Fülszöveg

Erre a napra vártak.

Ez lesz-e a nap, amelyen valóra válnak álmaik?
Bel, egy csokoládédinasztia örökösnője az álomesküvőjét tervezgeti
élete szerelmével, Richarddal, amikor bekövetkezik a katasztrófa, és
az addig hibátlannak hitt világ darabokra hullik körülötte.
A fagylaltszalon-tulajdonos Violet arra készül, hogy örök hűséget
fogadjon Glynnek, akit már réges-rég nem szeret, ám mégsem képes
kimondani a rövidke mondatot: „már nem akarok a feleséged lenni.”
A mindent önerőből elérő üzletasszony, Max úgy tervezi, hogy a
házasságkötő teremben mondja ki a boldogító igent jóképű
vőlegényének, Stuartnak, de ahogy közeleg a nagy nap, egyre
jobban magával ragadja a régi ábránd: a bazi nagy lagzi és annak
mesébe illő kellékei.
Mindhárom nő a Fehér Esküvő menyasszonyiruha-szalonban keresi
a tökéletes alkalomhoz leginkább illő, megfelelő kellékeket. A
szalon tulajdonosa, Freya a garancia arra, hogy a kiválasztott ruha
meghozza majd nekik az áhított boldogságot, bár közel sem biztos,
hogy úgy, ahogy eredetileg eltervezték…
MILLY JOHNSON
Fehér Esküvő
Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Milly Johnson: White Wedding
Fordította
H. PRIKLER RENÁTA
Ajánlom ezt a könyvet a Shawlands Általános Iskola csodálatos
tantestületének
Barnsley-ban, különösen Dave Lucasnak, Fiona Taylornak, Lisa
Hepworthnek,
Louise Barradellnek, Alison Asquithnak, Joanne Prigmore-nak, Sue
Clarknak,
Linda Adamnek, Wendy Lindsay-nek, Jane Williamsnek, Jean
Thickettnek és Jill
Brookling igazgatónőnek, akikre mindig mosolyogva és szeretettel
fognak majd
emlékezni az emberek. Ők azok, akik csodálatosan boldog évekkel és
temérdek
emlékkel ajándékoztak meg minket és gyermekeinket. Életre szóló
barátságok
kötődtek a gondjaikra bízott épület falai között, és egyikük sem
sajnálta
gyermekeinktől a mosolyt. Nem is kívánhattunk volna csodálatosabb
iskolát.
Köszönjük.
Prológus
– Helló! – mondta Max McBride, amint megpillantotta a csilingelő
boltajtón belibbenő,
immáron ismerősnek tűnő alakot. – Örülök, hogy újra látom.
– Most már biztos, hogy üldöz engem – válaszolta az apró termetű,
tüskés hajú Bel,
miközben gyorsan becsukta az ajtót a februári hideg előtt. – Vagy az
is lehet, hogy én
üldözöm magát.
A két nő egymásra mosolygott. Eddig ötször látogattak el a Fehér
Esküvő
menyasszonyiruha-szalonba, és a később érkező minden alkalommal
ott találta a másikat.
Csupán a véletlen műve lehetett, hogy a harmadik, azonos pályán
mozgó hölgyemény ezúttal
hiányzott – egy ezüstszőke hajú, világos bőrű nő, akivel Max, ebben
biztos volt, egy iskolába járt. Arra a lányra emlékeztette, akit a
többiek „Szellemnek” csúfoltak szokatlanul sápadt
bőrszíne miatt.
– És? Mit keres? – kérdezte Bel.
– Csak nézelődöm – felelte Max. – Kicsi esküvőnk lesz, semmi
fodor. Ugyanakkor nem
bírom megállni, hogy meg ne csodáljam ezeket a szépséges ruhákat.
– Igazság szerint a
vőlegénye, Stuart volt az, aki kerülni akarta a cécót. Azt mondta, egy
esküvőnek két emberről kellene szólnia, valamint a fogadalomról,
amit egymásnak tesznek. Bár Max rábólintott erre, gondolatban
automatikusan kezdte összeállítani a listát a legfontosabb
kellékekről: ruhákról, tortákról, fátyolról, virágokról…
– Hát maga? – kérdezett vissza Max. – Mit szeretne?
– Őszintén? Fogalmam sincs. – Bel elmosolyodott. – Erre jártam, és
gondoltam, benézek,
hátha megakad valamin a szemem.
– Nagy esküvőt terveznek?
– Jelenleg száz vendégnél tartunk – válaszolta Bel. – Ötvennel
indultunk, de a végén
szerintem kétszázan is lesznek.
Minél több a vendég, annál vidámabb egy esküvő, gondolta
megdobbanó szívvel. Alig várta
már az esküvője napját, és annak örült volna a legjobban, ha az
egész világ hallja, amint
kimondja Richardnak az „Igen”-t. Richard „másik fele” akart lenni,
mégpedig mielőbb. Majd
szétvetette az öröm, ha arra gondolt, hogy nemsokára Mrs. Belinda
Bishop lesz a neve.
– Boldogulnak, vagy esetleg segíthetek valamiben? – lépett oda
hozzájuk a tulajdonos.
Magas, elegáns hölgy volt, csupa báj, csupa kellem. A
személyiségéből sugárzó nyugalom a
béke és boldogság varázslatos szigetévé változtatta a boltot, ahol
könnyen bele lehetett
feledkezni a nézelődésbe. A bal melle fölé erősített kitűző szerint
Freyának hívták. Nem volt már fiatal. Bár nem igazán illett hozzá a
modern környezet, szerves része volt annak a
törékeny nőiességnek, ami az egész boltot átitatta.
– Ami engem illet, csak nézelődöm – válaszolta Bel. – Már megint.
– Én is – tette hozzá Max apró sóhaj kíséretében. A fél készletet fel
tudta volna vásárolni, ha szabad kezet adnak neki. Így azonban csak
kínozta magát, amikor tiarákat és fejdíszeket
próbált, hiszen tudta, hogy az esküt, ami élete végéig hozzáköti
ahhoz a férfihoz, aki már
tizenhét éve a partnere volt, egy roppant praktikus bézs színű
kétrészesben fogja elmondani a házasságkötő teremben. Csakhogy
közben, teljesen véletlenül felfedezte ezt a boltot, és
azóta, ha erre járt, nem tudott ellenállni a kísértésnek – egyszerűen
be kellett jönnie.
Tündérhercegnőnek érezte magát, ahogy fel-alá sétált a hosszú,
keskeny helyiségben, ami
esküvői kellékekkel volt telis-tele. A gyerekszobáját juttatta eszébe a
játék ékszerekkel,
valamint a koronákkal és fodros ruhácskákkal teli dobozokat. Ha
akkoriban valaki
megkérdezte tőle, mi szeretne lenni, ha felnő, azonnal rávágta, hogy
„királykisasszony”.
Bel éppen felkapott egy pár selyemcipellőt, amikor újabb csilingelés
közepette kinyílt az
ajtó, és besétált rajta egy nő. Hosszú, ezüstszőke haja és sötét
ibolyakék szeme volt.
– Csípjenek meg! – kacagott fel Bel. – Épp az imént emlegettük.
– És lám, itt vagyok – válaszolta kuncogva a világos bőrű nő. –
Mintha csak
összebeszéltünk volna.
– Valahogy úgy. Mi lenne, ha vásárlás után beülnénk egy kávéra a
szemközti cukrászdába?
– kérdezte Max mosolyogva.
Belinda
esküvője
1. fejezet
Három hónappal később
– Ó, ISTENEM, ezt nézd meg!
– Igen… Látom.
– Vagy ezt! Ezt nézd!
Ha még egyszer azt mondja, hogy „ezt nézd meg”, megölöm.
– Nézd! NÉZD már, az istenért!
– Most már tényleg elég! – Bel felkapott egy kispárnát, és Max felé
dobta, aki olyan szélesre nyitotta a száját, hogy akár le is nyelhette
volna a felé tartó tárgyat, ha az oda repül, ahová szánják.
De Maxet annyira lenyűgözte a televízió képernyőjén feltűnő cigány
lagzi látványa, hogy
észre sem vette a vállába csapódó párnát. Sohasem látott még ehhez
hasonlót. A
menyasszony és a huszonöt koszorúslány hatalmas krinolinjai, a
Hamupipőke-hintó, a háznál
is nagyobb torta… Csupa hihetetlen, mesébe illő dolog, amitől
valami mocorogni kezdett
benne. Eszébe jutott gyermekkori álma arról, hogy mi lesz, ha felnő,
és szinte látta maga előtt a fodros, suhogó selyembe öltözött
királylányt a szikrázó tiarával a fején. – És ezt is nézd meg!
– A változatosság kedvéért nem mondanál valami mást is? –
kérdezte Bel bosszankodást
színlelve.
Violet hol kuncogva, hol sóhajtozva figyelte az eseményeket.
– Tudod, Max, még csak pár hete ismerlek, de sosem hittem volna,
hogy egyszer ennyire
kifogysz a szóból.
Max azonban még mindig nem figyelt rájuk. Elbűvölten bámulta,
ahogy Hamupipőke-
hintójából előbuggyant a felhőnyi hófehér uszály, aminek nem akart
vége lenni soha. A
narrátor szerint több mint egymérföldnyi anyag volt csak az
alsószoknyákban.
– Tölthetek, Lady V? – kérdezte Bel, Violet felé billentve a palack
nyakát.
– Nem kellene többet innom – tiltakozott erőtlenül Violet, ám máris
nyújtotta a poharát. –
De ha annyira ragaszkodsz hozzá…
– Igen, ragaszkodom. Végül is, ez a hivatalos lánybúcsúm. Hacsak a
csütörtöki,
sorscsapással is felérő családi összejövetelt nem számítom.
Bel ragadozóra emlékeztető mosollyal vette számba, hogy kik
lesznek ott a vacsorán. Az
apja, és persze Richard, aztán az unokatestvére és egyben leendő
koszorúslánya, Shaden, meg az agyonbotoxozott arcú
mostohanénikéje, Vanoushka a férjével, a nyálas Martinnal, aki
húsos ujjaival előszeretettel markolászta az útjába kerülő női
fenekeket. És ott lesz Faye is, természetesen, a mostohaanyja, aki
gondoskodni fog arról, hogy minden a lehető
legsimábban menjen. Ha másban nem is, a háziasszonyi
képességeiben Bel százszázalékosan
megbízhatott.
– Nem gondoltam, hogy beéred egy ilyen silány lánybúcsúval –
jegyezte meg Max, aki
most, hogy reklám ment éppen, képes volt elvonni a figyelmét a
képernyőről. – Azt hittem,
hogy egy klubban ünnepelsz majd a barátnőiddel. – És nem a
lakásodban, egy fazék chilis bab mellett két olyan nővel, akiket alig
ismersz, tette hozzá gondolatban.
Bel megvonta a vállát. Valójában nem voltak barátnői. Igazán jó egy
sem. Valahogy
kikoptak mellőle az évek során. Sara hozzáment egy német
fickóhoz, Frankfurtba költözött, és azóta egymás után szülte a
gyerekeket. Már az ötödiknél tartott. Vagy a hatodiknál. És bár
gyerekkorukban, egészen az érettségiig elválaszthatatlanok voltak,
már karácsonyi lapot sem írtak egymásnak. Bel a lelke mélyén tudta,
hogy mi állt közéjük. Az, hogy ő képtelen volt
teherbe esni, míg Sara gyakorlatilag „potyogtatta” a kölyköket. Amy
Londonba ment, és
pillanatok alatt beépült egy fura alternatív közösségbe, Shaden
pedig… Nos, bár
unokatestvérek voltak, felnőttkorukra eléggé eltávolodtak
egymástól. És akkor még finoman
fogalmazott.
– Nem volt kedvem elmenni itthonról. Inkább egy csendes estére
vágytam, némi borral, egy
jó kis társasággal, hogy legyen kivel koccintanom – dünnyögte Bel,
és egyetlen hörpintéssel kiürítette félig telt borospoharát. Max és
Violet sokatmondó pillantást váltott. Ugyanarra
gondoltak: ez az esküvőjével alig törődő Bel nagyon különbözik
attól a lelkes Beltől, akit a Fehér Esküvő szalonban megismertek. Az
a menyasszony a fellegekben járt, örökké
mosolygott, és sokkal gyakrabban emlegette „Richardot”, mint most,
az esküvőjük előtt.
– Jól vagy? – kérdezte óvatosan Violet, aki már a kezdetekben
észrevette, hogy Bel nehezen
viseli, ha belelátnak a lapjaiba.
– Igen, teljesen jól vagyok – válaszolta Bel, és nyomatékként még
bólintott is egyet.
– Talán sokat szexeltél az utóbbi napokban – jegyezte meg Max.
Arra gondolt, ez
megmagyarázná a sötét karikákat újdonsült barátnője szeme alatt.
– Eltaláltad – vágta rá Bel, és újratöltötte a poharát.
– Az jó. Mármint az, hogy ennek ellenére jól érzed magad. És nem
vagy teljesen kifacsarva
– fűzte tovább a szót Violet. Pedig ki lehetne, gondolta, hiszen Bel
teljesen egyedül szervezte meg az esküvőjét. Olyan lehet az
energiaszintje, mint egy kimúlófélben lévő lajhárnak.
Bel elmosolyodott az aggódó megjegyzések hallatán. Viszonylag
rövid ismeretségük alatt
nagyon megkedvelte a két nőt. Ennek ellenére – vagy éppen ezért –
most már nagyon bánta,
hogy az ösztöneire hallgatva meghívta őket az esküvőjére. Persze
hiába – ezen most már nem
lehetett segíteni. Különben is, fontosabb volt, hogy megőrizze a
tisztánlátását, és bármilyen nehéz is, képes legyen elhallgattatni a
szívét.
– Azt hittem, ma este megismerhetjük a koszorúslányodat – mondta
Max. Kicsit furcsának
találta, hogy egy ennyire fontos szereplő nincs jelen a lánybúcsún.
– Itt lenne, de sajnos megfázott, és nem akarta továbbadni a bacijait
– hazudta Bel
gördülékenyen.
– Szegény – sajnálkozott őszintén Violet.
– Az. És milyen figyelmes – folytatta bólogatva Bel. A drága
Shaden. Elég volt gondolatban kimondani az unokatestvére nevét,
máris megingott az önbizalma.
– Remélem, jövő szombatra megcsináltatod azokat a rémes
körmöket – biccentett Max Bel
keze felé.
Bel, hogy eltakarja a körmeit, begörbítette az ujjait. Némelyik
lüktetett, annyira lerágta már a körmöt.
– Hogy áll az új fagylaltozód, Violet? – kérdezte Bel, csak hogy
elterelje magáról a
figyelmet, vagy mielőtt valami olyasmit mondana, amit később
megbán. Violet ugyanis
kibérelt egy kis helyiséget, majdnem szemben a Fehér Esküvővel.
– Ó, remekül – felelte ragyogó mosollyal Violet. – Alig várom, hogy
megnyithassam. Csak azt sajnálom, hogy nagyi már nem tudja
vállalni a munkát. Olyan jól érezte magát a régi
helyen.
Violet már korábban mesélt nekik imádott nagyanyjáról, aki
kezdődő Alzheimer-kórban
szenvedett. Nan Violet özvegy anyjával, Suzannel élt, akit, bár a
menye volt, a lányaként
szeretett. – Anya minap a hűtőben találta meg a papucsát.
Violet nevetve mondta mindezt, hangjából mégis kiérzett a
szomorúság. A nemrég még
fürge és fitt nagyi napról napra törékenyebbé vált – nemcsak
fizikailag, hanem szellemileg is.
– Ó, Istenem! – mondta Bel együtt érzőn.
– Mikor lesz az ünnepélyes megnyitó? – kérdezte Max. – Imádom a
fagyit.
– Ami azt illeti, az alapozás és a festés már elkészült – gurgulázta
boldogan Violet –, így betettem egy hirdetést a múlt heti Chronicle-
ba, hátha találok egy művészt, aki festene néhány freskót a falaimra.
Egy már jelentkezett is, holnap délután találkozom vele. Ha
minden jól alakul, úgy számolom, hogy augusztus elejére leszek
nyitásra kész.
– Ki lesz ott veled a boltban, ha a nagyanyád már nem tud segíteni?
– motyogta Bel egy
maroknyi tortillachipsszel a szájában.
– Talán Glyn? – kérdezte Max. – Vagy rossz ötlet?
– Nagyon rossz! – vágta rá Violet. – Őszintén! Ti szeretnétek, ha
Stuart vagy Richard egész nap ott lihegne a nyakatokban, és még az
éjszakát is velük kellene töltenetek?
Bel fontolóra vette a kérdést, és majdnem felnevetett. Valamikor,
réges-régen, talán örült
volna egy ilyen helyzetnek, de most nem tudta volna elképzelni sem.
Nem mintha egyelőre túl sokat tudtak volna egymás vőlegényeiről,
csupán azt, ami az
eddigi beszélgetéseikből kiderült. Ezek alapján Richard egy
szívdöglesztő és sikeres banki
vezető volt, és három éve volt jelen Bel életében. Stuart egy helyi
beszállítócég
aprócikkrészlegén volt raktárvezető, és tizenhat éves koruk óta
csapta a szelet Maxnek. A
legkevesebbet Glynről lehetett tudni. A jelek szerint még másfél éve
sem volt együtt Violettel, és a rövid idő nagy részét
betegszabadságon töltötte – úgy sejtették, egy idegösszeomlás
következményeként –, és sem Bel, sem Max nem érezte volna
igazságosnak, hogy faggatózni
kezdjenek, bármennyire is szerettek volna részletekhez jutni vele
kapcsolatban.
– Még egy kis bort, Max? – kérdezte Bel.
– Naná! – felelte Max, és már nyújtotta is a poharát. –
Tulajdonképpen bármennyit ihatok,
úgyis taxival kell hazamennem. Lehet, hogy az édesanyád esküvői
ruháját fogja viselni majd a lányod is? Hát ez mesés lenne, nem?
Három generáció ugyanabban a menyasszonyi ruhában!
Bel már jóval korábban elárulta nekik a Fehér Esküvő ben, hogy
nincs szüksége
menyasszonyi öltözékre, mivel az édesanyja egykori ruhájában járul
majd az oltár elé. Ennek azért volt különösen nagy jelentősége, mert
az anyja az ő születése után fellépő
szövődménybe halt bele.
– Nekem nem lehet gyerekem – közölte olyan semleges hangon,
amilyet csak képes volt
kierőltetni magából, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni
Maxet. – Vacak méhem
van. Nem akarlak unalmas részletekkel traktálni benneteket, de
tudom, hogy sohasem eshetek
teherbe. – Látta, hogy a két másik nő arca elborul. – Semmi baj, én
már megbékéltem vele.
Egy gyerekkori operáció miatt alakult így, azóta tudom. Ironikus
módon a mostohaanyámnak
is hasonló baja van. Ő sem tud teherbe esni. Nekem sem lehet
gyerekem, meg az anyámnak
sem. Vicces, nem igaz?
– Ó, Istenem, annyira sajnálom – mondta Max. Ő maga sohasem
akart gyereket, pedig az
egészséges méhe lehetővé tette volna, hogy teherbe essen. Micsoda
pazarlás! Hirtelen
bűntudata támadt.
– Ugyan, Max, honnan tudhattad volna? Egyébként, hogy gyereke
legyen valakinek,
szerintem privilégium, és nem jog – válaszolta Bel szelíden. – A
hozzám hasonló emberek
számára még mindig ott van az adoptálás lehetősége, szóval ne
aggódjatok. Vannak dolgok,
amiken nem lehet segíteni. – Elmosolyodott, és ettől valahogy
erősebbnek látszott, mint
amilyennek érezte magát. Mindig ezt tette, ha a téma szóba került.
Sok gyakorlás kellett
hozzá, de mostanra művészi szinten tudta leplezni a valódi érzéseit.
– Nézd csak, vége a reklámnak! – intett Bel a tévé felé, egyrészt
hogy elterelje Max
figyelmét, másrészt mert valóban elkezdődött a cigány lakodalomról
szóló műsor harmadik
része.
– Hogy lehet pisilni egy ekkora szoknyában? – kérdezte Bel, akit
lenyűgözött a képernyőn
felvillanó, klasszikus jelenet: az örömanya és három koszorúslány a
szék támlája mögé
emelték a hatalmas ruhát, hogy a menyasszony elfoglalhassa a
helyét. A koszorúslányok
melle szinte kibuggyant a skarlátvörös fűzött felső méretes
dekoltázsából. Bel elképzelte,
hogy mutatna ez a vörös árnyalat az aranyszőke hajú Shadenen.
Rögtön a figyelem
középpontjába emelte volna, ehhez kétség sem férhetett. Oda, ahol a
megérdemelt helye volt.
– Nézzétek a menyasszony haját! – üvöltötte Max. – Magasabb a
parókája, mint az Empire
State Building. Én is ilyet akarok! – De Maxnek nemcsak a parókára
fájt a foga, hanem a
ruhára is, meg a tortára, meg a virágokra, egyszóval – mindenre.
Apró rezgések futottak végig a testén, és az emlékezete pókhálói
mögül előbukkantak gyermekkori emlékei arról a
hercegnő menyasszonyról, aki mindig is lenni akart.
– Akkor szólj Stuartnak, hogy vegyen egy defibrillátort, mert
szüksége lesz rá, ha bézs
kosztüm helyett egy ilyen szerelésben lépsz elé – javasolta kuncogva
Violet.
– Ugyan, a férfiakat nem nehéz meggyőzni – vélekedett Bel. – Elég
leszopni őket, és
mindenről megfeledkeznek. Még arról is, amit nem sokkal korábban
váltig állítottak. –
Nevetett, de Violet észrevette, hogy keserűen cseng a hangja.
Max a borát kortyolgatta, és közben arra gondolt, hogy hét hét
múlva, ezen a napon utoljára fekszik le szingliként. Így nem igazán
volt ideje arra, hogy változtasson a tervein. A gondolat elrémisztette,
ugyanakkor izgalommal töltötte el. Max akkor érezte magát a
legjobban, ha le kellett győznie egy nagy kihívást.
– Violet, még mindig úgy gondolod, hogy elmész holnap a Fehér
Esküvőbe? – kérdezte Bel.
– Aha.
– Elkísérlek, ha nem bánod.
– Persze hogy nem!
– Engem se hagyjatok ki! – mondta Max. – A bézs kosztüm ezennel
lekerült a napirendről.
– Fél tízkor érted jövök, rendben? – fordult Violet Belhez. – Aztán
felvesszük Maxet.
– Ne beszélj bolondokat! – ellenkezett Max. – Az túl nagy kerülő
lenne.
Violet azonban ragaszkodott az elképzeléséhez.
– Á, dehogy! És ha az is, kit érdekel? Szívesen autózom arrafelé.
– Nekem sincs jobb elfoglaltságom – tette hozzá Bel.
– Hát akkor jó – adta be Max a derekát. – Most azonban… mivel ez
a hivatalos leánybúcsúd,
Bel, bármilyen pocsék is, ideje tósztot mondanunk.
– Igen, igen! Feltétlenül! – lelkendezett Violet. – Ürítsük poharunkat
a mi kedves új
barátnőnkre, Belre!
– Belre! Kívánom, hogy sose felejtsd el az esküvőd napját.
Bel megemelte a poharát, és a másik két nőéhez koccintotta. – Azt
hiszem, bátran
kijelenthetem, hogy így lesz – válaszolta szirupos mosollyal.
– Mi a pitymallat van ezen az örömanyán? – kiáltott fel nevetve
Violet, amikor
megpillantotta a képernyőn a termetes asszonyságot, akinek a
bugyiját is alig takarta el a
banánsárga, fehér pettyes ruha. Az asszony barnítóval befújt bőre
olyan színű volt, mint egy tíkfa kredenc. – Gondolod, hogy az
anyádnak tetszene egy ilyen szerelés, Max, ha összejönne ez a
cigány esküvő?
– Csak semmi „ha”! – közölte Max. Ugyanis Max, ha kigondolt
valamit, véghez is vitte – és
nem aprózta el. Nevéhez méltóan maximalista módon fogott hozzá a
részletek
kidolgozásához, és ilyenkor, bármibe kezdett is, semmi sem állhatott
többé az útjába.
Felsóhajtott, és álmatagon visszacsusszant a cigány menyasszonyok
mesés világába. Ezen
az estén Stuart minden terve semmivé foszlott, mert Max úgy
döntött, hogy bizony nem kicsi, sallangmentes, anyakönyvvezető
előtt megkötött esküvő lesz. A szekrényében, a szertartásra
szánt egyszerű kosztüm helyén már pompás menyasszonyi ruha
lógott, olyan, amilyet nem
látott a világ. Lelki szemei előtt többvégnyi tüll is lebbent, és
varázslatos fények kísérték lépteit, amikor elindult az oltár felé. Egy
hatalmas tortán cukormáz fénylett, és a
virágkompozíciók mellett eltörpült még a Kew Garden is. Látta
magát barnítóval egyenletesen befújt bőrrel, persze azért nem
napcsókolta kávé-, hanem napcsókolta mahagónibarnán,
amint egy hófehér lovak vontatta hintóból integet a járókelőknek.
Bel a fényképész előtt pózoló cigány menyasszonyt figyelte, majd a
habos ruhát és a
kocsideréknyi csokrot, amit alig tudott befogni a speciális objektív.
Bármilyen őrületnek tűnt is, az esküvő igazi volt, igazi
menyasszonnyal, aki igazán szerelmes volt a vőlegénybe.
Ami Violetet illeti, nagyokat nyelve figyelte a Margaret nevű ifjú ara
arcán átsuhanó
érzelmeket, különösen akkor, amikor megcsókolták egymást a
szélfútta hajú, jóképű
Josephfel. Úgy tűnt, odáig vannak egymásért, ami rendjén valónak is
látszott, miután
megfogadták, hogy mostantól egymás mellett lesznek jóban-
rosszban. Mindig. A házasság
ugyanis örökre szólt. Míg a halál el nem választ. De lehet, hogy
folytatódott még a túlvilágon is. Hideg borzongást váltott ki belőle a
kósza gondolat.
2. fejezet
– Hol voltál ilyen sokáig? – kiabálta Glyn az ablakból.
– Hát te még fenn vagy? – Violet búcsút intett a taxisofőrnek, majd
belépett a biztonsági
kapun, és kényelmes léptekkel elindult az első emeleti lakás felé.
Glyn az ajtóban várta
elmaradhatatlan sötétkék köntösében, ami szinte lógott rajta egy
évvel korábban, amikor
vásárolta, most azonban alig ért össze a hasán.
– Tudod, hogy képtelen vagyok elaludni, amíg haza nem érsz. Olyan
sok őrült jár odakinn.
És az sem segített, hogy megnéztem a Crimewatch{1} különadását.
A szatírral foglalkoztak benne, tudod, aki szabadon garázdálkodik
Sheffieldben. – Betessékelte Violetet a lakásba, és lesegítette a
kabátját.
– Túl sokat aggódsz, Glyn – felelte Violet, miközben a férfi
hozzáhajolt, és megcsókolta az arcát. Most, hogy a barátnője
visszatért az ő biztonságos világába, már mosolygott. Volt idő, nem
is olyan régen, amikor Violet elolvadt attól, ahogy a férfi óvta és
aggódott miatta.
– Épp most tettem fel a teavizet.
Violet tudta, hogy a teavíz már vagy egy órája ott fortyog a
tűzhelyen, és a férfival együtt csak a visszatérésére várt.
– Kérsz egy kis pirítóst is?
– Nem, köszönöm. Mexikóit ettünk Belnél. Úgy jóllaktam, hogy
mindjárt kipukkadok.
Glyn Violet szájához hajolt, és szimatolni kezdett. – Magamtól is
kitaláltam. Érzem a
fokhagymaszagot. Még szerencse, hogy nem zavar – tette hozzá,
majd vigyorogva megcsípte
Violet arcát, és kiment a konyhába leforrázni a teát. Az asztalra már
korábban odakészített egy hatalmas tálca süteményt. Az utóbbi
időben úgy tűnt, az étel körül forgott az élete. Violet néha már arra
gondolt, hogy a vőlegénye szándékosan hizlalja, hogy ne tudjon
kimenni az
ajtón.
– És? Elmeséled a részleteket? – kérdezte Glyn, miközben kivette a
hűtőből a tejet. –
Gondolom, csupa csajos dologról beszéltetek.
– Többé-kevésbé – felelte Violet. – És közben megnéztük a Bazi
nagy cigány lagzit a tévében.
– És?
– És ennyi. Semmi más nem történt. Csak dumcsiztunk.
– Miről?
– Mindenféléről.
– Például?
Violet vállat vont.
– Hogy őszinte legyek, nem is nagyon emlékszem. Csupa felejthető
dologról.
Glyn bevitte a teát a nappaliba. A két névre szóló bögre az anyja
ajándéka volt.
– Akarsz hozzá sütit mártogatni?
Violet elvette a teáját. Igazából nem kívánta, de könnyebb volt
belekortyolni, mint
felvállalni egy inkvizícióval is felérő faggatózást arról, hogy miért
nem akar meginni egy teát lefekvés előtt.
– Kösz, de inkább kihagyom – mondta a süteményre.
– Legalább egyet egyél, Letty. Nem fogsz elhízni egy lekváros
karikától.
– De ha egy falat sem megy le a torkomon.
– Ó. És én ezért zarándokoltam el a boltba. – Glyn arcvonásai egy
szemvillanás alatt
átrendeződtek, előbb még felfelé ívelő szája most morcosan lefelé
konyult.
Violet némán figyelte, ahogy a férfi felső ajka megrándul. Hogy
megbékítse, elvett egy
csokoládés rudacskát. Glyn szemében ismét felragyogott a
napsugaras mosoly. Gyönyörködve
nézte, ahogy Violet rágcsálni kezdte a sütit, amit ő olyan nagy
szeretettel vásárolt,
kifejezetten neki. Amikor kicsi volt, Violet éppen ilyen
pillantásokról álmodott.
– Mennyire vagy fáradt? – kérdezte a férfi.
Ó, Istenem! – Nagyon – felelte Violet, és kipréselt magából egy
ásítást. – És holnap nehéz nap vár rám.
– Hát… rendben – sóhajtotta Glyn, de ismét elfelhősödött az arca. –
Bekapcsoltam az
elektromos takarót. Hideg éjszakát jósoltak, gondoltam, jól fog esni
egy kis meleg.
Violet majdnem égnek emelte a szemét. Ki nem állhatta, ha
előmelegített ágyba kellett
befeküdnie. A hűvös pamut ágyneműt kedvelte, és ha tehette, nyitott
ablak mellett aludt, hogy éjszaka is mozogjon körülötte a levegő.
Ezzel szemben Glyn mindig teljes gőzzel járatta a
fűtést, és minden ablakot gondosan becsukott. Violet néha alig
kapott levegőt a túlfűtött
lakásban.
Úgy tett, mintha meginna még néhány korty teát, majd kivitte a
bögrét a mosogatóba, és a
maradékot beöntötte a lefolyóba. Közben a félig elrágcsált csokis
rudacskát is becsúsztatta a felpattintható tetejű kukába.
– Gyorsan lezuhanyozom – mondta, és már indult a fürdőszoba felé.
– Akarsz társaságot? – szólt utána Glyn, sőt még kacsintott is egyet,
és a szájába
gyömöszölt egy újabb süteményt.
– Arra a pár percre nem érdemes. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz,
hogy sokáig benn álljak
a zuhany alatt. Az ágyban találkozunk – tette hozzá békülékenyen.
A szíve szerint lusta, forró fürdőt vett volna a kádban, de azzal, hogy
a gyors zuhany mellett döntött, esélyt adott magának pár privát
pillanatra. Félig-meddig azonban arra számított,
hogy Glyn elhúzza mögötte a zuhanyfüggönyt, és meztelenül mögé
nyomul. De most az
egyszer nem ez történt. A férfi az ágyban várta, és amint elnyúlt
mellette, köré fonta a karját, magához vonta, és addig ölelte hátulról,
míg el nem aludt. Ekkor Violet óvatosan lehámozta
magáról a karokat, elgördült a hájas, átizzadt hastól, és araszolni
kezdett az ágy széle felé.
3. fejezet
Hazafelé Max szinte lebegett a hullámzó tüllöktől, selyemtől,
szaténtól és fehér lovaktól
vibráló látomásától. A dupla oromzatú családi házához érve
ráfordult a felhajtóra, és megállt a bejárat előtt. Közben azt képzelte,
hogy a világ legnagyobb szoknyája van rajta, ami olyan hosszú,
hogy távcsőre lett volna szüksége ahhoz, hogy az uszálya végéig
ellásson. A ruha
anyagába varrt ezernyi apró lámpácska finom csillámokat szórt, és
olyan fényt vont köré,
amilyet a leglágyabb tónusú képeken lehetett látni. A cigány
Margaretnek vakító rózsaszín
virágok díszítették a ruháját. Max a magáéra pillangókat képzelt
olyan élénk színű
szárnyakkal, hogy érzékelni tudta volna a Google Earth is. A
csaknem száznyolcvan centi
magas Maxine McBride-ot, akinek a domborulatai mellett síkságnak
tűnt volna az Alpok
vonulata, nem arra szánta a teremtő, hogy észrevétlenül
beleolvadjon a szürkeségbe. Egy
cigány lakodalomban nem volt helye diszkrét megoldásnak.
Stuart még ébren volt, amikor Max hazaért. Épp egy nemrégiben
elhunyt krikettjátékosról
szóló dokumentumfilmet nézett a tévében. Max annyira belemerült
az esküvőjével kapcsolatos
új tervekbe, hogy majdnem ellapította a vőlegényét, amikor ledobta
magát a kanapéra.
– Érzem, hogy boroztatok – jegyezte meg a férfi nevetve, miután
Max megcsókolta. – Hány
pohárral ittál?
– Nem olyan sokkal – válaszolta a nő. – Egyszerűen jókedvem van.
– Ettél valamit, vagy rúgjunk ki a hámból, és rendeljünk pizzát?
– Ó, Stuart, egy tic-tacot sem tudnék magamba erőltetni – mondta
fújtatva Max. – Bel
nagyon nagy adag és nagyon fokhagymás chilit csinált. – Azzal a
férfira lehelt, aki erre úgy tett, mintha meg akarna fulladni.
– Csodálatos – mondta. – Most már duplán várom, hogy magam alá
gyűrhesselek.
– Tényleg ezt akarod? – nyöszörögte Max. – Mert akkor megyek, és
lenyelek egy doboz
fogkrémet.
Felállt volna, de Stuart visszahúzta.
– Nem mész sehova – mondta. – Egy kis fokhagymaszag nem fog
meggátolni abban, hogy
becsempésszem a lompost a menyasszonyomnak.
– És mitől lettél ennyire fickós? – kérdezte Max, amikor a férfi
hátradöntötte, hogy
megcsókolja. – Gyakrabban kellene kiöregedett kriketteseket nézned
a tévében. Vehetnénk
néhány spéci Blue-rayt, vagy az már krikettpornónak minősülne?
– Attól vagyok ennyire fickós, hogy végre látlak. Már majdnem
elfelejtettem, hogy nézel ki
– mondta Stuart, és Max szájának feszítette a száját. – Ha nem
dolgozol, akkor az esküvőt
tervezgeted az új barátnőiddel.
– Kárpótollak – ígérte Max, és arra gondolt, amit Bel a szopásról
mondott. Hogy azzal meg
lehet fogni bármelyik férfit. Max már annak is örült volna, ha egy
kicsit meg tudja lágyítani a szívét.
4. fejezet
Bel éppen a mosogatót pakolta ki, amikor csörgött a mobiltelefonja.
Felkapta. Richard nevét látta a kijelzőn.
– Szia! – mondta mézédes hangon.
– Nos, kellemesen telt az estéd? – kérdezte a férfi.
– Igen, remekül. Egy jó étel, egy kis bor és egy kis lányos csevegés
önmagában elég ahhoz,
hogy az embernek jó hangulata legyen. És te? Mit csináltál?
– Nem fogod elhinni! Unalmas számsorok felett görnyedtem. Ilyen
péntek estét nem
kívánok senkinek.
– Már miért ne hinném el? – Bel nevetése úgy hangzott a telefonban,
mint a csilingelés.
– Átmenjek hozzád egy kis csintalankodásra?
– Micsoda ötlet, Richard – dorombolta Bel. – Tudod, hogy az
esküvőig dugásembargó van
érvényben.
– De Bel, akkorák a golyóim, mint egy-egy kosárlabda.
– Nincs semmi „de”. Gondold el, milyen jó lesz, amikor a
nászéjszakánkon lefújjuk az
embargót! Képzeld el, hogy kigombolom az ingedet, és csókolgatni
kezdem a mellkasodat!
– Inkább ne mondj semmit! – lihegte Richard. – Ez kegyetlenség,
tudod?
Bel erre átment Fenella Fieldingbe, és gőzerővel folytatta a csábítást,
további példákkal
vetítve előre az előttük álló nászéjszaka forrónak ígérkező
pillanatait. Élvezte, hogy
cukkolhatja a férfit. Nos, ha rajta múlik, egy hét múlva rendesen el
fogja veszíteni a fejét.
Miután eleget cukkolta ahhoz, hogy tényleg szétrobbanjon a feje –
más testrészeiről nem is
beszélve –, Bel letette a telefont. Hízelgőnek találta, hogy Richard
ennyire akarja, és
elképzelte, ahogy a napokat számolja, és alig várja, hogy ő, Bel,
beváltsa mindazt, amit ígért.
Pedig ez csak ízelítő volt ahhoz képest, ami a nászéjszakán várta.
5. fejezet
Violet megpróbált kimászni az ágyból, úgy, hogy közben ne ébressze
fel Glynt, de mint
általában, most sem sikerült neki.
– Gyere vissza – unszolta ásítva a férfi, és közben megpróbálta a
mellkasára vonni Violetet.
– Fel kell kelnem, máskülönben nem lesz menyasszonyi ruhám. –
Violet lerázta magáról az
ölelő karokat, de Glyn ezúttal nem bánta, mert az ok, amiért magára
hagyták, kedvére volt.
– Alig várom, hogy összeházasodjunk, és Mrs. Violet Leach legyél –
mondta vágyakozva,
miközben Violet összekapkodta a ruháit. Ám amikor nem kapott
választ, a férfi felült az
ágyban, és felelősségre vonta. – No, mi lesz? Nem kellene azt
mondanod erre, hogy „én is
alig várom, hogy a feleséged legyek, Mr. Leach”?
– Miért, talán nem nyilvánvaló? – kérdezett vissza Violet.
– A férfiaknak ugyanúgy szükségük van szóbeli megerősítésre, mint
a nőknek, tudod? –
Visszahanyatlott a párnájára. – Néha… – folytatta, de egy keserves
sóhaj után elhallgatott.
– Néha mi, Glyn?
– Semmi – dünnyögte szomorkás hangon. A szó úgy himbálódzott a
levegőben, mint
horgászzsinór végén a kövér csali, ami csak arra vár, hogy jöjjön egy
nagy hal, és ráharapjon.
De Violet nem volt „ráharapós” hangulatban, és mivel nem igazán
érdekelte, hogy mi áll a
drámai elhallgatás hátterében, bevette magát a fürdőszobába, ahol
megmosakodott és
felöltözött.
Amikor visszament a cipőjéért a hálószobába, Glyn még mindig a
plafont bámulta borongós
szemmel. Violet megpróbálta figyelmen kívül hagyni a halk, de
nagyon is nagy jelentőséggel
bíró sóhajtásokat, és könnyed hangon csak ennyit mondott: – Oké,
akkor indulok. Majd
később találkozunk.
– Mikor? – A férfi nehézkesen Violet felé fordította a fejét. A
tekintete párás volt és
szomorú.
– Két-három órába biztos beletelik, de lehet, hogy négybe is.
Glyn szemöldöke fenyegetően ráncolódott. – Lehet, hogy négy órán
át távol leszel?
– Lehet. A ruhavadászat után még el kell mennem a fagyizóba is.
Emlékszel? Egy festővel
van találkozóm. De ebédre biztosan hazaérek.
– Nos, akkor főzök valami igazán finomat. – Glyn ölelésre tárta a
karját. Violet odahajolt
hozzá, de amikor a férfi meg akarta csókolni, gyorsan elfordította a
fejét.
– Vigyázz a számra! Még elkenődik a rúzs!
– Akkor kénytelen leszek beérni egy puszival. – Glyn a puszit
követően alaposan szemügyre
vette Violet arcát. – Új rúzsod van? – kérdezte. – Nem túl erős ez az
árnyalat?
– Igen, új. És nem mondanám, hogy kirívóan erős lenne a színe.
– Mégis, mi bajod volt a régi árnyalattal?
Violet megpróbált nem reagálni. Néha azonban nehezére esett, hogy
ne kezdjen el
sikoltozni Glyn faggatózása hallatán.
– Semmi – felelte végül. – Csak valami újra vágytam.
Violet tudta, hogy Glyn nem elégedett a válaszával. Biztosra vette,
hogy szokásához híven
túl fogja analizálni még ezt az apróságot is, és ki tudja, milyen
következtetéseket fog levonni abból, hogy a menyasszonya
változtatott az addig használt rúzs színén. Miközben becsukta
maga mögött az ajtót, felkészült rá, hogy hazatérése után számtalan
kérdést kell majd
megválaszolnia.
Glyn továbbra is a mennyezetet nézte, és közben Violet autójának
távolodó zúgását hallgatta.
A fejében egyetlen kérdés merült fel minduntalan: miért váltott
Violet új rúzsárnyalatra?
Jelent-e ez valamit? Kipattant az ágyból, szétrántotta a függönyt, és
a beszűrődő fényben
nekiállt átvizsgálni Violet holmiját, hátha talál köztük mást is, ami
eltér a megszokottól.
Tudta, hogy valami nincs rendben, és muszáj volt kiderítenie, mi az.
Kerül, amibe kerül. Az, hogy az új rúzs a pórázon tartott lét elleni
lázadás parányi jele, eszébe sem jutott.
6. fejezet
– Megjött a kocsi – mondta Stuart, amikor meghallotta a tülkölést.
Felhúzta a rolót, majd
kiintegetett Belnek és Violetnek. Odalenn rögtön magasba
emelkedett két kéz, és visszaintett neki.
– Óóó, szuper! – lelkendezett Max. – Gyere, csókolj meg gyorsan,
mielőtt elmegyek! – A
férfi nyaka köré fonta a karját. Ha magas sarkú cipőt viselt, egy
vonalba került a szemük, sőt szokásos kontyba fésült sötétvörös
hajával ő lett a magasabb.
– Gondolom, csupa rúzs lettem, mint mindig – dörmögte Stuart, és
törölgetni kezdte a
száját.
– Ne aggódj, ez nem kenődik – válaszolta Max, és valóban,
paradicsompiros rúzsa tökéletes
pompában ragyogott az ajkán. – Még Brillo rúzseltávolítóval sem
lehet lerobbantani.
– Akkor mivel szeded le?
– Brillo rúzseltávolítóval – felelte nevetve Max.
Stuart megcsóválta a fejét. Felfoghatatlannak tartotta ezt a smink
dolgot, és nagyon örült, hogy nem nőnek született. Nem tudta volna
elképzelni, hogy szemhéjpúderrel, arcpirosítóval
meg ki tudja, mivel kezdje a napot, ahogy azt Max reggelente tette.
– Hová mentek így, hármasban?
– Menyasszonyi ruhát nézni.
– Te is? Minek?
– Hogy Violet előnyt kovácsolhasson a szakértelmemből – trillázta
Max semlegesnek szánt
hangon.
De Stuartot, aki tizenhét éve ismerte Maxet, nem lehetett
megvezetni. Megvakarta a fejét,
és a nőre szegezte általában mosolygós, most azonban keskenyre
szűkült szemét.
– Most meg mi van? – kérdezte Max olyan ártatlan hangon, ami
mellett ördöginek tűnt
volna egy karácsonyi angyal éneke is.
– Ugye nem felejtetted el, hogy nekünk csendes esküvőnk lesz?
Egyszerű szertartás a
házasságkötő teremben, semmi több.
– Nem, dehogy. Csak nem képzeled, hogy kiment a fejemből? – Max
igézően megrebegtette
a pilláját. Stuart már ebből is tudta, hogy rosszban sántikál.
– Megállapodtunk, hogy nem csinálunk felhajtást. Semmi fodor! –
tette hozzá
nyomatékosan. – Tizenhét évi együttélés után nincs szükségünk
giccses külsőségekre. A mi
esetünkben az esküvő merő formalitás.
– Tudom, hogy miben állapodtunk meg – dohogta Max, és magában
még hozzátette:
csakhogy abból semmi sem lesz.
– Akkor jó – mondta Stuart némileg megkönnyebbülve, és felkapott
egy szelet pirítóst. Jól
tudta, hogy Max már csak a természetéből fakadóan sem lesz képes
ellenállni bizonyos
esküvőkön szokásos extráknak, de ha nem feszíti túl a húrt, ő is
enged egy kicsit. Például nem fog morgolódni egy szolid csokor
vagy egy kalap miatt, ha az illik a csinos bézs színű
kosztümhöz, amit Max már korábban beszerzett.
Max úgy döntött, hogy ideje elhinteni az első magot. – Egyébként –
szipogta – azért akarok
elmenni velük a ruhaszalonba, mert még nem döntöttem el
százszázalékosan, hogy miben
legyek.
– Azt hittem, eldöntötted – felelte Stuart, és még a pirítós rágcsálását
is abbahagyta. –
Vagy nem azért lóg az a kosztüm a szekrényedben?
– Az csúnya – közölte Max, és még legyintett is hozzá, mintha
abban bízna, hogy ezzel,
mintegy varázsütésre, eltüntetheti a nemkívánatosnak ítélt darabot. –
És ahányszor ránézek, mindig csúnyábbnak tűnik. Nem beszélve
arról, hogy már te is láttad. Szerencsétlenséget
jelent, ha egy vőlegény az esküvő előtt látja a menyasszony ruháját.
Most már Maxnek is feltűnt a pillantás, amellyel Stuart méregette.
– Ne aggódj, te szamár, minden egyszerű lesz. Felhajtás? Ki hallott
már ilyet? – De azért
csúfondárosan nyelvet öltött a férfira.
– Na, jó. Vegyél egy másik szerkót, csak ne úgy nézz ki benne, mint
egy vécépapírba
csomagolt baba, mert akkor megszököm. – Nevetve mondta, amit
mondott, mégis volt némi
fenyegetés a szavaiban.
Max pislantott.
– Csak a szádat jártatod – válaszolta végül. – De mivel csak egyszer
szándékozom férjhez
menni, egy fehér ruha mégiscsak megilletne, nem gondolod?
– Maaax!
Violet ismét megnyomta a dudát. Max, mintegy parancsszóra,
felpattant.
– Oké, rohanok. Később találkozunk, drágám. Nem fog sokáig
tartani.
– Jó – mormogta Stuart, és ismét nekilátott a pirítósának. – A
változatosság kedvéért jó
lenne egy hétvégét együtt tölteni.
– Menjünk el ebédelni – javasolta Max. Aztán még dobott neki egy
csókot, majd tűsarkain
végignyargalt a kapuhoz vezető úton.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kiabálta Bel Violet rózsaszín Minijéből,
majd amikor a szélesen vigyorgó Max kinyitotta az autó ajtaját, még
hozzátette: – Már órák óta várunk.
– Rosszalkodtam egy kicsit – felelte Max, és megpaskolta a
gravitációnak engedelmeskedni
készülő kontyát.
– Rosszalkodtál? – kérdezte Violet, miközben egyesbe tette az autót.
– Ez pontosan mit
jelent?
– Megtettem az első lépéseket az én „bazi nagy cigány lagzim”
érdekében – válaszolt Max,
és elégedetten bekapcsolta a biztonsági övet. – Óvatosan ugyan, de
kezdtem megdolgozni
Stuartot. Közöltem vele, hogy valószínűleg nem a már meglévő
vacak bézs színű kosztümöt
fogom viselni az esküvőn. Mostantól nincs más dolgom, mint
hozzátenni a mindig
szükségesnek tűnő részletet. Meglátjátok, a végén egy bérelt 747-
essel fog megérkezni a
templom elé!
Violet nem tudta, milyen ember Stuart, de egyvalamiben biztos volt:
kőből kell lennie annak a férfinak, akinél Max nem tudja
keresztülvinni azt, amit akar.
A postás éppen akkor nyitott be a Fehér Esküvőbe, amikor Violet
odakanyarodott az épület elé.
A férfi újra és újra meglepődött, hogy milyen hosszú a bolt belseje.
Az volt az érzése, hogy egyenesen Narniába jutna, ha egyszer venné
a bátorságot, és elmerészkedne a távoli fal
mentén húzódó utolsó ruhasorig.
– Jó reggelt, hölgyem. Csomagot hoztam. Alá kell írnia. – Mindig
„hölgyemnek” szólította
az üzletet vezető magas, hófehér hajú asszonyt, akit olyan elegancia
lengett körül, hogy a
kalapját is levette volna előtte – ha lett volna kalapja.
– Köszönöm – mondta az asszony, és elvette a postástól a tollat.
Valóban gyönyörű nő volt.
A bőre tiszta és fiatalosan üde, magas arccsontja felett élénk
szempár csillogott. Igazi
szívrabló lehetett fénykorában, gondolta a postás. Volt benne valami
királynői: azokra az
orosz hercegnőkre emlékeztetett, akik a forradalom elől menekülve
elvesztették ugyan a
vagyonukat, de nem a méltóságukat. Valószínűleg jóval idősebb is
volt, mint amennyinek
látszott.
Az asszony a bolt közepén álló nagy pulthoz vitte a csomagot, és
közben megnézte a
címzést: Freya, Fehér Esküvő Malstone, Barnsley, Dél-Yorkshire,
Anglia. Kanadából érkezett., Sejtette, mi lehet a dobozban, és igaza
lett.
Fehér csomagolópapír-rétegek között, szépen összehajtogatva ott
feküdt a ruha. A hosszú, elefántcsontszínű selyemből készült, a
nyaka körül apró, barackszín rózsákkal díszített
költemény, ami most is ugyanolyan újnak látszott, mint azon a
napon, amikor az utolsó
öltéseket megtette rajta. Amint felemelte, hogy kirázza belőle a
gyűrődéseket, kiesett belőle egy cédula. Lehajolt, és felvette.
Kedves Freya!
Igaza volt. A ruha csodát művelt. Tényleg megmutatta nekem a
boldogságot – és azt is, hogy milyen úton haladjak tovább. Az tűnt
helyénvalónak, hogy visszaküldjem.
Köszönöm.
Puszi, D.
Freya elmosolyodott. Emlékezett a lány bájos, szeplős arcára és alsó
ajkára, amely
reszketett a szomorúságtól. Ezt a képet most kiszorította egy
menyasszony boldogan
mosolygó arca és napsugaras tekintete. Egy másik ruhában. Mert ezt
nem neki szánták – ezért is küldte vissza.
Freya különleges darabnak tartotta minden egyes ruháját, de az
összes közül ez volt talán a legkülönlegesebb: az első menyasszonyi
ruha, amit készített, és ami, valamilyen módon,
mindig visszajutott hozzá. Bár ő maga varrta, nem gondolta, hogy
egyszer viselni is fogja.
Végül is, amikor a ruha készült, már házas volt. Még most is
megrázkódott, ha eszébe jutott az a hideg, szeretet nélküli élet,
amelyben része volt. Akkor határozta el, ha egyszer sikerül
megvalósítania az álmát, és saját menyasszonyiruha-szalonja lesz,
gondoskodni fog róla,
hogy minden nőből, aki átlépi a boltja küszöbét, boldog
menyasszony legyen. Még akkor is,
ha ehhez néha kacskaringós utat kellett megtenniük.
– Annyira szeretek idejönni! – mondta Max, és belerázkódott az
izgalomba.
– Én is – visszhangozta Violet, aki még lelkesedésben is
megpróbálta utánozni Maxet. – Itt
szerezted be az unokatestvéred számára a koszorúslányruhát, Bel?
– Nem. Leedsben – felelte Bel, és hirtelen élénken felrémlett benne
az egy hónappal
korábbi nap. Ő és Shaden autóval mentek a városba. Először beültek
a Harvey Nicks’be, ahol
elfogyasztottak egy grillcsirkés salátát, és semmiségekről
beszélgettek. A koszorúslányruha, amit végül megvettek,
valószínűleg többe került, mint amennyit Violet esküvőjéért
összesen
ki fognak fizetni. A drága Shaden nem érte be kevesebbel, hiszen
neki mindenből a legjobb
kellett. A ruha valóban gyönyörű volt, és káprázatosan illett a lány
napszítta kaliforniai
szőkeségéhez. Eperszín selyem. Ráadásul, mintha csak rá szabták
volna. Egy öltésnyit sem kellett változtatni rajta. Így rendeltetett.
Mielőtt beléptek volna, mindhárman végigpillantottak a szalon
kirakatán. A legszebb
menyasszonyi kiegészítők sorakoztak ott, amiket valaha láttak,
tökéletes elrendezésben. A
cipők és tiarák, fátylak és tollboák köré színes konfettit szórtak, és a
középen elhelyezett, homokóra alakú bábu darázsderekára egyszerű
szabású, mégis minden részében egyedi,
hófehér menyasszonyi ruha simult. Bár Freya gyakran átrendezte a
kirakatot, az mindig
lenyűgözte a nézelődőket.
Bel lenyomta a kilincset, és az érkezésüket jelző csilingelő hangra
beléptek a boltba.
– Jó reggelt! – Freya mosolyogva a füle mögé igazított egy hófehér
hajtincset. –
Visszajöttek, látom. És ezúttal hármasban.
– Jó reggelt! – válaszolták kuncogva a nők.
– Csak járkáljanak, nézelődjenek, ahogy szoktak, és ha segítségre
van szükségük, szóljanak
– buzdította őket Freya. Olyan üdítő volt a viselkedése! A boltban,
ahol Max a bézs színű
kosztümöt vásárolta, az eladó olyan szorosan követte mindenhová,
hogy nyugodtan a nyakába
akaszthattak volna egy táblát: „Előző foglalkozása: árnyék”. Max
nem először gondolt arra,
hogy miatta vette meg olyan gyorsan a ruhát – mielőbb szabadulni
akart a kellemetlen
eladótól.
– Nem gondolod, hogy válogatós vagy? – kérdezte Bel Violettől. –
Nem tudom elképzelni,
hogy még nem találtad meg a neked tetsző ruhát.
Ezt maga Violet sem tudta mire vélni. Ha nem is túl lelkesen, de már
egy csomó szalonba
elment, és még egyetlen darabon sem akadt meg igazán a szeme.
Talán tudat alatt halogatta a ruhavásárlást. Más magyarázattal nem
tudott előállni. Ugyanakkor tudta, hogy hamarosan ki
kell választania egyet, és valami azt súgta neki, hogy azt itt, a Fehér
Esküvő ben fogja megtalálni.
– Ez gyönyörű, de inkább koszorúslányos, mint menyasszonyi, nem
gondoljátok? – emelt
meg Bel egy krémszínű, puffos ujjú, balerinaruha hosszúságú
tüllcsodát.
– Ha már szóba hoztad, lennétek koszorúslányok az esküvőmön? –
kérdezte Max
váratlanul.
– Hogy mik? Nem azt mondtad, hogy nem lesz egy sem? – Bel azt
hitte, hogy Max éjszaka
kialudta magából a „bazi nagy cigány lagzival” kapcsolatos,
fellengzős terveit. Nem mintha
egy ilyen nagyszabású esemény megszervezésére elég lett volna a
rendelkezésére álló idő.
Max ártatlanul felvonta a szemöldökét. – Ha cigány esküvőm lesz,
Bel, nem vonulhatok
végig koszorúslányok nélkül a templomon. És kit kérnék meg, ha
nem titeket? Egyetlen nőt
sem ismerek rajtatok kívül, hacsak azokat nem számolom, akik
nálam dolgoznak, vagy akiknek
eladok valamit. Ja, és ott van még az unokatestvérem, Alison, aki
még Jeremy Kyle-t is halálra rémisztené – mondta látványos
borzongás közepette. Ez volt a legnagyobb baj a
munkamániásokkal – útközben a barátaikat is elveszítették.
Bel szórakozott nézegetésbe kezdett. Felfedezett néhány álomszép
ruhát, de egyik sem volt
olyan káprázatos, mint az, amit néhai édesanyja viselt az esküvőjén.
Csodálkozott rajta, hogy a mostohaanyja, Faibiana nem próbált
megszabadulni tőle, sőt épp ellenkezőleg: belehúzta
egy ruhazsákba, és eltette arra a napra, amikor úgy vélte, szüksége
lesz rá Belnek. Nem
mintha Bel egyszer is köszönetet mondott volna Faye-nek, ahogy az
asszony szívesen
neveztette magát, a nemes gesztusért. A virágillatú parfümbe burkolt
Faye Bosomworth
huszonnyolc évvel ezelőtt libbent be Bel megözvegyült apja életébe,
és azonnal meghódította a szívét. Csupa kedvesség, csupa báj volt,
és bár végtelen türelemmel viszonyult a
mostohalányához, Bel nem tudott szemet hunyni afelett, hogy apja
szívének új királynője
véglegesen száműzte a régit, akinek az idők végezetéig kellett volna
uralkodnia. Bel sohasem szólította anyának Faye-t, és Faye sohasem
követelte meg tőle ezt a megszólítást. És, ami
kifejezetten szerencse volt, Bel mostohaanyja még csak nem is
hasonlított a kiállhatatlan
nővérére, Shaden anyjára, Vanoushkára. És a másik nővérére,
Lydiára sem, aki, hála az égnek, Melbourne-ben élt, és évente csak
egyszer látogatott haza. De még így is gyakori vendégnek
számított.
Max tovább keresgélt a ruhák között, de semmit sem talált, ami
megközelítette volna a
cigány Margaret mesés öltözetét. Freya az új szerzemények felé
irányította Violetet, de ott sem volt semmi, ami vásárlásra ösztönözte
volna.
– Szentséges ég! – visított fel Max olyan hangosan, hogy odakinn
ugatni kezdtek a kutyák.
Violet majdnem hanyatt esett ijedtében.
– Mi történt? – kérdezte, majd Bellel szorosan a nyomában elindult a
hang felé.
– Nézzétek! Azt!
– Már megint kezdi! – jegyezte meg mosolyogva Bel, de
pillantásával engedelmesen
megkereste azt a pontot, amelyre Max kinyújtott ujja mutatott. A
bolt legvégében, amit
szélességben szinte teljesen ki is töltött, egy fej nélküli kirakati
bábun felfedezett egy valóban pompázatos menyasszonyi ruhát.
Olyat, amelyik mellett a cigány Margaret ruhája csak vásári
bóvlinak látszott.
– Hát megvagy! – suttogta Max, akinek annyira elhomályosította az
agyát a rátörő érzelem,
hogy egyenesen a ruhához intézte a szavait. – Pontosan te kellesz
nekem!
– Ó, édes Istenem! – trillázta Bel a háta mögött, de Max oda sem
figyelt rá. Teljesen
elmerült abban a világban, ahol nem létezett más, csak ő és a
hatalmas felhőnyi, hófehér
ruha.
– A kirakatba szánom – szólalt meg Freya a háta mögött.
– Miért? Nem eladó? – Max kérdése alig volt több egy sóhajtásnál.
– De igen, ha találok rá vevőt – válaszolta Freya.
– Azt hiszem, éppen most talált egyet – mondta Bel.
– Át tudja alakítani? – kérdezte Max. – Úgy értem, tudna hozzátenni
néhány apróságot?
Virágokat? Miniatűr lámpákat?
– Esetleg egy cigánykaravánt? – szúrta közbe Bel.
– Természetesen – bólintott Freya, mintha mindennap arra kérték
volna, hogy bizarr
dolgokkal díszítse álomszép ruháit.
– A vőlegényed meg fog ölni, azt hiszem – jegyezte meg éneklő,
ugyanakkor figyelmeztető
hangon Violet.
– Te csak ne aggódj Stuart miatt, meg fogom dolgozni – vetette oda
egy feddő legyintés
kíséretében Max. – Még van néhány hetem, hogy megváltoztassam
az elképzeléseit. –
Összecsapta a tenyerét, és visszafordult Freyához. – Van rá esély,
hogy felpróbáljam?
– Úgy kell majd feltűznöm magára – felelte Freya.
– Nem baj – mondta Max, azzal ki is bújt a kabátjából, és egy
gyakorlott sztriptíztáncosnő
mozdulatával Bel felé hajította.
Freya óvatosan lecsúsztatta a báburól a ruhát, majd követte Maxet a
próbafülkébe. Még bele
sem lépett Max a hatalmas szoknyába, tudta, hogy megtalálta azt,
amit keresett. Ettől kezdve semmi sem kényszeríthette volna arra,
hogy a bézs kiskosztümöt viselje az esküvőjén, amit
minden múló pillanattal csúnyábbnak látott. Vagy ebben a ruhában
fog férjhez menni,
gondolta, vagy meghal. És ha már ilyen ruhája lesz, kénytelen lesz
gondoskodni egy templomi szertartásról is, ha másért nem, azért,
hogy méltó helyen viselhesse. Márpedig a városháza a silány
házasságkötő termével nem volt annak nevezhető. És egy seregnyi
vendég is kell majd, akiknek megmutathatja magát. És
koszorúslányok, meg fényképész. Akkora tortát fog
rendelni, mint Kuala Lumpur. Csak nem képzeli bárki, hogy egy
ilyen ruha mellett lemond a
tortáról? Vagy a virágokról. Meg a léggömbökről és a tűzijátékról.
Még hogy kettesben
menjenek el ebédelni a szertartás után! Az ördögbe az ilyen ostoba
ötletekkel! A lelki szemei előtt már meg is jelent egy gyönyörű
díszterem, ahol előételként kaviárt, főfogásként
marhabordát szolgálnak fel, végül csokitriók – vagy nem is,
hatalmas sajttortaszeletek,
habcsókcsodák és sajttálak kerülnek a terített asztalokra…
– Jézus Krisztus! – Álmodozásából Bel istenkáromló felkiáltása
szakította ki, aki Violettel együtt megpróbált bekukucskálni a
próbafülkébe. – Ez aztán a masszív darab!
Közel száznyolcvan centis magasságával Max feje búbja majdnem
elérte az alacsony fülke
tetejét. Úgy nézett ki, mint Alice Csodaországban, miután megitta a
varázsitalt, és kinőtte a szobát. A fűzött felsőrész a lehető
legelőnyösebben emelte ki egyébként is telt mellét,
keskeny derekát és Marilyn Monroe-t idéző csípőjét. Letaglózóan
szép volt. És az ajkán játszó csintalan mosoly beillett volna egy
szellemes áprilisi tréfa kísérőjének is.
– Ajaj! – Bel és Violet egyszerre jajdult fel az arckifejezés láttán.
Gyanították, hogy
barátnőjük éppen most nyitotta fel egy kukaccal teli kanna tetejét.
De azt, hogy mennyi kukac fog kiszabadulni, és mekkora kárt
okoznak majd, nem tudták elképzelni sem.
7. fejezet
Violet elsétált a Spring Lane takaros házsora előtt, belépett a
legutolsó házba, és meg sem állt a hosszú folyosó végéből nyíló
konyháig, ahol az esetek többségében az anyja, Susan
tartózkodott. Most azonban, ahogy a nyitott hátsó ajtó is jelezte, a
kertben akadt dolga.
– Helló! – kiáltott Violet.
– Rögtön jövök, csak leszedem a szárítóról a ruhát – válaszolta
Susan. – Addig nézz be a
nagyihoz. Az első szobában van. Egy perc, csillagom, és én is
megyek.
Violet sarkon fordult, és benyitott a hatalmas utcai szobába.
Szundikáló nagyanyja ijedten
kapta fel a fejét az ajtónyikorgásra.
– Jaj, nagyi, ne haragudj! Nem tudtam, hogy alszol.
– Semmi baj – felelte az idős asszony, és kinyújtóztatta sovány
végtagjait. – Találtál már
ruhát?
– Ó, hát nem felejtetted el, hogy vásárolni mentem.
– Persze hogy nem. Azért én sem felejtek el mindent. Legalábbis,
még nem. Még arra is
emlékszem, hogy a két hölggyel akartál menni, akikkel nemrég
összebarátkoztál. Maxinnel
és… Melindával?
– Belindával – helyesbített Violet, és elmosolyodott.
– Látod? A lényeges dolgokra emlékszem. Tízből kilencre biztosan
– mondta elégedett
kacsintás kíséretében a nagyi.
Nanette Flockton rendkívül éles elméjű volt, amíg nem uralkodott el
rajta a betegség. Az
utóbbi időben azonban látványosan lerövidültek nála a beszámítható
állapotban töltött
időszakok. A legegyszerűbb dolgok is kimentek a fejéből, és
előfordult, hogy zavaros
beszédéből nem lehetett kihámozni a lényeget. Később, persze, a
rövidzárlatokra sem
emlékezett. Violetet, talán éppen ezért, különös örömmel töltötte el,
ha értelmes beszélgetést folytathatott a nagyanyjával, hiszen tudta,
hogy az idő múlásával tovább fog romlani az idős asszony
elmeállapota. Nan az apai nagyanyja volt. A fia, Jeff, tíz évvel
korábbi szélütését követően költözött oda Violetékhez, hogy a súlyos
beteg ápolásába besegítsen. A fia két
hónap múlva meghalt, de Nan ezt követően is ott maradt, mi több, a
házát is bérbe adta.
Violet anyja inkább tekintette anyának, mint anyósnak. Violet anyai
nagyanyja, Pat Ferrel,
ezzel szemben jégszívű teremtés hírében állt. Nan azt szokta
mondani, hogy normális ember
csak egy ördögűző kíséretében megy el hozzá látogatóba.
– Sajnos még nem találtam olyat, ami igazán tetszene – sóhajtott
Violet –, így kénytelen
vagyok folytatni a keresést.
– A múlt éjszaka angyalt láttam. Gyönyörű vörös haja volt – mondta
Nan. – Ne nézz ilyen
ijedten, Violet. Talán már álmodni sem szabad? Egy szóval sem
mondtam, hogy itt lett volna a szobában, velem. Az álmomban jelent
meg, és dúdolt valamit.
– Mit, Nan? Nem emlékszel?
– A Coronation Street{2} szignálját.
Violet halkan felnevetett.
– Mit szólnál egy csésze teához, nagyi? Nekem most nagyon
jólesne.
– Nekem nem. Én szívesebben innék egy korty sört. Úgy tudom, van
néhány palack a
hűtőben. És kérdezd meg anyádat is, nem inna-e valamit. Ráférne
egy kis felfrissülés. Egész nap ágyneműt mos. Ma még nem ült le
egy pillanatra sem.
Violet átment a konyhába, és míg a vizet várta, az anyját figyelte, aki
valóban ágyneműt
szedett le a szárítókötélről. Susan hetente cserélte az ágyneműt.
Most is, és régebben is.
Violet emlékezett rá, mennyire imádta a friss ágyneműt szombat
éjszaka – nyáron a fehér
pamut hűvös puhaságát, télen a bolyhos flanel melegét. Violet
megkocogtatta az ablakot, és
ivó mozdulatokat mímelve jelzett az anyjának. Susan magasba
lendítette a hüvelykujját, de a következő pillanatban ismét elnyelte
kezét a ruháskosár. Violet leforrázta a teát, és elővette a csészéket.
Az anyja és a nagyanyja mindig különleges porcelánból itta a teát.
Nan csészéjén egy nagy fekete macska volt, Susanét pillangók
díszítették.
– Hozd be a narancsos piskótatallért is, jó? – szólt ki utána Nan. –
Bár inkább gyümölcsöt
kellene ennem, de ez is abból van, nem igaz? Csak nem fog ártani,
ha az öt gyümölcsadagból
kettőt ezzel helyettesítek.
Violet mosolyogva nyitotta ki a szekrénynek azt a részét, ahol a
kekszesdobozt tartották.
Éppen akkor szólalt meg a zsebében a telefonja, amikor a narancsos
tallért rakosgatta egy
tányérra. Glyn. Violet teste megfeszült, amikor meglátta a kijelzőn a
nevet. Pontosan tudta, miért keresi a férfi. Hol vagy? Mennyi ideig
maradsz? A legszívesebben elvetette volna a hívást, de tudta, hogy
Glyn addig próbálkozna, míg el nem éri, így a füléhez emelte a
telefont.
– Szia.
– Szia, édes. Hol vagy?
– Beugrottam anyához és Nanhoz, aztán találkozom a boltban a
festővel.
– Mennyi ideig maradsz?
– Talán háromnegyed órát.
– De aztán siess haza, rendben?
– Rendben – felelte magában méltatlankodva Violet.
– Be tudnál szerezni útközben egy palack alkoholmentes fehérbort?
Apa kedvencét, ha
lehet. Eisberg Riesling, ha jól emlékszem. A holnapi ebédhez
kellene.
Violet arca megrándult. Teljesen kiment a fejéből, hogy holnap
jelenésük van az idősebb
Leachéknél.
– Igen, persze.
– Húsos pitét készítek ebédre.
– Remek – mondta Violet.
– Borsót vagy babot szeretnél köretnek? Bármelyiket választod is,
nekem megfelel.
Violet égnek emelte a szemét. Ha azt mondja Glynnek, hogy olasz
füstölt osztrigával
szeretné a pitét, azt is beszerezné. A legtöbb nő, gondolta, irigyelné
ezért a mindenre
kiterjedő gondoskodásért.
– Nem tudom. Mire hazaérek, kitalálom.
– Oké. Akkor nemsokára találkozunk. Szeretlek.
– Rendben. Próbálok mielőbb hazaérni. – Violet gyorsan véget vetett
a beszélgetésnek, és
visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Amikor megfordult,
megpillantotta Nant. A
konyhaajtóban állt.
– Mennyi idő is van még az esküvőig? – kérdezte az asszony.
– Körülbelül két és fél hónap.
– Körülbelül? – ismételte Nan. – Miután a nagyapád megkérte a
kezem, és valaki feltette
nekem ugyanezt a kérdést, percre pontosan meg tudtam mondani,
hogy mikor kell odaállnom
a pap elé.
Violet nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de attól félt, ha
beszélni kezdene, többé
nem tudná abbahagyni.
– Jól vagy, kicsikém? – kérdezte Nan. És amikor éles, szürke
pillantása összekapaszkodott
az unokájáéval, Violet úgy érezte, mintha Nan egyenesen a veséjébe
látna, és Violettel
ellenétben pontosan tudná, hogy mi megy végbe odabenn.
– Persze hogy jól vagyok – felelte Violet, és az arcára erőltetett egy
fagyos mosolyt. – Miért kérdezed?
– Csak úgy – mondta Nan, majd némi fontolgatás után hozzátette: –
Csak néha úgy érzem,
odabenn feleannyira sem vagy boldog, mint amennyire kívülről
mutatod. – Kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy kis üveg belga
sört, majd a fiókhoz lépett a sörnyitóért. Violetnek
percekbe telt azonosítani azt a valamit, amivel a nagyanyja
megpróbálta lefeszegetni a
palackról a kupakot.
– Nagyi… Honnan a csudából szedted azt az izét? – mutatott Violet
a nagy, faragásokkal
díszített fa sörnyitóra.
– Edith hozta nekem Korfuról – felelte Nan. – Miért, mi bajod vele?
– Ne mondd, hogy még sosem nézted meg úgy istenigazából. Tudod
egyáltalán, hogy mit
ábrázol?
Nan forgatni kezdte a kezében a nyitót. – Azt nem, de olajfából
készült – mondta, majd el is hallgatott, mert ennél többet nem tudott
hozzátenni a rövid leíráshoz.
– Nagyi, ez egy hatalmas fütyi.
Nan, az új információ birtokában, alaposan szemügyre vette a sokat
használt eszközt, aztán
kitört belőle a vidám nevetés.
– Jé! Eddig észre sem vettem. És lefogadom, hogy Edithnek sem
tűnt fel. Tudod, ő készíti a
templomi összejövetelekre a szendvicset. Remélem, nem hozott
egyet a plébánosnak is. Ó,
Istenem, ez nagyon vicces!
Még mindig kuncogva kinyújtotta a kezét egy narancsos kekszért,
éppen akkor, amikor
Susan kerekded tomporával belökte a hátsó ajtót, mivel mindkét
kezét lefoglalta a rengeteg
száraz ruha.
– Észrevetted, Susan, hogy ez egy pénisz? – mutatta oda neki Nan a
sörnyitót.
– Szent Habakuk, tényleg! – mondta döbbenten Susan. – Hogyhogy
eddig nem tűnt fel
senkinek? Ó, ne! Nem szabad csokoládét enned! – tette hozzá
gyorsan, amikor meglátta Nan
ujjain a bűnjelet.
– Ugyan, Susan. Egy kicsi kis kekszet csak megehetek? Mi bajom
lenne tőle?
– A minap ellenőrizték a cukrodat! – fortyant fel méltatlankodva
Susan. – És mintha valami
olyasmit mondtak volna, hogy semmi édesség! Nem tudom, mit
fogok csinálni, ha kómába
esel.
– Örülni fogsz, hogy megszabadulsz tőlem – mondta Nan egy
kacsintás kíséretében. –
Amint lecsukódik a szemem, kiválaszthatod a temetési éneket.
– Már kiválasztottam – válaszolta Susan. – „Ding Dong! A Banya
halott!”
Nan hétrét görnyedt a nevetéstől.
– Azt hittem, azt az anyádnak tartogatod.
– Nem tudok olyan szabályról, amely megtiltaná, hogy mindkettőtök
temetésén
elhangozzék – replikázott Susan, majd felkapta az egyik csésze
frissen forrázott teát.
Boldogan felsóhajtott, amikor megérezte a torkán a forró italt.
– Hogy ment a ruhavadászat? – kérdezte.
– Sehogy – dohogta Violet. – Semmit sem találtam.
– Utolsó eshetőségként még mindig ott van az én ruhám – vetette fel
Susan.
Nan és Violet elszörnyedt pillantásokat váltott a javaslat hallatán,
majd kacagni kezdtek.
Susan felfortyant.
– Miért, nem olyan rossz.
– De igen – vágta rá az anyósa.
– Ugyan, Nan, át lehet alakítani.
– Sajnálom, hogy kinevettelek, anya, de kizárt, hogy egy ruha, amit
rád szabtak, jó lenne
nekem is – vélekedett Violet.
– Szó, mi szó, nem vagy egy szerencsés alkat – toldotta meg minden
rossz szándék nélkül
az unokái szavait Nan.
Susan és Violet alkatilag nem is különbözhetett volna jobban
egymástól. Violet százhatvan
centis magasságához törékeny alak társult, szokatlanul világos bőrét
és ezüstszőke haját
nyilvánvalóan az apjától örökölte, hiszen Susannek sötét, göndör
haja volt, és jó tíz centivel magasabb volt a lányánál.
– Várjatok, mindjárt idehozom és megmutatom, mire gondolok –
mondta Susan, és miután
letette a csészéjét, felszaladt a lépcsőn. Violet gyengéden
megpaskolta a nagyanyja combját.
– Muszáj volt gonoszkodnod, nagyi?
– Pat tervezte azt a ruhát. Ebből is látszik, hogy nem szerette az
apádat. Azt remélte,
annyira elborzad majd a menyasszony láttán, hogy világgá szalad.
– Pszt… – súgta Violet, amikor anyja szapora léptei ismét
felhangzottak a lépcsőn, most
már lefelé jövet.
Susan egy műanyag ruhazsákban hozta az ominózus ruhát, amely
valóban a korai hetvenes
évek legrosszabb irányzatainak a szerencsétlen ötvözete volt. Magas
csipkenyakához puffos
ujj társult, és hogy hol kezdődött a dereka, azt nem lehetett volna
megmondani, a hátát pedig hatalmas masni díszítette. A szoknyarész
inkább hasonlított formátlan zsákhoz, mint lágyan
leomló haranghoz, és valami egészen szörnyűséges csipkefodor
szegélyezte.
– Arra gondoltam – kezdte Susan –, ha valaki eltávolítaná róla a
fodrot, és kicsit mélyítené a dekoltázsát…
– …és levágná az ujját meg azt a masnit, amitől úgy néz ki, mintha
felszállni készülne
éppen… – vágott közbe még mindig kuncogva Nan.
Susan azonban rá sem hederített.
– Akármit mondasz, szép az anyaga.
– Már ha a csipkefüggönyt idéző részektől eltekintünk – csapott le
Nan a feladott labdára.
– Amiről épp az imént mondtam, hogy le kellene venni – röptézett
Susan.
– Azt hiszem, tényleg inkább passzolnám, anya – szólalt meg végre
Violet is.
Susan alaposan végigmérte a ruhát, majd visszahúzta rá a műanyag
zsákot. – Igazatok van.
Elképesztően ronda. Még kislánykorodban sem akartál játszani vele
soha, Violet. Oda kellene adnom valakinek.
– Jótékonysági intézménynek nyilván nem adhatod – fuvolázta Nan.
– Bárki húzná le róla a
zsákot, elájulna, amikor meglátja.
– Én is csak azért tartottam meg, mert olyan kedves emlékeim
fűződtek hozzá – ismerte be
Susan. – De bármennyire nem tetszett, fel kellett vennem, mert May
néni varrta, aki akkor már nagyon beteg volt. Meg is halt, nem
sokkal az esküvő után.
– Nagy kár, hogy nem előtte halt meg. Akkor talán rendes ruhában
állhattál volna az oltár
elé – mondta Nan, mire Violet gyengéden, de határozottan oldalba
bokszolta.
– Isten bocsásson meg neked, Nan – dünnyögte Susan, de közben
alig tudta visszafojtani a
nevetését.
– Látnod kellett volna a koszorúslányruhákat! Azokat is a drága
May varrta – magyarázta
Nan Violetnek. – Azóta sem láttam olyan csúf zöld árnyalatot.
Susan egyetértően csettintett a nyelvével.
– Azokat is az anyám tervezte.
– Félt is Coco Chanel, hogy elveszíti a koronáját.
– De a ruháktól eltekintve csodaszép nap volt, ugye, Nan? – kérdezte
Susan álmatagon,
átadva magát a tavaszillatú emléknek. – És akkor, a hetvenes
években nem is igazán rítt ki a ruhám a többi közül.
– Az, az, gyönyörű egy nap volt – bólogatott Nan, és a fiára gondolt,
az élettel teli
fiatalemberre, aki előtt még ott állt az egész élet. – Ragyogóan sütött
a nap, és úgy
vigyorogtatok, mind két eszement. Te is, meg az én Jeffem is.
Susan szemét elfutotta a könny.
– No, elég az elmélkedésből – mondta, és gyorsan felállt. – Ki
akarom tisztítani az emeleti szőnyegeket, mielőtt elmegyek a
könyvklubba. – Nanhoz fordult. – Magatokra hagylak
benneteket. Gondolom, még nem tudtad megmondani neki.
– Még nem – felelte Nan.
– Megmondani? Mit? – kérdezte Violet, éppen amikor ismét rezegni
kezdett a zsebében a
telefon. Meg sem kellett néznie, hogy ki az.
Susan enigmatikusan elmosolyodott, majd eltűnt az emeleten.
– Mi folyik itt? – kérdezte Violet, mire Nan csoszogó léptekkel a
tálalószekrényhez lépett.
Kihúzta az egyik fiókját, kivett belőle valamit, aztán újra leült, és
Violet kezébe nyomott egy kulcscsomót.
– Postbox Cottage kulcsai – magyarázta. – Kimentek a lakók, és
nem akarok újakat. Inkább
neked adom.
– Micsoda?
– Hallottad. Hacsak nem vagy ugyanolyan süket, mint én.
– Nagyi – kezdte Violet, de Nan felemelte a kezét, és beléfojtotta az
ellenkezést.
– Tudom, mennyire nem tetszik neked Glyn lakása, ami meg engem
illet… Nos, ebben az
állapotban nem hiszem, hogy visszaköltözöm. Ennél már csak
rosszabbul leszek, és azt
akartam, hogy a tiéd legyen a ház, még mielőtt bármi történne
velem. Nem beszélve arról,
hogy élvezni akartam a pillanatot, amikor átadom. – Violet
megszorította a nagyanyja kezét, és miközben megpróbálta
elképzelni, milyen lesz az élet a szeretetre méltó idős hölgy nélkül,
majdnem kicsordultak a könnyei.
– Sajnálom, kislányom. Nem akartalak megríkatni. – Nan előhúzott
a ruhája ujjából egy
zsebkendőt, és megtörölte vele Violet szemét. – Egyetlen könnyet
sem szeretnék látni. Annak örülnék, ha örülnél. És ha biztos lehetnék
abban, hogy életed fordulópontjához érve
megtaláltad azt a férfit, akinek a világon te vagy a legszebb, a
legfontosabb.
Violet szeméből egyre szaporábban potyogtak a könnyek. A
boldogság könnyei, állította,
mert azt mégsem mondhatta, hogy a nagyanyja miatt lett ennyire
szomorú.
Nant rettegéssel töltötte el a betegsége. Félt, hogy az agya előbb
meghal, mint a teste, ami azt jelentette volna, hogy Susannek még
több dolga lesz. Tudta, hogy a menye a nyers modora ellenére sem
küldené otthonba, inkább lemondana a könyvklubos
összejövetelekről. Azt
mondaná, hogy ráunt az olvasásra, de Nan tudná, hogy ennél jóval
brutálisabb dolog áll a
döntés hátterében. Az, hogy az anyósát már nem lehet egyedül
hagyni másfél órára sem.
Nan feltételezte, hogy előző éjszaka álmában beszélte meg az
angyallal a félelmeit, bár
igazság szerint túlontúl valóságosnak tűnt az egész. Az angyal azt
mondta, remek ötlet, hogy Violetnek adja a házát. És még azt, hogy
Nan csak ne szomorkodjon Susan miatt, mert a
menye nem arra született, hogy magányosan, szeretetlenül élje le az
életét. Nan erről bölcsen hallgatott, persze, mert csak a vizet kavarta
volna fel, ha az álmának ezt a részét is megosztja a családtagjaival.
Vagy azonnal telefonáltak volna az orvosért.
– Az anyád nagyon ki szokta csípni magát a könyvklubos
összejövetelekre – jegyezte meg
tűnődő hangon. – Lefogadom, van ott valaki, aki tetszik neki.
– Anyának? Ugyan, nem hiszem.
– Márpedig én biztos vagyok benne.
– Tulajdonképpen jó lenne, nem? – kérdezte Violet. – Én legalábbis
örülnék, ha anya
összejönne valakivel.
– Én is – sóhajtotta Nan. Magában ugyanis attól tartott, hogy Susan,
hiába lenne esélye egy kapcsolatra, hű maradna Jeff emlékéhez, és
ez nagyon nagy kár lenne. Susan ugyanis
megérdemelné, hogy szeressék és vigyázzanak rá, így Nan
mindennél jobban remélte, hogy
az angyalnak igaza volt. Pillantása ekkor ismét megállapodott az
unokája kezében nyugvó
kulcscsomón.
– A házat nem valamilyen alkalom miatt kapod – mondta váratlanul
–, hanem csak úgy.
– Csak úgy? Mit értesz pontosan ezen? – kérdezte Violet.
– Azt, hogy nem nászajándék. Egyszerűen oda akarom adni neked.
NEKED. A tiéd, és azt csinálsz vele, amit akarsz. Beköltözhetsz,
kiadhatod, vagy eladhatod és vehetsz helyette egy másikat. Ami
neked mint jogos tulajdonosnak a legjobban megfelel. Már az
ügyvédnél is
jártam, és mindent aláírtam, amíg azt „ép elmével,
cselekvőképességem teljes birtokában”
megtehettem.
– Jaj, ne viccelj! – mondta Violet. Úgy érezte, mintha hirtelen a feje
tetejére állna vele a világ. Két állandó pont volt az életében, az anyja
és a nagynyja, és sohasem akarta, hogy ez megváltozzon. Nem
akarta, hogy megöregedjenek vagy megbetegedjenek, bár tudta,
hogy ezt
senki sem akadályozhatja meg. Ő végképp nem. – És természetesen
nem fogom eladni. Ez
lesz az otthonom.
– Egy ideig talán. Amíg nem lesznek gyerekeid.
Violet lelki szemei előtt megjelent egy kép önmagáról, Glynről és a
gyerekeikről, amint ott, a nagyanyja házában élnek. Csakhogy a
gyerekek nem voltak igazán gyerekek; az apjuk
miniváltozatai voltak, és apró, bizonytalan testük alig tudta
megtartani Glyn hatalmas fejét.
– Szeretném, ha egyvalamit nem felejtenél el – folytatta Nan. – Ha
boldogtalannak látlak,
abba belehalok. Előbb, mint bármi másba, ami megtámadja még a
testemet.
Violet az idős asszony vállára borult, aki köré zárta a karját, és bár
nem tudta, bőre
meghatározhatatlanságában is ismerős, arcpúderrel vegyülő illatával
melegséget és
biztonságot sugárzott az unokája felé.
– Nincs jobb, mint egy jó házasság – mondta Nan. Ha csak élete
nagy szerelmére gondolt,
máris felforrósodott a szíve, hogy aztán lehűtse az a sok kellemetlen
emlék, amelyet első
férjéről őrzött. Arról a férfiról, akihez tizenhét évesen ment
feleségül, és akitől huszonegy évesen már el is vált. Erről senki sem
tudott a családjában. Senkinek sem kellett tudni, hogy örökké verte,
és arról sem, hogy a bántalmazások miatt elvetélt. – És nincs
rosszabb, mint
rossz házasságban élni. – Kemény pillantást vetett az unokájára. –
Ha bármilyen kétséged
van a jövendőbeliddel kapcsolatban, ne engedd, hogy az ujjadra
húzza a gyűrűjét. – Az ő saját gyűrűje elvékonyodott az évek során,
de még mindig emlékezett, milyen érzés volt, amikor
Jack nagyapa felhúzta az ujjára, és a fülébe súgta: Most már az
enyém vagy, és mindig az enyém maradsz. Az édes emléktől még
most is ficánkolni kezdett a szíve.
– A nagyapád majdnem megőrjített az elviselhetetlen pipájával.
Mindenbe lyukat égetett.
Mégis örülnék, ha itt lehetne velem.
– Te hiszel a mennyországban, nagyi? – kérdezte Violet,
visszanyelve a torkában
felgyülemlett könnyeket.
– Persze hogy hiszek – bizonygatta Nan meggyőző bólogatással. –
Mit gondolsz, honnan
érkezett az angyal, aki az éjszaka meglátogatott?
8. fejezet
Bel épp csak belépett az ajtón, amikor csörögni kezdett a telefonja.
– Öö… Miss Candy, Pip vagyok a Mennyei Édességek cukrászdából.
– Bel felvonta a
szemöldökét, mint mindig, ha meghallotta a nevetséges elnevezést. –
Öö… – folytatta a
mélységes zavarral átitatott női hang. – Megkaptam az e-mailjét a
menyasszonyi tortán
elvégzendő változtatásokkal kapcsolatban. Csak biztos akarok lenni
abban, hogy mindent jól
értettem-e. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán beolvasta a telefonba
Bel levelét. Szóról szóra.
– Úgy van. Pontosan ezt akarom – mondta Bel.
– Ó. Rendben. – Bel hallotta, hogy Pip hatalmasat nyel a vonal
végén.
– Meg lehet csinálni?
– Igen, persze… Természetesen. Ha tényleg ezt akarja.
– Ezt akarom.
– Biztos benne?
– Teljesen – felelte Bel. – Megcsinálja?
– Meg, ha ennyire ragaszkodik hozzá.
– Igen. Ennyire ragaszkodom.
– Nos, akkor megcsinálom – egyezett bele Pip, még mindig nem túl
meggyőzően.
Nemegyszer készített már tortát hóbortos embereknek vad
alkalmakra, de ilyen megrendelést
még sohasem kapott.
Miután Bel letette a telefont, megvakarta a karját, ott, ahol az utóbbi
időben erősen hámlani kezdett a bőr. Lehet, hogy ekcémát kapott a
sok idegeskedéstől? Ha így megy tovább, egy nagy vödör lehámlott
bőr lesz belőle az esküvőig. És akkor nem lesz szüksége ruhára. Mi
több, a
„porból lettél, porrá leszel” ceremóniára válthatnak a „holtomiglan,
holtodiglan” helyett.
Még el sem fordult a telefontól, amikor ismét megcsörrent a
készülék.
– Helló, drágám – trillázott bele a mostohaanyja vidám hangja.
– Szia, Faye.
– Arra gondoltam, megosztom veled a hírt. Éppen most hoztam haza
a ruhát, amit az
esküvőre vettem. Derékban ugyan be kellett venni – úgy tűnik,
fogytam egy kicsit.
– Remek – felelte Bel szűkszavúan. A legszívesebben máris bontotta
volna a vonalat, hogy
a korai időpont ellenére kinyithasson egy üveg vörösbort.
– Vanoushka pedig Diorban lesz.
Vanoushka. A mostohanagynéni, aki egy pajtából átalakított,
ötszobás házban élt. Minden
szobához külön fürdőszoba tartozott, amit Vanoushka, ha a házáról
beszélt, nem győzött
hangsúlyozni, és a kertjében lévő svéd nyári lak jakuzzijáról sem
feledkezett meg soha. De
ezeken kívül sem volt olyan dolog a világon, ami Vanoushka
tantinak ne lett volna meg,
kezdve a Louis Vuitton bőröndkészlettől a kerti „vizesárokig”,
amely egy aprócska szigetet
vett körül, helyesebben, a szigeten álló galambdúcot. Kutyája, a
fajtiszta Lhasa Apso a
„Sarkvidéki napvadászat sarkvidéki mestere” névre hallgatott,
aminek Bel szerint körülbelül annyi értelme volt, mint a „Sápadtnál
is halványabb árnyalat”-nak. Az arcába fecskendezett
háromtonnányi botoxnak köszönhetően Vanoushka ugyanolyan
arckifejezéssel nyugtázott
volna egy tőzsdei összeomlás miatt bekövetkező milliós
részvényveszteséget, mint egy
öttalálatost a lottón. És nemrég felpumpáltatott ajka beillett volna
szájat formázó légvárnak is. Nem volt nehéz elképzelni, mi lesz
Shadenből huszonöt év múlva.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy Vanoushka az esküvőig még
csináltat magának egy
méregdrága ráncfelvarratást. Bel megpróbált nem gondolni arra,
hogy mennyi időt és pénzt
emésztenek fel az esküvőjére tett előkészületek, de ez nem mindig
sikerült neki. Pedig
létfontosságú volt, hogy időnként megfeledkezzen róla,
máskülönben nem tudta volna
véghezvinni azt, amit eltervezett.
– Diorban? Tényleg? – Bel úgy tett, mintha lenyűgözte volna a hír.
– Biztos nincs semmi, amiben segíthetnék?
– Nem, már mindent elrendeztem, köszönöm – válaszolta Bel, és
közben azt kívánta, bár
annyi fontja lenne, ahányszor Faye feltette neki ugyanezt a kérdést.
Tudta, hogy a
mostohaanyja mindennél jobban szeretne belefolyni az
előkészületekbe, de Bel, ebben az
esetben, maga volt a megtestesült függetlenség, és ragaszkodott
hozzá, hogy maga csináljon
mindent. Más lett volna a helyzet, ha Faye az igazi anyja. Csakhogy
azt az asszonyt, aki a
világra hozta, elrabolták tőle még csecsemőkorában, és nem akarta
elárulni azzal, hogy egy
másik nőt enged a helyére lépni, amikor asztalterítékről és ételekről
kellett dönteni. Miért kellett volna mással megelégednie, ha már az
édesanyja nem segíthetett neki?
– Oké, drágám – mondta Faye. Kilencvenöt százalékban még a
csalódottságát is sikerült
eltitkolnia. – Akkor csütörtökön, a családi vacsorán találkozunk.
Csak hívj fel, ha szükséged van valamire. – A hangsúlyából érezni
lehetett, hogy komolyan gondolja minden egyes
szavát.
Bel tudta, hogy sohasem volt igazságos Faye-jel. A mostohaanyja
nem tett mást, mint
titkárnőként beleszeretett a megözvegyült főnökébe, akivel egy
forgószélszerű románc
lecsengéseként össze is házasodott, és a lányát is elfogadta, sőt
majdhogynem a sajátjaként bánt vele.
Bel felment az emeletre, ott kinyitotta az egyik hatalmas szekrény
ajtaját, és vágyakozva
nézegetni kezdte édesanyja álomszép menyasszonyi ruháját, ami
Faye-nek köszönhetően
frissen tisztítva lógott a ruhazsákban, az alakjára alakítva, és csak
arra várt, hogy ő, Bel, felvegye. Tényleg gyönyörű darab volt:
szemmel láthatóan egy elegáns nőnek készítették, bár Belnek csak
elképzelései voltak arról, hogy milyen lehetett az anyja, és ez a
halovány emlék is néhány erősen szemcsés fényképről származott.
Az apja nemigen beszélt az első feleségéről,
így tőle sem tudhatott meg sokat. És mivel Bel nem akarta felizgatni
a kérdéseivel, a
képzeletére hagyatkozott, ahol semmi sem árnyékolhatta be Helen
Candy szoborszerű
szépségét. Látta maga előtt a varázslatos ruhában, amint hollófekete
hajával, vörösre
rúzsozott ajkával elindul leendő férje felé, hogy szavakba öntse
szomorú próféciának is beillő
esküjét. Míg a halál el nem választ.
Bel félretolta a ruhát, és kivett mögüle egy másikat; azt, amit ő maga
vásárolt nemrég az interneten. Olyan egyszerű és unalmas darabnak
tűnt, hogy még a ruhafogas is ásítozva volt
csak hajlandó megtartani. Kerek nyakkivágása és egyenes ujja volt,
dísztelen felsőrésszel.
Egyetlen masnit sem lehetett rajta felfedezni. Ennél még egy puritán
menyasszonytól is
többet vártak volna az esküvője napján. Olcsó volt, csúnya, és
tökéletesen megfelelt a célnak.
– Ne haragudj, mama – mondta Bel a mennyezet felé fordítva a
fejét. – Nem vehetem fel a
ruhádat. Ezt a csúnyát kell viselnem. Kérlek, maradj velem, és
segíts. Szükségem van az
erődre. Szeretlek.
9. fejezet
Míg Max az interneten csüngött egész délután, cigány
menyasszonyokat nézegetve és
ötleteket keresve, Violet az új fagylaltozója felé tartott, a festővel
megbeszélt találkozóra.
Nagyon elégedett volt a helyiséggel, és alig várta, hogy
megnyithassa. Korábban a park
mellett bérelt egy boltot, de az szétmállófélben volt, és a tulajdonosa
egy rémálommal is
felért. Így amikor lejárt a bérleti szerződés, Violet nem újította meg.
Ez ugyan azt jelentette, hogy néhány hónapra fel kellett hagynia a
kereskedéssel, de Violet biztosra vette, hogy az
csak az üzlet hasznára lesz. És amint megpillantotta a mutatós, kúp
alakú épületet a
maltstone-i Kertcentrumban, tudta, hogy megtalálta, amit keresett. A
bérleti díj itt jóval
magasabb volt, mint az előző helyen, de az új, barátságos tulajdonos
azt mondta, hogy az első
hónap díját elengedi, a másodikat és a harmadikat pedig fél áron
adja, ám ennek fejében
Violetnek kell kicsinosítani és berendezni a helyiséget. Ezenkívül
jelentős napi forgalomra számíthatott egész évben, mivel a
Kertcentrumban volt még virágbolt, bútorszalon, óvoda,
kávéház – amelynek a választékában, legalábbis így állapodtak meg,
nem szerepelt fagylalt –
és egy ajándékbolt.
Még körül sem nézett a helyiségben, már tudta, hogy fogja
berendezni. Lelki szeme előtt
egy körhintát látott arany tartóoszlopokkal, falra festett lovakkal,
vidám vásári zenével. De hiába tudta olyan jól elképzelni, hogy mit
szeretne, nem volt tehetsége a festéshez.
Violet kinyitotta az ajtót, és belépett új királyságába. Ha ez a festő
sem tudja megcsinálni, amit szeretne, akkor kénytelen lesz
elbúcsúzni a lovaktól, mi több, az egész látomástól. Eddig, bár
többen válaszoltak a hirdetésére, nem talált senkit, aki foglalkozott
volna falfestéssel. És a helyi művészeti iskolában sem akadt
vállalkozó.
Éppen megpróbálta elképzelni, hogy nézne ki a helyiség egyszínűre
festett falakkal, amikor
kopogtak. Violet az ajtó felé pillantott, és az üvegen át meglátott egy
fiatal, sötét hajú férfit, aki egy hatalmas, táblaszerű valamit cipelt.
Violet felugrott, hogy kinyissa előtte az ajtót, és érezte, hogy közben
zsebóra nagyságúra
tágul a pupillája. Az előtte álló férfi úgy nézett ki, mint Krisztus
szexi változata. Magas volt, széles vállú, erős borostája ugyanolyan
sötét árnyalatú, mint laza hullámokat vető haja, a
szeme a lagúnák kékjét idézte – meg Robert Powell pillantását a
Názáreti Jézus című filmből.
– Miss Flocton – kezdte olyan akcentussal, amit Violet sehová sem
tudott tenni, csak abban
volt biztos, hogy nem brit. – Pawel Nowak vagyok, és a falfestés
miatt jöttem.
– Kerüljön beljebb – mondta Violet, és hogy beengedhesse, arrébb
lépett. Csak remélni
merte, hogy rogyadozó térde közben nem mondja fel a szolgálatot.
– Köszönöm – felelte a férfi.
Hosszú, erősnek tűnő teste volt, combizmain szinte a repedésig
feszült a farmer. Remek
izomzata atletikus alkatról árulkodott. Az e-mailje alapján Violet
egyáltalán nem ilyennek
képzelte a férfit. Olyasvalakire számított, aki Elton John-szemüveget
visel, finomkodva jár, és affektálva beszél. Ez a férfi – Pawel –
azonban egy kőműveshez hasonlított inkább, mi több, úgy nézett ki,
mint aki malteroskanállal a kezében született. Ami nem lehetett
olyan régen, hiszen a megjelenése alapján a húszas évei elején
járhatott.
Letette azt a valamit, amiről kiderült, hogy nem tábla, hanem egy
hatalmas mappa, majd
üdvözlésre nyújtotta a kezét. Erős kézfogása volt, finoman szólva.
Violet még hosszú ideig
érezte a szorítását az ujjain.
– Elhoztam a portfóliómat, hogy megmutassam, mit tudok –
magyarázta Pawel.
– Megkínálhatom egy kávéval vagy egy csésze teával, Mr. Nowak?
– kérdezte Violet.
A férfi röviden eltűnődött, majd megrázta a fejét.
– Köszönöm, de így is remekül elvagyok. – Violet úgy érezte, hogy
a vendége csak
udvariasságból utasítja vissza az italt.
– Én viszont innék valamit – mondta mosolyogva, és átment a
konyhába, hogy bekapcsolja
a vízforralót. – Megöl a szomjúság.
Erre a férfi is meggondolta magát.
– Talán mégis kérek egy kávét. Cukor nélkül, feketén, köszönöm. És
kérem, szólítson
Pavnak. Mindenki így hív.
Miközben Violet elkészítette a két csésze kávét, Pav is felkészült: az
egyik asztalon
kiterítette a portfólióját. Violet zsebében ismét megszólalt a telefon.
Megint Glyn kereste.
Elővette, és türelmetlenül lenémította. Ekkor vette észre, hogy tíz
perccel korábban már volt egy nem fogadott hívása.
Violet letette az asztalra a csészéket, ügyelve arra, hogy egyik se
veszélyeztesse Pav
alkotásait. Közben megnézte az első képet, és felvonta a
szemöldökét.
– Hűha! – motyogta, amikor megpillantotta a körhintalovakat
ábrázoló festményt. A festett
állatok csupán pompás színeikben tértek el az igaziaktól; arany
sörényükbe mintha belekapott volna a szél.
– Most, hogy látom a falakat, jobban el tudom képzelni, hogy mit
szeretne – mondta Pav.
– Ezt – lehelte a képre mutatva Violet. Tulajdonképpen hazudott,
mert a kép sokkal jobb
volt annál, mint amit eredetileg kigondolt. – Meg tudná festeni
ezeket a lovakat a falra is? –
Az, amit látott, a Sixtus-kápolnában is megállta volna a helyét.
– Igen, persze – felelte Pav olyan hangon, mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog a
világon.
– És mennyit kérne érte? – kérdezte Violet arra számítva, hogy
valami megfizethetetlen
árat fog hallani.
– Tíz fontot óránként.
– Tíz fontot? – Hiszen az ingyen van, tette hozzá gondolatban
Violet.
– Soknak tartja? – Pav hangjába aggodalom vegyült.
– Nem, nem – nyugtatta meg sietve Violet, de közben arra gondolt,
talán mégsem az
évszázad üzletét készül megkötni, hiszen ki tudja, mennyi idő alatt
készül el, mondjuk, egy szemgolyó. Beletelhet akár egy napba is. –
Mit gondol, meddig fog tartani a festés?
– Azt nehéz megmondani. Csak munka után tudok foglalkozni vele.
Kőműves vagyok. De
hétvégén talán lesz olyan, hogy az egész napot itt tudom tölteni.
Mikorra tervezi a nyitást?
– Augusztus első hetére – vágta rá Violet.
– Akkorra biztosan elkészülök.
– Hogyan fizethetek?
– Csekkel vagy készpénzben. Teljesen mindegy – válaszolta Pav,
majd nagyot kortyolt a
kávéjából. – Nem feketén dolgozom, ha erre gondol. Szabályos
könyvelést vezetek.
– Mikor tudna kezdeni? – kérdezte Violet. Próbált üzletasszonyhoz
méltó hangnemet
megütni, de közben arról fantáziált, hogy milyen érzés lenne maga
körül érezni a férfi karjait.
Pav elmosolyodott, amitől észrevehetővé váltak a szeme sarkában a
szarkalábkezdemények.
Sokat nevethet, gondolta Violet, ha már ilyen fiatalon megjelentek
az árulkodó ráncok a
szeme körül.
– Rudakat is tudok csinálni – mondta a férfi válasz helyett. – A
padló és a mennyezet közé
– folytatta. – Átvezetném őket az asztalokon. Aranyra festeném
őket, mint a vásári
körhintákon. Igen, van is hozzá megfelelő gyalum. Tudja, mi az a
gyalu?
– Képzelje, tudom – válaszolta méltatlankodva Violet. – Az apám
asztalos volt. – Ha még
élne, gondolta szomorúan, itt szorgoskodna az üzletben, és élvezné a
munka minden
pillanatát.
– Azt hiszem, fantasztikusan nézne ki. – Violet szinte látta maga
előtt a rudakat. Amúgy is magas izgalmi szintje most már majdnem
a plafonig ért.
Pav egy darabig a falakat tanulmányozta, és amikor megszólalt,
érezni lehetett, hogy rá is
átragadt a lelkesedés. – Ha elkészülnek a lovak, úgy fognak kinézni,
mintha le akarnának
lépni a falról. – A keze közben élénk mozdulatokat írt le a
levegőben. Nagy, szögletes keze volt hosszú, tiszta ujjakkal.
Violet szíve úgy száguldott, mint egy alaposan meghajtott körhinta.
Kislánykora óta arról
álmodott, hogy egyszer saját fagylaltozója lesz, de csak három évvel
ezelőtt nyílt alkalma
arra, hogy megragadja a szarvánál a bikát, és a saját lábára álljon.
Felmondott a Sheffield Hotelben, ahol főcukrász volt, és megnyitotta
az első üzletét, amelyből azonban, bármilyen
sikeres volt is, teljesen hiányzott a körhintavízió megvalósításához
elengedhetetlen karizma.
– Valószínűleg gyakran itt leszek, amikor dolgozik. A konyhában.
Fagylaltot készítek, és
amennyire tudok, előkészülök a nyitásra. Vagy a könyvelésemet
csinálom az emeleten –
mondta Violet. – Nem fogom zavarni, ugye?
– Nem, nem – válaszolta Pav. Elővett a zsebéből egy mérőszalagot
meg egy jegyzetfüzetet.
– Ha megengedi – mondta, majd elkezdte lemérni a falakat, és a
számokat azonnal le is
jegyezte a füzetébe egy olyan parányi ceruzával, ami szinte elveszett
a kezében.
Violet a kávéját kortyolgatva rájött, hogy nemcsak bámulja a fickót,
hanem egyenesen
méregeti. Hihetetlen nyugalom áradt belőle. Az egész lénye szöges
ellentétben állt a Glynt
jellemző, már-már hiperaktivitásnak minősülő viselkedéssel. A
szeme ide-oda cikázott a
helyiségben, mintha az elképzelt remekmű darabjait próbálná
elhelyezni a falakon, és azon
nyomban le is írta az ötleteit, elképzeléseit. Violet azonnal felismerte
benne a munkája iránt érzett szenvedélyt, hiszen ugyanígy volt ő is a
fagylalttal – a lehető legjobbat akarta készíteni, és nemcsak a
városban, hanem az egész világon. Bár ez elég ostobán hangzott
volna, ha
szavakba önti, ezért ezt a gondolatát még sohasem osztotta meg
senkivel. Vagyis, egyszer
megtette – az iskolai pályaválasztási tanácsadónak árulta el a titkát,
aki kinevette, és azt javasolta, hogy szálljon le a földre, és ne
ringassa magát csacska ábrándokba. A kíméletlen szavak sokáig ott
visszhangoztak a fejében, és meggátolták abban, hogy a tehetségét
próbára tegye. Többet nyomtak a latban minden bátorításnál, amit a
családjától és a barátaitól kapott, még akkor is, ha Violet tudta, hogy
ennek nem így kellene lennie.
Erőnek erejével elrángatta a pillantását Pavról, és megpróbált a
kávéjára koncentrálni. Nem helyes, gondolta, hogy idegen, jóképű
férfiakat vizslat. Aki ráadásul jóval fiatalabb nála. Tíz évvel
biztosan. Ilyesmit csak liliomtiprók tesznek. Nem beszélve arról,
hogy tizenegy hónap múlva férjes asszony lesz, így ha van is a
szívének olyan darabkája, amelyik nem a
vőlegényéért dobog, azt mielőbb el kell hallgattatnia.
10. fejezet
Glyn szülei, Joy és Norman Leach olyan emberek voltak, akik
bármikor be tudták fejezni
egymás félbehagyott mondatát, és kézi kötésű pulcsit hordtak igazi
amerikai szürkefarkas-
fejjel az elején. Csípőnél össze voltak nőve, ugyanazokat a dolgokat
gyűlölték és szerették, és mindent, amit csak lehetett, „J” és „N”
betűkkel láttak el az otthonukban. Előző életükben
bizonyára közös csomagolásban lakó Twix rudacskák voltak.
Norman, ha nem kertészkedett,
apró modellkatonák festésével foglalta el magát, Joy pedig
keresztöltéses faliképeket készített, többnyire baglyokról, amiket
aztán Norman bekeretezett, és felakasztott a falra. Joy már attól
telhetetlennek érezte magát, ha karácsonyon kívül máskor is
megivott egy pohár sherryt, de
azt is csak akkor, ha Croft Original volt, mert a Harveys Bristol
Cream szóba sem jöhetett.
Norman szabályos eksztázisba esett, ha átlapozta a Caravan Monthly
című magazint, vagy vett néhány virágmagot. Kedves, gyengéd
emberek voltak – és hihetetlenül unalmasak. Egy
Grimsbyben töltött wellnesshétvége ugyanolyan pazarlásnak tűnt
volna a szemükben, mint
egy kéthetes luxusnyaralás a Bahamákon.
Az egyetlen fiuk, Glyn, elég későn jelent meg az életükben. Joy már
negyvenkét éves volt a
születésekor; már nem is reménykedtek abban, hogy egyszer teherbe
esik. Nem csoda, hogy a
legféltettebb kincsükként tekintettek a váratlan jövevényre, örökké
aggódtak miatta, és hiába nőtt fel időközben, továbbra is úgy bántak
vele, mint egy ötévessel. Joy, ha bement a városba, mindig
alsónadrágot és zoknit vett neki.
Egy feltűnően rendes és takaros házban laktak Pogley-ban; a telkük
végében ott csordogált
a Stripe nevű patak. A kertjük egyébként olyan makulátlan volt,
hogy még a sztárkertész Alan Titchman sem talált volna benne
kivetnivalót. De nem csak a kert, minden makulátlan volt
Leachék körül. Még Misty is, a Persil tisztaságú, hófehér whiteland
terrier, aki mindig
ugyanoda kakilt – egy eldugott helyen lévő Aloe vera mögé.
Mintha tolták volna őket, úgy siettek a fiatalok üdvözlésére, amikor
Violet autója megállt a ház előtt. Olyan kitörő örömmel fogadták
őket, hogy Violetet elfogta a bűntudat. Szinte
túlcsordult bennük a hála, csak mert hajlandó volt feleségül menni a
fiukhoz. Semmi
gonoszság nem volt bennük, épp ellenkezőleg – mindenkinek
segítettek bármiben, amiben
tudtak. Ahhoz képest, hogy a hetvenes éveik közepén jártak,
elképesztően agilisak voltak
mindketten. A betegségek elkerülték őket, kivéve azt az egyetlen
esetet, amikor Norman szíve az előző évben rakoncátlankodott egy
kicsit, és persze az időnkénti megfázásokat. A mentális betegség
ismeretlen fogalom volt számukra – és nagy valószínűséggel mindig
az is marad –,
így Glyn esetében túlreagálták, és úgy tipegtek körülötte, mintha
tojáshéjon járnának, nehogy felzaklassák, és ezzel visszaküldjék
abba a sötét cellába, ahová a betegsége legrosszabb
napjaiban zárta magát.
Norman gyakorlatilag becibálta Glynt a házba, hogy mielőbb
megmutathassa neki az új
tévét, amit a lakókocsijukba vett. Joy apró léptekkel tipegett Violet
mellett, abban bízva, hogy leendő menyével sikerül néhány bizalmas
szót váltania.
– Hogy van mostanában? – kérdezte szomorú, mégis jó hírekben
reménykedő mosollyal.
– Remekül – felelte Violet. – Kifejezetten jó a hangulata. – Azt már
nem tette hozzá, hogy
kezd elviselhetetlenné válni az üldözési mániája. Hogy dührohamot
kap, ha Violet egy óránál hosszabb időt tölt házon kívül, és közben
nem hívja fel. Bizonyos dolgokról jobb volt nem
beszélni. Leachék olimpiát nyertek volna aggódásból.
– Ugye ügyelsz rá, hogy rendesen szedje az antidepresszánsait?
– Igen, Joy – válaszolta Violet, és közben megpróbálta rávenni
magát, hogy kimondja, ami
már hetek óta ott motoszkált benne. – De esetleg… esetleg az is
segítene, ha alkalmanként
kimerészkedne a friss levegőre, és kicsit kinyújtóztatná a lábát. Ha
tőled hallaná… talán meg is tenné.
Glyn étrendjét nem lehetett kifejezetten egészségesnek nevezni, és a
tény, hogy egyáltalán
nem végzett testmozgást, aggasztotta Violetet. Leginkább azért, mert
az aggodalma mintha
elégedettséget váltott volna ki Glynből, és még inkább arra
ösztönözte volna, hogy semmit se tegyen egyre terebélyesedő
méretei kordában tartása érdekében. – Nem jó, hogy ennyire nem
csinál semmit, Joy. Nagyon szeretném, ha ezzel kapcsolatban
mondanál neki valamit. Rám
ugyanis nem hallgat.
Joy szemgolyója majd kiesett a gödréből a döbbenettől.
– Gondolom, azért ilyen passzív, mert pihenésre van szüksége.
Legalábbis egyelőre. Korai
lenne bármit elkezdeni, Violet. Néha évek is kellenek ahhoz, hogy
egy idegösszeomlásból
talpra álljon valaki. Kivettem egy mentális egészségről szóló
könyvet a könyvtárból. A kertbe azért kimegy, nem? Mesélte, hogy
milyen sok növényt ültetett. Az apjától kapta hozzá a
magokat.
– Ez igaz – adta meg magát Violet. A lakásukhoz, a ház mögött,
tartozott egy falatnyi kert
is. És ebben a falatnyi volt a kulcsszó.
– És amint hallom, violát is nevel, kifejezetten neked. – Az asszony
elmosolyodott a
szándékot tápláló romantikán.
– Igen, violát is nevel – visszhangozta Violet, tudván, hogy a
semmibe tart a nagy
reményekkel induló beszélgetés. Joy nem lesz partner abban, hogy
felrázzák a fiát.
– Violet, drágám, tudom, hogy Glynnek rossz érzései vannak, amiért
nincs elég ereje
ahhoz, hogy új munkát keressen. Mindig olyan erős volt benne a
szakmai etika. De jelenleg
mindennél jobban élvezi azt, hogy otthon lehet, és gondoskodhat
rólad. És ez csak jó hatással lehet rá, nem? Hiszen boldoggá teszi.
– Igen, igen, tudom – hagyta rá Violet. – Nem is azt akartam
mondani, hogy lusta, csak…
– Ezekről a modern házasságokról sok mindent elárul az a tény,
hogy az asszony akkor
boldog, ha dolgozni járhat, a férje meg akkor, ha otthon marad.
Violet nem szólt, de érezte, hogy leendő anyósa szerint nem ez a
dolgok természetes
rendje. Nem tudta volna elképzelni például, hogy nekiálljon füvet
nyírni, és Normanról sem, hogy vasalót ragadjon. Ugyanakkor
megpróbálta racionálisan kezelni a helyzetet, hogy a
dolgok értelmet nyerjenek az ő tradicionális gondolkozásmódjában
is.
Glyn valóban nem henyélt, de az, hogy kizárólag a lakásban próbált
tevékenykedni, nem
vált a hasznára. Ugyanezen a véleményen volt a terapeutája is, amíg
a férfi meg nem
szakította a kezelést. Violet így teljesen magára maradt a
küzdelemben, amelynek az volt az elsődleges célja, hogy
visszarángassa a vőlegényét a tágabb világba.
Követte Joyt a bóvlikkal telepakolt, sertéssült-illatú konyhába, ahol
egy forró vízzel teli teáskanna várta őket egy horgolt terítő alatt. Az
öreg elektromos főzőlapon többlábasnyi
zöldség fortyogott.
– Segíthetek valamit? – kérdezte Violet, miközben Joy visszakötötte
magára a kötényét.
Mindig kötelességének érezte, hogy ezt megkérdezze, bár tudta,
hogy Joy előbb tolná ki a
saját szemét, mint hogy bármi segítséget elfogadjon az ő kizárólagos
királyságában. Kivéve
talán az étkezés utáni pillanatokat, amikor a kialakult hagyomány
szerint Norman eltörölgette az elmosott edényt.
– Nem, drágám, mindent kézben tartok.
Joy az egyik kezével megkeverte a mártást, a másikkal öntögetni
kezdte a teát a
porceláncsészékbe. Küzdelmes próbálkozásnak tűnt, amit az asszony
csinált, de Violet nem
tudta, mit tehetne. Feleslegesnek, ennélfogva kényelmetlenül érezte
magát.
– Hoztunk nektek abból az alkoholmentes borból, amit a múltkor
olyan finomnak találtál –
mondta Glyn.
– Ó, remek – örvendezett Norman. – Majd a pudinghoz megisszuk.
– Kész vagyok! – kiáltott fel Joy, amikor egyszerre megszólalt az
összes konyhai berregő. –
Apa, felvágnád a sültet?
– Természetesen, anya. – Norman szalutált, aztán fogta a húst, egy
elektromos kést, és
mindkettőt átvitte az étkezőbe.
– Menj, drágám, ülj le – biztatta Joy Violetet, miközben egy cirkuszi
akrobata ügyességével lekapkodta a tűzhelyről a lábasokat.
Violet követte Normant és Glynt a lambériás étkezőbe, ahol a
makulátlan állapotok ellenére
rendkívül divatjamúlt volt minden. Biztosra vette, hogy Leachék
formaldehidet fecskendeztek a bútorukba, máskülönben nem
lehettek volna ilyen mesésen jó állapotban az egyes darabok.
