AGYERMEKEKHELYZETEAVI

LÁGBAN2013

FOGYATÉKOSSÁGGALÉLŐ
GYERMEKEK
MAGYARÖSSZEFOGLALÓ
 Fogyatékossággal élő gyermekek a világban

Az UNICEF éves jelentésének összefoglalója

Bevezetés

Ez a jelentés gyermekekről szól. Gyermekekről, akik valakiknek a testvérei, gyermekei, unokái,

barátai. Akiknek ugyanúgy van kedvenc étele, filmje, játéka, egy beteljesíteni remélt álma, mint
bármelyik gyermeknek. Akik ha megkapják az esélyt, ugyanolyan teljes életet képesek élni, mint
bármelyik másik gyermek. Mégis, a fogyatékossággal élő gyermekek számára gyakran nemhogy a
kiteljesedés és az önmegvalósítás, de sokszor már a túlélés is komoly nehézséget jelent.

A tapasztalatok szerint ugyanis a fogyatékossággal élő gyermekek nagyobb eséllyel szembesülnek

anyagi nehézségekkel és maradnak ki az iskolából, mint nem fogyatékossággal élő társaik. Ha pedig
valamilyen születésük, vagy családjuk miatt veszélyeztetett csoportba tartoznak (például
szegénységben élnek, vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak), a hátrányuk még nagyobb.

A fogyatékossággal élő gyermekeknek nap mint nap számos akadályt kell legyűrniük, és a kirekesztés
számos formájával kell megküzdeniük - attól is függően, hogy a világ mely pontjára, milyen társadalmi
státuszban élő családba, milyen kultúrába születnek. De a gyermek neme is számít. A
fogyatékossággal élő lánygyermekek ugyanis nagyobb eséllyel maradnak ki családi programokból,
közös eszmecserékből, mint fiú társaik. Nekik mind a fogyatékossággal élő fiútársaiknál, mind pedig a
nem fogyatékossággal élő lánygyermekeknél is kevesebb esélyük van arra, hogy iskolába járhassanak,
vagy majd később munkát találjanak.

1
A fogyatékossággal élő gyermekeket gyakran alacsonyabb rendűként kezelik, ami fokozza a
kiszolgáltatottságukat. A diszkrimináció, a kirekesztés mindennapossá válik: nem jutnak hozzá az őket
megillető szolgáltatásokhoz. Az ilyen gyerekek kiszorulnak a döntéshozatalból, és gyakrabban lesznek
bűncselekmény áldozatai is.

A marginalizálódás azonban gyakran a „láthatatlanság” következménye. Számos esetben ugyanis a

családok még mindig tartanak a kiközösítéstől, a megbélyegzéstől, és emiatt szinte „eldugják” a
fogyatékossággal élő gyermeküket – akár azért, mert ők maguk is szégyellik gyermeküket, akár azért,
mert túlzottan féltik őt a társadalom reakciójától.

Előfordulhat, hogy a gyermekek emiatt vagy egyáltalán nincsenek is anyakönyvezve, vagy pedig
„csak” a fogyatékosságuk marad rejtve az állam – gyakran nem is annyira vigyázó - tekintete elől.
Emiatt előfordulhat, hogy a gyermeknek esetleg nincs is lehetősége arra, hogy részesülhessen
mindazokban a szolgáltatásokban, amik nem csupán megilletnék őt, hanem amikkel az élete is
könnyebb lehetne.

Az ENSZ Gyermekjogi egyezménye és a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménye

szerint ugyanis a kormányoknak kötelessége biztosítania, hogy minden gyermekeknek - függetlenül
attól, hogy hol és hogyan él - érvényesülhessenek a jogai, mindenfajta diszkriminációtól mentesen.
Mindez azt is jelenti, hogy meg kell teremteni azokat a feltételeket, fizikaiakat és nem fizikaiakat
egyaránt, amik ezeknek a jogoknak a gyakorlásához, és egy befogadó társadalom megteremtéséhez
szükségesek.

A befogadás ugyanis nem csupán integrációt jelent. Nem elég csupán megteremteni az intézményi
kereteket és a vonatkozó normákat. Ezek bár elengedhetetlenek, de nem elégségesek. A társadalom
hozzáállásának és az intézmények gyakorlatának egyaránt olyannak kell lennie, hogy szellemében is,
és nem csupán fizikai formájában alkalmas legyen a fogyatékossággal élő gyermekek képességeinek
és lehetőségeinek minél teljesebb körű kiteljesedéséhez.

A befogadó társadalomból ugyanis nem csupán a „befogadottak” profitálnak. Csak hogy egy
gyakorlatias példát hozzunk: a szélesebb iskolaajtók nem csupán azok életét könnyítik meg, akik
kerekesszékkel közlekednek; valamennyi gyermek számára biztonságosabbak.

Becslések szerint a világon mintegy 93 millió gyermek él valamilyen fogyatékkal. És ezzel együtt
ugyanolyan álmokkal, vágyakkal, érzésekkel és jogokkal, mint bármelyik másik gyermek.

A befogadó társadalom

Gyakran lehet hallani a mondást, hogy ha Te megváltozol, a világ is megváltozik körülötted. Pontosan
ezért sem mindegy, hogy hogyan viszonyulunk a minket körülvevő világhoz – benne azokkal, akik
ilyen vagy olyan okból mások, mint a többség.

A fogyatékossággal élők képességeit alábecsülni az egyik legnagyobb akadálya a befogadásuknak.

