NNCL779-3FDv1.

0
OLCSÓ KÖNYTÁR

Graham Greene

A CSENDES AMERIKAI
Regény

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

A mű eredeti címe
The quiet american

Fordította
SZÖLLŐSY KLÁRA

Az utószót írta
UNGVÁRI TAMÁS

ISBN 963 1 302287

William Heinemann Ltd., London 1955
Szerkeszti: Kónya Judit

Felelős kiadó a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő Tóth J. Bertalanné
Műszaki vezető Jánosa István
Műszaki szerkesztő Ágotai Béláné
A borító és kötésterv Murányi István munkája
Kolosváry Bálint rajzával
739. kötet. Megjelent 1974-ben, 9,71 A/5 ív terjedelemben
Sz 2145-d-7475

74.0425 Athenaeum Nyomda, Budapest

Rotációs magasnyomás
Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató
 Kedves René és Phuong,
Nemcsak az utolsó öt esztendő során Saigonban együtt töltött szép esték
emlékére kértelek, engedjétek meg, hogy könyvemet nektek ajánljam, hanem
azért is, mert szemérmetlenül kisajátítottam lakásotokat, hogy abban helyezzem
el egyik hősömet, és a te nevedet, Phuong, hogy olvasóim dolgát
megkönnyítsem, mert egyszerű, szép és könnyen kiejthető, amit pedig nem
mondhatunk el valamennyi honfitársnőd nevéről. Mindketten láthatjátok, hogy
egyébként keveset vettem át a valóságból – élő alakot semmi esetre sem. Pyle,
Granger, Fowler, Vigot, Joe: mindezeknek nincs eredetije sem Saigonban, sem
Hanoiban; Thé tábornok pedig meghalt – hátba lőtték, úgy hírlik. Még a
történelmi eseményeket is átcsoportosítottam. Például a nagy bomba a
Continental közelében megelőzte a biciklibombákat, s nem utánuk következett.
Ilyen apró változások miatt nincs lelkifurdalásom. Regényt írtam, nem
történelmet, és remélem, hogy kitalált hőseim sorsa elszórakoztat majd egy
rekkenő saigoni estén.
Baráti üdvözlettel
GRAHAM GREENE
 Nem szeretem, ha megindítanak; az akarat izgalomba jön;
s a tett
Nagyon veszedelmes dolog; remegek valami mesterkéltért,
A szív sérelméért s valami törvénytelen processzusért;
Hajlunk az ilyesmire a mi szörnyű kötelesség-fogalmainkkal

A.H. CLOUGH

E pompás korban mennyi új találmány

A testet ölni s lelket menteni,
S mind csupa tiszta szándék, semmi ármány.

BYRON
 ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Vacsora után ott ültem a Rue Catinat-ra néző szobámban, és vártam Pyle-t.
“Legkésőbb tízre magánál leszek” – mondotta, és amikor az óra már az éjfelet is
elütötte, nem bírtam ki tovább, és lementem az utcára. Fekete nadrágos
vénasszonyok guggoltak a lépcső pihenőjén: február lévén, valószínűleg
melegük volt az ágyban. Egy triksahajtó karikázott végig az utcán lassan, a
folyópart irányába; ott, ahol délután kirakták az új amerikai repülőgépeket,
égtek a lámpák. Pyle-nak nyoma sem volt sehol a hosszú utcán.
Persze, visszatarthatták valami okból az amerikai követségen – biztattam
magam –, de ebben az esetben feltétlenül telefonált volna az étterembe; mindig
kínosan ügyelt az efféle apró udvariasságokra. Megfordultam, hogy
visszamenjek a házba, és a szomszéd kapu alatt egy leányt pillantottam meg.
Arcát nem láttam, csak fehér selyemnadrágját, hosszú virágos köntösét, de azért
megismertem. Hányszor várt rám esténként!
– Phuong – szólítottam. Ez a név azt jelenti: főniksz, de manapság már
semmi sem mesebeli és semmi sem éled meg hamvaiból. Mielőtt kimondta, már
tudtam, hogy Pyle-ra vár. – Nincs itt.
– Je sais. Je t’ai vu seul á la fenêtre.1
– Megvárhatod odafent is – mondtam. – Biztosan nemsokára megjön.
– Itt is várhatok.
– Inkább ne. Elcsíp a rendőrség.
Követett, felmentünk. Mindenféle gúnyos és kellemetlenkedő megjegyzés
jutott eszembe, de Phuong sem angolul, sem franciául nem tudott eléggé, hogy
megértse a gúnyt, és – különös! – nem is kívántam megbántani, sem őt, sem
önmagamat. Mikor felmentünk a lépcsőn, a vénasszonyok utánunk fordultak, s
mihelyt elhaladtunk, hangjuk úgy emelkedett, süllyedt, mintha kórusban
énekelnének.
– Miről beszélnek?
– Azt hiszik, hogy hazajöttem.
Szobámban a kis fa, amelyet a kínai újévre állítottam, elhullatta már sárga
virágait. A szirmok írógépem billentyűi közé estek. Kipiszkáltam őket.
– Tu es troublé2 – mondta Phuong.
– Nem hasonlít hozzá. Mindig olyan pontos.

1
Tudom. Egyedül láttalak az ablaknál. (francia)
2
Izgatott vagy. (francia)
 Levetettem cipőmet, nyakkendőmet, és végigdőltem az ágyon. Phuong
meggyújtotta a gázkályhát, és teavizet forralt. Mintha csak fél évvel ezelőtt
lennénk.
– Azt mondja, hogy nemsokára elmégy – szólt Phuong.
– Meglehet.
– Nagyon szeret téged.
– Nem tehetek róla.
Észrevettem, hogy másképp fésülködik: fekete haja simán hullik vállára.
Emlékeztem rá, hogy Pyle-nak nem tetszett régi cifra frizurája – Phuong azt
hitte, hogy egy mandarin lányához csak olyan hajviselet illik. Behunytam a
szemem, és Phuong most megint az volt, ami régen: a teavíz sziszegése, csésze
csörrenése, az éjszaka egy bizonyos órája, pihenés ígérete.
– Nemsokára megjön – szólt Phuong; mintha vigasztalásra szorulnék,
amiért Pyle nincs itt.
Eltűnődtem: miről beszélhetnek egymással? Pyle mindent komolyan vett,
gyakran szenvedtem végig előadásait a Távol-Keletről, amelyet alig annyi
hónapja ismert, ahány éve én. Másik kedvenc témája a demokrácia volt;
határozott és bosszantó nézetei voltak arról, hogy az Egyesült Államok mit tesz
az emberiségért. Phuong ezzel szemben bámulatosan tudatlan volt; ha Hitler
került volna szóba, bizonyosan félbeszakítja a társalgást, hogy megkérdezze ki
az. Megmagyarázni pedig annál is nehezebb lett volna, mert Phuong sohasem
látott sem németet, sem lengyelt. Európa földrajzáról is csak igen halvány
sejtelmei voltak, noha Margaret hercegnőről természetesen sokkal többet tudott
nálam. Hallottam, amint tálcát tesz le az ágy végében.
– Még mindig szerelmes beléd, Phuong?
Annami nővel lefeküdni olyan, mintha madarat fogadnál ágyadba:
csicsereg és dalol a párnádon. Volt idő, mikor úgy éreztem, egy sem énekel
olyan szépen, mint Phuong. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a karját. A
csontjuk is olyan törékeny, mint a madáré.
– Szerelmes beléd, Phuong?
Felkacagott, s hallottam, hogy meggyújt egy gyufát. “Szerelmes?” – talán
ezt a fogalmat sem érti.
– Megcsináljam a pipádat? – kérdezte.
Mire kinyitottam a szememet, Phuong meggyújtotta a lámpát, és
elkészítette a tálcát. Bőre a lámpafényben sötét borostyánszínű volt, ahogy
szemöldökét figyelmesen összevonva a láng fölé hajolt, és a tűt forgatva,
hevítette a kicsiny ópiumgolyót.
– Pyle még mindig nem szí? – kérdeztem.
– Nem.
– Szoktasd rá, másképp nem jön vissza.
 Babonásan hitték, hogy az ópiumszívó szerető mindig visszatér hozzájuk,
még Franciaországból is. A férfi szexuális teljesítőképességének árthat az
ópium, de nem bánták – a szerető inkább hű legyen, mint potens. Phuong most a
csésze domború szélén gyúrta a forró golyócskát, orromat megütötte az ópium
szaga. Ennek a szagnak nincs párja. Ágyam mellett az ébresztőóra
tizenkettő-húszat mutatott, de a feszültség már elmúlt belőlem. Pyle kicsire
zsugorodott. A lámpa megvilágította Phuong arcát, ahogy a hosszú pipát
készítette; komolyan, gondosan hajolt fölébe, mintha kisgyermeket gondozna.
Szerettem a pipámat: kétlábnyi sudár bambusznád, mindkét végén elefántcsont.
Kétharmadában a feje, mint szulák megfordított kelyhe: domború széle
kifényesedett és megsötétült a sok ópiumgyúrásban. Phuong most gyors
csuklómozdulattal bedugta a tűt a parányi mélyedésbe, elengedte az ópiumot, a
pipa kelyhét a láng fölé fordította, és megfogta, nehogy elmozduljon. Az
ópiumgolyócska halkan, finoman sercegett, ahogy beszívtam.
A gyakorlott ópiumszívó egyetlen szippantásra beszí egy egész pipát,
nekem azonban mindig több szippantásra volt szükségem. Aztán hátradőltem,
fejemet a bőrpárnára fektetve, míg Phuong elkészítette a másodikat.
– Nézd – mondtam –, világos, mint a nap. Pyle tudja, hogy lefekvés előtt
elszívok néhány pipát, nem akar zavarni. Majd eljön reggel.
Megint a tű villámgyors mozdulata; elszívtam a második pipát. Mikor
letettem, így szóltam:
– Semmi okunk aggodalomra. Az égvilágon semmi.
Ittam egy korty teát, és kezemet Phuong karja alá tettem.
– Mikor elhagytál – mondtam –, jó volt, hogy ezzel vigasztalódhattam. A
Rue d’Ormay-n van egy jó ház. Mekkora feneket kerítünk mi, európaiak, a
semminek. Nem lenne szabad olyan férfival élned, aki nem szí, Phuong.
– De hiszen elvesz feleségül. Hamarosan.
– Persze, az egészen más.
– Készítsem el újra a pipádat?
– Jó.
Eltűnődtem, vajon hajlandó lenne-e velem aludni aznap éjjel, ha Pyle nem
jön el, de tudtam, hogy mire elszívom a negyedik pipát, már nem fogom
kívánni. Kellemes lenne, persze, magam mellett érezni csípőjét az ágyban –
mindig hanyatt fekve aludt –, és ha reggel fölébredek, egy pipával kezdhetem a
napot, és nem önmagam egyedüli társaságával.
– Pyle most már nem jön – mondtam. – Maradj itt, Phuong.
Odanyújtotta a pipát, és fejét rázta. Mire beszívtam az ópiumot, már nem
sokat számított, hogy velem van-e vagy sem.
– Miért nincs itt? – kérdezte.
– Honnét tudjam?
 – Thé tábornokhoz ment?
– Fogalmam sincs.
– Azt mondta, ha nem vacsorázhat veled, akkor idejön.
– Ne aggódj. Majd megjön. Készíts még egy pipát.
Mikor a láng fölé hajolt, Baudelaire verse jutott eszembe: “Mon enfant, ma
soeur…” Hogy is megy tovább?

Aimer à loisir
Aimer et mourir
Au pays qui te ressemble3

Künn a vízen pihentek a hajók, “dont l’humeur est vagabonde”. 4 Úgy

képzeltem, ha megszagolnám a bőrét, alig érezhető finom ópiumszaga volna, a
színe meg olyan volt, mint a kicsi lángé. Ruhájának virágait láttam az északi
csatornák partján: bennszülött volt, mint egy növény, soha többé nem akartam
hazamenni.
– Bárcsak én volnék Pyle – mondtam fennhangon, de a fájdalom mérsékelt
volt és elviselhető, az ópium gondoskodott erről.
Valaki kopogott az ajtón.
– Pyle – mondta Phuong.
– Nem. Ő nem így kopog.
Megint kopogtak, türelmetlenül. Phuong gyorsan felállt, s eközben
megrázta a sárga virágos fát – szirmai megint írógépemre peregtek. Kinyílt az
ajtó.
– Monsieur Foulair – szólt egy parancsoló hang.
– Én vagyok Fowler – mondtam. Csak nem fogok felkelni egy rendőr
kedvéért; anélkül, hogy fölemeltem volna a fejem, láthattam khakiszínű
nadrágját.
Majdnem érthetetlen vietnami franciasággal elmagyarázta, hogy azonnal –
rögtön – sürgősen hívatnak a Sûreté-re.5
– A francia Sûreté-re vagy a vietnamira?
– A franciára. – A rendőr szájából ez így hangzott: “Franszung.”
– Milyen ügyben?
A rendőr nem tudta; ő csak azt a parancsot kapta, hogy állítson elő.

3
Húgom, gyönyörűm…
A halál meg a szív
odahúz, odahív
s a világ ott mintha te volnál!
4
Robogó kalandvágy bennük a lélek (Baudelaire: Útrahívás. Szabó Lőrinc fordítása.)
5
Biztonsági rendőrség.
 – Téged is – mondta Phuongnak.
– Egy hölgyet magázni illik – mondtam neki. – Honnan tudta, hogy itt van
nálam?
Megismételte, hogy ezt a parancsot kapta.
– Elmegyek reggel.
– Sur le chung 6 – jelentette ki a rendőr, egy apró, takaros, csökönyös
emberke. Beláttam, hogy hasztalan próbálkoznék vitatkozni, feltápászkodtam,
és fölvettem a cipőmet, nyakkendőmet. Vietnamban mindig a rendőrségé az
utolsó szó; visszavonhatják a szabadmozgási engedélyemet, kizárhatnak a
sajtókonferenciákról, ha akarják, még a kiutazási engedélyemet is
megtagadhatják. Ezek voltak a nyílt, törvényes módszerek; de egy háborús
országban nem lényeges a törvényesség. Ismertem valakit, akinek hirtelen és
érthetetlenül eltűnt a szakácsa; a nyomok a vietnami Sûreté-hez vezettek, de az
ottani tisztek váltig bizonygatták, hogy a szakácsot kihallgatás után
kieresztették. Családja sohasem látta többé – talán csatlakozott a
kommunistákhoz, talán besorozták a Saigon környékén virágzó
magánhadseregek egyikébe, a Hoa-Haók vagy a caodisták közé, vagy Thé
tábornok csapataiba. Talán egy francia börtönben sínylődik. De az is meglehet,
hogy szépen keres leánykereskedelemmel Cholonban, a kínai negyedben. Vagy
talán a szíve mondta fel a szolgálatot, mialatt kihallgatták. Kijelentettem:
– Nem megyek gyalog. Fizessenek egy triksát. – Az embernek ügyelnie kell
a tekintélyére.
Ugyanezen okból utasítottam vissza a cigarettát, amellyel a francia
rendőrtiszt a Sûreté-n megkínált. Három pipa után agyamat tisztának, ébernek
éreztem, könnyen döntöttem ilyen mellékes kérdésekben anélkül, hogy egy
percre is szem elől tévesztettem volna a fő kérdést: mit akarnak tőlem?
Vigot-val többször találkoztam társaságban, feltűnt nekem, mert nevetségesen
szerelmes volt a feleségébe, egy talmi és feltűnő szőke nőbe, aki semmibe se
vette a férjét. Most hajnali két óra volt, Vigot fáradtan, nyomottan ült a
cigarettafüstben, a fülledt hőségben, homlokán zöld szemellenző, íróasztalán
egy kötet Pascal, kinyitva, időtöltésül. Mikor kijelentettem, hogy Phuongot
csak a jelenlétemben engedem kihallgatni, nyomban beleegyezett, nagyot
sóhajtva, ami azt jelenthette, hogy unja Saigont, unja a hőséget, vagy talán az
életet általában.
– Igazán röstellem, hogy ide kellett kéretnem – mondta angolul.
– Nem kérés volt, hanem parancs.

6
Most rögtön (sur-le-champ). (francia)
 – Ó, ezek a bennszülött rendőrök… fogalmuk sincsen semmiről. – Szeme a
Les Pensées7 egyik lapján pihent, mintha még mindig Pascal bús fejtegetései
foglalnák le minden gondolatát. – Szeretnék öntől egyet-mást kérdezni Pyle-ra
vonatkozóan.
– Jobban tenné, ha tőle kérdezné.
Phuonghoz fordult, és élesen nekiszegezte a kérdést, franciául.
– Mióta él együtt Monsieur Pyle-lal?
– Egy hónapja… nem is tudom – válaszolta Phuong.
– Mennyit fizetett magának?
– Ezt nincs joga megkérdezni – szóltam közbe. – A hölgy nem eladó.
– Azelőtt magával élt, ugye? – kérdezte Vigot hirtelen. – Két esztendeig.
– Újságíró vagyok, az a megbízásom, hogy tudósításokat írjak a maguk
háborújáról… amikor megengedik. Ne kívánja, hogy a botránykrónikájukat is
szaporítsam.
– Mit tud Pyle-ról? Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, M. Fowler. Nem
szívesen teszem fel őket, de komoly dologról van szó. Higgye el, nagyon is
komoly a dolog.
– Nem vagyok besúgó. Mindent tud Pyle-ról, amit mondhatnék. Életkora
harminckét év, a Gazdasági Minisztériumnál dolgozik, amerikai állampolgár.
– Úgy beszél, mintha a barátja volna – jegyezte meg Vigot, és elnézett
mellettem Phuongra.
Egy bennszülött rendőr lépett be, három csésze feketekávét hozott.
– Vagy inkább teát parancsolnak? – kérdezte Vigot.
– A barátja vagyok – mondtam. – Hogyne lennék? Egyszer hazamegyek
innét, ugye. Phuongot úgysem vihetem magammal. Vele jó dolga lesz. Kitűnő
megoldás. És Pyle azt állítja, hogy feleségül veszi. Nem lehetetlen, hogy
csakugyan elveszi. Pyle derék fickó, a maga módján. Komoly. Egész más, mint
az a lármás csürhe a Continentalban. Pyle egy csendes amerikai. – Így
jellemeztem összefoglalóan, pontosan, mintha azt mondtam volna: “kék gyík”,
vagy “fehér elefánt”.
– Igen – mondta Vigot. Íróasztalára meredt, mintha ott keresné a szavakat,
amelyekkel éppolyan pontosan összefoglalja Pyle-t, ahogy én tettem. – Nagyon
csendes amerikai.
Ott ült a szűk, meleg irodában, és várta, hogy valamelyikünk megszólaljon.
Egy moszkitó zümmögve indult támadásra. Phuongot figyeltem. Az ópium
élesíti az elmét – talán csak azért, mert megnyugtatja a kedélyeket, és lehűti az
indulatokat. Semmi sem olyan fontos, még a halál sem. Úgy láttam, Phuong
nem fogta fel Vigot szavainak értelmét, nem hallotta ki belőlük a melankóliát és

7
“Gondolatok”. Blaise Pascal (1623-1662) francia filozófus műve.
a véglegességet – alig tudott angolul. Ahogy ott ült a kemény irodai széken,
még mindig türelmesen várta Pyle-t. Én már feladtam a várakozást, és láttam
Vigot-n, hogy tudomásul veszi mindkettőnk álláspontját.
– Hol találkozott vele először? – kérdezte tőlem.
Minek magyaráztam volna meg neki, hogy Pyle volt az, aki kereste
társaságomat? Múlt szeptemberben láttam először, a téren át jött a Continental
bárja felé, félreismerhetetlenül fiatal és elhasználatlan arcát úgy dobta felénk,
mint a hajítódárdát. Gólyalábával, katonásan kurtára nyírt hajával, tágra nyílt
diákos tekintetével olyannak látszott, mint aki a légynek sem vét. Az utcai
asztalok jórészt foglaltak voltak. “Megengedi? – kérdezte komolyan,
udvariasan. – A nevem Pyle. Nemrég jöttem.” Azzal összehajtogatta hosszú
tagjait, leült és sört rendelt. Egyszer csak gyorsan felnézett a kemény déli
verőfényben.
– Kézigránát? – kérdezte izgatottan, reménykedve.
– Nem, valószínűleg egy autó kipufogója – mondtam és mindjárt meg is
sajnáltam a csalódásért. Az ember olyan hamar elfelejti a fiatalságát; valamikor
engem is lázasan érdekelt mindaz, amit jobb kifejezés híján híranyagnak
neveznek. De most már meguntam a kézigránátokat, a helyi újság is utolsó
lapján hozta őket – tegnap éjjel ennyi meg ennyi robbant Saigonban, ennyi meg
ennyi Cholonban; az európai sajtóba már bele sem kerültek. Az utcán a jól
ismert bájos, majdnem kétdimenziós jelenségek közeledtek: fehér
selyemnadrág, rózsaszín- meg lilamintás, csípőig felhasított hosszú, szűk
kabátka. Azzal a nosztalgiával figyeltem őket, amelyet – előre tudtam – érezni
fogok, ha majd örökre elhagyom ezt az országot.
– Ugye, gyönyörűek? – kérdeztem söröspoharam fölött, és Pyle futó
pillantást vetett a nőkre, ahogy vonultak végig a Rue Catinat-n.
– Ó, igen – mondta közönyösen. Nagyon komoly fiú volt. – A követünket
nagyon aggasztják ezek a gránátok. Roppant kínos lenne, azt mondja, ha baleset
érne valakit… mármint valakit a mieink közül.
– Valakit maguk közül? Meghiszem, súlyos ügy lenne. Sehogy se tetszene a
Kongresszusnak.
Miért akarja az ember mindig ugratni az együgyűt? Tíz napja talán még a
bostoni egyetem parkjában sétált, hóna alatt a könyvek, amelyeket jó előre
elolvasott a Távol-Keletről meg Kína problémáiról. Nem is hallotta, amit
mondtam. Máris nyakig merült a demokrácia dilemmájába, a Nyugat
felelősségébe; szentül eltökélte – amint hamarosan rájöttem –, hogy jót fog
cselekedni, nem egyénekkel, hanem egy országgal, egy kontinenssel, egy
világgal. No, most aztán elemében volt – az egész világegyetem javításra
szorult.
– Hol van? A hullaházban? – kérdeztem Vigot-tól.
 – Honnan tudja, hogy meghalt? – Ostoba rendőrkérdés volt, méltatlan
Pascal olvasójához, méltatlan ahhoz a férfihoz, aki olyan érthetetlenül szereti a
feleségét. Intuíció nélkül nem lehet szeretni.
– Ártatlan vagyok – vetettem oda. És magamnak is azt mondtam: igaz,
ártatlan vagyok. Hiszen Pyle mindig a maga feje után ment. Kutattam
magamban, nem lelek-e valamiféle érzést, legalábbis sértődöttséget a
rendőrtiszt gyanúsítása miatt – de nem találtam. Senki sem felelős, csak Pyle
egymaga. “Nem jobb-e mindenkinek, ha meghal?” – érvelt bennem az ópium.
De aztán Phuongra sandítottam óvatosan, mert neki fájhatott. Bizonyosan
szerette Pyle-t a maga módján; hiszen engem is kedvelt, mégis elhagyott
Pyle-ért. Sorsát hozzákötötte a fiatalsághoz, a bizakodáshoz, a komolysághoz,
és most mindez cserbenhagyta – előbb hagyta cserben, mint az öregség és a
kétségbeesés. Ott ült, nézett ránk, és úgy tetszett, még mindig nem érti. “Talán
jó lenne – gondoltam –, ha elvihetném őt innen, még mielőtt feldereng benne az
igazság”. Hajlandó voltam bármely kérdésre válaszolni, ha ezáltal gyorsan és
szókimondás nélkül befejezhetem a beszélgetést, hogy később mondhassam
meg Phuongnak a teljes igazat, négyszemközt, távol a rendőrtiszt tekintetétől, a
kemény hivatali székektől, meg a csupasz lámpagömbtől, mely körül
szállongtak a pillék.
– Melyik napszakra kíváncsi? – kérdeztem Vigot-tól.
– Az estére, hat és tíz között.
– Hat órakor ittam egy apéritifet a Continentálban. A pincérek emlékezni
fognak rám. Hat-negyvenötkor lementem a rakpartra, és megnéztem, hogyan
rakják ki az amerikai repülőgépeket. A Majestic bejáratában találkoztam
Wilkinsszel, az Associated News tudósítójával. Aztán a szomszéd moziba
mentem. A pénztárnál is fognak rám emlékezni, pénzt váltottak nekem. Onnan
triksát fogadtam, és kimentem a Vieux Moulin8-ba, gondolom, nyolc-harminc
tájt érkezhettem. Egyedül vacsoráztam. Granger is ott volt, megkérdezheti.
Aztán triksán jöttem vissza, lehetett úgy háromnegyed tíz. A hajtót valószínűleg
nem lesz nehéz megtalálni. Tízre vártam Pyle-t, de nem jött el.
– Miért akart felmenni önhöz?
– Telefonált. Azt mondta, fontos ügyben akar velem beszélni.
– Van róla sejtelme, hogy mi lehetett az?
– Nem. Pyle-nak minden fontos volt.
– És ez a lány… tudja, hol töltötte az estét?
– Éjfélkor az utcán várt rá. Aggódott miatta. Fogalma sincs semmiről. Nem
látja?... Még most is várja!
– Látom – mondta Vigot.

8
Öreg malom.
 – Csak nem képzeli, hogy én öltem meg, féltékenységből, vagy a lány… de
miért? Hisz úgy volt, hogy feleségül veszi.
– Igen.
– Hol találták meg?
– A dakowi híd alatt, a folyóban.
A Vieux Moulin pár lépésnyire volt a hídtól. A hidat fegyveres rendőrök
őrizték, a vendéglőt vasrács védte a kézigránátok ellen. Éjszaka nem volt
biztonságos a hídon átmenni, mert a túlsó part a sötétség beállta után a
vietminhiek kezében volt. Ezek szerint Pyle holttestétől alig ötven yardnyira
vacsoráztam.
– Az volt a baj – mondtam –, hogy Pyle belékeveredett mindenfélébe.
– Hogy őszinte legyek – felelte Vigot –, sajnálom is meg nem is. Sok bajt
csinált.
– Isten óvjon bennünket az ártatlanoktól és a jó emberektől.
– A jóktól?
– Igen. Pyle jó volt. A maga módján. Maga római katolikus, M. Vigot.
Maga sosem értené meg az ő módját. Egyébként pedig átkozott jenki volt.
– Hajlandó lenne azonosítani a tetemet? Igazán sajnálom. Ez a szokás. Szó,
ami szó, kellemetlen egy szokás.
Nem tartottam érdemesnek megkérdezni, hogy miért nem vár, amíg valaki
jön az amerikai követségről, mert tudtam az okát. A mi rideg mértékünkkel
mérve, a francia módszerek kissé elavultnak látszanak: a franciák hisznek a
lelkiismeretben, a bűntudatban, a tettest szembesíteni kell áldozatával, hátha
összetörik, és elárulja magát. Újra elismételtem magamnak, hogy ártatlan
vagyok, miközben lementünk a kőlépcsőn az alagsorba, ahol a hűtőberendezés
zümmögött.
Kihúzták, mint egy jégkockatartót, és megnéztem. Sebei nyugalomba
fagytak.
– Látja, nem kezd vérezni a jelenlétemben – mondtam.
– Comment?9
– Hát nem ez a célja? Ilyen próba meg olyan próba? De alaposan
megfagyasztották. A középkorban nem ismerték a mélyhűtést.
– Felismeri?
– Hogyne.
Sehogy sem illett ide – most még kevésbé, mint máskor. Otthon kellett
volna maradnia. Szinte láttam őt a családi fényképalbumban – lóháton az
üdülőben, fürdeni Long Islandon, társaival szórakozni egy huszonharmadik
emeleti lakásban. Odatartozott a felhőkarcolók és expresszliftek, fagylaltok és

9
Tessék? (francia)
Dry Martinik világába, ahol villásreggelire tejet isznak, és csirkehúsos
szendvicset fogyasztanak a Merchant Limitednél.
– Nem ez okozta a halálát – szólt Vigot, és a mellén tátongó sebre mutatott.
– Belefulladt az iszapba. Iszapot találtunk a tüdejében.
– Gyorsan dolgoznak!
– Muszáj… ebben a klímában.
Visszatolták a tálcát, és becsukták a jégszekrény ajtaját. Gumiborítása
tompán csattant.
– Szóval, nem tud rajtunk segíteni? – kérdezte Vigot.
– Sajnos, nem.
Gyalog mentem haza Phuonggal; most már nem ügyeltem a tekintélyemre.
A halál megszünteti a hiúságot, még a fájdalmat titkoló felszarvazott férfi
hiúságát is. Phuong még mindig nem sejtette, miről van szó, én pedig nem
tudtam, hogyan közöljem vele gyengéden és tapintatosan. Újságíró voltam –
nagybetűs címekben gondolkoztam. “Saigonban meggyilkoltak egy amerikai
tisztviselőt!” Az újságnál bizony nem tanulja meg az ember, hogyan kell rossz
híreket közölni; most is a lapomra kellett gondolnom, s meg kellett kérnem
Phuongot: “Ugye megengeded, hogy egy percre bemenjek a távíróhivatalba?”
Kinn hagytam az utcán, feladtam a sürgönyt, és kimentem. Gesztus, formaság
volt az egész: úgyis tudtam, hogy a francia tudósítókat már informálták, vagy
ha Vigot becsületesen járt el (ami lehetséges), akkor a cenzúra visszatartja a
sürgönyeimet, amíg a franciák fel nem adták a magukét. Lapom mindenképpen
párizsi keltezéssel fogja megkapni a hírt. Nem mintha Pyle különösebben
fontos lett volna. Valódi karrierjének részleteit – azt, hogy halála előtt legalább
ötven embert küldött a halálba – semmiképpen sem illett közölni, mert ez ártott
volna az angol-amerikai jó viszonynak, és a követ fel lett volna háborodva. A
követ sokra tartotta Pyle-t, Pyle kitüntetéssel végezte az egyetemet, és
tudományos fokozatot szerzett valami olyan tárgyból, amiből Amerikában
tudományos fokozatot lehet szerezni – talán közösségi viszonyokból vagy
színházművészetből, vagy éppenséggel távolkeleti ismeretekből (rengeteg
könyvet olvasott erről a témáról).
– Hol van Pyle? – kérdezte Phuong. – Mit akart a rendőrség?
– Gyere haza – mondtam.
– Pyle is odajön.
– Éppúgy oda is jöhet, mint máshová.
A vénasszonyok még mindig ott pletykáltak a lépcsőn, a viszonylagos
hűvösön. Mikor benyitottam, azonnal észrevettem, hogy a szobámat átkutatták:
minden nagyobb rendben volt, mint valaha, amikor elhagytam.
– Még egy pipát? – kérdezte Phuong.
– Kérek.
 Levettem a nyakkendőmet, cipőmet, a közjátéknak vége, az éjszaka
majdnem éppolyan volt, mint azelőtt. Phuong az ágyam végébe kuporodott, és
meggyújtotta a lámpát. Mon enfant ma soeur – borostyánszín a bőre. Sa douce
langue natale.10
– Phuong – szólítottam. Az ópiumot gyúrogatta a pipakehely szélén. – Il est
mort, Phuong. 11 – A tűt kezében tartva, felnézett rám, homlokát ráncolva,
erőlködőn, mint a gyermek, ha gondolkodni próbál.
– Tu dis?12
– Pyle est mort. Assasimé.13
Letette a tűt, és a sarkára ült, rám meredt. Nem volt se jelenet, se könnyek,
semmi, csak tűnődés – hosszú, magányos tűnődése valakinek, aki kénytelen
megváltoztatni egész életét.
– Jobb, ha itt maradsz ma éjjel – mondtam.
Bólintott, felvette a tűt, és újra nekiállt ópiumot hevíteni. Mikor aznap éjjel
fölébredtem egyik mély, rövid – alig tízperces – ópiumálmomból, amely egész
éjszakai pihenésnek tetszik, kezemet ott találtam, ahol azelőtt is mindig pihent:
Phuong lába között. Aludt, alig hallottam lélegzetét. Hosszú hónapok óta
először nem voltam egyedül, és mégis – mikor eszembe jutott a szemellenzős
Vigot a rendőrségen, meg a követség csendes, kihalt folyosói, és megéreztem
tenyeremben a finom szőrtelen bőrt – azt kérdeztem magamtól haragosan: hát
én volnék az egyetlen, aki igazán szerette Pyle-t?

MÁSODIK FEJEZET

Addig a napig, mikor Pyle felém jött a Continental előtti téren, már épp
eléggé kiismertem amerikai újságíró kollégáimat: nagydarab, lármás, kisfiús,
középkorú emberek voltak, telve fanyalgó gúnnyal a franciák ellen – pedig, ha
meggondoljuk, mégiscsak ők harcolták meg ezt a háborút. Időről időre, miután
egy-egy ütközetet annak rendje-módja szerint bevégeztek, és a halottakat
eltakarították, ezeket a tudósítókat áthívták Hanoiba – repülőgépen csaknem
négyórányi út –, ott a főparancsnok beszédet intézett hozzájuk, elhelyezték őket
egy éjszakára a sajtótáborban, amely azzal kérkedett, hogy a bármixerjük a
legjobb egész Indokínában, másnap repülőgépen elvitték őket a csatatér fölé,

10
Édes hazai nyelvén. (francia)
11
Meghalt, Phuong. (francia)
12
Mit mondasz? (francia)
13
Pyle meghalt. Meggyilkolták. (francia)
háromezer láb magasságban (ennyi a nehéz géppuska lőtávolsága), azután teljes
épségben és zajosan, mint valami iskolai kirándulás résztvevőit,
visszaszállították őket a saigoni Hôtel Continentalba.
Pyle csendes volt, szerénynek látszott, azon az első délelőttön néha előre
kellett hajolnom, hogy megértsem, mit mond. És nagyon, nagyon komolyan
vett mindent. Egyszer-egyszer szinte magába roskadt, mikor meghallotta az
amerikai sajtó zajongását az emeleti teraszon, amely – a közhit szerint –
biztonságosabb védelmet nyújtott kézigránátok ellen. De nem kritizált senkit.
– Olvasta York Harding műveit? – kérdezte.
– Nem, nem hiszem. Mit írt?
Átnézett a tejvendéglőre az utca túlsó oldalán, és ábrándosan megjegyezte:
“Úgy látom, az ott egy jó soda-fountain.” Vajon miféle mélységes honvágy
nyilvánult meg ebben a furcsa választásban, hogy mit vesz észre elsőnek a
merőben idegen környezetben? De hiszen én is, mikor először mentem végig a
Rue Catinat-n, elsőnek a Guerlain-parfümöt vettem észre az egyik kirakatban,
és azzal vigasztaltam magam, hogy Európa elvégre mindössze harminc
órányira van! Pyle most nagy nehezen elszakadt a tejvendéglőtől és közölte:
– York írt egy könyvet, aminek az a címe: A vörös Kína útja. Nagyon
mélyenszántó munka.
– Nem olvastam. Ismeri őt személyesen?
Ünnepélyesen bólintott, és hallgatásba merült. De egy pillanat múlva
megszólalt, hogy enyhítse a benyomást, amelyet keltett:
– Nem ismerem közelebbről – mondotta. – Ha jól emlékszem, összevissza
kétszer találkoztam vele.
Ez tetszett nekem: hogy kérkedésnek érzi ha hivatkozik ismeretségére ezzel
a – minek is hívják? – York Hardinggal. Később tapasztaltam, hogy
határtalanul tiszteli azokat, akiket “komoly író”-nak nevezett. Ebből a
fogalomból kizárta a költőket, regény- meg drámaírókat, kivéve, ha
úgynevezett “korszerű témát” dolgoznak fel – de még ebben az esetben is
tanácsosabb volt szerinte közvetlenül a forrásból, például Yorkból, meríteni az
adatokat.
– Tudja – mondtam –, ha az ember sokáig él egy országban, akkor már nem
olvas róla.
Óvatosan felelt:
– Persze, engem is érdekel a helybeliek véleménye.
– Hogy azután egybevesse Yorkkal?
– Igen. – Alighanem észrevette a gúnyt, mert szokott udvarias módján
hozzátette: – Rendkívül hálás lennék, ha ideje engedné, és tájékoztatna a főbb
problémák felől. Tudniillik York már több mint két esztendeje járt itt.
 Tetszett nekem, hogy olyan lojális azzal a Hardinggal szemben, akárki
legyen is. Milyen más volt ez, mint az újságírók rágalmazásai, éretlen
cinizmusa.
– Jöjjön, igyunk még egy üveg sört – mondtam –, és megpróbálok magának
általános képet adni az itteni dolgokról.
Azzal kezdtem – és Pyle jótanulós áhítattal leste minden szavamat –, hogy
elmagyaráztam a helyzetet Északon, Tonkin tartományban, ahol a franciák
akkoriban erősen tartották a Vörös-folyó deltáját, s vele együtt Hanoit és az
egyetlen északi kikötővárost, Haiphongot. Ez volt a legfőbb rizstermelő vidék,
és mikor a termés beért, rendszeresen megkezdődött az évenként megismétlődő
csata a rizsért.
– Ez tehát Észak – mondottam. – A franciák esetleg kitarthatnak, szegény
ördögök, ha a kínaiak nem támogatják a Vietminhet. Ott minden csupa
dzsungel meg hegy, meg ingovány, rizsföldek, ahol a katona feje se látszik ki,
és az ellenség a szó szoros értelmében eltűnik, fegyverét elássa, maga
parasztruhát ölt… De ami azt illeti, az ember kényelmesen megrohadhat Hanoi
mocsaraiban. Ott nem bombáznak. A jó ég tudja, miért. Lehet mondani,
szabályszerű háború.
– És itt Délen?
– A franciák este hétig kézben tartják a főútvonalakat, hét után pedig
kézben tartják az őrtornyokat meg a városokat… legalábbis részben. De ez nem
jelenti azt, hogy biztonságban érezheti magát, másképp nem volna vasrács az
éttermek előtt.
Hányszor elmagyaráztam már mindezt. Lemez voltam, amelyet mindig
föltettek, okulásul, valahányszor idegen érkezett – átutazó képviselő, vagy új
angol követ. Néha éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy fennhangon mondom:
“Vegyük például a caodaistákat.” Vagy a Hoa-Haókat, vagy a Binh Xuyent,
mindezeket a magánhadseregeket, amelyek pénzért vagy bosszúért árulták
szolgálataikat. Az idegenek festőinek mondták őket, pedig az árulásban és a
bizalmatlanságban semmi festői nincsen.
– Most pedig – folytattam – itt van Thé tábornok. A caodaisták vezérkari
főnöke volt, de most bevette magát a hegyek közé, és mind a két fél ellen
harcol, a franciák és a kommunisták ellen…
– York azt írja – szólt Pyle –, hogy a Keletnek egy Harmadik Erőre van
szüksége.
Talán már akkor meg kellett volna látnom a szemében a fanatikus lobogást,
a frázis átütő hatását, számok mágiáját: Ötödik Hadoszlop, Harmadik Erő,
Hetedik Nap… Sok bajt megtakarítottam volna mindannyiunknak, még
Pyle-nak is, ha felismerem fáradhatatlan fiatal elméje valódi irányát. De
otthagytam a faképnél, hadd rágódjék a neki vetett problémakoncokon, és
elindultam mindennapos sétámra, fel-alá a Rue Catinat-n. Hiába, Pyle-nak is
magának kell felfedeznie ezt az országot, amely úgy fogja az embert, mint a
szagok: rizsföldek aranyát az alacsony késő délutáni nap alatt, halászok
törékeny hálótartó villáit, amelyek moszkitóként lebegnek a földek felett; a
csésze teát egy öreg abbé verandáján, ágya, széke körül reklámnaptárak,
vödrök, törött csészék – egy élet hordaléka; aknarobbanás helyén az utat javító
lányok medúzakalapjait; Dél aranyát, fiatal zöldjét, tarka ruháit, Észak mély
barnáit, fekete ruháit, és az ellenséges hegyek karéját meg a repülőgépek
zúgását. Mikor ideérkeztem, úgy számoltam kiküldetésem napjait, mint az
iskolás fiú a félév elmúlását; azt hittem, oda vagyok láncolva egy
Bloomsbury-negyedbeli terecske maradványaihoz, az Euston-kapun áthaladó
hetvenhármas buszhoz, a Torrington Place-i tavaszhoz. Most már bizonyosan
hajt a tulipán a terecskén, de nekem semmi közöm hozzá. Azt kívántam, hogy
napomat gyors, rövid robbanások tagolják – talán kipufogó, talán kézigránát –,
a párás déli levegőben kecsesen mozgó selyemnadrágos alakok látványát
kívántam, Phuongot kívántam – otthonom nyolcezer mérfölddel eltolódott.
A főbiztos házánál, ahol vörös váll-lapos, fehér sapkás idegenlégiósok
álltak őrt, megfordultam, átvágtam a katedrálisnál, és visszafelé elhaladtam a
vietnami Sûreté komor fala mellett, amely valósággal bűzlött a vizelettől meg
az igazságtalanságtól. És mégis – ez is része volt az otthonnak, mint azok az
emeleti sötét folyosók, amelyeket az ember lehetőleg elkerült gyermekkorában.
A rakparti könyvárusok kirakták a pornográf lapok – Tabu és Illusion –
legújabb számait. Tengerészek söröztek az utcán házi készítésű bombák
könnyű célpontjául. Phuongra gondoltam, aki most bizonyosan halra alkuszik,
balra, a harmadik utcában, mielőtt tízóraizni megy a tejvendéglőbe (akkoriban
mindig pontosan tudtam, hogy merre jár) – és Pyle persze csakhamar kiment az
eszemből. Meg sem említettem őt Phuongnak, mikor leültünk villásreggelizni a
Rue Catinat-ra néző szobánkban; Phuong a legszebbik virágos selyemruháját
vette föl, mert éppen két éve volt, hogy először találkoztunk Cholonban, a
Grand Monde étteremben.

Egyikünk sem említette a nevét, mikor a halálát követő reggel felébredtünk.

Mire magamhoz tértem, Phuong már fölkelt, és elkészítette a teánkat.
Halottakra nem féltékeny az ember, és aznap reggel úgy éreztem, mi sem
könnyebb, mint tovább folytatni régi közös életünket.
 – Itt maradsz ma éjjel? – kérdeztem Phuongtól croissant14-t majszolva,
tőlem telhető könnyedséggel.
– El kell hoznom a holmimat.
– Hátha ott van a rendőrség – mondtam. – Jobb lesz, ha elkísérlek. – Ennél
közelebbről aznap nem is érintettük Pyle-t.
Pyle egy új villában lakott a Rue Duranton közelében; az utca azoknak a
főutaknak egyikébe torkollott, amelyeket a franciák állandóan felapróznak
tábornokaik tiszteletére – úgyhogy a Rue de Gaulle-t a harmadik mellékutca
után Rue Leclercnek hívták, s ez megint előbb vagy utóbb hirtelen Rue de
Lattre-rá változott. Valami fontos személy érkezhetett Európából repülőgépen,
mert a főbiztos rezidenciájához vezető úton minden húszyardnyira egy-egy
rendőr posztolt.
A Pyle lakásához vezető kavicsos úton több motorkerékpár állt, egy
vietnami rendőr megvizsgálta újságíró-igazolványomat. Phuongot nem volt
hajlandó beengedni, így hát elindultam francia rendőrtisztet keresni. Pyle
fürdőszobájában Vigot épp a kezét mosta Pyle szappanával, és Pyle
törülközőjével szárogatta. Vászonöltönyének ujján olajfolt éktelenkedett –
alighanem az olaj is Pyle-é volt.
– Mi újság? – kérdeztem.
– Megtaláltuk a kocsiját a garázsban. Nincs benne benzin. Tehát triksán
ment el este… vagy valaki másnak a kocsiján. Talán kiengedték a benzint.
– Gyalog is mehetett – jegyeztem meg. – Ismeri az amerikaiakat!
– A maga kocsija elégett, ugye? – folytatta Vigot elgondolkozva. – Azóta
nem vett másikat?
– Nem.
– Egyébként nem lényeges.
– Nem.
– Van valami feltevése? – kérdezte.
– Nagyon is sok.
– Mondja el.
– Hát például: lehetséges, hogy a vietminhiek gyilkolták meg. Rengeteg
embert gyilkoltak meg Saigonban. Pyle-t a folyóban találták meg, a dakowi
hídnál, ez éjszaka Vietminh-terület, mikor a maguk rendőrsége visszavonul.
Vagy talán a vietnami Sûreté tette el láb alól, ilyesmiről is hallottunk. Talán
nem szerették a barátait. Vagy talán a caodaisták ölték meg, mert ismerte Thé
tábornokot.
– Csakugyan?

14
Vajaskifli.
 – Azt mondják. De az is lehet, hogy Thé tábornok ölette meg, mert ismerte a
caodaistákat. Vagy a Hoa-Haók gyilkolták meg, mert udvarolni próbált a
tábornok ágyasainak. Vagy talán egyszerűen a pénzéért gyilkolta meg valaki.
– Vagy egyszerűen féltékenységből – vetette közbe Vigot.
– De hátha a francia Sûreté intézte el – folytattam –, mert nem tetszettek a
kapcsolatai. Mondja, igazán keresik a gyilkosait?
– Ó, nem – mondta Vigot. – Csak jelentést írok, ennyi az egész. Feltéve,
hogy az ügy a háborúval van kapcsolatban… elvégre is ezrek halnak meg
évente.
– Engem kipipálhat – mondtam. – Nekem semmi közöm hozzá. Semmi
közöm – ismételtem. Ez hitvallásom sarkalatos pontja volt. Ha már ilyen az
élet, ám verekedjenek mások, szeressenek, gyilkoljanak mások – én nem
keveredem semmibe. Újságírótársaim tudósítónak nevezték magukat, én
jobban szeretem a riporter szót: azt írom, amit látok, de nem cselekszem. Az
állásfoglalás is cselekvés.
– Mit keres itt?
– Phuong holmijáért jöttem. Az emberei nem engedik be.
– Menjünk, keressük meg a holmit.
– Nagyon kedves magától, Vigot.
Pyle-nak két szobája volt, hozzá konyha, fürdőszoba. Bementünk a
hálószobába. Tudtam, hol keressem Phuong ládáját: az ágy alatt. Kihúztuk
együtt; a képeskönyvei voltak benne. Elővettem a szekrényből kevéske ruháját
– két szép selyemköntösét, jobbik nadrágját. Úgy tetszett, alig néhány órája
lógnak ott, nem tartoznak oda, átmeneti jelenségek, mint a szobába tévedt
pillangó. Egy fiókban megtaláltam kicsi, háromszögletű bugyijait és
sálgyűjteményét.
Végeredményben nagyon kevés volt az, amit be kellett csomagolni,
kevesebb, mint amennyit víkendre vinne egy európai.
A nappaliban fényképet találtam, amely kettőjüket ábrázolta. A
botanikuskertben vették le őket, az egyik nagy kősárkány mellett. Phuong Pyle
kutyáját fogta pórázon, egy fekete nyelvű fekete csaut. Túlontúl fekete kutya
volt. Betettem a fényképet is a ládába.
– Mi történt a kutyával? – kérdeztem.
– Nincs itt. Talán magával vitte.
– Hátha visszajön, és akkor megvizsgálhatja a mancsához tapadt földet,
– Nem vagyok Lecoq, se Maigret, azonkívül háború van.
A könyvespolchoz léptem, és megnéztem a két sor könyvet – Pyle
könyvtárát. A vörös Kína útja, A demokrácia kihívása, A Nyugat hivatása –
gondolom, ezek voltak York Harding összes művei. Azután kongresszusi
jelentések sora következett, egy vietnami szólásgyűjtemény, a Fülöp-szigeteki
háború története, egy olcsó Shakespeare. Mit olvasott, ha pihent? Könnyű
olvasmányait egy másik polcon találtam meg: Thomas Wolfe válogatott
munkáit, egy rejtélyes antológiát, mely Az Élet Diadala címet viselte, meg egy
válogatást amerikai költőkből. Volt ott egy sakkfeladvány-gyűjtemény is. Nem
sok, hogy az ember üres estéit kitöltse, de elvégre is – ott volt Phuong. Az
antológia mögé bedugva fűzött könyvet találtam: A házasság fiziológiája.
Nyilván úgy tanulmányozta a szexuális életet, mint a Távol-Keletet: papíron. És
a jelszó: házasság. Pyle kötelességének érezte, hogy mindig belekeveredjék
valamibe.
Íróasztala teljesen üres volt.
– Ezt jól kipucolták – jegyeztem meg.
– Ó – mondta Vigot –, ezeket az amerikai követség nevében voltam
kénytelen gondozásba venni. Tudja, milyen gyorsan terjednek a hírek. Hátha
fosztogatásra került volna a sor. Lepecsételtem az összes papírjait. – Komolyan
beszélt, el sem mosolyodott.
– Talált valami kompromittálót?
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kompromittáló adatokat
találjunk egy szövetséges ellen – felelte Vigot.
– Megengedné, hogy elvigyek egy könyvet… emlékül?
– Majd nem nézek oda.
Kiválasztottam A Nyugat hivatásá-t York Hardingtól, és betettem a ládába
Phuong ruháira.
– Mint Pyle barátja… – kezdte Vigot – nem lenne valami, amit bizalmasan
közölhetne velem? A jelentésem nagyjából megvan. Pyle-t a kommunisták
gyilkolták meg. Ez talán egy hadjárat kezdetét jelzi az amerikai segélyakció
ellen. De egymás közt… nézze, nem jó ilyen szárazon diskurálni, mit szólna
egy vermuthoz?
– Korán van még.
– Nem mondott magának semmit, amikor utoljára találkoztak?
– Nem.
– Mikor látta utoljára?
– Tegnap reggel. A nagy csinnadratta után.
Szünetet tartott, hagyta, hogy válaszom utórezgései kicsengjenek – az én
agyamban, nem az övében. Tisztességesen vallatott.
– Mikor tegnap este felkereste magát, nem volt otthon?
– Tegnap este? Úgy látszik. Nem is tudtam…
– Egyszer még kiutazási engedélyre lehet szüksége. Tudja, hogy végtelen
ideig elhúzhatjuk…
– Csak nem hiszi, hogy haza akarok menni? – válaszoltam.
 Vigot az ablakon át kinézett a verőfényes, felhőtlen égre. – A legtöbben
haza akarnak menni – mondta bánatosan.
– Én jól érzem magam itt. Otthon… problémáim vannak.
– Merde 15 – szólt Vigot. – Itt az amerikai kereskedelmi attasé.
Kereskedelmi attasé. – ismételte gunyorosan.
– Akkor én megyek. Hátha engem is le akar pecsételni.
– Sok szerencsét – mondta Vigot lemondón. – Nekem biztosan lyukat fog
beszélni a hasamba.
Mikor kiértem a kapu elé, a kereskedelmi attasé a Packardja mellett állt, és
kétségbeesetten magyarázott valamit a sofőrjének. Köpcös, pocakos,
középkorú ember volt, arca úgy festett, mintha sosem szorult volna borotvára.
Odahívott:
– Fowler! Meg tudná magyarázni ennek az átkozott sofőrnek…
Elmagyaráztam. Az attasé megjegyezte:
– Hisz én is ugyanezt mondtam neki, de mindig úgy tesz, mintha nem értene
franciául.
– Talán a kiejtésen múlik.
– Három évig éltem Párizsban. A kiejtésem bőven elég jó ezeknek az
átkozott vietnamiaknak.
– A demokrácia hangja – mondtam.
– Tessék? Mi az?
– Ha jól tudom, York Hardin egyik műve.
– Nem értem. – Gyanakvó pillantást vetett a ládára. – Mit cipel itt?
– Két fehér selyemnadrágot, két selyemköntöst, néhány női bugyit… talán
hármat. Valamennyi belföldi gyártmány. Semmiféle amerikai segély.
– Fent járt? – kérdezte.
– Igen.
– Hallotta?
– Hallottam.
– Szörnyű – mondta az attasé. – Szörnyű.
– A követ bizonyára nagyon izgatott.
– Képzelheti. Most épp a főbiztossal tárgyal, és kihallgatást kért az
elnöktől. – Karomra tette a kezét, és félrevont. – Maga jól ismerte a Pyle
gyereket, ugye? Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen rettenetes dolog
történt vele. Jól ismerem az apját, Harold C. Pyle professzort… bizonyára
hallott már róla?
– Nem.

15
Gyakori francia szitkozódás.
 – Világhírű szaktekintély a víz alatti erózió területén. Nem látta a fényképét
a Time címlapján a múlt hónapban?
– Ahá, most már emlékszem. A háttérben egy omladozó szikla, az előtérben
aranykeretes pápaszem.
– Igen, ő az. Nekem kellett megfogalmaznom a sürgönyt. Szörnyű volt.
Úgy szerettem azt a gyereket, mint a tulajdon fiamat.
– Ezek szerint közeli rokonságban áll az apjával.
Rám meresztette nedves, barna szemét.
– Mi ütött magába? – kérdezte. – Az ember csak nem beszélhet így, amikor
egy kiváló fiatalember…
– Bocsásson meg – mondtam. – A halál különbözőképpen hat az
emberekre. – Meglehet, hogy igazán szerette Pyle-t. – Mit sürgönyzött? –
kérdeztem.
Komolyan idézte, szóról szóra:
– “Mélységesen megrendülve közlöm, fia hősi halált halt a demokráciáért.”
A követ maga írta alá.
– Hősi halált? – ismételtem. – Nem hangzik ez egy kicsit félreérthetően?
Mármint az otthoniaknak. A Gazdasági Misszió nem azonos a hadsereggel.
Bíbor Szívet se kapnak, ha jól tudom?
Az attasé halkan felelt, titokzatosan és sokatmondón:
– Pyle-nak speciális megbízatása volt.
– Ó, ezt sejtettük valamennyien.
– De ő nem beszélt, ugye?
– Ó, nem. – feleltem, és eszembe jutott Vigot mondása: – Ő nagyon csendes
amerikai volt.
– Van valami tippje – kérdezte az attasé –, hogy ki ölte meg és miért?
Hirtelen dühbe gurultam; meguntam az egész bandát a coca-cola
magánraktáraikkal, a hordozható kórházaikkal, Wydecarjaikkal meg a nem
egészen korszerű fegyvereikkel együtt.
– Van – mondtam. – Azért ölték meg, mert túlságosan ártatlan volt az
élethez. Fiatal volt, csacsi és tudatlan, és mindenfélébe belekeveredett. Fogalma
sem volt róla, mint ahogy maguknak sincs, hogy voltaképpen miről van szó;
maguk pedig ellátták pénzzel, a kezébe nyomták York Harding könyveit a
Távol-Keletről, és azt mondták neki: “Rajta. Nyerd meg a Keletet a
demokráciának.” Sose látott meg semmit, amit nem az egyetemi
előadótermekben tanult, írói és tanárai pedig bolonddá tartották. Ha egy holttest
került a szeme elé, nem látta meg rajta a sebeket. Vörös Veszedelem; a
Demokrácia katonája.
– Azt hittem, a barátja volt – mondta az attasé szemrehányó hangon.
 – Igen, a barátja voltam. Azt kívántam volna neki, hogy odahaza olvassa az
újságok vasárnapi mellékleteit meg a baseball-híreket. Biztonságos, nyugodt
életet kívántam neki, egy szabályszerű amerikai lány oldalán, aki tagja a
könyvbarátok klubjának.
Az attasé zavartan köszörülte a torkát.
– Persze, persze – mondta. – Megfeledkeztem arról a szerencsétlen
históriáról. A maga pártján álltam, Fowler. Pyle nagyon helytelenül viselkedett.
Magának is megmondhatom, hosszú vitánk volt arról a lányról. És tekintettel
arra, hogy jól ismertem a szüleit…
A szavába vágtam:
– Vigot várja – és faképnél hagytam. Akkor látta csak meg Phuongot, s
amikor visszanéztem rá, fájdalmas elképedéssel bámult utánam – az örök bátya,
aki semmit sem ért.

