SZILVÁSI LAJOS

Ördög a falon
REGÉNY
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADO
BUDAPEST
Szépséges virág a szerelem, ám legyen elegendő
bátorságunk, hogy szörnyű szakadék szélén szedjük.
Stendhal
Megtiszteltél, amikor tizennyolc éves létedre bizalmadba
fogadtál engem, a negyvenévest. Igaz, mindeddig csak te
avattál be a titkaidba. Bizalmas beszélgetéseink így meglehetősen
egyoldalúak voltak. te fordultál hozzám bizalommal,
nekem csak az volt a dolgom, hogy meghallgassalak
tanácsra mindeddig nem tartottál igényt, én pedig feleslegesnek
éreztem, hogy kétes értékű bölcsességekkel tömjem
a te gondolkodó fejed, megzavarva izgatott töprengéseidet,
amelyekkel önállóan igyekszel eligazodni a körülötted
nyüzsgő életellentmondó jelenségeinek szövevényében.
Most se venném a bátorságot, hogy bizonyos tényekkel
traktáljalak - netán untassalak is - ha a napokban (hozzád
illően minden cáfolat lehetőségét eleve kizárva) ki nem jelented:
-Azért egy kicsit sajnállak is benneteket. Negyvenévesek
vagytok, megállapodtatok, teszitek a dolgotokat jól
vagy rosszul, mindenesetre fontosak vagytok. Derékhadnak
neveznek benneteket, úgy érzitek, és tán igazatok is
van, hogy vállatokon az ország minden terhe és felelőssége.
Ti vagytok a beérkezettek. Ezért aztán irigyelnek is benneteket,
sokan irigyelnek. Én nem. Ne vedd sértésnek, de én
semmi irigylésre méltót nem találok abban, ha valakinek az
életében már nincsenek válságok. Ezért sajnállak téged és
a többi hozzád hasonlót a negyven évetekért is, a stabil
életetekért is. Amit végeztek, az a sok munka is tele van
rutinnal, de ez volna a kisebb baj, legalábbis az én szememben.
A nagyobb baj, szerintem, hogy az életetek is tele van
rutinnal. Szerencséteknek tartjátok, hogy a stabilizált életformátok
biztonságos védőbevonattal fedi a pórusaitokat mindenféle
válsággal szemben.
Nem vállaltok különösebb kockázatokat, mert féltek, hogy ha szembekerülnétek egy
igazi válsággal, amit rutinnal nem lehet megoldani, ilyen
válságban nem segítenének rajtatok a kikristályosított elveitek,
az összegyűjtött és rendszerezett tapasztalataitok.
Jó ideig folytattad még, kisöreg, én meg hallgattalak.
Minden mondatod bonyolultan pontos és átgondoltan kerek
volt, szokásod szerint sokat töprengtél, mielőtt elmondtad
nekem, amit elmondtál. Meghallgattalak, aztán hagytam,
hogy elköszönj, hazamenj anélkül, hogy választ -
egyetértőt vagy visszautasítót - kaptál volna az ítéletedre.
Csalódott voltál választ vártál - akármilyen választ - én
meg csak hallgattam. Miért? - kérded.
Azért, mert megtanultam már, hogy a te tizennyolc éves
fejedet csak tényekkel lehet meggyőzni, s mielőtt bármit
felelek, meg kellett gondolnom (azok a bizonyos negyvenéves,
higgadt idegeimdiktálták így), tudomásodra hozhatok-e
olyan eseményeket, amelyeknek több szereplőjét is
személyesen ismered, hiszen erről, a mi baráti körünkről
van szó, amelynek ismeretében levonhattad az iménti következtetéseket.
De miután mérlegeltem, hogy éppen ez a
baráti kör téged a tizennyolc éves korod ellenére (sőt, éppen
a tizennyolc éves korodért) vesz komolyan, úgy döntöttem,
hogy nemcsak jogom, de talán kötelességem is tudomásodra
hozni bizonyos eseményeket, amelyekhez másoknak semmi közük.
Magad mondtad, hogy nemcsak ismered (legalábbis ismerni
véled) ezt a mi baráti körünket, de irigyled is nem
az életformánkat irigyled, hanem a szó szoros értelmében
évtizedek során kialakult összetartozásunkat. Hát egyikünkről
lesz szó. Nos - kérded - kiről? A repülő alezredesről,
Simon Sándorról? Deák Tiborról, a sebészről? Tatár Mártonról,
a kormánytisztviselőről? Zakariás Berciről, az
autószerelőről? Kelemen doktorról? Peterdi Miskáról, a
balatondiósdi plébánosról?
Ami történt, kisöreg, bármelyikünkkel megeshetett volna.
De-egészen szabálytalanul-éppen Tatár kiegyensúlyozott
élete billent meg ennek az 1971 évnek a nyarán. Ha
bárki mással fordul elő közülünk, ami történt, nem is csodálkoztunk
volna. De éppen Tatár . . . ez mindegyikünket
meglepett. Nem érted, miért. Nem is értheted.
Kiindulópontként el kell fogadnod, hogy huszonöt-harminc
év alatt, tehát diákkorunktól a mostani - szerinted beérkezett
- korunkig megszoktuk, hogy ebben a mi baráti
körünkben Tatár a kivétel ő az egyetlen közöttünk, akinek
az életében nincsenek válságok. Nemcsak hitelesnek, de
természetesnek is éreztük, amit egyszer-mintegy mentegetőzve,
de egyben bizonyos öngúnnyal is - mondott magáról:
- Élem a magam szürke hivatalnokéletét.
Látszólag valóban. mindig szürke volt az élete, de ahogy
említettem, ezt a tényt (vagy állapotot?) mindegyikünk érthetőnek
találta aki- mint Tatár - az ország kormánya mellett
dolgozik, afféle szürke eminenciásként esetről esetre kínos
ügyekkel foglalkozik, utat tévesztett magas beosztású
emberek botlásainak vagy bűneinek jár utána a törvények
és a törvényesség védelmében, nos, az ilyen ember - célszerűen
- akkor is kénytelen és köteles támadhatatlan életmódot
folytatni, ha nem Tatár Mártonnak hívják, ami viszont
őt illeti, ő nem muszájból vagy praktikus megfontolással,
hanem szinte öröklött tulajdonságként vállalta a maga életformáját.
Eleve benne volt a természetében a tisztesség,
értve ezen a minden meggondolatlan vagy felelőtlen lépéssel
(sőt szándékkal) szembeni ösztönös tiltakozást és visszautasítást.
Amióta ismertük, mindig olyan természetesen
volt becsületes, ahogy a szemüvegét hordta. Életvitelével
persze azt is vállalta, hogy színtelen maradjon az élete, már
amennyiben mi, a barátai - ahogy végiggondolok az alig
negyven esztendőnkön - sorsunk kritikus szakaszait tartottuk
az élet színező komponenseinek. Tatár életébe a színt a
munkájával járó gondok, a rábízott esetek keverték, megrázkódtatásai
is közéleti jellegűek voltak, értve az ilyen válságos
períódusokon azt a néhány kíadós pofont, amít eddigí
pályafutása során - mondhatni szabályszerűen - kellett állnia.
Önmaga által is szűk keretek közé szorított magánéletéből
- erre szintén mi vagyunk a tanúk - hiányoztak az
olyasfajta események, amelyeket érzelmi válságoknak szokás nevezni.
Hideg fejű, józan ítéletű, de kemény vagy dühös indulatokra
is képes jogásznak fogadtuk el dr. Tatár Mártont, a
kormánytisztviselőt, és minden segítségre kész - bár néha
szinte kegyetlenül őszinte - barátnak szoktuk meg a diákból
velünk együtt férfivá nőtt Tatárt, pózok nélkül barátnak,
aki mindig törődik valamelyikünk bajával, de maga
nem okoz gondot egyikünknek se, így volt természetes, és
- érthetően - egyikünknek se jutott eszébe, hogy olyan eseményekre
számítson, amelyek ennek a szürke életű fiúnak
az életében válságokat okozhatnának. Ezért bámultunk
egymásra hitetlen megdöbbenéssel, amikor egyik napról a
másikra tudomásul kellett vennünk, hogy Tatár levegő
után kapkodva fuldoklik élete első, ám annál fojtogatóbb érzelmi krízisében.
Azóta már kibogoztam a kusza szálakat. Nem volt könynyű.
Sok minden történt ezen a nyáron-őszön így vagy úgy
valamennyien belekeveredtünk az eseményekbe, anélkül
hogy a részletekből összeálló egészet egyikünk is tisztán
láthatta volna. Meg aztán hallgattunk is, ahogy megszoktuk:
csak arról beszéltünk, amiről már lehetetlen volt hallgatni,
és míndíg csak annyit, amínél kevesebbet már úgyse
lehetett volna mondani. Amit elhallgattunk, magunkban
próbáltuk megemészteni. Mindegyikünk azt, amibe bele-
keveredett Tatárral együtt vagy Tatár miatt ezen a nyáron.
Deák - egy orvosi beavatkozás miatt - már a dolgok kezdetének
tanúja volt. Peterdi Miska is. Mert minden, ami
történt, azon a júniusi hétvégén kezdődött, amely pedig
igazi, tökéletesen nyugodt víkendnek ígérkezett.
Gégemetszés
1
Deák Tibor mögött pocsék öt nap volt azon a héten. A hőség
miatt is, a szabadságolások miatt is. Legprecízebb alorvosa,
Gerendás szerint naponta legalább öt műtét. Deák
nem számolta. Azt se, hogy két műtét között hány üveg
Coca-Cóla fogyott a hűtőszekrényből. Mert a műtőlámpák
alatt úgy izzadtak, mint az agyonhajszolt igáslovak.
Tatár szerdán csörgetett rá Deákra. Azért hívta fel -
mondta - mert Peterdi Miska telefonált neki: ha a társaságnak
nincs jobb dolga szombaton és vasárnap, töltsék az
ő plébániáján a víkendet. Mert ha nem vették volna észre
az érintettek, felhívhatja a tisztelt társaság figyelmét, hogy
az idén elhanyagolták ezt a kellemes hagyományt. Tavaly
nyáron csaknem minden hétvégén meglátogatták a tisztelt
pestiek a papjuk balatondiósdi tuszkulánumát, pedig a tavalyi
kánikula összehasonlíthatatlanul elviselhetőbb volt,
mint ez az idei trópusi hőség.
Deák azt mondta a telefonba Tatárnak:
- Ha megérem a szombatót, szívesen leviszlek Miskához,
legalább addig nyugodtan dumálhatunk, amíg leérünk a
Balatonra. Téged se láttalak hetek óta. Igaz is, adhatnál
egy fényképet magadról, mielőtt elfelejtem nemes vonásaidat.
Aztán meglepődött Attól, amit Tatár felelt
- Ha megengeded, én fuvarozlak le Miskához.
- Vasárnap nem szoktad igénybe venni a sofőröd szolgálatait.
- Most se. De amióta nem láttál, megszereztem a hivatásos jogosítványt.
- Gratulálok. Állást is változtatsz?
- Gondolod, hogy nyer vele a hon, ha az államigazgatási
munkát és a jogot a volántekeréssel cserélem fel?
- Majd gondolkozom rajta - nevetett Deák.
Amikor letette a kagylót, megcsóválta a fejét. Tehát Tatár
is csatlakozott ahhoz a kevés fejeshez, aki úgy döntött,
hogy ezután maga fogja vezetni a szolgálati kocsiját. Persze,
Tatár nem olyan meggondolással, mint egyesek, már-
mint azok, akik tartanak a sofőrjüktől. Mert ahogy a régi
időkben egy arisztokratának nem lehetett titka az inasa
előtt, ma a sofőrök tudnak sokat vagy mindent gazdájuk
viselt dolgairól, a hivatalos utak nem hivatalos kitéréséről
és egyebekről. Tatárnak ilyesmi meg se fordult a fejében.
Ö egyrészt azért vette saját kezű használatba a szolgálati
Mercedesét, mert mindig lelkiismeret-furdalása volt, valahányszor
a sofőrje vasárnapra se került haza az ország valamelyik
sarkából a családjához, nem is említve a sok éjszakát,
amit szintén Tatár miatt nem tölthetett otthon a gépkocsivezető.
Másrészt - gondolta Deák - azért tette le Tatár
a hivatásos gépkocsivezetői vizsgát, mert amióta kiderült,
hogy - korábbi kényszerképzetével szöges ellentétben
- mégse antitalentum a technikához, sportjává vált az autó,
és hacsak tehette, mindig átvette a sofőrjétől a volánt. Mindemellett
- figyelmeztette magát Deák - Tatár azon kevesek
közé is besorolható, akik komolyan veszik, hogy takarékoskodjanak
az ország javára. Legalábbis én - bólintott rá
a gondolatára - biztos vagyok benne, hogy meg akar spórolni
az államkasszának egy sofőrfizetést. Nem ez az egyetlen
ifjúkori eszmei csökevény Tatár lelkivilágában.
Amikor este hazaért, és vacsora közben elmondta a dolgot
Kingának, a felesége nem lepődött meg.
- Nyugaton milliomos üzletemberek se szégyellik, hogy
maguk vezessék a kocsijukat. Magas rangú államhivatalnokokról is tudok . . .
Mert őket rákényszerítik a rothadó kapitalizmus viszonyai
- jegyezte meg ártatlan képpel Deák.
Kinga nem méltányolta a humorát.
- Lelkesen helyeselném - jegyezte meg - ha a szocializmus
is rákényszerítene a saját felső tízezerünkből mindenkit,
akit illet, hogy adják fel bizonyos allűrjeiket. Akkor kevesebb
ásítozó sofőr támasztaná a Mercedest vagy a Volvót a
fodrász meg a divatszalon előtt, amíg odabent a főnök feleségét
szépítik. Vagy éppen a főnök feleségének a parókáját,
amit újabban szintén sikk a sofőrrel fodrászhoz küldeni fésültetés végett.
Kinga komolyan, szinte dühösen beszélt, Ahogy szokta:
sápadt, keskeny arca egyik pillanatról a másikra pirult ki.
Deák észrevette, hogy a fiuk, Tibor II. is megérzett valamit
az anyja indulatából, ha a hatéves fejével nem érthette is a
szöveget. Ráhunyorított a kölyökre:
- Nyugodtan ehetsz tovább, öregem. Anyunak megint
forradalmi hangulata támadt.
Kinga letette a villáját. Megborzolta a gyerek kurtára nyírt haját:
- Közöld apáddal, hogy énbennem azért több a bosszúság,
mint őbenne, mert én többet járok a városban, mint ő.
Én látom a sofőröket, akik kénytelenek a közhivatalok előtt
lopni a napot, pedig a rádió naponta panaszkodik, hogy
mindenütt kevés a sofőr, a tömegközlekedésben is, az áruszállításban
is. - Ránézett Deákra - néhány olyan pitiáner
osztályvezetőcske éli világát ebben az országban, mint itt
alattunk ez a Bokros? Csak arra tartják neki a kocsit meg a
sofőrt, hogy reggel bevigye a hivatalba, délben hazaszállítsa
ebédelni, mert Bokros elvtárs csak a felesége főztjét
eszi, délután ötkor pedig meghozza a hivatalból az autó . . .
És amit a múlt héten meséltem neked?
Kinga az előző héten azon háborgott, hogy külföldiek
előtt égett le kis híján egy léhűtő sofőr miatt. Valami francia
üzletember felesége mellé kérték tolmácsolni, és miután
már negyedórája vártak a kocsira a külkereskedelmi vállalat
kapuja előtt, ahol a Madame férje tárgyalt, de a rendelkezésükre
bocsátott sofőr még mindig nem került elő, megelégelte
a várakozást, maga ment be a sofőrszobába, hogy
előkerítse az emberét. Ott ultiztak négyen a sofőrök, és
amikor Kinga rászólt arra az alakra, hogy indulni kellene,
a pasas csak úgy foghegyről odavetette, hogy türelem, nyugi,
mindjárt vége a partinak, addig csak gyönyörködjenek
a hölgyek az utca színes forgatagában.
- Látod, Tatár megint klassz.
Deák bólintott. Tatár klassz. Nem új hír. Tatár azt is
vállalja, hogy bizonyos személyek bizonyos megjegyzéseket
tegyenek rá, puritán pózolással vádolják, megjátszott szerénységgel, s a többi.
- Mindenesetre kíváncsi vagyok - mondta - hogyan
bánik a Mercedesszel. Még sohase ültem mellette, hogy ő
vezetett volna . . . Meglátjuk.
- Csak te látod meg - állt fel az asztaltól Kinga. - Ha nem
emlékeznél, megígértük a fiadnak, hogy vasárnap kiviszszük a Ligetbe.
- Hullámvasútra - csillant fel Tibor II. álmos szeme.
- Kettőnk közül az egyik köteles megtartani az ígéretet
- simogatta meg Deák fejét az asszony. - Eriggy csak te
Tatárral. A Balaton mindig jót tesz neked. Nekem pedig
javít majd a hangulatomon egy valamivel frissebb férj.
Remélem, meggyőztelek, hogy közérdekből vállalod nélkülünk ezt a víkendet.
2.
Hétkor indultak, de máris meleg volt. Deáknak minduntalan
ásítania kellett, a hőségtől is meg a sörtől is, mert amíg
Tatár teletankolta a Mercedest, ő a sarki kocsmában vett
egy láda osztrák sört, és az egyik üvegből mindjárt ki is
szopta a langyos schwechatit.
Hátradőlt a kényelmes ülésen, és félig nyitott szemmel
is látta, hogy a sebességmérő mutatója állandóan a százhúsz
körül ingadozik. Sorra maradtak el a Mercedes mögött a
Balatonra igyekvő autókonvojok. Deák elégedett volt:
Tatár olyan biztosan bánik ezzel a hosszú és széles kocsival,
mintha évek óta vezetné. Nyugodtan és pontosan előz, precízen
érzi a motor erejét, a sebességet, a térközöket.
Álmosan bámulta Tatár képét: a sötét keretes, füstlencsés
szemüvegen át kissé összehúzott szemmel figyeli az
utat, a forgalmat. Zakóját indulás előtt bedobta a hátsó
ülésre, és ahogy a szél behúzott a nyitott ablakon, rátapasztotta
a fehér inget széles, csontos mellkasára. Ez az alak -
gondolta Deák - sohase fog meghízni, ehet kedvére, ihat,
amennyit akar, tartja a súlyát. Negyvenéves, de az arca se
puhult el. Erős, csontos az orra, csontos az álla is, inas a
nyaka, sovány a széles válla, sehol semmi fölösleges zsír,
szikár maradt azóta is, hogy elmúltak az éhenkórász egyetemi
évek, pedig a munkájából adódóan sokkal többet ül
íróasztalnál, mint amennyit a kedve szerint ülne.
Tatár széles szája sarkában kialudt a cigaretta, de nem
köpte ki, pedig észre kellett vennie, hogy már régen nem
kap füstöt a torka, hiába szív bele újra meg újra a csikkbe.
- Ha buzeráns lennél, azt hinném, hogy tetszek neked,
úgy bámulsz - jegyezte meg egy idő után. Röhögtek.
Később Deák kérdezte két ásítás között:
- Te kialudtad magad?
Tatár vállat vont:
- Már amennyire. Koncert volt, utána bankett a Kis
Royalban. Szerencsére kint a kertben, ott el lehetett viselni . . .
- A szokásos siker után . . .
- Igen. Csak a harmadik kísérletre sikerült lelépnünk.
- A sikert a koncertre értettem.
Tatár rekedten nevetett.
- Köszönöm, hogy felvilágosítottál. Egyébként . . . a
zenekaron érződött a meleg. Igaz, Olga könnyebb helyzetben
van ilyenkor. Más munka ujjatlan, dekoltált estélyi ruhában
játszani, mint szmokingban vagy frakkban. Kivonult
a televízió is, nem irigyeltem a rézfúvósokat, azoknak éppen
a hátukba állították a jupiterlámpákat, ömlött az ürgékről a víz.
- Ingyen fogyókúra, örüljenek neki. Egyébként . . . -
Deák utánozni próbálta Tatár lassú hanghordozását - Olga
is lejöhetett volna, neki se ártana a víz, a balatoni levegő.
- Holnap is fellép. Gyakorol, egész nap verni fogja a zongorát.
Második zongoraverseny. A sorozatban, ami tavasz
óta megy: Beethoven. Azt mondja, nehéz.
- Ö tudja. Meg te.
Tatár meggyőződéssel rázta meg a fejét. Megelőzött egy
Skodát és egy Renault-t, csak azután szólalt meg újra:
- Én se tudom. Sohase is fogom tudni. Huszonegy éve
ismerem, másfél éve élek egy fedél alatt vele, de megfejteni
sohase fogom. Néha ingerel a kíváncsisághogy megkérdezzem,
mi az ördögnek játssza már huszadszor ugyanazt a
négy-öt taktust, hiszen az én fülem szerint könnyedebben
vagy elegánsabban már úgyse lehetne játszani . . . Aztán
mégse kérdezek semmit.
Deák rágyújtott. Huszonegy éve ismerik egymást, Tatár
meg Olga. Mindnyájan tudjuk, hogy így van, hallani mégis
valahogy megdöbbentő és hihetetlen. Huszonegy év. Hány
évesek voltak akkor? Tatár tizenkilenc, Olga huszonhárom.
Azóta Tatár negyvenéves lett, Olga negyvennégy. Még nekünk,
Tatár legszűkebb baráti körének is mindig titokzatos
volt ez a kapcsolat, és valahogy ma is tele van titkokkal.
Nem azért, hogy csak húsz vagy tizenkilenc év után házasodtak
össze. Azt mindig is sejtettük, hogy ez a kettejük
összetartozása erősebb mindenféle hivatalos házasságnál,
de magáról az összetartozásuk miértjéről máig se tudunk
semmit. A titokról vagy több titokról, ami összetartja őket.
Amikor - másfél éve - Tatár bejelentette, hogy összeházasodnak,
egyikünknek se jutott eszébe, hogy négy év a korkülönbség
közöttük. Olgáról a legirigyebb szemű nő se
feltételezheti az igazi korát. Az idei farsangban, amikor először
felkértem táncolni és arasznyi közelből is megnézhettem
az arcát, egyszerűen elképesztett, hogy olyan sima a
homloka, akár egy tizenéves lányé, ha ugyan nem üdébb ez
az arc, mert láttam én már éppen elég teenagerlányt, aki tíz
évvel többet mutatott a koránál. Olgának nemcsak a bőre
ruganyos, hanem az egész alakja is, és nem is csak a tenisztől:
az ilyen karcsú test alkati adottság.
Évekkel ezelőtt, aZeneakadémia előcsarnokában a hangverseny szünetében
véletlenül kihallgattam két fiatal fickót, amint Olgáról dumáltak,
és az egyik megjegyezte, hogy ez a Zorkóczy Olga
túl frankó csaj ahhoz, hogy ilyen elitül zongorázzon, biztosan
magnóról adják a zongorát, a nő meg csak kalimpál a
billentyűkön az ujjaival, amik vannak neki, meg van játszva
az egész, azért ültették ki oda az arénába, hogy a hímnemű
közönség is kapjon valamit a pénzéért . . . Hát ami azt illeti,
Olga igazán jelenség a sűrű skandinávszőke hajával . . .
3
A plébánia zsalugáterei mögött hűvösek maradtak a szobák.
Deák elnyúlt az öblös, öreg bőrfotelban, amit Peterdi
Miska biztosan valamelyik plébános-elődjétől örökölt. Kortyolt
a konyakjából, és az orra elé emelte a karóráját.
Le a kalappal - nézett előbb Tatárra, majd a papra. -
Hajól számolok, egy óra huszonöt perc alatt értünk le.
Mégiscsak százhúsz kilométer . . .
Tatár közömbösen vont vállat, de a szemén látszott, hogy
hizeleg neki az elismerés.
A Mercedes elég gyors kocsi. Legközelebb lefaragok tíz percet.
Peterdi Miska kibújt a reverendájából, és két hüvelykujjával
lerántotta a válláról a nadrágtartót.
- Csak ne legénykedj - mondta közben Tatárnak. - Nincs
előírva, hogy belőled legyen az újabb Siffert. A nyilvántartásom
szerint Siffert volt az idén a harmadik hulla a húsz élvonalbeli
autóversenyző közül. Az utóbbi huszonhárom év
alatt negyven nagymenő nyiffantotta ki magát.
- Engem nem sorolnának közéjük - legyintett Tatár.
- Dupla ok, hogy ne legénykedj a sebességgel.
Deák kéjesen nyújtózott a fotelban.
- Kötelességemnek tartom, hogy helyeseljek. - Lusta
mozdulattal rábökött Tatárra. - A józan lelkipásztori szó
mindig aranyat ér.
Peterdi Miska bólintott:
- Elvileg. Gyakorlatilag viszont, ami engem illet, nem
vetném meg azt az aranyat, amit a szavaim hoznának. Sajnos,
silányabb anyagú dohánnyal se dotálják túl a szövegeimet.
Kitöltötte a maradék konyakot. Közben megállt a keze.
Odalépett az ablakhoz, kinézett a zsalugáter nyílásán.
- Már azt hittem, a Mercedest piszkálja valaki. Be is állíthatnátok
az udvarra. Néhány nap óta ugyanis furcsa dolgok
történnek itt Balatondiósdon. Minden reggelre megrongálnak egy-két kocsit.
Deák vállat vont:
- Másholis megesik.
Peterdi Miska komolyan rázta a fejét:
- Itt is megesett néha, pláne szezonban, amikor sok az
üdülő, sok a kocsi. De újabban, néhány nap óta, nem túlzok,
mindennap jelentkezik egy-egy panaszos a rendőrőrsön.
Nap nap után. Az egyiknek mind a négy gumiját kiszúrták,
a másik kocsiról a kilincseket törték le, a harmadikat felnyitották,
és összeszabdalták benne az üléseket, az ötödiknek
elvágták a fékvezetékét, kifolyatták a fékolajat, még az
is előfordult, hogy felnyitották a motorházat, és homokot
szórtak a karterba. Azok jártak jól, akiknek csak a visszapillantó
tükrét törték le. A rendőrség meg hiába keresi a tetteseket.
Szervezett banda. - Tatár előkotorta zsebéből a slusszkulcsot.
- Balatondiósdnak három rendőrje van, hárman
hiába tornáznak egész éjjel.
Peterdi Miska kivette a szekrényből a fürdőnadrágját.
- Szóval, csak állítsd be a kocsit az udvarra, Cézár tekintélyes
kutya, nem ereszt be idegent.
- Öltözz át - mondta Deák Tatárnak. - Maj d én behozom a kocsit.
