7esével

Holly Goldberg Sloan

Maxim Könyvkiadó Kft. (2014)

Címke: Ifjúsági Regény, örökbefogadás, Barátság

Ifjúsági Regényttt örökbefogadásttt Barátságttt

Willow Chance egy tizenkét éves zseni, megszállottja a

természetnek és diagnosztizálásnak. Nehezen kommunikál az
emberekkel, de a fejszámolás mindig megnyugtatja. Willow-t még
csecsemőkorában örökbe fogadták, és nevelőszülei mellett minden
könnyűnek tűnt, boldog, csendes életet élt… egészen mostanáig.
Willow világa hirtelen tragikusan megváltozik, amikor nevelőszülei
meghalnak egy autóbalesetben. A lánynak egyedül kell
szembenéznie egy számára érthetetlen világgal. Szerencsére Willow
hamar pártfogókra talál, ám a körülmények nem engedik, hogy új
otthonra és új családra is találjon. Elindul az embert próbáló harc,
melynek hajtóereje az őszinte szeretet.
Megrendítő és egyben felemelő történet arról, hogyan illeszkedhet
be egy különc gyerek a világba, és hogyan fogadhatja be őt saját
környezete.
Holly Goldberg Sloan

7esével
A 7-ből 2-nek, Chuck Sloannak és Lisa Gaiser
Uricknak ajánlom.
1. fejezet
willow chance

A zseni olyanra céloz, amit más nem

lát, és el is találja.

Együtt ülünk a fagyizó előtt a tengerzöld fémasztalnál.

Mind a négyen.
Lágy fagyit eszünk, amely folyékony csokiba van bemártva (a
csoki aztán úgy megkeményedik, mintha kagylóburokba
záródna a fagyi).
Senkinek sem mondom, de ezt a viasz csinálja. Attól
keményedik meg. Vagyis, hogy még pontosabb legyek: ehető,
élelmiszeriparilag engedélyezett paraffin.
Ahogy a csoki hűl, az ártatlan vaníliafagyi egyszer csak
foglyul esik.
Az a dolgunk, hogy kiszabadítsuk a börtönéből.
Általában nem szoktam fagylaltozni, közönséges, tölcséres
fagyit sem szoktam enni. Vagy ha igen, nagyon vigyázok rá,
nehogy összemaszatoljam magam akár egy csöppel is.
De ma nem!
Nyilvános helyen vagyok.
És még csak nem is kémkedek senki után, nem figyelek senki
és semmi másra.
Ezért aztán a fagyikelyhem egy nagy, olvadozó, csöpögő
massza.
Most olyan vagyok, hogy mások talán felfigyelnek rám.
Hogy miért?
Nos, elsősorban azért, mert beszélek kicsit vietnamiul, ami
nem az anyanyelvem.
Tetszik nekem ez a kifejezés, hogy „anyanyelv”. A nyelv része
különösen, mert azt gondolom, hogy az emberek hajlamosak
alábecsülni ezt a kis izomdarabot. Pedig mennyit dolgozik!
Úgyhogy kösz szépen neked, Nyelv!
Itt ülök a délutáni napfénykupola alatt, és használom a
vietnami tudásomat, amennyire csak tudom. Elég sűrűn.
Új barátommal, Majjal beszélgetek, de még a mindig-
mogorva-és-folyton-parázó-mert-nálunk-öregebb bátyja, Quant-
Ha is mond nekem néhány szót a saját nyelvükön, amely most
már csak félig titkos.
Dell Duke, aki idehozott minket a kocsiján, csöndben ül.
Ő nem beszél vietnamiul.
Nem szeretek kirekeszteni senkit (mivel mindig én vagyok
kirekesztve, tudom, hogy az milyen), de semmi baj sincs azzal,
hogy Mr. Duke most csak néma megfigyelő. Ő az iskolai
tanácsadó, azaz konzultáns, és mások meghallgatása nagyon is
a munkájához tartozik A meghallgatás tanácsadáskor nagyon
fontos.
Vagy legalábbis annak kéne lennie.
Jórészt Maj beszél, és leginkább az is ő, aki tömi a fejét
(odaadtam neki a fagyikelyhem maradékát, mert nekem már
elég volt). Csak abban vagyok biztos, ahogy itt ülünk, és a nap
süti az arcunkat, és az édes fagyival foglalatoskodunk, hogy ezt
a napot sohasem fogom elfelejteni.

Tizenhét perccel azután, hogy idejöttünk, visszaülünk Dell

Duke kocsijába.
Maj azt akarja, hogy Hagen Oaks felé menjünk, amely egy
park. Nagy ludak élnek ott télen-nyáron. Maj szerint látnom kell
őket.
Mivel nálam két évvel idősebb, abba a hibába esik, hogy azt
hiszi, minden kiskölyök nagydarab Donald kacsa-szerűségeket
szeret nézni élőben.
Ne értsetek félre: nem nézem le a vízimadarakat, sőt!
De ami a Hagen Oaks Parkot illeti, engem a madaraknál
jobban érdekel, hogy a városvezetés őshonos növényeket akar
odatelepíteni.
 Látom Dell arcán (a visszapillantó tükörben látszik a szeme),
hogy egyik dolog sem hozza lázba, de azért a park felé
kerülünk.
Quant-Ha elégedetten süpped bele az ülésbe. Szerintem örül,
hogy nem kell buszra szállnia.
A Hagen Oaksnál senki sem szállhat ki, mert Dell szerint haza
kell már mennünk.
Még a fagyizóba érve rögtön felhívtam a mamámat, hogy
szóljak, később érek haza, de nem vette föl, úgyhogy hagytam
neki üzenetet.
Ugyanezt csináltam papa telefonjával is.
Fura, hogy azóta sem hívtak vissza.
Ha nem tudják azonnal felvenni, amikor hívom őket, mindig
gyorsan visszahívnak, amint tudnak.
Mindig.

Amint Dell befordul az utcánkba, látom, hogy egy rendőrautó

parkol a házunk előtt.
Az egyik szomszédunk már kiköltözött, mert zárolták a
házukat. A bejárat előtti gyepen hirdetőtábla áll ezzel a felirattal:
BANKI TULAJDON.
A másik oldalunkon bérlők laknak, akiket utoljára hét hónapja
és négy napja láttam. Akkor költöztek be.
Bámulom a rendőrautót, és arra gondolok, hogy talán betörtek
az üresen álló házba.
Mami mondta is, hogy nem jó, ha nincsenek mellettünk
szomszédok…
De ettől még nem értem, hogy a rendőrök miért a mi házunk
előtt állnak.
Ahogy közelebb érünk, látom a két rendőrt a kocsiban. Úgy
görnyednek az ülésben, mint akik már jó ideje ott vannak.
Érzem, ahogy az egész testem megfeszül.
Quant-Ha megszólal az első ülésben:
– Mit csinálnak nálatok a rendőrök?
Maj a bátyjára néz, aztán megint rám. Az arca csupa kérdőjel.
 Szerintem arra gondol, hogy talán a papám ellopott valamit,
vagy van egy unokatestvérem, aki verekedős. Vagy talán az
egész családom csupa bajkeverőből áll.
Nem túl rég ismerjük egymást, tehát azt is gondolhatja, hogy
ez akár mind így van.
Nem szólok semmit.
Későn jövök haza – talán a papám vagy a mamám annyira
aggódott már, hogy felhívták a rendőrséget?
De hát hagytam nekik üzenetet.
Mondtam, hogy nincs semmi baj.
Nem hiszem el, hogy ilyesmit csináltak…
Dell Duke még meg sem áll teljesen, mikor már nyitom is az
ajtót, ami tudom, veszélyes.
Kiszállok, és elindulok a házunk felé. Nem érdekel, hogy a
piros, gördülős kisbőröndöm a sulis cuccaimmal még ott van
Dell kocsijában.
Két lépést teszek a kocsifelhajtón, mikor a rendőrautó ajtaja
kinyílik, és egy rendőrnő száll ki belőle.
A nőnek vastag, narancssárga lófarokban van a haja. Nem
köszön, csak leveszi a napszemüvegét, és ezt mondja: –
Ismered Roberta és James Chance-t?
Próbálok rendesen válaszolni, de csak suttogás jön ki a
torkomon: – Igen.
Jó volna hozzátenni: „De ő Jimmy Chance. Senki sem hívja a
papát Jamesnek”.
De nem mondom.
A rendőrtiszt a napszemüvegével babrál. Hiába van úgy
öltözve, nem olyan, mint egy rendőr. Semmi tekintélye.
Ezt motyogja:
– Értem… És te…?
Nyelek egyet, de a szám kiszáradt, és olyan, mintha valami
beszorult volna a torkomba. – A lányuk vagyok…
Dell Duke is kiszáll, átjön az úttesten, hozza a görgős
táskámat. Maj szorosan mögötte jön. Quant-Ha a kocsiban
marad.
 A másik rendőr, egy fiatalabb férfi, kiszáll, odajön hozzánk, és
a nő mellé áll. Egyik sem mond semmit.
Mindenki hallgat.
Szörnyű a csönd.
Aztán mindkét rendőr Dell felé fordul aggodalmas képpel. A
nő kinyögi: – És maga ki…?
Dell megköszörüli a torkát. Mintha egy perc alatt leizzadna, és
alig bír megszólalni: – Én Dell Du-Duke vagyok. Ko-
konzultánsként dolgozom a kerületi iskolákban. Két gyerekkel e-
e-ezek közül rendszeresen foglalkozom. Csak ha-
hazahoztam…
Látom, hogy a két rendőr megkönnyebbül.
A női rendőr bólogatni kezd, együttműködési szándékot látok
az arcán, szinte lelkesedést, ahogy mondja: – Konzultáns?
Akkor a kislány hallotta már…?
Végre megtalálom a hangomat:
– Mit?
De egyik sem néz rám, mindketten csak Dellre figyelnek.
– Válthatnánk egy szót, uram?
Látom, hogy Dell izzadt tenyere leválik a táskám fekete
műanyag füléről, és a két rendőr után odébb megy pár lépést.
Odébb tőlem, a kocsifelhajtótól, a rendőrautótól, és megáll a
még mindig forró járdán.
Összehajolnak, háttal állnak nekem. Olyanok a lemenő nap
fényében, mint egy gonosz, háromfejű szörny.
És tényleg így van, mert hiába suttognak, azért megértem.
Két szót tisztán hallok:
– Baleset történt.
És utána arról suttognak, hogy a két ember, akiket a
legjobban szeretek a világon, elment örökre.
Nem.
Nem.
Nem!
Nem!!
Nem!!!
Nem!!!
Nem!!!
Tekerjük vissza a filmet.
Vissza akarok menni.
Velem jöttök?
2. fejezet
két hónappal korábban

Új iskolába kerülök.
Nincs testvérem.
Örökbe fogadott gyerek vagyok.
És más, mint a többi.
Úgy más, hogy fura.
De tudok róla, ezért nem olyan szörnyű. Legalábbis nekem
nem.
Olyan van, hogy valakit túlságosan szeretnek? Az én szüleim
tényleg nagyon SZERETNEK engem.
Azt hiszem, ha az ember sokáig vár valamire, akkor az a
valami sokkal értékesebb lesz.
A vágy és a vágy teljesülése közötti összefüggés egészen
biztosan kiszámolható. Valahogy kimatekozható.
De ez most nem érdekes, mellékvágány. Az egyik bajom,
hogy mindig félrefutok, és hiába gondolkozom jól, soha
sincsenek megelégedve velem a tanárok.
Soha.
Akkor most nem megyek el semerre, maradok a puszta
tényeknél.
Hét éven át próbálkozott a mamám, hogy terhes legyen.
Ez elég hosszú idő, mert a meddőség orvosi definíciója 12
hónapos, jól időzített fizikai együttlétről szól, amely nem
eredményez teherbe esést.
Engem lenyűgöz mindenféle orvosi jellegű dolog, de a
gondolat, hogy „azt” csinálják, különösen hogy „rendszeresen”
és „lelkesen”, kissé hányingerkeltő (orvosi megfogalmazás
szerint a hányinger: kellemetlen érzés a hasban).
Az évek során a mamám kétszer rápisilt egy műanyag csíkra,
és az indikátor elkékült.
 De kétszer nem tudta megtartani a magzatát. (Mag, magzat,
micsoda szó… Őrültség.) A süti nem sült ki.
És így jöttem be én a képbe.
A 7. hónap 7. napján. (Csoda, hogy imádom ezt a számot?) új
szüleim elkocsiztak északra, egy tőlük 257 mérföldre lévő
kórházba, ahol engem elneveztek egy hideg égövi fáról, és
megváltoztatták ezzel a világot.
Vagy legalábbis a mi világunkat.
(Mellékvágány: talán nem pont 257 mérföldnyire volt a
kórház, de nekem muszáj így gondolnom rá. 2 + 5 = 7, és a 257
prímszám. Vagyis szuperkülönleges. Az én univerzumomban
rend van ám!) De vissza az örökbefogadásom napjához! A
papám szerint egyszer sem sírtam, de a mami végigbőgte az
utat (ami az Interstate Five South volt, a 17 B kijáratig).
A mamám mindig sír, amikor nagyon boldog. Amikor meg
szomorú, csöndben van.
Úgy gondolom, hogy érzelmileg fordítva van bekötve.
Legalábbis a két végpontot tekintve, mert közöttük általában
mosolyogni szokott. Szélesen.
Amikor az új szüleim odaértek végre velem az emeletes, a
szép házukhoz a San Joaquin Valley egy új negyedében,
idegileg eléggé megviseltek voltak.
A családunk története akkor indult el.

Szerintem fontos, hogy az embernek mindenről legyenek

képek a fejében. Akkor is, ha ezek a képek nem igazak. És
persze általában nem igazak…
Ha látnátok engem, nem biztos, hogy etnikailag könnyen
besorolnátok bárhová is.
Az a fajta vagyok, akit „színesbőrűnek” hívnak.
A szüleim pedig nem azok.
Ők ketten a fehérek között is a legfehérebbek (és ez nem
túlzás).
Annyira fehérek, hogy már majdnem kékek. Nem mintha
keringési problémáik lennének, csak éppen nem nagyon van
pigment a bőrükben.
 A mamámnak selymes, vörös haja van, a szeme meg
halvány, de nagyon-nagyon halványkék. Annyira, hogy inkább
már szürkének látszik. Pedig nem az.
A papám magas, és majdnem teljesen kopasz. Szeborreás
dermatitisze van, amitől a bőre olyan, mintha folyton kiütéses
volna.
Ezt én sokat vizsgálgattam egy időben, meg utána is
olvastam, de tudom, hogy ettől nem volt boldog, mert nem veszi
ezt a dolgot könnyen.
Ha most magatok elé képzelitek a mi hármasunkat együtt,
akkor jó, ha tudjátok: nem hasonlítok semmiben sem hozzájuk,
de valahogy nagyon egy családnak látszunk.
Legalábbis azt hiszem.
Végül is csak ez számít, nem?

A 7-es számon kívül még két mániám van. Az egyik az orvosi

esetek, a másik a növények.
Orvosi eseten az emberi betegségeket értem.
Magamat is vizsgálom, persze. De az én betegségeim nem
súlyosak, nem veszélyeztetik az életemet.
Megfigyelem és naplózom is a mamámat és a papámat
orvosilag, de nem nagyon szeretik, ha diagnosztizálni akarom
őket.
Rendszeres időközönként csak akkor hagyom el a házat (a
felső tagozatnak nevezett kényszermunkatábor és a heti
könyvtárlátogatás mellett), ha a népességen mutatkozó
betegségeket megyek megfigyelni.
Természetesen számomra az volna a legjobb, ha egy
kórházba mehetnék, és ott tölthetnék el néhány órát naponta,
de úgy látom, hogy az ott dolgozóknak ezzel valami gondjuk
van.
Még azt sem veszik jó néven, ha az ember egy váróban
ücsörög azt mímelve, hogy olvas.
Így hát inkább a helyi plázába megyek, ahol elég sok súlyos
eset van.
Én ott soha nem vásárolok semmit.
 Kiskorom óta felírom, amit látok, és esetkártyákat gyártok.
Különösen a bőrbetegségek vonzanak, de csak akkor fotózok,
ha az alany (vagy a szüleim) éppen nem figyelnek oda.

A másik érdeklődési területem a növényvilág.

A növények élnek, növekednek, szaporodnak körülöttünk;
folyton-folyvást kinőnek a földből, vagy belenőnek oda.
És mi ezt simán tudomásul vesszük, ügyet sem vetünk rájuk.
Nyissátok ki a szemeteket, emberek!
Mert ez fantasztikus!
Ha a növények hangokat adnának, akkor biztosan mindenki
odafigyelne rájuk. Ehelyett viszont ők színekkel, formákkal,
méretekkel és a felületük milyenségével kommunikálnak.
Nem nyávognak, nem csipognak, nem ugatnak.
Azt hisszük, hogy nincs szemük, pedig látják, milyen szögben
áll a nap, vagy azt, hogy feljött-e a hold. Nemcsak érzik a szelet,
de meg is változtatják saját növekedési irányukat a légáramlatok
miatt.
És még mielőtt azt gondolnátok, hogy megőrültem (ami
persze mindig benne van a pakliban), inkább nézzetek ki az
ablakon!
Most rögtön!
Remélem, hogy nem egy parkolót vagy egy tűzfalat láttok.
Azt képzelem, hogy egy magas fára láttok, amelyiknek finom
rajzú levelei vannak. Hogy szellőben lengedező füvet láttok a
nyílt mezőn. Vagy azt, ahogy egy-egy szál gyomnövény utat tör
magának a beton repedésein át. Mert a növények mindenütt ott
vannak körülöttünk.
Arra kérlek, hogy friss szemmel, másként nézzetek rájuk –
úgy, hogy ők mind Élőlények!
Igen, nagybetűvel.

A városom, ahol lakom, tipikus kaliforniai völgyben van, ahol

sivatagi a klíma. Lapos a talaj, és ezen a lapályon az év
nagyobb részében nagyon nagy a szárazság és a meleg.
 Mivel sohasem éltem másutt, a 40 Celsius-fok körüli kinti
hőmérséklet, ami hónapokig tart, teljesen normálisnak tűnik.
Nyárnak hívjuk.
A forróság ellenére tény, hogy a tűző nap és a tápanyagban
gazdag talaj együttese ideálissá teszi ezt a területet mindenféle
növény termesztésére, már ha vizet is adunk az egyenlethez.
Ahogy én csináltam.
Ezért ahol korábban csak egy fűnégyzet volt a házunk körül,
most 12-13 méter magas bambuszsövény van.
Vannak citrusfáim is (narancs, grapefruit és lime) a
veteményesem mellett, amely egész évben terem hol ezt, hol
azt.
Szőlőt is gondozok, borszőlőt és csemegét is, meg évelő és
egynyári virágokat. Egy kisebb részen pedig még trópusi fajtáim
is vannak.
Aki látta a kertemet, ismer engem.
A kertem, vagyis inkább a szentélyem – én vagyok…
Szomorú, hogy a kiskoromra, az első éveimre képtelen
vagyok visszaemlékezni.
Pedig úgy érzem, hogy ezek az emlékek fontosak, kulcs van
bennük ahhoz a rejtélyhez, hogy ki is vagyok.
Vajon miről szólt az első lidérces álmom?
Milyen érzés volt megtenni az első lépést, amikor járni
tanultam?
Mi alapján érzékeltem, hogy mikor kéne jelezni a
pelenkacserét?
Egy-két képem van a totyogó korszakomból, de igazándiból,
összefüggően csak az óvoda nevű iskola-előkészítő
gyermekmegőrzőre emlékszem, pedig azt nagyon el akartam
felejteni.
A szüleim azt mondták, hogy az a hely csupa móka lesz.
Hát nem az volt.
A suli, ahol az ovi is működött, csak pár saroknyira volt a
házunktól. Ebben az intézményben követtem el először azt a
bűnt, hogy megkérdőjeleztem a rendszert.
 A felügyelő gondozó, Mrs. King éppen befejezte a felolvasást
a népszerű képeskönyvből, amiben ugyanaz volt, mint a legtöbb
kisgyerekkönyvben: ismétlődő sorok, idegesítő rímek és
tudományos szemmel nézve szemenszedett hazugságok.
Emlékszem, hogy Mrs. King megkérdezte a csoportot:
– Hogy érzitek magatokat most, hogy ezt elolvastuk?
A normális válasz, ha neki kellett volna mondania, az lett
volna, hogy „jól elfáradtam tőle”, hiszen ez a folyton lelkendező
pedagógus arra kényszerített minket, hogy a felolvasása után
ragacsos gumiszőnyegekre feküdjünk le, és ott heverjünk húsz
percig, mert annyira kiütött minket „az ebéd utáni
képeskönyvvel”.
Ilyenkor a fél csoport általában azonnal és mélyen el is aludt.
Egy fiút külön megjegyeztem magamnak, akit Miles-nak
hívtak: ő kétszer is bepisilt ilyenkor. A többiek – egy Garrison
nevű srác kivételével, akinek egészen biztosan valami
nyugtalanlábszindrómája volt, mert mindig rázta az egyik alsó
végtagját – mind élvezték a vízszintesben töltött pihenőidőt.
Vajon ezeknek a gyerekeknek mi járt a fejükben?
Az első héten, amikor a többiek szunyókáltak, én mániákusan
csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mennyire higiénikus a
linóleumpadló.
Képzeletben még mindig látom és hallom Mrs. Kinget, ahogy
karót nyelten, kihúzott derékkal, emelt fejjel harsogja éles
hangján: – Hogy érzitek magatokat most, hogy ezt elolvastuk?
Aztán tett néhány túljátszott ásítási kísérletet.
Emlékszem, hogy körülnéztem, és arra gondoltam: „Valaki, bárki,
nem ordítaná be végre, hogy fáradt vagyok”?
Én az első öt napomon egy szót sem szóltam, mert nem
akartam.
De aztán, ahogy egyre több hazugságot hallottam a tanártól,
aki majd később is, évekig, a suli végéig velünk lesz, tehát
szinte élethosszig kell eltűrnöm olyan hazugságokat, mint hogy
a tündérek feltakarítják éjjelente a termünket, meg agyatlan
magyarázatokat holmi földrengés esetén használható életmentő
felszerelésről, szép lassan eljutottam oda, hogy már nem bírtam
tovább.
Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a tanárszerűség
néven szólított (mint mondtam, egy északi fafajtáról, a fűzfáról
neveztek el a szüleim, mert Amerikában bárkinek bármi lehet a
neve): – Willow, te hogy érzed magad most, hogy elolvastuk a
könyvet?
Meg kellett mondanom az igazat:
– Hát elég rosszul vagyok ettől a könyvtől. A Hold nem
hallhatja, hogy valaki jó éjszakát kíván, mert kábé 377
kilométerre van tőlünk. A nyulak nem laknak házakban. Ami
meg a rajzok művészi színvonalát illeti, hát nem túl figyelemre
méltóak.
Elhallgattam, és beharaptam az alsó ajkamat, de annyira,
hogy éreztem a számban a vér fémes ízét. De még valami
kikívánkozott belőlem: – Főként azért vagyok rosszul a
felolvasástól, mert tudom, hogy az jön utána, hogy le kell
feküdnünk a földre, ami tele van kórokozókkal, amelyektől
megbetegedhetünk. Van egy olyan, amit szalmonellának hívnak,
és az nagyon veszélyes. Különösen a gyerekekre.
Aznap tanultam egy új kifejezést: furapók, mert a többiek
elkezdtek így hívni.
Amikor a mamám értem jött, a kertben, a homokozó mögött
talált rám. Odabújtam bőgni.

Ettől kezdve egy pedagógiai konzultánshoz kellett járnom, aki

csinált rólam egy „értékelő felmérést”, és elküldte a szüleimnek
levélben.
Amit elolvastam.
Az volt benne, hogy „kiugróan tehetséges”.
Miért? Olyan van, hogy „nem kiugróan tehetséges”?
Vagy „közepesen tehetséges”?
Vagy netán csak „tehetséges”? Nem lehet, hogy minden
címke egy átok? Hacsak nem tisztítószeren látható.
Szerintem nem jó ötlet egyfélének venni bárkit is.
 Minden ember egy csomó összetevőből van, és ettől olyan,
hogy nem lehet senki mással sem összetéveszteni.
Mindannyian tökéletlen genetikai katyvaszok vagyunk.
A konzultáns, Mrs. Grace V. Mirman szerint a „kiugróan
tehetséges” gyerekek szülei előtt az a kihívás áll, hogy lekössék
a gyerek figyelmét, és felkeltsék az érdeklődését, ösztönözzék.
Szerintem melléfogott.
Mert engem szinte minden érdekel!
Le tud kötni az, hogyan ível a víz az automata
locsolórendszerből, és döbbenetesen sokáig bírok belebámulni
a mikroszkóp lencséjébe.
A kihívás az volt a szüleimnek, hogy olyan barátokat
találjanak nekem, akik kijönnek egy ilyen személlyel, mint én. És
mindebből logikusan következik a kert.
Mami és papa azt mondták, hogy szeretnék gazdagabbá
tenni az életemet. Szerintem inkább arról volt szó, ami
nyilvánvalónak látszott a kezdetektől: A növények nem
beszélnek vissza.
3. fejezet

Családilag vetettük bele magunkat különféle dolgok

növesztésébe.
Vannak fényképeim az első bevásárlásainkról, amikor
magokat és palántákat válogatunk. Én eszelősen izgatottnak
látszom a képeken.
Már a kezdet kezdetén beöltöztem kertésznek.
Nem is változtattam a ruhaviseletemen az eltelt évek során.
Lényegében ez volt az egyenruhám.
Szinte mindig khakizöld sortban voltam, a fejemen piros
szalmakalappal a nap miatt. (A piros a kedvencem, mert ez
nagyon fontos szín a növényvilágban.) Volt bőr
hosszúnadrágom is beépített térdvédőkkel. És fűzős
bőrbakancsom.
Ezt az öltözetet praktikus okokból találták ki.
Hosszú, boglyas, göndör hajam hátrakötve hordtam valami
csatfélével rögzítve. Volt nagyítós szemüvegem is (olyasmi,
amilyet az öregek hordanak), hogy apró dolgokat is jól
megfigyelhessek.
Ebben az öltözékben fedeztem fel, mikor a kertben kutattam,
és hétévesen kémiai analízist végeztem, hogy a kerti bútoron
megjelent kis barna pöttyök valójában a méhekből származtak.
Mert az ürülékük.
Nagyon meglepett, hogy erre mások addig még nem jöttek rá.

Ha rajtam múlt volna, napi huszonnégy órában folytattam

volna a tudományos nyomozást.
De hát, mint tudjuk, a pihenés fontos egy gyerek
fejlődésében.
 Kiszámoltam pontosan a bioritmusomat, és eszerint napi 7
óra 47 perc alvásra van szükségem.
És nem csak azért, mert a hetes szám megszállottja vagyok.
Ami igaz.
Hanem mert ezt adja ki a biológiai órám. Ami biokémia.
Ahogy minden a világon, nem?

Azt mondják rólam, hogy bezárkózom az agyamba, és ott

élek.
Talán emiatt van, hogy nem teljesítek túl jó az iskolában, és
hogy kevés barátom van.
De a kertem ablakot nyitott egy másfajta világra, ahol
másfajta társakra találok.
Amikor nyolcéves voltam, egy csapat vadon élő, zöldszárnyú
verébpapagáj költözött be a hátsó fakerítés mentén álló
halfarokpálmára.
Az egyik pár fészket épített, így tanúja lehettem a
bébipapagájok érkezésének.
Mindegyik kismadárnak egészen más, jól megkülönböztethető
csipogása volt.
Biztos vagyok benne, hogy ezt csak a madármama tudta,
meg én.
Amikor a legkisebb papagájt a többiek kilökték a fészekből,
megmentettem az apróságot, és elneveztem őt Bukottnak.
Kézből etettem a picit, kezdetben egész álló nap, így
megmaradt, én meg mamagáj lettem.
Amikor Bukott végre megerősödött annyira, hogy röpképes
lett, visszavezettem a saját közösségébe.
Nagyon jó érzés volt.
De azért egy kicsit meg is viselt.
Azt tanultam belőle, hogy a jó és a szívszorító gyakran együtt
jár.

Az alsó tagozatban egyetlen igazi barátom volt.

Margaret Z. Buckle.
 A Z-t ő találta ki magának, mert nem volt középső neve, pedig
nagyon törekedett arra, hogy egyéniségnek lássák.
Margaret (soha eszetekbe se jusson őt lemancizni!) ötödik
után elköltözött, mikor olajmérnök anyját áthelyezték Kanadába.
A távolság ellenére azt hittem, hogy Margarettel bizalmas
barátok maradhatunk.
Kezdetben így is volt.
Gyanítom, hogy Kanadában sokkal nyitottabbak az emberek
– itt, Bakersfieldben Margaret és én voltunk az egyik oldalon, a
másikon az egész világ.
Odafönt, Északon neki mindenféle barátja lett.
Mostanában, amikor nagy ritkán levelet váltunk, olyasmikkel
hozakodik elő, mint hogy kapott egy új pulóvert, és az milyen,
meg hogy melyik együttest szereti.
Már nem akar olyasmikről eszmét cserélni, mint a
kiropterofília, ami a növények denevérek általi
megtermékenyítését jelenti.
Továbblépett.
És hát ez tök normális, nem?

Miután Margaret elhúzott Kanadába, azt reméltem, hogy a

Sequoia School, a Mamutfenyő Iskola, ahová a felső tagozatos
korosztály járt, új barátokat fog nekem teremni.
Nem így lett.
Koromhoz képest alacsony vagyok, de nagyon vágytam arra,
hogy belőlem is egy óriás mamutfenyő legyen – átvitt
értelemben.
Az a tény, hogy ennek a sulinak egy fa a jelképe, már
önmagában nagyon biztató volt.
Az iskola a város másik felén állt, és azt remélhettem, hogy
tiszta lappal indulok, mert a korábbi iskolámból mind az
Emersonba mentek, és nem a Sequoiába.
A szüleim külön engedélyt kaptak az önkormányzattól, hogy
oda írathassanak be.
Mama és papa meg voltak róla győződve, hogy sohasem
fogok olyan tanárt találni, aki tényleg megért engem, és
nemcsak úgy tesz. Szerintem inkább úgy pontos a
megfogalmazás, hogy én voltam képtelen arra, hogy megértsem
bármelyik tanáromat.
Nem mindegy.
Mielőtt elkezdődött volna az iskola, pont olyan reménykedő-
várakozó érzés volt bennem, mint amikor az én Amorphophallus
paeoniifoliusom virágzására vártam.
Ugyanis volt egy olyan korszakom, amikor mániákusan
foglalkoztam a ritka, különleges formájú virágokkal.
Kezdetben az vonzott, hogy olyan furák.
A mélybordó-vöröses szirmok bársonyra emlékeztetnek, a
belőlük kinyúló hosszú, sárgás, rücskös bibe olyan, mint egy
májbajtól besárgult vénember csontos, felmeredő mutatóujja.
A virág nem erről híres, hanem a szagáról. Amikor ugyanis
kinyílik, olyasféle rohadt szagot áraszt, mintha egy holttest
bukkanna ki a föld alól.
Ez a bűz egyszerűen leírhatatlanul undorító. Jobban mondva,
kell némi idő, hogy az ember kicsit megszokja.
Egy darab állat vagy rovar sem közelít hozzá, még kevésbé
akarná bárki, bármi lelegelni a bűzös, furcsa, borvörös
szirmokat.
Olyan, mint egy parfüm – beszorozva egy elég nagy negatív
számmal.
Azt hittem, hogy a felső tagozatos iskolában megváltozik az
életem. Úgy gondoltam magamra, mint egy ritka növényre,
amely hamarosan sohasem látott rétegeket bont ki magából.
És nagyon reméltem azt is, hogy nem fogok bűzt árasztani
magam körül.

Megpróbáltam beilleszkedni.
Elkezdtem tinédzsereket megfigyelni, ami azért volt érdekes
téma, mert tudtam, én is hamarosan kamaszodni kezdek.
Olvastam a tinédzserek autóvezetési szokásairól, arról,
hányan szöknek el otthonról, és az iskolából való kimaradási
arányokról, ami egy döbbenet.
 De egyik ilyen kutatási témám sem mondott semmit arról, ami
valójában a legjobban érdekelt: A kamaszkori barátságok.
Ha a médiának hinni lehet, akkor a tinédzserek semmi mással
sem foglalkoznak, mint hogy megszegjék a törvényeket, és
megpróbálják kinyírni magukat meg a körülöttük lévőket
ahelyett, hogy bármiféle kapcsolatot, kötődést alakítanának ki.
Kivéve az olyan kapcsolatot, amelynek eredményeképpen a
tinilány terhes lesz.
Erről bőven találtam olvasnivalót.

Mielőtt elkezdődött volna a felső tagozatos új suli, el kellett

mennem orvosi vizsgálatra.
A vizsgálat sokkal, de sokkal jobban ment, mint bárki várta
volna, mert végre most, életemben először én is orvosi eset
voltam.
Erre már tizenkét hosszú éve vártam.
Szemüvegre volt szükségem.
Hát jó, nem kellett nagy korrekció, vagyis sok dioptria. Csak
éppen hogy.
És igen, ez attól lehetett, hogy megerőltettem a szemem
(nyilván túl hosszan fókuszáltam túl közeli dolgokra, például
könyvre vagy a számítógép monitorjára, és közben nem néztem
eleget a távolba, hogy aztán megint ráfókuszáljak, amire kell).
Úgyhogy gratuláltam magamnak ehhez az előrelépéshez,
mert már rég vágytam egy kis rövidlátásra, melyet myopiának
hívnak, és lám, most megkaptam!
A szemvizsgálat után elmentünk az optikushoz, ahol
szemüvegkeretet választhattam. Azok tetszettek, amelyek
hasonlítottak Mahatma Gandhi szemüvegének formájára.
Ami kerek és drótból van, és „nagyon ódivatú” a nő szerint,
aki része volt a szemüvegvétel folyamatának.
Nekem tökéletesnek tűnt, hiszen éppen azzal a buddhista
békével akartam közelíteni szép új világomhoz, amit Gandhi
neve jelent.
 Egy héttel az iskolakezdés előtt egy másik nagy döntést is
hoztam.
Éppen reggeliztünk. Én nagy adagot nyomtam be saját „jó
reggelt” müzlimből, amely céklalevélből és lenmagból állt
(mindkettő házi termesztés), amikor ezt mondtam: – Kitaláltam,
mit fogok felvenni a Mamutfenyőben az első napomon.
Apám a mosogatónál állva próbált észrevétlenül a szájába
dugni egy darab fánkot. Hiába próbáltam meg mindent, hogy a
szemét kaját távol tartsam a családtól, de sokszor titokban
kajálgattak ezt meg azt.
A papa gyorsan lenyelte a szájában lévő cukormázas
fánkdarabot, és megkérdezte: – És mi lesz az?
Ragyogva mondtam:
– A kertészszerelésemben megyek be.
Papa talán túl nagy falatot tömött a szájába, mert mintha a
torkán akadt volna a cukrozott nyami-nyami, és csak ennyit
tudott kinyögni nagy nehezen: – Biztos, hogy az jó lesz?
Naná, hogy jó gondoltam. De nem kaptam fel a vizet.
– Persze. De nem lógatom a nyakamba a nagyítót, ha azért
aggódnál.
A mamám, aki eddig a mosogatógépet rámolta kifelé, felém
fordult. Láttam az arcát. Úgy nézett, mint akinek fáj valamije.
Mint aki most végzett egy nagy kupac szennyes edénnyel, ami
már megtörtént jó párszor.
Aztán kisimult az arca, és ezt mondta:
– Milyen érdekes ötlet, kicsi szívem. De azért
elgondolkodnék, hogy… biztosan érteni fogják, mit akarsz
ezzel? Talán jobb volna, ha valami színesebbet vennél fel.
Mondjuk, pirosat, amit szeretsz.
Nem értették.
Az első napom az új suliban esélyt ad, hogy másképp
mutatkozzam be, gondoltam. Úgy éreztem, meg kell tudnia az új
osztályomnak, valójában ki vagyok, de úgy, hogy néhány
alapvető személyiségjegyemet azért elrejthessem előlük.
Nem tudtam megállni, hogy ne magyarázzam egy kicsit a
dolgot a szüleimnek: – Azt akarom, hogy mindenki lássa,
 elkötelezett vagyok a természet világa iránt.
Láttam, hogy gyors pillantást váltanak egymással.
A papámnak a cukormáz a metszőfogaira ragadt, de nem
akartam erre felhívni a figyelmet, különösen, hogy ezt mondta: –
Persze. Teljesen igazad van.
Belemélyedtem a müzlistálamba, és elkezdtem számolni a
lenmagokat, és minden számot megszoroztam héttel.

7 14 21 28 35 42 49 56 63 70
77 84 91 98 105 112 119 126 133 140
147 154 161 168 175 182 189 196 203 210
217 224 231 238 245 252 259 266 273 280
287 294 301 308 315 322 329 336 343 350
357 364 371 378 385 392 399 406 413 420
427 434 441 448 455 462 469 476 483 490
497 504 511 518 525 532 539 546 553 560

Ez nem más, mint menekülési taktika.

Másnap délután egy Tinimagazint találtam az ágyamon.

Minden ilyen lap az iskolakezdéssel foglalkozik ebben az
időszakban.
A címlapon egy tinédzser lány mosolygott faltól falig, akinek
banánszínű volt a haja. Ez volt a nagybetűs felirat:
A RUHÁD AZT MONDJA RÓLAD, AMIT MONDANI
AKARSZ?

Senki nem vállalta a családban a felelősséget azért, hogy ő

rakta nekem oda ezt a lapot.
4. fejezet

A szüleim még néhány fura javaslattal álltak elő a

tanévkezdés előtt.
Azt gondoltam, hogy talán mindketten súlyos traumákat
élhettek át kamaszkorukban.
A vadiúj iskolába menet első napjának reggelén bepakoltam
piros útitáskámat, amely kerekeken gördült (olyanoknak
tervezték, akik gyakran utaznak, de a szüleim nekem arra
vették, hogy a könyveimet és egyebeimet huzigáljam benne),
aztán kimentünk az ajtón, a kocsihoz.
Az apám és az anyám is ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen
az iskoláig, de kikötöttem, hogy oda nem jöhetnek be velem.
Már korábban áttanulmányoztam az iskola alaprajzát, az
egyes épületek elhelyezkedését, és megjegyeztem mindent a
mennyezet magasságától a vészkijáratokon át a
konnektorkiosztásokig.
Előzetesen már feliratkoztam angolra, matekra, spanyolra,
testnevelésre, szociális tanulmányokra és
természettudományra.
A tesi kivételével elég sokat tudtam az összes tárgyból.
Kiszámoltam az időt, ami ahhoz kell, hogy egyik teremből
vagy épületből átmenjek a másikba, és a tárolók méreteit is
kikalkuláltam.
Fejből el tudtam volna mondani a Mamutfenyő suli Kézikönyv
diákoknak című kiadványát.
Ahogy elindultunk a kocsival, kicsit szorongtam, de egy
dologban teljesen biztos voltam: Készen állok a felső tagozatra.

Tévedtem.
Rettenetes volt a zaj.
 A lányok visítoztak, a fiúk pedig szabályosan egymásra
támadtak.
Legalábbis nekem így tűnt.
Rosszul voltam, hogy le kell vennem a piros
szalmakalapomat.
Ez az én jelzőszínem, de hát ezt a viseletet végül is a nap
ellen találták ki.
Csak négy lépést tettem a tömeg felé, amikor egy lány elindult
felém.
Odajött, és ezt mondta:
– A második ajtó mögötti vécé el van törve. Nagyon durva.
Az egyik kannibálcsoport irányába mutatott, aztán eltűnt.
Egy percre eltűnődtem, hogy ez most mit jelent.
Informálni akart, vagy mi? Hogy felbátorodjak?
Láttam, hogy két lánnyal beszél az öltözőszekrényeknél, de
nem olyan emelt hangon, mint ahogy hozzám szólt.
A nyüzsgésen túl megláttam egy vékony, sötéthajú férfit, aki
egy kerekes kiskocsit húzott tele takarítószerekkel. A kocsi
hátához két felmosót rögzítettek.
Ahogy néztem, hirtelen rájöttem, hogy nagyjából ugyanúgy
van öltözve, mint én.
Az ő húzós csomagja takarítóállvány volt, nem pedig egy 360
fokban elforgatható kerekekkel felszerelt utazótáska.
Aztán arra a lesújtó következtetésre jutottam, hogy a lány azt
hitte rólam, hogy a karbantartó személyzethez tartozom.

Ettől a helytől nyomban hányingerem támadt.

Három óráig sem bírtam ki. Egészségügyi és biztonsági
okokból az irodába mentem, és ragaszkodtam hozzá, hogy
hazatelefonálhassak.
Odakint, a járdán várakoztam, és csak akkor lélegeztem fel
kicsit, amikor megláttam a mami kocsiját a távolban.
Mikor bemásztam az autóba, az anyám rögtön ezt mondta:
– Az első nap mindig nehéz.
Ha olyan ember lennék, aki sírni szokott, akkor most biztosan
sírtam volna, de én nem az a fajta vagyok. Szinte sohasem
sírok.
Most is csak bólintottam, és kibámultam az ablakon.
Ilyenkor visszavonulok önmagamba. Eltűnök.
Amint hazaértünk, kimentem a kertbe, és ott töltöttem az
egész délutánt.
Nem kapáltam, nem gyomláltam a virágokat, nem próbáltam
faágakat átültetni. Csak ültem az árnyékban, és a japán
nyelvleckémet hallgattam fülesen.
Aznap éjjel azon kaptam magam, hogy az ablakomból az eget
bámulom, és magamban hetesével ugrálok előre a számsoron
egészen addig, míg megdöntöttem a saját rekordomat.

Megpróbáltam az árral úszni az iskolában.

De amit ott tanultam, és amit tanítani akartak, valahogy nem
találkozott egymással. Nem volt közös halmazuk.
Amíg a tanáraim kötelességszerűen végigaraszolgattak a
tárgyukon, én a hátsó padban szénné unatkoztam magam.
Mindent tudtam, amiről beszéltek, így hát inkább a többieket
vizsgálgattam.
Néhány következtetésre is jutottam a felső tagozatos létről:
Az öltözködés nagyon fontos.
Szerintem egy tökéletes világban mindenki laboros köpenyt
hordana oktatási intézményben, de hát ez nyilvánvalóan nem
fog bekövetkezni soha.
Az átlagtinédzser vígan hordja a legkényelmetlenebb
cuccokat.
Szerintem az ember minél öregebb, annál inkább értékeli azt,
ami otthonosan laza és kényelmes.
Ezért van, hogy az öregek gumis derekú nadrágot hordanak.
Már ha egyáltalán nadrágot vesznek föl. Talán ez magyarázza,
hogy a nagyszülők miért imádnak annyira pizsamát és
fürdőköpenyt venni az unokáknak.
A kortársaim ruházata a megfigyeléseim szerint vagy túl bő,
vagy túl szoros.
Nyilvánvalónak látszik, hogy nem elfogadható dolog olyasmit
viselni, ami pont jó.
 A hajviselet és a kiegészítők szintén alapvetőek.
Nagyon népszerű szín a fekete.
Vannak páran, akik iszonyú sokat dolgoznak azon, hogy
kitűnjenek a többiek közül.
És olyanok is vannak, akik ugyanennyi energiát fektetnek
abba, hogy elvegyüljenek, és ne keltsenek feltűnést. A zene
olyan a kamaszoknak, mint a vallás.
Láthatóan összehozza, de szét is választja az embereket.
Meghatároz egy csoportot, és úgy tűnik, megszabja azt is,
hogyan viselkedjenek a tagok.
A hímnemű és a nőnemű egyedek interakciója elég változatos
képet mutat, elég heves és teljesen megjósolhatatlan a
kimenetele.
Többet tapizzák egymást, mint azt gondoltam volna.
Akadnak olyan diákok is, akik tökéletesen gátlástalanok.
A táplálkozásra egy csöppet sem figyelnek oda.
A fiúk több mint felének teljesen ismeretlen az a szó, hogy
dezodor.
A „fantasztikus” szót viszont indokolatlanul sokszor
használják.

Legújabb sikertelen oktatási kalandozásom hetedik napján

arra mentem be az angol nyelv és irodalom órára, hogy Mrs.
Kleinsasser a következő bejelentést teszi:
– Ma reggel egy szintfelmérőt írunk, amelyet minden
kaliforniai diáknak teljesítenie kell. Egy könyvecskét találtok az
asztalotokon egy kettes keménységű ceruzával, de ne nyissátok
ki addig, amíg nem adok rá utasítást.
Mrs. Kleinsasser aztán megadta a jelet, hogy mehet a dolog,
és elindított egy órát, hogy mérje az időt.
Ekkor történt először, hogy oda akartam figyelni arra, ami az
iskolában folyik.
Felvettem a ceruzát, és elkezdtem kitöltögetni az üresen
hagyott helyeket a mellékelt kérdőíven.
17 perc és 47 másodperc múlva felálltam, kimentem a tanári
asztalhoz, és átadtam a kitöltött lapot a könyvecskével.
 Lábujjhegyen elhagytam a termet, és mintha azt hallottam
volna, hogy az egész osztály suttogni kezd mögöttem.

Száz százalékos tesztet írtam.

Egy hét múlva, amikor bementem Mrs. Kleinsasser órájára,
már várt rám, és ezt mondta: – Willow Chance, Rudin
igazgatónő látni szeretne.
A csoporttársaim elkezdtek úgy zúgni, mint egy csapat
dolgozó méh, amint éppen virágporral megrakva hazahúznak a
kaptárba.
Elindultam kifelé, de az ajtóban megálltam, és
visszafordultam. Láthatták, hogy mondani akarok valamit, mert
hirtelen csönd lett, ahogy szembefordultam velük.
Mikor megjött a hangom, ezt mondtam:
– A dögszagú virág kinyílt.
Majdnem teljesen biztos, hogy senki sem értette.

Helyet foglaltam Rudin igazgatónő szobájában, ami sokkal

kevésbé nézett ki jól, mint amilyenre számítottam.
A nő aggodalmas arccal előrehajolt ültében, rádőlt a saját
asztalára, és úgy húzta össze a két szemöldökét, hogy elég fura
mintázatot adott ki: mint amikor két vonal egymás felé fut, és
derékszögben kitér a találkozási ponton.
Úgy éreztem, hogy ha elég sokáig nézném az igazgatónő
homlokát, valószínűleg felfedeznék rajta valami matematikai
összefüggést.
De aztán a vonalak visszarendeződtek, mielőtt megfejthettem
volna a mintázatot, és az igazgatónő ezt mondta: – Willow,
tudod, miért vagy itt?
Eldöntöttem, hogy nem válaszolok, hátha ezzel kiváltom,
hogy megint összeráncolódjon a bőr a szeme fölött.
Az iskolavezető pislogás nélkül bámult rám.
– Csaltál.
Kibuggyant belőlem:
– Nem csaltam soha semmiben.
Rudin igazgatónő hangosan kifújta a levegőt.
 – A rólad szóló dokumentáció szerint néhány éve úgy
értékeltek, mint aki nagyon kimagasló képességű. A tanáraid
ebből semmit sem igazoltak vissza. Ebben az államban még
soha, senkinek nem volt hibátlan ez a tesztje.
Éreztem, hogy kimelegszik az arcom.
– Tényleg?
Valójában ezt akartam mondani, vagyis inkább kiabálni:
– A bal könyöke ötödik fázisú pszoriázist mutat, amely
erythrodermikus tünet: nagy, piros foltok jellemzik. Ajánlatos
volna 2.5%-os kortizontartalmú krémet alkalmazni, kiegészítve
rendszeres napozással, persze leégés nélkül.
De nem mondtam.
Nem nagyon volt gyakorlatom abban, hogyan kell viselkedni
tekintélyes emberekkel. És persze nulla orvosi praxisom volt.
Így hát nem védekeztem.
Csak magamra csuktam a kagylóhéjamat.

Ezt a jelenetet egy 47 perces kihallgatás követte.

Az igazgatónő nem tudta bizonyítani, hogy csaltam (amiről
továbbra is meg volt győződve), úgyhogy elengedett.
De csak azután engedett elmenni, hogy a nevemben kitöltött
egy kérvényt, hogy mehessek az iskolakerületi tanfelügyelőség
nevelési tanácsadójába.
Ide szokták küldeni a problémás, nehezen kezelhető
gyerekeket.
Az én tanácsadó nevelési konzultánsom Dell Duke lett.
 5. fejezet
dell duke

A tudatlan annyira rosszul céloz, hogy néha még el

is találja a célpontot.

Dell Duke hihetetlennek találta, hogy egy ilyen álmos, vidéki

porfészekben kötött ki. Ennél többről álmodott.
Az anyja vezetékneve Delwood volt, ő ezt kapta
keresztnévként a születésekor. Szerencsére senki sem
szólította így soha, egyszer sem.
Azonnal Dell lett belőle, és így is maradt.
Ha utálta is a keresztnevét, a Duke-ra majdnem büszke volt.
Már csak néhány rokona tudta, hogy néhány generációval
korábban a családi név Doufinakas volt, de görög őse, George –
legalábbis Dell szempontjából – megtette a helyes lépést, a
névváltoztatást.
Dell mindenkinek célozgatott rá, aki hajlandó volt
meghallgatni, hogy a családjának valaha köze volt egy egyetem
alapításához. És hogy a történelem folyamán egyszer még
koronát is viseltek.
Dell Duke már gyermekkorában orvos akart lenni, mert
szerette a tévésorozatokat, amelyben hősies emberek hetente
megmentették mások életét, miközben tökéletes fogsort
villantottak a nézőkre fantasztikus frizurák alól.
Mellesleg az, hogy Dr. Dell Duke nagyon jól hangzott a maga
három d-jével. Ami sokkal jobb, mintha csak kettő volna.
Így hát Dell biológiát tanult középiskolában, ami nem volt jó
választás szűkös memóriája miatt.
Kihulltak, elpárologtak a fejéből a tények, az adatok.
És ha valahol a tudatalattijában meg is őrződtek, ahhoz nem
volt hozzáférése.
 Ezért hát a második félévében a főtárgyát negyedszerre is
megváltoztatta: a „kemény” természettudományokról áttért a
„lágyabb” humán tanulmányokra.
Dell végül is hat és fél év alatt szerzett egy diplomát
pszichológiából.
Sok keresgélés után egy öregotthonban kapott állást mint
programfelelős.
Három hónap múlva saját kérésére elbocsátották.
Az öregek nem kedvelték, mert nem tudott elég együtt érző
lenni velük, és nem bírta a gyomra a bajaikat. Nemegyszer
előfordult, hogy totális pánikban rohant ki a foglalkoztató
teremből.
Dell ahhoz nem volt elég bátor, hogy börtönlakókkal
foglalkozzon, így került érdeklődési körébe az iskolarendszer.
Dell további háromévnyi esti iskolai tanulással
kamaszproblémákra szakosodott, így már nyitva állt előtte az út,
hogy a köznevelésben helyezkedjen el.
De sehol sem volt felvétel.
Dell több száz helyre küldte el az önéletrajzát, és miután
lehúzott három évet egy bárban mint mosogató, egyszer
hozzákötött pár sort a jelentkezéséhez, miszerint van szakmai
gyakorlata, és így végre ráharaptak a csalira.
Bakersfield.
Papíron hihetetlenül jónak látszott.
A térképen látta, hogy Dél-Kaliforniáról van szó. Már
elképzelte magát a strandon szörfözve, meg a saját tengerparti
teraszán, ahogy kukoricachipset szemezget egy nagy csapat
napbarnította ember társaságában.
Ám ehelyett megkapta a Central Valley-t, ahol hónapokig,
szünet nélkül éget a nap, a vidék pedig lapos, száraz, és se
tenger, se tó, se folyó.
Bakersfield nem Malibu.
Még csak nem is Fresno.
Dell elfogadta az állást, bepakolta holmiját a lerobbanás
szélén álló Fordjába, és elindult délre.
 Nem tartott búcsúbulit, amikor elhagyta a Washington
állambéli Walla Wallát, mert senkit nem érdekelt, hogy elmegy.

Bakersfield City iskolakerületének pedagógiai

konzultánsaként Dellnek az volt a dolga, hogy a nehéz
esetekkel foglalkozzon.
Nehéz eseten az iskolakerület olyan felső tagozatos
kiskamaszt értett, aki valamilyen bajba, összetűzésbe
keveredett „rossz magaviselete” okán. Ha egy gyerek elég nagy
port vert maga körül, akkor „kiérdemelte” az iskolán kívüli
foglalkozást.
Egy átlagos napon Dell több tucatnyi e-mailt olvasott át,
amelyek heti rendszerességgel dőltek hozzá az
iskolaigazgatóktól.
Egyes diákokat azért jelentettekbe, mert fizikailag agresszívvá
váltak, verekedtek. Ezek a gyerekek diáktársaikat pécézték ki,
ami azonnali kizárással járt, ha az incidens az iskola területén
történt.
Lehet verekedni, csak arra kell vigyázni, nehogy az iskolai
büfé területén vagy a parkolóban essen meg a dolog.
A járda például tökéletes hely.
Más esetben iskolakerülés, lógás volt a vád.
Dell kicsit viccesnek érezte, hogy azokat, akik rendszeresen
lógnak az iskolából, azzal fenyegessék, hogy ki fogják őket
rúgni.
Az agresszívak és a lógósok mellett voltak még a
drogproblémások meg a tolvajok.
Ezek az esetek azonban élőben sohasem jutottak el Dellhez.
A rendszer nélküle is elbánt a fiatalkorú bűnözőkkel. (Dell
hiányolta is, hogy nem láthatja az igazi bajkeverőket szemtől
szembe – a nagy arcok szórakoztatóak tudnak lenni…)
Az imposztorok és egyéb deviánsok maradtak a pedagógiai
konzultánsra.
 Három nevelési szakértő foglalkozott az összes esettel. Dellt
akkor alkalmazták, amikor a negyvenkét évet leszolgált Dickie
Winkleman nyugdíjba ment. (Dell sohasem látta őt, csak a
többiek elmondásából következtette ki, hogy a fickó megtört
öregemberként távozott.)
És mivel ő volt a friss munkaerő, a másik két terapeuta azokat
az eseteket passzolta át neki, amelyekkel ők nem akartak
foglalkozni.
Dell úgy látta, hogy megkapta a lúzerek krémjét, vagyis a
legnagyobb lúzereket, akiket a hátán hord a föld.
Dell nem bánta, mert ezek nem olyanok voltak, mint a
többiek, akik rögtön rohantak őt bepanaszolni, hogy milyen béna
a munkájában. Ezek már azelőtt elutasították a rendszert,
mielőtt az foglalkozni kezdett volna velük.
Teli találat!
Dell a harmincas évei közepén járt, és noha nem volt se
lényeglátó, se nagy gondolkodó, tudta, hogy ez a bakersfieldi
állás vagy a pokolba taszítja, vagy a mennyekbe fogja röpíteni.
Csak egy probléma akadt: a rendtartás nem volt az erőssége.
Semmit sem tudott kidobni, mert képtelen volt megállapítani
bármiről is, hogy érdemes-e megtartani, vagy sem.
Ráadásul szeretett birtokolni. Ha már ő nem tud kötődni
semmihez, akkor legalább legyen, ami őhozzá kötődik.
Mikor átnézte Dickie Winkleman régi aktáit még abból az
időkből, amikor még nem vitték számítógépre az egész anyagot,
Dell megállapította, hogy Dickie kategorizálta a gyerekeket.
A konzultáns előd háromféle szempont szerint osztályozta a
problémás diákokat:
Aktivitási szint
Türelem
Koncentrációs képesség
Winkleman konzultáns részletes jegyzeteket készített, és
szinte kínos pontossággal rögzítette, hogy miképp próbálta
megmérni a rábízottak készségszintjét és hiányosságait.
Dell egyszerre volt lenyűgözve és letaglózva.
 Képtelenségnek vélte, hogy Winkleman nyomdokaiba
próbáljon lépni. Túl sok munkát jelentene.
Dell érezte, hogy ki kell alakítania saját módszerét arra, hogy
rendet vágjon az elgazosodott mezőn, ahol a félresiklott
diákéletek burjánzanak.

