Bohumil

Hrabal
A VÁROSKA, AHOL MEGÁLLT AZ IDŐ
Fordította: Varga György
 1.
SZERETTEM ISKOLÁBÓL HAZAFELÉ MENET leszaladni az úsztatóhoz, ahol homokosbárkák
álltak, csónakok, pallók nyúltak ki belőlük, azokon hordták ki talicskán a homokkotrók az óriási
kupacokban álló, nedves homokot, játszi könnyen lapátolták azt a homokot, olyan volt, mintha a
napsütésben csillogó, habkönnyű, ritka felhőbe mártanák szerszámukat, mert mindegyik apró
homokszem a szivárvány színeiben játszott. Egyszer megkértem, hadd rakjak tele egy talicskát azzal a
hegyekből lehömpölygött homokkal, amely biztosan egészen Hamburgig görgött volna, aztán még
tovább, magába a tengerbe, ha itt ki nem kotorják, de amikor meg akartam emelni a lapátot, először
azt hittem, hogy megakadt a csónak fenéklemezében, még egyszer bele kellett merítenem a lapátot a
homokhegybe, aztán lassan, nehezen, mintha kátrányból, gumiarábikumból húztam volna ki, úgy
emeltem a palló fölé a lapátot, de a talicskáig már nem tudtam elvinni, leejtettem, a homokkotrók
meg nevettek, és én meztelen felsőtestüket néztem, mindegyik homokkotrónak horgony, meg
kisasszony volt a kezére tetoválva, és az egyikük teljesen lenyűgözött, mellkasán tetovált csónak, egy
vitorlás volt, csak néztem és könnybe lábadt a szemem, de nem a sírástól, hanem attól a felismeréstől,
annak a tudásától, hogy nekem is egy ilyen kis csónakot kell tetováltatnom a mellkasomra, hogy nem
tudok élni egy ilyen csónak nélkül, hogy egy ilyen csónak az biztosan melengeti az embert, hogy a
lélek jelvénye az, és hogy nekem is lesz egy ilyen. És mondom, ezt a csónakot itt, le lehet ezt mosni?
De a homokkotró könnyedén emelgette a tízkilós lapátokat és tartalmukat a talicskába hányta, most
beborította az utolsó lapátot is és felpattant a pallóra és olyan ügyesen dobta el a csillogó, üres
lapátot, hogy az a homokbuckába fúródott, ahogy előrehajolt, szinte megérintettem azt a csónakot a
mellkasán, ő meg vidáman végigszaladt a pallón, kék munkásnadrágjából kikandikált csupasz lába,
ott, ahol a palló véget ért, neki kellett feszülnie a dombnak és ott borította ki a talicskát, majd üresen
szaladt vissza vele, leült mellém a pallóra, rágyújtott és olyan erővel szívta le a füstöt, hogy a
cigaretta szinte lángra lobbant, annyira felizzott a parazsa, én meg néztem, hogyan dagadozik a
vitorlás a homokkotró mellkasán, amikor mély levegőt vesz, a csónak majdhogynem mozog, ahogy
egyre nagyobb lesz, mintha dagadó vitorlákkal közeledne a kikötőhöz... aztán a homokkotró kifújta a
füstöt és a csónak egyre kisebb és kisebb lett, mintha távolodna, hol fölbukkant, hol meg alámerült a
hullámokba, ahogy a homokkotró a levegőt vette, ahogy a szíve vert, ahogy a munkától föl volt
pumpálva a vére. „Ennyire tetszik?” csodálkozott a homokkotró könnyeim láttán. „Igen”, mondom
„én is szeretnék, mibe kerül egy ilyen csónak?” És a homokkotró felém fordította a karját, egy sellőt
mutatott rajta és azt mondta: „Egy üveg rumért tetoválták ide Hamburgban.” Mondom: „Ilyen
csónakot csak Hamburgban csinálnak?” És megdermedtem, de a homokkotró csak nevetett és a fejét
csóválta és a füsttel vigasztaló szavakat fújt ki rám, hogy ezt a horgonyt, meg ezt az átszúrt szívet egy
kupica rumért tetoválta ki neki a Lojza, az, aki a Hídhoz címzett vendéglőben szokott üldögélni. „És
nekem is tetoválna?” A homokkotró felpattant, megigazította lecsúszó nadrágját, fölemelte a sapkáját
és azt mondta: „Neked is...” és kitörölte sapkájából az izzadtságot, én pedig megijedtem, a
homokkotró úgy le volt barnulva, mint egy indián, olyan volt, mint egy napozókrém-reklám, de mert
állandóan sapkát hordott, a homloka az fehér maradt, kis abronccsal különülve el teste többi részétől,
olyan fehér volt, mint az Úr templomában glóriát viselő vértanúké, amelyből mindenfelé sugarak
lövellnek ki, az a homlok mintha domború tükörből lett volna, és a napfény a négy égtáj felé
szétszóródva verődött volna vissza róla. És én a tanulnivalóval megpakolt hátitáska két pántját
markolva szaladtam, a táskáét, amelynek kék viaszosvásznába tengeri hajó volt szőve, és futottam és
rázkódott a feketepaszományos, hátul duplamasnis tengerészsapkám, a matrózblúz gallérja pedig
kicsúszott a könyvekkel és irkákkal teli táska pántjai alól, és lobogott mögöttem, a fekete maslik meg
a futás ritmusában, cikk-cakkban lengtek ide-oda, mint a hajóharang, mint a bója, és én tudtam, hogy
nemsokára lesz még egy letörölhetetlen csónakom, egy csónak a mellkasomra tetoválva, egy csónak,
amelyhez hű leszek, mert én már soha sem lehetek más, csakis tengerész.
Elsőként Spurný esperes úrnak, akinek a szentmiséken ministráltam, elsőként neki akartam
megvallani azt a vágyamat, hogy tetovált csónak legyen a mellkasomon, mert ő is Istenhez való
kötődése jeléül vágatta le haját, tépetett ki egy olyan kis kört a feje búbján. És különben is csodálatos
ember volt a Spurný esperes úr, állandóan abban a jellegzetes sziléziai tájszólásban beszélt, az
esperes úr szerint Isten is így beszélt, ilyen sziléziai akcentussal, mert a mi esperesünk diskurálni
szokott a Jó istennel, legalábbis így mennydörgött a szószékről, vasárnap mindig ezt mondta:
„Spurný, Spurný, te tar bika, én tiszta báránykákat bíztam reád, te meg pálinkától részeg disznókat
terelsz ide nekem a mennybe...” Egy ilyen esperes, gondoltam, ha egyszer így beszél, biztosan megáld
majd, ha ministráns karingben letérdelek eléje, és így tárom szét magam előtt tartott tenyeremet és
lehajtom a fejemet és szólok neki a tiszta csónakról. De az esperes úr sietett, ledobta
vecsernyepalástját, ivott egy kis vermutot, az esperes úr soha nem ivott mást, csakis vermutot, még
amikor halotti szentséget mentünk szolgáltatni, még olyankor is vinnem kellett a kosárban, a szentelt
olaj és a kehelytányér mellett egy üveg vermutot... így aztán az esperes úr elment, én meg levettem a
karinget, és amikor letérdeltem a tabernákulum elé, néztem a bazsarózsa és árvácska szirmok közül
kiemelkedő arany Krisztust, és egyszerre csak láttam, hogy neki is szív van a mellkasára tetoválva,
egy szúrós, csipkerózsatövisből való kerítéssel körülvett szív... És amikor kiürítettem azt a perselyt,
amiben a templom felújítására gyűjtött adományok voltak, először elvettem egy ötkoronást, majd
visszaraktam, de aztán mégiscsak végleg kölcsönvettem, abban a szent meggyőződésben, hogy vissza
fogom adni, és mondtam is az arany Krisztusnak a sekrestyében: „Hitemre, becsületszavamra, csak
kölcsön veszem...” és mutattam az ötöst a Jézusnak, hogy lássa, nem veszek el többet. Gyakran
beszélgettem így a Krisztussal, mert Istennel, azzal nem mertem, különösen azóta, hogy Farda, a
paraszt, akiről az a szóbeszéd járta, hogy álló éjszakákon át veszekszik és ordibál az Istennel, az Isten
meg ővele, szóval, hogy amikor ez a paraszt az utolsó kocsiforduló szénát vitte, éppen arra mentem
hazafelé az iskolából, és vihar közeledett, a Farda ostorral ösztökélte a lovakat, hogy a száraz szénát
még az égszakadás előtt föl lehessen rakni a padlásra, aztán a híd alatt szemerkélni kezdett, majd
záporeső, felhőszakadás kerekedett, és a Farda tele marékkal dobálta a szénát föl a levegőbe, az égbe
és ordított az Istennel: „Nesze, zabálj!” Az Isten pedig villámmal válaszolt, és a villám kettéhasította a
nyárfát a folyóparti kőgátnál, reszkettek a lovak, és én is reszkettem, és a Hídhoz címzett vendéglő
eresze alól kikandikáló vendégek térdre borultak, nem az Isten előtt, a villám illata kábította el őket,
mert gömbvillám futott végig az utcán, a híd korlátján, mint tüzes kandúr.
Vígan voltak aznap a Hídhoz címzett vendéglőben. „Miféle kis tengerész ez itten?”, kiáltott Lojza
úr, ahogyan ott álltam előtte fehér matrózblúzomban, fehér matrózsapkámban, amelyen a kettős,
fekete zsinór hátul dupla masniban kereszteződött. „Mutasd”, mondta Lojza úr és fogta azt az én
sapkámat és kibetűzte rajta a feliratot: Hamburg-Bréma, és aztán a fejébe nyomta és én boldog
voltam, nevettem és örvendeztem, hogy milyen kedves is hozzám a Lojza úr. És a Lojza úr a fején
hagyta a sapkát és olyan szörnyű grimaszokat vágott, hogy nevetni kezdtem, s aztán tiszta szívből
hahotáztam, akárcsak az asztalnál ülő többi vendég, és eltökéltem, hogy ha egyszer nagy leszek,
megtiszteltetésnek fogom majd tekinteni, ha én is ilyen vidám vízi urakkal ülhetek egy asztalnál. A
Lojza úrnak ugyanis az összes foga hiányzott, így aztán az alsó ajkát át tudta húzni a felső fölött, de
annyira, hogy még az orra hegyét is eltakarta vele, és így járkált, és a homokkotrók asztala tapsolt, és
valaki az összes vendégnek sört rendelt és gyorsítónak még egy rund konyakot. És én arra
gondoltam, hogy ha ilyen vidámság van a Hídhoz címzett vendéglőben a folyónál, akkor micsoda
vidámság lehet és lesz is, ha majd tengerész leszek, Hamburgban. És mondtam: „Lojza úr, fogja,
vegyen rajta egy rendes, nagy rumot.” És a Lojza úr olyan mulatságosan nyomta a fejembe a sapkát,
hogy ha felemeltem a tekintetemet, a sapka szegélyére bandzsítottam, és odaadtam a Lojza úrnak az
ötkoronást. „Honnan szedted a dohányt?” kérdezte gyanakodva Lojza úr. „Az Úristentől vettem
kölcsön”, mondtam és biccentettem, és a sapka lecsúszott a szememre, fújtam egy nagyot és a sapka a
helyére került, és az egész asztal nevettetett, a Lojza úr pedig azt mondta: „Te beszéltél vele?” És
mindenki elhallgatott. „Aha”, mondom, „de a fia adott kölcsön, maga Jézus urunk”, mondtam és még
hozzátettem, „de Alois úr, azért adott kölcsön, hogy egy olyan szép kis vitorláscsónakot tetováljon
rám, mint annak az úrnak ottan...” – „Korecký,” szólalt meg a homokkotró. „Igen”, mondom, „mint a
Korecký úrnak.”– „Na jó, ha maga Jézus urunk hagyta ezt meg neked, akkor megcsináljuk, csak
mikor?” Mondom: „Most, rögvest!” – „A szentségit,” mondta Lojza úr, „de nincs nálam tetoválótű, se
festék.” – „Akkor ugorjon el érte,” mondtam és az Alois úr úgy, ahogy volt, egy szál ingben rohant
ki, a vendégek pedig az esperes úrról faggattak, hogy még mindig két szakácsnője van-e, vagy már
három? Én pedig, hogy megtartsam az egész asztalt tetováló hangulatban, azt mondtam: „Miket
beszélnek, három? Kettő van neki, de nagyon kis fiatalkák...” és a vízparti asztal a Híd vendéglőben
üvöltött a lelkesedéstől és egy emberként mondták utánam, mint a litániát: „Mind a kettő fiatalka.” –
„Igen,” mondtam „és ha az esperes úr jó kedvében van, akkor a szakácsnő leül egy székre, az esperes
úr pedig megragadja a szék lábát, és hopszlá! A plafonig emeli a szép szakácsnőt és a szoknyája ott
lobog az esperes úr arca körül...” – „Ohó!” üvöltött az egész Híd vendéglő, „és a szoknya ott lobog az
arca körül...” – „Igen, aztán a másikat is felemeli, s bennünket, ministránsokat is sorra, mert iszonyú
ereje van, tudják, heten voltak testvérek, az apjuk meg egy valóságos óriás volt, hogy amikor diót
törtek, hát az esperes úr apukája csak az asztalra tette a kezét, a gyerekek meg felemelték az ujját,
beraktak alája egy diót, és aztán elengedték azt az ujjat, és reccs! Pozdorjává zúzta a diót!” És a
vendégek üvöltöttek: „Ohó! és Reccs! Pozdorjává zúzta a diót!” – „Igen, uraim, de olyan szegények
voltak ám, hogy amikor mind asztalhoz ültek, és az anyjuk odarakta az elé a hét lakli elé a
krumplistálat, már mindnek ott volt a kezében készenlétben a kanál... és az anyjuk az asztal lapjára
tette a kezét, széttárta az ujjait és körmével az asztalra koppintott, és az összes kanál az ételre vetette
magát, és aki nem volt elég fürge, az éhkoppon maradt, hanem az esperes úr volt a leggyöngébb a
családban, így aztán mondták, mi legyen vele? Ha molnárnak áll, nem bír el négy zsákot, csak két
nyolcvankilós liszteszsákot emel föl, adjuk hát papnak...” És belépett a Lojza úr, egy olyan kis
bőröndöt hozott, olyant, mint amilyent Slavíček úr, a borbély hord magával, vagy Salvet úr, a
disznómiskároló, és Lojza úr becsukta maga mögött a söntés ajtaját, odabiccentett nekem, én meg
már húztam is át a fejemen a matrózblúzt, s amikor újra napvilágra bukkantam, azt mondta a Lojza
úr: „De fiacskám, én azt sem tudom, milyen hajót szeretnél, tengerjárót? Vagy bárkát? Jollét?
Háromárbocosat, kétárbocosat, vagy gőzhajót?” Mondom: „Maga az összes hajófajtát tudja?” Lojza
úr bólintott és egyszerre csak nem volt többé részeg, ünnepélyes volt, biccentett és a pad végén ülő
homokkotró, nem az, akivel beszéltem, hanem az, amelyik kalapban talicskázta a homokot, és most,
ahogy levette a kalapját, hogy ki tudjon bújni az ingéből, fél koponyája bevilágította a helyiséget és a
homlokáról úgy áradt a fény, mint egy opálüveg reflektorból. És ahogy a felülről lefelé fröcskölő
fénybe ért napbarnitotta teste, nem volt tenyérnyi hely sem, ahol ne lettek volna sellők és horgonyok
és szívek és iniciálék és hajók és meztelen emberpárokat ábrázoló jelenetek és pucér nők,
elvörösödtem és a homokkotró megfordult és a hátáról választottam egy olyan egész egyszerű kis
halászcsónakot, amilyent a kisgyerekek szoktak rajzolni és mondom: „Ezt tetoválja ki nekem.” És a
Lojza úr felnyalábolt, a vendégek hátrébb húzták a söralátétjüket, kezükbe fogták a korsójukat, és a
Lojza úr felfektetett az asztalra, szétteregetett újságpapírra. „Fájni fog?” kérdeztem, és hanyatt
feküdtem és teljesen elvakított a villanykörte fénye. „Nem, csak szúrni fog egy kicsit...szóval a
csónakot?” – „A csónakot,” suttogtam és édes szendergésbe merültem, és aztán finom tűszúrást
éreztem, majd nedves rongy, vagy vatta érintését, és a vendégek körém sereglettek, és én úgy
feküdtem ott középen, mint egy rulettkorongon pörgő golyó a játékosok gyűrűjében, és hallottam:
„Ennek aztán szép kielje lesz...és csinálj neki két vitorlát...egy igazi hajónak rendes far dukál ...meg
mély horony és kormány...” Aztán Lojza úr a fülembe súgta: „Nem sóhajtani, csak az orrodon át
vegyél levegőt.” És így feküdtem ott hanyatt, felfelébresztett a tetoválótű ritmikus szurkálása, de a
szurkaszünetekben boldogan szenderegtem... Aztán a Lojza úr odasúgta, hogy már kész van a csónak,
erre felemelkedtem, ott ültem az asztalon, semmi mást nem láttam magam körül, csak korsókat, és a
vendégek az én egészségemre ittak, a mellkasomra szorítottam az államat, hogy megnézzem a
csónakot, de minden egyes pohár az én fejemmel koccintott és mindenki nevetett, és a Lojza úr rám
húzta a trikómat, majd a matrózblúzomat is, és nekem eszembe jutott, hogy a város túlsó végén
lakom, hogy hosszú az út még hazáig, így aztán köszönésképpen meghajtottam a fejem Lojza úr előtt,
ő meg kezet adott és az az egész asztaltársaság az én egészségemre ivott és azt énekelték, hogy:
„Zsivijó, zsivijó, zsivijó...” én meg csak álltam és matrózsapkámhoz emelt kézzel szalutáltam, azután
pedig kirohantam az estébe.
Ahogy a hídra értem, valóságos hóviharban találtam magam, a lámpák fényéből ezerszámra
hullottak alá a kövezetre, meg a járdára a kérészek, úgy csúszott, mintha jeges lett volna az út, de a
pillérekre erősített gázlámpák kíméletlenül világítottak és a folyóból kérész-förgetegek szálltak föl,
fehér, szárnyas pillangók röppentek fel a fekete folyóból, szárnyas kis bogarak, hogy aztán a fény,
amely előcsalogatta őket a vízből, a járdára és az úttestre csapja le őket, amin csúszkáltak az
autógumik, az emberek meg úgy potyogtak el, mint a szilveszteri jégen. A mellkasomra szorítottam a
kezem, és ahogy levegőt vettem, éreztem, hogy miként a tengeren, úgy emelkedik-süllyed az a
csónak, és abban a pillanatban nem volt más kívánságom, mint hogy megmutathassam a csónakot az
esperes úrnak, meg az ő két szakácsnőjének, kifordultam a fényből, térdig gázolva a haldokló
pillangókban, mikor a kezembe fogtam őket, éreztem, ahogyan mozognak, s azt is, ahogy hűlve
hűlnek, akár az esti folyó, ahonnan a mélyből egyre újabb meg újabb, egyre hevesebb és hevesebb
kérészförgetegek kerekedtek, megcsúsztam, elestem és fölkiáltottam: „Összetörtem a csónakot!” Ám
a csónak nem volt sem papírból, sem drótból, sem hurkapálcikából, hanem erősen rám és belém volt
horgonyozva, egyesegyedül késsel lehetett volna kivágni, mint ahogy a szívemből is, melynek
mélyén egy életre eljegyeztem magam a csónakokkal, a hajókkal és a tengerjárókkal. Csöndben
nyitottam ki a bezárt kaput, át kellett dugnom az egész karomat a résen, hogy elérjem a reteszt a
túloldalon, halkan lopództam be a templomkertbe, a parókia két ablakából ömlött a fény, a folyótól
egészen idáig repültek a kérészek, ott verdestek az ablakokban,s mintha tapétát mintáztak volna, fehér,
mozgó könnycseppekkel díszítettet, a lugast, a rácsokat egészen a tetőig vadszöllő futotta be és a
kacsok úgy lógtak be az ablak fényébe, ahogyan a fiatal szakácsnék arcába az elszabadult tincsek,
amiket egyre igyekeztek visszadugdosni, hol a fülecskéjük mögé, hol a főkötőjük alá. Arra
gondoltam, vajon mit csinál az esperes úr, nehogy meglepjem, hátha megint azokat a szakácsnékat
emelgeti székestül és úgy hordozza őket körbe a szobában, a hajuk a plafont éri, a gerendára firkál, s
csak sikoltoznak és kalimpálnak fekete cipőcskébe bujtatott lábukkal, így aztán, mint egy létrán,
felkúsztam a lugas rácsán, a léceken, átnyomakodtam a vadszöllő indái között, míg végre
benézhettem a parókia ablakán, és egy olyan képet pillantottam meg odabent, amely lelkesedéssel
töltött el, mert ennyi erőt sosem néztem volna ki az esperes úrból. Először azt hittem, hogy az esperes
úr valami magasabb tisztségbe iktatja be éppen a szakácsnőket, a stólát derekuk köré fonva s
összekötve őket, ott térdelt előttük és gondosan, derekuknál fogva láncolta össze azt a két szakácsnőt,
hosszú törülközővel kötözte őket egymáshoz, és azok a szakácsnők, akárcsak én, nem tudták, mi is
fog történni velük, mert a székek, azok távolabb álltak.... És az esperes úr először is felemelte azokat a
lányokat, a kettőt egyszerre, úgy, hogy a levegőben lógtak, mint két próbababa, a homlokuk
összekoccant és próbálták ellökni magukat egymástól és nevettek és kalimpáló lábuk közül elő
-előbukkant az esperes úr arca, aki a magasba tartotta őket és a hasukat szaglászta, meg még lejjebb
is...aztán mindkettőt lerakta, és fölharsant az a diadalmas nevetése, amitől minden igaz kereszténynek
égnek állt a haja, ahogy azt Farda úr, a gazda mondta mindig erről a kacajról., azután letérdelt a
lányok elé és én egy pillanatra megdermedtem, hogy a hátsó felüket szaglássza, ahogyan a kutyák
meg a macskák szokták, ám egyszerre csak csoda történt, az esperes úr felemelkedett és a foga között
tartotta azt az ő két szakácsnőjét, a foga között tartotta azt az erős törülközőt és körbe-körbe hurcolta
a szakácsnőket a szobában, a kezét széttárta, mint egy igazi artista, és a szakácsnők ficánkoltak a
cipőcskéjükkel, kalimpáltak a kezükkel és nevettek, olyanok voltak, mint a sziámi ikrek, mintha annál
a törülközőgerincnél lettek volna összenőve, és az esperes úr foga bírta, megdolgoztatta az erejét, és
én arra gondoltam, hogy micsoda meglepetés lett volna a galileai Kánaánban, sokkal nagyobb, mint
az a borral történt csoda, hogyha a Jézus Mária Magdalénát, meg a menyasszonyt így hurcolászta
volna föl-alá a menyegzőn, micsoda erősítés lett volna ez a katolikus hitnek és egyáltalán, minden
embernek, akinek kedves a vallás, mert az ilyen szeretetreméltó erő nem csak a női szíveket hódítja
meg, de az összes férfi szívet is, különösen a homokkotrók és a tengerészek szívét. És amikor az
esperes úr kirakoncátlankodna magát és letette a szakácsnőket, leroskadt, elterült a karosszékben, a
fél szeme vérbe borulva, mintha valaki odasózott volna neki egyet, a haja nedvesen csüngött a
homlokába, az inge szétnyílt, s kétoldalt ott voltak mellette azok a szakácsnőcskék, az egyikük térden
állva sülthúst kínált neki, a másik meg vermutot töltött egy pohárba... És bekopogtam, a szakácsnők az
ajtóhoz rohantak, és én beléptem abban a matrózruhában, meg a Hamburg-Bréma feliratos
tengerészsapkában, és az esperes úr megrémült, hogy az utolsó kenetet kell feladni valakinek... „Mi
van?” mondta. És nagyot kortyolt és ivott és el sem vette a poharat a szájától, én meg mondtam, hogy
csak azt jöttem megmutatni, minek szenteltem aznap magamat. Levettem a tengerészsapkát, átadtam az
egyik szakácsnőnek, kibújtam a zubbonyomból, fölhúztam az államig az ingemet, letérdeltem és
könyörögtem: „Tisztelendő úr, áldjon meg!” És a szakácsnők fölsikoltottak, az esperes úr
felemelkedett és a mellkasomra bámult és csendesség támadt, csak az ablakban verdeső kérészeket és
éjjeli lepkéket lehetett hallani, és egy kis idő múlva az esperes úr megsimogatta a hajamat és így
szólt: „Ki tette ezt veled?” Mondom: „Az Alois úr a Hídhoz címzett vendéglőből.” – „És mit tetovált
oda neked?” simogatta meg újra a fejemet az esperes úr. „Egy kis csónakot horgonnyal.” Az esperes
úr odaállított a tükör elé és finoman a hónom alá nyúlva fölemelt és én egy sellőt láttam a
mellkasomra tetoválva, a hasát szakáll borította, szeme, melle akkora volt, mint egy kalács, és ez a
mezítelen sellő pontosan úgy mosolygott rám, mint az a kisasszony a Žofíni bárban, aki malackodva
kis hengerré pödörte össze a nyelvét és kiöltötte rám, mint egy krampusz.
 2.
AMIKOR APU MEGLÁTTA azt az örökre a melkasomra tetovált sellőt, egy darabig meredten
nézte, hosszan nézett rá, miközben nem rebbent sem a jobb, sem a bal szeme, mintha így, utólag
kutatna azok után az összefüggések után, amelyek megmagyarázhatnák ezt a letörölhetetlen tengeri
jelet... És én ziháltam, a szívem pedig úgy vert, hogy a sellő a szívdobogásom ritmusára nyitotta föl
és hunyta le a szemét és a tenyeremmel pontosan úgy takartam el azt a pucér nőt, ahogy az oltárképen
Ádám és Éva takarja el a hasát... De apu csak legyintett, mert az udvaron felharsant a bácsikám
kiáltása, a Pepin bácsi átható és örömteli hangja, a Pepin bácsié, akiről anyu azt mondta, hogy nyolc
évvel ezelőtt két hétre jött hozzánk látogatóba és azóta is itt van. És a bácsi ordított: „Mit merészel?
Maga ökör, még hogy én kecskét legeltessek? A földbe taposom, mint egy cserebogarat! Beleverem a
járdába, mint egy szöget!” Az apu pedig, mint mindig, amikor meglepte őt a Pepin bácsi, az
üvöltözése, ott állt a sparheltnél és tejeskávét töltött egy bögrébe, kenyeret vágott magának és itta azt a
kávét, a bácsi meg üvöltött tovább, ordítása úgy hatolt bele konyhánk sárga fényébe, mint kés a vajba:
„Miket zagyvál itt maga össze? Kiskecskéket? Nem kell nekem se kecske, se kiskecske, mit képzel?
Tudja maga, mi történne, ha én kecskékkel masíroznék a legelőre és véletlenül belebotlanék a Zawada
óbesterbe? Rám üvöltene, hogy: ‚A kolera, meg a rosseb essen beléd, te kurafi!’ és agyba-főbe verne
a lovaglókorbáccsal, mert az ósztrák katona nem vonszol kötélen holmi kecskéket! Még egy szó és
kap egy akkorát, hogy kiskanállal se kaparják össze!” Én meg begomboltam az ingemet, a kályha
mellett ültem egy kis széken és kiraktam a tanulnivalót a gyerekasztalra, tintába mártottam a tollamat,
de az írás, az nem ment, csak nyitva tartottam a füzetemet, a papír fölött ott volt a toll, hogyha bejönne
anyu, úgy tegyek, mintha írnék... és a konyha tele volt haraggal, szenvedéssel, az apuból mindig csak
úgy áradt a szenvedés dicsfénye, láthatatlan kezeket éreztem, amelyek eltaszítottak aputól, de
ugyanúgy anyutól is, mert én egy olyan anyukát szerettem volna, mint amilyen a többi fiúnak is volt,
de az én anyum, az még mindig olyan volt, mint egy kisasszony, mindig a színházon, a tréfán járt az
esze, mindig kicsúszott a kezemből, megfoghatatlan volt, úgyhogy sohasem tudtam odabújni hozzá,
túlságosan is erőt kellett volna vennem magamon, mindig gyötört a pirulás, az arcpír az anyu előtt,
mintha alkonyatkor egy virágzó jázminbokor mögött állnék Liduška Kopřivovával és fürtös haját
szagolgatnám. És akkor is, amikor anyu aput vigasztalta azzal, hogy ott állt vele a nagy lámpa
csingilingjei alatt, csak ültem a széken, a tollam ott volt a nyitott irka egyik során, úgy tettem, mint
aki éppen írni kezd, ha valaki rám nézett volna, hát rögtön elkezdtem volna írni, viszont ha belenézett
volna, mit is írok, akkor azt látta volna, hogy csupa sületlenséget, mert úgy kalapált a szívem a
felindulástól, hogy az anyu átöleli aput... és úgy éreztem magamat, mintha anyu a téren
százkoronásokat szórt volna széjjel, mintha az egész karácsonyfát ajándékostul-mindenestül idegen
gyerekeknek adná... És megint ott ültem a padon és amitől rettegtem, hogy az apu ugyanúgy elborzad,
mint én – attól, hogy a Lojza úr horgony és csónak helyett pucér sellőt tetovált a mellkasomra, hát
egyszerre csak éreztem, hogy az a halfarkú kisasszony a mellemen semmi ahhoz a szomorúsághoz
képest, ami az aput árasztja el és úgy lövell ki mindenfelé a testéből, mint ahogyan a sok-sok
aranykardból álló dicsfény tör elő Szent Ignácból a templomunk mellékoltárán. Éreztem, az apu
annyira szenved, hogy legszívesebben elmenne, nem is valahová, hanem csak úgy, menne, egyre
menne, folyton folyvást el ebből a sörgyárból, ahol gondnok volt és ahol volt saját autója, szép
lakása, és az én csinos anyukám is ott volt neki, ahol én is születtem.... a sörgyárból, ahol a bátyja,
Pepin dolgozik, akit jobban szerettem az apunál, éppen amiatt az üvöltözés és táncolás miatt, a Pepin
bácsi, aki, amikor végzett a sörgyári munkával, a fejébe csapta a tengerészsapkáját, a fekete sildes,
aranyzsinóros, elől, kék alapon aranyhímzésű horgonnyal díszített, aranygombokkal ékeskedő, fehér,
tengernagyi sapkát, azt a sapkát, amelyhez senki sem érhetett hozzá, csakis a szép kisasszonyok a
bárokban, ahová a bácsi nap mint nap eljárt... és én annyira szerettem volna kimenni és megnézni,
hogy kivel is ordít odakint a Pepin bácsi, de inkább ülve maradtam, hogy egy kis örömet szerezzek az
apunak, ott ültem tintába mártott tollal az irka fölött, hogy írni kezdjek, ha az apu rám néz... Ah,
mennyire szenvedtem én attól az otthontól, mint egy puskagolyó, úgy repültem volna ki az ablakon, a
csukott ablakon is, akár át a falon, csak ki, kifelé, oda, ahonnan öreg hárs- és gesztenyefák ágai
integettek be az üvegen, ahonnan rám kopogott az eső, ahonnan a szél szólított, bezörgetve a sörgyár
felől a nyitott ablakon! És mint ahogyan az apu folyton azt akarta, hogy az anyu rendes nő legyen,
ahogyan én azt szerettem volna, hogy az anyuból olyan anya legyen, mint a többi, úgy az anyu meg az
apu azt akarták, hogy belőlem rendes fiú váljék, gyakran a szememre vetették, hogy nem mosakszom
rendesen, de én sírtam és esküdöztem, hogy a koszban jól érzem magam, hogy a kosz az meleg,
mutatták, hogyan kell az olvasó- meg a számtankönyvet bekötni, de én minden elolvasott oldalt
kitéptem, úgyhogy Mikulásra mindig új tankönyvet kaptam, a Jézuska pedig már kettőt hozott, hogy
legyen egy januárra is. Az apu szeretett volna tanítani, belém akarta oltani a kert iránti szeretetet,
káposztát meg salátát ültetett, kapálni tanított és azt magyarázta, hogy a gazt ugyanúgy ki kell
gyomlálni, mint az én rossz tulajdonságaimat, hogy csak a jók maradjanak meg, de amikor az apu
elment, oda volt készítve nekem a kis ásó, meg a kis kapa, én meg csak bámészkodtam, színes
madarak hímezgették a levegőeget, melegen sütött a nap és a sörgyár mögötti borókásból könnyű
szél fújt, a folyó felől gyerekek kiabálása és ricsaja hallatszott, és köröskörül annyi szép dolog
történt, annyi szép dolog volt, de én csak álltam a kert közepén, a gazzal benőtt ágyások között,
álltam, és amikor valahol kinyílt egy ablak, vagy lépéseket hallottam a betonjárdán, gyorsan
fölkaptam az odakészített kapát és kapáltam, de amikor láttam, hogy nem az apu, vagy az anyu az, hát
csak álldogáltam tovább a készenlétben tartott szerszámmal, de az eszem egészen máson járt,
vágyaim máshová húztak.... és aztán egyszerre csak nekiveselkedtem, jobban mondva nem is
nekiveselkedés volt az, hanem egy hirtelen támadt ötlet, és kitéptem, kigyomláltam az összes salátát
meg káposztát, s mindet egy kupacba hánytam és vártam, amíg a zöldség teljesen elhervadt és már
nem lehetett visszaültetni, és vállamon a kapával mentem jelenteni apunak, hogy mindent
kigyomláltam, és az apu ámuldozott, de én olyan voltam, mint az anyu, képes voltam olyan
igazmondó képet vágni, hogy az apu megsimogatott és azt mondta, hogy mehetek, ahová akarok,
hacsak nincs még valami leckém. És aztán este az apu ott állt fölöttem, kezében szíjjal, de aztán
visszacsatolta azt az övet és kiment a folyósóra és behozta a biciklipumpát, lecsavarozta róla a
gumicsövet, ám amikor belegondolt a dologba, úgy találta, hogy még ez is kevés, hogy istenigazából
elagyabugyáljon, ha gumicsővel püföl, ha szíjjal ver, ez mind-mind kevés, hogy ez az egész úgy
belém van passzintva, mint az anyuba, akire hosszan és szemrehányóan nézett, még akkor is, amikor
az anyu nevetett és kérlelte, Francin, vedd úgy az egészet, mint egy amerikai burleszket. De az apu
újra kiment a kertbe és nézte azt a zöldségrakást, a hervadt zöldségeket, mint megannyi lelőtt zöld
madár, úgy hevertek ott, elnézte a körbekapált, erőtől duzzadó gyomot, amely kiegyenesedve,
burjánozva sorakozott az esti harmatban, aztán felvett pár palántát, majd tehetetlenül visszaejtette őket
a földre és bejött a házba, én meg ott ültem a kis széken és hatalmas odafigyeléssel mártogattam a
tollat a kalamárisba és addig írtam a füzetbe, amíg csak az apu rám nézett és közben helyettem is arra
gondolt, mi lesz belőlem, pont úgy, mint ma este, estefelé, amikor megmutattam neki azt a sellőt, amit
magamtól sosem mutattam volna meg neki, de meg kellett, mert az apu már hallott róla a városban.