HARMADIK FEJEZET

Phuonggal is a Continentalban ismerkedett meg Pyle, talán két hónappal

megérkezése után. Kora este volt, mikor naplemente után pillanatnyi hűvösség
támad és az árusok gyertyát gyújtanak a mellékutcákban. Kockák kattogtak az
asztalon, ahol a franciák a Quatre Vingt-et-un nevű szerencsejátékkal
szórakoznak; a Rue Catinat-n fehér selyemnadrágos lányok kerékpároznak
hazafelé. Phuong narancslevet ivott, én pedig sört, szótlanul ültünk, egymás
társaságának örvendve. Akkor történt, hogy Pyle félénken odaoldalgott, és én
bemutattam őket egymásnak. Az volt a szokása, hogy ilyenkor merően bámult a
lányra, mintha még sose látott volna nőt, és azután elpirult.
– Azt gondoltam – kezdte –, hogy nem lenne-e kedve átülni a hölggyel az
asztalomhoz? Az egyik attasénk…
A kereskedelmi attasé volt. A felső teraszról sugározta le ránk kitáruló,
meleg, üdvözlő mosolyát, mely telve volt önbizalommal – mintha ő lenne az a
bizonyos reklámférfiú, akit azért szeretnek barátai, mert a megfelelő
szájfertőtlenítő szert használja. Sokszor hallottam már, hogy Joe-nak szólítják,
de a családnevét sohasem tudtam meg. Zajos fogadtatást csapott, székeket
huzigált és pincérért kiáltott, noha mindez a túlbuzgalom a Continentalban
legfeljebb sör, brandy vagy vermut választékát eredményezhette.
– Milyen meglepetés, hogy itt látom, Fowler – mondta. – Éppen várjuk
vissza a fiúkat Hanoiból. Úgy látszik, komoly csata volt. Azt hittem, maga is
velük volt.
 – Unok négy órát repülni a sajtókonferenciáért.
Elégedetlenül nézett rám.
– Ezek a srácok igazán lelkesen dolgoznak. Pedig hát kétszer annyit
kereshetnének businessben vagy a rádiónál, méghozzá minden kockázat nélkül.
– De ott dolgozni kéne – mondtam.
– Megszimatolják a harcot, mint a csatalovak! – folytatta az attasé
lelkendezve; meg sem hallotta azt, amit kellemetlen lett volna tudomásul
vennie. – Bill Granger például a világért ki nem maradna semmiféle muriból.
– No, ebben igaza van. A minap is nagy muriban láttam a Sporting
bárjában.
– Nagyon jól tudja, hogy nem erről beszélek.
Most két triksahajtó karikázott végig, bőszülten taposva, a Rue Catinat-n, és
híradóba illő finissel állt meg a Continental előtt. Az elsőben Granger ült, a
másodikban egy kicsiny, szótlan, szürke motyó, amelyet Granger kicibált a
kövezetre. “No, gyerünk, Mick – mondta –, gyerünk, gyerünk.” Aztán a
triksahajtóval kezdett alkudni. “Nesze – mondta –, többet nem adok, akár
tetszik, akár nem” – s azzal a taksa ötszörösét odavágta az úttestre, az ember
lába elé.
– Úgy látom, szegénykék megértek egy kis kikapcsolódásra – jegyezte meg
a kereskedelmi attasé idegesen.
Granger egy székre dobta a motyót. Aztán észrevette Phuongot.
– Nini – kiáltott fel –, Joe, te vén izé, hol találtad ezt a kincset? Nem is
tudtam, hogy ilyen jó ízlésed van. Bocsánat, sürgősen bilire kell mennem.
Vigyázzatok Mickre.
– Nyers, katonás modor – jegyeztem meg.
Pyle ismét elpirult.
– Sose hívtam volna át magukat, ha tudtam volna – mormolta komolyan.
A szürke motyó megmozdult a széken, feje az asztalra hullott, mintha nem
is tartozna a többihez. Aztán sóhajtott, hosszú, sípoló, végtelenül mélabús
sóhajjal, és elcsöndesedett.
– Ismeri? – kérdezte Pyle-tól.
– Nem. Talán a sajtóhoz tartozik?
– Úgy hallottam, Bill Micknek szólítja – mondta a kereskedelmi attasé.
– Mintha új U. P. tudósító érkezett volna a napokban?
– Nem az. Azt ismerem. Hátha a Gazdasági Misszió tagja? Nem ismerheti
valamennyit, hisz több százan vannak.
– Nem hiszem, hogy odatartozik – mondta az attasé. – Nem emlékszem rá.
– Megkereshetjük az igazolványát – ajánlotta Pyle.
– Az Isten szerelmére, föl ne költse! Elég bajunk van egy részeggel.
Granger biztosan tudja, hogy kicsoda.
 Granger sem tudta. Komoran jött vissza az illemhelyről.
– Ki ez a hölgy? – kérdezte sötéten.
– Miss Phuong, Fowler úr ismerőse – válaszolta Pyle mereven. –
Szeretnénk tudni, hogy kicsoda…
– Hol csípte föl? Az ember nem lehet eléggé óvatos ebben a városban. Hál’
istennek, hogy a penicilint feltalálták – tette hozzá borúsan.
– Ide hallgass, Bill – mondta az attasé. – Tudni szeretnénk, hogy ki ez a
Mick.
– Tőlem kérditek?
– De hisz te hoztad ide!
– A francok nem bírják a whiskyt. Kidöglött.
– Szóval francia? Úgy hallottam, Micknek szólítottad.
– Valahogy csak köllött szólítanom – mondta Granger. Aztán Phuonghoz
hajolt: – Hé, maga! Igyék még egy pohár narancslevet. Van programja ma
estére?
– Minden estére van programja – válaszoltam helyette.
A kereskedelmi attasé sietve közbeszólt:
– Mi újság a fronton, Bill?
– Óriási győzelem Hanoitól északnyugatra. A franciák visszaszereztek két
falut, aminek az elvesztését sose vallották be. Súlyos vietminhi veszteségek. A
saját sebesültjeiket még nem értek rá összeszámolni, de egy-két hét múlva
tudatják.
– Úgy hírlik – mondta az attasé –, hogy a vietminhi csapatok betörtek Phát
Diêmbe, fölégették a katedrálist, elkergették a püspököt.
– Erről nem informáltak Hanoiban. Ez nem győzelem.
– Az egyik orvosi osztagunk nem jutott tovább Nam Dinhnél – mondta
Pyle.
– Ti nem jutottatok el odáig, ugye, Bill? – kérdezte a kereskedelmi attasé.
– Mit képzel, mi vagyok én? Laptudósító, akinek az Ordre de
Circulation-ja 16 mutatja, hogy meddig szabad mennie. Felrepülök a hanoi
repülőtérre. Onnét kocsin átvisznek a sajtótáborba. Aztán repülőgépen
elvisznek a két város fölé, amit visszafoglaltak, és megmutatják nekünk a
háromszínű lobogót. Persze akármilyen istenverte lobogó lehetne, abból a
magasságból. Aztán sajtóértekezletet tartunk, és egy ezredes elmagyarázza,
hogy mit láttunk. Aztán elküldjük a táviratainkat a cenzúrán keresztül. Aztán
iszunk. Indokína legjobb mixere. Aztán felülünk a gépre, és visszarepülünk.
Kész, vége.
Pyle komoran meredt söröspoharára.

16
Szabadmozgási engedély.
 – Alábecsüli magát, Bill – mondta a kereskedelmi attasé. – Az a beszámoló
a 66. számú útról… milyen címet is adott neki? A pokol országútja… igazán
Pulitzer díjat érdemel! Tudja, melyikre gondolok… az árokban térdeplő ember,
akinek a bomba elvitte a fejét, meg az a másik, az alvajáró…
– Ó, csak nem képzeli, hogy a közelébe mentem annak a rohadt
országútnak? Ha Stephen Crane le tudott írni egy háborút, anélkül, hogy látta
volna, akkor én miért ne tudnám? Különben is vacak gyarmati háború az egész.
Kérek még egy whiskyt. És aztán gyerünk, és szerezzünk egy nőt. Magának
már megvan a szórakozása. Én is megérdemlem a magamét.
Pyle-hoz fordultam.
– Mit gondol, van valami igazság a Phát Diêm-i hírekben?
– Nem tudom. Fontos ez? Szeretnék elmenni és megnézni, ha igazán fontos.
– Miért lenne fontos a Gazdasági Missziónak?
– Istenem – mondta Pyle. –, azt nem lehet úgy elhatárolni. A gyógyszer is a
fegyvernek egy fajtája, nem gondolja? Azok a katolikusok bizonyára erősen
kommunistaellenesek, ugye?
– Mindenesetre kereskednek a kommunistákkal. A püspök a
kommunistáktól szerzi be a teheneit meg a bambusznádat az építkezéseihez.
Nem hiszem, hogy ők volnának York Harding Harmadik Ereje – ugrattam
Pyle-t.
– Kuss! – ordította Granger. – Nem tölthetem itt az egész éjszakámat!
Megyek az Ötszáz Lány Házába.
– Nagyon örvendenék, ha maga és Miss Phuong velem vacsoráznának… –
kezdte Pyle.
De Granger félbeszakította:
– Megvacsorázhatnak a Chalet-ban, míg én elintézem a lányokat a
szomszédban. – Jöjjön, Joe. Maga mégiscsak férfi.
Eltűnődtem, hogy mi hát a férfi, és azt hiszem, akkor kedveltem meg Pyle-t.
Kissé elfordult Grangertől, söröspoharát forgatta, arcán elszánt
mi-közöm-hozzá kifejezés. Aztán Phuonghoz fordult:
– Képzelem, hogy unja már ezt a sok politizálást… mármint a hazájáról?
– Comment?
– Mit csináljunk Mickkel? – kérdezte a kereskedelmi attasé.
– Itthagyjuk – javasolta Granger.
– Azt nem tehetjük. Hisz a nevét se tudjuk.
– Akkor vigyük magunkkal, és bízzuk a lányokra.
A kereskedelmi attasé harsány, hivatalos nevetést hallatott. Most olyan
arcot vágott, mint a televízióban.
– Maguk fiatalok – mondta –, csinálhatnak, amit akarnak. De én már öreg
vagyok ehhez a játékhoz. Hazaviszem magammal. Azt mondja, hogy francia?
 – Franciául beszélt.
– Ha be tudjuk tenni a kocsimba…
Mikor az attasé elment, Pyle triksába ült Grangerrel, mi pedig Phuonggal
követtük őket a Cholonba vezető úton. Granger megpróbált Phuong mellé
beülni a triksába, de Pyle eltérítette. Ahogy végigkarikáztunk a kínai negyedbe
vezető hosszú külvárosi utcán, francia páncélautók hosszú sora jött velünk
szembe, mindegyiken ágyúcső meredezett, s néma katona ült mozdulatlanul,
mint a bálvány a csillagos, fekete, homorú égbolt alatt. Nyilván megint
összezördültek egy magánhadsereggel, talán a Binh Xuyennel, akik a Grand
Monde-ot meg a choloni játékbarlangokat tartották kézben. Lázadó bárók
országa volt ez. Olyan, mint Európa a középkorban. De mit keresnek itt az
amerikaiak? Hiszen Kolumbus még föl sem fedezte az országukat!
– Tetszik nekem az a Pyle – mondtam Phuongnak.
– Nagyon csendes – mondta rá Phuong, és ez a jelző, melyet ő használt
elsőnek, rajta ragadt, mint valami iskolai gúnynév, amíg végül már Vigot
szájából hallottam, ahogy ott ült zöld szemellenzőjével, és közölte velem Pyle
halálhírét.
A Chalet előtt megállítottam triksánkat, és azt mondtam Phuongnak: “Menj
be, és foglalj asztalt. Nekem Pyle után kell néznem.” Ez volt az első ösztönöm –
hogy megvédelmezzem. Eszemet sem járta meg, hogy sokkal inkább magamat
kellene védenem. Az ártatlanság mindig némán védelemért esdekel, holott
sokkal okosabban tennénk, ha mi védekeznénk ellene: az ártatlanság olyan,
mint a néma leprás, aki elveszítette csengettyűjét, és most szerte járkál a
világban, ártó szándék nélkül.
Mikor az Ötszáz Lány Háza elé értem, Pyle és Granger már bement.
Megkérdeztem a katonai rendőrőrszemet az ajtóban: – Deux Americains?17
Fiatal idegenlégiós káplár volt, épp revolverét tisztította. Egy pillanatra
abbahagyta, hüvelykujjával a belső ajtó felé bökött, és tréfás megjegyzést tett
hozzá németül. Nem értettem.
A pihenés órája volt a hatalmas, nyitott udvarban. Száz meg száz leány
hevert a gyepen, vagy guggon ülve beszélgetett társnőivel. A négyszögletes
udvart körülvevő kamrácskák függönye félre volt húzva; az egyikben fáradt
lány feküdt egyedül az ágyon, két lábát egymásra téve. Cholonban zavargások
voltak, a csapatok készültségben, és így a lányoknak nem volt munkájuk:
vasárnapját ülte a test. Csak egy gomolyag verekedő, karmolászó, sivalkodó
lány jelezte, hogy hol van valamelyest forgalom. Eszembe jutott a régi saigoni
história az előkelő vendégről, aki elveszítette a nadrágját a küzdelemben, míg
átverekedte magát a rendőrőrszemig. Polgári ruhás egyén számára nem volt

17
Két amerikai.
biztonság idebenn. Ha valaki katonai területre merészkedik mint vadorzó, az
vállalja a felelősséget tettéért, és küzdje ki magának a visszavezető utat.
Kidolgoztam magamnak egy módszert: divide et impera.18 Kiválasztottam
magamnak egy lányt a körém gyűlő tömegből és lassacskán arrafelé
szorítottam, ahol Pyle meg Granger dulakodtak.
– Je suis un vieux – mondtam. – Trop fatigué. – A lány vihogott és sürgetett.
– Mon ami – folytattam. – il est très riche, très vigoureux.
– Tu es sale19 – mondta a lány.
Megláttam Granger kipirult, diadalmas arcát; szemlátomást úgy fogta fel
ezt a kitüntetést, mint férfiasságának kijáró hódolatot. Az egyik lány karját
Pyle-ébe fűzte, és azon igyekezett, hogy gyengéden kituszkolja a gyűrűből.
Betoltam a velem levő a többi közé, és odaszóltam neki:
– Pyle, ide hozzám!
Átnézett rám, a lányok feje fölött, és azt mondta:
– Borzalmas. Jaj, de borzalmas!
Talán a lámpafény tette, de az arca szürkének, beesettnek látszott. Akkor
ötlött eszembe, hogy talán még érintetlen.
– Jöjjön innét, Pyle – mondtam neki. – Bízza őket Grangerre. – Láttam,
hogy a nadrágzsebéhez nyúl, s valóban azt hittem, a lányok közé akarja szórni
piasztereit meg dollárjait. – Ne csináljon bolondságot, Pyle – szóltam rá élesen.
– Hisz hajba kapnak a pénzen. – A lány, aki velem jött, hátat fordított nekem, s
én még egyet löktem rajta, amíg bekerült a Granger körül szorongó belső
gyűrűbe. – Non, non – mondtam. – Je suis un Anglais, pauvre, très pauvre.20 –
Azzal megragadtam Pyle kabátja ujját, és kiráncigáltam a gyűrűből; a másik
karján még mindig ott lógott a lány, mint a horogra került hal. Két vagy három
lány elállta utunkat, mielőtt kijutottunk a kapuhoz, ahol a káplár állt és figyelt:
de nem voltak nagyon tolakodók.
– Mit csináljak ezzel? – kérdezte Pyle.
– Majd lemarad.
És a lány abban a pillanatban eleresztette Pyle karját, és alámerült a Granger
körüli forgatagban.
– Grangernek nem lesz semmi baja? – kérdezte Pyle aggodalmasan.
– Megkapta, amit kívánt, a szórakozását.

18
Oszd meg (a népet) és uralkodjál. (latin) Állítólag XI. Lajos francia királytól származó
mondás.
19
Öreg vagyok és nagyon fáradt. A barátom nagyon gazdag és jó erőben van.
– Mocskos alak vagy. (francia).
20
Nem, nem. Én szegény angol vagyok. (francia)
 Künn az éjszaka hihetetlenül csendesnek tetszett, mindössze egy újabb
páncélos osztag hajtott el mellettünk, céltudatosan, mint aki tudja, mi a
kötelessége.
– Szörnyű – mondta Pyle. – Ki hitte volna… Olyan csinosak voltak! – tette
hozzá ijedt szomorúsággal. Nem irigyelte Grangert, csak azt fájlalta, hogy
valami jó – márpedig báj és csinosság kétségkívül a jónak megjelenési formája
– így eltorzuljon, ilyen rosszul bánjék vele az élet. Pyle meglátta a fájdalmat, ha
a szeme elé került. (Ezt nem gúnynak szánom; elvégre sokan vagyunk, akik erre
nem vagyunk képesek.)
– Jöjjön át a Chalet-ba – mondtam. – Phuong vár.
– Bocsánat, egészen megfeledkeztem róla. Nem lett volna szabad egyedül
hagynia.
– Őt nem fenyegette veszély.
– Én csak Grangert akartam biztonságba… – Újra gondolataiba merült, de
mikor beléptünk a Chalet-be, kétségbeesetten, zavarosan hozzátette: –
Elfelejtettem, hogy hány férfi van…

Phuong a táncparkett szélén foglalt asztalt. A zenekar egy slágert játszott,

amely öt évvel ezelőtt volt népszerű Párizsban. Két vietnami pár táncolt; kis
termetűek voltak, takarosak, hűvösek, és olyan civilizáltak, amilyen európai
sohasem lehet. (Az egyiket megismertem, a Banque de l’Indo-Chine
könyvelője volt, a feleségével.) Úgy tetszett, sosem öltöznek hanyagul,
sohasem mondanak tapintatlanságot, sosem esnek áldozatul mocskos
szenvedélyeknek. A háború középkorias volt, ők pedig a jövőt képviselték – a
tizennyolcadik századot. Az ember azt várta volna, hogy Mr. Pham-Van-Tu
szabad idejében augustusi hexametereket szerez, de történetesen tudtam róla,
hogy Wordsworth-ot tanulmányozza, és természetleíró verseket ír. Szabadságát
mindig Dalatban töltötte, mivel ennek a levegője hasonlít leginkább az angol
tavak vidékéhez. Könnyedén biccentett, mikor eltáncolt mellettünk. “Vajon –
gondoltam – hogy megy a sora Grangernek, tőlünk alig ötvenyardnyira?”
Pyle rossz franciasággal bocsánatot kért Phuongtól, amiért megváratta.
“C’est impardonnable”21
– Hol maradt – kérdezte tőle Phuong.
– Hazakísértem Grangert.
– Haza? – mondtam nevetve, és Pyle úgy nézett rám, mint egy második
Grangerre. És hirtelen az ő szemével láttam meg magamat: középkorú,

21
Megbocsáthatatlan. (francia)
hízásnak induló férfi, a szeme véraláfutásos, szerelemre idétlen, talán kevésbé
hangos, mint Granger, de cinikusabb, romlottabb; és láttam Phuongot, ahogy
először láttam, mikor tizennyolc évesen eltáncolt asztalom mellett a Grand
Monde-ban, hófehér báli ruhájában, nénje felügyelete mellett, aki mindenáron
jó partit, európai férjet akart szerezni húgának. Egy amerikai táncjegyet váltott,
és felkérte Phuongot; egy kicsit be volt rúgva, de nem veszélyesen, azt hiszem,
nemrég érkezett Saigonba, és azt hitte, hogy a Grand Monde-beli
fogadóhölgyek szajhák. Nagyon megszorongatta, mikor először megkerülték a
táncparkettet, és a lány egyszer csak otthagyta, visszament a nénjéhez, az
amerikai meg ott maradt elveszetten, hajótörötten a táncolók között, és azt se
tudta, mi történt vele és miért. A leány pedig, akinek akkor még a nevét sem
tudtam, ott ült csendesen, narancslevet szürcsölgetve – a maga ura, akinek senki
sem parancsol.
– Peut-on avoir l’honneur?22– szólt Pyle, kétségbeejtő francia kiejtésével,
és egy pillanattal később már szótlanul csoszogtak a terem túlsó végében. Pyle
olyan messze tartotta magától Phuongot, hogy úgy tetszett, minden pillanatban
elveszítheti vele a kapcsolatot. Nagyon rosszul táncolt, Phuong pedig a világ
legjobb táncosnője volt Grand Monde-beli napjaiban.
Hosszú, reménytelennek látszó udvarlás volt annak idején. Ha házasságot,
biztos révet ajánlhattam volna, minden elintéződik, és Phuong nénje szótlanul,
tapintatosan elenyészik közelünkből. Így azonban három hónap telt el, mire egy
percig is egyedül maradhattam vele a Majestic erkélyén, míg nővére a
szomszéd szobából pillanatonként átszólt, hogy mikor megyünk már be.
Teherhajó érkezett Franciaországból, azt rakták ki fényszórók világításában, a
triksák csengettyűi úgy szóltak, mint megannyi telefon, és én úgy kerestem, és
nem találtam szavakat, mint egy tapasztalatlan fiatal szamár. Reménytelenül
bújtam be ágyamba a Rue Catinat-n, és nem is álmodtam, hogy négy hónappal
ezután Phuong mellettem fog feküdni, kissé ziháló lélegzettel, kacagva
meglepetésében, mert minden egészen más volt, mint ahogy elképzelte..
– Monsieur Foulair! – A táncoló párt néztem, és észre sem vettem, hogy egy
másik asztal mellől Phuong nénje integet. Most odajött, és kénytelen-kelletlen
hellyel kínáltam. Nem voltunk jóban ama bizonyos este óta, mikor ő rosszul lett
a Grand Monde-ban, és én kísértem haza Phuongot.
– Egy teljes esztendeje nem láttam – mondta.
– Gyakran járok fel Hanoiba.
– Ki a barátja? – kérdezte.
– Pyle-nak hívják.
– Mit csinál?

22
Szabad kérnem? (francia)
 – Az amerikai Gazdasági Misszió tagja. Tudja, mivel foglalkoznak:
villanyvarrógépekkel látják el az éhező szabónőket.
– Vannak éhező szabónők?
– Nem tudom.
– De nem használnak varrógépet. És valószínűleg nincs is villany, ahol
laknak. – Mindent szó szerint vett.
– Ezt már Pyle-tól kell megkérdeznie – mondtam.
– Nős?
Elnéztem a táncparkett felé.
– Az a gyanúm, hogy ennél közelebb még sose került egy nőhöz.
– Nagyon rosszul táncol – jegyezte meg Phuong nénje.
– Nagyon.
– De megbízható, rendes embernek látszik.
– Igen.
– Megengedi, hogy itt maradjak egy kis ideig? Nagyon unalmas a
társaságom.
A zene abbamaradt. Pyle mereven meghajolt Phuong előtt, azután
visszavezette asztalunkhoz, és kihúzta a székét. Láttam Phuongon, mennyire
tetszik neki ez a ceremóniás udvariasság. “Sok mindent nélkülözhet mellettem”
– gondoltam.
– Ez Phuong nővére – fordultam Pyle-hoz. – Miss Hei.
– Örvendek – mondta Pyle és elpirult.
– New Yorkból jött? – kérdezte Miss Hei.
– Nem, Bostonból.
– Az is az Egyesült Államokban van?
– Igen, igen, hogyne.
– Az édesapja üzletember?
– Nem, tulajdonképpen nem. Professzor.
– Ó, szóval tanár? – kérdezte Miss Hei kissé csalódottan.
– Hát… tekintély a maga szakmájában, tetszik tudni. Az emberek tanácsért
fordulnak hozzá.
– Az egészségük dolgában? Talán doktor?
– Nem, nem olyanfajta doktor. Mérnöki doktorátusa van. A víz alatti erózió
a szakmája. Tudja, hogy az micsoda?
– Nem.
Pyle megpróbált humorosan válaszolni.
– No, ezt majd a papa fogja elmagyarázni.
– Itt van?
– Ó, nem.
– De nemsokára ideérkezik?
 – Csak tréfa volt – felelt Pyle bocsánatkérőn.
– Van még egy húga? – kérdeztem Miss Heitől.
– Nincs. Miért kérdi?
– Mert ez úgy hangzik, mintha Mr. Pyle partiképességét vizsgálná.
– Csak egy húgom van – mondta Miss Hei, és kezét súlyosan Phuong
térdére ejtette, mint az elnök a rendre intő kalapácsot.
– Nagyon csinos a húga – jegyezte meg Pyle.
– A húgom a legszebb lány Saigonban – szólt Miss Hei, mintegy
helyreigazítva Pyle-t.
– Nem kétséges.
– Legfőbb ideje, hogy vacsorát rendeljünk – mondtam – Saigon legszebb
lányának is kell táplálkoznia.
– Nem vagyok éhes – mondta Phuong.
– A húgom érzékeny – folytatta Miss Hei rendületlenül, és hangjából
fenyegetés csengett ki. – Gondoskodást kíván. És gondoskodást érdemel.
Nagyon, nagyon hűséges teremtés.
– A barátomnak szerencséje van – mondta Pyle ünnepélyesen.
– A húgom szereti a gyermekeket – tette hozzá Miss Hei.
Nevettem, de aztán elkaptam Pyle tekintetét: meglepetten, rosszallóan
nézett rám, és hirtelen rádöbbentem, hogy komolyan érdekli mindaz, amit Miss
Hei mond. Mialatt vacsorát rendeltem (noha Phuong azt mondta, hogy nem
éhes, tudtam, hogy szívesen bekebelez egy jókora bifszteket két nyers tojással,
körítéssel, miegymással), fél füllel hallgattam, amint Pyle a gyerekkérdést
taglalja.
– Mindig az volt az álláspontom, hogy sok-sok gyereket szeretnék –
mondta. – Olyan érdekes egy nagy család. Meg aztán a házasság stabilitását is
biztosítja. És a gyerekeknek is jó. Én egyetlen gyerek voltam. Nagy hátrány az
életre, ha az ember egyetlen gyerek.
Még sose hallottam Pyle-t ennyit beszélni.
– Hány éves az édesapja? – kérdezte Miss Hei mohón.
– Hatvankilenc.
– Öregemberek szeretik az unokákat. Szomorú dolog, hogy a húgomnak
nincsenek szülei, akik gyermekeinek örvendezzenek. Ha majd eljön az ideje –
tette hozzá, és szemrehányón sandított rám.
– És persze magának sem – tette hozzá Pyle, meglehetős fölöslegesen,
legalábbis nekem úgy tetszett.
– Atyánk kitűnő családból származott. Mandarin volt Huéban.
Közbeszóltam:
– Megrendeltem a vacsorát mindannyiuknak.
 – Nekem ne – mondta Miss Hei. – Vissza kell mennem a társaságomhoz.
De szívesen találkoznék Mr. Pyle-lal máskor is. Ugye, majd megszervezi.
– Ha visszajövök Északról – mondtam.
– Felutazik?
– Úgy látom, ideje, hogy közelebbről szemügyre vegyem a háborút.
– De hisz a sajtó már visszajött – mondta Pyle.
– Annál jobb. Legalább nem találkozom Grangerrel.
– Akkor majd eljön hozzám, Mr. Pyle, mialatt Monsieur Foulair távol
van… Hogy felvidítsa a húgomat – tette hozzá kelletlen udvariassággal.
Mikor elment, Pyle megjegyezte:
– Milyen kellemes, művelt hölgy. És milyen jól beszél angolul.
– Mondd meg neki, hogy a nővérem állásban volt Singapore-ban – mondta
Phuong büszkén.
– Igazán? Milyen állásban?
Lefordítottam Phuong szavait.
– Export-import vállalatnál. Gyorsírást is tud.
– Bár lenne több ilyen munkaerőnk a Gazdasági Missziónál.
– Majd beszélek vele – válaszolta Phuong. – Szívesen dolgozna az
amerikaiaknak.
Vacsora után megint táncoltak. Én is rosszul táncolok, de nem voltam olyan
félszeg, mint Pyle – vagy talán éppolyan félszeg voltam én is azokban az első
időkben, amikor szerelmes voltam Phuongba? Nyilván sokszor táncolhattam
Phuonggal a Grand Monde-ban Miss Hei rosszullétének emlékezetes éjszakája
előtt, ha egyébért nem, hát azért, hogy alkalmam legyen szót váltani vele. Pyle
nem ragadta meg ezt az alkalmat, ezt láttam, ahogy újra megkerülték a
parkettet. Valamennyire fölengedett, kevésbé távol tartotta magától, de
hallgattak mind a ketten. Ahogy lenéztem Phuong lábára, mely olyan
könnyedén, pontosan lépkedett, s irányította Pyle csoszogását, hirtelen megint
szerelmes voltam, és el sem tudtam képzelni, hogy egy-két óra múlva Phuong
hazajön velem koszos szobámba. A közös vécé meg a lépcsőn kuksoló
vénasszonyok…
Azt kívántam, bár sose hallottam volna azt a hírt Phát Diêmről, vagy
legalább is más városról szólt volna a hír, és nem arról az egyetlen északi
városról, ahová észrevétlenül, ellenőrzés és cenzúra megkerülésével
besurranhatok, hála egy francia tengerésztiszttel való barátságomnak. Hírlapi
szenzáció hajhászása? Erről szó sem lehetett akkoriban, amikor mindenki
Koreára volt kíváncsi. A halál kihívása? Miért akartam volna meghalni, mikor
Phuong minden éjszaka mellettem aludt? De azért tudtam a választ a felmerülő
kérdésre. Gyermekkoromtól fogva sosem hittem az állandóságban, de mindig
vágyódtam utána. Mindig féltem, hogy elveszítem a boldogságot. Egy hónap
múlva, egy év múlva Phuong elhagy. Ha nem jövőre, hát három év múlva. A
halál volt az egyetlen abszolút érték az én világomban. Aki elveszíti az életét, az
soha többé nem veszít el semmit. Irigyeltem azokat, akik hisznek valamilyen
istenben, de nem bíztam bennük. Úgy éreztem, bátorságukat mesével táplálják,
az állandóról, a változatlanról alkotott mesével. A halál biztosabb Istennél, a
halálban nem fenyeget többé a nap nap után fennálló veszély, hogy meghal a
szerelem. Lehull vállaimról az unalommal és közönnyel teli jövő terhe.
Sohasem lehettem volna pacifista. Valakit megölni feltétlenül mérhetetlen
jótétemény. Ó, igen, az emberek mindig, mindenütt szeretik ellenségeiket.
Barátaiknak tartják fenn a fájdalmat, az ürességet.
– Bocsásson meg, hogy elragadtam Miss Phuongot – szólalt meg mellettem
Pyle.
– Ó, én úgysem táncolok, de szeretem nézni Phuongot, amikor táncol. – Az
ember mindig harmadik személyben beszélt róla, mintha nem volna jelen. Néha
olyan láthatatlan volt, mint a béke.
Elkezdődött a műsor első része: egy énekes, egy zsonglőr, egy komikus
színész; az utóbbi szörnyen obszcén volt, de mikor Pyle-ra néztem, láttam rajta,
hogy nem tudja követni a francia argot-t. mosolygott, amikor Phuong
mosolygott, és zavartan nevetett, ha én nevettem.
– Vajon mi történt Grangerrel – mondtam, és Pyle szemrehányóan nézett
rám.
Azután jött az est szenzációja: egy csoport nőimitátor. Napközben a
csoportnak több tagját láttam a Rue Catinat-n sétálni ócska kashanadrágban,
pulóverben, kissé kékbe játszó állal, csípőjüket riszálva. Most, kivágott estélyi
ruhában, hamis ékszerekkel, hamis keblekkel, fátyolos mély hangjukkal
semmivel sem voltak kevésbé kívánatosak, mint a legtöbb európai nő
Saigonban. Egy fiatal repülőtisztekből álló társaság odafüttyentett nekik, és ők
csábosan visszamosolyogtak rájuk. Megdöbbentett Pyle hirtelen, felháborodott
tiltakozása.
– Menjünk innét, Fowler! – mondta. – Elegünk volt, nem gondolja? Ez
igazán nem neki való.

NEGYEDIK FEJEZET

A székesegyház harangtornyából nézve a csata festői volt – nem több –,

mozdulatlanságba merevedve, mint a búr háború panorámája egy régi
Illustrated London News-ban. Egy repülőgép ejtőernyőn eresztett le utánpótlást
egy elszigetelt őrsnek a calcaire-ben, ebben a furcsa, idő- meg esőrágta
hegységben, az annami határon, amely egymásra dobált habkőhalmokhoz
hasonlít; és mivel a gép mindig ugyanarra a pontra tért vissza, hogy lesiklását
végezze, olyan volt, mintha el sem mozdult volna, és az ejtőernyő is mindig ott
lebegett ugyanazon a helyen – félúton ég és föld között. A lapályon
változatlanul robbantak az aknák, füstjük tömör volt, mint a kő, és a piacon
sápadtan lángolt a tűz a napfényben. Az ejtőernyősök – csepp játékkatonák –
libasorban vonultak a csatornák mentében, de ebből a magasságból
mozdulatlannak látszottak. Még a torony sarkában üldögélő pap sem változtatta
helyzetét, mozdulatlanul olvasta breviáriumát. Ebből a távolságból nézve,
roppantul takaros és tiszta volt a háború.
Hajnal előtt érkeztem partra futó csónakon Nam Dinhből. A hadikikötőben
nem tudtunk kiszállni, mert elvágta az ellenség, amely hatszáz yardnyi
távolságban teljesen bekerítette a várost. Így a lángban álló piactér mellett
futottunk partra. Csónakunk könnyű célpont volt a lángok fényében, de ki tudja,
miért, senki sem tüzelt ránk. Minden csendes volt, a lángoló bódék ropogását
leszámítva. Még az is hallatszott, amint egy szenegál őrszem a folyóparton
őrhelyét változtatja.
Jól ismertem Phát Diêmet az ostrom előtt, fakalyibákból álló egyetlen
hosszú utcáját, amelyet százyardonként egy-egy csatorna, templom és híd
szakított meg. Éjszaka csupán gyertya és olajmécses világított benne
(villanyvilágítás nem volt Phát Diêmben, csak a francia tisztek szállásán), s az
utca éjjel-nappal egyaránt nyüzsgött, zsibongott. A maga furcsa, középkorias
módján, a püspökfejedelem árnyékában és oltalmában az ország legélőbb
városa volt; most pedig, mikor partra szálltam, és megindultam a tiszti szállás
felé, a leghalottabbnak látszott. Törmelék, üvegcserép, égett festék és vakolat
szaga. A hosszú utca kihalt volt, ameddig a szem ellát; londoni negyedre
emlékeztetett kora hajnalban, légi riadó után, az ember szinte várta a
figyelmeztető táblát: “Fel nem robbant bomba.”
A tiszti szállás elülső fala kidőlt, a szemben levő házak romokban hevertek.
Lefelé jövet a folyón Nam Dinhtől odáig, megtudtam Peraud hadnagytól, hogy
mi történt. Peraud hadnagy komoly fiatalember volt, szabadkőműves, az ő
szemével nézve olyan volt az egész, mint végítélet a babona felett. A Phát
Diêm-i püspök egyszer Európában járt, és onnét magával hozta a Fatimai Szűz
Mária kultuszát, azaz Mária-imádatát abban a formájában, ahogy a római
katolikusok hite szerint gyermekek látomásaként, Portugáliában megjelent.
Hazaérkezve Phát Diêmbe, a székesegyház területén barlangkápolnát épített a
Fatimai Szűz Mária tiszteletére, és évente körmenetet tartott az ünnepén. A
püspök feszült viszonyban volt a francia meg vietnami csapatok felett
parancsnokoló ezredessel, amióta a hatóságok feloszlatták a püspök
magánhadseregét. Abban az évben az ezredes (aki bizonyos fokig tisztelte a
püspököt, mert mind a ketten jobban ragaszkodtak hazájukhoz, mint a
katolicizmushoz) baráti gesztust tett, és főbb tisztjeivel legelöl vonult a
körmenetben. Soha még nagyobb tömeg nem sereglett össze Phát Diêmben,
hogy tisztelegjen a Fatimai Szűz Mária előtt. Még a lakosság jó felét kitevő
buddhisták között is sokan voltak, akik nem akartak kimaradni a mulatságból,
és akik egyik istenben sem hittek, még azok is remélték, hogy ez a sok zászló
meg tömjénfüstölő, meg az arany szentségtartó valami módon távol tartja majd
a háborút otthonuktól. A körmenet élén a püspök hadseregének egyetlen
maradványa: a rezesbanda haladt, és a francia tisztek – akik ezredesük
parancsára hívőkké lettek – illedelmesen, mint a ministránsgyerekek követték a
bandát a díszkapun át a székesegyház területére, elhaladtak a Szent Szív
hófehér szobra mellett, amely egy szigeten állt a katedrális előtti kicsiny tóban,
el a keletiesen terpeszkedő szárnyú harangtorony alatt, és bevonultak a
fafaragású templomba, amely egyetlen fatörzsből alkotott óriás oszlopaival,
vöröslakk oltárával inkább buddhista szentélynek látszott, semmint
kereszténynek. És beözönlött a nép a csatornák közötti sok-sok faluból, abból
az alföldi tájból, amelyben – a németalföldivel ellentétben – zöldellve sarjadó
rizsvetés meg aranyló termés van a tulipánföldek, templomok a szélmalmok
helyén.
Senki sem vette észre a vietminhi ügynököket, akik szintén csatlakoztak a
körmenethez, és aznap este, amikor a kommunisták főcsapata a calcaire hágóin
át levonult a tonkini lapályra, s az előretolt francia őrsök tehetetlenül figyelték
őket a hegyekből, Phát Diêmben akcióba léptek a becsempészett vietminhi
ügynökök.
Most, négy nap után, ejtőernyős csapatok segítségével félmérföldnyire
visszaszorították az ellenséget a város körül. Ez vereség volt, ennek folytán a
városba nem engedtek be újságírót, táviratozni sem lehetett, mert a lapokba
csak győzelmi híradások kerülhettek be. Ha a hatóságok értesülnek terveimről,
már Hanoiban megállítottak volna, de minél távolabb kerül az ember a
főhadiszállástól, annál lazább az ellenőrzés, és mire az ember az ellenség
lőtávolába kerül, szívesen látott vendégként üdvözlik. Ami a hanoi vezérkar
szemében fenyegető veszély, s a Nam Dinh-i parancsnokló ezredes számára
aggodalom, az a harcban álló hadnagynak tréfa, szórakozás, a külvilág
érdeklődésének jele, alkalom arra, hogy néhány boldog órára önmagát
felmagasztosítsa, és hamis hősiesség fényében lássa meg sebesült és elesett
embereit is.
A pap becsukta breviáriumát.
 – No, ez is megvan – mondta. Európai volt, de nem francia: a püspök nem
tűrt volna francia papot a kerületében. A pap bocsánatkérőn folytatta: – Ide kell
feljönnöm, látja, hogy egy kis ideig nyugtom legyen szegényektől.
Az aknatűz mintha közeledett volna; vagy talán az ellenség válaszolt végre.
Furcsa módon az volt a legnehezebb, hogy az ember megtalálja az ellenséget:
több tucatnyi keskeny arcvonal volt, és a csatornák, tanyai épületek közt, a
rizsföldeken, temérdek alkalmas leshely.
Közvetlenül alattunk állt, ült és feküdt Phát Diêm egész lakossága.
Katolikusok, buddhisták, hitetlenek egyaránt összeszedték legféltettebb
holmijukat – tűzhelyet, lámpát, tükröt, szekrényt, pár darab gyékényt,
szentképet – és beköltöztek a székesegyház körülkerített területére. Itt,
Északon, kegyetlenül hideg lesz a sötétség beálltával, és a templom máris
zsúfolásig megtelt; más védett hely pedig nem volt, még a toronyba vezető
lépcsőn is ültek, és egyre többen és többen özönlöttek be a kapun,
gyermekeiket, motyójukat cipelve. Vallásuktól függetlenül mind úgy hitték,
hogy ott biztonságban lesznek. Mialatt néztük a tolongást, vietnami
egyenruhába öltözött puskás fiatalember furakodott át a tömegen; egy pap
megállította és elvette fegyverét. A mellettem álló pap megszólalt:
– Semlegesek vagyunk idebenn. Ez a terület Istené.
“Furcsa, szegény nép ez itt Isten országában – gondoltam. – Ijedtek, fáznak
és éheznek. (» Nem tudom, mivel fogjuk jóllakatni ezt a tenger népet «– mondta
a pap.) Az ember azt hinné, ilyen nagy Király többet nyújtana népének.” De
aztán azt gondoltam: “Mindenütt ugyanaz, akármerre jár az ember: nem a
leghatalmasabb uralkodók népe a legboldogabb.”
Odalenn már mindenfélét árultak kicsiny bódékban.
– Olyan, mint valami óriási búcsú – mondtam. – Csak épp hogy egyetlen
mosolygós arcot se látni.
– Tegnap éjjel majd megvette őket az Isten hidege – mondta a pap. – De a
klastrom kapuját zárva kell tartanunk, másképp elárasztanának.
– Odabenn jó meleg van? – kérdeztem.
– Nem nagyon. Meg aztán tizedrészük se férne el. Tudom, mire gondol –
folytatta. – De életbevágóan fontos, hogy néhányan tartsuk a kondíciónkat. A
mi kórházunk az egyetlen Phát Diêmbe, s valamennyi ápolónőnk apáca.
– És a sebészük?
– Megteszem, ami tőlem telik.
Csak akkor vettem észre, hogy reverendája vérfoltos.
– Énhozzám jött? – kérdezte a pap.
– Nem. Tájékozódni akartam.
 – Azért kérdeztem, mert tegnap éjszaka is feljött hozzám valaki. Gyónni
akart. Egy kicsit megijedt attól, amit a csatorna tájékán látott. Nem lehet tőle
rossznéven venni.
– Nagyon rossz a helyzet arrafelé?
– Az ejtőernyősök kereszttűzbe fogták szegényeket. Azt hittem, magát is
valami efféle hozta.
– Nem vagyok katolikus. Maga szerint talán még kereszténynek sem volnék
nevezhető.
– A félelem néha különös utakra viszi az embert.
– Engem sosem vinne erre. Még ha hinnék is valamiféle istenben, akkor is
gyűlölném a gyónás gondolatát. Letérdelni egy sötét skatulyában. Kitárulkozni
egy másik ember előtt. Bocsásson meg, tisztelendő atyám, de
természetellenesnek érzem… férfiatlannak.
– Ó – mondta a pap könnyedén –, úgy nézem, maga jó ember. Nem hiszem,
hogy sok megbánnivalója lett volna.
Végignéztem a templomokon, ahogy egyenletes távolságban sorakoztak a
csatornák között a tengerig. A második toronyban fény villant.
– Úgy látom, nem sikerült valamennyi templomukat semlegesen tartani –
jegyeztem meg.
– Lehetetlen – válaszolta a pap. – A franciák beleegyeztek, hogy
tiszteletben tartják a székesegyház területének semlegességét. Többet nem
kívánhatunk. Az, amit lát, egy idegenlégiós őrs.
– No, megyek. Éljen boldogul, tisztelendő atyám.
– Isten áldja, jó szerencsét. Óvakodjék az orvlövészektől.
A tömegen kellett átfurakodnom, hogy kijussak a templom területéről.
Elhaladtam a tó mellett, a kiterjesztett karú cukorfehér szobor előtt, és kiértem a
hosszú utcára. Majdnem háromnegyed mérföldnyire láttam el jobbra és balra,
és rajtam kívül mindössze két élő ember volt az egész hosszú úton, két álcázott
sisakú katona; lassan távolodtak az út szélén, géppisztolyukat lövésre készen
tartva. Úgy mondom, élő ember, mert az egyik kapualjban egy halott feküdt,
fejjel az utcára. A fölötte gyülekező legyek zümmögése, a katonák csizmájának
távolodó ropogása – egyéb nem hallatszott. Gyors léptekkel siettem el a holttest
mellett, fejemet elfordítva. Mikor néhány perc múlva visszanéztem,
egyes-egyedül voltam az árnyékommal, és nem hallatszott más zörej, csak amit
magam okoztam. Úgy éreztem magam, mint céltábla a céllövöldében. Eszembe
ötlött, hogy ha itt, ezen az utcán bármi történik velem, órákba telhet, míg
megtalálnak. Lesz idejük a legyeknek, hogy összecsődüljenek fölöttem.
Átkeltem a második csatornán, és befordultam egy templom felé.
Tíz-tizenkét ember kuporgott a földön, terepszínű ejtőernyős-öltözékben; két
tiszt a térképet tanulmányozta. Ügyet sem vetettek rám, mikor odaléptem
hozzájuk. Az egyik katona, akin rádiótelefon hosszú antennája meredezett, azt
mondta: “Mehetünk” – és mindenki felállt.
Rossz franciaságommal megkérdeztem, nem csatlakozhatnék-e hozzájuk.
Ennek a háborúnak egyik előnye az volt, hogy az európai ábrázat magában véve
menlevélnek számított: európai nem eshetett abba a gyanúba, hogy ellenséges
ügynök.
– Ki maga? – kérdezte a hadnagy.
– Tudósításokat írok a háborúról.
– Amerikai?
– Nem, angol vagyok.
– Jelentéktelen vállalkozás – mondta a tiszt –, de ha akarja, velünk jöhet… –
Nekiállt, hogy levegye rohamsisakját.
– Nem, nem – tiltakoztam. – Ez a harcolókat illeti meg.
– Ahogy gondolja.
Libasorban kivonultunk a templom mögött, legelöl a hadnagy. A
csatornaparton egy pillanatra megálltunk, és megvártuk, míg a rádiós
kapcsolatot létesít a kétoldalt elhelyezett járőrökkel. Aknák húztak el fölöttünk,
távolabb robbantak, ahol már nem láthattuk. A templom mögött többen
csatlakoztak hozzánk, most már mintegy harmincan voltunk. A hadnagy halkan
magyarázta, ujjával böködve a térképet:
– A jelentések szerint háromszázan vannak ebben a faluban, itt ni. Talán ma
este akarnak támadni. Nem tudjuk. Még eddig senki sem találta meg őket.
– Mennyire vannak innét?
– Háromszáz yardnyira.
A rádiótelefon valamit mondott, mi pedig némán mentünk tovább, jobbra
tőlünk a nyílegyenes csatorna, balra alacsony bozót, azután szántóföld, aztán
újra bozót. “Minden tiszta” – suttogta a hadnagy megnyugtató kézlegyintéssel,
ahogy elindultunk. Negyven yarddal arrább utunkat csatorna keresztezte, rajta
hídmaradvány – egy szál deszka, korlát nélkül. A hadnagy intett, hogy
fejlődjünk fel, és leguggoltunk mindnyájan, az ismeretlen területtel szemben,
ami odaát volt, harminc lábnyira tőlünk, a palló túlsó oldalán. Az emberek a
vízre néztek, és azután, mintegy vezényszóra, valamennyien egyszerre
elfordították tekintetüket. Egy pillanatig nem láttam, amit ők láttak; de amikor
megláttam, nem tudom, miért, a Chalet jutott eszembe, meg a nőimitátorok, és a
fiatal tisztek, akik odafüttyentettek nekik, és Pyle, amint azt mondja: “Ez nem
való neki.”
A csatorna tele volt holttesttel. Ha most visszagondolok rá, pörkölt jut
eszembe, amiben túl sok a hús. A testek egymás hegyén-hátán feküdtek; egy
hamuszürke fej, névtelen és fölismerhetetlen, mint beretvált koponyájú
fegyenceké, kiállt a vízből, mint egy bólya. Vér nem volt sehol; valószínűleg
már régen elfolyt. Fogalmam sincs, hányan lehettek; kereszttűzbe kerülhettek,
amikor megpróbáltak visszajutni, és azt hiszem, ahogy ott kuporogtunk a
parton, mindegyikünk azt gondolta: “Ma nekem, holnap neked.” Én is
elfordítottam a tekintetemet; nem akaródzott tudomásul vennünk, hogy
mennyire nem számítunk, hogy milyen gyorsan, egyszerűen, névtelenül ér utol
a halál. Noha elmém kívánta a halál állapotát, úgy féltem tőle, mint szűz lány a
döntő aktustól. Azt szerettem volna, ha a halál előzetes figyelmeztetés után
következik be, hogy felkészülhessek rá. Felkészülhessek – mire? És hogyan?
Nem tudtam; hacsak nem azzal, hogy számba veszem, milyen kevés az, amit itt
hagyok.
A hadnagy a rádiós mellett ült, és a földre meredt, a lába elé. A rádió most
parancsokat recsegett, és a tiszt sóhajtva, mint akit álmából keltenek,
feltápászkodott. Furcsa bajtársiasság érződött minden mozdulatukban, mintha
egyenrangúakként vennének részt egy feladat végrehajtásában, amelyet már
ősidők óta végeznek együtt. Senki sem várt parancsot, hogy mitévő legyen.
Ketten a pallóra léptek, és megpróbáltak átkelni rajta, de fegyverük súlya miatt
elveszítették az egyensúlyukat, így hát nem tehettek egyebet, lovagolva ráültek,
és úgy vergődtek át lassan, araszról araszra. Egy másik katona lapos fenekű
dereglyét talált valamivel lejjebb, a bokrok közé rejtve, s odacsáklyázta a
hadnagyhoz. Hatan beleültünk, és a katona csáklyázva megindult a túlsó part
felé, de hullazátonyra futottunk és megakadtunk. A katona buzgón csáklyázott,
rúdját az emberanyag közé döfködte, az egyik hulla elszabadult, és teljes
hosszában elnyúlva lebegett a vízen a csónak mellett, mint a napfényben
hanyatt fekvő fürdőző. Aztán elszabadult a csónakunk; mikor átértünk a túlsó
partra, kimásztunk és vissza sem néztünk többé. Egyetlen lövés sem dördült;
életben voltunk; a halál visszavonult előttünk – talán a legközelebbi csatornáig.
Valaki mögöttem nagyon komolyan megszólalt: “Gott sei Dank.” 23 A
hadnagyot kivéve, a legtöbbjük német volt.
Odaát tanyai házakra bukkantunk. Elsőnek a hadnagy ment be, a falhoz
lapulva; libasorban követtük, hat-hat lábnyi távolságot tartva. Azután a katonák
– megint csak parancs nélkül – szétszóródtak a majorban. Az élet elmenekült
innét, egy árva tyúk nem sok, annyi sem maradt az udvarban; de annak a
helyiségnek a falán, amelyik valaha a lakószoba volt, két csúnya olajnyomat
függött, az egyik Jézus Szent Szívét ábrázolta, a másik a Madonnáét a
Gyermekkel – s ez valami európai színezetet adott az egész düledező
épületcsoportnak. Az ember tudta, miben hittek azok, akik itt laktak, még ha
nem osztozott is a hitükben; emberi lények voltak, nem szürke, vértelen hullák.