Három hónap alatt megformálta a Dell Duke-féle Konzultációs

Rendszert.
A rátestált gyerekeket SZOKATLANOK csoportcím alatt négy
alcsoportra osztotta:
Az elsők voltak a KÍVÜLÁLLÓK.
Aztán jöttek a KÜLÖNCÖK.
A harmadik alkategóriába tartoztak a MAGÁNYOS
FARKASOK.
Az utolsóba pedig a FURAPÓKOK kerültek.
Persze Dellnek semmiféle felhatalmazása nem volt arra, hogy
a gyerekeket bármiféleképpen osztályozza, de hát mit ér
bármiféle rendszer kategóriák nélkül?
A címkék fontosak. És hatékonyak. Az maga volna az őrület,
ha Dellnek minden gyereket egyénileg kéne kezelnie.
A Duke-féle rendszerben a Kívülállók azok a fura kis
gyogyósok, akik öltözetükkel és minden mással kirínak a
többiek közül, mert nem tudnak beilleszkedni, és jobbára úgy
viselkednek, mint a partra vetett hal.
A Kívülállónak nincs semmiféle aktivitása, teljesítménye.
Egyiket-másikat valószínűleg fejre is ejtették babakorában.
Feltehetően próbálkoznak azzal, hogy beilleszkedjenek, de
sehogy sem megy nekik.
A következő Dell-csoport, a Különcök egészen mások, mint a
Kívülállók, mert ők eredetibbek, és bizonyos tekintetben olykor a
többiek előtt haladnak, mert érettebbek.
Kifejezetten szeretnek különcködni, kiríni a tömegből, ők a
zenészek, a művészek. Szívesen szerepelnek, kivagyiskodnak,
és szeretik a fűszeres, egzotikus ételeket. Általában elkésnek az
iskolából, gyakran hordanak narancssárgát, és nincs semmi
érzékük a pénzhez.
 És aztán ott vannak a Magányos Farkasok.
Ebbe a csoportba tartoznak azok a nem átlagos, kívülálló
különutasok, akik lázadónak vagy ellenállónak, a rendszer
ellenségének képzelik magukat.
A Magányos Farkas sokszor dühös, míg az Kívülálló gyakran
inkább nyugodt, sőt elégedett. A Különc pedig az, aki a saját
készítésű szendvicsét eszi, ha elmegy ebédelni.
Dell rendszerében a Szokatlanok negyedik csoportját a
Furapókok alkották.
Ide tartoztak például a „zombik”, akik csak bámulnak kifelé a
fejükből, és nem lehet belőlük semmiféle érzelmi reakciót
kicsiholni, bárhogy próbálja is bárki.
A Furapók egészen biztosan rágcsálja gondozatlan haja egy-
egy fürtjének a végét, és képes arra, hogy mondjuk, egy
koszfoltot bámuljon meredten, pislogás nélkül akkor is, ha
történetesen tűzvész dühöng a háta mögött.
A Furapókok rágják a körmüket, és szeretnek vakaródzni.
Megvannak a maguk kis titkai, és valószínűleg igaz rájuk, hogy
későn voltak bilire-vécére szoktathatóak. Egészében véve furák,
és kész, mégpedig leginkább azért, mert teljességgel
kiszámíthatatlanok. Dell szerint ráadásul veszélyesek is
lehetnek. Ezért a legjobb megoldás békén hagyni őket – hadd
legyenek olyanok, amilyenek.
Ha már egyszer így alakult.
Kész, slussz-passz.
Mivel Dell dossziéi jó eséllyel kerülhetnek „följebb”, vagyis
olyan emberek kezébe, akik elegánsabb irodában ülnek, mint
amilyen az ő ablaktalan kuckója egy átalakított lakókocsi egyik
felében, amely a tankerületi felügyelőség udvarán áll, kitalált
egy kódrendszert is a saját szisztémájához:
A SZOKATLANOK NÉGY CSOPORTJA.
Amelyet rövidítve csak SzNCs-ként emlegetett.
Az SzNCs rendszere pedig így állt föl:
1 = KÍVÜLÁLLÓK
2 = KÜLÖNCÖK
3 = MAGÁNYOS FARKASOK
 4 = FURAPÓKOK
Sok fejtörés után még színkóddal is ellátta egyéni
csoportrendszerét.
A KÍVÜLÁLLÓ sárga.
A KÜLÖNCÖK bordó.
A MAGÁNYOS FARKASOK zöld.
A FURAPÓKOK piros.
Dell ezután a komputerén tárolt anyagok betűszínét is e
színkód szerint változtatta meg.
Így egy pillantással fel tudta mérni, hogy mivel-kivel áll
szemben éppen, ha látogatója akadt.
Például amikor megjelent a képernyőjén az Eddie Von
Snodgrass név, Dell már azelőtt tudta, hogy negyvenkét percig
nyugodtan szörfözgethet a gépén (és elég közben néhányszor
bólintania), mielőtt a név tulajdonosa – egy izgatott, nyüzsgő fiú
a túlméretezett dzsekijében – lezuttyant volna vele szembe a
székbe.
A Magányos Farkasok nem igénylik a reagálást, mert
szeretnek vég nélkül hadarni, fröcsögni, szitkozódni és
mérgelődni.
Tehát amíg Eddie V. elkezdte taglalni a műanyag palackos
üdítők undorító vegyszerízét, Dell egy akciós weboldalt
nézegetett, ahol bólogató fejű baseballbabákat lehetett vásárolni
„megfizethető áron”.
Pedig Dellt csöppet sem érdekelték a sportrelikviák!
A Duke-féle konzultációs rendszer azonban felállt és
működött, még akkor is, amikor Dell stand-by üzemmódra
állította magát, és nem is dolgozott.
Mert ha egyszer a gyerek felmérése megtörtént, és bekerült a
saját kategóriájába, Dell minden alkalommal már egy
szempillantás alatt ki tudta tölteni a tanfelügyelet követelte
űrlapot, mert azonos kategóriában mindenkinek ugyanazt a
szöveges értékelést adta.
Teltek-múltak a hónapok. Dellhez pontosan érkeztek a
Szokatlanokkal megrakott gyerekvonatok, és ő
állomásmesterként gépiesen fogadta, majd útjukra bocsátotta
őket.
Aznap délután, amikor Willow Chance megjelent nála, az
addig simán üzemelő kategóriarendszer hirtelen csikorogva
leállt, mint amikor vasrudat dugnak egy régimódi masina forgó
kerekeinek küllői közé.
6. fejezet

A levegőtlen lakókocsi-irodában ültem Mr. Dell Duke-kal

szemben, és jól megnéztem magamnak.
A feje nagyon kerek volt, ami a legtöbb emberre nem
jellemző. Valójában csak nagyon kevésnek tökéletesen
gömbszerű a koponyája.
Ez a köpcös, szakállas ember a bozontos szemöldökével,
keskeny szemével maga volt a kivétel a szabály alól.
Sűrű, göndör haja, pirosas-barnás bőre azt sejtette, hogy
legalább részben mediterrán vér van benne.
Engem nagyon érdekelnek ennek a régiónak az étkezési
szokásai.
Az olívaolaj, a jókorára nőtt zöldségek és a kecsketejből érlelt
sajtok halakkal és egyéb húsokkal társítva sok tanulmány
szerint nagyban hozzájárulnak a hosszú élettartamhoz.
Mr. Dell Duke azonban egyáltalán nem látszott feltűnően
egészségesnek.
Szerintem nem mozog eleget. Észrevettem méretes pocakját
a bő ing alatt.
És mint tudjuk, a hastáji zsírfölösleg veszélyesebb, mint a
fartájéki.
Mégis az a helyzet, hogy a nagy fenekű férfiak manapság
kevésbé elfogadottak, mint a sörhasúak, ami evolúciós
szempontból nézve nyilvánvalóan helytelen felfogás. Szerettem
volna rögtön vérnyomást mérni neki.

Azzal kezdte, hogy nem akar a hibátlan tesztem témájába

belemélyedni.
De aztán másról sem beszélt.
Sokáig nem szóltam egy szót sem.
Ettől még jobban beindult a beszélőkéje.
De nagyjából semmit sem mondott.
 Nagyon meleg volt a kis irodaodúban, és ahogy bámultam rá,
láttam, hogy egyre jobban izzad.
Mintha még a szakálla is nedvesedni kezdett volna.
Egyre izgatottabb lett. Ahogy beszélt, apró nyálcsöppek
jelentek meg a szája két sarkában.
Fehéren habzottak.

Mr. Dell Duke asztalán egy nagy üveg gumicukorka állt.

Nem kínált meg egyszer sem.
Én ugyan nem fogyasztok édességet, de biztos voltam benne,
hogy ő viszont igen.
Gondoltam, azért van ott a cukor, hogy úgy tűnjön, meg
szokta kínálni vele a hozzá bejövő gyerekeket, de valójában
sohasem teszi meg, hanem saját magába tömi, amikor senki
sem látja.
Kedvem támadt kiszámolni, hogy hány darab gumicukor lehet
az üvegtartóban.
A gumicukorka tömege =

3.375 vagy 27/8 köbcentiméter.

De a gumicukor nem tökéletesen henger alakú, inkább
szabálytalan.
Akkor ez a számítási mód nem pontos.
Szórakoztatóbb volna nekem, ha hetesével számolnám meg.

Nem szóltam a szüleimnek arról, hogy az irodájába hívatott a

Mamutfenyő igazgatónője, Ms. Pikkelysömör.
Azt sem árultam el, hogy látogatnom kell egy Dell Duke nevű
tanfegyőrt.
Nem is tudom, hogy miért nem mondtam el nekik.
Az ő ötletük volt az iskolaváltás, és talán azt szerettem volna,
ha azt hiszik, minden a legnagyobb rendben van.
Vagy legalább annyira rendben, amennyire ez lehetséges.
Tehát hivatalosan most egy kétszínű szélhámos vagyok.
Nem túl jó érzés.
 A tinédzserkornak (a szakirodalom szerint) arról kellene
szólnia, hogy az ember érzelmileg leválik a szüleiről. Úgy
gondoltam, hogy a hazugság ehhez megadhatja a kezdő lökést.
De közben olyan érzés volt, mintha valami nehezen
emészthetőt ettem volna. Ez az égető, rossz érzés kiáradt a
gyomromon túlra is, elindult felfelé, és megakadt a torkom
tájékán.
Ott, ahol az ember nyelni szokott.
A szüleim azért sem tudhattak semmit a tesztbotrányomról,
mert megsemmisítettem a bizonyítékokat.
Kitöröltem az iskola üzenetét az otthoni rögzítőnkről, amelyet
a szüleim szinte sohasem szoktak lehallgatni, így ez nem volt
nagy ügy.
De az már rázósabb volt, hogy feltörtem a mami e-
mailrendszerét, és helyette válaszoltam az igazgatónő levelére,
amelyben értesítette a szüleimet a nekem rendelt tankerületi
konzultánsról.
Úgyhogy nem tehettem mást, elviseltem ezt a gyomortáji
nyomást, mert megérdemeltem.

A kerekfejű tanácsadó-fegyőr hirtelen abbahagyta a dumálást.

Elfáradt.
Rövid karjait összefonta hordóhasán, és némi izzasztó szünet
után (egyikünk sem szólt semmit), előállt egy ötlettel: – Mondok
valamit, és te rávágod az első szót, ami az eszedbe jut arról,
amit mondok. Ez nem kérdezz-felelek, hanem valami más.
Próbáljuk ki, nagyon gyorsan kell csinálni.
Nagy levegőt vett, és hozzátette:
– Vedd úgy, hogy ez játék.
Dell Duke nem tudta, hogy a játékok terén nagyon
korlátozottak a tapasztalataim.
De magam is meglepődtem, hogy mennyire akarok teljesíteni.
Sőt nyerni.
Most először azóta, hogy betettem Dell irodájába a lábam,
némi érdeklődés ébredt bennem.
 Szóval valami szójátékot akar játszani. Sakkban biztosan
megverném, gondoltam, legfeljebb hat lépés kéne hozzá, bár
eddig csak komputeren játszottam, és azt sem sokat. A sakk,
mint sok más dolog, addiktív, könnyű rászokni.
Én csak tudom.
Egyszer húsz órán át játszottam egyfolytában, és enyhe
pszichotikus tüneteket tapasztaltam magamon.
Mr. Dell Duke előrehajolt, és drámai hangsúllyal kimondta az
első szót: – Csokoládé.
Mivel érdekelt a csoki egészségvédő hatása, ezt feleltem rá: –
Antioxidáns.
Lerakta a talpát a padlóra, mint aki benyomja a gázpedált egy
autóban, ha gyorsít, és ezt mondta: – Zongora.
Én ezt mondtam:
– Concerto.
Előző nap hallottam, hogy egy gyerek ezt kiabálja a folyosón
egy csapat fiúnak: – Hajrá, gyerünk!
Ezt akartam én is kiabálni Dellnek, de nem éreztem oda-
illőnek.
Mr. Dell Duke próbálta írni, amiket egymásnak mondtunk, de
nem nagyon ment neki.
Szerencsére abbahagyta egy idő után az ezzel való
küszködést, és csak úgy játszottunk tovább.
Azt mondta: „tér”. Azt mondtam: „idő”.
Azt mondta: „sötét”. Azt mondtam: „anyag”.
Azt mondta: „nagy”. Azt mondtam: „ősrobbanás”.
Azt mondta: „autó”. Azt mondtam: „…mata”.
Azt mondta: „egér”. Azt mondtam: „vezeték nélküli”.
Azt mondta: „fehér”. Azt mondtam: „…vértest”.
Azt mondta „egyen.” Azt mondtam: „áram”.
Azt mondta: „mag”. Azt mondtam: „embrió”.
Azt mondta: „pipi”.
Mire én: „3.14159265358979323846264338 327.
De nagyon-nagyon gyorsan mondtam a számsort, és csak
azért álltam meg a második hetesnél, mert az a kedvencem.
Mr. Dell Duke akkor felordított:
 – Te állat!
Megijedtem.
Nem szeretem a hangos dolgokat. Sokáig hallgattam is, de
aztán mégiscsak előjött a hangom.
Ezt mondtam:
– Lemúr.
Egy pillanatra olyan lett a szeme, mint aki bekábult, és ezt
motyogta: – A nőstény lemúrok felügyelnek a csapatra.

Ami tényszerű és igaz megállapítás volt.

Ha konfliktus támad a lemúrok között, a nőstények tesznek
rendet. Emiatt a vezérnőstény kapja a legkívánatosabb falatokat
és a legjobb alvóhelyet.
Keményen Mr. Duke szeme közé néztem.
Nem mindenki tudja, hogy a lemúr olyan főemlős, amely csak
Madagaszkár szigetén él.
Ez a pasi talán nem is olyan egérkaki, mint amilyennek
látszik.
Két kézzel beletúrt göndör hajába, amitől a boglya a fején
kétszer akkora lett, mint volt.
Ez már az én hajammal is előfordult.
Értettem őt.

Zavarodottan mentem haza.

Tudtam, hogy tudja, más vagyok.
Mr. Dell Duke nem volt barátnak való, mert nem korombeli, és
nőstény lemúr ide vagy oda, úgy láttam, nem sok közös van
bennünk.
De ahogy a tanfelügyeleti parkolón átvágva visszaindultam a
suli felé, elhatároztam, hogy máskor is jövök.
Mr. Dell Duke tesztel engem.
De nem úgy, ahogy gondoltam.
Valahogy mintha szüksége lenne rám.
Tetszett ez az érzés.
 Aznap este a konyhaasztalnál a mami és a papa
megkérdezte (ahogy szokta), hogy mennek a dolgaim a
Mamutfenyőben. Ezt feleltem: – Hát ez egy fejlődési folyamat.
A szüleim mosolyogtak a szájukkal, de a szemükkel még nem
annyira. A mamám a szokásosnál kissé feszültebben kérdezte:
– Van valaki, akivel jó beszélgetni?
Átvillant az agyamon, hogy vajon megtudtak-e valamit az
állami szintfelmérésről.
Ettem egy falatot az articsókás felfújtból, jól megcsócsáltam,
lenyeltem, és csak aztán válaszoltam: – Van valaki, aki érdekel.
A szüleim teljesen felvillanyozódtak. Ez nagy hír volt nekik.
Mami igyekezett kicsit visszafogni a lelkendezést.
– Mondanál többet is róla?
Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem. Ha nem akarok egy
nagy gyomorfájást a dologból, az igazságot legalább részben el
kell mondanom. Vagy legalább egy verzióját.
– Ma délután volt az első alkalom, hogy beszéltünk. Ha
klinikai kísérletként nézzük a dolgot, akkor a zéró fázisban
vagyok. Ilyenkor még csak mikroadagolás történik. Majd
tudatom később, hogyan alakul a dolog.
És kértem, hogy elmehessek az asztaltól.
7. fejezet

Dellnek nem volt dolga korábban problémás lányokkal.

Inkább a fiúk azok, akik bajba keverednek az iskolában.
Azt hitte, hogy a fűzfa jelentésű Willow csak becenév. Mert a
haja olyan boglyasan lógott, mint a szomorúfűz lombja.
Mondjuk.
Nem is jött rá rögtön, hogy aki szemben ül vele, egy tizenkét
éves lány.
Akivel valami nem stimmel.
Ez utóbbit viszont már a legelején látta.
Mert a lány szeme ide-oda járt, ahogy az apró szoba minden
részletét kifürkészte, és végül pillantása megállapodott az ő
hasán, ami azért elég durva volt.
Tudatában volt, hogy izzad, mint a ló, mert mindig így izzadt.
De most mintha ez a lány megítélné őt… Márpedig nem ezért
van itt.
Itt ő, Dell az, aki ítéletet alkot.
Be kéne őt kategorizálnia a Szokatlanok valamelyik
alcsoportjába, hogy minél gyorsabban függetleníthesse magát
attól, ami a kis szobában lejátszódik. Bármi legyen is az.
Dell gyorsan végigfutotta még egyszer a levelet, amelyet
Rudin igazgatónőtől kapott.
Az üzenet szerint ez a lány valamiféle szélhámos, csaló. Na,
olyan még nem volt a praxisában… Tehát alattomos.
Nos, hát ő is az…
Végére fog járni az ügynek.
Ez a lány se nem Furapók, se nem Magányos Farkas, de
még csak nem is Különc vagy Kívülálló.
Annyi biztosnak látszik, hogy Szokatlannak viszont Szuper
Szokatlan.
Amikor ő beszélt, locsogott összevissza, ez a lány csak ült ott
kukán, bámult rá, de látszott, hogy figyel.
 Amikor ő kérdezett, a lány nem felelt.
Kicsike, de erős, mint a bors.
Van valamiféle erő, a mi jön belőle, valami olyan kisugárzás,
ami a többiekből hiányzik.
Dell egyik tétova trükkje sem működött vele szemben.
A konzultánsnak aztán eszébe jutott az asszociációs játék.
Ezt a technikát a többi konzultáns szívesen alkalmazta. Dell
ezt onnan tudta, hogy hallotta őket, amikor az ablakok nyitva
voltak, és a légkondi sem zörgött.

Dell minden éjjel a televízió hangjára aludt el.

Több órányi műsort fel is vett, mert az emberi hangok – már
ha éppen nem vele üvöltöttek – mindig megnyugtatták.
De semmi sem tudta gyorsabban kikapcsolni az agyát, mint
az oktató, ismeretterjesztő jellegű műsorok.
Ezért aztán késői órán, amikor már be akarta dobni a szundit,
általában azt az általa rögzített tudományos ismeretterjesztő
filmet vette elő, amelyik a világon a leginkább untatta: A
madagaszkári állatok életét.
Mivel tudósok csinálták a filmet, tele volt tényekkel és
antropomorf érzések magyarázatával. Dell mindkettő nélkül jól
megvolt az életben.
Az egyetlen, számára leginkább elviselhető fajtája a
természetfilmnek az volt, ha egy rémisztő vadállat levadászott
egy rémült szemű kis szőrgombócot.
Azt a részt kifejezetten élvezte, amikor a szőrmók már látta a
végzetét közeledni.
Aztán jött egy jó kis üldözés, és az sem volt baj, ha a
ragadozó néhányszor elhibázta a dolgot – ez csak fokozta az
akció feszültségét, mint egy jó krimiben.
A férfi narrátor, akinek kötelezően mély, macsó (és szinte
mindig gonosztevős) a hangja, előkészíti a szövegben a dolgot.
A zene drámaisága fokozódik.
Aztán – BUMM!
 És elvégeztetett.
A madagaszkári show egyáltalán nem ilyen. Folyton csak egy
csapat majom téblábol benne, akik úgy néznek ki, mint a
mosómedvebundába bújtatott mókusok.
Tényleg semmi izgalom nincs benne, úgyhogy Dellt már
számtalanszor ringatta álomba, amióta itt él, Bakersfieldben.
De ha agyoncsapják, akkor sem tudott volna mást felidézni
ebből a filmből, mint amit Willow-nak mondott az első
találkozásuk végén:
– A nőstény lemúrok felügyelik a csapatot.

Amikor a kislány összeszedte a holmiját, és némán elindult az

ajtó felé, Dell észrevette, hogy mindkét – kissé szőrös – keze
reszket.
Ilyen kölyköt még soha életében nem látott.
Gyorsan összedobta az elektronikus fájlt, amelyet
megkívántak tőle minden egyes konzultáció után.
Megvolt a bejáratott módszere arra, hogy a Szokatlanok négy
alcsoportjának egyike alapján gyorsan kitöltse az űrlapot, és
kész.
Ám most rá kellett ébrednie, hogy ezt a Willow Chance nevűt
egyik kategóriába sem tudja benyomni.
A rendszere életbe léptetése óta először előbányászta a
három értékelési szempontot, amelyeket Dickie Winkleman
alkalmazott még a maga idejében:
Aktivitási szint
Türelem
Figyelem, koncentrációs képesség

Lássuk csak: Willow tud figyelni.

És úgy tűnik, türelmes is (a konzultációs óra legalább felében
békésen hallgatta az ő hablatyolását).
Az aktivitási szintjét azonban nem tudta megítélni.
Dell kimásolt hát egy bekezdést Dickie Winkleman egyik régi
leírásából, amit egy Wesley Ledbetter nevű srácról készített.
 Dell eltűnődött, hogy vajon Wesley problémája talán kicsit
ódivatú, hangzásra „ólmozva jobb” jelentésű nevéből
adódhatott-e. Meglehet, hogy csúfolták miatta, kicsavargatták a
nevét.
A leírás szerint Wesley normálisnak tűnik, de további
vizsgálata szükséges, hogy feltételezett szorongásai okát
megállapíthassák.
Dell meg volt róla győződve, hogy ez a tizenkét éves a nagy
szemeivel (aki az ajtóból még visszaszólt, hogy méresse meg a
vérnyomását) tuti, hogy nem normális.
Szakmai pályafutása során most először ébredt rá, hogy ez
az eset motiválja. Sőt…
Szinte szárnyakat ad!
Egy újabb alcsoporttal kell gazdagítania négyes osztású
rendszerét.
Kinyitotta számítógépén a színkereket, és vadul keresni
kezdte azt a világítóan fényes-fémes árnyalatot, amelyet a
legjobbnak gondolt.
Amelyik úgy fest, mint a napfényszínű, aranyló tinta.
Dell Duke úgy érezte, hogy új kategóriát talált fel a
Szokatlanok kasztjának bővítésére:
ZSENI
8. fejezet

Azután, hogy Mrs. Kleinsasser órájáról ki kellett mennem,

hogy fogadjon Ekcéma Igazgatónő, a tanáraim és a diákok is
másként kezeltek.
Néhány csoporttársam azt hitte, valami szélhámos vagyok,
aki nagyon ügyesen puskázik, és sutyiban mindig tőlem
kérdezgettek dolgozatírás közben.
Egy nyolcadikos, akinek már valami szakállszerűsége is volt,
rám parancsolt, hogy adjam neki oda az előző heti
matekleckémet.
Annyira megriadtam tőle, hogy az egész matekdossziémat a
kezébe nyomtam. Később aztán a tornaterem közelében, a
fiúvécé melletti szemetes tetején találtam meg.
Hagyott benne egy fél csomag mentolos rágót, de biztosan
csak véletlenül, és nem ajándéknak szánta.

Meglepődtem rajta, de már vártam a második találkozást Mr.

Dell Duke-kal, és egész vidáman sétáltam végig a hosszú utat a
Mamutfenyőből a tankerületi felügyelőségig.
A feladat, hogy mennem kell valahová, valahogy céltudatossá
tett, és ez újfajta érzés volt.
És ez még akkor is jó, ha megint hazudnom kell a
szüleimnek.
A második héten már könnyebb volt hazudni, mint az elsőn,
ami kicsit azért szomorú.
Megállapítottam hát, hogy bármilyen viselkedéshez, legyen az
rossz vagy jó, hozzá lehet szokni.
Talán ezért van, hogy akadnak emberek, akik a
szippantókocsikat üzemeltetik, vagyis pöcegödröt takarítanak,
vagy minőségellenőrzés gyanánt megkóstolják az állatoknak
szánt eledelt a konzervgyárban.
 Ahogy az utolsó óra végét jelző csengő megszólalt, és az
iskola szinte felrobbant (tisztára olyan érzés volt), egész
jókedvvel kaptam fel a holmimat, hogy induljak. És ez új.
(Tetszik a jókedv szó. Többet kéne használnunk a napi
gyakorlatban.) Az iskola kapui felpattantak, és a diákok úgy
dőltek ki rajtuk, mintha odabent valami mérgező szennyáradat
indult volna el valahonnan, ők pedig fejvesztve menekülnének
előle.
Most már én is együtt rohantam az áradattal.
Már nekem is volt hová igyekeznem, és korlátozott idő állt a
rendelkezésemre, hogy odaérjek.

Mikor odaértem az irodába, rögtön láttam, hogy Dell Duke

készült, és minden kicsit másképp van.
Még mindig úgy nézett ki, mintha egy hete ugyanabban a
ruhában lenne még éjjel is az ágyában, de a szakálla rövidebb
lett, vagy talán csak megmosta.
Az összevissza iroda pedig rendezettebb lett.
De nem ezen kellett mosolyognom, ahogy ott álltam az
ajtóban, hanem azon, amit az íróasztala mögötti kisszekrény
tetején láttam kis ezüstös keretben.
A képkeretben egy lemúr fotója volt, mintha csak egy
elveszett rokona lenne.

Mr. Duke ideges volt.

Kínlódva próbált valami beszédtémát találni, de aztán csak
kibökte:
– És mit szólnál ahhoz, ha megint csinálnánk egy olyan
tesztet… mint amit a múltkor csináltatok az iskolában?
Úgy láttam, hogy ezért ilyen ideges. Hogy mit szólok majd.
Gyorsan mondtam hát:
– Akár neki is eshetünk rögtön, ha akarja.
Ettől nagyon boldog lett.
Volt mögötte egy dosszié, amely tele volt tesztfüzetekkel.
Hirtelen kapkodni kezdett izgalmában, úgyhogy segítenem
kellett neki a ceruzával és az időmérő óra beállításával.
 Próbáltam megértetni vele, hogy az engedélyezett ötven
percre nem lesz szükségem, de nem hitte el.
Egészen addig, amíg be nem fejeztem az első tesztet
tizennégy perc alatt.
Először ellenőrizte, aztán adott egy másik füzetet a kupac
tetejéről. Ezt tizenkét perc és hét másodperc alatt csináltam
meg.
Ha jobbak a körülmények – mondjuk rendes szellőzés van,
meg kapok egy üveg édesítetlen zöldteát akkor további két
percet tudtam volna lefaragni a szintidőmből.
Amikor lejárt az idő, felálltam, hogy megyek. Dell Duke
mosolygott. Ami nem más, mint a száj akadálytalan széthúzása.
Azt mondta, hogy egy hibám sem volt. Az összes tesztben!
Csak ennyit mondtam lazán, mintha ez mindennapos volna:
– Csak a száz százalék a tökéletes.
Nem tudom, miért, de ekkor az öklét felemelte, és úgy
pumpált vele, mintha egy ejtőernyő zsinórját huzigálná lefelé.
(Én még sohasem ejtőernyőztem, de el tudom képzelni, milyen
jókedvet okozhat, ha valakinek sikerül kinyitnia az ernyőt.) Aztán
túl hangosan ezt mondta: – Willow Chance…!

Mr. Dell Duke nem akarta, hogy megint egy hetet várjak a
következő találkozásunkig.
Azt gondolta, hogy el kéne mennem az első nyitott
fogadóórájára már másnap.
Azt mondta, hogy hoz nekem valami meglepetést. Sohasem
rajongtam a meglepetésekért, de ezt nem mondtam meg neki.
Azt terveztem, hogy a kerti talaj pH-ját mérem és állítom be a
hét hátralévő napjaiban.
Keményen dolgoztam azon, hogy tartsam a 6,5-es értéket, de
beleegyeztem, hogy megyek másnap is, mert nagyon felvidult a
felmérőimtől, és arra gondoltam, hogy ha nem megyek,
netántán depresszióba esik.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy kicsit javul a mentális
állapota attól, hogy velem tölt némi időt.
 Másnap délután öt perccel korábban értem oda, és rögtön
láttam, hogy valami nem úgy van, ahogy lenni szokott.
A lakókocsi-iroda ajtaja nyitva volt, de nem annyira szélesen,
mint máskor. Csak résnyire.
Benéztem a résen, és nem láttam Dell Duke-ot. Hanem két
másik emberi testet.
De nem holttesteket.
Éltek.
Hátrébb léptem, de az egyik, egy tizenéves lány, meglátott.
Ezt mondta:
– Oké, gyere be nyugodtan!
Nem tudtam, hogy megtegyem-e.
A szoba kicsi volt, és bár volt benne egy üres szék, mégis úgy
éreztem, hogy betolakodó vagyok.
De aztán a lány felállt a helyéről, kitárta az ajtót, és ezt
mondta:
– Mi már mindjárt végzünk.
Láttam, hogy egy nála nagyobb fiú görnyed egy kifestőkönyv
fölé, és nagy igyekezettel töltögeti az üres részeket.
Sohasem értettem, mi ebben a jó.
Az ember vagy rajzoljon valamit, vagy ne. De mi értelme van
arra pazarolni az időt, hogy az ember más munkáját színezze?
Tudtam, hogy Dell Duke más iskolákba járó diákokkal is
foglalkozik, de ez a két, nálam idősebb gyerek kényelmetlen
érzést ébresztett bennem.
A lány hirtelen megszólalt:
– A tesóm nem hajlandó addig elmenni, amíg be nem fejez
valamit. Bocsi. Már tíz perce lejárt az időnk.
A fiú ellenségesen nézett a lányra, de aztán szótlanul folytatta
a vad színezést. A lány is folytatta: – Mr. Duke elment egy
üdítőért. Legalábbis ezt mondta. De már elég régen elment,
úgyhogy nem hiszem, hogy ez igaz.
Némán bólintottam.
Csodáltam a lány merészségét, hogy így meggyanúsította
Dellt, és reméltem, hogy Duke nem egy diétás kólával a
kezében jön vissza.
 Megjegyeztem magamban, hogy egyszer majd beszélek
Duke fejével a cukros üdítőkről.
Amelyek nem egészségesek.

Mivel fáradt voltam attól, hogy el kellett jó néhányszor

hajolgatnom a labda elől röplabdázás közben, ezért elfoglaltam
az egyetlen üres széket az irodában.
Nem akartam bámulni, de a lány, aki mellettem ült, nagyon
érdekes látványt nyújtott.
Ahogy engem sem, őt sem nagyon lehetett etnikailag
kategorizálni.
Első látásra leginkább afroamerikainak nézett ki. Sötét volt a
bőre, a haja fényes fekete és nagyon göndör.
Előrefelé néztem, és nem mozdultam, de a szemem oldalra
mozdítottam, amennyire csak bírtam, hogy legalább a perifériás
látásommal megfigyelhessem.
A szemem sarkából vizsgálgattam, és hirtelen az jutott az
eszembe, hogy talán őshonos amerikai, vagyis indián.
Nagyon érdekelnek a törzsi kultúrák, és a bennszülöttek.
Mi van, ha ez a lány a Cahuilla törzs tagja?
Akik Dél-Kaliforniában őshonosak, tehát ez a törzs egykor
Bakersfield területén is élt és virágzott.
Nem lehetetlen.
De nem is valószínű.

Hirtelen nem tudtam visszafogni magam, és odafordultam a

lányhoz:
– Beszéled a Takic nyelvet?
 9. fejezet
maj és quant-ha

A jó vezető mindenkinek megmutatja a célt.

A tizennégy éves Nguyen Thi Maj a Condon High Schoolban

volt elsőéves középiskolás. Ez az iskola Chance-ék
otthonához képest Bakersfield túloldalán állt.
Volt egy nála egy évvel idősebb bátyja, akit Nguyen
QuantHának hívtak.
Quant-Ha vérbeli bajkeverő volt.
Maj nem.
Ő eltökélt volt, és mindent határozottan csinált, ami vonzotta
az embereket.
Maj nem játszotta meg magát, tényleg volt önbizalma. Vagy
ahogy magáról gondolta: erős akaratúnak született, míg a világ
nagy része amolyan málészájú „tedd ide, tedd oda emberekből”
áll.
A felnőttek nem tudták megfélemlíteni – az idegeneket is
beleértve, akármilyen korosztályhoz tartoznak is.
Az anyja ezt azzal magyarázta, hogy Maj a sárkány évében
született, ami nemességet, hatalmat és erőt hoz.

Az iskola második hetétől kezdve a testvérpár kedd

délutánonként elbuszozott a kerületi tanfelügyeletre, Quant-Ha
konzultációs órájára Dell Duke ablaktalan lakókocsi-irodájában.
Majnál volt a buszra való pénz, egy üveg víz és két szendvics.
Bár ő volt a fiatalabb, már évek óta ő vigyázott a bátyjára.
Maj megvárta Quant-Ha terápiás ülésének a végét, aztán
együtt elmentek a Ragyogó Körömlakkba.
Ebben a szalonban dolgozott a mamájuk.
 Maj természetesen tudatában volt annak, hogy ő és a bátyja
nem átlagos bakersfieldiek.
Az anyjuk, Dung Vietnamban született, akinek az apja
afroamerikai katona volt. Emiatt Dung „az ellenség
gyermekeként” kiközösített lett a hazájában.
A tizenéves Dung az amerikai kormány segítségével
eljöhetett Vietnamból, és a fél világon átutazva Kaliforniában
kötött ki. A következő évtizedben két gyermeke született egy
mexikói származású férfitól (aki nemsokára visszament
Mexikóba beteg fivérét meglátogatni, és soha nem tért vissza).
Dung, amint felfogta, hogy muszáj, azonnal Pattie-re
változtatta az angolul trágyát jelentő nevét. Hiába volt azonban
immár huszonegy éve amerikai lakos, egy-egy levelet még a
régi nevére címeztek, aminek a gyerekei nagyon nem örültek.
Az Amerikában született testvérpár senki másra sem
hasonlított: két nyelven beszélt anyanyelvi szinten, és
egyedülálló anya nevelte őket Bakersfieldben, akit korábban
Trágyának hívtak.

Dell már jó ideje hanyagolta (mostanában még inkább) a többi

gyereket.
A Quant-Ha nevű kártevőnek adott egy geometrikus színezőt,
és ráparancsolt, hogy csináljon meg belőle háromoldalnyit.
Dell meglepődve látta, hogy a mindig ellenséges srác egy szó
ellenvetés nélkül, sőt, szinte lelkesen kapja fel a színes
ceruzákat.
Dell ilyenkor óvatosan, hogy senki meg ne lássa, beült a
kocsijába, és ott rejtőzködött. Volt ötven perce, hogy intézhesse
a saját dolgait.

Amikor Dell Duke a legutóbbi találkozójukra a megígért üdítő

nélkül, egy macskakosárral érkezett meg, fura, éles hangon
förmedt rá a fiúra:
 – Quant-Ha, már rég kész kéne lenned! Megmondtam, hogy
négy előtt tíz perccel szedd a sátorfádat!
Quant-Ha zavartalanul folytatta a színezést, még csak fel sem
pillantott.
Maj és Willow Chance szeme egyaránt megbűvölten meredt a
drapp műanyagdoboz börtönrácsszerű előlapjára, amely mögött
egy hatalmas, vörös csíkos, zsömleszínű macska kuporgott.
Dell Duke nem állt le:
– Menj már! Itt a következő! Nem látod?
Quant-Ha a füle botját sem mozgatta, csak a mustársárga
színű ceruzát. Mintha fizetnének neki minden egyes
ceruzahúzásért.
Dell erre fel lehetett készülve, hiszen Quant-Hát éppen arra
való hivatkozással küldték hozzá, hogy senkinek sem fogad szót
az iskolában, és nincs semmi önkontrollja.
Most azonban sokkal inkább Dell látszott olyannak, mint
akinek nincs önkontrollja. A feje elvörösödött mérgében. Lerakta
a macskaszállítót, és még jobban ordított:
– Kész! Vége! Ki innen!
Willow úgy süppedt bele még jobban a székébe, mintha
láthatatlanná szeretne válni.
Ekkor Maj talpra ugrott, és villogó szemmel vágott vissza,
mintha egy tigris szabadult volna be hirtelen az áporodott
levegőjű szobába:
– Ne merészeljen ordítani velünk! A testvérem semmi rosszat
sem csinált. Ha be akarja fejezni, amit elkezdett, hát akkor be is
fogja fejezni, és kész!
Elhallgatott egy pillanatra, mély lélegzetet vett, és folytatta:
– Azért jöttünk ide, hogy nevelési tanácsadásban részesüljön,
de maga egy percig sem volt itt. Ez nem járja! És elkésett a
következő órájáról ezzel a kislánnyal, aki már régóta itt várja! Ez
is helytelen! És még valami: nem hiszem, hogy háziállatot
hozhat ide. Ezért fel is jelenthetnénk!
10. fejezet

Éreztem, hogy dobolni kezd a vér a fülemben, ahogy megy

fel a vérnyomásom.
De ez valahogy most jólesett.
Ez az egzotikus külsejű tinilány, aki előttem állva hadonászik,
merész egy teremtés, állapítottam meg.
Úgy ordított Mr. Dell Duke-kal, olyan parancsoló hangon, mint
aki azt mondja a világnak, hogy „figyeljetek rám, mert én nem
hagyom magam, és kiállok a bátyámért és ezért a másik lányért
is itt”.
Ebben az apró, fojtó levegőjű lakókocsiban történt, a
bakersfieldi iskolakerületi tanfelügyelőség parkolójának
legszélén, ahová még éppen hogy elért az izzóan forró, fekete
napvédő tető, hogy egy olyan, nálam idősebb lányra találtam,
akiben csak egyetlen kiábrándító vonást fedezhettem fel: nem
beszélte a mára már csaknem kihalt Cahuilla törzs nyelvét.
Rátaláltam Maj Nguyenre.

Dell Duke ránk bámult, és hallgatott.

Aztán előhúzta az egyetlen aduját, a varázsnyulat a kalapból,
vagyis a macskát a ketrecből.
Szélesen elvigyorodott, és kinyitotta a műanyag hordozó
rácsos fémajtaját.
Aztán ezt mondta:
– Ez a macskám, Cheddar. Ha meg akarnátok ismerni.
Szóval ez a nekem beígért meglepetés.
Korábban mondtam neki, hogy a papám allergiás a kisállatok
szőrére, ezért nem lehet se kutyám, se macskám, de még egy
törpekecském sem.
Szóval így akar Dell kedveskedni nekem. Hogy barátkozzunk.
Elhozta a macskáját. Elég fura, de hát ebben a szobában van,
ami/aki nem az?
 A macska előjött, és tett néhány lassú lépést – mintha
lassított felvétel volna. Tudom, hogy a macskák lazák. Mert nem
akarnak mindig valamit.
Nem futnak oda, ha hazaérsz, és nem ugrálnak önkívületben
rád.
Nem akarnak folytonosan elismerést és szeretetet kicsikarni
tőled.
Nem hoznak vissza dolgokat, nem pacsiznak, és nem néznek
rád nagy, szomorú szemmel, hogy: „Légyszi, szeress!”
Ez a látszólagos közöny nemcsak hogy vonzó, de egyenesen
lehengerlő.
Mert a macskák rábírnak, hogy azért is megpróbálkozz velük.
Mindannyian Cheddart néztük, ahogy az íróasztal tetején
tekereg, döbbenetesen hatalmas hátát neki-nekidörgölve a
háromrészes irattartónak (amelyben Dell hivatalos kinézetű
papírokat tartott, de hirtelen az az érzésem támadt, hogy
időnként, amikor nagyon tele van, olvasatlanul üríti ki az
egészet az asztala mögötti nagy iratszekrénybe).
Az óriásmacska körbeszaglászott, és úgy láttam, nincs
nagyon megelégedve ezzel a hellyel.
Aztán minden látható ok nélkül, leugrott az asztalról, és
kiügetett a szabadba. Mint egy színes, szőrös, pattogó
focilabda.

Néztük, ahogy Cheddar futni kezd a parkolón át, és pár

másodperc múlva a kövér macska már sehol sem volt.
A rákövetkező 37 percben benéztünk minden autó alá, a
sövények mögé, és körbejártuk az iskolafelügyelőség összes
épületét Cheddar miatt.
De nem találtuk sehol.
Dell kijelentette, hogy ő a hibás, és sajnálja, de furamód úgy
tűnt, hogy Maj és én még inkább odavagyunk a dolog miatt.
Végül megbeszéltük, hogy leállunk a kereséssel, és inkább
visszamegyünk az irodába, hogy elveszett kezdetű plakátokat
gyártsunk.
 Dellnek nem volt fotója a macskájáról, amit nem értettem,
mert mindabból, amit addig összeolvastam a témában, az derült
ki, hogy a kisállattartók legfőbb öröme, ha a kedvencüket
fotózhatják.
Ám a probléma hamar megoldódott, mikor Quant-Ha
tökéletes rajzot készített Cheddarról. E rajz köré tettük aztán a
felhívás
szövegét: ELVESZETT MACSKA – SEGÍTS! – JUTALOM A
MEGTALÁLÓNAK.
Dell nem akart konkrét összeget feltüntetni a szórólapon.
Szerintem pedig az anyagi ösztönzés fontos, különösen a mi
fogyasztásvezérelt társadalmunkban.
De nem álltam le vitatkozni.
A fénymásoló köré gyűltünk a főirodán, és figyeltük, ahogy a
kép egyre több példányban kunkorodik elő a gépből.
Akkor történt, hogy egy új érzést fedeztem fel magamban.
Még sohasem volt részem egy igazi csoport munkájában,
ahol a tagok nálam idősebbek.
Igaz, hogy az akcióra azért került sor, mert nem találtuk meg
Dell elveszett macskáját, Cheddart a parkolóban, de mégis
elégedettnek éreztem magam, ahogy ott álltam a tizennégy
éves Maj és nagy, mogorva bátyja mellett.
Nem tettettem magam másmilyennek, mint aki vagyok, és ők
mégis elfogadtak; egy csapatba tartoztunk.
Embernek éreztem magam.
Másképp nem tudom megfogalmazni.

Mr. Dell Duke hazavitt minket a kocsijával.

Azt mondta, hogy előbb engem kell hazavinnie. Gondolom,
azért, mert talán nem teheti meg, hogy egyedül legyen egy
gyerekkel az autójában.
A szülőknek engedélyezniük kell, ha a gyerekük bármelyik
pedagógussal elhagyja az iskola területét.
Én azonban nem akartam tiltakozni, semmilyen ellenvetést
sem tenni, semmilyen figyelmeztető piros zászlót sem lengetni,
még ha a piros volt is a saját színem.
 Egy pillanatra visszavonultam a gondolataimba, de nem
olyasmin kezdtem törni a fejem, mint mondjuk a sejtek
szerkezete.
Azon kaptam magam, hogy megpróbálom elképzelni, milyen
Maj és Quant-Ha otthona.
Talán él náluk egy nagybeteg rokon, aki szívesen venné, ha
egy fiatal személy rendszeresen megvizsgálná az állapotát, aki
mindig türelmesen meghallgatná, bármennyit panaszkodik is a
bajairól, sőt, még jegyzeteket is készítene.
Vagy az is lehet, Maj családja olyan házban lakik, amelynek a
tetején van egy saját készítésű hobbi csillagvizsgáló egy
rettentően erős teleszkóppal.
Ott, a hátsó ülésben arra is gondoltam, hogy telefonszámot
kéne cserélni ezzel az érdekes nagylánnyal, akit Majnak hívnak.
Egy villanásra azt is elképzeltem, hogy Dell Duke koszos
kocsijából kiszállva elindulok haza a kezemben Maj egy kis
üvegcsényi vérmintájával, hogy DNS-vizsgálatot végezzek rajta.
Mert Maj mondta ugyan a macskakeresés közben, hogy a
mamája Vietnamból jött ide, de azért még nem teljesen adtam
föl azt az elméletemet, hogy valahogyan a Cahuilla törzshöz is
kötődik.
Az egyik titkom az, hogy kiskoromban indián hercegnőnek
képzeltem magam.
Ahogy kinéztem a kocsiablakon át az utcára, amelyet azóta
ismerek, hogy az eszemet tudom, megértettem, hogy a
származás nagyon fontos.
Még akkor is, ha az ember nem ismeri a sajátját.

Fel voltam töltve energiával.

Hazaérve a konyhába mentem, és kevertem magamnak egy
italt: forró vízbe belekevertem egy evőkanálnyi mézet (a kertben
álló méhkaptáromból), és egy evőkanálnyi saját készítésű
ecetet (amit savanyú almából erjesztettem barnacukorral,
desztillált vízben).
Ahogy a savanykás italomat kortyoltam, úgy éreztem, hogy a
nap diadallal végződött, még akkor is, ha a veszteségoldalra
elkönyvelhettük a konzultáns macskáját.
Egy barát – még ha nálam idősebb is, aki már középiskolás –
új világokat tárhat fel előttem.
Aznap délután nagy elhatározásra jutottam.
Megtanulok mindent, amit csak tudni lehet az elveszett
macskákról és Vietnamról.
Úgy éreztem, hogy felemelkedem, és átjutok valamilyen
akadályon, amit eddig, régóta és nagyon sokáig csak alulról
püföltem – hiába.
11. fejezet

Maj nézte, ahogy Willow kikászálódik a hátsó ülésről, és

maga után húzva a kerekes bőröndjét elindul felfelé a
kocsifeljárójukon a házhoz.
Quant-Ha ezt dünnyögte maga elé:
– Valaki megkérdezhetné, hogy miért nincs egy hátizsákja.
Maj szigorú pillantást vetett rá, ami a bátyját mindig
megfékezte.
Maj látta, hogy a fura lány háza olyan színű, mint a rákcurry,
amit a mamája szokott készíteni. Erős sárga színe kirítt az
unalmasan színtelen szomszédságból.
De a legjobban az érdekelte Majt, amit a ház mögött látott.
Mert ott valamik nagyon zöldelltek.
Az egyik oldalon bambuszsáv szegélyezte a kertet, a telek
másik szélén pedig egy magas pálmafa meg néhány
alacsonyabb, ezüstös eukaliptusz lombja borzolódott a délutáni
szélben.
A többi házzal ellentétben, ahol nem volt semmi, Willow-ék
háza szinte egy dzsungelben állt, legalábbis Maj így látta.
Ez elképesztő ritkaság errefelé, ahol a 365 napból 200 úgy
telik el, hogy egy csöpp eső sem esik.
Arra gondolt, hogy talán a lány szüleinek kertészetük van,
ahol eladásra nevelnek palántákat.
Maj bátyját láthatóan csöppet sem érdekelte se Willow, se a
házuk, Dell viszont szinte az üvegre szorított orral figyelte,
ahogy Willow előveszi táskája cipzáros zsebéből a kulcsát.
Minden átlaggyerek ilyenkor hátrafordul, és int a rá váróknak,
hogy oké, minden rendben, mehettek, vagy más effélét tesz,
mond.
Willow azonban csak kinyitotta az ajtót, és úgy suhant be
rajta, és tűnt el odabent, mintha soha ott sem lett volna. Mint aki
láthatatlanná vált.
 Hát ez elég érdekes.
Amint Willow eltűnt, Dell Duke olyan hirtelen indult el, mint a
dodzsem a vidámparkban egy ütközés után. Jól beletaposott a
gázba.
Maj gyanakodva húzta össze a szemét.
Tehát ennyire szeretne már megszabadulni tőlük?
Érdekes…
Majnak nem volt soha túl jó véleménye a konzultánsról, de a
legutóbbi órában megsajnálta az elveszett macska miatt.
Ismét az jutott eszébe, ami már sokszor:
Dell Duke valahogy nem profi a szakmájában.

Dell kirakta a bajkeverőt és a tüzet okádó sárkányhúgot, és

elindult hazafelé.
A hazavezető út a tanfelügyelőség mellett vitt el, és amikor
odaért az irodakomplexumhoz, rögtön meglátta Cheddart, aki
egy valaha zöld szemeteskonténer tetején napozott a még igen
forró délutánban a parkoló szélénél.
Dell még csak nem is lassított, hogy jobban megnézze.
Voltak patkányok a körletben, ez tény, mit szépítsük.
Dell úgy vélte, ha már így esett, Cheddar megpróbálkozhat az
önálló élettel, legalább lead egy-két kilót.
Dell eredetileg úgy talált a macskára, hogy olvasott egy
hirdetményt a neten egy elkóborolt, befogadott, de a gazdáját
váró kedvencről.
Mivel nem menhely hirdette a macskát, nem kellett fenntartási
hozzájárulást fizetnie. Az öreg hölgy, aki átmenetileg befogadta
a Garfield-szerű lényt, még bolhairtót és egy hordozót is adott
hozzá.
A néni szinte úszott a boldogságban, hogy meglett a „gazdi”.
Dell pedig majdnem lelkifurdalást érzett a dolog miatt.
Akárhogy is, most nem rakhatja ki az elveszett macskáról
szóló kis plakátokat. Megígérte ugyan a kölyköknek, hogy
 kiragasztja mindenhová, mert annyira odavoltak, de inkább
kidobja őket.
Nahát, hogy kiborultak Cheddar miatt…
A szórólapkupac az anyósülés előtt hevert a gumiszőnyegen.
Ahogy elnézegette a rajzot a piros lámpánál, arra gondolt,
hogy ez a rajz meg a lázas és fantáziadús színezés, amit
Quant-Ha villantott aznap délután, elég nyugtalanító.
A srác egy Magányos Farkas.
Zöld színnel kódolta be a rendszerébe.
Nem helyénvaló, hogy egy ilyen bajkeverő bármennyire is
tehetséges legyen.
Viszont ebből a rajzból nyilvánvaló, hogy ez a mogorva srác
nem semmi! Holtbiztos, hogy örökölt némi vizualitást.
Dell elhatározta, hogy Quant-Hát másik kategóriába teszi.
Mégpedig a bordóba, a művészvénájú Különcök közé.
Dell azon kapta magát, hogy felmerül benne a kétely, vajon a
többi kategória nem ugyanilyen ingatag-e?
Ez aztán egy szokatlan felvetés – mintha egy Szokatlantól
jönne…

Hazaérve lomokkal telezsúfolt kis lakásába, Dell lehámozta

átizzadt ingét, és egy hosszúkás pohárba vörösbort töltött
magának.
Aztán egy csökkentett kalóriájúnak mondott mirelit fasírtot
rakott be a mikroba.
A dobozon az állt, hogy három adag.
Dell próbált fogyókúrázni, de mindig megette a
többszemélyes adagokat is.
Aztán a nappaliban a használtan vett kerti bútorgarnitúrájához
manőverezett a sok kacat között, és leheveredett a
hátradönthető napozóágyra.
Sose értette, hogy az emberek miért nem jönnek rá: egy ilyen
összecsukható fekvőszék sokkal könnyebben mozgatható, és
legalább olyan kényelmes, mint egy kanapé.
A legtöbb kerti vagy teraszbútor kerekeken gördíthető, és a
párnái levehetők, ami fontos, ha az ember rádönti a salsaszószt
vagy egyebet – és kinél nem fordul elő ilyesmi?
Általában az volt a menetrend Dellnél, hogy bekapcsolta a
tévét, rendszerint valami valóságshow-nál kötött ki, közben
megette a fasírtot, és megitta a bort, majd elnyomta az álom.
Általában tátott szájjal hortyogott, ami a bortól pirosasra
színezett nyálcsöppeket eredményezett.
A nyálcsöppek foltossá tették volna a kárpitot egy normális
garnitúrán, de a kerti bútor műanyag szövedékén át minden
kártétel nélkül távoztak. Ami szintén e bútorok előnyeihez
tartozott.
Dell órákkal később felébredt, és ha volt rá ereje, átvágott a
limlomok útvesztőjében a hálószobájáig, ahol bemászott a
hálózsákjába.
A hálózsák is tudatos életvezetési döntés volt a részéről.
Évente egyszer beadta a hálózsákot a tisztítóba, és kész!
Nem volt gondja holmi ágyneműkre, matracvédőkre és
ágytakarókra. A modern élet elég sok kihívással jár amúgy is,
nem kell ezt még a ki-beágyazással is tetézni…
Ma éjjel azonban Dellt nem nyomta nyálas álomba a
természet. Éberen hevert a hálózsákjában (amely szerinte
medveszagot árasztott), és az aznap történtekre meg a
zsenigyerekre gondolt.
12. fejezet

Kitaláltam valamit. Egy tervet. A tanfelügyelőségi

konzultációs óráimra gyalog szoktam menni, de most, hogy már
tudtam, ilyenkor Maj és a bátyja ott vannak előttem az irodában,
minél korábban oda akartam érni.
Felmentem a netre, és rendeltem egy taxit az iskola elé, az
utolsó óra utánra.
Ez tőlem vakmerő húzásnak számít.
Az iskolát hirdető táblánál – „óriás mamutfenyők” –
várakoztam. A taxi pontosan jött.
Ezt jó jelnek vettem.
Gördülős táskámat odahúztam a kocsi ajtajához, és
behajoltam a nyitott ablakon: – Szeretném látni a taxis
engedélyét és a kocsi műszaki tanúsítványát!
A taxis neve Jairo Hernandez volt, és hét éve dolgozott a
Mexicano Taxitársaságnak.
Ideges voltam, de ő is annak látszott.
Mindenesetre nem tűnt olyannak, mint aki elrabolna, aztán
feldarabolna engem.
Miután átnéztem a papírjait (melyeket elég sokára talált meg),
beszálltam a hátsó ülésre.
Amint elindultunk, felkapta a rádiótelefonját, és valakivel –
talán a vállalatnál – beszélni kezdett. Halkan.
Nem tudta, hogy spanyolul elég jól beszélek. Ez volt az angol
után az első nyelv, amit tanultam.
Ezt mondta:
– Először azt hittem, hogy egy törpefélét kell felvennem, és
kivinnem a reptérre, mert olyan csomagja van. De ahogy közelebb
jött, láttam, hogy csak egy kislány. De úgy haljak meg, ha ez nem
valami titkos szemétség. Elkezdte firtatni a papírjaimat. Elhajtottam
volna rögtön, ha nincs az, hogy behajol az ablakon. Nagyon durva,
öregem! Ha már egy gyerek is letámadhatja az embert egy iskola
előtt, akkor mi jöhet még?!

Két dolog volt ebben.

Még sohasem ültem taxiban.
És még sohasem ültem egyedül idegennel egy autóban.
Hirtelen egyszerre éreztem magam felfedezőnek és vakmerő
kalandornak.
A szívem nagyon dobogott, de jó érzés volt, mosolyognom
kellett tőle.
Útban vagyok egy új barát felé.
Igaz, hogy a kérdéses barát nálam két évvel idősebb, és úgy
tűnik, hogy indulatkezelési problémái vannak (meg egy bátyja,
aki viszont szófogadási és egyéb viselkedési problémákkal
küzd).
De hát egyetlen élőlény sem tökéletes.
Ezt minden kutató tudja.

Odaértünk a tanfelügyeleti központhoz, beálltunk a parkolóba.

Kifizettem a megbeszélt díjat, plusz adtam 18% borravalót.
Nagyon elégedett voltam magammal, mert ezt mind egyedül
csináltam.
Ránéztem Jairo Hernandezre, és ezt mondtam neki:
– Az ember soha ne hagyja, hogy alábecsüljék a képességeit.
Ezzel becsuktam a kocsiajtót.
Saját magamról beszéltem, de láttam az arcán, hogy azt hiszi,
róla van szó.
Ahogy befordultam a sarkon, láttam, hogy Maj ott ül a
lakókocsi lépcsőjén, Dell irodájának ajtaja előtt.
Talán csak képzelem, gondoltam, de mintha örült volna ez a
nagylány, hogy lát.
Meggyorsítottam a lépteimet, miközben ügyelnem kellett a
360 fokban elforgatható kerekű, piros húzós táskámra, hogy ne
kacsázzon nagyon.
 Amikor odaértem, végre kipróbálhattam rajta, amit már egy
hete gyakoroltam otthon: – Anh có khoè không?

Azt mondta, hogy tökéletesen ragoztam a köszönést.

Az elmúlt héten 85 vietnami kifejezést tanultam meg, és egy
csomó igeragozást is.
Most egy párat ki is próbálhattam rajta.
Maj le volt nyűgözve. Nemcsak azért, mert ennyi mindent
tudtam, hanem mert ő korábban két hétig próbált négy vietnami
szót megtanítani az anyja egyik barátnőjének, de hiába.
Érdemes volt igyekeznem.

Az idő repült.
Beszélgettünk, először angolul, aztán kicsit vietnamiul is.
Általában unom az olyan beszédet, amikor időjárásról meg
ilyen lényegtelen dolgokról van szó.
Én jelentős dolgokról szeretek beszélgetni, tudományos
elméletekről, feltevésekről, amelyek tényeken, mérhető
mennyiségeken alapulnak.
De nem volt gond a beszédtémákkal, mert Majt a házunk
mögötti kert érdekelte.
A sok zöld növény ott hátul nagyon izgatta a fantáziáját.
Meséltem neki egy-két növényemről, és egyszerű szavakkal
elmagyaráztam neki néhány botanikai kísérletem lényegét.
Aztán hirtelen el is telt a negyven perc, mert arra ocsúdtunk,
hogy a lakókocsi-iroda ajtaja kinyílik, és megjelenik Dell,
mellette meg Quant-Ha.
A konzultáns szeme tágra nyílt, mikor meglátott minket együtt.
Tudni akarta, hogy mióta beszélgetünk és miről.
Dell Duke most nem volt olyan barátságos, mint amilyen lenni
szokott. Az jutott eszembe, hogy olyan, mintha legszívesebben
lelökné a Nguyen testvéreket a lépcsőjén.
Furán mosolygott, és furán is mondta:
– Hát akkor jó. Most pedig Willow következik. Viszlát, srácok.
 Nem engedtem, hogy becsukja az ajtót, mert látni akartam,
ahogy Maj és Quant-Ha eltűnnek a távolban.
Az utolsó pillanatban, mielőtt befordultak volna a sarkon, Maj
visszanézett, és integetett a lakókocsi felé.
Az ajtó olyan szögben állt, hogy biztosra vettem, Maj nem
láthat engem.
De tudta, hogy ott vagyok.
Hirtelen gombóc lett a torkomban, és furán éreztem magam.
Van egy új barátom, aki idősebb nálam. Aki középiskolás!
Olyan, mintha lenne valakim, aki megvéd. Mintha valami
varázslat történt volna.

Leültem a székbe, és hallgattam, mit mond Dell Duke.