Ráadásul ez a szemlélet és hozzáállás nem csupán a közvélemény sajátja. Tanárok, orvosok,
politikusok, véleményformálók, de nem ritkán maguk a családtagok is beleesnek ebbe a hibába. Főleg

2
akkor, ha maguk az érintettek sem kapják meg soha a lehetőséget arra, hogy bebizonyítsák ennek az
ellenkezőjét.

Az előítéleteknek pedig súlyos következménye van. A kevesebb barát, az elkülönülés, a

piszkálódások, a családra is nehezedő fokozott stressz mind-mind ilyen következmények lehetnek.
Ezek a folyamatok pedig gyakran már kora gyermekkorban elkezdődnek. Tanulmányok szerint
gyakran már óvodás korban figyelmen kívül hagyják a gyerekek a fogyatékossággal élő társaikat, és
nem vonják be őket a játékba, sokszor azért, mert egyszerűen azt hiszik, hogy a másik nem akar
játszani, vagy pedig nem is tudna.

Az Egyesült Királyságban egy 2007-ben végzett felmérés szerint a fogyatékossággal élő gyermeket
nevelő családok 70 százaléka véli úgy, hogy a környezetükben élők ismeretei a fogyatékosságról nem
megfelelőek. S a családok fele tapasztalt valamilyen őket ért intézményi hátrányt, például az
óvodában.

De ez „csak” a jéghegy csúcsa. Egy madagaszkári kutatás azt az eredményt rámutatott: a szülők
majdnem fele abban a tudatban volt, hogy a fogyatékosság fertőző. Vietnámban pedig olyan
hiedelem is él, hogy egy fogyatékossággal élő gyermeknek a feltűnése bizonyos ünnepeken, például a
holdújévkor, balszerencsét hoz.

Nem csoda hát, hogy a fogyatékossággal élő gyermekek a legkiszolgáltatottabbak között vannak.
Pedig egy gyermeket sem szabad a fogyatékossága vagy nem fogyatékossága alapján megítélni.
Minden gyermek egyedi, és joga van ahhoz, hogy ennek megfelelően ítéljék meg. Ha ennek
megfelelően közelítünk minden gyermekhez, akkor a fogyatékossággal élők is élhetnek a jogaikkal és
élvezhetik ennek minden gyümölcsét – ahogyan teszik azt a nem fogyatékossággal élők is. A közösség
befogadása, az oktatásban, a kultúrában és a szabadidős tevékenységekben való aktív részvétel
elsődleges fontosságú minden gyermek számára. Ez az egészséges testi és lelki fejlődésük feltétele.
Ott pedig, ahol a mindennapos kommunikációhoz vagy önellátáshoz speciális eszközök és feltételek
szükségesek, az ezekhez való hozzáférést bárki számára biztosítani kell.

Minden út egy lépéssel kezdődik

Néhányan úgy gondolják, hogy a fogyatékosság

1. ábra. Chaeli Mycroft kerekesszékes táncos és
aktivista. Hamarosan megkezdi politológiai és filozófiai
tanulmányait a Cape Town-i Egyetemen, Dél-Afrikában. fiataloknak abban, hogy a fogyatékosságukat
2011-ben megkapta a Nemzetközi Gyermek Békedíjat
teher, mások pedig azt, hogy ajándék. Én hiszem,
hogy a fogyatékosságom egyedülálló lehetőséget
adott nekem, és tudom, hogy általa lettem az, aki
vagyok, és ezért hálás vagyok. Persze, a
fogyatékossággal együtt élni egyáltalán nem könnyű.
Az ember életének minden részére kihat. De azt
remélem, hogy a példámon keresztül segíthetek más
lehetőségként, ne pedig korlátként éljék meg.

A családom mindig arra ösztönzött, hogy a

képességeimet lássam, és soha nem tekintettek rám sajnálattal, vagy szánakozással. Ezért örökké
hálás leszek nekik, mert megmutatták, hogy egyenrangúként is lehet élni a testi fogyatékosság nélkül

3
élők mellett, és együtt velük. Annak tudatában neveltek, hogy ugyanolyan fontos vagyok a
társadalom számára, mint mindenki más és hogy igenis ki kell állnom a jogaimért.

A barátaim is mindig egyenrangúként kezeltek, és elfogadták, hogy olyan vagyok, amilyen. Igen, néha
kreatívabbnak kellett lennünk, hogy én is mindenben részt tudjak venni. De azok voltunk! Krikkett?
Naná, én voltam a dobó!

Ez az elképesztő szeretet és támogatás vitt előre, és kezdtem el magam is fogyatékkal élő

gyermekekkel dolgozni. Sajnos sokan közülük el vannak rejtve a világ elől, és nem kapnak elismerést
azért, amire képesek. Pedig a fogyatékkal élők is rettenetesen értékes emberek, és a világnak gyakran
van szüksége a mi képességeinkre is. Mivel rákényszerít az élet, gyakran gondolkodunk a „rendszeren
kívül”, kreatív megoldásokat keresve egy-egy problémára. Ráadásul sokkal empatikusabbak is
vagyunk másoknál. A világnak pedig nagy szüksége van ezekre a képességekre.

Az viszont biztos, hogy két dologban globálisan kellene változást elérni: a szolgáltatásokhoz /
lehetőségekhez való hozzáférés biztosításában és az emberek hozzáállásban. Ezek összefüggő és
egymást feltételező kérdések. Sajnálat és szégyen helyett egyenlőségre és elfogadásra van szükség,
és ezzel együtt jön a hozzáférés minden egyébhez.

