Professional Documents
Culture Documents
Adventi Mesenaptár
Adventi Mesenaptár
A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a
falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak
mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka
bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó
gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál
gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy
megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt,
és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és
csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt,
azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és
mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a
cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment
tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt.
Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az
ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig
egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a
cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák
és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a
csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit.
Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő
aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy
álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó
öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér
szakállába.
December 2.
Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és
éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni
is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.
A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszer csak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsi
fülét. Mi ez a zaj? Valami pattog... Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de
kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa
alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík
szállt a magasba.
– Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy
fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél... És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest.
Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét?
– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó
mellett Mókus ugrándozott.
– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a
leves!
– Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna
Mackó a tűz fölé akasztott.
– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.
– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?
– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud
hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd
csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a
tűz körül!
Nyuszi megbillentette a bal fülét:
– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár
fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.
Sürgős levél
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt kis
házikó. Ebben a házikóban lakott a Télapó.
Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a
kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már száz
éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a
munkájában.
- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
- Itthon. Hogyne volnék itthon!
Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.
- Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyola magot? Majd ősszel megadom.
Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.
- Kipp-kopp! Itthon vagy-e, Télapó?
- Itthon. Hogyne volnék itthon!
- Eressz be, Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim.
Majd hozok neked húsvétra szép hímes tojást. Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyola magot, ne éhezzen
szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a
számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is tartott már, s elölről kellett kezdenie…
- No, de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó –, megszámlálom, ha addig
élek is.
- Egy, kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig, amikor
ismét bezörgetett valaki az ablakon.
- Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?
- Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.
Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.
- Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen
elolvasni!
- Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom ám én az ilyen bolhabetűket.
- No, majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:
„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled! Csókol: Lacika!”
Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a
bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának
egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.
Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.
- Hej, cinege madaram, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!
Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy, virágos rétre.
„Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát,
amint éppen futni tanította a kisfiát.
- Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.
Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy tornyos város
szélére. A nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után
hazaballagott.
- Ugyan, kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici
utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.
Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy
toronymagas házban megtalálta a kisfiút.
Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel ne
ébressze Lacikát.
- Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.
- Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!
Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban. Mégis megörült,
amikor meglátta az ajtóban Télapót.
- Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!
- Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, amíg ideértem! Nagy rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét
országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.
- Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban, hogy el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika
örömmel, és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.
- Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.
- Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.
- Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked.
Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta – hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér
egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!
- Jól van – bólintott Télapó –, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le
szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.
Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép
lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és
elindult a csendes éjszakába.
Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre, és
a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az ablakon,
örömükben felkiáltottak:
- Esik a hó! Esik a hó!
Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt a
Télapó.
December 4.
- Kérünk szépen gyógyítsd meg a nagybeteg édesanyánkat. Megígérjük mind a ketten, hogy soha többé nem
veszekszünk, és nagyon jó gyerekek leszünk. Csak a mama hadd jöjjön haza a kórházból. Ez az egyetlen
vágyunk. Szeretettel: Emci és Zsoci 8 és 5 éves gyerekek.” Ó – szomorodott el Joberi – most mit fogsz csinálni
Télapó?
- Nos, azt még nem tudom, de ez a két kisgyerek a legnagyobb csomagot kapja, és az úton, majd imádkozunk
az édesanyjukért, hogy meggyógyuljon. Az ilyen levelektől mindig meghatódom. Milyen önzetlen lélek lehet
ez az Emőke.
- Ő egy valódi kincs, egy ajándék – mondta Noeli.
- Igen, akárcsak te – simogatta meg a tekintetével a mikulás a kis manót.
- Nem gondolod Télapó, hogy talán felvidulnának, ha énekelnénk nekik – kérdezte Trill, akinek nagyon szép
hangja volt.
- De, biztosan tetszene nekik a hangocskád.
Trill rögtön rá is zendített egy dalocskára, Brill pedig vele dúdolta a dallamot: „Rózsaágon kismadár Ki a szép
tavaszra vár Párját hívja, dalolva Tavasszal a falombba. De most még hideg a tél Egy kis csillag mit mesél?
Messzi útját bejárva Csodát lát a világban.”
- Igen, ezt elég biztatónak érzem – mosolyodott el a mikulás – no csak dolgozzatok tovább, addig
megnézem a rénszarvasokat, és hogy megérkeztek-e már a pelyhek – azzal kiment a házikó elé.
Ahogy Télapó kihúzta a lábát, a kismanók közt rögtön nézeteltérés támadt. Greni és Mencsi azon nyomban
veszekedni kezdtek, Kincsi és Jizi pedig megpróbálta kibékíteni őket. Végül Klaffancs csapott az asztalra.
- Azonnal befejezni! Nem hiányzik, hogy miattatok mindannyian itthon maradjunk.
Nyílt az ajtó, és belépett Télapó. Szerencsére nem vette észre a manók munkájában támadt zavart, mert a
csomagok éppen elkészültek.
- Na kis manók – fordult feléjük – indulhatunk?