Nézett rám, magamon éreztem a tekintetét és ettől szépírásosabban írtam, olyan gondosan
kanyarítottam a betűket, mintha ez az írás, ez lenne az én mentsváram, és éreztem, hogy először azt
latolgatja, hogy egyetlen ökölcsapással agyonüt, de aztán megkönnyebbültem, amikor lapoztam egyet
és tovább írtam a házi feladatot: Az én otthonom... és írtam tovább és dermedt voltam a rémülettől,
hogy az apu megfojt, és ha az apunak eszébe jutott volna, hát meg is teszi, de az apunak még ez is
kevés volt, fölállt, fogta a kést, és én írtam és egyszerre csak az az érzésem támadt, hogy ez az utolsó
írás, az utolsó házi feladat, s hogy csakis az írás menthet meg a haláltól, s ha abbahagyom, hát halál
fia vagyok, hogy csakis az írás által térhetek ki a halál elől, és ha az apu le is vágja a fejemet, én még
csak tudni se fogok róla, mert rendületlenül, megállás nélkül írok, egészen addig, és amikor végre
abbahagyom az írást, hát már nem fogok tudni arról, hogy valaha is voltam, és az apu elővette a
szekrényből a borotvához való fenőkövet és nagy gonddal köszörülte a kés élét, az ujjbegyével
próbálgatta, elég éles-e már, és én írtam, s egyszerre csak eszembe jutott, ahogy a kiságyban
feküdtem, ez nagyon-nagyon régen volt már, és az apu meg az anyu épp megjöttek a bálból, és az apu
szép volt, szmoking volt rajta, és az anyu ruhája meg a legyezője rózsaszín volt, és az apu egyre csak
ordibált az anyuval és az anyu teljesen megszeppenve kiáltotta: „Nem, nem, Francin, ez nem igaz,
nem!” És az apu így kiabált: „Hallgass, egy rendes nő tánc közben nem pózol így! Férjes asszony
vagy, gyereked van!” És én a rémülettől dermedten feküdtem és hallottam, ahogy az apu kihúzza az
ovális tükör fiókját és ahogy az anyu belecsimpaszkodik az apuba, és egészen megbénultam a
rémülettől, az apu kiabálása mintha messziről jött volna, az apu valahogy befelé, csendben tudott
kiabálni, olyan kiáltozó suttogás volt ez, és az anyu térden állva kérlelte: „Ne lőj, Francin, az Isten
szerelmére! AZ Isten szerelmére!” Az apu pedig így kiáltott: „Meg kell lennie... esküdj meg, hogy
nem volt köztetek semmi...” és az anyu ott térdelt abban a rózsaszín estélyiben, a földön a szétnyílt
strucctoll legyező, mint égen a szivárvány eső után, és az anyu összekulcsolta a kezét, az apu szép
volt így szmokingban, pisztollyal a kezében, és az anyu zokogásban tört ki, s úgy, ahogy volt, elnyúlt
a szőnyegen, redőzött báli ruhája pont úgy terült szét, mint az a strucctoll legyező, és én
megdermedtem a rémülettől és úgy tettem, mintha aludnék. Aztán sokáig volt sötét, én meg nyitott
szemmel bámultam a sötétbe és hallgattam, miként csillapodik anyu csendes sírása, és az apu egyre
csak beszél és beszél és suttog izgatottan, szép lassan belopva magát anyu meghunyászodó lelkébe,
aztán hajnalban minden elcsendesedett és én ki akartam menni pisilni, de az a bál utáni éjszakai jelenet
annyira megbénított, hogy inkább csendben hasra fordultam és az ágyak között csak pisiltem és
pisiltem, amíg ki nem pisiltem magam, mintha kisírnám magamat, mintha az ágyak közötti résbe
vizeltem volna sírás helyett... És most házi feladatom következő oldalát írtam: Az én otthonom... És az
apu fölállt a kiköszörült késsel és lerakta a gyerekasztalra, olyan halkan, mint ahogy a Spurný
esperes úr szokta kinyitni a tabernákulumot és széthúzni a kis arany függönyt, úgy húzta szét az apu is
az ingemet és nézte azt a sellőt, s láttam, ahogy ugrálnak az ujjai, ahogy az én szívem ver, tollam
hegyét a tintába mártottam és írtam tovább, csak úgy ömlött belőlem az az írás, nem is tudtam, hogy
mit írok, de éreztem, az írás az életemet menti meg, de egyszerre csak rájöttem, hogy az apu azzal a
késsel ki akarja vágni a bőrömből a sellőt, azt a tengeri kisasszonyt, úgy éreztem magam, mint a
Pepin bácsi, amikor el akarták venni tőle azt az ő fehér tengerészsapkáját, azt, amelyet Hans Albers
hordott, midőn tengerészkapitányt alakított.... és abbahagytam az írást és úgy néztem az apu szemébe,
mint ahogy még soha, minden benne volt a tekintetemben, minden, amit vele szemben elkövettem,
úgy éreztem magam, mint az anyu, amikor a hálóban feküdt a szőnyegen, szétterülő ruhában és
szétterülő legyezővel és teljesen megadta magát... Ne, apu, kérem, ne, emeltem életemben először
ujjaimat esküre, úgy álltam ott, mint Krisztus, feltépett ingecskében, rajzzal a szívem fölött, és két
ujjamat égnek emelve esküdtem: „Ne, apu, ne, esküszöm, egy kis csónakot szerettem volna
horgonnyal... a Lojza úr meg ezt csinálta nekem!” és bal kezem ujjával a tengeri kisasszonyra
böktem, a jobb kezemet pedig esküre emeltem, a tintával összekent ujjbegyeimet mutatva apunak. Az
apu pedig felállt, vágott egy szelet kenyeret, megsimogatott, teleszórta a hajamat az omlós kenyér
morzsáival és azt mondta: „Hát így állunk, én sem állok jobban, mint te.” És mérgesen, nem is
annyira mérgesen, hanem inkább úgy, hogy nincs mit tenni, mint amikor az esperes úrral az utolsó
kenetet adtuk fel Kurka úrnak, de miközben a Kurka úr lábát kentem, meghalt, az esperes úr pedig
ment, hogy kinyissa az ablakot, kitárja a nyári estébe, hogy megkönnyebbüljön a lélek, hogy a Kurka
úr lelke úgy szálljon fölfelé, mint a pára az égbe, úgy nyitotta ki az apu is az ablakot és friss levegő
áramlott be a szobába, és az ablak előtt a Pepin bácsi fehér tengerészsapkája vonult el, mintha a
levegőben úszna, mintha magától siklana végig a könyöklőn. És a bácsi üvöltött, már nem is
valakivel, hanem csak úgy, szórakozásból, bele az estébe, indulóban a szép kisasszonyokhoz a
városba: „Megint dicső győzelmet arattam, győztes vagyok, bajnok, egy az egybe ugyanaz a
szisztéma, mint a Zawada óbester, amikor az Úrnapján egy ménen bevonult az elesett Přemyslbe!” És
az apu benyomakodott az almárium és a fal közé, összekulcsolta a kezét, úgy suttogta: „De hiszen
ebből egy árva szó sem igaz, mikor lőttek, addig feküdt a lövészárokban, amíg abba nem hagyták!”
De a Pepin bácsi tovább bömbölt: „Velem aztán nem lehet kukoricázni, mert rögtön pisztolyt rántok
és durr bele, durr! És minden vérbe fog úszni!” És az apu csak tördelte a kezét és gyötrődött az
igazságtól: „De hisz ez mindig úgy félt, hogy elé kellett mennem, amikor jött haza a munkából, pedig
már huszonöt éves volt, annyira félt, és mindenütt a sarokban ült!” Ám a bácsi rendületlenül üvöltött:
„Félre az útból! Én voltam a legfessebb dalia a Monarchiába, széplányok párbajoztak miattam! A
fényképem ki volt akasztva Brünnbe, a lányoknál, a Vámház utcába, és a szépkisasszonyok mind ott
tolongtak a vitrin előtt és aztat kérdezték egymástól: Melyik tetszik a legjobban? És mindegyik
mutatta,hogy ez itten, ni. És az én képmásom fölött kopogtattak az üvegen, én meg ott álltam a
háttérbe és mintha hájjal kenegettek volna, aztán pediglen a hetedik menyországba jártam!” Ujjongott
a bácsi hangja, az apu meg tovább tördelte a kezét az almárium és a fal között, égnek emelte a
tekintetét és suttogva mondta: „De hát ebből aztán már tényleg egy szó sem igaz, hiszen kis korától
tele volt pattanással, huszonkét évesen meg a nyaka volt csupa furunkulus, mindig véresen szedték le
róla a rátekert gézt!” De a bácsi iroda felől harsogó hangja diadalmasan szállt az ég felé, mint Ábel
áldozatának a füstje: „A Hovorka százados úr énvelem beszégetett a legszívesebben, én vótam a
Tonser kapitánynak a szárnysegédje, én hordtam nekije a kardját!” És az apu bátortalan és csendes
hangja csak csúszott-mászott a földön, mint Káin áldozatának a füstje: „Na, ez aztán meg már
végképp nem igaz, nem is volt neki semmiféle rangja a seregben, az a fotó, amije van, azt csak
kölcsön vette, úgy fényképeztette rá magát, mintha zupás lett volna!” fordult apu vádlóan az ég felé,
de én tudtam, hogy az Úristen nem szereti az igazságot, hogy a bolondokat, a lelkesült embereket
szereti, az olyanokat, mint az én Pepin bácsikám, hogy az Úristen jobban szereti a hittel ismételgetett
nemigazát, sőt, hogy sokkal szívesebben hallgatja a lelkes hazugságot, mint a száraz igazságot,
amivel az apu be akarta feketíteni Pepin bácsit a szememben, meg az anyu előtt, aki olyan
ostobaságokra volt képes a bácsival, hogy könnyeztem és görcsöt kaptam a nevetéstől, néha csak úgy
pattogott a szemem, a fejem meg majd szétment, mert az volt az érzésem, hogy mindjárt csoda
történik ott nálunk a konyhában, és megjelenik nekünk Szent Hilarius, az egészséges nevetés
védőszentje, aki városkánk főterén állt. És a sörgyár kapuján belépett Vaňátko úr, az éjjeliőr, látni
ugyan nem lehetett, hallani viszont igen hű kutyusának, Triknek az ugatását, és a Vaňátko úr
uniformisán csillogó-villogó kulacsok, elemlámpák, csattok és gombok csilingelését, merthogy
Vaňátko úr mindig „feldmészig” jött szolgálatba, mexikói puskával a vállán, örömteli várakozással
eltelve, hogy egyszer majd csak megpróbálja valaki kirabolni a kasszát, vagy legalább a szíjakat
ellopni a jégveremliftek közötti házikóból. „Halt!”, üvöltött Vaňátko úr és lekapta válláról a mexikói
puskát, amely sohasem volt megtöltve, mivelhogy az utolsó tulajdonosa elveszítette belőle a závárt.
„Wer da?” kiáltotta Vaňátko úr, arra számítva, hogy egyszer mégiscsak lesz ott valaki a sötétben. Ám
Pepin bácsi kiáltása harsant: „Ruht, Josip Pepin meldet sich gehorchsamst!” És Vaňátko úr előrelépett,
megtántorodott, a Trik fájdalmasan fölvonyított, Vaňátko úr a kutyusba botlott bele, és rögtön,
merthogy vértolulása volt, még a katonaságnál szerzett maláriától, fölkapta a kutyust és a betonhoz
csapta, az meg keservesen vonyított és szűkölt, de a Vaňátko úr katonásan a Pepin bácsihoz lépett, ott
álltak a konyhánkból kiszűrődő fényben, lelkesedéssel eltelve szalutáltak egymásnak és az éjjeliőr
harsány hangon mondta: „Josef úr, átveszi a kapu, az egyes számú figyelőállás őrzését, mert mivel
raportra kell jelentkeznem a gondnok úrnál.” És a bácsi tengerészsapkája sildjéhez emelte
szalutálásra a kezét, átvette a mexikói puskát, a Vaňátko úr pedig föllépett egy padra, rettentően állt
ottan, szakállasan, trikolórral kettévágott sofőrsapkában, antantszíjjal, amelyen hat elemlámpa
csillogott, így szalutált be az ablakon apunak és jelentette: „Vaňátko éjjeliőr szolgálatra jelentkezik!”
És az apu, mintha elefántfüle nőtt volna, úgy hessegette, taszigálta el magától két kézzel ezt a számára
oly rettenetes, nekem pedig oly becses képet, az éjjeliőr képét, aki úgy ugrott le a padról, mintha
reggeli tornázna, szétdobta szertartásos uniformisságát, felemelte Tričkót a betonról és csókolgatta,
simogatta és mutatta nekünk azt a fájdalomtól kisírt szemű kutyust, amelyről mindannyiszor
kijelentette: „ő az én hű állatom, nem adnám a világ minden kincséért sem...” és aztán csókot nyomott
egyenesen az orrára, majd levette a hátáról a katonaköpeny módjára összetekert öreg kabátot és az
iroda alatti padra terítette. Pepin lelkesen üvöltött: „Így van ez rendjén, az ósztrák diszciplína a világ
legszebbik hadseregének legszebbik diszciplínája.” És a sötétből felváltva hangzottak föl az örömteli
parancsok, még a csukott, befüggönyözött ablakon keresztül is,: „Zum Gebet! Marsch eins!
Hergestellt! Paradenmarsch!” És a betonjárdán hangosan csattogtak a parádés díszlépések,
csörömpölt a földhöz ütött mexikói puska tusa, csosszant a hátraarcot csináló cipő talpa. Nem csoda
hát, hogy úgy éjfél felé felhangzott Vaňátko úr kiáltása és üvöltése: „Segítség, rablók!” És az éjjeli őr
megfújta a trombitát, az apu meg a pisztolya után kapott, én is kiszaladtam a nyomában az éjszakába,
és az iroda előtt az apu reszkető kézzel fölemelte a revolverét és így kiáltott: „Add meg magad,
bitang!” És Vaňátko úr kiabált: „Megvan, most teszem fel rá a bilincset...!” És az egresbokrokat
csapkodta a botjával, és röpködtek a gallyak, mintha aratógép kapta volna el őket, és kirohant a
gépmester úr is és felkapcsolta a zseblámpáját és a fényében csak szétvert, megcsonkított egresbokrot
lehetett látni, és bár Vaňátko úrhoz hasonlóan semmit sem láttam, így kiáltottam: „Ott fut, Vaňátko úr,
kapja el!” És a Vaňátko úr berontott a sötétbe, majd teljesen kifulladva, boldogan tért vissza: „Tolvaj
csürhe, rajtam ugyan nem fognak ki! Én résen állok, én figyelek, én őrzöm a rám bízott
objektumokat...” És az apu befelé indult a pisztollyal és a gépmester is a zseblámpával, csak úgy,
alsóneműben, és megborzongtak a hideg éjszakában. És mielőtt elváltak volna útjaik, az apu így szólt
a gépmesterhez: „A kitűzött cél csökkenti a fáradtságot.” És ment mindenki lefeküdni, fáradtan,
elcsigázva, és én az ágyban egyszerre csak láttam magamat, ahogyan matrózruhában nézek le a
templomtoronyból, ahogyan a kezemet a szememhez emelem, ahogyan a hajókat hívom a tengeren,
és látom magamat, ahogyan látom őket, bár azok a hajók és a tenger nem is lehettek láthatók,
ugyanúgy, mint ahogy azon az éjszakán senki sem próbálta kirabolni a sörgyár pénztárát vagy
megtámadni Vaňátko urat, az éjjeliőrt, aki kétéves sörgyári szolgálata alatt összesen hat, a sörgyári
falnál csókolózó fiatal párt és három éjszakai járókelőt tartóztatott fel a mexikói puskájával és adott
át a rendőrségnek, ez utóbbiak közül kettő a sörgyárnál, a sarkon vizelt, egy pedig a nagydolgát
végezte, a Vaňátko úr pedig, úgy, ahogy voltak, a hatósági eljárás lefolytatása végett azzal adta át őket
a rendőrségnek, hogy a sörgyár kasszáját akarták kirabolni.
 3.
ÉS AKÁRCSAK ÉN, úgy az apu sem, s ahogy az apu, úgy az anyu sem, és ahogyan az egész család,
úgy a Pepin bácsi sem szeretett otthon lenni. Túlságosan az idegeire mentünk egymásnak, túlságosan
is sokat bántottuk és gyötörtük egymást, túlontúl szerettük egymást, s ennek a szeretetnek a jegyében
inkább kirobbantottuk magunkat a másik mellől és inkább voltunk emberek és dolgok között más
környezetben. Az apu, amíg még megvolt az Orionunk, az a rettenetes motorbicikli, amelyet minden
egyes út után generálozni kellett, szóval az apu minden áldott szombaton szétszedte ezt a motort, de
sosem egyedül, engem is igyekezett ebbe a szerelésbe bevonni, de én csak egyszer szereltem az
apuval, mert egyáltalán nem úgy volt, ahogyan az apu ígérte, hogy csak egy órácskát fogunk szerelni,
hanem egész délután és aztán egész áldott este azt csináltuk, és az apu lelkesen magyarázta, hogy
miféle hibái is vannak ennek az Orion márkájú motornak, és hogy ő, mint egy ügyeskezű sebész, csak
azért hatol be a belsejébe, hogy ezeket a hibákat kijavítsa. De én úgy éreztem magam a mellett az
Orion mellett, mint a kutyaólhoz kikötött kutya, minden perc egy álló óra volt számomra és minden
egyes újabb óra kész örökkévalóság, így aztán, hacsak megpillantottam egy motoralkatrészt,
ugyanúgy rosszul lettem, mint a Douša úr, aki rá se bírt nézni a belsőségekre, ahogy valami ilyesmit
látott, már hányt is, és én, szombat este kilenckor, amikor az apu az elosztót rakta össze roppant
gonddal, gondosan kitörölve egy batisztkendővel, és azokat a pléhdarabokat meg csavarokat
magyarázta nekem roppant kedvesen, meg az elosztó működését, hogy ugyanaz a szerepe, mint az
emberi testben a mirigyeknek, mint a hasnyálmirigynek ott a vese fölött, és az én homlokomat
kottaráncok redőzték, miközben az apu homloka ragyogott a boldogságtól, és amikor láttam, hogy
ott van még a felnyitott motor, amelyből fekete dugattyúk meredtek elő, meg a hajtókar, s hogy a
bakon ott a szétszedett karburátor, hát fölfordult a gyomrom, és még mielőtt az apu el tudta volna
rántani az elosztót, belehánytam egy dupla adag szalámit, turista szalámit, és az apu üvöltött velem és
kalapáccsal fenyegetett, hogy számára ez ugyanaz, mintha ministránsként az Úr testét, a szent ostyát
venném magamhoz, aztán kiköpném a földre, én magam is megijedtem attól az elosztótól, olyan volt,
mint egy púpozott csajka repetástul a gyerektáborban, mindig így volt ez velem, egyszerre csak
átvillant az agyamon és már el is követtem azt, amitől nyomban rémületbe és kétségbe estem, hogy
aztán kisvártatva mosolyogjak rajta, és egyre biztosabban tudjam, hogy amit tettem, helyesen tettem...
és az apu fel-alárohangált azzal a kalapáccsal, és mert engem mégsem ölhetett meg, elővette az óráját,
az üllőre tette és egyetlenegy csapással ripityára törte, csak így menekült meg attól, hogy az óra
helyett ne az én fejemet zúzza szét... és kinyitotta a kaput és ujjal mutatta kiűzetésemet abból az ő
paradicsomából és én ott álltam a csillagos éjszakában, a kihegyezett csillagok szikrázó ezüst tőrként
szegeződtek rám a hideg égboltról, és a sörgyári gyümölcsösbe mentem és lefeküdtem az öreg
diófasor alá és odadörgölőztem a földhöz és arcommal a füvet csókoltam, a szájamba vettem és
addig nyújtózkodtam, míg össze nem rándultam és kisvártatva kéjesen felvonyítottam. Volt nekünk
egy kandúrunk, Macíknak hívták, és egyszer az anyu úgy döntött, hogy a Macík nem mehet ki éjszaka,
hogy otthon marad, mert kinn nagy a sár és reggel majd biztosan fölugrik az ágyra. De a Macík
éjfélkor a mancsával előbb egy bögrét lökött le, majd amikor ez is kevésnek bizonyult, hát minden
erejét összeszedve leverte a nehéz osztrák vekkert a kredencről, és az apu dühbe gurult, felkapta a
Macíkot, a küszöbre rakta, és mert álmos volt, csupasz lábával először a széket találta el, csak
másodszorra sikerült kirepítenie nagy, lendületes szabadrúgással a Macíkot az éjszakába, így hát a
kiskandúr mintegy büntetésből találta ott magát, ahol eleve lenni akart, ahová már este óta vágyott.
Így aztán az apu két év alatt sorra vette ezekhez a szerelésekhez az összes sörgyári munkást, aztán
az összes szomszédot a környéken, végül pedig városkánk polgárainak majd a felét. Aki még nem
tudta, miről van szó, azt apu szombat délelőtt a következő kérdéssel lepte meg: „Mit csinál ma
délután?” És aki nem sejtette, miben sántikál, megmondta az igazat, hogy ma délután szabad, az apu
meg gyöngéden megfogta az illető könyökét és szép, titokzatos mosollyal az arcán, lelkesen mondta:
„Tudja mit, akkor jöjjön el hozzánk a sörgyárba és tartsa nekem egy órácskát a kontraanyát.” És aki
még nem tudta, miről van szó, az jött, nem sejtve, hogy az apu szétszedi az egész motorblokkot, és a
szomszéd csak adogatja a kulcsokat, miközben az apu egyre tovább és tovább nyomul, azt a motorból
hallatszó kopogást, azt az örökletes zajt keresve, ami olyan tartós fogyatékossága volt a masinának,
mint amikor valaki biceg, vagy dadog. És az apu olyan lelkesen tudta ecsetelni alászállását az Orion
belsejébe, hogy miközben a segítőtárs felesége otthon őrjöngött, miközben a szerető fogadkozott,
hogy ha nem is öli meg kedvesét, de az útját, azt kiadja, vagy összeáll a legjobb barátjával, a fiatalabb
és az idősebb szomszédok ott szereltek az apuval, és már éjfélre járt, aztán már pirkadt, és az apu
akkor elhatározta, hogy most összerakja a motort, és micsoda öröm lesz, amikor vasárnap reggel
tízkor, amikor megkondulnak a harangok, fogadjunk, nyújtotta kezét az apu, csak egyszer,
próbaképpen rúgom be a motort és az fölzúg, mint a vasárnapi harangszó. Ezért aztán az apuval
mindenki csak egyszer szerelt, mindenki sorra került a sörgyár környékéről, meg a városból, és
mindenki, aki már szerelt az apuval, aki csak egyszer is tartotta neki egy órácskát a kontraanyát
szombat délután, mindenki, aki már átélte ezt a borzalmat, az apu csalafinta kérdésére már messziről
kiáltotta: „Hogyisne! Délután kórházba kell mennem. Ki kell mennem a temetőbe. Otthon kell lennem,
itt a sógornőm. Mérleget kell készítenem. Megígértem a fivéremnek, hogy segítek neki az
építkezésen...” Ám az apu kedvesen mégis így szólt: „De azt el kell ismerniük, hogy egy ilyen Orion
márkájú motor, az valami felséges...” És a szomszédok mondták, felségesnek felséges, az biztos, de
hogy ők nem érnek rá és valószínűleg már soha nem is fognak, mert ha azt az éjszakát meg reggelt a
kocsmában töltötték volna, vagy más nővel, hát az ugyanaz lett volna, mert egyetlenegy feleség,
egyetlenegy szerető sem hitt nekik, még ha az apu írásos igazolást is adott arról, mi történt azon a
szombat délutánon, azon az estén és vasárnap reggel, a Jarmilka úr még azt is kérte, hogy jegyző
hitelesítse, de a neje így sem hitte el, és nem maradt más, mint a válás. Így aztán most, mikor az apu a
városba indult, amikor az emberek meglátták, nyomban félbehagyták a munkát, a járdasöprést, az
ásást a kertben, akár valami mesében, amint meglátták aput, menten beszippantotta őket a kertkapu, a
pincelejáró, a fészerajtó, hogy aztán, amikor az apu már elment, előóvakodjanak, hosszan,
elővigyázatosan körülkémleljenek és folytassák a munkát, de a nyugalom és az öröm, az odavolt. Így
azután apu elérte, hogy amikor megjelent a téren, láttára az emberek lóhalálában a környező utcákba
menekültek, az Úr házában kerestek menedéket, és azzal az ürüggyel, hogy meditálnak, a padban ülve
tenyerükbe temették az arcukat, hogy az apu ne ismerje fel őket. Egyes polgárok pedig, amikor
szombat délelőtt vagy mostanában akár pénteken meglátták az aput, ahogyan tekintetét körülhordozza
az emberi arcokon, inkább idegen házakba szaladtak be, és hosszú ideig ácsorogtak a pinceajtónál,
vagy az udvaron, hogy aztán a folyosón végigsettenkedve, mint a bűnözőket követő nyomozók, csak
profilból lessenek ki az utcára, hogy tiszta-e már a levegő. Burýtek úr, a mészáros, aki csak egy
negyed órát tartotta apunak a kontraanyát, így szólt az ígéret, amikor vasárnap hazament, hát
megromlott neki az egész mosóüstnyi, az egész fazék pacalleves, mert a hűlő pacalt állandóan
keverni kell, akárcsak a toroslevest, míg teljesen ki nem hűl, így aztán a mészáros, a Burýtek úr,
ahogy meglátta aput a Palacký úton, úgy megijedt, hogy beszaladt a Šisler úr kalapüzletébe, és mert
mint minden mészáros, ő is nagyon félénk volt, a Šisler úrnak sikerült eladnia neki egy szép kalapot,
és a Burýtek úr sokáig próbálgatta a fejfedőt, s végül megvette, még mindig kevesebbe került neki,
mintha az apuval csak egy fél órácskát kontraanyát szerelt volna. Pepin bácsi csak egyszer,
egyetlenegyszer szerelt az apuval. Éjféltájt, amikor a Pepin bácsi már látta, hogy a széplányok a női
kiszolgálású lokálokban hiába pillantgatnak az órára, aztán meg az ajtóra, hogy mikor is lép már be
az a fehér sapka, szóval éjféltájt éppen tölgyhusánggal püfölt egy tengelyt, amit az apu tartott és
amelyre egy új csapágyat vertek fel, de nem ám kalapáccsal, hanem fahusánggal, mert az apu azt hitte,
hogy ez a csapágy és nem más az oka annak, hogy emelkedőn a masina túlmelegszik, aztán meg
száraz, csilingelő hangot ad ki, mintha valami ónedénybe egyenként kávéskanalakat ejtenének. És az
apu a hasára szorította azt a tengelyt és fogta a csapágyat is, és a bácsi a husánggal ráütött arra a
csapágyra, és az apu látta, hogy egy újabb ütés már tovább nyomná föl a tengelyre a csapágyat, mint
kell, hogy most pont jó, és felkiáltott: „Hola istene, elég!” De csak annyit kellet volna mondania, hogy
elég, mert pont az a hola istene volt az oka, hogy a Pepin még egyet odasózott a husánggal, miközben
az apu már elrántotta a tengelyt azzal a pont jól rápasszintott csapággyal és a Pepin gyomron vágta
aput azzal a husánggal, aki összerogyott, és a Pepin bácsi segitett neki fölkecmeregni, s amikor végül
valahogy talpra állt, hát most ő kapta föl a kalapácsot és a bácsira emelte, ám lesújtani nem sújtott le
vele, viszont tennie kellett valamit, ami felért volna egy igazi ütéssel, így aztán fogta a bácsi Rosskop
márkájú óráját, azt az osztrák zsebórát, az üllőre rakta, s ahogy az órára csapott a kalapáccsal és a
rugók, a mutatók meg a kis csavarok szétfröccsentek a falon, egyszerre csak nem fájt már neki az a
gyomrára mért husángütés és kikergette a bácsit, úgyhogy annak még pont volt ideje megmosakodni,
fejébe csapta a tengerészsapkáját, átugrott a kerítésen, merthogy Vaňátko úr, az éjjeliőr éjfél után már
olyan mélyen aludt, hogy senki sem merte felébreszteni, ott aludt, lábánál a Trik kutyával, és sem a
kuvikok, sem az uhuk, sem pedig a nagy baglyok huhogása nem verte fel, sőt arra sem riadt fel föl,
amikor egyszer az asszonyok szárítókötéllel gúzsba kötötték, a Vaňátko úr csak aludt mélyen tovább.
 4.
PEPIN BÁCSIT negyedévente egyszer forradalmi hangulat kerítette hatalmába, nem engedte, hogy
a spórolt pénzét betétkönyvre helyezzék el, nem engedte, hogy az apu napi tíz koronát adjon neki
cigarettára, nem engedte, hogy az anyu tartsa rendben a fehérneműjét, arra sem volt hajlandó, hogy
naponta egyszer nálunk egyen meleg ételt... A dolog mindig ugyanúgy kezdődött, a Pepin bácsi
üvöltött és már tolta is el maga elől a vadasmarhás tányért: „Miféle kínai étel ez itten? Megfekszi a
gyomrom!” Amikor pedig az anyu libasültet tálalt föl neki és megkérdezte: „Hogy ízlett, sógor?” A
Pepin bácsi legyintett és azt mondta: „A káposzta, az jó volt.” És amikor disznót öltünk, és a bácsi
teleette magát mindennel, amire csak gusztusa volt, a végén direkt egy disznófarkat vett és csak
bandzsított rá és jó erősen beleharapott abba a farokba és cibálta, húzta, ahogy csak bírta, és amikor
kicsúszott a kezéből és jól beverte a fejét, mert ott ült a falnál, hát üvölteni kezdett: „Nekem ne
adjanak ilyen csócsát! Ez az ostoba nőszemély asziszi, hogy ma gyüttem le a falvédőrő, meg
különbenis, aszongyák a népek, hogy ti megloptok engemet!” És az apu elszörnyedt és már írta össze
is az asztalon a bácsinak, hogy mennyi zsebpénzt, cigarettapénzt, fehérneműpénzt utalt ki és még öt
koronát mindennap meleg vacsorára, de a bácsi ridegen, gyűlölködve nézett ránk, egyszerre csak
utált mindannyiunkat, mi egytől egyig urak voltunk a bácsi szemében, kegyelmes urak, mi egyre
följebb és följebb hágunk a ranglétrán, miközben ő, a munkás egy vízszintes ranglétrán jár és esélye
sincs másra, mint ami kijutott neki, s ez így marad, amíg csak meg nem hal, vagy nyugdíjba nem
megy. Minden évben rémületet okozott nálunk a bácsi forradalma, ám ez a rémület évről évre
lanyhult, mivel az ismétlődés rendet meg fegyelmet szül és a vissza-visszaköszönő motívumok
tompítják az első meglepetés erejét. Így aztán az apu kifizette a bácsinak az összes pénzét, ami csak
nála volt, odaadta neki a takarékbetétkönyvét, mert a bácsi nem hagyja, hogy meglopják, hogy
elszedjék a kínkeservesen megkeresett pénzét, amelyért ezekkel a kezeivel itten, ezekkel gürcölt meg,
a bácsi ünnepélyesen megtagadta a bátyját, aki kiszolgálja a kapitalistákat, az anyu feléje nyújtott
békejobbjára csak legyintett, és így állt ott az ajtóban, mintha mi mind csak őt bántanánk, mintha a mi
bűnünk lenne, hogy ő a személyzeti szobában lakik, míg nekünk három szoba konyhánk van, mintha
mi tehetnénk róla, hogy ő abban a sörgyárban munkás, ahol a fivére, Francin a gondnok, az én apám,
az anyu férje. És a bácsi odakint még jóízűen ki is köpött és fennhangon üvöltötte, hogy minden urat
nyakon kellene ragadni aztán meg jól fődhöz vágni... És mi aznap este iciripicirkék voltunk, és
egészen-egészen közel kerültünk egymáshoz, apu a csillár alatt átölelte anyut, az anyu az aput
simogatta, az meg az egyik kezével az anyut, a másikkal meg engem, én is odabújtam a szüleimhez,
mert képtelenek voltunk napirendre térni afölött, ami történt. És aztán a Pepin bácsi legelőször is
elverte az összes készpénzét, a rákövetkező héten pedig azt, amit az apu spórolt össze neki, a
harmadik hétvégén a havi előleg úszott el, hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön meg már hitelbe
költekezett. És mégis, amikor a Pepin bácsi bement a városba, sorra nyíltak ki a kapuk, sorra jöttek ki
az utcára a szomszédok, a nők, sorra tárultak fel az ablakok, amelyek alatt a bácsi elhaladt
tengerészsapkájában, és aki csak tehette, a szépkisasszonyokról faggatta, akikhez éppen igyekvőben
volt, a nők azt kérdezték, játszanak-e majd színházat a bácsival, vagy hogy mikor hívja őket
randevúzni a sötét kiserdőbe, mikor viszi el őket Bécsbe vagy Budapestre, a lányok aziránt
érdeklődtek, mikor megy már velük táncolni egyet a szigetre, és már a téli hölgyválaszra gondolva
kikönyörögtek tőle egy táncot, az urak pedig bizalmasan kérdezgették a női kiszolgálású
vendéglőkben látható lábikrák felől, meg hogy milyen keblük van a kisasszonyoknak, és milyen a
paplan a szobájukban, és a bácsi az első házban virágot kért, amit aztán szétosztogatott a nőknek a
szomszédban, ahol a kertből újabb virágot kunyerált, hogy odaajándékozhassa az utcákra, terekre
nyíló ablakokban álló széplányoknak. Így lépkedett és hajlongott Pepin bácsi, szalutálva és csókot
szórva, válaszaival kacajt fakasztva egy-egy emberből, csoportból, s úgy hagyva őket maga mögött,
mint gőzös a füstcsíkot... És rögtön az első állomása egy női kiszolgálású vendéglő volt a Žofínon,s
ahogy belépett, rögtön fölpattantak az unatkozó kisasszonyok és hajba kaptak a virágcsokron,
amelyet a bácsi egyiküknek adott, fenyegetőztek, hogy kikaparják a másik szemét, aztán a bácsi leült,
kávét rendelt és Márta kisasszony így szólt: „Tessék, bikuci, itt egy pohár pezsgő, hogy legyen mit
kipisilned.” Bobinka kisasszony pedig fölrakott egy lemezt, a gramofon a Temető, temető-t játszotta,
és a Bobinka a bácsi térdére ült, a vendégek pedig ujjongtak és tapsoltak, és egyáltalán, ahol a bácsi
megjelent, lelkesedést váltott ki, időnként engem is magával vitt, a sarokban ücsörögtem, limonádét
ittam, vagy a kisasszonyok maguk mellé ültettek, s én szívesen voltam velük, mert szerettem beszívni
a közönséges kölnik illatát, szerettem nézni a fölém hajló kipingált arcocskákat, a feketével kihúzott
szemöldököket, hányszor el is pirultam. ők meg ezért a pirulásért megsimogatták a fejemet és a
keblükhöz szorítottak, én meg lehunytam a szemem, miközben Pepin bácsi lelkesen magyarázta: „De
hölgyeim, kisasszonykák, szépségeim, ilyen csokrot, amit én hoztam maguknak, csak a megbódogút
Ferenc Jóska vitt a Schratt bárónőnek, vagy a Károly főherceg a Fekete sashoz címzett tiszti
kaszinóba a kisasszonyoknak!” És Bobinka édesen fölsóhajtott: „Ah, mester, ha rám szegezi a
tekintetét, elalélok, mint a Schratt bárónő, ha mi megesküdnénk, akkor kész,vége! Vagy pedig fogok
egy kést és nyissz! És vége! Vagy lepuffantanám magát!” Marta lelökte Bobinkát a bácsi öléből, a
vetélytársnője fölé hajolt és rikoltozott: „Kikaparom a szemedet, nekem, csakis nekem van jogom a
Pipinkához, ha nem engem veszel el, megmérgezem magam!” És a Pepin bácsi teljesen fellelkesült a
lövöldözéstől meg a mérgektől, szürcsölgette a kávéját és egyszerre csak felkiáltott: „Mérgezze meg
magát a kisasszony szilvóriummal!” És nevetésben tört ki az egész lokál, a Marta kisasszony pedig
ezt mondta: „Mester, és mit mond erről a Batista úr írása?” Pepin bácsi pedig előhúzta a cvikkerét, az
orrára biggyesztette, a kezét odanyújtotta Marta kisasszonynak és udvariasan így szólt: „Látszik, hogy
magácska olyan finom dáma, mint egy Mozartkugli, a Batista professzor úr a nemi egészségtanról
szóló írásművébe aztat mondja, hogy egy igazi férfi kellőképpen fejlett nemi szervvel kell, hogy
rendelkezzék, amely nemi szervnek hímvesszőből, továbbá kettő, megfelelően fejlett heréből kell
állnia...” És Bobinka naivan jegyezte meg: „És ha csak egy here van?” És a bácsira meresztette a
szemét. „Ez a Batista úr írásműve szerint az ugynevezett egygolyósság, az pediglen torzképződmény.”
Erre a kisasszonyok veszekedni kezdtek és cibálták a bácsi kabátujját, karját: „Na akkor nem kell
nekünk zsákbamacska! Megszemlézzük a dolgot! Szóval kellőképpen megvizsgáljuk, mester, már
visszük is szobára!” Ám Pepin bácsi fölpattant, kitépte magát a kisasszonyok karmai közül és kiadta a
parancsot: „Tegyetek fel valami jó pattogósat! Gyerünk, menjünk táncolni!” És a vendéglősné
kinyitotta az ajtót és a lokálba beóvakodott egy öreg bernáthegyi, úgy hívták, hogy Dedek, és a Pepin
bácsi táncba vitte Bobinkát, de a többi kisasszony is odafurakodott, mind táncolni akart, ám a bácsi
döntött: „Akkor háromlányos tánc lesz, úgynevezett trilógia!” És a bácsi kézenfogta a kisasszonyokat
és a kisasszonyok a Pepin bácsi után csinálták mindazt, amit csinált, szétszaladtak a négy sarokba és a
zene ritmusára ujjukkal egymás felé bökdöstek a levegőbe, majd föl, a dohányfüstös plafonra, és a
vendégek kört alkottak és a vendéglősné ott állt kezében késsel és nevetett, a fejét csóválta, de nevetett,
tudta, hogy nemsokára kezdődik és patakokban folyik majd a likőr meg a bor, így fel tudta dobni a
mester, Pepin bácsi a hangulatot, aztán a bácsi fölemelte az egyik lábát, behajlította a térdét, majd
előre rúgott és rúgta a levegőt, és a kisasszonyok utánozták és majd megpukkadtak a nevetéstől,
visongtak annak láttán, amit láttak, aztán a bácsi középre szaladt és támadóállást csinált, úgy nézett ki,
mint a tök felső, a kisasszonyok pedig csinálták utána, és örvénylett a por és a bácsi jó nagyot ugrott,
széttárta a lábát a levegőben,, majd a földre zuhanva spárgába ment le. És Bobinka sikoltozott:
„Mester, nehogy szétrepessze nekem a lába közét!” Marta pedig így kiáltott: „Pepin mester, nehogy
heresérvet kapjon!” Egyedül Dáša pirult el és mondta: „Ugyan már lányok, miket beszéltek?
Heresérv... lágyéksérv, inkább arra vigyázz fiú, nehogy azt kapj!” És talpra szökkent, kánkánozni
kezdett, a bácsi pedig térden állva hajlongott, miközben belepte a szoknyák kavarta por. Aztán Dedek,
a bernáthegyi két lábra állt, mellső mancsait a bácsi vállára tette, ledöntötte a lábáról Pepint, de a
bácsi felállt, karját nyújtotta a másik kisasszonynak és felkapta, a levegőbe dobálta és mindenféle
figurákat csinált vele, a kezénél, derekánál fogva egészen bedöntötte, annyira hátrahajlította, hogy
haja a zene ritmusára a padlót söpörte, a Dedek bernáthegyi pedig újra ledöntötte a bácsit a lábáról, és
a bácsi ott feküdt hanyatt a padlón, a bernáthegyi belevicsorgott és belenyáladzott az arcába, s az
egész lokál dőlt a nevetéstől, az idegen vendégek egymás után rendelték az üveg borokat, a
vendéglősné tálcaszám hordta szét a pálinkával teli kupicákat, és a bácsi a földre huppant, de a lányok
fölhúzták, egy székre ültették és pirosítózni kezdték az arcát. „Mintha elsápadt volna, mester”, mondta
Bobinka, Marta pedig behozta az estélyi ruháját, egy, piros műrózsával ékített fekete estélyit, és így
történt, hogy a kisasszonyok fönn a szobában beöltöztették a bácsit ebbe a fekete ruhába, és amikor
megszólalt a zene, a bácsi a műrózsát foga közé szorítva kiszaladt a lokálba és az argentín tangó
ritmusára Carment táncolt, s ahogy bukfencet vetett és a levegőben szaltót, hát a nemi szerve
kicsusszant az alsónadrágjából, de a bácsi csöppet sem zavartatta magát, olyan arcot vágott és úgy
csücsörítette csókra az ajkát, mint a Carmen.... és Dedek, a bernáthegyi megint fölágaskodott és a
földre döntötte a bácsit, aztán ott feküdt rajta és a képébe vicsorgott, a vendéglősné pedig, akinek
folyt a könnye a nevetéstől, kivezette a Dedeket, és a bácsi hajlongott, egyre az az édes mosoly,
kifestett száj és arc, és nem vette észre, hogy a kisasszonyok odafönn zománcfestékkel mázolták be,
amit egy álló hétig nem vakar majd le magáról és így fog hordót görgetni, kazánt tisztítani és
lemászni a csatornába, mert a bácsit az ordítása miatt legszívesebben a kazánházba vagy a sörgyár
alagsorába küldték dolgozni...
