A logopédiai tevékenység tartalmi dominanciáinak változása a hang-, beszéd- és nyelvi

zavarok gyógypedagógiája területén

Fehérné Kovács Zsuzsanna
ELTE BGGYK Fonetikai és Logopédiai Tanszék
fzsuzsa@barczi.elte.hu
Abszrakt
A magyar logopédia több tudományterület felől induló kialakulása készítette elő a diszciplína
19. század végi megszületését és az ekkor elindult logopédusképzést (a gyógypedagógus-
képzésben), kutatást, az ellátás intézményi szintű megszervezését. A logopédiai elmélet és
tevékenység tartalmi változásainak okai az interdiszciplináris és az intradiszciplináris
fejlődésben, valamint a változó társadalmi és törvényi környezetben keresendők. A kutatás, a
képzés és a gyakorlat hatására a 20. század végére kiépül a hang-, beszéd- és nyelvi zavarban
érintettek kötelező ellátási intézményrendszere a közoktatásban, de a felnőtt ellátás
neuralgikus pontjai továbbra is megmaradnak.
Kulcsszavak
fejlődés, rendszertani besorolás, interdiszciplinaritás, intradiszciplinaritás elmélet, logopédiai
praxis, ellátórendszer, érintettek
The changes of the contents of the speech and language therapy practices in the fields of
the therapy of voice, speech and language disorders
Abstract
The history of the speech and language therapy leads back to the 15 th century, when the
development of the related sciences prepared the evolution of speech and language therapy.
The new discipline started to evolve with the description of speech mechanism and function,
the preparation of the first monographs and the first therapies, and finally came into existence
at the end of the 19th century. At the beginning of the 20 th century the organisation of the
speech and language therapist trainings (as a part of the special education teacher training),
the related research activities and the speech and language service system became possible.
The speech and language therapy related researches, trainings and practices caused the
differentiation as an effect of the creation of speech and language therapy related theories, the
changes in the theory and the practice of speech and language therapy, and in the relation of
the both. Until the end of the 20 th century the speech and language service system for children
with voice, speech and language disorders was introduced into public education; however, the
neuralgic problems of the adults’ service system remain unsolved.
Keywords: history of speech and language therapy (logopedy), scientific classification,
interdisciplinarity, intradisciplinarity theory, speech and language therapy practice, speech
and language services system, clients
ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar
Fonetikai és Logopédiai Tanszék
A logopédiai tevékenység tartalmi dominanciáinak változása a hang-, beszéd- és nyelvi
zavarok gyógypedagógiája területén
Fehérné Kovács Zsuzsanna
fzsuzsa@barczi.elte.hu
Abszrakt
A magyar logopédia több tudományterület felől induló kialakulása készítette elő a diszciplína
19. század végi megszületését és az ekkor elindult logopédusképzést (a gyógypedagógus-
képzésben), kutatást, az ellátás intézményi szintű megszervezését. A logopédiai elmélet és
tevékenység tartalmi változásainak okai az interdiszciplináris és az intradiszciplináris
fejlődésben, valamint a változó társadalmi és törvényi környezetben keresendők. A kutatás, a
képzés és a gyakorlat hatására a 20. század végére kiépül a hang-, beszéd- és nyelvi zavarban
érintettek kötelező ellátási intézményrendszere a közoktatásban, de a felnőtt ellátás
neuralgikus pontjai továbbra is megmaradnak.
Kulcsszavak
fejlődés, rendszertani besorolás, interdiszciplinaritás, intradiszciplinaritás elmélet, logopédiai
praxis, ellátórendszer, érintettek
A magyar logopédiai ellátás intézményi kereteinek kiépülésére, a 19. és 20. század
fordulójára, a logopédiáról már mint kialakult „gyakorlati és elméleti diszciplináról”
(GORDOSNÉ 2002a: 20) beszélhetünk. A hazai logopédiai/fonetikai történeti előzmények
azonban azt bizonyítják, hogy évszázadokkal korábban a különböző tudományok — a
filozófia, a vallástudomány, a nyelvészet, az orvostudomány — jeles művelői (bizonyíték a
korai interdiszciplináris bölcsőre is!) a saját tudományuk paradigmái mentén tettek kísérletet
arra, hogy a kor tudományos szintjén ragadják meg, értelmezzék a beszéd képességét, annak
fiziológiáját, a beszédhangok képzését, a beszélt nyelv használatát, majd leírják a beszédbeli
korlátozottságot, annak különböző tüneteit, etiológiáját. Lechta szerint a logopédia
történetének ez a korszaka vezet majd el a konkrét logopédiai gondoskodás kezdeteihez,
amely aztán monográfiák, összegző logopédiai munkák, tankönyvek megszületését
eredményezik, és ezzel megteremtik a logopédia mint tudomány megszületésének lehetőségét
(LECHTA 2005).