- Igen! Igen! Igen! – kiáltozták mindannyian.
- Akkor rakodjatok gyorsan a puttonyokba, kosarakba. Azt hiszem az idén is vinnünk kell a
szánutánfutót, mert megint rengeteg csomag van. Amíg elkészültök, felhívom Hókirálynőt, mert sajnos
még mindig nem érkezett meg, a beígért hószállítmány, és így nem tudom, hogy indulunk el.
Azzal elővette piros mobiltelefonját, hogy megkérdezze mikorra várható a hóesés.
- Halló, itt Télapó Miklós beszél. Te vagy az Hókirálynő?
- Üdvözlöm kedves mikulás, én Hóleány vagyok, várjon egy kicsit mindjárt megkeresem a nénikémet.
Nem kellett sokáig várnia.
- Igen, tessék – szólt egy fagyos hang. Én vagyok az, Télapó. Kedvesem, nem érkeztek meg a pelyhek. Mi a
helyzet? Mi a helyzet? Mi a helyzet?
- Nem fogod kitalálni Mikukám – nevetett a Hókirálynő – képzeld el, olyan megrendeléseket kaptam,
amilyenekről álmodni sem mertem szinte soha. Olyan helyekre kellett a pelyheket küldenem, ahol még
sohasem jártak. Teljesen megbolondult a világ. Igaz elég értelmetlennek tartottam, mert azon az éghajlaton
nagyon meleg van, így a pelyheim szinte rögtön elolvadtak, de legalább egyszer az életben ki kellett
próbálniuk.
- Jó, jó, de hol késik az én megrendelésem? Hogy induljak el, ha nem küldöd elém a pelyheket?
- Mikukám, majdcsak megoldod valahogy, talán használd a lánctalpas szánt. Én most nem tudok neked
senkit odaküldeni, a pelyheim Amerikában vannak, méghozzá a déli államokban. Missouri, Oklahoma,
Kansas, Texas és Illinois, ha így haladunk előbb-utóbb Floridába is eljutunk. Bizony. Netán még Afrikába
is
- Jaj, de hát ez borzasztó – sopánkodott Télapó – most mi lesz?
- Nos, ne feledd a lánctalpakat. Viszlát!
- Halló, na ne, ne tedd le. Halló, halló!
De a telefon másik végén már nem volt senki. Szegény Télapó hiába hallózott. Gondterhelten nézett a
manókra.
- Segítek befogni a lánctalpas szánba a szarvasokat – állt elé Klaffancs.
- Mi is segítünk – csatlakozott Greni és Mencsi, kicsit lelkiismeret furdalásuk volt az előbbi veszekedés
miatt, és így szerették volna jóvátenni.
- Igazán kedvesek vagytok – veregette meg Klaffancs vállát Télapó – menjünk.
Rudolfus szeme felcsillant, amikor meglátta Télapót és a manókat.
- Indulunk, kedves gazdám? – kérdezte.
- Türelem Rudolfus, hamarosan. Az ajándékok készen vannak, de mivel a pelyhek inkább Amerikába
mentek, így kénytelenek vagyunk a lánctalpas szánnal menni.
- A lánctalpassal? De gazdám, folyton elfelejted, hogy repülni is tudunk. Nem kell a lánctalpas.
- Nem felejtettem el, de vinnünk kell az utánfutót is, rengeteg ajándék van, nem fogjátok bírni a tempót.
Pelyhek nélkül nem tudjuk megcsinálni határidőre.
- De igen, meg tudjátok – csendült fel egy hang. Mindannyian hátrafordultak.
- Hóleány – csillant fel a mikulás szeme – Te vagy az?
- Én vagyok kedves Mikulás, és hoztam néhány pelyhet – azzal megrázta földig érő haját és a tisztást
azonnal hófehér takaró borította – majd én elkísérlek, és akkor nem kell nélkülöznöd a pelyheket.
- Milyen kedves tőled – simította végig a haját Greni, de ijedten vissza is húzta a kezét, mert csupa hó lett,
és pillanatok alatt rákvörössé vált a hidegtől.
- No, gyerekeim, akarom mondani manókáim, akkor gyerünk azzal az utánfutóval. Bekiáltott a házba:
Hahó! Többiek! Hordjátok ki a zsákokat és puttonyokat.
- Visszük – válaszolták kórusban.
- Gyere kedvesem, ülj ide mellém a bakra – fogta karon Hóleányt.
- És a manók hol fognak ülni – kérdezte a lány. Ó, hát őket ilyenkor aranygolyócskákká változtatom, és a
zsebembe teszem, így biztonságban vannak, amilyen szeleburdi némelyik lepotyognának útközben, és abból
elég nagy kalamajka lenne. Még a végén elkésnénk, pedig a gyerekek már nagyon várnak.
- Tudom – sóhajtott a szép lány – azért is szöktem meg a nénikémtől.