Azt mondta, ma nem csinálunk tesztet.
Hanem visszatérünk a szójátékokhoz.
Most iparágakat fog sorolni, én pedig mondjam meg, hogy
pénzügyileg fejlődni fog-e „hosszú és rövid távon”.
Mielőtt elkezdtük volna, megmagyaráztam neki, hogy nem
nagyon értek a közgazdasághoz.
Mert szerintem a közgazdaság nem „kemény” tudomány,
inkább csak társadalmi dolog, szóval himihumi, ami engem nem
túlságosan érdekel, ezért nem is foglalkoztam vele soha.
De nem hallgatott rám.
Készült az óránkra, volt egy jegyzetfüzete mindenféle
irkafirkával.
Elég jól tudok fejjel lefelé is olvasni, ezért láttam, hogy nincs
semmilyen rendszer abban, amit leírt.
Egyes sorok át voltak huzigálva, összevissza nyilazva, meg a
margón mindenféle megjegyzések tolongtak kuszán.
Úgy döntöttem, nem megyek bele ebbe a játékba.
Az első, amit kérdezett, ez volt:
– Gyógyszergyártó cégek?
Dell azt kérte, négyféle válaszból adjak meg egyet: „gyorsan
növekvő”, „közepesen növekvő”, „nem növekvő” vagy „leépülő
piac”.
Hát ez elég béna játék volt.
 Logikus, hogy a gyógyszergyártók mindig fejlődnek, mert a
gyógyszereket mindig fejlesztik, és az orvostudomány is nagyon
gyorsan halad előre.
Ez tény, mindenki tudhatja.
Tehát a válasz az, hogy „gyorsan növekvő”, különösen, ha a
társadalom elöregedésére is gondolunk.
Ehelyett viszont azt mondtam, hogy „leépülő piac”, mert
elhatároztam, hogy fordított játékot játszom, vagyis mindennek
az ellenkezőjét mondom.
Persze ezt nem mondtam meg neki.
Látni akartam, hogy mennyire figyel.
Elég lehangoló volt, mert egyszer sem figyelt eléggé,
sohasem kiáltott fel, hogy „hát te fordítva játszol”!
Szépen leírta a sok hülyeséget, amit mondtam.

Az úton hazafelé átgondoltam a helyzetemet.

A Mamutfenyőbe járni elég nagy gáz. Óriási csalódás nekem.
De az is igaz, hogy emiatt jött be ez a kerekfejű konzultáns az
életembe, aki miatt lett egy új barátom, Maj.
A suli azóta lett elviselhetőbb, hogy rájöttem, hogyan
maradhatok távol a testnevelésóráktól (és a vad
röplabdázástól). Csak annyit kell mondanom, hogy migrénes
fejfájásom van, és kész.
Kijelentem, hogy már alig látok a fájdalomtól, és ilyenkor
leküldenek a védőnőhöz, akinek a szobájában lefekhetem.
Tudom, hogy a védőnő, Miss Judi kedvel, mert olyanokat
beszél meg velem, mint az influenzajárványok meg a spontán
orrvérzések gyakorisága.
Úgyhogy mire ezt átgondolva átvágtam a Citrus Courton, és a
házunk bejáratához értem, már nagyon boldog voltam.
 13. fejezet
jairo hernandez

A zarándok olyan utazó, akinek az úti célja szellemi-

spirituális.

Jairo lenézett a papírjaira, amelyek az anyósülésen hevertek.

Itt a jogosítványa. Meg a jármű műszaki engedélye.
Mikor elkezdte a taxizást, átmeneti munkának gondolta. Amíg
nem lesz más.
És lám, évek teltek el azóta…
A taxis felkapta a rádióját, és beszólt a központba, hogy
szünetet tart.
Aztán egyenesen a Bakersfield College-hoz hajtott egy
oktatási brosúráért, amelyben harminc éven felülieknek
hirdettek továbbtanulási programot.
Azt szerette volna tudni, mik a feltételei, hogy orvosi
berendezéseket kezelő szakasszisztens lehessen.
Az a kislány, akit aznap délután felvett a kocsijába, alaposan
megrázta a négy keréken gördülő „ketrecét”.
Valami sámán vagy boszorkányféle lehetett az a gyerek, mert
valami effélét mondott: – Sose hagyd, hogy kétségbe vonják a
képességeidet.
Ez afféle figyelmeztetés, intő jel! Márpedig Jairo hitt a
jelekben.

Dell a pályafutása során most először gondolt a munkájára

azt követően is, hogy hazaért.
A Sors elé hozta Alberta Einstein kisasszonyt, és most ki
kéne találnia, hogyan hasznosítsa ezt a szerencsés fordulatot.
Talán őt is ki tudná okosítani ez a lány?
 De még inkább az anyagi helyzetén tudna segíteni, vélekedett
Dell.
Egy biztos: amióta ez a lány felbukkant az életében, valahogy
felgyorsult minden!
14. fejezet

A következő héten megint felmentem a netre, hogy taxit

rendeljek ugyanattól a cégtől.
A „Speciális kérések” rubrikába azt írtam, hogy Jairo
Hernandezt szeretném kérni sofőrnek.
Pontosan érkezett, és az ülésre már oda volt készítve a
jogosítványa és a kocsi forgalmi engedélye.
Megint átnéztem mindkettőt, mert úgy gondolom, hogy
mindig, mindenben alaposnak kell lenni.
Amint Jairo elindult a kocsival, két dolgot fedeztem fel.
Az első, hogy levágatta a haját. A második felfedezésem
ennél aggasztóbb volt.
Mivel a haja most rövidebb volt, a tarkóján felfedeztem egy
naevust.
Vagyis anyajegyet.
De nem egy hétköznapi, normális anyajegyet. Hanem egy
olyat, ami nem látszott túlzottan egészségesnek: szabálytalan
volt a formája, és a szaggatott határvonalán kékes-pirosas
árnyalatban játszott.
Százból egy csecsemő születik anyajegyekkel, akinek a
szülei biztosan nem túl boldogok ettől.
Ki szeretne foltos gyereket?
Az anyajegyek többsége az első húsz évben alakul ki.
Ezért van, hogy ha újat látunk magunkon, vagy a már
meglévő elváltozik, akkor erre figyelmet kell fordítani (orvosi
szempontból).
Nem szerettem volna ráijeszteni Jairo Hernandezre, pláne
vezetés közben.
De lehetséges, hogy nincs tudatában a veszélynek, mivel ez
a fura anyajegy hátul van, ahová nem nagyon lát.
Amíg átmentünk a városon, hogy odaérjek Mr. Dell Duke
konzultációs órájára, addig ezt a bőrjelenséget bámultam a
 nyakán.
Úgy éreztem, valamit tennem kell, ezért egy darab papírra
leírtam ezt:

El kéne mennie a bőrgyógyászatra, hogy mintát vegyenek a tarkóján lévő

naevusról (anyajegyről). Ha ez nem túlzott beavatkozás a magánéletébe, akkor
szívesen megnézném a szövettani jelentést. Jövő héten is taxival jönnék
Ugyanebben az időpontban. Ez fontos, kérem, vegye komolyan ezt az egészségügyi
tanácsot.
Willow Chance
Amikor kiszálltam, odaadtam neki a cédulát.

Maj meg én most már könnyebben társalogtunk vietnamiul.

Elég jól elsajátítottam a kiejtést, mert kényszeresen sokat
hallgattam éjszakánként azokat a nyelvleckéket, amelyeket a
külügyminisztériumi dolgozóknak szántak.
Ha valakinek van hozzá jelszava, könnyen letöltheti ezeket a
tananyagokat, és hát nem nehéz megszerezni a jelszót, ha az
ember tudja, mit csinál.
És most olyan, mintha lenne egy közös, titkos nyelvünk, mert
itt, a tanfelügyelőség területén csak Quant-Ha érthet minket.
Körbesétáltuk az épületeket és a parkolót, kicsit Cheddart is
keresgéltük, de inkább csak beszélgettünk.
Mindkettőnket érdekeltek a növények, úgyhogy megpróbáltam
neki elmagyarázni néhány dolgot, de nem úgy, mintha én lennék
egy tudományos műsor – mondjuk a Discovery Channel –
narrátora.
A tankerületi felügyelőség főépülete előtt ültünk a kevés fa
egyike alatt, amikor ezt mondtam neki vietnamiul:
– Te vagy az új legjobb barátom.
Maj nem válaszolt. Hallgatott. Tudtam, hogy neki sok barátja
van az iskolában, és egy Alana nevűt tekint a legjobb
barátnőjének.
Én meg csak egy kisiskolás vagyok. Rájöttem, hogy túl
messzire mentem.
Milyen ember az, aki pár heti ismeretség után ilyesmit mond
bárkinek?
 Úgyhogy hozzátettem:
– Mivel most kezdtem egy új iskolában, egyelőre te vagy az
egyetlen barátom, ezért az új meg a legjobb majdnem ugyanazt
jelenti.
Akkor Maj mosolygott egy kicsit.
15. fejezet
roberta és jimmy chance

Az amerikai jelnyelvben a szülőt jelentő mozdulat úgy

képződik, hogy a mama jele után mutatják a papáét is.

Roberta Chance végre elment az orvoshoz.

Már bő éve ott volt az apró csomó a mellkasa bal oldalán, a
hóna alatt.
Készült rá, hogy megemlíti ezt a kis kinövést a vizsgálat
során, de még meg sem szólalhatott, Dr. Pedlar már észre is
vette.
A következő pillanatban már írta is az orvos a beutalót a
bakersfieldi Diagnosztikai Centrumba, amely az utca másik
végén volt.
Arról nem is esett szó, hogy legközelebb mikor kell jönnie Dr.
Pedlarhoz.
Azt mondták, azonnal át kell mennie a másik intézetbe.
Mivel az csak pár saroknyira volt, Roberta otthagyta a
kocsiját, ahol leparkolta, és gyalog ment.

Az orvosasszisztens a Centrumban mintha már tudott volna

az érkezéséről, de mosolytalan arccal nyújtotta át Robertának a
levendulakék köpenyt a vizsgálathoz.
Általában mindenki mosolygott Robertára, mert ő olyan volt,
hogy ezt váltotta ki az emberekből.
Az ultrahang után felöltözködött, és csak akkor ébredt rá,
hogy itt valami nem stimmel. Az orvos szólt, hogy menjen be
hozzá.
Mármint hová?
A vizsgálóból át akar vele menni oda, ahol adminisztrálnak,
vagy ahol lehet valami ennivalót venni?
 Roberta követte Dr. Trocinót a keskeny folyosón, ahonnan
egy apró szobába léptek. A falon rózsaszín angyalok
bekeretezett képei lógtak.
Az orvos asztalán egykor jobb napokat látott selyemvirágok
porosodtak egy vázában. Az ablak felőli szirmaik kifakultak a
napfénytől.
És itt történt, a kárpitozott székben, amely nedvesnek tűnt,
mintha valaki belepisilt volna, és a szék sohasem száradt volna
meg rendesen, hogy a doktor elmondta neki.
Az a dudor egy tumor.
Az orvos szája mozgott, Roberta hallotta is, amit mondott, de
nem volt semmi értelme, mert az egész mintha nem is vele
történt volna.
Valaki más ült a székben, nem ő.
Aztán az orvos felállt, és azt mondta, hogy pár percre egyedül
fogja hagyni, hogy telefonálhasson a férjének.

Jimmy Chance nehézgépkezelőként dolgozott, és Robertával

is a munkája hozta össze.
Középiskola után mindketten beiratkoztak egy autóvezetői
tanfolyamra.
Roberta volt az egyetlen lány a kurzuson, de Jimmynek akkor
is ő tűnt volna fel, ha egyébként rajtuk kívül mindenki más
nőnemű és szépségkirálynő lett volna. Roberta ugyanis őszinte,
barátságos és csinos teremtés volt.
A leginkább azonban Roberta vidám és elégedett
alaptermészete vonzotta a fiút, amit a lány nem rejtett véka alá.
Most, hogy Jimmy otthagyta a munkát, és az orvosi
központba sietett, úgy érezte, hogy kettejük közül ő az, akivel
baj van, aki beteg.
Robertának azt mondták, hogy a sebészeti beavatkozás
sürgős, nem tűr halasztást. A felesége hangja annyira fakó és
színtelen volt a telefonban…
Egyszer hallotta őt ilyennek: amikor a meddőségi klinikán
közölte velük a fickó, hogy nem lehet gyerekük.
 A feleségének akkor alig tíz percre volt szüksége ahhoz, hogy
elhatározza: örökbe fogadnak egy apróságot. És ezzel az
életkedve rögtön vissza is tért.
Négy évbe telt még, amíg meg is valósult a tervük, de végül
minden sikerült, és jó vége lett. Ennek a dolognak is jó vége
lesz.
Lesz megoldás. Kell, hogy legyen! Neki kell. Meg Willow-nak.
Meg Robertának.
Igen, főleg neki.
Ő mint férj mindent megtenne érte.
Őérte. Nagy Ő-vel.

Roberta és Jimmy a diagnosztikai központ előtt ültek egy

koszos fapadon.
Roberta felegyenesedett a görnyedésből, és hátradőlt. A
lapockáján érezte, hogy megkeményedett madárürüléknek
feszül a háta.
A madarak is lehetnek rákosak?
Jimmy fogta a kezét, és egyikük sem szólalt meg.
Roberta örült ennek, így könnyebb volt.
Annyi mindent mondhatnának egymásnak, de valójában
minek is mondanának? Már mindent megosztottak egymással,
ami fontos volt, ami számít az életben.
Roberta a férje vállára hajtotta a fejét, és ahogy ott ültek,
csöndben, nem saját magára gondolt. Nem is a férjére. Hanem
Willow-ra.
Annyira betöltötte a lánya iránt érzett szeretet, hogy szinte
levegőt sem kapott.
Roberta behunyta a szemét, nehogy a könnyei kicsorduljanak
És akkor elhatározta, mit fognak csinálni.
Nem mondják meg neki. Willow-t túlságosan is érdekli az
orvostudomány ahhoz, hogy ezt most megoszthatnák vele. Nem
tudná feldolgozni.
Majd ha túl vannak az egészen, elég lesz őt akkor beavatni a
fejleményekbe.
 Öt percnek tűnt, de valójában egy óránál is többet ültek a
padon. Akkor felkeltek, hogy induljanak az orvostúra következő
állomására.
Úgy döntöttek, hogy Roberta autóját otthagyják a parkolóban,
és inkább Jimmy kisteherautójával mennek. Addig is együtt
vannak, amíg átkocsiznak a város túlsó végébe.
Ezentúl egyikük sem marad egyedül mindaddig, amíg ez a
helyzet meg nem oldódik.
Véglegesen.
Dél volt, a nap brutálisan sütött. A sofőrök agresszívan
nyomultak át a város bedugult részein. Senki nem engedett
volna egy centit sem a másik javára. Mindenki egyért –
mindenki önmagáért.
Jimmy és Roberta is a saját világába zárkózva ült a
kisteherautó utasterében. Az Eye utcán haladtak végig, az
előttük lévő lámpa éppen piros volt.
Jimmy lassított, de mielőtt teljesen megállt volna, a lámpa
váltott.
Általában a zöld lámpánál is ellenőrizte induláskor, hogy nem
jön-e mégis valaki a kereszteződésben.
Ma viszont nem tette.
Kihagyta.
A férfi keze a felesége karja felé indult, és éppen
megsimította, amikor a világ felrobbant körülöttük.

A kereszteződés közepére érve balról beléjük rohant egy

nagy teherautó, amely a Med-Service Kórházellátó Szolgálaté
volt. A rakterében oxigénpalackokat szállított, és a sofőrje már
negyven perces késésben volt.
A vezető látta, hogy a lámpa sárga lett, de lassítás helyett
inkább rálépett a gázra annak reményében, hogy még
átcsúszhat a narancsvörösben…
Átcsúszás helyett belecsapódott egy platós kisfurgonba.
Jimmy azonnal meghalt, de azért őt is berakták a mentőbe a
felesége mellé, és bevitték a kórházba.
 Roberta három órával később ment el. A műtőasztalon lehelte
ki a lelkét.
A vétkes sofőr kómába esett.
Az egyetlen fémdarabka, ami nem görbült el vagy égett meg,
a hátsó lökhárítóra rakott kis sárga háromszög volt ezzel a
fekete betűs felirattal:

ELSŐ A BIZTONSÁG! Mondja el, hogyan vezetek:

hívja a 800 Med-Ellátót! Ez a 807-es kocsi.
 16. fejezet
Maj meg én a lakókocsi-iroda lépcsőjén ültünk. Az ajtó
kivágódott, megjelent Dell és Quant-Ha. Én felálltam, és Maj
nyomában lefelé indultam a lépcsőn.
Dell homlokán összeszaladtak a ráncok.
– Mit csináltok?
Maj ravaszkásan mosolygott.
– Willow nem akar ma itt maradni a foglalkozáson. Arra
gondoltunk, hogy talán elmehetnénk fagyizni mind a négyen. A
csokiba mártott fagyi nagyon jó.
Dell olyan képet vágott, mint akinek futnia kéne a vécére.
Elkezdett dadogni:
– Willow-nak meg-megbeszélt i-időpontja van. Ez nem
kíkívánságműsor.
Én a távolba meredtem. Quant-Ha vigyorgott.
Dell felém fordult.
– Willow, te itt magatartási zavar miatt vagy. Tehát kötelező az
óra.
Farkasszemet néztem vele.
– Engem tévedésből küldtek ide.
Quant-Ha most először mutatott érdeklődést irántam.
Megszólalt:
– Miért kell konzultációra járnia? Ha a húgommal barátkozik,
akkor nem lehet igazi bajkeverő.
Dell talpa alól láthatóan kezdett kicsúszni a talaj. Habogni
kezdett: – Ti, vagyis én… Nekünk most… Ma azt kéne, hogy…
Maj kisegítette. Keményen a konzultáns szemébe nézett
(akinek a két karja most olyan furán csapkodott, mintha fel
akarna repülni), és ezt mondta: – A Fosters-féle fagyizóba
akarunk menni. Elvihet minket a kocsijával. Maga és Willow a
kocsiban is átbeszélhetik a mai napra szánt anyagot.
Jól látszott Dell arcán, hogy teljesen meg van rökönyödve a
tinédzser lány szemtelensége miatt.
 Aztán Maj hozzám fordult, és vietnamira váltott. Én meg
válaszoltam. Azt mondta, hogy szerinte jók vagyunk, én meg
ezzel egyetértettem.
Dell és Quant-Ha egyaránt meg volt lepődve. Gondolom,
váratlanul érte őket, hogy mi ketten Majjal már megértjük
egymást vietnamiul.
A következő percben már benn is ültünk Dell kocsijában,
amely jó koszos volt, és kigördültünk a parkolóból a Fosters
fagyizó felé.
Akkor és ott kezdődött az egész. Tényleg.
Ahogy hátranézve figyeltem, hogy távolodnak, majd
elvesznek a szemünk elől a tanfelügyelőség épületei, biztosan
éreztem, hogy már semmi sem ugyanaz, mint korábban volt Dell
és Maj és én közöttem.
Amikor valami véget ér, egyben el is kezdődik valami más.
17. fejezet
vissza a jelenbe

Legközelebbi hozzátartozóm.
Hogy az kicsoda – ezt akarják tudni. Hozzátartozó… Élő
ember nem ejt ki a száján ilyen szót, szerintem.
De tény, mégis ezt kérdezik tőlem.
Az egyik „hozzátartozóm” (hozzám tartozó?) a Valiant
Villageben van, egy idősgondozóban, amit főként demenciában
szenvedő betegeknek tartanak fenn.
Ez a „tartozó” (tartozék?) az apám anyukája.
Grace nagyi egy székben ül a hallban, egy nem működő
kandalló előtt. Még enni sem megy el máshová, odaviszik neki
tálcán az ételt.
Van egy segítő, az eteti.
Grace nagyi férje szívrohamban halt meg a 66.
születésnapján. A nagyi azután kezdte el-elveszteni a fonalat.
Most ezt mondjam meg nekik?
Az apukámnak van egy bátyja, aki katona. Elment a
tengerentúlra dolgozni valami katonai szerződéssel.
Azóta senki sem hallott felőle, pedig sok év eltelt. A papám
még azt sem tudta, hogy él-e, hal-e.
Megpróbáltam a nyomára jutni, amikor tízéves voltam, de
csak annyit sikerült összerakni abból, amit kiderítettem, hogy
valószínűleg balesetben halt meg, mégpedig valami
teherszállítórepülőgép-balesetében.
Persze ezt nem mondtam el a szüleimnek.
A mamám pedig egyedüli gyerek volt. Mindkét szülője
meghalt, amikor ő még nem volt harmincéves. Én sohasem
láttam őket.
Nekem nincs nagynéném, nagybácsim vagy unokatestvérem.
Egy sincs. Mi nem az a fajta nagycsalád vagyunk. Nekünk sok
szerencsétlenség és rossz egészség jutott. Most meg ez.
Amikor a család egészségi állapotára gondolok, csak akkor
tudok örülni a ténynek, hogy örökbefogadott gyerek vagyok.
Most nem tudok gondolkodni.
Nem tudok összpontosítani semmire.
Lélegezni is nehéz.
Nem.
Nem.
Nem.
Nem.
Nem.
Nem.
Nem.

A sok, nekem szegezett kérdésre végül csak ennyit mondtam

a rendőröknek: – Van egy nagymamám, aki azt hiszi, hogy
mindennap kedd van.

Az árnyékok már nagyon hosszúra nyúltak.

A ház előtti lépcsőn ülök.
A könnyeim nem akarják abbahagyni a hullást.
Pedig én szinte sohasem sírok.
De mintha nem is volnék az, aki korábban. Ez nem ÉN
vagyok.
A fogam kocogni kezd.
A legjobb volna, ha behunynám a szemem, és minden
abbamaradna.
Nem érdekel, hogy a szívem dobog-e, vagy hogy a tüdőm
veszi-e a levegőt.
Miért, kiért dolgoznak?
Maj mellettem ül, és átfogja a vállam.
Olyan megnyugtató, csitító hangokat ad ki, mint amilyeneket a
galambok szoktak. Valahogy mélyről jön elő belőle.
Megpróbálok csak az ő hangjára figyelni, és semmi másra
sem gondolni.
 A hangjáról az a kis nyekergő, zöld verébpapagáj-fióka jut
eszembe, de csak egy pillanatra, amelyik kiesett a fészekből a
kertünkben évekkel ezelőtt.
Odanézek és látom, hogy Maj is sír.

A rendőrök folyton telefonálnak, fel-le jár a könyökük. Dell

Duke mellettük ácsorog, amíg azok hívják a kapitányságot. A
szociális gondozószolgálatot. Meg egy tucat egyéb szolgálatot
és ügynökséget, hogy végre találjanak valakit, aki megmondja
nekik, hogy most mit csináljanak.
Nem hallgatózom.
De mégis hallom, mit beszélnek.
És képtelen vagyok már hetesével számolni. Talán már
sohasem fogok tudni…
Egy hangot hallok folyton, belülről, amely ezt mondja nekem:
„Állítsd már meg! Legyen vége!” Ezt tudom csak, semmi mást.

Most akkor valami olyasmi lesz, amit úgy hívnak, hogy

„gyámság”?
És ha nem találnak „hozzám legközelebb tartozót”, akkor
odaadhatnak valami családi barátnak?
Ki kéne mennem a vécére, egyre jobban. Már nem bírom
tovább.
Előveszem a kulcsomat, odaadom Majnak, és ő kinyitja az
ajtót.
Ahogy belépek, elfog az érzés, hogy a mamám ott van a
konyhában.
Az apám pedig mindjárt bejön a garázsból, a mamám
napszemüvegében.
Itt valami nagy tévedés van.
De nem – a ház sötét, és nincs benne senki.
Már csak kísértetek lakják.
Múzeum lett belőle, a múlt, az elmúlt idő tárgyaival
berendezve.
Kész.
Vége.
Nincs tovább.
18. fejezet

Willow végül hajlandó volt bemenni a házba, hogy használja

a fürdőszobát.
Maj adott neki egy hideg vízzel megnedvesített törülközőt,
hogy tartsa az arcára. A nagylány talált egy papírszatyrot a
konyhában. Elindult Willow szobája felé a folyosón. Aztán egy
pillanatra megállt az ajtóban, és csak bámult befelé. Nem úgy
festett, mint ahol egy tizenkét éves gyerek lakik. Minden falon
mennyezetig érő könyvespolcok voltak, a polcok tele
könyvekkel. Van olyan könyvesbolt, ahol nincs ennyi
olvasnivaló.
Az asztal fölött (amelyen egy mikroszkóp és egy bonyolult,
többdarabos számítógéprendszer állt), a falon egy parafatábla
telistele volt növények fényképeivel.
Maj az ágyhoz lépett, amelynek barna takarójára egy piros
pizsama volt odakészítve, szépen összehajtva. A lány betette a
papírzsákba, és már indult volna kifelé, mikor észrevett egy
könyvet az éjjeliszekrényen lévő jókora kupac tetején.
Kinyitva és lefelé fordítva hevert ott.
A gerincén látta Maj, hogy már a végén tartott, aki olvasta.
Közelebb lépve látta, hogy a bakersfieldi könyvtárból van
kikölcsönözve. A címe pedig: Vietnami szokások, tradíciók.
Maj abban a pillanatban tudta, hogy Willow-t magával tudja
vinni.

Hazudott.
Azt mondta a rendőröknek, hogy már évek óta ismeri Majt.
Pedig az igazság az, hogy csak hetek óta…
Azt állította, hogy az anyja minden papírt alá fog írni, mert az
ő családja meg Willow-é nagyon, de nagyon közel állt
egymáshoz.
Dell Duke nem cáfolta, amit a lány mondott, mert Maj annyira
meggyőzően adta elő a mondókáját, hogy a konzultáns szinte
már el is hitte neki.
Quant-Ha, akit idegesített a rendőrök jelenléte, mindvégig a
kocsiban maradt, és meg sem mozdult.
Így hát Majt kezelték felelős személyként ebben a helyzetben.

Ahogy Dell elindult a kocsival, látta kijönni a szomszédokat az

utcára. Willow, aki behunyt szemmel ült a hátsó ülésen, nem
vette észre. Nem látott, nem hallott.
Dell lassan ment, óvatosan, ahogy sohasem. A
manikűrszalon felé vették az irányt. A rendőrkocsi követte.
Maj a hátsó ülésről dirigált, hogy merre menjen.
Quant-Ha félszemmel a rendőröket figyelte.
Senki sem tudta, de éppen azon a kereszteződésen hajtottak
át, ahol Jimmy és Roberta Chance karambolozott.
Még volt ott egy helyszínelő járőrkocsi, de a két gépjármű
maradványait már elvitték.
Négy szürke kör maradt az úton, ahol a lángok beégették az
aszfaltot.
Dell éppen az ott maradt hamun hajtott át.

Befordultak a Ragyogó Körmök Szalon előtti parkolóba. Maj

már nyitotta is az ajtót, és mintha versenyben volnának, Quant-
Ha meg ő fejvesztve rohantak az anyjukhoz.
Willow viszont meg sem mozdult.
Dell úgy döntött, ott marad vele, a kocsiban, de ebbe
majdnem beleőrült.
Odabent folyik most, ami számít, a nagy üvegablak mögött,
amelyre bíborszín hurkabetűkkel ezt írták: MAN + PED SPÉCI
EURO-STÍLBEN!
BEJELENTÉS NÉLKÜL IS!
 Dell legalább egy tucatszor elolvasta a feliratot, de egy kukkot
sem értett belőle.
Muszáj összeszednie magát.
Nem elég, hogy két ember meghalt, de most mindenféle
adminisztrációt hoz ez a helyzet a nyakára. Napnál is
világosabb lesz, hogy Mr. Dell Duke kivitt három gyereket a
tanfelügyelet körletéből, tehát nem iskolai területen
fogyasztottak fagylaltot meg sült krumplit, és nem ott bámulták a
kacsákat.
Mi ez, ha nem a legszerencsétlenebb egybeesés?
A rendőrség kivonult, és már az egész szociális gondozói
hálózatot is riasztották.
Lidércnyomás!
Akárhonnan is nézzük…
Életbevágóan fontos, hogy Dell profi szakembernek látsszon,
ami számára az egyik legnagyobb kihívás az életben.
Belenézett a visszapillantóba, Willow-ra.
Le volt hunyva a szeme, de a könnyek így is szivárogtak a
szeme sarkából, és olykor összegyűlve lefutottak sötét bőrű
orcáján.
Bárcsak elő tudna rukkolni valami vigasztalóval… Tudnia
kéne, elvégre kiképzett konzultáns! Vagy mi a szösz… Úgyhogy
hátrafordult, és kibökte: – Hát ez nagy veszteség…
Aztán nagy lélegzetet vett, nagyot fújt, és úgy kezdtek elő-
előbugyogni a szájából töredékesen a szavak, mint almaszósz a
csecsemőéből, amikor kiskanállal etetik: – Hát nem nagy vigasz,
de talán soha többé nem lesz ilyen rossz.
Ekkora veszteség…
Már nem volt megállás, mintha Dell abba sem tudná hagyni.
– Azt mondom, hogy talán jó, ha az ember… ha tudod, hogy
már túl vagy. A legrosszabbon. Mármint, ha tényleg túl vagy
rajta.
Mert hát ez nem olyan egyszerű… Eltart egy darabig. Nyilván.
Dell legnagyobb rémületére a gyerek elkeseredése nőni
látszott minden egyes szavára.
De hát mi a fenét is hablatyol itt össze-vissza?!
 Dell megköszörülte a torkát, és megpróbált uralkodni a
hangján, hogy ne remegjen, miközben befejezi a beszédét: –
Mert az élet ilyen. Az efféle csak úgy megtörténik, és kész… Te
jó ég… Tényleg ezt bírta mondani?
Hány olyan gyerek van, aki elmegy a suliba, aztán arra tér
haza délután, hogy mindkét szülője halott? Egy háború dúlta
afrikai országban, talán, vagy más efféle helyen. Ott el lehet
joggal mondani, hogy „az ilyesmi csak úgy megtörténik, és
kész.” De itt?!
Bakersfieldben?
Ez akkora hülyeség volt, mint ide New York.
Dell beharapta belül a száját a bal oldali két fogsora között, és
addig szorította az állkapcsát, mígnem már érezte a vér sós
ízét.
Csak ezzel tudta megakadályozni saját magát a további
szövegelésben.
 19. fejezet
pattie nguyen

Az igazi vezető azt is irányítja, aki ezt nem veszi észre.

Nem volt nagy a délutáni forgalom a manikűrszalonban, ezért

Pattie belekezdett a leltározásba, amit egyébként ki nem
állhatott.
De azért meg kellett csinálnia. Szinte nem volt olyan nap,
amikor el ne tűnt volna egy-egy üveg körömlakk. Patti meg volt
róla győződve, hogy mind a kuncsaftok, mind az alkalmazottak
lopnak, ezért nagyon fontos volt, hogy kézben tudja tartani a
helyzetet.
Kisvállalkozóként meg kell mutatnia, hogy törődik minden
apró részlettel, még egy kis üveg körömlakk sem tűnhet el. Még
akkor sem, ha nagy tételben veszi, ezért egy üvegcse csupán
69 centbe kerül.
A sikernek ez az egyik titka: persze, hogy törődni kell a nagy
dolgokkal, de ugyanúgy a kicsikkel is.
Tehát Pattie esetében ez úgy szól, hogy az ember törődjön
mindennel.
Bárcsak minden kliens piros körmöt akarna. A piros szín
szerencsét hoz.
Mégis több mint százféle színben játszottak a szögletes kis
üvegek Pattie szalonjában.
Éppen lerakott egy tűzpirosat, és felvett egy királykéket,
amely most népszerű árnyalat, de ő tudta, hogy balszerencsét
hoz.
Az idegesítő kékkel a kezében a kirakatüvegre tévedt a
pillantása. A parkolóba éppen begördült egy poros szedán.
Mögötte pedig egy rendőrkocsi.
Ajaj… Nem jó jel.
 Talán ha nem rakja le a pirosat, akkor ez nem történik meg.
Tudta, hogy ez butaság, de mégis…
Aztán egyre gyorsuló szívveréssel figyelte, hogy az ő két
gyereke kiszáll a koszos Fordból, és rohannak befelé.
Na, ez már tényleg nagyon nem jó.
Pattie bedobta a kezében lévő üvegcsét a szemetesbe.
Igazán nem tartogathatja tovább a balszerencsés királykék
lakkot.
Az iskola első hetében Quant-Ha ablakokat tört be, és vitába
keveredett a tanárokkal. Fennállt a veszély, hogy kirúgják.
Pattie akkor bement, és kérte az igazgatót, hogy küldjék
nevelési tanácsadóba a fiát. Meg volt róla győződve, hogy a
gyereknek semmi másra nincs szüksége, mint egy erős kézre.
Arra, hogy egy tekintélyes valaki hatalmi szóval, és ha kell,
fenyegetéssel visszavezesse őt a helyes útra.
De azért nem hatósági személyre gondolt!
És semmiképpen sem a rendőrségre.
Még mielőtt találgatni kezdhette volna, mit művelt a fia, a
gyermekei már előtte álltak, és egyszerre kezdtek hadarni.

Quant-Ha tudatni akarta az anyjával, hogy a húga hazudott.

Fontos pillanat volt ez az életében. Úgy érezte, végre
egyenlíthet. Csökkentheti a fölényt, amivel Maj rendelkezett vele
szemben.
Most végre nem ő az, aki kicsavarta a szavakat azért, hogy
valamilyen rangban álló embereket megtévesszen.
Maj azonban a maga gyorstüzelő vietnami beszédével,
magas hangjával megint fölébe kerekedett.
És nem a hazugságról volt szó.
Hanem autóbalesetről és a gyerekről, aki elvesztette a szüleit.
Majt csak ez érdekelte.
Quant-Ha közbeszólt, hogy még csak nem is ismerik ezt a
kölyköt. Ha ilyesmibe avatkoznak, abból semmi más nem lesz,
csak baj.
Pattie megpróbálta kihámozni a történtek lényegét az
elbeszélésükből, de akkorra már a rendőrök is megjelentek a
szalonban. Elé álltak, és már nyitották is a szájukat, hogy
kérdések özönét zúdítsák rá.

De még mielőtt ezt megtehették volna, Maj kézen fogta az

anyját, és az ajtó felé húzta. Pattie ment utána, otthagyva a két
zsarut.
Maj egyenesen Dell kocsijához vitte, és egy szó nélkül
kinyitotta a hátsó ajtót, hogy anyja szemtől szembe lehessen
Willow-val.
Pattie magával a bánattal szembesült.
Fürkésző tekintete hajdani, ifjúkori önmagát láttatta vele. Meg
a többi vietnami gyereket, akik szülők nélkül nőttek fel, mert
tragikusan elvesztették őket, vagy mert szerencsétlen
származásuk miatt a család kitaszította őket.
Önkéntelenül ölelésre tárta ki a két karját.

Amint Pattie aláírta a papírt, miszerint a következő 24 órában

jogi felelősséget vállal Willow-ért, a rendőrautó úgy lőtt ki a
parkolóból, mintha éppen menekülésben lévő bűnözők
vezetnék.
Dell Duke pedig ott maradt magában.
Szívesen vette volna, ha őt is meghívják magukhoz egy
látogatásra, hiszen ő is része ennek a történetnek.
Pattie azonban ügyet sem vetett rá. Gyorsan, idő előtt zárta a
szalont, ide-oda járkált, miközben pattogó parancsokat adott az
anyanyelvén a két manikűröslánynak.
Dell a kassza körül járkált fel és le. Megpróbált fontos
embernek tűnni.
Hiába.
Az alig százhatvan centis Pattie lassan az ajtó felé szorította
a száznyolcvan magas Dellt.
– Holnap beszélünk.
A nő ezt többször is megismételte, aztán hirtelen megragadta
a férfi könyökét, és határozottan az ajtó felé kormányozta, és ki
is kísérte az utcára.
Dell nagy nehezen kinyögte:
– Talán jó volna, ha megkaphatnám az otthoni számát.
Persze, tudom, hogy Quant-Ha dossziéjában megvan az
irodában, de azért mégis…
Pattie vagy nem figyelt rá, vagy nem érdekelte, mit mond.
Elővett egy nagy kulcscsomót, és most, hogy Dell már a
járdán állt, visszament a szalonba, becsukta maga után az ajtót,
és lehajolt, hogy berakja a kulcsot a nagy üvegajtó alján lévő
zárba.
Dell a vastag üveg rossz oldalára került tehát. Mégis úgy
folytatta, mintha még egy légtérben állna a nővel, bár a végén
kissé már emeltebb hangon beszélt:
– Jó, jó, rendben. Már mennem kell. Megyek is. Most,
azonnal. Hosszú volt a a nap… Mindenkinek.
Kicsit nyújtogatta a nyakát, hogy jobban rálásson Willow-ra,
de az előrehajolva ült, Maj pedig mellette guggolt.
El sem köszönt a kislánytól.
Pattie akkor kioltotta a fényeket. A sötétre színezett üvegen
keresztül Dell már semmit sem látott.
A kocsijához ballagott. Odaérve visszanézett az üzlethelyiség
felé, de odabent már mozdulatlan volt a homály. Nyilván egy
hátsó ajtón át távoztak.
Dell arra gondolt, hogy talán követnie kéne a hazainduló
vietnamiak kocsiját, de hirtelen, mintha fejbe kólintották volna,
rátört az aznap történtek szörnyűsége.
Beszállt a Fordjába, és amikor betette a slusszkulcsot a
helyére, rátört a zokogás.
Mintha megpuhultak volna a nyakizmai, és nem bírnák el a
feje súlyát, a feje sírás közben előrebukott, és keményen
koppant a kormánykeréken.
A megszólaló duda térítette magához. Ez a hang mintha
átzökkentette volna őt és a körülötte lévő világot is egy új,
egészen más érzékelési és létezési szintre.
20. fejezet

Ezt az embert még sohasem láttam.

De a karja közrefog.
Szorosan tart.
Ez a nő olyan erős, ha látnád, azt hinnéd, hogy az ölelésével
meg akar fojtani.
Mégis, azóta, hogy meghallottam, mi történt, most érzem
először, hogy végre teli tudom szívni a tüdőmet levegővel.

A manikűrszalon mögött laknak egy garázsban.

Egy igazi garázsban, nem egy átalakítottban. Vannak benne
bútorok, mégis be lehet állni kocsival is.
Fürdőszoba nincsen.
Ha szükséges, átsétálnak a keskeny utca túloldalára, ahol a
szalon van, és ott a vécé. Van egy kis zuhanyozó is, öntött
műanyagból.
Nem tartják furának, hogy garázsban laknak.
Mert hozzá vannak szokva.
A garázsnak csak egy ablaka van, amely olyan, mintha utólag
csinálták volna.
Szerintem valaki egyszerűen csak vágott egy négyszöget a
szigeteletlen falba, amely sima vakolt falemez.
Egy ősrégi légkondicionáló függ az illegális ablak párkányán,
fölötte az üveget egy darab textil takarja függöny gyanánt.
Az anyaga a nap felőli oldalon teljesen kifakult, már a minta
sem látszik rajta. Leégette róla a nap.
A légkondi ellenére is nagyon meleg van a garázsban.
Még akkor is, amikor a klíma a legnagyobb fokozaton
működik.
 A repedezett betonpadlót kis szőnyegek takarják – az
egymást érő, színes rattan és műanyag szövedékek bolondos
patchworköt alkotnak.
A garázs egyik végében van egy dupla matrac, mellé tolva
egy keskeny kanapé. Ez a hálórész.
A másik oldalt egy hosszú fémasztal foglalja el, rajta egy
kétlapos villanyrezsó meg egy mikrosütő, mellettük bambusz-és
vízigesztenye-konzervek.
Fölöttük lábasok és serpenyők függnek egy farúdra akasztva,
meg vannak merőkanalak és szűrők. Nagy müzlisdobozok. Az a
fajta, amit olcsón lehet venni a Costcóban.
Mami is ezt a müzlit szokta venni.
Ettől összevissza kezd kalimpálni a szívem.
Egy kis hűtőszekrényt csatlakoztattak egy elosztón keresztül
egyetlen dugaljra hat másik elektromos berendezéssel együtt.
Tudom, hogy ez nem biztonságos így.
Aztán elkalandoznak a gondolataim.
Milyen jó volna, ha a garázs kigyulladna.
Amikor egyedül vagyok itt.
Mert ha itt, benn rekedek a hirtelen felcsapó lángok között,
amelyek az elektromos túlterheltségtől keletkeztek a garázsban,
a mardosó fájdalom mami és papa halála miatt megsemmisülne
velem együtt. Felszállna a füstben, ahogy én is.
Akkor meg lennék mentve. Kiszabadulnék.

Maj azt tudakolja, hogy nem akarok-e lefeküdni.

De nem tudok megszólalni.
Semmilyen nyelven.
Pattie készít levest, amely tejfehér, mintha felhők lennének
benne, a tetején meg zöldhagyma darabkák úsznak.
Aztán hirtelen előkerül – nem tudom, honnan, a semmiből –
egy tál pirított disznóhús, csíkokra vágva.
Dysphagia az orvosi elnevezése annak az állapotnak, amikor
az ember nem tud nyelni. Azt is tudom, hogy kétféle dysphagia
van: az oropharyngeális és az esophageális.
 De talán van egy harmadik is. Akkor, amikor az ember szíve
darabokra van törve.
Nekem is ez van, ezért nem tudok nyelni.
Maj azt mondja a bátyjának, hogy menjen át az utca
túloldalára, a mosdójukba.
A fiú rávicsorog.
És vietnamiul mondja:
– Miért mondod meg nekem mindig, hogy mit csináljak? Ez
nem igazság.
Egy darabig még kelletlenkedik, de aztán elmegy.
Értem, hogy mit beszélnek.
Ahogy Quant-Ha kiteszi a lábát, Pattie és Maj segítenek
kibújni a cipőmből és a kertésznadrágomból.
Aztán rám adják a piros pizsamámat. Nem értem, hogy került
ide.
Még mindig nem tudok enni.
És nem csak azért, mert vegetáriánus vagyok.
Maj anyja beleönt egy kis levest egy kávésbögrébe, és a
számhoz tartja.
Úgy csinálja, mint amikor én itattam a kismadarat. Apró
kortyokban.
Tudom, hogy ez milyen nehéz, mert voltam a kispapagájnak a
mamagája.
Úgyhogy elkezdem inni apránként a sós levest. Olyan, mintha
valakinek a könnye volna a bögrében.
Aztán Pattie füstölőt gyújt, ami háromszög alakú, és ráteszi
egy piros tányérra.
A fejét lehajtja, a szeme fénylik, miközben megfogja a kezem,
és mindketten sírunk.
Maj a mamájának dől, és most először életemben,
kikapcsolódik a memóriám.
És tudom, hogy nem fogok erre az éjszakára emlékezni, mert
minden erőmmel azon leszek, hogy soha többé ne gondoljak rá.
És meg fogom nyerni ezt a csatát.
21. fejezet

Quant-Ha dühöngött.
Ami rendjén van, normális, de most valahogy mélyebbről tört
elő belőle az elkeseredés.
Mert egy csöpp nyugalma, magánélete sincs.
Eddig az anyja és a húga ágya mellett aludt, szorosan. Nem
nagyon számított, hogy neki külön matraca van, annyira
összetolták.
Mi ez az egész színjáték?
Egyetlen szobában laknak, ami egy garázs, most meg
képesek ideengedni valakit, hogy lássa mindezt, sőt, ami még
rosszabb:
része is legyen ennek a cirkusznak?!
Ez már több a soknál.
Ez a kiscsaj nagyon fura. Ez nem veri ki a szemét a
többieknek?
Csak rá kell nézni a ruháira, a hajára, a szemüvegére meg
erre a kerekes bőröndjére. És a hangja: rekedtesen suttog;
amikor meg nevet, az olyan, mintha valaki éppen fuldokolna.
És hát ez a dolog, hogy beszél vietnamiul! Ugyan már!
Talán valami kém vagy mi. Vagy legalábbis egy űrlény. Mert
nyelvet tanulni, főleg ezt csak úgy lehet, ha valaki beleerőlteti az
agyába. Lenyomja a torkán. Ahogy vele is csinálják folyton,
mindennel.
Hát ő aztán nem fogja sajnálgatni, amiért a szülei meghaltak
egy karambolban.
Jó, lehet, hogy akkor kicsit sajnálta, amikor először hallotta a
dolgot, és a gyerek reszketett, meg minden, de ennek vége.
Szó sem lehet róla.
És miért is tenné?
Mostantól csak saját magát fogja sajnálni.
 Mert ő nem akarta, hogy megszülessen. Nem kérte az apját,
hogy hajtson el a teherautóján, és sohase jöjjön vissza.
Nem kérte a sorstól, hogy minden, de minden a
környezetében körömlakkszagú legyen. Még a ruhájának meg a
cipőjének is ilyen vegyszerbűze van.
És az is halálosan bosszantó, hogy most hogy fog
alsógatyában aludni, ahogy szokott?
Az alsóján robotok vannak, és ilyesmit csak kis pisisek
viselnek. Ő meg már középiskolás!
Az anyja nem érti, hogy valami mitől menő. Nem tudja a
különbséget menő és idióta cucc között. Csak az érdekli, hogy a
holmi akciós vagy sem.
Hát most akkor alhat hosszúnadrágban, mert azt nem fogja
hagyni, hogy ez a lány meglássa rajta a robotos alsógatyát.
Ami undorító dolog, mert a nadrág szára megcsavarodik,
felcsúszik, amitől nem tudja behajtani a térdét, és oldalt feküdni,
pedig úgy a legkényelmesebb.
Mintha már nem lenne elég rémes, hogy egy garázs padlóján
kell feküdnie Bakersfield rondábbik oldalán.

Másnap reggel Willow közölte Majjal, hogy nem akar iskolába

menni. Nem tette hozzá, hogy „soha többé”, de Maj így
értelmezte. A kislány elég határozottnak látszott.
Quant-Ha bepróbálkozott, hogy ő is megtagadja a
középiskolai oktatást, de ő hiába tette.
Így hát a testvérek felpakoltak, és kimentek a már forró
utcára. Maj megígérte Willow-nak, hogy suli után siet haza.
Pattie előző nap kapott egy telefonszámot a Kern megyei
rendőrkapitányság gyermekvédelmi osztályához. Haladéktalanul
fel kell hívnia őket, mert Willow-nak kirendelnek egy szociális
munkást, aki hivatalosan elkezd foglalkozni az ügyével.
Pattie úgy gondolta, most majd repülőn jönnek mindenhonnan
a rokonok, vagy legalább a család barátai megjelennek, és
átveszik tőle a felelősséget.
 Mindenki életében van egy emberi láncolat, egy védőháló,
amely működni kezd a bajban.
Pattie csak azt remélte, hogy a fura kislány, aki nagy, nedves
fekete szemekkel tekint a világba, leendő gyámolítóitól
megfelelő bánásmódban részesül majd. Hogy azok tudni fogják
a dolgukat.
22. fejezet

A legjobb volna lekapcsolni a napot, és sötétségben élni

tovább.
Egy matracon ébredek, egy garázs padlóján, amely Maj
mamájának manikűrszalonjától nem messze van, az út
túloldalán.
Nagyon sokáig nem jövök rá, hogy hol vagyok.
Reménykedem, hogy ez csak álom.
De sajnos nem.
Tegnap történt…
A valóság hirtelen olyan súllyal nehezedik rám, mintha sokkal
nagyobb volna, mint a gravitáció.
Szinte agyonnyom.
Tizenkét éves vagyok, és már másodszorra árvultam el.
Ha megnéznéd a statisztikát, hogy mekkora az esélye annak,
hogy születésedkor elhagynak, aztán az új gondviselőidet is
elveszted, mégpedig egyszerre 147 hónappal és 7 nappal
később, akkor láthatod, hogy én a grafikon legszélén vagyok.
Én vagyok az egy százalék egy százaléka.
Még mindig ugyanúgy tudok járni, beszélni és lélegezni, de
ennek az egésznek már nincs sok értelme.
Ezt csak a testem csinálja magától.

Nem fogok iskolába járni.

Nem kell hozzá túl sokat nézni az állatos
dokumentumfilmeket, hogy tudjuk: a falka mindig kitaszítja a
magányost, a védtelent.
Arról nem is beszélve, hogy Margaret Z. Buckle kivételével
eddig sem fogadott be a falka, úgyhogy nem is veszítek túl
sokat az iskolával.
A felső tagozatban miért nincs heti helyesírási verseny? Ez
lenne az egyetlen dolog, amire szívesen jelentkeztem volna.
 És csak egy ember fog hiányozni a Mamutfenyőből.
Miss Judi.
Az iskolai védőnő.
Ő többre értékelt, mint bárki más, és mindketten
szenvedélyes baktérium-és vírusirtók vagyunk.
A legjobbakat kívánom neki.

A manikűrszalon hátsó részében ülök a raktár mellett.

Találtam egy darab bútorponyvát, és feltekertem, hogy rá
tudjak ülni vagy feküdni, így lett egy saját kuckóm.
Az utca túloldalán, a garázsban szerettem volna maradni, ami
azért lett volna jó, mert jólesően sötét, de Pattie ragaszkodott
hozzá, hogy a szeme előtt legyek.
Nem akartam vele vitába szállni.
Alig ismerem ezt a nőt.
Nem ettem ma egészséges napkezdő reggelit, és nem azért,
mert ők nem tudják, mi az, hanem mert még mindig nem tudok
rendesen nyelni.

Van egy ügygondnokom.

Pattie Nguyen mondja ezt nekem, miután leteszi a telefont.
Papírt és ceruzát kérek. A két manikűrös megérkezik, de nem
nagyon figyelek rájuk.
Elhatározom, hogy leírom a gondolataimat. De nem az
igaziakat. Mert azt nem tudom leírni, hogy leginkább sikítani
szeretnék, egészen addig, és olyan hangosan, amíg meg nem
reped a torkom.
Úgyhogy inkább írok egy listát.
Megpróbálom ezzel lekötni magam.
Egy óra múlva egy nő jön be az üzletbe.
De nem akar manikűröztetni.
A testtartásán azt látom, hogy fáj a dereka. Valószínűleg túl
sokat ül. És nem elég erős a hasizma.
Éppenséggel megmondhatnám neki, de hát kit érdekel, hogy
mi van vele?
 Most már tudom, hogy mindenki a saját fájdalmai világában
él. De abban is biztos vagyok, hogy az én fájdalmam nagyobb,
mit az övé.
A fájós hátú nő Pattie-vel beszélget az üzlet elejében.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig.
Már nem mérem a dolgokat.
Néhány foszlányt ki tudok venni a beszélgetésükből.
Bár rólam beszélnek, mégsem érdekel.
Bármit is mondanak, az nem fogja megváltoztatni, ami velem
történt. És ami olyan rettenetes, hogy ki sem lehet fejezni.
Hallom, amint a nő azt mondja Pattie-nek, hogy „már volt
dolga efféle esetekkel”.
Ez valahogy nem stimmel.
Mert hány bakersfieldi gyerekkel történt meg, hogy egy
délután elvesztették az apjukat és az anyjukat is?
Azt is hallom, hogy a nő azt magyarázza, a Jamison
Gyermekközpont azért van, hogy „a szükséget szenvedő
gyermekeknek biztonságot, védelmet és meleg, lélektápláló
környezetet biztosítson”.
Ez nem lehet valami jó.
Az asszony csak beszél, beszél, Pattie pedig hallgat.
Még csak nem is hümmög vagy bólogat, hogy „értem”.
Olyan, mint én.
Hallgatag.
Szeretem, ha valaki ilyen. Általában az intelligencia jele, ha
valaki tartani tudja a száját.
Gondolkodni, elmélkedni csak úgy lehet, hogy ha az ember
magába mélyed.
Úgy nagyon nehéz, ha az ember fecseg, locsog.
Pattie végül a hátsó helyiség felé mutat, aztán a nő már ott is
áll fölöttem. Kissé előrehajolva ezt mondja: – Lenore Cole
vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek neked.
Átnyújtok neki egy papírt.
Kicsit meglepődik, de kiegyenesedik az előrehajolásból (olyan
grimaszt vág, ami megerősíti a diagnózisomat a
derékfájdalmáról), és olvasni kezdi, amit leírtam: 1. A szüleimnek
nincsenek olyan rokonai, akik megfelelően ellátnák a gyámságommal járó
feladatokat.
2. Nem hinném, hogy a szüleim szűk baráti körében akadna bárki, aki olyan
helyzetben van, hogy befogadhatna engem. Nem tartozunk semmilyen egyházhoz
vagy civil szervezethez, amelynek van segítő hálózata.
3. Nem szeretnék semmilyen okból visszatérni a házba a Citrus Roadon, ahol
laktam. Szeretném, ha értesítené Jose Itót, az Ito Kertészet tulajdonosát, hogy a
kertünk a továbbiakban az ő felelőssége. Fogja érteni miről van szó.
4. Szeretném megkapni a komputeremet és a nyomtatómat, amelyek a
szobámban vannak. Egy nagy szekrényben találhatóak kártyarendszeren tárolva az
orvosi esetleírásaim, feljegyzéseim. Ezekre is igényt tartok. A kék jegyzetfüzeteimre
is szükségem van, ahogy a ruháimra is, meg az ágyam alatti fémdobozra a
megtakarításaimmal. Kellenek még: a narancssárga törölközőm a fürdőszobából, a
párologtató készülék és a Humán Anatómia Atlasza, Frank H. Netter és Sharon
Colacino munkája. És még a TI-89 TitaniumPlus grafikonrajzoló számológépem,
amely az asztalomon van. Kérem, óvatosan bánjanak vele!
5. Szeretném, ha a szüleimet ábrázoló képeket eltennék letétbe számomra
jövőbeni használatra.
6. Ezúttal hivatalosan kérvényezem, hogy a szüleimen igazságügyi orvosszakértői
vizsgálatot hajtsanak végre, bár a jelentést egy ideig biztosan nem fogom elolvasni.
7. Szeretném az Adaptation című film DVD-jét megkapni, amely a nappalban van
a televízió alatti szekrényben.
8. Szükségem van továbbá azokra a képekre és információs anyagokra, amelyek
a szobámban vannak kitűzve a falitáblára. Kérem, tegyék be ezeket egy nagy
borítékba, és gondosan kezeljék a lemúrról készült képet, amelyet a két híres
természetbúvár, Beverly és Dereck Joubert szignált nekem.
9. Szeretnék egy szorongásoldó gyógyszert felíratni. Később depresszió elleni
szerre lesz szükségem, de ezt megelőzően kiterjedt kutatást fogok végezni azzal
kapcsolatban, milyen hosszú távú mellékhatásai vannak a szernek a tizenéves
korosztályra. Szintén szükségem volna egy komplex multivitamin-készítményre,
amelyet kifejezetten fiatalkoriaknak fejlesztettek ki!
10. Egyelőre a fényes Körmök Szalonban szeretnék tartózkodni. Remélem, hogy a
Nguyen család ehhez hozzájárul, és a gondozásom ellenértékét meg fogják kapni.
11. 7 könyvtári könyvet kölcsönöztem ki, amelyeket vissza kell vinni. Még
sohasem kellett késedelmi díjat fizetnem, nem szeretném most elkezdeni.

Tisztelettel:
Willow Chance

Az asszony mintha meg lenne döbbenve azon, hogy mindent

elég világosan leírtam.
Vagy mindig ilyen merően néz.
 Akárhogy is, megkönnyebbülést jelent, hogy nem mosolyog.
Aztán egy jó darabig – ki tudja, meddig, hiszen már nem
mérhető semmi – az ügygondnokom minden módon próbál
meggyőzni, hogy menjek vele.
Nem mondok neki semmit.
És nem is mozdulok meg, csak óvatosan, láthatatlanul apró
lélegzeteket veszek, hogy az se legyen észrevehető.
Tudom, hogy ez általában nyugtalanítja, elbizonytalanítja az
embereket.
Már nem tudok 7-esével számolni, de az még megy, hogy
rendhagyó latin igéket ragozzak, úgyhogy ezzel foglalkozom,
amíg beszél hozzám.
Végül, amikor már neki is világos, hogy hiába mond bármit is,
arra céloz, hogy meg lehet ezt a helyzetet erőszakkal is oldani,
ha muszáj.
Nem mondja, hogy majd a hajamnál fog a kocsijához
vonszolni, ha másként nem tud.
De elég, hogy ezt elképzelem.
Végül nem marad más választásom, mint hogy vele menjek.
Meglepődöm, hogy milyen nehezemre esik elbúcsúzni Pattie
Nguyentől.
Jól magához szorít, és azt szeretném, hogy maradjunk is így.
De persze ezt nem lehet.
Nem mondok semmit, de gondolom, hogy érti, mit jelentenek
az arcomon lecsorgó könnyeim, mert Pattie hirtelen elfordul, és
bemegy a szalon hátsó részébe. Ez életem legnehezebb
búcsúja.

Tegnap délelőtt még nem is ismertem őt.

23. fejezet

A Jamison Gyermekközpont egy megyei intézmény, amely

sürgősségi gyermekgondozást végez.
Lenore Cole ad nekem egy brosúrát.
Elolvasom, de abból az derül ki, hogy ez a hely legfőképpen
olyan gyerekeket fogad be, akiket vernek a szüleik, vagy nem
táplálnak rendesen, mert vagy drogoznak, vagy éppen elloptak
valamit.
Ahogy az épület felé közeledünk a nő kocsiján, a mutató és a
középső ujjamat a fülem mögé teszem, a nyaki verőeremre,
hogy ellenőrizzem a pulzusomat.
Tényszerűen tudom, hogy a szívem, ahogy most ver,
bizonyos szempontból a veszélyzónába került.