Hogy szuper-pozitív személyiség lennék? Dehogyis. Nekem is megvannak a magam küzdelmei,

amelyeknek egyáltalán nincs még vége. De a körülöttem lévők segítettek elfogadni a helyzetemet, és
már elhiszem, hogy igenis én is hozzá tudok tenni a világhoz. Elszántan küzdök azért, hogy a
fogyatékosságot mindenki teljes mértékben elfogadja. Tudom, hogy ez nem egyszerű feladat, de
szentül hiszem, hogy ez egyszer meg fog valósulni.

Mert minden a hittel kezdődik. A hittel abban, hogy igenis meg tudod változtatni a dolgokat. És ha a
fogyatékkal élők nem hisznek önmagukban, vagy ha a körülöttük élők nem hisznek bennük, akkor
majd én hiszek bennük. És remélem azt, hogy ez egy picit talán segít nekik is. Lehet, hogy csak egy
picit, de talán mégis valamennyit.

A befogadó intézményi környezet

Számos országban a fogyatékosság mind a mai napig egyet jelent a tömeges bentlakásos
intézetekben való elhelyezéssel. Ez gyakorlatilag egyet jelent a társadalmi kirekesztődéssel és
elszigetelődéssel. Ritka ugyanis, hogy ezek a nagy létszámú befogadottat ellátó intézmények
megfelelő odafigyelést és ellátást biztosítsanak a fogyatékossággal élő gyermekek fejlődéséhez,
kiteljesedéséhez és biztonságához. Arról nem is beszélve, hogy kutatási adatok szerint az erőszak, a
bántalmazás és a kizsákmányolás aránya ezekben az intézményekben kiemelkedően magas.

Az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménye szerint minden gyermeknek joga
van a családban éléshez (hacsak ez nem áll ellentétben a gyermek jogos érdekével). Ha a gyerek
megfelelő ellátása a családjában nem biztosított, az államnak kötelessége más nevelést és ellátást
biztosítani számára. Ilyen alternatív megoldás lehet a kis létszámú, közösségi alapú lakásotthonok
támogatása, vagy a nevelőszülői hálózat erősítése. Mindezek azonban nem helyettesíthetik a
családban maradás politikájának elsődlegességét biztosító feltételrendszernek, így például az
egészségügyi ellátásokhoz való teljes körű hozzáférésnek és az integrált oktatásnak a megteremtését.

4
Befogadó egészségügy – hozzáférés az egészségügyi szolgáltatásokhoz

Az ENSZ Gyermekjogi egyezménye és a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménye

értelmében minden gyermeknek joga van az elérhető legmagasabb színvonalú egészségügyi
ellátáshoz. Az állami egészségügy célja és feladata azt biztosítani, hogy ez a jog a fogyatékossággal élő
gyermekek esetében is teljes mértékben érvényesüljön. Mint minden gyermek, a fogyatékossággal
élő gyermek is a holnap felnőttje. A megfelelő egészségügyi ellátás nem csupán a boldog és
egészséges gyermekkorhoz járul hozzá; de megalapozza a gyermekek kilátásait a jövőre nézve. Úgy is,
mint majdani szülőkét.

A védőoltások beadása lényegi kérdés a

gyermekhalandóság és a gyermekbetegségek
visszaszorításában. Ugyanakkor, míg az
oltások kulcsfontosságúak azoknak a
betegségeknek a megelőzésében, amelyek
valamilyen fogyatékossághoz vezethetnek,
nem kevésbé fontos azoknak a
gyermekeknek a beoltása sem, akik már
valamilyen fogyatékkal élnek. Sajnos
azonban számos fogyatékossággal élő
gyermek marad ki az egyébként egyre
sikeresebb oltási programokból, pedig a
gyermekbetegségek őket sem kerülik el.

Az alultápláltság és a fogyatékosság szintén

kölcsönös veszéllyel járnak. Míg az
alultápláltság könnyedén vezethet
valamilyen fogyatékossághoz, az
alultápláltság nem csupán ok, hanem okozat
is lehet. Sőt, valójában a fogyatékossággal
élők fokozottan ki vannak téve az
alultápláltság veszélyének. Bizonyos
betegségnek ugyanis a táplálkozást érintő
hatása is van. Az újszülött-kori agysérülést
kísérő mozgás-és egyensúlyzavar például
rágási vagy nyelési nehézségekkel járhat, a cisztás fibrózis pedig gátolhatja a tápanyag-felszívódást. A
fogyatékossággal élő gyermekek ráadásul nagyobb eséllyel maradnak ki az iskolából, így az ottani
étkeztetési programokból is. További kockázat, hogy bizonyos kultúrákban az anyáknak egyszerűen
nem tanácsolják a fogyatékossággal élő kisgyermekeik szoptatását, ráadásul a még mindig élő
stigmák miatt a fogyatékossággal élő gyermekek nagyobb eséllyel kapnak kevesebb, vagy kevésbé
tápanyagdús ételeket, mint a nem fogyatékossággal élő társaik.

Széles körben ismert, viszont kevéssé dokumentált tény, hogy - leginkább a fejlődő világban - a
fogyatékossággal élő gyermekeknek már gyakran a tiszta vízhez való hozzáférés és az illemhelyek
használata is alapvető problémát jelent. Folyó víz hiányában ugyanis a gyakran messze lévő kúthoz

5
való eljutás nehézkes lehet számukra, ha pedig ez mégis sikerül, előfordulhat, hogy a kút vagy a csap
például túl magasan van, vagy egyszerűen nincs mibe kapaszkodni a vízvétel alatt, vagy nincs hol,
mivel megtámasztani az egyre nehezebbé váló vízhordó edényt. Az illemhely használata külön tortúra
is lehet. Bizonyos kultúrákban a fogyatékossággal élők nem használhatják ugyanazokat a
helyiségeket, mint nem fogyatékossággal élő társaik. Az oktatásból való kimaradásnak az egyik oka az
is, hogy az iskolákban ritkán van számukra is könnyen használható illemhely. Többen számoltak be
arról, hogy az ilyen nehézségek miatt például többször is egyszerűen visszafogják az étel-és
italfogyasztást, ezzel is lassítva az emésztést, különösen akkor, ha a mosdó használatához valaki
másnak a segítségét is igénybe kell venniük. Ez pedig újra visszavezet az alultápláltság kérdéshez.