- Kész vagyunk – jelentette Puffancs, és máris ott tolongtak Télapó körül valamennyien. Télapó háromszor
rájuk fújt, mire a manók eltűntek, helyettük, apró aranygömböcskék lebegtek a levegőben. A mikulás
kinyújtotta a tenyerét és az összes golyó engedelmesen belesuhant. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét,
nyolc, kilenc, tíz… Ohóóóó, kettő hiányzik – a megrakott szán felé fordult – hé, ti ketten, azonnal gyertek
elő. Áháááá Kincsi és Jizi, gondolhattam volna, a két bajkeverő. Sajnos nem tehetek mást, a szabály, az
szabály, itthon kell maradnotok.
- Ne, kérlek Télapó, ne hagyj itthon minket. Olyan jók leszünk az úton, amilyet még soha sem láttál.
Minden munkát elvégzünk, csak ne hagyj itthon – könyörgött Jizi.
- Így lesz, megígérjük – hajtogatta Kincsi is.
- Sajnálom fiúk, de nem lehet. A két haszontalan manó szomorúan somfordált a ház felé. Kincsi Jizit
csipkedte.
- Látod milyen hülye vagy? Mondtam, hogy az utánfutóba bújjunk, ez is te miattad van.
- Te vagy a hülye, ha jobban behúzod azt a nagy fejed, akkor nem vesz észre – vágott vissza Jizi.
- Én még ekkora mamlakot nem láttam, hát akkor is észrevette volna, hogy hiányzunk a többi közül.
Ismerhetnéd már, nem indult volna el, míg ki nem derül hová lettünk.
- Most aztán szépen vagyunk, veled kell lennem egész idő alatt. Ezt a pechet. Vedd tudomásul, hogy ki se
állhatlak.
- Én se téged.
- Elég – kiáltott Télapó – hagyjátok abba.
- Megengeded, hogy velem jöjjenek ? – kérdezte Hóleány – majd én vigyázok rájuk, és egy kicsit lehűtöm a
felhevült kedélyüket. Hmmmm…
- Nem fognak megfázni?
- Dehogy, bízd rám őket.
- Rendben.
Álljatok csak meg manók – fordult feléjük Hóleány – ha akartok jönni, velem jöhettek, de nem lesz
melegetek, vállaljátok?
-Persze, hogyne, vállaljuk – válaszolták egyszerre.
- Akkor hunyjátok be a szemeteket egy pillanatra.
A manók megtették. Hóleány csókot dobott feléjük és lássatok csudát a manók helyén két ezüst gömb
lebegett. A lány a hajába fűzte őket, egyiket az egyik, másikat a másik oldalra, hogy még véletlenül se
tudjanak összeveszni. Felültek a bakra, Télapó csettintett egyet az ostorával, Hóleány megrázta fürtjeit és
sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Rudolfus vezetésével a rénszarvasok nekiiramodtak, a szán
csillagszikrát vetett, és elindult…
December 5.
Devecsery László – Segítség, sok a hó!
A Mikulás már aludt. Reggel korán kellett indulnia, hogy minden kedves kis barátjához eljusson. A szánkó
telis-tele ajándékokkal. Örülnek majd a gyerekek!
Talán még álmában is erre gondolt. Igazán szépet álmodott. Mindenütt mosolygó, kacagó gyerekeket látott,
akik énekeltek, táncoltak és verset mondtak. Jókedvűen pillantott mindegyikükre, s örömmel látta, mennyit
nőttek tavaly óta. Éppen énekelni akart - együtt a vidám gyereksereggel -, amikor recsegés, ropogás szakította
félbe az álmot. Felriadt.
Alig tudta kinyitni a szemét. Legszívesebben aludt volna tovább, de az a rettenetes hang ismétlődött. Gyorsan
felkapcsolta a villanyt. Ránézett az órára. Annak a hangját gondolta recsegésnek, ropogásnak, hegyomlásnak,
földrengésnek..., pedig csak azt jelezte:
- Ideje felkelni, fürgén útra kelni!
Mosakodott, fésülködött, felöltözött, a reggeli tornáról sem feledkezett el. Hamar reggelizett és alaposan fogat
mosott, azután magára vette jó meleg bundáját, hiszen nagyon hideg van odakint.
- Először kinyitom a kaput, addig se fázzanak a szánkó előtt a szarvasok! - gondolta.
Egy fordítás, két mozdulat, ám a kapu zárva maradt. Hiába nyikordult-csikordult a kulcs, s fordult el a zárban,
hiába nyomta a kilincset... Nyomta, húzta, cibálta, lökdöste, bökdöste: semmi!
A másik kapuhoz szaladt. Nem nyílt. A harmadikkal és a negyedikkel is feleslegesen próbálkozott.
- Több kapu nincs! Ráadásul mindegyik kifelé nyílik.
Felnézett a magasba. Sűrű pelyhekben hullt a hó. Lepillantott: térdig gázolt ő is ebben a csodálatos fehérségben.
- Biztosan a sok-sok hó torlaszolta el a kapukat! A gyerekekhez pedig el kell mennem! Kár, hogy nem tudok
repülni! Hogyan szabadulhatnék ki a Mikulásvár fogságából?