Az első magyar vonatkozású mű a humanista Vitéz Jánosnak (1408? —1472) köszönhető, aki
Janus Pannonius nevelőjeként (1434—1472) Magyarországra hívta az egykori iskolatársat és
barátot, Galeotto Marziot (1427-—1497). Így vált a magyar logopédia és fonetika
történetének jeles alakjává, mert 1471-ben (Vitéz Jánosnak ajánlva) nálunk írta meg a De
homine libri duo című fiziológiai és orvosi munkáját, amelyben a latin betűknek megfelelő
beszédhangok képzésmódjának leírására tett kísérletet (VÉRTES O. 1988). A méltán híres
orvos, Nagyváradi Váradi Lencsés György (nincs biográfiai adat!) a 16. században (1570—
1593 között) elsőként vetette papírra több száz oldalas, magyar nyelvű, (Egész orvosságról
való könyv, később Ars medica címen ismert) átfogó tartalmú orvosi könyvét, amelyben az
agyi eredetű siketség leírásáról is olvashatunk (VARJAS 1943). A történeti dokumentumok
szerint már e században találunk próbálkozásokat a „logopédiai gondoskodás” megindulására
is. A siketek oktatását 1503-ban Temesváron Pelbárt László (nincs biográfiai adat!), Fray
Pedro Ponce de Leon (1510—1584) spanyol bencés szerzetes (az első ismert szakember, aki a
siketeket hangbeszédre tanította) példája nyomán kezdte el (GORDOSNÉ 1997).
Fejtegetéseiben arról ír, hogy „a siketnémák azért nem beszélnek, mert nem hallanak”, illetve
a siketség eredetén gondolkodva arra következtetésre jut: „hogy a siketnémaságnak más
anatómiai okai is lehetnek” (forrás: www.banaterra.eu/romana/files/moldovan). E század
végére Besztercebányán Halvepapius Pál (1579) az „evangelikus városi gymnasium”
vezetőjeként hibás beszédű gyermekek számára külön tanulócsoportokat alakított ki (HAJDÚ
1918). A 17. századi Misztótfalusi Kis Miklós (1650—1702) a beszéd felé a finom fonetikai
megkülönböztetések leírásával közelített, amelyet aztán Bél Mátyás (1684—1749) tett teljessé
a 18. század elején megírt latin nyelvű, első teljességre törekevő magyar hangtanával
(VÉRTES O. 1988). A század végén Kempelen Farkas (1734—1804) a Mechanizmus der
menschlichen Sprache ('Az emberi beszéd mechanizmusa') című könyvében a beszéd
fiziológiáján, a beszédhangok leírásán kívül, elsőként próbálkozik a mássalhangzók
„hibáinak” körülírására is. Ezért tekinthető ez a német nyelven íródott mű az első magyar
logopédiai szakkönyvünknek. Pontos, precíz megközelítés, lenyűgöző szaktudás (lásd a
bibliográfiában Subosits István 1992-ben megjelent e témáról szóló tanulmányát!), idézem:
„Hibák az R-nél”, 185. § : „A leggyakoribb hiba a raccsolás, a parler gras”. „Hogyan is
keletkezik a raccsolás? Itt azt a műveletet, amit a nyelvnek kellene tennie, a lágy szájpadlás
végzi el: a nyelv hátulsó része felemelkedik, majdnem annyira, mint a K-nál, egészen addig,
amíg a lágy szájpadlást vagy pedig az ínyvitorla külső felületét, amely éppen elzárja az orrot,
finoman érinti” (KEMPELEN 1791/1989: 249). Gordosné kiemeli, hogy a 19. század eleji
úgynevezett „váci fonetikusok” is sokat merítenek Kempelentől (GORDOSNÉ 2002a: 21.),
így joggal gondolhatjuk, hogy Simon Antal (1772—1809), a siketnémák váci intézetének
tudós igazgatója, az 1808-ban Igaz mester címen megjelentetett első magyar nyelvű fonetika
könyvének írásakor is támaszkodott erre a forrásra (GORDOSNÉ 2002b:). Elsőként emeli ki,
hogy a tanítók számára is mennyire fontos a beszélőszervek és azok működésének ismerete,
amely nélkül nem lehetséges a tanítványok „beszédjét jobbítani” (SIMON 1808:15). Ez a
látásmód készíti elő a beszéd tanításával foglalkozó szakemberek beszédtanfolyamainak
koncepcióját és 1891-ben Aradon meginduló első oktatását is (GORDOSNÉ 1972). Ezzel a
művel tulajdonképpen elkezdődik azoknak a monográfiáknak, logopédiai gyakorlati
könyveknek a sora, amelyek, a szerzők tudásának, olvasottságának, gyakorlatának, a kor
szakirodalmában való jártasságának köszönhetően, a század végére elvezetnek a logopédia
megszületéséhez. Elsőként kell beszélnünk Szilágyi János (nincs biográfiai adat) református
lelkészről, az első magyar logopédiai mű megalkotójáról (A’ selypségről. 1835 , Tudományos
Gyűjtemény IV. 4. 61—106.), akivel mind a mai napig méltánytalanul bánt az utókor,
munkásságát — e mű kivételével — felfedezetlenül hagyta (GORDOSNÉ, 1972: 12).