Az asztalra már feltették a fodros-csipkés tányéralátéteket és a bézs
színű
vászonszalvétákat is. Az ősrégi ezüst ecet- és olajtartó készlet is ott
volt az asztal közepén, egy háromlábú fatálcán, egy tejeskancsó és
egy cukortartó társaságában. A szoba egyik
sarkában ott állt az öreg zsúrkocsi, amelyet Joy, főleg, ha vendégeik
voltak, még ma is
használatba állított, míg a másik sarokban egy vakítóan fényesre
polírozott zongora
terpeszkedett. Egyikük sem tudott játszani rajta. Csupán egy relikvia
volt abból az időből, amikor Glyn, hét- és tizenöt éves kora között,
zeneiskolába járt.
– Azt kérdezi apa, hogy kell-e a lakókocsi a nászutunkra, mert
szívesen kölcsönadja –
hadarta Glyn olyan izgalommal, mintha egy Rolex órát talált volna
az utcán.
Violet nyelt egyet.
– A nászutunkra? Ezen még nem is gondolkoztam. Elbírnál vele
egyáltalán?
– Azért fontolóra vehetnénk mint lehetőséget – vélte Glyn. – Már
nincs sok időnk.
– Hetvenhat nap, és kezdődik a visszaszámlálás – jegyezte meg
kuncogva Joy, aki éppen
ekkor lépett be az étkezőbe, zöldséges tálakat egyensúlyozva a
karjain. – Lehet, hogy ez lenne az utolsó esélyetek egy kettesben
eltöltött nyaralásra, mielőtt megérkeznek a gyerekek.
– Gyerekek? – Violet azt hitte, megfullad.
– Hát, a te korodban már nem szabad sokáig várni – elmélkedett Joy.
– Minél fiatalabban
szülsz, annál több energiád marad a kicsikre. Én már csak tudom,
nekem elhiheted. Most
harminchárom éves vagy. Ha rögtön nekivágtok, akkor is harmincöt
leszel, mire az első
megérkezik. És a második előtt pihenni is kell egy kicsit…
Violet nem szólt; hagyta, hogy Joy hetet-havat összehordjon az
unokákról, még csak nem is
kommentálta a megjegyzéseit. Glynnel, még a kapcsolatuk kezdetén,
nyilván érzelmi
felindulásból, beszéltek gyerekekről, de azóta egy szó sem esett
köztük a témáról. Glyn az
agorafóbiájával és a félelmeivel nem volt alkalmas arra, hogy apa
legyen, és Violet sem
tartotta napirenden a kérdést.
– Először be kell indítanom a vállalkozásomat – motyogta végül.
– És ha sikerülne, én örülnék a legjobban – vágta rá mosolyogva
Glyn. – Szívesen otthon
maradnék a gyerekekkel. Én lennék a legboldogabb férj és a
legboldogabb apa.
A francba, gondolta Violet. Ezt nyilvánvalóan előre kitervelte. Volt
egy szörnyű érzése,
hogy Joy fonalaskosarában már halomban állnak az apró kék és
rózsaszín kardigánok.
– Glyn azt mondja, hogy még nincs menyasszonyi ruhád – vetette
közbe Joy, miközben
kelbimbót tett a tányérokra.
– Tényleg nincs. – Violet a villájára szúrt egy darab húst.
Tökéletesre volt sütve, mint
mindig.
– Elég későre hagyod, nem gondolod? – kérdezte Norman.
– Ami azt illeti, úgysem lesz nagy esküvő. Addig biztosan találok
valamit.
– Szívesen elmegyek veled körülnézni, ha akarod – ajánlkozott Joy.
– Inkább ne, köszönöm – hárított Violet. – Ha vásárlásról van szó,
magányos típus vagyok.
– De hát tegnap a barátnőiddel mentél ruhavadászatra, nem? –
jegyezte meg Glyn. Violet a
legszívesebben bokán rúgta volna. Szerencsére eszébe jutott valami
szellemes, amit most a
maga javára fordíthatott.
– És nagy valószínűséggel ezért nem találtam semmit. Biztosan
nagyobb sikerrel járok, ha
egyedül vagyok. Akkor nincs senki, aki elterelje a figyelmemet.
– Ugyan, Violet, azzal egy madár sem lakna jól! – biccentett Joy a
tányérja felé. Ez a
mondat is mindig elhangzott, ha Glyn szüleinél ebédeltek, bár már
megfigyelhették volna,
hogy Violet nem tartozik a nagyétkűek közé.
Glyn tányérján, ezzel szemben, az Alpok csúcsáig ért volna a
felhalmozott ennivaló. Úgy
tömte magába, mint aki napok óta nem evett. Az álla fénylett a
lecsurgó szafttól. Violetnek el kellett kapnia a szemét, mert az utóbbi
időben enyhe hányinger tört rá, ha evés közben
figyelte Glynt. Aki a megismerkedésük idején még nem volt
túlsúlyos. Sőt tisztes távolságból, nem megfelelő szemüveggel nézve
akár Phillip Schofilddel is össze lehetett volna téveszteni.
Most hatalmas, rezgő hasa volt, és alaposan kimellesedett. Glyn
számára azonban nem
jelentett problémát a jelentős súlygyarapodás – azt mondta, így
„több rajta a szeretnivaló”.
– Alig várom, hogy összeházasodjunk. Nem tudom elképzelni, hogy
tudnék tovább élni
nélküled. – Glyn átnyúlt az asztalon, és megszorította a nő kezét.
– Ó! – sóhajtotta kórusban Joy és Norman.
11. fejezet
Violetnek csak hétfő reggel adódott lehetősége arra, hogy Postbox
Cottage-ba ellátogasson.
Most az egyszer még Glyn sem ébredt fel, amikor kilopakodott
mellőle az ágyból.
Lábujjhegyen járkálva felöltözködött, és még a WC-t sem használta,
nehogy a lehúzott víz
zubogása felébressze a férfit. Így is meg volt győződve arról, hogy
bármely pillanatban
felpattanhat a szeme, és akkor megint kezdődik az inkvizícióval is
felérő kérdezősködés arról, hogy hová megy, mikor ér haza, mit akar
ebédre vagy uzsonnára, és mit kell hozni a boltból.
Violet arra gondolt, hogy Glynnek elég furcsa agorafóbiája van.
Attól, hogy végigjárja a közeli boltokat vagy elmenjen a szülei
házába, nem tartotta vissza, de minden mástól igen. Illetve most már
egy lakókocsis utat is hozzáadhatott a kivételekhez. Bármilyen
bűntudata volt is
miatta, Violet annak kifejezetten örült, hogy a neurózis eme komplex
fajtája az ő leendő
munkahelyére is kiterjedt. Az volt ugyanis az egyetlen menedéke, az
jelentette számára az
éltető oxigént. Ha az nincs, nem tudta volna elviselni az életet. És
most már volt még egy hely
– egy egészen titkos –, ahová elvonulhatott.
Valamilyen csoda folytán észrevétlenül kijutott a friss levegőre, és
miután beült az
autójába, hiába küzdött ellene, hatalmas, megkönnyebbült sóhaj
szakadt ki belőle. Tudta, nem helyes, hogy ilyen „szabadnak” érzi
magát, csak mert távol lehet attól a férfitól, akinek
hetvenöt nap múlva a felesége lesz. De ebben a pillanatban nem volt
semmi, ami feledtethette volna vele ezt az érzést, így hát átadta
magát az élvezetnek: minden pillanatát ki akarta
használni annak a kis időnek, amit a férfi lakásán kívül tölthetett.
Ahhoz, hogy eljuthasson Postbox Cottage-hoz, keresztül kellett
utaznia Maltstone-on, és
onnan egy kicsit tovább, a Little Kipping nevű falucskába. A három
apró, dupla frontú házból álló sor utolsó épületeként, szögletes
ablakaival olyan volt a nagyanyja egykori otthona, mint egy
babaház. Violet sokáig csak ült az autóban, és a szélvédőn át figyelte
az épületet, végül felsóhajtott. Nem tudta elhinni, hogy a nagyszülei
háza most már az övé.
Végül kiszállt az autóból, belökte a nyikorgó bejárati ajtót, és
felemelte a földről a mögötte felgyülemlett reklámújságokat.
Szobáról szobára sétált, és ezúttal új szemszögből mérte fel, amit
látott: a tulajdonos szemszögéből. A gondolattól boldog vibrálást
érzett a szívében. Az utolsó bérlők elfogadható állapotban hagyták a
házat, de Violet mércéjéhez viszonyítva nem
elég tisztán. Főleg a fürdőszobára fért volna rá egy alapos súrolás, és
a szekrényekben hagyott élelmiszert is sürgősen ki kellett dobni.
Szívmelengetően barátságos kis otthon volt. A kisméretű,
ólomüvegből készült első ablakok
csak kevés fényt engedtek át, így Nan és Jack nagyapa kivették a
falat az előszoba és a konyha között, hogy ide is jusson a déli
ablakokon beáramló fényből. A polcokkal telezsúfolt pincében most
csupán egy hűtőláda állt, és elég száraznak tűnt ahhoz, hogy
tárolóként lehessen
használni. Az emeleten volt egy nagy, meg egy jóval kisebb
hálószoba, és a legbájosabb
fürdőszoba, amit el lehetett képzelni. A padláson ugyancsak
kialakítottak egy hosszúkás
szobát, amelynek az ablakából egészen a Pennine-hegységig el
lehetett látni, sőt még
távolabb. A ház mögött volt egy kis kert is, Jack egykori öröme és
büszkesége, amelyben most nyakig ért a gaz. Violet sok boldog órát
töltött a nagyapja nyomdokaiban, segített neki az
ültetésben, vagy éppen begyűjtötte tőle azokat a nagy fehér
rózsafejeket, amelyekből
rózsavizet szoktak készíteni Nannel. Csakhogy a rózsabokrokat most
szinte megfojtották a
virulens kúszónövények, amelyek erőszakos indáikkal mindenbe
belekapaszkodtak, és
mindent elleptek.
Violet látását elhomályosították a könnyek. Szerette ezt a kis
házikót; olyan sok
szívmelengető emléket őrzött róla. A legszívesebben magára zárta
volna az ajtót, és itt
maradt volna mindörökre.
Mi tart vissza?, kérdezte benne egy tolakodó kis hang. Ez lenne a
legegyszerűbb dolog a világon.
Elővette a szatyrából az útközben vásárolt tisztítószereket, és
nekilátott a takarításnak.
Mindent lesúrolt, ami az útjába került. Mintha csak a saját életét
akarta volna tisztára mosni –
leszedni róla azt a rengeteg piszkot, ami az évek múlásával rátapadt.
12. fejezet
Bel apjának az otthona egy gyönyörű, újonnan emelt ház volt, amit
úgy építettek, hogy
öregnek tűnjön, mintha ott állt volna, mióta világ a világ. Az
építészet eme remeke öt évvel ezelőtt nőtt csak ki a földből, egy
másik ház helyén – azén, amely a harmincas években épült, és bár a
jelenleginél jóval kisebb volt, Bel emlékezetében tekintélyes
méretekkel rendelkezett, és Bel csak tudta, hiszen ott nőtt fel, sokáig
az volt az otthona. Faye veleszületett tehetséggel rendezte be az új
épületet, és a végeredmény egy valóban mesés otthon lett, amelyről
senki
sem mondta volna meg, hogy csak pár éve lakját – sugárzott belőle a
lakályosság és a szeretet.
Szemben Vanoushka és Martin házával, amely tökéletességével
nyugodtan bekerülhetett
volna bármely lakberendezési magazinba, ugyanakkor hiányzott
belőle az otthonosság és a
kényelem. A Nookery azonban olyan ház volt, ahol a komfort
nagyobb igény volt, mint a vágy, hogy másokat lenyűgözzenek. Itt
mindenkit szívesen fogadtak, és bár Bel már régen
elköltözött, volt egy hálószoba, amit csakis az ő számára tartottak
fenn. Nem mintha egyszer is használta volna.
Vanoushka Bosomworth- Proud szemében örökös szálkának
számított, hogy a húga
házában több szoba volt, mint az övében, mi több, tartozott hozzá
egy üvegház is. Vanoushka a máját is eladta volna azért az
üvegházért, de a férje által vezetett pénzügyi tanácsadói
vállalkozás korántsem volt olyan sikeres, mint a sógora
csokoládégyára. A Treffé Chocolates eredetileg Trevelen
Chocolatesként indult, és a két tulajdonos, Trevor és Helen Candy
után kapta a nevét. Akkoriban azonban nem ment jól az üzlet, ezért
felszámolták. Egy év múlva
meghalt Helen, Trevor pedig visszatért az üzleti menedzsment
világába, hogy aztán feleségül vegye a titkárnőjét, Faye-t. Ő volt az,
aki ismét életet lehelt a régi álomba, és hozzásegítette Trevort ahhoz,
hogy mégiscsak csokoládémágnás legyen. Így született meg a Treffé
Chocolates. Sokat és jól dolgoztak, és Trevor rengeteget tanult
azokból a hibákból, amelyeket az első próbálkozása során elkövetett.
A Treffé hamarosan terjeszkedni kezdett, és viszonylag rövid időn
belül a tengerentúlon is megvetette a lábát – először
Németországban, aztán
Franciaországban és Belgiumban –, komoly versenyre kényszerítve
az ottani nagyágyúkat.
Termékeik egyik díjat nyerték a másik után. Egyre erősebbek lettek,
még a recesszión is
képesek voltak felülemelkedni. Bel csak azt sajnálta, hogy a
sikertörténet mögött Faye áll, és nem az édesanyja.
– Helló, drágám – mondta Trevor, miközben beengedte a lányát, aki
sohasem ment be csak
úgy az ajtón, hanem mindig csengetett. Hiába mondogatta neki
Trevor és Faye is, hogy a
Nookery mindig az otthona marad, ebből a szokásából nem engedett.
Trevor, hogy
megpuszilhassa a lányát, kivette a szájából a pipát. Hatalmas fülével,
gyérülő ősz hajával és könnyed modorával Bing Crosbyra
emlékeztetett. – No, gyere csak be – mondta. – Van veled
egy kis elszámolnivalóm. Miért nem váltottad be a csekket, amit az
esküvődre adtam?
Közben könnyedén megpaskolta az ajtón belépő Bel fenekét.
– Mert még nem volt rá szükségem, apa. És momentán van más
dolgom is – válaszolta Bel.
– Helló, drágám – trillázta Faye is. Egy világoskék kaftánszerű
öltözék volt rajta, ami
nevetségesen állt volna mindenkin – rajta kívül. De a magas, karcsú
Faye-en olyan darabnak
tűnt, amit szívesen magára kapott volna akár egy topmodell is, és a
színe is remekül illett az asszony mesterien laza kontyba tekert
karamellszőke hajához.
– Szia, Faye. – Bel ugyan mosolyogva viszonozta az üdvözlést, de
ez a mosoly, ahogyan
Faye esetében lenni szokott, már a szája szegletében véget ért. Hogy
miért? Mert Faye is
közéjük tartozott. A Bosomworthök közé. És bár a három nővér
közül ő volt az egyetlen, aki
nem ragaszkodott a lánynevéhez, mégiscsak egy volt közülük. És a
vér tudvalevőleg nem válik vízzé.
– Egy pohár pezsgőt? – kérdezte Faye kedvesen. – Gyere, kóstold
meg ezt az új francia
habzóbort.
– Köszönöm, de vezetek.
– Vezetsz? Ma este nem vezethetsz, drágám. Ez a családi
összejövetel semmiben sem
különbözik egy lánybúcsútól. És ki hallott már olyat, hogy valaki ne
igyon a saját
lánybúcsúján? Szépen itt hagyod az autódat, és majd holnap érte
jössz – győzködte Trevor a
lányát. – Kifejezetten neked hozattuk ezt a pezsgőt. Belle de la Nuit.
Az éjszaka szépe.
Úgyhogy ereszd el a hajadat, Bel, drágaságom. Ez az utolsó este,
amelyet Miss Candyként
töltesz velünk.
– Akkor is csak egy pohárral iszom, apa. Muszáj megőriznem a
józanságomat. Annyi
teendőm lesz a következő napokban – tette hozzá magyarázatként,
de magában azt kívánta,
bár lecsorgathatna a torkán egy egész palack Belle de la Nuit-t.
– Ha tényleg ezt akarod… – mondta belenyugvón Trevor, és a lánya
kezébe nyomta a
poharat. – Olyan jó itt látni téged. Nagyon ritkán jössz haza, tudod?
És ha férjhez mész,
valószínűleg még kevesebbet látunk.
– Pedig mindig örülünk neked – tette hozzá szívélyes bólogatás
közepette Faye, miközben a
férje mellé lépett. Trevor magától értetődő mozdulattal átölelte.
Belnek már ettől az apró
gesztustól is elszorult a szíve. A legszívesebben közéjük furakodott
volna, hogy tudatosítsa a betolakodóban: „Ő az enyém. Az enyém és
a mamámé.” Trevor és Faye már a kezdetektől
rajongott egymásért, és ezt ki is mutatták. Drágám így, édesem úgy;
még huszonnyolc év
házasság után is képesek voltak megfogni egymás kezét.
– Nem gondoltad meg magad a házzal kapcsolatban? – kérdezte Fay.
– Úgy látom, még
mindig eladó.
– Nem – felelte Bel. – Végleg lemondtam róla.
Ez is egy olyan hazugság volt, amit fájt még kimondani is.
Beleszeretett a Bell House-ba,
abban a pillanatban, amikor ő és Richard három hónappal ezelőtt
rátalált. Még a neve is úgy hangzott, mintha neki találták volna ki.
Így mindenki meglepődött, amikor alig egy hónap
elteltével kijelentette, hogy már nem tetszik neki.
Ugyanazon a héten Richarddal is közölte, hogy elköltözik tőle, és
nem is megy vissza hozzá, csak az esküvő után. És Richardnak sem
engedte meg, hogy nála lakjon. Azt hajtogatta, hogy
így akarja különlegessé tenni a nászéjszakájukat. Olyanná, amire
érdemes várni, mert olyan
lesz, mint az ősrobbanás.
Richard volt a következő, aki megérkezett, éppen akkor, amikor Bel
egy nagyot kortyolt az
ízletes buborékból. Az ital hűvös patakként folyt végig a torkán.
Aztán még a lélegzete is
elállt, amikor szívdöglesztő, nyájas és rendkívül kifinomult modorú
vőlegénye rávillantotta tökéletes fehérségben ragyogó mosolyát.
– Helló, idegen – mondta a férfi, majd magához húzta, és keményen
szájon csókolta. –
Jobb, ha tudod, hogy ez a különélés megöl – közölte kertelés nélkül,
majd a füléhez hajolva hozzátette: – Állandó merevedésem van,
látnod kellene.
Bel lopva végighúzta a tenyerét a vőlegénye sliccén, és megnyalta a
száját. – Ne aggódj –
súgta a fülébe. – Alig pár óra, és megmutathatod.
– Helló, Richard. – A sugdolózásnak Faye hangja vetett véget. A
férfi kezébe nyomott egy
pohár pezsgőt, és koccintott vele. – Kellemes esténk lesz így együtt!
A kocsifelhajtón nagy fékcsikorgással ekkor állt meg egy autó. Csak
úgy spriccelt a zúzott kő
mindenfelé. Martin Aston Martinja volt. Mint mindenét, ezt is havi
részletre vette. Szinte
kényszeresen lépést akart tartani Jonesékkal – a sógornőjével és a
férjével –, akik, Martin legnagyobb szívfájdalmára, a farzsebükből
ki tudták volna fizetni az autóját és a házát.
– Megjött Vanoushka! – fuvolázta Faye, és fogta a pezsgőspalackot,
hogy töltsön a
nővérének, a sógorának meg az unokahúgának.
– Hurrá! – mondta Bel szárazon Richardnak. – Végre láthatom
Shadent. Gondolom, te sem
találkoztál vele mostanában?
Richard úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést. Inkább Bel
füléhez hajolt, és
belesúgta:
– Mit gondolsz, az este folyamán hányszor fogja elhagyni Martin
száját az a szó, hogy
„befektetés”?
– Ó, legalább negyvenötször – felelte mosolyogva Bel, aki élvezte a
férfi érintését a vállán.
Olyan jó érzés volt, hogy majdnem elsírta magát. Meg is remegett az
alsó ajka. Nem hitte,
hogy ilyen nehéz lesz számára az este.
Elsőként Vanoushka lépett be az ajtón tökéletesen fésült
hamvasszőke hajjal, botoxtól
merev arccal és Goodyear gumiabroncsra emlékeztető szájjal.
Mellette még Jackie Stallone is Shirley Temple-nek érezte volna
magát. A húgához lépve mindkét oldalról belecsókolt a
levegőbe, majd tovalibbent azon a parfümfelhőn, amely körüllengte,
és amely olyan erős és
fűszeres volt, mint egy marokkói piac. De az biztos, hogy
Marokkóban is érezték az illatát, hiszen legalább egy palacknyit
magára locsolhatott.
Szorosan a nyomában érkezett az erős állkapcsú Martin, aki
ugyancsak tataroztatott magán
a közelmúltban. A szemöldökét annyira megemelték, hogy
összegabalyodott a hajvonalával, a
pillantása azonban élénk volt, mint mindig – kicsi kék szemgolyója
ide-oda cikázott, és
pillanatok alatt felmért mindent, elsősorban azt, hogy az utolsó
látogatása óta mi változott.
Zsíros ajka széles mosolyra húzódott, miközben belecuppantott a
levegőbe Faye arca
mellett, majd kezet rázott Trevorral. Bel ugyancsak megacélozta
magát a levegőcsókra, de
„Martin bácsi” nála új technikát alkalmazott – nyálas ajkát az arcára
nyomta, és a keze, mint mindig, most sem Bel derekán időzött el,
hanem sokkal inkább a fenekén. Aztán ugyanezzel a
kézzel megragadta Richard kezét, és úgy megrázta, hogy majdnem
eltörte az ujjait.
Őt követte Shaden, aki minden találkozás alkalmával – ami nem volt
túl gyakori az utóbbi
időben – jobban hasonlított az anyjára. Mintha csak a klónja lett
volna. Hol volt már az az egérhajú, nyugis, pufók kislány, akit Bel
gyerekkorukban a húgaként szeretett? Akivel együtt ugráltak a
kertben felállított trambulinon, és a régi Candy-ház mögött
bújócskáztak a nagy fák alatt? Még egy nagy, közös álmuk is volt:
életükben legalább egyszer le akarták smárolni
Simon le Bont, az énekest. Közel álltak egymáshoz, egészen Shaden
huszonegyedik
születésnapjáig, aki akkor, mint derült égből a villám, bejelentette,
hogy az anyjától,
nagykorúsága tiszteletére, ciciplasztikát kap ajándékba. Bel,
feltételezve, hogy az unokahúga csak viccel, elnevette magát. Hiszen
Shaden még alapozót sem használt soha, és mindig
átugrotta a női magazinok sminkelési oldalait.
Tíz évvel azután, hogy megkapta az implantátumokat, Shaden már
nem is emlékeztetett
arra a kislányra, akivel Bel együtt játszott. Kivasalt, felvarrt arcával,
kiegyenesített,
kifehérített fogaival, tökéletesre injekciózott ajkával, hetente felvitt
barnaságával és
kaliforniai szőkére festett hajával Shaden Bosomworth- Proud, anyja
legnagyobb örömére,
ember nagyságú Barbie babává változott, akinek a melle öt perccel a
teste előtt járt. Az orra volt rajta az egyetlen, ami nem változott:
ugyanolyan hosszú volt, mint régen, és a tövében is ott éktelenkedett
az apró dudor. Belnek kétsége sem fért ahhoz, hogy legközelebb ezt
a
testrészét veszi kezelésbe a plasztikai sebész, sőt már valószínűleg
túl is lenne a műtéten, ha Martin pénzügyi gondjai nem teszik
lehetetlenné a beavatkozást. Bár azt, hogy ennyire rossz helyzetben
vannak, senki sem gondolta volna az alapján, amit kifelé mutattak a
családtagok.
Shaden új, hozzá hasonlóan csillogó életvitelt folytató barátokra tett
szert, akik úgy
köröztek körülötte, mint a szorgoskodó méhek a méhkirálynő körül,
így már nem volt
szüksége az unokatestvérére, aki valamikor, ha együtt mutatkoztak,
mindig túlragyogta. Bel
azóta nem látta – és nem is hallott róla –, hogy megvették Leedsben
az ominózus
koszorúslányruhát.
– Szia, rokon – mosolygott rá Belre, és míg alig pár évvel korábban
a nyakába vetette volna magát, most odatipegett hozzá elképesztően
magas tűsarkain, és az arcától jó hüvelyknyire
belecsókolt a levegőbe. Bel végignézte, amint Richardot üdvözölte:
hasonló módon röviden,
felületesen, udvariasan.
– El sem hiszem, hogy már csak két nap van az esküvőig – jegyezte
meg mosolyogva Faye.
Egyre mélyebbek a ráncok a szeme körül, amikor nevet, gondolta
Bel. A mostohaanyja
szemmel láthatóan nem élt azokkal a módszerekkel, amelyekkel a
nővérei próbálták fiatalon
tartani magukat.
– És? Minden készen áll a nagy napra? – kérdezte Vanoushka.
– I-igen, azt hiszem – kezdte Faye, és megerősítést várva Belre
nézett.
– Igen, én magam csináltam mindent. Nem akartam, hogy bárki
segítsen – magyarázta Bel.
– Ó? Miért nem? – kérdezte Vanoushka kimérten. Mindig nagyon
lassan beszélt, mert úgy
vélte, hogy azzal fokozhatja a hangját átszínező előkelőséget. – Elég
nagy vállalkozás teljesen egyedül megszervezni egy esküvőt,
Belinda.
– Tudtam, hogy mit akarok, így nem volt szükségem senkire.
Vanoushka, ha tudja, erre biztosan felvonta volna a szemöldökét.
Már most nyilvánvaló
volt, hogy Shaden esküvőjén, ha erre sor kerül, mindenbe bele fogja
ütni az orrát. Bár Shaden egyelőre a skalpgyűjtögetéssel is
megelégedett, egyetlen cél lebegett a szeme előtt:
megtalálni azt a szívritmuszavaros multimilliomost, akinek a
szemében a „házassági
szerződés” kifejezés ismeretlen fogalom.
– Egyelőre azt sem tudom, mit fogunk enni a fogadáson – jegyezte
meg nevetve Richard.
– Még magát sem vonta be? A saját esküvői előkészületeibe? –
Vanoushka arcára, már
amennyire a merev izmai engedték, kiült a rettenet.
– Nos, az öltönyömet én választottam. És ugyanezt megtehette Liam
is. De semmi több –
felelt Richard. – Illetve, én szerveztem meg a Las Vegas-i nászutat.
A Bellagióban foglaltam szobát.
– Remek szálloda – bólogatott Martin. – Bár én inkább a Venetiant
választottam volna.
Mintha tudná, mi a különbség a kettő között, gondolta Bel, aki alig
bírta magába fojtani a
szájára kívánkozó megjegyzést. Nyilvánvalóan csak azért
kapcsolódott be a beszélgetésbe,
hogy kifinomult ízlésű világutazóként tüntethesse fel magát, pedig
azt sem tudta, miben
különbözik egymástól a hotel meg a fotel.
– A mi köreinkben akkor is furcsaságnak számít, ha egy
menyasszony egyedül szervezi meg
az esküvőjét – erősködött továbbra is Vanoushka igazi sznobhoz illő
módon.
– Szeretnék meglepni mindenkit – mondta Bel a legédesebb
hangján. Ha tudnátok, hogy
mennyire odafigyeltem a részletekre, tette hozzá gondolatban.
Először is megszervezte az
esküvőt olyannak, amilyennek eredetileg szerette volna, aztán nem
győzte módosítani a
terveket…
– Nos, legalább azt megtudhatnánk, hogy mit kapunk enni? –
kérdezte Martin, miközben
előzékenyen engedte, hogy újratöltsék a poharát. Számára ugyanis
semmi sem volt olyan
fontos, mint az ennivaló. – Homárt? Marhahúst?
– Ezt is meglepetésnek szánom – válaszolta Bel olyan üdvözült
arckifejezéssel, amit Teréz
anya is megirigyelt volna.
– A homár a kedvencem – közölte Martin fennhangon, és gyomra
korgásával adott hozzá
nyomatékot.
Faye arca felragyogott.
– Micsoda szerencse! Ma este ugyanis azt eszünk. Menjünk is át az
asztalhoz. A pincérek
csak arra várnak, hogy felszolgálhassák a vacsorát.
Vanoushkát olyan heves irigység fogta el, hogy majdnem
belezöldült. Homár, pezsgő, és
még pincérek is! Ezek után el tudta képzelni, hogy a küszöbönálló
esküvő költségei egy kisebb vagyont tesznek ki.
– Aztán ne felejtsd el beváltani a csekkedet – figyelmeztette Trevor a
lányát másodszor is, amikor egymásba karolva átmentek az
ebédlőbe. – Hogy állhatnám én az esküvődet, ha
mindent te magad fizetsz? Te is tudod, hogy ez nem helyénvaló.
– Igen, apa. Tudom. – És csak magában tette hozzá, hogy csak így
működik a terv.
Shaden, ez rögtön feltűnt Belnek, olyan távol ült Richardtól, amilyen
távol az asztal csak engedte. Faye viszont lemondott a saját helyéről
azért, hogy Bel az apja mellé kerülhessen.
Ami igazán kedves gesztus volt tőle, ezt vonakodva ugyan, de
belátta Bel is. Persze ez nem
volt olyan nagy áldozat, ha azt vesszük, hogy egyébként a nap
huszonnégy órájában vele volt.
Bel másik oldalán Richard ült, aki azzal hívta fel magára a
menyasszony figyelmét, hogy az
asztal alatt megszorította a combját. Bel szíve nyomban dörömbölni
kezdett a mellkasában.
Sikerült rátalálnia egy igazi szívtipróra. Ezt már az első
találkozásukkor megállapította,
amikor a férfi, három évvel korábban, pontosan a megbeszélt
időben, magasan, szemtelenül
jóképűen, fekete Armani öltönyben beviharzott az irodájába,
mondván, hogy a bank őt jelölte ki kapcsolattartónak. Jégkék
pillantásának hidegnek kellett volna lennie, mégis olyan forróság
sugárzott belőle, hogy majdnem megolvasztotta Belt.
– Mikor érkeznek meg a szüleid Franciaországból, Richard? –
kérdezte Trevor, miközben a
pincér letett elé egy nagy adag, vajban úszó rákot.
– Talán éppen most száll fel a repülőjük. Az öcsém két héttel ezelőtt
repült át hozzájuk, így ő is velük jön, úgy tudom.
– Kár, hogy nem egy korábbi géppel jöttek – sajnálkozott Faye. –
Akkor most ők is itt
lehetnének a vacsorán.
Bel hajlamos volt azt gondolni, hogy Madeleine és Monty Bishop
szándékosan utazott el
éppen most Dordogne-ba. Bár az ottani rezidenciájuk már elég
roskatag volt, a régi
arisztokráciához tartozónak hitték magukat, és egyáltalán nem
örültek, hogy a fiacskájuk egy közönséges, újgazdag családban talált
magának feleséget. A legridegebb emberek voltak,
akiket Bel valaha látott. „Jaj, csak ezt ne! Nem szeretem kimutatni
az érzéseimet”, fanyalgott Madeleine, és látványosan el is fordította
a fejét, amikor Bel az első találkozásuk alkalmával odahajolt hozzá,
hogy megpuszilja. No, nem azért, mert neki annyira elnyerte a
tetszését az apró termetű, házsártos asszony, akinek csapongó
pillantását megirigyelte volna egy karvaly is. Merevsége miatt
annyira törékenynek látszott, hogy Bel fel nem foghatta: hogy élte
túl a megtermékenyítéséhez vezető aktusokat úgy, hogy nem tört
közben millió darabba. De
nemcsak ő volt elsőrendű sznob, hanem a férje, Monty is. Meg
kellett hagyni, hogy
csodálatosan egymáshoz illő párt alkottak.
– És mennyi ideig lesznek itthon?
– Két napig – mondta Richard. – Az esküvő után azonnal
visszarepülnek, és szeptemberig
nem is jönnek haza.
Éppen elég idő ahhoz, hogy végignézzék, amint élete legnagyobb
hibáját elköveti a fiuk,
gondolta Bel.
– Mit kaptok tőlük nászajándékba? – érdeklődött kissé otrombán
Martin, miközben
kinyújtotta a kezét a negyedik zsemléjéért.
– Amit mindenkitől. Egy csekket – felelte Richard.
– Nem gondoljátok, hogy bárdolatlanság volt csekket kérni ajándék
helyett? – kérdezte
Vanoushka boldogan, hogy kifejezhette véleményét a dologgal
kapcsolatban. Ő maga egy
kristályvázát akart adni az ifjú párnak, ami évek óta állt a
szekrényében, de ezt az ötletet kénytelen volt elvetni, amikor, úgy
két hónappal ezelőtt, megérkezett a postaládájukba az
esküvői meghívó kiegészítője egy nászajándékra vonatkozó udvarias
javaslattétel formájában.
– Szerintem nem volt az. – Faye anyatigrisként sietett a
mostohalánya védelmére. – Így
legalább nem kell attól tartaniuk, hogy valamiből kettőt kapnak. És
arra költhetik a pénzt, amire a leginkább szükségük van.
– Kívánságlistáról még nem hallottatok? – sorakozott fel a felesége
mögé Martin.
– Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy a csekk kényelmes
megoldás lenne mindenkinek –
magyarázta az ötletgazda Bel, miközben a pincér elvette előle az
előételes tányért. Látszólag olyan nyugodt volt, mint az aludttej, a
belsejében azonban tajtékzó vihar dúlt. Vanoushka
biztosan azért kapálódzott, mert így nem tudott a nyakukba sózni
egy félreeső helyen őrzött régi vázát, és így már azzal sem tudott
kihátrálni a számára kellemetlen helyzetből, hogy
„nem is igazi rokon”. Bel majdnem megmondta neki, hogy
feleslegesen aggodalmaskodik;
nagyobb biztonságban nem is lehetne a pénze.
– Nagyon csendben vagy, Shaden – fordult most Bel az
unokatestvéréhez. – Csak nincs
valami bajod?
– Nem, dehogy – tiltakozott a fejét rázva Shaden, de messziről is
látszott, hogy nem mond
igazat. Mereven ült, mint aki karót nyelt, és minden gesztusa arra
utalt, hogy sokkal
szívesebben lenne valahol máshol.
– Előkészítetted már a ruhát?
– Persze. Természetesen.
– Gyönyörű paradicsomárnyalat – büszkélkedett Vanoushka. –
Káprázatosan illik Shade
hajszínéhez. – Előrehajolt, és megsimogatta a lánya fejét.
– Nem paradicsom. Eper – javította ki Shaden. – E-per!
– Ki fogja elkészíteni a frizurádat meg a sminkedet? – kérdezte
Faye. – Ha akarod,
bejelenthetlek Anitához, aki…
– Ne aggodalmaskodj annyit, Faye – vágott közbe Bel. – Mindent
elintéztem.
– Amint elmegy a fodrászom, elindulok a lakásodra – mondta
Shaden, és látványos
mozdulattal hátradobta aranyló tincseit.
– Háromnegyed kettőre érted megy a Rolls. Addigra legyél készen.
Örülnék, ha korán
odaérnél, mert akkor még meg tudunk inni egy pohár pezsgőt.
– Jól hangzik – dünnyögte Faye. – Biztos nem lesz szükséged
segítségre az öltözködésnél?
Rengeteg gomb van azon a ruhán.
– De hát nem is abban… – Hoppá, majdnem! – Akarom mondani…
minden rendben lesz.
Csak fel tudok húzni egyedül egy menyasszonyi ruhát?
– Te aztán értesz az irányításhoz, igaz? – kérdezte Vanoushka
epésen. Hogy
megbántottságát leplezze, csilingelő, mégis távolságtartó hangon
felkacagott.
– Vanoushka, Belinda senkit sem akar irányítani, csupán tudja, hogy
mit akar – mondta
Faye nagyon határozottan, akarata ellenére is megsértve Belt. Nem
volt szüksége mások
védelmére, arra meg végképp nem, hogy az apja egykori titkárnője
álljon ki mellette. Egyedül is képes volt rá, hogy megvédje magát.
Sőt.
– Vanoushkának igaza van, Faye – mondta Bel, amikor végül
megszólalt, de csak nehezen
tudta türtőztetni magát. – Mindent én akartam kézben tartani,
miközben megterveztem az
esküvőt. Mondhatni, mániákus módon ragaszkodtam az
elképzeléseimhez. Mentségemre
legyen mondva, olyan napot akartam, amilyenben még nem volt
része senkinek. És nagy
koncentrációt igénylő dolgokban akkor vagyok a leghatékonyabb, ha
egyedül dolgozom.
Elhallgatott, majd Shadenre szegezte a pillantását. – Hozol
magaddal kísérőt? Erről még
nem nyilatkoztál. Semmit sem tudok a legfrissebb hódításaidról.
– Jelen pillanatban boldog szingli vagyok – felelte Shaden.
– Richard bátyja is az – vágta rá egy kacsintás kíséretében Bel.
Shaden megforgatta a szemét, de nem válaszolt. Liamnál nyálasabb
kis férget nem hordott
a hátán a föld, ebben mindig is egyetértettek. Monty Bishop
alacsonyabb, köpcösebb változata volt. Belre hirtelen rátört a
vihoghatnék.
– No és hol fogtok lakni? – kérdezte Vanoushka a levesét
kavargatva, miközben a pincér
odanyújtotta elé a kenyeres kosarat. Az asszony türelmetlen
legyintéssel jelezte, hogy nem
kér. Mintha a pincérnek tudnia kellett volna, hogy minden szénhidrát
az ördög kövér seggéből származik.
– A terv az, hogy én költözöm Richardhoz – válaszolta Bel. Többé-
kevésbé már eddig is
együtt éltek a vőlegényével; Bel csak néhány hónappal ezelőtt
döntött úgy, hogy
visszaköltözik a lakásába. Lépését azzal magyarázta, hogy friss
alapokról akarta kezdeni a
közös életüket.
– És a nászútra már összepakoltatok? – vette át a kérdezősködés
fonalát Martin, mit sem
törődve az állán fénylő vajcsíkokkal. Richardhoz intézte a szavait,
de az úgy tett, mintha nem hallotta volna meg, így Bel válaszolt.
– Ne aggódj, minden, amire szükségünk lesz, a bőröndben van. Alig
várom, hogy
elszabadulhassak ebből a zűrzavarból.
Majdnem azt mondta, hogy „közületek”, és ez egyetlenegy kivétellel
mindenkire
vonatkozott.
Miközben a levest kanalazták, senki nem beszélt. Aztán Martin
böffentett egy öblöset, mire
Vanoushka az oldalába mélyesztette a csontos könyökét. Az asszony
arcát eltorzította a
tapintható undor. Bel arra gondolt, hogy Vanoushka, ha több pénze
lenne, már biztosan elvált volna ettől az otromba férfitól. Aki mit
sem törődött azzal, hogy jó dolgában szinte a
felismerhetetlenségig elhízott. És ettől súlyos egészségi problémái
voltak. Bel szeme előtt felvillant egy szörnyűséges kép, amint
Martin maga alá gyűri a feleségét, és belényomul.
Maga előtt látta csüngő hasát és hájas mellkasát, és ettől kirázta a
hideg.
– Finomak voltak az előételek – jegyezte meg Trevor.
Vanoushka előkelősködve megpaskolta az arcát a szalvétájával, de
nem tett megjegyzést.
– Én már csak a homárt várom – mondta Martin, és izgatottan
összedörzsölte a kezét.
– Nos, akkor csinálj helyet a gyomrodban, Martin, mert lesz belőle
bőven.
Bel óvatosan az apjára pillantott. Olyan drága, jószívű, nyugodt
ember volt, csak a jót látta mindenkiben. Bel azt kívánta, bár ő is
hasonló gyengédséggel tudna viszonyulni másokhoz.
Őt azonban harsány vakmerőség jellemezte, amit biztosan az
anyjától örökölt. Hasonlóan a
fekete hajához meg a mentazöld szeméhez, amit most fájdalmasan
égettek a kicsordulással
fenyegető könnyek.
Shaden tőle szokatlan csendben ülte végig a vacsorát az asztal
távolibb végében, mintha az
is nehezére esett volna, hogy ott kell lennie. És alig evett valamit.
Biztos attól rettegett, hogy a krumplival keményítő jut a
szervezetébe, ami esetleg felboríthatja az Atkins-diétáját, így a
mogyoróvajas sajttortáról – Bel kedvencéről – is le kellett mondania.
A Bosomworth- Proud család tagjai a kávé után távoztak. Shaden
volt az, aki sürgette őket,
és mivel ő volt a sofőr, nem hagyhatták figyelmen kívül a
kívánságait. Martin sértetten vette tudomásul, hogy neki is mennie
kell, hiszen az volt a terve, hogy Trevor brandy tartalékait elapassza.
Miközben Faye és Trevor kikísérte őket, Richard megragadta Bel
karját, és
bevonszolta a biliárdszobába.
– Aludj nálam ma éjszaka – súgta, és forró ajkával megrohamozta a
nyakát. Ennek sosem
tudott ellenállni Bel. Most viszont sikerült neki. Kibontakozott a
férfi öleléséből, és
hátralépett.
– Nem. Olyan szűzies menyasszony szeretnék lenni, amilyen az
adott körülmények között
lehetek. De negyvennyolc óra múlva, a nászéjszakánkon, begyújtom
a rakétákat, szépfiú.
– Olyan kiábrándító tudsz lenni! – dünnyögte Richard, és játékosan
megpöckölte
menyasszonya orrát. Olyan intim, olyan kedves gesztus volt. Bel
érezte, hogy belülről
olvadozni kezd, és attól félt, hogy a gerince is felmondja a
szolgálatot.
– Menj, fogd a kabátodat, és hagyj magamra. Minél előbb eltűnsz,
annál előbb
megkezdhetem a visszaszámlálást a következő találkozásunkig –
mondta Bel, bár ahhoz, hogy
hű maradhasson az elveihez, meg kellett acéloznia magát.
– Ha tényleg ezt akarod… – adta meg magát belenyugvó sóhajjal
Richard.
– Szerinted van valakije Shadennek? – próbálkozott még egyszer,
utoljára Bel. – Régebben
mindenkiről beszámolt, akire szemet vetett.
– Miből gondolod, hogy érdekel? Az ő dolga – válaszolta Richard,
és még egyszer, utoljára,
nyomulni kezdett, abban bízva, hogy Bel meggondolja magát. – Bel,
totál merevedésem van.
Nem küldhetsz haza ilyen állapotban.
– Vedd csak szépen a kabátodat, és indulj. Most – parancsolta Bel.
Richard megadóan felemelte a kezét, és kihátrált a helyiségből.
– Rendben. De meg kell ígérned, hogy a szombat éjszaka olyan lesz,
mint a dinamit.
Bel macskazöld szeme felszikrázott.
– Olyan lesz. Ezt akár borítékolhatom is.
13. fejezet
– Helló, hogy kerülsz ide? – kérdezte Bel, miután ajtót nyitott
Violetnek.
– Ez az utolsó éjszakád az esküvőd előtt. Csak nem fogod egyedül
tölteni? – válaszolta
Violet ellentmondást nem tűrő hangon, és egy palack jéghideg Pinot
Grigiót lóbálva
bemasírozott a lakásba.
– Egyedül vagy? – Bel félig-meddig arra számított, hogy Max is
felbukkan Violet mögött.
– Igen – felelte Violet. – Beszélni akartam veled.
– Na, jó – adta meg magát Bel. – Hozom a poharakat.
Mire néhány perc múlva visszatért, Violet már ki is nyitotta a
palackot.
– Nos? Miről akarsz beszélni velem?
– Majd te megmondod – felelte Violet, és ledobta magát Bel vörös
bőrkanapéjára.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy ez az utolsó éjszakád az esküvőd előtt, és te egyedül
ücsörögsz itthon, és
ahelyett, hogy innál, az EastEnderst nézed.
Bel vállat vont.
– Egy nyugodt, csendes estére vágytam – mondta végül, és
gondolatban még hozzátette:
mielőtt kitör a vihar.
– Tényleg? – Violet felvonta a szemöldökét, és keresztbe fonta a
karját a melle előtt. –
Figyelj, Bel, nyugodtan mondd ki, hogy menjek a francba…
– Menj a francba, Violet.
– Komolyan beszélek, Bel. – Violet hangja lágy volt, de határozott. –
Tényleg elküldhetsz a francba, de ennek ellenére továbbra is úgy
fogom érezni, hogy valami nagyon nincs rendben
veled.
Bel megpróbált nem reagálni.
– És miből jutottál erre a következtetésre?
– Abból, hogy amikor megismerkedtünk, másról sem áradoztál, csak
az esküvődről. Aztán…
aztán megváltoztál. Mintha… elveszítetted volna az érdeklődésedet.
Mintha valaki lekapcsolt volna egy kapcsolót ott belül.
– Ne légy nevetséges. – Bel belekortyolt a habzóborba.
– Akár az vagyok, akár nem, valami, talán az ösztönöm, azt súgta,
hogy ide kell jönnöm.
Látnom kellett, hogy rendben vagy-e. Ugyanis aggódtam. Örülök,
hogy feleslegesen.
Bel felnevetett, de mint az utóbbi időben mindig, a szomorúság
végtelen fájdalma most is
ott bujkált a nevetése mögött.
– Annyira édes vagy, Violet, de hidd el, hogy nincs semmi bajom.
Minden a tervek szerint
alakul, és én tökéletesen jól érzem magam.
– Azért én ellenőrizni akartam. Tudom, mondtad, hogy totál
kifárasztottak az esküvői
előkészületek, de volt egy olyan érzésem, hogy nem stimmel valami.
Bel az összes tüskéjét kieresztette, mert úgy érezte, csak ez védheti
meg az összeomlástól.
– Ha majd jobban megismersz, Violet, rájössz, hogy nem nagyon
szoktam megbeszélni a
dolgaimat senkivel. Sőt, ha nyomást gyakorolnak rám, akkor
szabályosan begubózom. Ez
mindig is így volt. Lehet, hogy a lelkem mélyén nem nő, hanem férfi
vagyok. Az, hogy nem
akarom az utolsó szabad éjszakámat végigtivornyázni, még nem
igazán ok az aggodalomra.
Nem akarom az utolsó szabad éjszakámat végigtivornyázni… Violet
még bele sem gondolt, mit fog csinálni az esküvője előtti éjszakán.
Attól nem kellett tartani, hogy Glyn legénybúcsút rendez, hiszen
nem voltak barátai. De erről ráér még elmélkedni, most csak Bel
számított.
– Remélem, azért meg tudod bocsátani, hogy beugrottam – mondta.
– Tudod, most egy
kicsit ostobán érzem magam. – Észrevette, hogy Bel francia
manikűrt készíttetett az esküvőre, és nemcsak kiszedette, hanem be
is festette a szemöldökét. Ettől megnyugodott
valamennyire.
– Nincs mit megbocsátanom – válaszolta Bel visszanyelve a
könnyeit, amelyeknek semmi
körülmények között nem volt szabad kicsordulniuk.
– Szóval, tényleg egyedül szeretnél maradni? – kérdezte Violet.
Nem, azt akarom, hogy maradj velem, míg teljesen ki nem ütöm
magam, és táncolni nem
kezdek az asztalon.
– Igen, Violet. Pontosan ezt akarom. Fáradt vagyok.
Violet kiürítette a poharát, és felállt.
– Hát, akkor már itt sem vagyok – mondta, és puhán magához ölelte
Belt.
– A holnapi viszontlátásig – köszönt el tőle mosolyogva Bel. –
Aztán nehogy összetévessz
valakivel; ha minden igaz, egyedül rajtam lesz fehér menyasszonyi
ruha. – Van valaki, akinek nem hazudtam az utóbbi időben? –
tűnődött magában bánatosan. Egy pillanatig hagyta, hogy fáradt feje
megpihenjen barátnője vállán, és ha rövid időre is, de elbódítsa a
kellemes
virágillat, amely Violet állandó kísérőjének számított. Milyen
könnyű lett volna így maradni, és hagyni, hogy kicsorduljanak a
könnyei! Belnek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy
megkeményítse magát, és véget vessen a meghitt pillanatnak.
Aztán már csak azt kívánta, hogy valami könnyű, rejtélyes betegség
döntse le a lábáról
Violetet, hogy másnap ne lehessen ott az esküvőn. Nem akarta, hogy
ott legyen. Már éppen
utána akart kiáltani, de Violet addigra beszállt az autójába, és
becsapta az ajtaját. Ez a pillanat is elszállt. Nem mintha túl nagy
jelentősége lett volna. A kocka el volt vetve; innen már csak
előremehetett, hátra semmiképp.
Violet továbbra sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valami
nagy baj van készülőben,
és ez félelemmel töltötte el. Az, hogy közben Glyn három hívását is
elmulasztotta, csak
tovább rontotta amúgy is pocsék hangulatát.
14. fejezet
Az ég nem is lehetett volna kékebb, amikor Bel másnap reggel
elhúzta a függönyt; egy
fátyolfelhőt sem lehetett felfedezni rajta. A nap sárga volt és kerek,
meleget ígérő – az
időjárás pontosan olyan volt, amilyet egy fehér esküvő napján egy
menyasszony elvárhatott.
Milyen ironikus, gondolta Bel.
Shaden még 1.20-kor sem volt sehol, ami nem lepte meg Belt.
Komoly összegben fogadott
volna rá, hogy az unokahúga nem kér a pezsgős ünneplésből. Tíz
perccel később azonban
mégiscsak megérkezett a taxija, éppen akkor, amikor Bel, ebéd és
bátorítás gyanánt, felhajtott egy nagy pohár brandyt.
Bel, ahhoz képest, hogy ez volt a nagy napja, meglepően jól aludt.
Még csak nem is
álmodott, ami kész csodának számított, mivel a fejében az utolsó
hetek során egyetlen percre sem pihentek el a forgószélként
örvénylő gondolatok. Amikor az érkező taxi hangját
meghallotta, vett egy nagy lélegzetet. Ugyanekkor a csapó hangja –
ami csak az ő fejében
létezett – figyelmeztette, hogy fel kell készülnie a következő
jelenetre.
– Sajnálom, hogy elkéstem, Belinda. Francine nem tudta rendesen
megcsinálni a
szememet, így elölről kellett kezdenie.
Bellel ellentétben Shaden bőre napbarnítottnak tűnt a frissen felvitt
barnító permettől, és tökéletes volt a frizurája is. Vörös –
helyesebben eperszín – virágokat fontak mesterien aranyló gyűrűkbe
szárított tincsei közé. Shaden pillantása szinte keresztüldöfte
savószínű
unokanővérét, aki szemmel láthatóan otthon fésült hajjal és otthon
készült sminkkel állt vele szemben. A görbe orra körül megjelenő,
helytelenítő ráncok hűen tükrözték gondolatait.
– Hol van a stylistod?
Éééés… jelenet indul!
– Sehol. Én magam csináltam. A hajamat is, meg a sminkemet is.
Utálom, amikor a
felismerhetetlenségig kifestenek.
Shaden pillantása most a ruháját mérte végig.
– Ez nem az anyád ruhája.
– Nem. Azt elszakítottam. Vennem kellett egy másikat, és mivel ma
történt a dolog, meg
kellett elégednem azzal, ami kapható volt.
– Ne hülyéskedj. Ez borzasztó egyszerű. – Shaden olyan képet
vágott, mintha egy bohózat
közepébe csöppent volna bele.
– Tudom. De legalább méretre jó. Be kell érnem vele.
Shaden hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Hogy lehetsz ennyire nyugodt, amikor ekkora katasztrófa ért?
– Nyugodt vagyok? – kérdezte Bel rezzenéstelen hangon. – Van más
választásom?
Egyébként is, ez csak egy ruha. Majd megjavíttatom a másikat,
hátha egyszer még szükségem
lesz rá. Az is lehet, hogy egyszer megismételjük az eskünket. Ki
tudja, nem lesz-e szüksége Richardnak egy finom emlékeztetőre?
Előfordul, hogy elszalad vele a ló, és megfeledkezik
arról, amit ígért.
Shaden nem reagált – vagy az is lehet, hogy Bel szavai nem jutottak
el a tudatáig, mert
éppen önmagát kellette az unokanővére hatalmas tükrében. A
dekoltázsát igazgatta, hogy ne
látszódjon a melltartója pántja. Aztán mégis úgy igazította, hogy
látszódjon. Bel azonban
tudta, hogy az agyában fáradhatatlanul forognak a fogaskerekek, és
hamarosan rájön, hogy
több tekintetet fog vonzani, mint finoman szólva is alulöltözött
unokanővére.
– Kérsz egy kis pezsgőt? – kérdezte Bel.
– Igen, de csak egy pohárkával – felelte Shaden.
Bel halk pukkanással eltávolította a jegesvödörben várakozó Cristal
dugóját, és két karcsú
poharat teletöltött a gyöngyöző itallal. Éppen amikor Shaden az
ajkához emelte az egyiket,
megállította.
– Nem gondolod, hogy előbb köszöntőt kellene mondanod? –
kérdezte mosolyogva. –
Rajta, csak van valami mondanivalód!
Shaden elgondolkozott, aztán vörös ajka mosolyra húzódott, és
pajkos fény gyúlt barna
szemében. – Richard meseszép feleségére. Kísérje boldogság egész
életében. – Azzal
odakoccintotta a poharát Beléhez, és az ajkához emelte a poharat.
Bel megingott egy
pillanatra. Nem számított ilyen őszinte, szívből jövő köszöntőre.
Maga is ivott egy nagy
kortyot, és megrázkódott, amikor az ital hűvös bizsergéssel
végigcsorgott a torkán.
Hallották, hogy újabb autó áll meg a ház előtt. Shaden az ablakhoz
lépett, és egy fehér
Rolls-Royce-t pillantott meg odalenn.
– Megjött az autó – mondta, és még egyszer a tükör elé állt, hogy
ellenőrizze a sminkjét.
Volt idő, amikor azt sem tudta, hogy a tükör mire való, gondolta Bel,
és felidézte azokat az éveket, amikor még mindketten kezeslábasban
jártak, és az apja régi házában a fényesre
koptatott lépcsőkorláton csúszkáltak reggeltől estig. De olyan régi
volt ez az emlék, hogy egy dinoszaurusz temetőből kellett volna
előásni.
Trevor arca csupa mosoly volt, amikor a szobába lépett.
– Helló, kicsikém. Gyönyörű vagy. Bár a ruha feleannyira sem mutat
rajtad, mint a fogason.
– Mert ez nem ugyanaz a ruha, Trevor bácsi – csipogta Shaden olyan
hangon, ahogy
gyengeelméjűekhez beszél az ember. Bel a legszívesebben megvédte
volna az apját, ahogy jó
lányhoz illik, de aztán vett egy nagy lélegzetet, és elszámolt
magában tízig.
– Nos, akkor én megyek is – mondta Shaden, miközben félig teli
pezsgőspoharát az asztalra
tette. – A templomban találkozunk. Addig is, kéz- és lábtörést. –
Azzal dobott egy csókot Bel irányába, és hangos cipőkopogással
kisietett a várakozó Rollshoz.
– Akkor hát? Hol van az édesanyád ruhája? – kérdezte Trevor,
miután megpuszilta a lányát.
– Nem tudom felvenni, apa – vallotta be Bel, miközben megpróbálta
visszanyelni egyre
erőszakosabban feltoluló könnyeit. – Elszakítottam… – De ahhoz,
hogy a hazugságot
bővebben is kifejtse, nem volt ereje. Főleg nem, amikor az apja
átölelte és magához vonta.
– Nem baj. Ebben is gyönyörű vagy. És egy elszakadt ruha még nem
a világ vége.
Ó, apa, dehogynem, akarta mondani Bel. Azt sem tudom, hol
vagyok.
Trevor kartávolságnyira tolta magától a lányát, és fürkészni kezdte
az arcát. Jó harminc
centivel volt magasabb nála, és életkora ellenére még mindig
jóképűnek számított. Bel tudta, mekkora szerencséje volt az
anyjának, hogy egy ilyen férfi felesége lehetett.
– Bár a huszonnegyedik órában vagyunk, drágám, úgy látom,
szükséged van néhány atyai
szóra. Biztos hozzá akarsz menni Richardhoz? Nyugodtan
megmondhatod, ha nem. Senki
sem fog ítélkezni feletted emiatt. Vagy ha mégis, akkor velem
találják szembe magukat.
Bel nagyon óvatosan válogatta meg a szavait, amikor megszólalt.
Szerencsére felkészült
erre a kérdésre, így tudta, mit válaszoljon, és még arra is képes volt,
hogy közben – többé-
kevésbé – az apja szemébe nézzen.
– Apa, semmit sem akarok annyira, mint ma délután odalépni az
oltár elé.
Trevor azonban nem fogadott el kitérő választ.
– Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy hozzá akarsz-e menni
Richardhoz.
Olyan gyengédséggel nézte a lányát, hogy az a legszívesebben
belegömbölyödött volna a
karjába. Ugyanakkor tudta, hogy nem hátrálhat meg, ha egyszer
idáig eljutott. Véghez kellett vinnie, amit eltervezett, ha másért nem,
azért, mert a helyzetéből nem látott más kiutat.
– Igen, apa. Szeretem Richardot. – Bár ne ez lett volna a színtiszta
igazság! Akkor most
nem remegett volna ennyire a gyomra. Sohasem gondolt rá, de
nagyszerű színész válhatott
volna belőle.
– Ó, kicsikém! – sóhajtotta Trevor, és a két tenyere közé fogta a
lánya arcát. – Remélem,
ugyanolyan boldog leszel, mint amilyen én vagyok Faye-jel.
Faye. Bel nem ezt a nevet akarta hallani ezen a napon. Miért nem
mondhatta azt az apja, hogy ugyanolyan boldog leszel, mint amilyen
anyáddal voltam? Ugyanakkor jelzést kapott arra, hogy
kibontakozzon az ölelésből, és az arca elé vonja a menyasszonyi
fátylat. Még miatta sem fog ötpercenként visszajönni a Rolls.
Richard már talán az oltár előtt áll a gyökér öccsével együtt, míg
savanyú képű szüleik az első padban várják a szertartás kezdetét.
Velük
átellenben, a másik padsorban pedig már teljes pompában ott ül a
Bosomworth bagázs meg
egy csomó ember, aki vagy sohasem érdekelte Belt, vagy akivel
életében egyszer sem
találkozott. Ennek ellenére hamarosan egy olyan esküvő részeseivé
válnak, amit sohasem
fognak elfelejteni.
15. fejezet
Max Stuart és Violet között ült a templomban. Glyn nem jött el, ami
gyalázatos dolog volt
tőle, mivel Max alig várta, hogy személyesen is megismerje. Azok
alapján, amit eddig
megtudott róla, biztosra vette, hogy neki feleannyi türelme sem
lenne hozzá, mint Violetnek
– túl mamlasznak tűnt az ízléséhez képest.
– Gyakrabban kellene kimozdulnod – mondta neki Violet, miközben
laza kontyba tűzte
hosszú tincseit. – Örökké itthon vagy, a négy fal között. Jobb lenne,
ha erőt vennél magadon, és eljönnél velem.
– Miért kellene elmennem bárhová, semmiségekről beszélgetni
olyan emberekkel, akiket
nem is ismerek? Nem maradhatnál inkább te is itthon? – nyafogott
Glyn hangosan.
Violetet már az is megdöbbentette, hogy ezt egyáltalán megkérdezte.
Olyan képet vágott,
ami azonnali visszavonulásra késztette a férfit.
– Nem, nem, persze hogy nem. Ott a helyed. Bocsáss meg, Violet. –
A nő keze után nyúlt,
és megcsókolta. – Olyan anyámasszony katonája tudok néha lenni.
Mikor tudom, hogy nem
maradsz sokáig.
– Nos, igyekezni fogok, hogy még ma hazaérjek – javította ki Violet.
– Semmiért sem
hagynám ki a fogadást.
– Persze, ez érthető. De azért korán hazajössz, ugye? Megvárlak.
Violet nem mondta, hogy erre semmi szükség, hiszen tudta, hogy
Glyn úgysem fekszik le,
míg ő haza nem ér.
– Hát nem gyönyörű ez a templom? – tette föl Max Stuartnak a nyitó
kérdést. Pillantása
közben végigvándorolt a festett üvegablakokon és a végtelen
hosszúságúnak tűnő főhajón.
Elképzelte, ahogy cigánymenyasszony-ruhájában végigvonul rajta,
többméternyi uszályt
húzva maga után, és szinte látta maga mögött az ugyancsak uszályos
ruhákban lépdelő
koszorúslányokat.
– Elmegy – vakkantotta Stuart. – Már ha valaki szereti a
templomokat.
– Hát én szeretem őket – felelte Max. – Nagyon is. – Egyszerűen
tudta, hogy terebélyes
ruhájához nem illik más, csak a templomi szertartás pompája, már
csak azért is, mert hosszú uszályával sehol máshol nem érhetné el a
kívánt hatást.
A harangok csengő-bongó hangjára tovább hömpölyögtek dagályos
gondolatai.
– Ó, és ehhez mit szólsz? – sóhajtotta, miután az utolsó kondulás
visszhangja is elhalt.
Pontosan úgy beszélt, mint a cigány Margaret ír anyja. – Esküvői
harangok! Egy esküvő nem
is igazi harangok nélkül, igaz?
Stuart nem reagált, de Max tudta, hogy eljutott hozzá a suttogása, és
abban reménykedett,
hogy az elhullajtott magvakból legalább az egyik csírát ereszt. Nem
volt sok ideje a
játszadozásra. Csupán negyvenkét nap, ha pontos akart lenni.
Violet hátrafordult, hogy megnézze, van-e már mozgás az ajtó körül.
Időnként
megpillantott egy-egy foltot az idegesen mászkáló Shaden piros
ruhájából.
– Igazi esküvői hangulat van ebben a templomban, ugye? Még a
levegőjét is átitatja – súgta
Max Stuartnak, amikor az orgonista elkezdett játszani. A férfi halkan
felnevetett. Nem volt ostoba; pontosan tudta, hová vezet a
beszélgetés.
– Jobban, mint egy házasságkötő teremét, igaz?
– Nem tudom elképzelni, hogy egy házasságkötő teremnek
bármilyen hangulata lenne –
mondta Max. – Az biztos, hogy ott a templom nyirkosságába nem
keveredik virágillat.
Apropó, hol vannak a virágok?
Már amikor belépett, érezte, hogy hiányzik valami, de hogy
pontosan mi, az csak most vált
egyértelművé, amikor szóba hozta a virágokat. Sem a padsorok
végét, sem az oltárt nem
díszítette virág. De még csak pár levél sem. Ezt elég furcsának
találta, mert az első
beszélgetéseik egyikén egyértelműen kiderült, hogy Bel odavan a
virágokért, és már akkor
kilométeres girlandokról áradozott.
Ez volt az, ami Vanoushkának is azonnal feltűnt. Ugyan csak
magában, de ócsárló
megjegyzéseket tett a szervezésre.
– Ez történik, amikor valamit nem készítenek elő rendesen – súgta
végül a húgának. Hogy
ne legyen virág egy esküvőn! Elképesztő! És vajon fényképész van?
Eddig még egyet sem
láttam. – A háborgása úgy hangzott, mint egy hosszadalmas
morzeüzenet.
Az orgonista abbahagyta a nyekergést, és belekezdett a
nászindulóba.
– Itt van! – kiáltotta fojtottan Max, és integetni kezdett. Az ajtóban
egy apró termetű nő
állt, talpig fehérben. – Hoppá! Mi van rajta? – Az messziről is
látszott, hogy nem az
édesanyja csupa selyem, csupa csipke ruhája, amire Bel korábbi
megjegyzései alapján
számítani lehetett. Max egy pillanatig azt hitte, hogy egy másik
menyasszonyt lát, akinek egy másik templomban, egy másik
esküvőn kellett volna lennie, csak valamilyen oknál fogva rossz
helyre jött.
Violet is észrevette a ruhát. Még csak nem is hasonlított arra,
amelyikről Bel olyan
hosszasan áradozott. Ismét arra gondolt, hogy valami nincs rendben
ezzel az esküvővel. Csak remélni merte, hogy rosszak a megérzései.
És amikor Bel előreszegett fejjel elhaladt
mellettük, Violet meg mert volna esküdni, hogy a vörös
rózsacsokorba, zöld gyanánt, csalánt kötöttek.
És amíg Trevor lassan, büszkén mosolyogva lépkedett a lánya
mellett, Max és Violet
egyaránt észrevette, hogy Bel arca kifejezéstelen a fátyol alatt –
mintha kőből faragták volna ki.
Ennek aztán vannak idegei, gondolta Max.
Mi folyik itt, Bel?, kérdezte némán Violet.
Maxet és Violetet a leginkább Shaden érdekelte, aki minden ízében
olyan pazarul festett,
ahogy Bel leírta. Óóóó, és milyen felfuvalkodott madame
benyomását kelti, döntötték el
egymástól függetlenül. Figyelték, amint Pippa Midleton-popsiját
billegetve végigvonult a
főhajón. Egyértelműen túlragyogta a menyasszonyt, és ezt tudta is.
Bel le nem vette a pillantását a főhajó végében várakozó Richardról.
A férfi elképesztően
jóképű volt fekete szmokingjában, amelynek vörös rózsa díszítette a
hajtókáját. Mellette ott állt az öccse, aki sem külsejében, sem bájban
nem hasonlított a fivérére. Bel ki nem állhatta Liamet, és különös
módon az iránta érzett gyűlölete volt az, ami most visszaadta
elszivárgással fenyegető erejét.
A pap köszöntötte a jelenlévőket, majd közölte az első himnusz
számát.
– „Rettegjetek bűnös lelkek”? – súgta Max Stuartnak. Az egymás
felé forduló fejekből és a
sorokon végigsöprő suttogásból arra lehetett következtetni, hogy
nem csak Maxnek tűnt fel a furcsa cím.
Violet képtelen volt ellazulni. Egyre inkább érezte, hogy nem úgy
történnek a dolgok, ahogy történniük kellene. Szinte kalapált a szíve
a mellkasában, miközben a pár elmondta az esküjét.
Richard tiszteletre méltó komolysággal tette mindezt, de Bel úgy
mondta a saját részét, mint egy előre beprogramozott robot, és
miközben lapos, színtelen hangon elismételte a pap
szavait, Richardra szegezte átható tekintetét. Violet előre rettegett a
„ha valaki bármilyen akadályról tud” résztől, mert biztosra vette,
hogy az elhangzása után valami botrányos dolog fog történni.
Semmi sem történt.
A félelemmel átitatott pillanat elszállt, és a vendégek a következő
himnuszhoz lapoztak: „Ó, igazság Istene, sújts le gyarló népedre”.
Csak az igazán megszállott templomba járók
ismerték, a többiek csak úgy tettek, mintha énekelnének, de gépiesen
mozgó ajkuk közül nem
nagyon jött ki hang.
– Elég unalmas egy esküvő – suttogta Stuart Max fülébe, amivel
tulajdonképpen a lány
kezére játszott.
– Az. És egy esküvőnek nem lenne szabad unalmasnak lennie, igaz,
Stuart? Egy esküvő
legyen emlékezetes. Sohasem gondoltam volna Belről, hogy
megelégszik egy ilyen lapos
szertartással.
– Lehet, hogy félreismerted – vélekedett Stuart.
– Én képtelen lennék házasnak érezni magamat egy ilyen unalmas
esküvő után – súgta
vissza Max szándékosan remegő hangon.
– Hm… – Stuart mindössze ennyit mondott. Max hátradőlt, hogy a
férfi ne láthassa az
egész arcát beragyogó elégedett mosolyt, mert a hümmögést
általában egy olyan félmondat
követte, ami így hangzott valahogy: „Oké, Max. Lehet, hogy neked
van igazad.”
Az orgona ismét megszólalt, és a boldog pár kart karba öltve még
egyszer végigsétált a
főhajón, ezúttal az ajtó felé. Bár nem biztos, hogy az új házasokra a
„boldog” volt a
legmegfelelőbb jelző. Bel mosolya körülbelül annyira volt igazi,
mint az unokahúga
felpumpált cicije. Aki mellesleg úgy csücsörített a menyasszony
mögött káprázatos eperszín ruhájában, mintha Victoria Beckham
szájigazító iskolájában végzett volna tanfolyamot.
A templom előtt gyülekező emberek már csak a fényképészre
vártak, míg Trevor be nem
jelentette, hogy a fényképezés, sajnálatos módon, elmarad.
Vanoushka ismét felsőbbrendű
pillantásokkal kezdte bombázni a húgát. Egy dologban biztos volt:
Shaden esküvője, ha
egyszer sor kerül rá, mindenben verni fogja ezt a mostanit.
További csalódást okozott, hogy Bel szinte rögtön beszállt a Rollsba,
pedig a vendégek,
fényképész híján, legalább a saját gépeikkel szerettek volna pár fotót
készíteni az ifjú párral.
Ráadásul Richardot is maga után húzta. Voltak, akik még ki sem
jöttek a templomból, és mire kiértek, azt kellett látniuk, hogy a
menyasszonynak se híre, sem hamva – mindenkit
megelőzve elment a fogadásra. Néhányan mogorva megjegyzéseket
tettek a furcsa,
mondhatni lapos esküvőre, ami – jómódú emberekről lévén szó –
minden várakozást
alulmúlt. A Bishop szülők néma méltósággal ülték végig a
ceremóniát, bár Madeleine arca
egyértelműen elárulta, hogy dühös. A mogorvasága még
hangsúlyosabb volt, mint máskor, és
ez önmagáért beszélt. Tengerészkék szerelése egy vagyonba került,
és a kalapja akkora volt, mint egy űrhajó. Vanoushka úgy festett
mellette a Diorjában, mint a sövényről lefelé mászó
Bob Geldof. A ráfordított kiadások után nyilvánvalóan szerette
volna, ha méltó fotók
készülnek róla a fia albumjába, és ezáltal beszédtémává válik a
szomszédságban. De még
ennél is bosszantóbbnak találta, hogy egyetlen sajtóorgánum sem
képviseltette magát az
eseményen. Epésen meg is állapította, hogy az újgazdagok már csak
ilyenek. Ugyanakkor ott
volt a remény, hogy ez a bohózat az első lépés lehet a válás felé.
– Nos, ha ilyen egy „egyszerű” esküvő, én inkább nem kérek belőle
– jegyezte meg Max már
a templom előtt. – Életemben nem vettem még részt ilyen
szerencsétlen szertartáson.
– Hm… – dünnyögte megint Stuart, majd bemászott Violet mellé a
kocsiba.
Csupán pár percig tartott az út Maltstone Lodge-ig, ahol a fogadást
tartották.
Üdvözlőitalként cukrozott peremű pohárba töltött sötét rózsaszín
koktél várta a vendégeket.
– Ez erős, mint a vitriol! – krákogta Stuart, amikor megérezte az
alkoholt a torkán. Violet felkacagott. Első pillantásra megkedvelte
ezt a mosolygós arcú, jó kedélyű férfit.
– Mi ez? – kérdezte ő is, mert majdnem megfulladt az első korty
után. Még egy csepp ebből
a borzadályból, gondolta, és két hétig nem ülhet a kormány mögé.
– Vodka vodkával keverve – felelte az ajkát nyalogatva Max.
– És nem is akármennyivel.
– Viva Las Vegasnak hívják – világosította fel őket a pincérnő, aki
nyilvánvalóan
meghallotta a beszélgetésüket.
– Aha! Biztos azért esett erre a választásuk, mert Las Vegasba
mennek nászútra – jegyezte
meg valaki Max mögött a pincérnő szavai hallatán. – Milyen
aranyos!
Violet elkapta a terem távoli végében álldogáló Bel pillantását, és
integetni kezdett, de Bel nem intett vissza neki. Olyan volt az arca,
mintha gránitból faragták volna ki.
Bel látta, hogy Violet kedvesen odaint neki, de úgy tett, mintha nem
venné észre, sőt el is fordult. Kénytelen volt távol tartani magát a
szívének kedves emberektől, és inkább azokkal vegyült, akiket alig
ismert, és nem is szeretett volna jobban megismerni: az undok
Liammel, a mostohacsaládja és a Bishop klán tagjaival. Csak így
maradhatott hű az elképzeléséhez.
– Hol van a torta? – kérdezte Vanoushka. – Vagy talán azt is
elbaltázta ez a szerencsétlen?
– Biztos vagyok benne, hogy nem – válaszolta Faye. Szörnyű
bűntudata volt, hogy nem
lépett fel erélyesebben a mostohalányával szemben, és így mindent
ráhagyott. Nem csoda,
hogy Bel nem tudott megbirkózni a vállára nehezedő nyomással.
– Mindjárt éhen halok – morogta Martin. – Mikor szolgálják már fel
a homárt?
Bel hagyta, hogy lefényképezzék azok a vendégek, akik hoztak
magukkal fényképezőgépet,
de Shadennel ellentétben még csak nem is pózolt. Egy idő után
kimentette magát, kisurrant a női mosdóba, és bevette magát a
legtávolabbi fülkébe. Ott lerogyott az ülőkére, és a tenyerébe hajtotta
a fejét. Mintha tonnás súlya lett volna; mintha cakkos szélű
szikladarabokként
kergetőzött volna a belsejében a sok-sok felhalmozódott sérelem, a
fájdalom és a harag. A
stresszes fejfájás legrosszabb fajtája szaggatta a halántékát. Most
ötödször élte át ugyanezt az elmúlt két hónap során.
A hasogató fájdalom teljesen elgyengítette. Úgy érezte, nem tudja
véghezvinni, amit
eltervezett.
Még mindent vissza lehet csinálni. Most még kihátrálhatsz, ha
akarsz, mondta a fejében egy lágy, csábító hang. Senki sem fogja
megtudni, hogy az utolsó pillanatban megváltoztattad a döntésedet.
Férjes asszony volt. Hivatalosan Belinda Bishopnak hívták, bár ha
valaki vette volna a fáradságot, és közelről is megnézi, az láthatta
volna, hogy Megcsalt Menyasszony ként írta alá az anyakönyvet.
Rajta, vess véget ennek az egésznek, folytatta a hang.
Ebben a pillanatban Vanoushka lépett a mosdóba.
– Remélem, hogy legalább a vacsora kárpótolni fog bennünket a
szertartásért – mondta.
Azt hitte, hogy suttog, de a mosdónak kiváló akusztikája volt, így
Bel akkor is meghallotta volna a megjegyzését, ha betapasztja a
fülét. – Ha előre tudom, hogy ilyen förtelmes lesz,
biztosan nem veszek új ruhát. Csak a pénzemet pazaroltam erre a
Diorra.
– Botrányos volt, igaz? – replikázott vihogva Shaden, a
hangsúlyosan kerekített
magánhangzóiról lehetett felismerni. – Pont olyan, mint a ruhája.
Vajon honnan vette?
– Isten tudja. Ennyi erővel magára húzhatott volna egy zsákot is. Te
vagy az est szépe,
drágám. Richard biztosan bánja már, hogy nem téged választott.
Megfognád a táskámat, amíg
pisilek?
Az elhangzott párbeszéd úgy hatott Belre, mint tűzre az olaj. Ismét
fellángolt benne a
harag. Megvárta, hogy lehúzzák a WC-t, megnyissák, majd elzárják
a vízcsapot, hogy elhaljon a kézszárító hangja, és az ajtó is
becsukódjon. Ekkor előbújt az utolsó fülkéből, és
megerősítette magát az utolsó felvonáshoz. Ha harc, legyen harc!
Majd ő megmutatja nekik, milyen az, amikor egy Candy lány felveszi
a kesztyűt, és visszaüt!
Irány a csatatér!
16. fejezet
Martin legnagyobb örömére egyre többen indultak az étterem felé. A
gyomra olyan hangosan
korgott, hogy egy rezesbanda sem tudta volna elnyomni a hangját.
Az előételt felszolgáló
pincérnők látványa fokhagymaillatú enyhülést ígért dühösen
fortyogó gyomornedveinek. A
tortát rejtélyes módon egy finom szövésű fehér terítő takarta az
étterem távoli sarkában.
Az első fogás egy tápláló leves volt, amelynek olvadt sajttal
megszórt pirított bagettkarikák úsztak a tetején.
– Pompás – jegyezte meg Richard, és jóízűen beleharapott a
bagettbe. A sajt ereje úgy
hatott az ízlelőbimbóira, mint a kénsav. Valószínűleg akkor sem
szisszent volna fel
hangosabban, ha Muhammad Ali gyomorszájon vágja. – Az anyját,
de erős ez a sajt! Milyen
fajta?
– Büdös Bishop – felelte ragyogó mosollyal Bel. – Remek választás
volt, ugye?
A teremben felhangzó köhögésekből ítélve mások is hasonlóképpen
brutálisnak találták az
ízlelőbimbóikra mért csapást.
Vanoushkától már becsmérlő megjegyzésre is alig futotta.
– Leves? Hát van ennél közönségesebb első fogás? – nyögte
Martinnak, aki, bár
beleegyezően bólintott, éppen repetát kért a pincérnőtől. Vanoushka
csak remélni merte,
hogy Bel nem csap fel fogadásszervezőnek. Főleg, amikor kiderült,
hogy a második fogás –
szűzpecsenye nyárson – még a közönséges jelzőt sem érdemli meg.
– Erről az ételről mindig a dugás jut eszembe – mondta Bel nevetve
Richardnak, és közben
a szeme sem rebbent. – Szinte látom, hogy a pasi hanyatt dől egy
autó rakodóterében, és
magára húzza a csajt.
Richard fejében megszólalt a vészharang. Miket mond ez a Bel?
Talán sejt valamit, és így
akarja a tudtára adni? Ugyanakkor, a szűzpecsenye nyárson valóban
találó metafora a dugásra.
Nem kell mindjárt rosszra gondolni, intette magát, majd gondolatban
pofonnal jutalmazta a
kishitűségét, és jóízűen felnevetett. – Most, hogy mondod… Tényleg
van benne valami.
– Tudom, hogy egy kicsit snassz, de ez a főszakács specialitása –
folytatta Bel. Nem mintha ő maga egy falatot is le bírt volna nyelni
belőle. A háborgó gyomra azonnal kivetette volna.
A pincérek közben összeszedték a tányérokat, és kezdték kiosztani a
desszertet. Szintén
helyi specialitás, epres bukszának nevezett kosárka volt. Richard
még bele sem dugta a
villáját, amikor Bel megkérdezte:
– Milyennek találod az epres bukszát, drágám?
– Nagyon pikáns – mondta Richard, és még kacsintott is hozzá. – És
én imádom az
egyszerű köntösbe bújtatott pikáns dolgokat. Remélem, neked is
valami pikáns van a köntösöd alatt.
Bel a ruhájára fektette a tenyerét, egész pontosan a szíve fölé.
– Ez alatt – felelte a legcsábítóbb mosoly kíséretében – valami
egészen vad és bűnös dolgot rejtegetek, kifejezetten neked.
Miközben a desszertestányérokat összeszedték, Bel lopva a barátnői
felé pillantott. Rögtön
észrevette, hogy a Violet melletti szék üresen maradt. Glyn tehát
nem jött el. Nos, így eggyel kevesebb tanúja lesz. Szegény fickó,
gondolta sajnálkozva. Nyilvánvalóan megrettent, hiszen csupa
idegennel kellett volna találkoznia. Szörnyű hatással tud lenni az
emberre a depresszió.
Bel maga is többször érezte úgy az utóbbi időben, hogy egy
meredély szélén áll, és csak
egyetlen módon tudott eltávolodni tőle – úgy, hogy teleszívta magát
gyűlölettel, és elkezdte szőni romboló terveit.
A pincérnők a kávé felszolgálásához készülődtek, ami azt jelentette,
hogy perceken belül
elérkezik a beszédek ideje. Bel mellkasában úgy dübörgött a szíve,
mint a légkalapács. A fejét ugyanakkor könnyűnek érezte, és
hányinger kerülgette. Lassított felvételként látta maga körül a
világot: Liamet, amint felállt, és az embereket, akik tenyerük
összeütögetésével próbáltak rendet teremteni.
Aztán egy tipikus Liam-beszéd következett: csillogó és nyálas, mint
egy csiganyom.
Ragyogó mosollyal a sógornője szépségét ecsetelte hosszan, de még
Bel is látta, hogy belülről vérzik, amiért ragaszkodnia kell a
protokollhoz. Hosszan fejtegette, hogy miként szelídítette meg a
tüneményes ara az ő vadóc bátyját, de Bel nem volt ostoba – tudta,
hogy hamarosan
eljön a pillanat, amikor a derék sógor előkap egy nagy, mérgezett
injekciós tűt, és megadja vele a kegyelemdöfést.
– Kérem, emeljék poharukat a menyasszonyra és a vőlegényre.
Richardra és Sh… Belre!
Azzal Bel felé fordult, és felsőbbrendűséget sugárzó arckifejezésével
jelezte neki, hogy
bizony, ő is tudja. Az a sistergő „s” hang nem véletlenül csúszott ki
a száján. A köszöntő többi részét nem is hallotta Bel. Egyetlen dolog
jutott csak el a fülébe: a saját szívdobogása, amely olyan erővel
szólt, mint az ágyúcsőben süvítő veszélyes és megállíthatatlan
ágyúgolyó.
A lassított felvétel következő szereplője Bel ugyancsak szólásra
emelkedő apja volt. Bel
azonban megelőzte. Szabályosan talpra szökkent, és intett neki, hogy
üljön csak vissza a
helyére.
Még most sem lenne késő, Bel. Köszönd meg nekik, hogy eljöttek,
aztán ülj le.
– Bel, mit csinálsz? – kérdezte Richard, de Bel figyelmen kívül
hagyta.
– Hölgyeim és uraim. Még mielőtt mások szót kérnének, szeretném
megköszönni önöknek,
hogy eljöttek.
Itt a pillanat, Bel. Ülj le, és mosolyogj. Ha te nem mondod el, senki
sem fog tudomást szerezni róla.
De ekkor megszólalt benne egy erősebb, határozottabb hang is,
amely egyetlen csapásra
megoldotta a problémát.
Tűnés, értelmes gondolat! Túl régóta tervezem ezt a napot, nem
fogom csak úgy odadobni! Ülj le te!
– És neked is köszönöm, Liam, a kedves beszédet. – Olyan édes
mosolyt villantott a férfira, hogy akár diabétesz is kialakulhatott
volna nála. – Tényleg a mestere vagy a szófosásnak,
vagyis, akarom mondani, a szónoklásnak.
A tömegen bizonytalan kacaj hullámzott végig az elszólásnak vélt
fordulat hallatán.
– Szeretném elmondani önöknek továbbá, hogy mennyire szeretem
Richardot – folytatta
Bel, mire számtalan „ó” és „ah” hangzott fel mindenütt. – És
hasonlóképpen bálványoztam a
szépséges koszorúslányomat, Shadent is, akit, bár nem vagyunk
vérrokonok, mindig az
unokatestvéremnek tekintettem.
Elhallgatott, de csak azért, hogy Shaden felé emelje poharát, amibe
aztán bele is kortyolt.
Violetnek semmi sem tetszett abból, amit látott. Bel testéből
rakétákként robbantak elő a
rezgések, és egyikben sem volt semmi pozitív.
– Azért mondom, hogy bálványoztam, mert mindez már múlt idő.
Egyáltalán nem
bálványozom, mióta kiderült róla, hogy a vőlegényemmel kefél.
Ó, egek!
Bel nem hallotta a nyögéseket és a sóhajokat. Azt sem vette észre,
hogy Richard odaáll elé, és megpróbálja jobb belátásra bírni;
rávenni, hogy hagyja ott az asztalt, és menjen ki a
levegőre, megnyugodni – vagy kijózanodni. Csakhogy Bel színjózan
volt, és dinamittal sem
lehetett volna elmozdítani a helyéről. Odaláncolta a háromtonnányi
sérelem, amely az elmúlt két hónap során felhalmozódott benne, és
amely mostanra erjedni kezdett, és bűzös
méreganyagaival szétmállasztott maga körül mindent.
– Még attól sem rettent vissza, hogy az apámtól bútorszállítás céljára
kölcsönkért teherautó platóján üzekedjen, ahogy az a véletlenül
elcsípett e-mailekből és S MS -ekből kiderült –
folytatta Bel rendületlenül. – Az önök szórakoztatására felolvasnék
egyet az elmúlt időszak e-mailjeiből.
Miközben ügyetlen mozdulatokkal előcibálta a ruhája ujjából az
összehajtogatott
papírlapot, Richard ismét megpróbálta leültetni, de Bel lerázta
magáról a férfi kezét, és erős hangon olvasni kezdett. A keze
remegését azonban nem tudta megállítani. Néhány ujján még
látszottak a francia manikűr nyomai, de a legtöbbről az utolsó
félórában sikerült lerágnia a hosszú műkörmöket. Most lüktetett a
körömágya, ahonnan letépte a megmaradt csonkokat, de
örült a fájdalomnak, mert olyan tényező volt, ami erőt adott neki a
folytatáshoz.
Drága Fütyi király! – A teremben harapni lehetett a csendet. – Túl
vagyok rajta, hála istennek, így nem kell tovább aggódnod. És
nekem sem. A B kezdőbetűs sohasem fogja megtudni.
Volt néhány görcs meg pár kellemetlen pillanat, de ez nem volt túl
nagy ár. Milyen ostobák voltunk, amikor hagytuk, hogy ennyire
elragadjon bennünket a kéj! Még szerencse, hogy
idejekorán megcsináltam a tesztet, így nem késtünk el a
beavatkozással. Alig várom, hogy ma este viszontlássalak. Te leszel a
vacsorám – és a reggelim is. Régóta visszatartott, sós könnyek
gördültek végig Bel elkínzott arcán, és sötét foltot hagytak a hófehér
abroszon.
– Ó, Istenem! – sóhajtotta Violet. – Max, nem kéne odamennünk
hozzá? – Felálltak.
– Mindenkit arra kérek, hogy maradjon a helyén – mondta Bel egy
feldühített tanítónő
hangján, aki egy teremnyi felajzott gyerek között próbálta
fenntartani a rendet. A szavait
követő csend nyomasztóan súlyos fátyolként lebegett a vendégek
feje felett. Mindenki tátott szájjal hallgatott.
– A „B kezdőbetűs” most tósztot szeretne mondani. Emelem
poharam a Büdös Bishopra és az Epres Bukszára! – mondta, és
egyetlen hajtásra megitta a pezsgőjét. – Rohadjatok meg
mind a ketten! – tette hozzá. Aztán egy tapasztalt matador sima
mozdulatával lerántotta a
tortáról a leplet, felfedve egy gyönyörű, háromszintes, hófehér
kompozíciót, amelynek három marcipánfigura díszítette a tetejét:
egy eperszínű ruhába öltözött, aranyhajú koszorúslány
letolt bugyival, amint egy asztal fölé hajol, egy ugyancsak letolt
gatyás vőlegény, aki intim közelségben áll a háta mögött, és egy
indulófélben lévő, tüskés hajú menyasszony, aki V betűt formál az
ujjaival.
Richard Bel keze után nyúlt, aki azonban egy méltóságteljes
mozdulattal lerázta magáról a
csuklójára kulcsolódó végtagot, majd a célszalag felé száguldó
Usain Bolt sebességével
kiviharzott a teremből.
A vendégek először döbbent csendben néztek utána, de aztán
egyszerre több nyelv is
megoldódott, és hirtelen nagy mozgolódás támadt. Faye volt az első,
aki felpattant, és a
menyasszony után rohant. Őt Violet és Max követte, végül Trevor,
aki biztosan első lett volna a sorban, ha a térde nem mondja fel a
szolgálatot. De mire kiértek, már csak egy sebesen
távolodó taxit láttak.
– Jézusom! – lehelte Max.
– Tudtam, hogy valami nincs rendben – mondta a könnyeivel
küszködő Violet.
– Elnézést! – lépett oda hozzájuk egy fiatal férfi a recepciós pult
mögül. – Megkértek, hogy kézbesítsem ezeket a borítékokat. A
menyasszony…
Max mozdult először, és elvette a két borítékot. Az egyiket neki
címezték és Violetnek. A
másikat Bel apjának.
Max feltépte a neki szólót, és úgy tartotta a levelet, hogy Violet is
lássa.
Kedves M és V,
annak ellenére, amit láttatok, jól vagyok. Nagyon bánom, hogy
meghívtalak benneteket az esküvőre. Biztosan nem teszem meg, ha
csak egy hónappal később találkozunk. Most egy
ideig egyedül kell lennem, de ne aggódjatok miattam. Ne is
próbáljatok felhívni; ki lesz kapcsolva a mobilom. Majd én
jelentkezem, még az esküvőd előtt, Max. Nem foglak
cserbenhagyni. Ott leszek a ruhapróbán (ha nem döntesz úgy, hogy
már nem kellek neked).
Sajnálom, hogy költségekbe sodortalak benneteket, és hogy
csalódást okoztam a mai nappal, de nem volt választásom.
Szeretettel, Bel.
A kétségbeesett Trevor a hangos olvasás mellett döntött, hogy Faye
is hallhassa a sok-sok
bocsánatkéréssel megtűzdelt levelet, amely a következőképpen
zárult:
Kérlek, apa, mondd meg mindenkinek, hogy az ajándékba kapott
csekkeket széttéptem. Egyet sem fogok beváltani. Sajnálom, hogy
sokan sok pénzt költöttek ruhára, ugyanakkor tudom, hogy a botrány
hírértéke bőségesen ellensúlyozza a legtöbb kiadást. Miattam ne
aggódjatok.
Jelentkezni fogok. Ne haragudjatok, hogy önző módon itt hagylak
benneteket az általam
kreált slamasztikában, de jelen pillanatban sokkal nagyobb a
gyűlöletem Richard és Shaden iránt, mint a szeretet, amit bárki iránt
érzek.
17. fejezet
Bel kiszállt a taxiból, és odament a lakása előtt várakozó kocsihoz,
amelynek a
csomagtartójában már korábban elhelyezett egy telepakolt bőröndöt
és egy doboznyi
ennivalót, amit az elmúlt napok során válogatott sietve össze. Nem
mintha étvágya lett volna bármihez. Csupa olyasmi volt benne,
aminek az elkészítése nem igényelt különösebb
előkészületet: előfőzött tészták, konzervlevesek, tejberizs, kávé, tea,
némi tejpor, és egy családi csomagolású KitKat. Arra, hogy
bemenjen a lakásba és átöltözzön, nem volt ideje,
hiszen tudta, hogy itt fogják először keresni. Abban, hogy az apja a
nyomába ered, teljesen biztos volt. Richardot illetően már voltak
kételyei. Ugyanakkor egyiknek sem bírt volna a
szemébe nézni. Még a saját tükörképét sem tudta volna elviselni.
Menyasszonyi ruhástul
benyomakodott a Mercedese első ülésére, kétszer kifújta a levegőt,
és elfordította a
slusszkulcsot.
Egyedül akart lenni a gondolataival, pár csomag papír zsebkendővel
és egy jókora palack
vörösborral. Csupán pár napra volt szüksége. Ezért indult el a
nyugat-yorkshire-i lápvidékre, ahol az apja birtoka volt a két Brontё-
házzal: a nagyobb Emilyvel és a kicsike Charlotte-tal.
Mindegyikhez tartott magánál egy kulcsot, bár most erősen bízott
benne, hogy az apja
elfeledkezett erről az apróságról.
Az Emily egy nagyobb méretű, kényelmes házikó volt, a földszinten
egyetlen légtérrel,
tölgylambériával a falakon, kellemes kandallóval és egy fehér eresz
alatt megbúvó tündéri
hálószobával az emeleten. Mellette a Charlotte olyan volt, mint egy
babaház. És ott volt még az Anne nevét viselő öreg istálló, amit
mindig át akartak alakítani lakóházzá, de erre nem
került sor soha. És Belnek most éppen ennek a borongós, esős
mocsárvidéknek az
elszigeteltségére volt szüksége. Ez illett a hangulatához.
Egyszer csak, legnagyobb bosszúságára, eszébe jutott, hogy a bort
ottfelejtette a
konyhapulton. Nagy fékcsikorgás közepette megállt egy bolt előtt,
amelynek a cégér szerint
Pia – Minden, ami „A”-val kezdődik volt a neve, és mit sem törődve
a fura oldalpillantásokkal, kilencfontos reklámáron vett magának két
üveg Koonunga Hillt.
Már sötétedett, amikor bekanyarodott a Brontё-házakhoz vezető
útra. Mogorva, sötét
felhők gyülekeztek az égen. Megállt a dombtetőn, kiszállt, és
becsúsztatta a kulcsot az Emily lécezett ajtaján sötétlő kulcslyukba.
Úgy tervezte, hogy miután kinyitotta az egyik palack
vörösbort, rögtön ráveti magát a nagy, nyikorgó kanapéra. Még azt
sem bánta volna, ha a bor ráömlik az ócska ruhájára, mert úgyis az
volt a szándéka, hogy szétszaggatja, és mielőtt
lefekszik, elégeti a fafűtéses kandallóban. Egyik kezével megragadta
a bőröndjét, a másikkal meg a nyakuknál fogva felkapta a
borospalackokat.
Meglepően melegnek találta a házat, amikor belépett. Ez elég furcsa
volt, mert normális
esetben órákat vett igénybe, hogy az öreg falak átmelegedjenek, és
ez akkor is így volt, ha a ház csupán egy napig állt fűtetlenül. De
ennél is furcsább volt, hogy a konyhában égett a
villany. És bárki járt is ott utoljára, nem sokat törődött azzal, hogy
rendet hagyjon maga után.
Az egész asztalt újságok borították.
Bel letette a borokat, és összekapkodta az újságokat. Közben
megakadt a szeme az egyik
címlapon, helyesebben a fényképen, amelyen valaki éppen tojással
dobta meg a
miniszterelnököt. Hiszen ez tegnap történt, hasított belé a felismerés.
Erre már megnézte a dátumot az újságon. Még fel sem fogta, hogy a
legfrissebb számot
tartja a kezében, amikor a háta mögött felbődült egy férfihang.
– Maga meg ki az ördög?
Megfordult, és egy magas, meztelen felsőtestű férfival találta magát
szemközt. A haja olyan színű volt, mint a legsötétebb csokoládé, és
csak egy nedves törülköző takarta a derekát. Bel pupillája biztosan
kitágul és végigtáncol az izmos mellkason, ha nincs férfigyűlölő
hangulatban, de így csak a férfit látta ebben a pompás emberi
példányban. Egy szarházi
alakot, akinek a többi szarházihoz hasonlóan pénisze volt.
– Ezt inkább én kérdezem magától! – vágott vissza Bel.
A férfi megvakarta az üstökét.
– Álmodom? Egyáltalán, igazi maga? Amilyen szerencsém van, még
az is lehet, hogy
kiszemelt magának egy voodoo mágus…
– Ha nem tűnik el rögtön a házból, kihívom a rendőröket.
Biztosíthatom, hogy errefelé nem
bánnak kesztyűs kézzel az önkényes házfoglalókkal. Öt perce van,
hogy elhúzza a csíkot!
– Én nem vagyok önkényes házfoglaló! Nem mintha magára
tartozna, de én kibéreltem ezt
a házat. Szóval, lekötelezne, ha valahol máshol rendezné meg az
álarcosbálját, ha már ilyen csinosan felöltözött.
– Azt mondja, kibérelte?! – kiáltotta Bel. Nem hitte volna, hogy az
eddiginél még
rosszabbra fordul majd a helyzete. – Kitől? Mennyi időre?
– Hé, állítsa már le magát! – mondta az idegen, mit sem törődve a
lába körül terebélyesedő
tócsával. – Csak nem gondolja, hogy válaszolok a kérdéseire?
Egyébként meg hogy jutott be?
– Én sem válaszolok a maga kérdéseire! – vakkantotta Bel dühösen,
a mellkasához szorítva
a borosüvegeket.
– Nem is kell. Elég, ha sarkon fordul, és távozik. Máskülönben én
fogom kihívni a
rendőröket, akik gondoskodnak majd arról, hogy egy jó kis cellában
töltse az éjszakát. –
Miközben beszélt, egy fenyegető lépést tett Bel felé, aki erre
hátralépett.
– Ne merje rám tenni a mocskos kezét! – mondta figyelmeztető
hangon. – Ez a ház a
családom tulajdona, és maga birtokháborítást követ el.
A férfi szeme haragosan összeszűkült.
– Mondtam már. Egy barátom barátjától bérlem a házat.
– A nevét!
– Trevor Candy, ha annyira tudni akarja. És mivel nyitott szerződést
kötöttünk, addig
maradok, ameddig akarok. Meg van elégedve?
– Ó! – sóhajtotta Bel. Nem is tudta, hogy az apja ki szokta adni a
házakat. Ő csak annyit
tudott, hogy több mint egy éve üresen állnak, ezért is választotta
őket menedéknek.
– Ahogy mondja! Ó! – A férfi most már keresztbe fonta a karját a
mellkasán, és ideges
dobolásba kezdett a lábával. Nyilvánvaló volt, hogy távozásra akarja
kényszeríteni Belt.
– Nos, sajnálom, hogy megzavartam. – Bel hangjában minden volt,
csak sajnálkozás nem.
Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy „menjen a fenébe”.
A férfi kurta biccentéssel nyugtázta a bocsánatkérést, bár ő is
tisztában volt vele, hogy a nő
nem annak szánta.
– Elmegyek, Mr… – Bel elhallgatott, hogy alkalmat adjon a férfinak
a bemutatkozásra.
Hiába. Ahelyett, hogy megmondta volna a nevét, a szeme fel-alá
száguldozott a
menyasszonyi ruhán, mintha azt akarta volna kitalálni, mi lehet a
különös viselet hátterében.
– Igen, jól látja, ez egy menyasszonyi ruha! – csattant fel Bel
dühösen. – Méghozzá igazi.
Nem azért van rajtam, mert álarcosbálba készülök. Rendben? –
Azzal sarkon fordult, és egyik kezében a bőrönddel, a másikban a
két palack borral megpróbálta kinyitni az ajtót. Elég
nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem fog segíteni neki.
A francba, és még egyszer a francba! Ez nem szerepelt a terveiben.
Ha itt akar maradni,
meg kell elégednie a kicsi, hideg, kényelmetlen Charlotte-tal, vagy –
és talán ez lesz a jobb megoldás – el kell mennie egy szállodába,
ahol reggel, miután kipihente magát,
újragondolhatja a lehetőségeit. A pillantása közben megakadt a
kocsija bal első kerekén.
Teljesen lapos volt. A francba, harmadszor is! Most, hogy
visszagondolt, elég zötyögősnek
érezte az utolsó mérföldeket. Hát, az élet tényleg nem habos torta.
És ő még azt hitte, ilyen banális dolgok csak egy B kategóriás
horrorfilmben történhetnek meg, a valóságban soha.
– Istenem, mi jöhet még? – kiáltotta kétségbeesetten az ég felé. –
Milyen istenverte
csapásokat tartogatsz még nekem?
Ahogy felfelé nézett, néhány hatalmas vízcsepp hullott a képébe.
Aztán hatalmas robajjal
megnyíltak az ég csatornái, és ömleni kezdett az eső. Ezt tartogatta
számára az Isten.
Ezek után csak egy választása maradt: fogni a másik kulcsot, és
bekvártélyozni magát a
Charlotte-ba. Villámok cikáztak a feje fölött, mikor nekiindult.
Elképesztő hideg volt a
házban. Szinte érezte, amint a nyitott ajtón át kiáramló levegő
felmelegedett odakinn. De itt legalább minden tiszta volt, hála a
közeli faluban lakó asszonynak, akit az apja kifejezetten azért
fizetett, hogy a házikókban időnkét letörölgesse a port. Nem mintha
a Charlotte-ban
olyan sok lett volna a törölgetnivaló.
A ház földszintjén itt is csak egy szoba volt. Szegényes bútorzatát
egy kétüléses, ütött-
kopott bőrkanapé és egy kihúzható dohányzóasztal alkotta, ami
egyben az étkezőasztal
szerepét is betöltötte. A hátsó részben, amely konyhaként szolgált,
volt néhány faliszekrény konyhapulttal, egy két főzőlapos tűzhely és
egy parányi, kerek medencés mosogató. A lépcső
alá beszorítottak egy tárolószekrényt. Az emeleten kialakított
hálószobában egy keskeny ágy, egy éjjeliszekrény és egy
ruhásszekrény volt az összes berendezési tárgy, a fürdőszoba pedig
olyan kicsi volt, hogy még a legékesszólóbb ingatlanügynök is
kénytelen lett volna cipődoboz nagyságúként meghatározni a
méretét. Tetszetős, de miniatűr élettér volt ez; hihetetlennek
tűnt, hogy valamikor egy nyolctagú család lakta. Valószínűleg csak
egymás ölében ülve fértek el, gondolta Bel. És húsvétkor biztosan
nem tudtak „nyuszi ül a fűben”-t játszani.
A legnagyobb baj az volt, hogy az összes ágyneműt és edényt az
Emilyben tartották. Bel
semmi ilyet nem hozott magával, mert eszébe sem jutott, hogy
ebben az egérlyukban lesz
kénytelen meghúzni magát. Még egy nyavalyás tévé sem volt a
Charlotte-ban, csak egy kis
rádió és egy olyan öreg teáskanna, amit valószínűleg a rómaiak
felejtettek ott.
A küszöbön átlépve reccsenő hangot hallott. A ruhája alja beleakadt
egy szögbe. Ezzel, bár
még semmit sem tett, kezdetét vette a ruhatépési ceremónia.
18. fejezet
– Hát igen – mondta Stuart, és több szóra nem is volt szükség,
hiszen ebben a kettőben
minden benne volt. A szemével, mint szinte mindenki más, a
mennyezeti ventilátorokat
pásztázta – azok bizonyultak a legjobb társaságnak.
A teremben egyre nagyobb lett a mozgolódás. Richard a keshedt
Liam kíséretében távozott
elég sietősen, míg a könnyező Shadent az apja és az anyja
menekítette ki a vendégek
gyűrűjéből. Vanoushka olyan pozícióban tartotta szabad karját, hogy
Bruce Lee módjára
behúzhasson bárkinek, aki elég közel merészkedett ahhoz, hogy
elérje. Richard
szélmalomkerék nagyságú kalapot viselő anyjának továbbra is ott ült
az arcán az „ugye,
megmondtam” kifejezés, csak az ajka mozgott megállás nélkül,
miközben harcsabajuszú
urához beszélt.
Trevort szinte letaglózta a sokk. Könnyes szemmel baktatott vissza a
fogadásra Faye
oldalán.
– Hm… hölgyeim és uraim, nem is tudom, mit mondjak – kezdte
remegő hangon. – Annyit
teljes bizonyossággal kijelenthetek, hogy az ünneplés… hm, véget
ért. – Körülnézett, ami
hiba volt, mert az értetlen arcok látványa a torkára forrasztotta a
szót. Faye gyorsan
előrelépett, és megpróbálta menteni a menthetőt.
– Kérem, ne gondolják, hogy most sietve távozniuk kell. Nyugodtan
szedjék össze magukat,
aki úgy érzi, hogy szüksége van rá, rendeljen a bárban egy teát, egy
brandyt vagy bármilyen italt, természetesen a mi költségünkre.
Trevorral együtt borzasztóan sajnáljuk, hogy
kellemetlen helyzetbe hoztuk önöket, de jelen pillanatban ennél
többet nem tudunk mondani.
Köszönjük, hogy eljöttek, és kérem, próbálják megérteni a
helyzetünket.
– Belnek csak a hangpostája válaszol – mondta Violet, miután
kikapcsolta a telefonját. –
Miért? Másra számítottál? – kérdezte Max.
– Nem, de gondoltam, megpróbálom.
– Elmenjünk a lakására? – kérdezte Stuart.
– Úgysem lesz ott – vélekedett Max. – Bel, ahogy látom, ezt már jó
ideje eltervezte.
Valószínűleg nem véletlen az sem, hogy nem az anyja ruháját vette
fel.
– Meg hogy nem költött pénzt fotósra meg virágokra – fűzte hozzá
Violet. – Szegény Bel.
Minden arra utalt, hogy belebetegedett az árulásba. Csoda, hogy
nem bolondult meg,
amikor megtudta, hogy Shadennek abortusza volt, és gyakorlatilag
eldobott magától valamit,
amiben Bel sohasem részesülhetett. Mennyire nem becsülhette
Richard, ha még arra sem
adott, hogy Shadennel védekezzenek. És hogy engedhette B
kezdőbetűsnek nevezni a
menyasszonyát? Több fronton nem is intézhetett volna végzetes
erejű támadást a nő ellen,
akit elvileg mindenkinél jobban szeretett. Violetet teljesen letaglózta
ez a fajta kegyetlenség, amit ő maga is megtapasztalt, nem is olyan
régen. A barátja, akivel Glyn előtt járt,
szabályosan kitépte a szívét, aztán a sárba dobta, és még jól meg is
taposta. Bárcsak Bel
megbízott volna benne, gondolta szomorúan. Ugyanakkor, és ezt ő is
tudta, bizonyos dolgok
túl fájdalmasak ahhoz, hogy meg lehessen osztani őket bárkivel. Az
ilyenfajta terhet egyedül kell cipelni mindenkinek.
– Milyen jó, hogy nekünk egyszerű esküvőnk lesz! Most örülök csak
igazán – jegyezte meg
Stuart.
Max az ajkába harapott. Az, amit itt láttak, nem az ő érdekét
szolgálta. Sőt. Nem mintha
Max hibáztatni akarta volna Belt a történtekért.
– Csakhogy egy tipikus templomi esküvő egyáltalán nem ilyen! –
Max szeme fénylett a
csalódottság könnyeitől. – Itt sem volt semmi baj, amíg… amíg…
– Amíg a menyasszony elő nem állt azzal, hogy a vőlegény a
koszorúslányt dugja? – sietett
a segítségére lovagiasan az ingnyakát ráncigáló Stuart. Mint mindig,
most is kényelmetlenül érezte magát a Maxtől kapott márkás ingben.
Túl feszes volt, mintha nem rá szabták volna.
Ennél még azok az ingek is kényelmesebbek voltak, amelyeket ő
kapott le találomra a Burtons polcairól. Arra gondolt, most már
senki sem fog megbotránkozni, ha meglazítja a
nyakkendőjét, és kigombolja az ing nyakát.
– Most mit csináljunk?
– Nem tudom – felelte Violet. – Menjünk haza. Olyan tehetetlennek
érzem magam.
Szeretnék segíteni, de nem tudom, hogyan.
– Láttátok? A vőlegény úgy rohant el, mintha kigyulladt volna a
nadrág a fenekén –
gonoszkodott Max.
– Legyél már egy kicsit méltányosabb, drágám. Lehet, hogy
Belindát akarta utolérni –
mondta Stuart.
– Mindenesetre a legkellemesebb módját választotta annak, hogy
mielőbb lelépjen –
acsarkodott Violet. – Aggodalmat színlelt, hogy kisebb legyen a
megszégyenülés. Szegény,
szegény Bel. – Most már csak abban reménykedett, hogy a
barátnőjük gyorsan kapcsolatba lép
velük.
– És az a cafka Shaden? A legszívesebben jól felpofoznám, és
további bónuszként
könyvelném el, ha közben kiverném a fogait – dünnyögte Max. –
Hogy tehette ezt a saját
unokatestvérével?
Nincs annál rosszabb a világon, mint amikor kiderül, hogy mennyire
félreismertük azt az
embert, akiben a legjobban megbízunk, és akit a legjobban
szeretünk, vonták le a végső
következtetést.
Violet hazavitte Maxet és Stuartot. Egy kis falucskában laktak a
Manchester Road közelében, remek kilátással a szeszélyes Pennine-
hegységre.
Stuart utált itt lakni a világ végén. Mindig városi fiú volt, és az is
maradt. Bármilyen flancos volt is a ház, gyűlölte, hogy ilyen távol
kell lennie a haverjaitól és a szüleitől. Az sem
számított neki, hogy mindkettőjüknek megvolt a maga kis autója,
nem is akármilyen,
amelyekkel könnyen és kényelmesen eljuthattak bárhová.
Szívesebben szállt volna buszra, ha
az lett volna az ára annak, hogy a városban élhessen.
– De szép házatok van! – sóhajtotta Violet, amikor megállt az út
szélén. Ő is egy ilyen
otthont szeretett volna. Ugyanakkor, ahogy azt Bel példája is
mutatta, a pénz és a gazdagság nem feltétlenül jelentett boldogságot.
– Nos, ha majd milliókat keresel a Carousellel, olyan házat vehetsz
magadnak, ami mellett az enyém cipősdoboznak fog látszani –
válaszolta Max, majd arcon csókolta Violetet.
– Vezess óvatosan! – intette Stuart, és búcsúzóul ő is megcsókolta. –
Rengeteg őrült
furikázik az utakon.
Stuart az első pillanatban megkedvelte Violetet. Sőt ha őszinte akart
lenni, be kellett
ismernie, hogy nagyon is tetszik neki. Törékeny volt, sebezhető,
éppen az az alkat, amely
felébresztette a Stuartban megbúvó macsó védelmező ösztönét. Azt,
amire Max mellett
sohasem volt szükség, hiszen őt sohasem kellett megvédeni;
Stuartban nem először merült fel a gondolat, hogy a menyasszonya
Boudicca reinkarnációja, aki egyedül is képes megvívni a
maga csatáit, és semmilyen körülmények között nem szorul
tesztoszterontöltetű segítségre.
Max kinyitotta az ajtót, és felkapta a földről az aznapi postát.
Egyetlen, hivatalosnak tűnő
boríték volt. A körme segítségével felnyitotta, elolvasta a benne lévő
levelet, és szó szerint elsírta magát.
– A következő hónapban halaszthatatlan karbantartási munkákat
fognak végezni a
városházán, ezért áthelyezték az esküvőnket a fieldgate-i épületbe –
mondta panaszosan. –
Mi jöhet még?
A szomorú napnak, ha lett volna tortája, ez lett volna rajta a hab. A
városháza csodaszép
épület volt, magas óratoronnyal és gondosan ápolt virágágyások
közé ékelődő kőlépcsővel.
Tökéletes helyszín lett volna egy polgári esküvőhöz. A fildgate-i
épület, ezzel szemben, úgy nézett ki, mint egy szemeteskuka. –
Micsoda szörnyű nap! – zokogta.
Stuart odalépett hozzá, és a karjába vonta. Max nem egykönnyen
fakadt sírva, és a férfi
titkon örült annak, hogy most az egyszer vigasztaló szerepben is
szükség van rá.
– Figyelj… – Egek, sohasem gondolta volna, hogy egyszer ilyen
javaslattal fog előállni, de
nem tehetett róla, Max sebezhetőségének nem túl gyakori
megnyilvánulása meglágyította a
szívét. – Ha találunk egy szabad templomot, ahol a rövid határidő
ellenére hajlandók lesznek összeadni minket, azonnal
bejelentkezünk. Mit szólsz hozzá? – Igazából neki sem volt ínyére,
hogy a Fildgate-ben házasodjanak. Korábban kórház volt, és hatéves
korában ott vették ki a
manduláját. Minden szempontból nyomasztó helynek találta, és nem
tudott úgy
visszagondolni rá, hogy közben ne érezze a vegyi anyagok és vizelet
alkotta elegy csípős
szagát. Eleve rossz emlékeket ébresztett benne az épület.
Max rögvest felvidult. Mintha egy hatalmas felhő vonult volna el az
arca elől.
– De figyelmeztetlek, Max. Ez az egyetlen engedmény, amit az
esküvővel kapcsolatban
teszek. Továbbra is csak mi ketten leszünk, a szülők meg Luke. Csak
a helyszín változott,
semmi más.
– És Violet meg Bel? Őket azért meghívhatom? – kérdezte a szemét
törölgetve Max, de
gondolatban máris feljegyezte, hogy egy érzelmi kitöréssel vagy
némi patetikus szipogással
komoly engedményeket lehet kicsikarni a férfiból.
– Őket még talán. De tovább nem bővülhet a vendéglista.
Megértetted?
– Persze – felelte Max, ügyelve arra, hogy ne tegye hozzá:
megígérem. Lesz szabad
templom, ebben biztos volt. Ha csak egyetlenegy van az országban,
ő felkutatja. Sőt építtet egyet, ha kell.
19. fejezet
Violet, Maltstone-on keresztül, viszonylag gyorsan megtette a
hazafelé vezető utat, és mivel tudta, hogy Glyn még órákig nem
várja, a szokásosnál is szabadabbnak érezte magát. Még
jobban megnyugodott, amikor megnézte a nem fogadott hívások
listáját a telefonján –
egyszer sem kereste a vőlegénye. Úgy döntött, elautózik a
maltstone-i Kertcentrumig, ott beül a kávéházba, és nem megy haza,
csak ha már muszáj lesz.
A főúton éppen javítottak valamit, ezért meg kellett állnia, ráadásul
pontosan a Fehér
Esküvő előtt. Freya éppen az egyik kirakati babát bújtatta új ruhába.
Mivel Violet úgy érezte, hogy feltétlenül látnia kell az új darabot,
még csak nem is teketóriázott: megfordult, és
amikor a lámpa zöldre váltott, befordult a jobb oldali utcácskába, és
leparkolt.
A harang, mint mindig, most is csilingelni kezdett, amikor belökte a
szalon ajtaját. Freya
egy hatalmas tűpárnával a kezében állt a baba előtt, és azon volt,
hogy a lehető
legelőnyösebben igazítsa el rajta a ruhát.
– Ó, helló! De örülök, hogy visszajött – üdvözölte mosolyogva
Violetet. – Van néhány új
darabom.
– Az a ruha a kirakatban – lihegte Violet. – Gyönyörű.
– Ugye? Szerintem is. Szívesen kiveszem, ha fel akarja próbálni.
Nem nagy ügy.
– Tényleg?
Freya behajolt az ablakba, és lehúzta a babáról az imént ráadott
ruhát. Elefántcsontszínű
selyemből készült, háromnegyedes ujjal, és apró barackszínű
rózsabimbók díszítették mélyen
dekoltált nyakát.
– Klasszikus darab – mondta Freya. – Most hozták vissza a
tisztítóból.
– Csodaszép – lehelte Violet. – Nagyon drága?
– Ezerötszáz font.
Violet reményei szertefoszlottak a csillagászati ár hallatán. A
megnevezett összeg felét sem engedhette meg magának, így az
alkudozásnak sem lett volna igazán értelme.
– Próbálja fel! – nyújtotta felé Freya a suhogó selymet.
– Minek? – kérdezte bágyadtan Violet.
– A kedvemért.
– Nem is tudom – motyogta Violet, mégis kinyújtotta a kezét a ruha
után.
Elvette. Sokkal nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Violet
elhúzta a próbafülke
függönyét, és levetette a kék kosztümöt, amit kifejezetten Bel
esküvőjére vásárolt. Még bele sem bújt a ruhába, amikor Freya
megkérdezte, nincs-e szüksége segítségre.
Miközben Freya felhúzta a ruha hátán a cipzárt, Violet szemügyre
vette magát a tükörben.
Csodásan festett. Mintha egyenesen rá szabták volna ezt a gyönyörű
darabot.
– Lenyűgöző – mondta Freya lelkesen, mi több, tapsolt is néhányat
örömében.
– Bár ne vettem volna fel – sopánkodott Violet. Tudta, hogy ezt a
ruhát kereste, pedig még csak nem is hasonlított azokhoz,
amelyekről eddig fantáziált. Mégis, valahogy melegebbé
tette a bőrszínét, és a lehető legelőnyösebben hangsúlyozta törékeny
vonalait.
– Ha valóban ez az, amit viselni szeretne, ki is kölcsönözheti az
esküvő napjára – mondta
Freya, és Violet arca nyomban felderült.
– Tényleg? Ez is lehetséges?
– Igen. És mindössze százötven fontért.
– Annyit már megengedhetek magamnak – válaszolt izgatott hangon
Violet. –
Lefoglalhatom?
– Vegye úgy, hogy már meg is tette.
Glyn a laptopjánál ült, amikor Violet hazaért. Azonnal felpattant, és
ölelésre tárta a karját.
– Korán megjöttél! – mondta őszinte örömmel.
– Hát… a tervezettnél kicsit rövidebbre sikerült az esküvő – felelte
Violet némi habozás
után, mert nehezen találta meg válaszához a megfelelő szavakat.
Aztán tényszerűen
elmesélte mindazt, ami történt. Glyn teljes odaadással hallgatta.
– A mindenit! – kommentálta végül. – Mit lehet erre mondani? – De
az öröm, hogy Violet
ilyen korán hazaért, sokkal nagyobb volt benne, mint a sajnálkozás a
félresikerült esküvő
miatt, ugyanakkor volt gondja rá, hogy együttérzéséről biztosítsa az
ő drága menyasszonyát.