A másik kérdéskör, amiben a fogyatékosság kapcsán oly’ sokan oly’ gyakran struccpolitikát folytatnak,
a szexualitás kérdésköre. A fogyatékossággal élő fiatalokat a legtöbb felvilágosító és HIV/AIDS
megelőző program ugyanis egyszerűen ignorálja, tévesen azt feltételezve, hogy a fogyatékosság
szexuális inaktivitással is jár. A mellőzés következtében a fiatalok zöme még csak alapinformációkat
sem kap arról, hogy milyen változások zajlanak le az egyébként serdülő testükben. Arról nem is
beszélve, hogy többek között a felvilágosítás hiánya miatt, gyakrabban válnak szexuális erőszak vagy
visszaélés áldozataivá is.

Befogadó oktatás - integrált oktatás

Minden gyermeknek ugyanolyan joga van az oktatáshoz. Elméletileg. Sajnos azonban a gyakorlatban
ez az elv nem mindig érvényesül: a fogyatékossággal élő gyermekek aránytalanul magas arányban
maradnak ki az iskolai oktatásból, ami komolyan befolyásolja a jövőjüket is. Pedig az iskolába járás
kiemelten fontos a gyermekek társadalmi befogadásának megteremtéséhez, a megismeréshez, az
előítéletek lebontásához. A fogyatékossággal élők és a nem fogyatékos gyermekek számára egyaránt.

6
Egészen addig, amíg nem teremtjük meg a fogyatékossággal élő gyermekek iskolai integrációját, az
ENSZ által 2000-ben meghatározott ún. millenniumi fejlesztési célok sem teljesülhetnek
maradéktalanul. Az ENSZ célkitűzése, hogy az alapfokú oktatás minden gyermek számára elérhetővé
tegye, amiből nem maradhat ki egyetlen gyermek sem. Függetlenül attól, hogy hol, milyen társadalmi
vagy kulturális viszonyok között él, milyen nemű, vagy hogy van-e valamilyen fogyatékossága.

Ahogyan arra az ENSZ Gyermekjogi egyezményének érvényesülését vizsgáló egyik közelmúltbeli

jelentés is rámutat: „a kihívások, amikkel egy fogyatékossággal élő gyermeknek szembesülnie kell, ha
az oktatáshoz való jogát érvényesíteni szeretné, még mindig óriásiak”, és éppen ezért „ők azok, akik a
leginkább marginalizálva vannak e téren”.

Ugyanakkor a vonatkozó nemzetközi egyezményekre hivatkozva, ám azokat (esetenként

szándékosan) félreértelmezve, számos esetben a fogyatékossággal élő gyermekek elkülönítésének
lehetünk tanúi. A bentlakásos, és/vagy speciális iskolák bár valóban lehetőséget adnak a
gyermekeknek egy egyfajta formális oktatásban való részvételre, ugyanakkor a családban éléshez,
vagy a tágabb közösségi életében való részvételhez való joguk egyértelműen sérül.

Modern technológiával, pozitív hozzáállással és jogszabályokkal a „könyvéhség” ellen

Mi, gyengénlátók, sokszor szembesülünk azzal a jelenséggel,

amit egyszer egy író találóan csak „könyvéhségnek” nevezett. Ez
persze nem újdonság számunkra; nem csupán az olvasnivalókhoz
férünk hozzá nehezen: a fizikai környezet, a közlekedés, az
oktatás és gyakorlatilag minden egyéb külön kihívásokat állít
elénk. De a könyvekhez, és ezáltal a tudáshoz, az információhoz
való hozzáférés különösen fontos lenne számunkra.

Az optikai betűfelismerő (OCR) technológiák és a számítógépek

fejlődésének köszönhetően ugyan már vannak bíztató
fejlemények, de ezek a technológiák még messze nem
2. ábra Kartik Sawhney egy országos tökéletesek. Sok online tartalom még nem olvasható a
főiskolai tanulmányi verseny győztese Új- rendelkezésre álló szövegfelismerő- és felolvasó eszközökkel.
Delhiben, Indiában. Aktív támogatója a
fogyatékkal élők jogainak kiterjesztésének
és tagja a „Leonard Cheshire FiatalSzükség van a kormányok, a civil szervezetek, az akadémia és a
nemzetközi szervezetek elkötelezettségére és tenni akarására is.
Fogyatékkal Élők Hangja” hálózatnak is
Az indiai kormány például díjat ajánlott fel a „legelérhetőbb”
indiai honlapnak. Ám nem csupán a kormányok tehetnek az ügyünk érdekében. Mindenki segítségére
szüksége lehet a gyengénlátóknak. Az ismert tankönyvkiadó, a Pearson Education például néhány
gyengénlátó hallgató kérésére már több formátumban is elérhetővé teszi a könyveit.