23
Hála Istennek. (német)
 A háborúnak jelentős része üldögélés, semmittevés, várakozás. Nem
tudván, mennyi időnk van hátra, nem érdemes belekezdeni még egy
gondolatmenetbe se. Az őrszemek azt tették, amit már olyan sokszor
cselekedtek azelőtt: kivonultak őrhelyükre. Akármi moccant most előttünk,
ellenség volt. A hadnagy megjelölte térképét, és rádión közölte tartózkodási
helyünket. Déli csend támadt; még az aknavetők is hallgattak, és a levegőben
nem voltak repülők. Az egyik katona egy gallyal piszkálta a trágyát az
udvarban. Egy idő múlva úgy tetszett, a háború megfeledkezett rólunk.
Reméltem, hogy Phuong nem felejtette el leküldeni az öltönyömet a tisztítóba.
Hideg szél birizgálta a szalmát az udvarban, valaki a pajta mögé oldalgott, hogy
könnyítsen magán. Megpróbáltam visszaemlékezni, vajon kifizettem-e
Hanoiban az angol konzulnak az üveg whiskyt, amit kiutalt nekem.
Két lövés dördült mifelénk, és azt gondoltam: “Ez az. Most jön.” Ez volt a
figyelmeztetés, amelyet kívántam. Örömteli izgalommal vártam az
állandósulást.
De nem történt semmi. Szokásom szerint “túlzottan felkészültem az
eseményre”. Csak hosszú percek múlva jött be az egyik őrszem. Valamit
jelentett a hadnagynak. Ennyit kaptam el belőle: “Deux civils.”24
A hadnagy így szólt hozzám:
– Menjünk, nézzük meg.
És az őrszemet követve, kibotorkáltunk a sáros, gyomverte ösvényen,
amely két szántóföld között vezetett. Húszyardnyira a tanyától, egy sekély
árokban megtaláltuk, amit kerestünk. Egy asszony meg egy kisfiú feküdt ott.
Nyilvánvalóan halottak voltak; az asszony homlokán kicsi, alvadt vérrög, a
gyermek aludni látszott. Hatéves lehetett, s úgy feküdt, mint a magzat anyja
méhében, csontos kis térdét álláig húzva. “Malchance”25– mondta a hadnagy.
Lehajolt és hanyatt fordította a gyermeket. Szentelt érme volt a nyakában, és én
azt gondoltam magamban: “Lám, a zsuzsu nem segít.” Teste alatt
körülharapdált karéj kenyér volt. “Gyűlölöm a háborút” – gondoltam.
– Eleget látott? – kérdezte a hadnagy gyűlölködve, mintha én lennék felelős
a halottakért.
A katona szemében talán a civil az a valaki, aki felbéreli őt a gyilkolásra, a
gyilkosság bűntudatát beleszámítja a bérbe, és kibújik a felelősség alól.
Visszamentünk a tanyára, és szótlanul leültünk a szalmára, védetten a széltől,
mely mint az állat, tudta, hogy jön a sötétség. Az a katona, aki a trágyában
turkált, most könnyített magán, és az, aki könnyített magán, turkált.
Elgondoltam, hogy a nyugalmas percekben, miután kiállítottuk az őrszemeket,

24
Két civil. (francia)
25
Balszerencse. (francia)
az asszony nyilván úgy gondolta, hogy biztonságosan előjöhetnek az árokból.
Tűnődtem, vajon meddig fekhettek ott; a karéj kenyér már nagyon száraz volt.
Valószínűleg ez a tanya volt az otthonuk.
A rádió ismét működésbe lépett.
– Bombázni fogják a falut – mondta hadnagy fáradtan. – A járőröket
behívták éjszakára.
Felkerekedtünk és megindultunk visszafelé, csáklyázva a hullákon
keresztül, libasorban a templom mögött. Nem mentünk messzire, mégis
hosszúnak tetszett az út, azzal a két halottal, mint egyetlen eredménnyel.
Felszálltak a gépek, mögöttünk elkezdődött a bombázás.
Besötétedett, mire visszaértem a tiszti szállásra, ahol az éjszakát kellett
töltenem. Mindössze egy fok volt zérus felett, meleg csak a lángban álló piacon
volt. A tiszti szállás egyik falát páncélököl döntötte ki, az ajtók meggörbültek, s
a ponyvafüggönyök nem zárták ki a huzatot. A dinamó nem működött,
dobozból, könyvből barikádokat építettünk a gyertya lángjai köré. Kommunista
pénzbe kártyáztam egy Sorel nevű századossal; italba nem játszhattunk,
minthogy a tiszti étkezde vendége voltam. A szerencse gyötrőn ingadozott.
Kibontottam whiskysüvegemet, hogy kissé megmelegedjünk, s a tisztek körém
gyűltek.
– Ez az első pohár whiskym Párizs óta – mondta az ezredes.
Egy hadnagy lépett be, aki végigjárta az őrszemeket.
– Azt hiszem, nyugodt éjszakánk lesz – mondta.
– Négy előtt nem fognak támadni – szólt az ezredes. – Van revolvere? –
fordult hozzám.
– Nincsen.
– Majd szerzek. Azt ajánlom, tegye a párnája alá. – Majd udvariasan
folytatta: – Attól tartok, kicsit keménynek fogja találni az ágyát. És
három-harminckor megkezdődik az aknatűz. Megpróbáljuk megakadályozni a
csapatösszevonást.
– Mit gondol, mennyi ideig fog ez tartani?
– Ki tudja? Nam Dinhből nem kaphatunk több erősítést. Ez az egész csak
elterelő hadművelet. Ha kitartunk annyi segítséggel, amennyit két napja
kaptunk, akkor ezt már bízvást győzelemnek nevezhetjük.
A szél újra feltámadt, furakodott befelé. A ponyvafüggöny hólyagosan
domborodott (eszembe jutott a kárpit mögött leszúrt Polonius), és a gyertya
lángja táncolt. Árnyékunk színpadias volt.
– Kitartanak az őrsök?
– Feltehetően – felelte az ezredes. Majd halálos kimerülten hozzátette: –
Mindez semmi, érti? Jelentéktelen ügy ahhoz képest, ami száz kilométernyire
innét Hoa Binhben történik. Az csata.
 – Még egy pohárral, ezredes úr?
– Köszönöm, nem kérek. Remek ez az angol whisky, de tanácsos lenne
valamennyit éjszakára tartalékolni belőle: szükség lehet rá. Most pedig, ha
megengedi, megyek és lefekszem. Ha az aknák rákezdik, úgyse lehet szó
alvásról. Sorel százados úr, gondoskodjék róla, hogy Monsieur Foulairnek
meglegyen mindene: gyertya, gyufa, revolver.
Azzal visszavonult a szobájába.
Ez jeladás volt mindannyiunknak. Számomra matracot tettek a földre egy
kis raktárszobában, és körülrakták ládákkal. Nagyon rövid ideig maradtam csak
ébren; a kemény padló valósággal pihentető volt. Eszembe jutott – de a
gondolatba furcsamód nem vegyült féltékenység –, hogy Phuong vajon otthon
van-e. Egy test birtoklása kicsiségnek tetszett ma este; talán túl sok testem
láttam aznap, amely nem volt senkié, még önmagáé sem. Mindnyájan
nélkülözhetők vagyunk. Mikor elaludtam, Pyle-ról álmodtam. Színpadon
táncolt, egyedül, mereven, karját láthatatlan partner felé nyújtva, én pedig
zongoraszékszerű ülőkén ülve figyeltem, kezemben revolver, arra az esetre, ha
netán valaki meg akarná akadályozni táncában. A színpad mellett felszögezett
program – amilyenen az angol music-hallokban szokták közzétenni a műsort –
ezt hirdette: A szerelem tánca. I. kategória. A színpad hátterében valaki
mozgott, szorosabbra markoltam a revolveremet. Aztán fölébredtem.
Kezem a kölcsönkapott pisztolyon volt; az ajtóban egy férfi állt, kezében
gyertya. Rohamsisakja árnyékot vetett szemére, s csak amikor megszólalt,
ismertem föl benne Pyle-t.
– Ne haragudjék, hogy fölébresztettem – mondta bocsánatkérőn. – Azt
mondták, hogy itt alhatok.
Még mindig nem voltam teljesen ébren.
– Hol szerezte ezt a sisakot? – kérdeztem.
– Kölcsönkaptam valakitől – felelte határozatlanul. Katonai
felszerelészsákot vonszolt be maga után, és gyapjúval bélelt hálózsákot szedett
ki belőle.
– Látom, jól fel van szerelve – mondtam, és megpróbáltam
visszaemlékezni, hogy miért is vagyunk itt mind a ketten.
– Ez az elsősegély-osztagaink szabályos úti fölszerelése – magyarázta. –
Hanoiban kaptam kölcsön. – Termoszt, kis szeszfőzőt, hajkefét,
borotvafölszerelést, napi konzervadagot húzott elő. Órámra néztem. Hajnali
három felé járt az idő.

2
 Pyle folytatta a kicsomagolást. Keskeny polcot alkotott a ládákon, és
odatámasztotta borotválkozótükrét, készülékét.
– Nem hiszem, hogy kap vizet – mondtam.
– Ó, reggelre van elég a termoszban – felelte Pyle. Leült hálózsákjára, és
nekifogott, hogy lehúzza bakancsát.
– Hogy az ördögbe került ide? – kérdeztem.
– Nam Dinhig átengedtek, hogy ellenőrizzem a trachomaosztagunkat, onnét
pedig csónakot béreltem.
– Csónakot?
– Hát amolyan dereglyefélét… nem tudom a pontos nevét. Hogy őszinte
legyek, kénytelen voltam megvenni. Nem került sokba.
– És egyedül jött le a folyón?
– Igazán nem volt nehéz, higgye el. Hozott az ár.
– Megőrült!
– Ó, dehogy. Igazából csak az a veszély fenyegetett, hogy elsüllyed a
csónak.
– Vagy lelövi egy vízi járőr, vagy egy francia repülőgép. Vagy a
vietminhiek elvágják a nyakát.
Pyle zavartan elmosolyodott.
– Akárhogy is, de itt vagyok – mondta.
– És miért?
– Ó, két okom is van rá. De nem akarom tovább ébren tartani.
– Nem vagyok álmos. És úgyis nemsokára kezdődik az ágyúzás.
– Megengedi, hogy arrébb tegyem a gyertyát? Egy kicsit világos van
idebenn.
Idegesnek látszott.
– Nos, mi az első ok?
– Hát… a minap maga mondta, hogy ez a hely érdekes lehet. Tudja, mikor
Grangerrel voltunk… meg Phuonggal.
– Úgy?
– Érdekelt. Meg akartam nézni. Megmondom őszintén, egy kicsit
szégyelltem magam Granger miatt.
– Értem. Szóval, ilyen egyszerű az egész.
– Ó, hisz nem volt semmi komoly nehézség, nem igaz? – A cipőfűzőjével
játszott, elhallgatott. – Nem vagyok őszinte – mondta azután.
– Nem?
– Igazából azért jöttem ide, hogy magával beszéljek.
– Azért jött ide?!
– Azért.
– Mit akar.
 Felnézett a cipőfűzőjéről; majd elsüllyedt zavarában.
– Be kell vallanom: belészerettem Phuongba.
Elnevettem magam. Nem álltam meg. Olyan váratlan volt, és olyan
komolyan vette.
– Nem várhatott volna, amíg visszamegyek? – mondtam. – A jövő héten
már Saigonban leszek.
– Hátha elesik – válaszolta Pyle. – Nem lett volna becsületes dolog
részemről. Meg aztán… nem tudom, kibírtam volna-e, hogy annyi ideig távol
tartsam magam Phuongtól.
– Úgy érti, hogy idáig távol tartotta magát?
– Természetesen. Csak nem képzeli, hogy megvallom neki, mielőtt maga
tud róla?
– Mások megteszik – mondtam. – No és mikor történt a dolog?
– Azt hiszem, akkor este, a Chalet-ban, mikor táncoltam vele.
– De hisz nem is került hozzá elég közel!
Értetlenül meredt rám. Szemlátomást éppoly megdöbbentőnek találta a
viselkedésemet, amilyen hóbortosnak én az övét.
– Tudja, mi tette? Azt hiszem, az a sok lány abban a házban, ahogy ott
együtt láttam őket. Milyen csinosak voltak! Hiszen Phuong is köztük lehetett
volna. Meg akartam védelmezni.
– Nem hiszem, hogy védelemre szorul. Miss Hei nem hívta meg magát?
– Meghívni meghívott, de én nem mentem el. Távoltartottam magam. –
Kétségbeesetten hozzátette: – Szörnyen szenvedtem. Olyan komisznak éreztem
magam, de higgye el, ha házasok volnának, sohasem… szóval, sosem állnék
férj és feleség közé.
– Úgy látom, nagyon is biztos benne, hogy közénk állhat – jegyeztem meg.
Most először bosszankodtam rajta.
– Fowler… – kezdte. – Nem is tudom a keresztnevét.
– Thomas. Miért kérdi?
– Ugye, megengedi, hogy Tomnak szólítsam? Úgy érzem, bizonyos
tekintetben összehozott minket ez az ügy. Mármint az, hogy ugyanabba a nőbe
vagyunk szerelmesek.
– No és mi lesz a következő lépése?
Lelkesen felült, hátát a ládáknak vetve.
– Most, hogy tudja, minden egészen más – mondta. – Meg fogom kérni a
kezét, Tom.
– Jobban szeretném, ha Thomasnak szólítana.
– Választania kell köztünk, Thomas. Azt hiszem, az eléggé fair megoldás.
De vajon fair volt-e csakugyan? Először éreztem a magányosság fenyegető
borzongását. Fantasztikus, elképesztő, és mégis, mégis… Szeretőnek gyatra
lehet, de embernek én voltam gyatra. Pyle kezében ott volt a legnagyobb
ütőkártya: a tisztességes szándék.
Vetkőzni kezdett, és én azt gondoltam: “És a fiatalság is őmellette szól”.
Milyen szomorú Pyle-t irigyelni.
– Nem vehetem feleségül – mondtam. – Mert már van egy feleségem
odahaza, Angliában. Sohasem lenne hajlandó elválni. High Church 26 … ha
netán tudja, hogy ez mit jelent.
– Igazán sajnálom, Thomas. Egyébként a keresztnevem Alden, ha esetleg…
– Én inkább megmaradok Pyle-nál – válaszoltam. – Mindig úgy gondolok
magára.
Bebújt hálózsákjába, és kinyúlt, hogy eloltsa a gyertyát.
– Phű – mondta. – Örülök, hogy ezen túl vagyunk, Thomas. Szörnyű
rosszul éreztem magam.
Szembeötlő volt, hogy most már egy cseppet sem érzi magát rosszul.
Mikor a gyetya kialudt, a kinti tűzvész fényében csak épp csikófrizurája
körvonalait láthattam.
– Jó éjszakát, Thomas, aludjon jól – mondta, és közvetlenül szavai nyomán,
mint ócska vígjátéki végszóra, elbődültek az aknavetők, dübörögve, üvöltve,
robbanva.
– Szentséges isten – kiáltott fel Pyle. – Támadás?
– Nem, megpróbálják visszaverni a támadást.
– Úgy látom, alvásról szó se lehet.
– De nem ám.
– Thomas, meg kell mondanom, mennyire imponál nekem, ahogy ezt az
egészet fogadta… klasszul viselkedett, klasszul, erre nincs más szó!
– Köszönöm.
– Maga annyival tapasztaltabb nálam, Thomas. Tudja, Boston bizonyos
tekintetben egy kicsit… egy kicsit szemellenzős. Még akkor is, ha az ember
nem tartozik a Lowellek vagy a Cabotok közé. Szeretném, ha tanácsot adna
nekem, Thomas.
– Mire nézve?
– Phuongra.
– Nem nagyon bíznék a tanácsomban, ha magának volnék. Tudja, elfogult
vagyok. Meg akarom tartani Phuongot.
– Ó, de én tudom, hogy maga becsületes, száz százalékig becsületes, és
mind a ketten a szívünkön viseljük Phuong érdekeit.
Egyszer csak úgy éreztem, nem bírom tovább a kisfiús naivságát.

26
Az anglikán egyház szigorúbb, a katolicizmushoz közelálló ágazata.
 – Fütyülök az érdekeire – mondtam. – Magának adom az érdekeit,
mindenestül. Énnekem csak a teste kell. Azt akarom, hogy mellettem feküdjön
az ágyban. Inkább tönkretenném őt, és vele hálnék, semmint… semminthogy az
átkozott érdekeit tartsam szem előtt.
Pyle csak ennyit mondott: “Ó”… – halkan, a sötétben.
Én pedig folytattam:
– Ha csak az érdekeit tartja szem előtt, akkor az isten szerelméért, hagyjon
neki békét! Mint minden nő, Phuong sem vágyik egyébre, csak egy jó… –
Aknarobbanás dörrenése mentette meg a gyengéd bostoni füleket a nyers
angolszász szótól.
De Pyleban volt valami rettenthetetlen. Eltökélte, hogy remekül
viselkedem, ennek folytán remekül kellett viselkednem. Azt mondta tehát:
– Jól tudom, hogy szenved, Thomas.
– Nem szenvedek.
– Dehogyisnem! Tudom, hogy én mit szenvednék, ha le kellene mondanom
Phuongról.
– De hiszen nem mondtam le róla!
– Nekem is fontosak a fizikai dolgok, Thomas, de minderről lemondanék,
még a reményről is, ha Phuongot boldognak láthatnám.
– Phuong boldog.
– Lehetetlen… ebben a helyzetben! Phuong gyermekekre vágyik.
– Csak nem veszi készpénznek azt a sok szamárságot, amit a nénje…
– Egy nővér néha jobban tudja…
– Be akarta adni magának a maszlagot, Pyle, mert azt hiszi, hogy magának
több pénze van, mint nekem. És amint látom, be is vette…
– Nincs egyebem, csak a fizetésem.
– Mindegy, akkor is jó az átszámítási kulcs.
– Ne keseredjék el, Thomas. Megesik az efféle. Bárcsak mással történt
volna, és nem magával. Mondja, ezek a mi aknavetőink?
– Igen, a “mieink”. Úgy beszél, mintha Phuong máris elhagyott volna
engem, Pyle.
– Persze – mondta Pyle minden meggyőződés nélkül. – Hátha magát
választja.
– Mit csinálna akkor?
– Áthelyeztetném magam.
– Mondja, Pyle, miért nem megy el innét, mielőtt bajt csinál?
– Nem lenne fair vele szemben, Thomas – válaszolta komolyan. Sose láttam
még embert, akinek nemesebb indítékai voltak a bajkeverésre. Még azt is
hozzátette: – Azt hiszem, maga nem érti meg Phuongot.
 Amikor aztán, hónapokkal utóbb, azon a bizonyos reggelen Phuong mellett
ébredtem, ezt gondoltam magamban: “És te vajon megértetted őt? El tudtad
volna képzelni ezt a helyzetet? Phuong szép csendesen alszik mellettem, te
pedig halott vagy?” Az idő néha meghozza a bosszút, de a bosszú gyakran
megsavanyodik. Nem tennénk-e okosabban, ha nem is próbálnánk megérteni
senkit, ha elfogadnók a tényt, hogy egyik ember sohasem értheti meg a másikat,
sem a feleség a férjét, sem férfi a szeretőjét, sem szülő a gyermekét? Talán ezért
találták ki az emberek az Istent: egy mindent megértő lényt. Talán, ha nagyon
akarnám, hogy megértsenek, vagy hogy én megértsek valakit, beleringathatnám
magam a hitbe, de én riporter vagyok: Isten pedig csak a vezércikkíróknak
létezik.
– Igazán azt hiszi, hogy Phuongban van valami különleges megértenivaló?
– kérdeztem akkor Pyle-t. – Az isten szerelméért, igyunk egy whiskyt. Nem
lehet vitatkozni ilyen lármában.
– Kicsit korán van – mondta Pyle.
– Inkább átkozottul késő.
Töltöttem két pohárral, és Pyle a fény felé emelte a magáét, átnézett rajta.
Keze reszketett, valahányszor egy akna robbant, és mégis – megtette ezt az
értelmetlen kiruccanást Nam Dinhtől.
– Milyen furcsa – szólt Pyle – hogy egyikünk sem mondhatja: “Szerencse
fel!”
Így hát ittunk, és nem szóltunk semmit.

ÖTÖDIK FEJEZET

Azt hittem, hogy csak egy hétig leszek távol Saigontól, de majdnem három
hét lett belőle. Először is Phát Diêm területéről kikerülnöm nehezebbnek
bizonyult, mint bejutnom. Nam Dinh és Hanoi közt el volt vágva az út,
repülőgépet pedig nem indítanak egy szál újságíró kedvéért, akinek különben
sem volt ott semmi keresnivalója. Azután, mikor szerencsésen eljutottam
Hanoiba, éppen odarepítették a tudósítókat, hogy számba vegyék a legfrissebb
győzelmet, és a gépen, amely visszavitte őket, nem volt hely a számomra. Pyle
még aznap reggel elhagyta Phát Diêmet: küldetését teljesítette, megbeszélte
velem Phuong dolgát, s egyéb nem volt, ami tartóztassa. Amikor az aknák
elhallgattak – reggel öt óra harminckor –, alva hagytam el, s amikor egy csésze
kávé meg néhány kétszersült elfogyasztása után visszamentem a kantinból, már
nem volt ott. Úgy képzeltem, hogy sétálni ment; azután, hogy csáklyázva jött le
a folyón Nam Dinhtől odáig, egy-két orvlövész igazán meg se kottyant volna
neki. Meg aztán Pyle éppúgy nem tudta elképzelni a fájdalmat vagy veszélyt
önmaga számára, mint ahogy nem tudta elképzelni a fájdalmat, amelyet másnak
okoz. Egy alkalommal – de ez már hónapokkal utóbb történt – nem álltam meg
tovább, és beleütöttem az orrát, mármint a fájdalomba, amelyet okozott; máig is
emlékszem rá, elfordult és mocskos cipőjére meredt: “Meg kell tisztíttatnom,
mielőtt bemegyek a követhez.” Éreztem, hogy már fogalmazza mondatait York
Hardingtól ellesett stílusában. Pedig őszinte volt a maga módján, s merőben a
véletlenen múlott, hogy az árat mindig mások fizették – egészen az utolsó
éjszakáig, a dakowi híd alatt.
Csak Saigonba visszatérve tudtam meg, hogy mialatt én a kantinban
reggeliztem, Pyle rávett egy fiatal tengerésztisztet, engedje fel partra futó
csónakjára, és a tiszt, a szokásos őrjárat után titokban partra tette őt Nam
Dinhben. A szerencse kedvezett neki, trachomaosztagával együtt huszonnégy
órával azelőtt ért vissza Hanoiba, hogy az utat hivatalosan elvágottnak
nyilvánították. Mire én Hanoiba jutottam, Pyle már továbbment Délnek; levelet
hagyott nevemre az újságírótábor mixerénél:

Kedves Thomas – írta –, nem találok szavakat, hogy kifejezzem, milyen

rendesen viselkedett a múltkor, éjjel. Nem tagadom, a szívem a torkomban
dobogott, amikor beléptem abba a szobába, hogy megkeressem magát. (Vajon
hol dobogott a hosszú csónakút alatt?!) Nem hiszem, hogy sokan vannak, akik
olyan nyugodtan fogadták volna ezt a dolgot. Nagy volt, Thomas, és most, hogy
megvallottam magának, már korántsem érzem magam olyan aljasnak, mint
azelőtt. (De hát csakis őróla van-e szó ebben az ügyben? – gondoltam
felháborodva, pedig ugyanakkor tudtam, hogy nem így érti. Szerinte minden
rendbe jön, mihelyt ő már nem érzi magát aljasnak: én is boldogabb leszek,
Phuong is boldogabb lesz, az egész világ boldogabb lesz, még a követ meg a
kereskedelmi attasé is boldogabb lesz. Kitavaszodott Indokínában, amióta Pyle
már nem érzi magát aljasnak.) Huszonnégy óra hosszat vártam itt magára, de
ha ma nem indulok el, egy hétig nem jutok vissza Saigonba, pedig a munkám
Délre szólít. Megkértem a trachomaosztagbeli fiúkat, hogy látogassák meg
magát; meglátja, szeretni fogja őket. Remek fickók, és emberfölötti munkát
végeznek. Semmiképp se aggódjék, hogy maga előtt érek vissza Saigonba.
Megígérem, hogy nem keresem fel Phuongot, míg maga meg nem érkezik. Nem
akarom, hogy később úgy érezze, bármely tekintetben is unfairen viselkedtem.
Szívélyes üdvözlettel, Alden.

Megint az a hallgatólagos feltételezés, hogy “később” én leszek az, aki

elveszíti Phuongot. Vajon az önbizalom alapja az átszámítási kulcs? Régen is
beszéltünk font-os emberi tulajdonságokról. Vajon ezután majd dolláros
szerelemről kell beszélnünk? A dolláros szerelem természetesen magába
foglalja a házasságot, őfelségét, a gyermeket, anyák napját – még akkor is, ha
utóbb magába foglalná Renót vagy a Virgin-szigeteket, vagy ahová manapság
gyors válásért járni szoktak. A dolláros szerelem csupa jó szándék, tiszta
lelkiismeret, mindenki mást pedig vigyen el az ördög. De az én szerelmemnek
nem voltak szándékai – tudta a jövőt. A legtöbb, amit az ember tehet, hogy
enyhítse ezt a jövőt, hogy tapintatosan adja tudtára a másiknak, amikor
elérkezik, és itt még az ópiumnak is megvan a maga szerepe. Azt azonban
mégsem sejtettem, hogy a jövő első eseménye, amelyet tapintatosan kell
közölnöm Phuonggal, Pyle halála lesz.
Hanoiban, okosabb dolgom nem lévén, elmentem a sajtóértekezletre.
Természetesen Granger is ott volt. Egy túlságosan csinos fiatal francia ezredes
elnökölt, egy alacsonyabb rangú tiszt tolmácsolt. A francia tudósítók úgy ültek
együtt, mint egy vetélytárs-futballcsapat. Nemigen tudtam odafigyelni az
ezredes szavaira; gondolataim minduntalan visszaszálltak Phuonghoz, egyetlen
kérdés körül keringtek: hátha Pyle-nak igaza van, és én elveszítem őt – hová
megy az ember innét?
A tolmács beszélt:
– Az ezredes úr azt mondja, hogy az ellenség teljes vereséget szenvedett és
súlyos veszteségei vannak, az elesettek száma körülbelül egy teljes zászlóaljra
rúg. Az utolsó csapatok éppen most kelnek át a Vörös-folyón, hevenyészett
tutajokon. A légierő szünet nélkül bombázza őket.
Az ezredes hátrasimította ápolt búzaszőke haját, és mutatópálcáját elegáns
mozdulatokkal végigtáncoltatta a hosszú faltérképen. Egy amerikai tudósító
megkérdezte:
– És a francia veszteségek?
Az ezredes pontosan tudta a kérdés értelmét, hiszen ez a kérdés mindig
elhangzott a konferenciának körülbelül ezen a pontján, de megállt, pálcáját a
levegőben tartva, sugárzó mosollyal, mint egy népszerű tanító, s várt, amíg
tolmácsolják. Csak azután válaszolt rá türelmes kétértelműséggel.
– Az ezredes úr azt mondja, hogy veszteségeink nem voltak súlyosak.
Pontos számot még nem tud mondani.
Ez mindig a zűrzavar kezdetét jelezte. Az ember azt hitte volna, hogy az
ezredes előbb-utóbb megtalálja a módját, miképpen tartsa féken lázongó
osztályát, vagy az iskolaigazgató másvalakit jelöl ki erre a posztra, aki nagyobb
tekintéllyel tud rendet tartani.
Granger szólalt meg:
– Csakugyan azt akarja állítani ezredes úr, hogy az ellenség halottait volt
ideje megszámolni, de a sajátjait nem?
 Az ezredes türelmesen szőtte kitérő válasza terjedelmes hálóját, holott
pontosan tudta, hogy csakhamar újabb kérdésekkel fogják szétszaggatni. A
francia újságírók komor hallgatásba burkolóztak. Ha az amerikai tudósítók
beismerésre bírják az ezredest, ők is lecsapnak rá, de a maguk részéről nem
csalják lépre honfitársukat.
– Az ezredes úr azt mondja, hogy az ellenséges erőket lerohanták. A
tűzvonal mögött meg lehet számolni az elesetteket, de amíg a csata folyik, nem
várhatnak adatokat az előrenyomuló francia erőkre vonatkozóan.
– Nem arról van szó, hogy mi mit várunk – felelte rá Granger –, hanem hogy
az Etat–Major27 mit tud, illetve mit nem tud. Komolyan azt állítja, hogy az
egységek nem jelentik rádión a veszteségeiket?
Az ezredest lassan elhagyta az önuralma. “Okosabban tette volna –
gondoltam –, ha mindjárt kezdettől szembefordul támadásunkkal, és kijelenti,
hogy tudja az adatokat, de nem hajlandó közölni. Elvégre is az ő háborújuk,
nem a miénk. Semmiféle Istentől eredő jogunk nincs információra. Minekünk
nem kell egyszerre megküzdenünk Párizsban a baloldali képviselőkkel, és
ugyanakkor Ho Si Minh csapataival a Vörös- és a Fekete-folyó között. Mi nem
esünk el a csatatéren.”
Az ezredes hirtelen kibökte, hogy a francia áldozatok aránya egy a
háromhoz, azután dühösen hátat fordított nekünk, és térképére meredt. Az ő
emberei voltak ezek a halottak, tiszttársai, évfolyamtársai St. Cyrben – nem
puszta számok voltak neki, mint Grangernek.
– Ezen már elindulhatunk – mondta Granger, és bárgyú büszkeséggel nézett
körül.
A francia újságírók lehajtott fejjel, komoran jegyeztek.
– Ez több, mint amit Koreáról el lehet mondani – jegyeztem meg,
szántszándékkal félreértve az ezredest; de ezzel csak újabb ötletet szolgáltattam
Grangernek.
– Kérdezze meg az ezredes urat – mondta –, hogy mit szándékoznak tenni a
franciák? Az ezredes úr azt állítja, hogy az ellenség menekülőben van a
Fekete-folyón át…
– Vörös-folyón – helyesbített a tolmács.
– Nem bánom én, akármilyen színű az a folyó. Azt szeretnénk tudni, hogy a
franciák mit szándékoznak tenni.
– Az ellenség menekül.
– És mi lesz, ha az ellenség átér a túlsó partra? Akkor maguk mit csinálnak?
Leülnek az innenső parton, és azt mondják, hogy: no, ennek is vége? – A francia
tisztek sötét megadással hallgatták Granger pökhendi tirádáját. Manapság a

27
Vezérkar (francia)
katonának még alázatosnak is kell lennie. – Mit fognak csinálni? Karácsonyi
üdvözlőlapokkal fogják őket bombázni?
A százados híven tolmácsolt, még a cartes de Noël-t is szóról szóra
elmondta. Az ezredes fagyosan mosolygott.
– Nem karácsonyi üdvözlőlapokkal – mondta.
Azt hiszem, Grangert különösen ingerelte, hogy az ezredes olyan jóképű és
fiatal. Nem volt eléggé férfias – legalábbis Granger felfogása szerint.
Felfortyant:
– No hát, eddig ugyan nem sok egyébbel bombázták őket!
Az ezredes váratlanul angolul szólalt meg, kifogástalan angolsággal. Ezt
mondta:
– Ha az amerikaiak által megígért utánpótlás megérkezett volna, akkor
lenne mivel bombáznunk őket.
Választékos eleganciája ellenére az ezredes egyszerű ember volt. Azt hitte,
hogy egy újságírónak fontosabb a hazája becsülete, mint a híranyag.
Granger lecsapott a közlésre; jófejű ember volt, és minden adatot pontosan
észben tartott.
– Azt akarja mondani, hogy a szeptember elején ígért hadianyagból még
semmi sem érkezett meg?
– Azt – felelte az ezredes.
Granger jegyezni kezdett: megszerezte a híranyagát.
– Bocsánat – mondta az ezredes. – Ezt nem közlésre szántam: ez csak
magyarázat.
– De ezredes úr – tiltakozott Granger –, ez érdekes! És itt még segíthetünk is
maguknak.
– Nem, ez a diplomaták dolga.
– Mi baj származhat belőle?
A francia tudósítók kínos helyzetbe kerültek; nemigen értettek angolul. Az
ezredes megszegte a szabályokat. Bosszúsan sugdolóztak.
– Ezt nem tudom megítélni – mondta az ezredes. – Az amerikai lapok talán
azt mondanák: “Ó, a franciák örökké panaszkodnak, örökké koldulnak.”
Párizsban meg a kommunisták vádaskodnának. “A franciák a vérüket ontják
Amerikáért, és Amerika még egy használt helikoptert sem küld nekik cserébe.”
Nem, nem, semmi jó nem származnék ebből. A végén továbbra sem lenne
helikopterünk, az ellenség pedig továbbra is itt állna ötvenmérföldnyire
Hanoitól.
– De azt legalább leadhatom, hogy égető szükségük van helikopterekre?
– Annyit közölhet – mondta az ezredes –, hogy fél évvel ezelőtt három
helikopterünk volt, most pedig egy van! Egy! – ismételte keserűen, s mint aki
maga sem érti a dolgot, – Azt is megírhatja, hogy ha valaki ebben a harcban
megsebesül, nem súlyosan, csak éppen megsebesül, akkor előre tudhatja, hogy
halál fia. Tizenkét vagy talán huszonnégy óra hordágyon, a mentőállomásig,
aztán rossz utak, motorhiba, leshelyen rejtőző ellenség, vérmérgezés… Jobb
mindjárt elesni. – A francia tudósítók előrehajoltak, próbálták követni. – Ezt
megírhatja! – fejezte be az ezredes, és szépsége még gyilkosabbá tette
felháborodását. – Interprêtes – szólt oda a tolmácsnak, s azzal elhagyta a szobát,
a századosra bízva, hogy bírkózzék meg az angolból franciára való fordítás
szokatlan feladatával.
– No, ennek jól a tyúkszemére hágtam – jegyezte meg Granger önelégülten,
azzal behúzódott a bár egyik sarkába, hogy megfogalmazza táviratát.
Az én tudósításom megírása nem tartott sokáig; Phát Diêmről nem írhattam
olyat, amit a cenzorok átengednének. Ha anyagom megéri, átrepülhettem volna
Hong Kongba, és onnét táviratozhattam volna, de hol van az a híranyag, amely
fölér a kiutasítás kockázatával? Nemigen tudtam elképzelni. A kiutasítás itteni
életem végével, Pyle győzelmével lett volna egyértelmű; és amikor visszaértem
szállodámba, rekeszemben csakugyan ott várt Pyle győzelme, a vég – üdvözlő
távirat, amely előléptetésemet adta hírül. Ezt a fordulatot még Dante sem
eszelte ki elkárhozott szerelmesei számára. Paolót nem léptették elő a Pokolból
a Purgatóriumba.
Felmentem kietlen szobámba, ahol csöpögött a hidegvízcsap (meleg víz
egész Hanoiban nem volt,) és leültem ágyam szélére, fejem fölött, mint duzzadt
felhő, a felhúzott szúnyogháló. Ezután tehát én leszek lapom külpolitikai
rovatvezetője, minden délután fél négykor meg fogok érkezni abba a
Viktória-korabeli barátságtalan épületbe, a londoni Blackfriars-pályaudvar
közelébe, ahol a lift mellett Lord Salisbury domborművű képmása díszeleg.
Saigonból továbbították az örömhírt, s eltűnődtem, vajon Phuongnak fülébe
jutott-e már. Eztán tehát nem leszek többé riporter; eztán önálló nézeteim
lesznek az eseményekről, és cserébe ezért a semmitmondó előjogért,
megfosztanak utolsó esélyemtől a Pyle elleni küzdelemben. Érintetlenségével
szemben nekem tapasztalatom volt, a szexuális játszmában a kor éppolyan jó
kártya, mint a fiatalság, de az adu a játékban a jövő – és nekem most már a
további tizenkét hónap korlátozott jövője sem áll rendelkezésemre. Irigyeltem
az állandó életveszélyben forgó, honvágytól epedő katonatiszteket. Sírni
szerettem volna, de könnycsatornám éppoly száraz volt, mint a
melegvíz-vezeték. Bántam is én a hazát – nekem csak a Rue Catinat-i szobám
kellett.
Sötétedés után hideg volt Hanoiban, és a lámpák sötétebben égtek itt, mint
Saigonban, jobban illettek a háborúhoz meg a nők sötétebb ruházatához.
Felmentem a Rue Gambettán a Pax-bárig; nem akaródzott együtt inni a
Metropole-ban a magasabb rangú francia tisztekkel, feleségeikkel meg
barátnőikkel. Mikor a Pax-bárhoz értem, hallottam az ágyúk távoli morajlását
Hoa Binh irányából. Napközben elnyelte hangjukat a közlekedés zaja, de most
minden csendes volt, csak a biciklicsengők csilingeltek, ahol a triksahajtók
kínálgatták szolgálataikat. Pietri a szokott helyén ült. Furcsa hosszú koponyája
úgy ült a vállán, mint körte a tálban; a francia Sûreté tisztje volt, és a Pax-bár
tulajdonosnőjét vette feleségül, egy csinos tonkini nőt. Ő is a kevesek közé
tartozott, akik nem vágytak haza. Korzikai születésű volt, de Korzikánál jobban
szerette Marseille-t, és Marseille-nél is jobban szerette helyét a Pax-bár
teraszán, a Rue Gambettán. “Vajon – gondoltam –, tudja-e már, hogy milyen
táviratot kaptam?”
– Quatre Vingt-et-un? – ajánlotta.
– Miért ne?
Kockázni kezdtünk, és teljességgel elképzelhetetlennek tetszett, hogy
valaha is más életem legyen, távol a Rue Gambettától meg a Rue Catinat-tól, a
vermut semmitmondó ízétől, a kockák jól ismert kopogásától, s a látóhatáron
óramutatóként körbejáró ágyútűztől.
– Visszamegyek – mondtam.
– Haza? – kérdezte Pietri, miközben négy-kettő-egyet vetett.
– Nem. Angliába.
 MÁSODIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Pyle bemondta magát hozzám “egy whiskyre”, de tudtam, hogy jóformán

sosem iszik. Hetek teltek e Phát Diêm-i utam óta, és ottani fantasztikus
találkozásunk szinte hihetetlennek tűnt fel. Még beszélgetésünk részletei is
elhomályosultak. Mintha római sírkő hiányzó betűi lettek volna, én meg a
régész, aki tudományos részlehajlása szerint próbálja kitölteni az űröket. Még
az is eszembe ötlött, hátha az egész csak ravaszul kieszelt és mókás álcázása
volt valódi céljainak; mert már egész Saigon beszélte, hogy Pyle olyan
szolgálatban van, amelyet kevéssé találó szóval titkosnak neveznek. Talán
amerikai fegyvereket szállít egy Harmadik Erőnek, a Phát Diêm-i püspök
rezesbandájának, amely fiatal, fizetetlen és fiatal regrutáiból megmaradt… A
táviratot, amely Hanoiban várt, zsebemben őriztem. Nem volt értelme, hogy
tartalmát közöljem Phuonggal: ez csak könnyel, civakodással mérgezte volna
meg utolsó hónapjainkat. Még kiutazási engedélyemet is csak az utolsó
pillanatban szándékoztam kiváltani, hátha van valaki ismerőse az
idegen-ellenőrző hivatalban.
– Hat órakor jön Pyle – mondtam neki.
– Megyek, meglátogatom a nővéremet.
– Miért? Pyle bizonyára látni szeretne.
– Nem kedvel engem, sem a hozzátartozóimat. Míg el voltál,
egyetlenegyszer sem látogatta meg a nővéremet, pedig kifejezetten meghívta. A
nővérem nagyon meg volt bántva.
– Nem kell elmenned.
– Ha látni akarna, meghívhatott volna a Majesticbe. Négyszemközt akar
veled beszélni, üzleti ügyben.
– Milyen üzlettel foglalkozik?
– Azt mondják, nagyon sok mindent importál.
– Mi mindent?
– Gyógyszert meg effélét…
– Az az Északon működő trachomaosztagnak kell.
– Meglehet. A vámhatóságoknak nem szabad kinyitniuk. Diplomáciai
csomagoknak tekintik. De egyszer hiba történt… a hivatalnokot elbocsátották
miatta. A követség elsőtitkára azzal fenyegetőzött, hogy leállítja az egész
importot.
– És mi volt a ládában?
 – Plasztik.
– Mi a csudának kell az nekik? – mondtam, jóformán oda sem figyelve.
Amikor Phuong elment, leültem levelet írni. A Reuter-ügynökség egyik
embere néhány nap múlva indul Hong Kongba, és ott feladhatja a levelemet.
Tudtam, hogy könyörgésem hiábavaló, de nem akartam magamnak később
szemrehányást tenni, hogy nem tettem meg minden lehetőt. Azt írtam a
főszerkesztőnek, a pillanat a legkevésbé sem alkalmas rá, hogy leváltsák
tudósítójukat. De Lattre tábornok haldoklik Párizsban, a franciák kivonulóban
vannak Hoa Binh területéről – az ország északi része még sohasem forgott
nagyobb veszélyben. Azt is megírtam neki, hogy nem vagyok alkalmas
külpolitikai szerkesztőnek: vérbeli riporter vagyok, nincs véleményem a
dolgokról. Az utolsó lapon még személyi okokra is hivatkoztam, bár nemigen
hittem, hogy valamelyes emberi érzés maradhat valakiben a neonvilágítás meg
a zöld szemellenzők világában, az elcsépelt frázis közepette: “A lap érdeke”…
“A helyzet úgy kívánja”…
Ezt írtam:

Személyes okoknál fogva nagyon szerencsétlen lennék, ha most el kellene

hagynom Vietnamot. Nem hiszem, hogy képességeimhez mérten jó munkát
végezhetnék Angliában, mert ott anyagi gondokon kívül még családi
kellemetlenségek is zaklatnának. Ha megengedhetném magamnak, szívesebben
lemondanék állásomról, mintsem hogy visszatérjek Angliába. Ezt csak azért
említem, hogy bizonyítsam, milyen erős bennem az ellenkezés. Úgy gondolom,
eddig beváltam mint tudósító, és ez az első szívesség, amelyet önöktől kérek.

Azután átnéztem a Phát Diêm-i csatáról írott cikkemet s kiigazítottam úgy,

hogy Hong Kong-i keltezéssel elküldhető legyen. A franciák most már nem
fogják kifogásolni, az ostrom véget ért, a vereséget győzelemnek lehet
kijátszani. Azután eltéptem a szerkesztőhöz intézett levelem utolsó lapját. Nem
volt semmi értelme: a “személyes okok” csupán kétértelmű tréfák célpontjául
szolgálhatnak. Minden tudósítóról feltételezték, hogy megvan a bennszülött
kedvese. A főszerkesztő pajzán célzást tesz majd az éjszakai szerkesztőnek, az
meg hazaviszi az irigylésre méltó gondolatot streathami családi ikerházába, és
ezzel fekszik be az ágyba, derék hitvese mellé, akit évekkel azelőtt Glasgowból
hozott haza magával. Pontosan láttam magam előtt a házat, a családi otthont,
amely irgalmatlanul elnyeli az embert: a hallban egy törött tricikli, és valaki
eltörte a kedvenc pipáját; és a nappaliban egy gyereking várja, hogy felvarrják
rá a leszakadt gombot.
“Személyes okok!” Nem, ha majd az újságíróklubban iszom a whiskymet,
semmi kedvem, hogy a kollégák tréfái Phuongra emlékeztessenek.
 Kopogtak ajtómon. Beengedtem Pyle-t; fekete kutyája előtte szaladt be a
szobába. Pyle átnézett a vállamon, és meglátta, hogy a szoba üres.
– Egyedül vagyok – mondtam. – Phuong elment a nénjéhez.
Pyle elpirult. Észrevettem, hogy hawaii ing van rajta, bár színben és
mintában viszonylag mértéktartó. Ez meglepett: tán csak nem esett
amerikaellenes tevékenység gyanújába?
– Remélem, nem zavarom… – kezdte.
– Dehogyis. Nem inna valamit?
– Köszönöm. Talán egy pohár sört.
– Sajnálom, nincs hűtőszekrényünk; úgy hozatjuk a jeget. Talán whiskyt?
– Keveset, ha nem haragszik. Nem szoktam hozzá az égetett szeszhez.
– Jéggel?
– Sok szódával… ha nincsenek szűken.
– Nem láttam Phát Dhiêm óta – mondtam.
– Megkapta a levelemet, Thomas?
Mikor a keresztnevemet mondta, úgy hatott, mint egy deklaráció – hogy
nem tréfált, nem álcázta magát, és most azért jött, hogy megkaparintsa
Phuongot. Észrevettem, hogy a haja is frissen van nyírva; talán a hawaii ing is a
hím tarka tollazatának a szerepét játssza?
– Megkaptam a levelét – feleltem. – Azt hiszem, a legokosabb lenne, ha
most leütném magát.
– Minden joga megvan hozzá, Thomas – mondta. – De én sokat bokszoltam
a főiskolán… és annyival fiatalabb vagyok.
– Nem, ez nem lenne helyes sakkhúzás a részemről, belátom.
– Tudja, Thomas, nekem sehogy se tetszik (és biztosra veszem, hogy maga
is így van vele), hogy a háta mögött tárgyalunk Phuongról. Azt hittem, ő is itt
lesz.
– Hát akkor miről tárgyaljunk… plasztikról? – Nem volt szándékomban,
hogy meghökkentsem Pyle-t.
– Honnét tudja? – kérdezte.
– Phuong mondta.
– És ő? ...
– Nyugodt lehet, mindenki beszéli a városban. De hát miért érdekes ez?
Játékárugyárat akar nyitni?
– Nem szeretjük, ha segélyakcióink részletei kitudódnak. Tudja, milyen a
Kongresszus… meg aztán utazó szenátoraink is vannak. Rengeteg bajunk volt a
trachomaosztagainkkal is, mert az egyik gyógyszer helyett egy másikat
használtak.
– Még mindig nem értem a plasztikot.
 Pyle fekete kutyája a szoba közepén ült, és rengeteg helyet foglalt el.
Lihegett; a nyelve olyan volt, mint az égett palacsinta. Pyle kitérő választ adott:
– Tudja, támogatni akarjuk itt a helyi ipart, és ügyelnünk kell a franciák
miatt. Ők azt akarják, hogy mindent Franciaországban szerezzenek be.
– Nem csodálom. A háborúhoz pénz kell.
– Szereti a kutyákat?
– Nem.
– Érdekes. Azt hittem, az angolok nagy kutyabarátok.
– Mi meg azt hisszük, hogy az amerikaiak mind dollárbarátok, de mindenütt
van kivétel.
– Nem is tudom, mit csinálnék Duke nélkül. Tudja, néha olyan átkozottul
egyedül érzem magam…
– Pedig van elég munkatársa a szakmájában…
– Az első kutyámat Hercegnek hívták. Edwardról, a Fekete Hercegről
neveztem el. Tudja, arról, aki…
– Lemészároltatta az asszonyokat meg a gyermekeket Limoges-ben.
– Erre nem emlékszem.
– Nem, a történelemkönyvek rendesen átsiklanak rajta.
Azután is még sokszor láttam szeme, szája körül azt a fájdalmas, csalódott
kifejezést, amikor a valóság nem vágott egybe dédelgetett romantikus
eszméivel, vagy amikor valaki, akit szeretett vagy csodált, alatta maradt
lehetetlenül magas követelményeinek. Emlékszem, egyszer York Hardingot
durva tárgyi tévedésen kaptam, s valósággal vigasztalnom kellett Pyle-t:
“Tévedni emberi dolog.” Pyle idegesen nevetett, és azt válaszolta: “Talán
szamárnak tart, de… szóval, majdnem csalhatatlannak hittem.” És hozzátette:
“Apámnak nagyon tetszett, amikor egyszer találkozott vele, márpedig apámnak
fenemód kényes az ízlése.”
A Duke nevű fekete kutya, miután kilihegte magát, és ezzel mintegy jogot
szerzett a levegőre, felállt és körülszaglászott a szobában.
– Nem kérhetné meg a kutyáját, hogy maradjon veszteg? – mondtam
Pyle-nak.
– Persze, persze. Bocsánatot kérek. Duke, Duke. Ülj le, Duke.
Duke leült, és hangosan nyalogatni kezdte legbecsesebb részeit.
Megtöltöttem poharainkat, és Duke mellett elhaladva, sikerült megzavarnom
tisztálkodását. De a nyugalom rövid ideig tartott: csakhamar vakarózni kezdett.
– Duke hallatlanul okos – mondta Pyle.
– És mi történt a Herceggel?
– Lenn voltunk a farmon Connecticutban, és elgázolta egy autó.
– Megsiratta?
 – Ó, nagyon bánkódtam miatta. Igazán közel állt hozzám, de hát az
embernek uralkodnia kell magán. Úgysem hozza már vissza semmi.
– És ha Phuongot elveszíti, akkor is uralkodni fog magán?
– Ó, igen, remélem. És maga?
– Nem hiszem. Talán még ámokfutóvá is válhatok. Erre nem gondolt, Pyle?
– Jobban szeretném, ha Aldennak szólítana, Thomas.
– Inkább nem. Pyle-hoz… sok minden fűződik. Nos, gondolt-e rá, vagy
sem?
– Nem, hogy gondoltam volna. Maga a legrendesebb fickó, akivel
életemben találkoztam. Ha arra gondolok, hogy hogy viselkedett, amikor éjnek
idején betörtem a szobájába…
– Emlékszem, mielőtt elaludtam, arra gondoltam, milyen kényelmes lenne,
ha támadásba kerülnénk, és maga elesne. Hősi halál. A Demokráciáért.
– Ne csúfolódjék, Thomas. – Nyugtalanul feszengett. – Nem csodálom,
hogy egy kicsit együgyűnek tart, de azért azt tudom, hogy mikor ugrat.
– Nem ugratom.
– Tudom, a szíve mélyén maga is csak az ő javát akarja.
Ekkor meghallottam Phuong lépteit. Minden valószínűség ellenére
reméltem, hogy Pyle már nem lesz ott, mire hazajön. Pyle is meghallotta és
fölismerte a lépteit.
– Itt van – mondta; pedig csak egyetlen este volt alkalma megtanulni a
járása ritmusát. Még a kutya is felállt és az ajtóhoz ment (nyitva hagytam, hogy
hűvösebb legyen), mintha elfogadná Phuongot mint a Pyle család tagját. Én
betolakodó idegen voltam.
– A nővérem nem volt otthon – szólt Phuong, és gyanakodva sandított
Pyle-ra.
“Vajon – gondoltam –, igazat mond-e Phuong, vagy pedig a nénje
parancsolt rá, hogy siessen haza?”
– Emlékszel M. Pyle-ra? – kérdeztem.
– Enchantée28 – Phuong fölvette legjobb társasági modorát.
– Örülök, hogy viszontlátom – szólt Pyle elpirulva.
– Comment?
– Nem nagyon jól tud angolul – mondtam.
– Sajnos, én még rosszabbul beszélek franciául. De tanulok. És megértek
mindent… ha Miss Phuong elég lassan beszél.
– Majd inkább én tolmácsolok – mondtam. – Az itteni kiejtést nem könnyű
megszokni. Mit akar neki mondani? Ülj le, Phuong. M. Pyle egyenesen

28
Örvendek. (francia)
tehozzád jött. Igazán nem kívánja – fordultam Pyle-hoz –, hogy kettesben
hagyjam magukat?
– Nem, azt akarom, hogy mindent halljon, amit mondani fogok. Másképp
nem lenne fair.
– Akkor lóduljon neki.
Pyle ünnepélyesen kezdte, mintha szóról szóra betanulta volna szerepét,
hogy nagyon szereti és tiszteli Phuongot, első perctől fogva érezte ezt, amikor
vele táncolt. Engem egy főkomornyikra emlékeztetett, aki turistákat vezet
végig egy “főúri otthonon.” A főúri otthon Pyle szíve volt, s a család
magánlakosztályába csupán gyors, futó pillantást vethettünk. Gondolom, kínos
pontossággal fordítottam mondókáját – úgy még esetlenebbül hangzott –,
Phuong pedig mozdulatlanul ült, ölbe tett kézzel, mintha filmet nézne.
– Gondolja, hogy megértett? – kérdezte Pyle.
– Amennyire meg tudom állapítani, meg. Nem akarja, hogy egy kis
szenvedélyt tegyek bele?
– Ó, nem – felelte Pyle. – Csak fordítsa szó szerint. Nem akarom őt
érzelmileg befolyásolni.
– Értem.
– Mondja meg, hogy feleségül akarom venni.
Megmondtam.
– Mit mondott Miss Phuong?
– Azt kérdezte, hogy komolyan gondolja-e. Azt válaszoltam neki, hogy
maga komoly fiatalember.
– Azt hiszem, ez nagyon furcsa helyzet – mondta Pyle. – Hogy épp magát
kérem, hogy tolmácsoljon.
– Igen, elég furcsa.
– És mégis olyan természetesnek érzem. Elvégre is, maga a legjobb
barátom.
– Fölöttébb kedves.
– Maga az első, akihez fordulnék, ha bajba kerülnék.
– No és persze az is bajnak minősül, hogy belészeretett a barátnőmbe,
ugye?
– Természetesen. Bárcsak más volna, akárki más, és nem maga, Thomas.
– No és most mit mondjak neki? Hogy nem tud nélküle élni?
– Nem, ez túlságosan érzelmes. Meg aztán nem is egészen igaz. El kellene
innét mennem, persze, de hát az ember mindenen átvergődik.
– Mialatt azon gondolkozik, hogy mit mondjon neki, megengedi, hogy a
magam nevében szóljak hozzá néhány szót?
– Hogyne engedném meg, hiszen ez csak fair, Thomas.
 – No, Phuong – fordultam hozzá –, hát elhagysz a kedvéért? Feleségül vesz.
Én pedig nem vehetlek el. Tudod, miért.
– Elmégy? – kérdezte Phuong, és én a zsebemben lapuló levélre gondoltam.
– Nem.
– Soha?
– Hogyan ígérhetném azt meg? Ő sem ígérheti. Házasságok is felbomlanak.
Néha még hamarább, mint a mienkhez hasonló kapcsolatok.
– Nem akarok elmenni… – mondta Phuong, de a mondat nem hangzott
megnyugtatóan: ki nem mondott “de”-t tartalmazott.
Pyle folytatta:
– Azt hiszem, nyílt kártyákkal kell játszanom. Nem vagyok gazdag. De
édesapám halála után öröklök körülbelül ötvenezer dollárt. Teljesen egészséges
vagyok… erről orvosi bizonyítványom is van, mindössze két hónappal
ezelőttről, és megmutathatom Miss Phuongnak a vérképemet is.
– Ezt nem tudom lefordítani. Mire való?
– Hát… hogy biztosan tudjuk, hogy lehet gyerekünk.
– Így udvarolnak maguknál Amerikában? Jövedelem és vérkép?
– Nem tudom. Még sosem kértem meg senkinek a kezét. Odahaza talán az
édesanyám beszélne az ő anyjával.
– A vérképéről?
– Ne gúnyolódjék, Thomas. Nyilván régimódi vagyok. Láthatja, hogy egy
kicsit meg vagyok zavarodva.
– Én is. Hagyjuk az egészet, és vessünk kockát érte.
– Most cinikusnak akar feltűnni, Thomas. Pedig tudom, hogy a maga
módján éppen úgy szereti, mint én.
– No, folytassa, Pyle.
– Mondja meg neki, nem várom, hogy mindjárt megszeressen. Majd
meghozza az idő. De mondja meg, biztonságot és megbecsülést ajánlok fel
neki. Ez nem hangzik izgalmasan, de talán többet ér a szenvedélynél.
– A szenvedélyt bármikor megkaphatja – vetettem közbe – a sofőrjétől,
mikor maga a hivatalban van.
Pyle elvörösödött, félszeg mozdulattal felugrott, és így szólt:
– Milyen ocsmány tréfa. Nem tűröm, hogy sértegesse. Nincs joga hozzá,
hogy…
– Még nem a felesége.
– Mit adhat maga neki? – folytatta Pyle dühösen. – Pár száz dollárt, amikor
hazamegy innét; vagy talán a bútorral együtt fogja továbbadni?
– A bútor nem az enyém.
– Ő sem. Phuong, hozzám jön feleségül?
 – És mi lesz a vérképpel? – mondtam. – Meg az orvosi bizonyítvánnyal? Az
övére feltétlenül szükség lesz. És talán az enyémet sem ártana beszerezni. Meg
a horoszkópját… vagy nem, az indiai szokás.
– Legyen a feleségem, Phuong!
– Mondja franciául – vetettem oda. – Vigyen el az ördög, ha tovább
tolmácsolok magának!
Felpattantam; a kutya morogni kezdett. Dühbe gurultam.
– Mondja meg ennek az átkozott dögnek, hogy maradjon csendben. Ez az
én házam, nem az övé.
– Legyen a feleségem! – ismételte Pyle. Egyet léptem Phuong felé, és a
kutya megint rám mordult.
Azt mondtam Phuongnak:
– Mondd meg neki, hogy menjen el, és vigye magával a kutyáját.
– Jöjjön el velem most mindjárt – mondta Pyle. – Avec moi.
– Nem – mondta Phuong. – Nem.
Egyszerre mindkettőnkből elpárolgott a düh. Ilyen egyszerű volt a
probléma: egyetlen szó, három betű megoldotta. Hihetetlenül
megkönnyebbültem. Pyle ott állt, a száját is eltátotta, arcán a legnagyobb
megrökönyödés tükröződött.
– Azt mondta: nem – hebegte.
– Igen, ennyit még tud angolul. – Most már nevethetnékem volt: hogy
megbolondítottuk egymást! Azt mondtam: – Üljön le, és igyék még egy
whiskyt, Pyle.
– Azt hiszem, jobb, ha elmegyek.
– Igyék csak, az útra.
– Nem kéne meginnom az összes whiskyjét – mormolta.
– A követségen át mindent megkapok, amire szükségem van. – Az
asztalhoz indultam, és a kutya a fogát vicsorgatta.
– Kuss, Duke! – rivallt rá Pyle. – Viselkedj tisztességesen. – Letörölte a
verítéket a homlokáról. – Bocsásson meg, Thomas, ha olyasmit mondtam, amit
nem kellett volna. Nem is tudom, mi jött rám. – Fölemelte poharát és
felsóhajtott: – Az erősebb győz. Csak arra kérem, Thomas, ne hagyja el.
– Dehogyis, miért hagynám? – válaszoltam.
Phuong hozzám fordult:
– Ne csináljak neki egy pipát? – kérdezte.
– Elszívna egy pipát?
– Nem, köszönöm. Ópiumhoz nem nyúlok, különben is tiltja a szolgálati
szabályzatunk. Csak felhörpintem ezt, és már megyek is. Ne haragudjék Duke
miatt. Máskor nagyon nyugodtan szokott viselkedni.
– Maradjon itt, vacsorázzon velünk.
 – Köszönöm. Ha nem veszi rossz néven, szívesebben maradok egyedül. –
Bizonytalanul mosolygott. – Azt hiszem, szemtanúk azt mondanák, hogy
furcsán viselkedtünk mind a ketten. Bárcsak feleségül vehetné!
– Igazán azt kívánja?
– Azt. Amióta láttam azt a házat… tudja, ott a Chalet mellett… azóta
nagyon féltem őt.
Gyorsan felhajtotta a szokatlanul erős italt, nem nézett Phuongra, és amikor
elbúcsúzott, nem fogta meg a kezét, csak ügyefogyottan biccentett feléje.
Megfigyeltem, hogy Phuong tekintete az ajtóig követte Pyle-t, és a tükör előtt
elhaladva, megláttam magamat: nadrágom felső gombja nyitva állt, pocaknak
induló has. Az ajtó előtt Pyle azt mondta:
– Megígérem, hogy nem találkozom vele többé, Thomas. Remélem, hogy
ez az ügy nem fog éket verni kettőnk közé, ugye? Mihelyt a megbízásom lejár,
áthelyeztetem magam.
– Mikor lesz az?
– Körülbelül két év múlva.
Visszamentem a szobámba, és ezt gondoltam: “Mi haszna az egésznek?
Megmondhattam volna nekik, hogy elmegyek.” Pyle-nak mindössze néhány
hétig kell viselnie vérző szívét, mint egy kitüntetést… Hazugságom még a
lelkiismeretén is könnyíteni fog.
– Készítsem el a pipádat? – kérdezte Phuong.
– Igen, egy pillanat. Előbb megírok egy levelet.
A második levelem volt aznap, de ennek egyik lapját sem téptem el, pedig
éppoly kevéssé remélhettem kedvező választ. Ezt írtam:

Kedves Helen, áprilisban visszamegyek Angliába külügyi rovatvezetőnek.

