Bálint Ágnes

KORÁNKELŐ
DARÁZS

Móra Ferenc Könyvkiadó

 Tartalom
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
XVII.
XVIII.
XIX.
 I.

A ház még aludt, a kert azonban ébren volt, és zümmögve, dongva

köszöntötte Gábort.
A fiú megszokta, hogy mindig ő kel föl elsőnek. Mikor még anyja
élt, nem tudott olyan korán fölébredni, hogy ne hallotta volna a falból
azt a sustorgást, ami a kerti csapból ömlő víz kísérőzenéje. Mire ő
mezítláb, pizsamában kitipegett a teraszra, a kert már javában
reggelizett: itta, habzsolta, szürcsölte a szétpermetezett vizet. A
szórófej vízsugara őt is gyakran elérte, ha nem került elég nagyot
anyjához futtában.
Mikor már iskolába járt, jó hasznát vette annak, hogy megszokta a
korán kelést. Különféle megbízatásokat kapott, mert ő ért mindig
elsőnek az osztályba: eleinte szekrényfelelős volt, táblafelelős,
tisztasági ellenőr, iskolatej-elosztó, majd olyan magasra emelkedett a
társadalmi ranglétrán, hogy a takarítónők is vele locsolhatták meg
azokat a falra függesztett kúszónövényeket, amelyeket csak létráról
lehetett elérni.
Korán kelő hajlama hatodikos korában hozta meg az első nagy
sikert. Biológiaórán éppen bélyegeket csereberélt Szitányi Gyuszival,
mikor Deák tanár úr rajtaütésszerűen felhívta, holott az előző órán is
felelt, ötösre. Ki készül olyankor, ha előző órán felelt? Gábornak
derengett valami a hártyásszárnyúak szárnyának erezetrendszeréről,
de ez a valami kevés lett volna egy felelethez. Költői szárnyalású
előadást rögtönzött hát egy aznap hajnalban látott, korán kelő
darázsról, amely „még alig pirkadt, már lesben állt a szagok
országútján, hogy minden más rovart megelőzve jusson el, zümmögő
útonálló módjára, a nap első zsákmányához”. Deák tanár úr – aki
egyébként a kerekes férgeknek szentelte életét – lenyűgözve hallgatta.
Évtizedek óta rakódott le lelkére a tanulók közönye, mint a hamu, s
Gábornak ez a rovar viselkedéstani megfigyelése visszaadta
életkedvét, bizalmát, hitét. Gábor nemcsak ötöst kapott, hanem a
továbbiakban példaképül szolgált a lélektelenül magolóknak. Rendes
nevén azután már csak a tanárok szólították. Osztálytársai számára ő
lett a Koránkelő Darázs.
Suba, a szomszédék óriás snaucerja akkor még kölyökkutya volt, s
egy kis lyukon járt át Gáborhoz játszani. Ahogy nőtt, úgy tágult a
kerítésben a lyuk. Már nem is lyuk volt, hanem kapu. De Suba most
nem is a játék kedvéért járt át, hanem azért, mert Gábor reggelenként
kitette neki a konyhaajtó elé a maradékot.
Suba is korán kelő volt, akárcsak gazdasszonykái: Adél néni és
Veronka néni. A két nyugdíjas tanárnő sokat töprengett azon, hogy az
otthon oly finnyás, válogatós kutyájuk miért eszi meg Gáborék
szemétvödréből még a kenyérhéjat is. Végül arra a következtetésre
jutottak, hogy valószínűleg a Gáborból áradó egyéni varázs ad valami
különös zamatot a konyhai hulladéknak. Ők ugyanis nagyon szerették
Gábort. Nemcsak azért, mert korán elveszítette édesanyját, hanem
azért is, mert – az utcabéli gyerekekkel ellentétben – emberszámba
vette őket. Még Veronkával is mindig türelmesen elbeszélgetett,
pedig az, szegény, már egyre kevesebbet hallott abból, amit mondtak
neki.
Ezen a reggelen pedig lett volna mire fülelnie: Ibolyáné, Gáborék
házvezetőnője ugyanis izgalmas hírekkel érkezett. Adélka rég látta
ilyen feldúltnak, noha Ibolyáné idestova hét esztendeje járt a Fülöp-
házba főzni, takarítani – pontosan azóta, amióta Gábor édesanyja egy
hivatalos út során autóbaleset áldozata nem lett.
– Valami baj van, Etuskám? – surrant a kapuhoz a vékony kis
öregasszony. – Még a homloka is piros!
– Nem volna csoda, ha megütné az embert a guta! – sóhajtott
Ibolyáné. – Képzelje, Adélka: szegény nővéremnek kellett végül is
befogadnia a fiatalokat! Abba a kis szoba-konyhájába! Mert hiába
van a Klárika szüleinek is meg a nagynénjének is egy-egy háza a
Rózsadombon, ott nem jutott nekik egy kis zug! De tudja, miért,
Adélka? Mert az unokaöcsém csak szakács! A nővérem is csak egy
kis tejboltot vezet, nem pedig minisztériumi főosztályt, mint a
nászasszonya!
A felháborodás hullámai Gábort is elérték. Miközben reggelizett,
Ibolyáné a konyhaszéken ülve sorolta el neki mindazt a sok sértést,
hántást, szurkálást, amit nővérének az esküvőn a gőgös család
részéről el kellett tűrnie.
Gábor ismerte Ibolyáné nővérét az iskolával szemközti kis tej
boltból. Bandit, a fiát is ismerte, mert a csöndes, nyugodt fiatalember,
valahányszor szabadnapos volt, mindig segített anyjának a boltban. A
tanulóifjúság körében mindketten nagy népszerűségnek örvendtek. Ha
lihegő iskolás toppant be a boltocskába, Gizi néni is, Bandi is soron
kívül adták neki a kiflit, brióst, iskolatejet vagy amit kért, akkor is, ha
tanácstag várt a pultnál kiszolgálásra.
Klárika, Bandi menyasszonya pedig a spánieljének köszönhette
népszerűségét. Gyakran üldögéltek Bandival a szökőkútnál, s azok az
iskolások, akik – mint Gábor is – a parkon át jártak haza, mind
megálltak megsimogatni a kutya hosszú, selymes fülét.
– És képzeld, Gáborkám! Nem engedték, hogy Carlost elhozza
magával!
Gábornak majdnem a torkán akadt a vajaskifli.
– De hiszen az az ő kutyája!
– Az övé, persze hogy az övé! Két éve vette szegénykém a nyári
keresetéből! És nem adták ide vele, azt mondták, hogy a kutya úgysem
tudná megszokni a ... – Ibolyáné hangja elcsuklott, s csak nagy
nehezen nyögte ki: – ... a nyomort. És szegény Klárika a
menyasszonyi ruhájában, a hosszú fátyollal ment le a kertbe
elbúcsúzni a kutyától; mondta neki, hogy „itt kell hagynom téged,
kiskutyám, látod, férjhez mentem, és te nem jöhetsz velem...”
Ennyi keservet már, hiába, nem bír el az emberi szív! Ibolyáné sem
tudta folytatni a megrázó történetet. Hangja zokogásba fúlt.
Gábor rosszkedvűen itta meg kakaóját. Fölháborította, hogy a lány
a saját keresetéből vett kutyát nem hozhatta magával.
 Ibolyáné révén az egész utca tudta, hogy Klárika szerény,
szorgalmas lány, még gimnazista korában minden nyáron kosarakat
szedett egy budai ABC-áruházban.
– Nem mintha rászorult volna – szokta magyarázni Ibolyáné –,
elvégre jól kereső szülők egyetlen gyermeke. De nem jön ki a
szüleivel. Érettségi után ahelyett, hogy egyetemre jelentkezett volna,
amint azt a család kívánta, vendéglátóipari szakmunkás lett.
Hidegkonyhán dolgozott, ő díszítette az ünnepélyes fogadásokra a
hidegtálakat. Ott, abban a hidegkonyhában ismerkedtek meg az
öcskössel is, és ugye, milyen jól összemelegedtek!
– Fátyolban, mondom, fátyolban! – hallatszott át a szomszédból
Adélka néni türelmes hangja, amint az imént kapott értesüléseket
szótagolva, lassú szájmozgással továbbadta nővérének. – így
búcsúzott el a spánieltől.
A főútvonalról behallatszott a villamosok csörömpölése. A nagy
tejszállító autók morogva keresték a korán nyitó üzleteket.
Ibolyáné idegességében leejtett egy lábost, és ettől még idegesebb
lett.
– Jesszusom, fölébresztem a tanár urat!
Fülöp Antal testnevelő tanár, Gábor édesapja szerencsére már
ébren volt. A szünidőben ugyan tovább szokott lustálkodni, annál is
inkább, mert esténként tízig-tizenegyig nagy csatákat vívott a kerület
kenyéradó üzemének villanyfényes teniszpályáján, de ma egy reggeli
mérkőzésre is elígérkezett. A tenisz volt a mindene. Az iskolaévben
nem áldozhatott kedvenc sportjára annyi időt, amennyit szeretett
volna. Ilyenkor pótolta.
– A tanár úr képes egész álló nap a labda után futkosni! –
ámuldozott Ibolyáné, mikor Fülöp Antal a sietve bekapott reggeli
után már az ütőjét kereste. – Én aztán főzhetek akármit, ha leugrálja!
Márpedig Ibolyáné abban látta élete célját, hogy Fülöp Antalt
meghizlalja. Nem mintha a tanár sovány lett volna; arányos, izmos
teste irigységgel töltötte el a környék vele egykorú férfiembereit. A
házvezetőnő azonban úgy érezte: amíg a tanár nem növeszt pocakot,
addig az utcabéliek azt fogják hinni, hogy ő ehetetlen ételeket főz
neki.
Életének másik, legalább ilyen fontos célja az özvegyen maradt
tanár megnősítése volt. Fülöpné sírján még el sem hervadtak a
koszorúba kötött virágok, mikor Ibolyáné már tanácskozásra ült össze
Adélkával, s meghányták-vetették, ki volna jó feleség ennek a derék,
fiatalon magára maradt embernek. Tekintettel az ügy bizalmas
jellegére, Veronkával írásban közölték, miről van szó, nehogy a
hangos szót illetéktelen fülek is meghallják. „A gyereknek anya kell!”
jelszóval bevonták tanácskozásaikba a szülői munkaközösség
elnöknőjét is. A másfél-két évig tartó hadművelet eredményeképpen
Fülöp Antal, megértve azt, hogy a gyereknek anya kell, feleségül
vette egyik helyes, fiatal, földrajz-történelem szakos kolléganőjét,
már csak azért is, mert remélte, hogy akkor megszabadul Ibolyáné
szűnni nem akaró gondoskodásától. A számításokból azonban
kihagyták Gábort. Az akkor még alig tízéves fiú féltékenyen őrizte
anyja emlékét. Elhatározta, hogy ő is kertészmérnök lesz, anyjának a
kertészeti szakkönyvekbe beírt nevét körülrajzolta-festette
virágfüzérekkel. Zsebpénzéből gumicsizmát vett magának, s
reggelente abban járt ki a kertbe locsolni. Mindazokat a műveleteket,
amelyekben mint kisgyerek segített édesanyjának, most önállóan
akarta elvégezni: gyomlált, gereblyézett, szorgalmasan hordta a
komposztgödörbe a csirketollat, a zöldséghulladékot, a hátsó csapnál,
a mindig nyirkos földben borostyánhajtásokat gyökereztetett, és a
tologatós fűkaszával hetente gondosan nyírta a füvet.
Az új asszony hiába próbált beférkőzni ebbe az emlékekkel oly
szorosan körülzárt világba. Míg Gábor kísérleti dugványocskái sorra
mind meggyökeresedtek, ő nem volt képes gyökeret verni. Gyakran
panaszkodott Adélkának, hogy olyan érzése van, mintha az előző
feleség még mindig itt élne velük a házban.
– Lehet, hogy azért érzem így, mert Gábor, ahogy nő, egyre inkább
kezd az anyjára hasonlítani. Pedig Anti már elrakta Eszter fényképeit,
de ha a fiúval találkozom, mindig megrémülök: ugyanaz a sötét szem,
sötét haj...
Egy év múlva föladta a harcot. Elváltak. Ibolyáné akkoriban
idegcsillapítókért járt az SZTK-ba, már csak azért is, mert a válásra
ráment Fülöpék öreg Trabantja. Valahányszor betévedt az üres
garázsba, mindig az önvád marcangolását érezte lelkében. Gábor
pedig kitűnően hasznosította az üres garázst, ha átmenetileg el kellett
helyezni egy kóbor kutyát vagy egy macskacsaládot.
Végül Adélkának sikerült Ibolyánét megnyugtatni azzal, hogy
Fülöp Antal mellől egy földre szállott angyal is megszökne, mert
melyik asszony bírja azt idegekkel, hogy a férje, ha egy kis szabad
ideje akad, mindjárt rohan a teniszpályára... Nem az ő általuk
közvetített feleségben volt tehát a hiba.
– Az igazgatónak dán vendégei vannak – mondta Fülöp Antal
Gábornak. – Állítólag ma kihozza őket a pályára. Ha velem akarsz
jönni...
– Nézőnek?
– Természetesen.
– Tudod mit? Inkább játszom a magyarokkal, mint hogy nézzem a
dánokat.
– Engem is nézhetnél. És ha jó játékot figyelsz, abból többet
tanulsz, mint ha itt ütögetsz...
– A te tanítványaiddal.
Fülöp Antal elnevette magát.
– Jó, hogy az én tanítványaim, de egyelőre még csak zsengék.
– Miért, a Rimóczi nagyon jól játszik!
– Az igen, de itthon van?
– Nem, tegnap utaztak el a Balatonra.
– És van azért, akivel játsszál?
– Ó, persze, jön Szitányi, Bérei, Pintér…
 – És utána? Strand?
– Estig.
– Lehet, hogy én is kimegyek! – ígérte Fülöp Antal, és
elment. Gábor is előkereste ütőjét, cipőjét, és rohant az iskolai,
teniszpályára. Amint a parkon átszaladt, a szökőkútnál eszébe jutott a
spániel. Még egy kis szomorúságot is érzett arra a gondolatra, hogy
nem fogják többé látni itt a pad körül. Pedig milyen kedves,
barátságos kutya volt. És a fülével meg lehetett törölni az orrát!
Az iskolai teniszpálya Fülöp Antal életének főműve
volt. Tömérdek szócséplés, kilincselés, bürokratikus huzavona után
kiharcolta, hogy az általános iskola nagy udvarának egyik felét
elkerítsék teniszpályának. Mint később keserűen megállapította,
ebben a győzelemben jóval több része volt felesége tragikus
halálának – a közrészvét hullámai ugyanis elsöpörték az ellenzéket –,
mint az ő mégoly okos érveinek. Mindenesetre az iskolában
megkezdődött a testnevelési órák keretében a teniszoktatás. A
gyerekek lelkesedése határtalan volt. Az első nyilvános iskolai
teniszverseny után pedig a kerület többi iskolájában is elkezdjék az
udvart méricskélni, hogy elférne-e egy teniszpálya.
Mióta átkerült a gimnáziumba, Gábor szíve mindig megsajdult egy
kicsit, valahányszor meglátta a pálya vörös salakját. Voltaképpen híd
volt ez a pálya életének egy lezárult és egy új szakasza között. Miután
elvégezte a nyolcadik osztályt, csak „kegyelemből” járhatott ide. A
gimnáziumnak pedig nem volt teniszpályája; szerencsére mindenki
természetesnek találta, hogy a Jázmin téri iskolából kinőtt fiatalok
visszajárnak ide teniszezni olyankor, amikor a kisebbek nem tartanak
igényt a pályára. Gábor és néhány jól teniszező osztálytársa
egyébként edzést is vállalt. Az évzáró után két-három hétig nagy
forgalom volt a pályán, ahogy azonban melegedett az idő, egyre több
gyerek utazott vidékre rokonokhoz, nagyszülőkhöz, különféle
táborokba, üdülőkbe. Pintér Zsóka is csak azért maradt a fővárosban,
mert szülei építkeztek, és szükség volt minden segítő kézre, még az
olyan kelletlenül mozdulóra is, mint az övé.
 Igaz, Zsóka keze csak akkor mozdult nehezen, ha a bontásból
vásárolt tégla tisztításáról volt szó. Bár ez, apja szerint, kimondottan
női munka, ő mégis inkább teniszezett. Az osztályban a lányok közül ő
játszott a legjobban. A többi lány mind félt Fülöp Antal
adogatásaitól, ő azonban majdnem minden másodikat visszaütötte.
Vegyes mérkőzéseken Gábor mindig őt választotta partnerének.
Szerettek egymással játszani, de egymás ellen is.
Korán volt még, ők hozták el a kulcsot és a labdákat a
gondnokéktól. Napbarnított karjuk összeért, kellemesen hűvös,
szappanszagú volt a bőrük. Élvezték is, hogy kettesben vannak, meg
zavarta is őket egy kicsit. Nem tudták, mit mondjanak – egymásnak.
Mindketten ugyanazt érezték: hogy jó a másikkal lenni, de erről a
világért nem beszéltek volna. Zsóka máskor oly vidáman csillogó
zöldesszürke szemét most beárnyékolták a hosszú szempillák, s bár
haját fehér szalaggal hátrakötötte, ahogy lehajtott fejjel ment,
hullámos arany barna fürtjei arcába estek.
– Olyan szép a hajad, mint a Carlos szőre! – mondta neki Gábor.
Zsóka felkacagott.
– A tiéd meg akár a Subáé!
– Az enyém szebb, mert Subát Adél néniék nem trimmeltetik, de én
szoktam nyiratkozni.
– Igazán? – nézett rá Zsóka, de rögtön le is harapta volna a nyelvét.
Még a télen, egy klubdélutánon mondta neki Gábor és Szitányi
Gyuszi, hogy a buta lányok társalgását ez a szó képezi: „Igazán?”
Vagy esetleg: „Ne mondd!”
Szerencsére közben megérkeztek a padhoz, ahol fel szokták húzni a
teniszcipőt, és miközben fűzték, Gábor elmesélte Zsókának, mit
hallott Ibolyánétól az unokaöcs esküvőjéről. Mint ahogy sejtette,
Zsókára is nagy hatást tett a menyasszony búcsúja a spánieltől.
– Nahát, micsoda szülők! Mikor a nővérem férjhez ment,
természetes volt, hogy nálunk fognak lakni!
Még javában sajnálkozott a kisemmizett fiatalokon, mikor
megérkezett Gábor legjobb barátja és hajdani padszomszédja,
Szitányi Gyuszi. Első kérdése az volt:
– Idát nem láttátok?
– Csak nem képzeled, hogy ilyen korán fölkel? – ingerkedett vele
Zsóka. Nem állhatta Idát; nem is igen volt az osztályban olyan lány,
aki szerette volna. Bezzeg a fiúk! Azok mind odáig voltak érte, és
Zsóka sehogyan sem bírta megérteni, mit esznek egy olyan lányon,
akinek ha nevet, eltűnik a szeme, a szája viszont a füléig ér.
Gyuszi tépelődve állt a padnál. Hosszú, csontos fiú volt, Gábornál
fél fejjel magasabb, ugyancsak fekete hajú, de szürkéskék szeme
szinte világított sötét szemöldöke alól. Akárhová ment, mindenütt
étellel kínálták éhenkórász külseje miatt. Pedig neki nem az étel
hiányzott, hanem egy olyan lány, aki hagyja magát szeretni. Ida
ugyanis nem hagyta.
– Elszaladok érte! – döntötte el Gyuszi, és ütőjét, cipőjét a padon
hagyva nekilódult. Gábor és Zsóka elkezdtek bemelegíteni, de alig
ütöttek néhányat, mikor megérkezett Ida egy harmadik gimnazista fiú
kíséretében, aki nem is tudott teniszezni.
Zsóka csodálkozva nézett rá.
– Hogyhogy arról jössz? Elkerültétek egymást Gyuszival? Mert ő
meg érted ment.
– Majd rájön, hogy már nem vagyok otthon! – mondta Ida
vállvonogatva, és leült cipőt váltani. Gábor legszívesebben
megcélozta volna egy jó kemény labdával. Mérges volt rá. Nem elég,
hogy Gyuszi hiába futkos miatta, most még itt ül, és locsog ezzel az
égimeszelővel, zavarja a játékot. Gyuszi meg majd mérges lesz,
megint veszekedni fognak... micsoda játék lesz itt ma!
Komor elképzelései mind valóra váltak. Mire nagy nehezen
elérkezett az a pillanat, hogy fel lehetett állni egy vegyes négyeshez,
Gyuszi olyan rosszkedvű volt, hogy majdnem sírt. A padon ott ült
lábát keresztbe vetve Ida új lovagja, és valahányszor Gyuszi elrontott
egy labdát, fölnyerített.
 Gábor végül is levágta a labdát, és kijelentette, hogy így nem lehet
játszani.
– Ó, ó! – tekergette a nyakát Ida. – A nagy versenyző ideges! A
nagy versenyzőt zavarja a közönség!
Szó szót követett, Ida megsértődött és kivonult a pályáról. Gyuszi
hiába könyörgött neki, visszahúzta a szandálját, és a harmadikossal
elment a Palatínusra. Hármasban már nem tudtak játszani, ezért aki
elveszített egy-egy mérkőzést, az ült ki a padra. Gyuszinak nem volt
ott az esze, majdnem minden labdát elrontott, így többnyire ő üldögélt
kint a pádon. Ez viszont Zsókát is, Gábort is zavarta. Megállapították
hát, hogy már túl meleg van a játékhoz, érdemesebb strandra menni.
– Jössz te is? – kérdezték Gyuszitól.
– Semmi kedvem! – húzogatta Gyuszi a vállát.
– Nem kedv kell ahhoz, hanem fürdőnadrág! – mondta neki Gábor.
– Menj haza érte, és gyere ki a strandra, mert ha nem jössz, az összes
üzletfeleimmel megyek érted!
– Jaj, csak azt ne! – rémült meg Gyuszi. – Engem annyira
idegesítenek... Tulajdonképpen ezért is mennék inkább más strandra.
– Például a Palatínusra! – nyelvelt Zsóka. Gyuszi fülig
pirult. Gábor szánakozva nézte. Legszívesebben azt mondta volna
Gyuszinak, hogy menjen, ahová akar, de az utolsó pillanatban
meggondolta.
– Gyere csak velünk, elég nagy a mi strandunk is, lehetsz teljesen
külön, nem fogunk zavarni!
 II.

Gábor „üzletfelei” hét-nyolc éves kisgyerekek voltak, kiket

szüleik, nagy szüleik nem tudtak strandra vinni, s akik ezért otthon
idegtépő nyafogást csaptak. Gábor talán csak a szünidő első napján
ment egyedül – és saját költségén – strandra. Másnap már megkérte
Ibolyáné, hogy vinné ki magával a sógornője unokáját, Gyöngyikét,
nagyon kedves, szófogadó kisleány, tíz forintot is küldenek vele
fagylaltra, erre-arra, rántott csirkét, hogy ha megéheznek, éhen ne
haljanak, és külön egy tízest, amiért Gábor elvállalja ezt a
megbízatást. Gábor habozás nélkül elvállalta. Gyöngyike ugyan
minden volt, csak szófogadó nem, minthogy azonban a strandon hamar
összebarátkozott egy hasonló korú kislánnyal, Gábornak egész nap
alig volt rá gondja, mert a másik kislányra felügyelő hölgy
Gyöngyikét is szemmel tartotta. Ibolyánénak mindenesetre azt
mondta:
– Kellene még egy gyerek, úgy jobban elmaradna!
Ibolyáné perceken belül szerzett egy kisfiút, akinek anyukája
gyermekgondozási szabadságon volt, és. a pici babával nem mert
strandra menni. Ehhez a kisfiúhoz csatlakozott egy másik kisfiú is a
szomszédságból, de erről a strandon kiderült, hogy minden kislányt
meg akar verni. Így Gábor őt többször nem vitte el a strandra, pedig a
szülők egy húszast is fizettek volna naponta. Gábor azonban nem
látott fantáziát az olyan üzletben, ami túl sok idejét leköti. Különben
is: Ibolyáné révén futótűzként terjedt el az utcában, sőt a
villamossíneken is túl, hogy egy megbízható középiskolás fiú strandra
viszi a kisgyerekeket, így Gábor válogathatott a jobbnál jobb
ajánlatokban.
Üzleti köre ezen a napon öt gyerekből tevődött össze. Öt gyerek, az
ötven forint. A málnaszörpre, fagylaltra adott pénzből is marad
bőven, pedig Gábor nem sajnálta a szörpöket és fagylaltokat a
gyerekektől. Önmagától sem.
 Mire kiértek, Zsóka és két barátnője már foglalt helyet a nagy fűzfa
alatt, közel a gyerekek pancsolómedencéjéhez. Wittman Icu, egy
vékony, borzas, fekete lány – egyébként az iskola leggyorsabb futója
– elhozta magával náluk vendégeskedő kis unokaöccsét, így
mindegyikükre másfél gyerek felügyelete jutott. Egyébként Zsóka
másik barátnője, Szabó Emese, aki titokban még mindig babázott
odahaza, rögtön rávetette magát Gyöngyike hajas babájára.
– Ó, milyen szép baba, kár, hogy nincs ruhája!
– Levetkőztettem – közölte Gyöngyike. – Hadd süsse a nap!
– Pedig milyen szépen föl lehetne öltöztetni! – sajnálkozott Emese.
– Véletlenül van nálam mindenféle babaruhának való... A házunkban
lakik egy kislány, annak én szoktam babaruhát varrni... – és már
szedte is elő strandtáskája mélyéből h tarka mintás selyem-és
kartonmaradékokat, tűt, cérnát, gyűszűt. Ezt mindig magával hordta,
mint a dohányosok a cigarettát. A kislányok menten köréje
tömörültek, a fülébe szuszogtak, s tágra nyílt szemmel nézték, hogyan
alakul ki Emese ügyes ujjai között egy csipkés kis baba bugyi.
A fiúknak Icu atlétikai versenyt rendezett. Gábor így nyugodtan
strandolhatott Zsókával: nagyokat úsztak, megmérték magukat a
mérlegen, aztán újra úsztak, mert kíváncsiak voltak, hogy az úszással
elfogyasztott kalóriák hiányát kimutatja-e a mérleg.
Napozás közben odajött hozzájuk Béres Tica, aki szintén velük
járt, és elpanaszolta, hogy öccsét elhúzták matekból. Ősszel
pótvizsgát kell tennie.
– Miért nem hozod ki a strandra ? – kérdezte Gábor.
– Én itt igazán ráérek korrepetálni vele!
– Komolyan megtennéd? – nézett rá Tica reménykedve. – Szegény
öcskös most strandra sem jöhet, tanulnia kellene, de persze, nem
tanul. Ha megmondom anyunak, hogy itt foglalkoznak vele...
– Mit gondolsz, mennyit szán a mamád egy órára?
– Ó, húszat biztosan! És mégis más, ha napon lehet szegény, olyan
sápadt!
Tica elégedetten ment vissza társaságához, Gábor pedig ugyancsak
elégedetten feküdt vissza napozni.
– Az ilyen munkákat szeretem! – mondta Zsókának, aki nekiállt,
hogy Gábor vizes haját megfésülje.
– Az ember napozik, lebarnul, és közben pénzt keres.
– Hozzánk is eljöhetnél segédmunkásnak! – kapott észbe Zsóka. –
Szombaton betonozzák nálunk a garázsbejárót. Apu mondta, hogy
hívják fiúkat. Eljössz?
– El hát, csak ne húzd annyira a hajamat!
– Bocsánat!
– Egy vagyont fogok nálatok keresni. Tizenkét óra...
Zsóka elpirult. Azt hitte, hogy Gábor őrá való tekintettel majd
szívességből... hogy azt ne mondjuk: szerelemből vállalja el a
munkát. Gábor tovább firtatta:
– Mennyit fizet apád egy órára?
– Nem tudom! – mondta Zsóka kedvetlenül. – Meg különben is:
kell még valaki. Apám azt mondta, két ember kell a kőműves mellé.
A dundi Emese nagyot kacagott.
– Két ember! Gábor, te már ember vagy?
– Tapogassátok meg az izmaimat! – feszítette meg Gábor a karját.
A kicsik érdeklődése a babaruhákról hirtelen átterelődött Gábor
izmaira. Visítva ugráltak oda, tapogatták a karját, ráléptek a kezére,
ráestek a hasára, visongtak, nevettek, mígnem az egyik kislány
belelépett a varrótűbe. A kibuggyanó, parányi vércsepphez képest
Gábor izmai nem számítottak attrakciónak.
Zsóka még mindig azon búslakodott, hogy Gábor milyen pénzéhes.
– Mire gyűjtesz tulajdonképpen, te hörcsög?
Gábot nem vette zokon az érezhető éllel odavetett kérdést.
 – Most éppen kerékpárra, azután pedig műanyag kajakra.
Zsóka és barátnői jól ismerték azt az ütött-kopott biciklit, amellyel
még Fülöp Antal járt ifjúkorában túrákra.
– És a régit beviszed a Közlekedési Múzeumba?
– Dehogy viszem! Jó az még! Majd kicsit átpofozgatom,
átkenegetem, új ülést teszek rá... vagy áthúzom a régit farmerral.
– Van neked egyáltalán olyan farmerod, amit már nem hordasz, és
hajlandó vagy fölszabdalni? – kérdezte Emese.
Még Ica is odakiáltott a távolugrópályának kinevezett
pázsitrészről:
– No, aki hozzád megy feleségül, Darázs, az megnézheti magát!
Ajánlatos lesz megtanulnia varrni, hogy újra meg újra átalakítgassa a
régi ruháit.
Zsóka együtt kacagott a többiekkel, de szíve mélyén már nem volt
egy véleményen velük. Végre is miért baj az, ha valaki takarékos?
Prédálja el inkább mindenét, mint nagymama fivére, aki már hetven
felé jár, de nincs semmije, mert folyton lóversenyezik...
Déltájban a három lány éppen Gábort etette mindenféle hazulról
hozott jó falattal – a gyerekeket már előbb pukkadásig tömték –,
mikor megérkezett Fülöp Antal. A nők egy pillanatra abbahagyták a
trécselést, és megnézték maguknak az atlétatermetű tanárt. Akik nem
ismerték, azok nyomban érdeklődni kezdtek, hogy ki ez a
megelevenedett szobor. A többség azonban ismerte az iskolából, a
tornaünnepélyekről, a nyilvános teniszmérkőzésekről. Fülöp Antal
nem is nagyon szeretett ide járni. Mindig, attól félt, hogy ha elkezdené
tenni a szépet egyik vagy másik csinos nőnek – elvégre ő sincs fából!
– arról rövidesen kiderülne, hogy volt tanítványa vagy valamelyik
tanítványának fiatal anyukája.
– Anti bácsi olyan szép ember! – súgta Emese is Zsóka
fülébe. Gábor elcsípte ezt a megjegyzést, és azonnal válaszolt rá:
– Te utánad is megfordulna mindenki, ha rendszeresen járnál
teniszezni! Lefogynál, megizmosodnál!
Emese vérvörös lett. Zsóka meg is bökte Gábort, hogy hagyja
abba. Gábor így a folytatást már csak magában morogta el: „Nincs
rossz alakú ember, csak lusta.” Ez volt apja kedvenc mondása, és ő is
szívesen emlegette. Emese csakugyan lusta volt egy kicsit: míg a
többiek négyszer-ötször végigúszták a medencét, ő legfeljebb
egyszer.
Fülöp Antal csak sokára ért oda hozzájuk, mert lépten-nyomon
megállították tanítványai vagy leendő tanítványainak szülei. Mikor
végre letelepedett Gábor mellett, azonnal megrohanták a rögtönzött
atlétikai verseny zsenge részvevői.
– Anti bácsi, tessék nézni, mekkorát tudok ugrani! Tessék nézni,
milyen gyorsan tudunk futni!
– Hogy megsokasodtak ezek! – csodálkozott Gábor. – Van itt vagy
húsz gyerek!
– Hja, ha valaki ilyen lelkesen foglalkozik velük! – mosolygott
Fülöp Antal Icura. – Jól jár veled a gimnázium sportköre!
– De ugye, Anti bácsi nekünk is szervez majd teniszversenyeket? –
kérdezte Ica reménykedve. Zsóka nevetett.
– Öregfiúk és öreglányok versenyét!
– Az öreglányokról jutott eszembe – fordult Fülöp Antal a fiához –,
hogy az egyik dán mérnök elhozta a feleségét és a lányát is. Állítólag
holnap reggel kihozza őket a pályára, mert szenvedélyes teniszezők,
és betegek, ha ki kell hagyniuk egy napot. Kijöhetnél te is! A lány
olyan korodbéli. Dánia volt teniszbajnoka az edzője. Kíváncsi
volnék...
– Hogyan ver meg? – nézett rá Gábor savanyúan. Apja nevetett.
– Én nem vagyok országos bajnok. Az én tanítványom emelt fővel
veszíthet egy bajnok tanítványával szemben.
Zsóka féltékenyen figyelte a társalgást.
– Akkor holnap reggel nem jössz? – kérdezte Gábortól.
 – Ezek szerint. . . Szólj Icunak, ő biztosan szívesen megy.
Zsóka sóhajtott. Gábor csodálkozva nézett rá.
– Miért? Icu nagyon jól játszik.
– Nem is az...
– Hanem mi?
– Semmi.
A magasröptű társalgás itt elakadt. Gábor ugyan törte a fejét,
hogyan lehetne folytatni, de nem jutott eszébe semmi okos.
Illetve...
– Te Zsó, most jut eszembe, hogy Gyuszi nem jött ki.
– Biztosan a Palára ment.
– Ha ez neki jó... – Gábor kételkedve rázta a fejét. – Azóta már
biztosan darabokban van a lelke.
– Majd te összefoltozod, Darázs!
Fülöp Antal úszni ment Icuval. Emesét is hívták, de az szégyellte
volt tanárja előtt kapkodó úszóstílusát. Zsóka pedig nem bánta volna,
ha kettesben marad Gáborral, és saját, darabokra szétesett
lelkivilágát javíttatgatja vele. Határozottan féltékeny volt arra a dán
lányra. Dán nőket ő még csak filmen látott és azok mind nagyon
szépek voltak.
Persze ha másnap reggel ő is kiment volna az üzemi pályára,
féltékenysége valószínűleg nyomban elmúlt volna. A tizennégy éves
Annelies ugyanis mindennek volt nevezhető, csak szépnek nem. Még
talán a rézvörösen csillogó haja mutatott rajta a legtöbbet, de
Gábornak arról is az volt az érzése, hogy egy kis vörösréz üstöt
nyomtak a lány fejébe. Szemöldöke és szempillája is vörös volt,
hófehér bőrén apró szeplők.
Míg a négy felnőtt – Fülöp Antal, az üzem főmérnöke, a dán
mérnök és felesége – az egyik pályán dán-magyar mérkőzést vívtak,
Gábor a másik pályán játszott Annelisszel. Nem is annyira játszott,
mint inkább elkeseredett küzdelmet folytatott. A lány nagyon tudott.
Gábor, aki pedig hatéves kora óta edződött apja acélrugóként pattanó
szerváihoz, Annelies első adogatásait vissza sem tudta ütni.
Legöeváltabb, rövidre vágott leütései majdnem mind a hálóba
mentek. Annelies az első mérkőzést könnyedén hat:egyre nyerte.
Mikor helyet cseréltek, Annelies elkapta Gábor kezét, és keményen
megszorította.
Kék porcelángomb-szeméből rokonszenv sugárzott. Mondott is
valamit angolul, de Gábor, aki a gimnáziumban németül tanult,
zavartan hebegett:
– Nicht englisch... deutsch. Wir lemen deutsch.
– Ach so? Entschuldigung! – nevetett a lány, és olyan pergő német
szó őz önt zúdított Gáborra, hogy az ijedtében azt a keveset is
elfelejtette, amit az iskolaév folyamán úgy-ahogy megtanult. Nagy
igyekezettel talán össze tudott volna állítani egy-egy mondatot az
időjárásról vagy arról, hogy Budapest'szép város, de mit ért volna
vele ? Egy kukkot sem értett Annelies hadarásából.
Kínosan mosolygott, s határtalan megkönnyebbülést jelentett
számára, mikor ismét felálltak egy mérkőzéshez. Most már
összeszedettebben játszott. A nyelvtudás terén elszenvedett
vereségért is kárpótolnia kellett magát. Cseles labdáit a villámként
ide-oda cikázó kis vörös lány sorra visszaadta, ezért inkább hosszú,
lapos labda váltásokra rendezkedett be. Itt mindjárt megmutatkozott
az állóképesebb idegrendszer fölénye. Annelies kezdett
elbizonytalanodni, sorra rontotta a labdákat.
Gábor hat:háromra nyert.
A következő mérkőzést megint elvesztette, mert azt hitte, kiismerte
a lány gyengéit. Annelies azonban változatosan játszott,
alkalmazkodóképességével elképesztette Gábort.
Mire a felnőtt csapat tagjai kifáradtak, és odatelepedtek az ő
pályájuk melletti padra, már nagyjából összeszokott két játékost
láttak. Hol Gábor győzött hat: ötre, hol Annelies.
 – Gut! Sehr gut! – kiabálta Gábor, valahányszor a lány elért egy
kivédhetetlennek látszó labdát. – Du spielst sehr schön!
Annelies is kiabált, de hogy mit, azt Gábor inkább csak sejtette: az
ő jó ütéseit kísérő elismerő szavak lehettek., A dán szülők is
dicsérték Gábort, Fülöp Antal az ő lányukat dicsérte, így a
nemzetközi találkozó általános megelégedéssel végződött.
Otthon Gábor rögtön előkereste édesanyja angol nyelvkönyveit.
Saját iskolai német nyelvkönyvét is kereste, de nem találta sehol. Így
kiválasztotta azt az angol könyvet, amelyiket már többször lapozgatott
kíváncsiságból. Bevágta a strandtáskába, azután szaladt a
gyerekekért.
Mire kiért a strandra, Tica már várta az öccsével együtt. Zsókáék
is ott voltak. Emese színes gombolyagokból kardigánt és fürdőruhát
horgolt Gyöngyike babájának. Tica öccsét ez a horgolás lényegesen
jobban érdekelte, mint a matematika. Gábor beleizzadt, mire
egyáltalán kiderítette, mit tud a fiú.
Éppen befejezték a korrepetálást, mikor megjelent Szitányi Gyuszi.
Semmibe révedő pillantással gázolt át rajtuk, meg sem hallva azok
méltatlankodását, akiknek napszemüvegére, táskájára,
olvasnivalójára rálépett. Álmatagon ereszkedett le Gábor mellé.
– Most kell jönni? – nézett rá Gábor szemrehányóan.
– Nem mindenki olyan Koránkelő Darázs, mint te vagy! – mondta
neki Gyuszi. – Különben is vakáció van, miért ne alhatna az ember
délig? Teniszezni meg délután is lehet.
Zsóka csak erre várt. Mielőtt Gábor megkérdezhette volna
Gyuszitól, milyen volt az előző nap a Palatínuson, Zsóka már
lecsapott rá.
– Mesélj: milyen a dán lány?
– Szenzációsan játszik! – közölte Gábor elkomolyodva.
– És csinos?
– Olyan, amilyen.
 – De milyen? Csinos?
– Csinos – mondta Gábor oda sem figyelve. Gyuszi csüggeteg
arckifejezése nvugtalanította. El is ment vele úszni, hogy egy kis
lelket öntsön bele.
Később, a fagylaltos bódénál Gyuszi bevallotta, hogy előző nap
nagyon idétlenül viselkedett. Kiment a Palatínusra, megkereste Idát,
aki egy nagy, számára ismeretlen társasággal volt. A reggeli lovag
már eltűnt mellőle, viszont lett helyette hat másik.
– És odamentéi hozzá?
– Nem.
– Látott téged?
– Persze hogy látott.
– És nem hívott oda?
– Nem.
– Azt hiszem – mondta Gábor egy kis szünet után –, jobb, ha most
nem folytatjuk, mert úgyis csak összevesznénk.
– Mert te képtelen vagy belehelyezni magadat másnak a
lelkiállapotába. Még veled is megtörténhet, hogy olyan lány fog
tetszeni, aki rád se néz. Kíváncsi vagyok, hogy akkor majd hallgatsz-e
másokra!
Gábor ezt nem merte volna határozottan állítani, így, ha össze nem
is vesztek, de mindketten rosszkedvűén mentek vissza a lányokhoz.
Gábor összeszedte üzletfeleit, és hazaterelte őket anélkül, hogy
észrevette volna Zsóka arcán a sértődöttséget.
Miután a gyerekektől megszabadult, végiggondolta, kik jöhetnek
szóba a szombati betonozáshoz. Az iskola góliátjai, a kosarasok
Zalában vendégszerepeltek, a röplabdások táborban voltak, a
kézilabdázók barátságos meccsre készültek valami vidéki csapattal.
Maradnak tehát a nagy növésű, de nem sportoló fiúk. Mint például
Váczi Amadé.
 Nagy örömére Amadét otthon találta. Más öröm azután nem is érte
itt, mert Amadé lenézően vigyorgott rá.
– Ezek a te ötleteid! Falnak megy tőle az ember!
– Miért? Egy nap alatt megkereshetsz... mondjuk egy asztali
lámpára valót.
Gábor akkoriban éppen lámpára áhítozott, állítható ernyőjűre, mert
amit anyjától örökölt, azon régimódi piros üvegbura volt, ráégetett
fekete vadgesztenyékkel. Amadét azonban aligha hevíthették hasonló
vágyak. Nevetve kérdezte:
– Minek neked asztali lámpa, Darázs? Ragyogó fény árad saját
tökfejedből is!
– Vehetsz mást is. Könyveket...
– Elegem van a könyvekből! Pihenni akarok!
– A szellemi munkát aktív pihenéssel lehet a legjobban kipihenni.
– Apád is mindig ezt prédikálta... de ne zsongj itt nekem, mert
hozzád vágok valamit! Még a vakációban sem lehet az embernek
nyugalma tőled!
Amadé ezzel a különféle gyógynövénygyűjtési, parktisztogatási és
az elhagyott öregek felkutatására szolgáló akciókra célzott,
amelyekbe fogcsikorgatva hagyta magát beszervezni.
– Ha csak én zavarom a nyugalmadat – mondta erre Gábor – és az
a folytonos kattogás ott kint nem...
Amadé erre lenyúlt, és fölkapott egy cipőt a heverő mellől. Gábor
nem várta meg, hogy a fejéhez vágják, hanem kiment a konyhán át,
ahol Amadé leszázalékolt édesanyja a konyhaasztalnál ült, és
gépiesen nyomkodta az asztalra erősített gép karját. Minden
kattogással egy alufóliából nyomott pezsgősüvegkupak repült az
asztal lábánál álló kosárba. Két nagy kosár már teli volt velük. Gábor
Ibolyánétól tudta, hogy Amadé még készterméket sem vitte el soha a
szövetkezeti átvevőhöz, arra hivatkozva, hogy egy kosárra való kupak
csak néhány deka, anyja tehát nem erőlteti meg magát velük.
 Mányoki Feri nem tartozott az ilyen tenyérbe mászó élősdik közé,
de vakációs jogait ő sem engedte megnyirbálni.
– Ebben a hőségben melózzak reggeltől estig?
– Mondjuk, ha csak fél napra jönnél: hattól tizenkét. .
– Hattól? Megőrültél? Egész évben hajnalban keltünk, és akkor
még a szünidőben is...
– Azt az egy napot igazán kibírnád! Őszig kipihenheted.
– De mikor olyan meleg van!
– Adnak szörpöt, meg jó édes nyári körtéjük is szokott lenni.
– Nyári körte vagy te! – állapította meg Mányoki Feri, és ezzel a
maga részéről be is rekesztette a tárgyalást.
Gábor még elment két másik osztálytársához, de az egyik valami
nyári bélfertőzéssel kínlódott, a másik pedig sajnálkozva mondta,
hogy a hétvégén náluk festés lesz, és neki is segítenie kell.
„Gyuszit fogom hívni! – határozta el Gábor. – Hátha jót tesz neki
az ősi gyógymód: akinek a lelkét törték össze, az törje össze a testét,
fárassza ki izmait rogyásig.”
Ez is egyike volt apja életelveinek, és eddig még mindig
bevált. Mindazonáltal sokáig habozott. Szitányi néni épp az előző
héten panaszolta, hogy Gyuszi három napig feküdt a díványon, csak
enni kelt föl; ha kérdezték, mi baja, nem felelt. Olyan benyomást
keltett, mint akit valamely titkos kór emészt. Az a titkos kór
valószínűleg az Ida utáni epekedés, de hátha elsorvasztotta minden
erejét...
– Lehet, hogy Gyuszit már csak a bőre tartja össze? Szép kilátások
a hétvégi betonozáshoz! De végül is Gyuszi volt az, aki kötélnek állt.
 III.