Bemegyünk.
Feldolgozzák az ügyemet, elkezdik velem a papírmunkát.
Mikor belépünk, rögtön észreveszem, hogy az ajtók mindkét
oldalról zárhatók, és ha bekattantak, kulcs nélkül nem is
nyithatóak.
Minden helyiségben térfigyelő kamerákat látok.
Vannak emberek, akik valahonnan figyelnek.
Nagy hibát követtem el, hogy ide jöttem.
Hirtelen nem kapok levegőt. Nem tudom beszívni, és nem
tudom kifújni.
Leülök egy citromsárga-bordó mintás székre, és
megpróbálom a tüdőmre összpontosítva rendezni az
állapotomat.
Valaki otthagyta az elefánt formájú fémasztalon a Bakersfield
News Gazette aznapi példányát.
A kettéhajtott újság címlapjának felső részét szinte teljesen
kitölti egy fénykép.
A szalagcím így szól:
 TÜZES KARAMBOL – KÉT HALÁL
A harmadik kómában

A felirat alatt ott van papa összetört furgonja. Darabokban,

kiégve. Vele szinte összegabalyodva egy orvosi szállítókocsi
eltorzult váza.
Akkor hirtelen minden eltűnik a látóteremből.

Beverem a fejem az elefántforma asztalba, és ezután

átmenetileg elvesztem az eszméletemet.
Igen, elájultam.
És amikor ez történik, az ormányost formázó asztal éles széle
– pont az ormányánál – belevág a két szemöldököm közé, azaz
a glabellába.
Hirtelen mindent elönt a vér, mert a fejsebek ilyenek, bőven
véreznek.
Én hol magamnál vagyok, hol kiszállok a tudatomból, és ez a
libikóka egész jó érzés.
Hirtelen nagy kiabálás tör ki, ahogy mindenféléket harsognak
a folyosói hangosbemondó-rendszerbe.
Valaki aztán megszólal mellettem, hogy össze kell varrni a
fejemet, mert a vágás mély, nagyon elöl van, és nehogy túl nagy
heg maradjon utána. Ezt motyogom: – A glabella…
De a személyzet nem tudja, hogy a glabella a két szemöldök
közötti hely anatómiai elnevezése.
Hallom, hogy valaki ezt suttogja:
– Bellát akarja!
Megint behunyom a szemem.
Az életben annyi sérülési lehetőség van.
A szemöldökcsont pont azt célozza, hogy az efféle balesetek
ellen megvédje a szemet.
Az egész koponyánk csontból van, és olyan, mint az autón a
lökhárító: arra van, hogy felfogja az ütéseket.
Úgyhogy, ami engem ért, elég fura baleset. Hogy valaki úgy
ájuljon el, hogy pont a két szemöldöke közti árkot érje az
elefántos asztal egyébként meglepően veszélyes ormánya… De
hát most éppen ez történt velem.
És vér is folyt.
Az én vérem.
A hemoglobin egy vastartalmú fehérje, amely minden
vörösvértest 97%-át teszi ki, mármint száraz állapotban.
De amikor folyik, vagyis abban a felvizezett állapotában,
amikor a testünkben kering, ez az arány csak 35%.
A hemoglobin köti meg az oxigént.
Most, hogy Jimmy és Roberta Chance már nincs többé, mi
köt engem ide, ebbe a világba?

Elvisznek az Irgalmasrendi Kórházba, mert tizenkét éves

vagyok, lány, és nem akarják, hogy az arcom maradandóan
torzuljon.
Legalábbis valaki ezt mondja a folyosón.
Egy nővér a Gyermekközpontban kötést tesz a sebemre, és
valami jeges borogatást is a kezembe nyom, hogy tartsam oda,
amit meg is teszek.
Akkor Lenore Cole meg én visszaülünk a nő kocsijába, és
elmegyünk az Irgalmasrendi Kórházba.
Kétszer is megkérdezi, hogy még vérzek-e. Arra gondolok,
hogy vajon most a kocsija kárpitját félti?
Elég ciki lehet, hogy ha valaki szociális munkás, és egy
gyerek odaszáradt vére foltozza be örökre a járgányát…
Nem hívtak mentőt, mert nem indokolta a sérülésem, bár én
nem bántam volna, ha belülről is megnézhetek egy mentőautót.

A kórházban beültetnek a sürgősségi osztály várójába.

Egyből kiszúrom, hogy itt nincsenek kétfelől záródó ajtók, sem
biztonsági kamerák, mint a Gyermekközpontban.
Kilenc öltéssel varrnak össze.
A régi önmagam biztosan 7-et kért volna, mert ez volt a
kedvenc számom.
De az orvos kilencet rakott a fejembe.
Nem mondok semmit, mikor közli.
 Úgy nézek ki, mintha egy nagy kukac lenne a két szemem
között.
Mégsem ez a legfontosabb, hanem ami azután történt, hogy
ráájultam a most-már-biztosan-veszélyesnek-nyilvántott
elefántos dohányzóasztalra.
Mert miután vizet ittam, és negyedszerre is megnéztem az
orvosi papíromat, kikéredzkedek a mosdóba.
Közlöm Lenore Cole-lal, hogy mindjárt visszajövök.
A nő ezt el is hiszi.
Nem megyek a folyosó végén lévő mosdóba.
Ehelyett felmegyek lifttel a harmadik emeletre, aztán ott
átsétálok a kórház másik szárnyába, és a hátsó lépcsőn át
lemegyek a büfébe.
Egy bakancsos, zöld fürdőköpenyes nőt, aki gyászol
(ismerem ezt a nézést) megkérek, hogy hadd használjam a
mobiltelefonját.
Nem mond se igent, sem nemet.
Ott állunk elég furán, elég sokáig, és én csak bámulok rá,
amikor egyszer csak szó nélkül odanyújtja a telefonját.
Felhívom a Mexicano Taxi számát, és különleges kérésként
bemondom Jairo Hernandez nevét, hogy őt kérem.
Tudom a rendszámát is, be is mondom a diszpécsernek.
Közlöm, hogy vegyenek fel a Century 21 Premier Realty előtt, a
Truxton és az A utca sarkán.
Ez egy tömbnyire van a kórháztól.
Amikor visszaadom a fürdőköpenyes nőnek a telefont, kórházi
karszalagot látok a kezén.
Tehát itt kezelt beteg.
Ha akkor járok itt, mielőtt megváltozott volna az életem,
biztosan leülök vele, hogy megtárgyaljuk az állapotát.
Most csak ennyit mondok neki fakó, gépies hangon, mintha
egy robotból jönne: – Pihenjen többet. Az nagyon fontos a
gyógyulásban.
És már el is tűntem onnan.
24. fejezet

Jairo hátán futkosott a hideg.

Ez a lány valami paranormális, vagy mi…
Ahogy javasolta neki a gyerek, elment az orvoshoz. És még
aznap, a délelőtt folyamán azonnal (!) el is távolították a
nyakáról azt az anyajegyet. Most még meg kell várnia a
jelentést. A szövettan eredményét.
De a doktor annyit elárult, hogy az a csúnya fekete
bőrkinövés biztosan nem jóindulatú.
Nem mondta a vállalatnál senkinek sem a dolgot, csak feltett
egy kis pamutkendőt a nyakára, hogy eltakarja a kötést a seben.
Ahogy feltette a kendőt, és utána lepillantott a jobb kezére,
látta, hogy az reszket.
Jairo behunyta a szemét, és elmondott egy imát, amit
sohasem tett. De ez most nem játék.
Még egy nem hívő is hívő lesz, ha ilyesmi történik vele.
Most, ahogy megállt a járdánál, látta, hogy a lánynak valami
balesete lehetett, mert varrat van a két szeme között. Látta az
öltéseket, amelyek körül duzzadt és vörös volt a bőre.
A szeme is ki volt vörösödve, mint aki nagyon sokat sírt
mostanában.
Tudni szerette volna, hogy mi történt a gyerekkel.
Valaki bántotta volna?
Harag támadt benne. Ha valaki rosszat akar ennek a
gyereknek, akkor ővele kerül szembe!
Az apró tizenkét éves beszállt a taxijába, és suttogós hangján
azt mondta, hogy nincs pénze kifizetni a fuvart.
Megkérdezte, hogy később a héten eljuttathatja-e hozzá a
viteldíjat akár postán is, ha az úgy jobb Jairónak.
Jairo azt mondta, semmi gond, elviszi őt bárhová. Ingyen.
A lány a Beale Memorial Könyvtárba akart menni.
 Pár kilométernyire volt csak onnan a könyvtár, de ahogy a
gyerek mondta, a forróság és az állapota miatt nem érzi úgy,
hogy bármennyit is tudna gyalogolni.
Jairo megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mire a
kislány csak bólintott, és lehunyta a szemét.
A férfi elfordította az indítókulcsot, és besorolt a forgalomba.
Akkor ébredt rá, hogy még sohasem volt a bakersfieldi
könyvtárban, pedig már tizenegy éve itt él a városban.
Hát ez nagyon helytelen.
Nyilvános a könyvtár, a közönségnek tartják fenn, és ott a
világ majdnem összes tudása.
Jairo arra gondolt vezetés közben, hogy talán abba kéne
hagynia, hogy folyton a sportközvetítéseket hallgatja a rádión,
amelyben nincs más, mint hogy őrült fickók ordibálnak
egymással.
Ki kéne találnia valami olyasmit, aminek van értelme, ami
ennél fontosabb.
Ez a lány olyan, mint aki utat mutat neki.
Ebben már biztos volt.
Igen.
Ő Jairo őrangyala!
Ahogy közeledtek az úti cél felé, Jairo belenézett a
visszapillantóba. A kísérteties, prófétai gondviselő vagy
őrangyal valami műanyagcsíkot próbált lerágni a csuklójáról.
Kórházi karszalag?
Mert annak nézett ki.
És vajon miért van, hogy ezt ő csak most veszi észre?
Meg kéne tanulnia jobban megfigyelni a dolgokat maga körül.
Főleg azt, ami fontos a saját életében.
Amikor a lány kiszállt, azt mondta, hogy majd jelentkezik még.
Jairo ebben egy csöppet sem kételkedett.
Nézte, ahogy a lány megy a könyvtár épülete felé.
A hátsó ülésen volt egy kis műanyag szemeteszsák az
utasoknak.
Jairo felvette, belenyúlt, és kivette a kis műanyag csíkot. Ez
volt ráírva: Willow Chance, azonosító: 080758-7
Ezekkel a számokkal fog lottózni hátralévő életében.
25. fejezet

Igen, a Bakersfieldi Egységes Tanfelügyeletnél dolgozik.

Igen, nos, hát, igen, hallotta, vagyis jobban mondva megtudta,
hogy az egyik hozzá járó gyerek szüleit baleset érte.
Dell érezte, hogy össze kell magát szednie. Összpontosítani.
Mert a félelem valahogy összezavarja az agyát.
Mire akar ez a nő kilyukadni?
– A rendőrségi jelentés szerint maga vitte haza…
Dell két összeszorított fogsorát előre-hátra csúsztatta,
miközben a nyelvét szorosan a szájpadlására tapasztva
felszívta, amitől felhabzott a nyál a szájában.
Annyi időre sikerült ezt abbahagynia, hogy kinyögje: – Igen,
dolgoztam vele. Konzultáns vagyok. És ez borzasztó tragédia.
Aztán ezt hallotta:
– Szeretnénk, ha kijönne velünk a Jamison
Gyermekközpontba. Maga is részt vehetne a keresésében.
Mintha hirtelen előbukkant volna a nap a viharfelhők mögül.
Minden egyszeriben megváltozott – más lett a színe, a hangja, a
szaga…
– A keresésben…?
A hang így felelt:
– A kislány eltűnt. Segíthetne nekünk!
Talán még a remény harangszava is megszólalt a távolban.
Dell hangja izgalmában hirtelen feljebb csúszott két oktávval.
– Tényleg segíthetnék?

Dell eljött a munkahelyéről, letért a hazavezető útról vagy

tízsaroknyit, hogy elmehessen Chance-ék háza előtt, ahol több
tucatnyi virágcsokor hevert a bejárati lépcsőn, amit a
szomszédok és a munkatársak helyeztek oda. Már mind
elhervadtak a nagy melegben.
Valaki odatett egy plakátot, amelyen ez állt:
 JIMMY ÉS ROBERTA, NYUGODJATOK BÉKÉBEN!

Az esti szél azonban belekaphatott a plakátba, mert ez most a

szomszédos lakatlan ház kiszáradt füvén hevert.
A házhoz vezető kövezett út mentén leégett gyertyák csonkjai
meredeztek. Mellettük néhány üres sörösüveg hevert.
Olyan ez, gondolta Dell, mint egy tájkép egy rosszul elsült buli
után…

Willow Chance az ügyben érintett hatóságok szerint – Vajon

most már ő is hatósági közeg lett? Úgy fest! – nem rendelkezik
egyetlen valamire való rokonnal sem.
Viszont a gyerek sincs most meg.
Kiküldtek egy járőrkocsit a Ragyogó Körmökbe is, de ott sem
találták.
A felelős most éppen a „mindenki hibás, csak én nem” című
számot adja elő.
Dell jól ismerte ezt a szerepjátékot, amiben ő maga is elég
sokszor részt vett már kisgyerekkora óta.
A legjobb védekezés a támadás.
Még akkor is, ha hamisan vádolunk meg valaki mást.
De a nagy zűrzavarban egy dolog kristálytiszta: őt felkérték,
hogy segítsen.
Szinte tapinthatóan érezte, hogy ő itt, ebben a szobában
valaki.
Újfajta érzés volt, szinte beleszédült.
És ha éppen ő lesz, aki tényleg megtalálja az elveszett
kislányt?
Egyelőre mindenki a rémforgatókönyvekkel foglalkozott.
Gyerekrablókkal, akiket persze videokamera vagy más efféle
biztonsági berendezés rögzített.
Dell azonban a lelke mélyén sejtette, hogy ez a tizenkét éves
nem lett semmi efféle bűntény áldozata.
Mert sokkal valószínűbb lenne, hogy éppen egy orvosnak
segédkezik egy nyílt szívműtétnél, semhogy valami agyatlan
gonosztevő elcsalta volna magával.
De egyelőre nem játssza ki az aduit.
Így hát míg Lenore meg a többiek feljelentéseket irkáltak a
rendőrségre, és a kórházi személyzet kihallgatását követelték,
Dell elnézést kérve kivonta magát az ez irányú
csoportmunkából, és inkább belépett az iskolakerület
honlapjára.
Aztán egyenesen Maj iskolájába hajtott.
26. fejezet

A legszívesebben itt laknék a Beale Memorial Könyvtárban, ha ez

lehetséges volna. De ez nem az a történet, mint abban a klasszikus
ifjúsági regényben, amelyben két gyerek megszökik otthonról, és
elrejtőzik egy New York-i múzeumban. Persze, hogy nem. Hiszen
nekem ágy meg fürdőszoba is kell, ahol letusolhatok vagy kádban
ázhatok. A fogmosás is nagyon fontos nekem, és nem csak azért,
mert kimutatták az összefüggést a rossz szájhigiéné és a
szívinfarktus között.
De ahogy belépek a duplaszárnyú ajtón erre a szent helyre,
azt kívánom, bárcsak lehetséges volna. Mert hiszen a könyv a
legjobb barát. Könyvben a vigasz.
Legalábbis nekem.
Ahogy a múltban is volt.
De most még inkább szükségem van erre a vigaszra.

Nagyon nehéz összpontosítanom, de azért tovább

keresgélem a valamelyik szülő elvesztéséről szóló
szakirodalmat.
Nem találok sem olvasnivalót, sem kutatási adatokat, amelyek
az én korosztályomról szólnának.
Ha könyvkiadó lennék, azonnal indítanék egy könyvsorozatot
olyan gyerekek számára, akiknek az anyjuk vagy az apjuk
halálával kell megküzdeniük.
Egy teljes művet szentelnék azoknak, akik egyszerre
vesztették el mindkét szülőjüket.
De saját helyzetem ellenére sem hiszem azt, hogy szükség
lenne információra olyannak, aki kétszer vesztette el az apját és
az anyját. Mert ilyen, rajtam kívül, biztos nincs.
 Találok egy üres papírlapot az egyik asztalon, és miután
kölcsönkérek egy tollat az olvasószolgálatostól, ezt írom: Biztosan
létezik olyasmi, amit mindenki átél, amikor elveszti az anyját vagy az apját, és ezért
érdemes volna megosztani az egyedi tapasztalatokat.
Ez különösen a fiataloknak segítene.
Szakértők többet írhatnának, kutathatnának ebben a témában.
Kérem, továbbítsák ezt az igényt a megfelelő embereknek a könyvkiadói világban.

Kettéhajtom a papírlapot, és bedobom a „Javaslatok, igények”

feliratú dobozba az első emeleten, az ivókút mellett. Csak
ezután megyek fel a második emeletre.

Senkit nem engednek a könyvtárban aludni.

Tudom, mert láttam, amikor a biztonsági őr felébresztett
valakit, aki elaludt.
Nem engedhetik, hogy a hajléktalanok átvegyék az uralmat itt.
Most nagyon együtt érzek ezzel a társadalmi csoporttal. Én is
közéjük tartozom.
Csakhogy én eléggé ismerem ezt az épületet.
Odafönt, egy félreeső sarokban nagy, öntött műanyagszékek
vannak. Úgy néznek ki, mintha óriási fánkok lennének.
Bemászom a piros mögé.
Felhúzom a térdemet a mellkasomig, így csak a cipőm lóg ki.
Az álcázás egyfajta titkos kódolás, amely a rejtőzködés lényege.
A bőr elég sötét a bokámon, a cipőm pedig barna.
A szőnyeg is különféle barnák keveréke. Az örvénylő
mintában sötétebb és világosabb foltok, pöttyök vannak,
gondolom azért, hogy jól álcázzák a koszt.
Úgy rejtőzködöm, hogy lényegében szem előtt vagyok, ami
sokszor a legjobb megoldás.
Pillanatokon belül el is alszom.
27. fejezet

Dell az iskolatitkárságra ment, és kérte, hogy beszélhessen

Maj Nguyennel.
Megmutatta az igazolványait, és bár néhány szemöldök
értetlenül emelkedett a magasba, pár perc múlva a nagyszájú
tizennégy éves lányt kihozták az osztályából, és elé állították.
Maj gyanakvó szeme még szűkebb lett, mikor meglátta Dellt.
Ez meg mit művel itt? Ez látszott a szemén.
Ugyanakkor enyhe izgalmat is érzett, bár nem nagyon örült,
mikor meglátta a szakállas konzultánst. De még sohasem hívták
ki egyetlen iskolai óráról sem.
Mindenki bámult, amikor kivezették a zsúfolt teremből. Maj
arra gondolt, vajon a többiek azt feltételezik, hogy netán
feketebárány bátyjával történt valami.
Be kellett vallania magának, hogy őt is aggasztja kicsit ez a
gondolat.
De nem, Mr. Duke kifejezetten miatta jött.
A konzultáns csak akkor állt elő vele, mit akar, amikor a
hangos beszédű iskolatitkár kiment végre a szűk kis szobából
(amely bűzlött az elhagyott ruhák teletömött, izzadságszagú
dobozából áradó szagtól).
Kibökte:
– Willow eltűnt.
Maj nem szeretett drámázni. A hangja fakón koppant, ahogy
visszakérdezett: – Ez most pontosan mit jelentsen?
Dell érezte, hogy megfeszül az állkapcsa.
Erre a lányra ráférne egy viselkedésterápia! Az volna a
normális, ha az ő látványától kissé megszeppenne, ugyanakkor
aggódhatna kicsit az elveszett barátnőjéért.
De egyiket sem teszi.
Dell megköszörülte a torkát, és figyelmeztette magát, hogy
nem kéne nagyon kiakadnia a lány viselkedésén.
 – Egy nő a Gyámügytől elvitte édesanyád szalonjából. A
Gyermekközpontban elesett, és beverte a homlokát, össze
kellett varrni. Az Irgalmasrendibe vitték a sürgősségire. Mielőtt
végeztek volna, ő kiment a mosdóba, és azóta senki sem látta.
Maj még jobban összehúzta a szemét.
– Mi az, hogy elesett?
Dell szeme kerekre nyílt. Ennek meg miért kell
megkérdőjeleznie a tényeket?
Megpróbált higgadt maradni.
– Elájult.
Maj kimérten reagált:
– Az nem elesés. Az esés baleset. Az ájulás meg orvosi
dolog.
Dell előhúzott egy darab rágcsálnivaló füstölt marhacsíkot a
dzsekije belső zsebéből, és kávéfoltos fogaival letépett egy apró
darabkát belőle.
Miért játssza ez a kölyök a szövetségi ügyészt?
Némán elátkozta magát azért, hogy elhitte: a Quant-Ha nevű
bajkeverő felvágott nyelvű húga segíthet neki.
Azon kapta magát, hogy hangosan csámcsogva rágja a
marharágógumit abban a reményben, hogy tekintélyesnek is
látszik tőle, nemcsak egy kiéhezett balféknek.
– Nem a sérülés jellege számít. Talán nem fejeztem ki magam
elég világosan, de az a gond, hogy senki sem találja őt.
Maj akaratlanul is elvigyorodott. Lám csak, Willow hülyét
csinál belőlük.
– Maga vitte el a kórházba?
Dell végre megkönnyebbülten válaszolhatott erre az egyszerű
kérdésre: – Nem. Azután hívattak be segíteni, hogy eltűnt.
Majnak tetszett, hogy a Willow utáni keresésben Dell első útja
hozzá vezetett. Mosolyogva mondta: – Talán az lesz a vége,
hogy odajön hozzánk, a szalonba. De addig is van pár ötletem,
hogy hol lehet, amíg odaér. De ki kell kérnie engem innen.
Dellnek nem nagyon tetszett ez a hangvétel. Mintha a csak a
Bakersfieldi Helyszínelők egy képzeletbeli epizódját látná…
Nem arról van szó, hogy beveszi Majt nyomozópartnernek.
Egyelőre csak egy pár ötletet akart, hogy hol keresse Willow-t,
ennyi az egész.
Dell hebegni kezdett:
– Hát, nem is tudom, én nem… Vagyis nem ez volt, amit…
Maj azonban már talpra is ugrott a székből, és elindult az ajtó
felé.
28. fejezet

Ahogy kinyitom a szemem, egy pár fűző nélküli zöld cipőt

látok magam előtt.
Ismerem ezt a cipőt és a tulajdonosát.
Az egyik cipő finoman megböki a bal bakancsomat. Nyilván
már másodszorra.
De mivel a fánkforma szék és a fal közé vagyok beékelődve,
előbb ki kell szabadulnom.
Amikor négykézláb kimászom, a nálam idősebb barátnőmet
látom, aki ezt suttogja: – Keresnek.
A régi énemet most elborítaná a szégyen, az aggodalom vagy
a bűntudat.
De most nincs semmi efféle.
Maj közelebbről is megnéz.
– Össze vagy varrva. Meddig kell benn lennie a varratnak?
A kezem a glabellámhoz vándorol. Már el is felejtettem az
elefánttámadást.
Ezt motyogom:
– Ez Vicryl fonal, ami poliglikolsav. Majd felszívódik, mert
hidrolizál. Úgyhogy nem kell kivetetnem.
Maj mintha értené, amit mondok a felszívódó varratról.
– És fáj?
Egyelőre nem érzek semmit a homlokom tájékán, de az
biztos, hogy a csípőm sajog a padlón alvástól.
Egyébként meg a többi porcikám meg a lelkem is annyira
zsibbadt, hogy nem tudom megállapítani, mim fáj, és mim nem.
Fölhúzom magam a székbe, és megtapintom a jobb orcámat.
A szőnyeg örvénymintája belenyomódott a fél arcomba, jó
sokat alhattam.
Maj megint megszólal:
 – Dell Duke próbál a nyomodra jutni. Talán kap valami
jutalmat érted, mert eléggé be van indulva.
Maj úgy mosolyog, hogy az egyszerre csibészes és gonosz.
Ezt is nagyon csodálom benne.

Dell azonnal hívja a gyámügyeseket, és hallom, ahogy

beszámol nekik, mi újság.
Iszonyúan izgatott.
Beszállok a kocsijába hátulra, Maj mellé. Úgy ülünk, mintha
taxiban lennénk, ami nem igaz.
Dell úgy gondolja, vissza kell vinnie a Jamison
Gyermekközpontba, de Maj másként vélekedik, és nem is
hagyja magát.
Azt mondja, hogy először el kell mennünk valahová, amit úgy
hívnak, hogy Boldog Burgerező.
Dellnek semmi esélye sincs Majjal szemben.
És nem csak azért, mert Maj azzal fenyegetőzik, hogy ha nem
oda megy, akkor kiugrik a mozgó autóból.
Maj odasúgja, hogy még sohasem volt ebben a
burgerfalodában, de már sokszor elment előtte az iskolabusszal.
Szerintem ösztönösen arra gondol, hogy egy ilyen „boldog”
nevű hely önmagában jó irányba visz minket.
Azt mondja, ki akarja próbálni a sült krumplijukat.
Maj nagyon vékony, de kezdek rájönni, hogy hatalmas az
étvágya, és különösen az olyan dolgokat imádja, amikhez
korábban nemigen juthatott hozzá.
Nem mondok semmit arról, hogy a krumplifogyasztás hogyan
hat vissza a hosszú távú egészségünkre. Vagyis hogy
egyenesen vezet a fiatalkori elhízás felé.
Kész, vége, nem vagyok többé sem fogyasztóvédő, sem
életmódtanácsadó.

A Boldog Burgerben, ahol süti is van, a duzzadt szememmel

Maj mellett üldögélek, aki rendel nekem egy szelet
mogyoróvajascsokis tortát.
 Egy olyan bokszban ülünk, amelynek nagyon magas a
háttámlája. Rögtön látom, hogy Maj jól érzi itt magát.
Azt mondja, nagyon barátságos.
Kicsit nehezemre esik, de aztán valahogy kinyögöm, hogy
szeretnék egy kis forró vizet mézzel és három evőkanálnyi fehér
borecettel. Rosszabbul megy a beszéd, mint kéne.
Dell egy kávét kér.
A konzultáns egyszer boldognak látszik, másszor meg csupa
aggodalom, ahogy ide-oda hintázik a székén.
Nem érdekel a hangulati ingadozása.
Nagyjából semmi sem érdekel, úgyhogy nem esik nehezemre
nem törődni vele.
Amikor kihozzák a cuccokat, Dell feláll, és kimegy a mosdóba.
Mielőtt eltűnne a férfivécé nyikorgó ajtaja mögött, látom, hogy
hátrapillant a válla fölött.
Lerí az arcáról, hogy attól tart, meglépünk.
Fölöslegesen aggódik, mert világos, mint a nap, hogy Maj
addig nem megy el innen, amíg fel nem falta az utolsó szem sült
krumpliját is.
Én meg kifogytam a menekülési okokból és módokból.
De amint Dell eltűnt, Maj feláll az asztaltól.
Látom, hogy odamegy pincérnőnkhöz, aki valaki ismerősnek
lehet a dédnagymamája. Vagy legalábbis elég öreg ahhoz, hogy
az legyen. Nagyon kedvesnek látszik. Kíváncsi lennék, mit
szólna ahhoz, ha valaki megkérdezné, elvállalna-e egy tizenkét
éves gyereket.
Valahogy legyűrök pár falat tortát.
Mivel igyekszem kerülni a finomított cukorral megtömött
dolgokat, el kell ismernem, hogy a csokoládé és a mogyoróvaj
nagyon jó kombináció.
De most valahogy ez a szupertáp is olyan, mintha
fűrészporból volna.
Maj visszajön, és vietnamiul kezdünk beszélgetni. Jobban
mondva ő beszél az anyanyelvén. Én meg hallgatom.
Ő még majszol, amikor Dell visszajön, és int a pincérnőnek.
Kérné a számlát, de a dédinéni ezt mondja:
 – Még kicsit várni kell a többi dologra, amit rendelt, Nagyfiú.
Még nincs kész.
Dell Majra néz, aki mereven bámul maga elé.
Én leragadok a ténynél, hogy valaki Nagyfiúnak szólítja Dell
Duke-ot, és hogy ez milyen dolog.
Elég agresszív.
Különösen egy olyantól, aki netán borravalót szeretne kapni
Delltől.
Aztán rájövök, hogy a pincérnő tudja, mit csinál, mert elérte,
amit akart: Dell nem dühös lett, hanem még riadtabb.
Én meg csak belebámulok a csokis-mogyoróvajas sütimbe,
amelyből két falat hiányzik, és azon csodálkozom, hogyan
jutottunk idáig.

A következő állomásra szintén Maj jóvoltából jutok el.

Valahogy kideríti, hogy Dell lakásában két hálószoba van.
Ahogy beszél, rájövök, hogy oda akar kilyukadni, hogy Dell
megértse: az ő családjának nincs módjában nekem normális
lakhatási körülményeket teremteni.
Dellnek gőze sincs, hogy egy garázsban laknak. Ő meg nem
árulja el.
Mielőtt még Dell rájönne, mi folyik itt, a nagylány máris
előkapja a telefonját, és az anyjával beszél, amiből Dell egy szót
sem ért.

Pár perccel később az idős pincér néni visszajön, kezében

egy nagy fehér papírzacskóval, ami tele van dobozos kajával.
Maj kedvesen mosolyog a nénire, és átveszi tőle a
zsírpecsétes zacskót.
Dell lenéz a számlára, amelyet az imént pottyantottak az orra
elé.
Az asztalra tálalt dolgokon túl felszámoltak neki egy sült
csirkés menüt, egy hal-sültkrumpli tálat, egy doboz friss
gyümölcsöt és hat nagy uborkát.
Dell megeszi a tortám maradékát, amíg a pincérnő a
hitelkártyájával van elfoglalva.
 És egyáltalán nem tűnik jókedvűnek.

Nevelőszülők.
Akikre most szükségem van.
Életem során tanulmányoztam már az asztrofizikát egészen
az űrhajók hulladékkezelési rendszeréig, de sohasem
gondoltam még arra, hogy zajlik egy kiskorú gyámság alá vétele
Kalifornia államban.
Rá kell jönnöm, hogy az élet nem más, mint menetelés egy
nagy aknamezőn, és sohasem tudhatod, mikor, mely lépésnél
fogsz felrobbanni.

Visszakerültem a Jamisonba, és most jelenleg ott vagyok.

Más helyiségekben tárgyalnak rólam, az én ügyemről.
És bármennyire is lehetetlen fizikailag, hallom őket.
Egyelőre a nővérszobában hagytak, talán mert ma még
kórházban voltam.
Senki sem akarja megkockáztatni, hogy másodszorra is
elájuljak.
A harci elefánt még mindig a váróterem közepén áll.
Magamtól kerülöm ki jó nagy ívben.
Egy kezelőágyon fekszem most a lesötétített szobában. A
papírlepedő úgy zizeg, hogy inkább nem mozdulok meg, mert
az olyan, mintha valaki chipset rágcsálna.
Szerencsére nagyon tudok mozdulatlan lenni.
A barátaim odakinn állnak a parkolóban.
A roló résein keresztül látom őket.
Ebből a távolságból azt látom, hogy vitáznak, és nem értenek
egyet.
A testük túl közel van egymáshoz, a tartásuk merev.
A késő délutáni nap erősen tűz le a kocsikra és a fedett rész
fekete tetőjére. Minden normális ember ilyenkor bemegy egy
légkondicionált helyre.
Látom, hogy Maj közvetít a másik kettő között.
 Most az anyjához beszél. Később megtudom, hogy ezt
mondta: – Leírjuk a címét. És ha majd jönnek látogatásra,
átmegyünk, és úgy csinálunk, mintha mi is ott laknánk.
Látom, hogy Pattie hallgat, savanyú arccal.
Dellnek gőze sincs, hogy mi folyik, Maj annyira hadar:
– Ha nem ezt csináljuk, itt fogják őt tartani. Aztán majd
elviszik valami nevelőintézetbe, ahol senkit sem ismer. Onnan is
meg fog szökni!
Maj farkasszemet néz az anyjával.
– Szüksége van ránk.
Látom, hogy Pattie elfordítja a tekintetét, és Dell nem túl nagy
kezeit kezdi méregetni. Dell rágja a körmét.
Szerintem ez bőszíti Pattie-t. A szemét le nem veszi Dell
körmeiről, és látom, hogy valamit mond. Talán ezt: – Nem
akarok semmibe belekeveredni.
Ami fura, mert mégiscsak elbuszozott ide, a Jamisonig,
amikor meghallotta, hogy eltűntem a kórházból.
Ha nem akar belekeveredni, akkor minek van itt?
Aztán látom, hogy Pattie nagy levegőt vesz, és összefonja
elöl a két karját. Hogy mutassa, nem enged.
Nagyon jól ismerem ezt a testtartást.
Ilyenkor hangzott el mindig az anyám szájából az utolsó szó.

A döntést meghozzák.
Hivatalosan átadnak a „régi családi barátoknak”, a Nguyen
famíliának.
Átmenetileg. Egyelőre.
Van bármi más is a Moston kívül? Régen volt az Akkor. De az
a régi világ összeomlott egy útkereszteződésben.
Hallom, hogy praktikus dolgokról beszélnek, szállítás,
költözés és a többi.
A Gyermekcentrumban azt hiszik, hogy Nguyenék a
Glenwoodi Kertekben laknak, ahol Dellnek van az otthona.
Elmagyarázzák, hogy a mai döntés csak ÁTMENETI.
Elmondják többször, hogy mindenki jól értse.
 Átmeneti. Időleges. Nem állandó. Feltételes. Múlandó. Rövid
távú. Nem örökre szóló.
Mindenki felfogja.
Az átmenetiség azt jelenti, hogy egy héten egyszer meg kell
jelennem itt, a Jamisonban. És továbbra is el kell járnom Dell
foglalkozásaira.
Lepapírozzák az iskolából való távolmaradásomat, mert
megmondom nekik, hogy nem akarok oda járni. Egyelőre senki
sem ragaszkodik semmihez velem kapcsolatban. Nem erőltetik,
hogy helyes dolgokat csináljak, mert félnek, hogy megint
elszököm.
Dell Duke beleegyezik, hogy felügyeli az otthoni
tanulmányaimat. Kicsit bűntudatosnak látszik, mikor
megkérdezik az iskolai előmenetelemről.
Igazán mondhatna valamit a tesztről, és hogy miért kerültem
hozzá, de nem mondja.
Nem nagyon érdekel, hogy hazudik, vagy igazat mond nekik.
Végül is ugyanoda jutok így is, úgy is.

Dell visszavisz minket a kocsiján a Ragyogó Körmök

Manikűrszalonba.
Mindenki fáradt és csöndes.
Pattie Nguyen mindenféle papírokat aláírt ott, a
Gyermekcentrumban. De ki tudja, hogy mit vállalt magára?
A Régi Önmagam minden szót elolvasott volna azokban a
papírokban. Az Új Énemet ez egy csöppet sem izgatta.
Csak az számít, hogy kijuthattam onnan.
A nap érdekesen el tudja sápasztani a világot Bakersfieldben.
Nézek kifelé az ablakon, és mintha mindennek csak a másolatát
látnám odakinn.
Az egész hely ki van fakulva.
Úgy fest minden, mintha egy mozdulatra szétfoszlana.
Elszakadna. Szétesne.
 Meglepetten érzem, amikor visszaérünk a manikűrszalonba,
hogy otthonosan ismerős.
A színes lakkok szagát már a járdán érezni odakinn, amikor
még csukva van az ajtó.
Biztosra veszem, hogy karcinogén, vagyis rákkeltő anyag.
Mielőtt a világ széthullott volna körülöttem, ezen némileg
aggódtam volna.
Most viszont veszek egy mély lélegzetet, és jól letüdőzöm a
mérges párát. Benn is tartom.
Gyerünk, még. Még! Jöhet mind.
Dell még egy darabig körülöttünk téblábol, de inkább csak láb
alatt van.
Látom, amikor elköszön, és a kocsijához baktat. Végre meg
van önmagával elégedve.
A Jamisonban egy csomó ember köszönetet mondott neki.
Ő meg láthatóan pont az az ember, akinek nem túl gyakran
köszönnek meg bármit is.
Az egyik cipőfűzője lóg, de nem számít: olyan szokatlanul
büszke tartással kacsázik, mintha a hasa vinné előre.
Már nem igazán tudok bármire is figyelni, de azért ezt-azt
még észreveszek, nem tehetek róla.

Pattie Nguyen szerint, aki már valószínűleg látott egyet és

mást az életében, és kijutott neki a bajból, az aktív élet és egy
pohár víz mindent megold, már ha hagyunk a megoldásra elég
időt.
Úgyhogy egyből itat is velem két pohár vizet.
Aztán leül mellém, és így szól:
– Majd én segítek, hogy találjunk neked egy jó helyet. És
egészen addig nem engedem, hogy elvigyenek innen.
Megígérem!
Addig itt fogsz maradni, amíg nem lesz más megoldás.
Szeretném kifejezni a hálámat, de nem tudom.
Mert semmit sem tudok kifejezni.
Csak bólintok.
 Pattie feláll az asztaltól, és egy dobozból elkezdi berámolni a
szögletes kis üvegcséket a hátul lévő szekrénybe.
Az emberek általában elkóborolt kutyáknak találnak jó helyet,
vagy olyan öregeknek, akik már nem tudnak felmenni a
lépcsőjükön, vagy képtelenek egyedül kinyitni egy konzervet.
Jó helyet találni egy gyereknek ennél nagyobb kihívásnak
látszik.
29. fejezet

A szüleimről a baleset utáni második szombaton emlékeznek

meg a környékbeli Közösségi Házban.
Dell odavisz kocsival, és Maj meg Pattie is velem jön. Quant-
Ha máshová készül. Nézem, ahogy kimegy az utcára, a
hátizsákjában csapszegvágónak látszó szerszámokkal.
Lenore vár minket a közösségi ház előtt, és ott látom az
emberek között azt a nővért a Jamisonból, aki segített, amikor
megsérült a fejem.
De nem tudok a szemükbe nézni.
Ahogy senkiébe sem.
A bejárat felé haladunk, és Maj megfogja a kezem. Az övé jó
meleg.
Valahogy hűvösebb van a szokásosnál, és a zömében idegen
arcok túl közel nyomulnak hozzám, és különféle variációkban
elmondják ugyanazt: hogy mennyire sajnálják…
Hirtelen megint nehéz lélegezni. Mintha a levegő megállna a
tüdőmben, alul is, felül is.

Az első sorba ültetnek.

A papa szakszervezeti kollégái rendezik a megemlékezést, és
közülük hárman állnak ki beszédet mondani.
Egyetlen szót sem fogok fel abból, amit mondanak.
A pulpitus mellett áll egy kottatartó vagy festőállványszerűség,
amire kirakták a mamám és a papám képét jó nagyban. Akkor
készült, amikor a papának még volt haja, és a mami vékony
volt.
A képen átölelik egymást és nevetnek.
Ismerem a fotót, amiről a nagyítást csinálták.
Ott van a mami íróasztalán egy kagylókból készült,
kitámasztható keretben.
 Amikor kicsi voltam, megkérdeztem a mamit, hogy miért ilyen
boldogok a képen, és azt mondta, azért, mert tudták, hogy egy
nap bejövök az életükbe harmadiknak.
Nem volt logikus, de azért volt értelme.

A megemlékezés után mindenki kap fehér lufit, és kiterelnek

mindenkit a szabadba.
A héliummal töltött ballonokra vastag bordó betűkkel azt írták,
hogy: JIMMY ÉS ROBERTA.
Az a terv, hogy felengedjük a luftballonokat, míg egy öltönyös
fickó (aki mellesleg szandált és fehér zoknit viselt) elénekli, hogy
a szeretet a megoldás mindenre.
Egyre rémültebben figyelek.
Pontosan tudom, mert tény, hogy a latexlufik mindig
beleakadnak a villanyvezetékekbe.
Vagy előbb-utóbb folyókba, vadvizekbe hullanak bele, sőt –
kijutnak az óceán fölé is, majd amikor leesnek, rátapadnak a
halakra, veszélyeztetik a vízi emlősöket.
De nincs mód felszólalni e jövőbeni szörnyűségek ellen, mert
valaki úgy gondolta, hogy jó ötlet, felszabadító vagy nem tudom,
hogy felengedjük a levegőbe ezeket a bukdácsoló-bólogató
potenciális fegyvereket.
A szemem sarkából látom, hogy egy totyogó korú gyerek félti
a saját héliumos lufiját, és nem akarja elengedni.
A szüleinek végül sikerül nagy nehezen kitépni összeszorított
ökléből a madzagot.
Hallgatom a négyéves szívet tépő sírását, és arra gondolok,
hogy ő az egyetlen, aki érti, miről van szó.

Egy kis cikk jelenik meg rólam a bélyegméretű arcképemmel

a helyi lapban, amelyben gyűjtést indítanak, hogy egy
alapítvány fedezhesse majd a jövőbeni oktatásomat.
Az apám munkaadója nagylelkű felajánlást tesz.
Más nevek is vannak az adományozók listáján, de csak
olyanok, amiket talán már hallottam, de egyikhez sem kötődik
arc a memóriámban.
 Az egyetlen ember, akit ismerek, Jairo Hernandez a Mexicano
Taxitársaságtól.

Írok Jairónak egy köszönőlevelet, ő pedig odatelefonál

hozzánk a körmözőbe.
Pattie meglepődik, amikor egy férfi engem akar a telefonhoz.
Elmondom neki, hogy Jairo régi barát. Tény, hogy barát, és
tény, hogy jóval öregebb nálam, úgyhogy nem hazudok.
Jairo megkérdezi, hogy vagyok, aztán ezt mondja:
– Jó volna, ha szólnál, hogy el akarsz menni valahová.
Elviszlek szívesen.
Ezt felelem:
– Köszönöm. Szólni fogok.
Egy darabig hallgatunk, de tudom, hogy még a vonalban van.
Pattie figyel, ezért bólintok, mintha hallgatnám, amit mond, és
próbálok olyan arcot is vágni. Aztán ezt kérdezem: –
Beiratkozott már az iskolába?
Ezt mondja:
– Még nem.
Aztán ő kérdez:
– És neked hogy megy a suli?
Mondhatnám, hogy remekül, de nem visz rá a lélek, inkább
ezt válaszolom: – Most egy időre szüneteltetem az iskolába
járást.
Rávágja:
– Én is.
Hozzáteszem:
– De én ma elmegyek a könyvtárba. Kezdetnek az is
megteszi.
Lerakom a kagylót, és később megkérdem Pattie-t, hogy
elmehetek-e a könyvtárba. Igent mond.
Amikor odaérek a Beale-be, egyenesen felmegyek az
emeletre, az én kis helyemre a fánkforma szék mögött.
Visszamászom ebbe a kis kuckóba, de egyelőre nem alszom.
Inkább csak figyelem a világot erről a védett, biztonságos
helyről.
Vannak jó páran, akik rendszeresen járnak ide.
A többségük magában beszél.
De halkan, mert itt csöndben kell lenni, ez főszabály.
Szunyálok egy jót, utána lemegyek a földszintre.
Az épület legnépszerűbb helyisége a számítógépterem.
Meglepő, de az emberek többsége, akikről azt gondolom,
hogy otthontalanok (mert annyi mindent kell kényszerűen
leadniuk a bejárati recepciós pultnál), ide jönnek netezni.
Látom, hogy a Facebookot böngészik.
Figyelem, ahogy képekre kattintgatnak, és ugyanazokat a
videókat nézik, amiket az unott arcú tinédzserek suliidő után.
Nem tudom, hogy ez miért hat rám megnyugtatóan, de tény,
hogy így hat.

Kimegyek a szabadba, és leülök a lépcsőre.

Nem várok senkire és semmire.
Csak úgy vagyok.
Az idő csak az én fejemben létezik.
A gyászban az előrelépés jelenti a kihívást. Hogy váltsunk,
hogy haladjunk.
Mert a nagy veszteség azzal jár, hogy az ember vissza akar
menni a múltba.
Talán ezért van, hogy nem akarok számolni most. Semmit.
Csak a negatív tartományban menne.
Mintha egy másik bolygóra kerültem volna át.
Csak akkor beszélek, ha nagyon muszáj.
Máskülönben azon vagyok, hogy ne tűnjek fel, ne vegyenek
észre, és amennyire csak lehet, kitérjek mindenki útjából.
Az emberek hiába kínlódnak, hogy részvétet mutassanak,
nem tudnak, nem értenek engem, mert képtelen vagyok velük
kommunikálni.
 És ezért van, hogy a legnagyobb fájdalmamban teljesen
megnémulok.

Maj, amikor nincs iskolában vagy a barátaival, mesél nekem

az életéről.
Én meg hallgatom. De soha nem mondok semmit.
A nap jó részét Pattie-vel töltöm.
Ő velem van.
És hogy ő ott van, én meg vele, nagyjából 99%-ban lefedi a
szükségleteimet most, hogy a világ szétesett körülöttem.

Egészen biztosan tudom, hogy Quant-Ha gyűlöl engem.

De ez rendben van, nem zavar.
Semmi jót sem hoztam az életébe. Többet kell várnia, hogy
használhassa a mosdót, és a meleg víz hamarabb kifogy a
zuhanyozóból.
Igyekszem összehúzni magam, hogy ne zavarjak, és
alkalmazkodom, de nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretném.
Hogy ne okozzak gondot, nem mondom meg, hogy
vegetáriánus vagyok. Csak oldalra kotrom a tányéron a
sertéshúst vagy a csirkedarabkákat, aztán később, az étkezés
végeztével egy szalvétába csempészve kidobom őket.
Tudom, hogy így is jut a számba egy-két húsdarab, amely
megússza ezt a szánalmas kotrási manővert, de segít, hogy az
elv nem sérül, még ha a gyakorlat nem is tökéletes.
Úgy gondolom, hogy a valóság egy nagy turmixgép,
amelyben a remények és az álmok összekeverednek a
félelemmel és a kétségbeeséssel.
Csak a Walt Disney-s rajzfilmekben meg a tündérmesékben
csillogtatják folyton a boldog véget. No meg az
üdvözlőkártyákon.

Valahogy túléltem az első hónapot.

Felöltözöm, fogat mosok, amikor mondják, hogy most azt kell.
 Közben mindvégig ürességet érzek. A veszteséggel járó űrt.
A totál semmit.
Az értelem, a cél kiveszett az életemből.
Arra kényszerítem magam, hogy gondoljak erre vagy arra,
csak arra az egy dologra ne, de hiába. Nem megy.
És ez a hiábavaló kínlódás annyira kimerít, hogy folyton
aludnom kell. Annyit, mint még soha.
Csak egy árnyék vagyok, semmi más.
Már nem álmodom színesben.
Nem számolok hetesével.
Ebben az új világban semmit sem számolok.
30. fejezet

Mostanában már besötétedett, mire Dell hazaért a

Glenwoodi Kertekbe.
A soklakásos épületkomplexum környékét hiába nevezték
Glenwoodi Kerteknek, se kívül, se belül nem volt semmi zöld,
kivéve a ház előtti gazos sávot.
A vulkanikus habkősalakkal felszórt részen sebezte meg Dell
a lábát, pedig vastagtalpú cipőben próbálta meg levágni az utat
a mindig fura szagú lépcsőház felé.
Ezen a barátságtalanul kavicsos aknamezőn gonosz, szúrós
levelű gyomok tenyésztek, amelyek át-meg átszúrták a vörös
salak alá terített rossz minőségű, vékony, fekete műanyag fóliát.
A tüskék belekaptak Dell meztelen, húsos bokájába, amit
nyomban meg is sebeztek.
Nincs semmi természetes víz, se patak, se kis tó sehol
Bakersfieldben. Lapos és száraz a vidék, parkosítani csak ott
lehet, ahová öntözőrendszert telepítenek.
Talán ezért van, hogy a városszéli apartmantelepeket
általában páfrány, moha vagy más efféle nedves élőhelyet
kedvelő növényről nevezik el.
Miért? Mert ez „a vágyakozás jele a túl sok csapadékkal
küzdő klíma iránt”, mondta neki Willow akkor, amikor először
tudakolta, hol lakik Dell, aki, ismerjük be, kissé fennhéjázó
hangsúllyal válaszolta:
– A Glenwoodi Kertekben.
Most fel kell másznia a melegben a második emeleti
lakásába, mert a törvény által kötelezően beszerelt lift sohasem
működik.
Dell a felfelé kaptatás közben az elmúlt hosszú és
kihívásokkal terhes hónap történésein rágódott.
A baleset utáni héten (ahogy Dell megjósolta) a főnöke kérte
Dell dossziéját Willow Chance-ről.
 A konzultáns ugyan megtalálta az elveszett gyereket még
aznap, amikor az meglépett az Irgalmasrendi Kórházból, de túl
sokáig nem sütkérezhetett a hős szerepében.
Most, néhány héttel később meg volt ijedve. Ennyit legalább
magának bevallhatott.
Előzőleg megcsináltatta Willow-val az összes létező
vizsgaanyagot az orvosi egyetem háromórás felvételi tesztjétől
kezdve tizennégy emelt szintű természettudományos tárgy
vizsgakérdéseiig.
És a lány mindet hibátlanul teljesítette.
Dell azonban eldöntötte, hogy ezt az anyagot nem adja ki a
kezéből.
Egy sima elektronikus űrlapot küldött át a főnökének Willow
adataival, amely nem sokat árult el Willow-ról.
És hirtelen egy többrétegű csalássorozat közepén találta
magát:
Willow Chance nem volt csaló.
Pattie Nguyen nem volt a család régi barátja.
Nguyenék nem laktak a Glenwoodi Kertekben. (Mi a csudáért
nem tudták beírni a saját címüket?!)
Ő nem segítette Willow-t az otthoni tanulásban (ami a dolga
lett volna).
És sohasem volt elkötelezett, profi tanácsadó konzultáns.
Semmilyen tárgykörben.

Willow keddenként mindig gyalog ment a Ragyogó Körmök

szalonból a tanfelügyelőségre.
Mindig pontosan érkezett.
Tesztírás vagy a tőzsdeindex analízise helyett mostanában
csöndben ücsörögtek egy órán át.
Dell eleinte megpróbálta felkelteni Willow érdeklődését,
motiválni valamire, vagy legalább kicsit felvidítani, de ezidáig
minden kísérlete teljes kudarcot vallott.
Előző nap például Willow bejött, leült, és 55 percen át (ami 55
órának tűnt) meg sem mozdult, miközben Dell egyedül
rakosgatta az ezerdarabos puzzle gumicukorhalmot ábrázoló
darabkáit.
Willow egy árva darabot sem rakott a helyére.
Mert nem akarta csinálni.
Miközben Dellnek semmi érzéke sincs a kirakós játékhoz.
Úgyhogy az egész dupla kínt jelentett neki.
Miután a kislány elment, Dell kinyitotta a gépét, és írt egy
jelentést.
Már tudta, hogy ellenőrzik. És azt is biztosan tudta, hogy
egyáltalán nem tud teljesíteni ilyen nyomás alatt.
Hiba volt, hogy beleártotta magát ennek a csodagyereknek az
életébe.
Mennyivel egyszerűbb csak megcsinálni a munkáját, és egy
jottányit sem törődni semmivel, ami csak egy centivel is túl van
ezen.
Most meg mindennel törődik…

Pattie Nguyen nem iratkozott be a nevelőszülői kurzusra,

pedig kellett volna, és csoportos foglalkozásra sem ment el,
hiába ajánlották.
Pedig szándékában állt.
Mégis, eltelt több mint négy hét, és mást nem tett, mint hogy
néha beszélt Lenore Cole-lal, a Willow felelős gondozására
kijelölt szociális munkással.
Ahogy az augusztusi ég egyre mélyebb kékje szűrődött be a
szalon üvegfalán, Pattie elővette a naptárt.
A családügyi bíróságon meghallgatás lesz, és két hónapon
belül bírói döntés születik majd arról, hogy mi legyen Willow-val.
Pattie úgy érezte, aznap nem szabad a jövőn gondolkodnia.
Aznap annak volt ott az ideje, hogy még többféle árnyalatú
piros körömlakkot rendeljen.
Elővette a legmegbízhatóbb beszállítójától érkezett új
katalógust, és bekarikázott egy újfajta festéket, amelyikről úgy
vélte, hogy Willow-nak tetszene.
Az volt a neve, hogy: „egészséges piros”.
Pattie már ennyitől is kissé jobban érezte magát.
31. fejezet

Itt vietnamiul beszélnek.

Értem a manikűröslányokat, még azokat is, akik hadarnak.
Sohasem a kliensek körméről sutyorognak titokban.
Hanem az életükről.
Amíg reszelnek, vagdosnak és festenek, hallgatom a
történeteiket, amelyek majdnem mindig férjekről, gyerekekről és
más családtagokról szólnak.
Néhányan rokonai egymásnak. Unokatestvérek vagy
testvérek.
Anyák, lányok és menyek.
Mintha egy törzshöz tartoznának.
Nem tudják, hogy nekem mennyire fájnak ezek a mesék. Mert
még ha panaszkodnak is a gonosz férfiakról vagy a lusta
gyerekekről, én csak azt hallom ki az egészből, mennyire
összetartanak.
Összetartoznak.
Egymáshoz tartoznak és a családjukhoz.
És a világhoz.
Ezek a nők a saját történeteik védőruhájába burkolóznak attól
a perctől kezdve, hogy belépnek a szalon üvegajtaján, egészen
addig a másodpercig, amíg kilépnek rajta a nap végén.
Szavakból szőnek valamit, ami annyira valóságos, mint egy
darab textília.
És noha olykor egymásra is panaszkodnak még halkabbra
fogott hangon, attól még vértestvérek maradnak, akiket a
körülményeik és az élettörténetük is összefűz egymással.
Egy náluk sokkal nagyobb egésznek a részei.
Még akkor is, ha erről nem is tudnak.
Én viszont tudom.
Láttam már olyan fát, amelyik túlélte a tűzvészt.
Az ilyennek a kérge elszenesedett, az ágak pedig csupaszak,
halottak.
 De a kiégett váz alatt rejtve ott az erő, amely aztán felszínre,
a világ felé lök egy-egy zöld hajtást.
Ha szerencsém lesz, egy nap majd velem is ez fog történni
talán. Egyelőre ennek még semmi jelét sem látom.

Pattie a fogadópultnál áll.

Itt minden hófehér. A váró, a székek, a padló.
Fehér = tiszta.
Biztosra veszem, hogy Pattie örülne, ha a piros kivételével
minden más szín eltűnne a világból.
Neki ilyen a világlátása.
Neki megvannak a szabályai, a menetrendje, a módszerei, és
minden egyes nap azon igyekszik teljes erőből, hogy ezeket
érvényesítse a való világban. Mindig csak egy lépést egyszerre:
egyik betört vagy lerágott köröm a másik után…
Az anyukám sokszor mondogatta, hogy „mindennek megvan
a maga helye”, és „mindent a maga helyére”. De inkább csak
mondta, nem csinálta.
Pattie viszont csinálja.
És elmondhatom, hogy sikeres is ebben az értelemben, ha
nem számítjuk bele a képletbe az én jelenlétemet a szalonja
hátsó részében.

Pattie valamit számol a kalkulátorán, amikor csöng a telefon.

A „Halló” után ezt mondja: – Ma?
Odapillantok, mert már nagyon ismerem a hangszíneit. Bár
most is nyugodt és érzelemmentes, mégis valahogy másként
beszél, mint szokott.
A telefonvonal másik végén lévő akárki egyre csak beszél,
Pattie nem.
Pattie felém pillant, a tekintetünk találkozik.
Ez biztosan olyan hívás, amelyben most hivatalosan
megszabadul tőlem.
Ezt mondja a telefonba:
– Ma hat harmincig dolgozom.
Aztán kinéz az ablakon. Valamin vívódik.
 Szeretnék neki segíteni ebben. Felkelek a helyemről, és
összehajtom az ülőkének használt ponyvát. Becsukom a
laptopomat, és leveszem a szemüvegem.
Mély lélegzetet veszek.
Tudom, hogy csak problémát jelentek, semmi mást.
Próbáltam láthatatlanná válni, de a puszta jelenlétem is
megváltoztatta itt a viszonyokat.
Quant-Ha eddig is frusztrált volt, de most minden este olyan,
mint egy kitörni készülő vulkán, amikor átvágunk az utcán az
üzletből a garázs felé.
Maj jó képet vág az egészhez, de én látom, hogy még őt is
kimeríti ez a helyzet.
Azt szeretném, ha Pattie nem kínlódna.
Mindig jó volt hozzám.
Úgyhogy elindulok felé, és igyekszem kipréselni magamból
egy mosolyt.
El akarom neki mondani ezzel a mosollyal, hogy hálás vagyok
neki mindenért, amit értem tett.
És azt is, hogy sajnálom, hogy ilyen állapotban vagyok.
Szeretném, ha tudná, hogy megértem a helyzetét.
Próbálom. Tényleg, igazán.
De a fogaim valahogy odatapadnak az ajkam belsejéhez, és
az egész szám remeg.
Pattie látja kínkeserves vigyorgásomat, és elfordul.
Most már reszket a hangja, amikor ezt mondja:
– Csak hat negyvenötre leszünk ott. Az már túl késő?
Pattie lerakja a telefont, és rögtön tárcsáz egy másik számot.
Nyugodt, kimért stílusa az egyik legjobb tulajdonsága. Amit
minden helyzetben megőriz. Valamennyire.
Ez talán attól van, hogy valaki sok mindenen keresztülmegy
az életben. Akkor már minden fölösleges él lecsiszolódik az
emberről. Ahogy egy odakerült üvegdarab is gömbölyűre kopik
a sziklás tengerparton.
Vagy legömbölyödsz, vagy széttörsz a hullámverésben…
 Bakersfield kábé kétszáz kilométernyire van az Atlanti-
óceántól, de mi kétszer is elautóztunk a Santa Maria melletti
homokos partra a szüleimmel.
Volt egy rövid időszak, amikor megszállottan érdekeltek az
óceánok, a tengerkutatás, hiszen a Föld felszínének több mint
hetven százalékát víz teszi ki.
De mind a kétszer, amikor odamentünk, féltem.
A kiszámíthatatlan áramlatok és a háborgó víz alatti mélyben
megbúvó hatalmas, komplex élővilág rám hozta a frászt.
Tényleg.
Még bőrkiütéseim is lettek.
Úgyhogy nagyon csodálom Pattie higgadtságát.
Tudtam, hogy az időm, amit itt tölthetek, a szalonban, rövidre
van szabva.
A mai nap rá a bizonyíték.
Észrevettem, hogy egy ideje már folyton valami rossz hírre
számítok.