Képzelheted, hogy nem nagyon örülök neki. Anglia volt kudarcom színhelye.
Azt reméltem, hogy házasságunk éppolyan tartós lesz, mint hogyha osztoznék
vallásos meggyőződésedben. A mai napig sem látom tisztán, hogy hol vétettük
el a dolgot (pedig tudom, mind a ketten megtettük, ami tőlünk telt); azt hiszem,
az én rossz természetem volt az oka mindennek. Tudom, néha nagyon gonosz
és kegyetlen tudok lenni. Azt hiszem, azóta valamennyit javultam – ez a Kelet
hatása –, nem lettem kedvesebb, de nyugodtabb. Vagy talán csak arról van szó,
hogy öt esztendővel öregebb lettem, életemnek abban a felében járok, amikor öt
év már jelentős része annak, ami még hátra van. Nagyon nagylelkű voltál
hozzám, sohasem tettél nekem szemrehányást, amióta különváltunk. Most arra
kérlek, tetézd meg nagylelkűségedet. Tudom, mielőtt házasságot kötöttünk,
figyelmeztettél, hogy válásról sohasem lehet szó. Vállaltam ezt a kockázatot, és
nem is panaszkodom miatta. Most mégis arra kérlek, add beleegyezésedet a
váláshoz.
 Phuong odaszólt nekem az ágyból, hogy előkészítette a tálcát.
– Egy pillanat – mondtam.

Megpróbálhatnám szépíteni a dolgot – írtam –, megpróbálhatnám

nemesebbnek és fennköltebbnek mutatni, ha úgy tüntetném fel, hogy a
másiknak a kedvéért történik. De nem így van; mi pedig mindig megmondtuk
egymásnak az igazat. Nem; magamért teszem, és csakis magamért. Szeretek
valakit, több mint két esztendeje élünk együtt, a lány ragaszkodik hozzám, de
tudom, hogy nem vagyok neki fontos. Ha elhagynám, kis ideig talán búsulna
utánam, de tragédiáról szó sem lenne. Férjhez menne máshoz, és gyermekeket
szülne neki. Butaság, hogy ezt így megmondom neked. Ezzel egyenesen a
szájadba adom a választ. De mert idáig mindig igazat mondtam, talán azt is el
fogod hinni, hogy az én számomra az ő elvesztése a meghalás kezdetét
jelentené. Nem kérlek rá, hogy “okosan” viselkedjél (az okosság feltétlenül a te
pártodon van), sem arra, hogy irgalmas légy. Ez a hangzatos szó nem illik
helyzetemhez, és egyébként sem érdemlek irgalmat. Azt hiszem, voltaképpen
arra kérlek, hogy viselkedjél ez egyszer ésszerűtlenül, légy hűtlen a
jellemedhez. Azt szeretném, ha (sokáig töprengtem a helyes kifejezésen és
végül sem találtam el) megindulnál és előbb cselekednél, mielőtt időd volna a
gondolkozásra. Tudom, hogy ez könnyebb telefonon, mint nyolcezer mérföld
távolságban. Ó, bárcsak azt kábeleznéd: “Beleegyezem!”

Mikor befejeztem, úgy éreztem magam, mint aki hosszú távot futott, és
edzetlen izmait túlerőltette. Ledőltem az ágyra, míg Phuong elkészítette a
pipámat.
– Fiatal – mondtam.
– Kicsoda?
– Pyle.
– Az nem olyan fontos.
– Én is elvennélek, ha tehetném, Phuong.
– Én elhiszem, de a néném nem hiszi.
– Épp most írtam a feleségemnek, és megkértem, váljon el tőlem. Eddig
még sose kértem erre. Hátha van remény.
– Sok reményed van rá?
– Nem, de egy kevés van.
– Ne aggódjál. Nesze, szívd.
Beszívtam a füstöt, és Phuong hozzálátott, hogy elkészítse a második pipát.
Megint megkérdeztem:
– Igazán nem volt otthon a nénéd, Phuong.
– Mondtam már, hogy nem.
 Semmi értelme sem volt rákényszeríteni az igazság szenvedélyét; ez
jellegzetesen nyugati szenvedély, akárcsak az alkohol. A whisky, amelyet
Pyle-lal ittam, csökkentette az ópium hatását. Azt mondtam Phuongnak:
– Hazudtam neked, Phuong. Hazarendeltek.
Phuong letette a pipát.
– De nem mégy?
– Ha visszautasítanám, miből élnénk?
– Veled mehetnék. Szeretném látni Londont.
– Nagyon rosszul éreznéd magad, ha nem házasodhatnánk össze.
– De hátha a feleséged elválik tőled.
– Hátha.
– Mindenképpen veled megyek – mondta Phuong.
Komolyan gondolta, de szemében hosszú gondolatsor kezdetét láttam,
amikor újra fölvette a pipát, és melegíteni kezdte az ópiumgolyócskát.
– Vannak felhőkarcolók Londonban? – kérdezte, és hálás voltam neki ezért
a naiv kérdésért. Hazudhat udvariasságból, félelemből, még érdekből is, de
sohasem lenne elég ravasz, hogy eltitkolja hazugságát.
– Ha felhőkarcolót akarsz látni, Amerikába kell menned.
Gyors pillantást vetett rám a tű fölött; tudomásul vette baklövését. Aztán
miközben gyúrta az ópiumot, össze-vissza fecsegett arról, hogy milyen ruhákat
fog viselni Londonban, hol fogunk lakni, aztán a hosszú föld alatti vonatokról,
amelyekről valami regényben olvasott, meg az emeletes autóbuszokról; repülni
fogunk, vagy hajón megyünk oda?
– És a Szabadságszobor… – tette hozzá.
– Nem, Phuong, az is Amerikában van.

MÁSODIK FEJEZET

Évente legalább egyszer a caodisták ünnepet tartanak a Szentszékükön,

Tanyinban, Saigontól nyolcvan kilométernyire északnyugat felé. Hol a
Felszabadulás, hol a Hódítás ennyiedik vagy annyiadik évfordulóját ünneplik,
hol valami buddhista, konfuciánus vagy keresztény ünnepet ülnek meg. A
caodaizmus mindig egyik kedvenc fejezetem, amikor idegen látogatóknak
előadást tartok Vietnamról. A caodaizmus egy kokinkínai államhivatalnok
találmánya; három vallást egyesít magában. A Szentszék Tanyinban van. Pápa
és női bíbornokok. Jóslás, asztaltáncoltatással. Szent Victor Hugo. Krisztus és
Buddha szobrai a székesegyház tetejéről egy távol-kelet ábrándra tekintenek le
Walt Disney modorában: sárkánykígyók technicolorban. Az újonnan érkezők
kivétel nélkül el voltak ragadtatva leírásomtól. De hogyan érzékeltettem volna
velük az egész ügy sivárságát: a huszonötezer főnyi magánhadsereget, amely
ócska autók kipufogójából készült aknavetőkkel van fölfegyverezve, a franciák
szövetségese, és a veszély pillanatában nyomban semlegesnek nyilvánította
magát. Az ünnepélyekre – amelyeknek célja a parasztok fékentartása – a pápa
meghívta a kormány tagjait (el is mentek, ha épp a caodaisták voltak
kormányon), a diplomáciai testületet (amely néhány másodtitkárral meg azok
feleségével vagy barátnőjével képviseltette magát), és a francia főparancsnokot,
aki egy irodai munkára beosztott kétcsillagos tábornokot küldött el maga
helyett.
A Tanyinba vezető úton katonai meg diplomáciai kocsik hosszú sora
iramodott végig, az út veszélyesebb szakaszain idegenlégiós őrség állt a
rizsföldeken. Ez a nap mindig némi aggodalmat keltett a francia
főparancsnokságban, a caodaistákban pedig bizonyos reménységet – mert
ugyan mi domboríthatná ki jobban az ő lojalitásukat, mint hogyha néhány
fontos személyiséget lepuffantanak a caodaista területen kívül?
Minden kilométernyire kicsiny vályogőrtorony magaslott a sík földek fölé,
mint megannyi felkiáltójel, és minden tíz kilométernyire egy-egy nagyobb erőd
volt, benne idegenlégiós, marokkói vagy szenegál őrség. Akárcsak a New
Yorkba vezető főútvonalakon, a kocsik mind egyforma sebességgel haladtak;
és mint a New Yorkba áramló forgalomban, itt is fegyelmezett türelmetlenséget
érzett az ember, ahogy a közvetlenül előtte haladó kocsit, és – a tükörben – a
mögötte jövőt figyelte. Mindenki arra törekedett, hogy eljusson Tanyinba,
végignézze az ünnepélyt, és minél hamarabb hazakerüljön: hét óráig volt
szabad kijárás.
A francia uralom alatt levő rizsföldeket a Hoa-Haók rizsföldjei, majd a
caodaisták rizsföldjei váltották fel; ez utóbbiak úgyszólván állandó harcban
álltak a Hoa-Haókkal: mindössze a zászlók váltakoztak az őrtornyokon. Pucér
kis lurkók ültek a bivalyokon, amelyek csökig gázoltak az öntözött földeken;
ahol az arany termést már kicsépelték, medúzakalapos parasztok szórták a rizst
bambuszból font kicsiny, hajlított pajtákban. Az autók sebesen hajtottak el
mellettük – más világba tartoztak.
Most már minden faluban caodaista templom hívta fel az idegenek
figyelmét: égszínkék meg rózsaszín vakolat, a kapu fölött óriási Isten szeme.
Egyre szaporodtak a zászlók, parasztok vonultak az úton csoportosan:
közeledtünk a Szentszékhez. A távolban a szent hegy tornyosult Tanyin fölé,
mind zöld színű keménykalap; ott fészkelt Thé tábornok, a pártütő vezérkari
főnök, aki kijelentette, hogy egyaránt harcolni szándékozik a franciák és a
vietminhiek ellen. A caodaisták kísérletet sem tettek elfogására, noha elrabolta
egyik bíborosukat; úgy hírlett azonban, hogy ezt a pápa beleegyezésével
cselekedte.
Tanyinban rekkenőbb volt a hőség, mint bárhol másutt a Déli Deltában;
talán a víztől való távolság tette, talán a végeérhetetlen szertartások izzasztották
meg annyira az embert. Izzadtam a katonaság nevében, amely feszes
vigyázzban hallgatta végig az érthetetlen nyelven tartott hosszú beszédeket;
izzadtam a pápa nevében, aki nehéz kínai brokátba volt öltözve. Csak a trópusi
sisakos papokkal csevegő fehér selyemnadrágos női bíborosok keltették a
hűvösség benyomását a tűző napfényben. Az ember el sem tudta képzelni, hogy
valaha még este hét óra lesz, és koktélt lehet inni a Majestic tetőteraszán, a
Saigon folyóról fújdogáló szellőben.
A díszszemle után meginterjúvoltam a pápa helyettesét. Nem reméltem,
hogy valami érdekeset hallok tőle, és ebben igazam volt: mindkét részről
csupán konvenciónak tettünk eleget.
Thé tábornok felől kérdeztem.
– Forrófejű katona – mondta a vicepápa, és azzal elejtette a témát.
Belekezdett előre megírt szónoklatába, elfelejtvén, hogy azt már két évvel
azelőtt előadta nekem; olyan volt, mint az én gramofonlemezeim, újonnan
érkezők számára: a caodaizmus olyan vallási szintézis… a vallások
legjobbika… misszionáriusokat küldtek Los Angelesbe… a Nagy Piramis
titkai. Hosszú fehér kámzsát viselt, és egyik cigarettát gyújtotta meg a másikon.
Agyafúrtnak és korruptnak látszott; feltűnő gyakran használta a “szeretet” szót.
Biztosra vettem, hogy tudja, mindnyájan csak azért jöttünk, hogy kinevessük a
mozgalmát; tiszteletteljes modorunk éppoly képmutató volt, mint az ő hamis
szentessége – de mi kevésbé voltunk agyafúrtak. Képmutatásunkkal mit sem
nyertünk, még csak egy megbízható szövetségest sem, míg az övék fegyvert,
utánpótlást, sőt, még készpénzt is szerzett nekik.
– Köszönöm, eminenciás uram. – Felálltam, kifelé indultam. A vicepápa az
ajtóig kísért, cigarettája hamuját a padlóra szórva.
– Isten áldása legyen munkáján – mondotta kenetteljesen. – És ne felejtse
el: Isten az igazságot szereti.
– Melyik igazságot? – kérdeztem.
– A caodaista hitben valamennyi igazság találkozik, és az igazság: szeretet.
Óriási gyűrű volt az ujján, s amikor búcsúzóul kezét nyújtotta, valóban azt
hiszem, elvárta volna, hogy megcsókoljam! De én nem vagyok diplomata.
Kinn a kegyetlenül merőlegesen tűző napsütésben megláttam Pyle-t:
Buickjával küszködött, hasztalan igyekezett beindítani. Az utóbbi két hétben
mindenütt belészaladtam: a Continental bárjában, az egyetlen jó
könyvesboltban, a Rue Catinat-n. Barátságát, amelyet kezdettől fogva
igyekezett rámtukmálni, most jobban hangsúlyozta, mint valaha. Bánatos
szeme szavak nélkül Phuongról kérdezett, míg szája egyre nagyobb hévvel
fejezte ki, hogy mennyire szeret, sőt – urambocsá! – csodál. Kocsija mellett egy
caodaista őrnagy állt, és hadarva magyarázott valamit. Mikor odaléptem,
elhallgatott. Megismertem: Thé szárnysegédje volt, mielőtt a tábornok bevette
magát a hegyek közé.
– Adjon Isten, őrnagy úr – köszöntöttem. – Hogy van a tábornok úr?
– Melyik tábornok? – kérdezte félénken vigyorogva.
– A caodaista hit szerint – mondtam – bizonyára minden tábornok testvér!
– Képtelen vagyok elindítani a kocsit, Thomas! – mondta Pyle.
– Mindjárt kerítek szerelőt – mondta a tiszt, és elment.
– Megzavartam magukat.
– Ó, sebaj – felelte Pyle. – Azt akarta tudni, mennyibe kerül egy Buick.
Olyan barátságosak ezek a vietnamiak, ha az ember megtalálja velük a hangot.
Úgy látom, a franciák nem tudnak velük bánni.
– Nem bíznak bennük.
– Mindenki megbízhatóvá lesz, ha megbízunk benne – jelentette ki Pyle
ünnepélyesen.
Szakasztott úgy hangzott, mint egy caodaista aranymondás. Úgy éreztem,
Tanyin levegője olyannyira etikus, hogy nem tudok lélegzeni benne.
– Nem inna valamit? – kérdezte Pyle.
– Boldogan!
– Hoztam egy termosz limonádét – áthajolt a kocsin, és a hátul elhelyezett
kosárban kotorászott.
– Gint nem hozott?
– Nem. Sajnálom, gint nem hoztam. De higgye el – folytatta bátorítón – a
limonádé nagyon jót tesz ebben a hőségben. Vitamin van benne… hirtelenében
nem is tudom, milyenféle fajta vitamin.
Csészét nyújtott felém; kiittam.
– Mindenesetre nedves – mondtam.
– Akar egy szendvicset? Igazán kitűnő. Újfajta szendvicskrém, Vita-Hyg a
neve. Édesanyám küldte, Amerikából.
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
– Olyasféle íze van, mint az orosz hússalátának… csak egy kicsit szárazabb.
– Igazán nem kérek.
– Nem bánja, ha én eszem?
– Dehogy, miért bánnám!
Nagyot harapott a szendvicsből; recsegett-ropogott a foga között. Távolabb
egy fehér meg rózsaszínű kő Buddha távozott ősei honából, szolgája –
ugyancsak szobor – rohanvást követte. A női bíborosok hazaszállingóztak, az
Isten szeme figyelt a székesegyház kapuja fölött.
 – Tudja, hogy itt ebédet is szolgálnak fel? – mondtam.
– Úgy gondoltam, inkább nem kockáztatok semmit. A hús… tudja, az
ember nem lehet elég óvatos ebben a hőségben.
– Nyugodt lehet. Vegetáriánusok.
– Persze, persze… de én szeretem tudni, hogy mit eszem. – Megint nagyot
harapott a Vita-Hygből. – Gondolja, hogy van itt olyan szerelő, aki érti a
dolgát?
– Annyit mindenesetre ért hozzá, hogy a kipufogójából aknavetőt készítsen.
Úgy tudom, Buickból lesz a legjobb aknavető.
Az őrnagy visszajött, és elegánsan tisztelegve jelentette, hogy elküldött a
kaszárnyába szerelőért. Pyle megkínálta Vita-Hyg szendviccsel, de a tiszt
udvariasan elhárította.
– Annyiféle étkezési szabályunk van itt… – mondta fölényes világfi
modorában. Kitűnően beszélt angolul. – Ostobaság, de hát tudják, mit jelent egy
vallási fővárosban élni. Gondolom, ugyanez a helyzet Rómában… vagy
Canterburyben – tette hozzá felém fordulva kurta, fölényes kis biccentéssel.
Azután elhallgatott. Hallgattak mind a ketten. Határozottan éreztem, hogy
fölösleges vagyok. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy Pyle-t ugrassam;
az ugratás a gyönge egyetlen fegyvere, és kettőnk közül én voltam a gyönge.
Nekem nem volt a birtokomban fiatalság, komolyság, integritás, jövő. Azt
mondtam:
– Tudja mit? Mégis kérek egy szendvicset.
– Hogyne – mondta Pyle. – Hogyne, szívesen. – Egy pillanatra megállt,
mielőtt a kosár fölé hajolt.
– Nem, nem – mondtam. – Csak tréfáltam. Maguk ketten akarnak maradni.
– Szó sincs róla! – tiltakozott Pyle. A legügyetlenebb hazudozó volt, akit
valaha láttam; szemlátomást sohasem gyakorolta ezt a tudományt. – Thomas a
legjobb barátom – magyarázta a tiszthez fordulva.
– Ismerem Mr. Fowlert – válaszolta a tiszt.
– Még látom, mielőtt elmegyek, Pyle – mondtam, azzal elindultam a
katedrális felé. Odabenn némi hűvösséget reméltem.
Szent Victor Hugo a francia akadémia egyenruhájában, háromszögletű
kalapja körül dicsfénnyel, Szun Jat-szenre mutatott, aki épp valami nemes
érzelmet rótt fel kőtáblájára; és már benn is voltam a hajóban. Ülőhely nem
volt, csak a pápai szék, mely körül gipszkobra tekergőzött; a márványpadló
csillogott, mint a víz, és az ablakokban nem volt üveg. “Lyukas kalitkát építünk
a levegőnek – gondoltam –, és a vallásnak ugyanilyen kalitkát szerkesztünk.”
Kétségek nyílnak az időjárás viszontagságainak, és hitvallások engednek utat
végtelen sokféle magyarázatnak. Feleségem megtalálta a maga lyukas
kalitkáját, néha irigyeltem érte. Napfény és levegő nem ugyanaz, és én
túlságosan sokat éltem a napfényben.
Végigmentem a hosszú, üres középhajón; ez nem az az Indokína volt,
amelyet szerettem. Oroszlánfejű sárkányok kúsztak fel a szószékre; a tetején
Krisztus tárta ki vérző szívét. Buddha úgy ült, ahogy mindig ülni szokott: üres
öllel. Konfucius szakálla soványan csüngött le, mint vízesés a száraz
évszakban. Mindez színjáték volt; a nagy földgömb az oltár fölött –
nagyravágyás, a mozgatható födelű kosár, amelyből a pápa jósolni szokott –
népbolondítás. Vajon, ha ez a templom öt évszázad óta állna, és nem két
évtizede – vajon akkor meggyőzőbbé tette volna a sok-sok lábnyom és az idő
múlása? Vajon valaki, aki meggyőzhető, mint a feleségem, megtalálná itt azt a
hitet, amelyet élő emberben hasztalanul keres? És ha igazán sóvárogtam volna a
hitre, vajon megtalálhattam volna-e feleségem normann templomaiban? De én
sohasem kívántam a hitet. A riporter feladata, hogy közöljön és feljegyezzen.
Pályám során sosem fedeztem fel az ésszel fel nem érhetőt. A pápa ceruzával a
kezében prófétált egy mozgó lapon, és a nép elhitte neki. Minden vízióban
valahol megtalálhatjuk a táncoló asztalt. Az én emléktáramban sehol sem volt
látomás, sem csoda.
Találomra lapozgattam emlékeimben, mint fényképalbumban. A róka,
amelyet egy ellenséges világítórakéta fényében láttam Orpingtonnál, előbújt
barna erdei lyukából, s egy baromfitenyészet mellett lopakodott. Egy szíven
szúrt maláj holtteste, amelyet egy gurkha járőr hozott be teherautón a pahangi
táborba; a kínai kulik körülállták, és idegesen nevetgéltek, míg egy másik
maláji párnát tett a feje alá. Szállni készülő galamb egy hotelszoba
kandallójának párkányán; feleségem arca az ablaknál, amikor utoljára jártam
otthon, és elbúcsúztam tőle. Gondolataim tőle indultak, és hozzá tértek vissza.
Levelemet több mint egy hete megkaphatta, és a nem várt sürgönyválasz nem
jött meg. De azt mondják, ha az esküdtszék sokáig tanácskozik, a vádlott
remélhet. Ha még egy hétig nem jön levél, vajon kezdhetek-e reménykedni?
Kinn már egymás után berregtek fel a katonák, diplomaták autói: az ünnepnek
vége – jövő évig. Takarodót fújtak, megkezdődik a vad rohanás vissza,
Saigonba. Kimentem, hogy Pyle után nézzek.
Egy árnyékfoltban állt a tiszttel, és kocsijával senki sem foglalkozott.
Megbeszélésük – akármiről folyt is – láthatóan véget ért, szótlanul álltak
egymással szemben, kölcsönös udvariasság által feszélyezve. Odaléptem
hozzájuk.
– No, én indulok – mondtam. – Maga is jobban tenné, ha indulna, feltéve, ha
be akar érni a kijárási idő végére.
– Nem jött a szerelő.
 – Minden pillanatban jöhet – mondta az őrnagy. – Ő is részt vett a
felvonulásban.
– Miért nem tölti itt az éjszakát? – ajánlottam. – Különleges éjszakai misét
celebrálnak… bizonyára érdekes élmény lesz magának. Három óra hosszat tart.
– Vissza kéne mennem Saigonba.
– Ha most rögtön nem indul, nem ér vissza. – Kelletlenül hozzátettem: –
Szívesen elviszem a kocsimon, ha akarja, és az őrnagy úr holnap majd
utánaküldi a kocsiját Saigonba.
– Caodaista területen nem kell törődnie a kijárási tilalommal – mondta a
katonatiszt diplomatikusan. – De azon túl… A kocsiját természetesen elküldöm
holnap.
– Kipufogóstul! – jegyeztem meg, és a tiszt arcán sugárzó, tárgyilagos kurta
mosoly jelent meg – a mosolygás katonai rövidítése.

A kocsisor már jócskán megelőzött, mire elindultunk. Felgyorsítottam,

hogy utolérjem a kocsikat, de már kiértünk a caodaista övezetből a Hoa-Haók
övezetébe, és porfelhőnek még mindig nem volt nyoma. Lapos és kihalt volt a
táj az estében.
Nem volt éppen az a fajta táj, amely alkalmas leshelyekben bővelkedik, de
az elárasztott rizsföldeken az úttól néhány lépésnyire is rejtőzhettek emberek.
Pyle a torkát köszörülte, bizalmas beszélgetés előjeleképpen.
– Remélem, Phuong jól van – kezdte.
– Még sose volt beteg, amióta ismerem.
Egyik őrtorony eltűnt mögöttünk, a másik előtűnt, mint súlyok a mérlegen.
– Tegnap találkoztam a nénjével, amint éppen vásárolni ment.
– És nyilván felszólította magát, hogy látogassa meg – mondtam.
– Mi tagadás, meghívott.
– Nem egykönnyen adja fel a reményt.
– A reményt?
– Hogy hozzáadja magához Phuongot.
– Azt mondta, hogy maga elmegy.
– Ilyen kósza hírek néha szárnyra kelnek.
– Nekem megmondaná az igazat, ugye, Thomas? – kérdezte Pyle.
– Az igazat?
– Tudniillik kértem az áthelyezésemet. És nem szeretném, ha egyikünk se
maradna mellette.
– Azt hittem, megvárja, míg a megbízatása lejár.
 – Igen, de beláttam, hogy nem bírom ki – felelte Pyle tárgyilagosan,
önsajnálat nélkül.
– Mikor megy el?
– Nem tudom. Azt mondják, talán hat hónap alatt elintézik.
– És hat hónapig kibírja?
– Ki kell bírnom.
– Milyen indoklást adott?
– A kereskedelmi attasénak… tudja, Joe-nak, akit maga is ismer…
többé-kevésbé megmondtam az igazat.
– Valószínűleg bitangnak tart, amiért nem engedem át magának a
barátnőmet.
– Ó, nem, sőt inkább a maga pártját fogta.
A kocsi köpködött és zihált; már jó egy perce köpködhetett, mire
észrevettem, mert egész idő alatt Pyle ártatlan kérdése járt az eszemben:
“Nekem, ugye, megmondaná az igazat?” Ez a kérdés egyszerű, naiv lelkivilágra
vetett fényt, egy olyan világra, amelyben nagybetűvel írják a Demokráciát meg
a Becsületet, s ugyanazt értik e szavakon, mint apáink.
– Kifogyott – mondtam.
– A benzin?
– Volt bőven. Teletöltöttem a tartályt, mielőtt elindultam. De azok a
bitangok Tanyinban kiszívták. Észre kellett volna vennem. Jellemző rájuk,
hogy annyit hagytak, hogy kikerüljünk az ő övezetükből.
– Mit tegyünk?
– Még éppen eljuthatunk a legközelebbi őrtoronyig. Reméljük, hogy van
egy kevés benzinjük.
De a szerencse cserbenhagyott. Kocsink harmincyardnyira megközelítette
az őrtornyot, és ott felmondta a szolgálatot. Odamentünk a torony lábához, és
felszóltam franciául, hogy jó barátok vagyunk, engedjenek fel. Cseppet sem
vágytam rá, hogy egy vietnami őrszem golyója által leljem a halálomat. De
válasz nem jött; senki sem nézett ki. Megkérdeztem Pyle-t:
– Van revolvere?
– Nincs. Sose hordok.
– Én sem.
Az alkony utolsó fényei – zöld és arany, mint a rizs – elcsorogtak a lapos
föld szélén; a semleges, szürke ég előtt az őrtorony olyan fekete volt, mint a
nyomdafesték. A kijárási tilalom órája közeledett. Újra kiáltottam; semmi
válasz.
– Nem tudja véletlenül, hány torony mellett mentünk el a legutóbbi erőd
óta?
– Nem figyeltem meg.
 – Én sem.
Valószínűleg legalább hat kilométer lehetett a legközelebbi erődig – egy óra
járás. Harmadszor kiáltottam, és a csend úgy ismétlődött meg, mint egy válasz.
– Úgy látszik – mondtam –, nincs fenn senki. Felmegyek, megnézem. – A
sárga-vörös csíkos zászló, melynek vöröse narancsszínűvé fakult, jelezte, hogy
kiértünk a Hoa-Haók területéről a vietnami hadsereg területére.
– Nem gondolja, hogy ha itt várnánk, talán jönne egy kocsi? – kérdezte
Pyle.
– Meglehet; de hátha ők jönnek előbb?
– Menjek vissza a kocsihoz, és gyújtsam meg a lámpát?
– A világért se! Hagyja.
Olyan sötét volt már, hogy botladozva kerestem a létrát. Lábam alatt valami
reccsent. Elképzeltem, amint a hang messze száll az elárasztott rizsföldeken…
vajon kinek a fülébe? Pyle elvesztette körvonalait, homályos folt volt az út
szélén. A sötétség úgy hullott le, mint a kő.
– Maradjon ott, amíg szólok – mondtam Pyle-nak. Egy pillanatig azt hittem,
hogy az őrszem felhúzta a létrát, de ott volt a helyén: noha ellenség is
felmászhatott rajta, ez volt egyedüli menekvésünk. Megindultam felfelé.
Sokszor olvastam róla, hogy mire gondolnak az emberek a félelem
pillanataiban: Istenre, családra, egy nőre… Bámulom önuralmukat. Én nem
gondoltam semmire, még a csapóajtóra sem, amely ott volt fölöttem. Azokban a
másodpercekben megszűntem létezni; testet öltött félelem voltam. A lépcső
tetejére érve, bevertem a fejemet, mert a félelem nem számolta a lépéseket, nem
látott, nem hallott. Azután a fejem kibukkant a vályogpadló fölé, senki sem lőtt
rám, a félelem elszivárgott.

Kicsiny olajmécses égett a padlón, a fal mellett két ember kuporgott, és

engem lesett. Az egyiknél géppisztoly volt, a másiknál puska, de éppúgy meg
voltak ijedve, mint én. Iskolás fiúknak látszottak, de a vietnamiakra a kor
éppoly hirtelen zuhan rá, mint a sötétség: előbb sokáig fiúk, aztán átmenet
nélkül aggastyánok. Örültem, hogy bőröm színe, szemem metszése
igazolványomul szolgált; most már félelemből sem fognak rám lőni.
Felkapaszkodtam a padlóra vágott nyíláson át, s folyton beszéltem, hogy
megnyugtassam őket. Megmondtam, hogy lenn vár a kocsim, a benzinem
kifogyott. Nincs-e valami kevés üzemanyaguk, amit megvásárolhatnék; de
ahogy körülnéztem, ez valószínűtlennek látszott. A kicsi kerek helyiségben
nem volt semmi, csak egy láda töltény a géppisztolyhoz, keskeny faágy meg két
tarisznya, ami a falba vert szögön lógott. Két csajka, benne rizsmaradvány meg
evőpálcika jelezte, hogy étvágytalanul vacsoráztak.
– Ha legalább annyi volna, hogy a legközelebbi erődig eljussunk? –
kérdeztem.
Az egyik fal mellett kuporgó katona – a puskás – fejét rázta.
– Ha nincs, itt kell töltenünk az éjszakát.
– C’est défendu.29
– Ki tiltja?
– Maga civil.
– Senki sem kényszeríthet rá, hogy kinn üljek az úton, és elvágassam a
nyakamat.
– Maga francia?
Csak az egyik katona beszélt. A másik félrefordított fejjel kuporgott, és a
falba vágott lőrést figyelte. Nem láthatott egyebet, csak egy levelezőlapnyi
eget; de fülelni látszott, és én is fülelni kezdtem. A csend megtelt hanggal,
olyan neszekkel, amelyeknek nehéz volt nevet adni – sustorgás, nyekkenés,
roppanás, köhögésféle, aztán suttogás. Aztán Pyle hangját hallottam; úgy
látszik, eljött a létra aljáig.
– Nincs semmi baj, Thomas?
– Jöjjön fel – kiáltottam vissza.
Pyle megindult felfelé a hágcsón, és a néma katona a nyílásnak szegezte
géppisztolyát. Azt hiszem, egy szót sem hallott beszélgetésünkből, s mozdulata
szögletes, ügyetlen volt. Úgy láttam, a félelem valósággal elvette az eszét.
Ráripakodtam őrmester módjára: “Tedd le azt a puskát!” – és hozzátettem azt a
francia disznóságot, amelyre – úgy gondoltam – leginkább ráismer. Gépiesen
engedelmeskedett. Pyle feljött.
– Megengedték, hogy idefenn biztonságban maradhassunk reggelig –
mondtam neki.
– Remek – felelte Pyle. Hangja meglepetten csengett. Hozzátette: – Nem
kéne az egyik fickónak a kettő közül őrségen lennie?
– Nem szeretik, ha rájuk lőnek. Kár, hogy nem hozott valami erősebb italt,
mint limonádét.
– Azt hiszem, legközelebb hozok – mondta Pyle.
– Hosszú éjszaka áll előttünk.
Most, hogy Pyle velem volt, már nem hallottam a neszeket. Még a két
katona is látszólag megnyugodott egy kissé.
– Mi történik, ha a vietminhiek megtámadják őket? – kérdezte Pyle.

29
Tilos. (francia)
 – Egyet lőnek és elszaladnak. Minden reggel olvashatjuk az Extréme
Orient–ban: “Elmúlt éjjel egy Saigontól délnyugatra levő őrtornyot átmenetileg
elfoglaltak a vietminhi csapatok.”
– Szép kilátások.
– Negyven ilyen őrtorony van innét Saigonig. Mindig van rá esély, hogy a
másikat éri.
– Milyen jó lenne most az a szendvics – jegyezte meg Pyle. – De igazán azt
hiszem, az egyiknek ki kellene néznie.
– Ő meg attól fél, hogy egy golyó be talál nézni. – Most, hogy mi is
lekuporodtunk a padlóra, a két vietnami kicsit megnyugodott. Bizonyos fokig
sajnáltam őket: nem könnyű feladat két hiányosan kiképzett katonának idefenn
kuksolni minden áldott éjszaka, mikor nem tudhatják, mikor lopóznak fel a
vietminhiek a rizsföldeken át az úton. Azt mondtam Pyle-nak:
– Gondolja, hogy tisztában vannak vele, hogy a Demokráciáért harcolnak?
Ide kéne hívnunk York Hardingot, magyarázza el nekik.
– Maga mindig gúnyt űz Yorkból – mondta rá Pyle.
– Gúnyt űzök mindenkiből, aki java idejét azzal tölti, hogy olyasmiről írjon,
ami nincs: eszmékről.
– Az ő számára vannak. Miért, maga nem hisz semmiféle eszmében?
Például Istenben?
– Semmi okom Istenben hinni. Maga hisz benne?
– Hiszek. Én unitárius vagyok.
– Hány százmillió istenben hisznek az emberek? Hiszen még egy római
katolikus is más-más istenben hisz, ha meg van ijedve, vagy ha jókedvű, vagy
éhes.
– Talán ha van Isten, olyan óriási, hogy mindenki másnak látja.
– Ühüm, mint a bagkkoki Óriás-Buddhát – mondtam. – Az ember nem
láthatja egyszerre az egészet. De ő mindenesetre nyugton marad.
– Azt hiszem, maga minden áron cinikusnak akar feltűnni – mondta Pyle. –
Valamiben csak kell hinnie. Senki sem élhet hit nélkül.
– Ó, én nem vagyok Berkeley követője. Én hiszem, hogy a hátam ennek a
falnak támaszkodik. Hiszem, hogy az ott egy géppisztoly.
– Nem úgy értettem.
– Még azt is hiszem, amit a tudósításaimban megírok, márpedig ez több,
mint amit a maguk tudósítói elmondhatnak magukról.
– Cigarettát?
– Nem szívok, csak ópiumot. Adjon az őröknek. Nem árt, ha jó barátságban
maradunk velük.
Pyle felállt, meggyújtotta a katonák cigarettáját, aztán visszaült mellém.
Megjegyeztem:
 – Bárcsak szimbolikus jelentősége lenne a cigarettának, mint a sónak.
– Nem bízik bennük?
– Nincs az a francia tiszt, aki szívesen töltené az éjszakát két halálra rémült
vietnami őrszemmel egy ilyen toronyban. Hiszen már olyat is hallottunk, hogy
egy csapat átadta a tisztjeit. A vietminhiek néha nagyobb eredményt érnek el
hangszóróval, mint páncélököllel. Nem csodálom. Ők sem hisznek semmiben.
Maga és a magához hasonlók olyan emberekkel akarnak itt háborút csinálni,
akiket nem érdekel az egész.
– Nem akarnak kommunizmust.
– Elég rizst akarnak – feleltem. – Azt, hogy ne lőjenek rájuk. Azt akarják,
hogy egyik nap olyan legyen, mint a másik. Nem akarják, hogy mi,
fehérbőrűek, mondjuk meg nekik, hogy mit akarnak.
– Ha Indokína leszakad…
– Ismerem ezt a lemezt. Sziám leszakad. Malaya leszakad. Indonézia
leszakad. Mit jelent az, hogy “leszakad”? Ha hinnék a maga Istenében és a
túlvilági életben, akkor a mennybéli hárfámat tenném fel a maga aranykoronája
ellen, hogy ötszáz év múlva talán nem lesz többé New York, és nem lesz
London, de itt, ezeken a földeken rizst fognak termelni, és a parasztok csúcsos
kalapjukban, hosszú rudakon fogják piacra vinni termésüket. A kisfiúk
ugyanígy fognak ülni a bivaly hátán. Szeretem a bivalyt: ki nem állhatja a mi
szagunkat. És ne felejtse el: bivalyszemszögből maga is európai!
– Majd rákényszerítik őket, hogy higgyék, amit mondanak nekik; nem
engedik meg nekik, hogy maguk gondolkozzanak.
– A gondolkozás merő fényűzés. Azt hiszi, hogy a paraszt, ha este bebújik a
vályogviskójába, leül és Istenre meg a Demokráciára gondol?
– Úgy beszél, mintha az egész ország csupa parasztból állna. Hát a tanult
emberek? Boldogok lesznek?
– Ó, nem – válaszoltam –, hiszen a magunk eszméi szerint tanítottuk őket.
Veszedelmes játékokra oktattuk őket: azért ülünk most itt és aggódunk, nehogy
elvágják a nyakunkat. Megérdemeljük, hogy elvágják. Bárcsak itt lenne a
barátja is, az a York Harding. Nagyon érdekelne, hogy mit szól hozzá.
– York nagyon bátor ember. Koreában is…
– Nem volt besorozott katona, ugye? Retúrjegye volt. Retúrjeggyel a
bátorság intellektuális gyakorlattá válik, mint a szerzetesek önkorbácsolása.
Mennyit bírok? Ezek a szegény ördögök nem ülhetnek fel a repülőgépre, ami
hazaviszi őket. Hogy hívnak, hé? – kiáltottam oda nekik, mert azt reméltem,
hogy ezzel valahogyan bevonhatom őket társalgásunkba. Nem válaszoltak,
csak a cigarettájuk mögül sandítottak ránk gyanakvón. – Azt hiszik, hogy
franciák vagyunk – mondtam.
 – Ez az – mondta Pyle. – Mért kel ki Harding ellen? Inkább a franciák ellen
kéne kikelnie! A kolonializmusuk ellen.
– Izmusok és kráciák. Tényeket kérek! Egy gumiültetvényes veri a
munkásait… rendben van, föltétlenül ellene vagyok. De nem a gyarmatügyi
miniszter adta ki neki rendeletben, hogy verje. Franciaországban nyilván a
feleségét verné. Láttam egy lelkészt, olyan szegény volt, hogy nem volt egy
váltás ruhája, napi tizenöt órát dolgozott, házról házra járt a kolerajárvány
idején, nem evett egyebet, csak rizst meg sózott halat, és misézett egy ócska
fakupával. Nem hiszek Istenben, és mégis híve vagyok ennek a papnak. Ezt
mért nem nevezi kolonializmusnak?
– De hiszen csakugyan az! York is mondja, gyakran a jó adminisztrátorok
nehezítik meg egy rossz rendszer megváltoztatását.
– A franciák itt mindenesetre a vérüket ontják nap nap után, ez nem eszme.
Ők nem tartják lóvá ezt a népet féligazságokkal, mint a maguk politikusai…
meg a mieink. Jártam Indiában, Pyle, és tudom, mennyi bajt csinálnak a
liberálisok. Minekünk már nincs is liberális pártunk; a liberalizmus megfertőzte
valamennyi pártot. Mindnyájan vagy liberális konzervatívok vagyunk, vagy
liberális szocialisták… mindnyájunknak tiszta a lelkiismerete. Akkor már
inkább vagyok kizsákmányoló, aki harcol azért, amit kizsákmányol, s meghal
vele együtt. Nézze meg Burma történelmét. Bevonulunk, elfoglaljuk az
országot, a bennszülött törzsek támogatnak, győzünk; de mint maguk
amerikaiak, mi sem voltunk akkoriban gyarmatosítók – ó, nem, mi békét
kötöttünk a királlyal, és visszaadtuk neki a tartományát, és hagytuk, hogy a
szövetségeseinket keresztre feszítsék, és kettéfűrészeljék… ők jóhiszeműek
voltak. Azt hitték, itt maradunk. De mi liberálisok voltunk, és nem akartuk,
hogy rossz legyen a lelkiismeretünk.
– Ez régen volt.
– Itt is ugyanazt fogjuk csinálni. Felbátorítjuk őket, aztán itthagyjuk
szegényeket hiányos fölszereléssel meg egy játékiparral.
– Játékiparral?
– A maga plasztikja…
– Igen, igen, persze.
– Igazán nem tudom, miért politizálok. Nem érdekel a politika, különben is
riporter vagyok. Nem vagyok engagé, nem foglalok állást.
– Igazán nem? – kérdezte Pyle.
– Legfeljebb a vita kedvéért, hogy eltöltsük ezt az átkozott éjszakát, ennyi
az egész. Azontúl nem. Én mindenképpen tudósító leszek, akármelyik fél nyer.
– De ha ők győznek, akkor hazugságokat fog írni.
– Többnyire van rá mód, hogy az ember megmondja az igazat, egyébként
nem vettem észre, hogy a lapjaink különösebb súlyt helyeznének erre.
 Azt hiszem, az a tény, hogy ott ülünk és beszélgetünk, bátorságot öntött a
két katonába; talán azt remélték, hogy fehér hangunk (mert a hangoknak is van
színük, a sárga hang énekel, a fekete bugyborékol, a mienk egyszerűen: beszél)
– nagyszámú ember hatását kelti majd, és távol tartja a vietminhieket. Felvették
csajkájukat, és folytatták vacsorájukat, evőpálcikájukkal kaparva a csajka
fenekét, és széle fölött szemmel tartva Pyle-t meg engem.
– Szóval azt hiszi, hogy elveszítettük a harcot? – kérdezte Pyle.
– Nem ez a fontos – válaszoltam. – Nem vágyom rá, hogy magunkat győzni
lássam. Azt szeretném, ha ez a két szerencsétlen flótás boldog lenne, ennyi az
egész. Azt szeretném, ha nem kéne idefenn kuksolniuk a sötétben, rettegve.
– A szabadságért harcolni kell.
– Egyetlen amerikait se láttam harcolni errefelé. Ami pedig a szabadságot
illeti, nem tudom, mit jelent. Kérdezze meg tőlük. – Átszóltam nekik franciául:
La liberté… qu’est ce que c’est la liberté?30 – Azok csak szopogatták a rizst,
bámultak, és egy szót se szóltak.
– Miért akarja, hogy mindenki egyformán gondolkozzék? – mondta Pyle. –
Maga csak a vita kedvéért vitatkozik. Maga entellektüel. Magának éppen olyan
fontos az ember, az egyén, mint akár nekem, akár York Hardingnak.
– De miért csak most fedeztük fel? – kérdeztem. – Miért nem beszélt így
senki negyven évvel ezelőtt?
– Mert akkor nem forgott veszélyben.
– Ó, nem, a mi egyéniségünk nem forgott veszélyben, de ki törődött a
rizsföldön dolgozó paraszt egyéniségével… és ki törődik vele ma? Az egyetlen,
aki emberszámba veszi, a politikai biztos. Leül a vityillójában, és megkérdi a
nevét, és meghallgatja a panaszait, naponta egy órát áldoz rá, hogy oktassa…
mindegy, hogy mire, de úgy bánik vele, mint emberrel, mint értékkel. Ne
szajkózza itt a Távol-Keleten a frázist, hogy az emberi lelket veszély fenyegeti,
mert a rossz oldalra talál kerülni: itt ők védik az egyéniséget, mi pedig csak a
23 987-es számú közlegényt, az egyetemes stratégia egységét.
– Felét se hiszi annak, amit mond – felelte Pyle bosszúsan.
– Legalább háromnegyedét. Régóta élek itt. Higgye el, szerencse, hogy nem
vagyok engagé, még kísértésbe kerülnék, hogy cselekedjek egyet-mást. Mert itt
Keleten… no, szóval, én nem szeretem Ike-ot. Tudja, kit szeretek? Itt ezt a
kettőt. Ez az ő országuk. Hány óra? Megállt az órám.
– Nyolc-harminc.
– Még tíz óra és mehetünk.
– Elég hűvös lett – mondta Pyle és megborzongott. – Ezt igazán nem hittem
volna.