Mikor Zsóka szülei elhatározták, hogy lebontják az omlatag családi

házat, és több szintes palotát építenek a helyébe, néhány hónapig a
garázsban laktak Zsókával, a nagymamával és annak kutyájával.
Gábor nélkül talán soha nem sikerült volna ott berendezkedniük.
Gábor azonban nagyon élvezett mindenféle felfordulást és
kilátástalannak látszó helyzetet, ezt is közmegelégedésre oldotta meg.
Szétszedett hullámpapír dobozokból hálófülkét készített a
nagymamának. Igaz, hogy csak egy kis kanapé fért bele, minthogy
azonban beszorították alája a foxi kosarát, az öregasszonynak egy
panaszszava sem volt.
A garázsnak az a sarka lett a konyha, ahol Pintér bácsi egy régi
gázrezsón pálinkát szokott kotyvasztani. A gyalupadra viaszosvásznat
terítettek, így előlépett konyhaasztallá. A szerszámfal szegeire a
franciakulcsok, fúrók, miegymások mellé serpenyők, lábosok, mérő
kanalak kerültek. Pintér néninek minden ott volt a keze ügyében, és
vacsorafőzés közben nézhette a tévéhíradót. A tévékészülék ugyanis
ott állt annak a szekrénynek a tetején, amely a szülők és Zsóka
lakrészét elválasztotta egymástól.
A betonozás már korántsem volt ilyen élvezetes feladat. Pintér
bácsi akkora lapátot nyomott Gábor kezébe, amilyenre talán a
mesebeli boszorkányokat szokták ráültetni, hogy kemencébe dugják
őket. Üresen is elég volt megemelni, hát még sóderral vagy cementtel
rakottan!
– Egyik legény a betonkeverőt eteti, a másik talicskázza ide nekem
a betont! – rendelkezett a kőműves; Gábor, úgy is mint az egyik
legény, ránézett a másik legényre, Gyuszira. Vajon nem hátrál-e meg?
Nem hagvja-e őt szégyenben ? És ha visszalép... hogyan győzi
egyedül ezt a két embert kívánó munkát ? Szombat reggel szabad
munkáskezet találni itt, ahol szinte minden háznál építkeznek,
renoválnak, festenek, mázolnak, tetőt javítanak... lehetetlenség.
 A következő pillanatban már elszégyellte magát, amiért kételkedett
Gyusziban, aki soha nem hagyta még őt cserben, akkor sem, mikor
hetedikes korukban gyűjtöttek vidéken a Herbáriának egy zsák
kőrisbogarat, de a zsák kilyukadt a vonaton, a bűzös bogarak
szétmásztak, és az utasok majdnem megverték őket. Gyuszi
természetes mozdulattal nyúlt a lapát után, és számolni kezdte a
betonkeverő tátott szájába zúdított adagokat:
– Tizennégy lapát sóder... négy lapát cement... egy vödör víz.
Egyenletes mozdulatokkal lapátolt.
Gábor, míg téglatörmeléket talicskázott a feljáróhoz, eltöprengett
rajta: vajon az a szívósság, erő, amivel a munkáját végzi, hova tűnik
akkor, amikor hátat kellene fordítania egy lánynak... egy nála sokkal
értéktelenebb lánynak?
A kőműves gyorsan dolgozott, mindent pontosan kimért, Gábornak
ugyancsak kellett loholnia a folyékony betonnal töltött talicskával,
hogy mindig odaérjen, mire az előző adag elfogyott.
Néhány forduló után vágyakozva nézte a tempósan lapátoló
Gyuszit; mennyivel könnyebb munka lehet az, mint ezt az istentelenül
nehéz talicskát végigtolni a pallókon és átzökkenteni a két palló
közötti hézagon.
Később cseréltek. Nagy lelkesedéssel kezdte a lapátolást, de
félóra múlva úgy érezte: letörik a keze. Most kezdett csak
rádöbbenni, mit vállalt. Szent szarkaláb, mi lesz, ha kiesik kezéből a
lapát, ha nem bírja tovább, ha meg kell mondani Pintér bácsinak, a
kőművesnek, Gyuszinak, hogy túlbecsülte saját erejét.
A dereka! Lehet, hogy soha többet nem tud kiegyenesedni? Hány
lapát is volt? Tizenhárom? Tizennégy? A cement valamivel könnyebb,
abból nem kell olyan sokat...
A derekába bele-belehasogató fájdalomról eszébe jutott, hogy
ősszel fájt így a dereka, mikor Adélka néniéknél füvet vetett. A két
kis öreg mindig azon sopánkodott, hogy Gáborék kertje milyen szép.
– Meglátszik rajta, hogy anyuka kertészmérnök volt...
 Gyönyörűen megtervezte... De a miénk – olyan szegényes mellette,
nem is szeretünk kiülni a kertbe.
Addig-addig siránkoztak, míg Gáborban föl nem ébredt az
anyjától-apjától örökölt virtus: megmutatni, mit tud. Átment a
szomszédba körülnézni. A látvány csakugyan siralmas volt: a hajdani
virágágyak helyén Suba hempergett, a jázminbokrok közül hórihorgas
akácfák nyúltak ki, a kerti pad deszkája hasadozott, repedezett,
mögötte embermagasságú csalán. És mindenütt a tarack előretolt
őrsei.
Gábor kicsi korától járt át Adél néniékhez névnapi köszöntő
versikéket mondani, birsalmasajtot enni, Subával játszani –
megszokta, hogy ott minden elhanyagolt. Most ősszel azonban más
szemmel – anyja szemével – látta a kertet; nem azt, ami benne volt,
hanem azt, amit csinálni lehetne belőle.
– Tessék mondani! – fordult Adél nénihez. – Azt csinálhatom itt,
amit akarok?
– Édes fiam – nézett rá Adél néni bánatosan – mi már öregek
vagyunk. A nyugdíjunk ahhoz kevés, hogy kertésszel... Ha te úgy
gondolod, hogy itt... Ha kedved van hozzá... legyen ez a te kerted!
Akkor támadt Gábornak az a korszakalkotó ötlete, hogy tankertet
csinál magának. Ezen az elhanyagolt kerten fogja kikísérletezni
mindazt, amiről anyja könyveiben és az azóta is rendszeresen járatott
szaklapokban olvasott pázsittelepítésről, évelő csoportok
kialakításáról, pergolákról, árnyéktűrő növényekről, erről-arról.
Először Subát kellett rendszabályozni. Adél néniék belátták, hogy
ahol egy negyvenkilós kutya jön-megy, futkos, hempereg, ott hiába
várják a fű növését. Gábor először is megjavította a régimódi,
faragott oszlopos veranda ajtaját, hogy Suba ne tudja az orrával
kinyitni. Azután következett a nagytakarítás: csalántövek irtása,
akácok kiszedése a jázminbokrokból – ez nehéz munka volt,
szerencsére Komáromi bácsi, Adél néniék másik szomszédja segített.
Gábor egy teljes napig gereblyézte a hullott gallyat, fahulladékot,
követ és Suba hatalmas velős csontjait.
Mikor a tarackirtásra került a sor, akkor kezdte bánni, hogy
belefogott ebbe a kertrendezésbe. A többiek a strandon sütkéreztek,
úszkáltak, ő meg csákánnyal vagdosta a vízhatlanná összetömődött
tarackszőnyeget. Szó se róla, Adél néniék mindennap palacsintát
sütöttek, és Gábor kedvenc bablevesét főzték, fagylaltot is hoztak
neki a cukrászdából, a tarackgyökeret pedig, miután odahaza, a
garázsban megszárította, kilónként nyolcforintos áron eladta a
Herbária gyógynövénybegyűjtő emberének. Abból a pénzből vette a
fűmagot.
Akkor vetett füvet életében először, a tavalyi szünidő végén. Soha
nem gondolta volna, hogy olyan nehéz munka legyen! A vetés még
hagyján, de aztán mikor nekiállt gereblyével, apró, kapáló
mozdulatokkal beverni a fűmagot a földbe... Akkor érezte először azt,
hogy kettétörik a dereka, nem fog tudni többé kiegyenesedni…
– Cseréljünk, Gábor? Vagy bírod még?
– Mi az, hogy bírom ! Megy ez, ha az ember egyszer belejön...
Maga sem vette észre, mikor jött bele. De már nem fájt sem a keze,
sem a dereka. Szinte élvezettel dobálta a lapát sóderokat a
betonkeverő öblébe. És most, hogy már túljutott a mélyponton, újra
Gyusziról kezdett gondolkozni. Ki hitte volna, hogy ilyen kitartó?
Persze ha nem ilyen volna, már régen faképnél hagyta volna Idát. De
megérdemelne egy rendes lányt ez a. rendes fiú! És vajon neki is fájt
az első félórában a karja meg a dereka?
Rövid töprengés után Gábor úgy döntött, hogy biztosan Gyuszinak
is fájt, csak nem mutatta. Mint ahogyan ő sem mutatta. No, még csak
az hiányzott volna, hogy sírva fakadjon, mint egy kisbaba!
Zsóka jött ki a gyönyörű, új házból, sört hozott a kőművesnek.
– Nektek is hozhatok? – kérdezte a fiúktól. Gyuszi Gáborra nézett,
de ez megrázta a fejét.
– Nem akarok elálmosodni. Ha van itthon citrom, inkább limonádét
iszom!
 Zsóka perdült-fordult, és pár perc múlva hozta a hideg limonádét,
bepárásodott üvegkancsóban, és egy tányér frissen sült sajtos
pogácsát.
– Nagymama sütötte.
– Eszményi védőétel! – örvendezett Gábor. – Tudod, mennyit
izzadtunk? Egy szem só nem maradt bennünk!
– Szegények! – Zsóka félrebillentett fejjel nézett Gáborra. Annak
csak most jutott eszébe megkérdezni:
– Hogyhogy nem mentél strandra?
– Á, szombaton olyan tömeg van!
Gábornak úgy rémlett, mintha már többször strandolt volna
Zsókával szombaton-vasárnap, de nem szólt. Tulajdonképpen rendes
a lánytól, hogy mikor ők itt a lelküket is kiizzadják, nem heverészik a
strandon.
Miután a kőműves megitta a sört, várakozásteljes pillantást vetett a
betonkeverőnél álldogáló fiúkra. Gábor máris kapcsolta a gépet,
Gyuszi lódult a talicskával, és a munka ment tovább. A garázs széles
ajtaja előtt szemlátomást nőtt a szép, sima betonfelület, közeledett az
utca felé.
Mikor Gábor vette át a betontalicskázást, Zsóka odasodródott
melléje. Megvárta, hogy kiborítsa a nedves betonmasszát, és mikor,
visszafordult az üres talicskával, megkérdezte:
– Tényleg olyan csinos az a dán lány?
– Csinos? – Gábor elképedve nézett rá. – Ki mondta neked, hogy
csinos?
– Te!
– Én? Életemben...
– De igen, a strandon mondtad! Emese is hallotta!
Gábor akárhogyan gondolkozott, nem volt képes visszaemlékezni
rá, hogy ő ilyet mondott volna. Közben rosszul fordult oda a
talicskával a betonkeverőhöz. Ez egy-két perc késedelmet jelentett a
betonszállításnál. A kőműves már jelentkezett:
– Mi van a betonnal? Ne udvaroljatok legények, mert akkor nem
leszünk készen sötétedésig!
A kőműves később hazament ebédelni, a fiúkat azonban ott fogták.
Jó ebédet kaptak, rántott csirkét, meggyes rétest, ebéd után pedig
leheveredtek a ház árnyékába. Más árnyék nem volt az udvaron,
kopár volt, mint a sivatag.
– Milyen furcsa egy ilyen udvar fák nélkül! – merengett el Gábor.
Zsóka azonban nem hagyta holmi kerttelepítési gondokkal
foglalkozni, hanem tovább erősködött, hogy Gábor igenis csinosnak
mondta a dán lányt.
– Álmomban mondhattam – ingatta Gábor a fejét.
– Vörös a szempillája.
– Vörös? – nézett rá Zsóka gyanakodva. – Ezt biztosan csak
kitaláltad. Mert ha egy lánynak vörös a szempillája, azt befesti
feketére.
– Ez nem festette be.
– Biztosan nem is volt vörös.
– Te láttad vagy én?
– Úgyis tudom, hogy csak azért mondod, hogy én azt higgyem...
Gábor őszintén megörült, mikor a kőműves autója megállt a kapu
előtt. Inkább sódert lapátolni, mint egy lányt meggyőzni arról, hogy az
ember azért mondja azt, amit mond, mert az felel meg a valóságnak.
– Ida is ilyen – mondta neki Gyuszi együttérzően, mikor az első
délutáni adagot kiöntötték a talicskába.
– Mindent mondhatsz egy lánynak, csak azt nem, hogy egy másik
lány szép. Azt nem bírják elviselni.
– De én nem is mondtam! – tiltakozott Gábor mérgesen. Erezte,
hogy Gyuszi derül rajta. Bosszantotta, hogy Gyuszi Zsókát Idához
hasonlítja. Holott Zsóka soha nem csinálná vele azt, amit Ida
Gyuszival, hogy elkéri az atlaszát, mintha a sajátját elvesztette volna,
aztán odaadja egy b vagy c osztályos fiúnak.
Mire bealkonyodott, a széles betonfelület elérte az utca vonalát.
– Ez szép, nem a dán lány! – mutatta Gábor Zsókának. Szép is volt
a selyemsimára lesimított bejáró, még a járókelők is megálltak
gyönyörködni benne.
Feledhetetlen pillanat volt, mikor az utolsó vödör vizet
loccsantották a betonkeverőbe, azért, hogy kimossák. Most már
mindkét fiú arcán meglátszott a fáradtság. A kőműves azonban
megdicsérte őket:
– Ilyen segédmunkásokkal megy a munka! Pedig mikor hallottam,
hogy még iskolába járnak, féltem, hogy nem leszünk készen.
Gábor Gyuszira nézett. Egymásra mosolyogtak.
– Ők az iskola teniszbajnokai, Feri bácsi! – magyarázta Zsóka. –
Én is azért vagyok olyan erős, mert sokat teniszezem.
Gábor Gyuszira hunyorított. Gyuszi megértette. Szinte egyszerre
mozdultak, s a következő pillanatban az erejével kérkedő Zsókát már
úgy himbálták kezénél-lábánál fogva, mint egy kutyakölyköt.
– Hó, hopp, beledobunk a betonba, ott marad a lenyomatod!
Zsóka visított, a kőműves izgatottan hadonászott.
– Bele ne ejtsétek a friss betonba, mert akkor kezdhetjük a simítást
elölről!
Zsókát talpra állították, azután az egész társaság bevonult a
kivilágított konyhába, ahol az asztalon szendvics, sütemény és szépen
kisimított bankjegyek sorakoztak. A nagy vidámságban senki sem
vette észre, hogy Pintér nagymama kövér foxija kiosont a konyhából,
és „végigtotyogott* a friss betonon. Minthogy időközben besötétedett,
formás kis lábnyomait csak másnap vették észre, de addigra a beton
már megkötött.
 IV.

„Drága Antikám, mikor jöttök már egy kicsit nyaralni? Mit

csináltok ebben a hőségben Pesten? Érik a sok gyümölcs, nem
győzöm befőzni, elajándékozni, az öreg már a tyúkokkal is barackot
etet, ti meg biztosan drága pénzért veszitek. Igaz, hogy nálunk nincs
teniszpálya, de legalább pihennél egy-két hetet. Gábort nagyon várják
a tavalyi barátai és barátnői. Mindennap kérdezik tőlem, hogy mikor
jön már.”
Fülöp Antal anyósának, a fácányosi Gál doktornénak levelét
Ibolyáné olvasta a legfigyelmesebben, miután ott találta a
konyhaasztalon. A tanár csak átfutotta sebtiben, és már rohant is, mert
régi főiskolás társaival beszélt meg egy barátságos teniszmérkőzést.
Gábor csak egy pillantást vetett a levélre, kiragadta belőle a
„gyümölcs” és „barátnő” szavakat, és elhatározta, hogy alkalomadtán
meg fogja látogatni nagyszüleit. Majd. Valamikor. Hosszú még a nyár!
Vétek volna falura menni most, mikor napi negyven-ötven forintot
meg tud keresni a strandon, nem szólva a korrepetálásról. A kőműves
is szólt neki, hogy bármelyik hétvégén mehet vele
segédmunkásnak. Komáromi bácsi most hegeszti új kerítésük
vasrácselemeit, ott is jó volna csak úgy baráti alapon segíteni, mert
az öreg lakatos az ilyen munkának rengeteg apró fortélyát ismeri.
Gábor ötödikes kora óta járt át hozzá játékból inaskodni, anyagokkal,
szerszámokkal barátkozni. És egy szép napon úgy kezdte magát
érezni, mint a mesebeli juhász, mikor megértette, mit beszélnek az
állatok. Ő is érteni kezdte a szögek, csavarok, ajtóvasalások, zárak,
kilincsek, a házban megbújó fém alkatrészek addig meg nem hallott
panaszát.
Veronika néni kanárijának kalitkája volt az első, amit megjavított.
Utána Ibolyáné esernyője, majd saját garázsuk ajtaja következett. A
régi, elrozsdásodott vasalásokat leszedte, és saját készítésű,
kacskaringós, kosszarv formájú vasalásokat csavarozott a helyükre. _
Apja nem akarta elhinni, hogy ezt ő csinálta, a tej bolt kiselejtezett
ajtózára vasrúdjából – Ibolyáné hozta el neki és a kokszkazán
parazsán hevítette vörösen izzóvá, kalapálhatóvá, ahogyan Komáromi
bácsitól tanulta.
– Oda nézz, Adélkám, Gábor már a füvet nyírja!
– Nahát, Veronkám, ez a gyerek még Subánál is korábban
kel. Látod, Subácska, elaludtál, szégyellj magadat!
A snaucer az ajtóban, topogott, várta, hogy Veronka nénivel hajnali
sétára indulhasson. Mióta Gábor pázsitot telepített a kertbe, Veronka
nénivel rendszeresen sétálni járt napjában háromszor. És lám, azóta
Veronka néninek jobb az étvágya, nem érzi az epéjét, éjszakánként
úgy alszik, mint a tej.
A pázsit, amit Gábor még az ősszel olyan derékfájós hajladozások
közepette telepített, megszépítette a kertet, mint egy ünnepi zöld
bársonyköntös. Arany ékszerként ragyogtak rajta a napfoltok, körös-
körül fehér petúniafodor szegélyezte.
– Gáborkám! Ilyen korán! – lelkendezett Adél néni, miután Veronka
nővére és Suba a szépen elgereblyézett kerti úton kikanyarogtak az
utcára. – Ahelyett hogy teniszeznél!
Gábor az órájára nézett.
– Még van időm. Hoztam egypár verbénapalántát is, meg
ördögszemet. Odateszem a veranda elé, ahonnét kidobáltuk az
árvácskát.
Közömbös hangon mondta, szinte félvállról, mintha a világ
legtermészetesebb dolga volna, hogy az életében először vetett
verbéna magjából erőteljes, izmos palánták fejlődtek, s láthatóan alig
várták, hogy végleges helyükön virágba boruljanak. Pedig bizony
egyszer-kétszer vagy talán többször is elfelejtette a nagy strand olás
bán meglocsolni a ládájukat, s ha Ibolyáné nem vette volna észre a
mulasztást, akkor most aligha büszkélkedhetne. Szerencsére Adél
néni minderről mit sem tudva, áhítatos pillantásokkal kísérte minden
mozdulatát.
 – Kész kertész vagy már, Gáborkám! Aki csak jön hozzánk,
mindenki odáig van, milyen gyönyörű a kertünk!
– A pázsit teszi! – hangsúlyozta Gábor az anyja könyveiből tanult
alapigazságot. – A szürke földben égy virág sem mutat jól. A pázsit
zöldje viszont kiemeli szépségüket.
Összegereblyézte a lekaszált füvet, hátra vitte az orgonabokrok
mögötti komposztgödörbe, néhány felnőttes utasítást adott Adél
néninek, mikor és hogyan locsolja a palántákat, azután hazaszaladt az
ütőjéért, cipőjéért, és rohant a pályára. Kicsit elkésett, Gyuszi Icuval
már nagy mérkőzést vívott, Zsóka pedig duzzogva ült a pádon.
– Mi az, elaludtál?
– Füvet nyírtam Adél néniéknél.
– Még mindig nem tanultak meg azzal a kerekes kaszával bánni?
– Még nem is tanítottam őket. Az az igazság, hogy szeretem nyírni a
füvüket. Annyit dolgoztam vele. És most igazán olyan szép a kertjük,
kiszabadítottam az öreg fáklyaliliomokat meg az évelő szarkalábat is.
Évek óta nem nyíltak, úgy el voltak nyomva szegények.
Gábort fűtötte a kora reggeli sikerélmény. Nyújtózkodott a padon,
izmait ropogtatta. Az elégedettség úgy vette körül, mint egy erőtér,
Zsóka duzzogása nem tudott áthatolni rajta.
Icu megverte Gyuszit 6:4-re, és fölálltak vegyes négyeshez: Gábor
Zsókával Ica és Gyuszi ellen.
Zsóka kivételével valamennyien jó formában voltak. Hallatlanul
élvezték is a játékot, nagyokat nevettek, egy-egy jó ütés után ugráltak
örömükben. Zsóka, szegény, nem tudott bekapcsolódni ebbe az
örömáramkörbe, sírhatnékja volt, maga sem tudta, miért. Korán kijött,
abban a reményben, hogy egy kis ideig kettesben lehet Gáborral. Azt
nem merte volna határozottan állítani, hogy szerelmes a fiúba, hiszen
hatéves koruk óta ismerték egymást, de az biztos, hogy senki
társaságában nem érezte magát olyan jól, mint vele. Nagyon szerette
volna valami jelét látni annak, hogy Gábor is így van ezzel. Ehelyett
egyre csak azt kellett látnia, hogy Gábor mindenkinek a társaságában
remekül érzi magát, nemtől és kortól függetlenül, háromévestől
kilencvenig.
Azelőtt Zsóka is ilyen volt: barátkozó, derűs, közvetlen. Tavasz óta
azonban kezdte magát rajtakapni, hogy szívesebben van egyedül, mint
a megszokott társasággal. És még az egyedüllétnél is szívesebben van
– azaz volna – Gáborral...
– Alszol, Zsóka? – csattant Gábor hangja.
Icu ravaszul elhelyezett labdájára Zsóka egy gondolattal később
indult, nem érte el. Semmiség, a tenisz a jó reflexek sportja, és azok a
reflexek nem működnek mindig kifogástalanul. Zsókát azonban szíven
ütötte Gábor nem is szemrehányó, inkább kötekedő hangja. Szeme
megtelt könnyel, legszívesebben kirohant volna a pályáról. Nagy
önfegyelemmel tudott csak helyén maradni, de mert egyre inkább
gyötörte a zsebkendő hiánya, és mind hevesebben vágyakozott egy
kiadós orrfúvásra, egyik labdát a másik után szalasztotta el.
– Zsóka ma alszik – állapította meg Gyuszi is, aki ezzel akarta
vigasztalni Gábort az elszenvedett vereségért. Míg helyet cseréltek,
Zsóka kirohant zsebkendőért. Közben hallotta, amint Gábor lelkesen
magyarázza Gyuszinak:
– Képzeld el, hogy előreszaladt a hálóhoz, én átemeltem neki a
labdát majdnem az alapvonalhoz, és elérte.
– Úgy látszik, előbb tudta, hogy hova fogod adni a labdát, mint te
magad.
– Igen, valami ilyesmi. Egyszerűen nem ismert elérhetetlen labdát.
Én még ilyen mozgékony lányt életemben nem láttam. Alig volt a
földön.
Zsóka tudta, hogy a dán lányról van szó. A következő felállásban
megkérte leüt, hogy hadd játsszon ő Gyuszival ellenük.
– Mi az, Zsó, le akarsz söpörni a föld színéről? – Mindössze ennyi
volt Gábor megjegyzése a partnercseréhez.
Zsóka nem felelt, de olyan eréllyel vetette magát a játékba, hogy a
háló majd szétszakadt a belevagdosott labdáktól. Gábor és Icu
könnyedén, társalogva játszottak, s nagyokat nevettek, valahányszor
Zsóka egy-egy bombája elzúgott közöttük. Megbeszélték, hogy ha
Zsóka mindenáron nyerni akar, hadd nyerjen. Szándékosan nem
futottak egy-egy nagyon félreadott labda után, és így a játék Zsókáék
7:5-ös győzelmével ért véget. Zsóka azonban tudta, hogy Gáborék is
hozzásegítették őket a győzelemhez. Nem is volt kedve tovább
játszani. Azzal az ürüggyel, hogy nagymamájának kell segíteni
baracklekvárt főzni, hazament.
Később mégis megjelent a strandon Emesével, aki egy szatyorra
való babát hozott Gábor üzletfeleinek. A kislányok elragadtatással
estek neki a szépen felöltöztetett babáknak, s negyedórán belül
valamennyit pucérra vetkőztették. Akkor elkezdtek nyafogni
Emesének, hogy öltöztesse újra fel őket.
Tica is segített a babaöltöztetésben, míg Gábor az öccsével
bajlódott. Gyuszi sugárzó képpel feküdt Ida mellett a fürdőköpenyen,
Keresztrejtvényt fejtettek.
Miután Gábor úgy érezte, hogy tanítványának szellemi
befogadóképességét teljesen kimerítette, elbocsátotta, s míg a
tanítvány, mint a palackból kiszabadult szellem, egy nagy labdarúgó
alakját öltötte fel, és elrohant a strand végébe, a füves térségre,
focizni, ő úszni ment. A medencében találkozott Zsókával. A lány azt
várta, hogy majd megkérdezi tőle, miért volt reggel olyan
indiszponált, Gábort azonban már réges-régen más foglalkoztatta.
– Mit szólsz Idához? Már két órája enyelegnek Gyuszival, és még
nem vesztek össze. És úgy látszik, más fiút sem szervezett ide.
Zsóka erre szerette volna megjegyezni, hogy lám, milyen jó
megfigyelő, ha más lányról van szó..., de félt, hogy ez túl epésen
hangzana. Míg megfelelőbb válasz után keresgélt, Gábor témát
változtatott, és arról kezdett lelkendezve mesélni Zsókának, hogy
szeretné végigúszni a Dunát a Margitszigettől Paksig. Vagy Mohácsig.
– Az idén nem vagyok tréningben, de jövőre apámmal
megszereztetem az engedélyt, meg annak a zsírnak vagy mi a
csudának a receptjét is, amivel ezek a távúszók kenegetik magukat....
Háromszor úsztak végig a medencét, és Gábor még mindig ezt az
ötletét dédelgette.
– Láttam egyszer az Erzsébet-hídnál egy kis kitűző hajót; tudod,
azok tűzködik ki a bójákat, hogy a hajók tudják, hol mély a víz, szóval
egy ilyen kitűző hajó kísérhetne, mindig adnának nekem meleg kakaót
inni a vízbe, és ha hajnalban indulnék, szerintem estére már Pakson
lehetnék, hiszen ha csak csurog az ember csónakkal, akkor is megtesz
egy óra alatt öt kilométert, ha viszont úszik – mert úszni kell,
különben átfagy az ember még nyáron is –, úszva legalább tíz-tizenöt
kilométert még lehet tenni egy óra alatt.
Zsókának zúgott a feje, mire szárazra kerültek. Gábor elnyújtózott
a frottírköpenyen Zsóka mellett, aki szorongva várta, hogy
folytatódik-e a távúszás témája, vagy esetleg normális beszélgetés
következik.
Nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mit ért normálison, de
például ahogy Ida és Gyuszi vidáman nevetgélve társalogtak, az
követendő példa lehetne Gábor számára is. Különösen hogy
észrevette... hogy is mondta? Igen: enyelegnek.
Ebben a pillanatban Zsóka semmire sem vágyott olyan hevesen,
mint hogy Emese, Tica vagy bármelyik osztálytársuk azt mondja a
másiknak:
– Nézd, milyen aranyosan enyelegnek azok ott!
Mármint ők ketten.
Gábort aligha lehetett volna gondolatátvitelhez médiumnak
használni. Sporttáskájából előhúzta az angol nyelvkönyvet, és
fellapozta az első leckénél. Zsóka nem akart hinni a szemének.
– Csak nem tanulni akarsz?
– Miért ne?
– De hiszen... tudod, milyen egészségtelen szünidőben tanulni! Icu
hallott egyszer a rádióban egy előadást...
– Ott kezdem, hogy ez nem tanulás, hanem szórakozás. A szabad
idő hasznos és kellemes eltöltése.
Erre Zsóka sem talált szavakat. Tanulni nyáron, szünidőben! A
strandon! Egy lány mellett heverészve! Mióta világ a világ, ilyenkor
nem tanulni kell, hanem kedveseket mondani az illető lánynak. De ez
a Gábor, ez a tuskó, még ezt sem tudja...
Míg Zsóka a felháborodástól levegő után kapkodott, Gábor
elmagyarázta neki, hogy eddig azért nem tanult angolul, mert apja
szerint könnyebb német után angolt tanulni, mint fordítva.
– Mi a gimiben ugyanis német osztály vagyunk. De hogy ezek a
dánok milyen jól beszélnek németül is, angolul is! Persze, könnyű
nekik, édesapám mondta, hogy a skandináv nyelvek az angolból és a
németből alakultak ki. Ezért van az, hogy ha valaki megtanul egy
skandináv nyelvet, az érti az összes többit is... Mi az, Zsó, alszol?
A lány. úgy feküdt, arcát karjára fektetve, szemét lehunyva, mint
aki békésen szendereg. Magában azonban pukkadt. Elhatározta, hogy
beszélhet Gábor ezután, amit akar, ő nem vesz róla tudomást. Meg
sem hallja. Akkor talán észbe kap, hogy ez a gyönyörű nyári nap nem
nyelvtudományi értekezések számára való!
Gábor egy darabig várta a választ, azután megnyugodott abban,
hogy Zsóka csakugyan elaludt a napon. Áttelepedett hát Gyusziék
plédjére.
– Nagymama hív, hogy menjek le Fácányosra! – számolt be
Gyuszinak a levélről. – írja, hogy várnak a haverok.
– És mégy?
Az alvást mímelő Zsóka szívdobogva várta a választ. Ha Gábor
most azt mondja, hogy megy, akkor hoz a fürdősapkájában vizet, és
nyakon önti. Csak nem lesz képes itt hagyni őt ebben a gyönyörű nyári
időben?
– Nem, nem megyek! – nyilatkozott Gábor. Zsóka boldogan
szuszogta ki magából a visszatartott lélegzetet. Gábor még mást is
mondott Gyuszinak, de hogy mit, azt sajnos nem lehetett érteni.
Szerencsére a kicsik nagy visítozásban törtek ki, Gábornak oda
kellett mennie hozzájuk, hogy igazságot tegyen. Zsóka felhasználta az
alkalmat, közelebb húzódott Gyuszihoz, és megkérdezte:
– Mit mondott Gábor, miért nem megy Fácányosra?
Valami olyasféle válaszban reménykedett, hogy azért nem, mert
Fácányoson nincs strand, vagy azért nem, mert nincs teniszpálya..,
ami azt is jelentheti, hogy Fácányoson nem strandolhatnak, nem
teniszezhetnek együtt ők ketten... Ha egy ilyen választ kellően
feldúsít, már el lehet vele dicsekedni a lányoknak.
A lomha Gyuszi helyett azonban Ida felelt:
– Azt mondta, azért nem megy, mert nem akarja itt hagyni a
fejősteheneit!
Mire Gábornak sikerült lecsillapítania üzletfeleinek feldúlt
kedélyét, és visszajött a társasághoz, Zsóka hűlt helyét már csak a
letaposott fűszálak mutatták. Nem sokáig, mert jött egy kövér hölgy,
és pontosan oda terítette a napozógyékényét, ahol pár perccel előbb
még a szép, karcsú Zsóka feküdt.
 V.

Fülöp Antal néhány napra vidékre utazott egy alföldi teniszklub

meghívására. Távollétében Gábor anyja egyik régi fényképét átvitte
saját kis szobájába. Adél néniéknél látott egy régi fényképet piros
bársonykeretben. Ez nagyon tetszett neki, Emesétől kunyerált bársonyt
– igaz, nem pirosát, hanem bordót, de az még szebb volt – és
elhatározta, hogy édesanyja valamelyik képét bársonnyal fogja
keretezni. Talált is egy nagyon kedvére valót: apja készítette, mikor
ők ketten a kertben gyomláltak. Ő ugyan kissé elmosódott volt rajta –
biztosan megmozdult az exponáláskor – édesanyja viszont tisztán
látszott profilból, amint apró pöttyös nyári ruhájában a virágok fölé
hajolt.
Szeretett képeket keretezni, már jó néhány ilyen alkotás függött a
falon, köztük egy rajz, amit még hetedikben kapott Zsókától: pizsamás
darazsat ábrázolt, ébresztőórával.
Kellemes foglalatosságában az zavarta meg, hogy meghozták a
kokszot, amit apja még a hét elején megrendelt. A teherautó befarolt
az udvarba, letört egy ágat a vérszilvafáról, és harminc mázsa kokszot
zúdított le a garázs elé.
„Majd ha megjön édesapa, ketten behordjuk!” – gondolta Gábor, és
miután elgereblyézte a keréknyomokat, visszament a szobájába.
Az ablakból éppen a kokszra látott. Jókora halom volt, eltakarta a
tűztövisbokrokat, amelyek a garázs előtti kocsifordulót szegélyezték.
Sötéten, komoran tornyosult a koksz, és Gábor, miután néhányszor
kinézett, úgy érezte, hogy egész kedélyére ráfekszik.
– Hogy nem tudták három nappal később hozni! – mérgelődött.
Azután kiment, kinyitotta a garázsból nyíló kazánház ajtaját, és
töprengeni kezdett rajta, hogyan lehetne ezt a kokszhalmot valami
szállítószalag segítségével minden különösebb megerőltetés nélkül
bejuttatni a kazánházba.
 Elég hamar rátalált az egyedül üdvözítő megoldásra:
– Ha a srácok jönnének segíteni...
Körüljárta a koksz halmot, távolságot mért, egy pálcikával
tervrajzot készített a földön, és kiszámolta, hogy ha heten volnának,
abból négynek jutna a nehezebb munka, a lapátolás, és a tele vödör
továbbadogatása, hárman viszont az üres vödröt adogatnák vissza,
tehát ez a három akár lány is lehetne...
A strandon aznap nem vesztegette idejét. Az egész társaságot
meghívta házibulira.
– Apám vidéken van, egyedül leszek otthon! Akinek vannak jó
számai, az hozza el! De nehogy kiöltözzetek, mert a kertben leszünk!
Farmerban gyertek!
A szeplős Kovácsot, akiknél múltkorjában festés volt, otthonról
hívta meg telefonon:
– Szólj a Farkas Tibinek is, neki nincs telefonja, és te közel laksz
hozzá!
Miután a munkaerőt beszervezte, átment Adél nénihez kutyakerítést
csinálni a konyhaajtó elé, hogy Suba kijárhasson az udvarra, de a
kertben ne tehessen kárt. A dróthálót Komáromiéktól kapták, ott
ugyanis már készült az új, vasrácsos kerítés, a régi, rozsdás dróthálót
leszedték. Gábor Adél néniék lomkamrájában talált egy régimódi kis
bádogteknőt, abba beleöntötte a rozsdátlanító szert, a
dróthálógöngyöleget alaposan megfürdette benne, jól megrázogatta, s
közben elmesélte Adél néninek, hogy estefelé átjönnek a barátai,
segítenek behordani a kokszot, és valamivel meg kellene őket kínálni,
de mi legyen az a valami? Keksz ugyan van itthon meg málnaszörp,
de hát...
– Gáborkám! – Adél néni arcán kigyúltak az izgalom piros rózsái.
– Diótok van?
– Van, nagymama mindig küld...
– Akkor sütünk mágnás diós lepényt! És csinálunk szendvicseket.
Hagyd most ezt a kutyakerítést, daráld meg inkább a diót!
Gábor átszaladt a dióért és más nyersanyagokért, mert Adél néni
rövid lelkitusa után úgy döntött, hogy mégis inkább a megszokott kis
konyhájában süti meg ezt a különlegességet.
– Ne mondja Ibolyáné, hogy a konyhátokat piszkolom!
Miután a mágnás diós lepény tésztája elkészült, a
szendvicskészítéshez fogtak. Gábor talált a hűtőszekrényükben tejet,
vajat, tojást, a kamrában ökörnyelv-konzervet és szardíniát, így csak
zsúrkenyeret kellett a zsebpénzből vennie. Adél néni megajándékozta
egy üveg nagyon finom egresszörppel.
– Ha valaki, te igazán megérdemled, Gáborkám, annyit segítesz
nekünk!
A nyersanyag rövidesen mutatós szendvicsekké feldolgozva került
vissza a hűtőszekrénybe. A magnót kikészítette a hátsó teraszra,
szifonnal, patronnal, poharakkal együtt, a kokszhalom tetejébe
nyomott egy felfordított vödröt, és az egészet letakarta ponyvával.
Ettől mindjárt sejtelmessé és titokzatossá vált.
Hat óra után szállingózni kezdett a munkaerő. Elsőnek Gyuszi
érkezett Zsókával és Idával. Gábor elképedve látta, hogy Ida nem
hallgatott rá: farmer helyett virágcsokrokkal tarkított fehér
selyemnadrágban jött.
Ica és Emese Ticát is magukkal hozták, aki ugyan nem volt aznap
strandon, de a meghívás hozzá is eljutott. Megérkezett a szeplős
Kovács is Farkas Tibivel, és azonnal meg akarták nézni, mi van a
ponyva alatt.
– Majd később! – mondta nekik Gábor.
– Miért, mit rejtegetsz alatta?
– A Barátság Emlékművét. Ha itt lesz az ideje, le fogjuk leplezni.
Bekapcsolták a magnót. Suba azonnal ugatni kezdett a
szomszédban.
– Zsó, gyere segíteni! – szólt Gábor a zavartan ide-oda ténfergő
lánynak. – Légy te a háziasszony, jó?
Zsóka elpirult, és zavarában majdnem feldöntött egy kerti széket.
Mikor azonban a konyhában Gábor kinyitotta a hűtőszekrényt, és
megmutatta neki a szendvicsekkel rakott tálcákat, egyszeriben magára
talált. Mire Gábor nagy keservesen kiráncigálta a dugót Adél néni
egres szörpös üvegéből, Zsóka már körülkínálta a teraszon a
szendvicseket, és ügyelt rá, hogy a falánk Kovács Lexi mellett
másoknak is jusson ökörnyelv.
Közben megérkezett Adél néni a mágnás diós pitével, de Gábor
elvette tőle a tálat, és bevitte apja szobájába.
– Ez majd csak a végén jön, ez lesz a nagy meglepetés! –
magyarázta. – Tessék addig itt maradni velünk!
Adél nénit valamennyien ismerték, mert bábszakkört vezetett még
az általános iskolában, s most, hogy meglátták, a szeplős Szabónak
rögtön eszébe jutott, hogy ő volt a róka koma, Farkas Tibi pedig a
nyuszi.
– Akkor még vékony volt a hangom – magyarázta Tibi. – De még
most is emlékszem a szövegemre!
Perceken belül kiderült, hogy a többiek is
emlékeznek. Szendvicsevés közben egyre újabb és újabb
szövegrészek jutottak eszükbe. A nagy nevetéstől Emesének torkára
ment egy morzsa, negyedóráig ütögették a hátát, mire ki tudta köhögni.
– Azért jópofa ez a Darázs! – súgta oda Ida Gyuszinak, – Idecsábít
bennünket azzal, hogy az apja nincs itthon, viszont helyette itt van
Adél néni!
Gyuszi zavartan mosolygott. Kicsit rosszul esett neki az, hogy Ida
így fogadja Adél nénit, aki pedig a többieknek és neki is gyerekkora
legkedvesebb élményeit idézte föl. Vagy Idának már semmit sem
mond az, hogy mikor Adél néni vidékre vitte őket szerepelni, a török
császár kartonból kivágott palotája mögött csókolták meg egymást
először?
Mikor már mindenki teliette magát szendvicsekkel, Gábor
bejelentette, hogy következik az emlékmű leleplezése.
– No, erre kíváncsi vagyok! – mondta Farkas Tibi. – Szfinx van
alatta? Vagy piramis?
– Mindjárt meglátod! – hunyorított rá Gábor, és szép lassan kezdte
lehúzni a ponyvát a kokszhalomról. Adél néni, aki tudta, mi van a
ponyva alatt, már előre elkezdett nevetni, de pillanatokon belül
csatlakozott hozzá az egész társaság. Dűltek a nevetéstől. Gyuszi csak
percek múlva tudta kinyögni:
– Micsoda balekok vagyunk! Fülöpékhez megérkezett a téli tüzelő,
be kell hordani!
Ida ijedten nézett végig fehér selyemnadrágján. Zsóka azonban –
akit Gábor előre beavatott már hozta neki Gábor legjobb farmerját.
– Aztán majd lesz egy másik meglepetés is! – mondta Gábor, mikor
már összeállt a vödörlánc. – De az egészen más jellegű.
– Lehet, hogy a tetőt kell megjavítanunk – tűnődött Gyuszi. – Vagy
az esőcsatornát?
– Nem, nem! Mondom, hogy egészen másról van szó!
Hiába firtatták, nem volt hajlandó elárulni, mi lesz az. O állt a
kokszhalomnál a lapáttal. Megállás nélkül lapátolt, s. közben élvezte,
mennyivel könnyebb kokszot lapátolni, mint sódert.
A vödörlánc egyébként zökkenésmentesen működött. Ida, Tica és
Emese az üres vödröket adogatták Zsókának, aki a vödörcserét
intézte.
Ida lakkozott körmeit Gábor kertészkesztyűje védte a koksz fekete
porától.
Közben egy fehér Zsiguli állt meg a kertkapunál. Adél nénit
odasodorta a kíváncsiság, s máris jött hátra felvillanyozva.
– Iduskát keresi egy fiatalember.
– Nem vagyok itt! – sziszegett mérgesen Ida, lebújva a kokszhalom
mögé. – Tessék megmondani neki, hogy innen már elmentem, és nem
mondtam meg, hogy hová.
Adél néni zavart képpel ment vissza a kapuhoz a megbízatást
teljesíteni. A fiatalember, úgy látszik, makacskodott, mert a Zsiguli
még vagy tíz percig fehérlett a kerítéslécek mögött. Gyuszi, aki bent a
kazánházban ürítette ki a hozzá érkező vödröt, mindebből semmit sem
tudott. Ida magában pöfögött:
„Kell a csodának! Azt hittem, igazi házibuli lesz!”
A fehér Zsiguli végre eltűnt az est sötétjében. Adél néni visszajött,
és meghatva mesélte, hogy ez a fiatalember is tanítványa volt
valamikor, már egyetemre jár, de még mindig emlékszik rá, hogy
annak idején, a bábszakkörben ő tartotta a kartonból kivágott fákat és
bokrokat. Most meg már jogosítványa van, apja néha oda meri adni
neki a kocsit.
A kokszhalom már csak egy kupac volt.
– Mit gondoltok, észreveszi a Szitányi odabent, ha elfogy a koksz?
– kérdezte Farkas Tibi.
– Ne szóljatok neki! – mondta Gábor. – Mérjük le, meddig tartja
majd a kezét a teli vödörért!
Kovács Lexinek erre eszébe jutott egy osztálykirándulás, mikor
Gyuszi, szokásos elmélázásai közepette, egy vadidegen iskola
növendékeivel jött ki az egri vár kazamatáiból. Még akkor sem
döbbent rá, hogy nem saját osztálytársaival van, mikor már ott ült egy
hosszú asztalnál valami szőlőlugasban, ahol egy egri anyuka
vendégelte meg a Hódmezővásárhelyről Egerbe látogató unokahúgát
és annak osztálytársait.
– Apám majdnem szívbajt kapott akkor, emlékszem! – mondta
Gábor, az utolsó lapát kokszot zúdítva a vödörbe. – Halálra keresték
Gyuszit a kazamatákban. Ő meg nyugodtan itta a szőlőlugasban a
kakaót.
Adél néni titokzatos képpel intett Zsókának.
– Gyere, aranyoskám, moss kezet, aztán...
 – Te, itt még adnak valamit enni, fogadjunk! – súgta Farkas Tibi
Kovács Lexinek. – Biztos, ami biztos, gyere, mossunk mi is kezet!
A kerti csapnál nagy tülekedés támadt. Gyuszi kijött a kazánból és
csodálkozva körülnézett.
– Mi az ? Nincs több koksz?
– De van – mondta neki Farkas Tibi –, csak elástuk,. és majd télen,
ha elfogy, amit behordtunk, előszedjük.
Zsóka fülig pirosan megjelent a kivilágított teraszon egy tál
süteménnyel.
– Mit mondtam! – kiáltott Farkas Tibi. – Ennek a szagát éreztem én
egész idő alatt! Mert az én orromat nem lehet becsapni! Hiába
mondtad, Emese, hogy a szomszédból jön!
– A szomszédból ilyen nem jön, mert mágnás diós pitét csak
Adélka néni tud sütni.
A kicsi kis öregasszony két centit nőtt a büszkeségtől, mikor látta,
hogyan kapkodnak a süteménye után. Pillanatok alatt kiürült a tál,
Zsóka szaladt be a másikért.
– Én még életemben ilyen finom süteményt nem ettem! – jelentette
ki Farkas Tibi őszinte meggyőződéssel. – Nem tudom, mitől ilyen jó,
de ilyen süteményért bármikor kész vagyok, kokszot hordani!
Miután mind elbúcsúztak, Adél néni Zsókával még hátramaradt
rendet csinálni.
– Nehogy megszóljon bennünket az az Ibolyáné!
Gábort kellemesen lepte meg, mikor ott találta őket a konyhában.
Átölelte Adél nénit, megcsókolta, azután Zsóka derekát fogta át,
pörgette, csókolgatta. Zsóka sikítozott, mert éppen a szódás szifon
volt a kezében.
– Jaj, ha leejtem!
– Majd elkapom! – mondta neki Gábor, aki alig bírt a jókedvével.
Egyrészt a jó társaság, a vidám hangulat derítette föl, másrészt az a
tudat, hogy két nap múlva hazaérkező apjának megmutathatja a
behordott kokszot.
Miután a teraszon és a konyhában minden a helyére került, Adél
néni becsomagolta a Subának szánt maradékot, és elbúcsúzott.
– Megyek én is! – mondta Zsóka, majd Gáborra nézett. –
Hazakísérjük Adél nénit?
– Ó, engem már nem kell kísérgetni! Különben is: egyet lépek, és
otthon vagyok! Zsókát kísérd haza, Gáborkám!
Szótlanul mentek a sarokig. Ott egy spániellel találkoztak, gazdája
mögötte ballagott.
– Oda nézz, Gábor! Olyan, mint Carlos!
– Világosabb.
– De ugyanaz a fajta!
– Meg nagyobb is.
– Szegény Klárika! – mondta Zsóka sajnálkozva. – Olyan rendes
lány, anyukám mondta, hogy ősztől tovább fog tanulni a
Vendéglátóipari Főiskolán, és ha meg tudják oldani, akkor majd
Bandi is jelentkezik a főiskolára. Aztán ha végeznek, elmennek egy
kis vidéki szállodába igazgatónak meg étteremvezetőnek.
– Mi meg majd meglátogatjuk őket, ha megyünk
kirándulni! Biztosan protekciós adagokat kapunk!
– Neked mindig csak ilyeneken jár az eszed! Akármiről
beszélgetünk, mindig oda lyukadunk ki, hogy valamiből hasznot
akarsz húzni.
– Csak amiből lehet! – védekezett Gábor. – Különben is csak
viccből mondtam, Bandiékat igazán nem szeretném kihasználni.
– Igen, rajtuk inkább segíteni kellene. Ilyen szülők! Megáll az
ember esze! Tudják, hogy a lányuk sír a kutya miatt, és...
– Akarod, hogy ellopjam és idehozzam? – kérdezte Gábor,
megállva a lámpa alatt. Zsóka elképedve nézett rá.
 – Hogy jut ilyen eszedbe? Biztosan nagyon vigyáznak rá.
– Na és aztán?
– Azt hiszem, sétálni sem járnak vele, hiszen kertjük van...
– Mutass nekem olyan kerítést, amin nem lehet átmászni !
– Át igen, de vissza... kutyával!
– Lyukat is lehet csinálni a kerítésen! – Gábor ötlete nőtt,
gömbölyödött, mint a hólabda. – Ha Gyuszival ketten nekifogunk...
Mindenesetre előbb terepszemlét kell tartanom. Kötél, zsák, létra...
Zsóka megborzongott.
– Gábor, ilyet nem lehet csinálni! Már bánom, hogy szóba hoztam...
– Miért ne lehetne? Mi történhet?
– Mit tudom én? Mindenféle! Bajod eshet!
– Féltesz?
– Persze hogy.,. féltelek! – hallatszott Zsóka hangja olyan halkan,
mintha csak magában beszélt volna. – Soha nem bocsátanám meg
magamnak, ha valami kellemetlenséged lenne belőle. Nincs az a
kutya, ami megéri!
Emelkedett hangulatban váltak el. Zsóka alig tudott aznap este
elaludni az örömtől; egy ilyen fiú, mint Gábor, képes még az életét is
kockáztatni azért, hogy neki kedvére tegyen!
 VI.