Szinte megkönnyebbülés, hogy megjött.

Odaállok a fogadópult elé. Pattie ezt mondja most a
telefonba: – Egy nő telefonált a gyámügyről. Látogatóba
akarnak jönni. Ma.
A pultnak dőlök, Pattie rám néz, majd lenyomja a kihangosító
gombot. Meghallom Dell Duke hangját a vonal túlsó végéből.
– Hát, elég nyilvánvaló, hogy maguk nem itt laknak, ahol én!
Pattie vállat von, és megjegyzi:
– Csak átmenetileg kéne.
Dell ezt mondja:
– Már azt sem értettem, hogy miért adták meg az én
címemet?
Mi a baj a magukéval?
Pattie erre nem felel. Ezt mondja:
– Kezdjük azzal, hogy megnézzük a maga lakását.
Azt hallom, hogy Dell valamit odacsap. Az öklét az
iratszekrényébe? Vagy a fejét az asztalba?
 – Nem mehetek el innen csak úgy. Ki kell vennem egy nap
betegszabadságot, vagy…
Pattie rácsap a kihangosító gombra, mire Dell hangja
megszűnik. Aztán ezt mondja a kagylóba neki: – Jöjjön értünk.
Várjuk.
Visszateszi a kagylót a villára, és folytatja a munkáját. Aztán
megszólal, de nem nekem mondja, inkább csak úgy a levegőbe:
– Átmenetileg.
32. fejezet

Nem telik el sok idő, mikor Dell Fordja bevágódik a

parkolóba. Úgy száll ki a kocsiból, mintha lángolna a haja.
Nekem is így kéne éreznem, ilyen rémült kéne, hogy legyek,
de azon kapom magam, mintha Pattie-t utánoznám.
A széleim nekem is elkoptak.
Én is gömbölyűre koptatott üvegdarab vagyok az óceán
partján.
Ha valaki nagyon megnéz, át is lát rajtam.
Nem nagyon vesztegetjük a szót.
Pattie és én beszállunk Dell kocsijába, és átautózunk a város
másik felébe.
Tíz perccel később megérkezünk a Heptad Lane 257. elé.
Felnézek az apartmanházra. Olyan, mintha egy vak
ingatlanfejlesztő építtette volna, aki nem vett igénybe tervezőt.
Az épület idomtalanul aránytalan, és nem feltűnősködésből
fura.
Úgy fest, mintha valaki vett volna egy hatalmas dobozt, és
befestette a serratia marcescens színére (ez egy rózsaszínes,
pálcika alakú baktérium, amely a zuhanyozóban tenyészik), és
lyukakat vágott az oldalába.
Egyáltalán nem lep meg, hogy Dell Duke itt lakik.
Egy sötét lépcsőn felmegyünk a másodikra, ahol kinyit egy
ajtót, és közben ezt motyogja: – Nem számítottam látogatókra,
nem olyan a lakás… El kell rámolnom pár dolgot…
Aztán úgy kezd szaladgálni az őrült módon összedobált
cuccai között, mint egy kísérleti tengerimalac az útvesztőben.
Eltűnik egy sötét közlekedőfolyosón, és hallom, hogy
csukódik egy ajtó.
Vajon mit pakol ott, amikor itt, a nappaliban is annyi a cucc,
hogy egy hétig is lehetne rámolni.
Dell Duke nyilván az embereknek abba a csoportjába tartozik,
akiknek problémát okoz a holmik kiselejtezése.
 Nem biztos, hogy klinikai értelemben vett diszpozofóbiával
állunk szemben, amely konyhanyelven a mániákus gyűjtögető,
de azért közel áll hozzá.
Régi Énem nagyon élvezte volna, hogy testközelből van
alkalma egy ilyen komplex érzelmi állapotot tanulmányozni.
De a mostani nem élvezte.
Pattie és én megálltunk a bejárati ajtóban, és megbámultuk
az újságpapírhalmokat, a képes újságokat és a szanaszét
heverő leveleket, brosúrákat az olcsó kerti bútorokon – a színük,
mint a fehér nyuszi szeme – és körülöttük.
Vagyis ez a szín a rózsaszín egy csöpp sárgával elegyítve.
A teraszbútorok lábai, amelyek az egyik olcsó fémszéken lévő
cédula szerint „férfias lazacszínűek”, köröket vágtak a
padlószőnyegbe.
Beljebb lépek a szobába, hogy Pattie becsukhassa az ajtót.
Egy átlátszatlan műanyagba csomagolt, érintetlen kerti
napernyőt látok magam mellett.
A falnak van támasztva.
Szomorú látvány.
Beállok Pattie mögé, és együtt araszolunk a cuccok közti
keskeny ösvényen a konyha felé.
A konyhapultot nagyrészt beborítják az épphogy leöblített,
hegyekben álló műanyag tálcák, amelyeken a mikrózható kaját
árulják. Oldalt egy roskadozó oszlopban piros papírpoharak
állnak.
Rájövök, hogy nincs sok tapasztalatom azon a téren, hogy
mások hogyan élnek, laknak.
Garázslakást sem láttam még, amilyenben Nguyenék laknak,
de csak most jövök rá, hogy nagyon sokféle létforma lehet,
amelybe eddig nem pillanthattam be.
Dell Duke is egy ilyen alternatív létformát tart fenn.
Ha ilyen az a tér, ami szem előtt van, akkor nagyon kíváncsi
lennék, mit tart a szekrényei mélyén…

Pattie ugyanezt gondolhatja, mert kijön a konyhából, és

átvágva a nappalin, a sötét, szűk kis közlekedő felé tart.
 Megyek utána.
De némi óvatossággal mozgok.
Ez a hely olyan érzést kelt, hogy akár egy egzotikus állat is
felbukkanhat itt bármely pillanatban. Az az illegális fajta, amelyet
meggondolatlanul megvesznek a kisállat-kereskedés homályos
raktárában, de aztán később titokban szabadon engedik egy
sötét sikátorban, mert nem tudják uralmuk alatt tartani a tűéles
karmú vagy túl nagy étvágyú fenevadat.
Az első hálószoba ajtaja be van csukva, de ez nem gátolja
meg Pattie-t abban, hogy el ne fordítsa az ajtógombot, és be ne
lökje az ajtót.
Azt látjuk, hogy Dell éppen egy nagy műanyag zsákba
tömköd be egy hálózsákot, ami úgy néz ki, mintha bedörzsölték
volna gépzsírral.
Holttestek nincsenek a szobában.
Legalábbis látható helyen nincsenek.
Egy nagyon rendetlen szobát látunk.
Képregények és színes magazinok hevernek ledobva az ágy
mellé, amin se lepedő, se matracvédő nincs.
Üres borosüvegek nyaka kandikál ki a sarokban álló fém
szemetesedényből (amilyet kültéren szoktak használni).
Csak egy másodpercbe telik, és Pattie keze már a szekrény
fogantyúján van.
Dell felkiált:
– Ne!
De már késő. Pattie ki is nyitotta a zsalus szekrényajtót,
amely mögött, az aljától a tetejéig, egy alsógatyából rakott fal
magasodik.
Több száz darabból álló fal.
Régen azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam
mennyiségeket megbecsülni, de ezzel már felhagytam. A
múltban a „Hány darab lehet?” kérdése nagyon is érdekelt
volna.
Pattie hátrahőköl, miközben Dell kinyögi:
– Één… rég nem mostam!
 Hát ez finom megfogalmazás. Pattie Dellre néz, aztán vissza
a gatyahalomra, majd rám.
Azt látom a szemén, hogy világos, bárki láthatja, hogy Pattie
meg a gyerekei itt soha, egy percig sem lakhattak.
De tévedek.
Nem tudom, hogy mi kattintotta át Pattie-ben a kapcsolót –
talán a kihívás mérete.

Visszaülünk Dell poros Fordjába, és Pattie irányításával

elindulunk a Ming utcában, az Üdvhadsereg boltja felé.
Pár perc múlva mindannyian a használtcikk-áruház
kiszolgálópultjánál állunk.
Pattie kiválaszt egy piros asztalt, hozzá négy jellegtelen
ebédlőszéket, egy citromsárga kanapét és egy bőrfotelt, amely
teljesen körbe tud fordulni.
És hozza a cédulát egy fémkeretes emeletes ágyhoz is,
amely egykor valami hadseregmániásé lehetett. A fémkorlátok
tele vannak ragasztva hűség örökké feliratú matricákkal.
Dellnek csak akkor van bátorsága megkérdezni, amikor már
lemerült a hitelkártyája: – És ezt a sok mindent hogy fogjuk
elvinni hozzám?
Pattie szó nélkül sarkon fordul, és kimegy az üvegajtón a
járdára. Dellnek egyedül kell befejeznie a kártyás tranzakciót.

Mikor utánamegyünk, Pattie-t egy teherautó mellett találjuk

odakint, amelyre ez van írva: bármit bárhová elviszünk.
A két fickó, aki kiszáll a kocsiból, hogy nekünk segítsen,
Esteban és Luis. És sokrétű csomagolási tapasztalattal
rendelkeznek.
Nem telik nekik sok időbe, hogy mindent felrakjanak és
lekötözzenek az ütött-kopott szállítójármű platójára.
Glenwoodi Kertekbe visszaérve a két férfi mindent felvisz a
lépcsőn, és még csak meg sem izzadnak.
Pattie felügyeli, amit csinálnak.
Dell a háttérbe húzódik, hogy ne legyen láb alatt.
Én vagyok a néma szemtanú.
 Most pedig már csak az van hátra, hogy megszabaduljunk
Dell kacatjaitól.

Pattie egy részletes listát nyom Dell kezébe, és elküldi

vásárolni.
Amikor Dell eltűnik a láthatárról, Pattie emberi láncba állít
minket – magát, engem, Luist és Estebant.
Csak négyen vagyunk, de ezzel az ősi anyagmozgatási
technikával hosszú időn át felhalmozott lomok hagyják el
hiphopp az épületet.
Dell két óra múlva tér vissza, amikor a holmija nagy része már
a kukák mellé van lerakva. Azt mondja, csak azért nem rakta
még ki a lomokat, mert a szelektív gyűjtőbe akarta őket elvinni.
Tudom, hogy hazudik.
Nem látszik idegesnek attól, hogy megfosztottuk a dolgaitól,
tehát feltételezem, hogy nem orvosi értelemben vett gyűjtögető.
Csak problémát jelent neki a döntési-végrehajtási fázis, a
dolgok karban tartása.
33. fejezet

Maj csütörtökönként az iskolában maradt délutánra, hogy

részt vegyen egy veszélyeztetett kamaszoknak tartott
foglalkozáson.
Persze nem veszélyeztetettnek mondták a célszemélyeket,
hanem „speciális nevelési igényűnek”.
De azért Maj tudta, miről van szó.
Elolvasta azt a brosúrát, amely a programot és annak
finanszírozását vázolta. A csoportvezető asztalára volt kirakva
az első találkozás alkalmával, tehát Maj nem kémkedett vagy
efféle.
Érdekelte, hogy miért gondolják róla, hogy veszélyeztetett, és
mi veszélyezteti.
Ez a válogatott gyerekekből álló csoport egy héten egyszer
jött össze a könyvtárban, hogy mindenféléket megvitassanak az
egyetemi továbbtanulástól a fogmosás fontosságáig.
Ma egy nő arról tartott nekik kiselőadást, hogy miért kell
zöldségféléket enniük, és hogy azért kell iskolaidőn túli
elfoglaltságokban is részt venni, mert az majd jól fog mutatni az
önéletrajzukban.
Amikor befejezte, mindnyájan kaptak egy-egy apró cédulát. A
foglalkozás végén majd beválthatják különféle jutalmakra vagy
más egyébre. A csoportvezető nem részletezte különösebben.
Maj berakta a frissen kikölcsönzött könyveket a hátizsákjába,
és a buszmegállóhoz ment.
Azok, aki nem voltak „veszélyeztetettek”, általában a saját
kocsijukon mentek haza, vagy a szüleik vitték el őket.
Tehát az egyik veszélyforrás, állapította meg Maj, a városi
buszszolgáltatás.
 Az iskola előtti buszmegállóban volt egy virágágyás,
Bakersfield legstrapabíróbb rózsáival.
Legalábbis Maj így érezte, amikor a tövises bokrocskákat
nézegette. Willow nem sokat beszélt az eltelt hónap során, de
azt megosztotta vele, hogy az élet dolgait párhuzamba lehet
állítani egy kert életével. Mert a kert jól tükrözi az életet.
Azt mondta, hogy ha a növényt jó talajba ültetik, és kap elég
napot meg vizet, akkor előbb-utóbb bimbózni kezd. A bimbó
eleinte nagyon kicsi, és nagyon zöld.
Néha jönnek a bogarak, és lyukat rágnak a bimbó felszínébe,
de ha ez nem túl mély, akkor a bimbó ki fog nyílni.
És akkor a világ megláthatja a virágot.
Idővel a külső szirmok kissé száradni kezdenek, először a
szirmok csúcsain. Aztán a virágfej deformátlanodik, szétnyílik,
mintha nem lenne benne tartás.
Ilyenkor a rózsa ki van téve a szél, az eső vagy a nap
romboló hatásának.
Végül a szirmok kiszáradnak, elhervadnak, leválnak a fejről,
és lehullanak a földre.
A helyén egy kerek „csontkoponya” marad. Idővel ez is
lehullik, és visszatér az anyaföldbe.
Ebben éppen annyi magyarázat van életről és halálról,
mondta neki Willow, mint bármilyen erről szóló emberi
történetben, elmélkedésben vagy elemzésben, amelyet valaha
hallott a témában.
Hol volt a rózsa azelőtt, hogy rózsává vált volna?
A talajban, az égben meg a napban.
És hová lesz, amikor már nincsen?
Valószínűleg visszatér, gondolta Maj, a nagy egészbe, amely
körbevesz bennünket.

Quant-Háért még soha, senki nem jött az iskolába, ezért

mikor Dell Duke kocsija csikorogva fékezett a járda mellett, ahol
a fiú haladt, Quant-Ha megriadt.
 A foltos ablak legördült, és Dell kikiabált rajta:
– Hé!
A fiú egész testében megfeszült. Mégis, milyen dolog „hé”-t
kiabálni valakinek, akit Hának hívnak?!
Aztán Dell ezt kiabálta neki:
– Szállj már be! Nincs időnk vacakolni!
Quant-Ha nem jött közelebb.
– Miről van szó?
Dell átnyúlt az utasülés fölött, és kilökte a járda felőli
kocsiajtót. – Kérdezd anyádat. Ő itt a cirkuszigazgató…

Dell nem sokat magyarázkodott, csak annyit, hogy Pattie és

Willow nála vannak, hogy megcsinálják úgy a lakását, mintha ők
mind ott laknának.
Quant-Ha láthatóan nem nagyon értette.
Felhívta az anyját a mobilján, aki utasította a fiát, hogy hozza
el a főzőedényeket a garázsukból.
És vigyen takarókat, lepedőket és fürdőszobai holmikat is.
Quant-Ha meg volt róla győződve, hogy ez a világ legbénább
ötlete, de megadóan ment, nyomában az izzadó konzultánssal,
és tette, amit az anyja kért.
Már több mint egy hónapja Quant-Ha egy tök idegennel aludt
egy szobában. Talán valaki most végre tesz valamit ez ellen.

Dell az ajtóban megállt, és bebámult a garázsba.

Hát nem csoda, hogy az ő címét mondták be! Ennek a
helynek valószínűleg még lakhatási engedélye sincs, tehát nem
létezik.
Dell azt hitte, hogy önálló házuk van, vagy legalábbis egy
rendes lakásuk. A látvány teljesen megdöbbentette.
Mitől van ennek a nőnek ilyen fensőbbrendű modora?
Miután ő és a Magányos Farkas (aki lehet, hogy inkább
Különc) berámolt Dell csomagtartójába egy rizsfőzőt, egy
bambuszgőzölőt, egy wokot, hat kistálat, pálcikákat és
főzőkanalakat, két húsvágó kést, három fazekat és az
ágyneműt, a hűtőből kipakolták az élelmiszereket egy, a
dobozos tej szállításához használt kartontálcára.
Aztán még átmentek a szalon mosdójába a
tisztálkodószerekért, majd útnak indultak Dell lakása felé.
Quant-Ha úgy érezte magát, mintha időlegesen kiengedték
volna valamiféle fogházból.
Mire elérték a Glenwoodi Kertek poros parkolóját, kicsit
jobban képben volt már a haditervet illetően. Nyilvánvaló volt
előtte, hogy valamiféle törvényszegésre készülnek, vagy
legalábbis megkerülnek valami szabályt vagy előírást.

Ez pedig izgalmas volt.

34. fejezet

Van személyesebb holmi, mint az alsóruházat? Nem hinném.

Dell márpedig mindenféle stílusút visel.
Mindenféle színben van neki gatyája, ezerféle mintával. Elég
sok rajzfilmfigurát látok. Meg mindenféle zöldségeket.
Nagyon zavaró, hogy ezt mind tudom már róla.
Ez az ember nemcsak a pedagógiai segítőm konzultánsként,
hanem elvileg az iskolai előmenetelemet is felügyelnie kéne.
Már öt hete fennáll ez a helyzet, és semmi nem történt e téren.
Nem hiszek a szememnek, mikor nem hagyjuk békén a
magánszférájába tartozó cuccokat, hanem Pattie nekilát, hogy
ezt a dolgot is Jó Útra terelje.
Még annak az árán is, hogy ezzel beleártja magát valakinek a
mániás-kényszeres alsónemű-problémájába.

Háromszor fordulunk, mire lehordjuk az egész gatyahegyet a

földszinti mosókonyhába.
Miután beindítjuk az első mosást, Pattie átalakul valamiféle
humán tornádóvá.
Ahogy jobban belegondolok, rájövök, hogy korábban is
ilyesféle volt, de nem ennyire: tornádó üzemmód helyett csak
trópusi viharként üzemelt.
Mire Dell és Quant-Ha feljön a lépcsőn a konyhai dobozokkal,
már felmostuk a konyhát (ahol a padlóról kiderült, hogy nem is
barna, hanem narancssárga), kimostuk a mikrót, és lesikáltuk a
pultokat. Nyolc szemeteszsákot töltöttünk meg mindenfélékkel.
Elég sokat tudok a baktériumokról és az egyéb kórokozókról,
úgyhogy ez az egész elég nagy kihívást jelent nekem.
Dell alig végez a garázslakásból származó holmik
felhordásával, mikor Pattie máris a kezébe nyom egy újabb
listát, és kilöki az ajtón.
Quant-Ha velünk marad.
 Dell lakásában minden szürkének látszik, mintha
félhomályban lennénk.
Ez attól van, hogy valaki a nappali mennyezetén lévő
tetőblakára kívülről, árnyékoló gyanánt felrakott egy vászon
ponyvát. Talán azért, hogy kisebb legyen a légkondi fogyasztása
(és költsége), vagy mi.
Ez a vászon mára a világ összes koszát összegyűjtötte, mert
úgy néz ki, mintha már többet nem bírna magába gyűjteni. A
szélein, ahol feltehetően néha megáll a nedvesség, penész
tenyészik.
Úgyhogy Dell apartmanjából nem nagyon látszik, milyen az
idő odakint, mert mindig úgy tűnik, hogy éppen egy, a CAT-skála
szerinti ötös fokozatú hurrikán érkezik.
Pattie csípőre teszi a kezét, és felpillog a ponyvára.
Ezt mondja:
– Ez így nem jó.
Pattie arca is legalább olyan sötét, mint a ponyva.
Én is felbámulok.
Olyan, mintha valaki egy óriási pelenkát rakott volna a
mennyezetre.
Az anyja Quant-Hát szólítja, akinek Pattie az imént nyomott a
kezébe egy nagy szemeteszsákot, amely tele van boros-és
sörösüvegekkel (ezeket a mosogató alatt találtuk), hogy vigye le
a kukába.
Pattie felfelé mutat.
– Menjél fel a tetőre, és vedd le azt a ponyvát onnan!
Az eltelt hónapban sohasem láttam Quant-Hát jókedvűnek,
úgyhogy a mostani morcos arckifejezése csak a megszokott
állapot.
Megszólal:
– Most küldtél le az üvegekkel.
Erre Pattie:
– Csináld mindkettőt.
Kicsit megsajnálom, és felajánlkozom:
– Segítek.
 Quant-Ha ennek sem örül, de máskor sem szokott nekem
semmit sem mondani. Mindig átnéz rajtam, mintha ott sem
lennék.
De ez engem nem zavar.
Most is szó nélkül felmarkolja a nehéz szemeteszsákot az
üvegekkel, és elindul az ajtó felé.
Megyek utána.

Kinn vagyunk mindketten a folyosón, ő továbbra is cipeli a

zsákot. Ha fel akarna menni a tetőre, otthagyná a terhet, de
nem teszi.
Nem szólok semmit, mert ő az idősebb, és ki nem állhat
engem.
És azért sem, mert mostanában nem is nagyon szoktam.
Csak azért kell most itt melóznia, mert én problémát okozok.
A folyosó végén van egy lépcső, a felirata szerint az visz ki a
tetőre.
Nem bánnám, ha Quant-Ha lerakná azt a zsákot. Az az
érzésem, hogy valamit bizonyítani akar előttem, talán azt, hogy
a nagy szemeteszsák meg sem kottyan neki. De tudom, hogy
ez nem igaz – az üvegekkel teli zsák nehéz.
Ma többet emeltem és cipekedtem, mint az elmúlt fél évben
összesen.
Quant-Ha habozás nélkül elindul felfelé a keskeny lépcsőn. A
tetején van egy ajtó, amelyre ez van kiírva: A TETŐRE CSAK
ARRA JOGOSULT
SZAKEMBER LÉPHET KI

Nem hinném, hogy mi beleesünk ebbe a kategóriába, de

Quant-Ha gondolkodás nélkül kilöki az ajtót a lapos tető felé. A
nap már lenyugvóban van, de azért még fényesen süt. A tetőn
tíz darab ablak van, rajtuk egy-egy koszos, régi ponyva.
Tehát nem Dell lakása az egyetlen, amely szürkeségbe borul.
Látom a zavart Quant-Ha arcán.
A tető bal oldala felé mutatok.
– Ott. A harmadik az övé.
 Nem vitatkozik, mert öthetes együttlakás után tudja, hogy ha
megszólalok, akkor csak olyasmit mondok, ami tényszerű.
Quant-Ha kezében még mindig ott a zsák üres üveg, ahogy
előre halad a forró tetőn.
Megint csak megyek utána.
Nem is tudom, hogy miért. Olyan, mintha én lennék a
kisgyerek méretű árnyéka. Látom rajta, hogy azt gondolja, csak
rontok a helyzetén.
A leterített ponyvák sarkait tégladarabokkal fogatták le.
Amikor elérjük Dell odúját, felveszem az egyiket.
Quant-Ha lehajol, és a szabad kezével meghúzza a koszos
ponyvát.
A nagy zsák azonban kicsúszik a másik kezéből, pár üveg
kiesik belőle. Az egyik darabokra is törik éppen a lába mellett.
Zöld üvegcserepek repülnek szanaszét, és néhány darab a
tetőablak frissen lecsupaszított, tiszta műanyag felületére esik.
Régi Énem sikított volna a hirtelen csörömpölés miatt.
Az Új Énem azonban már fel van készülve mindenféle
váratlan rosszra.
Az Új Énem inkább azon csodálkozik, hogy nem vágtak meg
minket a szerteszét repülő szilánkok.
Quant-Ha eddig is fújt mérgében. Most már tényleg dühöng.
Elkezdi felszedegetni az üvegcserepeket.
Gyorsan odalépek, hogy segítsek neki.
A tetőablak fölött állva észreveszem, hogy három odahullott
üvegdarab prizmaként szórja a fényt maga alá. Kis színes
foltokat küld le az alatta lévő szobába.
Quant-Hára nézek. Ő is látja, amit én. Megszólalok:
– Mint a templomi ólomüvegablak.
Quant-Ha hallgat, de felvesz egy sörösüveget, és odacsapva
eltöri. Aztán a borostyánszínű darabot ráteszi az ablakra.
Egy kis narancsos-barna fényfolt jelenik meg odalent, Dell
szőnyegén.
Összenézünk.
De nem mondunk semmit.
 Aztán elkezdjük a többi üvegcserepet is rárakosgatni az
ablakra.

Végül összetörjük az összes üveget, hogy legyen elég

mozaikdarabkánk.
Fura, de az egész nagyon jól esik.
Látom, hogy Quant-Ha is hasonlóképpen érez, bár némán tör
és zúz mindvégig, mígnem elfogy a súlyos alkohol-problémára
utaló mennyiségű palack.
Amikor végzünk, továbbra sem szólunk, úgy megyünk vissza
némán a lakásba.
Quant-Ha kinyitja a lakás ajtaját, és rögtön látjuk, hogy a
szoba teljesen megváltozott.
A bejövő fénytől.
Zöld és borostyánszínű fények szűrődnek le odafentről.
Ami eddig egy lélektelen tucatmegoldás volt lakberendezési
szempontból, most hirtelen nagyon érdekessé vált.
Ott állunk, és felfelé bámulva csodáljuk, mit csináltunk, amikor
Pattie belép a nappaliba. Nem akarom, hogy mérges legyen
ránk, különösen Quant-Hára. Ezt mondom hát: – Csak
átmenetileg…
Meglepetésemre Pattie csak ennyit mond:
– Quant-Ha, átrendezheted a bútorokat, ha van jobb ötleted…
Az nem lep meg, hogy van jobb ötlete.

Quant-Ha mindent átrak máshová, a kanapét és a székeket a

falhoz képest elforgatja, hogy ne derékszögben álljanak a
négyszögletű helyiségben. Saját geometriát követ.
Majdnem ez jön ki a számon, amikor befejezi:
– Minőségi különbség mutatkozik a szoba vizuális
megjelenésében a korábbiakhoz képest.
De inkább ezt mondom:
– Sokkal jobban néz ki.
Quant-Ha csak vállat von, de látom, hogy már nem ráncolja a
homlokát.
 Ez az első dolog, amit együtt csináltunk, és kissé furán érzem
magam tőle.
Mindkettőnknek furcsa.
És rá kell ébrednem, hogy egy légtérben lenni egy kamasz
fiúval, aki értékeli az üvegmozaikot, önmagában jobb kedvre
hangol a világ iránt.
35. fejezet

Dell levette a nevét a 208-as postaládáról, és helyette

kirakott egy cetlit, amelyre Quant-Ha művészien ráírta, hogy:
NGUYEN.
Aztán lerohant a kocsijához, és csupán percekkel azelőtt
hajtott el, hogy Lenore Cole leparkolt a háznál.
Dell a legközelebbi bárt célozta meg, amelyet Kalapácsnak
neveztek. A bakersfieldi lakosok leginkább akkor látogatták ezt
a helyet, amikor összetörték az autójukat, vagy elment az áram
a kánikulában, és az összes fagyijuk elolvadt a mélyhűtőben.
Ez a bár mágnesként vonzotta a lúzereket. Ide senki sem jött
le a legjobb pulóverében vagy a trendi csőnacijában.
Dell éppen ezért érezte otthonosan magát itt.
Most, hogy megállt a bár előtti parkolóban,
megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre otthagyhatta Pattie
Nguyent, és egy időre nyugta lesz tőle.
Dell azon kapta magát, ahogy kikászálódott a kocsijából, hogy
magában motyog: – Kinek a halálát használta ki ez a nő, hogy
feljebb másszon a ranglétrán?!
Aztán eszébe jutott, hogy két ember valóban meghalt. És
talán éppen neki, Dellnek köszönhető, hogy Pattie Nguyen ilyen
szerephez jutott, miután azt az erőszakos lányát, Majt bevonta
az ügybe.
Dell csak abban lehetett egészen biztos, hogy most valaki a
konyhájában spenóthegyeket párol, amely konyha a fennállása
óta még sohasem látott semmiféle zöldséget nyers formában.
De legalább a gatyahalom tiszta lett.
A félhomályos bárban Dell talált egy szimpatikus ülőhelyet.
Ahogy ültében előredőlt a ragacsos pultnál, kivett egy tollat a
zsebéből, és magához húzott egy koktélszalvétát.
 Arra vágyott, hogy megint kézben tarthassa az életét, ezért
visszatért a Szokatlanok Dell Duke-féle Osztályozási
Rendszeréhez.
Ezt firkantotta a szalvétára:

1 = KÍVÜLÁLLÓ

2 = KÜLÖNC
3 = MAGÁNYOS FARKAS
4 = FURAPÓK
5 = ZSENI És hozzátette a legújabb kategóriáját: 6 = DIKTÁTOR

Majnak fel kellett szállnia egy másik buszra, hogy eljusson a

Glenwoodi Kertek nevű telepre.
Nem örült a dolognak.
Amikor a szalonba ért, felhívta az anyját, és akkor értesült a
gyámügyes nő érkezéséről.
Valaki nem tudott volna neki előbb szólni erről az egészről?
Egy óra múltán Maj karja már sajgott a nehéz hátizsáktól.
A lelke azonban másért sajgott.
Meg kellett kérdőjeleznie annak a döntésnek az értelmét,
hogy eljátszották, Dell Duke címén laknak.
Talán jobb lett volna, ha Willow-t a baleset után rögtön
gyámügyi gondozásba veszik.
Az anyja világosan megmondta: nincsenek abban a
helyzetben, hogy még egy gyereket eltarthassanak.
Ami magát Majt illeti, ő megpróbált segíteni, de mi van, ha
kiderül: a végén még jobban sérül szegény kis Willow lelke, mint
ha békén hagyták volna?
Maj felemelte a jobb lábát, amelyen csak egy kis nyári
selyemcipő volt, és keményen rátaposott egy makkra.
De a repedezett járdán heverő termés nem tört össze a sarka
alatt.
 Kemény volt, szívós, és ahelyett, hogy összetört volna, még ő
nyomta meg Maj lábát. Mintha a lány egy éles kis kavicsra
taposott volna.
Maj egész testében megfeszült, ahogy a fájdalom belenyilallt.
Annyi minden okoz az embernek váratlanul fájdalmat.
Maj elrúgta a makkot, amely lerepült a járdáról az úttestre.
Aztán figyelte, ahogy egy autó kereke átment a még zöld
termésen.
Maj a járda szélére állt, hogy még jobban lássa, mi történt
vele.
A makk le sem lapult. Az oldalán hevert, sértetlenül.
Maj ledobta a hátizsákját, és odament, hogy felvegye a
makkot a földről.
Ez a makk egy túlélő.
Maj bedugta a zsebébe.
Szerencséje van. A makknak.
Amikor majd Willow nem figyel oda, majd odacsempészi a
közelébe, ahol rátalálhat.
36. fejezet

Ki vagyok merülve. Segítettem átváltoztatni a lusta, szingli,

gyűjtögető remete barlangját egy család életterévé.
Amit eszelősen gyorsan csináltunk meg.
A bambuszpároló gőzölög, és Pattie zöldhagymát vágat
velem, amikor megszólal a csengő.
Lenore Cole megérkezett.
A baleset óta hetente járok ki a Jamison Gyerekcentrumba.
Csináltak egy teljes orvosi vizsgálatot. Háromszor találkoztam
egy pszichiáterrel (Dr. Ron McDevitt-tel), és kétszer Lenore
Colelal.
Folyton szóba került, hogy nevelőszülőkhöz adnak, de nem
olyan könnyű egy nagyobb gyereket elhelyezni.
A múlt csütörtökön beszélgettem egy lánnyal a Centrum
mosdójában, aki azt mondta, hogy aki már elhullatta a tejfogait,
nem kell senkinek.
Azt is mondta, hogy a reménybeli szülők elsőként mindig a
szőke gyerekeket viszik el.
Nem hiszem, hogy cikizett volna vagy efféle.
Neki is pont olyan sötét volt a bőre, mint nekem.

A szociálismunkás nem sokáig időzik nálunk.

Ami jó.
Szerintem átmentünk a vizsgán.
Pattie nem akar a nevelőszülőmmé válni, mégis teljesítenie
kell az előírásokat, amelyek az átmeneti gondozókra is
vonatkoznak.
Az előszobában Lenore Cole ezt mondja nekem:
– Meg fogjuk találni neked a legjobb helyet. Ez a küldetésünk.
Nem felelek semmit.
 Szeretném kívül tudni ezt a hölgyet a kapun, aztán menjen
csak jó messzire a kocsiján, ki a városból, a megyéből, az
államból, és aztán legyen otthona a kansasi Tornado Alley.
De persze a baj nem vele van.
Én vagyok a Probléma.
Lehet, hogy van sokféle otthon Kansasben, ahol
mostohagyereknek befogadnának.

A ház kapuja mögötti félhomályból figyelem, ahogy a

szocmunkás beszáll a kocsijába, és elhajt.
Elmegy a közeledő Maj mellett.
Amikor meglátom a kecsesen mozgó nagylányt, megváltozik
a világ körülöttem.
Amikor beszámolok neki arról, hogy van egy álcaszobánk
igazi katonai emeletes ággyal, azonnal kibújik a szokásos
védőpáncéljából.
Természetesen nem igazi páncélról beszélek, hanem az
önvédelmi reflexeiről, amelyek megvédik őt a hétköznapokban,
de most jól látom, ahogy ledobja magáról ezt a gyanakvó
tartózkodást.
Nyilvánvaló, hogy régi vágya teljesül azzal, hogy létrán
mászhat föl az ágyba aludni.
Talán azért, mert évekig aludt a földre tett matracon.
Nem akarom kiábrándítani azzal, hogy közlöm: ez az egész
csak megjátszás, nehogy elhurcoljanak tőlük.

Amikor felérünk, megköszönöm Pattie-nek mindazt, amit

aznap tett.
Nagy megkönnyebbülésemre végre leül egy székbe.
A világ leggyakorlatiasabb asszonya a köszönetre csak
megvonja a vállát, és ezt mondja: – Nhũng gì mìnk mong đói ít
khi nào xày ra, Nhũng gì mình không mong muôn thì lai cú đên.
Ami lefordítva ennyit jelent:
„Amit várunk, ritkán következik be, amire nem számítunk, az
viszont megtörténik.”
 Felé nyúlok, és megfogom a kezét. Meglepődöm magamon,
hogy ezt csinálom, hiszen nem vagyok már kisgyerek, de
valahogy nem tudom megállni. Aztán nagy nehezen kinyögöm:
– Nem túlzottan tudományos így nézni a dolgok láncolatát, de
ha azt vesszük, ami velem történt mostanában, hát igen, így
van.
Ilyen hosszan már nagyon régóta nem beszéltem.
És nem tudom, hogy a fáradság teszi, vagy valami
megváltozott, de ahogy ránézek, és fogjuk egymás kezét,
mosolyognom kell.
És a fogam most nem tapad az ajkamra belülről. És Pattie
sem fordítja el a fejét.

Mindenki nagyon éhes, még én is, akinek általában soha

sincsen semmi étvágya.
Pattie megpróbálja felhívni Dellt, de ő nem veszi fel a mobilját.
Így hát nélküle vacsorázunk meg.
És hirtelen az a nagyon fura érzésem támad, mintha
valamennyien tényleg itt laknánk a Glenwoodi Kertekben.
Esszük a vacsorát a piros tetejű asztalról, aztán bedobjuk a
papírtányérokat a szemetesbe (Dellnek nincsenek igazi
tányérjai).
Pattie azonnal leküldi Quant-Hát a szeméttel a kukához, mert
a konyha most szemétmentes övezet.
Mind segítünk összetakarítani a konyhát, és elrámolni a
maradék ennivalót, és bekuckózzuk magunkat az újonnan
szerzett használt bútorokon.
El sem hiszem, hogy még erre is van ereje, de Pattie ekkor
elkezdi feszes kis kockákba hajtogatni Dell hegyekben álló tiszta
alsóneműit.
Olyanok, mintha valami automatából kerültek volna elő.
Pattie ennyire precíz.
Quant-Ha szerelembe esett Dell nagyképernyős
lapostévéjével, és talált egy olyan csatornát, ahol japán focisták
a saját fejükkel törnek össze agyagedényeket.
Mindnyájan ezt nézzük.
 Furán kábító hatása van.
Tudom, hogy ezek a fejre mért ütések hosszú távon komoly
egészségkárosodást okozhatnak.
De most úgy érzem, kisebb gondom is nagyobb ennél,
úgyhogy nem aggódom miattuk. Hadd törjék csak a fejüket.
Olyan más ez a szoba, mint bármi, amit ismertem eddig, hogy
egy múló pillanatra elfelejtem: nincs se apám, se anyám, se egy
olyan hely, amit az otthonomnak nevezhetnék.
Hátradőlök a kanapén.
És akkor valami élesen beleszúr a csípőmbe, oldalt.
Odanyúlok, és a fenekem alatt találok egy kis zöld makkot.
Fogalmam sincs, hogy kerülhetett a kanapéra.
Az alma almafán terem. A cseresznye meg cseresznye-fán.
De a makk…? Nem mondjuk, hogy az meg a makkfán terem.
Az ilyesmi érdekes.
Legalábbis néhány embernek.
A kezembe szorítom a kis termést (ami tudományos
értelemben gyümölcs). Maj mellettem ül, mosolyog, és ezt
mondja: – Talán egy szerencsemakk…
Beteszem a zsebembe, mert lehet, hogy igaza van.
Végtére is ez egy mag (makkmag!), amely a kezdetet jelenti,
mert kicsírázhat, tehát új életet kezdhet.
Aztán hátrahajtom a fejem a kanapé támlájára, és kissé
könnyes a szemem, mégis, ha ködösen is, de látom a
tetőablakon át a teliholdat, ami úgy néz ki, mint egy zöld és
borostyánsárga nyalóka odafenn, az ablakon túl, az égen.
És ez egyáltalán nem rossz.
37. fejezet

Már jó késő volt, mikor Dell hazabotorkált.

Először szó szerint nem ismert rá a lakására, és nem csak
azért, mert egy nő (Pattie) aludt az újonnan beszerzett használt
kanapén, Quant-Ha pedig mellette, a szőnyegen feküdt kiterülve
egy piros paplan alatt.
Dell becsukta az ajtót maga után, és a folyosón át elindult, a
hálója felé. A másik hálószobába benézve látta Willow-t és Majt,
akik az emeletes, katonai fémágyon aludtak.
Vajon miért nem mentek már haza? – tűnődött, aztán rájött,
hogy nincs autójuk, és jelenleg neki sincs, mert gyalog kellett
hazajönnie.
Kicsit álmélkodott még a nagyon megváltozott látványon,
aztán bement a szobájába, ahol az ágyát Pattie szépen
megvetette, és egy bolyhos ágytakaróval le is terítette.
Dell ráhasalt az ágyára, és úgy is maradt.
Öt órával később arra ébredt – még mindig hason feküdt –,
hogy valahonnan zubog a víz.

Normális zaj volt.

De ő még sohasem hallotta mástól a saját lakásában.
Dell kinyitotta a szemét, és akkor jött rá, hogy valaki
zuhanyozik a fürdőjében. Hunyorogva ránézett a digitális
ébresztőóra kijelzőjére, amely hajnali 5:21-et mutatott.
Van ember, aki ilyen korán felkel?
Na ja, ez az egyik… közülük! Azt is sejti, hogy melyik lehet az.
Dell a fél karját odaadta volna még egy óra nyugodt alvásért.
 Behunyta a szemét, és úgy érezte magát, mint akit egy
roppant szerencsétlen baleset ért.
Erről eszébe jutott a sebesült bal lába, és azon kezdte törni a
fejét, hogy vajon nem kaphat-e táppénzt emiatt a tankerülettől.
A jobb lábát használta a vezetéshez a sebességváltó nélküli,
amerikai autójában, ahogy mindenki, tehát valószínűleg egy bal
lábat ért sérülés nem hozna annyit a konyhára.
Mert a biztosítók valahogy így működnek, nem? Mindennek
szabott ára van.
Talán jobb volna, ha a bal kezével történne valami…
Akkor kopogtak az ajtaján, és neki félbe kellett szakítania a
Dell Duke-féle Bolond Belső Beszédet, mert Pattie Nguyen
hangja harsant az ajtó túloldaláról: – Fenn van már?
Dell azt akarta mondani, hogy igen, most már. De ez jött ki
belőle: – Már órák óra.
Remélte, hogy a nő érti a gúnyt, de Pattie egyszerűen ennyit
mondott: – Én is.
Pattie benyitott, és már mondta is, mint a géppuska, ahogy
belépett a szobába: – A gyámügy jövő héten visszajön. Amíg
nem találnak végleges helyet Willow-nak, addig szerintem
egyszerűbb, ha itt maradunk. Nem bírok mindig ennyit takarítani
maga után.
Dell hallgatott. Nem azért, mert nem volt véleménye, csak
energiája nem volt ebben a korai órában ahhoz, hogy torka
szakadtából visítson.
Pattie tovább ütötte a vasat:
– Láttam egy hirdetményt a mosókonyhában. A 242-es
lakótól.
Az a folyosó másik vége. Szobatársat keres.
Dell lehunyta a szemét. Ez biztos csak valami rossz álom…
Kivéve, hogy álmában általában rejtőzködött. És gyakran volt,
hogy a teste valami rejtélyes okból világoskékre volt festve.
Dell kinyitotta a szemét. Pattie már kifelé indult a szobájából.
– Megyek, és leírom az e-mail címét. Már nincs olyan korán,
hogy ne írhatna neki egy üzenetet, hogy érdekli a dolog. Csak
átmenetileg. Csak addig, amíg ez az egész ügy meg nem
oldódik.

Dell már látta ezt a Sadhu nevű fickót a ház

teremgarázsában, de még csak köszönőviszonyban sem voltak.
Most meg ebben a rémesen korai órában itt ül a pasival
szemközt. Az az őrült vietnami nő nem hagyta békén, amíg el
nem küldte neki az e-mailt még hajnalban. Legnagyobb
döbbenetére azonnal meg is jött a válasz a laptopjára.
A fickó a folyosó túlvégén azonnal találkozni akart vele,
áthívta magához.
Miért nem alszik ilyenkor ez az ember?
Mi a baja ennek a sok korán kelőnek?
Sadhu megköszörülte a torkát, és kibökte: – Vegetáriánus
vagyok.
Dell bólintott. Sadhu hirtelen felélénkült:
– Te is vega vagy?
Dell megcsóválta a fejét, de nem mondott többet. Nem akart
hazudni, viszont nem volt kedve részletezni a fasírozott
húsgombócok iránti patologikus rajongását.
Dell annyira fáradt volt, hogy leginkább egy pantomimesnek
tűnt, ami rögtön szimpatikussá tette.
Vagy legalábbis olyannak, aki jobban hisz a jelnyelvben, mint
a szavak erejében.
Fejbólintás-sorozattal válaszolt a kérdésekre, amelyeket csak
néhány ásítás, szemöldökfelvonás és két félig elfojtott csuklás
szakított meg.
Ezért aztán rögtön jó lakótársjelöltnek tűnt.
Percekkel azután, hogy Dell leült jövendő társa lakásában,
Pattie Nguyen már jött is, és kitöltött egy csekket Sadhu
Kumar nevére a 242-es apartman egyik hálószobájának egyhavi
bérleti díjáról ugyanabban a házban, ahol Dell a 208-as lakást
bérelte.
 Pattie fizeti a konzultáns lakhatását Sadhunál, míg Dell
továbbra is hivatalos bérlője marad a saját apartmanjának.
Amikor kézfogással zárták az ügyletet, Dell végre rátalált a
hangjára, és megjegyezte: – A fűszeres kajától hasmenést
kapok.
Sadhu úgy bólintott, mint aki tökéletesen érti, ám Dell biztosra
vette, hogy meg fogja feküdni a gyomrát ez a jövendő
együttélés.
38. fejezet

Ez az egész csak „átmeneti”.

Ezt mondogatja Pattie.
Szerintem ez a kedvenc szava.
Mi lehet a körömlakknál ideiglenesebb dolog? Nem csoda,
hogy Pattie így viszonyul az átmenetiséghez.
Elmagyarázza nekem, hogy amíg nem találnak nekem jó
helyet, addig mindannyian a Kertek 208. alatt maradunk.
A gyámügyesek ugyanis hetente fognak ellenőrizni minket, és
folyton ki-és visszaköltözni a garázsból túl sok volna
mindenkinek.
Nem kezdek bele, hogy szerintem a világon minden csak
átmeneti, mert nem akarok efféle eszmefuttatásba keveredni.
Annyit mondok csak, hogy értem.
De azért lelkifurdalásom van Dell Duke miatt.
És nem csak azért, mert Pattie meg én láttuk az
alsógatyahegyet (mellesleg talán emiatt volt hajlandó átköltözni
a folyosó túloldalára).
Amikor még volt otthonom, és a kertemben ülhettem,
szerettem a madarakat megfigyelni. Nemcsak a zöldszárnyú
verébpapagájokat, hanem a vándorló fajtákat is.
Mostanában azon gondolkozom, hogy általában milyen óriási
rajokban mozognak együtt a kistestű madarak.
Távolból úgy látszik, mintha egy nagy füstfelhőt fújna a szél
ide-oda.
Senki sem tudja, hogy miért és hogyan változtatnak hirtelen
irányt.
A madarak mintha elvesztenék az egyéni akaratukat,
vágyaikat.
Együtt egy náluknál nagyobb szervezeti egységhez tartoznak,
amelyet a természet tart fenn.
 És ők elfogadják ezt a természeti törvényt.
Valamitől megadják magukat. A tudósok nem tudják, miért,
hogyan, minek.
Most én is egyfajta rajnak, csapatnak vagyok a tagja.
Ahogy Dell Duke is.
Akár tetszik neki, akár nem.

Figyelem, ahogy Dell összeszedeget némi ruhaneműt, és

fogja a fogkeféjét meg egy flakont, ami valami hajspraynek
tűnik.
Nehéz léptekkel indul el a folyosón Sadhu Kumar lakása felé.
Nem csapja oda a lábát, de majdnem.
Nem szólhat senki egy rossz szót sem rá, nem igaz?
Két órával később, amikor Maj és Quant-Ha már fenn van, és
hadra fogható, Dell munkaruhája, a nagyméretű
tréningnadrágja, a szandáljai és a legalább hat hónapra elég
alsóneműje is bekerül – elég szorosan – Kumar lakása második
hálószobájának apró gardróbszekrényébe.
Csak egy szemeteszsákra való öreg, kiselejtezett póló marad
hátra.
Mivel Dell íróasztala és szekrénye most üresen áll, Pattie
kölcsönkéri Dell kocsiját, hogy még több holmit át tudjon hozni a
körömszalonból.
Maj vele megy.
Nem emlékszem, hogy valaha ilyen vidámnak láttam volna az
én nagylány barátomat.

Dellnek szupernagy tévéje van, de rosszul programozta be.

Megigazítom a beállításokat, így a kép nincs aránytalanul
szétnyúlva, és a túlzottan nagy fényerőt is lejjebb veszem, hogy
ne legyen bántó a szemnek. A hangot pedig úgy igazítom a
képhez, hogy ne legyen a kettő elcsúszva egymástól. Eddig
nem volt igazán szinkronban.
Azt is látom, hogy eddig vagy hetven csatornát nem is aktivált
a tévén.
Szerintem nem is olvasta el a kezelési útmutatót.
 Dell bejön, látja a változást, és azt mondja, hogy az emberek
jobban néznek ki így, hogy nem olyan szélesek, és nem olyan
narancssárgák. Különösen az tetszik neki, hogy amikor
beszélnek, a szájuk úgy mozog, ahogy kell.
Megmutatom neki az új csatornákat, amelyeket
beprogramoztam, mire mérges lesz, mert rájön, hogy már egy
éve a legjobb csomagért fizet, de eddig fölöslegesen tette.
Eléggé kiakadt ezen.
Most már tudom, hogy lesz bőven közös témánk, amelyekről
beszélhetünk a hetenkénti konzultációs üléseinken, mert
megkér, hogy a lakásban fellelhető összes elektromos
berendezését ellenőrizzem.

Ma este lép életbe az új lakhatási rendszerünk.

Maj meg én maradunk a kettes számú hálóban. Pattie viszont
átmegy Dell helyére. Dell pedig a folyosó végén alszik Sadhu
Kumarnál.
Quant-Ha hivatalosan is megkapja a nappali feletti
rendelkezést. A takaróját és a párnáját a kanapéra teheti, mert
úgyis a nagy tévé előtt alszik el.
Nagyon előtte. Úgy értem, közel.
Ami megterhelő lehet a szemnek.
De annyira fel van dobva ettől az egész új felállástól, hogy
inkább nem vetem fel ezt a szempontot neki.

Arra ébredek reggel a katonai emeletes ágyban, hogy most

már nekem is be kell dobnom valamit a közösbe.
Legalább annyit, amennyi egy tizenkét éves gyerektől kitelik.
A szüleimnek nem volt életbiztosításuk, sem jelentősebb
megtakarításuk.
Volt bennük felelősségérzet, és szorgalmasan dolgoztak, de
mint kiderült, a hosszú távú tervezésben nem voltak annyira
bajnokok.
Azzal fogom kezdeni a hozzájárulásomat, hogy átteszem
Pattie üzleti könyvelését egy jobb komputeres programba.
Mindenki tett és tesz valamit értem.
 Úgy érzem, ez a legkevesebb, amit cserébe megtehetek.

Eltelik három nap.

Talán viccből, de Quant-Ha egy avokádómagot tesz ki a
konyhaablak párkányára.
Szereti a guacamolét, ez nyilvánvaló.
Maj azt mondja, hogy amikor Quant-Ha kicsi volt,
fogpiszkálókat szurkált az avokádóba, mert avokádófákat akart
nevelni. Quant-Ha erre megharagszik, és kivágja a magot a
szemetesbe.
Azóta, hogy történt, ami történt, nem gondoltam a
növénytermesztésre.
Túlságosan fáj arra gondolni.
De amikor senki sem lát, gyorsan kiveszem az avokádómagot
a szemetesből. Majdnem elsírom magam, ahogy kézbe veszem,
és megnézem.
Hirtelen azon kapom magam, hogy arra gondolok, vajon
miféle összetételű föld kéne neki…
Megpróbálom kiverni a dolgot a fejemből.
De később, amikor kinézek az ablakon, megakad a szemem
az út túloldalán álló, göcsörtös, csenevész fákon.
Három különböző fajtát látok.
Talán be lehetne őket oltani valamilyen más fajta ágaival.

Az ágyban fekszem.
Már mindenki alszik.
Nagyon késő van.
Az éjszakák a legnehezebbek nekem.
A sötétség magába ránt, és lenyom.
Hallom, hogy valahol egy légkondi levegőcserélője zörgeti a
csővégi rács fémlamelláit. Egy kutya ugat valahol a távolban.
Lehunyom a szemem, de a sötét helyett a gyökérnövesztő
hormonkészítmény zacskóját látom a fejemben.
 A „szerencsemakkot”, ahogy Maj hívja, rátettem az ágy
mellett álló dobozra, amely éjjeliszekrényként szolgál.
Kinyitom a szemem, és rábámulok a makkra.
A növényvilág lejtős terep.
Nincs megállás, ha az ember belefog abba, hogy elkezd vele
foglalkozni.
39. fejezet

Szombat van.
Bemegyek a nappaliba. Quant-Ha kiterülve hever a kanapén,
és úgy szörfözik a tévécsatornák között, mintha fizetnék – és
minél többet néz párhuzamosan, annál jobban.
Az izgatottsága valami belső harcra utal.
Ami nem erőharc, hanem mentális. Én tudom, hogy ez mit
jelent.
Nem veszi le a szemét a tévéről, de megszólal:
– Keresel valamit?
A legszívesebben azt mondanám, hogy igen, valami olyasmit
keresek, amitől ez a lelapult világ visszanyeri az eredeti
formáját, de csak ezt motyogom: – Nem. Iszom egy pohár vizet.
A napközbeni fáradtságnak 90%ban a dehidratáltság az oka.

Valaki kopog az ajtón.

Szombat van, és Pattie dolgozik. Maj elment a barátaival.
Quant-Ha és én vagyunk itthon a Kertekben.
Kinyitom az ajtót. Dell áll előtte. Valamit elkezdene mondani,
de nem jön ki hang a torkán.
Tudom, hogy ez milyen érzés.
Ez az egész helyzet nagyon fura, több okból is.
Dell Duke apartmanjában lakunk. És mégis neki kell kopognia
a saját ajtaján, ha be akar jönni.
Pattie még csütörtökön lefektetett néhány alapszabályt.
Kemény nő. Elvette Delltől a kulcsát, amikor a második nap több
mint egy órára bezárkózott a fürdőbe. Most már Sadhuét kell
használnia.
Én viszont kitárom előtte az ajtót, ami egy behívó gesztus. Ha
a vadonban élnénk, akkor széthajtanám az őserdei leveleket a
fán, és hátrébb húzódnék az ágon.
Belép az ajtón.
 Quant-Ha, aki a kanapén fekszik távirányítóval a kézben, a
válla fölött odakiáltja: – Bármi is az, nem én voltam!
Quant-Ha üldözési mániája elég kifejlett, de hát érthető, hogy
miért.
A vaskos konzultáns ezt mondja:
– Nincs tévé odaát. Hiányoznak a megszokott műsorok.
Quant-Ha így felel:
– Nyugodtan nézheti velem a tévét, amíg nem csinál semmi
köcsögséget.
Látom, hogy Dell arca megenyhül. Talán tetszik neki a
„köcsögség” szó…

Velem egyikük sem törődik, ami nekem nagyon is megfelel.

Dell közelebb megy a tévéhez, és ezt kérdezi:
– Sok sportot nézel?
Quant-Ha úgy válaszol, mint aki nem viccel:
– Nem, ha egy mód van rá.
És ez jó válasz, mert Dell megkönnyebbült arccal zuttyan le a
kanapéra.
Ettől elég nagyot döng a kanapé lába a padlón, jaj annak, aki
alattunk lakik…
Nekem sose volt testvérem, és a papámnak sem voltak
haverjai, akik átjöttek volna hozzá lógni, hogy együtt
beszéljenek vissza a tévékészüléknek a kanapéról.
Itt most éppen ez folyik.
Nekem ez mind újdonság.
Dell kivesz egy körömvágó csipeszt a farzsebéből, és amíg
Quant-Ha a távirányítón kattintgat, leveszi a zokniját, és
lecsipkedi a körömvégeit.
Nem hinném, hogy ezt tenné, ha korábban nem itt lakott
volna.

Visszavonulok a konyhai félhomályba.

Nem bámulok a levegőbe, és nem megyek aludni, inkább
figyelek.
 A baleset óta általában semmit sem gondolok semmiről, tehát
elképzelhetőnek tartom, hogy egy kis megfigyelési gyakorlat
pszichológiailag hasznos lehet nekem.

Vagy nem.
A kamasz fiú és a férfiember megfigyelése nagyon hasonlít
ahhoz, amikor a vadonban figyelnek meg vadállatokat a
filmesek.
Ráébredek, hogy ez páratlan alkalom arra, hogy mindkét
emberbe kissé jobban belelássak. Nem mintha bármelyikük,
nagyon rejtélyes személyiség volna.
Természetesen nagyobb összefüggések után nyomozok.
Szeretnék jobban belelátni a nagy dolgokba.
Például az emberi faj dolgaiba.
Azt rögtön észreveszem, hogy Dell és Quant-Ha többet
vakaróznak, mint mi, lányok.
Eltehénkednek a kanapén, és tényleg leköti minden
figyelmüket a televízió-műsor.
Háromszor tapasztalok olyasmit, amit csak így lehet leírni:
„agresszív nevetés”.
A harmadik ilyen kitörés után felemelt öklüket összeérintik.
Egy töredékmásodpercre megriadok, mert azt hiszem,
verekedés lesz.
De éppen az ellenkezőjéről van szó.
Az ökölérintés a kötődés jele.
Miközben jól tudom, hogy ez a két ember ki nem állhatja
egymást.
Vajon a tévé hozta őket közös nevezőre?
Miért villanyozza fel őket ennyire egy csapat elvadultan
mozgó fiatal nő, fürdőruhában, akik éppen kenuversenyen
vesznek részt?

A megfigyeléseimet a doromboló hűtő árnyékából teszem.

Csöndben, mozdulatlanul.
 Teljesen elfelejtették, hogy én is a lakásban vagyok. A
viselkedésük ösztönös és természetes.
Quant-Ha kezeli a távirányítót, és olyan tempóban váltogatja
a csatornákat, ahogy egy nagymama lapozgathat egy vízisíket
ábrázoló katalógust.
Nincs sok tere az elmélyülésnek.
Dell és Quant-Ha láthatóan kétféle dologra vadászik:
Leginkább az erőszakos jeleneteket keresik. (Nagy
derültséggel figyelik, ahogy valakinek a szemét egy animációs
filmben jégcsappal szúrják ki.) Ettől eltekintve mintha csak
vonzó női alakokat keresnének az éterben.
Amikor valamelyik fajtára rátalálnak a kettőből, akkor
megállnak végre, és élvezik a vizuális ingereket.
Azt mondják a csinos lányokra, hogy: „hú, de forró”.
A lányok nem érinthetetlenek, mint az igazán magas
hőmérsékletű tárgyak.
Egyáltalán nem.
Úgy értik a forrót, hogy vonzó.
Dell egyszer még azt is kiabálja, hogy: „szuperforró”.
Quant-Ha meg ezt is mondja: „Füstöl, mint a puskacső!
Ez mind nagyon oda nem illőnek és értelmetlennek látszik.
Egy egész új nyelvezetet lehet tanulni ebből. Vagyis ez is
iskola.