4
- Érezzétek megtisztelve magatokat - mondta a plébános,
amíg a Hotel Hullám strandja felé ballagtak. - Tekintettel
arra, hogy szombaton és vasárnap elviselhetetlenül zsúfolt
a községi strand, nektek is szereztem protekciós belépőt
erre az exkluzív strandra. Mert a hotel strandjára csak a
szálloda vendégeit engedik be, a konvertibilis valutával ellátott
külföldieket meg azokat a honfitársainkat, akiknek
elég a pénzük, hogy megfizessék a Hullám méregdrága árait.
Ne lepődjetek meg, ha észreveszitek, hogy körülöttetek
csupa jobb ember élvezi az exkluzív strand nyugalmát.
Nyugatnémet tisztviselők a korosodó feleségükkel meg a
szőke gyerekeikkel, olasz fodrászlegények jobb-rosszabb
magyar tyúkocskákkal, de akad angol kishivatalnok is,
francia benzinkutas is, ami pedig a magyarokat illeti, a szociális
megoszlást tekintve körülbelül ötven-ötven százalék
az egyetemi tanárok és a belvárosi kisiparosok aránya. Fogjátok
tehát halkra a szót, nehogy kiderüljön, hogy mi nem
tartozunk a társadalom krémjéhez.
Amíg a plébános és Tatár helyet csinált az egyik terebélyes
fűzfa árnyékában, Deák körülnézett. Az exkluzív strand
büféje is exkluzív volt: megpárásodtak a poharak a CocaCola
meg a sör hidegétől, frissnek látszott a zsemle, amit a
forró virslihez adtak, makulátlanul fehérlett a kiszolgáló-
lányok blúza, és a büfé előtt napernyős asztaloknál fogyaszthattak
a vendégek. A fűben heverő nyaralók is exkluzívan
viselkedtek az olaszok félálomban is diszkréten simogatták
a lánykák combját vagy hasát, az angolok lepedőnyi újságokat
olvastak, a németek legtöbbje fürdött, ha ugyan ki-ki
az volt, akinek Deák gondolta őket.
- Mindenesetre megnyugtató ez a disztingvált társaság -
mondta, amikor végignyúlt a fűzfa alatt a gumimatracon. -
Érezzük jobb embernek magunkat, elvtársak. A magam
részéről mindjárt el fogok aludni. Végre egy békés, zavartalan
hétvége . . . - Nagyot ásított. - Sok ilyen elernyedésre
volnaszükségünk ahhoz, hogy tovább éljünk, mint ameddig
élni fogunk. Gyakori töprengéseim szerint későn fogtuk
fel, hogy az ember életmódja és élettartama kölcsönösen függ egymástól.
Tatár cigarettázott, Peterdi Miska az üres pipáját szopogatta.
A vízen fehér vitorlások siklottak Füred vagy Tihany felé.
- Hallgatunk - mondta Tatár. - Folytasd az igét.
Deák nem nyitotta ki a szemét. Tapogatózva cigarettát
keresett, s hagyta, hogy Tatár odaigazítsa a cigaretta végéhez
az öngyújtója lángját.
- Az a hajsza, testvérkéim, amit eleinte csak vállaltunk,
aztán észrevétlenül meg is szoktunk, nos, ez a hajsza előbb-
utóbb életformává válik, az életforma pedig, ha stabilizálódni
engedjük, legalább olyan veszélyes és ellensúlyozhatatlan,
mint a narkotikum. Az izgatószerek és a kábítószerek
ellen mindenféle elvonókúrákkal kísérleteznek, és hogy
mennyi haszonnal, tulajdonképpen érdektelen is, az egyik
emberen segít, a másikon nem segít az elvonó kezelés, ha
ugyan egyáltalán aláveti magát az illető. Ami viszont minket
illet, ha volna is elvonókúra az életformánk ellen, egyikünk
se vetné alá magát a kezelésnek. - Lustán kinyitotta a
szemét, és Tatárra nézett. - Itt ez a pap - mutatott a cigarettájával
Peterdi Miskára. - Racionalizálhatná napi egy-két
órára a munkáját, utána heverészhetne a parókiáján, vakargathatná
a tökeit. Ehelyett minden szabad idejében a Dunántúlt
járja, műemlékvédelmet csinál ingyen, düledező
templomfalakat restauráltat, freskókat kapargáltat elő a
vakolatok alól, még a benzint se fizetik meg neki, amit az a
Fiat nevű gyufaskatulya fogyaszt.
- Ne avatkozz a belügyeimbe - vette ki szája sarkából a
pipáját a pap. - Ha beszélhetnéked van, foglalkozz magaddal.
Te többet hajtod magad, mint én, pedig neked se kötelességed.
- Hát éppen ezt magyarázom a fejednek. - Deáknak újra
ásítania kellett. - Az életformát, ami ellen már nincs orvosságod,
Tatárnak sincs, nekem sincs. Egyikünk se tud kibújni
a bőréből. Jó, vegyem csak magamat. Már régen nem a
pénzért hajtom magam. Öt-hat évvel ezelőtt még rám lehetett
sütni, legalábbis a látszatok alapján hogy versenyt futok
a többi sebésszel, jólétet akarok teremteni magam körül,
tartalékokat akarok felhalmozni s a többi. Régen volt.
Nem érdemes szégyellnem azt az akkori magamat, a szégyenkezéstől
semmi se változik meg visszamenőleg. Hízeleghetnék
magamnak, hogy, így meg úgy, változtattam a
stiluson, de nem érek rá, hogy tömjénezzem magam, meg
nincs is nagy okom a büszkeségre.
Leszoktál róla, hogy kergesd a pénzt - szólt közbe
Tatár. - A hajsza maradt. Ha még mindig a pénzre utaznál,
kevesebb hajtással is többre jutnál. Megnyitnád a magánrendelőt,
elbeszélgetnél a pácienseiddel, háromszor két óra
minden héten, slussz. Ehelyett átlag tíz órát töltesz bent a
korházban, a tíz óra felét mindig a műtőasztalnál. Te is
racionalizálhatnál. Ahogy hagytad rászokni a főnöködet,
hogy nyugton rád bízhatja az osztályt, le is szoktathatod rola.
Deák felkönyökölt a gumimatracon. Kinyitotta a szemét,
hunyorgott, megrázta a fejét.
- Nem csak arról van szó, hogy a prof öreg és beteg, ha
pedig nagy néha úgy dönt, hogy bizonyos ideig hajlandó
jobban érezni magát, akkor kongresszusokon reprezentál,
ettől még nem kellene napi tíz órát odabent koslatnom, nem
állna meg nélkülem az élet. Nem is csak azért vállalom, mert
azt akarom, hogy Versiczből meg Dégiből meg a kis Kollerből
gyorsabban legyen jó sebész, bár mindegyikben látok
fantáziát, meg hálásak is, hogy ott vagyok mellettük. Foglalkozhatnék
kevesebbet velük, de nem ez a lényeg. Ott a
dolgok epicentruma, testvérkéim, hogy negyvenéves fejjel
is érdekel minden eset, izgatnak a műtétek is, a betegek
is. Mindegyik izgat. Ez is egyfajta idegbetegség. Ha igen,
akkor viszont veletek együtt kellene kezelésre küldeni.
- Nem sürgős - nevetett Tatár. - Egyelőre velünk együtt
otthonosan érzed magad ebben az idegbetegségben.
Peterdi Miska letette maga mellé a kurta gyökérpipát.
- Egy múlt századi pap, bizonyos Kneipp szerint a vízkúra
az idegbetegségeket is gyógyítja. Irány a Balaton,
mártsuk meg idegbeteg habtestünket a vízben.
Kora délután felhők bukkantak elő a nyugati horizonton.
Csakhamar fellőtték a piros jelzőrakétát is, de a viharjelzéssel
senki se törődött ahelyett hogy megfogytak volna, egyre
szaporodtak az emberek a Hotel Hullám strandján, amely
a tömegtől egyszerre elvesztette exkluzív jellegét - már
ugyanolyan zsúfolt volt, mint a kerítésen túl a nyilvános
strand, hosszú sor kígyózott a büfé előtt, ahol előbb a fagylalt
fogyott el, aztán a sör is, rosszul elrúgott labdák találták
el minduntalan a heverészőket, s a hőség is szinte a sok
embertől sűrűsödött egyre elviselhetetlenebbé.
- Alázatosan javaslom, vonuljunk el innen - mondta három
órakor a plébános. - Enni is kéne már. Franciska kisasszony
hideg csirkét gyártott nektek.
Deák csettintett a nyelvével:
- Páratlan házvezetőnő. Csirkesült hidegen, Franciska
kisasszony módra, ez kell a magyarnak.
Peterdi Miska felnyalábolta a gumimatracot:
- Hát ami azt illeti, Franciska csirkesültjét nem lehet egy
napon említeni az olaszok sült csirkéjével. Rómában annyi
grillcsirkét ettem, az volt a legolcsóbb, hogy egy idő után
már rá se tudtam volna nézni a csirkére, ha nem kényszerít
az ösztöndíjam . . . Bár még mindig ehetném.
Tatár úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit a pap
mondott. Deák is hallgatott. Miska, szegény, máig se nyelte
le a békát. Tavalyelőtt, amikor teljesült az élete álma, és
kijutott Rómába művészettörténeti ösztöndíjjal, boldog kiválasztottnak
érezte magát. Két évre szólt az ösztöndíja, de
amíg odavolt az Örök Városban, idehaza egy paptársa megfúrta:
kigazsulálta valahol a hierarchiában, hogy adják neki
Peterdi plébános második évi ösztöndíját. Amikor Miska
hazajött vakációzni és tudomásul kellett vennie a fejleményeket,
csak bámult, mint hülyegyerek a moziban. Kerülő
úton tudta meg, mivel gáncsolták el: forradalmi nézeteket
hangoztat, kétes - hivőnek semmi esetre sem nevezhető
- elemekből áll a baráti köre, világias a magatartása. Verekedhetett
volna a jussáért, de csak legyintett, letagadhatta
vagy megtagadhatta volna a barátait egyházi fölöttesei előtt,
de ez a lehetőség meg se fordult a fejében, vagy - ultima
ratio - gazsulálhatott volna ő is, ahhoz meg nem fűlt a foga.
Valaki meg is jegyezte egy esti konyakozás közben Tatár
lakásán, talán Zakariás Berci, az ő autószerelő szövegére
hasonlít a stílus: "Nagy baj, páterkám, hogy nem értesz se
az intrikához, se a seggnyaláshoz, de a születési hibáiról senki
se tehet . . ." Azóta se került szóba Róma és a művészettörténeti ösztöndíj.
A domboldalban kaptattak felfelé. Deák megállt, hogy
fújjon egyet a kapaszkodótól. Belefürkészett a messzeségbe.
- Mégse lesz eső.
A csaknem meredek utcát, aminek a vége a plébánia gyümölcsösét
is érinti a hátsó kapunál, az utóbbi években kisebb-nagyobb,
villákkal építették be.
- Ezeknek intett csontos állával két új épület felé Tatár
- tavasszal még a falaik se álltak. Most meg már laknak bennük.
- Öregem, ezeket a villákat nem az állami építőipar csinálta,
nem is állami órabérért melóztak itt a kőművesek. -
Peterdi Miska odébb rúgott az útjából valami téglatörmeléket.
- Áprilisban, májusban szájtátva ámulhattál volna itt
az anyagi érdekeltség mozgósító hatásán . . . Tegnap hallottam
a tanácselnöktől, hogy jelenleg huszonnyolc nyaraló
épül itt Balatondiósdon, és legalább ugyanannyi építési engedély vár döntésre.
- Van jövöd - mosolyodott el Tatár. - Egy-két év alatt
megduplázódik az egyházi adó, nem győzöd majd hová rakni a rengeteg dohányt.
- Ezektől a villatulajdonosoktól te nem látsz egyházi adót
- nevetett a pap.
Tatár csalódott képet vágott:
- Tévedtem volna? Azt hittem, hálásak az égieknek,
hogy ilyen jól megy a soruk.
- Ha valami istennek, hát Mercuriusnak lehetne hálás jó
néhány. Ha egyáltalán hallották valaha, hogy Mercurius a
kalmárok és a tolvajok istene. - A plébános Deák felé fordult
- Nosza bene, te is építhetnél itt egy nyaralót, hogy
legalább egy igaz embert feltételezhessek ezen a tájon.
- Túlbecsülsz, bár megtisztelő a jelző, amivel illettél -
biccentett Deák, és megpróbált meghatottan bámulni maga
elé. - Sajnálom, hogy nem állhatok rendelkezésedre, de a
tulajdon, mint olyan iránt, különösen az ingatlanok iránt
meglehetősen negatív a viszonyom.
- Ingatlan nélkül pedig sohase emelkedhetsz bele a társadalom
krémjébe - csóválta meg a fejét Tatár. - Pedig felvágnánk veled.
Deák gondterhelten ráncolta a homlokát:
Ez már meggondolandó. Perspektíva Dicsekednétek
velem, büszkén emlegetnétek . . .
Mindenfelé és mindenkinek - mondta komolyan Tatár.
- Deák barátunk, akinek villája van! Igaz, hogy mindig
üres a ház, mert doktor Deák Tibor adjunktus úrnak nincs
ideje, hogy kihasználja . . .
- Miért állna üresen? - torpant meg a pap. - Akiknek
itt villájuk van, azok se kapnak több szabadságot évente,
mint Deák. De ettől még egyik nyaraló se üres. Ki kell adni
a villát jól tejelő nyaralóknak, öregem, az az üzlet Mit gondolsz,
hányan vannak itt Balatondiósdon, akik minden
egyes kiadott szobájukkal annyit keresnek havonta, mint
Deák adjunktusi fizetése, meg még többet is. Itt a legtöbb
villa nem luxus, hanem bőven fiadzó tőke, híveim Ha mérsékelten
ügyes vagy, négy-öt év alatt megtérül a nyaralód ára.
Ha még ügyesebb vagy, gyorsabban is. Aki öt éve százötvenezerért
építtette a villáját, ma félmillióért adhatja el.
Nem csábítanak a korlátlan lehetőségek, adjunktus úr?
Keresem magamban az ellenállhatatlan kényszert, de
nem lelem - sóhajtott Deák.
Mert élhetetlen vagy - Peterdi Miska bosszúsan legyintett.
Arról, hogy ki az élhetetlen, éppenséggel válthatnánk
néhány szót - jegyezte meg halkan Tatár.
Deák az élhetetlen, meg te is, az idealizmusotoktól
vagytok élhetetlenek - nevetett a pap. - Ti meg a hozzátok
hasonlók alkalmazotti módon építitek a szocializmust másoknak,
ahelyett hogy gazda módjára magatoknak építenétek.
- Deákra nézett: - Csatlakozom Tatárhoz, én is lemondok
róla, hogy a te réveden kerüljek kapcsolatba a társadalom
krémjével. A jelek szerint - bökte oldalba Tatárt -
ezzel a hiányérzettel fogjuk leélni egész életünket.
Krém nélkül - bólintott faarccal Tatár.
Sajnálom, hogy semmit se tehetek értetek. - Deák bűntudatosan
szegte le fejét. - Öszintén sajnálom. ám sorry,
ha igy elegánsabban hangzik.
- Elegánsan hangzott, de nem elég dallamosan - mondta Tatár.
- Nem mindenki él olyan muzikális légkörben, mint te
Olga jóvoltából, Peterdi főtisztelendő elvtárs pedig a templomi
orgonája jóvoltából.
Nevettek. A hangjukra fülelhetett fel a pap nagy farkas-
kutyája: eléjük futott a plébániakert sövényéig:
- Vissza, Cézár - szólt rá Peterdi Miska. - Neked az a
társadalmi rangod, hogy egy Mercedest őrizhetsz.
5.
Tatárébredt elsőnek. Még mindig érezte gyomrában az
enyhe nyomást. Túltömték magukat mind a hárman azzal
a hideg csirkével. Nem csoda, hogy egyiküket se kellett ringatni
a kései ebéd után. Deák még akkor is morgott valamiről,
amikor Miska már régen húzta a lóbőrt, de a jelek szerint
később mégis elkábult. Azóta is hason fekve alussza az igazak álmát.
Megnézte az óráját. Negyed kilenc. Tisztességesen átaludta
a délutánt. Az előbb . . . igen, mintha arra ébredt
volna, hogy valaki bátortalanul zörgeti a zsalugátert. Vagy csak álmodta?
A tétova kopogtatás megismétlődött. Mégis van valaki
odakinn. Ki az, és mit akarhat Miskától szombaton este?
Felkelt a szőnyegről, elvette az íróasztalról a szemüvegét,
és odament a heverőhöz, ahol a plébános szuszogott.
- Te . . . Keresnek.
A pap nyugodt alvók módjára, rezzenés nélkül ébredt.
-Ki az?
- Az ablakon kopognak.
A hangokra Deák is felneszelt:
- Nyughassatok . . .
Te csak szunyálj tovább. - A pap belebújt fürdőköpenyébe,
és kibotorkált a szobából. - Ki lehet . . .
Deák feltápászkodott, nagyot ásított és cigarettát dugott a szája sarkába.
Máris este van?
Tatár tüzet adott neki, s maga is rágyújtott.
- Gyújtsak villanyt?
- Cselekedj legjobb belátásod szerint. - Deák megdörzsölte
a szemét. - Olyan egyház felségterületén tartózkodunk,
amely kezdettől vallja és tanítja, hogy az embernek
szabad akarata van. Ám legyen világosság, ha úgy akarod.
Tatár felgyújtotta a villanyt. Az ablak felé indult, de mielött
kinyithatta volna a zsalut, Peterdi Miska megjelent az ajtoban.
Zűr van. - Ideges volt a hangja. - Egy ember van itt,
az egyik villa kertésze vagy micsoda. Hogy egy halott lányt
talált, a villa gazdájának a lányát, úgy értettem, mert alig
tud beszélni a szerencsétlen, egészen kiborult a halott lánytol.
Deák megrázta a fejét.
- Micsoda marhaság . . . Miért nem megy a rendőrségre?
A körorvoshoz ment, de azt kihívták valamelyik faluba.
Ez a kertész már látott téged, tudja, hogy orvos vagy.
Deák állkapcsa bosszúsan rándult.
Mi a francot kezdjek egy hullával? Egyáltalán, mi történt
azzal a lánnyal? Agyonverték, lelőtték?
Nem tudom. - A plébános megkereste Deák nadrágját.
Öltözzetek már. Mégiscsak meg kell nézni. Addig a kertész értesíti a rendőröket.
Deák dühösen rántotta magára a nadrágját.
- Leszökik az ember a Balatonra, nyugodtan akar víkendezni,
erre belekeveredik egy krimibe. - Dühös-álmosan bámúlt
körül, mintha keresne valamit. - Semmi sincs nálam,
még egy fonendoszkóp se. Na, mindegy. Mehetünk.
A plébánia kapuja előtt alacsony, borostás képű, borvirágos
orrú ember toporgott: nem mert beljebb kerülni,
félt az óriás farkaskutyától. Cézár unottan figyelte a kapu
előtt várakozó idegent, aki egyik lábáról a másikra állt, szája
sarkában szipkába dugott cigarettával, amit elfelejtett meggyújtani.
- Hát vezessen oda bennünket, Vida úr - mondta a plébános.
- Aztán rögtön értesíteni kell a rendőrséget.
- Igenis, kérem - bólogatott szaporán a kertész. Csámpásan
szaporázta előttük a lépést, s minduntalan rántott
egyet kék vászonkötényén. - Micsoda inzultus . . . Mindjárt
megyek a rendőrségre . . . micsoda inzultus.
- Magát is bántotta valaki? - kérdezte Tatár. Nem értette,
miféle inzultust emleget ez az ember.
A kertész hátrapillantott.
- Még azt is? Nem elég, hogy a kisasszony halott, még
engem is bántsanak? Micsoda inzultus . . .
Befordultak a villa kovácsoltvas kapuján. Az épület magasföldszintes
volt, alagsorral, amelynek egyik felét garázs
foglalta el, a másik fele - az ablak színes függönyéből ítélve
- bizonyára a konyha volt. A magasföldszint tágas teraszban
folytatódott. A teraszon összecsukott kempingszékek
sorakoztak, a középen álló asztal fölött leeresztve csüngött
a nagy, csíkos napernyő.
- Én nem itt lakom, kérem, de már reggel át akartam
jönni - morogta zavartan a kertész, mintha csak magának
beszélt volna. - Azt kellett volna, de hát . . . Tetszenek
tudni, három villának vagyok a kertésze, gondnoka, mindennel
törődnöm kell a másik két helyemen is. Ki az isten
hitte volna . . . - rásandított Peterdi Miskára és elhallgatott.
A kertben estikék illata párázott. A magasföldszintre vezető
lépcső tetején a kertész kinyitotta Deák előtt az ajtót,
s úgy tessékelte befelé előbb az orvost, majd a plébánost és
Tatárt is, mintha védelmül küldte volna őket maga előtt.
Az előszobából terjedelmes hallba vagy nappaliba kerültek.
A villany égett. Tatár meglepetten fürkészett körül, s
hökkenten torpant meg Deák is, Peterdi Miska is. A tágas
szoba olyan dúlás nyomait őrizte, mintha eszeveszettek
pusztítottak volna a négy fal között. A fotelok feldöntögetve,
a szőnyegek gyűrten a sarokba rúgva, a bárszekrény ajtaja
sarkig tárva, üres és félig ürült palackok szétszórva a
szennyes parkettán, az egyik festményt a képtartó horoggal
együtt tépték le a falról, s a csillár hat égője közül is csak
kettő maradt meg, a másik négyet szétverték.
A lány - mint valami csomóba gyűrt rongykupac - a bárszekrény
mellett hevert, két lába felhúzva, ahogy megmerevedett.
Hosszú, talán derékig is érő barna haja csapzott
volt, szinte fénytelen, s egészen eltakarta az arcát. Kockás
 miniszoknyája felcsúszott a csípője domborulatáig. Kék
bugyijának szegélye alatt sötét, talán véres karmolásnyomok
sötétlettek, mintha haláltusájában önmagát marta volna ki.
Deák összeszorította a száját, és megrázta a fejét, mintha
hangtalanul rászólt volna magára, hogy ideje
cselekednie is valamit. Odatérdelt a görcsbe merevedett test mellé, s óvatosan
félresimogatta a lány arcából a hosszú hajcsomókat.
Szilvakékre színeződött, élettelen, szív alakú arc tűnt elő a
haj alól. A lány szeme az öntudatvesztés után nem csukódott
le egészen, sűrű pillái alól előcsillant szemfehérjének vékony csíkja.
Deák széthúzta a lány gyűrött, csíkos blúzát, fülét a tetem
fedetlen melle alá nyomta, s közben a pulzust is kitapintotta a lány csuklóján.
Tatár megmozdult, hogy óvatos léptekkel járja körbe a
feldult szobát. Peterdi Miska is elfordult, mintha nem akarta
volna látni, hogyan vizsgálgatja Deák a hullát. A kertész
dermedten állt a küszöbön, bütykös ujjai görcsösen markolták
a fehérre lakkozott ajtófélfát. Az ajtó mellett ingaora
hevert, ahogy a falról leszakították. Négy óra hat percet mutatott.
Még él ez a szerencsétlen . . .
Tatár megtorpant, fordult a sarkán, a plébános közelebb
lépett Deákhoz, csak a kertész nem mozdult.
- Él? - hajolt előre Tatár. - Hát mi van vele?
- Mérgezés, ahogy gyanítom. Telezabálta magát Tardyllal
vagy valami barbituráttal. Méghozzá elég régen. - Nem
lehetett hallani a fogai között csikorgó káromkodást. -
Semmi sincs nálam. De ha nem csinálok conicotomiát, kinyiffan.
Tovább morgott magának. Tatár csak egy szót értett: tüdővizenyő.
- Bicska kellene - fordult hirtelen a kertész felé Deák
- Széles pengéjű éles bicska. Van magának?
Végre elmozdult az ember az ajtófélfától. Keze reszketett,
alig lelte meg a nadrágja zsebét.
- Ojtókés - erőltette ki a szót. Deák felé nyújtotta a fa
nyelű szerszámot, de közelebb lépni nem mert. Peterdy
Miska vette ki a kezéből a kést s adta oda Deáknak.
- Az öngyújtódat . . . - nyúlt Tatár felé az orvos.
A gázláng fellobbant. Deák csavart egyet a szelepen, s a
hirtelen megnyúló láng fölé tartótta az ojtókés pengéjét. Nem nézett Tatárra,
de hozzá beszélt, s közben ide-oda húzogatta a lángban a késpengét.
- Siess, állj ide a kocsival. Megcsinálom a gégemetszést
meg ne fulladjon ez a kis ribanc, de aztán rögtön be kel
vinnünk Veszprémbe. Ha mégél addig. - Már higgadt volt
a hangja. - Hozd a kocsit.
Tatár kifordult az ajtón. A kertész ijedten húzódott félre
pedig nem is állt az útjában.
- Gyere ide - szólt rá Deák a papra. - Hozz valami párnát is.
A plébános csak egy ülőpárnát talált, amit valamelyik
székről söpörtek le ugyanazok, akik feldúlták a szobát.
- Ez igen kemény - mondta bizonytalanul.
- Annál jobb - mondta már nyugodtan Deák. Eloltotta
a lángot, lerakta maga mellé az öngyújtót, és amíg a pap
megemelte a lány felsőtestét, úgy igazította a vállak alá
a kemény párnát, hogy a lány vékony nyaka kifeszüljön.
- Fogd le a két kezét - mondta a plébánosnak, majd a
kertésznek intett az állával - Maga meg fogja meg erősen a fejét.
- Mit csinál a kisasszonnyal? - nyögte ki a kertész, de
engedelmeskedett. - Mit akar azzal a késsel?
- Megsliccelem - mondta Deák. Hirtelen eszébe jutott:
- De előbb keressen egy villát.
- Milyen villát?
- Amivel zabálni szoktak - hörkent rá Deák. - Mozogjon
már. Maga tudja, hol a konyha!
- Igenis, villát, az eszcájgból . . .
A kertész eltűnt. Peterdi Miska zavartan bámult Deákra.
- Villa? Az minek?
Deák elhúzta a száját:
- Nem akarom késsel-víllával megvacsorázni ezt a lányt.
A villa nyelét bedugom a nyílásba, amit vágok, az tartja
nyitva, hogy levegőt kapjon. Kanál helyett.
A pap nyelt egyet. - Igazán föl mered vágni a gégéjét?
Itt, a padlón? Bicskával?
- Mi a francot csináljak? Látod ezt a szilvaszínű arcot?
A légzőközpont bénulása Vagy megnyitoma gégét,
vagy megfullad. Nincs idő. Amíg bevisszük a megyei kórházba,
ötször meggebed, ha nem sliccelem meg.
A kertész belebotlott a küszöbbe. Ugy tartotta messze
maga elé a fényes alpakka villát, mintha félne tőle.