Gábor fél ötkor fölkelt locsolni, mert a kerületi tanács á vízhiányra

való tekintettel csak este tíz és reggel hét óra között engedélyezte a
kertek öntözését.
Éppen a szokatlan Kleopátra tűje nevű és legalább ilyen szokatlan
külsejű nagy, fehéres rózsaszín virágok elé állította le a szórófejet,
amikor megzörrentek a másik szomszéd kertjében a bokrok, és
Gáspár bíró kukucskált át a kerítésen. Gáspár János csak a hét vége
felé szokott hajnalban kelni, azzal az élvezetes céllal, hogy hétvégi
horgászáshoz gilisztát ásson.
– Gáborkám, lótetűt nem találtál? – kérdezte sóvár hangon.
– Dehogynem.
– Ha megint találsz, ne dobd el! Darabjáért három forintot adok! A
kézbesítőnk szokott nekem hozni, de most szabadságon van, és
kimaradtak a szállítmányok. Pedig harcsára legjobb a lótetű.
Mondtam is a feleségemnek, hogy kár volt az udvart ezzel a sárga
téglával kirakatni, de hát tudod, ő imádja az ilyen megoldást.
Igen, Gábor tudta. Mióta a bíróné Olaszországban járt, kertjük
egyre inkább egy nápolyi utca képét kezdte felöltem: a ház fehérre
vakolt falára kúszómuskátlik rajzoltak szeszélyes ábrákat, a
kikövezett udvaron nagy ládákban, bronzvödrökben álltak a
leanderek, babérmeggyek, gránátalmák, mirtuszok.
– Akkor, ha találsz, Gáborkám, rakd őket befőttes-üvegbe, és dugd
át itt a kerítésen. Ahány darab, annyiszor három forintot teszek
helyettük az üvegbe.
Gábor legszívesebben vonított volna mérgében, mint egy kutya.
Hat forintot taposott össze a nyári orgona alatti csapnál! És már
mennyit összetaposott tavasz óta! A kézbesítő biztosan öt forintjával
hordja Gáspárnak az ízletes harcsacsemegét!
Gyorsan odébb húzta a tömlőt, hogy a szórófej más virágokra
permetezze a vizet, azután rohant a garázsba az
öntözőkannáért. Kisebb korában kedvenc szórakozása volt az
ürgeöntéshez hasonló művelet, de már évek óta nem foglalkozott
ilyesmivel. Pedig mennyi pénzt kereshetett volna, ha ez a lehetetlen
alak előbb szól! Sebaj, majd Adél néniékhez, sőt Ibolyánkhoz is
átmegy lótetűt önteni!
Ahány gyanús lyukat talált a kertben, azt mind gondosan telitöltötte
vízzel, ám hiába várakozott, egyetlen lótetű sem jött elő. Az egyik
lyukból ugyan kimászott nagy méltatlankodva egy fekete bogár, de
Gábor rögtön látta, hogy nem lótetű, hanem a nagyon is hasznos kerti
futrinka, a házatlan csigák szorgalmas pusztítója.
Legalább tíz kanna vizet öntött a lyukakba, és nagy bosszúságára
nem mutatkozott semmi eredmény. Legszívesebben rögtön átrohant
volna Adél néniékhez, de odaát még minden függöny be volt húzva,
aludtak. Ha viszont átmegy, Suba azonnal fölveri szegénykéket
bömbölő ugatásával.
Sebaj, közben megérkezett Ibolyáné. Gábor örömmel szaladt elébe,
de mindjárt meg is bánta, mert Ibolyáné szeme dagadt volt a sírástól.
Gábor már nem visszakozhatott; meg kellett hallgatnia a
panaszáradatot:
– Tudtam én, hogy ez lesz, Gáborka, de hiába mondtam volna a
nővéremnek, mert a Gizi annyira meg volt indulva, hogy őnála így,
hogy őnála úgy... de ha valaki, hát én tudom, milyen nehéz a
természete! Anyánk sem bírt vele megmaradni, mert Gizi mindenbe
beleszólt, még abba is, hogy mit olvasson, vagy mit nézzen a tévén...
azért is jött át énhozzám, szegényke, bár ott külön szobája volt, de
nem bírta. És most ezek a szerencsétlen fiatalok! Tudtam én, hogy
nem lesz ez így jó!
Adél néni jelent meg papucsban, pongyolában a kerítésnél.
– Csak nincs valami baj?
– Jaj, dehogy nincs, tudtam én előre, hogy így lesz! Mert a nővérem
még abba is beleszól, hogy mit esznek. Hiába mondta szegény
fiatalasszony, hogy ő a zöldbabot, csak sós vízben főzve, vajjal
leöntve szereti... A Gizi erre elkezdett sírni, hogy az ő parasztosan,
fokhagymával, petrezselyemmel berántott zöldbabfőzelékje nem jó az
úrikisasszonynak...
Gábor megvárta, míg Ibolyáné teljes mellszélességben Adél néni
felé fordul, s azonnal megugrott. Vitte át a locsolókannát és egy üres
üveget a „tankert”-be . Közben odasúgta Adél néninek:
– Megnézem, megeredtek-e a palánták.
Adél néni felől a házat is odébb tehette volna, olyan figyelemmel
csüngött Ibolyáné ajkán. Pedig közben nyugodtan megcsinálhatta
volna a reggeli toalettjét, a tejet is odatehette volna a gázra a
konyhában, és akkor sem szalasztott volna el egyetlen szót sem
Ibolyáné zengzetes előadásából. Gábor igazán elmélyülten
tevékenykedett odaát – nem is eredménytelenül, mert tizenkét forint
ára lótetűt sikerült a vízzel a pázsit szélében tátongó lyukakból
előcsalogatnia –, és mégis mindent hallott. Közben végiggondolta,
melyik osztálytársa lakik még kertes házban, hova mehet el lótetűt
önteni. Az igazi persze az volna, ha a kerttulajdonosok is fizetnének
azért, hogy kiirtja kertjükből ezt a kártékony rovart.
Zsóka ezalatt nagy gonddal fésülködött, legcsinosabb fehér trikóját
vette föl és az új, hófehér zoknit... Elégedetten forgolódott a nagy
tükör előtt, kezében a teniszütővel, s úgy érezte, nyugodtan
odaállhatna egy sportüzlet kirakatába. Természetesen esze ágában
sem volt odaállni! A teniszpályára indult a megszokott időnél jóval
korábban, mert úgy érezte, azt, ami előző este félbeszakadt, azt Gábor
is biztosan folytatni akarja.
Zsóka, szegény, még nem tudta, hogy Gábor mindig a legújabb
ötletéért lelkesedik. Carlos elrablása nagy ötlet volt, élvezte is, még
eszében volt, mikor fölébredt, és ha nem jött volna a bíró a lótetűvel,
valószínűleg tovább is játszadozott volna vele. De pénzt csinálni
abból, amit eddig csak eltaposott, ez akkora nagy üzleti ötlet volt,
ami Gábor hihetetlenül széles érdeklődési körét is képes volt
átívelni, akár a szivárvány.
 Így azután Zsóka csak ült, ült ott a padon, eleinte szépen, sudár
derékkal, fejét kissé hátra vetve, mert kitanulmányozta a tükörből,
hogy profilja így a legelőnyösebb. Ült és várt. Tudata mélyén
mocorogni kezdett a nyugtalanság. Óráját percenként megnézte.
Ilyenkor már szokott jönni! Idegesen hátrasimított egy homlokába
csúszó fürtöt, s közben elrontotta szemöldökének otthon, a tükör előtt
gondosan megigazított vonalát. Zsóka egy régi fogkefével szokta
szemöldökét előbb függőlegesen a homlok felé kefélni, azután egy kis
fésűvel ívelni. Még abban a korban volt, amikor a lányok, ha egy
hajfürtjük vagy szemöldökszáluk félreáll, az ördögök öreganyjánál is
csúfabbnak érzik magukat.
Mire Gyuszi megérkezett, már csak egy borzas kis veréb kuporgott
a pádon. Gyuszi azonnal észrevette, hogy baj van. Emlékezett rá, hogy
mikor este eljöttek Fülöpéktől, Zsóka még maradt.
– Összevesztetek? – kérdezte, miközben leült melléje. A lányból
erre kitört a sírás, és csak a fejét rázta.
„Ha meg nem vesztek össze, mért nem jön ez a ló?” –
morfondírozott magában Gyuszi. Világos volt előtte, hogy Zsóka ezért
sír.
– Talán elrontotta a gyomrát – szólalt meg egy idő múltán.
– Nem... szokta... – hüppögött Zsóka. Gyuszi ebben igazat adott
neki. Az óvoda óta ismerték egymást, Gábor nem igen volt beteg.
Tudta, hogy Zsóka azt várja tőle: menjen el Fülöpékhez, nézze meg,
mi van Gáborral. Csakhogy ő meg Idára várt. Este megbeszélték,
hogy kijön. Negyed-félórát mindig szokott késni. Most még nem lehet
föladni a reményt. Hátha jön.
Ültek hát egymás mellett szótlanul.
Nyolc óra felé két hetedikes fiú jött teniszezni. Mikor Zsóka
meghallotta a hangjukat, gyorsan fölkelt.
– Hazamegyek, fáj a fejem!
„Jó a lányoknak! – gondolta Gyuszi keserűen. – Kisírják magukból,
ami piszkálja őket.”
Odaadta a kulcsot és a labdákat a két hetedikesnek, és jó
teniszezést kívánt nekik. Azután elbandukolt Fülöpékhez.
Ibolyáné nyitott neki ajtót.
– Gábort keresed, Gyuszikám? Odaát vannak a
padláson. Rámolnak.
Gyuszi nem volt elég fürge, nem tudott idejében elmenekülni, így
Ibolyáné neki is elsírta, mennyi gond, mennyi baj szakadt rájuk az
öcskös házasságával. Mindazonáltal ennek az előadásnak már derűs
felhangja is volt.
– Ezek a drága, aranyos Adélkáék megengednék, hogy addig náluk
lakjanak a nagy szobában... azt keresi most Gábor a padláson, hogy
hol ázik be.
Adél néniékhez Gyuszi ugyanúgy bejáratos volt, mint Gábor, és
még jó néhányan az osztályból. Arról azonban fogalma sem volt, hogy
a kis öreg házban egy nagyszoba is található. Mindenesetre átment
Gábor után. Suba örvendező böffenésekkel fogadta', lekapott a
díványról egy aranyzsinórral szegett bársonypárnát, és odavitte neki.
– Örül neked a kutya! – mondta Veronka néni elégedetten. – Gábort
is nagyon szereti. Utána akart volna menni a padlásra, de nem
engedtem. Ha leesik a lépcsőről, kitörheti a lábát!
Fentről nagy pufogás, dörömbölés hallatszott.
– A tetőt nézik Pallós Bandival – mutatott Veronka néni a
mennyezetre. – Ennek a Gábornak olyan remek ötletei vannak! Itt áll
nekünk ez a nagyszoba, csak pusztul, omlik; tudod, fiam, hogy van, ha
valamit nem laknak!
Gyuszi kíváncsian ment át a szóban forgó
helyiségbe. Elfüggönyözött ajtaja egy kis sötét előszoba mélyéből
nyílt. Ezért nemigen tudott róla senki, hiszen általában a terasz felől
jártak be a lakásba.
Jókora nagyszoba volt, tele limlommal, ócska bútorokkal. Üveg
nélküli ablakát teljesen benőtte a vadszőlő. Örökös félhomály
derengett benne. Mennyezete egy helyen beázott.
– Hétszer öt méter!– közölte Veronka néni. Gyuszi
elképedt. Harminc négyzetméter! Nagynénjének az egész kis
öröklakása elférne ebben a szobában!
Gábor és Pallós Bandi nagy dobogással jöttek le a
padlásról. Mikor Gvuszi meglátta Gábor poros orrát, pókhálós feje
búbját és vidáman csillogó szemét, nagyon sajnálta, hogy Zsóka nincs
itt. Tudta ő rögtön, gondolta, érezte, hogy Gábornak közbejött valami
izgalmas... de ki képes megmagyarázni egy lánynak, hogy egy fiúnak
lehet fontosabb dolga is a vele való találkozásnál?
Pallós Bandi szintén fel volt villanyozva. Adél nénit támogatta le a
padláslépcsőn, aki azonnal nekiállt elmagyarázni nővérének, mit
tapasztalt odafent. Zengett a ház a magyarázattól.
– Eltolódott pár cserép, és azon a lyukon át ázott be a mennyezet!
– Ki lehet javítani! – legyintett Gábor olyan könnyedén, mintha
csak egy ékezet pótlásáról lett volna szó. – Bandi majd ideküldi a
haverjait, és ha nem lesz itt, majd én elmondom nekik, mit kell
csinálni. Irtó rendes haverjai vannak, képzeld, tetőfedő is van
köztük...
– Osztálytársaim voltak az általánosban – magyarázta Bandi.
– Csak az a baj, hogy én pont akkor dolgozom, mikor ők
ráérnek. De ha Gábor vállalja…
– Mi az hogy! Olyan kégli lesz itt, hogy Klárika szülei elbújhatnak
a rózsadombi villájukkal.
Gyuszi teljesen kilátástalannak érezte, hogy előhozakodjék azzal,
amiért voltaképpen jött. Különösen mikor már átmentek Fülöpékhez,
és Gábor odavezette a tiszafák mögé. A bíróék kerítéséhez.
– Ott van! Oda nézz! – mondta izgatottan, és átnyúlva a kerítés
rácsai között, átemelt a szomszéd kertből egy üres befőttesüveget.
Gyuszi nem látott rajta semmi nevezeteset azonkívül, hogy egy
szép, fényes fémtízes és egy kétforintos csörgött benne.
– Öregem! – szorította magához Gábor az üveget átszellemült
képpel. – Milyen kár, hogy ti bérházban laktok! És hogy Zsókáéknak
olyan kopár az udvaruk! Nem tudom, miért kellett minden fát meg
bokrot kivágni! Ha az ember értelmesen beszél a gépkocsivezetőkkel,
a legbehemótabb járművel is tudnak forgolódni. Csak meg kell
mondani nekik...
– Ha már Zsókáról van szó – igyekezett Gyuszi kétségbeesetten
felkapni Gábor gyorsvonatként száguldó gondolatsorára –, várt téged
a pályán.
Gábor az órájára nézett és füttyentett.
– Hű, már ennyi idő van? És még nem is reggeliztem! Te már ettél?
Gyuszi tétován megrázta a fejét. Gábor kézen fogta.
– Gyere! Süttetünk magunknak rántottát! Eddig nem is éreztem,
hogy éhes vagyok!
Ibolyáné ezen a napon legszívesebben strucctojásból,
bíbictojásból vagy valami más ritkaságból sütött volna rántottát az ő
Gáborkájának, ennek a kincsnek, akinek úgy forog az esze kereke,
hogy mindig kiötlik valami csudálatosat! Jaj, de boldogan megy ma
az a Bandi gyerek dolgozni! Klárikát majd csak akkor hívja át, ha már
a haverok mindent megnéztek, megterveztek. Mert abban a sarokban,
ahol az egerek úgy kirágták a padlót, lesz egy pici főzőfülke, talán
egy kicsi zuhanyozó is. A konyhából át lehet vezetni a vizet. Adélkáék
is örülnek, hogy a nagyszoba végre fűtve lesz, mert nagyon kihúzta
szegényeknek a meleget. És ugye, a ház is pusztul, mállik, ha egy
helyen kikezdte az idő. Évek óta mondogatták, hogy meg kellene
javítani a tetőt, meg kellene csináltatni az ablakot, ezt-azt, de mindig
másra kellett a nyugdíj.
A két fiú úgy bereggelizett a teraszon, hogy szuszogni is alig bírt.
– Hiányzik a reggeli teniszezés! – jelentette ki Gábor, amint
nyújtózkodva fölkelt a nádfonatú karosszékből.
 – Tulajdonképpen a lótetűvel ment el az idő!
És mielőtt Gyuszi mukkanhatott volna, már sorolta is káprázatos
terveit a lótetű nagyüzemi tenyésztésével kapcsolatban. Már az utcán
voltak – mentek a gyerekekért –, mikor végre Gyuszi elérkezettnek
látta az időt, hogy komoly dolgokról beszéljen.
Gábor csodálkozva és megdöbbenve hallotta, hogy Zsóka sírt.
– Talán otthon volt valami balhé.
– Dehogyis otthon! – Gyuszit elfutotta a méreg.
– Rád várt, te hólyag, de hiába várt, mert te nem jöttél!
– Jó, hát előfordul, hogy az ember nem tud menni. De végül is nem
maradt partner nélkül, hiszen ott voltál te.
Gyuszi kezdte bánni, hogy meghatódott Zsóka könnyeitől. Semmi
kedve nem volt a sikerélményektől duzzadó Gábornak kiteregetni a
várakozással indult reggel összegyűrődött reményeit. Szerencsére
közben megérkeztek ahhoz a bérházhoz, ahol már a két kisfiú várta
Gábort türelmetlenül. Sorjában összeszedték az üzletfeleket, s mire a
strandhoz értek, Gyuszi úgy érezte ilyen nehéz napja még akkor sem
volt, mikor készületlenül érte a matek-dolgozatírás.
Zsóka aznap nem jött ki a strandra. Ida később megjelent, közölte,
hogy elaludt, és egész nap egy krimit olvasott hason fekve. Gábornak
eleinte hiányzott Zsóka, minthogy azonban jó két órája elment
korrepetálásra, a többi idő éppen csak elég volt arra, hogy a strandon
föllelhető ismerősei közül végiglátogassa azokat, akik kertes házban
laktak.
 VII.

Fülöp Antal fáradtan, de nagyon elégedetten érkezett

haza. Vendéglátói elvitték egy kis faluba, ahol a fiatalok teniszpályát
csináltak maguknak.
– Játszani persze nem tudnak, tartottam nekik egy kis bevezető
edzést, de a tanácselnök megígérte, hogy megpróbál a megyeiek
segítségével tenisz szakos testnevelő tanárt szerezni az iskolába. Mert
az, aki most van nekik, az a vízipólóért él-hal. Víz meg úgysincs a
községben. Hanem az a pálya, öregem, milyen jól megcsinálták!
Nagyon örülök, hogy láttam!
– Én is tudok ám neked mutatni egyet-mást – kuncogott Gábor. –
Gyere csak!
Először a szobájába vezette apját, ahol a falon már ott függött a
bordó bársonnyal keretezett kép. Fülöp Antal előbb a fényképet
tanulmányozta hosszasan.
– Milyen jó kép! Erre nem is emlékeztem.
Gábor nem árulta el, hogy eddig az ő íróasztalában porosodott,
kíváncsian várta, mit szól a kerethez.
– Hát ezt a régimódi keretet meg hol szerezted hozzá? – kérdezte
Fülöp Antal. – Adél néniéktől?
– De apa, ezt én csináltam! Nézd meg, milyen rendes munka!
Leakasztotta a falról, és megfordította, hogy apja a pontos
kidolgozást, a keretlécek illeszkedését is láthassa.
– Ó, bocsánat! Öregasszonyoknál látni efféle
porfogókat. Egyébként csakugyan rendes munka.
Gábor kedvetlenül akasztotta vissza a képet a szegre.
– Nem is tudom, mutogassam-e tovább…, majd mindent
lepocskondiázol.
– Ne légy már olyan érzékeny! Ezt sem pocskondiáztam, csak
gyerekkori emlékeket ébresztett bennem.
– Tudod, hogy most az a divat, ami régimódi!
– Igen, igen... mindig félek, hogy a nők egyszer darázs derekúra;
fűzve, bokáig érő szoknyában jelennek meg a teniszpályán.
Gábor elcsodálkozott.
– Miért, mikor te fiatal voltál, akkor még az volt a divat?
Apja nagyot nevetett.
– Ó, te csibész! Az én fiatalságom... vagyis a gyerekkorom, hiszen
most sem vagyok még öreg, azt hiszem... szóval az én zsenge korom a
század közepére esik, nem pedig az elejére. No de lássuk, hol az a
látnivaló?
– A kazánházban.
– Mit rejtegetsz ott?
– Gyere csak, majd meglátod!
Fülöp Antal azzal a rossz érzéssel követte fiát a konyhán át a sötét
garázsba, hogy a kazánházból kismacskák vagy kiskutyák
nyivákolását fogja hallani. Alsó tagozatos korában Gábor már
egyszer befogadott egy szoptatós anyakutyát két kölykével, de
szerencsére az Állatkert éppen akkor keresett dajkakutyát egy kis
fekete párduc mellé, s így az anyakutyát kölykeivel együtt taxin vitték
az Állatkertbe. Utána még a taxiköltséget is elszámolták. Ilyen
szerencse azonban csak egyszer érheti az embert életében, ezért
Fülöp Antal szorongva nézett a kitáruló kazánajtóra.
Nagy csönd és sötétség. Fülöp Antal szívéről nagy kő gördült le.
Gábor meggyújtotta a kazánházban is a villanyt, és apja akkor értette
meg, mi a látnivaló.
– Meghozták a kokszot? És te egyedül behordtad?
– Nem egyedül, de behordtuk! – Gábor büszkén mesélte el
apjának, milyen vödörlánc ontotta a kokszot a kazánházba.
Apja odáig volt a csodálkozástól.
 – Mindig tudtam, hogy jó szervezőkészséget örököltél anyádtól, no
de ez szédületes! Harminc mázsa koksz, anélkül hogy nekem lapáthoz
kellett volna nyúlnom! És ki lapátolta a kokszot a vödrökbe?
– Én.
– Végig?
– Végig. Tudod, mennyivel könnyebb kokszot lapátolni, mint
sódert? Az ám, édesapa, még azt is meg kell nézned, a Zsókáék
garázsbejáróját, ahhoz is mi termeltük a betont Gyuszival. Na látod,
az aztán munka volt! Reggel hattól este fél nyolcig... Az elején azt
hittem, beleszakadok.
– És kibírtad...
– Ki.
– Mert sportoló vagy. Visz a virtus.
Megsimogatta Gábor fejét. Azon a szombaton neki versenye volt,
nem is tudta, Gábor mivel tölti a napot.
Egy darabig még álltak ott, aztán Gábor nehéz szívvel bár, de
eloltotta a villanyt, sötétségbe borítva a harminc mázsa koksz
felemelő látványát. Különben is még nagyon sok mesélni valója volt:
a lótetűüzlet, Adélka néniék nagy szobája, ahova be fognak költözni
Pallós Bandiék; megcsináltatják azt a nagy cserépkályhát is, aminek a
teteje egy télen a levegőbe röpült.
– De tudod, édesapa, az nagyon régen lehetett, talán a háborúban,
Adélka néni mesélte.
Hja, akkor nem volt rendes tüzelő, isten tudja, miféle szemeteket
tömtek a kályhába, az meg felrobbant.
– És külön kijáratuk is lesz, mert kiderült, hogy az a nagy ablak
tulajdonképpen ajtó, az előkertbe nyílik, tudod, ami tele van tujával.
Majd azt is rendbe tesszük, biztosan ott is van lótetű, eddig nem is
jutott eszembe, hogy ott körülnézzek. Csuda jó helyük lesz
Bandiéknak, csak...
– Csak?
 – A kutya! Carlos fog neki hiányozni. Folyton sír utána... És én...
– No?
– Arra gondoltam, hogy mi volna, ha ellopnám.
Fülöp Antal nem lepődött meg. Ismerte fia észjárását, kalandos
ötleteit, hajlamát a veszéllyel való kacérkodáshoz.
– Azt hiszem, ezzel csak a fiatalasszonynak okoznál
kellemetlenséget! – mondta egy kis töprengés után. – Mert a szülők
biztosan nem hagynák annyiban. Ki tudja, milyen lépés követné a te
akciódat.
– Igen, ezen már én is törtem a fejemet.
– Miért nem hívja föl Klárika az apját? És miért nem mondja, el
neki, mennyire hiányzik a kutya?
Gábor olyan megdöbbent arcot vágott, hogy Fülöp Antal elnevette
magát.
– Vagy ez már megtörtént?
– Nem... nem hinném. Legalábbis... Ibolyáné nem mondta. Ő
inkább folyton azt meséli, hogy milyen rosszban vannak.
– Milyen rosszban?
Gábor erre nem tudott felelni. Apja mondta is:
– Ne hagyatkozz Ibolyánéra! Járj utána te magad!
Hátha nincs is úgy elmérgesedve a helyzet, mint ahogy Ibolyáné és
barátnői mondják. Tudod, hogy az emberek szeretnek mindent
eltúlozni!
Gábor tudta, de időről időre megfeledkezett róla. Pedig Ibolyáné
azt is terjesztette egy időben, hogy Komáromi bácsi vejét
alkoholelvonó kúrára kötelezték, holott csak az üzemben kapott
mérgezést egy vegyi anyag gőzétől, emiatt került kórházba.
Délután a kerületi KISZ-bizottság autót küldött Fülöp Antalért,
hogy az „Edzett Ifjúság” mozgalom egyre nagyobb hullámait segítse
megfelelő mederbe terelni. Gábor is bekéredzkedett a kocsiba, de két
sarokkal odébb meggondolta magát és kiszállt. Ki tudja, hátha
elhúzódik a tanácskozás, és akkor apja már úgysem tart edzést a
szakosztály pályáján...
Kiment inkább a villamosmegállóhoz, és megvárta a munkából
érkező Klárikát.
A lány megijedt, mikor meglátta.
– Csak nincs valami baj?
– Baj ? Mi baj lehetne? Ráérek, gondoltam, hazakísérlek.
A lány megkönnyebbült mosollyal mondta:
– Tudod, attól félek, Adél néniék már megbánták, hogy
felajánlották nekünk azt a szobát!
Most Gábor nézett rémülten rá.
– Micsoda? Honnan veszed?
– Veronka néni reggel olyan rideg és barátságtalan volt! Egy kis
göngyölt sonkát vittem nekik, előző estéről maradt, és máskor úgy
örültek az ilyen maradéknak, rögtön elmondatták, mi hogyan készült,
most meg azt mondta, hogy még a tegnapelőtti kaszinótojás is ott van
a hűtőszekrényben.
– Hát ha nem ették meg...
– Nem, Gáborkám, nem erről van szó... Nemcsak amit mondott,
hanem ahogyan mondta! És milyen mogorva képet vágott hozzá!
Gábor elkedvetlenedett. Egész másról akart a lánnyal beszélni, és
ez a hír Veronka néni morcosságáról a másik ügyben érzett
bizakodását is megrendítette. Ha a felnőttek ilyen szeszélyesek... ha
hangulatuk egyik napról a másikra ennyire megváltozhat... akkor nem
is érdemes talán szóba állni velük.
Klárika észrevette Gábor csüggedését.
– Sajnálom, hogy szóltam! – mondta bocsánatkérőn. – De jólesett
valakinek elmondanom. Bandinak nem akartam... van most elég
gondja ezekkel a munkákkal... még jó, hogy a haverok olyan rendesek,
és mindennap éjfélig melóznak. De a segédmunkát ő végzi, ő ásta azt
a hosszú árkot a konyhától a vízvezetéknek, ő vési a falat, ő takarítja
el a hulladékot... ebben egyébként én is segítek neki, amit tudok. Éjjel
kettőkor feküdtünk le.
– Akkor nem is hiányzik most neked Carlos, igaz?
– Nemcsak ő hiányzik – mondta Klárika pillanatnyi hallgatás után.
– Sok minden... sok mindenki hiányzik. De hát ezzel számolnom
kellett.
– Telefonáltál már haza?
A lány megtorpant, Gáborra nézett.
– Miért kérded?
– Csak úgy...
– Bandi azt mondta, ne telefonáljak. Ha őket nem érdekli, mi van
velem...
– Nem kerestek?
– Nem... vagyis... Ha keresnének, sem tudnék róla, mert ott, ahol
most dolgozom, nem adják át az üzenetet. Olyan kiállhatatlanok!
– Én telefonálnék a helyedben. Biztosan kerestek ők is.
– Bandi azt mondta, hogy ne...
– Végül is a te szüleid. Ezt Bandinak is tudomásul kell
venni. Utólag majd elmondod neki.
Befordultak Gáborék utcájába.
– Gyere, nálunk most úgysincs senki, nyugodtan telefonálhatsz!
Klárika az órájára nézett.
– Apám még a gyárban van...
– No látod! Fölhívjuk.
Klárika szeretett volna ellenkezni... azaz nem szeretett volna, de
úgy érezte, hogy ellenkeznie illenék, Gábor azonban beterelte a
házba.
 – Mondd a számot!
Klárika fülig pirosan mondta, Gábor pedig már tárcsázta is.
– Kapcsolom Pallós Endrénét! – szólt a telefonba, miután Klárika
apja belehallózott. Átadta a kagylót Klárikának, és kiment a
szobából, nehogy a lány őmiatta feszélyezve érezze magát.
Megnézte a vízcsapnál a dugványokat, lengett néhányat a kert
végében álló nyújtón, a nyári floxok színes szőnyegéből kihúzott pár
orvul nőtt gázt, és hátravitte a komposztgödörhöz, megnézte, hány
éticsiga lakmározik az előző napon kidobott salátaleveleken, és
éppen követ tett a kerti pad billegős lába alá, mikor Klárika
megjelent a teraszon.
– Apa elhozza nekem Carlost! – jelentette ragyogó képpel. – És
csakugyan keresett már telefonon, de Piroska néninek most született
kisunokája, és ami üzenetet ő vesz át, annak régen rossz.
– Mondtad neki a lakást? – kérdezte Gábor, leporolva kezéről a
földet.
– Mondtam. Egyelőre csak úgy nagy vonalakban, mert lehet, hogy
mire elkészülünk, a nénik meggondolják magukat... de azt mondta,
majd eljön megnézni.
Gábor sóhajtott. Az egyik gond felhője eloszlott, a másiké, úgy
látszik, sűrűsödik.
– Átmegyek Adél néniékhez körülnézni – mondta Klárikának,
miközben az utcaajtóhoz kísérte. – Bejössz te is?
– Most inkább nem. Majd ha Bandi is megjön.
Gábor így egyedül óvakodott át a szomszédba. Adél néni egy nagy
lábos gőzölgő sárgabarackot hozott ki a kerti asztalra.
– Most szedtem ki a forró vízből! – magyarázta Gábornak. –
Kibújtatom őket a héjukból, azután kimagvalom, lecukrozom.
Gábor szájában összefutott a nyál, ahogyan a héjuk nélkül sárgálló,
édes húsú barackokra nézett.
 – De finom lekvár lesz! – mondta vágyakozva.
– Te is kapsz egy üveggel, Gáborkám, annyit dolgozol ezzel a
kerttel!
– Ez nem munka, Adél néni, ez szórakozás!
– Neked, Gáborkám, neked! Unokaöcséméknél három nagylány
van, hányszor kértem őket, hogy legalább egy kis epernek való ágyást
ássanak föl nekem, egy kis zöldségnek valót... Amíg te nem csináltad
meg nekem a veteményest, minden szál petrezselyemért pénzt kellett
adnom.
– Bandi mondta, hogy tud szerezni laskagomba-csírát. Azt a félig
kiszáradt körtefacsonkot télen kivágjuk, és a rönkjeit tavasszal
beoltjuk gombacsírával. A sufni mögött elférnek, és majd öt-hat évig
terem rajtuk a laskagomba.
Adél néni szája elkeskenyedett. Gábor látta, figyelte, miközben
segített neki barackot mag válni. Kis idő múlva újból megszólalt:
– Milyen jó lesz majd, ha itt laknak! Adél néniék nem lesznek
egyedül, és ha valamit el kell intézni, akár Bandi, akár Klári...
– Nem tudom – mondta Adél néni erősen kétkedő hangsúllyal.
– Mit nem tetszik tudni? – firtatta Gábor.
– Hogy olyan jó lesz-e nekünk, ha majd itt laknak.
– Miért tetszik ezt gondolni?
– Van rá okom! – hangzott keményen a válasz.
Gábor elképedt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna a
mindig derűs, mindig mosolygós Adél nénit ilyen ellenségesen
beszélni. Óvatosan kezdte hát a kérdezősködést, s mire a nagy lábos
barackot kimagvalták, Adél néni is feltárta a lelkében rejtőzködő
tüskét.
– Az a Pallós fiú belerúgott Subába!
Gábor, aki már indult a konyhába a nehéz lábossal, majdnem
elejtette ijedtében.
 – Mikor?
– Tegnap este.
– Adél néni látta?
– Nem, én csak a vonítást hallottam. De a nővérem látta Subát
kimenekülni a nagyszobából, behúzott farokkal, ami azt jelenti, hogy
belerúgtak. Ennek a Pallósnak valamelyik hasonszőrű barátja – hogy
melyik, azt nem tudom, mert annyian nyüzsögnek itt esténként – még
mondta is, hogy „mindig láb alatt van ez a dög”.
Gábor végre letehette a lábost. Képtelen volt elhinni, amit hallott.
Bandi, aki szereti a kutyákat, az embereket, a gyerekeket, miért rúgott
volna bele Subába?
– Talán nem is rúgott bele – kezdte óvatosan, de Adél néni
letorkolta:
– Akkor miért vonított? És miért húzta be a farkát? Utoljára akkor
láttam Subát ilyen behúzott farokkal, mikor elhívattam Veronkához azt
a nagyhangú orvost. Az is szó nélkül belerúgott szegény Subába,
ahelyett hogy mondta volna, hogy vigyük ki. Az volt ugyanis a
mániája, hogy a betegágy mellett nincs helye kutyának. Gondolhatod,
hogy azóta nem hívtuk! Veronkám azt mondta, inkább meghal,
mintsem hogy ilyen goromba fráter rugdossa szegény Subát!
A szegény, kövérre hizlalt Suba elnyúlva hevert a konyha kövén.
Melege lehetett. Gábor is szívesen belerúgott volna, mert – életében
először – mérges volt rá.
Mire átosont Klárikához, már Bandi is otthon volt. Klárika égő
arccal éppen a telefonbeszélgetésről számolt be neki. Gábor
megvárta, míg Bandi megemésztette a hallottakat, azután
megkérdezte:
– Igaz, hogy belerúgtál Subába?
– Én? – nézett rá Bandi csodálkozva. – Miért rúgtam volna bele?
És ki mondja ezt?
Gábor sóhajtásnak is beillő mély lélegzetet vett, és elhadarta Adél
nénitől szerzett értesüléseit.
– Ezért volt Veronka néni olyan kimért! – döbbent rá Klári a
helyzet súlyosságára. Bandi csak csóválta a fejét.
– De én nem rúgtam bele! Senki sem rúgott bele.
– Akkor miért vonított? – ismételte el Gábor azt a kérdést, amely
Adél néniéket az utóbbi huszonnégy órában foglalkoztatta. – És miért
húzta, be a farkát?
– Mert miközben szalámis zsömlye után kutatott a haverom
táskájában, rádőlt a hátára egy zöld műanyag cső. Az, amit azután
átvezettünk a padló alatt. Ijedtében vonított.
– Most hogyan magyarázzam én ezt meg Adél néniéknek? – nézett
rá Gábor. Nem kapott választ. Bandi gondterhelten mondta:
– Nem sok örömünk lesz abban a szobában, ha ilyen képzelt
sérelmek miatt felhúzzák az orrukat!
– A kutya a mindenük! – magyarázta nekik Gábor. – Ibolyáné
egyszer véletlenül leöntötte, és Veronka néni két hónapig nem fogadta
a köszönését.
– Hiszen mi is kutyabolondok vagyunk! – nyugtatgatta férjét
Klárika. – Majd kiismerjük őket, és el tudjuk kerülni a súrlódásokat!
Klárika tele volt bizakodással, mióta apjával beszélt. Csak azt
sajnálta, hogy nem hívta föl már korábban. A házassága miatt
elhangzott sok mérges szó, mint a dárda, meredezett emlékeiben, de
most, hogy jobban visszagondolt rá, emlékezett, hogy apja sosem
bántotta. Sőt még csitítgatta is anyját és a család többi harcias
nőtagját. Sok szava azonban nem volt annyi nő között.
Gábor egész este törté a fejét, hogyan bizonyíthatná be Adél
néniéknek, hogy Suba nem azért vonított, mert
belerúgtak. Mindenesetre vacsora után átszaladt hozzájuk
megérdeklődni, nem kell-e segítség a lecukrozott barack meg
keveréséhez.
– Ó, én már kevergettem! – nyugtatta meg Adél néni. – De kóstold
meg, milyen finom édes!
Gábor jó néhány kanálra valót eltorkoskodott a lecukrozott
barackból. Közben Adél néni véletlenül fellökte a seprűt, amit
Veronka néni felejtett az asztalhoz támasztva. A seprű eldőlt,
egyenesen az ott lábatlankodó Subára. Suba vonítva, fülét-farkát
behúzva rohant be a szobába.
– Tetszik látni – mutatta Gábor diadalmasan a menekülő kutyát. –
Tegnap is csak ezért vonított! és elmesélte Adél néninek Suba
kalandját a zöld műanyag csővel.
Adél néni hitte is, nem is. Gábor mindenesetre megjegyezte
magának, hogy ha Bandiék beköltöznek a nagyszobába, neki sűrűbben
kell majd átjárnia a kertet művelgetni, ezt-azt segíteni, hogy hasonló
esetekben kiállhasson a fiatalok mellett.
 VIII.

