfogadottá, ehhez a megfelelő személy és az általa betöltendő poszt és jogkör meghatározása hosszas viták
eredményeként született meg 1920 tavaszára. A megoldásokat a magyar történeti múltban keresték. Így vetődött
fel az országtanács – egy kollektív szerv – létrehozásának gondolata, majd a „királyhelyettesi” pozíció,
amelynél kérdéses volt, hogy nádor vagy kormányzó legyen-e az elnevezés. Miután a kormányzói címhez
inkább tapadtak pozitív, függetlenségi hagyományok (Hunyadi, Kossuth), emellett döntöttek a kormánypártok.
Horthy személye közelebb állt a szabad királyválasztó és a radikális nemzeti erőkhöz, mint a dualizmuskori
kormányzati-pártelit amúgy is még jórészt háttérbe szorult tagjaihoz. Protestáns, középbirtokos, katona – aki
nem is ismeri a parlamentáris nyelvezetet –, ugyanakkor feltételezhető volt róla az is, hogy mint egykori
szárnysegéd hű a Habsburg-házhoz. Kezében az ellenforradalmi katonai erő, de nemcsak a rendszerváltoztatást
akaró radikálisok, hanem a mérsékelt arisztokraták előtérbe került tagjai – Bethlen, Teleki – is elfogadják és
végül, de nem utolsósorban az antant is. Személye integráló hatású lehetett szabad-királyválasztók , az óvatos,
mérsékelt legitimisták – a régi politikai elit kormányzati és mérsékelt ellenzéki második vonala – és az új, a
hatalomból részt kérő radikális csoportok között, bár eleinte kétség kívül ez utóbbiak tekintették inkább a maguk
emberének. A politikai erők közötti kompromisszum, az államfői poszt ideiglenes jellege és Horthy
személyének a nem teljes körű elfogadottsága az oka, hogy a kormányzó jogkörének első szabályozása nem
csak a királyi, de a királyhelyettesi jogosítványoknál is kevesebbet biztosított a számára, amit lényegében nem is
fogadott el a kormányzó, így még abban az évben a jogkör bővítésére került sor.
A nemzetközi elvárásokat lényegében kielégítette az ideiglenes rendezés, a magyar politikai erők között pedig
átmeneti kompromisszumot tükrözött az 1920:I. tc. Az új politikai vezetésnek szüksége volt mindkét
kormánypártra, a legitimista és szabad-királyválasztó álláspont „lebegtetése” végigkísérte a korszakot. Az 1921.
novemberi trónfosztó törvény ugyan eltolódást eredményezett a hatalmi koalícióban és meghatározta az
egységes kormánypárt kialakulásának a módját a legitimisták rovására, de mint „oktrojált” törvény lényegében
nem változtatott a helyzeten. A legitimisták Bethlennél, de még Gömbösnél sem találták kizártnak álláspontjuk
érvényesítését, illetve annak elmaradását mindenkor a nemzetközi tényezőkkel magyarázták. A legitimista
politikai tábor, amelynek szociológiai karaktere elég markánsan a nagybirtokos és/vagy arisztokrata körökre –
bár nemcsak arra – korlátozódott és amely korábban politikai pozícióit és hazai tekintélyét jórészt a Habsburg-
udvarnak, illetve a Monarchia rendszerében betöltött sajátos funkcióinak köszönhette, mint a Habsburgok
számára elsőrendűen fontos politikai partner kétségkívül ezt az állapotot kívánta volna vissza. Azonban távolról
176
sem szabad azt gondolnunk, hogy ez a csoport csak a restauráció elmaradása miatt szorult ki jórészt a közéletből
és vált más részében – mert egyes tagjaik továbbra is vállalhattak kormányzati politikai szerepet – ellenzékivé.
(A bethleni időszakban csak a királypuccsokban magukat exponált személyeknek kellett a kormánytámogató
politikai köröket elhagyniuk, többek, a mérsékeltek ott voltak a bethleni hatalmi posztokon és részben vele
együtt szorultak onnan ki. Táboruk a harmincas években bővült, a korábban szabad királyválasztó liberálisok
közül Rassay együttműködött velük, és immáron a Habsburg Ottó körüli kombinációk többet jelentettek a
harmincas években, mint egyszerű restaurációt, egy olyan politikai elképzelés alapját képezték immár, amely
alternatívát jelenthetett a német és az országon belüli szélsőséges jobboldali totalitariánus fenyegetettséggel
szemben, sőt a későbbiek során a szovjet fenyegetettséggel szemben is.)
A rendszer születésének pillanatában azonban még más volt a legitimista tábor összetétele, programja,
funkciója. Pillanatnyilag sikerült elérnie, hogy a rendezés ideiglenes volta, a törvény indoklásának több kitétele
a teljes alkotmányosság visszatéréséhez vezető út egyik állomásának tekintse a kormányzó megválasztását,
amely semmiképpen nem vágja el az utat a későbbi restauráció elől. Aminthogy a szabad királyválasztó
álláspont előtt sem egyébként.
Ily módon az 1920:I. tc. a kormányzói jogkört a királyénál lényegesen szűkebbre vonta. A leglényegesebb
különbségek az országgyűlés feloszlatásának és elnapolásának jogkörében mutatkoztak, amelyet a kormányzó
számára nem biztosítottak, valamint abban, hogy a törvények szentesítése helyett a kihirdetés joga illette meg
csupán Horthyt, ami csupán formális aktus volt. Igaz az egyszeri visszaküldés – a szuszpenzív vétó – jogával
kiegészítve, aminek már lehetett hatása a törvényhozás menetére, de csak halasztó hatállyal.
Horthy tekintélye s mind tényleges, mind szimbolikus hatalma a korszak során egyre növekedett egészen a
harmincas évek végéig, s csak a háborús időszak kezdi majd ki. A törvényben biztosított jogköre pedig
mindvégig a kiterjesztés irányába haladt. A korszak végének a kormányzói posztot érintő törvényhozása és
utoljára a kormányzóhelyettesi tisztség megalkotása már éppen a ténylegesen csökkenő hatalom törvény általi
erősítését szolgálta, a bekövetkezett és várható pozícióvesztést igyekezett ellensúlyozni, illetve megakadályozni.
Az 1920:I. tc. csupán a pillanatnyi kompromisszumot tükrözte és már néhány hónap múlva ugyanennek az
évnek augusztusában sor került a törvény módosítására, a jogkör kiterjesztésére. Valószínűnek tűnik, hogy
Horthy eleve ezzel a feltétellel vállalta a kormányzói posztot
Az 1920. augusztusban hozott újabb törvény szerint a kormányzó a királlyal azonos mértékben kapta meg az
országgyűlés feloszlatásának a jogát, valamint azt a jogot, hogy a korábbi rendelkezéssel szemben a parlament
előzetes jóváhagyása nélkül is a katonai erőt országon kívül felhasználhassa, de csak az országot közvetlenül
fenyegető, azonnali veszély esetén.
Az egyik legfontosabb kérdésben, az országgyűlés feloszlatásának és elnapolásának tárgyában a további

jogkiterjesztés 1933-ban következett be (XXIII. tc.), amelynek értelmében a királyi hatalomban foglalt jog illeti
meg ugyanazokkal a korlátozásokkal, mint amelyeket e tekintetben a törvények, az 1848:IV. és 1867:X.
törvénycikkek a király jogára nézve megállapítanak.2
A parlament évi ülésszakainak berekesztése és újbóli megnyitása a kormányzói leirattal történt, ezt a leiratot
előbb a képviselőházban, azután a felsőházban olvasták fel. A ciklusok időtartama ötéves maradt az 1886:I. tc.
szabályozása szerint, de nem szólt arról a törvény, hogy ennek a naptári évvel kell egybeesni, vagyis hogy
minden esetre egy évet, azaz 12 hónapot foglaljon magában. Az elnapolást elrendelő leiratban meg szokták
jelölni az újbóli összehívás napját is; az elnapolást egyébként az országgyűlés bármelyik háza is kimondhatta
önmagára vonatkoztatva. Az elnapolás maximum féléves lehetett. A kormányzónak minden esetben joga volt az
országgyűlést az újbóli összeülés előtt is egybehívni, akkor is, ha az országgyűlés maga napolta el magát.
Királyi (kormányzói) elnapolás esetén az országgyűlésnek ehhez nem volt joga, viszont a kormányzó ebben az
esetben is élhetett a korábbi összehívás jogával.
Az idő előtti, a mandátum lejárta előtti feloszlatás okaira vonatkozó törvényi rendelkezés nem volt. A kialakult
politikai felfogás három esetben tartotta indokoltnak az idő előtti feloszlatást. éspedig akkor ha: 1. az
országgyűlés sikeres működésének nincsen kilátása; 2. a) „a kormányzó egy véleményen van ugyan a
kormánnyal, de a kormánynak az országgyűlésen többsége nincs s a király és kormánya úgy hiszi, hogy a
nemzet többsége nem az országgyűlési többség pártján van, hanem a kormánynak a politikáját helyesli”, s így
remélhető, hogy az új választások után a kormány és az országgyűlés között az összhang helyre fog állni, b) a
kormányzó szemben áll a kormánnyal s ezért lemondatja, de a kormány mögött az országgyűlés többsége van és
2
Tomcsányi: Magyar közjog (1942), 315. o.
177
az új kormány ebben a parlamentben nem tud többséget szerezni – ilyenkor az előbbihez hasonló helyzet áll elő;
3. ha a „nemzetre nézve, vitális fontosságú kérdés kerül törvényhozási tárgyalás alá”, s „arra nézve az utolsó
választások alkalmával a nemzet közvéleményének megnyilatkozni egyáltalán nem volt alkalma”.3
Ez a – talán leginkább a XIX. század francia alkotmányos-félparlamentáris júliusi monarchia elveinek megfelelő
– közjogi vélemény normatív igényt fogalmazott meg, egy elképzelt szokásjogra vonatkozott, ami talán a
dualizmus idején volt inkább érvényben, mint a Horthy-korszakban. (A király ugyan – egyes rendkívüli eseteket
kivéve – kevésbé avatkozott bele, vett részt Magyarország belpolitikai döntéseiben, mint a kormányzó. A
miniszterelnökök kiválasztása vagy az országgyűlés feloszlatása hasonló módon történt, mint a Horthy-korban.)
A feloszlatási jog gyakorlásának alkotmányos korlátai is voltak: feloszlatás esetében az új országgyűlést a

feloszlatástól számított három hónapra összehívni tartoztak – itt is megőrződött a korábbi szabályozás, az
1848:IV. tc. szerint. Amennyiben az országgyűlés kitöltötte volna teljes mandátumát a fenti törvény szerint 6 hét
alatt kellett összehívni az új országgyűlést, de a gyakorlatban ez több lehetett és a korábbi esetben említett
három hónapos határidőt tartották mérvadónak.
Mind a feloszlatás, mind az elnapolás esetében érvényes volt az 1867:X. tc., amelynek értelmében, ha a
költségvetés a jövő évre vonatkozóan, illetve az előző évi zárszámadás még nem került tárgyalásra úgy az
országgyűlést olyan időpontban kell összehívni, hogy az még „a szabályszerű időben letárgyalható legyen”.
Említettük korábban, hogy az 1926-os közjogi tankönyv úgy tárgyalja Magyarország alkotmányos rendszerét,
mintha az ország még mindig a dualista berendezkedés alatt állna. Ugyanennek a szerzőnek a tollából egy késői,
sokadik kiadás – 1942-ben – erősen megváltozott ideológiai alátámasztással, már egy részben megváltozott
közjogi állapotot mutat be, de a királyi jogkör leírását ugyanúgy megismétli, mint a korábbi kiadásokban,
éreztetve, hogy a kormányzó ideiglenes pozíciója továbbra is a végleges rendezésre, vagyis a királyválasztás
aktusára vár, és a trón várható betöltése után az alkotmányos berendezkedés – a módosítások ellenére is –
lényegében leírható lesz az első világháború előtti szabályozással.
Ezzel ellentétes álláspontot képviseltek azok, akik a kormányzói jogkör kiszélesítését célzó törvényjavaslatok
tárgyalása előtt – a politikai tárgyalások kapcsán – felvetették, hogy a teljes királyi jogkört kellene a kormányzó
részére biztosítani. 1937-ben például a törvényszentesítés jogának megadása vetődött fel, amellyel jórészt
teljessé vált volna Horthy kormányzónak a királyéval, pontosabban az 1848-as és 1867-es törvények
szabályozta magyar királyi jogkörrel azonos helyzete. Enélkül ugyanis az országgyűlés kétség kívül a – törvényi
szabályozás szerint legalábbis – erősebb tényezője volt a törvényhozásnak, mint a kormányzó. (A történeti
jellegű indoklás e jog megadása ellen az volt, hogy a korábbi magyar törvényekben a koronás királyon kívül ez
a jog csak akkor illethette meg a kormányzót, ha az a megkoronázott király megbízásából, mint
gyámkormányzó, a király személyének helyettesítéseképpen látta el az államfői teendőket. Más esetekben még
interregnum idején sem gyakorolhatta más e jogot.)
Az 1937-es XIX. tc. a szentesítési jogot továbbra is megtagadta Horthytól, de a kihirdetési záradék jogát
fokozott hatállyal érvényesíthette, vagyis szuszpenzív vétójogát megerősítette. Ez annyit jelentett, hogy a korábbi
szabályozástól eltérően már nem csupán egyszer, hanem két ízben is visszaküldhette a törvényhozásnak
megfontolás céljából a törvényjavaslatot azzal, hogy ha azt a törvényhozás ekkor is változatlanul fenntartja, a
kormányzó 15 napon belül köteles kihirdetni. Miután mindkét visszaküldésre hat hónapi időtartam állt a
kormányzó rendelkezésére, összesen egy évvel hátráltathatta egy törvény megszületését a kormányzói
felfüggesztő vétójog. (Amennyiben időközben az országgyűlés feloszlatására került sor, az új országgyűlésnek
azonos szövegű törvényjavaslatot, ha azt már a korábbi országgyűlésnek visszaküldte, nem küldhette vissza. A
törvény ügye függőben maradt abban az esetben, ha azt a kormányzó az országgyűlés feloszlatásáig nem küldte
vissza és nem is hirdette ki. Az államforma és az államfő személyének kérdésében alkotott törvényekkel
szemben a kormányzó továbbra sem élhetett a visszaküldés jogával.)
Miután a kormányzó szokásjogon alapuló előzetes hozzájárulása nélkül nemigen került törvényjavaslat az
országgyűlés elé, e jog alkalmazására a gyakorlatban – bár előfordult – alig volt szüksége.
A kormányzót a törvénykezdeményezés és a rendeletalkotás joga (ha nem törvényhozási tárgyat érint, illetve
rendkívüli felhatalmazással) miniszteri ellenjegyzéssel illette meg.
Az államfő jogköre a törvényalkotásban erősen korlátozott volt, a végrehajtásban pedig közvetett, az általa
kinevezett kormányon keresztül, amelynek kiválasztásában formálisan igen, de a gyakorlatban nem lehetett
3
Uo. 314–315. o.
178
teljesen szabad keze (lásd a későbbiekben). Viszont a törvényhozásban betöltött szerepe a gyakorlatban
meghaladta a törvény által biztosított jogkört. Ugyanakkor politikai felelősséggel nem tartozott, jogi felelősségre
vonása viszont lehetséges volt.
A legfőbb hadúri jog a kormányzó egyik legfontosabb jogosítványa volt s ez megegyezett a királynak megadott
jogkörrel. A hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozó rendelkezés joga illette meg. (A
vezérlet a háborúban való legfőbb vezetést jelenti, a vezénylet a hadi igazgatásra vonatkozó legfőbb
parancsolás, a fegyelmi hatalmat is beleértve, a belszervezet pedig a hadsereg belső szervezésére vonatkozik a
fegyvernemek, katonai hatóságok, csapatok megállapítására és a kinevezési jogra.) E széles körű jogkör
azonban mégis korlátozott volt, hiszen a hadsereget érintő egyéb feladatok: a védelmi rendszer, a szolgálati idő
újonclétszám stb. a törvényhozást illette meg és még a felségjogok gyakorlásához is szükséges volt a miniszteri
ellenjegyzés.4
A hadüzenet jogát a kormányzó az 1920:I. tc. szerint csak az országgyűlés előzetes hozzájárulásával
gyakorolhatta, az azt módosító 1920:XVII. tc. szerint „közvetlen fenyegető veszély esetén”, a „magyar kormány
felelőssége és az országgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos jóváhagyása mellett a hadseregnek az
ország határain kívül való alkalmazását elrendelheti”. (Ennek a törvénynek az értelmezése váltott ki a
korszakban s a későbbiek során az utókor történészeinek a körében máig tartó vitát, az 1941. június 27-i
Szovjetunió elleni támadással kapcsolatban, amely az országgyűlés jóváhagyása nélkül történt és az országot
közvetlenül fenyegető veszélyre hivatkozva a parlament utólagos jóváhagyását kérte ki a kormányzó.)
Az országgyűlési hozzájárulás vonatkozott a békeszerződésekre is.
A külügyi felségjog a kormányzót is megillette, vagyis intézi a külügyeket, követeket fogad, nemzetközi
szerződéseket köt, de ha azok törvényhozási ügyekre vonatkoznak, törvénybe kell iktatni (1920:I. tc.).
A főkegyúri jogot, amely a királyt megillette, a kormányzó nem gyakorolhatta – már csak református vallása
miatt sem –, az a Szentszéket illette meg, de a gyakorlat az volt, hogy a pápa a mindenkori magyar kormánnyal
egyetértésben nevezte ki a katolikus magyar főpapokat. Miután az 1929:I. tc. 13. paragrafusa a főkegyúri jog
gyakorlását a kormányzó számára nem tette lehetővé, az 1937:XIX. tc. a királyság elvének megerősítése
céljából ehhez hozzáfűzi, hogy ez nem érinti a magyar király főkegyúri jogát.
1937-ben került csak sor a kormányzóválasztás törvényi szabályozására. Ennek megfelelően a kormányzói
poszt megüresedése esetén országtanács alakul. A kormányzónak jogában áll hivatali ideje alatt titkosan három
jelöltet ajánlani utódjául. Az új kormányzót az országgyűlés két háza választja.
Már háborús körülmények között a kormányzói pozíció újabb megerősítését szolgálta az 1942:II. tc.-kel sui
generis kormányzóhelyettesi intézmény létesítése, amelyet kifejezetten Horthy fia, István részére hoztak létre. A
dinasztiaalapítás szándékát tételezték fel idősebb fia kormányzóhelyettesi poszthoz juttatásában, de az aktuális
bel- és külpolitikai helyzetre való reagálás ebben a lépésben feltétlenül még fontosabb tényező volt akkor,
amikor a külső és a belső nyomás következtében mind nehezebbé vált a korábban működő döntéshozatali
mechanizmus működtetése. Természetesen a rendkívüli körülményektől eltekintve is a kormányzó korára való
tekintettel feltétlenül gondolni kellett egy esetleges helyettesítés vagy utódlás során a sima átmenetre. A
kormányzóhelyettesi jogkör meghatározásánál ugyanis lényeges volt, hogy bizonyos korlátok között a
kormányzói tiszt megüresedése esetében is a kormányzóhelyettes láthatta volna el a kormányzói funkciókat.
Eltérően a fent ismertetett kormányzói ajánlási módozatoktól, kormányzóhelyettessé csakis a kormányzó által
ajánlott személyt lehetett megválasztani, egyebekben az eljárás hasonlatos volt a kormányzóválasztáséhoz.
A két ház együttes ülése Horthy Istvánt 1942. február 19-én közfelkiáltással választotta meg
kormányzóhelyettessé. Közismert, hogy néhány hónap múlva, 1942. augusztus 20-án a fiatal
kormányzóhelyettes repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett, és nem került sor újabb kormányzóhelyettes
választásra. (A kérdéssel kapcsolatos politikai véleménykülönbséget igen érzékletesen és pontosan jelzik egy
1942-es közjogi tankönyvbe firkált – egymással vitatkozó – korabeli joghallgatói vélemények:
„Szép kis közfelkiáltás volt. Mint egy végelgyengült egér utolsó nyögése.”, másik vélemény: „Éljen Imrédy!
Heil!” válasz: „Pfujj. Éljen a Horthy nemzetség”. „Aug. 20. óta nincsen kormányzóhelyettes. Miért? Mert meg
kell várni, míg a kisgyerek felcseperedik.” (Utalás Horthy unokájára.) A válasz: „Hülye, hazaáruló,
németbérenc!” És végül az egyik hallgató kritikai észrevételére, amely szerint az ősi magyar alkotmány
4
179
értelmében az államfő mellett az országgyűlésnek is jogot kellett volna biztosítani az ajánláshoz, a Horthy-
ellenzéki diák helyeslő megjegyzése – „Úgy van. Az egész csak dinasztikus törekvés.”.5
Amíg a korszak elején született törvények a kormányzói jogkörről az alkotmányos berendezkedés elvi kérdéseivel
voltak inkább összefüggésben, a rendszer megteremtését, kialakítását jelentették, addig a korszak végén
megalkotott törvények kifejezetten a fennálló és veszélyeztetett politikai rendszer védelmére voltak hivatottak.
Kormányzó és parlament viszonyáról feljebb már szóltunk, a törvényhozás jogi szabályozását, belső működését
külön fejezetrészben tárgyaljuk.
A kormányzó (király) és a végrehajtó hatalom központi szerve, a kormány – gyakori korabeli szóhasználattal
még mindig minisztérium – viszonyának alkotmányos szabályai, amint azt már említettük, nem változtak.
Lényegében az 1848-as törvényekre történik hivatkozás, de a viszonyt mind a kormányzó és a kormány, mind
pedig a parlament és a kormány vonatkozásában a gyakorlat alakítja, így ennél a résznél, amikor az alkotmányos
szabályozást ismertetjük kevés az újabb mondanivalónk. Mégis, miután csak nagy általánosságban szabályozott
kérdésekről van jórészt szó, érdemes a törvények korabeli hivatalos közjogi értelmezéséről néhány szót
szólnunk mielőtt a tényleges gyakorlatot bemutatnánk
A parlamentáris kormányzati rendszer olyan értelmezése volt elterjedt – megfelelve az 1848-ban megalkotott
törvényeknek és a későbbiekben is érvényesnek tartott felfogásnak – amelyben a kormány (minisztérium) a
királynak és az országgyűlésnek egyaránt felelős. Az államfő nevezi ki a minisztereket, de azok közül, akik az
országgyűlés pontosabban a képviselőház többségének bizalmát bírják. Az a tény, hogy a kormánynak mindkét
alkotmányos tényező bizalmát egyaránt kell bírnia, hatékony eszköze és biztosítéka a két tényező harmonikus
együttműködésének – tartotta a korabeli közjogi-politikai vélekedés. A minisztériumnak így mintegy kettős
bizalmi helyzete van és az összekötő kapocs szerepét is játssza az államfő és a nemzeti képviselet szerve között.
A gyakorlatban az „államélet irányításának legfőbb tényezője”, ugyanis mind az „államfő ténykedésére” (a
miniszteri ellenjegyzés révén), mind pedig az országgyűlés munkájára (a többségi párt vezetése révén) irányító
befolyást gyakorol.6
Az egyes hatalmi ágaknak a kormány döntő szerepe melletti összekapcsolása lényegében az angol modellhez áll
közel. Kormány és parlament viszonyáról Bethlen István is azt hangsúlyozta, hogy az ellenzék dolga a bírálat,
de a parlament irányítása, munkarendjének meghatározása a kormány feladata.
A m. kir. minisztérium az egyes tárcák élén álló miniszterek összessége más szóval összminisztérium vagy kir.
kormány, illetve kabinet. Voltak ugyan változások, például a korszak elején létrehozott népjóléti tárcát később
megszüntették, az iparügyit pedig Gömbös hozta létre. Az 1940-es évekre a következő minisztériumok léteztek:
külügyi, honvédelmi, belügyi, pénzügyi, földmívelésügyi, iparügyi, kereskedelem- és közlekedésügyi, vallás- és
közoktatásügyi, valamint igazságügyi minisztérium, illetve a kor szóhasználatával – megkülönböztetendő az
összminisztériumtól, a kormánytól – inkább ügyágazat, tárca. Már az 1870-es években kialakult, hogy az egyes
tárcáknál az államtitkárok egyikét képviselői mandátumhoz juttatják, s ezeket a köznyelven politikai
államtitkároknak hívják. Jogállásukat tekintve ezek nem különböztek a többi ún. közigazgatási államtitkártól.
Rájuk tehát a miniszteri felelősség és a parlamenti felelősségre vonás eljárása sem volt alkalmazható.
A korabeli közjogi felfogás élesen bírálta azt a néhány esetet, amikor az államtitkárt államfői intézkedés útján
miniszteri hatáskörrel ruházták fel, de anélkül, hogy a miniszteri felelősség érvényesült volna esetében. 7
A minisztertanácsot nem szorosan vett kollegiális hatóságnak tartották. A kabinet szolidaritásánál fogva az
egész kormány egyöntetű állásfoglalása volt szükséges a hatáskörébe tartozó nagyobb fontosságú ügyek
eldöntéséhez. A minisztereket leszavazással meggyőződésük feladására kényszeríteni nem lehetett „Ha a
kabinet többi tagja nem fogadja el a szakminiszter véleményét, felbomlik a kabinet szolidaritása, s a miniszter
önkéntes akarata szerint vagy magáévá teszi a többségi véleményt vagy lemond tárcájáról és kiválik a
kabinetből.”8
A miniszteri ellenjegyzéssel kapcsolatosan – a háborús időszakban – kiterjesztették azt a korábbi gyakorlatot,

amely szerint a hadvezérlet körébe tartozó királyi rendelkezések nem kívánták meg az ellenjegyzést, a
katonaügyi kormányzat területén bővül az ellenjegyzéstől mentes államfői intézkedések köre részben az 1920:I.
tc. 13. paragrafusának azon passzusa szerint, amelynek értelmében az ellenjegyzés nem érinti a kormányzónak a
5
Ceruzával történt bejegyzések Tomcsányi idézett művének (1926) egyik kötetében találhatóak a 350. oldalon.
6
7
Uo. 496–497. o.
8
Uo. 497. o.
180
hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozó alkotmányos jogait. A miniszterelnök

felmentéséről szóló államfői határozatot a régi, de az új miniszterelnök is ellenjegyezhette – bár ez az
ellenjegyzés, nem alkotmányos módon, de néha elmaradt, az új miniszterelnök kinevezése pedig általában a régi
miniszterelnök utolsó ténykedése volt, de ezt maga az újonnan kinevezett miniszterelnök is megtehette.
Az ellenjegyzési intézmény fontos sajátossága, hogy ennek következtében a kormányzó csak írásbeli úton, okirat
formájában rendelkezhetett. Az ellenjegyzéssel a miniszter felelősséget vállal, kinyilvánítja, hogy szabad
akaratából tette magáévá az államfői rendelkezést, ha az ellenjegyzést megtagadja, fel kell ajánlania lemondását
az államfőnek.
A miniszterek jogi és politikai felelőssége közül az utóbbi a parlamentáris kormányzás egyik alapvető kérdése.
Ez az a terület, amely nem csupán Magyarországon, de általában másutt sem alkotmányos, törvényes
szabályozás tárgya, a felelősség meglétének rögzítésén kívül, hanem érvényesülése a szokásjog, a gyakorlat, a
parlamentarizmus íratlan szabályai közé tartozik. Az 1848-as felelős minisztérium eszméjét 1867-ben
megerősítik és a két világháború között sem vonják kétségbe érvényét. Más kérdés a gyakorlat. Az elvi
felelősség tehát létezett és ez a korszak felfogásában is azt jelentette, hogy a kormány a parlament állandó
ellenőrzése alatt állt, a kormánytagokat beszámolásra, válaszadásra, politikájuk indoklására késztette és
amennyiben a parlament akár a kormányfőtől akár egy minisztertől megvonta a bizalmat, azt lemondásnak kell
követnie. Látni fogjuk, hogy a gyakorlat nem egészen felelt meg ennek az elvnek. Sem a törvényi szabályozás,
sem a politikai vagy közjogi felfogás nem foglalkozott érdemben e kérdéssel kapcsolatban azzal, hogy milyen
gyakorlati megoldások következnek abból a létező állapotból, amely szerint a kormány és tagjai nem csupán a
parlamentnek, hanem a kormányzónak, az államfőnek is felelősek voltak. A kormánynak mindkét alkotmányos
tényező bizalmát kellett élvezni, illetve elveszíteni ahhoz, hogy hivatalban maradhasson vagy menesztésére sor
kerüljön. Elvben az országgyűlés végső soron érvényt szerezhetett akaratának, ha megvonta a kormánytól a
bizalmat s azt nem követte lemondás, ugyanis a parlament működését megbéníthatta, és mint végső fegyvert a
költségvetés megszavazásának megtagadását is bevethette s ezzel kikényszeríthette a kormány távozását. Látni
fogjuk, a korszakban semmi hasonlóra nem került sor.
A parlamenti kormányzati rendszer lényegét és leghatékonyabb eszközét a politikai felelősségben látták a

korszak jogászai is, amely biztosítja, hogy ha csak közvetve is, de a parlamenten legyen a fősúly.9
2. 2. Államfő, kormány, parlament viszonya a politikai

gyakorlatban. A politikai döntéshozatal folyamata és
fórumai
A fentebb ismertetett törvényi szabályozás az alkotmányos korlátokat és lehetőségeket határozza meg, csak
részben következtethetünk belőlük arra, hogy a politikai döntések kialakításában és meghozatalában ténylegesen
mi is volt az egyes alkotmányos tényezők súlya.
Az alábbiakban a rendszer gyakorlati működését ebben a vonatkozásban az alábbi kérdéskörökkel kapcsolatban

tekintjük át:
A kormányfő (kormány) kiválasztásának és felmentésének módja, a kormányfő parlamenti felelőssége a bizalmi

kérdés tekintetében, a politikai döntések (elsősorban a törvényjavaslatok létrejöttének) fórumai, a döntéshozatal
folyamata.
A kormányzói jogkört szokás egy közepesen erős köztársasági elnöki pozícióhoz hasonlítani. Csak részben
érthetünk egyet ezzel a minősítéssel, mert pozíciója legalább annyira hasonlítható például az 1848 előtti francia
monarchia uralkodójának helyzetéhez, amennyiben a döntéshozatalra gyakorolt befolyást, a parlament
feloszlatási jogát, a kormányfő kiválasztásának a jogosítványát és főleg azt a tényt emeljük ki, hogy a kormány
az államfőnek és a parlamentnek egyaránt felelős volt. A parlamentáris rendszer hiányosságai (a parlament előtti
felelősség korlátolt volta, választási rendszer, pártrendszer sajátosságai, a kormány megalakulásának módja) az
alkotmányos monarchiához, az államfői pozíció erőssége (parlament elnapolása, feloszlatása, legfőbb hadúri
jogkör, kormány kinevezésének felmentésének a gyakorlata) pedig egy félprezidenciális rendszer köztársasági
elnökéhez közelítik Horthy kormányzói jogállását. (Nem ritka egyébként az a vélemény, amely a
félprezidenciális rendszer előzményének történelmileg éppen az alkotmányos-félparlamentáris monarchiákat
tekinti.)
9
Uo. 502. o.
181
A kormányzói jogkörrel kapcsolatos jogi vitákra már utaltunk, de nem szóltunk még arról, hogy ezek mögött
igen lényeges aktuálpolitikai kérdések húzódtak meg. A kormányzó személye és politikája kezdetben közel állt
az ellenforradalmi radikális szegedi táborhoz, annak a dualista rendszert antiparlamentáris irányba fordítani
kívánó csoportjához. A későbbiekben vált a kormányzó „feladatát elárulva” (vélték a radikális szegediek) a
liberális színezetű bethleni politika támogatójává. A korszak végén viszont személye garanciát jelentett a
rendszer megmentésére akkor, amikor a rendszerváltoztatást szélsőjobbról végrehajtani kívánók is többnyire
vele egyetértésben akarták terveiket végrehajtani. Ezek a politikai küzdelmek húzódtak meg elsősorban – mint
azt láttuk – a kormányzói jogkörrel kapcsolatos viták mögött is. A közjogi érvelések pedig lényegében arról
szóltak – rímelve a legitimista, a rendszert ideiglenesnek tekintő, illetve a Horthy helyzetét véglegesíteni akarók
vitáira (ez utóbbiaknak a kormányzó királlyá koronázásának szándékát tulajdonították) –, hogy a kormányzó
megkapja-e a teljes királyi jogkört. Ellenkező esetben a jogászok egy része úgy vélte, Magyarországon nem is
lehet monarchikus államformáról beszélni és Horthy inkább tekinthető köztársasági elnöknek. 10
Hogyan működött tehát a fentiekben vázlatosan ismertetett alkotmányos szabályozás a gyakorlatban?
A kormányfő kinevezése miden esetben Horthy döntésén alapult. Véleményét azonban konzultációk során,
többféle körülmény megfontolásával, figyelembevételével alakította ki. Melyek voltak általánosságban ezek a
szempontok? Bethlen István az Egységes Párt megteremtésével és a konszolidációnak a bel- és
gazdaságpolitikában, valamint nemzetközi téren egyaránt sikeres véghezvitelével, Horthy szemében a rendszer
stabilitásának első számú garanciája volt egészen a harmincas évek elejéig. Lemondása, a válságkezelés másnak
való átengedése után is – amelyben feltehetően döntő szerepet a kifáradás és a harmincas évek vadonatúj
problémáinak megoldására való képtelensége játszhatta – a korszakban mindvégig, kormányzati funkció nélkül
is, képviselőként vagy felsőházi tagként Horthy egyik első számú tanácsadója maradt, akinek tanácsait azonban,
ha feltehetően figyelembe vette is, nem mindig fogadta meg a kormányzó. Bethlen nem jelölhette ki
miniszterelnök utódját sem, aki Károlyi Gyula személyében Horthy egyik közvetlen bizalmasa lett, de miután
Bethlen szembeszállt vele a kormánypártban, nem sokáig őrizhette meg e posztját. Hogy Gömbös Gyula
kinevezésében mennyi része volt Bethlennek, az még nem tisztázott, amint az sem, hogy már korábban miért
vette vissza pártjába és kormányába Bethlen az onnan korábban eltávozott fajvédő vezért. Mindenesetre Horthy
kormányzati és tanácsadói garnitúrája mindvégig nagyrészt a volt szegediek táborából került ki, de ez a tábor
meglehetősen heterogén volt. Horthy – aki korábban egyértelműen a Gömbös-párthoz húzott, s csak nehezen
tanult bele stílusában és gondolkodásában is a parlamentáris politikába – akárcsak egykori „főnöke” Ferenc
József –, Gömbös kinevezésével a rendszert az ellenőrizhetetlen radikális megnyilvánulásoktól akarta
megkímélni és egy felülről elindított, kordában tartható reformfolyamattal próbálta feltehetően stabilizálni a
gazdasági válság körülményei között. Ez a szándéka valószínűleg találkozott Bethlen beleegyezésével is, akitől
elvben nem álltak távol a válságkezelés estleges újabb módszerei sem, de ő maga nem vállalkozott a
bevezetésükre. Annál is inkább valószínűsíthető, hogy Bethlennel történt megállapodás a miniszterelnök
személyére vonatkozóan, mert Gömbösnek komoly kompromisszumokat kellett kötnie és ígéreteket tennie mind
Horthynak, mind Bethlennek arra vonatkozóan, hogy teljes reformprogramját nem hajtja végre. Gömbös tehát
foglya volt a bethlenista kormánypártnak, a kormányzónak is, és nem igazgathatta az országot Bethlenéhez
hasonló autoritással. Igaz, a bethleni tekintély és a végrehajtás sikere nem annyira az önkényes módszereken,
mint inkább ügyes taktikán, politikai alkukon, kompromisszumokon alapult.
Gömbös elveit ismerve, szándéka szerint feltehetően tisztán autoriter rendszert hozott volna létre a pártok, a
parlament háttérbe szorításával, a kormányfői és a kormányzói hatalom megerősítésével, korporatív rendszer
megteremtésével, de ez olyan ellenállásba ütközött mind a konzervatív kormánypárti erők, mind a nagy
érdekvédelmi szervezetek, mind az ellenzék részéről, hogy elképzelései nem valósulhattak meg. A kormányzói
felmentés valószínűleg nem sokáig késlekedett volna, a miniszterelnök halála azonban megkímélte Horthyt a
számára általában kényelmetlen döntés meghozatalától.
Gömbös miniszterelnöki kinevezésekor – első ízben – Horthy konzultált a politikai ellenzékkel is. Nem tudni
döntését ez befolyásolta-e. Kétségkívül a kormánypárton belül szerzett pozíció volt Horthy számára a
legfontosabb miniszterelnöke helyzetének megítélésénél, de vajon nem az ő kiválasztása szerzett-e egy csapásra
tekintélyt a leendő miniszterelnöknek? (A kormánypárt kormányzóval szembeni szervilizmusának azonban több
eset ellentmondani látszik, amikor a kormánypárt nem sorakozott fel a kormányzó bizalmát élvező
miniszterelnök mögé: Gömbös idején, 1938-ban Imrédy vagy korábban Darányi és Károlyi esetében.)
Gömbös miniszterelnökké történő kiválasztása nem általános választások eredménye, ami a Horthy-kori
rendszerben egyébként sem volt szokásos –, azonban a kormánypárt erőviszonyaival, akaratával sem függött
10
Lásd például Csekey: A kormányzói jogkör.; Egyed: A kormányzói jogkör., valamint lásd ezen könyvek bibliográfiáját a kormányzói
jogkör vitájáról.
182
össze. A kormánypárton belüli pozíciói azonban a továbbiakban már meghatározták, korlátozták kormányzati
tevékenységét, amint a kormányzó állásfoglalásai is, anélkül, hogy a párton belüli leszavazástól kellett volna
tartania.
A kormány a túlnyomó parlamenti többséget élvező kormánypártra támaszkodva látszólag könnyen

végrehajthatta akaratát. Ameddig a kormánypárt viszonylag egységesen állt a kormányfő mögött és az bírta a
kormányzó bizalmát, addig ez valóban így volt. És hozzátehetnénk ameddig a kormány a kormányfő kormánya
volt, mint Bethlen idején és nem kényszerült miniszterei kiválasztásában különböző okokból kompromisszumra,
mint Gömbös Gyula a Bethlennel való rivalizálás idején, vagy az 1930-as évek végének és a háborús éveknek a
kormányfői, amikor is már nem lehet egységes kormányról beszélni, és a kormánytagok egymással szembeni
bizalmatlansága következtében sok fontos döntés a kabinet kikerülésével születik. (Az egyensúly kialakítására
való törekvés a háborús időszakban a konzervatív és szélsőjobboldali erők között, s a németek érdekeire figyelő
szempontok odáig vezettek, hogy egyes miniszterek szivárogtatták ki a németeknek a kormány tervezett
intézkedéseit.).
A konszolidáció virágkorában azonban – Bethlen idején – a kormányfő tekintélye vitathatatlan volt mind a
pártjában, mind a kormányában, mind pedig a kormányzó előtt. A kormánypárt megosztottsága, a kormányfő
támogatottságának elveszítése a pártjában viszont előbb vagy utóbb a miniszterelnök bukásához vezetett, de ez
nem volt automatikus, a döntés mindenkor a kormányzó kezében volt. Így Darányi, Károlyi és Imrédy esetében
is. A kérdést az döntötte el, mennyi idő alatt látta be Horthy hogy a kormányfő tekintélye nem állítható helyre a
pártjában.
A mindenkori miniszterelnöknek tehát a kormányzó és a kormánypárt bizalmát kellett élveznie. A parlamenti

bizalom elveszítése is csak a kormánypárton belüli átcsoportosulás, vagy a kormánypárt szakadása
következtében álhatott elő.(Ettől eltérő volt a helyzet 1920–1922-ben, az egységes kormányzó párt megalakulása
előtt, amikor a miniszterelnök pártonkívüli volt.) Erre egyetlen esetben került sor a kormánypártnak már említett
1938-as szakadása idején, Imrédy Béla veszítette el a parlamenti többségét, és a miniszterelnököt leszavazták a
parlamentben. Más esetekben a bizalmi szavazásra nem is a parlamentben került sor, ott a kormánypárt egysége
esetében ennek a legkisebb számszerű esélye sem volt meg, hanem a kormánypártban, a pártértekezletek,
pártvacsorák során történt meg rendszeresen a miniszterelnök feletti bizalmi szavazás.
Miután a Horthy korban egyetlen alkalommal fordult elő a kormányfő leszavazása és a parlamentáris
játékszabályoknak egy, a törvényekben nem szabályozott és más parlamentáris országokban is inkább
szokásjogilag kikristályosodott területéről van szó, érdemes megnéznünk közelebbről, hogyan is reagáltak a
magyar alkotmányos tényezők az ilyen esetre.
A kormányválság 1938 őszétől érett, amikor Imrédy határozott, radikális átalakulási programmal lépett elő, amit
környezete németországi tapasztalatai következményének tartott. (Az esetleírás elsősorban Sipos Péter 11
munkájára támaszkodik, ha nem jelöljük külön, az idézetek is innen származnak.)
A miniszterelnök korábbi reformjait immár erőteljes propagandával, gyorsított ütemben, a nyilasok bázisának
elhódításával akarta elérni. A szeptemberben Kaposvárott tartott gazdagyűlésen bejelentette, hogy a
közeljövőben milyen törvényjavaslatok kerülnek az országgyűlés elé: honvédelmi törvény, kishaszonbérletek,
álláshalmozás felszámolása sajtó- és részvénytársasági jog rendezése, egyéb földbirtok-politikai rendelkezések,
összeférhetetlenség szabályozása, országos szociális hálózat megteremtése, családi pótlék stb. Nem a konkrét
program, hanem az azt kísérő elvi állásfoglalás váltott ki éles reakciókat. Imrédy ugyanis határozottan
leszögezte, hogy programja „forradalmi”, bár nem forradalmi úton hajtják végre, hanem úgy, mint Szent István
tette. Ezt jelentette a „csodás forradalom” programja, amely a gyökerekhez fog hozzányúlni, az alapokat, a
struktúrát kívánja megváltoztatni, a „koreszméknek, a népi egységnek és a szociális igazságnak magyar módon
való megvalósításával”.
Programja egyelőre nem váltott ki ellenállást, sőt a nyilasok bizonyos feltételek ellenében felajánlották
támogatásukat, a polgári ellenzék pedig úgy értékelte, hogy a szélsőjobboldal lecsendesítése a cél.
A müncheni egyezmény erősítette a miniszterelnök pozícióját, elérhető közelségbe került a revízió és nagyobb
megértést jelenthetett a – németeknek is szánt – belpolitikai gesztusok iránt. Imrédy eközben elsősorban a sajtó
kézbevételén fáradozott, felhasználva a még Darányi idején született 1938:XVIII. tc. végrehajtását, amely
szerint az időszaki lapokra újabb engedélyt kellett kérni s ennek következtében 1300 lapból 41-től vonták meg a
11
Sipos: Imrédy… 58–100. o.
183
megjelenés jogát. Ugyanakkor Kolosváry Borcsa Mihály, Imrédy bizalmasa került a miniszterelnökségi
sajtóosztály élére, aki a korábban Gömbös által kormánylapként indított Függetlenség főszerkesztője volt.
A következő lépés a nagy terv: egy új, nagyszabású tömegmozgalom megindításának előkészítése volt. Imrédy
nagy feltűnést keltő beszédekben vázolta mozgalmának céljait, programját. „Meggyőződésem, hogy a jövő
fejlődés alapjául egy mozgalmat kell teremtenünk. Nem pártdiktatúráról van szó, hanem olyan mozgalom
megteremtéséről, mely erős, körülírt ideológiai alapokon állva hordozza a kormányzatot”. A „faji öntudat” és a
„tekintély dózisának domináló szerepe a szabadság elve fölött” meghatározó elemei eszméinek, de a kedélyek
lecsillapítása érdekében hangoztatta, hogy ennek harmóniában kell lennie a „jogfolytonosság” elvével is.
Azokról, akik nem támogatják politikáját, egyelőre csak annyit mondott, hogy hallgassanak vagy nyíltan
forduljanak szembe, mert „a bölcs szemlélők kritikájában és vállvonogatásában rejlő destrukciót tűrnie nem
lehet, s aki erre akar berendezkedni, számoljon vele, hogy a nyílt ellenfélnél is élesebb szemben állásban lesz
része”.
A politikai válság voltaképpen akkor kezdődött, amikor 1938. október elején Imrédy a kormányülésen
bejelentette, hogy még egyetlen ülésre összehívja a képviselőházat, amelyen szükségrendeletek kibocsátására
kérne felhatalmazást kormánya számára. Több miniszter lemondással fenyegetőzött s megindult a
kormánytagok látogatása a kormányzónál. Horthy nem fogadta el miniszterelnöke javaslatait. Jellemző módon
Bethlen Istvánt, a tisztséget nem viselő, pártonkívüli képviselőt kéri meg Teleki, a kormány minisztere, hogy
akadályozza meg Imrédy tervének megvalósulását, a rendeleti kormányzás bevezetését. Bethlen felkereste
Imrédyt, aki nyíltan bevallotta a volt miniszterelnöknek, hogy a parlament jelenlegi összetételével az új zsidó- és
földbirtok-politikai törvényt keresztülvinni nem lehet. Bethlen kilátásba helyezte, hogy politikai ellenfelekké
válnak, ha a tervbe vett felhatalmazás megszerzését megkísérli. A két ház elnöke kereste fel ezután a
miniszterelnököt, aki a felhatalmazás időtartamából hajlandó volt engedni. Végül a házszabályok módosításában
egyeztek meg, hogy a képviselőház munkáját „gyorsítani” lehessen. A következő lépést a kormánypárt vezetése
tette meg, mintegy 30 kormánypárti képviselővel együtt a parlament összehívását sürgették, 50 képviselő
aláírásával össze is gyűlik az ív, amely ezt kikényszeríthette. Előtte pátértekezletet tartottak szükségesnek, a
kormánypárti képviselők tájékoztatására. A belpolitikai válságot átmenetileg csökkentette az 1938. novemberi
első bécsi döntés, a magyar revíziós politika sikere. Felvidék egy részének visszaszerzését olyan diplomáciai
sikerként értékelte a közvélemény, hogy elcsitultak a kritikus hangok. De Imrédy is lemondott a korlátlan
felhatalmazás nyíltan hangoztatott igényéről és azt megpróbálta a felvidéki területek visszacsatolását kimondó
törvényjavaslatba becsempészni, de ez az akciója sem járt sikerrel, három minisztere is szembefordult a
javaslattal.
Minisztereinek illojalitása miatt Imrédy november 15-én benyújtotta lemondását, hogy átalakíthassa kormányát,
és ez meg is történt. A kormányzó két bizalmi emberét Teleki Pált és Keresztes-Fischer Ferencet azonban nem
lehetett kihagyni az új kormányból sem. Imrédy nem mondott le elképzeléseiről, de megfontolt és határozott
taktikával kívánt élni az adott helyzetben s erre részletes, alternatív javaslatokat dolgozott ki. Ezek közül azt a
változatot választotta, amely fegyelmezett egységes, a kormánypárt jobboldalát képviselő kormány felállásával
biztos parlamenti többséget teremt és olyan házszabály módosítást hajt végre, mely szerint csak
kerettörvényeket hoznak s ezeket 48 órán belül megszavazzák. A tervezett törvények két legfontosabbika a
nyilas programok által is leginkább érintett két kérdéskörben mozgott: a földbirtok-politika – házhelyosztás,
kishaszonbérletek – és a korábbinál radikálisabb zsidótörvény megalkotása. Utóbbi a zsidók politikai jogait
érintené, gazdasági, kulturális és sajtóbeli pozícióik területén az őrségváltás végrehajtását szolgálná. A kormány
megalakulását követő kormánypárti értekezleten a miniszterelnök ezt az irányított gazdaság bevezetésével – az
„egyéni kezdeményezések nagy értékű és megtartandó energiáit” a „nemzeti erőkifejtés medrébe” történő
terelésének programjával – egészítette ki, amelyet ha kell „kényszerintézkedések révén” is megvalósít.
Szokatlan volt, ami ezután következett: a miniszterelnök nyílt bírálata a pártban, illetve az, hogy négy képviselő
bejelentette azonnali kilépését. Ekkor még külpolitikai okok miatt a többiek nem csatlakoztak. A kormányfő
bizalmat kapott, de néhány nappal később november 16-án már sor került a kormánypárt Imrédy-ellenes tagjai,
valamint kisgazdapárti és keresztény párti képviselőik közötti megbeszélésre. Megkezdődött a kormány elleni
együttes parlamenti akció előkészítése.
A házszabály-módosítási törvénytervezettel kapcsolatban – amint általában a fontos törvényjavaslatok