– Szegény Bel! – sóhajtotta fáradtan Violet. – Kész pokol lehetett,
amin keresztülment. El
sem tudom képzelni, hogy tudta megszervezni az esküvőt, amikor
ennyi bánat égette belül.
Glyn megszorította Violet karját.
– De azért nem vette el a kedvedet, ugye?
– Nem, dehogy. Természetesen nem.
– A mi esküvőnk nem lesz ilyen katasztrofális. – A férfi
elmosolyodott. – És tudod, miért?
Mert én sohasem leszek hozzád hűtlen. – Az ujjai, miközben beszélt,
beleszántottak a nő
puha hajába, majd egy következő mozdulattal magához húzta,
megkereste a száját, és betolta
a nyelvét az ajka közé. Violet nevetve elhúzódott.
– Hagyd abba, te lágyszívű mamlasz! Megyek, és kinyitok egy üveg
bort. Szükségem van
valami italra. Neked is hozzak egy poharat?
– Miért húzódtál el, Letty? – kérdezte Richard. – Mostanában
mindig ezt csinálod.
– Dehogy! – tiltakozott vehemensen Violet. Pedig így volt, és ezt ő
maga is tudta. Már nem
szeretett csókolózni Glynnel. Nem szerette az ízét. A kapcsolatot
még csak elviselte, amíg
plátói síkon mozgott, és ő a maga részéről mindent megtett azért,
hogy ott is maradjon, de
sajnos, időnként elkerülhetetlenül testi elemek is vegyültek bele.
– Bizonyítsd be, hogy nincs igazam! Gyere, csókolj meg! Most!
Violet odahajolt hozzá, és megcsókolta. Behunyta a szemét, de tudta,
hogy a férfié nyitva
van, és az ő arcát kutatja: mintha bizonyítékot keresne a maga
igazára. Amit meg is talált
volna, ha Violet nyitott szemmel adja meg magát a csóknak.
20. fejezet
Max már a kilencedik papot hívta, név szerint James Joseph Folly
atyát. Most, hogy Stuart
beleegyezett a templomi szertartásba, nem vesztegethette az időt. Be
akart jelentkezni
valahová, mielőtt a férfi meggondolja magát. Hat helyen az
üzenetrögzítőn hagyott üzenetet.
Két plébánián nagyon sajnálkoztak, de november végéig már nem
tudtak esküvőt fogadni. A
kilencessel azonban nem vallhatott kudarcot, hiszen a 9 volt a
szerencseszáma. Szeptember
9-én született, 9 font 9 unciával, és az első otthona a Fraser Street 9.
szám alatt volt.
Gondolatban kényszerítette a telefonba bejelentkező lelkészt, hogy
ne szakítsa meg ezt a
kozmikus szinten is egyedülálló sorozatot.
– Jó napot kívánok – mondta reménytelenséggel átitatott,
majdhogynem kérő hangon. –
Tudna rajtam segíteni? Úgy volt, hogy július 2-án lesz az esküvőnk a
városházán, de
áthelyezték a szertartást a régi kórházba, és az tele van számunkra
rossz emlékekkel.
Ráadásul már mindent lefoglaltunk erre a napra, és most nem tudom,
mit tegyek. Össze tudna
adni bennünket? Kérem… Azt sem bánom, ha csak éjfélre tudja
beütemezni az esküvőt.
A vonal másik végén senki sem válaszolt. Max már arra gondolt,
hogy a lelkész egyszerűen
letette a telefont, de aztán matatást hallott a háttérből.
– Elnézést – szólt bele végül a pap a telefonba. Olyan hangja volt,
mint a férfinak a Mr.
Kipling-reklámban. – Csak a naptáramat kerestem. Mit mondott,
mikor szeretne esküdni?
– Július 2-án, szombaton.
– Jövőre?
– Nem, idén.
– Ajjaj!
– Kérem, ne mondjon nemet! Kétségbeejtő helyzetben vagyok.
A vonal másik végén megint hosszúra nyúlt a hallgatás.
– Milyen időpontra gondolt? – kérdezte végül a lelkész.
– Nekem bármi megfelel.
– Délelőtt tizenegy óra?
Max felnyögött. Hiába bízott annyira a szerencseszámában, a pap
bejelentése sokként érte.
– Tényleg?
– Annyi sürgősségi helyzetnek voltam részese az utóbbi években,
hogy júniusban és
júliusban minden szombaton hagyok egy szabad időpontot, az
önéhez hasonló esetekre. Idén
maga az első jelentkező.
– Ó, atya, ez több mint csodálatos! – áradozott Max. Annyira
felvillanyozta a hír, hogy
megszédült, és, hogy ne essen össze, le kellett ülnie egy közeli
székre.
– Kérem, hogy jöjjenek el hozzám a vőlegényével. A lehető
legkorábbi alkalommal, amit az
időbeosztásuk megenged.
– Nevezzen meg egy napot és időpontot, és mi ott leszünk.
Max meg sem próbálta leplezni az izgatottságát. Megcsinálta! És ez
egy jel volt arra, hogy
az ő bazi nagy cigány lakodalmát jóváhagyták odafenn, az égben is.
21. fejezet
Bel úgy érezte, megfagy. A hordozható elektromos hősugárzó
körülbelül annyi meleget adott,
mint egy poharas jégkrém. Még a két főzőlapos rezsót is
bekapcsolta, de az sem ért túl sokat.
Így nem maradt más választása – belülről kellett felmelegednie, és
ehhez nem volt szükség
másra, csak egy jó forró levesre. A baj az volt, hogy konzervnyitóért
át kellett volna mennie az Emilybe.
A bornak szerencsére csavaros kupakja volt, így, miután jó nagyot
húzott a palackból, már
elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy bekopogjon a szomszédos
házba, még akkor is, ha
ezzel felriasztja a „lakót”.
– Ki az? – szólt ki belülről egy ingerült hang.
– Angelina Jolie – felelte Bel.
Kivágódott az ajtó.
– Mintha kissé összement volna, Angie – jegyezte meg a lakó, aki
most nyomott mintás
fekete felsőt és sötétszürke Nike melegítőnadrágot viselt.
Bel nagyon kicsinek érezte magát, amikor felnézett rá. Nem mintha
ez elriasztotta volna.
– Zavarhatom egy pillanatra? Egy takaróra, egy lábasra és egy
konzervnyitóra lenne
szükségem – mondta Bel egy kellemesnek hitt, a valóságban elég
torz mosoly kíséretében. Ott állt a küszöbön, a zuhogó esőben, és a
férfi bunkó módon még csak be sem hívta. – A
Charlotte-ot sohasem használtuk huzamosabb tartózkodásra, és így
nincs megfelelően
felszerelve. Ha őszinte akarok lenni, öt percnél hosszabb időre még
senki sem vette igénybe.
Főleg nem ilyen hidegben.
Ahogy benézett a férfi mögé, látta, hogy odabenn vidám tűz pattog a
kandallóban, és szól a
tévé. És valami nagyon kellemes vacsoraillat itatta át a meleg
levegőt.
A férfi sokáig mozdulatlanul állt, mintha azon tépelődött volna,
hogy segítsen-e ezen a
gyanús külsejű, kissé pityókos, esőáztatta nőn, aki szakadt
menyasszonyi ruhában topog a
küszöbén. Olyan sokáig, hogy Bel megelégelte, és egyszerűen
félretolta az útjából.
– Hohó! – kiáltott fel a férfi meglepetten. – Akkor most ki az
önkényes házfoglaló? Vagy
egy őrült nőszemély innen a faluból? Én anyagi felelősséget
vállaltam a berendezési
tárgyakért. Nem szeretném, ha a végén azzal vádolnának, hogy
eltűnt valami.
– De hiszen mondtam már magának… Ez az apám háza.
– Na, igen, mondta. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha rögtön fel is
hívom, és megkérdezem
– mondta a férfi, és már elő is húzta a mobiltelefonját.
– Ne! – sikította Bel. – Ne tegye! Nem szeretném, ha bárki
megtudná, hogy itt vagyok. Meg
egyébként sem tud telefonálni. Ahhoz el kellene sétálnia a hegy
lábáig, ott van legközelebb térerő. A házi telefon pedig csak bejövő
hívásokat fogad.
– Mindegy. Amíg nem tudja megerősíteni, hogy maga tényleg az,
akinek mondja magát,
innen nem vihet ki semmit – erősködött a férfi, és olyan pozíciót vett
fel, hogy gyakorlatilag az egész ajtót kitöltötte – egy egér sem tudott
volna elsurranni mellette.
– Márpedig az vagyok, akinek mondom magam – pufogta Bel. –
Csak nem akarom, hogy
tudják, hogy itt vagyok. Szóval, ha véletlenül itt keresne valaki,
lekötelezne, ha azt mondaná, hogy még sohasem látott.
– Fogalmam sincs, hogy miben sántikál, de az biztos, hogy nem
akarok belekeveredni –
mondta a faragatlan, borostás fickó, és megpróbálta becsukni az
ajtót, de Bel egy villámgyors kézmozdulattal megakadályozta.
– Ki akarja belekeverni magát bármibe? Csak annyit mondjon, hogy
nem látott, ha valaki
megkérdezi. Slussz. Nem olyan bonyolult.
– Nekem pedig annak tűnik – mondta a férfi, és a szeme, amely
ebben a pillanatban
majdnem fekete volt, tetőtől talpig végigpásztázta Belt. – Faképnél
hagyott valakit, igaz?
– Bármit is csináltam, semmi köze hozzá! – csikorogta összeszorított
foggal Bel. – Adjon
egy lábast, egy takarót és egy konzervnyitót, és már itt sem vagyok.
Ha nem venné észre,
szakad az eső, és már mindenemből víz folyik.
– Kérje szépen!
– Mi? – kérdezte Bel kidülledt szemmel.
– Azt mondtam, kérje szépen. Ne úgy, mintha egy alantas,
semmirekellő alakkal állna
szemben.
– Adja már ide azt az istenverte…
Az ajtó ebben a pillanatban becsapódott Bel orra előtt, aki erre
vicsorogni kezdett, mint egy farkas, és nagyokat dobbantott
idegességében.
– Azzal, hogy harci táncot lejt az ajtóm előtt, nem fogja elérni, amit
akar – szólt ki neki a férfi a házból. – Vagy talán esőtáncot jár? Ha
nem vette volna észre, esik a nélkül is.
Bel vett egy nagy lélegzetet, és elszámolt magában tízig. Aztán még
egyszer tízig, mert az
előző számolás hatástalan maradt. Végül halkan megkocogtatta az
ajtót, és várt.
– Ki az? – kérdezte bentről a hang.
– Én. Innen a szomszédból – felelte Bel megtévesztően édes hangon.
Az ajtóban erre ismét megjelent a fekete szemű férfi.
– Mit akar? – kérdezte, ártatlanul felvonva a szemöldökét.
– Lenne olyan kedves, és kölcsönadna nekem egy lábast, egy
konzervnyitót meg egy
takarót? Előre is köszönöm – mondta Bel egy sziruposan édes
mosoly kíséretében. Már
elképzelni sem tudta, hogy nézhet ki mostanra. Az arcán fekete
patakokban folyó szemhéjtus
sötét pöttyöket festett a ruhájára, és a haja olyan lapos lehetett, mint
a béka segge.
– Természetesen – válaszolta a férfi, majd szánakozón
elmosolyodott. – Feltéve, hogy
megtalálom őket. Fogalmam sincs, hol vannak. Tudja, mit? Jöjjön
be, és mutassa meg.
Bel átlépte a küszöböt, és megtörölte a lábát a kókuszdió törlőn.
Aztán a szoba távoli
sarkába ment, ahol egy nagy, leterített, alkalmi asztalnak álcázott
láda állt egy lámpával a tetején. Levette a terítőt és a lámpát,
felhajtotta a láda tetejét, és kivett belőle egy tartalék takarót, egy
lepedőt és egy párnát. A férfi közben elővette a fiókból a
konzervnyitót, a
szekrényből pedig egy lábast.
– Tessék – nyújtotta őket Bel felé.
– Köszönöm. – Bel hangjába sok minden vegyült, de hála nem.
– Elszakította a ruháját – jegyezte meg a férfi.
– Tudom, és tudja, mit? Egy cseppet sem érdekel – vakkantotta Bel,
aztán kimasírozott a
házból, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Bezárkózott a Charlotte-ba, és alkalmi éléstárából kihalászott egy
zöldségleveskonzervet.
Körbetekerte rajta a konzervnyitót, a tartalmát beleborította a
lábasba, és a főzőlapra tette.
Nem mintha éhes lett volna. A parányi szekrényben talált egy
hatalmas tálat meg egy méretes üvegkorsót. Az utóbbit félig töltötte
vörösborral, és egy hajtásra benyakalta. Sajnos ettől sem érezte
jobban magát. Amikor forrt a leves, elzárta alatta a főzőlapot, a
levest átöntötte a tálba, és kanalazni kezdte. Mire megette, a
szemfestékfoltokhoz narancssárga zsír és ausztrál
vörösbor-pettyek társultak. Bel leült a kanapéra, és a szoknyáját
megemelve megvizsgálta a
hasadékot. Végül beledugta a kezét, és egy erőteljes, elégedettséget
hozó mozdulattal
kettészakította a sérült anyagot. Talán éppen erre volt szüksége, mert
hevesen nekiesett a
ruhának, és szaggatni kezdte. Puszta kézzel tépdeste ki belőle a
csíkokat, és addig ráncigálta az ujjait, míg le nem szakadtak. Ekkor
csomóba gyűrte, és a szoba legtávolabbi sarkába
hajította őket. Amikor ez megvolt, a ruha nyakát kezdte ráncigálni.
Nemsokára hallotta, hogy hátul, a cipzár mellett elhasad az anyag. A
megtépett ruha a padlóra hullott, ahonnan
felkapta, és vad mozdulatokkal tovább szaggatta, ahol csak érte, és
válogatott átkokat szórva körberugdosta a szobán. Végül, amikor
már csak alsónemű volt rajta, kimerülten leroskadt a
kanapéra. Már nem volt mivel harcolnia. Az erő, ami az utolsó két
hónapon átsegítette,
egyetlen pillanat alatt kiszállt belőle, és a falak, amelyek addig
visszatartották a fájdalmát és a könnyeit, leomlottak. Bel labdává
gömbölyödve magára húzta a takarót, és csak sírt, és sírt, és sírt.
22. fejezet
Másnap reggel Glyn vidáman dudorászott, miközben a reggelit
készítette kettőjüknek. Az
adagok egyre nagyobbak lettek, és ha Violet nem tüntetett el
mindent a tányérjáról, Glyn ajka úgy legörbült csalódottságában,
mint egy kisgyereké.
– Nem ízlett? – kérdezte már akkor is, ha Violet csak egy szeletke
gombát meghagyott. Az,
hogy az ételből, amit a tányérjára halmozott, egy kisebb méretű
fejlődő ország éhező
lakossága egy hétig elélhetett volna, nem számított. Violet pedig
nem volt elég kegyetlen
ahhoz, hogy felhívja a figyelmét bizonyos dolgokra. Például arra,
hogy a szekrényben lógó
összes nadrágját kihízta, így csak nagy, buggyos melegítőkben tudott
járni, amelyekben
akkorának tűnt, mint egy jóllakott elefánt. Violet így csak
célozgatott arra, hogy nem jó ilyen sok zsírban sült ételt fogyasztani.
Nem volt ételellenes – hogy is lehetett volna, amikor
fagylaltkészítésből élt? –, de Glyn folyamatosan rágcsált valamit; ha
mást nem, valamilyen
ropogtatnivalót vagy édességet. Nem azért, mert bármelyiket
megkívánta, hanem azért, mert
folyamatos pótcselekvéssé vált nála az evés.
– Kész a reggeli! – kiáltotta.
– Jövök! – Violet némi parfümöt spriccelt magára, és kiment a
konyhába. A tányérja ismét
tele volt gyomorfakasztó falatokkal.
– Ennyit nem bírok megenni, Glyn – próbálkozott kedvesen. A férfi
mindenből dupla
mennyiséget készített oda neki. – Nem férek be a boltajtón, ha ezt
mind eltüntetem.
Glyn arcáról rögtön lehervadt a lelkes mosoly.
– Nem azt mondom, hogy nem finom – folytatta Violet –, hanem azt,
hogy túl sokat tettél a
tányéromra. Pedig tudod, hogy szeretnék jó formában lenni az
esküvőn.
A férfi némileg felvidult az esküvő szó hallatán. A háta mögött
sípolni kezdett a vízforraló, mire termetét meghazudtolva felpattant,
és a pulthoz lépett, hogy leforrázza a teát.
Violet leült az asztalhoz, és beleszúrta a villáját a négy sültszalonna-
szelet egyikébe. Már a látványtól elment az étvágya, de hogy a férfi
kedvében járjon, evett néhány falat véres hurkát, egy fél tojást, az
egyik virsli egyharmadát és néhány szelet gombát. A maradékot ide-
oda
tologatta a tányérján; igyekezett úgy feltüntetni, mintha a valósnál
kevesebbet hagyott volna meg. Annak idején ugyanezt csinálta az
iskolai ebédekkel is, és akkor bevált.
– Melyiket kéred? – Glyn felemelte a vasárnapi újságokat,
amelyeket a kézbesítőfiú már
korábban bedobott a postaládájukba.
– Előbb válassz te – felelte Violet, majd felkapta a tányérját, és a
kukába söpörte róla a
maradékot. – Úgyis be kell mennem a boltba.
– De ma vasárnap van, Letty.
– Csak egy-két óráról van szó – magyarázta Violet. – Holnap jön a
festő, és szeretnék
addigra összetakarítani.
– Ó! – Glyn olyan képet vágott, mintha ecetbe kortyolt volna a teája
helyett.
– Tényleg csak pár óra.
– Hogy néz ki? – Glyn lazán tette fel a kérdést, de Violet tudta, hogy
a festő megemlítésével sikerült elbizonytalanítania.
– Ó, csak egy langaléta suhanc – felelte hasonló lazaságot színlelve
Violet. – Amolyan
diákféle. Művészpalánta.
– Értem.
– Minél előbb elkészül a bolt, annál előbb megnyithatom, és
elkezdődhet a pénzkeresés.
– Ha te mondod…
Az egyszavas válaszok mindig morcosságra utaltak Glyn esetében,
amihez ezúttal Violetnek
nem volt türelme. Felkapta a táskáját, és mielőtt kiviharzott volna az
ajtón, még visszaszólt, hogy igyekezni fog.
Tudta, hogy a férfi integetni fog neki az ablakból, de nem nézett
vissza. Az utat figyelte
mereven, miközben elhajtott.
– Ó, Istenem, segíts! – sóhajtotta, miután kikanyarodott a főútra.
Mert rajta kívül már senki sem segíthetett.
A Sunday World mellékletét a menyasszonyoknak szentelték. Max
elvigyorodott, és örömében majdnem leejtette a joghurtját.
Stuart egy pillantást vetett a lapra a válla felett, és közben hallani
vélte, ahogy a nő agyában beindultak a fogaskerekek.
– Ismerlek, Max McBride. Nehogy olyasmin kezdd törni a fejed,
hogy egy uszályos
krinolinban jelensz majd meg az oltár előtt – mondta, és
megcsókolta a menyasszonya arcát.
Max Stuarttal együtt vihogott a megjegyzésen, de belülről átjárta az
izgalom.
Még szerencse, hogy Stuart nem láthatta a határidőnaplóját és benne
a hosszú listát arról,
hogy mi mindenben kell megváltoztatnia az álláspontját az esküvőig.
Elsőként új öltönyre
kellett szert tennie, de ez segítség nélkül nem ment. Max Stuart
legjobb barátját, egyben
leendő násznagyát, Luke-ot akarta megnyerni arra, hogy segítsen
neki a terv
megvalósításában. Aztán ott volt az a kis nézetkülönbség a vendégek
létszámát illetően. Max szerint ostobaság lett volna, ha üresen
hagyják a templomban azt a sok helyet. És persze a
templomi esküvő után fogadás dukált; mégsem hagyhatták, hogy a
meghívottak éhesen
távozzanak. A virágokról nem is beszélve. Bel esküvője
bebizonyította, hogy virágok nélkül
még a templomi szertartás is silány. Csupasz oltár mellett nem lehet
esküvői a hangulat. És koszorúslányokra is szükség lesz. Meg egy
Himalája méretű tortára. Továbbá szó sem lehet
arról, hogy uszályos, fodros ruhájában közönséges taxival érkezzen
a templomba. Hófehér
limuzint fognak rendelni, vagy, ami még jobb, hatlovas hintót.
Miközben a
végrehajthatatlansággal fenyegető feladatok sokaságán elmélkedett,
elfogta a félelem, de
aztán eszébe jutott, hogy a munkahelyén már szlogenné vált a
kifejezés, hogy „Max majd
elrendezi”. Egy konferenciára még jelvényt is készítettek neki ezzel
a felirattal, mert
mindenki tudta: ha Max nem képes elérni, amit akar, akkor az a
dolog teljesíthetetlen. Most, hogy Stuartra nézett, aki rá nem
jellemző módon még mindig harcias pillantásokkal
méregette az asztal túloldaláról, be kellett ismernie, hogy ezúttal
kemény fába vágta a
fejszéjét.
23. fejezet
Bel pokoli másnapossággal és a hóna alatt egy üres borosüveggel
ébredt. Kinyitotta a szemét, amitől csak fokozódott a homlokában
lüktető fájdalom. Gyorsan be is csukta, és
visszagömbölyödött a takarója alá.
Ebben a pillanatban valaki dörömbölni kezdett az ajtaján.
– Húzz el! – nyögte Bel a védőburka alól. De a dörömbölés nem
hagyott alább.
– Egy pillanat – mondta, és ülő helyzetbe tornászta magát. A fejét
kitöltő ólomsúly miatt ez nem ment valami gyorsan. – Jövök már! –
kiáltotta az ajtó felé, ami majd kiesett a keretéből.
Csak egy bugyi volt rajta, mert valamikor az éjszaka folyamán
levette a melltartóját, és a
dohányzóasztalra dobta. Jobb híján magára tekerte a takarót, és az
ajtóhoz totyogott. Eszébe sem jutott, hogy megnézze magát a
tükörben, de bárhogy nézett ki, nem érdekelte
különösebben. Pedig nem nyújtott szép látványt, ahogy a szomszéd
ház bérlőjének ajtót
nyitott.
A férfi ökle ismét lesújtani készült az ajtóra, amikor Bel végre
kinyitotta. Hiába, a szomszéd sem volt türelmes alkat.
– Igen? Segíthetek, Mr…
Hiába hallgatott el Bel nyomatékosan, a férfi most sem árulta el a
nevét. Nem baj, a seggfej is megteszi, gondolta Bel.
– A konzervnyitó… Visszakaphatnám, kérem? – Bel látta, hogy a
férfi szeme a sarokba
hajított ruhagomolyagra vándorol, de nem érdekelte, milyen
következtetéseket von le abból,
amit ott lát.
– Gondolom, igen – válaszolta, és a mosogatóhoz tipegett. Amikor
visszaért az ajtóhoz,
odanyújtotta az eszközt a várakozó férfinak, ügyelve rá, hogy
közben ki ne csússzon a kezéből a takaró sarka, mert senkinek sem
lett volna az ínyére egy rögtönzött bemutató.
– Köszönöm – mondta a férfi, és elfordult.
– Nagyon szívesen.
– Ó, majdnem elfelejtettem… Telefonált az apja – szólt vissza a
bérlő, még mielőtt
becsukódott volna mögötte az ajtó. – A ház telefonján. Bár sejtette,
hogy negatív választ fog kapni, azt kérdezte, nem járt-e itt egy
„hölgy”, akire illene az általa megadott személyleírás.
Azt feleltem, senkit sem láttam, ahogy kérte.
– Ez igazán kedves öntől – válaszolt Bel, és megpróbálta figyelmen
kívül hagyni a gúnyt,
amely a „hölgy” szót körüllengte.
– Nagyra értékelném, ha a továbbiakban nem kellene belefolynom
az önök ügyeibe –
folytatta a szomszéd. – Azért jöttem ide, mert magányra vágytam, és
nem azért, hogy
kétkulacsos politikát folytassak egy családi viszályban.
– Akkor isten hozta a klubban – felelte Bel, és becsapta az ajtót az
orra előtt. Micsoda
arcátlan alak! Csak egy takarót, egy lábast meg egy konzervnyitót
kért tőle, három olyan
darabot, ami gyakorlatilag a sajátja volt, és azt, hogy a jelenlétéről
ne szóljon senkinek. Ez mégsem olyan súlyos, mintha azt kérte
volna, hogy szerezzen neki hamis útlevelet, és
csempéssze ki, mondjuk, Kubába.
Azért szerette volna megtudni, hogy mi szél hozta a férfit erre az
eldugott helyre a semmi
közepén. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy nem társasági ember, hisz a
társas viselkedés
legalapvetőbb szabályaival sem volt tisztában. Ha úgy döntött, hogy
remeteéletet él, azzal
nemcsak saját magának tett nagy szívességet, hanem a világnak is.
Bekapcsolta a vacak kis rádiót, és miközben kávét főzött, és keresni
kezdte a telefon töltőjét, zenét hallgatott. Bár kikapcsolva tartotta a
telefonját, egy villogó szimbólum jelezte, hogy lemerülőfélben van.
A töltőt azonban sehol sem találta, és arra sem emlékezett, hogy
elpakolta. Sohasem volt még ennyire szétszórt, sőt, általában az
ellenkezőjét gondolta
magáról.
Az Emily emeleti szobájában volt ugyan egy univerzális töltő, de
mire ment vele? Nem fog
bekopogni a szomszédhoz, és nem fogja megkérni ezt a faragatlan
tuskót, hogy hozza le neki.
Majd ha alkalma adódik rá, belopózik, és kilopja. Mindenkinek túl
lehet járni az eszén.
Bevett egy Nurofent, és csendben várta, hogy elkezdjen hatni. Az
egyetlen hang a régi
ingaóra ritmikus ketyegése volt, ami majdnem álomba ringatta.
Aztán egyszer csak
felberregett egy autó motorja, és ettől rögtön kiszállt a szeméből az
álom. Odaugrott az
ablakhoz, még mielőtt a kétségbeejtő szomszéd Range Roverét
elnyelte volna a távolság és a
köd. A legközelebbi bolt is tízpercnyi autózásra volt, ami elegendő
időt hagyott neki arra, hogy beosonjon az Emilybe, és elvegye,
amire szüksége van.
Magára kapta a farmerját, a melltartóját és a topját, cipőt húzott, és a
kulcscsomójával a
kezében kisurrant a hátsó ajtón. Néhány lépéssel az Emily hátsó
ajtajánál termett, és
belopakodott. Kevésen múlott csak, hogy nem bukott orra egy
aktatáskában, amelynek a fül
alatti részét aranybetűs DR. DR monogram díszítette. Bel eltűnődött,
vajon doktor-e a bérlő, vagy csak a dadogás speciális, írásban
megnyilvánuló formájában szenved. Ám mivel az adott
pillanatban fontos teendői voltak, úgy döntött, hogy későbbre hagyja
a találgatást. Felment az emeletre, egyenesen a nagyobbik
hálószobába, ahol a sarokban állt egy keskeny iratszekrény.
A legfelső polcán volt egy kacatokkal teli cipősdoboz, többek között
itt tartották azt a töltőt is, amelyikre szüksége volt. Kivette,
visszatette a dobozt a helyére, és gondosan visszacsukta a
szekrényajtót is, hogy véletlenül se ébresszen a bérlőben gyanút.
Senki sem venné észre,
hogy itt jártam, gondolta, miközben körülnézett. Küldetés teljesítve.
Már javában a Charlotte-ban volt, amikor a férfi jó tizenöt perc
múlva visszaért. Addigra fel is töltötte a telefonját annyira, hogy
írjon az apjának egy megnyugtató S MS -t, amelyben
tudatta vele, hogy jól van, és hogy egy szállodában tartózkodik
délen. Aztán Maxnek és
Violetnek küldött egy-egy üzenetet.
Csak tudatni szeretném Veletek, hogy jól vagyok, de szükségem van
még egy kis időre. Remek búvóhelyem van, itt senki sem találhat
rám. Tudom, hogy le vagytok taglózva, de ne
hagyjátok, hogy az események rossz hatással legyenek az esküvői
előkészületeitekre. Még egyszer elnézést kérek Tőletek. Nemsokára
ismét jelentkezem, B.
Bel lesétált a hegy lábához, ahol a keskenyen kanyargó magánút a
lápvidékhez vezető főúttal találkozott. Ez volt az a hely, ahol már
volt térerő. Amikor látta, hogy a kimenő postafiók már üres, gyorsan
kikapcsolta a telefonját, mert szinte folyamatossá vált a bejövő
üzeneteket jelző
sípszó, és még nem volt olyan állapotban, hogy elolvassa
bármelyiket.
Közben ismét megeredt az eső. Kövér cseppek hullottak az égből, és
hangos csattanással,
szerteszét fröccsenve értek földet. Bel ronggyá ázott, mire a
házakhoz ért. Dühös pillantást vetett álnok autójára, még dühösebbet
a lapos első kerékre, aztán felnézett, és észrevette, hogy az Emily
ablakából ádáz vigyorral figyeli a lakó. Az ő ruhája bezzeg száraz
volt, és
biztosan nem fázott abban a meleg, kényelmes szobában, ahol
igazság szerint Belnek kellett
volna lennie. Összeszűkült szemmel, lenéző fintorral állta a férfi
fürkész pillantását, de alig bírta megállni, hogy ne mutasson be neki.
Végül Bel kinyitotta a Charlotte ajtaját, és olyan erővel vágta be
maga mögött az ajtót, hogy a szomszéd ház is beleremegett. Őszinte
szívvel
remélte, hogy a rezgés következtében potyogni kezdtek a könyvek a
polcokról, és legalább egy közülük a férfi fejére esett.
Miután teljesítette édesapja és barátnői iránti kötelességét, a világtól
visszavonult Greta Garbo szerepében tetszelegve hagyta, hogy ismét
erőt vegyen rajta a kongó üresség. Még ez is jobb volt, mint ép
ésszel végiggondolni, hogy mit tett, és azt, hogy mi vár rá ezután.
Violet szomorúan elmosolyodott, amikor a Leach család asztalánál
ülve elolvasta az üzenetet.
Mennyivel szívesebben lett volna egy csendes kávézóban Maxszel
és Bellel! Hogy hiányzott
neki a két nő nevetése! Nemrég ismerte csak őket, mégis nagyra
értékelte a barátságukat.
Rajtuk kívül csak egy barátnője volt – az unokatestvére, Eve, vele
azonban ritkán találkozott.
Pedig ő volt talán az egyetlen ember a földön, akinek Violet képes
lett volna kiönteni a szívét, de Eve a vőlegényét gyászolta, aki
katonai szolgálatot teljesített Afganisztánban, és elesett.
Nagy szomorúsága közepette biztosan nem lett volna képes vigaszt
nyújtani abban a
zűrzavaros helyzetben, amely Violet körül az utóbbi időben
kialakult, és amit csakis és
kizárólag magának köszönhetett. Ilyen körülmények között nem
csoda, hogy jól érezte magát
a két nővel. Jókat beszélgettek, nevetgéltek; még a
menyasszonyiruha-szalon is más volt, ha Violet nem egyedül
őgyelgett a ruhák alatt roskadozó gondolák között.
Leendő apósa mellett ülve, aki megállás nélkül kommentálta saját
hússzeletelő technikáját,
még Joy rosszalló pillantását is el kellett tűrnie, amit azért kapott,
mert ellenőrizni merte a telefonüzeneteit. Mindent megadott volna
azért, hogy visszaléphessen a múltba, és elölről
kezdhesse felnőtt életét. Nem hagyta volna, hogy a férfiak fontos
szerephez jussanak benne.
A fagylaltkészítésen kívül nem foglalkozott volna semmivel.
Amikor befejezte tanulmányait a vendéglátóipari főiskolán, úgy
érezte, övé a világ. Elérhetőnek tűntek az álmai, és nem kellett
kölcsönökkel, nyugdíjtervezéssel és hasonló unalmas dolgokkal
foglalkoznia. Biztosra vette, hogy egyszer halálosan beleszeret majd
valakibe, akinek egy szép napon a felesége lesz, és ez a férfi viszont
fogja szeretni őt. Édesnek, problémamentesnek és könnyűnek érezte
akkor az életet. Most olyan volt, mintha nehéz láncokat cipelt volna
éjjel-nappal, mint Charles Dickens Jacob Marley-ja.
24. fejezet
Nagy fáradtsághullám söpört végig Belen, amikor becsapódott utána
az ajtó. Leroskadt a
kanapéra, és hogy valamennyire felmelegedjen, ismét maga köré
csavarta a takarót, mert
átázott ruhái alatt már rázta a hideg. Még a csontjait is vizesnek
érezte. Nem egészséges
fáradtság volt, ami erőt vett rajta, hanem depresszióból és
szomorúságból táplálkozó
kimerültség. A teste felejteni akart, a szája nem tudta abbahagyni a
szipogást. Már korábban is csak a vérében száguldó adrenalinnak
köszönhette, hogy képes volt egyenesen járni, hogy
egyáltalán funkcionált, és az agya kifinomult komputer módjára
működött, de amint túlesett a nagy pillanaton, kihunyt benne a
pulzáló erő, és a teste összeomlással fenyegetett.
Bekapcsolta a rádiót, épp időben ahhoz, hogy meghallgathassa a
híreket, de semmi jót nem
hallott. Londonban megkéseltek egy tinédzsert, egy út szélén
elhelyezett bomba megölt egy
katonát, és valakit lelőttek egy éjszakai klub előtt. Csupa nyomasztó
dolog. Az utolsó hírre azonban felkapta a fejét.
„A nyugat-yorkshire-i rendőrség még mindig keresi azt a bűnözőt,
aki múlt csütörtökön
megszökött egy szigorúan őrzött kórházi egységből Wakefieldben.
Dr. Donald Reynoldst azt
követően ítélték el, hogy egy múlt januári ámokfutás során öt
páciensét halálra késelte, majd brutális módon megfojtotta a
feleségét. Az ötvenhat éves Reynolds körülbelül 190 cm magas,
sportos testalkatú, őszülő fekete hajú. Mivel rendkívül veszélyes,
semmilyen körülmények
között sem tanácsos a közelébe menni.”
Dr. Donald Reynolds. DR. DR? Bel ezt a monogramot látta az
aktatáskán. És a testalkat meg a magasság is stimmelt. Meg a hajszín
is, bár ezt egy „Csak férfiaknak” hajfestékkel meg lehet változtatni.
Azt azonban, hogy a „lakó” ötvenhat éves legyen, kizártnak tartotta.
Hacsak nem használt valamilyen szuper hidratálót, ami sokkal
fiatalabbnak mutatta a koránál. De az is
lehet, hogy egy plasztikai műtéttel átszabatta a vonásait.
Mindenesetre a bűntény meg a
szökés kézenfekvő magyarázatként szolgált az önkéntes
elszigeteltségre. Lehet, hogy a férfi hazudott, és nem bérlőként
tartózkodott a házban, hanem egyszerűen betört. A tulajdonos
nevét meg könnyedén megtudhatta a faluban; elég volt pár kósza
kérdést feltennie. Jézus,
gondolta Bel, mintha nem lenne amúgy is épp elég baja.
Attól, hogy valakinek a vérében van a kekeckedés, még nem lesz
sorozatgyilkos, Belinda.
Ezúttal kissé elragadott a fantáziád, figyelmeztette egy szigorú belső
hang. Ennek ellenére felállt, és az ajtót, minden eshetőségre
felkészülve, eltorlaszolta egy székkel.
25. fejezet
Max, mielőtt felhúzta volna a harisnyanadrágját, végignézett a lábán.
Nemcsak hogy ráfért
volna egy alapos borotválás – olyan fehér volt, mint a hóember
feneke. Valamit tennie kell, gondolta. Egyetlen valamirevaló cigány
menyasszony sem lehet fehérebb a ruhájánál.
Maxnek saját cége volt: a San Maurice. Öt évvel azelőtt indította,
miután felfedezett egy rést a mesterséges barnítók piacán, amely
lehetővé tette, hogy jóval alacsonyabb áron adja a
minőségi termékeket, mint a piacvezetők. Az ösztöneire és a hitére
hagyatkozva otthagyta jól fizető marketinges állását, és
megalapította a saját cégét. Vakmerő húzás volt, de megérte.
Azóta habfürdőkkel, testápolókkal, illatpárnákkal, fiókbélésekkel és
szappanokkal bővítette a kínálatot, és a mesés kreációknak meg a
remek csapatmunkának köszönhetően minden
versenytársat lemostak a porondról.
Aznap reggel, amint beért az irodájába, megkérte a személyi
asszisztensét, Jesst, hogy
vigyen be neki egy doboz mesterséges barnítót. Közben ő maga
megindította a „Stuart
Öltönye” hadműveletet.
Felhívta a vőlegénye legjobb barátját mobilon, és az első
próbálkozásra el is érte.
– Helló, Max – szólt bele a férfi vidám hangon a telefonba. – Hogy
érzi magát a leendő
menyasszony?
– Jól, Luke. Mondhatni, pompásan. Tudunk most beszélni?
– Igen, tudunk.
– Biztos? Nem vagy éppen vezetői értekezleten vagy valamilyen
fontos prezentáción?
– Várj, megnézem. Nem. Itt vagyok az irodámban. Egyedül. Hacsak
a gumifámat nem
számítom.
– Szükségem lenne egy kis segítségre. Titokban, természetesen.
– Hm… Rosszat sejtek. – Luke beszívta a levegőt, de Max érezte a
hangján, hogy mosolyog.
Luke egy nagy, ingatlanokkal foglalkozó cég marketingigazgatója
volt. Annak idején együtt
kezdtek Stuarttal egy nagy aprócikkáruházban, amelynek a
raktárában már tizennégy éves
korukban munkát vállaltak szombatonként, de míg Luke-ot az
egyetemig vitte az ambíciója,
ahol üzleti tanulmányokat folytatott, és azóta is nyílegyenesen
emelkedett a karrierje, addig az ambícióhiányban szenvedő Stuart,
leszámítva néhány előléptetést, megrekedt ott, ahol
kezdett. Nem mintha ez bármit is számított volna Max szemében.
Stuart szerette csinálni,
amit csinált, Max pedig annyit keresett, hogy abból bőségesen jutott
mind a kettőjüknek. Max ugyanakkor rendkívüli módon csodálta
Luke munkaerkölcsét, nem utolsósorban azért, mert a
sajátja tükröződött benne. A férfi szerette a munkáját. Szeretett sok
pénzt keresni, amit aztán jó ruhákra és gyors autókra költött. De
Luke számára – és ebben Max is ilyen volt – nem a
pénz jelentette a hajtóerőt, hanem a kiküzdött szerződés
megpecsételése; a pénz az ő
esetükben csak a siker egyik szívesen fogadott mellékterméke volt.
Hogy miért maradt Luke
Appleby agglegény, azt senki sem tudta. Majd kétméteres
termetével, nagyon rövid,
ezüstszürke hajával (ami már a húszas évei elején őszülni kezdett) és
mosolygós szürke
szemével maga volt a két lábon járó csábítás. Rengeteg barátnője
volt az évek során, így Max biztos lehetett abban, hogy nem
homokos, de mindegyik kapcsolata kérészéletű volt.
Igazság szerint Max is kinézte magának Stuartot a hatosztályos
középiskolában, ahová
együtt jártak, de Stuart volt az, aki előretolta magát, és randira hívta
a csinos tinilányt. Azóta is együtt voltak, mint a sziámi ikrek.
Természetesen Luke is az életük része maradt – még az egyetemi
évei alatt sem távolodott el Stuarttól; olyanok voltak egymásnak,
mint a fogadott
testvérek. Luke számára Max is mindig tudott időt szakítani – el sem
tudta képzelni nélküle az életet.
– Drága Luke, mekkora esélyt látsz arra, hogy Stuart szmokingban
jelenjen meg az
esküvőn?
A vonal másik végén tapinthatóvá vált a csend.
– Max, az imént szívességet kértél tőlem, nem csodát.
– Tudod, Stuart a hétvégén beleegyezett abba, hogy templomban
esküdjünk.
– Ó, hm… tényleg? – Luke hangja bizonytalanul csengett; nem
akarta elárulni, hogy Stuart
már mindent elmesélt neki telefonon. És azt sem árulta el, amit
Stuart még hozzátett a
hírhez. „Ez azonban nem változtat a többi terven. Ettől még
továbbra is tartjuk magunkat az egyszerű keretekhez és az alacsony
létszámhoz. Nem lesz fogadás, sem torta, sem hivatalos
fotós, sem senki más.”
– Kérlek, Luke… Kérlek, próbáld meggyőzni a kedvemért. Örökké
szeretni foglak, ha
megteszed.
– Na jó, megpróbálom – adta be a derekát mosolyogva Luke, de
hiába vitt pozitív
érzelmeket a hangjába, eleve reménytelennek ítélte a kilátásait.
Természetesen nem bírt
nemet mondani Maxnek. És ha őszinte akart lenni, együtt érzett vele.
Miért nem lehet egy nő
esküvője olyan, amilyennek megálmodta? Egy Max kaliberű nőhöz
nem csendes, szolid esküvő
illett, hanem hetedhét országra szóló lakodalom.
Ezt Luke már Stuartnak is megmondta, de Stuart ezúttal nem
engedett.
– Most az egyszer a sarkamra állok – mondta elszántan. – Eddig
Max elképzelése szerint
történt nálunk minden. Most úgy lesz, ahogy én akarom. Új fejezetet
nyitunk, és úgy fogom
kezdeni, ahogy folytatni akarom.
Luke előre tudta, hogy ezt az új, elszánt Stuartot nem lehet
rábeszélni semmire.
26. fejezet
Bel tudta, hogy fel kellene ébrednie. Szerda ebédidő volt, és
vasárnap óta semmi mást nem
csinált, csak aludt, illetve ha nagyon megszomjazott, beledobott egy
pohár vízbe egy
leveskockát, és megitta. Azt is tudta, hogy valami nagyon sötét tartja
a markában; a
depresszió nagy, fekete szakadékként megjelenő szélén
egyensúlyozott, és mindennél
nagyobb volt a csábítás, hogy beleugorjon. Érkezése óta még csak
nem is zuhanyozott, és
mióta levetette a menyasszonyi ruhát, át sem öltözött. Nem volt
étvágya, de tisztában volt
vele, hogy ennie kell valamit. Bármit, ami nem előfőzött tészta; arról
tudta, hogy bármelyikkel próbálkozna is, kihányná.
Sokáig kellett noszogatnia magát, mire felállt. A lába annyira
elgyengült, hogy alig bírta
megtartani, de sürgősen vécére kellett mennie. Közben
megpillantotta magát a tükörben, és
aki visszanézett rá, az maga Medúza volt, egy zombival keresztezve;
ezzel a külsővel a
legbizarrabb divatkörökben sem aratott volna sikert. Amilyen rövid
haja volt, el sem tudta
képzelni, hogy kócolódhatott össze ennyire. Sápadtabb volt még
Violetnél is, és a szeme
felpuffadt a túl sok és nagyon mély alvástól. Még a szája is
kicserepesedett.
Amikor levetkőzött a zuhanyozáshoz, egyértelműen kiderült, hogy
büdösnek is csak
jóindulattal lehetett volna minősíteni a körülötte keletkező
szagegyveleget. A vacak
zuhanyrózsából vékonyan csordogált a víz, mégis vigasztalónak tűnt
a melegségével, és a
citromillatú tusfürdő hatására távolodni kezdett a tátongó szakadék
is. És miközben szárazra dörzsölte magát a törülközővel, napok óta
először felébredt benne a vágy, hogy valami
finomat egyen. Az ennivalós dobozában volt egy tejszínes
rizspuding. De – brrrr –
konzervnyitó kellett volna hozzá. Anélkül nem tudta megenni.
De mi van, ha DR. DR azonos a szökött sorozatgyilkossal?
Bel ebben a pillanatban annyira kívánta a rizspudingot, hogy
Hasfelmetsző Jackhez is képes lett volna elmenni, csak hogy
megehesse. Ehhez képest semmiségnek tűnt átsétálni az
Emilyhez, és szépen elkérni azt az átkozott nyitót.
Bekopogott az ajtón. Senki sem válaszolt, így megismételte a
kopogást. Tudta, hogy a férfi
benn van, mert a) a ház előtt parkolt a kocsija, b) az ablakon
keresztül látta az asztalnál ülő
alak sziluettjét.
Ez a mozdulni nem akaró férfi akadályozta meg abban, hogy a
rizspudingját megehesse.
Most már nemcsak dörömbölt az ajtón, hanem bele is rúgott
néhányat. Kifizetődőnek
bizonyult a kitartása. Mr. Társaság Lelke feltépte az ajtót, és megállt
a küszöbön. Bár meg sem szólalt, dühödt arckifejezése önmagáért
beszélt.
– Kölcsönadná megint a konzervnyitót?
– Nem – hangzott a rövid, egyértelmű válasz, majd gorombán
becsapódott az ajtó Bel orra
előtt.
Bel néhány percig döbbenten állt, mint akinek épp az imént
zúdítottak a nyakába egy vödör
hideg vizet. Mit nem merészel ez a pöffeszkedő bunkó, gondolta
dühösen, miközben
morgolódva visszamasírozott a Charlotte-ba. Muszáj volt
hozzájutnia ahhoz a nyavalyás pudinghoz! Már éppen felpiszkálta
magát annyira, hogy visszamenjen az Emilyhez, és bármi
áron kikövetelje magának a nyitót, amikor hallotta, hogy valaki
becsapja egy autó ajtaját, és amikor kinézett a Charlotte parányi
ablakán, látta, hogy a szomszéd elhúz a ház elől.
Ha igyekszik, gondolta, elhozhatja, és vissza is viheti a
konzervnyitót, mire a férfi visszaér.
A telefontöltőt is sikerült észrevétlenül kicsempésznie. Még csak
gyanút sem foghatott,
hiszen akkor, és Bel ezzel tisztában volt, már megjelent volna a
Charlotte küszöbén, és a
maga barlanglakó módján magyarázatot követelt volna a szerinte
nyilván jogtalan
behatolásra.
Bel most is lekapta a kulcscsomót a kampóról, kisietett a Charlotte
hátsó ajtaján, és gyorsan besurrant az Emilybe, ugyancsak hátulról.
Persze megint majdnem keresztülesett az
aktatáskán.
Szerencséjére a konzervnyitó ott volt az edénycsepegtetőn. Gyorsan
felkapta, és már indult
is kifelé, amikor észrevett a mosogató mellett egy jegyzettömböt és
rajta néhány odavetett
mondatot.
Menyasszony megérkezik a házhoz. Szakadt ruhában. Nyilvánvalóan
szökevény. Előnyben
részesített halálnem – megfojtani? Leszúrni?
A hideg futkározott a gerince mentén, amikor a „sorozatgyilkos”
szavai értelmet nyertek az
elméjében. Riadtan körülnézett, bizonyítékot keresve az őrült
feleségfojtogató orvos ellen, akit a rendőrség már majdnem egy hete
keresett. Az asztalon felfedezett egy könyvet egy John North nevű
szerzőtől, A fojtogatós gyilkos címmel. Bel nyelni is alig bírt. Most,
a veszély közvetlen közelében valahogy nem talált sok okot a
nevetésre. A szék karján egy hosszú,
keskeny sál volt átvetve, ami más körülmények között fel sem tűnt
volna neki, most azonban
egyértelmű bizonyítékként támasztotta alá körvonalazódó gyanúját.
Az asztalon volt egy nyitott laptop is. A képernyőkímélő John
North-regények borítóival
volt tele. Ez egyértelműen rajongóra utalt. Bel ismerősnek találta a
nevet. Bizonyára az
apjánál láthatta a szerző könyveit, mert Richard sohasem olvasott,
legfeljebb újságot. Nem is titkolta, hogy időpazarlásnak tartja az
olvasást. Főleg a női regényeket.
– Mi értelme elolvasni egy könyvet, ha előre tudni, hogy mi lesz a
vége? – kérdezte egyszer Bel egyik kedvenc Midnight Moon füzetét
nézegetve, amit aztán látható undorral
visszahajított az asztalra.
– Egyfajta menekülés – magyarázta Bel.
– És, ha szabad tudni, mi elől menekülsz?
Szerencsére, most nem volt itt, hogy feltegye ugyanezt a kérdést. Bel
ugyanis mindentől
menekülni akart. Ha bemászhatott volna egy happy enddel végződő
könyvbe, bármikor
megteszi.
Felkapta a John North-kötetet, és elolvasta a kiadói reklámot:
Amikor egy forgalmas
étteremben megfojtva találnak egy nőt, miként lehetséges, hogy senki
sem látta az elkövetőt?
Bel abbahagyta az olvasást. Valahogy nem ilyenfajta menekülést
képzelt el magának erre a napra.
A következő pillanatban felkapta a fejét. Egy közeledő autó zúgását
hallotta. A postás már
korábban járt a háznál, így csak a férfi lehetett. Bel halkan
szitkozódott. Elkalandozott, így nem adott magának alkalmat arra,
hogy használja és észrevétlenül vissza is csempéssze a
konzervnyitót, de ha eszébe jutott a tejszínes rizspuding, korogni
kezdett a gyomra, és az
ujjai ösztönösen összeszorultak az értékes konyhai eszköz körül.
Gyorsan kisurrant az Emily hátsó ajtaján, és közben azon
imádkozott, hogy a férfi menjen
el valahová, még mielőtt szüksége lenne a konzervnyitóra, mert
akkor visszacsempészheti
oda, ahonnan elhozta. Micsoda borzalmas alak! Hogy mert ilyen
gyorsan visszatérni? Miért
zavarta meg őt a létfontosságú szimatolásban?
27. fejezet
Violet nem tudta levenni a szemét Pavról, miközben a férfi
dolgozott. Már elkészítette a lovak körvonalait, és elkezdte felvinni a
testükre az első halványszürke réteget. Úgy tűnt, az első
almásderes lesz.
A férfi, mintha megérezte volna, hogy nézik, megfordult.
– Ne haragudjon – mentegetőzött rögtön Violet. – Azért nézem, mert
teljesen le vagyok
nyűgözve. Én egy almát sem tudnék lerajzolni.
Pav elvigyorodott.
– Én meg nem tudok fagylaltot főzni.
– Ó, fagyit készíteni mindenki tud. – Violet elmosolyodott. Tudta,
hogy vissza kellene
mennie a konyhába, de fogva tartották a sima mozdulatok,
amelyekkel a férfi a festéket vitte fel a falra.
– Hozzászoktam, hogy munka közben néznek – jegyezte meg Pav –,
és egy cseppet sem
zavar.
– Hozhatok magának egy kávét vagy egy teát?
– Egy kávé igazán jólesne.
– Rendben. – Violet, még mielőtt a férfi észrevehette volna, hogy
zavarba jött, átsietett a konyhába.
A pult mellett állva várta, hogy felforrjon a víz, és közben
megpróbálta elképzelni, hogy fog kinézni a Carousel, amikor
elkészült. Helyes, kúp alakú épület volt. Bontott kőből építették, és
az emeleten, a nyeregtető alatt volt benne egy társalgó és egy privát
fürdőszoba. Az elmúlt hónapok során Violet már elhelyezett odafenn
egy kanapét, egy asztalt és néhány széket,
illetve egy vastag, puha szőnyeget meg egy hordozható tévét. Így
már volt egy hely, ahová
elmenekülhetett és elvégezhette a könyvelését anélkül, hogy magán
kellett volna éreznie Glyn kutató tekintetét. Egy idő után jóval több
időt töltött a fagylaltozó feletti helyiségben, mint amennyire
szüksége volt, csupán azért, hogy egyedül legyen, és ne kelljen az
egyre
tornyosuló esküvői tervekkel foglalkoznia. És most már ott volt neki
Postbox Cottage is.
Amikor elkészült, átvitte Pavnak a kávét. A férfi hosszú ujjai
összezárultak a bögrén. Violet elképzelte, hogy ugyanezek az ujjak
belemélyednek a hajába, és úgy fordítják a fejét, hogy az a hívogató
ajak felfedezőútra indulhasson a nyakán. Biztosra vette, hogy
remekül csókol a
férfi. A gondolat, hogy csókolózni kezd Pawel Nowakkal,
felforrósította az arcát, mi több, az egész belsejét. Gyorsan vissza is
vonult a konyhába, nehogy bárki szemtanúja lehessen az
arcát elöntő pírnak, amit minden bizonnyal látni lehetett volna a
Marsról is.
Max az irodájában ült, és az asztalán lévő dobozban elhelyezett San
Maurice-termékeket
vizsgálgatta. Ő maga sohasem használt semmiféle barnítót, szemben
az asszisztensével, Jess-
szel, aki szerette, és előszeretettel élt a különféle szerek nyújtotta
lehetőségekkel.
– Ez az, amire szükséged lesz – mondta Jess, és előhúzott a
dobozból egy bronzbarnasággal
kecsegtető sprayt. – Teljesen új termék. Nézd, én már ki is
próbáltam. Megkértem Juanitát,
hogy fújjon be vele. Amit most látsz, az három réteg eredménye. –
Azzal lejjebb tolta a
szoknyáját, hogy Max láthassa, mennyiben üt el a bőr színe ott, ahol
Juanita, a
termékmenedzser kipróbálta az új anyagot. – Ugye, látod, hol volt a
bugyi? Ugyanakkor ott is teljesen természetesnek hat a színem, ahol
a felvitt barnaság kezdődik. Nem narancssárga,
mint sok más termék esetében.
Jess bőrén valóban egészségesnek hatott a bronzszín árnyalat. A
cigány barnasághoz
azonban nem volt elég. A San Maurice még csak világos/közép
árnyalatban állította elő az új Sun Mist terméket, így Maxnek,
legalábbis úgy vélte, legalább tíz réteget kell majd felvinnie ahhoz,
hogy a kellő bőrszínre szert tegyen. Ugyanakkor ezt a terméket
akarta használni, mert az egyúttal jó reklámot jelentett volna a
cégnek. A sajtó biztosan nem marad távol egy
yorkshire-i bazi nagy cigány lagzitól.
– És a legjobb, hogy nem hagy nyomot a fehér ruhán – tette hozzá
Jess.
– Kapsz fizetést a tesztelésért? – kérdezte Max, miközben befújta
Sun Misttel a kézfejét.
– Ami azt illeti, eddig ingyen csináltam, mert érdekel a dolog, de
nem utasítanám el, ha
pénzt is kapnék érte. Erről jut eszembe, hamarosan a közép/sötét
árnyalat is kijön. Azt is
kipróbálom, bár az az érzésem, hogy rajtam nem fog jól mutatni a
túlzott barnaság.
– Amint elérhető lesz, szólj – mondta neki Max, majd még egy
dolgot kipipált az esküvői
előkészületekkel kapcsolatos listán. Az ő fülében ugyanis vonzóan
csengett a „túlzott
barnaság” kifejezés.
28. fejezet
A dörömbölés olyan erős volt, hogy az ajtó majdnem kiszakadt a
keretéből. Bel csendben
maradt, de ezzel nem tudott becsapni senkit.
– Tudom, hogy odabent van. Lenne olyan szíves visszaadni, amit
elvitt tőlem, különben
bemegyek érte, és elveszem.
– Semmi sincs nálam, ami a magáé lenne – felelte Bel reményei
szerint hetyke, szuper
magabiztos hangon. Nem akarta, hogy a férfi megszimatolja a
félelmét. A tudathasadásos
bűnözők vissza szoktak élni az ilyesmivel. Némelyik direkt életben
tartotta az áldozatát, és válogatott kínzásoknak vetette alá csak azért,
mert a sikolyaitól eksztázisba esett. Belt kirázta a hideg, és hogy ne
essen pánikba, gyorsan el is hessegette magától a gondolatot.
– Szükségem van a konzervnyitóra. És elegem van abból is, hogy
örökké a házamban
szimatol.
– Az nem a maga háza, hanem az apámé – ellenkezett Bel félig
remegve, félig
felháborodottan a méltatlan kijelentés hallatán. Pedig ezzel csak
tovább tüzelte a férfit, és egyben kilátásba helyezte önmaga számára
a közeli halált.
Kísérteties csend követte a szavait, ami totálisan a padlóra küldte
Belt. Víziók gyötörték.
Szinte látta, hogy a férfi egy nagyobb kő után kutat, hogy bedobja
vele az ablakát. Vagy balta után.
– Most lassan elszámolok tízig, és ha addig nem jön elő, betöröm az
ajtaját.
Bel fejében száguldani kezdtek a gondolatok. Ha sikerül kisurrannia
a hátsó ajtón, talán
eljut a kocsijáig, és elhajt. Igaz, azzal teljesen tönkretenné a lapos
kerekét, de még az is sokkal jobb kilátásnak tűnt, mint egy átvágott
torok.
– Eeegy… Kettőőő…
Bel elfordította a hátsó ajtóban a kulcsot. Megrándult az arca,
amikor az hangos
nyikorgással nyílni kezdett. A tudathasadásos bérlő tovább számolt,
de Bel alig hallotta, olyan hangosan vert a szíve.
Elejtette a kulcsokat, mire halkan elkáromkodta magát. Ugyanekkor
a számolás is
megszakadt. Felegyenesedett, és ekkor rájött, hogy miért. A
tudathasadásos ott állt előtte.
Aztán megragadta, a falhoz szorította, és elordította magát, valahogy
úgy, ahogy a
Rettenthetetlen is tette, amikor megindította az angolok ellen a
támadást.
29. fejezet
Bel nem ájult el, de a) elállt a lélegzete a Mr. Tudathasadásos
Gyilkos által alkalmazott rögbifogástól, b) csillagokat látott, mert
valamibe beütötte a fejét. A szemöldökét nedvesnek érezte, és
amikor végighúzta rajta az ujjait, megcsapta az orrát a vér fémes
szaga. Az első
cseppek csak ezután gördültek végig az arcán, melegen és
ragacsosan.
Nem sok haszna lett volna, ha segítségért kiált, mivel rajta kívül
csak egyetlen ember volt a közelben – a véreskezű Peter Sutcliffe.
Nem beszélve arról, hogy teljesen összegabalyodtak a hangszálai.
Mr. Tudathasadásos, érdekes módon, nem fejezte be, amibe
belekezdett, sőt – felemelte
Belt, és azt kérdezgette, hogy jól van-e.
Igen, jól volt. Igaz, hogy a vőlegénye az unokatestvérét dugta, éppen
most szórt el egy nagy halom pénzt egy kamu esküvőre, és elszökött
egy olyan jól felszerelt hétvégi házba, ahol ha enni akart, a mániákus
szomszédjától kellett konzervnyitót lopnia, és most ennek az
embernek volt kiszolgáltatva, aki mellékesen jól fejbe kólintotta.
Igen, csodálatosan érezte magát.
– El kell vinnem a kórházba – mondta éppen a férfi.
Bel arra gondolt, hogy a férfi nemcsak flúgos, de bizonyára
Münchausen-szindrómában
szenved. Előbb fejbe vágta, most meg egy jótét lélek módjára meg
akarja menteni. Érezte,
hogy a homlokához szorít valamit, majd ráteszi az ő kezét, hogy ő
maga szorítsa tovább a
homlokára helyezett nyomókötést.
A férfi gyakorlatilag a karjában vitte az autójához a szédelgő Belt.
Fél kézzel kinyitotta az utasülés melletti ajtót, és beszíjazta az alélt
nőt, akinek a fejéből még mindig csordogált a vér, ennek ellenére
volt gondja arra, hogy a kövér vércseppekből, bizonyíték gyanánt,
jusson az
üléshuzatra is.
– A Brontё a legközelebbi kórház, ugye? – kérdezte Harold Shipman
a kormány mögül,
miközben ráadta a gyújtást. – Halványan emlékszem az útra; talán
odatalálok.
Bel csendben maradt. Azon tűnődött, hogyan jöhetne ki a legjobban
ebből az egészből.
Talán beszélgetést kellene kezdeményeznie a fickóval, és a nevén
szólítani, már ha tudná
egyáltalán, hogy milyen nevet takarnak az istenverte kezdőbetűk.
Szemmel láthatóan bele
tudta élni magát az orvos szerepébe, talán nem lett volna butaság
„doktornak” szólítani. Bár az meg, lehet, hogy feldühítené, mert
eszébe juttatná, hogy nem is igazán doktor, bár iskolás korában még
az akart lenni, ennek ellenére nem futotta többre, mint egy
érettségire egy
faipari szakközépben. Vagy jobb lesz, ha megjátssza az
elkényeztetett, nyafka nőt? De vannak szadisták, akik éppen ezt
szeretik. Mindig úgy képzelte, hogy az emberek egy ilyen
helyzetben megpróbálnak kiugrani a kocsiból, vagy rávetik magukat
a sofőrre, és kikényszerítenek egy
ütközést, de Bel csak dermedten ült, mintha hozzáfagyott volna az
üléséhez. És miközben azt figyelte, ahogy az autó nagy sebességgel
száguld az autópályán, attól rettegett, hogy a
lápvidékhez vezető lehajtósávok egyikénél lekanyarodik.
A férfi azonban továbbra is a forgalmas főúton maradt, végül
befordult a Brontё Kórház
parkolójába. Az autót a baleseti és sürgősségi osztály bejáratától pár
lépésnyire állította meg, gyors mozdulattal kikapcsolta a biztonsági
övét, a kocsi másik oldalához rohant, és kinyitotta az ajtót.
Gyengéden átnyúlt az ülés felett, és miután ott is kikapcsolta a
biztonsági övet, kisegítette Belt, és bevezette az épületbe.
A pultnál egy fáradt tekintetű recepciós fogadta őket.
– Neve? – kérdezte Beltől ridegen.
– Belinda Candy – felelte Bel, bár közben eszébe jutott, hogy talán
Belinda Bishopot kellett volna mondania. Nem mintha szándékában
állt volna így nevezni magát. A feje még mindig
vérzett, és a vércseppek vékony csík formájában csorogtak végig az
arcán.
– És mi a baj? – kérdezte a recepciós.
– Megvágtam a nagylábujjamat – vágta rá Bel türelmetlenül, mert
nem értette, hogy lehet
ennyire gyepes fejű valaki.
A Sorozatgyilkos, érdekes módon, ennél értelmesebb dologgal állt
elő.
– Röntgenre van szüksége, és össze kell varrni a fejsebét. Mielőbb.
– Nos, majd meglátjuk, mit mond erről a doktor úr – válaszolta a
recepciós.
– Én is orvos vagyok – mondta a Sorozatgyilkos ugyanazzal a
türelmetlenséggel és enyhén
harcias felhanggal, amelyet a pult mögött álló Hitler-ivadék használt
velük szemben. – Dr.
Dan Regent. És ennek a hölgynek segítségre van szüksége, most. Ide
tudna hívni valakit, kérem?
A recepciós hozzáállása rögtön megváltozott. A lekezelő hangnem,
amelyet a
mindennapjait megkeserítő pórnép számára tartogatott, átadta helyét
a gyógyító orvos
számára kijáró tiszteletnek. Azonnal talpra ugrott, és elsietett.
Bel lerogyott egy közeli székre.
– Tényleg orvos? – kérdezte. – Vagy csak mondta?
– Tényleg az vagyok – jött a válasz. – Alkotói szabadságot vettem
ki, és bíztam benne, hogy legalább karácsonyig egyetlen kórház
küszöbét sem kell átlépnem.
A velük szemközti falon volt egy televízió, amelyen éppen
felcsendült a híradó szignálja.
Vezető hírként szerepelt, hogy a szökött sorozatgyilkost, dr. Donald
Reynoldsot elfogták a
tóvidéken. Bel a fájdalma ellenére is felkuncogott.
– Most meg mi van? – kérdezte dr. Dan Regent.
– Semmi. – Bel a korábbinál is erősebben nyomta a fejét, abban
bízva, hogy így enyhül
benne az egyre erősödő lüktetés.
– Ha hazaér, szóljon az apjának, hogy meg kellene javíttatni a tetőt –
folytatta a férfi. – A múlt éjszaka meglazult néhány cserép. Annak,
amelyik leesett, olyan éles volt a széle, hogy meg is ölhette volna.
– Egy cserép? – kérdezte Bel. – Egy cserép esett volna a fejemre?
– Szerencsére csak súrolta. Láttam, hogy kicsúszott a helyéről, de
nem értem oda időben,
hogy ki tudjam lökni az útjából.
– Ó, szóval igazából megmentett! – Bel nevetése ismét elég
fájdalmasra sikerült.
– Mégis mi az ördögöt gondolt? Hogy megpróbáltam megölni?
– Természetesen nem.
Bel pillantása visszavándorolt a tévéképernyőre, amely most az
elfogott bűnözőt mutatta
éppen. Jóval idősebbnek látszott az állítólagos koránál, amit
ötvenhatnak mondtak, és ha
atlétatermetű volt, akkor Bel nyugodtan mondhatta magáról, hogy ő
Keira Nightly.
Ekkor egy műtősruhába öltözött orvos szólította lágy hangon. Dan
felsegítette a székről, és a vizsgálóba is elkísérte.
Öt felszívódó öltéssel varrták össze a fejsebét. Frankensteinnek
érezte magát utána, és
miközben az autó felé tartottak, kénytelen volt belekapaszkodni
Danbe. Dinnyenagyságúnak
érezte a fejét a kötés alatt. Szabad kezében egy fejsérülésekről
tájékoztató füzetet
szorongatott.
– Akarja, hogy felhívjak valakit maga helyett? – kérdezte Dan egy
nemrég még
sorozatgyilkosnak hitt férfihoz képest túlságosan is lágy hangon,
miközben kivette Bel
kezéből a biztonsági övet, hogy becsatolja.
– Nem, jól vagyok. De azért köszönöm.
– Nem enged a függetlenségéből, igaz? – mérte végig a férfi.
– Eltalálta – mondta Bel válasz gyanánt.
Szótlanul ült az autóban, amely a korábbinál jóval szelídebb
tempóban haladt a lápvidék
pereme felé. Gondolatai az apja, Max meg Violet körül jártak. Tudta,
hogy a levél meg az
üzenetek ellenére halálra izgulják magukat miatta, de ettől még
nehezebbnek tűnt a
hazatérés. Amíg az esküvőt szervezte, nem sokat foglalkozott azzal,
hogy kétségbeejtő
helyzetbe hozza majd őket, csak arra tudott koncentrálni, hogy minél
jobban megszégyenítse
Richardot és Shadent. Akiket gyűlölt, előtérbe helyezte azokkal
szemben, akiket szeretett.
A szemében gyülekezni kezdtek a könnyek. Dühösen letörölte őket,
de a szipogásával nem
tudott mit kezdeni.
Észrevette, hogy dr. Dan odapillant.
– Jól van?
– A lehető legjobban – válaszolta, és bár közben mereven
előrenézett, a jobb szeme
sarkából látta, hogy a férfi elmosolyodik.
– Tudja, pár óráig tényleg nem kellene egyedül lennie.
– Keighley-ben van egy kisállat-kereskedés. Ha megáll, veszek
magamnak egy aranyhalat –
válaszolta Bel, felülkerekedve a rátörő elkeseredésen. Merthogy az
agya minden szegletéből
kellemetlen gondolatok törtek a felszínre, és mindenáron ki akart
térni előlük, nehogy lyukat üssenek kényszerből maga köré vont
önvédelmi páncélján.
Dan indexelt, és megkezdték útjukat a házikókhoz vezető kanyargós
emelkedőn. Amikor a
férfi behúzta a kéziféket az Emily előtt, hangosan felsóhajtott.
– Bármilyen kellemetlen is mindkettőnk számára, azt hiszem, az
lenne a legjobb, ha az
elkövetkező pár órát az én házamban töltené – mondta,
hangsúlyozva a birtokos névmást. –
Orvosként nem tehetek mást, mint hogy ragaszkodjam hozzá.
Más sem hiányzott, gondolta bosszúsan Bel. – Ha muszáj – mondta
a hangja. Egyébként
meg volt valami abban, amit a férfi javasolt. Nyilvánvalónak tűnt az
is, hogy ragaszkodni fog az elképzeléséhez, és Bel most túl
gyengének érezte magát ahhoz, hogy vitába szálljon
bárkivel. A beleegyezés látszott a legkönnyebbnek.
Közben ismét eleredt az eső. A tipikus angol időjáráshoz méltóan
sötét, csapadékos,
nyomasztó nap elé néztek. Mintha Bel gondolataihoz
alkalmazkodtak volna még az égiek is.
Az Emilyben szabályosan leroskadt a nagy, kényelmes kanapéra, és
feltette a lábát a puhán
duzzadó zsámolyra. Dan egyenesen a vízforralóhoz ment, és
bekapcsolta. Aztán, hogy helyet
csináljon, egy halomba tolta a dohányzóasztalt beborító A4-es
lapokat.
– Teát vagy kávét? – kérdezte.
– Brandyt – válaszolta Bel.
– Nem lenne bölcs dolog – vélekedett Dan. – Vagy tea, vagy kávé,
vagy semmi. Válasszon.
– Akkor kávét kérek, köszönöm. Erősen, tejjel, negyed teáskanál
cukorral.
– Negyeddel? – csúfolódott a férfi. – Érdemes annyit beletenni?
– Csak hogy mégis legyen benne egy kis édes – magyarázta Bel. –
Nekem már ezért megéri.
De nem baj, ha nem pontosan negyed.
– Oké – adta be a derekát a férfi. – Mindenesetre azon leszek, hogy
megközelítően annyi
legyen.
Bel behunyta a szemét, és a kanapé támlájára hajtotta a fejét.
Tényleg ez volt a
legkényelmesebb ülőalkalmatosság a világon. Nem véletlenül
tervezte el, hogy itt fogja
gombóccá gömbölyödve sajnálni magát az esküvői fogadás után, és
nem azon a hepehupás
tákolmányon, ami a szomszédos kunyhóban az ágya lett.
Dan diszkrét köhögéssel hívta fel a figyelmét arra a tényre, hogy ott
áll mellette, kezében az italával. Bel elvette tőle a bögrét. Nagy, erős
bal keze van, állapította meg közben. És nincs rajta más, csak egy
nagy pecsétgyűrű a középső ujján.
– Köszönöm – mondta, miközben a férfi leült a karosszékbe – oda,
ahová régen Bel apja
szokott. Kislánykorában mindig felmászott az ölébe, és az apja
felolvasott neki egy mesét. A Szépség és a Szörnyeteg volt a
kedvence. Mindig arról álmodott, hogy olyan férje lesz, mint a
kedves, nagyszívű szörnyeteg. Nos, nem panaszkodhatott, ő is egy
szörnyeteghez ment
férjhez, igaz, az ő szörnyetege éppen a fordítottja volt a mesebelinek
– kívülről volt szép, és belülről csúnya. Rohadt könnyek! Menjetek
vissza oda, ahonnan jöttetek, rendben?
– Nos, ez az egész egy kicsit… hogy is mondjam… szürreális, nem
gondolja?
– Maga mondja nekem? – felelte Bel. Azon tűnődött, mikor jön el a
pillanat, amikor a férfi
felteszi neki az első kérdéseket. Úgy tűnt, nemsokára…
– Megkérdezhetném, hogy…
Bel tiltakozón felemelte a kezét.
– Kérem, ne kérdezzen semmit. Úgysem válaszolok. Cserében én
sem teszek fel kérdéseket
önnek.
– Csak azt akartam kérdezni, hogy kér-e egy csésze levest – mondta
a férfi türelmetlen
dörmögéssel a hangjában.
– Ó…
– Nem gondoltam semmi flancosra. Csak egy kis Heinz
paradicsomlevest tudok ajánlani. –
A homlokára csapott. – Persze nem ártana, ha kéznél lenne a
konzervnyitó.
Bel arca megvonaglott.
– Nem emlékszem, mit csináltam vele.
A pillantásuk összekapcsolódott, és mindketten, egymástól teljesen
függetlenül, szélesen
elmosolyodtak. – Megkeresem és visszahozom – ígérte Bel.
– Készíthetek magunknak szendvicset is – tűnődött hangosan a férfi.
– Egy sajtos
pirítóshoz nem kell konzervnyitó.
– Miattam ne fárassza magát. Nem vagyok éhes.
– Én viszont igen – mondta Dan, és bekapcsolta a grillt. A szobát
hamarosan betöltötte a
piruló sajtos szendvics aromás illata. Bel gyomra hangos korgásba
kezdett, mint az éhes
farkasé. Most már bánta, hogy elutasította az ajánlatot.
Dan kikapcsolta a grillt. Bel nyála majdnem csorogni kezdett,
amikor meghallotta a pirítóst kettészelő kés hangját. Aztán Dan
letett elé egy tányért.
– Ha esetleg mégis meggondolta magát – magyarázta.
– Könnyen előfordulhat, hogy eltalálta – szipogta Bel.
30. fejezet
Bel a vízforraló sípolására ébredt, amit rögtön a porceláncsészéhez
ütődő kanál csilingelése követett.
– Mi a… – kiáltott fel, és ülő helyzetbe tornászta magát.
– Jó reggelt.
Egy puha kanapén találta magát, meleg takaróba burkolva, és Dan
Regent egy csésze kávét
kevergetett a feje felett. Arról, hogy most mászott ki az ágyból, a
haja tanúskodott. Sötét volt és kócos, mint a férfi topmodelleké
azokban a magazinokban, amelyeket néha több órába
került beszerezni.
– Reggel van? – Bel megpróbálta felidézni azt a pillanatot, amikor
annyira erőt vett rajta a fáradtság, hogy nem tudta kimondani:
„Elálmosodtam. Szeretnék visszamenni a Charlotte-ba.”
– Hadd kíméljem meg a mentegetőzéstől – mondta Dan, mintha
olvasott volna a vendége
gondolataiban. – Elszundított, és én nem ébresztettem fel. Egyébként
is jobbnak láttam, ha
szemmel tartom magát.
– Köszönöm – válaszolta Bel, bár nem volt benne biztos, hogy a
megfelelő dolgot mondta.
De legalább mondott valamit.
– Valamikor később bemegyek a faluba a boltba, ha esetleg szüksége
van valamire –
folytatta a férfi.
Bel kinyújtózott a takaró alatt. Biztos a férfi takarta be. Atyaúristen,
lehet, hogy horkolt.
Richard szerint apró szuszogó hangokat szokott kiadni éj…
Félbehagyta a gondolatot, mert fájt neki az emlékezés. Ahogy
fogyott belőle a harag, úgy
vette át a helyét a fájdalom.
– Jobb lesz, ha visszamegyek a házamba – mondta Bel, miközben
felállt, de nyomban hátra
is tántorodott. Ha Dan nincs ott, nyugodtan visszaheveredhetett
volna a kanapéra, és
megnézhette volna a tévében az Öregnénéket, amelyben vicces öreg
hölgyek kutakodtak mások dolgai közt, olyan természetességgel,
mintha csak egy kis sütire ugrottak volna be
valahová.
A sebe lüktetett a fejére tekert kötés alatt. Figyelmeztette magát,
hogy ne nézzen bele a
tükörbe, mert biztosra vette, hogy egy sápadt, topis Björn Borg
nézne vissza rá. A hólyagja is felébredhetett, mert sürgősen vécéért
kiáltott. Bel nekiállt összehajtani a takarót.
– Csak hagyja, majd én megcsinálom – mondta Dan. – De nagyra
értékelném, ha
megkeresné a konzervnyitót.
– Megkeresem – ígérte Bel, miközben – ezúttal sikeresen – talpra
kecmergett, és a kilincsre tette a kezét. – Köszönöm, hogy… hm…
vigyázott rám. – Ez is elég nevetségesen hangzott.
– Nem mintha lett volna más választásom – felelte Dan.
– Nos, mégis megtette. Annak ellenére, hogy korábban már többször
is ajtót mutatott
nekem a saját családom tulajdonát képező ingatlanon.
– Nem úgy ér…
– Kérem, ne magyarázkodjon – szakította félbe Bel. – Tudom, hogy
értette. Most megyek,
és előhalászom a konzervnyitót, amit olyan kétségbeesetten szeretne
visszakapni, annak
ellenére, hogy csak tegnap menekültem meg a halál torkából. –
Azzal gőgösen kilépett a
házból.
A jelek szerint helyreálltak a normális viszonyok.
A Charlotte parányi fürdőszobájában Bel összegyűjtötte minden
bátorságát, és tetőtől talpig végigmérte magát a tükörben. Majdnem
hanyatt esett attól, amit látott. Szörnyen nézett ki.
Az arca savószínű volt és nyúzott. Mintha az Élőhalottak című
filmből lépett volna elő. Még egy szabadidejében teniszező zombi is
jobban festhetett. Megnedvesített egy törülközőt, és az arcára
nyomta.
Aztán váratlanul azon kezdett tűnődni, mit csinálhat most Shaden. A
tökéletes, csillogó
Shaden a tökéletesen kikészített szemével és a tökéletesen felvitt
rúzsával. Vajon vele van Richard?
Csapongó gondolatainak a külső ajtón felhangzó kaparászás vetett
véget. Szárazra törölte
az arcát, és lesietett a lépcsőn. Ki más állt volna az ajtajában, ha nem
Dan? Még csak meg sem lepődött, amikor megpillantotta a férfit.
– Hm… Hozzak magának valamit a boltból? És megtalálta a
konzervnyitót?
Bel felfortyant.
– Még nem volt időm megnézni.
Elindult a konyhaszekrény felé, és ezúttal Dan követte.
– Elég szűkös idebenn, nem? – kérdezte, miközben elnyomult a
kanapé mögött.
– Valamikor nyolcan is elfértek benne.
– Nyolc micsoda? Kisegér? – Dan kuncogva rámutatott valamire,
ami a sarokba hajított
menyasszonyi fátyol fészkében pihent. – Azt hiszem, megvan a
konzervnyitó!
Miközben Bel felemelte, a fátylat is magával húzta. Egy erős
rántással kiszabadította,
kettészakítva a finom anyagot.
– Elrepedt – jegyezte meg Dan, miközben kivette a nő kezéből a
nyitót.
– Gondolja, hogy érdekel? – kérdezte Bel ellenséges hangon, de
érezte, hogy ismét
gyülekezni kezdenek a szemében a könnyek. – És semmire sincs
szükségem, köszönöm.
Dan kétkedő pillantásokkal méregette a tenyérnyi konyhapultot, ahol
a konzervek és az
előfőzött tésztás zacskók voltak.
– Ahogy gondolja – mondta végül, és elindult kifelé, de közben
beverte a fejét az
alacsonyan lógó lámpaburába. – Ne mondja, hogy nem kérdeztem
meg.
Az ajtóból még egyszer visszafordult.
– Bízom benne, hogy nem megy át szimatolni, amíg távol vagyok.
– A szavamat adom – válaszolta Bel.
– Hm… – A férfi csak ennyit mondott, de látszott rajta, hogy Bel
adott szavát nem találta
igazán meggyőzőnek.
31. fejezet
– Üdvözlöm! – mondta Freya, amikor Violet benyitott a Fehér
Esküvő ajtaján.
– Helló! – intett oda neki Violet. – Erre jártam. Bejöttem, hogy
vessek még egy pillantást a ruhára, ha lehet. Szeretnék
megbizonyosodni róla, hogy még mindig tetszik.
– Természetesen – válaszolta mosolyogva Freya. Az üzlet távoli
végébe ment, ahol a
műhelye volt. Sok emberhez hasonlóan Violet sem lepődött volna
meg, ha kiderül róla, hogy
fiatal korában balettozott. A tartása és az eleganciája olyan volt,
mint egy táncosé.
Valószínűleg sokadmagával együtt megdöbbentette volna az igazság,
hogy a valóságban egy
gazdálkodó felesége volt. Nehéz körülmények között tengette
mindennapjait, és csak az álmai adtak értelmet az életének.
Freya a gyönyörű elefántcsontszín selyemruhával tért vissza, és
Violetnek a lélegzete is
elakadt, amikor a kezébe vette.
– Ó, de csodaszép! – sóhajtotta. Ha már férjhez kell mennie, nem
találhatott volna ennél
szebb ruhát. Még éjszaka is erről álmodott, ezért is vezetett ide az
első útja. Az álmában
azonban nem Glyn volt a vőlegénye, hanem egy egyenruhás férfi –
egy katona. És Violet szíve megtelt boldogsággal, amikor a férfi
megcsókolta az oltár előtt.
Aztán, amikor az álomból átsiklott a valóságba, kiderült, hogy Glyn
az, aki csókolgatja,
minden vonatkozásban készen rá, hogy szerelmeskedjenek. Violet
megpróbált valaki másra
gondolni, hogy el tudja viselni a testébe nyomuló testet, de ez nem
sikerült neki, mert végig úgy érezte, hogy árulást követ el.
Violet lerázta magáról a kellemetlen emléket, és felvette a ruhát.
Freya felhúzta a cipzárját, és Violet válla mögül a tükörbe nézett.
– Eredetileg gombokat varrtam a hátára – jegyezte meg.
– Maga? Maga készítette ezt a gyönyörűséget? – Violet kérdésébe
csodálkozás és nem kevés
öröm vegyült.
– Igen, ez volt az első menyasszonyi ruha, amit én magam varrtam.
Kézzel. A feketepiacon
szereztem hozzá a selymet. De azóta sokszor átalakítottam, a
legkülönfélébb alakokra és
méretekre.
– Talán saját magának készítette? – kérdezte Violet, és lesimította a
szoknyát a csípőjén.
Annak ellenére, hogy tökéletesen állt rajta, nem érezte
kényelmesnek, bár hogy pontosan mi
volt vele a probléma, azt nem tudta volna megmondani. Mintha
megcsavarodott volna a
testén.
– Nem – válaszolta a ruhát igazgatva Freya. – Mindig is
menyasszonyi ruhákat szerettem
volna készíteni. Kiskoromtól fogva. De farmercsaládban
nevelkedtem, és mivel elég szűk
körökben mozogtunk, magam is farmerfeleség lettem. Ezzel füstbe
ment tervvé vált az álom,
hogy valaha is varrónő legyek.
– Elképesztő! – álmélkodott Violet. – Valahogy nem tudom
elképzelni, amint tehenet fej
vagy disznókat etet. De azért boldog volt? Örült a jó vidéki
levegőnek? Szerette az
almaszüreteket? – Mondd, hogy igen, biztatta magában Violet.
Szerette volna elképzelni
Freyát a napsütötte földeken sütkérezve, vagy amint vidáman
nevetgél a szüretelők között.
– Nem. Kimondhatatlanul boldogtalannak éreztem magam – felelte
Freya, és a szemét
elhomályosították a fájdalmas emlékek. Leonard, a férjem,
kegyetlen, brutális ember volt. –
Nem is éltem, csak léteztem.
– Mi történt? – kérdezte Violet lágyan.
– Egy napon megjelent az életemben egy fiatalember. Egy német.
Vincentnek hívták. –
Hadifogoly volt, aki a farmon dolgozott. – Első pillantásra
beleszerettem. De hát, férjnél voltam. Ennyi erővel lehettem volna
akár börtönben is. Bármennyire is szerettem volna
elhagyni a férjemet, nem volt hová mennem. Nehéz napokat éltünk.
Violet Freyát figyelte, és észrevette, hogy bármit gondolt is magában
az asszony, egyre
jobban csillogott a szeme.
Freya még most is érezte, ahogy a fiatalember ujjai belemélyedtek
az ő akkor még hosszú,
lángvörös hajába. Az orrában most is ott volt a férfi illata, és ha
lehunyta a szemét, ott látta maga előtt abban a nevetséges barna
hadifogoly-egyenruhában a narancssárga folttal a
hátán. És a hangja még mindig tisztán és érthetően ott csengett a
fülében. „Ha egyszer
visszamegyek Berlinbe, Herzchen, téged is magammal viszlek.”
Mint amikor a pezsgősüvegből kiröppen a dugó, úgy röppentek elő a
múltból az emlékek. Az olasz hadifoglyok a vidámságukkal;
Leonard, akit gyötört a féltékenység Vincent
népszerűsége miatt, ezért rávette a tábor vezetőit, hogy helyezzék át
egy másik, több
mérföldre lévő farmra; a háború vége; a német és olasz hadifoglyok
hazatelepítése…
Amikor az utolsó foglyok is távoztak a farmról, Freya biztosra vette,
hogy soha többé nem
hall nevetést.
Nem kis erőfeszítéssel visszatérítette magát az „itt és most”-ba, és
rámosolygott Violetre.
– Sohasem fogom megtudni, honnan vettem az erőt, hogy elinduljak,
de egy nap
egyszerűen fogtam a táskámat meg a vázlatfüzetemet, kisétáltam az
ajtón, és többé vissza
sem néztem. Azt hiszem, az a kevés, ami az önvédelmi
mechanizmusomból megmaradt,
megértette velem, hogy a reménytelen élet még a halálnál is
rosszabb.
Violet a legszívesebben felujjongott volna. De még nem tudta, mi
lett Vincenttel.
– Felültem egy buszra a város felé, aztán egy másikra, majd megint
egy másikra, és ez így
ment addig, míg Derbyshire-be nem értem. Az utolsó busz egy
fogadó előtt tett le, ahol az
ablakban volt egy hirdetés: kerestek valakit részben a bárpult mögé,
részben takarítani. Olyan volt ez nekem, mint Isten ajándéka.
Egyszerűen az ölembe pottyant egy állás, és a fogadó
tulajdonosai úgy fogadtak, mint egy családtagot. Esténként ott ültem
én is az asztaluknál,
beszélgettünk, és közben többnyire kézimunkáztam. Egy nap a
fogadósék fia hozott nekem
egy vég selymet, én pedig nekiláttam, és megvarrtam ezt a ruhát. Az
egész lelkemet
beleadtam. Azt akartam, hogy olyan ruha legyen, ami a
legkifinomultabb ízlésnek is megfelel, és bíztam benne, hogy egy
Vincenthez hasonlóan szép férfi menyasszonya viseli majd.
Violet elszontyolodott. Több menyasszony is viselte a gyönyörű
ruhát, de a készítője, Freya, a jelek szerint soha. Lehet, hogy ezért
érezte kényelmetlennek, de lehet, hogy azért, mert
annyi szomorúság kapcsolódott hozzá.
– Aztán egy este Vincent sétált be a fogadóba. Hazament Berlinbe,
aztán visszajött értem,
de nem talált meg. Hónapokig keresett, mégsem adta fel.
– Ó, Istenem! – Violet szemét elfutotta a könny. – Ugye, elhagyta a
férjét?
– Elhagytam.
– És ugye összeházasodott Vincenttel, és ezt a ruhát viselte az
esküvőn?
– Összeházasodtunk, és ezt a ruhát viseltem.
– Hála istennek! – sóhajtotta Violet, és kalapáló szívére szorította a
kezét. – És viszontlátta valaha a férjét? Mármint az elsőt?
– Csak egyszer – mondta Freya. – De olyan volt számomra, mint
egy idegen.
Rémálmaimban még ma is attól rettegek, hogy elpazarlom az
életemet egy olyan férfira, akit
nem szeretek. Akihez meggondolatlanul mentem feleségül.
Violet nagyot nyelt, mielőtt feltette a következő kérdést.
– Freya, megmondaná, hogy miért ment hozzá egyáltalán? – És
aztán nagy odafigyeléssel
hallgatta a választ.
– Először is azért, mert csábító hadműveletbe kezdett, és
szabályosan levett a lábamról.
Olyan gyorsan történt; arra sem volt időm, hogy levegőt vegyek.
Vagy gondolkozzam.
Hízelgőnek találtam a rajongását. És közben a csillogó külső mögött
nem vettem észre a
rothadást. – Elhallgatott, majd így folytatta. – Csak szerelemből
szabad házasodni. Más ok
nem létezik. Ugyanakkor meg lenne lepve, ha tudná, hány házasság
köttetik szerelem nélkül.
No, hámozzuk ki ebből a ruhából! Most ugyan tökéletesen áll, de a
legtöbb menyasszony
alakja megváltozik, mire eljön az esküvő napja.
Csak szerelemből szabad házasodni. Más ok nem létezik.
Ugyanakkor meg lenne lepve, ha
tudná, hány házasság köttetik szerelem nélkül.
Violet sok mindent érzett abban a pillanatban, de meglepetést
semmiképp.
32. fejezet
Némi szundikálás után még átlapozta egy ősrégi Hello! magazin
képeit, amikor meghallotta, hogy Dan autója felbőg a ház előtt, és az
induló kocsi kerekei megcsikordulnak a kavicson.
Zihálni kezdett a méltatlankodástól. Bár halálra unta magát, akkor
sem mehetett volna még
haza, ha nagyon akar. Először is, a fejsérülésével néhány napig
kockázatos lett volna a
vezetés. Másodszor, az autójának még mindig defektes volt a
gumija. Tennie kellett valamit, ami nem igényelt nagy erőfeszítést,
de az olvasáshoz nem volt nagy kedve.
Eszébe jutott, hogy az Emily emeletén van egy régi játékokkal teli
doboz. Volt benne
ügyességi játék és pár csomag kártya: Fekete Péter, meg Csapd le
csacsi, meg – hohó! –
Boldog családok is. Faye szokott kártyázni vele, amikor eljöttek
látogatóba, de a mostohaanyja mindig hagyta nyerni, ami nagyon
unalmassá tette a játékot, mert Bel harcos és független
természet volt már kiskorában is. Nem lelte örömét abban, hogy
tálcán nyújtották felé a
győzelmet, a saját erejéből szerette volna megszerezni. Persze nem
csak erről volt szó.
Belnek, hacsak egy kicsit is jól érezte magát Faye társaságában,
bűntudata támadt, hogy
elárulja az édesanyja emlékét. Ez megakadályozta abban, hogy
bármilyen kedvesen bánt is
vele, szeresse a mostohaanyját, és ez így volt azóta is.
Azt remélte, hogy a nagy puzzle is ott lesz a dobozban.
Elmosolyodott, amikor arra gondolt, milyen vehemensen kereste az
apja az egyenes oldalú elemeket, és ha rátalált egyre, titokban a
lánya keze ügyébe csúsztatta, míg Faye a nehéz, cakkos szélű
darabokból álló, rendszerint unalmas középső részt próbálta kirakni.
A régi emlékeknek még most is muffin- és forrócsoki-illata volt,
aminek csokireszelék lebegett a tetején. Azok voltak ám a szép idők!
Kisgyermekként el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer
megkeseredett vénkisasszonyként
fagyoskodik majd itt, azon tűnődve, hogy miként mehetett férjhez
egy gazfickóhoz, aki, ha
teheti, megdugta volna az egérlyukat is. A szemét ismét csípni
kezdték a kibuggyanó könnyek.
Figyelemelterelésre volt szüksége. És ehhez tökéletesen megfelelt
volna a régi puzzle.
Visszaosonhatott volna a másik házba, és elhozhatta volna Dan tudta
nélkül. Ugyanakkor a
szavát adta. Illetve csak arra tettél ígéretet, hogy nem fogsz
szimatolni, nem igaz? Szóval, a lényeg, hogy ne nézelődj. Bemész
szépen, fogod a kirakóst, és kijössz, mondta az agya. Szerintem meg
kéne próbálnod. Hozd csak át azt a puzzle-t, Belinda. Gondolj a
mentális egészségedre.
Így hát ismét leakasztotta a tartóról a kulcsot, és átlopakodott a
másik házba. A takarót, amelyben aludt, már elrakták, és a párnákat
is megigazították a kanapén. Bel tiszteletben
tartotta a férfinak tett ígéretét. Nem nézett se jobbra, se balra –
odament a szekrényhez, és kivette a játékot. Ekkor megcsapta az
orrát a borotválkozás utáni arcszesz enyhe illata. Nem volt olyan
fűszeres, mint Richardé, amit – bár sohasem mondta meg a férfinak
– nem igazán
kedvelt.
Végül mégiscsak körülnézett a hálószobában. Nem bírta megállni.
Az éjjeliszekrényen egy
újabb John North-könyv feküdt kinyitva, lapokkal lefelé, a borító
alján a következő felirattal:
„Korrektúra. Kereskedelmi forgalomba nem hozható.” Mellette ott
volt egy kulcscsomó.
Felkapta, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a viszonylag nagy,
szögletes kulcstartót,
amelynek egy fénykép volt a keretében: egy mostaninál fiatalabb,
vékonyabb Dan simára
borotvált arccal és egy magas, karcsú nő hosszú szőke hajjal.
Mindketten mosolyogtak, és Dan keze meghitten ölelte át a nő
vékony derekát. A nő megjelenésében Shadenre emlékeztetett,
amitől ismét végighasított Bel szívén a fájdalom. El sem tudta
képzelni, hogy egyszer még
képes lesz keserűség és bánat nélkül gondolni az unokatestvérére.
Lement a földszintre. A konyhaasztalon felfedezte a férfi laptopját,
és mellette, takaros
oszlopban, néhány könyvet. Peter Sutcliffe, Fred West, Ed Gein,
John Wayne Gacy és Harold
Shipman életrajzát – nyilvánvalóan kedvelte a könnyedén szellemes
olvasmányokat. A
könyvek alatt, becsukva, ott feküdt a már korábban is látott
jegyzettömb. Óvatosan kihúzta, és belepillantott. Már félig teleírták,
többnyire olvashatatlan, orvosokra jellemző
macskakaparással. De azok a részek, amelyeket ki tudott betűzni,
ádáz kifejezést csaltak az arcára.
…eltemetve? Hol? Megfojtották. A menyasszony a gyilkos –
áldozatnak álcázza magát?
Visszacsúsztatta a jegyzettömböt a könyvhalom alá, de nem sikerült
pontosan
helyreállítania az eredeti elrendezést. Dühös volt magára, amiért
nem nézte meg, hogy a
jegyzettömb melyik oldala volt felül.
Aztán eszébe jutott, hogy távoznia kellene, inkább előbb, mint
utóbb, mert szégyellte
magát, amiért, megfeledkezve az ígéretéről, mégiscsak szimatolni
kezdett. Végül
biztonságosan visszaért a Charlotte-ba. Ott letakarította az asztalt, és
kiborította rá a puzzle-t. Az orrát megcsapó dohos illat ismét
visszahozta a régi, boldog emlékeket. Közben azon
kezdett tűnődni, milyen ebédet csaphatna össze egy csomag
előfőzött tésztából meg egy
húzógyűrűs babkonzervből.
Dan autója éppen akkor állt meg a ház előtt, amikor bontatlanul
visszatette a babkonzervet
a pultra. Vagy nem volt elég éhes, vagy nem volt hozzá gusztusa. Az
ablakon át látta, amint a férfi becipelt néhány degeszre tömött
zacskót a házba. Végül leforrázott egy leveskockát, és visszaült az
asztalhoz, ahol elkezdte keresni a puzzle sarkait. A pillantása közben
a doboz fedelére esett. Hogy felejthette el, hogy a darabkákból egy
esküvői jelenetet lehet kirakni? A menyasszony telt idomú volt,
szőke, arrogánsan csücsörítő ajakkal. A vőlegény barna hajú
volt és jóképű, mint Richard. Richard, Richard, Richard. Eszébe
jutott, milyen gyengéd és szexi volt a férfi az esküvőt megelőző
családi vacsorán. Lehet, hogy pánikba esett, és egy futó kalanddal
vigasztalta magát, amit aztán megbánt. Lehet, hogy végül rájött, mit
is akar
valójában, és véget vetett a kapcsolatnak, abban bízva, ha nem
ismétlődik meg a dolog, Bel
soha nem jön rá. És miután tudatosult benne, hogy mekkorát
hibázott, megpróbálta
elárasztani őt a szerelmével, de ő nem adott neki esélyt. Lehet, hogy
ostoba tehén módjára
viselkedett, és ezért most mindenki utálja, és vudubábukat
készítenek róla viaszból, és tűvel szurkálják a szívét. Megpróbált a
sarokelemekre koncentrálni, de a szemét elhomályosították a sós
könnyek, amelyek aztán ki is gördültek, és eláztatták a puzzle
darabjait.
Aztán egyszer csak Dan Regent viharzott be az ajtaján, merthogy
elfelejtette bezárni. Annyi udvariasság sem volt benne, hogy
kopogjon, és minden bevezető nélkül rázendített:
– Mi az ördög van magával? – üvöltötte. – Egy órát sem tud
meglenni a nyavalyás
konzervnyitóm nélkül? Amint kihúzom a lábamat, maga besurranó
tolvaj módjára megjelenik
a házamban, és… Ha nem kapom azonnal vissza, a kocsija másik
gumiját is leengedem. Akkor
majd megtapasztalja, milyen érzés, ha ellopnak magától valamit.
– De hát nincs nálam – válaszolta Bel gyenge hangon, mert az
ijedtségtől alig bírt
megszólalni. – Hozzá sem nyúltam.
A férfi ekkor fedezte fel a felé forduló arcon a könnyeket, s ez
azonnal kioltotta benne a
féktelen harag lángjait.
– Nem hiszek magának. Ha fél órán belül nem kapom meg,
visszajövök. Köszönöm. – Azzal
elment.
Belben pulzálni kezdett a harag, olyan erővel, hogy hirtelen még a
fájdalmáról is
megfeledkezett. Legalább ennyi haszna volt a férfiból. Feldühítette,
és ettől elapadt a könnye.
Az órára nézett. Nos, jöjjön csak vissza fél óra múlva, majd
megkapja tőle a magáét! Még
hogy ellopta tőle a konzervnyitót! Amiről van pofája azt állítani,
hogy az övé!
Az óramutató lassan haladt a számlapon. Huszonöt perc múlva Bel
hallotta, hogy nyílik az Emily ajtaja. Pár pillanat múlva valaki
meglepően halkan bekopogott a Charlotte-ba.
Bel keresztbe fonta a mellén a karját. Már csak egy csomó műanyag
hajcsavaró hiányzott a
fejéről meg egy sodrófa a kezéből, hogy úgy fessen, mint a
klasszikus „északi nő akcióban”.
– Jöjjön be! – mondta fegyelmezett hangon.
A férfi lassan nyitotta ki az ajtót, mintha arra számított volna, hogy
egy rugós
bokszkesztyűvel találja magát szemközt. Bűnbánóan elmosolyodott,
és Bel felé nyújtotta a
tenyerét. Ott feküdt rajta a konzervnyitó.
– Bocsánatot kérek – mondta. – Komolyan. Azt hittem, odaát járt
nálam, míg én a boltban
voltam, és elborult az agyam.
– Ez még nem ok arra, hogy alaptalanul vádaskodni kezdjen –
válaszolta Bel. De aztán fel is hagyott a kioktató modorral, mert sem
másban, sem magában nem viselte el az önteltséget.
Ezenfelül igenis ott járt a házban. És szimatolt.
– Nézze… – folytatta a férfi félszegen, és végiggereblyézte kócos
haját. – Nem köthetnénk
békét? Már feltettem főni a vacsorát. Semmi flancosat, egy egyszerű
ragut. De elég sokat
ahhoz, hogy ketten is jóllakjunk belőle. Vagy akár hatan is, nem
tudom. Sohasem volt
erősségem az adagolás.
– Hát akkor mi az erőssége? – kérdezte Bel kihívóan. – Vagy csak
kérkedni akar, hogy
magának mindenből nagyobb van, mint másnak?
Bár nem volt benne semmi szándékosság, a megjegyzés elég
kétértelműre sikerült. Bel
huncutul megvillanó szeme összekapcsolódott a férfiéval, és
összemosolyogtak.
– Nem. Csupán békét ajánlok. Mármint, ha nem beszélt meg
randevút az egyik tésztájával –
biccentett a férfi a konyhapulton sorakozó műanyag kartonok felé.
– De nincs bor, amit felajánlhatnék a vacsorához – tiltakozott Bel,
nem éppen hevesen.
– Majd én feldobok egy palackkal a békeajánlat részeként –
válaszolta Dan, és csibészesen
elvigyorodott.
Bel úgy tett, mintha gondolkozna az ajánlaton, de a gyomra, ami
olyan hangosan korgott,
mint az égen átcikázó villámot kísérő mennydörgés, elárulta.
– Akkor ezt igennek veszem, ha megengedi – mondta Dan.
33. fejezet
Stuart mosolygós kedvében volt, amikor a Folly atyával folytatott
beszélgetés után elhagyták a parókiát. Biztosra vette, hogy a jó öreg
lelkész a régi időkben a Gestapo tagja volt. Nagypapás külseje
ellenére olyan kihallgatásnak vetette őket alá, hogy Stuart kezdte
lelki fogyatékosnak érezni magát. Végül azonban elégedetten
állapította meg, hogy Stuart és Max érdemes a
házasság szentségére.
Tizenhét éve voltak együtt Maxszel, ebből tíz évig együtt is éltek,
gyakorlatilag minden
komplikációtól mentesen. Az anyját hibáztatta, aki durván
belerondított a levesükbe, amikor elkezdte pedzegetni, hogy össze
kellene házasodniuk. Vagy ha nem az anyja volt a hibás,
akkor az ő házi készítésű cherry brandyje. Csaknem egy palacknyi
fogyott el belőle, miközben karácsony másnapján a Bridget Jones
naplóját nézték, és az adott helyzetben jó ötletnek tűnt követni Mark
Darcy példáját, miután megkérte Bridget kezét. Hangos sóhajok
követték a
bejelentést, aztán egy „komolyan gondolod?”. És bár Stuart nem
tervezte el előre a
lánykérést, kapatos állapotában azt gondolta: miért is ne? Ő és Max
kiállták az idő próbáját.
És az, hogy egyszer az ő nevét fogja viselni, és Mrs. Taylor lesz
belőle, nagyon vonzó
kilátásnak tűnt hirtelen.
De, és ezt már az első pillanatban nyomatékosította, ezúttal ő lesz a
főnök, és nem Max.
Stuartnak elege volt az egyszemélyes projektekből. Azt akarta, hogy
az ő esküvőjükön ők legyenek a központi szereplők, és ne vesszenek
el az esküvői kellékek drága és teljesen
felesleges tengerében. A nap egyetlen célja az lesz, hogy hivatalossá
tegyék a kapcsolatukat, és megpecsételjék azt az odaadást, amely
együtt tartotta őket már tizenhét éve. És ehhez
nincs szükség se virágra, se tortára, sőt flancos ruhákra sem.
És amikor búcsúzáskor Max azt mondta a lelkésznek, hogy nem lesz
szükség esküvői
próbára, Stuart még csak nem is gyanakodott. Őszintén hitte, hogy a
menyasszonya egyetért
az ő egyszerű, minden sallangtól mentes esküvői terveivel.
34. fejezet
Abban az öt percben, amely Dan távozása után eltelt, és amíg Bel
megmosta a fogát, és
megnézte, nem véreres-e a sírástól a szeme, világosszürkéről
haragos feketére változott az
égbolt, és eleredt az eső. De úgy rendesen. Vacakul indult ez a nyár,
több vonatkozásban is.
Bel ronggyá ázott, mire bekopogott az Emily ajtaján, de részben
azért, mert néhány lépésnyi kitérőt tett a ház oldalához, hogy
szakítson egy rózsaszín bimbót a falat befutó
rózsarengetegből, és beletegye egy üres tonikosüvegbe, amit valaki
az ablakpárkányon
hagyott.
– A mindenit! Honnan jött ez az eső? – kérdezte Dan, miután
beengedte Belt a meleg,
csirke- és vörösborillatú szobába.
– Szerintem onnan – mutatott Bel az ég felé. – És nézze csak…
Sikerült szereznem egy
palackot. Igaz, nem bor, de udvariatlanságnak tartottam volna, ha
üres kézzel jövök.
– Köszönöm – mondta Dan, aztán elvette Beltől a hevenyészett
vázát, és az asztal közepére
állította. – Kiváló évjárat.
– Ó, igen. A legjobb – válaszolta sokkal több keserűséggel Bel, mint
amennyit jónak látott
volna. Aztán zavartan elmosolyodott, és megkérdezte, tud-e valamit
segíteni.
– Nem – vágta rá Dan, és megkavarta a tűzhelyen fortyogó valamit.
– Mindent kézben
tartok, azt hiszem, csak ne számítson semmi flancosra.
– Ahhoz képest, amin az elmúlt napokban éltem, bármit tesz is elém,
ünnepi lakomaként
fogok rá tekinteni.
Dan a tűzhelyhez fordult, leszűrte a rizst és megkavarta. Bel a hátsó
felét tanulmányozta
közben. Széles válla volt és szédítően formás feneke. Lefogadta
volna, hogy tökéletes izmok lapulnak a lábára feszülő farmernadrág
alatt. Magasabb és testesebb is volt, mint Richard.
Richard. Ki sem ejtette a nevet, mégis úgy érezte, mintha hegyes
tűvel szurkálnák a belsejét.
Gyorsan megtörölte könnyező szemét, nehogy lebukjon Dan előtt.
– Azt sem tudom, mi történik a világban. Gondolom, nincs egy
újságja, amit átlapozhatnék.
– Nincs – felelte Dan. – Akartam venni, de aztán letettem róla,
annyira… unalmasnak
tűntek a főcímek. – Közben egy nagy pohár vörösbort nyomott a
kezébe. – Tessék. Igya meg.
– Köszönöm. – Bel kortyolgatni kezdte a bort. A sötét folyadék
meleg nyomot hagyva
gördült végig a torkán. Sosem gondolta volna, hogy ilyen jóízű tud
lenni valami pár napi
éhezés után.
Az eső továbbra is egykedvűen verte az ablakot.
– Mintha nem is május vége lenne – jegyezte meg Dan, miután
kipillantott a hátsó ablakon.
Tiszta időben a lápig el lehetett látni innen. – Az időjárás alapján
lehetne akár november is.
Bel nem válaszolt. Az, hogy a jó meleg Emilyből figyelhette a cudar
időt, majdnem olyan
jóleső érzéssel töltötte el, mint a bor és a készülő étel illata. Még így
is, hogy egy ellenséges idegen volt az egyetlen társasága. De ez az
idegen legalább nem tudott róla semmit. Nem
tudta, miért van itt, ezért nem érezte kötelességének, hogy
lábujjhegyen járjon körülötte,
nehogy felizgassa. Üdítőként hatott még a gorombasága is. És így
neki sem kellett
udvariaskodnia.
Dr. Dan két tányért tett az asztalra. – Nyugodtan csodálja csak meg a
flancos tálalást.
– Ó, csodálatos – búgta Bel, és már a pillantásával majdnem felfalta
a sűrű
vörösbormártásban úszó, mogyoróhagymával, gombával és hüvelyes
borsóval gazdagított
csirkét, amelyhez zöldhagymával megszórt vadrizs volt a köret. És
Dan az egészet megszórta
pirospaprikával – valószínűleg ezt értette „flancos tálaláson”. Bel
beleszúrta a villáját egy nagy, puha csirkedarabba, és a szájához
emelte a falatot. Forró volt és nagyon, de nagyon
finom. Megpróbálta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el falni, de
így is kiéhezett farkas
módjára lapátolta magába az ennivalót.
– Ez isteni! – mondta Bel. – Köszönöm, hogy meghívott. Sajnos én
nem tudom viszonozni
a kedvességét. Hacsak nem elégszik meg egy babos pirítóssal.
Pirítós nélkül.
– Nem azért hívtam meg, mert visszahívást várok – válaszolt Dan,
miközben a villájára
szúrt egy hüvelyes borsót.
– Képzelje, amikor kicsi voltam, mindig „süveges korsónak”
értettem a „hüvelyes borsót” –
mesélte kuncogva Bel.
Dan elvigyorodott. A szeme körül apró ráncok jelennek meg, amikor
nevet, gondolta Bel.
Richardnak nem voltak ilyen ráncai, és nem nevetett a „süveges
korsón”. Elvakították a
könnyek, amelyekből néhány ki is csordult. Megpróbálta
észrevétlenül letörölni őket, de nem sikerült. Mivel magán érezte
Dan pillantását, mentegetőzni kezdett.
– Bocsánat – mondta, és megpróbálta nevetéssel álcázni a zavarát.
Ez sem jött össze,
természetesen. Ekkor legyezni kezdte magát a kezével, és mint
akinek elment az esze,
rámordult a könnyeire: – Száradjatok már fel, ti alattomos dögök!
Dan a háta mögé nyúlt, letépett egy kockát a papírtörlőtekercsről, és
szó nélkül Bel kezébe nyomta. Elég fura volt, ahogy ott ültek, és
miközben megpróbáltak csirkét enni, mindketten
azon igyekeztek, hogy Bel könnyeit felszárítsák. És a férfi továbbra
sem kérdezősködött. Bel úgy érezte, muszáj valamiféle
magyarázatot adni a viselkedésére, mielőtt a feszültséggel
terhes szoba szétrobbanna, mint egy túlfújt lufi.
– Faképnél hagytam a vőlegényemet – szaladt ki Bel száján a
vallomás. – Vagyis,
technikailag, a férjemet, merthogy összeházasodtunk, mielőtt
leléptem.
– Ó! – Dan csak ennyit mondott, és közben próbált az előtte lévő
ennivalóra
összpontosítani.
– Csak azért mondom, mert talán érdekli, miért voltam
menyasszonyi ruhában, amikor
megérkeztem. Ideadná, kérem, a sót?
Dan odaadta. – Akkor most bizonyára a sebeit nyalogatja.
– Nem tudom, mit csinálok – felelte Bel, és a villájára tűzött egy
gombát.
Néhány percig csendben kortyolgatták a borukat.
– Ha ettől könnyebb magának, bevallom, hogy én is hasonló cipőben
járok – mondta végül
Dan. – A sebeimet nyalogatom.
– A kulcstartón lévő nő miatt? – kérdezte Bel meggondolatlanul,
majd a szája elé kapta a
kezét.
Dan lassan felé fordult.
– Tudtam. Igazam volt. Itt járt a házamban, az ígérete ellenére,
szimatolni.
– Nem ma láttam, hanem az előző napok egyikén – mondta Bel.
– Hazug. – Dan megfenyegette az ujjával. – Tegnap este az ülésem
alatt találtam rá arra a
kulcscsomóra, tehát legkorábban ma láthatta.
Bel védekezőn felemelte mindkét kezét.
– Sajnálom. Valóban belopakodtam, mert ki akartam venni egy
puzzle-t az emeleti
szekrényből.
– De hát a kulcs még csak nem is volt a szekrény közelében!
– Oké, oké, mindent bevallok. Akarja, hogy elmenjek? – kérdezte
Bel zsémbesen. Saját
magára haragudott, amiért ilyen meggondolatlanul elszólta magát.
Dan megcsóválta a fejét,
és Bel látta, hogy elvigyorodik. Csak úgy hátrálhat ki ebből a
kellemetlen helyzetből, ha meg is nevetteti, gondolta Bel.
– Nevessen csak, ha akar, de a minap, amikor átjöttem, láttam a
feljegyzéseit egy
megfojtásra kiszemelt menyasszonyról, és azt hittem, maga a szökött
sorozatgyilkos.
– Belenézett a laptopomba?
– Nem, csak a feljegyzéseit láttam. – Bel idegesen mosolygott; most
már nem volt biztos
abban, hogy okosat szólt. – Semmit sem vittem el, ami a magáé
lenne.
– De. Elvitte a konzervnyitómat.
– De hát… az technikailag nem is a magáé – tiltakozott Bel most
már nagyon is
határozottan.
– Nem vagyok hajlandó még egy vitát lefolytatni a
konzervnyitómról – mondta Dan. –
Inkább fogja be a száját és egyen.
– Mondtam már, hogy a konzervnyitó az enyém.
Dan bosszúsan megszigonyozott egy darab csirkét, és dühös
morgások közepette a szájába
dugta. Ettől kezdve feszült csendben telt az étkezés. Amikor Bel
végzett – és egy gombaspóra sem maradt a tányérján –, Dan leszedte
a tányérokat az asztalról, és betette őket a
mosogatóba.
Bel szórakozottan a szájához emelte újra teletöltött poharát.
– Mi lesz a desszert? – kérdezte. Dan, kezében a
mosogatószivaccsal, megpördült. Aztán
kitört belőle a kacagás, majd hosszadalmas fejcsóválásba kezdett.
– Esküszöm, ez életem legbizarrabb hete – suttogta önmagának. –
Sorozatgyilkosnak néz
egy szökött menyasszony, aki kísértet módjára besurran a házamba,
és ellopja az
eszközeimet.
– El kell árulnia, miért ír feljegyzéseket megfojtásra ítélt
menyasszonyokról.
– És mi lesz azzal, hogy „nincsenek kérdések”?
– Felejtsük el! Túlságosan kíváncsi vagyok.
Dan egy sajttal megrakott tányérral tért vissza az asztalhoz.
– Brontё gazdabolt – magyarázta. – Sajnos a desszertekből
kifogytak, de rábukkantam
ezekre a sajtkülönlegességekre. Nézze csak… Az egyikben barack
van, a másikban meg eper.
Ha rákenjük ezekre az emésztést segítő kekszekre, akkor olyan lesz,
mintha sajttortát ennénk.
Az eladó, egy nagyon kedves hölgy, ezt mondta. És ahhoz képest,
hogy a bolt alig nagyobb a
hüvelykujjamnál, ez igazán remek választék, nem gondolja?
Hatalmas hüvelykujja van, gondolta Bel, miközben a férfi maguk
közé tette a tányért.
Richardnak hosszú, karcsú, puha ujjai voltak.
Mintha Dan kiolvasta volna a fejéből a férfi nevét, a következő
javaslattal állt elő: –
Egyezséget ajánlok. Én válaszolok a maga menyasszony-
fojtogatással kapcsolatos kérdéseire,
cserében maga elmeséli a történetét Richarddal.
Richarddal?
Az, hogy valaki más szájából hallotta az exvőlegénye nevét, olyan
volt számára, mint az arculcsapás. Ennek ellenére nyelt egyet, és
bólintott.
– Rendben. Kezdje maga. – Levágott magának egy szeletkét az
epres puhasajtból, és
rákente egy kekszre. Tényleg olyan volt, mint a sajttorta. Majdnem.
– Orvos vagyok – kezdte a férfi. – Általános orvos. Dr. Dan
Regentnek hívnak. És van egy
írói álnevem is. John North. Bűnügyi regényeket írok.
Ő is megkent magának egy kekszet. Megkóstolta, és arra gondolt,
hogy hamarosan
verekedni fognak az utolsó falatért.
Richard?
– Ez nem magyarázza meg, miért vonult vissza magányt keresve ide,
a lápvidékre – vágott közbe Bel. – Talán a szöszi miatt?
Dan nagyot kortyolt a poharából.
– Alkotói szabadságot kértem a kórházban, mert szeretném megírni
a mitikus, „áttörést
meghozó” könyvemet. Szerencsés ember voltam. Két foglalkozásom
is volt, mindegyiket
szerettem, és én magam dönthettem el, hogy melyikkel foglalkozom.
A zsebemben ott lapult
egy három könyvre szóló szerződés, gyönyörű házban laktam, volt
egy meseszép
menyasszonyom és egy szuper kocsim – azt hittem, mindenem
megvan, amiről más csak
álmodik. Aztán nyolc hónappal ezelőtt arra mentem haza a
rendelőből, hogy a ház félig üres, és az asztalon ott várt egy üzenet
Cathytől, hogy elhagyott egy férfiért, akivel együtt dolgozik.
Észre sem vettem, hogy viszonya van valakivel.
– Óúúú! – mondta Bel.
Richard?
– Hogy a hosszút rövidre fogjam, az történt, hogy nemcsak a
menyasszonyomat
veszítettem el, hanem a múzsámat is. Gondoltam, keresek egy
helyet, ahol összeszedem
magam, és megpróbálok az írásra koncentrálni. Nos, az egyik
barátomnak volt egy barátja,
akinek volt egy háza a semmi közepén, és megkérdeztem, vajon
kiadná-e nekem. Ideális
megoldásnak látszott, híján mindennek, ami elterelő. Mondhatom,
nagyon tetszett a kép – én
és a vad, szeles lápvidék.
– És a Brontё nővérek gyógyító ereje – tette hozzá bólogatva Bel.
– Már több hetet lehúztam itt – folytatta a férfi –, de még mindig
olyan voltam, mint egy
agyhalott. Aztán – Dan szája itt széles mosolyra húzódott –
megjelent a küszöbömön egy
őrült menyasszony, és azonnal megjött az ihletem.
– Akkor az érkezésemben volt valami jó is – jegyezte meg Bel a
barackos sajtot kóstolgatva, Dannek hagyva az epres maradékát.