- Ez jó lesz, doktor úr?
- Jó. - Deák elvette a villát, újra meggyújtotta a gázlángot,
és ott tartotta egy ideig az öngyújtó fölött a villa nyelét.
- Nna. Jól fogni a fejét, a karját, nem tart sokáig . . .
Kis ideig belebámult a levegőbe. - Harántirányban a Iiga-
mentum conicumot . . . - morogta magának.
Kitapíntotta a pajzsporc alsó szélét és a gyűrűporc felső
szélét. Bal kezének mutatóujját megtámasztotta a gyűrű-
porc felső szélével egy magasságban. Megnézte kezében az
ojtókés pengéjét, aztán odaigazította a mutatóujja fölé a hegyét.
A penge átvágta a bőrt, s behatolt a gégébe a pajzsporc
és a gyűrűporc között.
Az ajtóban Tatár jelent meg, de ott is maradt, mozdulatlanul.
A hórihorgas rendőr őrmester kövér képe inkább ijedtnek,
mint gyanakvónak látszott.
- Aztán . . . mit csinált a doktor úr?
Deák átpöccintette a parázsló cigarettavéget a terasz kovácsoltvas korlátján.
- Aztán . . . bevittük a hölgyet a megyei kórházba, aztán
ott átadtuk az ügyeletes orvosnak, aztán azok kezelésbe
vették, mi pedig vártunk, amíg azt nem mondták, hogy véleményük
szerint sikerülni fog visszarángatni a kisasszonyt
ebbe a szép és derűs világba. Aztán . . . További szíves felvilágosításért
forduljon a megyei kórházhoz, uram.
Az őrmester türelmes maradt.
- Akkor hát minden rendben van.
- Részemről igen. - Deák utánozni próbálta a rendőr
lassú szavajárását. - A többi a maga dolga. Szeretnénk is átadni
magának a terepet. - Maga mögé intett. - Megnézte
már, micsodatatárjárás leherett odabent? Nem rossz kiindulási
pont egy nyomozáshoz.
- Meg van már állapítva, mivel mérgezte meg magát? -
kérdezte az őrmester. láthatóan nem vette tudomásul, amit Deák mondott.
- Valószínűleg altatóval lakott jól. Ha körülnéz a lakásban,
biztosan talál megfelelő nyomokat, gyógyszeres üveget
s a többi. Mi érintetlenül hagytuk a nyomokat. mehetünk?
Az őrmester zsírpárnák közé ágyazott szeme végigjárt
rajtuk. A rendőr hallgatott egy ideig, aztán rászánta magát, hogy bólintson.
- El lehet távozni.
- Jegyzőkönyvet nem is vesz fel? - kérdezte a plébános.
- Az intézkedés a rendőri szerv dolga - mondta nyomatékosan
az őrmester. Előbb Deákra, majd Tatárra nézett,
aztán újra Peterdi Miskán állapodott meg a szeme. - Amiről
itten tudomást szereztek, főtisztelendő úr, meg a doktor
úr is, meg - gyors és szigorú pillantást vetett Tatárra - maga
is . . . senkínek se hireszteljék, kérem. Ha szükség lesz rá,
ki lesznek hallgatva, a címük megvan. érthető?
- Hát én mit csináljak? - kérdezte tétován a kertész.
- Maga itt marad. A főtisztelendő úrék eltávozhatnak.
A villa kapuja előtt Deák szembefordúlt Tatárral és a plébánossal.
- Hát ehhez mit szóltok? Titoktartásra lettünk kötelezve.
netán egymás közt se beszélhetünk az ügyről?
Beszálltak a kocsiba. Tatár begyújtotta a motort, de nem
kapcsolt sebességbe. Hátrafordult Deákhoz:
- Amíg ti a rendőrrel csevegtetek, én igyekeztem tájékozódni.
A kertésztől. Miska - nézett rá a papra - azt híszem,
te se tudod, kié ez a villa.
- Eddig nem is érdekelt - vont vállat a plébános.
Tatár elmosolyodott.
- Nos, a villa tulajdonosa meglehetősen ismert személyiség.
Madaras Károly, az álamközi Energia hoopexáció
elnöke, államtitkár.
Deák füttyentett.
- Hát ezért van zavarban az őrmester! Na és ha korrektül
kinyúlva találtuk volna a kis csajt, arról is hallgatnunk
kellene? Arról se vett volna fel jegyzőkönyvet ez a derék zsaru?
- Ha meghalt volna a lány - mondta nyugodtan Tatár -
az őrmester nem törődhetett volna vele, ki a lány apja, anyja.
De így, hogy végül is nem történt semmi végzetes, tartja
magát a diszkrécíóhoz, amíre vagy megtanították, vagy a
maga zsenialitásával jöttrá. Most első dolga lesz, hogy a
kertésszel együtt telefonál Pestre a kedves papának, tapintatosan
közli a szülőkkel, hogy baleset érte a lányukat, és
rájuk bízza, hogy legjobb belátásuk szerint intézkedjenek.
Ami történt, a tekintélyes szülőkre tartozik, kívülállóknak
semmi közük hozzá. Világos a képlet?
- Tökéletesen - bólintott Deák. - Kellemetlen volna, ha
megjelenik az újságokban, hogy egy államtitkár lányát megmérgezve
találták balatoni nyaralójukban. Madaras államtitkár
lánya öngyilkos lett. Rágondolni is megdöbbentő.
Peterdi Miska fogai közé harapta a pipáját.
- Engem persze az a kérdés is foglalkoztat, miért és ki
dúlta fel úgy a villát, ahogy találtuk. A lány? Nem hiszem:
Aki megmérgezi magát, önmagával foglalkozik, nem azzal
fárad, hogy a környező tárgyakon is bosszút álljon. Meg
aztán az a festmény, kampóstól letépve a falról . . . azt nem
lánykéz csinálta. Nota bene, abban se vagyok biztos, hogy
egyáltalán öngyilkos lett-e a lány, bár ehhez nem értek.
- Gondolod, hogy azok tömték bele a torkába a sok altatót,
akik szétverték a szobát? - Deák a fejét rázta. - Nehéz
valakit megtömni egy marék tablettával. - Megbökte Tatárt,
aki a Mercedes szélvédőjén át tűnődve bámult valahová
a távolba. - Te ügyész is voltál valamikor. Mi a szakvéleményed,
miért volt szétverve a szoba?
- Nem tudom-mondta Tatár. Sebességbe kapcsolt, hogy
visszavigye a kocsit a plébániára.
A Hotel Hullám teraszán a hajlott hátú főpincér az egyik
rezervált asztalhoz vezette őket. Gyors mozdulattal mindjárt
étlapokat is csúsztatott eléjük.
- Én nem vagyok éhes - tolta el maga elől a papírt Tatár.
6.
- Italt? - Kitűnő aperitiveink vannak, garantáltan meghozzák az urak étvágyát.
Szomjas vagyok - nyalta meg a száját Deák. - Közönségesen
szomjas, mint egy napszámos.
- Csatlakozom. - Peterdi Miska felnézett a főpincérre. -
Valami príma sört kérünk, főúr.
- Pilsner Urquell, Rocky Cellar, Budweiser . . .
- Maradjunk a pilzeninél.
A főpincér elsietett. Tatár szórakozottan követte a szemével,
aztán a cigarettája füstjét bámulta, ahogy kéken kígyózott
felfelé a mozdulatlan, meleg levegőben. A zene
valahol a háta mögött szólt, elég távol az asztaluktól. Tatár
az ujjaival önkéntelenül rádobolta az asztalterítőre a dallam ritmusát.
- Szólni kellett volna a főpincérnek - mondta Deák -
hozzon harapófogót is. Kihúzni a szöget, amit ez az ügy ütött Tatár fejébe.
Peterdi Miska tűnődve ráncolta nagy homlokát:
- A kertész nem tudja, mikor került ide a lány. Tegnap
délután odaát volt locsolni a Madaras-villa kertjében, akkor
még nyoma se volt a lánynak, azt állítja. Hatkor fejezte be
a locsolást, utána szokás szerint megnézte a terasz ajtaját is,
a főbejáratot is, mindegyik be volt zárva. A lány tehát tegnap
este vagy az éjjel jöhetett. Vagy éppen ma . . .
- Mégpedig nem egyedül - mondta maga elé Tatár. -
A berendezést nem a lány verte szét, erre mérget merek venni.
A kisasszony bevette a te méregadagodat is - húzta el a
száját Deák. - Az volt a szerencséje, hogy fiatal,
szívós, mint egy macska.
A főpincér lerakta eléjük a karcsú, párás poharakat. A fehér
hab keményen állt a sörök tetején.
Tatár nagyot húzott a pohárból. Utána fújt egyet, és lenyalta szájáról a habot.
- A kertész a harmadik házban lakik. Ha a lány egyedül
érkezett volna, éjjel is beszólt volna a kertészükhöz, hogy
itt van. Kivel vagy kikkel jött? Miért verték szét a szobát?
Miért mérgezte meg magát a lány? Miért hagyták ott a többiek,
vagy az az egy valaki, aki szétverte a szobát? Tudott-e
róla az illető, hogy a lány telezabálta magát altatóval? Ha
tudott róla, miért hagyta sorsára? Akad itt kérdés éppen elég.
Deák elhajtotta maga elől a plébános pipafüstjét.
- Nem tudom, ti megnéztétek-e alaposan a lányt. Mert
én megnéztem. Krisztus-sarú, vedlett miniszoknya, kopott
csíkos blúz, két stoppolást is láttam rajta. Ha az utcán találkozom
a kis csajjal, nem kísértett volna meg a gondolat,
hogy egy államtitkár lányát lássam benne. Topis teenagerlány,
talán huligán is, az a fajta, amelyikből tizenkettő egy tucat.
- Az arca helyes, bár kék volt, mintha Picasso festette
volna - mondta Tatár. - Még ájultan is csinosnak látszott.
Nem az az elhasznált fajta . . .
- Hány évesnek gondoljátok? - kérdezte a pap.
- Tizenhét, talán még annyi se - vont vállat Deák.
- Én se néztem többnek . . . - Peterdi Miska megnyomkodta
pipájában a parazsat. - Tizenhat-tizenhét éves . . . Ez
a kor a viharzóna. Labilis idegrendszer, élmények túlértékelése . . .
Néha bármilyen jelentéktelen impulzus elég, és
máris előttünk fekszik egy öngyilkos gyerekember. Vajon
tudtak-e róla a szülők, hogy a lányuk ide készült? A villa
kulcsát el kellett kérnie a szüleitől . . .
- Szüntesd be a naivitást, páterkám - mordult bosszúsan
Deák -Kulcsot kérni? Bejelenteni az apucinak, hogy igénybe
veszem a villádat, öregfiú? Sose láttam ezt a lányt, most
is csak félig hulla állapotban, de merek veled fogadni egy
az ezerhez, hogy ez a lány nem pukedlizett az apucijának a
villa kulcsáért. Aláírod? - nézett rá Tatárra.
Tatár lassan bólintott. Kiitta a sörét, csak utána szólalt meg.
- Ha vacsoráztok, itthagynálak benneteket. Megkeresem
a kertészt, váltanék vele néhány szót.
- Veled megyek-mozdult meg Deák. -Engem is ízgat.
- Maradj - Tatár visszanyomta a székre az orvost. - Igy
is kétséges, hajlandó-e szóba állni velem.
7.
A kertész borvirágos orra izzadt volt. Szeme is nedvesen
csillogott a fáradtságtól.
- Nekem semmi közöm ehhez a dologhoz, kérem. Már
harmadszor mondom, hogy semmi közöm hozzá. Micsoda inzultus . . .
Tudom, hogy semmi köze hozzá - mondta nyugodtan
Tatár. - A történtekről maga semmit se tudhat. Arra viszont
felelhet nekem, előfordult-e máskor is, hogy a kisasszony
egyedül tartózkodott itt a viIlában. Ugy értem, a szülei nélkül.
- Aztán ez miért tartozna magára? - A kertész egy fejjel
alacsonyabb volt, fel kellett néznie Tatárra. Gyanakvás meg
valami félelem volt a szemében. - Mi köze magának az én
gazdám lányához? Mit képzel? Még ha mondhatnék is
rosszat, akkor se mondanám magának. Először látom, azt
se tudom, kicsoda.
Igaza van - bólintott Tatár. - Jól teszi, hogy hallgat.
Majd megemlítem Madaras elvtársnak, hogy maga rendes fickó.
- Tetszik ismerni Madaras elvtársat?-A gyanakvást vagy
félelmet meglepett ijedtség váltotta a kertész szemében.
Végigmérte Tatárt, de már bizonyos tisztelettel. - Gondoltam
én . . . Amíkor megláttam, rőgtön tudtam, hogy én már
ismerem valahonnan önt. Ugy is van Tavasszal, a születésnapon,
akkor láttam. Csak igen sok volt a vendég, annyi
emberből nehéz mindre visszaemlékezni. De most már tudom,
hogy itt tetszett lenni.
Tatár hallgatott. Elővette a cigarettáját, megkínálta a kertészt.
- Tessék csak kihúzni nekem egyet - mondta az ember. -
Piszkos a kezem, a slaggal bajlódtam. - Odahajolt az öngyújtó
gázlángja fölé. - Hálásan köszönöm. - Felegyenesedett,
élvezettel slukkolt a cigarettából. - Ennek szeretem a
füstjét. Amerikai, érzem. A kisasszony is ilyent szív. Hagyott
is egy dobozzal két hete. Itt felejtette vagy nekem
szánta, nem tudom, de elszívtam.
- Akkor is egyedül volt itt a kisasszony? - Tatár vigyázott,
hogy közönyös legyen a hangja.
- Egyedül, hogyne. Alig is láttam. Mondta, hogy késő
este jön meg a vitorlázásból, ne várjam, majd ő jól bezárja
a házat. Reggel soká aludt, aztán meg nagyon sietett. - A
kertész körülnézett a sötétben. Látta, hogy üres az utca,
csak a szúnyogok kavarognak a lámpák fényében, de közelebb
hajolt Tatárhoz. - Azért . . . ha az én lányom volna,
félteném így egyedül elereszteni. Mindenféle emberek vannak,
kérem, mindenféle megeshet egy ilyen fiatal teremtéssel.
Éppen csak leitatják egy kicsit, aztán kész a baj. Mert
a kisasszony szereti is a piát, én észrevettem. Mindig rájárt
az italokra, ott a hallban, abban az alacsony szekrényben
tartják . . . Konyak meg minden más . . .
- A bárszekrénynek is letépték az ajtaját - jegyezte meg
szórakozott hangon Tatár.
A kertész a fejét ingatta.
- Hát hogy itt mi lehetett az éjjel, kérem, azt én nagyon
szeretném tudni. Mert borzasztó dolog volt, ami volt. Tessék
elhinni, én akkor első pillanatra meg mertem volna esküdni,
hogy a kisasszonyt legyilkolták. Nekem, kérem, úgy
kiállt a lábamból az erő, hogy ha az a gyilkos még mindig
ott lett volna, elfutni se tudtam volna. Micsoda inzultus.
Tatár szúnyogot érzett a homlokán. Odacsapott a tenyerével.
- Elképzelhetőnek tartja, hogy a kisasszony vendégeket hozott magával?
- Én nem tudok elképzelni semmit, kérem. Kit hozott
volna a kisasszony? Én sose láttam senkivel. Két hete, akkor
járt itt legutóbb a kisasszony, akkor is csak a feleségem
látta. A mólónál látta egy nyiszlett fiatalemberrel, azzal beszélgetett
a kisasszony, de nem sok köze lehetett hozzá.
Mondta is a feleségem, hogy csak véletlenül állhatott szóba
azzal a kisasszony, mert olyan senkiházi formája volt az
illetőnek, amilyenekkel tele van a Balaton, kérem. Annyi
itt a huligán, kérem, mint a mozifilmekben meg a televízióban:
Nyáron hányszor nem alszunk egész éjjel, mert mindenfelé
csak gitároznak, rá se bagóznak ezek a csendrendeletre,
kérem. De a kisasszony ilyen népséggel nem állhatott
szóba. Igaz, nekem a kisasszony öltözködése se nagyon
tetszett, hiszen ha valakinek ilyen finom emberek a szülei,
miért kell annak a lánynak ócska holmiban járni, mintha
elinná az apja a rúhára valót . . . Hát nincs igazam?
Tatár messze pöccintette a cigarettája csikkjét.
- Az volt a szerencse, hogy az este maga időben benézett a házba.
- Hát az volt, nagy szerencse. Mintha súgta volna valami
bennem, hogy nyissam ki a házat. Mert máskor, kérem,
van úgy, hogy egy hétig se veszem elő a kulcsot: Három
nyaralóra ügyelek. Megöntözöm délután a kerteket, aztán
már jövök is haza. Ha egy házban senki se lakik, elég, ha az
ember minden két hétben letörölget egyszer . . . Van nekem
dolgóm itthon is elég, tetszik tudni, három ágyás paprika,
öt ágyás paradicsom meg a cugeher. Sok a dolog vele.
Nem is tartom fenn tovább, elmúlt éjfél - mozdúlt meg
Tatár. - Hát, isten vele, Vida úr.
8.
Deák fél vállával szorította füléhez a telefonkagylót, hogy
rágyújthasson közben.
A plébániairodában régi matrikulák dohos-poros szaga
állt a levegőben. Tatár fejében bizarr gondolat mozdult:
talán ettől az atmoszférától patinás a falon függő feszület bronz korpusza.
Peterdi Miska egykedvüen szívta a pipáját, de a szeme
Deákot figyelte, mintha az orvos arcáról próbálta volna leolvasni,
mi hírt mondanak a veszprémi kórházból a lányról.
- Értem - szólt bele a telefonba Deák. - Értem. Köszönöm,
kolléga. Elnézést a zavarásért. Még egyszer köszönöm.
Jó éjszakát.
Letette a kagylót. A telefon csilingelt még egy rövidet, aztán csönd lett.
- Nos? - kérdezte a pap.
- Jelentkeztek a leányzó miatt - állt fel az íróasztaltól
Deák. - Azonnal indulni akartak Pestről az egyetlen gyermek után,
de az ügyeletes orvos, akivel most beszéltem,
megmagyarázta nekik, hogy csak holnap jöjjenek, jó helyen
van náluk a lányakármeddig. Mindenesetre el van intézve,
hogy hajnalban mentőautó viszi fel a kisasszonyt a fővárosba.
Megnyugodtál, páterkám?
- Ha már holnap szállítani engedik, ez annyit jelent, hogy
biztosan túl van az életveszélyen?
- Azt jelenti. Gondoskodtam a nyugodt éjszakádról. Mire
számíthatok viszonzásul?
Peterdi Miska tétova mozdulatot tett a pipájával:
- Ha akarod, teljesítem három kívánságodat, már amenynyiben
a szerény plébániám adottságaihoz méretezett igényekkel állsz elő.
- Bízhatsz hagyományos igénytelenségemben. - Deák
megráncolta a homlokát. - Első kívánságom, hogy valld
be, hol tartod a tartalék konyakot. Második kívánságom,
hogy add elő. A harmadik pedig, hogy essünk neki. Nem
szeretem, ha sörízű a szám.
- Te akartál sört inni - nézett rá Tatár.
- Szomjúság ellen - emelte fel figyelmeztetően a mutató-
 ujját Deák. - De már nem vagyok szomjas. Ilyenkor irritál
a sörszag. Kocsmákra, talponállókra és más lebujokra emlékeztet,
megvetendő intézményekre, melyekben ifjúságom
legszebb éveit kellett eltöltenem.
Peterdi Miska a könyvespolcon benyúlt két vastag kötet mögé.
- Kissé poros lesz az üveg - szuszogta a nyújtózástól. -
Előre elnézést kérek . . .
A palack előkerült. Tisztán csillant a lámpa fényében.
A plébános zavartan bámult az üvegre.
- Nem poros ez, páterkám - nevetett Tatár. - És a fele hiányzik.
Peterdi Miska elvörösödött.
- Higgyétek el, nem én . . . - Kinyújtott karja mozdulatlanná
meredt a levegőben. - Csak nem . . . - gyorsan elharapta a szót.
Deák összenézett Tatárral.
- A nap második számú rejtélye. Ki dézsmálja Peterdi
főtisztelendő úr konyakját? Hol a tettes?
A plébános is elnevette magát. Gondosan visszadugta a
könyvek mögé a palackot.
- Ide én többet nem nyúlok - mondta megkönnyebbülten.
- Ha Franciska kisasszony megneszelné, hogy rajta-
kaptam, nem mernék a szeme elé kerülni szégyenemben.
Két hete rejtettem el . . .
- Meg kell hagyni, mérsékelten fogyaszt az öreglány -
mondta elnézően Deák. - Két hét alatt hét deci konyak felét . . .
További két hétig kitart neki, ha nem fokozza az ütemet.
De velem mi lesz?
- Teljesül a három kívánságod - mutatott a másik szoba
felé a pap. - Hála. az előrelátás bölcs erényének, gondoskodtam
más rejtekhelyről is. Kövessetek.
A nappaliban megállt a komód előtt, s kihúzfa a középső fiókot.
- Itt tartom az alsónadrágjaimat - mondta, s önkéntelenül
elpirult. - Az alsónadrágok ittléte következtében Franciska
kisasszony számára ez a fiók garantáltan nem létezik.
Benyúlt a fehérnemű alá, s egy győztes hadvezér maga-
biztos mozdulatával hasas, vastag falú palackot húzott elő.
- Vecchia Romagna! A legkellemesebb olasz konyak.
Rómából hoztam, azóta is rejtegetem. Csaknem egy éve pihen itt.
- Egy takarékos pap kegyes csodája - bólintott elismerően
Tatár. - Római konyakot varázsol elő a gatyái alól.
A Veccia Romagna borostyánsárgán csillogott a tarka címkés üvegben.
Igazad van: Tatárt nem hagyta nyugton, ami ezen a víkenden történt.
9.
Vasárnap este jött vissza Pestre Deákkal, idegesítő forgalomban,
ami a nála edzettebb gépkocsivezetőket is kifárasztotta
volna. Alig várta, hogy végre vízszintes helyzetbe kerüljön.
Otthon nem szólt az öngyilkos lányról. Dicsérte a Balatont,
megígértette Olgával, hogy a legközelebbi alkalommal
vele tart, s amint letette a vánkosra a fejét, máris aludt.
Másfél óra múlva ébredt, hirtelen összerezzenéssel, mintha
felriasztották volna. A valóság éles színeivel és pontos
dimenzióival látta maga előtt a szoba sötétjében a balatondiósdi
képet: a lány szív alakú arcát, amely Deák szerint
azért volt szilvakék, mert a légzőközpont bénulása miatt
nem távozhatott el a szervezetből a széndioxid, a gyűrött
rongycsomóként heverő lánytestet, hosszú combján a véres
karmolásokkal, a hátrafeszített vékony nyakat, amint a
bőrébe hatol a kés széles pengéje . . . A kép valós volt és
nyomasztó, mint a nem múló hányinger.
Hétfőn délelőtt három és fél órás megbeszélésen kellett
részt vennie. Csaknem fél éve foglalkozott már a RADIUS
Híradástechnikai Művek vezérigazgatójának ügyével, amely
időközben tengeri kígyóvá nőtt, mert valahányszor már
teljesen bizonyítottnak látszott az illető egyik vagy másik
visszaélése, mindannyiszor - szinte törvényszerűen - ismét
zsákutcábajutott a vizsgálat: vagy az adatok vádló rendjét
keverték össze egyesek által hirtelenében előkerített és csak
hosszadalmas munkával cáfolható ellenbizonyítékok, vagy
befolyásos személyiségek léptek fel innen-onnan, hogy magasabb
szempontokra hivatkozva akadályozzák a vizsgálat
egyik vagy másik szálának végiggombolyítását. Az ügy
hónapok óta tartó vizsgálata során újra meg újra eszébe
jutott a szabály, amellyel eddigi pályafutása alatt - előbb
ügyészi munkájában, majd kormánytisztviselőként is -
nemegyszer találkozott már mielőtt megtámadunk valamilyen
visszaélést, célszerű tisztáznunk, szétrombolhatjuk-e
az alapjait is. Többször is érezte magában a fáradtságot, ami
azt sugallta, hogy jobb volna, ha engedné elaludni a
RADIUS vezérigazgatójának ügyét, de effajta hangulatai
ugyanolyan gyorsan elmúltak, ahogy keletkeztek, s ezen
a hétfő délelőttön is türelmesen hallgatta volna munkatársainak
elemző jelentéseit, ha nem kapja rajta magát többször
is, hogy már megint a balatondiósdi eseten, a félhalott lányon
jár az esze. A megbeszélés szünetében szólt is a titkárnőjének:
érdeklődje meg ügyesen, talán a mentőktől, hogy
melyik budapesti kórházba hozták fel a lányt. Amikor -
nemsokára - ott feküdt előtte az íróasztalon a cédula a Kútvölgyi
úti kórház szobaszámával és az osztályvezető főorvos
meg a napi ügyeletes orvos nevével, meglepetten vette
észre magán, hogy bizonyos megkönnyebbülést érez, olyasfajta
megnyugvást, mintha mindeddig elodázta vólna valamilyen
kötelessége teljesítését, és csak most tette volna jóvá a mulasztást.
Az értekezlet végeztével rövid habozás után a telefonért
nyúlt és tárcsázott, de mielőtt kicsenghetett volna a hívás a
vonal másik végén, lenyomta a készülék megszakítóját,
mert egyszerre eszébe jutott, hogy voltaképpen ki se gondolta
még, milyen jogcímen érdeklődjön a lány után, és ha
érdeklődik, mit is kérdezzen. Egyáltalán - tette fel magának
a kérdést - miért izgatja a lány sorsa Pontosabban a
lány hogyléte izgatja-e, vagy ennél több, nevezetesen az öngyilkossági
kísérlet oka és körülményei, tehát az alapkérdés,
hogy miért és hogyan szánta rá magát egy tekintélyes
közéleti ember gyereke, Madaras államtitkár lánya erre a
megdöbbentő és csaknem tragikus végű lépésre . . . A kérdés
megfogalmazásában benne volt a felelet, de benne volt
az újabb kérdés is miért akar tisztán látni a balatondiósdi
esetben? Hiszen korábban selytelme se volt ennek a lánynak
a létezéséről, és ha nem akarja, ezután se fogja látni. Ha
olyasvalakiről lenne szó, akit ismer vagy akihez még köze
is van, érthető lenne a nyugtalansága mert kétségtelen,
hogy nemcsak a jogász szakmai érdeklődése vagy a kormánytisztviselő
közéleti felelősségtudata díktált a kezének,
amikor a telefonért nyúlt, hanem valami zavaró feszültség
is. Azt se tudja, mi a neve annak a lánynak. Egyszer látott
idegenek miatt nem szokás nyugtalankodni. Mi az hát, ami zavarja?