előkészítésénél ez történni szokott – pártközi értekezletet hívtak össze, amelyen csak a nyilas képviselők
támogatták a javaslatot, a baloldal elvetette, a kormánypárt pedig hallgatott. Ennek ellenére Imrédy úgy vélte a
NEP többségével keresztülviheti a törvényjavaslatot.
A NEP november 22-i értekezlete előtt 54 képviselő – Sztranyavszky Sándorral, Gömbös egykori bizalmi
emberével az élen – bejelentette kilépését a pártból, ehhez még négyen csatlakoztak, a korábban kilépettekkel
184
együtt számuk 62-re emelkedett. A lemondólevélben azt közölték, hogy a gömbösi reformpolitikához akarnak
visszatérni és nem akarnak forradalmat.
A képviselőház november 23-i napirendi vitájában a kormányprogram kapcsán bizalmi szavazást kértek a
disszidens képviselők még azelőtt, hogy a miniszterelnököt erősítő felvidéki képviselők behívása megtörténne.
A napirendi szavazás döntött, a kormány kisebbségben maradt 115:94 arányban. A kormány napirendi javaslata
ellen szavaztak a disszidensek, a kisgazdák, a szociáldemokraták, a liberális és demokrata ellenzék és a
pártonkívüliek egy része, közöttük Bethlen István is.
A keresztény párt magatartása meglepetést keltett: három képviselő kivételével – közöttük Friedrich István –
Imrédy mellett szavaztak. (Előző nap ugyanis megállapodás jött létre a keresztény párt és a kormányfő között.)
Imrédy még aznap este benyújtotta lemondását a kormányzónak, aki egyelőre nem nyilatkozott. Másnap igen
viharos parlamenti ülésre került sor, amelyet a kormányzó kézirata zárt be, a Ház üléseit egy hétre elnapolta. A
politikai élet ezután a máskor is szokásos helyszíneken, a szállodák, kávéházak különtermeiben, a
kormányzónál, illetve előszobájában zajlott tovább. Imrédy az őt támogató egyesületekkel nagy
szimpátiatüntetéseket rendeztetett, a törvényhatóságok szimpátialeveleket írtak. Az egykori kormánypárti
képviselők – a disszidensek – egy csapásra „zsidóbérencek, népfrontosok, a zsidók szerviensei és familiárisai”
lettek az imrédysta sajtóban.
Egybehangzó korabeli állítások szerint (ezek jó része a háború után az Imrédy-perben hangzott el) Horthy
megígérte a kihallgatásokon a Ház elnökének és az ellenzéki vezéreknek, hogy elfogadja Imrédy lemondását.
November 27-én Horthy mégis azt jelentette be, hogy „meghallgatván az irányadó politikai tényezők által
javaslatba hozott politikai személyiségek véleményét, arra a meggyőződésre jutottam, hogy… a reformok
tekintetében a képviselőház többségének álláspontja és az Ön felfogása között voltaképpen tárgyi ellentét nincs.
Kétségtelen, hogy a nemzet az Ön további működésétől várja a reformok keresztül vitelét.” A lemondást tehát a
kormányzó mégsem fogadta el. Döntése kialakításában meghatározónak tartják Telekivel folytatott előző napi
kétórás beszélgetését, és értesülések szerint Horthy másik bizalmi embere az Imrédy-kormányban, Keresztes-
Fischer is a kormány hivatalban maradását javasolta. Teleki esetleg a tömegmozgalmakra is hivatkozva
„szélsőjobboldali forradalmi szellemtől” tartott. A német követet is fogadta Horthy ebben az időben, és a
miniszterelnök tábora terjesztette a hírt, hogy a németek továbbra is őt látnák szívesen a kormányfői poszton. A
német követ azt kétségkívül közölte jelentésében, hogy Bethlen hozhatna létre többséget, de ő „külpolitikai
szempontból nem akceptábilis”.
A legkézenfekvőbb magyarázat a kormány megtartására feltehetően éppen ez utóbbi véleményben rejlik.

Bethlen nem volt elfogadható személy, ellenzéki koalíció létrehozásának nem voltak meg még a pártok között
sem a feltételei, Horthy és Teleki is eleve elzárkóztak ettől a megoldástól. Már ekkor felmerült Teleki
miniszterelnöksége, de az adott helyzetben nem vállalta volna a biztos többség megléte nélkül, Imrédy híveivel
szemben.
A kormányválság egyelőre megoldódott, egy miniszteri poszton történt változás: a külügyminiszter Csáky gróf
lett Kánya Kálmán helyett, négy disszidens képviselő visszalépett a kormánypártba a többiek pedig a
kormányzó döntése után nem okoztak kellemetlenséget a kormánynak. Imrédy ezután gondosan ügyelt
parlamenti helyzetének megerősítésére, amit decemberben a 17 felvidéki képviselő megjelenése lényegében
meg is oldott. Mégis jelentős változást jelentett a korábbi parlamenti erőviszonyokhoz képest, hogy a biztos
abszolút fölény helyett alig volt többsége. 261-ből 130 biztos szavazatra számíthatott mindössze.
Folytatódott a reformtörvényhozás. A kormányválság, a kormánypárt szétesése azt jelezte, hogy bizonyos

mértékű szociális programok szükségességét a parlament gyakorlatilag összes tagja elismeri – a munkaidővel, a
biztosítás kiterjesztésével, az óvatos földbirtok-politikával kapcsolatosakat is, de a tulajdont mélyebben érintő
reformokat már nem. Az is kiderült, hogy a parlament különösen érzékeny a jogkörének csorbítási kísérleteire,
az országgyűlés és a kormánypárt kikapcsolásának kísérletét semmiképpen nem fogadja el. Erre épült a
kormány ellenzéke részéről az alkotmányvédelem programja. A kormány minden ilyen típusú intézkedési terve
a náci vagy a fasiszta politikai rendszer átültetési kísérleteként jelent meg a képviselők nem szélsőjobboldali
csoportjai előtt. Megteremtődött a kormánypárti képviselők egy része és az ellenzék közötti összefogás
lehetősége, megerősödött az „alkotmányvédők” tábora.
Imrédy programja – főként a két említett törvényjavaslat a földbirtok-politikáról, illetve a második zsidótörvény
– parlamenti elfogadtatását a kialakult erőviszonyok mellett csak új választások kiírásától remélhette. A
kormánypárt azonban immár – első ízben a rendszer történetében – nem volt alkalmas arra, hogy a kormányfő
irányításával a kormánytöbbség biztos elérésének reményével vágjon neki egy választási küzdelemnek. Imrédy
185
bizonyos mértékig Gömbös Gyulát utánozva, erős szervezettségű tömegmozgalmat indított útjára, amelynek fő
szervezője az a Marton Béla volt, aki a harmincas évek első felében a nagyszabású kormánypárti szervezkedést
vezényelte. Gömböstől eltérően és talán az ő kudarcából is okulva, valamint a saját kormánypárton belüli
pozíciója és egyáltalán a NEP csökkenő népszerűsége, valamint a nyilas mozgalom növekvő bázisa láttán
Imrédy egy párhuzamos, a nyilasokkal rivalizáló tömegmozgalmat indított útjára, Magyar Élet Mozgalom
elnevezéssel. Ennek a tömegszervezetnek kellett volna a választásokra párttá alakulva a kormány választási
győzelmét biztosítani. A kormány a mozgalom megindítása után ismét szembe találta magát a korábban rövid
időre lojálissá vált disszidensekkel. A kormánypártból kiszakadtak a bethlenistákkal, a kisgazdákkal és a
keresztény pártiak egy részével a Gellért Szállóban „szervezkedtek”, parlamenti akcióra készültek és a
kormányzónak írandó memorandumban állapodtak meg.
A megtervezett parlamenti akcióra 1939. január 13-án került sor. Sztranyavszky Sándor, egykor Bethlennek és
Gömbösnek is a választásokat és a kormánypártot szervező embere, jelenleg az egyik disszidens csoport
vezetője, követelte, hogy a kormánykörök – jelesül legújabban egy nemrégiben kinevezett főispán – azonnal
szüntessék be szubvencionált kormánypárti lapokban a parlamenti ellenzék minősíthetetlen ócsárlását. Ezek
egyrészt egyéni ambíciókkal és azok mögött pedig a „nemzetközi szabadkőművesség és a zsidóság által
mozgatott” erők befolyásával magyarázták a kormánypártot otthagyók lépéseit. Az ülés kétszeri felfüggesztését
kiváltó parlamenti vihart végül Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter – a kormány egyébként legkevésbé
„imrédysta” minisztere – bejelentése mérsékelte, arról, hogy azonnal magához kérette az említett főispánt.
Kétségtelenné vált, hogy a parlamenti ellenzék nem nyugodott bele az 1938. novemberi szavazás
eredménytelenségébe és ismét a kormány leszavazása a célja.
A kormányzóhoz eljuttatott memorandumban a két inkriminált törvényjavaslat a földbirtok-politikai és a

zsidótörvény azonnali parlamenti tárgyalását sürgették és ezután jobboldali koncentrációs (koalíciós) kormány
létrehozását. Enélkül az elkövetkező titkos választásokon a „forradalmi demagógia” győzelmét jósolták. Imrédy
felmentését arra az esetre javasolták, ha a kormány a két törvényt nem tudná néhány héten belül elfogadtatni.
Horthy egyetértett a memorandumban foglaltakkal, sem tartalmilag, sem formailag nem helyeselte Imrédy
lépéseit, féltékeny is volt vezéri ambícióira, s zokon vette, hogy a fontos törvényjavaslatok részleteit a
szokásostól eltérően nem egyeztette vele. A miniszterelnökkel szembeni táborban pedig rendszere tartóoszlopait
látta, nem akart ő sem változtatni a fennálló politikai struktúrán.
A memorandumban első helyen említett megoldásra azonban már nem kerülhetett sor. A liberális pártvezér,
Rassay birtokába jutott Imrédy dédnagyanyjának zsidó származását igazoló okirat, s a kormányzó miután
meggyőződött az okirat hitelességéről, felszólította a miniszterelnököt, hogy 48 órán belül mondjon le.
Szokatlannak nevezhető módon pecsételődött meg végül is az egyetlen leszavazott miniszterelnök sorsa. Nem
azért, mert a parlamenti bukást az ellenzék valamiféle kompromittáló irattal támogatta meg, ez nem ritka eset,
de a liberális ellenzék olyan fegyvert használt, amelynek alkalmazásával maga elvileg nem értett egyet,
ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ekkora „ziccert” nem is hagyhatott ki. Imrédy nem tisztán „árja” származásáról
hónapok óta keringtek pletykák, amelyet a kormányfői cáfolat széles körben ismertté tett.
A kormányváltozás folyamatának bemutatásához hozzátartozik az a záró mozzanat, hogy az új miniszterelnök,

Teleki Pál kinevezése, ezúttal mindenfajta konzultáció nélkül, Horthy döntése volt. Bár az új miniszterelnök
vállalta elődei politikájának folytatását, így a két törvényjavaslatot is, az ellenzék igen nagy lojalitással fogadta,
még a szociáldemokrata reagálás is ilyennek tekinthető, be is kiabált az egyik kormánypárti képviselő, hogy
„még ez sem ellenzéki hozzászólás”.
Az ellenzék magatartását egyrészt feltehetően az motiválta, hogy támogatásáról biztosítsa Horthyt, másrészt a
kormánypárt reagálására volt válasz, amelynek imrédysta többsége viszont kedvezőtlenül fogadta a kormányzó
elhatározását. Végül a külpolitikai szempontok is szerepet játszottak: az új miniszterelnököt nem fogadták
ellenségesen Berlinben, de ami az ellenzék szemében döntő volt, hogy ugyanakkor jó volt a kinevezés angol
visszhangja is. Teleki minél előbb meg akart szabadulni attól a helyzettől, amit számára a minimális többséggel
rendelkező kormánypárt és azon belül is az imrédysta többség jelentett. (A MÉP-nek 120 képviselője volt, a két
disszidens párt, amelyek Keresztény Nemzeti Függetlenségi Párt, illetve Nemzeti Reformpárt néven alakultak
meg parlamenti csoportként 30, illetve 16 képviselővel rendelkezett. A felvidéki kormánytámogató csoportnak
ugyancsak 16, a Kisgazdapártnak 22, a keresztény pártnak és a Szociáldemokrata Pártnak egyaránt 11-11,
Rassay Szabadságpártjának 5, a Demokrata Pártnak, a Kossuth Pártnak és a Népakarat Pártnak 1-1, a három
fasiszta pártnak összesen 10 mandátuma volt. Teleki biztosan 136 szavazatra számíthatott a 261 közül.)
Az egész kérdés alkotmányos megoldását végül is az idő előtt, 1939 májusára kiírt választások jelentették.
186
Azt, hogy a miniszterelnök egyaránt volt felelős a parlamentnek és a kormányzónak, pozíciója egyszerre függött
mindkét alkotmányos tényezőtől, példázza egy másik eset. A fentitől eltérően az alábbi esetben csupán
alkotmányos gesztusokról van szó, arról, hogy a miniszterelnök úgy véli, az adott helyzetben – anélkül, hogy
erre kényszerítve lenne – kötelessége ezeket a gesztusokat megtenni. A frankhamisítási botrány idején Bethlen
felajánlja lemondását a kormányzónak, mert úgy érzi ez kötelessége az esetleg megcsappant bizalom miatt,
amely azonban nem fejeződött ki a parlamenti ellenszavazatokban. És miután Horthy nem fogadta el a
lemondását, Bethlen mégis úgy véli, hogy a „másik alkotmányos tényezőnek” is fel kell ezt ajánlania, a
parlamentnek, amely azután bizalmat szavazott a miniszterelnöknek.
Tegyük hozzá, hogy a kiváló taktikus és ugyanakkor az alkotmányosságot tisztelő Bethlen akkor teszi meg
ezeket a lépéseket, amikor már túl volt az ügy mélypontján és biztos lehetett kezdeményezése kimenetelében,
tudta, hogy az pozíciója megerősítését fogja szolgálni.
A mindenkori miniszterelnököknek tehát elsősorban Horthy bizalmát és támogatását kellett elnyerniük. Ennek
megléte vagy hiánya – mint láttuk - nem csupán a kormányzó egyéni véleményét tükrözte a kormányfővel
szemben. A feltétlen bizalom jelének számított, ha a miniszterelnökök Horthy biankó leiratát bírták a parlament
feloszlatására – ez Bethlen kiváltsága volt, de Gömbösnek négy éven keresztül nem sikerült elérnie Horthynál,
hogy feloszlassa a parlamentet és ezáltal a miniszterelnök az új választások során a maga számára kedvező
parlamenti többséget szerezzen. A Bethlen–Gömbös konfliktus idején mindkét fél Horthy támogatását
igyekezett elnyerni. Bethlen nem használta fel kormánybuktatásra pártbeli többségét, sőt a konfliktusos
szituációkban minden esetben a miniszterelnök melletti szavazásra szólította fel híveit, ugyanakkor több
lényeges kérdésben megakadályozta Gömböst a bethlenista párttöbbség, hogy elképzeléseit végrehajtsa.
A parlament feloszlatásának időpontját azonban Horthy tartotta kézben, és 1935-ös váratlan döntése, amellyel
eleget tett Gömbös döntésének, a Bethlennel való időleges szakítást vonta maga után: az egykori miniszterelnök
olyannyira megneheztelt az államfőre, hogy egy ideig „nem álltak szóba egymással”.
Ebben a több évig tartó periódusban Horthy – nem tudjuk pontosan milyen megfontolások alapján –, miután
többször közvetlenül is közvetített és hozott létre megállapodást Bethlen és Gömbös között, végül a
miniszterelnök pártjára állt egykori és későbbi legfőbb tanácsadójával szemben.
A felmentéseknél és a kinevezéseknél Horthy úgy tűnik bizonyos mértékben a közvéleményt is figyelembe

kívánta venni – erre hivatkozik például akkor, amikor Imrédyt parlamenti leszavazása ellenére sem menti fel. A
közvéleményt számára – például ebben az esetben – egyes szélsőjobboldali szervezetek, egyesületek Imrédy
melletti akciója, tüntetései, a törvényhatóságok petíciói jelentették.
A kormány tagjai általában a képviselők közül kerültek ki, ha még nem voltak a parlament tagjai, akkor időközi
választásokon vagy a következő választások alkalmával a miniszterelnök képviselői poszthoz juttatta általában
őket. Kivételesnek számított Bethlen első kormánya, amelyben mindössze négy képviselő foglalt helyet, de ez
még a korai, a konszolidáció előtti időszak kormánya volt. Mind Bethlen, mind Teleki azonban többször
megfogalmazzák, hogy „szakférfiakra” van szűkség a kormányban. Ez a (radikális) pártpolitikától való
függetlenséget is jelentette – a korszak kezdetén, majd a végén is.
A pénzügyi, gazdasági posztokat leggyakrabban viszont valóban szakemberek töltik be, mégpedig liberális
felfogású szakemberek, legalábbis a harmincas évek közepéig, mint Korányi báró, Teleszky János, Bud János
stb. A belügyminiszter posztja a legfontosabb a miniszterelnöké után az adminisztráció, a rendőrség,
csendőrség, a helyi közigazgatás fejeként. A korszakban hosszú ideig még Gömbös és Imrédy
miniszterelnöksége alatt is egy a szélsőségek irányába nem mozdítható konzervatív politikus, Keresztes-Fischer
Ferenc ált e tárca élén, Horthy és Bethlen befolyásának köszönhetően. A miniszterek kiválasztására is ugyanaz
mondható: Bethlen saját maga állította össze kormányát, de a későbbiekben a miniszterek kiválasztása már
kompromisszumos megoldások eredménye volt. Gömbös első kormányában például Bethlen és Gömbös
tárgyalásai vezettek a kormányalakításhoz, amiben Horthynak jutott a döntőbírói szerep. Gömbös hatalma
megszilárdulásával egyidejűleg a választási siker után második kormányát már saját embereiből állíthatta össze.
A későbbiekben – Imrédy alatt – valósággal kettéválik a kormány, Horthy bizalmi embereire, illetve a
kormányfő által kiválasztottakra.
A harmincas évek végétől azután és különösen a háborús években teljesen átalakult a kormány működése, a
döntések egy része a kormány tudta és megkérdezése nélkül és fordítva: egyes kormánytagok rendeletei esetleg
a minisztertanács többségének véleménye ellenére születtek meg.
A bethleni időszak után a miniszterelnökök általában nem elégedtek meg a kormányzó támogatásának
elnyerésével és a hagyományos bethleni párttal, mint hatalmuk támaszával, hanem általuk szervezett erőre
187
akartak támaszkodni, mint elsősorban Gömbös és Imrédy, vagy újabb politikai – ellenzéki – erők bevonását
látták szükségesnek, mint Károlyi, Gömbös és részben Darányi és Imrédy. Gömbös kudarcán okulva Imrédy
már nem a kormánypártot akarta szilárd szervezettel ellátni, hanem új, önálló mozgalmat hozott létre.
Mindkettőjük parlamenten kívüli szervezett mozgalmakra, egyesületekre is támaszkodik, azokat mozgósítja
szükség esetén (Nem tisztázott kellőképpen hogy mi volt a „titkos társaságok” mint például az Etelközi
Szövetség szerepe a személyi döntések befolyásolásában.)
A korszak végén, mint említettük, az intézményes megoldások alig működnek, párhuzamos politikák léteznek, a
külpolitikát egyre inkább az ún. „várbeli klikk”, Horthy személyes hívei, próbálják kézbe venni – a
kormányzóhelyettesi poszt is ezt a kört igyekszik erősíteni.
A miniszterek parlament előtti felelőssége a törvény szerint létezett, leszavazásukra többször is sor került, de ez
– az ellenzék szóvá is tette mindannyiszor – nem késztette lemondásra a kormány tagjait.
Horthynak nem csupán a miniszterelnökök és a kormánytagok kinevezésében és felmentésében volt döntő

szava, de a kormányzati döntésekre is jelentős befolyással bírt. Pontosabban nem a kezdeményezésben, a
döntések kialakításában volt szerepe, hanem minden minisztertanácsi döntést megkapott jóváhagyásra és – nem
formálisan persze – egyetértési, mintegy vétójoggal rendelkezett azokra nézve.
A belpolitikai döntésekre gyakorolt hatása azonban egészen más volt a bethleni időszakban, amikor igen
kevéssé folyt bele a napi politika irányításába, mint a későbbiekben.
A későbbi fokozottabb részvétel azzal függött össze, hogy a bethleni időszak után egyre inkább megnőtt Horthy
döntőbírói szerepe, a kormánypárt egyes csoportjai közötti békítés, közvetítés feladata neki jutott. A
legjellemzőbb az az időszak, amikor a Bethlen és Gömbös közötti ellentéteket igyekszik egyeztetések,
tárgyalások útján elsimítani – végül is teljesen sikertelenül. Ez a helyzet később is fennállt, hiszen láttuk, például
Imrédy kormányfői ténykedése is ellenállást váltott ki a pártjában és az azon kívüli mérvadó politikai körökben.
Említettük, hogy Imrédy esetleg annak következtében is elvesztette a kormányzó támogatását, hogy nem
egyeztette vele a földreform- és a zsidótörvény-tervezetét.
Amikor a külpolitika és a katonapolitika döntő lesz, amikor a korábban politikai szerepet nem vállaló katonai
elit egyre nagyobb beleszólást kap a politikába – még nem a háború időszakáról van szó –, a különböző
kormányzati tényezők és nyomásgyakorló csoportok között kellett egyensúlyt keresni. Ez is Horthyra hárult,
mint majd a későbbiek során részben a Hitlerrel való érdemi tárgyalások is. A bethleni időszakban viszont a
miniszterelnökre hagyta a külpolitikát.
Döntései kialakításánál Horthy informális tanácsadói körre támaszkodott elsősorban, de formális intézmény is
létezett, a már a dualizmus idején is működött koronatanács – kibővített kormányülés –, amelyen az uralkodó is
részt vett. Ezt az intézményt a Horthy-korban is működtették, de rendszeresen csak a harmincas évektől,
amelyben a már többször felidézett körülmények játszottak szerepet. A koronatanácsra Horthy a
kormánytagokon kívül esetenként másokat is meghívott. Alkalomszerűen összehívott testület volt az
alkotmányjogi értekezlet Horthy vezetésével, amely azt az alkotmányos problémát volt hivatott kiküszöbölni
1922-ben, hogy miután a nemzetgyűléssel nem sikerült elfogadtatni a választójogi törvényt, azt rendelet
formájában léptette Bethlen életbe.
A miniszterelnöki kinevezések Horthyn múltak, fontos minisztertanácsi döntések nem születtek a jóváhagyása
nélkül, a törvényjavaslatoknál is fenntartották – szokásjogi alapon – a Habsburg-uralkodó „előszentesítési” jogát
a kormányzó számára. A kormányfő kiválasztása, illetve kinevezése pedig olyan törvényben biztosított jogköre
volt, amit a parlamentáris országok gyakorlata általában formálissá tesz az államfő számára – azonban
Magyarországon ez nem így volt.
A nagy érdekvédelmi szervezetek a GYOSZ, az OMGE a TÉBE az országgyűlési képviselőkön, kormánypárti

tagjaikon keresztül érvényesítették befolyásukat a döntéshozatalra, de más módját is választották a lobbizásnak
– például a képviselőknek juttatott igazgatótanácsi tagságokkal. A föld nélküli arisztokraták, mint Bethlen István
rá is voltak szorulva a külön jövedelemre. (Chorin Ferenc a földdel nem rendelkező Bethlen Istvánt közös
vadászterület bérletével is segítette – a közös vadászatokon fontos kérdéseket lehetett megvitatni.)
A fontos politikai döntések meghozatalának menetét és fórumait a törvényjavaslatok megszületésének útjával

mutatjuk be.
Az egyes törvényjavaslatok sorsa mindenekelőtt a kormánypárti értekezleteken dőlt el. Érdekütköztetések esetén
a jelenlévő és a nagyobb érdekképviseleti szervezeteket, az agrárius OMGE-t, a merkantil GYOSZ-t is képviselő
188
párttagok, képviselők pártvacsorákon egyeztették álláspontjaikat. A nagy érdekképviseleti szervek nemcsak a

kormánypártban rendelkeztek befolyással. A GYOSZ a Rassay-pártban, a kereskedelmi tőkét képviselő OMKE
a Vázsonyi-pártban volt jelen.
Jelentős kérdések megvitatásánál, olyan törvényjavaslatok előkészítése során, amelyek várhatóan nagy
ellenállásra számíthattak, pártközi értekezletet hívtak össze a miniszterelnökök. A parlamenti vita elhúzódását is
el akarta ezzel kerülni a kormány, és ennek érdekében hajlandó volt az ellenzék egyes javaslatait figyelembe
venni a pártok közötti egyeztető tárgyalások során.
A parlamenti szakaszban a döntések a bizottságokban eldőltek, itt még lehetett szó módosításról, ezek politikai –
és nem szakmai – alkuk, egyeztetések eredményeképp jöttek létre. A bizottsági munka a harmincas évek
második felétől lesz szakszerűbb, de hevesebb politikai viták fóruma is, dokumentálva a kormánypárton belüli
ellentéteket. A parlamenti viták politikai viták voltak mindenekelőtt, a sikeres módosító indítványok a
kormánypárttól eredtek, illetve egyes esetekben az egyszeri majd kétszeri visszaküldési joggal rendelkező
felsőház bizonyos javaslatait fogadta el a képviselőház.
3. 3. A nemzetgyűléstől az országgyűlésig
A képviseleti rendszer a XX. század elejétől Európa fejlett régiójában jelentős változásokon megy át. A
parlamentáris intézményeket korábban vagy éppen legújabban átvett országokat is érintik hasonló tendenciák.
Ez a változás csak részben az első világháború eredményeképp következik be, bár a háború kétségkívül e
folyamatok felerősödését eredményezi. A XIX. századi parlamentek főleg politikai kérdésekkel kerültek
szembe, a XX. században pedig egyre nagyobb számban gazdasági és szociális problémákkal. Míg az előzőek
nem követeltek szakértelmet és általános vitákat lehetett róluk folytatni a törvényhozásban, addig az utóbbi
kérdések egyes részletei szakértőket és részletes vitákat igényeltek. Az állam szerepének növekedésével, az
1870-es évek után a liberális gazdaságpolitika is veszélybe került, az állami protekcionizmus, beavatkozás
általánosabbá vált. Ugyanakkor a választójog kiterjesztésével a parlamentek szociológiai összetétele is
változáson ment át és új típusú követelések megjelenését eredményezte a törvényhozásban, főként a szociális
törvények, a gazdasági-protekcionista állami szabályozás terén.
Új gazdasági világrend alakul ki, az államok nem lesznek többé függetlenek, ahogyan korábban voltak, s a
gazdasági-szociális törvényhozást ez a tény is nehezíti. A parlamentekre nemcsak jóval nagyobb feladat hárul,
hanem éppen e korlátozott függetlenség miatt tevékenységük sem lehet olyan sikeres, mint amilyen lehetett
politikai téren korábban, és ehhez járul majd a gazdasági világválság. A probléma jelentkezésével egyidejűleg a
következőkben látta a parlamentekben bekövetkezett változásokat Laski, a neves társadalomtudós:12
1. a végrehajtó hatalom növekvő predominanciája;
2. a képviselők egyéni presztízse csökken, a pártfegyelem növekszik, csökken a függetlenségük a szakértelem

követelménye miatt;
3. csökken a parlament ellenőrző szerepe, a hosszú vitákat különböző úton lezárják;
4. megnő az adminisztráció cselekvési szabadsága;
5. a miniszternek van szakapparátusa, a parlamentnek nincs;
6. szaporodnak a parlamenten kívüli döntések;
7. rendezetlen a helyi és a központi szervek viszonya;
8. felesleges a két ház léte;
9. a tartós többség megteremtésének lehetetlensége (kivéve USA és Anglia) – a politikai csoportok léte miatt;
10. részérdekek, a lobbizás fokozott érvényesülése;
11. politikailag kulturálatlan nagy tömegekhez kell fordulni, akik a részproblémákat nem is értik;
12. a sajtó és a bulvársajtó szerepe;
12
Laski: L’évolution…
189
13. a parlament távol kerül a döntéshozataltól.
A magyar törvényhozás történetében sem hagyhatóak figyelmen kívül a fenti változások.
A Horthy-kor első éveiben nem lehetett szó a dualizmuskori parlament egyszerű restaurálásáról. Említettük már,
hogy lényegében egy új országot új területtel, népességgel, megváltozott nemzetközi helyzetben, két forradalmi
folyamat által létrehozott törvények és intézményrendszer ellenében kellett kialakítani, újjáalakítani, restaurálni
– de ez mindenképpen egy hosszabb és törvényhozói aktusokat kívánó folyamat volt.
Egyszerűbb volt a forradalom alatt létrehozott törvényeket megsemmisíteni – egyetlen törvénycikkkel – (bár a
kormányzat működése megkívánta egyes intézkedések érvényben tartását), mint az új intézményrendszert
kialakítani.
A dualizmuskori történeti-jogi gondolkodás primátusát a fokozatosan előtérbe kerülő volt politikai garnitúra
személyiségei vallották elsősorban, de a végbement forradalmakkal való szembefordulás ideológiai
alátámasztásaként ennél jóval szélesebb társadalmi körben tettek szert jelentőségre az alkotmányos tradíciók, a
törvényesség, a mérsékelt reformizmus, a konzervatív parlamentarizmus eszméi, a szélsőségesnek ítélt,
szokatlan, forradalminak minősíthető új megoldásokkal szemben. A törvényesség helyreállításának jelszavával
konszolidáló kormányzatnak azonban immár nem elsősorban a szélsőbaloldali, hanem a szélsőjobboldali
„jogtiszteletellenes” fellépéssel szemben kellett – főként a korszak elején és végén – az alkotmányos rendet és
abban kitüntetetten a parlament intézményét védelmezni. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a védekező
reflexek a szélsőségesnek nem minősíthető – akár jobbról, akár balról érkező, a parlamentarizmus adott
szerkezetét módosítani, reformálni törekvő igyekezeteket is többnyire gyanúsnak, sokszor fenyegetőnek ítélték s
elhárították.
Az országgyűlés alsóháza 1918. november 18-án kimondta önmaga feloszlatását, a főrendiház pedig beszüntette
tevékenységét anélkül, hogy feloszlását kimondta volna, az államfői poszt megürült. A József főherceg-féle
rövid intermezzo után komoly alkotmányos problémát jelentett, hogy ki nevezze ki a kormányokat. Huszár
Károly például az előző kormányfőtől, Friedrich Istvántól kapta kinevezését, gondosan vigyázni kellett azonban
arra, hogy Friedrich, aki az államfői posztot akarta a maga számára megszerezni, erre ne formálhasson jogot a
lépés következtében.
Az 1920-as nemzetgyűlés megválasztásával egy Magyarországon addig soha nem létező intézmény életre
hívására került sor. A nemzetgyűlés a nemzeti szuverenitás megtestesítőjének deklarálta önmagát, és ez az
államfői pozíció betöltése hiányában forradalmi intézménynek számíthatott, bár az alkotmányozó gyűlés
gondolata nem vetődött fel komoly formában.
Az első nemzetgyűlést átmeneti jellegű, kisegítő intézménynek tartotta a konzervatív tábor, s annak feladatául
az alkotmányválság megszüntetését jelölte meg a történeti-jogi folytonosság szellemében. Az államhatalom
további gyakorlásának módját is jogosult volt rendezni, de ezt csak ideiglenes formában tette meg.
A nemzetgyűlés intézményét a restauráció hívei nem is ismerték el legitimnek. A nemzeti szuverenitás legfőbb
letéteményesének deklarált intézmény túlsúlyos helyzetén a továbbiakban a kormányzatok módosítani
igyekeztek – a választójog kiterjesztését is ellensúlyozandó. A fősúly ebben a formában – a törvények szerint –
a parlamenten volt, ez volt a lényege kezdetben a Horthy-korszak kormányzati rendszerének.
Az ideiglenes államfő megválasztásával a nemzetgyűlési forma különlegessége megszűnt, de az elnevezés

fennmaradt 1927-ig, amíg nem állt helyre a kétkamarás parlament. A szuverenitás kérdésére nem tértek vissza
az alkotmányos berendezkedést kialakító törvényekben, de a rendszer hivatalos ideológiájának részét képező
Szent Korona-tan érvényén őrködő közjogászok a hatalom megosztását a király és a nemzetet képviselő
parlament között, a hosszú tradíciókra visszatekintő Szent Korona-eszme életben tartásával gondolták
megvalósíthatónak, amely egyúttal a sajátos monarchikus rendszerben a királyság ideájának megőrzését is
szolgálhatta. A kormányzó helye ideiglenes és mindvégig végső soron rögzítetlen volt ebben a konstrukcióban,
mint feljebb már erre rámutattunk.
A nemzetgyűlési forma, de különösen az első nemzetgyűlés összetétele nem tette kizárttá, hogy
rendszerváltoztató – akár forradalmi jellegű, a szó radikális változtatásokat jelentő értelmében – parlamentté
válik az 1920-as. Az alkotmányos formákat aggályosan tisztelő konzervatív, volt munkapárti-legitimista vagy a
korábbi alkotmányos, mérsékelt ellenzék és közöttük Bethlen István is a nemzetgyűlési formát önmagában
helyénvalónak tartotta, de még mint a bécsi ellenforradalmi kormány vezetője az alkotmányhoz ragaszkodó
eljárást abban látta volna, ha a régi parlament tovább folytatja tevékenységét mindaddig, amíg a szokásos legális
formában a választások után át nem adja helyét az új nemzetgyűlésnek, amelyet kezdetben ő is alkotmányozó
190
nemzetgyűlésnek képzelt el. Bethlen valójában az angol parlamenti rendszer híve volt, de az adott pillanatban
nem tartotta Magyarországon alkalmazhatónak – úgy vélekedett, hogy számos körülmény kizárja a brit
szisztéma érvényre jutását. Egyrészt krízishelyzetben nem ítélte megfelelőnek, sőt akkor sem, ha jelentős
feszültségek uralják a belpolitikát, és ráadásul külső kényszerítő eszközök is fennállnak. Vélekedése szerint a
teljes szólásszabadságot sem célszerű az adott – a forradalmak utáni – szituációban biztosítani. Ugyanakkor a
korlátozott parlamentarizmus, az elitdemokrácia talaján állva éppolyan veszélyesnek gondolt egy esetleges
önkényuralmi formát. Tisztán „pragmatikus” etatizmust vallott „magasabb célok, az anyagi haladás” és végső
soron a „teljesebb parlamentáris rendszer” későbbi megteremtése érdekében.
Lényegét tekintve ez a program a dualizmuskori parlament visszahozásán fáradozott. Az első nemzetgyűlés

azonban igen távol állt háború előtti elődjétől. Az általános választójog alapján bekerült képviselők összetétele
és a meghozott törvények tartalma (a földreformtörvény, amely a tulajdonviszonyokhoz nyúlt hozzá, a polgári
jogegyenlőséget sértő numerus clausus, az emberi méltóságot anakronisztikus módon érintő botbüntetésről szóló
törvény, az 1921:III. tc. az állami és a társadalmi rend hatályosabb védelméről), szakítást jelentett a
dualizmuskori liberális törvényhozással, mivel a nemzetgyűlésben többségben voltak a dualista rendszer
ellenfelei. A nemzetgyűlésben uralkodó hangnem, stílus, a radikálisan antiliberális és antiszemita felszólalások
is jórészt idegenek voltak a dualista képviselőháztól. Jelen voltak azonban más hangok is: a közigazgatással, a
szabadságjogokkal, szociális kérdéssel kapcsolatos reformokat követeltek a kormánypárti (a Kisgazdapárt
agrárdemokratái és keresztényszocialisták) és a kisszámú ellenzéki, demokrata képviselői padsorokban.
A nemzetgyűlési vitákban tehát nem csupán a forradalmakat elutasító, de a régi rendszer – a dualizmus –
visszatérését is elvető megszólalások voltak többségben.
Mind a keresztény kurzus meghatározó ideológusa és az első nemzetgyűlésben a katolikus egyházi álláspontot
kifejezésre juttató Prohászka Ottokár – aki fontos nemzetgyűlési vitákban a KNEP vezérszónoka, majd 1921-
ben az ideiglenesen egységesülő kormánypártnak az elnöke volt –, mind egy más politikai etikettet viselő
pártvezér, a kisgazda Nagyatádi Szabó István ilyen értelmű parlamenti beszédeket tartott. Nagyatádi miniszter
volt az októberi forradalom idején, Prohászka Ottokár pedig felajánlotta – sikertelenül – együttműködését a
tanácskormánynak, abból a célból, hogy „kereszténnyé tegye a forradalmat”, és mélyen egyetértett annak
antiparlamentáris törekvéseivel.13
Prohászka, a KNEP vezérszónokaként örömmel üdvözli, hogy az ország házában soha nem ült ennyi kispolgár,
paraszt és plebejus, hogy a Ház „forradalmi törvényeket alkot” és „nem áll az aggályos jogtisztelet alapján”.14 A
terrorcselekményeket is időlegesen feledteti vele ez az általa forradalmiként üdvözölt változás.
A klasszikus forradalmi tradícióknak megfelelően Nagyatádi pedig többször figyelmezteti arra a nemzetgyűlést,
hogy pártja radikális tömegeket tud megmozgatni a nemzetgyűlési döntések befolyásolása érdekében.
Bethlen István miniszterelnöki bemutatkozó beszédében már nem elsősorban az 1918–1919-es forradalmakra,
hanem az 1920–1921-es – részben baloldali-agrárdemokrata, részben radikális jobboldali – megnyilvánulásokra
gondolt, amikor a híressé vált mondattal kezdte beszédét: „Legyen vége a forradalmi szellemnek.”
Az 1920–1922-es nemzetgyűlés kormánypártjainak a programja nem egyezett a kormányéval. Teleki és Bethlen

kormányai lényegében nem parlamentáris kormányok voltak, a két miniszterelnök egy ideig nem volt tagja,
illetve kilépett a kormánypártokból, új többség létrehozása céljából. A miniszterelnökök azonban tekintélyükkel,
a heterogén összetételű pártok megosztásával, egyes követeléseik részleges kielégítésével, a nagyszámú először
mandátumhoz jutott képviselők politikai tapasztalatlansága következtében elkerülték a kormány leszavazását.
Az 1920–1922-es nemzetgyűléssel ellentétben az erőviszonyok átalakulása következtében az 1922–1926-os

nemzetgyűlés az alkotmányos restauráció, a jogfolytonosság megteremtésének és a mérsékelt reformpolitikának
a parlamentje. Ekkor alakul ki a parlament belső működésének a Horthy-korszakra jellemző szabályozása
(1924-es házszabályok), a politikai pártok rendszere. A nemzetgyűlés első éveiben még megőrzött valamennyit
az első nemzetgyűlés radikális hangvételéből, és továbbra is ellentét feszült a kormánypárt hivatalos programja
és a miniszterelnök, Bethlen kormányzati filozófiája és gyakorlata között, de mire a Házat feloszlatják 1926
végén az már egy konszolidált rendszer engedelmes kormánypárttal rendelkező parlamentje.
Az 1922-es nemzetgyűlés fontos eseménye volt a szociáldemokrata frakció első megjelenése a magyar
parlamentben. A megnyitáson nem vettek részt a szociáldemokraták, tiltakozásul amiatt, hogy mint a
legnagyobb ellenzéki párt igényt tarthattak volna egy alelnöki posztra, de ezt nem kapták meg, és meg kellett
13
Gergely: Prohászka Ottokár. 173. o.
14
Uo. 193.
191
elégedniük egy jegyzői tisztséggel. Az ülés helyett a temetőbe vonultak a képviselők a meggyilkolt újságíróik,
Somogyi Béla és Bacsó Béla sírjához. Az első hivatalos ülésen piros szegfűvel a gomblyukukban vonultak be a
parlamentbe, ami nagy felháborodást váltott ki a nemzetgyűlés kormánypárti tagjaiból.
Az új nemzetgyűlésben, ellentétben az első évekkel, azok a politikai erők váltak meghatározókká, amelyeknek a
parlament intézményére vonatkozó nézeteit leginkább Bethlen Istvánnak, a konszolidált konzervatív szisztéma
létrehozójának nézeteivel lehet jellemezni: Bethlen elvben az angol parlamentáris rendszer híve, de csak gazdag
országokban tartja működésképesnek, nézete szerint az angol kétpárti váltógazdaságra épülő parlament nem
alkalmazható krízishelyzetekben, és akkor sem ha jelentős feszültségek vannak az országban. Ugyanakkor a
parlamentet a rendszer alapintézményének tartotta a benne helyet kapó ellenzékkel együtt. A szabadságjogok
teljes körét és így a szólásszabadságot is a későbbre halasztandó tervek közé sorolta, mert a „szólás teljes
szabadsága hatalmas eszköz a tömegek félrevezetésére, ugyanakkor külső kényszerítő körülmények is
fennállnak” – vagyis nem lehet például a „Habsburg restaurációt programba venni”, de egyúttal azt is
hozzáteszi, hogy az „önkényuralom is veszélyes”. Felfogása szerint mind a korán megadott szabadságjogok,
mind pedig a parlament és az ellenzéki sajtó kikapcsolása egyaránt a tömegek parlamenten kívüli indulatának
megnyilvánulásaihoz, vagyis az általa elképzelt, lényegében XIX. századi elitdemokrácia felbomlásához és
ellenőrizhetetlen állapotokhoz vezetnek. Szerinte a demokrácia nem elsősorban jogkiterjesztésből, hanem
népnevelésből áll.
4. 4. A kétkamarás parlament alsóháza