Hogy mi jelenti a legnagyobb kihívást? Az érzéketlenség. Meg persze számos más, nem is annyira
hozzáállásbeli, mint inkább politikai és jogi kérdés, ami akadályt gördít az írott anyagok elérhetősége
elé. Jelenleg ugyanis alig több mint 57 ország szerzői jogi törvénye „gyengénlátó-barát”. A könyvek
számunkra is elérhető, például valamilyen elektronikus formában történő megjelentetését ugyanis
sok helyen a szellemi tulajdonjogok megsértésének tekintik. Hála azonban az emberek
segítőkészségének, a tényleges helyzet valójában sokkal jobb, mint ahogy azt sok ország jogrendszere

7
megengedné. És erre szerintem a jognak is reagálnia kéne végre. Bízom abban, hogy az ENSZ élére áll
ezeknek a folyamatoknak, és előbb-utóbb mindannyiunk számára biztosítva lesz a megfelelő
hozzáférés az írott anyagokhoz.

Az integrált és befogadó oktatás ugyanis nem csupán azt jelenti, hogy minden gyermeknek biztosítani
kell a tanuláshoz való jogát. Ezt a jogot a „rendes” oktatási rendszeren belül kell megtenni, biztosítva
hozzá a szükséges speciális tárgyi és személyi feltételrendszert.

Kétségtelen, hogy az egyik, ha nem a

legfontosabb szereplő a gyermekek
oktatásában, fejlesztésében a tanár.
Éppen ezért, kiemelten fontos, hogy a
gyermekekkel foglalkozó tanárok
előítéletek nélkül közelítsenek a
fogyatékossággal élő gyermekekhez, és
pontosan értsék az ő nehézségeiket, és
állapotuk mibenlétét. Az
információhiány azonban mindezt
súlyosan aláássa.

A tanárok nem megfelelő felkészítése

ad leginkább okot aggodalomra. i
Jellemzően ugyanis a tanárképzés ritkán tartalmaz olyan kurzusokat, melyek kifejezetten a speciális
szükségletekkel élő gyermekekre fókuszálnak. A felkészítés minősége pedig ott is komolyan
ingadozik, ahol mégis találunk ilyen képzést. A tanárok hozzáállása pedig nagyban függ attól, milyen
ismereteik vannak tanítványaik szükségleteiről. Számos tanulmány mutatott rá, hogy a tanárok
nyitottsága és befogadó szemlélete egyenes arányban áll a fogyatékosság mibenlétének
megismerésével.ii

Nem szabad ugyanakkor elfeledkeznünk arról sem, hogy a befogadás felé vezető úton sok múlik a
családon, az otthonon, és az oktatási rendszeren kívüli intézményeken is. Ha egy gyermek nem kap
otthon elég szeretetet, élményt és odafigyelést, nem részesül már csecsemőkorában megfelelő
egészségügyi ellenőrzésben és ellátásban, akkor fontos mérföldkövek maradhatnak ki az életéből.
Ennek később súlyos ára lehet - a gyermekre, a családra és a társadalomra nézve egyaránt. A kora
gyermekkor azért is különösen fontos, mert az agy kapacitásának körülbelül a 80 százaléka három
éves kor előtt fejlődik ki, így a gyermeket ekkor ért hatások komoly befolyással vannak a későbbi
életére is.

Befogadó igazságszolgáltatás

A befogadó állam-és közigazgatás eszméjén belül elengedhetetlen, hogy biztosítva legyenek a

fogyatékossággal élő gyermekek jogai az igazságszolgáltatás rendszerében is; egy olyan
alrendszerben, amelyben gyakran még a felnőttek és a nem fogyatékossággal élők is kiszolgáltatottan
érzik magukat.

8
Az állam feladata annak maradéktalan biztosítása, hogy azok a gyermekek, akik valamilyen okból –
tanúként, áldozatként vagy akár terheltként vagy elítéltként – kapcsolatba kerülnek az
igazságszolgáltatás szereplőivel, biztonságban érezzék magukat, és a jogaikat maximálisan
tiszteletben tartva bánjanak velük. Ez magában foglalhatja a speciális körülmények között történő
kihallgatást, a szükséges tárgyi és személyi feltételek biztosítását, stb.

Létfontosságú az is, hogy megfelelő protokollok kidolgozása mellett, az igazgatásszolgáltatás

szereplői is időről-időre továbbképzéseken vegyenek részt, mely segíti őket a speciális szükségletű
gyermekekkel való együttműködésben.

A humanitárius segítségnyújtás

A különböző humanitárius krízisek, legyenek természeti katasztrófák vagy fegyveres konfliktusok, a

gyermekek számára mindig külön kockázatokat jelentenek. Egyrészt ki vannak téve a közvetlen fizikai
sérülés veszélyének, másrészt a humanitárius krízisek komoly lelki következményekkel is járnak.
Közvetlen hatással van a gyermekekre a katasztrófahelyzetekben gyakorta akadozó egészségügyi
ellátás, és a különböző élelmezési nehézségek is, de megnő a kockázata a családok szétszakadásának,
és az oktatás ellehetetlenülésének is. A fogyatékossággal élő gyermekeket pedig mindezek
fokozottan veszélyeztetik.