30
Szabadság… mi a szabadság? (francia)
 – Víz van körös-körül. Van egy pokrócom a kocsiban. Elég lesz?
– Nem veszélyes lemenni?
– Ilyen korán nem támadnak a vietminhiek.
– Hadd menjek én.
– Nem, én jobban látok a sötétben.
Mikor felálltam, a két katona abbahagyta az evést. Odaszóltam nekik: “Je
reviens, tout de suite” 31 . Kilógattam lábamat a csapóajtón, megtaláltam a
hágcsót és lementem. Furcsa, hogy milyen megnyugtató hatású a társalgás,
kivált elvont témákról; a legszokatlanabb környezetet is normalizálja. Már nem
féltem; úgy éreztem, szobát hagytam el és visszatérek, hogy folytassam a vitát;
az őrtoronyból a Rue Catinat lett, a Majestic bárja, vagy akár egy londoni lakás
a Gordon Square közelében.
A torony aljában egy pillanatra megálltam, hogy látni tanuljak a sötétben.
Holdfény nem volt, csak csillagfény. A holdfény hullakamrára emlékeztet, és
csupasz villanykörte fényére márványlap fölött; de a csillagfény eleven és
örökké mozgó, majdnem olyan, mintha azokból a határtalan térségekből valaki
a jóakarat üzenetét küldené, mert a csillagoknak még a neve is kedves. A
Vénusz minden nő, akit szeretünk, a Medvék gyermekkorunk mackói, és a Dél
Keresztje – gondolom – azoknak, akik hisznek, mint a feleségem, olyan lehet,
mint egy zsoltár vagy lefekvés előtti imádság.
Egyszer én is összeborzongtam, mint Pyle, de az éjszaka eléggé meleg volt,
csak a sekély víz az út menti földeken vonta be hűvös kéreggel a levegőt.
Megindultam a kocsi felé, és ahogy arra fordultam az úton, egy pillanatig úgy
hittem, hogy már nincs ott, ahol állt. Ez megrendítette bátorságomat, még akkor
is, amikor eszembe jutott, hogy az őrtoronytól harmincyardnyira döglött be.
Önkéntelenül is görnyedt háttal osontam; így kevésbé feltűnőnek éreztem
magam.
Ki kellett nyitnom a csomagtartót, hogy kivegyem a pokrócot; a kattanás,
nyikorgás szinte ijesztően hatott a nagy csendben. Nem örültem neki, hogy én
vagyok az egyetlen zajforrás az éjszakában kétségkívül lapuló sok fül számára.
A pokrócot vállamra vetettem, jóval óvatosabban csuktam be a csomagtartót,
mint ahogy felnyitottam, s akkor éppen, amikor bekattant a zár, Saigon felé
fellobbant az ég, és robbanás zaja dörgött végig az úton. Golyószóró dörrent –
egyszer, kétszer és elhallgatott újra, mire a robajlás véget ért. “Valaki
megkapta” – gondoltam, és valahol nagyon messze emberi hangot hallottam,
fájdalom-, félelem- vagy talán diadalordítást. Nem tudom, miért, egész idő alatt
úgy képzeltem, hogy hátulról ér a támadás, az útnak azon a szakaszán, amelyet
már megtettünk, s egy pillanatig egyenesen felháborítónak éreztem, hogy a

31
Mindjárt visszajövök. (francia)
vietminhiek ott legyenek előttünk, köztünk és Saigon között. Mintha
öntudatlanul a veszélybe hajtottunk volna ahelyett, hogy távolodtunk volna tőle
– éppúgy, mint ahogy most is feléje mentem, vissza a toronyhoz. Lassú
léptekkel haladtam, mert így kevesebb zajt ütöttem, mint hogyha rohantam
volna, de a testem futni kívánt.
A létra aljáról felszóltam Pyle-nak: “Én vagyok, Fowler.” (Még most sem
voltam rá képes, hogy a keresztnevemet mondjam.) Odabent a helyzet
megváltozott. A rizsescsajkák ismét a földre kerültek, az egyik katona
csípőjéhez szorította a puskát, és a falnak dőlve merően nézte Pyle-t. Pyle pedig
távolabb tőle, a szemben levő fal közelében térdelt, és a géppisztolyt tartotta
szemmel, amely a padlón feküdt, közte és a másik katona között. Olyan volt a
helyzet, mintha Pyle kúszva megindult volna a géppisztoly felé, de
megállították volna. A második katona karja a géppisztoly felé nyúlt. Egyikük
sem harcolt, nem is fenyegetőzött, az egész olyan volt, mint az a játék, amelyet
gyermekkorunkban játszottunk: nem szabad meglátni, hogy moccanunk, mert
ha meglátják, visszaküldenek oda, ahonnét indultunk.
– Mi történik itt? – kérdeztem.
A két őr felnézett rám, Pyle pedig előrevetette magát, és magához húzta a
géppisztolyt.
– Mi ez, játék? – kérdeztem.
– Nem bízom benne – mondta Pyle. – Nem akarom, hogy nála legyen a
fegyver, ha jönnek.
– Tud vele bánni?
– Nem én.
– Nagyszerű. Én sem. Remélem, meg van töltve, mert úgyse tudnók újra
tölteni.
A katonák belenyugodtak fegyverük elvesztésébe. Az egyik leeresztette és
a térdére fektette puskáját; a másik a falnak dőlt, és lehunyta szemét, mintha azt
hinné – mint a gyermekek –, hogy akkor láthatatlan. Talán még örült is, hogy
megszabadult a felelősségtől. Valahol messze a puska megint megszólalt, aztán
csend lett. A második katona még szorosabbra zárta a szemét.
– Nem tudják, hogy nem értünk hozzá – mondta Pyle.
– Elméletileg ők is a mi pártunkon állnak.
– Azt hittem, hogy maga egyik párton sem áll!
– Egy-null – mondtam. – Bárcsak a vietminhiek is tudnák.
– Mi történik odakinn?
Megint a másnapi Extrême Orient-et idéztem: “Vietminhi partizánok
tegnap éjjel megtámadtak egy Saigontól ötven kilométernyire levő őrtornyot, és
átmenetileg elfoglalták.”
– Úgy gondolja, nagyobb biztonságban lennénk kinn, a földeken?
 – Mindenesetre nagyon vizesek lennénk.
– Úgy látom, nem nagyon izgatott – jegyezte meg Pyle.
– Halálosan félek, de a helyzet rosszabb is lehetne. Általában nemigen
támadnak meg egy éjszaka háromnál több őrtornyot. Esélyeink
megnövekedtek.
– Hát ez mi?
Nehéz jármű robogott végig az úton, Saigon felé. Odamentem a lőréshez, és
kinéztem rajta: tank dübörgött el alattunk.
– Az őrjárat – mondtam. A géppuska a toronyban hol erre fordult, hol arra.
Szerettem volna lekiáltani nekik, de aztán meggondoltam – mi eredménye
volna? Úgysincs helyük két hasznavehetetlen civil számára. A földes padló egy
kicsit remegett, amint elhajtottak mellettünk, aztán vége volt. Órámra néztem:
nyolc-ötvenegy – aztán vártam s igyekeztem leolvasni a mutatók állását, mikor
a géppuska tüze fellobban. Mint mikor az ember a villámlás és a dörgés közt
eltelt időből igyekszik kiszámítani a zivatar távolságát. Egy ízben úgy rémlett,
mintha páncélököl hangja felelne rá, aztán megint elcsöndesedett.
– Mikor visszajönnek – mondta Pyle –, jelt adhatnánk nekik, hogy vigyenek
el a táborba.
Robbanás rázta meg a torony padlóját.
– Ha visszajönnek – jegyeztem meg. – Ez úgy hangzott, mint egy
aknarobbanás. – Amikor megint megnéztem az órát, negyed tíz is elmúlt, és a
tank nem jött vissza. Tüzelés nem hallatszott többé.
Leültem Pyle mellé, és kinyújtottam a lábam.
– A legjobb lesz, ha aludni próbálunk – mondtam. – Ennél okosabbat
úgysem tehetünk.
– Nyugtalan vagyok az őrök miatt – mondta Pyle.
– Amíg a vietminhiek nem támadnak, nem kell tőlük tartanunk. Tegye a
lába alá a géppisztolyt a biztonság kedvéért. – Behunytam a szemem, és
megpróbáltam elképzelni, hogy másutt vagyok – egy negyedosztályú vasúti
kocsiban ülök, amilyeneket a német vonatokon járattak, mielőtt Hitler uralomra
került; még fiatal voltam, és cseppet sem kedvetlenített el, ha az egész éjszakát
ülve kellett töltenem; éber álmaim még reménységgel voltak tele, és nem
félelemmel. Ebben az órában szokta Phuong elkészíteni esti pipáimat. Eszembe
jutott, vajon vár-e levél Saigonban; azt reméltem, hogy nem, mert előre
sejtettem, mi lenne a tartalma, és amíg nem jön levél, mégis ábrándozhatom a
lehetetlenről.
– Alszik? – kérdezte Pyle.
– Nem.
– Mit gondol, nem kellene felhúznunk a létrát?
 – Kezdem megérteni, hogy az őrök mért nem húzzák fel. Ez a távozás
egyetlen lehetséges útja.
– Bárcsak visszajönne az a tank.
– Most már nem jön vissza.
Megpróbáltam erőt venni magamon, és csak hosszú időközönként nézni az
órát; de az időközök sosem voltak olyan hosszúak, mint amilyennek éreztem.
Kilenc-negyven, tíz-öt, tíz-tizenkettő, tíz-harminckettő, tíz-negyvenegy.
– Ébren van? – szólítottam meg Pyle-t
– Ébren.
– Mire gondol?
Egy pillanatig tétovázott.
– Phuongra – mondta azután.
– Igen?
– Éppen azon gondolkoztam, mit csinálhat most.
– Azt megmondhatom. Mostanra már beletörődött, hogy az éjszakát
Tanyinban töltöm, máskor is előfordult. Valószínűleg fekszik az ágyon,
füstölőpálcikát éget a moszkitók ellen, és a képeket nézegeti a Paris-Match egy
régi számában. Akárcsak a franciák, ő is rajong az angol királyi családért.
– Milyen jó magának, hogy ilyen pontosan tudja – mondta Pyle mélán, és
szinte magam előtt láttam a sötétben meleg kutyaszemét. Fidónak kellett volna
nevezni, nem Aldennak.
Tudni éppen nem tudhatom, de valószínűleg így van. Semmi értelme
féltékenykedni, mikor az ember úgysem védekezhet. Csalás ellen nincs barikád.
– Néha igazán utálatos, ahogy róla beszél, Thomas. Tudja, hogy én
milyennek látom őt? Üdének, mint a virág.
– Szegény virág – mondtam. – Rengeteg a dudva körülötte.
– Hol ismerkedett meg vele?
– A Grande Monde-ban táncolt.
– Táncolt?! – kiáltott fel Pyle, mintha bántaná ez a gondolat.
– Rendkívül tiszteletre méltó és erkölcsös foglalkozás – mondtam. – Ne
aggódjék miatta.
– Maga olyan tapasztalt, Thomas!
– Tapasztalt? Öreg vagyok. Majd ha maga is az én koromban lesz…
– Nekem még sosem volt dolgom nővel – vallotta meg Pyle. – Mármint
nem úgy, hogy igazán számított volna. Nincs tapasztalatom.
– Úgy veszem észre, maguk, amerikaiak, rengeteg energiát pazarolnak
fütyülésre.
– Még sose mondtam meg senkinek.
– Maga fiatal. Emiatt nem kell szégyenkeznie.
– Magának már sok nővel volt dolga, ugye, Fowler?
 – Nem tudom, mit jelent az, hogy “sok”. Mindössze négy nő volt az
életemben, aki fontos volt nekem, vagy én neki. A többi negyven-egynéhány…
az ember nem is tudja, miért csinálja. Higiénia, társadalmi kötelezettség…
mind a kettő téves elképzelés.
– Csakugyan azt hiszi, hogy tévesek?
– Bárcsak visszakaphatnám azokat az éjszakákat. Még ma is szerelmes
vagyok, Pyle, pedig már leáldozóban a napom. No és persze a büszkeség is sok
mindenre rávitte az embert. Hosszú ideig tart, míg belátjuk, hogy nem érdemes
büszkének lenni arra, hogy kívánnak. Pedig Isten tudja, mire vagyunk büszkék
egyáltalán, ha megnézzük, hogy miféle alakok kellenek a nőknek.
– De ugye, nem hiszi, hogy nem vagyok normális, Thomas?
– Dehogyis, Pyle.
– Nem mintha nem érezném szükségét, Thomas. Éppúgy szükségét érzem,
mint akárki más. Nem vagyok… rendellenes.
– Egyikünk sem kívánja olyan mértékben, mint ahogy állítja, Pyle. Ebben
rengeteg az önszuggesztió. Ma már tudom, hogy senkire sincs szükségem, csak
Phuongra. De ezt csak idővel tanulja meg az ember. Egy évig is meglennék
viharos éjszaka nélkül, ha ő nem volna mellettem.
– De mellette van – mondta Pyle olyan halkan, hogy alig értettem.
– Az ember promiszkuitással kezdi, és úgy végzi, mint a nagyapja:
hűségesen kitart egy nő mellett.
– Bizonyára szörnyű naivnak tartja, hogy valaki ezzel kezdje…
– Ó, nem.
– Nincs benne a Kinsey Reportban.
– Éppen azért nem naiv.
– Tudja, Thomas, nagyon jólesik, hogy itt vagyok, és így beszélhetek
magával. Még a veszélyről is megfeledkezem.
– Igen, mi is így voltunk a Blitzben – mondtam –, amikor átmenetileg csend
lett. De a nácik mindig visszajöttek.
– Ha valaki megkérdezné magától, hogy mi volt a legnagyobb szexuális
élménye, mit felelne?
Erre pontosan tudtam a választ.
– Egy kora reggel, amikor ágyban feküdtem, és néztem, ahogy egy piros
pongyolás nő a haját keféli.
– Joe azt mondta, hogy az volt, amikor egyszerre feküdt az ágyban egy
néger nővel meg egy kínaival.
– Húszéves koromban én is ilyesmit találtam volna ki.
– Joe ötvenéves.
– Nem tudom, szellemileg milyen korúnak ítélték a háborúban.
– A piros pongyolás nő Phuong volt?
 Csak ezt ne kérdezte volna!
– Nem – mondtam. –, az a nő korábban jött az életembe. Amikor elhagytam
a feleségemet.
– És mi történt aztán?
– Őt is elhagytam.
– Miért?
Csakugyan: miért?
– Amikor szeretünk – mondtam –, mind őrültek vagyunk. Attól féltem,
hogy elveszítem. Úgy képzeltem, hogy változást észlelek rajta; nem tudom,
hogy valóban megváltozott-e, de nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Úgy
rohantam a végbe, mint ahogy a gyáva ember ront neki az ellenségnek, és
vitézségi érmet nyer. Túl akartam lenni a halálon.
– A halálon?
– Igen, afféle volt. Aztán eljöttem ide a Távol-Keletre.
– És megtalálta Phuongot?
– Igen.
– És Phuonggal kapcsolatban nem éli át ugyanezt?
– Nem. Tudja, az a másik szeretett. Attól féltem, hogy elveszítem a
szerelmét. Most csak attól félek, hogy elveszítem Phuongot. – Vajon miért
mondtam ezt? Igazán nem volt szándékomban Pyle-t bátorítani.
– De Phuong szereti magát, nem?
– Nem, nem úgy. Ez nincs a természetükben. Majd maga is tapasztalni
fogja. A keleti embert gyerekesnek nevezni közhely… de bizonyos tekintetben
gyerekek. Szereti magát hálából a kedvességéért, a biztonságért, amit nyújt, az
ajándékokért, amiket ad nekik, és gyűlölik egy ütésért, igazságtalanságért. De
azt nem tudják, hogy mi az: belépni egy szobába, és megszeretni egy idegent. A
magamfajta öregedő férfinak ez nagyon megnyugtató, Pyle: addig nem szökik
meg hazulról, amíg az otthona boldog.
Nem volt szándékomban, hogy megbántsam. Csak akkor vettem észre,
hogy megbántottam, amikor elfojtott haraggal ezt mondta:
– De talán többre becsülné a nagyobb biztonságot, több kedvességet.
– Meglehet.
– Ettől nem fél?
– Nem annyira, mint a másiktól féltem.
– Szereti őt egyáltalán?
– Ó, igen, Pyle, szeretem. De úgy csak egyszer szerettem.
– Annak ellenére, hogy negyven-egynéhány nővel volt dolga – vágta a
fejemhez.
 – Szüntelenül hiszem, hogy ez alatta van a Kinsey Reportbeli átlagnak.
Tudja, Pyle, a nők nem szeretik a szüzeket. Mi férfiak sem szeretjük őket, azt
hiszem… kivéve, ha patológiás hajlamaik vannak.
– De hiszen én nem mondtam, hogy szűz vagyok – felelte Pyle.
Beszélgetésünk mindig groteszkbe fordult. Talán az őszintesége tette, hogy
mindig kilendültünk a megszokott sínekből? Sohasem vette szabályszerűen a
kanyarokat.
– Száz nővel is lehet dolga, és mégis szűz maradhat, Pyle. A legtöbb
katonájuk az volt, akit erőszakos nemi közösülés miatt felakasztottak a háború
alatt. Ideát, Európában, kevesebb van ebből a fajtából. Örülök neki, mert
nagyon kártékony.
– Nem értem, mit beszél, Thomas.
– Nem érdemes, hogy elmagyarázzam. Különben is, unom a témát. Elértem
azt a kort, amikor már nem a szexuális élet a probléma, hanem az öregség és a
halál. Ha fölébredek, ez az első gondolatom, és nem egy női test. Csak éppen…
nem akarok egyedül maradni utolsó évtizedemben, ennyi az egész. Nem
tudnám, miről gondolkozzam naphosszat. Azt kívánnám, hogy egy nő legyen a
szobámban… még ha nem is szeretem. De ha Phuong elhagyna, vajon lenne-e
erőm újat keresni!...
– Ha csak ennyit jelent magának…
– Csak ennyit, Pyle? Várjon, amíg elfogja a rettegés, hogy tíz esztendőt kell
lemorzsolnia társtalanul, és a végén az aggok menhelye. Akkor majd
kétségbeesetten szaladgál ide-oda, elszalad még a piros pongyolás lány mellől
is, csak azért, hogy találjon valakit… akárkit, aki megmarad, amíg vége a
komédiának.
– Akkor mért nem megy vissza a feleségéhez?
– Nem könnyű valakivel élni, akit az ember megsebzett.
Valahol egy géppisztoly hosszú sorozatot adott le; nemigen lehetett
messzebb egy mérföldnél. Talán egy ideges őrszem lövöldözött az árnyékokra;
talán egy újabb őrtornyot ostromoltak. Az utóbbit kívántam, ez ismét
megnövelte volna esélyeinket.
– Fél, Thomas?
– Persze hogy félek. Ösztönösen, minden porcikámmal. De az eszemmel
tudom, hogy jobb így meghalni. Ezért jöttem Keletre. Itt az ember a halál
küszöbén él. – Órámra néztem. Tizenegy is elmúlt. Még nyolc óra, és
föllélegezhetünk. Azt mondtam: – Azt hiszem, már majdnem mindent
megbeszéltünk, kivéve Istent. Őt talán inkább hagyjuk hajnalra.
– Nem hisz benne, ugye?
– Nem.
– Én nem látnám értelmét a világnak Őnélküle.
 – Én pedig vele nem látom értelmét.
– Egyszer olvastam egy könyvet…
Sohasem tudtam meg, milyen könyvet olvasott Pyle. (Valószínűleg nem
York Hardingot akarta említeni, vagy Shakespeare-t, vagy a modern költők
antológiáját, sem A házasság fiziológiáját–t; talán Az Élet diadalá-ról akart
beszélni.) Egy hang jött hozzánk a toronyba, mintha a csapóajtó árnyékában
szólt volna – öblös hangszóró-hang volt, valamit mondott vietnami nyelven.
“Mi vagyunk soron” – mondtam. A két őr figyelt, arccal a lőrés felé fordulva,
alsó ajkuk lefittyedt.
– Mi az? – kérdezte Pyle.
A nyíláshoz léptem – olyan volt, mintha a hangon gázoltam volna keresztül.
Gyorsan kinéztem: nem láttam semmit, még az utat sem, és mikor
visszafordultam a szoba felé, a puska irányt változtatott – csak azt nem tudtam,
énfelém vagy a lőrés felé irányul-e. De amikor odább léptem a fal mentében, a
puska megmozdult, tétovázott, majd követett; a hang pedig újra meg újra
ugyanazt ismételte. Leültem, s a puska is leereszkedett.
– Mit mond? – kérdezte Pyle.
– Nem tudom. Valószínűleg megtalálták a kocsit, és felszólítják ezeket a
fickókat, hogy adjanak ki bennünket, vagy valami effélét. Azt ajánlom, vegye
magához a géppisztolyt, mielőtt elszánják magukat.
– Lőni fog.
– Még nem határozta el. És ha elhatározta, akkor így is, úgy is lő.
Pyle megmozdította a lábát, és a puska fölemelkedett.
– A fal mellett megyek – mondtam. – Ha a tekintete elmozdul, fogja rá a
fegyvert.
Abban a pillanatban, amikor felálltam, a hang elhallgatott; összerezzentem
a csendre. Pyle nagyot kiáltott: “Eldobni a puskát!” Éppen csak átsuhant az
agyamon, hogy a géppisztoly meg van-e töltve – mert addig meg sem néztem –,
amikor a katona eldobta a puskát.
Odamentem és fölvettem a földről. Akkor a hang újra rákezdte; úgy tetszett,
egyetlen szótag sem változott. Talán lemezt használtak. Szerettem volna tudni,
mikor jár le az ultimátum.
– Most mi lesz? – kérdezte Pyle, mint az iskolás gyerek, aki laboratóriumi
kísérlet lefolyását figyeli; mintha neki személy szerint semmi köze sem volna
az egészhez.
– Talán páncélököl, talán a vietminhiek.
Pyle a géppisztolyt vizsgálgatta.
– Nincs ennek semmi különös fortélya – mondta. – Adjak le egy sorozatot?
 – Nem, hagyjon nekik időt, hadd tétovázzanak. Jobban szeretnék tüzelés
nélkül elfoglalni a tornyot, és ezzel mi is egérutat nyerünk. Azt mondom,
siessünk ki innét.
– De hátha odalent várnak.
– Az bizony meglehet.
A két férfi erősen figyelt; azt írom, “férfi”, de nem hiszem, hogy a kettő
együtt negyven évet számlált.
– Hát ezek? – kérdezte Pyle, és elképesztő nyíltsággal megkérdezte: –
Lőjem őket agyon? – Talán a géppisztolyt akarta kipróbálni.
– Nem bántottak.
– De ki akartak adni.
– Miért ne adnának ki? – mondtam. – Semmi keresnivalónk itt. Ez az ő
országuk.
Kivettem a tárat, és letettem a puskát.
– Csak nem hagyja itt? – kérdezte Pyle.
– Öreg vagyok már ahhoz, hogy puskával szaladjak. És ez különben sem az
én háborúm. Gyerünk.
Nem az én háborúm, de azt kívántam, bárcsak tudnák ezt azok is, akik
odalenn a sötétben leselkednek. Elfújtam az olajlámpát, és lelógattam a
lábamat, a létrát kerestem. Hallottam, amint a katonák egymással sugdolóztak
anyanyelvükön, mely olyan, mint a dal.
– Induljon – szóltam Pyle-nak. – Tartson egyenesen a rizsföldnek. Ne
felejtse, hogy víz alatt áll… hogy milyen mélyen, azt nem tudom. Kész?
– Kész vagyok.
– Köszönöm a társaságot.
– Szívesen, máskor is – felelte Pyle.
Hallottam az őrök mozgolódását a hátunk mögött. “Vajon van-e késük?” –
villant át az agyamon. A hang a megafonon át parancsolóan szólt, mintha utolsó
lehetőséget kínálna. Lenn, a sötétben valami halkan mozdult – patkány is
lehetett. Tétováztam.
– Bár lenne egy korty italom – suttogtam.
– Gyerünk.
Valami jött felfelé a létrán; hallani nem hallottam, de a létra remegett lábam
alatt.
– Miért vár? – kérdezte Pyle a hátam mögött.
Nem tudom, miért gondoltam valaminek azt, ami némán lopakodott felfelé.
Csak ember tud létrán felmászni, mégsem tudtam embernek, magamhoz
hasonló embernek elképzelni; olyan volt, mintha vadállat osonna gyilkolni,
nesztelenül és lelkifurdalás nélkül, hiszen a teremtésnek másfajta kategóriájába
tartozik. A létra remegett, rázkódott; úgy rémlett, már a szemét is látom
villogni. Egyszer csak nem bírtam tovább, és leugrottam. Lenn pedig nem volt
egyéb, csak a süppedős talaj, amely megfogta a bokámat, és megcsavarta, mint
egy kéz. Hallottam, amint Pyle lemászik a létrán, és akkor ismertem csak fel a
helyzetet: megbolondított a félelem, nem ismertem fel a létra remegésében a
saját remegésemet – én, aki azt hittem magamról, hogy cinikus és józan vagyok,
tehát mindaz, ami a jó megfigyelőt és riportert jellemzi. Talpra álltam, de kis
híján elestem, annyira fájt a lábam. Sántítva elindultam a rizsföld felé, Pyle
lépteit is hallottam magam mögött. Akkor páncélököl-lövedék érte a tornyot, a
robbanásra hasra vágódtam.

– Megsérült? – kérdezte Pyle.

– Megütöttem a lábamat. Nem komoly.
– Gyerünk innét – sürgette Pyle.
Egy pillanatig még láttam, olyan volt, mintha talpig finom fehér porral
volna beszórva. Aztán egyszer csak elmúlt, mint a kép a mozivásznon, ha
kialszik a lámpa, csak a hang folytatódott. Óvatosan föltérdeltem az ép lábamra,
és megpróbáltam felállni anélkül, hogy sérült bokámat megterheljem – de
abban a pillanatban lerogytam megint, lélegzetemet is elvágta a fájdalom. Nem
a bokám volt; valami történt a bal lábammal. Még aggódni sem voltam képes, a
fájdalom megszüntette a gondot. Nagyon csendesen feküdtem, azt reméltem,
hogy a fájdalom nem talál meg újra; még a lélegzetemet is visszafojtottam, mint
fogfájásnál szokás. Nem is gondoltam a vietminhiekre, akik nemsokára
végigkutatják majd a torony romjait; még egy bomba robbant – a vietminhiek
biztosak akartak lenni a dolgukban, mielőtt közelednek. “Milyen sok pénzbe
kerül néhány embert megölni – gondoltam, mikor a fájdalom kissé csillapult –,
lovat ölni mennyivel olcsóbb.” Nem lehettem teljesen eszméletemnél, mert azt
hittem, a sintér udvarában vagyok, aki gyermekkorunk réme volt a kisvárosban,
ahol születtem. Akkoriban úgy képzeltük, halljuk a lovak rémült nyerítését, és a
fájdalom nélküli gyilkolószer robbanását.
Most, hogy mozdulatlanul feküdtem, kis ideig nem tért vissza a fájdalom;
ezt éreztem a legfontosabbnak, s lélegzetemet is visszafojtottam. Teljesen
józanul azon gondolkoztam, nem kellene-e bekúsznom a rizsföldre. Hátha a
vietminhieknek nem lesz rá idejük, hogy olyan messze keressenek. Mostanáig
már bizonyára másik járőr indult, kapcsolatot próbál létesíteni az első tank
legénységével. De végül is jobban féltem a fájdalomtól, mint a partizánoktól, és
mozdulatlanul fekve maradtam. Pyle közelségét semmi nesz sem árulta el:
nyilván bevette magát a földekbe. Azután sírás ütötte meg a fülemet. A torony
felől jött – vagy pontosabban: onnét, ahol az imént a torony állt. Nem férfi
sírása volt, hanem gyermeksírás – gyermeké, aki fél a sötétben, de sikoltani sem
mer. Valószínűleg a két kiskatona egyike volt; társa nyilván meghalt.
Reméltem, hogy a partizánok nem fogják elvágni a nyakát. Nem lenne szabad
gyermekekkel háborút viselni, eszembe jutott az a kicsi, összekuporodott
holttest az árokban. Behunytam a szemem – ez a fájdalmat is távol tartotta –, és
vártam. Férfihang mondott valamit, amit nem értettem. Úgy éreztem, szívesen
elaludnék ott, a sötétben, egyedül, távol a fájdalomtól.
Aztán meghallottam Pyle suttogását: “Thomas, Thomas.”. Gyorsan
beletanult a nesztelen partizánmozgásba: nem hallottam visszajönni.
– Menjen el – súgtam.
Megtalált és hasra feküdt mellém.
– Miért nem jött? Megsebesült?
– A lábam. Azt hiszem, eltört.
– Golyó?
– Nem, nem. Gerenda. Vagy kő. Valami a toronyból. Nem vérzik.
– Meg kell próbálnia.
– Menjen csak egyedül, Pyle. Nem akarok mozdulni, nagyon fáj.
– Melyik lába?
– A bal.
Átkúszott a másik oldalamra, és a nyaka köré fonta a karomat. Nyöszörögni
szerettem volna, mint a gyermekkatona a toronyból, és dühös is voltam, de
haragot nehéz suttogva kifejezni.
– Az Isten verje meg magát, Pyle, hagyjon békén. Itt maradok.
– Nem maradhat.
Félig felhúzott a vállára, és a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott.
– Ne adja a hőst, a fene egye meg! Nem akarok menni.
– Segítsen egy kicsit – lihegte Pyle –, vagy mind a kettőnket elcsípnek.
– Azt a…
– Legyen csöndben, mert meghallják.
Sírtam bosszúságomban, erősebb szót nem használhatok lelkiállapotomra.
Rátámaszkodtam és lelógattam a bal lábamat; olyanok voltunk, mint a
háromlábú futóverseny ügyefogyott részvevői, és nem is hiszem, hogy
szabadultunk volna, ha indulásunk pillanatában meg nem szólal egy golyószóró
a szomszédos őrtorony felől: talán járőr közeledett, talán a normájukat
teljesítették a partizánok – a harmadik tornyot foglalták el. A lövöldözés
mindenesetre elfödte lassú és ügyetlen menekülésünk neszeit.
Nem hiszem, hogy egész idő alatt öntudatnál voltam; az utolsó húsz yardon
Pyle jóformán a karjában cipelt. “Vigyázat, ide bemegyünk” – mondta. Száraz
rizs zörgött körülöttünk, iszap cuppogott, emelkedett alattunk. Mire Pyle
megállt, a víz a derekunkig ért. Pyle lihegett, a levegő el-elakadt a torkában, és
ez úgy hangzott, mint a kecskebéka brekegése.
– Sajnálom – mondtam.
– Nem hagyhattam ott – mondta Pyle.
Első érzésem a megkönnyebbülés volt: a víz meg az iszap gyengéden, de
erősen fogta körül a lábamat, mint egy kötés; de csakhamar vacogni kezdtünk a
hideg vízben. Találgattam, vajon elmúlt-e már éjfél; még jó hat órát tölthetünk
így, ha ugyan addig meg nem találnak a vietminhi partizánok.
– Nem tudná egy kicsit áttenni a testsúlyát? – kérdezte Pyle. – Csak egy
pillanatra.
Oktalan ingerültségem visszatért; nem volt rá egyéb mentségem, csak a
fájdalom. Nem én kívántam, hogy megmentsék az életemet – vagy inkább:
hogy ilyen kínos módon halasztódjék a halál. Vágyva gondoltam vissza
fekvőhelyemre a kemény, száraz földön. Ott álltam, mint a daru, fél lábon, hogy
Pyle-t valamennyire mentesítsem testsúlyom alól, és ha mozdultam, a
rizskalászok csiklandoztak, vágtak, zizegtek.
– Ott megmentette az életemet – kezdtem, és Pyle már a torkát köszörülte az
ilyenkor kötelező válaszra –, hogy itt meghalhassak. A szárazföldet jobb
szeretem.
– Jobb, ha nem beszél – mondta Pyle, mintha beteghez szólna. – Kíméljük
az erőnket.
– Ki a fene kérte rá, hogy megmentse az életemet? Azért jöttem ide a
Távol-Keletre, hogy meghaljak. Ez megint a maga átkozott orcátlansága… –
Megtántorodtam az iszapban, és Pyle a válla köré emelte a karomat.
– Könnyítsen a lelkén – mondta.
– Maga túl sok háborús filmet látott. Nem vagyunk tengerészek, velem nem
nyerhet vitézségi érmet.
– Cs-ss.
Lépések hallatszottak, a rizsföld széléig jöttek; a távoli lövöldözés
abbamaradt, nem volt más nesz, csak a lépések, meg a rizs halk zizegése
lélegzetünk alatt. Aztán a lépések megálltak; úgy tetszett, alig egy
szobahossznyira tőlünk. Éreztem, amint Pyle keze az ép oldalamon lassan
nyom lefelé; mind a ketten belesüppedtünk az iszapba, nagyon lassan, hogy
minél kevesebb zajt üssünk. Fél térden, fejemet hátrahajtva, épphogy a szájam a
víz fölé ért. A fájdalom újra belenyilallt a lábamba, és azt gondoltam: “Ha most
elájulok, megfulladok.” Mindig különösen féltem a vízbefúlástól, gyűlöltem a
gondolatát. Miért nem választhatja meg az ember a halálát? Most nem volt
semmi nesz; alig húszlábnyira tőlünk talán valaki várt – zizzenésre, köhintésre,
tüsszentésre… “Úristen – gondoltam –, most tüsszenteni fogok!” Bárcsak
magamra hagyott volna Pyle, akkor csak a magam életéért lennék felelős, és
nem az övéért; márpedig ő élni akar. Ujjamat a felső ajkamhoz szorítottam,
azzal a fogással, amit gyerekkorunkban, bújócskázás közben tanultunk, de a
tüsszentés nem tágított, ki akart törni, azok meg a sötétben lapulva várták a
tüsszentést. Közeledett, közeledett, kitört…
De abban a pillanatban, amikor tüsszentettem, a vietminhiek géppuskatüzet
nyitottak, végigsöpörték a rizsföldet, és tüsszentésemet elnyelte a kemény
kattogás; mintha acélba vágnának géppel lyukakat. Mélyet lélegzettem, és a víz
alá buktam: ilyen ösztönösen kerüli az ember azt, amit szeret, kacérkodik a
halállal, mint a nő, aki azt kívánja, bárcsak leteperné a kedvese. A sorozat
végigkorbácsolta a rizst fejünk fölött; azután elmúlt a vihar. Ugyanabban a
pillanatban bukkantunk fel a levegőre mindketten, és hallottuk amint a léptek
toronyiránt távolodnak.
– Ezt elértük – mondta Pyle, és még fájdalmamban is elgondolkoztam rajta,
hogy vajon mit értünk el: énrám az öregség vár, a magány és egy szerkesztői
szék; ami pedig Pyle-t illeti, most már tudjuk, hogy elhamarkodottan beszélt.
Azután megint elhelyezkedtünk a jeges vízben, és vártunk. A Tanyin felé
vezető úton máglyatűz lobbant fel, vígan égett, mint valami népünnepélyen.
– Ez a kocsim – mondtam.
– Szégyen, gyalázat! – mondta Pyle. – Gyűlölöm a pusztítást, Thomas!
– Úgy látszik, még éppen annyi benzin volt benne, hogy meggyulladjon –
jegyeztem meg. – Mondja, Pyle, maga is úgy fázik, mint én?
– Jobban már nem is fázhatnék.
– Mi lenne, ha kikecmeregnénk innét, és lefeküdnénk az útra?
– Várjunk még egy félórát.
– A terhet maga viseli.
– Én kibírom. Fiatal vagyok. – Tréfának szánta, de jeges zuhany volt,
hidegebb, mint az iszap. Az imént még bocsánatot akartam kérni fájdalmam
kitöréséért, de most újra csak a fájdalom szólalt meg.
– Persze, persze, maga nagyon fiatal. Maga várhat, ugye?
– Hogy érti ezt, Thomas?
Egy egész hétnek beillő éjszakát töltöttünk együtt, de még most is éppúgy
nem értett meg, mint ahogy nem értett franciául.
– Jobban tette volna, ha otthagy – mondtam.
– Nem tudtam volna Phuong szemébe nézni – mondta, és ezt a nevet úgy
tette le, mint bankár a tétet. Elfogadtam.
– Szóval, őérte tette – mondtam. Féltékenységemet még képtelenebbé, még
megalázóbbá tette, hogy alig hallható suttogással kellett kifejeznem; nem volt
hangja, márpedig a féltékenység a kulisszahasogatást kedveli. – Azt hiszi, hogy
a hősi magatartásával megszerzi őt? Nagyon téved. Ha meghaltam volna, akkor
megkaphatná.
 – Nem így értettem – válaszolta Pyle. – Ha az ember szerelmes,
mindenképpen ki akar tenni magáért, ennyi az egész.
Ez igaz, gondoltam, de nem úgy, ahogy ő naivságában hiszi. Ha az ember
szerelmes, a másiknak a szemével látja önmagát is, ez annyit jelent, hogy az
ember a saját hamisított és felmagasztosított képébe szerelmes. A szerelmes
férfit nem a becsület hajtja, bátor tette nem egyéb szerepnél, amelyet
kétszemélyes közönség előtt alakít. Szerelmes talán már nem voltam, de azért
jól emlékeztem rá.
– Én a maga helyében otthagytam volna magát – mondtam.
– Ó, dehogy hagyott volna, Thomas. – És tűrhetetlenül magabiztosan
hozzátette: – Én jobban ismerem, mint maga saját magát.
Dühösen igyekeztem elhúzódni tőle, és a magam lábán viselni
testsúlyomat, de a fájdalom visszajött, dübörögve, mint a vonat az alagútban, és
én még erősebben nekidőltem, mielőtt elkezdtem süllyedni a vízbe. Mindkét
karjával átfogott, támogatott, azután elindult, és araszról araszra vergődött
velem a part, az út széle felé. Mikor odaértünk, laposan lefektetett a sárba, a
rizsföld legszélén, az út alatt, és mire a fájdalom szűnni kezdett, kinyitottam a
szememet, és már nem kellett visszafojtanom a lélegzetemet, addigra már nem
láttam egyebet, csak a csillagképek bonyolult jelrendszerét – egy ábécét,
amelyet nem tudtam elolvasni, mert nem az otthoni csillagképek voltak.
Aztán Pyle arca hajolt fölém, eltakarta a csillagokat.
– Elindulok az úton, Thomas, amíg járőrt nem találok.
– Megbolondult? – mondtam. – Hisz lelövik, mielőtt megkérdeznék, hogy
kicsoda. Feltéve, ha a vietminhiek nem kapják el.
– Ez az egyetlen lehetőség. Maga nem fekhet itt a vízben hat óra hosszat.
– Akkor tegyen ki az útra.
– Ugye, nem volna értelme, hogy itthagyjam magának a géppisztolyt? –
kérdezte kétkedőn.
– A világon semmi értelme nem volna. Ha már mindenáron hős akar lenni,
legalább menjen az út mentén, a rizs között.
– A járőr elmenne mellettem, mielőtt jelt adhatnék.
– De hiszen nem is tud franciául.
– Majd azt kiáltom nekik: “Je suis frongçais”. 32 Ne aggódjék Thomas.
Vigyázok magamra.
Mielőtt szólhattam volna, már olyan messze volt tőlem, hogy nem hallhatta
suttogásomat; nesztelenül haladt, megállva, ahogy megtanulta. Láttam alakját
az égő kocsi fényében, de nem lőttek rá; nemsokára kikerült a lángok
fényköréből, s hamarosan csend lépett a lába nyomába. Ó, igen, Pyle vigyázott

32
Francia vagyok (rossz kiejtéssel)
magára, éppoly óvatosan haladt, mint amilyen óvatosan lecsónakázott a folyón
Phát Diêmbe, óvatos volt, mint egy ifjúsági regény hőse, büszke volt rá, mint
egy cserkészjelvényre, és fogalma sem volt kalandja kétes kimeneteléről.
Ott feküdtem, és lestem, mikor kezdenek lövöldözni a vietminhi partizánok,
vagy az idegenlégiós járőr; de lövés nem jött. Legalább egy órájába telik, ha
nem többe, amíg elérhet a következő toronyig – ha ugyan egyáltalán eléri.
Oldalt fordítottam a fejem, amíg megláttam, mi maradt az őrtornyunkból: egy
rakás vályog meg bambusz, s néhány gerenda, amely összeroskadni látszott,
ahogy a kocsi tüze kihamvadt. Amikor a fájdalom elhagyott, békesség vett
rajtam erőt – az idegek fegyverszünete; énekelni szerettem volna. Eszembe
jutott: milyen különös, hogy újságíró kollégáim kétsoros hírben számolnak be
ennek az éjszakának az eseményeiről; “közönséges vagy kerti” éjszaka volt, és
én voltam benne az egyetlen különlegesség. Azután megint halk nyöszörgést
hallottam a torony romjai felől. Az egyik őr nyilván még élt.
“Szegény ördög – gondoltam –, ha a kocsink nem éppen az ő tornya előtt
dögli be, akkor megadhatta volna magát, ahogy majdnem mind megadják
magukat, vagy elmenekülhetett volna, amikor az a hang megszólalt a
megafonban. De ott voltunk mi ketten, két fehér ember, nálunk volt a
géppisztoly, és ők nem mertek mozdulni. Mire elmentünk, már késő volt.” Én
voltam felelős azért a nyöszörgésért; régen azzal kérkedtem, hogy fölötte állok
az egésznek, hogy ez a háború nem az én háborúm, de azokat a sebeket én
ütöttem, éppen úgy, mint hogyha a géppisztolyt használtam volna, ahogy Pyle
akarta.
Megpróbáltam felkapaszkodni az útra, oda akartam menni hozzá. Az
egyetlen, amit tehettem: hogy osztozzam fájdalmában. De saját fájdalmam
visszatartott. Már nem hallottam a nyöszörgését. Mozdulatlanul feküdtem, nem
hallottam egyebet, csak a magam fájdalmát, amely lüktetett mint egy óriás szív,
és lélegzetemet visszafojtva imádkoztam Istenhez, akiben nem hittem: “Add,
hogy meghaljak, vagy elájuljak. Add, hogy meghaljak, vagy elájuljak”; azután
– úgy hiszem – elájultam és nem tudtam semmiről, amíg végül azt álmodtam,
hogy a szemhéjam összefagyott, és valaki vésőt illesztett közéje, hogy
szétválassza; figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon, meg ne sértse a
szemgolyómat, de nem tudtam beszélni; végül a véső áthatolt, és zseblámpa
világított az arcomba.
– Rendben vagyunk, Thomas – mondta Pyle.
Ennyire emlékszem, de arra már nem, amiről Pyle később sokaknak
beszámolt: hogy állítólag az ellenkező irányba mutogattam, és azt mondtam,
hogy a toronyban egy sebesült van, és előbb arról gondoskodjanak. Semmi
esetre sem tehettem ezt abban a szentimentális értelemben, amelyet Pyle
föltételezett. Ismerem magamat, ismerem határtalan önzésemet. Nem
érezhetem magam jól (márpedig legfőbb vágyam az, hogy jól érezzem magam),
amíg más valaki láthatón, hallhatón, tapinthatón szenved. A tisztalelkűek ezt
néha önzetlenséggel tévesztik össze, holott mindössze arról van szó, hogy a
kisebb jót – a jelen esetben fájdalmam azonnali enyhítését – alárendelem a
sokkal nagyobb jónak, a háborítatlan lelki nyugalomnak, amelyben nem kell
mással törődnöm, csak önmagammal.
Visszajöttek és közölték, hogy a kis katona meghalt. Megkönnyebbültem.
Már a lábam sem fájt annyira, miután a morfiuminjekciós fecskendő
beléharapott.

HARMADIK FEJEZET

Lassan kapaszkodtam felfelé a lépcsőn Rue Catinat-beli lakásomhoz. Az

első fordulónál megálltam pihenni. A vénasszonyok most is ott pletykálkodtak,
mint rendesen, az árnyékszék előtt kuporogva a földön; arcuk barázdáiban
hordozták a Sorsot, mint más a tenyerében. Elhallgattak, mikor elmentem
mellettük. “Vajon – gondoltam –, ha érteném a nyelvüket, mit beszélnének
nekem arról az időről, amelyet távol töltöttem otthonról, az
Idegenlégiós-kórházban a tanyini úton?” Valahol az őrtoronyban vagy a
földeken elveszítettem a kulcsaimat, de üzentem Phuongnak, s üzenetemet meg
kellett kapnia, ha még ott volt. Ez a “ha” volt bizonytalanságom fokmérője. A
kórházba nem kaptam tőle hírt, de franciául nemigen tudott írni, én pedig nem
értettem a vietnami nyelvet. Bekopogtam, az ajtó nyomban kinyílt, és minden
változatlannak tetszett. Erősen figyeltem Phuongot, mikor megkérdezte, hogy
vagyok, megtapogatta járókötésbe tett lábamat, és vállát kínálta, hogy
támaszkodjam rá – mintha bizony támaszkodni lehetne ilyen zsenge növényre.
– Jó itthon – mondtam.
Phuong azt mondta, hogy hiányoztam neki; mondanom sem kell, hogy ezt
akartam hallani a szájából. Phuong általában mindig azt mondta, amit hallani
szerettem volna, mint a kuli, ha kérdésekre válaszol – hacsak véletlenül meg
nem botlott a nyelve. Most erre a véletlen botlásra vártam.
– Hogy töltötted az időt? – kérdeztem.
– Ó, gyakran látogattam a nővéremet. Most az amerikaiaknál kapott állást.
– Úgy, igazán? Pyle segítségével?
– Nem Pyle, Joe.
– Ki az a Joe?
– Ismered. A kereskedelmi attasé.
 – Ahá, persze, Joe.
Joe-t az ember mindig elfelejtette. A mai napig sem tudnám leírni külsejét,
csak pocakjára, frissen borotvált, púderes arcára, meg zsíros nevetésére
emlékszem, egyéniségéből semmi sem maradt meg – csak épp annyi, hogy
Joe-nak hívták. Vannak emberek, akiknek csak becenevük van.
Phuong segítségével végignyúltam az ágyon.
– Moziban nem voltál? – kérdeztem.
– A Catinat-ban nagyon mulatságos filmet adnak… – és nyomban mesélni
kezdte a filmet, roppant részletesen, míg én körülnéztem a szobában, kerestem
a fehér borítékot, amelyben a távirat lehetne. Amíg nem kérdem, addig azt
hihetem, hogy elfelejtette átadni; hátha ott fekszik az asztalon, az írógép
mellett, vagy a szekrényen, vagy talán biztonság okából elrakta a fiókba, ahol a
sálgyűjteményét tartja.
– A postamester… azt hiszem, a postamester volt, de az is lehet, hogy a
polgármester… szóval utánuk lopózott, és kölcsönkérte a létrát a péktől és
bemászott Corinne ablakán, de tudod, Corinne átment a másik szobába
François-val, ő meg nem hallotta, hogy Madame Bompierre jön, és Madame
Bompierre bejött, és meglátta őt a létra tetején, és azt hitte, hogy…
– Ki volt Madame Bompierre? – kérdeztem, miközben a mosdó tájékát
kémleltem, mert Phuong néha oda is bedugott mindenfélét a szájvizes üvegek
közé.
– Mondtam már. Corinne anyja volt, és férjet keresett, mert özvegyasszony
volt…
Az ágyam szélén ült, és a kezét bedugta az ingem alá.
– Nagyon mulatságos volt – mondta.
– Csókolj meg, Phuong.
Sosem volt kacér, nem kérette magát; megcsókolt és azután folytatta a film
meséjét. Éppígy lefeküdt volna mellém, ha arra szólítottam volna fel; minden
további kérdés nélkül kihámozta volna magát nadrágjából, és azután folytatta
volna Madame Bompierre históriáját, és a postamester kínos helyzetének
ecsetelését.
– Posta nem jött?
– De igen.
– Mért nem adod ide?
– Még nem szabad dolgoznod. Feküdj és pihenj.
– Hátha nem munka?
Odaadta a borítékot, és mindjárt láttam, hogy kinyitották. A távirat így
szólt: “Négyszáz szavas cikket kérünk de Lattre halálának hatásáról katonai és
politikai helyzetre.”
– Csakugyan munka – mondottam. – Honnét tudtad? Miért nyitottad ki?
 – Azt hittem, a feleségedtől van. Reméltem, hátha jó hír van benne.
– Ki fordította le neked?
– Elvittem a nővéremnek?
– Ha rossz hír lett volna benne, elhagytál volna?
Megsimogatta a mellemet megnyugtatásul; nem érezte meg, hogy ezúttal
szavakra vágyom – élőszóra, még ha hazug is.
– Nem akarsz egy pipát? Van itt egy levél is. Azt hiszem, ez csakugyan tőle
való.
– Azt is kinyitottad?
– A leveleidet nem nyitom ki. A távirat nyilvános. A postai tisztviselő is
elolvassa.
Ez a boríték a sálak között feküdt. Óvatosan kiemelte, és az ágyamra tette.
Megismertem az írást.
– Ha rossz hír van benne, mit fogsz…?
Tudtam, hogy nem lehet benne más, mint rossz hír. Távirat jelenthetett
volna hirtelen nagylelkű felbuzdulást; a levél nem jelenthet egyebet, csak
magyarázkodást, önigazolást; ezért nem fejeztem be kérdésemet, mert nem lett
volna becsületes olyan ígéretet kérni Phuongtól, amit senki sem képes
megtartani.
– Mitől félsz? – kérdezte Phuong, és én azt gondoltam: “A magánytól, az
újságíró-klubtól, a garzonlakástól… és félek Pyle-tól.”
– Tölts egy brandyt szódával – mondtam, és megnéztem a levél
megszólítását: “Kedves Thomas” – és a végét: “Szeretettel, Helen.” És vártam a
brandyt.
– Tőle van?
– Tőle.
Mielőtt olvasni kezdtem, már azon gondolkodtam, hogy a végén hazudjak-e
Phuongnak, vagy mondjam meg az igazat.

Kedves Thomas, nem voltam meglepve, amikor megkaptam leveledet, és

megtudtam, hogy nem élsz egyedül. Te nem vagy az a típus, aki sokáig egyedül
marad. Úgy szeded fel a nőket, mint a kabátod a port. Talán komolyabban
venném a problémádat, ha nem volnék bizonyos benne, hogy nagyon hamar
megvigasztalódol majd itt, Londonban. Akár hiszed, akár nem: az egyetlen, ami
gondolkozóba ejt, és amiért nem táviratozok egy kurta nem-et – az a szegény
lány. Mi, nők, rendszerint jobban belekeveredünk az effélébe, mint a férfiak.

Ittam egy korty brandyt. Nem gondoltam rá, hogy a szexuális sebek évek
múltával sem hegednek be. Gondatlanságomban –azzal, hogy nem válogattam
meg eléggé óvatosan szavaimat – újra föltéptem Helen sebeit. Ki kárhoztatná őt
azért, hogy viszonzásul ő is gyenge pontjaimat tapintja ki? Aki boldogtalan,
bántani akar.
– Rossz levél? – kérdezte Phuong.
– Egy kicsit kemény – válaszoltam. – De joga van hozzá…
Olvastam tovább.

Mindig azt hittem, hogy Anne-t jobban szereted, mint bennünket – mármint
a többi nőt. Míg aztán fogtad magad, és elmentél tőle. Úgy látom, most megint
egy másik nőt akarsz elhagyni, mert amint leveledből kiolvasom, nemigen
vársz “kedvező” választ. “Mindegy, én megtettem, ami tőlem telik”; nem így
gondolod-e magadban? Mit tennél, ha történetesen “igen”-t sürgönyöznék?
Feleségül vennéd őt? (Így kell írnom: “őt”, mert a nevét nem közlöd.) Talán
elvennéd. Gondolom, akárcsak mi, te is öregszel, és nem akarsz egyedül
maradni. Én is néha nagyon egyedül érzem magam. Úgy hallom, Anne talált
magának másik élettársat. De hát őt még idején hagytad el.

Ó, Helen pompásan megtalálta az alig behegedt sebet! Megint ittam. “Vérre

megy”… ez a frázis jutott eszembe.
– Hadd készítsek egy pipát – szólt Phuong.
– Ahogy akarod – mondtam. – Ahogy akarod.

Ez az egyik ok, amiért nemet kellene mondanom. (A vallási okról nem is

kell beszélnünk), mert ezt sohasem értetted meg, és sosem hittél benne.) A
házasság nem gátol meg abban, hogy elhagyj egy nőt; csak meglassítja a
folyamatot, és a lánnyal szemben csak annál unfairebb volnál, ha olyan sokáig
élnél vele, mint például énvelem. Ide hoznád Angliába, ahol hontalanul és
idegenül érezné magát, s milyen rettenetesen elhagyott lenne, amikor a végén a
faképnél hagyod. Gondolom, még késsel-villával sem tud bánni, ugye? Azért
beszélek ilyen durván, mert elsősorban az ő javára gondolok most és nem a
tiédre. De azért a tiéddel is törődöm, Thomas, drágám.

Fizikai rosszullét fogott el. Hosszú ideje nem kaptam levelet a feleségemtől.
Most is én kényszerítettem rá az írásra, és a levél minden sorában éreztem
fájdalmát. Az ő fájdalma pedig kihívta az én fájdalmamat; megint ott tartottunk,
ahol régen – bántottuk egymást. Bárcsak lehetne bántás nélkül szeretni. A
hűség nem elegendő; Anne-hez hűséges voltam, mégis bántottam. A bántás
maga a birtoklás ténye; testileg-lelkileg egyaránt túl kicsik vagyunk hozzá,
hogy egy másik embert büszkeség nélkül birtokoljunk, vagy megaláztatás
nélkül engedjük magunkat birtokba venni. Bizonyos tekintetben örültem, hogy
a feleségem megint bántott: nagyon is megfeledkeztem fájdalmáról, pedig ez
volt az egyetlen jóvátétel, amelyet nyújthattam neki. Sajnos, minden
konfliktusba ártatlanok is keverednek. Mindig, mindenütt sír egy hang a
toronyból.
Phuong meggyújtotta az ópiumlámpát.
– Megengedi a feleséged, hogy elvegyél?
– Még nem tudom.
– Nem mondja?
– Ha mondja is, nagyon lassan mondja.
“Milyen büszke vagy rá – gondoltam –, hogy dégagé vagy, tudósító és nem
vezércikkíró, és mennyi bajt keversz a színfalak mögött. A másikfajta háború
ártatlanabb ennél. Az aknavető kevesebb kárt okoz.”

Ha erőszakot követek el legmélyebb meggyőződésemen, és igent mondok,

vajon n e k e d jót teszek-e ezzel? Azt írod, visszarendeltek Angliába;
képzelem, mennyire utálod ezt az életformát, s nyilván mindent megteszel
majd, hogy megkönnyítsd magadnak. Egy pohárral többet iszol a kelleténél, és
utána elveszed azt a lányt. Az első alkalommal becsülettel megtettünk mindent,
hogy sikerüljön – te is, meg én is –, és mégsem sikerült. Másodszor az ember
már nem igyekszik annyira. Azt mondod, az életednek lenne vége, ha
elveszítenéd ezt a lányt. Egyszer régen szóról szóra ugyanezt írtad nekem –
megmutathatom neked a levelet, ma is őrzöm –, és felteszem, hogy ugyanezt
írtad Anne-nek is. Azt mondod, mindig megmondtuk egymásnak az igazat, de,
Thomas, a te igazad mindig olyan változó! Mi értelme, hogy az ember veled
vitatkozzék, vagy megpróbáljon jobb belátásra bírni? Könnyebb úgy tenni,
ahogy a vallásom rendeli – szerinted esztelenül –, és egyszerűen azt válaszolni:
nem hiszek a házasság felbontásában, vallásom tiltja, és így a válaszom – nem,
Thomas, nem.

Még egy fél oldal következett a “Szeretettel, Helen”-ig; de azt már nem
olvastam el. Gondolom, az időjárásról adott hírt, meg egy öreg nagynénémről,
akit szeretek.
Panaszra nem volt okom, hiszen ezt a választ vártam. Sok igazság volt
benne. Csak azt kívántam volna, hogy ne gondolkozzék írásban ilyen hosszan,
amikor a gondolatai neki éppúgy fájnak, mint nekem.
– Azt mondja, hogy nem?
Jóformán habozás nélkül válaszoltam:
– Még nem döntött. Még van remény.
Phuong nevetett.
– Nagyon hosszú arccal mondod, hogy “remény”.
Úgy kuporgott lábaimnál, mint a kutya a keresztes lovag sírján; pipámat
készítette, én pedig azon tűnődtem, mit mondjak Pyle-nak. Mire elszívtam négy
pipát, már bátrabban néztem szembe a jövővel; Phuongnak azt mondtam, hogy
a remény határozottan kecsegtető: feleségem ügyvéddel konzultál. Akármelyik
nap megjöhet a válást ígérő sürgöny.
– Voltaképp nem is olyan fontos. Rám írathatnál valamit – mondta Phuong;
hallottam, hogy a nővére szól belőle.
– Nincs félretett pénzem – mondtam. – Pyle-t nem tudom túllicitálni.
– Ne aggódj. Majd csak lesz valahogy. Mindig van kiút – biztatott Phuong.
– A nővérem azt mondja, köthetnél életbiztosítást is. – Lám, milyen reálisan
gondolkozik: nem kisebbíti a pénz jelentőségét, és nem tesz forró, kötelező
szerelmi vallomást. “Vajon Pyle hogy tűrné ezt a keménységet az évek során –
gondoltam –, hiszen ő maga ízig-vérig romantikus.” De persze, az ő esetében
meglenne az anyagi biztonság, a keménység talán meglágyulna, mint a nem
használt izom, ha az igénybevétel megszűnik. A gazdag így is, úgy is, felül
marad.
Aznap este, mielőtt a Rue Catinat-beli üzletek bezártak, Phuong még három
selyemkendőt vásárolt. Az ágyamon ült, úgy mutogatta, sikongatott az élénk
színek láttára, űrt töltött be éneklő hangjával, aztán gondosan összehajtogatta a
kendőket, és eltette a többihez a fiókba. Olyan volt, mintha szerény vagyonka
alapjait rakná le. És én is leraktam jövőm hóbortos alapjait: még aznap este
levelet írtam Pyle-nak, azzal a megbízhatatlan tisztasággal és éleslátással, amit
az ópium ad az embernek. Levelemet a minap találtam meg, York Harding A
Nyugat hivatása című könyvében. Azt olvashatta, amikor a levelem megjött.
Talán olvasójelnek tette be, és azután már nem olvasott tovább.
“Kedves Pyle” – írtam, és ez egyszer kísértésben voltam, hogy “Kedves
Alden”-t írjak, mert elvégre is, ez köszönőlevél volt, és nemigen különbözött
más köszönő levelektől abban, hogy hazugságot tartalmazott.

Kedves Pyle, már a kórházból akartam írni, hogy megköszönjem, amit

akkor éjszaka értem tett. Kétségkívül nagyon kínos végtől mentett meg. Most
már kezdek járni, igaz, hogy bottal; a lábam, úgy látszik, épp a legjobb helyen
tört el, és a vénség még nem érte el és porhanyította meg csontjaimat.
Legközelebb össze kell jönnünk, hogy megünnepeljük felépülésemet. (Itt
megakadt a tollam, s aztán, mint a hangya, ha akadályba ütközik, megkerülte, és
más úton haladt tovább.) Még egyéb ünnepelnivalóm is van; tudom, hogy
örülni fog, ha megtudja, hiszen mindig mondta, hogy mind a ketten elsősorban
Phuong érdekeit tartjuk szem előtt. Mikor hazajöttem, feleségem levele várt;
többé-kevésbé beleegyezett a válásba. Így hát nem kell többé aggódnia Phuong
sorsáért…
 Kegyetlen mondat volt, de csak akkor döbbentem rá kegyetlenségére,
amikor befejeztem és végigolvastam a levelet, akkor pedig már késő volt
változtatni rajta. Ha megpróbálom kivakarni, hát eltéphetem az egészet.
– Melyik kendő tetszik neked a legjobban? – kérdezte Phuong. – Én a sárgát
imádom.
– Igen a sárga a legszebb. Menj le a szállodához, és dobd be ezt a levelet.
Megnézte a címzést.
– Elvihetem a követségre. Megtakaríthatjuk a bélyeget.
– Nem, jobb szeretném postán küldeni.
Hanyatt dőltem, és ópiummámoros megkönnyebbülésemben azt
gondoltam: “Most legalább nem fog elhagyni, amíg el nem megyek, és hátha
holnap, néhány pipa után kitalálom a módját, hogy maradhassak.”