Az 1868. évi népoktatási törvény (1868. évi XXXVIII. törvénycikk) jelentős hatást gyakorolt
a logopédia történetére azzal, hogy I. fejezetének 1.§ kimondta a tanítási kötelezettséget (6
éves kortól 12 illetve 15 éves korig), amelynek következtében ugrásszerűen megnőtt a
népiskolák és a népiskolába járók létszáma. Az anyanyelv, a magyar nyelv oktatása
ráirányította a népiskolai tanítók figyelmét az átlagtól eltérő „fogyatékos beszédű”
gyermekekre, ennek következményeként egyre erőteljesebben artikulálódott a szakszerű
ellátásuk kiépülésének igénye is. E célzott foglalkozás iránti szakmai érdeklődés bizonyítéka
a 19. század végére megjelenő logopédiai témájú közlemények számának növekedése a
Néptanítók Lapjában. Baranyai Gyula tollából a hebegésről (BARANYAI 1885), Vaday
Józseftől a „selypekről” (VADAY 1885), míg Tolnai J. Béla (TOLNAI 1885) Még egyszer a
hebegésről címen, talán elsőként a logopédiai szakirodalomban, elméleti vitát folytat a
dadogás és hebegés megkülönböztetésének fontosságáról. Végül 1888-ban megjelenik
Baranyai Gyula első magyar nyelvű logopédiai gyakorló könyve is, Gyakorlati útmutatás a
hebegés leszoktatására szülők, tanítók részére s magánhasználatra címen (BARANYI 1888).
A támogatás sikere érdekében e szerző már „prevenciós célzattal”, gyakorlati tapasztalataiból
származó ismereteire támaszkodva igyekszik bevonni a közös munkába a szülőket és a
tanítókat is.
A 19. század végére a logopédia fejlődése új irányt vehetett, hiszen már nem csak
tevékenységként (praxis), hanem elméletként is kezdte identifikálni önmagát. Mindezeknek
együttesen köszönhető, hogy a képzés elindulása (gyógypedagógus-képzés, 1900), az ellátás
megszervezése (Orthophonikus Intézet, 1891), az érintett szakemberek és szülők összefogása,
szemléletformálásuk, a kutatások elindulása szinte egy időben történhetett meg. A logopédusok
képzését olyan, különféle tudományterületről érkező szakemberek indították el, akik a kor
színvonalának megfelelő elméleti tudással, európai tapasztalattal, látókörrel, szakmai
kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Roboz József (1864—-1908), Sarbó Artúr (1867—1942),
Istenes Károly (1880—1961), Schulyomi-Schulmann Adolf (1883—1942) a képzésben, az
intézetvezetésben betöltött szerepükön kívül kutatásokkal, szakmai tapasztalatukkal, a külföldi
szakirodalom publikálásával is hozzájárultak a logopédia fejlődésének megindulásához
(VASSNÉ—FEHÉRNÉ 2003).
1. ábra
Munkásságuknak köszönhető a
beszédkórképek egyre egzaktabb leírása, a
kutatási, vizsgálati módszerek fejlődése, a
diagnózisok finomodása, a terápiás
lehetőségek szélesedése. Az így
körvonalazódó elméletek már nem csak a
„beszédjavító tevékenység” leírását tették
lehetővé, hanem a logopédia elméletének
egyre inkább tudományos kritériumokon
alapuló körülhatárolását is. Mindezek a
tudományos ismeretek jelölték ki a
logopédiai tartalmakat, irányokat,
dominanciákat, a logopédiai
tevékenységeket, célokat és feladatokat (1.
ábra). Európában elsőként Fröschels, osztrák orvos értelmezte 1913-ban a logopédia
rendszertani helyzetét, amelyet az orvostudományhoz tartozó beszédhibák tanaként határozott
meg (FRÖSCHELS 1929). Magyarországon jóval később születnek meg az első definíciók, pl.