A kommunikáció a kulcs

Az információhoz és a kommunikációs eszközökhöz való

3. ábra Krishneer Sen fiatal, fidzsi-szigeteki
siket aktivista. Egyike a Siketek
Világszövetsége ösztöndíjasainak; jelenleg
információs technológiát tanul az Egyesült
Államokban. 2012-ben az UNICEF fidzsi-
szigeteki irodájában volt gyakornok.
hozzáférés mindannyiunk számára elengedhetetlen ahhoz,
hogy állampolgári jogainkat gyakorolhassuk: hogy például
iskolába járjunk, vagy, hogy találjunk egy jó munkát. Az én
hazámban, a Fidzsi szigeteken, viszont éppen az ezekhez az
eszközökhöz való hozzáférés hiánya jelenti a legnagyobb
kihívást a fiatal siketek számára. Az információs és
kommunikációs technológia (ICT) azonban éppen ebben
nyújthat segítséget és már olyan dolgokat is elérhetővé tesz
számunkra, amelyekről a korábbi generációk nem is
álmodhattak. Az új technológiák révén lehetővé válik
számunkra, siketek és nagyothallók számára, hogy kapcsolatot
tarthassunk a barátainkkal, csökkenjen az elszigeteltségünk.
De utat nyithat a politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális
ügyekbe való beleszóláshoz is.

Azok számára, akik nem férnek hozzá ezekhez az új megoldásokhoz, egy életmentő telefonhívás is
komoly kihívást jelenthet, hiszen teljes mértékben rá vannak utalva nem siket társaikra. És ez nem is
fog tudni megváltozni egészen addig, amíg ezt a kérdést a kormány nem kezeli prioritásként.

A képességeink fejlesztését azonban már kora gyermekkorban el kell kezdeni, méghozzá otthon. Nem
csak a gyerekeknek kell tanulniuk, hanem a hozzátartozóiknak is. A gyermekek számára ugyanis

9
pótolhatatlan, hogy tudjanak kommunikálni a közvetlen környezetükkel, és a családtagok bevonják
őket is a mindennapi családi életbe – azaz a kommunikáció jelnyelven folyjon. Az én szüleim például
sajnos nem tudtak rendesen kommunikálni jelbeszéddel, és ez nálam később tanulási nehézségekhez
is vezetett. De a kommunikációs akadályoktól mentes élet megteremtéséhez például a média is
nagyban hozzá tudna járulni. Borzasztóan örülnék, ha a televíziós programok jelbeszéddel vagy
felirattal lennének ellátva.

Az újabb és újabb kommunikációs technológiák megjelenése jelentős mértékben elősegítheti a siketek

társadalmi beilleszkedését. Az én életemet például egy iskolai számítástechnika óra változtatta meg,
és az interneten találtam rá a Gallaudet Egyetem ösztöndíjára is, ahol most tanulok. Az internet és a
modern számítástechnikai eszközök révén a fiatal siketek ráadásul megismerkedhetnek jogaikkal, és
segíthetik őket azok gyakorlásában is. És hogy mi az én álmom? Az, hogy a halló és siket emberek
könnyedén kommunikálhassanak egymással, ha kell, akkor az ezt segítő technológiák
közbeiktatásával. Ezért fogok én is dolgozni a jövőben.

Esetükben ugyanis a vészhelyzetekből való menekülés gyakorta nehézkesebb, ha az ellátásukban egy

másik személyre vannak utalva. Ennek a személynek az elvesztése is fenyegető rém lehet. Ha
menekülni kényszerülnek, előfordul, hogy a családok hátrahagyják fogyatékossággal élő
gyermekeiket. Nem csupán azért, mert a menekülés esetenként fokozottan megterhelő és problémás
lehet, hanem mert attól tartanak, hogy később is nehezebben boldogulnának egy új környezetben,
ha fogyatékossággal élő gyermekük is velük lenne. Számos ország például egyszerűen nem is ad
menedékjogot fogyatékossággal élőknek.

De a háborús konfliktusok egészen másfajta közvetlen kockázatokkal is járhatnak. Számos militáns

csoport kényszerít elsősorban mentálisan sérült gyermekeket közvetlen harcra, de a többieket is
előszeretettel használják például szakácsként, vagy hordárként, azt gondolván, hogy ezek a
gyermekek kevésbé szegülnek ellen a parancsaiknak.

Az az állítás, mely szerint a fogyatékossággal élők nagyobb arányban válnak szexuális erőszak
áldozatává, fokozottan igaz a humanitárius veszélyhelyzetek esetén, különösen, ha a család
szétszakadása vagy a gondozó elvesztése folytán a gyermek még védtelenebbé válik.

Ha pedig már megtörtént a baj, a nehezen legyűrhető fizikai távolságok, vagy a negatív hozzáállás
miatt számukra a segítséghez való hozzáférés is sokkal problémásabb.

Taposóaknák és más robbanó gyilkosok

A taposóaknák alkalmazásának, felhalmozásának, gyártásának és átadásának betiltásáról, valamint

megsemmisítésükről szóló Ottawai Egyezmény 1997-es elfogadása óta számos ország számolta fel
sikeresen a területén veszélyes gyilkosként megbúvó taposóaknákat. Az eredmények pedig bizonyos
szempontból bíztatóak: a taposóakna-áldozatok száma ugyanis 2001 és 2010 között szignifikánsan,
összességében mintegy 50 százalékkal csökkent.

10
Az aknák és más háborús robbanóanyag-maradványok azonban még mindig számos kisgyermeknek
okoznak fájdalmas és maradandó emlékeket. Ha ugyanis életkorra lebontva vizsgáljuk az áldozatok
számát, azt látjuk, hogy a taposóaknák a legnagyobb veszélyt a gyermekekre jelentik.

A csökkenő számú tragédia ellenére az elmúlt években a gyermekáldozatok százalékos aránya

emelkedett. A taposóakna-balesetet szenvedőknek átlagosan körülbelül 20-30 százaléka gyermek; ha
pedig az összes robbanóanyag-maradvány okozta sérülést tekintjük, a helyzet még rosszabb: 2010-
ben például az áldozatok 55 százalékát a legkisebbek tették ki. Az ilyen taposóaknákkal leginkább
fertőzött országokban a számok még ennél is riasztóbbak: 2011-es adatok szerint ugyanis a Kongói
Demokratikus Köztársaságban 68, Afganisztánban 61, Laoszban pedig a civil áldozatok 58 százaléka
volt gyermek.