Az élet folyik tovább – ez már sokakat megmentett a megőrüléstől. Mint

ahogy légitámadás alatt sem lehet egész idő alatt félni, éppúgy a mindennapi
munka, véletlen találkozások, személytelen aggodalmak bombázásában is
órákra megfeledkezik az ember egyéni félelmeiről. Nem gondolhattam örökké
a jövő áprilisra, Indokína elhagyására, a Phuong nélküli ködös jövőre, mert ott
voltak a napi táviratok, a vietnami sajtó tudósításai, végül pedig megbetegedett
a helyettesem, egy Dominguez nevű indiai (a családja Goából jött Bombayn
keresztül), aki helyettem látogatta a kevésbé fontos sajtóértekezleteket,
érzékeny füllel figyelte a pletykákat és kósza híreket, és elvitte tudósításaimat a
távíróhivatalba meg a cenzúrához. Indiai kereskedők segítségével, kivált
északon, Haiphong, Nam Dinh és Hanoi vidékén, megszervezte saját egyéni
titkosszolgálatát az én javamra, és azt hiszem, a tonkini deltában tartózkodó
vietminhi csapatok elhelyezéséről pontosabban volt informálva, mint a francia
főparancsnokság.
Mivel értesüléseinket sohasem használtuk fel fölöslegesen, csak akkor,
amikor szenzáció lett belőlük, és mivel sohasem tettünk semmiféle jelentést a
francia titkosszolgálatnak, Dominguezben megbíztak még a Saigon-Cholonban
bujkáló vietminhi ügynökök is. Bizalmukat kétségtelenül fokozta az a
körülmény, hogy Dominguez – neve ellenére – ázsiai bennszülött volt.
Szerettem Dominguezt. Míg mások a felszínen viselik büszkeségüket, mint
egy bőrbetegséget, és a legkisebb érintésre is érzékenyek, addig ő mélyen
elrejtette büszkeségét, és azt hiszem, azt hiszem, az ember számára elérhető
minimumra csökkentette. Mindennapos kapcsolatunkban csak szelídséget,
alázatot, föltétlen igazságszeretete tapasztaltam nála; büszkesége talán csak
annak mutatkozott volna meg, aki házasságban él vele. Igazság és alázat talán
együtt járnak; hazugságaink nagy része büszkeségből fakad – az én
mesterségemben például a riporter büszkeségéből, abból a becsvágyból, hogy
érdekesebb tudósítást adjon le, mint a többiek. Dominguez volt az, aki átsegített
ezen; segített, hogy ne törődjem az otthonról jövő sürgönyökkel, amelyek azt
firtatták, miért nem küldtem meg nekik X. Y. történetét, vagy Z. riportját,
amelyekről tudtam, hogy nem igazak.
Most, hogy megbetegedett, ébredtem csak rá, hogy mennyit köszönhetek
neki; hiszen még arról is gondoskodott, hogy a kocsimban legyen benzin, és
ennek ellenére soha egyetlen szóval, egyetlen pillantással sem igyekezett
behatolni magánéletembe. Azt hiszem, római katolikus volt, de erre csak
nevéből, születési helyéből következtettem, beszélgetésében sohasem árult el
semmit erről – akár Krishnát imádhatta volna vagy a batui barlangokba
zarándokolhatott volna évente, szöges övvel a derekán. Betegsége most
valóságos jótétemény volt számomra, mert kirántott szorongató magánügyeim
taposómalmából. Most nekem kellett végigülnöm a fárasztó
sajtóértekezleteket, nekem kellett lesántikálnom a Continentalba, hogy kis
asztalkám mellett elpletykáljak újságíró-kollégáimmal. Mivel azonban az
igazságot a hamisságtól korántsem tudtam olyan jól megkülönböztetni, mint
Dominguez, felvettem azt a szokást, hogy esténként elballagtam hozzá, és
megbeszéltem vele, amit hallottam. Néha ott találtam nála egyik-másik hindu
barátját a bútorozott szobában, amelyet Dominguez a Boulvard Galliéniről
nyíló szerény utcácskában bérelt. Dominguez egyenes derékkal ült keskeny
vaságyán, lábát maga alá húzva, olyanformán, hogy az embernek nem is az volt
az érzése, hogy beteget látogat, hanem az, hogy egy rádzsa vagy főpap fogadja.
Néha, amikor nagyon gyötörte a láz, arcáról patakzott a veríték, de tiszta
gondolkozását sosem vesztette el. Mintha a betegség valaki másnak a testével
történnék. Háziasszonya egy korsó friss limonádét tett az ágya mellé, de
sohasem láttam, hogy Dominguez ivott volna belőle; talán mert ezzel beismerte
volna, hogy a saját szomjúsága gyötri, a saját teste az, amelyik szenved.
Számos látogatásom közül egyre különösen tisztán emlékszem. Már nem
kérdeztem tőle, hogy érzi magát, mert attól tartottam, kérdésem
szemrehányásnak hangzik; ő ellenben mindig féltő gonddal érdeklődött
egészségi állapotom felől, és bocsánatot kért, hogy annyi lépcsőn kell
felmásznom hozzá.
Azután így szólt:
– Szeretném, ha felkeresné egy barátomat. Tud valamit, ami érdekelheti.
– Igen?
– Felírtam a nevét, mert tudom, hogy nehezen jegyzi meg a kínai neveket.
De természetesen nem szabad felhasználnunk. Ócskavas-kereskedése van a
Quai Mythón.
 – Fontos?
– Fontos lehet.
– Megmondaná, hogy miről van szó?
– Jobb szeretném, ha az ő szájából hallaná. Valami rejtélyes van benne, de
nem egészen értem.
A verejték csorgott arcáról, hagyta csorogni, mintha minden cseppje eleven
és megszentelt volna; ennyire hindu volt, soha még a légynek sem vétett volna.
– Mit tud Pyle-ról, a barátjáról? – kérdezte.
– Nem sokat. Útjaink kereszteződnek, ennyi az egész. Tanyin óta nem
láttam.
– Mivel foglalkozik itt?
– A Gazdasági Missziónál dolgozik, de hát ez persze sok mindent takarhat.
Azt hiszem, a háziipart támogatja, talán amerikai üzleti érdekeltség. Sehogy se
tetszik nekem, ahogy az amerikaiak a franciákat küldik harcba, és ugyanakkor a
saját business-pecsenyéjüket sütögetik.
– Hallottam beszélni a minap egy fogadáson, amit a követség adott az
átutazó kongresszusi képviselők tiszteletére. Pyle-t bízták meg, hogy informálja
őket.
– Isten irgalmazzon a Kongresszusnak – mondtam. – Hiszen Pyle alig fél
éve van itt.
– A régi gyarmatosító hatalmakról beszélt, Angliáról és Franciaországról,
azt mondta, hogy maguk ketten nem is remélhetik, hogy megnyerik az ázsiaiak
bizalmát. Itt aztán nagy szerep vár a tiszta kezű Amerikára.
– Tiszta kéz? – mondtam. – Honolulu, Puerto Rico, New Mexico…
– Aztán valaki feltette az elmaradhatatlan kérdést, hogy az itteni
kormánynak vannak-e esélyei a Vietminh legyőzésére, és Pyle erre azt
válaszolta, hogy egy Harmadik Erő elérheti ezt. Mindenütt lehet találni egy
Harmadik Erőt, amely egyaránt mentes a kommunizmustól és a kolonializmus
bélyegétől… ezt nemzeti demokráciának nevezte; csak vezetőt kell találni a
számára és megóvni a régi gyarmati hatalmaktól.
– Ez mind benne van York Hardingban – mondtam. – Akkor olvasta,
mielőtt kijött ide. Erről beszélt már az első héten, úgy látszik, azóta se tanult
semmit.
– Hátha megtalálta a vezetőjét – jegyezte meg Dominguez.
– Számít ez valamit?
– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy Pyle mivel foglalkozik. De feltétlenül
menjen el a barátomhoz, a Quai Mythóra.
Hazamentem a Rue Catinat-ba, levelet hagytam Phuongnak és azután – épp
napnyugtakor – áthajtottam a kikötőn. A székek, asztalok ott sorakoztak a
rakparton a gőzösök meg a szürke hadihajók tövében; a kicsiny hordozható
konyhákban sercegett, bugyborékolt az étel. A Boulevard de la Somme-on a fák
alatt szorgoskodtak, a fal tövében jövendőmondók guzsorogtak, kezükben
piszkos kártya. Saigonból Cholonba menet az ember mintha más városba került
volna, a munka itt napszálltával inkább kezdődött, semmint véget ért. Olyan
volt, mintha egy pantomimszínpadra hajtottam volna; a hosszú függőleges kínai
cégérek, a fényes kivilágítás, a statiszták özöne besodort a színfalak mögé, ahol
egyszer csak minden sokkal sötétebb, csöndesebb volt. Egy mellékutca újra
visszavitt a rakpartra; kínai bárkák – sampanok –álltak sűrűn egymás mellett,
raktárak ásítoztak az árnyékban, sehol egy teremtett lélek.
Nagy nehezen megtaláltam a címet, inkább véletlenül bukkantam rá; a kapu
nyitva állt, egy rossz lámpa fényében megláttam az ócskavashalmok
Picasso-szerű furcsa alakzatait; vaságyak, fürdőkádak, hamuvedrek, autóhűtők,
kopott festéksávok, ahol a lámpa fénye ráesett. Végigmentem a vashegybe
vágott keskeny ösvényen, és Mr. Csut szólítottam, de nem kaptam választ. Az
ösvény végén lépcső vezetett egy épülethez, amelyről feltételeztem, hogy Mr.
Csu háza: szemlátomást a hátsó kapuhoz irányítottak, és nem kételkedtem
benne, hogy Domingueznek nyomós oka volt erre. Még a lépcsőház is
ócskavassal volt kibélelve, olyasféle limlommal, amelyről talán úgy gondolták,
hogy valamikor még hasznát vehetik ebben a háznak csúfolt csókafészekben.
Az emeleten egyetlen nagy szoba volt, s ebben egy egész család hevert,
üldögélt, olyanformán, mint indulásra kész táborban. Mindenfelé apró
teáscsészék álldogáltak, garmadával voltak fölismerhetetlen tárgyakkal teli
kartondobozok meg csukott, beszíjazott vulkánfíber kofferek; egy széles ágyon
öreg hölgy üldögélt, rajta kívül két fiú és két lány volt a szobában, három koros
asszony barna parasztnadrágban, kabátkában, egy kisbaba a földön csúszkált,
két kék selyem mandarinkabátos öregember pedig a sarokban madzsongozott;
ügyet sem vetettek rám, gyorsan játszottak, minden egyes követ már a fogásáról
ismertek fel, és a kövek csattogása olyan volt, mint kavics surrogása a
tengerparton, mikor a hullám visszavonul. A többiek sem hederítettek az
érkezésemre, csak egy macska ugrott fel az egyik kartondobozra, egy sovány
kutya pedig megszaglászott és visszahúzódott.
– Mr. Csu? – kérdeztem, és két asszony megrázta a fejét; még mindig nem
nézett rám senki, de az egyik asszony kiöblített egy csészét, és teát töltött bele a
kannából, amely selyembéléses melegítőben pihent. Leültem az ágy végébe, az
öreg hölgy mellé, az egyik lány odahozta a csészémet: mintha befogadtak volna
a közösségbe, a kutyával meg a macskával együtt – talán azok is éppolyan
véletlenül vetődtek oda, mint én. A kisbaba odakúszott, megráncigálta a
cipőfűzőmet, de senki sem szidta meg érte; Keleten nem szidják meg a
gyermekeket. Három kereskedelmi naptár függött a falon, mindegyiken tarka
kínai ruhás, rózsapiros arcú leányzó képe. Volt ott egy nagy tükör is, rajta
rejtélyes módon ez a felirat: Café de la Paix; talán véletlenül került az ócskavas
közé és ott rekedt. Már-már magam is úgy éreztem, ott rekedek.
Lassan szürcsöltem a keserű zöld teát, egyik tenyeremből a másikba
emelgetve a fületlen csészét, amely perzselte ujjaimat, és azon tűnődtem,
meddig illik maradnom. Megpróbáltam franciául szóba elegyedni a családdal, s
megkérdeztem, mikorra várják haza M. Csut, de senki sem válaszolt; nyilván
nem értették meg kérdésemet. Amikor a csészém kiürült, újra megtöltötték, és
ki-ki folytatta foglalatosságát; az egyik asszony vasalt, egy leány varrt, a két fiú
a leckéjét írta, az öreg hölgy a lábára meredt, a vén Kína parányi, elnyomorított
lábaira – a kutya pedig a macskát leste, amely fenn ült a kartondobozok tetején.
Lassan felderengett bennem, hogy Dominguez milyen keményen dolgozik
szűkös megélhetéséért.
Elképesztően kiaszott kínai lépett be a szobába. Jóformán semmi helyet
nem foglalt el a térben, olyan volt, mint a vékony zsírpapír, amely a
kekszesdobozban elválasztja egymástól a sorokat. Kiterjedése csupán csíkos
flanellpizsamájának volt.
– M. Csu? – kérdeztem.
Az ópiumszívó közömbös pillantásával nézett rám. Láttam beesett arcát,
gyermekcsuklóját, kislánykarját: sok esztendő, sok pipa kell hozzá, hogy ilyen
méretekre sorvassza az embert. Azt mondtam:
– Barátom, M. Dominguez küldött. Azt mondta, valami érdekeset tudna
mutatni nekem. Ugye, Mr. Csuhoz van szerencsém?
Igen, mondta az öreg, ő valóban M. Csu, s azzal udvarias kézmozdulattal
visszaültetett helyemre. Láttam, hogy jövetelem célja elveszett valahol agya
ködös folyosóiban. Nem innék-e egy csésze teát? Látogatásomat fölöttébb
megtisztelőnek tekinti. Újabb csészét öblítettek ki a padlóra, s helyeztek
tenyerembe, égő parázsként – a “teapróba”. Megjegyeztem, milyen nagy a
családja.
Enyhe meglepetéssel nézett körül, mintha ez még sosem tűnt volna fel neki.
– Anyám – mondotta –, feleségem, nővérem, nagybátyám, fivérem,
gyermekeim, néném gyermekei.
A kisbaba elgurult a lábam mellől, hanyatt feküdt, rúgkapált és kukorékolt.
Fogalmam sem volt, hogy kié lehet. A szobában senkit sem láttam elég
fiatalnak vagy elég öregnek ahhoz, hogy létrehozza.
– M. Dominguez azt mondta, nagyon fontos – kezdtem újra.
– Ah, M. Dominguez. Remélem, jó egészségnek örvend.
– Lázrohama volt.
– Bizony, az évnek ez a szaka egészségtelen.
 Még arról sem voltam meggyőződve, hogy tudja, kicsoda Dominguez.
Köhögés fogta el, s pizsamakabátja alatt – melyről hiányzott két gomb – mellén
a feszes bőr úgy szólt, mint a bennszülött dob.
– Magának sem ártana orvoshoz fordulnia – jegyeztem meg.
Most még valaki érkezett; nem is hallottam bejönni a szobába.
Választékosan öltözött, európai ruhás fiatalember volt. Angolul szólalt meg:
– Mr. Csunak csak fél tüdeje van.
– Igazán sajnálom…
– Százötven pipát szí naponta.
– Épp elég!
– Az orvos szerint árt neki, de Mr. Csu sokkal jobban érzi magát, amikor
szí.
Megértően morogtam.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Mr. Csu üzletvezetője vagyok.
– Az én nevem Fowler. M. Dominguez küldött. Azt mondta, hogy Mr.
Csunak van valami közlendője.
– Mr. Csu emlékezete nagyon meggyengült. Nem inna egy csésze teát?
– Köszönöm, már három csészével ittam.
Úgy hangzott, mint egy nyelvkönyvbeli párbeszéd.
Mr. Csu üzletvezetője kivette kezemből a csészét, és odanyújtotta az egyik
lánynak; a lány a maradékot a padlóra löttyintette, és újra teletöltötte a csészét.
– Ez nem elég erős – mondta az üzletvezető, elvette a csészét, megkóstolta,
majd kiöblítette a csészét, és megtöltötte egy másik kannából. – Ugye, ez jobb?
– Sokkal jobb.
Mr. Csu a torkát köszörülte, de csak azért, hogy iszonyatos nagyot köpjön
egy rózsaszínű virágokkal díszített köpőcsészébe. A kisbaba ide-oda
hempergett a padlón, a kilottyintott teamaradékok között, a macska pedig a
kartondobozról egy bőröndre ugrott át.
– Talán jobb lenne, ha velem tárgyalna – mondta a fiatalember. – A nevem
Mr. Heng.
– Ha lenne szíves megmondani…
– Menjünk át a raktárba – javasolta Mr. Heng. – Ott nyugodtabban leszünk.
Kezet nyújtottam Mr. Csunak. Mr. Csu a két tenyere közé engedte a
kezemet, és egy ideig ott tartotta, arca megrökönyödést fejezett ki, majd
tanácstalanul körülnézett a zsúfolt szobában, mintha megpróbálna elhelyezni
engem nagyszámú családjában. A kavicssurrogás elhalkult, amint lementünk a
lépcsőn.
– Vigyázzon – szólt Mr. Heng. – Az utolsó lépcsőfok hiányzik. – És
zseblámpájával odavilágított.
 Visszaértünk a vaságyak, fürdőkádak közé, Mr. Heng egy oldalösvényen
kalauzolt végig. Amikor vagy húsz lépést tettünk, megállt, és zseblámpáját egy
kicsiny vasdobra irányította.
– Látja ezt? – kérdezte.
– Mit lássak rajta?
Felfordította és megmutatta a védjegyet: “Diolacton.”
– Ez sem mond nekem semmit.
Mr. Heng így folytatta:
– Két ilyen dobom volt itt. Mindenféle más ócskavassal együtt Mr.
Phan-Van Muoi garázsából került ide. Ismeri Muoit?
– Nem, nem hiszem.
– A felesége Thé tábornok rokona.
– Még mindig nem értem… !
– Tudja, hogy ez micsoda? – kérdezte Mr. Heng, lehajolt, és hosszúkás,
homorú tárgyat vett fel a földről; leginkább egy szál zellergyökérhez
hasonlított, és krómosan villant zseblámpája fényében.
– Talán valami vízcsapalkatrész?
– Ez egy öntőminta – magyarázta Mr. Heng. Szemlátomást gyönyörűségét
lelte az oktatás unalmas mesterségében. Megint elhallgatott, hogy annál jobban
kidomborítsa tudatlanságomat. – Tudja, mit értek öntőmintán?
– Igen, hogyne, de még mindig nem egészen…
– Ez az öntőminta az Egyesült Államokban készült. Diolacton egy amerikai
gyártmány neve. Pedzi-e már?
– Őszintén szólva: nem.
– A mintában hiba van. Azért dobták el. De azért nem lett volna szabad
eldobni az ócskavas közé… sem ezt, sem a dobot. Ez hiba volt. Mr. Muoi
üzletvezetője személyesen jött el érte. A mintát nem találtam, de a másik dobot
visszaadtam neki. Azt mondtam, hogy egyebem nincsen, ő pedig azt állította,
hogy azért kell a dob, mert vegyszert akar benne tárolni. Az öntőmintát, persze,
nem kérte, ezzel nagyon is elárulta volna magát, de alaposan átkutatott mindent.
Később Mr. Muoi személyesen elment az amerikai követségre, és Mr. Pyle-t
kereste.
– Úgy látom, kitűnő az információs szolgálata – jegyeztem meg. De még
mindig nem értettem, hová akar kilyukadni.
– Ezek után megkértem Mr. Csut, lépjen érintkezésbe Mr. Dominguezzel –
mondta Mr. Heng.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy bizonyos kapcsolatot állapított meg Pyle
és Thé tábornok között – mondtam. – Nagyon távoli kapcsolat. És különben
sem újság. Itt mindenki benne van a titkosszolgálatban.
 Mr. Heng belevágta a sarkát a fekete vasdobba, és a dobbanás erősen
visszhangzott a vaságyak közt.
– Mr. Fowler, maga angol. Semleges. Mindnyájunkkal egyforma
tisztességesen áll szemben. Azt hiszem, megérti, ha valaki közülünk erős
szimpátiát érez valamelyik oldallal.
Azt válaszoltam:
– Ha arra céloz, hogy kommunista vagy vietminhi érzelmű, tőlem ne
tartson. Én semmin sem botránkozom meg. Nem politizálok.
– Ha bármi kellemetlenség történik itt, Saigonban, bennünket fognak
hibáztatni. A Bizottságom szeretné, ha önnek tiszta képe lenne a dolgokról.
Azért mutattam meg ezt.
– Mi a Diolacton? – kérdeztem. – Úgy hangzik, mint valami kondenzált
tejféleség.
– Van valami köze a tejhez. – Mr. Heng belevilágított a dobba. Az alján egy
kevés fehér por maradt. – Egy bizonyos fajta amerikai műanyagnak a neve –
mondotta.
– Hallottam olyasmit, hogy Pyle plasztikot importál, játékkészítésre.
Fölvettem az öntőmintát, nézegettem, megpróbáltam kitalálni a formáját.
Ez persze nem mutatta, hogy milyen lenne maga a tárgy; a tükörképe volt,
megfordított mása.
– Nem játékra – mondta Mr. Heng.
– Olyan, mint egy horgászbot darabja.
– Szokatlan a formája.
– Nem tudom elképzelni, hogy mire való.
Mr. Heng elfordult, és lassan megindult visszafelé az ócskavashegy
árnyékában.
– Csak arra kérem – mondta –, vésse eszébe, amit itt látott. Egyszer talán
még lesz rá oka, hogy írjon róla. De azt ne árulja el sohasem, hogy itt látta a
dobot.
– Sem a mintát? – kérdeztem.
– Azt a legkevésbé.

Nem könnyű viszontlátni azt, aki – mint mondani szokás – megmentette az

életünket. Nem láttam Pyle-t, amíg a kórházban voltam; néha oktalanul
aggasztott távolmaradása, hallgatása (melyet pedig nem volt nehéz
megmagyarázni, mert hajlamosabb volt az elfogódottságra, mint én), s
esténként néha, mielőtt az altató lecsillapított, elképzeltem őt, amint felmegy a
lépcsőn, bekopog az ajtómon, ágyamba fekszik. Ebben igazságtalan voltam
hozzá, s így még bűntudat is járult egyébkénti formális kötelezettségemhez.
(Miféle távoli ősöktől örököltem ezt az ostoba lelkiismeretet? Őket nyilván nem
bántotta, amikor a kőkorszakban gyilkoltak, raboltak.)
Néha elgondolkoztam: hívjam-e meg ebédre életem megmentőjét, vagy
találkozzam vele egy konyakra, a Continental bárjában? Merőben szokatlan
társadalmi probléma, talán attól függ, hogy az ember mekkora értéket tulajdonít
az életének. Egy étkezés, hozzá egy palack bor – vagy egy dupla whisky?
Néhány napig gyötört a kérdés, amíg Pyle maga nem oldotta: eljött és bekiáltott
csukott ajtómon keresztül. Rekkenő délután volt, a délelőtt fáradalmait aludtam
ki – beteg lábamat igyekeztem mozgatni –, és nem hallottam a kopogást.
– Thomas, Thomas! – Kiáltása belékeveredett az álomba: hosszú, néptelen
úton mentem végig, vártam a kanyarodót, de nem jött. Úgy tekeredett le az út,
mint a mérőszalag, örökös egyhangúsága sohasem változott volna meg, ha meg
nem töri a hang – előbb mint fájdalmas nyöszörgés a toronyból, aztán mint
hozzám, személy szerint intézett megszólítás: “Thomas, Thomas!”
Halkan azt mormoltam: “Menjen el, Pyle. Ne jöjjön a közelembe. Nem
akarom, hogy megmentsen.”
– Thomas!
Verte az ajtót, de én lapultam, mintha megint a rizsföldön volnék, és ő az
ellenség. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy a kopogás abbamaradt, valaki
halkan beszélt odakinn, és másvalaki válaszolt. A suttogás veszedelmes. Nem
tudtam megállapítani, kik beszélnek. Óvatosan leszálltam az ágyról, botomra
támaszkodva odasompolyogtam a másik szoba ajtajához. Talán óvatlanul
mozogtam és meghallották, mindenesetre csend támadt odakinn az ajtó előtt. És
a csend, mint egy növény, indákat eresztett, bekúszott az ajtó alatt, és
kiterjesztette leveleit a szobámban, ahol álltam. Nem szerettem ezt a csendet,
elszakítottam – hirtelen kirántottam az ajtót. Phuong állt a folyosón, Pyle két
keze a vállán volt; mozdulatukról ítélve akár csókolózhattak is.
– Jöjjön be – mondtam. – Jöjjön be, Pyle.
– Sehogy se tudtam fölébreszteni – mondta.
– Előbb aludtam, aztán meg nem akartam, hogy zavarjanak. De ha már
úgyis megzavart, hát kerüljön beljebb. – Franciául odaszóltam Phuongnak: –
Hol csípted föl?
– Itt a folyosón – válaszolta. – Hallottam kopogni, hát fölszaladtam, hogy
beeresszem.
– Üljön le – mondtam Pyle-nak. – Iszik egy csésze kávét?
– Nem, én leülni sem akarok, Thomas.
– No hát, én leülök. A lábam nem bírja az álldogálást. Megkapta a
levelemet?
– Meg. Bárcsak ne írta volna.
 – Miért?
– Mert elejétől végig szemenszedett hazugság az egész. Megbíztam
magában, Thomas.
– Sose bízzék senkiben, ha nő van a dologban.
– Akkor ezután ne bízzék bennem, Thomas. Fel fogok járni a lakására, ha
nincs itthon, névtelen leveleket fogok küldözni… Talán én is felnövök lassan,
Thomas. – De a hangja könnyesen elcsuklott, és fiatalabbnak látszott, mint
valaha. – Nem győzhetett volna hazugság nélkül?
– Nem. Ez az európai kétszínűség, Pyle. Ezzel kell pótolnunk nyersanyag-
hiányunkat. De mindenesetre ügyetlenül hazudhattam. Hogyan jött rá?
– Phuong nénje – mondotta. – Most Joe-nak dolgozik. Épp most
találkoztam vele. Tudja, hogy hazahívták.
– Úgy, erről van szó – mondtam megkönnyebbülve. – Ezt is Phuong is
tudja.
– És a felesége levelét? Azt is tudja? A nővére látta.
– Hogyhogy?
– Idejött, meglátogatta Phuongot tegnap, mikor maga nem volt itthon, és
Phuong megmutatta neki. Miss Hei tud angolul. Őt nem lehet becsapni.
– Értem.
Semmi értelme sem lett volna, hogy bárkire is haragudjam; kétségkívül én
voltam a hibás, és Phuong valószínűleg csak kérkedésből mutatta meg a levelet;
ezt nem tekinthettem a bizalmatlanság jelének.
– Tegnap éjszaka már tudtad? – fordultam Phuonghoz.
– Tudtam.
– Észrevettem, hogy nagyon hallgatag voltál. – Megérintettem a karját. –
Úgy viselkedhettél volna, mint egy fúria… de te Phuong vagy, te nem vagy
fúria.
– Gondolkozni akartam – mondta Phuong, és most visszaemlékeztem rá,
hogy az éjszaka folyamán fölébredtem, és szabálytalan lélegzéséből
megállapítottam, hogy ébren van. Kinyújtottam a karomat, és megkérdeztem:
“Le cauchemar?” Eleinte, mikor a Rue Catinat-ba költözött, gyakran voltak
lidérces, rossz álmai, de tegnap éjjel tagadóan rázta fejét kérdésemre. Háttal
feküdt felém, és én közelebb húzódtam hozzá, odaszorítottam a lábamat – ez
lévén az első mozdulat a közeledés ceremóniájában. Még akkor sem vettem
észre, hogy valami baj van.
– De hát nem magyarázná meg, Thomas, hogy miért…
– Ez csak igazán kézenfekvő. Meg akartam tartani Phuongot.
– Akkor is, ha neki árt vele?
– Természetesen.
– Ez nem szerelem.
 – Talán nem úgy, ahogy maga értelmezi, Pyle.
– Én meg akarom őt védeni.
– Én nem. Nincs szüksége védelemre. Én azt akarom, hogy körülöttem
legyen, azt akarom, hogy velem háljon.
– Az ő akarata ellenére?
– Akarata ellenére nem maradna itt, Pyle.
– Ezek után nem szeretheti magát.
Ilyen primitíven képzelte el a dolgokat. Hátrafordultam, hogy megnézzem,
mit csinál Phuong. Bement a hálószobába, megigazította az ágytakarót, ahol az
imént feküdtem; azután elővette a polcról egyik képeskönyvét, és leült az ágyra,
mintha semmi köze sem volna szóváltásunkhoz. Tudtam, milyen könyvet
nézeget: az angol királynő élete volt képekben. Láttam – megfordítva – a
koronázási hintót, útban a Westminster-apátság felé.
– A szerelem: nyugati szó – mondtam. – Érzelgősségből használjuk vagy
azért, hogy megszépítsük vele egy nőhöz való rögeszmés kötöttségünket. De az
itteni embereknek nincsenek rögeszméik. Nagyon megsérül, Pyle, ha nem
vigyáz magára.
– Ha nem volna beteg a lába, összeverném.
– Hálás lehet nekem… no és persze Miss Heinek. Most már lelkifurdalás
nélkül törhet célja felé, márpedig maga roppantul lelkiismeretes, ugye, Pyle,
kivéve, ha plasztikról van szó.
– Plasztikról?
– Remélem, tisztában van vele, hogy mibe fogott bele. Ó, tudom, a
szándéka tiszta, mindig tiszta. – Meghökkenve, gyanakvón nézett rám. – Néha
kívánom, bárcsak lenne magában egy kis rossz szándék, jobban megértené az
embereket. És ugyanez vonatkozik a hazájára is, Pyle.
– Én tisztességes életet akarok neki biztosítani. Ez a hely… bűzlik.
– Füstölőpálcikákkal ellensúlyozzuk a bűzt. Gondolom, maga majd
hűtőszekrénnyel kecsegteti, meg külön autóval, meg a legújabb típusú
televíziós készülékekkel meg…
– Meg gyerekekkel – vágott a szavamba.
– Derék ifjú amerikai honpolgárokkal, akik az igazat, mindig csak az igazat
vallják.
– És maga mit ad neki? Hiszen még haza sem akarja vinni magával.
– Isten őrizz, nem vagyok olyan kegyetlen. Hacsak nem váltom meg
mindjárt a retúrjegyet.
– Megtartja, mint kényelmi berendezést, amíg el nem utazik.
– Phuong is ember, Pyle. Ő maga is képes dönteni.
– Hamis adatok alapján. Egy gyermek!
 – Phuong nem gyermek. Keményebb, mint amilyen maga valaha is lesz.
Ismeri azt a fajta politúrt, amelyik nem karcolódik? Ez Phuong. Tízet is túlél a
mi fajtánkból. Legfeljebb megöregszik, annyi az egész. Kínozhatja
gyermekszülés, éhség, hideg, reuma, de gondolatok, rögeszmék sohasem
fogják kínozni, mint bennünket. Nem karcolódik, legfeljebb elpusztul.
De miközben szavaltam és néztem Phuongot, amint épp lapozott (családi
csoportkép Anne hercegnővel), tudtam, hogy én is, éppúgy mint Pyle, kitalálok
egy képzelt alakot. Sohasem ismerhetjük embertársainkat; legjobb tudomásom
szerint Phuong éppúgy megriadt, mint akármelyikünk – csak a kifejezés
készsége hiányzott belőle, semmi egyéb. És visszaemlékeztem az első
gyötrelmes esztendőre, amikor olyan szenvedélyesen igyekeztem megérteni őt,
amikor könyörögtem neki, mondja el, hogy mit gondol, és megijesztettem, mert
oktalan dührohamokat kaptam hallgatása miatt. Még a vágyam is fegyver volt;
mintha azzal, hogy kardunkat az áldozat méhe fölé döfjük, szóra bírhatnók őt,
és önuralma feladására késztethetnők.
– Eleget mondott – vetettem oda Pyle-nak. – Most már tudja, amit tudnia
kell. Menjen el, kérem.
– Phuong – szólította.
– Monsieur Pyle? – felelte Phuong kérdőn, felnézett a windsori kastély
képéről, amelyet épp tanulmányozott, és udvariassága komikus és egyben
megnyugtató volt abban a pillanatban.
– Becsapta magát.
– Je ne comprends pas.33
– Ugyan, menjen már – mondtam. – Menjen haza a Harmadik Erejéhez,
York Hardinghoz és a Demokrácia hivatásához. Menjen és pepecseljen
plasztikkal.
Utóbb el kellett ismernem, hogy szó szerint teljesítette utasításomat.

33
Nem értem. (francia)
 HARMADIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Vigot-t csak két héttel Pyle halála után láttam viszont. A Boulevard
Charner-n mentem felfelé, amikor utánam szólt a Club-étteremből. Akkoriban
ez volt a Sûreté tagjainak kedvelt étterme; mintegy kihívásul azoknak, akik
gyűlölték őket, a földszinten szoktak enni-inni, míg a közönség többi része az
emeleten ült, mert ott biztonságban voltak a partizánok kézigránátjai elől.
Odaültem hozzá, és Vigot vermutot hozatott nekem.
– Játsszunk érte?
– Ahogy tetszik – feleltem és kihúztam kockámat a rituális játékhoz, a
Quatre Vingt-et-un-höz. A kockák alakja, a szemek elhelyezése ma is az
indokínai háborús éveket idézi vissza számomra. Akárhol vagyok, ha két
kockázó embert látok, Hanoi vagy Saigon utcáin, Phát Diêm rommá lőtt
épületei között érzem magam, látom a csatornák mentén őrjáratukat végző
ejtőernyősöket, terepszínű furcsa mintáik mimikrijével védve, mint a hernyók,
hallom az aknavetők tüzelését, néha egy halott gyermek képe is megjelenik
szemem előtt.
– Sans vaseline – mondta Vigot, miközben négy-kettő-egyet vetett.
Odatolta nekem az utolsó szál gyufát. A játék szexuális tolvajnyelve közismert
volt a Sûreté tagjai között; talán Vigot maga találta ki, s tőle vették át
beosztottjai, akik azonban Pascal olvasására nem kaptak rá általa. – Alhadnagy.
– Minden elvesztett játszma egy rendfokozatnyi emelkedést jelentett, s az
ember addig játszott, amíg valamelyik játékos százados vagy őrnagy nem lett.
Vigot a második partit is megnyerte, s mialatt kiszámolta a gyufaszálakat,
odavetette:
– Megtaláltuk Pyle kutyáját.
– Igazán?
– Nyilván nem volt hajlandó megválni a gazdája holttestétől. Akárhogyan
is, elvágták a torkát. Az iszapban feküdt, ötvenyardnyira Pyle-tól. Talán odáig
vonszolta magát.
– Még mindig érdekli az ügy?
– Az amerikai követ örökké a sarkamban van. Hál’ istennek, ha egy franciát
gyilkolnak meg, nincs ennyi vesződségünk. De hát az olyan esetnek nincs is
ritkasági becse.
 Előbb a gyufaszálak elosztásáért játszottunk, s azután megkezdődött az
igazi játék. Vigot hátborzongató gyorsasággal tudta kivetni a négy-kettő-egyet.
Már csak három gyufája maradt; én pedig a lehető legalacsonyabb pontszámot
vetettem. – Nanette – mondta Vigot, és két szál gyufát tolt át hozzám. Amikor
utolsó gyufaszálától is megszabadult, csak ennyit mondott: – Capitaine – én
pedig megrendeltem a pincérnél az italt.
– Megtörtént már, hogy valaki megverte magát? – kérdeztem.
– Ritkán. Akar revansot?
– Majd máskor. Micsoda játékos lehetne magából, Vigot! Mondja, szokott
másféle szerencsejátékot is játszani?
Szánalmasan elmosolyodott, s magam sem tudom, miért, szőke felesége
jutott eszembe, akiről az a hír járta, hogy a fiatalabb tisztekkel csalja Vigot-t.
– Istenem – válaszolta –, hát ott van mindig a legnagyobb szerencsejáték.
– A legnagyobb?
– “Mérlegeljük a nyereséget és a veszteséget – idézte –, ha arra teszünk,
hogy Isten létezik; mérlegeljük a kétféle eshetőséget. Ha nyerünk, mindent
nyerünk; ha veszítünk, nem veszítünk semmit.”
Én is Pascallal válaszoltam – az egyetlen Pascal-idézettel, amit könyv
nélkül tudtam:
– “Az, aki fejet választ, s az, aki írást, egyforma hibás. Mind a kettő téved.
A helyes út: nem tenni semmire.”
– “Igen, de tenni kell. Nincs választás. Elindultunk az úton.” Maga nem
követi a saját elveit, Fowler. Maga is bele van keveredve, mint mi mindnyájan.
– De nem a hitbe.
– Nem a hitről beszélek. Tulajdonképpen Pyle kutyája jár az eszemben.
– Úgy!
– Emlékszik arra a megjegyzésére, hogy talán valami nyomra bukkanok, ha
megvizsgálom a sarat a lábain, és így tovább?
– És maga azt mondta rá, hogy nem Maigret, sem Lecoq.
– Mindent egybevetve, elég jól végeztem a dolgomat – mondta. – Ugye,
Pyle rendesen magával vitte a kutyáját, ha elment hazulról?
– Azt hiszem.
– Nem hagyta egyedül kóborolni, ugye? Ahhoz túlságosan értékes volt az
állat.
– Nem lett volna biztonságos. A bennszülöttek eszik a kutyahúst. – Vigot
zsebre akarta vágni a kockát. – A kocka az enyém, Vigot.
– Ó, bocsánat. Elgondolkoztam…
– Miért mondta, hogy én is bele vagyok keveredve?
– Mikor látta utoljára Pyle kutyáját, Fowler?
 – Isten tudja. Nem szoktam fölírni a noteszomba, amikor kutyákkal van
randevúm.
– Mikor megy haza?
– Nem tudom pontosan. – Nem szeretek információt adni a rendőrségnek.
Nekik is kényelmesebb.
– Szeretném meglátogatni… ma este. Tíz óra megfelel? Ha egyedül lesz.
– Majd elküldöm Phuongot a moziba.
– Megint rendbe jöttek egymással
– Igen.
– Érdekes. Pedig az a benyomásom, hogy maga… hogy is mondjam…
boldogtalan.
– Erre igazán ezer és egyféle oka lehet az embernek, Vigot. – És támadóan
hozzátettem: – Magának tudnia kell.
– Nekem?
– Maga se boldog.
– Ó, nekem nincs miért panaszkodnom. “A romba dőlt ház nem
boldogtalan.”
– Ez mi?
– Ez is Pascal. Érvelés amellett, hogy az ember büszke legyen a
nyomorúságára. “A fa nem boldogtalan.”
– Miért lett rendőr, Vigot?
– Többféle körülmény vitt rá. Pénzt kellett keresnem, kíváncsi voltam az
emberekre, meg aztán… igen, ez is hozzátartozik… szeretem Gaboriau-t.
– Talán inkább papnak kellett volna mennie.
– Akkoriban nem olvastam a megfelelő szerzőket.
– Még mindig gyanúsít, hogy valami közöm van az ügyhöz?
Felállt, s megitta, ami a pohárban maradt.
– Szeretnék magával beszélgetni, ennyi az egész.
Hátat fordított és elment. Úgy rémlett, részvéttel nézett végig rajtam, mint
egy életfogytiglani büntetését töltő rabra, akinek elfogatása az ő lelkén szárad.

Valóban megkaptam büntetésemet. Mintha Pyle, amikor elhagyta

lakásomat, ennyi meg ennyi heti bizonytalanságra ítélt volna. Valahányszor
hazatértem, elkészültem a katasztrófára. Néha nem találtam otthon Phuongot, s
képtelen voltam nekiülni a munkának, amíg haza nem jött, mert sosem tudtam
bizonyosan, vajon hazajön-e. Mindig kikérdeztem, hol, merre járt (de ügyeltem,
nehogy hangom aggodalmat vagy gyanakvást áruljon el), és Phuong néha azt
válaszolta, hogy piacon volt, vagy az üzletekben vásárolt, és bizonyítékul
felmutatta a bevásárolt holmit (de akkoriban még bizonyítási készségét is
természetellenesnek és gyanúsnak éreztem); máskor moziban volt, és jegyének
leszakított darabja igazolta beszámolóját; néha a nénjét látogatta, és azt hiszem,
ott találkozhatott Pyle-lal. Vadul öleltem őt azokban a napokban, mintha
gyűlölném; pedig nem őt gyűlöltem, hanem a jövőt. A magányosság feküdt
ágyamban, éjszakánként a magányosságot zártam karjaimba. Phuong nem
változott: főzött, elkészítette pipáimat, szelíden, engedelmesen tárta ki testét
gyönyörömnek (de már nem volt gyönyörűség); és úgy, mint ahogy az első
időkben a lelkét kívántam, most gondolatait akartam olvasni, de azok mélyen el
voltak rejtve előlem, egy nyelvbe, amelyet nem beszéltem. Kérdezni nem
akartam. Nem akartam, hogy hazudjék (amíg nem hangzik el nyílt hazugság,
addig még áltathatom magam azzal, hogy ugyanúgy vagyunk egymással, mint
voltunk), de gyanakvásom néha mégis megszólalt.
– Mikor láttad Pyle-t? – kérdeztem.
Phuong tétovázott – vagy talán csak emlékezni próbált?
– Amikor itt járt – válaszolta.
Szapulni kezdtem – szinte öntudatlanul – mindent, ami amerikai.
Társalgásomban sűrűn szerepelt az amerikai irodalom szegénysége, az
amerikai politikai élet botrányai, az amerikai gyerekek vásottsága. Mintha
Phuongot nem egy ember, hanem egy nemzet akarná tőlem elragadni. Mindent
hibáztattam, amit Amerika művel. Agyonuntattam barátaimat Amerikával, még
a franciákat is, akik készségesen osztoztak nézeteimben. Úgy éreztem,
elárultak; de az embert nem az ellensége árulja el.
Akkoriban történt a biciklibombák esete. Egy este, amikor az
Imperial-bárból hazaérkeztem üres lakásomba (vajon Phuong moziban volt-e
vagy a nővérénél?), az ajtó alá bedugva levélkét találtam. Dominguez írta.
Elnézést kért, amiért még mindig gyengélkedik, és felszólított, másnap fél
tizenegy tájt legyek a nagy áruház előtt, a Boulevard Charner sarkán. Mr. Csu
kérésére írt, de erős volt a gyanúm, hogy inkább Mr. Heng kívánja jelenlétemet.
Az egész incidens, amint utóbb kitűnt, nemigen érdemelt többet egy
bekezdésnél – méghozzá humoros bekezdésnél. Nem volt köze az Északot
pusztító gyászos és kegyetlen háborúhoz, a Phát Diêm csatornáit eltorlaszoló
több napos szürke hullákhoz, az aknavetők dübörgéséhez, a napalm vakító
fehér fényéhez. Talán negyedórát várakozhattam egy virágárusbódé előtt,
amikor egy teherautónyi rendőr állt meg az áruház előtt, nagy fékcsikorgással,
pneusivítással; a Rue Catinat felől jöttek a Sûreté-főkapitányságról. A rendőrök
leugráltak és az áruház felé rohantak, mintha tömeget ostromolnának meg; de
nem volt tömeg, csak egy nagy biciklikarám. Saigonban minden nagyobb
épületet ilyen kerékpárparkoló-hely kerít körül; nincs az a nyugat-amerikai
egyetemi város, amelyben több biciklitulajdonos laknék. Mielőtt beállíthattam
volna fényképezőgépemet, a nevetséges és megmagyarázhatatlan akció már be
is fejeződött. A rendőrök benyomultak a kerékpárok közé, kiemeltek hármat,
fejük fölött kivitték a boulevard-ra és beledobták a díszkútba. Mielőtt egyet
közülük megállíthattam volna, már visszaszálltak teherautójukra, és robogtak
tovább a Boulevard Bonnard-on.
– Opération Bicyclette – szólalt meg egy hang a fülem mellett. Mr. Heng
volt.
– Mi ez? – kérdeztem. – Gyakorlat? De mire?
– Várjon csak egy kicsit – szólt Mr. Heng.
Néhány járókelő közeledett a kúthoz; egy kerék kiállt belőle, mint a bója a
tengerből, hogy eltérítse a hajók útját a roncsok veszélyes tájékáról. Egy rendőr
átszaladt az úton és integetett, kiáltozott.
– Menjünk, nézzük meg – indítványoztam.
– Inkább ne – mondta Mr. Heng és órájára nézett. Tizenegy óra négy percet
mutatott.
– Siet – mondtam neki.
– Sosem árt.
Abban a pillanatban a szökőkút felrobbant. Faragott kávájának egy darabja
egy ablakba vágódott, és az üveg csillogva permetezett alá, mint a víz. Senki
sem sérült meg. Leráztuk ruhánkról a vizet meg az üvegcserepeket. Egy
biciklikerék búgva forgott az út közepén, mint a csiga, aztán megingott és
elesett.
– Most van tizenegy óra – szólt Mr. Heng.
– Mi az ördög?...
– Úgy gondoltam, érdekelni fogja – mondta Mr. Heng. – És nagyon
remélem, hogy érdekelte.
– Jöjjön, igyunk valamit.
– Sajnálom, nem érek rá. Vissza kell mennem Mr. Csuhoz. De előbb hadd
mutassak valamit. – Odavezetett a biciklikarámhoz, és eloldotta a magáét. –
Nézze meg jól.
– Raleigh gyártmányú – mondtam.
– Nem, a pumpát nézze meg. Nem emlékezteti valamire?
Atyaian mosolygott elképedésemen és elkarikázott. Egyszer még
visszafordult és integetett, azzal ment tovább Cholon és az ócskavasraktár felé.
Bementem a Sûreté-re információért, ott aztán megértettem, mire célzott Mr.
Heng. Az öntőminta, amelyet raktárában láttam, olyan formájú volt, mint egy
biciklipumpának a fele. Aznap Saigonban városszerte kiderült az ártatlan
biciklipumpákról, hogy plasztikbombák, amelyek pontosan tizenegy órakor
felrobbantak, kivéve, ahol a rendőrség – alighanem Mr. Hengtől eredő
értesülések alapján – megelőzte a robbanást. Semmi különös nem történt: tíz
robbanás, hat ember könnyebben megsebesült, s ég tudja, hány kerékpár
megsemmisült. Újságírótársaim – kivéve az Extrême Orient munkatársát, aki
outrage-nak, gyalázatnak bélyegezte a dolgot – tudták, hogy csak akkor
helyezhetik el tudósításukat, ha nevetséges színezetet adnak a históriának.
“Biciklibombák Saigonban” – címnek nem rossz. Valamennyien a
kommunistákat okolták. Én voltam az egyetlen, aki azt írtam, a
biciklibombákkal Thé tábornok tüntetett, de a szerkesztőség megváltoztatta
beszámolómat. Thé tábornok nem volt szenzáció, az ő leleplezésére nem
lehetett helyet pazarolni. Dominguez révén megüzentem Mr. Hengnek, hogy
őszintén sajnálom, én megtettem, ami tőlem telt. Mr. Heng udvarias köszönetet
üzent vissza. Akkor úgy találtam, hogy Mr. Heng – vagy a vietminhi bizottság –
túlzottan érzékeny; senki sem haragudott komolyan a kommunistákra az ügy
miatt. Sőt, ha ez egyáltalában elképzelhető lett volna, azt hihették volna róluk,
hogy van humorérzékük. “Legközelebb vajon mit fognak kitalálni?” –
mondogatták a társaságban, s az egész képtelen históriát az én szememben is a
boulevard közepén búgócsigaként pörgő biciklikerék jelképezte. Pyle-nak
sohasem említettem, hogy mit hallottam Thé tábornokkal való kapcsolatáról.
Pepecseljen csak ártatlanul a plasztikkal, hátha akkor megfeledkezik
Phuongról. Mindazonáltal – mert egyik este éppen arra jártam, és mert úgysem
volt jobb dolgom – benéztem Mr. Muoi garázsába.
Kicsiny, rendetlen helyiség volt a Boulevard de la Somme-on, inkább
ócskavastelephez hasonlított ez is, semmint garázshoz. A helyiség közepén egy
autó állt a kocsiemelőn, hűtőfödele felnyitva tátongott – olyan volt, mint valami
őskori állat modellje egy vidéki múzeumban, ahová sohasem vetődik látogató.
Azt hiszem, mindenki megfeledkezett róla, hogy a kocsi ott van. A padlón
mindenfelé ócska ládák, vasdarabok hányódtak; a vietnami sohasem dob el
semmit, éppúgy, mint a kínai szakács, aki hét fogásra oszt fel egyetlen kacsát és
még a körmét is felhasználja. Nem is tudtam elképzelni, ki adhatott túl olyan
könnyelműen az üres dobokon meg a hibás öntőmintán; talán egy alkalmazott
csente el, hogy néhány piaszter külön keresethez jusson, talán a leleményes Mr.
Heng vesztegetett meg valakit.
Embert nem láttam sehol, így hát beléptem. “Talán elbújnak – gondoltam –,
mert attól tartanak, hogy a rendőrség keresni fogja őket.” Nem lehetetlen, hogy
Mr. Hengnek vannak kapcsolatai a Sûreté-vel, de még akkor sem valószínű,
hogy a rendőrség akcióba lépne. Az ő szempontjukból sokkal kívánatosabb
volt, hogy a közvélemény a kommunistáknak tulajdonítsa a biciklibombákat.
A kocsin meg a betonpadlón heverő lomon kívül az égvilágon semmit sem
láttam. Nehéz volt elképzelni, hogyan gyárthatták a bombákat Mr. Muoi
garázsában. Nemigen voltam vele tisztában, hogy a fehér por, amit a dob alján
láttam, hogyan változik át plasztikká, de annyit sejtettem, hogy ez bonyolult
folyamat, és nehezen vihető végbe itt, ahol még az utcán meredező két
benzinkút is elhanyagoltnak látszik. A bejáratban álltam, és kinéztem az utcára.
A boulevard középső sétányán, a fák alatt borbélyok működtek; egy fatörzsre
szögelt tükördarab visszaverte a napfényt. Medúzakalapos lány baktatott el
mellettem, rúdra akasztott két kosarat vitt. A Simon Frères-áruház tövében
kuksoló jövendőmondónak ügyfele akadt: egy töpörödött aggastyán – gyér
szakálla mint Ho Si Minhé –, aki közönyösen nézte a zsíros kártyák keverését,
kirakását. Ugyan volt-e még egy piaszter ára jövője? A Boulevard de la
Somme-on az ember az utcán élt. Itt mindenki mindent tudott Mr. Muoiról, de a
rendőrségnek nem volt kulcsa a nép bizalmához. Az életnek ezen a síkján
minden köztudomású volt, de európai nem szállhatott le erre a síkra úgy, ahogy
kimehetett az utcára. Eszembe jutottak a lépcsőházban, a közös árnyékszék
előtt tereferélő vénasszonyok: ők is mindenről értesültek, de én nem tudtam,
hogy mit tudnak.
Visszamentem a garázsba, és benyitottam hátul a kis irodába. A falon a
szokásos kínai kereskedelmi naptár, a rendetlen íróasztalon árjegyzékek,
gumiarábikumos üveg, számológép, néhány iratkapocs, teáskanna három
csészével, nagy csomó hegyezetlen ceruza, és meglepő módon egy használatlan
képes levelezőlap, amely az Eiffel-tornyot ábrázolta. Akármit írt is York
Harding grafikusan és elvontan a Harmadik Erőről – ez volt az, ha az ember az
életben kereste. A hátsó falban ajtót pillantottam meg; zárva volt, de kulcsa ott
feküdt az asztalon, a ceruzák között. Kinyitottam az ajtót és beléptem.
Fészerfélébe jutottam, amely körülbelül akkora volt, mint a garázs maga.
Egyetlen gép állt benne, első látásra nagy vaskalitkának tetszett, temérdek
ülőkével, valami szárnyatlan óriás madarak számára berendezve; úgy festett,
mintha ócska rongyokkal volna körülkötözve, de a rongyokat valószínűleg
tisztogatásra használták, mielőtt Mr. Muoit és segédeit elszólította innét valami.
A gépen megtaláltam a gyáros nevét – Lyonban készült – meg a szabadalmi
számot – vajon mit szabadalmaztatott? Bekapcsoltam az áramot és az ócska gép
életre kelt; a vasrudaknak rendeltetésük volt, a masina úgy viselkedett, mint egy
aggastyán, aki végső erejét összeszedve lesújt öklével, és újra meg újra lesújt…
Ez az ócska holmi még mindig prés volt, bár a maga világában kétségkívül
ugyanahhoz a letűnt korhoz tartozott, mint a némafilm. De ebben az országban,
ahol semmit sem dobnak a szemétre, s ahol előbb-utóbb minden felbukkanhat,
hogy itt fejezze be pályafutását (emlékszem, egyszer A nagy vonatrablás című
őskori filmet láttam egy Nam Dinh-i zugmozi vásznán végigrángatózni – még
mindig mulatott rajta a közönség), itt ez a prés ma is használható volt.
Alaposan megvizsgáltam: fehér por nyomait fedeztem fel rajta. Diolacton –
gondoltam – valami köze van a tejhez. Dobnak, öntőmintának nyoma sem volt.
Visszamentem az irodába, onnét a garázsba. Szerettem volna megveregetni az
ócska autó sárhányóját; talán sokáig kell várnia, de egyszer majd felvirrad a
napja… Mr. Muoi és a segédei most már bizonyosan a rizsföldeken járnak,
útban a szent hegyek felé, ahol Thé tábornok tartja főhadiszállását. Amikor
most végre elkiáltottam magam – Monsieur Muoi! –, hirtelen úgy rémlett
messze kerültem a garázstól meg a boulevard-tól és a borbélyoktól, újra ott
vagyok a rizsföldön, ahol meglapultam a tanyini úton. “Monsieur Muoi!!”
Szinte láttam, ahogy valaki felém fordul a rizskalászok között.
Hazamentem. Fenn, a lépcső fordulójában a vénasszonyok rázendítettek
csicsergésükre, amelyet éppoly kevéssé értettem, mint a madarak nyelvét a
sövényen. Phuong nem volt otthon, cédulát hagyott, hogy nénjéhez ment.
Lefeküdtem – lábam még mindig hamar kifáradt – és elaludtam. Amikor
fölébredtem, ébresztőórám világító számlapja egy óra huszonöt percet mutatott,
megfordultam, mert azt vártam, hogy Phuongot ott találom magam mellett,
alva. De a párna gyűretlen volt. A lepedőt aznap cserélhette, még a mosoda
hűvösségét viselte magán. Fölkeltem, kihúztam a fiókot, amelyben
selyemkendőit tartotta: nem voltak ott. A könyvespolchoz léptem: A Királyi
Család Élete Képekben is eltűnt. Magával vitte a kelengyéjét.
A sokk pillanatában az ember nem érez fájdalmat; a fájdalom hajnali három
óra tájt kezdődött, amikor nekifogtam megtervezni az életet, amelyet
úgy-ahogy, de mégiscsak folytatnom kell, és emlékeimet rendezni, hogy
valamiképp kiselejtezzem őket. A boldog emlékek a legrosszabbak,
megpróbáltam csak a rosszra visszagondolni. Volt gyakorlatom az effélében.
Átéltem már. Tudtam, hogy véghez tudom vinni, ami szükséges – de
megöregedtem, éreztem, hogy kevés energiám maradt az újrakezdésre.