Tűnődött, gondolkodott. Beszaladt a házba, fel a toronyba. Meghúzta a várharang kötelét. A csendes hóesésben
messzire szállt a bimmm-bammm...Madarak, őzek, szarvasok és az ébredező mókusok figyeltek a szavára.
Mindenki a Mikulás-hegy oldalára szaladt. Alig találták meg a bejáratot, úgy beborított mindent a hó.
- Segítenünk kell a Mikulásnak! - mondták a madarak.
- Segíteni, segíteni! Hogyan segítsünk? Bemenni sem tudunk! - morgolódtak az őzek és a szarvasok.
- Ti legalább tudtok repülni - szóltak a mókusok, akik legszebb álmukból ébredtek...
Megszólalt a legöregebb, legbölcsebb szarvas:
- A madarak repüljenek, a mókusok másszanak be a várba! Odabent kérdezzétek meg, hogyan tudnánk
segíteni...Mi addig idekint patáinkkal kaparjuk a kapu előtt a havat.
Amint mondta, úgy is tettek. A madarak repültek, a mókusok másztak, s egykettőre a Mikulás előtt álltak.
vusztok, kedves kis barátaim! Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek. Nem tudom, mit tegyünk...Sok-sok
gyerek vár mindenütt. Az ablakokban szépen kitisztított kis cipők. A szánkóm tele ajándékkal. Én meg ki se
tudok lépni az udvarról.
- Mi a csőrünkbe csippentjük az ajándékokat, s elvisszük mindenkinek...- ajánlották a madarak.
- Mi puttonyt teszünk a hátunkra, abba rakjuk a meglepetést... - javasolták a mókusok.
- Kedvesek, aranyosak vagytok, ám a nagyobb ajándékokat el sem bírnátok. Olvasni sem tudtok. Pistinek
vinnétek azt, amit Kati vár...Örömből szomorúság, meglepetésből csalódás lenne! Köszönöm, de nem ez a
megoldás. Nekem kell kijutnom! Hogyan? Még nem tudom...
- Eszembe jutott valami - szólt a bagoly.
- Mondd gyorsan! - sürgették a többiek.
- Mit gondoltok, melyik állat a legerősebb a környéken?
- A medve! A medve!
- A medve alszik. Minden óvodás tudja! S ha csak egyszerűen aludna, de mélyen alszik, nagyon-nagyon
mélyen.
- Ráadásul horkol, hogy zeng belé a vidék!
- Fel kell ébreszteni! Ezt a sok-sok havat csupán ő tudja eltakarítani a kapu elől.
- Gyorsan keressük meg!
A madarak repültek, a mókusok fürgén másztak. Odakint elmondták a többieknek, hogy mit kell tenniük.
Hamarosan a mackó barlangjához értek. Megálltak. Hallgatóztak, füleltek. Rémisztő, ijesztő és rettentő
hangokat hallottak. Óvatosan belopakodtak.
Odabent, jó meleg dunnája alatt, hanyatt fekve aludt a maci, és horkolt, és horkolt, és horkolt. Visszhangzott a
barlang, zengett-bongott az erdő, a hegy. Az állatok szólongatják, cirógatják, simogatják, csiklandozzák,
ébresztgetik, keltegetik, ám az álom nem szűnik, nem szökik.
Ekkor eszükbe jutott a kicsi, játékos kedvű, mindenkit utánzó nyuszi. Elszaladtak érte, s a barlangba hívták.
- Kedves Nyuszkó! Légy szíves, utánozd a rigó fütyülését, a kakukk hangját, a békák brekegését!
- Ha csak ez kell, megteszem én!
Azzal fütyült, kakukkolt, brekegett, a mackó is beleremegett. Felnézett, s nagy csodálkozva kérdezte:
- Itt a tavasz? Felkelek.
Nyújtózott egy nagyot. Az állatok megnyugtatták:
- Nincs még tavasz, tél borul az erdőre...
- Akkor miért keltettetek fel?
- A segítségedet szeretnénk kérni...
- Éppen ilyenkor, amikor a legszebbet álmodtam...Annyi mézet én életemben nem láttam...üüüm...Miben
segíthetek?
- A Mikulás...
- A Mikulás? Miért nem ezzel kezdtétek?
- Nagyon sok hó esett az éjszaka. Eltorlaszolta a Mikulásvár kapuját. Nem tudja kinyitni, ajándék nélkül
maradnak a gyerekek!
- Dehogy maradnak! Dehogy maradnak! Brum-brum, sőt: brumm-brumm, azt a havat szeretném én látni,
amelyikkel nem bírok el! Gyerünk, szedjétek a lábatokat! A szárnyaitokat se kíméljétek!
Hipp-hopp, hipp és hopp, oda is értek. A medve vezetésével mindannyian munkához láttak.
Odabent a Mikulás izgatottan várt, várakozott...Egyszer csak megnyikordult, megcsikordult a kapu. Kitárult.
Vidám állatsereg köszöntötte.
- Köszönöm a segítséget! Köszönöm, hogy nem maradtak ajándék nélkül a gyerekek! Köszönöm! Köszönöm!