Amikor ezt megelégelem, elindulok a földszintre, mert a

szabadba vágyom.
Friss levegőre van szükségem.
Amióta az eszemet tudom, minden nap kinn voltam, csak
akkor nem, ha nagyon esett az eső.
Nagyon jó volna most a régi hátsó kertünkben ülni, amely
majdnem olyan, mint egy őserdő.
De hát azt nem tehetem.
Hiába hívják ezt a helyet Glenwoodi Kerteknek, itt semmi más
sincs, csak a gyom meg a poros homokkőzúzalék a gyalogúton.
Leülök a lépcsőre, és nézem a földből ki-kibukkanó, réteges
sziklákat, amelyek innen (távolabbról) úgy néznek ki, mint nagy,
vörös krumplihalmok.
Behunyom a szemem, és amíg nem nyitom ki, csupa zöldet
látok magam körül. Érzem, ahogy az ágak, lombok hajladoznak
körülöttem, és a gyökerek az életteli talajba kapaszkodnak.
Korábban sokat tudtam a talajlakó férgek, kukacok és
giliszták világáról is, hiszen egy jó kertben jó sok létforma
megtalálható.
Az évek során csináltam merített papírt fűrészporból, és
préseltem szőlőt saját lábbal (bár könnyebb lett volna
centrifugálni).
Sok mindent tudtunk szüretelni abból, amit ültettem,
neveltem.
Most a mosókonyha centrifugáját hallgatom. Meg valakinek a
rádióját. Nem akarom hallani, de hallom: éppen egy olyan helyet
reklámoznak, ahol használt autógumi kapható.
A rádiós fickó nem tudhat arról, hogy elvesztettem a
szüleimet. Ő csak olcsó gumit árul.
Az, aki éppen a szárítóba rakja a ruháit a mosókonyhában,
nem tudja, hogy nevelőszülőkre volna szükségem.
A magasból repülő zúgását hallom. Kinyitom a szemem,
felnézek, és látom az odafent haladó, apró gépet.
Azokra gondolok, akik odafent, a repülőgépben vannak most.
Vajon kik, és hogyan élnek?
Éppen kinéznek az ablakon?
Látják ezt a kétemeletes épületet, amelyet a rózsaszínnek
egy kellemetlen árnyalatára festettek?
Gondolnak arra, hogy itt miféle emberek élnek?
Sejtik, hogy itt ül egy lány a lépcsőn, és próbálja megérteni a
világot?
Hát, nem hinném.
Ki szeretne belépőt az önsajnálatpartimra?

Felkelek, és kimegyek a kerítéskapun túlra, az épület

homlokzati oldalán.
Látok egy kolibrit a kefevirágbokron, amely a járda és az
úttest közti sávban gyökerezik.
 Akkor elhatározom magam, és elindulok visszafelé.
Dell és Quant-Ha nem is nagyon veszi észre, amikor
bemegyek. Egy lánycsapatot néznek, akik strandröplabdáznak.
Nagyon bele vannak merülve a látványba.
Bemegyek a konyhába, és felforralok négycsészényi vizet,
hogy kimenjen belőle a klór. Aztán hozzáteszek egy csésze
cukrot, amely könnyen feloldódik a meleg vízben.
Várom, hogy kihűljön.
Régebben ezzel szoktam etetni a kolibriket a kertemben.
A még mindig meleg szirupot beöntöm egy tálba, és leviszem.
De előbb felteszem a piros szalmakalapomat.
Odakint leülök a virágzó cserje mellé.
Beledugom az ujjamat a cukros vízbe, aztán nagyon, de
nagyon mozdulatlanul ülök.
Nagyon sok idő telik el így, de végül egy piros torkú kolibri
leszáll a feltartott, mozdulatlan és édesített mutatóujjamra.
Hallottam arról, hogy vannak helyek, ahol szoborversenyeket
rendeznek embereknek.
De biztos vagyok benne, hogy ezek jó messzire vannak
Bakersfieldtől.

Csak azt fogom meglátni, amit látni akarok.

Az emberek talán így jutnak túl a válságaikon.
Az a világ, amelyben élünk, jórészt a fejünkben létezik. Ha el
fognak küldeni egy olyan családhoz, aki a világ végén lakik, ahol
nincs se internet, se könyvek, se növények, és a család titokban
sátánista, akik húskonzerven élnek, akkor állok elébe.
De addig az életem itt zajlik, a Glenwoodi Kertekben.
Szerintem ennek a Gardensnek nagyon kéne egy igazi kert.
40. fejezet

Úgy történik meg, ahogy bármi más is: apró lépésekben.

Levágok és vízbe teszek pár hajtást.
Nem gondolkozom rajta, hogy milyen célból.
Három nappal később kiszállok Dell kocsijából, és azt látom,
hogy a havonta érkező gondnok megstuccolta a magányos
majomkenyérfát az épület bejáratánál.
Pár levágott ág ott maradt alatta a földön.
Felszedem.
Beteszem őket is egy vizeskancsóba.
A fény jó nekik az ablakban, amely délre néz. Ma reggel van a
konzultációm.

Átgyalogolok a körömszalonból Dell irodájába, és azon

kapom magam, hogy útközben mindvégig a füves-parkos
részeket, a fákat és a virágágyásokat vizslatom.
Eddig észre sem vettem őket.
Tudom, hogy nem az elmúlt héten telepítették ide ezeket.
Az elmúlt hat héten vajon mire figyeltem?
Megérkezem Dell lakókocsi-irodájába, és eljátsszuk, mint
mindig, hogy minden olyan, mint régen, semmi sem változott,
mintha nem laknánk Bakersfield ugyanazon részében,
ugyanabban az épületben, ugyanazon az emeleten.
Mintha nem vinne engem és Pattie-t minden reggel a
körömszalonba.
Mintha nem vacsorázna velünk mindennap.
Mintha nem nézne igen fura műsorokat a tévében Quant-
Hával.
Ahogy bezuttyanok a székbe, ezt mondja: – Meg kell
beszélnünk, mikor mész vissza az iskolába.
Ezt felelem:
 – Még nem vagyok rá képes.
Dell Duke rám néz, és nem tudom, hogy mit olvas le az
arcomról, de jól olvassa, mert vállat von, és ezt mondja: – Oké,
rendben.
Aztán az ülés hátralévő részében már nem nagyon
beszélünk, csak nézünk magunk elé, a semmibe. Aztán, amikor
letelt az idő, megszólal: – Mondj legalább egy dolgot, amivel
megkönnyíthetem az életedet!
Meglepő módon ez jön ki belőlem, pedig nem is akarom: –
Szerezhetne nekem egy zacskó napraforgómagot.
Dell előrehajol.
– Enni?
Ezt mondom:
– Elültetni.
Bólint, de aztán visszakérdez:
– Elültetni?
Bólintok:
– Igen.

Pattie meg én a nap végén busszal megyünk vissza az

apartmantelepre. Dell a nappaliban vár ránk.
Quant-Hával ülnek a tévé előtt.
Felkel a kanapéról, és a konyhába vezet minket.
A pulton két tucat zacskó napraforgómagot látok.
Egy egész mezőt teleültethetek napraforgóval.
Ezt mondja:
– Sohasem tudtam, hogy ennyiféle szotyimag van. Nem
voltam benne biztos, melyik lenne neked a legjobb, úgyhogy
hoztam mindegyikből.
Megnézem a zacskókat: Mézes Mackó, Napsárga,
Vaníliafagyi és Chianti Hybrid is van. Meg Fantázia, Tangina és
Del Sol.
Dell még egy pollenmentes változatot is hozott.
Csak bámulok a zacskókra, és hirtelen túl sok ez az egész.
A szempilláim alá könnyek gyűlnek.
Olyan nagyon sokáig nem tudtam sírni.
 Szerintem, ha egyszer az ember elkezdi, ami addig nem
ment, akkor idővel belejön, és egyre könnyebb lesz. Ez
mindennel így van.
Tudom, hogy Dell nem túl okos vagy talpraesett személy.
Nem is túl érdekes személyiség, hacsak nem abból a
szempontból vizsgáljuk, hogy patologikusan nem tud rendet
tartani maga körül.
De mostanáig nem jöttem rá, hogy van szíve.
Nem is tudom, mit mondjak.
Úgyhogy csak felnyalábolom az egész kupacot, és
bemasírozok vele a szobámba.
Még hallom, hogy Dell ezt kérdezi Pattie-től: – Valami rosszat
csináltam?
Nem hallom Pattie válaszát.

Vacsora után átmegyek Dellhez, és megmondom neki, hogy

ki fogok nyitni pár zacskó magot.
Átjön hozzánk a 208-ba, ahol Maj meg én tepsibe terített,
nedves konyhai papírtörlőre szórjuk a magokat.
Aztán elmondom nekik, hogy pár napig nedvesen kell őket
tartani, és majd én felügyelek rájuk.
Így könnyebb a magoknak kicsírázniuk.
Maj és Dell nagy érdeklődéssel nézik a magokkal teli tepsit.
Így hát beavatom őket:
– A napraforgó őshonos az amerikai kontinensen. Mexikóból
terjedt el.
A másik szobából megszólal egy hang:
– A papám is mexikói.
Quant-Ha általában úgy tesz, mintha sohasem figyelne ránk.
De ez nem igaz.
41. fejezet

Maj még életében nem érezte ilyen jól magát, mint itt és
most.
Talán azért, mert mostanában ritkábban néz rá olyan
haragosan a bátyja.
És az anyja sem utasítgatja folyton, hogy pakoljon el maga
után.
Az ágyán ülve élvezi, hogy van egy rendes szobája, igazi
ajtóval, ahová csak ő és Willow jöhet be.
Legalábbis most még megvan a szoba.
Talán a makknak köszönheti.
Willow odarakta az éjjeliszekrény-dobozra. A gyerek
gyűjtögetni kezdett. Felszedegette a kicsi, csőrszerű terméseket
a Penfold út fái alól.
Talált egy fehér tollat a buszmegállóban és egy pöttyös követ
a ház előtti vízelvezetőben.
Maj úgy érezte, valami elkezdődött.
Tudta, hogy bármelyik pillanatban szólhatnak, hogy kezdjenek
pakolni, mert menniük kell. Elhatározta, hogy addig is, az utolsó
másodpercig élvezni fogja ezt az új életet.
Jó hosszan zuhanyozott a forró vízben, pedig tudta, hogy ez
pazarlás, tehát a Földnek sem jó.
Elrendezte, majd az összes elképzelhető módon újrarendezte
a holmiját a csodás szekrényben, amely ugyan kicsi volt, de
polcokkal és rúddal meg vállfákkal is fel volt szerelve.
Széttárt karokkal aludt, túllógva a matracán.
Viszont most egyszer sem csapott emiatt senki arcába, fejére
vagy nyakára.
Maj képeket vágott ki színes magazinokból olyan emberekről,
akiket nem is ismert, csak szimpatikusnak talált, és a fotókat
felragasztotta a falra.
A körömszalon padlásán talált egy doboz piros papírlampiont
Vett egy füzérnyi karácsonyi égőt, rátekerte a lampionok kerek
testére, és felakasztotta a szobában.
Az alacsony mennyezet csillagos éggé változott.
Maj nagyon határozottan azt érezte, mintha megszabadult
volna a világ összes terhétől, amelyek addig valahogy az ő
vállán látszottak nyugodni.

Jairo áttaxizott a városon az egyetemi könyvesboltig.

Végigállta a hosszú sort a kasszánál, hogy fizethessen.
Mégpedig sokat.
A könyvek sokba kerülnek. Különösen a tankönyvek.
A melléhez szorította a két biológiajegyzetet, amelyeket a
bevezető kurzushoz ajánlottak.
Mindkettő használt könyv volt. Ami jó dolog, mert az, aki
sárga kiemelővel bejelölgetett részeket, remélhetőleg valóban a
fontos dolgokat emelte ki.
Már attól megremegett a gyomra, hogy vannak a könyvben
úgymond „fontos” részek, és vannak „mások”, amelyek nem
érdemlik meg a sárga csíkozást.
Hirtelen úgy érezte, nem fog menni.
Most, hogy ennyi fiatal vette körül, öregnek látta magát.
Ősembernek, őskövületnek…
Még nem volt harmincöt éves sem, de lám, nem éppen
mostanában talált a hajában pár ősz szálat?
Pontosan hármat. A feje tetején meredezett – sűrű, fekete
haja erdejének közepén, mint különc lázadók.

A három törvényen kívüli harcos rettenthetetlenül hiszi, hogy

egy nap majd meghódítják, a maguk képére formálják az egész
világukat, vagyis az ő fejét.
Jairo már majdnem sorra került, mikor hirtelen meghátrált, és
sarkon fordult. Vissza kell tennie a könyveket. Hogy gondolhatta
komolyan, hogy el tudna végezni egy egyetemi kurzust? És ki
akarná egyáltalán őt kórházi munkára alkalmazni? Miből fizetné
a tanulmányait egészen a diplomáig?!
 Csak az idejét vesztegeti.
Jairo visszafelé szlalomozott a polcok útvesztőjében, de a
hatalmas áruházban sokan voltak, és elvesztette a tájékozódási
képességét. Nem emlékezett, honnan emelte le a két jegyzetet.
Az pedig lehetetlen, hogy csak úgy lerakja valahová a
könyveket, a rossz helyre. Ő nem az a fajta fickó… Nyugalom,
mondta magának.
Újratervezés!
Mi lenne, ha csak úgy megvenné ezeket, anélkül, hogy
elkötelezné magát az egyetemi kurzusra? Talán a
szabadidejében olvasgathatná. Például a taxiban. Nem vár
eleget a kuncsaftokra?
De hát ki hiszi ezt el? Úgyse történne meg…
Később talán el is ajándékozhatná a könyveket, nem? De hát
az nem megy, hiszen össze vannak firkálva. Miféle ajándék
volna?
Jairo hintázott kicsit a sarkán, és egy pillanatra lehunyta a
szemét.
Beszélnie kell a kislánnyal.
Az őrangyalával.
Ő értékelné ezeket a könyveket.
Erre a gondolatra felvidult, és Willow-ra gondolva beállt
megint a harmadik kasszához.
A fiatal nő a kasszánál beütötte a tételt, és amikor Jairo
átnyújtotta neki a pénzt, a nőnek megállt a keze. És mintha meg
lenne lepődve… Miért, az emberek már csak kártyával szoktak
fizetni a könyvesboltokban, nem készpénzzel?! A nő
megnyomott egy gombot, hogy kinyissa a kasszafiókot.
Hirtelen felvillant valami fény, és egy csengő hangja is
megszólalt.
Mindenki odakapta a fejét.
Rábámultak. Meg a pénztárosnőre. Meg a fel-felvillanó piros
fényre a kassza előtt.
Jézusom, mit követett el?!
Jairo érezte, hogy elvörösödik, aztán látta, hogy egy bolti
egyenruhás fickó őfelé mutat. A nő kuncogva közölte: – Ön az
egymilliomodik vásárlónk!
Jairo nem értette. Üres arccal állt, és várt valami
magyarázatot.
Ami jött is:
– Maga nyert! Nem hallott az akciónkról?
Jairo megcsóválta a fejét.
Még több könyvesbolti alkalmazott gyűlt oda, és egy bordó
zakós pasas bukkant fel Jairo mellett. A kabátján a kitűző azt
hirdette, hogy ő a boltvezető. Jairo felé emelte a
fényképezőgépét.
– Mosolyogjon!
Jairo igyekezett, hogy reszkető szája szélét valamiféle
mosolyra húzza.
Aztán ezt hallotta a háta mögötti sorból:
– Húszezret fog kasszírozni, hát nem hiszem el! És éppen
mögötte álltam a sorban.
Jairo körülnézett, és most látta csak meg a mennyezetről
mindenhonnan lelógó táblákat a felirattal: SZÜLETÉSNAPUNK
VAN!
LEGYEN AZ 1 000 000-IK VÁSÁRLÓNK,
ÉS NYERJE MEG A FŐDÍJAT!

Egy nő odatartotta Jairo arca elé a mobilját, és ezt kérdezte:

– Megmondaná a nevét, kérem? Ön diák? Mit tanul a
Bakersfield Collage-ban?
Jairo rájött, hogy a nő felveszi a telefonra, amit ő mondani
fog: – Új diák vagyok. Most vagyok itt először.
A tömeg felmorajlott, nevetés harsant, és izgatott hangok
váltak ki a zajból: – Most először van itt! Ez nem lehet igaz! Én
már egy vagyont elköltöttem itt!
Ahogy a nő tovább kérdezgette, Jairo azon kapta magát, hogy
mosolyog beszéd közben.
És abba sem tudta hagyni.
 Miután kitöltött mindenféle papírokat – a könyvesboltnak meg
az adóhivatalnak –, hivatalosan is lefotózták.
Egy óriásira nagyított csekkel.
Aztán a kezébe adták az igazit.
Mindenki nagyon kedves volt vele. Hátba veregették, és vagy
tucatnyi diák kezet rázott vele. Olyan emberek ölelgették, akiket
életében nem látott még.
Ahogy visszasétált a taxijához, és átvágott a tágas parkolón a
tűző déli napon, az órájára pillantott.
Majdnem három órát töltött odabent.
De megérte: a hátsó zsebében, a használattól kifényesedett
bőrtárcájában ott lapult kettéhajtva a papírdarabka, amely annyit
ért, mint egy évi fizetése a taxivállalatnál.
Ebből a pénzből annyi kurzust végez el, amennyit csak akar.
42. fejezet

Pattie minden hétvégén elmegy a piacra, amely a Golden

State sugárúton van, az F utca magasságában. Szeret az első
vásárlók közt lenni kora reggel.
Ma Dell kocsijával ment, és Maj is elkísérte, hogy többet
tudjanak vásárolni.
Hazafelé beugranak a kertészetbe két zacskó földért, amely
nekem kell a palántázáshoz.
A legjobb a kicsírázott napraforgókat rögtön kiültetni a talajba,
nem pedig cserépben hajtatni. Olyan erős főgyökere van ennek
a fajtának, hogy hamar mélyre hatol a talajban.
Azt tervezem, hogy kis ládákba helyezem őket, hogy
beinduljanak, és abban viszem majd ki őket a szabadba a
kiültetéshez, ha meglesz a helyük.
Dell meg én kicsit átkutatjuk a szelektív szemetest, és sikerül
is 23 műanyag tartót kikotorni palántázóedénynek.
Még kibányászunk néhány fém konzervdobozt, pár joghurtos
edényt meg még tejes kartont is a papírgyűjtőből.
Azt hiszem, még soha nem láttam ilyen vidámnak Dellt, mint
most, hogy a kukát túrja.
Amikor megszereztük, ami kell, bemegyünk a mosókonyhába,
hogy a műanyag dobozokat kimossuk a csapnál.
Dell egy konyhakéssel lyukakat váj az aljukba, amitől a kés
rögtön kicsorbul, mert nem erre tervezték.
Dell csöppet sem izgatja magát miatta.
Mire Pattie meghozza a virágföldet, eldöntöttük, hogy
kilencféle fajtát ültetünk el.
Még valami történik, amikor a Dell-féle ültetődobozakciót
bonyolítjuk odalent.
Sadhu Kumar, aki Dellnek bérbe adta a fölösleges
hálószobáját, éppen jön le, kezében három számítógéppel. Dell
megkérdi: – Mi lesz azokkal?
Sadhu azon van, hogy bedobja őket a nagy kék konténerbe.
– Hát majd újrahasznosítják.
Megnézem a gépeket. Nem látszanak nagyon öregnek.
Megkérdezem:
– És nem tudja megjavítani őket?
Sadhu megvetően horkant. Mint egy ló, úgy fújja ki a levegőt
az orrán.
– Ez mind szemét. Nem éri meg vacakolni velük.
Jobban megnézem őket. Kettő közülük laptop, a harmadik
egy nagyobb asztali gép, de mind a háromnak ugyanaz a
gyártója.
Sadhu Kumar afféle mérgelődős fickó. Talán sok csalódás
érte már az életében. Amitől meg tud keseredni egy ember.
Vajon velem is ez történik?
Pedig nincs rosszabb egy savanyú képű gyereknél. A
savanyúsággal még ráérek. Amikor az ember már öreg, és még
a fotelből felállni is rossz, akkor van okunk állandóan savanyú
képet vágni.
Próbálom az eszembe vésni, hogy oké, lehet az ember olykor
szomorú vagy dühös, de száz százalékban nem szabad
haragudni a világra.
Mert azért a kettő nem ugyanaz.
Megkérdezem Sadhutól:
– Akkor odaadja nekem a komputereit?
Mr. Savanyúképű ezt feleli:
– Ha szemetet akarsz, akkor tessék, itt a szemét.
Dell Duke kissé sértetten néz rá, és ezt mondja:
– Ami az egyiknek szemét, a másiknak kincs.
Sadhu csak még mérgesebbnek látszik, ahogy szó nélkül
elmegy.
Amíg várunk a virágföldre, Dell meg én felvisszük a három
gépet a 208-asba, és azonnal hozzálátok, hogy szétszedjem
azokat.
Azt gondolom, hogy talán egyet össze tudok rakni a
háromból, ami működik.
 Azt látom, hogy talán használható a processzor az elsőből, és
az alaplap meg a tápegység a másik kettőből.
Nem biztos, hogy rendesen fog működni, de ha igen, akkor
Dellnek fogom ajándékba adni. Még nem tudja…

A konyhaasztalnál szálazom szét a vezetékeket, amikor Dell

Duke mobilja ugatni kezd.
Mert hogy kutyaugatást rakott rá csengőhangnak.
Ami elég fura egy macskás pasitól.
Amióta csak rendet raktunk itt, azóta töröm a fejem, hogy
miért nem volt semmi nyoma annak, hogy Cheddar valaha itt
lakott.
Pedig Dell nem az a fajta, aki bármit is kidob.
Megvárom, amíg lerakja a telefont, és végre felteszem a
kérdést, amit már régóta akarok, csak vártam a megfelelő
alkalomra: – Nem hiányzik Cheddar?
Dell mintha zavarba jönne.
– Mit mondasz?
Megismétlem:
– Nem hiányzik Cheddar?
Dell szeme összeszűkül.
– Most arra célzol, hogy Pattie vietnami kaját főz?
Amikor nem felelek, hozzáteszi:
– A fasírozott húsgombócok hiányoznak.
Nem akarom tovább firtatni.

Pattie és Maj megjönnek a földdel, és kezdhetjük az ültetést.

Pattie azt mondja, ő is szívesen segítne, de éppen egy új
körömlakkot próbál ki, úgyhogy nem lenne sportszerű a
termékkel, ha rögtön koszba dugná.
Meglepetésemre Quant-Ha viszont lejön a földszintre ültetni.
Kézbe veszi az egyik dobozt, amely nem átlátszó műanyag,
és a felirat szerint korábban olasz eperfagyi volt benne.
 A formája alapján kétségtelen, hogy a kikukázott edények
közül ez a legérdekesebb darab. Szögletes, mégis lágyak a
szélei.
Quant-Ha nem egyszerű eset: amikor az ember már
elkönyveli, hogy fűrészpor van az esze helyén, akkor hirtelen
előáll valami igazán jó meglátással. A legjobb külsejű dobozt
választotta a saját palántáinak.
Miközben fáradhatatlanul kapargatja le a doboz oldaláról a
felragasztott papírt, Maj, Dell meg én az összes többi edényt
megtöltjük földdel.
Amikor végre készen van az ültetőedényével, Quant-Ha
kezébe nyomom a tepsit a nedves csírákkal, és ezt mondom
neki: – Hármat ültess el! Egyforma távolságra. Kábé két-három
centi mélységbe.
Talán nem hallja, vagy nem figyel, mert csak egy csírát vesz
ki a tepsiből. Megint mondom neki: – Hármat vegyél!
Ezt dünnyögi az orra alatt:
– Csak egyet akarok.
Nem akarok erőszakoskodni senkivel, különösen vele nem,
úgyhogy ezt felelem: – Lehet, hogy besül ez az egy. Úgyis csak
kis ideig lesznek ebben az edényben, mert amint tudjuk,
kiültetjük őket, hogy ott nőjenek.
Nem tágít. Nem értem az arckifejezését, úgyhogy az is lehet,
hogy csúfot űz belőlem, amikor ezt mondja: – Ebbe az egy
csírába helyezem minden reményemet. Így szeretném.
Dell figyelni kezd. Már nyitja a száját, hogy mondjon valamit,
de aztán mégsem szól. Maj viszont a bátyja felé fordul: –
Willow-nak csináljuk ezt az egészet, ne legyél ilyen fafej! Ha ő
hármat akar, akkor legyen három!
Quant-Ha rám néz.
– Ez az egy az enyém. Nem neki csinálom.
Dell hozzánk fordul.
– És ti ketten, lányok, csináljátok ti is a sajátotokat!
Gombócot érzek a torkomban.
És nem azért, mert Quant-Ha ellentmondott nekem, vagy
mert Dell nem áll mellém.
 Azért vagyok meghatva, mert nem úgy bánnak velem, mintha
félni kéne, hogy mindjárt ezer darabra esem szét.
Talán ez azt jelenti, hogy már úton vagyok a normális élet
felé.
43. fejezet

Megint tudok figyelni, összpontosítani.

Ha csak rövid ideig is.
Nem telik sok időbe, és megszokjuk az új életrendünket.
Minden reggel beszállunk Dell kocsijába.
Kitesszük Majt és Quant-Hát a sulijuknál, aztán Dell elviszi
Pattie-t velem együtt a szalonba.
Maj általában odajön hozzánk, a Ragyogó Körmökbe suli
után, és mi ketten hazabuszozunk a Glenwoodi Kertekbe.
Pattie még estig marad, de vacsorára már ő is megjön.
Maj meg én elkezdjük az előkészületeket a vacsorához.
Pattienek most több idő hazajutni, nem sétálhat csak úgy át az
utcán a túloldalra, és általában sok időt igényelnek a fogások,
amelyeket készíteni szokott.
Emiatt délutánonként a konyhában vagyunk, ami közvetlenül
a nappaliból nyílik.
Nem tehetek róla, de látom, tehát megfigyelem, mit csinál
Quant-Ha, aztán Dell, aki idővel szintén megjön a munkából, és
letelepszik Quant-Ha mellé, a kanapéra, hogy ő is nézze a
tévét.
A két hímnemű elég jól megérti egymást.
Talán azért, mert mindketten periférián vannak bizonyos
szempontból.
Általában rám sem hederítenek, kivéve ha Quant-Hának
segítség kell a leckeíráshoz.
Segítettem neki egy matekfeladattal, így kezdődött az egész.
Pár perc alatt végeznék a leckéjével, de sokkal több időt
szánok rá, nehogy rosszul érezze magát miattam.
Tudom, hogy erkölcsileg nem helyes más helyett megcsinálni
valamit, ezért legalább néhány alapdolgot megpróbálok neki
elmagyarázni, mielőtt visszaadnám a füzetét.
Nem mondhatnám, hogy nagyon figyel rám ilyenkor. Vagy
bármikor, bármire, bárkire.
 Egyetlen dolgot csinál komolyan és kitartóan – a tévézésen
kívül –, és ez a firkálgatás.
Képregényszerű embereket rajzolgat, nagy fejjel.
Quant-Hának kicsit nagyobb a feje az átlagosnál. De nem
biztos, hogy a kettő összefügg.

Dell mindennap megkérdezi tőlem, hogy mikor akarok

visszamenni az iskolába.
A legszívesebben ezt válaszolnám:
– Leginkább soha.
De ezt nem mondom.
Inkább úgy teszek, mintha nem hallanám a kérdést, vagy
csak motyogok valamit, ami nem jelent semmit.
Ma Dell ezzel rukkol elő:
– Van ám ott sok minden, amiről kár, hogy lemaradsz!
Most nem tudom visszafogni magam:
– Csak egyet mondjon!
Dell zavarba jön.
Pedig nem cikizni akarom, hanem tényleg érdekel.
Látom Quant-Ha fején, hogy miközben váltogatja a
tévécsatornákat, azért fülel. Nagyon utálja a gimnáziumot. Végül
Dell ezzel áll elő: – Például kimaradsz a tornaórából.
Némán bámulok rá.
Dell pocakja akkora, mintha kosárlabdát dugott volna az inge
alá. Igaz, pár kilót fogyott az utóbbi hetekben, de még messze
van attól, amit sportosnak lehetne nevezni.
Mintha gondolatolvasó lenne, ezt mondja:
– Elkezdek kocogni. Holnap.
Quant-Ha hitetlenkedő pillantást vet rá, de én szólalok meg: –
Tényleg?
Dell bólint. Megkérdezem:
– Valamire edz?
Dell ezt feleli:
– Valamilyen csapatba akarok beszállni tavasszal, és formába
kell hoznom magam.
 Quant-Ha kuncogni kezd. Nem nevet, hanem kacarászva
kuncog. Az nem ugyanaz. Fojtottan, halkan, magasabb hangon,
mint a nevetés. És benne van az is, hogy „hiszi a piszi”.
Még sohasem hallottam Quant-Hát kuncogni.
Ez szokatlan hang lehet tőle, mert Maj előjön a hálószobából,
és megáll a folyosón: – Mi történt?
Quant-Ha elkezdené mondani, de nem bírja. A kuncogástól.
Ez a dolog ragadós, mert most már Maj is kuncog. Nézi a
bátyját, és a kuncogás egyre erősebben jön mindkettőből.
Dell megelégeli.
Felkel a kanapéról, és kimegy a konyhába.
Kimegyek én is.
Ott állunk, egymással szemben. Még mindig hallom a
nappaliból a kuncogást. Ezt mondom neki: – Tényleg futni fog?
Dell motyog valamit, de a lényege, hogy „igen”. Aztán
hozzáteszi: – De nem fogok semmiféle csapatba belépni, ezt
csak úgy mondtam. Csak magamban akarok futni.
Ezt egyáltalán nem találom furcsának, hiszen én szinte
mindent a magam kedvéért csinálok – hogy megértsek valamit,
vagy azért, mert jólesik, szórakoztat.
Ha az ember a közönségnek játszik, az szükségszerűen
lerontja a „műsor” színvonalát.
De lehet, hogy csak mentséget keresek magamnak.
Ezt mondom:
– Szerintem szuper ötlet.
Dell ezt mondja:
– Menjünk, locsoljuk meg a napraforgókat!

Másnap délután Dell tényleg futni megy.

Elég nagy feneket kerít a dolognak, úgy van öltözve, mintha
jelmezbálba menne, nem pedig futni.
Quant-Ha megint elkezdi a kuncogószámát.
Én nagy nehezen kinyögöm:
– Hát akkor sok szerencsét odakint.
És Dell már megy is.
 Elég rosszul fest, amikor visszajön.
Úszik az izzadtságban, és majdnem olyan vörös, mint Pattie
körömlakkja.
Pedig csak 11 percig bírta.
Már nem tartom nyilván az eltelt perceket, és nem is
számolok semmit, ahogy régen, de véletlenül ránéztem az órára
a villanytűzhelyen, amikor kiment az ajtón.
És akkor is, amikor visszajött.
Ezt kérdezem:
– Hogy ment?
Dell nagyon zihál, alig kap levegőt. Feltartja a kezét, ami
nemzetközi jelzése annak, hogy „várj”.
Nem szólok, hagyom, hogy a légzése normalizálódjon egy
kicsit.
Végül kinyögi:
– Nagyon nehezen. Kicsit kijöttem a formából.
A kanapé felől megint elindul a kuncogásáradat.

A hétvégén írok Quant-Hának egy ötoldalas dolgozatot Mark

Twainről.
Nagyon keményen ellenáll a tanulás bizonyos formáinak.
Azt hiszem, hogy sok mindent megért abból, amit a suliban
hall, de nem érdekli, hogy teljesítsen.
Lehet, hogy csak fáradt attól, hogy midig késő éjszakáig nézi
a tévét.
Nem hiszem, hogy Pattie tud róla, hogy amint ő elalszik, a fia
rögtön visszakapcsolja a készüléket.
Valahonnan szerzett magának egy fülest, és azon hallgatja a
tévét, ami így néma bárki másnak.
Onnan tudom, hogy én az éjszaka nagy részében fenn
vagyok.

Quant-Ha elég agyafúrt ahhoz, hogy a Mark Twainről írott

dolgozatom első bekezdését kitörli, a többibe meg tesz egy
tucat helyesírási hibát, és csak azután nyomtatja ki az oldalakat.
 De ez nem volt elég, mert ma elég rossz hangulatban jött
haza.
Kirakták az eddigi angolcsoportjából, és betették valami
tehetséggondozó kategóriába.
De ezért nem hibáztathat engem.
44. fejezet

Pattie elhatározta, hogy talál valami elfoglaltságot Willow-

nak. Mégsem bámulhat egész nap maga elé! Nem bírta elnézni
ilyenkor a kislány arcát.
Ez a gyerek annyira csöndes… És nem mozdul. Olyan, mint
egy szobor.
Vagy egy halott…
Itt, a szalonban megrémítheti a klienseket.
Így hát Pattie odaadta Willow-nak a szalon bérleti
szerződését, hogy olvasgassa, és a kislány meg is tette.
Ráadásul megmondta, hogy három ellentmondás is van benne.
Írt egy új szöveget, hogy legközelebb mutassa meg a
tulajdonosnak.
Egyszerűen nem lehet nem hanyatt esni tőle…
Amikor Pattie száján kiszaladt, hogy jó volna még egy kis
hely, és akkor felvehetne még egy manikűröslányt, Willow
készített egy alaprajzot, és optimalizálta a helykihasználást.
Máshová rakta a fogadópultot és a három manikűrállást is. Így
lett hely egy negyediknek, sőt egy új lábáztatónak is.
Pattie azonnal akcióba is lépett.
Az őrület az volt az egészben, hogy mindezzel együtt még
tágasabb is lett a szalon!

A baj csak az volt, hogy a gyerek bele volt pistulva a

betegségekbe.
Ott is bajt sejtett, ahol nem volt, és ez Pattie idegeire ment.
Végül azt találta ki, hogy Willow írjon le mindent, ami
nyugtalanítja.
Másnap, amikor Willow átadott neki egy részletes anyagot
arról, hogy miféle fertőzéseket okozhat a manikűr és a pedikűr,
Pattie megharagudott rá. Még egyetlen kuncsaftjának sem volt
panasza a munkájukra.
 Pattie aznap nem ment a tizenkét éves gyerek közelébe, és
korán hazaküldte az üzletből.
Aznap éjjel azonban álmodott valamit.
Lidércnyomásos álom volt arról, hogy a kliensei egytől egyig
arccal előre rábuknak a manikűrasztalra.
Másnap reggel Pattie megkérte Willow-t, hogy magyarázza el
neki, miről is van szó.
Üveges szemmel hallgatta, amikor Willow az új,
antibiotikumokra nem reagáló baktériumokról beszélt, de végül
is a lényeget felfogta.
Aznap délután újfajta, az eddiginél erősebb fertőtlenítőszert
rendelt a kéz-és lábáztató medencékhez.
Willow erősködött, hogy ne is mossák le a fertőtlenítőszert a
felületekről, ahogy korábban, mert úgy tovább tart a hatása.
Pattie egy órával tovább benn tartotta a lányokat, hogy Willow
előadhassa nekik az új tudást (vietnamiul, ami már önmagában
lenyűgözött mindenkit).
A rákövetkező hétfőn, amikor bevezették az összes újítást,
Pattie megengedte Willow-nak, hogy plakátot írjon a tíz
legfontosabb egészségügyi szabállyal, amit minden rendes
körmözős szalonnak be kellene tartania.
Az elkészült hirdetményt Pattie kirakta a kirakatba, és
elfogadta Willow javaslatát is az új jelmondatukra:
EGÉSZSÉGÜGYI ALAPSZABÁLYZAT A KALIFORNIAI
KÖRÖMÁPOLÁS BIZTONSÁGÁNAK MEGTEREMTÉSÉRE

Pattie mégis meglepődött, amikor új kliensek jelentek meg a

szalonban.
Pedig Willow megmondta, hogy ez fog történni…

Dell felhagyott a fasírtevéssel.

Bárcsak élne még az anyja, hogy elmondhatná neki! Dell
biztosra vette, hogy az anyját az érte érzett aggodalom vitte
sírba. Hogy mániákusan csak azt az „összekatyvaszolt
zagyvalékot” eszi, amiben ki tudja, mi van…
Ott volt, ugye, az a lista a naptárában, amit Dell a halála előtti
hetekben talált…
Ez volt benne:

1. Venni kell egy olyan magas sarkút, amiben nem fáj a lábam.
2. Törölni az életbiztosítást.
3. Beszélni Dell-lel, hogy ne egyen annyi összekatyvaszolt húsételt.

Eltelt tíz év azóta, hogy a mama ezt írta, de most legalább

teljesíti, amit a mama akart.
Leküzdötte a fasírtmániáját.
Mivel most már nem ő főz magára, nem írhatja a saját
számlájára a változást.
De azért a tény, az tény!
És másban is javult az életminősége.
Lett egy új komputere.
Valójában egy öreg gép volt, egy még működő alkatrészekből
összerakott masina, de gyorsabb volt, és hatékonyabb, mint
bármilyen más kütyüje, amije eddig volt életében.
Willow saját kezűleg csinálta neki.
Amikor áthozta a 242-be a régi-új gépet, és Sadhu meglátta,
mit tud, a fickónak majd’ kiugrott a szeme csodálkozásában.
Dell büszke lehetett Willow-ra és saját magára.
A párnákat elrendezve a háta mögött felcsapta a laptopja
tetejét, és kinyitotta a titkos fájlt.
Már késő volt, de nem tudott aludni.
Ám nem a hasmenés miatt, mint korábban.
Nem volt tévéje Sadhu Kumar szobájában, ezért olvasnia
vagy dolgoznia kellett, hogy elálmosodjon.
Rákattintott a megfelelő ikonra, mire feljött a képernyőre a
Dell Duke-féle Furahatározó.
Egy új kategóriát kell bevezetnie.
Dell ujjai kicsit tétováztak a klaviatúra felett, majd ezt gépelte
be: MUTÁNS
 A színkódja: kék.
A kedvenc színe.

A MUTÁNS szó mellé ezt írta be: ÉN.

Dell lehajtotta a laptop fedelét, és fölbámult a mennyezetre.
Elkezdett megváltozni. Mert képes rá!
Rájött, hogy valami mindig befolyásolta őt egész életében.
Dolgok, amik körülvették.
Most egy indiaival él egy lakásban, aki Pundzsabból
származik. Amikor nem nála van, akkor a kaliforniai
vietnamiakkal tölti az idejét a folyosó másik végében.
Most már csak azt kéne tudni, hogy ő kicsoda.
Mivel korábban mindig önpusztító módon élt, önsors-rombolt,
ez most frissítőén újszerűnek hatott és furcsának is.
De tudta, hogy már nem az, aki volt.
És nem csak a kis dolgokban változott.
Jó, persze, most már nyírja a szakállát, és általában is
megemelte a személyes higiéniájának a szintjét.
De nem emiatt érzi magát mutánsnak.
Ez valami nagyobb dolog.
És belül történik.
Mert be kell vallania magának, hogy bármennyire dühös volt
meg elkeseredett, amikor kidobálták a kacatjait, és némileg
rendbe tették azt a keveset, ami maradt, végül is jó érzés volt.
Valahogy erősebb lett tőle.
Pattie átvette az uralmat a lakásában, őt meg átköltöztette a
folyosó másik végébe, de ennek is volt hozadéka.
Dell most először érezte azt, hogy tartozik valahová.
Még ha ő is az egyetlen, akit a többiek kibeszélnek a háta
mögött, attól még közéjük tartozik.
Valamennyien ugyanabban a csapatban játszanak.
Pattie felvarrta az összes leesett inggombját, és felajánlott
neki egy ingyen pedikűrt a szalonban (amit az egyik betanuló
lány csinált volna).
Amikor nem ment el a megbeszélt időpontban, Pattie leszidta
Dellt, aki ezek után annyira rövidre nyeste a lábkörmeit a
csipesszel, hogy azok még a zoknihúzásra is érzékenyek lettek.
Akkor Pattie adott neki lábápoló tonikot, és olyan hintőport,
amit a cipőjébe kellett szórnia. Ettől a friss, kicsit édes illattól (mi
lehet, talán levendula?) egészen jó szagú lett a lába.
Korábban inkább rothadásszaga volt.
Aztán jött a kocogás.
Eredetileg hazugságnak indult. Nem akart ő sehova sem futni.
De most már két hete csinálja.
Minden nap, munka után hazajön, és felveszi a narancssárga
sportfelszerelését, amely már középiskola óta megvan neki.
Nem jó már a méret, de azért bele tudja préselni magát a
nadrágba, ha csak a hasa alá jön is föl.
Aztán beállítja az órát huszonkét percre, és máris megy kifelé.
A képregényeiben a Mutánsoknak titkos erőforrásaik vannak.
Most már kezdte azt hinni, hogy neki is van.
Vajon sikerült neki és Pattie-nek Willow Chance-ről
gondoskodnia?
Ez elég nagy teljesítmény egy olyan embertől, akinél eddig
még egy cserép virág sem maradt meg.
45. fejezet

A napraforgók elkezdtek kibújni a földből. Huszonhárom

edénybe ültettünk magokat, és nagyjából tele is lett velük a
konyha. Mindegyik mag megeredt.
Nem csináltam róluk táblázatot, és nem elemeztem a
csírázási ütemet százalékosan, mert ilyet már nem csinálok.
De azért eszembe jutott a dolog, ami érdekes…
Dell és Maj egyaránt izgalomba jön az apró, zöld csírák láttán.
Mielőtt beavatkozhatnék, Dell beindul, és lelkesedésében
túlöntöz mindent.
Quant-Ha úgy viselkedik, mint akit csöppet sem érdekel az
egész, pedig az ő egyetlen magja már levelet is hajt, mert jóval
nagyobb, mint a többi.
Találok egy rajzot a tévé mellett, egy jegyzettömbön, amely a
szokásos stílusában készült, de rajta van a csírázó növénykéje
is.
Az ábrázolása pontos és részletgazdag, tehát Quant-Ha jó
közelről és jó alaposan meg kellett, hogy nézze a napraforgóját.
Ezen a képen a palánta egy ember nagy feje tetejéből hajt ki.
Nem tudom, miért, de nagyon tetszik nekem ez a rajz.
Megkérdezem tőle:
– Quant-Ha, nekem adnád ezt a rajzot?
A szeme továbbra is a televízión. Nem szól, csak kiad valami
fura hangot, valami horkantásfélét.
– Ezt most vehetem igennek?
Továbbra sem szól, csak felém int a kezével.
Pozitív gesztusnak veszem, mert nincs feltartott harmadik
ujj…
A szobámban a falra rakom a csírázó agyú embert ábrázoló
rajzot úgy, hogy lássam, ha befelé fordulok az ágyon fekve.
Maj nagyon örül, hogy én is tettem valamit a falra, még ha ez
csak egy rajz is a bátyjától.
 Ő már azóta dekorálja a falat, amióta ide költöztünk.

A Helianthus annuus palánták nagyon jól elvannak az

edényeikben, de tudom, hogy hamarosan ki kell ültetnünk őket.
Quant-Ha meghallja, hogy a latin nevükön említem a
növényeket, és röhögni kezd.
A tini fiúkat nem nehéz megnevettetni.
De tény, a H. annuus már több helyet igényel, mert gyorsan
nő.
Arról szó sem lehet, hogy kiszedjük őket kiültetés után, ha
esetleg költözni kell. Az nagyon nagy macera.
A szociális munkás, aki a gondozóm, mondta, hogy nagy
erőkkel keresik nekem a nevelőszülőket. Vagy legalább egyet.
Azóta háromszor jöttek ellenőrző látogatásra.
Az utolsó kettő hibátlan volt, mert most már tényleg
valamennyien itt lakunk a Glenwoodi Kertekben.
Legalábbis egyelőre.
Ideiglenesen tartózkodom itt, de minden egyes nap újabb
esélyt ad, hogy még jobban hozzászokjam ahhoz, ami most
van.
Úgyhogy hálásnak kell lennem ezért.
Dolgozom ezen a problémán.
Dell mindig átjön vacsorára, amikor bún riêu-t és bánh cuônt
eszünk. Szerintem Dell kezdi megkedvelni a vietnami konyhát,
mert a rizsgombócokat másodpercek alatt felfalja.
Én eszegetek, ahogy szoktam, és amikor az időzítés jónak
tűnik, megszólalok: – Szeretném megköszönni
mindnyájatoknak, amit értem tesztek.
Erre néma csend, senki sem mond semmit.
Mintha egy romlott haldarabot húztam volna elő a hűtőből, és
kiraktam volna az asztal közepére. A szavaim bűzlenek…
Mindenki furán néz – az arcokon némi kínt látok, vagy zavart.
Aztán Quant-Ha némán feláll, a tányérját berakja a mosogatóba,
és elmegy az asztaltól.
Tudom, hogy kezdetben ő nem nagyon állt mellém.
 Azt hiszem, nem vették még észre, hogy mennyire jót tesznek
velem, és mennyire számít nekem, amit értem tesznek. Vagy
észrevették, csak nem akarják mondani.

Korán elmegyek aludni, de óránként felébredek.

Reggel azon kezdek gondolkozni, hogy fizikálisan nem teszek
jót magamnak azzal, ahogy élek.
Ezt úgy is lehet mondani, hogy mivel nem tekinthető sportnak
az, ha az ember órákig mozdulatlanul ül, az edzettségem
biztosan nem optimális.
Szerintem bármi új, aminek az ember kiteszi magát,
óhatatlanul érdekes, még akkor is, ha az ember távol érzi azt a
dolgot magától.
Dell vörös arccal és csuromvizesen jön meg a mai
testedzéséből. Biztosan ki van merülve, de élettelinek néz ki.
És ez érdekel.
Elhatározom, hogy teszek előre egy nagy lépést. Ezt
mondom:
– Azt hiszem, nekem is kéne futnom.
Quant-Ha meghallja, és megint az a kísérteties kuncogás jön
belőle. Továbbra is Dellre nézek, aki ezt mondja: – Tényleg?
Folytatom: – Úgy értem, hogy szeretném elkezdeni az edzést.
Ha tudna segíteni.
Quant-Ha kuncogása egyre hangosabb, már nem is próbálja
leplezni.
Maj kijön a szobájából. Szigorúan néz a bátyjára, és ezt
mondja:
– Én is akarok edzeni.
És ezzel megkezdődik a futószezonunk.

Edzőcipőre van szükségem.

Én csak munkához, kertészkedéshez való bőrcipőben,
bakancsban járok mindenhová, ami futáshoz nem jó. Majnak
van futócipője, mert az iskolai tornaórákhoz kell neki.
 Másnap mi ketten elgyalogolunk az Üdvhadsereg
használtcuccos boltjába.
Maj megmutatja nekem azt a három polcot, ahol a használt
cipők vannak, aztán eltűnik az esőkabát-lelőhely irányában.
Errefelé nem sűrűn esik az eső, de Maj divatérzékeny tini, és
kiszúrt magának valami nagyon trendi holmit.
Átnézem a cipős kínálatot, és meglepetésemre találok is egy
olyan edzőcipőt, ami pont jó a lábamra.
A Régi Énem már rémeket látna mindarról a fertőzési
lehetőségről, amit a cipő előző tulajdonosától beszerezhetek.
Az Új Énem viszont volt már kórházban, és abból elég sokat
tanult.
Az egyedüli ellenérzésem a cipővel szemben az, hogy vad
rózsaszín, a fűzője meg bordó.
Ha felveszem, úgy fogom magam érezni benne, mintha
flamingó lennék.
A piros szín kivételével mindig valami földszint viselek, mert
azok jól beleolvadnak a környezetbe. Ami fontos ahhoz, ha az
ember titokban akar megfigyelni másokat.
De most nem vagyok abban a helyzetben, hogy akármit
kifogásolhassak, ezért összeszorított szájjal mosolygok, és
kijelentem, hogy a flamingószínű cipő fantasztikus.
Általában nem használom azt a szót, hogy „fantasztikus”,
tehát Maj ebből megértheti, hogy vannak fenntartásaim.
De nem figyel föl a szóhasználatomra.
Az első futónapunk holnap van.

Amikor a munkából hazaérek, Quant-Hának segítek

biológiából.
Egyoldalas kivonatot kap tőlem annak az összefoglalásával,
amit a következő tesztre tudnia kéne. Próbálok neki kis
trükköket mutatni, amelyek segítenek megjegyezni a dolgokat.
Lehet, hogy van tehetségem a tanításhoz.
És ezt most nem dicsekvésből mondom.
Csak a tényt közlöm.
Mert Quant-Ha végül is elkezd némi haladást mutatni.
 A legutóbbi teszteredményét megpróbálta eldugni előlem, de
megláttam a füzetében.
91 pontot ért el a 100-ból. A tanár ezt írta be neki:
„Az utóbbi időben tett erőfeszítéseid kamatoznak!”
Biztos vagyok benne, hogy Quant-Ha bármi lenne inkább,
mint biológus, de azért jó látni egy ilyen tanári dicséretet
ahelyett, hogy igazgatói intőt kapna, mert mondjuk, oda akart
pörkölni valakinek a laborban a Bunsen-égővel.
Mindez arra sarkall, hogy a saját határaimat feszegessem.
Felmegyek a netre, és csinálok magamnak egy edzőtervet a
kocogáshoz. Megmutatom Majnak, aki érdeklődéssel nézegeti.
Azt mondja, mehetünk rögtön, amint Dell hazaér. Meg kell
várnunk, mert ő is velünk akar jönni.
Egy olyan útvonalat rajzoltam ki a gépen, ami másfél
kilométer, és először nyolc tömböt kerül meg a Glenwoodi
Kertektől délre.
Aztán nyugatra fordul, és három sarkot megy.
Aztán északnak kanyarodik nyolc háztömb erejéig.
A vége három tömb keletre.
A térképen egyáltalán nem tűnik soknak.

Szerencsés vagyok, hogy élve megúsztam.

Két háztömb után úgy elkezd szúrni a bal oldalam, mintha
kést döftek volna bele a hetes bordaív alatt (a bordáknak nincs
külön nevük, csak számozva vannak egytől tizenkettőig, jobb-és
baloldalon is).
A lábam – pontosabban mondva: a vádlim – reszket, és
mintha valahogy kiment volna az egész testemből az erő.
A bokám mintha meg akarna fagyni.
A levegő megsűrűsödik körülöttem.
Hirtelen annyiféle testi tünetet észlelek – gyors szívverés,
magas vérnyomás, kiszáradt száj, tüdőelégtelenség, izomgörcs
–, hogy nem is tudom megállapítani az általános lerobbanásom
súlyosságát.
Az a megrázó igazság, hogy még a déli nyolctömbös részt
sem tudom végigfutni, pedig ez még csak az első szakasz… A
hatodik sarkon megbotlom.
Úgy érzem, mindjárt elájulok. (És itt most nincs elefántos
fémasztal, hogy felfogja a zuhanásomat!) Maj a karomra teszi a
kezét: – Nyugi, ne pánikolj, csak vedd szépen a levegőt, Willow!
Hülyén hangzik, tudom, de ahogy uralni próbálom a ziháló
lélegzésemet, valami történik.
A szédülős, bizonytalan érzés hirtelen átcsap valami
örömfélébe: hálát érzek azért, hogy élek!
Ez biztos valami olyasmi, ami a vérnyomás ingadozása miatt
van.
Dell és Maj visszasétálnak velem a Glenwoodi Kertekbe.
Szeretném, ha valamelyikük azt mondaná, hogy majd
fejlődöm, és idővel jobb leszek. De nem mondanak semmit.
Ahogy bemegyünk a házba, ezt mondom nekik:
– Holnap újra megpróbálom.
Maj és Dell aggódó pillantásokat váltanak egymással.
Abban a pillanatban elhatározom, hogy annyit fogok edzeni,
amennyire az időm engedi, de minden délután megteszem
életem végéig!
Talán nagyobb bennem a küzdőszellem, mint gondoltam.

Nagyon sajog mindenem, mert ezen a héten minden délután

futni mentem.
A negyedik nap kivételével, amikor valahogy visszaestem a
fejlődésben, és végig kellett vánszorognom az egész távot –
szinte négykézláb –, azt éreztem, hogy ha apránként és lassan
is, de haladok előre.
Azért a tisztesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy
nyilvánvaló, sohasem leszek jó a futásban.
És még fájóbb igazság: semmiféle testmozgásban nem
vagyok tehetséges.
Az igazságnak ebben a pillanatában jövök arra is rá, hogy
még soha életemben nem táncoltam!
Tudom, hogy negyedikben valami népi táncot kellett járni, és
most tisztán visszaemlékszem, hogy milyen szánalmasan
koordinálatlan volt a mozgásom abban is.
 Vicces, hogy mennyire eltemettem ezt az emléket magamban
– sohasem gondoltam rá.
Ahhoz, hogy sikeresen átalakuljak tizenkét évesből tinivé,
majd felnőtté, okvetlenül muszáj egy zeneszámra ringatnom a
csípőmet?!
Már a tánc gondolatára is kiver a víz… Ezért fontos nekem ez
a futkározás.
Azt hiszem, hogy a fizikai erőfeszítés önmagában jó, és
fontosabb, mint az, hogy milyen eredményt, teljesítményt lehet
vele elérni.
És ezt nem csak azért mondom, mert a tornatanároktól annak
idején mindig ezt hallottam.
Kezdem magam is megtapasztalni a valóságban, mi ez. És ez
új dolog.
Kifejezetten megszerettem a rózsaszín-bordó
flamingócipőmet.
Talán a kocogás monoton dobogása az agyamra megy, és
elhomályosítja az ítélőképességemet.
A napi edzésidőm mindössze tizenhat perc, de azon kapom
magam, hogy akkor is eszembe jut a futás, amikor nem
csinálom.
Tudom, hogy a lendületesen végzett testmozgás
megváltoztatja az agy kémiáját.
És a jelenlegi helyzetemben ennél nincs is kívánatosabb
dolog.
46. fejezet

A mosókonyhába menet eszembe jut valami, és kimegyek,

hogy megnézzem, mi van, az udvaron a homokkőzúzalék alatt.
A furán málló, porzó vörös salakot egy helyütt elkotrom, és
felemelem az aláterített, szakadt műanyag fólia egyik csücskét.
Ahogy gyanítottam (a gyomok burjánzása adta a gondolatot),
föld van alatta.
Egy pillanatra felrémlik bennem a gondolat, hogy milyen jó
volna eltakarítani a salakot, és tavat ásni ide, vízililiomokat
ültetni a tóba, meg piros sárkányfüvet.
Fa méretű óriásbambuszt ültetnék az északi oldalra, hogy
betöltse az üres sávot az épület mellett, és árnyékolja a tetőt.
Lelki szemeimmel máris loncot és más buján zöldellő
növényeket látok egymásba fonódni, és szinte érzem a tőlük
illatozó levegőt.
Aztán egy pillanat alatt eltűnik a vízió.
Ott guggolok, és bámulom a vörös salakot és a tüskés
gyomokat.
Egy darab fekete fólia, amely közel van a szellőzőrácshoz,
úgy integet felém a légáramlatban, mint egy fekete zászló.
Felmegyek az emeletre, hogy elmondjam a többieknek, mire
jöttem rá.
Dell a kanapén terpeszkedik Quant-Ha mellett. Maj könyvet
olvas az ágyán fekve. Pattie a szalonban dolgozik. Ezt mondom
a nappaliban megállva: – Van egy ötletem. Ültessük el a
napraforgókat a földszinten.
Maj is hallja, mert kikiabál a szobánkból:
– A földszinten hol?
Tovább magyarázom:
 – Eltakaríthatnánk a salakréteget. Alatta föld van,
megnéztem.
Ha megcsinálnánk, lenne egy napraforgómező az udvaron…
Dell erre némi aggodalommal kapja fel a fejét.
– Az ki van zárva. Nem takarítunk el semmit. Ez a ház a bank
tulajdona.
Maj előjön a szobánkból.
– Az a vörös izé elég durva cucc.
Quant-Ha rányom a távirányítóra, hogy megemelje a tévé
hangerejét.
Dellnek hangosabban kell beszélnie:
– Nem nyúlhat senki a salakhoz.
Erre ezt mondom:
– Talán csak egy kis részen kéne megcsinálni.
Quant-Ha, aki eddig ránk sem bagózott, megszólal:
– Az én napraforgóm nagyobb, mint a többi. Már kéne neki a
kiültetés.
Dell kézzel-lábbal tiltakozik.
– Semmit nem ültetünk sehová! Ott maradhatnak, ahol
vannak, és legfeljebb törpék maradnak. Mármint ha zavarja
őket, hogy nincs elég helyük.
Majnak ez a hozzáállás egyáltalán nem tetszik.
– A problémások foglalkozásán, ahová járok, egy teljes órán
át arról beszéltek, hogyan kell engedélyeztetni a helyi közösségi
programokat.
Dell úgy néz rá, mint egy gyogyósra.
– Ez nem közösségi program.
Maj visszalő:
– Naná, hogy az.
Dell taktikát vált:
– Jelenleg semmit sincs időm engedélyeztetni.
És ül továbbra is a tévé előtt Quant-Hával. Egyikük sem tűnik
túlságosan elfoglaltnak. Se most, se máskor.
Akkor ezt mondom:
– Majd én elindítom a dolgot. Szerzek engedélyt a banktól.
 Kicsit vészesen hangzik, amit mondok, pedig nem
fenyegetésnek szánom.
Dell erre köpni-nyelni sem tud. Aztán kinyögi: – És azt
hogy…?