Richard?
Dan azt mondta, hogy Richard.
Bel gondolatban visszapörgette a találkozásaikat, és egyre biztosabb
volt benne, hogy egyszer sem említette a nevét annak a seggfejnek,
aki a férje lett.
– Maga „Richardot” mondott az imént. Honnan tudja, hogy
Richardnak hívják a férjemet?
Sosem említettem.
– De, biztosan szóba hozta valamikor – mondta bólogatva Dan.
– Nem. Tudom, hogy nem beszéltem róla. – Bel szeme résnyire
szűkült a gyanakvástól. Dan
további tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán rájött, hogy
feleslegesen próbálkozik – ő is elszólta magát.
– Ó, az ördögbe – sóhajtotta, és hatalmas, gyógyító kezével
végigsimított a homlokán. –
Oké, olvastam magukról – vallotta be végül.
Bel nagyot nyelt.
– Olvasott? Hogy érti, hogy „olvasott”? Hol?
– A mai újságban.
Bel elsápadt.
Ah. Szóval mégiscsak megvette a mai újságot. És ő benne van. Ezért
nem adta oda neki.
Inkább letagadta.
– Láthatnám? – kérdezte reszketeg hangon.
Dan felállt, és a kanapéhoz ment. Megemelte a matracot, ami alá az
újságot korábban
elrejtette, kinyitotta a megfelelő helyen, és Bel kezébe adta.
– Ó, Istenem, ez egy országos lap! – kiáltott fel Bel. – Az egész
ötödik oldal az enyém! –
hangzott a második megnyilvánulása.
A szerző a Fehér esküvő blues címet adta a cikknek. Még fényképet
is közöltek róla, egy régi felvételt, még hosszú hajjal és a
jelenleginél jóval teltebb arccal. Szörnyen nézett ki rajta. Már évek
óta ott lehetett az egyik sajtóügynökség archívumában; annak idején
ez jelent meg róla a Treffé sajtóközleményeiben. Az örökösnő – a
történet menyasszonya. Jézus, ez Paris Hilton és a többi
elkényeztetett celeb szintjére degradálja. Richardról egy egészen
friss képet közöltek Középen a vőlegény, Richard Bishop aláírással.
És a legalsó, legnagyobb képen egy
majdhogynem ruhátlan Shaden csücsörített a kamerába, vagy, ahogy
a képaláírás jellemezte,
a szőke szépség, Shaden Bosomworth-Proud.
Bel némán mozgó szájjal olvasta végig a cikket. Ott volt benne
feketén-fehéren, hogy mennyit ér jelenleg a több millió fontos
forgalmat bonyolító Treffé cég, majd az esküvő,
illetve az esküvőt követő fogadás részletei következtek, köztük a
beszédek, a torta. A
beszámoló a legkisebb együttérzést sem mutatta a méltatlanul eljáró
menyasszony iránt, mi
több, zavart, őrült, bosszúszomjas, gonosz, féltékeny, számító
cafkaként tüntette fel. Hogy fog mindez tetszeni az ő vén tehén
anyósának, a felfuvalkodott Madeleine Bishopnak! Már ha
bepiszkítja az ujjait azzal, hogy a kezébe vesz egy bulvárlapot.
Mindazt a gyanakvást, amellyel fia választottjának újgazdag
családját szemlélte, igazolva látja majd ebben a cikkben. Sőt
duplán igazolva! És persze figyelmen kívül hagyja majd azt a
néhány bizarr epizódot, amelybe kalandvágyó fütyije sodorta az ő
drága kisfiát. Hiszen azt a felsőbb tízezer bujasága
számlájára lehet majd írni, olyasmiként, amihez minden kékvérűnek
joga van. Hiszen a
királyok sem tartják mindig a nadrágjukban a micsodájukat, nem
igaz?
A véletlenül fogant babáról szóló bekezdéshez, amelyet szegény
Shaden „szívszorító
körülmények között elveszített”, egy „barát” fűzött megjegyzést,
amit kendőzetlenül közölt is a lap, nevezetesen, hogy Belnek
fejletlen a méhe, ezért sohasem lehet saját gyermeke. Mindez azt
sugalmazta, hogy Shadennek kényszerűségből kellett elvetetnie a
magzatot, hiszen ha
kihordja, Bel az unokahúga tízmérföldes körzetében meggyilkolta és
megette volna az összes
létező nyulat.
Bel dühös pislogásba kezdett, hogy elhomályosult szemét ne fussa el
a könny. Évek óta nem
sírt, most meg, a jelek szerint, nem bírta abbahagyni sem. Azon
tűnődött, melyik „barát”
szólhatta el így magát az újságíró előtt. Csak két igaz barátja volt,
Max és Violet, és velük szemben a leghalványabb kétség sem merült
fel meggyötört szívében. Egyikük sem olyan nő
volt, aki kiteregette volna egy bulvárlap hasábjain az ő személyes
bánatát. Ez az információ tehát csak Shadentől származhatott. A
pénzsóvár nőszemély valószínűleg eladta a sztorit az
újságnak, hogy meglegyen a pénze egy újabb ajakfeltöltéshez. Belt a
hányinger kerülgette.
A cikk a következő szavakkal zárult: „Mr. és Mrs. Bishop
tartózkodási helye jelenleg
ismeretlen.”
Bel először azt hitte, hogy az utolsó sor Richard szüleire vonatkozik,
de aztán rájött, hogy róla és Richardról szól ez a mondat is. Egy
évvel korábban, az eljegyzését követően még úgy ízlelgette a
Belinda Bishop nevet, mint valami különleges édességet. Ma
keserűnek hatott
ajkán a két B betű. Arra gondolt, egy pornósztár sem választhatna
magának jobb nevet.
Az egész Egyesült Királyság tudomást szerzett a szégyenéről ezen a
napon. Megpróbálta
elképzelni, mit gondolnak róla most azok, akik elolvasták a cikket.
Egy szimpla, elkényeztetett
„örökösnőnek” hihették, aki megszokta, hogy az ő elképzelése
szerint történik minden. Egy
mentális roncsnak, akinek a jóképű vőlegénye egy gyönyörű,
termékeny nő karjaiban keresett
vigasztalást. Zavarát csak fokozta az a tény, hogy dr. Dan csak
szánalomból hívta meg
vacsorára.
Bel összehajtotta az újságot. Közben, valamilyen csoda folytán, a
keze ügyébe került egy
pohár brandy. Dan készíthette oda, míg ő olvasott. Remegő kézzel
emelte a szájához. Az ital folyékony tűzként szaladt végig kiszáradt
torkán.
– Ha ez vigasztalja – szólalt meg Dan nagyon gyengéd hangon –,
szerintem nagy
bátorságra vall, amit csinált.
Bel a fejére csavart kötéshez szorította a kezét. Ismét lüktetni kezdett
a seb – talán a
nyilvános megszégyenülés miatt. – Pedig innen olyan nagy
ostobaságnak tűnik az egész –
mondta. – Soha többé nem merek emberek közé menni.
Dan letette a brandys poharát, és azt kérdezte:
– Jól van? Nem fáj a feje?
– Jól vagyok. A szégyent leszámítva.
– Az emberek hajlamosak az őrültségekre, ha sértve érzik magukat –
vélte Dan.
– Lehet. De lefogadom, hogy maga nem szervezett meg egy kamu
esküvőt, és nem
készíttetett olyan menyasszonyi tortát, amelyen a koszorúslányt
dugja a vőlegény.
Dan felnevetett, majd elnézést kért.
– Nem, ennyire messzire tényleg nem mentem.
Eltelt néhány perc, mire fel merte tenni a következő kérdést.
– Tényleg igaz, amit a terméketlenségéről írnak?
– Igen – bólintott Bel.
– Akkor dupla kegyetlenség, hogy lehozta az újság. – Dan látható
undorral csóválta a fejét.
Bel vállat vont.
– Tizenhárom éves korom óta tudom, hogy nem lehet gyerekem. Ez
elég hosszú idő ahhoz,
hogy az ember képes legyen elfogadni a helyzetét. És Richard is
megértő volt ezzel
kapcsolatban. Most, ha belegondolok, még az is meglehet, hogy ez
volt szemében a
legnagyobb vonzerőm. Nem volt szükség fogamzásgátlásra, és nem
kellett attól tartania, hogy pár ordító poronttyal elrontom az életét. Ő
és Shaden jót szórakoztak az e-mailjeikben,
amikor azt taglalták, hogy milyen könnyű volt megszabadulni attól a
zsenge kis élettől. Ó,
Istenem! Ki kell mennem!
Szabályosan kirepült a székből. Nem akart még nagyobb bohócot
csinálni magából dr. Dan
előtt azzal, hogy nem tudja abbahagyni a zokogást. Felszaladt az
emeletre, megtörölte a
szemét, és jól lehordta magát a tükörben, amiért hagyta, hogy így
elragadják az érzelmei.
Amikor visszament a földszintre, azt látta, hogy Dan az újságot
szaggatja, és a kandalló
lángjai közé dobja a darabjait.
– Mit csinálnak a pasik, ha összetörik a szívüket? – kérdezte Bel
teljes komolysággal. –
Gondolom, nem gyűjtik maguk köré a haverjaikat, és nem ordítják
világgá egy karaokepartin,
hogy I Will Survive?
Dan halkan felnevetett.
– Azt hiszem, maguk, lányok sokkal egészségesebb módon
dolgozzák fel az efféle
kudarcokat. Leülnek a barátnőikkel, és kibeszélik magukból a
fájdalmat.
– Kivéve engem – dünnyögte Bel. – Szégyelltem magam azért, amit
Richard tett velem, és
fájdalmat akartam okozni neki. Ha elmondtam volna a
barátnőimnek, hogy mire készülök,
nem lett volna erőm véghezvinni a tervemet. Ostoba voltam. És
most mindenki haragszik
rám. A mostohaanyám nővére Diort vett magának az esküvőre.
Addig is utált, most már
biztosan gyűlöl is.
– A férfiak gyors autókat tesztelnek, isznak egy csomót, és tárgyként
bánnak a nőkkel, ha
megsértik őket – mondta Dan, és megvonaglott az arca, miközben
kiejtette a szavakat. – Azt
hiszem, van néhány nő, aki sokkal jobban gyűlöl most engem, mint
a mostohanagynénje
magát.
– Sokan verték költségbe magukat semmiért. És ő nem szeret futni a
pénze után.
– Sok nászajándékot kaptak?
– Csekket kértem mindenkitől – válaszolta Bel –, mert azt szét lehet
tépni. Volt, akitől
ajándékot kaptam, de azt majd visszaküldöm. Az esküvői
költségeket én magam fizettem; nem
akartam, hogy az apám fizessen a szeszélyeimért.
– Akkor mégsem volt annyira önző – mondta Dan egy ferde mosoly
kíséretében. – Egy
vagyonba kerülhetett.
– Azt hittem, megéri. Most már nem vagyok benne annyira biztos.
Jótékonykodásra is
fordíthattam volna ugyanezt a pénzt, és akkor jót csináltam volna,
nem pedig rosszat. Még
valami, amiért biztosan a pokolra jutok. – Percről percre
ostobábbnak és nevetségesebbnek
érezte magát. Hogy fog valaha is kikeveredni ebből a zűrzavarból?
És a férfi előtt is zavarban volt. – Azt hiszem, mennem kellene –
mondta.
– Minek? Hogy lucskosra sírja a párnáját? – korholta Dan. – Tíz
perc múlva kezdődik egy
film a tévében. A Szellemváros. Ricky Gervais játszik benne. Látta
már?
– Nem.
– Én sem. Nézzük meg, hátha jobb kedvünk lesz tőle. Pattogatott
kukoricával, sajnos, nem
szolgálhatok. De van még egy kis sajt.
– Akkor sajtot eszünk – mondta Bel, és a szájába ejtett egy darabka
cheddart. Erős volt,
zamatos, és csak úgy kínáltatta magát. Nem úgy, mint a Büdös
Bishop.
35. fejezet
A Melbourne Star brit származású szerkesztője tudta, hogy az
olvasói között sok az expatrióta, ennek következtében mindig gondja
volt arra, hogy otthoni, lehetőleg fordulatos sztorik is
bekerüljenek az újságjába. Különösen megragadta annak a
yorkshire-i menyasszonynak a
története, aki egy csokoládégyár örökösnője volt. Ez a tűzrőlpattant
hölgyemény
megszervezett egy hatalmas esküvőt, és a végén, a fogadáson
nyilvánosan dobta a csapodár
férjet. Bízott benne, hogy egy ilyen sztori a szokásosnál is jobban fel
fogja dobni a vasárnapi mellékletet.
36. fejezet
Bel nem emlékezett rá, mikor nevetett utoljára ennyit. Többet
kuncogott azonban Dan
gegekre adott reakcióin, mint magukon a gegeken. A férfi öblös,
jóízű nevetése ragályos volt.
Bel a film kétharmad része alatt gondolta úgy, hogy a férfinak
ütőértágulata lesz a kacagástól.
A szeméből folyt a könny, és a hasát fogta fergeteges jókedvében.
Bel arcizmai annyira
megfájdultak a végére, hogy beszélni sem bírt, és a rengeteg
újratöltött brandytől be is csípett egy kicsit.
Dan kikapcsolta a tévét a távirányítóval, és a nagy, kényelmes
kanapé duci párnáinak dőlve
vigyorogtak tovább. Bel érezte, hogy mozdulnia kell, különben
ismét elalszik, és akkor megint az Emilyben tölti az éjszakát, ami az
új helyzetben nem is lett volna annyira rossz.
– Jobb lesz, ha lefekszem – mondta. A kötése rácsúszott az egyik
szemére.
Már majdnem felállt, amikor ismét vihogni kezdett, és visszazuhant
a kanapéra. Dan felállt, és felé nyújtotta a kezét.
– Hadd segítsek – mondta. A keze meleg, az ujjai erősek voltak,
amint átkulcsolták Bel jóval kisebb kezét. – És ha megengedi,
leveszem ezt a kötést.
– Röhejesen nézek ki, igaz?
– Igen – felelte Dan, és gyengéd mozdulatokkal letekerte a
meglazult kötszert. Aztán
megvizsgálta a sebet. – Szépen gyógyul, de két napig még ne
mosson hajat.
– Igenis, doktor úr – mondta Bel, és még viccesen szalutált is hozzá.
– Két nap. Legalább. Megígéri?
– Meg. No, most már tényleg megyek. Charlotte el sem tudja
képzelni, hol vagyok.
– Tudja, még nem is voltam a Brontё-házban. Pedig illene
elmennem.
– Holnap elviszem, ha akarja. Köszönetképpen a vacsoráért és
hálából, hogy bevezetett
Ricky Garvais filmjeibe. – Aztán még gyorsan, és elég
elmosódottan, hozzátette: –
Semmiképpen sem azért, mert rá akarok hajtani magára.
– Jó. Akkor ezt megbeszéltük – felelte Dan, és kezet nyújtott, hogy
megpecsételjék a
megállapodást. – Holnap találkozunk, de nem randizunk.
– Pontosan így gondoltam – bólintott Bel.
Dan, még mindig fogva a kezét, az ajtóig kísérte. Csak akkor
engedte el, amikor Belnek be
kellett nyúlni a zsebébe, hogy kivegye a kulcsát.
– A délelőtt tizenegy óra megfelel? Vigyázz, Brontё-ház, mert
jövünk! – mondta Dan.
– Aztán vigyázzon, mert ott lesz mindenki, aki számít, doktor úr! –
válaszolta Bel.
– Nos, jó éjszakát, Miss Bel. – Dan mosolyogva figyelte, hogy
betalál-e a nő a kulcslyukba.
– Magának is, dr. Menyasszonygyilkos.
A Charlotte és az Emily ajtaja egyszerre csukódott be. Bel azon
kapta magát, hogy tele
szájjal mosolyog, csak azt nem tudta, miért.
37. fejezet
Bel reggel másnaposan ébredt, de ezt egy kávéval és egy-két
Nurofennel helyre lehetett
hozni. Aztán egyszer csak rájött, hogy már egy egész óra eltelt a
napból, és még egyszer sem jutott eszébe a „Richard” név.
Annyira szerette volna megmosni a haját, de eszébe jutott, mit ígért
Dannek, és nem tette.
Inkább megpaskolta a sebét egy kis nedvesített vécépapírral, és úgy
igazította a haját, hogy a nyers vörös csík ne látszódjék. A kötése
nélkül mégiscsak jobban néz ki valamivel, állapította meg,
miközben – az esküvője óta először – alapozót kent az arcára.
Azon tűnődött, hogy Dan nem felejtette-e el a paplak látogatással
kapcsolatos terveiket. Ha igen, nem fogja emlékeztetni, döntötte el,
hiszen mind a ketten spiccesek voltak, amikor
megbeszélték. De feleslegesen aggódott. A férfi, pontban
tizenegykor, megkocogtatta a
Charlotte ajtaját.
– Jó reggelt! – mondta ragyogó mosollyal. – Milyen szép az idő!
Nézze csak, süt a nap!
Bel kidugta a fejét az ajtón. Valóban nagyon ígéretes napkezdet volt
– a kék égen néhány
leheletnyi fátyolfelhő kergetőzött csupán. Szinte a levegőben lógott
a lassan érkező nyár
ígérete.
Dan Range Roverével mentek, amely könnyedén vette a kanyarokat
a lápvidék felé vezető,
buckákkal teli úton.
– A parókia oldalában van a parkoló – mondta Bel, és mutatta, hogy
merre kell fordulniuk.
– Még azt is kifizetem.
– És én el is várom – válaszolta Dan. – Ma én potyázom.
Sötétbarna szemében vidám fények gyúltak. Egy csoport japán
turista éppen akkor szállt ki
a buszukból; teljesen elözönlötték a parkolót. A nyakukban
himbálódzó fényképezőgépekkel
és kamerákkal olyanok voltak, mint önmaguk paródiája. Egy szigorú
hangú idegenvezető
megpróbálta összeterelni őket, és amikor sikerült, elindultak a
parókia másik oldalán lévő
temető temploma felé. De ez sem ment könnyen, mert a japánoknak
mindent le kellett
fényképezniük, még a kutyáját sétáltató asszonyt is, aki elhaladt
mellettük. – Lassie! –
kiabálták izgatottan a fekete skót juhász láttán. Eléggé
felidegesítették szegény kutyust, aki nem akart mást, mint
békességben elvégezni a dolgát a füves rész peremén.
– Igyekezzünk, érjünk be, mielőtt teljesen ellepik a turisták –
sürgette Bel Dant, még a
pulcsija ujját is megcibálta. Vastag, zabkása színű pulóver volt rajta,
amiben úgy nézett ki, mint egy elismert felfedező.
A parókia belsejében csupán két másik pár volt, és éppen felfelé
tartottak az emeletre,
amikor Bel és Dan belépett az ajtón, és megkezdte a nézelődést az
ebédlőben.
– Nem gondolja, hogy a Branwellnek olyan hangzása van, mint egy
egészséges reggeli
müzlinek? – kérdezte kuncogva Dan, miközben az asztalon
elhelyezett tárgyakat nézte.
– Viselkedjen! – súgta Bel a falon lógó portrékat tanulmányozva.
– De hát, ha ez az igazság! – folytatta Dan. – Nem tudja, hány éves
volt szegény fiú, amikor meghalt? Tizenkettő? Talán mégsem olyan
találó terméknév. Semmi esetre sem reklámnak
való.
– Akkor sem hiszem, hogy a nevének bármi köze lenne a müzlihez –
válaszolta színlelt
szigorúsággal Bel.
– Remélem is, hogy nincs. – Dan megkönnyebbülten füttyentett
egyet. – Képzelje csak el,
mekkora felzúdulást keltene, ha kiderülne, hogy a korpa mint reggeli
az ördög találmánya, és a halhatatlanság kulcsa a Kellogg’s.
– Maga bolond – jegyezte meg Bel, útban Mr. Brontё
dolgozószobája felé. – Mindjárt azt
fogja mondani, hogy a nővérek korai halálát rosttúladagolás okozta.
– Pedig így van, csak kevesen tudják – közölte Dan színlelt
felsőbbrendűséggel, és az
ablakon túl elterülő tájra mutatott. – Nem véletlenül hívják ezt szeles
lápnak.
Bel felnevetett, aztán a szája elé kapta a kezét. A paplak
szomorúsággal vegyes
templomhangulatához sehogy sem illett ez a hang.
– Én is egy ilyen irodát szeretnék – mondta Dan. – Lehet, hogy át is
alakítok egy szobát, és valahol beszerzek néhány lúdtollat meg egy
üveg tintát.
– Hol lakik? – kérdezte Bel, és megpróbálta elképzelni Dant egy
elegáns, galériás lakásban.
Valami nagyon modernben, sok üveggel és krómmal.
– Sheffieldben. Egy nagy Viktória korabeli villában, ami jelenleg
éppen eladó, ha esetleg
ingatlant keres. Alkalmi áron, ha gyorsan megveszi.
Bel feltételezte, hogy a ház kellemetlen emlékeket ébreszt a férfiban,
ezért akar szabadulni tőle. Biztos, hogy köze lehetett a volt
menyasszonyához, mert így folytatta: – Cathy mindig Catherine
Earnshow-ra emlékeztetett.
Bel majdnem megkérdezte, hogy „ugyanolyan önző volt?”, de még
idejében becsukta a
száját. Az ő kedvenc Brontё-könyve a Jane Eyre volt, bár Richard
sohasem emlékeztette Rochesterre. Inkább St. John Rivers típus
volt: hihetetlenül jóképű, arrogáns, komoly, heves.
Aki természetében nagyon is hasonlított a csapodár Catherine
Earnshow-ra.
– De ez már egy lezárt fejezet, ha megenged egy kis szójátékot –
mondta Dan mosolyogva,
kiszakítva magát az emlékekből. – Hol van a konyha? Vajon
megengedik, hogy feltegyük a
teafőzőt?
Bel követte a férfit a folyosóra. Elhaladtak egy idős pár mellett, akik
kart karba öltve akkor léptek be az épületbe. Egymásra mosolyogtak.
Biztosan azt hiszik, hogy mi is egy pár vagyunk, tűnődött Bel.
Hirtelen kibillentette az
egyensúlyából a gondolat, hogy esetleg olyan férfival hozzák
kapcsolatba, akit csak pár napja ismer, ugyanakkor számára is úgy
tűnt, hogy Dan ennél jóval hosszabb ideje van jelen az
életében. Ma úgy bandukoltak egymás mellett, mint két régi, jó
kedélyű ismerős, akik teljesen el tudják engedni magukat a másik
társaságában. És Dan, mintha demonstrálni akarta volna a
gondolatot, a konyhaajtóhoz érve odafordult hozzá. – Siess, asszony!
Ebédidő van! – mondta
Brian Blessed baritonján.
Felsétáltak a lépcsőn, és megcsodálták Branwell nővéreiről festett
portréját a lépcsőház
falán. A lányok közt, kifehérítve, ott volt az ő szelleme is. Belt
hirtelen elfogta a szomorúság.
– Mennyi szenvedély volt bennük, és mind elpazarolták – jegyezte
meg. – Maga is kiönti a
lelkét a regényei lapjain, Dan?
– Ó, igen – felelte a férfi, és megvakarta a fejét. – Bár az írásaim
ugyancsak sötét fordulatot vettek az utóbbi hónapokban. – Beléptek
Charlotte szobájába, ahol a szekrények tele voltak a legidősebb
nővér írásaival. – Maga mit csinál, Bel, hogy elűzze a démonjait?
– Verseket írok – felelte a nő, és látta, hogy sikerült megdöbbentenie
a férfit. Valószínűleg olyan válaszra számított, hogy „vásárolok”. –
De ezt még soha, senkinek nem mondtam.
Szóval, privát közlés. Nem publikus.
– Nem akar egyet elmondani? – kérdezte Dan.
– Menjen a fenébe! – válaszolta Bel.
– Nem gondoltam volna, hogy titokban ír – mondta a férfi,
felvillantva szokásos ferde
mosolyát.
– Nos, az érzés kölcsönös – válaszolta Bel, és mivel a férfi jókedve
tényleg ragályos volt, ő
is elmosolyodott. – Emlékszik? Mániákus gyilkosnak hittem. És ha
tudni akarja, azt sem
néztem volna ki magából, hogy orvos. Ugyanakkor lefogadom, hogy
maga valami gazdag,
fennhéjázó spinének hitt engem.
– Nos – kezdte Dan –, be kell ismernem, hogy a megismerkedésünk
körülményei azt a
benyomást keltették bennem, hogy maga – itt elhallgatott, mert
kereste a legdiplomatikusabb kifejezést – egy jómódú hölgyike.
– Ó, igen. – Bel szipogni kezdett. – Lehet, hogy gazdag az apukám,
és saját Mercedes-
Benzzel járok, de jelenleg előfőzött tésztán élek egy jégveremben, és
nem merek hazamenni,
mert menesztettem a vőlegényemet, mivel az unokahúgommal
kefélt. Minden nő ilyen életről
álmodik, ugye?
Érezte, hogy a könnyek megint gyülekezni kezdenek a szemében, és
elfordult. Éppen akkor,
amikor egy másik pár lépett a szobába. Bel úgy tett, mintha a
keskeny derekú ruhát bámulná
az egyik üvegszekrényben. Inkább látszott babaruhának, mint egy
felnőtt nő viseletének.
– El tudom képzelni ebben a ruhában – jegyezte meg Dan. – Maga is
olyan apró, mint egy
Brontё lány.
– Talán Brontё-szauruszt akart mondani – ütötte el Bel tréfával a
bókot, mert nem tudta,
komolyan gondolja-e a férfi, vagy csak ugratja. Richard nem volt
nagy mestere a bóknak; Bel el is felejtette mellette, hogy illik
fogadni az effajta dicséretet.
A mögöttük álló nő elmosolyodott a szavaik hallatán, és sóvárgó
pillantást vetett a
társaságában lévő férfira.
– Komolyan mondtam – erősködött Dan, és úgy tűnt, úgy is
gondolta.
– Ja, persze. – Bel még mindig nem hitt neki. – Ha nem ettem volna
meg tegnap este azt a
rengeteg sajtot, akkor sem jönne rám ez a ruha.
Dan összecsapta a kezét.
– Oké, kimondta a varázsszót. Ételt emlegetett. Nem bírok tovább
várni. Növésben lévő fiú
vagyok; ha rövid időn belül nem kapok ebédet, éhen halok.
– És pontosan melyik testrésze van növekedésben, ha szabad
tudnom? – kérdezte Bel
anélkül, hogy végiggondolta volna a szavai értelmét.
Dan felvonta a szemöldökét. A nő kuncogni kezdett a hátuk mögött,
Bel pedig játékosan a
férfi karjára csapott.
A nő még akkor is őket nézte, amikor kimentek a szobából, és
elindultak lefelé a lépcsőn, és közben azon tűnődött, miért elégedett
meg eddig egy olyan férfival, aki képtelen őt
megnevettetni, és aki soha, semmiféle játékosságot nem engedett
meg magának a
kapcsolatukban. És ahogy elnézte a fiatal párt, a minden
megnyilvánulásukból sugárzó
melegséget, eldöntötte, hogy elhagyja Geraldot, és még aznap este
átköltözik a nővéréhez.
Nélküle sem lesz magányosabb, mint vele. A fiatal pár megadta neki
a végső lökést, amire
szüksége volt.
– Hány óra? – kérdezte Bel.
– Nem tudom. Otthon felejtettem az órámat, és a mobiltelefonomat
sem hoztam el –
válaszolta Dan. – És tudja, miért? Mert nem hagyná abba a csörgést,
ha olyan helyre érnénk, ahol van térerő.
– Az enyém sem – sóhajtotta Bel. Tulajdonképpen nagyon is jól
érezte magát ebben a
térerőmentes buborékban, és egyáltalán nem érdekelte, ami a
buborékon kívül történt.
– Az biztos, hogy kajaidő van – mondta Dan. – Keressünk valami
abrakot.
– Remélem, senki nem fogja felismerni bennem azt a rusnyaságot,
akit az újságban láttak –
jegyezte meg Bel, és mivel érezte, hogy tüsszenteni fog, előhúzott a
zsebéből egy papír
zsebkendőt. Csak azt bánta, hogy napszemüveget meg kalapot nem
hozott magával.
– Az a kép még csak nem is hasonlít magára – súgta a fülébe Dan. –
Most sokkal jobban néz
ki. Az összes megtakarított pénzemben lefogadom, hogy egyetlen
erre járó paparazzo sem
fogja kiszúrni magának.
– Elnézést – szólalt meg a hátuk mögött egy nő, és megérintette Bel
karját. Bel
megmerevedett. – Ezt leejtette. – A nő átadott neki egy nyugtát.
Akkor eshetett ki a zsebéből, amikor a zsebkendőt előhúzta.
– Köszönöm – motyogta Bel. Aztán Danre nézett, és elnevették
magukat. A férfi
jókedvében, Bel pedig a megkönnyebbüléstől.
Bel magas sarkú csizmáját nem a haworthi utcákra tervezték, de nem
volt nála a sétához
ennél alkalmasabb lábbeli. Ebben is melléfogott a csomagolásnál.
Megbotlott egy
macskakövön, mire Dan gálánsan a karját nyújtotta, és Bel hálásan
el is fogadta. Richard
sohasem ajánlotta fel neki a karját. Bel számára egyszerre volt intim
és giccses a mozdulat.
Férfiak, gondolta, és felsóhajtott. Már egy ilyen apró gesztussal
elérik, hogy a nő olvadozni kezdjen. Dan is csak behajlította a karját
– de ez felért tucatnyi virágcsokorral. És ez a kar erős volt, és a férfit
egy cseppet sem izgatta, hogy karon fogva látják egy törpillával.
A Fő utca végében, közvetlenül a patika mellett felfedeztek egy
takaros kávézót. Cathy’s
Café volt a neve.
– Jónak tűnik – mondta az üvegezett étlapot tanulmányozva Dan. –
Tovább is
keresgélhetünk, persze, de fennáll a veszély, hogy akkor éhen halok.
Maga meg kitöri a
nyakát.
– Akkor már menjünk inkább be – mondta Bel, és belökte a kávéház
ajtaját. A neve alapján
nem sokat gondolt róla, de valamivel mégiscsak jobb volt, mint
hasra vágódni a meredek utca macskakövein a zsúfolásig megtelt
Shirley’s cukrászda előtt.
Mindketten Isabella chili con carnéja mellett döntöttek. Ezenkívül
Agnes lasagne, Branwell
marhaszelet és sörös pite szerepelt az étlapon.
– Csupa okos ennivaló – súgta Dan olyan komolysággal, hogy Bel
szabályos röhögőgörcsöt
kapott. – Onnan tudom, hogy Agnes Lasagne osztályelső volt az
iskolában, ahova jártam.
Bel egy szalvétával törölgette a könnyeit. – Hagyja már abba! Hogy
lehet valaki ennyire
aljas?
– Látta a desszerteket? – Dan még közelebb hajolt hozzá. – Mit
szólna, mondjuk, egy
Üvöltő szelek pitéhez Bakewell módra? Biztos nagyon finom.
Olyasmi lehet, mint a yorkshire
pudding Lancashire módra.
Bell összeszedte magát. – Talán egy kis Linton Trifle-nek tudok
majd helyet szorítani –
mondta végül az étlapot böngészve.
– Ó, Istenem, nézze, maga Mrs. Rochester tart felénk! – mondta
Dan, amikor a pincérnő az
asztalukhoz indult. Egy nagyon fehér bőrű nő volt bozontos, őszülő
hajjal. Egy doboz gyufa
volt a kezében, és egy szálat kihúzott, hogy meggyújtsa az
asztalukon a gyertyát. Bel attól félt, megpukkad, ha még sokáig
vissza kell tartania a nevetést.
– Meséljen valamit a csokoládéról – kérte Dan, miután Bertha
Rochester felvette a
rendelésüket.
– Barna cucc. Általában táblában mérik – válaszolta Bel
pléhpofával.
– Pimasz – dünnyögte Dan. – És maga mit csinál a cégnél?
– P R-igazgató a hivatalos beosztásom – fordította Bel komolyra a
szót –, de mivel „családi cég” vagyunk, gyakorlatilag mindenbe
belefolyok egy kicsit. Mint bármelyikünk, ha arra van
szükség. Előfordul, hogy az eladást varrják a nyakamba, mert az
emberek szeretnek
közvetlenül a családdal tárgyalni, de arra is van példa, hogy én
szállítom ki a csokit apa
furgonjával, ha az ügyfélnek rögtön szüksége van az árura.
– Sok ingyencsokit kap?
– Rengetet!
– Istenem! Nem akar a feleségem lenni?
Normális körülmények között Bel jót nevetett volna a kérdésen, de
most valahogy nem
tudta viccesre venni a figurát, talán azért, mert messze nem normális
körülmények között
buktak elő a férfiból a szavak. Dannek feltűnt, hogy nem válaszol.
Megrándult az arca.
– Ne haragudjon – mondta. – Rossz vicc volt.
– Nem a maga hibája. A viccel nem volt semmi baj. Én vagyok az,
akinek a humorérzéke
rosszul működik – válaszolta Bel, és kedvesen elmosolyodott.
Megérkezett a chili. Örvényesen megkavart tejföl és néhány szelet
chilipaprika díszítette a tetejét.
– Szóval, szereti a csokoládét? – kérdezte Bel a vizespoharáért
nyúlva, mert a paprika
majdnem szétmarta a torkát.
– Imádom. Azt hiszem, kevés dolog van, ami az én szememben
túltenne egy nagy tábla
Cadbury’s mazsolás-mogyoróson.
– Sok kávéval leöblítve – vette át a szót mosolyogva Bel.
– A kandallóban pattogó tűz előtt.
– Amikor Ricky Gervais-film megy a tévében.
– Cathy sohasem evett csok… – szaladt ki Dan száján, de elharapta a
szót, és megrázta a
fejét. – Sajnálom.
Bel azonnal felismerte a kifejezést a sötét szempárban. Hasonló
gyötrelmeket élt át maga is.
– Ami azt illeti, Richard sem – mondta, a tányérja szélére tolva a
maradék chilipaprikát.
Olyan íze volt, mint a marinált nitroglicerinnek. – Hogy őszinte
legyek, nem is nagyon
érdekelték az ételek. A legjobb kaja sem hozta izgalomba. Számára
az étkezés üzemanyag-
bevitel volt csupán, nem élvezet.
Dan úgy bólogatott, mintha értené. Bel maga elé képzelte Cathyt,
amint parányi topban
súlyokat emelget egy edzőteremben, majd megeszi egy
tojásfehérjéből készített omlettjét. A
kép olyan hideg vibrálást indított el a fejében, hogy azt hitte,
megfagy az agya.
– Ha még nem derült volna ki, én rengeteg csokit eszem – közölte
Bel, miközben a villájára
kotorta az utolsó rizsszemeket. Aztán felkapta az étlapot, és ismét
nézegetni kezdte a
desszerteket. – Felejtse is el, hogy Linton Trifle-t kértem. Azt
hiszem, sokkal jobban esne egy óriás szelet Brocklehurst
csokoládékrémes pite.
– Tudja mit? Csatlakozom! – mondta Dan szemmel láthatóan
felvidulva, majd rögtön oda is
intette Mrs. Rochestert. – Hozna nekünk, kérem, két adag
Brocklehurst csokoládékrémes pitét és két nagy csésze Grace Pool
kávét?
Bel megpróbálta elfojtani a nevetését, de összeszorított ajka közül
elszabadult néhány
horkantásra emlékeztető hang. A pincérnőn látszott, nem érti, miről
beszél a vendég. Még
hogy Grace Pool kávé! Milyen nevetséges fogalom!
Hazafelé megálltak a gazdaboltnál, hogy megcsappant készleteiket
feltöltsék. Míg Dan a
kasszánál fizetett, Bel végigkóstolta a pultra kitett kenyér- és
sajtmintákat.
– Még senkivel sem találkoztam, aki ennyit evett volna, mint maga –
jegyezte meg Dan
őszinte csodálattal a hangjában. – Hogy lehet, hogy mégis ilyen
vékony? Néha attól félek, ha oldalra fordul, eltűnik a szemem elől.
– Általában nem is vagyok ennyire sovány. De az utóbbi időben
leadtam pár kilót, tudja… a körülmények miatt. Egyébként meg
nagyon jól működik az anyagcserém – tette hozzá a még
mindig rágcsáló Bel. – És ha már így van, megpróbálom a legtöbbet
kihozni belőle, mert
egyszer eljön az a nap, amikor ránézek egy gabonapehelyre, és máris
hat kilót hízom.
– Én szeretem, ha egy nőn van fognivaló – mondta Dan látványos
kacsintás kíséretében.
– Majd meglátogatom, ha negyvenéves leszek – motyogta Bel tele
szájjal. – Addigra
biztosan megmutatkoznak majd a súlyomon az évek.
– Megegyeztünk – válaszolta Dan. – De csak akkor engedem be, ha
lesz magánál egy rakás
csoki.
38. fejezet
Max egy szendvicset rágcsált ebédidőben, és egy színes képekkel
teli magazint lapozgatott. A női ajkakról volt benne szó. A
legnagyobb kép egy olyan szájról készült, amely mellett még
Mick Jagger ajka is ceruzavékonyságúnak tűnt volna. Szexi vörösre
volt rúzsozva, és úgy
csillámlott, mint egy diszkógömb. Olyan száj volt, amilyenre büszke
lehetett volna egy cigány menyasszony.
– A mindenit! – nyögte Max, és füttyentett is hozzá, amikor
elképzelte, hogy az ő szája is
úgy ragyog majd a templomban, mint két egymásra simuló rubin.
Annyira hatalmába kerítette
az esküvői készülődés, hogy szinte a megszállottja lett. A belső
radarja állandóan olyasmit keresett, amihez a nagy napnak köze volt.
Érezte, hogy nem kellene ezt tennie, hiszen Stuart megtiltotta neki,
mégsem tudta leállítani magát. Teste-lelke tiltakozott a spártai
egyszerűséggel jellemezhető tervek ellen, ezért úgy viselkedett, mint
a fogyókúrázó nők, akik titokban teletömik magukat csokival. Úgy
érezte, feltétlenül hozzá kell adnia a magazinban
látott ajkakat egyre terebélyesedő esküvői listájához.
Tűnődését az irodájába lépő Jess szakította félbe. Kávét hozott neki,
és egy tálca süteményt.
– Helló, főnök! – mondta a tőle megszokott vidámsággal, majd
átpillantott Max válla felett, hogy lássa, mi az, ami annyira
lenyűgözi. – A mindenit! – mondta ki ő is a maga verdiktjét.
– Nézd ezeket a telt ajkakat! Hát nem mesések? – Max felemelte a
lapot, hogy még jobban
látszódjék a kép.
– Fantasztikusak! – felelte Jess.
– Hogy lehet elérni ezt a hatást?
– Csillámot festesz a rúzsodra. Barry M. is ezt csinálja. Azt hiszem,
azt, amit a szemedre
kellene kenni, de tulajdonképpen szájra is felvihető. Amennyire én
tudom, szemhéjfesték
kiegészítőjeként árulják.
– Akkor, azt hiszem, most rögtön el kell szaladnom a Bootsba –
dünnyögte Max. – Bocs,
hogy pocsékba megy a kávé, Jess, de egy percet sem bírok várni.
– Ugyan, menj csak. – Jess még ki is hessegette. Megszokta már,
hogy Max nem tudja uralni
az ösztöneit. – Majd főzök egy újat, ha visszajössz.
Max felkapta a kabátját, de közben nem tudott másra gondolni, csak
arra a frissített képre, amely oly valósághűen kúszott be éppen a
szeme elé: a csillámló ajkú cigány menyasszonyra.
Azon tűnődött, nem kellene-e hasonló színre festeni a lábkörmeit is.
39. fejezet
Az ajtóik előtt köszöntek el egymástól egy „később találkozunk”-
kal. Dan égett a vágytól,
hogy írhasson, aminek nagyon örült, hiszen Cathy árulása óta
egyszer sem fogta el a
szenvedély sem az írás, sem más iránt, és attól félt, hogy ez már így
is marad. Bel mögött még be sem csukódott az ajtó, máris unatkozni
kezdett. Olvasással, majd a puzzle kirakásával
próbálta elütni az időt. Aztán, hét órakor, Dan Regent kopogtatott az
ajtaján.
– Úgy tűnik, túl sok sajtot vettem. Mit szólna hozzá, ha viszonzásul
az ebédért meghívnám
egy kis paradicsomlevesre meg sajtos pirítósra? És ha akarja, közben
megnézhetünk egy
másik Ricky Gervais-filmet.
Belnek vissza kellett fognia magát, hogy ne tűnjön túl mohónak, így
habozást színlelt,
mielőtt elfogadta volna a meghívást.
– Azt hittem, dolgozni akar – jegyezte meg, miközben belemártotta
a pirítósa serclijét a
gőzölgő Heinz paradicsomlevesbe.
– Dolgoztam is. Egész napi munkát végeztem el pár óra alatt. Azt
hiszem, homlokon
csókolt egy Brontё múzsa – felelte Dan, majd nagyot kortyolt a
vörösborból.
A kandallóban nagy fahasábok parázslottak. Az időnként fellobbanó
lángok meleg fényt
kölcsönöztek a szobának. Belnek eszébe jutott egy régi emlék. Még
egészen kicsi volt, és egy puha, rózsaszín köntösben ültek az
asztalnál Faye-jel, és vajas pirítóst ropogtattak.
Születésnapja lehetett, mert olyankor szokott pizsamát, köntöst és
papucsot kapni ajándékba.
Faye arca kormos volt, mert nem sokkal korábban felpiszkálta a
tüzet, és Belnek az is eszébe jutott, hogy vihognia kellett a
látványától, hiszen mégsem mondhatta meg a
mostohaanyjának, hogy mennyire hülyén fest kormosan. Bel most –
alig húszéves késéssel –
bűntudatot érzett az akkori viselkedése miatt.
– Egy pennyt adok a gondolataiért – mondta Dan, amikor
megszólalt.
– Nem érnek annyit – felelte Bel.
– Tegyen próbára. – Dan már a második pirítósát ropogtatta.
– A mostohaanyámra gondoltam – vallotta be Bel. – A tűzről
bevillant egy régi emlék.
– Gonosz volt? Megpofozta, és megtiltotta, hogy elmenjen a bálba?
– Nem, dehogy. Mindig nagyon kedvesen bánt velem. Mindig.
– Akkor miért érzem úgy, hogy a mondata végéről hiányzik egy
„de”? – kérdezte Dan, majd
újratöltötte Bel poharát. A címkéje szerint óbort ittak, és tényleg az
lehetett – sűrű volt, érett, és gyümölcsös ízt hagyott maga után.
– Mert valóban hiányzik. Képtelen voltam szeretni. – Bel
bűntudatosan nézett maga elé.
Most, hogy hangosan kimondta a korábban csak gondolatban
használt szavakat, attól félt,
hogy Faye is meghallja őket valahogy.
– Vajon miért?
– Mindig úgy éreztem, hogy Faye kitúrta az őt megillető helyről az
édesanyámat – mondta
Bel. – Még kisbaba voltam, amikor az anyám meghalt. Faye öt évvel
később lépett az
életünkbe, és bár soha…
– Mit „soha”? – sürgette Dan, mert úgy tűnt, Bel nem akarja
befejezni a gondolatot.
– Soha nem akarta elfoglalni az anyukám helyét. Mindig azt mondta,
hogy anya egy csillag
az égen, az, amelyik a legfényesebben pislog, amikor felnézek.
Olyan, mintha kacsintással
tartaná velem a kapcsolatot.
– Ez aranyos.
– De mindig éreztem, hogy boldog lenne, ha anyának szólítanám.
– Mégsem tette.
– Nem.
– Az elmondottak alapján kedves hölgynek tűnik – jegyezte meg
Dan, aki észrevette Belben
az elbizonytalanodás jeleit.
– Az is. Nagyon kedves. Apa odavan érte.
Hirtelen kellemetlen érzései támadtak attól, ahogy Faye-jel hosszú
évek óta bánt; a hűvös
távolságtartás, az örökös neheztelés vele szemben – nem érdemelte
meg. A szájához emelte a
poharát, és belekortyolt.
– Hogyan vélekedett a családja a vőlegényéről? – kérdezte Dan némi
hallgatás után.
– Kedvelték. Legalábbis azt hiszem. Az biztos, hogy szívesen
fogadták. Ugyanakkor apa és
Faye olyan kedves mindenkivel. Még egy sorozatgyilkost is
befogadtak volna a családba, ha
azt mondom, hogy ő az, akit szeretek, és aki mellett biztosan boldog
leszek. És a maga
családja hogy viszonyult Cathyhez?
– Mindenki szerette – válaszolta Dan. – Fantasztikus képességei
révén pillanatok alatt el
tudta érni, hogy mindenki a tenyeréből egyen.
Bel érezte, hogy a bőr ráncokba szalad az orra körül. Abból, amit
hallott, egyáltalán nem
tetszett neki ez a Cathy. Most már nem tudta elképzelni másként,
csak ragyogó fehér
hálóingben, amint a mocsár felett repülve kitépkedi a kedves férfiak
szívét. Bel azon tűnődött, mi lehetett a másik férfiban, amit nem
talált meg a humoros, jóképű és rendkívül udvarias
Danben. Igaz, eleinte ő is pszichopatának gondolta, de már nem is
tudta, miért.
– Milyen a másik fickó?
– Exmodell, szögletes állal, Porschéval, fanatikus híve a gyúrásnak,
és Cathyhez hasonlóan
csokigyűlölő. Nagyon szép párt alkotnak ők ketten. És milyen a
másik nő?
– Egy hattyú – mondta Bel. – Elkényeztetett, aranyszőke, hosszú
lábú, szexuálisan vonzó,
és ő sem eszik csokit. Annak ellenére, hogy gyerekkorunkban
gyakorlatilag Mars szeleteken
élt.
– Azt hiszem, mindketten szerencsésnek mondhatjuk magunkat,
hogy megmenekültünk –
dünnyögte Dan, majd a kanapé mögé nyúlt, és előhúzta a
legnagyobb tábla csokoládét, amit
Bel valaha látott. – Mit szólna egy kis Mrs. Fairfax gyümölcsös-
mogyoróshoz?
Három pohár elfogyasztott bor után Bel maga is csodálkozott, hogy
volt pár tiszta pillanata.
Ekkor észlelte, hogy Dan valahogy közelebb került hozzá, mióta
elkezdődött a film. A karjuk egymást súrolta, olyannyira, hogy Bel
magán érezte a férfi csiklandozó karszőrzetét. Bel
szívesen elment volna néha moziba, de soha nem akadt hozzá
társasága, egyedül meg nem
volt kedve; nem akart úgy kinézni, mint akit felültettek. Richard
nem szerette a filmeket. Ha egyáltalán elmentek otthonról, annak
komoly oka volt. Többnyire egy hivatalos vacsora,
általában valami drága, felvágós helyen. Most, hogy visszagondolt,
ez volt az egyik dolog,
amiben különböztek. De ez akkor nem igazán számított, mert Bel
elhitte az „ellentétek
vonzzák egymást” maszlagot. El sem tudta volna képzelni, hogy
Richard el akarjon menni a
Brontё-házba, vagy hogy betegye a lábát egy olyan kávéházba, ahol
Isabella chilije a fő
attrakció a szegényes étlapon.
Most, hogy belegondolt, rá kellett jönnie, hogy Richard
tulajdonképpen egy unalmas
csirkeforgó.
A tekintélyes pénztartalékaik ellenére a Candy család tagjai mindig
örömüket lelték az
egyszerű dolgokban. A vacsorára hazavitt fish & chips illata
ugyanolyan őszinte lelkesedést váltott ki belőlük, mint egy
reklámújság, a délutáni teához elfogyasztott vajas pirítós vagy a
frissen húzott ágynemű.
– El sem hiszem, hogy két ilyen pompás embert, mint amilyenek mi
vagyunk, megcsaltak –
mondta Dan.
– Én messze vagyok a pompástól – tiltakozott Bel. – Túl alacsony
vagyok ahhoz, hogy az
legyek.
– Ez igaz – adott hangot Dan az egyetértésének. Bel felkuncogott,
aztán felkapott egy
párnát, és megsuhintotta vele a férfi fejét.
Dan egy másik párnával Bel karját vette célba.
– Aúú! – kiáltott fel Bel fájdalmasan.
– De hisz magához sem értem! – mentegetőzött a férfi. – És tudja,
miért? Mert tekintettel
voltam a fejsebére.
– Hazug! Pontosan ekkorát ütött! – És Bel jó erősen a férfi hasához
csapta a párnát.
– Nem, csak ekkorát! – Dan párnája épphogy megérintette Belt. Ő
azonban drámaian
felkiáltott, majd visszaütött.
– Ez háborút jelent! – közölte Dan.
Bel felemelte a karját, hogy lesújtson a párnájával, mire Dan
megcsiklandozta a hónalját.
Bel el akart gurulni előle, de Dan utánavetette magát. Aztán a két
keze közé fogta Bel arcát, és már csak azt érezte, hogy az ajka
súrolja az ajkát.
Aztán szétrebbentek.
– Azt hiszem, eljött a tűzszünet ideje – nyögte Bel.
– Mintha nem tudnám. Kapitulálok! – Dan álló helyzetbe tolta
magát, és elkezdett fel-alá
járni a kandalló előtt. – Ez közel volt.
– Az lesz a legjobb, ha most visszamegyek a Charlotte-ba – mondta
nevetve Bel. – Ott majd
biztonságban leszek. Egek, majdnem megcsókoltam egy volt
sorozatgyilkost! Brrr…
– Az! Brrr… – Dan undort színlelve még meg is rázkódott. Olyan
volt a mozdulata, mint a
homokozóban valami visszataszító dolgot találó nyolcévesé.
– Csak meg akarom kímélni valamitől, ami a halálnál is rosszabb.
Engem ugyanis nem
könnyű szeretni.
– Én meg azt hiszem, hogy nagyon is könnyű lenne, Miss Bel. – Dan
Regent hangja ezúttal
túl gyengéd volt ahhoz, hogy vigasztaló legyen. Bel fejében
megkondultak a vészharangok.
Még túl sebezhető volt ahhoz, amibe belekezdtek, ezért el kellett
mennie. Gyorsan.
– Csak álmodozzon, doktor. Nekem akkor is kőből van a szívem –
mondta vicsorogva, mert
leplezni akarta a tényt, hogy éppen el akart olvadni, mint egy
tűzközelbe hulló hópihe.
– Jó, menjen csak, mielőtt olyat követünk el, amit később
mindketten megbánunk. A végén
még az ágyban kötöttünk volna ki. – Dan hangjába erőltetett lazaság
vegyült. – Mi jó sülne ki abból, ha tizenötször belekiáltaná az
éjszakába a nevemet? A végén arra ébredne, hogy nem
mer a szemembe nézni.
– Ahogy mondja – válaszolta mosolyogva Bel, és előhúzta a
farmerja zsebéből a kulcsát.
Aztán a fekete szempárba nézett, és a vicces külső mögött meglátta a
megsebzett férfit. Az, hogy vele töltse az éjszakát, olyasmi volt,
amiről egyelőre csak ábrándozni mert. Otthon, az ágya
biztonságában, egyedül. – Köszönöm ezt az újabb kellemes estét,
Dan.
– Ne nekem köszönje, hanem Rickynek – biccentett Dan a tévé felé.
– Kösz, Ricky – mondta Bel engedelmesen.
Ahogy dr. Dan kedves, jóképű arcába nézett, arra gondolt, hogy
Cathy egy bolond. És
amikor a férfi kinyújtotta felé a kezét, hagyta, hogy gyengéden
megpöckölje az orra hegyét.
– Jó éjszakát, Miss Bel. Köszönöm, hogy megosztotta velem a
sajtomat. Ó, Istenem, ez elég
csúnyán hangzott.
Bel kuncogni kezdett.
– Jó éjt, dr. Dan. – Végül, mintha áldást osztana, felemelte a kezét. –
Alkosson és
gyarapodjon.
A Charlotte a megszokottnál is hidegebbnek tűnt, amikor Bel
belépett, és felkattintotta a
villanyt. Megérintette az orrát, ott, ahol dr. Dan megpöckölte, és
ettől magányosabbnak
érezte magát, mint korábbi élete során bármikor.
40. fejezet
Nant éjszaka ismét meglátogatta a gyönyörű, lángvörös hajú angyal,
és remekül
elbeszélgettek. Igaz, suttognia kellett, hogy Susan meg ne hallja.
Persze Susan akkor is azt mondta volna, hogy nincsenek angyalok,
de Nan ennek az egynek a létezésében egészen
biztos volt. Az angyal fizikailag nem beszélt hozzá, de Nan érezte a
válaszait.
Sok közös volt benne és az angyalban. Mindketten tudták, milyen
érzés boldogtalan
házasságban élni, és azt is, hogy mekkora öröm rátalálni az igaz
szerelemre. Az angyal azt
mondta, hogy Nannek nem kellene aggódnia a családja miatt. Nan
leginkább az unokája
esküvőjét szerette volna megérni egy olyan férfi oldalán, akivel
kölcsönösen szeretik egymást, és aki a lelki társa lehet egy életen át.
Olyan férjet kívánt neki, amilyen az ő Jackje volt. Ugyan nem
találkozott túl sokszor Glynnel, de az egyértelműnek tűnt, hogy a
fiatalember odavan
Violetért. A legszívesebben megcsókolta volna a földet, ahová
lépett. Nan mégsem őt
választotta volna az ő drága unokájának. Olyan férjet kívánt neki,
aki gondoskodik róla, és nem olyat, akiről neki kell gondoskodnia.
Az angyal rámosolygott, aztán mondott valami igazán furcsát. „Te
fogod visszaküldeni
hozzá.” Amikor Nan megkérdezte, mire gondolt pontosan, az angyal
csak megismételte: „Te fogod visszaküldeni hozzá.” És bár Nan el
sem tudta képzelni, hogy miről beszél az angyal, megbízott benne
annyira, hogy tudja: minden a legnagyobb rendben lesz.
41. fejezet
Bel arra ébredt, hogy Dan fölé hajol, szemmel láthatóan azért, hogy
megcsókolja.
Villámgyorsan felült, és kalimpáló szívére szorította a kezét. Olyan
valóságosnak tűnt az
álom, hogy szinte érezte az ajkán a férfi ajkát. Rá gondolt, amikor
aludni tért, és egész éjszaka ott volt a gondolatai között. Most, hogy
felébredt, bosszantotta, hogy ilyen hirtelen véget ért az álom. Pedig
csak a bajt kereste magának. Szegény, összetört szíve melegségre és
vigaszra vágyott, és azonnal elfogadta azt, akit a közvetlen
környezete felkínált – Dan Regentet. Aki, mellesleg, valószínűleg
hasonló okokból nyújtotta ki felé a kezét. Okos nő lévén tudta, hogy
semmi jó nem jöhet ki abból, ha két őrült, összezavarodott, értelmes
gondolkodásra képtelen ember egymásba gabalyodik. Eljött a
pillanat, amikor vissza kellett térnie a való világba, még mielőtt
elkövetne egy újabb hibát. Nem engedheti, hogy ismét fájdalmat
okozzon neki valaki.
Megmosakodott, felöltözött, aztán összeszedte a holmiját, és
bepakolta a táskájába. Egy
csörömpölő hangra kinézett az ablakon, és látta, hogy a kocsija
mellett térdelő Dan éppen
eltávolította a sérült kereket. Mintha megérezte volna, hogy figyelik,
felpillantott, és integetni kezdett. Olyan kedvessé vált az arca,
amikor mosolygott. Még akkor is, ha rosszkedvében
Heathcliffé változott. Egy kedves Heathcliffé. Bel halkan felnevetett,
mert Heathcliffet elég nehéz volt elképzelni kedvesen. Az ő
szemében ez volt a baj az Üvöltő szelekkel – túlságosan polarizáltak
voltak a szereplői. Edgar annyira gondoskodó volt, hogy már-már
mamlasznak
látszott. Heathcliff a legmegátalkodottabb csirkefogón is túltett,
Cathy pedig önző tehén
módjára viselkedett. Bezzeg a Jane Eyre Tökéletesen tökéletlen
szereplőivel egy csapásra Bel!
kedvence lett. Hogy is ne lehetett volna szeretni a bátor, gyönyörű
hősnőt és a férfiasan
szenvedélyes, ugyanakkor végtelenül finom Rochestert? Igen,
Danben határozottan több volt
Rochesterből, mint Heathcliffből. Először is gyengédebb volt a
pillantása, és sokkal több
melegség volt abban a majdnem fekete szemében, mint
Heathcliffében bármikor. Úgy tudott
nézni, hogy az ember lánya elolvadt tőle, és nem lett volna ellenére,
hogy elsőként ezt
pillantsa meg minden reggel. Bel hosszan kifújta az arcában rekedt
levegőt, és megrázta a
fejét. Minél előbb indul útnak, annál jobb. Gyorsan emlékeztette
magát, hogy férjes asszony, és ennek megfelelően kellene
viselkednie.
A férfi intésére kinyitotta az ablakot.
– Jó reggelt! – kiáltott le Dannek.
– …mi fény nyilall az ablakon? – szavalta Dan széles karmozdulatok
kíséretében. – Ez itt Kelet… azt hiszem… és…{3} Mi is a neved?
– Nyugat felől, de annyi baj legyen.
– Szükségem lenne a kocsikulcsra, hogy fel tudjam tenni a
pótkereket.
– Megcsinálja az autómat, hogy aztán cserében meghívassa magát
ebédre? – kérdezte Bel.
Ó, nagyon is tisztában volt azzal, hogy flörtöl – és lám, meg sem
próbálta leállítani magát.
– Az a helyzet, hogy Skiptonba kell mennem, mert kifogyott a
nyomtatómban a patron.
Nincs kedve eljönni velem? Ha végeztünk, meghívom egy tortára
valahová.
Nem szabad elmenned, mondta az agya. Vissza kell menned
Barnsley-ba, szembenézni a
tetted következményeivel. Nemet kell mondanod.
– Oksi – válaszolta. – Hozom a slusszkulcsot.
Becsukta az ablakot, és szökdécselve ment le a földszintre, mint egy
ötéves kislány a
születésnapja reggelén.
Alighogy Dan autója maga mögött hagyta a hegyoldalt, Bel telefonja
harangjátékot is
megszégyenítő pityegésbe kezdett. Elővette a táskájából, és
végigfuttatta pillantását a hosszú listán. Az Amazontól és az
ügyfeleitől e-mailek érkeztek. Köztük néhány spam is. Max, Violet,
Faye és az apja üzeneteket küldött neki. Shaden semmit. Nem
mintha ez meglepte volna.
Gyorsan végigpörgette őket, azokat keresve, amelyek Richardtól
jöttek. És meg is találta
őket… Az összeset. Többtucatnyi volt, de mindegyiknek ugyanaz
volt a lényege: Bel, drágám, beszélnünk kell. Hívj fel, légy szíves.
Rengeteg nem fogadott hívása is volt a férfitól, és a hangpostája is
tele volt üzenetekkel, de egyelőre nem tudta rávenni magát, hogy
lehallgassa őket.
Érezte, hogy bukfenceket hány a szíve. Nem hitte, hogy ennyire
felkavarja majd, ha
meglátja a kijelzőn Richard nevét. Eredetileg úgy képzelte, hogy
majd egy „kapd be” jelzéssel elintézi, de most olyan erővel nyilallt
belé a fájdalom, mintha megrúgta volna valaki.
Amikor befordultak a parkolóba Skipton központjában, Dan is
előhúzta a telefonját, és
végigfutott a szöveges üzenetein meg az e-mailjein.
– Nocsak, nocsak… Cathy beszélni akar velem. – Mindössze ennyit
mondott, mielőtt
visszatette volna a mobilt a zsebébe. De valahogy nem volt kedve
mosolyogni.
Akkor is hallgatott, amikor a tintapatronok megvásárlása után
visszament a kocsihoz. Bár
Bel még csak egy hete ismerte dr. Dan Regentet, tudta, mi megy
végbe a fejében. Szerette
volna a vállára vonni, és megsimogatni a haját. Szerette volna a keze
közé fogni az arcát, és megcsókolni a puha ajkát. Ó, igen.
Határozottan itt volt az ideje a távozásnak. És ehhez
hátramenetből sebességbe kellett kapcsolnia.
– Nos, tortát ígértem, így hát tortát is eszünk – szólalt meg egy idő
után Dan, és
megpróbált vidámságot vinni a hangjába.
– Úgy emlékszem, a kastély mögött van egy kis teázó olyan sütikkel,
amelyekért egyesek
szerint érdemes akár meghalni is – mondta Bel.
– Fura gondolat – dünnyögte Dan, aki még mindig rosszkedvű volt
ugyan, de már érezni
lehetett némi játékosságot a szavaiban. – Én élve szeretem a tortát.
De vezessen. A kezébe
adom magam.
Bel fejében felvillant egy kép, ahogy a keze között tartja Dan
Regentet, az ágyban,
meztelenül. Lefogadta volna, hogy remekül fest a lepedőn… és
gyengéd azzal, aki mellette
van. Az a fajta férfi, aki felkel, és ágyba viszi a hölgyének a kávét.
Richard erre nem volt kapható. Soha. Ő a nagy, drága gesztusok
embere volt. Egy hétvége Rómában. Ékszerek és
gigantikus rózsacsokrok. Mindez természetes velejárója volt az
életének. De egyszer sem
jutott eszébe, hogy reggel megfőzze a kávét, vagy hogy felajánlja a
karját egy séta során.
Bel határozott léptekkel haladt a teázó felé. Remélte, hogy még ott
van. Szerencsére ott
volt, ugyanolyan aprón és takarosan, ahogy Bel emlékezetében élt.
Ő, Faye és az apja itt ették életük legnagyobb csokitortaszeletét egy
az Emilyben töltött hétvége során. Mindannyian a
hasukat fogták és nyögdécseltek, annyira teletömték a gyomrukat.
-A Pudding House nak nagyon alacsony mennyezete volt, annyira,
hogy Dan fejét súrolták a lámpaernyők.
– Mondhatta volna, hogy Aprajafalvába jövünk – jegyezte meg Dan,
miközben fájdalmat
színlelve megdörzsölte a fejét.
– Üljön le, maga mimóza. Vagy tudja, mit? Ha tényleg megsérült,
lásson hozzá, és
gyógyítsa meg magát.
– Orvos, gyógyítsd meg magadat{4} – szavalta Dan olyan hangosan,
hogy a mellettük lévő
asztalnál ülő nő megugrott, és a villájára szúrt profiterol a földre
esett.
Dan gentleman módjára bocsánatot kért, szépen, halkan, aztán
négykézlábra ereszkedett,
hogy megkeresse az elgurult profiterolt. Bel elfordult, hogy ne
lássák a nevetését.
Miután visszaszerezte a profiterolt, Dan leült, a kezébe vette az
étlapot, de rögtön vissza is dobta az asztalra.
– Nem az igazi – mondta elégedetlenül. – Egyetlen Brontё nevet
sem látok sehol. Mondja,
mi hangzik jobban: a sima „répatorta” vagy a „St. John Rivers
répatorta”?
– Tényleg azt akarja, hogy erre válaszoljak? – kérdezte a
szemöldökét felvonva Bel.
– Jól van, rendelek, de nem szívesen – dünnyögte Dan a vállát
vonogatva, és megpróbált
csalódottnak látszani.
Milyen helyes, vicces férfi, gondolta Bel. Richarddal nem lehetett
így hülyéskedni. Ő mindig olyan… felnőttesen viselkedett.
Rendeltek két szelet kávés-diós tortát és egy nagy kancsó kávét. De
még a nagyétkű Bel sem
tudta megenni az óriás adagot, amit kihoztak neki. Dan lába az övét
súrolta az asztal alatt.
Kellemes érzés volt, és Bel szerette a kellemes dolgokat.
– Nos, maga szerint melyik Brontё-karakterre hasonlítok? – kérdezte
Dan, miután az utolsó
morzsákat is összekotorta a tányérjáról.
– Nelly Deanre – válaszolta Bel komoly arccal.
Dan felhorkantott.
– No, tényleg. Heathcliffre, Hindley-re vagy Edgarra?
– És én? – kérdezett vissza Bel.
– Még csak nem is kérdéses, hogy Jane Eyre-re – mondta Dan mély
meggyőződéssel.
– Ó, szóval kicsi és szimpla teremtésnek lát. Hurrá! – fanyalgott Bel
látványosan.
– Kicsi, ez igaz – bólintott Dan. – De semmi esetre sem szimpla.
Jane Eyre maga is olyan
erőt képviselt, amellyel számolni kellett. Figyelemre méltó nő volt.
Akkor most én jövök. Ki vele! Kire emlékeztetem?
Bel megpróbálta kerülni Dan pillantását. Azt felelni, hogy Mr.
Rochesterre, felhívás lett
volna a keringőre.
– Heathcliffre – mondta végül. – Éppen olyan szeszélyes. Főleg
bizonyos konyhai eszközök
vonatkozásában.
– Hazudik – vetette a szemére Dan. És közben úgy csillogott a
szeme, hogy Bel a nyaka
tövéig elpirult. Pedig nem volt pirulós fajta.
– Meddig marad az Emilyben? – Bel jónak látta témát váltani,
nehogy a végén lángra
lobbanjon.
– Nem tudom. Most már tényleg neki kellene állnom az írásnak.
Különösen most, hogy
ismét rám talált az írói szerencse. Amit magának köszönhetek.
– Hogy fog végezni a menyasszonnyal?
– Majd a könyvemből megtudja – felelte vigyorogva Dan.
– És mi lesz Cathyvel?
– Ó, a történetnek ez a része még kidolgozatlan. – Dan mosolya
zsugorodni kezdett. – És
Richard? Neki mi lesz a sorsa?
– Nem tudom – mondta Bel. – Egy ponton kénytelen leszek beszélni
vele. Végül is, házasok
vagyunk.
Dan Bel kezére tette a kezét, aki most már nemcsak az arcát érezte
forrónak, hanem
mindenét. És valami sohasem tapasztalt biztonságérzet járta át. Az
érintés olyan gyengéd
volt, hogy szinte fájt.
– Sohasem hittem, hogy egyszer ezt fogom mondani, de az a
helyzet, hogy hiányozni fog –
mondta a férfi. Mintha csak Bel gondolatait fogalmazta volna meg. –
Kit fogok hibáztatni, ha nem találom a konzervnyitót?
Bel csendben vállat vont, majd lehajtotta a fejét. Közel állt a
könnyekhez, és ezt Dan is
észrevette. Némi átlátszó mentegetőzés után kiment a mosdóba, időt
adva Belnek, hogy
összeszedhesse magát. Közben a pincérnő kihozta a számlát, és Bel
azonnal ki is fizette, még mielőtt Dan visszajött.
– Becsomagoljam a torta maradékát? Vagy meg akarja kérdezni a
férjét? – kérdezte a
pincérnő.
– Köszönöm, ne. – Bel hirtelen nagyon sajnálta, hogy nem olyan
férfihoz ment feleségül,
mint Dan Regent. Aki elvitte délutáni teára, és letérdelt a porba,
hogy kicserélje a defektes kerekét. Aki szívesen sétált vele karon
fogva, és nem kefélt az unokatestvérével. Vett egy nagy lélegzetet,
és mire a férfi visszaért az asztalhoz, már mosolyogni is tudott.
– Mondja, hogy nem fizette ki a számlát!
– De kifizettem, viszonzásképpen azért, hogy kicserélte a kocsim
kerekét.
– Most én tartozom magának – mormogta Dan. – Sohasem lesz
vége.
Bel maradt volna. És szívesen vette volna azt is, ha a férfi a tartozása
fejében készít neki néhány sajtos szendvicset. Amit ő aztán egy
konzervlevessel viszonzott volna, már ha a férfi kölcsönadta volna a
konzervnyitót.
Lassan, derűs hallgatásba burkolózva sétáltak vissza az autóhoz.
Dan sebességbe tette a
kocsit, és hamarosan maguk mögött hagyták Skiptont.
– Mikor megy haza? – kérdezte Dan, mikor a házak előtt behúzta a
kéziféket.
– Most – felelte Bel. – És akkor nyugodtan dolgozhat végre.
– Éppen itt az ideje – válaszolta Dan szárazon. – És többé nem kell
attól tartanom, hogy
eltűnik a konzervnyitóm.
Kiszálltak a kocsiból, és esetlenül egymás felé fordultak. A
levegőben lógtak a búcsúzkodás könnyei.
– Nos – mondta Dan.
– Nos – visszhangozta Bel.
– Sok szerencsét – mondta a férfi. – Remélem, hogy minden rendben
lesz, és csupa jó
dolog fogja érni, ha hazaér.
Bel a könnyeivel küszködött.
– Én meg azt kívánom, hogy gyilkolja meg mielőbb a
menyasszonyt, és fejezze be a
könyvet.
– Köszönöm – válaszolta Dan. Aztán lehajolt, és megpuszilta Bel
arcát. Csak egy apró, puha
csók volt, de Bel a lába ujjában is érezte. És mire felnézett, Dan már
nem volt sehol.
Bel bement a Charlotte-ba, felkapta a táskáját, bezárta maga mögött
az ajtót, és végiggurult a földúton, ki az országútra, anélkül, hogy
egyszer is belenézett volna a visszapillantó
tükörbe. Nem akarta megkockáztatni, hogy meglássa Dan Regentet,
amint utána integet, mert
akkor, és ebben egészen biztos volt, visszafordult volna.
Max
esküvője
42. fejezet
– Segíthetek? – Max rögtön abbahagyta az egész falat beborító
parókák nézegetését, amikor
meghallotta a háta mögött a hangot. Egy apró termetű nő állt
mögötte elképesztően hosszú,
orrig érő szempillával és szorosan hátrafésült hajjal. A derékig érő,
most éppen a vállán
átvetett hamvasszőke lófarok szemmel láthatóan póthaj volt, de
mesés színnel, és tökéletesen illett az egész megjelenéséhez. Mint
kiderült, maga Angelique volt, az Angyalhaj nevű
parókamennyország tulajdonosa, amely parányi mérete ellenére a
Penistrone- Holmfirth Road
talán legexkluzívabb üzlete volt. Eldugottsága ellenére látszott, hogy
nem szenved
vásárlóhiányban, és a Chronicle szerint több híresség látogatta
rendszeresen. Férfiak és nők egyaránt. A legkisebb tincsektől kezdve
a méhkasszerű kontyokig mindent meg lehetett
találni a kínálatában.
– Hamarosan férjhez megyek – kezdte Max –, és szükségem lenne
egy mutatós… parókára.
– Akkor a legjobb helyre jött – válaszolta Angelique, és
körbemutatott az üzleten, amelynek padlótól mennyezetig haj
borította minden centiméterét. Angelique-nek tigriscsíkos
műkarmai voltak, és ragyogó bőrszínét is mesterséges barnítónak
köszönhette, de mindkettő
illett hozzá, sőt a pompás arcszín még jobban kiemelte égkék
szemét. Max alig várta, hogy az ő átalakulása is elkezdődjön. Azt
remélte, hogy az ő csokoládészínű szemét is hasonlóképpen kiemeli
majd egy kis spray-vel felvitt barnaság.
– Mégis, mire gondolt? – kérdezte Angelique. – Talán valami
ilyesmire?
Felkapott egy viszonylag kicsi, kerek póthajat, és ügyesen elhelyezte
Max fején.
– Nem – ingatta a fejét Max. – Ez túl kicsi. – A szeme közben a
kínálatot kutatta, és végül vágyakozva megállapodott egy parókán,
amely olyan hosszú volt, és olyan csodálatos loknik
alkották, hogy még az Aranyhajú lány is megirigyelte volt Grimm
meséjében.
– O -ké – mondta Angelique, majd leemelte a falról a hatalmas, sötét
hajtömeget, és értő
ujjaival egy pillanat alatt Max fejére erősítette. Legalább egy tonnát
nyomott. Angelique
elővarázsolt valahonnan néhány jókora hajtűt, és elkezdte
feltornyozni a súlyos loknikat.
Aztán fogott egy szikrázó tiarát, és szó szerint megkoronázta vele a
nem mindennapi
műalkotást.
– Ezzel a hajjal úgy fog kinézni a nagy napon, mint egy igazi
hercegnő.
Miután elhangzott a mágikus szó – a hercegnő –, Angelique-nek már
könnyű dolga volt az
árkalkulációval. Mintha belelátott volna Max fejébe, és ennek
megfelelően alakította volna az árrést.
Max nem tudta levenni a szemét a tükörképéről, amely végre
elkezdett egy igazi cigány
menyasszonyhoz hasonlítani. A csillámokat szóró kiegészítő
azonban túl kicsi volt. Egy
cigány lány radarja még csak nem is érzékelte volna. A kiválasztott
parókához olyan fejdísz illett, amilyet az orosz cárnők hordtak, egy
csillogó-villogó Swarovski. Max, miközben a
tükörképét bámulta, képzeletben feltette a hajhoz illő tiarát,
kifestette magát a csillámló rúzzsal, és feltett egy pár műszempillát,
olyan hosszút, hogy az orra hegyéig elért. Közben megpróbálta
elhessegetni magától Stuart minduntalan előbukkanó, fenyegetéstől
sötét képét.
A haja olyan volt, mint a megvalósult álom. Egy percig sem
habozott. Levette, majd
becsomagoltatta a parókát, de miközben fizetett, másra sem tudott
gondolni, csak a tiarára.
Szerencsére ott állt előtte az egész szombat, így senki sem
akadályozhatta meg abban, hogy
esküvői kellékek után szaladgáljon. És miközben a megvásárolandó
holmik listáján kipipálta a parókát, felírta rá a tiarát.
43. fejezet
Míg Max az Angyalhajban volt, a dolgozószobája szentélyében
üldögélő Stuart hallotta, hogy a kulcs, hajszálpontosan a megszokott
időben, fordul a zárban. Szombatonként és
keddenként, ha otthon volt, amikor Sheila takarítani jött, mindig
félrevonult valahová, hogy ne legyen szem előtt. Bűntudata volt
amiatt, hogy takarítónőt tartottak. El sem tudta volna képzelni, hogy
a lábát lógassa, míg más az ő házában dolgozik; nagyon
elkényeztetettnek
érezte volna magát, ha ezt teszi. Így csak kidugta a fejét az ajtó
résén, elmormolt egy udvarias hellót, és aztán úgy tett, mintha el
lenne foglalva ő maga is.
Ez alkalommal azonban nem Sheila állt az előszobában, amikor
kinézett, hanem egy jóval
fiatalabb nő. Takarítószerekkel megpakolt fehér műanyag vödröt
tartott a kezében.
– Ó, helló! – mondta Stuart a szokásosnál is zavartabban. Először is
azért, mert nem az
jött, akire számított, másodszor, mert az alacsony, karcsú nő a
himbálódzó barna lófarkával ismerősnek tűnt valahonnan.
– Helló – felelte a nő. – Sheila lánya vagyok, Jenny. Egy ideig én
jövök helyette, mert
meghúzta a hátát, és nem tud járni… Stuart?
A nő elmosolyodott, és Stuart ekkor felismerte.
– Jenny? Jenny Thompson? A Mosolygós Jenny? Tényleg te vagy
az?
– Stuart Taylor! Jó isten, milyen jó újra látni téged! Hány éve nem
találkoztunk?
Stuart elmosolyodott.
– Annyi, hogy kimondani is sok. Tizenhét?
– Ennyi idő telt volna el, mióta befejeztük a sulit? – Jenny gyors
számolást végzett fejben, aztán felsóhajtott. – Istenem, pontosan
ennyi! Félelmetes!
– Nem tudtam, hogy Sheila a mamád. Pedig milyen régóta jár ide, és
fel sem merült
bennem, hogy kapcsolat lehet köztetek.
– Ami azt illeti, a Thompson elég gyakori név – mondta Jenny
ugyanazzal a mosollyal,
amely az iskolában is mindig beragyogta az arcát. „Mosolygós
Jennynek” hívták akkoriban, és mindig élénk színű ruhákat hordott.
Ez azóta megváltozott. Most farmert és fekete pólót
viselt, amit félig eltakart a köpeny, de a mosolya a régi volt.
– És mi történt veled azóta, hogy utoljára láttalak? – kérdezte Stuart,
aki most vette csak észre, hogy ugyanolyan szélesen mosolyog, mint
Jenny. – Még mindig együtt vagytok Gavvel?
Jenny és Gav általános iskolás koruk óta elválaszthatatlanok voltak,
akár a sziámi ikrek.
– Sajnos nem – felelte Jenny. – Tíz évvel ezelőtt meghalt egy
motorbalesetben.
Stuart őszintén megdöbbent.
– Ó, Jenny, ez szörnyű. Annyira sajnálom. És ezt sem tudtam.
– Honnan tudhattad volna? Az újságba nem került be, a szülei meg
nem akartak
gyászjelentést közzétenni róla. Nem te vagy az első, aki nem hallott
a balesetről.
Stuartot teljesen letaglózta a hír. Gyerekkorukban mindannyian
halhatatlannak hitték
magukat.
– Borzasztó csapás lehetett ez neked. És persze a családjának is.
– Igen, az volt – ismerte be halkan Jenny. – Azt hittem, örökké
együtt leszünk. De, sajnos, nem így lett. – Felhúzta a vállát, majd
visszaejtette. – No de ne erről beszéljünk. Úgy hallom, nősülni
készülsz. Anya legalábbis azt mondta, hogy a fiatal pár, akihez
takarítani jár,
nemsokára összeházasodik. Feltételezem, hogy rólatok beszélt.
– Aha. – Stuart bólintott, de nem akart belemenni a részletekbe.
Inkább Jennyről szeretett
volna hallani. Az iskola óta eltelt évek semmivé zsugorodtak egy
pillanat alatt.
– És? Végül összeházasodtatok Gavvel? Úgy értem, mielőtt… –
Stuart hangja elhalt; nem
igazán tudta, hogy fejezhetné be a mondatot.
– Nem – válaszolta Jenny. – Együtt éltünk, és nagyon jól
megvoltunk papírok nélkül is. Bár
ha lettek volna gyerekeink, ki tudja? Talán összeházasodtunk volna
valamikor.
– Hol laksz?
– Ugyanabban az utcában, ahol felnőttem. A Farthing Streeten.
Amiből a gyerekek mindig
eltüntetik a „h” betűt. A kis csirkefogók.
Összemosolyogtak, majd Jenny azt mondta:
– Talán ha jobb tanuló lettem volna, akkor szert tehettem volna
valami jó állásra, és nekem is futotta volna egy hasonló házra.
– Azt hiszem, most melléfogtál – felelte Stuart. – A ház teljes
egészében a barátnőmé.
Amint kimondta, zavarba jött, hiszen ebben a megfogalmazásban
úgy hangzott, mintha
Max selyemfiúja lenne.
Jenny azonban nem figyelt fel az elszólásra.
– Mégsem bántam volna, ha annyi eszem van, mint Gillian
Stephensonnak vagy Luke
Applebynek. Nem tudom, mi lett belőlük. Gondolom, vezető
beosztásban vannak valahol.
– Nekem még mindig Luke a legjobb barátom – mondta Stuart. – És
elég jól megy neki.
– Ezt örömmel hallom – válaszolta Jenny őszintén. – Mindig olyan
rendes fiú volt.
– Ő sem hallott Gavinről, máskülönben mondta volna – jegyezte
meg Stuart. – Meg lesz
döbbenve.
Jenny bólintott.
– Na, az lesz a legjobb, ha elkezdem. – Felkapta a takarítóeszközeit.
– Ha itt végeztem, még haza kell rohannom, hogy kiengedjem a
szomszéd kutyáját. Aztán jöhet majd a délutáni
műszak.
– Persze, persze. Ne hagyd, hogy feltartsalak. Ha véletlenül
szükséged lenne valamire, a
dolgozószobában leszek.
Stuart nem viselte könnyen, hogy míg Jenny a három vécéjük
valamelyikét takarította, ő az
ebayen böngészgetett. Szegény nőnek más szombatot is el tudott
volna képzelni. Aki
bizonyára belőle is kinézett egy vezető beosztást, mint Luke-ból.
Esetleg brókernek hitte.
Pedig ha tudta volna…
Stuart örült, amikor Jenny végre bekopogott hozzá, jelezni, hogy
végzett, és menni készül.
Felajánlotta, hogy hazaviszi. A nő nem fogadta el, Stuart viszont
ragaszkodott hozzá. Úgysem volt semmi dolga. Maxine vásárolni
ment, és mint mindig, tétlenül várta, hogy hazajöjjön.
Stuart bekanyarodott a Money Box néven ismert lakótelepre, amit a
pénzről elnevezett
utcák – Penny Road, Guinea Terrace, Tanner Lane, Farthing Street –
miatt hívtak így. Jenny
otthona egy öt házból álló sor közepén volt. Az ablakai ragyogtak a
tisztaságtól, és oldalt megkötött, fehér csipkefüggöny díszítette
mindegyiket.
– Szép ház – jegyezte meg Stuart, és komolyan is gondolta.
– A tiétek mellett? Ne hülyéskedj! – Jenny felkacagott. – Bár nekem
és Alannek túl nagy
még ez is.
– Alannek? – kérdezte Stuart. Szóval, Jenny mégiscsak talált
magának valakit Gav után.
– Meg akarod nézni? – kérdezte Jenny. – Szeretek eldicsekedni vele.
Stuart követte a nőt a ház belsejébe. Az egész földszint egy légtérből
állt: egy kicsi,
négyszögletes első szoba, egy reggelizőpult és egy konyharész
alkotta. Az egésznek friss
hangulata volt, amit az ablakon beömlő fénynek is köszönhetett.
Stuart elégedett sóhajjal
adta tudtul, mennyire otthon érzi magát. A kandalló előtt álló
kanapén degeszre tömött
párnák sorakoztak; Stuart a legszívesebben elnyúlt volna köztük.
Százszor kényelmesebbnek
tűnt, mint az ő stílusos, alacsony támlájú fekete bőrkanapéik
bármelyike.
Az egyik szőrös, szürke párnának fülei is voltak. Stuart először
játéknak nézte, de Jenny
felkapta, és a férfi vállára ültette.
– Nem kell aggódnod, szobatiszta – mondta Jenny. – Ő Alan. Egy
brit óriásnyúl.
– Ó, egek – kuncogta Stuart. – Legalább egy tonna.
– Vakard meg a füleit, azt nagyon szereti – biztatta Jenny büszkén. –
Olyan kis törleszkedő.
Egy kis kényeztetés fejében bárkihez odamegy.
Stuart ijedtséget színlelve felkiáltott, amikor a nyúl elkezdte
szimatolni a fülét.
– Imád füleket szagolgatni – közölte nevetve Jenny. – Elég fura
szokásai vannak. – Közben
levette a túlsúlyos Alant Stuart válláról, és visszaültette a párnájára.
– Imádja nézni az
Emmerdale-t. Hihetetlen, nem? Bárhol van, amikor meghallja a
zenét, visszajön a kanapéra, és hegyezni kezdi a fülét. Biztos a
répaföldeken érzi ilyenkor magát.
Stuart elmosolyodott.
– Nagyon aranyos. Hé, elfelejtetted elzárni a csapot!
– Dehogy! Csak csöpög. Meg kellene javíttatnom, de mindig
elfelejtem felhívni a
vízvezeték-szerelőt.
– Majd én megnézem – ajánlotta Stuart.
– Ugyan! Nem azért jöttél – ellenkezett Jenny, de Stuart már a
csapot vizsgálgatta.
– Nincs véletlenül egy állítható villáskulcsod?
Jenny benyúlt a mosogató alá, és előhúzott egy szerszámos ládikát.
– Itt kell lennie, ha van – mondta.
– Tökéletes! – Stuart kiemelte a szerszámot, és egy pillanat alatt
megjavította a csöpögő
csapot.
– Ó, hálásan köszönöm! Már majdnem megőrültem tőle. – Jenny,
miközben beszélt,
keresgélni kezdett a táskájában. – Mivel tartozom?
– Ne sérts meg, Jenny Thompson! – méltatlankodott Stuart.
– Rendben. – Jenny bepattintotta a pénztárcáját. – Akkor…
köszönöm.
Ha megkínálja egy csésze teával, Stuart nem utasította volna vissza.
Ugyanakkor, bár
szívesen maradt volna, nem akarta forszírozni a dolgot. De
miközben az autója felé tartott, majdnem szétfeszítette a mellkasát a
büszkeség. Jennynek szüksége volt rá! Igaz, csak pár
percre, de akkor is. A szuperkompetens Max mellett ugyanis kezdte
elfelejteni, milyen jó
érzés, ha az emberre szüksége van valakinek.
44. fejezet
Valamivel később, ugyanezen a napon a Lamp bár pultjának
támaszkodva Luke elérkezettnek látta a pillanatot.
– Mit fogsz viselni? Úgy értem, az esküvődön.
Stuart visszaköpte a sört a korsójába.
– Milyen kérdés ez egy hús-vér férfitól? Nőiesebb témát nem
találtál?
– Csak azért kérdezem, hogy összhangban legyen az öltözetünk –
felelte Luke. – Elég
hülyén festenénk, ha te farmernadrágban lennél, én meg Hugo
Bossban.
– Most, hogy templomban esküszünk, nem húzhatok farmert, igaz?
– Stuart nem akart az
esküvőről beszélni; ezen az estén meg pláne nem.
– Akkor? Öltöny lesz rajtad, vagy valami más?
– Az öltöny a minimum, nem? – kérdezte pufogva Stuart.
– És? Nem akarsz venni egy újat?
– Mit? Öltönyt? Eltaláltad. Nem akarok. És tudod, miért? Mert van.
Nem is egy. Öltönyben
járok dolgozni is, és van egy fekete, amit temetésekre szoktam
felvenni. Valamelyik csak
megfelel.
– Nem mehetsz temetési öltönyben a saját esküvődre! –
méltatlankodott Luke.
– Miért ne mehetnék? Azért, mert fekete? Nincs ráírva, hogy
„kizárólag temetésre”.
– De hát, ha megengedhetsz magadnak egy újat is – erősködött
Luke, és közben átkozta
magát, amiért hagyta, hogy Max belekeverje ebbe az egészbe. Stuart
ugyanis kemény dió
tudott lenni, ha megmakacsolta magát.
– Egyetlen napért? Pénzkidobás lenne.
– Én szívesen kölcsönadnám az egyik öltönyömet, de nem sokra
mennél vele.
– Látod? Ha van benned annyi belátás, és tizenhét éves korodban
abbahagyod a
növekedést, most segíthetnél rajtam – felelte Stuart.
Fiúkorukban nagyon hasonló volt a felépítésük, bár színeikben
mindig különböztek.
Stuartnak barna szeme volt és középbarna haja. Luke haja
ugyancsak sötét volt, de a szeme
világosszürke – ugyanaz az árnyalat, amelyből az első szálak a
hajában is megjelentek már a húszas évei elején. Tizenhét éves
korukban még mindketten száznyolcvanöt centi körül
voltak, aztán Luke rátett még tízet, és hogy az izma is meglegyen,
rendszeresen eljárt az
edzőterembe, jelentős alkati különbséget idézve elő önmaga és
Stuart között.
– Jobb ötletem van. Mi lenne, ha kölcsönöznél egyet?
Stuart a söröskorsóját bámulta.
– Akár kölcsönözhetek is. Bár baszottul nem érdekel.
Luke értetlenül állt a Stuarttól teljesen szokatlan profán
megnyilvánulás előtt.
– Mi van veled?
– Bocs, haver – felelte Stuart, majd ivott egy nagy korty sört. – Ma
találkoztam Jenny
Thompsonnal. Emlékszel rá?
– A Mosolygós Jennyre? Már hogyne emlékeznék. Bár ezer éve nem
láttam. Hol futottál
össze vele?
– A klotyóink takarítása közben.
– Mi?
– A takarítónőnk megbetegedett a hátával, és a lányát küldte el maga
helyett. Jennyt.
– Milyen kicsi a világ! – füttyentett Luke. – Mi van vele?
– Tudtad, hogy Gav White halálos motorbalesetet szenvedett tíz
évvel ezelőtt?
– Atyaég! Nem tudtam! – Luke-ot szemmel láthatóan megrázta a hír.
Gav mindig tele volt
energiával. Erős volt, mint a bivaly, és megőrült a motorokért. –
Együtt jártak még Jennyvel, amikor ez a szörnyűség történt?
– Igen. Együtt is éltek. Bár gyerekük nem volt. Szar ügy, mi?
– Ja. – Luke továbbra is hitetlenkedve csóválta a fejét. Senkinek sem
lett volna szabad
meghalni huszonhárom évesen. – Ezért kell kiélvezni az életet, amíg
lehet. Itt az intő példa.
– Talán igazad van – bólogatott Stuart.
– Visszatérve az öltönyhöz… Jövő szombaton körülnézhetnénk pár
kölcsönzőben. Vagy
várj csak… Az a születésnapod.
– Nem számít. Nem tervezek semmi különöset. Max valószínűleg
úgyis dolgozni fog –
mormogta Stuart.
– Akkor? Megnézünk pár öltönyt?
– Ha muszáj – válaszolta Stuart, bár abban a pillanatban az öltöny
valahol nagyon alul
szerepelt a számára fontos dolgok képzeletbeli listáján. Azt, hogy
tulajdonképpen minden
gondolata Jenny Thompson körül forog, még a legjobb barátjának
sem merte bevallani.
45. fejezet
– Ó, Istenem, hát visszajöttél! – sikoltotta Faye, amikor kinyitotta az
ajtót, és Belt látta a küszöbön. – Gyere! Gyere be! – A karja
szélmalomként hasította a levegőt, mert az ösztönei
azt súgták, hogy szorítsa magához a nevelt lányát, aztán végül
mégsem tette meg, mert közte és Bel között nem számított
megszokott gesztusnak az ölelés. Talán csak a születésnapokon
meg karácsonykor.
Aztán megjelent mögötte Trevor is, és Bel egyenesen belesétált az
apja kitárt karjába.
– Ó, kincsem, annyira aggódtunk! Jól vagy?
– Jól – felelte Bel, kiélvezve az ölelő karok melegét. – Sajnálom,
ami történt.
– Semmi baj, ne aggódj – mondta Faye Trevor helyett. – Fő, hogy
itthon vagy végre.
Számunkra ez a legfontosabb.
– Hallottál Richard felől? – kérdezte Trevor.
– Igen. Keresett telefonon, és több üzenetet is hagyott. Beszélni akar
velem.
– Van is neki miről! – dörmögte haragosan Trevor. – Senki sem
tudja, merre bujkál. És
Shaden is eltűnt. Nem lennék meglepve, ha…
– Trevor! – szólt közbe Faye figyelmeztető hangon. Ismerte a férjét,
így tudta, hogyan
akarja befejezni a mondatot. És Bel számára még korai lett volna azt
hallani, hogy Richard és Shaden esetleg együtt van valahol.
– Ne haragudj, drágám – mondta bűnbánóan a férfi, még jobban
magához szorítva a lányát.
– Bárhol vannak is, előbb-utóbb elő kell mászniuk.
– Kérsz egy kis teát? – kérdezte Faye. – Megyek, készítek egy
hatalmas kancsóval. Éppen
most forrt fel a víz.
– Igen, kérek. – Még el sem hangzott a válasz, Faye már el is tűnt a
tolldíszes papucsában
az ajtó mögött. Bel el sem tudta képzelni, hogy a Bosomworth
nővéreken kívül más is visel
hasonló lábbelit.
– Gyere, ülj le – nógatta Trevor, majd megfogta a kezét, és maga
után húzta a nappaliba. –
Mesélj, hol voltál?
– Haworthben.
– És ott?
– A kunyhókban.
– A Brontё kunyhókban?
– Igen, apa. A Brontё kunyhókban.
– És hogy jutottál be?
– Úgy, hogy volt nálam egy kulcskészlet. Tőled kaptam valamikor
régen, de bíztam benne,
hogy megfeledkeztél róla.
– Meg – ismerte be Trevor. – De miután minden eshetőséget
végiggondoltam, felhívtam az
Emilyt. Nem hiszem, hogy említettem volna, de kiadtuk valakinek…
– Tudom. És nem mondta meg, hogy ott vagyok. Én kértem meg,
hogy ne árulja el.
– Ó, te kis butus! – dünnyögte Trevor. Gyapjúkardigán volt rajta,
kézzel kötött, nagyon
apukás darab. Bel hirtelen kislánynak érezte magát mellette. És mint
egy igazi bakfis, ledobta magát a nagy, kényelmes kanapéra, és
befészkelte magát a puha párnák közé.
– Ne felejtsd el, Trevor, hogy Belnek egyedül és a maga módján
kellett megbirkóznia a
helyzettel – mondta Faye, miközben letette a hatalmas tálcát az
asztalra. Természetesen
nemcsak tea volt rajta, hanem sütemény is. – Talán nem tévedek
nagyot, ha így gondolom.
Bel felfedezte Faye arcán az aggódó ráncokat; mintha attól tartott
volna, hogy nem volt elég tapintatos. Bel mindig kívülállóként
kezelte, és bár sok éve alkottak egy családot, annak
tekintette ma is. Ami elég szörnyűnek tűnt ebben a pillanatban.
– Igen. Dióhéjban megfogalmazva valóban ez a dolog lényege –
ismerte be. – Tudod, Faye,
hogy milyen vagyok. A végtelenségig önfejű és makacs. – Bel a
mostohaanyjához intézte a
szavait, aki erre elmosolyodott. Bel figyelmét nem kerülte el, hogy
milyen sokat jelent neki már egy parányi kedvesség is.
– Találkoztál már a barátnőiddel? – kérdezte Trevor, miközben Faye,
ahogy egy úri ház
úrnőjéhez illik, kitöltötte a teát a porceláncsészékbe.
– Nem, de a látogatási listámon ők a következők.
– Várj csak! – Trevornak hirtelen eszébe jutott valami. – Ha az
Emily ki van adva, te hol
laktál? Csak nem a Charlotte-ban?
– De, ott – bólintott Bel. – Minden rendben volt vele. Használható.
Illetve, hiányzik belőle egy alapvető dolog. Egy konzervnyitó. – Bel
elmosolyodott az emléktől, és nagyon sajnálta,
hogy nem oszthatja meg senkivel.
– Csak hogy tudj róla, eladom a házakat – mondta Trevor. – Hogy
őszinte legyek, már
korábban is eladtam volna őket, de eddig nem találtam rájuk vevőt.
– Eladod?! – Bel arcára kiült a rettenet.
– Ó, Bel, hiszen már nem is használjuk őket; gyalázat, hogy mindig
üresen állnak.
Mondhatni, gazdátlanul. Fejlesztésért kiáltanak. De nekem nincs
most energiám arra, hogy
egy ekkora projektet felügyeljek. Főleg nem most, hogy a cég meg
akarja vetni a lábát a
tengerentúli piacon. Így hát – megválok tőlük.
Bel tudta, hogy az apjának igaza van. Ő és Faye már időtlen idők óta
nem jártak a
házikókban, amelyek, ugyanakkor, csodálatos menedéket
nyújthattak volna másnak, aki
szereti az eldugott helyeket. Az eladásuk egyúttal egy korszak végét
jelentette a családjuk számára. Eszébe jutott az a sok boldog
hétvége, amit ott töltöttek: míg odakint tombolt a szél, ők forró
csokival teli bögrét szorongattak a jó meleg Emilyben a kandallóban
lobogó tűz előtt.
Egyszer Richardot is elvitte, reményei szerint egy meghitt hétvégére,
de a férfi, a kezdetleges berendezés láttán, felhúzta az orrát, és
azonnal bejelentette magukat a legközelebbi flancos szállodába. Így
sohasem tudta meg, mekkora zűrzavart tud okozni az ember életében
egy
olyan jelentéktelen apróság hiánya, mint egy konzervnyitó. Bel
halványan elmosolyodott,
amikor Dan Regentre gondolt, és a praktikákra, amelyet a vacak
konyhai eszköz
megszerzéséért be kellett vetnie.
– Mi olyan érdekes? – bökte oldalba az apja.
– Csak eszembe jutott a fickó, aki kibérelte az Emilyt. Orvos. És író.
– Tudom – biccentett Trevor. – John North. Az összes könyvét
olvastam. Sajnos az utóbbi
időben kiszáradt a tolla, ha érted, mire gondolok. Úgy tudom, éppen
egy idegösszeomlásból
lábadozik. Az a hír járja, hogy egy nő miatt.
– Tényleg? – kérdezte Bel.
– Igen. Állítólag meglépett a menyasszonya egy… – Trevor ijedten
elhallgatott; nem tudta,
jól teszi-e, ha efféle hűtlenségről beszél a lánya előtt.
– Folytasd csak, papa – unszolta Bel információra éhesen.
– Nos – kezdte Trevor óvatosan, hátha mégis rosszat szól, és
felizgatja a lányát –, egy
másik férfival. Aki történetesen a vőlegény legjobb barátja volt.
Végül Bob Rogers volt az, aki a kiadás ügyében megkeresett.
Tudod, annak a csomagolócégnek a tulajdonosa, amelyik
nekünk is dolgozik. Ő járt már egyszer az Emilyben, és
megkérdezte, kiadnám-e a barátjának, aki pár hónapra szeretne
eltűnni a világ elől. Merthogy teljesen összetörték a szívét…
– Szegény ember – csóválta Faye a fejét, miközben körbekínálta a
süteményt. – Gyakran
összefutottál vele, Bel?
– Csak néha – hazudta Bel, mert nem engedhette meg, hogy Dan
Regent visszalopózzon a
gondolatai közé. Szerette volna lezárni magában ezt a fejezetet.
Tudta, hogy Cathy kereste a férfit, ami csak egyet jelenthetett:
belátta, mekkorát hibázott, és most vissza akarta kapni ezt a
nagyszerű embert. Ahogy a jelek szerint Richard is őt.
– Enned kellene valamit, Bel. Olyan sovány vagy. Ne készítsek egy
kis spagettit?
Faye remekül főzött, és odafigyelt arra, hogy mindenkinek a kedvére
tegyen. Bel azonban
nem volt éhes. Szeretett volna mielőbb elindulni Violethez és
Maxhez. Aztán meg haza kellett mennie, hogy végiggondolhassa, mi
legyen Richarddal.
46. fejezet
Lydiana Bosomworth- Greaves kicsit becsípett. Túl sok bort ivott a
nőegylet ebédjén, és mint ilyenkor mindig, nem érzékelte, hogy a
kelleténél jóval hangosabban beszél.
A legtöbb szó az aznapi Melbourne Star egyik cikkéről esett. Egy
barnsley-i menyasszonyról volt benne szó, aki, miután jól eláztatta
újdonsült férjét az esküvőt követő fogadáson, fogta magát és
megszökött. Valakinek közben eszébe jutott, hogy Lydiana arról a
vidékről
származik, talán éppen a yorkshire-i Barnsley-ból, és a cikk egyik
főszereplőjét szintén
Bosomworthnek hívták. Így duplán szaftosnak érezték a sztorit.
– Rokonságban állsz ezzel a „Szőke Szépséggel”, Lydiana, vagy a
Bosomworth olyan
gyakori név Yorkshire-ben, hogy szinte mindenkit úgy hívnak? –
kérdezte Carolyn Huggins
vihogva.
– Éppen hogy nem gyakori – méltatlankodott a megszólított. – Sőt
nagyon is ritka.
Amennyire én tudom, egyetlen Bosomworth család él az egész
országban.
– Akkor hát biztosan rokonaid a cikkben szereplő emberek –
jegyezte meg az egykori leedsi
hölgy, Mary Philipson, aki különös örömét lelte abban, hogy a
sarokba szorított Lydianának
esetleg köze lehet a szexbotrányhoz. Amiben a látottak alapján a
„Szőke Szépségnek” titulált kefélőgép lehetett a fő ludas.
Nyilvánvalóan a sztorit is ő adta el az újságnak, hogy még
sötétebb színben tüntesse fel a megcsalt menyasszonyt.
Lydiana a szeme sarkából látta, hogy Elle White, Fiona McCarrick
és Ruthie Hunnerton
ugyancsak jól szórakozik a kínlódásán.
– A menyasszony apja, Trevor Candy, a húgom férje. – Lydiana
rövid tépelődés után úgy
döntött, hogy megtévedt unokahúgáról eltereli a figyelmet valami
olyasmire, amivel egyetlen szempillantás alatt betömheti a
csipkelődő szájakat. – Csokoládéban utaznak. Van egy sok
millió fontot érő gyáruk. Családi vállalkozás, természetesen,
amelynek az értékét súlyosan
alábecsülte a cikk. De még ennél is többet fog érni, ha az
Államokkal és a Svájccal folytatott tárgyalások sikerrel járnak,
amire a húgom szerint minden esély megvan. Sőt az is lehetséges,
hogy a vállalkozást a tengerentúlra költöztetik – hazudta
szemrebbenés nélkül, majd látva az elképedt arcokat, még szerényen
hozzátette: – Ja, és a sógoromat hamarosan lovaggá ütik.
Milyen kicsi a világ, gondolta a társaság egyik tagja. És milyen
gyorsan terjednek benne a hírek.
47. fejezet
Max egyetlen szót sem szólt, amikor ajtót nyitott Belnek, csak
magához vonta a barátnőjét, és szorosan átölelte.
– Te ostoba tyúk – mondta, miután kartávolságnyira tolta magától. –
Halálra aggódtuk
magunkat miattad.
Violet ölelése jóval gyengédebb volt, aminek Bel csak örülni tudott,
mert már fájtak a bordái a sok szorongatástól.
– Kinyitottam egy üveg bort – folytatta Max. – És szereztem némi
harapnivalót. Ülj le.
Beszélgessünk. Az egész ház a miénk, mert Stuart elment valahová a
haverjával, Luke-kal, aki talán éppen most győzködi az én makacs
vőlegényemet arról, hogy vegyen magának egy
cilindert meg egy frakkot az esküvőre. Ó, Bel, annyira örülök, hogy
itt vagy!
Violet is örült. Így megvolt a tökéletes indoka arra, hogy eljöjjön
otthonról. Glyn ismét
tervezgetős kedvében volt, és egyfolytában a jövőről meg
gyerekekről beszélt, de legfőképpen arról, hogy miként fogja
gyerekszobává alakítani a vendégszobát. És bár Violet a
legszívesebben a képébe üvöltötte volna, hogy hiszen a legközelebbi
barkácsáruházig sem tud elmenni faanyagért, a könnyebb utat
választotta, és hagyta, hogy mondjon, amit akar. Így
amikor megnyitotta Max S MS -ét, amelyben azt kérdezte, át tud-e
menni hozzájuk, mert Bel
visszajött, úgy érezte, az imáira érkezett felelet. Még az sem
érdekelte, hogy este, amikor hazaér, újabb zsörtölődéseket kell
végighallgatnia.
Bel leült Violet mellé a fekete bőrkanapéra, Max pedig kitöltötte az
italt – egy kifejezetten drága bort.
– Ebből húsz fontba kerül egy palack – dugd vissza gyorsan a dugót!
– Nem! – tiltakozott Max. – Megérdemled.
– Ó, a francba, bár ne mondtad volna. Most majd kilötyögtetem –
mondta ijedt hangon
Violet. – Már most remegek a félelemtől.
– Akkor kénytelen leszel egyszerre felhajtani – vihogta Max,
miközben felemelte a poharát.
– Ami nem is baj, mert talán megnyugtatja az idegeidet. – Igyunk!
Belre! A legbátrabb nőre, akit ismerek.
– Nem voltam én bátor – mondta Bel halkan –, csak bosszúszomjas.
Amit tettem,
gyűlöletből tettem.
– És megbántottságból – tette hozzá Violet. – Rettenetesen fájhatott,
amit Richard a hátad
mögött művelt.
– Mikor jöttél rá? – kérdezte Max egy újabb korty bor után. Finom
volt. Ezúttal örült, hogy nem kell autóba ülnie, mint a barátnőinek.
– Két hónappal ezelőtt. Esküszöm, korábban sohasem néztem meg
Richard S MS -eit, de
aznap a konyhában töltötte a telefonját, és én – magam sem tudom,
mi ütött belém – úgy
éreztem, feltétlenül bele kell kukkantanom a postafiókjába. Ezt súgta
az ösztönöm, és úgy
éreztem, nem véletlen, hogy a lehetőség szinte tálcán kínálja magát.
Rögtön feltűnt, hogy a legtöbb üzenetet egy bizonyos „S”-től kapta.
„S” alig várta, hogy újra találkozzanak. „S” olyan jól érezte magát
vele. Csupa ilyesmi. – A legpikánsabb üzenetekről szándékosan nem
beszélt.
Amelyekből kiderült, hogy „S” lyukas bugyit visel a találkozóikon,
és hogy „S” a
mennyországban érezte magát a Las Vegasban töltött hétvégén. Bel
tudta, ha összejön is
valaha még Richarddal, bőven lesz mit megbocsátania. Pedig amit
kiderített, az talán csak a jéghegy csúcsa volt. – A felfedezésem után
olyan nyomozásba kezdtem, hogy még Miss
Marple is megszégyenült volna, ha látja – folytatta.
– Miért, mit csináltál?
– Elkezdtem átkutatni a zsebeit, betörtem az e-mail postafiókjába.
– Nem hiszem, hogy nem törölte ki a kompromittáló maileket! –
jegyezte meg indulatosan
Violet. – Bár ez az ostobaság csak azt mutatja, hogy korábban nem
volt viszonya.
– Vagy hogy ennyire bízik a farkában – tette hozzá pufogva Max.
– Az összes e-mailt elmentette egy fájlban – mondta Bel, és
köhögéssel próbálta leplezni a
feltörő érzelmeket. – Az ember csak olyasmit ment el, amit később
újra meg akar nézni, nem?
– Ha lány az illető, akkor igen – felelte Violet. – Lehet, hogy
Richard azért mentette el őket egyetlen fájlban, hogy egy
gombnyomással kitörölhesse mindet. – Olyan érv volt ez, ami
eléggé sántított, és erre Violet maga is rájött, amikor kimondta, ezért
gyorsan feltett egy következő kérdést. – Jelentkezett az esküvő óta?
– Ó, igen. Keresett is, meg egy csomó üzenetet hagyott. Beszélni
akar velem. Még nem
válaszoltam neki, de nem térhetek ki a találkozó elől. Végül is
házasok vagyunk.
– Biztos? Jogi szempontból is? – kérdezte Violet. – Úgy értem, nem
háltátok el az esküvőt,
vagy igen?
– Azt hiszem, érvényes, bárhonnan nézzük is – válaszolta Bel.
– Lehet, hogy érvényteleníttethetnéd.
– Miért nem léptél le már az istenverte eskü előtt? – kérdezte Max
ingerülten. – A végén
még kiderül, hogy a vagyonod fele is őt illeti.
– Még az is lehet, hogy igen. Most már látom, mennyire nem voltam
magamnál, amikor ezt
az egészet kiterveltem – mondta Bel, miután nagyot hörpintett a
borából. – Pedig akkor azt
hittem, nagyon okos és agyafúrt vagyok. Csak most látom, hogy
milyen elvakultan
cselekedtem. Nem is igen tudtam, hogy mit csinálok.
– Hasonló helyzetben mindenki összezavarodott volna – jegyezte
meg halk, együtt érző
hangon Violet.
– Mi volt, miután elmentem? – kérdezte Bel. – Úgy értem, a
fogadáson.
– Vérontás – felelte Max olívabogyóval teli szájjal. – Richard utánad
rohant, és aztán nem
is jött vissza; a nagynénéd élő pajzsként vetette magát a nyálas
kuzinod elé, aztán ők is
eltűntek. A papád meg a nevelőanyád tett egy bejelentést, hogy az
ünneplésnek valószínűleg
vége, de ha bárkinek szüksége lenne egy brandyre vagy bármilyen
más italra a sokk miatt,
természetesen a ház vendégei…
– Fantasztikusan viselkedett a nevelőanyád – szúrta közbe Violet. –
Körbejárta a
vendégeket, és mindenkit megnyugtatott. Beszélt a személyzettel, és
pillanatok alatt
megszabadult a tortától is. Azt hiszem, az apád túlságosan le volt
taglózva ahhoz, hogy
intézkedni tudjon.
Bel a kezébe temette az arcát. Amikor a terveit szövögette, nem
számolt azzal a zűrzavarral, amelyről tudnia kellett volna, hogy a
távozása után mindenképpen bekövetkezik. A
fantáziakép, amelyet dédelgetett, azzal ért véget, hogy ő
méltóságteljesen távozik a
fogadásról, és nem marad utána más, csak néhány hüledező
főgonosz.
– Bár segíthettünk volna neked a nehéz pillanatokban – mondta
Max, miközben odakínálta
a barátnőinek a ropis tálkát. – Bár beavattál volna minket is a
terveidbe.
– Igen, az jó lett volna – bólogatott Bel. – De nem tudtam megtenni.
Sajnos ilyen a
természetem. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindig mindent
mindenkinél jobban tudok.
Erre mi történik? Elbujdokolok a világ elől, aztán amikor
előmászom a rejtekemből, kiderül, hogy nem tudok semmit.
– Hová mentél? – kérdezte egy parmezános rúd után nyúlva Violet.
– Az apámnak van két kis háza a haworthi lápvidék peremén.
Meghúztam magam az
egyikben – válaszolta Bel. A másikban egy orvos lakott, ugyanolyan
összetört szívvel, mint az enyém. Egy orvos, akit hozzám hasonlóan
belülről rágott a fájdalom. Egy orvos, akivel soha többé nem
találkozom, tehát jobban tenném, ha megpróbálnám elfelejteni.
– No de beszéljünk vidámabb dolgokról – fordult Bel Max felé. – Mi
a helyzet a te esküvőddel? – Ha más nem is, gondolta, Max
cselszövéssel is felérő tervezgetése biztos segít neki abban, hogy
legalább egy órára száműzze a gondolatai közül Dan Regentet.
– Óóó, igen, meséld el, hogy haladsz! – csatlakozott Bel kéréséhez
Violet is.
– Hát – kezdte Max olyan széles mosollyal, mint a Nílus, és Bel és
Violet hamarosan már
meg is bánták, hogy egyáltalán feltették neki a kérdést.
48. fejezet
Violet, abban bízva, hogy Glyn már alszik, halkan belökte az ajtót.
Persze tudhatta volna,
hogy nem éri meglepetés.
– Hol voltál? Nem is tudom, hányszor hívtalak – mondta a
konyhából kilépve egy bögre
teával és egy krémes fánkkal a kezében a férfi.
– Pontosan tudod, hogy hol voltam. Maxnél – felelte Violet. – Bel
visszajött.
– Akkor is aggódtam. Miért nem válaszoltál a hívásaimra?
Violet ingerülten felcsattant.
– Mert a barátaimmal beszélgettem, és ilyenkor elég idegesítő tud
lenni, ha kétpercenként
csörög a telefonom, tudod?
– Csak azt akartam tudni, jól vagy-e – mondta Glyn sértett hangon. –
Bocsásd meg, hogy
törődöm veled. Besötétedett, és az utak tele vannak őrült autósokkal.
Szinte egymást érik a balesetek. Nézd meg a Chronicle-t. Nem olyan
régen haláleset is volt.
Violet az ajkába harapott. Késő volt ahhoz, hogy vitázni kezdjen, és
tudta, nehezen fogja
abbahagyni, ha kiabálni kezd.
– Négyszer készítettem neked teát, és mind a négy kihűlt –
panaszolta Glyn.
– Nem értem, miért csináltad – jegyezte meg száraz, örömtelen
nevetés közben Violet. Úgy
vélte, épeszű ember nem tesz ilyet.
– Mert azt hittem, korábban hazajössz – hangzott a férfi válasza. –
Tudtad, hogy korábban
fájt a fejem.
Violet belülről már fortyogott. – Megyek és lefekszem – mondta.
Glyn a következő
pillanatban követte. De előtte még megette a fánkot. Csak a teát
hagyta az asztalon.
Az ágyban Violet hátához lapult, aki ezúttal türelmetlenül elhúzódott
tőle. A telefonja
huszonhárom nem fogadott hívást jelzett. Ennyiszer kereste a két óra
alatt, amit Maxnél
töltött, és ezzel alaposan sikerült felbosszantania.
– Túl melegem van, ha hozzám simulsz – mondta.
Érezte, hogy a férfi elhúzódik tőle, majd hallotta, hogy a feje hangos
puffanással és egy
hangzatos sóhajtás kíséretében megpihen a saját párnáján.
Violet behunyta a szemét, és megpróbált nem sikoltozni. Felhúzta
magát, és tudta, hogy
még órákig nem lesz képes elaludni. De azt is tudta, ha felkel, és
kimegy a konyhába, hogy
készítsen magának valami italt, a férfi simogatásra éhes pincsi
módjára utánamegy és
faggatózni kezd. Így hát csendben feküdt, és közben azért
imádkozott, hogy Glynt mielőbb
nyomja el az álom.
Amikor – tizenhat hónappal korábban – megismerkedtek, a férfi
részéről megnyilvánuló
gondoskodó figyelem olyan volt számára, mint kiszáradt toroknak a
hűsítő ital. Hat hónapnyi együttjárás után épp akkor dobta a barátja,
Greg, mert visszament a volt barátnőjéhez, és
ezzel csíkokra szaggatta Violet amúgy is törékeny egóját. Egy
alkalommal egyedül üldögélt
egy kávézóban a Meadowhallban, és Glyn, aki nem talált szabad
asztalt, megkérdezte,
csatlakozhat-e hozzá. Mosolygós volt, figyelmes, a végén meghívta
egy újabb kávéra, és
elkérte a telefonszámát. Violet megtépázott szívének tetszett a
férfitársaság, mert egy időre feledtette vele Greggel kapcsolatos fájó
gondolatait.
Az első randijukon Glyn egy étterembe vitte. Kinyitotta előtte az
ajtót, kihúzta neki a
széket, és minden vonatkozásban figyelmes volt, talán túlzottan is.
És a végén ő fizetett.
Violet igazi hölgynek érezte magát mellette, és ez mámorító volt.
A harmadik randin végképp horogra akadt. Soha, egyetlen férfi sem
részesítette annyi
figyelemben, mint Glyn, aki aznap, koktélozás közben elmesélte
neki, hogy elbocsátották a
munkahelyéről, amiért, mivel igazságtalannak tartotta, beperelte a
volt főnökét. Amikor a
Meadowhallban megismerkedtek, éppen terápiáról tartott hazafelé.
Annyira megviselte
ugyanis a kirúgása, hogy majdnem idegösszeomlást kapott. Azt
mondta, hogy a találkozása
Violettel a gödör széléről rántotta vissza, és ő rögtön beleszeretett.
Violet megsajnálta a megsebzett férfit, bár úgy gondolta, hogy ebben
a fázisban még korai szerelemről beszélni.
Glyn azt is mondta, hogy Violet nélkül biztosan visszaesne. És
Violet, aki mindig odafigyelt másokra, úgy érezte, hogy segíteni
akar ennek a szimpatikus férfinak a felépülésben, mi több, miután
hallgatólagosan beleegyezett, hogy ő legyen mellette a „szikla”,
bizonyos fokig
kötelességként fogta fel, hogy tevőlegesen is kivegye a részét a
gyógyulásából. Csakhogy Glyn pánikrohamai nem javultak, hanem,
ha lehet, még gyakoribbá váltak, és egyre ijesztőbb
feladattá vált számára már az is, hogy az utcára lépjen. Így egy idő
után nem is mentek
sehová, hanem a férfi lakásában töltötték minden idejüket.
Három hónappal az első találkozásuk után összeköltöztek. Violet
eleinte hízelgőnek találta, hogy Glyn mindig vacsorával várta,
amikor este hazaért. De rövid idő elteltével kezdte
terhesnek érezni a kapcsolatukat. Amit eleinte törődő figyelemnek
hitt, állandó
követelődzéssé változott. Glyn mindig tapogatni akarta, vagy
legalább megfogni a kezét, és ha Violet nem akart szeretkezni vele,
abból arra következtetett, hogy el akarja hagyni. Nem tudta
elfogadni az elutasítást. Minél gyakrabban volt része benne, annál
jobban elárasztotta
Violetet az érzelmeivel. És mire Violet észbe kapott, gyökeret vert a
férfi életében, és nem szakíthatta ki magát, mert azzal Glyn szívét is
kettétépte volna. Aki ezt minduntalan
tudatosította is benne. Örökké azt hajtogatta, ha Violet elmegy, ő
rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben a megismerkedésük előtt
volt.