Másnap aztán, tízórai után jöttek a munkások az apuhoz és mondták, hogy reggel az istennek sem
találták Pepin bácsit, csak most bukkantak rá, ott alszik a priccs alatt, s lehet, hogy a végét járja. És az
apu már tudta és fogta a szalmiákszeszt és ment a munkásokkal, azok meg mind szemrehányó
tekintetet vetettek rá, mert az apu a saját testvérbátyját éheztette, aki most ájultan, rongyokba
burkolózva fekszik a priccs alatt a személyzeti szobában. Amikor odaértek, két munkás felkapta és
arrébb vitte a tábori ágyat. Ócska, penészes gumicsizmák és elnyűtt, szakadt munkacipők között, egy
halom koszos rongyon, porban és piszokban feküdt ott Pepin bácsi, arcán csillogott a rászáradt
zománcfesték, szeme feketére kifestve, és úgy tetszett, hogy még csak nem is lélegzik. Az apu
letérdelt és fülét a bácsi mellkasára tapasztotta, aztán látta, hogy Pepin az orrán át vesz levegőt...
Odatartotta hát az orra alá a nyitott szalmiákszeszes üveget, de ekkor a bácsi a száján át kezdte venni a
levegőt, mire az apu tenyerével befogta Pepin száját, így aztán kénytelen volt beszippantani egy kis
szalmiákszeszt. Fölpattant és prüszkölni kezdett... És az apu fölegyenesedett és az ágyból kapcákat
meg mindenféle rongyokat húzott elő és azt kérdezte a bácsitól: „Ez meg micsoda?” És Pepin bácsi,
miközben könnybelábadt szemmel próbálta kitépni a kezéből, így kiáltott: „Ez egy fájintos rékli, eztet
a Glancová kisasszonytól, attól a széplánytól kaptam ajándékba...” És az apu sorra huzigálta elő a
rongyokat, rongyocskákat, meg a koszos fehérneműt, ami mindig tiszta szokott lenni, amikor a bácsi
hozzánk járt ebédelni... „Hát ez meg micsoda?” És bácsi minden darab láttán azt üvöltötte, hogy
értékes ajándék, amit a kisasszonyoktól, a széplányoktól kapott és megint kiszedte azokat a rongyokat
a szeneskannából és visszadugta őket a koszos párna alá... És az apu csak nézett és látta, hogy a
munkások néznek, hogy ennek az egésznek nem a bácsi az oka, hanem a sörgyári gondnok úr, a
szegény munkás bátyja, aki három szobában lakik, miközben a testvérének úgy kell itt aludnia, akár
egy állatnak. Így aztán apu, mielőtt kiment volna a malátázóból, kinyitotta a szalmiákszeszes üveget,
szippantott belőle néhányat, de a szeme nem lábadt könnybe tőle, mert még ez a szalmiákszesz is
semmiség volt ahhoz képest, amit a bátyja okozott neki, az édestestvére, aki nyolc évvel ezelőtt két
hétre jött hozzá látogatóba. Estefelé láttam Pepint, ahogy tengerészsapkával a fején, zománcfestékkel
bemázolt arccal oson hátra az ólakhoz, láttam a sapkáját, ahogy leereszkedik a földre, megkerültem a
malátáskocsit és az ól mentén csendben az udvarra nyíló kisajtóhoz lopakodtam. Pepin bácsi a főtt
krumplit szedegette ki a darából, a darát a nadrágjába törölte, és evett, míg meg nem ette a csirkék
elől az összes főtt krumplit, aztán befalta a krumpli héjat is, amint az imént félredobott.
 5.
AMIKOR BEKÖSZÖNTÖTT AZ IGAZI TÉL, hízott a folyón a jég és eljött a jégvágás ideje. Apu
mindig szenvedett attól, hogyan ossza el a munkát a jégliftnél, az ezernyi jégrakomány mellett, amit a
parasztok fuvaroztak, merthogy minden egyes fuvarért jó fizetség járt. Az apu biztosan dühöngött,
mert senki sem akart a jéggel dolgozni, csak Pepin ujjongott s örült már jó előre a jegezésnek, ám a
többi munkásnak olyan volt a jégvágás, mintha kényszermunkára küldenék őket, mindegyikük
berzenkedett ellene, sőt még azzal is fenyegették az aput, hogy eljön a napja annak, amikor minden
fordítva lesz, amikor a munkások ülnek majd az irodában, az urak pedig jegezni fognak, egytől
egyig, még a sörgyár új elnöke, Dimáček úr is. Ezekre a megjegyzésekre az apu nem szólt semmit,
talán ő maga is azt kívánta, hogy egyszer jöjjön el az a nap és fordítva legyenek a dolgok a világon,
az apu sem szerette az urakat, különösen nem azt az új elnököt, aki disznókat tartott, volt neki három
tenyészkanja is, és annyira bele volt zuhanva abba a disznótartásba, annyira beleélte magát, hogy a
feje olyan volt, mint egy sertésé, az alsó ajka lefittyedt, a fogai előre meredtek, az irodákban pedig új
rendszert vezetett be, hogy a hivatalnokok csak ültek és mindig ott volt előttük készenlétben a toll,
hogy ha belép az elnök úr, mind írni meg számolni kezdjenek. És amint valaki nem írt vagy nem
számolt, az elnök úr elsápadt és azon nyomban felrótta az apunak, mint gondoknak és főkönyvelőnek,
hogy az irodában nem dolgoznak, s hogy egy fővel többen vannak, mint kellene. És míg az előző
elnök, a Gruntorád doktor úr bricskán járt, ez mindig váratlanul bukkant föl, egyszerre csak ott
termett, már fogta is a kilincset és már be is lépett az irodába, az erjesztőkamrába, a malátázóba, a
műhelybe vagy a kádárokhoz, úgy tett, mint aki nem lát semmit, pedig látott mindent, úgyhogy
nemcsak a munkások, de az apu is szenvedett tőle, és az anyunak minden este át kellett ölelnie aput a
lámpa csingilingijei alatt, és valahányszor az apu kiöntötte a szívét az anyunak, hát egyszerre csak
elváltozott, fenyegetővé vált az arca, és magán mutatta, saját magát ragadta állon, de az nem is az ő
álla volt, hanem az új elnöké, így, egyetlenegy rántással tépte le azt az állat és undorodva messzire
hajította, és ez az elnökáll-letépés jót tett apunak, mert így és csakis így tudott megnyugodni.
Így aztán apu beosztotta a munkásokat jégvágásra, a segédsörmester, aki egykor maga is munkás
volt, most pedig az összes többi munkavezetője, beírta a műszakokat egy kis noteszbe és feljegyzett
mindent, hogy ki mikor késte le a munkakezdést és ki hogyan viselkedett munka közben, ez a
segédsörmester annyira el volt telve magával, hogy szinte el se hitte, hogy ekkora szerencse érte,
hogy hatalma lehet a többi munkás felett, bizonyára már reggel előre örült, hogy belenézhet a
tükörbe, hogy majd föl fog öltözni, fölveszi a zekéjét, amelyen négy gombolós zseb volt, itt tartotta a
noteszét, benne az összes sörgyári munkás neve és adatai, annyira örült, úgy el volt telve magával,
hogy már a szirénaszó előtt fél órával ott állt szétvetett lábbal, csizmában, lovaglónadrágban az iroda
előtt és szúrós tekintettel figyelt, nem csak azt, hogy ki jön időben munkába, de azt is, hogy milyen
kedvvel, hogy ásítozik-e, meg ilyesmi. A segédsörmester nem szerette Pepint, mert a bácsi
egyfolytában üvöltözött munka közben, így aztán mindig őt küldte a kazánházba dolgozni, amikor
meg kellett tisztitani a kazánokat a salétromtól, amikor le kellett verni róluk a lerakódást, ezt a
munkát amúgy sem akarta senki se csinálni, mert a kazánházban szállt a por és a csupasz villanykörte
fényénél két munkás, akárcsak két harkály, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, kalapáccsal
araszolva kopogtatta végig az egész berendezést, és a salétrom szétmállott, porrá vált, és a
munkásoknak sálat, kendőt kellett a szájuk elé kötniük. De Pepin énekelt és üvöltözött munka közben,
merthogy egyébként minden munkáson, aki a bácsival dolgozott, erőt vett volna a kétségbeesés, ez
ellen a por és rossz levegő ellen az egyedüli védelem az volt, hogy az üvöltöző bácsi rovására
mulattak, percenként megjelent valaki a kazánházban és beleüvöltötte a rózsaszín kazánporba: „Az
öreg Řepa aszonta, hogy maga kecskét legeltetett a fronton.” És a bácsi hatalmas kalapácsütésekkel
döngette a kazánt és ritmusra üvöltötte: „Maga ökör, maga szerint vannak a fronton kecskék? A
kecske kényes jószág, ha az lövést hall, má pucol is. Úgybiza! És ha megy a csata, van akkó idő
kecskékkel piszmogni?” És a gépészek kinyitották a szellőző nyílásokat és a bácsi hangja úgy
dübörgött végig a sörgyáron, mintha megafon erősítette volna föl, a segédsörmester meg ott termett,
kinyitotta a noteszét és lekiáltott a kazánházba: „Hogy merészel munka közben üvöltözni? Csak azt ne
képzelje, hogy mert a bátyja a gondnok, mindent megengedhet magának, már be is írtam!” És valamit
befirkantott a noteszébe, majd diadalittasan körbehordozta a tekintetét, önelégülten és lelkesen
mosolygott, merthogy a munkások közül egyedül ő vitte annyira,hogy segédsörmester lett belőle,
márpedig annak nagy hatalma van a munkások felett. És amikor befejeződött a kazánok
salétromtalanítása, akkor a segédsörmester úr a csatornatisztítással rukkolt elő, el is tűnt a Pepin a
csatornában, úgy passzírozta be magát a földbe, mint valami tengeralattjáróba, egy másik munkás
pedig odafönn várt egy vastalicskával, és a bácsi a sörgyár üregeiben, beleiben egy kis lapáttal
szedegette össze a mocskot és lapátonként egy vödörbe gyűjtötte, amit aztán a társa felhúzott és a
talicskába borított, és ha éppen unatkozott, vagy egy másik munkás ment el a nyitott csatorna mellett,
letérdelt és beleüvöltötte a csatornába: „Itt vót a Žaninka és aszonta, hogy már varrja magának a
pizsamát az esküvőre.” És továbbment és a csatornából roppant gejzírként tört elő, ujjongott, verődött
vissza a falakról s szállt az ég felé a bácsi üvöltése: „Az a vén szatyor? Az úgy jár, mintha tőgye nőtt
vóna a lába közibe, eztet vegyem én el? Én, aki igazi szépkisasszonyoknak teszem a szépet?” És a
bácsi hangja olyan átható volt, hogy elszállt egészen az apuhoz, át a sörgyári gyümölcsöskert felett,
be az iroda ablakán, a segédsörmester pedig már futott is, futtában nyitotta ki a noteszét, aztán
letérdelt a csatorna bűze fölé és lekiáltott: „Josef úr, nehogy azt higgye, hogy a bátyjának van valami
hatalma.... A munkásokról itt én döntök! Tessék azonnal dolgozni, ne lopja a napot nekem itten!”
Így aztán, amikor eljött a jégvágás ideje, a segédsörmester úr Pepin bácsit a legnehezebb munkára
osztotta be. Még sötét volt, amikor a jégvágók munkához láttak, nagy táblákat hasítottak ki a jégből,
olyan hosszú csíkokat, amelyeket aztán egy munkás a part mentén hasábokra vágott szét és minden
hasábba lyukakat vájt és ezeknél a lyukaknál fogva, kampókkal húzták ki a munkások a partra, ahol
aztán két-két lilakesztyűs jegelő megragadta a hasábokat és földobálták őket a kocsikra, s mivel a
fuvart súlyra fizettek, a parasztok jó nehéz rakományokat szerettek volna, így hát jéglapokból,
jégtáblákból amolyan oldalfalakat építettek a kocsikra, és a szikrázó jégrakományok a szivárvány
színeiben ragyogtak a reggeli vörös, hideg napsütésben, és a lovak nekifeszültek, hátsó combjukon
ráncos lett a bőr, a lovak mintha mindig megroggyantak, megcsúsztak volna, éles patkójukat
belevágták a jeges partba, a patkó alól csak úgy fröcskölt szanaszét a jégszilánk, a vastengelyek
beragadtak és nyikorgott-nyöszörgött minden kocsi, minden kerék, mint egy rosszul kent szivattyú,
így ment egyik fuvar a másik után, mint ahogy az óra számlapján következnek egymás után a számok,
így, sorban mentek a sörgyári mázsálóhoz, aztán tovább, néha három, négy fuvar is állt a jégmalom,
a jégzúzda előtt, amelynek felvonóvedrei egészen a hat emelet magas jégverem teteje alá hordták föl
egy aknán át a jeget, ahol aztán kifordították zsebüket és futószalagon tértek vissza. Délután a
folyónál gramofon szólt, egy asztalon puncsot főztek, gyerekek, diákok korcsolyáztak, és csak én,
egyedül én rettentem meg, mert csak én láttam azt a munkát a befagyott folyón, csak én láttam a jeges
zúzmarával megszórt-átfont sörényű-farkú, fáradt lovakat, egyedül én láttam és éltem át a felemelt
jég mázsás súlyát, láttam, ahogyan a folyó egész mennyezetét fölhányják a kocsikra, láttam annak az
iszonytató munkának az egész láncolatát, amely elől nem volt menekvés, nem volt hol
megmelegedni, s ha mégis, hát csak a jégverem falához épített kis kulipintyóban, ahol mindig
párosával nyúltak az izzó kályha fölé az átfagyott kezek... És a jégmalom felől fölhangzott a bácsi
danolása, ordítása, ez az örvendező és felajzott kiabálás, a munkásokat csakis a bácsi mérgelődése
tudta átmelegíteni, és főleg dologra lelkesíteni... A bácsi a jégmalomnál állt egy kampóval, s ahogy
jött egy fuvar, ordítani kezdett: „Az ósztrák katona mindig győztes, mindig mindenhó győz!” És fogta
a csákányt, két csapással kiütötte az oldaldeszka kampóit és megnyílt az az oldaldeszka és a
jégmalomba zúdult a jég, a torkos jégmalom pedig jóízűen őrölte azt az átlátszó vagy éppen tejszínű
jeget, és a Pepin bácsi megragadott, felkapott egy csáklyát, és akár a szélmalmok ellen harcba induló
Don Quijote, Pepin is támadóállásba helyezkedett, mintha szuronyrohamra készülne, és fölüvöltött, a
másik oldalon álló munkás szintén nevetséges pózba vágta magát és a bácsi vezényelt: „Einfacher
Stoss! Vorwärts!” És megrohamozta a keresztbeállt jegeket és kiabált, üvöltött és csapásokat
osztogatott és a jég zúdult befelé a jégmalomba, sokszor két kézzel kellett lefogni a bácsit, hogy ne
hajtson már annyira, hogy ne gürizzen úgy, szeretetteljesen ölelték át a nála egy fejjel magasabb
óriások a bácsit... de Pepin bácsi nem hagyta magát és üvöltött: „Az ósztrák katonának győznie kell,
győznie kell!” És birokra kelt a hatalmas termetű kocsissal, és összefutottak a többiek és nevettek,
hogy még a könnyük is kicsordult, mert a Pepin bácsi leterítette a nevető kocsist, két vállra fektette és
odaüvöltött a többieknek: Így győzte le Frištenský is a négert... és én is így teperek le mindenkit!” És
ellilult öklével a medve kivörösödött orra előtt hadonászott, de ekkor az üres jégmalom hangja
figyelmeztette Pepint és a munkásokat, hogy le kell húzni, ami még hátravan a rakományból, és
amikor a vedres felvonó a jég utolsó maradékát is fölvitte és kiszórta a jégverembe, akkor az is
mintha fölsóhajtott volna, vidáman, üresen, szabályos pulzussal ernyedt el, ő is megpihent... Néha
azonban a jég annyira kemény volt, hogy a malom, a jégzúzó nem bírt vele, a jegelőknek kellett
husángokkal meg csáklyákkal és feszítővasakkal szétverni, de vigyázva, nehogy a gép elkapja azokat
a szerszámokat is, mert nem csakhogy felaprította őket, de a hegyes szilánkokat szanaszét hajigálta,
belevágta a fészer mennyezetébe. De a bácsi nem félt, küzdött minden egyes rúdért, miközben a
többiek a földre vetették magukat és szétszaladtak, hogy a gerendák mögött keressenek fedezéket, a
bácsi meg nevetett, kiabált, üvöltött örömében: „Az ósztrák katona békében is minden fronton győz!”
És egy segédmunkás felkiáltott: „Ha ezt a Žaninka látná!” És a bácsi üvöltött: „Hogy mit látna, miket
hord itt össze, maga ökör! Hisz az a trottyos mámi még tangózni se tud.” És egy kicsit odébb,
észrevétlenül ott állt a segédsörmester, közelebb lépett, elmosolyodott és így szólt: „A Žaninka
véletlenül tud tangózni és nem is akárhogy, ugye?” Mondta és a jegelőkhöz, a munkásokhoz fordult,
aztán megint a bácsihoz, de a Pepin bácsi elcsendesedett és halkan mondta: „Ez meg mér jó
magának”, és sepregetni kezdett a jégmalom körül, letérdelt és jégtörmeléket gyűjtött a lila
kesztyűjébe, a munkások pedig, mintha egy kis idő múltán megértették volna a dolgot, letérdeltek a
bácsi mellé és maguk is dobálták a jégdarabokat a felvonóba, a kocsisok pedig visszamentek a
szekerekhez, a segédsörmester úr meg ott állt egymaga, a mosoly az arcára fagyott, inkább úgy tett,
mint aki nem érti, mi is történt, előhúzta a noteszét, valamit beleírt, és a munkások csendben voltak és
akárha tűzbe bámultak volna, úgy meredtek a forgó jégmalomba, míg a segédsörmester úr meg nem
értette és be nem ment a kapun a sörgyárba, mert már regesrég nem tartozott a munkások közé.
Ah, mennyire másképpen tudott haragudni az én nagyapám! Egyszer, szünidőben, kinn ültem
nagyapával a kertben, s nagypapa rá akart gyújtani egy szivarra, de fújt a szél, s nagyapa dühbe gurult
és szidta azt a szelet, hogy egyik gyufát a másik után oltja el neki, míg az utolsót is el nem fújta. És a
nagyapa kiáltott: „Naninka, adjatok ki nekem egy gyufát, jó?” De senki sem adta azt a gyufát és a
nagyapa kiabált: „Nána, gyufát!” És fülelt, de mivel senki sem hozta azt a gyufát, a nagyapa üvöltött:
„Nanka, a mindenségit, mi van azzal a gyufával?” És már markolta is a fonott karosszék karfáját és
dühödten nézett hátra, a nyitott ablakokra, melyeken függönyök dagadoztak. És én azt mondtam:
„Nagyapa, majd én bemegyek érte!” És a nagyapa tajtékzott: „Azt a megveszekedett
hétmindenszentségkeservit, ti lotyók, mért nem hozzátok már azt a gyufát?” És benyargaltam a házba
és a nagymama a cseléddel egyik ablaktól a másikhoz rohangált és képtelenek voltak kigabalyítani
magukat azokból a függönyökből és a nyitott ablakon át a nagyapa üvöltött: „Kurvák, hol az a
gyufa?” És én elvettem a nagymamától a gyufát és már futottam is, de a folyósón megálltam és
hallgattam, hogyan üvöltözik a nagyapa, hogyan csapkodja már nem csak azt a széket, de a kisasztalt
is és ordít: „Ti kurvák, kitekerem a nyakatokat, hol az a gyufa?” És a nagymama Ančikával, a
cseléddel már cipelte is ki a fészerből a régi almáriumot és fejszét nyomtak a nagyapa kezébe és a
nagyapa pár perc alatt felaprította az egész almáriumot, majd belerogyott a karszékbe, én meg
odaadtam neki a gyufát, de már nem kellett neki, pihent egy kicsit, mintha valami szörnyű küzdelem
után, mint egy filmben, amikor a férj megtudja, hogy a felesége megcsalja, és miközben a nagymama
a cseléddel egy kosárba gyűjtötte gyújtósnak az almárium forgácsait, a nagyobb darabokat pedig a
fáskamrába hordták, a nagyapa iszonytatóan meredt maga elé és a szemét forgatta, de egy negyed óra
múlva már mintha magához tért volna, elmosolyodott, megrázta magát, újra vidám és virgonc volt.
Az anyu mesélte mindig, hogy mennyire szeretett dühöngeni az apukája, mármint az én nagyapám, én
meg azt hittem, hogy csak azelőtt volt ez így, de nagyapa most, nyugdíjas korában is szívesen
dühöngött. Mielőtt a szünidő végén hazautaztam volna, elvitt körhintázni és mindent megvett, amit
csak megkívántam, szinte már rosszul voltam, ám ahogy hazafelé mentünk, a nagymama a kertben
hosszú lécekre kifeszítve szárította a függönyöket, azokat a négy évszak függönyöket, a tizenkét
hónap volt ráhímezve ezekre a hatalmas függönyökre, amelyeket a nagymama maga horgolt, amikor
reggelente felébredtem, kinéztem az ablakon, és mint egy leporellóban, vagy képeskönyvben, úgy
olvastam ezekben a függönyökben, és a nagyapának, ahogyan ott mentünk, beleakadt a nadrágja a
lécből kiálló egyik szögbe, és egy kicsit felhasadt... és rögtön átváltott nevetésből az arca, mint a Kis
olvasó gyermekrovatában, ahol ha a nevető arcot lefelé fordítod, hát ugyanaz az az arc egyszerre
csak sír, így a nagyapa is, mintha nem is a nadrágját, hanem a lelkét szakította volna el, mintha kifolyt
volna belőle a nevetés, az a kacaj, amelyben egész délután benne voltunk, és a nagyapa bedugta az
ujját abba a hasadásba és még nagyobbat csinált belőle, talán, hogy üvöltözhessen, dühönghessen. „Ki
csempészte ide az utamba ezeket a szögeket? Ki?” üvöltötte be a ház nyitott ablakán. „Hol az Anka?
Naninka, hol vagytok?” ordította, de a függönyök csak lobogtak, a házban pedig csend honolt.
„Szóval így állunk, melyik kurva rakta ide? Beismeritek, vagy nem?” Mondom: „Nagyapa, megyek,
megkeresem a nagymamát...” És bementem a házba és a függönyön át lestem ki a kertbe és ott állt a
nagyapa és bőszen meredt az ablakra, dühösen bámult és üvöltött és toporzékolt: „Szóval így állunk?
Szóval nem feleltek? Kurvák, ez egy új nadrág! Gyertek, varrjátok meg, de gyorsan!” Ám a házban
senki sem moccant, csendesség honolt odabent, csak a függönyök lengtek, a nagyapa pedig ott
csillogott a virágágyásokban a zöld fű mellett, ahol a ragyogó, keményítővel átitatott függönyök
száradtak, rajtuk a négy évszak, meg a tizenkét hónap, minden egyes figura angyalalak volt, még a
télben is nőtt szárnyuk az angyalkáknak, úgy, ahogyan azt a nagymama fiatal korában a
stafírungjához kihímezte. „Szóval így állunk”, ordított a nagyapa és beleugrott a függönyökbe és
taposta-tiporta őket, azok pedig leszakadtak a léckeretről, a szögekről, a nagyapának angyalkák
tekeredtek a cipője köré, angyalkákban gázolt, s mert a függönyök már legalább fél évszázadosak
voltak, hát szakadtak, hallottam a szakadás hangját, de a nagyapának még ez is kevés volt, s miután
kitépte magát a függönyökből, utolsó figyelmeztetésként felüvöltött: „Anka, fogja a cérnát, Nanina, a
kurva mindeneteket, hozzatok cérnát, varrjátok meg ezt a gatyát!” De a ház csendes volt és nagyapa
bedugta az ujját, az egész kezét abba a lyukba és végigszakította a nadrágszárat, majd lehajolt,
megmarkolta az ép szárat is, ám a rántástól elesett, olyan erős volt az az anyag, de a földön
alsónadrágra vetkőzött, majd széttépte az üres nadrágot, aztán ugrált, taposott rajta, de ez sem volt
elég neki, berohant azzal a nadrággal a mosókonyhába és behajította az üst alá, de még ez is kevés
volt neki, kivette az üstből a gyufát és meggyújtotta azt a nadrágot... ekkor jött meg a cseléd és a
nagymama, tördelték a kezüket és lerakták a mángorlóból hozott ruhával teli kosarakat és gyorsan
előhúztak egy almáriumot, és a nagyapa kézzel fölborította, majd ránehezedve összeroppantotta és
aztán baltával felaprította az ajtókat, a nagymama pedig kihúzta az üst alól azt az égő nadrágot,
kiszaladt vele, kivette a zsebéből az igazolványt, a pénztárcát , mert amikor a nagyapán erőt vett a
sajnálkozás, hát szörnyen érzékeny volt, de amikor kijózanodott, megint ő volt a világ legaranyosabb
nagyapája és mindent a fajra fogott, azt mondogatta: „A szlávok, azok borzasztó érzékenyek.”
Így álltam ott, vállamon átvetett korcsolyával, már kigyúltak a villanykörték, a távolból
vonatzakatolás hallatszott, a jégvágók azt bizonygatták, hogy két napon belül olvadni fog, és én
néztem, ahogy a sötétből sorra bukkannak elő a jéggel megrakott kocsik, Tátraként magasodtak
rajtuk a rézsút feltornyozott jéghasábok, a kocsisok meg a jégvágók pokrócokba burkolództak, a
lábukon spárgával körbetekert, átázott zsákok, néhányan a karjukat lengették, a sok lila kesztyű, mint
megannyi nehéz, felröppenni képtelen madár szárnya, legalább a karjukat lengették, hogy egy kicsit
felmelegedjenek, és a Pepin bácsi kiabált és énekelt: „Folyó partján csattog a fülemüle”, és az
oldaldeszkában megakadt, még ellenálló jégtömböket rohamozta a csáklyájával, mint a kopjás Szent
György, úgy hadakozott a jégsárkánnyal, a folyó felől gramofonszó hallatszott és színes
villanykörték fényénél diákok meg diáklányok táncoltak és a lámpafényben látni lehetett a lábosból
fölszálló párát, ebből a lábosból merőkanállal merték a forró vizet, hogy aztán jó meleg puncsot
készítsenek belőle, és én a bácsit néztem, aki már nem járt hozzánk, mert megint megcsinálta azt az ő
forradalmát, és boldogtalan voltam, zsíroskenyereket hordtam neki, azzal az ürüggyel, hogy
magamnak kenem őket, mert nem bírtam nézni, ahogy a Pepin bácsi, miután a kisasszonyokkal két
nap alatt elverte az egész heti fizetését, szerdán már a csirkék elől eszi el a száraz kenyeret és velük
együtt falja a krumplit. Amikor észbe kaptam, hogy most már ideje volna hazamennem, nemigen
akaródzott, jobb volt ott állni a félhomályban, a sarokba húzódva, úgy, ahogyan azt az
olvasókönyvünkben is látni lehetett egy képen, Az árva gyermek, ez volt a címe, úgy álltam ott, nem
akartam hazamenni, pedig otthon megvolt mindenem, melegben lehettem, még gramofonunk is volt,
biztosan megint társaság lesz nálunk, csupa szép ember, a városból, akik esténként meglátogatják
egymást és színházról, kultúráról diskurálnak, meg sört isznak, és már harmadszor esett meg, hogy
az anyu másnap szitkozódott, mert miután a vendégek megittak három láda sört, egyikük
összekeverte a klozetet a kamrával és a vécécsésze helyett a zsírosbödönbe pisált... És az anyu reggel
leszűrte, este meg láttam, hogy amikor összegyűlt a társaság, hát behozta azt a bödönt és kést tett a
vendégek elé, friss kenyérrel kínálta őket és kérte, hogy mindenki a maga gusztusa szerint kenje meg
a kenyerét zsírral... és a vendégek megkenték a kenyeret és megkóstolták és mondták: „Hát igen, ez
aztán a zsír, megismerszik a sörgyári takarmány...” És én úgy néztem rájuk, mint az anyu, az anyu
csak megfizetett nekik azért, amit műveltek vele, de én pont ezt kívántam a vendégeinknek,
mindegyikük iránt ellenszenvet éreztem, túlságosan tökéletesek voltak nekem, komplexusom támadt
tőlük, nem tudtam, mit is mondjak nekik, elvörösödtem és csak hallgattam, és egy árva szót sem
tudtak kihúzni belőlem. Most, hogy tucatnyi, vagy még több, nehéz, nedves, zsákkal, madzaggal
átkötött cipő járt körülöttem, nevetségesnek láttam ezeket a mi vendégeinket és láttam, hogy az összes
vendégünk a gyümölcsösön túl, mégis egészen közel van abban a pillanatban, hogy pont méretes
cipellőt hordanak, sőt, akkoriban a kis láb volt a divat, a férfiak körében is, gyakorta láttam a
vendégeinket, ahogy a városból kifelé tartva, a folyó mentén, a mezőn át kutyagolnak jó darabon,
láttam, ahogy nekitámaszkodnak a sörgyár falának, fölemelik a lábukat, lehajolnak és masszírozzák,
dörzsölik a cipellőjüket meg a lábujjukat, ami csak azért fáj nekik, mert egy számmal kisebb cipőt
hordanak, hogy elegánsak legyenek.... És mondtam a bácsinak: „Bácsikám, jöjjön el megint
hozzánk...” De a bácsi csak legyintett: „A munka előrébb való, oszt mi hasznod belőle!” És mutatta,
hogyan kell mintaszerűen beütni a kampókat, és néztem, ahogy a karja, kifogyhatatlan energiával,
akárha részeg lenne, húzza, cibálja a jégtömböket, be a jégmalomba. És bementem a nyitott kapun,
lámpások égtek a sarkokon, a folyó felől olvadást hozó, jó szagú szél fújt, a távolban pedig úgy
zakatoltak a vonatok, mintha közvetlenül a sörgyár falánál haladtak volna el... És mint mindig, a
malátázónál feltámadt a szél, úgy fújt a hátamba, hogy rá kellett feküdnöm, bele kellett dőlnöm, mert
ha csak egy kicsit is jobban előrehajoltam volna, addig bukdácsoltam, repültem volna, míg el nem
terülök, ilyen erős volt itt a szél, csak úgy süvített a fülem körül és a vállamon átvetett korcsolyát úgy
megemelte, hogy a levegőben lebegett... de néhány méterrel odébb már el is állt, mintha elvágták
volna, a korcsolyák csilingelve összeverődtek, és láttam a szolgálati lakások kivilágított ablakait,
benéztem a konyhába, de a sparhelt mellett az apu állt, és eltűnődve, lassan, lélekben máshol járva
kortyolgatta a kávéját, a platni edénykékkel, amolyan kis lábaskákkal volt tele, aztán bejött az
iskolaigazgató úr és nevetett, az anyu pedig ott állt a szobába vezető ajtóban és szintén nevetett, és
azután láttam, hogy az asztalon négyzet alakúra felszabdalt rongyocskák hevernek, s hogy anyu meg
az igazgató úr fogják ezeket a rongyokat, rázogatják és cérnával összekötözik, majd a platnin lévő
lábaskákba mártogatják őket, aztán a szobából kijött a bírósági tanácsos úr és gyógyszerész úr is, és
mind remek hangulatban voltak, az apu is elmosolyodott, aztán odaadták neki ezeket a rongyokat és ő
átkötötte őket és borzasztó jól szórakoztak ezen a munkán, én meg képtelen voltam rájönni, mire való
ez az egész? Mi lesz ebből? De aztán láttam... az anyu kibogozta azokat a madzagokat és cérnákat, és
amikor szétteregette a rongyocskákat, hát olyan szépek voltak, mint a pillangó szárnya, mint a
pávaszemes lepkéé, minden kis rongy fémes kék, zöld és piros színben pompázott... és a vendégeink
bevitték a szobába ezeket a batiszt zsebkendőket, de oda már nem láttam be... így aztán megkerültem a
szolgálati lakásokat és csöndben átmentem a kerten, hallottam, hogy a jégverem felvonója újabb
jégtömböket őröl, a villanykörték fénye a verem körül éles kontúrokban mutatta meg az épület tetejét,
mintha tűz lett volna ott hátul, a sörgyárnál, mintha valami szentkép, az utolsó ítélet egyik jelenete
tárult volna elő, baljós, kénkövesen égő jeleket adtak azok a villanykörték az éjszakában, úgyhogy a
sörgyár körvonalait és az árnyakat zöldnek láttam... de az ablakon át a lakásunkba láttam be, láttam,
ahogyan hosszú madzagokon százával száradnak a batiszt kendőcskék és az anyu meg a vendégek
egyre újabbakat meg újabbakat hoznak be a konyhából, valami olyan gyönyörűségeset láttam ott bent
a házunkban, hogy már-már mentem volna segíteni, de amikor eszembe jutott a sálakba burkolózott,
zsákkal és madzaggal körbetekert lábú Pepin bácsi, meg a többi jégvágó, kínos, fanyar mosoly
ömlött el arcomon, mintha kapiskálni kezdenék valamit, valami egészen mást, mint amit itt vagy ott
láttam, míg aztán bele nem remegtem egy egészen másmilyen világ sejtésébe, egy olyan világéba,
amelyet, mint a karddal a Szent Márton köntösét, úgy hasítottak ketté, de mégis tart, tovább létezik
egymás mellett, akár ezek a batiszt kendőcskék, amelyeket vasalni kezdett az iskolaigazgató úr, de
előbb még fölvette az anyu kötényét, és a másik oldalon az átázott cipők, ruhák ott a sörgyáron túl, a
jégverem mögött, ahol a lift egyre csak vitte fölfelé a szétzúzott jég hangját és a szederjes-sötét égre
vetülő villanyégők fényét. És anyu betolta a varrógépet és az apun mérte a nadrágját, amikor a lába
között vett mértéket, a társaság üvöltött a gyönyörűségtől, majd megfulladtak a nevetéstől, csak apu
volt komoly és szégyellte magát... és anyu összeillesztette azokat a száraz és kivasalt batiszt
kendőcskéket és a varrógép berregett, a társaság tagjai meg nézték és beszélgettek és nevettek és sört
ittak és a varrógép pedálát taposó anyu kisvártatva egy szép nadrágot berregett elő, azután megmérte
apu felsőtestét, a mellkasát, a karját és varrt és varrt, az igazgató úr pedig egy széken ülve fürge ujjal
öltögette hozzá az ujjat a kabáthoz, gombok helyett amolyan pomponokat, fekete bangitákat
biggyesztett rá, és egy óra múlva az apu ment átöltözni, s mire visszajött, harlekin lett belőle, kapott
még egy fekete, fejhez simuló barettet strucctollal, az anyu egy új lakkcipőt is ráhúzott, amelyen
ugyanolyan pompon volt a csat helyén, mint amilyen a kabáton, és az anyu egy fekete szalagból kis
négyzetet vágott le és fölragasztotta az apu arcára, majd fehéren bepúderezte, hogy az apu köhécselni
kezdett... és mind elcsodálkoztak és én is csak bámultam, hogy az apu nemcsak szép, de a
legeslegszebb az összes férfi közül, pedig azt hiszi magáról, hogy csúnya, hogy amolyan örök kis
rabszolga. És az igazgató úr, meg a bírósági tanácsos úr behozta a hálószobából az ovális tükröt és az
apu, ahogy belenézett, láttam, tisztára olyan volt, mint én, egyáltalán nem hitt magában, én is pont így
féltem a tükörbe nézni, és az apunak most látnia kellett és látta is, aztán előrenyújtotta a kezét, biztosan
nem hitte, hogy ő az és drukkoltam neki az ablak mögött, csak vedd jól szemügyre magadat, apukám!
És nézd meg a többi vendéget. És az apu olyan pózba vágta magát, mint egy igazi harlekin,
felszabadultan, természetesen nevetett, s most először, még ha cirkuszi bohócnak volt öltözve is, de
felismerte, meglelte önmagát. És felemelte pemzlicipős lábát, egy székre tette, könyökét behajlított
térdére támasztotta, arcát tenyerébe temette, fölvette a szomorú harlekin pózát, a Harlekin miliói...és
az anyu behozott a folyósóról egy vödröt és letette az apu szája alá a szőnyegre, olyan volt az egész,
mint egy bálban, amikor a harlekinre rájön a hányás, olyan rosszul van... mindent láttam és értettem...
és láttam, ahogyan a társaság tovább vasalt és varrt nálunk, tovább berregett a varrógép, miközben a
jégverem mögött a vedres felvonó most üresen csörömpölt, már egy jégszilánkot sem vitt föl, most
még a varrógépen is vidáman surrogtak a szíjak és kopogtak az alkatrészek... és én is fellélegeztem,
eltűnt a szorongásom, annyira együtt tudtam érezni a géppel, hogy aznap szinte egész délután magam
is az voltam... és hűltek a szíjak és Vaňátko úr, az éjjelőr lekapta válláról mexikói puskáját és
kibiztosította revolverét, fegyvereit, amelyekből nem is lehetett lőni, és kutyusával ott lopakodott a
fák között, hogy egész éjszaka rémülten őrizze az igazi szíjakat, mert azok ötvenezerbe kerültek és
Vaňátko úr aláírta az apunak, hogy meg kell őket fizetnie, ha lábuk kél. Aztán a malátázó sarkán
fölbukkant a bácsi fehér tengerészsapkája, olyan, amilyent a Hans Albers komámuram is hordott, a
bácsi két kézzel kapaszkodott belé és viaskodott a széllel, de végül mégiscsak átvitte azt a sapkát a
szélcsendbe, aztán láttam, ahogyan a bácsi átveti magát a kapun és szalad, nehogy lemaradjon a Žofíni
szépkisasszonyokról, hogy táncoljon velük és megajándékozza őket utolsó két tízkoronásával,
amelyeket a cipőjébe rejtett még szombaton, nehogy a kisasszonyok vasárnap elszedjék tőle. És
hazalopóztam, csöndben vártam az ajtóban, majd levetkőztem, bebújtam az ágyba, senki sem keresett,
majd, mintha csak a kívánságom teljesülne, kinyílt az ajtó, és én a sötétből, a paplan alól néztem
végig a kivilágított szobák során, és láttam, ahogy anyu ujjai alól, a varrógépből óráról órára újabb
meg újabb összevarrt batiszt nadrágok, felöltőujjak és hosszú kabátok folynak ki, láttam, ahogyan
ügyes férfikezek fáradhatatlanul öltögetik a fekete pomponokat, és egyre csak újabb láda sörök,
fáradtságnak nyoma sincs.... és éjfél körül láttam, hogy lankadatlan a társaság lelkesedése, hogy a
hangulat a tetőfokára hág... És én voltam öreg, egyszerre csak nekem volt olyan érzésem, hogy
iszonyú öreg vagyok, öregebb, mint az anyu társasága, hogy ők a gyerekek, akik babaruhát varrnak....
de amikor a társaság beöltözött a harlekin-jelmezekbe és mind fölvették a szoros, fekete baretteket és
kitűzték azokat a tollakat és alaposan megnézték magukat a tükörben, meg a többiek szemének a
tükrében, és amikor már kölcsönösen agyondicsérték egymást, hogy milyen jól áll a másiknak és
mindenkinek a jelmez, és tényleg mindegyiküknek jól állt az a ruha, az iskolaigazgató úr tapsolt
egyet, vezényszó hallatszott és a társaság minden tagja az orrára biggyesztette a fekete álarcot, és
miután bepúderezték magukat, az igazgató úr kijelentette, hogy most kezdődik az éjféli harlekin
jelenet betanulása a Szokolbálra.