Hirschberg orvosként a gyógypedagógia egyik speciális ágának (HIRSCHBERG – SZABÓ
1959), Palotás az orvosi dominanciájú beszédpatológia pedagógiai, illetve gyógypedagógiai
vonatkozásaival foglalkozó elméleti területének értelmezi (PALOTÁS 1967). Gordosné
szerepét külön ki kell emelni a rendszertani kísérletezők közül, mert ő ragadta meg
munkatársaival elsőként az elsődleges és másodlagos kommunikációs zavarok
neveléstudomány körébe tartozó gyógypedagógiai diszciplínájaként (nem függetlenül a szovjet
defektológia terminológiájától!). Szűkebb értelmezésében a logopédiát az elsődleges
kommunikációs zavarok önállóan is megjelenő gyógypedagógiai diszciplínájaként definiálja.
(VASSNÉ—GORDOSNÉ—SZÉPE 1971). Napjainkra világossá vált, hogy értelmezése,
tudományrendszertani besorolása az intra-és interdiszciplináris hatások kikerülhetetlen
„függőségébe”került.
2. ábra

A 2. ábra a magyar logopédia értelmezésének változásait mutatja be a 20. század elejétől

napjainkig. Felső harmada kronológiai sorrendben ábrázolja azokat a tudományokat, amelyek
valamilyen formában hatottak fejlődésére, folyamatosan vagy időlegesen befolyásolták,
módosították, bővítették elméletét, tevékenység-tartalmait. Jól látható, hogy az orvostudomány,
a pedagógia, a nyelvtudomány, és az itt nem ábrázolt filozófia, vallástudomány (lásd a bevezető
logopédia történeti részben!), amely alapmagatartásként a humanisztikus emberfelfogásának
alapját képezi, a kezdetektől kijelöli az interdiszciplináris megközelítés szükségességét. A
kommunikációs akadályozottság és az érintettek komplex, ugyanakkor individuális
megközelítése csak ezen a szemléleten keresztül lehet sikeres. A biológiai, pedagógiai,
gyógypedagógiai, pszichológiai, szociológiai és nyelvészeti-kommunikációs szempontok
érvényesítése nélkül a logopédia ráhatások csak esetlegesek lehetnek. Grohnfeldt szerint a
beszédértés, a kivitelezés, a kogníció, a nyelv, az érzelmek, a szocializáció egy adott hálózatot,
egységet alkotnak, amelyet aztán különböző szinteken tudományos elemzés alá lehet vonni,
nem feledve a hálózat többdimenziós koncepcióját. Ez a felfogás egyre inkább háttérbe szorítja
az izoláló, csak egy-egy területre, tünetre irányuló szemléletet, és előtérbe helyezi a zavart
kommunikációs képesség többdimenziós és interakcionalista megközelítését, amely viszont
csak ezeknek a megjelenített tudományoknak a bevonásával valósítható meg. A logopédia
fogalomértelmezéseinek változásai bizonyítják interdiszciplináris jellegét, ez teremti meg a
logopédia tudományos rendszerbe történő besorolását, és teszi lehetővé a logopédia
elméletének fejlődését, a logopédiai tevékenységtartalmak szélesedét, a kezelendő kórképek, a
hang-, beszéd- és nyelvi zavarok (írott és beszélt nyelv), összefoglalóan a kommunikációs
zavarok egyre sikeresebb megelőzését, diagnosztizálását és terápiáját (GROHNFELDT 1995).
Pléh kulcskérdésnek tartja, hogy ebben a folyamatban, melyik tudomány dominanciája
érvényesüljön. Véleménye szerint azt az utat kellene választani, amelyik elméletibb,
ugyanakkor klinikaibb logopédiát tenne lehetővé a hagyományos pedagógiához képest (PLÉH
2002). Az irányt nekünk kell megtalálnunk az intra- és interdiszciplináris logopédia kutatások,
a képzés, a logopédiai ellátórendszer, az ellátás finanszírozásának, a jogi szabályozás hazai
kereteinek függvényében, a nemzetközi, főleg az EU-országok gyakorlatának ismeretében.