Amikor Violet meghallotta a halk horkolást, óvatosan felkelt, és
átlopakodott a
hálószobából a konyhába. Ott készített magának egy forró
csokoládét, és miközben megitta,
azon tűnődött a konyhaasztal mellett, hogy miként állíthatná meg azt
a futószalagot, amelyre ugyan önként állt rá, de azóta is csapdában
tartotta, és megállíthatatlanul száguldott vele az esküvője felé.
Ráadásul Freya tanulságos történetbe foglalt intelmeit sem tudta
elfelejteni.
49. fejezet
Bel keddig gyűjtögette az erőt ahhoz, hogy felhívja Richardot, de
már az első csörgésnél
megszakította a hívást, annyira remegett.
– Nem futamodhatsz meg, te ostoba liba – korholta magát, majd
lenyomta a hívásismétlő
gombot, és várt. A férfi az ötödik kicsengést követően vette fel a
telefont.
– Bel. – A hangja tele volt melegséggel és megkönnyebbüléssel. –
Jól vagy?
A jól begyakorolt szavak úgy váltak semmivé Bel fejében, mint
nyári melegben a fagylalt.
Milyen választ lehet adni egy ilyen kérdésre a történtek után?
– Jól – nyögte a torkában gyülemlő könnyeken keresztül.
– Nem tudtam, felhívjalak-e, vagy hagyjalak békén, hogy
átgondolhasd a dolgokat. Annyira
örülök, hogy jelentkeztél, drágám. Nem is tudom megmondani, hogy
mennyire.
A hangja olyan lágy volt, olyan gyengéd, aggodalommal teli. Bel
megpróbált mondani
valamit, de nem jött ki hang a torkán.
– Bel, nem akarlak siettetni. Annyi időd van, amennyit csak akarsz.
És nyugodtan
elmondhatsz bárminek, aminek csak akarsz, ha ez segít. De
szeretném jóvátenni azt, amit
elkövettem ellened. Még nem tudom, hogyan, de mindent
megpróbálok, és ígérem, sikerülni
fog.
Bel szívének az a része, amelyre a „Richard” címkét ragasztotta,
olvadozni kezdett. A férfi pontosan azt mondta, amire vágyott, amit
hallani akart.
– Tudom, hogy még zaklatott vagy, és ezért nem tudsz most
beszélni…
Máris azonos hullámhosszon voltak, és kifejezetten jók voltak a
vételi viszonyok.
– Bel, nem foglak zaklatni. Nagyon szeretnélek látni, de csak akkor,
ha te is készen állsz
arra, hogy találkozz velem. Bizonyára őrült voltam, amikor
megkockáztattam, hogy
elveszítselek. Bár meg tudnám mondani neked, hogy miért tettem!
Bel hangosan szipogott.
– Látod, megint felzaklatlak. Pedig nem akarom. Meglátod, minden
rendbe jön. Nem kell
elsietned semmit. Annyi időd van, amennyit csak akarsz.
Bel, mielőtt feltette volna a nagy kérdést, beszívta a levegőt, majd
egy reszelős hang
kíséretében ki is fújta.
– És mi van Shadennel?
– Hogyhogy mi van vele? – kérdezte Richard szenvedélyesen és
pontosan a megfelelő
gyűlölködéssel a hangjában. – Többé hallani sem akarom a nevét.
Hányni tudnék, ha rá
gondolok. Ami, szerencsére, és ezt nyugodtan elhiheted, nem fordul
gyakran elő.
– Ez azt jelenti, hogy nem együtt léptetek le az esküvő után?
– N E M. N E M E G Y ÜTT L É P TÜN K L E! – kiáltotta Richard
a telefonba olyan hangon, min a világ legnevetségesebb
feltételezésére kellett volna válaszolnia. – Azt sem tudom, hol van,
és nem is akarom megtudni.
– Oké – mondta Bel, gyűlölve magát az elvékonyult, sírós hangért.
Szerette volna
könnyedén, egy világhírű bokszbajnok magabiztosságával
lefolytatni az első beszélgetést.
– Édesem, annyira szeretlek, és ezt be is fogom neked bizonyítani.
Bármikor felhívhatsz,
amikor csak akarsz. Éjjel-nappal. És nagyon szeretnélek látni. Ha
készen állsz rá. Remélem, hamarosan.
Bel letette a telefont, mert válaszolni úgysem tudott. Egy roncs volt.
A férfi meleg, gyengéd hangja teljesen letaglózta. Szerette volna
visszaforgatni az idő kerekét addig a napig, amikor felkapta a
konyhapultról a telefonját, és belenézett a hívásaiba. Már nagyon
bánta, hogy nem akkor és ott szembesítette azzal, amit elkövetett.
Amikor még nem csaptak egekig a tornádó
erejével érkező megbántottság és sérelem hullámai.
50. fejezet
Stuart egy órával korábban eljött a munkahelyéről, mert megfájdult
a feje. Mindig is hajlamos volt a migrénre. Szerencsére egy időben
bevett Nurophen meg tudta akadályozni, hogy
eluralkodjon rajta a fájdalom, és a trükk ezúttal is bevált. Mire
hazaért, gyakorlatilag
megszűnt a tarkójában a lüktetés, így most az egyszer nem kellett
lefeküdnie az elsötétített szobában, kerülve a legkisebb hangokat is.
Amint kinyitotta az ajtót, meghallotta a porszívó zúgását. Érezte,
hogy a szíve ficánkolni
kezd a mellkasában. El is felejtette, hogy a takarítónő másik napja a
kedd. Most – isten
bocsássa meg – nagyon csalódott lett volna, ha Sheilát és nem
Jennyt találja a porszívó
mögött. Csak remélni merte, hogy az asszony még nem gyógyult fel
a hátfájásból, és továbbra sem tudja vállalni a heti két takarítással
járó fizikai megterhelést.
Amikor belökte a nappali ajtaját, Jenny ijedten megugrott.
– A csuda vigyen, azt hittem, betörő vagy! – kiáltotta ijedten.
– Bocsáss meg, Jen – kacagott férfi. – Én csak próbáltalak nem
megijeszteni.
– Hát akkor sikerült elszúrnod – felelte a nő most már mosolyogva,
ziháló mellére szorítva
a tenyerét. – Jól vagy? Úgy nézel ki, mint akit kicentrifugáltak.
– Épphogy sikerült megúsznom egy migrént – válaszolta Stuart.
– Tudok adni paracetamolt. Mindig van a táskámban. A konyhában
hagytam, azt hiszem.
– Kösz, de már vettem be valamit – mondta Stuart, de megérintette a
nő aggódása.
– Anyának is szokott migrénje lenni. Te villódzó fényeket látsz tőle,
vagy a hányingeres
fajtában szenvedsz?
– A hányingeresben – felelte Stuart.
– Ülj le, csinálok neked egy csésze kávét – ajánlotta Jenny,
kikapcsolva a porszívót.
– Jól vagyok, Jen. Nem akarlak feltartani.
– Nem tartasz fel. Tényleg. Már csak ezt a kis sarkot kell
kiporszívóznom, és végeztem.
– Akkor tudod, mit? Fejezd be, én meg felteszem közben a vizet. Én
fogok neked kávét
készíteni, és nem te nekem.
Jenny, megadása jeléül, felvillantotta híres mosolyát.
Stuart a konyhába ment, ami, ha lehet, most még jobban ragyogott,
mint Sheila munkája
nyomán. Éppen felforrt a víz, amikor Jenny utánajött, és az
öltönyére mutatva megjegyezte: –
A vezetői beosztással járó stressz is oka lehet a migrénednek.
Stuart halkan felnevetett. – Én aligha számítok vezetőnek, Jenny. –
Talán harmadszor volt
rajta öltöny a munkája miatt, mert nemrég előléptették, és időnként
részt kellett vennie
bizonyos megbeszéléseken. Az álláshirdetést, amit végül
megpályázott és meg is kapott, Max
fedezte fel a cég hírlevelében, és addig nyaggatta, míg ő be nem adta
a derekát. Max azzal
érvelt, hogy miért ne kaphatna jobb fizetést, és miért ne
részesülhetne azokban a
kedvezményekben, amelyeket tizenhét évi hűséges szolgálat után
megérdemel. A főnöke
hasonlóképpen vélekedett, állította, hogy máris a zsebében érezheti a
jelentős
fizetésemeléssel járó beosztást, így gyakorlatilag két tűz közé került.
A pénz, amit hazavitt, még így is csak a töredéke volt annak, amit
Max keresett, de így kicsivel többet dobhatott be a családi kasszába,
és ez némileg csökkentette a lelkére nehezedő nyomást. Ugyanakkor
utálta
az új munkakörével járó megbeszéléseket. Kényelmetlenül érezte
magát öltönyben, és még
kényelmetlenebbül, ha hozzá kellett szólnia valamihez. Hála
istennek ez nem volt túl gyakori, mégis visszavágyott a régi
beosztásába, ahol boldog volt, és mivel nem volt kitéve semmiféle
stressznek, migréntől sem kellett tartania.
Stuart egy-egy kanál instant kávét tett az előkészített csészékbe, és
felöntötte forró vízzel.
Max vett ugyan egy nagy, flancos Krups kávégépet, de a férfi
sohasem tanulta meg használni.
Nem mintha számított volna, hiszen sem torokkaparó eszpresszóra,
sem habos kapucsínóra
nem vágyott soha – neki a hagyományos instant Douwe Egberts is
ugyanúgy megfelelt.
– Azt hittem, a migrénre nem jó a kávé – jegyezte meg Jenny.
– Az én migrénemet nem étel okozza – felelte Stuart, miközben tejet
löttyintett a csészékbe
–, hanem, ahogy mondtad, a stressz.
– Anyánál a narancsillat szokta előidézni – mondta Jenny. – És a
sajté. Ami nagy baj, mert
imádja a sajtot, mégsem tudja megenni.
– Hogy van a mamád háta? – kérdezte Stuart, miközben odanyújtotta
Jennynek a csészét.
– Javul, köszönöm. Hamarosan újra talpra áll. Majdnem megőrül
attól, hogy csak fekszik, és
nem csinál semmi hasznosat.
– Én meg azt hittem, te őrülsz bele, hogy a munkád mellett
helyettesítened kell a mamádat
is.
– Egy csapat vagyunk – vont vállat Jenny. – Ő is megtenné nekem
ugyanezt. Nézd csak… –
Benyúlt a köpenye zsebébe, és előhúzott belőle valamit. – Most
nyomtattuk. – Azzal
átnyújtott egy csinos, rózsaszín névjegyet, rajta a cégük nevével:
Takarító Duó.
– Már számlánk is van – folytatta Jenny ragyogó arccal. – És egész
jól megy az üzlet.
Rengeteg ügyfelünk van. – Csak úgy zubogott belőle a büszkeség.
Stuartot lenyűgözte, amit látott.
– Ez ragyogó, Jenny. De azért vigyázz, ne dolgozd agyon magad.
– Nem, semmiképp. Egy kétszemélyes takarítócégben dolgozni…
nos, pontosan megfelel az
ambícióimnak. Én túlságosan szeretek otthon lenni Alannel. Nem
szeretnék olyan emberré
válni, akinek soha semmire sincs ideje. – Jenny a férfira emelte szép,
mandulavágású szemét.
– Ez biztos szomorúan hangzik egy olyan embernek, mint amilyen te
vagy.
– Nem, dehogy – tiltakozott Stuart, és nem csupán udvariasságból. –
Alannek nagy
szerencséje van.
– Nektek miért nincs állatotok? Annyi helyetek van, hogy elférne
benne egy falkányi dán
dog is. Vagy – kapott a szájához – nem falkában vannak a kutyák?
Stuart elmosolyodott, ahogy odaképzelte a nappaliba a falkányi dán
dogot. Milyen édes
ötletekkel áll elő ez a Jenny.
– Max nem akar állatot tartani a lakásban – felelte. Ami megint csak
Max egyszemélyes
döntése volt. De most változik a helyzet, gondolta elégedetten. Jobb
később, mint soha.
– Nem csodálom. Ezeken a szép fehér szőnyegeken nem mutatna jól
a kutyaszőr. Én sem
szeretem, ha megtalálom Alan szőrét a párnáimon. – Jen kuncogni
kezdett. – A végén még
azt hiszed, hogy elment az eszem. Úgy beszélek Alanről, mintha
ember volna. Ha valaki nem
tudná, hogy egy nyúlról van szó, azt hinné, hogy esténként
megvitatjuk egymással a napi
politikát.
– Ne légy bolond. Én pontosan tudom, hogy miről beszélsz –
mondta vigyorogva Stuart. –
Szerintem nagyon is jó dolog, hogy egy lélegző lényt tudhatsz
magad mellett.
– Na, ja. Bár jobb lenne, ha egy társ szuszogna a fülembe nyúl
helyett.
– Ez igaz – helyeselt Stuart, aki nagyon is el tudta képzelni, milyen
érzés egyedül élni.
Amennyit Maxet az utóbbi időben látta, az alapján nyugodtan
vallhatta magát egyedülálló
férfinak. Abban a pillanatban jelzett a zsebében a telefonja. Maxtől
jött SMS.
Későn érek haza. Vacsorázz meg nélkülem.
– Mennem kell – mondta Jenny az utolsó korty kávé után.
– Mész még valahová? – kérdezte Stuart.
– Nem, de be akarok ugrani a boltba, és ha nem sietek, bezár.
– Gyere, elviszlek – ajánlotta Stuart.
Jenny megrázta a fejét.
– Dehogy, hiszen fáj a fejed. Majd busszal megyek.
Stuart azonban nem fogadott el nemet válaszul. És egyébként is
elege volt a hosszú,
magányos estékből. Jenny tulajdonképpen szívességet tett neki,
amikor végül beleegyezett,
hogy hazavigye.
– Négy, hat, öt.
Max az íróasztalánál ült, és a Visa kártyája számát diktálta be a
telefonba. Éppen most
foglalta le a nászútjukat – egy hosszú hétvégét egy fantasztikus
vidéki wellness-szállóban
Stow-on-the-Woldben. Személy szerint szívesebben pihent volna
valami napos helyen, de
tudta, hogy Stuart nem szeret külföldre menni. Könnyen leégett, és
gyorsan elunta magát,
míg Max képes lett volna egész napot a medence mellett tölteni, úgy,
hogy az olvasáson és a koktélkortyolgatáson kívül semmit sem
csinál. Arra gondolt, Stuart haragudni fog, amiért a
háta mögött befizetett egy nászutat, hiszen úgy volt, hogy a hétvégét
otthon töltik majd,
kettesben, de nem akarta, hogy miután ő végigment az abroncsos
cigány menyasszonyi
ruhában a templomon, ne érje több meglepetés. Alaposan kiismerte
az együtt töltött tizenhét év alatt, így tudta, hogy bár morogni fog,
titokban élvezni fogja a helyzetet. Semmiben sem lehetett volna
biztosabb.
Miután megerősítették a foglalást, Max felment a Google-ra, és
elkezdte keresni a legjobb
helyszínt az esküvői fogadáshoz.
51. fejezet
– Csak tegyél ki, rendben? – kérte Jen a Money Box lakótelep
peremén lévő fish & chips-
boltra mutatva.
– Csak nem uzsonnát veszel? – kérdezte mosolyogva Stuart.
– De. Egy tálca fish & chipset borsóval, és útban hazafelé
megeszegetem.
– És szabad megkérdeznem, hogy addig hová teszed a mamád
felmosófáját meg a vödrét?
– Ah! – Jen csettintett egyet az ujjával. – Ezért nem kerültem be
soha a legjobb tanulók
közé.
– És mi lenne – kérdezte óvatosan Stuart –, ha két tálcával vennénk,
aztán beülnénk a
kocsimba, és ott megennénk? Nem ettem fish & chipset már vagy
ezer éve. – És már a
gondolattól csorogni kezdett a nyála.
Odahaza valami flancos bagett várt rá a hűtőben. Francia sajt meg
saláta, meg a jóisten
tudja, még mi nem. Választhatott. Vagy megeszi azt, otthon, a
puccos konyhában, egyedül,
vagy bevág itt helyben egy nagy adag fish & chipset, és közben
elbeszélget Jennyvel.
– Ecetszagú lesz a gyönyörű autód – figyelmeztette Jen.
– Kit érdekel? – kérdezte Stuart, és már ki is pattintotta a biztonsági
övét. – Miattam akár morzsás is lehet.
Miután hazavitte Jennyt, elautózott a Rose Lane-re, meglátogatni az
apját és az anyját. Még mindig abban a kicsike házban laktak,
amelyet akkor vettek, amikor összeházasodtak. Nem
volt még kedve hazamenni, egyedül őgyelegni Max hatalmas
házában. Mindig is szeretett
emberek között lenni, és hiányzott neki a lakótelep, ahol ha kinézett
az ablakon, biztos
megpillantott egy ismerőst. És az állatok is hiányoztak neki. El is
határozta, hogy az esküvő
után szerez magának egy kutyát vagy egy macskát. Vagy egy nyulat
– mint Alan.
Miután bekanyarodott a szülei háza elé, még pár percig a fish &
chips-szagú autóban
maradt. Véletlenül belenézett a visszapillantó tükörbe, és azt látta,
hogy mosolyog. És tudta, hogy a mosolyt Jenny és Alan körül forgó
gondolatai csalták az ajkára. Pedig nem volt joga
hozzá, hogy elraktározza őket az agyának abba a rekeszébe, ahol a
legjobb gondolatait őrizte, hiszen minden szabad pillanatában a
küszöbönálló esküvőjével kellett volna foglalkoznia.
Nem kis erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy a megfelelő
mederbe terelje a gondolatait.
– Helló, drágám – mondta Sandra Taylor, amikor a fia belépett a
konyha ajtaján. A
tűzhelyen fortyogó marharagu illatától rögtön otthon érezte magát. –
Kérsz egy csésze teát?
– Jöhet – felelte Stuart, miközben ledobta magát az apja mellé a
kanapéra. Az anyja
teáskannájából sohasem fogyott ki a víz.
– Bárcsak a Bazi Nagy Fehér Lagzit tettem volna meg befutóra –
dühöngött a
lóversenyeredményeket nézegető David Taylor. – Húsz az egyhez
fizetett.
– És miért nem azt tetted meg?
– Mert ez volt az első versenye, és az ostoba bróker azt állította,
hogy semmi esélye sincs.
Milyen fura, hogy még az apja is lagzikról beszél, gondolta Stuart.
Tekintse ezt jelnek, hogy amit kérni készül, az helyénvaló?
– Anya, kérhetek tőled egy kis szívességet? – kérdezte, amikor az
anyja letett eléjük két
csésze tejes teát.
– Persze, aranyom.
– Készítenél nekünk egy kis esküvői tortát?
– Neked és Maxine-nek? Azt hittem, semmiféle felhajtást nem
akartok. Amikor a múltkor
felvetettem, hogy csinálnék egyet, határozott nem volt a válaszod,
és…
– Meggondoltam magam – vágott közbe Stuart. – Csak ne legyen
csicsás. És talán mégis
megrendelek magunknak egy szolid ebédet is. Meglepetésként, a
Lampben. A minap
beugrottunk Luke-kal egy sörre, és láttam, hogy felújították. Egész
jól néz ki. – Igaz, nem Max színvonala, de nekem megfelel.
– Hát persze hogy sütök nektek tortát – csapta össze Sandra
boldogan a kezét. – Tudod, hogy eredetileg is szerettem volna.
– Jól van – mondta Stuart. – De Maxnek ne szólj egy szót se.
– Nem is tudnék, hiszen alig látjuk – válaszolta Sandra, és bár
megpróbálta elrejteni a
csalódottságát, nem sikerült neki.
Ha Jenny lenne a leendő menye, ő mindig itt sürgölődne, mondta
magában Stuart, még
mielőtt megzabolázhatta volna a gondolatait. Ő maga is szerette
volna, ha a menyasszonya és az anyja közelebb kerülnek
egymáshoz. Ahhoz képest, hogy milyen régóta együtt voltak
Maxszel, be kellett látnia, hogy a két nő tényleg ritkán találkozott.
Nem mintha rossz lett volna a kapcsolatuk, de Stuart anyja
feszélyezve érezte magát Max flancos otthonában, így
egy idő után erősen megritkultak a látogatásai. Maxnek pedig
sohasem volt ideje arra, hogy
elmenjen Stuart szüleihez, mert örökké dolgozott. Egy esküvői
fogadás jó lehetőséget teremt majd a kötelékek megerősítéséhez,
gondolta Stuart.
– Örülök, hogy mégiscsak csaptok egy kis bulit – jegyezte meg az
újságot összehajtva David
is.
– Nem buliról beszéltem, apa – pontosított nyomatékosan Stuart.
– Ha a pénz az oka annak, hogy nem akarsz nagyobb esküvőt tartani,
ne fogd vissza magad.
Van annyi megtakarításunk, hogy…
Stuart egy tiltakozó kézmozdulattal félbeszakította.
– Nem, apa. Annak, hogy így döntöttünk, semmi köze a pénzhez.
Isten a megmondhatója, hogy megengedhették volna maguknak a
legnagyobb lagzit is.
Akár egy igazi cigány lakodalomra is futotta volna, ami mostanság
annyira trendi volt, és
amiről minden eladósorban lévő lány beszélt, de amijük volt, azt
Max hozta a házhoz, és
Stuart a saját pénztárcájához akarta mérni az esküvőt. Ő akart fizetni
mindent, és elhatározta, hogy ebből egy jottányit sem enged.
Márpedig ő csak egy szűk körű fogadást engedhetett meg
magának, a családtagokkal és néhány közeli baráttal, amelyen
kedves színfolt lenne a
menyasszonyi torta. Egyébként sem szerette a nagy hűhót, és
semmiképpen sem akarta a
felesége kitartottjaként kezdeni a házaséletét. Ez egy olyan dolog
volt, amiből semmilyen
körülmények között nem engedhetett.
52. fejezet
Másnap az ebédszünetében Stuart beugrott a Lampbe, és megrendelt
maguknak egy egészen szerény esküvői fogadást. A menü remeknek
ígérkezett: sonkasaláta, roston sült marhaszelet
és szabadon választott édesség. Egyszerű, de tökéletes. Pontosan
megfelelt Stuart
elvárásainak. Annál is inkább, mert az étterem új szakácsának kiváló
híre volt. Maxnek persze biztosan lesznek kifogásai, de a semmihez
képest, amiben megállapodtak, ezt is kellemes
meglepetésnek fogja tekinteni.
Miközben Stuart kifizette az előleget, Max, ugyancsak
meghosszabbított ebédszünetében, a
Higher Hoppleton Hall dísztermében tett látogatást a
rendezvényszervező Nina kíséretében.
– Két éttermünk van – magyarázta Nina. – Ez a kisebbik.
Max szemügyre vette a cikornyás mennyezetet és a falakat borító
tükröket. Kilenc vendég
csak lődörögne ebben a gyönyörű teremben. Huszonkilenc már
másképpen festene, de bőven
elférnének benne negyvenen is.
A másik helyiség akkora volt, mint egy bálterem. Max kétszáz
vendéget is leültethetett
volna benne, de természetesen, nem mert megkockáztatni egy
ekkora eseményt.
– Azt hiszem, az előző terem megfelelőbb lenne számunkra –
mondta végül, bár titokban a
nagyobbikra fájt a foga.
– Remek – válaszolta Nina. – Akkor most menjünk végig néhány
ételajánlaton.
A rendezvényszervező irodájában kávé és aprósütemény várta őket.
Az első menüajánlat egyértelmű „nem” volt. Nem az elképesztő ára
döntötte el a kérdést,
hanem maga az étel. Stuart az egyszerű ízeket kedvelte, és olyan
fogások voltak benne,
amelyekből nem evett volna egy falatot sem: libamájpástétom,
csirkemájpástétom, Stilton és
hal, amit a rántott tőkehal kivételével kifejezetten utált. Max
végigfutott a második menün is, de abban meg olyan fogások voltak,
amelyek túl egyszerűnek hatottak volna az ünnepi
asztalon: például báránysült, és néhány teljesen köznapi édesség –
mazsolás puding, almás
pite és tejsodó. Mintha az iskolai menza édességei élték volna a
reneszánszukat. De nem az ő
fogadásán, döntötte el.
– Ez már tetszik! – jelentette ki Max, amikor a harmadikat meglátta.
Előételként
kagylóválogatás volt benne zöldborsóhabbal, olaszsonka-tál vagy
leves; főételként
Wellington-marhaszelet, csirke erdész módra vagy mediterrán pite a
vegetáriánusoknak, és a
desszertek is finomnak tűntek: háromféle sajttorta, négyféle
csokoládés finomság és nyári
gyümölcspuding tejszínhabbal. A menüsort portói zárta, sajttál, házi
készítésű trüffel és kávé.
Ennyi étel között a minden sallangtól mentes Taylorok is
megtalálhatják a nekik megfelelőt, és a kagylóimádó Max is
hozzájuthat pár ínyencséghez.
Akar-e virágot az asztalra, kérdezte Nina. Van-e medveszar az
erdőben, akarta válaszolni
Max.
– Ó, igen. Élénk rózsaszín virágokat szeretnék – válaszolta
mosolyogva, mert eszébe jutott
a cigány Margaret lagzija. – Rengeteget.
A belső gyeplő, amely visszafoghatta vagy legalább óvatosságra
inthette volna, már régen
elszakadt. Eldöntötte, hogy minden lesz az esküvőjén, amiről valaha
álmodott, és amit a
benne élő romantikus kislány elképzelt magának a nagy napon. Mire
elhagyta az épületet, a
rendezvényszervező is megírta a listát a rózsaszín pezsgőről,
rózsaszín lufikról és a rózsaszín dobozos ajándék bonbonokról. Csak
akkor fogta el némi pánik, amikor beült az autójába, és
végiggondolta, hogy mi mellett kötelezte el magát. Stuart dühös
lesz, ehhez kétség sem
férhetett. Ugyanakkor most már semmi, még a brit hadsereg,
tengerészgyalogság és légierő
együttese sem akadályozhatta volna meg abban, hogy tovább
görgesse az esküvői
előkészületeket szimbolizáló, egyre sebesebben guruló és egyre
növekvő hógolyót.
53. fejezet
Violet ismét hazudott Glynnek, amikor azt mondta neki, hogy egy
beszállítóval van
találkozója: valójában Postbox Cottage-ba ment. Útközben beugrott
egy kis áfonyás pitéért a Potts Bakerybe.
Leült a kanapéra, és miután odakészített magának egy kancsó teát,
feltette a puffra a lábát, és a gyümölcsös finomságot eszegetve olyan
új ízeken törte a fejét, amelyekkel a Carousel kínálatát szerette volna
feldobni.
A nyár slágerének Nan Sherry Trifle-jét szánta, krémteával. Ősszel,
úgy tervezte, a
sütőtökös pite meg a fahéjas alma viszi majd a prímet, míg télen a
mentás pite brandyszósszal és a hógolyó – selymesen sima
vaníliakrém fehércsoki-darabkákkal és ehető csillámokkal.
Aztán, ha kitör a tavasz, jöhet a cukorral szórt rózsaszirom meg a
répatorta. És ezt csak a kezdetnek szánta, mert tucatnyi desszert volt
még, amit kétségbeesetten szeretett volna
elkészíteni. Mindez persze tervezést igényelt, amihez a Postboxnál
ideálisabb helyet nem
találhatott volna sehol.
Útban hazafelé beugrott a Carouselbe. A konyhából éppen kilépő
Pav megijesztette.
– Bocsánat – mondta a férfi.
– Nem számítottam rá, hogy itt találom – felelte Violet félig levegő
után kapkodva, félig
nevetve.
– Nem volt rám szükség az építkezésen, így idejöttem. Ugye nem
baj? Úgy egy órája, mivel
szólni akartam, fel is hívtam a mobilján.
– Elfelejtettem magammal hozni – felelte Violet. Nem mintha nagy
ügy lett volna. Így
legalább nem kellett Glyn hívásaival szembesülnie a kijelzőn. – És
persze hogy nem baj. Azért adtam a kulcsot, hogy bejöhessen,
amikor csak akar. Emiatt nem kell felhívnia.
Már elkészült a második ló is, és Pav elkezdte a harmadikat.
Hihetetlen figyelmet fordított a részletekre. Violet nem számított
ilyen színvonalú munkára, amikor alkalmazta.
– Tetszik? – kérdezte Pav, amikor észrevette, hogy Violet a munkáját
nézi.
– Igen, Pav, tetszik. Nagyon. Maga olyan… tehetséges.
Pav elmosolyodott, és az ingébe törölte a tenyerét. – Igen. Tudom –
mondta dölyfösen,
aztán kuncogni kezdett, és Violet is csatlakozott hozzá. Nem tudta
felidézni, hogy mikor
nevetett utoljára ilyen jót Glynnel.
– Kávét? – kérdezte végül. – Igazából csak azért jöttem… – hogy
még ne kelljen hazamennem
– hogy ellenőrizzem a készleteimet.
– Köszönöm – felelte Pav. – Úgyis szünetet akartam tartani.
Ahogy elhaladt a férfi mellett, megérezte az illatát – erdő és
férfiasság aromái keveredtek benne –, és egy nagy szippantással be
is lélegezte. Közben azon tűnődött, hány éves lehet.
Nála fiatalabb, ezt biztosra vette, de vajon mennyivel? Nem voltak
tökéletesek a vonásai. Az orra nem volt teljesen egyenes, és egy
durva vágás húzódott a bal szeme alatt. De ezek nélkül az apró
tökéletlenségek nélkül nem nézett volna ki ennyire jól. Mindkettő
csak fokozta a
vonzerejét. De Violet nem csak a fizikai megjelenése miatt találta
vonzónak. Amikor festett, a mozdulataiból nyugalom áradt, és ez
úgy hatott a nőre, mintha balzsammal kenegették volna
megviselt idegeit.
– Iskolában tanulta a festést, Pav? – kérdezte Violet, miközben arra
várt, hogy felforrjon a víz.
– Nem. Sohasem részesültem formális képzésben.
– És hány éves volt, amikor végzett? Tizenhat?
– Tizennyolc.
– Ah! – Violet hosszasan készült a nagy kérdésre, mert a lehető
legtermészetesebb módon
akarta feltenni. – És az mikor volt?
– Öt évvel ezelőtt.
Tehát kilenc év van köztük. Ami nem lett volna sok, ha mindketten
betöltötték volna a
nyolcvanat. Csak hát… Amikor Violet húszéves volt, Pav csak
tizenegy. Na és mit számít ez, te ostoba? – vonta kérdőre önmagát.
Semmi sem lehetett köztük. Pav akkor is túl fiatal lenne
hozzá, ha ő maga nem lett volna eljegyzett menyasszony. Plusz el
sem tudta képzelni, hogy
egy ennyire jóképű, tehetséges és gyengéd férfinak nincs barátnője.
– Hihetetlen, hogy mindenféle képzettség nélkül csinálja, amit csinál
– jegyezte meg
Violet, miközben behozta a konyhából a két csésze kávét.
– És maga iskolában tanulta a fagylaltfőzést? – kérdezte vigyorogva
Pav.
– Ott bizony – válaszolta színlelt komolysággal Violet. – Még
doktori címet is szereztem
belőle.
– Úgy látom, meg kell majd kóstolnom néhányat, hogy lássam,
igazat beszél-e – mondta
mosolyogva Pav, Violetre függesztve óceánkék pillantását. Violet
elkapta a tekintetét, mintha attól félne, hogy megégetik a figyelő
szempárból kipattanó szikrák.
– Látom, menyasszony – jegyezte meg Pav, megkocogtatva saját,
egyelőre még csupasz
gyűrűsujját.
– Igen – felelte a kávéját kortyolgatva Violet, miközben az ujja,
mintha szégyellné a rajta lévő bizonyítékot, szinte magától
bekunkorodott. Glyn maga választotta ki a szív alakú
gyémánttal díszített gyűrűt. Amikor először át akarta adni, Violet
valami belső kényszer
hatására azzal utasította el, hogy szakítaniuk kellene. Másodszorra
elfogadta, és az ujjára húzta.
– Mikor lesz az esküvő?
– Július harmincadikán.
– Az már nincs messze – tűnődött hangosan a férfi, aztán kérdezett
valami meglepőt: – A
férje is itt fog dolgozni maga mellett?
– Istenem, dehogy – válaszolta Violet jóval elutasítóbban, mint
szerette volna. Látta, hogy Pav szemöldöke felszalad. – Elég rossz
felállás lenne – tette hozzá.
– Hol dolgozik? Mármint a férje.
– Jelenleg sehol. Hogy is mondjam… hm… Gyengélkedik.
Pav, mivel nem értette pontosan, hová akar kilyukadni a nő,
megcsóválta a fejét.
– Úgy értem, beteg – magyarázta Violet. – Nemrég még
számítógépes szoftvereket árult, de
aztán… izé… megbetegedett, és ott kellett hagynia a munkahelyét.
És maga, Pav? Nős? –
Violetnek egyetlen célja volt a kérdéssel – hogy elterelje a figyelmet
Glynről. Nem akart róla beszélni ezen a helyen. A Carouselt mindig
is Glyn-mentes övezetnek szánta.
– Egyedülálló vagyok – felelte Pav, igencsak meglepetést okozva
szavaival.
Mi több, Violetet annyira sokkolta, amit hallott, hogy nem bírt
megszólalni sem.
– Violet? Jól van? – kérdezte Pav a tökéletes „O” láttán, amit a nő
szája formált.
– Igen, persze… jól – dadogta Violet, de közben érezte, hogy
árulkodó pír önti el az arcát. –
Csak… Csak… Ó, jaj… – Idegesen köhögni kezdett, és biztosra
vette, hogy egy idióta
benyomását kelti a férfiban. Aki egyébként szórakoztatónak találta a
zavarát.
– Csak… – Pav a megfelelő szót keresve a mennyezetet pásztázta
pillantásával – ugratom
egy kicsit. Egyébként, milyen ember a vőlegénye?
Ó, magasságos isten! – Csendes, magának való. Azt hiszem, van a
szekrényben egy kis süti
– tette hozzá hadarva, és elsietett a konyha felé abban a biztos
tudatban, hogy egy árva
süteményt sem fog találni, mégis elkezdte nyitogatni a
szekrényajtókat, jó hangosan, és
közben azt dünnyögte: – Pedig úgy emlékeztem, hogy maradt a
múltkor. – Természetesen
üres kézzel tért vissza a férfihoz.
– Semmi baj – mondta Pav. – Úgyis vigyáznom kell az alakomra. –
Azzal megsimogatta
lapos hasát. Violet lefogadta volna, hogy kockásan feszülő izmokat
takar az inge. Bár nem
akarta, gondolatban összehasonlította Glyn pocakjával, amely napról
napra nagyobb és
rezgősebb lett. – Magának viszont beszerezhetne némi
rágcsálnivalót – folytatta Pav. – Olyan vékony. – A kezével olyan
mozdulatot tett, mintha körbe akarna kulcsolni egy túlontúl karcsú
derekat. – És annyira sápadt.
– Mindig ilyen voltam – felelte Violet. – Az iskolában „Szellemnek”
csúfoltak a többiek.
Pedig én rendesen eszem. Komolyan. Csak nincs színem.
– A szemének van – mondta Pav olyan lágyan, hogy Violetnek
nyelnie kellett. – Ibolyakék.
Illik a nevéhez.
Violet szégyenlősen felnevetett. – Köszönöm – nyögte végül, de azt
sem tudta, hova
nézzen. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elinduljak haza. – Amíg
lilulni nem kezdek, és szét nem pattan a fejem.
Pav elvigyorodott.
– Köszönöm a kávét. És a társaságot.
– Szívesen – lehelte még mindig levegő után kapkodva Violet, majd
felkapta a táskáját, és
miközben próbált nagyon összeszedettnek látszani, útban az ajtó felé
megbotlott egy halom
egymásra rakott dobozban. Mikor végre behuppant a kormány
mögé, megnézte magát a
visszapillantó tükörben. Közben azon csodálkozott, hogy még
egyben van, és nem vált
cseppfolyóssá az egész teste. Arra gondolt, mennyire egyszerűbb
lenne minden, ha a szívek a simább utat választanák.
Glyn nyolc, egyre frusztráltabb üzenetet hagyott Violet mobilján,
mire – némára állítva –
megtalálta a fehérneműs fiókjában.
Violet még csak nem is sejtette, hogy a vőlegénye alkalomadtán
átnézi a fiókjait meg a
táskáját, mint ahogy azt sem, hogy időnként belepillant az e-
mailjeibe, és ellenőrzi a
mobilján a híváslistát. Glynnek, ha igazságos akart lenni, be kellett
ismernie, hogy soha
semmi gyanúsat nem talált, egészen a közelmúltig. Ekkor Violet
mobiljában megjelent egy új
név: P. Nowak. És ez a P. Nowak ma felhívta, majd hagyott neki egy
üzenetet.
Glyn rögvest felhívta Violet hangpostáját, és miután kitörölt négyet
a nyolc üzenetből, amit hagyott, meghallotta P. Nowak hangját.
„Helló, Violet. Csak tudatni akarom, hogy mivel nincs más dolgom,
bemegyek a Carouselbe festeni. Köszönöm. Ja, Pav voltam, ha
esetleg nem ismerné fel a hangomat.”
Glyn a következő üzenetet is lehallgatta – a sajátját. Az ő hangja
vékonynak és gyengének
tűnt a másik férfi mély, idegen hangzású beszédéhez képest. Érezte,
hogy elönti a paranoiás harag. A legszívesebben a falhoz vágta volna
a telefont, de kényszerítette magát, hogy
lecsillapodjon, végül a többi üzenetét is kitörölte Violet mobiljából.
Aztán átment a fürdőszobába, ahol először kidörzsölte a szeméből a
harag könnyeit, majd
kiborította a szennyesládát. Violet esetleges hűtlenségére keresett
bizonyítékokat.
54. fejezet
– Halló! Shelley vagyok a Shelley Sütiből. Miben segíthetek?
– Ó, jó napot kívánok – mondta Max, akit jókedvre derített, hogy
Shelley felvette a telefont, így nem kellett üzenetet hagynia. – Most
találtam a számát az interneten. Ugye jól tudom,
hogy ön különleges torták készítését is vállalja?
– Kivel beszélek? – A nő hangja kissé ellenségessé változott. Mióta
az egyik lap a cigány
esküvők kedvenceként mutatta be egy cikkben, rengetegen keresték
telefonon, és bőven
kapott hideget is, meleget is, és ezzel az egészségtelen újságírói
érdeklődés középpontjába került.
– Férjhez megyek – felelte Max. – És szükségem lenne egy hatalmas
tortára. Nem vagyok
cigány, de cigány lakodalmat tervezek.
– Ah! – sóhajtotta Shelley, és a hangjába visszaköltözött a korábbi
melegség. – Mégis, mire gondolt?
– Egy palotára! – vágta ki Max. – Olyanra, amilyet a weboldalán
lehet látni. Csak kicsit
nagyobbat szeretnék, sok-sok rózsaszínnel. Van egy rajzom róla,
igazi dimenziókkal,
átküldjem?
– Természetesen – felelte Shelley. – Tud várni egy pillanatig, míg
odamegyek az
íróasztalomhoz?
Max közben megnyomta a „Küld” gombot. Shelley nyomban
visszaigazolta, hogy megkapta
a tervezetet.
– Egek! – mondta Shelley, és hangosan belefüttyentett a mikrofonba.
– Ez aztán méretes
palota! Hány vendég lesz az esküvőjén?
– Nem túl sok – mondta Max. – Igazából nem is érdekel, hogy
elfogy-e vagy sem.
Egyszerűen ekkora tortát akarok. Meg lehet csinálni? És mennyibe
fog kerülni – körülbelül?
Max szeme elkerekedett, amikor Shelley bemondta a telefonba az
összeget, de nem
kommentálta. Ilyen tortát akart, emellett döntött, mégpedig azért,
mert megengedhette
magának, hogy ilyen tortája legyen. Előre tudta, hogy a nagy része
pocsékba fog menni, de
nem bánta – arra gondolt, megadja a módját, hiszen csak egyszer
házasodik.
– Mikor lesz az esküvő?
Max arca megrándult, és felkészült a kiábrándító válaszra. – Július
másodikán. Négy és fél
hét múlva.
Shelley ismét füttyentett egyet. Ezúttal halkan.
– Elég rövid az idő.
– És? Meg lehet csinálni, vagy lehetetlen ennyi idő alatt?
– Számomra nincs lehetetlen! – méltatlankodott Shelley. Hozzá volt
szokva ahhoz, hogy
végigdolgozza a napot, mert a cigány közösség gyakran rendelt
óriáskreációkat szoros
határidővel, és jobban megfizették, mint bárki más. Titokban
összedörzsölte a kezét a remek megrendelés hallatán, és gyorsan
felkapott egy tollat, hogy Max bankkártyaszámát
feljegyezze. Merthogy a tortára, amit Max a bazi nagy cigány lagzira
rendelt, ötven százalék előleget kellett fizetni.
Stuart kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt, aztán megfogta a
radiátort, hogy
ellenőrizze, be van-e kapcsolva a fűtés. Be volt, mégsem érezte
melegnek a házat. Nem csak
most. Soha. Nem volt olyan lakályos, mint az anyja sorházi lakása.
Vagy a Jennyé.
Megkocogtatta az ujjával a homlokát, hátha így sikerül
megszabadulnia a Jennyvel kapcsolatos gondolataitól. Bár ne vetett
volna rá szemet! Most úgy érezte, mintha a szíve egy kiéheztetett,
kalandor része arra várna, hogy valaki csillapítsa ezt a mardosó
éhséget, és rá kellett jönnie, hogy hirtelen támadt étvágyát csak
Jenny Thompson tudja enyhíteni.
Lerúgta a cipőjét, keresztülsétált a hófehér konyhán, és kinyitotta a
hűtőszekrényt. Kivett belőle egy sört, és kutatni kezdett némi
rágcsálnivaló után. Tömve voltak a rekeszek, de
olyasmit, amihez igazán kedve lett volna, nemigen talált. Többek
között különféle
joghurtokon, tésztában sült sodón, szardellapasztán, fokhagymával
töltött olívabogyón, egy
doboz nikóziai salátán, egy folyami rákkal töltött bagetten és egy
nagy kerek Brie sajton akadt meg a szeme. Utálta a flancos francia
sajtokat; a Red Leicestert szerette, de az valahogy
sohasem érkezett a Tesco-szállítmányban, hiába kérte meg Maxet,
hogy időnként rendeljen
abból is. Nem, mindig valami fokhagymás Roule-nak vagy
camembertnek kellett a csomagban
lennie. Vagy valami bűzös cuccnak, amelyet kék penészcsíkok tettek
márványhatásúvá.
Lefogadta volna, hogy Jenny hűtőjében van cider meg almás pite,
marhahúskrém,
disznóhússal töltött táska és nevető tehenes kockasajt. És egy jó
darab Red Leicester.
Lepattintotta a kupakot, és jól meghúzta a sörösüveget. Olyan
csendes volt a ház. Csendes
és hideg. Mindennek semleges színe volt, vagy fekete, és hirtelen
attól kezdett félni, hogy megőrül, és vörös festéket ken a bútorokra.
Kezdett bezsongani, és pontosan tudta, miért. Úgy gondolta, az lesz
a legjobb, ha a jövőben kerüli Jenny Thompsont. Sőt, ha egyáltalán
nem is találkozik vele.
55. fejezet
Max pénteken korán befejezte a munkát, majd elment Violetért és
Belért, hogy együtt
mehessenek a Fehér Esküvőbe. Ki akarta választani a
koszorúslányruhákat.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de biztos, hogy helyesen
cselekszel? – kérdezte Bel,
miután Max beszámolt nekik a nászútról, amelyet Stuart tudta nélkül
lefoglalt. És a tortáról is.
Meg a többiről. – Nem fog kiakadni Stuart?
– Nem. Olyan biztos vagyok benne, mint sajtban a tej – intézte el
egy kézlegyintéssel Max.
– Egyébként meg, amikor meglát az uszályos ruhámban a
templomban, már késő lesz ahhoz,
hogy kiakadjon. Majd forgat néhányat a szemén, ahogy szokta, és
beadja a derekát. Tizenhét
éve ezt csinálja – még egy utolsó szombat délutánt csak kibír.
Biztosan nem várja el, hogy én, Maxine McBride egy dísztelen
zsákruhában mondjam ki a boldogító igent. Ahhoz túl jól
ismer.
– De mégis, meddig akarsz még elmenni? – kérdezte Violet,
lenyomva a Fehér Esküvő
kilincsét.
– Ennél sokkal messzebbre már nem mehet – jegyezte meg Bel. –
Nem akarok rossz jós
lenni, Max, de ha nem vigyázol, sírás lesz a vége.
Freya éppen az újonnan érkezett tiarákról fejtette le a fehér
selyempapírt, amikor
meghallotta a nők érkezését jelző csilingelést.
– Helló! – üdvözölte őket kedvesen. – Hogy érzik magukat ezen a
gyönyörű napon?
– Jól – felelte Max mosolyogva. Eredetileg úgy tervezte, hogy kikéri
Freya véleményét
azokról az apró változtatásokról, amelyeket a ruhájával kapcsolatban
eltervezett, de most úgy döntött, hogy majd egy másik alkalommal
kerít sort a kérdéseire – amikor Bel és Violet nem
lesz ott, hogy balsejtelmeikkel elrontsák a hangulatát.
– Ez alkalommal miben segíthetek a hölgyeknek?
– Koszorúslányruhákat szeretnénk – felelte Max. – Földig érőket,
sok fodorral.
– Viselkedj! – figyelmeztette Violet, és játékosan a karjába bokszolt.
– Milyen színben? – kérdezte Freya.
– Milyen színt szeretnétek, lányok? – fordult Max a barátnőihez, és
egy széles
karmozdulattal körbemutatott az egész bolton.
– A te esküvődről van szó, Max. Mondd meg te, hogy milyen színt
akarsz!
Max felidézte magában a cigány Margaret koszorúslányait, akiknek
a ruhája, enyhén neonos
árnyalattal, olyan volt, mint az égboltot sötét rózsaszínre festő
alkonyi pír.
– Rózsaszínt – jelentette ki Max. – Nagyon élénk rózsaszínt.
Freya a bolt középső részébe vezette őket, ahol a koszorúslányruhák
sorakoztak, és éppen ki akart emelni a többi közül egy lágyságában
is élénk rózsaszín darabot, amikor Max
megállította.
– Le se vegye a fogasról! – szólt rá kissé harsányan. – Én ilyen
rózsaszínre gondoltam! –
mutatott rá egy ruhára, amely annyira villódzott, hogy napszemüveg
nélkül nagy bátorságra
vallott már ránézni is. Ha valaki mégis megtette, számíthatott rá,
hogy utána hetekig
terápiára kell majd járnia.
Bel Violetre nézett, és felvonta a szemöldökét, de hát Max
esküvőjéről volt szó, és
mindketten tudták, hogy a barátnőjük szótárából hiányzik a „szolid”
kifejezés.
A ruháról azonban kiderült, hogy hiába megfelelő a színe – a
szabása túlságosan egyszerű.
– Átalakíthatom, ha olyasmit akar, ami stílusában jobban illik a
menyasszonyi ruhához –
ajánlotta Freya.
– Az tökéletes lenne! – mondta Max lelkesen. Tisztában volt vele,
hogy Freya csodálatos
munkát fog végezni. Teljes mértékben megbízott benne.
– Lesz rá ideje? – kérdezte Bel abban bízva, hogy Freya visszavonja
az ajánlatát. – Ha
belegondolunk, mindjárt itt van az esküvő.
– Igen, hölgyeim, lesz – válaszolta Freya kedvesen, miközben a
kezébe vette a nyakában
lógó mérőszalagot. – Csak méretet kell vennem, ha megengedi –
tette hozzá Belhez fordulva,
mert Violeté már megvolt neki. – Pár nap, és elkészülök vele.
– Remek – mondta Max, Bel és Violet kórusban, de az egyik hang
jóval lelkesebb volt, mint
a másik kettő.
56. fejezet
Stuart megfordult az ágyban, és a keze arra a helyre esett, ahol
Maxnek kellett volna feküdnie.
Ha ott találja, valószínűleg fel sem ébred, de mivel a keze csak a
gyorsan hűlő lepedőt
tapintotta, nyomban felpattant a szeme.
Max már a blúzát gombolta.
Látta, hogy a férfi kinyitja a szemét és felül, mire tiltakozón
felemelte a kezét, hogy elejét vegye a kérdéseknek.
– Visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok – mondta izgatottsággal
átszínezett hangon. –
Csak beugrom az irodába néhány dossziéért. Az éjszaka közepén
felhívott az amerikai B. J.
Brothers Industries, és hagytak egy üzenetet a hangpostámon, hogy
sürgősen beszélni akarnak velem. Nagyon komoly cégről van szó,
Stuart.
– A pokolba velük – pufogott Stuart. – Nekem is szükségem van rád.
Akár most is, egy jó kis szopásra.
– A legnagyobb szopást kapod tőlem születésnapi ajándékba, ha
hazajöttem. Egy óra
múlva, gondolom. Tudod, mit? Aludj vissza, és mire újra felébredsz,
már itthon is leszek.
Stuart feje visszahanyatlott a párnára.
– Felesleges lenne azt kérnem, hogy esténként és hétvégeken
kapcsold ki a telefonodat,
ugye? – kérdezte feszes szájjal.
– Hogy tehetném? – méltatlankodott Max. – A cégemről van szó. A
nap huszonnégy
órájában elérhetőnek kell lennem, a hét minden egyes napján. Most
is alig tudom elhinni,
hogy átaludtam a csengőhangot.
Stuart viszont nem, de ezt nem kötötte Max orrára, mert amikor
hajnali kettőkor
meghallotta a csilingelést, egyszerűen áthajolt Maxen, és egy laza
mozdulattal megnyomta a
telefonján az „Elvet” gombot.
A nő lehajolt hozzá, arcon csókolta, majd azt kérdezte:
– Mikor mentek Luke-kal öltönyt nézni?
– Fél négykor – válaszolta halk, dörmögő hangon Stuart. Nem elég,
hogy így indult a napja,
ünneplés helyett kibaszott öltönyöket próbálhat fél délután!
– Ne egyél sokat. Van számodra néhány meglepetésem, és el akarlak
vinni ebédelni –
fuvolázta Max légiesen, azt remélve, hogy sikerül valamennyire
felvidítania a morcos férfit. –
Ja, és a takarítónő is jön. Ugye nem felejtetted el? Bár addigra már
én is itthon leszek. Ha mégsem, megkérnéd, hogy egy kicsit
erősebben fertőtlenítse a földszinti vécét?
– Meg. Szia – morogta Stuart, és a fejére húzta a párnát.
– Boldog születésnapot, drágám – fuvolázta még Max, mielőtt
behúzta maga mögött az
ajtót. Csendben. Mintha Stuart képes lett volna újra elaludni!
Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és tovább pufogott. A
leginkább az bosszantotta, amit biztosan tudott: hogy Maxben csak
úgy buzgott a munkakedv. Azon tűnődött, hazajönne-e
egyáltalán, ha nem lennének itthon is kötelezettségei.
Meg sem próbálta lehunyni a szemét. Ahhoz túl dühös volt. Inkább
felkelt, lezuhanyozott,
megborotválkozott, és ahelyett, hogy belebújt volna a kényelmes,
bár kissé kopott otthoni
melegítőjébe, előkereste a szekrényből a legpuccosabb Diesel
farmerjét, és alaposan
meglocsolta magát a parfümjével – pedig ezt csak akkor tette, ha ő
és Max elmentek valahová.
Nem mintha ez gyakran előfordult volna az utóbbi időben. De ezen a
reggelen Jenny
érkezését várta, és nem tehetett róla – már előre örült a
találkozásnak.
Kivette a postaládából az újságot, és egy kávéval leült a
reggelizőpulthoz. Igazából még
Jenny érkezése előtt el kellett volna mennie otthonról. Akkor nem
találkoztak volna, és nem gyúltak volna benne újabb szikrák. Csupán
négy hét választotta el az esküvőjétől, és nem a
menyasszonya után sóvárgott, hanem egy másik nő után! És ez nem
volt helyes. Igen,
gondolta. Kerülnie kellene Jenny Thompsont. Így hát kiöntötte a
maradék kávéját a
mosogatóba, átment az előszobába, és leakasztotta a fogasról a
dzsekijét. És miközben
céltalan autókázásba kezdett a városban, megpróbált nem arra
gondolni, hogy mennyire
szeretne otthon lenni.
57. fejezet
Bel hirtelen mozdulattal felült az ágyában. Egy szörnyű álomból
ébredt sírva. Ez már a
sokadik ilyen álom volt, ráadásul visszatérő. Apró változások voltak
ugyan benne, de a
nyomában fellépő bűntudata így is megmaradt. Az esküvőt követő
fogadásra repítette vissza,
ahol megtartotta a beszédét, de nem hagyta el a helyszínt. Ott állt,
várva a kitörő tapsvihart, de mindenki csak nézett rá, és az arcokról
le lehetett olvasni az undort. Az apja szégyenkezve csóválta a fejét,
és Dan Regent is ott volt, és a zokogó Shadent vigasztalta. Még Max
és Violet is kerülte a tekintetét. És Richardnak hangos reccsenéssel
kettétört a szíve. – Hogy tehetted ezt? – kérdezgette. – Amikor
annyira szeretlek.
Az álomból kilépő Bel az első percekben teljesen elveszettnek érezte
magát az igaziban.
Felkelt, készített magának egy kávét, de az sem tudta elűzni a
fejében kavargó gondolatokat.
Richard szemszögéből még nem hallotta a történetet, és tudta, hogy
azt is meg kell
hallgatnia. Ha valaki viszonyt kezd valakivel, azt nem lehet a
szőnyeg alá söpörni azzal, hogy
„ő lépett félre, nem én”. És az ellenkezőjével sem. Ha egy kapcsolat
vakvágányra fut, abban általában mindkét fél hibás. Az éremnek
mindig két oldala van. Vagy nem ezt szokta mondani
ő maga is, amikor Jeremy Kyle-t nézte?
Visszavágyott a Charlotte-ba, ahol nem volt térerő, és ahol nap mint
nap harcba kellett
szállnia az ébenszemű szomszédjával a konzervnyitóért. Azon
tűnődött, mit csinálhat Dan
Regent. Ha még ott volt egyáltalán. És ha ott volt, egyedül volt-e,
vagy közben csatlakozott hozzá a csélcsap Cathy, és most egymást
izzasztották a hálószoba fehér lambériás
mennyezete alatt? Úgy képzelte, hogy Dan Regenttel nagyon jól el
lehet tölteni az időt az
ágyban. Biztosra vette, hogy lassú és gyengéd, nem úgy, mint
Richard, aki olimpiai
versenyszámnak tekintette a szexet. Ha nem volt benne a Káma-
szútra összes póza, nem is
tekintette normális együttlétnek.
Mint Richardot, Cathyt is meglátogathatta a Futó Őrület tündére,
csakhogy azóta
valószínűleg észhez tért, és a jóságos Dan könyörületességére bízta
magát. Aki természetesen vissza is fogadta. Az igazi világ Cathyjei
ugyanis ellenállhatatlanok voltak: ördögi boszorkák veszélyes
tüskékkel felszerelkezve, amelyek újra és újra belefúródtak bizonyos
szívekbe,
amelyek azonban nem zárultak be előttük, hanem mindig
visszatértek, hogy még több szúrást
kapjanak.
Megpróbálta száműzni dr. Dant a gondolataiból. Azóta ezt próbálta,
hogy eljött
Haworthből. Csakhogy mindig történt valami, ami nem engedte,
hogy megvalósuljon ez a
határozott szándék, és ez a valami egy pillanat alatt
visszaröppentette a Charlotte falai közé.
Vagy a dilis dr. Donald Reynoldsról közöltek valami hírt a
televízióban, vagy a kezébe akadt egy konzerv, amelyet csak
konzervnyitóval lehetett volna felbontani, még a hűtőjében lévő
sajtról is a férfi jutott az eszébe, és nem az, hogy megegye. És ha
mindez nem lett volna elég, a tévében is most kellett bemutatni a
Wildfell-ház lakója új adaptációját, és amikor elsétált a mozi mellett,
ott azt látta, hogy a Jane Eyre régi változata van éppen műsoron –
benne Orson Wellesszel, Bel kedvenc Rochesterével.
Ahhoz, hogy Richarddal találkozzon, még nem érezte magát elég
erősnek, de tudta, hogy
nem halogathatja sokáig a dolgot. Végül is a felesége volt, vele
kellett volna foglalkoznia gondolatban, és nem holmi doktorral, aki
véletlenül keresztezte az útját egy olyan
pillanatban, amikor sebezhető volt, és nem tudott tisztán
gondolkodni. Ugyanakkor tartozott a férjének azzal, hogy
meghallgassa. Csak így szerezhetett igazolást a saját viselkedésére.
Mert minél több idő telt el az ominózus eset óta, annál jobban
felerősödtek a kétségei. Mindig is tudta magáról, hogy makacs, és ha
véleményt formál valamivel kapcsolatban, ahhoz a
végtelenségig ragaszkodik még akkor is, ha cáfoló bizonyítékkal áll
elő valaki. Kézenfekvő
példa volt erre, ahogy Faye-jel bánt.
Bel benyúlt az ékszeres dobozába, és kiemelte belőle az arany
karikagyűrűjét. Egy picit
nézte, majd felhúzta a bal keze középső ujjára. Kellemes érzés volt.
Annyira szeretett volna férjhez menni, tartozni valakihez, aki
felfedezi benne a lázadó, kemény héj mögött rejtőző
puha, sebezhető lényt, és azt tudja értékelni is. Olyan férfira vágyott,
aki elmosolyodik már attól is, hogy ő az eszébe jut.
Ez volt az a pillanat, amikor elhatározta, hogy felhívja Richardot, és
egy héten belül
találkozik vele. És aztán megadja neki az esélyt arra, hogy
kárpótolja mindenért, amit ellene elkövetett.
58. fejezet
Max autója nem állt a kocsifelhajtón, amikor Stuart jó két órával
később, megunva a belváros boltjait, megérkezett. Ezek szerint még
mindig dolgozik, gondolta befelé vicsorogva a férfi.
Ennyit arról, hogy neki születésnapja van. Betette a kulcsát a
kulcslyukba, de az ajtó már
nyitva volt. Jenny tehát odabenn dolgozott.
A nő ijedten megugrott, amikor Stuart kinyitotta a konyhaajtót. Egy
szendvicset rágcsált
éppen, és kávét kortyolgatott mellé.
– Már mindennel végeztem – magyarázta kapkodva. – A szendvicset
meg otthonról
hoztam.
– Jenny, az isten szerelmére, ezt meg miért mondtad? – kérdezte
mosolyogva Stuart.
Annyira helyesnek látta a nőt a csapkodó lófarkával, a parányi
rózsaszín kötényben.
– Mert nem akarom, hogy azt hidd, hogy megrohamoztam a
konyhaszekrényeteket –
válaszolta Jenny a száját törölgetve, eltávolítva az esetleges
morzsákat.
– Ne beszélj bolondságokat – mondta Stuart. A mosolya közben már
a füléig ért, annyira
örült, hogy ott találta Jennyt. Ha őszinte akart lenni, jobban, mintha
Max autója várta volna a kocsifelhajtón. Ugyanakkor érezte, hogy
megint helytelen irányban forognak a gondolatai.
– Anya azt mondta, hogy kávét itt is csinálhatok; megengedtétek
neki. De az
ennivalótokhoz sohasem nyúlnék.
– Jen, hagyd már abba, rendben?
Jen bólintott.
– Egy kicsit tovább maradtam a szokásosnál, ugye? Pedig utánatok
még van egy hely, ahová
el kell mennem, és útközben be kell szereznem magamnak valami
ebédet is.
– Hol van? Elviszlek.
– Nem. Nem viszel el – mondta nagyon határozottan Jenny. – Főleg
ma nem.
– Ma? Miért?
– Hát, mert… ma van a születésnapod.
– És te ezt honnan tudod?
– Még emlékszem rá az iskolás időkből. Egy nappal utánam
születtél, így nem volt nehéz
megjegyezni.
– Ó…
– Persze te nem emlékszel rá – vágott közbe Jenny gyorsan, és még
legyintett is hozzá. –
De lehet, hogy nem is tudtad, így nem volt mire emlékezni. Nekem
viszont olyan memóriám
van, mint egy elefántnak.
Jenny ennyi idő után is tudja, hogy ma van a születésnapja, gondolta
Stuart, és érezte, hogy belülről elönti valami szirupos melegség.
– És csináltál valami kellemeset a születésnapodon, Jenny?
– Igen. Egy jó kis vacsorát, két személyre.
– Ah! – Stuart láthatóan elszontyolodott.
– Nekem és Alannek – tette hozzá nevetve Jenny. – Ő brokkoliszárat
evett banánnal, én
meg kínait, a kelleténél jóval több Bailey’sszel.
Stuart felnevetett, de nem annyira vidámságból, mint inkább a
megkönnyebbüléstől.
– És te mit csinálsz a születésnapodon? – Jenny a szemetesbe dobta
a szendvicse
maradékát, és a kabátjáért indult.
– Elmegyünk ebédelni. – Stuart az órájára pillantott. – Feltehetően –
tette hozzá nem kevés megbántottsággal a hangjában.
– Maxine talán vásárol? – kérdezte Jenny, miközben belehajtogatta a
vödrébe a
takarításhoz használt rongyait. – El tudom képzelni, mennyi
tennivalója van a közelgő
esküvőtök miatt.
– Dolgozni ment – válaszolta Stuart. – Nem érdekli más, csak az a
rohadt meló. – Jennyre
pillantott, és szabadkozni kezdett az erős szavak miatt. – Ne
haragudj, Jen. Látod, egy
munkamániással készülök összekötni az életemet.
– Nekem az az elvem, hogy először éljünk, utána dolgozzunk –
mondta Jenny. – De hát
nem vagyunk egyformák. Unalmas hely lenne a világ, ha azok
lennénk.
– Gyere, elviszlek.
– Nem.
– De igen. – Akár az életében is fogadott volna, hogy nyugodtan
elviheti Jennyt, mert
Maxet még akkor sem fogja itthon találni, ha közben lefut egy
maratont. És ez sok mindent
elárult, főleg a születésnapján.
Jenny megadóan felsóhajtott.
– Rendben. Köszönöm. Ha ki tudsz tenni a Pogley Top postahivatal
előtt, az remek lenne.
– Ahol akarod. Gyere.
Ahogy Jenny mögött lépkedett, megérezte a parfümjét. Enyhe
almaillata volt. A nő legalább
harminc centivel alacsonyabb volt nála. Elképzelte, milyen érzés
lenne, ha átkarolná és
felemelné. És aztán megcsókolná.
A Pogley-ba vezető út félmérföldnyi időt adott neki arra, hogy a
nővel lehessen. Már attól is könnyebbnek érezte a szívét, hogy Jenny
Thompson mellett ülhetett.
Amikor Stuart megállította az autót a posta előtt, Jenny előhúzott a
táskájából egy
selyempapírba burkolt lapos, szögletes csomagot, és a férfi felé
nyújtotta.
– Egy kis ajándék, amit eredetileg a konyhapulton akartam hagyni a
számodra. De ne
számíts semmi különlegességre. Valahogy a kezembe került, és
lemásoltam, mert arra
gondoltam, hogy örülnél neki.
– Jenny, nem kellett volna. – Stuart zavarban volt az ajándék miatt.
Ő még arra sem
emlékezett, hogy Jennyvel egy időben van a születésnapja.
– Nem került semmibe – mondta gyorsan a nő.
Stuart kibontotta a csomagot. Egy fénykép volt benne a régi
osztályukról. Mindannyian
színpadi kosztümöt viseltek.
– Ó, Istenem! A betlehemes játék, amit az öregek otthonában adtunk
elő! Nem is tudtam,
hogy létezik ilyen kép – áradozott őszinte örömmel. – Honnan
vetted?
– A Chronicle fotósa készítette, de végül nem került be az újságba.
Az anyukám azonban elment a kiadóba, és kért tőlük egy másolatot.
– Ó, egek! Nézd csak, itt vagyok! – Stuart hangosan felnevetett,
amikor meglátta magát
vigyorgó pásztorként. Az apró termetű Timmy Foster és Luke között
állt, aki az egyik királyt alakította, és olyan hatalmas, fekete
állszakálla volt, hogy eltakarta a fél fejét. – És te, Jen?
Téged nem látlak sehol.
– A jobb felső sarokban állok, Gav mellett – mutatta Jenny. –
Mindketten szamárnak
öltöztünk.
– Hé, nagyon jó füleid voltak! – Stuart, miközben beszélt,
megérintette Jenny haját a fotón.
– És nézd, ez meg itt Julie Armstrong! A tanárok kedvence!
Stuart megrázkódott az aranyhajú angyal tenyérbe mászó képe
láttán.
– Ugye, milyen utálni való volt? – kérdezte Jenny. – Azóta öt
gyereket szült, öt különböző
férfitól. Hármat elvettek tőle. Időnként látom az Asdában. Nem
ismernél rá.
– Mindannyian változunk – sóhajtotta Stuart.
– Te nem. Te most is ugyanúgy nézel ki, mint akkor.
– Te sem változtál – válaszolta Stuart.
– Ó, dehogynem – tiltakozott Jenny. – Finoman szólva is elég duci
voltam akkoriban.
– Nem! – vágta rá Stuart. Az ő emlékei szerint Jenny ugyanolyan
karcsú és kecses volt akkor is, mint most. – És a mosolyod is a régi.
Mi, fiúk csak Mosolygós Jennynek neveztünk magunk között.
Jen ajka elnyílt meglepetésében. – Tényleg? – Érezte, hogy elpirul.
Stuart alig bírta
megállni, hogy ne ölelje át, és ne vonja magához.
– Jen, elképesztő ez a fotó. Egy csomó kellemes emlékem kötődik
hozzá.
– Örülök, hogy tetszik.
Stuart odahajolt hozzá, és megpuszilta az arcát. Az ajka azonban
elidőzött a nő finom
bőrén; az orra beszívta az almaillatát. – Köszönöm.
– Boldog születésnapot! – mondta Jenny, most már totális zavarban.
Még a vödör is kiesett
a kezéből, amikor kiszállt a kocsiból. Felkapta, és szinte futva tette
meg az utat a sarokig.
Stuart már egy órája otthon volt, amikor Max végre hazaért. Olyan
szélesen mosolygott, hogy a szája két sarka szinte a fülét érintette.
– Ó, Stuart, annyira sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam, de nem
fogod elhinni, hogy mi
történt. Küldtem egy e-mailt a B. J. Brothers Industriesnak, és
csatoltam az összes
információt, amit kértek. Szinte azonnal felhívtak. Csak a jóisten
tudja, hogy milyen
munkaidőben dolgoznak odaát. Azt akarják, hogy szállítsak nekik
San Maurice-termékeket,
amit ők aztán forgalmazni fognak az US A egész területén. Annyira
izgatott vagyok, hogy nem tudok rendesen lélegezni sem.
Max ekkor észrevette, hogy Stuart nem osztozik a lelkesedésében, és
az is eszébe jutott,
hogy miért nem. Gondolatban megálljt parancsolt magának, és
minden figyelmét a
születésnaposra irányította. – De most ne is beszéljünk róla. Ez a te
napod.
Leültette Stuartot a konyhaasztalhoz, és elkezdte előhúzogatni a
különféle rejtekhelyekről
az ajándékait. A díszcsomagolású dobozokból a legkülönfélébb
ajándékok kerültek elő:
kasmírpulóver, TAG Heuer karóra, Adidas edzőcipő, Godiva
csokoládé – csupa drága holmi,
amire semmi szüksége nem volt, bár sohasem sértette volna meg
Max érzéseit azzal, hogy ezt
ki is mondja. Ugyanakkor egyetlen darab sem volt a karácsonyt
idéző ajándékok között, ami
úgy megmosolyogtatta volna, mint a fénykép, amit Jenny
Thompsontól kapott.
59. fejezet
– Egyáltalán nem tetszik – kesergett Stuart, amikor szemügyre vette
magát a bolt tükrében. –
Úgy nézek ki benne, mint egy faszkalap.
– Dehogy. Viszont úgy állsz itt, mint egy székrekedéses kacsa –
mondta Luke. – Miért
tartod el magadtól a karodat? Engedd le szépen az oldalad mellé, és
húzd ki magad.
– Igen, mama – felelte Stuart gúnyosan, de azért megtette, amit a
barátja javasolt.
Stuart idegenkedve nézte a tükörből rámeredő frakkos férfit a
hófehér ingben és
nyaksálban, amikor az eladó egy szürke cilinderrel a kezében
megállt a háta mögött.
– Azt már nem! – jelentette ki határozottan, amikor közelebb lépett
hozzá a férfi. A válla
felett odapillantott Luke-ra, aki kérdőn felvonta a szemöldökét. –
Nem. Már így is túl
messzire mentünk. De üsse kő, felveszem azt a pingvinjelmezt, ha
nagyon muszáj, de nincs az az isten, aki rábírna, hogy ezt a
förmedvényt is a fejemre tegyem. – Ingerülten megrántotta a
gallérját. – Hogy lehet, hogy te olyan rohadt jól érzed magad
öltönyben?
– Úgy, hogy van stílusom – felelte Luke, és mint egy férfiasságában
biztos francia,
megemelte, majd visszaejtette széles vállát. A barátjával ellentétben
tényleg otthonosan
érezte magát öltönyben. Élvezettel vásárolta az új darabokat, néha
méretre is készíttetett
egyet-egyet, és általában szeretett jól kinézni. Hétvégeken ugyan
Stone Island farmerben
lazított, de dolgozni az első pillanattól fogva öltönyben járt. És drága
cipőkben meg kézzel varrt ingekben. „A ruha teszi igazán az
embert”, tartotta ugyancsak stílusos apja, és mondását a fiára is
átörökítette.
Luke, mint egy igazi szabósegéd, kiigazította a barátja tartását:
hátrahúzta a vállát, és a tenyerével befelé tolta a hasát. Így már
sokkal jobban festett. Sőt határozottan jól.
– Ez az esküvő egyre nagyobb és nagyobb lesz, és ez egyáltalán nem
tetszik nekem –
jegyezte meg Stuart, miközben elfordult, hogy profilból is
szemügyre vehesse magát. –
Templom, öltöny… Képzeld, még egy meglepetésfogadás
megszervezésére is rávettem
magam, és megkértem anyát, hogy süssön egy esküvői tortát.
– És a nászúttal kapcsolatban nem gondoltad meg magad? –
kérdezte Luke.
A pillantás, amellyel Stuart válaszolt, egyértelműen azt sugallta,
hogy nem.
– Nekem egy otthon töltött, kellemes hétvége is megfelel –
magyarázta.
– De hát csak egyszer nősül az ember egy életben…
– Ja. Mindenki ezt hajtogatja – dohogott Stuart. – Tudod, azt
kívánom, bár ne is kezdtünk
volna bele. Nem tudom, miért akarunk egybeforrasztani valamit, ami
nem is tört ketté. Az
biztos, hogy többet nem iszom az anyám cherry brandyjéből. A
végén megint valami
ostobaságba keveredem miatta.
– Mondhatom, elég pocsék hangulatban vagy ma – jegyezte meg
Luke nevetve. – Pedig a
születésnapodon mást várna az ember. Hány éves is vagy?
Harmincnégy? Te vén farok!
– Csak egy hónappal vagy lemaradva mögöttem, Appleby.
– Nincs kedved elmenni valahová egy hosszú hétvégére? Arra
gondoltam, hogy egy utazást
kaptok tőlem nászajándékba.
Stuart megviselten végigsimított a homlokán.
– Azt gondolod, nem engedhetnék meg magamnak egy nászutat?
– Miért? Nem erről van szó?
– Az ördögbe, nem! – tiltakozott vehemensen Stuart, majd
bocsánatkérőn felemelte a
kezét. – Illetve megengedhetek magamnak egy nászutat, de olyat
semmiképp, amivel Max is
elégedett lenne.
– Mi?
Stuart megpróbálta, mégsem tudta elnyomni a hangjából sütő
kétségbeesést.
– Mit gondolsz, mennyire tetszene Maxnek egy blackpooli nászút?
– Szerintem nagyon. Odalenne a boldogságtól – válaszolta Luke.
– Ja. Persze.
– Max nem sznob – vélekedett Luke. – Neki teljesen mindegy lenne,
hová viszed el egy
hétvégére. Ugyanúgy örülne Blackpoolnak, mint a Bahamáknak. Az
ő szemében csak egy
dolog számítana: az, hogy elviszed valahová.
– Mégis melyik bolygón élsz, haver? – kérdezte Stuart ingerülten. –
Tudod, mit kaptam
Maxtől a születésnapomra? Annyi ajándékot, hogy a Mikulás
barlangját is meg lehetne tölteni vele. Mint egy ló, annyit dolgozom,
mégsem tudok a költekezésével lépést tartani. – Stuart a
legszívesebben kitépte volna a nyakából a fojtogató gallért, és
elhajította volna a fülke távoli végébe.
– Szerintem nem az a célja, hogy bármilyen versenybe
belekényszerítsen…
– Nem is ez a lényeg! – vágott közbe Stuart élesen. – El tudod
képzelni, milyen érzés ez
nekem? Hogy kasmírpulcsikat meg TAG Heuer órákat kapok tőle
ajándékba? Meg házat, meg
autót? Olyan, mintha a kitartottja lennék. A selyemfiúja.
Az eladó ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy bepillantson a
próbafülkébe, majd egy
hátraarccal gyorsan el is tűnt.
Luke maga is diplomatikus válasz után kutatott a fejében, de nem
talált egyet sem. Hogy is
mondhatta volna meg, hogy sokkal jobban érti Maxet, mint a
vőlegénye, aki tizenhét éven át a társa volt? Luke tudta, hogy Max
jószívűsége határtalan. Mindig is ilyen volt. Már gimis
korukban is mindig ő ért először a kávézópulthoz, és a hétvégén
keresett pénzéből mindenkit vendégül látott. Jobban szeretett adni,
mint kapni. Ilyen volt a természete. Nem érdekelte, hogy mennyit
keres Stuart, ezret, vagy tízezret, ebben Luke teljesen biztos volt.
Mindez csak Stuartnak számított, ő volt az, aki folyamatosan
éreztette Maxszel a fenntartásait, ami nem volt fair dolog. Luke azon
tűnődött, mennyi ideje fortyog Stuartban ez a mélységes
megbántottság. Abból, ami a fülkében elhangzott, arra
következtetett, hogy régóta. Nagyon,
nagyon hosszú ideje ott lappanghatott benne, és nem beszélt róla
senkinek.
– Mi hajt téged, Luke? – kérdezte Stuart egy keserves sóhaj
kíséretében. – Mi az, amitől
mindennél vonzóbbnak találják a munkájukat az olyan emberek,
mint amilyen Max, vagy akár
te vagy?
– Nos – kezdte Luke –, az én esetemben feltételezhetően
közrejátszott az, hogy
munkamániás családban nevelkedtem. Ezt a felfogást élesítették
bennem kiskorom óta. Apa
mindig azt mondta, hogy bármit csinálok is, azt végezzem teljes
odaadással, a lehető
legjobban. Azt hiszem, ő csepegtette belém ezt a munkamorált. Amit
én imádok, Stuart.
Szeretem, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. És mindig azt
akarom, hogy én legyek benne
a legjobb.
– De Max nem ilyen családban nőtt fel – válaszolta Stuart.
Luke, ha lehet, még óvatosabb hangnemre váltott ezen a ponton. –
Azt gondolom – és akár az összes megtakarított pénzemben
lefogadnám –, hogy Max apjának nagyon is sok köze van ahhoz,
hogy ilyen lánya lett. Vagy inkább annak, aminek az egész családját
kitette.
– Grahamnek? – kérdezte meglepetten Stuart. Ennél nagyobbat nem
is tévedhetett volna
Luke, hiszen Graham McBride-nál kedvesebb, szerethetőbb fickót
nem hordott a hátán a föld.
Akinek azon túl, hogy végtelenül tisztességes volt, mindig a családja
volt az első.
– Nem, nem Grahamről beszélek, hanem Max apjáról.
– Ja, hogy róla. – Stuart nagyot szippantott. – De hisz Max még
hátulgombolós volt, amikor lelépett.
– Gondolom, mégsem felejtette el a bírósági végrehajtókat, akik elég
gyakran bezörgettek
az ajtójukon, és az anyja sírását meg a veszekedéseket sem, amelyek
örökké napirenden
lehettek náluk a szerencsejátékon elvert pénz miatt. Volt olyan, hogy
az anyjának el kellett menekülnie az otthonukból. – Luke számára
mindig is egyértelmű volt, hogy Max emiatt lett
ennyire törtető.
– És? – Nem. Stuart még mindig nem értette. Luke kétségbeesetten
próbálta megőrizni a
türelmét.
– A pénz a biztonságot jelenti Maxnek, Stuart. Azt, hogy soha többé
nem dobhatják ki a
saját otthonából. Minél többet keres, annál többet tud félrerakni, és
annál távolabb tudja
tartani magától a farkasokat. Ez számára a biztonsági háló, amire
még mindig szüksége van.
Stuart gúnyosan felnevetett.
– Még hogy félrerakja! Autókat vesz rajta nekem is, meg magának
is, meg TAG Heuer
órákat!
Luke az utolsó pillanatban csukta be a száját, nehogy kikotyogja,
amit ha nem is tudott
biztosan, de sejtett: hogy Max csak azután költött extravagáns
dolgokra, hogy a pénze egy
részét „biztonságba” helyezte. Bár nem volt pszichológus, tudta,
milyen rugókra jár Max agya, és megdöbbentette, hogy Stuart
figyelmét mindez elkerülte. Mint ahogy azt sem értette, hogy miért
kényeztet mindenkit a barátnője. Mert a lelke mélyén ő is
kényeztetésre vágyott,
romantikus vacsorákra, virágra, csokira. És nem az ár érdekelte.
Többre becsült volna egy
saját kézzel szedett harangvirágcsokrot, mint egy drága, mesterien
összerakott bokrétát,
amelyet a személyi asszisztensén keresztül küld neki valaki. De azt
gondolta, hogy ma már
eleget prédikált Stuartnak, így hagyta, hogy a további kommentek
elhaljanak a nyelve hegyén.
Inkább ismét szemügyre vette az öltönyt, és jóváhagyó bólintással
jelezte, hogy mindkettőjük tükörképével elégedett.
– Jól nézünk ki, haver – mondta. – Szerintem ezt kikölcsönözheted.
– Oké, ha muszáj – morogta Stuart. – Ó, az ördögbe, tudtam, hogy
elfelejtettem valamit! –
Kétségbeesetten csettintett egyet az ujjával. – Kaptam ma Jennytől
egy képet, amely akkor
készült, amikor még Miss Shaw osztályába jártunk, és előadtunk egy
betlehemes játékot az
öregek otthonában. Emlékszel rá?
– Jézus Krisztus, az nem tegnap lehetett.
– Nem. Huszonöt évvel ezelőtt volt. Neked hatalmas szakáll borítja
az arcodat, Jennek
pedig szamárfüle van.
Jen. Jen. Jen. Nem lehetett nem érzékelni azt a változást, amely
Jenny Thompson említését követően Stuart hangulatában
bekövetkezett. Luke mégis úgy tett, mintha nem vette volna
észre, és inkább felemelte azt a rózsaszín anyagot, amelyet Max
adott Stuartnak, hogy
hozzáillő nyakkendőt válasszanak. Nyilvánvalóan a csokrának lesz
ilyen a színe.
– Vicces – folytatta Stuart az ömlengést –, de nem emlékszem, hogy
egyszer is felfigyeltem
volna Jennyre a suliban. A háttérben meghúzódó lányok közé
tartozott. Te észrevetted
egyáltalán?
– Nem igazán – felelte Luke. – Mint minden más fiút, engem is csak
Julie Armstrong
érdekelt. – Mindig volt néhány lány, aki kiemelkedett a tömegből, de
korán érő alkatával,
hosszú, aranyszőke hajával és hatalmas kék szemével Julie volt a
legnépszerűbb. Később, a
hatosztályos gimiben, ahol Stuarttal együtt a tanulmányaikat
folytatták, és más lányokkal is találkoztak, a sötétvörös hajú,
bociszemű, formás hajlatokkal rendelkező, égőpiros ajkú Max
McBride volt az egyik, aki után a legtöbben megfordultak.
Stuart, csupán azért, hogy egy jót nevethessen magán, felpróbált egy
keménykalapot.
– Max ma egész délelőtt telefonált. Amerikába. Állítólag egy B. J.
Brothers Industries nevű
cég üzletet akar kötni vele. Hallottál róluk? – kérdezte.
Luke felvonta a szemöldökét.
– Ki nem? Mindenki ismeri őket.
Ami Stuart üres tekintetéből ítélve nem volt egészen igaz.
– Nagy cég. Nagyon nagy – mondta végül. – Jobb hírt nem is
kaphatott volna Max.
Stuart vállat vont.
– Tényleg?
– Tényleg – felelte Luke. – Büszkének kellene lenned a
menyasszonyodra, hogy ilyen
cégekkel üzletel.
– Néha azt hiszem, hogy Max sokkal jobban járt volna veled, mint
velem – sóhajtotta
Stuart, majd letépte a fejéről a kalapot. Csak nehezen tudta megállni,
hogy ne hajítsa el, mint egy frizbit.
– Miért, mert mindketten tűzbe jövünk attól, ha jó üzletet köthetünk?
– kérdezte Luke
nevetve. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a beszélgetésük ilyen
fordulatot vett.
– Igen – bólogatott Stuart. – Pontosan erre gondolok. Ráadásul
ugyanazokért a dolgokért
vagytok oda. – Kigombolta az inggallérját, és végre megvakarta a
nyakát. – Egyszer sem
gondolkoztál el azon, hogy mi lett volna, ha nem csípem meg a
fenekét, és aztán nem kenem
rád az egészet?
– Nem – válaszolta ezúttal őszinte nevetéssel Luke. – Hidd el, több
közös van bennem Alan
Sugarrel, mint bármelyik nővel, akivel valaha jártam. És ettől még
egyáltalán nem szeretném, ha Alan megjelenne egy csokor virággal
a küszöbömön.
– Néha eltűnődöm, mi történhetett a többi osztálytársunkkal –
mondta Stuart távolba
révedő tekintettel. – Ismered azt a mondást, miszerint egy baráti
társaságban ugyanakkora
esély van arra, hogy egyvalaki milliomossá és egy másik valaki
gyilkossá váljon?
– Nem tudom elképzelni, hogy az osztályból bárki gyilkossá lett
volna – jegyezte meg Luke.
– Miért, azt el tudtad volna képzelni, hogy Julie-nak egyszer
gyámhatósági ügyei lesznek?
Vagy honnan tudhatnánk, hogy az a kis, egérszerű Timmy Foster
azóta nem vágta el
valakinek a torkát? Van ezen a világon bármi, amiben biztosak
lehetünk? – Stuart
megcsóválta a fejét. Hirtelen megint rosszkedve lett. Nem tudta
volna megmondani, mikor
történt meg vele utoljára, hogy őszintén elmosolyodott, vagy hogy
együtt vihogott valakivel úgy, ahogy az iskolások szoktak. – Majd
beszkennelem Jen képét, és átküldöm neked. Mind
olyan boldognak látszunk rajta.
Jen. Már megint.
– Hát persze, hiszen akkor még nem kellett szembesülnünk a
nagybetűs élet
legbonyolultabb dolgaival. Fogalmunk sem volt, mi fán terem a
munka, a lakáshitel, a szex.
Bőven volt időnk mosolyogni, csak akkoriban ez fel sem tűnt
senkinek – dünnyögte Luke,
majd váratlanul olyan kavicsot dobott a beszélgetés medrébe, ami
alaposan felborzolta a
vizet. Remélte, hogy Stuart is érzékeli a jelképes fodrozódást, és
ennek megfelelően veszi
majd a lapot. – Nap mint nap megesik mostanság, hogy egy
szerencsétlen flótás felkutatja
egykori osztálytársát vagy az első szerelmét a Facebookon, és abban
reménykedik, hogy ezzel együtt a múlt is visszatér. Csakhogy
veszélyes lehet rózsaszín szemüvegen keresztül nézni a világot. Már
nem azok a gondtalan gyerekek vagyunk, akik akkoriban voltunk, és
esélyünk
sincs rá, hogy megint azok legyünk.
Stuart szóra nyitotta a száját, hogy kibökje: igaza van Luke-nak.
Hogy a feje olyan, mint egy mosógép, és azt sem tudja, hol áll
éppen: öltönyöket próbál, mert házasságot akar kötni egy nővel, és
közben nem tudja kiverni a fejéből a másikat. „Segíts, Luke”, akarta
mondani, de
becsukta a száját, mielőtt egyetlen hangot kiejtett volna. Mi mást
mondhatott volna Luke,
mint azt, hogy írja az egészet az esküvő előtti idegeskedés
számlájára, mert az, hogy a
bensője lázadozik egy kicsit a végleges elkötelezettség ellen, az
múló érzés, és átesik rajta minden vőlegény. Ha pillanatnyilag
belehabarodott is Jenny Thompsonba, az nem lehetett
szerelem. Hogy is válhatott volna azzá ilyen rövid idő alatt? A
szerelem az, amit Max iránt érez. Az iránt a nő iránt, akivel tizenhat
éves koruk óta elválaszthatatlan párt alkot. Akit hamarosan feleségül
vesz, és akivel boldogan élnek, míg meg nem halnak. Tudta, hogy ez
így
lesz. Pontosan tudta. Mégis, Jenny Thompson nem cicózott, amikor
belehajította a
malomkövet a tóba. Alaposan sikerült felkavarnia az iszapos vizet.
Stuart úgy döntött, hogy amint hazaér, lefoglal egy asztalt a Curry
Cornerben, és elviszi egy késői vacsorára Maxet. Megünneplik a
születésnapját és az amerikai B. J. Brothers
Industrieszal kezdett tárgyalások sikerét, elbeszélgetnek a szerény,
ám tökéletesnek ígérkező
esküvőjükről és a jövővel kapcsolatos terveikről. Vissza kellett
vonszolnia magát a kitaposott útra, és egyszer és mindenkorra el
kellett felejtenie Jenny Thompsont. Volt némi igazság
abban, amit Luke mondott. Jenny a múltjának egy parányi része volt,
és a jövőjéhez már nem
volt sok köze.
Minden jól alakult Stuart és Max között, amikor elindultak a Curry
Cornerbe.
– Csak most az egyszer hagyd itthon a telefonodat – kérte Stuart az
ajtónál. – Ne
zavarhassa meg senki az esténket.
– Oké – felelte Max, és engedelmesen visszalépett, hogy kitegye a
telefont, aztán beszálltak az időközben megérkező taxiba.
Előételként közösen elfogyasztottak egy indiai tálat, és rengeteget
nevettek, miközben
Stuart beszámolt a délutáni ruhapróba részleteiről, ahol Luke tojós
tyúkként ugrált körülötte, és minduntalan ráripakodott, hogy álljon
már rendesen. Hangosan vihogva kortyolgatták a
borukat, és Stuart végre megnyugodott a küszöbönálló esküvő miatt.
Olyan jó hangulatban
volt – és kicsit be is csípett –, hogy készségesen fontolóra vette Max
javaslatát azokkal
kapcsolatban, akiket a családtagokon kívül, csak hogy tele legyen a
templom, meg akart hívni az esküvőre. Csak néhány emberről van
szó, bizonygatta Max. Távoli rokonokról, mindkét
oldalról egyenlő arányban, természetesen.
Miután a pincér, a főfogás előtt, összeszedte a tányérjaikat, kiment a
mosdóba, de elkövette azt a hibát, hogy az ajtóból visszanézett. Max
éppen a telefonját húzta elő a táskájából. Tehát mégsem hagyta
otthon, hiába kérte Stuart. Születésnap ide vagy oda, nem volt képes
arra,
hogy ez egyszer a saját igényei fölé helyezze a vőlegénye érzéseit.
Mire visszaért az
asztalukhoz, az aggodalmai is felerősödtek, és mázsás kövekként
nyomták a szívét.
60. fejezet
Amikor Bel szerda este leállította az autóját a La Hacienda előtt,
Richard már várta. Az egyik kezében egy hatalmas csokor vörös
rózsát, a másikban egy esernyőt tartott, merthogy esett az eső.
– Szia – mondta szinte szégyenlősen, amikor a nő kiszállt a kocsiból.
Aztán sután arcon
csókolta, és átadta neki a virágot.
– Lehet, hogy kicsit csöpögős – magyarázta –, de a vörös rózsáról
legalább tudom, hogy mit
jelent. Nem akartam olyan virágot hozni, amelyik esetleg valamilyen
kétes, számomra
ismeretlen üzenetet hordoz.
– Például féltél a rózsaszíntől, mert az esetleg azt jelenti, hogy
„utállak, te cafka”? –
kérdezte Bel halvány mosollyal.
– Remélem, hogy nem. Éppen most küldettem egy csokorral az
anyámnak.
Bel az ajkába harapott. Ha a rózsaszín rózsának valóban ilyen
üzenete lenne, ő hetente több csokorral is küldetne annak a vén
banya Madeleine Bishopnak. Alig várta, hogy a történtek
után leülhessen egy közös ebédre a Bishop családdal. Szinte látta,
ahogy Madeleine az üst fölé görnyedve valami mérgezőt kotyvaszt
vad, kezelhetetlen menyének.
Bel betette a virágot az autójába, és amikor visszafordult, azt látta,
hogy Richard, a
kapcsolatuk során először, a karját nyújtja neki. Kedves gesztusként
könyvelte el.
– Elég rég volt, hogy utoljára itt jártunk – jegyezte meg Richard,
miközben belökte az ajtót, ami az ő éttermükbe vezetett. Itt történt a
lánykérés. Egy agg muzsikus odaosont az
asztalukhoz, és sárgásbarna fogait elővillantva lelkesen játszani
kezdett a hegedűjén. Bel egy kicsit ostobán érezte magát attól, hogy
hirtelen ilyen nagy figyelem középpontjába került.
Éppen ki akart menni a mosdóba, amikor Richard letérdelt elé, és
felé nyújtott egy Tiffany
alakú dobozkát. A gyűrűt díszítő egyetlen gyémánt akkora volt, mint
egy kisebb szikladarab.
Bel nagyot nyelt, amikor megrohanta az emlék, és a torkát
elborították a visszafogott
könnyek. Remélte, hogy az est hátralévő részét gerincesebben
csinálja majd végig. Rettegett, hogy össze fog omolni, és egy
érzelmes pillanatban Richard összes bűnét megbocsátja.
Richard természetesen a szokásos asztalukat foglalta le – egy intim,
pillantásoktól távol eső
sarokasztalt. A pincér letette eléjük az étlapokat, majd meggyújtotta
az asztal közepén álló vérvörös gyertyát, amelynek a lángja táncra
perdült Richard Belt figyelő, kék szemében.
– Annyira hiányoztál – mondta. – Olyan jó, hogy újra láthatlak.
Bel idegesen megköszörülte a torkát, és megpróbált az étlapra
koncentrálni. Még csak éhes
sem volt. Vagy mégis? Annak kellett volna lennie, mert egész nap
nem evett. Az adott
pillanatban azonban nem volt semmi, amivel kapcsolatban
határozott döntést tudott volna
hozni. Lehet, hogy felelősséggel tette a dolgát a munkahelyén, de ha
az érzelmei kerültek
terítékre, teljesen összezavarodott.
– Mi újság a jó öreg csokoládégyárban? – kérdezte Richard, miután
leadták a pincérnek a
rendelésüket.
– Sok a munka – válaszolta Bel. – De nekem éppen így jó. És mi a
helyzet a pénzvilágban?
– Piszkosul unalmas, mint mindig – felelte Richard. – De úgy tűnik,
már semmi sem
menthet meg attól, hogy vezérigazgató legyek. A sunyi Francisnak
ki akarják tenni a szűrét.
Meghamisította a könyvelést.
– Hát, ez igazán remek hír. Neked – tette hozzá Bel csúfondárosan,
mert rájött, hogy túl
udvariasan beszél Richardhoz, úgy, mint egy ismeretlen féllel
folytatott üzleti tárgyalás
elején, a puhatolózás fázisában.
Amikor Bel krémlevese megérkezett, Richard éppen arról regélt,
hogy milyen szuper lesz
vezetni a céges Bentley-t, amelyet a kinevezéssel együtt kapni fog.
Bel a tányérját
vizsgálgatta, és hirtelen eszébe jutott a konzervnyitó. Alig tudta
elfojtani a mosolyát. Furának érezte, hogy a leves a friss
összetevőivel, a remek fűszerezésével, a krémes állagával és az
aránytalanul „felpumpált” árával sem ízlett neki annyira, mint a
sajtos pirítóssal „feldobott”
Heinz paradicsom, amin Dannel osztoztak az Emilyben. Szerette
volna tudni, meddig
juthatott a férfi a menyasszonygyilkos történetével, és azt is, hogy
túl vannak-e már az első
szenvedélyes, izzasztó szexen Cathyvel.
– Mit gondolsz, Bel?
Bel felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy gondolatban
visszacsúszott egy másik,
egyszerűbb világba, ahol nincs tengeri kömény meg beluga kaviár,
és közben meg sem
hallotta, hogy mit mondott neki Richard.
– Azt, hogy nagyszerű! – vágta rá gondolkodás nélkül, és ezúttal
megpróbált ott maradni a
jelenben.
– Gondoltam, hogy ez lesz a véleményed. A Bentley a legtágasabb
és legkényelmesebb
autó. Fantasztikus a hátsó ülése is.
Ó, gondolta Bel fáradt közönnyel. Csak nem arra célozgat ez az
ember, hogy fel kellene
szentelniük a kocsit, amikor megkapja? Eszébe jutott a fogadáson
felszolgált „szűzpecsenye
nyárson” – és Shaden S MS -e, ami az egészet inspirálta. Szinte
hallotta, amint Richard azt mondja Shadennek Trevor
kisteherautójában, a rakodótérben, hogy életében nem okozott
még neki ekkora gyönyört egy szopás.
Ne légy már ilyen undok, figyelmeztette egy belső hang. Senki sem
állíthatja vissza az órát.
Richard most azért van itt, mert tovább szeretne lépni, és nem azért,
hogy felszaggassa a hegedő
sebeket. Neked sem ezt kellene tenned. Nem építhetsz úgy hidat, hogy
közben dinamitcsomagokat cipelsz a hátadon, igaz, Belinda Candy…
vagy Bishop?
A felesége volt ennek a nagyon jóképű férfinak, aki most vacsorázni
hívta; szent esküvel
pecsételte meg a templomban a szövetségüket.
Richard hangos csörrenéssel tette le a kanalát.
– Sajnálom, Bel. Kicsúszott a számon. Nem akarok burkolt
célzásokat tenni, csak nem
tudom, hogy viselkedjek. – Miközben beszélt, a keze végigszántott
divatosan rövidre nyírt,
sötét haján, és Bel észrevette, hogy a kezén ott van a jegygyűrűje. –
El vagyok veszve.
Bel érezte, hogy szétszakad a szíve a mellkasában. Richard még
sohasem tűnt ennyire
sebezhetőnek. Mélyen beszívta a levegőt, hogy legyen bátorsága
feltenni a következő kérdést.
– Van még valami, Richard, amiről nem tudok?
– Bel, ha elolvastad az összes S MS -t meg e-mailt, akkor mindent
tudsz. – Lehajtotta, és
szégyenkezve megrázta a fejét.
– Akkor határozottan a nulla szintről indulunk?
– A nulla szintről. Esküszöm.
Bel hitt neki. Most már megvolt az alap, amire építeni lehetett. Nem
voltak utórezgések,
amelyek repedéseket okozhattak volna a frissen emelt
fundamentumon.
– Biztos vagyok benne, hogy valahogy kikecmergünk majd a
kátyúból – mondta Bel
óvatosan. – Ha szépen, lassan, lépésről lépésre haladunk.
– Én is nagyon remélem – felelte a férfi. – Attól féltem, hogy idáig
sem jutunk. Hogy soha
többé nem állsz szóba velem.
– Nos, erre lett volna esély, ha nem vagyunk házasok – jegyezte meg
Bel. – De hát… azok
vagyunk.
– Igen, Mrs. Bishop. Azok vagyunk – ismételte meg Richard, és az
asztalon keresztül
megfogta Bel kezét.
A lakásába visszatérve Bel lecsippentett egy kicsit a vörös rózsák
szárából, és elrendezte őket egy átlátszó üvegvázában. Richard maga
volt a megtestesült báj ezen az estén. Az, hogy a La Haciendába
mentek, rengeteg szép percet idézett fel Belben, de mindegyiket
rögtön körbe is fonta egy sötét, nyomasztó emlék. Azon tűnődött,
vajon Shadent is elvitte-e Richard
ugyanebbe az étterembe. Szerette volna tudni, hogy a hitszegő
kuzinja is kapott-e harmatos
szirmú vörös rózsát, de aztán rájött, hogy mégsem kíváncsi az ilyen
részletekre. Bár be tudott volna nyúlni a fejébe, akkor kivágta volna
az agyából azt a részt, amelyre a „Richard viszonya”
címkét ragasztották titkos kezek.
Nagyon magányosnak érezte magát aznap este. Elképzelte, ahogy
Richard a
dolgozóasztalánál ül és a laptopja fölé hajol, ahogy néha szokta,
miközben ő görög salátát
vagy valami egyszerűt készített a konyhában. Miközben a mosógép
a fehérneműjüket mosta.
Az apjára meg Faye-re gondolt. Az ő kapcsolatukban az apja
feladata volt a fűnyírás, a
létrára mászás és a kiégett villanykörték cseréje, és Faye volt az, aki
a vásárlást végezte és a berendezési tárgyakat választotta.
Ugyanakkor együtt főztek, sétáltak, és beszélgettek. Bel olyan életre
vágyott, mint amilyen Faye-nek volt az apja mellett. Erős,
függetlenséget sugárzó vibrálása ellenére Bel utált egyedül lenni.
Ez meglepte volna mindazokat, akik lelkes feministának gondolták.
Bárki azonban, aki
ismerte az „igazi” Belt, tudta róla, hogy valójában egy sebezhető
kislány hatalmas szívvel, akinek az a legfontosabb, hogy
szerethessen, és hogy egy erős, kedves férfi viszontszeresse.
A rózsának csodás illata volt. Szenvedélyesen mámorító. Bel az
ujjbegyével kitörölte a
szeméből a kibuggyanó könnyeket. A szirmok árnyalata majdnem
pontosan megegyezett a
ruháéval, amelyet Shaden, mint koszorúslány, az esküvőn viselt.
61. fejezet
Másnap este, munka után a három barátnő Postbox Cottage-ban
eszegette az útközben
vásárolt pizzát.
– Milyen tündéri kis ház! – lelkendezett Max, miközben a tányérja
szélére tolta a pizzáról
lekotort kolbászkarikákat. – És milyen kedves a nagyanyádtól, hogy
neked ajándékozta.
Bel elvette Max tányérjáról a kolbászt, és odatett helyette pár karika
pepperónit. – És
mondd csak, Violet, mikor költözteted be Glynt?
Violet csupán egy vállrándítással válaszolt.
– Nem is tud a házról, igaz? – kérdezte Max, mintha olvasott volna
Violet gesztusából.
Bel abbahagyta az evést.
– Miért nem mondod meg neki?
– Nem arról van szó, hogy „nem mondom meg neki”. Még nem
mondtam meg neki –
magyarázta Violet, de közben maga is érezte, hogy milyen
semmitmondóan, üresen
csengenek a szavai.
– Nem sokat beszélsz róla – tűnődött Max. – Hogy van? Javul?
Violet felnyögött magában. Érezte, hogy hosszas kérdezz-felelek
következik, és nem volt
kedvére a dolog.
– Lassú folyamat ez – mondta végül.
– Gyógyszeres kezelést kap? Vagy terápiára jár? – kapcsolódott be
Bel a kérdezősködésbe.
– Igen. Prozacot szed. De a terápiát abbahagyta. Azt mondta, csak
árt neki. – Azt mondta, én vagyok számára a legjobb terápia.
– És mit csinál egész nap? – Maxnek feltűnt, milyen kényelmetlenül
érzi magát Violet a vőlegényére vonatkozó kérdések miatt, ennek
ellenére tovább nyaggatta. Tudni akarta, miért
nem áradozik Violet arról a férfiról, akinek egy hónap múlva a
felesége lesz. Valami nagyon nem stimmelt ebben a kapcsolatban.
– Rendben tartja a lakást, főz, bevásárol, persze csak online… –
Violet elhallgatott, mert
rájött, hogy a papucsnál is mamlaszabb színben festi le Glynt a
barátnői előtt.
Max bólintott, és csendben folytatta a kolbászkarikák eltávolítását a
pizzájáról. Glyn a
papucsnál is mamlaszabb, gondolta. Egyáltalán nem olyan, mint
amilyen férfit elképzelt
Violet mellé. Az a férfi határozott volt, erős, és a tenyerén hordozta a
törékeny Violetet.
Gondoskodott róla, és mindent megadott neki. A hallottak alapján
nem úgy tűnt, mintha Glyn
siettetni akarta volna a saját gyógyulását. Vagy erről volt szó, vagy
egyszerűen egy lusta
gazfickó volt, aki kötélen rángatta jólelkű menyasszonyát.
Bel ugyanezt gondolta. Violetnek, a személyiségéből fakadóan, ki
kellett volna csattannia az örömtől, és egyfolytában az esküvőjéről
kellett volna csicseregnie. Vajon miért nem tette?
Bárkinek, akinek volt némi sütnivalója, látnia kellett, hogy semmi
sem úgy történik a bűbájos Violet életében, ahogy az elvárható lett
volna egy ilyen fontos esemény előtt. Máskülönben
miért titkolta volna el a vőlegénye elől, hogy kapott egy házat? Nem,
valami nagyon nem
stimmelt.
Bel körbepillantott a régiesen berendezett, mégis megkapóan kedves
és otthonos
helyiségen. Postbox Cottage a kisebb verziója volt annak, amilyen a
Charlotte és az Emily
lehetett volna, ha egybenyitják őket. Önmaga számára is váratlanul
megjelent előtte egy kép: ő egy hatalmas fazékban kavargat valamit
a konyhában, míg Dan Regent a nagy, kényelmes
kanapén ül, és jegyzeteket készít a legújabb könyvéhez. Ó,
szentséges isten, hogy lehet, hogy ez az ember ennyire belefészkelte
magát az agyába? Mintha jogot formált volna arra, hogy ott legyen,
és nem volt hajlandó távozni.
– Hogy áll a Carousel? – kérdezte új, biztonságosabbnak tűnő témát
választva Max. Nem akarta tovább nyaggatni Violetet. Úgy sejtette,
hogy a fagylaltozó, főleg, ha beszélhet róla, majd visszacsalogatja a
mosolyt a barátnője arcára. Azt a mosolyt, amelynek akkor is ott
kellett volna lennie, amikor a leendő férje került szóba. Hogy miért
nem volt mégsem ott –
nos, lesz még idő arra, hogy ezt kiderítsék.
– Ó, csodaszép. Pav remek munkát végez.
– És milyen ez a Pav? Ugye nem totyakos? – kérdezte Bel, felvonva
a szemöldökét.
– Fantasztikusan néz ki, és lengyel, és túl fiatal ahhoz, hogy erotikus
képzelgéseink tárgya legyen. Úgyhogy visszavehetsz a vitriolból.
Mintha Glyn meghallotta volna ezt, Violet zsebében vibrálni kezdett
a telefon.
– Megint a tiéd az? – kérdezte Bel. – Mindig ilyen sok hívásod van?
– Ahogy számolta,
Violet mobilja tízszer biztosan megszólalt az utóbbi félórában.
– Jaj, bocsánat, nem hittem, hogy ti is meghalljátok – szabadkozott
elvörösödve Violet, és
keresgélni kezdett a zsebében.
– Azt hittem, örülsz neki – kacsintott Bel.
– Biztos valamelyik szállító lesz az. E -mailben szokták elküldeni a
költségvetésüket –
motyogta Violet, mindkét hüvelykujjával a gombokat nyomkodva.
És közben, nem lehetett
nem észrevenni, egyre mélyült az arcán a pír. Nyilvánvalóan
hazudott. De vajon miért?
Kezdett érdekessé válni a dolog.
A vibrálás abbamaradt, de rögtön újra el is kezdődött.
– Ez az istenverte készülék! – dühöngött Violet. – Kikapcsolom,
csak találjam meg azt a
nyavalyás gombot. Az ujjai azonban mindig mellényúltak. Max
közben észrevette a kijelzőn
Glyn nevét. És ezt nem is hallgatta el.
– Látom, Glyn az. Vedd csak fel – biztatta. – Lehet, hogy fontos.
– Nem hinném – dünnyögte Violet, akinek végre sikerült
kikapcsolnia a készüléket. – Csak
unatkozik, mert egyedül van. Azt ígértem neki, hogy nem maradok
sokáig.
– Sokáig? Hiszen még csak háromnegyed hat van – csodálkozott
Max. Gyanította, hogy a
korábbi hívások is Glyntől érkeztek; ő volt az, aki olyan kitartóan
csörgette Violetet, hogy szegény enni is alig tudott. Elkezdett
kialakulni benne egy kép egy férfiról, akit az eddigiek alapján
nemigen tudott volna megkedvelni.
Violet összecsapta a kezét, mintha ezzel elejét vehetné minden
vitának, majd oldalba bökte
Belt.
– No? Milyen volt a találkozó Richarddal?
– Elmentünk vacsorázni a La Haciendába. Az egyetlen helyre, ahol
volt remény arra, hogy sikerüljön a dolog.
– Óóó, az igazán remek hely – fuvolázta Max. – És drága. Remélem,
ő fizetett, te pedig
csupa olyasmit választottál, aminek jó borsos ára volt.
– Naná, hogy ő fizetett – válaszolta Bel. – De bármit választhattam;
még a legdrágább
fogás is bőven benne van az általa megfizethetőnek tartott
kategóriában. Ezzel a módszerrel tehát nem törhettem borsot az orra
alá. Túl sok pénze van.
– És milyen volt? – kérdezte Max, most már komolyan.
– Bűnbánó – válaszolta Bel helyeslő bólintással. Váratlanul jutott
eszébe a szó, de pontosan illett Richard viselkedéséhez. – Igazából
egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon.
– Megcsókolt, amikor elbúcsúztatok? – kérdezte Max.
– Csak az arcomon.
– És? Találkoztok még?
– Kötöttünk egy egyezséget. Egyelőre heti egy alkalommal
találkozunk, ahogy a munkánk
megengedi, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Micsoda
zűrzavar! – sóhajtotta Bel. Az
apámnak meg sem mertem mondani, hogy láttam.
– Na, és hol van az a sunyi ribanc kuzinod? – folytatta Max a
faggatózást.
– Richard a fogadáson látta utoljára, legalábbis ezt állítja, és én
hajlok rá, hogy higgyek neki. Nem hinném, hogy ebben a helyzetben
tovább merné feszíteni a húrt. És az a
benyomásom, hogy a nevelőanyám sem beszélt a nővérével az
esküvő óta. Így hát sejtésem
sincs, hol lehet az én drágalátos unokatestvérem. És arról sem, hogy
mire készül. – Azon túl, hogy eladta a sztorit a bulvársajtónak.
Biztos szépészeti műtétre kellett a pénz.
– Elég érdekesek lesznek a jövőben a családi összejöveteleitek –
jegyezte meg Max gonoszkodva.
– Ami engem illet, azt sem bánom, ha többé soha nem találkozom a
Bosomworth klán
tagjaival. Sem Vanoushka nem fog hiányozni, sem az a csúszó-
mászó Martin, Lydiana meg
évente egyszer jön csak haza Ausztráliából, aztán siet vissza a kis
viskójába, amelyben többek között „beltéri és a kültéri uszoda teszi
elviselhetővé a napjait”. Egyébként is csak azért szoktak eljönni
hozzánk, hogy megpróbálják a maguk oldalára állítani Faye-t. Vagy
„Martin
bácsi” még azért, hogy megmarkolássza a seggemet.
– Abból, amit elmondasz, úgy tűnik, a nevelőanyád nem hasonlít
rájuk – jegyezte meg
Violet.
– Nem, de attól még neki is Bosomworth-vér folyik az ereiben –
válaszolta Bel lekicsinylő
hangon.
– Ugyan már, nem tehet róla, hogy ilyen családba született – mondta
Max. – Nagyon
szimpatikusnak láttam az esküvődön.
Bel nem akarta megtárgyalni Faye erényeit. Inkább átment a
konyhába egy újabb palack
gyümölcsléért, és Violet kérésére kivette a hűtőből a krémes sütikkel
megrakott tálcát, és
átvitte a nappaliba.
– Én nem ehetek krémes süteményt, Violet! – siránkozott Max. –
Vigyáznom kell, hogy
beleférjek a menyasszonyi ruhámba. Ó, a francba! – Azzal lekapott a
tálcáról egy minifánkot, és egészben a szájába ejtette. – Nem
fogjátok kitalálni, mi történt – újságolta tele szájjal. –
Egy kicsit leitattam Stuartot, és sikerült elérnem, hogy még pár
embert meghívjunk az
esküvőre.
– Uram, atyám! – mondta Violet. – És mennyi pontosan az a „pár”?
– Mindkét oldalról tizenöt fő. Megkértem az anyját, hogy állítson
össze egy listát a
rokonaikról, hogy meghívhassam őket a fogadásra is.
– Arra, amelyikről Stuart nem tud semmit? Hogy fogod továbbra is
titokban tartani, Max?
– Erre is gondoltam – válaszolta Max méltóságteljes szippantás
kíséretében. – Majd azt
íratom a meghívóra, hogy mindenkit szívesen látunk „frissítőkre” a
szertartás után. Ez, ugye, elég tág fogalom. Már meg is rendeltem a
minibuszt, amelyik a templomból a Higher
Hoppletown Hallba szállítja majd a vendégeket. Aztán külön-külön
mindenkinek küldök egy levelet, amelyben megírom, hogy a
„frissítőkön” ültetett vacsorát kell érteni, de ezt nem
szabad elmondaniuk Stuartnak, mert esküvői meglepetésnek
szánom.
– Nahát, hogy erre nem jöttem rá magamtól! – csapott a homlokára
Bel.
– Azt azért látom rajta, hogy már most nagyon ideges – folytatta
Max, miközben a szájába
csúsztatott egy miniatűr krémest. – Szombaton este, az étteremben,
remekül éreztük
magunkat. Viccelődtünk, nevettünk. Aztán kiment a mosdóba, és
fogalmam sincs, hogy mi
történt, de tiszta pipa lett, mire visszajött. Még a szextől is elment a
kedve. Órákba telt, mire fel tudtam neki áll…
Violet felsikoltott, és heves integetéssel megállította Max
szóáradatát.
– Ha nem látnád, éppen képviselőfánkot eszem. Nem bánnám, ha
nem vennéd el az
étvágyamat.
– Az az igazság, hogy egy kicsit össze is szólalkoztunk – vallotta be
a homlokát ráncolva
Max. – Megrögzött szokása, hogy csinál valami nagyon kedveset, és
aztán rögtön el is rontja.
– Ezt nem egészen értem – mondta Bel.
– Mondjuk, nagy ritkán kapok tőle néhány szál virágot, és amikor
átadja, mindig mond
valami furát. Például hogy nyugodtan dobjam ki, ha nem tetszik.
Vagy egyszer meglepett egy
doboz After Eights csokoládéval. Amit egyébként kifejezetten
szeretek. És tudjátok, mit
mondott? „Tudom, hogy jobban örülnél valami flancosabbnak, de
most csak ilyenre futotta”.
Mintha arra kértem volna, hogy hozzon nekem egy másfél kilós
doboz Patrick Roger
Parisienne-t.
– Mintha azt hinné, hogy többet érdemelsz, mint amennyit ő adni tud
– jegyezte meg Violet.
– Akkor miért nem mond valami olyasmit, hogy „Max, a
legszívesebben lehoznám neked a
holdat, de mivel nem tudom, kárpótollak egy kis After Eightsszel”.
Olyan boldog lennék, hogy ott, helyben rávetném magam.
– A jóisten tudja – dünnyögte Bel. – Néha úgy viselkednek, mintha a
Marsról jöttek volna.
– Hallanotok kellett volna, ahogy a Curry Cornerben bánt velem.
Aki látott minket, az
biztos azt hitte, hogy valami királyi sarj vagyok, aki kényszer
hatására ment el abba a pocsék lebujba, és csak kényszerből volt
hajlandó megenni egy egész tányér jalfrezi csirkét. Mondtam neki,
ha nem akarja elrontani az estémet, hagyja abba.
– És mit válaszolt? – kérdezte kíváncsian Violet.
– Azt, hogy én már korábban elrontottam. Csak azt nem tudom,
hogy mivel. Ő meg nem
hajlandó megmondani.
– Nem lehet kiismerni őket – mormogta Bel. – Egyik hülyébb, mint
a másik. Lefogadom,
hogy Hamupipőke hercege is csak addig volt kedves és bűbájos, míg
szegény lány ujjára fel
nem húzta a gyűrűt.
Erről eszébe jutott Maxnek, hogy valamit mutatni akart a lányoknak.
Felkapta a táskáját, és matatni kezdett benne.
– Ezt nézzétek! – mondta lelkesen, és letett eléjük egy felcsavart
papírt. Violet kihajtogatta, és amikor meglátta, elkerekedett a szeme
a csodálkozástól.
– Ezt. Nem. Mondod. Komolyan. – Minden egyes szót külön ejtve
továbbadta a papírt
Belnek.
– Ó. Jóságos Isten. – Bel ugyancsak hitetlenkedve nézte a rózsaszín
tökhintót, amelyet két
hófehér, rózsaszín tollakkal díszített ló húzott. – Ne mondd, hogy ezt
is megrendelted!
Max felvihogott.
– Nem is! Én a hatlovas változatot kértem.
– Stuartot meg fogja ütni a guta.
– Mindegy. Már megrendeltem. Ha tényleg azt gondolja, hogy
mindenből a legjobbat
érdemlem, akkor gondoskodom róla, hogy meg is kapjam.
Bel és Violet egymásra nézett, és már nyitották a szájukat, hogy
mondjanak valamit, de nem
lett volna értelme. Stuart, anélkül, hogy tudta volna, Max kezére
játszott. Hiába akart szolid szertartást, most már nem bújhatott ki a
cigány lagzi alól.
62. fejezet
Stu hallotta, hogy a földszinten nyílik az ajtó. Megjött! Kedden nem
tudott találkozni vele, mert míg Jenny a házban takarított, ő egy
unalmas értekezleten ült, amit nem hagyhatott ott, és azóta számolta
a napokat. Keddtől szombatig.
Megpróbált nem gondolni rá; ha eszébe jutott Jenny, Max arcára
kezdett koncentrálni, de
igyekezetét csak elvétve koronázta siker. Ragyogó mosollyal az
arcán kettesével szedte a
lépcsőket lefelé, de Sheila volt az, aki fellógatta a kabátját a bejárat
melletti fogasra. Stue önállósult lelkét brutális gyorsasággal kerítette
hatalmába a csalódottság.
– Helló! – köszönt Sheila. – Ma én jöttem.
– Örülök, hogy újra itt van – felelte Stuart, és ezúttal színlelnie
kellett a mosolyt. –
Meggyógyult?
– Inkább azt mondanám, hogy jobban vagyok, de még fáj egy kicsit
– mondta az asszony. –
Remélem, Jenny megfelelően gondoskodott magukról.
– Ne aggódjon. Remekül helyettesítette. Úgyhogy nyugodtan otthon
maradhatott volna,
míg teljesen meg nem gyógyul – vélekedett Stuart, és közben
drukkolt, hogy az asszony vegye csak vissza a kabátját, menjen haza
lábadozni, és azon nyomban küldje ide a lányát maga
helyett.
– Köszönöm, hogy ezt mondja. Örömmel hallom. – Shelia felkapta a
táskáját, és Stuart,
először mióta ismerte, észrevette a hasonlóságot anya és lánya
között. Hogyhogy eddig nem
tűnt fel neki az a széles, ívelt mosoly és a vidám csillogás a
szemében?
– Maradtam volna még egy hétig – folytatta az asszony –, de a
lányomnak ma más dolga
van, és nem akartam cserbenhagyni magukat.
Stuart a legszívesebben megkérdezte volna, ugyan mi más dolga van
Jennynek, és főleg
kivel.