 6.
AZUTÁN, hogy Pepin bácsi fogyott öt kilót, azután, hogy a bácsi nem fürdött többé, és ha mégis,
hát egyik héten az egyik kezét mosta meg, a következő héten pedig a fél lábát, majd a harmadik héten
a másik kezét, a negyediken a másik lábát, és egy újabb hét elteltével a nyakát, majd megint egy hétre
rá a mellkasát, és így, ahogyan kezdett testileg nyomorúságos állapotba kerülni, elpárolgott belőle a
lázadás, meg a forradalom is. Újra, megtörve tért meg hát hozzánk, alázata jeléül tengerészsapkáját
egy áttetsző papírzacskóban hozta és ugyanúgy ült le a konyhában, ahogyan egy negyed évvel azelőtt.
És anyu tormamártást adott neki, csak knédlivel, a bácsi pedig habzsolta az ételt, és a habzsolás
szüneteiben teli szájjal üvöltött: „Ijjet csakis az érsek eszik!” Amikor aztán anyu megmelegítette az
előző napi ebédből maradt knédlit és káposztát, Pepin lelkesedése tetőfokára hágott, nem fogyott ki a
dicshimnuszokból, s még mielőtt nekiesett volna a tele lábos ételnek, így üvöltött: „Ez vót a
megbódogút Ferenc Jóska kedvenc eledele!” És kezet csókolt az anyunak, tormamártást és kevéske
káposztát nyomva a kézfejére, és azt mondta, hogy az anyu ugyanaz a szisztéma, mint a Schrat
bárónő, a császár szeretője, aki egyébként színésznő volt és azidőtájt nemcsak Bécs, de egész
Ausztria, Erdélyt is beleértve, legismertebb szépasszonya, pedig Erdélyben voltak egész Ciszlajtánia
legszebb kurvái. Azután megkérte az aput, hogy vezesse megint a számláit, hogy adjon neki naponta
költőpénzt cigarettára, mosatásra, meg szervezésre. És az apu, ahogy ilyen alázatosnak látta a fivérét,
könnybelábadt szemmel mondta: „Tudod mit, Pepin, megtanítalak négyharmincas Škodát szerelni!”
Pepin bácsi meg azt mondta: „Csak aztán nehogy bűnöző hajlamom legyen, ez ugyanolyan munka,
mint feszítővassal esni neki a kasszának.” De az apu azt mondta, hogy akiben megvan az akarat,
mindent megtanulhat, és megjegyezte: „És hol van az megírva, hogy malátafőzőnél, segédmunkásnál
nem viheted többre? Hiszen még sofőr is lehet belőled, a lovakat eladtuk, már két teherautónk is van!”
És ez igaz volt, s ahogyan ezt az egészet mondta, az anyu is elábrándozott, a Bubikról, arról a
hatalmas csődőrről, amikor lenyírták a szőrét és estefelé elvitték a vágóhídra, hát valahogy
elszabadult ott és kinyitotta a kaput és keresztülügetett az egész városon, majd a hídon is, kívülről
tudta az összes utat a járásban, és éjfél után a kapu előtt nyerített, ám Vaňátko, az éjjeliőr mélyen aludt
és az apu megismerte a Bubik nyerítését, így hát felkelt, kinyitotta a kaput meg az istállót is, és a
Bubik nyerített és ment egyenesen a helyére, reggel rányerített a munkásokra, hogy itt van, visszajött
hozzájuk, a barátaihoz, de a kocsis nem volt ott, három nap szabadságot kapott, mert ha egy kocsis
tizennyolc éven át ugyanazokkal a lovakkal jár, és ha ezeket a lovakat vágóhídra viszik, akkor az
olyan, mint valami családi haláleset, döntött apu, és ilyenkor három nap jár, hogy kisírja magát, hogy
italba fojtsa a bánatát, amiért elveszítette a lovát, mintha az anyja, vagy a bátyja halt volna meg, szóval
mintha valami közeli családtag... így aztán a Bubikot újra elvitték a vágóhídra, már megtörten ment,
már nem is nyerített, látszott rajta, hogy már nincs mit tenni, hogy bizonyosan elérkezett a vég, mert a
vágóhídon már megszimatolta, hogy itt minden élőlény élete veszélyben forog. Így hát apu a Pepin
bácsival ment el, még a vállát is átkarolta a bácsinak, kölcsönös és bensőséges vonzalomtól eltelve
indultak útnak azon a szombaton, és az apu lelkesen magyarázta Pepinnek, hogy az Oriont, azt azért
kellett szerelni, mert műszakilag hibás volt, de a négyharmincas Škoda, az annyira tökéletesen
működik, hogy csak azért szedi szét, hogy rájöjjön, miért szuperál olyan hibátlanul az a gép, miért
indul, miért jár olyan kifogástalanul, és hogy ettől a tökéletes masinától ő már aludni sem tud. „Érteni
kell hozzája”, üvöltötte Pepin bácsi. És apu elégedetten bólogatott: „Hát ez az, én nemcsak hogy értek
hozzá, de mint filozófus szeretném a rend tökéletességének az okát is feltárni, mert vésd jól az
eszedbe, Pepin, hogy egy ilyen négyharmincas Škoda motorja olyan tökéletes, mint a természet, mint
a világegyetem.” És az apu kabátokat és zsákokat terített a földre, azokra meg ráfektette Pepint, és a
Pepin fölé tolatott a kocsival, majd maga is bemászott, befurakodott az alváz alá, villáskulcsokat
húzva maga után. Miután befeküdt Pepin mellé, így szólt az apu: „Szóval ezek a drótok vezetnek a
fékhez,és mi most megvizsgáljuk, hogy miért is fékez az a fék olyan jól...” És az apu nekifogott a
szerelésnek, és egy kulcsot nyomott a Pepin kezébe és kérte, hogy könnyedén ütögesse le vele a
rászáradt sarat. És Pepin üvöltött: „Az embernek nem kell mindent tudnia, rossz vége van annak!
Eccer valami Sacher Jeníček a seregbe aztat kérdezte az őrmestertől, hogy mi az az ágyú? Az
őrmester pediglen egész szombat délelőtt meg délután magyarázta nekije, végül aztán a Jeníček
megkérdezi, hogyan kell egy ilyen ágyút kibiztosítani? És az őrmester mindenki elé példaképpen
állította a Jeníčeket és megtanította, hogyan kell aztat az ágyút kibiztosítani. És vasárnap délelőtt aztán
a Jeníček kibiztosította az ágyút, ami ott állt a jičíni laktanyába, az ágyú meg áttörte a sorompót,
kigurult a kapun és robogott a fasoron lefelé Jičínbe. Az emberek éppenhogycsak be tudtak ugrani a
fák mögé, az ágyú meg behuppant a díszkertbe. Szóval nem kell mindent tudnia az embernek”, vonta
le a következtetést a bácsi, és mert a sár csak nem akart lejönni, hármat odasózott a négyharmincas
Škoda száraz alvázára, és az apu nem számított erre, és a sár a szemébe szóródott és az apu üvöltött:
„Jóžka, te szőrös disznó, mit művelsz?” És hanyatt feküdt és pislogott és koszos kézzel törölgette a
szemét, és hasra kellett fordulnia, hogy a könnyek kimossák a szeméből azt a piszkot. Aztán
megállapították, hogy a fék rendben van, és az apu csodálkozott, hogy semmi olyasmire nem bukkant,
amit érdemes lett volna látni, mert ugye az Orion fékje, az el szokott romlani, és amikor azt
szétszedte, majd ugyanolyan óvatosan, mint most a Škoda fékét, megint összerakta, hát újfent
csütörtököt mondott. „Hát nem jobb így szerelgetni, mint bárokban lányok után kujtorogni?” mondta
az apu és már emelte is fel a motorháztetőt és mutatta a bácsinak, hol vannak a gyertyák, hol a
motorblokk, a légszűrő, majd sorra szerelte ki az alkatrészeket, és leemelte a deklit, összecsapta a
kezét és lelkesen mutogatott a bácsinak és magyarázta, hogy mi is az a szelep, meg hogy hol is
található a forgattyúcsap. A bácsi pedig bólogatott és mesélt: „Igazad van, testvér, itt van pédául a
Vlasta a Havrdáéktól, most mondd meg, bátyó, a fiúk kártyáznak, bele vagyunk merülve a hazárdba, a
Vlasta pediglen aszongya nekem: ‚Bikuci, foglalkozz már velem egy kicsikét’ De az öreg Švec pont
egy ezrest tetetett meg velem, úgy űtem ottan mellette, mint valami Rótcsíld, kimást érhetett vóna
ilyen megtiszteltetés, nem igaz? És a Vlasta levette a blúzocskáját és hátra tette a kezét és aszonta:
‚Gyere, beszélgessünk az európai reneszánszról, hallod?’ És én csak tartottam azt az ezrest, oda se
figyeltem rá, és egyszerre csak a Vlastáčka kikapcsolta a melltartóját és kibuggyant a két melle, mint
két korsó sör, és az egyik melle fejbekólintott, a másik meg földre terített és az öreg Švec is eldőlt és
lesöpörte az asztalt és az összes játékost elsodorta a Vlastáčka keble, és ő ott állt fölibénk magasodva,
olyan volt az egész, mint valami szentkép, a Jézus feltámadása, mi is úgy terültünk el ottan, mint azok
a katonák... A Vlasta meg csak állt és pakolta vissza a melltartóba a kebleit, az öreg Švec meg aszonta:
‚A ciciknek az ólban a helyük...’ és rendelt két Martellt, nekem meg aszonta: ‚Te fogsz mellettem ülni,
te kis katolikus bubi, szerencsét hozol nekem.’” Az apu pedig így szólt: „Fogd meg nekem ezt a
kontraanyát, jó kis muri volt, mi?” – „Na”, sugárzott az örömtől a bácsi, „meghiszem aztat!” –
„Nahát”, mondta fintorogva az apu, „azért ma először kivesszük az olajteknőt is, jó?” – „Jó, jó”,
mondta a bácsi, „szóval te is elismered, hogy jó kis murikat lehet csapni a Havrdáéknál, ugye! Hát ha
még ismernéd a Vlastát! Az, még mielőtt kisasszonynak ment vóna a Havrdáékhoz, színházban vót
fodrász, te, Francin, az még ott abba a szinházba is olyan híres vót, frizőrnőként dógozott, azt
mesélte, hogy eccer elfelejtették magukkal vinni a sminkesládát, amibe a bajuszokat meg szakállakat
is tartották, és vendégszereplésen vótak, valami spanyol darabot játszottak, Cid, vagy Kid vót a címe....
és tudod, hogyan szerzett a Vlasta szakállt, meg bajuszkákat?” De az apu inkább azt mondta: „És most
jön az egyik legszebb művelet, visszamászunk az autó alá és meglazítjuk a teknőt!” És hason csúszva
bemászott a Škoda alá, a bácsi pedig folytatta: „Szóval a Vlastáčka föltűrte a szoknyáját, fogott egy
ollót és nyisz-nyisz levágta a szőröcskét, egészen megkopasztotta magát, de mer a bajuszokhoz nem
vót elég, félig lenyírta a fodrásztanonclányét is.... leukoplasztra, avagy flastromra ragasztották fő, és
tíz lovag járkált a színpadon bajszát pödörgetve és a Vlastíčka dicsérő oklevelet kapott a
direktortól...” – „Fuj, fuj,” prüszkölt az apu, „akár még valami leprát is kaphattak volna, vagy
francnyavalyát, de az isten szerelmére most figyelj, azokat a csavarokat, amiket most adok, tedd ki a
deszkára, aztán ezt az utolsót is, én meg a mellkasomon megtartom a teknőt, te pedig kimászol, hozol
egy nagy, uborkás konzervdobozt, abba fogom beleönteni az olajat.” – „Tudom én aztat”, mondta
Pepin bácsi, ez a difi olaj, ugye?” – „Ugyan már, a differenciálmű az hátul van, azt jövő szombaton
nézzük meg, vagy ha nagyon akarod, akkor holnap reggel, szóval a difi, a differenciálmű az hátul
van, ez itten a teknő, abba, mondtam már neked, a motorból folyik le az olaj és egy szivattyú nyomja
megint föl, látod?” – „Látom”, mondta a bácsi, pedig semmit se látott, „ez az olaj megy föl az
elosztófejbe, ugye?” – „A büdös francba!”, üvöltött föl az apu, „a francba, oda, nem az elosztófejbe, a
francba”, rikoltotta, és az olaj kibuggyant a mellkasára. „De most az isten szerelmére, figyelj, én meg
a mellemre eresztem ezt a teknőt.” És a bácsi lelkesen kiáltott: „Hát ez az, a Carusónak könyveket
raktak a mellkasára, hogy szebb legyen a hangja, és tényleg úgy is bőgött, mint a vezér tehén, kész
öröm volt hallgatni, a nyaka, mint egy svájci üszőé, de tudod, hogy a Vlasta azt mondta, hogy neki,
mint bárkisasszonynak művészeti adót kell fizetnie? Meg irodalmit? Írónőit vagy festőnőit?” De az
apunak már csak a motoron járt az esze és a lelkesedéstől rekedt hangon mondta: „Tartsd a teknőt,
még egy csavar, mindkét kézzel így, emeld meg....” – „Tudom”, mondta a bácsi, „nehogy kiessen a
karburátor...” – „Uramjézus, irgalmazz, a karburátor az fönn van...” – „Tudom,” mondta
bizalmaskodva a bácsi, „az az a bütyköstengely, ami bepumpálja az elosztófejbe a benzint.”
– „Miféle elosztófejbe?” nyöszörgött apu. „Szóval, hogy szikra menjen az izédbe, ezt szokta
mondani az egyik vendég is a City bárban, Jarunkának híjják, az az a bakter az állomásró, fenejól áll
neki az uniformis, akár a Gajda tábornoknak, tudod mi történt vele? Amikor eccer elaludt
szolgálatban, a távirász kisasszony kivette a nadrágjából a nemiszervit, a forgalmista úr pediglen
bekente neki párnafestékkel, a Jarunka meg, ahogy reggel hazament, úgy, uniformisban szerette vóna
a Jarunková asszonytól megkapni a szerelem legszebb bizonyítékát, és az asszony mondta is, hogy jó,
de amikor aztán a Jarunka úr elővette a nemiszervit, hogy a Batista úr könyviben leírtak szerint
párosodást, azaz közösülést hajtson végre, hát a Jarunková asszony elszörnyedt attól a kék
nemiszervtől, és má rohant is az állomásfőnökhöz, hogy miféle svájnerájnok, avagy disznóságok,
meg illetlenségek történnek itten szolgálatba, de ahogy reggel berontott a az irodába, hát kopaszon
lepte meg az állomásfőnököt, az asztalon egy műfejre rakva ott vót előtte a parókája, éppen a
szolgálatba készülve fésülgette, úgyhogy a Jarunková asszony kerített egy szappant és a mosódeszkán
sikálta a Jarunka úrnak a nemiszervit, de csak nem akart legyünni a festék, úgyhogy fogta a sósavat,
amivel a vécét szokta pucolni, de akkor a Jarunka meg üvölteni kezdett, és úgy, nemiszervestül rohant
végig a telepen, egész az állomásig meg vissza, és az emberek megijedtek tőle, egyrészt mer
egyenruhában vót, másrészt mer lila vót a nemiszerve, és azér is mer hogy úgy üvölt...” És az apu
kihúzta az utolsó csavart is és a teknő ránehezedett a mellkasára és így üvöltött: „Ne ordibálj a
fülembe, mert én is mindjárt ordítani kezdek, menj, hozzál bakokat és támaszd alá ezt a teknőt,
szörnyű nehéz.” Pepin bácsi pedig hasonfekve tanácsolta, „Próbálj énekelni, testvér, mint a Pospíšilék
Járynekje, trenírozni kell a tenort, a trénernek trenírozni kell...” hablatyolta és kimászott, de még
térden állva meggondolta magát és újra lehajolt és a kocsi alá bekukkantva kérdezte: „Nem kéne
mennem befizetni a tagdíjat?” De az apu üvöltött: „Sehová se mész, idehozod azokat a bakokat, már a
szemembe folyik!”
– „Mi folyik?” kérdezte Pepin. „Az olaj, a szemembe!” A bácsi meg csodálkozott: „A szemedbe,
olaj? De hogy végigmondjam, az a Jarunka, az a bakter, írt egy jelentést az Akadémiának, amit a
maga, a mozdonyvezetők és az állomásfőnökök megfigyeléseivel is alátámasztott, hogy tudniillik a
verebek ingyér és csoportosan betelepszenek az üres vagonokba és kirándulni mennek, hol Dél-
Csehországba, hol a Bohdaneči fürdőbe, megint máskor Kostomlatyba, eccer még Bécsbe is
elruccantak, csak úgy útlevél nélkül, megnézni, hogyan is fest az a Bécs a Stefiből, avagy a Szent
István székesegyházból, aztán vissza az üres vagonokban Vršovicébe, és ottan átszálltak a
tejeskocsikra, aztán vonattal megin vissza Kostomlatyba, csak még Prágába fölröpültek megnézni a
Hradzsint... de má be fognak zárni, nem kéne elugranom a mosodába?” És az apu már nem bírta
tovább, kiöntötte a teknőből az olaj felét és minden maradék erejét összeszedve felemelte azt a teknőt
és óvatosan maga mellé tette, de nem ment ám az olyan könnyen, mintha bányaomlás temette volna
be, úgy kellett legombolyítania magát, mert az a teknő meg az apu úgy feküdtek egymáson, mint két
összeborított vajaskenyér... aztán az apu olajtól szutykosan és nedvesen kimászott a napvilágra, majd
megfordult és óvatosan előhúzta a teknőt, és a karjába vette, s gyöngéden, mintha egy gyermeket
fektetne a kiságyba, egy régi mézpergetőbe tette. „Szóvalez az a teknő”, örvendezett Pepin bácsi,
amikor látta, hogy az apu dühös. „Ez a teknő”, enyhült meg Francin,” most pedig gyere, nézd,
micsoda gyönyörűséget látni alulról!” Letérdelt és szólt Pepinnek is, hogy másszon be utána a Škoda
alváza alá. „Ne menjek inkább tejet, meg kenyeret venni?” rémüldözött a bácsi. „Újra nálunk
kosztolsz,” mondta apu és könyéken csúszott be az olajpocsolyába, a Pepin meg utána, aztán hanyatt
fordultak, ott feküdtek az olajban, és az apu halkan, meleg hangon duruzsolva, egy csavarhúzóval
mutogatta és mintha imádságot mormolna, sorra nevezte meg az autó alkatrészeit, amelyek ott lógtak
a fejük fölött a tengelyen, a gömbcsuklókon, néha az arcukba hullott egy-egy kövér olajcsepp, de az
apu egyre csak beszélt és magyarázott, a Pepin bácsi pedig az arany időkről ábrándozott, amikor –
még tegnap is – a csirkék elől ette meg a krumplis darát, viszont ilyentájt már tengerészsapkában
lépdelt a szépkisasszonyokhoz, s mielőtt odaért volna, sorra nyíltak ki a városka házainak ablakai és
kapui, az emberek kifutottak az utcára, a bácsi meg szalutált, mint az Albersék Hansija.
És ekkor a négyharmincas Škoda mellett egy térdig látszó fehér nadrág állt meg, aztán egy pár,
zsírkő színű fonott szandál néhányszor elment a kocsi mellett, végül pedig egy fehér vászonöltönyös
alak ereszkedett le guggolásba. Burýtek úr, a mészáros, már fürdővárosiasan kiöltözve, telt,
kivörösödött ábrázat, dőlt belőle a teaszag, a Burýtek úr a rumot teának nevezte, már lejárt a
munkaideje, a vágóhídon mindegy volt, amikor hetente egyszer megérkezett a két vagon magyar
disznó, a segéddel egy keskeny kis hidat toltak oda, aztán az egyik oldalra ő állt, a másikra meg a
segéd, a kezükben kés, és ahogy a malackák kiszaladtak a napvilágra,a késsel sorra elvágták a
torkukat, és a malackák ott rohangáltak körbe-körbe, vérben hörögve, míg össze nem rogytak, és
amikor az utolsó is előballagott, annak is elnyisszantották a torkát, mert ahogy a Burýtek úr mondani
szokta, csak így, futkosás közben vérzik ki rendesen a disznó. Ez a Burýtek úr sem volt ám
közönséges mészáros, egyedül állt ki a nagy disznóval, egy kétmázsás kocával, egyszálmagában, egy
késsel, megvívott vele, akár tetszett az állatnak, akár nem, meg kellett ütközniük, és amikor
disznóöléskor két vállra fektette, késsel a nyakába döfött és lefogta, állta a disznó halálos görcsét.
Mindent lebírt ez a mészáros, csak a feleségét nem, az asszony napközben otthon dolgozott az
üzletben, szerette az italt, időnként, amikor berúgott, meztelenre vetkőzött, és nem tudta, mit csinál, a
szomszédok vízzel locsolták, amikor pedig már ez sem használt, trágyalével. És a Burýtek úr most
így, guggolva kérte az aput: „Gondnok úr, ez már tényleg égbekiáltó, kérem, nézzen be hozzánk
estefelé, s vegye rá az asszonyt, hogy hagyja abba az ivást, érti?” Mondta aggódva Burýtek úr.” Én
most átruccanok Hošťkafürdőbe, hogy egy kicsit összeszedjem magam, végigmegyek a sétányon,
este nem leszek otthon, az ég szerelmére, beszéljen a fejével...” Szivarra gyújtott és lassan,
nehézkesen felállt, mert mint minden mészárosnak ebben a korban, neki is fájt a lába. És körülnézett,
és az apu feje úgy kandikált ki az autó alól, mint ahogyan a teknőc kukucskál ki a páncéljából,
mellette Pepin is előbukkant, és a Burýtek úr körülnézett, s még mielőtt az apu bármit is tehetett
volna, Burýtek úr beleült az olajjal teli teknőbe, kényelmesen és elégedetten keresztbe rakta
fehérnadrágos lábát, szivarra gyújtott, az apura emelte tekintetét és így kérlelte: „Mégiscsak barátok
volnánk, kétszer, két álló napig szereltem magával azt az Oriont, maga miatt kapott rá az asszony az
ivásra, mert azt hitte, hogy a blattot verem valahol, hogy két napig nők után kujtorgok, mi pedig
közben szereltünk... Egy kicsit a maga bűne is, hogy ivásra adta a fejét, s ha beszél vele, hallgatni
szokott a művelt emberek szavára, hát eljövök autót szerelni is...” És amikor az apu látta a mészáros
kérdő tekintetét, amikor látta, hogyan itatja át az olaj a nadrágját, miközben a mészáros még mindig
kecses pózban ül ott az olajteknőben, mint valami fotelban, sőt, hogy az a teknő úgy simul hozzá,
mintha méretre készült volna, az apu így szólt: „Nyugodjék meg, jóember, elmegyek magukhoz, meg
fogom próbálni...” És visszacsusszant az autó alá, a bácsi meg utána, inkább feküdtek az óriási
olajtócsákban a kocsi alatt, és a félhomályból, mint valami rejtekhelyről, mint egy szembe húzott
kalap alól, úgy nézték, ahogyan a Burýtek úr a hátsójához nyúl, majd feketén olajos tenyerét a szeme
elé emeli, aztán lassan feláll, fogja az ülepéhez tapadó anyagot, elhúzza a testétől, aztán az egyik
lábára állva rázza a másikat, megfordul, mindkét kezét belemeríti a teknőbe és nézi, hogyan zárul
össze az olaj a jegygyűrűje fölött. És Pepin bácsi mesélt: „Eccer egy széplánnyal utaztam együtt
Brukból és kitartóan fixiroztam őtet, ő meg zavarában regényt olvasott és irult-pirult, velünk
szemközt egy ezredes ült, a Prager Tagblattot olvasta, én meg látom, hogy fölülrő, a hálóból szép
lassan egy kis copfocska ereszkedik lefelé, valami erecske csordogál, arany kígyócska, és ez a
kígyócska ráterül az ezredes vállapjára, de az ezredes csak olvas, biztos a viccrovatot olvassa, mer
mosolyog, a kigyócska meg egyre nagyobb és egyre sűrűbben folyik, én meg nézem, hát méz vót az,
a kisasszonyka felborult táskájábó folyt ki, az meg, amikor látta a dolgot, hát beburkolódzott a
kabátjába, s úgy tett, mint aki alszik... az ezredes pedig egyszerre csak a vállához nyúlt és ottan is
maradt az ujja, aztán fölugrott, és aztán gyütt a kalauz, és az egész úgy végződött, hogy még két civil
is tiszta méz lett, és nekem is mézes volt a hajam még odahaza is, mer hogy épp eltávozásom vót...”
Burýtek megfordult, az öklét rázta a négyharmincas Škoda felé és így kiáltott: „Armagedon!
Armagedon!” Aztán eltűnt a malátázó sarkánál, sietett, hogy elérje a Hšťkafürdőbe‰Čekfürdői
vonatot, hogy, mint mondta, korzózni mehessen, korzózni, hát persze, de a barátjával, egy másik
mészárossal, mert mindketten egy prédikátorközösség tagjai voltak, szóval ez a Burýtek úr, amikor
elvágta a visító malacok nyakát, hát abban a hörgésben Isten hangját hallotta, az Istenét, aki
disznóvérrel festette be őt, így aztán Burýtek úr felcsapott vándorprédikátornak, Isten igéjét hirdette
az Isten Küldöttéből, ahogyan Amerikából küldték neki a programot, meg a könyveket, és a Burýtek
úr feladata az volt, hogy az utolsó ütközet, az Armagedon eljövetelét hirdesse, és a mészárosok
kinevették, de Burýtek úr a vágóhídról hazatérőben mindig erről az utolsó ütközetről prédikált, és
ezért utazott el szombatonként Hšťkafürdőbešťkafürdőre és azzal a barátjával egymást vizsgáztatták a
prédikátori tudományból. Ám egy héttel azelőtt a Burýtek úr gramofont, meg lemezeket kapott
Amerikából, és azokon a lemezeken csehül volt rajta Isten igéje, elég volt fölhúzni a gramofont és
felrakni a lemezt, és egy hang azt prédikálta, hogy itt az idő, készülni kell az utolsó ütközetre, az
Armagedonra... és mert Burýtek úr biciklin járt, megerősíttette a csomagtartót és oda volt felkötözve
az a gramofon, és esténként körbekerekezte a falvakat, meg a külvárosi kocsmákat, hogy a gramofon,
valamint az abból felhangzó iskolázott hang által hirdesse az Armagedont.
Aztán az apu, a Pepin bácsival együtt ott állt a városszéli hentesüzlet előtt, odabent, egy
gombostűvel összetűzött újságpapír ernyőjű lámpa fényénél a mészárosné, a Burtýková asszony ült,
az alsó ajkát beszívta, a nyelvét kidugta és igyekezett megérinteni vele az orra hegyét. Amikor ez nem
sikerült, fogott egy hosszú szafaládékoszorút és számolni kezdte, mintha csak rózsafüzért morzsolna.
Miután befejezte a számolást, eltöprengett, majd elölről kezdte, még elmerültebben, de a koszorú
közepén elronthatta, eldobta a szafaládékat, fogott egy kést és a deszkáról nagy gonddal lekapargatta
a csontszilánkokat, meg a szétkenődött faggyút. Azután leült, szép komótosan kicsomagolt egy
erőscukorkát, a papírt töprengve a szájába dugta, a cukrot a szemétkosárba hajította, majd a kilincs
után tapogatódzott a falon, végül sikerült megmarkolnia, lenyomta és bement a konyhába és előhozott
egy gramofont, fölhúzta, ráhelyezte a tűt, de a gramofon nem szólt, pontosabban szólt, a mellé tett tű
sercegését lehetett hallani. És a mészárosné fogta a hentesbárdot, s először egy könnyed, majd egy
erőteljes oldalvágással elérte, hogy a tű egyenesen beleugrott a zenébe, a Szeretet angyalának
glóriájában kék csillagok szent ragyogása kezdetű templomi muzsikába... És a Pepin bácsi kinyalva,
tengerészsapkával a fején belépett a hentesboltba, szalutált, a mészárosné pedig összecsapta a kezét és
fölkiáltott: „Mester, a legjobbkor jön! Táncolni fogunk? Színházat játszani?” De a Pepin bácsi a
gramofonra mutatott és így szólt: „Miféle kántálás ez? Állítsuk gyorsabbra,” és felemelte a gramofon
fedelét, és eltolta a kallantyút, és tényleg, a Szeretet angyala egyszerre csak a polka ritmusában
forgott, a kék csillagok szent ragyogása közepette. És a mesterné asszony a bácsi válla felé nyújtotta a
kezét, és a bácsi megcsókolta a zsíros kacsót, és táncolt a mészárosnéval, s közben vigyázott, nehogy
összekenje a tengerészsapkáját, mivel táncosnője minduntalan megcsúszott egy-egy pájsli. vagy
húscafaton. És a hentesné szuszogott, s tenyerével törölgette homlokáról az izzadságot. Azután
otthagyta Pepint és kiment a konyhába, s amikor visszajött, meztelenül állt az üzletben, a konyhába
nyíló ajtóban. Csak a haját fogta össze egy nagy kendő. Kisvártatva, kezében kofferrel, az apu lépett
be a boltba, gondosan becsukta maga után az ajtót, meghajtotta magát Burýtková asszony előtt és így
szólt: „A Spurný esperes úr küldött”, és ahogy a pucér mészárosnéra pillantott, nyugtalanság fogta el.
Azután felemelte a gramofon fedelét, lassabbra állította a sebességet, és a tűt ismét a lemez elejére
tette és a hentesüzletet ismét betöltötte a kőpadlóról, meg a csempéről visszaverődő Szeretet
angyalának glóriája... „Kerüljenek beljebb mindketten”, invitálta őket a mészárosné, „jöjjenek csak,
jöjjenek”, intett a fejével, maga pedig egy székre telepedett. „Nem venne fel egy kötényt?” javasolta
apu. „Nem, nagyon meleg van, vetkőzzenek le maguk is uraim, helyezzék magukat kényelembe,”
mondotta és ölbe tette a kezét. „Mi járatban van?” kérdezte aztán bizalmatlanul. „Nézze csak, mesterné
asszony, maga az egyház nem is annyira a falánkságnak, mint az iszákosságnak van ellene, az esperes
úr...” – „Még hogy az esperes úr!” kiáltott fel a mészárosné és égnek emelte a kezét. „Naponta
megiszik tizenhat dupla vermutot,s amikor aztán jól beszívott, a dog vezeti haza a parókiára, vagy a
Trávníček, a mészáros.” – „Ez igaz,” mondta apu, „de alighogy az óra elütötte az éjfélt, abbahagyja az
ivást és a reggeli miséig már egy kortyot se, maga pedig itt, mint tudjuk, pálinkát iszik, szégyellje
magát. Miért iszik ennyit?” kérdezte az apu és fölnyitotta a kis koffert, amit magával hozott, és
bedugta a konnektorba a fulgurációs sugárzókészülék csatlakozóját, majd felállt és leoltotta a
villanyt, bezárta a boltot, és amikor visszament a konyhába, illatozott és sistergett a lila levegő, és az
apu felrakta az epilepsziára és a menstruációs zavarokra való anódokat, s előbb a maga homlokához
illesztette azt a lila üvegből készült, sistergő, üreges és kék füsttel töltött lemezkét, majd pedig
magasra emelte és megérintette vele Pepin homlokát, majd végighúzta a bácsi arcán, az egész arcát
körbetapogatta vele, aztán pedig a Burýtková asszony homlokához illesztette azt a műszert, és a
mészárosné hajából, a kendője alól pattogás hallatszott és cikáztak és sisteregtek a szikrák, majd
mészárosné vállát érintette meg az apu és a bácsi üdvözülten suttogta: „Eztet aztán muszáj lesz
kölcsönadnod, ha majd a széplányokhoz megyek, összepisilik magukat a gyönyörűségtől...” – „Ezt
látnod kell,” mondta apu, és mint egy varázsló, mint egy hipnotizőr, lila ködöt és illatot vont a
mészárosné mellére, a szívére, és nem a felháborodástól emelkedett a mészárosné keble, hanem a
gyönyörűségtől és a csodálattól. „Így ni,” szólt az apu csendesen, „ha abbahagyja az ivást, így,
villanyosan fogom masszírozni minden szombaton...” és a mesterné asszony fölállt, meghúzta a hátul,
a tarkóján megkötött bogot és lecsúszott a kendő, és a földig omlott a hosszú, vörös haj, és ahogy
Francin megpillantotta azt a hajat, hát reszketni kezdett kezében a készülék. Aztán az asszony kezébe
adta a berendezést, fogott egy henteskötényt és betakarta vele a pucér mészárosnét, maga kötötte meg
hátul a fehér pántlikát, a mesterné pedig még abba a nagy hajába is fel volt öltözve, és az apu fogta és
magához húzta azt a hajat és körbetekerte a mészárosnén, mint valami fürdőköpeny, olyan volt az a
haj... és az apu leültette a mészárosnét és fölrakta a neonfésűt és fésülte azt a lázongó, régimódi
frizurát, a mészárosné pedig lehajtotta a fejét és behunyta a szemét és hallani lehetett a fésű szerelmes
duruzsolását, az ibolyán túli sugarak kéjes turbékolását... „Hol tartja azt az alkoholt?” kérdezte az apu
gyengéden a mészárosné fülébe súgva. Az meg fogta a mellén lógó kulcsot és az apu felé nyújtotta,
aki erre a kezébe nyomta azt a vihartól, ibolyáktól illatozó készüléket és a szekrényre mutatott: „Itt?”