Elmentem az amerikai követségre, és Pyle-t kerestem. A kapuban kérdőívet

kellett kitöltenem, s átadnom az ott posztoló katonai rendőrnek.
– Nem töltötte ki a látogatás célját – mondotta.
– Akihez megyek, úgyis tudja – feleltem.
– Szóval megbeszélés szerint jött?
– Úgy is mondhatjuk.
– Képzelem, nevetségesnek találja ezt a sok ceremóniát, de vigyáznunk
kell. Nagyon fura alakok járnak itt ki és be.
– Hallottam.
A rendőr áttolta a rágógumit a másik pofájába, és beszállt a liftbe. Vártam.
Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak Pyle-nak. Ilyesféle jelenetben még
sosem szerepeltem. A rendőr visszajött. Kelletlenül odaszólt:
– Fölmehet. 12/a számú szoba. Első emelet.
 Mikor beléptem a szobába, mindjárt láttam, hogy Pyle nincsen ott. Az
íróasztalnál Joe ült, a kereskedelmi attasé – a családnevét még mindig nem
tudtam. Az írógép mögül Phuong nénje lesett. Csak nem diadalt olvastam ki
vizsla barna szeméből?
– Kerüljön beljebb, Tom, kerüljön beljebb – kiáltotta Joe lármás
kedélyességgel. – Örülök, hogy látom. Hogy van a lába? Ritkán tiszteli meg a
mi kis műintézetünket. Húzza idébb azt a széket. Mondja el a véleményét az új
offenzíváról. Tegnap este összeakadtam Grangerrel a Continentalban. Indul
megint Északra. Mondhatom, nem lopja a napot! Mindenütt első a szenzáció
színhelyén. Gyújtson rá. Tessék, itt a cigaretta. Ismeri Miss Heit? Képtelen
vagyok megjegyezni ezeket a neveket… öreg vagyok én már ahhoz. Csak így
szólítom: “Hej, ide hozzám!” és ő nem bánja. Semmiféle avult gyarmati
formaság. Halljuk a legújabb pletykát, Tom! Maguk a füvet is hallják nőni.
Hallom, mi történt a lábával. Igazán sajnálom. Alden mondta…
– Hol van Pyle?
– Ó, Alden nem jött be ma reggel. Valószínűleg otthon van. A munkája
nagy részét otthon végzi.
– Tudom én, hogy mit csinál otthon.
– Mondhatom, az a gyerek nem lopja a napot… Hogyan? Mit mondott?
– Tudom, hogy… többek közt mit csinál otthon.
– Nem értem, mire akar kilyukadni, Tom. Kicsit nehéz felfogású vagyok.
Mindig is az voltam. És leszek.
– Az én szeretőmmel hál… a maga gépírónőjének a húgával.
– Miket beszél?
– Kérdezze meg Miss Heit. Ő ütötte nyélbe a dolgot. Pyle elszerette a
barátnőmet.
– Ide nézzen, Fowler, én azt hittem, hivatalos ügyben jött. Nem
rendezhetünk cirkuszt a hivatalban, vegye tudomásul.
– Azért jöttem, hogy Pyle-lal beszéljek, de nyilván elbújik előlem.
– Igazán, Tom, maga az utolsó, akinek szabad lenne így beszélnie Aldenről.
Azután, amit magáért tett!
– Igen, igen, persze. Megmentette az életemet, ugyebár. De ki a fene kérte
erre?
– Méghozzá az élete kockáztatásával! Annak a gyereknek nagy szíve van.
– Bánom is én a szívét. Itt most más testrészeiről van szó.
– Nem tűröm az ilyen kétértelmű megjegyzéseket, Fowler! Hölgy is van
jelen…
– Ó, ezzel a hölggyel mi nagyon jól ismerjük egymást. Engem hiába próbált
behálózni, hát most megfogta Pyle-t. Rendben van. Tudom, hogy rosszul
viselkedem, és továbbra is rosszul fogok viselkedni. Vannak helyzetek, amikor
az ember rosszul viselkedik.
– Rengeteg dolgunk van, Fowler. Jelentést kell írnunk a
kaucsuktermelésről…
– Ne féljen, megyek már. De ha Pyle telefonál, mondja meg neki, hogy itt
jártam. Talán kötelességének fogja tartani, hogy visszaadja a látogatást. – Aztán
Phuong nővéréhez fordultam: – Remélem, az ajándékozási szerződést
láttamoztatja a közjegyzővel, az amerikai konzullal és a Christian
Science-egyházzal.
Azzal kimentem a folyosóra. Joe szobájával szemben találtam egy
“Férfiak” feliratú ajtót. Bementem, magamra zártam az ajtót, és fejemet a hideg
falnak támasztva sírni kezdtem. Addig nem sírtam. Még a vécéjük is hűtött volt,
a mérsékelt hőmérsékletű páraszegény levegő felszárította könnyeimet, ahogy
elapasztja az ember nyálát és testében a spermát.

Dominguezre bíztam ügyeimet és Északra utaztam. Haiphongban barátaim

voltak a Gascogne-repülőrajban, órákat töltöttem a repülőtér bárjában, vagy a
repülőtér melletti kavicsos pályán kuglizva. Hivatalosan a fronton voltam,
merészség tekintetében Grangerrel is felvehettem a versenyt, lapomnak
azonban ezzel sem hajtottam több hasznot, mint Phát Diêm-i kirándulásommal.
De ha az ember a háborúról ír, önérzete megkívánja, hogy olykor a kockázatban
is osztozzék.
Nem volt könnyű osztozni benne, még rövid időre sem, mert Hanoiból
utasítás érkezett, hogy harci bevetésen nem vehetek részt, csak
bombázórepülésen, ez pedig ebben a háborúban olyan biztonságos volt, mint
egy autóbusz kirándulás, mert a nehéz géppuskák hatósugaránál magasabban
repültünk és semmi egyéb nem fenyegetett, csak az esetleges motorhiba vagy a
pilóta tévedése. Menetrendszerűen indultunk és menetrendszerűen érkeztünk
vissza; bombarakományunk rézsút lehullott, csavaros füstoszlop tört fel a
hídból vagy útkereszteződésből, azután szépen visszahajókáztunk apéritifre, és
tovább gurítottuk kugligolyóinkat a pályán.
Egyik reggel a városi tiszti étkezőben üldögéltem és konyakoztam egy fiatal
tiszttel, akinek leghőbb vágya az volt, hogy viszontlássa a southendi mólót,
amikor bevetési parancs érkezett. “Akar velünk jönni?” Hogyne akartam volna.
Még egy bombázórepüléssel is agyon lehet ütni az időt és a gondolatokat. A
repülőtér fele menet a tiszt megjegyezte:
– De ez harci bevetés lesz!
– Azt hittem, nem szabad…
 – Csak ne írjon róla. Mégis meglátja az országnak egy olyan részét, a kínai
határ közelében, amit valószínűleg nem ismer. Lai Csau környékét.
– Úgy tudtam, hogy ott minden nyugodt, francia kézen.
– Nyugodt volt mostanáig. Két napja foglalták el a vietminhiek. Az
ejtőernyőseink alig néhány órányira vannak. Azt akarjuk, hogy a vietminhiek
kussoljanak, amíg vissza nem foglaltuk az állást. Ezt pedig csak
zuhanórepüléssel, géppuskázással érhetjük el. Mindössze két gépünk van erre a
célra… az egyik éppen működik. Vett már részt zuhanóbombázásban?
– Nem.
– Kicsit kedélytelen, amíg meg nem szokja.
A Gascogne-repülőrajnak csak kicsiny, B-26-os bombázógépei voltak; a
franciák “prostituált”-nak nevezik ezt a típust, mert rövid szárnya lévén, nem
tudni, mivel tartja fenn magát. Engem egy kerékpárülés nagyságú fémkorongra
ültettek, térdem a pilóta hátához ért. Lassan emelkedve a Vörös-folyó fölé
értünk, amely ebben az órában csakugyan vörös volt. Mintha messze
visszamentünk volna az időben, és annak a régi földrajztudósnak a szemével
látnók, aki elnevezte – éppen ebben az órában, amikor a késő délutáni napsütés
parttól partig betöltötte medrét. Kilencezer láb magasságban elkanyarodtunk a
Fekete-folyó felé; csakugyan fekete volt, árnyékkal tele, mert a fény olyan
szögben esett, hogy elkerülte; és az egész fenséges, nagyszerű táj – völgy, szirt,
dzsungel – megfordult tengelye körül, és felfelé meredezett. Egész századot
leereszthettünk volna ezekre a szürke-zöld földekre, nem hagyott volna több
nyomot, mint sűrű vetés közé ejtett néhány pénzdarab. Messze előttünk picike
repülőgép mozgott, mint a szúnyog. A távolság egyre fogyott köztünk.
Két kört írtunk le a torony és a zölddel övezett falu fölött, aztán
dugóhúzóban emelkedtünk felfelé, a vakító levegőbe. A pilóta – Trouinnek
hívták – hátrafordult felém, és a szemével intett: kormánykerekén ott voltak a
gombok, amelyek a géppuskát szabályozzák és a bombákat kioldják. Amikor
nekiindultunk a zuhanásnak, beleimben azt a furcsa lazulást éreztem, amely
minden új tapasztalatot kísér: az első táncot, az első vacsorameghívást, az első
szerelmet. A wembleyi hullámvasútra kellett gondolnom, amikor fölért a
legmagasabb pontjára: kiszállni már nem lehet, az ember az élmény csapdájába
került. Éppen annyi időm volt, hogy a magasságmérőről leolvassam a
háromezer métert – és már zuhantunk lefelé. Most minden csak érzés volt, a
látás semmi. A pilóta hátához nyomódtam, mintha szörnyű súly nyomta volna
mellemet. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor a bombák kioldódtak; aztán a
géppuska kattogott, és a gép korditszaggal telt meg; mellemről levált a súly,
ahogy emelkedtünk, most már a gyomrom hagyott cserben, öngyilkosként,
spirálban hullott lefelé, a föld felé, amelyet elhagytunk. Negyven másodpercre
Pyle megszűnt, nem létezett, de még a magányosság is megszűnt. Ahogy nagy
ívben emelkedtünk felfelé, az oldalablakon át láttam a felénk nyúló
füstoszlopot. A második zuhanás előtt félelem fogott el; féltem a
megaláztatástól, féltem, hogy lehányom a pilóta hátát, féltem, hogy öregedő
tüdőm nem bírja a nyomáskülönbséget. A tizedik zuhanás után már csak
ingerültséget éreztem; túl soká tart ez az egész, menjünk haza már. De megint
meredeken felfelé lövelltünk a géppuska hatósugarából kikerülve, megint
elkanyarodtunk, és megint felénk mutatott a füst. A falut minden oldalról
hegyek övezték, minden alkalommal ugyanonnan, ugyanazon a nyíláson át
kellett megközelítenünk. Nem volt rá módunk, hogy váltogassuk támadási
irányunkat. Amikor tizenegyedszer zuhantunk, azt gondoltam, a megaláztatás
félelmétől immár szabadon: “Elég, ha egyetlen légelhárító ágyút
beirányoznak.” Megint felfelé emeltük orrunkat a biztonságos levegőbe – talán
nincs is ágyújuk. A bevetés negyven perce végeérhetetlennek tetszett, de egyéni
gondjaim gyötrelmét nem éreztem ezalatt. A nap lenyugvóban volt, amikor
hazafelé indultunk; a földrajztudós pillanata elmúlt, a Fekete-folyó már nem
volt fekete, és a Vörös-folyó is csak aranyszínű.
Zuhantunk megint lefelé, a görcsös, foghíjas erdőtől a gondozatlan
rizsföldeken szétterjedő folyó felé, és mint a golyó, megcéloztunk egy kicsi
sampant a sárga vízen. Egyetlen dörrenés, és a sampan szikraesőben felrobbant;
meg sem vártuk, hogy áldozataink hogyan próbálnak kivergődni, hanem
fölemelkedtünk, és folytattuk utunkat hazafelé. Megint azt gondoltam, amit
Phát Diêmben, a halott gyermek láttára: “Gyűlölöm a háborút.” Volt valami
felháborító abban, ahogy hirtelen, véletlenül kiszemeltük zsákmányunkat;
történetesen éppen arra mentünk, egyetlen lövés kellett csak hozzá, nem is volt,
aki viszonozza a tüzet, és már el is tűntünk, miután hozzáadtuk szerény
teljesítményünket a világ aznapi halottaihoz.
Föltettem fülhallgatómat, hogy Trouin százados szólhasson hozzám.
– Egy kis vargabetűt fogunk csinálni – mondta. – A calcaire-ben gyönyörű
a napnyugta. Nem szabad elmulasztania. – tette hozzá kedvesen, mint a
házigazda, aki uradalma látványosságait mutogatja vendégének, és mintegy
száz mérföldön keresztül gyönyörködtünk a napnyugtában a Baie d’Along
fölött. A sisakos, kemény katonaarc elmélázva tekintett ki, le a porózus
kőtömbök, ívek között aranyló mélyedésekbe, és a gyilkolás sebe már nem
vérzett tovább.

Trouin százados ragaszkodott hozzá, hogy aznap este ő lásson vendégül az

ópiumházban, noha ő maga nem szívott. Szereti a szagát – magyarázta –, szereti
a nyugalom érzését a fárasztó nap után, de hivatása miatt ennél többet nem
engedhet meg magának. Vannak ugyan tisztek, akik ópiumot szívnak, de azok a
földön teljesítenek szolgálatot; őneki szüksége van az éjszakai nyugodt alvásra.
Egy kis elrekesztett alkóvban hevertünk – egymás mellett sorakoztak a
rekeszek, mint iskolai hálóteremben – és a kínai tulajdonos készítette pipáimat.
Amióta Phuong elhagyott, egyszer sem szívtam. Szemben velünk, a folyosó
túloldalán egy mesztic nő heverészett, karcsú, hosszú lábát felhúzva, s első
pipája után egy fényes papírra nyomtatott képes folyóiratot olvasott; a mellette
levő rekeszben két idős kínai folytatott üzleti megbeszélést, teát szürcsölgettek,
pipájukat félretéve.
– Az a sampan – mondtam –, amit ma este… csinált az valami rosszat?
– Ki tudja? – válaszolt Trouin. – Az a parancsunk, hogy a folyónak ezen a
szakaszán mindent lőjünk le, ami csak mutatkozik.
Elszívtam első pipámat. Igyekeztem nem gondolni arra a számtalan pipára,
amit odahaza szívtam. Trouin folytatta:
– Ez a mai ügy… ez nem a legrosszabb a magamfajta katonának. A falu
fölött bennünket is lelőhettek volna. Mi is éppen annyit kockáztattunk, mint ők.
Amit gyűlölök, az a napalmbombázás. Háromezer láb magasságból, teljes
biztonságban. – Kétségbeesett mozdulatot tett. – Az ember látja, amint az erdő
tüzet fog. Isten tudja, mit látna odalenn… Szegény ördögök elevenen
megégnek, a láng ellepi őket, mint a víz. – Kitört belőle a düh az értetlen világ
ellen: – Én nem vívok gyarmati háborút! Azt hiszi, megtenném mindezt a Terre
Rouge-i ültetvényeseknek? Inkább haditörvényszék elé állok. Mi mind a maguk
háborúit vívjuk, de a bűntudatot, azt nekünk hagyják.
– Az a sampan – mondottam.
– Igen, a sampan is. – Figyelte, ahogy elnyúlok, és elszívom a második
pipámat. – Irigylem, hogy van mibe menekülnie.
– Nem tudja, hogy mitől menekülök. Nem a háborútól. Ahhoz semmi
közöm. Nem vagyok belékeveredve.
– Majd belékeveredik. Maga is, mindenki. Előbb vagy utóbb.
– Én nem.
– Látom, még mindig biceg.
– Joguk volt hozzá, hogy rám lőjenek, de még csak nem is tették. Egy
őrtornyot robbantottak fel. A romeltakarító osztagokat mindig tanácsos nagy
ívben elkerülni. Még a Piccadillyn is.
– Egyszer majd történik valami, és maga is állást foglal.
– Nem. Visszamegyek Angliába.
– És az a fénykép, amit egyszer mutatott…?
– Ó, azt azóta eltéptem. Elhagyott.
– Ne haragudjék, hogy tapintatlan voltam.
 – Így szokott ez történni. Előbb én hagytam el másokat, most fordul a
kocka. Az ember szinte hajlamos hinni a felsőbb igazságszolgáltatásban.
– Én hiszek benne. Amikor először dobtam le napalmbombát, ezt
gondoltam magamban: ez az a falu, ahol születtem. Ott lakik M. Dubois, apám
öreg barátja. A pék… gyerekkoromban nagyon jóban voltam a pékünkkel… ott
menekül a lángtengerben, amit én okoztam. A Vichy-katonák nem bombázták a
saját országukat. Hitványabbnak éreztem magam még náluk is.
– És mégis folytatja.
– Ó, ez csak hangulat. A napalmmal jár. De az idő nagyobb részében úgy
érzem, hogy Európát védelmezem. És tudja, amazok odaát… azok is szörnyű
dolgokat művelnek. Amikor 1946-ban kikergettük őket Hanoiból, rettenetes
irtást végeztek a maguk népében… olyanok között, akikről azt hitték, hogy
bennünket támogattak. Láttam egy fiatal lányt a halottasházban… nemcsak a
mellét vágták le, hanem megcsonkították a szeretőjét, és kitömték a…
– Hát ezért nem akarok én belekeveredni.
– Ez nem okoskodás vagy igazság kérdése. Egyszer elragad a szenvedély,
belékeveredünk és akkor már nem keveredhetünk ki belőle. Háború,
szerelem… gyakran hasonlítják össze ezt a kettőt. – Szomorúan tekintett a
folyosó túlsó oldalára, ahol a mesztic nő heverészett pillanatnyi nagy
békességében. – Nem, ettől a véleményemtől nem tágítok – mondta. – Látja ezt
a lányt? Ő már a szülei révén belékeveredett. Milyen jövő vár rá, ha ez a kikötő
elesik? Franciaország csak félig a hazája…
– Hát elesik a város?
– Maga újságíró. Jobban tudja nálam, hogy ezt a háborút nem nyerhetjük
meg. Tudja, hogy a Hanoiba vezető utat minden éjjel elvágják és aláaknázzák.
Tudja, hogy minden évben egy teljes St. Cyr-i évfolyamra rúgnak a
veszteségeink. Már ötvenben kis híján megvertek. De Lattre kétévi haladékot
szerzett nekünk… ennyi az egész. De mi hivatásos katonák vagyunk,
harcolnunk kell, amíg a politikusaink nem mondják, hogy hagyjuk abba. A
végén valószínűleg összeülnek és békét kötnek ugyanolyan alapon, ahogy már
a legelején is megegyezhettek volna, és ezzel értelmüket vesztik mind ezek az
esztendők. – Csúf képe, amellyel a zuhanórepülés előtt biztatóan rám
mosolygott, úgy viselte hivatalos katonai keménységét, mint a farsangi
papírálarcot, amelynek nyílásain át gyermekszemek bámulnak ki a világba. –
De maga ezt úgysem érti, Fowler. Maga nem tartozik közénk.
– Vannak más dolgok is az életben, amitől az esztendők értelmüket vesztik.
Furcsa, védelmező mozdulattal fektette térdemre kezét, mintha ő volna az
idősebb.
– Vigye haza azt a mesztic lányt – mondta. – Többet ér, mint a pipa.
– Honnan tudja, hogy eljönne velem?
 – Én is háltam vele, meg Perrin hadnagy is. Ötszáz piaszter.
– Elég drága.
– Talán háromszázért is elmenne, de az adott körülmények között az ember
nem szívesen alkuszik.
Tanácsa azonban nem bizonyult jónak. A férfi testének teljesítőképessége
korlátozott, az enyémet megdermesztette az emlékezés. Amit kezem érintett
azon az éjszakán, talán szebb volt, mint amihez szoktam, de nemcsak a szépség
ejt rabul. A mesztic lány ugyanazt a parfümöt használta, és a döntő pillanatban
az elvesztett múlt kísértete hatalmasabbnak bizonyult, mint a mellettem
elnyúló, rendelkezésemre álló test.
Elhúzódtam tőle, hanyatt feküdtem, és a vágy elapadt bennem.
– Igazán röstellem – mondtam, és hazudtam: – Nem tudom, mi lelt.
A lány nagyon kedves volt, és teljesen félreértett.
– Sose bánja. Megesik az efféle. Biztosan az ópium.
– Hogyne – mondtam –, az ópium. – És szívből kívántam, bárcsak az lett
volna.

MÁSODIK FEJEZET

Furcsa volt az első visszatérés Saigonba, amikor nem várt senki. A

repülőtéren azt kívántam, bárcsak máshová irányíthatnám taximat a Rue
Catinat helyett. “Vajon enyhébb-e most a fájdalom, mint amikor elmentem?” –
kérdeztem magamtól s igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy enyhébb.
Amikor fölértem az emeletre, észrevettem, hogy az ajtó nyitva van, és esztelen
reménykedés akasztotta meg lélegzetemet. Nagyon lassan tettem meg az ajtóig
vezető néhány lépést. Míg oda nem érek, él a remény. Szék nyikordulását
hallottam, és amikor az ajtóhoz értem, cipőt pillantottam meg – de nem női cipő
volt. Gyorsan beléptem; Pyle volt az, aki esetlenül föltápászkodott a
karosszékből, amelyben régen Phuong szokott ülni.
– Hullo, Thomas – köszöntött.
– Hullo, Pyle. Hogy jutott be?
– Találkoztam Dominguezzel. Épp a postáját hozta. Megkértem, engedje
meg, hogy itt megvárjam magát.
– Phuong ittfelejtett valamit?
– Nem. Joe mondta, hogy keresett a követségen. Úgy gondoltam, itt jobban
beszélgethetünk.
– Miről?
 Tehetetlen mozdulatot tett, mint a nebuló, akinek iskolai ünnepen kell
beszélnie, és nem találja a szavakat.
– Északon járt?
– Igen. És maga?
– Ó, én is sokat utazgattam.
– Még mindig plasztikkal pepecsel?
Elkényszeredett mosoly volt a válasz. Aztán azt mondta:
– Ott van a postája.
Első pillantásra láttam, hogy nincs közte semmi, ami érdekelhetne; az egyik
levél londoni főnökömtől jött, a másik a banktól, a többi meg számlának
látszott.
– Hogy van Phuong? – kérdeztem.
Pyle arca önkéntelenül kinyúlt, mint azok a villamos játékok, amelyek egy
bizonyos hangra működnek.
– Remekül – válaszolta, s aztán összeszorította az ajkát, mintha máris túl
sokat mondott volna.
– Üljön le, Pyle – mondtam. – Ne haragudjék, felbontom ezt a levelet. A
szerkesztőm írta.
Kinyitottam. Milyen alkalmatlan pillanatban következik be a nem várt
fordulat. Főszerkesztőm azt írta, fontolóra vette legutóbbi levelemet, és
tekintettel az indokínai zavaros helyzetre, de Lattre tábornok halálára meg a
Hoa Binh-i visszavonulásra, egyetért javaslatommal. Ideiglenes külpolitikai
rovatvezetőt nevezett ki, és szeretné, ha még legalább egy esztendeig
Indokínában maradnék. “De a helyet fenntartjuk magának” – ígérte a helyzet
teljes meg nem értésében. Azt hitte, hogy elsősorban a jobb állás meg a lap
érdeke jár az eszemben.
Leültem Pyle-lal szemben, és újra elolvastam a levelet, amely későn
érkezett. Egy pillanatra fellobbant bennem az öröm, mint a felébredés
pillanatában, mielőtt az embernek eszébe jut a valóság.
– Rossz hír? – kérdezte Pyle.
– Nem. – Azzal vigasztaltam magam, hogy úgyis mindegy lett volna:
egyesztendős haladék mit sem jelent egy házassággal szemben.
– Összeházasodtak már? – kérdeztem.
– Még nem. – Elpirult; ehhez kevés kellett nála. – Tudniillik azt reméltem,
hogy soron kívül szabadságot kapok erre a célra. Akkor otthon tarthatnók meg
az esküvőt… rendesen.
– Rendesebb, ha otthon tartják?
– Valahogy úgy érzem… nehéz magának megmagyarázni ezeket a
dolgokat, Thomas, maga olyan átkozottul cinikus… szóval úgy érzem, hogy ez
a tisztelet jele. Akkor jelen lennének a szüleim, és Phuongot úgyszólván
bevezetném a családba. Ez nagyon sokat jelent, tekintettel a múltra.
– A múltra?
– Érti, hogy mire célzok. Nem szeretném őt úgy otthon hagyni, hogy a
helyzete ne legyen tisztázott…
– Hát otthon hagyná?
– Valószínűleg. Édesanyám nagyszerű asszony… elvinné Phuongot
mindenhová, bemutatná, szóval bevezetné a társaságba. És segítene neki az
otthonunk berendezésében.
Hirtelenében nem tudtam, sajnáljam-e Phuongot mindezért vagy sem.
Annyira vágyott a felhőkarcolók meg a Szabadság-szobor világába, de fogalma
sem volt, hogy ez mivel jár – hogy mit jelent Pyle professzor úr és Mrs. Pyle,
meg a villásreggelik a női klubban; vajon megtanítják-e majd kanasztát
játszani? Magam előtt láttam a tizennyolc éves Phuongot első este a Grande
Monde-ban, ahogy kecsesen libegett fehér esti ruhájában, s magam előtt láttam,
amilyen egy hónappal ezelőtt volt, mikor a hús árára alkudott a Boulevard de la
Somme-i hentesüzletben. Vajon szeretni fogja-e a New England-i ragyogó
tiszta fűszerüzleteket, ahol még a zellert is celofánba csomagolva árusítják?
Talán igen. Ki tudja? Magam is meglepődtem, mert olyasmit találtam mondani
Pyle-nak, amit ő mondhatott volna nekem egy hónappal azelőtt:
– Bánjék vele óvatosan, Pyle. Ne erőltesse. Neki is fájhatnak dolgok,
éppúgy, mint nekem vagy magának.
– Persze, persze, Thomas.
– Olyan kicsi és törékeny, egészen más, mint a mi asszonyaink, de ne
tekintse őt… ne tekintse nipptárgynak.
– Furcsa, Thomas… mindig minden másképp történik az életben. Úgy
féltem ettől a beszélgetéstől. Azt hittem, goromba lesz.
– Volt időm gondolkodni odafenn, Északon. Találkoztam egy lánnyal…
talán olyasmit láttam meg benne, amit maga abban a bordélyházban. Jó, hogy
Phuong elment magával. Egyszer talán elhagytam volna és egy Granger-szerű
alak kaparintotta volna meg. Aki csak szórakozni akar.
– És tovább is jó barátok maradhatunk, Thomas?
– Hogyne, miért ne. De Phuonggal azért nem szeretnék találkozni. Úgyis
éppen elég az, ami itt őrá emlékeztet. Másik lakást kell keresnem… mihelyt
hozzájutok.
Kibogozta egymásból hosszú lábait és felállt.
– Olyan boldog vagyok, Thomas. Ki se mondhatom, milyen boldog.
Tudom, hogy már mondtam, de mégis… igazán azt kívánom, bárcsak
másvalaki lett volna, és nem maga.
– Én pedig örülök, hogy maga volt az, Pyle.
 A beszélgetés egészen másképp sikerült, mint ahogy elképzeltem; a felületi
harciasság alatt, egy mélyebb szinten, nyilván már jó előre kialakult bennem a
valódi haditerv. Egész idő alatt, míg naivságán bosszankodtam, egy belső bíró
az ő javára döntött, idealizmusát, York Harding műveiből merített éretlen
gondolatait összehasonlítva az én cinizmusommal. A tényekben nekem van
igazam – de vajon nincs-e neki is joga hozzá, hogy fiatal legyen és tévedjen,
nem alkalmasabb-e nálam arra, hogy egy lány hozzákösse az életét?
Kötelességszerűen kezet fogtunk, de valami kimondhatatlan aggódás
hajtott, hogy kimenjek utána a lépcsőházba és utánaszóljak. Talán nemcsak
bíró, hanem próféta is lakozik azokban a belső tárgyalótermekben, ahol igazi
elhatározásaink születnek.
– Vigyázzon, Pyle, ne bízzék túlságosan York Hardingban!
– Yorkban?! – Felbámult rám az első fordulóról.
– Igaz, hogy mi régi gyarmatosítók vagyunk, Pyle, de ismerjük is
valamennyire az életet, megtanultuk, hogy nem szabad a tűzzel játszani. Az a
Harmadik Erő… az csak a könyvében létezik, Pyle, nem az életben. És Thé
tábornok csak rablóvezér, akinek a bandája pár ezer emberből áll… sose lehet
belőle nemzeti demokrácia…
Olyan volt, mintha Pyle a levélszekrényen át nézett volna ki, hogy
meglássa, ki áll az ajtó előtt, s most visszaejtette a kukucskálót, kizárta a nem
kívánt betolakodót. Szeme eltűnt előlem.
– Nem értem, mire céloz, Thomas.
– Azok a biciklibombák, Pyle… Jó tréfa volt, bár valakinek a fél lábába
került. De ne bízzék az olyan emberekben, mint Thé. Nem menthetik meg a
Keletet a kommunizmustól. Mi ismerjük a fajtájukat.
– “Mi”?
– Mi, a régi gyarmatosítók.
– Azt hittem, hogy maga nem foglal állást.
– Nem is foglalok, Pyle, de ha már a maguk kompániájából valaki
mindenáron zavart akar kelteni, akkor hagyja ezt Joe-ra. Menjen haza
Phuonggal, és felejtse el a Harmadik Erőt.
– Mindig hálásan fogadom a tanácsait, Thomas – mondta hűvös
udvariassággal. – Nos, remélem, hamarosan látom.
– Én is remélem.

Múltak a hetek, de hogy, hogy nem, még mindig nem találtam új lakást.
Nem mintha nem értem volna rá keresni. Az évente ismétlődő háborús krízis
elmúlt, az északi vidéket belepte a crachin, a fülledt, nyirkos köd, a franciák
kivonultak Hoa Binhből, Tonkinban véget ért a rizskampány, Laoszban az
ópiumkampány. Dominguez könnyen elvégezte mindazt a tudósítói munkát,
amire Délen szükség volt. Végre rászántam magam, hogy megnézzek egy
lakást egy úgynevezett modern házban (az 1934-es párizsi kiállítás stílusában),
a Rue Catinat másik végén, a Continental-szállón túl. Egy gumiültetvényes
saigoni lakása volt; az ültetvényes hazakészült Franciaországba, és lakását
teljes berendezéssel együtt el akarta adni. A berendezés magába foglalt egy
sereg 1880 és 1900 közötti párizsi képkiállításokon vásárolt metszetet;
valamennyinek közös nevezője volt, egy tornyos frizurájú, telt keblű delnő,
akinek tüllfátylai valami módon mindig szabadon hagyják kétfelé domborodó
hatalmas ülepét, de elrejtették a csaták színhelyét. A fürdőszobában még
nagyobb merészséget árult el az ültetvényes: itt Rops-reprodukciókat aggatott a
falra.
– Szereti a művészetet? – kérdeztem, és az ültetvényes arca cinkos
vigyorgásra húzódott. Kövér ember volt, hajdísze elégtelenségét kis fekete
bajuszka pótolta.
– A legjobb képeim Párizsban vannak – mondotta.
A fogadószobában magas hamutartó tűnt a szemembe: meztelen nőt
formázott, aki hajzatában tálat tart; voltak ott még porcelán szobrok is, tigrist
ölelgető pucér lányok, meg egy különösen furcsa, amely derékig meztelen
kerékpározó leányt ábrázolt. A hálószobában, szemközt az ültetvényes széles
ágyával, óriási fénylő olajfestmény lógott a falon: két egymással szeretkező
leány. Megkérdeztem, mennyibe kerül a lakás a gyűjtemény nélkül, de az
ültetvényes nem volt hajlandó az egyikről a másik nélkül tárgyalni.
– Ön nem gyűjtő? – kérdezte.
– Hogy őszinte legyek: nem.
– Vannak illusztrált könyveim is – mondotta. – Odaadnám ráadásul, ámbár
voltaképpen magammal akartam vinni őket Párizsba.
Kinyitotta az üvegajtós könyvszekrényt, és megmutatta könyvtárát: Pierre
Louys Aphrodite-jének, meg a Naná-nak drága képes kiadását, aztán ott volt La
Garçonne meg Paul de Kock néhány műve. Majdnem megkérdeztem tőle,
önmagát nem adná-e el a gyűjteményével együtt – ő is “korabeli” volt.
– Ha az ember egyedül él a trópusokon – jegyezte meg –, jó társaság az
ilyen kollekció.
Eszembe jutott Phuong – talán éppen azért, mert annyira semmi köze sem
volt mindehhez. Így van ez mindig: ha az ember a sivatagba menekül, a fülébe
üvölt a csend.
– Nem hiszem, hogy a lapom belegyezne, hogy műgyűjteményt vásároljak.
– Ne féljen, a nyugtából úgysem tűnne ki – mondta az ültetvényes.
 Örültem, hogy Pyle nem találkozott vele, ki tudja, még az ő alakjába
öltöztette volna a képzeletbeli “öreg gyarmatosító”-ját, aki pedig enélkül is már
épp eléggé ellenszenves volt. Amikor eljöttem tőle, fél tizenkettőre járt az idő;
lesétáltam a Pavillonig, hogy megigyak egy pohár jégbe hűtött sört. A Pavillon
az európai és amerikai nők kávézóhelye volt, bizonyosra vettem, hogy ott nem
botlom Phuongba. Pontosan tudtam, hol lehet ebben az órában – ragaszkodott
szokásaihoz –, s ezért az ültetvényestől jövet gondosan átmentem az utca túlsó
oldalára, hogy elkerüljem a tejvendéglőt, ahol Phuong ebben az órában
csokoládéját szokta szürcsölni. A Pavillonban két fiatal amerikai lány ült a
szomszéd asztalnál; fagylaltoztak, s a hőség ellenére nagyon üdék és tiszták
voltak. Mindegyiknek retikül lógott a bal vállán, s a két táska hajszálra
egyforma volt, sas formájú sárgaréz csattal. Hosszú, karcsú lábuk is szakasztott
egyforma volt, és cseppnyit pisze orruk is; olyan elmélyedéssel kanalazták
fagylaltjukat, mintha kísérletet végeznének egyetemi laboratóriumukban.
“Talán éppen Pyle kollégái” – gondoltam; nagyon bájosak voltak, és őket is
szerettem volna hazaküldeni. Befejezték a fagylaltozást, és egyikük az órájára
nézett.
– Azt ajánlom, hogy induljunk – mondta –, a biztonság kedvéért.
Unalmamban eltűnődtem, miféle sürgős dolguk lehet.
– Warren azt mondta, ne maradjunk tovább, mint tizenegy-huszonöt.
– Az máris elmúlt.
– Izgalmas lenne itt maradni. Nem is tudom, miről van szó. Te tudod?
– Nem egészen, de Warren azt mondta, ne maradjunk.
– Gondolod, hogy tüntetés lesz?
– Annyi tüntetést láttam már! – mondta a másik unottan, mint a világutazó,
akinek a könyökén nőnek ki a régi templomok.
Felállt, s az asztalra tette a fagylaltért járó pénzt. Mielőtt elindult
körülnézett a kávéházban, s a tükrök minden oldalról visszaverték szeplős
profilját. A kávéházban csak én maradtam meg egy felcicomázott, éltes francia
hölgy, aki gondosan, de eredménytelenül tatarozta arcát. A két amerikai lány
jóformán nem szorult festékre, legfeljebb a szájukra kentek sebtében egy kis
rúzst, a fésűt egyszer-kétszer keresztülhúzták a hajukon. Az egyiknek a
tekintete egy pillanatra megpihent rajtam; nem is női, hanem férfias tekintet
volt, egyenes és határozott, mintha gyors cselekvést mérlegelne. Aztán
társnőjéhez fordult: “Gyerünk.” Elnéztem őket, ahogy egymás mellett kiléptek
a napszilánkos utcára. Lehetetlen volt bármelyiküket is elképzelni alantas
szenvedélyek lázában; sehogy sem illett hozzájuk a gyűrött lepedő és a nemi
élet verítéke. Vajon az ágyba is izzadságellenes szerekkel fekszenek? Egy
pillanatig irigyeltem sterilizált világukat; olyan más volt ez, mint az a világ,
amelyben én lakoztam s amely most hirtelen, megmagyarázhatatlanul
darabokra tört körülöttem. Két falitükör levált, felém repült, s félúton l ehullott.
A cifra francia némber a földön térdelt, székek, asztalok romhalmaza közepette.
Pudriéja nyitva, de épen feküdt az ölemben, jómagam furcsamód ugyanott ültem,
ahol az imént, de asztalkám a francia nő körüli romhalmaz alkatrészévé vált.
Furcsa, kerti nesz töltötte be a kávéházat: szökőkút szabályos csobogása – s amikor
a bárpult felé néztem, törött üvegek sorait láttam, amelyek sokszínű folyamban
engedték ki tartalmukat: portói bor mélyvöröse vegyült cointreau narancsszínével,
chartreuse zöldjével, pastis zavaros sárgájával a kávéház padlóján. A francia nő
felült és higgadtan körülnézett: pudriéját kereste. Átadtam neki, udvariasan
megköszönte, a földön ülve. Akkor vettem észre, hogy rosszul hallok. A robbanás
olyan közel történt, hogy dobhártyám még nem tért magához a légnyomástól.
“Megint valami plasztik-parádé – gondoltam bosszúsan. – Vajon milyen cikket
vár tőlem Mr. Heng?” De mikor a Place Garnier-ra értem, a nehéz füstfellegekből
rádöbbentem, hogy ez nem gyerekjáték volt. A füst az égő kocsikból szállt fel, a
nemzeti színház előtti parkolóhelyről; autóroncsok hevertek mindenfelé szétszórva
a téren, és egy lába vesztett férfi vonaglott a virágágy szélén. Özönlött a tömeg a
Rue Catinat meg a Boulevard Bonnard felől. Rendőrautók szirénája, mentőkocsik,
tűzoltók csengetése hatolt be – messzebbről, mint a valóságban – légnyomásos
dobhártyámon. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy Phuong a tér túlsó
oldalán levő tejvendéglőben lehet. Köztünk gomolygott a füst. Nem láttam át rajta.
Kiléptem a térre, egy rendőr megállított. Kordont alkottak a tér széle körül, hogy
megakadályozzák a tömeg odaözönlését; már hordágyak bukkantak fel a
füstfelhőből.
– Engedjen át – könyörögtem az előttem álló rendőrnek. – Egy ismerősöm van
ott…
– Vissza – mondta a rendőr. – Mindenkinek van itt ismerőse.
Félreállt, hogy átengedjen egy papot; megpróbáltam a pap háta mögött
átsurranni, de a rendőr visszahúzott. “Sajtó”… – mondtam, és keresni kezdtem a
zsebemben a tárcámat, amelyben újságíró-igazolványomat hordtam, de hiába, nem
találtam; talán enélkül indultam el aznap reggel?
– Mondja meg legalább, hogy mi történt a tejvendéglőben – kértem a rendőrt.
A füst ritkult, megpróbáltam átnézni rajta, de már igen nagy volt a tömeg a téren. A
rendőr valamit válaszolt, de nem értettem.
– Mit mondott?
Megismételte:
– Nem tudom. Menjen hátrább. Elállja a hordágyak útját.
Talán a Pavillonban vesztettem el a tárcámat? Megfordultam, hogy
visszamenjek, és Pyle-ba ütköztem.
– Thomas! – kiáltott fel.
– Pyle – lihegtem – az Istenért, hol van a követségi igazolványa? Át kell
jutnunk a másik oldalra. Phuong a tejvendéglőben van.
– Nem, nincs ott – mondta Pyle.
 – De ott van, Pyle! Mindennap odamegy. Fél tizenkettőkor. Meg kell
keresnünk.
– Nincs ott, Thomas.
– Honnan tudja? Hol az igazolványa?
– Figyelmeztettem, hogy ma ne menjen oda.
Visszafordultam a rendőr felé, elhatároztam, hogy félretuszkolom és futva
átvágok a téren, ha utánam lő, azt se bánom… és akkor ért el tudatomig a
“figyelmeztettem” szó. Karon ragadtam Pyle-t:
– Figyelmeztette? – ismételtem. – Hogy érti ezt?
– Megmondtam neki, hogy ma ne menjen oda.
Az adatok lassan összeálltak agyamban.
– És Warren? – kérdeztem. – Ki az a Warren? Ő is figyelmeztette azokat a
lányokat?
– Nem értem.
– El akarták kerülni, hogy amerikai áldozatok is legyenek, ugye?
Mentőkocsi fordult be a Rue Catinat-ról a térre, s a rendőr, aki megállított,
félreállt, hogy átengedje. A mellette álló rendőr épp vitatkozott valakivel.
Előretuszkoltam Pyle-t és mind a ketten kijutottunk a térre, mielőtt akárki
megállíthatott volna.
Gyászoló gyülekezetbe jutottunk. A rendőrség a tömeget megakadályozhatta
abban, hogy elárassza a teret, de képtelen volt kiszorítani onnét az életben
maradottakat, meg azokat, kik elsőnek siettek a robbanás színhelyére. Az
orvosoknak annyi dolguk volt a sebesültekkel, hogy a halottakkal nem tudtak
törődni, s így a halottak tulajdonosaikra maradtak; mert a halottat éppúgy
birtokolhatja az ember, mint egy széket. Egy asszony a földön ült, ölében az, ami
csecsemőjéből megmaradt; szemérmesen letakarta nagy karimájú
szalmakalapjával. Csendben, mozdulatlanul ült; általában a téren uralkodó csend
döbbentett meg a legjobban. Olyan volt, mint a templom mise alatt: csak azok
adtak hangot, akik hivatalból működtek, kivéve itt-ott néhány európait, aki sírt és
könyörgött, majd elhallgatott, mintegy megszégyenülve a Kelet szerénysége,
türelme, illemtudása láttán. A lábatlan torzó a virágágy szélén még mindig
vonaglott, mint a csirke, amelynek levágták a fejét. Az ingéről ítélve, triksahajtó
lehetett.
– Szörnyű – mondta Pyle. Lenézett foltos cipőjére, és kétségbeesetten kérdezte:
– Hát ez mi?
– Vér – mondtam. – Még sose látott vért?
– Meg kell tisztíttatnom – mondta –, mielőtt bemegyek a követhez.
Azt hiszem, fogalma sem volt róla, mit beszél. Most látott először igazi
háborút; amikor annak idején lecsónakázott Phát Diêmbe, kamaszos révületben
volt, és katonák egyébként sem számítottak a szemében.
– Látja, mire képes egy doboz Diolacton? – mondtam. – Ha rossz kezekbe
kerül. – Vállára tettem a kezem, úgy kényszerítettem, hogy nézzen körül. – Ebben
az órában a tér mindig tele volt asszonyokkal, gyerekekkel… ez a bevásárlás ideje.
Azért választotta éppen ezt az időt?
– Úgy volt, hogy díszszemlét tartanak – mondta Pyle elhalón.
– És azt remélte, hogy néhány ezredes is terítékre kerül, ugye. Csakhogy a
díszszemlét már tegnap lefújták, Pyle.
– Nem tudtam.
– Nem tudta! – Betuszkoltam egy vértócsába, ahol az imént egy hordágy állt. –
Jobban kellene informálódnia.
– Nem voltam Saigonban – mondta cipőjére meredve. – Le kellett volna fújni
az egészet.
– Lefújni a cirkuszt? – vágtam vissza. – Azt képzelte, hogy Thé tábornok
hajlandó lesz lemondani a tüntetéséről? Hiszen ez jobb, mint egy díszszemle! Nők
és gyermekek halála szenzáció, katonáké pedig nem szenzáció a háborúban. Ez
aztán belekerül a világsajtóba. Nagyszerű szolgálatot tett Thé tábornoknak, Pyle. A
Harmadik Erő, a Nemzeti Demokrácia… mind ott díszlik a jobb cipőjén. Menjen
haza Phuonghoz, és büszkélkedjék el a hősi halottaival… mindenesetre pár tucat
honfitársával kevesebb van, akiért aggódni kell.
Kicsi, kövér pap sietett el mellettünk, kendővel letakart valamit vitt egy tálon.
Pyle sokáig hallgatott, nekem sem volt több mondanivalóm. Máris túl sokat
mondtam. Pyle falfehér volt, úgy tetszett, a nyomorult közel van az ájuláshoz, és
azt gondoltam: “Mi haszna a beszédnek? Örökké ártatlan marad, az ártatlanon nem
fog semmi, bűntelen marad haláláig. Csak úgy védekezhetünk ellenük, ha kordában
tartjuk vagy kiküszöböljük őket. Az ártatlanság az elmebaj egy neme.”
– Thé sosem tett volna ilyet – hebegte Pyle. – Nem, sose tette volna, ezt tudom.
Valaki félrevezette. Talán a kommunisták…
Jó szándéka, tudatlansága áthatolhatatlan páncéllal vette körül. Otthagytam a
tér közepén, és megindultam felfelé, a Rue Catinat-n, arra, ahol az ocsmány
rózsaszínű katedrális állta el az utat. Már áramlott befelé a nép: nyilván
vigasztalásukul szolgált, hogy imádkozhatnak a halottakért a halottakhoz.
Velük ellentétben, nekem valóban volt okom hálaadásra; hiszen Phuong
életben maradt. Phuongot “figyelmeztették”. De hiába, nem emlékeztem egyébre,
csak a virágágy szélén vonagló csonkolt testre, az anyja ölében fekvő csecsemőre.
Őket nem figyelmeztették; nem voltak elég fontosak. És ha megtartják a
díszszemlét, vajon nem lettek volna éppen úgy jelen – kíváncsiságból, hogy lássák
a katonákat, hallják a beszédeket, hogy virágot dobáljanak? Egy százkilós bomba
nem válogat. Hány halott ezredes szentesíti egy gyermek vagy egy triksahajtó
halálát, ha nemzeti-demokratikus frontot építünk? Megállítottam egy motoros
triksát és a Quai Mythóra hajtattam.
 NEGYEDIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET

Phuongnak pénzt adtam, hogy vigye moziba a nővérét, így biztos lehettem
felőle, hogy nem lesz otthon. Magam elmentem vacsorázni Dominguezzel, és
már újra otthon voltam, amikor Vigot – pontosan tíz órakor – beállított. Nem
iszik, mondta bocsánatkérőn; nagyon fáradt, és attól fél, a whisky elaltatná.
Zsúfolt napja volt.
– Gyilkosság és hirtelen halál?
– Nem. Apró lopások. Meg egynéhány öngyilkosság. Ezek az emberek
szeretik a szerencsejátékot, és mikor már mindenüket elvesztették, megölik
magukat. Azt hiszem, sose lettem volna rendőr, ha tudtam volna, milyen sok
időt kell halottaskamrákban töltenem. Ki nem állhatom az ammóniákszagot.
Talán mégis iszom egy pohár sört.
– Sajnos nincs hűtőszekrényem.
– Ellentétben a halottaskamrával, ugye? Akkor egy csöpp angol whiskyt,
jó?
Eszembe jutott az az éjszaka, amikor lementem vele a halottaskamrába, és a
hűtőszekrényből előhúzták Pyle tetemét, mint egy tálca jégkockát.
– Szóval mégsem megy haza? – kérdezte Vigot.
– Ellenőrizte a postámat?
– Igen.
Odanyújtottam neki a whiskyt, hogy lássa, milyen nyugodtak az idegeim.
– Csak azt szeretném, Vigot, ha megmondaná nekem, miért képzeli, hogy
részem van Pyle halálában? Gondolja, hogy azért tettem, mert vissza akartam
szerezni Phuongot? Vagy bosszúból, amiért elvesztettem őt?
– Nem. Olyan ostoba nem vagyok. Az ember nem viszi el emlékül az
ellensége könyvét. Ott van a polcon. A Nyugat hivatása. Ki ez a York Harding?
– Ő az, akit keres, Vigot. Ő ölte meg Pyle-t… hosszú lejáratra.
– Nem értem.
– Amolyan felsőbbrendű újságíró… diplomáciai tudósítónak nevezik az
effélét. A fejébe vesz egy ideát, és aztán addig gyúrja a helyzetet, amíg beleillik
az ideájába. Pyle úgy jött ide, hogy tele volt York Harding ideájával. Harding
egyszer itt volt egy hétig. Pyle elkövette azt a hibát, hogy a gyakorlatba próbálta
átültetni York Harding ideáját. Harding egy Harmadik Erőről írt, Pyle
megalakította: Harmadik Erőnek nevezett ki egy ócska kis banditát kétezer
emberrel meg néhány szelídített tigrissel. Belékeveredett, szegény.
– Maga sose keveredik bele semmibe?
 – Legalábbis arra törekszem.
– Hiába, Fowler.
Magam sem tudom, miért, eszembe jutott Trouin százados és az az éjszaka
– mintha hosszú esztendők választanának el tőle! –, amelyet a haiphongi
ópiumházban töltöttünk. Mit is mondott Trouin? Olyasmit, hogy előbb vagy
utóbb mindegyikünk belekeveredik egy szenvedélyes pillanatban.
– Jó pap lett volna magából, Vigot – mondtam. – Vajon mi teszi, hogy az
ember olyan könnyen gyónna magának… ha lenne mit meggyónnia?
– Sohasem kívántam, hogy gyónjanak nekem.
– De azért megtörtént?
– Néhanapján.
– Talán azért, mert akárcsak a papnak, magának is az a hivatása, hogy
megértő legyen és ne botránkozzék meg? “Kedves Zsaru úr, hadd
magyarázzam meg tüzetesen, hogy miért vertem be az öreg hölgy fejét.”
“Persze, persze, Gustave, szedje össze a gondolatait, és mondja el szépen, hogy
mért tette.”
– Ej, de cikornyás a fantáziája. Nem iszik, Fowler?
– Nem lenne okos dolog, ha a bűnöző a rendőrtiszt társaságában leinná
magát!
– Sosem mondtam, hogy maga bűnöző.
– De hátha az ital még engem is gyónásra serkentene? A maga hivatásában
nincs gyónási titoktartás.
– Annak, aki gyón, rendszerint nem is fontos a titoktartás, még ha papnak
gyón is. Más indítékai vannak.
– Hogy megtisztuljon?
– Nem mindig. Néha csak arra törekszik, hogy világosan lássa önmagát.
Néha beleun a csalásba. Maga nem bűnöző, Fowler, de azért mégis szeretném
tudni, hogy miért hazudott nekem. Maga találkozott Pyle-lal a halála estéjén.
– Honnét veszi ezt?
– Egy percig sem hiszem azt, hogy maga ölte meg. Maga aligha használt
volna erre a célra egy rozsdás bajonétot.
– Rozsdásat?
– Az efféle részleteket a boncolás során tisztázzuk. De már megmondtam
magának, hogy nem ez volt a halál közvetlen oka, hanem a dakowi iszap. –
Felém nyújtotta poharát, hogy újra töltsek. – No, lássuk most. Hat óra tízkor
apéritifet ivott a Continentalban, ugye?
– Igen.
– És hat-negyvenötkor a Majestic bejáratában beszélgetett egy újságíró
kollégájával.
 – Igen, Wilkinsszel. Mindezt már elmondottam magának, Vigot. Akkor
éjszaka.
– Úgy van. Azóta ellenőriztem. Bámulatos, hogy emlékszik ilyen apró
részletekre.
– Riporter vagyok, Vigot.
– Az időpont talán nem mindenütt egyezik hajszálra, de senki sem
hibáztatja magát, ugyebár, ha emitt egy negyedórát, amott tíz percet téved.
Semmi oka sem volt rá, hogy ezt fontosnak higgye. Mi több: határozottan
gyanús lenne, ha minden időpontot egészen pontosan adott volna meg.
– Tévedtem?
– Valamicskét. Wilkinsszel hét előtt öt perccel beszélt.
– Tíz perc.
– Persze. Amint mondom. És épp csak elütötte a hatot, amikor a
Continentalba érkezett.
– Az órám mindig siet egy kicsit – mondtam. – Magánál most hány óra?
– Tíz óra nyolc.
– Nálam meg tíz-tizennyolc. Látja.
Meg se nézte. Így válaszolt:
– Akkor a maga órája szerint huszonöt perccel tévedett azt az időpontot
illetően, amikor Wilkinsszel beszélgetett. Ez már elég nagy eltérés, nem
gondolja?
– Talán gondolatban visszaszámítottam az időt. Vagy talán épp aznap
igazítottam meg az órámat. Mert néha megigazítom.
– Az is meglepő – folytatta Vigot. – (Kaphatnék még egy kis szódát?...
Nagyon erősre keverte) –, az is meglepő, hogy egyáltalán nem haragszik rám.
Pedig nem éppen kellemes, ha az embert úgy vallatják, ahogy én magát
vallatom.
– Érdekel, mint egy detektívregény. És különben is… tudja, hogy nem én
öltem meg Pyle-t; maga mondta.
– Tudom, hogy nem volt jelen a meggyilkolásánál. – mondta rá Vigot.
– Nem tudom, mit igyekszik bizonyítani azzal, ha kimutatja, hogy itt tíz
percet tévedtem, amott meg ötöt.
– Nyerünk egy kis időt – felelte Vigot. – Egy kis közbeékelt időt.
– Időt… mire?
– Arra, hogy Pyle meglátogassa magát.
– Miért akarja ezt mindenáron bebizonyítani?
– A kutya miatt – felelte Vigot.
– Mert sár ragadt a lábán?
– Nem sár volt az, hanem cement. Tudniillik aznap este, ahogy követte
Pyle-t, valahol nedves cementbe lépett. Emlékeztem rá, hogy itt, a maga
házában, a földszinten építkezés folyik… még most is folyik. Ahogy bejöttem,
elmentem a munkások mellett. Késő éjszakáig dolgoznak ebben az országban.
– Azt hiszem, nagyon sok házban építkeznek… és ott mindenütt találni
nedves cementet. Megkérdezte a munkásokat, nem emlékszik-e valamelyik a
kutyára?
– Természetesen. De még ha emlékszik is valamelyik, nekem nem mondják
meg. Én a rendőrség vagyok.
Elhallgatott, hátradőlt a székében, és poharára meredt. Az volt az érzésem,
hogy valamiféle analógiára döbbent rá, és gondolatai nagyon messze járnak.
Légy mászkált a keze fején és nem hessegette el, éppúgy, ahogy Dominguez
nem hessegette volna el. Az volt az érzésem, hogy erővel, mély és mozdulatlan
erővel ülök szemben. Ki tudja, talán imádkozott – még ezt is lehetségesnek
tartottam.
Felálltam, és az ajtófüggönyt félretolva, átmentem a hálószobába. Nem volt
benn semmi dolgom, csak épp egy percre el akartam szabadulni attól a székben
ülő némaságtól. Phuong képeskönyvei újra ott sorakoztak a polcon.
Szépítőszerei közé odatámasztott egy táviratot, amely távollétemben érkezett;
nyilván a londoni szerkesztőségtől. Nem volt kedvem kinyitni. Minden
éppolyan volt, mint Pyle érkezése előtt. Szobák nem változnak, csecsebecsék
ott maradnak, ahová állítjuk őket; csak a szív romlandó.
Visszamentem a fogadószobába. Vigot az ajkához emelte poharát. Azt
mondtam neki:
– Nincs semmi mondanivalóm. Az égvilágon semmi.
– No, akkor megyek is – szólt Vigot. – Azt hiszem, többé nem fogom
háborgatni.
Az ajtóban még egyszer visszafordult – mintha nem akarna lemondani a
reményről – az övéről? Vagy az enyémről?
– Milyen furcsa filmet nézett meg aznap este. Nem hittem volna, hogy
szereti a kosztümös történelmi filmeket. Mit is nézett meg? Robin Hood-ot?
– Nem, azt hiszem, a Scaramouche-t. agyon kellett ütnöm az időt. Meg
aztán vágytam egy kis szórakozásra.
– Szórakozásra?
– Mindenkinek megvannak a gondjai, Vigot – magyaráztam óvatosan.
Mikor Vigot elment, még mindig hátra volt egy óra: addig kellett várnom
Phuongra, emberi társaságra. Különös, mennyire felkavart Vigot látogatása.
Mintha egy költő elhozta volna hozzám a művét bírálatra, és én a
gondatlanságommal megsemmisítettem volna. Énnekem nincs hivatásom – az
újságírást nem tekinthetem komoly hivatásnak –, de másban felismerem a
hivatástudatot. Most, hogy Vigot elment dolgavégezetlen, hogy
kiegészítetlenül zárja le aktáját, azt kívántam, bárcsak lenne bátorságom
visszahívni és közölni vele: “Igaza van. Találkoztam Pyle-lal a halála estéjén.”