Az Ottawai Egyezményben foglaltak érvényesülését, valamint az áldozatok ellátását és

rehabilitációját számos kezdeményezés segíti. A programok jellemzően öt nagy területre fókuszálnak:

 az érintett területek megtisztítására,

 széleskörű tájékoztatás a kockázatokról,
 az áldozatok megsegítésére,
 a robbanóanyag-készletek megsemmisítésére, valamint
 szakmai, politikai tanácsadásra.

A programok eddigi eredményei a legtöbb területen komoly optimizmusra adnak okot. Az áldozatok
megsegítésére indított kezdeményezések azonban gyakran még mindig gyenge lábakon állnak –
különösen, ha a programok gyermekközpontúságának mibenlétét - vagy leginkább nemlétét -
tekintjük. A másik négy területtel ellentétben ugyanis az áldozatsegítés egy igen összetett kérdéskör:
nem csupán a közvetlen egészségügyi ellátást foglalja magában, hanem a vonatkozó fizikai és

11
pszichológiai rehabilitációs programokat, valamint a későbbi gazdasági és szociális integráció
elősegítését is. A testi sérüléseken túl ugyanis a robbanás a gyermekek lelkében is komoly károkat
okoz. Az állandósult félelem, a fóbiák kialakulása, a rémálmok, a bűntudat, az önbecsülés elvesztése,
és a beszédre való képtelenség mind olyan tünetei a súlyos lelki tehernek, melyek csak kitartó
odafigyeléssel és kezeléssel oldhatók fel.

Az áldozatsegítő programok azonban ritkán specializálódnak egy-egy társadalmi csoportra, vagy

vesznek figyelembe olyan igényeket, mint amilyen például a gyermekeké. Egy, a Handicap
International által 2009-ben, 25 különböző országban, 1600 taposóakna-balesetet túlélő gyermek
körében végzett felmérés során a megkérdezett gyermekek kétharmada számolt be arról, hogy a
rehabilitációjuk során soha, vagy szinte soha nem tapasztaltak a nemüket és az életkorukat is
figyelembe vevő speciális gondoskodást.

Pedig a fizikai és lelki gyógyulási folyamat hosszú, a következmények pedig súlyosak lehetnek. A
keletkezett, szinte minden esetben maradandó károsodások miatt a gyermekek nagyobb eséllyel
maradnak ki az iskolából, szakadnak el a családjuktól és válnak teljesen kiszolgáltatottá a
környezetüknek.

A fogyatékos gyermekekre fókuszáló humanitárius segítségnyújtás kialakítása a katasztrófa sújtotta

területeken is elengedhetetlen. Célzott, a gyermekeket központba állító speciális áldozatsegítő-
programokra van szükség – békeidőben és a humanitárius konfliktusok alatt egyaránt.

Itthon, Magyarországon

A 2001-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon 577 ezer fő, azaz körülbelül minden
tizennyolcadik magyar él valamilyen fogyatékossággal. Közülük mintegy 25 ezer a 14 év alatti
gyermek. Hazánkban 1998 óta külön törvény rendelkezik a fogyatékos személyek jogairól és
esélyegyenlőségük biztosításáról.iii 2006-ban az Országgyűlés elfogadta az Országos Fogyatékosügyi
Programotivis, aminek célja az esélyegyenlőség biztosítása, a fogyatékossággal élők segítése az
önrendelkezésben, önálló életvitelben, és társadalomban való aktív részvételben. Magyarország az
elsők között, 2007-ben ratifikáltav az ENSZ 2006. december 13-án elfogadott a Fogyatékossággal élő
személyek jogairól szóló egyezményét. A számos pozitív előrelépés mellett azonban még mindig
komoly kihívásokkal küzdünk ezen a területen. Alapvető probléma, hogy az ép és a fogyatékos
emberek nem ismerik egymást. Külön intézményrendszerekben nőnek fel az óvodáktól az iskolákig.
Egy fogyatékos gyermek szülei gyakran érzik magukat megbélyegezettnek. Nehéz a megfelelő
bölcsődei ellátás, óvoda, iskola, nevelési program megtalálása. Még mind a mai napig sok esetben a
fogyatékos gyerek születése után az orvosok felajánlják a szülőknek, hogy adják intézetbe
gyermeküket.

A jelenlegi rendszerben nagyon nehéz az integráció is, ami az elfogadást, a megismerést és a többségi
társadalom érzelmi intelligenciáját is komoly kihívások elé állítja.

12
Mit tehetünk?

 Média

Fogyatékossággal élő gyermekek megjelenítése, szerepeltetése a műsorokban – nem csupán a

fogyatékosságánál fogva, ilyen ’szerepkörben’ megjelentetve, hanem mint olyan gyermeket, aki
mint gyermek van jelen, nem pedig a fogyatékossága okán.

 Sport

A fogyatékossággal és
nem fogyatékossággal
élők együtt sportolása
minden résztvevő
számára többet jelent,
mint egyszerű mozgást.
Élményt!
Olyan élményt, amely
jelentősen segít a
fogyatékossággal élők
megbélyegzettségének,
kirekesztettségének
megszüntetésében.

A sport közös nyelvet biztosít a résztvevőknek és megmutatja, hogy a fogyatékossággal élőknek

egyáltalán nem sajnálatra, hanem elfogadásra, befogadásra és elismerésre van szükségük –
ugyanúgy, mint bárki másnak.