De a mészárosné csak a fejét rázta. „Itt? Itt nem. Akkor itt?” Az apu letérdelt, bedugta a zárba a
kulcsot, elfordította és az almáriumban kakukkfűvel, majoránnával, borssal és paprikával teli
dobozok sorakoztak egymás mellett... „Itt?” Az apu félretolta a piksziseket és három üveg rejtőzött
mögöttük, az egyikben Nuncius, a másikba Sagavir, a harmadikban pedig meggylikőr volt. Az apu az
asztalra rakta a flaskákat és így szólt: „Berúgni bűn, viszont ha az ember csak úgy kóstolgatja-
ízlelgeti, az más, az nem árthat”, mondta és a mészárosné visszaadta neki a készüléket, majd
poharakat hozott. „De maga ne, maga már soha többé!” háborodott föl apu, de megint csak elbűvölte
a mészárosné haja, ilyen volt az anyunak is, csak ő levágatta, anélkül, hogy az aput megkérdezte
volna. „Adja csak ide,” mondta Pepin bácsi, „majd én tőtögetem a kóstolót, Holub gazduram, akihez a
friss zsömlét hordtam, az is mindig velem tőtetett.” És Nunciust töltött a poharakba és ittak az apuval
és gyomorerősítő hatásúnak és az összes máj- és emésztési panaszra áldásosnak találták a nedűt. „Azt
mondja, hogy minden szombaton eljön engem gyógyítani?” szólt a mészárosné és reszketett a
hangja.. „Minden szombaton én leszek a maga báránya, aki új életet hoz kegyednek,” szólt az apu, „a
gyógymód az nagyon egyszerű, elég lesz, ha fésülgetem,” mondta és nem tudta megállni, hogy kézbe
ne vegye azt a hajat és bele ne szagoljon, ugyanúgy illatozott, mint az anyja köténye, amely mögé kis
korában bújni szokott... Itt és most, a részeg mészárosnénál találta meg azt, amitől már nyolc éve el
volt vágva, a felesége haját, amelyet az a biciklije csomagtartóján hozott haza Bodi Červinkától, a
fodrásztól, mint valami fonott kalácsot, vagy mint négy kiló borkolbászt. És a Pepin bácsi mondta:
„Na, eztet szereti a Vlasta, mondja is nekem mindig, igyál te is, fiúkám, hadd legyen valami a
gyomrodba...” És a mészárosné megfordult és hálától csillogó szemmel nézett az apura és nem
állhatta meg, hogy meg ne simogassa a kezét, amelyikben az apu még mindig azt a sugárzó fésűt
tartotta. „Én azt hiszem”, mondta gyöngéden, „hogy maguknak jobb lesz ebből a flaskából itt ni, a
Sagavir, mert a Nuncius, az csalóka ám, mint a ferences csuha, látszólag gyógyhatású, de mint az
orvosságokkal lenni szokott, ha a kelleténél csak egy szemernyivel is többet vesznek magukhoz,
akkor végük van, nekem elhihetik, én aztán tudom, viszont a Sagavir? Szép, világos, zöldsesárga a
színe, mintha csak mennyei szivárványt innának, az íze meg fűszeres, a felső regiszterei a legjobb
desszertborokra emlékeztetnek, míg az alsók egy olyan pásztorlány kifőzött szoknyájára, aki a
legelőn hol ánizson, hol kakukkfüvön, hol meg borsmentán ült..” És az apu meg a bácsi már töltöttek
is volna, de a mészárosné fel volt háborodva: „Micsoda két barbár!” és fölállt, gondosan
bebugyolálta magát a hajába, és ment és kiöblítette a poharakat dézsában, s miután visszahozta őket,
maga töltött, gyöngéden kivette az apu kezéből a fésűt, s úgy, ragyogva a poharak, meg az üvegek
mellé tette és az ital felszikrázott, csillogott-villogott és ivásra csábított. Addig-addig iszogattak, míg
mindent meg nem ittak. Azután csendesség volt, csak a legyek zümmögtek a boltban, neki-nekiütődve
a roppant ablaktábláknak. A gramofon lejárt, és apu egy pohárkával a kezében átment a boltba, de a
gramofon kurblija helyett a pénztárgépet tekerte meg, ami csilingelve ki is nyílt. Azután apu
kitapogatta, hogy hol is van a gramofon, fölhúzta, a lemezre tette a tűt, és amikor a templomi énekkar
újra kezdte a Szeretet angyalát, az apu átállította a sebességet és az egyházi zenéből ricsajos pattogós
lett... És az apu visszament, megint ivott, a mészárosné a székben feküdt, a haja a válla mellett omlott
lefelé, valamitől teljesen ki volt ütve, és az a haj úgy terült szét a földön, mintha a szék támlájáról
folyt volna le. Így aztán az apu töltött még egy pohárral, és miután felhajtotta, a mészárosné
megsimogatta a keze fejét és hihetetlen gyöngédséggel mondta: „Ezt ne.” És most már nem tántorgott,
hanem büszkén és fenségesen vonult be a boltba, mintha az a neon fésű szentté avatta volna, és a
gramofonhoz lépett és lelassította a zenét és a templomi muzsika templomi volt és olyan magasztosan
zengett a hentesboltban, mint egy román kápolnában. Amikor visszaült a helyére, ismét megérintette
az aput, és az apu nem bírta ki és a hajába fúrta az arcát, annyi éven át meg volt fosztva ettől, nyolc
éve nem szívhatta magába a hosszú női haj illatát, belemerült hát és finoman a szájába vette azt a
hajat, és ugyanolyan íze volt, és ahogy mészárosné megérezte a reszkető férfiajkat, maga bújt oda,
olyan erővel, hogy már szinte fájt és följajdult, több, mint nyolc éve nem jajdult így föl, ennyi ideje,
hogy nem érzett férfiajkat, ennyi éve, mintha érzések nélkül élt volna, már soha, gondolta, már soha
sem leszek szent, hogy valami más, valami több legyek, mint ami vagyok... „És uraim,” szólt a
mészárosné, mikor az apu már állt volna fel, hogy ideje hazamenni, „három az Isten igazsága, a
meggylikőr, uraim, Európában minden jobb ház tart ebből az italból, az összes, kakassal megjelölt
étteremben, minden világhírű vendéglőben van meggylikőr, Wantoch úr hatszáz meggyfát nevel
miatta, és a receptje, az hétpecsétes titok, ugyanolyan híres ital, mint a Becher becherovkája, vagy
mint a Jelínek, meg a Gargulák-féle szilvórium, mint a pilseni sör. Amikor megízlelik, egyik tónusa
a keserű mandula illatát juttatja az eszükbe,” de az apu csak a mészárosné haját szagolta, úgy
ismételte: „Igen, a keserű manduláét,” a mészárosné pedig folytatta: „A keserű manduláét, a
meggylikőr másik tónusa egy magas regiszter, a feszesre duzzadt, érett meggy júliusi illata, a
harmadik pedig az az illat, amelyet a felborzolódott levelű hársfát kettéhasító nyári villám hagy maga
után.... uraim, bocsássák meg viselkedésemet, de én líceumot végeztem, s az oly szép kezdetektől ide
jutottam...” hajolt meg a mészárosné és az apu átfogta a vállát, fölemelte, majd így szólt: „Ez nem
méltó önhöz, maga derék teremtés, és az is marad, csak hagynia kell, hogy fulgurációs sugarakkal
gyógyítsam, én, csakis én...” súgta a mészárosné fülébe Sagavir és Nuncius szagú hangon,. És a
mészárosné komolyan bólintott: „Igen, csakis ön, senki más,” és tágra nyitotta félig lehunyt szemét,
már sok-sok éve félig lehunyt szemmel jár-kelt, úgy nézett a világba, mint sűrűből a vadember, mint a
vad, mint a szökevény... tágra nyitotta a szemét és az apu szemébe nézett és az apu fölemelte a sugárzó
fésűt és megvilágította vele a mészárosné szemét és látta, hogy szép, kis tüzekkel lángoló szeme van
és hogy ilyen szemet nem mutatott neki még a felesége se soha, ilyen tekintettel csak az édesanyja
nézett rá sok-sok évvel ezelőtt. És Francin töltött egy kupica meggylikőrt és a mészárosné fölpattant,
gyöngéden kézen fogta és így szólt: „Barbárok...” és elrakta a szekrénybe a kupicákat és újakat vett
elő, s töltött abból a nehéz, szirupszerű, setéten szenvedélyes meggylikőrből. Az apu így szólt:
Koccinthatna velünk, egy kupica nem árthat meg...” De a mészárosné a fejét rázta: „Én erősebb likőrt
ittam, mint ez itt.” És az apu kíváncsiskodni kezdett: „Sokkal erősebbet, mint ez?” Aztán hörpintett és
bólintott. „Sokkal, sokkal erősebbet, mint bármi más.”
És a Pepin bácsi csak ivott, hallgatott, újra meg újra töltött magának és látta, hogy a mészárosné,
meg a fivére miként néznek egymásba, hogy az apu iszik és hogy a mészárosné édesdeden piheg, s
azután búcsúzáskor édesen el is sírja magát. Az apu még a boltban, a kampókon csüngő hatalmas
marhatüdők és -szívek között megeskette a mészárosnét, hogy jövő szombaton megint jöhet
iszákosságot gyógyítani. Mikor aztán a két testvér befordult a sarkon, nekik rontott a szél és a
légörvénytől mindketten megtántorodtak. Az apu az utcai lámpás alatt először térdre rogyott, majd
egyszerre csak valami kiáltás tört elő belőle, amolyan örömteli harsogás, nem is emberi hang, hanem
boldog üvöltés, egybefolyó, örvendező alaphangú ordítás. És a Pepin bácsi visszament a hídra, majd
be a városba és magával hozta a városi rendőrt, a Holoubek urat, aki a Cigánysorról visszatérőben
épp a sisakját próbálta leráncigálni, amit a handlék oly irgalmatlanul a fejébe nyomtak, a Procházka
rendőrparancsnok küldte oda, aki látván, hogy a cigánysoriak egymásnak esnek, gyorsan elmenekült
a helyszínről és azt mondta az első, útjába akadó rendőrnek: „Holoubek úr, nem hall semmit? Az az
érzésem, hogy a Cigánysoron valami készül...” De mire a Holoubek odacsörtetett, már késő volt, a
sisakját becsípték az ajtóba, és egy husánggal akkorát sóztak rá, hogy a füle is csengett belé.
„Holoubek úr,” mondta Pepin bácsi, „Fekszik ottan egy részeg és üvölt, mennyék oszt bírságólja
meg, ki bírja esztet hallgatni?” Így aztán az aput, a részeg aput az óriás Holoubek úr vitte haza a
sörgyárba, miközben a Pepin bácsi a kis kofferrel a széplányokhoz igyekezett a bárba, hogy
kipróbálja rajtuk azt a sugárzást és hogy a használati utasítás szerint kúrálja kimaradt
menstruációjukat.
 7.
JAVÁBAN DÚLT A HÁBORÚ, letartóztatták a Burýtek urat is, a Gestapo a gramofonjával együtt
vitte el. Biciklistül rakták föl a zsuppkocsira, és a Burýtek úr a boldogságtól ragyogva kiabált:
„Armagedon! Armagedon!”, de aztán leterítették, és az embereknek eszébe jutott, hogy ez a mészáros
tulajdonképpen már sok – sok éve hirdeti a végső harcot, az Armagedont, ők meg csak nevettek rajta,
és amikor elbiciklizett mellettük, utánakiáltották: „Armagedon!” ő pedig csak bólogatott és
elismételte, de már egészen más volt az értelme: „Armagedon, Armagedon.” És a sörgyárba kiszállt
egy katonai bizottság és rendeletet hozott, hogy a malátaszárítót el kell kobozni, és hogy a sörgyár
majd máshonnan hozatja a malátát, a szárítóba lőszergyár települ, de az a lőszergyár sehogy sem
akart megérkezni, csak a bécsi illetőségű Friedrich mérnök úr költözött be a személyzeti szobába,
naphosszat terveket készített, hogy melyik gépet hova fogja elhelyezni a malátaszárítóban, és
esténként bement a városba, betért a Žofínba is, s tört csehséggel társalgott a kisasszonyokkal, de a
Vlasta, az, aki tökéletesen beszélt németül, kizárólag csehül volt hajlandó megszólalni attól fogva,
hogy a németek bevonultak a városkába, ahol megállt az idő. És ez a Friedrich, amikor az urakkal a
sörgyárat járta, minden munkásnak tisztelettudóan köszönt, de a munkások keresztülnéztek rajta,
mintha átlátszó lenne, mintha nem is létezne, nem viszonozták a köszönését, ám a Friedrich úr
kitartóan újra és megint köszönt nekik. És amikor alkonyodni kezdett, városszerte elsötétítettek, és
mikor leszállt az est, kihunytak az utcai fények, ám Pepin bácsi továbbra is járta a női kiszolgálású
vendéglőket, kitartóan továbbra is virággal állított be a szépkisasszonyokhoz, továbbra is hordta
fehér tengerészsapkáját, és amikor belépett az elsötétített Žofínba, fölkiáltott: „Mit ülnek itt úgy, mint
a keserű gombák? Tegyenek fel valami jó pattogósat!” és átnyújtott Martának egy csokor hervadt
rózsát és a Marta beleszagolt a bokrétába. „Ez csakis a magáé,” mondta Pepin bácsi és feketét rendelt.
„Hű de kicsípte magát máma, mester!” mondta Bobinka, „csak nem háztűznézőbe megy?”
kíváncsiskodott a kisasszony és tenyerét végigcsúsztatta a bácsi lábikráján és tapintással
megszámolta, hogy Pepinen három alsónadrág van, s fölöttük még egy melegítő. „Nem bizsereg?”
mondta Marta, „te meg, Bobinka, hagyd békén, ő az én vendégem, ugye?” ám a bácsi csak az ujjait
fonogatta, és a lokálba egy öregember lépett be, olyan göndör volt a haja, mint a báránybőrkucsma,
egy csomag volt nála és már az ajtóban ujjongva kiáltotta: „Emberek, az élet szép, olyan szép,
mindenki a vendégem egy kupicára!” És azon nyomban odatelepedett a Pepin bácsi mellé, föltépte a
csomagot és mutatta Pepinnek, hogy egy sötét meg egy világos szövet van benne. Azután így szólt:
„Nekem már rossz a szemem, de azt jól látom, hogy maga igazi világfi, mit gondol, milyen ruhát
varrassak ebből?” És a Bobinka egy nagy kupicákkal megrakott tálcát hozott, szétosztotta a
poharakat, és az öregember fölemelte a magáét: „Egészségünkre, a háború végére! Nyolcvanhárom
éves vagyok, emberek, én már úgy várom azt a békét! És arra a békére rögtön két ruhát is csináltatok!
Szóval, uram, mit varrassak ezekből?” A Pepin bácsi azt mondta: „Abbó a világos anyagbó varrasson
sportöltönyt, rávarrott zsebekkel, és hozzája vadászkalpagot zergetollal vagy színes madártollal,
ahogyan aztat a Ferenc Jóska hordta, amikor Islbe járt a Landauerrel zergére vadászni.” – „Az is
olyan szép ember volt, mint maga, ugye?” mondta Bobinka. „Na persze, én se vagyok csúnya, de az
akkori időkbe a legszebb férfi, nem csak a civilek, de az egész világ uralkodó családjai között a
Ferenc Jóska császár vót, szép, kopasz fej, meg az a pofaszakáll itten, mint egy tigris, az orra meg,
amijjen a kisgyerekeknek van. Kész gyönyörűség!” Bobinka megsimogatta a bácsi ritkuló haját és
csodálattal eltelve mondta: „Mester, hogyhogy ilyen sűrű lett a haja, hogy a fésű se fogja? Biztosan
olajjal kenegeti!” – „Ugyan, hagyja má”, legyintett a bácsi, és ahogyan elhúzta a fejét a kisasszonyka
kezétől, elveszítette az egyensúlyát és székestül hanyatt esett, a kisasszonyok meg felhúzták a bácsit és
porolgatták, mindenekelőtt a nadrágját, különös tekintettel a slicc környékére és a földön térdeplő
Bobinka tekintetét felemelve így szólt: „Megy már magába a villanyosság?” De a bácsi az öregúr
orra elé emelte az ujját és így szólt: „Ahhó a fehér ruháhó meg kék inget vegyék, meg pöttyös fehér
nyakkendőt, ahogyan aztat a Hans Albers viselte a La Palomába, ebbő a kék anyagbó pediglen
kétsoros öltönyt varrasson, amijjent a Járynek Pospíšil hordott abba a darabba, hogy aszongya, Van
nékem kilenc kanárim, és fehér inget meg kék nyakkendőt hozzája...” Az öregember néhányszor az
asztalra csapott a csomagjával, fejét az abroszra fektette, kiabált és nevetett: „Emberek, boldog
vagyok, annyira boldog, ma mindent én fizetek!” És bejött a vendéglősné egy késsel, a kezét tördelte,
a rádióhoz lépett, eltekerte a gombot és gyászos hang hallatszott, amely hírül adta, hogy lelőtték
Heydrichet, a birodalmi helytartót, s hogy be van tiltva minden szinház meg mozi, hogy tilos minden
táncos és egyéb mulatság... És Pepin bácsi felpattant és így kiáltott: „A szentségit, miféle világ ez?
Nekünk, cseheknek soha semmit se szabad? A szentségit! Ezerkilencszázhúszba megszálltuk
Magyarország egy részét, de aszonták nekünk, hogy aztat nem szabad! Jódarabot elfoglaltunk
Lengyelországbó, oszt megint, hogy nem vehetjük el a lengyelektő. Nemrégibe meg verekedni
akartunk a németekkel, és megintcsak nem szabad! Megint az angolok meg a franciák! A szentségit,
én osztán nem tűrném, hogy éjfélkor nagykövetek rázzanak föl, hogy nehogy má összeverekedjünk a
németekkel! Én, ha én elnök vónék, én biza megmondanám a portásnak meg a személyzetnek, hogy ‚
Rúgják seggbe aztat a nagykövetet, de úgy, hogy a járdán találja magát!‘ És a régi jó Ausztriábó való
zászlósokkal meg zupásokkal vetetném körül magamat a és hadat üzennék és jól ellátnánk a németnek
a baját Most meg, hogy megölték aztat a Heydrichet, még táncónunk se szabad? Bobinka, tegyen má
föl valami jó pattogósat!” És a Bobinka föltette a Van nékem kilenc kanárim című lemezt és a bácsi
táncra kérte, az öreg pedig a pakkjával, a ruhaszövettel csapkodott, amiből öltönyt varrat majd
magának, csak érjen véget a háború után és vegye kezdetét a béke, és ez a bodor kis öreg egyre csak
azt üvöltötte: „Emberek, az élet szép. Hozzák már azokat a kupicákat! Én itt maradok kilencvenéves
koromig! Hallják!” És a bácsi sebesen ropta a Bobinkával, először a hátára húzta, azután fogta és
feldobta jó magasra, a vállára ültette és így, tánclépésben hordta körbe a lokálban, és a vendéglősné
asszony becsukta a főbejáratot, a kezét tördelte, az öregúr meg kiabált: „Az apámnak hiányzott
mindkét lába, ellenben megvolt az az előnye, hogy ő volt a legidősebb a Rokkantsegélyezőben, így
aztán a Strozzi gróf, a segélyegylet alapítójának a születésnapján minden évben ő koszorúzhatta meg
a síremlékét! Emberek, én olyan boldog vagyok! A katonák tolókocsiban tolták oda apámat az
emlékműhöz, kezébe adták a koszorút, fölemelték és a veteránok meg a helyőrség díszsorfala előtt
odavitték egészen a síremlékhez! Csak a Valášek gyalogos, az irigyelte apámat, de semmit sem
tehetett, mert apám kilencvenkét éves, volt a Valášek pedig csak kilencven! Ez a Valášek, amikor apám
koszorúzott, hát mindig azt súgta oda az én apámnak: ‚Hogy döglenél már meg, te vén gebe.‘ És aztán
minden áldott nap, minden reggel ez a Valášek, szintén kocsiban, mert ott az összes veterán
tolókocsival közlekedett, csak néhány szerencsés tudott járni, ezeknek viszont a kezük hiányzott, mind
a kettő, szóval ez a Valášek reggelente odagurult, kinyitotta azt az ajtót, ahol az apám ágya volt és
megkérdezte: ‚Még mindig nem döglöttél meg?‘ És apám az ágyból ordította: ‚Valášek, élek és élni is
fogok száz éves koromig, még tíz évig én koszorúzom a Stozzi gróf síremlékét, te meg közben
fölfordulsz, belegebedsz a dühbe!” És az öreg felállt, egyszerre csak olyan szép volt, az arca
kisimult, és haja felmeredő, göndörfürtű báránybőrkucsmája rezgett-remegett, mint a római katonák
sisakján a lószőr, Marta kézen fogta és gyermektáncot jártak, Legeltette báránykáit a sötét erdő ben, a
bácsi meg leemelte Bobinkát a nyakából, és négyest jártak, Én neki, dob dob dob, ő meg erre, top top
top, és egymás kezét fogva a lábukat himbálták és a lemezről újra fölhangzott a Van nékem kilenc
kanárim. És föltárult a folyósóajtó és bejött Dedek, a bernáthegyi, az, aki nem szerette, ha táncolnak,
de már a Pepin bácsit sem bírta földönteni, így aztán csak fel -alájárt a lokálban és kapkodott fogatlan
ínyével, megpróbálta elkapni a bácsi nadrágjából előkandikáló melegítőt, ám a Pepin mindig arrébb
ugrott, így aztán végül mind a két lány, meg az öregúr is abbahagyták a táncot, és már csak Pepin
ropta a Dedekkel, a bernáthegyivel, már nem is táncolt, hanem csak védekezett, mert a Dedek föl
akarta dönteni, a bácsi minduntalan elugrott, a magasba szökkent előle, de még mindig a foxtrott
ritmusában, és a Marta meg a Bobinka kisasszony tapsolt, visított és könnyezett a nevetéstől,
miközben az öreg eltöprengett, egy párszor az asztalra csapott szövetcsomagjával, fejét az abroszra
fektette és felkiáltott: „Emberek, olyan szép az élet!” És ugyanazon az ajtón, amelyen a bernáthegyi
bejött, most a német birodalmi egyenruhába öltözött Friedrich mérnök lépett be csendesen, fáradt
volt, ugyanakkor izgatott is, leült és nézte a társaságot. Bobinka kézen fogta a bácsit és táncolt vele és
a Friedrich úr öklével hirtelen az asztalra csapott és azt mondta: „Elég legyen!” És Bobinka leült és
Pepin bácsi a katonára mutatott és megkérdezte: „Ez ő?” És leült és zihált, Marta pedig megtörölte a
bácsi homlokát, tenyerével lesimította a haját. „Hallották a rádiót?” mondta Friedrich, „egy ilyen
nemeslelkű ember és halott, maguk meg itt táncolnak?” Bobinka azt mondta: „Hans, jusson eszedbe,
ha valami butaságot csinálsz, többé semmi közöm hozzád.” De Friedrich folytatta: „A német
birodalom magukért is harcol.” Bobinka erre így szólt: „De mi nem vagyunk németek. Hans, nehogy
aztán beárulj bennünket!” És Friedrich fölállt, felemelte a gramofon tetejét és leállította a zenét. Pepin
bácsi felkiáltott: „Bárcsak vóna itten száz ósztrák hadosztály, Jesszusmárja, istenesen megkergetnénk
benneteket. A Freiherr von Wucherer csak kiadná a parancsot: Vorwärts! Nach Berlin!, és már
kergetnénk is a németet!” Bobinka megfogta a Friedrich úr kabátujját és azt mondta: „A mester
azokra a császári seregekre gondol, ugye, Pepinkém?” De Pepin bácsi fölüvöltött: „Dehogyis, éppen
hogy ezekre itten a horogkereszttel, ezeket kergetnénk Berlinig, csak vóna száz ósztrák hadosztály és
a Károly főherceg parancsolna nekik!” És Bobinka témát váltott: „Most pedig, mester, valami
szelídebbet, mondjuk valamit a nemi egészségtanról, valami kisasszonyoknak valót. Mi a
legfontosabb a Batista úr írása szerint? És a bácsi fújtatott és szúrós pillantásokat vetetett Friedrich
úrra, de a Bobinka simogatta a bácsit és a tekintetét a tekintetébe kapcsolta és kérlelőn szólt: „Aztán
megmutatom az új dunyhahuzatokat, jó lesz?” És a Pepin bácsi elmosolyodott és mondta: „Ez
mulattatja magukat? Na jó, aztat ugye tudják, hogy a legfontosabb a megfelelően kifejlett nemiszerv,
a here, meg a hímvessző.”
– „Erről van szó,” mondta Marta és élvezettel nagyot szippantott a cigarettából. A bácsi meg így
folytatta: „Az öreg Havránek a közösülés avagy párosodás miatt a vonat alá akart feküdni, mer hogy
az asszony a közösülés alatt almát
evett, ezér aztán a Havránek altatót vett be, lefeküdt a sínre és elaludt, és reggel, amikó fölébredt,
hát ott mentek el mellette a vonatok, mivelhogy aztat a vágányt éppen javították és bevezették az
egyirányú forgalmat, így nem ütötték el az öreg Havráneket, mert a Batista úr írása szerint a
közösülésnek ágyban, csendben és odafigyelés mellett kell végbemennie, nem pediglen úgy, hogy az
asszony almát ropogtat közben... De száz ósztrák hadosztály eztet itten,” mutatott a bácsi Friedrich
úrra, „legyőzné”. Friedrich úr kortyintott a likőrjéből, keresztbevetette a lábát és azt mondta: „Nem
győzné le.” Pepin bácsi felüvöltött: „Legyőzné.” Bobinka próbálta menteni a helyzetet: „És hogyan
szerezhetnénk a Martičkával rossz tapasztalatokat?” És a Pepin bácsi azt mondta: „Hogyan? Talán kevés a bűn, meg a
szerencsétlenség? Tele van velük az újság! A jól fejlett férfi nemiszerv szükségképpen áll hímvesszőből, herezacskóból, aztán herékből
és egy szép mellékheréből, annak a hímvesszőnek pediglen, a Batista úr írása szerint, kell, hogy legyen úgynevezett fitymája, a fönti
része, avagy a kezdete, az pedig a makk, aztán található ottan egy rendes fitymafék, fontos továbbá a herezacskó, az egy olyan
erszény, amiben a férfi mirigyek vannak benne...” Marta fölsóhajtott: „Az úgynevezett pajzsok...?” – „Miket karattyolnak itt össze, mint a
fiatal szarkák? Azok a mellkas tájékán vannak, ezek viszont mirigyek, másképpen golyók, vagy ahogyan aztat olyan csúnyán mondja a
Batista úr: herék, tapintással győzödhet meg róla a Batista úr írásműve szerint, hogy van még egy mellékhere is, de néha még azok a
herék sincsenek, vagyis megvannak, csak a lágyékon át följutottak a hasüregbe, vagy pedig az ágyékcsatornába vannak, ez az
úgynevezett rejtettheréjűség.” – „Micsoda?” rémüldözött Bobinka, aki épp a kávét hozta be, „rejtettheréjűség, rejtettgolyójúság, avagy?”
És a Friedrich úrra mosolygott, aki éppen egy csésze csokoládét rendelt és kijelentette: „Nem győznék le!” Pepin bácsi fölpattant és
könyökét Friedrich úrnak szegezte: „Győznének! Legyőznék! Ezeket a németeket!” És a Friedrich úr a fejét rázta és azt mondta: „Nem
győznék le!” És a Marta letérdelt a bácsi elé, összekulcsolta a kezét: „Szóval vizsgáljak meg előre mindent?” És a Pepin bácsi tovább
üvöltött: „Megvizsgálni, de biza nem nevetne így, ha egyszer egy fiatal, temperamentumos férfi helyett valami buzit, avagy homokost
fogna ki, vagy csúnyán ráfizetne arra, ha véletlenségből egy duplaneműt avagy hermafroditát vinne szobára, miként az a Batista úr
könyvében is áll, valami Gotlis, annak a herezacskója a Batista úr írásának tanusága szerint két heréből állott, a hímvesszője helyett
csiklója, avagy előjátékolója volt, ha egy ilyet kifogna, akkor aztán sírhatna...” A Bobinka meg, amikor látta, hogy a bácsi megint rá
akar üvölteni a Friedrich úr, hogy „Legyőznék!”, kezét a bácsi szájára szorította és gyöngéden így szólt: „Milyen szép pöttyös a füle,
mester!?” És a bácsi boldogan fölnevetett: „Ugye? A festéktől íjjen, mer hogy kerítést festettünk egy szépasszonnyal, aki osztán
hálából varrt nekem egy parádés tornanadrágot.” – „Méretre ugye, méretre, ó, nagy kujon maga, hallja!” háborodott föl Marta és fel-
alászaladgált a lokálban és megbotlott a földön fekvő öregúrban, aki csomagját magához szorítva, édesdeden aludt. „És mi van maguk
között, maga meg a szépasszony közt, aki azokat a tornanadrágokat varrja az uraságnak?” kiáltott Bobinka, és egy csésze gőzölgő
csokoládét hozott. „Döntenie kell, vagy ő vagy én, vagy senki,” dobbantott cipellőjével, „mert ha aztán történik valami, mert ha
csinálok valamit, akkor az a maga!” és olyan erővel bökte mellbe a bácsit, hogy az megijedt, „a maga lelkén szárad majd!” – „Nem
győznének!” jelentette ki Friedrich úr némi mérlegelés után. „Miket zagyvál itten össze? Győznének, dicső győzelmet aratnának!”
üvöltötte a bácsi, de Bobinka az ujját ingatta Pepin orra előtt, „egy pillanat, engem kell legyőznie, de azt mondja meg, mikor lesz az
esküvőnk?” És a bácsi megenyhült, az ujjait fonogatta és mondta: „Majd ha meglesz az új almáriumom, osztán még doktorhoz is el kell
majd mennie, az áll a Batista úr írásában, mivelhogy már nem a legfiatalabb és annyi éven át hajadon, szóval hogy hajlamos lehet az
onanizálásra, avagy az önfertőzésre...” – „Micsoda? Mit nem állít rólam?”, csapta össze a kezét Bobinka. „Ez az, amikór a jól fejlett
férfi nemiszerv helyett az ujját használja a nő, vagy, miként az a Batista úr művében is írva van, sörösüveget vagy más, a férfi
nemiszervhez hasonlatos holmit és ezek helyettesítik a gyönyör érzését, mint ahogyan mostanság, hogy háború van, hát babkávé helyett
Perolát meg pardubicei Caro Franckovkát iszunk, épp ezér az lesz a legjobb, ha férjhez megy, mer hogy az első feltétel az magánál
adott, nevezetesen a jól fejlett test...” – „Tényleg?” irult-pirult Bobinka. „Hogy neked micsoda szerencséd van,” kiáltott fel Marta. „Ez
igaz, csakhogy közösüléskor a Batista úr írásműve szerint nem szabad, hogy vonat menjen el az ablakunk alatt, vagy hogy
kovácsműhely legyen a közelben, mer az szörnyen zavaró,” magyarázott Pepin bácsi és ragyogott a boldogságtól. „Nem győzné le!”
szólalt meg Friedrich úr. „Micsoda?” üvöltött a bácsi, ám Bobinka így szólt: „Hagyja el! Most engemet tanítson, mert én egy buta liba
vagyok, akinek csak a bár volt az iskolája, hogy is van azzal a jól fejlett szervvel? Hogy?”
– „Hogy, hogy, hát az egyiknek olyanja van, hogy amikor belép a kádba, először a nemiszervét
emeli be, csak aztán mászik be ő maga is a vízbe, a másiknak meg csipesz kell, ha pisálni megy, de
különösen arra kell vigyázni, nehogy valami úgynevezett venerális betegség jelentkezzék, mint
amilyen a tifusz, a kolera, a vérhas, meg az influenza... Micsoda? Legyőznék!” emelkedett fel a bácsi
és a Friedich úr is, és ott álltak egymással szemben és harmincszor egymás képébe ordították:
Legyőznék! Nem győznék le! Megnyernék! Nem nyernék meg! és a kisasszonyok föl-alá rohangáltak
és húzták el egymástól az üvöltöző németet meg a Pepint, befogták a szájukat, de a bácsi valahogy
mindig kicsúszott a kezük közül és elordította magát: „Legyőznénk!” És a Friedrich úr egyszerre csak
szörnyű haragra lobbant, fölemelte az ujját és kiabált, az ujjával dirigálva: „Maguk meg itt táncoltak,
miközben a Heydrich birodalmi helytartó urat orvul lelőtték, amikor merényletet követtek el ellene!
Még egy szó és följelentem magukat! Mi győznénk!” És a Pepin bácsi hallgatott, az ujjait
morzsolgatta és a padlót bámulta, és a Bobinka csendesen megszólalt: „Nem győznének!” és a
Friedrich odadobta a pénzt az asztalra és távozott és amikor kinyitotta az ajtót és kiment a sötétbe,
Bobinka távolodó háta után kiáltott: „Hans, te csak semmit ne jelents, jusson eszedbe, hogy akkor
soha többé nem nyúlhatsz hozzám!” És a Friedrich úr jelentette, de nem a Gestapónak, hogy a Pepin
táncot járt a birodalmi helytartó úr elleni merénylet örömére. Az apunak mondta el, és az apu
megrémült, de a Friedrich úr csak legyintett, hogy az egészről senki sem tud, egyedül ő, meg a Žofíni
kisasszonyok, és az apu kiagyalt egy tervet, amibe beavatta a Klohn csendőr törzsőrmester urat is, és
a csendőr törzsőrmester úr eljött a sörgyárba, és az apu estefelé beküldte Pepint a sörgyár irodájába,
a tanácsterembe, és a csendőr törzsőrmester úr leült és gyertyát gyújtott és vallatta a bácsit, hogy
mikor született és mi a neve, azután meg közölte, hogy bejelentés érkezett, miszerint Pepin táncolt és
ezzel kifejezte egyetértését a birodalmi helytartó úr ellen elkövetett merénylettel, és kérdéseket tett föl
a bácsinak, a bácsi pedig válaszolt rájuk, és amikor fölolvasta a bácsinak a jegyzőkönyvet, a bácsi az
ujjait morzsolgatta és zavarban volt, különösen, amikor a törzsőrmester úr arról beszélt, hogy ezzel
főleg saját fivérének, a sörgyár gondnokának ártott, mert a németek nem ismernek ám irgalmat, nem
kímélik a családot sem, úgyhogy bácsi a táncolásával megakadályozta a testvére előreléptetését, mert
Francint éppen ki akarták nevezni a sörgyár igazgatójának. Aztán a csendőr törzsőrmester
megkérdezte Pepint, hogy megsebesült-e a háborúban? És Pepin bácsi mondta, hogy igen, de hogy a
fején, a tarkóján, s hogy annyi vére folyt el, hogy tele lett vele a csizmája. És a törzsőrmester azt
mondta, hogy ha megsebesült, a fejsérülése lehet az oka, hogy a bácsi szellemileg kissé korlátozott,
hogy táncolt, miközben nem is tudta, hogy táncol, és ekkor a csendőr törzsőrmester ráállt, hogy
kiegészítésképpen beírja a jegyzőkönyvbe, miszerint a bácsi fejsérülést szenvedett, 1916-ban,
Úrnapján, amikor is az osztrák hadsereg diadalmasan bevonult Přemyslbe, s hogy ennek a
sebesülésnek a következményei máig érezhetőek, továbbá, azt ajánlja a bácsinak, hogy orvosilag
igazoltassa, miszerint az egészségi állapota nyomorúságos, hogy olyan dolgokat művel, amelyekről
nem is tud, szóval, hogy nem beszámítható a saját cselekedetei vonatkozásában, s hogy holnap
feltétlenül menjen el Vojtěšek doktor úrhoz, aki kiállítja neki az igazolást, amelyben a Pepin bácsi fel
lesz mentve a beszámíthatóság és mindennemű felelőség alól. És Pepin bácsi, az apu kiséretében, már
másnap reggel kiállítatott magának egy ilyen igazolást, és amikor este meghozták azt a papírt, a
csendőr törzsőrmester újra felolvasta a bácsinak azt a jegyzőkönyvet és felszólította Pepint, hogy írja
alá, s ráripakodott a bácsira: „De ha megígéri, hogy soha többé nem táncol női kiszolgálású
vendéglőkben és bárokban, akkor ezt a jegyzőkönyvet semmisnek tekintem...” És a Pepin bácsi
könnyezett, az apu pedig vállon veregette, és a bácsi kezet adott a csendőr törzsőrmesternek, és a
törzsőrmester fogta a jegyzőkönyvet és félbe tépte, aztán megint félbe s még egyszer az egészet, és a
fecniket a tanácsterem padlójára szórta és kiment az irodából. Aztán az apu összeillesztgette a
papírfecniket, és nehogy akár egyetlenegy darabka is eltűnjön, vagy valaki illetéktelen hozzájusson,
az egészet a kályhába dobta, meggyújtotta, és amikor mind elégtek, biciklire ült és elkarikázott és a
sörgyár falánál utolérte a törzsőrmestert és köszönetet mondott a „hivatalos eljárásért” és kezet
szorított vele, egy ezerkoronást csúsztatva oda neki. „Legfőbb ideje volt”, mondta a csendőr
törzsőrmester, „ezzel a táncolással mindnyájukat koncentrációs táborba juttathatta volna.” Így aztán a
Friedrich úr tovább járt Bobinkához a Žofínba, és amikor összefutott Pepin bácsival, hát rekedtre
üvöltötték magukat egymással, és senki sem tudta megfejteni, miért és mit vagdosnak egymás fejéhez.
Egyre csak azt kiabálták: „Legyőznék!” A Friedrich úr pedig: „Nem győznék le! Megnyernék!”
Szokás szerint így mentek el egymás mellett, még a távolból is a másik után eresztettek egy-egy
gyöngülő kiáltást, mint amikor ceruzával a négyes számot írják le, hogy az az érzés maradjon meg
bennük, hogy az ő kiáltásuk volt az utolsó, a győztes... Ám ahogy a front mozgásba jött, a Friedrich
úr abbahagyta a kiabálást, talált magának egy zugot a sörgyári malátázónál, a kinyúló eresz és két
öreg szilvafa között, alkonyatkor mindig kijött ide, aztán már délutánonként is, fűrésszel a kezében,
és botokból, ágakból egy szép kis padot fabrikált, farigcsált, amolyan gyerekpadot, s ahogy telt-múlt
az idő, már szombat-vasárnap is dolgozott egy kis asztalon, majd a kis fűrésszel, meg egy bicskával
botokból, fadarabokból, meg ágakból karosszékeket, székeket eszkábállt össze, és amikor esett, a
mély eresz alá húzódott be, ott ült, olvasott vagy dolgozgatott abban a vesszőkből és ágakból készült
gyerekszobában, még almáriumokat is csinált magának, úgy néztek ki, mint a madárkalickák, be is
lehetett zárni őket, elfért bennük kabát is, ing is, azután a Friedrich úr egy álló hónapig dolgozott egy
hintalovon, még egy csillárt is összemesterkedett, és amikor a Friedrich úr a helyőrségre, vagy a
hivatalba ment reklamálni, hogy hol vannak már azok a lőszergyári gépek, amiket a malátaszárítóba
szántak, a sörgyáriak mind mentek megnézni, megcsodálni a művét és csak álldogáltak és hüledeztek
és törték a fejüket, vajon minek vesződik itt ez az ember, miért játszik éjjel-nappal.... aztán egyszerre
csak borzadály fogta el a sörgyári munkásokat attól a képtelen gyerekszobától, ám a Pepin bácsi azt
mondta: „Nézzék csak meg alaposan, ez a német csak azér csinálja eztet, hogy ne kelljen nekije arra
gondolni, hogy a szövetséges csapatok dicső győzelmet aratnak a német seregek fölött, és hogy közel
a keserű vég”. Aztán még hozzátette, „és az az öreg megvarrathatja aztat a két ruhát, mer már nem
kell soká várni a békére...” És valóban, a Friedrich urat szomorúság szállta meg, már nem volt olyan
magabiztos, már tudta, hogy hamarosan valahová máshová megy, de hogy ahol az a máshol van, ott
is csak addig marad, míg el nem érkezik a vég, s hogy más seregek özönlik el majd nem csak azt az
országot, ahol most van, de a hazáját is, s hogy a megtorlás arányban lesz azzal, amit az ő hadseregük
művelt más országokban, ahová hívatlanul vonult be... és így üldögélt azon a hintalovon és hintázott
minden áldott este, aztán egyszerre csak megjött a parancs és a Friedrich urat máshová rendelték. Az
apu, az elbúcsúzott tőle, de amikor a munkásoknak felajánlotta, hogy vihetnek mindent, amit ott hagy,
a gyerekszoba átlátszó, vesszőkből-ágakból fonott szekrényében lógó szvettert, munkaruhát, cipőt,
senki sem vett el semmit, mintha levegő lett volna a Friedrich úr, úgy ment el, hogy senki sem
köszönt el tőle, csak Pepin bácsi kiáltott utána: „Legyőznénk! Fényes győzelmet aratnánk!” És a
Friedrich úr egy kis bőrönddel az állomásra tartott és csendesen mondta: „Legyőznék...” és senki sem
hallott róla többé... Rögtön másnap a kádárok egy kanna alkoholt meg vízzel teli vödröket és nagy
söröshordókat hoztak és leöntötték alkohollal azt a malátázó mögötti gyerekszobát, a kis karszékeket
meg a fonott lovat és az almáriumokat, kabátostul-szvetterestül, és meggyújtották. És a szobácska
lángra lobbant és égett, egyre égett, s mégis az utolsó pillanatig dacolt a tűzzel, állt rendületlenül,
lobogott a botokon, karókon a tűz lángoló sörénye, mintha még egyszer lett volna az a kis szoba,
csakhogy ezúttal tűzből, míg aztán a székek meg a padok egyszerre csak roskadozni kezdtek, a földre
zuhantak, és mintegy parancsszóra még hevesebben csaptak fel a lángok, a botocskák kifordultak a
helyükből és keresztbefeküdtek a földön, minha alaprajzukban égtek volna azok a háromszintes
tárgyak... csak a hintaló égett sokáig, ellenszegült a tűznek, nekifeszült, mintha át akarta volna ugrani,
mintha ki akart volna törni belőle, de a nagy nekifeszülésben az oldalára zuhant, patácskái
elernyedtek, pofája kinyílt, csótára fölborzolódott, füstölthús szagot árasztott, aztán az egész fonott ló
elnyúlt, a kádár a vesszőből font csillárra is alkoholt loccsintott, meggyújtotta, és az úgy égett fölfelé
lobogva, mint valami égi jelenés, gyorsan elhamvadt és lángoló tollak hullottak alá belőle, mint az
égő Főnix madárból, végül a kádárok vödrökből, küblikből hatalmas sugarakban locsolták a vizet
arra a gyerekszobácskára, amely a kezdetekől fogva jobb barométere, mutatója volt a fronton
uralkodó helyzetnek, mint a világ összes hadijelentése.