A logopédia — a hang-, beszéd-, (írott és beszélt) nyelvi zavarok megelőzésének,
diagnosztikájának, terápiájának elméleti, integratív tudománya — határozza meg a
logopédiának mint tevékenységnek a tartalmait. A kutatások elméletképzést,
paradigmaváltásokat indukálnak a tevékenységformákra, amelyek a prevenció, a diagnosztika,
a terápia tartalmait újrafogalmazhatják. A 2. ábra második harmada ezeket a hazai logopédiai
elméleti és gyakorlati paradigmaváltásokat mutatja be, és annak a kontinuumát ebben a
változó folyamatban. Gyógypedagógiánk egyik legnagyobb értékével szembesülhetünk: a
sajátos magyar fejlődés lehetővé tette az előző korszakok eredményeinek fennmaradását az új
paradigmákban, így gazdagítva a tradicionális orvosi tüneti megközelítést a gyógypedagógiai,
gyógypedagógiai-pszichológiai, majd a kommunikációs-nyelvészeti megfontolásokkal
A tradicionális orvosi, pedagógiai (SARBÓ, 1901; ISTENES 1909) alapú paradigmában a
tevékenység egy-egy területre, tünetre irányuló célértelmezésű. A megtervezett tevékenységet
annak szigorú kivitelezése követi, a kettő egysége statikus, szinte megbonthatatlan, ami ezért
válhat egyben a sikeres terápia gátjává. A gyógypedagógiai paradigmában (KANIZSAI 1954)
is a beszéd (fonetikai) tüneteinek felismerésére és annak megszüntetésére irányuló terápiás
dominancia uralkodik még, megőrizve a medicinális megközelítés értékeit (a biológiai okok, a
struktúra és működése közötti kapcsolat feltárását, kommunikációs következményeik
értelmezését), amely megközelítés mind a mai napig logopédiai tevékenységünk értékes
alapját jelenti. Megjelenik benne már az a gyógypedagógiai nézőpont is, amely a beszédzavart
soha nem izoláltan szemléli, hanem az érintett személyt állítja a kezelés középpontjába, a
tünetképződést azon keresztül értelmezi, hogy az hogyan hat rá és szociális kapcsolataira
(KOVÁCS 1970; KNURA—NEUMANN 1980). Ezt a felfogást egészíti ki aztán a
gyógypedagógiai-pszichológiai paradigma, amely vizsgálódását kiterjeszti a zavart
kommunikációs képességű személy intelligenciájára, részképességeire, személyiségére,
viselkedésére és környezetére is. Ez a koncepcióváltás a magyar gyógypedagógiai-
pszichológia fejlődésének (ILLYÉS—ILLYÉSNÉ 1978; GEREBENNÉ 2004), és az új,
kialakuló diszciplínák eredményeinek köszönhető (pszicholingvisztika, neuropszichológia,
szociolingvisztika). A 1980-as évekre elindult a diagnózis, a terápiás folyamat
fejlesztődiagnosztikai eljárásban történő értelmezése, amelyben az érintettet már a családi,
környezeti kapcsolati beágyazottságon keresztül próbálják megragadni (MEIXNER—
PALOTÁS 1970; MÉREI—VINCZÉNÉ 1979; MONTÁGH 1985; SUBOSITS 1986;
AJTONY 1987; FEKETÉNÉ GACSÓ M. 1990; LAJOS 2003; JUHÁSZ, 2007). Napjainkra a
kommunikációs, nyelvészeti szempontú paradigmával kiegészülő folyamat a
neurolingvisztikai, fonológiai, nyelvpatológiai, kognitív pszichológiai, pragmatikai,
kommunikációs kutatási, diagnosztikai tartalmak megjelenését eredményezi, amely — a
nemzetközi irányokhoz kapcsolódva — a nyelv/nyelvhasználat szisztematikus
megközelítését, elemzését helyezi a középpontba a beszéd- és nyelvi zavarok diagnosztizálása
és terápiája során. E felfogás már adaptált és a magyar nyelvre kidolgozott, részben
standardizált tesztek, eljárások használatát tűzi ki célul a megbízhatóság, a tudományosság, a
bizonyíthatóság érdekében (SEBESTYÉNNÉ TAR É. 2006; KAS—LŐRIK—SZABÓNÉ—
KOMÁROMINÉ 2010; SZANATI 2010; KAS—LŐRIK—M. BOGÁTH—SZ. VÉKONY—
SZ. MÁLYI 2012; LUKÁCS—GYŐRI— RÓZSA 2013).
Ezek a bemutatott paradigmaváltások tették lehetővé, hogy a magyar logopédia is elinduljon a
tradicionális gyógypedagógiai megközelítéstől a beszéd-nyelv szisztematikus,
interakcionalista, több módszeres individuális elemzéséig tartó úton, amely nagyobb
biztonságot adhat a diagnosztikus-terápiás döntések meghozatalánál. Kiegészülve mindez a
multidimenzionális (orvosi, pedagógiai, gyógypedagógiai, gyógypedagógiai pszichológiai,
nyelvészti stb.) szemlélettel magában hordozza a kommunikációs korlátozottság legteljesebb
megragadásának lehetőségét. Ki kell azonban hangsúlyoznunk, hogy ebben a változásban —
az interdiszciplináris hatásokon kívül — legnagyobb szerepe a mindenkori
logopédusképzésben részt vevő oktatóknak, gyakorlatvezető logopédusoknak volt, akik
„visszaforgatták tudásukat” az elméletalkotásba, módszertanba egyaránt. Ezért várja a szakma
az elméleti élet felpezsdülését, az intra- és interdiszciplináris fejlődést, a mindenkori képzés
átgondolását, újabb kutatási irányok megjelenését a logopédusképzés kaposvári, szegedi,
győri elindulásától, a doktori iskolák logopédus doktoranduszaitól.