Közben Max is előbukkant a dolgozószobából. Már három órája
odabenn volt.
– Helló, Sheila, örülök, hogy újra látom. Jobban van?
– Nos… nem vagyok rosszul – villantotta fel az asszony Jenny
mosolyát.
– Lehúzná, kérem, a kanapé párnáiról a huzatot, és kimosná őket?
– Természetesen – felelte Sheila túl vidáman ahhoz képest, hogy
nem otthon, hanem valaki
más házában mosott párnahuzatokat szombat délelőtt.
– Stuart, adj még egy félórát és befejezem – fordult most Max a
férfihoz, és mielőtt
visszaült volna az íróasztala mögé, még visszaszólt: – Aztán
elmegyünk ebédelni.
– Ahogy akarod – válaszolta Stu a már csukott ajtónak. Csinált
magának egy szalonnás
szendvicset, és az újsággal együtt kivitte a kertbe, mert már ekkor
tudta, hogy ismét
magányosan fogja tölteni a szombatot. És igaza lett, mert jó egy
órával később Max még
mindig csak a felét válaszolta meg azoknak az e-maileknek,
amelyekre feltétlenül reagálnia
kellett az új munkahét kezdete előtt.
63. fejezet
Violet ruhapróba előtt beugrott a Carouselbe. Megpróbálta becsapni
magát azzal, hogy csak az új recept alapján készített fagylalt állaga
érdekelte – látni akarta, hogy néz ki fagyasztás után.
A lelke mélyén azonban tudta, hogy egyetlen dolog miatt megy oda
– abban reménykedik,
hogy találkozik Pavval. És amikor meglátta az ütött-kopott piros
kisteherautót a bolt előtt, úgy érezte, mintha sebes szárnyú sasok
repítették volna a magasba lelkét. Veszélyes kapun készülsz benyitni,
Violet Flocton, figyelmeztette az agya értelmes gondolatokra képes
része. Ő azonban úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a belső
hangot. Becsukta a kocsiját, és szapora
léptekkel elindult befelé, a férfihoz.
A mosoly, amellyel Pav fogadta, az ikertestvére is lehetett volna
annak, ami az ő ajkán
lebegett. Mélyről fakadó, őszinte elégedettség áradt belőle,
nyilvánvalóan a viszontlátás
miatt.
– Nem gondoltam, hogy itt találom – hazudta Violet. – Csak
beugrottam, hogy megnézzek
valamit, amit tegnap készítettem. Kávét?
– Igen, az most jólesne.
Miközben felforrt a víz, Violet kihúzta a nagy rekesz halvány
mályvaszínű fagylaltot a
mélyhűtőből, és beleszúrt egy kanalat. Tejszín és virágok – még
parányi ehető szirmokat is
szórt a keverékbe. Fantasztikusan nézett ki, és Violet remélte, hogy
hasonlóan fantasztikus lesz az íze is.
– Nem venné tolakodásnak, ha a segítségét kérném valamiben, Pav?
– kérdezte. A férfi
abbahagyta a festést, és felnézett.
– Dehogy – mondta. – Talán fel kell emelni valami nehezet?
– Nem. Azt szeretném, ha megkóstolna egy fagylaltot.
Pav elvigyorodott.
– Ez olyan feladat, amit mindennél szívesebben vállalok.
– Remek. – Violet kivájt a masszából egy jókora kanálnyit. Pav
kezébe akarta adni, de a férfi inkább kinyitotta a száját. Violet
óvatosan betolta a kanalat az ajka közé, és közben próbálta nem
észrevenni, hogy a gyönyörű, tengerkék szempár közben őt figyeli.
A keze enyhén
remegett, amikor a férfi szája, az a két, csodálatos ívű puha ajak,
összezárult a kanál körül.
– Nyami… – mondta Pav, miután Violet elvette a kanalat. – Hadd
találjam ki, milyen íz. Az
biztos, hogy illatos.
– Virág és tejszín – árulta el Violet, és közben nagyon igyekezett,
hogy ne piruljon el.
– Finom – bólogatott Pav elismerően. – Nagyon finom. Örülök,
hogy rajtam teszteli az új
ízeket. És mondhatom, a magáé más, mint a lengyel fagyi. Az
olyan… vízízű. A magáé meg
krémes.
Pav letette a szerszámait, míg kávéztak.
– Hiányzik az otthona, Pav? – kérdezte Violet.
– Nem. Itt, Yorkshire-ben, jobban érzem magam.
– Van még ott valakije?
– Csak egy bátyám van, és ő is itt él Barnsley-ban, a feleségével.
Tavaly jöttem utána. Az
apám meghalt még kisbabakoromban, és tavaly meghalt a mama is.
– Ez nagyon szomorú, Pav. Sajnálom.
– Tényleg az. Szegény mamának nehéz élete volt. És épphogy
betöltötte a negyvenhatot.
Az még nem is életkor, gondolta Violet. Ő már csak tudta, hiszen az
apja épp ennyi idős
volt, amikor meghalt. Azóta sem szokta meg a hiányát. Nem volt
olyan nap, hogy ne gondolt
volna rá.
– Más is festett a családjában, Pav?
Violet a lovakat nézte a falon. Hihetetlenül élethűek voltak, minden
részletükben. Nem
hitte volna, hogy ilyen szépek lesznek.
– Nem. Senki. Én vagyok az első. A fekete bárány – tette hozzá
vigyorogva.
Violet arra gondolt, hogy egész nap el tudná hallgatni a férfi
akcentusát. Vagy egész
éjszaka.
– Maga nagyon tehetséges – mondta végül. Majdnem biztosra vette,
hogy ha megérintené,
az almásderes lovat tartó rúd ugyanolyan hideg, fémes tapintású
volna, mint az eredeti.
– Csak lassan dolgozom, ugye? Még jó, hogy éjszaka, munka után is
tudok festeni – mondta
Pav.
– Nem fáradt hozzá?
– Nem. Ezzel pihenek – felelte. – Különben is jobban érzem magam
itt, mint a bátyám
házában. A felesége… hm…
Látszott rajta, hogy a megfelelő szót keresi, de mivel nem találta,
körül kellett írnia a
mondandóját. – Szóval, jobban szeretné, ha én nem lennék ott, és a
kettőjüké lenne az egész ház.
– Ó, nehéz helyzet lehet – mondta sajnálkozó hangon Violet.
– Inkább mondjuk azt, hogy itt vagyok a legboldogabb, magánál,
amikor a lovakon
dolgozhatok. Így még többet tehetek félre, és még előbb jutok saját
lakáshoz. És akkor
mindenkinek könnyebb lesz.
Pav mosolyogva letette a csészét, és visszament a falhoz. A mosolya
melegsége átjárta
Violetet. Glyn mellett sohasem érezte úgy, hogy a térde fel akarná
mondani a szolgálatot.
Még az első időkben sem, amikor azt hitte, hogy szerelmes belé. De
időközben rájött, hogy az nem szerelem volt. Hála, szükség, sajnálat
és kötelességtudat keveredett abban, amit Glyn
iránt érzett, de nem szerelem. És most egy olyan férfihoz készült
férjhez menni, akit sohasem szeretett. Nem csoda, hogy nem érzett
különösebb izgalmat az alig egy óra múlva esedékes
ruhapróba miatt.
Violet mozdulatlanul állt a ruhában, csak a karját emelte meg, hogy
Freya ellenőrizni tudja a méretet.
– Szűknek érzem – mondta Violet.
– Pedig nem az – felelte Freya, és még össze is csippentette a
feleslegesnek tűnő anyagot,
hogy Violet láthassa. Igazából be kellett venni, annyira bő volt, miért
érezte mégis szűknek?
Különös.
Violet a tükörképét bámulta. Szépnek és törékenynek látta magát a
barackszín
rózsabimbókkal díszített elefántcsontfehér ruhában. Tökéletes
bőrével és karcsú vonalaival
olyan volt, mint egy szomorú arcú porcelánbaba. És ez a baba
pontosan hét hét múlva örök
esküt tesz az oltár előtt Glynnek. Glyn arcára gondolt, arra, hogy
miként fog szétáradni rajta a boldogság, amikor a lelkész felszólítja:
„Megcsókolhatja a menyasszonyt.” Szinte látta, ahogy fölé hajol,
elnyílik az ajka, és a nyelve benyomul a szájába…
Megtántorodott; ha Freya nincs mellette, és nem támasztja meg,
talán el is esik.
– Jól van? – kérdezte az asszony.
– Azt hiszem, le kell ülnöm egy pillanatra – motyogta Violet. A feje
olyan könnyű volt, mint egy héliummal töltött léggömb. Freya
odavezette egy székhez, majd hozott neki egy pohár
vizet. Violet kezébe adta a poharat, és összezárta rajta a nő hideg
ujjait.
– No… Vegyen pár mély lélegzetet, és igya meg – biztatta Freya.
Violet az egyik kezével a poharat markolta, a másikat a homlokához
nyomta.
– Elnézést… Csak… annyi tennivalóm van. Olyan sok mindent kell
végiggondolnom az
esküvőig.
– El tudom képzelni – mondta Freya. Közben Violet karját
dörzsölgette. Próbálta
megnyugtatni. A keze, érdekes módon, sokkal öregebbnek tűnt, mint
ő maga. Vékony,
pergamenszerű bőrével olyan volt, mint Nané.
Violet hirtelen legyőzhetetlennek tűnő késztetést érzett arra, hogy
átölelje az idősebb
asszonyt, és jól kisírja magát a vállán. A legszívesebben letépte
volna magáról a gyönyörű
ruhát, és elrohan. Mert bár bő volt, alig kapott benne levegőt.
Kényelmetlen volt és fojtogató.
Mintha csak a rá váró életet akarta volna szimbolizálni.
– Tudja – kezdte Freya lágyan –, ha egy esküvő nem váltja valóra a
reményeinket, akkor a
házasság könnyen rémálommá válhat.
Violet az idősebb nőre emelte meggyötört tekintetét. Hát ennyire
látszik, hogy boldogtalan?
Talán még az agyában kolompoló vészcsengőt is hallani lehet?
Freya hangja olyan simogató volt, mint a kandalló melege, és
miközben Violet a vizet
kortyolgatta, Freyának eszébe jutott a fiatal nő, aki utoljára viselte
ugyanezt a ruhát.
Ugyanolyan ijedt, őzikeszerű volt a pillantása, mint Violeté, és
ugyanilyen erővel sugárzott belőle a félelem. Ugyanaz a gondolat
gyötörte, ami ezt a sápadt, vergődő menyasszonyt: hogy nem a
megfelelő férfi vezeti az oltár elé. És ahogy akkor őt, most Violetet
is szerette volna megölelni Freya, és megnyugtatni, hogy ne féljen,
mert minden rendben lesz. Ha van ruha,
amely meghozza neki a happy endet, akkor ez a ruha lesz az. De
Freya tisztában volt azzal is, hogy nem tehet semmit. Hagynia kell,
hogy magától megtörténjen a csoda.
64. fejezet
– Tra-ta-ta-ta! Itt a vasárnapi ebéd! – közölte Max önelégült arccal.
Stuart elmosolyodott, de magában arra gondolt, hogy egy vasárnapi
ebéd bizony nem ilyen. Az igaz vasárnapi ebéd egy
csirkével kezdődött, amiből, miután megtisztították, lassú tűzön
levest főztek, vagy betették a sütőbe és megsütötték, és az egész
házban érezni lehetett az illatát. A szupermarketben
vásárolt grillcsirkét a fóliacsomagolású hercegnőburgonyával,
konzervrépával és borsóval, az íztelen mirelit szósszal még akkor
sem lehetett vasárnapi ebédnek nevezni, ha yorkshire
puddinggal szolgálták fel.
De még ez is jobb volt, mint a spagetti vagy a mikrohullámúban
készített ételek bármelyike, amit vasárnaponként enni szoktak, mert
Maxnek az elmaradt papírmunkák miatt sohasem
jutott ideje rendes ételt készíteni. Stuart pedig utált főzni, így
ahelyett, hogy megpróbált volna összedobni valamit, rendre azt
javasolta, hogy ugorjanak el a közeli önkiszolgáló
étterembe. Max az esetek többségében azt válaszolta erre, hogy túl
elfoglalt, vagy hogy nem is éhes, és egy „Miért nem mész el az
anyádhoz enni, addig én befejezem, ami még hátravan”
javaslattal lerázta magáról a vasárnapi ebéd terhét. Így történt, hogy
Stuart a vasárnapjai jelentős részét a szüleinél töltötte, és az
édesanyja házi kosztját élvezve azon merengett, hogy miért nem tud
– legalább vasárnap – igazi konyhatündérré átváltozni Max. Olyan
asszonnyá, aki legalább ilyenkor saját készítésű sültekkel kényezteti
a férfit, akit szeret.
Elképzelte, ahogy Jenny Thompson kihúzza a sütőből a
báránycombot, vagy megkavarja a
tűzhelyen fortyogó ragut, miközben ő megteríti az asztalt –
kettőjüknek. Vagy hármuknak,
esetleg négyüknek, ha két kisgyerekkel is kiegészül a család, akik
versengeni fognak azért, hogy melyikük rakhatja ki az
evőeszközöket. Lefogadta volna, hogy Jenny Thompson sohasem
szolgálna fel konzervrépát – talán még a nyuszijának sem.
Felemelte a korábban kinyitott fehérboros palackot, és Max pohara
felé billentette a nyakát.
– Jaj, nekem ne önts! – tiltakozott Max elnyújtott hangon.
– Miért? – kérdezte ellenségesen összevont szemöldökkel Stuart.
Előre sejtette, mi
következik.
– Lehet, hogy később még bele kell néznem néhány aktába, és azt
akarom, hogy tiszta
maradjon a fejem.
Stuart lecsapta a palackot az asztalra.
– Az ég szerelmére, Max, hát kicsit sem tudsz lazítani?
És ezzel el volt rontva az ebéd.
– Csak egy fél óráról van szó. Maximum egyről – mondta Max. –
Holnap videokonferenciám
lesz az amerikaiakkal, és…
Stuart felcsattant.
– Ó, igen! „Az amerikaiak!” Majdnem megfeledkeztem róluk!
Feltételezem, a közeljövőben
néha át is kell majd ugranod hozzájuk, így még kevesebbet látok
majd belőled, mint eddig.
– Ó, Stuart, ne legyél ilyen. Ez nekem óriási lehetőség. Fel kell
készülnöm, hogy szükség
esetén fel tudjam gyorsítani a dolgokat.
Stuart felkapta a villáját, és felnyársalt egy szelet krumplit. Nem
szerette a szósszal leöntött krumplit. Miért nem kaphatott egy
egyszerű pürét?
– Akkor is utálom, amikor munkával töltöd a hétvégét.
– Ez egy ilyen állás.
– Akkor keress magadnak másikat.
Max nyögdécselve felnevetett.
– Másikat? Minek? Imádom a munkámat.
– Én meg utálom! – morogta Stuart.
– Én is a tiédet – vágott vissza Max, miközben egy sárgarépába
döfte a villáját.
Stuart felkapta a fejét.
– Mi bajod van a munkámmal?
– Hagyjuk, Stuart – mondta Max lehorgasztott fejjel. – Ne
veszekedjünk.
– De, most már igenis tudni akarom, mi olyan rossz abban, amit
csinálok.
Max nem válaszolt. Egykedvűen rágcsálta a répát, és továbbra is a
tányérját bámulta.
Stuartot azonban nem lehetett leállítani.
– Majd én válaszolok helyetted, rendben? – Az a te legnagyobb
problémád, hogy szar melót
csinálok szar fizetésért.
Max megcsóválta a fejét, és megpróbálta megőrizni a nyugalmát,
nehogy még jobban
elfajuljon a vita.
– Én ilyesmit sohasem mondtam, Stuart.
– De gondoltad. Legalább most az egyszer legyél becsületes!
Max azt gondolta, hogy az lesz.
– Ha annyira tudni akarod, azt gondolom, hogy alábecsülöd
magadat.
– Nem. Én aztán N E M – vágott vissza hevesen Stuart. Max
szemöldöke felszaladt. Nem
emlékezett rá, mikor beszélt vele Stuart utoljára ilyen hangosan. –
Én szeretem azt, amit
csinálok. Vagyis inkább szerettem, míg rá nem vettél, hogy
fogadjam el azt a nyavalyás
előléptetést. Most már közel sem szeretem annyira, így
garantálhatom, hogy egy fokkal sem
tudsz magasabbra tolni azon az istenverte létrán.
– Már majdnem tizennyolc éve vagy ezen a helyen. Ha lett volna
benned ambíció, már
főnök is lehetnél – vágta oda Max.
– Pontosan. Ha lett volna bennem ilyen ambíció. Csakhogy én nem
akarok főnök lenni!
Nem akarom egy szaros irodában tölteni a napjaimat. Jobbat is ki
tudok találni, mint hogy
halálra melózzam magam! És ha úgy döntünk, hogy gyereket
akarunk?
Max meg sem próbálta elrejteni a döbbenetét.
– Most hülyéskedsz? Tudod, hogy sohasem akartam gyereket. És te
sem.
– És mi van, ha meggondolod magad?
– Én ugyan nem! – tiltakozott Max a lehető legnagyobb
határozottsággal.
– És ha én gondolom meg magam?
A kérdés úgy lógott a levegőben, mint egy méreggel átitatott
madzag. Max nyelt egy nagyot,
majd alig hallhatóan megkérdezte:
– Már talán meg is gondoltad?
– Nem. De az biztos, hogy már nem lenne annyira ellenemre, mint
régen.
– Egek! – szaladt ki szinte hangtalanul Max száján.
– És szeretnék egy kutyát vagy egy macskát is – bökte ki Stuart,
talán kicsit
meggondolatlanul.
Max szeme elkerekedett. Úgy nézett Stuartra, mintha egy
földönkívüli ülne vele szemben, és
nem az a férfi, akivel együtt élt már majdnem két évtizede. Mi az
ördög bújhatott belé?
– Mi nem tetszik, Max? Nem várhatod el, hogy örökké egyedül
rostokoljak ebben a hideg,
barátságtalan veremben csak azért, mert te minden kibaszott
pillanatodat a munkádnak
szenteled.
– Verem? – Max szárazon felnevetett. Ha volt szó, ami nem illett a
házra, amelyben éltek, a
„verem” minden kétséget kizáróan közéjük tartozott.
– Nekem az! – replikázott Stuart. – Gyűlölöm ezt az átkozott házat!
Meg lehet fagyni
benne!
– Ez nem igaz – ellenkezett Max. – De ha fázol, miért nem csavarod
fel azt a rohadt fűtést?
– Felcsavartam – válaszolta Stuart. – De nem segített.
Max megcsóválta a fejét. El nem tudta képzelni, mi ütött a férfiba.
De bármi volt is, mélyebb okok álltak mögötte, mint a központi
fűtés. Mintha egy száz éve szunnyadó vulkán tört volna ki minden
előzetes figyelmeztetés nélkül, teljesen váratlanul.
– Stuart, drágám, mi a baj? – kérdezte lágy hangon.
Stuart dermedten bámult a vele szemben ülő nőre, aki tizenhat éves
kora óta a szerelme
volt. Olyan sok közös tulajdonságuk volt eleinte. Vasárnap
délutánonként hintákon üldögéltek a parkban, és órákig beszélgettek,
vagy zenét hallgattak, Monopolyt játszottak, tévét néztek.
Akkor még neki is voltak tervei. Egy kicsi, szépen berendezett
sorházi lakásra vágyott a szülei közelében, és úgy gondolta, hogy
hétvégeken majd utazgatni fognak, kedves kis panziókban
szállnak meg, és a kutyájukkal hosszú sétákat tesznek a
tengerparton. Nem voltak nagy
tervek, de az övéi voltak, és egyiket sem sikerült valóra váltania.
Max jóval nagyobb igényei minden alkalommal felülkerekedtek az ő
szerény elképzelésein. És ebben ő is hibás volt,
hiszen semmit sem tett azért, hogy ne így legyen.
Stuart a kezébe temette az arcát. – Istenem, ne haragudj. – Közelebb
érezte magát a
síráshoz, mint korábban bármikor.
– Spongyát rá! – mondta Max gyengéd határozottsággal. A
legszívesebben átölelte volna a
férfit, de életében először attól félt, hogy az eltolná magától. A sok
együtt töltött év ellenére sem tudta eldönteni, hogy miként reagálna,
és ez olyan volt számára, mint egy fájdalmas
pofon. – És tudod, mit? Ma már nem dolgozom többet. Látod?
Inkább megiszom egy nagy
pohár bort, veled.
Stuart megpróbálta folytatni az evést, de közben tudta, hogy Max
hirtelen pálfordulása már
nem változtat a helyzetükön. Eltávolodtak egymástól. Képtelen lett
volna megmondani, hogy
mikor kezdődött a folyamat, de az biztos, hogy egyre nőtt köztük a
szakadék. De a legjobban az ijesztette meg, hogy közben találkozott
valakivel, akinek az útja vészesen közeledett
ahhoz, amin ő maga is végig szeretett volna menni.
65. fejezet
Richard ismét vörös rózsával várta Belt a La Hacienda előtt. Ismét
kinyitotta előtte az ajtót, és megdicsérte a szerelését. Egy nagyon
egyszerű fekete ruha volt, csónaknyakkal,
háromnegyedes ujjal, derékban kicsit becsípve. Bel mentazöld táskát
választott hozzá,
ugyanazt az árnyalatot, mint amilyen a nyaklánca, a fülbevalója és a
szeme volt.
– Jól telt a heted? – kérdezte az asztal túloldaláról Richard
lefegyverző mosoly kíséretében.
– Igen, kellemesen. És a tiéd?
– Rettentő sűrű volt – válaszolta már az étlapot tanulmányozva a
férfi.
– Shadent is elhoztad ide? – robbant ki Belből a kérdés, önmaga
számára is váratlanul.
Richard úgy nézett rá, mintha valami gusztustalan dolgot hozott
volna föl. Például hogy
szereti-e a meztelen csigát.
– Nem, természetesen nem – válaszolta nyugodt hangon, de feszes
szájjal. Még mondani
akart valamit, de megérkezett az asztalukhoz a borpincér, és letett
eléjük két pohár Pinot
Grigiót.
– Látom, abban a tudatban élsz, hogy viszonyunk volt egymással –
folytatta Richard,
amikor a pincér hallótávolságon kívülre került. – Hát nem volt az.
Nem volt köztünk más, csak szex, és ha tudni akarod, undorodom
magamtól miatta. – Megrázkódott. – Sohasem
randiztunk, és nem töltöttünk meghitt estéket a kandalló előtt.
Néhányszor keféltünk, puszta kéjvágyból, és közben bekövetkezett
egy nagyon szerencsétlen fordulat, amit életem végéig
bánni fogok. És most, ha megkérhetlek, ne beszéljünk róla többet.
Hitvány dolog volt, amit
tettem, roppantul szégyellem magam miatta, és tanultam belőle.
Keményebb leckét nem is
kaphattam volna, azt hiszem.
– Igaz, amit mondasz, Richard? – kérdezte Bel. – Mindent tudnom
kell ahhoz, hogy
továbbléphessek. Miért tartottad meg az e-maileket? Romantikus
emlékként?
– Na persze. Esküszöm neked, Bel, hogy abban, ami köztem és
Shaden között zajlott, nem
volt semmi romantika. Elképesztő ostobaság volt a részemről, hogy
nem töröltem ki az e-
maileket azon nyomban. Merő kényelemből mentettem el őket, és
nem azért, hogy akár
egyszer is újraolvassam bármelyiket. – Mélyen Bel szemébe nézett,
és kinyújtotta felé a kezét
– azt, amelyiken ott ragyogott a jegygyűrűje. Bel keze szinte
magától csusszant a meghitten ismerős tenyérbe, amely összezárult
az ujjai körül. – Te vagy az egyetlen nő, akire gondolni akarok, Bel.
Kérlek, bízz bennem.
Bel értette, miért nem tudott ellenállni Shaden ennek a bűverőnek.
Richard a puszta
nézésével el tudta hitetni bárkivel, hogy ő az egyetlen a világon, aki
számít, aki mindenkinél fontosabb neki. Nagyon szeretett volna
bízni benne. Nem akarta magányosan, szeretet nélkül
leélni az életét.
66. fejezet
Az asszony, aki becsörtetett a Fehér Esküvő be, olyan széles volt,
mint egy hordó, és olyan vibrálóan vörös haja volt, hogy az űrből is
lehetett volna látni. Vibrálása még a száján
ragyogó, tűzoltókocsi-árnyalatú rúzsét is túlszárnyalta, ami nagy
fegyvertény volt már
önmagában is. Hetven év körül járhatott, és a férfi, akinek a karjába
csimpaszkodott,
nagyjából ugyanilyen idős lehetett. Mozgékony volt, jól öltözött, és
közel sem olyan testes, mint az asszony, mégsem esett nehezére,
hogy hozzáigazítsa a lépteit. Szabad kezében egy
hatalmas, rózsaszín bőrből készült bevásárlószatyrot cipelt, amelyet
három hatalmas, csillogó betű – valószínűleg monogram – díszített:
DDT.
– Vernon Turbot vagyok, ő pedig a feleségem, Doreen. Üdvözlöm,
asszonyom – köszönt
udvariasan, és a földre tette a szatyrot, hogy kezet nyújthasson az
eléjük siető Freyának.
Amikor a hölgy beszélni kezdett, a férfi felé fordította a fejét, és
olyan gyengédséggel
nézte, amilyet egyszer, réges-régen Freya is megtapasztalt egy másik
férfitól.
– Menyasszonyi ruhát keresek – kezdte Doreen. – Fehéret. Van a
méretemben?
– Az én boltomban minden méretre van ruha – válaszolt lágy hangon
Freya, majd odavitt
egy széket, hogy az asszony leülhessen.
– Ó, így már sokkal jobb – sóhajtott Doreen. – Vásárolni voltunk, és
lejártuk a lábunkat.
Nyaralni készülünk. Tudja, Vernon és én egy hajóúton szeretnénk
megújítani az eskünket. –
Elmosolyodott, felfedve vörös rúzzsal összekent fogait. Nem mintha
a férje ezt észrevette
volna. Akkor sem viselkedhetett volna szerelmesebben, ha
kényszerítik rá.
– A Mermaidiával megyünk – vette át a szót Vernon. – Még
komornyik is lesz a
kabinunkban. Be kell hoznunk az elpocsékolt időt, igaz, angyalom?
– Vernon megszorította a
felesége vállát. – Negyven eltékozolt év után találtunk ismét
egymásra – mondta. –
Lóhalálában összeházasodtunk, mert nem akartunk tovább várni. És
most mindent beleadunk.
– Negyven hosszú évet kellett kiböjtölnünk – visszhangozta Doreen.
– És még a felét se
hoztuk be, igaz?
Oldalba bökte Vernont, mire cinkosok módjára összevigyorogtak.
Freya jól emlékezett még
erre az arckifejezésre – csak az egymást jól ismerő szeretők tudták
megfejteni a titkát.
– Nos, akkor ne vesztegessük tovább az időt – mondta Freya. –
Megyek, keresek valamit,
ami talán tetszeni fog.
Amikor visszatért, Vernon a háta mögé csapta a kezét, és kiment.
– Nem akarja látni – vallotta be bizalmasan Doreen. – Nem akarja
kihívni ellenünk a sorsot
azzal, hogy megnéz a menyasszonyi ruhámban a nagy nap előtt.
Freya bólintott. Ezután mondja valaki, hogy a hagyomány és a
romantika a fiatalok
privilégiuma! Bár sok-sok évet töltött el a szakmában, kedvére való
volt ez a felfedezés.
Doreent azonban nem érdekelte az egyszerű, lágy selyem, amelyet
Freya javasolt neki. Ő
negyvenévnyi drámát akart egyetlen ruhába belesűríteni.
Kierőlködte magát a székből, hogy
közelebbről is szemügyre vehesse a kínálatot, és felragyogott a
szeme, amikor meglátta azt a darabot, amelyen Freya éppen
dolgozott. Max menyasszonyi ruhája volt.
– Ó, életem! Ez az a ruha, amiről mindig is álmodtam! Előbb
viseltem én a képzeletemben,
mint hogy a cigányok divatba hozták volna – nyögte. – Speciális
bőrönd kell majd hozzá, de
én akkor is ilyen ruhát akarok. Sokszoknyásat, fodrosat.
– Ha vákuumcsomagolásba teszem, kisebb helyet fog elfoglalni,
mint hiszi.
– És… tudna beletenni lámpácskákat? Apró hal és krumpli formájú
fényekre gondolok.
Freyának a szeme sem rebbent.
– Tudok – felelte határozott biccentéssel.
Aztán lehúzott egy ruhát egy fogasról, egy jó bő szoknyásat,
amelynek rengeteg fodor
díszítette a nyakát. – Mit szólna ehhez? – kérdezte Doreentól. –
Szerintem remekül mutat
majd magán.
– Ó… lenyűgöző! – Doreen arca csak úgy ragyogott az
elégedettségtől.
– Jöjjön velem, és próbálja fel! – biztatta Freya, és belekarolt az idős
asszonyba, hogy
biztonságban eljusson a próbafülkéig.
Először rásegített három tüll alsószoknyát, majd maga a ruha
következett a hatalmas
szoknyarésszel. A fodrok tökéletes keretbe foglalták Doreen
tekintélyes keblét, és a terebélyes szoknya olyan illúziót keltett,
mintha lett volna dereka. Menyasszonyi ruhás alakja, ha
távolról is, de a homokórára emlékeztetett. Doreen a tükörbe nézett,
ahonnan, legnagyobb
meglepetésére, egy Mae West-szerű nő nézett vissza rá.
Freya egy olyan fátylat választott a ruhához, amelynek a hossza
templomhajónyi volt, és
apró gyöngyökkel kirakott diadémmal tette teljessé a hatást. Az idős
hölgynek úgy kellett
volna kinéznie a ráaggatott darabokban, mint egy kivénhedt
madámnak, de a ruhának
varázsereje volt. A habos, fehér felhőrengetegben Doreen pontosan
úgy festett, mint egy
hercegnő, aki már csak a hercegére vár. Arra a hercegre, aki egyetlen
csókjával egy
negyvenéves álomból ébresztette fel. Vernon Dermot nélkül csak
hétköznapok voltak az
életében; mellette ünneppé vált minden pillanat, és szívükben apró
tűzijátékokat lobbantott a szenvedély. Doreen úgy nézett ki a
gyönyörű ruhában, mint a nő, aki eddig csak a szívében
élt.
– Megveszem – lihegte. – Kerüljön bármibe, megveszem. Ne is
mutasson többet. Ez az
igazi. Illetve az lesz, ha belevarrja a lámpácskákat.
– Nyugodjon meg, belevarrom.
– És még néhány alsószoknya is kellene. – Freyára villantotta széles,
vörös rúzsos
mosolyát. – Olyan, mintha egyenesen nekem készült volna. Az
ilyesmit megérzi az ember,
nem igaz?
– Meg, kedves – bólogatott Freya. – De még mennyire!
67. fejezet
Violet figyelte, ahogy Pav beilleszti a csavart, aranyra festett rudat
az asztalba vágott lyukba.
Glyn nem volt túl boldog, amikor Violet közölte vele, hogy
szombaton találkoznia kell az
építésszel, bár nem gyanította, hogy a menyasszonya hazudik.
Bármennyire gyűlölte is a
hazudozást, Violet attól tartott, sikoltozni kezd, ha a lakásban kell
tölteni az egész napot, a tévét nézve, a kanapén.
– Annyira szeretek itt lenni. Olyan jólesik ez a munka – mondta Pav,
miközben
felkapaszkodott a létrára. – Tulajdonképpen inkább szórakozás.
A karját sötét szőr fedte, és nem lehetett nem észrevenni erőtől
duzzadó bicepszét. Violet
odanyújtott neki egy szalonnás szendvicset, és közben kedvtelve
nézte könnyed mozdulatait.
És ekkor, váratlanul, beúszott a látóterébe az odahaza, kötényben
ténykedő Glyn elmosódott
képe, és enyhe hányinger fogta el.
– Violet, kérem, tartaná egy kicsit? – kérdezte Pav.
Violet megugrott a váratlan hang hallatán, de aztán engedelmesen
megfogta az oszlopot,
hogy ne csússzon el, miközben Pav felülről rögzítette. Aztán
lemászott a létráról, és
szemügyre vették az eredményt.
– Ez elképesztő, Pav. – Ahhoz képest, hogy csak egy darab fáról volt
szó, lenyűgöző volt a
hatás.
– Most már tényleg kezd úgy kinézni, mint egy körhinta, nem
gondolja? – kérdezte a férfi,
miközben nagyot harapott a szendvicséből, és elégedett biccentéssel
azt is kifejezésre
juttatta, hogy ízlik neki. – Bár a hatás csak akkor lesz igazán teljes,
amikor mind a négy
oszlop a helyére kerül.
Violet elmosolyodott. Már most nagyon szerette az üzletét; alig
várta, hogy megnyithassa.
De a nyitásra, gondolta szomorúan, akkor kerül sor, ha Pav befejezte
a festést, és többé nem lesz oka rá, hogy idejöjjön. Ezért semmi
esetre sem akarta sürgetni. Violet szemében a puszta gondolattól
gyülekezni kezdtek a könnyek. Tudta, ha Pav elmegy, magával viszi
a fényt is. El akart fordulni, de elkésett a mozdulattal. Pav észrevette
a szemében az árulkodó csillogást.
– Violet, jól van? – kérdezte, és aggódva a nő vállára tette a kezét.
– Igen, persze – hadarta Violet. – Csak arra gondoltam, hogy
hamarosan elkészül a
körhinta, és elérzékenyültem egy kicsit.
A válasz pontosan annak hangzott, ami volt – hazugságnak. Pav
mégis elengedte a vállát,
még mielőtt Violet belesimulhatott volna a tenyere melegébe.
A zsebében megcsörrent a telefonja. Ez egyszer nem Glyn kereste.
– Mizujs? – kérdezte Max a tőle megszokott harsánysággal. –
Megkaptad a meghívót?
– Persze hogy meg – válaszolta Violet.
– És? Mit gondolsz róla?
– Gyönyörű. – Violet elmosolyodott, amikor felidézte az
elefántcsontszínű lapot a rikítóan
rózsaszín szalagdísszel az oldalán. – Stuart látta már?
– Ja. És alapos kikérdezésnek vetett alá az esküvőt követő
frissítőkkel kapcsolatban.
– Mit mondtál neki?
– Hát azt, hogy némelyik rokonunk már nagyon öreg, és talán
szívesen bekapnának egy
szendvicset, mielőtt hazaindulnak, így, mivel fogadás nem lesz,
rendeltem némi harapnivalót, amit elfogyaszthatnak ott, a
helyszínen.
– És bevette? – Az ördögbe! Violetnek nem lett volna bátorsága egy
ilyen húzáshoz.
– Hihetetlen, de be. És tudod, mit, még a maga száraz módján el is
mosolyodott, és valami
olyasmit dünnyögött, hogy „Ahogy mondod. Nem lesz fogadás”.
– Vajon mit akarhatott vele?
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte nevetve Max. – Sejti, hogy van
némi vaj a fülem mögött,
de nem igazán bánja. Egyébként azért telefonálok, mert úgy félórán
belül ruhapróbára kell
mennem a Fehér Esküvőbe. Bel is ott lesz. Nem akarsz csatlakozni?
Violet a festékeket kevergető Pavra nézett, és arra gondolt, hogy
hiába szeretne tovább
maradni, most már mennie kell.
– De. Odamegyek – mondta a telefonba. Így legalább még egy óra
eltelik a hétvégéből, és
kicsit kitolhatja az időt, amikor feltétlenül vissza kell mennie Glyn
lakásába, hogy
lekuporodjon a tévé elé. A másnapi ebédet úgysem kerülhette el, és
biztosra vette, hogy Joy és Norman másról sem fog beszélni, csak az
esküvőről. Hurrá!
– Istenem, ugye csak viccelsz? – kérdezte Bel, amikor megállt a
menyasszonyi ruhába
bújtatott próbababa előtt. Az egész olyan volt, mint egy többrétegű,
fátyolszerűen fodrozódó, hófehér robbanás, amelyet, bizarr módon,
apró, narancssárga halacskákat és szögletes
krumplidarabkákat formázó villanások kísértek. A lámpácskák
fényét csak a legfelső
selyemréteg tompította valamennyire.
– Az nem az enyém – mondta Max. – Az enyém itt van. – Azzal
elhúzott egy függönyt,
amely mögött egy másik próbababa állt egy másik, hasonlóan
méretes ruhában. Emellett
azonban olyannak tűnt a halas-krumplis kreáció, mint egy földre
hullajtott rongydarab. Max
figyelte, miként esik Bel és Violet álla a térdükig. – No, mit
gondoltok, csajok?
A „csajok” száján, hiába volt nyitva, nem jött ki szó. A ruha akkora
volt, mint egy iglu. Azt még nem tudták, hogy a felső réteg alá
bújtatott huszonöt alsószoknya miatt. Biztosan
nyomott vagy százhúsz kilót. El tudták képzelni, hogy Stuart, ha
megfordul, és meglátja a felé hömpölygő hófehér dagályt, azt fogja
hinni, hogy kilépett a medréből a Dearne, és fehéren
habzó hullámai betörtek a templomba. Bel még csak nem is
hibáztatta volna az eretnek
gondolatért. El sem tudta képzelni, hogy fog elférni Max apja a
sugárút szélességű szoknya
mellett.
– Még nincs teljesen kész – közölte Max, és miközben kibújt a
ruháiból, Freya is
levetkőztette a babát, és egészen a padlóig engedte a
fodorrengeteget, hogy Max
beleléphessen a fehér költeménybe. – Teljes pompájában csak a
templomban lesz látható.
Vannak dolgok, amiket titokban kell tartanom, még előttetek is.
Máskülönben hogy érne
benneteket meglepetés?
– Meglepetés? Még ezen kívül is? – kérdezte Bel.
Max nem válaszolt. Bemászott a ruhába, amit aztán Freya megemelt,
hogy becsúsztathassa
a kezét az ujjaiba. A száznyolcvankét centi magas Max a legszebb
amazonokat idéző gyönyörű
vállával lenyűgözően festett. Ezt senki sem tagadhatta.
– Már kiválasztottam a tiarámat, a cipőmet és a fátylamat is, de azt
nem láthatjátok –
mondta Max, és nevetve rákacsintott a két döbbenten meredő nőre,
majd szemmel láthatóan
belerázkódott a rátörő boldogságba. – El sem hiszem, hogy már csak
két hét.
– És nem ez az egyetlen, amit nem lehet elhinni – dünnyögte a fejét
csóválva Bel. –
Elképesztő, hogy ilyen rövid idő alatt átszervezted az esküvődet.
Egy hónapja sincs, hogy
kipattant a fejedből ez a bizarr ötlet, és gyakorlatilag minden készen
áll. Egy átlagembernek egy egész évre lenne szüksége ahhoz, hogy
ezt véghezvigye.
– Egy: elfelejted, hogy ennek így kellett történnie – mondta Max. –
Azért ment minden
ennyire simán. Kettő: én nem vagyok átlagos. Ez mostanra már
kiderülhetett.
– Majdnem befejeztem a koszorúslányruhákat is, ha esetleg
szeretnék felpróbálni – szólalt
meg mögöttük Freya.
– Máris? – kérdezte csodálkozva Bel, és arra gondolt, hogy Freya
ugyanolyan gépies
gyorsasággal teszi a dolgát, mint Max.
– Ó, igen, próbáljátok fel ti is. Legalább meglátjuk, hogy fogunk
kinézni a fényképeken.
– Ez azt jelenti, hogy fényképész is lesz? – kérdezte Bel, bár
nyilvánvalónak tűnt a válasz.
Max nem is szólt semmit, csak ártatlanul felvonta a szemöldökét.
Öt perc múlva mindhárman ott álltak talpig díszben a próbaterem
hatalmas tükre előtt: Max
középen a gigantikus hófehér felhőben, míg két, nála jóval
alacsonyabb koszorúslánya a
korábban kiválasztott, meghökkentően rózsaszín krinolinban.
– Annyi anyag van ebben a három ruhában, hogy Wales összes
ablakát
befüggönyözhetnénk vele – vélekedett Bel, majd oldalt fordult, hogy
profilból is szemügyre
vegye magát.
– Mi lesz a fejünkön? – kérdezte Violet. – Remélem, nem rózsaszín
hulahoppkarika.
– Nem – felelte vigyorogva Max. – Mutassa meg nekik, Freya.
Freya leemelt egy dobozt a háta mögött lévő polcról, és kihúzott
belőle két, vakító
rózsaszínben sziporkázó, csipkével bevont fésűt, amelyekhez egy-
egy hosszú, ugyancsak
élénk rózsaszín fátylat erősítettek.
– Juj! Mintha bikaviadalra mennénk! – jegyezte meg vihogva Bel,
miután a hajába nyomta a
fésűt. – Ha hiszitek, ha nem, nagyon tetszik.
Violet ugyancsak vihogott, miközben Freya odaerősítette a fátylat
puha, ezüstszőke
tincseihez. Olyan törékenynek látszott ebben a fejdíszben. Olyan
volt, mint egy
flamencotáncos áttetsző szelleme.
– Jövő héten, mire a ruhákért jönnek, a cipők is elkészülnek –
mondta Freya. – Holnap
akarom őket befesteni.
– Készítsünk magunkról egy fotót! – javasolta Max lelkesen. – Bel,
itt van a telefonod? Az
enyémben nem működik a kamera. Meg kell javíttatnom.
Még mielőtt Bel válaszolhatott volna, Freya leemelt a polcról egy
polaroid gépet.
– Egy kicsit divatjamúlt, tudom – mondta, miközben a szeméhez
emelte –, de működik.
Kattintott egyet, majd szinte rögtön előbukkant a kép, és kezdtek
kirajzolódni rajta a formák meg a színek.
– Ó, egek! Mesésen nézünk ki! – lelkendezett nevetve Max. –
Megkaphatom?
– Természetesen – válaszolta Freya. – A magáé.
– Csodálatos – mondta Bel szándékosan síri hangon. – Nem is
tudom, hogy fogom kibírni a
nagy napig.
68. fejezet
Pontosan három darab sült krumpli és két sült paszternák volt
minden egyes tányéron, Violet legalábbis ennyit számolt, miután Joy
kiosztotta az adagokat. A húst szokás szerint Norman
vágta fel, és kínosan ügyelt rá, hogy abból is három szelet jusson
mindenkinek. Violet
akaratlanul is összehasonlította mindezt az anyjánál felszolgált
vasárnapi ebédekkel, amelyek gyakorlatilag káoszba fulladtak attól a
bőkezűségtől, amellyel Susan az ennivalót mérte,
nehogy idő előtt kihűljön, és a yorkshire-pudding-adagok is olyan
hatalmasak voltak, hogy
deformálódtak a tálalásnál. Nem mintha túl sok ebédet ültek volna
végig a Spring Lane-en;
Glyn csak az anyja házában érezte otthonosan magát.
– Pontosan negyvenegy nap van még hátra – közölte Joy izgatottan,
miközben elfoglalta a
helyét az asztalnál, és egy üvegkancsóból hideg vizet öntött a
poharakba. – El sem tudom
képzelni, milyen izgatottak lehettek mindketten.
Violet nem mondott semmit. Már most fáradt volt attól, hogy az
esküvőről kell beszélnie,
pedig még fél órája sem voltak ott.
– Rendesen felkészítjük ám az útra a lakókocsit – mondta Norman,
aki éppen ekkor tette le
a három szelet húst Glyn tányérjára.
– Ez igazán ragyogó, apa – mondta Glyn. – Ugye, Violet?
– Igen, az – mondta Violet. A legszívesebben letörölte volna az
arcáról a magára
kényszerített hamis mosolyt, és ha teheti, sikoltozva kirohan az
ajtón. Melege volt, és érezte, hogy szabálytalanul ver a szíve. Ezt
egyre gyakrabban tapasztalta az utóbbi időben. Néha
annyira felgyorsult a szívverése, hogy felébredt álmából, és ilyenkor
minden egyes
levegővételért meg kellett küzdenie. A múlt éjszaka még Glynt is
sikerült felébresztenie, aki kiugrott az ágyból, és hozott neki egy
pohár vizet, majd magához vonva vigasztalni kezdte,
amikor Violetnek inkább térre lett volna szüksége ahhoz, hogy a
szívműködése helyreálljon.
Az, hogy Glyn agorafóbiás volt, Violet pedig kezdődő
klausztrofóbiában szenvedett, nem
hozta közelebb őket egymáshoz. Sőt.
– Nagyon finom, anya – csámcsogta Norman az első falatok
elfogyasztása után. Violet
megfigyelte, hogy mindig ezt mondja, amint átrágta magát az első
krumpliszeleten. Vajon mi
is így fogunk kinézni Glynnel? – tűnődött magában Violet.
Egyforma kézi kötésű szvetterben
járunk majd, és mindent pontosan kimérünk vagy kiszámolunk?
– Azon tanakodtunk apával – szólalt meg Joy –, hogy nem
szeretnétek-e elmenni egy
ebédre a szertartás után. – Látva, hogy Glyn szóra nyitja a száját,
felemelt kézzel csendre intette, majd folytatta: – Tudom, kisfiam,
hogy az egészségi állapotod miatt nem akartok
fogadást, de apával úgy gondoljuk, hogy legalább így, négyesben
beülhetnénk valahová
ünnepelni.
Violet megcsóválta a fejét. Lehet, hogy Joy nem is a földön él?
– És az én anyámmal meg a nagyanyámmal mi lesz? – kérdezte
döbbenten.
Joy és Norman egymásra pillantott.
– Nos, most Glyn állapota a legfontosabb. Elég nagy megpróbáltatás
lesz neki már az
esküvő is egy számára teljesen ismeretlen helyen. Nem akartuk ezt
még azzal is fokozni, hogy id… akarom mondani, másokat is
meghívunk a családi ebédre.
Idegeneket. Joy idegeneket akart mondani.
– Akkor sem lenne szép, ha egy ilyen eseményből kihagynánk a
családomat – ellenkezett
Violet akkora határozottsággal, amekkorát finom, halk
beszédmodora megengedett neki.
– Ó, Istenem – sóhajtotta Joy szomorú mosollyal. – Azt hiszem, apa,
minden jó szándék
ellenére sikerült beletenyerelnünk valamibe. – Megfogta Glyn vállát,
és gyengéden
megszorította. – Talán az lenne a legjobb, ha csupán kettőtök
számára rendelnénk egy
csendes ebédet valahol. Természetesen a mi költségünkre. Biztosan
minden felnőtt
megértené.
Felnőtt? Ez azt jelentette Violet szemében, hogy Joy még mindig
gyermekként tekint a harmincnégy éves Glynre.
– Köszönöm, anya, apa, ez igazán kedves tőletek, de azt hiszem, az
esküvőről egyenesen
hazamegyünk, és kipihenjük magunkat, mielőtt elindulunk a
nászutunkra – válaszolta Glyn,
mintegy meghozva a döntést kettejük nevében.
– Nekem már beleszólásom sincs a dologba? – kérdezte Violet
ellenségesen. Ő maga
legalább annyira meglepődött, mint a többiek, hogy volt mersze
szavakba önteni egy ilyen
eretnek gondolatot.
– Ó, drágám, ne haragudj. – Glyn átnyúlt az asztalon, és
megérintette a karját. – Csak azt
feltételeztem, hogy…
– A mi esküvőnk lesz – mondta Violet. – A tiéd meg az enyém.
Semmi kedvem utána
hazarohanni, hogy megnézhessem az istenverte Dibley lelkész ki
tudja, hányadik ismétlését.
– Magasságos isten! – sopánkodott Joy a Violet száján kiszaladt
profán megjegyzés
hallatán. Violet korábban sohasem káromkodott Leachék előtt, és
felmérve a hatást, amit
elért, csak örülni tudott, hogy nem a „b” betűs szót használta
helyette. Joy mélyen elpirult, és kikérte magának a hangnemet.
Norman, anélkül hogy abbahagyta volna az evést, a bajusza
alatt megjegyezte, hogy „úriemberek nem beszélnek így az
ebédlőasztalnál”.
– Elnézést kérek – motyogta Violet. Úgy viselkedett, mint egy
neveletlen kölyök, és ezért
roppantul szégyellte magát. Ezt követően senki nem szólt egy árva
szót sem – teljes
némaságban fogyasztották el a vasárnapi sültet. Az egyetlen hang,
amit hallani lehetett, az evőeszközök csörömpölése volt. Violet úgy
érezte, hogy az agya helyén egy tábla van,
amelyen éppen megbicsaklik valakinek a körme.
Joy és Norman előtt ugyanabban a pillanatban ürült ki a tányér.
– Azt hiszem, elérkezett az almás pite ideje – trillázta Joy,
visszatérve a normális
viszonyokhoz. Bár Violet már maga sem tudta, mit lehet
„normálisnak” tekinteni.
69. fejezet
Bel a harmadik randevún volt túl Richarddal, és miközben hazafelé
tartott, rá kellett jönnie, hogy a fejében semmit sem csökkent a
zűrzavar. Richard ezen az estén megkérdezte, mikor
húzza vissza az ujjára a jegygyűrűt. Hamarosan, válaszolta. Vissza
fogja húzni, de tartozott magának annyival, hogy semmit se siessen
el. A tudata mélyén volt valami, ami óvatosságra
intette; az ösztöne, vagy egy megérzés. Olyasmi, ami miatt annak
idején Richard
telefonüzeneteibe is belenézett azon a szörnyűséges napon, amit,
úgy gondolta, tiszteletben kell tartania.
Az autót betöltötte a frissen kapott rózsacsokor bódító illata. És ezen
az estén, amikor
elköszöntek, Bel megengedte, hogy Richard a szájához érintse az
ajkát. Ami fura érzést
eredményezett: nem bizsergetett meg benne semmit, olyan volt,
mintha egy számára teljesen
közömbös ember csókolta volna meg. Pedig régebben mindig
belebódult Richard csókjaiba. És elég volt felidézni Dan Regent
csókját; rögtön bizseregni kezdett az egész benseje. Abban a
pillanatban, ahogy eszébe jutott, megpróbálta száműzni a fejéből az
emlékképet, de ez persze nem sikerült neki, mert a pimasz orvos
állandóan belopakodott az álmaiba, sőt gyakran az
ébren töltött pillanataiba is. És mivel olyan nehéz volt szabadulni
tőle, Bel nem volt hajlandó arra sem, hogy utánanézzen a fickónak
az interneten. Pedig hányszor előfordult, hogy
elkezdte beütni a Google-ba a nevét! Aztán az utolsó pillanatban
mindig meggondolta magát.
A szíve még mindig sokkhatás alatt állt. Ez volt az egyetlen
magyarázat arra, hogy nem
tudta megszüntetni a lelkében uralkodó káoszt. A feje még mindig
tele volt kérdésekkel
Shadennel kapcsolatban, amiket nem volt tanácsos, de nem is tudott,
sőt nem is akart
feltenni. Pedig szenvedett miattuk. Hazafelé menet még az is
felötlött benne, hogy előszedi azt a céda kuzinját, és az ő
szemszögéből is meghallgatja a történetet.
Miközben a kereszteződésben várta, hogy zöldre váltson a lámpa, és
megpróbálta
elképzelni, hogyan reagálna Shaden, ha ő megjelenne a
Bosomworth- Proud család
otthonában, Bel oldalra pillantott, és a mellette lévő sávban, egy
sportkocsiban, nem mást
fedezett fel, mint Shadent. Sötét szemüveget viselt, és egy jókora
kötést az orrnyergén.
Bel vérében száguldani kezdett az adrenalin. Azon tűnődött, lenne-e
elég ideje arra, hogy
kipattanjon az autóból, átüljön a szőke cicababa mellé, és megfojtsa.
Shaden makacsul maga elé nézett. Ő is észrevette Belt, és
kétségbeesetten várta, hogy
váltson már a lámpa, és abból, ahogy az autó meg-megrándult,
sejteni lehetett, hogy a lába
erősen remeg a pedálon. És amint a pirosat felváltotta a sárga, egy
szuperszonikus repülőgép sebességével neki is lódult.
Bel maga is annyira remegett, hogy lefullasztotta az autóját, és a
mögötte álló türelmetlen fickó többször is rádudált. Aztán kikerülte,
és látványosan be is mutatott neki. Amikor végre el tudott indulni,
Bel erős késztetést érzett, hogy a körforgalomnál ne balra, hanem
jobbra kanyarodjon, és a lápvidékben megbúvó elhagyatott szentély,
az Emily felé vegye az irányt.
Mégsem tette. Egy újabb találkozás Dan Regenttel csak fokozta
volna benne a káoszt. De az
még ennél is rosszabb lett volna, ha üresen találja a kunyhót, mert a
férfi közben visszatért a házba, amelyet azóta nyilván ismét
megosztott a csapodár Cathyvel.
– Gyere be, drágám – mondta Trevor, és behúzta a lányát az ajtón. –
Jól vagy?
– Ugye nincs még túl késő? – kérdezte Beijedten, miután észrevette,
hogy az ősöreg falióra
nagymutatója a tizenkettesen, a kicsi a tízesen áll. Kislánykorában az
apja ezen az órán
tanította meg neki, hogyan lehet megmondani a pontos időt. Faye
ugyan vett neki egy nagy
kartonórát mozgatható mutatókkal, de Bel nem kért belőle. És ezzel
megint egy olyan emlék
kezdte gyötörni, amelyet szégyellt, és ami, ha nem lett volna
egyébként is komor
hangulatban, azt bizonyította, hogy nincs benne sok szeretnivaló.
– Bármikor jössz, örülünk neked, kislányom, hányszor kell még
elmondanom?
– Hol van Faye?
– Vacsorázni ment Vanoushkával – felelt Trevor, és gyorsan
hozzátette: – Az esküvő óta
nem beszéltek. Vanoushka tegnap felhívta, és könnyek között arra
kérte, hogy vessenek véget ennek az áldatlan állapotnak. Kiderült,
hogy közben leesett a gyaloglógépről, eltörte a lábát, és most
nagyon, de nagyon sajnálja magát.
Bel pufogó hangokat hallatott.
– Faye nehéz helyzetben van – magyarázta Trevor. – És ne gondold,
hogy az ő oldalukon
áll. Nagyon aggódott miattad. Bárcsak… Á, nem érdekes. – Trevor
elfordult, és átment a
konyhába. – Egy perc, és jövök. Addig ülj le, csillagom. Épp az
imént főztem egy kancsó
kávét. Neked is hozok egy csészével.
Bel azonban utánament.
– Bárcsak mi lenne, apa?
Trevor lassan a lánya felé fordult.
– Bárcsak… képes lennél rá, hogy néhanapján kinyújtsd felé a
kezed. Ő a kezdetektől a
lányának tekintett téged, és tudom, hogy mindig ugyanúgy aggódott
miattad, mintha ő lenne
az igazi anyád.
– De nem az, apa. Faye nem az anyám. – Bel szavai kemények
voltak, mint mindig.
– Még sohasem mondtam neked, Bel – kezdte Trevor, majd
elhallgatott, hogy vegyen egy
nagy lélegzetet –, de megszakad a szívem attól, ahogy eltaszítod
magadtól Faye-t. Ő ugyan
egyszer sem mondta, hogy ez bántja, és biztos vagyok benne, hogy
sohasem próbálna közénk
állni, de engem nagyon elszomorít a dolog. Bár észrevennéd, milyen
csodálatos teremtés!
Bel elszégyellte magát. Nem gondolta, hogy az apja ennyire
tisztában van az ő érzéseivel
Faye iránt. Ráadásul semmi oka nem volt arra, hogy ne szeresse,
mert Faye egy szalmaszálat
sem tett keresztbe neki, soha.
– Idefelé jövet láttam Shadent – mondta Bel, részben azért, hogy új
mederbe terelje a
beszélgetést. – Talán őt is baleset érte? Nagy kötés van az arcán.
– Nem tudom – felelte Trevor. – Az egyetlen alkalom, amikor
kapcsolatba léptünk a B - P
családdal, a tegnapi telefonhívás volt Vanoushkától, aki telesírta a
kagylót. Bár szégyellem, be kell vallanom, hogy nem hiányoztak a
látogatásaik. – Trevor a lányára mosolygott. – És Faye sem
szomorkodott amiatt, hogy Vanoushka nem untatta örökké Martin
ízléstelen szokásaival.
– Arra gondoltam, megkérem Shadent, mondja el ő is, hogy mi
történt tulajdonképpen.
Talán nem ártana az ő szemszögéből is hallani.
– És biztosan addig csűrné-csavarná a dolgokat, míg ki nem derülne,
hogy a te hibádból
történt az egész. Nem tartom jó ötletnek, drágám. Az a lány mindig
borzasztó féltékeny volt rád. Most is arra használná fel a lehetőséget,
hogy meggyötörjön a részletekkel, és továbbra sem lehetnél biztos
abban, hogy az igazat mondja.
Bel lassan bólintott. Az apjának igaza volt. A jelek szerint tőle már
csak rossz ötletre tellett.
Végül fogta a kávéját, és belekezdett abba, ami miatt tulajdonképpen
látni akarta az apját.
– Ismét találkozgatok Richarddal, apa.
Trevor háta megmerevedett.
– Ó! – csak ennyit mondott, és közben azon igyekezett, hogy ne
legyen ítélkező. –
Hogyhogy?
– Meg kell állapodnunk, hogy hogyan is folytassuk. Nem
lécelhettem le csak úgy, hiszen
végigcsináltuk a ceremóniát.
– Értem – bólintott Trevor. Nem tűnt nagyon boldognak, de nem az a
fajta ember volt, aki
ráerőltette másokra az akaratát.
– Három hét óta minden csütörtökön elmegyünk vacsorázni. Ez
minden. Csak
beszélgetünk.
– És jutottatok valamire?
– Nem tudom – ingatta Bel a fejét. – Tényleg nem tudom.
– Yorkshire-i lány vagy. Biztosan ismered hát a yorkshire-i mondást:
Ha nem tudod, hogy
mit kellene tenned…
Elhallgatott, hogy Bel fejezhesse be a mondatot.
– Semmit se tegyél.
Trevor kitárta a karját, és Bel, amikor a nagy, erős végtagok
összezárultak körülötte, végre biztonságban érezte magát. És nagyon
fiatalnak.
– Ígérd meg, hogy elég időt adsz magadnak – kérte az apja. – Ne
hagyd, hogy bárki
sürgessen.
– Megígérem, apa.
Átmentek a nappaliba, és Bel megitta a kávéját. Nem is értette, miért
nem látogatta meg
gyakrabban az apja otthonát. Olyan nyugodt, kellemes atmoszférája
volt. Faye tényleg tudta, hogy lehet egy házból otthont varázsolni.
– Ne feledd, hogy én mindig itt vagyok neked – mondta Trevor már
az ajtónál, amikor Bel
elköszönt, hogy visszamenjen a hideg, üres lakásába. Aztán kedves
atyai csókot nyomott a
lánya homlokára. – És Faye is. Engedd őt közelebb magadhoz,
csillagom. Még nem késő.
70. fejezet
Öt nappal az esküvője előtt Stuart elhozta az üzletből a kölcsönzött
öltönyt, és miközben
hazafelé tartott, azon tűnődött, normális-e, hogy gyakorlatilag
semmit nem érez a
küszöbönálló szertartás előtt. Általában szerencsésnek tartotta
magát, hogy nem harsány
típus, és inkább nyugodtan, mint izgatottan szokta fogadni a
dolgokat, így Max nem vette
észre, hogy hidegen hagyja valami, aminek örülnie kellene. Másrészt
Max eleget örült és
lelkendezett mindkettőjük helyett.
Beugrott a Lampbe, hogy kifizesse a fogadás számláját. Még a
háziasszony is izgatottabb volt nála, és arról csacsogott, hogy majd
rózsaszín szalvétákat tesz az asztalokra. Stuart oda sem figyelt. Azt
remélte, hogy az esküvő előtti stressz teszi ilyenné, amire mindenki
olyan előszeretettel célozgatott. Az anyja rögtön ezt hozta fel
magyarázatként, amikor látta, hogy fiacskája nem jár indiántáncot az
egyszintes, fehér mázzal bevont, rózsaszín szirmokkal
díszített esküvői torta láttán, amelyet, ígéretéhez híven, elkészített.
És Luke is az esküvő előtti stresszről mormogott valamit, amikor az
utolsó ruhapróbájukon közelről láthatta barátja
szemében a kétségbeesést.
És ekkor megpillantotta. Már majdnem elhaladt a Pogley Top
postahivatal előtt, amikor
megpillantotta Jenny Thompson lófarkas alakját a bézs színű
kabátban, kezében a szokásos
vödörrel és a takarítóeszközökkel. Abban a pillanatban elmúlt a
közönye, és a szíve heves
dobogásba kezdett. Hatalmasat fékezett, elfordította a kormányt, és
Nigel Mansellt is
megszégyenítő bravúrral balra fordult, úgy, hogy pontosan a lány
mellett tudja megállítani az autót.
– Jenny! – kiáltotta, amint kipattant a kormány mögül. Istenem,
gondolta, de jó újra látni!
– Stuart! Nahát! Hogy vagy? – A nő egész arcát beragyogta az a
csodálatos mosoly, ami
rögtön átmelegítette a férfi mellkasát.
Remegő lábbal kerülte meg az autót. Mintha automata pilóta
irányította volna – nem tudta
volna megmondani, hogy mit csinál.
– Remekül nézel ki – motyogta.
Jenny felnevetett.
– Ja, persze. El tudom képzelni, milyen jól festek ebben az öreg
kabátban, és…
A férfi csókja a torkára forrasztotta a szót. Stuart megragadta a
vállánál, magához rántotta, a szájára tapasztotta a száját, és
egyszeriben csodás lett minden. Az a sok érzelem, amelyről azt hitte,
hogy nincs is meg benne, most gejzír módjára tört elő belőle. Aztán
csak azt
érzékelte, hogy Jenny kezéből kiesik a vödör, és a nő kutató ujjai
felfedezőútra indulnak a hajtincsei között.
Az ajkuk egy idő után szétvált, de a homlokuk továbbra is összeért.
– Ó, Istenem! – sóhajtotta Jenny. – Ezt nem kellett volna.
– Nem – mondta Stuart lágyan. – Nem tudom, mit csinálok. De
bármi legyen is, nagyon
jólesik. Ó, Jenny, nem tudlak kiverni a fejemből.
– Biztosan az esküvő előtti str…
– Ki ne mondd! – Stuart a nyomaték kedvéért a puha szájra
szorította az ujját. – Nem az.
Jenny gyengéd, mégis határozott mozdulattal eltolta magától a férfit.
– Köszönöm a csókot – suttogta mosolyogva. – Már évek óta azon
tűnődtem, milyen érzés
lehet megcsókolni téged.
– Tényleg? – kérdezte Stuart, és érezte, hogy szétárad benne a
boldog öröm.
Jen apró, hideg keze egy pillanatra megpihent az arcán.
– És most menj szépen haza, és felejtsd el, ami történt.
– Nem tudom, hogy képes leszek-e rá, Jen. – Stuart elevenebbnek és
erősebbnek érezte
magát, mint hosszú idő óta bármikor.
– Menj csak haza, Stuart. – Jenny lehajolt, és felkapta a vödrét. – És
legyetek boldogok
Maxszel. Igazán helyes nő, és biztosra veszem, hogy mellette
minden vágyad teljesülni fog.
És a férfira mosolygott azzal a széles, jellegzetes Jenny-mosollyal,
de a szemében már
megcsillantak az első könnycseppek.
Stuart nézte a távolodó alakot, és közben érezte, hogy a közelgő
migrén biztos jeleként
végighasít a fején a fájdalom.
71. fejezet
Stuart legénybúcsúja Luke szerint merész megfogalmazásban is
konzervatív esemény volt.
Kettesben ültek a Miners Arms nevű kocsmában, és sajtos-hagymás
chipset ropogtatva egymás után itták a söröket.
– Nem tudom elhinni, hogy alig negyvenórányira vagyunk a nagy
napodtól, és nem valami
éjszakai klubban mulatunk egy busznyi haver társaságában, akik
éppen azt tervezgetik, hogy
melyik lámpaoszlophoz kötözzenek ki – dörmögte Luke.
– Többször is elmondtam, hogy nem akarok felhajtást, és ebbe
beleértettem a legénybúcsút
is – fortyogott Stuart. – Nem tehetek róla, hogy nem vetted
komolyan.
Luke megadóan felemelte a kezét.
– Oké.
– Jól van – dünnyögte Stuart.
– Jobb, ha tőlem tudod, hogy az esküvő előtti stressz teszi ezt veled
– állította fel Luke a diagnózist.
– Ne kezdd már megint! – figyelmeztette Stuart. – Ha annyira tudni
akarod, nem az esküvő
előtti stressztől, hanem a „nem akarok nősülni” stressztől vagyok
ilyen rohadtul magam alatt.
Luke akkor sem lepődött volna meg jobban, ha becsap közéjük a
villám.
– Azt hiszem, ez némi magyarázatra szorul – motyogta, majd
felkapta az üres korsóikat. –
Hozok magunknak még egy kört.
Amikor Max leugrott a bárpult tetejéről, kitört a tapsvihar. Egy fehér
fátyol volt rajta és egy fehér póló, nagy „T” betűvel a hátán, az
elején pedig a következő felirattal: „Szombaton bazi nagy cigány
menyasszony leszek”. A többiek pólóján ugyancsak felirat volt: „A
cigány
menyasszonnyal vagyunk”.
– Túl fehér vagy ahhoz, szivi, hogy cigány menyasszony legyél –
mondta egy betévedő
férfi.
– Várd csak ki a végét! – válaszolta az enyhén spicces Max. – Az a
nő, aki holnap ilyenkor
leszek, még csak nem is fog hasonlítani rám. Vastag jégréteg lesz
rajtam, és úgy fogok
kinézni, mint egy igazi mulatt.
– Spré-réteget akart mondani – magyarázta Violet, aki már csak
azért is józan maradt, hogy
vigyázhasson Maxre. Max meghagyta neki, hogy ne engedje nagyon
elázni, mert még
rengeteg elintéznivalója volt. De Violet egyébként sem azzal a céllal
jött ide, hogy berúgjon.
Nem tudta, mit szabadítana el benne az alkohol, ugyanakkor
mindennél jobban vágyott arra,
hogy valami kimossa az összes gondolatot a fejéből, és egyszer az
életben átélhesse a totális öntudatlanság állapotát.
– Tessék, egy kis limonádé – nyomott Max kezébe Violet egy
poharat.
– Ki az ör…
– Csak az utasításodat követem. – Violet figyelmeztetőn felemelte az
ujját. – Hogy lesz
belőled cigány menyasszony, ha nem leszel képes megtenni a
szükséges előkészületeket?
– Annyira szeretem Stuartot! – ömlengett Max. – Szeretném látni az
arcát, amikor
végigsuhanok a templomhajón.
– Én is – mondta a mosdóból visszatérő Bel fanyarul. – De ne
aggódj, nálam lesz a
kamerám, és majd felveszem neked. Jobb lesz, mint bármelyik kandi
kamerás pillanat. Még az
is lehet, hogy eladom nekik.
– Tudjátok, már időtlen idők óta nem is szexeltünk. – Max azt hitte,
hogy suttog, mégis egy egész asztalnyi férfi felkapta a fejét a
bejelentésre.
Most Max unokatestvére, Alison mászott fel a bárpultra. Nagydarab
lány volt, akkora mellel, hogy Max cicije pattanásnak tűnt csak
mellette. Valaki a kezébe nyomott egy
karaokemikrofont.
– A következő dalt Maxnek énekelem, akit nagyon, de nagyon
szeretek – jelentette be kásás
hangon. – És tudjátok, miért ezt választottam? Azért, mert ő és a
pasija sem tud egymás
nélkül élni.
Violet megborzongott, amikor az ismerős bevezető után, számára
kísértetiesen,
felhangzottak Harry Nilsson Nélküled című dalának első taktusai.
– Az egyik kedvencem – sóhajtotta Max, és lerogyott egy székre. –
Minden idők egyik
legszebb szerelmes dala. Dennis Nilsen.
– Jól mondod – szögezte le Bel –, mivel az eredeti előadót éppen
most gyilkolja meg az
unokahúgod. Mi a baj, V? – tette hozzá, látva Violet falfehér arcát.
– Gyűlölöm ezt a számot – válaszolta Violet. Arra az éjszakára
emlékeztet…
– Alison is ott lesz az esküvőn? – kérdezte Bel.
– Aha. Az egész családom ott lesz. És Stuarté is. Bár még nem tud
róla.
– Hát, hamarosan megtudja – mondta Bel, és az órájára nézett. – Azt
mondtad, éjfélre haza
akarsz érni. Még öt perced van. Köszönj el szépen mindenkitől,
Hamupipőke. Még mielőtt
tökké változol.
– Megcsókoltam Jenny Thompsont – vallotta be Stuart egy hosszú
korty után.
– Mit csináltál?!
– Hallottad.
– Mikor?
– Hétfőn.
– Ezen a hétfőn?
– Ezen a hétfőn.
– És mi a fasz ütött beléd? – Luke megkopogtatta Stuart homlokát. –
Helló, helló! Luke
hívja agyat.
Stuartnak még csak a szeme sem rebbent. A sörét bámulta továbbra
is. – Azt hiszem,
szerelmes vagyok belé.
– De hát… szombaton lesz az esküvőd Maxszel! – mondta a fogát
csikorgatva Luke.
– Tudom. Kész roncs vagyok – válaszolta Stuart, aztán felvonta,
majd leeresztette a vállát.
– Nem tudom, mit csináljak.
Luke örömtelenül felnevetett.
– Jézus Krisztus! Harminc-egynéhány éve várom, hogy valami
drámai történjen veled, erre
tessék… Jobb pillanatot nem is választhattál volna hozzá, haver.
– Nekem mondod? – Felnézett, és Luke azonnal észrevette
pillantásában a kétségbeesést.
– Nem bánthatod meg Maxet. Most már végig kell csinálnod az
esküvőt. Tudod, hogy
mennyire szeret.
– Csak abban nem vagyok biztos, hogy én is szeretem őt – mondta
Stuart. A hangja alig
volt erősebb, mint egy sóhaj.
– Maradj itt éjszakára! – könyörgött Max. Kinyújtott kézzel
körbemutatott Bel hatalmas
lakásán. – Van elég hely, és csaphatnánk egy jó kis pizsamabulit.
– Nem tehetem – mondta sajnálkozó hangon Violet. – Glynnek
pánikrohama lesz, ha
sokáig egyedül marad.
– Tudod, ezt még sohasem mondtam – kezdte Max nehezen forgó
nyelvvel –, de nem sok
jót jósolok neked ebben a házasságban.
– Fogd be, Max! – szólt rá Bel, és tolni kezdte a kanapé felé.
– Komolyan gondolom – folytatta Max a figyelmeztetés ellenére. –
Olyan vagy, mint a
kalitkába zárt madár. Ráadásul te egész nap dolgozol, ő meg a port
törölgeti odahaza.
Lefogadom, hogy semmi baja nincs. Ti nem tartjátok furának, hogy
ki se lép a házból, mert fél a külvilágtól, ugyanakkor lakókocsis túrát
tervez nászút gyanánt?
– Ne is figyelj rá – mondta Bel Violetnek. Igazából azonban azt
szerette volna, ha Violet
kinyitja a fülét, hiszen Max szavaiba, bár be volt csípve, nem kevés
igazság szorult.
Mintegy végszóra, Violet telefonja csörögni kezdett.
– Látod? Hányszor hívott fel ma este? Legalább tizennégyszer,
lefogadom.
– Ne beszélj butaságokat! – förmedt rá Violet. Pedig Max ebbe is
beletrafált. Glyn pontosan tizennégyszer hívta.
– Nos, bánhatod majd, hogy nem maradtál itt – folytatta Max. –
Kimaradsz egy jó kis
buliból. Igaz, Bel? Remekül fogjuk érezni magunkat ebben a
gyönyörű lakásban. Aztán
nehogy elkéss reggel! Szükségem lesz rád.
Violet arcon csókolta Maxet, aztán Belt is. Mire az autójához ért,
már rázta a vállát a
zokogás.
Stuart kinyitotta az üres ház ajtaját. Az első pillantása a fogason lógó
vőlegényruhára esett.
Borzasztó gyorsasággal repült az idő, és minden perc közelebb vitte
a nem várt eseményhez.
Az esküvőhöz, amelyet öt héttel ezelőtt még annyira várt, és amit a
szíve szerint szeretett volna lemondani. Hogy fordulhatott ilyen
gyorsan és ilyen kaotikusan a feje tetejére az élete?
Maxet legközelebb a templomban látja viszont. Belnél tölti az
éjszakát, ő pedig reggel
áttelepül Luke-hoz. A ma éjszaka lesz az utolsó alkalom, hogy
nőtlen férfiként hajtja álomra a fejét a közös hálószobájukban. Már
ha tényleg megtartják az esküvőt.
Ó, magasságos Isten!
A hűtőhöz lépett, és kivett egy üveg cidert. Volt egy flancos, falra
erősíthető sörnyitójuk, amit Stuart nemigen használt. Ügyetlen volt
hozzá, vagy nem állt a kezére, maga sem tudta,
és a legnagyobb bosszúságára most sem tudta leimádkozni vele az
üvegről a kupakot. Stuart
dühösen meglendítette az üveget, és a fehér csempés falhoz vágta.
Csípőre tett kézzel figyelte, mint folyik végig a mézszínű folyadék a
falon, aztán arra
gondolt, hogy mégiscsak jobb lenne feltakarítani a cserepeket.
Keresni kezdte a partvist, de sehol sem találta. Aztán eszébe jutott,
hogy Max átvitte a dolgozószobába, hogy összesöpörje vele a
ceruzafaragás maradványait. És valóban ott is volt, az íróasztal
mellett.
Az íróasztalon, a számítógép mellett egy bekeretezett fénykép volt.
Kettejüket ábrázolta.
Talán ez volt az első közös képük. Stuart a kezébe vette, és alaposan
megnézte. A képen
sovány volt, mint egy gebe, és a haja, mint egy igazi rockernek, a
vállát verte. Max ugyanúgy nézett ki akkor is, mint most; széles
száját vörösre rúzsozta, hatalmas barna szeme és
rengeteg haja volt. Akkor még mindketten az egyszerű dolgokat
szerették. Nagy sétákat tettek a parkban, és közben elropogtattak egy
nagy zacskó sült krumplit, és hétfőnként, mert akkor olcsóbb volt,
moziba mentek, más napokon meg nagyokat lubickoltak az
uszodában. A
fénykép egy vidámparkban készült. Nem volt nála sok pénz, és
hamarosan el is fogyott, Max
zsebe viszont tömve volt, mert szombatonként eljárt dolgozni, és
aznap kapott éppen fizetést.
Egy csomó mindenre felültek, és mindent Max fizetett. És amikor
megéheztek, hot dogot meg
kólát vett maguknak. Ekkoriban már kialakulóban volt köztük egy
minta, és az irányítás
hamarosan a végletekig jószívű Max kezébe került, ő pedig, ha
kényszerből is, de mindig
elfogadta, amit a lánytól kapott. Visszatette a képet a helyére, és
közben véletlenül felrúgta a szemétlapátot. Amikor lehajolt, hogy
felvegye, észrevett egy rózsaszín dobozt az íróasztal
alatt. A tetején, Max kézírásával, vérvörös betűkkel a következő
felirat állt: Az én bazi nagy cigány esküvőm. Ha nincs lezárva, talán
bele is pillant.
Stuart átvitte a partvist meg a szemétlapátot a konyhába, és
összesöpörte a cserepeket.
Aztán lefeküdt, és megpróbálta száműzni a gondolataiból Jenny
Thompsont.
72. fejezet
Max egy tojásos-szalonnás szendvics után elég erősnek érezte magát
ahhoz, hogy
hozzálásson az utolsó előkészületekhez a nagy nap reggelén. Úgy
volt, hogy Freya délután
viszi majd házhoz a ruhát, azt követően, hogy Stuart elment Luke-
hoz, hogy ott töltse
legényélete utolsó éjszakáját. A tortát azonban már délelőtt tízkor
leszállították a Higher Hoppleton Hallba, így ez volt az első
megálló, ahová, miután Bel fürdőszobájában felvitték a testére a San
Maurice barnítót, be kellett ugrania.
– Vannak még rajtad fehér foltok? – kérdezte Bel a vadonatúj San
Maurice spray
közép/sötét árnyalatát rázogatva. – Vagy el kell viselnem a meztelen
feneked látványát is?
– Igen, de ne aggódj, a bugyimat magamon hagyom – válaszolta
Max, miközben áthúzta a
fején a hálóingként viselt fehér pólót. A melle, annak ellenére, hogy
elég nagy volt, nagyon szépen állt, mégis megemelte, hogy Bel
alatta is be tudja fújni a bőrét. A legjobb az volt ebben az új
termékben, hogy már húszperces várakozás után fel lehetett vinni a
második réteget. Az első réteg tompa ragyogással vonta be Max
bőrét, de Max semmi tompaságot nem akart ezen a
napon. Sikerült rávennie Belt, hogy egy második réteget is ráfújjon,
de Bel ezt követően
leállította a műveletet.
– Max, legyen elég ennyi – fogta könyörgőre. – Ha még egy réteget
felviszünk, tényleg úgy
fogsz kinézni, mint egy mulatt.
– Ünneprontó! – felelte Max, majd lejjebb tolta a bugyiját, hogy
szemügyre vehesse a
kontrasztot a saját bőrszíne és a felvitt réteg között. Belnek talán
mégis igaza van, állapította meg, miután ő maga is elég
hangsúlyosnak találta a különbséget a két tónus között.
Violet csengetésére Max ment ajtót nyitni. Violet hátrahőkölt,
amikor meglátta.
– Magasságos Isten! – mondta nevetve. – Hogy nézel ki?
– Nagyon vicces, ha-ha – válaszolta színlelt felháborodással Max. –
Na, most, hogy itt
vagy, elmegyünk, és megnézzük a tortát.
Amikor megérkeztek a Higher Hoppleton Hallba, a Shelley Süti
kisteherautója már ott állt. És egy másik autó is, mert Shelley nem
tudta elhelyezni egy kocsiban a teljes kreációt.
– Ki a csuda fogja ezt mind megenni? – kérdezte Bel hitetlenkedve,
amikor meglátta a
hatalmas darabokat cipelő embereket, akik az önmagukban is
tekintélyes részekből
összeállítottak egy gigantikus 3D puzzle-t. A rózsaszín palotát
formázó torta felállításához egy két méterszer másfél méteres
asztalra volt szükség. Shelley több mint másfél órán át
dolgozott az összeállításon, és a mázon keletkezett repedések, illetve
az illesztési pontok eltüntetésén. Az egyik segédje közben
zászlócskákkal díszítette a tornyokat. Mindegyik
zászlón volt egy M&S (vagy S&M ) kezdőbetűkkel ellátott címer.
Aztán Shelley felrakta a mázból megformázott vendégeket. A fehér
ruhás, sötét hajú menyasszony a rózsaszín
csokrával és a barna hajú vőlegény a felvonóhídra került. A
menyasszony mögött ott állt a két élénk rózsaszín ruhát viselő
koszorúslány.
– Ez meg ki akar lenni? – mutatott Violet egy nagyon magas, ősz
hajú, rózsaszín kosztümöt
viselő nőalakra.
– Az anyám. Adtam Shelleynek fényképeket, hogy olyan
pontossággal tudja elkészíteni a
legfontosabb alakokat, amilyennel csak lehet.
– Csodálkozom, hogy Stuartot nem dobattad bele a vizesárokba –
jegyezte meg Bel.
– Ó, menj a fenébe! – nevetett Max.
– Minden rendben volt Glynnel, amikor hazaértél? – kérdezte Bel
Violettől a tortaszemle
után, útban a Nail Diamond körömkozmetika felé.
– Aha – felelte Violet a férfit védve. – Bár egy kicsit rossz éjszakája
volt.
– Sajnálom, hogy tegnap annyira besároztam – kapcsolódott be Max
is a beszélgetésbe. –
Nem voltam egészen magamnál.
– Semmi baj – mondta szívszorító mosollyal Violet. Tudják, hogy
nem vagyok boldog.
Másfél órával később Violet és Bel egy-egy magazint lapozgatva
álomszép, rózsaszínre lakkozott, ezüstszegéllyel díszített körmeiben
gyönyörködött, míg Max szemhéjára
felragasztották az orrát verdeső műszempillát, és apró strassz-
szívekkel meg parányi
rózsabimbókkal díszítették majd öt centi hosszú karmait.
– Olyan gyönyörű! – jegyezte meg Max kezét bámulva Violet.
– Nem lehet azt mondani, hogy nincsenek kellőképpen
kihangsúlyozva – tódította
kuncogva Bel.
– Csak egy kis cigány sikk – mondta Max elégedetten.
– Még a mamád és a papád sem fog rád ismerni – vélekedett Violet.
Max felkacagott.
– Anya és apa már réges-rég tisztában van azzal, hogy képtelen
lennék észrevétlen maradni
egy ilyen eseményen.
– Alig várom, hogy láthassam a szempilládat – mondta Violet.
– Már csak egy kevés van vissza – felelte Jane, a kozmetikus. – Nem
semmi, ezt már így is
elárulhatom.
– Én meg látatlanban is elhiszem – dünnyögte bólogatva Bel, és
gondolatban felkészült egy
revüszerű jelenségre.
– O -ké – mondta Jane pár pillanat múlva, majd a tükörért nyúlt, és
úgy igazította Max
székét, hogy egyenes tartásban vehesse szemügyre magát. – Nos?
– Vidd onnan a tükröt, Max, hadd lássuk mi is! – szólt rá Bel
türelmetlenül.
– Várd ki a sorodat! – intette Max, aztán leengedte a tükröt és
elvigyorodott. Mintha két
tollas denevér csapkodott volna a szemhéján.
– Magasságos Krisztus! – suttogta Bel. – Söpörni lehetne velük!
Sötétre fújt bőrével, seprűs műszempilláival és hosszú körmeivel
Max tényleg kezdett
átváltozni cigány menyasszonnyá. És a folyamat minden pillanatát
élvezte.
Stuart már a második adag gyógyszert vette be, hogy
megszabaduljon a homlokát szaggató
fejfájástól. Miközben a csap alá tartotta a poharat, a faliórára
pillantott. Már csak huszonkét órája volt vissza az agglegényéletből.
Ha Jenny Thompson nem jelenik meg az életében, most
boldogan készült volna az esküvőre a szépséges Max oldalán. Aki
tényleg gyönyörű volt… és
jó humorú, kedves, nagyszívű, szexi: minden együtt volt benne,
amiről egy férfi álmodott.
Miért éppen az ő agya járt másképp? Vagy lehet, hogy mindenki
másnak igaza van, és tényleg
csak az esküvő előtti stressz extrém esetével kell megbirkóznia? Bár
erről lenne szó! Semmit sem kívánt jobban. De a lelke mélyén tudta,
hogy ennél sokkal komolyabb a helyzet.
Másodszor is nekilátott, hogy lemossa a konyhában a még mindig
ciderszagú csempét,
amikor megszólalt a vonalas telefon. Az anyja volt.
– Helló, drágám – mondta. – Jól vagy? Nincs szükséged valamire?
– Nincs, köszönöm. Jól vagyok.
– Apád éppen most vitte el a tortát a Lampbe.
– Szuper.
– Mi legyen a nászajándékaitokkal? Átvigyem őket, vagy majd
beugrasz értük?
Stuart felnevetett.
– Úgy beszélsz, mintha halomban állnának, és kerülgetned kellene
őket.
– Hát, majdnem erről van szó. Rengeteg mindent kaptatok.
– Kitől?
– A családoktól. Némelyik szomszédtól.
– De miért? – sóhajtotta Stuart. – Azt hittem, csak azok szoktak
ajándékot adni, akiket
meghívnak a lagziba.
– Amennyire én tudom, ők mind meg vannak híva – válaszolta
gondolkodás nélkül az
anyja, majd rémülten el is hallgatott. Stuart figyelmét azonban nem
kerülte el a halk nyögés, és le is csapott rá azon nyomban.
– És ki hívta meg őket?
A kérdésre gyanús csend volt a felelet.
– Anya?
– Ó, bár ne hívtalak volna fel – mondta az asszony reszketeg
hangon.
– Mi folyik itt? – kérdezte Stuart. – Anya!
– Nem lenne szabad semmit sem mondanom.
– Anya, jelen pillanatban túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy
játszadozz velem.
Megmondanád végre, mi folyik a hátam mögött? – kérdezte Stuart
még mindig nyugodt
hangon. Az anyja megadóan felsóhajtott.
– Csupán annyi történt, hogy Max meghívott még pár embert a
fogadásra. Meglepetésnek
szánta a dolgot. Neked.
– Nekem? – Stuart szárazon felnevetett. – Nem, anya, biztos lehetsz
benne, hogy nem
miattam tette. És ha szabad tudnom, mennyi pontosan az a pár
vendég, akiket Max a tudtom nélkül meghívott?
– Hát, nem is tudom… Maggie néni és Bob biztosan ott lesz. Aztán
Cyril, Phyllis, Kevin,
Sandra és Ken, Robinsonék, Jacksonék a szomszédból… – és a
listának csak nem akart vége
lenni.
És amennyire Stuart a menyasszonyát ismerte, biztosra vehette,
hogy ugyanennyien
lesznek az ő részéről is.
– Ne mondd meg neki, hogy eljárt a szám – kérte az anyja. – Kérlek.
Szörnyen érzem
magam. Csak azért telefonáltam, hogy megkérdezzem, mi legyen az
ajándékaitokkal.
Stuart annyi nyugalmat erőltetett a hangjába, amennyit csak bírt. –
Ne aggódj. Egy szót
sem szólok. – Pedig minden volt, csak nyugodt nem. Úgy ömlött
szét benne a hideg harag,
mint a láva vulkánkitörés után. Tudhatta volna…
Letette a telefont, átment a dolgozószobába, és előrángatta az asztal
alól a rózsaszín
dobozt. Még szerszámot sem keresett – a puszta kezével tépte le róla
a lakatot.
73. fejezet
Stuart felemelte a legfelső számlát, és megpróbálta felfogni, ami
rajta állt.
Shelley Süti
1 db 2 méterszer 1,5 méteres rózsaszín Hercegi Palota torta
július 1-jei szállítás
cím: Higher Hoppleton Hall
Egy két méterszer másfél méteres torta? És mi a fasznak szállítják a
Higher Hoppleton Hall a?b Hamarosan erre a kérdésre is megtalálta
a választ a vastag számlahalomban egy Higher
Hoppleton Hall fejléccel ellátott megrendelőn: fogadás ötven
személyre. Fizetve. És mennyi rózsaszín pezsgő? Azt hitte, rosszul
lát. A következő megrendelés a kiszállítandó virágokat részletezte:
két, rózsaszín virágokból kötött koszorúslánycsokor és egy
gigantikus,
É K KÖV E K K E L DÍS ZÍTE TT, könnycsepp alakú
menyasszonyi csokor, amelyeket a házh
kellett kiszállítani az esküvő reggelén. Aztán volt ott még egy
wellnesshétvégére szóló
foglalás luxushotellel, nászutas lakosztállyal, egy parókaszámla, egy
fényképésznek küldött megrendelő másolata, lufi… L UF Iszámla?
A legmellbevágóbb azonban a Fehér Esküvő
menyasszonyi ruhaszalon három ruháról kiállított számlája volt.
Stuart arca megrándult,
amikor meglátta a rajta feltüntetett összeget. És amikor azt hitte,
hogy ezt már nem lehet
felülmúlni, a kezébe akadt a következő megrendelő, amely egy
hatlovas Hamupipőke-hintóra
szólt. Utolsóként az a polaroid kép akadt a kezébe, amely Maxről,
Violetről és Belről készült a próbán, és a gigantikus ruhák láttán
elöntötte a méreg.
Vége, mondta önmagának. Nem lesz esküvő. Tomboló haragját
abban a pillanatban hűvös
higgadtság váltotta fel. A migrénjét mintha elfújták volna. Nevetni
lett volna kedve. Max
elvégezte helyette a piszkos munkát. Stuart nyugodt mozdulatokkal
előhalászott egy
bőröndöt, és telepakolta a ruháival. Aztán leült, hogy megvárja
Maxet.
74. fejezet
Tizenöt nem fogadott hívást jelzett Max telefonja, amikor a Nail
Diamondban, miután kifizette a szintén nem jelentéktelen számlát,
elővette a táskájából. Violetnek kellett beütni helyette a hangpostája
számát, mert a hosszú körmeivel nem tudta kezelni az apró
gombokat.
– Sürgősen hívj fel! – mondta Jess kifulladva. – De addig is, eszedbe
ne jusson használni a San Maurice spray közép/sötét árnyalatát.
Max, megint csak Violet segítségével, felhívta Jesst.
– Jess, mi a baj?
– Max, mondd, kérlek, hogy még nem fújtad be magad! – kezdte a
nő könyörgő hangon.
Max érezte, hogy futkosni kezd a hátán a hideg.
– Miért?
– Ó, Istenem, elkéstem, igaz? A francba! Oké, oké, ne ess pánikba! –
tette hozzá gyorsan,
gyanúsan reszketeg hangon.
– Jess, nyögd már ki, mi a baj!
– Oké, oké, csak próbáld megőrizni a nyugalmadat – hadarta Jess a
hiperventiláció határán.
– Időközben kiderült, hogy a dobozban, amit felvittem neked, hibás
termékek voltak.
– Hibás? Mit értesz pontosan ezen? – kérdezte Max értetlenül.
Közben belenézett a
tükörbe, és úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van a spray-vel.
Nem töredezett meg,
nem fogta meg a ruháját…
– A következő negyvennyolc órában folyamatosan sötétedni fog.
Jess arra számított, hogy Max felrobban a hír hallatán. Az, hogy
kuncogni kezd, még a
számára legjobbnak ígérkező forgatókönyvben sem szerepelt. –
Remek – mondta vidáman
csengő hangon.
– Max, hallottad, amit mondtam?
– Nyugi, Jess. Hűtsd le magad. Nyilvánvalóan örülök, hogy
észrevettétek a hibát, és
természetesen vissza kell hívnunk minden terméket, ami a raktárból
kikerült, de…
– Nincs ilyen termék – vágott közbe Jess. – Ebből a szempontból
biztonságban vagyunk.
– Akkor jó. Ami pedig engem illet… nos, én kifejezetten örülök a
hírnek. – Max
rámosolygott a tükörképére. Úgy tűnt, Bel minden akadékoskodása
ellenére megkapja a
harmadik réteget.
75. fejezet
Max felsikoltott, amikor belépett a konyhába, és meglátta a
reggelizőpultnál üldögélő
Stuartot. Visszaszaladt az ajtó túloldalára, és onnan beszélt a
férfihoz.
– Mit keresel még mindig itt? Nem lenne szabad látnod! Menj el,
Stuart!
– Max, beszélnünk kell – mondta a férfi nyugodt, fegyelmezett
hangon. Nem érzett
félelmet, sem bűntudatot. Ha őszinte akart lenni, nagy
megkönnyebbülés töltötte el. És
szabadnak érezte magát.
– Úgy is beszélhetsz hozzám, hogy nem látsz – feleselt Max az ajtó
mögül.
– Max. – Stuart akkora lélegzetet vett, amekkorát csak a tüdeje
megengedett. – Nem
vehetlek feleségül.
Hosszú csend következett, majd, még mindig az ajtó mögött,
felhangzott egy alig hallható
suttogás:
– Mi?
– Gyere be a konyhába. – Stuart maga is csodálkozott. Nem hitte,
hogy képes lesz ilyen
fegyelmezetten és összeszedetten viselkedni.
Amikor Max végre rájött, hogy szó sincs tréfáról, és bearaszolt a
konyhaajtón, Stuart egy
olyan nőt látott, akire rá sem ismert. Egy sötét bőrű teremtmény állt
előtte akkora
szempillákkal, mint egy flamencotáncos legyezője. Pontosan annak
az idegennek látta, akinek abban a pillanatban érezte is.
– Stuart, mi van veled?
– Ez – mondta a férfi, és felemelte a vastag számlaköteget. – Ez van
velem.
– Ó, a pokolba! – dünnyögte Max. – Miért szimatoltál?
– Miért csináltad? – Stuart hangja alig volt több suttogásnál. – Miért
kellett szervezkedned a hátam mögött?
– Nem szervezkedtem – vitatkozott Max. – Csak kiegészítettem
néhány aprósággal, amit
megbeszéltünk.
– Például egy hatlovas Hamupipőke-hintóval? Egy ruhával, amit a
kétéves fizetésemből se
tudnék kifizetni? Folytassam? – kérdezte, és beszédesen meglengette
a számlákat. – És én
még meglepetéspartit szerveztem a Lampben, és az anyám készített
nekünk egy esküvői tortát.
– A Lampben?
Stuart arra számított, hogy Max arcára kiül az elégedetlenség, és
ennek következtében látni vélte, hogy pontosan ez történt.
– Igen, a Lampben. Sajnálom, hogy ez neked nem elég jó, Max, de
nekem tökéletesen
megfelelt, és azt reméltem, hogy most az egyszer, az esküvőnk
napján az én szempontjaim is
érvényesülhetnek.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem elég jó – védekezett Max. –
Megint azt csinálod,
amit mindig: bebeszéled magadnak, hogy nekem nem jó, amit te
elképzeltél. És ez marhára
sértő, Stuart. Már miért ne lenne elég jó nekem a Lamp? Az én
nevem Maxine McBride, és nem Tamara elkényeztetett Ecclestone.
Miért nem szóltál, hogy megrendeltél egy fogadást?
– Mert meglepetésnek szántam, Max.
– Ahogy én is a Higher Hoppleton Hallt.
Stuart a homlokára szorította a kezét.
– És közben kíméletlenül átgázoltál rajtam. Mint mindig. – Érezte,
hogy a nyugalma lassan
elszivárog. Szinte sütött a pórusaiból a kétségbeesés. – Amit én
akarok, és amit meg is
engedhetnék magamnak, az sohasem elég jó neked. Nagy
tévedésben vagy, ha te ezt másképp
látod. Meglengeted a Visádat, és a magad szájíze szerint alakítod a
dolgokat. Mindig ezt
csináltad, mióta együtt vagyunk. – Széles mozdulattal körbemutatott
a helyiségen. – Én nem
akartam ezt a házat. Egy kisebbet akartam, bent a városban, de Max
egymagában meghozta a
döntést. Azt a nyavalyás kocsit sem akartam, de Max belehalt volna,
ha nem két, egymáshoz
illő BMW-t veszünk. Az egyiket Stuartnak, a másikat meg neki. És
ami az esküvőt illeti…
kerülni akartam a hivalkodást. Azt akartam, hogy csak mi legyünk
ott, amikor fogadalmat
teszünk. Te meg én, a közvetlen családunk, a legközelebbi barátaink.
És te ezt pontosan
tudtad, ezért szervezted meg ezt a sok mindent a hátam mögött. – A
munkalapra csapta a
számlákat. – Mert ha nem úgy történik valami, ahogy te akarod,
akkor összedől a világ.
Max hatalmas szempilláin megcsillantak az első könnycseppek.
– Sajnálom – mondta. – Azt hittem, most is érvényesül majd a
korábbi minta. Kicsit
dödörögsz, aztán…
– …megadom magam, ugye? Hogy megint úgy történjen minden,
ahogy te akarod. Mert
eddig mindig így volt. A jó öreg, puhány Stuart eddig mindig beadta
a derekát. – Lerázta
magáról Max kezét, amikor az meg akarta érinteni a vállát.
– Miért nem vágtad le mindjárt a farkamat?
– Stuart!
A férfi felnevetett. Tompán, keserűen.
– Stricinek érzem magam melletted, nem férfinak.
– Stuart, kérlek. Hidd el, csak az esküvő előtti str…
– Eszedbe ne jusson kimondani! – A férfi a fülére szorította a kezét.
– Bár az lenne,
Istenem. De nem az. Ez csak egy hatalmas jéghegynek a csúcsa,
Max. Ami elsüllyesztette a mi kis hajónkat.
Max most már félt. Még csak hasonló vitája sem volt Stuarttal, soha.
Volt a férfi hangjában valami, ami teljesen új színezetet adott neki. –
Stuart, tizenhét évig kitartottunk.
– De csak azért, mert hagytam, hogy kitartsunk – vélekedett a férfi.
– Mert minden egyes
alkalommal engedtem, hogy az én vágyaim kerüljenek a második
helyre. Nem hiszem, hogy
túl sokáig boldog lettem volna melletted, Max.
– Nem hiszed? – csattant fel Max, most már teljesen
összezavarodva. – Nem hiszed, hogy
boldog voltál velem? Akkor mit hittél? Megmagyaráznád?
Azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Egészen addig, míg össze nem
találkoztam valaki mással, és meg nem tudtam, hogy milyen az igazi
szerelem, válaszolta gondolatban Stuart. De túl nagy kegyetlenség
lett volna ezt így kimondani. Inkább ismét körülnézett a flancos
konyhában,
szemügyre vette a formatervezett eszközöket és a kényelmetlen
króm bárszékeket.
– Téged mindez boldoggá tesz, Max. De engem nem. Mi különböző
dolgokra vágyunk. Sőt,
ha szembenézünk az igazsággal, ki kell mondanunk, hogy ez régóta
így van. És én nem akarok
így élni. Nem akarom, hogy csak a második legyek a munkád
mögött. Nem akarok olyan
autóval járni, amit te vettél nekem. Nem akarok esténként egyedül
enni, és nem akarom
magányosan tölteni a hétvégeket…
Felkapta az összekészített bőröndöt. Max a kezébe temette az arcát.
– Ne csinálj ostobaságot, Stuart. Holnap azért ott leszel a
templomban, ugye? Tudom, hogy
nem fogsz cserbenhagyni.
– Max, neked az esküvő kell, nem a vőlegény – felelte Stuart, azzal
kisétált, magára hagyva a tökéletesen manikűrözött kezébe zokogó
menyasszonyát.
Violet lefekvés előtt még felhívta Maxet.
– Jól vagy? – kérdezte. – Nem vagy ideges?
– Nyugodt vagyok, összeszedett, és igen, remekül érzem magam. –
Max minden erejét
összeszedve távol tudta tartani a hangjától a remegést. – Alig várom
a holnapot.
– Oké. Csak gondoltam, még gyorsan rád csörgök, mielőtt
lefekszem. Bel felhívott?
– SMS-t küldött.
– Nos, akkor aludd ki magad, hogy gyönyörű legyél a nagy napon.
Jó éjt!
– Kösz. Neked is.
Max letette a telefont, és eloltotta a lámpát. Igazából annak örült
volna, ha már maga
mögött tudhatja az esküvőt. Stuart a legjobb pillanatot választotta,
hogy felizgassa.
Ugyanakkor tudta, hogy Luke-nál van, mert arra járt, és látta, hogy
ott áll a kocsija. És a kölcsönzött szmoking is eltűnt, tehát azt is
magával vitte. Alszik egyet a bánatára, aztán
holnap úgyis ott lesz a templomban, Max ebben biztos volt. Majd
megcsóválja a fejét, amikor meglátja a ruháját meg a tortát, de
engedelmesen odaáll majd a fényképész elé, és jóízűen
megeszi a finom ételt, és boldog lesz, ha meghallja azt a részt,
amellyel Max ki fogja
egészíteni az esküjét, mert megígéri, hogy soha többé nem hagyja
figyelmen kívül a
kívánságait, és soha többé nem kényszeríti a férfit arra, hogy
megváltoztassa miatta a terveit.
Tanult a mai leckéből.
Semmilyen körülmények között nem hagyja cserben a menyasszonyát
egy nappal az esküvő
előtt. Max ebben egy percig sem kételkedett. Tizenhét együtt töltött
év után úgy ismerte, mint a tenyerét.
76. fejezet
Míg a koszorúslányok az emeleten öltötték magukra rózsaszín
ruhájukat, addig Freya Max
fűzőjét igazgatta hátulról. A csípőjét speciális párnákkal vették
körül, amelyekre azért volt szükség, hogy a ruha, a súlyánál fogva,
ne okozzon a bőrén sérüléseket. Huszonöt
alsószoknya tette terebélyessé a cigány menyasszonyi ruhát. Max
már csak azt bánta, hogy
nem kért hozzá speciális kerekeket, mert fogalma sem volt, hogy fog
megmozdulni a hatalmas
súly és a rengeteg fodor alatt. Max apja a konyhában várt türelmesen
egy sokk ellen előírt
whiskyvel a kezében, amire szüksége is volt, amikor a lánya
bőrszínét meglátta. Az otthoni
dióbarna szekrények jutottak róla az eszébe. És akkor az állát
verdeső szempillákról még nem formált véleményt.
– Stuart tegnap egy hangos veszekedés után faképnél hagyott –
robbant ki Maxből a
keserűség, áttörve a magára erőltetett önfegyelem falát. – Csak
kilencvenkilenc százalékig
vagyok biztos abban, hogy ma ott lesz a templomban. Hallott már
ilyet?
– Az esküvőt megelőző napon megesik, hogy elbizonytalanodik a
menyasszony vagy a
vőlegény – vélekedett Freya, miközben jó erősen meghúzta az egyik
szalagot. – Felajzott
állapotukban azt hiszik, hogy megváltoztak az érzéseik. És még ha
évekig együtt éltek is…
akkor is félelemmel és bizonytalansággal telítődik körülöttük a
levegő.
– Esküvő előtti stressz? – kérdezte reménykedve Max.
– Néha előfordul – válaszolta Freya.
– És mi van, ha faképnél hagy? – Max megpróbált bátorságot
erőltetni a hangjába.
– Akkor nem ő az igazi. Most azonban, kérem, próbáljon meg leülni
erre a székre, hogy
megnézzük, nem szoros-e a fűzés. Nem lenne jó, ha nem kapna elég
levegőt.
Freya felkapta a kis kapcsolódobozt, amely a felső réteg alatt
megbúvó lámpácskákat
működtette, és egy apró csattal Max ujj nélküli csipkekesztyűjére
erősítette. Aztán felhúzta Max lábára a ruhához illő cipőt. Tíz centi
magas volt a sarka, merevített fehér selyemből
készült, és rózsaszín fonallal hímzett M&S betűk díszítették. Aztán
Freya elővette a szikrázó tiarát, és óvatosan a Marge Simpson
magasságú parókához erősítette.
– Félek, Freya – ismerte be Max, és megpróbálta visszanyelni a
könnyeket, amelyek meg
akartak telepedni a hatalmas szempillákon.
Freya megkerülte a széket, és Max arcára simította puha, meleg
kezét.
– Ezen a napon, ezen az esküvőn meg fogja tudni, mi az életében a
legfontosabb. Ezt
megígérhetem. Bármi történjen is, egy menyasszonynak emelt fővel
kell végigcsinálnia az
esküvőjét. Legyen csak az a cigány menyasszony, akit a
fantáziájában megálmodott, és majd
meglátjuk, mit hoz magának ez a gyönyörű ruha.
Max érezte, hogy szétárad testében az erő. Freyának igaza volt. Csak
egyetlen módon
csinálhatta végig ezt a napot: úgy, hogy közben mindig előrenéz, és
bármi kerül is az útjába, lerázza magáról, ahogy azt egy erős cigány
asszony tenné. Most már semmi pénzért sem
mondott volna le a bazi nagy lagzijáról. Túl régen várt arra, hogy
valósággá váljon.
77. fejezet
Előző este Luke két órán át győzködte Stuartot. A hatalmas kanapén
ültek, és megpróbált a
lelkére beszélni – sikertelenül.
– Ez nem szerelem, csak fellángolás – állította Jennyről.
– Nem, nem az – ellenkezett vehemensen Stuart. – És egyébként is,
a Jenny-ügy csak egy
apró szelete a problémának. Még ha nem kellek is neki, nos… akkor
is vége annak, ami
köztem és Max között volt.
– Csak mert meghívott pár rokont, hogy láthassák, amikor
kimondjátok a boldogító igent?
– Te is tudod, hogy nem erről van szó – bizonygatta Stuart. Luke
még sohasem látta a
barátját ennyire nyugodtnak és megfontoltnak. – Túlságosan mások
vagyunk. Te például
sokkal jobban illenél hozzá, mint én. Ti mindketten ugyanazt
akarjátok: nagy házakat, flancos melót.
– Max fantasztikus ember, Stuart. Nem mindennap találkozol ilyen
nővel.
– Tudom – bólintott megadóan Stuart. – De ez nem befolyásolja azt,
ami idebent történik –
ütögette meg ökölbe szorított kezével a mellkasát. – Max mellett
nem érzem magam férfinak.
– És Jenny mellett? – vetette oda Luke.
– Mellette igen. Ő olyan érzést kelt bennem, hogy védelemre szorul,
és ettől nagynak és
erősnek érzem magam. Max viszont túlságosan független. Neki
nincs szüksége rám. Ő bármit
meg tud szerezni magának, amit csak akar. Nekem pedig arra van
szükségem, hogy a támasza
lehessek valakinek.
– Max nagyon szeret téged.
– Azt hiszem, hamarosan rá fog jönni, hogy ez nem igaz. Egy
darabig hiányozni fogok neki,
legalábbis a jelenlétem biztosan. Üresnek fogja találni nélkülem a
házat. Aztán majd ez is
elmúlik. – Jelezve, hogy távozni készül, felállt.
– Most hová mész? – kérdezte Luke. És mivel Stuart nem válaszolt
rögtön, nem volt nehéz
kitalálni a választ. Jennyhez.
Luke úgy érezte, hogy egy nehéz kő van a szíve helyén. Most már
biztos lehetett abban,
hogy Stuart döntött, és nem fogja meggondolni magát. Ugyanakkor
túlságosan kedvelte Maxet
ahhoz, hogy el tudja viselni a rá váró megpróbáltatást,
megszégyenülést.
– Jaj, haver, most mit mondjak? – kérdezte keserves sóhajjal. – Ígérd
meg, hogy alszol rá
egyet. Lehet, hogy reggel másképp látod majd a dolgokat. Nyolckor
felhívlak.
Stuart felnevetett. Hiába próbálkozott Luke, ő már lezárta magában
ezt a fejezetet. –
Megígérhetem, hogy alszom rá egyet, de az érzéseim nem fognak
megváltozni. Azt is
megmondom, hogy miért. Azért, mert holnap Max, fittyet hányva
mindarra, amit elmondtam
neki, felveszi a flancos ruháját, és beszáll a még flancosabb
Hamupipőke-hintóba, csak azért, mert még most is biztosra veszi,
hogy én, a hülye kis töketlen fickó, ott leszek, és ezredszer is fejet
hajtok az akarata előtt. Szent meggyőződése, hogy ő mindenkinél
jobban tud mindent,
és ez már mindig így marad. Nem fog lemondani semmiről, és nem
jelenik meg az ajtómnál,
hogy szökjünk meg Gretna Greenbe. Csak mi ketten. Ő meg én.
Luke előtt egy pillanatra ismét felvillant a remény.
– És ha megtenné?
– Nem fogja.
– De ha mégis?
– Már az sem számítana. Azt mondanám neki, hogy elkésett.
78. fejezet
Nagyon különös hangulat volt a templomban. Stuart rokonai közül
csak néhányan voltak ott,
és mindnyájan zavart pillantásokkal keresték a vőlegényt és
közvetlen családtagjait, de senkit sem találtak közülük. A násznagy
szmokingban, rózsaszín rózsával a hajtókáján a lelkésszel
beszélgetett, és közben ideges pillantásokat vetett a templomajtó
felé.
– Vajon miért olyan ideges a násznagy? – kérdezte Bel Violettől,
miután kikászálódott a
számukra rendelt Rolls- Royce-ból. – Egyik lábáról a másikra áll. –
Korábban egy fotón látta a férfit, amit Max mutatott neki, és nehéz
lett volna nem felismerni őszes hajával és
hihetetlenül magas termetével. – Hát nem csodálatos ez a
harangzúgás? Helló! Luke, ugye?
Minden rendben van?
Luke sietve hozzájuk lépett. Minden más alkalommal udvarias
bemutatkozással kezdte
volna, de most túlságosan izgatott volt a formalitásokhoz.
– Stuart nincs itt! – mondta. – Pedig már rég meg kellett volna
érkeznie.
– Vajon hol lehet? – kérdezte ferde mosollyal Bel. – Talán beszorult
a vécébe, miközben
idegességében nyomott egy barnát?
– Juj! – Violet még meg is rázkódott. – Hogy ragadtathatja magát
ennyire trágár beszédre
egy úrinő?
– Az, hogy még nincs itt, szerintem azt jelenti, hogy nem is jön el –
hadarta Luke idegesen.
Bel és Violet először egymásra nézett, aztán Luke-ra meredtek.
– Ugye nem azt akarja mondani, amire gondolok? – kérdezte Bel.
– Tegnap beugrott hozzám, és közölte, hogy lefújta az esküvőt. De
én megkértem, hogy
aludjon rá egyet.
– Hogy lefújta? Az esküvőt? Miért? – Bel olyan erősen szorította a
csokrát, hogy
belefehéredtek az ujjai.
– Bonyolult.
– Egy másik nő tette bonyolulttá? Kérem, mondja azt, hogy nem –
könyörgött Bel.
Luke nem adott egyenes választ a kérdésre.
– Stuart tegnap este megtudta, milyen terveket szőtt Max a háta
mögött. Méregbe gurult, és
közölte Maxszel, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, és hogy
ilyen előzmények után
nyugodtan elfelejtheti az esküvőt. Most meg nem veszi fel a
telefonját, és fogalmam sincs, hol lehet. – Luke nem gondolta volna
bölcs dolognak megemlíteni Jennyt. Még mindig abban
reménykedett, hogy Stuart meggondolja magát. Rájön, hogy bármi
hatalmasodott is el rajta,
az nem más, mint egy átmeneti őrület, aminek előbb vagy utóbb ki
kellett jönnie.
– Mégis, hogy érti pontosan, hogy „le van fújva az esküvő”? –
Violet és Bel zavart
pillantásokat váltott. – Max tudja? Nem tudhatja. Akkor szólt volna
nekünk.
– Stuart számított rá, hogy ez fog történni. – Luke idegesen
megvakarta a homlokát. – Azt
mondta, Max azt fogja hinni, hogy ő, mint mindig, meggondolja
magát, és itt lesz a
templomban. És ha Max tényleg ezt hitte, nos… az önmagáért
beszél.
– Azt akarja mondani, hogy Maxnek el kellett volna halasztania az
esküvőt? – kérdezte
pufogva Bel. – Lehet. Jó esély volt arra, hogy ez lesz a vége.
– Magam sem tudom, mit akarok mondani – felelte Luke. Attól,
hogy Max az utolsó
pillanatban elhalasztja a szertartást, Jenny még téma marad. Vajon
mi a kíméletesebb
megoldás? Meghagyni Maxet abban a hitben, hogy a köztük lévő
áthidalhatatlan
különbözőségek vezettek a szakításhoz, vagy a tudtára adni, hogy a
vőlegényét
tulajdonképpen lecsapták a kezéről, mégpedig a házukban takarító
asszony lánya.
– Ó, a picsába! – mondta Violet, akinek a száján 1985-ben jött ki
utoljára ilyen durva
káromkodás. Most azonban hat hófehér ló fordult be a sarkon,
rózsaszín tolldísszel a fejükön.
Bel nyelvhasználata még ennél is durvább volt. A hintóhoz rohant,
amelyet teljes egészében
kitöltött Max ruhája és a gigantikus csokor. A hatalmas anyagtenger
mögött csak a feje búbját lehetett látni annak, aki Bel feltételezése
szerint Max apja lehetett, és kész csoda, hogy nem fulladt meg a
fehér fodrok között.
– Stuart még nincs itt! – hadarta Bel. – Tegyél még egy kört a
templom körül!
– Nem baj – mondta Max lemondással a hangjában. – Tudom.
– Mi van? – kérdezte egy férfihang a ruhatenger mögül.
– Ne aggódj, apa. Te azért csak sétálj végig velem a hajón. Gyere.
– Nem tarthatod meg az esküvődet, ha nincs itt a vőlegény! –
méltatlankodott az apja.
– Akkor most nyisd ki a szemed – mondta Max, és kidugta
selyemcipellős lábát a hintó
ajtaján.
A templomhoz vezető tizenöt perces út alatt Max az összes
lehetséges negatív érzelmet átélte, amit egy ember átélhet.
Bizonytalanság, bűntudat, rossz előérzet, félelem, döbbenet,
hitetlenkedés, fájdalom és harag kavargott benne, de mire a
templomhoz ért, a széles skála
összeszűkült, és nem érzett mást, csak féktelen haragot és valami
hihetetlen elszántságot,
hogy most már végig kell csinálnia. Olyan egyenes gerinccel karolt
az apjába, mint a
szőlőkaró; a tartását megirigyelte volna egy hercegkisasszony is.
Most megmutatja a világnak, dohogta magában, hogy milyen
kaliberű nő Maxine McBride! Azzal, hogy a világot ebben az
esetben csak Barnsley lakosságának a töredéke képviselte, még csak
nem is foglalkozott.
Szóval, miután egy hadseregnyi koszorúslány, vőfély és
templomszolga kiszabadította
Maxet a tündérmesébe illő hintó fogságából, a teljesen
összezavarodott Graham McBride azon
kapta magát, hogy Mendelssohn nászindulójára lépeget a lánya
oldalán a zsúfolásig telt
templomban, csupa értetlen, többnyire díszes kalapban folytatódó
arc között. Max hétéves
volt, amikor a nevére vette, és azt hitte, elég jól ismeri, de ezt a
meggyőződését minden
vonatkozásban felülírta a mai nap. Aminek még nem volt vége!
Először is, felajánlotta, hogy teljes egészében állja az esküvő
költségeit, de Max ezt – mondván, hogy szűk körű szertartás lesz
csak – nem fogadta el. Onnan, ahol állt, a szertartás mindennek
látszott, de szűk körűnek semmiképp. Elton John és Lady Gaga
közös fellépésén sem lett volna több ember. És mindezt
betetőzte, hogy a gazember vőlegény tényleg nem volt sehol. A
lelkész elindult feléjük, de
Max egy határozott kézmozdulattal megálljt parancsolt neki. Az
orgonista körülnézett,
abbahagyta a játékot, majd gyorsan újra is kezdte. Biztos azt hitte,
hogy Luke a vőlegény.
– Max… – kezdte Luke.
– Luke! – válaszolta Max mosolyogva. – Köszönöm, hogy eljöttél.
És most, engedjétek,
hogy a kezembe vegyem a dolgokat. Bel, Violet, álljatok ide
mögém. Apa, ha készen állsz,
mehetünk.
Max bekapcsolta a ruháján a lámpácskákat. A vállára erősített apró
pillangók megemelték a
szárnyaikat, azok meg, amelyeket a terebélyes szoknyájában
helyeztek el, villogni kezdtek.
Szegény fotósnak fogalma sem volt, hogy mi történik, de mivel
előre kifizették a munkáját,
szorgalmasan kattogtatni kezdte a gépét.
– Maxine, mi folyik itt? – kérdezte Graham, aki most már semmit
sem értett. – Hol van
Stuart? – Hiába törte hagyományos yorkshire-i módon gondolkozó
fejét, nem jutott vele
semmire. Illetve azt a konklúziót tudta csak levonni, hogy valami
kutyául modern esküvőről
van szó, ahol a feje tetejére állították az összes hagyományt, és a
vőlegény majd csak a
menyasszony után érkezik. Tudta, hogy Max nem bolond, így
biztosra vette, hogy nem sétálna
végig a templomon, ha a végén nem futna össze valahol a férfival,
akivel össze akarja kötni az életét. Persze tudhatta volna, hogy Max
nem elégszik meg egy szokványos esküvővel. De ami
itt eddig történt, az több volt a soknál. Még Max esetében is.
Max lefegyverzően mosolygott, miközben méltóságteljes
lassúsággal elvonult a padsorok
között. Gyakorlatilag tyúklépésben haladt, és minden mozdulatot
megfontolt. Az, hogy a
ruharengeteg miatt csak féloldalasan tudtak haladni a szolidabb
ruhákhoz tervezett
főhajóban, tovább lassította a folyamatot. Ha nincs mellette
kísérőként az apja, akkor is
nehezen fért volna el. A csokra akkora volt, mint egy kisebb,
rózsaszínben játszó Niagara-
vízesés, és a ruhája biztos nyomott vagy másfél tonnát. A cigány
Margaret nem túlzott,
amikor azt állította, hogy sok menyasszony megfutamodik az első
próbák után, és
megelégszik egy szerényebb ruhával is. Max észrevette, hogy az
anyja tátott szájjal figyel az első sorból, és ha nincs ott mellette
Sylvia néni, hogy belékarolhasson, talán össze is esik.