- Neked mindig szívesen segítünk. Most siess utadra, el ne késs!
A Mikulás felpattant a szánkóra, az ajándékok tetejére, s csengő-csilingelve-énekelve, víg örömmel indult
útjára. Barátai még akkor is hallották a hangját, mikor a hegyoldal eltakarta előlük.
A medve visszafeküdt jó meleg ágyába. Pillanatok alatt elaludt. Másnap reggel felébredt. Felkelt, a barlang
szájához ment. Kinézett. Elállt a hóesés. A végtelen fehérségben lábnyomokat pillantott meg. Távolodó
énekszót hallott. Majdnem megbotlott valamiben...Ránézett. Nem akart hinni a szemének. Lehajolt, felemelte
azt az óriási üveget, ami tele volt a legfinomabb akácmézzel.
Az üveg mikulászacskóban volt...
December 6.
Télapó naplója
Abban az évben hatalmas hó borította Lappföldet, ahol, mint mindannyian tudjuk, a jó öreg Télapó lakik. A
Sarkkörön túl él ő egy hatalmas erdő eldugott sarkában, együtt krampuszokkal, erdei manókkal, tündérekkel,
állatokkal. Apónk egy takaros kis házban lakik. Szomszédja, a Húsvéti Nyuszi, akivel nagyon jól kijönnek,
gyakran segítenek egymásnak. Házuk mellett áll a hatalmas ajándékgyár, ahol sok-sok erdei manó, tündér és
krampusz készíti a csodálatos játékokat.
Egy szép napon, pontosabban december 5-én, azt hiszem pénteken, nagy sürgés-forgás volt az ajándékgyárban.
Hiszen holnap lesz a nagy nap! Bongó, a legöregebb krampusz, aki szeret fontoskodni, a sok krampuszt, tündért
és manót felügyelte, nehogy véletlenül hibás játék kerüljön ki a kezük alól.
December 9.
A suszter manói
Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy
tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy
majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz
valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter
ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást,
minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb
lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte,
valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este
ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind
a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit
este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember
lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek,
azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít
nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az
urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz,
mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az
ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter
asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi
kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre
pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták,
még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik
harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák,
az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta.
Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a
sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az
asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak,
minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak,
egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak
hozzákezdett.
Holle anyó
Élt egyszer egy özvegyasszony, annak volt két lánya: az egyik szép és szorgos, a másik csúnya és lusta. Az
özvegy sokkal jobban szerette a csúnya lustát, mert az édeslánya volt. Minden munkát a másiknak kellett
végeznie, az volt Hamupipőke a házban. Ott ült szegény napestig a kút mellett az úton, és font, egyre font, míg
csak a vér ki nem serkent az ujjából.
Egyszer aztán úgy megvágta az ujját a szál, hogy az orsó is csupa vér lett tőle. Le akarta mosni a kútnál, de az
orsó kicsusszant a kezéből, és beleesett a vízbe. A lány sírva fakadt, hazaszaladt a mostohájához, s elpanaszolta
neki, mi történt. Az meg, ahelyett hogy megszánta volna, kegyetlenül ráripakodott:
- Ha beleejtetted, szedd is ki belőle!
Szegény lány visszament a kúthoz, nem tudta, mitévő legyen; félelmében végül is az orsó után ugrott.
Elvesztette az eszméletét, s mikor aztán magához tért, egy szép, napfényes, virágos mezőn találta magát.
Elindult, ment, mendegélt; egyszer csak egy kemencéhez ért. A kemence tele volt kenyérrel, s a kenyerek azt
kiabálták:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
A lány nekilátott, és szép sorjában mind kiszedte őket a lapáttal. Aztán továbbment; ment, mendegélt, míg egy
almafához nem ért. A fa tele volt almával, és azt kiabálta:
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már!
A lány megrázta a fát, hogy csak úgy hullott a sok alma, mint a zápor. Addig rázta, míg az utolsó szem is le
nem hullott róla. Akkor az egészet szépen kupacba rakta, és továbbindult.
Ment, mendegélt, végre egy házikóhoz ért. A házikóból egy anyóka kukucskált ki barátságosan, de olyan
hosszú foga volt, hogy a lány megijedt, és el akart szaladni. Az öregasszony azonban utána kiáltott:
- Ne félj tőlem, kedves lányom! Maradj nálam; ha minden munkát rendben elvégzel a háznál, jó sorsod lesz.
Csak arra vigyázz, hogy jól megvesd az ágyamat, jól fölrázd a párnámat, hadd szálljon a pihéje; olyankor hó
hullik fönt a világban. Én vagyok Holle anyó.
Az öregasszony olyan szépen rábeszélte, hogy a lány végül is összeszedte bátorságát, ráállt a dologra, és
beszegődött hozzá. Mindent megtett a kedve szerint, az ágyát is mindig jól fölrázta, csak úgy szálltak a pihék,
akár a hópelyhek.
De jó dolga is volt ám az öregnél! Soha egy rossz szót sem hallott, s ehetett, amennyi jólesett neki.