A 2. ábra utolsó harmadában az ellátórendszer kialakulásának rövid, vázlatos összefoglalása
látható. Hosszú út vezetett az első aradi „Orthophonikus Intézettől (1891) az országot
behálózó „hibás beszédet javító” tanfolyamok konkrét megvalósulásán keresztül, a Sulyomi
Schulmann (SULYOMI 1931) által kidolgozott, iskolai szűrésekre alapozó, minden
kórformára, életkorra és súlyosságra egyaránt érvényes, korszerű szervezeti elképzelésig.
Tudnunk kell azonban, hogy Magyarországon 1960-ig csak egy olyan intézmény volt, a
"Hibásbeszédűek Budapesti Állami Intézete" (jelenleg Fővárosi Beszédjavító Intézet),
amelyik az elsődleges kommunikációs zavarban (hang-, beszéd- és nyelvi zavarokban) érintett
pácienseket látott el országos beiskolázással, csak ambuláns (mai szóval integrált), tanfolyami
formában, tizenöt alkalmazott főállású logopédusával (FEHÉRNÉ—VASSNÉ 2003). A
logopédia első bentlakásos (mai szóval szegregált) intézetét 1968-ban nyitotta meg Kőszegen,
a súlyos kommunikációs zavarban érintett (dadogók, pösze dadogók, diffúz pöszék)
iskolások számára, hét főállású logopédus alkalmazásával. Ekkorra már 22 főállású logopédus
dolgozott az országban, amely létszám az 1968/69 évtől a fővárosi (151 413/1969 sz. fővárosi
rendelet), a megyei, városi, kerületi logopédiai hálózatok lassú kiépülésével lassan emelkedni
kezdett (1. táblázat). A fővárosban, Gerebenné munkásságának is köszönhetően, a súlyos
beszédfogyatékosok korai, intenzív logopédiai gondozására, 1981-ben létrejött az első
logopédiai óvoda (B. G. GYTKF gyakorló logopédiai óvodája), majd 1984-ben az első a
logopédiai osztály, Meixner Ildikó irányításával.
1. táblázat
Adatok a logopédusokról
és az ellátásban
részesülőkről

A további fejlődés az
1993. évi LXXIX.
törvénynek köszönhető, amely a logopédiát az alapellátások körébe sorolja, ezzel alanyi
jogon biztosítja, és az önkormányzatok
*Forrás: http://www.kormany.hu/download/4/45/50000/ Oktatási Évkönyv-2010.pdf
számára kötelező feladattá teszi a közoktatás hatálya alá eső beszédhibás gyermekek, tanulók
ingyenes ellátásának megszervezését. A törvény által előírt feladatokat oktatási–nevelési,
valamint pedagógiai szakszolgálati intézményekbe utalja, önkormányzati, egyházi,
alapítványi vagy magán fenntartói formában. A kötelező ellátási feladatnak köszönhetően
jelentősen megugrott az ellátott beszédhibások és a logopédusok létszáma is (1. táblázat). A
fenntartó által megfogalmazott ellátási igények azonban gyakran felülírták a „bekerülés”
elfogadott korábbi szakmai kritériumait. A fókuszba még inkább a nagycsoportos óvodások és
az első osztályosok kerültek (Lásd az Oktatási Évkönyvek elérhető éves statisztikai adatait a
pöszeség és a diszlexia diagnózisáról!), ezért a fiatalabb vagy idősebb, esetleg ritkább, súlyos
(de nem SNI kategóriába sorolt) beszéd-és nyelvi zavarban érintettek kihullottak az ellátási
hálón, amelynek az egyének személyes életére gyakorolt negatív következményeit igazán nem
is tudjuk felmérni! A másik oldalon viszont a fogyatékosok integrált ellátásának törvényben is
megfogalmazott lehetőségei SNI-tanulóink iskolai esélyeit elvileg növelték, de ennek — a
szakmai kritériumoknak is megfelelő — a közoktatáson és a felsőoktatáson egyaránt átívelő
megvalósításával a mai napig tartozik a gyógypedagógus/pedagógus szakma.
A törvény negatív következménye, hogy ugyan gondoskodott az iskolakötelesek ellátásáról,
de ezzel egyidejűleg kizárta a felnőtt beszédhibás népességet a rendszerből, pedig
logopédiatörténetünk éppen annak volt bizonyítéka, hogyan valósítható meg ugyanazon
ellátórendszerben a felnőttek ellátása együtt és egyszerre a gyermekekével. Ezért volt
természetes a kezelésük elfogadása szakembereink körében a rendszerváltás előtti logopédiai
ambulanciákon, egészen a közoktatási törvény ingyenes alapellátási törvényi
megfogalmazásáig (FEHÉRNÉ 2009).