Ismét maga elé idézte a szombat esti helyszínt, a feldúlt
szoba képének egészét és a rombolás részleteit a letépett
festményt, a szétdobált italos üvegeket, a falhoz rugdosott
szőnyegeket, a bárszekrény kiszakított ajtaját, a lerántott
ingaórát, és ebben az ijesztő díszletben a lányt, akí élettelenül
hever a parkettán, mintha őt is a falról tépték volna le.
A visszaidézett kép láttán - ahogy előre számított rá - egyszerre
világossá vált: az élettelen lánytest és a szétvert szoba
együtt nyugtalanítja. A két tényező megfejthetetlen összefüggése:
minden, ami a lány kétségbeesett öngyilkossági
kísérletét megelőzte. Tudni akarja, és meg is kell tudnia,
mi történt a lánnyal, mielőtt hirtelen összeesett vagy erőtlenül
elnyúlt ott a szoba sarkában. Ki kell derítenie, mi történt,
ha nincs is köze hozzá, illetve, ha nem tartozik is rá.
újra kezében volt a telefonkagyló. Nem bízta titkárnőjére
a hívást, türelmesen kivárta, amíg a kórházban megtalálják
az osztályvezető főorvost, és összekötik vele. Számított
a válaszra: a Madaras lány tulajdonképpen jól érzi magát,
de egyelőre nem tenne jót neki semmiféle beszélgetés . . .
Telefonáljon néhány nap múlva, Tatár elvtárs, mondjuk
csütörtökön, ha önnek is megfelel.
Letette a kagylót, s elővette fiókjából a telefonregisztert.
Kikereste Madaras államtitkár közvetlen számát. Az Államközi
Energia Kooperáció elnöke nem kérdezte, milyen ügyben akar beszélni vele.
- Reggel fél nyolckor - mondta. - Igen, holnap, kedden.
Rágyújtott, mielőtt újra a telefonért nyúlt volna. Molnár
Kristóf számát fejből is tudta. Ha ugyan a helyén van . . .
gondolta, de már hallotta is a kagylóból a kemény, szinte
fémes hangot: - Tessék, Molnár Kristóf.
- Tatár vagyok, szervusz. Azért zavarlak, mert ahogy
emlékszem, te régóta ismered Madarast. Igen, az államtitkárt.
Mocorog bennem valami gyanú, hogy az ősidőkben
én is találkoztam vele . . .
- Negyvenötben éhenkórász egyetemista volt velem
együtt. Akkoriban naponta megfagyott, mert rongyokban
járt, de ott melózott a hídépítőkkel a Dunán. Ha emlékszel
éppen a háború után voltunk, és a gondviseléstől kaptunk
ráadásnak egy rohadt telet is . . .
- Kérdeznék egyet-mást Madarasról. Van annyi időd,
hogy velem ebédelj?
- Fölöttébb érdekelhet téged Madaras, ha egyszerre hajlandó
vagy ilyen áldozatra, mármint arra, hogy tisztességesen
ebédelj . . . Rendben.
Tatár helyére tette a telefonkagylót, és lassan felállt az
íróasztaltól. Odament a teremnek is beillő szoba ablakához.
Mint már annyiszor, ismét eszébe jutott: jó, hogy a parlament
épületének erről a szárnyáról a Dunára néznek a kormányhivatalok
ablakai. Sokat törte már sokféle kérdésen a
fejét ennél az ablaknál, amíg közben a Duna szennyesen
csillámló vizét a rakpart ideges autóforgalmát vagy ott
szemben a Várhegy nyugodt tornyait bámulta.
Huszonöt-huszonhat éve Madaras éhenkórász, rongyos
műegyetemi hallgató volt. Ma államtitkár, és a lánya tegnapelőtt
öngyilkos akart lenni a balatoni villájukban . . .
Nos, holnap reggel fél nyolckor. Madaras államtitkár meglehetősen
korán kezdi a munkanapját - gondolta, és szórakozottan cigarettára gyújtott.
első pofon
1.
A párnázott ajtó nesztelenül csukódott be Tatár mögött.
A tágas dolgozószobában bolgár cigaretták füstjének száraz illata érződött.
Az államtitkár előjött az íróasztala mögül. A néhány lépésnyi
idő, amíg Madaras feléje közeledett, Tatárnak elég
volt ahhoz, hogy a lomha mozgású, nehéz testű férfit egysZerre
huszonöt évvel fiatalabbnak lássa. Huszonöt évvel
ezelött és huszonnégy évvel ezelőtt is ez a tengerészjárás
volt Madaras különös ismertetőjele. De akkoriban sovány
voltcsupa csont és csupa szíjas izom. A ruhája meg kopott
volt, zakó helyett vedlett katonazubbonyt hordott, a nadrágja
is láthatóan másokról levetett darab volt, külföldi segélyszállítmányokból
származó kopott holmi, amihez a
háború után egyáltalán juthatott a nyomorgó egyetemi hallgató.
Ugyanaz az ember - már tegnap, amikor a megbizonyosodás
végett beszélt róla Molnár Kristóffal, tudta, hogy
nem lehet más - és mégse ugyanaz, mert ez a mai Madaras
elég húst hord már a csontjain ahhoz, hogy testes embernek
legyen mondható, meg ezt a kitűnően szabott, diszkréten
csíkos középszürke ruhát se lehet ráképzelni az egykori
nyurga egyetemistára, aki időnként megjelenik a Balaton-
parti város népi kollégiumában, hogy a Népi Kollégiumok
Országos Szövetsége megbízásából körülnézzen, rendben
mennek-e a dolgok, nem fagyoskodnak-e többet az elviselhetőnél
a kollégium lakói, a hozzá hasonlóan sovány nép-
fiai akik csak az éveik számában különböznek tőle. Instruktor
volt akkoriban Madaras, két vagy három dunántúli népi
kollégium instruktora, mindig reggel érkezett, miután végigbumlizta
a személyvonaton az éjszakát, és általában
délután négyig maradt, mert ötkor már indult vissza a személyvonattal
a fővárosba, hogy késő éjjel vagy hajnalban
megérkezzen, és reggel már ott üljön az egyetemen, zsebében
a Balaton-parti kollégium gondjaival . . .
- Üljön le, Tatár elvtárs. Kér kávét?
- Kérek. - Nézte Madaras kezét, ahogy a hüvelykujjával
megnyomta az íróasztalon a csengő gombját. A keze ma is
nagy és széles, erős kéz, de már ápolt a bőre, ápoltak a körmei
is. Zakójának ujjából keményített kézelő fehérlik. Szép
ötvösmunka a mandzsettagombja.
Madaras beleereszkedett a dohányszínű ülőgarnitúra másik
foteljába. Belenyúlt a jókora szelencébe, de mintha meggondolta
volna magát, nem gyújtott rá, maga elé tette az
alacsony dohányzóasztalra a cigarettát.
- Haladnak a RADIUS-ügyben? Ha jól sejtem, azzal
kapcsolatban keresett fel.
Huszonöt éve nem volt ilyen öblös-mély a hangja. Megnyugtató,
kellemes hang, de ahogy a teste meghúsosodott,
ez a hang is terjedelmesebbé érett.
- Hát mire kíváncsi?
Tatár lassan maga elé fújta a füstöt.
- Nem a RADIUS-ügy miatt jöttem. Más miatt. Olyan
dologban, ami egyáltalán nem tartozik rám.
Madaras felhúzta vastag szemöldökét.
- Nos, mi az, ami nem tartozik magára? De énrám igen,
igaz? Különben nem hozzám jött volna . . .
A párnázott ajtó nesztelenül nyílt. Tatár inkább csak
Madaras szemén látta, hogy valaki bejön. A titkárnő léptei
is hangtalanok voltak a vastag szőnyegen. A nő keze párnás
volt, amint párnás az arca is, az alakja is. Puhán és észrevétlenül
tűnt el, mihelyt letette a dohányzóasztalra a két kávét.
Tatár beleszippantott a kávé párájába.
- Megismétlem, hogy amiért jöttem, egyáltalán nem tartozik
rám. Ha nem akar beszélni róla, előre elnézést kérek a zavarásért.
Madaras elmosolyodott. Érdekes - figyelt fel Tatár -
éppen a mosolygása árulja el, hogy fáradt a szeme.
- Lássuk a medvét.
- Egy kislány miatt jöttem, Madaras elvtárs. A maga lánya miatt.
Hosszú csendre számított, de Madaras csak másodpercekig
hallgatott. Fáradt szeme nem gyanakvással, inkább értetlenül nézett rá.
- Maga tehát tudja . . .
Tatár bólintott.
- Tőlem független okból szereztem tudomást az esetről.
Véletlenül kerültem oda egy orvos barátommal, akit ugyancsak
véletlenül hívtak át abba a villába.
Madaras felvette a cigarettáját. Már nemcsak a szeme, a
mozdulata is fáradt volt, ahogy odahajolt az öngyújtó gázlángjához.
Csend lett. Valamelyik bútordarab halkan reccsent. Talán
a faragott íróasztal. Talán - mögötte - a nehéz könyvespolc.
Madaras beleszívott a cigarettájába, de mintha a tüdeje
kevesellte volna a füstöt, rögtön újra megszívta.
- Szóval . . . maga ott volt.
- Ott voltam.
- Maga vitte be a kórházba?
- Igen, ott volt a kocsim, húsz perc alatt beértünk Veszprémbe.
- Köszönöm. - A füst sűrűn állt Madaras arca előtt, de nem hajtotta el.
- Nem azért jöttem, hogy megköszönje.
-Azért jött, hogy megtudja, miért csinálta azt az őrültséget a lányom.
Látja, én is szeretném tudni.
Tatár megmozdult.
- Valakínek tudnía kell.
- Ugy érti, hogy ha valakinek, hát akkor nekem tudnom
kell. - Madaras hangjának nem volt se védekező, se támadó éle. - Igen?
- Előrebocsátottam, hogy olyan dologban jöttem, ami nem tartozik rám.
Madaras nehézkesen kelt fel. Lomha matrózlépteivel
visszament az íróasztalához. Állt egy ideig a faragott íróasztal
mellett, mintha azon csodálkozott volna, mit keresnek
ott az asztal lapján az iratok, aztán megfordult, és ránézett Tatárra.
- Ha nem így állít be hozzám, már régen elnézését kértem
volna. Azzal, hogy nincs időm a rendelkezésére állni.
- Zavartan elmosolyodott, s az összeugró ráncok között
még fáradtabbnak látszott a szeme, mint eddig. - Ha maguk
nem kerülnek elő idejében . . . ott Balatondiósdon . . .
- Erre ne legyen tekintettel. - Tatár is felkelt a dohányzóasztaltól.
- Mielőtt pedig eldönti, van-e értelme, hogy itt
maradjak, még valamit előrebocsátanék.
A fáradt szempár újra feléje fordult, de az államtitkár
tekintetében nem volt érdeklődés.
- Mi nagyon régóta ismerjük egymást, Madaras elvtárs.
Ebben nem voltam biztos, ezért tegnap ellenőriztem magam,
beszéltem önről Molnár Kristóffal. Amit sejtettem,
igazolódott. Az első népi kollégiumok megszervezése után,
még negyvenhatban, maga volt a mi kollégiumunk instruktora.
Nem emlékezhet rá, én csak egy voltam a többi kis
falusi surmó között, akkor tizennégy-tizenöt éves, ötödikes
gimnazista, a legcsöndesebb alak a kollégium önkormányzatában,
maga pedig az én szememben, a mi szemünkben
felnőtt, egyetemi hallgató, budapesti műegyetemista, kommunista
szervező, a mi egyetlen látható támogatónk onnan
a fővárosból. Érthető, hogy az én emlékezetemben megmaradt,
ha mindmostanáig nem azonosítottam is Madaras
államtitkárt azzal a régi Madaras barátunkkal, aki egyebek
között azt is segített kiverekedni, hógy a kollégiumunk a
hercegi kastélyban kapjon helyet . . .
Madaras elhajtotta maga elől a cigarettája füstjét. Mintegy
azért, hogy tisztábban lássa Tatárt.
- Ülj le - mondta. - De ha jobban esik, ácsorogj vagy járkálj.
Nekem rossz szokásom, hogy ide-oda közlekedek itt,
mint akinek a kelleténél több a mozgásigénye . . .
Tatár visszasétált a dohányzóasztalhoz, ahol a füstölgő
cigarettáját hagyta. A fáradtság, amit szinte Madaras láttán
kezdett érezni, egyszerre elnehezítette. Leült, s csak ezután
nyúlt a cigarettájáért. Az ablakon benyilazó fényben
szerpentinesen kanyargott a kék füst.
Madaras összekulcsolta a háta mögött a két nagy kezét.
Az ablak felé fordult, aztán megszólalt:
- Amit Jutka csinált, én vagyok az oka. - Kisvártatva
hozzátette: - A lányomat Jutkának hívják.
- Szombaton kapták meg az érettségi bizonyítványt. Én
aznap otthon maradtam. Készülnöm kellett hétfőre. Bo nyolult
tárgyalás hétfőn. Nyugodtan akartam készülni.
Kint ültem a balkonon, amikor a gyerek hazaért. Hallottam
a csengetést. Aztán az előszobaajtó csapódását is. Az
öregasszony engedte be. Róza néni. Házvezetőnő nálunk.
- Házvezetőnő? Családtag. Vártam a gyereket, de nem jött
ki a balkonra. Aztán hallottam, hogy sír az öregasszony.
Mindenen sír. Örömében is, bánatában is. Rögtön eltörik
nála a mécses. Hatvanéves. Azt hittem, örömében sír. Mert
leérettségizett a gyerek. Bementem a hallba. Az öregaszszony
meg a lányom még mindig az előszobában volt. A sírás
se akart megszűnni. Mindegy, hadd sírja ki magát. A
balkonon kiszáradt a szám a melegtől. Ittam egy korty vizet.
Amikor letettem a szifont és megfordultam . . . ott állt
előttem a lányom. Láttam, hogy sápadt. Mögötte az öregasszony.
Az még sápadtabb. Szorította a szájához a zsebkendőjét.
Na, lássuk azt az érettségi bizonyítványt. A gyerek
csak állt előttem. Sötétkék rakott szoknya, hímzett fehér
blúz. Ezt kell viselniük az iskolában ünnepélyes alkalmakon.
Csak állt előttem. Az öregasszony meg egyszerre
úgy elkezdett zokogni, mintha megütötték volna. Talán
megmozdultam, talán meg se mozdultam, de a gyerek fél
lépést hátrált. Aztán kimondta, hogy ő nem kapott érettségi
bizonyítványt. Miért? Hogyhogy nem kaptál? Megint
lépett egyet hátrafelé. Mögötte az öregasszony kitárta a karját.
Mintha védelmezni akarta volna. A gyerek már falfehér
volt. Aztán egyszerre rántott egyet a vállán. Azért nem kapott
bizonyítványt, mert háromból meghúzták. Idegesen
lelökte magáról az öregasszony kezét. Már dacos volt. Öszszeszorította
a száját, úgy nézett fel rám. Éreztem, hogy még
mindig száraz a szám. Azt is tudtam, hogy a szódásüvegért
kellene nyúlnom. De nem nyúltam érte. Álltunk egymással
szemben, a gyerek meg én. Néztük egymást. Egyszerűen
nem tudtam elhinni, hogy háromból megbuktatták. Soha-
se volt eminens diák, de négyesnél sohase volt rosszabb az
átlaga. Megint rántott egyet a vállán. Azt mondta: az érettségi
biztos az oka. Ezt még nehezen mondta ki, de ahogy
túlesett rajta, megeredt a szava. Hogy az érettségi biztos
egy fiatal krapek volt, kukacos fiatal krapek, még rá volt
száradva a szájára az anyatej, biztosan először volt életében
érettségi biztos az ürge, meg akarta játszani az eszét, hogy ő a jani . . .
Madaras végigsimított a homlokán.
- Nem tudom, mennyire ismered ezeknek a mai gyerekeknek
a szövegét. Nekem volt módom megtanulni a szótárukat.
Annak ellenére, hogy sohase volt elég időm a lányomra.
Hát ezzel a szókinccsel folytatta. Az érettségi biztosnak
nem tetszett az ő miniszoknyája vagy a tollbokrétája,
tehát a frizurája, nem komálta a humorát se. És így tovább.
Az a summa summárum, kedves szülő, hogy háromból megrántottak.
Matekból, magyarból. Franciából is. Mert francia
tagozatos az osztály, franciából is érettségiztek. Tragika
lett a lányod, kedves szülő, de ne ess válsághangulatba.
Ugyse vettek volna fel egyetemre, egyikre se, mert nem is
akartam egyetemre menni, a mi családunkban elég két diplomás,
te meg az anyám, még sok is kettő, ahogy néha szemléllek
benneteket . . . Akkor pofon vágtam. Először életében.
Először életemben. Az öregasszony sikított, mintha
ő kapta volna a pofont. A lányom meg se mozdult, állt tovább
előttem. Pedig mielőtt megmondta, hogy megbukott,
kétszer is úgy lépett hátra előlem, míntha attól a pofontól
rettegett volna, amit végül is megkapott.
A cigaretta percekkel korábban elaludt Madaras ujjai között.
Szétmorzsolta a fél cigarettát, bele a nagy hamutartóba,
s a filter fehér rudacskájával kis kupacba kotorta össze a
hamutartó közepén a hamut és a dohánytörmeléket.
- Nem tudom, miért ütöttem meg. Sokat gondolkoztam
azóta, miért tettem. Még most se tudom. Rémlik, hogy a
magam érettségijére gondoltam, negyvenkettőben, arra a
néhány napra, amíg úgy rettegtem, ahogy később a bombázások
alatt se meg az ostrom alatt se, amikor pedig katonaszökevény
voltam, naponta agyonlőhettek volna . . .
Az érettségi napjaiban féltem a legnyomorultabbul egész
életemben. Hogy mi lesz, ha nem érettségizek legalább jelesre.
Muszáj jelesre érettségiznem, különben nem mehetek
egyetemre. Mert az özvegy anyámtól egy fillérre se számíthatok,
az egyetemre én csak akkor kerülhetek be, ha megkapom
a tandíjmentességet. Dupla félelem volt. Egyrészt
attól rettegni, hogy nem leszek jeles. Másrészt attól rettegni,
hogy azért nem leszek jeles, mert éppen a félelem miatt
szereplek rosszul az érettségin. Nem lenne igaz, ha azt
mondanám, hogy ez az egész megfordult a fejemben, amikor
ott álltunk egymással szemben, a gyerek meg én. Nem
a fejemben fordult meg, csak az idegeimben aktivizálódott
valahogyan az a régi rángatózás. Amire viszont világosan
gondoltam egy pillanatig vagy a pillanat bizonyos hányadáig . . .
arra, hogy megaláztak. Megaláztak, és a megalázásomnak
a lányom az oka. Évekig átengedték minden
tárgyból. Néha nemcsak átengedték, hanem még szépítettek
is a kegyelemjegyén, kettesből hármasra kozmetikázták.
Igy ment évekig. Tekintettel rám, a beosztásomra.Nemcsak
nem buktatták meg se matematikából, se magyarból,
se franciából, hanem ráadásul szalonképesse is kozmetikázták
a félévi meg az év végi jegyeit. Aztán odakerült az érettségi
biztos elé, aki vagy tudta a tanároktól, kinek a lánya
Jutka, vagy nem tudta. Mindenesetre az első variáns a valószínűbb,
ismerve a tanári mentalitást. Az érettségi biztosban
kísértés támadt, hogy lássuk csak, mit ér valójában ez az
elkényeztetett fruska. Nem kellett sok hozzá, hogy gyorsan
kiderüljön, ami ki is derült. Az ifjú érettségi biztos pedig
addigra eldöntötte, hogy be fogja mutatni, mílyen az
igazi spártai jellem, akinek nem imponál semmiféle rang.
Különösen nem imponál, ha előre felhívják a figyelmét,
hogy mi a dolga egy államtitkár lánya esetében. Hadd tudja
meg odafönt a magasban az az államtitkár, hogy akad még,
aki nem hajlandó hétrét görnyedni semmiféle tekintély előtt.
Ezt a sanszot adta meg neki a lányom. Ellenem, aki annyira
el akartam kerülni mindig, hogy miattam a legkisebb mértékben
is kedvezzenek a gyereknek. Annyira el akartam
kerülni, hogy soha be nem tettem a lábam az iskolájába.
Négy év alatt egyetlen tanárjával se beszéltem róla.
Eszébe juthatott, hogy otthagyta a dohányzóasztalon a kávéját.
- Kihűlt, de így jobb is. Legalább oltja a szomjamat.
Megint száraz a szám. A gyógyszerektől is kiszárad az ember
szája. Háromféle gyógyszert kell szednem. A szívemet
igyekeznek karban tartani. Tavalyelőtt az EKG megijesztette
a doktorokat. Mert én még sohase panaszkodtam a
szívem miatt. - Vastag, csontos ujjaival belekotort ritkuló
ősz hajába. - Igen, a pofon . . . Még állt előttem egy ideig.
Lehet, hogy csak egy másodpercíg, lehet, hogy sokkal tovább.
Aztán egyszerre elhagyta az ereje. Ezt abból láttam,
hogy szinte lelettyedt mind a két válla. Kitámolygott onnan
a hallból. Az öregasszony is eltűnt utána. Én meg ott-
maradtam. Nagyon szomjas voltam. Nem volt türelmem
poharat tartani a szifonhoz. A számhoz emeltem a csövét,
úgy eresztettem a torkomba a szódát, mint valamikor gyerekkoromban,
amikor vasárnap délfelé szódáért küldtek a
szomszédok, én meg nem tudtam megállni, hogy legalább
egy-két korty erejéig meg ne vámoljam az üveget, úgyis
tudtam, hogy majd a szódagyárost szidják, aki a háborús
viszonyokat kihasználva, a szénsavhiányra hivatkozva csapja be a vevőket.
A puha járású titkárnő két iratot tett le Madaras elé. Az államtitkár
gépies mozdulattal orrára illesztette a szemüvegét.
Az egyik papírba bele se nézett, aláírta, a másikat végig-
olvasta, mielőtt rátette volna a kézjegyét. Az ablakon beeső
fény szöge időközben megváltozott. Madaras őszülő
haja frissen mosottnak látszott a fénypásztában.
A titkárnő még visszafordult az ajtóból, s olyan halkan
kérdezett valamit, hogy Tatár nem értette a szavait. Madaras
türelmetlen mozdulattal rántott egyet a fején.
- Majd szólok - mondta.
A titkárnő nesztelenül behúzta maga után a párnázott ajtót.
Madaras ott maradt az íróasztala mögött. Fáradtan nehezedett
rá két könyökére. Levette szemüvegét, s az egyik
szárával megvakarta az állát. Elmosolyodott.
- Furcsa fráter vagy te, hallod. - Csak most nézett rá Tatárra.
- Semmit se kérdezel, de aki szemben ül veled, kényszert
érez, hogy beszéljen. Nézel azzal a tisztességes, komoly
szemeddel, és az embernek vallania kell.
- Tévesen értékeled a helyzetet - húzta el a száját Tatár.
- Ha vallani akarsz, legfeljebb azt vallhatod be, hogy jól-
esett elmondani végre valakinek . . .
- Lehet - bólintott Madaras, és mély lélegzetet vett.
Mindjárt fel is állt a faragott íróasztaltól, s végigsétált a
szobán. - Elmondani valakinek . . . Miért nem kérdezed meg,
hogy elmondtam-e a feleségemnek?
Tatár hallgatott. Odébb igazította maga előtt az asztalon
a gyöngyházfényű hamutartót, s megszámolta a három cigarettavéget.
Madaras már valahol mögötte állt.
- Nem mondtam el a feleségemnek. Nem azért, mintha
attól tartottam volna, hogy veszekedés lesz. Az öregaszszonynak
se szóltam, hogy hallgasson a történtekről. Amikor
ebédelni hívott, azt mondtam, nincs étvágyam. Egyenek
nélkülem. Hát akkor őneki egyedül kell ebédelnie . . .
Mert Jutka elment hazulról. Mária pedig még nem jött
haza a rendelőből. Mária a feleségem. Fogorvos. Szóval,
az öregasszony kiment, én meg ott maradtam a balkonon.
Szomjas voltam. Az előbb mondhattam volna az öregaszszonynak,
hogy adjon egy pohár szódát, de nem mondtam
neki. Ahhoz meg nem volt kedvem, hogy visszamenjek a
hallba, ahol pofon vágtam a lányomat. Már nem tűzött oda
a balkonra a nap. Elaludtam az árnyékban. Arra ébredtem,
már estefelé, hogy megfájdult a derekam a nyugágytól.
Nem volt kedvem felkelni. Hallottam, hogy a feleségem a
hallban van. Telefonált. Hosszan társalgott valakivel. Fél-
óra múlva még mindig beszélt. Feltápászkodtam a nyugágyból.
Nyújtózkodtam, benéztem a hallba. A feleségem a
szőnyegen ült. A kocsija slusszkulcsával rajzolgatott maga
elé a szőnyegre. Többször is nevetett. Többször is megjegyezte
valakiről, hogy jópofa. Eszembe jutott, a jókedvéből
ítélve, nem tudhatja még, hogy a gyerek három tárgyból
is megbukott az érettségin. Lenn az utcán locsolóautó
ment. Végigspriccelte a parkoló kocsikat. Valamelyiknek a
gazdája kirohant a szembeni házból. Káromkodott a locsolóautó
után, hogy ráverte a piszkot az ő tiszta kocsijára.
Közben a hallban a feleségem befejezte a telefonját. Talán
azért, mert Róza néni szólt neki, hogy vacsorázni kellene.
Bementem a balkonról. Köszöntünk egymásnak. Megkérdeztem,
hol a gyerek. Egyik se tudta. Kimentem a hallból,
bekopogtam a gyerek szobájába. Nem felelt. Benyitottam.
A szoba üres volt. A játékmackói kórusban bámultak rám
a heverőjéről. Nyolc játékmackót számoltam meg. Eszembe
jutott, hogy mindaddig nem is tudtam erről a készletről.
Nyolc plüssmackó. Kisebbek, nagyobbak, fehérek, barnák,
szürkék. Egy rózsaszín is, annak a legbutább a képe. Még
most se tudom, hogy ezt az esetet megelőzően mikor jártam
utoljára a gyerek szobájában. A plüssmackók fölött a
falat kisebb-nagyobb fotókkal tapétázta végig. Nagyhajú
szakállas beat-zenekarok, az egyiken egy néger gitáros
eksztázisban, ha jól emlékszem. Ez a kép volt a legnagyobb.