Klárika elvitte Subát egy kutyaszalonba, és mikor hazahozta, senki

sem ismert rá. A lompos mackó helyett elegáns, fekete öltönyös úr
sétált be a szobába négy lábon.
– Ugye mondtam, hogy nem is olyan kövér! – diadalmaskodott
Adélka néni. – Ibolyáné mindig azt mondja, hogy agyonetetjük, pedig
csak a szőre miatt volt olyan vastag!
Megcsodálta Subát az öreg kályhásmester is, aki a nagyszobában,
Gábor kíváncsi pillantásaitól kísérve, éppen a cserépkályhát szedte
szét. Óvatosan emelt le csempét csempe után, nehogy letörjön róluk
egy ciráda.
– Milyen cifra dolgokat csináltak régen! – mondta Gábor, egy
sarokcsempét tanulmányozva. Az öreg mester a szemüvege fölött
pislogott rá.
– Nemcsak a szépség miatt csinálták dísznek, hanem azért, mert
minél több virágfüzér, kacskaringó, rács, miegymás van kidomborítva
a kályhacsempén, annál több hőt sugároz. Nagyobb a felülete, mint a
sima csempének.
Ez nagyon tetszett Gábornak. A kályha szétszedése is, amikor
kiemelték az ugyancsak díszes, domborműves
kályhaajtót. Kimondhatatlanul élvezte azt a sok változást, ami a
mesteremberek keze nyomán megmozgatta, megfiatalította, zajos
élettel .töltötte meg a nemrég még inkább kriptára, mint lakóhelyre
emlékeztető házat. Bandi barátai mind hozzá hasonló, jóra-való
fiatalemberek voltak. Az évek során megszokták, hogy ha
valamelyikük rászorult, annak segítettek. Bandi még soha nem vette
igénybe barátai segítségét, s azok most őszintén örültek, hogy
viszonozhatják neki az eljegyzésükre, esküvőjükre!vagy – mint éppen
a vízvezeték-szerelőéknél. – a kettős névadóra készített ünnepi
vacsorát. A tetőt és a födémet már kijavították – igaz, nem minden
izgalom nélkül, mert Subára ráragadt egy nagy bitumen pacni most
Bandi egy volt katonatársa konnektorokat szerelt, a két ikerfiára
rendkívül büszke vízvezeték-szerelő pedig dalolva hajlította az
udvaron, gázlámpa melegénél a zöld műanyag csöveket. Gábor
legszívesebben három részre szakadt volna, hogy mindenütt egyszerre
ott lehessen. És pont, amikor az öreg kályhás a már lábig lebontott
kályha kormában kotorászva egy összeolvadt ólomgombot talált,
hallatszott odaátról Ibolyáné kiáltása:
– Gáborka! Telefon! Interurbán!
Gál doktor, Gábor nagyapja telefonált Fácányosról.
– Eredetileg apáddal szerettem volna beszélni, de hallom, hogy
már elment hazulról.
– Igen, edzése van... – lihegte Gábor.
– No nem baj, te is meg tudod neki mondani. Holnap lesz a...
hányadik is? Azt hiszem, a negyvenedik házassági évfordulónk, és
anyátok... vagyis nagyanyád már napok óta sír nekem, hogy csak
magunkban leszünk. Mert Manci nénédék Görögországban nyaralnak,
Bözsi nénédék meg most nem tudnak jönni, Pötyinek kivették a
vakbelét, és begennyedt, vissza kellett vinni a kórházba, nagy az
izgalom.
– Szegény Pötyi!
– No, hát azért telefonálok, nagyanyád most a fodrásznál ül, szépíti
magát, mert reménykedik, hogy hátha megjöttök...
– Mikor lesz a...
– Holnap. Most nem mondhatjátok, hogy iskola meg mit tudom én...
– Nem, csak... így hamarjában...
– Mit hamarjában! Nagyanyád már hány levelet írt, de válasz egyre
sem jött!
– Jaj, tényleg!
– Ugye, ugye! A reggeli busszal gyertek, mert a következő csak
ebéd után ér ide.
Gáborral forgott egy kicsit a szoba; mikor letette a
kagylót. Fácányosra menni most, amikor odaát ez a nagyszerű
nyüzsgés folyik, és különböző értékes emberekkel lehet
összehaverkodni; a vízvezeték-szerelő megígérte, hogy megtanítja
üveget vágni és gittelni, mert az ahhoz is ért... mindegyikük legalább
két, de inkább három szakmában jártas, és ki tudja, mi jön majd elő a
padló alól, ha azt is fölszedik... és a ládák! Adél néni megígérte, hogy
nélküle nem kezd hozzá a limlomok selejtezéséhez, mert hátha az,
amit ő kidobna, egy fiúnak kincs...
Gábor elszontyolodva ment vissza a szomszédba. Szinte fájt neki a
villanyszerelő vidám fütyörészése.
– Mi baj, Gáborkám? – kérdezte Adél néni.
– Nagymamáéknak házassági évfordulójuk lesz holnap, és
Fácányosra kell mennünk...
– Hányadik? – nézett rá kíváncsian Klárika.
– Negyvenedik.
– Ó, hát azt már csakugyan illik megünnepelni!
Adélka néni, aki ilyen évfordulót még soha nem ünnepelt, egész
izgatott lett.
– Gáborkám, meg kellene nyiratkoznod... ugye, Klárika, már
nagyon bozontos ez a gyerek... és virágot visztek?
Gábor olyan képet vágott, mint aki éretlen kökénybe harap.
– Ebben a melegben! A buszban olyan hőség lesz!
– Igaz, igaz, a virág elhervad... és ott falun úgyis minden kert teli
van virággal, oda nem is érdemes vinni... Viszont üres kézzel nem
mehettek, ilyen nagy ünnep nincs mindennap!
Gábor rögtön csokoládéra gondolt, de arra meg Adél néni
fintorította el az orrát.
– A melegben a csokoládé is olvad.
 – Mennyi pénzt szántok rá? – érdeklődött Klárika. Gábor zavartan
vonogatta a vállát.
– Fogalmam sincs. Édesapa nincs itthon, én meg nem tudom...
– Mert a Belvárosban láttam egy gyönyörű kis porcelán csengőt,
márkás porcelán, azt hiszem, kétszáz-kétszázötven forint. Én például
nagyon örülnék neki.
– És csöngetni is lehet vele?
– Természetesen!
– Akkor megveszem! – szánta el magát Gábor. –Nagymama
különben is szereti az ilyen porcelán mütyüröket.
Miután Klárika elmagyarázta, hol, melyik üzletben látta a porcelán
csengőt, Gábor hazarohant, leemelte a könyvespolcról Arany János
balladás kötetét, és kivett belőle egy ötszázast. A pénzt mindig
könyvekben tartották, mert Fülöp Antal elmélete szerint a betörők
általában fiókokban, szekrényekben kutatnak pénz után, arra viszont
aligha marad idejük, hogy több száz kötetet végiglapozgassanak.
Míg az autóbuszon zötykölődött, végiggondolta összes teendőit: –
füvet nyírni – locsolni – Ibolyánéval megbeszélni a dolgokat –
üzletfeleket lemondani – Gyuszinak, Zs kának telefonálni, – és ha
marad idő: a kutyakerítést befejezni.
Végiggondolta azt is, hogy tulajdonképpen nem jött rosszkor ez a
házassági évforduló. Igaz, hogy fel kell adnia virágzó üzleteit, viszont
megoldódik az a gond, ami már napok óta nyomasztotta: a betonozás
Bandiéknak. Miután a nagyszoba korhadt padlóját fölszedték,
kiderült, hogy még korhadtabb vakpadló van alatta. Az egyik haver
sógora, aki parkettázó szakmunkás volt, azt ajánlotta, hogy
betonozzák le az egész szobát, azután ha majd vesznek parkettát, ő
felragasztja nekik, a jövendő zuhanyozó és a főzőfülke műanyag
padlószőnyegével együtt. Ez okos javaslat volt, Gábor azonban fázott
a megvalósítástól. Ha az ötvenkilós zsákokra gondolt, még most is
belesajdult a dereka.
Zárás előtt pár perccel ért az üzletbe, mogorva képpel vették le
neki a polcról a csengőt. Valóban szép darab volt, formája is, apró
virágmintája is nagyon tetszett Gábornak. Hát még a
hangja! Gyönyörűen csilingelt.
Hóna alatt a dobozzal, elégedetten indult haza. Kacérkodott a
gondolattal, hogy megnyiratkozik, azután úgy döntött, hogy erre még
reggel is lesz ideje.
A buszon végigolvasta a szemben ülő férfi újságjának sportrovatát.
Megkönnyebbüléssel látta, hogy másnapra nincsenek teniszversenyek
kiírva.
A buszról leszállva sorra járta üzletfeleit. Érdemes volt. Kiderült,
hogy az üzlet az elkövetkező két-három hétben erősen pangott volna,
mert a szülők most kezdték kivenni nyári szabadságukat. Voltaképpen
csak Gyöngyike okozott gondot, minthogy az ő szülei csak
augusztusban készültek nyaralni. Gábor megígérte, hogy felhívja
Béres Ticát – már csak azért is, mert a korrepetálást le kell mondani
–, és megkérdezi, hátha el tudja vállalni Gyöngyike strandoltatását.
Mire hazaért, Ibolyáné már elment, apja viszont otthon volt.
– Mit hozol abban a dobozban? – érdeklődött.
Gábor szó nélkül kicsomagolta.
– Mi ez?
– Porceláncsengő! – közölte Gábor. – A legszebb ajándék
házassági évfordulóra.
Apja értetlenül nézett rá. Gábor elnevette magát, és részletesen
tájékoztatta a nagyapával folytatott telefonbeszélgetésről. Fülöp Antal
borúsan forgatta a csengőt.
– Három edzésem van holnap.
– Mondd le! Én már mindent lemondtam!
Apja fanyalogva ült lé a telefon mellé. Gábor visszacsomagolta az
ajándékot, azután kiment a kertbe szemlét tartani. A fű kétségkívül
megérett a nyírásra, azonkívül a cserjék és az évelők tövében vígan
zöldelltek a gyomok.
 – Ezt bizony kapálni kell! – nézte szomorúan Gábor. Minthogy
azonban kertészkedni a hajnali órákban szeretett, elhatározta, hogy a
nyiratkozást végképp elhalasztja. – Fácányoson úgysem lesz semmi
dolgom, majd ott megnyírnak.
Átszaladt a szomszédba, ott is megnézte a füvet, de az még
várhatott. A kutyakerítés oszlopait szerencsére már egyik nap leásta,
most csak a dróthálót kellett felszögelnie.
– Arra most nincs időm, hogy ajtót is csináljak – magyarázta Adél
néninek –, de bevertem ide két szöget, ezekre rá lehet akasztani a
drótháló szélét, ideiglenesen így is lehet használni.
Végigvezette az öregasszonyt a kerten, és megmagyarázta, mit
mikor, mennyire kell majd öntözni.
– Inkább két-három naponként, de akkor alaposan, mint naponta
felületesen.
A következő állomás Ibolyáné volt, aki ugyan már tudta a reggeli
telefonbeszélgetésből, hogy miről van szó, néhány fontos dolgot
azonban tisztázni kellett vele. Gábor itt is kifejtette az „inkább
ritkábban, de akkor többet locsolni” elvet.
– És ami a legfontosabb: a teraszon az egyik nádszék alján
pókszövedék van, azt ne tessék leszedni.
– Pókszövedék? – hegyezte Ibolyáné gyanakodva a fülét. – Én
mindenhonnan leszedtem a pókhálókat.
' – De ezt nem szabad leszedni! – Gábor már bánta, hogy szólt. –
Az ott egy pókbölcsőde. Három póktojást őriz a pókmama.
Ibolyáné hitetlenkedve nézett rá.
– Őrzi a tojásokat? Talán bizony ő kelti ki?
– Nem, nem ő kelti ki, de miután kikelnek a kis pókok, egy darabig
még együtt maradnak, és a pókmama vigyáz rájuk.
– És ha azok a kis pókok megnőnek, akkor hárman háromfelé
fognak, hálót szőni!
 – Azt majd megbeszéljük, ha visszajöttem! Addig csak az a
kérésem, hogy a bölcsődét ne tessék bántani!
Ibolyáné megígérte, annál is inkább, mert ki nem állhatta a
pókokat, és az a tudat, hogy a szék alján egy pók ül, még attól is
elvette a kedvét, hogy kimenjen a teraszra.
Gábor egy iramban futott hazáig. Már csak a telefonok voltak
hátra!
Elsőnek Ticát hívta föl.
– Az öcsém nagyon fog örülni – kuncogott a lány, mikor
meghallotta, hogy Gábor elutazik. Azért az ötletért viszont, hogy
vállalja át Gyöngyikét, egyáltalán nem lelkesedett. Szegény nem
tudta, hogy ezzel a húzódozásával mintha egy mechanizmust kapcsolt
volna be Gáborban! Az érvek olyan zuhataga ömlött a kagylóból a
fülébe, hogy pár perc múlva már semmire sem vágyott úgy, mint arra,
hogy a szófogadatlannak látszó, de alapjában véve igen hajlítható,
sajátos jellemű kislányra felügyeljen.
Miután Ticát sikerült meggyőznie, Zsókát tárcsázta, de foglaltat
jelzett. Mérgesen csapta le a telefont. Éhes is volt, álmos is volt,
elhatározta, hogy harap valamit, mielőtt újra próbálkoznék.
Kevert magának egy kis körözöttet, azt ette zöldpaprikával, közben
a Képes Sportot olvasta. Apja már befészkelte magát a tévéfotelba,
hogy szokásos vacsora utáni szundításához minden kényelme
meglegyen.
– Gyuszi barátodat láttam ma a Margitszigeten – szólt át Gábornak.
– Tölgyesi Ida társaságával volt, de nagyon kilógott a sorból, leghátul
kullogott.
– Hű, az ám, még Gyuszit is föl kell hívnom! – ugrott fel Gábor a
konyhaasztaltól. Körözöttes kenyerének maradékával szaladt be a
telefonhoz.
Mint kiderült, Gyuszi is éppen vacsorázott, mikor befutott a hívás.
– Az a nagy újság – kezdte Gábor –, hogy holnap reggel
Fácányosra megyünk nagymamáékhoz. – Gyuszi rögtön keseregni
kezdett, hogy mára megbeszélték Idával ezt a fagylaltozást a. szigeten,
és alig ültek le, rögtön megjelent két vadidegen fiú, így szia, Ida, úgy
szia, Ida...
Gábor evett, közben mordult egyet-egyet, hogy jelezze: nem
szakadt meg a vonal. Gyuszi hosszasan kifejtette; most már igazán
elege van ebből az egészből, és ő már régen szakított volna Idával, ha
nem kellene mindig arra gondolnia, hogy mikor lábtöréssel feküdt
idehaza, akkor Ida olvasnivalót hordott neki, órákig ült az ágya
szélén, és egyszer meg egészen meleg káposztás kockát is hozott
hazulról, biztosan futott vele, azért nem hűlt ki az úton.
Gábor közben kisétált a konyhába egy bögre aludttejért, de mikor
visszaült, Gyuszi még mindig csak ott tartott, hogy ő el akarta
mosogatni a láboskát, de Ida nem engedte, visszacsomagolta papírba,
és...
Az ajtó feltárult, Adél néni dugta be rajta a fejét.
– Gáborkám, képzeld, Carlost visszahozták! Most hallottam
Komárominétól, aki éppen akkor jött a Patyolatból, mikor Klárika
apja kiszállt a kocsiból. Képzeld, összeölelkeztek! Carlos pörgött,
ugrált, körültekerte a pórázt Bandi lábán úgy, hogy az majdnem orra
esett!
Gábor gyorsan elbúcsúzott Gyuszitól:
– Szia, öregem, most dolgom van, át kell rohannom Bandiékhoz!
Rohant is volna Adél néni után, de apja visszahívta:
– Figyeld meg, hogyan fog megváltozni a közvélemény ! Amíg
Klárika a kitagadott, kutyájától is megfosztott, szegény kis teremtés
volt, addig mindenki sajnálta, dédelgette. Mihelyt nem lesz mit
sajnálni rajta, irigyelni fogják... már csak azért is, hogy Adél néniék
befogadták őket.
– I... I... igen! – mondta Gábor kényszeredetten, és gondokba
merülve baktatott végig a gesztenyefák alatt. Ha valaki, akkor
Veronka néni lesz az első, aki Klárit ezek után más szemmel fogja
nézni. Szegény Klári, nem lesz könnyű élete itt! No, majd csak
elvégzik mindketten a főiskolát, és elszegődnek valahová a hegyek
közé, egy hangulatos kis szállodába!
Szerencsére Klárikának egyelőre fogalma sem volt arról, hogy
lépéseit nemsokára ugyanolyan irigyen fürkésző pillantások fogják
kísérni, mint a csinos fiatalasszonyokét általában. Ölében Carlosszal
ült a heverőn, és apját hallgatta, aki az otthoni helyzetképről számolt
be neki:
– Anyád elutazott háromnapos kiszállásra. Ilka nénédnek
megérkezett Amerikából a sógornője...
– Így már értem, hogy el merted hozni Carlost! – kuncogott
Klárika. Apja nevetve védekezett:
– Észre sem fogják venni, hogy nincs otthon! Holnap már viszek
haza helyette egy nyolchetes spaniel kölyköt, most voltam a
tenyésztőnél, csuda helyes jószág, Carlos elbújhat mellette!
Gáborról Bandinak eszébe jutott, hogy őt várják a haverok,
homokot kell behordani a nagyszobába, a beton alá. Klárika apját
nagyon érdekelte ez a szoba, fölkerekedtek hát valamennyien, hogy
megnézzék. Útközben a főmérnök egyre azt firtatta, milyen
megállapodást kötöttek Bandiék Adél néniékkel. Megrökönyödött,
mikor megtudta, hogy egyelőre csak szóbelit.
– Belső átalakítást végeztek, új vizesblokkot szereltek be, és
mindezt csak úgy, baráti alapon? Látszik, hogy csak a fazekakba
kukucskáltok, fogalmatok sincs jogról, rendeletekről, törvényes
eljárásokról!
A fiatalok riadtan pislogtak egymásra, Gábor is csak akkor merte a
száját kinyitni, mikor Adél néniékhez érve rá kellett kiabálnia a vadul
ugató Subára.
A két öreg hölgy izgatottan gyújtotta ki a különféle bejárati és
teraszlámpákat. A veranda korlátnál felejtett seprűn most Kláriké
botlott keresztül, de a seprűnyél nem Subát találta el, hanem
Bandinak a szandálból kikandikáló lába ujját.
 Veronka néni épp aznap próbált ki egy igen munkaigényes
süteményreceptet, s a „néger szelet” elnevezésű eredmény teljesen
lenyűgözte Klárika papáját. Jó félórát beszélgetett a hölgyekkel, s
azok másnap soron kívül eltipegtek a fodrászhoz, hogy elmesélhessék
a negyedszázad óta hajukat bodorító kedves Annuskájuknak, milyen
udvarias, milyen körültekintő, milyen tájékozott ember a főmérnök
úr: „És ami a fő, anyagilag sem fogunk rosszul járni. Mi ugyan azt
mondtuk, hogy lakják le a fiatalok, amit ráköltenek a renoválásra,
vagyis az átalakításra, de a papájuk kijelentette, hogy azt a költséget ő
megtéríti nekik, fizessenek csak lakbért, rögtön az első perctől
kezdve. Úgyhogy jövő hónapban már jövünk daueroltatni, Annuska!”
 IX.

– Chryselephantin! – kiáltott diadalmasan az idős hölgy. –

Mégiscsak eszembe jutott. Látod, Kálmánkám, ezért kell
gyermekkorban megtanulni mindent, amit csak lehet! Mert amit
gyermekfejjel tanulsz, azt soha nem felejted el. A később tanultak
bezzeg...
– És mi az a kriz... elefantin, nagymama? – kérdezte fanyalogva egy
ifjú ember, akit a szünidő nyári forgatagában hideg zuhanyként értek a
tanulásra utaló szavak. A távolsági buszok Engels téri pályaudvarán a
fagylaltot nyalogató, szörpöt szívogató, horgászbottal, labdával,
napszemüveggel, játék vödröcskével s ki tudja még mivel nyaralni
induló gyerekek között hirtelen rabnak érezte magát, akit rácsként fog
körül a felnőttek örökös oktatása.
– Görög szó, azt jelenti, hogy elefántcsontból való! De így
nevezték az aranyból és elefántcsontból összeillesztett szobrokat is,
mint amilyen például Zeusz szobra volt az ókori Olümpiában.
– Csak tudnám, miről jutnak eszedbe neked ilyen ókori dolgok! Te
már akkor éltél, nagymama?
– Csacsi vagy, Kálmánkám! Nézd azt a bácsit ott, azt a magas
szőkét! Valami sportoló lehet. Mint egy görög szobor! Húzd ki
magadat, Kálmánka, miért kell neked mindig olyan görbén állnod ?
Fülöp Antal – aki az öreg hölgyben fölébresztette ifjúkora
klasszikus tanulmányi emlékeit – a szomszédos kocsiállásban
várakozott Gáborral. Senki nem mondta volna róluk, hogy apa és fia.
Gábor viharvert farmernadrágja, saruja és agyonmosott, zöldülni
készülő fekete trikója meglehetősen elütött apja hófehér
eleganciájától. Pedig rajta sem volt más, mint egy fehér farmernadrág
fehér pamuttrikóval.
Az autóbuszban Gábor behúzódott az ablak mellé, hogy apja
kényelmesen kinyújthassa hosszú lábát. Fülöp Antal elégedett volt a
hellyel: körös-körül olyan utasok ültek, akiknek valamilyen közük
volt a sporthoz: háta mögött két izmos lány kézilabdacsapatuk edzőjét
szidta; vele egy vonalban egy csinos, fiatal anyuka az ölében
nyűgösködő kisfiút azzal csitította, hogy majd megtanítják úszni; az
előtte ülő éltes hölgy pedig arról panaszkodott ugyancsak éltes
útitársnőjének, hogy a nála nyaraló, folyton focizó unokák letörik a
muskátlik virágait.
Fülöp Antal szokása szerint bekapcsolódott ezekbe a
beszélgetésekbe. Mire az autóbusz, áttörve magát a közlekedési
dugókon, kiszabadult a fővárosból, régi ismerősként társalgott az
útitársakkal.
Gábor nem figyelt rá, borús gondolatok foglalkoztatták. Nem tudott
elbúcsúzni Zsókától. Este átszaladt ugyan Pintérékhez – azzal az
ürüggyel, hogy látni akarja, nem repedezett-e meg a beton-, de csak a
nagymamát találta otthon. A többiek – Zsóka is az Orosházáról
érkezett rokonokkal fölmentek a Halászbástyára. Pintér nagymama
tájékoztatójából kiderült, hogy a rokonokkal együtt megérkezett
Zsókának az a magas, szőke unokafivére is, akit Gábor ki nem
állhatott.
Reggel korán odatelefonált, de megint csak a nagymama vette föl,
és közölte, hogy Zsóka alszik, mert nagyon későn jöttek háza.
– Mit mondjak neki, Gáborka?
Mit, mit? Ugyan mit mondhat el egy nagymama abból, mit tudhat
egyáltalán arról, amit egy fiú szeretne búcsúzóul unokájának a lelkére
kötni?
– Tessék megmondani neki, hogy el kell mennem édesapával
Fácányosra, a nagymamáékhoz...
– Tiszteltetem a doktornét! Mondd meg neki, Gáborkám, hogy
azóta is úgy teszem el a vizes uborkát.
Hogy mióta, az Gábort egyáltalán nem érdekelte. Morgott valami
köszönésfélét, és magában megszámlálhatatlan átkot szórt az orosházi
unokafivérre. Hogy annak is pont most kellett Pestre jönnie! Mert ha
csak a papája meg a mamája jött volna látogatóba, azokkal Zsóka
biztosan nem üldögélt volna éjfélig a Halászbástya étteremben...
Majd ír neki Fácányosról. Elküld neki egyet nagyapa régi
levelezőlapjaiból. Nagyapa ugyan nem azért gyűjtötte őket, hogy
elírogassák, hanem azért, mert régimódi autókat lehet rajtuk látni, de
talán nem fogja észrevenni, ha egy hiányzik...
Fülöp Antal az órájára nézett.
– Mindjárt megérkezünk! – mondta olyan hangon, amelyből
hiányzott az öröm csengése.
A kis faluban nemcsak strand és teniszpálya nem volt, de ha hajnali
futásai közben helybéliekkel találkozott, összenevettek a háta mögött.
Mikor elözvegyült, azon a nyáron zajlott Pesten egy igen érdekes
nemzetközi teniszbajnokság. A készülődés, az izgalmak, a szoros
edzések, a megszokott életritmus segített neki abban, hogy a
sorscsapás után is talpon tudjon maradni. Gábor azon a nyáron
nyaralt először egyedül a nagyszülőknél. így formálódott ki a
szokásjog, hogy apja a szünidőt mindig Pesten, ő pedig Fácányoson
töltötte.
A doktorék háza a főtérről – vagy inkább terecskéről – nyíló utcák
egyikében állt, pár lépésre a buszmegállótól. Idelátszott a kapu két
oldalán álló két nagy piramistölgy. Ezeket Gábor és egyik
unokanővére születésekor ültették.
Gálné éppen tiszta huzatot gombolt a kerti székek párnáira, mikor
kivágódott a kapu, és Gábor viharzott feléje.
– Nagymama, mennyire megnőttek már a piramistölgyek!
– És te mennyire megnőttél, Gáborkám! – örvendezett Gálné. A
doktor is előkerült, ő is ámuldozott azon, hogy Gábor már majdnem
túlnőtte őket.
Fülöp Antal csodálkozva nézte a fiát. Most vette csak észre,
milyen nagy. Őmellette persze kicsinek látszott, de Gábort nézve meg
mintha a nagyszülők mentek volna össze.
 Gálné azt sem tudta, hová legyen örömében.
– Látod, Domi! – mondta diadalmas boldogsággal a férjének. – Te
csak nevettél reggel, mikor beütöttem a könyökömet!
Gál doktor most is nevetett, és ravasz hunyorgással egyezkedett
vejével, unokájával, hogy el ne árulják. Azoknak eszük ágában sem
volt kisebbíteni saját érdemeiket, amelyeket azzal szereztek, hogy
mint Gálné hitte, eszükbe jutott a házassági évforduló.
– És még ajándékot is hoztatok? – hüledezett, mikor Gábor nekiállt
kibontani a dobozt. – Uramfia, Domokos, nézz oda, mit vettek ezek
nekem! – Úgy megörült a porcelán csengőnek, mint egy gyerek. –
Csodálatos hangja van! Ezzel fogom apátokat ebédelni hívni, ha
elkószál a kertben!
Az már csak jóval később, az ünnepi ebédnél kezdett nagy
boldogságába, mint egy tüske, beleállni, hogy Gábor olyan elnyűtt
ruhadarabokban ült asztalhoz.
– Gáborkám, miféle borzalmas trikó ez rajtad?
– Ez? Nagyanyus, hiszen ezt te vetted nekem!
– Mikor?
– Még. . . azt hiszem, ötödikben.
– Azért nézem én, hogy már kinőtted.
– Ezt, nagyanyus? Dehogy nőttem ki, ez velem nőtt, pontosan úgy
nyúlt, ahogyan kellett!
– És a színe! Valami fekete klottgatyával mostad ki, az fogta így
össze?
Gábor méltatlankodva nézett végig trikóján, amelyen fekete és zöld
foltok mosódtak össze.
– Igazán, nagyanyus, ez a kedvenc fekete trikóm, nem értem, hogy
mi bajod van vele!
– Az, hogy fölmosórongynak való.
Gábor felháborodott. A fekete trikó évek óta mindenüvé elkísérte:
gyógynövénygyűjtésre, táborba, kerékpár-kirándulásra,
csónaktúrákra. Egy hasonlóan megnyúlt és megfakult fekete
pulóverrel együtt nyári ruhatárának gerincét képezte. A piszok nem
látszott rajta; ha hébe-hóba sikerült benne megáznia, akkor a mosás
gondját is el lehetett jó időre vetni.
– Ha én lány volnék, Gábor – folytatta Gálné könyörtelenül –
inkább apád után vetném magamat, mint teutánad!
Fülöp Antal gyanakodva pislogott ki az emeletes torta mögül.
Az utóbbi években Gálné legfőbb gondja az volt, hogy Gábornak
anyát szerezzen, nem akarta a választást vejére bízni, aki egyszer már
bebizonyította alkalmatlanságát az önálló párválasztás terén. Gábor
közben jócskán kinőtt már abból a korból, mikor elkél a gondos anyai
kéz, de Gálné még mindig kereste azt a derék, jóravaló teremtést, aki
Gábort anyja helyett szeretni tudná, és akit mellékesen Fülöp Antal is
hajlandó volna feleségül venni. Volt ebben a nagy igyekezetben egy
kis hiúság is: meg akarta mutatni a fácányosiaknak, hogy ő a
legmegértőbb anyós a világon. Jól megfért ez az érzés az anyai
büszkeséggel. Egész Fácányos tudta, hogy ez hihetetlenül nehéz
feladat, mert hol lehet még egy olyan asszonyt találni, mint amilyen
Gál Eszter volt, aki természetesnek találta, hogy a férjnek is lehet
valamilyen szenvedélye! „A vőm mindig mondja, hogy Eszter életét a
kertészet töltötte be, ugyanúgy, mint az övét a sport.”
Ebéd után Gábornak eszébe jutott, hogy nem csomagolta ki a
dugványait. Elhozta ugyanis hazulról őket fóliatasakban.
– Ezeket nem mertem Ibolyánéra bízni – magyarázta nagyanyjának
–, mert még nincs gyökerük.
Gálné kíváncsian várta, hogy a hat pici, feketéscsészényi cserép
után mi kerül még elő a sporttáskából. Kevesellte, amit látott.
– Öltönyt nem is hoztál magaddal? – firtatta. Gábort azonban abban
a pillanatban csak az érdekelte, hol talál párás helyet kis japán
kecskerágó hajtásai részére. Először a fürdőszobába ment, de az
ablak köze tisztítószeres flakonokkal és dobozokkal volt tele, az
üveget pedig sötét virágos kartonnal gondosan elfüggönyözték. Ennek
a szemlének tehát nem volt más haszna, minthogy megállapította:
csöpög a csap, meg kell borozni. Nagyapja szempontjából ez
mindenesetre nagy eredmény volt. Már napok óta rimánkodott volt
betegének, a vízvezeték-szerelőnek, hogy jöjjön át, és javítsa meg a
csöpögő csapot, de az mindig azzal tért ki, hogy az épülő új házaknál
vállalt munkái miatt nem ér rá.
A dugványok végül a konyhaablakban kötöttek ki. Északkeletre
néző ablak volt, napot nemigen kapott, üvege viszont mindig párás
volt a konyhai gőzöktől. Miután kedvenceiről gondoskodott, a
mosókonyhába ment.
A régi mosókonyhát a ház végében Gábor már évekkel ezelőtt
berendezte magának a lakásból kiselejtezett karosszékekkel, rongyos
szőnyegekkel és egy nagy faderékból vájt disznóforrázó teknővel.
Ebben szeretett volna aludni, régi díványpárnákon. De ezt már Gálné
– aki örült, hogy a fiú elszórakozik a régóta használatlan mosó
konyhával- nem nézhette. A vendégszoba egyik rézágyát ajándékozta
Gábornak, az ugyancsak sárgarézből készült, fehér márványlapos
éjjeliszekrénnyel együtt. Az ágy végére a rézrudak közé Gábor
különféle vastagságú rézhuzalokat feszített ki, és elalvás előtt
lábujjával pengette őket.
A disznóforrázó teknő így könyv- és folyóirattartóvá alakult.
Esős napokon Gábor óraszámra elüldögélt a teknő mellett, régi
Természettudományi Közlönyöket vagy egy-egy rongyos, hiányos May
Károly-kötetet olvasgatva.
Az éjjeliszekrény fiókjában ott voltak kincsei: üres
töltényhüvelyek, bicskapenge, amelyhez csontból szeretett volna
nyelet készíteni, de még nem talált kedvére való csontot, a
nagyapjától kapott nagyító, az üvegszemek nagymama régi, molyette
rókagallérjáról, egy hajdani dominókészlet két utolsó, elefántcsont
lapocskával borított köve és a tavaly itt felejtett sarkantyúkamagok. A
márványlap alatt pedig, ahol titkos iratait tartogatta, egy balatoni
vitorlásokat ábrázoló képeslap feküdt, hátlapján Zsóka gömbölyded
betűivel.
Igen, tavaly még az évzáró előtt megígérték egymásnak néhányan,
hogy majd leveleznek. És mi lett a nagy, lelkes ígéretekből? Gábor írt
egy lapot Gyuszinak, Zsókának, Farkas Tibinek, de csak Zsókában
volt annyi tisztesség, hogy válaszolt.
„Az a jó nagymamáéknál, hogy itt mindig minden ugyanott van! –
gondolta Gábor elégedetten. – Nem rakosgatnak mindent máshová,
mint Ibolyáné. Nagyanyus nem turkáló természet.”
A szekrény tetején megtalálta több éves fakéreg-gyűjteményét is.
Mikor pedig előkerült egy három milliméter vastagságú gumilap –
egyik esős nyáron bélyegzőt akartak készíteni belőle unokanővérével
–, kitűnő ötlete tárriadt: „Megtanítom nagyapát vízcsapot bőrözni!
Legfőbb ideje, hogy megtanulja!”
Gál doktor a kiadós ebéd után szükségét érezte egy kis ebéd utáni
szunyókálásnak. Gábor így kénytelen, volt nézőközönség nélkül
megjavítani a csöpögő csapot. Apja kukkantott csak be hozzá a
fürdőszobába. Gyorsan be is csukta maga mögött az ajtót.
– Gábor, én holnap hazautazom. Legszívesebben még ma este...
– Ugyan, édesapa, ne lógj meg ilyen hamar! Egész évben úgyis alig
vagyunk együtt, itt meg van időnk...
– Egyebünk sincs, mint agyoncsapni való időnk.
– Estefelé majd elmegyünk az új presszóba, jó?
Nagyapa mondta, hogy már megnyitották, és kitűnő a fagylaltjuk.
Elvisszük az öregeket is, nagy családi fagylaltozást rendezünk.
Csend. Gábor fürkészőn nézett apjára.
– Mi baj?
– Semmi. Csak nagyanyád folyton meg akar nősíteni. Már szinte
érzem az oldalamban, ahogy majd bököd és sugdossa: „Nézd azt a
csinos fiatalasszonyt! Nagyon jóra való teremtés, a férje megcsalta,
otthagyta... ”
 Gábor leült a kád szélére, úgy nevetett.
– Édesapa, el ne vegyél nekem olyan nőt, akit más otthagyott!
– De Gábor – nézett rá Fülöp Antal meglepődve – attól egy nő még
nagyon rendes lehet, hogy a férje csirkefogó, tróger...
– Nonono! – Gábor tiltakozón emelte föl a kezében tartott fogót. –
Farkas Tibitől kaptam egyszer kölcsön egy könyvet, abban az állt,
hogy a házassági krízisekért a házastársak egyformán felelősek.
Most Fülöp Antal nevette el magát.
– Miket olvasol te?
– Azt hiszem, Házasság és szexualitás volt a címe vagy valami
hasonló.
Fülöp Antal hirtelen lelkiismeret-furdalást érzett. Itt nő föl mellette
ez a fiú anya nélkül, és ő már hónapok óta nem kérdezte meg tőle, mit
olvas.
„Csakugyan itt maradok vele pár napig!” – határozta el. Miután
pedig Gábor kipróbálta a megjavított csapot, és az nem csöpögött,
megkeresték Gálnét.
– Ha nagyapa fölébred, elmegyünk fagylaltozni!
– Fagylaltozni? – nézett Gálné szúrósan Gábor trikójára. – Én,
fiam, veled így nem megyek. Lesülne a bőr a képemről, hogy az
unokám ilyen vedlett rongyokban jár. Igazán hozhattál volna valami
rendesebb holmit is magaddal, Gáborkám! Nincs egy szép inged vagy
olyan fehér trikód, mint apádnak?
– Teli van a szekrénye! – árulkodott Fülöp Antal.
– Több holmi nagyobb táskát jelent, én meg utálok bőrönddel
utazni – magyarázta Gábor. – Fehér trikót pedig azért nem hoztam,
mert az rögtön bepiszkolódik. Ezt a feketét én is ki tudom mosni.
– Mintha én nem mosnám szívesen a gönceidet! – emelte Gálné két
karját az ég felé. Azután előhalászott otthonkája zsebéből egy kopott
bőrtárcát, és Gábor zsebébe nyomta. – Most azonnal elnyargalsz a
ruházati boltba, és veszel magadnak valami tisztességes holmit!
Nagyon jó áruik vannak, ide még Pestről is járnak pulóverekért. És
nincs fogalmad, hogy itt milyen flanc van! Ki sem szolgálnak a
presszóban, ha így állítasz bel – És a ruházati boltban?
– Azoknak az a dolguk, hogy a toprongyosokat fölruházzák! Eridj
csak! Aztán ne krajcároskodj ám!
Ebéd utáni szendergéséből Gál doktort ez a lelkes biztatás
riasztotta föl. Felesége nagyvonalúsága az újság erejével hatott rá.
Gálné kezelte a pénzt, emiatt ő igen keveset látott belőle. Egyetlen
szenvedélyének, a háztáji baromfitartásnak is csak mértékkel
hódolhatott. Szó, ami szó, nem is annyira a haszon, a tojás miatt
tartott baromfit, hanem azért, mert kedvelte a szép daliás, nagy tarajú
kakasokat. Mióta megtudta, hogy a páratlan számban tartott kakasok
nem verekednek, nem csatáznak egymással, azóta hét, sőt olykor
kilenc kakas is parádézott a hátsó udvarban. Órákig el tudott
gyönyörködni bennük. Most is csent nekik egy darabot az ünnepi
tortából, és hátravitte. A sárga galléros kendermagos, a nagy fehér a
kopasz nyakával, a másik nagy fehér a nem kopasz nyakával, az
aranysárga, a rókavörös, a halványsárga – egyik szebb, mint a másik
mind ott kotyogott, hívta a tyúkjait, azután gavallérosan félreállt,
hagyta a fehérnépet enni.
– Látjátok, pipikéim, milyen nehéz a férjek sorsa! – panaszkodott a
kakasoknak doktor Gál Domokos. – Trikóra ad az asszony pénzt, de
tojótápra nem!
 X.

A fácányosi presszó a járás büszkesége volt. A faluból

elszármazott, de a szülőfaluját szerető fiatal építész úgy tervezte meg,
hogy ne kelljen miatta kivágni azt a három vén gesztenyefát, amelyek
gyerekkorában bőségesen ellátták őt fényes, barna munícióval. A
vastag fatörzsek természetes oszlopcsarnokként fogadták a
vendégeket. Az üvegfalú presszóra és üvegtetős teraszaira a
lombsátor zöld árnyéka borult.
A kellemes árnyékban ott ült Fácányos minden ráérő
embere. Fehér inges, fekete kalapos bácsik támaszkodtak elégedetten
a gesztenyefák törzséhez, míg a fejkendős nénikék úgy ültek a fehér
cirádás presszószékeken, mintha nyársat nyeltek volna.
Lelke mélyén Gábor igazat adott nagyanyjának, amiért nem engedte
ide a fakult trikóban. A fácányosiak – ez nyilvánvaló volt –, operai
díszelőadások, tárlatok és egyéb ünnepélyes alkalmak híján, ide
jártak parádézni, új ruháikat mutogatni.
– Menjünk be! – ajánlotta Gál doktor. – Ott kevesebben vannak.
Ó lépett be elsőnek, de visszahőkölt.
– Mégis inkább kint kellene leülnünk! Odabent vágni lehet a füstöt.
Szerencsére egy társaság szedelődzködött, így nekik is jutott hely a
lombsátor hűvösében.
– El kell ismerni, hogy a süteményeik is finomak! – mondta Gálné,
miután a fagylaltot megrendelték. Férje és veje tiltakozva emelték fel
a kezüket.
– Egy hétre való tortát ettünk délben!
Gálné Gáborra nézett. Az visszamosolygott rá.
– Én azért megkóstolnám a helyi különlegességeket!
– Menj be, és válassz a hűtőpultnál, ami jólesik! – biztatta Gálné. –
Te még nyugodtan tömheted magadat édességgel, téged nem hizlal
úgy, mint engem.
– Anyukát sem hizlalná, ha lemozogná! – jegyezte meg Fülöp Antal
apósának, azután Gálnéhoz fordult.
– Gyere velem futni reggel-este! Körülkocogjuk a falut...
– És mindenki rajtam nevetne!
– Hozzá kell szoktatni a vidéki embereket is ahhoz, hogy
felnőttkorban ugyanúgy futkoshat az ember, mint gyerekkorban. Sőt
nagyobb szüksége van rá.
– Én már öreg vagyok az ilyen apostoli munkához,
Tónikám! Kezdjék a futkározást a fiatalok! Azoknak még jól áll!
Gábor nevetve ment be a presszóba, amely átvilágított, zöld
üvegfalával akváriumra emlékeztette. Az ajtóban egy pillanatra
megtorpant – szinte mellbe vágta a bent gomolygó cigarettafüst.
– Nézzétek, a Darázs! – csendült egy lányhang az egyik homályos
sarokból, s mindjárt egész kórus üdvözölte Gábort:.
– Szia, Koránkelő! Csakhogy leereszkedtél hozzánk, egyszerű
falusiakhoz! Hol csavarogtál ilyen sokáig?
Gábor szünidei pajtásai üldögéltek egy asztal körül: Nagy Elvira,
a tanács pénzügyi vezetőjének a lánya, Bauer Kriszti, az ÁFÉSZ-bolt
vezetőjének a lánya, Sipos Gizi, kinek szülei elváltak, s édesanyja a
termelőszövetkezet baromfitelepén dolgozott, és a fiúk: Müller
állatorvos Géza fia meg Kéri Laci, akinek apja a téesz
gépkocsivezetője volt, s ponyvával fedett teherautóján sokszor
zötykölődtek együtt mind a hatan, dinnyétől szurtosan, lehorzsolt
térddel-könyékkel, lopótököt, piros kukoricacsövet, madárijesztőről
zsákmányolt lyukas kalapot és más kincseket szorongatva. De ki hinné
el ezt ma már az itt ülő elegáns fiatalemberekről és ifjú hölgyekről?
– Alaposan megváltoztatok! – mondta nekik Gábor, miután sorra
ölelgették, hátba vagdosták egymást. – Ha nem szóltok rám,
esküszöm, meg sem ismertelek volna benneteket!
Sípos Gizi, aki életében először vett fel aznap melltartót a blúza
alá, s emiatt össze is pofozkodott gúnyos megjegyzéseket tevő
öccsével, fülig pirult. Bauer Kriszti annál magabiztosabban húzta ki
magát új farmerjában. Nagy Elvira pedig úgy rakta keresztbe a lábát,
hogy lakkozott lábkörmei az orrnélküli fehér szandálban jól
érvényesüljenek.
– És mi ütött belétek, hogy cigarettáztok? – nézett végig rajtuk
Gábor megütközve. – Nem sajnáljátok a pénzt ilyen szamárságra?
Pénzt? Kéri Laci úgy nézett Gáborra, mintha soha nem is hallotta
volna ezt a szót. Megint csak Giziké pirult el. Őnáluk odahaza nem
hevert a pénz számolatlanul, mint némelyeknél; anyja keményen
megdolgozott minden forintért, s bizony neki volt is lelkiismeret-
furdalása a tízforintos cigaretta miatt. De ha a többiek mind olyan
magától értetődően dohányoznak...
Gábornak közben odahozták egy nagy tányéron, amit rendelt:
krémest és valami csokoládés-habos különlegességet.
– Azután kérek még egy kehely fagylaltot is, mindenből két
gombóccal – mondta Mártikának, akivel pár éve még együtt ugrált le
a szalmakazlak tetejéről, de aki időközben már a felnőtt dolgozók
sorába lépett. – És tejszínhabbal! Nagyanyám fizeti, ma ünnepelünk.
– Az étvágyad a régi, Darázs! – kuncogott Müller Géza. Gábor is
nevetett, de evés közben megjegyezte:
– Ti is inkább fagylaltoznátok, mint cigarettáznátok! Még a
csokoládékrémnek is dohányszagát érzem.
– A fagylalt hizlal! – jelentette ki Elvira, a három lány közül a
legdundibb. – Egy adag fagylalt 178 kalória.
– És két deci kóla? – kérdezte Gábor ártatlan képpel. – Annak nem
tudod véletlenül a kalóriaértékét?
– Ejnye – zavarodott meg Elvira –, hirtelen annak valami
háromszáz körül van decije... erre nem is gondoltam!
A lányok úgy meredtek a sötét üvegekre, mintha ördögöcskéket
látnának bennük szarvakkal.
 – Csak egy cigire meg kólára szoktunk beülni ide! – vette őket
védelmébe Géza lovagiasan. – Csak hogy agyoncsapjuk valamivel az
időt.
Gábornak majdnem torkán akadt a falat.
– Azt a drága időt? – kérdezte, miután szóhoz jutott. – Amiből
nekem mindig olyan kevés van?
– Pedig te korán kelsz, Darázs! – szólt oda a presszós Mártika is a
fagylaltospult mögül. Gábor csúfnevét Gyuszi importálta Fácányosra.
Gyuszi is jó néhány kellemes hetet töltött itt minden nyáron.
Reklamálta is Elvira, hogy mi van vele, miért nem jött le Gáborral.
– O, Gyuszi se lát, se hall a szerelemtől! – legyintett Gábor. – A
lány rá sem hederít, de Gyuszi konokul kitart mellette.
Elvira elfintorította az orrát.
– Na tessék! Ilyenek a pesti fiúk! Amíg csak a homokban játszunk,
addig jók vagyunk, mihelyt azon-bán kezd kinyílni a szemük, már
csak a pesti lányokat látják!
– Mert azok szebbek! – ugratta Laci. Gábor azonban tiltakozott:
– Semmivel sem szebbek. Csak talán... nem öltöznek így ki.
Bauer Kriszti elgondolkozott.
– Nézd, Darázs, délelőtt segít az ember takarítani, ezt-azt, de
délután, amíg nincs tévé, most mondd meg, mit lehet itt csinálni?
– A tükör előtt lehet üldögélni és szemet festegetni! – komiszkodott
Gábor.
Kriszti arca lángba borult, feketével keretezett kék szeme bosszús
villanással fordult Gábor felé.
– Pesten talán nem festik a lányok a szemüket!
– Biztosan festik – mondta Gábor, nem akarva Krisztit mindjárt
első találkozásukkor megbántani.
– Csak én többnyire strandon meg...
– Na ez az! – vágott közbe Laci. Itt strandra sem lehet járni! Persze
hogy megeszi az embert nyáron a penész!
– És a városi strand? – kérdezte Gábor, mire valamennyien
felzúdultak:
– Van fogalmad, micsoda tömegnyomor van ott? Egy törülközőt
nincs hova letenni!
– A pesti strandokon ugyanez a helyzet. Viszont ha az ember korán
kimegy...
Szavait megint elnyomta az általános méltatlankodás:
– Korán kelni! Nyáron! Vakációban! Mikor az iskolaévben úgyis
folyton korán kell kelni!
Gábornak kipirosodott a füle. Semmi sem bosszantotta úgy, mint ha
valaki a korán kelés miatt panaszkodott. Mérgesen lökte el magától az
üres tányért.
– Akkor meg csak üljetek itt a füstben, és nézzétek egymást! Ha
nem unjátok!
Kéri Laci összehúzott szemmel figyelte. Azt a régi, a2t a régesrégi
Gábort kereste e mögött a tenyérbe mászó, beképzelt Darázs helyett,
akivel még tavaly nyáron is olyan jól megértették egymást, mikor
Bauer Kriszti születésnapjára fogtak egy kis mezei pockot, betették
egy üvegbe, rózsás papírba becsomagolták... mekkorát sikított
Kriszti, mikor kibontotta, ők meg majd meghaltak a nevetéstől...
Sokáig azonban nem merenghetett, mert a lányok nekiestek Gábornak,
szidták, szapulták, elmondták mindennek, még hűtlen kígyónak is, és
ebből ő sem akart kimaradni.
– Igen, könnyen beszélsz te! – harsogta túl Laci a lányok
szóáradatát. – Ti ott Pesten azt se tudjátok, hova menjetek, mit
nézzetek meg, NB I-es meccsek, sportversenyek, motorversenyek,
millió mozi; elhiszem, hogy ott semmire sem jut idő...
– És nem néznek utánad minden ablakból, minden kapuból, hogy
most hová mégy, kivel mégy, mit csinálsz! – kiabált Kriszti, de még
Mártika is odajött az asztalukhoz panaszkodni, hogy itt, aki nem
templomba járó, az nem is tudja, mikor vegyen föl egy jobb ruhát.
Sorolta volna még tovább a falusi élet eseménytelenségét bizonyító
adatokat, de Gyuri, a pincér kávét, kólát, fagylaltot óhajtott kivinni a
kerthelyiségbe, így Mártikának vissza kellett mennie a fagylaltospult
mögé. A vita azonban folyt tovább. Gábor sem hagyta magát. Azokra
a panaszokra, hogy itt nincs ez, nincs az, azt felelte, hogy ha nincs, hát
csinálni kell. Erre még nagyobb lett a felzúdulás. Gábor hiába
emlegette az iskola röplabdapályáját, amelyen vakációban is lehetne
játszani, a többiek egymás szavába vágva bizonygatták, hogy
Fácányos csak a nyugdíjasoknak való.
– Mi volt az a nagy ricsaj? – kérdezte este a vacsoránál Gálné
Gábortól. – Mindenki rátok figyelt.
– Beszélgettünk – mondta Gábor.
Nagyapja elnevette magát.
– Mi ezt annak idején kiabálásnak neveztük.
– Igen – bólogatott Gálné –, mi még halkabban társalogtunk. És
nem szívtuk azt a sok büdös cigarettát!
Gábor úgy érezte, meg kell védenie kortársait a nemdohányzó, de
jóval idősebb nemzedékkel szemben.
– Csak unalmukban cigarettáznak. Mert tényleg: mit lehet itt
csinálni? Amíg kicsik voltunk, Fácányos maga volt a
paradicsom. Emlékszem, Gézával és Lacival egyszer egész nyáron át
a lappantyúkat figyeltük, még naplót is vezettünk róluk. De most már
a lányok is kinőttek abból, hogy ők legyenek a sápadtarcú foglyok.
– Bizony, fiam, ezek a lányok karácsonyra már megkapták a teljes
kelengyét!
Gábor értetlenül nézett nagyanyjára.
– Micsoda kelengyét? Hiszen még iskolások.
– Tanulnak, tanulnak, de a szülők már bútorra, autóra, lakodalomra
rakják a pénzt a takarékba.
 – No hiszen – mondta Gábor nekibúsulva –, akkor hívhatom én
őket röplabdázni! Bár nekem azt mondták, hogy azért nincs hozzá
kedvük, mert az iskolai testnevelési órákra emlékezteti őket. Meg
hogy a gondnokék sem szeretik, ha nyáron át ugrálnak és zajongnak
nekik. Milyen szerencse, hogy a mi régi iskolánkban nincs szolgálati
lakás, és nyugodtan járhatunk teniszezni!
– Azt hiszem, ti akkor is nyugodtan járnátok, ha maga az
oktatásügyi miniszter lakna ott! – jegyezte meg Fülöp Antal.
Gábor elnevette magát.
– Szó se róla! Ha mi teniszezni akarunk, se látunk, se hallunk!
Gálné a férjére nézett.
– Emlékszel, Domi? Mi is így voltunk annak idején!
Fülöp Antal mosolyogva nézte anyósát.
– Nálatok persze a szerelem is közrejátszott!
Gálné is nevetett.
– Nemcsak a szerelem, Tónikám, hanem az, hogy a tenisz
akkoriban még valami szörnyű előkelő dolog volt, engem is csak
azért vettek be a klubba, mert a nagynéném varrta az intézőlányok
ruháit!
Gálné apja parasztból lett jómódú bérlő. Gábor kisebb korában
sokszor elmeséltette magának, hogy a dédpapa – akit ő már nem
ismert – a nagy nyári dologidőben soha nem feküdt ágyba, hanem egy
ruhásvékába ült bele, s ha az megbillent vele, már tápászkodott is föl,
ment ki az istállóba lovakat itatni, kezdeni a napot.
– Hol teniszeztetek, nagyanyus? – érdeklődött Gábor.
– Ó, az Almásiék parkjában volt a pálya!
– Ahol most a növényvédelmi állomás van?
– Ott, ott, de azt a részt, ahol a pálya volt, a háború után
fölparcellázták.
– Ó de kár!
 – Kár bizony! Ha megmaradt volna a pálya, mi sem hagytuk volna
abba a teniszezést, igaz, Domi?
– Biztosan karcsúbbak is volnánk most – mondta Gál doktor.
– Csináljunk teniszpályát! – lelkesedett Gábor. – Akkor legalább
édesapa is tovább marad itt!
– Ugyan, Gábor! Tudod, hogy most az „Edzett Ifjúság” mozgalom
minden időmet leköti! Nem érek rá hétszámra itt nyaralgatni!
– Akkor is, édesapa! Miért ne lehetne itt teniszpályát csinálni? A
sulipályát is te verekedted ki!
– Majdnem bele is rokkantam, Gáborkám! Pedig ott adva volt a
hatalmas iskolaudvar...
– Itt a gondnokék még a röplabdapálya ellen is tiltakoztak – vetette
közbe Gál doktor. Gábor megkérdezte tőle:
– No de csak van valahol egy telek?
– Eléggé beépült már a környék. Az a helyzet, hogy a városból is
sokan vettek itt telket, építkeztek, jobban érzik magukat az emberek itt
a kertes házban, mint a városi bérlakásokban. Meg is drágultak a
telkek alaposan.
– Édesapa – fordult Gábor az apjához –, holnap kölcsön vesszük
nagyapáék kerékpárját, és bejárjuk a falut. Biztosan találunk valami
jó helyet!
– Vihetitek a kocsit is – mondta Gál doktor. Gábor tiltakozott:
– Az nem az igazi! Meg az port ver föl, szidnak bennünket, amerre
elhaladunk. Kerékpár az igazi, ugye, édesapa?
Fülöp Antal elmosolyodott.
– Abból a szempontból mindenesetre, hogy nagyanyád kosztja
mellett minden mozgási alkalmat meg kell ragadnunk.
– Holnap barackos gombócot főzök – jutott erről Gálné eszébe.
Férje nevetve intett Gábornak.
– Hallod, Gáborka? Szerintem legjobb, ha gyalog mentek! A
gyaloglás még több kalóriát fogyaszt!
 XI.