 8.
A HÁBORÚ VÉGE FELÉ, amikor már fogyóban volt a benzin, azért, hogy a sörgyárból továbbra
is ki lehessen szállítani a sört, két teherautót fagáz üzeműre állítottak át. Apu, aki a falvakat, a falusi
kocsmákat járta, a négyharmincas Škodát is átállíttatta gázra. És Pepin bácsit, akinek mindig az a
munka jutott, amelyet senki sem akart elvégezni, kinevezték teherautó-fűtőnek, és az apu a
négyharmincas Škoda fűtésével is őt bízta meg. A Fuks úrnak, akinek könyvkereskedése volt a téren,
annak egy nagy, nyolc méter hosszú, tizenhathengeres Lanciája volt, ő is átállíttatta a kocsiját fagázra,
és a gépszerelőknek nem egy, de két kazánt kellett arra szép karosszériára fölszerelniük.
Szombatonként már reggeltől két ember tölgyfahasábokkal fűtötte azt a Lanciát, hogy délutánra be
legyen melegítve az az autó, s hogy legyen elég gáz. És a Fuks úr fehér nyári ruhát vett föl és délután
beült abba a Lanciába, hátul a kazánoknál két gépész állt a hágcsón, és a Fuks úr kihajtott a szűk
udvarról, de mindannyiszor beszorult az átjáróba, úgyhogy a gépészeknek munkásokat kellett
hívniuk, hogy rudakkal és emelőkkel szabadítsák ki az autót a falak közül. Így aztán a gépészek
inkább felfestették mésszel a Fuks úrnak az átjáróban, hogy merre menjen, hogy legalább az udvarról
ki tudjon hajtani. De éppen hogy csak kigurultak, a kazánokban már alig pislákolt a tűz, így aztán a
gépészek ott álltak, piszkavassal élesztgették, tölgyhasábokkal táplálták azt a tüzet, és a városka lakói
nézték, bámészkodtak, milyen szép is az ilyen kocsikázás, hátul a kazánokból dőlt a füst és a gépészek
készenlétben álltak, hogy rárakjanak még azokból a tölgyfadarabkákból, és így kocsizott ki, így
hajtott végig a főtéren a Fuks úr fehér nyári ruhában, s miután körbekocsikázta a teret, megint
behajtott a háza kapualjába, és befelé menet, mint a dugattyút a hengerbe, megint úgy passzírozta be
az átjáróba azt a Lanciát, és megint hívni kellett a napszámosokat a feszítővasakkal meg az
emelőkkel, hogy elmozdítsák az autót a faltól, hogy egyenesbe állítsák, s hogy a gépészek mésszel
fölrajzolják, merre is menjen az első kerék, hogy az autó visszajusson a garázsba. A sörgyári
teherautóval, amelyet a Pepin bácsi fűtött, azzal sem volt sokkal jobb a helyzet. A bácsi vagy
túlságosan felfűtötte a kazánt, vagy csak alig, mikor a sört rakodták, Pepin egyfolytában üvöltött,
hosszú piszkavassal meg kaparóval felfegyverkezve hadakozott a nagy kazánnal, szitkozódott és
beszélt a kazánhoz, mintha ló, ökör, vagy egy fenemód csökönyös tökfilkó lett volna. És amikor a
sörrel megrakott teherautók kigördültek a sörgyárból, hát a sofőr, aki örült a dolognak, egész úton
csak nevetett, s ha a téren sok ember volt, megállt, bár nyugodtan továbbmehetett volna, és azt
mondta: „Josef úr, nem tetszik nekem ez a dolog, valahogy kevés a gázunk, nézze már meg!” És a
Pepin, ahogy kiszállt a vezetőfülkéből, már üvöltött is: „No de ijjet – ha eztet látná a Tonser százados,
akinek én a kardhordozója vótam, ha látná, hová jutott az ósztrák katona!” És föllépett a hágcsóra,
átmászott az oldaldeszkán, két kézzel megfogta és megtapogatta a kazánt, hogy mennyire meleg,
aztán kinyitotta a kazán ajtaját, mindig úgy látszott, mintha kialudt volna a tűz, de ez csak a kevés
levegő miatt volt, s akkor egyszerre csak lángra lobbant a gáz és korom lövellt a levegőbe, a teret
hatalmas robbanás rázta meg, majd ötméteres, fekete füstoszlop szállt az égnek, amelyből szikrák
röpködtek szanaszéjjel, s amikor a füst szétoszlott, ott állt a Pepin és fogta a kazán szélét, a tér
kövezetén ott ugrált a kazán teteje, s a bácsi feketekormos arccal, leégett szemöldökkel állt a platón és
üvöltött: „Az ósztrák katona minden helyzetben feltalálja magát. Megint győztem!” És fogta a
piszkavasat, és belekotort a tűzbe, szórta a kazánba a tölgyfahasábokat, aztán visszatette és lezárta a
fedőt, amelyet valamelyik bátrabb polgár hozott vissza neki, mert a detonációt hallva mindenki
fejvesztve menekült, aztán a bácsi visszaült a vezetőfülkébe, a kocsikisérő helyére és ujjongott
lelkesedésében. Így hát Pepin minden tölgyfahasábbal való feltöltés során és után rosszul mérte fel a
helyzetet, mindig úgy gondolta, hogy minden rendben van, hogy a tűz már alig-alig pislákol a
kazánban, ám valahányszor fölemelte a fedőt, hogy alaposabban szemügyre vegye a dolgot,
mindannyiszor robbanás következett és a tüzes füst úgy tört a magasba, mint valami rakéta, és
Pepinnek sohasem sikerült időben visszarántani a fejét, a tűz minden alkalommal megpörkölte az
arcát. És így történt, hogy amikor egyszer temetési menet haladt el mellettük, a bácsi éppen a
kazánban kotorászott, és a lovak annyira megijedtek, hogy nekiiramodtak, megbokrosodtak, máskor
meg egy, gyakorlatozásból hazafelé tartó német szakasz masírozott el a kocsi mellett és éppen azt
énekelték, hogy In der Heimat, in der Heimat..., hát a robbanást hallva minden katona a földre vetette
magát és fedezéket keresett, s kishíján szétlőtték a sörgyár teherautóját, mert azt hitték, hogy
merényletet akarnak elkövetni ellenük. Úrnapján a sofőr, mivelhogy szabadgondolkodó volt, amikor
a virágszirmokat szóró koszorúslányok menete haladt el mellettük, ő pedig éppen a sör lerakodásába
fogott volna bele a katolikus ház előtt, ahol egy kis, leveles nyírfaágakból emelt oltár is állott, így
szólt Pepinhez: „El fog aludni, el se tudunk majd indulni...”, de ahogy Pepin bácsi felemelte a kazán
fedelét, hát lángra lobbant a korom és berobbant a gáz és pernye lövellt a levegőbe, és azok a
koromszemcsék lassan-fenségesen belepték a kosárkákból virágszirmokat szóró, fehér és kék ruhába
öltözött gyerekek menetét, és bár a szentségtartót nem tépte ki a légörvény a tisztelendő úr kezéből,
azt már senki sem tudta megakadályozni, hogy a baldachin ne emelkedjék a levegőbe, kiszakadt az őt
tartó kezekből és úgy szállt a tér fölött, mint egy vörös, arannyal kivarrt vitorla, mint egy repülő
perzsaszőnyeg... Máskor pedig, az országos vásáron, amikor a sört rakodták le a Beráneknél, a tér
sarkán, a Pepin bácsi megint rakni akart a tűzre, épp berakta volna a fát a kazánba, a bácsi már amúgy
is olyan fekete volt azoktól a robbanásoktól, hogy le sem tudta mosni magáról azt a feketeséget, mint
egy igazi fűtőnek, sötét volt a bőre, akár egy olasznak vagy egy cigánynak, a szemöldöke
lepörkölődött, a feje kopasz volt, mert mindig megkapta a tűz a haját meg a sapkáját, szóval a sofőr
azt mondta, hogy talán már ki is aludt a tűz, hogy a bácsi megint kotorjon bele a kazánba a
piszkavassal, de a lelkére kötötte a bácsinak, hogy hagyja békén a fedőt, ám Pepin, ahogyan fülét a
kazánra tapasztva hallgatódzott, hogy vajon van-e mormolás ott belül, úgy vélte, hogy a tűz valóban
kialudt, Így hát fölemelte a fedőt és ismét robbanás hallatszott, robbanás rázta meg azt az országos
vásárt is, és a detonációt hallva, a füstöt látva szétszaladtak a falusiak, belebotlottak a bakokba, a
sátrakat meg a ponyvákat tartó kötelekbe, és sorra csuklottak össze a sátrak, a gyerekek jajgattak meg
óbégattak, az árusok az öklüket rázták és szitkozódtak, a bámészkodók és a vásárlók pedig, ahogy
menekülőre fogták, ahogy szétspricceltek a teherautó tűzfészkétől, hasra estek a fölborult bakokban
és a keresztben fekvő deszkákban, belegabalyodtak a szövetekbe és vásznakba, de ami a legrosszabb,
a nyílt terepen berontottak a cserépedények közé, és hosszú órákba tellett, mire ismét beindult a
vásár... De az apu a háború vége felé már nem vezette a tölgyfagáz-meghajtású teherkocsit és autót
sem szerelt már. A bácsi viszont egyre nagyobb dicsőségtől övezve ment be nap mint nap a városba,
különösen, amióta az emberek megtudták, hogyan ropta Heydrich, a birodalmi helytartó
meggyilkolásának a tiszteletére, egyre több kapu és ablak tárult ki, egyre több ember szeretett volna,
ha nem is beszélni Pepinnel, de legalább látni a hőst, aki továbbra is korvettkapitányi
tengerészsapkában járt a szépkisasszonyokhoz, mintha mi sem történt volna. Az apuval szerelni már
senki sem akart a városka lakói közül, egyrészt, mert a sörgyárba egy századnyi birodalmi katonaság
volt bekvártélyozva, másrészt pedig már mindenki túlesett a szombat-vasárnapi szerelésen. Aztán
mozgósítottak minden járművet, és az apu bakokra állította a Škodát és egy éjszaka fölébresztette
Pepin bácsit, leszerelte a kocsi kerekeit, az alkatrészeket egy zsákba rakta, aztán felvitték azokat a
kerekeket, a pótkerékkel együtt a sörgyár tetejére, és az apu elhúzta egy régi, használaton kívüli
kémény fedelét, előszőr egy kötelet eresztett le, majd a Pepin bácsit elemlámpával, és így suttogott:
„Na, mi a helyzet?” és a bácsi boldogan jelentette, hogy a mellkasáig ér a korom...És az apu megörült:
„Ez a legjobb konzerválószer, mintha olajba mártanánk őket, jobb, mintha grafitba raknánk az
alkatrészeket, vagy mintha zsírban tartanánk, mintha faggyúval, disznózsírral öntenénk le...” és az apu
leeregette az alkatrészeket, a Pepin meg lebogozta a kötélről és elrakta őket jobb időkre annak a húsz
vagy még több éve kihűlt kéménynek az aljára. Aztán az abroncsok kerültek sorra, de amikor az apu
az utolsó, az úgy nevezett pótkereket eresztette le, kioldódott és zuhant lefelé, az apu meg lekiabált:
„Jožka, vigyázz!” és egy tompa puffanás hallatszott és a kéményből jó sokáig szállt a korom, az apu
belehajolt abba a koromfelhőbe és lekiáltott: „Jožka, nem esett bajod?” és lentről a Pepin bácsi
örömteli üvöltése hallatszott: „Az ósztrák katonának nem eshet soha baja, megint dicső győzelmet
arattam! Ez már döfi, mi?” De már nem is volt szükség a rejtekhelyre. A front úgy nekilódult, hogy
már a vonatok sem közlekedtek, a sebesült német katonák gyalog vágtak neki az útnak, át a városkán,
aki nem tudott járni, azt a többiek kocsira rakták, azután meg ott álltak az első Elba-menti faluban és
kérték a révészt, vinné át őket, így álltak ott nyomorultan és a gipsz fehér színe uralt mindent, mintha
afféle modern művészeti modellek lettek volna, mint azok a darabkák, amelyek a modell levetett
gipszburkából maradnak vissza, ott voltak a zöld part friss füvén, a sárga boglárkán, ott voltak azok a
keresztüllőtt lábak és kezek, törött kulcscsontok és bekötözött fejek, végigtapogatták a zsebeiket, a
ruhájukat, s csak álltak ott kinyújtott kézzel, láncokat, órákat, pénzt kínáltak tenyerükből a révésznek,
a révész meg a fejét vakarta, de végül kis csoportokban átvitte a sebesült németeket a túlpartra, ezek a
sebesültek azt hitték, hogy odaát, túl a folyón, még ott vannak menekülő csapataik, hogy még van
esélyük hazajutni, de a révész tudta, hogy már partizánok vannak odaát, hogy ott állnak lesben
golyószórókkal meg puskákkal az országúti és vizesárkokban, a szakadékokban, és hogy ezeknek is
kampec, de azért átvitte őket, mert ha nem is szerette, nem is szerethette a németeket, amikor látta
szemükben a reményt, azt a pillanatnyi boldogságot, a felcsillanó eshetőséget, hogy megmenekülnek
és boldogok lesznek, ha célba érnek és átviszik ezeket a gipszeket meg kötéseket a túlsó partra, hát
miért is tagadta volna meg tőlük ezt a kis örömet? Mint ahogy a halálraítéltnek az utolsó éjszaka még
teljesítik végső, lehetséges kívánságát. És a németek fehér kendőket kötöztek mindenféle botokra és
akárha az ígéret földjére tartanának, úgy vágtak neki az útnak. Ez volt az utolsó német vonaglás, aztán
már csak itt-ott robogott el egy-egy, megbokrosodott lovak húzta bricska, tele rémült német
katonákkal, este pedig megjöttek az oroszok, a szovjet hadsereg. Nagyapa, az anyu papája aznap este
titokban friss, virágzó orgonát szedett, az orosz katonák megszállták az udvarát, befeküdtek az
ágyakba, puskával a kezükben aludtak el, úgy aludtak, mint akiket agyonütöttek, annak a szobának az
ajtajában, ahol az ezredes aludt, a küszöbön egy katona feküdt, egyszerre aludt és volt éber és őrizte
az ezredesét, és reggel a nagypapa fogta azt a frissen szedett bodzát és szerette volna vázába tenni, de
a váza a konyhában volt, és a nagyapa, ha egyszer valamit akart, hát akkor annak meg kellett lennie,
mindig annyira elvakította az óriási akarás, hogy észre sem vette, hogy az a nagy váza csak azért van
a kredencben, hogy néhány könyvvel együtt belülről megtámassza, kitöltse a tálaló egyik felét, így
aztán az egyik kezében a frissen szedett bodzát fogta, a másikkal pedig azt a vázát rángatta kifelé,
amelyen ráadásul néhány tányér, mártásostál és mindenféle más edény is feküdt, ráncigálta azt a vázát
és üvöltött: „Naninka, hol a csudában vagy, gyere, segíts!” És tovább rángatta a vázát, előre örült,
hogy milyen szép is lesz benne a bodzacsokor, amit majd az ezredes úr asztalára tesz... És aztán
tovább üvöltött: „Lányok, a szentségit, hol vagytok! Nanka!” De a nagymama a cseléddel éppen a
dézsát tartotta, amelybe a szovjetek hentese a májat pakolta be a kibelezett tehénből, és a nagyapa
tovább üvöltött: „Kurvák, kurvák, hol vagytok, miért nem jöttök segíteni? A hétszentségit!” És
üvöltött, mert virágos örömet akart szerezni azoknak a szovjet katonáknak... És a nagymama pont
akkor ért oda, amikor a nagyapának sikerült kicibálnia azt a vázát, de abban a minutában éktelen
csörömpöléssel ledőlt a kredenc is, a nagyapa ott toporzékolt az edényeken és kiabált: „Kurvák, ha
egyszer szólok, miért ne jöttök?” És a nagymama szaladt, hogy bezárja az ablakot, de a nagyapa
megint föltépte és a szomszédok irányában ordította: „A büdös kurvák, csak lebzselnek itten, ahelyett,
hogy odaadnák azt a vázát!” A nagymama pedig belekiabálta az ablakba: „Nem is igaz,” és újra
becsukta, ám a nagyapa kinyitott egy másikat és ordított: „Kurvák, kitekerem a nyakatokat!” Aztán ott
taposott az edényeken, fölborította az egész kredencet, a még épen maradt tányérokkal együtt,
toporzékolt és szitkozódott, de aztán már nem toporzékolt olyan bőszen és lassított az iramon és az
ordítozást is abbahagyta, végül pedig leült, az orgonacsokrot az ölébe vette... csak a lábát mozgatta,
valamit mondani szeretett volna. Amikor a nagymama odahajolt hozzá, a nagyapa csak ennyit
suttogott: „Nanynka, Isten veled...én most elmegyek...” És kisvártatva a nagymama a nagyapa pulzusa
után nyúlt, és amikor látta, hogy a cselédlány, az Anna már nyitná ki a csűr ajtaját, hogy kivonszoljon
az udvarra egy régi szekrényt, a nagymama kitárta az ablakot és azt mondta: „Annuskám, soha többé
nem lesz már szükségünk régi almáriumra,” és felpattant a biciklijére és ment a doktorért és megállt
a temetkezési vállalkozónál, hogy délután jöjjön ki... Aznap kora este az anyu meg az apu fekete
szalagot tűztek kabátjuk hajtókájára és elővették a fekete ruhájukat, a Pepin bácsi pedig fehér
tengerészsapkájában egy ünnepségen vett részt az úsztatónál, az oroszok harmonikát is hoztak,
sülthúst meg vodkát kínálgattak, és estére részegek voltak, némelyik polgár gyomra nem vette be
ezeket az egészségre és a békére ürített hatalmas dózisokat, a mustárospoharak koccintásával kísért
tósztokat, ott hánytak a kerítésnél, a homályban, és az az alkohol olyan erős volt, hogy kitépték a
palánkot, amibe kapaszkodtak, és curukkolva szaladtak végig a tűz és a fények beragyogta úsztatón,
sőt, volt, aki otthon hányt a falba beépített porcelán mosdójába és letépte azt a mosdót és kihátrált a
járdára, majd az úttestre, s így, curukkolva fogta azt a mosdót és áttört a táncolókon és a parton
elvágódott, magára borítva a mosdókagylót. Egyedül a Pepin bácsi ivott és koccintott mindenkivel, és
minél többet ivott, mintha egyre józanabb lett volna, hagyta, hogy a hadsereg első táncosa táncba
csalja őt, és a katona kozák táncára ő is kozák tánccal válaszolt, de egy javított változattal, amiben egy
hatalmas ugrás volt és parádés spárgában végződőtt, aztán egy pihent katona hívta ki valamiféle
szavojanka nevű táncra, ebbe meg egy gyors örmény tánc volt belekeverve, lépésvariációkkal, úgy,
ahogyan a slováckói morvák járják, cifrázzák, a Pepin bácsi ezt jól értette és a harmonika ritmusára a
cifrázást még mindenféle szökellésekkel egészítette ki, a repülő bubi, aki még mielőtt földet ért
volna, megfordult a levegőben, aztán meg talajt fogva bukfencet vetett előre, majd hátra is, és az
orosz katonák tomboltak és tapsoltak és így kiáltottak: „Bravó, papuska! Bravó, papuska!” Azután egy
másik katona a kardtáncot próbálta ki a bácsin, úgy forgolódott, mint egy kakas, átugrált a
képzeletbeli kardon, elmozdult sebet osztó suhintásai elől, és a bácsi szépasszonyok,
szépkisasszonyok gyűrűjében fújta ki magát és tovább ivott mindenkivel és készült a következő
táncra, amelyben bevetett egy újítást is, ahogyan azt a Fuksa-Košťálová párostól látta, mintha még
egy partner is lenne vele szemben, közben pedig kézenállásba szökkent és tótágast állt, úgy, ahogyan
a Vlasta kisasszonnyal szokott a billiárdasztalon, és egyébként is, mintha a Pepin bácsi egész életében
tánccal készült volna erre a viadalra, amelyben először lelt igazi és valódi partnerekre, akik nem
viccből táncoltak így, hanem mert egyszerűen így táncoltak a hazájukban, így és nem másképpen volt
szokás táncolni náluk, a bácsi most először nem azért táncolt, hogy mulattasson és nevettessen, hanem
önmagáért a táncért, látta, hogy a katonák is versengésnek veszik a táncot, hogy tanácskoznak, kit is
küldjenek ringbe, hogy legyőzze a papuskát, ha már nem tudták legyűrni alkohollal, amihez hozzá
voltak szokva, hiszen a Pepin bácsi ugyanúgy ivott, mint ők, sőt még a szomszédokkal is koccintott,
és még azok helyett is ivott, akik nem ihattak, vagy már nem bírtak. De azt is látta mindenki, hogy az
úsztatónál lévők közül az oroszok a Pepin bácsit tartják a legtöbbre, hogy tisztelettel viseltetnek
iránta, hogy a karnagyuk melletti székre ültették le, és hogy ez a karnagy végül odaadta neki
fűzfavesszőből készült karmesterpálcáját és megkérte, hogy dirigálja a győzelem ünneplésére
érkezett fúvószenekart. Amikor pedig véget ért a tánc, a katonák simogatták a bácsit és egyre csak
papuskának szólították, és miután befejezte a dirigálást, az oroszok legjobb táncosa elismerte, hogy a
bácsi semmivel sem marad el mögötte és kijelentette: „Magammal viszem a papuskát Moszkvába.” De
a bácsi mondta, hogy holnap a hordókat égetik ki a sörgyárban, hogy nem ér rá, talán szombat
délután, hogy aeroplánnal talán elröpülhetne abba a Moszkvába valami kis táncversenyre. És
hozzátette: „Az ósztrák katona mindenütt győzedelmeskedik.” Azon az éjszakán az apu kihasználta az
alkalmat, hogy fekete gyászruhában van, és várta Pepint, aki csak reggel tájt tért haza a bárokból, a
kisasszonyoktól, és az apu fölvitte magával a bácsit a malátázó tetejére, elhúzta a használaton kívüli,
lenyakazott, régi kémény fedelét, kötélen leengedte a Pepin bácsit és egyik alkatrészt a másik után
húzta föl, s végül a kerekeket is... amikor aztán minden fönn volt, az apu hallgatózott, de nem hallotta
a kémény alján a bácsit, semmi sem mozdult odalent. „Jožka, Jožka!” kiabált bele az apu a kéménybe,
le is világított, de a fekete, tátongó mélységből csak korompamacsok szálltak fölfelé. „Jožka, mondj
már valamit!” kiabált lefelé kétségbeesetten az apu, aztán pedig lerohant az irodához, ahol a daru
alatt, egy katonai köpenybe burkolózva Vaňátko úr, az éjjeliőr húzta a lóbőrt, felrázta, de az őr
annyira kába volt az álmosságtól hogy először azt hitte, rablók fúrják a kasszát, és megörült, de az
apu mondta neki, hogy a Pepin bácsi a kéményben van és nem válaszol, és a Vaňátko úr azt mondta:
„Egy pillanat!” Összecsapta a bokáját és jelentést tett: „Vaňátko éjjeliőr az őrhelyén szolgálatra
jelentkezik”, és elkötötte a Tričkót, a hű kutyust és az apuval fölment a malátázó tetejére, levilágítottak
a kéménybe, aztán egymás után lekiabáltak, és megpróbálták egyszerre is, ám odalent csendesség
honolt.... És az éjjeli őr ragyogott a boldogságtól, levette az antantszíját, lerakta a mexikói puskáját
meg a revolverét, és az apu a derekára hurkolta a kötelet, és Vaňátko úr szalutált, összecsapta a
bokáját és jelentett: „Az éjjeliőr készen áll!” Majd pihenjbe helyezte magát és az apu szép lassan
leeresztette a kémény aljára... Aztán a Vaňátko fölkiabált „Jelentem, hogy a Josef úr itt van idelent, de
alszik! Húzza a lóbőrt! És az apu kiáltott: „Kötözze oda!” És a Vaňátko úr felkiáltott a magasba: „Oda
van kötve, mehet!” És az apu erőlködve húzta fölfelé a Pepin bácsit és a kötél a kémény pereméhez
dörzsölődött, de a bácsi méterről méterre feljebb emelkedett a hétméteres kútból. És amikor
felbukkant a bácsi koromfekete feje, az apunak nem volt már ereje, hogy megfogja a Pepin kezét,
vagy hogy a derekánál ragadja meg, mert a kötelet kellett tartania, melynek végén a bácsi lógott.
Amikor már úgy tűnt, hogy kénytelen lesz a bácsit visszaengedni, a Vaňátko úr így kiáltott lentről:
„Menjen és kösse oda a villámhárítóhoz!...” És az apu most először hálát adott a sorsnak, hogy
évekkel azelőtt a sörgyárba került a Vaňátko úr, mert most előszőr el kellett ismernie, hogy van
értelme annak, amit az éjjeliőr tanácsol. Odakötötte a kötelet, szorosan odacsomózta a villámhárító
kampójához, aztán a hónaljánál fogva megragadta a bácsit és kihúzta, teljesen kifáradva és összetörve
zuhant fivérével együtt a sárga kövirózsára, és a bácsi rendíthetetlenül aludt tovább, hanyatt feküdt és
fejét hideg csillagok koronázták. Aztán az apu fölhúzta a Vaňátko urat is, és először keményen kezet
rázott vele, de ez kevés volt, még át is ölelte az éjjeliőrt, a Vaňátko úr pedig fekete ajkával katonás
csókot cuppantott apu arcára. De aztán mindketten megréműltek: Hová lett a tengerészsapka?
Világítottak lefelé, de már bezárultak a korommélységek, s a fehér sapkának nem volt se híre, se
hamva.
 9.
A SEGÉDSÖRMESTER ÚR pont úgy állt a kapu túloldalán, kezében a noteszével, mint máskor, a
munkások is ugyanúgy jártak munkába, mint azelőtt, de ez csak a látszólagos látszat volt. Nem is
köszöntek a segédsörmester úrnak, mindannyian direkt egy negyedórával később jöttek be, és a
segédsörmester átlátszó, valótlan, nem létező volt. Jegyezgetett, epés megjegyzések közepette véste
be füzetkéjébe a későn jövőket, amikor pedig kiosztotta a munkát, azt mondta neki a kádársegéd:
„Nem kell nekünk hajcsár, nem kell már fölénk a Franz úr a kastélyból, mától magunk osztjuk el a
munkát.” És a segédsörmester úr azt mondta: „Amíg én vagyok az elöljárójuk, amíg van a
sörgyárnak igazgatótanácsa, amely engem is kinevezett, addig nekem fognak engedelmeskedni.” Ám
a kádársegéd így szólt: „Csakhogy a sörgyár mától fogva össznépi tulajdon, és többé nincsenek urak,
mostan mi vagyunk az urak, és a mai naptól ki van nevezve az üzemi tanács, amelynek én vagyok az
elnöke...” És azzal sarkon fordult és elment, a segédsörmester úr pedig ott állt porig sújtva, és amikor
visszatért az irodából, egészen kicsike volt. Megkereste a kádársegédet és sírós hangon mondta: „De
hát én egy vagyok maguk közül, hány évig dolgoztam itt, az erjesztőben munkásként.” Ám a
kádársegéd így szólt: „Csakhogy ellenünk volt, maga mindig azt akarta, amit az urak, kellett magának
az urakkal bratyizni, most aztán megkeserüli,de nem csak ez, többre is tartotta magát minálunk, ezt
pedig nem szabad megbocsátanunk, ezt nem lehet megbocsátani...” A segédsörmester úr még
ellenszegült: „De nem maguk vettek fel engem...” De a kádársegéd azt mondta: „Felvenni nem mi
vettük fel, de elbocsátani mi fogjuk, úgy döntöttünk, hogy nincs szükségünk magára... egyébként már
postára adtuk a fölmondását, úgyhogy az lesz a legjobb, ha szépen elmegy haza...” És a
segédsörmester úr elment, aztán még visszajött, mintha csak álmodta volna az egészet, mint mikor
megtették segédsörmesternek, annak idején azt sem akarta elhinni, ugyanúgy most is visszajött a
sörgyár udvarára, mert nem akarta elhinni, mert azt gondolta, hogy csak álmodik, hogy az nem lehet,
hogy őt elbocsássák, de már senki sem vett róla tudomást, észre sem vették, levegőnek nézték, mert
elveszítette a hatalmát, már nem dobhatott ki egy munkást sem és nem vehetett fel a helyébe másikat, a
munkások már nem gyűrögették a sapkájukat, már nem kuncsorogtak alázatosan munkáért, most ők
voltak az urak. És így esett, hogy amikor ősszel anyu szüretelni kezdte az almát, amikor a
segédsörmester úr is eljött, hogy leszüretelje a saját szolgálati fáit, hozta magával a kosarait, a
létráját, és ott állt azon a létrán és adogatta le az almával teli kosarakat, amiket aztán a felesége sírva
egy nagy ruháskosárba ürített, az anyu pedig két másik asszonnyal szedte együtt az almát, és a
segédsörmesterné egyszerre csak zokogásban tört ki, merthogy az anyu az ő fájáról szedi azokat a
csörgőmagházú almákat, amelyek mindig is őt illették... de az anyu azt mondta, hogy a
segédsörmester úrnak itt már nem jár semmi, hogy most már az övéi ezek a fák, hogy az apu még
mindig a helyén van és hogy a régi szerződések szerint a sörgyár gondnokát illeti meg a kert fele, és
hogy ez a fél pont úgy jön ki, hogy az ő részéhez tartozik az a sor is, amit eddig a segédsörmester úr
bitorolt, és ekkor a segédsörmesterné fölmászott az anyu után a létrára és ő is szedni kezdte azokat a
csörgőmagházú almákat, az anyu pedig készakarva úgy kaparta le a cipőjéről a sarat, hogy az a
segédsörmesterné arcába, hajára hullott, de az csak szedte tovább a gyümölcsöt, az anyu pedig
mászott lefelé a létráról és rátiport a segédsörmesterné létrafokot szorongató ujjpereceire, úgyhogy
az is kénytelen volt az anyuval együtt lemászni, aztán a segédsörmesterné fogta az anyu kosarát és
átöntötte belőle az almákat a magáéba, és ott állt a két asszony egymással szemben, már-már
összeverekedtek, már-már nekilendültek, hogy megtépjék egymás haját és megszaggassák a másik
blúzát, kishíján szabadjára engedték a közöttük feszülő régi gyűlöletet, amely most újra fellángolt
ettől az őszi almaszedéstől, amikor egyszerre csak három munkás bukkant fel a malátázó felől a
kádársegéd vezetésével és amikor odaértek az asszonyokhoz, a kádársegéd így szólt: „A
járandóságoknak is vége, a kert meg a gyümölcs is a miénk. Az egész kert, vigyék innen a létráikat,
mától mi szedjük a gyümölcsöt, gyerekeink, unokáink vannak, de ha nem lennének is, a kert akkor is
mindnyájunké, már nem az urak tulajdona...” És a kerten át az apu jött, kerülgette az ágakat, s ahogy
meghallotta ennek a beszédnek a végét, halk hangon mondta: „De hát én sosem adtam az urat.” A
kádársegéd pedig békülékeny hangon mondta: „Gondnok úr, maga tényleg nem adta az urat, maga jó
és kedves volt hozzánk, de az, hogy rendesen bánt velünk, ma inkább súlyosbító körülménynek
számít, mert maga az urakat szolgálta, de most már mi vagyunk az urak, és bár itt van, mostantól nem
maga lesz a gondnokunk, majd mi választunk magunknak gondnokot a munkások közül, a
szakszervezet majd küld, kinevez egy munkás gondnokot, mert holnaptól az államosított részvényeket
csak munkásoknak adják el, és mi vagyunk a sörgyár részvényesei, így aztán jogunk van
megválasztani az elöljáróinkat, ugyanúgy, ahogy a burzsuj korlátolt felelősségű társaság a maga
embereit ültette be a vállalat vezetésébe... Segédsörmesterné asszony, fogja azt az almát, amit szedett,
gondnokné asszony, maga is fogja az almáját, maga pedig, gondnok úr, menjen haza, negyedéves
fölmondási ideje van, az irodába hétfőn már nem kell bejönnie, mert nekünk már van igazgatónk.
Maga jó volt hozzánk, mi viszont éppen ezért neheztelünk magára, hiszen így csorbította az
osztályharc élét, érti?” Az apu megrázta a fejét: „Nem értem, de akceptálom és tudomásul veszem...”
És a kádármester, az üzemi tanács három tagjával együtt elmenőben még egyszer hátrafordult és bár
erőt kellett vennie magán, mégiscsak így szólt: „És a garázsát is elkezdjük rögtön kipakolni, az autót,
azt vontassa el valahová, és rámolja ki az összes kannát meg alkatrészt, az összes kacatot oda fogjuk
hordani a falhoz...” És az anyu a haja tövéig elvörösödött, fogta az almával teli kosarakat és kiszórta
belőlük a gyümölcsöt a letaposott fűre, a kisebb kosarakat berakta a nagyobbakba, fölkacagott és így
szólt apuhoz: „Most pedig új életet kezdünk,” megsimogatta aput, rámosolygott, az apu meg
belenézett a szemébe, nem ezt várta az anyutól, és az anyu fogta a kosár fülét, és elindultak és úgy
néztek körül, mintha utoljára, vagy először látnák a sörgyár szép gyümölcsösét, a sörgyárét, ahol
negyed százada éltek már együtt, és olyan szépnek látták azt a kertet, mint még soha annak előtte, az
ágakon csüngő almák mintegy búcsúzóul, mintegy a kertben tett utolsó séta alkalmából színesen
pompáztak és illatoztak, ebben a kertben szárították kötélen a mosott ruhát, itt szedett az anyu
margarétát és más mezei virágot, de elég volt lehunyni a szemet s képzeletben ismét ott volt az a kert,
és az anyu a lehunyt szemhéja mögött nemcsak hogy össze tudta számolni az összes gyümölcsfát,
hanem mindegyiket külön fölismerte, pont úgy, ahogyan az emberekre is vissza tudott emlékezni,
arcukra, mozgásukra, apró hibáikra...És miután az apu elvitte a néhány éve vásárolt kis házba, az új
fészerbe az autóalkatrészeket, miután elvontatta a Škodát, visszatért az irodába, utoljára volt ott,
kiürítette a fiókjait, összeszedte a tollait, az új igazgató a postát bontotta és már reggel sört ivott, mert
így szokta meg, és végül fölbontotta azt a postát, szétosztotta és várta, mikor megy már el az apu, de
az apu várt, téblábolt, még egyszer átment a sörgyárba, szándékosan üres kannákat felejtett a falnál,
ott is elvacakolt, várt egy kicsit, de egy munkás sem ment oda hozzá, senki sem köszönt el tőle, senki
nem sajnálta meg, egyetlen szót sem vetettek oda neki, úgy jöttek-mentek körülötte, mintha az apu
nem is létezne, mintha nem is vitte volna a Škodán meg a motorbiciklin szülni a feleségeiket, nyaralni
a gyerekeiket, mintha még nemrég nem is adott volna nekik kölcsön teherautót, meg más autókat új
bútor, meg mindenféle építkezéshez való anyag szállításához, így aztán az apu úgy ment el, mint aki
bűnös, úgy távozott, akár a segédsörmester úr. És miután apu elvitte az utolsó, tollakkal, kis
naptárakkal, meg noteszekkel megrakott dobozt is, kinyitotta a szekrényét és kivette a két hasas
lámpát, amelyek fényénél évekkel azelőtt írt és amelyek azért voltak odakészítve, hogy hátha
áramszünet lesz, azt a két hasas, zöld ernyős lámpát, s amikor az apu vitte volna el őket, a
munkásigazgató megszólalt: „Ezek a lámpák a sörgyár leltárában vannak...” és kivette őket az apu
kezéből. „De én megveszem őket,” mondta csendesen apu. Ám a munkásigazgató csak a fejét rázta és
hidegen mondta: „Már épp eleget harácsolt össze magának, még egy villát is épített...” És amikor az
apu kiment az irodából, a munkásigazgató csak erre várt, fogta azt a két zöldernyős lámpát és
kihajította őket az ablakon egy halom limlomra és ócskavasra, és a zöld üvegernyők és a cilinderek
ripityára törtek és az apu a fejéhez kapott és olyan roppanást érzett, mintha az agya tört volna
ripityára. „Itt is új időszámítás kezdődik,” mondta a munkásigazgató és bement az irodába. És aznap,
amikor az apu, meg az anyu elköltöztek, mikor az utolsó függönyt is felrakták, amikor az apu
fölcsavarozta a falra a névtábláját, amikor nagy gonddal, négy tiplivel fölerősítette a zöld postaládát,
a sörgyár felől Pepin bácsi bukkant föl két bőrönddel, a feje körül egy nagy pillangó röpködött,
amerre csak ment a bácsi, az a barna, pávaszemes lepke mindenütt a nyomában volt, követte cikázó
röptével. Amikor pedig a bácsi letette a bőröndöket és kifújta magát, az a lepke úgy lebegett a feje
fölött, mint a szeplőtelen fogantatást megjövendölő galamb, az apu ránézett a bácsira és kijött az anyu
is, és amikor meglátta azt a lepkét, így szólt: „Hová, hová Jožo bátyó, és mi az a lepke ott a feje
fölött?” És a bácsi csak legyintett és így szólt: „A dög már a sörgyárbó röpül velem, ahogy kitettem a
lábam a személyzeti szobábó, egyre csak gyün. Kergetem elfelé, de nem akaródzik nekije”. És az
anyu azt kérdezte: „És hová igyekszik, bácsikám? Nyaralni? Egy kis kiruccanásra a
szépkisasszonyokhoz? Melyik hívta meg?” És a bácsi azt mondta: „Ugyan má, én má nyugdíjas
vagyok, oszt elgyüttem egy kicsikét látogatóba. Amim csak van, az itten van ezekbe a kofferekbe.” És
az anyu megijedt és két kezét védekezően előrenyújtotta, mintha valami sötét felleget akarna elhajtani,
mindkét tenyerét kifordította és az rémülettől égnek állt a haja. Ám az apu elmosolyodott és így szólt:
„Akkor hát kerülj beljebb, testvér.” És az anyu az apu fülébe súgta: „Meglásd, mindörökre itt marad...”