- Jimi Hendrix - mondta Tatár.
- Az kicsoda? - kérdezte hökkenten Madaras.
- Annak a képét láthattad a lányod falán. Néger gitáros.
Már meghalt. Elintézték a kábítószerek.
- Tájékozott vagy. - Az államtitkár megkerülte Tatárt,
és leült vele szemben. - Miért nem mondod ki, amire gondolsz?
- Mosolyt erőltetett. - Mondjam ki én? Lehetnék én
is tájékozott, ha többször is megfordultam volna a lányom
szobájában. Ha loptam volna magamtól időt, hogy néha
meghallgassam. Vagy beszéltessem. Ráhibáztál a lényegre.
Sohase volt elég időm a gyerekre. Egyáltalán nem volt rá
időm. Az anyja irtózik a lemezjátszótól. Tőle hiába kért
pénzt lemezekre a gyerek. Jutka hozzám jött. Nem értem
rá, gyorsan akartam végezni. Válogassa ki a lemezeket a
hanglemezboltban, aztán szóljon a gépkocsivezetőmnek, az
majd elmegy a lemezekért, kifizeti, hazaviszi. Látom, nem
egészen érted. Megmagyarázom. Nem válik dicséretemre,
de az igazsághoz hozzátartozik. Nekem sohase volt érzékem
a figyelmességekhez. Ebből különböző félreértések
adódtak. Pakots segített rajtam. Pakots a gépkocsivezetőm.
Amolyan higanyember. Szenvedély és ügyíntéző. Anyagbeszerzőnek
vagy menedzsernek született. Nem elégíti ki
a sofőrködés. Rávett, hogy bízzak rá minden születésnapot,
névnapot, évfordulót, mindenféle komplikáltabb bevásárlást.
Idővel kisajátított magának minden elintéznivalót.
Az öregasszonytól áttestálta magára a piaci beszerzést
is. Hústól a zöldségig mindent ő vásárol. Az öregasszonynak
csak a listát kell összeállítania. Pakots törzsvendég a
Fény utcai piacon, a Nagyvásárcsarnokban. Mindenütt.
Szíve szerint ő menne helyettem a szabóhoz ruhát próbálni,
de nem egyezik az alakunk. Hogy visszatérjek Jutkához . . .
az ő bevásárlásait is Pakots intézte mindig. Elment vele a
hanglemezboltba, a gyerek válogatott, Pakots fizetett. Ha
a gyerek bőrszoknyát akart vagy bőrnadrágot, már nem
emlékszem, akkor is Pakots ment vele. A télen egy hétig
koslattak valami combig érő tengerészcsizma miatt. A múltkor.
A faragott íróasztalon halkan búgott a telefon. Madaras
nehézkesen felállt. A mozdulata, ahogy a homlokához nyúlt,
már ismerős volt Tatárnak. Mintha nem tudta volna egy
pillanatig, miért is kelt fel, Madaras csak akkor mozdult az
íróasztala felé, amikor a telefon újra jelzett.
Tatár az órájára nézett. Negyed kilenc. Különös mintha
napok óta ülne itt, és hallgatná ezt a fáradt embert.
- Sürgesse meg a közgazdasági osztályt - mondta a telefonba
Madaras. - Holnapra ígérték a számításokat, de ha
rákapcsolnak, mára is megcsinálhatják. Addig nem adhatunk
választ . . . Jó a megérzése, barátom, nem ok nélkül
sürgetik az osztrákok. Ezért kell háromszor meggondolni. Rendben.
Feljegyzett valamit. Nézte egy ideig, amit felírt, majd
logarlécet kotort elő az íróasztalon heverő iratok alól.
Gyors, biztos mozdulattal tolta rá valamelyik értékre a logarléc
nyelvét, odébb igazította az ablakot, rápillantott az
előbbi jegyzetére, aztán letette a logarlécet, és kicsengetett
a titkárnőjének a telefonon.
- Egy órára kéretem a Tervhivatalból Bojtor elvtársat.
Köszönöm. És egyelőre, amíg nem szólok, ne kapcsoljon
be senkit, kérem.
- Hol hagytam abba? Igen, szóval . . . kerestem a szobájában
a gyereket. Az öregasszony utánam jött. Mindig száraz
a keze. A mosószerek szárítják ki a bőrét. Dörzsölgette,
mintha mosta volna a száraz kezét. Odasúgta nekem, hogy
rosszat sejt. Hiányzik a helyéről a nyaraló kulcsa. Ehhez
tudnod kell, hogy a gyerek egyszer már elment a Balatonra
az engedélyem nélkül. Akkor ideges voltam, és amikor
hazakerült, lehordtam. Nem azért, hogy engedély nélkül
ment el, és szó nélkül vitte el a kulcsot is. Csak azért, mert
arra gondoltam, hogy ki tudja, milyen társasággal szökött
le a Balatonra. Most azonban nem haragudtam rá. Amit
csinált, azt a pofon egyenes és logikus következményének
éreztem. Megkérdeztem a feleségem, szólt-e neki a gyerek,
hogy elmegy Balatondiósdra. Már hogyan szólt volna neki,
hiszen ő otthon se volt, nem találkozhattak. Láttam,
hogy jóformán nem is figyelt odamit beszélek. Megvártam,
amíg az öregasszony kimegy a konyhába. Akkor megkérdeztem,
mit gondol, hogyan is sikerült a lányunk érettségije.
Meglepődött, mintha akkor hallott volna először az
érettségiről. Vártam, hogy kérdezzen. Semmit se kérdezett.
Erre megmondtam, hogy Jutkát három tárgyból megbukttatták.
Nevetni akart. Nem sikerült neki. Nem tudott uralkodni
a bosszúságán. Mondott egy cifrát a gyerek tanáraira.
Hogy őt semmire se figyelmeztették. Becsületesen tájékozódott
mindig, hogy mit mondtak a szülői értekezleteken
a tanárok, egyszerse értesült, hogy Jutka akármelyik tárgyból
is bukásra állna. De ha mások előtt nem akartak szólni,
mire való a telefon. Amikor az egyik kedves tanárnőnek
protekcióra volt szüksége, arra is vette magának a fáradságot,
hogy levelet írjon. Miért nem figyelmeztettek bennünket
Jutka rossz jegyeire? Az ellenőrzőjét se kellett soha
aláírni. Minden mondatához hozzátette: felháborító, felháborító.
Megmondhattam volna, amit az érettségi biztos
indítékairól gondoltam, de inkább úgy döntöttem, hogy a
magam részéről befejezem a témát. Vacsora közben a feleségem
csak egyszer szólalt meg. Hogy majd ő előveszi a
taknyost, csak kerüljön elő a Balatonról. Nem ettem végig
a vacsorát, bementem a dolgozószobámba, és beletemetkeztem
a papírjaimba. Dolgoztam, amíg a szemem bírta.
Lefekvés előtt bevettem az altatót. Másnapra is bőségesen
maradt munkám, ki akartam aludni magam. Reggel a feleségem
nem várta meg, hogy felébredjek. Fél nyolckor beült
a kocsijába, és elment hazulról. Egy pillanatig eszembe
jutott, hogy hátha a gyerek után a Balatonra . . . De amíg
ezt gondoltam, az is eszembe jutott, hogy képtelen a gondolat.
Még éreztem a fejemben az altató hatását. Az altatótól
jutnak az ember eszébe képtelen gondolatok. Arra is
gondoltam, hogy el kellene hagynom az altatót. Erre sokszor
gondolok. Elutazni két hétre, istenigazából kikapcsolódni
valahol hegyi levegőn. Ott rászoktathatnám magam,
hogy altató nélkül is merjek lefeküdni. Nevetséges, hogy
valaki negyvenhat éves fejjel szinte ne érezze biztonságban
magát, ha nincs állandóan altató a keze ügyében. Vagyis az
a nevetséges, amit én csinálok. Altató az éjjeliszekrényemben.
Altató a fürdőszobaszekrényben. Altató a gépkocsi-
vezetőmnél. Állandóan benne az altató a bőröndömben is,
amit külföldre viszek magammal. Altató lent a nyaralóban.
Mindenütt legalább két hétre való Tardyl. Mintha gyűjteném.
Nevetséges. Vasárnap óta azt is tudom, hogy több
mint nevetséges. Ha nem tartok a nyaralóban is annyi altatót . . .
Mert ahányszor lent voltam tavaly Balatondiósdon,
mindig vittem magammal. Odaraktam a többihez a
faliszekrénybe, a fürdőszoba tükre mellé. Ott találta meg a
gyerek. Ha nincs ott annyi altató, nincs kísértés se. Nem
tudom, mikorra ért le Balatondiósdra. Tegyük fel, hogy
autóstoppal ment. Ebben az esetben már kora délután odaért.
Magában sírt. Ez a természete. Sohase láttam hangosan
sírni. Mindig befelé nyelte a könnyeit. Hang nélkül. Ez a
legrosszabb egy lánynak, ahogy én elképzelem. Ha autó-
stoppal ment, végigbőgte magában az utat. Azért vitte a
kulcsot, hogy a kertésztől ne kelljen kérnie. Beszökött a
villába, magára zárta az ajtót. Egyedül tudta magát. Ettől
iztán egészen kész lett. Tudta, hol tartom az altatót. Bement
a fürdőszobába, elővette az üvegeket. Nyelte a tablettákat,
amíg bírta. Vékony gyerek, nem kellett sok a szervezetének.
Ha a kertész nem talál rá idejében . . . Ha az orvos
barátod nincs kéznél . . . Én meg végigültem a vasárnapot
az íróasztalomnál. Dolgoztam, mint akinek semmi
mással nem kell törődnie, csak a legutóbbi bécsi konzultáció
jegyzőkönyvi anyagával. Balatondiósdról a kertész
nem mert nekem telefonálni. A gépkocsivezetőmet hívta
fel. Pakots intézett mindent. Anélkül hogy nekem vagy a
feleségemnek szólt volna. Mi szombaton éjjel semmit se
tudtunk. Vasárnap se. Szombaton éjjel Pakots felhívott.
Meg akarta mondani. A feleségem nem volt otthon, én meg
már aludtam. Altatóval. Nem hallottam a csengetést. Pakots
önállóan intézkedett. Ahogy megszokta. Mindent
megszervezett. Járt a mentőknél, elintézte, hogy vasárnap
felhozzák a veszprémi kórházból a gyereket. Eddig gyakran
mondtam magamban róla, hogy született szolgalélek.
valamikor tökéletes urasági inas lett volna. Vasárnap óta
más a véleményem. Karikás volt a szeme, amikor elém állt,
hogy mindent elmondjon. Miutánmindent rendbe hozott.
Jelentette, ez a szavajárása, mintha katona volna, hogy
Jutka már nincs életveszélyben. Itt fekszik a Kútvölgyi úti
kórházban. Nyugodtak lehetünk, minden fair. Ez is a
szavajárásához tartozik. A feleségem sírógörcsöt produkált,
de három és fél perc múlva abbahagyta. Öszintén beszéltem
veled. Mert amit elmondtam, nem tartozik rád.
Tatár belenézett a hamutartóba. Hat cigarettavég. És még
mindig alig múlt fél kilenc. Felemelte a fejét.
- Tetszetősen hangzik, ahogy levezetted az okból az okozatot,
vagyis az első pofonból az öngyilkossági kísérletet.
Mert ez volt a lányod életében az első pofon, ha jól értettem.
Mintha megrándult volna az államtitkár állkapcsa.
- Tetszetősen . . . ebben a helyzetben, ahogy itt ülünk
ketten, rossz ízét érzem ennek a szónak.
Tatár elmosolyodott.
- Ne érezd rossz ízét. Mindjárt kiderül, miért ne. De
előbb hadd kérdezzek valamit.
- Meglep, hogy erre is sor került. Kérdezz.
- Referált-e arról is a sofőröd, hogy a balatondiósdi villátokban
tökéletesen szétverték azt a szobát, ahol a lányodat találtuk?
Madaras szemében őszinte volt a csodálkozás.
- Most hallom először. Nyilván még nem volt mersze.
Azt hihette, hogy . . . Nem is tudom, mit hitt. Gondolhatta
volna, hogy nem érdekel. A gyerek életben maradt, ez a
legfontosabb. Kit érdekel ilyen esetben anyagi kár? - Láthatóan
egyszerre döbbent rá, mit is hallott. - Miért verte
volna szét Jutka a szobát?
Tatár a dohányzóasztal lapját nézte. A fényes síkot nem-
rég érhette el az ablakon beeső fénypászta. Hányadikos
anyag is volt a gimnáziumban a fénytan? Mindegy. A fényů
visszaverődésének törvénye szerint, ha a fénysugár sima
felületre, például tükörre esik, egy része elnyelődik, másik
része visszaverődik, a beeső és a visszavert sugarak egy síkban
vannak a beesési merőlegessel és egyforma szöget zárnak be vele . . .
- Érzésem szerint azt a szobát nem a lányod dúlta fel, hanem
valaki más. Vagy éppen mások. Azért is jegyeztem
meg, hogy tetszetős, amit elmondtál. Tetszetős, de nem teljes
magyarázat. Ami történt, abban a lányodnak adott első
pofon csak egy tényező a többi között. Szerintem a lányod
nem egyedül volt ott a villában. De kivel? Vagy kikkel?
Madaras lassan a homlokához nyúlt.
- Nem tudom. - Gépiesen ismételte meg - Nem tudom.
- Feltételezel olyan indulatot a lányodban, hogy szétverjen
egy szobát? Láttam egy letépett festményt isott.
A kampóval együtt, amin függött, azzal együtt tépték ki a
falból. Megnéztem a kampót meg ahonnan kitépték. Erős
tiplibe volt becsavarva. Ahhoz erő kellett, hogy kitépjék.
A lányod vékony, ahogy mondani szokás, törékeny fajta.
Ettől persze lehet erős is. Nemcsak a szervezete, mert jó
szervezete van, ha kibírta a mérgezést, hanem az izmai is
lehetnek erősek egy vékony lánynak. Te ismered őt.
- Nem tudom feltételezni róla, hogy romboljon. Nem
állíthatom, hogy jól ismerem. De egyet biztosan tudok.
Mindig különös gonddal vigyázott maga körül a tárgyak
épségére. Említettem már neked a plüssmackóit. Az egyiket
én vettem neki legalább tízenöt éve. Ma is vadonatújnak
látszik. - Belenézett a cigarettája füstjébe. - Még egy
adalék, ha érdekeL Hároméves lehetett, alig látszott ki a
földből. Összetörte a fajansz poharát, amibe a kakaót szokta
kapni. Kiesett a kezéből, tucatnyi darabra tört. Éktelenül
sírt. Hiába vigasztaltam, hogy veszek neki másikat. Veszek
tízet is, csak hagyja abba a bőgést. Nem, neki az az összetört
kell, de egészben. Akkor még nem Pakots volt a sofőröm,
hanem egy Timár nevű széltoló. Rengeteget hazudott, de
arany keze volt. Igazi ezermester. Hát ez a Timár ragasztotta
össze a gyereknek a poharat. Végtelen türelemmel, egész
este dolgozott rajta. A gyerek meg ott ült mellette, kídugta
a nyelvét és úgy mozgatta, ahogy Timárnak a keze járt.
Verebet lehetett volna fogatni vele, amikor újra egyben
látta azt az ócska poharat. - Tétován ingatta a fejét. - Nem.
Az én érzésem szerint Jutkától tökéletesen idegen a rombolás.
- Megerősítettél abban, amít gondoltam - dőlt hátra a
fotelban Tatár. - A feltevésemben, ami szombat este óta
nem hagy nyugodni. A lányod nem egyedül volt ott a villában.
Mindenesetre kíváncsí vagyok, elárulja-e, kikkel volt
ott. Neked mit mondtak, mikor lehet majd beszélni vele?
- Nem mondták. Türelmet kértek.
- Ha tudunk beszélnivele, okosabbak leszünk. Meglátogatod délután?
Madaras álla megint megrándult.
- Gyáván, de bemegyek hozzá.
A titkárnő újra bejött. Nesztelenül mozgott a szőnyegen,
kinyitott egy falba süllyesztett szekrényt, szódásüveget vett
elő, poharakat és fél üveg konyakot.
Madaras láthatóan türelmetlenül nyúlt a szódásüvegért.
- Kérsz szódát a konyakhoz? - kérdezte Tatártól.
- Szódát igen, konyakot nem. Magam vezetek.
Madaras mohón kortyolta ki a csiszolt pohárból a szódavizet,
s mindjárt tele is töltötte újra a poharát.
A titkárnő kivitte a kávéscsészéket. Madaras becsukta
utána a párnázott ajtót. Nehéz lépteivel végigmérte a szobát.
- Mi érdekel még? - kérdezte.
Tatár hallgatott. Vajon igaz-e a megérzése, hogy ez az
ember tovább akar beszélni, sok mindent el akar még mondani?
Segítsen-e Madarasnak, vagy inkább hagyja, hogy
egyedül döntsön, tovább beszél-e?
- A feleséged Azthiszem, őt is megviselte, ami történt.
Madaras megállt a faragott íróasztalnál, nekitámaszkodott
a szélének. Sokáig nézett maga elé, kezében a csiszolt
üvegpohárral. Aztán kortyolt a szódavízből.
- A feleségem . . . Rajta nem látszik, ha megviselivalami.
- Mintha egyszerre megkeményedett volna a fáradt
szeme. - Mária kemény ember. Mindig ura az érzelmeinek.
Legalábbis mindig elég az önuralma ahhoz, hogy el ne
árulja az érzéseit. Céltudatos ember. Mindig is az volt. Különben
nem lennék a férje. Ö szervezte meg a házasságunkat is.
- Rég felismert törvény, hogy a nők választanak ki bennünket
- mosolyodott el Tatár.
- Ebben nem hiszek - legyintett Madaras. - Annak ellenére
nem hiszek, hogy az én esetemben igazolódott ez a szabály.
Én negyvenhétben végeztem az egyetemen. Illetékes
pártszervek úgy döntöttek, hogy utazzak együtt Jugoszláviába
az egyetemísták Vasvári-brigádjával. Részt vettünk
az Omladinszka Pruga, az ifjúsági vasút építésében. Rengeteget
dolgoztunk. Jókedvűek voltunk, lelkesek. Nem
kíméltük magunkat. Forradalmi munka volt, annak éreztük.
Azt hiszem, boldog voltam azon a nyáron, pedig soha-
se laktam jól igazából. Később sokáig álmodtam az esti
tábortüzekről, az éjszakába nyúló nótázásról. Omladinszka
Pruga . . . Azzal fejeződött be az ifjúságom. Ezt ne vedd
érzelmes kijelentésnek. Egyébként rossz vizet ittunk, káros
ásványi sók voltak benne. Megtámadta a fogaimat, de akkor
még nem törődtem ilyen jelentéktelen aprósággal. Öszszel
hazaértem, közölték velem, hogy az éppen csak megalakult
Tervhivatalban a helyem. Először megijedtem a felelősségtől,
amit a munkám jelentett. Azt mondták, ne ijedezzek,
hanem nőjek hozzá a felelősségemhez. Nem túlzás,
hogy nem volt se éjjelem, se nappalom, nem volt magánéletem.
Dolgoztam. Fogcsikorgatva. Mert hiába végeztem
kitüntetéssel az egyetemen, a gyakorlati termelésben vajmi
kevés volt a tapasztalatom. Részt vettem a bauxit- és alumíniumipar
államosításának előkészítésében. Részt vettem a
száznál több munkást foglalkoztató ipari üzemek államosításának
előkészítésében. Meg egy csomó más munkában,
de azoknak a jelentősége össze se hasonlítható ennek a három
nagy melónak a súlyával. Te akkor még jóformán gyerek
voltál, de politikus elme, akár a legtöbb népi kollégista,
neked nem kell magyaráznom, mekkora erőbedobás kellett
ahhoz, amit mi végeztünk. Magammal törődni nem volt
időm, de igényem se, hogy törődjek magammal. Rendszertelenül
ettem, sovány voltam, de észre se vettem. Amíg a
fogaim nem figyelmeztettek. Mert hamarosan figyelmeztettek.
Nem volt mese, kezeltetnem kellett a fogaimat.
Mária akkor volt végzős, az ő kezébe kerültem a rendelőintézetben.
Haragudott rám, mert legtöbbször nem tudtam
igazodni az előre kijelölt időponthoz. Nem tőlem függött,
időben befejeződik-e egy szigorúan bizalmas megbeszélés,
ahol életbevágó döntéseket kellett előkészíteni. Én
voltam a legfegyelmezetlenebb vagy inkább legmegbízhatatlanabb
betege. De akármennyit késtem, megvárt. Akkor
is, ha már régen letelt a munkaideje. Egyik éjjel tizenegykor
végzett velem. Elkísértem hazáig. Ember módra akkor váltottunk
először szót. Addig csak annyit beszéltünk, amenynyit
ő kérdezett a fogaimról és amennyit én feleltem. Akkor
éjjel a kihalt Nagykörúton szinte csak ketten voltunk. Láttam,
hogy kedvetlen. Azt hittem, fáradt. Oldani akartam a
rosszkedvét. Megkérdeztem, mivel tehetném jóvá, hogy
miattam fáradt. Azt mondta, nem fáradt, más a gondja.
Romházban lakott. Az illetékes építésügyi hatóság úgy
döntött, hogy a házat le kell bontani, mert már életveszélyes.
A lakókat kiköltöztetik. Neki egy ócska üzlethelyiséget
ajánlottak fel. Választhat, megosztja-e az üzlethelyiséget
a patkányokkal, vagy hazautazik a szüleihez vídékre.
Megígértem, hogy megpróbálok segíteni rajta. Valami alkalmasabb
lakást szerezni. Megpróbáltam, nem sikerült.
Időm se volt, hogy eleget járjak a dolog után. Ahhoz meg
még túl keveset láttam a gyakorlati életből, hogy tudtam
volna, hol kell protekciót szerezni. De a fő akadály az idő-
hiány volt. Hirtelen jutott eszembe, hogy én háromszobás
lakásban élek. Csaknem üres lakásban. Két-három bútor-
darabom volt csak, fekhely, szekrény, ami folyton összedőlni
készült, két szék, asztal, amin dolgoztam is, főztem is,
mert rajta tartottam a villanyrezsót. Gyakorlatilag egyetlen
helyiséget laktam a három szobából. Talán egy hét múlva
jutott eszembe az ötlet. Kezelés után mondtam neki,
hogy ha megfelelőnek tartja, költözzön be nálam a másik
két szobába. Vagy ami még jobb, én választom a külön bejáratú,
szeparált szobát, akkor övé a két egybenyíló helyiség,
nem zavarjuk egymást. Gondolkodási időt kért. Azután
hozzám költözött. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy
ezután se találkoztunk többet, mint korábban. Egy lakásban
éltünk, de nem láttuk egymást. Akkor beszéltem vele,
ha a fogorvosi székben ültem a keze alatt. Már amennyit az
ember beszél, amikor a szájában turkálnak. Hetek múlva
egy este megint úgy alakult, hogy csak nyolc óra után értem
oda a rendelőintézetbe. Várnom is kellett, még ketten voltak
előttem. Megint elmúlt tíz óra, mire végzett velem.
együtt indultunk haza. Hűvös volt, én is fáztam, ő is. Addig
észre se vettem, hogy széllel bélelt meg kopott is a kabátja.
Találtunk egy vendéglőt, amelyik még nyitva volt.
Meghívtam vacsorázni. Ettünk valami ízetlent, de legalább
meleg volt. Fizetéskor szóltam a pincérnek, méressen tele
egy üveget rummal. Otthon a lakásban is hideg lesz, majd
megosztjuk a rumot. Amióta ott lakott nálam, először találkoztunk
a közös lakásunkban. Azt mondta, meg se néztem
még, hogyan rendezkedett be a két szobában, amit voltam
kedves a rendelkezésére bocsátani. Azt feleltem szigorúan,
hogy csak egy feltétellel: ha van két pohara. Bementem
hozzá. Láttam, hogy vegyes a bútorzata, egyik darab
se illett a másikhoz, mindenesetre jóval több holmija volt,
mint nekem. Széke is négy, nem egy, mint az én szobámban.
A szoba dísze a szamovár volt. Gondosan kifényesített,
nagy szamovár. Elárulta, hogy nemcsak atea miatt,
hanem azért is, hogy reggel ne hideg vízzel mosson fogat.
Leültem nála. Erősnek találta a rumot, óvatosan kóstolgatta,
de igen gyorsan kipirult tőle. Kint fújt a szél, néha
megrázta az ablakot. Odament megnézni, rendesen csukta-e
be. Ott az ablaknál azt mondta, hogy ebben a lakásban
akilátást szereti igazán. Mert az ablakból a Dunára lehetett
látni meg a Gellérthegyre. Én akkor már jó ideje abban a
lakásban éltem, de nem vettem észre, hogy az ablakból szép
a Duna meg a Gellérthegy. Odamentem melléje az ablakhoz.
Tényleg szép volt a Duna. Jobbra el lehetett látni a
Margit-hídig. Akkor építették újjá. Sok hegesztőpisztoly
villogott. Eszembe jutott, hogy negyvenöt-negyvenhat telén
engem napról napra megvett az isten hidege, amikor a
Kossuth-hidat építettük. Én röntgeneztem a hegesztéseket.
Mindig ráfagyott a hó a homlokomra. Anélkül hogy
akartam volna, kimondtam, amit gondoltam. Hogy két év
se telt el azóta, hogy ott fagyoskodtam vagy éjjel, vagy nappal
a Duna fölött, de mintha tíz éve volna. Érdekelte, amit
mondtam. Beszéltetett. Nekem meg a rumtól megeredt a
szavam. Amikor arról meséltem neki, hogy a jeges hídszerkezeten
akrobata módra kellett mozogni, mert az ember
minden píllanatban beleszédülhetett a zajló vízbe, akkor
beleborzongott. Megnézte a kezem. Máig is látni rajta a
fagyások nyomát. Aztán hirtelen megcsókolta a kezem.
Ki akartam rántani a kezéből, de őt rántottam magamhoz,
annyira szorította. Nekem tántorodott, el akarta magát
lökni tőlem, de mégse tette. Forró völt az arca. A szája is.
Magamhoz szorítottam, ő is engem. Mindegyikünknek jó
volt, hogy melegítettük egymást. Mögöttünk meg duruzsolt
a parázs a szamovárban. Romantikus, nem?
Tatár hallgatott. Nem nézett Madarasra, de a szeme sarkából
látta az államtitkár arcán a kesernyés vagy gunyoros mosolyt.
- Nos, akkor éjjel ott aludtam nála. Vagyis, hogy igazat
mondjak, nem sokat aludtunk. - Kortyolt a csiszolt pohárból.