Mióta Gál doktor nyugdíjba ment, az öreg Skoda is többnyire a

garázsban pihengetett. Tejért, kenyérért kerékpárral járt a doktor, mert
azzal a járdán is lehetett közlekedni, s előbb célhoz ért, mint amikor
kocsival kerülgette a hatalmas gödröket, buktatókat egyik-másik
mellékutcában.
A kerékpár majdnem egyidős volt vele, masszív csepeli
készítmény, abból az időből, mikor az iparcikkek úgy készültek, hogy
egy életen át szolgálják gazdájukat. Még a kerékpározni tanuló
unokák sem voltak képesek tönkretenni. Éppen csak annyira
nyomorították meg, hogy aki ráült, annak többé nem volt egy nyugodt
pillanata. Gál doktor, aki ismerte a vén csataló minden szeszélyét,
vígan közlekedett rajta. Fülöp Antalnak viszont minden haja szála
égnek állt, amikor az ármányos jószág megindult vele, mintha a
kontrafék a világon sem lett volna.
– Milyen messze van a föld! – aggodalmaskodott. – Úgy érzem
magamat, mint egy óriás repülőgép pilótája. Nem is értem, Gábor,
nagyapád hogyan tud ezen a szörnyetegen járni!
A régi kerékpár jóval nagyobb volt, mint a mostaniak. A női
kerékpár, amit Gábor kapott kölcsön a nagyanyjától, valósággal
eltörpült mellette.
Csikorogva-nyikorogva haladtak egymás mögött, s az első
negyedórában Fülöp Antal nem látott mást, mint a nyolcast a kerékpár
első kerekében. Később már figyelni kezdte, nem nevetnek-e rajta a
járókelők.
– Hogy egy jól kereső orvos ne tudjon magának új biciklit venni! –
mérgelődött.
– Szerintem nagymama nem ad neki pénzt rá! – harsogta Gábor a
háta mögül. – Ma hajnalban, mikor kimentem megnézni, miért
csettegnek a rigók, az öreg éppen a tyúkjait etette, és engem kért meg,
hogy szóljak pár jó szót az érdekükben.
– Kiknek az érdekében?
– A tyúkokéban. Mert nagymama azt szeretné, ha a tyúkok a
semmiből tojnának. Azt hiszi, hogy abból a kis krumplihéjból,
kenyérhéjból, amit ő kidob nekik a szemétbe, tojás lesz. Pedig a
tyúkoknak fehérjére is szükségük volna: csontlisztre, húslisztre...
Gál doktorék belügyeiről lassan az egész falu értesült, mert a két
Fülöp körbekarikázta Fácányost, üres telek után nézelődve. Házat azt
láttak, rengeteg új kétszintes, manzárdtetős házat; egyik szebb volt,
mint a másik.
– Nemigen lesz itt sehol üres telek – állapította meg Fülöp Antal. –
Bolondul építkeznek ezek a fácányosiak! Teli lehetnek pénzzel! Csak
amit kerítésre költenek...
Elkerültek a temető felé, mert Gábor úgy emlékezett, hogy ott nagy,
füves rét nyúlik be két utca közé. A füves rét helyén azonban egy
vadfeldolgozó telep új épületeit találták, s éppen akkor érkezett
teherautón egy éticsiga-szállítmány.
– Ha már itt vagyunk, benézünk – szólt Fülöp Antal, és leszállt a
temető előtt a kerékpárról. Gábor követte példáját, és bementek a
temetőbe. Egyiküknek sem volt érzéke a halottak kultuszához, de
mindketten tudták, hogy Gálné rövidesen meg fogja kérdezni: „Anyád
sírjánál voltál-e, fiam?”
Ahogy végigmentek a temető főútján, Gábor jobbra-balra
tekingetve méltatlankodott:
– Oda nézz, édesapa, szalviát meg begóniát ültetnek a sírra, amit
naponta kell öntözni! Ahelyett hogy varjúhájat telepítenének rá! Az
tűri a szárazságot! Ott meg a szomorúfűz alatt muskátli senyved az
árnyékban.
„Eszter él ebben a fiúban! – gondolta Fülöp Antal. – Gábor
mindent az ő szemével lát.”
A téli zölddel benőtt sírnál elnézte Gábort: szeme, szemöldöke,
szájának vonala, osztott álla – minden az anyjáé.
A fényes levelek közül a kutyaperje dugdosta ki egyenes szálait.
Gábor kigyomlálta, kirángatta a tarackosodó gyökereket, s közben
eszébe jutott az otthoni kert. Vajon öntözi-e Ibolyáné rendesen?
A temetőből kifelé menet meg-megálltak egy-egy parádés
síremléknél. Márványkövek, táblák, oszlopok, domborművek,
angyalszobrok, gyönyörű kovácsoltvas lámpák mindenfelé. Fülöp
Antal fejcsóválva nézte.
– Az emberek itt, úgy látszik, nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel.
Tovább folytatták a keresést, de igazán kedvükre való telket nem
találtak. Két-három helyet ugyan megjegyeztek maguknak, „ha jobb
nincs, ez is megteszi”, de alapjában véve elégedetlenek voltak. Az
egyik telekrész túl messze volt a falutól, a másik meg olyan
vadregényes, szép helyen,- hogy még Fülöp Antal is sajnálta volna
lesalakozni a területet, pedig őt nem fűtötte az a botanikai hév, ami
Gábort. A harmadik szemrevaló telek körül volt kerítve, s ebből arra
lehetett következtetni, hogy a tulajdonos nem sajnálná megkérni érte
az árat.
Csüggedten indultak hazafelé. A falu központjától nem messze, a
hajdani Piac téren szörnyű dúlás nyomait találták. Hatalmas gödrök,
építkezési hulladék, bontásból származó gerendák, korhadt deszka,
szemét csúfította el a kedves teret. A nagy sivárságra ormótlan új
épület nézett le gőgösen a tér északi oldaláról a község új művelődési
háza.
– No, ez nem sikerült olyan jól, mint a presszójuk! – jegyezte meg
Fülöp Antal. – És ez a szeméttelep itt...
– Édesapa! – kiáltott Gábor megdöbbenve. – Ezek lebontották a Ló
vendéglőt!
– Én is úgy nézem. Kár, igazán kár. Anyáddal mi még jártunk ide
nyári estéken, a kerthelyiséget teljesen befödte a lugasszőlő.
A XVII. század végén épült vendégfogadó Fácányos nagy gondja
volt. A régi időkben a település központját jelentette fedett színeivel,
amelyek alá kocsit-lovat beköthettek az utasemberek. Apáról fiúra
szállt a fogadó, egészen a második világháborúig, amikor is
tulajdonosa világgá ment, a helyben maradottak pedig minden
mozdíthatót: ajtót, ablakszárnyat, belső berendezést, tetőcserepet
leszedtek az ódon épületről, sőt egyik-másik részén a vastag falat is
megbontották a tégla kedvéért. Afféle gazdagon bugyogó építőanyag-
forrás lett a házból. A lemállott vakolat alól régi, befalazott barokk
ablakok bukkantak elő. Mire azonban szerte az országban
megkezdődött a műemlékek számbavétele, a vendégfogadó annyira
tönkrement, hogy helyreállítása csillagászati összegeket emésztett
volna föl. Sokan szerették volna pedig helyreállítva, kitatarozva látni
a történelmi időkből itt maradt épületet, amelynek falán a régi
BESZÁLLÓ VENDÉGLŐ feliratból már csak a LÓ VENDÉGLŐ
betűi maradtak fenn. Gábor is így ismerte meg; titokzatos romnak, a
tátongó ablaknyílásokból kinövő akáchajtásokkal. Éveken át minden
vakációjuk visszatérő öröme volt Kéri Lacival és Müller Gézával az
omlatag boltívek alatt bujkálni, bedőlt pincékben, lerogyott
padlásgerendák között kutatni kincsek, de legalábbis régi limlomok
után. Gábor egyszer két szűk nyakú, sárga cseréppalackot talált. Fönt,
a nyakánál mind a kettőnek füle volt. Bodzabort akartak érlelni
benne, de megpenészedett, azután nagyapja, aki szintén nagy
régiséggyűjtő volt, megvásárolta tőle darabját egy húszasért.
Gábor az ebédnél is szóba hozta a Ló vendéglőt.
– Milyen kár, hogy lebontották! Inkább hozták volna
helyre! Különb művelődési ház lett volna belőle, mint az a
betonhodály, amit oda építettek!
– Látom, a tér rendbe hozására már nem is maradt pénz – mondta
Fülöp Antal. – Az úgy maradt, ahogyan a markoló kivájta a régi
épület alapjait, a gödrök teli szeméttel, hulladékkal. Ennél még a
régi, romos épület is szebb volt, mert azt már kezdte legalább befutni
a borostyán.
– Nem a borostyán, hanem a repkény, édesapa! – igazította ki
Gábor. – A borostyán télen is zöld, a repkény viszont ősszel
elhullatja leveleit.
Apja udvariasan megköszönte a tájékoztatást, mire Gábor fülig
pirult.
– Már egy éve folyik a vita – magyarázta Gál doktor – hogy mi
legyen a téren. A tanácselnök le akarja betonoztatni autóparkolónak,
mások viszont egy kis ligetecskét szeretnének ott látni. Valaki bedobta
a köztudatba, hogy az autóparkolónál előbb-utóbb benzinkút is
létesül; no, ettől aztán a fácányosiak nagyon megijedtek.
– Autóparkoló! – hüledezett Fülöp Antal. – Toronyház nem
kellene?
– Nevetni fogsz: annak is vannak hívei. Ezért is nem engedik
fásítani a teret, mert félnek, hogy mire engedélyt és pénzt kapnának
toronyház építésére, a fák már akkorára nőnének, hogy háborúság
nélkül nem menne a kivágásuk. A tér körül lakók biztosan
tiltakoznának.
Gábor jól ismerte azokat, akik a tér körül laktak: Csenkiéket,
Vajaiékat, Kuglerékat és a többieket is. Ebéd után át is szaladt Csenki
nénihez, a varrónőhöz megtudakolni, él-e még az Öreg Lord kutya.
Sajnos, az öreg Lordot tavasszal eltemették, máskülönben mindent
ugyanúgy talált, mint az előző nyáron: a konyhaajtóval szemben, a
lépcsőzetes faállványon sütkéreztek a szobanövények, közöttük
összegömbölyödve Kuglerék fehér kandúrja. Az előszobában, azon a
régi képen, amely egy német városkát ábrázolt madártávlatból, a
gyöngyház lapocskákkal kirakott folyó most is a szivárvány minden
színében csillogott.
Nyaranta Csenki néni kiköltöztette varrógépét a vad szőlővel
befuttatott verandára, ahol egy régimódi mángorló is állt.
– Emlékszel, Gáborka, mennyit tologattátok ezt Kugler Öcsivel?
Mindig féltem, hogy lebillen a lábatokra!
– Ez már műemlék – nézegette Gábor a tölgyfából készült, masszív
asztalt, amelynek alja is teli volt kövekkel és rajta a láda formájú
nyomtató is. – Milyen szép sima és fényes a lapja, mint a tükör!
 – Még a nagyanyámé volt – magyarázta neki Csenkiné. – Már
eltüzeltem volna, mert ki mángorol manapság... de Annamária nem
engedi.
– Az ám, hol van Annamária?
– Pestre ment valami kiállítást megnézni. Most ráér, neki is
vakációja van.
– Ezért az egyért lennék én is szívesen tanár... testnevelő tanár,
mint édesapám. Nyáron szünet, télen szünet.
– És mi akarsz lenni tulajdonképpen?
– Még nem tudom. Kertészkedni nagyon szeretek, de érdekel az
építészet is, – Van még időd eldönteni.
Nyikordult a kertajtó, Nagy Elvira jött megkérdezni, hogy
nagymamája mikor jöhet próbálni a ruhát. Bauer Kriszti is elkísérte.
Megörültek Gábornak.
– Jaj de jó, hogy itt vagy, találj ki valamit, mit lehetne csinálni,
mert megesz bennünket az unalom!
Csenkiné szánakozva nézett rájuk. Pár éve még nem volt gond,
mivel töltsék el az időt: rendszeresen jártak hozzá babaruhának-
valóért, egész nap játszottak, főzőcskéztek. Mióta azonban a
gyerekjátékokból kinőttek, nem tudnak mit kezdeni magukkal.
Gábor azt ajánlotta, hogy kerékpározzanak át a szomszéd faluba,
ahol – nagyanyja szerint – van egy régi-régi temető érdekes
szobrokkal.
– Valami Szent Vendel-szobor is van ott állítólag, ami hajdanában
az utasok védszentje volt.
Bauer Krisztit nem nagyon vonzották a régi szobrok, még ha Szent
Vendelt ábrázolják is, de Elvirának tetszett az ötlet.
– És majd fagylaltozunk, és azt játsszuk, hogy turisták vagyunk!
Elbúcsúztak Csenki nénitől, hogy összeszedjék a társaságot. Mire
összeverődtek, már olyan jókedvük lett, hogy végignevették az utat.
Mikor pedig azt a bizonyos szobrot meglátták, majdnem leestek a
kerékpárról nevettükben. Az egykori kőfaragó alighanem a
szomszédját mintázta meg szentnek, egy pocakos, kerék képű
parasztembert, kalappal a fején.
Hazafelé már a jól összeszokott kis csapat karikázott. Fejük zúgott
a növénytani ismeretektől, amelyekkel Gábor gazdagította őket egy-
egy útszéli vadvirág vagy cserje ürügyén, de a fiúk legalább
ugrathatták a lányokat:
– Parancsoltok egy kis gatyás salátát? Esetleg podagrafüvet vagy
bibircses kecskerágót?
Ebben a jó hangulatban könnyű volt rávenni őket, hogy másnap
menjenek be a városi strandra. A tanácsháza előtti buszmegállónál
volt a találkozó. Sőt, ami még ennél is nagyobb eredménynek
számított: Gábor nagyszülei is rászánták magukat erre a kirándulásra.
Igaz, ők nem a meleg autóbuszban rázatták magukat, hanem a
Skodával mentek, amit Fülöp Antal vezetett.
Mire Gáborék a busszal megérkeztek, apja egy hófehér
frottírköpenyen trónolt, Gálné barátnői körében, és könnyed, csevegő
hangon előadást tartott nekik a sport ifjító hatásáról.
Gáborék rögtön a vízbe rohantak, s ott is folytatták az autóbuszban
megkezdett vitát az új művelődési házról. Nagy Elvira szerint ugyanis
egy ilyen épület, ha jó nagy, azt mutatja, hogy a község lakói
szeretnek művelődni.
– Nem az a baj, Elvira, hogy nagy – magyarázta neki Gábor –,
hanem az, hogy bárhol állhatna: egy lakótelep szélén, az ország
bármely községében, városában, bárhol. A presszótok viszont, a
három gesztenyefával, sehol másutt nem épülhetett volna meg.
Elvira, mint tanácsi – és nem is akármilyen, hanem a község
adóügyeivel foglalkozó – dolgozó gyermeke, úgy vélte, hogy a
művelődési ház akkor mutat majd jól, ha elkészül az
autóparkoló. Erre viszont akkora felzúdulás következett, hogy Elvirát
majdnem lenyomták a víz alá.
 – A papád meg Imre bácsi meg vannak őrülve azért a parkolóért! –
pattogott Bauer Kriszti. – Ha annyira kell nekik, csináltassák a saját
házuk elé, ne oda, ahol mi lakunk! Anyukám azt mondta, elköltözünk,
ha neki az autók folyton az orra alá büdösítenek!
– A kipufogógázban rákkeltő anyagok vannak – mondta Müller
Géza, aki állatorvosnak készülő bátyjától gyűjtötte be ismereteit. – És
különben is nevetséges az egész. Itt minden háznál akkora udvar van,
hogy a vendégkocsik is kényelmesen elférnek. Az új házak meg már
mind garázzsal épülnek.
– Apám nagymamáék istállóját alakította át garázsnak – jegyezte
meg Kéri Laci. – A téren meg parkosítani kellene, apám is azt
mondta, csak persze az sokba kerül, sajnálják rá a pénzt.
– Miért nem csináljá... csináljuk meg mi? – kérdezte Gábor, és a
többiek elképedését látva sietve folytatta. Tudnillik ha elvállaljuk a
parkot, akkor a közepébe csinálhatunk magunknak teniszpályát.
Képzeljétek el, milyen isteni volna: körös-körül szép, virágzó
bokrok, árnyat adó fák, a fák alatt padok, középütt pedig egy
gyönyörű, vörös salakos pálya.
Egy pillanatra elhallgatott, mert a vörös salak említésére Zsóka
képe tolakodott elébe, amint hátrahajlik egy magasra ütött labda
fogadására, nyelve hegyét kidugva, s dereka olyan vékony, olyan
hajlékony, hogy két kézzel át lehetne fogni.
– A gödör fenekére képzeled a pályát? – kérdezte Kriszti, kifelé
mászva a medencéből. – Úgy föltúrták a gépek azt a részt, mintha
kincset kerestek volna.
– Igen, mert először úgy volt, hogy a művelődési ház a fogadó
helyére épül – tájékoztatta őket Elvira, a jól értesült. – Aztán mégis
megvették azt a telket a közművesítés miatt, meg azért is, mert többe
került volna egy olyan terv, ami körös-körül... amit minden oldalról
lehet látni... szóval értitek, nem?
– Értjük, értjük! – bólogatott Géza. – Egyébként ez is olyan, mintha
a hátulja lenne az eleje.
 Gálné anyatigris módjára védelmezett egy kétszer két lépésnyi
füves négyzetet, ahonnan eltávozott egy család.
– Gábor, ide gyertek! – kiabált a gyerekeknek, mikor látta, hogy
már mind kimásztak a vízből. – Ideterítettem nektek egy pokrócot!
Versenyfutás kezdődött. Gábor lett az első, mert ő indult a
legkorábban. Mire Elvira odaért, a pokróc már nem látszott a vizes
testektől. Így ő Gálné fürdőköpenyének ujjára telepedett.
– A hodály elé majd gyorsan növő fákat ültetünk; azok, ha
megnőnek, eltakarják – folytatta Gábor a tervezgetést.
– Ültetünk? – kérdezte gyanakodva Gizi. – Mi az, hogy mi
ültetünk?
– Ne félj, nemcsak mi! Ültetni fog itt mindenki, majd meglátjátok!
És én azt mondom, srácok, hogy most itt, helyben alakítsuk meg a
Fácányosi Teniszklubot! Mi hatan leszünk az alapító tagok.
Általános kuncogás következett.
– Fácányosi Teniszklub... – ízlelgette Kriszti. – Jól hangzik.
– A hangzás, az semmi! De majd a működése! Olyan hírünk lesz,
srácok, hogy az egész megyéből hozzánk fognak jönni tanulni,
búcsújáró hely leszünk, nevünket aranybetűkkel írják majd be
Fácányos történetébe, vagyis a krónikába vagy mibe; lehet, hogy
idővel majd szobrot is állítanak nekünk.
Gábor nekiiramodott képzelete úgy sodorta magával a társaságot,
mint szél az őszi faleveleket. Először Kriszti jelentette ki, hogy ő
máris a Fácányosi Teniszklub tagjának érzi magát, azután sorra a
többiek, jó tréfának tartva az egészet.
– Tehát akkor megalakultunk? – kérdezte Gábor.
– Meg, meg!
– Akkor most meghívunk egy szakértőt, és megkonzultáljuk vele,
hogy lehet-e a Ló vendéglő helyére teniszpályát építeni.
– Szakértőt? – csodálkoztak a többiek. – És konzultálni?
 Gábor azonban máris áthengeredett arra a hófehér fürdőköpenyre,
amelyen apja ült, két dús keblű hölgy társaságában.
– Édesapa, figyelj ránk is egy kicsit.
Fülöp Antal a fiatalok felé fordult, és Gálné barátnői nagyon
örültek ennek a fordulatnak. Mióta a tanár szenvedélyes előadásából
megtudták, hogy a felnőtt ember legelemibb kötelességei közé tartozik
testsúlyát állandó, a magassággal arányban levő szinten tartani, úgy
érezték, súlyos hiba volt szolid, egyrészes fürdőruha helyett bikiniben
kiülni ide.
A frissen megalakult teniszklub tagjai összébb húzódtak, hogy a
tanárnak is jusson egy csücsök a plédből.
– Édesapa, úgy is mint edzendő ifjúság...
Apja elnevette magát.
– Miben sántikáltok? Jobb, ha egyenesen a tárgyra térsz!
– Teniszklubot alakítottunk.
Fülöp Antal arcán nem látszott meglepődés. Természetesnek
tartotta, hogy ahol fiatalok vannak együtt, ott a sport legyen a
beszédtéma. Mindenesetre azért megkérdezte:
– És hol akartok teniszezni?
– Hiszen épp ez az. Teniszpályát akarunk csinálni. A semmiből.
– Szó szerint a semmiből – jegyezte meg Müller Géza –, mert a
pálya helyén pillanatnyilag egy hatalmas gödör van.
– Gödör? Csak nem a...
– De igen, édesapa, a Ló vendéglő helyén gondoltuk ...
– És ki fogja azt a teret rendbe hozni?
– Mi.
– Ti hatan?
– Meg aki még jön... Édesapa, biztosan lehetne a tanáccsal is szót
érteni…, meg a KISZ-szel… Vagy van „Edzett Ifjúságért!”
mozgalom, vagy nincs.
– Mozgalom, az van – mondta Fülöp Antal elgondolkozva, de
csodák, azok nincsenek. – Látva Gábor és a többiek elszontyolodását,
sietve hozzátette: – Nem csodára kell itt várni, hanem mindenekelőtt
meg kellene szerezni a tanács hozzájárulását a tér parkosításához. Ha
az megvan, akkor a parkosítással együtt teniszpályát is lehet csinálni.
Öt szempár szegeződött Elvirára, aki fülig pirult.
– Jövő héten lesz VB-ülés... – szakadt ki belőle az otthon hallott
hivatali értesülés.
– Vonjátok be nagyapádat is – ajánlotta Fülöp Antal Gábornak. Ő
népszerű ember itt, ősfácányosi, hallgatnak rá.
– Beszélj vele te, édesapa! – biztatta Gábor. – Mondjuk hogy te
vagy a mi védnökünk; és ez lesz az első védnöki tevékenységed!
– Fülöp Antal nevetve tápászkodott fel a vizes plédről, hogy
átüljön apósa mellé a szárazra. A frissen megalakult Fácányosi
Teniszklub tagjai pedig elrohantak úszni egyet, mert nagyon melegük
lett.
 XII.

Nagy Kálmán, Elvira apja – mint a legtöbb fácányosi hivatalnok –

sötétedésig a kertben gyomlált, kapált, öntözött. Ideges volt, mert a
postamesternőtől kapott kelkáposzta-palántákat el kellett volna
ültetnie, de még nem jutott hozzá, hogy fölásson nekik egy részt a
paprika mellett. Akármilyen hosszúak is ezek a június végi napok, a
teendők túlnyúlnak rajtuk.
Éppen azon töprengett, hogy a vacsoráról mondjon-e le vagy a
tévékrimi elejéről, mikor frissen, ruganyosan megjelent a lánya, és
olyat kérdezett, amit még soha:
– Segíthetek valamit, apucikám?
Nagy Kálmán levegő után kapkodott. Hirtelen gyengeség fogta el.
Guggoltában hátrazöttyent a földre. Elvira ijedten ugrott oda hozzá.
– Elszédültél?
– Nem, dehogyis... csak elzsibbadt a lábam.
Nem vallhatta be, hogy a meghatottság gyengítette el, az a
boldogító érzés, hogy ezt is megérte: lánya már nem született
ellenségként áll vele szemben, sőt inkább segíteni akar a létért való
küzdelembe lassacskán belefáradó apjának...
Sípos Gizi édesanyját hasonló meglepetés érte. Későn keveredett
haza a baromfitelepről, s úgy, ahogy volt, lerogyott a televízió elé.
Nyílt az ajtó, Gizi osont be az elsötétített szobába. Siposné érezte,
amint ernyedni készülő izmai ismét megfeszülnek. Készült a
szócsatára. A minden esti összecsapásra. Mióta férje otthagyta a
három gyerekkel, Gizire, mint a legidősebbre, sok hárult a
gondokból. Siposné természetesnek találta, hogy lánya emiatt durcás,
kelletlen, kötekedő. Már várta a morgást, hogy „miért nem tudsz
olyan munkahelyet keresni magadnak, ahol ez a szag nem veszi be
magát a hajadba?”, és már készült a szokott válasszal: „Fiam, nekem
három szájat kell betömnöm, mióta az a csirkefogó apád… de jaj,
talán meg sem tud szólalni, annyira kiszáradt a szája az idegességtől.
– Anyu, van itt egy kis hideg citromos tea – hallotta a lánya
hangját, de annyira idegenül csengett, hogy önkéntelenül a képernyőre
nézett, bár a hang a háta mögül jött. A képernyőn egyébként is fekete
cilinderes, majdnem pucér lányok énekeltek, combig érő fekete
csizmában. Ott szó sem volt citromos teáról, arról a jó, hideg italról,
amit Gizi tett anyja mellé az asztalkára, bepárásodott üvegkancsóban.
– Tudod, Gál doktoréknál voltunk... mondtam már, hogy Gábor
megjött? Nem? Na mindegy, szóval Gábor nagymamája megtanított
bennünket ilyen karamellás teát főzni. Egy kis mézet is tettem bele.
Ők nyáron mindig ezt isszák víz helyett.
Siposné is itta, nyelte, és mindjárt jobban érezte magát. Ugrálhattak
a képernyőn azok a fekete csizmás lányok, dobálhatták a lábukat az
égig, ő csak a lánya mosolygós arcát látta. Milyen ügyes ez a Gizi, és
úgy látszik, kezd okosodni, megérti, mi az, hajnaltól napestig talpon
lenni, idegeskedni!
Kéri Laci nem szólt otthon semmit, mert igazából még nem döntötte
el, hogy kell-e neki ez a teniszmicsoda vagy sem. Együtt marháskodni
a többiekkel, az igen, az tetszett neki, meg ez a klubosdi, de őt
voltaképpen egy motor érdekelte. Apja meg is ígérte neki tizenhat
éves korára. A motor, az igen! Az komoly dolog!
Müller Géza – érett megfontolás után – mindent elmesélt apjának.
– Az, állatorvos, kinek legnagyobbik fia már lassan végzős lett az
állatorvosi egyetemen, a középső meg biológia-kémia szakon
felvételire készült, az utóbbi hetekben édeskeveset törődött legkisebb
fiával. Éppen ezért örült a közlékenységének. Fiai egyáltalán nem
kényeztették el ilyen szempontból; a nagyok már inkább csak akkor
keresték meg; ha protekcióra volt szükségük.
– Igaza van a haverodnak – szögezte le véleményét a hallottakról. –
Csakugyan szégyen, hogy ebben a faluban nincs semmi
sportlehetőség...
– Van a foci – jegyezte meg Géza.
 – És az jó a lányoknak? Nem minden család áll fiúkból, mint
nálunk.
Bauer Kriszti szintén elmesélte otthon a teniszklub
létrejöttét. Először próbaképpen édesanyjának, aki a városi ABC
áruház pénztárosnője volt, és azonnal föllelkesült.
– Úgy is van, teniszpályát kell csinálni, az a lányoknak való szép
sport, és milyen, jól állna neked a fehér szerelés!
Kriszti mindjárt elő is keresett egy fehér pólóinget meg egy fehér
miniszoknyát és megnézte magát a tükörben. Csak azt sajnálta, hogy
nem tud valahonnét egy teniszütőt is szerezni, hogy lássa az
összhatást.
Bauer úr, aki a község kereskedelmi hálózatának mozgatórugója
ugyancsak helyeselte az ötletet. – Szeme fényének, Krisztának, a
csillagokat is lehozta volna, nemhogy olyan, apróságot, mint egy
teniszpálya.
– Anyád- megveszi odabent a cuccot, Gyuri bácsi meg csinál
neked a hátsó udvarban, egy kis pályát.
Kriszta elképedt.
– De apa! Az kicsi!
– Miért? Ütögetni biztosan megteszi egy kisebb is. És egyáltalán
mekkorának kell lennie egy teniszpályának?
Ezt akkor még Kriszta sem tudta, másnap azonban már áhítattal
hallgatta a többiekkel együtt Gábort; aki fejből tudta egy teniszpálya
összes méreteit, adatait.
A klub első munkaértekezletét Gábor mosókonyhájában tartották
meg; Gál doktor is hivatalos volt. Felesége és veje a tanácselnök
feleségét vitték be a városi strandra. Gábor nyomozta ki, hogy Gálné
ismeri az elnöknét, s ráparancsolt, hogyha találkoznak a boltban, vagy
a presszóban, beszéljen meg vele egy közös strandolást.
– A többit meg bízd édesapára. – nyugtatta meg nagyanyját. – Majd
ő elbeszélget vele a rendszeres sportolás jelentőségéről.
 – Gál doktor a maga részéről nem hitt abba, hogy Gábor ötlete
megvalósulhat. Gábor mindig szórta a fantasztikusabbnál-
fantasztikusabb, szikraesőként csillogó és hamar kihunyó ötleteket;
ezt is csak ilyennek tartotta. Másrészt túlságosan régóta élt
Fácányoson, ismerte a megszokásba belerögződött embereket, akik
semmitől sem irtóztak úgy, mint a szokatlantól.
„Az a fő – gondolta magában hogy a gyerekek találtak, maguknak
erre a nyárra is valami jó játékot. A fő, hogy jól érezzék magukat!”
Ennek érdekében lehozta a padlásról a régi teniszütőket, a kertből
pedig egy kosár illatos, nyári körtét hozott az értekezletre.
A régi, angol ütök a présben megtartották egyenes vonalukat, s bár
húrozásuk sérült volt, mégis, adott valami pengést.
– Kár, hogy nincs labdánk – sajnálkozott Kriszti. Miután pedig
kezébe vette Gálné hajdani, könnyű ütőjét, azon kezdett magában
sajnálkozni, hogy nincs tükör.
– Az ilyen fiú mindenféle szeméttel rakja teli a szobáját, de tükör,
az persze nincsen!
Elsőnek azt tárgyalták meg, kinek mit szóltak szülei tegnap este. Ez
is Gábor ötlete volt: megnyerni a szülőket.
Gál doktor csöndes derűvel hallgatta Elvira beszámolóját arról,
hogy még most is izomláza van az előző napi ásástól.
„Ha semmi más nem történik – gondolta csak az, hogy ezek a
kölykök kicsit kedvesebbek lesznek szüleikhez, már érdemes volt ezt
a klubot létrehozni.”
Sokáig nem elmélkedhetett ezen, mert a közfigyelem máris
ráterelődött.
– Nagyapuskám! – kezdte Gábor. – Az értekezlet után majd
megmondod, honnan kell hozni a tápot a tyúkoknak. Nagyitól kaptam
pénzt...
– Tápra? – ámult el Gál doktor.
– Pulóverre. De édesapa úgyis pulóvert akar venni a
születésnapomra... csak én ezt nagyinak nem mondtam meg. Tojótáp
tehát lesz, ez a gondod megoldódik. Helyette házi feladatot kapsz:
beszélned kell a tanácselnökkel.
– Mit?
– Hát ezt, hogy... mi teniszpályát szeretnénk ott, ahol ők
autóparkolót.
Gál doktor kelletlen képét látva még hozzátette:
– Ha gondolod, hogy ér valamit, mi is elkísérünk küldöttség
formájában. De te ismered őt...
– Ismerem, ismerem, de pont én legyek az, aki megvigyem neki a
lázadó tömegek követelését?
– Ó, Domi bácsi – legyintett Elvira –, elmondja azt neki ma este a
felesége is!
– Úgy is van, nagyapa, nem fog az újság erejével hatni rá.
– Akkor meg minek odamenni, és...
– Jaj, mert így az igazi. Ha látja, hogy te is a pártunkon vagy, meg
elmondod neki, milyen egészséges sport a tenisz.
– Hajaj, azt már apád azóta javában mondja Bircsáknénak!
– Ó, amit édesapa mond, annak a századrészére sem fog Bircsák
néni emlékezni! Legföljebb arra, hogy teniszezni nagyon egészséges,
és fiatalít és fogyaszt meg ilyenekre. De az izmokról meg a
reflexekről meg a szervezet oxigénellátásáról te tudsz irtó jókat
mondani!
– De még milyen jókat! – kiáltott Sípos Gizi, és mindjárt el is
pirult a haja tövéig. A többiek kérdő pillantására azonban el kellett
mondania, hogy arra az előadásra gondol, amit Gál doktor tartott
nekik az „Edzett Ifjúság” mozgalom keretében, az iskolaév vége felé
arról, hogy milyen fontos a mozgás.
– Az csakugyan jó volt – emlékezett most már Géza is. – Elmaradt
az osztályfőnöki, és helyette Domi bácsi beszélt.
 Gál doktor nagy nehezen leküzdötte a kísértést, hogy megkérdezze:
voltaképpen mire emlékeznek abból az előadásból. A lényegre, hogy
a mozgás milyen fontos az egészség szempontjából, mindenesetre
emlékeznek, és ennél többet vétek volna kívánni...
– Mibe kerül egy ilyen ütő? – kérdezte Kéri Laci, aki egyre a
padlásról lehozott ütőket forgatta, nézegette.
– Újonnan ezer-ezerkétszáz forint – mondta Gábor.
Laci füttyentett. Gizi arcán fájdalmas csalódás tükröződött.
– Hű, én azt meg nem merem mondani anyukámnak!
– Nem is kell megmondani! legyintett Gábor. – Ezt a pénzt meg kell
keresni.
Általános felhördülés volt a válasz. Gál doktor alig tudta a
nevetést visszafojtani. Ő már sejtette, mi következik. Ismerte Gábor
pénzszerző szenvedélyét és azt az elvét, hogy kedvtelésekre az
embere nem a szülők pénzét költi.
– És hogy akarsz te pénzt keresni? – kérdezte Elvira, miután
felocsúdott elképedeséből.
– Munkával! Egyikünk sem bukott meg, bárhol vállalhatunk nyári
munkát.
Pajtásai egymásra néztek. Sipos Gizi kivételével valamennyien
megszokták, hogy annyi pénzt kapnak otthonról, amennyit csak
kérnek.. Gizi: anyja is jól keresett, de apja hol fizetett tartásdijat, hol
nem. Gizi volt egyébként az egyetlen, aki szeretett volna nyáron
dolgozni, de anyja azt mondta, neki többet ér, ha vigyáz a két
kisebbre. .Sokat ugyan nem kellett rájuk vigyázni, mert tízéves húga
és nyolcéves öccse egész nap a szomszéd gyerekekkel játszott. Gizi
anyját azonban főleg az fűtötte,. „hogy ne mondhassa az a csirkefogó
apád, hogy nem tudlak eltartani benneteket.”
A nagy csendből, ami a szavait követte, Gábor megértette, hogy
kényes kérdést pendített meg. Kriszti mondta is:
– Engem apu nem enged el dolgozni.
 – Engem sem! – jelentkezett Elvira. Gézának és Lacinak ilyen
aggályai nem voltak. Ők egyszerűen fáztak a gondolattól, hogy
kellemes nyári semmittevésüket munkával cseréljék föl.
– Miért kell otthon megmondani, hogy dolgozni mentek? – nézett
Gábor a lányokra kérdőn- – Ha korán akarunk beérni a városba a
strandra, akkor is el kell jönni otthonról fél hatkor; hogy az öt ötvenes
buszt elérjük. És ha már eljöttetek hazulról, ki nézi, hogy hová
mentek?
– Mindenki! Az egész utca! – mondta Elvira. Kéri Laci kedvetlenül
jegyezte meg:
– A vakációban az a jó, hogy az ember későig nézhet tévét, mert
másnap nem kell korán kelni.
Lassan csírázó lelkesedését úgy hervasztotta el a munka
emlegetése, mint a fagy.
– Na, azok a nyári tévéműsorok! – mondta Gábor határtalan
megvetéssel. – A rádióban viszont már fél öttől jó zene van.
– Hajnali.., fél... öttől?
Gábor elnevette magát.
– Látom, nektek fogalmatok sincs arról, mi az, haverokkal együtt
dolgozni. Tudjátok, mennyit lehet nevetni azon, hogy hajnalban
mindenki cidrizik, kék meg zöld a hidegtől?
– És hová mennénk dolgozni? – tapogatódzott Géza, aki nem akart
Gábornál puhányabbnak látszani.
– Gondolom, az állami gazdaságban tudnának használni hat ilyen
munkaerőt!
– Megkérdezem anyukámat – jelentkezett Gizi, magában ujjongva,
hogy ha hatan mennek dolgozni, akkor anyja sem szólhat semmit. Ha
Gálék unokája is...
Kéri Laci megcsóválta a fejét.
– Nem tetszik ez nekem! Mi hatan szakadjunk bele a melóba, hogy
azután mások élvezhessék a teniszpályát! Mert azt nem hiszem, hogy a
tanács ideadja nekünk a telket úgy, hogy aztán csak mi hatan
használhassuk...
– Bolondság is volna! – mondta Gábor határozottan. – Hat
emberért nem érdemes pályát csinálni. És ne félj te, hogy csak a mi
pénzünk lesz benne! Elvégre kell hogy legyen itt KISZ-tagság is!
– Anyuéknál dolgozik két KISZ-tag – sietett mondani Gizi. – Az
egyik lány tavasszal volt valami vezetőképzőn, akkor anyunak
éjszakára is kint kellett maradnia.
– És az lett a KISZ-titkár?
Gizi behúzta a nyakát.
– Nem is tudom. De majd megkérdem.
Egymásra nézegettek, de senki sem tudta, ki most a KISZ-titkár.
Annyit tudtak csak, hogy aki azelőtt volt, annak kisbabája született, és
most gyermekgondozási szabadságon van.
– No, az a gyerek, ha megnő, már teniszezni fog! – jelentette ki
Gábor meggyőződéssel. Gál doktor elment telefonálni. Régi
sakkpartnere volt az állami gazdaság igazgatója. Jött is vissza
örömmel, hogy a gazdaság vár fiatalokat különféle növényápolási
munkákra.
– Mit jelent ez magyarul? – kérdezte gyanakodva Laci.
– Borsószedés, uborkaszedés, réparitkítás...
– Ó, hát ez nem munka! – kiáltotta Gizi. – És mit fizetnek vajon?
– Munkája válogatja. Az igazgató szerint, ha rendesen dolgoztok,
tíz nap alatt ötezer forintot is megkereshettek hatan.
– Egy motor ára! – sóhajtott Kéri Laci. A motor Gábornak is,
Gézának is kedvenc témája volt, így percek alatt áttolódott a
beszélgetés a különféle teljesítményű motorokra. A lányok azon
kezdtek tanakodni, hogy ki miben teniszezne, ha teniszezhetne.. Gál
doktor kiment a kertbe, hogy tyúkhúrt szedjen kedvenc szárnyasainak.
 Körülbelül ebben az időben kérdezte meg a városi strandon a
tanácselnök felesége Fülöp Antaltól:
– És mi a véleménye, tanár úr? Az én koromban még meg lehet
tanulni teniszezni?
Fülöp Antal ránézett, és a fiatalokra gondolva, szemrebbenés
nélkül azt mondta, hogy meg.
 XIII.