De az apu megint elmosolyodott és azt mondta: „Na és...”
Így aztán Pepin bácsi beköltözött a pincelakásba, és másféle idő vette kezdetét, az apu kertészkedni
kezdett, és ahogyan abban a kertben dolgozott, kezdett megváltozni, ő, aki csak kávét ivott, s csak egy
darab száraz kenyeret rágott el hozzá, egyszerre húst evett, szívesen ivott sört, ő, aki ki nem állhatta a
hagymát, hirtelen megszerette. És ahogy így többet evett, a hangja is megerősödött, jóízűeket
dühöngött és ordítozott, és ahogy mind többet kiabált, még tovább erősödött a hangja, és ettől a
kiabálástól megnőtt az étvágya is, és amikor disznótoroshoz jutott, az apu nem csakhogy egymaga
megette a toroslevest, de befalta a hideg fejhúst is, a májashurkát pedig kenyér nélkül tömte magába
és ezt az egészet sörrel öblítette le. Viszont a Pepin bácsi, aki annyira szerette a hasát, és bárhová ment
is vendégségbe, mindenütt bekebelezett hat ebédet, s megivott mindent, amit csak elé raktak, szóval a
Pepin lassan visszatért a kezdetekhez, az ételben azzá vált, ami egykor Francin volt, a húsos ételeket
otthagyta és csak egy bögre tejet vagy kávét, meg egy karéj kenyeret kért. „Mi jó van abba,
sógorasszony”, mondta, „ha eccer a ember nem dógozik, hát nem is kívánja az ételt.” De attól, hogy
csak a legegyszerűbb ételeket, a krumplit meg a levest ette, felhagyott az ordítozással, a
mérgeskedéssel, már nem volt oka rá, hogy az egész városkát teleüvöltse tirádáival, csak legyintett,
és amikor a Francin kiabált és bosszankodott, a Pepin bácsi nyugtatgatta, összekulcsolta a kezét,
befogta a fülét és kérte Francint, hogy nyugodjon már meg. És így dolgozott együtt a két fivér
napközben a kertben, a bácsi mondogatta, hogy kezd rosszul látni, így hát Francin egy kis kapát adott
neki, köteleket feszített ki és Pepin a veteményes kertet kapálta, de miután a zöldséget is kikapálta a
gyommal együtt, a Francin üvöltött és Pepin már csak a kerti utakat kapálhatta. Azokat az utacskákat
pedig annyira kimélyítette, hogy valóságos árkot csinált belőlük, de Francin örült, hogy a bácsi
legalább mozog egy kicsit, így hát a bácsi kapált, de egyre kevesebbet, el-elüldögélt közben,
megtanult a vakok meg a gyöngén látók óvatos csoszogásával járni, kinyújtott kézzel tapogatott maga
előtt, mintha minduntalan holmi akadályok fenyegetnék. „Mintha víz alatt járnék,” mondta, aztán már
a kerti utat sem találta meg, és amikor az apu odavezette, akkor meg a kapa után tapogatódzott
hasztalan, mikor pedig az apu a kezébe nyomta, tanácstalanul, bizonytalanul kapált és nem tartotta az
irányt és ösvényt kapált az ágyásokba, Francin pedig üvöltött, ordított. És a szomszédok, akik már
megszokták Pepin bácsit, kezdtek tanácsokat osztogatni a kerítés túloldaláról: „Josef úr, mi lenne, ha
idehoznának két gőzmasinát és ezt az egész kertet, úgy, ahogy van, beszántanák?” Pepin bácsi meg
kitapogatta a kerti ösvény szélét, leült, Francin pedig üvöltött: „Mit képzel, maga ökör, hát lehet ezek
között a fák között cséplőgépet vontatni? Talán játékszer egy ilyen gőzmasina? Egy ilyen nagy marha
gépet, azt vontatnánk be ide? De hisz kidöntenénk a kerítést! Ki adta magának ezt a jó tanácsot?” És a
szomszéd ujjaival a drótkerítésbe kapaszkodott és erősködött: „A Meldík százados mondta, Josef úr,
tudja, az, amelyik most a kertbarátok elnöke.” És a Pepin bácsi a távolba révedt, valahová egészen
máshová, Francin pedig üvöltött: „Hát egy ilyen jött-ment Meldík is lehet már kertbarátelnök?
Százados pedig, az sohasem volt.” De a szomszéd kötötte az ebet a karóhoz: „De bizony volt,
gondnok úr, épp az előbb mondta is: ‚Majd én megtanítom azt a két gyerkőcöt abból a villából
kertészkedni. A Pipinkét...‘ „ Az apu pedig üvöltött: „Hogy taníthatna egy ilyen ökör bárkit is
kertészkedni? És mi az, hogy a Pipinkét, mit képzel ez magáról? Ami annak a kobakjában van, azt mi
a bátyóval a seggünkben hordjuk!” jegyezte meg velősen az apu. A szomszéd pedig így folytatta: „A
Meldík még azt is mondta, hogy megtanítja magukat lóherét termeszteni, meg hogy tarthatnának
kecskét, de hogy jó mélyen föl kellene szántaniuk az egész kertet csoroszlyával...” – „Mi az, hogy
kecskét tartani, az nem megy csak úgy ripsz-ropsz,” kiabált az apu és fenyegetően hadonászott a
kapával, „a kecske, az egy torkos dög, egyszer az anyámnak kievett a bukszájából három egyforintos
bankót, máskor meg, amikor kiraktuk hűlni a disznózsírral tele bödönt, hát a kecske kiitta az egészet,
hagyjon engem békén a kecskékkel, maga ökör!” És az anyu kinyitotta az ablakot és kiszólt:
„Építenénk a garázs mellett egy kecskeólat, még hozna is valamit a konyhára.” És apu köhintett egyet
és az anyuval kezdett kiabálni: „Egytől egyig ütődöttek vagytok, a kecskére csak ráfizethet az ember!”
De az anyu sem hagyta annyiban: „Ugyan már, két békés kecske, ilyeneket szeretnék, az ilyen kis
giduci reggel felébreszti az embert, ti meg szépen járhatnátok velük a legelőre, egy kis friss levegőt
szívni...” De Francin csak üvöltött, hogy neki nem kell friss levegő, kiabált a fivérével is, de az már
nem védekezett, már valahol egészen máshol járt, eszébe sem jutott a kiabálás, semmi sem
bosszantotta, bőszítette már, semmi sem szolgáltatott okot arra, hogy dühöngjék, bármit hallott is,
csak üldögét a kerti ösvény szélén, egy pallón, már csak a napfényt érzékelte, mint egy fürdőben, úgy
ült ott, a boldogsághoz nem kellett neki más, csak az, ami körülvette, az a meleg csend. „Én már nem
látok”, mondta Pepin, és Francin elüvöltötte magát: „Mi az, hogy nem látsz? Te nem akarsz látni,erről
van szó!” És Pepin bácsi halkan mondta: „Én azokat a kecskéket már nem tudnám kitapogatni, csak az
ólban.” És az anyu kiszólt az ablakon: „Hát akkor én kikísérném a legelőre, Jožin bátyó, a legelőn
pedig a karjához kötném azt a kecskét,” örvendezett anyu, hogy Pepin majd hagyja magát
belerángatni ebbe a játékba, de a bácsi az ablakra meredt, valahova oda, ahol a világos függönyök
csillogtak, legyintett és így szólt: „Az meg mire jó magának...” – „De hát lenne tejecske, és a kecsketej
az jót tesz a vérnek!” mondta reménykedve a szomszéd, ám Pepin bácsi helyett, aki az iménti
legyintéssel végleg elnémult, Francin kiabált: „Miket hord itt össze, az én fivérem, a Pepin, akit a
hadnagyok konyakkal meg pezsgővel itattak, aki szépkisasszonyokkal mulatott és diskurált, akit a
rendőrök fuvaroztak haza, mint egy tekercs linóleumot, hogy ő most kecsketejet igyon?” A
szomszéd, mint egy legyezőt, úgy tárta szét a két tenyerét és azt mondta: „De a mester, aki annyira
szeretett táncolni meg danolni, ha ő énekelne azoknak a kecskéknek, biztosan sok tejük volna, a
Micsurin azt írja, hogy ha énekelnek a teheneknek, vagy zenét hallgattatnak velük, hát több tejet
adnak...” És Pepin helyett az apu mérgelődött: „Miket beszél? A Micsurin azt írja, hogy a fűzfán lehet
almát termeszteni, hogy be lehet oltani, mit tudhat az ilyen a kecsketartásról? Mit képzel maga?”
kiabált az apu és fogta a kapát, harci pózt vett fel és így kiáltott: „Gyere, Pepin, adjunk neki ájnfáchert,
egyenesen a szeme közé, mint egy osztrák katona, gyere, ne sajnáld!” És az apu a kapanyelet előre
tartva, szembecsapással megrohamozta a drótkerítést, és ragyogva mondta: „Az osztrák katona ismét
győzedelmeskedik...” és a testvérére nézett, de a Pepin bácsi csendben ült, máshova nézett, csak
legyintett, mintha mindaz, ami elhangzott, még egy kiáltást sem érdemelne meg, egyetlen mozdulatot
sem, hogy minden csak a nyomorúságok nyomorúsága.
De azért még egyszer hagyta Pepin, hogy Francin lelkesedése magával ragadja, gombászni
mentek, vargányát keresni. És Francinnak ismét cselhez kellett folyamodnia, mielőtt először útnak
indultak volna a dymokuryi erdőbe, Francin előre vett három vargányát, és amikor reggel vonatra
ültek, hát látták, hogy százával utaznak velük a gombászok, amikor megérkeztek Rožďalovicébe, hát
mind leözönlöttek a vonatról, egész sereg egymásra és a másikra dühös gombaszedő, és az erdő hívó
szótól, kiáltozástól, riadótól lett hangos. És a Francin értett hozzá, miként riassza el magától az útját
keresztező gombászokat, hagyta, hogy megelőzze őket az a gombaszedő és rögtön az erdő szélén
elővette a vásárolt vargányát, a magasba emelte és így szólt a tovasiető gombászhoz: „Maga ott
szokta hagyni a gombákat?” És fogta azt az előre vásárolt gombát, a gombaszedő pedig porig sújtva
állt ott, és az apu megtisztogatta azt a vargányát és berakta a bácsi kosarába, a bácsi pedig kitapogatta
és beszívta az illatát és boldog volt, így sütötte el az apu azt a három előre megvett vargányát, hogy
elriassza magától a többi gombászt, mindig felemelte mögöttük a második, majd a harmadik
vargányát is, és az ilyen gombászt, aki után az apu vargányákat talált, annyira megviselte az irigység,
hogy kezdett rosszul keresni. És így járta a két fivér az erdőt, Francin átsegítette Pepin bácsit az
árkokon, aztán letelepedtek, a bácsi fogta a vargányákat és szagolgatta őket, az apu pedig kiabált
lelkesedésében. Ám később már annyi gombász gyűlt össze a pályaudvaron a városkában, ahol
megállt az idő, hogy az apu azt mondta, inkább majd délután mennek vargányát szedni, de biztosan
így volt ezzel a többi gombász is, mert délután megint mind összefutottak az állomáson, aztán, hogy
majd busszal mennek, akkor meg valamennyi, addig vonattal utazó gombász az autóbusznál sereglett
össze, annyian voltak, hogy még egy buszt kellett indítani, úgyhogy az apu azt mondta, hogy a
legjobb az lesz, ha autóval mennek, de reggel, pirkadatkor a városkából, ahol megállt az idő, egész
kocsisor rajzott ki, autók, motorok, biciklik vegyesen, és mind egyazon irányba tartottak, úgyhogy
megint mind ott voltak az erdőben, karnyújtásnyira, egymás szeme előtt. És az apu döntött, és
Smotlachy professzor útmutatásai alapján kezdett gombászni, gyűjteni kezdte a nem ehető, gyanús
gombákat is. Az apu egy kislábast, meg egy adag zsírt is vitt magával és felcsaptak Pepin bácsival a
kisérleti mikológia művelőinek. És volt gombájuk tavasz végétől egészen késő őszig. Szürke
selyemgombával, meg sárga kénvirággomba telepekkel kezdték, tüzet raktak, hagymát piritottak
zsírban, majd hozzáadták az áltriflát és a párducgalócát. Az apu először a Pepin bácsival kóstoltatta
meg a pirított gombát, várt egy fél órácskát, majd megkérdezte a bácsitól: „Jožka, nem érzed úgy,
mintha csöngene a füled?” És amikor a bácsi semmi ilyesmit nem érzett, nem hallott semmit sem,
vagy ha hallott is, az a templom harangja, esetleg biciklicsengő volt, az apu is evett abból a pirított
gombából és kitűnőnek találta. Egyszer azonban kerek öt órán át az erdőben maradtak, mert az apu a
kelleténél több szarvasgombát, pontosabban áltriflát tett az ételbe és ahogy megették, ott maradtak
ülve, mert megbénult a lábuk. Pepin bácsi már előre örült, hogy többé nem kell járnia, hogy rokkant
lesz és tolókocsiban fogják tolni. De pár óra múltán csalódás érte. Megint visszatért az erő a lábukba,
elmentek a pályaudvarra és rendben hazaértek. Ezidőtájt kezdte magát Francin borzasztó fittnek
érezni azoktól a gyanús gombáktól, magukkal vitték az anyut is, de akkor már a két fivér olyan
messzire ment, hogy kesernyés tinórút piritottak le, meg kékülő vargányát, továbbá kesernyés
nyárfapereszkét és néhány papsapkagombát hozzá, mely utóbbi Smotlachy professzor szerint
oxálsavat tartalmaz...és elsőként az anyunak kínálták ezt a gombacsemegét és miután az anyunak egy
fél óra múlva sem csengett a füle, megették az egészet, az anyu pedig ecetben rakta el a megszedett
papsapkagombát és nagyon ízletesnek találta, jobbnak, mint a vargányát. És így jutott Francin eszébe,
hogy ha ezt a papsapkagombát tárkonyos ecetbe teszik és világító tölcsérgombát is kevernek hozzá,
ezen kívül pedig taplót, nevezetesen likacsos pisztricagombát, akkor ezt pohárban lehet felszolgálni,
kis citrommal, worchesterrel és bazsalikommal ízesítve, és ennek a gombakeveréknek olyan íze van,
mint a legfinomabb tengeri kagylónak meg langusztának. És így esett, hogy egyszer Třebestovicében
szálltak le a vonatról és ahogy Francin és Pepin kézen fogva mentek át az erdő melletti focipályán, azt
mondja a Francin, mi a csuda vöröslik ottan? És visszamentek és teljesen elhűltek, azután letérdeltek
és szedtek egy tele kosár érdes nyelvű tinórút. Majd ott ültek az erdőszélen a homokban és sütkéreztek
a napon és az állomáson a gombászok, akiknek csak néhány nyamvadt ehető gomba volt a kosaruk
alján az egész napos keresés után, kiabáltak velük, hogy biztosan vették valahol, hogy Francin és
Pepin csak provokálják őket. Így történt, hogy este, amikor az anyu otthon megint egyszer klasszikus,
ehető gombát rántott ki, hát mind a hárman rosszul lettek, hánytak, Pepint ájulás környékezte,
hasmenésük volt, aztán szomjúság gyötörte őket, majd megint rókázás, fejfájás, görcs állt a
lábikrájukba, időnként duplán láttak és iszonyúan csengett a fülük. Amikor azután az egész családot
bevitték a kórházba, mert hat óra hosszat a lábukra sem tudtak állni, a főorvos azt mondta, hogy mind
a hárman ehető gombától kaptak mérgezést, ami utoljára a Smotlachy professzorral esett meg, akire
szintén úgy találtak rá, hogy vargányafogyasztás után nem volt eszméleténél.
 10.
EGYSZER AZTÁN AZ APU a bácsival gomba nélkül, de borzasztóan föllelkesülve tért haza.
Másnap megvette a legnagyobb fellelhető teherautó gumit, berakta a négyharmincas Škodába, kivette
a hátsó ülést, szerszámokat, szerelőruhát rakott a helyére, még a pedálos esztergáját is betette, végül
beültette a Pepin bácsit, pár napra való élelmet, pokrócokat vettek magukhoz és nekivágtak az
erdőnek. Az apu az előző napon gombászás közben, a bokrok között egy White típusú teherautóra
bukkant, ez a név azt jelenti, hogy fehér, szóval ez a teherautó teljesen megigézte, mert bár szeder és
málna nőtte be, sőt, a vezetőfülkében még egy kis nyírfa is sarjadt, de amikor az apu fölnyitotta a
motorháztetőt, hát teljesen el volt bűvölve. A motor érintetlen volt, mert bekrómozták, vagy pedig
valami speciális acélból készült, nem is motor volt az, hanem egy egész gépház, és amikor megnézte
az alvázat, megállapította, hogy a kocsi négy kerék meghajtású, így aztán a bácsival leemelték azokat
a kerekeket, egyiket a másik után, a leszerelt felnikre fölrakták a gumikat, és amikor a kocsi a saját
lábára állt, az apu szétszedte a karburátort, majd az elosztófejet, a bácsi megint mindent úgy látott,
mintha víz alatt járt volna, így aztán az apu minden alkatrészt a kezébe adott, hogy tapogassa meg és a
bácsi elégedetten bólogatott. Azután az apu leemelte a deklit és valósággal ujjongott, az a motor még
csak be sem rágódott, be sem sült, szépen be volt olajozva, mintha csak tegnap állították volna le...
Aztán az apu ellenőrizte a benzinmennyiséget, utánatöltött a kannából, majd behelyezte a kurblit, és
amikor egyszer körbetekerte, lazán megforgatta a motort is, hogy legyen benne elég üzemanyag és a
kurbli fölfelé álljon, aztán nekifeszült, a motor pedig beindult és az apu föl-alá rohangált az erdőben
és kiabált és énekelt, és a Pepin köhintett egyet, szerette volna ő is kiénekelni a magas cét, de cserben
hagyta a hangja, meg szeretett volna a fivérével, de csakis azért, hogy megörvendeztesse, táncolni
egyet, de összegabalyodtak a lábai és beesett a málna- meg szederbokrok közé. És az apu beült a
vezetőfülkébe, gázt adott és a motor fölmordult, örömteli hangot adott ki, vidám és fehér
motormelódiát, aztán kivágta azt a nyírfasarjat a kabinból, és már ment is, hogy beállítsa a
fordulatszámot... Aztán visszaült a vezetőfülkébe, gázt adott, óvatosan, némi szorongással nyomta ki a
kuplungot, sebességbe kapcsolt, és amikor kezdte felengedni a tengelykapcsolót, homlokán verejték
ütött ki, de a White nem csakhogy elindult, nem csakhogy harapott, de magával rántotta azt az egész
kis erdőt, ami körbenőtte, húzta maga után és kíméletlenül tépte szét, játszva szakította ki az összes
szárat, gyökeret, amelyek százával és roppant gusztussal nőtték be, és ez a motor nem félt a mocsártól
sem, és az apu kiabált, és a bácsi, akit maga mellé ültetett, ő is szeretett volna valami vidámat kiáltani,
hogy örömet szerezzen a fivérének, de egy hang nem sok, annyit sem jött ki a száján. És az aput
annyira elfogta a lelkesedés, hogy a bácsit szorosan maga mellé ültette és a kezébe adta a kormányt,
kinyitotta az ajtót és kiugrott a kocsiból, a Pepin bácsi meg csak markolta a volánt és a rémülettől
meg attól a megtisztelő bizalomtól, amit a testvére beléje helyezett, mukkanni sem tudott, attól, hogy
rábízta a kocsi vezetését, de nem történhetett semmi baj, mert a White lassan, szinte lépésben nyomult
előre a tisztáson... És az apu a kocsi mögött maradva nézte a teherautó hátsó deszkáját, aztán
megelőzte azt a White-ot és elölről vette szemügyre, mint valami idegent, mintha most látna először
teherautót, és akárhonnan nézte is a White-ot, azt látta, hogy szép és még szebb lesz, ha tölgyfa
oldaldeszkákat csináltat rá. És ekkor rádöbbent, hogy egész életében erre a pillanatra várt, csakis
ezért élt, tulajdonképpen az, hogy sörgyári könyvelő, majd gondnok, végül pedig igazgató volt, merő
tévedés, hogy valójában kezdettől fogva hivatásos sofőrnek kellett volna lennie, a motorok iránti
szeretete immár hivatássá vált, pont úgy, mint amikor valaki harminc éven át munka után,
kedvtelésből, a fióknak ír verseket, elbeszéléseket, aztán egyszerre csak elszánja magát, otthagyja a
munkáját, elutazik, és nem csinál semmi mást, csak azt, amiről úgy érzi, hogy arra hivatott. És aztán
az apu kihajtott azzal a White-tal az országútra, megállt és visszament a négyharmincas Škodáért és
beállt vele a White mögé, amelyben Pepin ült görcsösen a volánba kapaszkodva, aztán apu megint
megtett egy kilométert a White-tal és visszament a kocsijáért, és így, kis szakaszokat megtéve gördült
be végül apu az udvarra... és éjszaka nem tudott aludni, minduntalan felébredt, percenként rohangált ki
elemlámpával a kezében, hogy megnézze a teherautót, felnyitotta a motorháztetőt és újra meg újra
megszemlélte a motort és egyfolytában lelkendezett. Reggel azon nyomban ment a tanácsba és
jelentette, hogy mit talált, és megvette azt a teherautót a nemzeti újjáépítési alaptól tízezer koronáért,
amit a lekötött betétkönyvéből vett ki. És mindjárt neki is fogott az új oldaldeszkáknak, aztán egy
hónap múltán bejelentkezett, hogy zöldséget fog fuvarozni azzal a White-tal, merthogy nagyon kevés
a nyugdíja. Így aztán az apu zöldséget szállított, kocsikísérőként a Pepin bácsi járt vele, és
valahányszor megérkeztek a kocsival a földekre vagy a zöldségraktárba, az emberek kérdezték az
aput: „És hol van a kocsikísérője?” És az apu kérte, hogy segítsenek már kiemelni Pepin bácsit a
vezetőfülkéből, segítettek is, és amikor látták, hogy a bácsi ugyan elbírja a zöldségesládákat, de
sokszor a kocsi mellé, a platón kívülre vitte, ahelyett, hogy a teherautóra rakta volna őket, visszatették
Pepint a fülkébe és ők maguk segítettek, mert aztán valahányszor meglátták az apu kocsiját meg a
Pepin bácsit kocsikísérőként, hát egyből mondták a raktármunkások, szeretnénk mielőbb kész lenni,
hagyja inkább a bácsit a kocsiban... És az apu fölhajtotta az oldaldeszkákat, még segítettek neki
feldobálni a ládákat is, aztán kötelekkel gondosan rögzítette a rakományt, nagy hahotával beült a
volán mögé, a fuvarlevelet az ajtó oldalzsebébe süllyesztette és semminek sem örült jobban, mint
hogy ismeretlen városokba mehet a teherautójával, dombokon, hegyeken át, és hallgatta, milyen
könnyedén jár a White motorja, út közben az apu énekelt, a Pepin bácsi pedig vele mekegett. És
megint, amikor megérkeztek a rendeltetési helyre, az apu föltolatott a rámpára vagy be a raktárba, és
megkérdezték az aput, van-e vele kocsikísérő, ő mondta, hogy van, de segítsenek kivenni a
vezetőfülkéből, és amikor kiemelték és meglátták a Pepin bácsit, hogy milyen nyomorúságos
állapotban van, inkább visszaültették a teherautóba, vagy egy széket toltak alája és maguk rakodtak
föl, mert mind hamar kész akart lenni a pakolással. Így szállított az apu zöldséget, később pedig
kályhákat, még Morvaországba is, az aput semmi sem tudta legyűrni, az idő, amely eddig ellene
dolgozott, most valahogy talpra állította, és így az apu, ahogy múltak az évek, tulajdonképpen
levonódtak, újra visszanyerte ifjúkori erejét, egyre izmosabb lett, a keze, a tenyere lapátnagyságúra
nőtt, az ujjai elálltak egymástól, és amikor ökölbe szorította a kezét, hát munkásököl lett belőle,
pontosan olyan, mint amilyeneket a plakátokon lehetett látni. Az apu is kezdett, mint annak előtte
Pepin bácsi, groteszk történeteket mesélni a fiatalkorából, kiabált, ujjongott közben, pontosan úgy,
ahogyan korábban Pepin, amikor a történeteit előadta, mostanra azonban már olyan nyomorúságos
állapotba került, hogy csak mosolygott, és az apu később rájött, a Pepin bácsi, hogy neki magának
már ne kelljen kiabálnia meg ujjongania, csak azért tett fel neki direkt rossz kérdéseket, rosszul
fogalmazott mondatokat, hogy fölbosszantsa, úgyhogy az apu pont úgy kiabált, mint Pepin bácsi
negyedszázadon át, egyfolytában azóta, hogy két hétre látogatóba érkezett a sörgyárba. És azzal a
látással sem volt olyan szörnyű a helyzet, hányszor mondta az apu: „Nézd csak Jožka, mi a csuda
megy ott?” És a Pepin bácsi mondta: „Egy mámi biciklin.” Az apu meg: „És mit visz ott a kormányon,
igát?” És a bácsi halkan fölüvöltött: „Miket zagyválsz itten össze, az egy temetési koszorú.” Az apu
pedig azt mondta: „És vajon mi van arra a szalagra írva? Nyugodj békében?” És a Pepin bácsi épp
csak odanézett és így szólt: „Miket óvasol te itten össze, olyan vagy, mint az ecceri diák a reggeli
vizsgán. Az áll ottan, hogy aszongya, utójára Isten veled...” És az apu fölsóhajtott, a bácsi pedig az
ujjait morzsolgatta, mert jól tudta, hogy nem vaksi, hanem épp most bizonyította be, hogy lát, nagyon
is jól lát. De a Pepin bácsi úgy döntött, hogy rosszul fog látni, így aztán rosszul is látott. Az apu
egyszer alá akarta vele íratni az unokahúguknak írt üdvözlő lapot, de a bácsi mellette, az asztalon, a
viaszosvászon terítőn írt alá.
 Így aztán a tavasz lassan nyárba fordult, és az apu megint szódát meg limonádét fuvarozott. És
májusban üdítő italokat szállított a szomszédos városkába, ahol éppen egy híres tábornok emlékművét
leplezték le ünnepélyesen, de az apunak, alighogy elindult, kereket kellett cserélnie, így aztán elkésett.
Amikor a Pepin bácsival a városka határába értek, megállította őket egy tüzér hadnagy és mondta az
apunak, hogy várjon, mert tíz perc múlva kezdik leadni az árokból a díszlövéseket, ezzel veszi
kezdetét az emlékmű leleplezése. De az apu mondta, hogy pár perc alatt biztosan elhajt az üteg mellett,
hogy pont erre az ünnepségre hozott üdítőket, és már késő délelőtt van, és az ünnepségen részt vevő
tanulóifjúság biztosan nagyon szomjas, mint ahogy minden fiatal szerte a világon. És a tüzérhadnagy
még egyszer rádióösszeköttetésbe lépett a városka főterével, ahol azt mondták neki, hogy az üdítőt
szállító teherautó áthaladhat, mert még van elég ideje. És az apu szalutált, a White pedig elindult,
lassan ment, és az apu látta az ágyúkat az árokban, százhuszonketteseket, hét tüzér szorgoskodott
körülöttük, és maga mögött hagyta az első ágyút, és amikor a második mellett ment el, látta, hogy a
töltőtüzér már ott áll a lőszerrel az ágyú mögött, a harmadiknál pedig észrevette, hogy a tüzérek már
ott térdelnek az ágyúknál és a lövegtalpakat rögzítik még erősebben a földhöz... És a White életében
először prüszkölni kezdett, biztosan egy kis piszok került a karburátorba, és az apu megijedt, Pepin
meg így szólt: „Más se hiányzik, minthogy bedögöljön itten nekünk, még hét ágyú van hátra!” És a
White megállt... és az apu ettől hirtelen reumás lett, most az apunak kellett volna, hogy valaki
bedörzsölje az ízületeit, nem csak a térdét, de a karízületeit is, a kormányba kapaszkodott és látta,
ahogyan a hadnagy messziről jelt adott neki, hogy tűnjön már el, mintha azt mondta volna: hess, hess!
Mint valami csirkét, úgy hessegette volna el azt a White-ot, és az apu erőt vett magán, kiugrott a
vezetőfülkéből, fölemelte a motorháztetőt, aztán visszament a csavarhúzóért és a kulcsokért, gyors
mozdulatokkal szétszedte a karburátort és amikor az úszókamrát csavarozta le meg a fúvókát lazította
ki és átfújt rajta, látta, hogy a hadnagy az rádiókészülékét hallgatja, majd egyetlenegy kézmozdulattal
elveszejtette az aput, az órájára pillantott, felemelte a kezét és közben a karóráját nézte és a tüzérek
összpontosítottak, néhányan a katonák közül befogták a fülüket... És akkor a hadnagy egy
karlendítéssel belevezényelt a napos délelőttbe és eldördült az első lövés és az apu látta, hogy ettől az
első díszsortűztől kifordulnak, kiszakadnak a White oldaldeszkái és magukkal sodorják az összes
szódát, és az üvegszilánkok kavargó hópelyhekként repültek messze, szét a tájba, és az apu érezte azt
is, hogy a légnyomás letépi a motorháztetőt és valószínűleg ez volt az, ami megmentette, mert ezen a
tetőn, mint valami elefántfülön repült az apu a szárba szökő vetés felett, ahogy a Jirout úr röpült a
levegőben búcsúkor, az a malátázó, aki fiatalkorában a vigasságokon ágyúból lövette ki magát, és
amikor a légnyomás gyöngülni kezdett, az apu ezen a motorháztetőn ért földet, az árok széléig
vitorlázott el, s a kezében még mindig ott szorongatta a karburátort, aztán üveg és üvegszilánk zápor
zúdult a nyakába... és a második díszsortűz fölborította a White-ot és elsöpörte a megmaradt ládákat, a
már összetört szódásüvegekkel együtt, és az apu feje fölött süvítettek el a leszakadt oldaldeszkák...
aztán jött a többi sortűz, az apunak volt ideje kidugni a fejét, hogy lássa, amint minden egyes
díszsortűztől kicsit arrébb kerül az a White és mindig másképp fekszik az oldalán és minden egyes
dörrenés után kevesebb valamivel, és az apu próbált átkukucskálni azon a porfelhőn, hogy mi is
történt a Pepin bácsival.... és amikor lecsúszott az árokba, az apu látta, hogy a Pepin bácsi egy tüske-
és csipkebokorban, a White ülésén csücsül, a bácsi, akárcsak ő, valószínűleg szintén repülve jutott
oda és a ruganyos bozótosban landolt, és a díszsortüzeket követő légnyomáshullámok szélviharként
rázták azt a bozótost, és a bácsi úgy ringatózott az ágakon, mint egy régi, fonott babakocsiban. És
aztán az emlékmű-leleplezés ünnepi ceremóniája egy szónoklattal kezdetét vette, amit nem csak a
térre vezető út mentén lévő összes oszlopra, hanem még ide, az országutat szegélyező szilvafákra is
fölerősített hangszórók és megafonok közvetítettek, és egy ünnepélyes hang lelkesen ecsetelte a
generális életútjának dicső mozzanatait... És a hadnagy odaszaladt hozzájuk és amikor látta, hogy az
apunak csak a nadrágja szakadt el, csak a kabátja ment tönkre, s hogy Pepin bácsi még mindig a
bokor ölelésében, a teherautóülésen ringatózik, széttárta a karját, és az apu azt mondta, hogy ez vis
major, mert két év óta először fordult elő, hogy a porlasztó eldugult, és hogy ez nagy szó, még akkor
is... folytatta panaszos hangon és a teherautó romjaira, roncsára mutatott, amelyet a légnyomás
lesodort egészen a mezőre... és a tüzérek már hozták is, két oldalról alányúlva, a teherautóülést, és
rajta a Pepin bácsit, aki úgy nézett ki, mint egy cseh író jókorára méretezett emlékműve, és fölrakták
a bácsit egy katonai autóra. Amikor pár perc múlva a térre értek, az emlékmű még mindig nem volt
leleplezve, a kapualjakból és házakból akkor merészkedtek elő az ünnepi mundérba bújtatott katonák,
a városka polgárai, akkor óvakodtak elő a fehér inges, nyakkendős gyerekek, és a főtér kövezetén
köröskörül üdítőitalos és limonádés üvegszilánkok, törmelékek, darabkák csillogtak, amelyeket a
tüzérségi lövések nyomása forgószélként, léghuzat-örvényként sodort egészen idáig, néhány homlok
megkarcolódott, a nővérkék flastromokat ragasztottak, bekötözték a vágásokat... És így esett, hogy
zenekar a himnuszt játszotta, a polgármester megrántotta a kötelet, és ahogy csúszott lefelé a lepel,
úgy emelkedett ki, magasodott fel a generális szobra, a katonaság tisztelgett, közben a Pepin bácsit a
katonák letették, odarakták valami plaketteket, meg emléktárgyakat árusító sátor bakjain
keresztbefektetett pallóra, mert azoknak a katonáknak is tisztelegniük kellett... de a Pepin bácsi
előrehajolt és ülésestül leesett, és az ülés fémváza óriási robajjal csapódott a kövezethez, de senki
sem tudott a bácsinak segíteni, vagy bármit is tenni, mert a himnusz alatt mindenkinek tiszteletet kell
tanúsítania. És ráadásul egy lánctalpas katonai traktor épp akkor vontatta be a térre a
összeroncsolódott White-ot, amely annyira lesántult mind a négy kerekére, hogy a himnusz alatt,
mikor a lánctalpas traktor is megállt, a katonák pedig tisztelegtek, a teherautó éktelen, vas- és
acélhangú csörömpöléssel leroskadt a kis tér kövezetére, szabályosan összerogyott, mint valami
özönvízelőtti állat, mint egy mastodon, mint a Loch Ness-i szörny. És még egyszer utoljára a White
súlypontja nem hagyta nyugodni az autót, néhány dekányival még többet nyomott az egyik oldalon,
annyival, hogy a teherautó fölborult, és csörömpölve szórta ki magából a maradék üvegtörmeléket,
az utolsó palackdarabkákat, amelyek még ott lapultak a plató mélyén, a kasztliban vagy a motor
üregeiben. És véget ért a himnusz, s azok, akiket az üvegszilánkok már összekaszaboltak, nem tudtak
erőt venni magukon és amikor meglátták a tér alsó végén ezt a második emlékművet, a környező
utcákba, átjárókba és kapualjakba menekültek. Aztán az aput meg a White-ot is hazavitték a katonák,
most már nem vontatva, hanem trélerre rakva. És az udvaron közvetlenül a Škoda mellé rakták le ezt
a harci teherautót, meghozták Pepin bácsit is, aki még mindig azon a teherautóülésen kucorgott, s
mert az apunak kicsit kificamodott a lába, őt azon a motorháztetőn szállították, amelyen a mező fölött
vitorlázott, és az apu még mindig azt a karburátort szorongatta... És az apu már sosem szedte össze
magát teljesen, mert soha többé nem tudta összerakni azt a White márkájú teherautót, Pepin bácsi ott
ült az autó mellett, az apu pedig az örömteli kilátásokat ecsetelte a roncs fölött, ha pár ezret
ráköltenek a kasztlira, újra duruzsolni fog a motor és a White márkájú teherautó megint zöldséget
szállít majd és a Škodával ismét ellátogathatnak a szülővárosába... És az apu egyszer a sorompón
túlra, a bodnárhoz indult tölgyfadeszkákért és megállt annál a sorompónál és elnézte, hogyan festi föl
rá a csíkokat a mázoló, aki azonban éppen csak nekikezdett a munkának, mert a sorompó hirtelen
felemelkedett, szabaddá téve az utat. Így aztán a mázoló odaállított egy létrát, fölmászott rá és onnan
festette tovább a sorompót, de az ecsetről elfogyott a festék, lemászott hát, fogta a festékesvödröt,
fölvitte magával és egy kampóra akasztotta, és amint a festékbe mártotta az ecsetet, alighogy
belefogott, a sorompó újra leereszkedett... a mázoló körültekintett, senki sem figyelt rá, csak az apu
mosolygott, a mázoló pedig szép nyugodtan lemászott, miután leemelte a festékesvödröt és
belemártotta az ecsetet. De alig kezdte el festeni a második fekete csíkot, ismét felhúzták a sorompót,
ott az a mázoló, az ecsetéből csöpögött a festék, várt, de nem bírta kivárni és megint fölkapaszkodott
a létrára, de az ecsetről újfent elfogyott a festék, így aztán lemászott és amikor visszakapaszkodott a
vödörrel és azt a vödröt ismét a kampóra akasztotta, a sorompó leereszkedett, úgyhogy a mázoló egy
csíkot sem tudott befejezni... Senki sem figyelt fel erre, csak az apu, aki máris a sors különös játékát,
összeesküvést látott a dologban, mosolygott, de azt még nem sejtette, hogy az ő számára milyen
jelentése van ennek. És amikor a sorompón túlról, a bodnárműhelyből elnézte azt a sorompót, ahogy
hol fölemelkedik, hol meg leereszkedik, valahányszor elmegy egy-egy vonat vagy tolatnak a
gőzösök, a teherszerelvények, és ahogy a mázoló mester az idő múlásával nemhogy ingerültebb lett
volna, inkább egyre nyugodtabbá vált, ahányszor fölmászott a létrára és a sorompó leereszkedett, a
vödrét mindig fent felejtette, de türelmesen újra és újra visszakapaszkodott érte, hogy pár ecsetvonás
után ismét eltávolodjon a pemzlitől az a sorompó és ő kénytelen legyen változtatni a
munkafolyamaton... és az apu önmaga szimbólumát fedezte föl ebben a sorompómázolásban, a sorsát,
sorsának képét vette észre benne, élvezettel várta és végül kivárta, hogy a mázolómester legalább
egyetlenegy csík festését befejezze. És az apu sorra kicserélte az oldaldeszkák tartóit és léceit,
anélkül, hogy észrevette volna, hogy a White teherautónak el van törve a tengelye, meg van repedve a
motorblokkja, hogy minden kerekének ripityára ment a kerékagya és a fékdobja, az apró részletekre
összpontosított és nem akart a lényegre gondolni.