- El is feledtem mondani, hogy csinos volt. Több mint
csinos. Kifejezetten szép. A lányom rá hasonlít. Szerencséjére.
Tőlem csak a szeme színét örökölte.
Tatár ránézett Madarasra. Sötétkék a szeme. Olga szeme
is sötétkék, hangversenydobogón feketének látszik a reflektorok fényében.
Madaras az ablaknál állt, a zsebeit tapogatta. De csak a
keze keresett gyufa után. Talán nem is tudta, hogy ott a cigaretta a szájában.
Tatár felkelt, odament hozzá, és meggyújtotta a cigarettáját.
Az államtitkár elvette az öngyújtót, megnézte, aztán visszaadta.
-Mit gondolsz, jól sikerül egy házasság, amelyik így indul?
Tatár megforgatta ujjai között az öngyújtóját. A krómozott
sík visszatükrözte Madaras fejét, de el ís torzította.
- A ti házasságtok jól sikerült. Csak az romolhat el,
ami jó. Ami eleve rossz, abban nincs, ami elromoljon.
Madaras féloldalasan felült a széles ablakpárkányra. Meszsze
maga elé fújta a szürke füstöt.
- Hát . . . sokáig jó házasság volt: Eleinte tökéletesen
zavartalan. Alighogy összeházasodtunk, bajba kerültem.
Negyvennyolc nyarán kezdődött a szakítás Titóékkal. Mi
brigádosok észre se vettük, hogy lassan gyanúsak lettünk.
valamennyien, akik ott voltunk a rohambrigádokban az
Jmladinszka Pruga építésénél. Hátha fertőzöttek vagyunk.
eleinte csak néhányan gondolkodtak így rólunk. Aztán
egyre többen. Bizonyos nézeteltérések is hizlalják az efféle
gondolatokat. Abban a munkakörben pedig, ahol én dolgoztam
a Tervhivatalban, törvényszerűek a viták. Néha az
éles viták is. Az ember nem azért keveredik vitába valakivel,
mert nem tetszik neki az illető pofája, hanem azért,
mert a legjobbat akarja, és foggal-körömmel bizonyítja a
maga véleményének igazát. Persze nem mindenki fogja fel
igy. Akikkel én vitába keveredtem, némelyikkel többször
is, hát azok között szintén akadtak, akik személyük elleni
támadásnak vették, ha nem értettem egyet az álláspontjukkal.
Többet kellett figyelni rám, mint másokra. Akire pedig
többet kell figyelni, arról az emberről többet is gondolkodnak.
Azok is, akik neheztelnek rá. Igy aztán a dolgok logikája
szerint egy szép napon a káderosztályon kellett jelentkeznem.
Bevezetőben tudtomra adták, hogy semmi kifogás
ellenem. Tehát amiről szó lesz, nem a személyem ellen
irányul. Rögtön tudtam, hogy valami bűzlik körülöttem.
Meglehetősen körülményesen azt is közölték velem, hogy
tökéletesen megbíznak bennem, de mivel én is jártam ott
Jugoszláviában, érhetett ott kedvezőtlen hatás is. Eszmei
hatás. Ismét hangsúlyozták, hogy a személyem ellen nincs
kifogás. De mivel a rohambrigádosok közül néhányan
titóista nézetekkel tértek haza, nekem is le kell vonnom
bizonyos konzekvenciákat. A káros eszmei befolyásoltságúak
miatt. Mindenesetre lesz módom bebizonyítani, hogy
az én esetemben ilyesmiről szó sincs. De éppen ennek érdekében
be kell látnom, hogy egyelőre nem volna helyes,
ha tovább dolgoznék eddigi szigorúan bizalmas munkakörömben.
Amit javasolnak, nemcsak saját érdekem, de az
ország érdekét is szolgálja. Adva van az egyik vidéki nagy-
üzem, a pátrádi gépgyár, hiszen ismerem, a gyár államosításának
előkészítésében magam is részt vettem, nos, a pátrádi
gépgyár főmérnökévé neveznének ki, bízva abban,
hogy egyetértek a javaslattal . . . Száraz volt a szám, pedig
akkor még nem szedtem a szívem miatt se, más miatt se
gyógyszert. Nem ismertem rá a hangomra, amikor nagy
nehezen kinyögtem, hogy egyelőre nagyon fejbe vertnek
érzem magam . . . Nem hagyták befejezni a mondatot, valaki
a szavamba vágott, hogy csak másnapra várják a válaszomat, elmehetek.
Madaras félrehúzta a padlóig érő függönyt, kinyitotta az
ablakot. Mintha csodálkozó szemmel nézte volna, hogy a
szoba füstje sűrűn áramlik kifelé.
- Hazamentem. Először fordult elő, hogy hétköznap is
nappali világításban láttam a lakást. Lefeküdtem ruhástól
A díványra, amit már a feleségemmel közösen vettünk.
Néztem a plafont. Repedezett volt rajta a régi festés. Repedezett
is, füstös is. Eszembe jutott, hogy ki kellene festeni
a lakást. Aztán eszembe jutott, hogy ha el kell mennem
pátrádra, akkor ez a lakás már nem lesz a miénk. De miért
kell elmennem? Mert valaminek az érdekében be kell látnom,
hogy egyelőre nem volna helyes, ha tovább dolgoznék
szigorúan bizalmas munkakörömben. Tehát megbízhatatlan
vagyok. Én, aki hónapokig éltem úgy, hogy mindennap
felkoncolhattak volna. Mint katonaszökevényt, az
ostrom alatt. Amikor én Pesten rekedtem, az özvegy anyám
neg otthon, vidéken. Mire hazajutottam hozzá, már ápolnom
se kellett. Visszajöttem Pestre, nyomorogtam, fagyoskodtam,
de tanultam az egyetemen, és éjjel vagy nappal,
mikor tehettem, ott dolgoztam a Duna fölött a hídépítőkkel.
Ha kaptam, ettem, ha nem kaptam, koplaltam. Ahhoz
negbízható voltam, hogy negyvenhatban szervezzem a
németországba hurcolt magyar autópark hazahozatalát.
ahhoz is megbízható voltam, hogy fél tucat népi kollégium
negszervezését bízzák rám. Ahhoz is, hogy . . . Soroltam
magamban az érdemeimet, amiket azelőtt nemis tartottam
érdemnek. Sohase éltem magamért, ott álltam a párt szolgálatára
mindig, ahol a legnehezebb vagy a legveszélyesebb
volt. Ezek után lett belőlem megbízhatatlan ember.
Akit most egy pöccintéssel elintéznek. Megbélyegeznek,
hElyére raknak, megfosztanak a munkámtól. Még csak lehetőséget
se adnak, hogy bizonyítsam az ártatlanságomat . . .
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ha bizonyíthatnám,
hát vajon mivel bizonyítanám a magamét? Énellenem nincs
vád, csak gyanú. Az is megfoghatatlan. Mint az árnyék.
Nem igaz, de megcáfolhatatlan. Csak azzal cáfolhatom, ha
tovább járom a magam útját. Ahogy megszoktam. Nem
magamért élni, hanem ellátni a szolgálatot, amit rám bíznak.
Tovább vállalni az életformámat. Másképpen nem
bizonyíthatok . . . Igen, de ha szó nélkül hagyom, hogy
rajtam ragadjon a gyanú. azok alá adok lovat, akik gyanúsitanak.
Persze, azt se tudom, kik gyanúsítanak. Olyan élőlény
lett belőlem, mint a házatlan csiga. Védtelen puhatestű.
Az ilyen élőlény pedig bújjon el, az az egyetlen védekezése.
Bújjon el, basonuljon a környezetéhez, legyen észrevehetetlen.
Legalább addig, amíg csigaházat növeszthet
magának. Ahhoz pedig idő kell. Hát jó, mondtam magamnak,
nekem Pátrád lesz a rejtekhelyem. Ott húzom meg
magam, amíg . . . De meddig?
Rátette kezét Tatár vállára.
- Te nem kerülhettél ilyen kutyaszorítóba.
- Kerültem másfajtába. Nagyjából ugyanannyi idős koromban,
mint te. Túléltük. Aki csinálja, annak a könnyebb.
Annak a nehezebb, aki csak asszisztálhat. A feleséged csak asszisztálhatott.
- Mondhatnám, szeme se rebbent, amikor megmondtam
neki, mi történt velem. Megkérdezte, mekkora város Pátrád.
Huszonötezer. Rendes hely? Régi iparváros. Azt
mondta, szerencse, hogy Pátrád a Dunántúlon van. Azt
tartja, hogy az alföldi városok kibírhatatlanul unalmasak.
A költözést ő intézte. Vagyis eladta minden bútorunkat.
Azzal, hogy ilyen vacak holmit szállítani se érdemes. Négy
bőröndben elfért mindenünk. Amit a bútordarabokért kapott,
nem volt sok, de nem is kevés. Vehettünk rajta neki
néhány nyári ruhát, talán hármat, nekem meg egy új öltönyt.
Az lett a harmadik öltönyöm. Két autóval érkeztünk
meg Pátrádra. Az egyikben mi ültünk, a másik a bőröndjeinket
hozta utánunk. Egyenesen a gyárba mentünk. Feszélyezett
a fogadtatás. Ugy üdvözöltek, mint valami kormánybiztost.
étel, ital, beszédek. A gyár addigi főmérnöke
olyan alázattal adta át a munkakörét, hogy nem tudtam sajnálni.
Afféle nett únember volt. Ugy viselkedett, mintha
kitüntetés érte volna azzal, hogy leváltották. Illett rá, ahogy
jellemezték: soha életében senkinek nem mondott ellent.
Egyre ömlött belőle a szó. Nemcsak az én fejem fájdult meg
a szóáradatától, a feleségemé is. Ez az ember vezetett el
a szállodába is. Mert egyelőre nem volt lakásunk.
Azzal mentegetőztek, hogy még nem találtak a rangomnak
megfelelő lakást. Addig is lakjunk a szállodában,
természetesen a gyár költségére. Nem volt más választásunk.
Két hónapig szívtuk a szálloda dohos levegőjét.
Később is sokszor éreztem az orromban azt a dohos szagot.
A szekrénybenminden ruhánk megnyirkosodott. Minden
este húztuk-halasztottuk, hogy felmenjünk a szobánkba:
Megváltás volt, amikor megkaptuk a lakást. Öt szoba, frissen
kifestve. Egymásra néztünk az üres lakásban, és nevettünk
kínunkban. Mihez fogunk kezdeni ezekkel a hodály
szobákkal? Máriának akkor támadt az ötlete, hogy ha már
ekkora a lakás, kénytelen lesz magánrendelőt is nyitni.
Szerencséje volt. Akkoriban halt meg a város egyik öreg
fogorvosa. Az özvegy olyan jutányos áron adta el a rendelő
felszerelését, hogy alig akartam elhinni. A feleségemről
gyorsan elterjedt, hogy rendkívül ügyes kezű fogorvos.
Alig győzte a sok beteget. Hamarosan rászoktak a környék-
beli falukból is. Én eleinte észre se vettem a forgalmat.
Nyakig zuhantam a munkába. A gyár rosszul állt. Szervezetlen
munka, rossz anyagellátás. Senki nem volt felelős
semmiért. Körülhatárolatlan munkakörök. Amit egy jótét
lélek főmérnök hagyhat maga után. Az igazgatóm az államosítás
előtt az üzemi bizottság elnöke volt. Annak meg is
felelt. Keményen verekedett az igazgatósággal a munkások
érdekében. Az emberek szerették, neki meg tetszett, hogy
szeretik az emberek. De azután is jófiú akart maradni, hogy
kinevezték munkásigazgatónak. Nem a gyár érdekelte, csak
a saját népszerűsége. Nekem kellett hát vállalnom minden.
intézkedés népszerűtlenségét. Elég szélesnek éreztem a hátam,
hogy tartsam mindenért, amit elrendelek. Az se érdekelt,
hogy Hurok a hátam mögött ellenem bratyizott az
emberekkel. Az igazgatómnak ugyanis Hurok volt a neve.
Szemtől szembe senki se mert ellentmondani. Ahogy
már az első napon éreztem, ott Pátrádon engem úgy fogadtak,
mint teljhatalmú kádert, akinek mindenhez joga van.
Egy év se telt bele, rendet teremtettem. Mindenki tudta
miért felelős. Kivágtam az üzemi konyha vezetőjét, mert
lopott. utána lényegesen javult a koszt. Ezzel kezdődött a
népszerűségem: Később attól gyarapodott, hogy a gyár
nem ismerte az anyaghiányt, ami pedig másutt mindennapos
volt. Fent a Tervhivatalban ugyanis, ezzel tartozom az
igazságnak, nemcsak ellenségeket szereztem, hanem cimborákat is.
Öket vettem igénybe, ha zavar támadt az anyagellátásban.
Magánéletre alig maradt időm. Késő este vagy
éjjel értem haza mindennap. Nem volt ritka hét, hogy beszélni
se tudtam a feleségemmel. Ö is rengeteget dolgozott.
Rengeteget keresett is, én meg alig költöttem a fizetésemből.
Esetről esetre meg kellett lepődnöm. Ahogy a mozi-
reklámban lehet látni, hogy egyik pillanatban üres egy szoba,
de a következő pillanatban be van bútorozva, így ment
nálunk is. Egy év se telt bele, Mária berendezte a lakást.
Délelőtt az ambulancián rendelt, délután otthon. Szerzett
házvezetőnőt, volt már asszisztensnője is. Kalapot kellett
emelnem a szervezőkészsége előtt. Minden rendben volt,
csak éppen egymásra nem volt időnk. Szinte ugyanúgy éltünk,
mint Pesten, amikor odaköltözött hozzám a lakásba,
de sohase láttuk egymást. Alig egy éve voltunk ott Pátrádon,
amikor megbíráltak a pártbizottsági ülésen. Arisztokratizmus.
Ez volt ellenem a vád. Nem tartok fenn elvtársi
kapcsolatot még azokkal az elvtársakkal se, akik hozzám
hasonlóan felelős beosztásban vannak. El kell ismerni,
hogy rengeteget dolgozok, jelentősek az eredmények is,
amelyeket elértem, de nincsenek elvtársi kapcsolataim.
Nem én értettem a szóból, hanem a feleségem. A város vezető
rétege társadalmi életet akar élni velünk, fogjam fel
végre. Felfogtam. Ezen ne múljon. Elkésve bár, de megtartottuk
a lakásavatót. Több irigyet szereztünk, mint barátot,
nem volt nehéz észrevenni. Ha minket hívtak meg
valahová, mindig megkaptuk a megjegyzést, általában
mentegetőzés formájában, hogy hát ugye ők nem tudnak
úgy reprezentálni, mint mi. Pedig reprezentáltak, különbül
is. Azzal a különbséggel hogy mi a magunk pénzéből
etettük-itattuk a vendégeinket, ők meg, tisztelet a kivételnek,
államköltségen vagy más közpénzen. A feleségem filozofikusan
fogta fel a helyzetet. Ez van, ezt kell szeretni, szemünk
se rebbenjen soha. Örüljek, hogy egyébként rendben
a szénám. Hiszen hagynak dolgozni, el is ismerik a munkámat.
Kitüntetéseket kapok, újságok írnak rólam. Én vagyok
a sikeres ember. Igazi összetűzésem csak egyszer volt.
Abból is én kerültem ki nyertesen. Ötvenkettő végén megelégeltem,
hogy a legjobb szakmunkásaim műszak után
órákig vagy késő estig gyűléseken ülnek vagy társadalmi
munkát végeznek, másnap meg fáradtak, ami meg is látszik
a teljesítményükön. Felszólaltam, hogy hagyják pihenni
is az embereket, nem lehet úgy élni, hogy az ember egyik
nap pártcsoport-értekezleten ül, a másik nap szakszervezeti
taggyűlésen, a harmadik nap faliújságot csinál, a negyedik
nap vasat gyűjt vagy agitálni jár éjfélig, és éppen a leghasználhatóbb
munkásaim. Nekem támadtak, hogy bomlasztom
az emberek társadalmi aktivitását, meg hogy a pártmunkát
akarom visszaszorítani. Fegyelmi indult ellenem, de mielőtt
elmarasztalhattak volna ötvenháromban a júniusi párt-
határozat meg a kormányprogram után fentről is kimondták,
hogy az embereknek nyolc óra a munkaidejük, és joguk
wan a nyolc óra szabad időhöz is, a nyolcórai alváshoz is.
Az én ügyem egysicrre elaludt, a tekintélyem pedig tovább
erősödött. Legaláb~is a gyárban és a közéletben. Mert az
otthoni helyzetemről nem mondhatom ugyanezt. Akkor,
ötvenháromban született a gyerek. Mintha a szülés lett
volna a fordulópont. A feleségemen kitört az elégedetlenség.
Néhány nappal a szülés előtt Pesten jártam. A nagy
eseményre meg akartam lepni valamivel. Ékszerre gondoltam.
Körülnéztem az üzletekben. Bizsu, bóvli, jegygyűrűt
is csak akkor adtak, ha valaki pecsétes papírral igazolta,
hogy házasodik. Az egyik üzletben egy idős kiszolgáló félrevont
a sarokba. Azt mondta, hogy ő valamikor híres ékszerész
volt. Megérti a helyzetemet, hogy ékszerrel akarom
meglepni a feleségem az ünnepélyes alkalomra. Ismer valakit,
meg van szorulva az illető, ezért készül megválni néhány
ékszerétől. Délután elvitt egy förtelmesen csúf vénasszonyhoz.
Az arany karperec szép volt. Megvettem.
A kórházban nem akartam odaadni a feleségemnek. Illetve
az az igazság, hogy nem mertem. Megyártam, amíg hazavihettem
a kórházból. Akkor adtam át a karperecet. Sírva
fakadt. Olyan keservesen sírt, hogy megijedtem. Vizes borogatás
a fejére, a szívére. Nagy nehezen megnyugodott.
Addig faggattam, hogy mi baja, amíg végre elmondta. Miféle
élet ez, amit élünk? Ott a szekrényben a nercbundája,
de nem veheti fel, mert megszólják. Nem csináltathat egy
rendes ruhát, mert vagy tisztességes anyagot nem kap,
vagy ha igen, a ruha is a szekrénybe kerül. Neki csak annyi
jut a világból is, hogy a könyvespolcon ott sorakoznak az
útleírások. Ott hever a rengeteg pénzünk az íróasztalban,
a takarékba se teheti be, mert hiába titkos a takarékbetét,
holnapra az egész város tudná, mennyi a pénzünk. Mire
való a pénz, ha nem szépítheti meg az ember az életét a pénzével?
Mit csináljunk a pénzzel? Zabáljunk, vedeljünk, mint
a város elitje? Nyaraljunk belőle egyszer egy évben a Balatonon,
ahol egy pohár sört se lehet kapni? Itt ez a gyerek is,
megszületett, de milyen életre neveljük fel? Nekünk a legrosszabb.
Akik igazán fent vannak, azok élhetik világukat.
Lent a prolinak mindegy, mert úgy sincs pénze hozzá, hogy
jobban élien. De mit csináljunk mi, akiknek van pénzünk,
de nincsenek lehetőségeink? Hiába vagy főmérnök, vagyis
most már műszaki igazgató a gyáradban, csak oda mehetsz,
ahová küldenek. Van szolgálati autód, arra használod, amire
akarod, de csak a sofőröd felügyeletével. Hány embernek
van saját autója ebben az országban? A két Sztálin-díjas
írónak, egy-két orvosnak, az első számú rádiószpíkernek.
Azok is csak annyit mehetnek az autójukkal, amennyit a
benzinjegyük enged . . . Ez volt az első kiborulása. De ezzel
meg is változott. Kedvetlen ember lett belőle. Tüntetően
nem tartott velem, ha én arra kényszerültem, hogy társadalmi
életet éljek. A gyerekkel rendesen törődött. Nem
volt teje, nem szoptathatott. Az alakján nem hagyott nyomot
a szülés. Csinosabb volt, mint a szülés előtt. Dolgozott
és otthon ült a gyerekkel. Hónapról hónapra kedvetlenebbül.
Ugy utálta a várost, hogy csak annyit járt az utcán, amíg
bement a fogászatra és amíg hazajött. Egyszer megcsinálta,
hogy elutazott Pestre, anélkül hogy bejelentette volna a
munkahelyén. Rajtam keresték, én meg nem tudtam, hogy
nem szólt a főorvosának. Azt mondtam, hogy nekem kellett
volna engedély t kérnem a feleségem nevében, de elfelejtettem.
A főorvos hallgatott, nekem nem mert szemrehányást
tenni. Igen, megérti, halaszthatatlan ügy. Én is megértettem.
Egy hétig maradt Pesten, minden este színházban
vagy az Operában ült, a Gundelnél vacsorázott, és reggelenként
felhívott, hogy még él, vagyis úgy érzi, mintha élne.
Egy barátnőjénél lakott, akivel annak idején együtt járt az
egyetemre. Az illető hölgy a mi pátrádi viszönyainkhoz képest
nagyvilági életet élt Pesten. Már amilyen nagyvilági
életet lehetett élni akkor, ötvennégyben. Mindenesetre Pesten
volt néhány bár, ahol nyugati módra zenéltek. Az illető
hölgy férjének, ez egy jó nevű belgyógyász, már akkor volt
kocsija. Igaz, hónapokig nem használhatta, ha valami elromlott
benne. Akkoriban alkatrészhez jutni egyenlő volt
a lehetetlennel. Ha nem lettek volna külföldi követségeken
is betegei, sohase jutott volna alkatrészhez, így viszont nagy
csendesen üzemben tarthatta a kocsit. Az ő életük volt a
nagyvilági élet a mi pátrádi bezápultságunkhoz mérve.
Mária azzal jött haza Pátrádra, hogy ha nem intézem el az
életünk megváltoztatását, elválik tőlem. Magyarán, helyeztessem
Pestre magam, vagy készüljek a válóperre. A
gyereket, természetesen, magával viszi. Ez ötvennégy nyarán
történt. Svájcban éppen elvesztettük a futball-világbajnokságot,
pedig legmagasabb engedéllyel a válogatott futballisták
válogatott feleségei is kiutazhattak a döntő napjaira Svájcba.
Hirtelen kapta a fejét Tatár felé:
- Beszélek, csak beszélek, de eszembe se jutott megkérdezni,
van-e egyáltalán időd. Talán már egy órája tűkön ülsz.
- Nem ülök tűkön. Délután kettőre várok bizonyos iratokat,
addig mozdulni se tudok a munkámmal.
- Tehát éppen kitölti az üresjáratot ez a mesedélelőtt.
Tatár levette a szemüvegét, átnézett az egyik lencsén.
- Ha nem vetted volna észre, közölhetem, hogy érdekel, amit hallok tőled.
Madaras a zsebébe nyúlt. Kis tokba bújtatott szarvasbőr
darabot vett elő, s odanyújtotta Tatárnak, hogy azzal törölje meg a szemüvegét.
- A lányomról érdeklődtél, én meg a magam életével traktállak.
Tatár visszaadta a szemüvegtörlőt.
- Talán ahogy minden út Rómába vezet . . .
Madarasa szódásszifonértnyúlt. A palack sistergett, tüszszent
is egyet. Kifogyott. Madaras megitta a fél korty vizet.
- Az elromlott házasságunknak is volt szerepe a lányom
sorsában. Ilyen aspektusból talán nem érdektelen, amit elmondok
neked . . . vagy magamnak. Csak éppen fárasztó.
Persze csinálni még fárasztóbb volt. Biztosan tapasztaltad
már, mennyire fárasztó, ha valamit meggyőződés nélkül
csinál az ember. Mert egyszer csak észrevettem, hogy meggyőződés
nélkül csinálom a pátrádi életemet. A gyárban
ugyanis változatlanul rendben mentek a dolgok. Ötvennégyben
is, amikor tele volt zűrzavarral az egész ipar. A hatalom
csúcsán egymást marták a főnökök. Egyik oldalról
Rákosi meg Gerő, a másik oldalról Nagy Imréék. Ellentmondó
intézkedések, egyre intenzívebb káosz. Ravaszkodás,
hogy kinek sikerül a másikat faultolnia. Az első menetet
Rákosi vesztette el ötvenhárom-ötvennégyben. A második
menetet Nagy Imre ötvenöt elején. Őrségváltás itt-
ott. Én pedigegyszerre újra a Tervhivatalban találtam magam.
Nem kellett kérnem, hogy helyezzenek vissza a fővárosba.
Valakinek eszébe jutott, hogy Pátrádon az én kezem
alatt lett az ország néhány kiegyensúlyozott vállalatának
egyike a gyár. Madaras bebizonyította, hogyů tehetséges
szervező, ilyen emberekre van szükség. Aztis bebizonyította,
hogy nem érdeklík a polítíkaí intríkák, ilyen emberekre
van szükség. Azt is bebizonyította, hogy fegyelmezett
káder, híszen nem akarta minden eszközzel tisztára
mosni magát az alól az egykori gyanú alól, nos, ilyen emberekre
van szükség. Tudomásul vettem a kinevezésemet,
feljöttem Pestre. Itt összecsaptak a fejem fölött a munka
hullámai. A költözködés a feleségemre maradt. Boldogan
intézte. Uj körülmények, új lehetőségek: Uj élet. Szabad
élet, Pátrádhoz képest. A fővárosban nem kandikálnak bele
az ember tányérjába, nem súgnak össze a háta mögött az
utcán. Káprázatos gyorsasággal rendezkedett be. Szinte
észre se vettem, már minden a helyén volt. Csupa új bútor,
de mintha mindig ott álltak volna, ahol álltak. A lakás pedig,
a villa teljes emelete, mintha mindig a mi lakásunk lett
volna. A rendelőt már nem otthon rendezte be, kibérelte
egy belvárosi lakás hallját és egyik szobáját. Az én új beosztásomhoz
nem illett volna, hogy a lakásunkra pácíensek
járjanak. Akkoriban került a gyerek mellé az öregaszszony.
A feleségem így tökéletesen felszabadult a háztartás
alól. A gyereknevelés alól ís. Teljes frontáttörés. Fővárosban
lakni, fővárosi módra élni. Igy tervezte. Program minden
estére. Színház. Opera. Hangverseny. Csak éppen az én
életrendemmel nem számolt. Néha a darab második felvonására,
néha csak a harmadik felvonásra értem oda. Néha
egyáltalán oda se értem. Esetleg az előadás végére. Vártam
a kocsiban a színház előtt, és nemegyszer megesett, hogy
elaludtam a hátsó ülésen. Aludtam, amíg arra ébredtem,
hogy beszállt mellém. Már nem kellett törődnie vele, mit
szólnak az öltözködéséhez. Elővette a szőrméit. Csodálkoztam
is, mennyi szőrméje van. Nerc-stóla, kékróka, ezüst-
róka, mit tudom én, milyen keppek. Arpége parfümőt használt.