Gábor fütyörészve taposta a pedált. Szokatlanul korán ébredt,

valószínűleg azért, mert sikerélményekkel töltekezve feküdt le este.
Nagyapjának egy mázsa tojótápot csempészett be a klubtársak
segítségével a garázsba, s olyan ügyesen álcázták, hogy nagyanyus
csak a régi, rozsdás kokszkályhát láthatta a rádobott üres zsákokkal.
Nagyapusnak viszont csak ki kell nyitnia, a kályha alsó ajtaját,
alátartani egy tálat, s a kályhából, mint valami önetetőből, folyik a
táp.
Gál doktor elragadtatásában rögtön felhívta a tanácselnököt, és
találkozót beszélt meg vele délelőtt tíz órára. Ez a tíz óra nagyon
bosszantotta Gábort. Miért nem lehetett reggel nyolcra tenni a
megbeszélés időpontját? Így az egész nap kettétörik.
A korai kerékpározás eredetileg csak állandó mozgásvágyából
született. Némi céltalan kerengős után azonban eszébe jutott, hogy
körülnézhetne távolabbi részeken is: az állami gazdaság
központjában, visszafelé pedig útba ejtheti a Növényvédő Állomás
parkját. Ezt a parkot valamikor régen egy gazdag földbirtokos
telepítette, s a vén fák és ritka cserjék a Természetvédelmi Hivatal
védelmét élvezték. Tó is volt ebben a parkban, kis szigetecskével.
Kisebb korában Gábor Müller Gézával és Móri Bélával, aki
időközben elköltözött Fácányosról, horgászni járt a tóra, de halat
soha nem sikerült fogniuk.
Az állami gazdaság főhadiszállása meglehetősen messze volt.
„Még szerencse – gondolta Gábor hogy itt mindenki kerékpárral
közlekedik. Nem hinném, hogy Elvira hajlandó volna kigyalogolni
ide...”
Miután kellőképpen tájékozódott az idénymunkások órabéréről, és
egy nyugdíjas tehenésztől megtudta, hogy a szemtelenül csípő legyek
alighanem vihart jeleznek délutánra, a park felé vette útját.
 Korán volt még, sehol egy lelket sem lehetett látni. A nemrég
kaszált pázsiton rigók ugráltak, s egy csöpögő kerti csapnál, a tócsává
gyűlt vízben óriási lubickolást, pocskolást csaptak.
Gábor először a repkénnyel befuttatott épületet karikázta körül,
mert szerette nézni a félig-meddig befuttatott ablakokat. Régi,
elhagyott várkastélyra emlékeztették. Megnézte, hogy a bejárat előtt
mennyit nőtt a pár éve ültetett fiatal páfrányfenyő, azután egy lejtős
úton legurult a park kevésbé ápolt részébe, ahol már nem nyírták a
füvet, s a díszcserjék között zöld juhar, akác és a közönségesen
ecetfának ismert bálványfa nyújtogatta legyezős ágait. A növényzet
helyenként áthatolhatatlan sűrű fal volt.
A tó közelségéről a békák vartyogása árulkodott. Gábor elnevette
magát. Annak idején békát is próbáltak fogni horoggal, de túlságosan
izgatottak voltak, folyton rángatták a zsinórt, összevesztek, végül
pedig Móri Béla belecsúszott a nyálkás, békalencsés vízbe.
Vajon megvan-e még a kis fahíd és a szigeten a rózsaszínű
márványból faragott pad? A pad széle gömbölyűre kopott attól, hogy
folyton ugráltak róla – valószínűleg nemcsak ők, hanem jó néhány
nemzedék gyerekei.
Két kanyar után elé tárult a tó, megzöldült vizén a molnárpoloskák
futkosó csapataival. A híd még állt, sőt friss toldások, javítások
nyomait mutatta. Ez kellemesen érintette Gábort. Kerékpárját
becsúsztatta a bokrok közé, azután bement a szigetre, amely nem
sokkal volt nagyobb a kis herceg mesebeli bolygójánál. A természet
azonban ezt a kis helyet is alaposan ki akarta használni: a sombokrok,
kecskerágók, égerfák és füzek közé annyi vadvirágot, félcserjét,
kúszónövényt zsúfolt, hogy Gábor nem értette, hol tud mindez
gyökerezni. Vagy talán gyökérre sincs szükségük, hanem vízpárából
élnek, és abból a nedvességből, ami a szigetecske talaját átjárja?
Ennél is nagyobb talányt jelentett az, hogy a márványpadhoz vezető
utat nem nőtte be a mohón burjánzó nyári növényzet. Gábornak
határozottan az volt az érzése, hogy tavaly óta itt valami változás
történt. Ez a tisztán tartott, majdhogynem gereblyézett út... úgy látszik,
a növényvédők szabad idejükben ide járnak olvasgatni, beszélgetni.
„Én is ezt tenném, ha itt dolgoznék – gondolta Gábor. – Sőt én még
egy kis kunyhót is építenék itt magamnak, hogy ha esik...”
Zavartan torpant meg. A márványpadon egy fiatalasszony ült,
hosszú lábú, vékony teremtés. A léptek zajára felugrott, de Gábort
megpillantva arcáról eltűnt az örömteli várakozás. Szája mellett
kemény vonás jelent meg, s bizonytalan mozdulatot tett, mintha el
akarna rejtőzni a pad fölé boruló vén fűzfa mögé.
– Bocsánat – akarta Gábor mondani, mikor háta mögött
megzörrentek az ágak. Megfordult. Kopaszodó, köpcösödő,
szemüveges férfi állt mögötte, olyan arckifejezéssel, mint aki
mezítláb békára lép.
– Csókolom... – szakadt ki Gáborból a kisfiús köszönés.
A tanácselnököt személyesen ugyan nem ismerte, éppen elégszer
látta már azonban ahhoz, hogy tudja: vele áll szemközt. És milyen
rosszkor! A vak is látja, hogy Bircsák bácsi titokban akart volna
találkozni itt azzal a lánnyal...
– Csak éppen körülnéztem itt, régen idejártunk a srácokkal –
mondta magyarázólag, mielőtt tapintatosan magukra hagyta volna
őket. De azért megnézte a lányt: középen elválasztott, sötétszőke haj,
kék-fehér csíkos vászonruha, lakkozott körmök.
Felpattant a biciklire. Míg hazafelé karikázott, meghányta-vetette a
találkozás várható következményeit. Eszerint ő most megtudta, hogy a
tanácselnök hajnalonként a szigetecskén randevúzik. Ez kínos. Vajon
otthon mit mond, hová megy ilyen korán? És ki lehet az a nő? Nagyi
biztosan ráismerne a személyleírás alapján, de rohanna is rögtön
fűnek-fának elmesélni... pedig egy ilyen értesülés kényes hadititok,
ezt hét lakat alatt kell őrizni! Nem is fogja elmondani senkinek. A
tanácselnök mindenesetre tartani fog tőle ezek után... Vajon ettől
kedvesebb lesz vagy mogorvább?
Nagyanyja a kertben volt, már várta.
– Gyere, Gáborkám, nézd meg, milyen gyönyörű a snidlinged!
 – Metélőhagyma az, nagyi! – igazította ki Gábor.
– Se nem snidling, se nem metélőhagyma – szólt közbe Gál doktor
–, hanem snigling!
A két öreg egymásra nevetett. Gábor még olyan kicsi volt, hogy a
németes snidling helyett sniglinget mondott, de már egy kosárkában
két tövet hozott nekik Pestről, és saját kezűleg ültette el a déli falra
kúszó futórózsák elé.
– A snigling a napot szereti! – magyarázta nagyszüleinek
fontoskodva. – Anyukám mondta. És azt is mondta, hogy szép virágja
lesz.
A két tő elszaporodott. Gálné – ahogy férje mondta – már éppen
csak a madártejbe nem tett snidlinget. És a náthától a hasmenésig
mindent ezzel orvosolt.
Gál doktornak rosszul kezdődött a napja. Korán reggel elhívták egy
fiatalasszonyhoz, akinek öt órakor föl kellett volna kelnie, hogy
munkába menjen, de férje nem volt képes fölébreszteni. Hamarjában
nem tudta, mi lehet ez a súlyos eszméletlenség, miután azonban
kiderült, hogy a férj előző este az őszibarackfákat permetezte,
miközben a fiatalasszony zöldborsót szedett a kertben, rádöbbent,
hogy a foszfortartalmú rovarölő szer okozhatta a bajt. Azonnal mentőt
hívott, és kórházba vitette. A mentőorvos panaszkodott, hogy sok a
hasonló mérgezés, és sajnos, nem mindenkit tudnak úgy kigyógyítani,
hogy ne maradjon valamilyen nyoma – ha más nem, a vérnyomás
állandó ingadozása.
– Hány ismeretterjesztő előadást tartottam! – zsörtölődött Gál
doktor, miközben snidlinges rántottát ettek a konyhában. – Hányszor,
de hányszor elmondtam, magyaráztam, hogy a növényvédő szerek
súlyos idegmérgek, be kell tartani az előírásokat. Mintha a falnak
beszélne az ember!
Olyan gondterheltnek látszott, hogy Gábor alig merte megkérdezni:
– De ugye, azért jössz velünk a tanácselnökhöz? Édesapa is jön...
 Fülöp Antal meglepődve kapta föl a fejét.
– Ki mondta, hogy én is megyek?
– Saját lelkiismereted és az edzett ifjúságért dobogó szíved! Itt
Fácányoson végre is még semmit sem tettél a mozgalomért!
– Nem elég, hogy tegnap a strandon a tanácselnök feleségét
megtanítottam a helyes légzéstechnikára?
Ezen már Gálné is jót nevetett.
– Hallod, Tónikám, Bircsákné igencsak kinőtt már a
mozgalomból... gondolom, férje nagy bánatára, akit így bőven van
ideje egzecíroztatni. Nagy hárpia ez az asszony!
Mire befejezték a reggelit, szállingózni kezdtek a teniszklub
izgatott tagjai. Gábor rögtön félrevonult a két lánnyal a teraszra.
– Ide figyeljetek! Ismertek egy olyan magas, szőke lányt, aki kék-
csíkos...
– Ó, a Helga! – legyintett Elvira meglehetősen lekicsinylő
arckifejezéssel. – Elvált asszony, mindenkivel kikezd, azt hiszi, hogy
őmiatta majd otthagyják a férfiak a családjukat! Bircsák néni
féltékeny is rá, de hát ő minden nőt keresztben lenyelne!
Gizi vette át a szót:
– Ideiglenesen ő vezeti a művelődési házat, mert Boldi bácsi, az
igazgató nagyon beteg a szívével.
– És Bircsák szokott ezzel a Helgával találkozni?
Elvira elnevette magát.
– Tudod, Darázs, Imre bácsi minden szoknya után megfordul, de
anyukám azt mondja, csak azért, mert otthon nem veszik
emberszámba.
Gábornak ennyi tulajdonképpen elég is volt ahhoz, hogy
megnövekedett önbizalommal kövesse nagyapját és apját a többiekkel
együtt a tanácsházára. Apja egyébként úgy vonult a küldöttség élén,
mint egy tank, amelyet a fiatalok sportolása előtt tornyosuló
akadályok elhárítására vezényeltek ki.
Gál doktorban volt annyi elővigyázatosság, hogy még előző nap
oda telefonált, és megbeszélte a tanácselnökkel ezt a találkozót. Így
nem kellett várakozniuk, azonnal megnyílt előttük az elnöki szoba
ajtaja. Miután besorjáztak – Gábor maradt utoljára –, Bircsák Imre
végignézett a küldöttség tagjain. Mikor pillantása találkozott
Gáboréval, zavartan elkapta tekintetét.
Fülöp Antal nem sokat nézegette a tanácselnököt, ezt a semmi
sportot nem űző, hízásra hajló hivatalnokot, hanem a bemutatkozás
után letelepedett abba a karosszékbe, ahonnét lábait a többiek
elgáncsolásának veszélye nélkül nyújthatta ki. Valamennyien leültek,
csak Gábor maradt még egy percig állva, az íróasztal sarkán álló
kaktusz lilásrózsaszínű virágaiban gyönyörködött.
– De gyönyörű ez a macskafarok kaktusz! Kaphatok belőle egy kis
hajtást? – kérdezte tisztelettudóan.
Bircsák Imre sok mindenre el volt készülve, erre azonban nem.
Úgy látszik, ez a fiú nem akar visszaélni a helyzettel. Rekedten
morgott valamit, azután leült íróasztala mögé, és zajos
torokköszörülésbe kezdett.
– Azt hiszem, Imre, már hallottál jövetelünk céljáról – mondta Gál
doktor óvatosan. Bircsák fanyar mosollyal bólintott.
Felesége egész este Fülöp Antalról mesélt neki, és azt is
fölemlegette, hogy ha teniszezne, akkor nem volna olyan pocakos.
– Ausztráliában és Kínában a tenisz kötelező tantárgy – kezdte
Fülöp Antal, majd az „Edzett Ifjúságért” mozgalom célkitűzéseinek
ismertetésébe fogott. Kitért természetesen az átlag életkornak a
rendszeres sportolás következtében várható meghosszabbodására is,
ehhez Gál doktor is toldott egy-két adalékot.
Bircsák Imre nem sokat hallott Fülöp Antal szózatából. Egyre
Gábor pillantását kerülgette. Pokolba kívánta a fiút. Úgy jött be ma
reggel, hogy szétmorzsolja ezt a gyermeteg elképzelést. Majd épp ő
kezdi el a járásból ennek az úri sportnak a népszerűsítését! Ha olyan
jaj de egészséges, miért nincs a városban teniszpálya?
Csak ne volna itt ez a kölyök! Vajon kinek szólhatott a hajnali
találkozásról? Vagy lehet, hogy nem szólt? Bircsák Imre homlokán
apró verítékcsöppek gyöngyöztek. Más sem hiányoznék most, mint
hogy a felesége megtudja, és botrányt csapjon. Mert botrányt csapna,
annyi szent! Akkor pedig biztos, hogy nem tudná tovább tartani magát.
Már így is suttogják, hogy az a fiatal mérnök bent, a járási tanácsnál,
az lesz az utóda, mert az egyre növekvő fejlesztési feladatok
szakembert kívánnak. Mintha az ő jogi végzettsége semmi sem volna!
– Imre bácsi, kérem – cincogta Elvira –, ugye lesz teniszpályánk?
A gondolataiba merült tanácselnök megrezzent. Szerencsére voltak
előre gyártott válaszai az ilyen helyzetekre: .
– Ezt a kérdést összefüggéseiben kell vizsgálnunk. Én ugyanis
egyedül nem dönthetek ilyen fontos kérdésben. Majd a jövő heti VB-
ülésen...
– Természetesen mi is tudjuk, hogy megy az ilyesmi! – mondta Gál
doktor. – Amit tőled kérünk, Imre, az az, hogy támogasd ezt az ügyet.
Itt van most ez az „Edzett Ifjúságért” mozgalom. Legfőbb ideje, hogy
mi is fel tudjunk mutatni valamit.
Fülöp Antal már szóra nyitotta ajkát, hogy újabb szózatot intézzen
a tanácselnökhöz a mozgalom jelentőségével kapcsolatban, Bircsák
azonban nem érzett magában erőt arra, hogy végighallgassa. Inkább
gyorsan megígérte, hogy ő a maga részéről természetesen támogatni
fogja ezt az életrevaló kezdeményezést.
A lányok föllélegeztek. Elvira boldogan elmosolyodott. Bircsák
nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze tőle:
– És apád, Elvira? Ő mit szól ehhez a ti...
– Örül neki! – vágta rá gyorsan a lány. – Mondta is már, milyen
szégyen, hogy ebben a faluban a sportélet kimerül a fociban! Azt meg
mi csak nézhetjük, ha ugyan volna mit nézni rajta.
– De hiszen már van női foci is! – próbált szellemeskedni Bircsák.
 – Van, van, de csak azért, hogy a fiúknak legyen min nevetniük.
Bauer Kriszti is elhúzta a száját.
– Engem focizni soha nem engedne apukám. De teniszezni igen.
– A tenisz kifejezetten finom sport – jegyezte meg erre Fülöp
Antal. Nemcsak azért, mert nem fordulhatnak elő benne durvaságok,
hanem azért is, mert szép, esztétikus mozgást, szinte választékos
magatartást követel meg a művelőitől.
– Úri sport! – mondta Bircsák. Gál doktor elnevette magát.
– Ezt már vártam! Kétségtelen, hogy azelőtt parasztok, munkások
nem is teniszezhettek, mert cipőre sem telt nekik, nemhogy
teniszütőre. Manapság azonban sok mindenre telik nekik, amit azelőtt
nem engedhettek meg maguknak: szép „úri” ruhákra, szép „úri”
házakra. Most már ötleteket kell adni, hogy mire költsék okosan a
pénzüket.
– A sport a legjobb befektetés! – sietett erre rá vágni Fülöp Antal.
– A sport egész életén át egészségesen tartja az embert, és ha valami
megéri a pénzt, hát ez megéri!
– Csakhogy a pénz nem minden! – dőlt hátra Bircsák a
karosszékben. – Még ha, tegyük fel, sikerülne is rábeszélnem a VB-
tagokat arra, hogy a nagyon várt, nagyon szükséges autóparkoló
helyett zöld terület legyen a régi Piac tér, attól itt még mindig nem
lesz teniszpálya!
Gábor izmai hirtelen megfeszültek, mint a macskáé, ha egeret lát. A
tanácselnök látható élvezettel folytatta:
– A községfejlesztési alapot meg a sportalapot a bölcsőde építése,
az új buszvárók, a járdák, miegymás szinte teljesen kimerítették. Azt
a teret mindenekelőtt rendbe kell hozni.
– Alig várjuk, hogy hozzákezdhessünk! – kottyantotta közbe Gizi,
és rögtön el is pirult. A tanácselnök jóságosán szánakozó pillantást
vetett rá.
– Ti, gyermekeim, jövő őszig sem készülnétek el vele! Oda gépek
kellenek! Autóparkolót lényegesen kisebb költséggel és fáradsággal
lehetne ott létesíteni-, de a parkosításhoz ki kell előbb termelni a
rengeteg földbe temetődött téglát, törmeléket.
– Tessék elhinni, egy markoló két óra alatt kikapkodja! – egyezte
meg Gábor, aki azzal volt elfoglalva, hogy egy kismacska farkához
hasonló hajtást leválasszon a kaktuszról minden feltűnés nélkül.
– Úgy is van! – Kéri Laci kimozdult eddigi merev tartásából. – Ki
kapkodja, bevágja a teherautóba, egy kotró úgy, ahogy elegyengeti a
terepet... láttam, mikor édesapámék a malom bontásából hordták el a
sittet!
– Sajnos – kezdte Bircsák bánatosan, de szeme csillogása rejtett
örömtartalékokról árulkodott –, sajnos, a kapacitással egy kis baj
van. Az Útépítő Vállalatnak őszig be kell fejeznie a városi út
rekonstrukcióját, mert a Volán megszünteti a buszjáratokat,
amennyiben nem készül el a javítás. Akkor pedig a középiskolásaink
eláshatják magukat. Emellett az újtelepi útépítést is be kell fejezniük,
mert a megyei lapban már kiszerkesztettek bennünket, hogy a
mentőautó nem tud el vergődni a földúton a szülő nőkhöz.
– No és ha túlóra... vagy hétvége... – kockáztatta meg Gál doktor.
Bircsák egyre kényelmesebben helyezkedett el á széken, miközben
magyarázta:
– Nem mondhatom az embereknek, hogy dolgozzanak a
pihenőnapjaikon! Illetve mondhatnám, de tudom, hogy úgyis hiába.
Nem szorulnak rá a pénzre.
– Marad a társadalmi munka.
– Ó, ezt a szót már elkoptattuk, mikor a napközi és a bölcsődéhez
vezető út épült! Ami igaz: kicsit zsaroltuk is az embereket, hiszen
majd minden családban van bölcsődés vagy iskolás gyerek.
Csend volt a szobában. Gábor abbahagyta a széken való hintázást,
és előrehajolva mondta:
– Valamivel mégis föl kellene-lelkesíteni az embereket! Talán
mégis rászánnának egy vasárnapot! Csak egy fél vasárnapot!
 Bircsák összeráncolta a szemöldökét.
– Ital nem jöhet szóba! Így is éppen elég baleset van ezekkel a
nagy gépszörnyetegekkel!
– Nem is italra gondolok. De mi volna, ha ügyességi versenyt
rendeznének nekik a régi Piac téren? Díjakkal meg mindennel.
– Ügyességi verseny! – képedt el Bircsák, és éppen hozzákészült,
hogy lepöccintse ezt a témát a napirendről, mint valami pelyhet,
amikor a nyitva hagyott ajtó keretében megjelent a városi tanács
műszaki osztályának vezetője, és derűsen így szólt:
– Ragyogó ötlet! A szakembereink úgyis mindig rágják a fülemet,
hogy kevés az erkölcsi megbecsülés. Milyen jó, hogy korábban értem
ide, és meghallottam, hogy éppen erről beszéltek! Hiába: ki korán
kel, aranyat lel!
 XIV.

Csiszár Lajos bácsi, nyugdíjas biológustanár, a fácányosi

népfronttitkár éppen negyedszer olvasta el a géppel írott szöveget,
amelyet kora hajnalban talált a levélszekrényben:
„A fácányosi KISZ-szervezet nevében kérjük a párt, a
szakszervezet, a népfront és a Vöröskereszt helyi aktivistáit, hogy
legyenek segítségükre a Vár-ostrom" elnevezésű ügyességi vetélkedő
megszervezésében. A vetélkedőt július 2-án tartjuk a Piac téren.
Előzetes megbeszélés ma 18 órakor a növényvédő állomás
tanácstermében.”
Ha a meghívó az előző vagy a következő napra szólt volna, akkor
Lajos bácsi aligha ment volna el a megbeszélésre. Minthogy azonban
szőrös napra esett, amikor úgyis borotválkozni kellett, semmi
akadálya sem volt annak, hogy belevesse magát a közéletbe, és a
mondott időben megjelenjék a mondott helyen.
Egész úton birizgálta a kíváncsiság, miféle vetélkedőt akarnak
rendezni a helyi tanács ama szégyenfoltján. Lajos bácsi már a megyei
lapnak is írt egy förmedvényt – sajnos, nem közölték amelyben tüzes
szavakkal ostorozta a helyi illetékesek nemtörődömségét.
„Arra van a tanácsnak pénze – írta ebben a kirohanásban –, hogy
hullahűtőházat építtessen, holott a meteorológusok megfigyelése
szerint az átlaghőmérséklet 1964 óta 1,2 C-fokkal csökkent, és a
laikus szemlélődő is megfigyelheti, hogy a nyarak egyre hűvösebbek.
Az adófizetők pénzét fontosabb munkákra kellett volna fordítani, mint
pl. a régi Piac tér parkírozása.”
A laphoz beküldött írás másolatát Csiszár bácsi azóta is tárcájában
őrizte. Most, amidőn helyet foglalt a tanácsteremben, amely zöld
homályba borult az ablakokra csüngő repkényektől, bizsergést érzett
a szíve fölött hordott tárca környékén. A zöld posztóval borított asztal
túlsó felén ott ült a helyi TÜZÉP-vállalat vezetője – a népfront? a
szakszervezet? Lajos bácsi nem tudta volna megmondani, minek a
képviseletében, azt azonban tudta róla, hogy tonnaszámra árulja a
cementet... azt a cementet, amellyel a régi Piac teret bizonyos
szemellenzős alakok le akarják betonoztatni. Elsüllyedhet majd a
tüzépes, ha Lajos bácsi felolvassa a nagy nyilvánosság előtt, amit a
megyei lapnak írt!
A felolvasásra végül nem került sor, mert a tüzépes – és
valamennyi jelenlevő megegyezett abban, hogy a régi Piac teret
mielőbb parkosítani kell.
– Ahhoz azonban, hogy a munkák elkezdődhessenek – mondta érces
hangján Gál doktor, úgy is, mint a helyi Vöröskereszt-szervezet
elnöke –, a teret előbb rendezni kell. Minthogy ez elsősorban gépi
munka, arra gondoltunk, hogy rendezünk ott egy érdekes vetélkedőt.
Az illetékes vezetőkkel már megbeszéltük, hogy arra a vasárnapra a
markolók, a földgyaluk és a billenős teherautók személyzete
szabályos menetlevéllel kiviheti a járműveket, illetve munkagépeket,
és üzemanyagot is vételezhet. A versenyhez brigádokat alakítunk egy-
egy gépből és a kiszolgáló teherautókból. A versenyfeladatokat majd
pontosan kidolgozzák az illetékes szakemberek. Nagy vonalakban
annyit mondhatok, hogy a teljesítmény idejét és mennyiségét pontozni
fogjuk.
Gál doktor után Dolmányos Dénes, az iskolaigazgató kért szót.
Nem győzte magasztalni a kitűnő elgondolást, amely végre erkölcsi
elismeréshez juttatja az ezt eddig nélkülöző dolgozókat.
– A tizenkettedik órában született ez az ötlet! – szárnyaltak az
igazgató szavai. – Miután a teret már parkosítják, soha többé nem
kínálkozik ilyen jó alkalom ahhoz, hogy a munkagépek kezelői
bebizonyíthassák rátermettségüket!
Szót kért Dóczi Panni is, a gyermekgondozási segélyen levő KISZ-
titkár helyettese. Arról beszélt, hogy mennyire igényük a fiatalok a
sportolási lehetőséget, hogy milyen szívesen végeznek társadalmi
munkát ennek érdekében.
 – Jól megkavartad itt a közéletet, Gábor! – mondta Gál doktor
otthon a vacsoránál, miután beszámolt a megbeszélés eredményéről.
Az a kis Dóczi Panni is hogy nekibuzdult! Mindig olyan hamvában
holt teremtésnek ismertem. Még mondta is valaki, hogy csak azért ő
most a KISZ-titkár, mert ott ül a növényvédő állomáson, telefonon
elérhető, és pontosan szétküldözgeti a körleveleket... egyébként nem
sok vizet zavar.
– Nagyon rendes lány! – védte Gábor. – És úgy megörült nekünk!
Képzeld, édesapa, mikor kimentünk hozzá, éppen törte a fejét, mit
találjon ki az „Edzett Ifjúságért” mozgalommal kapcsolatban. A
városi KISZ-bizottság kért tőle jelentést, és fogalma sem volt, mit
írjon.
– De most már tudja?
– Hajaj! Ezóta már meg is dicsérték, hogy milyen aktív!
Vacsora után Gábor rábeszélte apját, hogy kísérje el Csenkiékhez.
– Csenki? Csenki... – tűnődött Füíöp Antal. – Nem varrónő?
– De bizony hogy az! – bólogatott Gálné. – Esztikémnek
varrt. Vőlegény korodban te is elkísérted egyszer ruhát próbálni
Csenki nénihez.
– Öreg lehet már nagyon.
– Ó, már a lánya is öreg! – jelentette ki Gábor. Nagyanyja félig
nevetve, félig bosszúsan rótta meg:
– Egy harmincéves nő manapság még kislány, vedd tudomásul!
Különben sem lehet mindenki tizenöt éves!
Gábor azért akarta Csenkiéket meglátogatni, hogy megvigye nekik
az örömhírt: nem autóparkoló lesz a térből. Kicsi gyerekkora óta járt
hozzájuk és a tér körül lakó többi családhoz. Bízott benne, hogy
szövetségesekre talál bennük.
– Csenki néni lánya tanárnő – magyarázta útközben apjának. –
Gézáékat is tanította énekre meg rajzra. Nagyon szerették,
bábszakkört is vezetett. Képzeld, ismeri Adélka nénit is, találkoztak
valami bábjátékos fesztiválon!
Csenki néni nagyon örült a látogatásnak, különösen annak, hogy „a
tanár úr is megtisztelte” szerény hajlékukat. A szerény hajlék
egyébként tele volt félig megvarrott és összefércelt ruhákkal.
– Jaj, Annamária, segíts már! Hova ültessük le a tanár urat?
Annamária, szép magas, barna hajú, barna szemű lány – akiről
Gábornak, a jó ég tudja, miért, Zsóka jutott eszébe, holott Zsókának
világosabb a haja –, zavart mosollyal rakodott, rendezkedett. A ruhák
alól színes állatfigurák hemperedtek elő. Gábor örömmel kapott
utánuk.
– Ni, a bábok! Még most is...
Zavarban volt. Nem tudta, tegezze vagy magázza-e Annamáriát. Őt
elvégre nem tanította még lány, ha öreg is, viszont mégiscsak tanárnő.
Annamária megérezhette Gábor zavarát, mert rámosolygott.
– Tegezz csak nyugodtan! Ötéves korodban is tegeztél.
– Azóta nem találkoztatok? – csodálkozott el az anyja.
– Nemigen, mért többnyire éppen akkor nem voltam itthon, mikor
Gábor Gáláknál nyaralt. Tábort vezettem – magyarázta Fülöp
Antalnak vagy országjáráson voltunk, egyszer még Bulgáriában is
nyaraltunk.
– És mindenütt rajzolt! – tette hozzá Csenkiné. Fülöp Antal merő
udvariasságból mutatott némi kíváncsiságot, mikor azonban
Annamária előhozta a mappákat, már őszinte érdeklődéssel
lapozgatta őket. A lány afféle rajzos útinaplókat vezetett; amit más
fényképezőgéppel örökít meg, azt ő színes krétákkal rögzítette.
Útközben megfigyelt arcok, hímzésminták, nálunk ismeretlen virágok,
régi utcarészletek, ódon kilincsek, lámpák, ablakban heverésző kövér
macskák, boltozatos kapuk, pucér gyerekek tűntek föl a lapokon, a
bábtervek mellett. Mint kiderült, Annamária megint- országos
fesztiválra készítette elő szakköröseit.
– Mulatságos bábműsort lehetne összeállítani század eleji
sportolókból – tűnődött Fülöp Antal, és Gáborhoz fordult. – Megvan
még a teniszező nénink?
– Meg, meg, ne félj, vigyázok rá! – nyugtatta meg Gábor, azután
elmesélte Csenkiéknek, hogy egy viharvert karácsonyfadíszről van
szó, gyerekkora karácsonyfáinak legkedvesebb alakjáról. – Papírból
van, de nagyon jó papír lehet, ami ennyi év óta sem szakadt el.
Teniszező hölgy, hosszú ujjú, fehér teniszpulóverban, majdnem
bokáig érő fehér szoknyában, fehér harisnyája meg kis fehér sapkája
van, és aranypapírból préselt teniszütőt tart a kezében. Ez már
majdnem eltörött, és a néni arcvonásai teljesen elmosódtak, de én így
is nagyon szeretem!
– Hű mása ez a figura az 1900-as évek teniszező hölgyeinek –
egészítette ki Fülöp Antal a magyarázatot. – Feleségemtől kaptam
egyszer karácsonyra. Valamelyik régiségkereskedésben találta. Már
évek óta nem láttam, azt hittem, elveszett vagy elszakadt.
– Elszakadt! – Gábor szemrehányó pillantást vetett apjára.
Igazán tudhatná már, hogy ő minden anyjától maradt emléket
gondosan elrakott Ibolyáné súrolókeféi elől.
A beszélgetés alatt Annamária egy rajzlapra fölvázolta az 1900-as
évek teniszező hölgyet úgy, ahogyan Gábor elbeszéléséből kialakult
előtte.
– Látja, ez az! Pontosan ilyen darázsderekú hölgyek libbentek-
lebbentek akkor a teniszpályákon.
Annamária keze sebesen járt. Sorra jelentek meg a füzetlapokon a
kackiás bajszú, lábszárvédős század eleji labdarúgók, kerékpárosok
és mind, akiket Fülöp Antal fölemlített, egészen az ugyancsak
darázsderekú, muffos korcsolyabajnoknőig.
– A századforduló sportja! – mondta nekibuzdulva. – Megtervezem
a bábokat; ősszel, ha beindul a szakkör, elkészítjük, kitalálom a
játékot, keresek hozzá valami jó zenét, és ezzel megyünk jövőre a
bábfesztiválra!
Olyan tűzbe jöttek, hogy majdnem megfeledkeztek a jó
hírről. Csenkiné juttatta eszükbe, mert panaszkodni kezdett Fülöp
Antalnak, hogy a tanács le akarja betonoztatni a teret.
– Már nem akarják! – kiáltotta Gábor, és nevetve, egy szuszra
beszámolt mindenről. Annamária és édesanyja alig akartak hinni a
fülüknek. És mikor Gábor odaért, hogy vasárnap Várostrom címmel
nagy vetélkedő lesz a téren, egész izgalomba jöttek.
– De hiszen ez káprázatos! Lehet, hogy a vetélkedő végére eltűnik
a romhalmaz?
– Nem lehet, hanem biztos! – ígérte Gábor kipirulva. – Ezért
találtuk ki az egészet! Az ám, Annamária, rajzolj plakátot! Bauer
bácsi kiteszi a kirakatba.
Annamáriát könnyű volt rábeszélni arra, amihez amúgy is kedve
volt. Csomagolópapírt keresett, leterítették a földre, és míg Gábor és
Fülöp Antal a papír sarkain álltak, hogy ne kunkorodjék össze,
megszületett a vázlattá düledező várfalba mohón beleharapó
földgyaluról.
Az ÁFÉSZ-bolt kirakatában egyébként nemcsak a plakát jelent meg
másnap, hanem az 1900-as évek Teniszező Hölgye is. Annamária
egész éjszaka dolgozott, és reggelre elkészítette embernagyságú
mását annak a karácsonyfadísz-figurának, amelyikről Gábor mesélt
neki. A Teniszező Hölgynek nagy sikere volt. Bauer mérgelődött,
hogy a kirakat üvegét óránként le kell mosni – a sok maszatos
gyerekkéz nyoma miatt –, de minthogy a felnőtt vevők is mind derűs
képpel léptek be a boltba, úgy érezte, jót tesz az üzletnek a nagy
érdeklődés.
Minderről Gábor csak este értesült. Egész nap az állami
gazdaságban dolgoztak.
Kéri Laci kivételével valamennyien pontosan ott gyülekeztek a
buszmegállóban fél hatkor. Kriszti és Elvira strandtáskában hozták
magukkal a kartonotthonkát, amiben odahaza takarítani szoktak.
Hoztak természetesen bikinit is.
Mire az állami gazdaság kapujánál leszálltak a buszról, Kéri Laci
is megérkezett szomszédjuk jóvoltából, aki motorral járt a
gazdaságba dolgozni. Álmos volt, este sokáig nézte a tévét. Annyi
haszon mindenesetre származott ebből, hogy munka közben
hosszasan, részletesen elmesélte az esti filmet a többieknek, akik
megfogadták Gábor tanácsát, és jó korán lefeküdtek.
A munka egyébként nem az volt, amit vártak. Még csak nem is
emlékeztetett rá, ugyanis borsószedés vagy más kertészeti munka
helyett a zuhanyozó átépítésénél segédkeztek: téglát taligáztak,
betonidomokat hordtak, homokot lapátoltak, sódert szitáltak,
eltakarították az építkezési hulladékot. A lányok eleinte nagyon
örültek, hogy nem a „határba” vitték ki őket, a mezei munkáról
ugyanis ijesztő elképzeléseik voltak. Délfelé azonban, mikor már alig
bírták emelni a karjukat, a borsóföld,, azokkal a kis könnyű, zöld
borsóhüvelyecskékkel egyre kívánatosabbnak tűnt.
– Tartok tőle, hogy holnap már csak én egyedül megyek ki –
mondta Gábor az apjának, miután hullafáradtan megvacsorázott.
– Én is alig bírom a kezemet emelni, képzelem, a többiek, akik még
életükben nem betonoztak!
Hajszálon múlt, hogy sejtelme nem vált be. És csak azért nem, mert
a legtörődöttebbeket: Elvirát, Krisztit és Lacit olyan családi égzengés
fogadta otthon, hogy másnap reggel a dac talán még a kriptából is
kiemelte volna őket. Csodát művelt a közlésvágy is: majdhogynem
négykézláb – ahogy a lányok mondták nevetve – vánszorogtak el a
borsóföldre, csakhogy elmondhassák a többieknek, mit álltak ki este
otthon.
– Anyám egészen rosszul lett – mesélte Elvira. – Szerencsére az új
dokit éppen kihívták Ilona-majorba, Domi bácsinak meg mégsem
akartak szólni, minthogy a drágalátos unokája szervezte a melót...
Nagy kacagás, közben nyögések: Elvira is sziszegett minden
lehajlásnál, de kitartóan szedte a borsót, és közben mesélt:
– Hogy ő engem nem parasztnak nevelt...
– Nekünk is ezt mondták! – zengett a kórus.
 – Hogy tönkreteszem magamat, idő előtt fogok megvénülni, és ő
már az utcára sem mer menni, mert a népek megszólják, amiért
egyetlen lányukat napszámos munkára engedi.
– És apád?
– Ő most csöndben volt! Tiszta szerencse, hogy a kertben minden
fölásva, megkapálva, kiritkítva, csak nem veszekszik velem, amiért
dolgozni mentem!
Bauer Krisztiéknél is szinte hajszálra ugyanúgy zajlott le minden,
mint Nagyéknál. Neki még azt is mondták, hogy miért nem szól, ha
pénzre van szüksége, hiszen tudhatná, hogy amit szeme-szája kíván...
Sípos Gizinek már az oldala fájt, annyit nevetett. Ő bírta legjobban
a munkát, hiszen nekik otthon is volt jókora konyhakertjük, és a
munka java része rámaradt, tehát bőven edzésben volt.
– Csak nálunk meg az a baj – magyarázta –, hogy a kerítést kellene
festeni, és a mamám nem jut soha hozzá, és én megígértem, hogy a
születésnapjára végigfestem.
– Ha itt végzünk, megyünk hozzátok kerítést festeni! – jelentette ki
Gábor. – Tudod, milyen élvezet lesz? Ülve fogjuk festeni, semmi
hajladozás!
– Mit ülve! Fekve! – mondta Géza. – Viszünk egy padot.
– De hiszen mire itt végzünk, már sötét lesz! – jegyezte meg Gizi
bátortalanul.
– Na és? Majd elvisszük Kéri bácsi szerelőlámpáját a garázsból.
Konnektor csak van nálatok?
– Van, de...
– Semmi de. A lámpának tízméteres zsinórja van, és ha
hozzávesszük az ötméteres hosszabbítót... – Gábort újra elragadta a
lendület, és a többiek is gyorsabban szedték a borsót, mintha alig
várnák, hogy hozzáfoghassanak a kerítésfestéshez.
 XV.

A rossz nyelvek szerint azért kellett a régi Piac téren azt a nagy
hodályt fölépíteni, hogy Bircsákék elhelyezhessék fölös számú és
nagyságú szobanövényeiket. Annyi bizonyos, hogy a bejárati oldal
üvegfala mögött zöldellő pálmák, babérmeggyek és más
növényelőkelőségek javarészt tőlük származtak. Bircsákék üveges
verandájáról került ide az a hatalmas Monstera deliciosa is, amit
Csiszár Lajos bácsi következetesen magyarra fordítva Gyöngéd
szörnyetegnek tisztelt. Ezt a nagy, öreg növényt Bircsák nagyon
szerette, s addig járt át utána a művelődési házba öntözgetni,
leveleiről a port letörölgetni-mosogatni, míg Helga szemet nem vetett
rá, azaz arra a társadalmi pozícióra, ami egy tanácselnök feleségének
kijár. A fiatalasszony arra számított, hogy az öregedő Bircsák az ő
kedvéért majd elválik ugyancsak öregedő feleségétől, s elveszi őt. A
félresikerült hajnali találkozó óta azonban Bircsáknak elege volt a
romantikából, s a szegény Monstera majdnem kiszáradt, mert napokig
nem mert a művelődési háznak még a tájékára sem menni.
Szerencsére a könyvtáros Katica észrevette, hogy baj van, és öntözni
kezdte a növényeket.
Lehet, hogy Bircsák Helga nélkül is elhanyagolta volna a Gyöngéd
szörnyeteget és társait. A hórihorgas műszaki előadó ugyanis, akinek
nagybátyja az államigazgatási gépezet fontos csavarjaként működött,
többeknek mondta, hogy Bircsák keservesen meg fogja még bánni,
amiért elpackázta az autóparkolót: „Laci bátyó ki nem állhatja, ha
beporosodik az autója. És majd tesz róla, hogy kedvére menjenek itt a
dolgok!”
Bircsák tudta, hogy az ő leváltását az a bizonyos Laci bátyó
szorgalmazza a legjobban. Azt is tudta, ki az a tehetséges, fiatal-
műszaki szakember, aki a helyére pályázik. Átkozta a napot, amikor
beleegyezett, hogy lebontsák a jó öreg Ló vendéglőt! Ha még állna,
senkinek sem jutott volna eszébe sem autóparkoló, sem teniszpálya!
 Aki időt nyer, életet nyer – ezt már a régi rómaiak is
tudták. Bircsák mindenesetre átment a könyvtárba Boros Katicához,
hogy megbeszéljen vele egy igen fontos dolgot.
– Úgy tudom, Katica, könyvtárak közelében nem szabad
sportpályát létesíteni.
A kis vékony lány nagy szemeket meresztett rá. Nem tudta, mit
mondjon erre, Bircsák meg különben is tovább fűzte a szót a
könyvtárakban végzett elmélyült kutatómunkáról, amit nem szabad
holmi labdahajszoló viháncolással megzavarni. Katica őszintén
megkönnyebbült, mikor Helga átjött az irodából, s hallva, miről van
szó, szemébe nevetett a tanácselnöknek.
– Ugyan, Imre, menjen már! Hány tudós él ebben a községben,
akiknek templomi csendre van szüksége a munkájához? Arról nem
szólva, hogy ősztől tavaszig senki sem fogja őket zavarni, mert
teniszezni csak tavasztól őszig fognak itt. … ha egyáltalán fognak.
– Én remélem! – kottyantotta közbe Katica.
– Én is szívemből. És tudja Imre, ha már a zajról van szó: egy
autóparkoló legalább olyan zajos, mint egy teniszpálya. Sőt szerintem
zajosabb. És nemcsak nyáron, hanem egész évben.
Bircsák jobbnak látta visszavonulni.
„Ezek is elkapták mára teniszjárványt!” – gondolta hazafelé menet.
Az persze nem baj, hogy a fiatalok mozgolódnak, az ilyesmit jó néven
veszik odafönt. Rendes ez a tornatanár, Gálék veje, aki a háttérből
élesztgeti ezt az „Edzett Ifjúságért” mozgalmat. Ráadásul még valami
nyugdíjas sportkört is összehozott, a fehérnemű KTSZ-ben pedig
megszervezte a munkahelyi tornát. Most már csak Helgát kellene
feleségül vennie – megtehetné, hiszen özvegyember! és akkor teljes
volna a boldogság. Illetve... nincs az a tanácselnöki szív, amit ne
nyomna még néhány, kősziklánál is nehezebb gond. Mint például az a
gépesített vetélkedő és ez a Várostrom-játéknak elnevezett
szörnyűség, amibe a járásiak úgy beleszerettek, s amibe végül is –
sok ellenkezés után – hagyta magát belerángatni. Egy pillanatig sem
hitte, hogy lesz vállalkozó ebben a hőségben. Eleget rázza az
embereket hét közben a gép, nemhogy még vasárnap is
fölkívánkozzanak rá! Mindenesetre a község teli van plakátokkal,
bámészkodó biztosan akad bőven; és kit szidnak majd, ha nem lesz
látnivaló? Természetesen a tanácselnököt!
Gábor és társai bezzeg nem féltek attól, hogy nem lesz látnivaló!
Kéri Laci hozta elsőnek a hírt – apjától származó értesülések alapján
–, hogy már több brigád jelentkezett a vetélkedőre. A társadalmi
mozgás hullámai Dóczi Pannit is kisodorták repkényindák tói
félhomályos irodájából. Gábor és társai rábeszélték, hogy az „Edzett
Ifjúságért” mozgalomnak szentelt KISZ-taggyűlést a városi strandra
hívja össze. Panni eleinte aggodalmaskodott, hogy mit szólnak majd
ehhez „odafent”, Müller Géza azonban megnyugtatta, hogy így lehet
igazán népszerűsíteni egy mozgalmat.
Bár Csenki Annamária, a színes plakátok tervezője – a kivitelezést
Kriszti és volt osztálytársai vállalták – már kinőtt a KISZ-
szervezetből, azért vasárnap reggel ő is megjelent a városi strandon,
méghozzá nyitás előtt pár perccel. Igaz, nem busszal jött, hanem
Fülöp Antal hozta be a Skodán.
A tagság a félnyolcas busszal érkezett, igen derűs hangulatban,
mert egész úton a Kispiricsi faluvégen című népdalt énekelték, a
fácányosi faluvégre átköltött szöveggel.
A Fülöp Antal-féle előretolt őrs kitűnő helyet foglalt le a
tagságnak, öt napernyős asztallal, székekkel, padokkal, a medencéhez
közel. Miután az ifjúság megszállta a terepet; a tanár tapintatosan
átköltözött Annamáriával a medence túlsó oldalára.
– Édesapa, maradjatok csak nyugodtan! – bömbölte utána Gábor. –
Nem zavartok bennünket!
Apja visszafordult, és lényegesen halkabban megmagyarázta:
– Ti zavartok bennünket, fiam! Értekezzetek csak!
A tagság először fürdött, azután evett, majd egy emberként elnyúlt
a napon. Dóczi Panni pedig megtartotta beszámolóját, a rendkívüli
helyzethez alkalmazkodva, rendkívül röviden:
– Srácok, ma délután lesz a nagy gépesített vetélkedő, a
Várostrom-játék! Ha úgy sikerül, ahogyan elképzeltük, utána a
gyalogosok lépnek porondra. Vagyis mi. Hétfőtől kezdve kézi
planírozás. Mindenkit szívesen látunk. Lapátot, gereblyét, ásót, kapát
hozzatok magatokkal!
– És egy lyukas vödröt is! – szólt közbe Gábor. – Abba lehet a
kavicsot, téglatörmeléket gyűjteni.
Panni zavartalanul folytatta:
– Ha a planírozást befejeztük, hozzákezdünk a teniszpálya
építéséhez. A mi községünk lesz a járásban az első, amelyik
teniszpályával rendelkezik.
Ezt a mondatot még Fülöp Antal sugallta neki, és egész más hatást
várt tőle, mint amit elért. Egy fiatalasszony ugyanis durcás képpel
megkérdezte:
– Tulajdonképpen minek nekünk teniszpálya, mikor nem is tudunk
teniszezni?
– Azért, hogy megtanuljunk! – kiáltotta Bauer Kriszti. – És pont te
beszélsz, Jocó, akinek már fia van? Pár év múlva az is járhat
teniszezni.
– De kitől tanuljunk? – érdeklődtek többen is, Dóczi Panni
Gáborra nézett, az biccentett. Panni erre nekibátorodva felelt:
– Egyelőre Gál doktor és a felesége ajánlkoztak. Ősztől visszajön
dolgozni Szentesi Évi, az iskola gyesen levő testnevelő tanárja, akkor
majd megszervezzük a rendszeres oktatást.
Elvira megsúgta a mellette hasaló presszós Mártikának, hogy
Gábor apja egyúttal teniszedző is.
– Ó, azért olyan jó fej! – sóhajtott Mártika, és óvatos pillantást
vetett a túloldalon napozó Fülöp Antalra. Molnár Viktor, az a fiatal
OTP-ügyintéző, aki Mártikának udvarolt, féltékenyen figyelte. S bár
eredetileg gyermeteg ötletnek tartotta ezt az egész tenisz-ügyet,
összehasonlítva saját szűk mellű alakját a tanár kisportolt testével,
elhatározta, hogyha lesz rá lehetőség, bizony ő is megtanul teniszezni.
Már csak azért is, mert akkor legalább teniszezés közben találkozhat
Mártikával.
Miután ezt így kitervelte magában, kételyei támadtak afelől, hogy
az a pálya, ha egyszer elkészül, fenn is fog maradni.
– És ki fogja a pályát kezelni, karbantartani? – érdeklődött. – Egy
ilyen pályát nem lehet csak úgy bitangjára hagyni.
– Azt aztán nem! – helyeselt Gábor. – Mi azonban, úgy is, mint a
Fácányosi Teniszklub alapító tagjai, szám szerint hatan, elhatároztuk,
hogy havonta tagdíjat fogunk fizetni. Ebből lehet majd karbantartani a
pályát.
– Mennyi tagdíjat? – nézett föl egy szeplős fiatalember.
Bauer Kriszti odafordult hozzá.
– És ha százat? Nem érdekes!
Ezen jó néhányan felzúdultak, nem az összeg, hanem a hangnem és
a hányaveti vállvonogatás miatt, amellyel Kriszti a kérdést kísérte.
Gábor sietett a morgást azzal lecsillapítani, hogy ha több tagja lesz a
klubnak, akkor természetesen csökken a tagdíj.
– Havi tíz-húsz-harminc forintot pedig teniszezés nélkül is
elfagylaltozunk, elszörpözünk, elcigarettázunk... már aki, mert én arra
nem költök.
– Kár ezen az egészen vitatkozni! – szólalt meg egy vastag nyakú
legény, Kéri gépkocsivezető kollégája, aki benevezett a Várostrom-
játékra, és itt kezdett lassacskán ráébredni, hogy az egész vetélkedő
voltaképpen a teniszpálya miatt van. – A Piac tér még csupa gödör
meg domb! Lehet, hogy úgy is marad, akkor aztán lőttek a
teniszpályátoknak!
Amint ez már lenni szokott, többekben, akik eddig nem sokat
törődtek az egész pályaüggyel, csak élvezték a sütkérezést meg a
fürdést, most éppen ez a kaján megjegyzés ébresztette föl a harci
szellemet. Erika, a fácányosi lányok frizurájának megálmodója,
mérgesen így szólt:
– Nem akarásnak nyögés a vége! Én nem tudok teniszezni, lehet,
hogy soha nem is fogok, mert esetleg elnehezíti a kezemet, de nagyon
örülnék, ha a kislányom, mire majd annyi idős lesz, tanulhatna
teniszezni. Es ezért a héten minden délután odamegyek a
gereblyémmel. Délelőttös vagyok.
– Elplanírozzuk a teret, és bevetjük kukac virágmaggal! – mondta
egy csinos óvónő. – Az is jobb lesz annál, ami most van. Ha a tér
felől fúj a szél, be kell csuknunk ajtót-ablakot, mert különben ropog a
gyerekek foga alatt az étel.
Vitatkozás közben elrepült az idő. Fülöp Antal nem vitatkozott,
mégis nagyon rövidnek érezte a délelőttöt. Megbeszélte
Annamáriával, hogy másnap korán reggel megint kijönnek.
– És mikor fogunk planírozni? – kérdezte nevetve a lány.
– Maga már éppen eleget tett az ügyért a plakátjaival és ezzel a
nagyszerű bábbal!
– Ó, az semmi! – legyintett Annamária. Kár volt azonban
szerénykednie, mert a plakátok, no meg a Dóczi Panni által írt és a
Gáborék által kézbesített meghívók hatására délután olyan tömeg
gyűlt össze a régi Piac téren, hogy ha – Csiszár Lajos bácsi szerint –
mindenki elvitt volna onnan egy rögöt, nem lett volna szükség a
gépekre. Ezzel azonban, mint rövidesen kiderült, nagy veszteség érte
volna az egybegyűlt közönséget. A térre felvonuló gépszörnyek
dübörgése, forgolódása, munkája, ahogy falták a tégla- és
vályoghalmokat, temették a gödröket, töltögették a teherautókat, a
gépkocsivezetők vidámsága, az egész vetélkedésnek a középkori
lovagjátékokat idéző hangulata annyira lenyűgözte a közönséget, hogy
még özvegy Magasitz Herminné sem tudott elmozdulni lakásának
térre nyíló ablakából. Eredetileg pedig csak egy megvető pillantást
akart vetni a nagy sürgés-forgásra. Végül azután még azt a tévéműsort
sem látta, amit jó előre pirossal bekarikázott magának a
műsorújságban. Látta viszont Tumpek matematikatanár urat izgatottan
ide-oda futkosni, stopperórával az egyik, jegyzettömbbel a másik
kezében, majd több urat látott a tér sarkában hevesen vitatkozni.
A vetélkedő izgalmát és feszültségét fokozta az a rengeteg apró
gyerek, akik folyton keresztül-kasul szaladgálnak a téren, elhasalva a
buckákon, belecsúszva a gödrökbe, és az a rengeteg nagyobb gyerek,
akik megszállva tartották a környező fákat és háztetőket. Sikongásuk,
kiabálásuk olykor még a gépek dübörgését is elnyomta.
Valószínűleg a nagy hangzavar lehetett az oka annak is, hogy
Tumpek tanár úr elfelejtette újraindítani a stopperét, miután egyszer
már leállította. Ez a mulasztás teljesen felborította az időmérő és a
pontozóbrigád munkáját. A helyzetet az állami gazdaság igazgatója
mentette meg, aki valami isteni szikra hatására a reprezentációs
keretből megrendelt egy kocsirakomány sört. Amíg tehát az eredmény
kínos-keserves értékelése folyt, a versenyzők megszabadultak gép-
szörnyeiktől, teherautóiktól, és a szurkolókkal együtt gyalogosan a
presszóba vonultak sört inni. Széles jókedvükben énekelni kezdtek. A
presszóban a zenegéppel kellett megmérkőzniük, de a harc rövidesen
eldőlt az emberek javára. Később, miután megszületett az eredmény,
Csiszár Lajos bácsi próbált hangjával felülkerekedni a jókedv és
vidámság harsogó kitörésén. Nagy nehezen kihirdette, hogy három
első díj kerül kiosztásra. A három első díj egy-egy hízó disznó.
Minthogy összesen három brigád versenyzett, a lelkesedés óriási
volt. Csiszár Lajos bácsit markos karok emelték a magasba, egészen
a presszó üvegfedeléig, ahol is a feje nagyot koppant. A gesztenyefák
lombjai között tanyázó verebek és balkáni gerlék riadt zsibongással
röppentek föl, mert azt hitték, hogy lőttek.
Gábor mindebből nem hallott, nem látott semmit, mert miután
befejezte hangmérnöki tevékenységét – kölcsönkért magnók
szolgáltatták a zenét a Várostrom-játékhoz –, lélekszakadva rohant
Csenkiékhez, hogy az ablakból láthassa a lelapított, elsimított teret.
Sokat nem látott, Csenki néni csókjaitól és a fuksziák-tói, amelyek kis
létrácskákra kapaszkodva burjánzottak az ablakban, de így is nagyon
szépnek találta.
– Most megnézem, hogy Kugleréktól milyen a kilátás! – mondta, és
átszaladt a szomszédba.
Kugler úr, az asztalos egyúttal temetkezési vállalkozó is volt, így
Gábornak pazarul bearanyozott koporsók között kellett átlábolnia
ahhoz az egyetlen ablakhoz, amelyen nem csüngtek – az állandó
készenlét gyűretlen állapotában – ezüstrojtos, fekete drapériák.
– Milyen más így a tér, hogy eltűnt az a romhalmaz! – dörzsölte
Kugler úr elégedetten a kezét. – Most már csak egy szép emlékmű
hiányzik a közepéről... például a világháborúban elesett hősök
tiszteletére.
Gábor nem merte közölni vele, hogy ő szívesebben látna a téren
egy vörös salakos teniszpályát, mint bármi mást. Mindenesetre
elköszönt, és átszaladt Fehérékhez, de ott mindent zárva talált. A
villanyszerelő családja a három gyerekkel a presszóban ünnepelte a
nagy eseményt. Gábor ezért csak a kapujukból nézte egy darabig a
teret. Jókora nagy tér volt. Két pálya is elfér a közepén...
Török néni, a következő szomszéd könnyes szemmel fogadta.
– A vendégfogadót siratom, Gáborka! Kár volt összedönteni...
mennyi szoba volt ott, micsoda óriási konyha, mosogató, az
éléskamra is akkora volt, hogy egy iskolára való gyerek elfért volna
benne! És a nagy terem, ahol a kaszinóbálokat tartották! Az a
fényesség, azok a színes girlandok, az a sok hintó, a gyönyörű zene
reggelig! De szép volt, Gáborkám, de szép! – fúlt könnyekbe öreges
hangja.
Dolmányosékhoz, az iskolaigazgató házába Gábor nem ment be,
mert egy iskolaigazgató akkor is nyomasztó jelenség, ha vadidegen
iskola főembere, és vakáció van. Szomszédságukban viszont Vajaiék
kint álltak kis földbe süppedt, vén házuk előtt.
– Éppen azt nézzük, Gáborka – csipogta az aprócska öregasszony
–, hogy most már átlátni a tejbolthoz. Mindig látni fogjuk, mikor
teszik le a sóskiflis ládát a bolt elé, mindjárt tudunk kifliért szaladni.
 Gábor elképzelte a két kis öreg szaladását, és majdnem elnevette
magát. Pedig Vajai bácsi ugyancsak dohogott:
– Nagyon kevés sóskiflit sütnek manapság a pékek! Sajnálják azt a
kis sót ráhinteni a kiflikre!
Magasitz néni ajtaja zárva volt, de oda Gábor akkor sem ment
volna be, ha történetesen nyitva áll. Magasitzné ki nem állhatta a
gyerekeket. Kéri Laci mesélte, hogy folyton árulkodott rájuk
Dolmányosnak: az ablakból leste, mikor a gyerekek iskolába mentek,
s ha véletlenül volt egy kis verekedés, lökdösődés, akkor már írta a
levelet az igazgatónak a „tanulók botrányos viselkedéséről”.
Szomszédai, Bitterék otthon voltak, éppen a virágokat locsolták.
Bitter úr, míg nyugdíjba nem ment, a városi lakatos ktsz-ben
dolgozott. Világéletében afféle ezermesterként tartották számon, s ha
Csenkiné régi varrógépe szakítani kezdte a szálat, vagy Gál doktor
kerékpárja megmakacsolta magát, őt hívták, hogy orvosolja a bajt.
– Gáborkám, mennyire megnőttél! – lelkendezett Bitterné. – Mi
meg egyre összébb megyünk; látod, én is nyugdíjban vagyok már,
pedig nem akartak elengedni a szövetkezetből, de hát rendetlenkedik
a vérnyomásom.
A kis keskeny udvar teli volt a frissen öntözött kosárkák, verbénák,
petúniák illatával. Gábornak egy pillanatra összeszorult a szíve. Az
otthoni kert... a kis tankert Adél néniéknél... Bitter úr azonban nem
hagyta merengeni.
– Igaz, hogy teniszpálya lesz itt, azért volt a nagy hűhó? Mindenki
beszéli.
– Teniszpályát akarunk csinálni, a pálya körül pedig majd park
lesz.
– Szóval nem betonozzák le a teret?
– Nem, nem Bitter bácsi, itt lesz a fácányosi Városliget!
Bitter néni legszívesebben összecsókolta volna Gábort a jó hírért.
Bitter úr arcán is látszott a mélységes megkönnyebbülés.
 – Nagyon nyomasztott bennünket az, hogy itt autóparkolót akarnak
csinálni! Gondold csak el, lárma, kipufogógáz, kiabálás, kocsiajtó
csapkodás! Aztán jött volna a benzinkút, a tanács műszaki előadója,
az a hórihorgas Győri már tervet is készített; éppen beszéltük a
feleségemmel, hogy ha idejön a benzinkút, akkor el kell adnunk a
házat, elmenekülünk innét...
– Mennyit tépelődtünk, én még sírtam is! – vallotta meg Bitterné
röstelkedve. – De gondold el, Gáborka, ezt a házat mi magúnk
építettük a két kezünkkel, mikor még fiatalok voltunk!
– Tudom, mi az! – mondta Gábor mély együttérzéssel. – Én is
betonoztam már, tudom, mi az!
– És most legalább az a szegény fiatalasszony is kiengedheti a
gyerekeit a térre! – intett Bittér úr a szomszéd ház felé. – Mindig attól
félt, hogy a romok között valami háborús lövedéket találnak és
felrobbannak.
A presszóból idehallatszott a zenegéppel versengő énekszó.
– Jól érzik magukat – bökött Bitter úr a hang irányába, s cinkosan
hunyorított egyet. – Nem tudom, kinek az ötlete volt ez a vetélkedő,
de okos ötlet volt.
Gábor elpirult. Első gondolata az volt, hogy szerényen, lesütött
szemmel közli: „az enyém”. Azután az jutott eszébe, hogy hátha
Bitterük nem hiszik el. Ezért inkább csak annyit mondott:
– Eszem én is egy fagylaltot.
Elköszönt Bitteréktől, már csak azért is, mert minél előbb el akarta
újságolni a fiatal Tordainé félelmét a háborús lövedékkel
kapcsolatban. Nagy csodálkozására a teniszklub alapító tagjai közül
senkit sem látott sem a kerthelyiségben, sem bent.
– Nálatok vannak mind – igazította útba Mártika, akinek homlokán
verítékcsöppek gyöngyöztek a sok futkosástól és a melegtől. – Azt
mondta Gál néni, téged is küldjelek haza, ha látlak.
Gábor erre lemondott a fagylaltról, és hazaszáguldott. Élvezte a
futást, hogy a teniszpálya-hadjáratban már két csatát nyertek, és azt,
hogy megint sikerült összeverbuválnia nyárra egy jó kis társaságot.
A ház fényárban úszott. Nagyapja a külső, erős fényű teraszlámpát
is égve felejtette, pedig azt mindig el szokta oltani, mihelyt a
vendégeket sikerült beterelnie a lakásba. Gábor oltotta el.
– Te meg hol csavarogsz? – támadt rá Gálné karvezetésével az
egész vendégsereg. – Nem voltál a presszóban, kerestünk, úgy
eltűntél, mintha a föld nyelt volna el!
Annamária is ott ült a klubtagok között.
– Hozzátok szaladtam be – magyarázta neki Gábor. – Látni akartam
a teret az ablakotokból.
– Mi meg itt várunk rád a vacsorával! – dohogott Gálné. – Fiatal
kacsapörkölt van galuskával, tudod, hogy az csak frissen jó!
Sípos Gizi hiába szabadkozott, hogy köszöni szépen, őt otthon is
vacsora várja, Gálné a többiekkel együtt lenyomta az asztal mellé.
– Van itt elég, egyetek! Ünnepeljétek meg a sikereiteket! Mert ti
nem is tudjátok, milyen nagy siker ez, amit elértetek!
– A siker még odébb van, nagymama – mondta Gábor –, gyengéd
pillantással simogatva a tányérján gőzölgő püspökfalatot. – Majd ha
a salakot teregetjük!
– Most ne spekulálj, hanem egyél! Egyetek, gyerekeim! Bőregerek
vagytok, úgy lefogytatok abban a borsószedésben!
– Viszont van alaptőkénk! – mondta büszkén Elvira. Gál doktor
pedig felsóhajtott.
– En is kénytelen leszek az állami gazdaságba járni
munkára! Végigpróbálgattam az ifjúkori fehér vászonnadrágjaimat, és
egy sem megy rám!
 XVI.