Küldök egy e-mailt Jairónak a Mexicano Taxihoz, aki azonnal

válaszol.
Eljön értem holnap a szalonhoz, és elvisz a bakersfieldi
városházára délelőtt tízre.
Azt írja, nagy hírei vannak, és már remélte, hogy keresem,
hogy elmondhassa.
Reggel, amikor bemegyünk dolgozni, a szalon főbejáratánál
várok Jairóra. Általában hátul szoktam üldögélni, úgyhogy már
ettől is egészen másképp érzem magam.
Pattie ezt mondja:
– Örülök, hogy végre kitaláltál valami elfoglaltságot
magadnak.
Bólintok.
Mindig próbálkozik, hátha vissza tud küldeni az iskolába, de
azért arra is vigyáz, nehogy úgy tűnjön, útban vagyok neki a
szalonban.
Elég vékony a határ a két dolog között, hogy bátorítunk
valakit, vagy a fenébe kívánjuk.
Ezt értem.
És nem mondom, hogy a gondolat, hogy kimozduljak innen
valami új helyre, nagyon feldobna.
Nem szeretem a változást. Még az sem megy, hogy
megváltoztassam a futási útvonalamat.
Maj tegnap azt javasolta, hogy fordított irányban kocogjunk.
Már ez is nagyon szélsőséges gondolatnak tűnik.
Nem szeretem azt érezni, hogy rossz irányba haladok.

Jairo kiszáll a taxiból, és bejön, hogy Pattie-vel

megismerkedjen.
Pattie ugyanis nem lelkesedik azért, hogy egy idegen férfi visz
el a kocsiján. Elmondom neki, hogy már ismerjük egymást, de
persze megértem az aggodalmát.
Látom, hogy Jairón egy Bakersfield College feliratú póló van.
Ennek nagyon örülök.
Nem tudtam, hogy Pattie beszél spanyolul, de ők ketten
valahogy azonnal erre a nyelvre váltanak.
Én is beszélek spanyolul, úgyhogy megértem, hogy Pattie ezt
mondja a taxisnak: – Ez a kislány sok mindenen ment át.
Jairo ezt feleli:
– Ez a kislány megváltoztatta az életemet.
Pattie bólint, de nem folytatja a témát. Odaadja Jairónak a
mobilszámát, és azt mondja, hogy bármi probléma van, hívja
csak fel.
Ez érdekesen hangzik, mert szerintem inkább én lehetnék az,
aki felhívom őt a problémáimmal, és nem Jairo.
De csak nézek kifelé az ablakon, és hagyom, hogy ezek
ketten kedvükre csevegjenek.
Vagy nem is tudom, mit csinálnak…
Rájövök, hogy Jairo az első ember, legalábbis a tudomásom
szerint, akit Pattie nem is próbál meg utasítgatni. Érdekes…

A kocsiban, miközben megyünk a városháza felé, Jairo

megkérdezi: – Láttad a képemet az újságban?
Az utóbbi hónapokban nem nagyon figyeltem oda a hírekre se
tévében, se újságban.
– Nem, elnézést. De nincs baj, ugye?
Jairo most nagyon izgatott. Szinte kibújik a bőréből.
Remélem, hogy azért az útra meg a közlekedési táblákra is
odafigyel. Ezt mondja: – Nyertem húszezer dollárt. Arra
használom, hogy továbbtanuljak.
Leesik az állam. Hú, ezt aztán a hír!
Aztán végig az úton szünet nélkül arról beszél, hogy én
vagyok az őrangyala. Mire odaérünk a városházához, és
kiszállok a taxiból, már nagyon jól érzem magam, miatta.
Reményteljesnek látom az életét.
 Jairo azt mondja, hogy odakint megvár, de elmondom neki,
hogy ez a dolog eléggé elhúzódhat.
Megígérem neki, hogy ha végeztem, felhívom, ebbe
belenyugszik, és elmegy.
Nem akarom neki azt mondani, hogy nem vagyok az
őrangyala.
Senkié sem vagyok.
De azt megmondom neki, hogy szerintem nagyon jó
orvosasszisztens lesz belőle. És hogy ez egy felívelő szakma.
Jairo fel akarja hívni Pattie-t, hogy jelentse, rendben
megérkeztem.
Nem hinném, hogy ez szükséges, de ezt mondom:
– Igen, szerintem egészen biztosan várja a hívását.
Meglepődöm, mikor erre a megjegyzésemre elmosolyodik.

A városháza érdekes külsejű épület.

A középületek általában tetszenek nekem építészeti
szempontból. Beindítják az ember agyát.
Odamegyek az információs pulthoz, és megvárom, hogy a nő
végezzen a telefonálással. Végre leteszi a kagylót, és akkor
előadom, mit akarok: – Szeretném átnézni a városi tanácshoz
benyújtott építészeti pályázatokat.
Ez elég egyszerű kérés. De a nő nyilvánvalóan nem így
gondolja. Ezt mondja: – Hogy…?
Megismétlem:
– Szeretném átnézni a városi tanácshoz benyújtott építészeti
pályázatokat.
A nő még mindig értetlenül bámul rám. Aztán ezt kérdezi: –
Hány éves vagy?
Válaszolok:
– Tizenkettő.
Látom, hogy máris az életkor szerinti megkülönböztetés
áldozatává váltam. És ez a nő imádja ismételgetni a dolgokat: –
Tizenkettő?
Megismétlem:
– Tizenkettő.
 Akkor ezt mondja:
– Miért nem vagy iskolában?
Van erre kész válaszom, még ha nem is igaz száz százalékig:
– Magántanuló vagyok, otthon.
Szívesen hozzátenném, hogy most nyilvánvalóan a
bürokráciába nyerek értékes betekintést a vele való társalgás
során, de aztán csak ennyit mondok: – Szeretném látni, hogyan
néz ki egy pályázati anyag vagy egy előterjesztés, és úgy
tudom, hogy ezek az anyagok nyilvánosan hozzáférhetők.
A nő még mindig furán néz. És nem túl barátságosan. Megint
megszólal: – És hol vannak a szüleid?
Hirtelen megdermed a világ körülöttem. Csak bámulok, és
érzem, hogy a szemem megnedvesedik. Aztán meghallok egy
hangot belülről.
Nem csinálok mást, csak kimondom hangosan, amit ettől a
hangtól hallok, amit igazán nem is lehet elmondani senkinek. Így
hát általában mindenkinek, az egész világnak mondom, amibe
ez a nő is beletartozik: „Tovatűnt világ
Sosem látott világ új helyekre csábít
és nincs vakítóbb (tovatűnt) fehérség,
mint a fehérség emléke.”

Aztán még hozzáteszem:

– William Carlos Williams: The Descent.
Nem mondom el neki, hogy mennyire tetszik ez a vers, amely
szerintem inkább az öregedésről szól, semmint a halálról. De
máris elirányítanak az Építészeti Osztályra.

Végül egy csomó különféle emberrel sikerül beszélnem.

A végén egy olyan embernek mutatnak be, akinek hatalmas a
jobb füle, de a bal szinte alig látszik.
Inkább csak egy kis csonk van a helyén.
Ezen az oldalon egy sebhelyet látok a férfi nyakán.
Mivel nem úgy fest, mint egy bokszoló, birkózó vagy efféle,
azt gyanítom, hogy baleset érhette.
 Emberi fület már sikeresen növesztettek patkány hátbőrén, és
aztán átültették arra az emberre, akinek hiányzott a fél füle.
Nyilvánvaló, hogy most ezzel nem hozakodom elő.
Pedig nagyon szeretnék.
A fülproblémás férfi a helyiség hátsó felébe megy, és előhoz
egy könyvet, amely tele van közmeghallgatási
jegyzőkönyvekkel.
Egy másodpercre elidőzöm az érdekes egybeesésnél –
fülprobléma és meghallgatás… De nem rugózom a dolgon.
A férfi élesen figyel, miközben átlapozom a dokumentumokat.
Kiderül, hogy az apartmanház előtti térség átalakításához
nem kell hatósági engedély, de ha már a banknak akarok írni,
azt szeretném, hogy a beadványom nagyon profin nézzen ki.

A következő két napban elég sok időt töltök azzal, hogy

megírjam a javaslatot a ház U-alakban bekanyarodó
épületszárnyai által közrefogott belső udvar kertté alakítására.
Rajzokat is mellékelek (amelyeket Quant-Ha készít az
útmutatásommal cserébe néhány biológiapuskáért).
Kitérek a környék klímájára is, hogy milyen növényeket lehet
ide a legjobb kilátásokkal telepíteni, és arról is említést teszek,
hogyan javítják a zöld felületek az életminőséget a lakott
területeken.
Hivatkozom az építési engedélyre is, amelyben szerepel,
hogy a belső udvar vízelvezetése megfelelő, és azt is
megemlítem, hogy az eredeti tervben nem salakkal beszórt
udvar rajza szerepelt, hanem kert.
Ez az első projektem – Azóta.
Kétnapi munkával megtöltök egy teljes jegyzetfüzetet. Attól
tartok, talán ez túl sok is lesz a banki igazgatótanácsnak.
Túl sok információt adni ugyanolyan hiba, mint az ellenkezője.
De egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne tegyem be az
újabb és újabb dolgokat, amiket begyűjtök.
Dell nevében teszem az előterjesztést, mert egyrészt az ő
nevén van a lakásbérleti szerződés, másrészt, ha egy ilyen
részletes tervet egy gyerektől kapnak meg, az biztosan kiverné
a biztosítékot.
Átnyújtom Dellnek a fekete dossziét.
– Itt az anyag. Szerintem a North South Bankba kéne menni.
Kérje a fiókvezetőt. Mutatkozzon be, és aztán ezt hagyja ott
náluk tanulmányozásra.
Dell némán kezdi lapozgatni az anyagomat. Aztán kisvártatva
megszólal: – Nem tudom megtenni.
Becsukja a dossziét, és vissza akarja adni.
Dell Duke nem rossz ember. Csak abban rossz, hogyan is kell
ezt bizonyítani.
És gondjai vannak a (bármilyen) hatóság előtti fellépéssel.
Vagy legalábbis nagyon könnyen hagyja magát
megfélemlíteni bárkitől, aki erre kicsit is hajlamos. Ezt mondom
neki: – Nem kérünk pénzt tőlük. És nem kérünk egyebet, mint
hogy eltüntethessünk egy rondaságot, és helyette
kialakíthassunk egy közhasznú teret. Ami fejlesztés.
Éppen itt tartok, amikor belép Maj az ajtón, aki Kalina nevű
barátnőjénél volt látogatóban.
– Na, mi a pálya?
Dellre nézek, aztán vissza Majra.
– Csináltam egy előterjesztést, melyet Dellnek be kéne vinnie
a North South Bankba.
Majnak boszorkányos ereje van az emberek fölött. Csak egy
szavába kerül, és mindenki beadja a derekát. – Dell…
Dell úgy vált irányt, ahogy a porfelhőt kavaró szél.
– Beadom majd holnap, ebédszünetben. Ez megfelel
mindkettőtöknek?
Mindketten bólintunk.
A kanapéról ekkor megszólal Quant-Ha:
– Én készítettem a rajzokat bele.
A kerti projektünk így hát beindult.
Legalábbis papíron.
47. fejezet

Kitűzték a gyámügyi meghallgatás új időpontját.

Pattie a kezében tartott iratra bámult.
A gyermekfelügyeleti rendszer felelős a kiskorúakért addig a
napig, amikor betöltik a tizennyolcadik életévüket. Tehát Willow
Chance még hat évig marad a látókörükben.
Pattie-nek eszébe jutott a lista, amelyet Willow azon az első
napon írt, amikor bejött a szociális munkás a szalonba miatta.
Pattie még sohasem látott gyerek kezéből ennyire precíz
szöveget.
Willow-nak hihetetlen jó agya van, ennyi holtbiztos.
És vajon a világ mihez kezd egy tizenkét éves lánnyal, akinek
se családja, se családi barátai nincsenek? Mik a lehetőségei
egy ilyen gyereknek?
A nagy borítékban, amelyet a gyámügyi hölgyemény küldött,
Pattie talált egy brosúrát a következő állami Adoptálási
Fesztiválra.
Amennyire meg tudta ítélni a leírásból, az egész leginkább a
villámrandira hasonlíthat.
A fesztivált egy parkban tartják. A reménybeli szülők
odajönnek, és összevegyülnek a sok-sok gyerekkel, akiket
buszokkal visznek oda a szociális munkások.
Hot dogot és hamburgert osztogatnak. Általában valami
labdajátékot is rendeznek. Az az elképzelés, hogy ilyenkor
mindenki természetesen viselkedik, önmagát adja, tehát
mindenkinek könnyű megismerni a másikat.
Az utolsó oldalon lévő statisztika szerint vannak sikeres
találkozások, amelyek aztán – olykor – hosszú távon is
sikeresnek mondhatók.
 Pattie biztosra vette, hogy csak a kicsi gyerekekkel történik itt
jó, különösen azokkal, akik cukik. Ilyenkor nyilván rájuk irányul
minden figyelem, hiszen csak ők szerepeltek a brosúrában.
Az idősebb kölykök, még a nyíltabb természetűek is, akik
megpróbálják „eladni” magukat, a végén kétségtelenül úgy
járnak, mint a kígyók az állatkerti simogatóban. Az emberek
inkább tisztes távolban maradnak tőlük.
Elég nehéz Willow Chance-t egy ilyen környezetben
elképzelni, de talán rácáfolna az előítéletekre.
Végül is ezt csinálja egész életében, nem?

Maj imádott vásárolni. Még azt is szerette, amikor az anyjával

a piacra ment, mert akkor is lehetett nézelődni, válogatni.
Pattie a csirkelábat mindig attól a gazdától vette, akitől a
biotojást is. A férfi neki külön félretette a lábakat egy
hűtőládában. Ezeket a sárga baromfilábakat Pattie arra
használta, hogy remek levest főzött belőlük. Ez volt Maj
kedvence, bár a lány bevallotta, hogy jobb azért, ha nem látja,
miből készül a leves.
Míg az anyja árustól árusig ment, hogy beszerezzen mindent,
ami a listáján szerepelt, Maj bebarangolta a parkolóból lett
piacot, és megnézett mindent a bioméztől a bíborszínű
fehérrépáig.
Willow azt mondta neki, hogy annak idején ő minden ilyesmit
megtermelt a hátsó kertjükben.
Maj megszemlélte a salátát, a krumplit, a hagymát és a
vöröskáposztát.
Nem létezik, hogy…
De hát Willow sohasem hazudik.
Soha, semmiről.
Az utolsó sor túlsó végében volt egy férfi, aki bendzsón
játszott. Maj közelebb ment, hogy hallgassa egy kicsit.
A nap már fényesen ragyogott, de nem azzal a fejbe vágó
erővel, mint nyáron vagy a tavasz vége felé. A levegő még
kellemesen hűvös volt.
Maj leült a járda szélére, és úgy hallgatta a zenét.
Akaratlanul is táncoló csirkék jelentek meg lelki szemei előtt a
húros hangszer pengő, vidám hangjaira.
Aztán hirtelen láb nélkül látta a csirkéket.
Maj felállt.
Kissé elfogta a pánik, ahogy körbe nézett, hogy vajon merre
van az anyja.
Nem csak a lábatlan csirkék gondolata kedvetlenítette el.
Csaknem minden elárusító pulton és asztalon napraforgókat
látott.
Eddig észre sem vette őket.
Mindegyik virágban ott volt a maga megismételhetetlen
életlehetősége.
Willow megmondta, hogy ha nem ültetik ki saját kis
napraforgó-palántáikat a szabad földbe, a növénykék
hamarosan el fognak satnyulni.
Azt is magyarázta, hogy engedni kell kifejlődni a megfelelő
gyökérzetet ahhoz, hogy aztán elérhessék azt a méretet, amely
beléjük van kódolva.
Ami ránk, emberekre is vonatkozik, gondolta Maj, ahogy
sietett vissza az anyja felé.
Mi, mindnyájan így vagyunk vele, nem?
48. fejezet

Nagy hír!
A dossziém megtette a kellő hatást, és a bank megadta
Dellnek az engedélyt a kert kialakításához.
De nemcsak a salak felszedésére vonatkozó jogi engedélyt
tartalmazta a levél (amelyet a bank rangidős alelnöke írt alá),
hanem még mást is.
A North South Banknál valaki eléggé magasról átlátja a
dolgokat, mert ezt írták: A bérlőként tett ajánlat az ingatlan
fejlesztésére mély elkötelezettséget mutat azon értékek iránt,
amelyeket a North South Bank nagyra tart.
A bank történetében soha, egyetlen alkalommal sem
találkoztunk ilyen alapos indítvánnyal.
Ezért, Mr. Duke, nem csupán megadjuk az engedélyt a
fedetlen átriumos udvar növényekkel való betelepítésére,
hanem egyben felkérjük, hogy legyen a Glenwoodi Kertek
esetében cégünk építésügyi megbízottja is.

Nem hinném, hogy korábban bárki bármit Duke-ra bízott

volna.
Olyan az arca, mintha most nyert volna a lottón.
Elég érdekes kombináció a totális izgalom és a mélységes
félelem együttese.
Vajon milyenek lehettek a szülei?
Talán kiskorában hideg égöv alatt kizárták a fáskamrába
hosszabb időre.
Olyan, mintha most szabadult volna ki a hűvösből.
Ahogy hatodszorra is hangosan felolvassa a levelet, feltűnik,
hogy olyan, mintha sírna.
Megmondom neki, hogy ez a képviseleti szerep olyan
megtiszteltetés, amit nagyon is megérdemelt.
 A következő pillanatban eltűnik a szobából, lemegy a
parkolóba, hogy kirakjon egy táblát a legelőnyösebb parkolóhely
elé.
Ez áll rajta:

AZ ÉPÍTÉSÜGYI MEGBÍZOTT RÉSZÉRE FENNTARTVA DELL

DUKE: 208-AS LAKÁS

Talán nem egészen pontosan érti, miben áll egy ilyen

megbízatás, amely inkább szolgálat, mint bármi más…

Most, hogy már van engedélyünk, nekiláthatunk tervünk

megvalósításának.
Szombat lévén mindannyian jelen vagyunk – kivéve Pattie-t,
akinek általában ilyenkor, hétvégén a legnagyobb a forgalma az
üzletében.
Megkérdezem Quant-Hát, hogy szerinte hogy kéne
megszabadulni a vörös salaktól. Titokban azt remélem, hogy
annyira fel tudom kelteni az érdeklődését, hogy részt vegyen a
munkában.
De nyilvánvalóvá válik, hogy az álláspontja leginkább Tom
Sawyeré, noha nem olvasta Mark Twaint, és dolgozatot sem írt
róla.
A legkevésbé sem lelkesedik.
Csak ennyit mond:
– Rá kell sózni valakire a salakot. Az emberek mindent
imádnak, amiről azt hiszik, hogy ingyen van.
Rögtön látom, hogy mennyire igaza van.
Átmegyek Dellhez a folyosó végébe, hogy megbeszéljük a
dolgot. Sadhu is ott van a nappaliban.
Aki sokkal kedvesebb velem, amióta összeraktam Dellnek
egy számítógépet. Néhányszor még a véleményemet is kikérte
egy-két technikai dologban.
És bármikor kölcsönkérhetem a 15 wattos forrasztópákáját.
Amikor elmondom Dellnek, hogy szeretném elajándékozni
valakinek a salakborítást, Sadhu megszólal: – Tedd fel a netre.
Úgy el fog tűnni, hogy észre sem veszed.

Kiposztolom a netre, hogy ingyen elvihető jelentősebb

mennyiségű vörös homokkőzúzalék tájkertészeti célokra.
És azt is odaírom, hogy az viheti el, aki gondoskodik az
elszállításáról.
Az első jelentkezés mindössze 7 perc múlva már be is fut.
Quant-Hának igaza volt.
A „semmiért valamit” elve valamilyen rejtélyes okból
ellenállhatatlan.
Pedig az ingyen dolgok sohasem igazán azok.
A tulajdonlás mindig költséggel jár. Semmi sincs ingyen.
Szerintem ezért van, hogy a tényleg nagyon gazdag és híres
emberek a fotók többségén gondterheltek és komorak.
Tudják, hogy nagyon ébernek és óvatosnak kell lenniük.
Hiszen olyan dolgok vannak a birtokukban, amiket mindenki
szeretne.

Azt is kihirdettem, hogy aki elsőnek jön, azé a cucc.

Arra ocsúdok, hogy máris négy ember küzd egymással a
salakért az udvaron.
Ezek a salakmániás őrültek elrémisztenek.
Miután Dell személyében van egy építésügyi megbízottunk,
szólok neki, hogy menjen le, és intézkedjen.
Fogalmam sincs, miket mond nekik, de tény, hogy Maj meg
én mindenféle ordibálásokat hallunk odalentről.
A lényeg, hogy két óra múlva egy szem salak sincs az
udvaron, de még az alatta lévő, szakadozott, fekete műanyag
fóliát is elvitték.
Mert arra is azt mondtam, hogy ingyen van.
Valamennyien lemegyünk a földszintre (még Quant-Ha is
kíváncsi, milyen lett az udvar), és megbámuljuk a feltáruló
látványt.
A poros izé nem is rendes föld, csak keményre döngölődött
köves-homokos valami, ami még csak nem is barna, inkább
porszerű és szürke.
 Talán az építők annak idején hátrahagytak, a földbe tapostak
pár zsák bedöglött cementet a munkagépeikkel, amikor
levonultak.
Szerintem mindenki ugyanezt gondolja, de általában Quant-
Ha az, aki ki is meri mondani.
Ezt mondja:
– Itt aztán semmi sem fog megmaradni.
Pattie éppen hazaért a munkából, és a szokásosnál is sokkal
fáradtabbnak látszik. Velünk együtt szemléli a nagy négy-
szögletes semmit. Végül megjegyzi: – Így sokkal nagyobbnak
látszik a hely, mint amikor le volt szórva kővel.
Dell is becsatlakozik a véleményével:
– És sokkal nagyobb projekt, mint első látásra gondoltuk…
Pattie sóhajt egyet, és elindul felfelé a lépcsőn.
– Ez a legtöbb dologra igaz.
Nem akarok nagyon letörni, de az a gyanúm, hogy nem is
erről a ronda, üres udvarról beszélnek, hanem rólam.
Maj a vállamra teszi a kezét:
– Menjünk enni. Nappali fényben minden jobban fest, mint
alkonyatkor.

Délben még szörnyűbb a látvány.

Jó korán lemegyek másnap, hogy kettesben legyek a poros
semmivel. Most látom, hogy a föld tetején van egy szemcsés
réteg, amely olyan, mintha valaki nagy szemű tengeri sót szórt
volna egy beszürkült kekszdarabra.
Még ha az összes lakót sikerülne is kerti szerszámokkal
felszerelni és lecsábítani ide dolgozni, akkor sem hiszem, hogy
menne a dolog, és véghez tudnánk vinni, amit kigondoltam.
Arról nem is beszélve, hogy még csak egy-két lakóval
találkoztam az itteniek közül. Azok sem néztek ki olyannak, mint
akik valaha is csákányt vennének a kezükbe.
A rendes kerti talaj elképesztő elegye sok mindennek az apró
kavicsoktól és homoktól kezdve a vízen és levegőn át a
rovarokig, sőt, baktériumok és gombák is vannak benne.
Ez mind kell, hogy legyen benne!
 Emlékszem arra, amikor életemben először néztem meg egy
darabka göröngyöt a mikroszkóp alatt, amelyet a saját hátsó
kertünkben szedtem fel.
Megdöbbentő volt a látvány!
Most, hogy erre gondolok, miközben elnézegetem ezt a
hatalmas, üres területet, hirtelen tudom is, hogy mi a teendő.
A talaj mélyszántása általában nem túl jó, kivéve, ha olyan
tömör semmit kell megművelni, mint ez a föld itt, a Glenwoodi
Kertekben.
Ez a talaj gépekért kiált!
Bérelnünk kell egy rotációs kapát.
Ezt egymagam nem tehetem meg – több okból sem. Főként,
mert még nem vagyok tizennyolc éves, tehát a törvény szerint
nem működtethetek egy ilyen masinát.
Felmegyek az emeletre, és amikor Maj felébred, elmondom
neki, mire jöttem rá.
Elég értetlenül néz rám, pedig világosan elmondom neki,
hogy a Rototiller egy olyan kapálógép, amelynek forgó, éles
kései vannak, és ezek gépi erővel felszabdalják a talajt.
Végül mégis csak felfog ebből valamit, mert ezt kérdezi:
– Tehát kell egy felnőtt, egy hitelkártya és egy autó, ha jól
értem?
Dell kerek-perec megtagadja a részvételt ebben az akcióban.
Maj rengeteget beszélget mindenféle emberekkel a dologról,
de hiába, nem haladunk, mígnem a 101-esben lakó
felbukkanása meg nem fordítja a helyzetet.
Ez a fickó, akit Ottó Sayasnak hívnak, egyszer csak bekopog
az ajtónkon.
Azt szeretné tudni, hogy mi történik az átriumos udvar
közepén, ami most egy „nagy koszmező lett”. A férfi elég
morcos, mert a lakása éppen a jövendőbeli kert egyelőre kietlen
földjére néz.
Úgy látom a viselkedéséből, hogy eddig meg volt elégedve az
udvar közepére szórt salakkal és a gyomokkal.
Dellnek kell vele tárgyalnia, hiszen ő az építési megbízott.
Hallom, hogy ezt mondja a fickónak: – Az egész be lesz ültetve
növényzettel. Majd meglátja. Még nem értünk a munka végére.
Még mindig ott látom Ottó Sayas arcán a rosszallást.
Foghegyről odaveti Dellnek: – Na, itt aztán az égvilágon semmi
sem fog megmaradni!
És akkor történik meg a csoda, mert Dell felszívja magát, és
büszkén visszavág: – Csak várjon, majd meglátja!
49. fejezet

A kapagép olyan, mint a légkalapács, csak nem betonra van,

hanem a talajra. És mi szerzünk egyet!
QuantHa nem jön velünk a kölcsönzőbe ezen a szombaton,
mert bowlingozni megy.
Nem is tudtam, hogy bowlingozik.
De lehet, hogy ilyen a bowling. Az ember csinálja egyszer-
kétszer, aztán továbblép.
Szerintem Dell is szívesebben ment volna bowlingozni, mint
jött volna a kölcsönzőbe.
De nem ezt mondta, hanem jött segíteni.
A gép működtetése elég nagy fizikai erőt igényel – főleg a
karizomét –, különösen akkor, ha a talaj kemény.
Szóval csak Dell tudja használni.
Dellnek elég nagy úszógumija van a derekán, és a nagy hasa
szinte vibrál és rezeg a gépi kapálástól, mintha beletették volna
a festékbolti keverőgépbe.
De a jó hír az, hogy a kemény, összetömörödött talaj végül
enged, és porrá omlik.
A rossz hír meg az, hogy Dell talán egy hétig sem fog tudni
talpra állni.

Vacsora előtt lemegyek, és felmérem az új helyzetet a leendő

kertünkben.
Az asztalnál megosztom a többiekkel a jó híreket: –
Leteszteltem a földet. Semleges a kémhatása. Tökéletes 7-es
értékű.
Maj, Pattie és Dell felnéznek a tányérjukból. QuantHa
továbbra is vadul lapátolja befelé a kajáját.
 A növények (csakúgy, mint az emberek) az egyensúlyi
helyzeteket szeretik.
Tehát amikor a talaj pH-ja túl magas, vagyis túl savanyú,
akkor csökkenteni kell a kémhatást.
Például úgy, hogy meszet keverünk bele.
Ha viszont túlságosan lúgos a föld, mondhatjuk úgy is, hogy
„édeskés”, akkor ként kell hozzáadni.
Ezt elmagyarázom nekik, de látom, hogy az én lakótársaimat
ezzel nem nagyon tudom lenyűgözni.
Dell megszólal:
– Megkóstoltad a földet, hogy ezt megtudd?
Nem tudom, hogy Dell ezt tréfából mondja vagy sem, de
QuantHa jót nevet.
Rájövök, hogy az ő nevetése mindig valamiféle
megkönnyebbülésről szól.
Olyan, mint amikor egy gát átszakad.
Pattie ezt mondja:
– Ez nagyszerű, Willow!
QuantHa meg ezt dörmögi az orra alatt:
– Valójában a pH-meghatározáshoz a hidrogénionokat mérik.
Őt legalább annyira meglepi ez a száján kicsúszó
megjegyzés, mint engem. Tesz még egy kis csípős szószt a
disznóhúsára, és bűntudatos arccal eszik tovább, mintha bűn
volna, hogy tanult valamit a természetismeret-órán.
Hallgatunk.
Aztán Maj ezt mondja:
– A 7 a te kedvenc számod, Willow.
Nem mondom meg, hogy már nem számolok hetesével, de
tény, hogy még mindig nagyon szépnek találom ezt a számot.
Arra gondolok, hogy másnap mindenki lelkesebb lesz, ha
megkezdjük az ültetést.
Én már alig várom.

Aztán jött az x-faktor.

Vagyis egy előre nem látott, nem sejtett körülmény, amely
megváltoztatja a dolgokat.
 Este elmentünk aludni azzal a tudattal, hogy van egy nagy,
frissen felszántott udvarunk, amelynek kiváló kémhatású a
talaja.
Ami gyönyörű és ígéretes.
Legalábbis nekem.
De az éjszaka közepén iszonyú szél kerekedett Santa Ana
felől. Ami olykor megesik errefelé.
Bizonyos körülmények között a hegyek felől száraz levegő
áramlik a partvonal felé, de nagyon gyorsan.
Arra ébredünk, hogy mindent ellepett a homok.
Ilyet még sose láttam.
A ház falát és a földszinti ablakokat vastagon borítja a frissen
porított, világos föld.
Lemegyek, és csak állok ott. Bámulok.
Olyan, mintha egy tornádó söpört volna át az
apartmantelepen.
Megmutatom Dellnek, aki ezután odamegy a
parkolóhelyéhez, és leveszi a helyéről az „Építési megbízott”
feliratú táblát.
Senkivel sem akarja tudatni, hogy melyik lakásban lakik. Dell
annyira kikészült a gépi kapálástól, hogy alig tud mozogni.
Vagy csak ki van akadva a porvihar miatt.
Bebugyolálja magát egy takaróba, és lefekszik a lakásban a
padlóra. A szemét is behunyja. Úgy fest, mint egy múmia.
A legszívesebben lefényképezném, de aztán meggondolom,
mert talán mégsem volna illendő.

Maj előrukkol egy ötlettel.

Odalent kitesz egy nagy hirdetményt:

AZ ÉPÍTÉSI MUNKÁK FOLYNAK,

ELNÉZÉST A KELLEMETLENSÉGEKÉRT!

Szerintem be kéne avatnunk a dologba Dellt is, de Maj azt

mondja, hagyjuk most békén.
 Aztán ráveszi az anyját, hogy Dell kocsiján menjünk el megint
a kölcsönzőbe, ahonnan a gépi kapát kivettük, és béreljünk egy
mini vízágyút.
Maj és Dell mindent eléggé különböző módon közelít meg az
életben.
Maj a szuperpraktikus. Talán az anyjától örökölte.

A vízágyú tényleg tud lőni, elég hatásosan.

Ezért hívják így.
Én még nem láttam ilyet, úgyhogy újdonságként
tanulmányozom.
Amikor visszaérünk a Glenwoodi Kertekbe, Maj felmegy az új
(használtan vett) esőkabátjáért.
Akkor vette ezt a puccos cuccot, amikor én a
flamingócipőmet, és akkor azt hittem, tiszta pénzkidobás egy
ilyen divatkabát.
Bárcsak lenne most nekem is egy ilyenem!
QuantHa is lejön, amikor már éppen nekilátnánk a munkának.
Talán azért érdekli a dolog, mert a masina leginkább egy nagy
géppisztolyra emlékeztet.

QuantHa ki akarja próbálni a vízköpő fegyvert.

Bekapcsolja a motort, és olyan pózba áll, mintha egy
gépfegyvert tartana a kezében. A kiáramló víz olyan erővel jön a
csövön, hogy nagyon nehéz megtartani és irányítani. A kosz
vadvízi áradatban oldódik le a falról.
Kissé távolabbról nézem az akciót, ezért nem is veszem
rögtön észre, hogy valami más is történik, nemcsak a
megtisztulás.
A koszréteg alatti rózsaszín festék is elkezd lejönni a falról.
A rücskösre fröcskölt vakolattal együtt.
Na, most ez szép példa a pillangóhatásra – arra az elméletre,
miszerint minden mindennel összefügg.
Persze nem matematikai értelemben, hanem olyan
valóságszagú módon.
 Mert: amikor eltakarítottuk a fekete fóliát a salakkal együtt,
feltárult a keményre döngölt talaj.
Amikor ezt felszántottuk, és a szél felvitte a falakra a
homokos föld egy részét, jött a vízágyú, amely elkezdte leszedni
a borzasztórózsaszín festéket is a kosszal együtt.
Alatta pedig feltárult a fal eredeti, puha, természetes szürkéje.
Most viszont le kell ágyúznunk ezzel a vízifegyverrel az egész
házat, hogy ne legyen felemás.
Máskülönben újrafesthetnénk az egész épületkomplexumot.
Minden mindennel összefügg.
Az egyik dologból következik a másik.
Gyakran váratlanul.
50. fejezet

Felváltva vizezünk.
Ha a legkisebb fokozatra állítjuk a masinát, akkor még én is
tudom kezelni.
Quant-Ha mossa le a legnagyobb falrészt. Szerintem közben
azt játssza magában, hogy egy videojáték hőse.
Aztán én jövök, de az én hatékonyságom szánalmas.
Annyira kell erőlködnöm, hogy szilárdan tartsam a csövet,
hogy egy lépést sem tudok odébb menni vele.
Én vagyok a legkisebb, de beleadok mindent. Biztos vagyok
benne, hogy ha nem kocognék délutánonként, egy percig sem
tudnék talpon maradni a kezemben ezzel a víztöltetű
géppisztollyal.
Nagyon oda kell figyelnünk, mert a koszos víz végigcsurog az
ablakokon. Tehát ha végeztünk a fallal, utána meg kell
tisztítanunk az üvegfelületeket is. De az ablakokra nem lehet az
ágyúval lőni.
Már mindnyájan be vagyunk fogva a takarításba, még Dell is,
amikor Jairo taxija megáll a ház előtt.
Látom, hogy ő meg Pattie még egy kicsit beszélgetnek a
járdán.
És egyáltalán nem tűnik furának, hogy a hátsó ülés tele van
ablaktisztító ronggyal és három olyan T-alakú gumiizével, amivel
lehúzzák az üvegről a mosószert.
Jairo talál egy kihúzható létrát a parkolóban, és átveszi az
ablaktisztítási hadműveletet.

Már besötétedett, de még nem végeztünk.

Még Quant-Ha sem vonult le a hadszíntérről.
Felváltva ülünk le a használt tejtartó rekeszekre, és a nagy
elemlámpákkal megvilágítjuk a falat.
 Egy férfi kijön, és mi azt hisszük, mindjárt ordítani kezd. De
barátságos, és mindnyájan kapunk tőle mentacukrot.
Még egy csenevész karácsonyi csillagvirágot is kapunk tőle,
hogy ültessük el a kertbe. Már egy éve megvan neki, és szinte
hihetetlen, mondja, hogy nem ment még nála teljesen tönkre.
Amikor befejezzük a belső udvar falait, kimegyünk, és körben
is lemossuk az épületet.
Seprűvel terelgetjük a lefolyó felé a lezúduló piszkos vizet,
ami önmagában is elég kemény munka.
A szennyvíz rózsaszínes-barna, és vakolatdarabkák is úsznak
benne.
Aki nem a világítással van elfoglalva, az sepri a vizet a
lefolyóba. Jairo már órák óta pucolja az ablakokat.
Quant-Ha kinevezte magát a vízágyúzási játék legfőbb
mesterének.
Ő az egyetlen, aki nagyon sportosan csinálja a vízzel
lövöldözést.
Mivel még nem láttam sportolni, és a bowlingozásával
kapcsolatban is voltak kételyeim, most meg vagyok lepődve.
A fizikai erőnlét fontos, ha valaki irányító akar lenni, még a
mai modern világban is. Pedig már nem kell tudni
felszerszámozni egy öszvért.
De ha véletlenül az is megy, attól csak nő a tekintélyed.

Már igazán késő van, mikor Dell lehozza az egyik régi kerti
székét a második emeleti erkélyről.
És nekilát lazítani.
De az is lehet, hogy az izomlazító pirula, amelyet Pattie adott
neki, elkezdett hatni.
Az emberek, úgy tűnik, már támogatják a kert ötletét. Vagy
csak örülnek annak, hogy lemossuk az ablakaikat.
Jairo már órák óta áll a létrán.
Az ég tele van csillagokkal.
Sokkal többel, mint emlékeim szerint korábban bármikor.
Márpedig én aztán elég sok időt töltöttem hátrahajtott fejjel, az
eget bámulva, és a különféle csillagképeket tanulmányozva.
 Quant-Ha sokkal többet nevetett az eltelt tíz órában, mint az
elmúlt tíz héten összesen.
Most már nagyjából mindent viccesnek talál.
Nem tudtam, hogy az érzelmi állapotok is lehetnek
ragályosak.
Már azt is értem, hogy miért fontosak egy kultúrában a
komédiások.
Ahogy ülök a tejtartó rekeszen az éjszaka közepén, és a
lámpámmal azért világítok a falra, mert a festéket lőjük le róla
vízzel – hát ez tényleg elég vicces. Én sem tudom megállni,
hogy ne nevessek.
Csak úgy…
Aztán rájövök, hogy most már magamon nevetek, hogy
nevettem.

Hajnali három óra.

Jairo már elment. Pattie is csak ezután feküdt le. Majt pedig
mintha nem lehetne leállítani, csak sepri a lefolyóba a lezúduló
vizet, hogy ne álljon meg az épület falánál.
Dell még idekint van, de már vagy egy órája alszik a
székében. Fázott, és belebújt egy nagy fekete kukászsákba. A
lábainak lyukat vágott alul, hogy kidughassa a zsákból, és most
úgy néz ki, mint gyerekkoromban a beszélő mazsola a
tévéreklámban.
A túloldali épületben lakó egyik fickó már órákkal ezelőtt ránk
szólt, hogy kapcsoljuk ki a gépet, de Quant-Ha nem zavartatta
magát.
Most viszont int Majnak, és ő kikapcsolja a motort.
Maj, Quant-Ha meg én hátrébb megyünk a faltól, és felfelé
világítunk a lámpáinkkal, hogy megnézzük, mit csináltunk.
Sokféle réteget lemostunk a házról.
Koszt.
És rózsaszínű festéket.
Meg pattanásszerűen dudorodó, málladozó vakolatot.
A teljes falfelület sima és tiszta.
 Nincsenek rajta repedések. Se a foltokban málló vakolatban
keletkezett lyukak.
A betonépület fura dobozszerűsége a keskeny, magas
ablakokkal kifejezetten futurisztikus, sci-fiszerű.
Legalábbis nekem.
És egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy a Glenwoodi
Kertek nevű apartmankomplexum a legtisztább épület egész
Bakersfieldben.

Három napig alig bírjuk felemelni a karunkat.

Úgy járkálunk, mint kis műanyagkatonák, karunkat az
oldalunkhoz szorítva.
Éjszakánként lemegyek az udvarra, és meglocsolom a poros
földet, nehogy megint szanaszét vigye a szél.
És persze nekiállok előkészíteni a talajt. Belekeverek a földbe
egy lassan oldódó, granulált műtrágyát, amelyet Dell hozott a
kertészeti áruházból.
A hét közepén készen állunk arra, hogy megtegyük a
következő lépést.
Több mint négy tucat napraforgónk van 23 edényben. Plusz
egy kissé kókadozó karácsonyi csillagvirág és egy zsák
fenyőkéreg talajtakarónak.
Amint lerakjuk a napraforgókat a földbe, azonnal hajtani
fognak.
Gyökereket növesztenek lefelé, akár kétméteres mélységbe
is.
És minden egyes levélnyélen lesz egy-egy bimbó.
Tudom, hogy zajlik ez…
Kábé egy hónappal később, amikor a növény már több mint
két méter magas, a nagy, tányéros virágfej is kibomlik.
Ami egy hétig virágzik.
Jönnek a méhek, és megtermékenyítik a virágzatot, amely
soksok apró virágból áll – mert amit mi egyetlen, hatalmas
szirmokkal szegélyezett tányérvirágnak gondolunk, valójában
sok önálló, picike virág egy „lakótelepen”.
 Egy héttel később, amikor a virágzásnak vége, a picike
virágokból magok lesznek, és a magok megérnek.
Innentől kezdve az összes energia ide áramlik a következő
generáció érdekében.
A virágzat életet ad a jövőnek, aztán kész, neki vége.
Ez így működik. Ahogy mindenütt a mosogatóban úszkáló
baktériumok világától a banános tál körül röpködő
gyümölcsmuslicáig. Mindannyian ugyanabban a körben forgunk.
De ha az ember mindig, mindent ilyen tudományos
pontossággal látna, akkor vajon miért kelne fel reggelenként?
Hamarosan tele lesz a kert napraforgóval, de öt hét múlva
kezdhetjük elölről, mert véget ér a ciklusuk. És akkor újra kell
telepíteni a kertet.
Ahogy engem is.
A következő növénynek, amely a napraforgó után elfoglalja a
talajt, már hosszabb életűnek kell lennie.
Jelenleg olyan vagyok én is, mint a napraforgó.
Átmenetileg, de erősen kapaszkodom a talpam alatti földbe.
A kert, mint mindig, most is arra sarkall, hogy párhuzamba
állítsam vele a saját helyzetemet.
A bírósági meghallgatás jövő hónapban lesz.
Addigra készen fogok állni. Bár pontosan nem is tudom, hogy
mire…
De talán éppen ez az állapot az, hogy az ember „készen áll”.
51. fejezet

Dell behajtott a parkolóba.

Egy hely sem volt neki, vagyis az autójának. A mostanság
már örökké sajgó, szétmozgott testének…
Jó pár elkeserítő kör megtétele után orral beállt az egyetlen
rés elé, amelybe talán be tud passzírozódni.
A szűk helyet egyik oldalról egy iskolai mikrobusz határolta, a
másikról a drótkerítés, amely körbevette az ingatlan egész
területét.
Dell rálépett a gázra, és nagyon óvatosan szándékozott
előrearaszolni.
Ehelyett azonban más történt, mert megcsúszott a lába a
pedálon.
Még a hátán is felállt a szőr attól a csikorgó hangtól, amelyet
a két fémfelület súrlódása adott: ahogy a kerítésrúd felszántotta
a kocsija bal oldalát.
Dell lekapcsolta a motort, és ordibálva, káromkodva kezdte
verni a kormányt a hamarosan szintén sajgó öklével.
Önkéntelenül Willow-ra gondolt. Ő bezzeg előre megmondta
volna, hogy nem fog oda beférni. Valahogy kiszámolta volna
előre a tömeget, a távot vagy ki tudja, mit. Tudta volna.
Dell kiverte a kislányt a fejéből, és kinyitotta a kocsiajtót.
Akkor egy újabb kellemetlen ténnyel szembesült.
Bár majdnem lebontotta jobb oldalon a kerítést, bal felől így is
túl közel volt a mikrobusz ahhoz, hogy kényelmesen ki tudjon
szállni.
De valahogy mégis csak meg kell oldania a dolgot…
Az élet vajon nem tudatosan állítja ilyen próbatétel elé? Hogy
akkor is meg kell oldania valamit, ha nem tudja, hogyan
csinálja?
 Dell összeszorította a fogát, kidugta a résen a bal lábát, és a
bal csípőjét is kifelé tolta.
De a pocakja még ebben a szögben és behúzva is problémát
okozott.
Vett egy nagy levegőt, és reménykedve belepréselte magát a
nyílásba hasastul. A kocsi ajtajának széle ekkor csikorogva
belevájódott a mikrobusz oldalába.
Tágra nyílt szemmel bámulta az okozott kárt.
Na, ne már – ez a mikrobusz kartonpapírból van?!
Dell bevágta a kocsija ajtaját, és futva távolodott a szétnyírt
kocsioldalak tetthelyétől.
Ám ahogy a kocsisorok között szlalomozott nehézkesen,
egyszer csak valami sötét szőrcsomó vágódott a lábai közé.
Ahogy Dell megérezte az állati érintést a bokáján, felsivított,
mint egy rémült gyerek.
A földszintes téglaépület ablakaiban – amely mögött az
iskolakerületi adminisztráció zöme zajlott – fejek bukkantak fel.
Dell ledobta magát az aszfaltra, hogy elrejtőzzön a kíváncsi
oktatási szakemberek vizslató szeme elől.
És ekkor került egy vonalba a szőrös valamivel, ami már nem
is volt gombóc. Közelebbről már látszott, hogy ez a teremtmény
azonos azzal, aki korábban Cheddar névre hallgatott.
A macska sovány volt, a szőre csapzott. Az egyik fülén nem
volt szőr, fura szögben görbülő farka vége hiányzott.
Az állat azonban nemcsak sebhelyes volt, és koszos, hanem
rémült, és kétségbeesésében agresszív is.
Cheddar felpúpozta a hátát, hogy megfélemlítse ellenfelét,
kivicsorította hegyes fogait, és halványzöld szeme sötétebb
árnyalatra váltott.
Dell hátán végigfutott a hideg.
Örökbe fogadta Cheddart, aztán jól magára hagyta a
jószágot, hogy éljen meg egy parkolóban.
A kisujját sem mozdította, hogy megtalálja.
Dell a riadt állat szemébe nézett, és valami átkattant az
agyában.
 Mostantól kezdve nagyobb felelősséget kell vállalnia a
tetteiért.
Mindjárt kezdheti is ezzel a macskával.
Dell hátul, a nyakbőrénél megmarkolva felemelte Cheddart.
Meglepődött, milyen engedelmesen tűrte ezt a lesoványodott
jószág.
Cheddar nem volt egy vérengző vadállat.
Emberkezek nevelték fel, és most teljesen elégedettnek
látszott, hogy végre megint olyan ember van a láthatáron, aki
talán hajlandó őt némi konzervtápban részesíteni.
Dell visszament a kocsijához, majd bepréselte magát és a
macskát a járgányba.
Cheddar a hátsó ülésre ugrott, majd le, a padlóra, és bebújt
az ülés alá, miközben Dell beindította a motort.
Dell most egészen más hangot hallott, mint az imént. Ez mély
volt, halk, de összetéveszthetetlen.
A macska dorombolni kezdett az ülés alatt.
Dell kitolatott a szűk helyről, és érdekes módon most hozzá
sem ért a kerítéshez.

Dell beadta Cheddart egy állatorvoshoz a Central sugárúton.

Kért egy bolhátlanítást és egy teljes vizsgálatot. Munka után
majd érte jön, mondta.
Aztán visszament a tanfelügyelőségre. Ezúttal azonban az
utcán hagyta a kocsit, és legyalogolt kétsaroknyit.
Aztán egyenesen a központi irodába ment, és bejelentette,
hogy kárt okozott a mikrobuszban.
Kiderült, hogy a tanfelügyeletnek van biztosítása, úgyhogy
nem kell aggódni, mondta neki az adminisztrátor hölgy.
Dell szinte ruganyos léptekkel ment a lakókocsi-irodájába.
Talán a futás teszi, gondolta. Elvégre leadott majdnem nyolc
kilót.
Vagy azért, mert jókedvre derítette, hogy segíthet Cheddar-
on.
52. fejezet

Meglett a macska!
Ez nálunk most igazi örömhír.
Legalábbis nekem.
Sadhu allergiás, úgyhogy Cheddar velünk fog lakni a 208-
ban.
Egyelőre.
Le vagyok nyűgözve ettől az állattól.
És ez nem baj, mert Cheddar is ugyanígy van velem.
Legalábbis nagyon érdeklem, és ez macskáéknál szinte már
megszállottságnak számít.
Velem alszik az emeletes ágyon kifliben – a hasamhoz
kuckózza be magát, amikor oldalt fekszem.
Amikor elalszik, reszelősen szuszog.
Amikor kora reggel kimegyek a fürdőszobába, látom, hogy a
macska álmában mozgatja elgörbült farkát.
A mancsai meg-megrándulnak.
Fut álmában.
Jó volna látni, miket álmodik.
Cheddar az ablakpárkányon várja délutánonként, hogy
hazaérjek a szalonból.
Lehet az is, hogy csak élvezi a kilátást. De várakozóan ül,
ennyi biztos.

A megtakarításaim az ágyam alatt vannak, egy fadobozban.

Minden héten megpróbálkozom, hogy bevásárláskor
hozzájáruljak az élelmiszerköltségekhez, de Pattie mindig
visszautasít. Nem fogadja el a pénzt.
Dell-nek is próbálkozom néha adni, de ő is nemet mond. Nem
annyira határozott nemet, mint amilyen Pattie-é, de azért
érvényt szerez az álláspontjának.
Ma van az első nap, hogy a saját pénzemből költök.
 Elmegyek a kisállatboltba a Hetedik utcába.
Egy limezöld biztonsági nyakörvet választok, amely
fényvisszaverő, és derengve foszforeszkál is a sötétben.
Kifizetek még két dollárt, hogy Cheddar nevét beleégessék a
puha műanyag pántba. Ráíratom Pattie mobilszámát is (nem
Dellét!) baj esetére.
Ahhoz is ragaszkodom, hogy a nyakörvön legyen csengő. A
szabadon kóborló macskák nagy kárt tesznek a
madárpopulációban.
Valójában azért abban bízom, hogyha Cheddaron múlik,
életében soha többé nem teszi ki a lábát a szabadba, hanem
megbecsüli a szőnyeggel borított helyeket.
Nyitva hagyom neki az ajtót, de a leghalványabb érdeklődést
sem mutatja nemhogy a külvilág, de még a folyosó iránt sem.
Hazamegyek, és ráteszem a macskára a nyakörvet. Quant-
Ha azonnal szóvá teszi, hogy milyen idegesítő a csilingelő
hangja.
De még ő is kénytelen elismerni, hogy a félfülű macska a
görbe farkával a maga módján elég figyelemre méltó jelenség.

Dell meg én most már csupa praktikus dologról beszélünk a

heti találkozóinkon.
Engem két dolog foglalkoztat.
Az első persze az, hogy mikor találnak már nekem egy
törvényes gyámot.
A másik, amin folyton gondolkozom, hogy mit csináljunk a
kerttel, amint vége a napraforgók virágzásának, és a
szotyimagok megértek.
Az utóbbi hetekben a növények jól megnőttek, és ki is
virágoztak.
Quant-Ha napraforgója a legmagasabb. Már nagyjából két
méteres. Szerintem a házban lakók mind nagyra értékelik a
látványt.
Egy páran panaszkodtak a virágok körül zümmögő méhek
miatt.
De hát lehetetlen mindenkinek megfelelni.
 Immár életciklusuk második felében, a vége felé vannak ezek
a növények. Ki kell találnom, hogy mi jöhet utánuk.
Ha valaki levág egy beültetett növényről egy hajtást –
nevezzük a donornövényt szülőnek –, akkor az ember
felnevelheti ezt a kis levágott részt. Az is nagyra fog nőni.
Ez a hajtatás, dugványozás.
Ahhoz nincs elég tőkém (a megtakarításaim nem olyan
nagyok), hogy parkosítsak egy ekkora udvart.
A banknak bemutattam a tervünket, és rajzban is láthatták.
De az csak egy terv volt.
Ez meg a valóság.
Arra fogok szorítkozni, hogy kertet csináljak ebből a
földdarabból meg abból, ami élőt találhatok magam körül itt,
Bakersfieldben.

Kicsiben kezdem, apró lépésekkel.

Először is kell egy kosár.
Metszőolló.
Nedves papírtörlők (hogy a levágott hajtások ne száradjanak
ki).
Már van is pár apró hajtás az ablakban, amelyeket vízzel teli
üvegbe tettem, hogy kigyökerezzenek.
De ennél nagyobbra is kell törni.

Dell meg én felkerekedünk, mert vennünk kell három nagy

zsák virágföldet.
A kertészetbe érve meglátom Henry E. Pollackot, aki a hely
tulajdonosa.
Kicsi korom óta ismerem ezt a fickót.
Ő meg a papám futballról szoktak beszélgetni, és mindig
kaptunk nála árengedményt.
Régen mindig azt figyeltem, hogy van-e rajta nyoma gombás
fertőzésnek vagy rovarcsípésnek.
És adtam neki tanácsokat, hogyan kell gyümölcsfákat
beoltani, ami olyan, mint egy végtag transzplantációja.
 A kertészet hátsó részében nézegetem az új pittosporum
tenuifolium fajtákat, amikor meglátom, hogy Dell Henryvel
beszélget a sarokban.
Valamibe nagyon belemélyednek, és ez kissé aggasztó.

A kocsiban megkérdezem Dellt, hogy miről sutyorogtak. Ezt

feleli: – Henry meg akarta tudni, hogy vagy.
Az emberek nem mernek ilyesmit megkérdezni egy gyerektől.
Inkább egy felnőttet kérdeznek meg.
Pedig ezeknek a felnőtteknek általában halvány gőzük
sincsen a kérdéses dologról.
Kinézek a kocsiablakon, bebámulok mások kertjébe, figyelem,
mi mindent nevelnek, és ez teljesen leköt.
De később, a piros lámpánál állva ezt mondom:
– Megpróbálom a gyökereimet nem túl mélyre ereszteni…
Talán legközelebb ezt mondhatnád Henrynek.

Quant-Ha a kanapén néz egy tévéshow-t, amelyben egy fickó

körbeutazza az országot egy lehajtható tetejű kocsiban, és
sajtburgert eszik.
Maj egy fürdőruha-katalógust böngész elmélyülten.
Dell egy papírzacskóba vágja a szakállát (nehogy a levágott
szőr szétszálljon a szobában).
Cheddar alszik.
Pattie a szalonban van.
Mostanában elég későn jár haza, ami aggaszt, de ő nem az a
fajta, akinek meg lehetne kérdőjelezni az időbeosztását.
Bemegyek a nappaliba, és elmondom a tervemet, amely
abból áll, hogy körbeautóznánk a várost, és mindenhol
gyűjtenénk kis hajtásokat az érdekesebb növényekről.
Quant-Ha nem néz rám, de kiprésel magából egy kérdést:
– Lopásra gondolsz?
Felbátorodom. Már meg is nyertem a figyelmét.
– Érdekes kérdés. Ha valakinek a magántulajdonán végezzük
a gyűjtést, akkor behatolunk az ingatlanára. Ami törvénytelen.
 Quant-Ha motyog valamit, amit nem értek, úgyhogy folytatom:
– A növények emberek tulajdonában vannak. De mi van, ha a
hajtás kilóg a kerítésen? Vagy ha köztulajdonban lévő területen
gyűjtenénk, például egy parkban vagy könyvtár előtt vagy egy
állami intézmény kertjében?
Quant-Ha nem veszi le a szemét a tévéről, úgy mondja:
– És mi volna, ha kicsit balra lépnél? A kép felét nem látom
tőled.
Oldalra lépek egyet.
Csönd.
Csak a tévé szól, és a szakállvágó ad hangot, ahogy Dell a
döbbenetesen drótszerű arcszőrzetével küzd.
Aztán Quant-Ha megszólal:
– Vedd ki, ami kell az emberek zöldhulladék-tárolójából. A fele
munkát megspórolhatod vele.
Csodálattal nézek rá.
Quant-Ha mamája a legkeményebben dolgozó ember, akit
valaha láttam. A fiára egy különleges tulajdonságot örökített:
azt, hogy másként áll a munkához.
Ha valami nem érdekli, nagyon találékony lesz, és mindent
elkövet, csak hogy ne kelljen foglalkoznia vele.
Ezt mondom neki, de nem viccből:
– Quant-Ha, volna jövőd menedzserként.
És az igazam bizonyítandó, felteszi az i-re a pontot:
– Ha volna itthon jégkrém, most benyomnék egyet.
Soha nem volt még fagyi a hűtőnkben, de elhatározom, hogy
legközelebb veszek egy dobozzal.
53. fejezet

A következő 17 nap során Maj, Dell meg én a zöldhulladékos

kukák szakértő búvárai leszünk.
A városunkban szelektív szemétgyűjtés zajlik: a kék kuka az
újrahasznosítható szemété, a zöld a kerti zöldhulladéknak van,
a fekete meg minden másnak.
Az első megfigyelésem: a zöldkukákban nem mindig csak
frissen nyírt fű, gallyak és elhervadt virágok vannak.
Találtam bennük spagettit. Meg más efféle, zöldkukába nem
tehető dolgot.
Sokszor borzalmasat.
A legtöbb esetben azonban a kaliforniai Bakersfield lakosai
nagyjából követik a szabályokat, és a megfelelő helyre dobják a
szemetüket.
A zöldhulladék többnyire élő dolog.
Pattie nem akar több hajtatóedényt és palántázódobozt a
lakásban. Elég határozottan közli velünk. Dellnek pedig csak
egy kis szobája van a folyosó túloldalán, ahol Sadhu elég
szigorú szabályokkal tartja őt kordában.
Megint Quant-Ha az, aki megtalálja a megoldást.
– Vigyetek föl mindent a tetőre. Oda nem megy fel senki.
Azóta, hogy beüvegmozaikoztuk a tetőt, nem volt odafönt, de
biztosan jól emlékszik még, hogy milyen sok szabad hely van
ott.
Úgyhogy egy-kettőre tele is lett az épület lapos teteje tetőzete
cserepekkel, ültetőedényekkel.
A gyökereztetőpor a sok napfény és bőséges víz hatására
megteszi a dolgát. Kész minikertészetünk van kialakulóban.
Aztán majdnem elveszítjük az összes növényünket.