Idegesített az Arpége illata, de nem akartam szólni.
Pedig mindig megfájdult a fejem tőle. Azt mondtam magamnak,
még mindig jobb a fejfájás, mintha szénanáthát
kapnék tőle. Ö abban bízott, hogy egykettőre belerázódok
az új munkakörömbe, akkor több lesz az időm. Csalódnia
kellett. Az új munkakörömben kénytelen voltam beismerni,
hogy meglehetősen hézagos a közgazdasági tudásom.
Legalábbis az igényeimhez képest. Összel beiratkoztam a
közgazdasági egyetemre. Levelező hallgatónak. De ehhez
is idő kellett. Honnan vehettem volna? Tőle meg a gyerektől.
Engem megnyugtatott, hogy miattam nem kell lemondania
az új életformájáról. Volt társasága, nem egyedül kell
beülnie a színházba, nem egyedül kell beülnie az étterembe,
ha színház után vacsorázni akar. Legalább ő élvezze az
életet, ha már én nem élvezhetem. Még harmincéves sincs,
mikor szórakozzon, ha nem ilyen fiatalon? Érdekli a színház,
érdekli a zene, lakjon jól mindennap művészettel. Én
is jóllaknék, ha tehetném. Nem tehetem, de a helyzetem
nem jogosít fel, hogy tőle is megvonjam. Örülök, hogy elégedett,
talán boldog is. Mindenesetre mintha kicserélték
volna azóta, hogy elszabadult Pátrádról. Ha éjjel hazaért,
én mindig ébren voltam. Jókedvűen mesélt mindig, én meg
egyszer csak észrevettem, hogy én is jókedvűen várom,
hogy hazaérjen, mert abbahagyhatom a munkát vagy a
tanulást, és az ő jókedvétől kellemesen fejeződik be a napom.
Éppen elég volt egész nap a gondom. Legalább éjjel
rám fért kis időre a kikapcsolódás a hosszú napok után.
Mert egyet már biztosan éreztem. Hiába feszülök meg a
munkától, és hiába hajszolja magát velem együtt. még egy
csomó tisztességes igavonó, mi a magunk igyekezetével
nem leszünk képesek segíteni ezen az országon. Nem segíthetünk
rajta, mert a csúcson nem akarnak segíteni. Az a
garnitúra . . . Akkor már csak ők maguk voltak fontosak
maguknak, én pedig, meg jó néhány hozzám hasonló marha,
tehetetlenül néztük, hogyan csúszik egyre gyorsabban
a katasztrófa felé az ország. De akkor már te is felnőtt voltál.
- Ügyész voltam. - Tatár elhúzta a száját. - A határszélen,
az isten háta mögött. Ugyanolyan tehetetlen, mint te.
Ahova nyúltam, visszaélés mindenütt, de ha a közepébe
akartam csapni valamelyiknek, lefogták a kezem. Aztán
meg is szabadították magukat tőlem.
Madaras maga elé tartotta a kezét. Csontos ujjait nézte,
a megvastagodott ízületeket talán.
- Az én kezem nem fogták le. Ki se nyírtak. Csak éppen
nem vették tudomásul, akármit mondtam. Menthetetlenek
voltak. Persze én nem is őket akartam menteni. A dologban
az volt a tragikus, hogy velük együtt tragédiába
csúszott az ország is. Ötvenhat októberében a feleségem
összeroppant: Otthon volt, nem engedtem kimozdulni akkor
se, amikor időlegesen úgy látszott, hogy nem kezdődik
újra a lövöldözés. Nem látta a romokat, nem látta, mi lett
ebből a városból, mégis összeroppant. Kuporgott valahol
a lakás mélyén, vagy a pincében reszketett, akár hintázott
a ház az ágyúdörgéstől, akár nem. Neki nem a város dőlt
össze, nem az ország, hanem amit megálmodott magának.
Alig kezdett el élni ebben a városban, minden összedőlt.
A gyereket az öregasszony szorongatta. A feleségem talán
el is feledkezett a gyerekről. Elég nyűg volt rajta a saját
létezése. A rádió megőrjítette, mégis egyre hallgatta. Mindenféle
adást meghallgatott. Ha éppen otthon voltam, kikapcsoltam
a rádiót, de nem lehettem otthon egész nap.
Amint megalakult az új kormány, utasítást kértem, mi a
teendőm. Utasítottak, hogy azokkal együtt, akiknek még
helyén a fejük, tartsunk rendet a munkahelyünkön, mert
előbb-utóbb újra kell kezdeni az életet az országban. A feleségem
otthon kuksolt a gyerekkel meg az öregasszonnyal.
Hallgatta nap nap után, hogy már százezren menekültek el
az országból, már százhúszezren, már százharmincezren,
százötvenezren. Egyik este, amikor hazaértem, átfagyva, átázva,
leborult elém a padlóra. Hisztériásan zokogott, könyörgött,
hogy menjünk el, meneküljünk el ebből az országból,
mert ő itt megőrül, ő itt nem bírja tovább. Odakint
éppen elkezdett kattogni egy géppisztoly. Átkulcsolta
a lábam a karjával, a sáros cipőmet csókolgatta. Ö, aki
mindig praktikus és hidegvérű volt. Előbb szép szóval próbáltam
megnyugtatni. Akármit mondtam, olaj volt a tűzre.
Ö nem akar elpusztulni, de én azt akarom, hogy megdögöljön
itt. Az énidegeim is készen voltak. Valahol olvastam
vagy hallottam, hogy a hisztériásokat egy pofonnal észre
lehet téríteni. Pofon vágtam. Elájult. A gyerek rémülten
kiabált valamit, az öregasszony visított. Nem is emlékszem,
hogyan nyugtattam meg őket. Arra se, hogyan mosdattam
életre a feleségemet. Azzal áltattam magam közben, hogy
ha magához tér, nem is fog emlékezni a pofonra. Tévedtem.
Magához tért, nyugodtnak látszott, másnap is, harmadnap
is. De a pofonra emlékezett. Többé nem mondta, hogy meneküljünk
el. Negyednapra tűnt el a gyerekkel együtt. Amikor
hazaértem, csak az öregasszonyt találtam a lakásban.
Addig ordítottam vele, amíg kiszedtem belőle, amit tudott.
Hogy a feleségem valami határszéli rokonához ment el.
Onnan akar tájékozódni, talán a rokon majd segít, hogy átjusson
Ausztriába. Hol lakik az a rokon? A határszélen.
Vízválasztón. ez nekem elég volt. Rászálltam a telefonra.
Másnap reggel kezemben volt a papír, ami szabad mozgást
biztosított az egész országban. Kaptam egy kocsit is: Sofőrt
nem. Nekivágtam az országútnak. Igazoltatás igazoltatás
után. Egyik helyen elfogadták a papíromat, a másik helyen
kételkedtek a valódiságában. Valahogy mégis eljutottam
Vízválasztóra. Előbb, mint a feleségem a gyerekkel. Kinyomoztam
az illető rokon címét. Ott vártam másnapig.
Amikor a feleségem meglátott, kis híján újra elájult. Nem
szóltam egy rossz szót se. Bepakoltam a kocsiba a gyerekkel
együtt. El se köszöntem a rokontól, irány vissza Pestre.
Reggelre értünk haza. Már csaknem összecsuklottam a fáradtságtól
meg az éhségtől. Bevittem őket a lakásba. Alig
volt erőm, hogy beleszédüljek a legközelebbi fotelba.
Ő meg csak állt előttem. Nézett. Később, talán órák múlva,
még mindig ott állt előttem. Mit nézel? Annyi erőm már
volt, hogy ezt megkérdezzem. Csak nagyon sokára mondta
ki, amit mondott.
Elhallgatott. Tatár loppal pillantott rá. Madaras egy cigarettát
nyomorgatott az ujjai között.
- Mit mondott?
- Mit mondott? . . . Szó szerint? Várj csak . . . Pedig itt
hallom most is a fülemben a hangját, ahogy mondta . . .
Esküszöm, hogy én ezt soha nem fogom megbocsátani neked. Ezt mondta.
- Az asszonyok azért tesznek ilyen fogadalmakat, hogy később
legyen mit megszegniük.
Tatár igyekezett derűsen mosolyogni. Kétségtelen, hogy
minden igaz, amit Madaras elmondott. De valahogy mégse
igaz. A hiányai miatt nem igaz. Félmondatos fontos közlések
maradtak ki. Talán nem is szándékkal. Madarasra miért
ne lenne érvényes a szabály, hogy az emberek agya célszerűen
szelektálja az emlékeket. Főleg olyan momentumoktól
szabadul az emlékezet akaratlanul, de bizonyos tudat alatti
parancsra, amelyek valami oknál fogva kínosak, mert a
felelősségükre utalnának. Madaras nem hamisít, csak szelídíteni
próbál az igazságon, s közben úgy jár, mint a festő,
aki megijed egy meghökkentően erős színtől, hozzákever
valamit, amitől az kevésbé élénk lesz, s észre se veszi, hogy
a szín meglágyul ugyan, de elveszett belőleami igaz volt
benne. Mindegy. Hagynia kell tovább beszélni.
- Szólj, hogy hozzanak be szódát.
- Igazad van. - Az államtitkár megszokott mozdulattal
a csengő gombja felé nyúlt, de közben meggondolta magát.
Átsietett a szobán, kinyitotta a párnázott ajtót, és halkan
kiszólt. Ott várta meg, amíg valaki a kezébe adott egy üveg
szódavizet. Hűtőszekrényböl vehették ki, mert egyszerre
megpárásodott a fala. Madaras csordultig spriccelte a poharát,
és mohón itta ki a gyöngyöző vizet. - Most jó. Töltsek
neked is? Sajnálom, hogy semmivel se hagyod kínálni
magad. Esetleg szendvicset?
- Köszönöm, nem. Ott hagytad abba, hogy visszahoztad
a határról a hölgyeket.
Madaras keményre vasalt fehér zsebkendőt vett elő. Gondosan
megtörölte a száját, pedig nem is volt nedves.
- Igen. Hogy sohase fogja elfelejteni nekem. Igazad van,
lassan vagy inkább gyorsan elmúlt a haragja. Én is igyekeztem
türelmesen bánni vele. Egy szó szemrehányást se tettem.
Hagytam, történjen minden a kedve szerint. Társaságba
is gyakrabban jártam vele. Emberek között mindig
felengedett. Sohase ivott sókat, egy-két pohár után is jó-
kedvű lett. Nem kifogásoltam, hogy jóformán minden estére
vendégeket hívjon. Néha kellemetlen volt, hogy én
akkor értem haza, amikor a vendégek már szedelözködtek.
Láthatóan nem nehezteltek rám. Azt se vették rossz
néven, hogy kimerült vagyok, mire hazaérek. Csak én restelltem.
A feleségemet pedig irigyeltem a kifogyhatatlan
energiáiért. Ö is sokat dolgozott, a rendelőintézetben
is, a magánrendelöjében is. Nagy néha fordultam csak meg
a rendelőjében. Mindig tele volt a várószobája. A betegei
szó szerint imádják a kezét. Nem kell erőltetnie a sikert. érthető,
hogy szereti a munkáját. Ezért is nem hoztam szóba
sohase, hogy keveset foglalkozik a gyerekkel. Pedig nem-
egyszer beszélni akartam vele. Erről is. Ha már nekem nincs
időm, hogy törődjek a gyerekkel, legalább ő . . . Mégis
hallgattam. Ne nevess ki, betegesen rettegek a legkisebb
szóváltástól is odahaza. Félperces vita napokra tönkreteszi
a hangulatomat. Meg aztán láttam, hogy a gyerek okos.
Ahogy iskolába kezdett járni, kezdettől az elsők között tartották
számon az osztályban. Tanulásra elég volt neki
annyi idő, amíg az írásbeli leckéjével végzett. Arra se kellett
rászorítani, hogy olvasson. Ha választhatott a játék és
az olvasás között, inkább a könyvért ny últ. Én meg elláttam
mindennel, annak függvényében, ahogy nyiladozott az
esze. Indiánus könyvek, Mark Twain, a Pál utcai fiúk,
minden ifjúsági klasszikust időben elolvasott. Később pedig
rábíztam, hogy maga válogasson. Amit nem talál
meg a polcokon, vegye meg. Amikor már várható volt,
hogy hamarosan megjön az első menstruációja, szólni akartam
az anyjának, beszélje meg vele ezeket az újfajta problémákat.
Elkéstem. Már megbeszélték. Vagyis a lányom közölte
az anyjával, hogy nincs szüksége felvilágosításokra.
Bizonyításul ő tartott előadást. Ebben maradtak. Nem erőltethettem,
hogy az anyja a bizalmasa legyen. Én meg nem
értettem hozzá, hogy egészen őszinte kapcsolatot teremtsek
kettőnk között. Közbejött az is, hogy két évig alig voltam
itthon. Csak látogatóba járhattam haza Svájcból vagy máshonnan,
ahová éppen rendeltek. Az ENSZ fejlesztési apparátusa
mellé voltam akkreditálva. Akkor már végeztem a
közgazdasági egyetemen. Közben megvédtem a kandidátusi
disszertációmat is. Nem kell hangsúlyoznom, mekkora
tempót diktáltam magamnak. Itthon minden családi teendő
a feleségemre hárult. Nem háborgott ellene. Mindig kitűnően
osztotta be az idejét. Mindenre jutott az idejéből is,
az energiájából is. A gyakorlati érzéke, ahogy említettem . . .
Balatondiósdon felépíttette a nyaralót. Elcserélte a
lakásunkat. Kicserélte a bútorzatot. Amit lehetett, beépíttetett
a falba. Irányította az iparosokat. Ha valamit nem lehetett
kapni, talált összeköttetést, hogy megszerezze. Mindezt
a kettős munkája mellett. Igaz, szerencséje is volt. Már
ami a magánrendelőt illeti. Jó segítőtársakat nevelt maga
mellett. Ugy, hogy közben segített is a munkatársain. Arról
van szó, hogy minden évben akad néhány fogorvosnő, aki
ilyen-olyan okból nem tud elhelyezkedni. Általában az a
helyzet velük, hogy még egyetemista fejjel férjhez mennek,
a férjüket a munkájuk a fővároshoz köti, tehát ezek a lányok
nem mehetnek vidékre, ahol pedig lenne elég állás.
Pesten viszont kevés a fogorvosi hely, itt nem tudnak elhelyezkedni.
Ha éppen adódik helyettesítés valahol, dolgozhatnak
ideiglenesen, de az ilyen alkalom ritka és esetleges.
Mindegyik örült, ha a feleségem maga mellé vette. Tanultak
is tőle, a keresetük is rendszeres és biztosított lett. A feleségemet
pedig tehermentesítik bizonyos mértékig. Ha ez
nem lenne, sohase pihenhetett volna. Pedig ráfér. Meg már
a módja is megvan, hogy utazzon, ne csak az útleírásokra
szoruljon. Örülök, hogy néhány év alatt beutazhatta a fél
világot. Csak azt sajnálom, hogy én nem tarthattam vele.
Én is utazok sokat, de az én utazásaim mindig zsúfolva
vannak munkával. Egy ideig, pontosan két évig, nem engedtem,
hogy a gyereket is magával vigye. Még bennem
volt a félsz, hogy ha együtt mennek, nem jönnek vissza.
Aztán megértettem magammal, hogy ez ostoba előítélet.
Miért menne el? Akkor és oda utazik, amikor és ahová akar.
Van elég külföldi ismerőse, pénzzavarba se kerülhet oda-
kint. De ez mind nem is érdekes. Az a fő baj, hogy közben
eljárt fölöttünk az idő. Nem vagyunk öregek, de már nem
vagyunk fiatalok se. Ugy mondhatnám, hogy elkorosodtunk
egymástól. Mindent tudunk egymásról. Sajnos, ebből
következik, hogy régóta alig van közös témánk. Öszinte
leszek nincs is közös témánk. Élünk egymás mellett, mint
két idegen. Ahogy valamikor régen, abban az első közös
lakásban. De most már egyikünknek se jut eszébe, hogy
azért hívja át magához a másikat, mert jó volna nem egyedül
lenni. Korrektek vagyunk egymáshoz. Gyakorlati dolgokról
beszélünk. Elvétve a gondjainkról is. Feltételezve,
hogy érdekli a másikat. Mindenesetre óvakodunk firtatni,
hogy igazán érdekli-e a másikat, amit hall. A magánéletünk
is olyan, mint a társasági életünk. De ez kortünet. Nem is
új kortünet. Egyszer véletlenül rálapoztam Chamfort egyik
megjegyzésére. Annyira fejbe vágott, hogy alá is húztam a
könyvben. Emlékszel Chamfort-ra? Stendhal kortársa volt.
Ö mondta a korabeli társasági életről, hogy abban csak
emésztetlen ebédek és élvezet nélküli vacsorák vannak,
társalgás bizalom nélkül, kapcsolatok barátság nélkül, szeretkezések
szerelem nélkül. Kár, hogy a mi korunkra is
igaz Elfogyott a cigarettád?
- Ugy látszik.
- Tessék. Te is telítve lehetsz nikotinnal.
Szótlanul fújták maguk elé a füstöt. Madaras a falon függő
Benczúr-képet nézte. A festmény barna színei megvörösödtek
a szórt fénytől. Csak az egyik férfialak ernyedt keze vált
ki szinte fehéren a többi folt közül.
Tatár maga elé húzta a gyöngyházfényű hamutartót.
Gondosan beleütögette cigarettája végéről a finom hamut.
- Hogy a te kifejezéseddel éljek . . . elkorosodni egymástól . . .
talán Jutkától is elkorosodtatok.
Madaras felrezzent a hallgatásából.
- Hogyan? . . . Persze, te a gyerek miatt ülsz itt nálam.
Nos, nincs értelme szépíteni a helyzeten. Különösen azután,
ami szombaton történt vele. A mi felelősségünk . . . A gyerek
mindent megkapott, amit csak akart. A szabadságot is,
azzal a megokolással, hogy tökéletesen megbízunk benne.
A vége az lett, hogy megmérgezte magát. Miért? Kielégítő-e
mint magyarázat, hogy azért, mert idegen volt otthon közöttünk?
Csak arról van-e szó, hogy nem figyeltünk fel az
idegrendszerének a serdülőkori labilitására? Divatos mostanában
erről fecsegni. Én sohase tapasztaltam, hogy labilis
lenne az idegrendszere. De amikor kapott tőlem egy
pofont, életében az első pofont, megmérgezte magát. Ha
mindjárt akkor, a pofon után megbeszéltem volna vele,
hogy hiszen a pótérettségin mindent rendbe hozhat . . .
Lassan, szinte öregesen ingatta a fejét. - Te is sejted, én is
tudom, hogy minden, amit elsorolhatok, az mind csak részlet.
Hol a kötés a részletek között? Mi minden történt egyáltalán . . .
Ha az orvosok megengedik, hogy beszéljek vele,
talán megtudom. Amennyiben hajlandó lesz szóba állni velem.
Illetve, ha sikerül elérnem, hogy őszintén beszéljen
velem . . . Jó volna bizakodni, hogy ugyanúgy szükségét
fogja érezni, hogy beszéljen hozzám, ahogy énrám is rám
jött ez a kényszer, hogy most már - gépiesen az órájára nézett
- csaknem két és fél órája sorolom neked a magamét,
terhellek mindenféle összefüggéstelen . . .
Tatár a szavába vágott.
- Nem terheltél. Azzal se terhelnél, ha megkeresnél,
amint sikerül beszélned a kislánnyal.
- Meglesz. Jóformán kötelességem . . . A lekötelezetted
vagyok. Te vitted be a kórházba . . .
Tatár felkelt.
- maradjunk abban, hogy ha lesz kedved és időd, rám csörgetsz telefonon.
Két hét telt el. Tatár idejét feszesen kitöltötték hivatalos
elfoglaltságai, otthoni óráit pedig az igyekezete, hogy úgy
törődjön Olgával, ahogy a körülmények követelik.
Napközben - az általa irányított három párhuzamos vizsgálattal
együtt járó változatos teendők mellett - részf kellett
vennie két kormányrendelet előkészítésében is, és mivel
az elgondolások némelyikével szögesen ellentétes volt az
álláspontja, nem használhatta ki a bizottságok üléseit, hogy
legalább ezekben az órákban lazítson, nem engedhette meg
magának, hogy csak fél füllel hallgassa a különböző tárca-
érdekek által sugallt érveket és ellenérveket: állandóan
vitára készen kellett figyelnie, hogy tempóvesztés nélkül
vethessen be új argumentumokat a véleményét támadó -
nemegyszer igen ügyesen felépített - nézetekkel szemben.
Miután pedig estefelé hazaért, Olgával is többet kellett törődnie,
mint máskor, mert a hőség is kimerítette ezt a törékeny
asszonyt meg a közeledő bécsi szonátaest előkészületei
is megviselték az idegeit. Olga először készült közös koncertre
Febrich Bélával, s már az első próbákon kiderült,
hogy lényegesek a különbségek kettejük felfogása között:
a fiatal hegedűművész túlfűtött temperamentuma a műsorba
felvett szonátáknak éppen azokat a dallamait fosztotta
volna meg bensőséges hangulatuktól, amelyeket Olga
hangsúlyozottan lírai töltésűeknek érzett, s bár egyéniségük
összecsapásai - hol egyikük, hol másikuk engedményeinek
köszönhetően - lassan harmonikus teljesítménnyé csiszolódtak,
a próbákon ismétlődő viták agyonfárasztották Olgát.
Tatár tapasztalatból tudta, hogy Olga esténként rászorul
az ő tapintatára és figyelmére, a szelíden parancsoló
hatásra, amit az ő nyugalma jelentett mindig ennek a túlfeszített
és mindig veszélyeztetett idegrendszemek. Legalább
esténként a szokásosnál is többet kellett törődnie
Olgával, beszélgető kedvet kényszerítve magára, és oda is
figyelve minden szóra, amit hall tőle, hogy Olga idegeiből
kioldódjanak a nap feszültségei, és rossz álmok nélkül
aludja végig az éjszakát.
A napi munka üteme és az esték önfegyelmének terhelése
mellett természetes lett volna, ha - akár időlegesen is - elfeledkezik
a Madaras lány öngyilkossági kísérletének kérdőjeleiről.
Ezért lepődött meg - nem is ritkán - hogy naponta
többször is eszébe jut a balatondiósdi eset, eszébe jut Madaras
is, az államtitkár egy-egy mozdulata, egy-egy mondata,
s mindahányszor kísértése támadt, hogy a telefonért nyúljon:
ha már magától nem jelentkezik, ő kényszerítse rá
Madarast, tájékoztassa, beszélt-e már a lányával, és mit tudott meg tőle.
Egyik este Deákkal is váltott néhány szót a történtekről,
kint az erkélyen, amíg a két asszony - Olga és Kinga - a
televíziót, talán a híradót nézte. Deák ugyanis véletlen ötlettel
felhívta a napokban az osztályvezető főorvost, akinél
a Madaras lány feküdt, s megtudta tőle, hogy bár a beteg
állapota tulajdonképpen normálisnak mondható, nem
hajlandó senkivel beszélni, még az anyjával és az apjával
se, ami pedig az orvosokat és az ápolónőket illeti, velük is
csak a legszükségesebb néhány szóra szorítkozik. Ez az
értesülés magyarázatot adott Madaras hallgatására, s Tatár
a következő napokban se vette fel a telefont, hogy az
államtitkárral beszéljen. Nincs más lehetőség, várni kell,
amíg a lány megnyugszik, Madaras Judit az egyetlen személy,
aki felvilágosítást adhat a történtekről.
Pontosan két hét telt el annak utána, hogy Madarasnál
járt, tehát egy keddi napon váratlan fordulat állt be az
egyik ügyben, amelynek vizsgálata Tatár irányításával folyt
megbízható adatok futottak be a RADIUS Híradástechnikai
Művek vezérigazgatójára vonatkozóan, terhelő tények,
amelyek végre bizonyítani látszottak, hogy Snádler Endre
a RADIUS vezérigazgatójaként a vállalat bizonyos üzemrészeinek
rekonstrukciója során a vállalat költségére beszerzett
anyagokból és a vállalat által vezetett munkaerővel
építtette fel palotának is beillő balatoni villáját. Tatár reggel
óta az új fejleményre vonatkozó iratokat tanulmányozta,
amikor a titkárnője jelentette, hogy Madaras államtitkár
keresi telefonon. Arra gondolt, hogy végre megszólalt a
lány, de Madaras más hírt közölt vele.
- Engem is meglepett a dolog - mondta. - Tegnap a lakásunkon
felkeresett egy fiatal ügyvédnő. Azzal, hogy ő
egy bizonyos tizennyolc éves fiatalember kirendelt védője.
Az illető vizsgálati fogságban van. Egyebek között azzal
gyanúsítják, hogy lopott gépkocsival elgázolt egy embert
Balatonkenese határában. Az ügyvédnő azért keresett fel,
mert a védence azzal akar alibit igazolni, hogy a kérdéses
időben nem lehetett Balatonkenese határában, mert a lányommal
együtt a mi balatondiósdi nyaralónkban tartózkodott.
Segítsünk tisztázni, helytálló-e ez az állítás, ezt
kérte az ügyvédnő. Nos, ami a lányomat illeti, megkértem
Pietri főorvost, ugyanis közben a gyerek átkerült az idegosztályra,
mert ott állítólag gyorsan helyre fogják hozni,
szóval megkértem a főorvost, próbálja kiszedni belőle,
igaz-e, ami után az ügyvédnő érdeklődik. Ami miatt viszont
most felhívtalak, talán nem neheztelsz meg érte, megemlítettelek
az ügyvédnőnek. Egyébként ismer téged, bár nem
személyesen. Arra gondoltam, hogy amennyiben igaz, amit
az a fickó állít, mi is megtudhatunk egyet-ésmást. Nekem most
nincs időm utánajárni, talán neked se, de ha van, állj a hölgy
rendelkezésére. Amennyiben még érdekel az ügy.
- Egy belső hang azt súgja, hogy érdekel - mondta Tatár.
- Majd referálok neked.
- Tíz napig nem lesz rá alkalmunk - mondta az államtitkár.
- Délután utazom Rómába. Ma este ott kellett volna
lennem a vásárlaki hangversenyen, hallgathattam volna a
feleségedet, de ha nem megyek a délutáni géppel, csak holnapután
utazhatok a következő járattal.
Alig félórával azután, hogy az államtitkárral beszélt, két
másik telefonhívás között jelentkezett a titkárnője:
- Tiborc Gabriella ügyvéd keresi.
- Kapcsolja be, Aranka.
A telefonba üde, fiús hang felelt a hallójára:
- Jó napot kívánok. Tiborc Gabriella vagyok. Madaras
elvtárs talán már szólt rólam önnek . . . Mert nekem azt
mondta, hívjam fel önt,
- Igen. Köszönöm, hogy felhívott.