A későbbi változások következtében csökken, módosul a törvényhozás szerepe, fékként kerül sor a felsőház
megszervezésére és annak nem általános választások keretében történő kialakítására, majd mind a felsőház,
mind a kormányzó jogkörének többszöri kibővítésére, valamint a kormánynak adott felhatalmazási törvények
révén a parlament törvényhozási szerepének bizonyos háttérbe szorítására. Mindezzel kapcsolatban azonban
feltétlenül fontos látnunk, hogy ezeket a lépéseket jóval komplexebb megfontolások irányították, semmint
egyszerűen a parlament mellőzésének szempontja, hiszen főleg a rendszer késői időszakában éppen az
alkotmányosság és a parlamentarizmus adott rendszerének megmentése játszotta ebben a döntő szerepet, és
mint a fentebb jelzett általános tendenciáknál már utaltunk rá, az állami feladatok nagymérvű kiterjedésének
Európa-szerte tapasztalható tendenciája is indokolta.
A parlament megszűnik olyan mértékben kitüntetett szerepet játszani a rendszer egyéb alkotóelemei sorában,
mint a dualizmus időszakában. A már akkor is természetesen meglévő hagyományos politikai tényezők, mint az
államfő, az egyház, a tisztikar – utóbbi csak a harmincas évektől – mellett nagyobb szerepet kapnak a gazdasági
és társadalmi szervezetek, pressure groupok és az állami bürokrácia.
A liberális (XIX. századi) parlamentarizmus ugyanakkor jelentőssé váló újabb politikai erők – pártok –
kihívásával szemben (is) védelemre szorult, míg ellenkező oldalon a korporatív átalakítás programja jelentkezett
alternatívaként. Bizonyos korporatív elemek ugyan beépültek a rendszerbe a felsőház adott összetétele révén is –
de ez más volt, mint a parlamenti rendszerrel szembe állított korporatív rendszer eszméje, amely ebben az
időszakban, a két világháború között, a parlamentarizmussal nem összeegyeztethető rendszer-átalakító
programokat is jelenthetett. A parlament szimbolikus jelentősége így a politikai harcokban megnő, túlmutat a
politikai rendszerben betöltött tényleges súlyán, a politikai viták középpontjába kerül, a parlamentarizmus-
antiparlamentarizmus kérdése az egyik fő politikai törésvonallá válik.
A konszolidált, restaurált kétkamarás parlament az 1926–1927-es választások során jött létre, amely egyben a
bethleni korszak utolsó teljes parlamenti ciklusa volt. A kormánypárt parlamenti padsorai előbb kibővültek
liberális politikusokkal, majd hamarosan visszatértek a fajvédők, így gyakorlatilag megszűnt a kormány
jobboldali ellenzéke (1928-ban). Távozott néhány volt kisgazda, agrárpárti politikus, akik egyik elemét alkotják
majd a rajtuk keresztül (Gaál Gaszton parlamenten belül alakult Agrárpártja révén) még a következő választások
előtt képviselethez jutott Független Kisgazdapártnak. A liberális pártok ebben a ciklusban voltak legközelebb a
kormánypárthoz, mindaddig, amíg a Fajvédő Párt képviselte a jobboldali ellenzéket – hajlamosak voltak
időnként a kormánypárttal szavazni, hogy elkerüljék a fajvédőkkel egy platformra kerülést.
Az 1931–1935-ös ciklus még a Bethlen miniszterelnöksége alatti választásokkal kezdődött, de ugyanekkor két
miniszterelnök-váltásra is sor került, 1931-ben nem sokkal a választások után, majd 1932-ben Gömbös
kormányfői székbe kerülése olyan jelentős politikai váltást jelentett, hogy indokolt lett volna új választások
kiírása, erre azonban éppen ezért sem kerülhetett sor. Mint már említettük, a miniszterelnök csak 1935-ben –
még így is a parlamenti ciklus lejárta előtt – tudta azt kieszközölni a kormányzónál. Az időszak parlamentjében
kibővül az ellenzék tábora az egyesült és a választások során 11 mandátumot szerzett Kisgazdapárttal, akik az
192
időszaki választások során még gyarapítják mandátumaikat, és egyre közelebb kerülnek – ideiglenesen – a
kormánypárthoz.
Az 1935–1939-es parlamenti ciklusban a Gömbös-féle választások eredményeképpen jelentősen megnőtt az őt

támogatók tábora, de miután vezérüket 1936-ban elveszítették, háttérbe szorultak, és a későbbiek során a
kormánypártból egy részük kiválva, 1938-ban hozzájárult Imrédy megbuktatásához. A kormánypártból ez
alkalommal egy bethlenista csoport is kiválik, először teremtve kisebbségi kabinetet a korszak során. Ismét van
– igaz jelentéktelen – jobboldali ellenzéke a kormánynak a nemzetiszocialista, szélsőjobboldali pártok néhány
mandátumos jelenlétével. Erősebb lesz és struktúrájában változást mutat az ellenzék, a kormányzat által
veszélyesnek ítélt területen, ugyanis a „vidéki” mandátumokból szerez 25-öt a Kisgazdapárt.
A parlamenti ciklus során háromszor volt kormányfőváltozás, jelezve a kormányzati stabilitás csökkenését, a
miniszterelnökök személye ezután a konzervatív, illetve a szélsőjobboldalhoz közelebb álló politika egymást
követő változásait is jelzi. A kormánypárt és a kormány megbomló kapcsolata, amely már Gömbös idején
kezdetét vette, folytatódik, és ez szerepet játszik Darányi és Imrédy bukásában.
A kormány és a párt kapcsolatában a kompromisszum létrehozásával megbízott Teleki Pál kormányfő bonyolítja
le a korszak utolsó választásait, 1939-ben.
Az 1939-cel kezdődő ciklus parlamentje a háborús időszakban is végig fennáll, és a területi változások
következtében kiegészül a visszakapott területekről behívott képviselőkkel, akik a kormánypártot erősítik. Már
az előző ciklusban elkezdődik az a törvényhozási folyamat, amely tartalmilag egyre inkább eltér az előző
időszak törvényhozásától.
A parlamentben nem változik, sőt valamelyest nő a kormánypárt mandátumainak szokásos, mintegy 65-70%-os
aránya, de ellenzéke alapvetően átalakul.
A korszak során először van jelentős jobboldali ellenzéke a kormánypártnak (lásd a Függeléket). Szokatlan
jelenség a magyar parlamentben az egyenruhás, magasba lendített karral köszönő, a parlament szélsőbaloldalán
helyet foglaló nyilas-nemzetiszocialista képviselőcsoport látványa, amely a mandátumok kb. 19%-ával
rendelkezik. A baloldali ellenzék a korábbi ciklusokban soha nem érte el ezt az arányt, 1939-ben pedig
minimálisra zsugorodik és összetétele is változik, a legnagyobb baloldali ellenzéki párt szerepét 1935-től már a
Kisgazdapárt veszi át a szociáldemokratáktól.
A kormánypárt centrumhelyzetben van, mint korábban is, de jelentős különbség az előző ciklusokhoz képest,
hogy 1939 előtt minimális volt a jobboldali ellenzék aránya, másrészt pedig a kormánypárt programja és
képviselőinek összetétele az 1935-ös, de különösen ez utolsó, 1939-es választások során maga is erőteljes
eltolódást mutat a radikális jobboldal irányába. A kormánypárt parlamenti képviseletéből így jórészt
kiszorulnak a konzervatív erők, amelyek azonban más, intézményes vagy informális módon – mint a kormányzó
tanácsadói, felsőházi tagok, sőt kormányfő, miniszter – egyáltalán nem kerültek ki a politikai döntéseket
befolyásolók köréből, pozícióik és a döntéseket befolyásoló képességük változó erősséggel ugyan, de végig
megmaradtak.
A parlamenti – illetve tágabban a politikai – erőviszonyokat az adott körülmények között azonban nem lehet
leírni pusztán a számbeli adatokkal, a mandátummegoszlással. Az ellenzék jelentős sajtóbefolyásán túli erejét,
hatalmi potenciálját az is növelte, hogy a – a korszak végén az egyre megosztottabb – kormánypárt egyes
frakciói számára mennyire bizonyultak lehetséges szövetségesnek. Ez jelentette volna a váltógazdaság egy fajta
megvalósításának lehetőségét is a korszakban, amely több ízben is – 1931-ben, majd 1938-ban és a következő
években is – felmerült alternatívaként, de végül is nem valósult meg.
Az ellenzék súlyának reális értékelésénél nem elhanyagolható szerepet játszik – főleg a korszak elején és végén
– a nemzetközi befolyás. A kormány külpolitikai törekvései, a beilleszkedés problémái az időszak kezdetén a
baloldalt erősítették, a német kapcsolatok a korszak második felében a szélsőjobb, majd a német hegemóniával
való szembehelyezkedés, az ezt ellensúlyozni kívánó törekvések, a háborús vereség közelsége a német
elkötelezettség csökkentésének politikája újra a demokratikus ellenzék szerepét tették jelentősebbé, parlamenti
számarányaiknál értékesebbé a kormányzat kül- és belpolitikai döntései során.
Az utolsó dualista parlamentben 270 munkapárti, kormánypárti képviselővel szemben 65 Kossuth-párti, 18

Károlyi-párti, 20 néppárti, 14 demokrata és 26 pártonkívüli volt – jelentősebb volt tehát az ellenzék, mint
bármikor a Horthy-korszakban. Megközelítően jelentékeny súlyt az ellenzék az 1939-es választások után
193
képviselt, amikor a jobb-, illetve a baloldali ellenzék 46, illetve 24 képviselői hellyel volt jelen a parlament
alsóházában (lásd a Függeléket).
1939-re jogos lehet az a megállapítás, hogy „meghalt a konzervativizmus a kormányzó pártban”. Az a tény,
hogy a 180 képviselőből a választások után a miniszterelnök csak 60 képviselőt tudhat biztosan maga mögött,
jelzi, hogy nem sikerült a korábban jól működő szisztémát – amely már az 1935-ös választások alkalmával is
rogyadozott – újra életre hívni, vagyis azt, amelyben a választások egyik fő feladata, hogy a miniszterelnök a
saját képére formálja a pártja parlamenti képviseletét. A konfliktus feloldását a parlament szerepének
csökkentésében látta a kormányzó és a kormány, majd a háborús időszak kivételes állapota egyébként is
háttérbe szorította a törvényhozó szervet.
Mindennél többet mond a képviselőházi naplók terjedelme, amely 1939 és 1942 között is még 16 kötetet tesz ki,
de 1943–1944-ben már csak 2,5 vékonyka kötet. A háborús időszak parlamenti üléseire a kormány
bejelentéseinek zajosan helyeslő tudomásulvétele (hadi és diplomáciai eseményekkel kapcsolatosan) volt
leginkább jellemző, de például a kisgazdapárti Bajcsy ellenzéki felszólalásaira is sor kerülhetett.
A megfogyatkozott parlament a német megszállás után is ülésezett, a kormánypártot és a szélsőjobboldali

pártokat nem tiltották be. A nyilas hatalomátvétel után a még mindig megmaradt, igaz kb. 55 főre lecsökkent
törvényhozó testület előtt tett Szálasi esküt a magyar alkotmányra. (A német megszállást követően a magyar
törvényhozás képviselői közül többeket letartóztattak, sokaknak bujkálniuk kellett, még miniszterelnök is volt
közöttük, Kállay Miklós.) Ez az aktus a kormányzói – ugyan kényszerből aláírt – kinevezéssel együtt bizonyos
legális látszatot kölcsönzött a nyilas hatalomátvételnek.
5. 5. A képviselőház származási és foglalkozási

összetételének változásai a korszakban
A kérdés kapcsán csak a lényeges tendenciákat vázoljuk, nincs terünk a részletes bemutatásra és a források, a
feldolgozottság mértéke sem teszi lehetővé az egyértelmű választ, amennyiben nem csupán egy, de esetleg két
vagy több jellemző mentén akarjuk vizsgálni a politikai elitnek ezt a szegmensét. (Elsősorban a kormánypárti
képviselőket, illetve a parlament képviselőinek összességét vesszük alapul, ennek részleteire, illetve az egyes
ellenzéki pártok képviselőinek összetételére lásd az előző fejezeteket is). Szükséges lenne ugyanis a származás,
az iskolázottság, a foglalkozás és a pályakép együttes elemzése és nem csupán az egyes pártok, hanem az azon
belüli sokszor igen markánsan különböző irányzatok szerint is elkülönítve vizsgálni a politikusokat. A
származás és a foglalkozás vizsgálatán túlmenően, az előző, sőt a képviselőséggel egyidejű és azt követő
pályakép felrajzolása is igen tanulságos lenne. Fontos lenne a parlamenti képviselőség mellett tekintetbe venni a
képviselők egyéb állását, illetve elitpozícióit. A képviselőség igen sok esetben – és nemcsak a kormánypártok
esetében – csak az egyik elitpozíció volt és általában nem is az elsődleges, ami hozta maga után a többit, hanem
éppen fordítva a meglévő pozíció mellé szerezték meg jellemző esetben a képviselőséget. Még inkább így volt ez
a felsőház esetében, mint a későbbiekben látni fogjuk. A parlament alsó házában viszont ez a multipozicionalitás
a korszak folyamán csökkenő tendenciát mutat, amint a korszak második felében a hagyományos birtokos-
államhivatalnoki elittel szemben egyre nagyobb szerepet kap egy önállósuló „politikai osztály”, amelyre már
nem a több elitpozíció, hanem a „politika mint hivatás” a jellemző és politikai előéletüket vizsgálva jellemzően
a szélsőjobboldali pártok, szervezetek soraiban találjuk meg őket. 15
Fentieket figyelembe véve nem elégedhetünk meg tehát azokkal az adatokkal, amelyek a különböző statisztikai
forrásokban általában földbirtokos, köztisztviselő, értelmiségi és ipari vállalkozó, rétegekre bontva vizsgálják a
képviselők összetételét, bár természetesen fontos tendenciákat ez a megoszlás is jelöl. Ráadásul az egyes
szerzők néha egymástól meglehetősen eltérő eredményre jutnak – a státuskategóriák különbözősége és az eltérő
adatbázis okán.
A fenti professzionális kategóriák a képviselőház kormánypárti képviselőinek sorában 1935-ben a

következőképpen alakultak: a földbirtokosság aránya nagyjából 30% körül mozgott, a köztisztviselők adták a
másik egyharmadot, valamivel kevesebbet, mint az előző kategória, az értelmiség aránya 25% körül ingadozott
és az ipari vállakozó-menedzserréteg a különböző számítások szerint 5–10% lehetett. (Az eltérő időszakokban
született tanulmányok nem egészen egybehangzó adatait Gyáni Gábor vetette egybe.)16
15
Lásd ezzel kapcsolatban: Sipos–Stier–Vida: Változások…; Lengyel: A multinacionális…,;Gyáni–Kövér: Magyarország
társadalomtörténete.
16
Gyáni–Kövér: Magyarország társadalomtörténete.
194
Ha azt állapítjuk meg, hogy a földbirtokosok aránya nagyjából a negyede-egyharmada volt a kormánypárt
képviselőinek, ez az adat önmagában igen keveset mond arról az alapvető konfliktusról, ami a különböző
birtokoskategóriák között fennállt. Ellentét feszült a kezdetben jelentős szerepet játszott, majd fokozatosan
kiszorult „csizmás” képviselők, gazdagparasztok, később a gömbösi garnitúra kis- és középbirtokosai és a
nagybirtokosok között, akik jellemzően ipari-pénzügyi tőkés pozíciókat is birtokoltak, olyannyira, hogy akkor
ez a szembenállás képezte a fő törésvonalat a kormánypárton belül.
Az 1920-as nemzetgyűlésben a csizmás képviselők száma 31 volt, ez 1922-ben már 13-ra csökkent. Az 1939-es
parlamentből pedig már teljesen hiányzik az az arisztokrata-nagybirtokos és tőkés pozíciókat is birtokló
képviselői garnitúra, amely a bethleni konzervatív rendszer egyik fő támasza volt. A földbirtokos rétegen belül
azok, akik középbirtokkal rendelkeztek és nem rendelkeztek tőkés érdekeltségekkel és/vagy igazgatósági,
felügyelőbizottsági tagsággal, az értelmiségi rétegen belül azok, akik a túltelített államigazgatási és a „zsidó”
szabad foglalkozású pozíciókat igyekeztek megszerezni, továbbá azok, akik földhöz jutni ugyancsak elsősorban
a zsidó birtokok vagy bérletek megszüntetésével akartak, vagyis az állam erőteljes beavatkozását kívánták a
tulajdonviszonyokba, és az értelmiségi pályák újraelosztását igényelték, a földbirtokos, értelmiségi és
közhivatalnoki rétegeken belül jelentősen növekvő arányt képviseltek. Pusztán a számarányok változásában
természetesen mindez csak kevéssé tükröződik, a nagy foglakozási kategóriák ezt a tendenciát csak kismértékben
jelzik. A jelzett státusbeli változások a képviselők összetételében egyben eltérő politikai arculatot is jelentettek.
Miután finomabb adatokkal nem vagy csak esetlegesen, nem általánosítható módon rendelkezünk, a képviselők
összetételének vizsgálatánál most mégis elsősorban a nagyobb foglalkozási kategóriák változásainak arányait
vesszük szemügyre.
A Horthy korban a képviselők szocioprofesszionális összetételének változásait nyomon követve, viszonyítási

alapként a dualizmus időszakát, illetve az 1922-es választások eredményeit tekinthetjük bázisadatnak, ugyanis
egészen más eredményekre jutunk, ha – mint ez előfordul a szakirodalomban – az 1920-as évet vesszük alapul.
A keresztény kurzus nemzetgyűlési összetétele – láttuk korábban – olyannyira ideiglenes, a rendszer kialakulása
előtti, egyszeri, kivételes állapotot mutat, hogy ehhez képest a későbbi választások törést jelentenek.
Bázisadatnak az 1905-ös évet tekintve (lásd a Függelékben) meglehetősen állandónak tűnik a földbirtokosok
aránya, a 35 év alatt folyamatosan 30% körül mozog: pontosan ennyi 1905-ben, 1920-ban és 1939-ben. A
kategória azonban, mint említettük, elrejti a fontos különbségeket.
A köztisztviselők arányának növekedése csekély mérvű, sőt a bázisadathoz képest csökken és csak az 1920-as
évhez képest igen jelentős, egyébként 30%-nál valamivel kevesebb, kivéve az 1931-es parlamentet, ami nem
lehet véletlen, hiszen ez a kiépített, stabilizálódott bethleni szisztéma utolsó parlamentje.
Igen magas volt a dualizmus idején az ügyvédek részvétele a parlamenti életben, ez lényeges csökkenést mutat a
Horthy-korban, a jogi pálya és ezen belül az ügyvédi elsődlegessége a képviselőség elnyerésében különösen az
utolsó, 1939-es választások idejére már eltűnik (20%-ról alig 10%-ra).
Az üzleti élet, az ipari tőkés érdekeltségek közvetlen parlamenti képviselete mindig is gyenge volt, a két
világháború között a dualizmushoz képest valamelyest emelkedik, majd számottevően csökken az 1935-ös és
1939-es választásokon.
Az értelmiségiek, szabad foglalkozásúak némiképp összekevert kategóriáit (újságírók, tanárok, orvosok és más
fehérgallérosok) együttesen vizsgálva nehéz a számadatokat értékelni. Utóbbi adat inkább a nyilaskeresztes
képviselőkkel való összehasonlításban érdekes, az értelmiségiek, – különösképpen az újságírók – magas
számaránya miatt. (Az értelmiségi-szabadfoglalkozású kategória náluk 26%, amíg ugyanebben az időszakban –
az 1939-es választásokat követően – a parlament egészében 20%.) A fasiszta pártok képviselőire nem jellemző a
földbirtok, viszont alig marad el arányuk a köztisztviselők között az összes parlamenti képviselőétől (előbbi
kategória 30,8%, illetve 14%, míg az utóbbi 29,8, illetve 24%).
A politikai elit csúcsán, a kormányzati pozíciókban hasonló tendenciákat fedezhetünk fel.
A két világháború közötti időszak miniszterelnökei változatos képet mutatnak, származásukat, karrierjüket
tekintve. Alacsony sorból származott a konszolidációt megelőző időszak miniszterelnöke Huszár Károly tanító.
Simonyi-Semadam Sándor ügyvéd volt, ők a keresztény párton belüli politikusi tevékenységük alapján kerültek
a bársonyszékbe.
Polgári származású a gyáros Friedrich István, a legitimista polgári keresztény párt elnöke, aki miniszterelnöki
bukása után hosszú ideig ellenzéki szerepet betöltő keresztény párti politikus marad. Részben német származású
195
evangélikus tanító családból származik Gömbös Gyula, aki katonatiszti, majd hivatásos politikusi pályát fut be,
az ellenforradalmi szervezetek vezető alakjainak egyike 1918-tól.
Klasszikus, tradicionális kiválasztás példája mind származását mind karrierjét tekintve Károlyi Gyula gróf,
Horthy közvetlen környezetének tagja, volt főispán. Hozzá hasonló, bár nem arisztokrata középbirtokos,
politikus családból jött Darányi Kálmán, ő is akárcsak Kállay Miklós különböző posztokat töltött be az
államigazgatás felső szintjein, Kállay a Gömbös kormányban földművelésügyi miniszter volt, akárcsak
korábban Darányi. Imrédy Béla pénzügyi szakember, a Nemzeti Bank elnöke is, miniszter is volt már korábban.
Nem tipikus a diplomáciai karrier után a miniszterelnöki poszt, Bárdossy László diplomata előélete a kivétel.
Jellemzőnek a megszilárdult Horthy-korszakban a volt középnemesi, középbirtokos családból származó hivatali
karriert befutó miniszterelnökök tekinthetőek és ez lényegében a miniszterekre is jellemző. A kormányzati
elitben csak elvétve található olyan, aki a dualizmusban is hasonló posztot töltött be, de a miniszterelnökök
közül senkinek nem volt jelentős politikai szerepe a háború előtt. Természetesen a korszak vége felé ez a
generációváltás szükségszerű következménye is.
A kormánytagok szociológiai összetételére is az előzőekben általában a kormánypárti képviselőkről

elmondottak tendenciái érvényesek.
Az előzetes karrier és a származás-foglalkozás együttes vizsgálati szempontjait egy szűkebb kategóriára, azokra
a kormánytagokra alkalmazzuk, akik egyúttal képviselők is voltak – így mutatjuk be a politikai elit csúcsán
elhelyezkedőket a bethleni időszak „fénykorában”, az 1926–1927-es választások után.17
Az 1927-es kormány gazdasági tárcáit szakemberek foglalják el, akik végzettségüknél és előzetes pályájuknál
fogva is annak tekinthetőek. Az előzetes pálya lehet egyetemi és/vagy közigazgatási karrier vagy vállalati,
érdekképviseleti állás. Végzettségüket tekintve pedig egyetemi – többször külföldi egyetemi diploma – a
leggyakoribb. Ez lényegében a nem gazdasági tárcát birtokló miniszterekre is érvényes. Az egyetlen nem
egységes párti miniszternél, a népjóléti tárca birtokosánál, Vass Józsefnél és az egységes párthoz tartozó, de
korábban a Kisgazdapárt egyik vezetőjénél, a földművelésügyi miniszter, Mayer Józsefnél eltérő a foglalkozási-
származásbeli képlet. Mayer János származását és státusát tekintve is kisbirtokos, 6 gimnáziumi osztályt
végzett, helyi közigazgatási, pártbeli múltja van, és a Hangya szövetkezet vidéki fiókjaiban tevékenykedett
korábban. Vass József teológiai tanár, kalocsai nagyprépost, katolikus szövetségekben és korábban is keresztény
pártokban részt vett politikus-pap.
A többi miniszter származása nem állapítható meg egyértelműen az adatokból. A korszak jelentős szakembere, a
pénzügyminiszter Bud János és a kereskedelemügyi miniszter Herman Miksa polgári, értelmiségi származású.
Pesthy Pál igazságügyi, Scitovszky Béla belügyminiszter földbirtokos családból származik, a kormány
arisztokrata tagja a miniszterelnök Bethlen Istvánon kívül gróf Klebelsberg Kunó. Scitovszky Béla, az elitpozíció
halmozásának a korszakban talán legjobb példája.18 Apja földbirtokos, alispán, országgyűlési képviselő, a jogot
végzett Scitovszky Béla vármegyei tisztviselő, szolgabíró, a Hangya szövetkezet vezetője, a Széchenyi Kaszinó-
beli társasági élet résztvevője és 1910-ben munkapárti képviselő, azok közé tartozik tehát, akik a dualista
rendszerben kormánypártiak voltak s ez inkább kivételnek számít a Horthy-kor kormányzati elitjében.
Scitovszky számtalan gazdasági-iparvállalat igazgatósági tagja, társadalmi egyesületek elnöke, vezetőségi tag.
Bud János egyetemi és közigazgatási karriert tudhat maga mögött és már a választások előtt is tagja volt a
kormánynak. Herman Miksa is egyetemi tanár, ám ugyanakkor mérnökként vállalatoknál is volt alkalmazásban,
a Mérnöki Kamara elnöke. A kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó gróf jogi végzettségű, német és francia
egyetemeket is látogatott és a dualizmus időszakában futott be közigazgatási karriert a miniszterelnökségen,
illetve a kultuszminisztériumban. Klebelsberg a Történelmi Társulat elnöki tisztét is betöltötte. Walkó Lajos
külügyminiszter, banki cégvezető, majd államigazgatási posztokat töltött be a dualizmus idején a
pénzügyminisztériumban.
Látható: a miniszteri tárcák birtokosainak többsége egyszerre több foglalkozási kategóriába is besorolható. A
közigazgatási pálya tekintetében is fontos különbség van aszerint, hogy a helyi vagy a központi apparátusban
tölt-e be tisztet. A helyi közigazgatási karrier a hagyományos nemesi-birtokos arisztokrata (főispánok) elit, a
szakmai karriert befutó inkább értelmiségi-polgári származásúak nagyobb arányban a központi szerveknél,
többször a szamárlétra végigjárásával jutnak előre. Utóbbiak szakmai képzettségüknél fogva vállalatoknál, az
egyetemi oktatásban is pozíciót szereznek, előbbieknél ez sokszor díszpozíció az igazgatóságokban,
felügyelőbizottságokban, exkluzív társadalmi szervezetekben.
17
Országgyűlési Almanach.
18
Lásd Lengyel: A multinacionális…
196
A jelzett változások a következőkben foglalhatóak össze: a dualista kormányzati elit kikerülése és a politikai
életben korábban ellenzéki-párti vagy a korábbiakban politikai szerepet egyáltalán nem játszott képviselők
bekerülése a nemzetgyűlésbe jellemzi az első éveket. Ezt követően az új gárda nagymérvű kicserélése megy
végbe, és bizonyos visszarendeződés történik a képviselői és kormányposztokon Bethlen idején. (Inkább
köztisztviselők és nem politikusok vissza-, illetve bekerülése a politikai elitbe.) A harmincas évek elejétől pedig
a bethleni konzervatív és jelentős mértékben a multipozicionális elitbe tartozó politikusok posztjaira a
szélsőjobboldal az „őrségváltás” jelszavával pályázik, és ez az igénye részben meg is valósul. A képviselők
szociológiai-professzionális összetételében a „mozgalmi múlttal” rendelkező képviselők javára történik
változás. A képviselők fluktuációja, kicserélődése igen jelentős mérvű volt a korszak során. (1922-ben 52
képviselő maradt az előző nemzetgyűlés két kormánypártjából, 1935-ben 170 kormánypárti képviselőből 98
először lett az országgyűlés tagja, 1939-ben pedig 245 képviselőből több mint a felét, 141 főt nem választanak
újra, az ekkor megválasztott képviselőkből mindössze 19 volt már tagja az 1931-es parlamentnek is.)
A parlament – ellentétben a dualizmus időszakával – nem lesz a kormányzati elit kiválasztódásának színhelye. A
kormánypárti képviselők sem pártkarrier eredményeként jutnak képviselőjelöltséghez, mint láttuk a pártokról
szóló fejezetben.
Éppen fordítva: a kiválasztott kormánytagok lesznek párttagok illetve képviselők, illetve lesznek párttagokká és
képviselőkké. Új jelenség a gömbösi tömegpártszervezés időszakától kezdődően, hogy az „élharcosok”, a
pártaktivisták bekerülnek a parlamentbe. A kormánypárti képviselők körében a politikai hivatás, a párt- és
mozgalmi előélet tendenciája 1939-ben tovább erősödik.
Az ellenzéki pártok képviselőinek rekrutációja pártonként más és más. A szociáldemokrata párti képviselők
mindegyike, részben a kisgazdapártiak is, a korszak végén pedig a nyilas pártok képviselőinek nagyobb része a
pártban, mozgalomban, szakszervezetben (a szociáldemokraták és részben a keresztényszocialisták) végzett
tevékenysége, pártbeli funkciója révén lesz képviselő. A liberális pártok esetében, amelyek a parlamenti csoport
köré szerveződnek, nem szervezett pártok, „pártkarrierről” nem is lehet szó.
A fent jellemzett tendenciával ellentétes volt az a „remobilitás”, ami a földbirtokos arisztokrácia helyi
közigazgatási és felsőházi tagsága révén a konzervatív politikai elit megerősítését szolgálta a harmincas évek
végén, és a képviselőház átalakulásának hatásait igyekezett korrigálni.
Korábban szinte kizárólag a társadalmi-foglalkozási kategóriába tartozással jellemezték a képviselői összetételt

– sőt még szűkebben elsősorban a származást vizsgálták, arra összpontosítva a kutatásokat, hogy a nemesi és
arisztokrata származásúak, a nagy- és középbirtokosok aránya hogyan változott körükben. Ennek a vizsgálatnak
mindenekelőtt a rendi parlament polgárivá alakulása idején van létjogosultsága, annak a kérdésnek az
elemzésénél, hogy a korábbi feudális-rendi képviselet tradicionális elemei mennyire és milyen ütemben
cserélődtek ki. Magyarországon, ahol a tradicionális uralkodó elit az ún. történelmi osztályok jogi, de leginkább
informális kiváltságokat valóban élveztek, jogosult lehet ez a vizsgálat is, de csakis kiegészítve más
szempontokkal.
Például önmagában az arisztokrata származás nem mond semmit a politikus szakmai végzettségéről, előéletéről,
esetleges multipozicionális helyzetéről – például érdekvédelmi, ipari, bankszférában betöltött esetleges
posztjairól, sőt arról sem, hogy egyáltalán vannak-e birtokai. A kor két legjelentősebb arisztokrata politikusa,
Bethlen és Teleki erdélyi, földjüket vesztett grófok, mindketten régi, nagynevű családból. De közöttük sem
elhanyagolható például a vallási különbség, Bethlen református, Teleki katolikus.
Jellemzővé válik az előzetes karrier. A kormányfők és kormánytagok egyre nagyobb hányada korábban a
központi vagy a helyi közigazgatási apparátusban tevékenykedett (nem lényegtelen, hogy melyikben), vagyis a
hivatali előremenetel, karrier válik egyre általánosabbá. Gazdasági posztokon a pénzügyi igazgatás, bankélet
szereplői kerülnek politikai pozícióba.
A fenti folyamat még a dualizmus idején megkezdődött, azonban a harmincas évek változása, amikor az
előzetes párkarrier egyre jellegzetesebbé válik, először a gömbösi pártszervezés idején, lényeges fordulat
kezdetét jelenti. „Külföldön iskola, »életiskola«, ha valaki képviselő akar lenni, kezdődik az arravalók
kiválogatódása az agitációs iskolákban, ahol megtanulnak beszélni s megtanulják a politikához szükséges
tudományokat. Mert ma az államkormányzás valóságos tudomány. Ezek a fiatal emberek lesznek a szövetkezeti
és párttitkárok, gyűléseket szerveznek, vezetnek, és hosszú idő kell, míg beletanulnak az emberekkel való
bánásba… Ott a képviselőség a legmagasabb diploma egyúttal, amit hosszú szívós munka árán lehet csak
197
megszerezni. Ezzel szemben Magyarországon még nem volt választás. Itt minden képviselő társadalmi érdemei,
kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos.”19
6. 6. A parlament funkciói: törvényhozás, ellenőrzés,

nyilvánosság
6.1. Törvényhozás
Az országgyűlés függetlenül a rendeleti kormányzás egyébként mindenütt tapasztalható előretörésétől – a
dualizmus időszakához képest megduplázódott az egy törvényre eső rendeletek száma – mindvégig a
törvényalkotás nélkülözhetetlen fóruma maradt. Más kérdés az, hogy a törvényalkotás egyes stációjában
mennyit változott a szerepe. Visszafelé haladva a törvényalkotási folyamatban a végső aktus a törvény
megszavazása, az utolsó szó kimondása a két ház feladata volt. Miután az ellenzéki pártok képviselőinek a
száma nem érte el egyetlen ciklusban sem a képviselők számának felét, a parlamenti tárgyalás fontosságát
elsősorban a kormánypárton belüli eltérő vélemények jelenthették. Nem alaptalan az a vélekedés, hogy a
kormánypárt töltötte be lényegében egymaga a parlament szerepét. Ami a törvényalkotással kapcsolatos
funkciót illeti valóban így áll a helyzet. Bizonyos megszorításokkal – tegyük rögtön hozzá. A kormánypárton
belüli egyeztetések, érdekegyeztetés, alkufolyamat formálta a végső döntést a törvényjavaslatokkal kapcsolatban
– a kormánypárt szolidaritásának bomlása jelenthette egy-egy javaslat leszavazásának a veszélyét. Az
erőviszonyok megfordulását eredményező ilyen szakadás – mint már említettük – csupán egy esetben, 1938
novemberében állt elő.
A törvénykezdeményezés joga a kormányt, a kormányzót és a parlamentet egyaránt megillette. A gyakorlatban

szinte kizárólag kormány-előterjesztés keretében tárgyaltak törvényjavaslatokat, a korszak utolsó periódusában a
nyilas pártok készítettek törvényjavaslatot, de megvitatására nem került sor, nem vették napirendre.
A törvények jogi megformulázói az Igazságügy-minisztériumban úgy érezték, csökken a szerepük, a politikai

megfontolások a döntőek, és ez a törvényszövegek színvonalát nagymértékben csökkenti, módosítást csak
politikai megfontolások alapján lehet a javaslatokon eszközölni.
A törvények alapvető koncepciójának kialakítására, a politikai egyeztetésre a fent már említett döntéshozatali
fórumokon került sor, elsősorban a kormánypárt értekezletein, a minisztertanácsi ülésekre már a párton belül
egyeztetett javaslat került, és elengedhetetlen volt a kormányzóval történő egyeztetés, az a szokás, amelyet a
dualizmus időszakában az előszentesítési jognak neveztek.
A törvényjavaslatok további sorsa a parlamenti fórumokon: bizottságokban, plenáris üléseken formálódott, de

ezeknél a fórumoknál nagyobb szerepet játszottak talán általánosságban jellemző módon az informális
egyeztetések, illetve a nem szabályszerűen működő parlamentáris egyeztetési fórumok s ezek legfontosabbika a
pártközi értekezlet.
A törvényjavaslatok taktikai-politikai kezelése – mikor nyújtsák be, milyen egyeztetés előzze meg, mikor
milyen okokból vegyék le a napirendről – igen fontos kérdése volt a kormányzásnak és a parlamenti
működésnek egyaránt, és ennek eldöntése mindenekelőtt a miniszterelnök akaratán, megítélésén múlott.
Jellemző módon így volt ez Bethlen miniszterelnöksége idején, ám a későbbiekben a kormányfők már nem
érezhették azt, hogy olyan mértékben szabad kezük van e kérdések eldöntésében, mint Bethlen Istvánnak.
Természetesen ez távolról sem jelenti, hogy Bethlen önkényesen dönthetett volna e kérdésekben. Számos
esetben kompromisszumra kényszerült, taktikai adok-kapok egyezkedésekre, törvényjavaslatok egymással
junktimba hozására, visszavonására stb. A rendszer alapvető, alkotmányos kereteit kialakító törvények esetében
például, mint a választójogi törvény, a felsőházi törvény nyomon követhetőek ezek a megfontolások. Például a
választójogi törvényt 1922-ben nem sikerült megszavaztatni a nemzetgyűlés mandátumának lejártáig. A
felsőházi törvény egy soha meg nem szavazott változatát már 1921 nyarán a parlament elé vitte a kormány,
majd négy évvel később egy másik törvényt szavazott meg a nemzetgyűlés, miután többször levették a
napirendről, és az első változat komoly tárgyalására nem is került sor. Az egyesülési jogról elkészített
törvényjavaslat egyáltalán nem került a parlament elé, és sorolni lehetne a példákat. A kormányzat és az
ellenzék is összekapacsolt bizonyos törvényjavaslatokat, mondhatni kölcsönösen „zsarolták” egymást – 1921-
ben az ellenzék például nem volt hajlandó a felsőházi törvényről tárgyalni addig, amíg nincs közigazgatási és
választójogi törvény.
19
Móricz: Rokonok. 129. o.
198
A kormánypárt túlsúlya a parlamentben nem járt együtt az ellenzék teljes lesöprésével, véleményének figyelmen
kívül hagyásával. Jelentős törvények megvitatására rendszeresen pártközi értekezletet hívott össze a
miniszterelnök olyan esetekben, amikor különösen nagy ellenállásra lehetett számítani az ellenzéki képviselők
részéről. Ilyenkor az ellenzéki képviselőknek többször sikerült is módosításokat kiharcolni a
törvényjavaslatokon. A parlamenti túlsúly, a biztos szavazási eredmény birtokában erre semmi nem
kényszerítette a mindenkori kormányt.
Az okokat feltételezhetően egyrészt a parlamenti és sajtónyilvánosság jelentőségében kell keresnünk. A

kormány számára nem volt közömbös a közvélemény állásfoglalása. Bethlen István például 1930 nyarán
beszámolókat tart debreceni körzetében és ezek fontosságát azzal indokolja, hogy a parlamenti szünetben
ellensúlyt kell létrehozni az ellenzéki sajtó befolyásával szemben. Másrészt technikai okok indokolták az
ellenzékkel történő egyeztetést: a kormányzat igyekezett elkerülni a hosszan tartó parlamenti vitát, ezért tett
bizonyos engedményeket. Végül, de talán nem utolsósorban szerepet játszhatott az egyes ellenzéki pártokban is
képviselt pressure groupok érdekérvényesítő képessége.
A kifejezetten parlamenti szakaszban, a bizottságokban és a plénumon az ellenzék és a kormány összecsapása

szinte mindig erőteljesen politikai töltetű volt. (Az 1939-es házszabály-módosítást – amely többek között a
bizottsági tárgyalás súlyát növelte a plénum rovására – a szakmai szempontok mellett az is indokolhatta, hogy a
bizottsági tevékenység a politikai összecsapásoknak kisebb nyilvánosságot biztosít).
A költségvetési törvény vitája, az indemnitási (felhatalmazási) törvény mindenkor alkalmas volt a pártok
általános politikai álláspontjának kifejtésére. A kormány általános bírálatára az ellenzék általában az összes
plénum elé került törvényjavaslatot felhasználta. Azonban nemcsak az ellenzék folytatott általános politikai vitát
a törvényjavaslatok tárgyalásakor, hanem a kormány is. A költségvetési törvény előterjesztését például a
miniszterelnök általános politikai programjának kifejtésére, politikai helyzetkép felvázolására, az ellenzékkel
folytatott polémiára használta fel.
A pártok szavazási fegyelme a kormánypártok esetében nem volt teljes, különösen a korszak második felében,
amikor a kormánypárton belüli ellentétek a korábban már említett pártfrakciók kialakulásához vezettek.
Jelenlegi ismereteink alapján nem adható válasz arra, hogy milyen gyakorisággal sértették meg a pártok a
szavazási fegyelmet, a szavazási eredményt ugyanis csak abban az esetben számolták, ha nem volt meg a
„látható többség”. A pártok előzetes értekezletein – amelyek lényegében a mai frakcióülések szerepét töltötték
be, anélkül, hogy formálisan is frakciók, csoportok működtek volna, erre csak az 1939-es házszabály-módosítás
kapcsán került sor – általában arról is esett szó, hogy egy-egy szavazás a parlamentben mennyire „pártkérdés”,
vagyis mennyire követelik meg a képviselőktől a szavazás egyöntetűségét.
A törvények növekvő száma (1867 és 1898 között 1404 törvény és 6462 kormány- és miniszteri rendelet
született, 1899 és 1918 között 693 törvény, 6121 rendelet, míg korszakunkban 1919 és 1944 között 793 törvény
és 14 404 rendelet látott napvilágot (egy törvényre az egyes időszakokban 4, 6, 8, illetve 15,6 rendelet jutott) 20 és
a törvényhozás tárgyainak változása, bővülése az 1924-es, a parlamenti viták idejét szabályozó – lerövidítő –
házszabály-módosítás sem törte meg azt a dualizmuskori sajátosságot, amely a hosszú beszédeket, a
törvényjavaslatok hosszan tartó vitáját jelentette.
A törvényhozási tárgyaknak az európai parlamentarizmus fejlődéstörténetére jellemző kibővülése, szerkezeti

átalakulása, amiről e fejezet bevezetőjében említést tettünk, a magyar törvényhozás két világháború közötti
periódusára is jellemző volt.
A törvényhozás körébe bevont újabb területeket a baloldali ellenzék általában az állami beavatkozás lépéseiként,
etatista tendenciaként értékelte és különösen így volt ez a kulturális-oktatási törvényeknél, mint például a
népiskolai törvény. Úgy vélték, a tanítókon keresztül a törvény egyik célja a hivatalos ideológia hirdetése, a
diákok befolyásolása az állami célok érdekében, és ez sérti az addig kötelezőnek ismert világnézeti
semlegességet. A kormányoldal ezzel szemben azt hangoztatta, hogy a tanítóknak már nincs politikai befolyása
a falusi közönségre, a tömeg már a „túloldalé” „nem ismer el semmi tekintélyt”. 21 A kormánypárti képviselők
szerint is ki kell zárni a politikumot, de „hazafias, valláserkölcsi alapú, megbízható” magyarokat kell nevelni az
iskoláknak. A törvény vitája ugyan néhány konkrét javaslatot is felszínre hozott, például azt, hogy a szolgálati
szabályzat mondja ki: politikai állásfoglalása miatt senkit nem lehet elmozdítani, de egyébként a vita a szokásos
(a konszolidációs bethleni időszakra jellemezően) nemzeti-konzervatív és liberális-szociáldemokrata érvek
melletti megoszlást mutatta, világnézeti-ideológiai vitává vált, mint szinte valamennyi törvényjavaslat
20
Kajtár: A magyar állam…
21
Nemzetgyűlési Napló, XXXIX. kötet, 1926. febr. 17.
199
tárgyalása. A baloldal többek között azzal érvelt, hogy ne a kötelességeit, hanem a jogait ismertesse meg az
iskola a diákokkal.
Más esetekben, amikor állami infrastrukturális fejlesztés szerepelt a költségvetésben túlköltekezéssel,

illetéktelenséggel vádolta az ellenzék a törvényjavaslatot benyújtó kormányt, vagyis az állami túlhatalom
megnyilvánulásaként értékelte a javaslatot.
Általánosságban elmondható, hogy a bethleni időszak alapvetően liberális állami politikája sem mellőzhette
ezen a téren a kormány (és a parlament) tevékenységi területeinek kibővítését – különösen a szociálpolitikai
törvények vonatkozásában. (Bethlen a kormányzati gyakorlaton túlmenően, írásaiban is megfogalmazta a
hagyományos liberális kormányzás bizonyos szükséges, a kor diktálta meghaladásának igényét az állami
feladatok megszaporodásával, a jóléti intézkedések törvényhozásba történő bekerülésének fontosságát, és
később igen elismerően nyilatkozik az amerikai New Deal-ről is.) A szociálpolitikát érintő törvényhozási
aktusok a szociáldemokraták – nem elvi – elutasításával találkoztak – azonban az állami feladattá váló
társadalombiztosításban konkurenciát láttak, saját szakszervezeti tevékenységük háttérbe szorulásaként élték
meg. Ezekben az esetekben az ellentmondásos helyzet feloldásaként a törvényjavaslatok mérsékelt voltát
kifogásolták, illetve eredeti programjuknak megfelelően a problémák rendszeren belüli megoldhatóságát
kérdőjelezték meg.
A harmincas évek végétől, akárcsak a korszak kezdetén, a jogegyenlőséget sértő, a szabadságjogokat, a

parlament hatáskörét érintő törvények váltották ki a leghevesebb vitákat. Már az 1935-ös, de még inkább az
1939-es parlamentben a kormánytervezetek először kerültek két tűz közé, a szélsőjobb (kormánypárton belül és
azon kívül) e törvények szellemiségével egyetértett, de túlságosan mérsékeltnek tartotta azokat, míg a baloldali
ellenzék, amely immár segítséget kapott a kormánypártból jórészt kiszorult bethlenista tábortól is, elvben
ellenezte az állampolgári egyenlőséget sértő törvényeket. Mindenekelőtt az ún. zsidótörvényekkel kapcsolatban,
Bethlen saját korábbi rendszerének teljes összeomlásától tartott.
6.2. A kormány ellenőrzése