Volt egy kis eső, és egy S. Godchaux nevű lakó a 231-es

lakásból kisebb beázást jelzett a fürdőszobája mennyezetéről.
 Felhívta a bankot, ők pedig nem az építési megbízottjukat
riasztották, hanem a szerelőjüket.
Pattie meg én a szalonban voltunk, semmit sem tudtunk az
egészről. És amikor kiderült, már késő volt.
Jött a tetőfedő, és nem értette, amit odafönt látott.
Neki az egész egy nagy rendetlenségnek tűnt, ami
akadályozza abban, hogy le tudja kátránypapírozni a kilyukadt
részt.
Azonnal felhívta a bankot, és ott egy Chad Dewey nevű
ember azt mondta neki, hogy a tetőn nem szabad semminek
sem lennie.
A munkások így hát begyűjtötték az összes dugványt,
amelyek hajtani kezdtek (vagy még éppen a gyökerezés
fázisában voltak), és levitték a földszinti zöldkukába.

A bűntény helyszínére már későn érkeztem.

A szemétszállítók éppen aznap vitték el a hulladékot.
Össze kell raknom magamban a történteket, és ha a mélyére
nézek, azt gondolom, hogy a növények elvesztése nem csak
vereség, hanem jelzés.
Azt jelzi, hogy nem sokáig fogok már itt lakni a Glenwoodi
Kertekben.
Nemsokára mostohaszülőket kapok.
Vissza kell mennem az iskolába.
Ami itt folyik, annak vége lesz.
Legalábbis számomra.
Közlendőm van Dell számára, amikor másnap megyek hozzá
konzultációra. Ezt mondom neki: – Nem térhetek vissza a
múltba. Ha csinálunk egy kertet az udvarra, az soha nem lesz
ugyanolyan, mint ami egykor a mi házunk mögött volt.
Dell némán bólint. És izzad.
Később látom, hogy Dell egy borítékot ad Majnak, amikor
átjön hozzánk vacsorázni, amit aztán a párnámon találok meg.
Ez áll a levélben: Willow, amikor találnak majd neked egy helyet (ami nagyon
remek lesz, és neked való, tudom), szeretném, ha elvinnéd kísérletképpen Cheddart.
Fel fogom hívni Lenore-t, és megmondom neki, hogy a macska számodra egy
terápiás kutya.
Barátsággal:
Dell Duke

Aha, szerinte a macska terápiás kutya…

Értékelem, hogy segíteni akar, de közben nagyon remélem,
hogy nem ő irányítja a hadműveletet, bármi legyen is az.

Két nappal később a szalonból nem haza megyek a busszal,

hanem a Southside kertészetbe.
A tulajnak, Henrynek elmondom a napraforgókat, a
dugványok elvesztését, és tanácsot kérek tőle.
Ekkor hátra kell mennie, mert bejön egy teherautó valami
szállítmánnyal.
Várok.
Több doboznyi eladó katicabogár van a pulton. Elhatározom,
hogy veszek egyet.
Általában sötétnarancs a színük, de ahogy bekukucskálok a
tüllön át, látom, hogy a faforgácson mászkáló kis bogarak
tűzpirosak.
Tudom, hogy mit mondana róluk Pattie.
Szerencsét hoznak.
És igaza is lenne, mert pár perccel később Henry visszajön,
és azt mondja, hogy segíteni fog nekem. Majd munka után
beugrik hozzánk, és megnézi, mit tehet.
Megkönnyebbültem.
Ami fura érzés.
Hazagyalogolok, de nagyon óvatosan lépdelek, mert nem
akarom nagyon összerázni a katicákat.
Amikor bemegyek az ajtón, Quant-Ha, aki szokás szerint a
kanapén hever, meglátja a dobozt a kezemben, és megkérdezi:
– Kaját hoztál?
Ezt felelem:
– Bogarat hoztam.
Mosolyogva mondom, de ezt csak akkor veszem észre,
amikor meglátom magam a tükörben.
 Meg vagyok lepődve.
Egészen másként nézek ki így, hogy mosolygok. Talán
mindenki másképp néz ki, ha mosolyog.

Nem megyek a szalonba ma reggel.

Meg kell várnom a növényszállító kocsit.
Henry itt volt tegnap, és megszemlélte a terepet. Azt mondta,
hoz nekem ezt-azt.
De az nem a szokásos kertészeti furgon, amely 10:07-kor
megérkezik.
Egy hatalmas teherautó jön, amelyiknek emelővillája van a
végében. Ezt egy furgon követi négy munkással.
Kimegyek hozzájuk az utcára. Henry és az unokatestvére,
Phil éppen leengedik a lenyitható platót.
A teherautón egy nagy konténerben egy csomó
óriásbambuszt látok az oldalukon feküdni. Ha felállítva
szállítanák, hét méterre lenne a végük a teherkocsi aljától.
Más növények is vannak a teherautón:
Rózsaszín vászonfű.
Többféle virágzó lonc (hogy felkússzon az épület fémvázán a
második emeletre).
Talajtakarók.
És még egy hároméves cseresznyefa is.
Szólni sem tudok.
De időm sincs hálálkodni, mert annyi a dolog.
A négy munkás kiszedi az elvirágzott, beérett napraforgókat.
Ez szomorú lenne, ha nem most lenne, de most nem az.
Eldöntjük, hogy a második emeleti erkélyről kilógatjuk a
napraforgószárakat az emberi fej nagyságú virágokkal, amelyek
már elszáradtak, és a közepük sötét.
Henrynél van zöld kötözőmadzag, odaadja, hogy én
munkálkodjam ezen, miközben Henry emberei odalent egy nagy
gödröt ásnak a bambusznak, ami egy nagyon komoly dolog.
 Miközben kötözgetem a napraforgószárakat a rácsra, Henry
visszajön, és közli, hogy ez mind ajándék.
Megpróbálok köszönetet mondani, de valahogy a torkomon
akadnak a szavak.
Nyitom a számat, de mintha horogra akadt hal volnék. A
horog nem látszik, de nyilván ott van valahol a számban.
Vagy a szívemben, mert mintha azt húznák kifelé.
Henry átfogja a vállamat, és odasúgja: – Szívesen.

Csaknem négy órába telik, míg minden növény a földbe kerül.

De a napnak még nincs vége.
Újabb meglepetés érkezik: Lorenzo a bakersfieldi
villamossági boltból napelemes kerti lámpákat hoz, amelyekből
éjszaka fénycsíkok lövellnek majd a lombokon át a csillagos ég
felé.
Ez sokkal, de sokkal több, mint amit reméltem.
Lorenzo azt mondja, hogy őt a kertészetből hívták a fiúk. És
valami szívességbankról beszélt.
Erről még nem hallottam, de azt hiszem, hogy elég sok
embernél lehet folyószámlám mostanában.
Nézem, ahogy Lorenzo a talajba szurkálja a lámpácskákat, de
nem tudom megállni, és áthelyezem őket, ahová én gondolom.
Elmagyarázom neki, hogy én a teret háromszögekbe
rendezve szeretem látni. Egy darabig hallgatja, aztán nevetni
kezd.
Végül odaadja a névkártyáját, és azt mondja, hogy szeretne
velem konzultálni, mert pályázik egy nagy világításszerelési
munkára az új bevásárlóközpontban.
Megmondom neki, hogy szívesen megnézem a tervrajzait. Ez
a szívességbanki egyenlegemet gyarapíthatja.

Mikor elmegy, mindent meglocsolok a gumi öntözőcsővel,

amelyet Henry hagyott nekem erre a célra.
Már csaknem végzek, mikor Maj közeledik a járdán.
Kimegyek elé, ő bejön velem, és akkor azt kívánom, bárcsak
Henry, Phil és Lorenzo még itt lennének.
 Igazán megérdemelnék, hogy lássák Maj arcát.

Kiülünk a lépcsőre, és figyeljük a hazaérkező embereket.

Mindenki eléggé elámul.
Úgy döntök, hogy aznap kihagyom a futást, úgyhogy ott
vagyok akkor is, amikor megjön Quant-Ha.
Aki nem szól semmit.
Várok. Még mindig nem szól, csak leül mellém a lépcsőre.
Hallgatunk egy darabig.
Aztán felém fordulva ezt mondja:
– Nem akarom tudni, hogyan csináltad. Inkább arra gondolok,
hogy varázserőd van.
Talán azért, mert nálam öregebb és fiú, és talán azért is, mert
nem volt túl boldog attól, hogy hozzájuk költöztem, érzem, hogy
valami jó elborít, amikor ezeket a szavakat hallom. Azt hiszem,
az elfogadást érzem.

Már hárman ülünk a lépcsőn, mikor Dell közeledik a parkoló

irányából.
Szerintem tudta, hogy valami történni fog. Azt mondja, hogy
Henry felhívta. De nem hiszem, hogy Dell képes titkot tartani.
Nagyon, nagyon boldog a növények láttán.
Maj felhívja a mamáját Dell mobiljáról, hogy siessen haza. Azt
szeretné, hogy Pattie még nappali fényben lássa a kertet.
Pattie akkor ér haza, amikor az ég alja vörössé válik.
Ahogy felnéz a sötétedő égre, színes csíkokat lát.
Ezt mondja:
– Már joggal lehet Glenwoodi Kerteknek hívni ezt a helyet.
Együtt megyünk fel a lakásba, ahol felkapom Cheddart, és
lefekszem az ágyamra.
Ki vagyok merülve.
Cheddar is, gondolom, bár a hortyogás nála gyárilag van,
tehát nem sokat árul el róla.
Elalszom, pedig nem is vacsoráztam, és még nem is
sötétedett be. A televízió hangjára és pattogatott kukorica
illatára ébredek.
 Quant-Ha megjelenik az ajtóban, és bejelenti:
– Dell megint felrakta az építési megbízott feliratot a legjobb
parkolóhely elé.
Egymásra nézünk.
Nevetünk, de csak a szemünkkel.
54. fejezet

Dell levelet kapott.

Mindig rossz híreket kapott, ezért sokszor napok teltek el
anélkül, hogy elővenné a furán éles kis kulcsot, hogy kinyissa
vele a fémládikát a bejáratnál.
A levélládája zsúfolásig volt.
Mint mindig, lejárt számlák vegyültek össze benne mindenféle
reklámanyagokkal, amelyek olcsó, fekete betűje befesti az
ember ujját.
De ma volt benne valami más is.
Egy Pattie Nguyennek címzett levél volt a kezében.
Pattie-nek ide sohasem jött semmiféle posta. Dell megnézte a
feladót.

Kern Megyei Gyermekvédelmi Szolgálat

Dell hirtelen mintha egész testében elzsibbadt volna.

Izzadt és szédült.
Talán egyszerűen el kéne mennie innen.
Beülhetne a kocsijába, és soha nem jönne vissza.
Ha így tenne, a macskának nem ártana vele. Az
elképzelhetetlen, hogy Willow ne találná meg a szőrmók helyét
a világban.
Dell odaadta Pattie-nek a levelet. Aztán egyből ment a folyosó
végében lévő szobájába.
Az ágyra feküdt laptopozni. A Kern Megyei Gyermekvédelmi
Szolgálat weblapját bámulta.
Kalifornia államban pár hétig, különleges helyzetben pár
hónapig bárki lehet állami intézmény átmeneti lakója.
Utána azonban ezt a helyzetet állandóra kell változtatni. A
törekvés az, hogy kerüljön egy állandó gyám, aki gondozásba
veszi az elárvult gyereket.
 Dell bal lába megrándult.
Aztán spontán módon lendült előre, mintha elrúgna egy
focilabdát.
Amióta kocogni kezdett, a végtagjai olykor önállósították
magukat.
Most hiába feküdt hanyatt, a lába mintha előre akart volna
lépni.
Lehetséges volna, hogy ő legyen egy tizenkét éves gyerek
gyámja?
De még ha ezt akarná is (márpedig nem akarja igazán,
ugye?), adóssága van, az állása nem egy életbiztosítás, és még
annyit sem tud elintézni, hogy a kis büfében, ahová
reggelenként betér, rendesen lebélyegezzék a kávéjegyét.
De talán nem változtak meg a dolgok?
Talán nem lett belőle a Glenwoodi Kertek építési megbízottja?
Talán nem ő viszi a Nguyen gyerekeket mindennap az
iskolába?
Amúgy nemcsak ellátja a munkáját úgy-ahogy, hanem talán
egy kicsit javul is benne.
Talán nem ő felügyelte az apartmankomplexum eddigi
legnagyobb átalakulását?
Jó, jó, talán nem felügyelte, de részt vett benne, ez tény. Ő
kezelte a gépi kapát.
Dell lecsapta a laptop fedelét.
A lába azonban továbbra is rángott.

Senki sem vette észre, hogy ők ketten közel kerültek

egymáshoz.
Most pedig azonnal beszélnie kell Jairóval, gondolta Pattie.
A mobil csöngött, de a férfi nem vette fel. Pattie tudta, hogy
ha Jairo vezet, akkor nem veheti fel a telefont. Rögtön nem.
De aztán megteszi, amint tudja. És akkor ők, ketten, kitalálják,
hogy mi a teendő.
 December lévén a hónapok óta tartó brutális hőség végre
alábbhagyott a múlt héten, mintha valaki egy gombbal hirtelen
más évszakra kapcsolt volna.
Az éjszakák egyszeriben hideggé váltak; a ventillátorok és a
légkondik négy hónapra hibernálódtak.
Pattie kibújt túl szűk cipőjéből (mintha mostanában megnőtt
volna a lába), és rábámult a hivatalos levélre.
A gyámügyi meghallgatás…
Amit már kétszer elhalasztottak.
De most tényleg megtartják.
Döntéseket kell hozniuk.
Pattie kettéhajtotta a levelet, és megfogadta, hogy helyesen
fog cselekedni.
55. fejezet

Ahogy bemászunk a helyünkre az emeletes ágyon,

elmondom Majnak, hogy minden növény fel van ilyenkor
bolydulva, amikor először ültetik ki szabadföldbe.
Tudom tapasztalatból, hogy bizonyos egyedek jól érzik
magukat, és beindulnak az új helyen, mások viszont
elfonnyadnak.
Csak idővel derül ki, melyikkel mi lesz.
Az egyensúly nagyon fontos a természetben.

Még bennem van az előző napi győzelem jó érzése, amikor

megtudom a hírt.
Nem szeretem Lenore Cole-t a Gyermekvédelmi Központból,
de azért el kell ismerni, hogy teszi a dolgát.
Talált nekem egy helyet.
Egy állandó helyet.
Most itt van nálunk, a szalonban, hogy személyesen mondja
el nekem. Utána megkérdezi, hogy szükségem van-e valamire.
Odakint beszélgetünk a parkolóban, de hát Pattie már
biztosan mindent tud.
Már csaknem három hónapja vagyok velük.
Ami mindvégig átmeneti volt.
Pattie sohasem látott addig a napig, amíg egy kórházi
szállítójármű át nem ment a piros lámpánál.
Mindenki másnál jobban tudom, hogy milyen sokat tett értem.
A következő a helyzet:
Egy nevelőotthonba kerülök a Hetedik utcába.
Nem a Nyolcadik, és nem is a Kilencedik utcába. Hanem a
Hetedikbe.
Azt mondja, hogy nyugodtan sírjak csak.
Megmondom neki, hogy jól vagyok.
Azt mondom, hogy szeretnék elmenni a könyvtárba.
Vállalkozik rá, hogy elvigyen.
Mert most szeretnék könyvek között lenni.

Lenore meg én indulófélben vagyunk, mikor Pattie közli, hogy

Dell munka után majd értem megy a könyvtárba.
Akkor nem kell buszoznom.
Megköszönöm, és megyünk Lenore kocsijához.
Olyan, mintha egész testemben elzsibbadtam volna.
De azért rakosgatom a lábam, lépegetek előre.
Lenore szóról szóra ugyanezt mondja, amikor beszállunk a
kocsiba: – Ideje lépni.
Ez úgy hangzik, mintha egy kávézóban mondaná valaki
nekem, amikor a sorban állva túl hosszan cövekelek le valami
rejtélyes küllemű tésztaétel előtt.
Aztán még ezt is mondja Lenore:
– A fokozatos átmenet fontos. Jónak tartanánk, ha délelőtt
átjönnél a Jamison Gyermekközpontba, és onnan mennél át a
meghallgatásra délután.
Aha. Szóval ez a továbblépés.
Vagyis a dolog most azonnal megtörténik.
Ami meglepő.
Amikor először jött a hírrel, azt hittem, hogy öt nap vagy két
hét van még.
Nem pedig egy.
Lenore profi, tehát biztosan van már tapasztalata ilyen
ügyekben.
Olyan, mint amikor hirtelen lerántják rólad a ragtapaszt.
Nem fáj nagyon, mert a fájdalom nagy része mindig abból
van, hogy az ember számít rá, hogy fájni fog.
Talán ezért nem mondta eddig.
Elköszönök Lenore-tól, és bemegyek a könyvtárba. Amikor
már odabent vagyok, a két tenyeremet az arcomra nyomom.
Túl gyorsan veszem a levegőt, de nem sírok.
Majra gondolok, meg Quant-Hára, Pattie-re és Dellre. Most
elveszik tőlem ezeket az embereket. Nem hiszem, hogy tudok
nélkülük is létezni.

Egyenesen a kedvenc zugomhoz megyek, ami az emeleten

van, az ablak melletti sarokban.
A fény beomlik az ablakon.
Egy asztrofizikáról szóló könyvet kezdek olvasni. Már nagyon
régen nem gondolkoztam univerzális léptékben.
Talán nagyon elmélyültem az apró dolgokban. Az agyam
részletkérdésekkel volt tele.
A galaxisokról és a kozmikus sugárzásról olvasni azért is jó,
mert megnyugtat, és könnyebben tudok levegőt venni.
Ha az univerzumba helyezem önmagam, akkor mindjárt a
megfelelő szögben látok minden mást is.
Csillagpor vagyok.
Amely aranybarna színű.
Csak egy apró morzsa vagyok a hatalmas mindenségben.

Aztán, amikor eljön az ideje, kiülök a lépcsőre.

Nguyenékra gondolok.
Vajon kiköltöznek a Kertekből, hogy Dell visszamehessen a
208-ba? Esetleg ki tudnak venni egy másik lakást az épületben,
és akkor nem kell elmenniük.
Majnak nemcsak én fogok hiányozni, de az emeletes ágy is.
Meg a szekrény.
És mi lesz Cheddarral?
Ha nem költöznek el, akkor hétvégenként meglátogathatom
őket.
És a kertben is segíthetek nekik.
Elgyalogolhatok hozzájuk, vagy talán Jairo is elvinne a
taxiján.
Kicsit kibővíthetem a futóútvonalamat, és elkerülhetnék
kocogás közben a Glenwoodi Kertek felé.
Dell hirtelen előttem terem.
 Nem vettem észre, hogy közeledik. Vajon szándékosan
lopakodott, vagy mostanában már nem veszem észre a
dolgokat?
Leül mellém.
De nem mond semmit.
Aztán a térdére hajtja a fejét, és sírni kezd.
Olyan hangot ad, mintha fuldokolna.
Mellettem ül, ezért azt csinálom, amit a mamám tett volna
velem.
A vállára teszem a kezem, és halkan suttogom: – Minden
rendben, jól vagyok. Minden oké lesz.
Ettől még jobban odavan.
Még jobban sír.
Felemeli a fejét, és rám néz. Még mindig ívbe görbült hátán a
kezem.
De akkor meglátok valamit a szemében.
Úgy néz, mint akinek össze van törve a szíve. Ezt én már
ismerem…
56. fejezet

Pattie korán bezárta a szalont, és hazabuszozott.

Felhős volt az idő, a szél vadul söpört végig a völgyön. Port
és homokot kavart, ami ott csikorgott Pattie összezárt fogai
között.
Az ízét is érezte, amikor nyelt egyet.
Pattie azt látta, hogy Quant-Ha az asztalnál ülve csinálja a
leckéjét.
Még sohasem csinált ilyet.
Eddig csak a tévé előtt ült a kanapén.
Quant-Ha fel sem nézett, amikor az anyja bejött a lakásba.
Nem is szólt semmit.
Pattie észrevette, hogy a lába rángatózik. Előre-hátra mozog.
Nem remeg, de majdnem.
Pattie a közlekedő felé pillantott.
Maj ajtaja nyitva volt. A lány ott feküdt, az emeletes ágy felső
részén. A fal felé fordulva feküdt, a macskát magához szorította.
Tehát tudják…
Pattie a lánya szobájához ment, és megállt az ajtóban.
– Megpróbáljuk megoldani ezt az egészet. Valahogy.
Az ágyhoz lépett, és lánya selymes hajára tette a kezét.
– Ez csak átmeneti…
Quant-Ha akkor megszólalt – jó hangosan.
– Te mindenre ezt mondod! Hogy átmeneti. Pedig ha bármit is
elég hosszú ideig csinálsz, akkor már nem kell ezt mondani
soha többé.
Pattie visszament a nappaliba, és a fia elé állt. Maj is
felbukkant a háta mögött.
Quant-Ha felnézett rájuk nagy, dacos szemmel.
A hangja azonban kisfiúsan csengett, nem úgy, mint egy nagy
kamaszé.
– Nem szabad őt elengednünk.
Pattie átölelte a fia vállát, és jó darabig így maradtak.
 Maj is odament hozzájuk, és az anyja oldalához simult.
Odakint feltámadt a szél. A konyhában nyitva volt az ablak, és
hirtelen meghallottak valamit. Valami szokatlant. Valami újat,
ami belevegyült az utcai zajok és emberi hangok egyvelegébe.
A bambusz volt az – az új kertben.
A bambusz ezernyi levele zizegett a szélben.

Dell éjfélkor ébredt.

Megpróbált visszaaludni, de hiába. Addig-addig forgolódott,
hogy már úgy érezte, mintha gimnasztikázna.
Hajnali 02:47-kor még mindig ébren – és kimerülten –
hánykolódott, úgyhogy inkább felkelt.
A pizsamaként használt trikóra és pamutnadrágra felhúzott
egy széldzsekit, felhúzta a cipőjét, és kiment az udvarra.
Hideg volt odakint, látszott a lehelete. Dell elindult az
összetekert zöld locsolócső felé.
A félhold fényében figyelte, ahogy a víz jeges-ezüstös
csillanással áramlik ki a csőből.
És a dermesztő hideg ellenére Dell alaposan meglocsolta
Willow új kertjét.
A lonc már magasabbra kúszott, mint a feje teteje. Ahogy
végignézett rajta, észrevette, hogy az egyik bimbó már éppen
nyílásban van.
Biztosra vette, hogy fantasztikus látvány lesz, ha kinyílik a
virág.
57. fejezet

Kinyitom a szemem. Hallom Maj halk szuszogását a fejem

fölül; az emeletes ágy felső részéről, de ezt leszámítva a
lakásban teljes a csönd.
Ez szokatlan. Pattie Nguyen világában mindig van valami zaj.
Vagy főznek, vagy mosogatnak, vagy zúg a porszívó, jön a
víz a zuhanyból.
De most csönd van.
Azért, mert még nagyon korán van.
Dell tegnap este elvitt vacsorázni a Vidám Zöldségbe, amely
egy vegetáriánus vendéglő.
Megpróbált engem felvidítani.
Azt mondta, hogy valamilyen megoldáson dolgoznak.
Mikor visszaértünk a Kertekbe, megpróbáltam nagyon
vidámnak látszani.
Ránézek most az órára. Hajnali 04:27 van.
Quant-Ha a kanapén alszik.
A nappali két ablakán, amelyek az utcára néznek, el van
húzva a sötétítőfüggöny.
A telihold fent van az ég közepén, a fénye bejön a szoba
mennyezeti ablakán. Az üvegmozaikok kis árnyékokat vetnek a
szőnyegre.
Régen nagyon reménytelinek láttam ezeket a kis formákat.
Most inkább csak foltoknak látszanak.

Fogom a párnámat és a szőrös, puha takarómat, és beülök a

fürdőszobába.
Pár perc múlva Cheddar beoson utánam. Rágömbölyödik a
takaróm csücskére, és a hátamnak dőlve elalszik.
A fürdőnek van ablaka. A sarokból, ahol a hideg csempének
nekidőlve ülök, nézem, ahogy a kelő nap narancssárga fényben
füröszti a világot.
 A végtelen bakersfieldi égen világító csillagok fakulni
kezdenek. Behunyom a szemem.
Végül elálmosodom, és a félálomban agyam vetítővászna
megtelik kolibrikkel.
Ők értik, hogy mennyire fontos mozgásban lenni.

Pár órával később ébredek, és nem tudom, hogy hol vagyok.

Egy örökkévalóságnak tetsző másodperc alatt dolgozza fel az
agyam, hogy a fürdőszobában vagyok, és hogy holnaptól már
nem itt fogok lakni.
Ez a faramuciság van az idővel…
Egy másodperc végtelennek tűnik, ha utána jön a szív csődje.

Nagyon, nagyon fáradt vagyok, de azért lezuhanyozom, és

megmosom a hajam.
Úgy hagyom megszáradni, ahogy száradni akar, vagyis az
egész egy nagy, sötét, göndör szénaboglya.
Nem fogom össze, nem fonom be – semmilyen módon nem
akarom uralni.
Olyan, amilyen.
Olyan vagyok, amilyen.
Felveszem a régi kertészruhámat.
A zsebembe teszem a makkot, melyet Maj adott nekem.
Talán szerencsét hoz. Most itt tartok, eddig jutottam. Ez is
valami.
A piros szalmakalapomat nem veszem fel, mert nem a
szabadban leszek.
De azért magammal fogom vinni, mert a piros szerencsés
szín, és nagyon fontos a természetben.

Reggelinél minden úgy zajlik, ahogy szokott.

Elveszek a tálból egy banánt, amelynek a héja tele van barna
foltokkal.
Olyan, mint a zsiráf bőre.
Bárcsak már annyi idős lennék, hogy elmehetnék az
Amazonas vidékére élni meg a növényeket tanulmányozni.
Lehetséges, hogy az ottani sok fajta egyike tartalmazza a rák
gyógyszerét.
De az Amazonasig vezető úton számomra áthághatatlan
akadályok vannak.
Még útlevelem sincsen.
Enni próbálunk, amikor Dell megjelenik, korábban, mint
szokott.
Azt mondják Pattie-vel, hogy valamit ki kell venni a kocsiból,
és lemennek a parkolóba.
Biztos vagyok benne, hogy a meghallgatásról beszélnek.
Pár perc múlva visszajönnek, és csak annyit mondanak, hogy
indulnunk kell, különben Maj elkésik az első órájáról.
Megkérdezem Pattie-t, hogy mi fog történni a
meghallgatáson.
Azt feleli, hogy nem kell aggódnom.
Azt gondolom, hogy ez nem válasz.
Miért ne aggódnék?
De ami rosszabb, hogy már ismerem őt. Minden egyes nap jó
részét vele töltöm. Az arcán látom, hogy ő is aggódik.

Maj is ott akar lenni délután a bírósági meghallgatáson.

Ezt mondom neki:
– Neked nem kell ott lenned. Az iskolában a helyed.
Elboldogulok magam is. Már erősebb vagyok.
Felkelek az asztaltól, és kimegyek a fürdőszobába.
Pár perccel később befut Lenore.
Pattie azt mondja, hogy nem búcsúzkodunk, mert ez nem
arról szól.
Vietnamiul mondja: Hen gâp lai sau.
Ami azt jelenti: „majd találkozunk”.
Én meg ezt mondom:
– Igen, mindannyiótokkal találkozom majd.
Ideje indulnunk, gondolom, mielőtt még nagyon
elszabadulnának az érzelmek.
Megölelem Majt, és próbálok bátran és higgadtan viselkedni
kettőnk helyett is, főleg azért, mert ő viszont kettőnk helyett
borul ki.
Általában ő a legkeményebb figura a körletünkben, de most,
hogy menni készülök, repedezik a védőpajzsa.
Megölelem Dellt, aztán Pattie-t. Quant-Ha felé odabiccentek.
Aztán Cheddarra nézek.
A kanapé háttámlájának a tetején tanyázik, és néz minket. El
akartam tőle is köszönni. Ezt terveztem. De most valahogy
képtelen vagyok rá.
Elfordulok.
És akkor megcsendül a csengő a nyakörvén.
Az egyetlen dolog, amit még mondani tudok, ez:
– Légyszi, locsoljátok a növényeket odalent. Különösen a
pittosporumot. Olyan gyakran átjövök majd, ahogy csak tudok.
Maj kirobog a szobából, végigfut a folyosón. Ezt már nem
bírja tovább.
Mielőtt kimegyek az ajtón, visszafordulok. Cheddar a törött
üvegek adta színes fényfoltok alatt ül, és a feje is csupa folt. De
lehet, hogy csak a könnyeken át látszik ilyennek.

Bemászom Lenore kocsijába, és közben felnézek az épületre.

Cheddar most az ablakban van.
Ezt suttogom:
– Ég veled.
A mamámtól és a papámtól sohasem búcsúztam el. Nem volt
módomban. Az egyik percben még mellettem voltak, a
következőben meg már nem voltak sehol.
A búcsúzás számít?
Akkor valaminek tényleg vége lesz?
Nem öleltem meg őket aznap reggel, amikor elmentem az
iskolába.
Ezért nem akarok soha visszamenni oda.
Mindent és mindenkit tudok ezzel a dologgal kapcsolatban
kezelni, a többi gyereket, a tanárokat, de az emlékeimet nem.
Nem lehetek ott soha többé, mert valahányszor az utolsó
napomra gondolok abban a házban, azonnal kiborulok. Mintha
kilőnének ebből a világból, az űrbe.
 És nem is egyben, hanem millió apró darabban.

Kicsit aggódom Quant-Ha miatt.

Tudom, hogy ezen a héten nagyon sok a leckéje. Csak
remélni tudom, hogy legalább egy részét próbálja megcsinálni.
És ott van Dell. Megint az lesz, hogy mindent begyűjt, és
mindent egymás hegyére-hátára rak? És megint ki fog bámulni
az ablakon, és azt várja, hogy elkezdődjék az élete?
És Pattie vajon ugyanolyan keményen fog dolgozni, mint
mindig? Tudom, mert tény, hogy a körömlakkból kipárolgó gőzök
rosszat tesznek az egészségének.
Rájövök, hogy mindegyikükért aggódom.
Még mindig jobb, mintha magam miatt aggódnék.
Ez az egyik titok, amit az utóbbi hónapokban tanultam.
Amikor másokkal törődsz, akkor a magad drámájáról elfordítod
a reflektorfényt.
58. fejezet

Egy nagy szobában vagyok a Jamison Gyermek-központban

öt másik lánnyal.
Mind a hatunknak ma van a meghallgatása.
Az ötből négyen alszanak, vagy legalábbis úgy tesznek.
Az ötödik lány a mobiljába beszél.
Velem van a laptopom, és miután harmadszor is kérem, a
recepciós nő megadja a wifi kódját.
Senki másnak nincs laptopja, ez kicsit zavar, de a többieket
láthatóan nem.
A szobában mindenki a saját boldogtalansága buborékában
ücsörög, ezért nem nagyon kommunikálunk egymással.
Ez nekem nagyon jólesik.
Ha már megvan a hálózati jelszavuk, bemegyek kicsit
körülnézni a Jamison komputeres rendszerébe, hogy lássam,
milyen.
Persze, védett a rendszer, de a tűzfal nem tökéletes. Én meg
már láttam ilyet, nem is egyszer.
Nem túl bonyolult struktúra, a hálózatot rögtön látom, és ezt
azt jelenti, hogy már át is jutottam rajta.
Arra gondolok, hogy hacker kölykök ritkán tévednek ide.
Én ugyan nem vagyok hacker kölyök, de lennének esélyeim
ezen a téren.

Egyből bejutok a rendszerbe.

Megnézem Lenore felületét.
Az e-mailjeit látva hirtelen megsajnálom a nőt.
Úgy tűnik, iszonyú sokat dolgozik. Vannak levelek a
fiatalkorúak bíróságáról, iskolákból, a rendőrségtől.
Rengeteg levél – levélhegyek…
 Vannak hivatkozások orvosi dokumentumokra. Jelentések
bántalmazásokról, bűnelkövetőkről.
Rosszul leszek tőle.
Valahogy másképp, mint korábban.
Nem kéne ezekbe beleolvasnom.
Ez az egész túl személyes, nem rólam szól, tehát amit
csinálok, helytelen.
Dell munkaanyagai megvannak a saját laptopomon.
Amikor összeraktam neki a laptopját, mindent átmentettem az
enyémre, de még sohasem néztem bele az anyagaiba.
Most kinyitom az egyik fájlt, aminek ez a címe: SzDDR. Ezt
olvasom: SZOKATLANOK DELL DUKE-FÉLE RENDSZERE
1 = KÍVÜLÁLLÓ
2 = KÜLÖNC
3 = MAGÁNYOS FARKAS
4 = FURAPÓK
5 = ZSENI
6 = DIKTÁTOR
7 = MUTÁNS

Sok név szerepel mindegyik kategóriában.

Átfutom őket.
Quant-Ha Magányos Farkas. Pattie Diktátor. Látom, hogy Maj
ifjú Diktátor.
Aztán látom, hogy a MUTÁNS alatt csak egyetlen név van.
Dell Duke saját magát sorolta ide.
Először elborzadok.
Aztán rájövök, hogy csak megpróbál valami értelmet vinni a
világba.
Valahogy megpróbálja kategóriákba tenni a dolgokat.
Úgy gondolja, hogy az emberek között többféle alfaj van.
Ebben persze téved.
Mindenkiben van mindenféle tulajdonság. Én nem vagyok
zseni. Legalább annyira vagyok magányos farkas, különc vagy
furapók, mint akárki más.
Amikor a kertről van szó, egyenesen diktátor vagyok.
 Ha valamit tanultam az utóbbi hónapokban, akkor az az, hogy
az ember kategorizálhatja a növényeket vagy az állatokat, de az
embereket nem.
Mert ez a kategorizálás velünk nem működik.

Becsukom a laptopot, és pár perc múlva bejön egy nő, hogy

jelentse, az ebéd tálalva.
Nem vagyok éhes, de megyek a többiek után az ebédlőbe.
Nincs túl nagy választékuk vegetáriánus ételekből, de azért
megoldom a dolgot egy kis salátával, spenóttal meg valami
riasztóan vadsárga sajtszósszal.
Legalábbis azt hiszem, hogy sajtszósz.
De jobbnak látom nem firtatni.
A többiek, akikkel egy asztalnál ülök, mind hot dogot esznek.
Amikor végeztünk, kehelyben vaníliafagyit kapunk, a tetején
színes díszítéssel.
A mellettem ülő lány meglátja a színes kelyhet, és elsírja
magát.
Azon tűnődöm, hogy vajon a mesterséges színezék hosszú
távú mellékhatásai miatt aggódik-e.
Mert amúgy joggal aggódhatna.
Úgy látom, mégsem ezért sír. Van egy szörnyű égésnyom a
karján, és azt a sebet birizgálja sírás közben.
Cseresznye nagyságú az égés nyoma.
Kicsit összeszorul a gyomrom, amikor arra gondolok, hogy
talán valaki szándékosan okozta ezt a sebet neki.
Talán ezért van itt.
Behunyom a szemem, és minden erőmmel megpróbálom
magam elé képzelni az új kertet. Hogy ott ülök.
Mire kinyitom a szemem, a fagyi úgy néz ki a kehelyben, mint
a leves.
A színes darabkáik mind elsüllyedtek a lében.

Lenore jön értem. Azt mondja, hogy tetszik neki, ahogy ma a

hajam viselem.
 Mivel ugyanolyan most is, mint amikor reggel elhozott, arra
gondolok, hogy talán csak azon igyekszik, hogy valami pozitívat
mondjon nekem.
Akárhogy is, legjobb, ha mosolygok.
Aztán rájövök, hogy éppen ezt teszem.
Most kimegyek a világba, és megpróbálok olyan gyerek lenni,
amilyennek a szüleim valószínűleg mindig is látni szerettek
volna.
Ez nem bátorság, csak arról van szó, hogy nincs más
választásom. Minden más lehetőség megszűnt.

Lenore elvisz a gyászügyi tanácsadóhoz (akit Mrs. Bode-

Ernstnek hívnak).
Ahogy a szobájában ücsörgők, rájövök, hogy nem félek.
Semmitől sem félek.

SOHAMÁR
OO
HH
AA
MM
ÁÁ
RR

Pontosan hét betű.

Ami csak egy véletlen.
Nemrég még mindentől féltem.
Most meg olyan, mintha már nem maradt volna semmi, amitől
félnem kellene.
Lenore ezt mondja:
– Ma csak ügyrendi előkészítés lesz. A bíróval négyszemközt
fogsz találkozni. Kérdezhet néhány dolgot. Aztán majd alá is kell
írni ezt-azt.
Mrs. Bode-Ernst mosolyog. Mint aki örül a jó hírnek.
 Vagy csak azért, mert bátorítóan akar rám hatni.
Én nem vagyok ennyire derűlátó.
A gyásztanácsadó ezt mondja:
– Minden kezdet nehéz. Tudom, hogy sok mindenen vagy túl.
Most már elintézzük azt is, hogy iskolába járhass. És lesznek
majd új barátaid. Mielőtt egyet pislognál, már vissza is kerülsz a
normális körforgásba.
Tűnődöm, hogy vajon megemlítsem-e neki, hogy az iskolával
kapcsolatos tapasztalataim nem túl jók, és Margaret Z. Buckle-t
leszámítva nem voltak barátaim mindaddig, amíg Majjal és
QuantHával nem találkoztam, és nem költöztem a Glenwoodi
Kertekbe.
De nem akarom idegesíteni a nőt.
Honnan is tudhatná, hogy én sohasem voltam benne a
„normális körforgásban”?

Lenore meg én beszállunk megint a kocsiba.

Elmagyarázza, hogy a bíró jogilag most átveszi fölöttem a
gondviselést.
Azt remélem, hogy egy színesbőrű férfi vagy nő lesz a bíró,
aki megérti, hogy én más vagyok. Meg azt is, hogy a
Szokatlanok közé tartozom (ahogy Dell megállapította), de attól
még vannak értékeim.

Most már minden a bíróságon múlik.

Érzem, hogy Lenore kényelmetlenül érzi most magát.
Pedig ő nem tehet semmiről.
Jó volna, ha értené. Ha értene.
Szeretném azt mondani neki, hogy bocsánat. Ehelyett csak
odanyúlok, és megérintem a karját.
Épp hogy, az ujjaim hegyével.
Aztán már nem kell semmit sem mondanom. Látom, hogy érti.

Kimegyek a lánymosdóba a bíróságon.

Szükségem van pár nyugodt percre, amikor magamban
vagyok.
 A tükör itt nem üvegből készült.
Műanyaggal lefóliázott alumíniumnégyzet.
Vagyis törhetetlen.
Talán arra gondoltak, hogy aki ide jutott, már megóvandó a
további balszerencsétől.
Kinyitom a szám, és nézem magam.
Mivel a bőröm sötét, ezért a fogaim nagyon fehérek. Elég
szabályosak, a méretük is elég megfelelőnek látszik.
Pedig már állandó fogak.
Már nem lesz másik.
Behunyom a szemem.
Látom a mindig mosolygó anyámat és erős apámat.
Hallom az aggodalmas szavaikat szinte mindennel
kapcsolatban. Amióta csak az eszemet tudom, mindig
megpróbáltak mindentől megvédeni.
Igazuk volt abban, hogy a világban durva és váratlan dolgok
történnek.
Vajon annyira aggódtak miattam, hogy elfelejtettek magukra
vigyázni?
Vagy az élet annyira tele van mindenféle
kiszámíthatatlansággal, hogy az óvatosság még elvileg is
hiábavaló?
Ha az utóbbi hónapok valamire megtanítottak, akkor az ez:
nem még több elméletre van szükségem, hanem inkább több
tapasztalatra. A valóságra.
Annak ellenére, hogy a nyers valóságból elég nagy adagot
kaptam. Ami elég egy életre.
Amikor ott állok majd a bíró előtt, akkor megpróbálok derűs
alapállást felvenni. Közben figyelem a vérnyomásom és a többi
fontos élettani jelet.
Voltak már stresszeredetű cardiomyopátiás esetek, melyet
„megtört szív” szindrómának is neveznek.
59. fejezet

Dell készülődött.
Egy piros nyakkendőt választott, és felvette az öltönyét. Most
először fordult elő, hogy a főnökének nagyjából az igazat
mondta arról, hogy miért nem megy aznap dolgozni.
A gyámügyi bíróságra megy az egyik gyerek miatt, akivel
konzultánsként dolgozik.
Ezúttal nem lusta munkakerülőnek érezte magát, sőt mintha
némi elismerést is hallott volna kicsendülni a felettese
hangjából.
Vagy talán éppen ásított a fickó.
Most, hogy a nadrágját húzta fel, meglepetten tapasztalta,
hogy be tudja gombolni.
Legutóbb még egy biztosítótűvel kellett magán tartania a
kihízott ruhadarabot.
Ennél jobb bizonyíték nem kell arra, hogy mostanában
fogyott. Nem annyit, hogy kiszállhasson a kocsiból, ha az
beszorul egy furgon mellé, de mégis: jó érzés volt a tudat, hogy
a körmérete csökkenőben van.

A folyosó túloldalán, a 208-asban Pattie azon vívódott, hogy

mit vegyen fel. Végül egy fehér selyemblúznál kötött ki, amelyre
két galambot hímeztek. Vietnamban.
A diszkontáruházban vett fekete szoknya már rajta volt.
Meg a piros papucs.
A galamb a szeretet jelképe.
A fekete szoknya a tiszteletet fejezi ki.
A piros papucs meg természetesen a szerencsét van hivatva
behívni.
 Talán a hatóság nem fog ebből semmit sem érteni, de ha
mégis, Pattie elérte azt a hatást, amit akart.

Maj a történelemórán ült a város túlfelén, és kibámult az

ablakon.
Ez nem igazság, gondolta.
Ha valakinek, neki aztán tényleg ott kéne most lennie.
Ő az egész dolog elindítója, nélküle nem lenne semmi.
A tanár feje fölötti óra mutatója már egy örökkévalóság óta
nem hajlandó odébb mozdulni.
A nő egyre csak mondta és mondta, hogy mi és hogy volt az
antik Rómában, miközben Maj egyre inkább azt érezte, hogy
csak az számít, hogy mi történik ma egy bírósági helyiségben
Bakersfield belvárosában.
Mire kicsöngettek, elhatározta magát.

Maj a titkárságon elmagyarázta a nőnek, hogy sürgős családi

ügy miatt távoznia kell, de azonnal.
Aztán bevetette a nagy trükköt: elkezdett vietnamiul beszélni.
De olyan gyorsan, mint a géppuskaropogás.
Ez általában leszerelte az akadékoskodókat.
A következő percben már volt egy kilépőcédulája Quant-Ha
számára, amellyel kihozhatja őt a biológiaóráról (ahol a fiú
kivételesen odafigyelt, mert egy rövidfilmet néztek a
sejtosztódásról).
Pár perc múlva a Nguyen testvérek már kívül is voltak az
iskola kapuján, és elindultak a belváros felé.
Maj hátranézett, és az egyik ablakban meglátott egy sárga
üvegmatricát.
Egy napraforgófejet formázott. Az erős fényben úgy
ragyogott, mintha aranyból volna.
Maj ezt jó jelnek vette.
60. fejezet

A család-és gyámügynek megvolt a saját helye a városháza

második emeletén.
Száz kérdésem lett volna arról, hogy mi és hogy fog történni
most, de úgy döntöttem, hogy inkább sodródom az árral.
Ha ez az áradat nagyon erős lesz, talán nagyon messze
fogok kikötni.
Lenore kiismeri itt magát, és sokan köszöntik. A vállamon
tartja a kezét, ami jó érzés.
Azt mondja, hogy itt marad velem, hogy támogasson.
Bevisznek egy váróteremfélébe.
A nagyteremben nincsenek gyerekek, mondják, így ez
érthető.
Egy kisfiú jön be, sír. Nagyon kicsi. Hat-, legfeljebb
hétévesnek látszik.
Egy férfi jön vele, felveszi, és belesúg valamit a gyerek fülébe,
de az tovább sír.
Örülök, hogy nem hallottam, mit mondott neki a férfi.

Mondták, hogy ez a várakozás lesz a legrosszabb az

egészben.
Nekem ez nem gond, mert legalább nem kell rohannom
sehova.
Lenore kimegy, és akkor rájövök, hogy akár el is szökhetnék
innen.
Kisétálnék, aztán csak mennék tovább.
De nem teszem. És nem csak azért, mert fáradt vagyok.
Hanem mert beadtam a derekamat, megadtam magam a
sorsomnak.
És ez egyáltalán nem olyan, mintha feladtam volna
önmagam.
 Jó sok idő eltelik, mire egy nő jelenik meg az ajtóban, és közli,
hogy most én vagyok a soros a bírónál.
Nem tudom, hová ment Lenore, és úgy érzem, inkább
megvárnám, mielőtt bemennék a bíróhoz.
De a nő azt mondja, hogy Lenore valami váratlan dologgal
szembesült.
Megvonom a vállam, de nem szólok semmit.
Arra gondolok, hogy Lenore mindig váratlan dolgokkal
foglalkozik.
Megyek az új nő után végig a folyosón, befordulunk a sarkon,
és belépünk egy ajtón, amely a bíró szobájába vezet.
És akkor meglátom őket.
Ott állnak mind.
Dell öltönyben van, ami elég szoros rajta.
Az egyik oldalán Quant-Ha.
A másikon Pattie.
Pattie mellett Jairo. Rajta is öltöny van, ezért alig ismerek rá.
Előttük meg, egy nagy tulipáncsokorral a kezében, Maj.
Mosolyognak.
Nem szólok semmit. Nem is mozdulok. Egy millimétert sem.
Ehhez nagyon értek.
Az asztalnál ülő nő akkor feláll a székéből. Gondolom, bírói
talár van rajta, de inkább olyan hosszú ruhának néz ki, mint
amilyet a kóristák viselnek. A szemem sem rebben, amikor ezt
mondja: – Willow, Biederman bírónő vagyok. És úgy gondolom,
nem kell neked bemutatnom ezeket az embereket.
Nem tudom, mit kéne most csinálnom.
Érzem, hogy benedvesedik a szemem, pedig nem is sírok.
Csak elfutotta a könny.
Nem tudom, hogy ez az egész most mit jelent.
A bíró így folytatja:
– Ma érkezett hozzám egy hivatalos kérelem a gyámság alá
vételedről. A kérelmet benyújtó Mr. Jairo Hernandez és Ms.
Dung Nguyen…”
Pattie közbeszól:
 – Pattie Nguyen.
Biederman bírónő folytatja, de kissé elhúzott száján látom,
hogy nem sűrűn szokták őt félbeszakítani.
– Mr. Hernandez és Ms. Pattie Nguyen a gyámság iránti
kérelmet egyetértőleg, partneri viszonyban adták be… A többit
már meg sem hallom.
Nincs rá szükségem.
Azt érzékelem, hogy Lenore belép a szobába.
Aztán egy idő után már mellettem áll, és átfogja a vállam. Egy
székre rogyok, és az arcom a piros kalap mögé rejtem. Nem is
tudom, hogy nevetek vagy sírok.
Meghallom Maj hangját.
– Most már minden rendben lesz. Ne sírj, Willow! Vietnami
nyelven válaszolok neki: – Nó nhiêu hőn đuoc.
Ami ezt jelenti:
– Ez kicsit több mint „rend”.

Pattie és Jairo nem fog összeházasodni vagy efféle.

De valamiféle kapcsolatban vannak, ami többnek látszik, mint
a barátság.
Kiderül, hogy Pattie nem mindig azért jött haza későn, mert
dolgozott.
Ő meg Jairo vacsorázgattak együtt, még moziba is elmentek
párszor. Egyszer egy költői felolvasóestre is elmentek közösen
a Bakersfield College-ba.
Amikor ezt meghalljuk, mindannyian ugyanolyan képet
vágunk.
Quant-Ha (naná, hogy…) mondja ki, amit gondolunk:
– Költői felolvasóest? Ugye, csak hülyéskedtek?
Dell is folyamodik a gyám státuszért, de mivel eléggé le van
égve – még azzal együtt is, hogy a számláit kicsit úgy
rendeztem át nemrégiben, hogy kevesebb legyen a fenntartási
költségük, és jobb hitelfeltételei legyenek –, így ő nem rúghat
labdába.
Jairónak van még egy kis pénze a bankban (a
nyereményéből), de az igazi meglepetés ebből a szempontból
Pattie, akiről kiderül, hogy egy zsugori pénzgyűjtögető.
Amíg Dell a műanyag kajásdobozokat halmozta fel a
konyhában, addig Pattie pénzt tett félre.
Mindenki elől elrejtette a dolgot, de most, hogy a bíróságnak
be kell nyújtania a pénzügyei állásáról a dokumentumokat, be
kell vallania, amit Quant-Ha úgy fogalmaz a saját szavaival:
hogy „őrületesen sok pénze van”.
Nekem ezt nem kéne látnom és hallanom, de Pattie és Jairo
nem ad az effélére, és úgy alakul, hogy Lenore az én
jelenlétemben áll elő a papírokkal.
Biederman bírónő azt mondja, hogy mostantól ő ügyel a
szabályokra, mert vörös posztó a szemében, amit művelünk.
Látom Pattien, hogy neki tetszik ez a „vörös posztó”.
Nyilvánvalóan a szerencsés szín miatt…
Nem tudom, hogy valaha láttam-e már vörös posztót. A régi
íróasztalokon zöld szokott lenni. Vagy bordó.
Megjegyzem magamnak, hogy később majd kutatok kicsit a
téma után.

Lenore aláírja, amit és ahol neki kell, de azt mondja, hogy

Pattienek és Jairónak még vissza kell majd jönnie, és
szabályszerűen intézni a papírmunkát.
A lényeg az, hogy megkapják, ők ketten, együtt, a Willow
Chance nevű személy feletti gyámság jogát. És nem csak
átmeneti időre!
Ez már jogszerű és végleges.
Amikor a bíró ezt kimondja, nagyon hivatalosan
megfogalmazva, akkor Dell mutatványa következik: pár
ugrálós-guggolós lépést csinál.
Afféle győzelmi táncféleséget imitál.
A túl szűk nadrágja viszont a két lába között elhasad, ami
nemcsak nagy zavarba ejti, de Quant-Hát nevetésre ingerli.
Vagyis előadja a kuncogószámát, fejhangon.
És aztán már nincs megállás, a dolog ragadós.
És én is benne vagyok…
 A bírónő elfintorodó arcán látom, hogy éppen ideje volna
innen lelépni.

Már odakint vagyunk, az utcán, mikor Maj odajön, és megölel,

de nagyon.
Aztán Quant-Ha átfogja a vállam, és látom rajta, hogy valami
fontosat fog mondani.
Kicsit a szokásosnál halkabban ezt mondja:
– Szerdára kell írnom egy dolgozatot a Moby Dickből angolra.
Remélem, lesz időd átnézni.
Aztán átsétálunk a plázán, és beülünk Jairo taxijába. Előre
hárman, és hátra is hárman.
Nem tűnik túl biztonságosnak, de kiderül, hogy mindenkinek
jut biztonsági öv.
Úgy döntünk, hogy Luigi éttermébe megyünk (mivel az Dell
kedvenc helye, és ő az, akit az evés a leginkább lázba tud
hozni).
Sacco babot eszem, ami lényegében olajban és ecetben
marinált pinto bab, amihez pirospaprikát adnak.
Mindenki más pikáns nyelvhúsos szendvicset eszik.
Nem eszem húst, pláne nem belsőséget. Soha nem venném
a számba.
De csak mosolygok, amikor felajánlják, hogy legalább
kóstoljam meg.
61. fejezet

Már a taxiban ülünk, és megyünk hazafelé, amikor Pattie

előrukkol valami igazán nagyszabású dologgal. Meg akarja
venni az egész házat.
A Glenwoodi Kertek apartmanházat.
Először azt hisszük, hogy viccel, de kiderül, hogy már beszélt
is valakivel a bankban, és tett is egy hivatalos vételi ajánlatot.
Nem tudom, hogy mit kéne szólnom a dologhoz, de látom,
hogy Dell teljesen fel van ajzva tőle.
Arra gondolok, hogy azt hiszi, sosem fogják kilakoltatni, ha
Pattie a háztulajdonos.
De azt kétlem, hogy továbbra is ő maradna az építési
megbízott.
Quant-Ha az, akit a legjobban feldob a hír. Talán mindezidáig
azon aggódott, hogy egyszer vissza kell menniük a szalon
mögötti garázsba lakni.
Azt mondja, hogy ha a mamája lesz a tulaj, akkor
csinálhatnánk egy rámpát gördeszkázáshoz a bejárati lépcsők
mellé.
Nem is tudtam, hogy tud gördeszkázni.
Érdekes.
Pattie azt mondja, hogy még semmi sem biztos.
Ez a legnagyobb igazság, amit valaha hallottam.

Késő délután, amikor már minden és mindenki elnyugszik,

elpakolom a kertészcuccomat, és lefutom a másfél kilométeres
körömet.
Aztán leülök a bambuszerdő elé az udvaron.
Tudom, hogy képzeletben még nagyon sokszor le fogom
magamnak játszani a mai napot.
 Aztán rájövök, hogy aznap éppen hetedike van. És egyáltalán
nem vagyok meglepődve.
A hét természetes szám.
Ráadásul prímszám.
A katasztrófáknak 7 alaptípusuk van.
Egy hét 7 napból áll.
Isaac Newton a szivárványban 7 színt azonosított: Lila
Sötétkék
Középkék
Zöld
Sárga
Narancs
Vörös
Dell 7 kategóriába sorolta az embereket: Kívülálló Különc
Magányos farkas
Furapók
Zseni
Diktátor
Mutáns
Nekem saját rendszerem van.
Szerintem az élet minden szakaszában 7 ember van, aki
számít: Ez a hét azokból áll, akik benned élnek.
Akikre támaszkodhatsz.
Akik napi szinten változtatják meg az életedet.
Az én 7 emberem:
1. A mamám (mindig) 2. és a papám (örökké) 3. Maj 4. Dell 5.
Quant-Ha 6. Pattie 7. Jairo Elhatározom, hogy ha legközelebb
dobolni kezd a fejemben a vér, akkor behunyom a szemem, és
nem hetesével számolok, hanem csak hétig.
Úgy látom az én hét emberemet, mint a szivárvány különálló
színeit.
Élénkek és különbözőek.
És állandó helyük van a szívemben.
 Ha az ingatlanfejlesztőnek annak idején több pénze van, talán
itt egy medence lenne.
De ez nem medence.
Hanem egy kert.
Ahogy megmozdulok, érzem, hogy valami van a zsebemben.
A szerencsehozó makkom.
Felállok, és keresek egy helyet, ahol jó nagyra lehet nőni.
Bedugom az ujjam a földbe, és fúrok egy kis lyukat.
Belepottyantom a barna makkot.
Aztán visszaülök a lépcsőre, és ahogy ott ülök a téli
napfényben, két kis madár száll le a bambuszok mellé ültetett
loncra.
A madarak beszélnek hozzám, ha nem is szavakkal, de a
mozgásukkal, a létükkel.
Azt üzenik, hogy az élet megy tovább.
Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom két szerkesztőmnek, Jennifer Bailey

Huntnak és Lauri Horniknak – nélkülük nem lenne ez a könyv.
Többször is megfutamodtam volna, ha ők hagyják.
Két ügynök is segítette a munkámat: Ken Wright és Amy
Berkower. A világ összes írójának ilyen segítőkre volna
szüksége!
Sok nagyszerű tanárom volt, de közülük 7 teljesen
megváltoztatta az életemet: Sharon Wetterling (Condon
Elementary School, Eugene, Oregon), Harriet Wilson (South
Eugene High School), Arnie Laferty (Roosevelt Middle School,
Eugene, Oregon), Ray Scofield (Roosevelt Middle School),
Wayne Thompson (Roosevelt Middle School), Dorothy Iz
(Robert College, Isztambul, Törökország) és Addie Holsing
(Willard Middle School, Berkeley, California). Hála Nektek azért,
hogy annyit adtatok-adtok önmagatokból a Rátok bízott
gyerekeknek!
Sok író barátom is van. Több mint 7! A férjemen kívül ők
adtak napi inspirációt leveleik révén: Evgenia Citkowitz, Maria
Semple, Aaron Hartzler, Lucy Gray, Mart Crowley, Gayle
Forman, Charlie Hauck, Henry Murray, Alan Burns, Nadine
Schiff, Elaine Pope, Henry Louis Gates, Diane English, Nancy
Meyers, Bill Rosen, Stephen Godchaux, Ry Cooder, David
Thomson, Amy Holden Jones és John Corey Whaley.
Anyám, Robin Montgomery mindenben mellettem áll, bármibe
fogok is. Köszönöm neki a bölcsességét, a meglátásait, a
humorát. Szerencsémre ifjú éveimben volt még 7 anyám, ezért
az „anyalistán” nekik is szerepelniük kell: Bertie Weiss, Ann
Kleinsasser, Risha Meledandri, Jane Moshofsky, Donna
Addison, Mary Rozaire és Connie Herlihy.
Köszönöm Thu Lének és Minh Nguyennek, hogy a vietnami
nyelvvel kapcsolatban segítettek.
 És végezetül álljon itt 7 név – azoké, akik a hétköznapokban
oly sok mindenben támogatnak: Farley Ziegler, Tim Goldberg,
Randy Goldberg, Anne Herlihy, Max Sloan, Calvin Sloan.
És Gary Rosen.
Szeretlek mindnyájatokat!
 Tartalom

1. fejezet
willow chance
2. fejezet
két hónappal korábban
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
dell duke
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
maj és quant-ha
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
jairo hernandez
14. fejezet
15. fejezet
roberta és jimmy chance
16. fejezet
17. fejezet
vissza a jelenbe
18. fejezet
19. fejezet
pattie nguyen
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
41. fejezet
42. fejezet
43. fejezet
44. fejezet
45. fejezet
46. fejezet
47. fejezet
48. fejezet
49. fejezet
50. fejezet
51. fejezet
52. fejezet
53. fejezet
54. fejezet
55. fejezet
56. fejezet
57. fejezet
58. fejezet
59. fejezet
60. fejezet
61. fejezet
Köszönetnyilvánítás