Evett is eleinte jó étvággyal; hanem aztán valahogyan ízét vesztette a falat a szájában. Egyre kedvetlenebb,
egyre szomorúbb lett. Eleinte maga sem tudta, mi leli; hanem utóbb, mikor már jó ideje szolgált Holle anyónál,
ráeszmélt; hogy hazakívánkozik. Hiába ment itt ezerszer jobban a dolga, mint otthon, mégiscsak mindig ott járt
a gondolata a messzi kis falusi házban. Végül aztán már nem bírta tovább, odaállt szépen Holle anyó elé, és azt
mondta neki:
- Elfogta a szívemet a honvágy, nem maradhatok tovább nálad. Tudom, százszor jobb sorsom van itt, mégis azt
mondja a szívem: vissza kell mennem az enyéimhez!
- Tetszik nekem, hogy hazavágyol - felelte az öreg -, ebből is látszik, hogy derék, hűséges teremtés vagy. És
amiért olyan becsülettel szolgáltál, én magam viszlek fel a fenti világba.
Azzal kézen fogta, és egy nagy kapuhoz vezette.
- Innét most már mehet magad is - mondta -, ez a kapu egyenest a falutok határába nyílik.
A kapu kitárult, s abban a pillanatban, ahogy a lány átlépett rajta, sűrű aranyeső hullott rá a magasból, és az
arany mind ott ragadt a ruháján; fénylett, csillogott az egész lány tetőtől talpig.
- Ez a fizetség a szorgalmadért! - kiáltotta Holle anyó a kapun át, és még a kútba esett orsóját is kidobta utána.
A két kapuszárny dördülve becsukódott, s lám a lány, amint körülnézett, ott találta magát a falujuk határában,
nem messze az anyja házától.
Gyorsan útnak eredt, sietett haza boldogan. Ahogy befordult az udvarukra, a kút kávájáról meglátta a kakas és
nagyot rikkantott:
- Kukurikú! Mi történt? Aranyos lányunk hazatért!
A lány bement a házba, és mert talpig arany borította, az anyja is meg a testvére is szívesen fogadta. Ő meg
elmesélte, mi történt vele. Mikor a mostohája meghallotta, hogyan jutott a nagy gazdagsághoz, nagyon szerette
volna, ha a csúnya, lusta lányának is ilyen szerencséje akad. Kiküldte hát fonni a kúthoz, a lány meg bedugta a
kezét a tüskebokorba, összeszúratta az ujját a tövisekkel, bevérezte az orsót, bedobta a kútba, és utána ugrott. Ő
is a szép mezőn tért magához; azon az ösvényen indult el, amelyiken a másik lány járt. Amint a kemencéhez
ért, kiabálni kezdtek a kenyerek:
- Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!
De a lusta lány azt felelte:
- Hogyisne! Hogy összepiszkoljam magamat!
Az továbbment. Csakhamar az almafához ért.
- Rázz meg! Rázz meg! Minden almám megérett már! - kiáltotta az almafa.
- Hogyisne! Hogy a fejemre essék egy alma! - felelte a lány, és továbbment.
Odaért Holle anyó házához, de egy cseppet sem ijedt meg az öregtől, mert már tudta, milyen nagy foga van, és
tüstént elszegődött hozzá.
Az első nap erőt vett magán, szorgoskodott, és ha Holle anyó mondott neki valamit, rögtön megtette, mert
egyre csak a sok aranyra gondolt, amit majd kapni fog tőle. A második napon azonban már lustálkodott egy
kicsit, a harmadikon meg már alig akart fölkelni reggel. Holle anyó ágyát sem úgy vetette meg, ahogyan kellett
volna; nem rázta föl a dunnát, hogy a pihék szétszálljanak belőle. Az öreg végül is ráunt, és kiadta az útját. A
lusta lány cseppet sem búsult rajta, hogy a dolog így fordult; most jön majd az aranyeső - gondolta magában.
- Holle anyó őt is a kapuhoz vezette; hanem amikor a lány kilépett rajta, arany helyett egy jókora üst szurok
zúdult a nyakába.
- Ez a fizetség a szolgálatodért! - mondta Holle anyó, és becsukta a kaput.
A lusta lány hazament; tetőtől talpig szurkos volt, s amikor a kakas meglátta a kút kávájáról, nagyot rikkantott:
- Kukurikú! Mi történt? Szutykos lányunk hazatért!
A szurok pedig rajta ragadt élete végéig.
Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak
indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:
- Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt meg egy. Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van,
bizonyára nincs mit
ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában.
Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édeskrumplit, örömmel hazavitte.
Belepett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"
A csacsi megette az édeskrumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van,
bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka
házában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza.
Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?"
A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára
nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike
házában.
Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte.
Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"
Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára
nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt az őzike a nyuszi házához. Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta
felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta.
Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában.
,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai
hozhatták neki ajándékba.
December 17.
Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj
bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát
bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot
a sóhajával frissebbé tegye.
Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs
nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak.
S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.
- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.
A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.
Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a
konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok,
aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.
De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt.
Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába, mintha egy-
egy csillag költözött volna.
Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb
helyett szárnya nőtt.
December 18.
A három fenyőfa
Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A
kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban
igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen
karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen
most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd
megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik
Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon.
Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek,
elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből
most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre
a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt.
Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi
szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...
December 19.
Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem
tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó!
Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a
rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke,
bükkök a gyertyán és a cser.
Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám
a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei
fenyőóriások.
Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
- Hogy aludtál? - kisöreg!
- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.
Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
- Milyen nap van ma? - kérdezte kíváncsian Sudártól!
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
- Az meg micsoda? - érdeklődött tovább.
- Én sem tudom - felelte Sudár.
A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.
A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.
Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a
város.
Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak
belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.
Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak,meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony
ideje közeleg,
vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide
közénk.
A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és
aranyozott
diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a
karácsony!
A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
- Ez csuda szép lehet - súgta Pici Sudárnak.
Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán,
meglepetten
gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor,s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok
szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a
'többi fának:
- Most figyeljetek - ezek az emberek!
És az emberek kiválasztottak pár fenyőt - köztük Sudárt is - ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici
megfigyelte azokat a
furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik
folytatását is látta, de
attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem
siratott senkit.
Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg
fenyő - jutott az
eszébe.
A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh, gyönyörű, szép,
csodálatos éj..." Lassan a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég
erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes,
hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán
szép éneket:
- Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...
A legszebb karácsonyfa
Messze-messze fent északon, a sűrű fenyőerdő mélyén él a hómanók népe. Takaros, kicsi házikóikban laknak a
hatalmas, öreg fenyőfák tövében.
A hómanók nagyon vidám és barátságos kis lények. Szeretik az erdők-mezők állatait, növényeit, védik és óvják
őket a betolakodóktól barátaikkal, a hótündérekkel együtt.
Amikor beköszönt a tél, a hómanók előbújnak rejtekeikből és szorgosan gyűjtögetik a rőzsét és a különböző
bogyókat. A kis hómanógyerekek előveszik szánkójukat és vígan csúszkálnak naphosszat a lejtőkön.
Hamarosan itt a karácsony.
Egy közeli faluból két kisgyerek, Kriszti és Tomi kora hajnalban útra kelnek nagypapájukkal. Nagy, díszes
szánjukon egyenesen a hómanók erdejébe tartanak, hogy egy szép fenyőfát keressenek az ünnepre.
A rénszarvas lassan lépdel az erdei ösvényen, mert ilyenkor még igencsak sötét van errefelé. Ahogy egyre
beljebb haladnak a fenyőfák között, Kriszti és Tomi még szorosabban összebújnak a vastag takaró alatt.
Hirtelen valami nesz üti meg a fülüket. Egy ág reccsent volna?
- Hiszen ezek hómanók! - kiált föl Kriszti. - Jó reggelt, jó reggelt! - integet nagyapó a manóknak.
Egyszer csak különös érzés fogja el a két kisgyereket. Egy különös, sárgás fény világítja meg a fenyőket. Mi
lehet ez?
Nagyapó azonban mindebből semmit sem vesz észre, és megállítja a szánt egy kis tisztás szélén. Itt sok kis
karcsú fenyőfácska növekszik békésen a nagy fenyők ágainak védelme alatt.
Mindhárman leszállnak a szánkóról. Tomi azonnal odaszalad egy formás, kis fához, amely első látásra
megtetszett neki.
- Nagypapa! - kiáltja boldogan. - Ezt a fát válasszuk! Ugye, milyen gyönyörű?
Nagyapónak is tetszik a fa, és már emeli is a kis fejszét, hogy kivágja, amikor...
- Mi a manó? Hát ez meg micsoda? - csodálkozik nagyapó. A semmiből hirtelen előbukkan egy kis tündér és
megpróbálja nagyapó kezéből kitépni a fejszét. Eközben egy másik tündér ellibben a rémült gyerekek előtt és
rákoppint az orrukra, mire azok ijedtükben belepottyannak a hóba. - Nem szégyelled magad, nagyapó? - kérdezi
a nagyobbik tündér mérgesen.
- Ugyan miért kellene szégyellnem magam? - válaszolja nagypapa homlokát ráncolva.
- Nem vághatod ki csak úgy az ártatlan kis fákat! Fájdalmat okozol nekik! - méltatlankodik a tündér, miközben
összecsapja a szárnyait.
- Segítség! Mi történik itt? - kiáltja nagyapó. Kriszti és Tomi álmélkodva nézik, ahogyan mindenhonnan kis
tündérek bújnak elő, majd körülveszik nagyapót, jó erősen belékapaszkodnak és a magasba emelik. Ám nincs
sok idejük bámészkodni, mert már ők is a levegőben vannak. Olyan magasan, hogy a fák koronái fölött a
falujuk házait is láthatják.