– Mi az, Elvira, levágtad a fehér farmerod szárát?

– Ugyan, apuci, nem látod, hogy ez új? Kriszti mamája hozta
bentről. Krisztinek is ugyanilyen van, ebben fogunk teniszezni.
Csend. Olyan feltűnő csend, hogy Elvira elfordult a tükörtől, és
apjára nézett.
– Mi az, apuci? Miért vágsz ilyen mogorva képet? – kérdezte
gyanakodva. – Csak nem akarod, hogy hosszú szoknyában
teniszezzem majd, mint a dédanyáink?
– Nem fogsz te fiam, semmiben sem teniszezni, se bugyiban, se
szoknyában! – szakadt ki Nagy Kálmánból a lelkét nyomó gond. –
Imre bácsi előásott valami régi KPM-ügyiratot, és most arra
hivatkozik, hogy amíg a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium nem
nyilatkozik útépítés ügyben, addig a Piac téren nem lehet semmit sem
csinálni.
– De miért... mi köze ennek... mi az, hogy útépítés?
– Eh, valami őskori terv, mikor-még úgy volt, hogy a gumigyár
Fácányosra telepít gyárrészleget... akkor méricskéltek itt a KPM-
esek; nézték, hogy a község melyik útja szolgálná a gyárat. Készítettek
is valami tervet, ami szerint a Piac téren fordulnának a kocsik,
minthogy azonban a gyárrészleg nem ide települt, senki sem törődött
ezzel többet.
– És akkor Imre bácsi...
– Na látod, fiam, ez a bürokrácia! A papír szentsége,
megtámadhatatlansága! Hiába tudjuk valamennyien, hogy az a terv hat
évvel ezelőtt kútba esett, Imre bácsi arra hivatkozik, hogy amíg a
KPM írásban nem vonja vissza, addig érvényben van, és az építési
tilalom is érvényben van.
– De apuci, mi nem akarunk ott semmit építeni!
 – És a teniszpálya?
– Az nem épület, az csak...
Nagy Kálmán elnevette magát.
– Csacsi vagy, Vivikém, egy sportpálya, egy park, egy díszkút, egy
út ugyanúgy létesítmény, mint egy OTP-székház. Építési engedély kell
rá.
– És nem mondtad Imre bácsinak, hogy mi... hogy mi...
– Mondtam én annak, fiam, mindent, de hiába! A KPM-es
ügyintéző, akinek a tervet érvénytelenítenie kellene, szabadságon van,
mindenki nyaral, próbálj ilyenkor elintézni valamit!
Elvira ezek után berohant a szobájába, és sírt egy sort. Miután jól
kipityeregte magát, fölhívta Müller Gézát, és elmondta neki, amit
apjától hallott. Géza nem fakadt sírva. Ehelyett az apjától tanult
rövid, velős káromkodásokat mondogatta magában.
– Átszaladok Laciért, te meg szólj a lányoknak! Gáboréknál
találkozunk! – mondta végül.
Gábor éppen nagy munkában volt: egy telekkönyvi fénymásolat
segítségével – amit nagyapja szerzett neki a járási földhivataltól –
elkészítette a Piac tér tervét.
– Két pályát fogunk csinálni egymás mellé – fordult a belépő
klubtagokhoz és az északi oldalon pázsit lesz, hogy idővel
terjeszkedni lehessen. A harmadik pálya…
Torkán akadt a szó, mert látogatói úgy sorjáztak befelé, mintha
halottas házhoz jönnének részvétet nyilvánítani. Eltartott néhány
percig, míg fölfogta, miről van szó.
– Ez árulás! Közönséges árulás! – mondta elképedve. – Ezt nem
csinálhatják velünk!
Sajnos, miután Fülöp Antalt és Gál doktort is bevonták a
tanácskozásba, kiderült, hogy a tanácselnök álláspontja pillanatnyilag
megtámadhatatlan.
 – Ez a bürokrácia! – bólogatott Fülöp Antal. – Emlékszem, mikor
az iskolai teniszpályáért folyt a harc, még a kerületi
kéményseprőmester és a tűzoltó-parancsnok engedélyét is meg kellett
szereznünk.
– De hogyan akarnak így edzett ifjúságot nevelni? – kesergett
Gábor. – írjunk a Rádiónak vagy a Magyar Ifjúságnak!
– Nem kell elmérgesíteni a helyzetet – tanácsolta Gál doktor. –
Bircsák előbb-utóbb engedni fog, de nagyon csodálkoztam volna, ha
csak úgy simán belemegy mindenbe. Végre is ne felejtsétek el: hiúság
is van a világon!
Fülöp Antalnak erre megint eszébe jutott valami példa az
Oktatásügyi Minisztérium illetékeseivel kapcsolatban. Egymás
szájából kapkodták ki a szót; egyik vérlázító esetet a másik után ásták
elő a múltból.
Gábor és a többiek, akik még nem edződhettek hozzá a
bürokratikus huzavonákhoz, egyre csüggedtebben hallgatták a
beszélgetést. Mindnyájuk arcán látszott a csalódás: azt hitték, a
felnőttek segíteni tudnak, kitalálnak valamit, amitől ez a lidércnyomás
szertefoszlik... s ehelyett csak azt bizonygatják, hogy a bürokráciával
mindenki mindenütt szembe találja magát.
Gál doktor végre témát változtatott, és vigasztalni kezdte a
társaságot, hogy ne búsuljanak, majd minden jóra fordul,
megoldódik..
– Akkor is ezt mondta, mikor a dédmamám haldoklott! – súgta
Bauer Kriszti szipogva Elvirának.
– Pedig mind tudtuk, hogy meg fog halni!
– Ezért kár volt két hétig napszámos munkát végeznünk! – szögezte
le Kéri Laci, de Gizi felháborodott.
– Mi az, hogy kár volt? Ott a pénzünk a takarékban! Ha nem lesz
teniszpálya, majd veszünk rajta valamit.
– Könnyen beszélsz te! – támadt rá Kriszti. – Mert te nem is akartál
igazából teniszezni, csak jöttél velünk... neked édes mindegy, hogy
van-e teniszpálya vagy nincs!
Pillanatokon belül összevesztek, a két férfi hiába csitította őket.
Rosszkedvűen oszlott szét a társaság. Estére már az egész faluban
elterjedt a híre, hogy nem lesz teniszpálya. Mártika mérgesen
csapkodta a csészéket a presszó pultjára.
– Marad a foci! Focipálya bezzeg kettő is van, süssék meg!
Dóczi Panni azonnal elrohant Bircsákékhoz, de hiába csöngetett
perceken át. A szomszédoktól tudta meg, hogy Bircsákék egy hétre
elutaztak nyaralni.
– Essen nekik egész héten az eső!
Panni átka nem fogant meg: Bircsákéknak gyönyörű idejük volt
Almádiban. Mégsem tudták maradéktalanul élvezni a napsütést, a
vizet, a nyaralást. Bircsákné rögtön az első napon észrevette, hogy
férje képeslapokat írogat kolléganőinek, így azután az egész hetet
végigveszekedték.
Gábor keserűen gondolt arra, hogy a tanácselnök a Balaton partján
sütkérezik, miközben ők itt tehetetlenül ténferegnek. A társaság úgy
összeesett, mint egy lyukas labda.
– Nem tudnak szegények mit kezdeni magukkal! – panaszkodott
Fülöp Antal Annamáriának a strandon. – Életcéljuk volt, pezsegtek,
forrtak, és most egyszerre semmi. Még szerencse, hogy ilyen idő van,
lehet strandolni.
– Igen, csak... – Annamária Gábort nézte, aki komoran bámulta a
strand kiégett füvét. – Nem nagy élvezet így a strandolás sem, hogy
lépten-nyomon a szemükbe nevetnek. Amíg úgy látszott, hogy lesz
valami a teniszpályából, mindenki nagyon lelkesedett, de most teszik
a megjegyzéseket.
Igen, néhány ilyen gúnyos megjegyzést Fülöp Antal is hallott. Még
a legenyhébb az volt: „Sokat akar a szarka, de nem bírja farka.” Ezt
Csiszár Lajos bácsi mondta Sipos Gizinek múlt vasárnap a
presszóban, jó hangosan, hadd hallja mindenki.
 Annamária nagyon sajnálta a fiatalokat. Emlékezett rá, hogy
egyszer régen, úttörő korában Télapó-ünnepségre készültek, tele
izgalommal, bábokat csináltak, jelmezeket, álarcokat ragasztottak,
mindennap kitaláltak valami jót – és kitört az influenzajárvány, a
gyerekek kétharmad része beleesett, nem engedték megtartani az
ünnepélyt. Hány éve már ennek, de még most is emlékszik rá, milyen
rossz volt hazamenni és látni a már kész jelmezt... be is vágta rögtön
az ágy alá.
Ha most tél volna, lehetne a lányoknak mondani, hogy csináljanak
valami kis vidám műsort, bolondságot, csak épp a hecc kedvéért...
– Min töri a fejét? – kérdezte Fülöp Antal, aki Annamáriát figyelte.
A lány zavartan nevetett.
– Csak arra gondoltam, hogy... tulajdonképpen nyáron is lehetne
valami kis mókát szervezni... tábortüzet vagy ilyesmit, sok
énekszóval, esetleg kis műsorral.
Fülöp Antal egészen felvillanyozódott. Okos ez a lány! Persze
hogy ez kell a gyerekeknek, valamilyen műsoros est, amelynek az
előkészületei kitöltik azt az űrt, amit a teniszpályaötlet elolvadása
hagyott maga után.
– Dóczi Pannival kellene beszélni – ajánlotta Annamáriának. – Ha
a KISZ szervezi, akkor több fiatal jön össze.
Annamária még aznap délután megkereste Pannit, s másnap már
javában folyt a készülődés egy műsorral és tánccal egybekötött
szalonnasütésre. Gábor a fiúkkal kerékpáron járta a környéket,
alkalmas helyet keresve, ami amellett, hogy vadregényes,
tűzbiztonsági szempontból is megfelelő. A lányok pogácsarecepteket
cseréltek, és régi, általános iskolai énekkönyveikből kikeresték
azokat a népdalokat, amelyeknek szövegét könnyen át lehetett költeni
fiúcsúfoló versekre. Helga arra igyekezett Dóczi Pannit rábeszélni,
hogy a tábortüzet ne a szabadban, hanem a művelődési házban tartsák,
mert ott már nagyon régen volt KISZ-rendezvény. A tüzet csak
jelképesen gondolta.
 Hétvégén, mire Bircsákék hazaérkeztek a nyaralásból, már
mindenütt ott virítottak Annamária plakátjai:

TÁBORTŰZ (A Szagos-réten) és utána

SPORTTÁSKA-BÁL (A MŰVELŐDÉSI OTTHONBAN)

Bircsák várta a fiatalok megújuló ostromát teniszpályaügyben, de

senki sem kereste. Nem is háborgatta egész héten senki, leszámítva a
feleségét, aki fogta magát, és a szép, fehér kerti bútort átfestette
barnára. Bircsákot a guta kerülgette, mikor meglátta. A tanácsházáról
hazajövet mindig a kert felől ment be a lakásba, mert szeretett
keresztül járni a teraszon, ahol a szép vonalú fehér székek álltak a
piros peremű asztal körül.
– Miért festetted át barnára? – támadt az asszonynak. Az
vállvonogatva felelt:
– Mert ez nem olyan kényes szín, mint a fehér. Már untam azokat a
fehér székeket mosogatni, törölgetni.
– De mikor az ajtó is fehér, az ablakkeretek is... Fehérek a petúniák
a terasz előtt. És most ez az ízléstelen vöröses barna szín!
– Ízléstelen vagy te! – közölte vele a felesége. – Már maga az,
hogy nőknek irkálsz, mikor velem nyaralsz !
Bircsák már bánta, hogy szólt, hogy alkalmat adott az asszonynak
újabb pörlekedésre. A papucsférjek szokása szerint azonban nem
ellenkezett, hanem bement a szobába, hogy ne kelljen látnia az
elcsúfított bútort. Hanyatt vágta magát a heverőn, és nagyon
nyomorultul érezte magát. Miért nem mondogatott oda alaposan az
asszonynak? Hát olyan nyámnyila alak ő, akivel mindent lehet
csinálni? Az a hórihorgas Győry is, az istenverte nagybátyjával!
Dróton rángatják, mint egy bábot! Laci bátyó utálja a poros, falusi
utcákat, betonozzuk le a teret, csináljunk neki autóparkolót!
A fácányosi fiataloknak fogalmuk sem volt róla, hogy egy doboz
vörösesbarna festék milyen sorsdöntő változást okozott életükben. A
hosszan tűrő, békés természetű Bircsák türelme mindenesetre
elfogyott, s a legközelebbi VB-ülésen bejelentette, hogy a régóta
függőben levő KPM-terv ügyét sikerült lezárni, a Piac térre fennálló
építési tilalom végre megszűnt. S mondta mindezt olyan
nyugalommal, mintha soha nem idegesítette, aggasztotta volna, hogy
milyen képet alkotnak róla „odafönt”. A műszaki előadónak
mindenesetre ez a benyomása támadt. Őszinte bánatára ezt a
benyomását nem volt kivel megkonzultálnia, befolyásos nagybátyja
ugyanis akkortájt éppen Jugoszláviában üdült.
Mindenesetre aznap délután Nagy Kálmán derűsen mondta
Elvirának:
– Előszedheted azt a kis fehér bugyogót! Csinálhatjátok már a
teniszpályátokat!
Azt várta, hogy Elvira a nyakába ugrik, de az csak elhúzta a száját.
– Igazán, apu, legalább te ne piszkálj bennünket! Éppen eleget
hallgattuk másoktól, hogy: „No, mikor teniszeztek már?”
– Pedig most igazán csak rajtatok múlik, fiam! Én írtam alá a
levelet a városi tanács műszaki osztályának, hogy engedélyezzék a tér
társadalmi erőből történő parkosítását.
Erre már Elvira is megértette, hogy a rossz álomnak vége.
Rohant a telefonhoz, teljesen megfeledkezve arról, hogy még egy
tepsi pogácsa a sütőben van. El is égett volna az egész, ha édesanyja
nem érkezik haza a munkából, s idejében ki nem veszi.
Kéri Laci viszont örömében otthon felejtette a szépen megfaragott,
kihegyezett nyársakat – a Szagos-rétről kellett hazakerekeznie értük.
De ki bánta ezt akkor a nagy örvendezésben? Bauer Kriszti azt sem
igen vette észre, hogy ujját égeti a parázs, annyira énekelte a
többiekkel együtt, hogy:

Fácányosi teniszpályán jaj de pattog a labda,

 hol átmegy a háló fölött, hol elcsúszik alatta,
cin-cin, cilárom... de beteg a virágom.. .

A szalonnasütés nagyszerűen sikerült, csak Kugler Öcsi

magnójának egyik kazettája esett bele a tűzbe, de csupa olyan szám
volt rajta, amit akkoriban vett föl, tehát megvigasztalták, hogy majd
fölveheti őket újra. Már itt is többen elkezdtek táncolni, a Sporttáska-
bálnak nevezett batyubálon azonban, a művelődési ház nagytermében
még Gálné is táncolt Kéri Laci papájával meg Fülöp Antallal, Gálné
meggyes rétest hozott a báli büfé részére. Annyi finom falat
összegyűlt, hogy Gál doktor azt hitte, a fele sem fogy el. Mire
azonban betelt a nézelődéssel, a hozzá hasonló, kíváncsi öregekkel
folytatott jóízű beszélgetésekkel, és elhatározta, hogy eszik valamit a
büfében már csak néhány száraz sajtos rudat talált. Ezeket Mártika
hozta el a presszó kirakatából.
 XVII.

Hétfőn kora reggel Gábor egy hosszú zsineg segítségével

szabályos négyzetekre osztotta be a Piac teret. A választóvonalakat
kapával meghúzta, s mire Vajai bácsi előtotyogott földhöz lapult
házikójából, hogy megnézze, ott van-e már a tejbolt előtt a
péksüteményekkel telt alumínium láda, egy négyzetből ki is
gereblyézte a téglatörmeléket, üvegcserepeket, kavicsokat,
fadarabokat. Vajai bácsi láttán nagyon megörült.
– Talicskát szeretnék kölcsönkérni, Vajai bácsi, kérem. Ezt a
hulladékot akarom egy helyre hordani.
– Ó, ó! – mondta a töpörödött öregember, akinek fejéről sem télen,
sem nyáron nem maradt el a kis kerek, fekete posztósapka. – A
talyigánknak kiesett a kereke. Nagyon öreg már!
– Hadd nézzem azt a talyigát!
Az öreg izgatottan vezette be Gábort a keskeny udvarba, ahol a
fásfészer alatt kerekét vesztett, ócska taliga búslakodott. Gábornak
majdnem könny szökött a szemébe, mikor meglátta a minden
eresztékében szétlazult alkalmatosságot.
– Ezt előbb meg kell egy kicsit javítgatni – mondta Vajai bácsinak.
– Nemcsak az a baja, hogy leesett a kereke. Most nem érek rá, de ha a
téren elkészülünk a munkával, megcsinálom.
Kifelé menet bosszankodott, hogy rest volt eltolni ide nagyapja
kubikostalicskáját. Nagy örömére azonban, mire visszatért a térre,
Bitter úr már megjelent egy könnyű, erős vastalicskával, amelyiknek
a súlyelosztása, mint mondta, egyszerűen lenyűgöző.
– Egy kis törmelékért jöttem, Gáborka – mondta a fiúnak. –
Betonjárdát szeretnék csinálni, hogy mikor hátramegyünk télen az
udvarba, ne legyünk fülig sárosak.
Fehér Károly, a villanyszerelő, aki a városi elektromos
kirendeltségnél dolgozott, az autóbuszhoz futtában szintén szólt
Gábornak, hogy szívesen fogadna törmeléket, mert hátsó teraszt akar
építeni a konyha elé, s annak betonalapjába minden törmelék jól
jönne.
– Azt elhiszem! – mondta Gábor. – Én is betonoztam, tudom,
milyen sokat jelentenek a fél téglák meg a jó nagy kövek!
Közben megérkezett Bauer Kriszti, s neki Bitter úr mindjárt
bemutatta, hogy remek talicskáját fél kézzel is lehet tolni. Müller
Géza hazulról tolt el egy mésztől fehér vastalicskát, végignyikorogta
vele a hajnali utcát. Gábor kért is Bitter úrtól egy kis gépolajat, és
megolajozták. Kéri Laci ugyanolyan nehéz kubikostalicskával
érkezett, amilyent Gábornak nem volt kedve hazulról elhozni. A
talicskában pulóverba göngyölve hozta a magnót. Nagy Elvira jókora
termosz citromos teát hozott, Sipos Gizi pedig a húgát és az öccsét,
akik az időközben a térre szabadult Tordai és Fehér gyerekekkel
óriási viháncolást vittek véghez. Gábor nem győzte újrahúzogatni a
négyzetvonalakat. Ezek a vonalak fontosak voltak, mert így könnyen
áttekinthették, mit tisztítottak már meg és mit nem.
Már javában állt a munka, mikor Fülöp Antal a kertek alá kerülve
kilopta otthonról Csenki Annamáriát, és megszöktette a városba a
strandra. Annamária ugyan húzódozott, mindenáron együtt akart
dolgozni a gyerekekkel, de végül is nem tudott ellenállni Fülöp Antal
szelíd kék szemének.
Nyolc óra felé már annyi önkéntes munkaerő jelentkezett, hogy
Gábor kénytelen volt megfelezni a hajnalban húzott négyzeteket.
Bitter úr pedig, aki a ház előtti részt gyönyörűen elplanírozta,
kialakított egy mértani egyenesekkel határolt árkot, majd munkába
vette a következő négyzetet is. Ez ugyan már Tordaiék háza előtt volt,
de Tordai vidéken dolgozott szereléseken, csak hétvégeken járt haza,
akkor éppen elég dolga akadt a ház körül.
Gábor elemében volt. Szerette a földmunkát, azt, hogy egy
elhanyagolt területet, ami a ránézőben addig csak a sivárság,
kietlenség érzetét keltette, ásóval, kapával, gereblyével széppé,
rendezetté lehet varázsolni. Édesanyjától különben is kertészszemet
örökölt, ezt Fülöp Antal gyakran emlegette. Ha ránézett egy
porhanyós talajú, elgereblyézett földdarabra, már látta benne
mindazokat a fákat, cserjéket, virágokat, amelyek majd kisarjadnak
belőle. És mindenütt pázsitot látott zöldellni, még a legkopárabb,
keményre tapodott útszélen is.
Gyorsan, egyenletesen ásott, közben tervezgetett, hogy hova mit
kellene ültetni. Délben, mikor hazakerékpározott ebédelni, egyik
vázlatot a másik után készítette nagyapja régi recepttömbjére.
– Talán nem is középre kellene tenni a teniszpályát, hanem a tér
egyik sarkába... – tépelődött. – Akkor a tér közepe gyönyörű nagy
pázsitfelület lehetne, körös-körül virágágyások, mögöttük cserjék, a
tér szélén fák...
Izgatta az a megoldás is, hogy kanyargós, fákkal szegélyezett utak
hálózzák be a teret, helyenként napsütötte pázsitfoltokkal.
Az ebédnél szórakozott volt, nem is igen hallotta, mikor nagyapja
beszélt hozzá.
– Mi van veled? – kérdezte Gálné. – Hol jár az eszed?
– Egy jó kertész kellene nekünk, nagyi! Egy olyan igazi, vérbeli jó
kertész!
Az öregek egymásra néztek.
– Berki Béla! – mondta Gál doktor, – Bircsák kebelbarátja.
Gábor kérdő arckifejezését látva megmagyarázta, hogy Berki a
városi kertészet vezetője, kitűnő szakember, sokat jár ki Fácányosra
is Bircsákékhoz és a növényvédő állomás igazgatójához.
– Azoknak a parkján ez meg is látszik! – jegyezte meg Gábor. –
Nagyapa, te ismered azt az igazgatót?
– Ismerem.
– Szólhatnál neki, hogy...
– De most nincs itthon. Valahol Svédországban nyaral.
Gábor elhúzta a száját.
 – Kár. Szívesen beszéltem volna vele. Nagyapa, akkor viszont
Bircsáknak kellene szólnod, hogy...
Erre Gál húzta el a száját.
– Margó, beszélj inkább te Bircsáknéval!
– Ejnye, ti férfiak! – méltatlankodott Gálné. – Inkább kukoricát
kapáltok, csak ne kelljen senkivel beszélni!
– De Margó, miért én beszéljek Bircsákkal, mikor nem is tudom,
hogy Gáborék tulajdonképpen mit akarnak a kertészetből!
– Ez igaz! Gáborkám, nagyapádnak igaza van: a legokosabb, ha
délután viszel egy kosár körtét Bircsáknénak, és mindjárt
megbeszéled a férjével, amit akarsz.
Ez csakugyan a legjobb megoldásnak látszott. Estefelé Gálné
telirakott egy kosarat szép nagy, sárguló, de még kemény körtékkel.
– Ez most a legjobb a befőzéshez. Mondd meg neki, Gáborkám,
hogy ha enni akarják, akkor előbb pár napig szekrényben kell érlelni.
Mert enni még kemény.
Gábor vegyes érzelmekkel indult teljesíteni a
megbízatást. Szeretett olyan házakba bemenni, ahol még sohasem járt,
de Bircsákkal csöpp kedve sem volt társalogni azok után, hogy annyi
bosszúságot okozott nekik. Az a Berki is, miért nem barátkozik
inkább Elvira papájával!
A csöngetésre Bircsák jött ajtót nyitni. Virágos vászonból készült
kertészkesztyűt szorongatott.
– Nyesni tetszik valamit? – kérdezte Gábor, miután köszönt. A
tanácselnök, aki Gábor láttán először zavarba jött, sőt el is
komorodott egy kicsit, felvidult.
– Dehogy nyesek, a tarackot próbálom kiirtani az évelők közül.
– Kutyaperje vagy daruláb?
– Tessék?
– Tudniillik a daruláb a rosszabbik, a nehezebben kiirtható.
 – Én bizony nem tudom, melyiket minek hívják, de nézd csak! –
mutatta Gábornak a kocsibejáró melletti keskeny ágyásban a
szőnyegszerűen elterjedt sziklanövények közül kimeredező
fűkalászokat. – Ezekkel állok hadilábon.
– Sajnos, ez daruláb! – mondta Gábor, és máris zsebébe nyúlt
bicskáért. – Ezt csak késsel lehet, kiirtani. Esős időben kijön
gyökerestől, egyébként rálapul a földre, beleszakad a gyökere, aztán
mire megint eszünkbe jut, már mindenfelé elszórta a magját.
– Pontosan! – bólogatott Bircsák, miközben Gábor szakavatott
mozdulatokkal operálta ki a taracktöveket az apró, fehér virágok
közül. – Olyan vékony kalásza van, hogy meg sem látja az ember,
szépen belesimul a környezetbe. – Eső után pedig ezerszámra kelnek
ki a kis darulábacskák.
Kedélyes beszélgetés közepette gyomlálták végig az évelő sort, s
mire az egynyári virágok tarka szőnyegéhez értek, már csak Imre
bácsinak, illetve Gáborkámnak szólították egymást. A körtés kosár ott
maradt a kapunál. Bircsákné, aki akkor ért haza, majdnem
keresztülesett rajta. Gábornak derengett valami, hogy nagyanyja
üzenetet bízott rá, de fontosabbnak tartotta megdicsérni a pázsitot.
– Milyen szép! Fácányoson még nem is láttam ilyen gyönyörű
pázsitot!
– Hja, akinek kertész a barátja! – mosolygott büszkén Bircsák. – A
barátomtól kaptam a magot, aki Londonból hozott magának.
Gábornak több sem kellett! Rögtön elkezdte faggatni Bircsákot,
hogy ők mit kaphatnának. Azaz nem is ők, hanem a fácányosiak, akik
néhány év múlva hálatelt szívvel gondolnak majd jótevőjükre, ha ott
üldögélnek a ki tudja, milyen térnek elnevezett gyönyörű parkban,
virágzó cserjék és szebbnél szebb fák között. . .
– Mert mi most ráérnénk elültetni. Még füvet is vetnénk, bár a
fűvetés klasszikus ideje augusztus második fele... De majd öntözzük,
és ha kapnánk onnan a kertészetből konténeres növényeket...
– Honnan értesz te ehhez ilyen jól? – kérdezte meg végre Bircsák
azt, amire Gábor megérkezésétől kezdve egyfolytában kíváncsi volt.
– Édesanyámtól. Ha ő élne, semmi gondom sem volna. Olyan
parkot tervezne ide, hogy csudájára járnának az egész megyéből!
Bircsák Imre most kapott csak észbe. Igaz, mikor Gálék lánya
szerencsétlenül járt, ő még Pesten dolgozott a minisztériumban.
– Igen, a parkot meg kell terveztetni – mondta rövid gondolkodás
után. – Majd beszélek Berkivel. A növényeket meg majd megvesszük
a... a... hamarjában nem jut eszembe, milyen keretből, de talán a
könyvtárnak még Van valami pénze... Igaz, hogy Katica, a
könyvtárosunk leharapja a fejemet.
– A növények is terjesztik a műveltséget! – magyarázta lelkesen
Gábor. – Pár év múlva ott lehet tartani a biológiaórákat. Meg a
földrajzórákat. Majd arra tessék vigyázni a válogatásnál, hogy
lehetőleg minden földrészről kapjunk növényt! Egyébként a legtöbb
díszfánk Ázsiából és Amerikából került ide.
– Tulajdonképpen össze kellene írni, hogy milyen...
– Ó, már összeírtam! – ráncigáit elő Gábor zsebének mélyéből egy
gyűrött papírt. – Az egyik felén az van, ami okvetlen kell, a másik
felén pedig az, amit megvennék, ha pénzem volna.
A tanácselnök kisimogatta a gyűrött papírt, és eltette.
– Lehet, hogy holnap be is szaladok Berkihez.
– Akkor már tessék salakügyben is lépni egyet! Nagyapa azt
mondja, hogy van itt a járásban egy téglagyár, amelyik vörös
téglaport szállít. Nekünk az is jó, még jobb, mint a salak, finomabb.
– Te, mondd csak! Jó az iskolaudvarra is?
– Miért ne volna jó?
– No, akkor egy füst alatt azt is elintézem! Dolmányos már egy éve
gyötör engem, hogy salakoztassuk föl az iskolaudvart meg az óvoda
udvarát. Én le akartam betonoztam, de nagyapád szerint betonon
lúdtalpasak lesznek a gyerekek.
 – És csonthártyagyulladást is kaphatnak.
– Látom, te is szorgalmasan hallgatod nagyapád egészségügyi
előadásait – nevetett Bircsák. – No de gyere, menjünk föl a teraszra,
most virágzik a klematisz.
A teraszon Gábor nem annyira a klematisz gyönyörű, fehér virágait
nézte, mint inkább a kerti bútort.
– De fura színe van ezeknek a székeknek!
Bircsák meleg szeretettel nézett rá.
– Ugye csúnyák?
– Hát... – Gábor zavarban volt.
– Mondd csak meg őszintén! Nekem sem tetszik. Nagyon nem
tetszik!
– Nem csodálom! Ide fehér bútor kívánkozik. Fehér a teraszajtó,
fehérek az ablakkeretek... és ez a barna szín, nem tehetek róla, de az
általános iskolában pont ilyen színe volt a kazánház ajtajának.
Bircsák legszívesebben biztatta volna Gábort, hogy mondja el ezt
még egyszer jó harsányan, hadd hallja meg az asszony is, bent a
lakásban. Alig akarta Gábort elengedni, s már sötétedett, mikor végre
elbúcsúztak egymástól, mint két régi jó barát.
Gábor fölvillanyozva vonult haza az üres kosárral.
– Édesapa, most már húroztatni kellene a régi ütőket! A mieinket is
el kellene otthonról hoznod!
– Miért mondod ezt nekem? – nézett rá szelíd csodálkozással
Fülöp Antal.
– Azért, mert... te mindig vissza akartál menni Pestre. Úgy volt,
hogy csak pár. . .
– Nagyon jól érzem itt magamat! – jelentette ki Fülöp Antal.
– Ha gondolod – vonogatta Gábor a vállát –, én is fölvihetem az
ütőket Pestre. Legalább játszom kicsit Zsókáékkal. Már úgyis teljesen
berozsdásodtam.
 – Ami azt illeti – szólalt meg Gál doktor –, nekem sem ártana egy
kis tréning. Itt plakátokon hirdetitek, hogy majd én vezetem be az
ifjúságot a tenisz rejtelmeibe, de kérdés, hogy beletalálok-e még
egyáltalán a labdába!
Gálné érdeklődve nézett rá.
– Hova akarsz kilyukadni?
– Oda, hogy szívesen fölmennék Tónival néhány napra... Ha
Tóninak van kedve... hogy naponta pár órát játszanánk
esetleg... Biztosan belejönnék.
Várakozásteljesen nézett vejére, de az nem viszonozta a
pillantását. Gábor elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzék:
– Édesapa, úgyis megígérted Annamáriának, hogy veszel neki egy
elsőrendű ütőt. Azt mégiscsak neked kellene megvenned!
Ez hatott. Fülöp Antalnak rögtön megjött a kedve ahhoz, hogy
felruccanjon Pestre. Gálné később a konyhában szemrehányást tett
Gábornak:
– Inkább te mentél volna az öreggel, Gáborkám! Ezek ketten
Antival a Dárius kincsét is elverik ott Pesten!
– Nekem itt most ezer dolgom van, nagyanyus. De miért nem mégy
velük te? Akkor tudsz rájuk vigyázni, hogy ne dorbézoljanak!
Gálnénak elállt a szava.
– Még hogy én...
– És vehetnél magadnak pár divatos cuccot. Arról nem is szólva,
hogy neked sem árt egy kis tréning, nagyanyus!
– De ki főz addig rád?
– Engem ne félts! Amíg egy fazék leves fő Fácányoson, addig
nekem is jut egy tányérral.
Ezt Gálné is tudta. Unokáját minden háznál szívesen látták; örültek,
ha megkínálhatják valamivel.
Fülöp Antal döbbenten vette tudomásul, hogy nemcsak apósa, de
anyósa is elkíséri Pestre. A száműzetésbe. Gábornak nem merte
bevallani, de kifejezetten annak érzett most egy több napos
Fácányoson kívüli tartózkodást. Régen találkozott ilyen kedves,
szerény, jó humorú lánnyal, mint Annamária. Tartása talán puha egy
kicsit, de ha majd elkezd rendszeresen sportolni...
Annyit mindenesetre elért, hogy ne másnap utazzanak Pestre, csak
harmadnap. Ez Gálnénak is megfelelt, aki egy teljes napon át csak
főzni akart, hogy telirakhassa a hűtőszekrényt finom levesekkel,
csirke-paprikással, hideg gyümölcs krémmel, madártejjel
Gáborkának.
Vacsora után az idősebb nemzedék letelepedett tévét nézni. Fülöp
Antal tornacipőt húzott, és bemelegítés ürügyén eltűnt a sötétben a
Csenkiékhez vezető úton. Gábor bement a rendelőbe, és fölhívta
Gézát meg Elvirát, hogy elújságolja nekik a jó híreket. Elvira
rémüldözött annak hallatán, hogy növényeket fognak ültetni.
– Mind elszárad majd ebben a melegben!
– Konténeres növényeket kapunk, azok nyirkos földlabdával
érkeznek, bármikor elültethetők, persze nem akárhogyan, de majd én
megmutatom! Bitter úr talán tud nekünk az utcai csaphoz egy
hollandért adni. Tömlőt viszont nekünk kell vennünk, hiszen a salakot
is locsoljuk majd.
– Holnap vegyük meg, ami kell – ajánlotta Elvira.
– Jó, majd planírozás közben mindent megbeszélünk!
Másnap kitűnő hangulatban találkozott össze a
társaság. Gereblyézés, lapátolás, kavicsok, törmelékek utáni
hajladozás közepette végiggondolták, mi mindenre is lesz majd
szükség. Alig várták a déli harangszót, hogy abbahagyhassák a
munkát, és rohanhassanak Kriszti apjához az ÁFÉSZ-boltba. Éhesek
is voltak nagyon, de a vásárlás izgalma feledtette velük, hogy korog a
gyomruk.
Bauer éppen lehúzni készült a bolt redőnyét, ők azonban még
bebújtak alatta.
 – Apu, segíts kiszámolni, mi mibe kerül! – rimánkodott Kriszti.
Bauer az órájára nézett.
– Mit szól nagyanyád, ha késünk?
– Siess számolni, akkor nem sül oda az ebéd!
Bauer megadással leült a raktárban egy láda szélére, elővette
jegyzetfüzetét, és írta, amit a gyerekek diktáltak. Mikor a kerti
tömlőhöz értek, vita kerekedett. Kéri Laci ötvenméteres tömlőt
emlegetett, Gábor viszont kijelentette, hogy egy ilyen óriáskígyó
minden növényt lekaszál, elsodor, amerre elhúzkodják.
– Kerti csapok kellenének, és tíz-, legfeljebb tizenöt méteres
tömlők.
– Igen, és hol veszel te a Piac téren kerti csapokat? – kérdezte
Gizi.
– Majd beszélek Bitterrel – szólt közbe Bauer. – Ha el tudják neki
számolni, biztosan megcsinálja.
Mire mindent összeírtak – dróthálót, vasoszlopokat, cementet,
gömb vasat, fuvarköltséget –, olyan összeg jött ki, hogy rémülten
néztek egymásra.
– Pályánk már lesz, de miből vesszük meg az ütőket?
– Kriszti, neked anyád úgyis meg akarja venni – mondta Bauer a
lányának. Kriszti elpirult.
– Az nem úgy van, apu! Azt nekem kell megvennem.
Gábor lehajtotta a fejét. Gondolkozott. Villámgyorsan
összeszámolta fejben, mennyi pénze van a tartósan lekötött és mennyi
a kétszázalékos takarékkönyvében. Míg számolt, valahol a tudata
mélyén kis szomorú emlékforrások buzogtak föl kilónként eladott
újságpapírokról; padláson szárogatott gyógynövényekről, amelyek
mire megszáradtak, szinte semmit sem nyomtak a mérlegen; nyafka,
szófogadatlan kisgyerekekről; cement, sóder, homok, mész a lapáton,
ami egyre nehezebb, már szinte megemelhetetlen... verítékszagú,
keserves emlékek tolakodtak elő, de ki ér rá most azzal törődni, ami
elmúlt?
– Nyugodtan adjátok oda most Bauer bácsinak a pénzt! – törte meg
a csendet. Müller Géza, aki otthon, apja páncéldobozában őrizte
közös keresményüket, figyelmeztetően szólt:
– .Vigyázz, abban benne van a te pénzed is!
– Az a pénz közös! – legyintett Gábor. – Abból akartunk ütőket
venni, középhálót, labdát. De ezt majd megveszi édesapám Pesten az
én pénzemből. Géza, te meg add oda Bauer bácsinak a közös
tőkénket, és ő abból megveszi, ami most kell. Ugye meg tetszik
venni? – nézett Kriszti apjára reménykedve.
– Én megvehetem, de...
– Igen, de az nem lehet, hogy mi a te spórolt pénzedből vegyünk
magunknak ütőt! – háborgott Gizi.
– Nem értitek, hogy az én spórolt pénzemből dróthálót veszünk,
cementet, tömlőt, hengert...
– Henger nem is kell – jutott Bauer eszébe. – A tűzoltószertárban
évek óta rozsdásodik egy; nem tudom, honnan került oda, de senki
sem használja.
Még beletelt egy negyedóra, mire Gábor bele tudta verni a fejekbe,
hogy a pénz, amit Géza őriz, és ebéd után átad Kriszti apjának, az
tulajdonképpen az a pénz, ami Pesten egy OTP-fiók kartonján
szerepel.
Miután Bauer végképp lehúzta az üzlet redőnyét, és lányával együtt
hazament ebédelni, valamennyien szétszéledtek. Gábor Kéri Lacival
indult hazafelé.
– Azért nem egészen értem, miért adod bele a pénzedet – mondta
Laci –, mikor te nem is vagy fácányosi.
– Félig az vagyok, mert itt születtem, édesanyám is itt van
eltemetve.
– Jó, de akkor is! Csak odaadod a pénzedet?
 Gábor nem felelt. Mit is mondhatott volna? Hogy ő sem egészen
érti saját magát? Hiszen egyrészről mindig azt nézi, miből lehet pénzt
csinálni, és már azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy
lisztkukactenyészetet rendez be télire, mikor némely madárbarátok
nem tudnak mit adni húsevő kedvenceiknek... másrészről viszont, ha
nem adhatta volna bele megtakarított, keservesen összerakosgatott
pénzét- ebbe a közösbe, az egész nyara el lett volna rontva.
Így azután Gábor adós maradt a magyarázattal. Otthon
mindenesetre elmondta apjának, hogy az ő takarékkönyvét kell majd a
teniszütők vásárlásához beváltani. Fülöp Antal nem kérdezett semmit.
Ismerte Gábort, tudta, mire gyűjt, de azt is tudta, hogy értelmes ügyért
hajlandó áldozatot hozni. Fülöp Antal pedig kevés értelmesebb célt
tudott elképzelni, mint egy teniszpálya létesítése.
„Milyen más lesz itt az élet pár év múlva! – gondolta elégedetten.
– Most már csak a mamát kellene lebeszélni arról, hogy velünk
tartson. Megleszünk mi az öreggel kettesben nagyon jól!”
Óvatos célzásokat tett hát anyósának arra vonatkozólag, hogy
Gábor esetleg elfelejti majd megetetni a tyúkokat. Elvégre nem szokta
meg, hogy tyúketetéssel kezdje a napot. Anyukának mégis itthon
kellene maradnia, nehogy a tyúkok éhen vesszenek!
Ez az érv határozottan nyomósnak tűnt. Gálné el is gondolkozott
rajta, Gál doktor lelkivilágát pedig terven kívül teljesen felborította.
Közben azonban hazaérkezett Gábor, és örömmel újságolta
nagyapjának:
– Képzeld, nagyapus, mit láttam az ÁFÉSZ-bolt raktárában!
Baromfi-önetetőt. Remek találmány, de majd bolondok leszünk 120
forintot adni érte, mikor abból a kimustrált mosogatódézsából és
nagymama lyukas mosófazekából olyan önetetőt csinálok a
tyúkjaidnak, hogy kezet csókolnak érte!
 XVIII.