A sportoló fogyatékossággal élők ráadásul példát mutatnak mindannyiunknak. Megmutatják,

hogy nincs lehetetlen, hogy a küzdés meghozza gyümölcsét, a – gyakran félelmetesnek tűnő –
akadályok pedig igenis lebonthatóak.

A fogyatékossággal élő gyermekek bíztatása a sportolásra, és a nem fogyatékossággal élők

ösztönzése a befogadásra azonban nem csupán egy lehetőség, amiből minden résztvevő profitál.
Az Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény kifejezetten deklarálja, hogy
„azzal a céllal, hogy a fogyatékossággal élőszemélyek másokkal azonos alapon vehessenek részt a
rekreációs, szabadidős és sporttevékenységekben, a részes államok meghozzák a megfelelő
intézkedéseket, annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben bátorítsák és
előmozdítsák a fogyatékossággal élőszemélyek részvételét az integrált sporttevékenységekben,
minden szinten.

 Az elfogadást segítő, gyermekeket célzó programok támogatása és népszerűsítése

Fogyatékkal nem élő gyermekek és fogyatékossággal élők közös programjainak támogatása,

táborok, stb. támogatása

13
  Rendszeres, szisztematikus továbbképzések

A gyermekekkel munkájuk során érintkező szakemberek speciális továbbképzése a fogyatékosság

mibenlétéről, a fogyatékossággal élő gyermekekkel való bánásmódról

 Támogató intézmények kialakítása és megerősítése

A fogyatékossággal élő gyermekek családban maradásának fontosságát nem lehet elégszer

hangsúlyozni. Bővíteni kell a nappali ellátást nyújtó intézmények hálózatát, elő kell segíteni a
fogyatékos gyermekek integrált fogadásának lehetőségét

 A fogyatékossággal élő gyermekek jogtudatosságának fejlesztése

A befogadó társadalom megteremtéséhez elengedhetetlen maguknak a fogyatékossággal élőknek az

aktív részvétele: nem csupán elszenvedői, hanem aktív alakítóiknak kell lenniük annak a világnak a
kialakításában, amiben élni szeretnének. A fogyatékossággal élőknek maguknak is tisztában kell
lenniük azzal, hogy ők maguk a „jogok hordozói”, nem csupán azok elszenvedői.

Az ehhez való feltételek megteremtése és elősegítése azonban elengedhetetlen az állam és a

környezet hathatós segítsége és együttműködése nélkül.

A befogadó állam koncepciójának részeként elengedhetetlen a fogyatékossággal élők és az érintett

szakmai szervezetek bevonása a jogalkotási és döntéshozatali folyamatokba, hogy

 Globális elkötelezettség, helyi érvényesítés

Nem felejthetjük el ugyanakkor, hogy a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségek

érvényesítése és érvényesülése mindig az adott közösségeken múlik. A helyi önkormányzatok, civil
szervezetek, és különböző önszerveződő közösségek hozzáállása és szerepük a fogyatékossággal élő
gyermekek kiteljesedésének elősegítésében kulcsfontosságú.

Szemléletváltás szükséges…

14
Fő ajánlások

1) Minden ország írja alá és ratifikálja a Fogyatékossággal élő

személyek jogairól szóló ENSZ egyezményt!

2) Tudj meg többet a fogyatékosságról és a fogyatékossággal élők

nehézségeiről!

3) Bontsuk le az akadályokat! Teremtsük meg az azonos feltételeket a

magas szintű oktatáshoz, a jó minőségű egészségügyi ellátáshoz, a
szabadidős tevékenységekhez, és a tömegközlekedéshez való
hozzáféréshez – mindannyiunknak, ugyanúgy!

4) Ne zárjuk el a világtól a fogyatékossággal élő gyermekeket!

Válasszuk és segítsük elő a családban maradást az intézetbe adás
helyett!

5) Biztosítsunk megfelelő támogatást a fogyatékos gyermeket nevelő

családoknak, hogy fedezni tudják megnövekedett költségeiket!

6) Lépjünk túl a minimumon! Hallgassuk meg az érintetteket, mondják el

ők, mire van igazán szükségük az őket segítő szolgáltatások,
támogatások területén!

7) Dolgozzunk összehangoltan! Legyen átfogó, minden szektort és

ágazatot bevonó programunk a befogadás elősegítésére!

8) Beleszólást a fogyatékossággal élőknek az őket érintő döntésekbe!

Legyenek ők nem csupán az elszenvedői, hanem aktív résztvevői az őket
érintő döntéseknek!

9) Cselekedjünk globálisan! Tekintsünk előre! Vizsgáljuk meg időről-

időre, milyen helyzetben vannak a fogyatékossággal élő gyermekek
világszerte, és ennek megfelelően cselekedjünk, együtt,
mindannyiunkért!

10) A gyermekkor egyszeri és megismételhetetlen. Segítsük a

fogyatékossággal élő gyerekeket, hogy igazi gyermekkoruk lehessen!

15
i
Praisner, Cindy L., ’Attitudes of Elementary School Principals toward the Inclusion of Students with
Disabilities’, Exceptional Children, vol. 69, no. 2, 2003, pp. 135-145.
ii
de Boer, Anke, Síp Jan Pijl and Alexander Minnaert, ’Regular Primary Schoolteachers’ Attitudes towards
Inclusive Education: A Review of the Literature’. International Journal of InclusiveEducation, vol 15, no 3, 2011,
pp. 345-346.
iii
1998. évi XXVI. tv.
iv
10/2006. (II.16) OGY Határozat
v
2007. évi XCII. tv

16