MÁSODIK FEJEZET

Útban a Quai Mytho felé, több mentőkocsival találkoztam, amely

Cholonból jövet a Place Garnier felé igyekezett. A járókelők arcáról az ember
szinte leolvashatta a hír terjedésének sebességét; ezek az arcok eleinte
várakozón, aggodalmasan fordultak felém, mint aki a Place Garnier felől jövök.
De mire beértem Cholonba, utolértem és elhagytam a hírt; a kínai városban
nyüzsgött az élet, megszakítatlanul folyt rendes medrében, senki sem tudott
még semmiről.
Megtaláltam Mr. Csu kapualját és fölmentem a házba. Legutóbbi
látogatásom óta mi sem változott. A kutya meg a macska padlóról
kartondobozra, dobozról bőröndre lépkedtek, mint a sakkfigurák, amelyek
sosem érik utol egymást; a kisbaba a padlón csúszkált, a két öregúr pedig
változatlanul madzsongozott. Csak a fiatalok hiányoztak. Mihelyt beléptem az
ajtón az egyik nő teát töltött. Az öreg hölgy az ágyon ült, és a lábát nézegette.
– M. Heng? – kérdeztem. Fejemet ráztam a teára; nem voltam abban a
hangulatban, hogy megint egymás után több csészével hörpintsek fel a keserű
hitvány löttyedékből. – Il faut absolument que je voie M. Heng. 34 –
Lehetetlennek tetszett, hogy éreztessem velük kérésem fontosságát, de talán a
puszta tény, hogy visszautasítottam a teát, meghökkentette őket. Vagy talán
nekem is véres volt a cipőm, mint Pyle-nak. Mindenesetre az egyik nő rövid
tétovázás után kivezetett, levitt a lépcsőn, végigkalauzolt két zászlós, forgalmas
utcán, és otthagyott egy épület előtt, amelyet Pyle hazájában – úgy hiszem –
funeral parlor-nak, “temetőszalon”-nak neveznének: tele volt kőurnákkal,
amelyekbe a kínai halottak feltámadásra szánt csontjait helyezik.
– M. Heng – mondtam a kapuban álló vén kínainak. – M. Heng. – Ez a hely
nagyon is megfelelő állomásnak tetszett egy olyan napon, amely a
gumiültetvényes pornográfgyűjteményével kezdődött és a Place Garnier-t
borító holttestekkel folytatódott. Valaki kiszólt egy belső helyiségből, és a kínai
félreállt, bebocsátott.
Maga Heng jött elém szívélyesen, és betessékelt a kicsiny szobába. Fekete,
faragott, kényelmetlen székek álltak benne, amilyeneket minden kínai

34
Feltétlenül beszélnem kell M. Henggel. (francia).
előszobában találni, barátságtalanul, használatlanul. Itt azonban az volt az
érzésem, hogy ezúttal használták a székeket, mert öt kis teáscsésze állt az
asztalon, s kettő közülük nem is üresen.
– Úgy látom, megbeszélést szakítottam félbe – mondtam.
– Üzleti ügy – válaszolta Mr. Heng kitérőn. – Nem fontos. Mindig örülök,
ha látom, Mr. Fowler.
– A Place Garnier-ról jövök.
– Sejtettem, hogy erről van szó.
– Hallotta… ?
– Megtelefonálták. Úgy gondolják, helyes, ha egy ideig kerülöm Mr. Csu
háza táját. A rendőrség ma bizonyára erősen buzgólkodik.
– De magának semmi köze sincsen az egészhez.
– A rendőrségnek az a feladata, hogy bűnösöket találjon.
– Megint Pyle volt – mondtam.
– Igen, ő volt az.
– Szörnyű dolog!
– Thé tábornok nem éppen mértéktartó egyéniség.
– És a plasztik nem való bostoni kisfiúk kezébe. Mondja, Heng, kicsoda
Pyle főnöke?
– Az a benyomásom, hogy Mr. Pyle többé-kevésbé a maga gazdája.
– Gondolja, hogy az O. S. S. tagja?
– Nem hiszem, hogy a kezdőbetűk különösen fontosak.
– Mit tehetnék, Heng? Meg kell őt akadályozni.
– Megírhatja az igazat. Vagy talán nem írhatja meg?
– Thé tábornok nem érdekli a lapomat. Csak a maga emberei érdeklik őket,
Heng.
– Igazán azt akarja, hogy megakadályozzák Mr. Pyle további működését,
Mr. Fowler?
– Ha látta volna, Heng! Ott állt és azt mondta, sajnálatos tévedés az egész,
úgy volt, hogy katonai díszszemle lesz. Azt mondta, ki kell tisztíttatnia a
cipőjét, mielőtt bemegy a követhez.
– Persze közölhetné a rendőrséggel amit tud, Mr. Fowler.
– A rendőrség se törődik Thével. És azt hiszi, hozzá mernének nyúlni egy
amerikaihoz? Diplomáciai előjogokkal rendelkezik. A harvardi egyetemet
végezte. A követ a szívébe zárta. Volt ott egy asszony is, Heng, akinek a
gyereke… a szalmakalapjával takarta le. Nem tudom elfelejteni. És egy másik
Phát Diêmben…
– Igyekezzék megőrizni a nyugalmát, Mr. Fowler.
– Ki tudja, mire vetemedik legközelebb, Heng? Hány bombát, hány halott
gyereket produkál egy doboz Diolacton?
 – Hajlandó lenne segíteni nekünk, Mr. Fowler?
– Idejön a két bal lábával, és ártatlan emberek az életükkel fizetnek a
tévelygéseiért. Bárcsak kézre kerítették volna a maga honfitársai, amikor
lehajókázott a folyón Nam Dinhtől. Sokak életét mentette volna meg.
– Teljesen egyetértek önnel, Mr. Fowler. Meg kell őt fékezni. Lenne egy
ajánlatom. – Valaki diszkréten köhécselt az ajtó mögött, aztán hangosan
kiköpött. Mr. Heng így folytatta: – Hívja meg ma este vacsorára a Vieux
Moulinba. Fél nyolc és fél kilenc között.
– Mi haszna… ?
– Beszélnénk vele útközben – mondta Heng.
– De hátha nem ér rá?
– Talán még jobb lenne, ha magához hívná… fél hétre. Akkor bizonyosan
ráér; el fog menni. Ha ráér önnel vacsorázni ma este, lépjen az ablakhoz, egy
könyvvel a kezében, mintha a világosságot keresné.
– Miért éppen a Vieux Moulinba?
– Mert a dakowi híd közelében van. Azt hiszem, ott majd találunk alkalmas
helyet, ahol zavartalanul elbeszélgethetünk.
– Mit akar csinálni?
– Ezt önnek nem érdeke megtudni, Mr. Fowler. De ígérem, hogy annyira
tapintatosan fogunk eljárni, amennyire a helyzet megengedi.
Heng láthatatlan barátai úgy neszeztek a falon túl, mint a patkányok.
– Megteszi ezt nekünk, Mr. Fowler?
– Nem tudom – válaszoltam. – Nem tudom, megteszem-e.
– Előbb vagy utóbb – mondotta Heng, és megint Trouin százados szavaira
emlékeztem az ópiumházban –, előbb vagy utóbb állást kell foglalni. Ha az
ember ember akar maradni.

Levelet hagytam Pyle-nak a követségen, amelyben meghívtam délutánra,

aztán felballagtam az utcán a Continentalig, hogy megigyak egy pohár sört. A
romokat eltakarították, a tűzoltóság fellocsolta a teret. Akkor még nem
sejtettem, milyen fontosságra fog szert tenni hely és idő. Még az is megjárta az
eszemet, hogy egész este ott maradok és nem tartom be megállapodásomat.
Aztán úgy gondoltam, hátha ijesztéssel rá tudom venni Pyle-t, hogy ne
csináljon semmit, ha figyelmeztetem a veszélyre, bármi legyen is az a veszély.
Így hát megittam sörömet és hazamentem, és mikor hazaértem, reménykedni
kezdtem, hogy Pyle nem jön el. Megpróbáltam olvasni, de polcomon nem
találtam semmit, ami lekötötte volna figyelmemet. Talán ópiumot kellett volna
szívnom, de nem volt, aki elkészítse pipámat. Akaratlanul is lépésekre füleltem,
s végre jöttek is. Valaki kopogott. Kinyitottam az ajtót, de csak Dominguez
volt.
– Mit akar, Dominguez? – kérdeztem.
Megütődve nézett rám.
– Hogy mit akarok? – Órájára nézett. – Hiszen mindennap ebben az időben
jövök. Van távirat?
– Nincs. Nagyon röstellem, elfelejtettem.
– Legalább egy rövid tudósítás a bombáról. Nem akar valamit feladni?
– Írja meg helyettem, Dominguez. Magam sem tudom, mi történt velem…
talán mert ott voltam a helyszínen, túlságosan megrendített. Képtelen vagyok
tudósítás kereteiben gondolni az ügyre. – Rácsaptam egy moszkitóra, amely
zümmögve ostromolta fülemet, s láttam, hogy Dominguez önkéntelenül
összerezzen. – Semmi baj, Dominguez: elhibáztam. – Keservesen
elmosolyodott. Nem volt rá mentsége, hogy ennyire kímél minden életet;
utóvégre is keresztény volt – egyike azoknak, akik megtanulták Nérótól,
hogyan kell gyertyának használni az emberi testet.
– Segíthetnék valamiben? – kérdezte Dominguez.
Nem ivott, nem evett húst, nem ölt; irigyeltem szelídségét.
– Nem, Dominguez. Csak arra kérem, hagyjon magamra ma este. – Az
ablakon át figyeltem, amint távoztában átmegy a Rue Catinat túlsó oldalára.
Egy triksa állt meg a túlsó járdán, éppen szemközt az ablakommal; Dominguez
fel akarta fogadni, de a hajtó a fejét rázta. Ügyfelét valószínűleg a közeli üzletek
valamelyikéből várhatta, mert ezen a helyen nem volt rendes triksaállomás.
Mikor órámra néztem, meglepetten állapítottam meg, hogy még alig tíz perce
várok; és amikor Pyle kopogott az ajtón, nem is hallottam lépteit.
– Jöjjön be. – De mint rendesen, most is a kutya jött be elsőnek.
– Örültem a levelének, Thomas. Ma délelőtt azt hittem, haragszik rám.
– Haragudtam is. Csúnya látvány volt.
– Maga most már annyit tud, Thomas, hogy nem árt, ha még valamit
elárulok. Beszéltem Thével ma délután.
– Beszélt vele? Hát Saigonban van? Bizonyára azért jött, hogy
gyönyörködjék a bombája hatásában.
– Amit most mondok, szigorúan bizalmas, Thomas. Keményen bántam
vele. – Úgy beszélt, mint egy iskolai tornászcsapat kapitánya, aki
szabálytalanságon csípte egyik nebulóját. Mégis némi reménység csillant föl
bennem és megkérdeztem:
– Kirúgta?
– Megmondtam neki, ha még egyszer ilyen féktelen tüntetést rendez,
megszakítunk vele minden kapcsolatot.
 – De hát nem szakítottak vele már amúgy is, Pyle? – Türelmetlenül
belerúgtam a kutyájába, amely a bokám körül szaglászott.
– Nem tehetem. (Ülj le, Duke!) Mégiscsak ő az egyetlen reménységünk a
távolabbi jövőre. Ha a mi támogatásunkkal kerül hatalomra, megbízhatunk
benne…
– Hány ártatlan embernek kell még meghalnia, míg belátja…? – Előre
tudtam, hogy a vita hiábavaló.
– Míg belátom… Mit, Thomas?
– Hogy a politikában nincsen hála.
– Mégsem fognak annyira gyűlölni bennünket, mint a franciákat.
– Biztos ebben, Pyle? Néha az is megesik, hogy szeretjük ellenségeinket,
barátainkat pedig gyűlöljük.
– Európai módjára beszél, Thomas. Ezek az emberek nem ilyen
bonyolultak.
– Hát csak ennyit tanult az utóbbi hónapok alatt? Legközelebb már
gyerekeknek fogja őket nevezni.
– Bizonyos tekintetben azok.
– Mutasson nekem egy komplikálatlan lelkű gyermeket, Pyle. Amíg
fiatalok vagyunk, bonyodalmak dzsungele a lelkünk. Ahogy öregszünk,
egyszerűsödünk. – De minek is vitatkoztam vele? Mindkettőnk érvelése
elrugaszkodott a valóságtól. Idő előtt vezércikkíró lett belőlem. Felálltam és a
könyvespolchoz léptem.
– Mit keres, Thomas?
– Csak egy verset, amit régen szerettem. Nem vacsorázna velem ma este,
Pyle?
– Boldogan, Thomas. Úgy örülök, hogy már nem haragszik. Tudom, nem
értünk mindenben egyet, de azért lehetünk barátok, ha nincs is mindig egy
véleményünk, ugye?
– Nem tudom. Nem hiszem.
– Elvégre Phuong sokkal fontosabb volt ennél.
– Igazán azt hiszi, Pyle?
– Hát persze, hiszen Phuong a legfontosabb az egész világon. Legalább
nekem. És magának is, Thomas.
– Nekem már nem.
– Szörnyű látvány volt ez, ma délelőtt, de meglátja, Thomas, egy hét alatt
elfelejtjük. A hozzátartozóknak is gondját viseljük.
– Visel-jük?
– Táviratoztunk Washingtonba. Engedélyt fogunk kapni, hogy anyagi
eszközeink egy részét erre a célra felhasználjuk.
Félbeszakítottam:
 – Találkozunk a Vieux Moulinban? Kilenc és fél tíz között?
– Ahol akarja, Thomas. – Az ablakhoz léptem. A nap a háztetők mögé
bukott. A triksahajtó még mindig ott állt és utasára várt. Lenéztem rá, és ő
fölemelte arcát.
– Vár valakit, Thomas?
– Nem. Ezt a verset kerestem. – Hogy álcázzam eljárásomat, fennhangon
olvastam, a könyvet a világosság utolsó foszlányai felé emelve:

Hajtok, s a világra semmit sem adok,

A népek az utcán kérdik, ki vagyok;
S ha elsodor egy alakot kerekem,
Semmi, – a kárát megfizetem.
Be jó, ha tele a zsebünk, hej hó!
Be jó, ha tele a zsebünk.

– Furcsa vers – jegyezte meg Pyle megrovón.

– Felnőtt költő volt a tizenkilencedik században. Kevés volt ebből a
fajtából. – Megint lenéztem az utcára. A triksa elment.
– Elfogyott a whiskyje – kérdezte Pyle.
– Nem, de azt hittem, hogy maga sose…
– Úgy látszik, lassan fölengedek – felelte Pyle. – A maga hatása, Thomas.
Azt hiszem, jót tesz nekem.
Elővettem az üveget meg a poharakat; az egyik poharat bennfelejtettem, és
azután még a szódavízért is vissza kellett mennem. Minden, amit aznap este
csináltam, feltűnő hosszú ideig tartott.
Pyle újra megszólalt:
– Tudja, Thomas, a szüleim nagyszerű emberek, de talán egy icipicit
szigorúbban neveltek a kelleténél. A Chestnut Streeten lakunk, egy öreg
házban, jobboldalt, ha felfelé megy a hegyre. Édesanyám régi kristályt gyűjt,
apám pedig, ha nem az erózióval meg az ócska szikláival foglalkozik,
Darwin-kéziratokra vadászik. Szóval, a múltban élnek. Talán azért volt rám
olyan nagy hatással York Harding. Úgy láttam, érzéke van a modern áramlatok
iránt. Apám izolacionista.
– Úgy látom, az édesapja kedvemre való ember lehet – mondottam – Én is
izolacionista vagyok.
Csendes ember létére Pyle aznap este feltűnően beszédes hangulatban volt.
Nem hallottam mindent, amit mondott, mert gondolataim elkalandoztak.
Szerettem volna elhitetni magammal, hogy Mr. Hengnek más eszközök is
állnak rendelkezésére, mint a kézenfekvő drasztikus megoldás. De – ezzel
tisztában voltam – háborúban nincs helye tétovázásnak; az ember ahhoz a
fegyverhez nyúl, amely a keze ügyében van; a franciák a napalmbombát
használják. Mr. Heng pedig töltényt vagy kést. Túl későn ébredtem rá, hogy
nem születtem bírónak; egy ideig még hagyom beszélni Pyle-t, azután
figyelmeztetem a veszélyre. Az éjszakát nálam töltheti. Ide nem fognak betörni.
Azt hiszem, épp az öreg dajkájáról mesélt. “Igazából még édesanyámnál is
többet jelentett nekem, és milyen remek áfonyalekváros tésztát tudott sütni!” –
amikor a szavába vágtam:
– Van magánál fegyver… azóta az éjszaka óta?
– Nem. A követségtől utasításunk van…
– De maga különleges munkakörben dolgozik!
– Úgysem érne semmit; ha kézre akarnak keríteni, úgyis
megkaparinthatnak. Különben is, vaksi vagyok, mint a vakondok. Az
egyetemen Denevérnek csúfoltak… mert a sötétben olyan jól látok, mint a
denevérek. Egyszer épp mókáztunk… – Azzal megint belefogott hosszú
történetei egyikébe.
Visszamentem az ablakhoz. A szemközti járdán egy triksahajtó várakozott.
Nem voltam benne bizonyos – ezek a vietnamiak annyira hasonlítanak
egymáshoz –, de úgy rémlett, hogy nem az előbbi, hanem egy másik. Talán
csakugyan utasára várt. Eszembe jutott, hogy Pyle a követségen lenne a
legnagyobb biztonságban. Jeladásom óta amazok nyilván már kidolgozták
tervüket aznap estére, s tervükben a dakowi híd is szerepelt valami módon.
Hogy hogyan, miért, azt sehogy sem értettem; csak nem lesz Pyle olyan bolond,
hogy napnyugta után keresztülhajtat Dakowon? A Saigon felőli hídfőt pedig
állandóan fegyveres rendőrség őrzi.
– Folyton csak én beszélek – mondta Pyle. – Nem is tudom, hogy lehet, de
ma este valahogyan…
– Folytassa csak – mondtam. – Nem vagyok ma beszédes kedvemben,
ennyi az egész. Talán jobb is lenne, ha elhalasztanók a közös vacsoránkat.
– Nem, a világért se! Úgyis olyan távol érzem magam magától, amióta…
szóval…
– Amióta megmentette az életemet – vágtam rá, s nem tudtam leplezni
önmarcangolásom keserűségét.
– Nem, nem így gondoltam. De mégis… hogy beszéltünk egymással akkor
éjszaka, ugye, Thomas? Mintha az utolsó éjszakánk lett volna. Sok mindent
megtudtam akkor magáról, Thomas. Nem értek egyet magával, ezt ne felejtse
el, de a maga szempontjából talán ez a helyes… hogy ne keveredjék bele
semmibe. És ezt az álláspontját fenntartotta, még akkor is semleges maradt,
amikor eltörött a lába.
– Mindenkinél elérkezik a fordulópont – válaszoltam. – Egyszer elragad a
szenvedély…
 – A maga számára még nem érkezett el. Nem is hiszem, hogy valaha
elérkezik. Ami pedig engem illet, én sem hiszem, hogy megváltozom… kivéve,
ha meghalok – tette hozzá derűsen.
– És a mai délelőtt sem változtatja meg a nézeteit?
– Azok csak háborús halottak voltak – felelte. – Sajnálatos eset, de az ember
nem mindig talál célba. Egyébként annyi bizonyos, hogy szent ügyért haltak
meg.
– Akkor is ugyanezt mondaná, ha az áfonyalekváros dadájáról volna szó?
Nem válaszolt olcsó visszavágásomra.
– Bizonyos tekintetben azt mondhatjuk, a Demokráciáért haltak meg –
mondotta.
– Igazán nem tudom, hogy fordítanám ezt le vietnami nyelvre.
Egyszerre szörnyen kimerültnek éreztem magam. Azt kívántam, menjen el
mielőbb és haljon meg. Akkor újrakezdhetem az életemet – attól a ponttól
fogva, ahol ő megjelent benne.
– Maga sose fog engem komolyan venni, ugye, Thomas? – panaszkodott
Pyle azzal az iskolás-kamaszos vidámsággal, amelyet, úgy látszik, éppen erre
az estére tartogatott. – Mondok valamit: Phuong moziba ment… nem
tölthetnénk együtt az egész estét? Semmi dolgom az égvilágon. – Mintha valaki
kívülről diktálná a szavait, hogy megfosszon minden lehető kibúvótól. Így
folytatta: – Mit szólna, ha elmennénk a Chalet-ba? Azóta sem voltam ott. A
konyha éppolyan jó, mint a Vieux Moulin-ban, és zene is van.
– Jobb szeretek nem gondolni arra az estére.
– Bocsásson meg, Thomas! Néha igazán otrombán és tapintatlanul
viselkedem. Akkor hát mit szólna egy kínai vacsorához, Cholonban?
– Előre meg kell rendelni, hogy jót kapjon az ember. Talán fél kimenni a
Vieux Moulinba, Pyle? Szögesdróttal van elkerítve, és a hidat állandóan őrzi a
rendőrség. Olyan bolondot pedig, ugye, nem csinálna, hogy Dakowon hajtson
keresztül?
– Nem arról van szó. Csak úgy gondoltam, kedélyes lenne egy igazi görbe
este együtt.
Hirtelen mozdulatot tett és feldöntötte poharát; leesett és eltört.
– Szerencsét hoz – mondta Pyle gépiesen. – Ne haragudjék, Thomas. –
Összeszedtem a szilánkokat és a hamutartóba tettem. – Nos, hajlandó, Thomas?
– Az üvegcserepek a Pavillon bárjának elcsorgó, törött likőrösüvegeit idézték
fel. – Figyelmeztettem rá Phuongot, hogy esetleg magával töltöm az estét. –
Milyen ügyetlenül választotta a “figyelmeztettem” szót! Fölszedtem az utolsó
üvegszilánkot is.
– Van egy megbeszélésem a Majesticben – választottam. – Kilenc előtt nem
érek rá.
 – No hát, akkor kénytelen leszek visszamenni a hivatalba. Csak mindig attól
félek, hogy az utolsó percben valaki rám akaszkodik.
“Ezt az utolsó lehetőséget – gondoltam – meg kell adni neki.”
– Sose bánja, ha elkésik – mondtam. – Ha valaki visszatartja, nézzen fel
hozzám később. Tízkor hazajövök, ha addig nem ért ki, és itt megvárom magát.
– Majd értesítem…
– Ne fáradjon. Vagy kijön a Vieux Moulinba… vagy később itthon
találkozunk. – Annak a kezébe tettem le a döntést, akiben nem hittem: most
aztán közbeléphetsz, ha akarsz – távirat az asztalán, sürgős üzenet a követtől…
Ha nincs hatalmad megváltoztatni a jövőt, nem létezel. – Most pedig menjen,
Pyle. Van még egy s más elintéznivalóm. – Különös kimerültséget éreztem,
amikor hallottam távolodó lépteit és kutyája lábának halk dobogását.

Amikor kiléptem a ház elé, nem volt triksa a közelben, csak a Rue d’Ormay
sarkán. Lesétáltam a Majesticig és egy ideig ott álldogáltam, figyeltem az
amerikai bombázógépek kirakását. A nap lement, ívlámpák fényénél dolgoztak.
Eszem ágában sem volt alibit szerezni, de Pyle-nak azt mondtam, hogy a
Majesticbe megyek, és sohasem szerettem többet hazudni, mint amennyi
okvetlenül szükséges.
– Jó estét, Fowler. – Wilkins szólított meg.
– Jó estét.
– Hogy van a lába?
– Már nem alkalmatlankodik.
– Jó storyt csinált a bombából?
– Dominguezre bíztam.
– Úgy? Azt hittem, hogy maga ott volt.
– Ott voltam, de manapság helyszűke van a lapnál. Nem fognak sokat
közölni.
– Bizony, az újságírás sem az már, ami volt – sóhajtott Wilkins. – A régi jó
időkben kellett volna élnünk, Russel meg a régi Times napjaiban. Amikor
léggömbön szállították a tudósításokat. Akkor az ember ráért kicifrázni,
megadni a módját. Mit mondjak: még erről is egy teljes hasábot írtak volna.
Luxusszálloda, bombázógépek, alkonyat… Mostanában már sosem alkonyodik
olyan szépen a tudósításokban, szavanként ennyi meg ennyi piaszterért. –
Valahonnét a magasból távoli nevetés hallatszott; valaki eltört egy poharat,
mint Pyle az imént. Úgy hullott ránk a csengése, mint megannyi jégcsap. –
“Szép hölgyek, bátor férfiak a lámpafényben” – idézte Wilkins gúnyosan. – Mit
csinál ma este, Fowler? Nem vacsoráznánk együtt?
 – Ami azt illeti, épp vacsorázni megyek. A Vieux Moulinba.
– Jó mulatást kívánok. Granger is ott lesz. Külön kellene hirdetniük a
Granger-estéket. Mármint azok számára, akik szeretik a lármás hangkulisszát.
Elbúcsúztam Wilkinstől és bementem a szomszédos moziba. Errol Flynn
játszott – de lehetett Tyrone Power is (trikóban képtelen vagyok őket
megkülönböztetni egymástól); kötélen himbálódzott, erkélyekről ugrott le,
szőrén ülte meg a lovat s úgy vágtatott el technicolor-hajnalokba.
Megszabadította szerelmét, megölte ellenségeit, varázslat és csoda védte az
életét. Az a fajta film volt, amire azt szokás mondani, hogy fiúknak való; de a
thébai palotából vérző szemüregekkel felbukkanó, megvakított Oedipus
látványa jobban előkészítené a fiatalokat a mai életre. Senkit sem véd a varázs.
A szerencse kedvezett Pyle-nak Phát Diêmben, meg a tanyini úton, de a
szerencse forgandó, és ellenségeinek két órájuk volt, hogy gondoskodjanak
mindennemű varázslat hatálytalanításáról. Francia katona ült mellettem, keze
egy lány ölében; irigyeltem egyszerű örömét vagy bánatát – mert egyszerű volt,
akármelyiket érezte is. A film végét nem vártam meg, kimentem a moziból,
triksába ültem és kihajtattam a Vieux Moulinhoz.
A vendéglőt drótháló védte kézigránátok ellen, s a hídfőnél két fegyveres
rendőr posztolt. A gazda – aki kövérre hízott a maga zsíros burgundi konyháján
– személyesen eresztett be a drótkerítésen. A helyiségben kappan és forró vaj
szaga terjengett a nyomasztó esti hőségben.
– M. Granjair társaságához tetszik csatlakozni? – kérdezte.
– Nem.
– Tehát egy asztalt egy személyre? – Akkor jutott eszembe első ízben a
jövő, a kérdések, amelyekre majd netán felelnem kell.
– Egy személyre – válaszoltam, és ez majdnem olyan volt, mintha
fennhangon kimondtam volna, hogy Pyle halott.
A vendéglő egyetlen helyiségből állt, Granger társasága egy hosszú asztalt
foglalt el a háttérben; nekem a drótháló közvetlen közelében utalt ki egy kis
asztalt a gazda. Az ablakban nem volt üveg: féltek a szilánkoktól. Granger
társaságának csak néhány tagját ismertem, s meghajoltam feléjük mielőtt
leültem; Granger maga félrenézett. Hónapok óta nem láttam; egyetlenegyszer
találkoztunk az emlékezetes este óta, amikor Pyle beleszeretett Phuongba.
Talán egy akkori sértő megjegyzésem áthatolt alkoholos gőzén, mert mos
duzzogva ült az asztalfőn, míg Madame Desprez, egy sajtófőnök felesége, és
Duparc százados a sajtószolgálattól, barátságosan biccentett és bólogatott.
Velük volt még egy nagydarab ember, akinek, emlékezetem szerint, szállodája
volt Pnom Penhben, egy francia lány, akit sohasem láttam azelőtt, és két vagy
három arc, amelyet csak bárokból ismertem. Ez egyszer úgy tetszett, Granger
eléggé csendes társaságot toborzott össze.
 Apéritifet rendeltem, mert időt akartam hagyni Pyle-nak, hogy
megérkezzék; tervek néha kudarcba fúlnak, s amíg hozzá nem kezdek a
vacsorához, látszólag még remélhetek. Azután felvetődött bennem a kérdés:
miben reménykedem? Hogy az O. S. S. vagy akárminek hívják a bandáját,
szerencsével dolgozzék? Hogy a plasztikbombáknak meg Thé tábornoknak
felvirradjon a napja? Vagy talán én – éppen én – a csodában bízom: abban, hogy
Mr. Heng valamiféle megoldást talál, amely nem egyenlő a halállal? Mennyivel
egyszerűbb lett volna, ha mind a ketten otthagyjuk a fogunkat a tanyini úton.
Húsz percig szopogattam pastis-omat, aztán vacsorát rendeltem. Fél tízre járt az
idő: most már nem fog jönni.
Önkéntelenül kifelé füleltem. Mire vártam? Kiáltásra? Lövésre? A
rendőrök mozgolódására? Akármi történjék is, valószínűleg nem hallottam
volna belőle semmit, mert Granger társasága lassan nekitüzesedett. A szállodás,
akinek iskolázatlan, de kellemes hangja volt, énekelni kezdett, s ahogy újabb
pezsgősdugó durrant, mások is csatlakoztak hozzá. De Granger hallgatott. Ott
gubbasztott, és vérben forgó szemmel meredt rám a szoba túlsó végéből.
“Meglátjuk – gondoltam –, verekedés lesz-e belőle.” Nem lettem volna méltó
ellenfele Grangernek.
Érzelmes nótát gajdoltak, s ahogy étvágytalanul turkáltam a Chapon du
Charles-ban, eszembe jutott Phuong – először, amióta aznap délelőtt
megtudtam, hogy biztonságban van. Eszembe jutott, ahogy Pyle az
őrtoronyban, a padlón kuporogva azt mondta: “Üde, mint a virág” – és én
cinikusan ráfeleltem: “Szegény virág!” Most már sohasem fogja meglátni New
Englandet, senki sem avatja be a kanaszta rejtelmeibe. Talán sohasem fogja
megismerni a biztonságot; mi jogom volt őt kevesebbre értékelni, mint a
holttesteket a téren? A sokaság nem fokozza a szenvedést; egyetlen test is
tartalmazhatja a világnak minden szenvedését. Újságíró módjára mennyiségi
kategóriában ítélkeztem és elárultam elveimet; éppen úgy belekeveredtem,
mint Pyle, és úgy tetszett, most már soha többé nem lehet könnyű semmiféle
elhatározás. Órámra néztem: majdnem háromnegyed tíz. Hátha mégis
ráakaszkodtak a követségen; hátha az a “valaki”, akiben hisz, tett valamit az
érdekében, s most ott ül hivatali szobájában, rejtjeles távirat megfejtésén izzad,
és nemsokára dobogva jön felfelé a lépcsőn Rue Catinat-beli lakásom felé. “Ha
eljön – gondoltam –, mindent elmondok neki.”
Granger hirtelen felállt asztala mellől és odajött hozzám. Meg sem látta az
útjában álló széket, megbotlott és az asztal szélébe kapaszkodott.
– Jöjjön ki, Fowler – mondta.
Letettem az asztalra a vacsora hozzávetőleges árát és követtem. Semmi
kedvem sem volt verekedni, de abban a pillanatban nem bántam volna, ha
eszméletlenre ver. Kevés eszközünk van bűntudatunk enyhítésére.
 Granger a híd karfájára támaszkodott; a két rendőr messziről figyelte.
– Beszélnem kell magával, Fowler – mondotta.
Olyan közel léptem hozzá, hogy megüthetett, ha akart; és vártam. Nem
mozdult. Ebben a percben valóban jelképes szobra volt mindannak, amit
gyűlöltem Amerikában; éppolyan idomtalan volt, mint a Szabadság-szobor, és
éppoly értelmetlen.
– Azt hiszi, be vagyok rúgva – mondta, továbbra is mozdulatlanul. – Pedig
téved.
– Mi lelte, Granger?
– Beszélni akarok magával, Fowler. Semmi kedvem ma este együtt ülni
azokkal a franciákkal. Ki nem állhatom magát, Fowler, de mégis angolul
beszél… vagy olyanformán. – Ott állt, ormótlanul és alaktalanul a
félhomályban, egy ismeretlen kontinens.
– Mit akar, Granger?
– Nem szeretem az angolokat – folytatta Granger. – Nem tudom, Pyle mit
eszik magán. Talán azért bírja, mert ő bostoni. De én pittsburghi vagyok és
büszke vagyok rá.
– Miért ne lenne?
– No, látja ez az! – Sikertelen kísérletet tett, hogy utánozza a kiejtésemet. –
Mind úgy beszélnek, mint a papagájok. És olyan átkozottul fölényesek. Azt
hiszik, hogy minden tudnak.
– Jó éjszakát, Granger. Haza kell mennem, vendéget várok.
– Ne menjen, Fowler. Hát nincs magának szíve? Nem tudok beszélni
azokkal a francia majmokkal.
– Be van rúgva.
– Két pohár pezsgőt ittam összevissza… de maga is be lenne rúgva a
helyemben. Északra kell mennem.
– És az miért baj?
– Persze, még nem mondtam, ugye? Folyton azt hiszem, hogy mindenki
tudja. Ma reggel sürgönyt kaptam a feleségemtől.
– Úgy?
– A fiamnak gyermekbénulása van. Nagyon súlyos az állapota.
– Ó, igazán? Odavagyok.
– Fölösleges. Nem a maga gyereke.
– Miért nem repül haza?
– Nem mehetek. Tudósítást követelnek valami Hanoi környéki átkozott
tisztogató hadműveletekről, és Conolly beteg. (Conolly Granger helyettese
volt.)
– Igazán sajnálom, Granger. Bárcsak segíthetnék valamiben.
 – Ma van a születésnapja. Nyolcéves lesz fél tizenegykor, a mi
időszámításunk szerint. Ezért hívtam meg a barátaimat pezsgős vacsorára, még
mielőtt tudtam. Valakinek meg kellett mondanom, Fowler; a franciáknak nem
mondhattam.
– Ma már sok esetben gyógyítható a gyermekparalízis.
– Azt se bánom, ha nyomorék marad, Fowler. Csak éljen. Én nem
boldogulnék a testi épségem nélkül, de a fiam nagy eszű gyerek. Tudja, mit
csináltam odabenn, míg az a marha énekelt? Imádkoztam. Azt gondoltam, ha
Istennek mindenáron egy emberélet kell, talán beéri az enyémmel.
– Szóval, hisz Istenben?
– Bár hinnék – felelte Granger. Lapos tenyerével végigtörölte az arcát,
mintha a feje fájna, de ezzel a mozdulattal csak elleplezte, hogy a könnyeit törli
le.
– Én berúgnék a maga helyében – mondtam.
– Ó nem, józannak kell maradnom. Nem akarok magamnak utóbb
szemrehányást tenni, hogy holtrészeg voltam aznap este, amikor a fiam
meghalt. A feleségem sem ihatja le magát, nem igaz?
– Nem mondhatná meg a lapjának… ?
– Conolly nem igazán beteg. Egy kicsit kirúgott a hámból, azt piheni ki
Singapore-ban. Fedeznem kell, mert kiteszik a szűrét, ha megtudják. –
Kiegyenesítette ormótlan zsákforma testét. – Ne haragudjék, hogy feltartottam,
Fowler, de meg kellett mondanom valakinek. Most megyek, és elkezdem a
felköszöntőket. Furcsa, hogy éppen magának mondtam el, pedig tudom, hogy
utál.
– Megírom a cikket maga helyett. Majd azt mondjuk, hogy Connoly írta.
– Nem találná el a hangot.
– Nem utálom magát, Granger. Sok tekintetben félreismertem…
– Ó, mi ketten úgy vagyunk, mint a kutya meg a macska. De mindenesetre
köszönöm az együttérzést.
Úgy látszik, nem is voltam olyan nagyon más, mint Pyle. Hát nekem is bele
kell lépnem az élet véres sarába, hogy meglássam a szenvedést? Granger
visszament, hallottam a zsivajgást, amely odabenn fogadta. Találtam egy
szabad triksát és hazakarikáztam. Odahaza nem volt senki, leültem és vártam
éjfélig. Azután lementem az utcára, reményvesztetten, és ott találtam Phuongot.

HARMADIK FEJEZET

– Itt volt M. Vigot? – kérdezte Phuong.

 – Igen. Negyedórája ment el. Tetszett a film? – Phuong már elkészítette a
tálcát a hálószobában, most meggyújtotta a lámpát.
– Nagyon szomorú volt a meséje – mondta –, de a színek gyönyörűek. Mit
akart M. Vigot?
– Kérdezett egyet-mást.
– Miről?
– Mindenféléről. Azt hiszem, többé már nem fog zaklatni.
– Én a heppiendes filmeket szeretem – mondta Phuong. – Elkészíthetem
már a pipádat?
– El. – Leheveredtem az ágyra, és Phuong működni kezdett a tűvel. Közben
folytatta:
– Levágták a lány fejét.
– Ejnye, de furcsa?
– A francia forradalomban.
– Ahá, szóval történelmi film volt.
– Mégis nagyon szomorú volt.
– Történelmi figurákat nemigen szoktam siratni.
– És a fiú, aki szerette, visszament a padlásszobájába, és nagyon kétségbe
volt esve, írt egy dalt… mert tudod, költő volt, és nemsokára azok, akik
levágták a lány fejét, mind az ő dalát énekelték. A Marseillaise volt.
– Ez nem hangzik túlzottan történelmien – jegyeztem meg.
– Ott állt a tömeg legszélén, mialatt énekelték, és nagyon keserű arcot
vágott, és amikor mosolygott, akkor látszott, hogy a mosolya még keserűbb, és
mindig csak a lányra gondol. Sokat sírtam, és a nővérem is sírt.
– A nővéred? Szinte hihetetlen!
– Hei nagyon lágy szívű. Az a szörnyű Granger is ott volt. Be volt rúgva, és
folyton röhögött. Pedig egy cseppet sem volt nevetnivaló. Sőt, nagyon is
szomorú volt az egész.
– Nem veszem rossz néven Grangertől – mondtam. – Van minek örülnie. A
fia túl van a veszélyen. Ma hallottam a Continentalban. Én is szeretem a
heppiendet.

A második pipa után hátradőltem, tarkómat a bőrpárnára fektetve, s

kezemet Phuong ölébe nyugtattam.
– Boldog vagy?
– Hát persze – vetette oda hanyagul. Valóban nem érdemeltem
megfontoltabb választ.
– Minden éppolyan, mint azelőtt – hazudtam. – Mint tavaly.
– Igen.
 – Rég nem vettél magadnak új selyemkendőt. Mért nem mégy el holnap
vásárolni?
– Holnap ünnep van.
– Igaz, elfelejtettem.
– Még nem nézted meg a táviratot – mondta Phuong.
– Nem, azt is elfelejtettem. Ma este nincs kedvem a munkára gondolni.
Postát feladni meg amúgy is késő van már. Mesélj még a filmről.
– Szóval a fiú megpróbálta kiszabadítani a lányt a börtönből. Fiúruhát
csempészett be neki meg férfisapkát, olyat, amilyet a börtönőr viselt, de épp,
mikor kiment a kapun, lebomlott a haja és mind azt kiabálták: Une aristocrate,
une aristocrate. Szerintem ez nagy hiba volt a mesében. Úgy kellett volna
megírni, hogy a lány megmeneküljön. Akkor mind a ketten temérdek pénzt
kerestek volna a dallal, és kimehettek volna külföldre, Amerikába… vagy
Angliába – tette hozzá sietve és szemlátomást azt hitte, hogy nagyon ravaszul
beszélt.
– Mégis inkább elolvasom azt a sürgönyt – mondtam. – Csak azt remélem,
hogy nem kell holnap Északra utaznom, szeretnék veled békén maradni.
Phuong kiszabadította a borítékot az arckrémes tégelyek közül és
odanyújtotta nekem. Felnyitottam és ezt olvastam:

Átgondoltam leveledet stop ésszerűtlenül cselekszem ahogy remélted stop

utasítottam ügyvédemet indítsa meg bontási eljárást hűtlen elhagyás alapon
stop Isten áldjon szeretettel Helen.

– El kell menned?
– Nem – mondtam. – Nem kell elmennem. Tessék. Olvasd el. Itt a
heppiended.
Phuong leugrott az ágyról.
– Hiszen ez nagyszerű! Megyek és elmondom a nővéremnek. Milyen
boldog lesz! Azt fogom neki mondani: “Tudod-e ki vagyok? Én vagyok a
második Mrs. Foulair.”
Szemközt velem a könyvespolcon A Nyugat hivatása úgy meredt rám, mint
egy arckép – egy csikófrizurás fiatalember képe, sarkában fekete kutya. Most
már nem véthet senkinek. Megkérdeztem Phuongot:
– Hiányzik neked?
– Kicsoda?
– Pyle.
Furcsa, hogy még most sem, még Phuong előtt sem voltam képes a
keresztnevén nevezni.
– Mehetek már? A nővérem olyan boldog lesz!
 – Álmodban egyszer mondtad a nevét.
– Sosem emlékszem az álmaimra.
– Sok mindent csinálhattatok volna együtt. Fiatal volt.
– Te sem vagy öreg.
– A felhőkarcolók. Az Empire State Building.
Percnyi tétovázás után felelt:
– Cheddar Gorge-ot szeretném látni.
– Meg sem közelíti a Grand Canyont. – Lehúztam magamhoz az ágyra. –
Sajnálom, Phuong.
– Mit sajnálsz? Hisz ez nagyszerű, ez a sürgöny. A nővérem…
– Igen, igen, eredj és mondd el a nővérednek. De előbb csókolj meg.
Ajka izgatottan végigszánkázott az arcomon, s azzal eltűnt.
Eszembe jutott az első nap, amikor Pyle mellettem ült a Continentalban,
tekintetét az utca túloldalán levő tejvendéglőre függesztve. Minden rendbe jött
körülöttem, amióta meghalt, de hogy kívántam, bár lenne valaki, akinek
megmondhatnám, mennyire sajnálom.

1952 március-1955 június

Vége
 UTÓSZÓ

A hetvenesztendős Graham Greene ritkán fordul meg oxfordi otthonában.

Szállodában vagy hajón szeret írni, hajnaltól kora délutánig. Szinte hivatalba
jár saját íróasztalához, holott egyéniségében semmi sem emlékeztet a
hivatalnokéra. Ha nem félnék a szótól, még azt is leírnám – a kalandorok vére
biztatja új és új felfedező utakra, hiszen műveiből alig egy-kettő játszik
szülőhazájában, Angliában. Egy száguldó riporternek is becsületére válnék a
feltérképezett helyszínek sokasága. Mexikó, Kongó, Kuba, Argentína – Graham
Greene mindenütt megfordult, ahol válság, lázadás, népfelkelés, forradalom
készült vagy valósult meg. Greene a cselekményes regény híve (ahogy a
cselekvő életé is) – s műveivel erőteljesen kapcsolódik ahhoz a XIX. századi
hagyományhoz, melynek legerőteljesebb angol képviselője különben
nagybátyja a Kincses sziget írója, Robert Louis Stevenson volt. Greene a
korszerűtlenséggel próbál korszerű lenni – a lélektani, az elemző, a belső
monológot pergető regények divatja idején, mintegy kihívásként, a szórakoztató
“ponyva” tradícióját emelte irodalommá. Technikája a detektívregényíróé,
módszere a nyomozóé, aki hamis látszatok között eligazodva, a végső
bizonyítékokat keresi. Ez a “korszerűtlen korszerűség” magyarázza különben
sajátos világnézeti állásfoglalását is. A harmincas évek derekán Graham
Greene áttért katolikussá, s bár véleményei korántsem egyeznek a hivatalos
egyház téziseivel, gyakran úgy tartják számon, mint valláserkölcsi alapon álló
művészt. Graham Greene vallásosságának megértéséhez azonban
hozzátartozik, hogy a katolicizmus Angliában kisebbségi felekezet, e vallás
öntudatos vállalása egyszersmind tiltakozást jelent a puritanizmus kiégett,
kihűlt képmutatása ellen is. Graham Greene erkölcsét épp a képmutatás szívós
gyűlöletéből lehet megfejteni. A Csendes amerikai-ban – mely egyszerre
nagyszerű riport az ötvenes évek végének indokínai háborújáról, s nagyszerű
lélektani tanulmány az embereket megosztó konfliktusról – a képmutatásnak
egyik legravaszabb formáját leplezi le. Az ájtatos ártatlanságét. A csendes
amerikai – Pyle – jóhiszemű tájékozatlansággal, civilizatórikus elszántsággal
érkezik Indokínába. Úgy hiszi, a felvilágosodottságot képviseli, amikor a
“bennszülöttek” segítségére siet. Ám ez az ártatlanság már-már a gyilkosok
közönyeként lepleződik le. Pyle egy szabadságra vágyó népet akarata ellenére
akar “megreformálni”, “felemelni”. És a leghitványabb politikai erőkkel kerül
szövetségbe. A regény drámai helyzeteiben kiderül Pyle-ról, hogy jelleméért és
döntéseiért az egész amerikai rendszer illúziógépezete felelős. S halállal kell
bűnhődnie, mert nem volt képes leszámolni hazug jelszavak ábrándjaival.
Ellenképeként Greene egy másik alakot rajzol, a látszatra kiábrándult, cinikus
Fowlerét. Újságíró, aki megszokta a háborút, megszokta a vérontást. Tisztában
van vele, hogy a nyugati világ eszméi csupán ürügyként szolgálnak arra, hogy
meztelen érdekek érvényesülését takargassák. Van-e hite Fowlernak? Talán a
hitetlenség az. Az illúzióvesztés során Fowler hajlandó szembenézni a
tényekkel. Azzal, hogy a csendes amerikainak – de még neki is – aligha van
keresnivalója Indokínában.
A látszatra cinikus újságíró különb jellemnek bizonyul az “ártatlan
amerikainál”. Látszat és lényeg különös viszonyát bontja ki tehát drámaian,
érzékletesen Graham Greene. Kivált, hogy mindezt nem tézisek sorában
bizonyítja, hanem egy izgalmas szerelmi történet fonalán. Fowler ésPyle
ugyanazt a vietnami lányt szereti – ez a lány naiv, talán túlságosan is az, de oly
romlatlan, hogy gyakran még a romlottságra is képes. Nem rendelkezik az
európaiak becsületkódexével, amely oly szomorúan vizsgázott Vietnamban.
Önálló, saját törvényeket termet a saját életére, ahogy, Graham Greene hite
szerint, ama távoli országnak is önállóság és függetlenség a sorsa és
elhivatottsága. Phuong, a lány, egyszerre egyéniség és egy nép képviselője.
Graham Greene karaktertanulmányai között talán ő a legizgalmasabb. Az ő
alakja árulja el leginkább az író módszerét. A felszín mögé hatolni, nem a
tulajdonságokból, hanem a cselekedetek eredményéből ítélni, erre tanít
Graham Greene, miközben egy gyarmatosító, hódító háború csődjét írja meg
regényében. Voltaképp mindig “kamararegényt” ír. Néhány markánsan
jellemzett főalakkal. De benépesíti a regényt az izgalmasan kibontakozó
cselekmény során a mellékszereplők egész galériájával. Elénk botladozik a tűző
saigoni napfényből a mindig részeg amerikai újságíró, Granger, a követségi
titkárok, a Continental bárjában lézengő “nyugatiak” egész sora – míg a másik
oldalon ópiumszívó keletiek és harcra elszánt gerillák egy-két vonással
megmintázott, eleven portréi színesítik a művet. Rövid, pontos, plasztikus
mondatok, csattanó dialógusok, száraz, fanyar humor. De az egész mű
érzékenységről vall és érzelmességről is. Graham Greene a romantikus
regényírók örököse – éppoly szégyellős romantikus, mint amilyen szégyellős
moralista egyik főhőse, Fowler. Szíve minden melegével a szabadságért küzdő
vietnami nép mellett áll, de ezt a melegséget röstelli, ellensúlyozza, tréfás
cinizmussal, játékos ellenpontozással.
A hetvenesztendős Graham Greene 1953-ban tette közzé A Csendes
amerikai-t. Azóta újabb regények sorával bizonyította, hogy alkotóereje
töretlen, módszere csaknem változatlan. A bűnbeesés drámáit írja, de nem
éppen a testamentumok szellemében. A bűn az ő szemében nem szándék
kérdése, s az ártatlanság sem önmagában való érték. Vannak a szándéktól
független erkölcsi normák, melyeknek áthágására nem ad felmentést a lelki
tisztaság vagy akár a tapasztalatlanság. A jellem tehát – Graham Greene
elemzésében – nem a cselekvéstől független tulajdonságok vagy képességek
összege, hanem a történelmi mozgástól meghatározott, objektív mércén
megítélhető végeredmény. Pyle, ha Amerikában marad, ha tanulmányai
befejeztével tisztes pályát választ, csakugyan ártatlan lenne. Egy idegen nép
civilizátoraként azonban – visszavonhatatlanul bűnös. Ami Graham Greene-t
persze jelentős íróvá teszi, az éppen az, hogy részvétét és együttérzését nem
tagadja meg Pyle-tól.
A szerepcserék, maszkok, a dolgok iróniájának költője Graham Greene.
Izgalmas, lenyűgöző író, aki a jellemeket a pergő cselekmény sugaraival tudja
megvilágítani.

Ungvári Tamás
Graham Greene erkölcsét a képmutatás szívós gyűlöletéből lehet megfejteni. A
csendes amerikai-ban – mely egyszerre nagyszerű riport az ötvenes évek végének
indokínai háborújáról s nagyszerű lélektani tanulmány az embereket megosztó
konfliktusról – a képmutatásnak egyik legravaszabb formáját leplezi le. Az ájtatos
ártatlanságét. A csendes amerikai – Pyle – jóhiszemű tájékozatlansággal,
civilizatorikus elszántsággal érkezik Indokínába. Úgy hiszi, a felvilágosodottságot
képviseli, amikor a “bennszülöttek” segítségére siet. Ám ez az ártatlanság már-már
a gyilkosok közönyeként lepleződik le. Akarata ellenére akar Pyle egy szabadságra
vágyó népet “megreformálni”, “felemelni”. Ellenképeként Greene egy másik alakot
rajzol, a látszatra kiábrándult, cinikus Fowlerét. Újságíró, aki megszokta a háborút,
megszokta a vérontást. Van-e hite Fowlernak? Talán a hitetlenség az. Az
illúzióvesztés során Fowler hajlandó szembenézni a tényekkel. Azzal, hogy a
csendes amerikainak – de még neki is – aligha van keresnivalója Indokínában.
A látszatra cinikus újságíró különb jellemnek bizonyul az “ártatlan amerikainál”.
Látszat és lényeg különös viszonyát bontja ki tehát drámaian, érzékletesen
Graham Greene. Kivált, hogy mindezt nem tézisek sorában bizonyítja, hanem egy
izgalmas szerelmi történetben.