Az öreg Skodát kiporszívózták, lemosták, az ülésvédő huzat

ropogós keményre vasalva várta, hogy visszahúzzák. Gálné a fél
kertet leszedte, nehogy Pesten „hetvenhét kézen átment”
zöldségfélére, gyümölcsre kelljen fanyalodniuk. Gál doktor újra meg
újra átírta a Gábor által adott listát, mert mindig jelentkezett még
valaki a fácányosi fiatalok közül, hogy ő is szeretné, ha teniszütőt
vennének neki. Az ütőkre adott ötszázasok egy bonbonosdobozban
gyűltek. Fülöp Antal már hatodszor karikázott el Csenkiékhez
mérőszalaggal a zsebében, hogy megmérje Annamária
tenyérszélességét és fogásának öblét.
A baromfiudvarban Gábor kipróbálta a házi gyártmányú önetetőt:
nagy sikere volt.
– Az igazat megvallva, azt hittem, nagyapus jobban fog ennek
örülni! – panaszolta nagyanyjának. – Majdhogynem fanyalog.
Végre nagy nehezen – Gábornak úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság
után – összeállt az ekvipázs. Fülöp Antal ült a volánhoz, melléje
apósa, hátra pedig Gálnét ültették a szatyrokkal, kosarakkal. Már
kigördültek a kapun, mikor Gábor lélekszakadva rohant utánuk.
– Nagyanyus! Nagyanyus!
Fülöp Antal fékezett. Gábor bedugta fejét a letekert ablakon.
– Neked is megmondom, Ibolyáné már tudja, hogy a teraszon, az
egyik nádszék alján ül egy pók három tojással, és....
– Szent isten! – kiáltott Gálné, aki irtózott a pókoktól. – Micsoda
helyre visztek engem!
– Még ki lehet szállni! – fuvolázta Fülöp Antal.
– Ha anyuka szívesebben marad itthon...
– Nem, nem, fiam, most már, ennyi készülődés után...
– Különben is – mondta Gábor megnyugtató hangon – lehet, hogy
már kikeltek a kis pókok.
Gálné megborzongott.
– Ki nem szállok, mert akkor minden rátok romlik, de engem-majd
tegyetek ki Erzsiéknél, úgyis mindig mondja, hogy miért nem
látogatom meg őket!
Fülöp Antal hálás pillantást vetett fiára, gázt adott, és a Skoda
nekilódult.
„Csakhogy!”- gondolta Gábor, és miután a nagyapja által több
ezerszer lelkére kötött kapuzárási ceremóniát elvégezte, rohant
Bitterékhez.
Kriszti apja már beszélt Bitterrel, sőt Elvira apukája is
megnyugtatta a derék nyugdíjast, hogy munkáját a tanács ki tudja
fizetni. Bittér úr nem is ettől félt, hanem attól, hogy a szerelés
eltarthat egy hétig is.
– És ha közben megjön az eső, régóta nem esett, akkor hallgathatok
a feleségemtől. Mióta kér, hogy meszeljem ki neki a konyhát meg a
kamrát! Ha elszalasztom ezt a szép, száraz időt...
Gábor, miután értesült Bitter úr aggályairól, azonnal tudta, hogy ő
van hivatva eloszlatni őket.
– Pesten, a mi utcánkban is lakik egy nyugdíjas lakatos – kezdte a
bevezetőt –, ott én szoktam segíteni reszelni, vágni, hegeszteni...
– Bitter ránézett.
– Hiszen ha nekem is segítenél! Tudom, hogy ügyes vagy.
– Segítenék én szívesen í A többiek meg azalatt meszelnek.
A többiek erről még mit sem tudtak, Gábor azonban hamar
föllelkesítette őket:
– Képzeljétek el, lesz a téren nyolc kerti csap! Tudjátok, mi az?
Nyolc tizenötméteres tömlővel az egész teret végig tudjuk öntözni!
Elvira, akinek apja kerten, udvaron, árkon-bokron át szokta
vonszolni az öntözőcső végeérhetetlen nyúlványait, felsóhajtott:
 – Ez volna jó nekünk is!
A munka pedig megindult, egyszerre több fronton.
Gábor, mint Bitter úr segéde, egész nap menetet vágott,
csővégződéseket reszelt, kócot tépett, bitument csöpögtetett oda is,
ahova nem kellett volna.
A bitumenes hordó alatt Kriszti rakta kormos, kis ördögi képpel a
tüzet a planírozásnál kigereblyézett fahulladékból, akácgyökerekből.
Laci különféle alkatrészekért karikázott el különféle idős szakikhoz,
és közben számtalan történetet hallgatott azokról az időkről, amikor a
fiatalok még áhítattal lesték az idősebb mesterek szavát. Gábornak is
zúgott már a feje Bittér úr visszaemlékezéseitől: amikor még mint
üzemi üdülőgondnok csőrepedések, beszorult kulcsok,
áramkimaradások és egyéb istencsapások elhárítójaként működött.
Gizi és Géza Bitterék belügyeibe avatkoztak be: a konyhából és a
kamrából mindent kihordtak a tornácra, azután a Bitter úr által kevert
igen finom minőségű malterral és Bitter úr középnagy simítójával
kijavították a vakolás kisebb-nagyobb hibáit. Végül – ez volt
ténykedésük csúcsa – hozzákezdtek a meszeléshez. Gizi mellett Géza
csak inaskodhatott. Gizit ugyanis édesanyja megtanította meszelni,
mert a két kisebb gyerek mindig összemaszatolta a falat.
Elvira is nagyon szeretett volna meszelni, de Bitter néni
kijelentette, hogy akkor ő nem tud Elvira anyukájának a szemébe
nézni, mert tudja, mennyire megkíméli Elvirát otthon minden
munkától. Elvira hiába erősködött, hogy már omladoznak az anyai
ellenállás bástyái, s tanúbizonyságul megmutatta a hólyagok nyomait
viselő, dolgos tenyerét. Bitterné azonban nem tudta elviselni, hogy
konyháját egy tanácsi – méghozzá adóügyekkel foglalkozó – dolgozó
gyermeke meszelje ki.
Elvirából ezek után küldönc lett. Alkatrészek helyett ugyan inkább
hírek után szaladgált. Hol a vasútra biciklizett ki lesni, jön-e már a
salakos vagon, hol a hivatali bürokrácia útvesztőit kanyarogta végig,
elfoglalt és különféle engedélyekre váró gépkocsivezetők és más
kulcsemberek helyett. Pecsét ilyen írásra, pecsét olyanra – Elvirának
addig fogalma sem volt róla, micsoda papírtengert kavartak ők meg,
mennyi elavult, félremagyarázott rendelet, határozat, körlevél között
kellett bukdácsolniuk azoknak, akik segíteni akartak nekik.
Este Gábor sikerélményekkel telve és fülig olajosan ért
haza. Élvezte, hogy senki sem tárja ki előtte a fürdőszoba ajtaját,
senki sem mondja: „Fürödj meg, Gáborkám, tisztán ülj
asztalhoz!” Újságpapírral letörölte kezéről az olajat, azután
bekukucskált a hűtőszekrénybe. Rántott csirkét evett, egy kis hideg
ragulevessel, gyümölcskrémmel, közben az Élet és Tudományt
olvasta. Vacsora után interurbán felhívta Zsókát. Nem vették fel a
kagylót. Hol mászkálhat folyton ez a Zsóka? Már megint esti
programja van az egész családnak?
– Gyuszit hívta, aki szerencsére azonnal jelentkezett.
– Ide figyelj, öregem! Le kell jönnöd neked is!
– Most?
– Mondjuk a hét vége felé.
– Csak azért kérdem, mert Ida most olyan rendes, képzeld, három
napja együtt strandolunk, minden este teniszezünk; tegnap hozott
nekem a strandra valami finom külföldi csokoládét, de elolvadt a
melegben. Úgy nyaltuk ki a papírból.
– Felőlem Idát is lehozhatod. Nagyanyus imádja a vendégeket.
– Á most jut eszembe, a hét végén Szegedre mennek!
– No látod! Akkor semmi akadálya annak, hogy... és te, hozzál ütőt!
– Milyen ütőt?
– Okosat tudsz kérdezni! Te-nisz-ü-tőt.
– Jó, nem vagyok süket, csak nem értem, minek.
– Mert teniszezni fogunk! Bemutató mérkőzést játszunk a fácányosi
teniszpálya ünnepélyes felavatásán.
– Jó vicceid vannak!
 – Ez nem vicc.
– Hanem mi?
– Ha látnál, azt hinnéd, most jöttem a csatornából.
– Neked megártott a meleg, vagy mi!
– Na jó, megpróbálom elmagyarázni, mert végeredményben nem is
értheted. Nem tudsz semmiről. Szóval az úgy kezdődött...
És Gábor, lábát keresztbe vetve nagyanyus hajlított lábú
asztalkáján, nagy élvezettel számolt be Gyuszinak mindarról, ami a
fácányosiakat apránként izgalomba hozta. Minden kis részletre kitért,
minthogy a posta úgyis felárat számít az esti beszélgetésekért.
– Kéri Laci unokafivére meg annak a haverja holnap hozzák az
oszlopokat... Halló, itt vagy még?
– Itt, itt, de olyan hihetetlen. Még mindig nem tudom, nem ugratsz-
e.
– Nevetni fogsz: sokszor nekem is hihetetlen. Különösen mikor
fekszem az ágyban. Egyébként, halló, hívd föl a lakásunkat, apám
most ott tanyázik a nagyapámmal. Nem találkoztál velük a pályán?
– Nem én!
– Érdekes. Pedig nagyban treníroznak a megnyitóra. Jaj, és ha
megtalálnák a zöld szemellenzőmet! Már olyan nagy a hajam, mindig
a szemembe lóg. Egyébként beszéld meg velük, hogy téged is
hozzanak le!
– Jó. Van még valami?
– Van. Hívd föl Zsókát.
– Rossz a telefonjuk.
– Akkor szaladj át hozzá, le kell jönnie. Mert a megnyitón
apámmal meg veled csak hárman. vagyunk, mert nagyapusék
kijelentették, hogy ők ilyen nagy tömeg előtt...
– Nagy tömeg lesz?
– Biztosan! Ha láttad volna, mi volt a Várostrom-játékon! Na,
szóval kellene egy jó negyedik. Beszéld rá Zsókát, hogy jöjjön le!
– Jó.
– De most rögtön, ahogy engem letettél!
– Jó, jó!
– Nem felejted el?
Erre Gyuszi már csak mérgesen mordult egyet. Elköszöntek tehát
egymástól, és Gábor elővette azt az útleírást, amit Gézától kapott
kölcsön. Ehhez azonban már mégiscsak kezet kellett mosnia. Míg
körömkefével súrolta fekete vonalkákkal telihálózott keze fejét, azon
gondolkodott, hogy másnap el kell simítani a két pálya helyét a
salaknak. Ejnye, ezt el is felejtette mondani Gyuszinak, hogy végül is
két pálya lesz. Hely van, salak van... Annamária már festi a meghívót
a vasárnapi avatásra. Csodálatos lesz!
Ha már kezet mosott, le is zuhanyozott; ha már lezuhanyozott, fogat
is mosott és lefeküdt. Szeretett ágyban olvasni, bár egy-két oldalnál
soha nem jutott tovább a rátörő álmosságtól. Ezért nem szokott esti
műsorokat sem nézni a televízióban, mert rögtön elaludt.
Most ébren lapozott el a harmadik oldalig is, pedig egész testét
elnehezítette a fáradtság.
„Meg kellett volna kérdezni Gyuszit, mi van Bandiékkal! – jutott
eszébe olvasás közben. – No nem baj, Ibolyáné úgyis részletesen
tájékoztatja apámat.”
Reggel borongós időre ébredt, bárányfelhők bodorodtak az égen.
A kirakatban már ott volt a plakát:
MEGHÍVÓ
az új teniszpálya ünnepélyes felavatására
Mindenkit szívesen lát a régi
Piac téren augusztus 7-én,szombaton délután 4 órakor
a Fácányosi Teniszklub tagsága
 Gábor szeretett volna hosszasan elálldogálni a kirakat előtt, de
egyrészt szégyellt a kendős nénikék között ácsorogni, másrészt Bittér
úr is várta.
Kéri Laciék már betonoztak. Gömbvasból hajlított kosarakat
helyeztek a gödrökbe, ebbe állították az oszlopokat, s erre jött a
beton. A gombvasakat napok óta kalapálták, özvegy Magasitzné
panaszt is tett ezért Csiszár Lajos bácsinál, de az azt ajánlotta, hogy
mikor kalapálást hall, kapcsolja be a rádiót, és állítsa jó hangosra.
Kéri Laci büszkén intett Gábornak.
– No, Darázs, ma mi keltünk korábban!
– Elaludtam kicsit, este későig olvastam, reggel meg mosogattam,
tudod, most szalma vagyok!
– Nem nézted a barométert? Ha esőt kapunk, szétmossa a betont.
– Ebből csak holnapra lesz eső – mondta a betonozásnál segédkező
unokafivér. Erős fiú volt, Gábor elismeréssel nézte, ahogy dolgozott.
Laci ugyan azt terjesztette róla, hogy mikor építkezés volt náluk,
véletlenül bebetonozta a táskarádiójukat a házalapba, de ez mit sem
vont le a fiú munkájának értékéből.
A tejboltba igyekvő asszonyok mind megálltak, nézték a téren
serénykedő fiatalokat. Sorra mind meg is kérdezték, mi lesz
itt. Eleinte Gábor felelgetett nekik kimerítően, azután Laci, már
meglehetősen szűkszavúan, végül megunták a folytonos felelgetést.
Bezavarták Krisztit Csenkiékhez, hogy írasson Annamáriával
tájékoztató plakátot.
Elvira és a presszós Márti a pályahelyet hengerelték, egyengették,
Bitter úr vízmértékét figyelve, nehogy egy millimétert is eltérjenek a
vízszintestől. Nyolc óra felé Laci riasztotta őket:
– Vivi, jön apád Imre bácsival! Dobd el az ásót!
Elvira nevetve rántott egyet a vállán.
– Öregem, hol van az már! Újabban büszkék rá, hogy dolgozom.
Nagy Kálmán és Bircsák Imre tulajdonképpen csak a
vízcsapszerelési munkát jöttek megnézni, ismerve Bitter úr ama
igényét, hogy a felsőbb szervek kísérjék figyelemmel a köz érdekében
végzett munkát. Meglepődve látták, mennyi fiatal nyüzsög a téren.
– Hol voltak ezek a gyerekek eddig? – kérdezte a tanácselnök Nagy
Kálmántól. – Alig láttam őket, mióta befejeződött a tanítás.
– Otthon unatkoztak, vagy ültek a presszóban. Elvira rászokott a
cigarettára, most már értem, hogy csak unalmában, bár akkor nagyon
mérges voltam rá.
– Elvira cigarettázik? – csodálkozott Bircsák. – Nem is tudtam.
– Azt hiszem, abbahagyta, de nem merem kérdezni, nehogy eszébe
juttassam.
– Most már talán nem fontos, hogy a dohányzással bizonygassák
felnőtt voltukat. Csodálják őket a népek így is!
Éppen két öreg nénike szemlélte áhítattal, hogyan bajlódik Elvira a
vízmértékkel.
Bitter úr megragadta az alkalmat, és felhívta a tanácselnök
figyelmét arra, hogy a téren szemétkosarakat kell sürgősen elhelyezni.
– A gyerekek megszokták, hogy a tejboltból jövet az üres kakaós
poharakat, cukros tasakokat idehajigálják a térre, a törmelék közé.
Most itt szép rend van, kérem, és ugye mi, akik itt lakunk, szintén
rendbe tettük a ház előtti részt, nem volna jó, ha a lakosság megint
ideszemetelne!
A szemétkosarakat megígérték neki, bár a tanácselnök képzeletében
megint fölmerült egy üresen tátongó könyvespolc a községi
könyvtárban. Hajaj, mit fog ő kapni!
– Kálmán, ha most bemegyünk, meg kell néznünk, honnan tudunk
lecsípni pénzt olyasmire, hogy szemétkosarak, padok... és jövőre a
sportalapot teljes egészében a sportra fogjuk fordítani, nem
renoválásra!
Annamária közben leszállította a tájékoztató plakátot. Miután
közszemlére tették, még többen álltak meg kérdezősködni, mert most
már az kezdte érdekelni az embereket, hogyan is kell teniszezni.
Gáborék is legszívesebben a plakátban gyönyörködtek volna.
– Bitument ide, gyorsan! – reccsent rájuk Bitter úr hangja, és
Gábor már ugrott a vödörért, melynek oldalain körös-körül lecsurgott
a fénylő, fekete massza.
– Jön a salak! Jön a salak! – kiáltotta szinte sikoltva egy kisfiú a
tér sarkán. Már mordult is a billenős teherautó. Kéri Laci papája
kanyarodott be vele a térre. Szempillantás alatt annyi gyerek termett
ott, mintha búcsú lett volna. A raktér billent, a vörös salak vidáman
zuhogott le a kimélyített pályatérre. Gábor rekedtre kiabálta magát,
ahogyan a gépkocsivezetőt „irányította”.
Mire az első rakomány a földre folyt, megérkezett a másik
teherautó is, amelyet a vastagnyakú kolléga vezetett. Bitter úr
azonban visszaparancsolta Gábort a vízvezeték-szereléshez.
– Vannak ott elegen, nekem viszont csak te tudsz segíteni!
A tanácstól futva érkezett egy előadó, hogy megkérjem
gépkocsivezetőket: az utolsó négy rakománnyal az iskolaudvarra
hajtsanak be.
– Egyszer látnám, hogy ez a gyerek otthon is ilyen szorgalmas! –
mondta Kéri a kollégájának. Az nevetett.
– Sráckoromban én sem szerettem otthon melózni. Inkább
segítettem a szomszédban. Apám egyszer el is vert nadrágszíjjal, mert
otthon kókadozott a paprika, én meg a szomszédban hordtam a vizet a
locsoláshoz.
A presszós Márti nem állhatta meg, hogy oda ne dörgölje neki:
– Na ugye, hogy mégis lesz teniszpályánk?
– Mi az, hogy mégis? – kérdezte a vastag nyakú.
– Hát a sittet ki hordta innét, mikor az a vetélkedő volt?
Délre a Bitter-féle kétszemélyes munkacsapat befejezte áldásos
ténykedését. Bitter úr összeszedte szerszámait, Gáborral pedig
eltakaríttatta a kóchulladékot és a bitumentócsákat, amelyekbe a téren
szaglálódó kutyák sorra beleléptek. Majd elkövetkezett az ünnepélyes
pillanat. Bitter úr megköszörülte torkát, és szózatot intézett a néphez:
– Befejeztük a munkát! Ki lehet próbálni!
A lányok és az ÁFÉSZ-boltból származó vadonatúj műanyag tömlő
napok óta várták ezt a buzdítást. Kriszti ugrott oda elsőnek, gyors
kapkodással csavarta be a tömlőfejet a csapra erősített hollander
csavarmenetébe. Megcsavarta a csapot, s a következő pillanatban
visítva ugrott félre: a víz kemény sugarakban vágódott ki a hollander
alsó pereménél.
– Nem elég erősen csavartad meg! – figyelmeztette Bitter
úr. Addigra azonban már Kriszti is rájött, mit csinált rosszul.
– Mennyivel jobban áll neked ez a ruha így vizesen! – mondta Kéri
Laci elragadtatva. – Olyan vagy most, mint egy szobor.
– Mint egy meztelen szobor! – jegyezte meg Gábor, mire Laci
mérgesen nézett rá, és intett Krisztinek, hogy meneküljön be
Csenkiékhez.
– Mintha a strandon nem látnánk a lányokat majdnem csupaszon! –
mondta neki Gábor. Erre már Laci is elnevette magát.
Ezen a napon egyikük sem ment haza ebédelni. Fehérné hozott ki
nekik egy tál pogácsát, a tejboltban vettek hozzá tejet, kakaót, sietve,
kapkodva ettek, közben fél kézzel a salakot gereblyézték. Vajai néni
is ott totyogott közöttük egy régi, foghíjas gereblyével és egy
hurulóval. Öreg, ráncos arca ragyogott, mikor Gábor megdicsérte,
hogy milyen jó a salakteregetéshez ez a szőlőművelő szerszám.
Estefelé eleredt az eső, de senki sem bánta. Tudták, hogy a városi
kertészet erre az esőre várt. Másnap reggel be is futott a teherautójuk
a növényekkel. Nem futott be viszont Molnár Gyula bácsi, a tanács
nyugdíjas bedolgozó kertésze. Ami azt illeti, sok kertészkedés eddig
nem akadt a fácányosi közterületeken. Gyula bácsi havonta egyszer
komótosan lekaszálta az árokparti füvet, ezzel a dolog rendben is
volt. Mint azonban most kiderült, Gyula bácsi az előző napon
kilátogatott a szőlőbe hajtást válogatni és a tavalyi borokat
megvizitálni. A vizitálás eredményeképpen hazafelé jövet leesett a
kerékpárról, és eltörte a lábát.
– Nem nagy baj ám, ha nincs itt az öreg! – rosszmájúskodott a
kocsikísérő. – Két éve hozattak a tanácsháza elé négy hamis ciprust,
és hiába magyaráztuk az öregnek, hogy a konténeres növény
földlabdájáról csak a műanyag burkolatot szabad levenni, a
jutaborítást nem. Ő még a földet is mind lerázta a gyökerekről. Nem
is eredt meg egy sem! Ilyenkor aztán a kertészetet szidják.
Óvatosan, mintha kínai teáscsészék lennének, rakták le a
növényeket a kocsiról. Gábor izgatottan hasonlította össze a
szállítójegyzéket a Berkitől kapott vázlattal. Míg a rakodás folyt, ő
Müller Gézával meghúzta a köröket, Kriszti pedig minden körbe
cédulát rakott az odaültetendő növény nevével.
Annamária, Bitterné, Fehérné is jött segíteni, mert a növények
érkezése mindenkinek megbizsergette a szívét. Dísznövényeket
fognak ültetni oda, ahol évek óta csak a földibodza, a martilapu, a
tarack és más haszontalan gyom uralta a terepet!
– Berki elvtárs üzeni, hogy majd rajta tartja a szemét a parkotokon
– mondta a gépkocsivezető Gábornak. – Siessetek az ültetéssel, ne
sokat játszadozzatok!
Az ültetés valóban nem volt játék, ezt Gábor nagyon jól
tudta. Hajtotta is az önkéntes kertészeket, ültetett, diktált, följebb
rángatta a túl mélyre, lejjebb nyomkodta a túl magasra ültetett
fácskákát, kiigazította a nem szabályos kerekre sikerült tányérokat a
tövek körül. Elemében volt. Még szerencse, hogy az állami gazdaság
KISZ-tagjai is eljöttek segíteni. Gábor sírni meg nevetni is szeretett
volna, mikor meglátta, hogyan telik meg a tér fiatal örökzöldekkel,
évelő növényekkel, szebbnél szebb cserjékkel.
– Már térdig ér a parkunk! – örvendezett. – jövőre majd derékig ér,
és mire észbe kaptok, túlnőnek benneteket a fák! – mondta Elvirának.
Az éppen az ujját szopogatta, mert alaposan megszúrta az egyik vörös
levelű sóskaborbolya tüskéje.
Berki fél mázsa fűmagot is küldött a növényekkel. A műanyag
zsákok félredobva hevertek, senki sem ügyelt rájuk, csak Gábor
pillantása kalandozott egyre oda. Az ő kertészszeme már csírázni
látta a magokat, zöldellni a sarjadó, vékony fűszálacskákat. Mégsem
merte rászánni magát á fűvetésre.
– Ha jön egy pár hetes kánikula, kiég a zsenge fű...
De mi lesz, ha a milliónyi gyommag kikel? A téren sürgő-forgó
fiatalok között Gábor volt az egyetlen, aki számolt ezzel.
Az arra sétáló tanácselnöknek fel is tűnt Gábor gondterhelt arca.
Megállt érdeklődni:
– Csak nincs valami baj?
– Most még nincsen – mondta neki Gábor –, csak néhány hét
múlva, amikor itt már a disznóparéj fog vígan zöldellni.
Elpanaszolta Bircsáknak gondját a fűvetéssel, hogy még nincs itt az
ideje, a tér viszont be fog gazosodni, – Vessétek el a füvet! – biztatta
Bircsák. – A frissen ültetett növényeket úgyis naponta kétszer
locsolni kell. Ennyi öntözés mellett csak nem ég ki az a fű! És ha
kiég, lelkem rajta, megveszem újra a fűmagot, és... mit is mondtál,
mikor?
– Augusztus második felében.
– No, akkor majd újra elvetjük.
Gábor képe földerült.
– Ha most elvetjük, egy hét múlva már látszik, két hét múlva pedig
gyönyörű zöld pázsit lesz a téren!
– No, erre kíváncsi vagyok – mondta Bircsák –, nem is tudom...
– Csak ne volna olyan komisz munka a fűvetés! – folytatta Gábor. –
Keserves, derékfájdítós munka.
– Nem segíthetnék én is?
– Dehogynem! Csak gereblyét tessék hozni, mert ami itt van, az
mind foglalt.
Így azután özvegy Magasitzné estefelé azt volt kénytelen látni
ablakának csipkefüggönye mögül, hogy a tanácselnök, Nagy Kálmán
és jó néhányan a tanács dolgozói közül ott hajladoznak az ő háza
előtt, vetik a füvet szép egyenletes mozdulatokkal, utána pedig
gereblyével bekapálják. Végig a téren ilyen kis csapatok
szorgoskodtak. Vajaiék ragaszkodtak hozzá, hogy az ő házuk előtti
négyzet fűvetését bízzák rájuk. És mikor már majdnem az egész teret
bevetették, Magasitzné is megjelent, és fuvolázó hangon érdeklődött,
hol lehet fűmagot vételezni. Bitter úr útbaigazította a fűmaggal telt
talicskához, azután odasúgta Gábornak:
– Most már azon sem csodálkoznék, ha a perzsa sah jönne ide
gereblyével!
 XIX.

Suba, a válogatós Suba örömmel állapította meg – pompás szimata

révén –, hogy a Fülöp-házba ismét élet költözött. Vastag olajjal telt
szardíniás dobozok, sajthéjak, száraz kiflik jelentek meg a konyhaajtó
melletti szemétvödörben, csupa olyan csemege, amire Suba otthon rá
sem nézett, idegenben viszont élt-halt érte. Mióta Pallós Bandiék
bejáratosak lettek Adél néniékhez, azóta az éttermi hulladék is áradt
Suba felé. Éppen ezért otthon jobbára már csak szűzérme-maradékot
és rostélyost evett.
A házba visszaköltözött életről Ibolyáné a garázs mögé dobált üres
sörösüvegek révén értesült. Az edzések ugyanis – melyekért Gál
doktor voltaképpen felruccant vejével Pestre – eléggé rapszodikusan
folytak. Az első nap sör- és fagylaltözöne után többször
nekiveselkedtek a játéknak, de a doktor csuklója megfájdult,
pihentetni kellett. Többnyire a Palatínuson pihentették, vagy
hangulatos, árnyas kerthelyiségekben, míg Gálné-aki sógornőjénél
szállt meg – gyanút nem fogott, és meg nem látogatta őket öccsével és
sógornőjével együtt. A ház előtti nagy gesztenyefa alatt, az utcai
padon ülve várakoztak este tizenegyig, amikor is végre-valahára a
fasor mélyéből ismerős énekhangok csendültek föl:
– „Régi mániám – zengett egy fiatalos tenor –, végighajtani a
Stefánián...”
Brummogva jött a folytatás:
– „Egy vén fiákeren, a gomblyukamban virág terem ...”
– Majd teremtek én mindjárt olyan virágot a gomblyukadba, hogy
megemlegeted! – csattant föl Gálné, akit a hosszú várakozás és az,
hogy sógornője előtt kell röstelkednie, ingerültté tett. – így trenírozol
te? És még ezt a szegény Tónit is magaddal rántod a lejtőn, pedig ő
nem ivós!
– Én sem vagyok ivós! – védekezett Gál doktor homlokát
törölgetve. – De ez a hőség! Itt, Pesten elviselhetetlen a hőség, igaz,
Erzsikém?
Sógora és sógornője természetesen igazat adtak neki. Gálné
azonban olyan mérges volt, hogy ha lett volna jogosítványa, azonmód
kocsiba rámolta volna a „szakadásokat”, és meg sem állt volna velük
Fácányosig. Trenírozzanak a veteményeskertben!
Ingerültsége tetőfokra hágott, mikor kiderült, hogy a régi ütőket
nem vitték el húroztatni, nem vásárolták meg az újakat, nem vettek
labdát, közép hálót, labdakosarat...
– Megáll az eszem, hogy mivel tudtátok elfecsérelni a drága időt!
Pedig ugye, Erzsikém, ti is mennyire hívtátok őket, ott is lehetett
volna teniszezni!
Másnap mindenesetre Fülöp Antal beült a Skodába, és
megvásárolt mindent, amit kellett. Annamáriának fölhajtotta a
legszebb, legkönnyebb fogású, legjobb formájú ütőt, amit kapni
lehetett, bár kételkedett benne, hogy valaha is jó teniszjátékos lesz
belőle. Ahhoz túl sokat pingpongozott már életében.
Időközben Gyuszi is jelentkezett. Így tehát pénteken, egy nagy,
össznépi tréning után hazaindultak. Gyuszi az üres kosarakban ült.
Fülöp Antal saját tartalék ütőit is hozta, mert a régiek húrozását az
idős maszek csak a nyár végére vállalta.
Délután négy óra körül értek Fácányosra. Az ÁFÉSZ-bolt kirakata
előtt jókora csoportosulást láttak.
– Mi az a fehér ruhás baba a kirakatban? – érdeklődött Gyuszi.
– Az 1900-as évek Teniszező Hölgye – mondta Fülöp Antal,
szokatlan melegséggel a hangjában, és lassított, hogy Gyuszi
kellőképpen megcsodálhassa Annamária művét. – És figyeld a
plakátot is, milyen jópofa!
– Éppen azt nézem. Azt mondja: „Ünnepélyes felavatás augusztus
hetedikén.” De hiszen az holnap van!
– Holnap bizony! – hagyta helybe Fülöp Antal.
 – Féltem, hogy nem készülnek el ilyen rövid idő alatt, de
szerencsére sikerült.
– Míg ti dorbézoltatok, mások dolgoztak! – jegyezte meg Gálné
epésen. Veje erre gázt adott, és bekanyarodtak a régi Piac térre
vezető utcába. Lassan tudott csak haladni, mert mindenütt gyerekek
futkostak. A térre érve hirtelen fékezett. Gyuszi fejére ráesett egy
mögéje támasztott kosár.
– Nézzétek! Ezek közben be is ültették, a teret! – Mert ezek nem
vesztegették hiába az idejüket! – folytatta Gálné oktató jellegű
szózatát, de már senki sem figyelt rá; Gábor futott feléjük
hadonászva, kipirulva, nevetve, nyomában pedig egy falkányi fiatal.
– Édesapa, hoztatok ütőket? És van háló?
Mintha sáskaraj vette volna körül a Skodát! Pedig a bent ülők
igencsak igyekeztek kifelé, mert valami vörösség vonzotta a
szemüket, valami szabályos vörösség, egyenes, fehér vonalakkal
mezőkre osztva, zöld műanyag bevonatú dróthálóval magasan
körülkerítve.
– Kész a pálya, kész a park, minden ifi velünk tart! – kántálták a
Fehér gyerekek a „nagyoktól” tanult rigmust. Más gyerekek azzal a
rigmussal harsogták túl őket, amit Annamária írt ki egy új, színes
plakátra:

Tiszta park és tiszta pálya,

– hulladékot dobj kosárba!

– Micsoda, már szemétkosár is van? – Gál doktor, aki izgalmában

egyre az ablakkilincset nyomkodta az ajtózár helyett, nem akart hinni
a fülének. – Engedjetek már kiszállni, hé, hadd lássam!
A kíváncsiak szoros gyűrűjében Fülöp Antal alig tudott elvergődni
a csomagtartóhoz, hogy szétossza a gyönyörű új ütőket.
Volt annyi előrelátás benne, hogy csak kétféle ütőt vett: nehezebbet
a fiúknak, könnyebbet a lányoknak. Minthogy az előbbin kék, az
utóbbin piros márkajelzés volt, pillanatokon belül minden ütő
gazdára talált. Nagy örömére előkerült Annamária is, átadhatta neki a
különös gonddal vásárolt szuperütőt.
– Anti bácsi, tegyük föl a hálót! – könyörögtek a klubtagok.
– És ugye, akkor mindjárt ütögethetünk is? – kérdezte Kriszta, aki
egészen megmámorosodott csillogó húrozású új ütőjétől.
– Ohó, a pályára csak tornacipőben! – kezdte Fülöp Antal, de
szavait harsogó nevetés szakította félbe:
– Már napok óta abban járunk!
Gyuszi a pálya bejáratánál állt Gáborral, és nem tudta, mit
mondjon. Mikor az elmúlt nyáron meglátogatta Gábort, még
mindenféle kidőlt-bedőlt falakon mászkáltak itt, hogy megkeressék
Vajai néni eltűnt kotlóstyúkját. Most pedig ragyogó sportlétesítmény
tárul eléje...
– Hogyhogy egyedül jöttél? – firtatta Gábor. – Zsóka nem fért
volna már be?
– Ó... Zsóka nem jön!
– Nem jön?
– Alighanem megsértődött. Legalábbis mondott valamit, hogy el
sem búcsúztál tőle, nem is írtál neki.
– Mert olyan hirtelen jöttünk el. És itt olyan rumli volt, hiszen
tudod!
– Az is rosszul esett neki, gondolom, hogy egyszer sem hívtad föl.
Gábor elvörösödött. Arra a gondolatra, hogy Zsóka nem jön le,
nem látja, ami itt történt pár hét alatt, elment a kedve a
teniszpályáktól, a parktól, a megnyitótól, mindentől. Igaz, csak egy
pillanatra ment el, mert – szerencsére – Gyuszi rászólt:
– Oda nézz, apád már megkezdte az oktatást!
Fülöp Antal a kocsiban gyorsan cipőt váltott, és maga köré gyűjtve
a már ütővel rendelkezőket, bevonult velük a pályára. Ütőjén
vadonatúj, selymes-bolyhos labda rezgett, az első abból a százból-
ezerből, amit az egymást váltó, nemzedékek majd elkoptatnak ezen a
pályán...
– Először a helyes ütőtartást kell megtanulnotok!
Gál doktor, miután feleségével együtt áhítattal figyelte jó félórán
át, hogyan próbálnak a gyerekek sorra beletalálni a labdába, amit
Fülöp Antal egyenletes ritmusban dobált elébük, elhatározta, hogy
hazaviszi a Skodát. Éppen befordult a sarkon, mikor a járdáról a
tanácselnök és az iskolaigazgató integetett feléjük.
– Csak egy percre, doktor bácsi! Meg akarjuk köszönni ezt a
ragyogó kezdeményezést!
– De ne nekem! – hárította el az öreg a köszönetét. Gálné is sietett
helyesbíteni:
– Nem ő találta ki, hanem az unokám! Teljesen rám ütött az a
gyerek!
– Nono, azért itt mindenki tett valamit! Azt az ötletet támogatni
kellett, a gyerekeket bátorítani...
– Tessék megnézni, hogyan edz már a vőm a gyerekekkel! –
büszkélkedett Gálné. Dolmányos bólintott.
– Már hallottuk hírét, milyen nagyszerű sportember! Nekünk is van
egy ügyes kis tanárnőnk, éppen tegnap voltunk nála bent a városban,
meglátogattuk.
– Az a kis helyes, aki most gyermekgondozásin van?
– Az, az, a Szentesiék lánya, de őszre már munkába áll. És nem
akarta elhinni, hogy ha visszajön, teniszezhet. Kiderült, hogy a
főiskolán ez volt a kedvenc tantárgya.
– Végül azért elhitte! – csapott Bircsák vállára az igazgató. –
Mindjárt neki is állt beosztást készíteni, hogy az egyes osztályok
hogyan kövessék egymást az edzésben.
– Csak majd ezt a pályát karban is kell ám tartani! – mondta Gál
doktor, de Bircsákék jókedvét nem sikerült elrontania.
– Ó, már gondnokunk is van Bitter úr személyében! Ó is jól jár, mi
is jól járunk. A felesége a parkot fogja gondozni, végre is, amíg aktív
volt, a növénytermesztőknél dolgozott.
Gálék összecsapták a kezüket. Ennél jobb megoldást aligha lehetett
volna találni. Bitterék itt laknak a téren, állandóan szemmel
tarthatják, s ami a fő: nyugdíjas életükbe visszatér az, amivel mindig
szívesen foglalkoztak, s ami hiányzott nekik.
– És ha valami nagyobb munka lesz, gyomlálás, kapálás, ilyesmi,
be kell szervezni az úttörőket – mondta Dolmányos. – Ez nekik való
feladat. Mindig bosszant, ha látom, hogy tanítás után is bent
maradnak, és órákon át bíbelődnek mindenféle albumokkal, betűket
írnak, ragasztanak. Szoktam is nekik mondani: „Nem tudnátok olyan
úttörőmunkát kitalálni, amit a szabad levegőn lehet végezni? Úgyis
tudom, hogy ha hazamentek, megint csak nem mozogtok, mert ültök a
tévé előtt estig.”
A térről idehallatszott a labda pattogása, nevetés, kiabálás, a pálya
körül csoportosuló apróbb gyerekek zsibongása.
– Még a járástól is jönnek a megnyitóra – dicsekedett Bircsák. –
Nagy esemény ám ez! Bauerné mondta, hogy a városban mind
elfogytak a fehér tornacipők. Most rendeltek soron kívül, egy nagy
tétel sportárut, ütőket, dresszeket.
Gálné összecsapta a kezét.
– Pedig nem is olyan olcsó dolog! Domi, hány ezrest fizetett ki
Anti azokért az ütőkért, amiket most hoztunk?
– Ó, asszonyom – legyintett a tanácselnök –, azt a pénzt nem a
szájuktól vonják el a fácányosiak! Legföljebb kevesebb motort
vesznek a végzős fiúknak!
Gábor szaladt a kocsi felé Gyuszival.
– Nagyapus, bennünket is vigyél haza!
– Mi a csuda – nevetett rajtuk Dolmányos. – Azt hittem, le sem
lehet vakarni benneteket az új pályáról! És máris hazamentek?
– Nekünk nem újság! – mondta Gábor, miközben bemásztak a hátsó
ülésre. – Hadd élvezzék a kezdők!
A tanácselnök Dolmányoshoz fordult.
– Gyerünk, öregem, mi is, mert nekem még be kell tanulnom a
holnapi ünnepi beszédemet!
– De ugye nem lesz hosszú? – kérdezte Gábor a kocsiablakon
kihajolva.
A választ elnyomta a Skoda hördülése. Gál doktor szép tempósan
hazavezette a kocsit a hepehupákon át.
– Gyuszi nálam alszik a díványon – vette elejét Gábor mindenféle
vendégszoba-akciónak. S miközben nagyanyja elindult birtokba venni
a magára, illetve Gáborra hagyott házat, ők beosontak a rendelőbe,
hogy fölhívják Zsókát.
Amíg a kapcsolásra vártak, az íróasztalon halmozódó orvosi
folyóiratokat nézegették.
– Emlékszel – fordult Gyuszi Gáborhoz –, mennyire féltünk, hogy
nagyapád rajtakap bennünket, mikor a könyvei között turkáltunk?
Gábor emlékezett. Kisfiúk voltak még, s ha beszabadultak az üres
rendelőbe, első útjuk a könyvszekrényhez vezetett. Az orvosi könyvek
színes képei, az emberi testet, különösen a női testet bemutató ábrák
hallatlanul érdekelték őket. Most azonban olyan könyvet is szívesen
forgattak volna, amelyik a női lélek rejtelmeit tárja fel.
Szerencsére Zsóka éppen akkor ért haza a strandról.
– Szia, ragadok, mert őszibarackot eszem.
– Zsó, miért nem jöttél le Gyuszival?
– Hát hívtál?
– Hívtalak... vagyis... Gyuszi szólt neked, nem?
– Szólt, de kíváncsi vagyok, ha neked is csak úgy üzengetnének...
– Az nem üzengetés volt!
 – Nem, persze?
– Kérés volt, Zsókám, amit Gyuszi tolmácsolt.
– Ó, ó!
– Igenis ó, ó! – ismételte Gábor elkeseredve. – Gyere le holnap!
Válasz helyett cuppogást hallott, sőt valami olyasféle hangot, ami
leginkább szürcsöléshez hasonlított.
– Úgy csurog a leve! – szabadkozott Zsóka ott Pesten, és kuncogott.
– Gyere le holnap, Zsó! Hétkor indul a busz, fél kilenckor várunk a
tanácsháza előtti megállóban.
– És ha nem engednek?
– Hívd ide a mamádat, beszélek vele!
– Most szárítja a haját.
– Hozd utána a hajszárítót!
– Á, nem érdekes! Ha kedvem van menni, úgyis elengednek.
– Hát legyen kedved!
Gyuszi kikapta Gábor kezéből a kagylót.
– Zsó, ne vacakolj! Mondtam neked, hogy ezek itt teniszpályát
csináltak, de akkor még nem tudtam, hogy igazi a pálya, azt hittem,
olyan kis döngölt terep, a közepén kifeszített madzaggal. De ez
komoly pálya. Ezek itt kidolgozták a lelkűkét is! Okvetlen látnod kell!
– A teniszpályát meg is nézném.
– Akkor gyere le megnézni a teniszpályát! – harsogta bele a
kagylóba Gábor. – Holnap lesz a megnyitó, a tanácselnök nyitja meg,
és mi játsszuk az ünnepi mérkőzést. Te leszel velem, Gyuszi meg
édesapámmal.
– De én félek Anti bácsi szerváitól!
– Akkor Gyuszi meg én...
– Nem, nem, ha én vagyok Anti bácsi párja, akkor meg minden
labdát elrontok izgalmamban.
 – Na és? Legföljebb ők nyernek. Az a lényeg, hogy együtt
játsszunk!
Boldog szuszogás a drót mindkét végén.
– Akkor holnap várunk! És menj korán aludni!... Hallod? Én is
lefekszem rögtön vacsora után, mert hajnalban még ki akarok szaladni
a pályára... Nem, nem fölvirágozni... csak úgy! Na szia!
Elégedetten csapta le a kagylót. Gyuszi nem titkolt irigységgel
nézte.
– Szóval Zsóka jön. Darázs, neked minden sikerül!
– Azért nem minden! – nevette el magát Gábor. – Lusta voltam
utánanézni a méreteknek, fejből adtam meg, és 44 centimétert
tévedtem a hossznál. Apám bizalmasan közölte velem, hogy
észrevette, de senki másnak nem szólt.
„Ilyen tragédia!” – tükröződött Gyuszi szemében. Gábor
változatlan derűvel folytatta:
– Az a szerencse, hogy maradt ott egy kis kupac salak, amit nem
értünk rá szétteregetni. Ráhengerlem a rossz vonalakra, mire azzal
kész vagyok, Bitterék is fölkelnek, ki tudom hozni tőlük a
meszesvödröt, a lécet, a pemzlit... öregem, egy óra alatt el is felejtem
az egészet!
Fütyörészve indult a fürdőszobába kezet mosni, azoknak az
örömével, akik a kudarcból is sikerélményt tudnak csinálni, mert
sopánkodás helyett újrakezdik – mintha mi sem történt volna...