Az ellenőrzés parlamenti funkciójátaz országgyűlés a politikai viták, napirend előtti felszólalások, a kormány
tevékenysége feletti szavazás, az interpellációk intézménye révén töltötte be korszakunkban. A magyar parlament
előtt elvben mindazok a lehetőségek nyitva álltak, amelyekkel a korabeli modern európai parlamentek
rendelkeztek. De ahogyan más országokban is, úgy Magyarországon is, a parlamentnek ezen funkcióját csak
részben szabályozták törvényi úton, a funkció érvényesülése a szokásjogon is múlott és nagymértékben a
politikai rendszer többi elemének sajátosságaitól, a politikai kultúra jellegzetességeitől függött. A gyakorlatban
a kormány minden lépése politikai vita, interpelláció tárgya lehetett és volt is a Horthy-korszak parlamentjében.
Szinte minden törvényjavaslat tárgyalása és nem csupán a klasszikus esetek – kormányprogram vitája, napirend
előtti felszólalások, interpellációk – ürügy és alkalom volt a politikai pártok részére, hogy bármilyen aktuális
kérdésben vagy éppen általános érvénnyel kritikát gyakoroljanak a kormányzat, sőt az egész rendszer felett. A
korrupciós ügyeket is fel lehetett vetni a parlamentben, szép számmal szerepeltek a plénum előtt a miniszterek
becsületbeli, erkölcsi ügyei, a magánéletüket érintő kérdések. (Sokszor elhangzott a vád, hogy csupán
személyeskedés tölti ki a politikai vitákat, amelyek hevességére jellemző, hogy még korszakunkban is
előfordult, hogy párbajhoz vezetett. A kormányfőt, Bethlent például a szociáldemokraták „aljasnak”
nevezhették.)
A baloldali szocialista és liberális ellenzék lehetősége arra, hogy a szabad vita, a nyilvánosság erejével is
nyomást gyakoroljon a kormányra, illetve ellenőrzés alá vonja tevékenységét, a két világháború között egy
olyan időszakban jelentkezett, amikor az állam kibővült szerepe, a döntésekbe bevont tényezők szaporodása, a
megnövekedett feladatok kezelésében a szakszerűség igénye egyrészt technokrata jellegű követelmény volt,
másrészről azonban jellemzően antidemokratikus programokhoz kapcsolódott. Ez magyarázza értetlenségüket,
elutasító magatartásukat a korszerűsítést, a hatékonyságot is célzó törekvésekkel szemben. Mindezen lépések
mögött nem látott mást, csupán diktatórikus lépéseket, az állami beavatkozás hatalmi-politikai célzatú növelését.
Véleményük ebben a vonatkozásban sokszor találkozott a kormányzat konzervatív tagjainak állásfoglalásával.
Más európai országokban is a hagyományos – és többnyire baloldali – politikai erők hasonlóképpen reagáltak,
így Franciaországban, de hatalmi pozícióból és nem a hatalomra kerülés esélye nélkül, ellenzéki helyzetben,
mint Magyarországon. Kétségtelen: ez a korszak nem a parlamentáris rendszer sikeres – demokratikus irányú és
egyben hatékonyabb, az új követelményeknek megfelelő működést biztosító – reformjának időszaka volt másutt
sem Európában.
Az ellenzéki pártok mellett szólni kell a kormánypártnak a kormányát ellenőrző szerepéről is, amely a Bethlen
miniszterelnöksége alatti időszakban egyáltalán nem, a későbbiekben viszont az egyes pártbeli csoportok
200
tevékenysége következtében bizonyos értelemben működött ugyan, de csak áttételesen, mert ennek formális
fóruma nem volt. Általános szabályként a korszakban a kormánypártot és annak parlamenti tevékenységét a
mindenkori pártvezér, kormányfő irányította, a két poszt személyi egybeesése – kivéve Károlyi Gyula
kormányzatának időszakát – is garantálta többek között ezt az irányító szerepet. Ugyanakkor a másutt már
említett pártértekezletek és ezek szokásjogon alapuló játékszabályai adott esetekben mégis döntő módon
befolyásolták a kormányzat tevékenységét, sőt létét. Ebben az értelemben elmondható, hogy a kormánypárt
értekezletei a kormány esetleges megbuktatásának – egyáltalán a kormányzati tevékenység ellenőrzésének –
fontosabb fórumai voltak, mint maga a parlament. A kormányfőnek feltétlenül bizalmat kellett kapnia a
szavazások alkalmával a pártjában és ezért jobban meg kellett küzdenie, mint a jelentéktelen számaránnyal
rendelkező parlamenti ellenzékkel szemben. Gömbös kormányzatának időszakában, amikor Bethlen nem
formális tisztségénél, hanem tekintélyénél fogva a párton belüli többség vezetője volt, bármikor megbuktathatta
volna kormánypárti pozíciójánál fogva a miniszterelnököt és rajta múlott, hogy ezt nem tette. A nagy
guvernamentális párt szakadásának a veszélye ugyanis az egész konstrukciót fenyegette volna, ennek a pártnak
az egybetartása és egységes politizálása tehát a politikai szisztéma alapja volt. 1938-as szakadása, mint láttuk,
végül is a kormány bukásához vezetett, de a korábbi rendszert sikerült helyreállítani.
Ily módon egyre inkább háttérbe szorult a XIX. századi felfogás a nemzetet képviselő szerepről, amely a
kormány ellenőrzését az összes képviselő feladatává tette. Kormány és kormánypárt viszonyában az ellentétek a
kormánypárt megosztottságából eredtek, az 1930-as évektől ez egyre inkább rányomta bélyegét a politikai
rendszerre.
A korszak végső periódusában, az 1939-es választások után a kormányzat és a kormánypárt ellentétei egyre
élesebbé váltak, a kormány– a kormányzó támogatásával – úgy tudta elkerülni a kormánypárt hatékonyabb
hatalmi, szerepének érvényesülését, hogy igyekezett kikapcsolni a parlamentet és a pártot a döntéshozatalból. A
háborús időszak rendeleti kormányzása erre lehetőséget is teremtett, a parlament azért a német megszállásig
terepe volt a csökkenő baloldali, és az erősödő, fasiszta, radikális jobboldalról érkező kormány elleni
támadásoknak. A kormány saját pártjában is fellelhető jobboldali ellenzéke adhat magyarázatot arra, hogy nem
csupán eltűrte háborús körülmények között is a baloldali ellenzéki hangokat, de például az újvidéki
terrorcselekmények ügyének kivizsgálását az ellenzéki Bajcsy fellépése nyomán rendelte el.
6.3. Parlamenti nyilvánosság, parlament és nyilvánosság

A kormány ellenőrzésére az ellenzék leghatásosabb fegyvere a parlamenti viták nyilvánossága volt, amit a sajtó
közvetített. A bethleni kormányzat kifejezetten kulcskérdésként beszélt az ellenzéki sajtó létéről, számára ez
„civilizált országban” nélkülözhetetlen volt. A belügyminisztérium dokumentumai a magyar sajtó politikai
megoszlásáról az ellenzéki sajtó túlsúlyát jelzik. Kormánypolitikusok is erre utalnak sokszor, Bethlen a már
idézett debreceni beszédében, vagy amikor arról szól ironikusan, hogy „ebben a diktatúrában” az ellenzék
kezében van lényegében a nyilvánosság. Természetesen ez erős túlzás, de azt jelzi, hogy a választásokon elért
eredményeihez képest nagyobb súllyal van jelen az ellenzék a közvéleményt befolyásolni képes sajtótermékek
révén.
Az ellenzéki sajtó szólásszabadságának a határai is bele lettek azonban tervezve a rendszerbe. Mindenekelőtt a
szociáldemokrata és a polgári radikális hangnem tartozott a csak megtűrt és adott esetekben betiltott kategóriába
a Horthy-korban – az illegális kommunizmuson kívül. Erre jogi alapot elsősorban az állami és társadalmi rend
hatályos védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikk szolgáltatott, amelynek alapján mind a sajtóban, mind a
parlamentben meg lehetett vonni a szót. (Elsősorban a törvény következő passzusaira hivatkozva tették ezt: „aki
az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatását vagy megsemmisítését különösen valamely
társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésével követeli, erre izgat vagy mást felhív”, „aki a
magyar állam vagy a magyar nemzet ellen meggyalázó kifejezést használ vagy ily cselekményt követ el”, „aki
olyan valótlan tényt állít vagy terjeszt, amely alkalmas arra, hogy a magyar állam hitelét sértse” [1921:III. tc. 5.,
8. és 7. §]. Ezen kívül a Btk. izgatásról, kormányzósértésről szóló cikkelyeit alkalmazták.). A választási
gyűlések feloszlatása is ezekre a paragrafusokra való hivatkozással történt. A képviselőházban az elnök igen
sokszor a nemzet elleni támadás, a nemzeten esett sérelemmel vádolva fosztja meg a képviselőt a szólás jogától,
nem annyira a kormány élesebb hangú bírálatakor, hanem a gazdasági-szociális privilégiumokat, a
tulajdonviszonyok egyenlőtlenségét firtató vagy a társadalmi-hierarchikus viszonyokat bíráló beszédek -
esetében. Ezek a témák „kommunistagyanúsaknak”, „felforgató jellegűeknek” minősültek, érzékelve, hogy
valóban a rendszer és nem egyszerűen a kormány ellen irányultak.
A parlament mentelmi bizottsága nem győzte tárgyalni a sajtóper miatti kiadatási kérelmeket, elsősorban a
szociáldemokrata Népszava szerkesztő-újságíró képviselőinek a kiadatását, nemzetgyalázás stb. miatt az
újságban megjelent cikkekre hivatkozva. A képviselőház mentelmi bizottsága Vanczák Jánosnak, a Népszava
201
felelős szerkesztőjének kiadatási ügyét sajtóvétség miatt rövid idő alatt tizennégy esetben tárgyalja, Peyer
Károlyét hétszer. (Mentelmi jog megsértése miatt is.) 22 Megszűnik a polgári radikálisok lapja a Világ, évekre is
megvonják a szocialista Népszavától az utcai terjesztés (a kolportázs) jogát.
Nem rendelkezünk egzakt adatokkal és csak kevéssé másodlagos forrásokból származó következtetésekkel a
közvélemény szerkezetéről, megoszlásáról, terjedelméről stb. A politikai vezetés egyes reakciói, a propaganda
szerepének növekedése és eszközeinek változásai, de a nem feltétlenül „modernizált” tömegráhatás folyamatos
és gyakori felhasználása – sajtó, kormánypárti képviselői beszámolók jelentős száma, a közoktatás
átalakításának ezzel kapcsolatos tervei – is azt bizonyítják, hogy a Magyarországon is nyiladozó
„tömegdemokrácia” kihívására, a közvélemény szerepének súlyára kívánnak reagálni a kormányzati pozíciók -
birtokosai a konzervatív szellemiségű, de korszerűsített formákat öltő bethleni–klebelsbergi és a modernebb-
offenzívabb-gleichschaltoló gömbösi–martoni–antali módszerekkel. (Marton Béla a gömbösi pártszervezés
atyja, Antal István propagandaügyekkel foglalkozó politikus.)
Falun a férfiak egész télen politizálnak – írja Dunaszemesről, a kitalált, de tipikusként ábrázolt magyar faluról
Nagy Lajos, újságot járatnak a parasztok, dúlnak a politikai ellentétek a magyar kisvárosok középosztálybeli
tagjai között.
A közvélemény, amely a dualizmusban a függetlenségi és kiegyezéspárti politika, a kuruc-labanc viszony

mentén szakadt ketté, a Horthy-korszakban valószínűleg, jóval strukturáltabb, komplexebb volt és több kérdés
mentén csoportosult, illetve vált szét. A parlamenti mozgások, a pártok nagy száma, a választások dinamikája is
erre utal, és a különféle politikai véleményeket is egy differenciált tömegsajtó közvetítette, amely pártlapokból,
irányzatokhoz közel álló lapokból és bulvársajtóból állt. A parlamenti eseményeknek azonban nem volt már
annyira domináns, kitüntetett szerepe a politikai nyilvánosságban, mint a dualizmus idején. Tisza István még
joggal mondta, hogy a nemzeti élet központja a parlament. A dualizmust csakis ott lehetett fenntartani. A
Horthy-korszakban feltehetően nem állt szemben oly mértékben a kormánnyal a közvélemény többsége, mint a
dualizmus idején.
Nem tudjuk mennyire csökkent a parlament adott formában való működésének presztízse és mennyire hatottak
azoknak a különböző pártoknak, szellemi irányzatoknak a programjai, amelyek a korszak elején és második
felétől antiparlamentáris alapelveket vallottak. És arról sincsenek ismereteink, hogy mennyire hatott ugyanakkor
a közvéleményre az ezzel ellentétes, állagőrző, alkotmányos-parlamentáris szemlélet, amely a jogfolytonosságra
és az ősi magyar alkotmányra hivatkozva védelmezte annak fontos intézményét, a parlamentet. Vagy mennyire
hatott szélesebb körben a liberális álláspont, amely ugyancsak ragaszkodott a parlamenti rendszer
fenntartásához, de azt demokratizálni akarta, a modern európai intézményekhez hasonlatossá reformálni. (A
választási eredmények persze azért valamit jeleznek mindebből.)
Mindenesetre a harmincas évek végének politikai fejleményei inkább azt mutatják, hogy a parlament a
közvélemény számára is vagy nagyon másodlagos fontosságú intézmény, vagy kritikák tárgya, a politikai
rendszer általánosabb reformjának egy eleme. A politikai elit egy jelentős része viszont kifejezetten
átalakításáról vagy megszüntetéséről gondolkodott a kormánypártban is (Teleki vegyes parlamentáris,
korporációs rendszert bevezető alkotmánytervezete, Imrédy céljai). Feltételezhető a közvélemény tömegeiről –
még az értelmiségi elit egy részéről is –, hogy nem az amúgy is távollévőnek érzett parlament intézményének
fenyegetettsége foglalkoztatta őket ebben a periódusban, hanem egészen más politikai kérdések, amelyek a
pártprogramoknak is gerincét képezték (lásd részletesen a pártokról szóló fejezetben).
A nyilvánosság részéről a kritikák – pártállás nélkül – a belterjesség, a személyeskedés és a személyesség, a

patriarchális viszonyok eluralkodása, a felesleges szócséplés, a képviselők korrupciója, befolyással való
visszaélése vádjait szegezték szembe a parlamenttel, felrótták a „néptől” való távolságát, „kasztjellegét”: az
ellenzéki és kormánypárti képviselőket egybefűző közös érdekeket kárhoztatták. (Ebben a nyilvánosság számára
változást jelentett a nemzetiszocialista képviselők bevonulása a parlamentbe.)
„A parlament az ma nem munkahely. Mi dolgozunk, nem a parlament. A közigazgatáson van ma minden súly –
mondta az alispán.” „A képviselőnek nem a Házban van ma dolga, hanem a kijárásoknál… Az a sok ügyvéd, az
itt él máma. Meg a mérnökök, ennek a kettőnek valóságos aranybánya a képviselőség. Meg a pénzintézeti
embereknek meg a vállalatok vezetőinek. A földbirtokosoknak sem rossz, mert olyan dolgokat tudnak
megszerezni, amihez közönséges ember nem jut hozzá… Mindent készen kap a Ház, csak meg kell szavazni. Ez
kilépett az Egységes Pártból, mert már tudja, hogy el van ejtve, hát így akar magának kifelé népszerűséget
22
Nemzetgyűlési Irományok, XVIII. kötet.
202
csinálni. Most megy ellenzékbe… Ez az ellenzéki padokról tart kormánydicsérő beszédet, hogy megmentse a
kerületét. Hátha nem állítanak ellenjelöltet.”23
A parlament adott működésének bírálatát meg kell különböztetni – s ez nem mindig könnyű – a
rendszerbírálattól, amely a kornak a parlamentáris rendszert felszámoló és azt más formákkal helyettesítő
eszmei-politikai irányzataiból s megvalósult gyakorlatából táplálkozik.
7. 7. A Parlament belső működési rendje

A parlament belső működését érintő házszabályok és azok változásai csak látszólag jogtechnikai, szűken vett
szervezeti kérdések. Annyiban szólunk róluk az alábbiakban, amennyiben egyrészt a parlamentáris rendszer
egészének működésére hatással vannak, annak érdemi funkcióit befolyásoló viták, döntések eredményeként, a
politikai erők küzdelmében jöttek létre, illetve változtak az előző korszakhoz képest.
A dualizmuskori fejezeteknél láthattuk, a parlament szerepkörét, tevékenységét milyen mértékben befolyásolja

az a törvényi szabályozás – a házszabályok –, amelyet a Ház tagjai maguk alkotnak meg saját működésükre
nézve. Természetesen ezt is, mint minden más törvényt, a parlament többsége fogadja el a kisebbség ellenében,
és joggal feltételezhető, hogy számos pontja azt a funkciót tölti be, hogy a kormánypárt javát szolgálja és az
ellenzék lehetőségeit csorbítsa.
Magyarországon miután nem kellett tartani a váltógazdaság lehetőségétől a két világháború között, a
kormánypárt számára sem merült fel annak veszélye, hogy a saját maga számára kialakított szabályozást egy
majdani többség velük szemben használja majd fel. A házszabályok vizsgálatának másik szintjén azt is
szükséges megnéznünk, hogy a bevezetőben említett új kihívásokkal – a törvényhozói tevékenység nagymértékű
kibővülésével egyrészt, a parlament összetételének demokratizálódásával másrészt, s e két fejlemény
következtében is a parlamenti szerep háttérbe szorításának programjával harmadrészt – mennyire adekvátak,
rugalmasan változóak a házszabályok, pontosabban az a működési rend, amelyet ez a szabályozás rögzít.
A parlamenti politikai vitáknak a házszabály szab határt. Nem alkalmazta az obstrukció dualizmusban oly éles
fegyverét az ellenzék, de a kormány meglátása szerint az éles, kritikus hangú hosszú ellenzéki beszédek,
elhúzódó politikai viták felértek az obstrukcióval. Hamar felmerült a házszabályok szigorításának gondolata,
ugyanis az első nemzetgyűlés megalakulásakor nem a szigorúbb 1913-as, hanem az 1908-as házszabályt vezette
be, ezzel is kifejezésre juttatva a nemzetgyűlés „elsőbbségét” a végrehajtó hatalommal szemben.
A házszabályt módosító törvényjavaslat tárgyalása végül 1924-ben a két világháború közötti korszak talán
legélesebb parlamenti vitáját eredményezte. Ekkor fordult elő az a korábban is és később is példátlan eset, hogy
az ellenzék mintegy félévre kivonult, bojkottálta az ülést. „Vita nélkül elképzelhető a parlament, de
határozathozatal nélkül nem – jelentette ki Bethlen24 a „vita célja a határozathozatal kell, hogy legyen”. Bethlen
csak felindultságában fogalmazott úgy, hogy a parlament elképzelhető vita nélkül. Másutt kifejtett véleménye,
éppen ellenkezőleg, az volt, hogy „a kritika azért is fontos, mert különben az utcára, a parlamenten kívülre
kerül”. „A kormány önkénye forradalomhoz vezet”, de azt is hozzátette, hogy másrészt a „parlament hordóvá
válhat”, ahol „nem becsülik a másik véleményét”, a „személyes fegyverek harcának színhelyévé vált a magyar
parlament”… „vihart keltő közlegények nem viszik előbbre a kérdéseket, a szakadékokat mélyítik pártok és
pártok osztályok és osztályok felekezetek és felekezetek között, mintha állandó obstrukció folynék, …annak
ellenére, hogy egyetlen javaslatot sem obstruáltak meg, a viták jellege mégis az”. 25 Az ellenzék ugyanakkor
egypártrendszerről, a kormány túlhatalmáról beszélt, arról, hogy még a kivételes hatalom sem szűnt meg
teljesen, a parlamentet „quantité négligeable-nak” (elhanyagolható mennyiségnek) tekintik. A kormánypárt
túlsúlya miatt mintha nem is létezne a parlament – panaszolják a vita során.
Az ellenzék egyrészt joggal vélte úgy, hogy a parlamenti számarányokra tekintettel megnyilvánulásának,
ténykedésének legfőbb, sőt szinte egyetlen területe az a nyilvánosság, amit a parlamenti plénum biztosít
számára. Ugyanakkor élni kívánt az adott szituációban legalább az alku lehetőségével, junktimba hozva más,
számára fontos törvényjavaslattal a házszabály-módosítást.
Bethlen miniszterelnök igen tudatosan, számos érvvel alátámasztva terjesztette a Ház elé a javaslatot. Annak
benyújtása idején 62 törvényjavaslat feküdt a parlament előtt, amit visszavontak, a módosítás megszavazása
utáni időre halasztva megtárgyalásukat. A vitában Bethlen többször hivatkozott arra a nyilvánvaló tényre, hogy
23
Móricz: Rokonok. 126–127 o.
24
25
Uo.
203
megváltozott a parlament (és az állam) működési köre az 50 évvel azelőttihez képest, a gazdaság, oktatás
kérdéseivel nem kellett korábban a törvényhozásnak ilyen terjedelemben foglakoznia. „Ma kérem… az államok
működési körükbe az élet minden megnyilvánulását belevonták. Nincs az a gazdasági kérdés, nincs az a kicsi
gazdasági érdeke egyetlenegy állampolgárnak sem, amelyet a kormány az ő működésével valamilyen formában
ne érintene. Ilyenek a szociális kérdések, az ifjúság tanítása, a tankötelezettség folytán, de nincs az életnek
egyetlen egy fázisa sem, amelybe a kormány akár támogatólag, akár más formában bele ne szólna.”26 Mindez a
parlamentre megnövekedett feladatokat ró, amely ha hatékonyan akar működni, nem bírja el a hosszú vitákat.
Ráadásul a kormányfő felfogása szerint a szólásszabadság egyenlősége sem valósul meg „mert túlnyomó
többségben a forradalmi jelszavak, vagyis az ellenzék van, és ez a hang eljut a legkisebb faluba is.
„Ugyanakkor, ha a parlament ily módon működik ez »a kormányt is felmenti a felelősség alól«.” 27
A házszabály-revíziót a kormányzati filozófia a törvényhozás szociológiai összetételének megváltozása miatt is

szükségesnek tartotta. Igaz, hogy a „csizmás, plebejus” elemek jó része 1922 után kikerült a parlamenti
képviselők sorából, de a választójog lényeges bővülése a korábban politikai szerephez nem jutó alsó
középosztálybeli rétegek fokozott állami és politikai szerepvállalása és hatalmi igénye, a szociáldemokraták és a
kisgazdák szerephez jutása az országos politikában megszüntette azt a homogén társadalmi képviseletet, amely a
dualizmusra jellemző volt – és a század elején kezdett fellazulni. A háborút követően jelentkező jobb- és
baloldali radikális rendszerváltoztató programoknak – ezeket már korábban részleteztük Bethlen, aki a
konszolidáció megvalósítását tűzte ki célul, nem akart helyt adni a parlamentben. A program ideiglenesen
sikerült is, ennek azonban a sok közül csak egyik, s nem is a legfontosabb eleme volt a parlamenti vita
házszabályok révén történő korlátozása.
Az 1924-es házszabályok a viták korlátozásában hoztak változást, amelyet végül a Ház az ellenzék távollétében
fogadott el. A beszédidő korlátozását a következők szerint rögzítette az új szabályozás: minden ülés előtt
megállapította a Ház a napirend tárgyalására és az interpellációkra szánt időt. A napirend az elnök előterjesztése,
de lehet házszabály szerint előkészített ügyre képviselői indítvány alapján is, kivéve a bizalmi szavazást,
amelyre három napot kellett hagyni.
Az interpellációt előző nap írásban kellett bejegyezni. A szóban előterjesztett indoklás maximum 15 perc
időtartamú lehetett, a szóbeli választ azonnal is megadhatta a miniszter vagy a politikai államtitkár, a
viszontválasz ideje 10 perc lehetett. (Még kétszer lehetett miniszteri felszólalás, amelyre az interpelláló 5
percben válaszolhatott)
A napirend előtti felszólalásokra az elnöktől kellett engedélyt kérni, amennyiben ezt az elnök nem teljesítette, a
Ház szavazott felőle.
A törvényjavaslatok általános vitájánál a bizottsági előadó, illetve a kisebbségi vagy különvélemény

meghallgatása után egyszer mindenki korlátozás nélkül hozzászólhatott, majd a vita lezárása után még egyszer
szót kaptak a bizottsági előadók. A miniszterek a korábbi, még 1848-as házszabály alapján továbbra is bármikor
szót kaphattak, ugyanakkor kötelesek voltak a Ház kívánságára megjelenni és felvilágosításokat adni.
Rövid hozzászólásra több jogcímen lehetett szót kapni, így személyes megtámadtatás címén, a Ház megkövetése
stb. okán.
Az általános vitában egy órai időtartam engedélyezett a hozzászólásra, de további egy órát kérhetett a képviselő.
A klotűr általános vitánál a 8. nap eltelte után volt kérhető, amennyiben legalább napi 8 óra vita zajlott, ezt 30
jelenlévő képviselő indítványozhatta. A döntés a következő ülés előtt születik meg, ekkor még három napig
tarthat a tárgyalás fél órás hozzászólásokkal.
A részletes vitában a hozzászólások időtartama 15 perc, ezt a Ház 15 perccel meghosszabbíthatja, 4 képviselő
hozzászólása után már klotűrt lehet kérni, ha ezt szóban az elnök visszautasítja, újabb 4 képviselő kérése esetén
már szavazni kell.
Más tárgyalási rend vonatkozott a költségvetésre és minden olyan felhatalmazási törvényjavaslatra, amely a
közterhek viseléséről és az állami kiadások fedezéséről intézkedett, vagyis az appropriációs és az indemnitási
törvényjavaslatokra; ezekre a napirend legalább napi 8 órát biztosított, 10 ülésnapon keresztül. A 10. ülésnap
utolsó órájában az elnök lezárta a tárgyalást.
26
Uo. 13. o.
27
Uo.
204
A szavazás felállással történt és csak szükség esetén számolták meg a szavazatokat, ha nem volt meg a „látható
többség”, lehetett név szerinti szavazást kérni. A tisztségviselőket titkosan választották.
A törvényjavaslatok esetében a harmadszori olvasás és ezután a vita nélküli szavazás zárta a tárgyalást,
általában az egyszerű többség elegendő volt a javaslat elfogadásához és nem volt szükség általános többségre
(ez az abszolút többség elnevezése), de egyes esetekben 3/5 arányú többség is szükséges volt.
Újabb szigorítás a házszabályokban az 1939-es módosítással következett be. Amíg a korábbi módosítás célja a
húszas évek legelejének szélsőséges jobboldali, majd a konszolidáció előrehaladtával a szociáldemokrata
rendszerkritika visszaszorítása volt, addig a 1939-es változtatás a parlamentbe bekerült jelentős számú nyilas
frakció lehetőségeit akarta korlátozni. De már az 1924-es módosítás hátterében is – a jelzett politikai célok
mellett – az alapvető alkotmányos törvények meghozatala után sem csökkenő, egyre kiterjedtebb gazdasági,
szociális, pénzügyi, polgári jogi stb. törvényhozás menetének racionalizálása állt.
Az 1939-es módosítás is a szakszerűbb, szervezettebb parlamenti munka céljait is szolgálta. (A korábbi Imrédy-
féle javaslat ettől lényegesen eltért, említettük, hogy az gyakorlatilag a parlament funkciójának megszűnését
eredményezte volna). A parlamenti csoportok és a vezérszónokok intézményének formalizálása, a bizottsági
munka fejlesztése is része volt az új házszabálynak – a nyilvánvaló politikai célok mellett.
A képviselők összeférhetetlensége állandó politikai vita tárgya volt, de újabb törvényalkotásra nem került sor. A
mentelmi jogról egyáltalán nem született törvény – fontos szabadságjogokkal, az egyesülési, gyülekezési joggal
együtt –, ez a terület is azok közé tartozott, ahol csak a törvényjavaslatokig jutottak el a képviselők.
A házszabályok lényeges pontjai között persze mégiscsak vannak pusztán jogtechnikai jellegű szabályozások is.
(A képviselőház megalakulására, az igazoló eljárásra, a Ház szerkezetére, tisztségviselőire vonatkoztak, és ezek
a dualizmus időszakához képest jelentősen nem változtak.)
8. 8. A felsőház
Az „alkotmányosság helyreállítása” volt a politikai rendszer kiépítésének, majd stabilizálási programjának az
elnevezése, amely restaurációs jellegű volt ugyan, de nem kívánta változatlan formában visszaállítani az előző
rendszer egyes alkotmányos intézményeit.
A felsőház felállítása, „helyreállítása” az 1926. évi XII. törvénycikkel mintegy befejező aktusa volt ennek a
folyamatnak és nem véletlenül került rá viszonylag későn a sor.
A volt főrendiház először is monarchikus intézménynek számított, láttuk, tagjai körében elsősorban a magyar
arisztokrácia foglalt helyet, ily módon nem a polgári parlamentarizmus, hanem az öröklött kiváltságok, a
sokszor használt jelzővel a „feudális Magyarország” szimbóluma volt a liberális, demokrata, szociáldemokrata,
kisgazda vagy radikális keresztény irányzat számára egyaránt, a szabad királyválasztók ráadásul a Habsburg-
restaurációhoz köthető par excellence intézménynek tekintették. Könnyen érthető tehát, hogy a korszak
kezdetének politikai erőviszonyai nem tették kedvezővé a kérdés felvetését. Így a már 1921-ben megszületett
első törvényjavaslatot egy idő után levették a napirendről. Kiderült, hogy Bethlen miniszterelnök ezúttal elsietett
lépést tett. Ráadásul ebben az időszakban a két királypuccs – IV. Károly visszatérési kísérletei a magyar trónra –
ugyancsak időszerűtlenné tették a kérdés felvetését.
A konzervatív politikai elit, amelynek tagjai körében számos „megszelídült” legitimista is helyet foglalt,
továbbra is elkerülhetetlennek tartotta a főrendiház visszaállítását. Említettük, hogy az egykamarás
nemzetgyűlés számukra forradalmi alkotásnak minősült, legitimitását is kétségbe vonták, további jogi érveléssel
éltek, amely szerint a főrendiház nem szűnt meg, nem oszlott fel, csupán szüneteltette működését. (Amikor az
országgyűlés alsóháza, vagyis a képviselőház 1918. november 18-i ülésén a képviselők egyhangú határozatával
feloszlatta magát, az alkotmányos gyakorlatnak megfelelően átiratban értesítették erről a főrendiházat, amely
nem mondta ki feloszlását, hanem a törvényeknek megfelelően beszüntette tevékenységét, mert a „két házból
álló országgyűlés képviselőházának feloszlatása természetszerűleg vonja maga után azt, hogy az országgyűlés
másik háza sem folytathatja alkotmányos működését”.
Az „aggályos jogtisztelet” alapján állt az 1919-es ellenforradalmi kormányok Bethlen- és Károlyi Gyula-féle
csoportja is. Ők a régi parlamentet akarták összehívni, hogy feloszlását kimondva, szigorúan törvényes módon
lehessen választásokat kiírni és alkotmányozó nemzetgyűlést összehívni. Láttuk, nem ez történt, így a felsőház
kérdése évekre lekerült a napirendről.
205
A főrendiház visszaállítása, de megreformált formában végül több politikai erő által lassan elfogadottá vált, nem
úgy, mint 1921-es első változatában, amikor még igen nagy volt az ellenállás. A törvényjavaslatot junktimba
hozták, összekapcsolták más törvényekkel és nem csupán ilyen közvetlen gyakorlati-taktikai, de elvi-politikai
összefüggés is volt a második kamara visszaállítása és más alkotmányos reform között. Így például a
kormányzati elit számára nyilvánvaló volt – ez a kormányzó párt hivatalos programjában is szerepelt –, hogy
előbb-utóbb sor kerül majd a választások titkosságának bevezetésére, a konzervatív vezető réteg az ily módon
esetleg ellenőrizhetetlenné váló és pártharcoknak kitett parlamenti alsóházzal szembeni fékként mindenképpen
létre akarta hozni a második kamarát. Másrészt a kormányzói jogkör kiterjesztésének kérdése és közelítése a
királyéhoz, végig napirenden volt – mint láttuk korábban –, a módosítások egy részére azonban csak a
harmincas években kerül majd sor. Ezt helyettesítendő, a kormányzóéhoz hasonló gátszerepet is szánt a bethleni
vezetés a felsőháznak. A legitimista arisztokrácia, az egyházak és gazdasági érdekképviseletek számára pedig,
amelyek korábban egyáltalán nem vagy csak áttételesen vettek részt, illetve kiszorultak a háború után a
hatalomból, alkalmat jelenthetett a felsőház a politika rendszeres ellenőrzésére, befolyásolására.
A végül 1926-ban visszaállított intézmény a politikai és közjogi kompromisszumot tükrözte. Más lett az
elnevezés is: felsőház főrendiház helyett és a Horthy rendszer több más politikai intézményére jellemző módon
a jogfolytonosság és az óvatos reformra törekvés egyaránt jellemezte. A politikai erők vonatkozásában pedig a
döntéshozatalban részt vevők – a kormánypártok már fent jellemzett csoportjai –, de az ellenzéki pártok
véleményét sem teljesen figyelmen kívül hagyva, jött létre az a konstrukció, amely többelvű rendszert hozott
létre a felsőház tagjainak összeállításánál: egy meglehetősen bonyolult, vegyes rendszert.
Az 1920:I. tc., a politikai rendszer alaptörvényeként figyelembe vett törvény eltérő értelmezéseket tett lehetővé
a kétkamarás országgyűlés visszaállításával kapcsolatban. De egy dolog egészen világosan kiderült a törvény
szövegéből, mégpedig az, hogy a törvényhozói szándék elsősorban az ideiglenesség megállapítása volt, és a
korábbi állapotról mint az „alkotmány rendes formáiról” szólt, így megengedhető a feltételezés, hogy a cél a
„rendes” formához való visszatérés. Hasonlóképpen értelmezték a törvénynek az „alkotmányosság
helyreállításáról” szóló megjegyzéseit. A későbbiekben a felsőház liberális és szociáldemokrata ellenzői
azonban a törvényjavaslat vitájában az egykamarás országgyűlés jogosságát olvasták ki a törvényből. A
kormányzat szándéka világos volt, segítette ezt a volt főrendiházi tagok szervezkedése is, akik arra hívták fel a
figyelmet, hogy a magyar történeti alkotmány magasabb rendű minden más törvénynél ez az ősi alkotmány
kötelez arra, hogy az alkotmány reformját ne egy ideiglenes nemzetgyűlés, hanem a magyar alkotmányos
szokásjognak megfelelő és immár évszázadok óta működő két házból álló országgyűlés hajtsa végre.
Nem csupán a volt főrendiházi tagok, a legitimista tábor egésze szorgalmazta a második kamara visszaállítását
és ezzel saját megrendült pozíciója helyreállítását is. Ez az elképzelés igen közel állt a Teleki–Bethlen-
kormányzat politikai felfogásához is, hiszen mint említettük, nem a Habsburg-restauráció jelentette a legitimista
felfogás egyedüli programját, s ha ezzel nem is azonosulhatott a kormányzat, mind a legitimista társadalmi
közeg, mind az a liberális-konzervatív politikai filozófia, (annak mérsékelt újkonzervatív keresztény változata
is), amelyet ez a tábor vallott, megegyezett a kormányzati tényezők politikai nézetrendszerével. Az a Bethlen
által többször hangoztatott alapelv, hogy a vagyonos, művelt „intelligens” rétegekre kívánja a kormányzatát
alapozni, nagy segítséget kaphatott az ily módon felálló felsőháztól, ellensúlyt képezhetett a szociológiailag
egyre „bizonytalanabbá” váló alsóházzal szemben.
A továbbiakban számos elképzelés született kormányzati körökben és azon kívül is, a volt főrendiházi jogi
környezetben, s ezek mindegyike megreformált második kamarát képzelt el. Volt főrendiházi tagok is úgy
gondolták, hogy automatikusan, születés alapján ne kerüljenek tagok az új felsőházba. A dualizmusban szokásos
eljárással a törvényhatóságok is megküldték véleményüket az alkotmányjogi törvénnyel kapcsolatban és ez
befolyásolta a törvényhozók munkáját. Másrészt az egyes politikai pártok (és főként a kormányzó párt egyes
csoportjai) számára eltérő fontossággal bírt a törvényjavaslat. Első benyújtásakor 1921-ben például a kisgazdák
ragaszkodtak a közigazgatási törvény azonnali megszületéséhez, s addig nem is voltak hajlandóak felsőházi
törvényről tárgyalni.
Közigazgatási törvény, választójogi törvény, felsőházi törvény képezték az egymással kapcsolatba hozott
törvények tárgyát, amelyek az alku részei voltak a kormánypárti csoportok, az ellenzék és a kormány között.
Egyre erőteljesebbé vált az az érvelés, amely elsősorban a kiterjesztett választójoggal hozta összefüggésbe a
felsőház szükségességét, arra hivatkozva, hogy a szakszerűség a kiterjesztett választójog révén szükségképpen
háttérbe szorul a képviselőházban, ezért szükséges egy újabb, szakszerűbb felülvizsgálat. Másrészt a
pártszempontok mellett, amelyek a képviselőházban kizárólagos jelleggel jutnak érvényre, igen fontosnak
tartották a más módon szervezett társadalmi csoportok képviseletét.
206
A parlamenti ellenőrzésben tulajdonított hatékonyabb, jelentősebb szerepet az érvek egy másik csoportja a
felsőháznak, abból kiindulva, hogy a kormány iránti feltétlen engedelmesség, lojalitás a kormány hatékony
parlamenti ellenőrzésének a rovására megy, míg a kormánytól független felsőház a végrehajtó hatalom
ellenőrzését is jobban el tudja látni. De nem csupán a lojalitás, az ellenzékiség sem befolyásolja ebben a
kamarában a törvényhozókat, így a sokszor elhangzó érvelés szerint ez a képviselőháznál szakszerűbb,
függetlenebb, objektívabb lehet.
A kormányzói jogkörnek a korábbi, az uralkodóéval egybevetve szűkebb megvonása az egyik legfontosabb

indokaként merült fel a második kamara visszaállításának. A Monarchiában a király rendelkezett a törvények
szentesítésének jogával, láttuk a kormányzói jogkör csak a formális kihirdetés és az egyszeri – majd a
későbbiekben a kétszeri – visszaküldés jogosítványával bírt, amelynek csupán halasztó hatálya lehetett, de nem
akadályozhatta meg a törvény megszületését. A felsőház mint egy további fék a törvényjavaslatok esetleges
korrekciójára – egyes vélemények szerint akár életbelépésének végleges megakadályozására –, pótolhatta a
kormányzó törvényszentesítési jogának hiányát.
Természetes, hogy a fenti érveknek már nem felelt volna meg a dualizmus idejének a születésre és a vagyonra,
valamint egyes méltóságokra alapozott második kamarája. Az Európában elterjedt különböző elvekre alapozott
(regionális-szenátus jellegű, érdekképviseletek-korporációs alapelvű, választás, kinevezés, származás, tisztség
szerinti rekrutáció stb.) második kamara összeállításának formáiból válogató vegyes rendszert akart
megteremteni az első el nem fogadott 1921-es, majd az elfogadott 1926-os törvény is. A választás, a kinevezés,
a méltóság, hivatal és születés alapján összeálló intézmény a területi-regionális (vármegyei és városi
törvényhatóságokra), valamint a korporációk-érdekvédelmi szervezetek küldötteire alapozódott elsősorban,
valamint a kormányzó által kinevezett tagokra.
Méltóságuk vagy hivataluk alapján többek között az ország zászlósai, a két koronaőr, a Kúria elnöke és
másodelnöke, a koronaügyész, a honvédség főparancsnoka, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a vallásfelekezetek
egyháznagyjai lettek felsőházi tagok. Születésüknél fogva a Habsburg-Lotaringiai ház Magyarországon élő férfi
tagjai. Kettős kritérium: választás és születés alapján kerültek a második kamarába az arisztokrata családok
közül fele annyian, mint ahány tagot a vármegyei és városi törvényhatóságok választottak. A városi és
vármegyei törvényhatóságok az alsóházba küldhető képviselőik arányában (4:1) választhattak felsőházi tagokat.
A korporációk: érdekvédelmi szervezetek, kamarák, oktatási, szakmai, tudományos, gazdasági szervezetek
néhány választott taggal vagy a pozíció alapján képviseltették magukat, amint az egyetemek és az Akadémia is.
A kormányzó meghatározott időre (hiányzó tagok pótlására) és életfogytiglan is kinevezhetett végül felsőházi
tagokat a kormány előterjesztésére, legfeljebb 40 tagot. (A felsőházi tagok választása 10 évre szólt.)
A törvényjavaslat elvi-ideológiai indoklása jellemző a bethlenista vezetés kormányzati filozófiájára, amely a

demokratikus és európai elvek érvényesítését a tradicionális, történelmi, magyar sajátosságokkal, jogfejlődéssel
összhangban lévőnek ábrázolja. A felsőház jogkörét és belső szervezetét tekintve a dualista állapothoz kívántak
lényegében visszatérni.
A kérdés élénken foglalkoztatta a közvéleményt, legalábbis a sajtót, a már jelzett pártpolitikai szempontok és az
egyes reformok sorrendiségével kapcsolatos pártok közötti véleménykülönbségek miatt. A jelentős reformok
elfogadását – mint korábban láttuk – Bethlen az új szűkített választójog alapján összehívott nemzetgyűléssel az
egységes erős kormánypárt által megszilárdított helyzetben akarta újra előhozni, de még így is csak a második
nemzetgyűlés mandátumának vége felé került sor a sokat vitatott felsőházi törvény elfogadására. A halasztásnak
többek között az is oka volt, hogy az egyes a törvény által érintett intézmények egyházak, érdekképviseletek,
vármegyék stb. hosszasan vitatták és beadványokkal ostromolták a kormányt a törvény számukra kedvező
módosításának elérésére.
Az új nemzetgyűlésben is a választójogi törvénnyel került összefüggésbe az új, 1922-ben elkészült felsőházi

törvényjavaslat, és így tárgyalására csak három évvel később került sor a választójogi törvénnyel együtt.
A két ház egyenjogúságának hangsúlyozása alapelv volt az előző rendszerben is, és ekkor is, de az új
törvényben ez nem valósult meg. A gyengébb államfői jogkör indokolta, hogy az egyenjogúság ne csupán
deklarált elv legyen, és a törvényi szabályozás is erősítse a korábbi főrendiházhoz képest a második kamara
jogait. Így a törvénykezdeményezés jogát, mellyel nem rendelkezett az 1881-es törvény szerint a főrendiház, és
az 1921-es javaslat szerint a felsőház sem, az 1925-ös javaslat biztosította számára. Úgy értékelte ugyanis a
törvényjavaslat indoklása, hogy korábban a főrendiház ugyancsak színtelen szereplője volt a parlamentáris
életnek. Az új felsőháznak, amely a törvényhozók szándéka szerint a magyar társadalom egyes osztályait,
rétegeit, valamint a tudomány, az irodalom és a művészetek kiválóságait fogja össze, a képviseltek
jelentőségének megfelelő súlyt kell biztosítani a tényleges törvényhozói, ellenőrzői funkciók megvalósítására.
207
Más vonatkozásban viszont szűkebbre vonták a dualizmuskorihoz képest a felsőház jogkörét a