Most ennek a felnőtt ellátásnak a megvalósítása vált a logopédia egyik legfontosabb feladatává:
elérni az EU-konform törvényi, finanszírozási, ellátási kereteket a közoktatáson kívüli világban
is, hogy a jövőben a logopédiai ellátás életkortól, logopédiai kórformától, régiótól független,
biztos finanszírozási alapokon nyugvó, alanyi jogon járó legyen minden állampolgár számára.
Az ehhez való hozzáférés személyi, tárgyi és szervezeti feltételeit fokozatosan kellene kiépíteni
az egész országban, minden esetben a helyi igények és lehetőségek figyelembevételével.
Ez ma már nem pusztán szakmai kérdés, hanem érvényesülésre váró alkotmányos alapjog.
Irodalomjegyzék
AJTONY P. (szerk.) (1987): Logopédia a gyakorlatban. Tankönyvkiadó, Budapest.
BARANYAI GY. (1885): A hebegésről. Néptanítók Lapja, 10.
BARANYAI GY. (1888): Gyakorlati útmutatás a hebegés leszoktatására szülők, tanítók
részére s magánhasználatra. Méhner, Budapest.
FEHÉRNÉ KOVÁCS ZS. —VASSNÉ KOVÁCS E. (2003): A logopédia jövője.
Gyógypedagógiai Szemle, 1., 28—38.
FEHÉRNÉ KOVÁCS ZS. (szerk.) (2009): A beszédfogyatékos felnőttek helyzete
Magyarországon. FSZK, Budapest., 34.
FRÖSCHELS, E. (1929): Sprach- und Stimmstörungen. Verlag Julius Springer, Berlin.
GEREBEN F.NÉ (2004): A gyógypedagógiai pszichológia szerepe a gyógypedagógia
tudományos elméletének fejlődésében. Gyógypedagógiai Szemle, 2. 84—92.
GORDOSNÉ SZABÓ A. (1972): A magyar logopédia kialakulása. In: A Gyógypedagógiai
Tanárképző Főiskola Évkönyve V., Budapest.,5—33.
GORDOSNÉ SZABÓ A. (1997): Ponce, Pedro de. In: Báthory—Falus (főszerk.) Pedagógiai
Lexikon. 3. köt. Keraban Könyvkiadó. Budapest., 198. p.
GORDOSNÉ SZABÓ A. (2002a): A logopédia fejlődése a 19. és 20. század Magyarországán.
Fejlesztő Pedagógia, 6., 20—26.
GORDOSNÉ SZABÓ A. (2002b): A 200 éves váci alma mater tudós igazgatójára emlékezünk:
Simon Antal – 1722-1808 – . Gyógypedagógiai Szemle, 1. 3—9.
GROHNFELDT M. (1995): Grundlagen der Sprachtherapie. Handbuch der Sprachtherapie.
Band 1. Spiess, Berlin.
GROHNFELDT M. (2007): Lexikon der Sprachterapie. W. Kohlhammer GmbH, Stuttgart.
HAJDÚ L. (1918): A besztercebányai ág. hitv. evang. Keresztyén egyházkösség rövid
története. Hungária Könyvnyomda, Besztercebánya.
HIRSCHBERG J. —SZABÓ L.-NÉ (1959): A phoniater orvos és a logopéd-tanár
együttműködésének fontossága a beszédhibák diagnózisában. Tanulmányok a logopédiai
köréből. Budapest, 215—218.
ILLYÉS S. —ILLYÉS GY.-NÉ (szerk.) (1978): Gyógypedagógiai pszichológia. Akadémia
Kiadó, Budapest. 467.
ISTENES K. (1909): A beszédhibák javításmódjának gyakorlati kézikönyve. Budapest.
KANIZSAI D.(1954): A beszédhibák javítása. Útmutató és gyakorlókönyv. Tankönyvkiadó,
Budapest.
KAS B.—LŐRIK J.—M. BOGÁTH—SZ. VÉKONY—SZ. MÁLYI (2010): A korai nyelvi
fejlődés új vizsgálóeszköze, a MacArthur-Bates Kommunikatív Fejlődési Adattár (KOFA)
bemutatása és validitási vizsgálata. Gyógypedagógiai Szemle, 2. 114—126.
KAS B.—LŐRIK J. —SZABÓNÉ—KOMÁROMINÉ (2012): SZÓL-E? Szűrőeljárás az
óvodáskori logopédiai ellátáshoz. Logotech, Székesfehérvár.
KEMPELEN F. (1989): Az emberi beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének
leírása XXVII rézmetszett táblával. Szépirodalmi Kiadó, Budapest.