Ezidőtájt jelentette ki az orvos, hogy a Pepin bácsinak mozgásra van szüksége, különben már
egyáltalán nem fog tudni járni, és az apu délelőtt odaállította a bácsit a kúthoz és megkérte, hogy
pumpáljon tele egy hordót vízzel, egy két hektós vizeshordót, a bácsi pumpált, az apu meg közben
autót szerelt, az udvarról behallatszott a kút öntöttvas testének ütődő szivattyúkar ütemes zaja és a
friss kútvíz csobogása, a Pepin bácsi percenként ment a hordóhoz és nyúlt bele, hogy vajon
emelkedik-e már a víz, és amikor kitapogatta a vizet, elmosolyodott és tovább pumpált, a szomszédok
pedig jöttek, akárcsak azelőtt, és kérdéseket tettek föl a bácsinak, a bácsi pedig legyintett és ott állt a
napsütésben és pumpált, élvezte a föld mélyéből kiszabaduló, egyre magasabbra emelkedő friss vizet
és amikor tapintással konstatálta, hogy a hordó tele van, ez általában délután volt, hát átcsoszogott,
mintegy összekötözött lábbal átvánszorgott az udvarra, a falat kereste előrenyújtott karral és amikor
kitapogatta, annak mentén ment egészen az udvarig és jelentette, hogy a hordó megtelt. És az apu este
a kertet locsolta abból a hordóból, amikor meg esett, megfúrta, hagyta, hogy kifolyjon belőle a víz,
aztán csapszeget vert a nyílásba. Így dolgoztak a fivérek, de a munkájuk eredménye már olyan volt,
mint annak a hordónak a tartalma, kezdte értelmét veszíteni, akárcsak az egész idő, amely nem csak a
templom tornyán lévő lebénult, elromlott, senki által meg nem javított órán állt meg, hanem ez az idő
köröskörül mindenütt kezdett szép lassan megállni, helyenként már teljesen meg is állt, miközben egy
másik idő, más emberek ideje tele volt lendülettel, igyekezettel és erőfeszítéssel, ám erről Pepin bácsi
és Francin már mit sem tudott, már nem törődtek azzal, hogy megállt a marhavásárok, a búcsúk, a
karácsony előtti vásárok ideje, hogy elmúlt a vasárnap délelőtti és mindenesti korzózások ideje, hogy
a politikai pártok már nem szerveztek erdei kiruccanásokat, tombolával és céllövöldével tarkított
összejöveteleket, hogy letűnt a bálozás, a Sokol-bálok kora, hogy volt-nincs falusi király-járás,
eltűntek az álarcos mulatságok, az allegorikus felvonulások és a farsangi Bacchus-menetek, már nem
vetélkedtek a szépítő egyletek a városka legszebb ablaka kitüntető címért, már nem játszott öt színház,
s a két moziból is csak egy maradt. Letűnt a Sokol-akadémiák és a nyári gyakorlóterek kora, ahol
délutánonként négy órakor sorakoztak föl a kisdiákok, lányok és fiúk, majd a serdülők, kisasszonyok
és fiatalurak, elmúlt a felnőttek, nők és férfiak kora esti testgyakorlásának az ideje is, a városkában
már senki sem tudott összehozni egy szimfonikus zenekart, de még egy dalárdát sem, eltűntek a
városi parkokban csapatostul sétálgató nyugdíjasok, elmúlt az esténként, a folyóparton meg a
csalitokban andalgó szeretők kora, megállt az érettségi koszorúk ideje, már egyetlenegy kocsmában
sem játszottak hazárd játékokat, már egyetlenegy kocsmában sem volt női kiszolgálás, és ezzel az
idővel együtt tűntek el a híres városi májas hurkácskák és a dicső kolbászok, amelyeket a segédek
délután négykor hordtak szét a kocsmákba, és a máriásozók lerakták a kártyát és vettek két kolbászt
zsemlével, letűnt az ácsmunka és malátázás közbeni danolászás kora, az ablakokat már nem rezegtette
meg egyetlen verkli hangja sem, minden régi, ami a letűnt, az óramutató járásával ellentétes irányban
haladó időhöz kapcsolódott, álomba szenderült, vagy, mintha a falat akadt volna meg a torkán,
megfulladt, lassan haldoklott, a régi idő megállt, mint egy Csipkerózsika, aki mérgezett almát evett,
és nem jött a herceg, nem is jöhetett, mert a régi társadalomnak már nem volt ereje és mersze, így
aztán beköszöntött a nagy plakátok és a nagy gyűlések kora, ahol a résztvevők az öklüket rázták
minden régi felé, és azok, akik még abban a régi időben éltek, csendben ültek otthon és az emlékeik
tartották bennük a lelket... Később aztán az aput kezdte idegesíteni a szivattyús kút hangja, a kar
állandó odaütődése az öntöttvas testhez, kezdte sajnálni a bácsit és saját magát is, mert az, hogy a
bácsi két hektóliterenként szivattyúzta a vizet, amit aztán ő titokban kiengedett, az apu szemében
lassan szimbólumává vált annak, amit ő maga is csinált... És így nem is pótlékként, hanem mint
csendesebb eszközét a bácsi mozgásban, azaz életben tartásának, az apu előkerítette a White
abroncsának két hatalmas belsőjét, és reggel a pumpa gumicsövét rácsavarozta a szelepre és a bácsi
egész délelőtt csak pumpálta az a belsőt, lassú mozdulatokkal, úgy emelkedett föl, egyenesedett ki,
mint egy paprikajancsi, az a bábú, az a baba, amit a gyerekek zsinóron szoktak rángatni és a
paprikajancsi a lábát meg a kezét mozgatja... És a Pepin bácsi, merthogy egészséges tüdeje és szíve
volt és sohasem dohányzott, egyre csak pumpálta és időnként megtapogatta azt a gumit, azt a belsőt és
mutatta Francinnak is, hogy fogja meg, de a Francin egy kis kalapáccsal ütögette meg, megdicsérte a
fivérét, az pedig tovább pumpált, délután a másik belsőt fújta fel... és este, amikor a bácsi a konyhában
ült és krumplit evett, a Francin leeresztette mind a két gumit, hogy a Pepin bácsinak másnap is legyen
mit mozognia.
Valahányszor az apu a hordóból kifolyó víz vagy a belsőből szökő levegő előbb erős, majd egyre
gyengülő hangját hallotta, nem tudta elhessegetni magától azt az érzést, hogy az ő, a bácsi és általában
mindenki élete felettébb hasonlatos ahhoz, amit a hordóval és azzal a gumival művel, sápadtan, egy
pillanatra halálra váltan jött be a konyhába és pont úgy reszketett, mint amikor egy kakas nyakát
kellett elvágnia, és aztán el is vágta, vagy amikor egy nyúllal kellett végeznie és végzett is vele, de
előbb elkábította egy ökölcsapással. Pepin bácsi egész este mozdulatlanul ült a kredencnél, mögötte
Celestýn, az öreg kandúr, szokásos helyén, ezt a kandúrt ugyanúgy megtépte az idő vasfoga, mint a
Pepin bácsi arcát, ez a Celestýn fiatalkorában csakis rózsa, bazsarózsa bokrok alatt aludt, a környék
szinte összes macskája az ő háremébe tartozott, ő volt az egyetlen, aki sokszor két hetet is kimaradt,
és amikor megjött, egész úton ezt üvöltötte: „Nyissatok ajtót, megyek haza! Ide gyorsan a legjobb
ételt, ami a házban van...!”, és meg is kapta, és hosszú ideig, akár a Pepin bácsi, nem hagyta, hogy
megsimogassák, vagy ha mégis megpróbálták, rögtön támadott és mindig győzedelmeskedett, mint
az osztrák katona, még az apunak is a hátára ugrott, amikor seprűvel akarta móresre tanítani. És a sok
verekedéstől a Celestýnnek sebhelyes volt a képe, mint ahogyan a Pepin bácsi arca ráncoktól volt
heges a sok éjszakai csavargástól, a korai keléstől, a mosodai, a kazánházi, vagy a jegelőben, a
csatornában végzett nehéz munkától. Most ott ültek együtt, a Pepin bácsi kitapogatta a kandúr fejét és
csendesen mondta: „Itt vagy?” És a kandúr morgott, dorombolt a bácsinak, mint a bagoly a jósnő
vállán, úgy ült ott szorosan a bácsi mögött, és ez a kandúr boldog volt és boldog volt a bácsi is. És
minden este így, együtt, csakis együtt ültek, csak egymással beszéltek, már nem tudtak kommunikálni
senki mással. És így esett, hogy a bácsi kétszer egymás után nem tudta kitapogatni a Celestýn fejét,
kétszer egymás után senki sem dorombolt vissza a kérdésre: „Itt vagy?”, és a Pepin bácsi nem járt
többé, már föl sem kelt az ágyból, pont úgy, mint ahogy Celestýn, az öreg kandúr sem tért haza soha
többé, mert a kandúrok nem otthon halnak meg.
 11.
A NYUGDÍJASOTTHON egy szép kastélyban van. Ahogy a hársfasoron kifelé tartanak a
városkából, ahol megállt az idő, a kastélyt sokáig nem is látják, egyre csak dombnak fölfelé vezet az
út, a síkságról ez a dombocska jókora hegynek látszik, olyannak, amelyen jókat lehetne szánkózni
télen. Aztán egyszerre csak egy kapu és virágzó, méhzümmögéstől hangos hársfakoronák között
megbúvó porta állja el az utat, s innen, a kapuból egyszerre csak előtárul a sárgásfehér kolostor.
Hajdanán domonkosok éltek itt, szenvedélyük s egyben küldetésük, a tudományok űzése mellett, a
botanikus kert volt. De amikor II. József alatt ütött a kolostor utolsó órája, a domonkosokat szélnek
eresztették, a kolostor elnéptelenedett, a kert elárvult. Először azok a növények, virágok pusztultak el,
amelyek nem tudtak meglenni az emberi kéz gondoskodása nélkül, és csakis azok a virágok és
bokrok éltek tovább, amelyek képesek voltak az alkalmazkodásra. Csak néhány fajta bírta ki, ám ezek
nemcsak abban az elhagyatott kertben maradtak meg, hanem ahogyan a szél fújt, széthordta
termésüket, magjaikat a kerítésen túlra, szét a környéken, úgyhogy még most, kétszáz évvel a
kolostor fölszámolása után is furcsa virágok, bokrok nőnek a környéken, azoknak a növényeknek a
leszármazottai, melyeknek magjai átjutottak a kerítésen és hozzáidomultak a vidékhez. Egyáltalán, a
mi vidékünkön valahogy szokás volt alkalmazkodni és aztán beleolvadni a más, az új időbe. Mária
Terézia idején német földműveseket telepítettek be ide, egész majorságokat és falvakat, de ahogy telt
– múlt az idő, ezek a németek nem csakhogy alkalmazkodtak de végül egybe is olvadtak a földdel, a
nyelvvel, akár azok a virágok a botanikus kertből, így aztán már nyoma sincs németeknek a mi
vidékünkön, csak a német nevek maradtak meg, melyeknek viselői csehül beszélnek és éreznek. Az
apu kiment az udvarra, majd tovább a kertbe, a volt kolostor erkélyéről vastag, piros muskátlidunnák
csüngtek le, mint amilyeneket a tiroli és svájci hotelekről, parasztházakról készült fényképeken látni,
a napsütésben, a padokon öregasszonyok és öregemberek üldögéltek, valahogy mindegyikük
ünnepélyes arcot vágott, mert itt volt a látogatás ideje, és minden nyugdíjas abban az illúzióban
ringatta magát, hogy eljön a lánya, esetleg a fia, vagy legalább valami ismerős, talán mégsem jött,
soha, senki sem jött, de jöhetett volna, mert minden öregembernek van valami rokona vagy barátja.
És az apu ott állt és elnézte ezeket az öregeket, összehasonlította magát velük és látta, hogy nem
sokkal idősebbek nála, sőt néhányan még fiatalabbak is, de az apu az itteniek szemében ifjoncnak
számított, mert kintről jött, és az, aki odakint van, az fiatal és el tudja látni magát, és az, hogy valaki
ellátja magát, hogy nincs mások terhére, a mindent jelentette ezeknek az embereknek, akiknek megállt
az idő. És az apu csak állt, kezében az Alois Šisler feliratú nagy zacskóval, a különböző zajokat
hallgatta, és mert megszokta, az élet megtanította rá, hogy a hangok és hangszínek legfinomabb,
legárnyaltabb jelzéseiből katasztrófákat halljon ki, távoli zenére lett figyelmes, ám ez a zene nem
egyetlen helyről, központból áradt, hanem egyszerre több oldalról is szólt. Így hát körülnézett, hogy
honnan is jöhet az a hang, látta a nyitott ablakokat, a lobogó függönyöket, de ez a zene csendes
hegedűszó volt, és ahogy az apu közeledett a bejárathoz, úgy lett egyre hangosabb a muzsika, és
akkor már hallotta és látta, hogy az erkélyeken és a folyósón, sőt még a fákon is, mint megannyi
madáretető, aprócska drótosrádiók lógnak, kis készülékek, amelyeket nejlonba bugyoláltak, hogy
védve legyenek az esőtől, hogy akkor is szóljanak, amikor esik vagy havazik, és az a zene a Harlekin
milliói volt, folyton folyvást ez az édeskés, karakteres intermezzó szólt, amely csak fokozta a
nyugdíjasok színes nyomatú hangulatának ünnepélyességét, a nyugdíjasokét, akik botra támaszkodva,
ölbe tett kézzel, a mellkasukon összefont karral várakoztak és az éles fény miatt szemükbe húzott
kalapjuk alól éberen figyelték a főkaput, hogy vajon nem jön-e valaki, akit várnak. De ha jönne is
valaki, akkor sem mutatnának különösebb örömet, számukra ez volt a legfontosabb, a várakozás, a
várás ideje, ez az állapot, amilyen a gyerekeket szokta hatalmába keríteni a karácsonyi csengetés
előtt, hogy vajon megjött-e már a Jézuska a karácsonyfájukhoz, olyan izgalmi állapot, amilyennel a
gyerekek szoktak percenként az ablakhoz szaladni, hogy vajon a Mikulás vagy Szent Barbara nem
készített-e nekik oda valami ajándékot a cipőjükbe vagy a harisnyájukba, a várakozásnak ez a
kegyelmi állapota elég volt ahhoz, hogy kellemessé tegye ezt a napjukat, a látogatási napot. És néhány
nyugdíjas megismerte az aput és fölállt, azok az emberek voltak, akik évekkel azelőtt egész
szombaton, meg éjszaka és egész vasárnap délelőtt szerelték apuval az Oriont, ők voltak azok, akik
azután már soha többé nem szereltek, akik féltek találkozni az apuval, akik fejvesztve menekültek a
szerelés elől és a pincében kerestek menedéket a közeledő apu láttán... és ezek most fölemelkedtek és
az apu elé mentek, a kezüket nyújtották neki, arra számítva, hogy apu majd elhívja őket szerelni,
valamit, bármit szerelni, de az apu kezével jelezte, hogy vége a szereléseknek, vége mindennek... És
az apu ötször végighallgatta a Harlekin millióit, majd belépett a fehérre meszelt, barokk folyosó
hűvösébe és elindult felfelé a széles lépcsőn, és egyre újabb és újabb Harlekin milliói jöttek szembe
vele. Az első emeleten egy virágokkal zsúfolt folyosó húzódott, az állványokról virágok, muskátli,
oroszlánszáj, tölcsérvirág és aszparágusz zuhogott alá, valahogy úgy, mint ahogyan a konzolokon
elhelyezett rádiódobozokból hömpölygött elő a lószőrt felszabadultan rezegtető vonósok hangja, a
hegedűhúrok keltette áramlástól föltornyosuló, díszes cirádafolyam. És az apu benézett a lovagterem
félig nyitott ajtaján, és megint, az ebédlő összes asztalán ott csillogott vagy a cserepes virág, vagy
pedig egy-egy váza fölfelé meredező színes virágszárakkal, és miközben a gobelineken, körben a
falakon, lovagok viaskodtak egymással, a dobozkákból megint és újra és fáradhatatlanul terült szét a
szegény nyugdíjasok között a Harlekin millióinak melódiája. Aztán egy rózsaszín, női kéz érintette
meg, és ahogy az apu megfordult, hát egy kedvesarcú, kövér, szemüveges apáca állt előtte, a
szemüvegkeret mély árkot vájva ült az orrán meg az arcán, pont úgy, mint ahogy a keményített, fehér
gallér vágódott bele a nővér rózsaszín, húsos nyakába, mindörökre olyan nyakörvet rajzolva rá, mint
amilyen a gerléknek van. Az apu mondta, hogy a fivérét, a Pepin bácsit keresi. És az apáca az
ablakhoz tessékelte aput, egy olyan vastag falban megbúvó ablakmélyedésbe, ahol elfért egy kisasztal
meg négy szék, és az apáca az ablakon kinézve, örömteli hangon mondta az apunak, hogy a bácsi
hamarosan megelőzi a többieket, hogy már nem lesz több napot ezen a világon, mint tizennégyet, és
hogy a bácsi állandóan elesik, ezért úgy döntött, hogy a bácsit a járóképtelenek osztályán helyezzék
el. És miközben a szeme változatlanul vidáman csillogott, még megkérdezte, hogy van-e a Pepin
bácsinak valami rokona, mert el kellene búcsúzni tőle, az ilyen moribundusok esetében minden nap, a
nap bármely órájában szabad a bejárás, a látogatás, mert a bácsi ideje beteljesedett. És a nővér olyan
boldogan, örömittasan beszélt, hogy az apuban felötlött, ha egyszer ő is az emberek terhére lesz, hát
egy ilyen nővér mellett szeretne élni egészen addig, amíg meg nem hal. És az apu egy zacskót
szorongatva lépett be, inkább kapaszkodott abba a zacskóba, akárcsak a nyugdíjasotthon látogatóinak
a többsége, akik mindig görcsösen markolászták a kalapjuk karimáját, mintha az a karima valami
mentőöv volna. A járóképtelenek osztályán süppedő félhomály volt, odakinn, a nagy ablakokon túl
annál inkább szikrázott a napsütés a magas fák koronájában, mintha azokat a fákat alulról erős
fényszórókkal világították volna meg, csupa ilyen ujjongón ragyogó, remegő falevél morajlott és
susogott az ablakokban, mintha a kertben a fákon kívül még vízesés, feltörő szökőkút is lett volna.
Amikor a szeme hozzászokott a félhomályhoz meg az ablakok vakító fényéhez, látta az apu, hogy a
nővér az egyik ágy fejénél áll. Egy kis emberke feküdt abban az ágyban, majdnem olyan aprócska,
mint valami gyermek, behajlított keze a feje mögött nyugodott, és meredten bámulta a plafont, ez a
tekintet már senkit sem várt, már semminek sem örült, olyan szemek voltak ezek, amelyekben már –
már megállt az idő. Pepin bácsi volt az. A nővér lehajolt, s a bácsi háta alá nyúlva felemelte, akár egy
kisgyereket, olyan pehelykönnyű volt a bácsi, mintha egy kislány emelte volna ki a babáját a
játékkocsiból. „Tata,” mondta a nővér, „látogatója van.” És aztán kitakarta a bácsi lábát, és az a láb
olyan fehér volt, mintha meszes vízben ázott volna. Az apu némi borzadállyal és viszolygással látta,
mint minden egészséges ember, hogy a bácsi alatt pelenka és kendő van, akár a kisgyererekek alatt. És
a nővér kibontotta azt a pelenkát és vidáman mondta: „Megnézzük, nem pisilt-e be.” Aztán még
megkérdezte: „Tata, nem kellene a gramofon?” És a Pepin bácsi egy szót sem szólt, csak bámulta
tovább a plafont, a szeme olyan kék volt, mint az orgona kifakult virága, mint két megfagyott
nefelejcs. És a nővér odahúzta a gramofont, egy olyan hokedlifélét, levette a fedelét és beleültette a
bácsit ebbe a bilialjú karosszékbe, és a bácsi imbolygott, összeomlott, ledőlt volna, akár egy szobor,
az apu tartotta meg és nézte a lábát, kék, kilúgozodótt talpát, amelyről fehér bőr hámlott, a bácsi
mezítelenül ült, csak egy törülköző volt átvetve a hasán, úgy ült ott, mint a töviskoszorúval
koronázott Krisztus. És az apu egyszerre csak följajdult, hosszú nyögés tört fel belőle, így szabadítva
ki magából mindazt, ami a kabátját, szinte a gombok lepattanásáig, majd szétfeszítette, azután
kinyitotta a zacskót és a járóképtelenek osztályának félhomályában egy fehér, tengerészkapitányi
sapkát húzott elő belőle, amelyen egy horgony és a Hamburg-Bréma fölirat díszelgett... és a bácsi
szeme elé tartotta, a bácsi nézte a sapkát, de valahogy átnézett rajta, valahová egészen máshová
meredt, átlátszó volt az a tengerészsapka, és a bácsi a lassan megálló idő szívének kellős közepébe,
bámult. „A Šisler úr varrta neked,” suttogta apu és a bácsi fejébe nyomta azt a sapkát, és még
hozzátette: „Méretre készült...” De a sapka lecsúszott egészen a bácsi fülére, olyan szörnyen lefogyott,
hogy a feje is összement néhány számmal. A nővér pedig panaszkodott: „A tata semmit sem eszik itt
nekem.” És megigazította a bácsi fekhelyét, az apu pedig végignézett a többi ágyon, mindenki olyan
pillantást vetett az apura, hogy ilyen látogatót szeretnének ők is, mindegyik öreg tekintetében ott volt
a látogató utáni vágy, de az a látogató csak nem akart megérkezni, esetleg egyáltalán nem is jön, vagy
pedig már elment. Az ablaknál egy öregember állt és rémülten sipította: „Ah, micsoda borzalom, már
kilencvenhat éves vagyok, de nem és nem bírok meghalni, rettenetes, micsoda szerencsétlenség,
egészséges a szívem meg a pájslim is, nekem aztán kijutott a jóból, lássa,” bólogatott az öregember
az apu szeme előtt. És az apu látta, hogy itt senki sem tud semmit a Pepin bácsiról, még csak nem is
hallottak a szépkisasszonyokról, a táncokról, csavargásokról, arról, hogy ezzel a sapkával a fején
úgy vonult be mindig a városba, akár egy uralkodó vagy egy király, arról, hogy jöttére sorra nyíltak
ki az ablakok, miközben ő előtte, az apu előtt becsukódtak, a kapuk pedig kulcsra záródtak és az
emberek menekültek előle, mert ő a drága idejüket rabolta, miközben a Pepin kitöltötte nekik ezt az
időt. És az apu elborzadt, már várta a hasmenés szörnyű zaját, azt a hangot, amely minden járóképes
és eleven embert elrettent, meg volt rémülve, hogy a nővér is meghallja, de a nővér az ilyesmit
emberi, gyermeki semmiségnek tartotta, mert a hasmenés nem foszthatta meg attól a ragyogástól,
amelyet hite kölcsönzött neki, hogy mindezért, majd ha eljön az ő ideje, csupa isteni ragyogást fog
látni, olyan ragyogást egyébiránt, amelyet most is látott, és nem tompította ezt a fényességet a
szemében, éppen ellenkezőleg, mindenkinek, így az apunak is, engedte, had ízlelgesse, milyen
csillogó is a hívő szemekben az isteni kegyelem. És az apu csak nézte az ágyakat, a bácsi mellett egy
nyomorék feküdt, keze helyén önmagukba visszatekeredő csonkok voltak, mint egy öreg tőkén a
szőlő hajtásainak göcsörtjei, ez az ember biztosan mindig éhes volt, egy asztalkán kenyérdarabkák és
kis teáscsészék voltak odakészítve mellé, s mint egy megnyomorodott kutyus, a fejét fordította oda és
az ajkával vette el a kenyeret, vagy pedig az arcát mozgatva ivott, az ablak melletti ágyon, amely
gerendákkal volt alátámasztva, valószínűleg azért, hogy magasabb legyen és a járóképtelen jobban
kilásson a kertbe, egy szemüveges fiatalember ült, ujjai között fürgén mozgott a horgolótű, ő pedig
ki-kinézett a kertbe és egy óriási függönyt horgolt, amely akkora volt már, mint a takarója és
majdnem a földig omlott, és ebbe a függönybe madarak, hajtások, levelek voltak belehorgolva, és a
járóképtelen, mintha kottából citerázna, időnként kipillantott a rezgő-susogó lombba, majd
belehorgolta a függönybe, amit látott. „Kész is vagyunk,” mondta a nővér és fogta a Pepin bácsit,
megtörülte, az apu pedig fölemelte az időközben a földre esett tengerészsapkát, elfordult és a papír
zörgése alapján várta, hogy mikor ér véget a tisztogatás, nem tudott erőt venni magán, hogy
odanézzen, és most döbbent rá, micsoda jótétemény is az egy öregember számára, ha el tudja látni
magát, ha nincs másokra utalva. Aztán a Pepin bácsi ott feküdt az ágyban és a plafont bámulta. És az
apu az ágy szélére ült, a nővér sziluetté válva nézte az ablaktól, hogyan horgolja a fiatal férfi azt a
függönyt. És a Pepin bácsi egyszerre csak kitapogatta az apu kezét és megsimogatta, megtapogatta a
bőrkeményedéseit, azt a szerszámoktól, kulcsoktól agyongyötört kezét, aztán a fivére emelte
tekintetét, az pedig apu fölzokogott, majd megfulladt, úgy sírt, hogy a bácsi már abból a megállt
időből, azokról a messzi, nem emberi tájakról néz rá. Aztán a bácsi hanyatt feküdt, egyik karját a feje
mögé rakta, a másikat a homlokához emelte és ismét rezzenéstelen tekintettel nézett bele a feléje
közeledő hideg térbe. „Mire gondolsz, Jožka?” kérdezte apu. A nővér odalépett és figyelt, nézte a
Pepin bácsi lila ajkát. „Mi lesz avval a szerelemmel?” suttogta a bácsi. „Hogy mi?” kérdezte az apu és
közelebb hajolt. „Mi lesz avval a szerelemmel?” ismételte meg a bácsi, és a nővér megérintette az apu
kabátujját és gyöngéden biccentett, és az apu megértette, fölállt, fogta a sapkát, fölvette, de a nővér
leemelte a fejéről azt a tengerészsapkát és az apu kezébe nyomta és csendben kifelé indult, az apu
pedig utána. Aztán pedig becsukódott a kastély termének magas ajtaja, az apu még látta, hogy a fiatal
férfi egy gyors pillantást vet rá a szemüvege mögül, és az a szemüveg pont úgy csillogott, mint a
kötőtűk. És a folyósón, a falra erősített rádiókból megint a Harlekin milliói ömlött alá, a nyitott ajtón
át leves- és mártásszag áradt a lovagterembe, és a nyugdíjasok bebicegtek vagy bementek az
ebédlőbe, ahol sok-sok évvel ezelőtt megállt a domonkos rendi és nemesi idő, hogy átadja helyét az
öregek idejének, akik virágok és távoli zeneszó közepette fejezik be életüket. És amikor az apu
kiment a parkon át, már egyetlenegy pad sem volt foglalt, már senki sem sütkérezett rajtuk, már nem
jöhetett senki sem látogatóba, már az étkezés, az ebéd, majd az ezt követő szieszta ideje jött el. Az apu
a fejébe nyomta a tengerészsapkát, még egyszer gondosan megigazította és amikor a fekete sild
árnyékából szemügyre vette a világot maga körül, kellemes érzés fogta el, még ki is húzta magát,
hosszan egyenesítgette a hátát, míg végre katonásan, szálfaegyenesen, méltóságteljesen nem
lépkedett, és amikor kiment a kapun, a portásfülkében szolgálatos elmebeteg öreg, miután az apu
szalutált neki, összecsapta a bokáját és az egész főkaput kitárta az apu előtt, meghajolt, az apu pedig
egy ötkoronást nyomott a markába. „Tessék, sörre”, mondta apu és elindult lefelé a fasorban, hol
napfényben, hol pedig a hársak árnyékában lépkedve. Amikor a régi temetőhöz ért, megállt. Azt látta,
hogy még ide, ebbe a régi temetőbe is csákányokkal és csigákkal, emelőkkel és pajszerekkel vonultak
ki az emberek, még itt is kevés volt nekik, hogy megállt az idő. Szinte minden sírkő ki volt fordítva a
földből, majdnem az összes sír és kripta nyitva állt, láncokkal, gerendákon csúsztatva, mint a nehéz
söröshordókat, úgy húzták föl a feliratos sírköveket a ponyva nélküli stráfkocsikra, azokat a köveket,
amelyek több, mint kétszáz éven át tudósítottak címekről, rangokról, születési és elhalálozási
évszámokról, s közvetítettek érzelmes verseket, most pedig mindent, amit kőbe véstek, elvittek egy
másik kisvárosba, ahol csiszológépekkel és vésőkkel törölték ki a régi idők embereinek a nevét. És a
síremlékekkel együtt tépték ki az öreg ciprusokat, a tujákat meg a lila akác bokrait, és a gyökerekkel
kirángatták a koporsók maradványait, a csontokat is. És az apu csak nézett, hogy ezt a
temetőfelszámolást nem az új idők emberei végzik, azok talán csak elrendelték, hanem olyanok
dolgoznak ott, akiket azóta ismert, hogy odaköltözött a városkába, ahol megállt az idő. És egy kis
ideig az apu szinte gyönyörködve nézte, hogyan állnak ellen a kripták, a sírok, hogyan kell a
lánctalpas traktoroknak nekifeszülniök, hogyan szakadnak- pattannak a láncok, de végül mégiscsak
sikerült, mert sikerülnie kellett kitépni azt a régi időt a földből, és az apu lépkedett és nézte a sírokat
és látta a feliratokat, olvasta őket és ráébredt, hogy valóban meghalt az ő ideje is, nem is Pepin
bácsival ment el, hanem ezzel a temetővel, és megnyugvást érzett afölött, amit látott. És így
szaggatták-fordították ki a földből a halász František Hulík sírját, akit csak Bicebócának hívtak, aztán
a Paraplénak gúnyolt Červinkáét, egy másik Červinkáét, aki a Sügér névre hallgatott, egy további
Červinkáét, a Bicegősét, meg a Červinka Drampáét, továbbá a göndör Červinkáét, akit Hullámnak
neveztek és a Fráda Červinkáét, nem kerülte el a sorsát az Agár Červinka sírja sem, a fellengzős
Bankrot Červinkáét úgyszintén kitépték a földből, akárcsak a Szivarka Červinkáét, meg a Fölaprítom
Červinkáét, és az Izzadnikegyeskedett Červinka sírja is hasonló sorsra jutott, és az apu látta, hogy
fönn van már a stráfkocsin a Dukátos Dlabač sírköve, meg a Sertési Dlabačé is, ott feküdt már a Rühi
Dlabač síremléke, kocsin volt már a Grófka Dlabač sírja, akárcsak a Nagyvalag Dlabačé, egy másik
kocsin meg ott feküdt a Pojáca Votava, a Muzsikus Votava meg a Hiábakellő Votava is, és mellettük a
Léderer Vohánka meg a Laudon Vohánka. És egy, a temetőkapunál lévő sárban elakadt teherautón ott
feküdt a Sarkinak mondott Zedrich síremléke, meg a Bubi Zedriché is, és a Robinson gúnynévre
hallgató Procházkáé, és a Tubicová kisasszonyé, akit Fogdacopfomnak csúfoltak, meg sok más olyan
polgár síremléke, akinek volt egy másik neve is, egy gúnyneve a városkában, ahol megállt az idő. Jól
van ez így, gondolta az apu, minden visszatér a maga kezdeteihez, most látom, hogy valóban megállt
az idő és tényleg új kor vette kezdetét, ám nekem csak a régihez van kulcsom, az új idő előttem
bezárattatott, és én már nem élhetek ebben az új időben, mert az én helyem a régiben van, és az már
halott. Így, gondolataiba merülve ért ki apu a hídra, és amikor ott, a külváros szélén meglátta a
sárgásszürke sörgyárat, áthajolt a korláton és nézte a folyót, elnézte, hogyan áramlik a víz tova. És
levette a tengerészsapkát, a Pepin bácsi híres fejfedőjét, mintha ez a tengerészsapka testesítette volna
meg a régi szép időket, nem csak a Pepin bácsit, de az aput is. És az apu széllel szembe fordította azt a
sapkát, és feldobta a levegőbe, bele a napba és ott siklott, vitorlázott az a sapka, majd beleesett a vízbe
és magával ragadta a sodrás, az apu pedig az utolsó pillanatig nézett az után a sapka után, nézte,
hogyan sodorja tova az Elba, de a tengerészsapka nem süllyedt el, az apu úgy érezte, ez sosem merül
alá, sőt, hogy nem is merülhet, de ha mégis, hát őbenne ragyogó emlékként él tovább. És amikor az
apu hazaért, az anyu azt mondta: „Épp most kaptam a hírt, hogy a Pepin bácsi meghalt.” És az apu
jókedvűen fölnevetett és helyeslőn mondta: „Igen, tudom.”

Ezt a Városkát 1973 kora tavaszán írtam, amikor a betegség megszólított és én balgán azt hittem,
hogy egyedül nekem van kulcsom a két fivérről szóló elbeszéléshez, hogy csak is én vázolhatom föl
ezt a történetet és ha meghalok, legfeljebb valaki befejezheti helyettem. És már a betegség előtt egy
évvel hívtam egy fényképészt a letnai temetőbe, hogy csináljon rólam képet fekete sírkövekkel a
háttérben, aztán, hogy ugyanott még egyszer örökítsen meg, de ekkor már derékig egy sírban állva,
végül pedig csak a fekete keresztet, mintha egészen besüppedtem volna a földbe. Éreztem is
akkoriban a keresztcsontomban, hogy ágynak fogok esni, és tényleg, amikor ott feküdtem és egy
bizonyos kritikus pillanatban úgy éreztem, hogy eltávozom valahová máshová, újra eszembe jutott a
Városka, ahol megállt az idő és elküldtem érte és minden reggel húztam és húztam és megint csak
húztam belőle, miközben balgán hittem, nekem, s csakis nekem van kulcsom a Városkához. Így hát ez
a szöveg, akárcsak az őfelsége pincére, a halogatás veszélyérzetének spontán megnyilvánulása, és
akárcsak az őfelségét, ezt a szöveget is csak húztam. Mindazonáltal úgy gondoltam (ahogyan talpa
álltam, amint kezdtem magamhoz térni és körültekinteni a világban), hogy a következő alkalommal
már nem lesz lényeges, hogy a városkát a kerskoi erdő közvetlen szomszédságában rajzolom-e meg,
már nem lesz olyan fontos, hogy a szereplők sétájuk során elérik-e kedvenc erdejüket, a szép
tisztásokat. Meglehet, már egyáltalán nem lesz fontos, hogy a városkát csak azért toltam el tizenöt
kilóméternyire nyugatra az imagináció trélerén, hogy hőseim elérjék az erdő homlokzatát és hogy
szükség szerint léphessenek be bármely tájba, zöld építménybe. Szóval, ha a Pieter Breughel az
Alpokat közvetlenül odarakhatta az ő alföldi táj és városképeinek a határába, akkor én miért ne
használhatnám ugyanezeket az ollókat és vághatnám ki az én tájaimból és figuráimból nemcsak azt,
ami éppen kapóra jön, de miért ne vághatnám ki a fejemből is azt és csakis azt, amiről a
legintenzívebben, s így a legszívesebben gondolkozom? S most, hogy túl vagyok a bajon, ismét
balgán úgy hiszem, bizonyos eseményekhez kulcsom van, s csak és egyedül rajtam áll, hogy
megírjam őket. De nem csak, hogy azt tudom, miről kell írni, azt is sejteni kezdem, a legfontosabb az
lesz, hogyan írom meg. És mert a betegség repülővel jött és gyalog távozik, merész perspektívákat
állítok magam elé és kezdem tudni, hogy a Szerelmeseket, első könyvemet, Matiss képének, a
Fényűzés, nyugalom, gyönyörnek a finoman érzéki dinamikája hatja majd át, s hogy ezt a szöveget
átjárja a fény és tér ragyogó pigmentje. A második szöveg címe Meglepetés az erdőben lesz és
félelemmel, stresszel, hiábavaló adaptációval lesz tele, a muchai lírai expesszionizmus jegyében.
Ebben a szövegben azt próbálom majd meg, ami már évek óta foglalkoztat, hogy miként lehet a
realisztikus rajzból fokozatosan eljutni a deformációig és végül elkeveredni oda, ami a gesztikus
festészet lényege, úgy, ahogyan azt Jackson Pollock tette. Olyan magasra teszem a lécet, míg el nem
tűnik szemem elől a csillogó kékségben, mert ahhoz, amit elérni szeretnék, nevezetesen, hogy
összekapcsoljam a tudást a nem tudással, a vitalitást az exisztencialitással, hogy leromboljam a
tárgyat, mint belső és külső modellt, ahhoz ugrás kell, és egyedül ez az én betegségem, ez az én
egyetemen, amelyet a Károly téren végeztem el, talán egyedül csak ez lesz képes arra, hogy
ugródeszkát tegyen elém, amelyről fejest ugorhatnék az emocionalitás mágneses terébe. Fel tehát
arra, ami még nincs.

.oOo.
 TARTALOM
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.