törvényalkotásban. A dualizmuskori szabályozástól eltérően az 1926-os törvény nem tette lehetővé, hogy a
felsőház megakadályozhassa a törvény megszületését, ugyanis kétszeri visszaküldési joggal rendelkezett, de ha
a képviselőház ezután is változatlan formában ragaszkodott a törvényhez további jogosítványai a felsőháznak
nem voltak.
A parlamenti vitában az egyes politikai pártok – a kormánypártok kivételével – igen aktívan vettek részt. A
szociáldemokraták híven eddigi felfogásukhoz, a modern demokratikus rendszerben feleslegesnek találták, mint
eddig is, a felsőházat, de ha már létrehozzák ennél demokratikusabb módon kellett volna nézetük szerint. Ezen
konkrétan elsősorban a szociáldemokrata szakszervezetek képviseletének elmulasztását értették, ami azzal az
indoklással maradt el, hogy a szociáldemokrata szakszervezetek szorosan kötődnek a párthoz, tehát bekerülne a
pártpolitika az ezzel éppen ellentétes elvekre épülő intézménybe. Másik kifogásuk a Habsburg-ház tagjainak a
felsőházi tagsága volt. Végül is a szociáldemokrata párt képviselői, mint oly sokszor az egyes törvényjavaslatok
vitájában, „ceterum censeóként” az új választójogi törvény szükségességét hangsúlyozták. Egyúttal a
szociáldemokrata Propper Sándor felhasználta a törvényjavaslat vitáját a köztársasági propagandára is, azt
hangoztatta, hogy ha már a jogfolytonosságra hivatkozik a kormányzat, miért nem a köztársaság
jogfolytonosságát érti ezen, hiszen 1918-ban köztársaság lett Magyarország.
A mérsékelt legitimista álláspont, amely lényegében megbékélt az adott ideiglenes állapottal és csak elvben
tartotta fenn az „alaki jogfolytonosság” megvalósítását, ideiglenes rendezésként megszavazta a
törvényjavaslatot, hiszen az nem zárta el, sőt egy lépéssel közelebb hozta a restaurációt.
Markánsan legitimista, tehát elutasító vélemény volt a független, tekintélyes politikus, a nagyhatású szónok
Apponyi Alberté, aki azok közé tartozott, akik nem ismerték el a forradalminak nevezett nemzetgyűlés jogát, egy
olyan törvény megalkotására, amellyel a legfőbb hatalmi tényezőkhöz nyúl és ezzel durván megsérti a
jogfolytonosságot. A munkásság képviseletét is hiányolta, de nem látott olyan szervezetet, amely képviselhetné
őket, a munkások szakszervezeteit nyilván nem tartotta ilyeneknek.
A törvény megalkotásával a kormányzat, hogy megnyerje a legitimista tábor – legalábbis annak nem
intranzigens – tagjait, engedményeket tett mind a törvény tartalmi rendelkezéseiben, mind az indoklás elvi
fejtegetéseiben, amely a jogfolytonosság helyrealítása felé vezető lépésnek tekinti a törvényt. A markáns
legitimista álláspont azonban egy provizórikus rendszer provizórikus intézkedését látta benne, mert az „ősi
alkotmány” helyreállítása, amely lényegében a Szent Korona-tan érvényét, vagyis a király és az országgyűlés
között megosztott hatalmat jelenti, nem állhat helyre megkoronázott uralkodó nélkül.
Az úgynevezett „restaurációs” törvényekkel kapcsolatban általában felmerülhet a kérdés, hogy vajon a háború
előtti monarchikus rendszerhez való közelítés volt-e a cél a minél teljesebb restauráció érdekében, vagy pedig az
ideiglenes állapot a „provizórium” állandósítása, tehát a fennálló szisztéma stabilizálása, megerősítése.
A liberális ellenzék felfogása nem volt meglepő, nem elvben utasított el egy második kamarát, hanem annak
összeállítási elveiben a liberális-demokratikus alapelvek háttérbe szorulását konstatálta, a jogi paradoxonokat
vetette el. Ilyeneknek tartotta többek között, az életre szóló kinevezést egy ideiglenes állami főhatalmi tényező
részéről, a „rendiség” vagyis az arisztokrácia és az egykori uralkodóház jelenlétét, és kevesellte az ipar és
pénzvilág részvételének arányát.
A liberálisok ekkor szabad királyválasztó álláspontot elfoglaló vezetője Rassay Károly nem a jogfolytonosság
alapján tartotta felállítandónak a második kamarát. Nem fogadta el azt az érvet, hogy a szakszerűség ne lehetne
egy korszerű képviselőház tevékenységében – a törvény-előkészítés, bizottsági munka fázisaiban –
megvalósítható, és egyenesen elvetette mindazon alapelveket, amelyek a felsőházat létrehozzák, ezek közül csak
egyet ismert el, a választásét. A képviselet jellege szempontjából egyenesen károsnak tartotta az
érdekképviseletek, az osztályszempontok érvényesítést a felsőházban. A korabeli liberális állásponthoz hűen
Rassay a parlamentarizmus szellemével ellentétesnek tartotta a korporációs elvet. Nézete szerint a törvényhozás
mindkét háza a nemzeti akarat letéteményese kell legyen, s ebben természetszerűen osztályérdekek is
összegződnek. A liberálisok parlamenti felszólalásaiban, a vitában egyébként a szociáldemokratákhoz hasonlóan
a választójogi reform és ezáltal először az alsóház ennek megfelelő átalakítása szerepelt állandóan ismételgetett
követelésként.
A szélsőjobboldali álláspont konzervativizmusa és radikális nacionalizmusa mutatkozott meg a Fajvédő Párt

törvénnyel kapcsolatos állásfoglalásában. A felsőháznak szánt volna a törvényhozásban nagyobb szerepet, az
mintegy átvenné az alsóház funkcióját. A születési arisztokrácia részvételét indokoltnak tartotta a párt
vezérszónoka Eckhardt Tibor, de az arisztokrata családok felének idegen, nem magyar eredetét kifogásolta, és a
208
zsidóság képviseletét nem vallási, hanem faji nemzeti kisebbségi alapon tartotta volna elképzelhetőnek.
Elutasította, hogy a zsidó rabbik a katolikus egyházi vezetőkkel azonos jogcímen legyenek a felsőház tagjai.
Végül a két egymással kapcsolatba hozott törvény közül a választójogit jóval előbb elfogadta a nemzetgyűlés,
mint a felsőházról szólót. A miniszterelnök számára nem volt feltétlenül szükség ezek után a felsőházi vita gyors
lezárására és arra sem, hogy a törvényjavaslat valóban megfeleljen annak a hangoztatott alapelvnek, amely a két
ház egyenjogúsága mellett érvelt. A felsőház kétszeri halasztó hatályú visszaküldési joga nem teremtett
egyenlőséget a két ház között, annak így nem voltak azonosak a jogosítványai a dualizmus időszakának
főrendiházáéval. Csökkentette a két ház közötti különbséget a törvényjavaslatok elfogadása tekintetében az
1937-es módosítás, amely a már korábban elemzett folyamatba helyezkedett. Eszerint a második felsőházi
elutasítás nem szüntette meg a második kamara további lehetőségeit. A két ház ilyen esetben közös ülésen – vita
nélkül – szavazott a törvényjavaslat felett.
További módosítások nem a felsőház jogkörét, hanem az egyes szervezetek küzdelmét tükrözték a képviselet
jogáért. Ennek során olyan szervezetek, mint az OTI (társadalombiztosító) a GYOSZ (gyáriparosok szövetsége)
az OMGE (mezőgazdasági érdekképviselet) és az orvoskamarák kaptak utólagosan felsőházi képviseletet.
Érdekes vonása a képviseletnek, hogy az egyes szervezetek mennyire különböző eljárással jutottak tagsághoz:
az OTI elnöke automatikusan felsőházi tag lett, az orvosi kamarák maguk választottak képviselőket, a GYOSZ
és az OMGE jelöltjei közül a kormányzó választott ki két-két személyt. A további módosítások a
zsidótörvények kapcsán a zsidók felsőházi tagságát szüntették meg – ez nem vonatkozott a már tagságot
szerzettekre –, a területi változások kapcsán pedig lényegesen megnövekedett a felsőházi tagok száma a
visszakapott területekről behívott felsőházi képviselőkkel. 1944 márciusától október 15-ig mindössze három
ülést tartott a felsőház, miután tagjai sorából letartóztatásokat hajtottak végre a németek. Voltak, akik
bojkottálták az üléseket – a felsőház korábbi elnöke Károlyi Gyula már korábban lemondott tagságáról a
második zsidótörvény elfogadása miatt. Végül 1944. november 3-án mintegy 50 tag jelenlétében lemond a teljes
vezérkar, de formális feloszlásra nem kerül sor.
8.1. A felsőház funkciói

Leszögezhető – s a felsőházi törvény is ezt példázza –, hogy a rendszer stabilitásának eléréséhez az alkotmányos
jogi megoldásokat tartotta elsősorban célravezetőnek a konzervatív kormányzati elit. (Technokratább felfogású
tagjainál ez együtt járt a befolyásolás kiterjesztésével az oktatási-kulturális-ideológiai szférákban a nemzeti
eszme jegyében, és az óvatos, de konzekvensen bővülő szociálpolitikai törvényhozással a radikális megoldások
elkerülése, az ezt képviselő politikai erők háttérben tartása céljából.)
Amennyiben a felsőház csupán egyike volt az említett biztonsági szelepnek, volt-e más cél is, szántak-e egyéb
funkciókat a felsőháznak?
A második kamara életre hívása általában véve volt szerves része a rendszerkonszolidációs programnak – annak
utolsó lépéseként – és ezt a szerepét nem csupán a képviselőház törvényhozási programjának esetleges
fékezésével, kontrolljával látta el.
Az intézmény maga az abban reprezentáltak támogatása révén vált rendszert erősítő tényezővé. A felsőházi
képviselet ugyanis a születési arisztokrácia, az ipari és bankvilág, az egyházak, a tudomány és a helyi
közigazgatás elitjét vonta be a hatalomba, szélesítve a konszenzust, a lojalitást a kormányzat iránt és ugyanakkor
elősegítette korporatív érdekek szabályozott bevitelét a törvényhozásba. Korrigálta bizonyos mértékben a
megváltozott hatalmi viszonyokat, az arisztokrácia általános háttérbe szorulását, a tőkés érdekek alacsony
reprezentáltságát az alsóházban.
De egyúttal a különböző elitek együttműködésének, együvé tartozásának feltételeit is javította. A képviselőházra

jellemző, a pártérdekek szerinti szembenállás itt hiányzott, a kiválasztás igen eltérő és csoportosulást csak
nehezen létrehozó elvei következtében. (Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy politikailag semleges
tagok kerültek volna a felsőházba, hiszen a választásra, illetve kinevezésre jogosult személyek és testületek egy
része politikai irányzatokat testesített meg – törvényhatóságok, kormányzó –, a magas méltóságok betöltése a
kulturális tudományos stb. szférákban pedig nem elsősorban meritokratikus elvek szerint történt.) Végül
határozott politikai irányt is képviselt a felsőház, a mérsékelt konzervatív és liberális ellensúlyt, a legitimisták
rendszerbe való beépítésének célját is megvalósította. A „plebejusabb” képviselőházi iránnyal és azzal a
veszéllyel szemben, ami a kormányzati körök előtt a választójog kiterjesztése kapcsán lebegett, a tradíciók, a
jogfolytonosság, a konzervatív reform biztosítéka, a rendszerváltoztatási szándékok fékje volt.
209
A felsőház végül nem volt képes betölteni azt a szerepet, amelyet létrehozói az intézménynek szántak. A
törvényhozás menetét, a politikai döntéseket alig, a kormányok sorsát pedig egyáltalán nem befolyásolta, de
tagjai más – főleg informális úton történő – érdekérvényesítési lehetőségét, presztízsét növelte a felsőházi
tagság, amely a multipozicionális elithez tartozó tagok számára egy tekintélyes újabb, bár legtöbbször a kevésbé
fontos pozíciót jelentette. Más esetekben a felsőházi tagság „megmenthette” azokat is, akik az egyéb –
mindenekelőtt politikai – elitpozícióból kiestek, a másik oldalon pedig éppen ellenkezőleg „elsüllyeszthette”
azokat, akik a hatékonyabb politikai porondokon nem kívánatos személyek lettek.
Mindebből az a következtetés vonható le, hogy a fokozatosan háttérbe szoruló, a húszas évekbeli konszolidációt
végrehajtó politikai elit mentsvára lett a felsőház, de ellensúlyi szerepét csak kis mértékben volt képes betölteni.
8.2. A felsőházi tagok szociológiai jellemzői

A felsőház exkluzív testület volt, ha az is volt az egyik cél, hogy korrektívumként egyes társadalmi rétegeket
reprezentáljon. A néhány paraszt, kisiparos – akiknek jelenléte ezt a korrekciós célt szolgálta – felsőházi tagsága
ellenére túlnyomó többségében a felsőház a különböző elitcsoportok felső szegmensét tudhatta padsoraiban. (A
kormányzó által kinevezettek közé nem csupán a politikai érdem vagy éppen a politikai félretétel következtében
jutottak be tagok, hanem e korrekciós szándék révén csekély reprezentációt nyertek az alsóbb társadalmi
rétegekből, miután a munkásság részvételét nem sikerült megoldani.)
Gazdasági vállalatok vezető testületeiben a 237 tag szinte pontosan a fele, 119 rendelkezett vezető tisztséggel. A
tagok közül több pedig a tudományos, irodalmi élet, az egyházak vezető tisztségviselője. Változások leginkább a
nagytőke képviseletében következtek be, amelynek aránya amúgy is csekély volt (8%-ról 4%-ra). Kismértékben
csökkent az arisztokrácia aránya, 23-ról 20%-ra. Növekedtek ezzel szemben, amint a politikai elit más
szegmenseiben is, az államhoz, egyházhoz, földbirtokhoz, szervezetekhez kötődő középrétegek csoportjai. 28
A párthoz tartozás nem volt meghatározó a felsőházi tagoknál. Mégis a pártszempontok a törvényhatóságok által
választott képviselőknél játszottak bizonyos szerepet. Egyes esetekben – bár ez nem volt jellemző – heves
választási kampányra is sor került. Hivatalos és nem hivatalos jelölt között lehetett választani, az elnevezés arra
szolgált, hogy elfedje a párt-hovatartozást. Előfordult azonban, hogy a kormánypárt nemtetszését nyilvánította,
ha a pártpolitizálás túlságosan előtérbe került a jelöltek megválasztásánál. Az intézményt a korszak végén a
szélsőjobb már sokkal hevesebben támadja, mint a bal. Nem ok nélkül, hiszen egyik fő funkciója lett az ezzel az
irányzattal való szembehelyezkedés. A baloldal viszont a „magyar feudalizmusban” (Csécsy Imre) látja immár
azt az erőt, amely a nácizmussal képes szembeszállni.
Amíg a harmincas évekig a szakszerűség szempontjai érvényesültek a felsőházi politizálásban, addig a Gömbös
korány időszakától kezdve a felsőház félretéve korábbi ellentéteit – például a merkantil és agrárius érdekek
közötti konfliktust – a kormánnyal szemben többször ellenzéki álláspontra, az alkotmányvédelem álláspontjára
helyezkedett. Ezután az egyes kormányokat a szerint támogatta, illetve vállalt ellenzéki szerepet velük szemben,
hogy a náci Németországgal és a hazai szélsőjobboldallal szemben milyen magatartást tanúsítottak.
Bizalmatlansági indítvány benyújtására szervezkedtek a felsőházi tagok a Darányi-kormány ellen, de erre végül
is nem került sor. Szolidaritást vállaltak Károlyi Gyula felsőházi elnök vezetésével az Imrédy elleni
képviselőházi akcióval. Erre az időszakra esik 1939 februárjában az első név szerinti szavazás és az egyik
törvénytervezetet ennek során csak olyan jelentős módosítással fogadták el, hogy az voltaképpen a kormány
vereségét jelentette a javaslat dolgában. De még Telekivel is szembehelyezkedett, bizonyos mértékben a
második kamara, felelősségét konstatálva a fasiszta erők megerősödésében, később viszont támogatta Kállay
Miklóst. Ez a magatartás azonban egyre kevésbé jutott másban kifejezésre, mint egy-egy gesztusértékű
megnyilvánulásban, például Ciano gróf emlékének adózva. Az 1941-es zsidótörvény alkalmával mutatkozott
határozottnak a felsőház, a módosító javaslatai a kikeresztelkedettek érdekeit szerették volna védelmezni, de a
két ház közötti egyeztető bizottsági tárgyalások és szavazási eredmény végül is a képviselőház javaslata mellett
döntött.
28
Püski: A politikai elit változása. In Valuch: Hatalom és társadalom.
210
11. fejezet - IV. Parlamentáris vagy
autoriter rendszer?
A parlamentáris rendszer általunk vizsgált egyes elemeinek működése bizonyos adalékokkal szolgálhat a fenti, a
szakirodalom által vitatott kérdés megválaszolásához. A probléma részletesebb kifejtésére más helyütt tettünk
kísérletet.1
Úgy véljük egyrészt, hogy további kutatásokra van még szükség, másrészt pedig általában a politikai
rendszerek fajtáinak kérdése és különösképpen az autoriter politikai rendszer sajátosságai a két világháború
között, egy, nem az európai fejlett régióhoz tartozó országban, sok értelmezési és magát a meghatározást érintő
problémát vet fel.
Elöljáróban azt szükséges leszögeznünk, hogy alapvető különbséget kell tennünk az autoriter rendszertípus és a
bármilyen politikai rendszerben fellelhető autoriter vonások, autoriter folyamatok, autoriter struktúrák között,
mint például a politikai vezetés autoriter módszerei, a politikai vezetők autoriter stílusa, a társadalmi érintkezés
tekintélyelvű jellege között. Ez utóbbiak is befolyásolják a rendszer típusba sorolását, de nem elégséges
kritériumok hozzá.
A közkeletű csoportosítás szerint az autoriter rendszertípus a demokratikus és totalitárius politikai rendszerekkel

együtt a XX. századi modern politikai rendszerek egyik fajtája. Azonban nem feltétlenül e három rendszertípus
valamelyikeként kell meghatároznunk a Horthy-kori politikai rendszert. A parlamentáris rendszerek a XIX.
századtól váltak Európában általánossá – de nem a demokratikus parlamentarizmus formájában –, az autoriter
politikai rendszer első változatának a bonapartista rendszert, III. Napóleon Franciaországának politikai
rendszerét tekinthetjük. A két világháború közötti időszak tömegtársadalmi viszonyai között, a parlamentáris
rendszerek válságperiódusában autoriter rendszerek jöttek létre számos dél-, kelet-, és közép-európai országban,
Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban, Jugoszláviában, Romániában, Ausztriában és hasonló
irányú rendszer-átalakítási törekvések voltak több más országban, így különös erővel Magyarországon is.
Meg kell azonban különböztetnünk az autoritarianizmust mint politikai rendszerváltozatot azoktól a

tekintélyelvű jegyeket viselő politikai szisztémáktól, amelyek különösen jellemezték a demokratikus
parlamentarizmust időben megelőző oligarchikus, félparlamentáris rendszereket vagy alkotmányos
monarchiákat.
Az autoriter jellegzetességek vizsgálhatóak:
1. az alkotmányos-jogi keretekben, tehát a törvényekben;
2. a hatalomgyakorlás tényleges módjában, formájában, eszközeiben, a politikai intézmények működésében;
3. a politikai kultúrában, a társadalmi érintkezésben;
4. a politikai szereplők személyi adottságaiban.
Úgy véljük, hogy a rendszer típusának megítélését mindenekelőtt az első pont határozza meg, de egészen
szorosan érinti a második pont is, míg a harmadik és a negyedik pont fontos eleme a politikai rendszereknek, de
nem elégségesek egy önálló rendszertípus meghatározásához, csak azokon belül további kategóriák
felállításához. Munkánk elsősorban az első két pontba tartozó kérdéseket tárgyalta, azokat sem teljes
terjedelmükben.
A két világháború közötti időszak európai parlamentáris rendszereit abban a történelmi folyamatban kell
látnunk, amely az alkotmányos monarchiákból a parlamentáris monarchiák (köztársaságok) XIX. századi
formáján át a modern pártelvű parlamentáris demokráciák felé vezető úton jelentett egy történelmi szakaszt.
Mégpedig egy olyan történelmi periódusban, amikor az I. világháborút közvetlen követő néhány évben a
demokrácia univerzalizmusa, egy akkori „történelem vége”-felfogás volt domináns Európa-szerte, a rendszerek
legitimációjának és alkotmányos berendezkedésének alapelvét képezte, nem csupán a régi európai országokban,
de a korábbi birodalmak felbomlásával új fejleményként Közép- és Kelet-Európa új vagy újjáalakult
országaiban egyaránt. Ezt a paradigmát gyorsan kikezdte az ún. új diktatúrák megjelenése.
1
Lásd Boros: Autoriter típusú volt-e…; Parlamenti viták…
211
IV. Parlamentáris vagy autoriter
rendszer?
Hamarosan megkérdőjeleződött a „történelem vége”, az egyetlen lehetséges végcél, az univerzális demokratikus

rend teleologikus felfogása. Az új diktatúrák nem devianciaként, a politikai rendszerek tévútjaként jelentek meg
a kortársak előtt, mint majd a II. világháborút követő időszakban, hanem sokak számára éppen ellenkezőleg a
parlamentáris rendszerek válságának egyik lehetséges megoldásaként. Azok is, akik elutasították, új
megoldások, reformok szükségességét vallották többnyire, és vizsgálták az új totalitárius vagy autoriter
rendszerek nyújtotta „előnyöket”. (A Horthy-kori politikai vitákban ez jogállamiság versus társadalmi
igazságosság alternatívájaként jelent meg.)
Térségünk újonnan létrejött vagy újra függetlenné vált országaiban – a másfajta társadalom, gazdaság, az eltérő
politikai kultúra és attitűdök következtében (Huntington a „demokrácia melegházi bevezetéséről”, vagyis a
demokratikus berendezkedés importjának problémájáról szól mind az I. világháború utáni, mind a század
későbbi periódusait vizsgálva), a szociális és nemzeti problémák hamarosan nemcsak működésbeli, hanem a
legtöbb helyen alkotmányos (rendszer-) változásokhoz is vezettek.
A térség országainak szinte mindegyikében a korábban bevezetett parlamentáris rendszer rovására történtek
változások a következő évtizedben. Aháborút követő demokratikus változtatások a kor egyre inkább terjedő
„szellemének” megfelelően autoriter rendszerek áldozataivá váltak több – főként új vagy újonnan létrejött –
európai országban. Ebben az időszakban Európa azon országaiban is – Nyugat- és Észak Európában –, ahol nem
került sor a politikai rendszerátalakítására,a politikaelméletbenmeghatározó volt a válságjelenségek
megfogalmazása, és újonnan alakult,új típusú pártok, mozgalmakjöttek létre, amelyek politikai programjaikban
és gyakorlatukban a liberális parlamentáris rendszer megújítására vagy megszüntetésére irányuló törekvésekkel,
alternatív rendszer-átalakító tervekkel jelentkeztek. (Lásd például Harold Laski, Carl Schmitt, Joseph
Barthélémy, Bertrand de Jouvenel munkásságát. Különösen hatékonyak az említett irányzatok
Franciaországban, ahol a kormányzati köröktől a jobb- és baloldali radikális ellenzékig igen heterogén
reformprogramok születtek, amelyek a francia ultraparlamentáris rendszer átalakítását célozták.) Az elemzések,
bírálatok és a reformtervek kiindulási pontja szinte minden esetben a bekövetkezett változások miatt új
szerepkörbe került, új feladatok kihívásával szembenézni kénytelen parlament lett, illetve tágabban a
parlamentarizmus intézményrendszerének, működésének (választások, pártok) kritikáját jelentette. A két
világháború közötti korszak kontextusában, a korszak politikai szereplőinek értelmezésében parlamentáris
rendszerek és autoriter (totalitárius) rendszerek küzdelméről volt szó mind a politikaelméletban, mind pedig a
politikai gyakorlatban. A tömegdemokrácia jelenségei, a gazdasági és szociális kérdések parlament elé kerülése,
az állami szféra bővülése, a gazdasági érdekérvényesítés kereteinek megtalálása, a radikális ideológiák és pártok
megjelenése, amelyek a rendszert veszélyeztették: reformálni akarták vagy akár széttöréssel fenyegették, az
európai térség országaiban eltérő változásokat eredményeztek. Aháborúban vesztes, illetve győztes országokat
eltérően érintették ezek a fejlemények, de az okokat inkább a háború előtti történelmi, nemzeti, társadalmi,
politikai fejlődés sajátosságaiban kell látnunk, amelyek a két világháború közötti politikai rendszerek
sajátosságait formálták az alapvető nemzetközi hatások és a „korszellem” befolyása mellett.
A probléma tehát: a liberális parlamentarizmus reformjának vagy felszámolásának programja szinte mindenütt
jelen volt a két világháború közötti Európában, mind a politikaelméletben és ideológiában, mind a politikai
cselekvési programok szintjén. Az előbbiek kevésbé, az utóbbiak inkább különböztek egymástól, és eltérő
mértékben kerültek megvalósításra. A korszak politikai diskurzusában azonban – és ezt nagyon fontos látnia a
mai elemzőnek – a kérdés a legtöbb esetben leegyszerűsödött, egy olyan dichotóm megfogalmazásra
csupaszodott, ami a leggyakrabban „demokrácia és diktatúra” szembeállításaként jelent meg. A két világháború
közötti időszakban ez a leegyszerűsítés sok esetben nem volt helytálló sem fogalmi szinten, sem a konkrét
szituációkban, az aktuális politikai taktika és cselekvés szempontjából viszont esetleg célravezetőnek bizonyult.
Magyarországon – és térségünk több országában, amelyek bizonyos hasonlóságok mellett, múltjuk,

társadalmuk, a domináns politikai gondolkodás és a politikai kultúra jellege miatt nagyon különböztek is
Magyarországtól – annyiban merült fel eltérően a kérdés, hogy régiónkban a demokratikus parlamentarizmus
kérdése a nyugati demokratikus országoktól eltérően egy még ki nem próbált rendszerként jelentkezett,
egyszerre mint eszmény és mint abírálat tárgya, s vele egyidejűleg merültek fel más, a parlamentáris
demokráciát elutasító modellek. Magyarországon a későbbiek során lényegében két, itt még ki nem próbált
politikai rendszer mintakövetéséről folyt a vita a korszakban.
A két világháború között végül is megszilárdult magyar politikai rendszer alkotmányos berendezkedésében,
legitimációs ideológiájában és politikai gyakorlatában egyaránt alapvető szerepet játszott a parlament, akkor is,
ha a hatalmi ágak közül kétségkívül a végrehajtó hatalom túlsúlya érvényesült a politikai gyakorlatban, és az
intézmény politikai súlya és presztízse csökkent a korszakban. Önmagában ez a tendencia nem lett volna
ellentétes a parlamentáris rendszerek XX. századi fejlődésével, ennek ugyanis egyik fontos jellemzője volt,
hogy újabb politikai szereplők, intézmények háttérbe szorították a parlament korábbi kitüntetett szerepét. (A
212
rendszer?
parlamentáris rendszer, illetve a – már pártelvű – parlamentáris demokrácia világháború utáni változásai révén
azonban mégsem felszámolásához, hanem éppen ellenkezőleg– napjainkig tartó – megerősödéséhez vezettek.
Magyarországon azonban más irányú folyamatok játszódtak le.)
A két világháború közötti korszakban a klasszikus felfogásnak megfelelően elméletileg azt tekintették
parlamentáris rendszernek, amelyben a parlament, a törvényhozás elsőbbséget élvezett a végrehajtó
hatalommal, a kormánnyal szemben. (És persze egyúttal más kritériumoknak is megfelelt, mint a kormány
parlamenti felelőssége, a parlament bizalmához kötött kormányzás elve, az államfői jogosítványok korlátozott
és miniszteri ellenjegyzéshez kötött volta, rendszeresen sorra kerülő választások, politikai szabadságjogok
bizonyos körének érvényesülése.)
A magyar konzervatív kormányzati filozófia viszont a Szent Korona-tanból vezette le és értelmezte a parlamenti
rendszert, és ez felfogásukban a nemzet és az államfő (az uralkodó) között megosztott és egyenlő szuverenitást,
a hatalmi ágak elválasztását és egyensúlyát jelentette. A hatalmi ágak alkotmányos szabályozása az 1848-as és
1867-es törvényeket tekintette alapnak a parlament és a kormány jogkörei tekintetében. Az (ideiglenes) államfő
(uralkodó hiányában – a monarchia fennmaradása mellett – kormányzó) jogkörének meghatározásához is
hivatkozási alapul szolgáltak a korábbi uralkodói jogosítványok. A korszak során a parlament ezeket többször
módosította, bővítette (lásd az előzőekben). Horthy nemzetgyűlési választás révén történt hatalomra kerülése
annyiban illett bele a hagyományos magyar közjogi gondolkodásba, hogy még örökletes királyság esetén is
országgyűlési aktushoz kötődött a király megerősítése.
A kormányzói eskü szövege parlamentáris rendszerre utalt: az államfőnek a nemzetgyűléssel egyetértésben

felelős kormány útján gyakorolt végrehajtó hatalmára (miniszteri ellenjegyzéssel) –, de a korszakban több ízben
bővített jogkör, és főként a politikai gyakorlat, bizonyos fokig az alkotmányos monarchiához „viszi vissza” az
államfői hatalomgyakorlást – ami nem jelenti azt, hogy a rendszert magát alkotmányos monarchiának
tarthatnánk. (Lehetne ez egy félprezidenciális rendszer elnöki posztja is ezekkel a jogosítványokkal, de a pozíció
nem volt időhöz kötve, a tényleges gyakorlat sem ilyen rendszerre utalt – s 1942-ben a kormányzóhelyettesi
poszt létesítése Horthy fia részére a monarchikus vonásokat erősítette). Az utódlás kérdésének rendezése 1937-
ben ismét felemás megoldást jelentett és híven tükrözte az osztott szuverenitás alapelvét: a kormányzó részére
lehetővé teszik az utódajánlást, de ez a jog az országgyűlést is megilleti. (A sajátos magyar berendezkedést
eltérő módon ítélik meg, a neves osztrák jogász, Adolf Merkl például köztársaságnak tartja.)
A kormányzói hatalom gyakorlása – és külsőségei is – inkább emlékeztetnek egy alkotmányos-

(fél)parlamentáris rendszer uralkodójára, mint köztársasági elnökre.
Az időszakban domináns alkotmányos felfogás szerint a magyar politikai rendszerben a népszuverenitás

letéteményese a parlament. (Kedveltebb konzervatív szóhasználat a nemzeti szuverenitás – népszuverenitás
helyett –, egyrészt abból a célból, hogy megkülönböztessék a rousseau-i felfogástól, másrészt pedig, hogy
hangsúlyozzák a fogalom történeti jellegét, utaljanak a jogfolytonosságra, az országgyűlésnek a rendiségből
származó, egyúttal a függetlenségi hagyománnyal is összekapcsolt funkcióját emeljék ki, amelyet az [idegen]
uralkodóval szemben a magyar önállóság, különállás képviseletében töltött be.)
Érvényesült a korszakban a kormányzati felelősség elve, a kormányzói döntések miniszteri ellenjegyzése

(kivételt képezett a hadsereggel kapcsolatos államfői jogok gyakorlása). Az alkotmányos szabályozás mégis – a
viszonylag erős államfői jogok ellenére – a parlament elsőbbségét biztosította, az államfői vétójog
megtagadásával. A kormányzó jogosítványai a korszakban egyre inkább közelítettek ugyan a dualizmus
időszakának királyi jogköréhez, de ez a szabályozás a törvényhozásban mégis a parlamentelsőbbségét jelentette
azáltal, hogy megtagadta a kormányzótól a törvények szentesítését, vagyis a törvényekkel kapcsolatos vétójogát
és csak az egyszeri, majd kétszeri visszaküldés halasztó hatályú vétójogát biztosította a számára. (Utóbbit csak
1937-től, 6-6 havi időtartamra.) Ugyanakkor a parlament lényegében korlátlan feloszlatási és elnapolási joga
(1933-tól), a rendszer parlamentáris jellegét gyengítette.
A politika gyakorlatában azonban a végrehajtó – kormányfői – hatalom és az államfői hatalom a parlament fölé
kerekedhetett az államfő „előszentesítési” szokásjoga következtében (ez a törvények előzetes bemutatását,
fontos döntések előzetes jóváhagyását jelentette), és a kormány kinevezésére és felmentésére kapott – nem
csupán formális, alkotmányos felhatalmazás, hanem a tényleges politikai döntés lehetősége következtében. A
kormány számára parlamenti úton juttatott rendkívüli felhatalmazás pedig a parlament törvényhozói jogkörét
csorbította hosszabb időszakokban, bár az egyes pártok parlamenti képviselőiből létrehozott ún. 33-as bizottság
hivatott volt a kormánynak a felhatalmazás révén alkotott rendeleteit megtárgyalni, de nem volt lehetősége
azokat megvétózni.
213
rendszer?
A kormány felelős volt a parlamentnek, de a korabeli felfogás és a politikai gyakorlat szerint ez a felelősség
kettős volt, egyrészt az államfő, másrészt a parlament felé. A kormányok kinevezése és felmentése azért nem
csupán a parlamentáris rendszerekre jellemző többnyire formális államfői aktus volt, mert nem a választások
következménye volt a kormányalakítás, hanem annak a kettős bizalmi helyzetnek a függvénye, amely a
mindenkori miniszterelnök részére a támogatást egyrészt a parlamentben – pontosabban a túlsúlyos
kormánypártban –, másrészt a kormányzó részéről biztosította.
A parlament a törvényhozás, ellenőrzés és a nyilvánosság klasszikus funkcióit gyakorolta akkor is, ha a

váltógazdaság hiánya és a kormánypárt túlsúlya következtében a korabeli ellenzék és az utókor értékelése
egyaránt „szavazógépnek” minősítette, ami a Horthy-kori parlament összteljesítményét tekintve túlságosan is
leegyszerűsített megállapítás, amint azt a korábbi fejezetekben bizonyítani próbáltuk.
A Szent Korona-tan elméletébe épített konzervatív felfogás szerint azonban a parlament nem modern polgári
intézmény, hanem az ezeréves magyar alkotmány tradicionális szerve, az évszázadok során létrejött politikai
rendszerek csak különböző változatai a nemzet és a király (államfő) közötti hatalommegosztásnak, s a változás
elsősorban a „Szent Koronában megtestesülő nemzettagoknak” az idők folyamán egyre bővülő körét jelenti.
(Korábban, a rendi korszakban a nemesség tartozott bele, 1848-tól a polgári jogegyenlőség megteremtésével
minden állampolgár.) A konzervatív-újkonzervatív agrárius fölbirtokos elit tagjai nem mint modern polgári
intézményhez ragaszkodtak a parlament intézményéhez, hanem azért tartották elsősorban védelmezendőnek,
megóvandónak akkor is, amikor az már korábbi – a múltban sokszor valóban hatékony – funkcióját elveszítette,
mint az államfővel (idegen uralkodóval) szemben a nemzeti önállóságot kifejező intézmény, mert társadalmi
rétegük érdekképviseleti szerveként is tekintettek rá és akként védelmezték.
A parlamentben képviselt másik – a dualizmusból átmentett, kezdetben a kormányzati oldalon is fellelhető

értelmiségi, korábban köztisztviselői foglalkozású képviselők, illetve a liberális és demokratikus ellenzék által
képviselt – vélemény szerint viszont nem a kontinuitás az elsődleges. Pontosabban a magyar parlamentarizmus
kontinuitása 1848-tól és nem Werbőczytől és a Szent Korona-tantól ered. Nem a régi rendi gyűlés továbbélését
látták a népképviseleti parlamentben, hanem éppenséggel új, a feudális múlttal és a korábbi jogfosztottsággal
szakító új rendszer alapvető intézményét, az 1848-as forradalom eredményeképp kialakított polgári
alkotmányosság legfőbb szervét. Őket tekinthetjük az előző, XIX. század liberális politikus nemzedéke XX.
századi örököseinek. A XIX. századi nagy nemzedékéhez hasonló álláspontjuk szerint a választójog általánossá
és titkossá tétele nem tartozott a liberális parlamentáris rend követelményei közé, bár közülük többen az első
világháború után már a kor követelményének tartották.
A demokratikus és liberális Horthy-kori ellenzék szerint viszont ez a forradalomban született intézmény további
reformra, tökéletesítésre, az „igazi”, a „demokratikus” parlamentarizmushoz közelítésre szorul. A demokratikus
reformoknak ugyan – így az általános választójognak – antiliberális hívei is voltak szép számmal, újkonzervatív,
keresztényszocialista oldalon. (Fentiekhez hozzátehetjük, hogy a parlament mint a nemzeti önállóság
letéteményese a korábbi tradíciónak megfelelő funkciót kaphatott volna újra a korszak végén – és már a háborús
körülmények között, a hitleri Németországgal szemben – ezúttal nem az államfő ellenében, hanem éppen vele
egyetértésben, de összetételénél fogva az utolsó ciklus képviselőháza nemcsak kevéssé volt képes a
függetlenség védelmében ellensúlyt képezni, hanem éppen ellenkezőleg: vele szemben kellett kormányzati
pozícióból védelmezni a politikai rendszert és a – maradék – függetlenséget.)
A parlamenti számarányuknál (elsősorban sajtójuk révén) nagyobb politikai súlyt képviselő ellenzéki pártok a
demokratikus parlamentarizmus elvét vallva a magyar parlamentáris rendszer demokratikus deficitjét tették 20
éven keresztül szóvá a parlamenti padsorokban. Ugyanakkor ez az intézmény biztosítottalegális létüket, az
ellentétes politikai ideológiák, nézetek ütközésének legfontosabb terepe volt a korszakban. Az országban itt volt
a legnagyobb a szólásszabadság, a sajtó közvetítése révén a politikai viták, a választási kampányokban az eltérő
politikai programok széles körben ismertté válhattak. Az ellenzék politikai tevékenységének eredménye több
volt az általuk hangoztatott „ius murmurandinál”.
Törvényhozás, ellenőrzés, nyilvánosság – a modern parlamentek e három fontos funkcióját betöltötte, de a

kormányzat demokratikus legitimációjával, a politikai elit nyílt rekrutációjával és a szabályozott
váltógazdasággal történő biztosításával adós maradt. A napjaink parlamentjéhez hasonló működés és az azonos
vitafajták nap mint nap lehetővé tették a törvényjavaslatok vitájában az ellenőrző funkció gyakorlása kapcsán –
interpellációk, napirend előtti viták során –, hogy a képviselők egyrészt általános kormány- és
rendszerkritikájukat napi rendszerességgel ismételjék, másrészt pedig, hogy az ország mindennapjainak általuk
fontosnak tartott eseményeit politikai témává formálják, a parlamenten kívüli országot is bevigyék a Ház falai
közé. Erre annál is nagyobb szükség volt, mert így a parlamenti képviseletből kizárt rétegek érdekeinek is
hangot adhattak – más és még további történeti vizsgálatra szoruló kérdés, hogy milyen eredménnyel. Annyi
214
rendszer?
azért tényként leszögezhető, hogy a sajtó által is közvetített ellenzéki véleményeket racionális döntéshozatali és
legitimációs,szimbolikus okokból is időnként figyelembe vette a kormányzat, amit a pártközi értekezletek
intézménye a szokásos parlamenti formákon túl is elősegített. Az ellenzéknek korlátozott lehetőségei ellenére, a
politikai döntések esetleges befolyásolásán túl talán még fontosabb funkciója volt, hogy közvéleményt formált,
politikai szocializációs szerepet töltött be. Tevékenységével csökkenthette vagy éppen növelhette a kormány
legitimitását.
A két világháború közötti magyar politikai rendszert parlamentarizmusként határozták meg a korszakban, akkor
is, ha kormánypárt és ellenzék másként definiálta a fogalmat. A parlamentarizmus klasszikus fogalmának
alapjait képező kérdésekben azonban egyetértettek, amennyiben az a hatalommegosztást, a végrehajtó hatalom,
a kormány parlamenti felelősségét, a többségi kormányzást jelentette és a parlamentet az ellenzékkel folytatott
diszkusszió általi törvényhozási folyamat szervének tekintette. A népképviseleti szerv rekrutációjával vagyis a
választójoggal és annak érvényesítésével kapcsolatos kérdésekben viszont eltérő nézeten voltak, valamint a
parlament egyes funkcióinak fontosságát is másképp ítélték meg.
Következésképpen mind a jobb, mind a baloldalon a politikai rendszerreformjával kapcsolatos elképzelések

elsősorban annak alapintézményét, a parlamentet érintették. A konzervatívok, a Horthy kor konszolidálódott
szakaszának kormányzati elitje, a parlamentarizmus elitista formájának előnyeivel érveltek, azzal, hogy ez a
forma védelmet biztosíthat a korszak Európájában megvalósult, általuk devianciaként értékelt, elutasított
rendszeralternatívákkal szemben: a szovjet bolsevizmussal, az olasz vagy német fasizmussal, nácizmussal, de a
francia demokratikus (ultra)parlamentáris renddel szemben is. (Ugyan nem szolgált nyílt hivatkozási alapul
Benjamin Constant mondása arról, hogy az általános választójog a tulajdonviszonyokat boríthatja fel,
„egyszerűen elveszik a szegények a gazdagoktól tulajdonukat”, de nyilvánvalóan a már nemcsak elméleti síkon,
de a valóságban is létező hasonló tapasztalat félelmet keltett – Magyarországon elsősorban a földtulajdonnal
kapcsolatban – és megerősítették álláspontjukban a korlátozott választójog fenntartásának híveit.) A
konzervatív, korlátozott formában megőrizni akart, a tömegdemokráciától óvni kívánt magyar parlamentáris
rendszer egyedi sajátosságaival, annak sok évszázados tradícióival érveltek és a rendszernek alapvetően a
védekezés funkcióját szánták, egy óvatos reformfolyamat elkerülhetetlennek tartott beiktatásával. Ez a politikai
intézményrendszert is érintő reformtevékenység lényegében a háborúig a parlamenti törvényhozás keretében
ment végbe – még a parlament szerepét háttérbe szorító intézkedések is parlamenti felhatalmazással történtek
vagy estek kútba ennek hiányában. Így volt ez akkor is, amikor a végrehajtó hatalom a megszerzett parlamenti
felhatalmazással, az ellenzék tiltakozása ellenére, lényeges területeket hasított ki magának.
A dualizmuskori liberális felfogásban a demokrácia nem is szerepelt a parlamentarizmus jellemzői között. Sőt,
szélsőséges irányzatnak minősült – a parlamentarizmus egyik fontos funkciójának éppen azt tartották, hogy
kivédje, és ez a nézet tovább élt a konzervatív kormányzati körökben. Azonban az első világháborút közvetlenül
követő európai korszellemnek megfelelően rendszerüket már sokszor valamilyen jelzős demokráciának
nevezték (például Bethlen „nemzeti demokráciának”). Sőt, amikor a „korszellem” már ellenkezőjére vált az
1930-es években és a „demokrácia járványa” „diktatúrajárványba” csap át, akkor is – éppen ezért –
ragaszkodnak hozzá. Ez az elitista – sem demokrácia, sem diktatúra – felfogás és az ennek nyomán kialakított
bethleni szisztéma korszakunkban mindvégig, erősebb, majd gyengülő, végül dominánssá váló hangsúllyal a
politikai diskurzusban és jelentős átcsoportosulással a politikai erőviszonyokban is erős támadásoknak van
kitéve mind a kormánypárt egy részéről, mind az ellentétesellenzéki oldalakon és restaurációs, reakciós,
feudális, arisztokratikus, „csáklyás” stb. jelzőkkel bélyegzik meg. (Vagy még ennél is keményebb jelzőkkel
illetik.)
A baloldali ellenzék az 1930-as évektől egyre inkább azt tartotta feladatának, hogy megakadályozza a
totalitárius vagy autoriter alternatívák magyarországi „begyűrűzését”, s ebben egyetértett és bizonyos
értelemben együtt is működött – bár a végeredményt tekintve sikertelenül – a konzervatív, liberális-konzervatív
kormányzati-kormánypárti oldallal, míg azután a korszak végére, a külpolitikai, nemzetközi körülményektől is
behatároltan, mindannyian ellenzékbe szorultak. A védekezésre azonban ők a leghatékonyabb módszernek
éppen nem a status quo megőrzését, hanem a demokratikus reformokat, az integrális, nyugat-európai minta
szerinti parlamentáris rendszert tartották, mint a szélsőséges megoldásokkal, akár a nép többségének akaratából
megvalósított diktatórikus renddel szembeni legjobb biztosítékot – ezek közül is elsősorban az általános, titkos
választójogot és annak szabad érvényesítését, a gyülekezési- és sajtószabadság teljességét, a parlament és a
kormány viszonyában az előbbi elsőbbségét. A korszak második felében, a megváltozott belső körülmények
folytán, amely a parlamenti erőviszonyokban, a kormánypárt és ellenzék összetételében, a közigazgatás egyes
területein, valamint a nemzetközi szituációban következett be, amikor a meglévő szabadságjogok, sőt az egész
rendszer fennmaradása is veszélyben forgott, már ők is megelégedtek volna a status quo fennmaradásával, azok
ellenében, akik az új típusú diktatúrákra tekintettek pozitív példaként.
215
rendszer?
A lakosság nagy része viszont – különösen a választói akarat szabad érvényesítésében akadályozott falusi
tömegek és a választójogból kizártak – feltehetően az „urak dolgának” vélte a parlamenti politikát, nem
valószínű, hogy foglalkoztatták a parlamenti rendszerrel szembeni bírálatok, vagy indíttatást éreztek volna, hogy
– ha egyáltalán lehetőségük lett volna rá – védelmükbe vegyék szükség esetén az intézményt. (Erről az
attitűdről, a választói magatartásról, a politikai kultúra egyes elemeiről bizonyos információkat elsősorban a
szépirodalomból, szociográfiákból, a sajtóból szerezhetünk.) Annál is inkább így lehetett, mert a választásokon
való részvételükkel sem érezhették a lehetőséget a változtatás elérésére. Ennek ellenére sem beszélhetünk teljes
politikai passzivitásról, a választási kampányok általában több párt jelenlétében, változatos politikai
programokkal, tömegek részvételével zajlottak, ha jelentős különbség is tapasztalható a nagyvárosi és a falusi
körzetek politizálási lehetőségei között, és ha az egyes választási ciklusokban változó, de mindig meglehetősen
nagyszámú volt azoknak a kerületeknek a száma, ahol „egyhangú választás” volt, vagyis egyetlen jelölt indult és
így sor sem került a választási aktusra.
A politikai kultúra vonatkozásában talán elmondható – bár a kérdéssel kapcsolatos kutatás nehézségei vagy
éppen hiánya miatt kétséges megállapítások tehetőek csupán –, hogy szembeszökő jegyei voltak ugyan az
alattvalói magatartásnak, de talán ez az értékelés túlságosan sommás, és a korszak során feltétlenül változás
következett be ezen a téren, a politikai aktivitás növekedésével, a politikai szereplők – ellenzéki és kormányzati
oldalon is – ugyancsak változó politizálási formái mellett. Mindez a társadalmi átalakulással is összefüggésbe
hozható, az iskolázottság, a mobilitás növekedésével, az életmódváltozás következményeivel.
Az alkotmányos szabályozás önmagában sem a kormányzónak, sem a mindenkori miniszterelnöknek nem