A gyerekek reszketve bújnak nagyapóhoz, amikor a tündérek leteszik őket végre egy jó erős fenyőágra. Ekkor
megjelenik előttük a tündérkirálynő és így szól:
- Fogjátok ezt a kis fenyőfát, és ültessétek el a kertetekbe. Ez emlékeztessen benneteket ránk mindenkor.
Tudjátok meg, hogy nem szabad bántani az ártatlan fákat.
A fa olyan pici és törékeny, hogy a gyerekek alig mernek hozzáérni. Miután nagyapó megígéri, hogy soha
többé nem vág ki egy fenyőfát sem, a tündérek visszarepítik őket a tisztásra. Felülnek a szánkóra, hogy ne
fázzanak betakarják magukat egy pokróccal és elindulnak hazafelé.
Közben elkezd szállingózni a hó.
Kriszti óvatosan tartja kezében a kis fenyőfát, miközben nagyapó fejét rázva egész úton azt mormogja, hogy
ilyen még életében nem történt meg vele soha.
Otthon, a gyerekek egyenesen szüleikhez rohannak, hogy elmeséljék furcsa kalandjukat a tündérekkel. A szülők
ámulva hallgatják ezt a hihetetlen történetet, majd közösen elültetik a ház elé a kis fenyőfát. - Remélem gyorsan
nagyra nő, - mondja Tomi, miközben Kriszti gondosan eligazítja az apró ágacskákat.
Ezen az éjszakán különös dolgok történtek nagyapóék kertjében. Halvány, sárgás fény kíséretében egy csapat
tündér libbent be az udvarra, körültáncolják a kis fenyőfát és teleszórják megannyi fényes csillaggal. Egy
tündér bekukucskál a szobába, és látja, hogy a gyerekek még alszanak. - Gyorsan, gyorsan, - sürgeti a többieket
- nemsokára reggel lesz, és akkor biztos rögtön kinéznek az ablakon. - Már készen is vagyunk, - éneklik a
többiek. - Hát nem gyönyörű ez a kis fa? Most aztán huss, repüljünk vissza az erdőbe...
Reggel Tomi egyenesen az ablakhoz szalad és a meglepetéstől a szája is tátva marad.
- Nézd Kriszti, csoda történt! - kiáltja boldogan.
- De szép, jaj de szép! - ujjonganak a gyerekek. Az este elültetett kis fa az éjjel hatalmas fenyőfává cseperedett,
és ágait sok-sok csillag díszíti.
- Ez lesz a legszebb karácsonyfánk, ami valaha is volt, - mondja Kriszti, - majd feldíszítjük gömbökkel és
gyertyákkal is. Csodaszép lesz!
Délután neki is látnak a munkának. Soha még nem díszítettek ilyen lelkesen karácsonyfát. Még a kutyus is
segített nekik a díszítésnél.
- A legszebb ünnep a karácsony - mondja Kriszti ragyogó arccal. - Köszönjük kedves tündérek, köszönjük,
kiáltja az erdő felé.
Végre elérkezett a Szenteste.
Miközben a gyerekek boldogan az ajándékaikat bontogatják, ki-kitekintgetnek a házuk előtt álló gyönyörű
fenyőfára.
Milyen szép is ez a karácsony!
Adventi angyalok
Az első vasárnap angyala
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az
égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van
foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal
először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.
A második vasárnap angyala
A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget
hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a
serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele
kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres.
Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe.
Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan
jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.
A harmadik vasárnap angyala
Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart,
amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti
fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész
testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s megszállja
a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.
A negyedik vasárnap angyala
A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be
az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk,
jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt
énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a
Földön.
December 24.
A kis Jézus születése
Kétezer évvel ezelőtt élt Izrael egyik kis városában a galileai Názáretben egy leány, Mária. Egy éjjel megjelent
előtte Gabriel arkangyal és bejelentette neki, hogy tervei vannak Istennek Mária számára, ő lesz majd Isten
Fiának az édesanyja.
Nemsokára férjhez ment Mária Józsefhez, és amikor a király bejelentette, hogy vissza kell menni arra a helyre,
ahol születtek, mert népszámlálás lesz, együtt mentek a Jeruzsálemhez közeli Betlehembe. Amikor
megérkeztek késő este Betlehembe, Mária érezte, hogy eljött ideje, hogy megszülessen a gyermek, de már nem
volt hely a számukra sehol. Végül is sikerült behúzódniuk egy istállóba és ott született meg a kis Jézus. Bölcső
nem volt, helyette a jászolba fektették az újszülöttet.
Egy közeli mezőn pásztorok legeltették a juhaikat és egy angyal jelent meg előttük mondván, hogy egy közeli
istállóban megszületett az Isten Fia. Amikor a pásztorok ott találták a gyermeket a szüleivel tudták, hogy az
angyal igazat mondott.
Három bölcs is tudta, hogy itt az ideje a Messiás megszületésének, és amikor látták a csillagot a betlehemi
istálló fölött tudták, hogy az a jele annak, hogy ott is fogják megtalálni. Amint ott látták a kis Jézust Máriával
és Józseffel, térdre borultak előttük és ajándékokkal halmozták el őket.