Amikor a főhajó végéhez ért, ahol Stuartnak kellett volna várnia,
Max a gyülekezet felé
fordult, és megvárta, hogy az orgonista eljátssza az utolsó futamokat.
– Hölgyeim és uraim – kezdte hűvös nyugalommal. A közeli
oszlopról visszapattanó szavait
halk visszhang követte, ami kísértetiessé tette a pillanatot. – Az
eredeti terv, úgy tűnik, megváltozott. Ma nem lesz esküvő, mivel
nem érkezett meg a vőlegény.
– Tudtam – mormogta Graham dühösen. Pedig igazából fogalma
sem volt semmiről. Arra
számított, hogy bármelyik pillanatban felébred ebből a rémálomból,
amibe minden bizonnyal
a tegnap nagy mennyiségben elfogyasztott Cathedral City sajt miatt
került.
– De hogy ne vesszen kárba az a rengeteg előkészület, amely ezt a
napot megelőzte, arra
kérem önöket, hogy csatlakozzanak hozzám a fogadáson. A
kényelmes odajutást egy minibusz
fogja biztosítani, amely, ha úgy kívánják, bármikor visszahozza
önöket ide, a templomhoz.
Ami a nászajándékokat illeti, nos… azokat természetesen nem
fogadhatom el. Remélem,
megtartották a nyugtákat, így nem éri önöket anyagi kár. Köszönöm.
Néhányan tapsolni kezdtek, majd rögtön abba is hagyták,
nyilvánvalóan azért, mert nem
tudták, illendő dolog-e. És mindenki sugdolózni kezdett a
szomszédjával.
– Hol van Stuart? – kérdezte Kay McBride.
– Anya, csak szállj be a minibuszba.
– A büdös életbe! – káromkodott Bel. – Megölöm Stuartot, kerüljön
csak a kezem közé!
– Úgy érzem magam, mintha egy rossz álom közepébe csöppentem
volna – mondta Violet.
– Most mit fogunk csinálni?
– Beszállunk a minibuszba. – Azzal Bel karon ragadta, és vonszolni
kezdte maga után. – Ha
egy menyasszony olyan határozott fellépésű, mint Max, nem szabad
vele ellenkezni. Én már
csak tudom.
Elég sok vendég döntött úgy, főleg Stuart részéről, ami nem volt
meglepő, hogy nem
mennek el a fogadásra, a többség azonban, ha döbbenten is, sorba
állt a minibuszhoz. Az
idősebbek közül néhányan teljes meggyőződéssel hitték, hogy egy
bizarr menyegzőn vannak,
ahol a vőlegény majd egy dobozból vagy magából a tortából bukkan
elő. Max egyedül szállt be a Hamupipőke-hintóba, noha az eredeti
terv szerint Stuarttal összebújva indult volna el a
fogadás helyszínére, forró csókokat váltva mint férj és feleség.
Égetni kezdték a szemét a
kósza könnyek, és hogy egy másfajta sokkal elijessze őket, barna
bőrű karjába mélyesztette
csillogó körmeit.
– A kibaszott életbe… – mondta az apja, amikor meglátta a tortát.
– Graham! – szólt rá a felesége. Huszonhat éves házasságuk alatt
egyszer sem hallotta
káromkodni a férjét.
A fényképésznek többször is orgazmusa volt a látványtól. Olyan
lelkesen fotózott, mintha
észre sem vette volna, hogy nincs vőlegény. Mindenütt virágok
voltak, gyönyörű rózsaszín
kompozíciók, amelyek csodálatos illatot árasztottak. Violet sírni
tudott volna a barátnője
miatt. Micsoda pazarlás! Mennyi erőfeszítés a semmiért.
– Kérem, tegyenek úgy, mintha egy szokványos ebéden vennének
részt – kérte Max a
vendégeket. – Nem hagyhatjuk, hogy kárba vesszen ez a sok
csodálatos étel… Főleg, hogy ki
van már fizetve. Jó étvágyat mindenkinek!
Max tudta, hogy minden vendég yorkshire-i, akiket úgy neveltek,
hogy nem szabad
elpocsékolni semmit.
– Annak a csirkefogó barátjának kitekerem a nyakát, ha egyszer a
kezem közé kerül –
mondta Bel morogva Luke-nak.
– Akkor sorszámot kell húznia, Bel – válaszolta Luke. Maxet
figyelte, aki hatalmas
rózsaszín csokrával a kezében a torta mellett álldogált. Magas
sarkain, plafonig érő
parókájával talán a két métert is meghaladta, mégis olyannak látta,
mint korábban soha:
törékenynek és sebezhetőnek. Még a válla is belegörnyedt a
fájdalomba. Szerette volna
átölelni és elvinni innen; forró vízzel megtölteni neki egy hatalmas
kádat, teát és pirítóst készíteni neki, és hagyni, hogy beszéljen, míg
el nem nyomja az álom. Luke túl közel állt
Stuarthoz ahhoz, hogy élete végéig haragudjon rá, de ebben a
pillanatban gyűlölte azért, amit Maxszel tett. Csak remélni merte,
hogy Max sohasem szerez tudomás Jenny Thompsonról.
A személyzet káprázatos volt. Gyorsan eltüntették Stuart
névkártyáját, és mindenkit eggyel
feljebb ültettek, hogy Max mellett ne maradjon üresen a szék.
– Legalább nem kell beszédet mondanod, apa – jegyezte meg Max,
amikor felszolgálták a
főfogást. Az anyjától tudta, hogy Graham nem örült az effajta
szereplésnek.
– Mondok én beszédet, ne félj, csak kerüljön a kezem közé a
nyavalyás vőlegényed! –
mondta Graham haragtól sistergő hangon, majd dühödt mozdulattal
a villájára tűzött egy
karfiolvirágot.
– Remélem, hogy azért elmész a fürdőbe – mondta Bel. – Jót tenne
neked.
– Nem – felelte Max. – Nem akarok odamenni, hogy aztán egyedül
aludjak a hatalmas
nászágyban.
– Akarod, hogy elmenjek veled?
– Na, ne. Majd elküldöm anyát és apát. Apa szívrohamot kap, ha
ezek után nem kenegetik
napokig levendulaolajjal a testét.
Éppen a kávét szolgálták fel, amikor Luke, mindenkit meglepve,
szólásra emelkedett, és
hogy elhallgattassa a násznépet, néhányszor összeütötte a tenyerét.
– Hölgyeim és uraim – kezdte, amikor elcsendesedtek a vendégek. –
Azt hiszem, mindenki
egyetért velem abban, hogy elég különös fordulatot vett a mai nap.
Mintha ködben
tapogatóznánk mindannyian. Ezért is vállaltam magamra, hogy Max
és a családja nevében
köszönetet mondjak önöknek azért, hogy eljöttek a templomba, majd
ide, a fogadásra is, hogy ne menjen kárba ez a sok csodálatos
ennivaló, és hogy ne legyen olyan üres és szomorú ez a
gyönyörűen feldíszített terem, mint amilyen az önök jelenléte nélkül
lenne. Násznagyként
Stuartról kellene beszélnem, de ezt nyilvánvalóan nem teszem.
Inkább Maxről mondanék
néhány szót, ha megengedik.
Miközben ezt mondta, annyi melegség volt a szürke szemében, hogy
Maxnek nyeldesni
kellett a rátörő érzelmektől.
– Tizenhat éves korunk óta ismerjük egymást Maxszel. Egyszerre
kezdtük meg a
tanulmányainkat a hatosztályos gimiben, csak ő, bántó módon, közel
sem öregedett annyit,
mint mi, többiek. – Elhallgatott, talán hogy helyet adjon a felhangzó
nevetésnek, és hogy
megvakarja őszes üstökét. – Ha külsőleg változott is egy kicsit, az
biztos, hogy lélekben
ugyanaz a vicces, sziporkázó, nagyszívű és gyönyörű ember maradt,
akinek megismertem. És
amilyen mindig lesz is. Ebben biztos vagyok. Ma elmenekülhetett
volna, hogy odahaza,
labdává gömbölyödve kisírja magából a sértett fájdalmat, mégsem
tette. És azért nem ezt az
utat választotta, mert ő Maxine McBride, aki nem futamodik meg, és
nem rejtőzik el, hanem
emelt fővel állja a sarat, bármit hoz számára az élet. Igazi túlélő, a
szó nemes értelmében, aki újra és újra képes felülemelkedni a
nehézségeken. Emeljük hát poharunkat a mi csodálatos
Maxünkre, biztosítsuk támogatásunkról, a szeretetünkről, és
kívánjuk neki a legjobbakat. –
Felemelte a poharát, és kedvesen odakacsintott a menyasszonyra. –
Maxre!
– Maxre! – mondták kórusban a vendégek, kivéve Grahamet, akit
annyira elragadtak az
érzelmei, hogy nem tudott megszólalni, és Kayt, aki a
zsebkendőjébe zokogott.
Aztán Sylvia néni tapsolni kezdett, és hamarosan mindenki
csatlakozott hozzá – ütemesen
összeütődő tenyerektől visszhangzott a terem, és mindenhonnan
melegség és szeretet
sugárzott Max felé, aki felemelte a poharát, és rekedt hangon csak
annyit mondott:
– Köszönöm. Köszönöm mindenkinek. Köszönöm, drága Luke.
79. fejezet
Max este kilenckor még mindig a menyasszonyi ruhájában volt. Az
alsószoknyákat ugyan
levetette, és a cipőt is lerúgta, de minden mást magán hagyott. A
csípője és a dereka majd
leszakadt a fájdalomtól; a bőrét vörösre dörzsölte a szorosan fűzött
anyag, és nagyon jólesett volna egy forró fürdő meg egy Sudo
krémes masszázs, de akkor le kellett volna vetnie a
gyönyörű ruhát. A tükörbe pillantott, és egy igazi cigány
menyasszony nézett vissza rá,
akinek a bőrszíne olyan volt, mint az odaégett húsé. Ezen a napon
úgy nézett ki, mint a
hercegnő, akiről kislánykora óta álmodott. Csakhogy ennek a
hercegnőnek, akárcsak Lady
Dianának, űzött volt a tekintete, aminek az volt az oka, hogy a
hercege lyukat ütött a szívén.
A távműködtetésű kapu csengője vendég érkezését jelezte, és az ajtó
mellé felszerelt
képernyő azt is elárulta, hogy Luke az. Max mezítláb
végigporoszkált a folyosón, és
elfordította a zárban a kulcsot. Valószínűleg Luke volt az egyetlen
ember ezen az estén, akit Max hajlandó volt beengedni.
– Egyedül vagy? – kérdezte a férfi. – Egy ilyen nap után?
– Igen. Én akartam így.
– Kemény vagy magaddal – mondta Luke, és bement a nappaliba,
ahol ledobta magát a
kanapéra. Max csatlakozott hozzá.
– Mióta tudsz róla? – kérdezte Max lágyan.
– Miről? – A rövid kérdésből sütött a pánik.
– Stuart viszonyáról.
Hosszú, beszédes csend előzte meg a pillanatot, mire Luke elég
bátorságot gyűjtött a
válaszhoz.
– Én semmi ilyesmiről nem tudok.
Max elmosolyodott.
– Jaj, Luke, hogy lehet ilyen pocsékul hazudni? Láttam őket.
Luke már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, „kiket?”, de sem
hazudni nem akart Maxnek,
sem az igazságot nem bírta elmondani neki, így a torkán akadt a szó.
– Ma délelőtt a templom felé tartottam a Hamupipőke-hintóban, és
biztos voltam benne,
hogy Stuart ott fog várni az oltár előtt. És mivel a kocsis meg akart
dolgozni a pénzéért, úgy döntött, hogy tesz velem egy kis kitérőt, és
végigvisz néhány környékbeli utcán, hogy
integethessek a járókelőknek. Többek között a Duke Street-i kifőzde
előtt is elhaladtunk –
folytatta Max gyanúsan rekedt hangon –, és ott, közvetlenül az ablak
mögött, nem más
reggelizett, mint az én drága vőlegényem és Jenny Thompson.
Tudom, hogy nem csinálta
szándékosan, de ez akkor is övön aluli volt.
– Ó, Jézusom – suttogta Luke.
– Hadd találjam ki a következő kérdésedet. Láttak engem? A
válaszom: igen. A nagy
szerelmes mosoly úgy olvadt le az arcukról, mint ablaküvegről a jég.
Szóval, akkor már
biztosan tudtam, hogy Stuart mégsem lesz ott a templomban. Azt
mondta, hogy a farkát is
levághattam volna, akkor sem érezte volna magát kevésbé férfinak
mellettem. Jó, hogy nem
tettem meg, igaz? Akkor most mit dugna be a takarítónőm lányába?
– Erre még nem került sor, Max – vágott közbe Luke.
– Ha eddig nem is, mostanra biztos pótolták ezt a mulasztásukat –
válaszolta Max a
keserűnél is keserűbb nevetéssel. – Belnek és Violetnek egy szót
sem szóltam a dologról.
Majd persze elmondom nekik, de csak ha a saját fejemben már
rendet tettem.
– Van egy kis konyakod? – kérdezte Luke. – Azt hiszem,
mindkettőnknek szüksége lenne
rá.
Max felállt, és kitöltött két pohárral.
– Bár tudnám, mit mondhatnék, hogy jobban érezd magad –
dünnyögte Luke.
– Semmit – válaszolta Max. – Tudod, még az is megfordult a
fejemben, hogy utánamegyek,
és azt mondom neki: „Felejtsük el ezt a nyavalyás ruhát, meg a
fogadást, meg mindent,
mondjuk azt mindenkinek, hogy vége, mégsem lesz esküvő, aztán
szökjünk el Gretna
Greenbe. De a végén sokkal jobban akartam a ruhámat, mint a
szökést. Azt mondta,
eltávolodtunk egymástól, és én nem akartam elhinni neki. Egészen
addig, míg végig nem
gondoltam a helyzetünket. Jenny csak egy ok a sok közül, amiért
faképnél hagyott, szó szerint az oltár előtt.
– Azt hiszem, jobban tennéd, ha levetnéd a ruhádat, és vennél egy jó
habos fürdőt – vélte
Luke.
Max nagyot kortyolt a konyakospoharából.
– Sohasem fogom levenni – fogadkozott. – Miss Havishammá{5}
változom. Idehozatom a
torta maradékát, és hagyom, hogy beszőjenek minket a pókok.
Luke átkarolta a nő vállát, és magához húzta. Bármilyen erős volt is
általában Max, most
kicsinek, gyengének és nagyon, de nagyon törékenynek érezte
magát.
– Nem hagyom, hogy magadba zárkózz – suttogta. – Te nem arra
születtél, hogy elbújj az
emberek elől. Még hogy pókhálókat növesztesz magad köré!
– Képzeld, mennyi pénzt megspórolok csak a mosáson, ha többé
nem öltözöm át, és nem
megyek sehová. A vásárlásaimat online is végezhetem. – Max
rángatni kezdte a ruháját. –
Milyen nevetségesnek tűnhettem a vendégek szemében…
Luke azon nyomban szembefordult vele.
– Nem vagy nevetséges, Max McBride. Gyönyörű vagy!
– Ja, tényleg – felelte Max, kerülve a férfi tekintetét.
– Márpedig az vagy, bármit veszel is magadra. És mindenkinek, aki
ismer és szeret, ez a
véleménye.
– Nagyon kedves, hogy eljöttél, Luke – mondta Max. Érezte, hogy a
szemét elfutja a könny.
Meghatónak találta az őszinte vigasztalást. – De most már szeretnék
egyedül maradni.
– Oké. – A férfi megcsókolta Max homlokát, és felállt. – Jó éjszakát,
Miss McBride. És ne
feledd, amit mondtam. Csodálatos vagy, figyelemre méltó, és
nagyon, de nagyon bátor.
Miután Luke elment, Max ismét teletöltötte a poharát, és visszaült a
kanapéra. A háza ezúttal tényleg olyan spártainak és hidegnek tűnt,
mint amilyennek Stuart lefestette. És nemcsak túl nagy volt, hanem
jellegtelen is. A kanapé stílusos volt, de kényelmetlen, a fehér falak
bántották a szemet.
Maxet végtelen szomorúság fogta el. A kapcsolata Stuarttal véget
ért, ehhez már kétség sem
férhetett. Egy hajtásra kiitta a konyakot, aztán a csúf formatervezett
asztalra tette a poharat, és addig zokogott, míg álomba nem sírta
magát a kemény bőrkanapén.
Violet
esküvője
80. fejezet
– Nos, magunk között szólva, három esküvőből eddig kettő
pocsékba ment. Fel tudod fogni,
mekkora nyomást jelent ez rád nézve? A tiédnek most már sikerülni
kell – mondta a teáját
kortyolgatva Bel a malston-i Kertcentrum kávézójában. Egy hét telt
el Max esküvői fiaskója
óta, és három volt hátra Violet nagy napjáig.
Max Violet elé tolta az utolsó minikrémest.
– Edd meg. Hátha hízol tőle egy kicsit. Ma, ha nem haragszol meg,
még a szokásosnál is
véznábbnak látlak.
– Te sem vagy éppen fejőlány alkat – válaszolt Violet. – Hogy érzed
magad?
– Jól – felelte Max nem éppen meggyőző mosollyal.
– Hallottál valamit Stuartról? – kérdezte Bel. Úgy köpte a férfi
nevét, mintha egy alattomos kígyóról beszélt volna.
– Nem. Zsákokba raktam a holmiját, és Luke elvitte a szülei házába.
Kivéve az órát meg a
pulcsit, amit a születésnapjára vettem. Azokat ugyanis visszaküldte.
Még ki sem bontotta a
csomagolásból.
– A szarházi – sziszegte Bel.
– És tegnap, amikor hazaértem, ott találtam a BMW-jét a ház előtt.
A kulcsait meg bedobta
a postaládába. A kocsi sem kell neki.
– Duplán szarházi.
– Állj már le, Bel! – szólt rá Violet. – Szerintem sokkal rosszabb
lenne, ha megtartotta
volna az autót. Akarod, hogy segítsünk eladni?
– Nem vinne rá a lélek – felelte Max. – Azt hiszem, mindent
nejlonzsákba gyömöszölök, és
odaadom egy jótékonysági szervezetnek.
– Nem gyömöszölhetsz nejlonzsákba egy BMW-t! – kiáltott fel
méltatlankodva Bel.
– Úgy látom, nagyon helyes, gondoskodó fiú ez a Luke – jegyezte
meg tűnődő hangon
Violet. – Rengeteget törődik veled.
Bel észrevette a Max szemében megcsillanó könnyeket, és mint
tanítónő a vasárnapi
iskolában, vidáman összecsapta a kezét.
– Na jó, ebből elég. Ne vegyünk egy dartstáblát? Lassan
teletűzdelhetnénk fényképekkel…
Max kuncogni kezdett.
– Nem rossz ötlet. Erről jut eszembe, hogy álltok Richarddal?
– Jelenleg Ukrajnában van, üzleti ügyben. Szerdán látom megint.
Nagyon egykedvűnek tűnt a hangja, ezt egymástól függetlenül
észrevette Violet is és Max
is.
– Smároltatok már egyáltalán? – kérdezte Max.
– Nem – felelte Bel. A gondolat, hogy ismét intim viszonyba
kerüljön Richarddal,
megrémisztette. Most már nemcsak fallal védte a szívét, hanem
pengeéles szögesdróttal és
fegyveres őrrel ellátott toronnyal is. – Egyébként megharagudnátok
rám, ha ismét
összejönnénk?
– Ugyan – ingatta a fejét Violet. – A barátság nem így működik, és
ezt te is tudod. A te
életedről van szó. Bármi történik is köztetek, mi örülni fogunk neki,
és mindig ott leszünk, ha szükséged lesz ránk.
– Bár otthon, titokban, tűkkel fogjuk szurkálni a róla készített
viaszfigurát – tette hozzá Max. – Miért, talán napirenden van a
békülés?
– Még nincs, csak kíváncsi voltam, hogy mit szólnátok hozzá. Hogy
nem lennék-e a
szemetekben örök szégyenfolt, a női nem megbecstelenítője, ha
visszavenném – magyarázta
Bel, majd Violethez fordult: – Nincs kedved megmutatni a flancos
fagylaltozódat, ha már a
környékén vagyunk? Mikor akarod megnyitni? Megvan már az
időpont?
– Augusztus első hetében – válaszolta Violet. – Miután a nászútról
visszajöttem.
– Az apósék speciálisan felszerelt lakókocsijával. Lenyűgöző –
tréfálkozott Bel.
Violet legnagyobb örömére Pav kisteherautója a fagylaltozó előtt
állt, amikor megérkeztek.
Pedig úgy emlékezett, hogy a férfi ezen a héten városon kívül lesz,
talán Wakefieldben, egy munka miatt. Egy helyi cég annyi lengyel
vendégmunkást toborzott egy építkezésre, amennyit
csak össze bírtak szedni, hogy elkerüljék a büntetést, amit fizetniük
kellett volna, ha nem végzik el határidőre a vállalt munkát.
– Ding-dong – mondta Bel jól hallható suttogással, amikor
megpillantotta a jóképű, sötét
hajú művészt. Violet figyelmeztetően oldalba lökte.
– Helló, Pav – mondta Violet. – Nem akarjuk zavarni. Csak azért
jöttünk, hogy
eldicsekedjem a barátnőimnek a munkájával.
Pav szégyenlősen felnevetett.
– Tetszik a rúdja – mondta Bel, és miközben végighúzta a kezét az
egyik simára csiszolt,
aranyszínű tartóoszlopon, pimaszul odakacsintott Violetre.
– Valóban lenyűgöző – csatlakozott hozzá Max is. – Alig várom,
hogy idejöhessek, és
felzabálhassam a profitodat.
– Hogy az ördögben tudta szabad kézzel megrajzolni ezeket a
lovakat? – érdeklődött
hitetlenkedve Bel. Valóban gyönyörűnek találta a szeme elé táruló
látványt.
– Nem tudom. Nekiláttam, és ilyenek lettek. – Pav megvonta azt a
csodálatosan széles
vállát. – Meg sem tudom mondani, hány lovat festettem már
életemben. Ha belegondolok,
előbb tudtam rajzolni, mint járni.
– Nos, Pav, köszönjük – vágott közbe Violet, mert mielőbb ajtón
kívül akarta tudni a
bizalmaskodó Belt. – Hétfőn egész nap itt leszek. Talán megint
összefutunk.
– Igen, Pav, köszönjük. Viszlát! – fontoskodott tovább Bel, és
Violetet utánozva integetett neki.
– Az anyját! Elképesztően néz ki ez a pasi – dünnyögte Bel, amint
hallótávolságon kívül
kerültek. – Hétfőn egész nap itt leszek, Paaaav… Csak vigyázz,
nehogy bundabugyiban gyere
tanga helyett.
– Észnél vagy? – méltatlankodott Violet. – Ha elfelejtetted volna,
gyűrűs menyasszony
vagyok.
– Még van három heted egy utolsó flörtre – cukkolta tovább Bel, bár
csak részben gondolta
tréfának, amit mondott: igazából nagyon is szerette volna, ha valaki
elhalássza Violetet annak a férfinak az orra elől, akit magában csak
lagymatag, pipogya papucsként tudott elképzelni.
Egy olyan pasi, mint a jóképű Pav. Vagy Dan. Jézus, hová szaladtak
megint a gondolatai?
Bel és Max a Fehér Esküvő előtt várta, hogy Violet befejezze a
telefonbeszélgetést Glynnel. És mivel elég közel álltak hozzá,
hallották, amint nagyon feszes hangon azt mondja neki:
– Két óra. Maximum. Éppen most akarunk bemenni az esküvős
boltba… Hogy érted, hogy
„mit csináltunk eddig”? Kávéztunk, beszélgettünk… Nem, nem
jártam a Carouselben. Nem tudom, ott van-e a festő.
– Miért kell beszámolnia minden lélegzetvételről? – súgta Bel
Maxnek. – Figyeld az arcát,
teljesen kivan.
És vajon miért hazudik a Carousellel kapcsolatban?
Max Violet arcát nézte, miközben beszélt, és magában igazat adott
Belnek: Violet tényleg megviseltnek látszott.
– Ez nem normális – tette hozzá Bel, és egészen addig folytatta a
füstölgést, míg Max meg
nem paskolta a karját. – Pszt… Jön!
Violet pár lépéssel beérte őket.
– Bocs, hogy feltartottalak benneteket. Glyn csak meg akarta
kérdezni, mit készítsen
uzsonnára.
– Stuart nem tudott volna megkülönböztetni egy lábast egy golden
retrivertől, mégis… –
Amikor észrevette, hogy milyen keserűen cseng a hangja, Max
elhallgatott. – Az a helyzet,
hogy Jenny sokkal jobban illik hozzá, mint én. Biztos hagyományos
módon fogják felosztani
maguk között a dolgokat. Jenny majd mos meg vasal, Stuart meg
szépen beveri a falba a
szögeket.
– Glynnek elege lehet abból, hogy egész nap ki sem lép a házból –
jegyezte meg kedvesen
Bel, bár igazából azt gondolta, hogy egy nagy seggbe rúgást
érdemelne a tohonyaságáért,
semmi mást. Már azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a
hájas disznónak
menstruációs görcsei vannak.
Violet felsóhajtott.
– Bárcsak… – Ne én lennék a létezése epicentruma… – Á, nem
számít – legyintett
lemondóan, majd belökte a bolt ajtaját.
– Szép napot, hölgyeim – üdvözölte őket a bolt mögötti helyiségből
előlépő Freya. – Hogy
vannak?
– Jól – felelték kórusban, bár a hangszínük nem erről árulkodott.
– Azért jöttem, mert szükségem lenne néhány kiegészítőre – mondta
Violet.
– Én pedig azért, hogy megtudjam, mit tehetnék a
cigánymenyasszony-ruhámmal most,
hogy többé nincs rá szükségem – folytatta Max, és magában
felkészült az ilyenkor szokásos
„no, és hogy ment” kérdésre. Freya azonban semmit sem kérdezett.
Mintha sejtette volna,
hogyan végződött a nagy esküvő.
– Ismerek egy hölgyet, aki felvásárolja, majd újra eladja a
feleslegessé vált darabokat. Ha gondolja, megadom a telefonszámát
– ajánlotta Freya, és az asztalához lépett, hogy
előkeresse az említett hölgy névjegyét. Olyan könnyedén, olyan
kellemmel mozgott, hogy
Max lefogadta volna – az idős hölgy profi táncos volt valamikor.
– Köszönöm – mondta Max, és a táskájába csúsztatta a névjegyet.
– Legyen fátylam, vagy ne legyen? – morfondírozott hangosan
Violet, miközben a fejére
illesztett egy csillogó strasszokkal kirakott tiarát.
– Szerintem kifejezetten illene a ruhájához – vélekedett Freya, majd
kihúzott egy fiókot, és elővett egy rövid, elefántcsontszínű fátylat.
Parányi barackszín virágok díszítették a peremét, ugyanúgy, mint a
ruha nyakát, amit Violet már az első látásra olyan megkapónak
talált. Aztán Freya kihúzott egy másik fiókot is. Ez finoman
megmunkált tiarákkal és diadémokkal volt tele.
– Próbálja fel ezt! – javasolta Freya, és egy bájos csattal egy keskeny
aranykarikához
erősítette, majd Violet fejére helyezte a fátylat.
– Nagyon szép – mondta Max, aki összefont karral figyelte a
jelenetet –, de én néhányat
még felpróbálnék.
Violet így is tett, de egyik sem illett hozzá annyira, mint az egyszerű
karika.
– Maga aztán tényleg ismeri a leendő menyasszonyokat – jegyezte
meg elismerő hangon.
– Elég régóta vagyok a szakmában – válaszolta mosolyogva Freya.
– Barnsley-ból származik? – kérdezte Max.
– Igen, itt születtem. De a világban szinte mindenütt éltem.
Londonban, Párizsban,
Berlinben…
– Ó, mennyire imádom Berlint! – kiáltott fel Bel lelkesen. Az
apjának rengeteg üzleti
érdekeltsége volt a német fővárosban, ahová évente kétszer biztosan
ellátogattak. Mindig
ugyanabban a gyönyörű hotelben szálltak meg a város peremén. Egy
régi kastély volt,
amelynek két nagy kőhattyú vigyázta a bejáratát.
– Magam is gyönyörű éveket töltöttem Berlinben – mondta még
mindig mosolyogva Freya.
– Nos, másfél hét múlva el kellene jönnie egy utolsó próbára. Talán
tizennegyedikén,
csütörtökön, ha magának is alkalmas – fordult Freya vissza
Violethez, majd összehajtotta a
fátylat, és a csinos aranypánttal együtt egy takaros, Fehér Esküvő
feliratú táskába tette, és bejegyezte a naptárába az időpontot. –
Gondolom, már nagyon izgatott.
– Igen, persze – válaszolta szélesen mosolyogva Violet. Ami persze
csak álca volt, mert
belülről napról napra szerencsétlenebbnek érezte magát. Ennek
ellenére nem volt választása: fel kellett vennie az álomszép ruhát,
odamenni az oltár elé, és kimondani a Glyn számára
boldogító igent. És attól kezdve tényleg olyan lesz majd, mint egy
kalitkába zárt madár.
81. fejezet
Glyn a nyakánál fogva tartotta a szívszaggatóan nyüszítő kiskutyát.
A másik kezében egy
hurokban végződő kötél volt.
– Ha elhagysz, felakasztom – mondta nyugodtságában is gonosz
mosollyal. Aztán egy
sima, begyakorlottnak tűnő mozdulattal a kutya nyakára illesztette
az egyelőre még laza
hurkot. Violet felvisított. Megpróbált odarohanni, hogy segítsen az
állaton, de olyan lassan mozgott, mintha ólom húzta volna a lábát, és
az izmai fájtak a melaszosan sűrű levegő
súlyától.
Közben Glyn Violettel kezdett kiabálni, hogy jobban szereti a
kutyát, mint őt. Violet
visszakiabált, hogy ez nem igaz, és kérlelni kezdte Glynt, hogy
legyen olyan kedves, és
engedje már el azt a szegény kis jószágot. Erre Glyn elsírta magát, a
kutyus kicsúszott a
markából, és miközben ott himbálódzott a kötél végén, szörnyűséges
hangokat hallatott.
Amikor Violet végre felébredt, rájött, hogy nem a kutyus nyöszörög,
hanem ő maga.
– Letty, drága szerelmem, jól vagy? – Glyn átölelte, és vigasztalni
próbálta, de Violet az
első pillanatokban, az álom és ébrenlét határán még küzdött ellene,
és közben reszketve
zokogott. – Semmi baj, csak rosszat álmodtál… – Glyn kisimított
egy csapzott tincset a
homlokából, majd apró csókokkal hintette be az arcát.
– Ne! – Violet ellökte magától a férfit, olyan erővel, hogy
visszahanyatlott a párnájára, és sebzett kifejezés jelent meg a
szemében.
– Ne haragudj! – kérlelte Violet. – Rosszat álmodtam, és nem
kaptam levegőt.
– Semmi baj – mondta Glyn megértően. – Itt vagyok. Mit álmodtál?
– Igazából nem is emlékszem – hazudta Violet.
– Szegény drágám, annyira a hatása alatt vagy. Ne menj ma be abba
a boltba. Nem lesz
semmi baj, ha egyszer itthon maradsz.
– Muszáj bemennem, Glyn. Több szállítót is várok; ha itthon
maradok, ki foglalkozik velük?
És egy kis levegőre is szükségem van – tette hozzá, majd nyomban
át is lendítette a lábát az ágy peremén. A férfi azonban, legnagyobb
meglepetésére, a derekára csúsztatta a kezét, és
visszahúzta.
– Szeretkezzünk! – súgta Violet fülébe. – Nem is emlékszem, mikor
bújtunk össze utoljára.
– Nem tudok. Menstruálok.
– Az nem lehet. Még nincs itt az ideje.
– De igen – erősködött Violet. – Épp most kezdődött.
– Biztos vagyok benne, hogy két héttel ezelőtt ugyanezt hoztad fel
kifogásként. Úgyhogy
még korai lenne.
Violet türelmetlenül összevonta a szemöldökét.
– Mit akarsz? Mutassam meg a tamponomat?
– Igen – válaszolta Glyn feszes szájjal. – Mert ha nem most hazudsz,
akkor a múltkor nem
mondtál igazat.
– Ó, az isten szerelmére! – Violet dühösen a szekrényhez masírozott.
– Ne haragudj. Ostobán viselkedem. – Glyn dörzsölni kezdte a hasát.
Most azt fogja
mondani, hogy nem érzi jól magát, gondolta Violet. Azt hiszi, akkor
majd otthon marad. Glyn azonban, alaposan meglepve Violetet,
csendben maradt.
Violet a száját rágva azon tűnődött, hogy ki merje-e mondani a
fejében motoszkáló
gondolatot. A tamponos incidens arra ösztönözte, hogy ezt
megtegye.
– Glyn, azt hiszem, keresned kellene egy új terapeutát. Vagy
kezdened kellene valamit az
életeddel.
– Pontosan ezt teszem – bólintott Glyn. – Veled. Mit szólnál hozzá,
ha ma grillezett lazac
lenne a vacsora?
Violet nyakig vörösödött, amikor a Carouselbe lépve meglátta Pav
arckifejezését.
– Jó reggelt, Violet – üdvözölte széles mosollyal a férfi. Az ő
kiejtésében úgy hangzott a
megszólítás, mintha egy egzotikus francia nőhöz intézte volna a
szavait. Ví-o-lett. – Várjon, hadd segítsek.
Violet átadta neki a kezében lévő két nehéz szatyrot. Tej és tejszín
volt bennük, és néhány apróság, amit útközben vásárolt a helyi
gazdaboltban.
– Milyen fagylaltot készít ma? – kérdezte Pav.
– Citromosat, gyömbéreset, mascarponét és Fekete-erdőt. Már ha
megérkezik hozzá a
gyümölcs. Ja, és mogyorós-sajttortásat.
– Ó, Istenem. A közelben leszek, ha kóstolni kell – mondta nevetve
Pav.
Violet érezte, hogy átmelegszik a belseje. Milyen csodás lenne, ha
mindennap ezt a hangot
hallaná élete végéig! Mindig olyan vidám volt a férfi; szinte soha
nem hagyta el az arcát a mosoly. Violet nagyon szenvedélyes
szeretőnek képzelte. Valaki, akiben ekkora tehetség
lobogott, nem lehetett pocsék az ágyban. A kéz, amely gyengéden
húzta az ecsetet a falon,
erőtől duzzadóvá vált, amikor a tartóoszlopokba fúrta a lyukakat.
Violet diszkréten arcul
ütögette magát, hogy visszaszálljon a földre, mielőtt ismét a férfi
szeme elé kerül.
– Ha nagyon jól viselkedik, megkóstolhatja a fekete ribizliset, amit
tegnap főztem, és a
nyári gyümölcspudingosat is. – Violet megpróbált olyan hangot
megütni, mintha a
legtermészetesebb dolgok körül forognának a gondolatai, és nem
arról ábrándozna, hogy a
férfival hempereg a hűvös lepedőn.
– Akkor ma jó fiú leszek – válaszolta a konyhából kilépve Pav, és
még szalutált is hozzá.
Amikor keresztezték egymás útját a leendő kassza mellett, összeért a
karjuk. Violet egész
teste bizseregni kezdett az érintéstől. Előre tudta, mi lenne, ha a férfi
egyszer szándékosan is megérintené. Elolvadna a karjában, mint a
fagyi a napon.
Nan egy horgolt vállkendőbe burkolózva kuporgott a kanapén.
Nehéz szívvel figyelte, hogy
mint tömködi be Susan a piszkos ágyneműt a mosógépbe.
– Annyira sajnálom – motyogta.
– Ugyan már, Nan – mondta Susan. – Nem én mosok, hanem a gép.
Nan a kendője sarkával törölgette könnyező szemét. Ismét bepisilt
éjszaka. Megpróbálta
egy szivaccsal felitatni a nedvességet, anélkül, hogy felébresztette
volna Susant, de éberen alvó menyét nem tudta becsapni.
– Ideje lenne nekilátnunk az otthonkeresésnek – mondta szívszorító
hangon.
– Micsoda? – Susan hátranézett.
– Hát nem megállapodtunk? Te is elfogadtad, hogy otthonba menjek,
ha túl nagy púpnak
érzel majd a hátadon.
– Annak érezlek, mióta idejöttél – mondta Susan szárazon. – De azt
hiszem, pár lepedő
kimosására még futja az erőmből.
Nan minden egyes hónappal rosszabb állapotba került, és Susan
szíve már a látványtól
megszakadt. Ennek ellenére nem változtathatott kemény,
ostobaságot nem tűrő modorán,
mert Nan rögtön észrevette volna, ha jellemétől idegen módon
viselkedik, például kényeztetni kezdi rápirítás helyett.
– Bár lenne melletted valami jóravaló ember, aki gondoskodna rólad.
– Nan Susanre
mosolygott, akit mindig is a lányaként szeretett. Tudta, hogy
hamarosan el kell hagynia, és végtelen megnyugvást jelentett volna
számára, ha boldognak látja. Ha van mellette valaki, aki szereti.
– Hát, ami azt illeti… – kezdte lassan Susan. Úgyis szólni akart
Nannek, és ha az idős hölgy felhozta, úgy gondolta, nem hagyja
veszni a lehetőséget. – Tulajdonképpen lenne valaki.
Nan izgatottan előrehajolt a kanapén.
– Tényleg? Nem mondod!
– Az utóbbi időben nem a könyvklubba jártam, amikor elmentem
itthonról, hanem egy
Patrick nevű férfival találkoztam.
Ha Nan ősz szemöldöke magasabbra bírt volna emelkedni, biztosan
leszalad a homlokáról.
– És hol ismerted meg? – kérdezte, és kék szemében megcsillant a
derű.
– A sarki húsboltban. Ő a tulajdonosa.
– Az a nagydarab, ősz hajú, amelyiknek olyan mosolygós arca van?
– Igen – felelte idegesen Susan. – Remélem, nem bánod?
– Én? Már miért bánnám? – Nan halkan felnevetett. – A legjobb hír,
amit mostanában
hallottam. Teljesen fel vagyok villanyozva.
– Még Violet sem tudja. Egyelőre. Előbb neked akartam szólni, csak
nem tudtam, hogyan és
mikor.
– És mennyi ideje tart köztetek ez a dolog?
– Nyolc hete. Egyikünk sem szólt a családjának, amíg nem voltunk
biztosak abban, hogy
együtt is akarunk maradni. Halálra izgultam magam, mert el sem
tudtam képzelni, mit fogsz
mondani.
– Jack már nagyon régen elment, kislányom. Ő sem akarná, hogy
egyedül maradj, mikor
van valaki, aki kész arra, hogy boldoggá tegyen.
Susan leroskadt egy székre.
– Olyan ostobák tudunk lenni, nem gondolod? Azok előtt próbálunk
titkolózni, akikben
egyébként a legjobban megbízunk.
– Ahogy mondod. – Nan öreg keze rákulcsolódott Susan ujjaira. Az
angyal tehát igazat
mondott a menyéről. És ez egyben azt is jelentette, hogy igazi volt a
látogatása, nem az ő
megfáradt agya találta ki.
Violet a konyhában állt, és hagyta, hogy az üzenetrögzítő vegye
Glyn hívását, aztán nyomban fel is hívta, hogy lehallgassa az
üzenetet.
– Helló, Letty – mondta fáradtnak tűnő hangon a férfi. – Csak azt
szeretném tudni, mi van
veled. Kicsit rosszul érzem magam, és nem tudom, ettem-e valamit,
vagy esetleg bekaptam
egy vírust. Kérlek, hívj fel, hogy jól vagy-e. Szia, szerelmem.
Violet megcsóválta a fejét. Természetesen tudta, hogy a férfi képes
rosszullétet kreálni
magának csak azért, hogy ő előbb hazamenjen. Most azonban úgy
döntött, hogy nem fog
bedőlni az ócska trükkjeinek. Eszében sem volt korán hazamenni.
Sőt ha jobban belegondolt,
nem akart hazamenni egyáltalán.
Jaj, Violet, mihez kezdesz most? Ennek nem lett volna szabad
megtörténnie, mondta benne a már ismerősen csengő hang. Violet
pontosan tudta, minek kellett volna történnie, de sajnos az a valami
nem történt meg, így ő csapdába esett. Mintha a lába ráragadt volna
egy
mozgólépcsőre, amely egy olyan helyre repítette nagy sebességgel,
amely rémületben
tartotta, és amitől rémálmai voltak éjszakánként. Ismét
összeszorította a mellkasát a
hiperventiláció, olyan erővel, hogy bele kellett kapaszkodnia a
mosogató szélébe.
– Violet, valami baj van? – szólalt meg mögötte Pav aggódó hangja.
– Nem, dehogy – válaszolta lihegve. – Csak néha beindul a szívem.
– El kellene mennie orvoshoz – mondta a férfi. – Az ilyesmi
többnyire a stressz jele. Vagy a túl sok kávé is okozhatja.
Pav gyengéd aggodalma hallatán melegség öntötte el Violet szívét.
Nem úgy, mint Glyn
nyálas becézgetésétől.
– Akkor sem tudok leszokni a kávéivásról – felelte. – Kér egyet?
– Azt hittem, már sosem kérdezi meg – tréfálkozott Pav. Violet szíve
ismét nagy
kalimpálásba kezdett, de most nem úgy, mint az előbb.
Vajon szebbnek látta Pav Violetet mindenki másnál? Nem. De
megmosolyogtatta a szívét.
Akkor is rá gondolt, amikor nem volt a közelében. És a
legszívesebben beletúrt volna azokba a puha, ezüstszőke tincsekbe,
és megízlelte volna az ajkát. Csak ne viselt volna jegygyűrűt!
Imádott dolgozni a falfestményen. De a legjobban akkor érezte
magát, amikor Violet is ott
volt a közelében, habot vert, fagylaltot kevert, és a rádióval együtt
dúdolta a dalokat. Szerette, amikor a nő megjelent mellette egy
kanálnyi fagylalttal, és arra biztatta, hogy kóstolja meg.
Az egész napot végigkávézta volna vele, és közben nem csinált
volna semmit, csak
belemélyedt volna abba az ibolyakék szempárba, amely olyan nagy
szomorúságot sugárzott,
mintha nem is esküvőre készült volna ez a bájos, törékeny
teremtmény, hanem temetésre.
Már nem kellett sok idő ahhoz, hogy elkészüljön a festmény, és
akkor, ebben biztos volt,
szétválnak majd az útjaik. És ezzel az ő életében is véget ér egy
gyengédséggel teli, boldog szakasz. De Pav tudta, hogy a kedves arc
és a kék szempár örökre megmarad az
emlékezetében.
82. fejezet
Három hét telt el azóta, hogy Bel utoljára látta Richardot. A férfi
üzleti úton volt. Legalábbis ezt mondta. Miközben a vacsorához
készülődött a La Haciendában, átfutott valami az agyán.
Richard szaván kívül semmilyen bizonyítéka nem volt arra, hogy
valóban üzleti ügyben volt
távol a férfi. Amennyit Bel tudott róla, nyugodtan sütkérezhetett
volna a napon valahol Nizza mellett, egy dögös szőke társaságában.
A bizalom még közel sem állt helyre köztük, gondolta szomorúan.
És mit éreznél, ha kiderülne, hogy tényleg Nizzában volt egy
szőkével? – kérdezte magától
úgy, ahogy a tévériporterek szokták feltenni a hasonló kérdéseket. És
az őszinte válasz az
volt, hogy „nem tudom”. Milyen különös… A gondolat ezúttal nem
ébresztett benne
féltékenységet. Igazából nem is örült különösebben, hogy három hét
után végre találkozhat a férfival. Nem tudta eldönteni, hogy ez jót
vagy inkább rosszat jelent.
Egész este nem tudta lerázni magáról ezt a mindent analizáló
hangulatot. Olyan volt,
mintha egy láthatatlan ajtón belépett volna önmagába, és most onnan
végezne objektív
megfigyelést, szintén önmagán. Gépiesen megköszönte a férfinak a
rózsákat, de közben
megkérdezte magától, hogy örömet szerez-e a szívének a gyönyörű
csokor, és a válasza az
volt, hogy nem különösebben. Megkérdezte, elgyengül-e a térde a
jól szabott Armani öltöny
láttán, mert mindig úgy vélte, hogy a férfiak, különösen az olyan
jóképűek, mint Richard,
öltönyben néznek ki a legmesésebben. De megint csak nem volt a
válasza. És az este végén,
amikor a férfi könnyedén megérintette az ajkával a száját, még csak
enyhe hajlandóságot sem mutatott arra, hogy belehajoljon a csókba,
és hagyja, hogy elmélyüljön.
Ami viszont feltűnt neki, amikor visszament a kocsijához, az egy
magas férfi volt, a
kelleténél kicsit hosszabb, rakoncátlanul göndörödő sötét hajjal,
sötétlő borostával az állán.
Bel egy pillanatig azt hitte, hogy Dan Regentet látja. Természetesen
nem ő volt, Bel mégis
kalapáló szívvel szállt be a kocsijába, és pár percig várnia kellett,
hogy megnyugodjon, és el tudja indítani az autót.
83. fejezet
Másnap délelőtt Violet a szép menyasszonyi ruhában tűrte, hogy
Freya többször is körbejárja, és felmérje, milyen igazításokat kell
még elvégeznie a mesés darabon.
– Már megint fogyott – jegyezte meg Freya, miközben hátrasimította
a homlokából az
előrebukó fehér tincseket.
– Az nem lehet – mondta Violet. – Ha fogytam volna, nem érezném
ugyanolyan szűknek a
ruhát. – Azt, hogy minden próbánál szorosabbnak érzi, nem is merte
bevallani.
Freya csendben maradt, pedig tudta, miért érzi rosszul magát egy
ruhában a viselője.
– Hogy haladnak az esküvői előkészületek? – kérdezte, amikor
végül, tűzés közben, újra
megszólalt.
– Minden készen áll – felelte Violet, és miközben a tükörképét nézte,
arra gondolt, milyen
gyönyörű is ez a ruha. Hány menyasszony viselhette eddig? És vajon
boldogok-e?
– Nagy esküvő lesz? – folytatta Freya a kérdezősködést.
– Nem. Inkább csendes. – Violet nem akart beszélgetni. Nehezére
esett már az is, hogy
odafigyeljen a kérdésekre, és így nem igazán lehetett fenntartani a
társalgást. Lélegzetet is csak nagy erőfeszítés árán tudott venni. Már
csak tizenhat nap választotta el a nagy naptól, amely élete egyetlen
esélyét jelentette arra, hogy királynőként tündököljön, miközben
kimondja az esküjét. Szeretni és tisztelni foglak… És minden
éjszaka melletted leszek, és eltűröm, hogy végigtapogass, és ha
naponta hatvanszor hívsz, akkor hatvanszor veszem fel a telefont…
Violet szédülni kezdett, és hogy ne rogyjon térdre, diszkréten vett
néhány mély lélegzetet.
Bár a ruha szűk mivolta ezt nem igazán tette lehetővé.
– A többi nő, aki ezt a ruhát viselte… magát is beleértve – kérdezte.
– Boldogok voltak?
Nem tudja?
Freya szája körül megjelent egy gyengéd mosoly.
– Biztosan tudom, hogy egy nőnek, aki ebben a ruhában esküdött,
nagyon boldog élete lett.
És egy másikról is tudok, akire, miután ezt a ruhát választotta,
rátalált a boldogság.
Ez nagyon körültekintően megfogalmazott két mondat, gondolta
Violet. – Lehet, hogy a
második nő csak kiválasztotta a ruhát, de nem viselte? – Violet
tűnődő érdeklődésébe némi
értetlenség vegyült.
– Szeretem azt hinni, hogy a ruháim boldogságot hoznak
mindenkinek – válaszolta Freya.
– De ez néha nem úgy történik, ahogy az várható lenne. És ez, erre a
ruhára, különösen igaz.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte kíváncsian Violet. Mert bármit
mondott is ez a rendkívüli
asszony, azt mégsem hihette el neki, hogy a ruháinak varázsereje
van.
Freya a tükörre mutatott.
– Amikor a tükörképét nézi, mit lát a szeme? Nem láthat mást, csak
egy gyönyörű ruhába
öltözött csinos leányt. No de a szíve… Az is ugyanezt látja, Violet?
Violet agya és szíve egyáltalán nem volt szinkronban egymással, és
ő tudta ezt. A szeme
valóban a csinos nőt látta az álomszép ruhában, de a szíve egy
kalitkában vergődő madarat
látott, amelyik hiába szerette volna, nem tudta kiterjeszteni a
szárnyait. Elszakította a
pillantását a tükörképtől, és megpróbálta kisimítani a ruhája elején
keletkezett gyűrődéseket.
– Egy percig azt hittem, azt fogja mondani, hogy a ruháinak
varázsereje van – mondta
erőltetett vidámsággal a hangjában. – Kár, hogy nincs.
Leegyszerűsítené a dolgokat.
Freya erre sem mondott semmit, csak kisegítette a szellemnél is
haloványabb menyasszonyt
a ruhából, amit aztán átvitt a bolt végében kialakított varrósarokba.
Ezt követően csak annyit közölt Violettel, hogy hét nap múlva
készül el, és akkor haza is viheti.
Pav rögtön észrevette, hogy Violet sírt, mielőtt megérkezett, még így
is, hogy mosolyogva
lépett az üzlethelyiségbe. A szeme gyanúsan csillogott és véreres
volt, és a szempillafestéke is elfolyt a bal szemén. Pav végül úgy
döntött, hogy nem észrevételezi a dolgot, nehogy zavarba hozza a
munkaadóját, ugyanakkor érezte, hogy valami nagyon nincs rendben
körülötte, és ez
fájdalmat okozott neki.
Miközben Violet bekapcsolta a vízforralót, a Mamma Mia vidám
zenéje jelezte, hogy Susan keresi telefonon.
– Rendeltünk neked egy menyasszonyi tortát – mondta az anyja. –
És most már minden
ellenkezés felesleges, mert nem fogjuk visszamondani. Nem is
értem, hogy képzelted, hogy
torta nélkül férjhez mehetsz.
– Ó, anya…
– Ne aggódj. Egészen kicsi. Nan szíve azonban még így is
megszakadt, hogy nem ő
készíthette el neked. Pedig annyira szerette volna. És bár tudom,
hogy Glyn nem akar nagy
felhajtást, azért megpróbálhatnád rávenni, hogy az esküvő után
menjünk el valahová egy
ebédre. Akár hozzánk is eljöhetnének. Szívesen összedobnék
valamit.
– Majd megkérdezem – válaszolta Violet, bár előre tudta, hogy mi
lesz a férfi válasza.
– Nagyon kedvetlennek tűnsz, angyalom. Tudok segíteni valamiben?
– Nem, csak egy kicsit fáradt vagyok. – Violet úgy tett, mintha
megpróbálna elnyomni egy
ásítást.
– Nos, ha bármi kell, tudod, hol vagyunk.
– Köszönöm, anya.
Violet letette a telefont. Csak remélni merte, hogy nem kap hasonló
hívást Joy Leachtől is.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy a vízforralóból a kezére
öntötte a forró vizet. Még el sem hagyta ajkát a fájdalmas kiáltás,
Pav mellette termett, megragadta a karját, és határozott mozdulattal
a hideg vizes csap alá tartotta a kezét.
– Ez rosszabb, mint az égés – mondta Violet panaszosan, és
megpróbált kiszabadulni Pav
szorításából.
– Akkor is folyatni kell rá a vizet. Legalább tíz percig – magyarázta
Pav, és anélkül, hogy elengedte volna a nő kezét, csavart egy kicsit a
meleg vizes csapon, hogy mégse legyen
annyira hideg. Violet nem tudta nem észrevenni a férfi karját borító
sötét szőrzetet és a fehér festékcseppeket, amelyek az utolsó ló
festése közben kerülhettek oda. – Megígéri, hogy akkor sem húzza
el a kezét a víz alól, ha elengedem?
– Megígérem – válaszolta vonakodva Violet. Könnycseppek
csillogtak a szemében, és dühös
toporzékolásba kezdett, amiért nem tudta visszatartani őket. Az
utóbbi időben sohasem
tudhatta, mikor buggyan elő néhány.
– Azt hiszem – mondta Pav –, hogy maga nagyon szomorú.
– Ugyan már! – csattant fel Violet. – Semmi okom rá, hogy az
legyek. – Azt szerette volna,
ha a férfi elhallgat, mert az összeomlás szélén állt, és félő volt, hogy
már egy morzsányi
kedvességtől darabokra hullik.
Pav visszament a festékeihez, Violet pedig engedelmesen a csap
mellett maradt. De alig telt el pár perc, a férfi visszatért.
– Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, Violet – kezdte –, de
ahhoz képest, hogy
hamarosan férjhez megy, nem tűnik nagyon boldognak. – Még
közelebb lépett a nőhöz. –
Kérem, nézzen rám egy pillanatra.
– Valóban nincs hozzá köze – válaszolta a Violet, majd miután
lerázta a kezéről a vizet,
elzárta a csapot. És persze nem bírt a férfira nézni. Inkább
elmenekült volna előle. Nem akarta hallani, ahogy a nevét mondta,
és nem akarta érezni, ahogy a hangja hallatán kalimpálni
kezdett a szíve. Felkapta a kabátját meg a táskáját, elnyomult a férfi
mellett, és zokogva
kirohant a Carouselből, mit sem törődve azzal, hogy Pav a nevén
szólongatja, és gyengéden arra kéri, hogy ne menjen el, inkább
maradjon ott, és beszélje ki magából a bánatát.
Amikor hazaért, ott találta a lakásban Joyt és Normant. A
nászajándékukat hozták át: egy
egész kosárnyi törülközőt, köntösöket, bögréket, evőeszközt… csupa
olyan holmit, aminek a
beszerzéséhez idő kellett, nem is kevés. És mindegyikre
monogramot varrattak, nehogy
véletlenül is összecseréljék valamelyiket. Tudatták a fiatalokkal,
hogy a hétvégén lemennek a lakókocsihoz, hogy megfelelően
előkészítsék és feldíszítsék a nászútra. Joy úgy csicsergett
mindenről, mint egy izgatott kismadár. Violet megpróbált elégedett
képet vágni a dologhoz,
pedig úgy érezte, hogy újabb szögeket vertek a koporsójába.
Violet csak a fürdőkádban ülve merte levetni magáról a „boldog
menyasszony” mosolyt.
Közben azon imádkozott, hogy Glyn hagyja békén, és ne akarja
megmosni a hátát, és most az
egyszer, legalább ebben a vonatkozásban, teljesült a vágya.
Igazából csak azért úszta meg, mert a kabátja zsebében megszólalt a
mobiltelefonja, és bár
ő nem hallotta meg, Glyn, aki már elindult a fürdőszoba felé, rögtön
felfigyelt a
csengőhangra. De mire megtalálta, a készülék hangposta funkcióba
kapcsolt. Görcsbe rándult
a gyomra, amikor a kijelzőn meglátta a P. Nowak nevet. Mit akar
már megint ez a piktor? –
gondolta dühösen. Hogy meri ilyen későn felhívni Violetet? Hogy
meri felhívni egyáltalán?
Glyn szemérmetlenül lehallgatta P. Nowak üzenetét. A férfi mély
hangja az étcsokoládé gazdag zamatát idézte.
– Helló, Violet, Pav vagyok. Remélem, nem haragszik, hogy ilyen
késői időpontban hívom.
Csak tudni akartam, hogy jól van-e a történtek után. Ugye nem
izgattam fel? Ha igen,
bocsásson meg, kérem. Oké, ennyi lett volna. Holnap úgyis
találkozunk. Remélem. Jó
éjszakát.
Glyn tarkója bizseregni kezdett az új keletű aggodalomtól. Ez a Pav,
ahhoz képest, hogy
csak egy kibaszott festő, elég közvetlen hangot üt meg Violettel
szemben. Még egyszer
lejátszotta az üzenetet. Aztán újra és újra. Azt szerette volna
kideríteni, hogy milyen
természetű kapcsolat van a férfi és az ő Violetje között, és olyan
elszántsággal kereste a
bizonyítékokat a gyanúja alátámasztására, hogy végül a férfi
gyengéd, aggódó hangjában meg
is találta. Vajon, tűnődött, mit ért a „remélem” szón? És mivel
izgatta fel Violetet? Mi történt köztük? Talán lefeküdtek egymással?
És most azért telefonált a férfi, hogy kiderítse, nem
bánta-e meg Violet a gyalázatos félredugást? Ingerülten benyomta a
készüléken a 3-ast, és
kitörölte az üzenetet.
Glynnek nem volt nyugodt éjszakája. Az ismeretlen férfi hangja ott
cirkulált a fejében, és az üzenet végére odaszúrt „remélem” úgy
hangzott szerinte, mint egy búcsúcsók. Gondolatban
megjelenítette az idegent, aki a hanghoz tartozott: magas volt, sötét
hajú, jóképű – mintha egy női magazin címlapjáról lépett volna le.
Vajon ő az oka annak, hogy Violet olyan
elutasítóvá vált az utóbbi időben? A szex már szóba sem került
köztük jó ideje, és a csókjait sem úgy fogadta, ahogy azt elvárhatta
volna egy vőlegény. És az a sok idő, amit Violet a
Carouselben töltött… Lehet, hogy annak is az a férfi áll a
hátterében? A szcenáriók, amelyeket a rövid üzenet köré kreált,
kitettek volna egy egész estés mozifilmet is.
– Ki az a Pav? – kérdezte másnap reggel, amikor megérezte, hogy
Violet ledobja magáról a
takarót.
– A fickó, aki a lovakat festi a fagyizóban. Miért?
– Hát… mert őt szólongattad álmodban – hazudta Glyn
szemrebbenés nélkül, miközben
látni vélte, hogy ideges pislogás előzi meg Violet válaszát.
– Nem tudom, miért. – Violet lazán vállat vont, de Glyn biztosra
vette, hogy megrázta a
kérdésére adott hamis magyarázat. Ezek után hogy hihette volna,
hogy a gyanúja alaptalan?
Figyelte a nő mozdulatait, miközben elővette a komódból, majd a
szekrényből a holmiját. És
mint az utóbbi időben mindig, most is átvonult velük a
fürdőszobába.
– Miért nem tudod itt levetni a hálóingedet? – szólt utána Glyn, de
hiába erőlködött, nem
tudta elnyomni a hangjában a belsejében forrongó féltékenységet és
haragot. – Nem először
látnám a csöcsödet.
Violet megrázkódott. Még sohasem hallotta Glyntől azt a szót, hogy
„csöcs”. Most annál
szembetűnőbb volt a használata, hiszen Glyn sohasem volt durva, és
mindig kerülte a trágár
kifejezéseket, különösen nők előtt. Túl kedves is volt. Mindig
hercegnőként bánt vele is, sem fizikailag, sem verbálisan nem
bántalmazta soha. Isten bocsássa meg a gondolatért, de néha
jobban örült volna egy jó nagy pofonnak is, mert akkor most meglett
volna az oka arra, hogy faképnél hagyja. Az biztos, hogy most
sikerült megbántania. Egy másik férfit szólongatott
álmában. Ennyi erővel akár arcul is köphette volna Glynt. Nem is
hibáztatta, hogy ennyire
felhúzta magát. Tudta, hogy működik az agya. Mint egy
megszállotté. Most majd ezernyi
kérdés következik Pavról, akitől olyan könnyűvé vált az ő nehéz
szíve, mint a tollpihe.
Körülötte forogtak a gondolatai, az ő érintéséért epedezett.
Megpróbálta ezt összevetni azzal, amit Glyn iránt érzett. Most már
tudta, hogy sohasem volt szerelmes belé, és egyre biztosabb volt
abban, hogy már nem is kedveli. Már attól is libabőrössé vált, ha
látta, hogy Glyn
érintésre emeli a kezét.
A slamasztikát, amibe került, csak magának köszönhette. És hiába
keresett, nem talált
belőle kiutat.
84. fejezet
Violet azt mondta reggel, hogy a nagykereskedésbe kell mennie, és a
jelek, legalábbis eddig, arra utaltak, hogy nem hazudott. Amikor
Glyn taxija megállt a maltstone-i Kertcentrum
parkolójában, hiába nézegetett, sehol sem sikerült felfedeznie a
menyasszonya rózsaszín
Minijét. Nem látott mást, csak egy piros, ütött-kopott,
tetőcsomagtartós kisteherautót.
– Ki tudna tenni itt néhány percre? – kérdezte Glyn a sofőrtől, majd
kiszállt, és a Carousel felé vette az irányt. Benézett az ablakon.
Odabenn egy férfi festette a falat. Sötét haja volt, széles válla és
keskeny csípője.
Pav Nowak.
A név csendesen gyilkoló kígyóként tekergőzött az agyában; az első
pillanatban szinte
megbénította a félelem.
Nem volt olyan tökéletes, mint a kép, amelyet Glyn a képzeletében
kialakított róla, de
magas volt, fiatal, és legfőképpen igazi, és ez tette annyira
veszélyessé. Glyn gyűlölte. Nehéz volt nem összehasonlítani a
festegető férfit a saját alacsonyabb, kövérebb énjével.
Vett egy nagy lélegzetet, és megkocogtatta az ajtót. Az ablakon
keresztül látta, hogy Pav
feláll, felfedve erőteljes alkatát. Glyn úgy érezte magát mellette,
mint egy felfújt hólyag.
– Helló. – Glyn gyűlölte magát az idegessége és férfiasnak közel
sem nevezhető viselkedése
miatt. – Ne haragudjon, hogy megzavartam. Itt van a tulajdonos?
– Nem. Nincs – felelte a fiatal, fitt Pav azon a mély, gazdagon
árnyalt hangon. – Szeretne
üzenetet hagyni neki?
– Nem, majd visszajövök – válaszolta Glyn egy hálás biccentés
kíséretében. – Hm… Az…
ablaktisztítás miatt kerestem. De, mint mondtam, majd visszajövök.
– Oké – mondta Pav, akinek kellemes külsején még a festékfoltos
köpeny sem változtatott.
Glyn remegő lábbal ment vissza a várakozó taxihoz. Most már teljes
bizonyossággal tudta,
hogy a fiatal festő zavarta össze Violet fejét. Márpedig nem akarta
elveszíteni Violetet.
Magának akarta, egész életére.
Violet megacélozta magát, mielőtt dobozokkal megpakolva belépett
a fagyizóba. Úgy érezte,
bocsánatot kell kérnie Pavtól az előző napi kirohanása miatt.
Tulajdonképpen nem is lett
volna szabad eddig halogatnia. Nem tudta volna megmondani, miért
nem fordult vissza már
tegnap este, hogy ezt megtegye. Végtelenül megkönnyebbült,
amikor a férfi ott termett előtte, és nemcsak az a csodálatosan puha
ajka húzódott mosolyra, hanem kék, megbocsátó szeme is.
– Ne haragudjon – kezdte Violet. – Nagyon udvariatlan voltam
tegnap este. Remélem, meg
tud bocsátani. Tudom, hogy csak kedves akart lenni, de…
– Nincs miért bocsánatot kérnie – szakította félbe Pav, miközben
elvette tőle a dobozokat.
– Tegnap éjszaka felhívtam, hogy megtudjam, jól van-e. Mivel nem
vette fel, üzenetet
hagytam.
Violet előhúzta a zsebéből a telefonját. Nem jelzett nem fogadott
hívást. Pedig szívesen
meghallgatta volna azt az üzenetet.
– Itt nincs semmi – mondta végül csalódottan.
– A hangpostájával beszéltem – magyarázta Pav –, és a maga hangja
válaszolt. Bárhol
felismerném.
– Ó, magasságos isten! – Violet érezte, hogy felforrósodik az arca.
Már megint. – Talán
még mindig a cybertérben kering az üzenet – vélekedett, és közben,
mintha nagyon
érdekesnek találta volna, vizsgálgatni kezdte az egyik közeli asztalt.
– Majdnem elfelejtettem… Kereste egy férfi – szólt vissza Pav a
válla felett, már a
konyhából. – Az ablaktisztítás miatt. Azt mondta, majd visszajön.
– Az ablaktisztítás miatt? – Violet hangjába nem kevés értetlenkedés
vegyült. – Én nem
rendeltem ablaktisztítást…
Ekkor rezegni kezdett a zsebében a telefonja. Glyn volt az,
természetesen.
– Hol vagy? – kérdezte.
– Az üzletben – válaszolta Violet
– Haza tudsz jönni? – Glyn lihegő hangját átjárta a félelem. Szinte
levegőt sem kapott. –
Sürgős. Nem tudom elmondani telefonon.
Max személyi asszisztense, Jess kopogott, majd bedugta a fejét az
ajtón, és elvigyorodott.
Aztán előhúzott a háta mögül egy csodaszép rózsacsokrot.
– Ajándék. Egy titkos hódolótól, gondolom.
– Aha. Biztos – hagyta rá Max. Arra gondolt, hogy valamelyik
beszállító küldhette, mert bár rengeteg ismerőse volt, egyiktől sem
szokott virágot kapni. A másodperc töredékéig még
azzal a gondolattal is eljátszott, hogy a csokor esetleg Stuarttól van,
de rögtön elvetette az ötletet. Stuart kilépett az életéből. Örökre.
Nem is törte tovább a fejét, hanem kihúzta a
virágok közül a kártyát, és elolvasta.
Hogy felvidítsalak. Luke
– Az a Luke, akire gondolok? – kérdezte Jess kíváncsian. – A jóképű
násznagy?
– Igen. Régi barátok vagyunk. Olyan, mintha a bátyám lenne.
Úgyhogy nyugodtan
kiverheted a fejedből a pikáns gondolatokat – mondta mosolyogva
Max, majd felkapta a
mobilját.
– Éppen most kaptam valakitől egy nyaláb virágot – kezdte, amikor
Luke felvette a telefont.
– Talán csokrot akartál mondani – javította ki Luke méltatlankodva.
– Jó, akkor legyen csokor – egyezett bele Max. – Nem kellett
volna…
– Tudom – vágott közbe a férfi. – És ne félj, nem akarok rád hajtani.
Hirtelen ötlettől
vezéreltetve vettem. Pontosan azzal a céllal, ami a kártyán is áll.
Hogy felvidítsalak. Hogy vagy?
– Hát, vidáman – felelte Max.
– Hazudsz.
– Oké. Most már jobb valamivel. Sikerült eladnom a ruhát, hálás
vagyok, hogy a Chronicle nem számolt be az eseményről, de
legfőképpen azért, hogy nem kerültem címlapra. Ja, és a
térdig érő műszempilláimat is eltávolíttattam.
– Auuu… – Max szinte látta, ahogy Luke arca megrándul. – És mi
van a barnasággal?
– Elmondhatom, hogy kívülről ismét a régi vagyok. Fehér kaukázusi
– válaszolta Max.
– A francba, Max, most el kell rohannom egy megbeszélésre –
vágott közbe Luke, miután
egy pillantást vetett az órájára. – Ha szükséged lenne bármire, tudod,
hol találsz.
– Tudom. És köszönöm.
– Szívesen. És bocs, de tényleg sietnem kell. Máris késésben
vagyok.
Max letette a telefont, és – nem először – feltette magának a kérdést:
hogy lehet, hogy a
jóképű Luke Appleby még nem akadt horogra?
Violet a legszörnyűbbet feltételezve berontott a lakásba. Mindenre
számított, csak arra nem, hogy egy gyönyörűen megterített asztal
várja, egy üveg jóféle borral a közepén.
– Azt hittem… Majdnem… Istenem, Glyn… – Olyan sok szó tolult
Violet szájára, hogy
egymásba gabalyodtak, és egyiket sem tudta rendesen kimondani.
– Ó, hát itt vagy! – kiáltott fel Glyn boldogan. – Gyere, foglalj
helyet!
Violet eltátotta a száját hitetlenkedésében. Döbbenten figyelte, amint
Glyn háta eltűnt a
konyhában. El sem tudta képzelni, mire megy ki ez az ostoba játék.
Nagy nehezen fel is tette a kérdést, amikor Glyn egy óriási adag
lasagnéval a kezében visszatért.
– Ha azt kértem volna, hogy „gyere haza ebédre”, mit feleltél volna?
Valami olyasmit, hogy
„sok a dolgom, nem tudok”. – Violetet imitálva még a hangját is
elvékonyította. – Sok
mindent elárul a kapcsolatunkról, hogy ilyen taktikákhoz kell
folyamodnom, csak hogy
hazagyere.
– Majdnem összetörtem azt az átkozott autót! – dühöngött Violet. –
Azt hittem, rosszul
lettél, vagy hogy Nannel történt valami. Vagy hogy megint
rakoncátlankodik az apád szíve…
– Nem akartalak megijeszteni – mondta Glyn, miközben egy
hatalmas kocka lasagnét
helyezett Violet tányérjára. – Meg akartalak lepni. Ez talán nem ok
arra, hogy így beszélj
velem.
Violet a kezébe temette az arcát, és minden erejével azon volt, hogy
megnyugodjon.
– Tölts magadnak egy pohár bort, az majd lehűt valamennyire. Oké,
lehet, hogy egy kicsit
túllihegtem a dolgot, és sajnálom, ha ezzel rossz gondolatokat
ébresztettem benned, de most már tudod, hogy senki sincs rosszul,
úgyhogy engedd el magad. Próbáld meg élvezni az ételt, és azt, hogy
itt lehetsz, velem. – Glyn arca olyan volt a széles mosolytól, mint a
telihold. És olyan nyugodtnak és összeszedettnek látszott ebben a
pillanatban, hogy Violet fejébe szöget ütött a gondolat: talán ő az,
akinek elment az esze.
– Nem ihatok bort; vissza kell mennem dolgozni. – A szavak
sziszegve jöttek ki
összeszorított fogai mögül, de ha nem szorítja össze őket, akkor
biztosan szitokáradatot zúdít a férfira.
Glyn leült, és hagyta, hogy előreessen a válla.
– Letty, tényleg sajnálom, ha felzaklattalak – mondta feszes sóhaj
kíséretében. – Mégis
arra kérlek, hogy ülj le, és ebédelj velem. Csak ki akartalak szakítani
a munkádból egy kicsit.
Túl sokat dolgozol. Olyan érzésem van, hogy az összes idődet
felemészti, amit csinálsz.
Nekem semmi sem marad belőled. – Megvakarta a fejét. – Meg
tudnám rúgni magam. Igazad
van: balesetet szenvedhettél volna miattam. Letty, el sem tudom
mondani, hogy mennyire
sajnálom.
Glyn mindent beleadott ebbe az ebédbe. Virágszirmokat szórt az
asztalra. A saláta tetején
frissen pirított szalonna és avokádó illatozott, a kenyér még meleg
volt. Violet azon kapta magát, hogy kihúzza a széket és leül. Pedig
tisztában volt azzal, hogy manipulálták. Már
megint. De sokkal könnyebb lett volna szembeszállni egy
gonoszkodó férfival, mint egy
kedvessel.
– Pontosan mit csinálsz mostanában a boltban? – kérdezte Glyn
néhány csendben
elfogyasztott falat után.
– Ó, rengeteg tennivalóm van. Fagylaltot főzök, menüket találok ki,
könyvelek…
– És nem tudnád mindezt itthon is elvégezni? – A kérdés elég
hétköznapinak tűnt, de
Violet tudta, hogy ez csak a bevezetője annak a hosszú
faggatózásnak, ami miatt a férfi
hazacsalta, és egyenes következménye annak, hogy ő állítólag Pav
nevét kiáltozta éjszaka.
Megkeményítette magát.
– Hogyan tudnám? Az összes felszerelésem ott van, és…
Glyn félbeszakította.
– Tudom, de a könyvelésedet például itthon is meg tudnád csinálni,
és még egy csomó mást
is.
– Ez igaz, de én szeretem különválasztani a munkát és a
magánéletet. És sokkal jobban
tudok koncentrálni, ha egyedül vagyok, és nem idehaza végzem a
dolgomat, hanem egy
munkahelyen.
– De hát ott sem vagy egyedül, vagy igen? Jönnek-mennek a
munkások körülötted.
Glyn szabályosan rámeredt, annyira várta a reakciót. Majdnem
csalódottan vette tudomásul,
hogy hiába. De ez csak azért alakult így, mert Violetnek sikerült
egylépésnyi előnyre szert tennie.
– Egy munkás. És ő is a másik helyiségben dolgozik. Én vagy a
konyhában vagyok, vagy az
irodában.
– És milyen az az egy?
Glyn úgy nézte Violetet, mint sas a magasból kiszemelt prédáját.
– Hogyhogy milyen? Egy festő. Semmi különös.
Glyn észrevette, hogy Violetet hirtelen érdekelni kezdi a lasagne.
– Mégis, hogy néz ki?
– Elég magas, sötét haja van. – Violet közönyösen megvonta a
vállát.
– Jóképű? – Glyn feszülten várta a választ.
– Az, már ha valakinek bejön a típusa. – Violet kivett a kosárból egy
darab kenyeret.
– És neked? Bejön?
Violet erre már felkapta a fejét.
– Micsoda kérdés ez?
– Hát, ha az ő nevét kiáltozod éjszaka… Akkor bizonyára
megnézted magadnak.
– Álmodtam, Glyn. Senki sem tudja irányítani az álmait. De ha ez
megnyugtat, fogalmam
sincs, hogy mit álmodtam. Semmit sem tudok felidézni belőle. Még
azt a fiatalembert sem,
akinek szerinted a nevét kiáltoztam, és aki mellesleg azért van ott a
Carouselben, hogy lovakat fessen a falakra.
– Nekem mégis úgy tűnik, hogy sokkal több időt töltesz vele, mint
velem – dünnyögte Glyn.
– Nem igazán szoktunk egyszerre ott lenni. Csak a legritkább
esetben – válaszolta
rezzenéstelen hangon Violet. – Többnyire este dolgozik, amikor én
már itthon vagyok. Veled.
– Vagy az anyádat látogatod meg, vagy a barátnőiddel szórakozol
valahol – mormogta Glyn
látszólag a bajusza alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy a nő is
meghallja.
Violet érezte, hogy ismét feltámad benne az indulat.
– Miért? Talán tilos meglátogatni az anyámat vagy a barátaimat?
– Nem. De honnan tudjam, hogy tényleg velük vagy-e? Sosem
veszed fel az átkozott
telefonodat. Meg is halhatnék, miközben te kedélyes beszélgetést
folytatsz másokkal, és
közben nevetgélsz, meg teát vagy kávét iszogatsz.
Violet felnézett, és tudta, hogy az egész jövőjét ott látja a könnyben
úszó szempárban. Glyn sosem fog megváltozni, egyszerűen azért,
mert nem akar. Örökké üldözni fogja a
telefonhívásaival, és mindig megpróbál majd a lelkiismeretére hatni,
csak hogy a markában
tarthassa.
Egy kétségbeesett és egyben lemondó nyögés közepette felállt.
– Nem vagyok hajlandó belemenni ebbe a vitába – mondta,
miközben felkapta a kabátját a
kanapé támlájáról. – Vedd tudomásul, hogy elegem van.
Glyn fásultan felsóhajtott.
– Ne menj el, Letty. Azért viselkedem így, mert annyira szeretlek, és
ha nem vagy itt,
egyedül érzem magam. Már nem is szeretkezünk, csak…
– Elmegyek anyáékhoz megnézni, hogy van Nan – szakította félbe
Violet a mondatot. – És
ha közben ellenőrizni akarod, hogy tényleg ott vagyok-e, akkor tégy
meg egy szívességet: ne engem hívogass, hanem őket.
Amikor felnézett, látta, hogy Glyn szemét ismét elhomályosítják a
könnyek. Nézd meg, mit teszel velem, Letty. Összetöröd a szívemet.
Az egész úgy volt rossz, ahogy volt. És már semmi jóval sem
kecsegtetett. Violetnek oxigénre volt szüksége, mielőtt megfullad az
áporodott
levegőjű lakásban. A férfi szerelme olyan volt a mellkasán, mint a
nyomókötés, és nem tudott tőle lélegezni.
Minden további szó nélkül kiment. Még az sem tudta visszatartani,
amit látott: a mindig
nagy étkű Glyn most úgy tologatta a tányérján a lasagnét, mint egy
bánatos kisgyerek.
Hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcán, amelyek a
súlyuknál fogva megpróbálták
visszahúzni a bűntudattal küzdő Violetet, aki, most már tudta,
gyakorlatilag megásta maga
számára a vermet, és bár szeretett volna kimászni belőle, nem tudott.
Úgy érezte, nincs a
világon nála nagyobb szamár.
85. fejezet
– Iszol egy üveggel a sörömből, vagy inkább kapcsoljam be a
vízforralót? – kérdezte Nan,
miközben öreg kezével átfogta és masszírozni kezdte az unokája
vállát. Rögtön látta rajta,
hogy valami baja van.
– Azt hiszem, a sör most jobban esne. Megyek, hozok egy üveggel.
– Nem, majd én hozok! – tiltakozott Nan hevesen. – Még nem
vagyok annyira rozoga. – Az utóbbi időben egyébként ingerültebbé
vált, legalábbis Susan szerint. Lázadt a betegsége ellen, és tagadta,
hogy elfelejtene vagy rossz helyre tenne dolgokat. – Menj csak, ülj
le, aztán majd elmesélheted, miért olyan a színed, mint az Irene
macskájáé.
Violet elmosolyodott a találó hasonlat hallatán. A szomszédban lakó
Irene macskája olyan
fehér volt, mint a frissen esett hó. És süket is. Talán ez volt az egyik
oka annak, hogy Irene a Ludwig nevet adta neki.
Nan viszonylag ügyesen elkészített két csésze kávét, és egy tálcára
kiborított egy csomagot a kedvenc jaffás sütijéből. Azt, hogy Violet
eredetileg sört kért, már el is felejtette, Violet pedig nem tett róla
említést.
A nagyanyját figyelte, aki nem is olyan régen még szálfaegyenes
volt, most pedig görnyedt
háttal járt, ha egyáltalán fel bírt állni. A keze enyhén remegett, amint
a két csészét az asztalra tette, de még hősiesen visszacsoszogott a
sütiért. Violet alig bírta megállni, hogy ne segítsen neki.
– No, mesélj. Mi történt? – kérdezte Nan.
– Semmi. Csak eljöttem, mert látni szerettelek volna. Hol van anya?
– Elugrott a Morrisonsba. Épp elkerültétek egymást.
Violet tudta, hogy az anyja nem marad sokáig távol. Az utóbbi
időben nem szerette magára
hagyni Nant. Még arra is megkérte Violetet, hogy tanítsa meg a
számítógép használatára,
hogy online végezhesse a vásárlást.
– Ha nem figyel, fogollyá teszi magát a saját házában – dünnyögte
Nan elég ellenségesen.
– Ezért is én legyek felelős?
– Csak biztonságban akar tudni téged.
– De hiszen biztonságban vagyok! – méltatlankodott Nan. – Nem is
értem, miért viselkedik
ennyire ostobán az anyád. Mivel érdemeltem ki, hogy a nap
huszonnégy órájában a
nyakamban liheg? Állandóan ellenőrizget. – Az idős hölgy hangja
idegenül csengett. Az
orvosok azonban jó előre megmondták Violetnek és Susannek, hogy
milyen stádiumokon fog
keresztülmenni, így Violet tudta, hogy az Alzheimerben szenvedők
többsége nem volt
hajlandó elhinni, hogy minden, csak nem együttműködő. Nan
kategorikusan tagadta például
az ágybavizelést, arról meg, hogy éjszakánként meglátogatta egy
vörös hajú angyal, nem
beszélt senkinek. Úgysem hittek volna neki.
– Vettem magamnak egy ruhát az esküvődre. Susan katalógusából
rendeltem – szólalt meg
váratlanul Nan. – Majdnem kétszáz fontomba került.
Violet szemét elfutotta a könny. Még több kiadás. Minden elköltött
penny, minden
előkészület egy fokkal nehezebbé tette, hogy leállítsa a folyamatot.
– No, angyalom, mi a baj? – Nan kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta Violet szomorú
arcát. Az apró mozdulat majdnem elegendő volt ahhoz, hogy
eltörjön a mécses.
– Semmi. Csak kicsit ideges vagyok az esküvő miatt – válaszolta
Violet, miután nagy
nehezen összeszedte magát. Mégsem osztozhatott a terhében a beteg
nagyanyjával. Pedig
nem is olyan régen még ő lett volna az, akinek ilyen esetben
biztosan kiönti a szívét.
– Ideges? De hát miért? – kérdezte Nan, és hagyta, hogy lehanyatló
keze megpihenjen az
unokája térdén. A bőre olyan vékony volt, mint a pergamen, és
foltos, az ujjait meggörbítette a reuma.
– Te nem voltál ideges, nagyi, amikor hozzámentél nagyapához?
Nan hátrahajtotta a fejét, készen arra, hogy felidézzen egy csomó
kellemes emléket,
amelyek ezúttal olyan tisztán bukkantak elő a tudata mélyéről,
mintha nem telt volna el
közben több évtized.
– Az voltam. De az kellemes idegesség volt – válaszolta
nosztalgikus mosollyal az idős
asszony. – Azt hittem, sohasem jön el az esküvőm napja. Teljesen
elvakított a szerelem.
Szökdécselve mentem az oltár elé. És most már alig várom, hogy
viszontlássam a nagyapádat.
Azt is tudom, hogy mit fog mondani. „Nanette Flockton, hol a
csudában voltál ennyi ideig?” –
Elnevette magát. – Ha az idők végezetéig vele lehetnék, az is kevés
lenne. Nincs olyan nap az életemben, amikor ne jutna eszembe.
Annyira hiányzik, hogy el sem tudom mondani.
Az idők végezetéig Glynnel… Violet úgy érezte, mintha egy
keverőgépben pörgő massza
lenne az agya helyén.
– Nagyon sokat jelent számomra, hogy megállapodni látlak, mielőtt
elmegyek – folytatta
Nan. Violet bízott benne, hogy a kávé, ha elég nagy kortyokban
issza, nem fogja engedni,
hogy a torkában tolongó érzelmek a felszínre törjenek. – Jó hozzád
ez a Glyn? Megfelelően
gondoskodik rólad?
– Ó, igen, nagyi. Gondosabb már nem is lehetne – felelte Violet, de
egy csepp melegség se
vegyült a hangjába.
– Bár kicsit több lenne benne a szikra, de azért úgy látom, szeret.
– Én is azt hiszem.
– Annyira várom az esküvőt – folytatta kuncogva Nan. – És az
anyád is. Jaj, majdnem
elfelejtettem. Megvettem rá a ruhámat. Majdnem kétszáz fontomba
került.
– Ó, nagyi! – suttogta Violet. Nem tudta, meddig lesz képes
visszatartani a könnyeit. Attól félt, hogy a felgyülemlett érzelmek
szétfeszítik a testét, és a törésvonalak mentén spriccelni kezd majd a
sós folyadék.
– Készítenél nekem még egy kávét, szívem? Az, amit az előbb
csináltál, túl erős volt. Én a
gyengébbet szeretem.
Violet tudta, hogy a nagyanyja már nincs igazán beszámítható
állapotban. Ugyanakkor
érezte, hogy alóla is kicsúszik a talaj. Mintha futóhomokon állt
volna. Már nem is nagyon
reménykedett abban, hogy egyszer szilád talaj lesz a lába alatt. És
Freya szerint a remény nélküli élet rosszabb, mint a halál.
Glyn lekapkodta az asztalról a tányérokat, és a kukába kaparta róluk
a maradékot. Aztán a
csaknem teli salátástál tartalma következett, aminek normális
esetben a hűtőben kellett volna kikötnie.
Természetesen tisztában volt azzal, hogy Violet nem akar
hozzámenni. Ő forszírozta az
esküvőt, mégpedig azért, mert tudta, hogy idővel vissza fog térni a
kapcsolatukba a szerelem.
Az odaadó figyelemnek, a gondoskodásnak meg kell térülnie.
Elég volt egy pillantást vetnie a jóképű Pavra, rögtön tudta, hogy
miféle fickó. Olyan, aki kihasználja, majd faképnél hagyja a nőket,
csak előbb összetöri a szívüket. A legtöbb férfi ezt csinálta, főleg a
jóképűek. Emlékezett, milyen törékeny volt Violet, amikor
megismerte.
Teljesen szétzúzta a lelkét az előző barátja, amikor egy másik nő
miatt lelépett mellőle. Ha visszagondolt, az utolsó öt barátnőjét
ugyanúgy dobta az előző pasijuk, mint Violetet. Ő volt az, aki lelket
öntött beléjük, és miután visszaadta a hitüket, lapátra tették. Amikor
megismerte Violetet, eldöntötte, hogy ez többé nem fordulhat vele
elő. Így amikor észrevette, hogy ismét felüti a fejét a régi minta,
elhatározta, hogy nem hagyja kicsúszni a kezéből a dolgokat: ez a
kapcsolata nem fog úgy végződni, mint a korábbiak. Ugyanakkor
továbbra sem értette, hogy
mi a baja annak a sok nőnek. Olyan férfira vágytak, akitől nem
kapnak verést, aki szereti,
piedesztálra állítja őket; aki átöleli őket az ágyban. És mi történt,
amikor megtalálták az addig tökéletesnek hitt férfit? Rögtön lapátra
tették egy másik, Pav-szerű alak miatt.
86. fejezet
Richardnak tárgyalása volt szerda este, így azt javasolta Belnek,
hogy menjenek el Leedsbe
ebédelni az aznapi vacsora helyett. Hallott egy nagyon sikkes új
étteremről, amit szeretett volna kipróbálni, és nem volt senki más,
akivel ezt szívesebben megtette volna. Legalábbis így mondta
valahogy.
Utoljára akkor jártak Leedsben kettesben, amikor a jegygyűrűket
vásárolták. Akkor a
Hiltonban vacsoráztak, és utána kivettek egy lakosztályt az
emeleten, ahol energikus szexszel ünnepelték meg az eseményt.
Az ebéd valóban sikkes volt, még akkor is, ha a főételként
felszolgált lazac nem volt
nagyobb egy ebihalnál, és egyetlen spárgafej volt mellé a köret. Az
étterem tulajdonosa
bizonyára azt gondolta, hogy a nevetségesen kicsi adag botrányosan
borsos ára nem fog
feltűnni senkinek, ha vörös selyembe burkolja a falakat, és az étlap
helyett inkább a borlapra helyezi a hangsúlyt. Bel ugyanolyan
éhesen távozott, mint ahogy érkezett.
Ebéd után sétára indultak a bevásárlóutca árkádjai alatt, ugyanúgy,
mint amikor a
jegygyűrűjüket keresték. A Quillers nevű kicsi, független
könyvesbolt előtt csak úgy
nyüzsögtek az emberek.
– Biztos dedikál valaki – jegyezte meg lekicsinylően Richard. Őt
nem nagyon érdekelték
sem a szerzők, sem a könyvek.
– Ó, nézzük meg, ki az! – kérte Bel.
Először semmit sem látott a sok ember miatt. Aztán felfedezett egy
posztert.
Július 20-án du. 2 órakor JOHN NORTH dedikálja első három
könyvét.
A legújabb, A menyasszony csókja c. művére előrendelést felveszünk.
Bel érezte, hogy bizseregni kezd a tenyere. A kirakat üvegtáblája
mögött Dan Regent dedikált.
Bel akkor pillantotta meg először, amikor az író asztala elől ellépett
egy pár. Egy szempilláját erősen rezegtető nőhöz beszélt, aki éppen
ekkor nyújtott át neki dedikálásra egy könyvet. Bel egész teste
vibrálni kezdett a hormonoktól. Levágatta a haját, gondolta. Már
nem volt olyan vad, mint akkor, amikor először találkozott vele az
Emilyben. Ahol együtt nevettek Richard Gervais poénjain, és közben
sajtos pirítóst mártogattak a levesükbe; ahol állandó közelharcot
folytattak a konzervnyitóért, és ahol, egy párnacsata után, a férfi
majdnem megcsókolta . Bel figyelte, ahogy odabent, kissé oldalt
billentve a fejét, türelmesen végighallgatja egy rajongó csacsogását,
és érezte, hogy elmosolyodik. Nemcsak a szája, hanem a lelke is.
Halkan megkocogtatta a kirakatüveget, mire a férfi odafordult. Bel
látta, hogy elkerekedik a szeme, aztán lusta vigyorra húzódik a szája,
majd felpattan, az emberek elnézését kérve utat tör magának az ajtó
felé, aztán már ott is áll a járdán, Bel vállán nyugtatva a kezét.
– Nocsak, nocsak… Kit látnak szemeim! Kutya legyek, ha nem Jane
Eyre az személyesen!
– Továbbra is menyasszonyokat fojtogat? – kérdezte Bel
mosolyogva, és sokkal
összeszedettebben, mint amilyennek érezte magát. Lehet, hogy a
szíve helyet cserélt a
dobhártyájával, mert most ott dübörgött a fülében.
– De jó újra látni! – mondta Dan, akinek a szemében ugyanaz a
mosoly bujkált, mint a szája
szegletében.
– Magát is! – felelte Bel, és közben azt gondolta: „Hogyan is
nézhettem ezt az embert
dühöngő pszichopatának?” A férfi szeme lágy csillogással és
leplezetlen örömmel méregette
Belt.
– Talán maga is… – kezdte, de aztán a szeme megállapodott a férfin,
aki Bel mögé lépett, és egyáltalán nem örült, amikor meglátta egy
másik férfi kezét a felesége vállán.
Dan keze rögtön lehanyatlott. Bel látni vélte, hogy kihunyt a
szemében a csillogás. Úgy,
mint amikor az utcai lámpát eloltja a lámpaoltogató.
– Dan, bemutatom Richardot – kezdte, majd még kötelességtudóan
hozzátette: – A
férjemet.
Közben remélte, hogy Dan nem húz be neki egyet.
– Richard, ő Dan – folytatta. – Apa egyik… író barátja.
– Helló – mondta Dan, de nem adta jelét, hogy kezet akarna
nyújtani. Az állában
ugyanakkor megjelent valami merevség, aminek egy perccel
korábban még nyoma sem volt.
– Helló – viszonozta Richard udvariasan, de ugyancsak
távolságtartóan az üdvözlést.
Aztán, mintha jelezni akarná, hogy mennyire unatkozik,
türelmetlenül körülnézett.
– Nos, nekem most vissza kell mennem – mondta Dan, és ellépett
Bel mellől. – Várnak a
rajongóim.
– Igen, persze – bólogatott Bel, pedig azt szerette volna, ha a férfi
marad.
– Jó volt újra találkozni – folytatta Dan, és Richardra pillantva így
folytatta: – Örülök, hogy rendbe jöttek a dolgai.
Nem, még nem döntöttem el, hogy mi legyen velünk, akarta kiáltani
Bel, amit persze nem
tehetett meg így, hogy Richard is ott állt az oldalán, mi több,
birtoklón a vállára tette a kezét.
– Vigyázzon magára – mondta még Dan, aztán már ott sem volt –
elnyelte a boltban
várakozó tömeg. Bel úgy érezte, mintha a közvetlen környezetében
húszfoknyit esett volna a
hőmérséklet.
– Mit mondtál, ki ez a pasas? – kérdezte Richard.
– John North. Író – válaszolta Bel, miközben vonakodva elindult a
férfi után. Próbált még
egy utolsó pillantást vetni Danre, de már megint túl sokan álltak az
asztala körül.
– Még sohasem hallottam róla – vetette oda fensőbbségesen
Richard.
– Gyere, igyunk meg valahol egy kávét – javasolta Bel, abban bízva,
hogy egy szelet torta
megnyugtatja majd kaotikusan kavargó gondolatait.
– Oké. Hol?
– Van egy aranyos kis kávéház a régi posta mögött – mondta Bel, és
már el is indult a
megfelelő irányba.
– Ez? – kérdezte Richard, amikor megérkeztek. Orra körül
helytelenítő ráncok kezdtek
gyülekezni a kopott oromzat és az ajtóra kiakasztott étlap láttán.
– Tudom, hogy kívülről nem tűnik valami pazarnak, de nagyon
finomak a süteményeik.
Mindig idejövök kávézni, ha a központban járok.
– Itt van nem messze a Queens Hotel. Ha annyira szeretnél beülni
valahová, menjünk
inkább oda.
– Én nem valahová akarok beülni, hanem ide – mondta Bel
morcosan, miközben benyitott az apró helyiségbe. – És neked is
tetszeni fog. Kitűnő a kávéjuk, és itt készítik a világ legjobb
diótortáját.
– Kávé és diótorta? Biztos vagy benne, hogy ez hozzá a megfelelő
hely? – Richard
látványosan megborzongott. – Gyere, menjünk át a Queensbe.
Tényleg nincs messze.
Bel hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, és engedelmesen
követte Richardot a
Queens Hotel felé. De közben elment az étvágya. Nem kívánta sem
az apró macaronokat, sem
a teához felszolgált miniatűr fánkokat, és a lelke mélyén tudta, hogy
az egész nem a tortáról szól, hanem valami sokkal, de sokkal
fontosabbról.
87. fejezet
Violet nem jutott el a Carouselbe a hétvégén, mert Nan elesett,
kificamította a csuklóját, ami nagyon felkavarta, így Violet a
szombat nagy részét a kórházban töltötte Nannel, a
vasárnapot pedig az anyja házában, szintén a nagyanyjával, aki a
szeme láttára vált szinte
semmivé. Olyan pici és törékeny volt, mint egy tavaszi csibe.
Mire Violet hétfőn megjelent a fagylaltszalonban, majdnem teljesen
elkészült a falikép, ami azt jelentette, hogy Pav végigdolgozta a
hétvégi napokat. És azt, hogy hamarosan el kell
köszönniük egymástól. Örökre. A férfi azonban sem aznap, sem a
következő két napban nem
jelent meg az üzletben, és Violetet, aki rendületlenül főzte a
fagylaltot, fájdalmasan érintette a hiánya. Ugyanakkor tudta, hogy
ezt az érzést meg kell majd szoknia.
A szalon gyönyörű volt, de Violetnek most nem volt elég energiája
ahhoz, hogy ezt
értékelni tudja. Csak arra tudott gondolni, hogy csapdába esett,
ugyanúgy, mint Pav falra
festett lovai – ők is szabadnak születtek, most mégis arra
kényszerültek, hogy életük végéig egy irányba haladjanak, körbe-
körbe, gombnyomásra.
Violet bezárta a boltot, és közben azon tűnődött, mire ér majd haza,
mert aznap délelőtt
tizenegykor nagyon furcsa hívást kapott Glyntől. A férfi azt akarta
tudni, mi a kedvenc
betűtípusa. Violetnek nem volt ilyen, de azt felelte, hogy a french
script, csak hogy megszabaduljon a további kérdésektől, és mert ezt
a betűtípust használta az étlapjain, így ez volt az első, ami az eszébe
jutott.
Bármi várta is Violetet odahaza, egy mérföld után kiderült. A házuk
elé érve leállította az autót, és kiszállt. Amikor felnézett, Glyn arcát
pillantotta meg az ablakban. A férfi vigyorgott, és heves integetéssel
sietésre ösztönözte.
– Meglepetésem van a számodra – mondta, és olyan szorosan
lépegetett Violet mögött a
konyha felé, hogy majdnem letiporta a sarkát.
– Igen? – Violet próbált lelkesedést vinni a hangjába, sikertelenül. –
És mi az?
A férfi megfenyegette az ujjával.
– Nem, nem… Nem mondhatom meg. Meg kell találnod.
Violet körülnézett.
– Itt kell keresnem? – kérdezte, de máris untatta a játék.
– Igen – válaszolta vigyorogva Glyn. Nem volt kellemes a vigyora.
Inkább mániákusra
vallott, mint normális emberre. Az a fajta vigyor, amellyel Jack
Nicholson rémisztgetett a
Ragyogásban. Szinte gyermeki izgalommal kuncogott, miközben
Violet, érdeklődést színlelve, keresgélni kezdett. Csak remélni
merte, hogy nem kell kihúznia az összes fiókot.
– Meleg? – kérdezte.
– Nem – felelte vigyorogva a férfi.
Violet türelmetlenül megvonta a vállát.
– Csak folytasd a keresést! – sürgette Glyn. – Mit csinálnak azok,
akik szerelmesek?
Most már nyilvánvaló volt, hogy Glyn vásárolt neki egy ékszert,
amibe belevésetett valamit.
– Ó, Glyn, remélem, nem költöttél el rám egy kisebb vagyont!
A férfi szája, ha lehet, még szélesebb mosolyra húzódott.
– Nem rád költöttem, hanem érted.
Glyn feladványához képest kétdarabos puzzle-nak tűnt a The Times
keresztrejtvénye is.
Violet megpróbált találgatni, de minden kérdésére „nem” választ
kapott.
– Szabad a gazda? Rendben, akkor megmutatom! – mondta Glyn
nagylelkűen. – Itt van!
Azzal elkezdte felgyűrni az inge ujját, és Violet orra elé tolta a
karját. Violet először azt hitte, hogy egy új óra lesz a csuklóján, de
nem. Most is azt a régi órát viselte, amelyet a szüleitől kapott a
huszonegyedik születésnapjára. Ugyanakkor nem lehetett nem
észrevenni,
hogy a bőre, minél többet mutatott belőle, annál pirosabb lett. És
ekkor meglátta a fekete
tintával, french scripttel készített tetoválást: Glyn & Letty A szavakat
apró rózsákból és.
tövisekből font koszorú foglalta keretbe. Violet le sem tudta venni
róla a szemét, az agya
mégsem volt képes arra, hogy feldolgozza a mellbevágó
információt. Képtelen volt elhinni,
hogy amit lát, az nem szemfényvesztés csupán, hanem igaz. Hirtelen
rátört a klausztrofóbia –
olyan érzése volt, mintha a koszorú nem a nevüket foglalná szűk,
tövisei miatt áthatolhatatlan keretbe, hanem őket, magukat.
– Nem tetszik? – A férfi kölyökkutyaszeme dicséretért esedezett.
– Mit tettél? – Violet hangja alig volt több rettenettel teli suttogásnál.
– Kettőnknek csináltattam.
– Egy életre megjelölted magad.
– Ó, a pirosság el fog tűnni, egyébként meg nem is fájt annyira. –
Glyn sokadszor is
felkuncogott. – Azt hittem, tetszeni fog. Nemegyszer hallottam,
hogy vonzónak minősítettél
valakit egy tetkó miatt.
– Azért, mert Johnny Depp tetkója tetszett egy filmben, még nem
kellett volna elrohannod,
hogy utánozd.
– Nos, tudom, hogy nem vagyok egy Johnny Depp – motyogta Glyn
majdhogynem sértett
hangon –, de azt hittem, értékelni fogod.
Morcosan visszahúzta az inge ujját, de a tetovált kép addigra
belemarta magát Violet
retinájába.
Glyn & Letty. Glyn & Letty. Ő volt az egyetlen, aki így szólította
Violetet, aki sohasem szerette a nevének ezt a változatát.
Ugyanakkor bárdolatlanságnak tartotta volna arra kérni a férfit, hogy
ne hívja így, inkább hagyta, hogy az idegeire menjen vele. Most már
belátta, hogy szólnia kellett volna. Ezért is, és minden másért.
Ostoba volt. Kötözni való bolond. Hogy
engedhette, hogy idáig fajuljanak köztük a dolgok?
Még egy nap, és elkészül a ruhája. A rá következő napon
születésnapra mennek az idősebb
Leachékhez, teára, ahol, azon túl, hogy felköszöntik Joyt, megint az
esküvőről lesz szó, meg kisbabákról. És neki majd lelkesednie kell.
Violet fejfájást színlelve, fürdés nélkül lefeküdt. Nem akarta érezni
Glyn masszírozó ujjait a vállán, és nem akarta látni, amint morcosan,
legörbülő szájjal elfordul tőle, mert elutasította.
Amikor végre elaludt, azt álmodta, hogy Glyn az ő testére is
rátetováltatta a nevüket,
mindenféle színben és betűtípusban. Glyn & Letty. Glyn & Letty,
Glyn & Letty.
Búcsúzáskor Richard szabályosan szájon csókolta Belt. Szorosan
magához vonta, az ajka lágy
volt és adakozó, a nyelve benyomult a szájába. Bel hagyta, mert
biztos akart lenni a dolgában, és miután megízlelte a férfi csókját,
nem is lehetett volna biztosabb.
Amint hazaért, kivette az ékszerdobozából a jegygyűrűjét, és jó
alaposan megnézte.
Mennyire szeretett volna eldicsekedni vele annak idején! A
legszívesebben megmutatta volna
mindenkinek. Legközelebb, ha találkoznak, ismét viselni fogja,
döntötte el.
88. fejezet
– Mikor szeretné, hogy visszahozzam? – kérdezte Violet Freyától,
amikor műanyag
védőfóliában átvette tőle a ruhát.
– Az esküvőt követő egy naptári hónapon belül, legyen szíves –
válaszolta az asszony,
miközben átkötötte szalaggal a fátylat és a tiarát tartalmazó dobozt.
– A tisztítást nyugodtan rám hagyhatja.
Aztán, alaposan meglepve Violetet, a tenyerébe fogta az állát, és úgy
billentette a fejét,
hogy kénytelen legyen a szemébe nézni.
– Maga nagyon helyes kislány – mondta lágy, becéző hangon. –
Kívánom, hogy legyen
olyan boldog, amilyen csak lehet.
– Köszönöm – felelte Violet, bár alig tudott megszólalni a torkába
toluló érzelmektől. – És ígérem, hogy vigyázni fogok erre a
gyönyörű ruhára.
– A ruha, bármilyen szép is, csak boldog menyasszonyon mutat
igazán – mondta
mosolyogva Freya. – Ugyanakkor nem helyes, ha vadlovakkal
húzatnak az oltár elé valakit, aki nem akar ott lenni.
Violet hősiesen megpróbálkozott egy vicces válasszal.
– Szerencsére a házasságkötő teremben nincs oltár.
Freya Violet nagy, szomorú szemébe nézett, amelynek most olyan
árnyalata volt, mint a
kora tavaszi harangvirágnak, és meglátta benne a végtelen bánatot,
keserűséget és
kétségbeesést. Violet gyorsan elkapta a pillantását, majd fogta a
csomagokat, és elköszönt.
– Legyen nagyon boldog! – szólt utána Freya, és bár Violet, mivel
becsukta maga mögött az
ajtó, nem hallhatta, még halkan hozzátette: – Olyan boldog, amilyen
én voltam valamikor.
89. fejezet
Violet a boltajtón lévő kampók egyikére akasztotta a ruhát, és
közvetlenül mellé, a padlóra helyezte az esküvői kiegészítőket
tartalmazó dobozt. Aztán átment a konyhába, megmosta a
kezét, és elkezdte kimérni az összetevőket egy adag eper- és egy
adag fehércsoki-fagyihoz.
A mixer a legnagyobb fokozaton pörgött, így nem vette észre Pav
érkezését. Csak akkor
tudatosult benne a jelenléte, amikor a férfi kezét megérezte a karján.
Azt a gyönyörű,
méreteiben is formás kezet, amelyet soha többé nem fog már látni –
és érezni sem. Egy üzemi porszívóval sem tudta volna megállítani a
könnyeit. Patakokban ömlöttek végig az arcán, ő
meg zavartan állt, és megpróbált kitérni a férfi érintése elől.
– Istenem, Violet! Violet! Mi történt? – Pav egy pillanatig nem tudta
eldönteni, mikor
cselekedne helyesen: ha elengedné a zokogó nőt, vagy ha átölelné.
Végül a mellkasára vonta, és Violet megadta magát az erejének.
Belélegezte a bőrdzseki és a meghitten ismerősnek tűnő
kölni illatát. A férfi karja édes kalitkaként zárta körül, de aztán,
amikor megértette, hogy ki kell szabadulnia a védelmező
szorításból, megmerevedett, és kényszerítette magát, hogy
kibújjon az ölelésből.
– Kérem, bocsásson meg – hüppögte.
– Jöjjön, üljön le – mondta Pav, azzal átkarolta Violet reszkető
vállát, és átvezette a
fagylaltozórészbe, az egyik asztal mellé. Aztán levetette a dzsekijét,
és leült vele szemben, az aranyra festett körhintaoszlop másik
oldalára.
– Nagyon jól tudok hallgatni – kezdte azon a mély, bársonyos
hangján. – Múlt éjszaka a
bátyámat kellett végighallgatnom, miközben elmesélte, hogy
elhagyja a feleségét, és
visszamegy Lengyelországba. Megint. Mostanában nem jó ott lenni
velük, abban a házban.
Arra számítottam, hogy itt majd mosolyokat kapok, erre tessék. Kit
találok itt? Egy zokogó
Violetet.
Violet a vállát vonogatva törölgetni kezdte a szemét, és csak remélni
merte, hogy nem úgy
néz ki, mint egy pandamaci.
– Szeretném azt hinni, hogy barátok vagyunk – folytatta Pav. – Így
hát elmondhatja, mitől
lett ilyen vörös az a gyönyörű ibolyakék szeme.
Ekkora figyelem közepette még a nyelés is nehezére esett Violetnek.
Érezte, hogy a sűrű,
sötét szempillák árnyékából egyenesen rászegeződik az a tengerkék
szempár, és amikor
felemelte a fejét, azt is észrevette, hogy a férfi csinos arcán nem
egyenletes a borosta, mintha ócska borotvát használt volna, amely
egyes helyeken jobban levágta a szőrt, mint máshol.
– Semm…
– Nono! – Pav figyelmeztetően felemelte az ujját. – Ne jöjjön nekem
azzal, hogy semmi
sem történt. A semmitől nem sírja ki az ember a szemét. – Közben
ugyanazzal az ujjal leemelt egy csillogó könnycseppet Violet
arcáról, de egy másik rögtön elfoglalta a helyét.
– Nem tudom elmondani – felelte Violet, és ismét lehorgasztotta a
fejét.
– Próbálja meg – biztatta Pav.
– De ha mondom, Pav… Nem tudom.
Valami olyasmit mormogva, hogy különben is folytatnia kell a
mixelést, fel akart állni, de
Pav nagy művészkeze visszanyomta a székre, és ettől a mozdulattól
kezdtek leomlani benne
az odabent mindent visszatartó falak.
– Nem engedem felállni ettől az asztaltól, amíg el nem mondja, hogy
mi nyomja a szívét.
Violet arra gondolt, hogy most bizony el fog árulni valakit, és ettől
még szaporábban
peregtek a szeméből a könnyek.
– Én… – kezdte, de nyomban el is hallgatott.
Remegett, úgy, mintha a mellkasában fizikai értelemben is
omladozni kezdett volna valami,
és bármi szabadult is fel odabenn, azt most, hogy megízlelte a
szabadság mámorító ízét, már nem lehetett visszatartani. Ó, Istenem,
merjem elmondani? De még végig sem gondolta, érezte, hogy
formálódni kezdenek benne a szavak, és tiltakozó hangszálaival mit
sem törődve kijáratot keresnek maguknak.
– Nem akarok férjhez menni – röppent ki belőle egy halk sóhaj
hátán a vallomás.
Ugyanabban a pillanatban majdnem összeroppant a rátörő bűntudat
hatalmas súlya alatt.
– Akkor ne menjen – mondta Pav gyengéden. – Mondja meg neki.
– Nem tudom – sóhajtotta Violet. – Én jelentek számára mindent.
Tényleg. Bármit csinál,
értem teszi. Amikor megismertem, tizenhat hónappal ezelőtt, olyan
volt, mint egy kivert
kiskutya. Gyengéd volt, gondoskodó, és másra sem vágyott, csak
arra, hogy szerethessen és
szeressék.
Nem hitte, hogy a férfi meg fogja érteni.
– Megengedi, hogy a többit kitaláljam? – kérdezte Pav. – A múltban
magával sem bántak
valami jól a férfiak, ezért levette a lábáról ez az… odaadó figyelem.
– Igen, pontosan ez történt – bólogatott Violet, és felbátorodva így
folytatta: – Olyan
hízelgőnek találtam, ahogy bánt velem. Nem volt semmi, amit ne tett
volna meg, és
mindenhez a jóváhagyásomat kérte, bármit csinált. Jó érzés volt,
hogy ennyire…
megbecsülnek. Túl gyorsan odaköltöztem hozzá, most már tudom,
de olyan kedves volt, és én
viszonzásképpen szerettem volna átsegíteni az idegösszeomlásával
járó nehézségeken.
– Szerelmes belé? – kérdezte Pav, miközben felemelt egy szalvétát
az asztalról, és a még
mindig sírdogáló Violet kezébe nyomta.
Violet elvette, szétrázta, és beletemette az arcát. – Nem.
Már a kimondott szavaktól is úgy érezte, mintha valaki
kiszippantotta volna a helyiségből a levegőt, és valami nehéz anyag
nyomult volna a helyére, amit, hiába próbálta belélegezni,
nem tudott eljuttatni a tüdejébe.
– Lélegezzen mélyeket – biztatta Pav halk, nyugodt hangon, és ő is
vele együtt vette a
levegőt, mutatva neki a helyes ritmust egészen addig, míg meg nem
nyugodott, és folytatni
nem tudta a történetet.
– Egy idő után úgy éreztem, csapdába estem. Vagy mintha
fojtogatnának. Akkor sem lett
volna rosszabb, ha élve eltemetnek. Egyre gyakrabban alkalmaztam
a jól ismert trükköket.
Csacsinak neveztem, ha meg akart csókolni, és amikor lefeküdtünk,
rendre fáradtnak
hazudtam magam. A legjobban azonban azt gyűlöltem, hogy még a
fürdőszobában sem
lehetett egy intim pillanatom.
– Miért nem zárta be az ajtaját?
– Azért, mert levetette róla a zárat. Attól félt, hogy valami baleset ér
odabenn, és nem tud segíteni.
Pav arca elsötétült.
– Violet, nem mehet férjhez egy ilyen emberhez.
– Tudom, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy vethetnék véget ennek
az egésznek. – Violet
hangjából kiszorította a bűntudatot a hisztériával határos félelem. –
Nagyon szeretnék
kiszállni, de most már késő. Mindenki megvette az esküvőre a
ruhákat, és már csak a nagy
napot várják, a beteg nagyanyámat is beleértve, aki számára az
jelentené a megnyugvást, ha
boldog feleségként látna. És Glyn szülei is megvették az
ajándékokat, és még a lakókocsijukat is előkészítették a nász…
Pav megragadta Violet csuklóját, és úgy megrázta, hogy a lánynak
torkán akadt a szó.
– Ez egyik sem elegendő ok arra, hogy valaki megházasodjon,
Violet. Az emberek ezért
házasodnak – mondta, és arra a pontra vonta a nő törékeny kezét,
ahol a szíve dobogott.
Violet érezte az egyenletes dobbanásokat, látta az izmos mellkas
emelkedését és süllyedését az ing alatt. – Mert érzik, hogy valaki
befészkelte magát ide.
– Nem tud olyat mondani, Pav, amivel ne lennék tisztában magam is
– sírta Violet. – De ha
nem csinálom végig ezt a… – Nem tudta befejezni a mondatát, mert
ismét elcsuklott a hangja.
– Mit? – kérdezte Pav, még mindig a mellkasán tartva a reszkető
kezet. – Mi fog történni,
ha mégsem lesz esküvő?
– Meg fogja ölni magát – zokogta összeomolva Violet. – Egyszer
már elhagytam, és akkor
is megpróbálta. Lehet, hogy most sikerülni fog neki, és én leszek az
oka.
90. fejezet
– Hol voltál, Susan? Órák óta nem láttalak – jegyezte meg Nan
türelmetlenül, amikor Susan
egy sajtos szendviccsel a kezében belépett az ajtón.
– A konyhában. Neked csináltam ebédet – válaszolta Susan
nyugodtan, bár nem kis
erőfeszítésébe került elfojtani a megjegyzés hallatán fellépő
ingerültségét. Nem mintha
haragudott volna az anyósára, csak holtfáradtnak érezte magát. Nan
ismét maga alá vizelt
éjszaka, így ágyhúzással és mosással kellett kezdenie a napot. És
persze aggódott. Nan
állapota rohamosan romlott, és mindketten egyre nehezebben
viselték, hogy egy ilyen büszke
asszony rendre bepisilt.
– Nem szeretem a sajtot. Sohasem szerettem – mondta Nan
panaszosan. Még az orrát is
összeráncolta, amikor a menye letette elé a tányért, és meglátta rajta
a szendvicset.
– De szereted – erősködött Susan. – Nagyon is.
– Ne akard megmondani nekem, hogy mit szeretek és mit nem –
csattant fel Nan
rosszallón, mintha Susan egy csintalan gyerek lenne, akire rá kell
pirítani.
Susan felsóhajtott, és megpróbált nem olyan szomorúnak látszani,
mint amilyennek érezte
magát. – Akkor hozzak valami mást?
– Igen! Konzervlazacot kérek – válaszolta Nan agresszíven, és
akkorát lökött a tányéron,
hogy majdnem lerepült az asztalról.
– Lazac nincs itthon, csak tonhal – felelte Susan. – Az is megfelel?
– Miért? Talán van más választásom? – kérdezte Nan, és egy lesújtó
mozdulattal összefonta
a karját a mellén.
Susan visszament hát a konyhába, és megvajazott egy újabb szelet
kenyeret. Hallotta, hogy
Nan énekelni kezd a szobájában. Egy dalocskát, amit Violetnek is
megtanított, amikor még
kislány volt, és este, lefekvés előtt odakuporodott a nagyanyja ölébe.
Egy körhintáról szólt.
Körbejár lovacskám
A szép körhintán.
Titkot súg füledbe
Kedves kisleány.
Aki engem választ,
És hátamra ül,
Sörényembe kapaszkodva
Messzire repül.
Amikor Susan visszament a nappaliba, Nan még mindig énekelt.
Úgy, mintha ülne valaki a
vele szemközti széken. Mintha igazi hallgatósága lenne. Susan szíve
úgy tört ketté a
mellkasában, mint egy kiszáradt sütemény.
91. fejezet
– Már egy évvel ezelőtt tudtam, hogy el kellene hagynom Glynt –
folytatta Violet, miközben
Pav finoman visszatette a kezét az asztalra, és ráborította saját, nagy
tenyerét. – Kezdtem terhesnek találni azt a rengeteg figyelmet. El is
döntöttem, hogy elköltözöm tőle. Azon az
estén, amikor meg akartam mondani neki, rózsaszirmokkal szórta
tele a házat, és jégbe hűtött pezsgővel várt munka után. Homárt
főzött, osztrigát; kaviár volt az asztalon, és nincs olyan romantikus
gesztus, amit ne vetett volna be. Térdre ereszkedett, elővett a
zsebéből egy
gyűrűt, amiről tudtam, hogy nem fogadhatom el. És ezt meg is
mondtam neki. Összeomlott,
kétségbeesett, és egyre azt kérdezgette, hogy mi történt, mi rosszat
tett, amitől
meggondoltam magam. Megpróbáltam elmagyarázni neki, de oda
sem figyelt. Nem volt
hajlandó elfogadni, hogy mindennek vége. Szörnyű volt. Teljesen
megzavarodott. – Violet
felfújta az arcát. Az, hogy beszámolt Pavnak arról a borzalmas
estéről, hihetetlenül közelivé és valóságossá tette az egészet.
– Volt a régi üzletem felett egy szoba, amit ki szoktam adni, és az
volt a tervem, hogy ott húzom meg magam addig, míg rendet nem
teszek a fejemben. Alig pár órája voltam csak ott,
amikor Joy – Glyn anyja – felhívott a mobilomon, és közölte, hogy a
fia túladagolta a
gyógyszerét, és kórházban van. Nem véletlen túladagolásról volt
szó, és nem is
segélykiáltásról. Szándékosan tette, mert tényleg meg akart halni.
Mint kiderült, annyi
gyógyszert vett be, amitől elpusztulhatott volna egy ló is. Még
búcsúlevelet is hagyott. Azt írta, hogy nem tud nélkülem élni,
annyira szeret. A szüleinek is írt. Megköszönte nekik, hogy
felnevelték, és a szeretetéről biztosította őket is. Aztán félig
eszméletlen állapotában még felhívta őket, hogy szóban is
elköszönjön tőlük. Később erre nem is emlékezett. Legalábbis
ezt mondta, és nagyon haragudott magára miatta, annyira szeretett
volna meghalni.