biztosított tekintélyelvű rendszerre mutató jogokat. A törvényi szabályozást a parlamentáris rendszerekben
általában nélkülöző kérdésekben – mint a miniszterelnök személyének kiválasztása, a kormányfővel vagy a
miniszterekkel szembeni bizalmatlanság következményei – a parlamentáris játékszabályok meglétét, de a
kormányzói szuverén döntés elsőbbségét konstatálhattuk. Ezeket a döntéseket a parlamenti váltógazdálkodás és
a kormányzati elit kibővítésének elkerülése,a politikai alkukkal létrehozott konszenzus igénye, a politikaikultúra
sajátosságai motiválták, figyelembe vévea parlamenti erőviszonyokat, amelyek azonban döntően, de nem
kizárólag a domináns kormánypárton belüli erőviszonyokat jelentették.
A kormányfő személyét nem a választások, hanem a kormányzó és a kormánypárt együttesen „termelte ki”, ezt
jelenti a kettős bizalmi helyzet. Ha a miniszterelnök felé irányuló kormányzói és kormánypárti bizalom
konfliktusba került egymással a kormányzó nem ragaszkodott az általa kiválasztott miniszterelnökhöz (lásd
például Károlyi Gyula esetét). Azt a kérdést is fel kell azonban tenni, hogy a kormányzó bizalma – tekintélyénél
fogva – milyen mértékben befolyásolta pozitív irányba a kormánypárti képviselők szimpátiáját az általa
kinevezett politikus iránt, másrészt viszont Horthy választásáról sem állítható, hogy a döntést egyedül ő hozta
volna. (A konfliktusokra lásd a Károlyi-, a Gömbös-, a Darányi- és az Imrédy-kormány helyzetét.) A politikusok
rekrutációja korabeli formáinak ismeretében, amelyekben a pártkarrier nem játszott szerepet, nem meglepő,
hogy a kormányzó nem a kormánypártban jelentős pozícióra szert tett személyek, hanem általában
államigazgatási gyakorlattal rendelkező és/vagy közvetlen környezetéhez tartozó kormányfőket nevezett ki.
Ezzel együtt alapvető volt a kormánypárton belüli elfogadottság, sőt egyes esetekben ellenzéki pártok
véleménye is szerepet játszott a kormányzó döntésében.
A parlamenti bizalom a kormányfő iránt ténylegesen a kormánypárt bizalmát jelentette tehát. A parlamentáris
megoldás, a többségi kormányzás alapelveinek tiszteletbe tartása annál inkább figyelemre méltó, mert erre
jogszabály nem kötelezte az államfőt, ez mind a dualizmusban, mind pedig a Horthy korban általánosan
elfogadott játékszabály volt, nem vonta senki kétségbe, a parlamentáris érvelést nem is próbálta senki
megkerülni. Ugyanakkor a parlamentáris berendezkedés másik alapvető kritériumának tekinthető
váltógazdaságra csupán elvileg volt mód, de a politikai gyakorlatban ennek szinte semmi esélye nem volt. Ezt
szokták a magyar parlamentarizmus legfőbb deficitjének tekinteni és okaként a választójogi szabályozást és a
választásokon a közigazgatás, a karhatalom és más, közvetett befolyásolási módok szerepét jelöli meg a
szakirodalom.
Miután a rendszer hivatalos legitimációja a parlamentáris elvre épült, amelynek a korszakban is része volt a
váltógazdaság lehetősége, az ettől való eltérés igazolásra szorult. A bethleni kormányzati elit az általa is
etalonnak tartott angol modelltől való eltérésre a dualizmuskorihoz hasonló magyarázatot adott. Egy egészen
más összetételű és politikai felfogású ellenzékkel szemben is tovább éltette a dualizmus időszakának érvelését a
rendszer-, illetve alkotmányellenes ellenzékről. A dualizmus idején felelőtlen, kormányképtelen ellenzéknek
minősítette az uralkodó és a kiegyezéspárti liberális kormánypárt a függetlenségi ellenzéket, mert az a kettős
Monarchia alkotmányát jelentő kiegyezési törvénynek a két állam kapcsolatára vonatkozó részét akarta
megváltoztatni. (Az igen korlátozott választójogra további érv a nemzetiségi lakosságnak a korszak nagyobb
részében a magyarokét meghaladó aránya volt.) A két világháború között a már nem a közjogi törésvonal
216
rendszer?
mentén szerveződő ellenzéki pártokat szélsőségesnek, destruktívnak, hazafiatlannak, nemzetellenesnek

aposztrofálták, és lényegében a teljes kormányzati garnitúra kormányképtelennek tartotta a korszak során.
Miután a váltógazdaság lehetőségét eleve kizárták („ha kézről kézre adjuk is a kormányrudat, a kezünkből nem
engedjük ki, visszük a hajót tovább” – mondta Teleki 1939 februárjában az általa éppen átnevezett
kormánypártról [Magyar Élet Pártja]), az ellenzéki pártok számára a kormányra kerülés lehetőségét a koalíció
jelentette volna. Nem egységesen kezelték ugyanis az ellenzéki pártokat: bizonytalan és elvetélt – többek közt a
kormányzó ellenállása miatt is bukásra ítélt – kísérletek történtek is a liberális Rassay-párttal egy esetleges
koalíció megvalósítására 1931–1932-ben, Károlyi Gyula kormányzása idején, majd a már említett
kormányválságkor (Imrédy leszavazása idején, 1938-ban) az ellenzéki pártok és a kormánypárt Imrédy-ellenes
tagjaival új többség létrehozásával próbálkoztak sikertelenül. (Ezek a további kutatásokra érdemes kísérletek
azutókor értékelésében talán nem teljesen jogosan periférikusnak és irreálisnak minősülnek, pedig talán esélyt
jelenthettek volna – konzervatív és demokratikus politikai együttműködésre – a korszak végét jelentő
katasztrófa elkerülésére.)2 Az 1930-ban újjászervezett Független Kisgazdapárt sem volt egy időben
koalícióképtelen – rövid ideig tartó választási együttműködésre is sor került köztük és a Gömbös Gyula vezette
újjászervezett kormánypárt között 1935-ben, de ez az együttműködés lényegében még a választások lezajlása
előtt felbomlott.
Ha nem kerülhetett sor váltógazdaságra és nem volt koalícióssá bővíthető a kormány (kivéve az első
nemzetgyűlési időszakot és a keresztény párttal való együttkormányzást), milyen egyéb lehetőségek voltak a
kormányzati politika változtatására és hogyan, vajon parlamentáris úton volt-e erre mód? Az egymástól eltérő
politikát képviselő kormányfők hatalomra kerülése ennek legfontosabb, de nem elégséges eszköze. A korszak
története ugyanis azt mutatja, hogy a végrehajtó hatalom jelentős jogosítványai ellenére sem volt lehetőségük a
miniszterelnököknek – a Bethlen István utáni időszakban különösen nem, –, hogy maradéktalanul végrehajtsák
programjukat. A kormányzati politika három pilléren nyugodott: a kormányfőn, a kormányzón és a
kormánypárton. A három tényező súlya azonban változott a korszak során és a kormányfő irányította kormány
és közigazgatás egysége is kétségessé vált a korszak végére. De a kormánypolitika minden periódusban alkuk
eredménye volt. A kormányváltozások önmagukban nem tették lehetővé a kormánypolitika átalakítását, ehhez
támogatást kellett szerezni a kormánypártban és a kormányzónál is. A hiányzó támogatás megszerzésének
módja az érdekcsoportokkal kötött kompromisszumok, a kliensrendszer működtetése, és jellemzően a
kormánypárti képviselők kicseréléseválasztások révén. A jelentős változásokat kilátásba helyező
kormánypolitika megvalósításához a szükséges támogatás megszerzését Gömbös Gyula a kormánypárt
nagyszabású szervezeti átalakításával próbálta elérni, és új módszer volt az 1930-as évektől a parlamenten kívüli
tömegtámogatás szervezése meglévő vagy újonnan életre hívott mozgalmak útján a kormányfő politikájának
támogatására, párton belüli nehézségeinek leküzdésére (Gömbös és Imrédy). Mindkettőjük esetében ez végső
soron sikertelen volt. Károlyi Gyula, Darányi Kálmán a konzervatív módszerek hívei, a párt bizalmát elveszítve
buktak meg. Teleki Pálnak második miniszterelnöksége idején a vele szemben nem egészen lojális
kormánypárttal kellett kormányoznia. A kormányzó támogatásának megszerzése is esetenként fontos volt, de
Horthy aktivitása a korszak során változó volt – csökkent, majd a korszak végén növekedett ugyan, de már nem
mindig rendelkezett kellő súllyal akarata végrehajtásához. Több esetben döntőbírói szerepe érvényesült –
például a Gömbös–Bethlen-konfliktus esetén. Mint fentebb említettem Horthy többféle szempont szerint döntött
– s a kormányfőket érintő döntés legfontosabb eleme a miniszterelnök kormánypárton belüli elfogadottsága volt.
(Igaz, abban az esetben, amikor Imrédyt nem mentette fel parlamenti leszavazása után, a kormányzó a
tömeghangulatra, a miniszterelnököt támogató mozgalmakra hivatkozott.)
A közigazgatás különböző posztjait irányítóknak, mindenekelőtt a megyéket vezető főispánoknak a kiválasztása,

majd később, az 1930-as évektől a hadseregen belüli pozíciók jelentik a rivális politikai erők számára a politikai
támogatás megszerzésének vagy erősítésének a lehetőségét. Ezekbe a kinevezésekbe a kormányzó csak kevéssé
avatkozott bele.
Fentiek lehettek a legfelső kormányzati szintről a kormányfő által bevetett eszközök a kormánypolitika
változtatására, és az ehhez szükséges támogatás megszerzésére. Más módon – kívülről – a közvélemény
hatására, a választások révén vagy az ellenzéki pártpolitika útján csak kevés esély kínálkozott a kormányzati
politika befolyásolására, de ezek hatása is elemzésre érdemes, nem zárható ki. Főként a korszak utolsó
szakaszában viszont az új típusú tömegmozgalmak, a közvélemény radikalizálódása feltétlenül hatást gyakorolt a
kormánypolitikára, s a nemzetközi politikában bekövetkezett változások, a német befolyás jelentősen
megnövelte ezek hatékonyságát.
Miután a politika ellenzéki oldalán parlamentáris eszközökkel, pártpolitika révén általában sikertelennek
bizonyult a kormányzati politika megváltoztatására irányuló próbálkozás, a kormánypárton belüli erőviszonyok
2
Lásd Zsitvay Tibor: Magyarország…
217
rendszer?
átalakításának módszere kínálkozott – ám erre csak egy meghatározott politikusi körnek lehetett egyáltalán
módja. Gömbös és mások is ezért léptek vissza – vagy léptek be másik pártból – a kormánypártba, a sikertelen
ellenzéki próbálkozás után. Ellenkezőjére is vannak példák a korszak során, a kormánypárti és kormányzati
politikával egyet nem értők elhagyják a kormánypártot és ellenzéki liberális, kisgazda, szélsőjobboldali
pártokba lépnek át. A kormánypárt elhagyására a legjelentősebb példa Bethlen István kilépése 1935-ben, az
arányában legnagyobb méretű távozásra pedig 1938-ban kerül sor. Az Imrédy leszavazása után kilépő két
csoport a bethlenisták és Gömbös egykori hívei közül kerültek ki, összesen 62-en. Teleki kormányzása idején,
1940-ben Imrédy és hívei hagyják el a kormánypártot (és új ellenzéki pártot alakítanak, Magyar Megújulás
Pártja néven). A bethleni pártot heterogenitása ellenére a miniszterelnök taktikai lépésekkel kezelni tudta, a
későbbiek során azonban már a fő politikai törésvonalak is a párton belülre helyeződtek. Bethlen pártjában
ugyanis még főleg a gazdasági érdekképviseletek jelentek meg, a korszak végére ez eltűnt a kormánypártból, az
ideológiai-politikai törésvonal lett meghatározó. Horthy szerepéről fentebb már szóltunk, a kormányzó
befolyásolása, vagy inkább támogatásának megszerzése ugyancsak járható, de nem feltétlenül sikeres út volt és
ráadásul csak egy szűk körnek volt erre lehetősége. A törekvés azonban arra, hogy a kormányzónál legalább
meghallgatásra találjanak a legkülönbözőbb politikusoknál – így még Szálasinál is, nála igaz eredménytelen –
elérendő cél. Kérdéses, hogy adott esetekben a kormányzó egyetértésének mennyi a jelentősége és egyáltalán mi
is a kormányzói szándék. (Amikor az Imrédyt leszavazó disszidens csoportok nevében Zsitvay a
kormánypártból való kilépést jellemző módon Horthyval tudatja hozzá intézett memorandum formájában, és
Imrédyvel szemben a kormányzó támogatását akarják elnyerni, csak egy jelentőségteljes kézfogás érezteti, hogy
Horthy „velük van”.3 Mint említettük a kormányzó ekkor nem meneszti Imrédyt és amikor néhány hónap múlva
mégis felmenti s Teleki alakít kormányt, a disszidenseket nem veszik vissza a kormánypártba.)
A „tömegpolitikai” korszak az 1918–1920-as aktivitás után látszólag lezárult, ez azonban csak időlegesen
következett be. A mobilizálás – „alulról” és „felülről” szervezett mozgalmak formájában – egyre nagyobb
szerepet kap, és ez a korszak végén újra tömegaktivitást, radikális kormányzati erők és szélsőséges fasiszta-
nyilas pártok részéről történő szerepvállalást jelentett. A közvélemény mobilizálására, felhasználására
kormányzati oldalról azoknál a politikusoknál történt kísérlet, akik a bethleni konzervatív rendszer
átformálásához kerestek támogatást – újra Gömbös és Imrédy miniszterelnöki tevékenysége erre a példa.
Ellenzéki oldalon előbb a szociáldemokraták folyamodtak korlátozott lehetőségeikhez mérten tömegakciókhoz,
a korszak második felében pedig a szélsőjobb szervezett tömegmozgalmakat, pártokat, jelentős befolyásra téve
szert a lakosság több csoportjában – a munkásság körében is. Ezek a módszerek elfogadhatatlanok voltak az
alkotmányos parlamentáris, lényegében XIX. századi stílushoz szokott politikusok számára. A helytelenítés oka
a következménynek tartott új típusú rendszerek kialakulásától való félelem volt, de habitusuktól,
politikafelfogásuktól eleve távol álltak a tömegpolitizálás új módszerei. Ebbe az is beletartozott, hogy heves
bírálatot váltott ki a parlamentben, ha például Gömbös a rádióban nyilatkozott, vagy ha ő, illetve a későbbi
években Imrédy egy nagygyűlésen fejtette ki programját, ahelyett, hogy – vagy legalábbis azt megelőzően – a
parlamentben szólt volna.
A közvélemény befolyásolása azonban egyre inkább parlamenten kívüli eszközökkel történt és ez a

hagyományos politizálási stílushoz szokott konzervatív kormánypártiak és a liberális ellenzék állandó kritikáját
váltotta ki, a tömegdemokrácia mind alulról, mind felülről jövő jelenségeivel szemben, s ha nem is vetették el
teljességgel az új módszereket, a parlamentet tartották az elsődleges politizálási színtérnek.
A konzervatív kormányoldal azonban – ellentétben liberális ellenzékével – a heves politikai vitáktól is meg
akarta ugyanakkor kímélni a parlamentet. Bethlen István leszögezte, hogy a „meetingeken, gyűléseken” van
helye a politizálásnak, a parlamentben komoly munkának kell folyni (mai kifejezéssel ezt munkaparlamenti
felfogásnaktekinthetjük), az ellenzék viszont a diszkusszió terepének tekintette (vitaparlamenti felfogás).
Az említett politikusok lényegében belebuktak antiparlamentáris – vagy legalábbis a parlamentet jelentősen

korlátozni kívánó – törekvéseikbe, de tevékenységük és más tényezők együtthatásának eredményeképp a
politikai rendszert úgy sikerült a korszak végére többé-kevésbé mégis a saját képükre formálni, hogy ehhez a
politikai intézményrendszer lényeges átalakítását nem tudták elérni. Még a szabadságjogokat megszorító, a
polgári jogegyenlőséget sértő törvényeket is parlamenti úton fogadják el. Sőt, a kormánypárt és a parlamenti
politikai erőviszonyok átalakulása, a politikai elitben bekövetkezett komoly átcsoportosulás révén éppen a
parlament válik az autoriter-totalitárius rendszer-átalakító törekvések fő motorjává. A folyamatot a nemzetközi
körülmények is befolyásolják, de a háború megindulása már ilyen megváltozott erőviszonyok mellett sem kedvez
a gyökeres rendszer-átalakító reformoknak.
3
Uo.
218
rendszer?
A kormánypárt és a kormányfő és kisebb mértékben a kormányzó és miniszterelnöke közötti politikai ellentét

következménye egykori miniszterelnökök későbbi ellenzéki pozíciója – Bethlennek a baloldali, Imrédynek a
jobboldali ellenzéki pozíció felé irányuló politikai pályája és ennek következtében a kormánypárt megváltozott
politikája. A váltógazdaságot helyettesítő, a politikai rendszerben bekövetkezett jelentős mozgásokra utaló
jelenségekről van szó ezekben az esetekben.
A tényleges döntéshozatalban a parlamentnek ugyan kis súly jutott, a politikai nyilvánosságban annál nagyobb,
de ez vissza is hatott a szűk körben hozott politikai döntésekre. Nyomásgyakorló formális és informális
csatornák működtek, oligarchikus módon. A dualizmushoz képest elsősorban állami hivatalnoki és katonatiszti
középosztálybeliekkel kibővült társadalmi és politikai elit oligarchikuskormányzásáról beszélhetünk. A
döntéshozatal szűk körben tartására és informális módozatainak fenntartására, a patronázsszerep kisajátítására a
váltógazdaság lehetetlensége teremtett alkalmat.
Horthy tényleges autoritása előbb a törvényi szabályozással együtt emelkedett, majd annak ellenére csökkent,
alulról induló, felívelő, majd lefelé tartó görbét írt le. Szimbolikus hatalma mindvégig megmaradt, a rendszer
jelképévé vált. A kormányzó a nemzeti szuverenitás szimbóluma is. (Szimbolikus és törvényekben biztosított
hatalma növekvő, tényleges hatalmi potenciálja a kezdeti időszakban kihasználatlan, a korszak második felében
nő, majd a háborús időszakhoz érve csökken.)
Horthy szimbolikus és tényleges tekintélye meghatározó és stabilizáló volt a rendszerre, nélküle feltehetően
szétesett volna és ez tekintélyelvű, nem parlamentáris vonása a politikai szisztémának.
Autoriter hatalomra valló jegyeket mégis elsősorban a helyi közigazgatás és a rendfenntartó erők mutatták a
falusi lakossággal (parasztsággal) szemben. Az erőszakszervezetek többnyire „törvényes” túlkapásairól lehet
beszélni, ugyanis a jogalapot meg lehetett általában találni a túlbuzgó beavatkozásokhoz. Ezt láttuk például a
választási hadjáratokban.
Az állam azonban nem túlcentralizált, még az önkormányzatok autonómiájának – főleg a fővárosénak –

megnyirbálása után sem. A helyi hatalom is oligarchikus vonásokat mutat, és az önkormányzatiságnak továbbra
is fontos szerepe van.
A hivatali hierarchia távol állt az orosz csinovnyik kínjait elszenvedtető, megalázó rendszertől, a felsőbbség
tiszteletét és a neki való engedelmességet a kedélyes együvé tartozás érzése mérsékelte, az egymást tegezők, de
„méltóságos uramozók” táborában. A korszak során azonban történt változás, fokozódott a társadalmi mobilitás
az iskolázottság növekedése, az emancipatorikus törekvések némi sikere következtében, és már korábban – a
bethleni időszakban – megfigyelhető a szakapparátus polgáriasulása, szakmai korszerűsödése is.
A központi, állami hatalomgyakorlás jórészt kiszámítható volt, ezért az ellenzék pontos és ismétlődő kritikája
kísérhette. A liberális, demokratikus és szocialista ellenzék számára a rendszer tekintélyelvű vonásai az
etatizmussal voltak egyenlőek, a kormányzat szinte minden lépésében az államhatalom jogosulatlan
kiterjesztését vélte felfedezni. Ugyanakkor támadta a rezsim „feudális vonásait”, ez a kritika azonban a fasizmus
elleni együttműködés során a korszak végén mérséklődött, amikor ebben a küzdelemben a „magyar
feudalizmus” partnernek bizonyult és a totalitárius törekvések korszak végi erőteljes jelentkezésével szemben
már a bethleni típusú kormányzat jogállami,alkotmányos vonásait értékelték és védelmezték, amikor azt
szélsőjobbról támadás érte az „aggályos jogtisztelet” elleni fellépés formájában, és a gyakorlati megvalósítás is
kezdetét vette elsősorban az állampolgári egyenlőséget sértő zsidótörvényekben.
A domináns, hivatalosnak tekinthető ideológia – a keresztény nemzeti eszmekör – ha nem is kizárólagos, de

hegemón helyzetben volt, az azon kívül álló ideológiák támadottak és csak megtűrtek voltak (kivéve az illegális
kommunizmust), azonban értelmezése távolról sem volt egységes.
Ha azt tekintjük a tekintélyelvű politikai berendezkedés alapvető kritériumának, hogy demokratikus eszközökkel
nem változtatható meg a kormánytöbbség, akkor valóban tekintélyelvű volt a szisztéma, de ha azt, hogy nem is
léteznek az intézményes eszközök a megváltoztatásához, akkor nem.
Ha egy másik – és mint említettük a rendszertípust alapvetően nem minősítő, de – fontos területről szólunk, a
politikai magatartásról és politikai kultúráról, a tekintélyelv meghatározó jelenlétét állapíthatjuk meg.
Elfogadása a merev társadalmi hierarchián, a tradíción, de széles politikai konszenzuson is nyugodott, utóbbi a
nemzeti problematika – Trianon – és a kommunistaellenesség körül jött létre. Joggal mondhatta Teleki azt is,
hogy nem az önkényt, csak a született tekintélyt fogadja el a nemzet, a szabadságeszme hagyománya, amely a
múltban az idegen uralkodó elleni nemzeti együttműködésén alapult az alkotmányos megoldásokat részesítette
219
rendszer?
előnyben a magyar – nemesi – történelmi tradícióban. Ehhez a nemesi hagyományhoz a nép oltalmazása is
hozzátartozott.
A (politikai) kultúrában, a társadalmi érintkezésben a címek és rangok merevsége, a társadalom éles

kettéosztottsága érvényesült. Az „úri” Magyarország rangkórságát a kedélyes együvé tartozás érzése, a címek
bonyolultságát a tegezés oldotta, oligarchikus és nem autoriter viszonyt teremtve az együvé tartozók között. Az
úri Magyarország kibővült nem nemesi származásúakkal, akik hivataluknál, fogva kerültek be oda, nem
elsősorban a tudás, a vagyon, hanem még mindig a származás és a hivatal számított: „aki nem közülük való, az
tíz év alatt nem tehet olyan előremenetelt ebben a körben, mint a legelső pillanatban az, aki az ország valamely
táján ugyanennek a rétegnek a gyermeke. Hatalmas szervezet ez. Ennek a kezében van az egész ország minden
hatalma és álladalmi ereje. Mindannyian a magas hivatali gárdához, a hadsereg legmagasabb tisztikarához vagy
a földbirtok hatalmasaihoz tartoznak.”4 A korszak második felétől már érezhető volt a társadalmi mobilitás
növekedése.
A „nép” többnyire továbbra is paternalista gondoskodást vagy együttérzést váltott ki, de áthághatatlan válaszfal
emelkedett a két Magyarország között, az állampolgári egyenlőségneknyoma sem volt a társadalmi
érintkezésben. Franciaországban nem kellett szeretni a népet, de a paraszt is „monsieur”. Magyarországon
szeretni illik, de valóságos vagy legalábbis „eszmei” lóhátról beszélnek vele. Láttuk, hogy milyen problémát
jelent a megszólítás a képviselőjelölt részéről, ha mint választóihoz fordul hozzájuk. A falusi nincstelen
ugyanakkor nem fogadja el képviselőjének azt, akinek szintén nincs semmije.
A radikális jobboldal plebejus vonulata a nemzetben, illetve a fajban feloldódó egyenlőség eszméjét szegezte
szembe az „úri” Magyarország társadalmi hierarchiájával, de nem demokratikus szerveződés révén, hanem
merev, hierarchikus, többnyire totalitárius típusú szervezetbe egyesítve tagjait. (A kormánypárt bethleni formája
viszont a pártvezéri tekintély ellenére laza szerkezetével, frakcióival pluralisztikus jellegű volt.) A XIX. századi
alkotmányos, parlamentáris, autoriter elemekkel vegyített és a politikai kultúrában, a társadalmi érintkezésben
rendies színezetű rendszerrel a modern autoritarianizmust állította szembe a nemzeti, faji egyenlőség
antifeudális és antikapitalista eszméibe burkolva. (De maguk sem vetkőzve le a tradicionális jegyeket). A
szociális és kulturális ellentétek csökkentésére, valamint a politikai rendszer alkotmányos felépítésének
modernizálására, racionalizálására is hivatott programok (közigazgatás, választási rendszer, érdekképviselet
stb.) döntéshozói pozícióba diktatórikus, de legalábbis antiparlamentáris törekvésekkel párosulva kerültek
(Gömbös és Imrédy). A szociális gondoskodás igénye, a plebejus stílus, az emancipatorikus törekvések nemzeti
ideológiában való megjelenítése, amely a rangok nélküli együvé tartozás demokratikusnak ígérkező
megvalósulásának reményét keltette fel, a gömbösi program révén került először hatalmi pozícióba. Ez, az úri
Magyarországgal, a rangkórsággal, az uram-bátyám viszony, a rokonok országával szembeni népi törekvések
kormány szintű képviseletének reményét váltotta ki, még ellenzéki oldalon is számos illúziót keltve. Miután
intézményi szinten a parlamenti élet, a politikai pártok, a vármegyék reprezentálták az úri Magyarországot, ezen
intézmények és velük a liberális szabadságjogok korlátozása is szükségesnek tűnt, hogy a gondoskodó állam
végrehajthassa akaratát a kedvezményezett rétegek érdekében. A parlamentarizmus korlátozása a végrehajtó
hatalom javára szükséges árnak tűnt, illetve egy akadály elhárulásának az erős, vagyis protekcionista állam
elől.
Az (oligarchikus) elitek politikai kultúrájára kevésbé volt jellemző a tekintélytisztelet, ám az elitek alatti
rétegekre és a társadalmi érintkezés formáira meghatározó volt.
A dualizmussal összehasonlítva a politikai diskurzus változatosabb volt, heterogén társadalmi csoportok

jelenlétét tükrözte a politikai elitben.
A fenti rövid, vázlatos összefoglalása a Horthy kori politikai rendszernek, vajon megfelel-e az autoriter rendszer
fogalmi kritériumainak? A kérdésre ehelyütt csak utalhatunk, a bővebb kifejtésre nincs terünk. 5
1. 1. A szakirodalom az autoriter politikai rendszerről

A nemzetközi szakirodalom távolról sem egységes – nem csupán az autoriter rendszer meghatározásának
kritériumaiban, hanem abban sem –, hogy létezik-e egyáltalán ilyen politikai rendszer.
Az autoriter rendszer fogalmának historiográfiája sem érdektelen és korabeli politikai aktualitásokkal is terhelt.
A nemzetközi szakirodalomban az autoriter rendszer fogalmának aktualitását az 1960-as évek világa adta.
4
Móricz: Rokonok. 108–110. o.
5
Lásd Boros: Autoriter típusú volt-e…; Parlamenti viták… és a hivatkozott írások bibliográfiáját.
220
rendszer?
Egyrészt a szocialista országok némelyikében enyhülő diktatúrák és az Európán kívüli világ fejlődő államainak
rendszerváltozataira született a fogalom. Másrészt viszont a totalitárius rendszer, illetve az attól ez idő tájtól
szisztematikusabban megkülönböztetett jelenség (a „nem totális diktatúra”) genezise korábbra, a XX. század
első felére, a két világháború közötti időszakra tehető. Ebben az időszakban mind saját koruk, mind a két
világháború közötti időszak totalitariánus diktatúráitól megkülönböztetett rendszerváltozatra született az
autoriter rendszer fogalma és kezdődött ezeknek a rendszereknek a vizsgálata. Esetleírás jelleggel az immár
klasszikussá vált elemzés Juan Linztől származik a francóista Spanyolországról, amelynek fennállása mindkét
periódusra kiterjedt.6
Az általunk vizsgált időszak (a két világháború közötti) történelmi szituációjánál maradva: az autoriter
rendszerek bevezetésére vagy azért kerül sor az I. világháborút követően a demokrácia rövid diadalmenete után,
mert az uralmon lévők ellenállnak a demokratikus kihívásoknak és autoriter rendszer bevezetésével védekeznek
ellenük, vagy pedig a már bevezetett „demokratikus vívmányokat” „visszaveszik”, vagy fenntartják ugyan, de
azokat „eltérítik eredeti céljuktól”. Utóbbi esetben a nem képviseleti demokrácia egyes intézményeit és
legitimációs elvét (népszavazás közvetlen elnökválasztás, nép előtti felelősség) használják fel mindenekelőtt.
(Lásd Ottlik Lászlónak a korszakban írott hasonló szellemű elemzéseit).7 A cenzusos választójogot feladni
kényszerülő rendszerek a választójog általánossá válásával előidézett helyzet ellenőrzésére folyamodtak a
rendszer autoriter átalakításához.
Milyen elemeit vizsgálták a politikai rendszernek ahhoz, hogy egy-egy típusba besorolják? A XIX. század és
még a XX. század első felében fennállt rendszerek vizsgálatánál is elsődlegesen a kormányzati rendszer, a
törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya (a fejedelmi hatalom csökkenése a képviseleten alapuló, növekvő
parlament javára és ennek szakaszai, az alkotmányos, majd a parlamentáris monarchia, illetve köztársaságok
létrejöttének folyamata) szerepeltek elsődleges tényezőkként. Később ezek vizsgálatához társultak a
bonyolultabb politikai rendszerekben a pártok, a politikai kultúra, az ideológia, a politikai elit rekrutációja, a
politikai döntéshozatal egyik oldalon, a másik oldalon az információhoz jutás, a média befolyása, a manipuláció,
propaganda szerepe az állampolgári döntésekben. Az állampolgárok bevonása a politikai folyamatokba; a
komplexebb társadalmakban a hatalom autoritariánus ellenőrzésének fokozódása s ezzel szemben az
állampolgárok részéről a hatalom demokratikus ellenőrzése. 8
A XX. század II. világháború utáni szakaszában, amikor az autoriter rendszer kategóriája megszületett, már
elsősorban a pártrendszer (alapvetően egy-, illetve többpártrendszer) és a (minél egyenlőbb esélyeket biztosító)
politikai verseny alapján történt a politikai rendszerek osztályozása (a politikai szabadságjogok megléte, mint
alapfeltétel vizsgálata mellett).
A politikatudomány egyes irányzatai a politikai rendszerek komplexebbé válásával ennek megfelelően egyre
több és más tényezőt vonnak be az – általában összehasonlító – elemzésekbe. A konstitucionalista, majd
institucionalista megközelítés elsősorban az alkotmányos faktorokat, illetve a legfontosabb politikai
intézményeket vizsgálta. A két világháború között a politikatudomány kizárólagos megközelítési módszerre volt
az institucionalizmus és még a II. világháború után is érdeklődésének homlokterében a jog és az alkotmány állt.
Különbözött is azonban a jogi-közjogi megközelítéstől, mert a jogi és alkotmányos elvek és a gyakorlat
kapcsolatát, a folyamatokat – a reformfolyamatokat is – vizsgálta. A demokrácia ebben a felfogásban a
hatalommegosztást, majd a parlament szupremáciáját jelentette. Tanulmányozták a demokratikus elvek
érvényesülését és a demokráciára érettséget is.
A fejlődéselméletek nem csupán a politikai intézményrendszer, hanem a társadalmi-gazdasági modernizáció

kérdéseit is bevonták a komplexebb vizsgálat keretébe, a strukturalista-funkcionalista megközelítés pedig
gyökeresen eltérő típusú rendszerek hasonló funkcióit elemezte. 9
A fejlődéselméletek a modernizációra, a strukturalista-funkcionalista iskola a különböző politikai rendszerek

azonos vagy hasonló funkcióira helyezte a hangsúlyt. A fejlődéselméletek kapcsán foglalkoztak talán legtöbbet a
demokratikus és diktatórikus (totalitárius) rendszerek közötti köztes rendszerekkel az Európán kívüli világ
társadalmai modernizálódó politikai struktúráinak leírására.
Az említett tudományos irányzatok időbeli egymásutániságát a történelemben létezett-létező változó és egyre

komplexebb rendszertípusok inspirálták. Újabb irányzat, az új institucionalizmus a politikai intézmények
6
Linz: An Authoritarian…
7
Ottlik: Parlamentarizmus és demokrácia.; Politikai élet.
8
A strukturalista-funkcionalista megközelítés az ennek megfelelő autoriter-demokratikus koordináta mentén helyezi el a különböző politikai
rendszerű országokat Almond–Powell: Összehasonlító politológia. 85–87. o.
9
Lásd többek között Boros– Szabó: A modern politikai pártok… 1975. 3–4. o.
221
rendszer?
kizárólagos vizsgálati körét kibővítve számos más elemet is bevon a vizsgálatba, és előtérbe helyezi a politikai
rendszer komplex vizsgálatát.
De a használt modelleket sokszor még napjainkban is egy-egy tényező alapján állítják fel. (A hatalmi ágak
egymáshoz való viszonya vagy a választójog, vagy a választói akarat érvényesülése, vagy a vezetők
lecserélhetősége, vagy a pártrendszer alapján). A politikai rendszerek típusainak megállapításakor a korszak
egy-egy domináns (vagy annak tartott) elemét emelik ki általában, így az előbb említett tényezők közül a XIX.
században az államfő és a parlament, a XX. században a választójog, majd később ennek érvényesülése is, a II.
világháború után a pártok-pártrendszerek milyensége határozta meg elsősorban egy politikai rendszer típusba
sorolását.
Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a könnyen megragadható negatívtartalmúdefiníció, ami a kiindulás volt az
autoriter rendszerek meghatározásához: sem demokratikus (a nyugati liberális demokráciák értelmében,
amelynek a fő kritériuma a szabad választások lehetősége), sem totalitárius (amennyiben nem nyílt erőszakra
épül, és a politika nem hatja át az egyéni élet egyes szféráit, nincs kizárólagos ideológia, sem pedig erőteljes
mobilizáció), az öt kontinensen olyan különböző múltú, kultúrájú, vallású államokat vont ugyanabba a
kategóriába, hogy már nem lehet egy politikairendszer-típusról beszélni, legfeljebb az említett negatív
kritériumok alapján összegyűjtött különböző rendszerek csoportjáról. Meglehetősen tág körvonalú, nehezen
értelmezhető meghatározások születtek. Ez a negatív tartalmú definíció, amely rávilágít a fogalom eredetére,
vagyis arra, hogy a totalitárius diktatúrákhoz és a demokratikus rendszerekhez való viszonyban határozták meg
eredetileg, alig mond mást és többet annál, mint hogy ezek a rendszerek sem nem demokratikusak, sem nem
totalitáriusak.
A demokratikus, illetve a totalitárius rendszerekhez viszonyítás alapján fogalmazott röviddefiníciók tették

lehetővé másrészt, hogy az államoknak nem csupán térben, de időben is egymástól távol álló politikai
rendszereit sorolják ily módon az autoriter rendszerekhez: Franco Spanyolországától Kádár Magyarországáig és
az afrikai országok sokaságáig, valamint a latin-amerikai katonai és más típusú diktatúrákig – igen eltérő
történelmi tradícióikkal és különböző társadalmakkal, kultúrával rendelkező országokat.
A definíciók ráadásul általában határozatlan mennyiségi kritériumokat sorakoztatnak fel. (Az autoriter
rendszerek jellemzői például, hogy „kis” ellenzék, „kevés” személyes szabadság, „kismértékű” mobilizáció,
„kis” legitim verseny, „mérsékelt” pluralizmus, „kevéssé” nyílt represszió, „kevés” ideológia. A totalitárius
rendszer ezzel szemben „határtalan”, végtelenségig centralizált, a demokráciában „korlátlan” a verseny. De még
a fenti meglehetősen határozatlan jellemvonások alól is említenek „kivételeket”.
A bővebb, pozitív meghatározás a kérdés immár klasszikusának számító Juan Linztől származik, aki
mindenekelőtt egy esettanulmánnyal – a francóista Spanyolországról – támasztotta alá, tette értelmezhetővé
definícióját.10
Linz nem előzmények nélkül tanulmányozta a „harmadik” rendszertípust, hogy csak Hannah Arendtet,
Raymond Aront említsük, akik nemcsak a totalitárius rendszerekkel foglalkoztak, hanem az attól bizonyos
értelemben megkülönböztetett, „enyhébb” diktatúrákra is utaltak műveikben.
Az autoriter rendszert önálló rendszertípusként leíró szerzők rövid definíciói nem sokban térnek el egymástól, az
arendti, aroni előzmények után többnyire a Linz-féle meghatározást fogadják el. A kritikákat mindenekelőtt az
váltja ki, hogy az autoriter rendszerek mérhetetlen sokasága foglalja el azt az igen széles teret, ami a
demokratikus és totalitárius rendszerek között tátong. (Egy „jobb híján” született kifejezés „az autoriter
rezsimek hatalmas barokk tárháza”. Autoriter rendszerek = Bábel tornya egy könyv egyik fejezetének a címe:
ezek a rendszerek „kutyák és macskák”, egyszerre „ugatnak és nyávognak” 11 és még sorolhatnánk a szellemes
kritikai észrevételeket.)
Nem mondhatjuk, hogy a szakirodalom nem nézett szembe a problémával és azzal az igen gyümölcsözőnek
tűnő megoldással próbálkozott, hogy az autoriter rendszereknek – vagy egyáltalán a politikai rendszereknek –
több fajtáját különbözteti meg. Guy Hermet az autoriter rendszereknek öt altípusát különítette el:
neopatrimoniális, oligarchikus parlamentarizmus, klientúrarendszerrel, (mediterrán térség és a Balkán),
liberális diktatúra (Bismarck), populista rendszerek, fasizmus.12 Shills az ismert rendszerkategóriákon túl
további változatokat különít el, és így öt rendszertípust határoz meg: demokrácia, gyámkodó demokrácia,
10
Linz: An Authoritarian…
11
Sartori: Bien comparer…
12
Hermet: Le passage…
222
rendszer?
modernizáló oligarchia, tradicionális oligarchia, totalitarianizmus. A fenti „altípusok” tűnnek a leginkább

kidolgozottnak, térben és időben legjobban körülhatároltnak
Történetileg a problémát viszont a tradicionális és modern rendszerek megkülönböztetése jelenti: milyen

értelemben modern jelenség az autoriter rendszer, mikor jelent meg a történelemben, vajon a „tömegtársadalom”
körülményei között fordulhat-e csak elő, korábban nem? Hirata Takesi tanulmánya kifejezetten a
„tömegpolitikai” helyzetben létrehozható rendszerként definiálja az autoriter rendszert, és neki is kétségei
vannak afelől, hogy az 1918–1920-as évek utáni bethleni konszolidációban van-e ilyen helyzet.13
Linz felveti a kérdést, hogy korábbi, XIX. századi rendszerek autoriternek minősülnek-e, és azt a választ adja,
hogy a XIX. század cenzusos rendszerei, amelyekben a választójogból bizonyos csoportokat kizártak, a
demokráciák sorába tartoznak, ezekben valódi verseny folyt a támogatásért, de egy limitált választóközönség
részvételével. Amíg a választójogért folytatott újabb követeléseket csak korlátozott ideig (?) nyomták el
erőszakkal, addig ezeket a rendszereket demokráciáknak tekinthetjük. (Linz ezzel Schumpeter, Lipset, Aron
hasonló véleményéhez csatlakozik, amikor a parlamentáris rendszerek korai, nem demokratikus változatát nem
sorolja az autoriter rendszerek közé.)
Az autoriter rendszerek kérdésének a kelet–nyugati, illetve észak–déli régiókat, vagyis a fejlett és az elmaradott
világot megkülönböztető sajátos felfogása is szerepel a szakirodalomban, amennyiben az elmaradott régiókat az
autoriter rendszerek világának tekintik. Ezekben az írásokban olyan koncepció is előfordul, amely szerint a
kevésbé fejlett országok számára szükségszerű, illetve kedvező forma az autoriter rezsim, elkerülhetetlen
lépcsőfok a demokratikus rendszer felé vezető úton.
2. 2. A Horthy-kori politikai rendszer típusa