KEMPELEN von W. (1791): Mechanismus der menschlichen Sprache nebst der
Beschreibung seiner sprechenden Maschine. J. B. Degen, Wien.
KNURA G. —NEUMANN B. (1980): Pädagogik der Sprachbehinderten. Marhold, Berlin.
KOVÁCS E. (szerk.) (1970): Logopédiai jegyzet I. Tankönykiadó, Budapest.
LAJOS P. (2003): Dadogásról mindenkinek. Pont Kiadó, Budapest.
LUKÁCS Á.—GYŐRI M.—RÓZSA S. (2013): TROG-H: új sztenderdizált módszer a
nyelvtani megértés fejlődésének vizsgálatára. Gyógypedagógiai Szemle, 1. 1—22.
LECHTA V. (2002): Symptomatische Sprachtstörungen. Sprachstörungen bei Kindern mit
Behinderung und sprachheilpädagogische Behandlung. Klinkhardt, Julius
LECHTA V. (2005): Terapie narušené komunikační schopnosti. Portal, Praha.
MEIXNER I. —PALOTÁS G. (1970) A beszédhibás gyermek vizsgálatának
általános szempontjai. In: KOVÁCS E.(szerk.) Logopédiai jegyzet I.
Tankönyvkiadó, Budapest., 61—95.
MÉREI V. —VINCZÉNÉ BÍRÓ E: (1979): Dadogás I. (Etiológia és tünettan). Főiskolai
jegyzet, Tankönyvkiadó, Budapest.
MONTÁGH I. (1985): Mondjam vagy mutassam?! Szó–hang –gesztus. Móra Ferenc
Könyvkiadó, Budapest.,140.
PALOTÁS G. (1967): A logopédia fogalma, célja és feladatai, a logopédia tevékenységi
formái. BGGYTF Évkönyve, Budapest., 187—194.
PLÉH CS. (2002): A klinikai nyelvszemlélet útjai és elméletei. Pszichológia, 3. 239—244.
SARBÓ A. (1901): Népszerű útmutatás a beszédhibák felismerésére és elhárítására. Budapest.
SEBESTYÉNNÉ TAR É. (2006): A 3—6 éves kori fonológiai fejlődés kronológiai mintázata
a magyarban. Open Art, Budapest.
SUBOSITS I. (1986): Szemelvénygyűjtemény a klinikai beszédzavarok köréből.
Tankönyvkiadó, Budapest, 120.
SUBOSITS I. (1992): A beszéd hibáinak leírása Kempelen Mechanismus der menschliche
Sprache… című munkájában. Egyetemi Fonetikai Füzetek, 6., 119—125.
SULYOMI SCHULMANN A. (1931): Gyógypedagógiai beszédiskolák szükségessége és
azok szervezete. Siketnémák és Vakok Oktatásügye. 3—4. 5—6.
SIMON A. (1808): Igaz mester, aki Tanítványait igen rövid idő alatt, minden Unalom nélkül
egyszerre írni és olvasni is megtanítja. Budán. – Hasonmás kiadás, 1971. Vác.
SZANATI D. (2010): Koraszülött csecsemők és kisgyermekek receptív és expresszív
kommunikációjának elemzése egészségpszichológiai szemszögből. PhD értekezés. Debreceni
Egyetem BTK, 248.
TOLNAI J.B. (1885): Még egyszer a hebegésről. Néptanítók Lapja, 12.
SZILÁGYI J. (1835): A’ selypségről. Tudományos Gyűjtemény, IV. 4. 61—106.
VADAY J. (1885): A selypekről. Néptanítók Lapja, 79.
VARJAS B. (1943): XVI. századi magyar orvosi könyv. Erdélyi Tudományos Intézet,
Kolozsvár (http://mek.niif.hu/01100/01159/01159.pdf)
VASSNÉ KOVÁCS E. —GORDOSNÉ SZABÓ A. —SZÉPE GY. (1971): Logopédia,
kommunikáció és nyelvészet. Nyelvtudományi Értekezések, 75. Budapest, 41—58.
VASSNÉ KOVÁCS E. —FEHÉRNÉ KOVÁCS ZS. (1994): A magyar logopédusképzés
múltja, jelen és jövője. Gyógypedagógiai Szemle, 2., 124—131.
VÉRTES O. A. (1988): A magyar fonetika és logopédia történetének rövid kronológiája
1950-ig. In: GÓSY M. (szerk.) A magyar beszédgyógyítás 100 éve. OPI, Budapest., 17—26.
1993. évi LXXIX. törvénycikk a közoktatásról.
2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről
Az emberi erőforrások minisztere 15/2013. (II. 26.) EMMI rendelete a pedagógiai
szakszolgálati intézmények működéséről 7. 5§
Webográfiahttp://www.banaterra.eu/romana/files/moldovan_gheorghe_istoria_invatamantulu