Mindenkit azzal ijesztgetett, hogy csak az idejüket vesztegették,
amikor megmentették, mert amint kikerül a kórházból, ismét
begyógyszerezi magát. Joy és Norman magánkívül volt,
amikor a kórházba értem. Már a hetvenes éveikben járnak.
Normannak E KG -t kellett csinálni, mert a sokk következtében
szívritmuszavar lépett fel nála, és attól tartottak, hogy elviszi egy
szívroham. Tudja, Glyn az egyetlen gyerekük. A
szerencsétlenségben az volt a legnagyobb
szerencse, hogy Glyn túl sok gyógyszert vett be, és kidobta a
gyomra.
– És maga beleegyezett, hogy hozzámegy – folytatta Pav, amikor
Violet elhallgatott. –
Nehogy öngyilkos legyen.
– Dióhéjban, igen – bólintott Violet. – Azt remélve, hogy segíthetek
neki kievickélni a
depresszióból, visszaköltöztem hozzá. Azt hittem, ha jobban lesz,
már nem kéri mindenhez a
jóváhagyásomat, és ha elég erős lesz ahhoz, hogy a maga lábán is
megálljon, már nem kell
attól tartanom, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyom. Egy évvel
korábban bejelentkeztünk az
esküvőre. Azt gondoltam, ennyi idő alatt csak meggyógyul. – Violet
olyan hangot hallatott,
mint a fájdalmában szűkölő állat. – Őrülten hangzik, tudom… Hogy
fordulhat elő a mai
világban, hogy ennyi idősen férjhez megyek valakihez, akihez nem
akarok? Sohasem hittem,
hogy idáig fajulnak a dolgok. Hiába tűnt hosszúnak az egy év, Glyn
állapota nem javult,
hanem rosszabbodott. A korábbinál is jobban támaszkodott rám, és
egyre mélyült a gödör,
amiből ki kellett volna másznom. Egyre közelebb kerültünk a
kitűzött időponthoz, közben Joy állandóan azt kérdezgette, hogy
mikor veszem már meg a menyasszonyi ruhát, így elkezdtem
keresgélni, nehogy kiderüljenek a valódi szándékaim. Aztán
terítékre kerültek a részletek, és anya is megvette magának a ruhát…
Azzal, hogy hagytam elfajulni a dolgokat, nem
javítottam, hanem még tovább rontottam a saját helyzetemen. Most
már nem állhatok elő
azzal, hogy otthagyom. Megint megpróbálná megölni magát, és a
szülei nem élnék túl, ha
sikerülne neki… Így hát, csak egyet tehetek… Végigcsinálom,
amibe belekezdtem, és mindent
megteszek azért, hogy Glyn megerősödjön, és ha ez megtörténik, és
úgy látom, hogy végre
meg tud állni a saját lábán, elválok tőle. Csak az a baj, hogy ő már
gyerekekről beszél…
Violet feje előrebukott, mintha kiröppent volna belőle az élet.
Tessék, elmondta, ami a
szívét nyomta, és semmi sem változott.
– Ó, Violet, ebből nem sülhet ki semmi jó – mondta Pav türelmes,
megértő hangon. – Nem
mehet hozzá ehhez a férfihoz.
– Nem tudom, hogy hagyhatnám el úgy, hogy ne kövessen el
öngyilkosságot. Annyira
szeret…
Pav megszorította a nő kezét. – Hallgasson ide, Violet. Amit Glyn
érez, az megszállottság,
uralkodási vágy, de nem szerelem. Véget kell vetni ennek a
kegyetlen játéknak. És ne féljen, nem fogja megölni magát.
– De, Pav. Megteszi.
– Nem. Nem így működik a dolog. A múltkor is felhívta a szüleit,
hogy megmentsék. Ez az
ember uralkodni akar magán, és azt csak úgy teheti meg, ha él.
Violet felemelte a fejét. Tudta, hogy kész roncsnak látszik, de már ez
sem érdekelte.
– Ha nem hagyja el, maga lesz az, aki belehal – mondta Pav.
Violet arra gondolt, hogy ez bizony bekövetkezhet. Egyre mélyebbre
süllyedt a
depresszióban, és egyre gyakrabban voltak pánikrohamai.
– Ó, Violet. – Pav felállt, és átült Violet mellé. Átölelte, és a nő
megadta magát a vigasztaló karok melegének. Érezte, hogy a férfi a
haját csókolgatja. Aztán az ujjával megemelte az állát, lassan fölé
hajolt, és az ajka megérintette az ajkát. Olyan volt, mintha egy
pillangó szárnya simított volna végig a száján, de ez is elég volt
ahhoz, hogy valami gyönyörűséges
elszabaduljon benne, és végigszáguldjon rajta, és ettől az egész teste
életre kelt. A férfi gyengéden eltolta magától, de csak azért, hogy
meggyőződjön róla, nem sértette-e meg az
érzelmeit, de csak azt látta, hogy a kipirult, lágy ajak hívogatóan
elnyílik, és várja az újabb találkozást a szájával. Ekkor a vállgödrébe
vonta Violet arcát, és maga is felsóhajtott egy olyan embernek a
hangján, aki úgy érezte, végre hazaért.
– Sajnálom, Violet. Valószínűleg megbocsáthatatlan, amit tettem –
mondta, de a szorításán
továbbra sem engedett. – Nem akarom elengedni.
– Azt hiszem, sikerült összezavarnom – válaszolta Violet, mert
képtelen volt elhinni, hogy
ez a gyönyörű fiatal férfi, aki átölelve tartja, vigasztaláson kívül
mást is kész lenne ajánlani neki.
– Lehet, hogy az időzítésem nem a legjobb, de az biztos, hogy nem
zavart össze. Sohasem
voltak tisztábbak az érzéseim – mondta Pav határozottan, és most
már Violet is tudta, hogy
nem élheti le az életét úgy, hogy többé ne legyen része ilyen
élményben. Pav csókja ugyanis megpecsételte az esküvői
előkészületek sorsát. Bármilyen következményeket vonjon is maga
után.
– Félek, Pav. Félek az erőtől, amellyel Glyn élete felett rendelkezem
– mormogta Violet,
miközben továbbra is hagyta, hogy átjárja a másik test melege.
– Hát még mindig nem látja – kérdezte Pav –, hogy neki még több
hatalma van maga felett?
Amit arra használ, hogy magához láncolja magát. El kell hagynia,
Violet. Még ma. Sírni fog.
Meg könyörögni, fenyegetőzni, és minden manipulatív eszközt be
fog vetni, hogy
visszatartsa. De erősnek kell lennie, Violet. El kell tőle jönnie.
A férfinak igaza volt. Violet vállát szinte lehúzta a Glyn iránt érzett
felelősségtudat, pedig mindvégig a vőlegénye volt az, aki a gyeplőt
tartotta.
– Akarja, hogy magával menjek? – kérdezte Pav, miközben bezárta a
boltot. Aznap ugyan
egy ecsetvonást sem festett, de elért valami sokkal fontosabbat. –
Tudni szeretném, hogy
biztonságban van.
– Glyn sohasem bántana – mondta Violet.
– De. Azzal is bántja, hogy önmagában kárt tesz. És ezzel ő is
tisztában van. Ezzel tudja
kézben tartani magát. És ez nem mehet így tovább, Violet. – A két
tenyere közé fogta a nő
arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Én itt vagyok magának. Ha
szüksége van rám, csak
szólnia kell.
Violet egy pillanatra a kérges tenyérhez szorította az arcát. Ebből
akart erőt meríteni, amire most mindennél nagyobb szüksége volt.
Remegett a félelemtől, amikor beszállt a kocsijába, és nem
alaptalanul – élete legnehezebb lépését készült megtenni, és ezzel
tisztában volt ő maga is.
92. fejezet
Violet, miközben bezárta az autóját, azon tűnődött, hogy harminc
perc múlva – maximum –
ismét visszaül belé, és egyszer és mindenkorra maga mögött hagyja
Glyn otthonát. Bár talán
még vissza kell jönnie legalább egyszer, mert kételkedett benne,
hogy az összes holmiját
össze tudja szedni ennyi idő alatt, de Glyn akkor már nem lesz a
vőlegénye. Az elszántsága
azonban minden lépéssel csökkent, és rémképek gyötörték. Glyn a
kórházban, gépekre kötve.
A zokogó Joy és a szívét markolászó Norman. Koporsó, sír,
bűntudat, vádaskodás. Aztán az
aranysörényű almásderesre gondolt a Carousel falán, amely, mint a
lovacska Nan dalában, megpróbálta lerázni magáról a hámot, hogy
szabad legyen, és messzire repíthesse a
sörényébe kapaszkodó kislányt.
– Istenem, add, hogy ne veszítsem el az erőmet – motyogta a
lépcsőn felfelé tartva Violet.
A léptei hangja felerősödött, és szinte kívülről látta magát, úgy, mint
egy lassított felvételen.
Aztán az ajtóhoz ért. Kinyitotta. Glyn éppen terített.
– Helló, szépséges Lettym – mondta. – Mindjárt elkészül a vacsora.
Ma citromos halat
eszünk.
– Glyn…
– Gyere, Letty. Ülj le.
– Glyn… Úgy döntöttem, hogy elhagylak.
Olyan könnyedén csúsztak ki a száján a szavak, hogy maga sem
értette, miért nem tudta
már korábban kimondani őket.
– Ne beszélj bolondságokat – mondta a férfi, és zavartalanul
folytatta útját a konyha felé.
Violet hallotta, hogy kinyitja a sütő ajtaját. Aztán azt is, hogy egy
tepsi a padlóra esik, és Glyn dünnyög valamit.
– Glyn. Kérlek, gyere ide. Hagyd az ennivalót.
– Hagyjam? Órák óta főzök, Letty. Nem hagyhatom, hogy kárba
vesszen. – Azzal
felnevetett – erőltetetten, ijesztő hangokat adva. Tudta tehát, hogy
Violet nem tréfál. Csak nem akarta meghallani. Az történt, ami
mindig, de Violet most elhatározta, hogy nem enged.
Ez alkalommal tényleg elhagyja Glynt, akinek ezt tudomásul kell
vennie. És azt is, hogy nem tér vissza hozzá. Soha többé. Bármit
csinál is magával.
– Sajnálom – folytatta gyengéd, de határozott hangon, a férfi
hátához beszélve, aki
megpróbálta feltakarítani a földről a tepsiből kifordult halat. Violet,
mielőtt megkongatta volna a lélekharangot, vett egy nagy lélegzetet.
– Nincs mód arra, hogy kíméletesen közöljem veled, amit mondani
akarok, de nem vagyok szerelmes beléd.
– Tudom – felelte a férfi a kezében lévő rongyot rázogatva. – De
valamikor az voltál, és
előfordulhat, hogy megint az leszel.
– Nem, Glyn. Ez nem fordulhat elő. Bármi volt is köztünk, vége.
Lecsavarta az ujjáról az eljegyzési gyűrűt, és a dohányzóasztalra
tette, hogy Glyn könnyen
megtalálja majd. Aztán átment a hálószobába, és a szekrény legfelső
polcáról leemelte a
bőröndjét. A következő hely, ahová bement, a fürdőszoba volt, ahol
a szennyestartóból
átrakta a piszkos ruháit egy szatyorba, és összegyűjtötte a
sminkeléshez használt dolgait.
Mire visszaért a hálószobába, Glyn visszatette a bőröndöt a
szekrénybe. Violetet azonban már ez sem tarthatta vissza – tudta,
hogy bőrönddel vagy bőrönd nélkül, de még aznap este
távozik. Úgy, ahogy Freya is fogta a holmiját egy napon, és örökre
kisétált a házból, ahol
erőszakos férjével élt.
Glyn arra számított, hogy a menyasszonya birokra kel a bőröndért,
de csalódnia kellett.
Violet egyszerűen kiemelt egy maroknyi műanyag szatyrot a
konyhaszekrény fiókjából, és
azokba csomagolta tovább a holmiját: a fehérneműjét, a szoknyáit, a
farmernadrágjait, a
telefontöltőjét és az ékszereit.
Glyn a másik szekrénynek támaszkodva figyelte, így lehetetlenné
tette Violet számára, hogy
hozzáférjen a ruháihoz. A hadakozásnak nem volt értelme, mert
azzal lehetőséget adott volna a férfinak arra, hogy manipulálni
kezdje. Sokkal hatékonyabb fegyvernek bizonyult a közöny.
Csak nem fog megfutamodni pár szoknya meg néhány blúz miatt!
Felkapta a négy telepakolt szatyrot, és kiment a szobából.
– Letty, mi történt? – szólt utána a férfi. – Róla van szó? Miatta
akarsz elhagyni?
– Róla? Mégis, kiről beszélsz?
– Arról a Pav nevű fickóról. – Glyn szinte köpve mondta ki a gyűlölt
nevet. – Hát már
elfelejtetted, hogy nem tudok nélküled élni? Nem tölthetem minden
egyes napomat azzal,
hogy rád gondolok, miközben te vele vagy. Nem bírnám ki. – Most
már sírt. Nagy könnyek
csurogtak végig az arcán, de Violet nem hagyta, hogy a hatásuk alá
kerüljön. Ne dőlj be neki, súgta egy belső hang. Minden lehetséges
stratégiát bevet.
– Glyn, csak azért maradtam veled, mert nem tudtam elviselni a
gondolatot, hogy esetleg megint ártani próbálsz magadnak. De
milyen alap ez egy házassághoz? Mihez vezetne a
félelem és a folytonos zsarolás?
– Nos, ha meghalok, legalább attól nem kell félned, hogy közéd és a
drága Pav közé állok –
üvöltötte Glyn.
Violet elszántsága megingott, de aztán olyan tisztán hallotta Pav
szavait, mintha a férfi
közvetlenül mögötte állna. Ez megszállottság és uralkodási vágy,
nem szerelem.
– A szüleidnek sokkal nagyobb fájdalmat okoznál, Glyn, mint bárki
másnak, beleértve magadat is. A múltkor is a poklok összes bugyrát
megjárták miattad.
– Nem érdekel! – visította Glyn. És Violet tudta, hogy igazat mond.
Megint önmagát
helyezte az első helyre. És ő még hosszú ideig nagylelkűnek hitte.
Pedig csak önző volt. Violet ugyanakkor őszintén aggódott Joy és
Norman miatt. Mégsem maradhatott Glynnel csak azért,
hogy őket kímélje.
Vett egy nagy lélegzetet, és olyasmit mondott, ami nagyon idegenül
hangzott a szájából.
– Bármit teszel is magaddal, Glyn, nem fogok bánkódni. Már nem
okozhatsz fájdalmat
azzal, hogy magadnak ártasz.
– Nos, majd meglátjuk – mondta a férfi a sértett gyerekek
modorában, akik mindennel
előállnak és mindenkit büntetni akarnak, ha nem érvényesíthetik az
akaratukat.
– Beköltözöm egy szállodába – folytatta Violet. – Anyának és
Nannek épp elég gondja van e
nélkül is, és mivel nekik sem mondom meg, hogy hová megyek, ne
is háborgasd őket, légy
szíves. Hacsak nem akarod, hogy zaklatás miatt feljelentselek.
– Egek, te tényleg megváltoztál! – sziszegte a férfi keserűséggel
átitatott hangon.
– Remélem – válaszolta Violet.
– Ugye tudod, hogy ezek után hiába akarnál visszajönni, ha
netalántán mégis
meggondolnád magad? Hiába keresnél, már nem leszek itt – mondta
a férfi olyan halk,
nyugodt hangon, hogy Violet hátán végigfutott a hideg. Minden
tartalékát mozgósítania
kellett, hogy ne gyengüljön el, és képes legyen a férfi szemébe
nézni.
– Ég veled, Glyn.
Ám amikor ki akart lépni a bejárati ajtón, a férfi elé ugrott, és elállta
az útját. Úgy látszott, volt még néhány trükk a tarsolyában. Térdre
ereszkedett.
– Kérlek, Violet. Könyörögve kérlek, ne hagyj el. Megváltozom.
Bármit megteszek, csak
maradj.
– Nem, Glyn.
– De hát annyira szeretlek! – A kezét összekulcsolta, mintha
imádkozna. – Ha rám nem
gondolsz, gondolj az apámra meg az anyámra. – Violet, ha korábban
sajnálta is, már nem
érzett iránta mást, csak megvetést.
– Ez nem szerelem, Glyn. És ezt te is tudod.
– Te tettél ilyenné! – üvöltötte a férfi. – Beléptél az életembe,
elérted, hogy beléd
szeressek, és most kitéped a szívemet!
Violet azonban nem hagyta magát. Elszántan kinyitotta az ajtót,
fogadkozva, hogy senki
sem tarthatja vissza, de maga is meglepődött, hogy Glyn nem akarta
megállítani. Inkább a
földre vetette magát, és fájdalmas zokogásban tört ki. Violet, félig-
meddig arra számítva,
hogy egy kéz, mint a horrorfilmekben, utánanyúl, és brutális erővel
visszarántja, behúzta
maga után az ajtót, és sietős léptekkel elindult lefelé.
Az épületből kilépve először is jó nagyot szippantott a friss
levegőből, mint a fuldokló, akit hosszú időn át megfosztottak az
éltető oxigéntől. Úgy érezte, mintha addig vastag kötél lett volna a
nyaka körül, amely most magától meglazult. Alig mert felpillantani,
mert attól tartott, hogy Glyn ott lesz az ablakban, ugrásra készen, de
minden csendes volt és nyugodt. Kinyitotta a kocsija ajtaját, beült a
kormány mögé, és remegő kézzel ráadta a gyújtást.
Először az anyja és Nan házához hajtott. Mire odaért, tizennégy nem
fogadott hívása volt
Glyntől. Reggel, gondolta, az lesz az első dolga, hogy
megváltoztassa a számát. Aztán jöhet majd a többi. Hosszú listája
volt.
Régen tette meg ilyen könnyű léptekkel a bejárathoz vezető utat.
Susan a nappaliban vasalt, és a Vacsoracsata ismétlését nézte a
tévében. Nan köntösben volt, és a karosszékében szundikált.
Kicsinek, soványnak és nagyon öregnek látszott.
– Helló, drágám! Ez ám a kellemes meglepetés! – örvendezett
Susan, miközben
összehajtogatta Nan egyik hálóingét, majd a lánya arcát kezdte
fürkészni. – Jól vagy? –
kérdezte, aztán a megfelelő szavakat keresve elhallgatott egy
pillanatra. – Szörnyen nézel ki.
Violet nyelt egy nagyot.
– Anya. Elhagytam Glynt.
– Ó! – Susan csak ennyit mondott, és kikapcsolta a vasalót. – Gyere,
menjünk át a
konyhába.
– Hogy van Nan? – kérdezte Violet kifelé menet.
– Nem valami fényesen. Néha sírni tudnék, olyan dolgokkal
hozakodik elő. Angyalokkal
beszélget álmában, és körhintás dalokat énekel. Ma sajtos
szendvicset készítettem neki, és
morogni kezdett miatta. Azt állította, hogy sohasem szerette.
– Nan? Azt mondta, hogy nem szereti a sajtot? – Violet torkát
szorongatni kezdte a
félelem. Eszébe jutottak a régi vasárnapi teázások Postbox Cottage-
ban. Az asztal szinte
roskadozott a sajttól, a különféle ropogtatnivalóktól meg a húsos
pitétől. Nan és a nagypapa mindig egy pohár portóival öblítette le a
finomságokat, míg neki, hogy ne érezze úgy, hogy
kimarad valamiből, sötétpiros Ribenát töltöttek a poharába.
– Az utóbbi időben egyetlen éjszaka sem maradt alatta száraz a
lepedő – folytatta Susan.
– Olyan fáradt lehetsz, anya.
– Vállaltam, hogy a gondját viselem, és ez, sajnos, vele jár. De
bármilyen nehéz is, nem
akarom otthonba adni. – Susan kivett a hűtőből egy üveg fehérbort,
és lecsavarta a tetejét. –
Azt hiszem, szükségem lesz néhány cseppre, mielőtt belekezdesz, és
biztos vagyok benne,
hogy neked sem fog ártani. Szóval, ki vele. Mindent hallani akarok.
És Violet beszélni kezdett. Semmit sem hallgatott el. Susan szíve, ha
lehet, még jobban
elnehezedett.
– Te csacsi lány! – mondta. – Az anyád vagyok. Nem kellett volna
elhallgatnod előlem
semmit. Mit csinálnál, ha lenne egy lányod, és ott ülne, ahol most te
ülsz, te meg az én
helyemen? Nem fájna, hogy nem kért tőled segítséget, amikor
szüksége lett volna rá?
Violet egy bólintással jelezte, hogy az anyjának igaza van.
– Olyan nagy zűrzavart csináltam magam körül – mondta
sajnálkozva.
– És még mekkora zűrzavart csináltál volna, ha hozzámész. Ha
tényleg úgy érzel, ahogy
elmesélted, akkor csak örülni tudok annak, hogy véget vetettél ennek
a rémes kapcsolatnak.
Tudom, Glyn mindig úgy viselkedett, mintha körülötted forogna a
világ, de… – Susan, mintha
félne, hogy már így is túl sokat mondott, elhallgatott.
– De? Mit akartál mondani, anya?
– De én mindig is azt szerettem volna, ha egy kicsit több spiritusz
van abban a férfiban,
akinek egyszer a felesége leszel. Lehet, hogy nekem kevés idő jutott
Jackkel, de istenemre
mondom, hogy ami volt, azt kiélveztük az utolsó pillanatig. Neked,
ezzel szemben, nem sok
fényt láttam a szemedben, amikor Glynről beszéltél.
Susan kinyújtotta a karját, és magához húzta a lányát.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy mártírt csináljunk magunkból,
Violet. Ígérd meg, hogy
most, azonnal elkezdesz élni.
– Megígérem – válaszolta Violet. De volt egy olyan érzése, hogy
még nem jutott ki egészen
az erdő sűrűjéből.
93. fejezet
– Bicikliző Jézus Krisztus! – kiáltott fel Max, miközben a Postbox
Cottage-ban üldögélve
kiemelt a krumplikockák közül egy haldarabot.
Violet történetét hallgatva mindkettőjüknek akkorára nyílt a szája,
hogy nyugodtan modellt
ülhettek volna Munch Sikolyához is.
– Hányszor hívott fel azóta? – kérdezte Bel, amikor sokadszor is
vibrálni kezdett a telefon az asztalon.
– Ez a százkettedik próbálkozása – felelte Violet.
– Ebből legalább tudjuk, hogy még mindig él – jegyezte meg az
ételét rágcsálva Max.
Belnek megrándult az arca.
– Ez kicsit kemény volt, nem gondolod?
– De igaz – vágta rá Max. – Legközelebb… – fordult Violet felé, aki
gyorsan közbevágott.
– Nem lesz legközelebb. Egy ideig semmiképp. Elegem van a
férfiakból.
– Most már három elcseszett esküvőn vagyunk túl – morfondírozott
Bel, de sziszegő
hangokat hallatva kénytelen volt abbahagyni a mondatát, mert
megégette a nyelvét egy túl
forró falat.
– Ha Roy Castle még élne, írnék a Csúcstartóknak – csámcsogta
Max. – Add már ide azt az ecetet, V. Úszni akarnak a halacskáim.
Ezúttal Violet volt az, akinek megrándult az arca.
– Elég fura ízlésed van – mondta végül. És miközben az
ecetesüvegért nyúlt, ismét
zümmögni kezdett a mobilja.
– Ha még egyszer megszólal, felveszem, és megmondom neki, hogy
szálljon már le rólad –
sziszegte Max. – Sürgősen meg kell változtatnod a számodat.
– Tudom. Holnap ez lesz az első dolgom – mondta Violet. Még
mindig nem tudta elhinni,
hogy megszabadult Glyntől. A rengeteg szomorúság és kétségbeesés
után egyszerűen fogta
magát és kisétált az életéből. Az eufória semmi sem volt ahhoz
képest, amit érzett.
Ugyanakkor társaságra volt szüksége a szakítás után. Nem volt
benne biztos, hogy Glyn nem
akarja majd bántani. Max és Bel készségesen vállalkozott rá, hogy
vele töltsék az estét, amikor felhívta őket, és beszámolt nekik a
történtekről. Max végül egy jókora adag fish & chipsszel, Bel egy
üveg jégbe hűtött sauvignon blanc-nal érkezett.
– Hallottál valamit a „tudod, kiről”? – kérdezte Maxhez fordulva
Bel.
– Csak annyit, hogy összeköltözött Jennyvel. Luke úgy gondolta,
hogy erről nekem is
tudnom kell. Szegény gyerek egy csomót tipródott, mert nem tudta,
hogy mondja el
kíméletesen.
– Sajnálom – mondta Violet, és szeretetteljesen átölelte a barátnőjét.
Max megrántotta a vállát.
– Nem mondhatom, hogy nem számítottam rá. És közel sem fájt
annyira, mint hittem, hogy
fájni fog. Vicces, nem? Ennyi ideig együtt élsz valakivel, aztán
egyetlen éjszaka alatt
idegenekké váltok.
Megint vibrálni kezdett a telefon.
– Vedd fel, különben én beszélek vele – rendelkezett Bel.
Violet felvette, és nyomban ki is hangosította.
– Glyn – mondta nyugodt hangon a mikrofonba. – Hagyj békén, légy
szíves.
– Csak beszélni akarok veled. – A férfi annyira sírt, hogy alig
lehetett kivenni valamit a
szavaiból. – K-k-kérlek, gy-gy-gyere haza.
– Nem, Glyn. Köztünk mindennek vége. Többé a telefont sem
veszem fel, ha hívsz.
– T-tudunk b-beszélni, amikor este eljössz a h-holmidért? F -f-főzök
magunknak v-valamit,
és…
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha valaki mást küldök magam
helyett – szakította félbe
Violet. Max magára és Belre mutatott.
– K-k-kérlek…
– Ne hívj többet, Glyn. Nem sülne ki belőle semmi jó.
– D-de m-m-mit csináltam?
– Viszlát, Glyn.
A férfi hangja egy pillanat alatt megkeményedett.
– M -megölöm m-magam, Violet. És akkor m-majd s-s-sajnálni f-
fogod, h-hogy elh-h-
hagytál! Kísérteni f-foglak, és…
Violet megszakította a hívást, és megrázkódott. De még lélegzetet
sem vehetett, amikor
ismét csörögni kezdett a készülék.
– Ezt jól csináltad – dicsérte Bel. – Seggfej – dünnyögte, és egy
villámgyors kézmozdulattal elnémította Violet telefonját. Violet csak
azért nem kapcsolta ki, mert az anyja is hívhatta.
– Nos, ha valakit esetleg az én sorsom is érdekel ezek után – kezdte
Bel –, tegnap Leedsbe
mentünk Richarddal ebédelni. Még csellengtünk is egyet a
sétálóutcában, úgy, mint a fiatal
házasok.
– De hát azok is vagytok – emlékeztette Max. – Legalább egyvalaki
aláírta közülünk az
anyakönyvet.
– Én nyertem! – kiáltott fel nevetve Bel. A jelek szerint határozottan
jó hangulatban volt.
Kezdett emlékeztetni arra a lányra, akit hónapokkal korábban
megismertek.
– Ennyi? Nem akarsz többet mondani? – kérdezte Max. – Na,
folytasd csak szépen!
Szükségünk van egy sikersztorira, hogy legyen miből inspirációt
merítenünk.
– Pedig egyelőre be kell érnetek ennyivel.
– Azt hiszem, mindhárman megérdemelnénk egy nyugodt időszakot
– tűnődött Max
hangosan, vicces felhang nélkül. A többiek tudták, hogy az acélos
külső mögött, amit magára erőltetett, még belső sebektől vérzik, és
az, hogy Stuart ilyen gyorsan továbblépett, olyan volt, mintha újabb
tőrt döftek volna a szívébe.
– Akkor igyunk hát egy nyugodt időszakra! – emelte fel Bel a
poharát. És bár koccintottak,
mindhárman tudták, hogy olyasmit kívánnak, amire nincs garancia.
Pav aznap este tízkor érkezett meg a Carouselbe. Előre sejtette, hogy
nem tud majd aludni. A bátyja és a sógornője már nem is beszélt
egymással, így szinte elviselhetetlenné vált a
hangulat a házban.
Egész este Violet körül forogtak a gondolatai. Bízott benne, hogy
felhívja majd, és beszámol neki az események alakulásáról, de
megértette azt is, hogy hozzá hasonlóan nehéz éjszaka
előtt áll, és nem akarta zaklatni. Így csak remélni merte, hogy jól
van.
Most legalább alkalma nyílt arra, hogy megtegye a falon az utolsó
ecsetvonásokat, és
legalább ezzel mosolyt csalhat az arcára. Akkor megnyithatja végre
a fagylaltozóját, és lesz valami, ami eltereli majd a figyelmét a
problémáiról. Arra gondolt, hogy egy kis arannyal
feldobja még az almásderest. Aztán, ha mégis elfárad, felmegy az
emeletre, szundít egyet a
kanapén. Reggel is ráér majd befejezni azt a keveset, ami még
hátravan.
94. fejezet
Hajnali három volt, amikor Glyn a Carouselhez ért. Több mint két
órájába telt, mire gyalogosan megtette az utat, pedig már nem volt
szüksége rá, hogy megjátssza az
agorafóbiát. Meggyőződéssel hitte, hogy Violetet ott találja majd az
imádott fagylaltozójában.
Biztosra vette, hogy nem hazudott, amikor azt mondta, hogy nem
akar az anyja terhére lenni, de a hotelsztorit nem vette be. Miért
ment volna szállodába, amikor itt volt a bolt, ahol
nyugodtan ellakhatott egy ideig?
Amikor felfedezte az épület előtt parkoló piros teherautót, éktelen
haragra gerjedt. Rögtön tudta, hogy a festőé, hiszen korábban már
látta. Mégiscsak igaza volt. Letty egy másik férfi miatt hagyta el.
Akivel most odafent vigasztalódik, az ágyban.
Glyn előhúzta a zsebéből azt a tartalék kulcsot, amelyet hónapokkal
ezelőtt csináltatott
titokban, és bedugta a kulcslyukba. Nesztelenül belépett, majd
óvatosan becsukta az ajtót.
Egyetlen zajt sem hallott. Az égen világító telihold egyik sugara
éppen az almásderesre esett, és felerősítette a hátán az arany
csillogást. Glyn körülnézett. Biztos odafent vannak, gondolta
keserűen. Letty feltehetően beszerzett már egy ágyat, hogy
kefélhessenek.
Éppen azon volt, hogy a konyhába is bepillantson, amikor észrevette
az ajtóra akasztott
menyasszonyi ruhát a műanyag védőzsákban. Miért ide hozta Letty?
Mert neki akarja felvenni.
Pavnak, súgta az irracionális énje. És ezt mégsem engedhette meg.
Átment a konyhába. A munkapulton felfedezett egy öngyújtót és egy
csomag külföldi
cigarettát. Ez is az övé, mondta a belső hang. Glyn csendesen
átkutatta a fiókokat, és az evőeszközök között meg is találta, amit
keresett – egy hatalmas ollót. Szétnyitotta, és a
pengéjével végighasított a ruhán. A legszívesebben felordított volna,
amikor komótosan
szabdalni kezdte, de mivel meg akarta őket lepni az ágyban, hagyta,
hogy minden dühe átszivárogjon a karjába és az ollót szorító kezébe.
Nem lehetett mást hallani, csak a
barackszín rózsák koppanását a padlón és a halk szisszenéseket,
amelyekkel a lágy selyem
megadta magát az olló éles pengéjének. Glynt annyira magával
ragadta az őrület, hogy nem
hallotta meg Pav lépteit.
– Ki van ott? Mit csinál? – Ez az a hang. Bárhol megismerte volna a
mélységéről és az
akcentusáról.
Pav megkerülte a sarkot, és meglátta a padlón a csíkokra szabdalt
ruhát. Aztán az ollót tartó férfira siklott a tekintete. Egyetlen
ugrással mögötte termett, és megragadta a vállát. Glyn felnyögött,
amikor háta mögé csavart karján végigszáguldott a fájdalom. A
fiatal férfi izmos és erős volt, míg ő hájas és gyenge.
– Vegye le rólam a mancsát! – üvöltötte, mire Pav egy hatalmasat
lökött rajta, és izmos
karjaival a falhoz szegezte.
– Maga ugyanaz a férfi, aki minap itt járt, és azt állította, hogy az
ablakokat jött
megtisztítani, ugye? – kérdezte Pav, és válaszként még biccentett is
hozzá. – Szóval, csak a terepet akarta felmérni. – Glyn erő
tekintetében nem vehette fel a versenyt a nála sokkal
izmosabb, fiatalabb férfival, Pav viszont nem vette észre, hogy mit
tart a bal kezében. Az
egyik karjával szinte belepréselte a hívatlan látogatót a falba, a
másik kezével előhúzta a zsebéből a telefonját.
– Most felhívom a rendőrséget – mondta. – Nagy ostobaság volt,
hogy idejött. Itt semmi
sincs, amit ellophatna.
Azt hiszi, betörővel van dolga, gondolta Glyn. Fogalma sincs, hogy
ki vagyok.
Pav beütötte az első 9-est, és folytatni akarta, amikor Glyn minden
erejét összeszedve
eltolta magát a faltól, és kiszabadította a karját a szorításból.
Ugyanazzal a mozdulattal a feje fölé lendítette, majd megbabonázva
nézte, ahogy ollót tartó keze tökéletes ívben lesújt a
fiatalabb férfi mellkasára. Hallotta, hogy Pav felnyög fájdalmában,
és látta, ahogy a karcsú, erős test a padlóra csúszik. A hatalmas olló
ott meredezett a bordái között.
Glyn reszkető testében száguldani kezdett a félelemmel telített
adrenalin. Nem akarta ő
leszúrni a férfit, csak meg akart szabadulni tőle, hogy
elmenekülhessen. Az első gondolata az volt, hogy segítenie kellene,
és meg is ragadta a felszabdalt selymet, hogy eltömje vele a
vérző sebet. De aztán leállt az agya, és működésbe léptek az
ösztönei. Nem tudhatja meg
senki, hogy itt jártál, mondta neki a korábbi hang. Akkor
letartóztatnak, és örökre elveszíted Violetet.
– Segítsen! – nyöszörögte Pav. A kezét a mellkasára szorította, de
semmit sem ért el vele. A vére vörös patakként pulzált az ujjai
között.
Glyn körülnézett, és felfedezte a terpentint, amit Pav a festék
hígításához használt.
Gyorsan lecsavarta a palack tetejét, és a ruhára locsolta a gyúlékony
anyagot. Ahhoz, hogy
megszerezze a konyhapulton látott öngyújtót, át kellett lépnie Pav
testén, de csak arra tudott gondolni, hogy a tűz megsemmisíti majd a
bizonyítékokat. Senki sem fogja tudni, hogy ő itt
járt.
– Kérem… – könyörgött Pav.
– Nem segíthetek – mondta Glyn. – Sajnálom.
Azzal meggyújtotta az öngyújtót, és a terpentinnel átitatott anyaghoz
tartotta. Az rögtön
lángra kapott. Glyn felkapta, és egy papírszalvétákkal teli doboz
tetejére hajította. Aztán sorsára hagyva a haldokló Pavot, kiment az
épületből.
95. fejezet
Violet ismét kislány volt, és Nan ölében szenderegve hallgatta a régi
kedves dalt a körhinta lováról.
Körbejár lovacskám
A szép körhintán.
Titkot súg füledbe
Kedves kisleány.
Aki engem választ,
És hátamra ül,
Sörényembe kapaszkodva
Messzire repül.
Aztán hirtelen sötét lett, az ajtó alatti résen és az ablakokon át füst
áramlott a szobába, és mindketten köhögni kezdtek. „A lovak,
Violet”, suttogta Nan rekedten. „Menj, mentsd meg a
lovakat!” Violet fülébe benyomult az állatok rémült nyerítése, amit
még akkor is hallott,
amikor felébredt.
Valami nagyon nem volt rendben. Violet vágtázó szívvel magára
rántotta a
farmernadrágját, meztelen lábát beletuszkolta az első keze ügyébe
kerülő lábbelibe, egy
csizmába, és felkapott egy pulcsit a pizsamafelsőjére. Mivel félig-
meddig attól tartott, hogy odakint gomolygó füst várja, csak
óvatosan merte kinyitni az ajtót, de a félelme alaptalannak bizonyult.
A házat nem fenyegette veszély. Miközben lefelé haladt a lépcsőn,
azon tűnődött, hogy
talán csak egy rossz álom ugrasztotta ki az ágyból. De túlságosan
zaklatott volt ahhoz, hogy aludni tudjon, így felkapta a
dohányzóasztalról a kocsi kulcsát. Arra gondolt, hogy elautózik
Glyn lakásához. Csak így tudhatta meg, hogy biztonságban van.
Nem hagyta nyugodni a
túlontúl valósnak tűnő álom.
A fejében még mindig hallani vélte a nagyanyja dúdolását, amint
lovakról és egy körhintáról énekelt. Egy Y manőverrel megfordult,
és továbbhajtott Malstone felé. Tudta, nevetségesen
cselekszik, amikor ezen a kora hajnali órán az ösztöneinek engedve
elmegy a Carouselbe, de azt gondolta, ha bizonyságot szerez az
ostobaságára, megnyugodhat, és talán tovább tud
aludni.
A Kertcentrum parkolójába befordulva azonnal észrevette a fényt a
bolt ablakaiban. A
következő pillanatban az is feltűnt neki, hogy ez a fény erősen
imbolyog. Mintha égne valami.
Lángok, hasított belé a felismerés. És Pav kocsija ott állt a ház előtt.
Édes Jézus! A farmernadrágja zsebéből előhúzta a mobiltelefonját.
Még sohasem telefonált vészhelyzetben,
így hirtelen azt sem tudta, hogy mobilról is a 999-et kell-e hívnia.
Később arra sem
emlékezett, hogy melyik szolgálatot kérte, mert ugyanabban a
pillanatban, amikor fogadták a hívást, ő éppen a bolt egyik ablakát
verte be a szomszédos falból nagy nehezen kirángatott
kődarabbal. A kilincs olyan forró volt, hogy leégette a tenyeréről a
bőrt, amikor megragadta.
Aztán a távolból meghallotta a szirénák áldott, egyre erősödő
vijjogását.
96. fejezet
Mindenfelől jöttek az emberek, ki felöltözve, ki hálóingben. Violetet
erős karok tartották
vissza attól, hogy az épületbe lépjen; a maszkot viselő tűzoltók
rutinosan tették jól
begyakorolt dolgukat. A mentősök csak arra vártak, hogy
biztonságossá tegyék előttük a
terepet, és aztán hozzákezdhessenek az odabent fekvő sérült
ellátásához. A rendőrök
alkalmanként mondtak valamit a rádiójukba, és feszülten hallgatták
a recsegő hangon érkező
válaszokat.
– Oké! – intett oda egy tűzoltó a mentősöknek, akik erre
céltudatosan besiettek az épületbe, magukkal cipelve a szükséges
felszerelést.
– Kérem, engedjenek be engem is! – zokogta Violet. – A barátom
mellett akarok lenni!
Az egyik tűzoltó bizonyára bólintott, mert Violetet hirtelen
elengedték, és már repült is
befelé. Pav a földön feküdt, egy hatalmas vértócsa közepén, az arcát
eltakarta az
oxigénmaszk, és a mellkasából nem más állt ki, mint az ő hatalmas
konyhai ollója.
– Hogy hívják a sérültet, angyalom? – kérdezte tőle az egyik mentős.
– Pav. Pavel Nowak – válaszolta a füsttől rekedten Violet.
– Pav, helló, Pav, kérem, maradjon velünk, szükségünk van az
együttműködésére –
szólongatta a mentős, miközben a másik injekciót fecskendezett a
vénájába, és közben
folyamatosan a rádiójába beszélt.
– Jöjjön ide, beszéljen hozzá. Próbálja meg velünk tartani – mondta
a mentős Violetnek,
aki rögvest térdre is ereszkedett a férfi mellett, és a keze közé fogta
hatalmas kezét. Olyan hideg volt, olyan nehéz, és olyan… élettelen.
– Pav, én vagyok, Violet. Kérlek, ne hagyj magamra. Kérlek… gyere
vissza közénk.
A férfi látványa, ahogy ott feküdt mozdulatlanul, csaknem vérbe
fagyva, olyan volt
Violetnek, mint egy tőrdöfés, mégsem tudott sírni. A szívében
kavargó érzelmek túl nagyok
voltak ahhoz, hogy könnyekké formálódjanak. Úgy érezte, mintha a
belső szervei beomlottak
és rázuhantak volna a mellkasára, mintha ezzel is tudatosítani
akarnák a nagy-nagy
veszteséget. Pav nem halhat meg, gondolta kétségbeesetten. A benne
lobogó tehetséget, a
szépségét és az ifjúságát csak nem lehet úgy kioltani, mint
tűzoltófecskendővel a lángokat?
Violet teljesen elveszítette az időérzékét. Egyrészt elviselhetetlenül
hosszúnak ítélte azt az időt, ami eltelt, mire Pav testét végre
hordágyra emelték és betolták a mentőkocsiba; másrészt olyan
érzése volt, mintha villanásszerűen rohannának tova a percek, és
közben fontos
mozzanatok mállanak semmivé.
– Magának is kórházi ellátásra lesz szüksége, csillagom – paskolta
meg az arcát az idősebb
mentős. – De ebbe a mentőautóba már nem fér be. Akarja, hogy
hívjak egy másikat?
– Majd én beviszem – ajánlotta egy férfi, akit Violet nem is ismert,
de valószínűleg az egyik közeli házban lakhatott.
– Kérem, vigyázzanak rá. Ne hagyják meghalni – kérlelte a
mentősöket Violet.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – felelte a mentős, miközben
becsapta a kocsi ajtaját.
– Ennél többet nem ígérhetek.
Miközben a mentőautó bekapcsolt szirénákkal, nyaktörő sebességgel
kifordult a parkolóból, a kedves idegen Violet vállára tette a kezét,
és gyengéden arrafelé irányította, ahol a felesége álldogált.
– Maradjon itt, kedves, hozom a kocsimat.
A rendőrök éppen egy férfit kérdezgettek, aki a sarkon álló
épületben lakott, és aki látott elrohanni egy lehorzsolt arcú férfit,
amikor hajnalban kiengedte a kutyáját vizelni. Majdnem keresztül is
esett rajta, annyira sietett. A tanú többé-kevésbé pontos
személyleírást adott egy körülbelül százhetvenöt centiméter magas,
középbarna hajú, zömök férfiról, aki sötétkék
steppelt dzsekit viselt. Amikor megkérdezték Violettől, ismer-e
valakit, akire illik a
személyleírás, azt a választ adta, hogy igen. Bár roppant
valószerűtlennek tűnt az egész. A szelíd Glyn csak nem vetemedett
volna ilyesmire?
Miután beült az idegen autójába, végre elkezdtek csorogni szeméből
a végtelen szomorúság
könnyei, és amint legördültek, fehér csíkot hagytak maguk után a
kormos arcán. Ha ezt előre láthatta volna, biztosan nem megy vissza
Glynhez egy évvel ezelőtt. Ha akkor nem megy
vissza hozzá, Pav most nem lenne életveszélyes állapotban.
Minimális esélyt sem látott arra, hogy a férfi életben maradjon.
Ahhoz túl sok vért veszített. A tűz ugyan az ablak melletti
sarokban tombolt, és nem terjedt át a sérült testre, de Violet tudta,
hogy a füst a maga
alattomosságában ugyanolyan veszélyes, mint a tűz maga, és a
helyiségben vágni lehetett
volna a levegőben gomolygó feketeséget. A lángok lenyaldosták a
falakról a gyönyörű lovakat.
Csak egynek kegyelmeztek: az almásderesnek, amelynek titokzatos
módon arany csillámokat
szórt a háta.
A kórházba érve hagyta, hogy a nővérek átemeljék egy tolószékbe,
és betolják. Violet nem is érezte a tenyerén vöröslő égési sérülés
okozta fájdalmat, és a vágásokat sem, amelyeket az
üvegszilánkok ejtettek a karján. Nemcsak kívül dermedt meg, hanem
belül is. Már abban sem
volt biztos, hogy bármilyen érzelemre képes lesz valaha.
Letisztították az arcát, ellátták az égési sérüléseit és a vágásokat a
karján. Az arcára is került egy hatalmas tapasz, amitől csaknem
semmit sem látott a bal szemével. Mivel nem akart
hazamenni, a folyosón várta a híreket, de csak annyit tudtak
mondani neki, hogy Pav a
műtőben van, és valószínűleg órákig ott is marad. Ha egy
műtősruhába öltözött orvost látott befordulni a sarkon, úgy érezte,
megfagy a szíve. Csak akkor kezdett el újra dobogni, amikor az
orvos szó nélkül elhaladt mellette, és nem állt meg, hogy közölje
vele a legrosszabbat:
sajnálom, de hiábavalónak bizonyultak az erőfeszítéseink. Fogadja
részvétemet. Violet már
ennek is örülni tudott. Amíg nem kap hírt, addig reménykedhet,
mondogatta néma ajka. Nan
mindig azt mondta, hogy a remény hal meg utoljára. Violet
imádkozott az összes istenhez,
akit csak ismert, hátha legalább az egyikük meghallja; a
nagyapjához is fohászkodott, hogy
járjon közbe Pavért; elképzelte, hogy a férfi iránt érzett szeretete egy
nagy fehér gömbbé áll össze, ami egy óvatlan pillanatban átgurul a
műtő ajtaján. Aztán hallotta, hogy a távolból a nevén szólítja valaki,
és amikor megfordult, az anyját látta közeledni.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok, anya?
– Nem tudtam. Édes Istenem, mi történt veled? – Most már Susan
sem tudta visszatartani a
könnyeit.
– Jól vagyok, anya. Tényleg. Ne sírj. Inkább azt mondd meg, hogy te
mit keresel itt?
– Nannel jöttem. Megpróbáltalak téged is elérni, de nem sikerült. –
Susan lehajolt, és a
lánya köré fonta a karját. – Nan elment, kicsikém. Az éjjel súlyos
szívrohama volt. Nem élte túl.
97. fejezet
Nant öt nappal később elhamvasztották. A St. Júdás templom kedves
lelkésze csupa
szívmelengető dolgot idézett fel vele kapcsolatban, még a falloszt
ábrázoló sörnyitó
történetét is elmesélte. Miután illő módon elbúcsúztak az elhunyttól,
harminc gyászoló
átvonult az Arden Country Hotelbe, ahol egy négyfogásos agapéval
zárták a szomorú
eseményt. Susan nagy gondot fordított arra, hogy utolsó
kötelességeként olyan
végtisztességben részesítse szeretett anyósát, amilyen megillette. A
sajttál után portóival koccintottak Nan emlékére. Violet egészen
eddig a pillanatig vissza tudta tartani a könnyeit, itt azonban eltört a
mécses.
Max gyengéden magához ölelte.
– Azt hiszem, ez után a szörnyű hét után el kellene mennünk egy
kellemes tengeri útra.
– Amilyen szerencsénk van, elsüllyedne velünk a hajó – vélte Bel,
majd Violet tányérjára
mutatott: – Megeszed azt a stiltont?
– Nyugodtan elveheted – felelte Violet halk kuncogással. – Látom,
legalább az étvágyad
visszatért.
– A kekszedet is nekem adod?
– Azt szokták mondani, hogy az vagy, amit megeszel – jegyezte meg
Max egy kacsintás
kíséretében. – Hogy van Pav?
– Miután anyát hazavittem, beugrom hozzá a kórházba – válaszolta
Violet. – Ez az első
nap, hogy látogatókat fogadhat. Az orvos szerint külön őrangyal
vigyázott rá. Az olló csak
ennyivel kerülte el a létfontosságú szerveket – mondta, és
illusztrálásként megemelte két
ujját, amelyek között jó, ha két milliméter rést hagyott. – Persze még
mindene fáj, és a füst okozta tüdőkárosodást sem heverte ki teljesen,
de oltári nagy szerencséje volt. Most leginkább nyugalomra és sok-
sok pihenésre van szüksége.
– Gondolom, ha kiengedik, elviszed magadhoz. – Max, aki
tökéletesen átlátta a helyzetet,
nem félt kimondani a nyilvánvalót. – A Postbox Cottage tökéletes
hely lenne neki a
lábadozáshoz.
– Szerintem is – bólogatott Violet. – Persze csak ha nem lesz ellene
kifogása.
– Hogy emelhetne bármilyen kifogást akár a helyszín, akár az
ápolónő személye ellen? –
kérdezte Bel teli szájjal. – Alig várja majd, hogy megfürdesd.
– Vele mi lett? – kérdezte Max. – Még a nevét sem vagyok hajlandó
kimondani.
– Glynnel? Még abban sem vagyok biztos, hogy vádat emeltek
ellene. Amikor megjelentek
nála a rendőrök, azonnal beismerte, amit elkövetett. Annyira
sajnálom szegény Joyt és…
Max gyengéden megragadta Violet bekötött kezét, és maga felé
fordította.
– Bármi történt is, nem a te hibádból történt. Egyes-egyedül az
övéből. Egy percre se
felejtsd el: ő az egyetlen, akit az események alakulása miatt
hibáztatni lehet.
– Nem is tudom, hogy ilyen rövid idő alatt hogy gyűjthettünk be
ennyi seggfejet – szólalt
meg Bel tűnődőn. – Arra gondoltam, hogy létre kellene hozni egy
seggfej.com elnevezésű
weboldalt, kifejezetten az ilyen félagyú pasik számára, és akkor
senkinek sem kell évekig
várnia, hogy kiderüljön róluk az igazság.
– Valaki nagyon szkeptikus hangulatban van ma – vonta fel Max a
szemöldökét. –
Találkozol ma este Richarddal?
– Igen – felelte Bel, majd hogy elejét vegye a további kérdéseknek,
gyorsan folytatta: – Ki az a nagydarab fickó a mamád mellett, V?
Úgy néz ki, mint egy hentes.
– Azért, mert valóban hentes – felelte kuncogva Violet. – Anya
titkos hódolója. Patricknak
hívják. Ő a sarki húsbolt tulajdonosa, és rendkívül aranyosnak
látszik. Anya egészen addig
titokban tartotta, míg a minap meg nem jelent a házunkban, mert ki
akarta deríteni, hogy érzi magát anya a haláleset után.
– Nem kellett nagy utat megtennie – dünnyögte Max nem kevés
iróniával.
– Csak a boltja van a sarkon, te rosszmájú nőszemély. Ő maga
Hudley-ban lakik, anya
szerint egy lenyűgözően berendezett társasházi lakásban.
– Ahol feltehetően friss és kemény virslivel várja anyucit – jegyezte
meg kuncogva Bel.
Violet felhorkant.
– Viselkedj, az isten szerelmére! – Közben elkomolyodott, és
megfogta a barátnői kezét. –
Köszönöm, hogy eljöttetek. Nagyon sokat jelent nekem, hogy itt
vagytok. Bár ismertétek
volna Nant, briliáns nagyi volt. Most örülne, ha látná, hogy még
ezen a szomorú napon is
felvidítottatok. Tényleg nem tudom, hogy csináltam volna végig
nélkületek.
Sem Bel, sem Max nem szólt egy szót sem, de nem is volt szükség a
szavakra. A melegség,
amely rájuk telepedett, önmagáért beszélt.
Amikor Violet megállt a kórházi ágy mellett, rögtön észrevette, hogy
Pav rengeteget fogyott.
Az arca beesett, táskás szeme körül sötét karikák éktelenkedtek. Úgy
tűnt, alszik, így Violet azt gondolta, hogy leteszi az éjjeliszekrényére
a finomságokkal teli csomagot, amit hozott, és észrevétlenül
kisurran.
De amikor el akart lépni az ágy mellől, a férfi szeme kinyílt, és
elmosolyodott attól, amit látott.
– Drága Violet, hogy van?
– Az most nem számít! Sokkal fontosabb, hogy maga hogy van? –
kérdezett vissza
izgatottan Violet, de alig bírta megállni, hogy ne ölelje magához a
férfit, és ne csókolja meg.
És hogy véletlenül se essen kísértésbe, gyorsan leült az ágy melletti
székre.
– Összevagdosta az arcát – mondta Pav.
– Csak néhány karcolás – felelte Violet.
– És a szegény keze… – mutatott Pav a nő kezét borító kötésre.
– Mondhat, amit akar, sérülések vonatkozásában akkor is maga viszi
el a pálmát – szögezte
le mosolyogva Violet.
– Annyira örülök, hogy látom. – És egyértelmű volt, hogy így is
gondolja. Kinyújtotta a
kezét, és megsimogatta a nő haját.
– Meglátogatta már a bátyja? – kérdezte Violet, miközben az egész
belseje elolvadt a férfi
gesztusától
– Igen. Persze egyedül. Hamarosan visszamegy Lengyelországba.
Még volt egy nagy
veszekedésük a feleségével, ami, azt hiszem, segített neki abban,
hogy meghozza a döntést.
– Pav, ha kiengedik a kórházból, azt akarom, hogy az én házamba
jöjjön. Legalább addig,
míg jobban nem lesz.
– Azért, mert bűntudata van miattam? Nem, Violet. Nem megyek
oda, ha csak bűntudatból
akar odavinni.
– Nem bűntudatból, hanem azért, mert kedvelem, és azt akarom,
hogy mielőbb jobban
legyen.
– Akkor maga a második őrangyalom.
– A második?
– Igen. A nővérek szerint azért maradtam életben, mert egy őrangyal
vigyázott rám a
tűzben.
– Biztosan így is volt – mosolygott Violet. – Bár találkozhatnék vele,
hogy köszönetet
mondhassak neki.
Pav maga is tréfára vette az őrangyaldolgot, mert nem akart
nevetségesnek látszani. Pedig
az angyal igazi volt. Amikor úgy érezte, hogy most már tényleg
kiszáll belőle az élet, ragyogó fényesség vette körül. Egyszer csak
kinyílt előtte egy folyosó, amelynek a végén egy idős
hölgy és egy magas, vörös hajú angyal cseverészett, és közben
vidáman nevetgéltek valamin.
Amikor felfigyeltek rá, feléje fordultak, aztán az idős hölgy
ráripakodott.
– Nem, szó sem lehet róla, hogy velünk jöjjön. Még nem jött el az
ideje. Egyébként is, odaát
– intett a folyosó másik vége felé – szüksége van magára valakinek.
– Menjen csak szépen vissza – mondta a vörös hajú angyal is. –
Majd mi közben vigyázunk
magára.
Pav úgy döntött, hogy ezt a különös halálközeli élményt megtartja
magának. Más sem
hiányzott neki, mint hogy bolondnak nézzék.
98. fejezet
Mivel Vanoushka még mindig nem vezethetett a lábsérülése miatt,
kénytelen volt Shaden
elvállalni a családi sofőr szerepét, és mivel elég vastag volt a bőr a
képén, még arra is kapható volt, hogy az anyja társaságában
ellátogasson Faibiana néni és Trevor bácsi házába, miután
az anyja egyre erősebben szorgalmazta a családi béke helyreállítását.
Ennek első lépéseként a Bosomworth- Proud-rezidencián találkozott
a két nővér, Faye és Vanoushka, második
lépésként – itt és most – Shaden látogatott el a nénikéje otthonába. A
harmadik, különösen
érdekesnek ígérkező lépés az lett volna, hogy Shaden találkozzon
Bellel. És Shaden akár erre is készen állt.
Faye nénikéje részéről ezúttal elmaradt a szokásos üdvözlőpuszi,
amikor Shaden, a bicegő
anyja mögött, a házba lépett. Faye csak bólintott neki, amit aztán
megtoldott egy
feszességében is méltóságteljesen elmormolt „Helló, Shaden”-nel.
Faye rögtön észrevette,
hogy az unokahúga arca nem úgy néz ki, mint amikor utoljára látta.
Az orrát erősen
megfaragták, kiegyenesítették, és piszére formálták a végét. Igazi
Barbie-orra lett. És talán arcimplantátumot is beültettek neki?
Trevor, hogy ne legyen útban, golfozni ment. Megértette, hogy Faye
kötelességének érzi,
hogy elsimítsa a dolgokat a két család között, hiszen Vanoushka
mégiscsak a húga volt. De
abban egyáltalán nem volt biztos, hogy ő maga meg tud bocsátani
Shadennek. Ha őszinte
akart lenni, sohasem kedvelte azt a lányt. Elkényeztetettnek,
önzőnek, féltékenynek és
rosszindulatúnak találta. És bár időlegesen lebénult anyja Shaden
nélkül nem juthatott volna el hozzájuk, Trevor arra nem volt
hajlandó, hogy fogadja is őket.
Vanoushka bűnbánó volt és udvarias; kedvesen érdeklődött Trevor,
sőt Bel felől is. Még azt
is tudni akarta, hogy kapcsolatba lépett-e Richarddal.
– Egyelőre megpróbálják megbeszélni a dolgokat, aztán ha eljön a
megfelelő pillanat,
eldöntik, mitévők legyenek – felelte Faye körültekintően, nehogy
véletlenül is kifecsegje a mostohalánya dolgait, ugyanakkor nem
bánta volna, ha szavaival le tudja törölni az
unokahúga képéről az öntelt vigyort.
– Az jó – mondta Vanoushka bátortalanul.
– Richard mindent megtesz azért, hogy rendeződjön a kapcsolatuk.
Ma például megint
vacsorázni vitte Belt. A La Haciendába, amit régebben csak a saját
éttermükként emlegettek.
De annyi mindent elkövetett Bel ellen. Szegény lánynak időre van
szüksége ahhoz, hogy meg
tudjon neki bocsátani.
Saját étterem? Milyen édes, hogy még saját éttermük is van a
romantikus találkozóikhoz, gondolta Shaden savanyúan.
– Belnek vissza kellene mennie hozzá – vélte Vanoushka. –
Rendkívül jó összeköttetésekkel
rendelkezik a családja. A nagyapja ismert főrend.
Jellemző Vanoushkára, gondolta Faye. Másra sem tud gondolni, csak
a pénzre. Nem csoda,
hogy Shadenből ilyen sekélyes felnőtt lett.
– Ezt Belnek kell eldönteni. De bárhogy határoz, mi támogatni
fogjuk – mondta Faye
nagyon határozottan, bár közben vetett egy óvatos oldalpillantást a
szobában ülő kiszőkített elefántra. – Nekem mindenesetre az a
benyomásom, hogy Richard nagyon bánja a hibát, amit
elkövetett, és minden erejével azon van, hogy a házasságát
helyrehozza.
Hiba? Házasság? Shaden a legszívesebben elnevette volna magát.
99. fejezet
Valóban a La Haciendában találkoztak kora este. Richard megint
vörös rózsákkal érkezett a randevúra, és bár a csokor ezúttal kisebb
volt a megszokottnál, a hiányzó szálak helyét
fátyolvirág töltötte ki. Az üdvözlőcsók most hosszabb és jóval
mélyebb volt, mint máskor, de nem feltétlenül olyan gyengéd, mint
az utolsó búcsúcsók.
Bel Leeds óta tudta, hogyan fog végződni a mai este. Az a délután
mindent elmondott neki,
amire szüksége volt. De miután meghozta a döntést, még hagyta,
hogy elüljön kicsit a
fejében, hogy formálhassanak rajta az esetleg felmerülő kételyek.
Csakhogy nem volt ilyen.
Egyetlenegy sem.
– Csodásan nézel ki – bókolt Richard, majd gyengéden megfogta
Bel könyökét, és bevezette
az étterembe.
Bel tudta, hogy valóban jól fest, mert a magabiztos nőket mindig
körüllengte valami
megfoghatatlan szépség, ami ellensúlyozta a testi tökéletlenségüket.
Belt mindig lenyűgözte az a játszi könnyedség, amellyel az
egyébként egyszerű küllemű, kifejezetten vastag derekú
Mae West képes volt előhozni magából a szexszirént. A belső
kisugárzásnak mágikus ereje
volt, ami az esetek többségében afrodiziákumként hatott a férfiakra.
Bel az étlapot tanulmányozó Richardot figyelte. Annyira vonzó férfi
volt, és már most tudni lehetett, hogy idősebb korában még inkább
kiteljesednek majd az előnyös vonásai. A
halántékán megcsillanó ezüst szálak idővel megszaporodnak ugyan a
hajában, de olyan
lefegyverző külsőt kölcsönöznek neki, amelyet ellenállhatatlannak
találnak majd a nála sokkal fiatalabb lányok is. Jó érzéke volt a
ruhákhoz, ennek köszönhetően hibátlanul és stílusosan öltözködött.
Ezen az estén például szénfekete Tom English öltönyt viselt, amely
úgy festett, mintha kifejezetten őrá szabták volna. És Bel azt is tudta,
hogy Calvin Klein bokszeralsó van a nadrágja alatt, mert mást nem
volt hajlandó felhúzni.
– Arra gondoltam, hogy elruccanhatnánk pár napra Párizsba –
szólalt meg Richard anélkül,
hogy felnézett volna az étlapból.
– Tényleg? – kérdezte Bel. Az lett volna a normális, ha a közlés
hallatán indiántáncba kezd a szíve, de még csak ki sem zökkent a
megszokott ritmusából.
– El akarom hálni a házasságunkat. – Most felnézett. A szeme sokat
sejtető ígéretekkel volt tele. És Bel tudta, hogy a párizsi nászút
másról sem szólna, csak a szexről. Richarddal az intim együttlétet
úgy is fel lehetett volna fogni, mint egy Guinness-rekord
megdöntésére irányuló kísérletet, amelynek az volt a deklarált célja,
hogy egyetlen aktus során minél több pozíciót kipróbáljanak. Merő
szexualitás volt az egész; nem sok köze volt a szeretkezéshez.
– Azt hiszem, rákkal töltött tőkehalat kérek – mondta végül Bel. –
Zöldségkörettel.
– Ó, Istenem, rajtad van a jegygyűrűd! – kiáltott fel Richard örömteli
hangon.
– Igen – válaszolta Bel. – Richard, sikerült meghoznom a
döntésemet.
– Elnézést kérek – lépett oda hozzájuk a pincér, Belhez intézve a
szavait. – Most érkezett
egy telefonhívás, amelyben arra kérik, hogy legyen szíves, nézze
meg a mobilján az üzeneteit.
Az édesapjának szüksége van önre, és sehogy sem tudja elérni.
Max kinyitotta az ajtót, és ott állt Luke egy palack finom borral és
egy doboz nagyon drága csokoládéval a kezében.
– Vacsora utánra – mondta, megemelve a tekintélyes méretű dobozt.
– Csak csirke lesz vadász módra. Tasakos szósszal – mentegetőzött
Max bűnbánó hangon.
– Akkor visszaviszem – viccelődött a férfi.
– Viszed ám a… tudod, hová – kiáltotta Max, és kikapta Luke
kezéből a csokoládét. – Gyere
be. Hideg van.
– Nincs – ellenkezett Luke. – Kifejezetten kellemes az idő. Mit
gondolsz, miért nincs rajtam dzseki? Ha tudni akarod, itt bent
hidegebb van, mint odakinn.
– Ó, ne kezdd már te is! Stuart is állandóan ezt hajtogatta. Szó
szerint meg akart fagyni a…
– Max leállította magát. Luke játékosan oldalba bökte, és odahajolt
hozzá, hogy
megcsókolhassa az arcát.
– Még csak pár nap telt el a szakításotok óta, Max. Én még azt is
korainak tartom, hogy
egyáltalán kimondd a nevét.
– Tudom – mondta Max egy bólintással, és minden erejével azon
volt, hogy némi
vidámságot fecskendezzen a hangjába. – Nem hoztál magaddal
néhány aktát?
– Minden itt van velem, a hűséges pendrive-omon – felelte Luke, és
nyomban elő is húzta a
zsebéből az említett eszközt. Közben mélyen beszívta a csirkeillatú
levegőt.
– Remek illata van. A tasakos szósz ellenére is.
– A zöldségek igaziak lesznek – mondta Max. – Gondoltam,
megerőltetem magam egy
kicsit, ha már szívességet kérek tőled.
– Úgy érted, el akarod lopni az ötleteimet – jegyezte meg nevetve
Luke, majd átment a
konyhába egy dugóhúzóért. Aztán felgyűrte hófehér ingujját, és a
nőre nézett. – Nos, miben
segíthetek? Mindjárt éhen halok.
– Még hozzá sem fogtam a salátához. Korán jöttél.
– Hát akkor adj már egy kést meg egy vágódeszkát, az isten
szerelmére. Gyerünk, mire
vársz?
Együtt készítették el a vacsorát, majd meg is ették, munkahelyi
dolgokról beszélgettek,
leszedték az asztalt, befaltak egy egész banános sajttortát, megint
megvitattak pár üzleti
kérdést, és Rioját kortyolgattak. Miközben Luke lehajolt, hogy
berakja a mosogatógépbe a
piszkos edényt, Max alaposan szemügyre vette a fenekét, és
megállapította, hogy rendkívül
formás. Csakhogy furcsának tűnt még a gondolat is, ezért gyorsan
elfordította a fejét.
Tizenhat éves koruk óta nem nézett ilyen szemmel Luke-ra.
Teletöltötte a poharát, és ivott
egy jó nagy kortyot.
– Kösz, hogy nekem is töltöttél – jegyezte meg Luke, mire Max
elnevette magát. Nem
először. Luke mindig tudott olyat mondani, amivel megnevettette. –
Nem is tudom. Az ember
átadja valakinek az összes szaktudását, és mit kap cserébe? Egy kis
tasakos szósszal leöntött csirkét. Ráadásul megisszák előle az összes
piát. – Zsörtölődés közben felkapta a
borospalackot, és elindult a nappali felé. Max tisztes távolból
követte. Ledobták magukat a kanapéra – Max az egyik végébe, Luke
a másikba, és hagyták, hogy rájuk telepedjen a csend.
Az otthonos, majdhogynem meghitt pillanatnak Max vetett véget.
– Van valami híred Stuartról?
– Nincs – válaszolta Luke. – Jelen pillanatban teljesen leköti az új
élete. Én prioritások
vonatkozásában valahol a listája végén lehetek.
– Pedig nem ott lenne a helyed – fordult Max a férfi felé.
– Szerintem meg rendben van így – mondta Luke. – Ha
belegondolsz, elég kellemetlenül
alakult a helyzet. És Stuart szerint én egyébként is választottam
köztetek.
– Engem nem zavar, ha Stuart pártjára álltál, Luke. Gyerekkorotok
óta barátok vagytok.
– Csakhogy én a te pártodra álltam, nem az övére.
Max elmosolyodott.
– Ó, Luke. Annyira kedves vagy. Nem is értem, miért nem vettél
már el egy gyönyörű nőt?
Már gyereketek is lehetne.
– Azért, mert képtelen voltam túltenni magam az első szerelmemen.
– Luke szégyenlősen
elvigyorodott, és zavartan vakargatni kezdte a fejét. – Még a
gimiben belezúgtam, de ő,
sajnos, nem viszonozta az érzéseimet. Ami nem is lett volna akkora
baj, ha találok valakit, aki felülmúlja.
Max szája, pletykát sejtve, lusta vigyorra húzódott.
– Mondd már meg, ki volt az. Vagy tudod, mit? Inkább kitalálom.
Julie Armstrong után
ácsingóztál, igaz? Az összes fiúnak utána csurgott a nyála.
– Nem, te kis bolond – mondta Luke, Maxre függesztve kedves,
szürke szemét. – Nem Julie-
ba voltam szerelmes, hanem beléd.
100. fejezet
Bel eszeveszett tempóban száguldott az apja háza felé. Amikor
megnézte a mobilját – amit
néma üzemmódba kapcsolt a vacsora idejére, mert nem akarta, hogy
bármi elvonja a figyelmét
–, négy üzenetet találta rajta Trevortól, mindegyiket ugyanazzal a
szöveggel.
KÉRLEK, GYERE AZONNAL. SZÜKSÉGEM VAN RÁD. APA
Ez egyáltalán nem vallott az apjára. Először is, még az életben nem
küldött S MS -t senkinek.
Belnek pláne nem. Notórius módon sohasem vitte magával a
mobilját. Majdnem mindig a
töltőn tartotta, a konyhában. Bel megpróbálta visszahívni, de a
készülék rögtön hangpostára kapcsolt. És Faye-t is hiába hívta. Ő
sem vette fel a mobilját. Meg a vonalas telefont sem.
Valami nagy bajnak kellett történnie. Még nagyobb sebességbe
kapcsolt, és közben azon
tűnődött, mi lehet az.
Richard a saját kocsijával követte. Bel a visszapillantó tükörből látta
a Porschét, amint
ráfordult a kocsifelhajtóra, ugyanakkor azt is észrevette, hogy az
apja autója nem áll a
megszokott helyén. Ott állt viszont egy taxi, járó motorral, a sofőrje
újságot olvasott. És, legnagyobb megdöbbenésére, Shaden vagány
kis sportkocsija is ott parkolt a ház előtt.
Bel a fékre taposott, és nagy csikorgás közepette beállt a taxi mellé.
Az első gondolata az volt, hogy az apja rosszul lett, és azért hívtak
taxit, hogy kórházba vigyék.
– Helló – szólt oda a taxisofőrnek, és meg is kocogtatta az autó
ablakát. A sofőr letekerte. –
Kire vár?
– Egy hölgyre, angyalom. Nem kérdeztem meg a nevét. Ugyanakkor
meghagyta, hogy
várjam meg, és mivel előre fizetett, nincs más választásom.
– Ez igazán különös – mondta Bel most már Richardnak, aki közben
ugyancsak
megérkezett. – Mi az ördög folyik itt, és mit keres itt Shaden?
Bár Bel sohasem ment be csöngetés nélkül az apja házába, most
gondolkodás nélkül
lenyomta a kilincset, de zárva találta az ajtót. Türelmetlenül
megnyomta a csengőt, újra és újra, egészen addig, míg meg nem
látta Faye körvonalait a vastag üveg mögött. Faye
kinyitotta az ajtót, de csak résnyire, és elrémült, amikor meglátta
Belt.
– Faye, engedj be, légy szíves – kérte Bel.
– Sajnálom, Bel, de ma este nem alkalmas. Dolgom van – mondta
Faye, és megpróbálta
becsukni az ajtót a mostohalánya orra előtt.
– Ezt nem teheted! – méltatlankodott Bel. – Hol van apa?
– Nincs itthon – felelte Faye határozottan. – Ha hozzá jöttél,
nyugodtan elmehetsz.
Bel erre minden erejét beleadva nekifeszült az ajtónak. – Éppen
most küldött egy S MS -t,
amelyben arra kért, hogy sürgősen jöjjek ide. Még az étterembe is
odatelefonált.
– Az nem lehet – mondta Faye, visszafelé nyomva az ajtót. – Kérlek,
Bel, ne gyere be!
Bel még sohasem látta ilyennek a mostohaanyját. Ellenséges volt és
hideg: olyan, mint a
mesebeli gonosz mostoha. Ez is arra utalt, hogy valami nagyon
különös történik odabenn, és
Belt semmi sem tarthatta vissza, ha fennállt a veszélye annak, hogy
ebben az apja is benne
van. Faye főleg nem akadályozhatta meg abban, hogy bejusson.
Bel egy adrenalin fűtötte mozdulattal belökte az ajtót, olyan erővel,
hogy Faye majdnem
hanyatt esett. Ennek ellenére egy lépést sem tágított a ház belseje
felé masírozó Bel mögül, sőt mielőtt beléphetett volna a nappaliba,
karon ragadta, és megpróbálta visszatartani.
– Azonnal hagyd el a házamat, Belinda! – figyelmeztette haragosan.
– Majd ha fagy! Egy lépést sem teszek, míg ki nem derítettem, hogy
mi van apával –
replikázott Bel, és megpróbálta lerázni magáról furcsán viselkedő
mostohaanyja kezét.
– Kérlek, Bel – fogta most könyörgőre Faye. – Nagyon szépen
kérlek, hogy most az egyszer
menj haza!
De hiábavaló volt minden. Bel már ott látta az apját vérbe fagyva a
nappali szőnyegén,
baltával a fejében, a titokzatos nő meg, akire a taxi várt, talán
illegális orvos lehetett, akit első
ijedségükben odahívtak segíteni.
Bel belökte a nappali ajtaját, és a következő kép fogadta: A kanapén
Shaden ült elegánsan
keresztbe vetett lábbal. Vanoushka, vastag kötéssel a bokáján, fel-alá
sétálgatott a szőnyegen, míg a kandalló előtt ott állt egy otromba
külsejű nő vörös ruhában, karba font kézzel. Bel
megpróbált értelmet adni annak, amit látott, amikor nagy
fékcsikorgás közepette újabb autó
állt meg a kocsifelhajtón. – Csak úgy egyszerűen megjelent, Trevor
– mondta Faye hangja. –
Hála istennek, hogy hazajöttél!
– Jézus Krisztus! – nyögte a szobába lépve Trevor. Valami ilyesmi
lehet a pokol is, tette hozzá gondolatban: Vanoushka, Shaden,
Richard – és ő.
– Helló, Trevor – mondta a vörös ruhás nő széles mosollyal, és a
pillantása, amely addig
Belt pásztázta, a belépő férfira siklott. Olyan hangja volt, mintha a
televízió egyik éppen műsoron lévő szappanoperájából lépett volna
ki.
– Apa, mi folyik itt? – kérdezte Bel. – Ki ez a nő?
Shaden nagy, zamatos lélegzetet vett, majd készségesen
megválaszolta a kérdést: – Azt
hiszem, Bel, hogy az anyád.
– Belém? – kérdezte Max döbbenten. De aztán rájött, hogy a férfi
csak viccel, és kitört belőle a nevetés. – Már majdnem elhittem,
hogy komolyan beszélsz, te öntelt strici!
– Komolyan beszélek – mondta Luke rezzenéstelen tekintettel. – Azt
hiszem, már akkor
beléd szerettem, amikor először szóba álltál velem. Még arra is
emlékszem, hogy mit
mondtál.
Max most már tényleg megdöbbent.
– Mit?
– Azt, hogy „Húzz el, rendben?”. Mögötted álltam a sorban a
menzán, és azt hitted,
megcsíptem a fenekedet.
Max továbbra sem tudott szabadulni a sokkhatás alól. – Mert meg is
csípted – motyogta.
– Nem. Nem én csíptem meg, hanem Stuart. Tudta, hogy tetszel
nekem, ezért fenéken
csípett, te azonban azt hitted, hogy én voltam, és amikor kiverted
miatta a balhét, páncélos lovagként a segítségedre sietett. És két perc
múlva már egy pár is voltatok.
Max megrázkódott.
– Ki nem állhatom, ha a fenekemet csipkedik. Ha tudom, hogy ő
volt, rá sem nézek soha
többé.
– Ha ezt tudom, elárulom – mondta Luke, aztán egymásra néztek, és
elnevették magukat.
– Hány év telt el azóta, és még csak nem is sejtettem – mondta a
fejét csóválva Max.
– Tudom, hogy különösen hatna, ha randira hívnálak – szólalt meg
Luke némi zavart
köhécselés után –, de eljönnél velem vacsorázni? Nem baj, ha most
nem válaszolsz, de azért
fontolóra vennéd?
– Kicsit talán korai lenne – dünnyögte Max.
– Ó, Istenem! – Luke a kezébe temette az arcát. – Olyan régóta
ismerjük egymást, és nézd,
milyen ideges vagyok. Attól féltem, hogy tönkreteszem a
barátságunkat, ha randira hívlak,
attól meg még jobban rettegtem, hogy ezzel felzaklatom Stuartot. De
a fenébe vele, már nem
érdekel! Annyira kedvellek, Max, hogy hajlandó vagyok még
kockáztatni is. Te vagy a
legmesésebb nő, akit valaha láttam. És igen, el akarlak vinni
valahová. Én is tudom, hogy még korai erről beszélnünk, mégis
megkérdezem. El tudod képzelni, hogy egyszer ne csak a havert lásd
bennem, hanem a férfit is? Istenem, bár tizenhat évesek lehetnénk
újra! Most
megmondanám, hogy nem én csíptem meg a fenekedet, hanem
Stuart, és akkor velem
kezdenél járni, nem pedig vele! Mit gondolsz, Max? Segíts, kérlek.
Nélküled csak tapogatózni tudok.
Max ránézett, és a kedves, aggodalommal teli arc mögött meglátta a
férfit, aki ha a
háttérben is, de mindig ott volt, amikor szüksége volt rá, és minden
botlása ellenére
mindvégig szerette. Ráadásul ugyanazokat a dolgokat találták
viccesnek, egyforma volt a
munkamoráljuk, és hasonló ambíciók fűtötték mindkettőjüket. Nem
volt senki, akivel több
közös tulajdonsága lett volna, mint vele. És nem utolsósorban, még
mindig elképesztő hátsója volt.
– Oké – mondta maga is reszketeg hangon, mert még tényleg időre
volt szüksége,
ugyanakkor már most más színben kezdte látni Luke Applebyt. –
Adjunk magunknak egy
esélyt, aztán meglátjuk, rendben?
Bel mereven állt a körülötte örvénylő zűrzavar közepén. Hogy
lehetne ez a bányarém az
anyja? Az ő bájos, szoborszerűen szépséges anyja meghalt. Ez a nő a
kandalló előtt nagydarab volt, testes, olyan széles vállal, hogy
megállta volna a helyét egy élvonalbeli rögbicsapatban is. És az
arca… Az arca közönséges volt, és nagyon, de nagyon kemény.
– Helen, mi az ördögöt akarsz itt ennyi év után? – kérdezte Trevor
levegő után kapkodva,
aztán két hosszú lépéssel a lánya mellett termett, átfogta a vállát és
magához húzta, mintha attól félne, hogy éppen őt, a legféltettebb
kincsét akarná magával vinni a betolakodó.
– Azt hittem, hogy kitaláltad – válaszolta a Helennek szólított nő
olyan hangon, mintha
szögesdróttal vonták volna körbe a hangszálait.
– Apa? – szólalt meg Bel tanácstalanul. Úgy érezte, hogy a szíve a
fülében dobog, olyan
erővel, hogy belezsibbadt még a karja is. Trevor még szorosabbra
vonta az ölelést a teste
körül.
– Ó, Istenem – mondta a kezét tördelve Faye. – Miért éppen ma
kellett úgy döntened, hogy
meglátogatsz bennünket, Bel?
– Apa küldött egy SMS-t. Azért – felelte Bel harciasan.
– De kicsim, azt sem tudom, hogyan kell S MS -t küldeni – mondta
Trevor. – És nem is volt
nálam a telefonom.
Ah! Lefogadom, hogy a telefonja most is a konyhában van, a
szokásos helyén, gondolta Bel,
és Shaden felé fordította résnyire szűkülő szemét. Nem kellett
zseninek lennie ahhoz, hogy
megfejtse a rejtélyt. Az a kis cafka keverte megint a szart.
– Jól gondolom, hogy ő a második feleség? – szegezte az ujját Faye-
re Helen. – Nos,
köszönöm, hogy felnevelted a lányomat. Úgy tűnik, elég frankó
munkát végeztél.
– Az én lányomat! – Faye hangja most ismét erőteljesen csengett. –
És nem fogom hagyni, hogy felzaklasd! – Azzal odaállt Bel másik
oldalára, és olyan határozottsággal tolta előre az állát, hogy látszott –
komolyan gondolja minden egyes szavát. Egy üzleti tárgyaláson sem
lehetett volna sokkal elszántabb.
– Nem akarok én senkit felzaklatni – mondta Helen, és közönyösen
vizsgálgatni kezdte
hosszú, vörösre festett körmeit. – Csak eljöttem, hogy megkapjam,
ami jog szerint az enyém.
– És mi lenne az egészen pontosan? – kérdezte Trevor.
– Hallottam az esküvőről. Még az ausztrál újságokba is bekerült.
Láttam, hogy milyen sokat
ér most a céged. A Treffé Chocolates. Ami, gondolom, az a cég, amit
korábban Trevelen Chocolatesnek hívtak.
– Az a cég csődbe ment, ahogy azt te is nagyon jól tudod –
válaszolta a fogát csikorgatva
Trevor. – Te véreztetted ki, pontosan harminchárom évvel ezelőtt. A
Treffé egy teljesen új vállalat, amit Faye-jel közösen alapítottam.
Semmi közöd hozzá. Elégedj meg annyival, amit
kiszedtél belőlem. Nem volt kevés.
Bel érezte, hogy Trevor és Faye még közelebb lép hozzá.
Helen megvető pillantást vetett a megindító családi csendéletre,
majd végighordozta a
pillantását a mellékszereplőkön is. Végül Shadenen állapodott meg a
szeme, aki a kanapéról
figyelte erősen előrehajolva és nem kis élvezettel a jelenetet.
– Szóval te vagy a „szőke szépség”, aki lefeküdt a vőlegénnyel? –
Helen hátravetette a fejét, és érdes hangon kacagni kezdett, mintha
nagyon viccesnek találná az újság jellemzését. – Ő
pedig – mutatott az ajtónyílásban tébláboló Richardra – biztos a
„középső fényképen lévő
férfi”.
– Ne törődj vele, hogy ki kicsoda – förmedt rá Trevor. – Egyébként
is, ideje lenne
elköszönnöd. Tűnj el a házamból, Helen! Épp elég kárt okoztál már
eddig is. Ahhoz mindig
értettél.
– Nem, ne menjen el! – kiáltotta Bel, azzal a nő mellé ugrott, és
belecsimpaszkodott a
vastag derekába. Az asszony azonban meg sem próbálta magához
vonni, még csak fel sem
emelte a kezét.
– Nézd, angyalom, egy kicsit elkéstünk a nagy kibéküléssel –
mondta Helen, miközben
durván kilépett a lánya karjából. – Nem is ezért jöttem.
– Akkor hát igaz? Mégis maga az anyám? – kérdezte zokogva Bel.
Megpördült, Faye és
Trevor felé, és vádló hangon sokkal inkább Faye-hez, mint az
apjához intézte a szavait: –
Miért hazudtátok azt, hogy meghalt?
Trevor előrelépett.
– Azért, mert ő így akarta – mondta, majd Helenhez fordult. –
Mondd el neki az igazságot,
ha már itt vagy. Könyörgöm, legalább ezt az egyet tedd meg.
Helen egyébként is kemény diónak született, de az Ausztráliában
töltött évek egy olyan férfi feleségeként, aki mellett, a forgandó
szerencséje miatt, egyszer fenn, egyszer lenn volt az élete, és aki
kétszer olyan gyakorisággal tolta le a nadrágját idegen nők
hálószobájában, mint odahaza, még keményebbé tették. Anyagi
függetlenségre vágyott, és amikor meglátta az
újságban, hogy a volt férje hihetetlenül meggazdagodott, arra
gondolt, hogy bármekkora
összeget képes lesz megadni azért, hogy továbbra is távol tartsa őt a
drága kislányától. Egy kis kitérőt mindenesetre megért a
próbálkozás. Sajnos azonban úgy tűnt, hogy az az ostoba
szennylap és a még ostobább Lydiana Bosomworth- Greaves
egyaránt túlbecsülte a Treffé
Chocolate vagyonát. És ha ez önmagában nem lett volna épp elég
rossz, besétál ide a lánya, mégpedig azért, mert a szobában ülők
közül valaki idecsalta. Bye, bye, zsarolás.
– Tízezer font, és elmondom neki az igazat – mondta végül Helen.
Legalább nem távozik üres kézzel, ha megkapja.
– Add oda neki! – sürgette Faye a férjét. – Ott van a csekkfüzet a
fiókban.
Shaden csak azt sajnálta, hogy nem vett pattogatott kukoricát. Amit
látott, az jobb volt,
mint a mozi. Minden volt benne – dráma, pátosz –, csak erőszakos
cselekményre nem került
sor eddig.
Trevor matatni kezdett a fiókban, aztán sietve kiállított egy csekket,
és kitépte a
csekkfüzetből. – Nincs rajta név. Fogalmam sincs, hogy hívnak
mostanában.
– Eleanor Swindell – válaszolta a nő, és kézfeltartással elejét vette a
kommenteknek.
Közben alaposan szemügyre vette a csekket, és dünnyögve
megjegyezte: – Kérhettem volna
húszat is. Ez túl könnyen ment.
– Csak hiszed – csattant fel Faye. – Senkinek sem könnyű ebben a
gazdasági helyzetben.
Nem győzzük betömni a réseket.
– Helen, kérlek – vágott közbe Trevor.
– Oké. – Helen a kába Bel felé fordult. – Nem akartam kölyköket. Te
egy véletlen baleset
eredménye vagy. Már beadtuk a válási papírokat, amikor kiderült,
hogy terhes vagyok. Trevor könyörgött, hogy ne menjek abortuszra.
Végül abban egyeztünk meg, hogy ő magához vesz
téged, én meg visszamegyek Ausztráliába. És ha eljön az ideje, azt
fogja mondani neked, hogy meghaltam. Tényleg az én ötletem volt.
Nem akartam, hogy bárki felkutasson, csak mert
családegyesítésben reménykedik.
– Ne felejtsd ki azt az apróságot, hogy Trevor minden félretett
pennyjét magaddal vitted –
sziszegte Faye. – Meg kellett vásárolnia tőled a saját lánya életét.
– És a menyasszonyi ruha? – Bel már nyelni is alig tudott, mégsem
bírt másra gondolni,
csak erre.
– Milyen menyasszonyi ruha? – kérdezte értetlenül Helen. – Egy
nadrágkosztümben
mentem férjhez.
Bel arcán láthatóan megszaporodtak a könnyek. Egyszer csak meleg
karok fonódtak köré.
Faye volt az, aki átölelte. És vigasztaló szavakat mormolt a fülébe.
– Akkor hát ezt is lezártuk – szögezte le Helen. – Azért érdekes volt
megtudni, mi lett abból a visító pólyásból. Azt hiszem, a legjobb
tulajdonságaink keverednek benne, Trev.
– Nem a legjobbak – vetette közbe Faye acélkemény hangon. – A
legbriliánsabbak! És csak
hogy tudd – elmulasztottál néhány nagyon értékes évet. A világ
legcsodálatosabb lányáról
mondtál le könnyedén.
– Ne haragudj, drágám – mondta most Helen Belnek. – Amikor
idejöttem, nem számoltam
azzal, hogy te is itt leszel.
Vanoushka megpróbált lábra állni, de ehhez Shaden segítségére volt
szüksége. Márpedig
nem hagyhatta ki a lehetőséget, amely tálcán kínálta magát – talán
most visszakönyörögheti
magát Trevor kegyeibe.
– Kifelé! – kiáltotta a nő felé bicegve. – Tűnj el a húgom házából, de
rögtön! Kegyetlen
szuka! – Annyira hadonászott, hogy ha nincs mellette Shaden, talán
el is esik.
A merev arcú, rikácsoló nőszemély azonban még csak meg sem
jelent Helen radarján.
Figyelmen kívül hagyta azt is, amit mondott. Inkább saját,
kisbabakora óta nem látott lányát vette szemügyre. Bel ugyancsak
észrevette, hogy az anyja arcán, ugyanazon a helyen, ahol
neki is, a szája sarkában, van egy anyajegy.
– Gyere, hadd mondjak valamit – hajolt hozzá Helen, mintha nagy
titkot akarna vele
megosztani. – Kapsz tőlem egy ajándékot, amire életed végéig
emlékezni fogsz.
Bel arra számított, hogy az igazi anyja végre meg fogja csókolni, így
teljesen váratlanul
érte, amikor Helen elfordult tőle, és egy jól célzott, erőteljes
mozdulattal szabályosan lefejelte Shadent. Pontosan oda mérte az
éktelen ütést, ahol a „szőke szépségnek” a legjobban
fájhatott – az orrnyergére. Shaden felsikoltott, az arcára szorította a
kezét, és dermedten nézte az ujjai között csordogáló vért.
Vanoushka, mint egy anyatigris, Helenre vetette magát, de elvétette
a lépést, és hasra esett. Senki sem törődött vele. Minden szem
Richardra tapadt ugyanis, aki hétrét görnyedve állt az ajtóban, a
tökeit markolászva, és közben válogatott
szidalmakkal illette az ajtón kilépő, vastérdű Helent.
Bel megpróbálta utolérni az anyját, de mire az ajtóhoz ért, az
asszony már beszállt a taxiba.
– Anya! – kiáltotta, és az autóhoz ugrott, hogy felrántsa az ajtaját, de
már csak a hátsó
lökhárítót érte el. Egy perc múlva a taxi már is eltűnt a szeme elől.
Helen még csak búcsút sem intett neki.
Bel nem tudta volna szavakba önteni, hogy mit érzett, amikor az
anyja másodszor is eltűnt
az életéből. Pánik és kétségbeesés, zavar és gyász keveredett a
fejében, és gyerekes módon
egyetlen dologra vágyott: leroskadni a földre, és addig üvölteni,
amíg be nem reked. Mégsem tette. Dermedt némaságban bámult
maga elé. A tökéletes anyjáról szőtt gyermekkori ábránd
végleg semmivé foszlott. Most már, ha eszébe jut majd az anyja, az
is eszébe fog jutni, ahogy Faye, mint egy karamellsörényű
anyaoroszlán, a védelmére kelt a vastag bőrű rinocérosszal
szemben.
Bel visszaballagott a házba, ahol pokoli lárma fogadta.
– Az orrom, a gyönyörű orrom! – sikoltozta Shaden. – Eltört!
Vanoushka éppen a Faye által hozott, vízbe mártott konyharuhát
próbálta elhelyezni a
lánya orrán, de Shaden durván félrelökte, és tovább sikoltozott.
– Nem kéne kihívni a mentőt? – kérdezte Vanoushka.
– Richard majd elvisz a kórházba – intette le Shaden. – Akkor
gyorsabban odaérek.
– Arról szó sem lehet! – vágott közbe méltatlankodva Faye. – Majd
én elviszlek, ha muszáj,
te álnok kígyó!
Vanoushka felnyögött. Még sohasem hallotta ekkora gyűlölettel
beszélni a húgát.
– Ó, igen, mert MIN DE N az én hibámból történt, ugye? – kiáltotta
a fogát csikorgatva
Shaden. – Ő volt az – mutatott Richardra –, aki nősülni készült. Én
nem csaltam meg senkit.
Richard hirtelen felegyenesedett.
– Oké, talán jobb lenne, ha egyszer s mindenkorra lezárnánk ezt a
szerencsétlen ügyet –
ajánlotta a béke reményében.
– Szégyellem, hogy a rokonod vagyok, Shaden – folytatta ennek
ellenére Faye. – Ha rám
hallgatsz, mostantól távol tartod magad más nők férjétől.
Shaden a fájdalma ellenére is megpróbálkozott egy ferde mosollyal,
amitől olyan veszélyes
lett az arca, mint Caliguláé. – Te mondod el nekik, vagy mondjam el
én? – szegezte
Richardnak a kérdést.
– Shaden, másodszor is megcsináltatom az orrodat, csak hallgass –
kérlelte Richard
kétségbeesetten. – Könyörgöm! Ne csinálj még több galibát!
– Miről? – csapta le Faye a feladott labdát. – Miről kellene
hallgatnia?
Közben megragadta az unokahúga vállát, és olyan erővel rázta meg,
hogy Shaden ismét
sikongani kezdett. – Milyen jelbeszéd folyik közted és Bel férje
között?
Shaden kiszabadította a karját a ráfonódó ujjak fogságából.
– Bel férje? A drágalátos Belindáé? – kiáltotta annyi méreggel a
hangjában, amitől
felfordult volna egy bálna is. – Richard nem az ő férje, hanem…
– Shaden, neeeee! – ordította Richard.
– …az enyém – fejezte be Shaden olyan szándékos lassúsággal,
hogy szinte mondatként
hatott a két rövidke szó.
A háttérben álló Richard erre felnyögött, olyan halk, elnyújtott
hangon, mint amilyet a
kipukkasztás után lassan leeresztő gumimatrac ad. Mindenki más
kővé dermedten állt.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt megmagyarázod – mondta végül
Vanoushka, akinek a
pillantása úgy repkedett a lánya és Richard között, mintha
teniszmeccset nézne.
– Elvitt Vegasba egy hosszú hétvégére – kezdte Shaden királynői
hangon.
– Tudom – vágott közbe ásítozva Bel. Azt gondolta, ezzel még
tovább bosszantja Shadent.
– És azt is tudod, hogy mindketten becsíptünk, és összeházasodtunk?
Nem. Lefogadom,
hogy erről nincs tudomásod. Ha!
Atomtámadás utáni csend telepedett a szobára. Olyan
áthatolhatatlannak tűnt, hogy
Shadennek vihogni támadt kedve – bizonyára a szavai hatásának
örült ennyire.
– Abban a pillanatban jó ötletnek tűnt – tette hozzá közönyösen.
– Jó ötletnek tűnt? – kérdezte Trevor, aki meg sem próbálta
leküzdeni a hangját is átszínező
dühös hitetlenkedést. – Azt mondod, jó ötletnek tűnt?
– Nem tudtuk, hogy az ott kötött házasság jogszerű – mentegetőzött
remegő hangon
Richard. – Részegek voltunk, és kedvünk támadt egy kis
bohóckodáshoz.
– Elvis adott össze bennünket – folytatta Shaden, csak hogy még
jobban kiélvezhesse a
pusztítást, amit okozott. Minderre persze nem került volna sor, ha
nem zúzzák szilánkosra az ő gyönyörű, vadonatúj orrát.
Bel, talán tehetetlenségében, a levegőbe csapott. Ha a helyzet a
halottaiból feltámadó igazi anyjával és a megjelenése óta
bekövetkezett tragikomikus eseményekkel nem lett volna elég
bizarr, most mindennek a tetejében az is kiderült, hogy a férje, aki
még mindig azzal volt
elfoglalva, hogy helyreállítsa a tökeiben a vérkeringést, nem is a
férje.
– És te mikor akartad ezt nekem megmondani? – kérdezte
Richardtól olyan nyugodt,
artikulált hangon, mintha a fejében nem tombolt volna kaotikus
zűrzavar.
– Semmikor! – szúrta közbe sunyi módon a kárörvendő Shaden. –
Úgy volt, hogy szép
csendben elválunk, aztán ti ketten megújítjátok az eskütöket. Azt
remélte, hogy ezzel
rendeződik köztetek a dolog.
– És hogy befogja a szádat, kifizette az orrműtétedet, igaz? – Kérdés
volt ugyan, de Faye
előre tudta rá a választ.
Richard, egyik kezével még mindig az ágyékát markolászva,
bicegve előrelépett.
– Ó, Bel – kezdte könyörgő hangon. – Ne hagyd, hogy ami ma itt
történt, tönkretegye azt,
amit elértünk. Te istenverte, ördögi nőszemély! – bökött a
mutatóujjával Shaden felé. –
Mindent elrontottál. Bel ma este visszahúzta az ujjára a
jegygyűrűjét. Minden a legnagyobb
rendben volt, amíg…
– Tulajdonképpen – vágott közbe Bel – ez így nem teljesen igaz.
Csak azért húztam fel a
gyűrűt, hogy el ne felejtsem visszaadni neked. – Azzal lehúzta az
ujjáról a karikát, és egy ügyes mozdulattal Richard szivarzsebébe
ejtette.
– Nem működött volna a dolog – tette hozzá. – Egy darabig ugyan
bizakodó voltam, de
aztán megbuktál a próbán.
– Micsoda? – kérdezte szűkölve Richard. – Mit csináltam rosszul?
– Nem jöttél el velem tortát enni – válaszolta Bel, azzal megfordult,
és kisétált az ajtón.
101. fejezet
Bel, amikor később még visszament az apja házába, a szokásától
eltérően nem használta a
csengőt, hanem egyszerűen bement az ajtón. Faye, Trevor
segítségével, éppen a huzatot
cserélte ki a kanapén. Mindig neheztelt rájuk, amiért ennyire „együtt
voltak”, most mégis
elfutotta a szemét a könny attól, amit látott. Mindketten
megdöbbentek, amikor meglátták,
ugyanakkor örültek is neki.
– Helló, kicsikém – mondta az apja, és rögtön felegyenesedett, hogy
megölelje. –
Aggódtunk miattad. El sem tudtuk képzelni, hogy hová mentél. Már
megint.
– Ó, apa, muszáj volt elmennem, hogy összeszedjem magam, és
végiggondoljak bizonyos
dolgokat.
– Kemény heteken mentél keresztül, kislányom. Annyira sajnálom.
Bel gyorsan megcsókolta az apját, aztán Faye-hez fordult.
– Faye, te egy igazi angyal vagy. Szégyellem, hogy eddig ezt
sohasem mondtam neked. –
Azzal a karjába zárta döbbent mostohaanyját, és amikor eltolta
magától, azt látta, hogy Faye szeméből záporoznak a könnyek, majd
azt érezte, hogy az asszony keze megpihen az arcán.
– Tudnod kell, hogy mindig nagyon kedves voltál nekem – mondta
Faye. – Sohasem
akartuk, hogy meg kelljen tudnod az anyádról az igazat. – Bel ismét
a mostohaanyja karjába
omlott, és beszippantotta a frissen mosott melegítő és az ismerős
Guerlain parfüm illatát.
Faye Candyről, aki gyengéd jelenlétével annyiszor próbálta
megkönnyíteni az életét, kiderült, hogy acélból van a gerince. Bel
csak remélni merte, hogy a jövőben kárpótolni tudja az elmúlt
évekért.
– De akkor kié volt a menyasszonyi ruha, Faye? – kérdezte Bel,
miután Trevor
mindhármuknak töltött egy pohár brandyt.
– Minden kislány arról álmodik, hogy az édesanyja menyasszonyi
ruhájában megy majd
férjhez, ha egyszer megkérik a kezét – kezdte Faye. – Amikor
egyszer Berlinben jártunk, az
egyik sétám alkalmával felfedeztem egy parányi, Hohzeit in Weiss
nevű menyasszonyiruha-boltot. Azóta sem felejtettem el. A
tulajdonosa, egy különleges asszony akkor tette ki a
kirakatba a leggyönyörűbb ruhát, amit valaha láttam. Abban a
pillanatban támadt az ötletem, hogy megveszem neked, és úgy
teszek, mintha…
Bel eleget hallott. A többit ki tudta találni magától is.
– Ó, Faye, olyan kár, hogy nem lettek saját gyerekeid. Remek
anyuka lett volna belőled –
mondta mosolyogva, ismét ölelésre nyújtva a karját. – Akarom
mondani – remek anyuka vagy.
Ekkor már csak egy titok maradt, de azt Faye nem akarta megosztani
Bellel. Ő maga nem volt meddő, de miután összeházasodtak, sikerült
meggyőznie Trevort, hogy ne
próbálkozzanak a család gyarapításával. Tudta, hogy a furcsa kicsi
lánykának, akit a gondjaiba vett, az összes figyelmére szüksége lesz.
A bátor, energiával teli viselkedés ugyanis egy olyan gyermeket
takart, akinek rengeteg szeretetre és megerősítésre volt szüksége. És
most, amikor végre ölelő karjában tarthatta ezt az időközben felnőtté
vált kislányt, Faye tudta, hogy jó döntést hozott.
102. fejezet
Violet másnap reggel kétszer is megnézte, hogy a táskájában van-e a
Maestro kártyája, csak
ezután indult el a Fehér Esküvőbe. Ki kellett fizetnie a szétszabdalt
ruhát, mégpedig mielőbb –
ez volt a legkevesebb, amivel Freya kedvességét viszonozni tudta.
Amikor megállt a bolt előtt, a kirakatát – szokatlan módon – üresen
találta, és egy férfi
éppen azon munkálkodott, hogy bedeszkázza.
– Bocsánat – szólította meg Violet a munkást. – Nincs nyitva a bolt?
– Nincs, aranyom – felelte a férfi. – És nem is lesz, amíg ki nem
veszi valaki. Amint
bedeszkáztam, felteszem rá a „Kiadó” táblát.
– És hol találom a tulajdonosát, nem tudja?
– Nem. Megbíztak, hogy végezzem el ezt a munkát, de ezenkívül
semmit sem tudok.
Violet bepillantott az ajtó üvegén, így a saját szemével is
meggyőződhetett róla, hogy a
beépített fogasokon és a pénztárpulton kívül semmi sincs benne.
Csak a csupasz falak.
103. fejezet
Bel két nap szabadságot vett ki, és elautózott a lápvidékre. Tartozott
magának annyival, hogy megpróbálja helyrehozni a házasságát, de
miután Richard nem volt hajlandó bemenni vele a
cukrászdába, rájött, hogy falra hányt borsó minden próbálkozás. A
férfiból hiányzott minden lezserség, és sohasem bújt elő belőle a
kisfiú, aki néha apró dolgokon is képes elvihorászni egy kicsit.
Felnőtt volt minden vonatkozásban – kívül is, belül is. Sohasem
nevetgéltek csak úgy, sem az ágyban, sem az ágyon kívül. Egyszer
sem fordult elő, hogy Richard minden ok
nélkül felvihogott volna, sohasem keveredtek párnacsatába, és
sohasem folytattak vérre menő
küzdelmet azért, hogy az egyik megcsiklandozhassa a másikat.
Mindez akkor világosodott
meg Belben, amikor a férfi kerek perec közölte, hogy nem kér a
bájos kis cukrászdából, és ha időbe telt is, végre megértette, miért
nem működött volna a kapcsolatuk.
Szerette Richardot, de még jobban szerette a gondolatát annak, hogy
férjhez megy, tartozni
fog valakihez, akivel le is éli talán az életét. De még időben rájött,
hogy sohasem lehetne maradéktalanul boldog egy olyan férfi
oldalán, aki nem tud örülni egy konzervlevesnek, vagy nem tud
elviccelődni egy Brontё-fantázianevekkel teleirkált étlapon.
Bel még egyszer el akart látogatni a kunyhókhoz, hogy
visszaemlékezhessen az orvos-íróval
ott töltött, őrültségükben is kedves napokra, a konzervnyitóért
folytatott csatározásokra,
amelyek megmutatták neki, hogy mi is hiányzik az életéből. Aztán,
gondolta, nyugodt szívvel hazamegy, és újrakezdi a szinglik néha
magányos, mégis gondtalan hétköznapjait. Rájött,
hogy jobb férfi nélkül, mint a rossz férfi mellett sóvárogni a jó után.
Richard megpróbálta felhívni, nem is egyszer, de végül ő is
megértette, hogy köztük
mindennek vége. Ennek ellenére nem kellett neki Shaden, még
akkor sem, ha a „szőke
szépség” csúnya válópert helyezett kilátásba. Faye mindenki
számára nyilvánvalóvá tette,
hogy a húgával továbbra is kapcsolatban marad, de az unokahúgát
soha többé nem akarja
látni. Ezzel új alapokra helyeződött a Bosomworth nővérek
viszonya, hiszen kiderült, hogy
Faye nemcsak a családjáért, hanem magáért is ki tud állni, ha akar.
Bel befordult a Brontё-házakhoz vezető ösvényre, de a helyet,
legnagyobb bánatára, már
sem csendesnek, sem elhagyatottnak nem lehetett minősíteni.
Teherautók és cementszállító
mixerek fogadták, és a telken toronyban állt a tégla és a
padlódeszka. A Brontё-házaknak új tulajdonosa volt.
Már most nem lehetett rájuk ismerni. A Charlotte ajtaját befalazták,
és Bel az ablakon
keresztül látta, hogy a két épület között kivették a falakat. Az utolsó
házikóból, a parányi Anne-ból élénk kopácsolást lehetett hallani.
– Jó napot! – mondta Bel egy köpcös, keménykalapos, fontoskodó
férfinak. – A házak
nemrég még az apám tulajdonában voltak, és tulajdonképpen azért
jöttem, hogy elbúcsúzzam
tőlük. Gondolja, hogy bemehetnék néhány percre?
– Mindjárt megkeresem a tulajdonost, angyalom – válaszolta a férfi
nyugat-angliai
akcentussal. – Itt kell lennie valahol.
Bel az autó mellett álldogált, és egy férfit figyelt, aki éppen a régi
mosogatót cipelte ki az Anne-ból, majd bedobta egy jókora
konténerbe.
– Jó napot! Az új tulajdonos vagyok, miben segíthetek? – szólalt
meg mögötte egy erős,
kissé barátságtalan, mélységében mégis kellemes hangzású bariton
hamisítatlan yorkshire-i
akcentussal. Ugyanaz a hang, amelyik a konzervnyitót szokta
követelni nem is olyan régen.
– Maga? – kérdezte örömteli csodálkozással Bel. – Tényleg maga
az?
– Aha – mondta Dan Regent. – Tényleg én vagyok. Éppen az írói
menedékemet próbálom
kialakítani.
Bel látta, hogy a férfi nem őt nézi, hanem az ujjait. Aztán, hogy
jobban szemügyre vehesse
őket, fel is emelte a kezét. – Mégsem jött össze a dolog? – kérdezte,
és hogy egyértelmű
legyen, megkocogtatta Bel gyűrűsujját.
– Esély sem volt rá, hogy összejöjjön. Kiderült, hogy nem szereti a
tortát – válaszolta Bel, és az arca úgy ragyogott, mintha lenyelte
volna a kora délutáni napot. – És Cathy? Maguknak sikerült?
– Hogy sikerülhetett volna? Cathy továbbra sem volt hajlandó
csokoládét enni. És a
konzervlevest is elutasította. Jöjjön, szeretnék mutatni valamit.
Dan maga után húzta Belt az Emilybe, és egy papírhalom alól
előkotort egy vastag levelet.
– Megspórolta nekem egy bélyeg árát – mondta, majd arra biztatta
Belt, hogy nyissa ki.
Bel kissé tanácstalanul feltépte a borítékot, és egy könyv kihajtható
borítóját húzta ki
belőle, rajta a dőlt betűvel szedett ajánlással:
A kissé bolondos, konzervnyió-mániás menyasszonynak, aki segített
visszatalálni a helyes útra, és akinek élete végéig tartó boldogságot
kívánok.
Bel nagyokat nyeldesve megpróbálta kordában tartani az érzelmeit.
Talán mégis megvolt az
oka annak, hogy bármennyire is akarta, nem tudta száműzni dr. Dant
a szívéből még azután
sem, hogy elváltak egymástól, elvileg örökre. És ez az ok roppant
egyszerű volt: a szíve volt az a hely, amelyet a sors a férfi számára
kijelölt.
– Tyűha! – mondta, szándékai szerint nyugodt, minden ideges
vibrálástól mentes hangon.
– Először fordul elő velem, hogy egy könyvbe bekerülök.
– Nem lenne kedve egy Branwell kávéhoz meg egy kis narancsos
tallérhoz?
– Mit szólna inkább egy Rochester leveshez? – kérdezte Bel, de már
a férfi körvonalait is
alig tudta kivenni a szemét elfutó könnyek miatt.
– Azt hiszem, Miss Eyre, hogy ennél jobbat is tudok ajánlani. Mit
szólnál, például, egy
Rochester csókhoz? – Azzal felkapta Belt, könnyedén körbefordult
vele, és addig csókolta,
míg ki nem fogytak a levegőből.
Epilógus
Kilenc hónappal később
– Még át sem öltöztél? – kérdezte Max vigyorogva Beltől, aki
ezúttal az anyja menyasszonyi
ruháját viselte. Helyesebben azt a ruhát, amelyet a drága
mostohaanyja választott neki sok
évvel korábban egy parányi boltban Berlinben, és amely olyan
tökéletesen állt rajta, mintha kifejezetten neki készítették volna.
– Kösz, igazán kedves vagy – dünnyögte sértődöttséget színlelve.
Violet megigazította Bel haján az egyszerű csipkefátylat. –
Remélem, most nem húzol el a
fogadásról – mormogta. – Szeretném, ha legalább az egyikünknek
tökéletesen sikerülne végre
az esküvője.
– Bízz bennem, ma nem megyek sehová – válaszolta Bel, és mivel
eszébe jutott, hogy
hamarosan Mrs. Regent lesz a hivatalos neve, boldogan felsóhajtott.
Bár semmi pénzért nem
vallotta volna be a többieknek, már vagy nyolc hónapja az új nevét
gyakorolta szóban és
írásban is. Két hónappal azelőtt írta le először, hogy Dan, igazán
emlékezetes módon,
megkérte a kezét a konzervnyitóra kötözött gyűrűvel az első
éjszakán, amelyet a felújított
Brontё-házban töltöttek.
– Utánam te következel – bökte oldalba Bel Violetet.
– Mi boldogok vagyunk így, ahogy vagyunk – válaszolta nevetve
Violet. Majdnem három
hónapba került, mire Pav felgyógyult a sérüléseiből. Ekkor közölte
Violettel, hogy elhagyja a házát, mert már elég jól érzi magát, és
semmi esetre sem akarja kihasználni. Összepakolta a holmiját, és
azzal, hogy hamarosan úgyis találkoznak, elment. Violet azonban
nem hitt neki.
Aztán másnap besétált az újonnan kifestett Carouselbe, és ott találta
Pavot – már majdnem elkészült az első lóval, az aranycsillámokat
szóró almásderessel.
– Hogy gondolhattad, hogy elhagylak, Violet? – rohant a nő mellé,
amikor az zokogni
kezdett. És amikor három hónappal később végre megnyílt a
fagylaltozó, Pav visszaköltözött
Postbox Cottage-ba. És ettől kezdve már nem a vendégszobában
aludt.
– A helyzet az, hogy tévedtél – szólalt meg az addig réveteg Max. –
A következő ugyanis én
leszek. És ugyan nem akartam ellopni a napodat, de ha már itt
tartunk, akár be is jelenthetem, hogy Luke tegnap éjszaka megkérte
a kezemet, és én igent mondtam. Egész délelőtt a
megfelelő pillanatra vártam, hogy közölhessem veletek a hírt.
– Ó, Max, annyira örülök! – kiáltotta Bel, és felugrott, hogy
magához ölelje a barátnőjét, de az eltolta magától. – Vigyázz! A
végén még tönkreteszed a sminkedet! Nehogy pityeregni
kezdj nekem! Na, jó, ennyi tényleg elég lesz – motyogta, miután Bel
mégiscsak átölelte, és
érezte, hogy köréjük fonódnak Violet törékeny karjai is.
Odakinn dudálni kezdett egy autó.
– Úgy tűnik, mennünk kell – mondta Violet, és megigazította a
hajában a virágot.
Levendulakék volt, ami pontosan megegyezett a ruhája árnyalatával.
És a szeme színével,
amit Pav olyan lefegyverzőnek talált.
Bel megemelte a szoknyáját, és kiment a ház elé, ahol Trevor
idegességében éppen elszívott
egy cigit.
– Lehet, hogy most meg fognak szöktetni, Max, és Gretna Greenben
mondod ki a boldogító
igent? – kérdezte Violet, miközben a sofőr kinyitotta előttük az ajtót,
és bemásztak a kocsiba.
Mindnyájan egy autóban utaztak ezen a nagy napon.
– Csak nem gondolod komolyan – kezdte Max méltatlankodó
hangon –, hogy hozzámegyek
egy Appleby nevű fickóhoz, és nem csapok világraszóló lagzit?
Most figyelj, hogy a szavamon foghass. Ehhez a lagzihoz képest
amis gyászszertartásnak fog tűnni a múltkori. Most, hogy
túl vagyok a gyakorlókörön, már tudom, hogy mi működik, és mi
nem. Például egyértelműen
bebizonyosodott, hogy vőlegény nélkül nincs esküvő. És kicsit
visszaveszek a barnaságból, de csak azért, hogy még nagyobb
legyen a csillogás.
– És hogy az ördögben akarod fokozni a csillogást?
– Hogy hogyan? – kérdezte Max, és örömtől csillogó szemmel a
magasba emelte a
mutatóujját. – Most figyeljetek! Csillámport szórok az IN TIM
testrészeimre! – Ekkor eszébe jutott, hogy Bel apja is ott van a
kocsiban, ezért még gyorsan hozzátette: – Bocs, Trevor.
– Ugyan, angyalom, egy csöppet se izgasd magad – fordult hátra az
anyósülésről Trevor. –
Nem most léptem le a falvédőről, így van némi elképzelésem arról,
hogy mit tartotok a
táskáitokban.
Erre mindhárom lányból kitört a vihogás.
– Cigánykaravánon meg Aranyhajú lány-parókán töröm a fejem,
meg húszméteres
uszályon. Még Lady Dianáé is csak tizenöt méteres volt, úgy tudom
– folytatta Max a boldog
tervezgetést.
– Egek, már megint kezdi – nyögte Bel.
– És akkora torta lesz, hogy a belsejében tartjuk a fogadást…
– Max… Luke tud a terveidről?
– Hogyne! És tudjátok, mit mondott? Azt, hogy „vágjak bele”. Mert
ő ennyire csodálatos.
Ugyanolyan bolond, mint amilyen én vagyok. Még a rózsaszín
lovakat sem ellenezte…
Trevor ismét hátrafordult, és a lányára kacsintott. Bel pedig
belekarolt a barátnőibe, és
mindhárman elmosolyodtak, amikor, különös módon egyszerre,
mindhármuknak eszébe
jutott egy idézet. Charlotte Brontёtól, természetesen.
Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket
embertársaink, és úgy találjuk:
jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.
Bel arra gondolt, hogy ő maga sem mondhatta volna szebben.
Köszönet
Bár Billy Idol azt mondta, hogy semmi sem biztos ezen a világon, én
teljes bizonyossággal
tudom, hogy kik azok a csodálatos emberek, akiknek nem kevés
köszönettel tartozom:
Fantasztikus kiadói gárdám, név szerint Suzanne Baboneau, Maxin
Hitchoc, Nigel
Stoneman, Libby Yevtushenko, Clare Hey, S - J, Georgie, Ali, és a
Simon & Schuster összes munkatársa. Nem kívánhatnék magamnak
náluk jobb, segítőbb és barátságosabb csapatot.
A csodálatos ügynököm – és barátom – Lizzy Kremer és a David
Higham Ügynökség
kollektívája.
Herr Mike Bowkett, a Redmoor Distribution munkatársa, aki segített
eligazodni a német
esküvőiruha-boltok világában.
Szeretve tisztelt író barátaim, akiktől folyamatos szakmai és emberi
támogatást kapok,
különösképpen Tara Hyland, Sue Welfare, Kate Hardy, Carole
Matthews, Jill Mansell, Victoria Howard, Jane Costello, Katie
Fforde, Louise Douglas és Sue Diamond.
A szépséges Mel és Down a Hothouse-ban –www.hot-h.co.uk –,
amiért kutatási célokra
bőségesen elláttak cégük szuper St. Moritz barnító termékeivel. Még
habfürdőt is kaptam
tőlük, hogy legyen mivel lemosni magamról a barnaságot!
A Yummy Yorkshire – www.yummyyorkshire.co.uk–, ahová
gyakran be kell térnem
mintavételre, hogy fagylaltokról készített leírásaim hitelesek
legyenek (!).
Pénzügyi varázslókból álló privát hadseregem „kapitányai” – Alex
Bianchi
(www.alexbianchi.co.uk), John Philbin (www.john-philbin.com) és
az isteni Phil Lofthouse a
Stead Robinsonnál, a könyvelőm, aki nélkül élni sem tudok,
mivelhogy – ezzel ő is tisztában van – erősen hadilábon állok a
számokkal.
És végül, de nem utolsósorban Traz, Kath, Tracey, Rae, Judy, Chris
és a többi hűséges és
pótolhatatlan barnsley-i barát. És szeretett családom, akiktől annyi
témát kapok, hogy nem
tudom elég gyorsan megírni őket.
Copyright © Milly Johnson, 2012
Cover illustration © Robyn Neild
Cover design © Lizzie Gardiner
Title type © Stephen Raw
Hungarian translation © H. Prikler Renáta, 2014
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014
ISBN 978-963-383-293-6
Felelős kiadó Kepets András
Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása,
terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó
előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad
felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye
szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához,
többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához,
átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait
meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos
szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető
Törvénykönyv is büntetni rendeli.
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent
Yorkshire puding Klub
Madarak és méhek
Tavaszi affér
Nyári flört
Itt jönnek a csajok
Őszi románc
{1} Brit bűnügyi tényfeltáró televíziós műsor.
{2} Több mint 50 éve műsoron lévő brit, családi témájú televíziós
sorozat.
{3} Shakespeare: Rómeó és Júlia; Kosztolányi Dezső fordítása
{4} Lukács 4:23
{5}
Charles Dickens Szép remények című művének egyik szereplője, akit
esküvője napján elhagytak, és azóta a hajdani ünnep díszletei között
él.