A magyar történeti és politikatudományi irodalomban, az utóbbi időben úgy tűnik többé-kevésbé konszenzus
jött létre a Horthy-kor politikai rendszerének sokat vitatott típusával kapcsolatban. Annyiban legalábbis, hogy a
két világháború közötti magyar politikai rendszert az autoriter rendszertípussal kell szembesíteni, ha egyáltalán
szükségesnek tartják a korszakot tárgyaló munkákban a definitív besorolást. A szerzők egy része elfogadja az
autoriter meghatározást (Romsics Ignác, Gyáni Gábor), mások kétségeket is megfogalmaznak (Ormos Mária,
Püski Levente, Boros Zsuzsanna).
A történészek, politológusok, jogászok megközelítése saját diszciplínájuknak megfelelően eltérő, más-más

elemeit vizsgálják kitüntetett módon a politikai rendszernek és különbözhet a használt terminológia is. A
jogászok parlamentarizmus-diktatúra ellentétpárban határozzák meg a korabeli rendszereket. Szűkebb területet,
elsősorban az alkotmányos berendezkedést vizsgálják, a hangsúlyt az intézmények kontinuitására helyezik,
miután államfő, végrehajtó hatalom, valamilyen képviseleti intézmény több rendszertípusban is létezett, ezek
változó tartalmai alapján végzik el a típusba sorolást. Alkotmányon kívüli tényezőkkel (például pártok) ritkán
foglalkoznak. A történészek általában a demokrácia-diktatúra fogalompárt használják, de nem elégszenek meg
többnyire az egyszavas meghatározással, inkább körülírják és jelzős szerkezetekkel ellátott, a politikai rendszer
egyes elemeire is utaló hosszabb definícióval jelölik a két világháború közötti magyar politikai rendszert
(korlátozott parlamentarizmus, hegemonisztikus pártrendszer, autoritatív elemek stb. külön és együtt is
szerepelnek). A narratívára, a kronologikus ábrázolásra, a folyamatokra, a változásokra helyezik a hangsúlyt.
Ennek következménye, hogy kevéssé jellemző munkáikra a fogalmi meghatározás, a definitív típusba sorolás, s
ha igen, akkor közjogi-történelemfilozófiai-politikatudományi kategóriák átvételével, esetenként bizonytalan,
többféleképpen értelmezhető fogalmak alkalmazásával kerül rá sor. A történészi munkákban a rendszerleírás a
típusba sorolás mellőzésével is történhet. Politológusok az egyes tudományos irányzatoktól, iskoláktól is
függően (például institucionalizmus, új institucionalizmus, fejlődéselméletek, strukturalista-funkcionalista
iskola) egyes politikai struktúrákat és funkcióikat, a kormányzati rendszer működését, a választási rendszert és
pártrendszert, s más intézményes és nem intézményes faktorokat (egyház, hadsereg, szakszervezetek politikai
kultúra, politikai gondolkodás), tehetnek elemzés tárgyává a politikai rendszer típusának meghatározásakor. (A
diszciplínák közötti határvonalak persze nem minden esetben élesek a múltbeli rendszerek kutatásánál.)
Napjainkban a politológusok és a történészek leginkább az említett három rendszertípus: – demokratikus,

autoriter, totalitárius – kategóriái alapján viszonyítják, határozzák meg, sorolják be egyik vagy másik típusba a
modern politikai rendszereket. (Történészek a korábbi időszakból örökölt és meghonosodott „jelleg”
kifejezéssel élnek, de a rendszertípus értelemben.)
13
Hirata: A bethleni konszolidáció…
223
rendszer?
A negatív módon történő meghatározásban valóban teljesnek tűnik a szakmai egyetértés: eszerint a két
világháború közötti magyar politikai rendszer nem volt sem demokratikus,sem pedig totalitárius. A
konszenzusteremtés a Horthy-kori rendszer típusáról a korszak historiográfiájának a korábbi totalitárius és
autoriter periódusok politika vezérelte, a tudomány szabadságát sújtó előzményei miatt vált napjainkban is igen
fontos és nem csupán – bár szerencsére egyre inkább – tudományos szempontok által meghatározott kérdéssé.
Azt gondolom ma már nem szükséges a Horthy-kor fasiszta, totalitárius rendszerként való meghatározásairól
szólnunk.
Az autoriter rendszert, mint önálló rendszertípust feltételezve, és arra a kérdésre válaszolva, hogy ebbe a
kategóriába sorolható-e a Horthy-rendszer, nem azon az úton kell haladnunk, amit elég alaposan megvizsgált
már a történeti és politikatudományi irodalom, vagyis, hogy mennyiben tért el a demokratikus, illetve totalitárius
rendszertől.
Az autoriter rendszer eddig kevéssé tisztázott problémája ugyanis nem abban áll elsősorban, hogy a totalitárius,
illetve a demokratikus rendszertől megkülönböztessük, hanem abban, hogy egy történetileg korábbi típustól, a
parlamentáris-alkotmányos rendszerektől elkülönítsük – a meghatározások alapját képező másik két
rendszertípustól: a demokratikustól és a totalitáriustól való elkülönítés ugyanis kellőképpen megoldott. Az
előzőekben már bőven tárgyaltuk azon jegyeit a Horthy-kori rendszernek, amelyek miatt egyértelmű, hogy sem
a totalitárius, sem pedig a demokratikus rendszerek sorába nem tartozik. Az alábbiakban azokat az alapvető
sajátosságokat emelem ki, amelyek nem merítik ki, sőt jelentős pontokon ellentmondani látszanak azoknak a
kritériumoknak, amelyeket elsősorban Linz nyomán az autoriter rendszert önálló rendszertípusként leíró
szakirodalom általános vonásaikként említ.
Miután a magyar szakirodalom – amennyiben foglalkozik a kérdéssel – önálló rendszertípusként fogadja el az

autoriter rendszert (Romsics, Püski, Gyáni, Körösényi), s amennyiben utal szaktekintélyre a kérdéssel
kapcsolatban, az Juan Linz, tekintsük kiindulásnak az ő meghatározását. (A linzi modell részletes bemutatására
természetesen itt nincs helyünk.)
„Az autoriter rendszerekben korlátozott, nem felelős politikai pluralizmus (kiemelés tőlem – B. Zs.) van, nincs
kidolgozott és vezető politikai ideológia (csak megkülönböztetett mentalitások), nincs külső és belső
mobilizáció (csak történetének meghatározott időszakában) és egy vezető (alkalmanként egy kis csoport)
gyakorolja a hatalmat formálisan kevéssé meghatározott, mégis többnyire kiszámítható keretek között”.14
Minden autoriter rendszer értékelésénél alapvetően arra a kérdésekre kell választ adni Linz szerint, hogy
autoriter uralom alatt „létezhetnek-e a társadalomban alternatív rendszerek” s ezeket hogyan és milyen áron
lehet létrehozni – ugyanis az autoriter rendszerek vezetői számára a fő kérdés a nemzeti egység megteremtése és
ennek elérése a politikai pártok léte nélkül lehetséges.15 Ebből következik demokráciafelfogásuk, amely
alapvetően képviselet ellenes, antiparlamentáris, számukra ugyanis az autoriter rendszerek
demokráciaértelmezése ellentétes a parlamentáris elvekkel: „a demokráciának semmi keresnivalója aarlamenti
képviseleti rendszerrel”, „a rivális politikai erőkkel”, „a vezetőknek a nép akaratát kell keresni” (Linz Francót
idézi – kiemelés tőlem B. Zs.).16 Félrevezető lenne ezeket a rendszereket az alkotmányok, a törvények, a politikai
beszédek alapján vizsgálni.17 Az autoriter rendszer jellemzően a hatalom monopóliumát hangoztatja, ám ennek
ellenére van bizonyos harc, többé-kevésbé informális verseny a hatalomért.
A két világháború közötti magyar politikai rendszer, éppen ellenkezőleg, nemcsak a hatalom monopóliumával
ellentétes alkotmányosteórián és törvényi megoldáson alapult, hanem az ennek bizonyos fokig ellentmondó
szokásjogi gyakorlatok ellenére valóságos a hatalommegosztás, a több hatalmi centrum léte és jórészt
konfliktusaik nyilvánossága. A hatalomért folytatott harc nem „szinte korlátlan”, mint a demokráciákban,
hanem korlátozott, de van lehetőség új politikai erők szerveződésére és a korlátok közé szorított, de mégis létező
politikai versenyben való részvételre. A pluralizmus nem pusztán társadalmi, strukturális – általában így
értelmezik a linzi meghatározást –, hanem tényleges politikai pluralizmus van, és korlátokkal ugyan, de
lehetőség nyílik végig a korszakban új politikai törésvonalakat is megjelenítő pártok betörésére.
Linz másik megállapítása a pluralizmus nem felelős voltára vonatkozik. A Horthy-kori kormányzati filozófia és
gyakorlat a többségi és parlamentnek felelős kormányzást, a hatalmi ágak elválasztását, a legitimációs
ideológiában a konzervatív, tradíciókra hivatkozó alkotmányos-parlamenti felfogás dominanciáját
érvényesítette. A szabadságjogok a korábban említett korlátokkal érvényesültek, az alkotmányosság,
törvényesség elve és helyi szinten történő látszólagosan törvényeknek alávetett, de szubjektív gyakorlata volt
14
Linz: An Authoritarian… 255. o.
15
Uo. 283. o.
16
Uo. 282. o.
17
Uo. 253. o.
224
rendszer?
jellemző. A választások rendszeres időközökben kerültek sorra, korlátozott választójoggal és akadályozott

akaratnyilvánítással, a rendszerben betöltött többféle funkcióval. Az államfő alkotmányos-félparlamentáris
monarchiára emlékeztető jogköre és ennek megfelelő politikai gyakorlata (a kormányok kettős bizalmi
helyzete), a törvényhozás és a politika színterének csökkenő mértékű, de a korszak végéig fennmaradó jelentős
parlamenti súlya, a politikai mozgások, pártalakulások és felbomlások viszonylag szabad játéka, a politikai elit
hatalmi harcai és jórészt ezek nyilvánossága, a politikai erőviszonyok alkotmányosan történő átalakulása
jellemzik a korszak nagy részét.
Az államfő jogköre a korszakban meg-megújuló parlamenti szabályozás és ezt kísérő széles körű közjogi-
politikai vita tárgya volt. A többször köztársasághoz hasonlított magyar király nélküli monarchia államfője
azonban nem időhöz kötött köztársasági elnök és nem is jellegzetesen egy autoriter rendszer politikai irányító
szerepét betöltő vezető. A fejedelmi hatalomhoz, annak alkotmányos és a parlamentáris monarchia felé közelítő
formájához állt közelebb az ideiglenesnek szánt, majd a véglegesítés, sőt öröklődés felé közelítő kormányzói
poszt. Az államfői vétó megtagadásával (csak szuszpenzív vétójoggal rendelkezett), a parlament élvezett
elsőbbséget a törvényhozásban, amit azonban a politikai gyakorlatban az „előszentesítés” szokásjoga
csorbított.
A kormányok bukását elsősorban a pártjukban bekövetkezett bizalomvesztés okozta, ami egy esetben parlamenti
leszavazáshoz vezetett (Imrédy Bélánál 1938 novemberében). Ez utóbbi válság megoldása egyszerre volt
parlamentáris és prezidenciális jellegű.
Linz az ideológiát, a legitimációs érvek jellegét nem tartja az autoriter rendszerre jellemzőnek, utóbbit azért
nem, mert az igazolás nem felel meg a tényleges gyakorlatnak. Magyarországon azonban a későbbi, modernebb
tömegtársadalmi politikáktól eltérően a korszak hatalmi pozícióban lévő politikai szereplőinek a politikai
berendezkedésről szóló textusaik és gyakorlatuk lényegében fedik egymást. Hasonlóképpen, az alkotmányok
szövegét is elhanyagolhatónak tartja Linz, mert semmibe vehetik. A magyar rendszer írott, összefüggő
alkotmány híján ugyan, de az ezt helyettesítő törvényeknek, az alkotmányos berendezkedésnek megfelelően
működött, távolról sem „papírrongynak” minősültek az alkotmányos törvények, amint az számos autoriter
rendszerre jellemző volt. (Főleg ott, ahol nem került sor az alkotmány megváltoztatására az autoriter rendszer
megteremtésével.)
A választások, a többpártrendszer, a szabadságjogok, a parlamenti logika Linz szerint ellentmondanak az

autoriter rendszer alapvető sajátosságainak (lásd feljebb). A két világháború közötti Magyarországon, a
választások, az ellenzék, a parlament a korlátozottságok ellenére nem funkciótlan és látszatintézmények voltak
és nem ellentmondtak, hanem alapvető sajátosságait jelentették a rendszer legitimációs ideológiájának és
gyakorlatának, amelynek már lényegi egybeesése is ellentétes gyakran az autoriter rendszerek logikájával. Linz
azért sem vizsgálja az autoriter rendszerek parlamentjeit, mert azok általában pusztán látszatintézmények, ami
nem mondható el a magyar rendszerben betöltött szerepéről.
A „választási lehetőség nélküli választások”, a „nem olyan választások, mint a többi”, amelyek az autoriter
rendszerekre jellemzőek csak részben töltenek be hasonló funkciókat, mint a magyar politikai rendszerben. A
szakirodalom által általában autoriternek nevezett politikai rendszerekben a parlamenti választásoknak –
amennyiben egyáltalán sor kerül rájuk – a következő funkciókat tulajdonítják: a demokratikus látszat
fenntartása, az uralkodó elit legitimálása, a politikai elitek közötti hatalom elosztása, a politikai mobilizáció, a
propaganda, a hangulatfelmérés, a „nép és vezetőinek eggyé olvasztása”, a klientúrarendszer építése. A tömegek
pedig ezeket a választásokat az oligarchikus elitek ügyének tekintik, és nem védelmezik a fasiszta vagy
korporatív jellegű átalakítással szemben az ilyen típusú parlamenti rendszert. 18 Anélkül, hogy alkalmaznánk
vagy elvetnénk egyelőre az autoriter rendszer-meghatározást a Horthy-kor vonatkozásában, annyi egyértelműen
megállapítható, hogy miután nem demokratikus parlamentáris rendszerről van szó, a választásoknak nem az az
alapvető funkciója, ami az ilyen rendszerekben, vagyis a kormányzat lecserélésének lehetősége, esélyteremtés a
váltógazdaság biztosítására szabad akaratnyilvánítással.
Ha a két világháború közötti magyar politikai rendszerről szólva a fent említett, az autoriter rendszerekre
jellemzőnek tartott funkciókat sorra vesszük, nem állíthatjuk azt, hogy a demokratikus látszat fenntartása miatt
volt szükség választásokra. A politikai elit meghatározó kormányzati oldala számára a rendszeres időközökben
sorra kerülő választás ideológiájuk egyik sarkkövét képezte, az alkotmányos-parlamentáris állam
alapintézménye volt, és nem látszat. A politikai elit legitimálásának funkcióját is kevésbé tölthette be, mert az
ellenzék éppen választások alkalmával élt a legélesebb kritika fegyverével a kormány ellen, és kampányuk fő
mondanivalója éppen a választójog hiányosságai, a választási eljárás anomáliái voltak. Kormánypárti oldalról
18
Hermet: L’autoritarisme…
225
rendszer?
fontos funkciót főként a kormánypárti képviselők cseréjének lehetősége jelentett, nem szabad választás útján,
hanem elsősorban, de nem kizárólag és nem minden időszakban egyforma mértékben a kormány(fő)
intencióinak megfelelően. Említettük korábban, hogy új kormányfők kinevezésekor a kormánypárt részéről a
politikájuk folytatásához szükséges támogatás megszerzésének egyik legfontosabb eszköze éppen a választások
során megvalósított személyi változtatások voltak – a párt ugyanis lényegében a parlamenti képviselőcsoportból
állt –, és ezek a változások töltötték be bizonyos értelemben a hiányzó váltógazdaság funkcióját.
A konzervatív kormányzati köröktől mi sem állt távolabb, mint a mobilizáció és hangulatfelmérésre is csak
részben volt alkalmas a magyar választási rendszer. A kialakult szisztémát kritikával szemlélő és
lehetőségeikhez mérten reformálni akaró kormányfők, mint Gömbös és Imrédy viszont éltek a mobilizáció, a
propaganda, a tömegszervezetek felhasználásának lehetőségével, azonban ez részükről a politikai küzdelem
része volt kormánypárton belüli ellenfeleikkel szemben.
A választási kampányok a „valóságos” választások, a politikai versengés jegyeit is mutatták: jelölések,

programok, kampányok (agitáció, kortézia a korabeli szóhasználattal), a többoldalú ellenzékiség – igaz
akadályozott, határok közé szorított – jelenlétével és éles kritikai megnyilvánulásaival minden választáson.
A választásoknak a versengő rendszerekben betöltött funkciói közül tehát egyesek megvalósulhattak.
A korszak egyik ismert antiparlamentáris meggyőződésű francia szerzőjének Joseph Barthélémy-nek

tulajdonítják, tőle idézik azt a mondást, hogy a „reimsi felszentelés” (Jeanne d’Arc, az egyszerű parasztlány
királyt koronáz) nagyobb legitimációt jelent a demokratikus rendszerek választásainál. A Horthy-korban ez a
vélemény a rendszerellenes oldalon szerepelt. A konzervatív kormányzó elit ezzel ellentétes véleményen volt,
számukra a képviselet, a parlamenti reprezentáció, amely a rendszeres időközökben lebonyolított választások
révén alakult ki, erőteljesebb legitimációt jelentett, mint az akklamatív. A népszuverenitás közvetlen
megnyilvánulásai például népszavazás formájában, éppen egyes nem demokratikus rendszerekre, nevezetesen
az autoriter rendszerekre igen jellemzőek lehetnek.
Az ellenzék létét csakis a választások biztosíthatták, sikertelenségük okaként joggal, de egyben maguknak
felmentést is adva jelölték meg az adott választási rendszer és választójog kétségtelen hátrányait rájuk nézve és
bizonyos fokig a nem felelős ellenzéki szerepbe kényszerítették – tyúk-tojás problémaként – az ellenzéki
pártokat. Az akadályok ugyanakkor másrészt mégis a mérsékeltebb és így nem a felelőtlen szerepkört jelölték ki
számukra, a túl radikális követelések legális létüket veszélyeztették volna. (Ez konkrétan abban nyilvánult meg,
hogy általános követeléseik állandó ismételgetése tette ki a párt- és parlamenti politizálás jelentős hányadát –
például a választójog titkosságáé majd minden parlamenti beszédben.) Azonban távolról sem lebecsülendő – sőt
talán eddig nem is kellőképpen, reális arányaiban értékelt – az a hatás, amit ellenzéki programok a kampányok
során és azon kívül sajtójuk, a helyi közéletben való részvételük alapján kifejteni voltak képesek. Említésre
méltó az a tény is, hogy a váltógazdaság nélküli alapvetően zárt rendszerként értékelt politikai szisztémában
nemcsak a korszak kezdetén volt lehetőség új pártok alakítására – ezek jó része később beolvad vagy elhal –, de
a Szociáldemokrata Párt történelme során első ízben került be a parlamentbe, méghozzá kezdetben jelentős
mandátumszámmal – , valamint az 1930-ban újjáélesztett Kisgazdapárt, majd az 1930-as évek során a
nemzetiszocialista pártalakulatok ellenzéki pártokként jelentős erőt képviselve törnek be a politikai porondra.
A választási visszaélések feltárására és orvoslására megfelelő fórumok: választási bíróság, parlament, sajtó
álltak rendelkezésre. A választói akarat korlátozása, a képviselő-jelölések és a jelöltek kampányának
akadályozása, valamint az agresszív hatósági fellépések miatti panaszok nyilvánosságot kaphattak. A
kormányzati megnyilatkozások a parlamentben – az 1930-as évek végéig legalábbis elvileg – hangsúlyozottan a
szabadságjogok, az állampolgári egyenlőség, törvényesség talaján álltak, ugyanakkor nem állítható, hogy a
kormányzatot nem terhelte felelősség az igen gyakori, időnként általa is „túlkapásnak” minősített helyi
esetekért. A mérleg másik serpenyőjét ugyanis az húzza le, hogy a korszak során nem történt meg – az ellenzék
állandó ezirányú sürgetése ellenére sem – a gyülekezési és egyesülési jog törvényi szabályozása. Ennek
következménye a bizonytalan gyakorlat, bizonyos események ellentétes megítélése. Az „állami és társadalmi
rend hatályos védelméről” szóló 1921:III. tc. egyes cikkelyeinek alkalmazása a „helyi viszonyoknak
megfelelően”, az adott szituáció függvényében történt, szubjektív közigazgatási vélekedés alapján, de nem volt
ellentétes azzal a kormányzati szándékkal és felfogással, amely a vele szemben megfogalmazott kritikát gyorsan
„osztály elleni izgatásnak”, a „tömeg izgalmi állapotát felkelteni képes beszédnek” minősítette, s ennek alapján
ítélte azután jogosnak, törvényesnek a helyi rendfenntartó erők, a helyi közigazgatás mérlegelése alapján történt
intézkedést. A politikai rendszer legitimációs ideológiájaként hirdetett alkotmányosságnak, jogállamiságnak
úgy vélték nem mond ellent ez a gyakorlat, sőt éppen annak megőrzését szolgálja.
Tehát a politikai pluralizmus, a többpárti rendszer, sajtó- és véleményszabadság a rendszer alapértékeihez

tartoztak azokon a határokon belül, amelyeket nem tartott a hatalmon lévő politikai elit a rendszerre nézve
226
rendszer?
veszélyesnek, ami a tűréshatáron túl volt, azzal szemben viszont büntetőjogi szankciókkal – jogállami és
alkotmányos érvek alapján – léptek fel.
Vajon volt-e más sajátos funkciója a választásoknak a két világháború közötti politikai rendszerben – olyan,
amelyet nem említ az autoriter rendszerekkel foglalkozó szakirodalom? Vajon egyáltalán az ilyen típusú,
„alternatíva nélküli választások”, a „nem olyan, mint a többi” választások kategóriájába tartozott-e? 19
Alternatíva (megvalósulás esélyével jelentkező alternatíva, vagyis váltógazdaság) nélkülinek igen, de választási
lehetőség – vagy választék – nélkülinek mégsem lehet nevezni a két világháború közötti magyarországi
választásokat.
A váltógazdaság nélküli rendszerben különösképpen szokásos a kormány ellen leadott szavazatokat

protesztszavazatoknak minősíteni. A korszak során mindvégig vagy annak nagy részében működő, egyes
régiókban és/vagy társadalmi rétegekben beágyazott pártokra lehetett szavazni, ismert politikus
személyiségekre, egyes területekre jellemző pártpreferenciák tapasztalhatóak. Pozitív programokra, a
korszakban ismételten fellépő állandó pártok jól ismert programjaira szavaztak. A kérdés ugyan még távolról
sem feldolgozott, mégis megkockáztatható, hogy kevésbé tekinthetőek egyszerűen protesztszavazatnak az
ellenzéki pártokra leadott voksok, mint inkább szociológiailag, területileg, a vallási hovatartozás által is
meghatározott véleménynyilvánításnak – amely azonban nem nyilvánulhatott meg megfelelő szabadsággal a
nyílt vidéki körzetekben. (A szociális követeléseket tartalmazó – és a korszak második felében nemzeti
programpontokkal kiegészült – programok a kormánypolitika radikálisabb változatának igenlését jelentették a
szélsőjobboldali pártokra adott szavazatok révén.)
Az ellenzéki erők szerepe, súlya, lehetőségeik számbavétele alapvető kérdés a rendszer típusának
meghatározásához. A kormányzat s baloldali liberális és demokratikus ellenzéke a parlamentáris rendszer két
változatát, a történelmi fejlődésben egymást követő két formáját képviselték, és az új paradigma, amelyet a
modern autoriter rendszerek jelentettek – Európa-szerte és Magyarországon is – ezzel szemben rendszerváltó
törekvésként jelentkezett.
Azok a változások, amelyek a korszak végére egy alkotmányosan zajló rendszerváltozási folyamatként
értékelhetőek, jelentős pozíciók megszerzését jelentették a törvényhozás területén (a kormánypártban, a
parlamenti ellenzék soraiban), s együtt jártak a kormányzati filozófia átalakulásával, a közigazgatási posztokon
történt elitcserével. Lassan háttérbe szorult a korábbi alkotmányos-parlamentáris rendszert képviselő
kormányzati elit, jelentős hatalmi pozíciókat veszített. Alkotmányos-parlamentáris változások a felső szinten, de
új pártok betörése formájában (nemzetiszocialista pártok a korszak végén, már korábban a Kisgazdapárt) alulról
is zajló változások, mozgások is bekövetkeztek – ezek sem jellemzőek az autoriter rendszerekre.
A két világháború közötti magyar politikai rendszer alkotmányos szabályozása és ténylegesműködése egyaránt
változásokon ment keresztül a korszakban. Az alkotmányos szabályozás az államfői jogkört, a felsőházat és a
választójogot érintette és ezek összességükben nem jelentéktelen változásokat eszközöltek a rendszeren. Nem
lényegtelenek a nem alkotmányos jellegű változások sem, sőt ezek alakították át nagyobb mértékben a rendszert:
a politikai erőviszonyok változásában, ezzel összefüggésben a kormánypárt és általában a politikai elit
metamorfózisában, az ellenzéki oldal politikai súlyának és irányultságának nagymértékű módosulásában és a
korszak végén meghozott törvények rendszer-átalakító tartalmában ragadhatóak meg. Ezzel járt együtt a
politikai rendszer három pillérét alkotó tényező: kormányzó, kormány és parlament korábbiakhoz képest változó
viszonya, konfliktusaik. Paradoxnak tűnhet, de olyan változások, mint az államfői és a felsőházi jogkör
bővítése, a parlament szerepének visszaszorítása, a sajtó- és más szabadságjogok megnyirbálása a korszak
végén éppenséggel az autoriter rendszerváltozás megakadályozását célozták, a korszak során demokratikus
reformként leginkább követelt titkos választójog bevezetése az adott körülmények között éppenséggel az
autoriter típusú változások irányába hatott.
A bethleni korszak lezárulásával kezdődő, a korszak végéig tartó politikai hatalmi harc parlamenten belül és
felülről szervezett tömegmozgalmi módszerekkel, valamint alulról jövő tömegszervezeti és tömegpárti
törekvésekkelaz autoriter rendszerváltozásért folyt (annak mérsékeltebb és totalitárius formájáért is). Miután a
rendszerváltozás hívei jórészt a kormánypárton belülre kerültek, megindult a jelzett alkotmányos
rendszerváltoztató folyamat,amelyben fogyatkozó, háttérbe szoruló erőt képviseltek a korábbi alkotmányos-
félparlamentáris rendszer létrehozói és működtetői. A felül lévők jórészt nyilvános politikai harcai, az alulról
szerveződő új, rivális politikai képződmények betörése a rendszerbe ugyancsak ellentmondanak az autoriter
rendszerekre jellemző jóval korlátozottabb, többnyire nem nyilvános politikai küzdelmeknek, és ezekben a
19
Hermet: Le passage…
227
rendszer?
rendszerekben nemcsak gátolják, de megakadályozzák az alulról szerveződő politikai erők alkotmányos úton
történő térhódítását.
Az ellenzék, ha nem is alternatívaként – bár kormányba kerülésük lehetősége sem volt teljesen kizárt –, de
kontrollként és nem csupán „díszítő elemként” része volt a parlamenti rendszernek, a döntésekre bizonyos
befolyásuk lehetett, politikai nézeteik terjesztésére lehetőségük volt a parlamenti viták, a sajtó nyilvánossága és
a választási kampányok révén. A politikai paletta változásai nemcsak felülről, hanem alulról is végbemehettek,
új pártalakulatok létrejöttével – váltógazdaság mégsem következett be, csak a kormánypárti-kormányzati
változások helyettesítették azt. (Választási lehetőséget – korlátok közé szorítva – mindvégig kínált a
parlamentben átlagosan jelen lévő 5–7 legálisan létező politikai párt a korszak során, anélkül, hogy reális
alternatívaként tudtak volna megjelenni. Feltehető, hogy bizonyos alternatívák megvalósulását a csak
korlátozottan nyílt rendszer is lehetővé tette volna, hogy ezek mégsem jöttek létre, ennek okai nem egyedül a
rendszer struktúrájában keresendők.)
Azok a politikai programok jelentik az egyértelműen autoriter változatot, amelyek képviselői a hatalom
közelébe, sőt csúcsára jutottak, de a politikai szisztéma plurális volta, a politikai erőviszonyok miatt mégsem
valósulhattak meg. A korszak szereplői is a fennállóhoz képest más típusú politikai-kormányzati rendszer
megteremtésére irányuló törekvéseket láttak bennük (Gömbös és Imrédy kormányzati törekvései, Teleki
alkotmányterve). Ezek a rendszerváltó programok a korszak végén a legjobb úton haladtak az alkotmányos-
parlamentáris úton történő megvalósulás felé, míg a nemzetközi körülmények majd a háború meggátolják, hogy
a magyar politikai rendszer ezen változásaira a továbbiakban mint belső autochton fejlődés eredményére
tekintsünk. A korszak egyes politikusai és elemzői azt is érzékelték, hogy a demokratikus jogkiterjesztés az
egyértelműen autoriter (és esetleg a totalitárius) rendszerváltozat hatalomra jutását eredményezheti. Ugyanakkor
a rendszer korlátozott pluralizmusa azt a lehetőséget is magában rejtette, hogy kedvezőbb körülmények esetén a
szociáldemokrata, kisgazda, legitimista, liberális és mérsékelt keresztény ellenzék, ahogyan ezt Kolnai Aurél
írja politikai emlékirataiban, egy konzervatív demokráciát hozzon létre, amint ezt számára az 1945-ös
választások bizonyították. (Ez az alternatíva a kormánypárt változásával, bomlásával kapott nagyobb esélyt –
Bethlen István távozásával, majd Imrédy leszavazásával.)
A legújabb összehasonlító vizsgálatok a komplex politikai rendszereket számos tényező alapján vizsgálják, nem
pedig a korábbi jórészt-egy-egy tényezőre alapuló (hatalmi ágak és jogosítványaik, választójog vagy később a
pártrendszer) elemzést végeznek. Ha az autoriter rendszert ideáltípusként el is fogadjuk mindenképpen
figyelembe kell venni, hogy a linzi meghatározás abban a történelmi periódusban született, amit a háború után a
totalitarizmus és demokrácia, a szocialista és a kapitalista világ szembenállása jellemzett, illetve a viszonyukban
bekövetkezett enyhülés, tudományosan pedig az arendti, aroni, neumanni alapokra épülő bipoláris világot
árnyaló politikatudomány szült. Tehát egyrészt a jelenből visszavetítve vizsgálták-vizsgálják a két háború közötti
rendszereket – ami nem jelenti azt, hogy ez ne lehetne tudományos eredményt szülő vizsgálat – másrészt viszont
ugyanennyire jogos lehet a múltból kiinduló evolutív magyarázat, amely a XIX. századi rendszereket vizsgálja
átalakulásuk, az I. világháború utáni történelmi szituációban bekövetkezett változásaik során.
Magyarország ebből a szempontból is „kompországnak” tekinthető és csupán kellő óvatossággal hasonlítható

össze a szokásosan vele együtt említett közép-kelet-európai országokkal, eltérő társadalmi és nemzetfejlődési
tradíciók – szorosan vett témánk szempontjából a parlamentáris hagyományok lényeges különbségei – miatt.
Továbbra is alapvetőnek tartjuk a korábban feltett kérdést: parlamentáris vagy autoriter rendszer volt-e a
Horthy kori?20 A mai „történelem vége”-szemlélet visszavetítését látjuk abban a felfogásban, amely időtől és
tértől függetlenül minden nem demokratikus rendszert az időben azért többé-kevésbé körülhatárolt autoriter
vagy az időtlen autokratikus rendszerek közé sorol. A kérdés tehát úgy merül fel, hogy ez az alkotmányos-,
(fél)parlamentáris, nem demokratikus rendszer az autoriter rendszerek egyik változata-e, vagy más típusú
rendszer? A kérdést az teszi komplexebbé, hogy Magyarországon az I. világháború után egy demokratikus
köztársasági és egy bolsevista diktatúra kísérlete (1918–1919) és azt követően az 1920–1922-es időszak után,
amikor másfajta rendszeralternatívák merültek fel, lehet-e még a korábbi, liberális lényegében XIX. századi
parlamentáris rendszert helyreállítani? Bethlen sikeres kísérletet tett a részleges restaurációra, a „tömegpolitikai”
helyzetet21 lezárta, és a demokratikus és autoriter változatokat egyaránt háttérbe szorította. Nem egy modernebb
autoriter formával védekezett a felmerült rendszerváltozatok („demokratikus”diktatúra, képviseleti demokrácia)
ellen, nem a modern autoriter megoldások játszottak fő szerepet a rendszer kialakításában, hanem éppen
ellenkezőleg, visszatért a XIX. századi alkotmányos-liberális teóriának megfelelő politikai berendezkedéshez,
bizonyos változtatásokkal. Azok a korábban már említett eltérések a dualista rendszerhez képest nem
20
Lásd könyvünk első kiadását: Boros–Szabó: Parlamentarizmus…
21
Hirata: A bethleni konszolidáció…
228
rendszer?
változtattak alapvetően a rendszer típusán, viszont a korszak további történelme már azt mutatja, hogy ez a
berendezkedés a korszakban már nem volt sokáig fenntartható.
Közhelyszámba megy ugyan, hogy a bethleni konszolidációs rendszer, amint ez bebizonyosodott, ellenállóbb
volt, mint sok más háborút követő kelet-európai rendszer, a magyar politikai-történeti tradíciók és
társadalomfejlődés okán, de ez is csak átmeneti rendszerként létezhetett.
A bethleni rendszer genezise nem felelt meg az autoriter rendszerek történelmi kialakulása egyik változatának
sem, de később megindult ezen az úton, létrehozója szándéka és politikai világnézete ellenében.
A magyar rendszer vonatkozásában az a következő kérdés, hogy a korszak végére meddig sikerült – még belső
erőből – eljutni a rendszerváltoztató folyamatban. Az erőviszonyok egyértelműen a korábbi rendszer vereségére
utaltak, de voltak ellene ható tényezők is. Erre az utolsó periódusra a vegyes, átmenetirendszer kategóriát
használnám, egy alkotmányosan végbemenő folyamat eredményeként az alkotmányjogilag parlamentáris
rendszer alapintézményei fennmaradásával, de részint törvényes-alkotmányos és főleg politikai változások révén
a rendszerváltás küszöbére jutott, az autoriter rendszertípus megvalósulása irányába tett jelentős lépésekkel.
Az autoriter rendszerek antiparlamentáris jellegűek, akkor is, ha létezik valamilyen parlament, de nem fogadják
el a parlamenti logikát, a parlamenti kormányzás alapelveit. A Horthy-korszak végső átalakuló és a konzervatív
parlamentarizmussal ellentétes tendenciákat erősítő szakaszában is működött a parlamentáris logika, már
megváltozott politikai-ideológiai tartalommal, saját önmegsemmisítése irányába haladva.
A két világháború közötti sokat vitatott rendszer az időszak során bekövetkezett, említett változásokat is
figyelembe véve vegyes típusú rendszerré alakult. Átmenetet képezett egy ugyancsak átmeneti, válsággal,
útkereséssel teli, új rendszerváltozatokat kínáló korszakban. Megkésett és megújulást követelő
berendezkedésével, Trianon és a forradalomellenesség köré épített átmeneti konszenzussal, súlyos
feszültségeket háttérbe szorító, a mozgás és a stabilitás jegyeit egyszerre felmutató rendszer. Konzervativizmusa
a bal-, majd jobboldalról jelentkező rendszerváltoztató-reformáló szándékok ellenében status quo őrzésre, de –
igaz igen óvatos – mozgásokra is adott lehetőséget. A politikai rendszerváltoztatási szándékokat pedig a
társadalmi és gazdasági erőviszonyok módosításának igénye, az elitcsere („őrségváltás”), a tulajdoni és
jövedelmi viszonyok, a társadalmi mobilitás megváltoztatásának vágya motiválta.
Abban, hogy ez a kortársak által is egy meginduló rendszerváltásként értékelt folyamat alkotmányos, szerves
módon zajlott, szerepet játszott az a tény, hogy az ezt képviselő erők jó része a rendszeren belül – jelentős
részük a parlamenten belül – mindvégig jelen voltak. Ugyanakkor a másik oldalon, a Kolnai által leírt
„konzervatív demokrácia” megteremtésére alkalmas, ugyancsak parlamenti képviselettel bíró erők is végig
megtalálhatóak voltak a politikai palettán – kérdés mikor milyen eséllyel lehetett volna reális alternatíva az
általuk képviselt irányban történő változás? De legalább az autoriter vagy totalitárius irányú rendszerváltást
akadályozni tudták, korábban több, később egyre kevesebb sikerrel.
Az autoriter rendszerek – genezisüket tekintve – a két világháború közötti európai történeti szituáció jellegzetes
termékének tekinthetőek, amelyek a legtöbb esetben a liberális parlamentáris rendszer (annak akár korai, akár
későbbi demokratikus változatának) felváltásából, illetve azok alternatívájaként egy más paradigma jegyében
keletkeztek.
Ez a korszak – az első és második világháború közötti periódus – jellegzetes kérdéseket állított a politikai
rendszerek elé, átmeneti időszaknak tekinthető, és rendszeralternatívák, választási lehetőségek és kényszerek,
átalakulás, reformok igénye jellemző rá. Egész Európából hosszasan lehetne sorolni a példákat a
„rendszerváltoztató” törekvésekre, az „autoriter jelenség” megjelenésére a liberális parlamentáris demokrácia
két világháború közötti formáinak válságaként, posztdemokratikus vagy poszttradicionális jelenségként. (Eltérő
módon, de szembe kellett nézni vele mind a „régi”, mind az „új” demokráciákban. A válságból nem csupán
autoriter és totalitárius, hanem demokratikus megoldások is születtek, több-kevesebb sikerrel, előbbire az
amerikai New Deal, utóbbira a francia Népfront lehet a példa – megelőlegezve a II. világháború utáni jóléti
demokráciákat.)
A tömör meghatározások részben ráillenek, részben nem a Horthy-kori politikai rendszerre. Az autoriter
rendszer néhány alapvetőnek tartott sajátosságával fennálló egyezések (például választójog és bizonyos
szabadságjogok korlátozása, a váltógazdaság hiánya) azonban éppúgy jellemezhetnek egy predemokratikus, XIX.
századi alkotmányos – részben parlamentáris – rendszert, mint egy modern autoriter szisztémát.
Parlamentáris rendszer és autoriter rendszer a fenti értelemben egymást kizáró fogalmak.
229
rendszer?
A parlamentáris rendszer alapelvei, működésének logikája és gyakorlata akkor is az autoriter rendszerrel

ellentétes, ha hiányoznak belőle az általános, titkos választójognak, a szabadságjogok teljességének
követelményei.
Végül, nem elhanyagolható szempontként vehetjük figyelembe a korabeli vélekedéseket. A kor politikai
szereplői saját rendszerüket más típusúnak tartották, mint a korabeli Európa autoriter rendszereit, és akik
azokhoz akarták közelíteni a magyar politikai rendszert, egyértelműen rendszerváltozással látták ezt
elérhetőnek. Vagyis alapvetően megkülönböztették a létező magyar politikai rendszert az újabb típusútól,
nevezzék azt „tekintélyállamnak”, „autoritaire” rendszernek, „totalitásos” államnak, „demokratikus
diktatúrának”.
A két világháború közötti rendszert dinamikájában, változásában értékelve, annak talán legfontosabb
vonásaként átmeneti jellegét hangsúlyozhatjuk, mégpedig több értelemben is. Egy nem demokratikus
parlamentáris rendszerből fejlődött a korszak során a pártelvű parlamentáris rendszer irányába, demokratikus
vonásait erősítve, liberális, parlamentáris vonásait gyengítve. A korszak második felétől pedig ez a politikai
berendezkedés fokozatosan egy modern értelemben vett autoriter rendszer felé haladt.
A bethleni rendszer két oldalról állandó kihívással nézett szembe: a modern pártelvű demokrácia és az autoriter
törekvések ostromolták, és mindkét változat egyes elemei beépültek a rendszerbe. Átmeneti rendszer volt tehát,
egész története azt mutatja, hogy nem lehetett tartós, ehhez képest bizonyult mégis stabilnak, de csak
viszonylagosan és nem hosszú ideig. Legfőbb törekvése mind a demokratikus, mind pedig az autoriter
rendszerváltozatelkerülése volt, és ezt a két másik változat pártjainak, politikusainak, ellenzékként vagy
kormánypártiként történő legitimálásával, megtűrésével és nem kizárásával, hanem a hatalomba történő
beengedésükkel a jobboldali változat tekintetében, részben programjaik megvalósításával próbálta elérni. A
politikai mozgások az – ugyan korlátozott körben –, de mégis folyó verseny, az autoriter rendszerváltozatot
képviselők fentiekben részletezett beépülése és ezzel együtt a liberális és demokratikus parlamentáris elvet
képviselők „leépülése” következtében a változás olyan mérvű lesz, hogy a korszak végére indokoltnak tartjuk e
folyamat eredményeképpen a rendszerváltozás küszöbére eljutott politikai rendszerként jellemezni a magyar
politikai szisztémát.
Ez a nem demokratikus (fél)parlamentáris rendszer mint rendszertípus nem felel meg a modern rendszerek ma
közkeletű csoportosításának, de azzal, vagyis a hármas felosztással (demokratikus-autoriter-totalitárius, illetve a
gyakoribb kettős csoportba sorolással: demokratikus-autoriter) nem írható le feltehetően a két világháború
közötti magyar politikai rendszer. A nem demokratikus (fél)parlamentáris rendszer megnevezés ugyanakkor
közkeletű és használatos a XIX. században született politikai rendszerekre, amelyek átmenetet képeztek az
alkotmányos monarchiákat követő parlamentáris rendszerek korai, liberális változata és az általános
választójoggal a tömegdemokrácia korába lépő pártelvű parlamentáris demokráciák között.
Ha negatív tartalmú meghatározással próbálunk élni a Horthy-kor nagyobb részében fennállt politikai rendszert
illetően, úgy ne tekintsük azt liberális képviseleti demokráciának, ne tekintsük Franco, Salazar vagy Pétain –
vagy a II. világháború utáni államok Afrikától Latin-Amerikáig és a kelet-európai szocialista országokig –
egységesen autoriterként definiált rendszerei sorába tartozónak. És végül, de nem utolsósorban ne tekintsük a
vele – mint ancien regime-mel – szemben fellépő és kormányzati pozícióból jórészt vereséget szenvedett, de
egyre meghatározóbb politikai erővel bíró Gömbös-, Imrédy-, Teleki-féle rendszerváltozatot képviselő
elképzelésekkel és az ilyen irányban meginduló változásokkal azonostípusúnak – hanem azoktól alkotmányos
berendezkedés, politikai intézményrendszer, politikai gondolkodás, program és világnézet szempontjából
eltérőnek, más paradigmához tartozónak.
230
A. függelék - Függelék
1. Táblázatok
Parlamenti erőviszonyok, 1938. november
PÁRTOK Mandátum
Nemzeti Egység Pártja 99
Disszidensek 62
Kisgazdapárt 23
Felvidéki képv. csop. 17
Egyesült Keresztény Párt 15
Pártonkívüli 12
Szociáldemokrata Párt 11
Ker. Nemz. Szoc. Front 8
Liberális Pártok 7
Nyilas pártok 4
Reformnemzedék 2
Népakarat Párt 1
Betöltetlen 1
Összesen: 262
Forrás: Sipos Péter: Imrédy… 82. o.
A képviselőház foglalkozás szerinti összetétele, 1905–1939
Év Földbirto Ügyvéd Államhiv Papság Vállalkoz Újságíró, Szabadfo Más Bér

kos atalnok ó, tanár glalkozás fehérgall munkás
menedzse ú* éros
r
1905 30,2 20,1 34,6 0,6 3,2 9,5 0,6 1,2
1910 31,3 21,1 26,2 2,5 8,6 9,8 1,5
1920** 30,0 11,2 15,8 12,1 7,7 11,0 4,8 3,4
1922 33,3 15,0 27,2 4,1 8,8 6,1 4,8 0,7
231
Függelék
1926 29,7 16,4 28,7 3,5 9,4 4,7 6,4 1,2
1931 23,7 19,8 32,2 1,3 9,2 7,2 5,9 0,7
1935 29,9 13,7 29,3 2,4 5,4 6,5 6,0 6,8
1939 ezen 30,8 9,6 29,8 1,8 6,7 7,4 7,4 5,9 0,6
belül
Nemzetis 14,0 12,0 24,0 4,0 12,0 16,0 4,0 6,0 8,0
zocialistá
k
* Beleértve az orvosokat, gyógyszerészeket, magánvállalkozókat, építészeket stb.
** A kisgazda-nemzeti-keresztény szövetség tagjai.
Forrás: Janos: The Politics of Backwardness… 280. o. alapján
Választási bíráskodás* 1920–1926
Döntés Politikai irányzatok
A B C Ö
Alaki 16 8 6 30
Igazoló 12 10 6 28
Helyt adó 1 1 2 4
Megszüntető 2 4 3 9
Együtt: 31 23 17 71
Forrás: Ruszoly: A választási bíráskodás… 498. o.
1927–1944
Döntés Politikai irányzatok
A B C D Lajstrom Ö
Alaki 25 1 1 27
Igazoló 15 1 1 4 1 22
Helyt adó 13 6 2 21
Megszüntető 40 4 4 1 1 50
Együtt 93 6 6 11 4 120
Forrás: Uo.
232
Függelék
* A: kormánypártok, B: mérsékelt ellenzéki (keresztény)

pártok, C: szélsőséges ellenzéki pártok (szoc.dem.lib.), D: nemzetiszocialista (nyilas) pártok, Ö:
összesen. Alaki, igazoló: formai vagy tartalmi okok miatt elutasított petíciók, helyt adó: a petíciónak helyt
adó ítéletek megszüntető: félbeszakadt, megszüntetett (panasz visszavonása miatt stb.).
Társadalmi rétegek választójogosultsága
Társadalmi Összes 24 év felettiek 24 év feletti Össz. vál. Index

csoport választójogosultak jogosult.
száma aránya
száma aránya
Őstermelők 127 348 3,13 94 994 4,03 74,59 130,03
Tisztviselők 268 854 6,60 185 649 7,96 69,05 120,61
Háztulajdonos 140 995 3,46 97 278 4,17 68,99 120,52
Ipari önálló 488 632 11,99 321 493 13,79 65,79 115,01
Mezőg. 813 507 19,97 523 637 22,45 64,37 112,42

birtokos és
bérlő
Ipari munkás 632 065 15,51 386 622 16,58 61,17 106,90
Közszolgálati 66 199 1,62 37 310 1,60 56,36 98,77

szolga
Mezőgazd. 824 265 20,23 411 060 17,63 49,87 87,15

munkás
Napszámosok 93 739 2,30 38 486 1,65 41,06 71,74
Mezőgazdasá 280 130 6,88 96 294 4,13 34,37 60,03

gi cseléd
Házicseléd 71 563 1,76 24 418 1,05 34,12 59,66
Ism.len és 267 179 6,56 114 717 4,92 42,94 75,00

fogl.nélküli
Összesen/átla 4 074 100,00 2 331 958 100,00 57,23

g 476
Forrás: Magyar Törvénytár 1922.
Választási aktivitás
Végig titkos kerületek Nyílt kerületek
A Választóker Választójogo Választáson részt Választóker Választójogo Választ

választás ületek sultak száma vettek ületek sultak száma áson
éve száma száma érvénye
sen
233
Függelék
szavazó
k
száma aránya száma aránya
1922 4 444 710 406 112 91,32 171 1 555 759 1 104 71,02
975
1926 10 518 062 379 979 73,35 109 985 565 774 422 78,65
1931 11 585 032 449 104 76,77 132 1 322 032 1 067 80,03
399
1935 11 654 948 524 937 80,15 146 1 819 254 1 458 80,19
811
1939 11 709 915 602 789 84,91
Forrás: Hubai: Magyarország választási atlasza… alapján.
Egyhangú választókerületek 1920–1939
Év Egyhangú vk. száma Egyhangú vk.-k aránya
1920 39 23,78
1922 25 11,63
1926 88 44,22
1931 67 33,67
1935 53 26,63
1939 14 10,37
Forrás: Hubai: Magyarország választási atlasza…
Politikai pártcsaládok támogatottsági arányai – végig titkos kerületek
1920 1922 1926 1931 1935 1939

listás
Szélsőjobb 5,64 0,80 3,45 28,06
Nemzeti konzervatív 2,84 10,52 25,05 28,38 34,49 32,01
Keresztény pártok 58,03 23,84 20,24 21,08 17,69 2,80
Agrárpártok 1,40 0,00 0,00 2,56 2,52 3,25
Liberális – kispolgári 25,35 17,93 19,87 16,87 16,03 9,76
Munkáspártok 38,76 29,21 29,70 25,65 14,12
234
Függelék
Forrás: Hubai: Politikai irányzatok…
Mandátumok megoszlása a választások után Kormánypártok – ellenzéki pártok, 1920–1939
1920 1922 1926 1931 1935 1939
Komány/korm.tá 155 159 206 206 186 181

m pártok
Baloldali 6 47 24 35 44 24
ellenzék
Jobboldali 22 2 5 4 49
ellenzék
Forrás: A táblázat összeállításánál elsősorban Hubai László adataira támaszkodtam. A nem határozottan
ellenzéki, bizonytalan pozíciójú és a pártonkívüli képviselők egy részét nem vettem figyelembe. (Pártonkívüli
képviselők száma a választások sorrendjében: 3,24, 10,16, 10,29.)
Parlamenti mandátumok megoszlása Mandátumok megoszlása a képviselők pártállása szerint, 1920.

január–február
A párt A megyék Budapest és a Összesen

megnevezése területén törvényhatóság
i jogú
városokban
száma aránya száma aránya száma aránya
Keresztény 50 38,46 23 67,65 73 44,51

Nemzeti
Egyesülés 3 2,31 3 1,83
Pártja
1 0,77 1 0,61
Keresztény
Szocialista Párt
Keresztény
Szocialista
Gazdasági Párt
Országos 75 57,69 3 8,82 78 47,56

Kisgazda és
Földmíves Párt
Nemzeti 6 17,65 6 3,66

Demokrata
Párt
Pártonkívüli 1 0,77 2 5,88 3 1,83
Összesen 130 100,00 34 100,00 164 100,00
Mandátumok megoszlása a képviselők pártállása szerint, 1922
235
Függelék
A párt Nyílt egyéni kerületek Titkos Titkos listás Pártonként

(lista) egyéni választókerületek összesen
megnevezés
e kerületek
száma aránya száma aránya száma aránya száma aránya
Egységes 133 68,56 6 30,00 1 3,33 140 57,38

Párt
1 0,52 1 5,00 2 0,82
Nemzeti
Polgári Párt
Keresztény 9 4,64 1 5,00 5 16,67 10 4,10

Nemzeti
Egyesülés 9 4,64 2 6,67 5 2,05
Pártja
5 2,58 1 3,33 11 4,51
Keresztény
Egység 1 0,52 1 3,33 6 2,46
Tábora
2 0,82
Andrássy–
Friedrich
Párt
Kereszténys
zocialista
Párt
(Szövetkeze
tt)
Keresztény
Ellenzék
48-as 2 1,03 2 0,82

Kisgazdapár
t 1 0,52 1 0,41
Magyarorsz
ági
Munkáspárt
Függetlensé 4 2,06 1 5,00 7 23,33 5 2,05

gi
Kisgazda- 1 0,52 1 0,41
Földmíves-
és Polgári 1 0,52 7 2,87
Párt
1 0,41
Liberális
Ellenzék
Egyesült
Nemzeti
Demokrata
és
Szabadelvű
Ellenzék
236
Függelék
Függetlensé
gi ´48-as és
Kossuth
Párt
Magyarorsz 5 2,58 7 5,00 13 43,33 25 10,25

ági
Szociáldem
okrata Párt
Keresztény 1 0,52 1 0,41

Földmíves
és Iparos
Párt
Pártonkívüli 11 5,67 3 15,00 14 5,74

(további
jelző nélkül) 1 0,52 1 5,00 1 0,41
Pártonkívüli 5 2,58 6 2,46

keresztény
2 1,03 2 0,82
Pártonkívüli
ellenzéki 2 1,03 2 0,82
Pártonkívüli
keresztény
ellenzéki
Pártonkívüli
kormánytám
ogató
Összesen 194 100,00 20 100,00 30 100,00 244 100,00
A párt Egyéni Összes Titkos listás képviselők Képvisel

(lista) ők
megnevezé képviselők egyéni összesen
se
a szavazás módja képviselő
szerint
egyhangú több jelölt egyhangú több jelölt egyhangú több jelölt egyhangú több
jelölt
1 1 0,50 1 2,17 2 0,82
EP 71 79 150 75,38 11 23,91 161 65,71

hivatalos
1 8 9 4,52 9 3,67
EP nem
hivatalos
KGSZP 13 12 25 12,56 10 21,74 35 14,29
237
Függelék
Agrárpárt 1 2 3 1,51 3 1,22
Egyesült 9 19,57 9 3,67

Balpárt
1 2,17 1 0,41
Függetlensé
gi 48-as és
Kossuth
Párt
MSZDP 14 30,43 14 5,71
Kispolgárok 1 1 0,50 1 0,41

Országos
Pártja
Pártonkívüli 2 8 10 5,03 10 4,08

ek
Összesen 90 109 199 100,00 46 100,00 245 100,00
A párt (lista) Egyéni képviselők a szavazás Összes Titkos Képviselők

megnevezése módja szerint egyéni listás összesen
képviselő képviselők
egyhangú szavazásos száma aránya száma aránya száma aránya
Egységes Párt 53 85 138 69,35 11 23,91 149 60,82

hivatalos
8 8 4,02 8 3,27
Egységes Párt
nem hivatalos
Keresztény 9 15 24 12,06 8 17,39 32 13,06

Gazdasági és
Szociális Párt 1 1 0,50 2 4,35 2 0,82
Keresztény 1 1 0,50 1 0,41

Ellenzék
1 0,41
Keresztény
Szocialista Párt
Keresztény
Gazdasági
Ellenzéki Párt
Keresztény 8 8 4,02 1 2,17 1 0,41

Nemzeti
Ellenzéki Párt 1 1 0,50 1 2,17 1 0,41
(Eckhardt)
2 4,35 10 4,08
Független
Polgári Párt 1 0,41
(Hegymegi)
238
Függelék
Független
Kisgazdapárt
Agrárdemokrat
a
Egységes 1 1 0,50 4 8,70 4 1,63

Szabadelvű
Demokrata 1 2,17 1 0,41
Párt
2 4,35 2 0,82
Független
Balpárt 1 0,41
Nemzeti
Demokrata
Párt
Egyesült
Ellenzék
Nemzeti 1 1 0,50 1 0,41

Radikális Párt
Magyarországi 1 1 0,50 1 0,41

Szociáldemokr
ata Párt
Pártonkívüli 4 10 14 7,04 14 5,71
Pártonkívüli 1 1 1 0,50 1 0,41

ellenzéki
1 0,50 1 0,41
Pártonkívüli
kormánytámog
ató
Összesen 67 132 199 100,00 46 100,00 245 100,00
A párt (lista) Egyéni képviselők a Összes egyéni képviselő Titkos listás képviselők Képviselők
megnevezése szavazás módja összesen
szerint
egyhangú szavazáso száma aránya száma aránya száma aránya

s
Magyar 1 1 0,50 1 2,17 2 0,82

Nemzeti
Szocialista 1 1 0,50 1 0,41
Párt
Népakarat
Párt
Nemzeti 46 104 150 75,38 14 30,43 164 66,94
239
Függelék
Egység
Pártjahivatalo
s
Nemzeti 6 6 3,02 1 2,17 6 2,45

Egység
Pártjanem 1 1 0,50 2 0,82
hivatalos
Reformnemze
dék
(Reformprogr
am)
Keresztény 7 7 3,52 1 2,17 1 0,41

Ellenzék
1 1 0,50 7 15,22 14 5,71
Keresztény
Gazdasági és 1 0,41
Szociális Párt
Nemzeti
Legitimista
Néppárt
Független 1 20 21 10,55 1 2,17 22 8,98

Kisgazdapárt
1 1 0,50 1 2,17 1 0,41
Keresztény
Nemzeti 1 2,17 1 0,41
Front
(Eckhardt) 1 0,41
Magyar
Földműves és
Munkáspárt
Nemzeti
Agrár
Ellenzék
Országos 1 2,17 1 0,41

Függetlenségi
Kossuth Párt 7 15,22 7 2,86
Szabadelvű és
Demokratikus
Ellenzék
Magyarorszá 11 23,91 11 4,49

gi
Szociáldemok
rata Párt

ellenzéki
240
Függelék
Összesen 53 146 199 100,00 46 100,00 245 100,00
Mandátumok megoszlása pártok szerint, 1939
A párt (lista) Listás mandátumok Egyéni mandátumok Pártonkénti

megnevezése mandátumok
száma aránya száma aránya száma aránya
Egyesült 1 0,80 3 2,22 4 1,54

Magyar Nemzeti
Szocialista Párt 2 1,60 1 0,74 3 1,15
Keresztény 2 1,60 1 0,74 3 1,15

Nemzeti
Szocialista Front 1 0,80 2 1,48 3 1,15
Magyar Nemzeti 22 17,60 7 5,19 29 11,15

Szocialista
Földmunkás és 4 3,20 1 0,74 5 1,92
Munkáspárt
1 0,74 1 0,38
Nemzeti Front
1 0,74 1 0,38
Nyilaskeresztes
Párt
Pártonkívüli
szélsőjobb
Pártonkívüli
fajvédő
Népakarat Párt
Magyar Élet 69 55,20 112 82,96 181 69,62

Pártja
Egyesült 1 0,80 3 2,22 4 1,54

Kereszténypárt
Független 13 10,40 1 0,74 14 5,38

Kisgazdapárt
Polgári 5 4,00 5 1,92

Szabadságpárt
Szociáldemokrat 5 4,00 5 1,92

a Párt
Pártonkívüli 2 1,48 2 0,77
Összesen 125 100,00 135 100,00 260 100,00
Forrás: Hubai László: Magyarország választási atlasza… 25., 38., 44., 59., 68. o.
241
Függelék
2. A parlamenti és parlamenten kívüli pártok

válogatott listája, 1867–1944 (a megalakulás időrendi
sorrendjében)
Magyarországi Keresztényszocialista Párt
Országos Kisgazda és Földmíves Párt
Függetlenségi és 48-as Lovászy-párt
Országos Függetlenségi és Károlyi Párt
Magyar Polgári Párt
Nemzeti Egyesülés Pártja
Magyarországi Szocialista Párt
Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja
Magyarországi Szociáldemokrata Párt
Keresztény Szociális Gazdasági Párt
Keresztény Nemzeti Párt
Nemzeti Szabadelvű Párt
Egyesült Kisgazda és Földműves Párt
Magyarországi Radikális Keresztényszocialista Párt
Köztársasági Párt
Nemzeti Demokrata Párt
Országos Nemzeti Párt
Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja
Független Szociáldemokrata Párt (Csizmadia Sándor)
Nemzeti Legitimista Néppárt
Magyar Fascisták (Szittyák) Tábora
Keresztény Nemzeti Párt (Friedrich István)
Egyesült Keresztény Nemzeti Kisgazda- és Földműves Párt
Keresztény Községi Párt
Függetlenségi Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt (Rassay)
Keresztény-Keresztyén Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt (Egységes Párt)
Keresztény Nemzeti Egység Pártja
Keresztény Ellenzéki Párt (Friedrich Párt)
Kossuth Párt
242
Függelék
Keresztény Gazdasági és Szociális Párt
Országos Kossuth Párt (Kossuth Párt)
Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt
Fővárosi Szabadelvű Párt
Magyarországi Szocialista Munkáspárt (Vági párt)
Magyarországi Földműves- és Munkáspárt (Földműves- és Munkáspárt)
Kispolgárok Országos Pártja
Agrárpárt
Független Nemzeti Demokrata Párt (Egyesült Balpárt)
Magyar Fascista Párt
Magyar Fascista Munkások Pártja
Keresztény Ellenzék
Magyar Nemzeti Függetlenségi Revíziós Párt
Nemzeti Szabadelvű Párt
Nemzeti Szocialista Párt
Magyar Szabadság Párt
Hadikárosultak Országos Pártja
Országos Frontharcos Párt
Országos Független Frontharcos Párt
Magyar Fascista Irredenta Párt
Országos Habsburg-ellenes Liga
Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (Békés)
Nemzeti Radikális Párt
Független Frontharcos, Munkás és Polgári Párt
Független Kisgazda-, Földműves és Polgári Agrárpárt
Magyar Nemzeti Szocialista Földmunkás Párt
Országos Függetlenségi Kossuth Párt (Rupert Rezső, Nagy Vince)
Magyar Országos Fascista Párt
Magyar Párt (Tábor)
Nemzeti Szocialisták Országos Pártja
Független Nemzeti Demokrata Párt
Nemzeti Szocialista Párt (Szüts Iván)
243
Függelék
Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt
Magyar Nemzeti Szocialista Földműves és Munkáspárt
Hadirokkantak és Hadiözvegyek Országos Gazdasági Pártja
Hadirokkantak, Özvegyek és Árvák Országos Nemzeti Gazdasági Pártja
Magyar Legitimista Párt (dr. Nagy Béla ügyvéd)
Magyar Horogkeresztesek Pártja (
Magyar Irredenta Párt
Turul Nemzeti Irredenta Párt
Magyar Revíziós Nemzeti Közérdek Párt
Nemzeti Egység Pártja
Egyesült Nemzeti Szocialista Párt
Magyar Nemzeti Szocialista Párt (Festetics Sándorral)
Nemzeti Szocialista Gazdasági Néppárt
Magyar Nemzeti Szocialista Fascista Párt
Magyar Nemzeti Szocialista Párt (Debrecen)
Nemzet Akaratának Pártja (Nemzeti Akarat Pártja, Népakarat Pártja)
Polgári Szabadságpárt
Reformnemzedék (Rajniss Ferenc)
Reformprogram (Drobni Lajos)
Nemzeti Front (Magyar Szocialista Néppárt)
Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista (Nyilaskeresztes) Párt
Magyar Népnemzeti Párt
Nemzeti Szocialista Párt
Fajvédő (Nemzeti) Szocialista Párt
Magyar Nemzeti Szocialista Párt
Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Mozgalom
Nemzeti Szocialista Magyar Párt-Hungarista Mozgalom
Keresztény Nemzeti Szocialista Front
Magyar Élet Pártja
Nyilaskeresztes Párt
Magyar Megújulás Pártja
Erdélyi Párt
244
Függelék
Magyar Nemzeti Szocialista Párt
Magyar Megújulás Nemzeti Szocialista Pártszövetség
Békepárt
Keresztény Néppárt
Magyar Kommunista Párt
Szociáldemokrata Párt
Keresztény Demokrata Néppárt
Magyar Radikális Párt
245
Irodalom
[] , . A 48-as Népszövetség alapszabályai. . . Budapest . 1897. . .
[] , . A képviselőház házszabályai. 1913. évi hivatalos kiadás. . . Budapest . 1913. . .
[] , . A képviselőház választójogi bizottságának tárgyalásai. . . Budapest . 1913. . .
[] , . A Pallas nagy lexikona. XVI. . . Budapest . 1897. . .
[] , . Az 1869. évi april 20-dikára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Irományok. I.. . . Pest .
1869. . .
[] , . Az 1892. évi február hó 18-ára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Napló. XXI. . .
Budapest . 1895. . .
[] BARTHA, Miklós. A függetlenségi párt. . . Kolozsvár . 1890. . .
[] BEÉR, János és CSIZMADIA, Andor. Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. . . Budapest . 1954. . .
BETHLEN, Oszkár. „A házszabályok”. 163–184. Politikai Magyarország IV.. . Budapest . 1914. . . .
BEZDÁN, Sándor. „Hódmezővásárhelyi agrárszocialista olvasókörök a századfordulón”. . A Szegedi

Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. . Szeged . 1973. . . 1.
[] CIEGER, András. Lónyay Menyhért 1822–1884. . . Budapest . 2007. . .
CIEGER, András. „Magyarország politikai kultúrája a dualizmus korában”. 3–51. Múltunk. . . 2000. . . 3.
[] CSIZMADIA, Andor. A magyar választási rendszer 1848–1849-ben. . . Budapest . 1963. . .
[] DEÁK, Albert (köpeczi). A parlamenti kormányrendszer Magyarországon. I–II.. . . Budapest . 1912. . .
[] DOLMÁNYOS, István. A koalíció az 1905–1906. évi kormányzati válság idején. . . Budapest . 1976. . .
[] DOLMÁNYOS, István. A magyar parlamenti ellenzék történetéből (1901–1904). . . Budapest . 1963. . .
[] EÖTVÖS, József. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. . . Budapest . 1886. . .
[] GALÁNTAI, József. A Habsburg-monarchia alkonya. . . Budapest . 1985. . .
[] GALÁNTAI, József. Magyarország az első világháborúban. . . Budapest . 1964. . .
[] GERGELY, András és VELIKY, János. A politikai közvélemény fogalma Magyarországon a XIX. század
közepén. Történelmi Tanulmányok VII.. . . Debrecen . 1974. . 5–42..
[] GERGELY, Jenő. A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. . . Budapest . 1977. . .
[] GERŐ, András. Az elsöprő kisebbség. . . Budapest . 1988. . .
[] HAJDU, Tibor. Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom. . . Budapest . 1968. . .
HANÁK, Péter. „1898 – a nemzeti és az állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában”. 112–129.
A kert és a műhely. . Budapest . 1988. . . . HANÁK, Péter.
HANÁK, Péter. „Iratok az 1894–95. évi magyar kormányválság történetéhez”. 291–353. Történelmi Szemle. . .
1959. . . 3-4.
[] HANÁK, Péter. Magyarország története 1849–1918. . . Budapest . 1972. . .
[] HANÁK, Péter. Magyarország története 1890–1918. . . Budapest . 1978. . .
246
Irodalom
HUSZÁR, Károly. „Katholikus mozgalmaink”. . Néppárt. . . 1904. március 26.. . . .
[] IVÁNYI, Emma. Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából. . . Budapest . 1960. . .
[] JULIUS (Csillag Gyula), . Az 1869/72-iki országgyülés. Történeti visszapillantások. . . Pest . 1872. . .
KATUS, László. „Egy kisebbségi törvény születése. Az 1868. évi nemzetiségi törvény évfordulójára”. 99–128.
Regio. . . 1991. . . 4.
[] KEMÉNY, G. Gábor. Teleki László válogatott munkái. . . Budapest . 1961. . .
[] KOCZÁNYI, Béla. Magyarországi társas- és közművelődési közök címtára. . . Kassa . 1899. . .
[] LAKATOS, Ernő. A magyar politikai vezetőréteg 1848–1918. . . Budapest . 1942. . .
[] , . Magyar kormányprogramok 1867–2002. . . Budapest . 2004. . .
[] KOSÁRI, Domokos és NÉMETH, G. Béla. A magyar sajtó története. II/2. 1867–1892. . . Budapest . 1985. . .
[] KOVÁCS, Endre. Magyarország története 1848–1890. . . Budapest . 1979. . .
[] KÖPECZI, Béla. Erdély története I–III.. . . Budapest . 1986. . .
[] KRISTÓFFY, József. Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. Politikai emlékek. . . Budapest . 1927. .
.
[] MÉREI, Gyula. A magyar októberi forradalom és a polgári pártok. . . Budapest . 1969. . .
[] MÉREI, Gyula. A magyar polgári pártok programjai (1867–1918). . . Budapest . 1971. . .
[] MÉREI, Gyula és PÖLÖSKEI, Ferenc. Magyarországi pártprogramok 1867–1918. . . Budapest . 2003. . .
[] MOLNÁR, Erik. Magyarország története I–II.. . . Budapest . 1964. . .
PAJKOSSY, Gábor. „Egyesületek a reformkori Magyarországon”. . História. . . 1993. . . 2.
[] PAJKOSSY, Gábor. Magyarország története a 19. században. . . Budapest . 2003. . .
[] PÁRTOS, Béla. A függetlenségi és 48-as párt szervezéséről. . . Budapest . 1887. . .
[] PÉTER, László. Az Elbától keletre. . . Budapest . 1998. . .
[] PÖLÖSKEI, Ferenc. Kormányzati politika és parlamenti ellenzék 1910–1914. . . Budapest . 1970. . .
[] PÜSKI, Levente. A liberális alkotmányosság és az 1885. évi főrendiházi reform. Történeti Tanulmányok. I.. .
Debrecen . 1992. . 67–81.
[] RÉVÉSZ, T. Mihály. A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon 1867–1875. . . Budapest . 1986. . .
[] RUDAI, Rezső. A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás és életkor szerepe a magyar képviselőház és
pártok életében (1861–1935). . . Budapest . 1936. . .
[] RUSZOLY, József. A választási bíráskodás Magyarországon 1848–1948. . . Budapest . 1980. . .
[] SARLÓS, Béla. Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. . . Budapest . 1976. . .
[] SCHLETT, István. A „munkáskérdés” és a szocializmus a magyar politikai gondolkodásban. 1848–1906. . .

SZABÓ, Csilla. „A politikai elit függetlenségi ellenzékének szervezeti formálódása Magyarországon az 1860-as
években: a 48-as Párt megalakulása”. 519–542. Századok. . . 1999. . . 3.
SZABÓ, Dániel. „A magyarországi politikai rendszer működése”. . A Monarchia kora – ma. . Budapest . 2007.
. . . GERŐ, András.
247
Irodalom
SZABÓ, Dániel. „A Néppárt megalakulása”. 169–208. Történelmi Szemle. . . 1977. . . 2.
SZABÓ, Dániel. „Egy választás Erdélyben (1869)”. 449–464. Századok. . . 1992. . . 3-4.
SZABÓ, Dániel. „In hoc signo vinces! (Egy nem versengő választás történetéhez”. 391–407. Vera (nem csak) a
városban. Rendi társadalom – Polgári társadalom. Supplementum. . . 1995. . . .
[] SZABÓ, Miklós. Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. . . Budapest . 1989. . .
[] SZABÓ, Miklós. Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). . . Budapest .

2003. . .
[] , . Szervezzük a néppártot. . . Budapest . 1913. . .
TILCSIK, György. „Az első népképviseleti országgyűlés választójogi névjegyzékeinek felhasználási lehetőségei
a társadalomtörténeti kutatásokban”. 371–384. Rendi társadalom – polgári társadalom. . Gyula . 1989.
. . . ERDMANN, Gyula.
[] TISZA, István, gróf. Képviselőházi beszédei. I–IV. . . Budapest . 1930–1937. . .
[] TOTH, Adalbert. Parteien und Reichstagswahlen in Ungarn 1848 bis 1892. . . München . 1973. . .
, . „Törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról”. . Az 1906. évi május hó 19-ére hirdetett

országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. – Irományok. XXVIII.. . Budapest . 1909. . . .
, . „Törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról”. . Az 1910. évi június hó 21-ére hirdetett

országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. – Irományok. XXIII. . . Budapest . 1913. . . .
VARGA, István. „A közterhek”. 246–318. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. .

Budapest . 1965. . . . Szabó, István.
[] VARGHA, Gyula. Magyarország egyletei és társulatai 1878-ban. /Hivatalos Statisztikai Közlemények/. . .

VÖRÖS, Károly. „A főrendiház 1885. évi reformja. (Egy kutatás tervei és első eredményei”. 397–405. Rendi
társadalom – polgári társadalom 1.. . Salgótarján . 1987. . . . VARGA, László, Á..
VÖRÖS, Károly. „Három vázlat Budapest társadalomtörténetéből a dualizmus korában”. . Tanulmányok

Budapest Múltjából XXIV.. . Budapest . 1991. . . .
[] ABLONCZY, Balázs. Teleki Pál – Válogatott politikai írások és beszédek. . . Budapest . 2000. . .
[] ALMOND, Gabriel A. és POWELL, G. Bingham. Összehasonlító politológia. . . Budapest . 1996. . .
[] BATKAY, W. M.. Authoritarian Politics in a Transitional State, István Bethlen and the Unified Party in
Hungary 1919-26. . . New York . 1982. . .
[] BETHLEN, István. Beszédei és írásai I–III.. . . Budapest . 1933. . .
[] BIBÓ, István. A zsidókérdés Magyarországon. Válogatott Tanulmányok. II.. . . Budapest . 1986. . .
BOROS, Zsuzsanna. „Autoriter típusú volt-e a Horthy-kor magyar politikai rendszere? Korabeli és mai
nézőpontok”. 99–130. Acta Facultatis Politico-iuridicaie Universitatis Scientiarum Budapestiensis de
Rolando Eötvös Nominatae, tom. XLIII.. . . 2006. . . .
[] BOROS, Zsuzsanna. Parlament, pártok, választások a Horthy-kori Magyarországon. . . Budapest . 2002. . .
[] BOROS, Zsuzsanna. Parlamenti viták a Horthy korban I–II.. . . Budapest . 2006. . .
BOROS, Zsuzsanna és Szabó, Dániel. „A modern politikai pártok kérdése”. . Történelmi Szemle. . . 1975. . . .
[] BOROS, Zsuzsanna és SZABÓ, Dániel. Parlamentarizmus Magyarországon 1867–1944. . . Budapest . 1999.

..
248
Irodalom
BÚZA, László. „A kormányzói jogkörről”. . Jogállam. . . 1937. . . 3-4.
[] , . Corpus Iuris Magyar Törvények Tára. . . Budapest . 1920, 1922, 1925, 1935, 1938. . .
[] CSEKEY, István. A kormányzói jogkör. . . Budapest . 1937. . .
DÉNES, Iván Zoltán. „Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság”. . Új Mandátum. . . 2001. . . 4.
[] DÓSA, Rudolfné. A MOVE története. . . Budapest . 1970. . .
[] EGYED, István. A kormányzói jogkör. . . Budapest . 1933. . .
[] FABINYI, Tihamér. Választási röpirata. . . Pécs . [é. n.]. . .
[] FARKAS, Gábor. Politikai viszonyok Fejér megyében 1919–1945. . . Budapest . 1980. . .
[] FÖLDES, György és HUBAI, László. Parlamenti képviselő-választások 1920–1990. . . Budapest . 1994. . .
GERGELY, Jenő. „A keresztény pártok és a választások”. . Századok. . . 1996. . . 4.
[] GERGELY, Jenő. A keresztényszocializmus Magyarországon 1924–44. . . Budapest . 1993. . .
[] GERGELY, Jenő. Prohászka Ottokár. . . Budapest . 1994. . .
[] GERGELY, Jenő, GLATZ, Ferenc, és PÖLÖSKEI, Ferenc. Magyarországi pártprogramok 1920–1944. . .

[] GRATZ, Gusztáv. A bolsevizmus Magyarországon. . . Budapest . 1920. . .
[] GRATZ, Gusztáv. A dualizmus története. I-II. . . Budapest . 1934. . .
[] GYÁNI, Gábor és KÖVÉR, György. Magyarország társadalomtörténete. . . Budapest . 1998. . .
[] GYURGYÁK, János. A zsidókérdés Magyarországon. . . Budapest . 2001. . .
[] , . Hajtóvadászat. Képviselő-választások Tótkomlóson. Brosúra. . . . [é. n.]. . .
[] HANÁK, Péter. Magyarország története. 7. köt.. 1890–1918. . . Budapest . 1978. . .
[] , . Házszabályok 1928.. . . Budapest . 1929. . .
[] HERMET, G.. L’autoritarisme in Traité de science politique. 3. köt.. . . Paris . 1985. . 269–312.
[] HERMET, G.. Le passage a la democratie. . . Paris . 1996. . .
HIRATA, Takesi. „A bethleni konszolidáció jellege a nemzetközi szakirodalom tükrében”. 54–66. Valóság. . .
1993. . . 11.
HUBAI, László. „Politikai irányzatok választási eredményeinek kontinuitása 1920–1947”. .

www.vokscentrum.hu . . . . . . .
[] HUBAI, László. Magyarország választási atlasza. I-III. . . Budapest . 2001. . .
[] JANOS, Andrew C.. The Politics of Backwardness in Hungary 1825–1945. . . Princeton . 1982. . .
KAJTÁR, István. „A magyar állam modernizációs folyamatai”. . Jogtudományi Közlöny. . . 1997. . . 3.
[] , . Képviselőházi Napló. . . Budapest . 1927–31, 1931–35, 1935–39, 1939–44. . .
[] KÓNYA, Sándor. Gömbös kísérlete a totális fasiszta diktatúra megteremtésére. . . Budapest . 1968. . .
KOVÁCS, M. Mária. „Közalkalmazottak 1938–1949. (Létszám, összetétel, politika.)”. . Valóság. . . 1989. . . 9.
249
Irodalom
KOVÁCS, M. Mária. „Aesculapius militans. Érdekvédelem és politikai radikalizmus az orvosok körében 1919–
1945”. . Valóság. . . 1985. . . 8.
[] NAGY, Zsuzsa, L.. Bethlen liberális ellenzéke. . . Budapest . 1980. . .
[] NAGY, Zsuzsa, L.. Liberális pártmozgalmak 1931–45. . . Budapest . 1986. . .
[] NAGY, Zsuzsa, L.. Magyarország története 1918–1945. Egyetemi jegyzet. 2. bőv. kiad.. . . Debrecen . 1995.
..
[] LACKÓ, Miklós. Nyilasok, nemzetiszocialisták 1935–1944. . . Budapest . 1966. . .
[] LASKI, Harold. L’ évolution actuelle du régime représentatif. . . Paris . 1928. . .
[] LENGYEL, György. A multinacionális gazdasági elit a két világháború között. . . Budapest . 1993. . .
LINZ, J. J.. „An Authoritarian Regime: Spain”. . Mass Politics. . New York – London . 1970. . . .
[] MÁRKUS, László. A Károlyi Gyula kormány kül- és belpolitikája. . . Budapest . 1968. . .
MÉSZÁROS, Margit. „A Magyarországi Szociáldemokrata Párt parlamenti frakciója”. 146–179. Múltunk. . .

1997. . . 2.
[] MEZEY, Barna. Magyar alkotmánytörténet. . . Budapest . 1997. . .
[] MÓRICZ, Zsigmond. Rokonok. . . Budapest . 1977. . .
[] , . Nemzetgyűlési Irományok. . . Budapest . 1920–22, 1922–27. . .
[] , . Nemzetgyűlési Napló. . . Budapest . 1920–22, 1922–27. . .
, . „Nyilasok”. . Rubicon. . . 2004/Különszám. . . .
ORMOS, Mária. „Jelzők nélküli történelem”. . Történelmi Szemle. . . 1997. . . 2.
[] ORMOS, Mária. Magyarország a világháborúk korában. . . Debrecen . 1997. . .
ORMOS, Mária. „Mussolinitól Hitlerig”. 27–48. Diktátorok, diktatúrák (akik nyomot hagytak a 20. századon). .
Budapest . 1997. . . .
OTTLIK, László. „Parlamentarizmus és demokrácia”. . Magyar Szemle. . . 1932. . . április–július.
OTTLIK, László. „Politikai élet”. 361–530. A mai világ képe II. köt.. . Budapest . 1939. . . .
[] , . Országgyűlési Almanach. . . Budapest . 1927–31, 1940. . .
[] PALOTÁS, Emil. Kelet-Európa története a 20. század első felében. . . Budapest . 2004. . .
[] PESTI, Sándor. Az újkori magyar parlament. . . Budapest . 2002. . .
[] PÖLÖSKEI, Ferenc. Horthy hatalmi rendszere 1919–1922. . . Budapest . 1977. . .
[] PÖLÖSKEI, Ferenc és RÁNKI, György. A magyarországi polgári államrendszerek. . . Budapest . 1981. . .
[] PÜSKI, Levente. A felsőház. . . Budapest . 2000. . .
[] PÜSKI, Levente. A Horthy-rendszer. . . Budapest . 2006. . .
[] RÁNKI, György. Állam és társadalom. Előadások a Történettudományi Intézetben. . . Budapest . 1987. . .
RÁNKI, György. „Az 1939-es budapesti választások”. . Történelmi Szemle. . . 1976. . . 4.
[] , . Rendeletek Tára. . . . 1919, 1920, 1922. . .
250
Irodalom
[] RÁNKI, György. Magyarország története. 8. köt.. 1918–1919, 1919–1945. . . Budapest . 1976. . .
[] RÉVAY, József. Gömbös Gyula élete és politikája. . . Budapest . 1934. . .
ROMSICS, Ignác. „A bethleni konszolidáció állam- és kormányzati rendszere”. . Egy letűnt korszakról 1919–
1945. . Budapest . 1987. . . . SÁNTA, Ilona.
[] ROMSICS, Ignác. A múltról a mának. . . Budapest . 2004. . .
[] ROMSICS, Ignác. Bethlen István. Politikai életrajz. . . Budapest . 1991. . .
[] ROMSICS, Ignác. Magyarország története a XX. században. . . Budapest . 2000. . .
[] ROMSICS, Ignác. Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemben. . . Budapest . 2002. . .
[] RUDAI, Rezső. A politikai ideológia, pártszerkezet, hivatás, életkor szerepe a magyar képviselőház és a
pártok életében (1861–1935). . . Budapest . 1936. . .
[] RUSZOLY, József. Választási bíráskodás 1848–1948. . . Budapest . 1980. . .
SARTORI, G.. „Bien comparer, mal comparer”. . Revue Internationale de politique comparée. . . 1994. . I. .
[] SCHMITT, C.. Parlementarisme et democratie. . . Paris . 1988. . .
[] SHILS, E.. Political Development in the New States. . . London . 1966. . .
SIPOS, József. „A Kisgazdapárt és a Bethlen kormány kezdeti tevékenysége”. . Századok. . . 1984. . . 4.
SIPOS, Péter. „A magyar ellenforradalmi rendszer kormánypártjairól”. . A fasizmus ideológiájáról. . Budapest .

1983. . . .
SIPOS, Péter. „A szociáldemokraták 1919 és 1944 között”. . Társadalmi Szemle. . . 1991. . . 2.
[] SIPOS, Péter. Imrédy és a Magyar Megújulás Pártja. . . Budapest . 1970. . .
SIPOS, Péter, STIER, Miklós, és VIDA, István. „Változások a kormánypárt parlamenti képviseletének
összetételében 1931–1939”. . Századok. . . 1967. . . .
STIER, Miklós. „A kormánypárt fasiszta jellegű átszervezésének csődjéhez”. 696–709. Századok. . . 1971. . . .
[] SULYOK, Dezső. Magyar tragédia. . . Newark . 1954. . .
SZABÓ, Miklós. „A magyar parlamentarizmus az 1930-as években”. . Kritika. . . 1990. . . 7.
[] SZABÓ, Miklós. Újkonzervativizmus és jobboldali radikalizmus. . Új Mandátum. Budapest . 2003. . .
[] SZEKFŰ, Gyula. Három nemzedék és ami utána következik. . . Budapest . 1934. . .
[] SZEKFŰ, Gyula. Rövid magyar történet 1606–1939. . . Budapest . 2002. . .
[] TELEKI, Pál. Magyar gondolatok. . . Budapest . 1940. . .
[] TOMCSÁNYI, Móricz. Magyar közjog. . . Budapest . 1926., illetve 1942. . .
[] VALUCH, Tibor. Hatalom és társadalom. (A kötetből felhasznált tanulmányok: Barta Róbert: Az Egységes
Párt képviselőinek összetétele; Püski Levente: A politikai elit változásai; Hubai László: A Kisgazdapárt
regionális választási eredményei.). . . Budapest . 1995. . .
VARGYAI, Gyula. „Jog és szellemi élet a két világháború közötti Magyarországon”. . Állam- és Jogtudomány. .
. 1995. . . .
[] VONYÓ, József. Gömbös Gyula politikai beszédei és írásai. . . Budapest . 2004. . .
[] VONYÓ, József. Gömbös pártja (A NEP Országos Központjának Dokumentumai). . . Pécs . 1998. . .
251
Irodalom
VONYÓ, József. „A kormánypárt és a választások”. . Századok. . . 1994. . . 6.
VONYÓ, József. „A Nemzeti Egység Pártja induló szervezésének első dokumentumai”. . Századok. . . 1984. . .
4.
[] ZSITVAY, Tibor. Magyarország 1921–1941. . . Budapest . 1999. . .
252

Boros Zsuzsanna - Szabó Dániel Parlamentarizmus Magyarországon

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Boros Zsuzsanna - Szabó Dániel Parlamentarizmus Magyarországon

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Parlamentarizmus Magyarországon

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2014

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. 2. A választások jogi szabályozása és változásai a korszakban ............................... 140

Budapest, 2008. december 8.

A történet- és politikatudományi irodalom mindezidáig nem foglalta egybe Magyarország múltbeli

Munkánkat a politikatudományi és a történettudományi diszciplína ma még sajnálatosan ritka találkozásának

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A leglényegesebb új vonás az volt, hogy létrejött a magyarországi országgyűlésnek felelős magyarországi

Maga az uralkodó a végrehajtó hatalomhoz több szálon kapcsolódott, mindenekelőtt ő nevezte ki az

Mindennek megfelelően a képviselőküldés „technikája” is megváltozott. 1848-ig, formailag a közösségek saját

Kétségtelen, hogy a két elkülönült országgyűlésnek, a magyarországinak és az örökös tartományokénak volt

A közös pénzügyminiszter kontrolljára is hasonló lehetőség adódott a költségvetésen keresztül, amennyiben

A közös külpolitikára vonatkozóan a kiegyezési törvény a következőképpen fogalmazott: „...a birodalom

Az egész közjogi rendszerbe többszörösen is bekódolták az alkufolyamatokat. Mindenekelőtt, de nem

Voltak törekvések a kialakított konstrukció ezen jellegének megváltoztatására, mindenekelőtt a dualizmus

A kiegyezéssel radikálisan szembenállók a közjogi ellenzékiséget kezdetben nem részletezték, tematizálták. A

A Monarchiában a hadsereg mindemellett a társadalomtól elkülönült testként létezett. Számos visszaemlékezés

A századforduló utáni véderővitáknál a kormányzatnak tulajdonképpen a függetlenségiek és a hatvanhetes

Az 1902-es létszámemelési javaslatnál már a függetlenségi politikusok is feltételekhez kötötték a

A magyarországi ezredek kizárólag Magyarországon nyerjenek elhelyezést. Ez a követelés egyértelműen utalt

Ezeknél az ezredeknél kizárólag magyar tannyelvű, Magyarországon elhelyezett tisztiiskolákban kiképzett,

A kiképzési és vezényleti nyelv kizárólag a magyar legyen.

Kizárólag a magyar állam jelvényeit, zászlóját és címerét használják.

A kiegyezéses rendszert egészében elutasító függetlenségi irányzat a gazdasági közösséget is elutasította.

Itt találkozik a gazdasági kiegyezés problematikája a gazdaságfejlesztés, elsősorban az iparfejlesztés,

A statisztika ismertetésénél az eredetileg mért kategóriáknál maradva, a magyarországi anyanyelvi csoportok

Magyarország törvényhatóságai közül még az 1910-es népszámlálás idején is a 63 megyéből 33-ban, a 26

A törésvonal megjelenése összefonódott a magyarországi parlamentarizmus, a magyarországi polgári képviseleti

Ez utóbbiak természetesen különböző méretű, különböző társadalmi-gazdasági-politikai helyzetű nemzetek

A magyar intolerancia segítette a magyarországi nemzetiségek összefogására törekvő irányzatokat. 1892-től

A nemzetiségekhez és azok politikai szerveződéséhez való viszony harmadik meghatározója Magyarország és

A politikai pártok hirdetett nemzetiségpolitikai célkitűzéseinek változása egyértelműen a magyar pártok

A szembenállás jellegzetességeit alapvetően a korszak két politikai kérdéskörén: az egyházpolitikán és az ún.

A kiegyezés időszakában a konzervatívnak tekintett politikusok a kormánypártban, a Deák-pártban foglalnak

A szociális kérdés, mindenekelőtt az agrárterületen való megjelenítésére először az Antiszemita Párt

Az adott irányzat, amely felhasználja egyrészt a nagybirtokosoknak és a nemesi középbirtokosoknak azon

Az újkonzervatív irányzatok tulajdonképpen csak kialakulásukkor kötődnek szorosan képviselőházi pártokhoz.

A Szabadelvű Pártnak a Nemzeti Párttal való fúziója a kormánypártban is megerősíti a leegyszerűsítve

A szélbalnál mindkét helyen, a napi politikában, de mindenekelőtt a választási hadjáratokban alkalmazott

A reprezentációs választójogi felfogás a világháború előestéjére teljesen általánossá válik. Ha megvizsgáljuk az

Az általános választójog követelése, a dolog természetéből következően, mindenekelőtt a választói jogból és a

Ezek a követelések bizonyos pontokon túlmennek a hagyományosan értelmezett demokratikus képviseleti

A 48-as képviselőházi ellenzéki pártoknál is találkozunk a polgári parlamentarizmus alapmodelljének tekintett

Egyes munkáspártoknál, így a Nemválasztók Pártjánál, s bizonyos időszakokban a Magyarországi

hogy lehetőség van törvénykezdeményezésre és a törvényeknek népszavazás általi megvétózására. Ezen

Az általános választójog követelése nem az egyedüli differentia specificája a demokratikus politikai

A hadsereggel kapcsolatban, ami kétségtelenül eminenter hatalompolitikai kérdés, a különböző demokráciára

Ugyanebbe a kategóriába sorolhatjuk a követelt ingyenes jogvédelmet is.

A liberális-konzervatív törésvonal megerősödött az egyházpolitikai törvények körüli politikai küzdelem során, s

A 67-es oldalon a kormánypártot megosztotta az állam és az egyházak szétválasztását és a különböző vallások

A századforduló előbb a pártok „burjánzását”, majd a pártrendszer leegyszerűsödését hozta magával.

Ha az 1906-os évet a pártrendszer leegyszerűsödése időszakának nevezhetjük, az 1910-re kialakult szituáció

mielőbbi megkötésének, az általános választójognak és demokratizált birtokmegoszlásnak követelésével tért el

Forrás: Molnár: Magyarország története. II. 154. o.

2. 2. A parlamenten kívüli pártok

A századforduló környéke a különböző jellegű parasztpártok megalakulásának időszaka Magyarországon. Ezek

A századforduló után nemcsak különböző, területileg és radikalizmusban megosztott parasztcsoportok hozzák

3. 3. A politikai pártok szervezetei és a politizáló

A parlamenti pártok közvetlen szervezettségét, kicsit leegyszerűsítve, de a korszak terminológiáját megtartva,

3.1. Az országgyűlési párt

A frakciók határozták meg a párt álláspontját az egyes politikai kérdésekkel, törvényjavaslatokkal

3.2. Az országos párt