- Nekem megtiszteltetés, hogy beszélhetek önnel.
- Fölöttébb szerény megtiszteltetésekkel beéri, kollegina.
- Ha megengedi, magam mérlegelem az engem érő megtiszteltetések
súlyát. - A friss hang hirtelen elhallgatott. -
Bocsásson meg, kiszaladt a számon. Nem akartam feleselni önnel.
Tatár ettől elmosolyodott, s arra gondolt, hogy ha nem
tudta volna előre, kivel fog beszélni, erről a hangról valóban
hihette volna, hogy egy jókedvű, feleselésre is hajlamos
kamaszfiúé vagy kamaszlányé.
- Nos, megkérném valamire, kollegina.
- Ön? Engem?
A hirtelen csendből Tatár arra következtetett, hogy a
vonal másik végén ijedtében nyelt egyet ez a Tiborc Gabriella.
- Csak abban az esetben, ha van ideje, hogy rám szánjon
maximum félórát, kollegina.
- Igen . . . teessék már megérteni, hogy ez nekem megtiszteltetés.
Én ott voltam, amikor ön a kandidátusi disszertációját
védte. Meg a tanulmányait is mind olvastam. Azt is,
amiben legutóbb az ügyvédi gyakorlat fonákságairól . . .
Annyira a szívemből beszélt, illetve írt. Tessék parancsolni velem.
- Figyeljen ide, kollegina. Ha ott volt tavalyelőtt a védésemen,
biztosan látta, hogy nem vagyok szakállas aggastyán.
Tehát ne beszéljen velem úgy, mintha Matuzsálem
lennék a magyar jogászok népes táborában. Azzal az üggyel
kapcsolatban lenne néhány kérdésem önhöz,amiről Madaras
államtitkárral beszélt. Amennyiben a kérdéseim nem
sértik az ön ügyfelének érdekeit. Mikor alkalmas önnek, hogy felkeressem?
- Inkább én alkalmazkodnék . . . önnek mikor alkalmas?
- Például ma, estefelé.
- Ma, estefelé Igazán sajnálom, hogy éppen a ma
este nem jó nekem. Ma este Vásárlakon leszek. Hangversenyjegyem
van. Igazodnom kell az autóbuszhoz.
- Ma este én is Vásárlakon leszek. Ugyancsak a hangversenyen.
amennyiben nem ragaszkodik az autóbuszhoz, szívesen
kiviszem a vásárlaki kastélyba.
- Ön kocsival megy . . . persze. Igazán köszönöm. Hol
tudna felvenni? Hová menjek?
- Majd én elmegyek magáért. Tehát?
- Én hatig itt leszek az ügyvédi munkaközösségben.
- Helyes. Mondja a címet.
Zongoraverseny
Amíg a kocsi ki nem ért a városból az autópályára, a fiatal
nő szótlanul ült Tatár mellett, mintha attól tartott volna,
hogy zavarja Tatárt a vezetésben, ha beszél hozzá. A Mercedes
gumijainak hangja megváltozott, szinte muzsikálóvá
szelídült a négysávos autópálya betonján. A városból kifelé
tartó forgalom gyér volt, szinte üres az út a város felé
vezető másik két sávhoz képest, ahol konvojokban húzott
be Budapestre a rengeteg gépkocsi.
- Mintha mindenki Pesten akarna éjszakázni - jegyezte meg a lány.
Tatár ránézett. A telefonban kamaszosnak hallotta a lány
hangját, amikor pedig megállt az ügyvédi munkaközösség
irodája előtt és körülnézett, ki is lesz az utasa, újra
meglepődött, bár a délelőtti hang alapján előre is
következtethette volna, hogy csakis nagyon fiatalos nő lesz, aki
beszáll mellé a kocsiba.
- Mondja, kollegina, voltaképpen hány éves maga?
A mandulaszemű arc feléje fordult. Tatár nem tudta eldönteni
- talán a kezdődő szürkület megtévesztő fénye
miatt - zöld-e vagy barna a lány szeme. Egyik pillanatban
zöldnek, a másikban barnának látta. Lehet, hogy a kékre
festett szemhéjak miatt bizonytalan színű a szeme.
- Hány évesnek gondol? Nos, nehogy tévedjen, megmondom.
Huszonhét vagyok. Hamarosan huszonnyolc.
Sajnos, mindenki kevesebbnek néz.
- Eljön az idő, amikor örülne majd, ha kevesebbnek néznék.
Ne zavarja hát, ha nem látszik huszonhétnek. Huszonkét-huszonhárom
évesnek gondoltam, már csak azért is,
mert az egyetemet is el kellett végeznie.
A lány nevetett:
- Hányszor előfordul velem az irodában, hogy valamelyik
ügyfél azt hiszi, taknyos gépírónő vagyok . . .
Szabályos a szája - gondolta Tatár. Nem afféle érzékien
telt száj, de nem is keskenyek az ajkai. A fogairól már nem
lehetne mondani, hogy egészen szabályosak. Sűrű a fogsora
és fehér, de nem olyan egyforma fogakból áll, mint a
filmsztár-fotóké vagy a fogpaszta-reklámoké. Szokása lehet,
már harmadszor fordul elő, hogy gyakran megnyalja a
nyelve hegyével a száját, mintha száraznak érezné az ajkait.
A nyugodni készülő nap éppen szembe tűzött. A lány
haja cirmos volt: halványszőke tincsek keveredtek rövidre
vágott sűrű és biztosan kemény szálú gesztenyeszínű hajában.
- Nem zavarja a vezetésben, ha beszélgetnie kell? - kérdezte.
Féloldalasan ült, vállával nekitámaszkodva a kocsi ajtajának.
- Az zavar, ha nekidől az ajtónak. Biztosítva van, de sose lehet tudni . . .
- Elnézést kérek. Illedelmesen fogok ülni. - Elhelyezkedett
a széles ülés közepén. - Rágyújthatók?
- A kesztyűtartóban talál cigarettát.
- Köszönöm.
Nem mondható szépnek a keze - gondolta Tatár. Nem
eléghosszúak az ujjai, rövidre nyírt a körme.
- Sokat kell vernem az írógépet - mondta a lány, mintha
kitalálta volna Tatár gondolatát. - Tudom, hogy szebb lenne
a kezem hosszabb körmökkel és festett körmökkel. -
Egyik kezét önkéntelen mozdulattal dugta el könnyű, fehér
köpenye zsebében, a másikkal, amiben a cigarettát tartotta,
nem tudott mit kezdeni.
Tatár tüzet adott neki, és maga is rágyújtott. Visszaengedte
száz alá a sebességmérő mutatóját. Fölösleges sietnie,
husz perc alatt ott lesznek Vásárlakon, a hangverseny pedig
csak nyolckor kezdődik a kastély parkjában. Hangverseny
előtt úgyse beszélhet Olgával: ilyenkor pihenni próbál,
meghúzódik valahol a kastély földszintjén.
- Köszönöm, hogy elhozott - mondta a lány. - Sokkal
kényelmesebb ebben a szép kocsiban, mint a zsúfolt autóbuszon,
a sok izzadt ember között . . .
- Tömegiszonya van?
- Igen. Nem vagyok büszke rá, de van. Egyszerűen félek
a sok embertől. Ne nevessen ki, igazi félelem. Valósággal
fulladozok tőle. A napokban is el kellett mennem moziba,
ott a mozi előtt, amíg várni kellett, hogy kijöjjenek az előző
előadásról, ott is rengeteg volt az ember, aztán elkezdtek
özönleni is kifelé . . . Ugy rám jött a félelem, hogyszégyelltem
magam. Azok az arcok . . . Miért nem volt egyetlen
szép arc se a tömegben? - Előrehajolt, és így félig szemből
nézett rá Tatárra. - Mit gondol, betegség, ha csak azt veszem
észre, hogy ápolatlanok és borotválatlanok és fésületlenek?
Mondtam is a férjemnek, de ő ezt nem érti . . .
Tatár száján csaknem kiszaladt a csodálkozó kérdés - hát
férje van? - de rögtön eszébe jutott: túlságosan csinos ahhoz
ez az ügyvédnő, hogy el ne kelt volna.
- A férjem imádja a futballt. Amatőr módra futballozik
is a minisztérium csapatában. Sok meccsre kijár, jó néven
venné, ha vele mennék, de én nem megyek, pedig tudom,
hogy ez rosszul esik neki. Egyszer voltam kint vele a stadionban,
émelygett a gyomrom végig a meccsen, de még
egész este is. Az a sok ordító alak, és nekem érthetetlen, hogy
valósággal kivetkőznek magukból. Ilyenkor félek tőlük,
még gyűlölöm is őket. Pedig valamikor azért lettem ügyvéd,
mert szerettem az embereket, és segíteni akartam nekik.
Gyerekesen hangzik, de ezt én őszintén gondoltam.
Segíteni az embereken, hiszen annyi jogtalanságot kell el-
tűrniük, mert nincs, aki segítsen érvényesíteni a jogaikat.
Igazán őszintén gondoltam, ne nevessen ki érte.
- Nem vettem észre, hogy nevettem volna - nézett rá
Tatár. - Mégis zöld a szeme. - El se mosolyodtam. Mondja,
maga mindig ilyen gyorsan el tudja rontani a saját jókedvét?
A lány nem felelt. Leverten figyelt előre az útra. Válla
megrezzent, mintha rántani akart volna rajta egyet, de még
idejében fegyelmezte volna magát.
- Azt mondta telefonon, hogy kérdezni akar tőlem valamit.
- Igen. A védencéről. Tehát a védence azt állítja, hogy
a gázolás időpontjában Balatondiósdon tartózkodott, Madarasék
villájában, Madaras Judittal együtt . . .
- Ezt csak nekem mondta - rázta meg a fejét a lány. -
A kihallgatása alkalmával csak előrebocsátotta, hogy van
alibije. A nyomozóknak nem említette Madaras Juditot.
Egyébként nem is akart szóba állni velem. Nem hitte el,
hogy a kirendelt védője vagyok. Azt hitte, hogy az apja
fogadott ügyvédet a védelmére. Az apjától pedig nem fogad
el segítséget. Különös fiatalember ez a Borbély. Borbély
Andrásnak hívják. Nem tudok eligazodni rajta. Egyszer
azt kell hinnem, hogy ideggyógyászati vagy elmekórtani
eset, aztán meg mégis biztos vagyok benne, hogy teljesen
normális, hidegfejű, mint egy matematikus alkatú profi
bűnöző. Az alibijével kapcsolatos állítását se akartam elhinni első hallásra.
- Végül is szóba állt magával.
- Nagy nehezen. Tegnap. Bementem hozzá, kockáztatva,
hogy mindenféle gorombaságot vág majd a fejemhez.
A nyomozati anyag alapján nem számíthattam másra. Amit
ez a Borbély egészen önként bevallott . . . Rendszeres gépkocsirongálás,
gépkocsik feltörése, másfél-két év alatt hetvenegy
gépkocsit tört fel és rongált meg, a végén pedig a
gépkocsilopás, amivel a gázolást is kapcsolatba hozza a
rendőrség. A gázolás helyszínén talált olasz kocsi ellopását
nem ismeri be, a gázolást is tagadja . . . A rendőrtisztek
szkeptikusak voltak a kísérletemet illetően. A káromkodásokkal
megtűzdelt tiltakozása ellenem . . . ahogy a nyomozóktól
hallottam, az volt a legenyhébb kifejezése, hogy az
ő nyakára ne küldjön az apja semmiféle ügyvédkurvát. Ezek
után elképzelheti, hogy nem volt kedvem az ügyhöz.
- Miért nem kérte, hogy adják át másnak az ügyet? Egy
férfinak a munkaközösségükből.
A lány mandularajzolatú szeme gyanakvóan húzódott össze:
- Maga most úgy csinál, Tatár elvtárs, mintha nem tudná,
mit tehet és mit nem tehet egy fiatal ügyvéd az ügyvédi
munkaközösségben. Mintha nem maga tartott volna előadást
a tavasszal az ügyvédi kamarában az ügyvédi munkaközösségek
belső moráljáról. Én odafigyeltem arra, amit
mondott. Odafigyeltem a tanulmányára is, amit erről a témáról
írt. Mintha kifejezetten rólam szólt volna sok minden.
A fiatal ügyvédek kapják a kilátástalan pereket, ők a
hivatalból kirendelt védők, mert az ilyen ügyeken se lehet
meggazdagodni. Maga mondta, maga írta, példákkal is
bizonyította, igaz?
- Igaz, kollegina - mosolyodott el Tatár.
- Ne mondja nekem mindig, hogy kollegina.
- Mit mondjak helyette?
- Tiborc Gabriella vagyok, ha nem emlékszik a nevemre.
Otthon a szüleimnél Gabi volt a becenevem. Nekem maga
olyan, mintha nagyon régen ismerném. Ha az apámat úgy
tudnám tisztelni, mint magát, boldog lehetne az öregfiú.
És nem is én vagyok az egyetlen a fiatal jogászok közül, aki tiszteli magát.
- Ezt a témát vegye le a napirendről, kedves kolle . . .
Tatár elnevette magát. - Kedves Gabi.
- Ez jólesett. - A lány megnyalta a szája szélét. - Egyébként
nem udvarolni akarok magának. Én igazán elolvastam
mindent, amit maga írt, és meg is hallgattam az előadásait,
amikor csak alkalom volt rá. Nekem minden véleménye
olyan volt, de igazán olyan, mintha helyettem mondaná.
A törvényesség és a jogászok felelőssége . . . Amit maga
ostoroz a jogásztársadalomban, azt én javarészt éreztem is
már a bőrömön. Talán magának köszönhetem, hogy mégse
bántam meg a pályaválasztásomat. Meg hogy hiszek benne,
hogy nemcsak jog van, hanem igazság is, sőt nemcsak
van igazság, de elvétve érvényre is lehet juttatni az igazságot.
Meg aztán, közvetve, tudomást szereztem néhány ügyről
is, ami sohase lett volna ügy és az illető únemberek soha-
se szédültek volna le a trónjukról, ha maga nem elég következetes.
Még egyetemre jártam, amikor megjegyeztem a
nevét. Az egyik tanársegédünk évfolyamtársa volt magának.
Ö beszélt magáról nekünk az egyik foglalkozáson.
Maga akkor már évek óta ott dolgozott a kormány mellett
a Parlament épületében. A tanársegéd úr úgy jellemezte
magát, hogy egy nagy szürke házban ül egy kis szürke
ember és borsot tör, mindig olyan alakok orra alá, akik
visszaélnek a hatalmukkal és hitbizományuknak tekintik a
rájuk bízott területet. A dolog lényegében igaza volt, csak
abban nem, hogy maga kis szürke ember lenne.
- Belehevült a szónoklatába, Gabi. - Tatár jelezte a kocsi
indexével, hogy befordul jobbra, a Vásárlakra vezető útra.
- A jogász pedig, ha belehevül, ugyanúgy túlzásokra
ragadtathatja magát, mint a tisztességes emberek.
A lány szeme zavartan vagy megbántottan rebbent.
- Nem túloztam, de mindegy. - Összevonta vékony
szemöldökét. - Visszatérek arra, ami magát érdekli. Elnézését
kérem, hogy ennyit járt a szám. Meg se kérdezhette, amit kérdezni akart.
Tatár kipöccintette az ablakon a cigarettáját.
- Megbántottam?
A lány tekintete fürkésző volt, mintha azt latolgatta volna
magában, őszinte volt-e vagy csúfolódó a kérdés.
- Nem bántott meg - mondta komolyan. - Buta helyzetben
érzem én magam ebben a kocsiban. Olyan zavarban
vagyok, mint egy taknyos kölyök. Magával sohase fordult
elő, hogy váratlanul összeakadt valakivel, akit tisztelt . . .
- Zavarában engem is zavarba akar hozni - csóválta meg
a fejét Tatár. - Szerencsénkre megérkeztünk. Meleg van,
megérdemeljük, hogy igyunk valami hideget.
A kastély barokk főbejáratával szemben, a modern eszpreszszó
neonvilágítású teraszán ültek le. Gabi szemben ült vele.
Önkéntelenül - a kocsiban csak oldalról láthatta - szemügyre
vette az arcát. Különös arc. Semmi se kifejezetten
szabálytalan rajta, egészében mégsem szabályos. Profilból
alig észrevehetően ívelt az orra. Szemből keskeny ez az orr,
ideges cimpákkal. Két sarka felé mandulamaghoz hasonlóan
keskenyedő szeme összeszűkül, amint ráfigyel valamire,
ha csak az előtte pezsgő Coca-Cola buborékaira is. Mégis,
holigazán szabálytalan ez az arc?
Valamikor régen fedezte fel, hogy ha egy kép részletei
közül nem sikerült kiválasztania a lényegest, amit pedig érzett
a látványban, csak el kell fordulnia, máshová kell néznie
egy ideig, hogy hirtelen visszafordulva azonnal szemébe
szökjön, amit keresett. Elfordult a lánytól, aki szalmaszálon
szívta a hosszú pohárból a Colát, és közben a hangversenyműsort böngészte.
A kastély cirádás, kovácsolt nagykapuján még csak szállingóztak
befelé az óriás parkba az emberek. A kaputól jobbra
éppen megállt egy autóbusz. Lassan kászálódtak le belőle
a szűk ajtókon az utasok. Aki végre a földön érezte
magát, komikusan igyekezett lazítani elgémberedett tagjain,
a nők azonnal elkezdték igazgatni meggyűrődött ruhájukat,
mit sem törődve azokkal, akik utánuk akartak leszállni.
Visszafordult a lányhoz. Ahogy számított rá, azonnal
meglátta az arcában a szabálytalant. Szeme alatt a két arc-
csont erősebb a szabályosnál. Mint az alföldi kunoké.
Gabi felnézett a hangversenymüsorból, s azonnal észrevette,
hogy Tatár őt figyeli. De most nem rebbent zavartan
a szeme, mint nemrég az autóban a csipkelődő megjegyzéstől,
hogy túlzásokra ragadtatja magát. Csodálkozás vagy
elfeledkezés volt a szemében. Mintha azon csodálkozott
volna, hogy Tatár karnyújtásnyira, ugyanannál a kis asztalnál
ül, mint ő. Nem fordult el a tekíntete, mozdulatlan
szemmel nézte Tatárt, mintha meg akart volna bizonyosodni
róla, hogy akit lát, valóban ott van vele.
Tatár levette a szemüvegét.
- Nagyon messze járhattak a gondolatai, asszonyom.
A két mandulaszem összehúzódott a mosolytól.
- Még mindig nem tudok napirendre térni, hogy már
egy órája magával beszélgetek, miután az utasa is voltam.
- Maga választotta a sofőrjét. Most már kénytelen a következményeket
is viselni. - Ahogy eszébe jutott, önkéntelenül
ki is mondta a kérdést: - A férje miért nem kísérte
el? Egyedül elengedni vidékre, éjszaka fog hazaérni . . .
- A férjem minden héten két este a főnökével bridzsel.
Ahogy említettem, a férjem minisztériumi tisztviselő. A főnökének
a bridzs az egyetlen szenvedélye. A férjem pedig
állandó partnere. Nekem is ott kellene lennem, de ezt a mai
hangversenyt nem akartam kihagyni. A második zongoraverseny a kedvencem.
- Maga is szokott bridzselni?
- Csak ha muszáj. Nem mintha untatna, de nem is izgat.
A férjem miatt elmegyek, játszom, meghallgatom a jelenlevő
hölgyek szövegét, megiszom a kávét, amivel megkínálnak,
és közben sajnálom az elvesztegetett időt. - Mintha
egyszerre elvesztette volna üde, kamaszos színét a hangja.
Valamiért valamit. - Kiegyenesedett ültében. Feszesre szabott
virágmintás ruhája megfeszült a derekán. - Ha érdekli,
én a férjem főnökének köszönhetem, hogy bejutottam az
ügyvédek közé. Magának nem mondok újságot azzal, hogy
ůaz öreg ügyvédek úgy őrzik a munkaközösségeket a fiataloktól,
mint a mesében a hétfejű sárkány a barlangját. Azt
tartják, hogy a morzsákat is félteni kell a fiatalabbaktól, mert
hátha törni is akarnak később a kalácsból. De, túl az anyagiakon,
főleg attól tartanak, hogy beleláthatunk a kártyáikba,
a kis piszkos ügyeikbe, sőt alkalmasint szóvá is merjük
tenni a szemét dolgaikat. Ugye, nem mondok újat?
- Nem, kislány. Van szerencsém ismerni a helyzetet.
- Látja, nekem sikerült elérnem, hogy beeresszenek maguk
közé. Két lehetőségem volt. Vagy pénzzel váltom meg
a belépőt, fizetek nekik a helyemért, pénzem pedig nem volt,
vagy elfogadom a szükséges segítséget valakitől, akinek
megfelelően erős a befolyása. A férjem főnöke rendelkezeEt
a megfelelő befolyással. Ügyvéd lettem, tagja egy munkaközösségnek,
mégpedig egy jól reuzáló munkaközösségnek,
és megtörtént az a csoda is velem, hogy nem rothadtam el
közöttük, mint nem egy a kevés fiatalból, akiket itt-ott szintén
bevettek maguk közé megfelelő áron. Sőt, azt is elértem,
hogy most már szükségük van rám. Én mindig vállalom
a kis ügyeket, rendszeresen én vagyok a hivatalból kirendelt
védő. Megelégszem a morzsákkal. Mert a morzsa
is elég, ha az ember legalább néha érezheti, hogy most azt
csinálta, amit csinálni akar. Megmentek egy gyereket egy
ember számára, akit az elvállt felesége már mindenből kifosztott,
ráadásul még a gyereket is el akarta venni tőle, ha másképpen nem,
hát azon az úton, hogy mindenféle mocskolódással
börtönbe próbálta juttatni a szerencsétlent. Ez
volt az utóbbi időben a legérdekesebb ügyem. Annyi
energiát fektettem bele, hogy Giordano Brunót is megmenthettem
volna a máglyától. De nekem az ilyen hangyamunka
örömet jelent. Csináltam valamit, vagyis azt csináltam, amit
akarok. Nincsenek irreális igényeim, beosztom a pénzt,
mert szeretem a szép ruhát, szeretek fodrászhoz járni, szeretek
zenét hallgatni, a színház is érdekel, ha kedvemre valót
játszanak, és egyszer voltam már Jugoszláviában is kéthetes
társasutazáson. Elégedett vagyok . . .
- Elégedett és boldog - bólintott Tatár.
- Igen - bólintott élénken a lány is. - Elég sokszor vagyok
boldog. Igazán nem mondhatom, hogy nincsenek
sikerélményeim. Amit pedigutálok a környezetemben, azzal
igyekszem nem törődni. - Futó fintorral tette hozzá: -
Lehetőleg keveset törődni. - Restelkedően nevette el magát
- Ha lehet, nem is törődni . . . Nna, ez már csaknem igaz.
Megint összeakadt a pillantásuk. Mintha várakozás csillant
volna a lány szemében, hogy szól-e valamit Tatár mindarra,
amit ő mondott. De miután másodpercekig hiába várt, megrázta a fejét:
- Fecsegek magának, mintha fizetne érte. És nem hagyom,
hogy megkérdezze végre, amiről érdeklődni akart tőlem.
- Majd később - mondta Tatár. Felkelt, ráterítette a
könnyű fehér köpenyt a lány vállára. - Mindjárt kezdődik a koncert.
A kastély óriás parkjában csaknem hűvös volt. A szögletes
és kerek gyepágyak frissen nyírott fű szagát párázták, a
sűrű virág-gruppokból fűszeres illatokat hordott szét az
enyhe levegőmozgás. A kastély hátsó homlokzatánál felállított
hangversenydobogót éles, szinte szemfájdító fénynyel
világították meg a reflektorok. A fénypásztákban füstfoszlányok úsztak.
A fiatal karmester mozdulatai visszafogottak voltak, s
rá is kényszerítette ezt a tartózkodó fegyelmet a zenekarra.
Tatár ezt a második tételt várta mindahányszor, ha akár -
ritkán - hangversenyen, akár lemezről hallotta a második
zongoraversenyt. Ezt a nyugodt, odafigyelő, töprengő zenét,
amely ellentéte az első tétel energiákkal, cselekvéssel,
szinte zabolátlan mozgással megtöltött allegro con brio hangvételének,
a zenekari tutti erejének és a zongora szinte improvizáló,
csapongóan kontrasztos első tételbeli játékának.
Párbeszédet érzett a második tételben, az ember és a természet
párbeszédét, s ebben a dialógusban a zenekar volt mindig
a töprengő, fürkésző ember, a zongora pedig a természet,
talán az egész világ, legalábbis minden, ami szép ebben
a világban. Amikor először hallotta Olgával a második zongoraversenyt,
csak napok múlva sikerült megfogalmaznia
magában, mivel kerítette hatalmába a második tétel hallatán
a zongora azzal, ahogy Olga keze alatt a zongora-
szóló az első tétel szertelenkedő stílusáról a második tételben
áthangolódott arra a kecses vagy inkább gyengéd muzsikálásra,
ami nem is egészen Beethoven, inkább hasonlít
Mozart gráciájára, de ezek a könnyed dallamok mégse lágyak,
ahogy Mozartnál se lennének lágyak vagy képlékenyek,
megfogalmazhatatlan, de éles a különbség a két tétel
zongoraszólói között, és éppen ezért lehet pokolian nehéz
átállni egyik hangulatról a másikra. Olga csodálkozott, de
öröm volt a meglepetésében, hogy ő a maga cívíl fülével
és a zenei képzetlenségével is így ráérzett a lényegre, és be
is vallotta, hogy azért húzódozott sokáig a második zongoraversenytől,
mert nem bízott magában, nem hallotta megnyugtatónak
saját játékában a hangulatváltást.
Rápillantott maga mellett a lányra. Ujra figyelmeztetnie
kellett magát, hogy nem lány, hanem asszony ez a fiatal
ügyvédnő. Elcserélte a jegyét, amely előbbre szólt, hogy
itt ülhessen mellette. A középkorú elegáns úr, akié a szomszéd
szék volt, láthatóan nem szívesen egyezett bele a cserébe,
nem volt kedve a zenekar közelébe kerülni, de ez a
lány olyan kedvesen kérte, hogy nem volt mersze megtagadni
a cserét. Ahogy futólag összeakadt a pillantásuk, a jól
öltözött únember szeméből nem volt nehéz kiolvasni,
hogy inkább ő, Tatár cserélt volna vele, akkor Gabi mellett
ülhetné végig a hangversenyt.
A lány észrevette a pillantását, s ha csak a szemével is,
feléje fordult, mintha azt kérdezte volna hangtalanul, akart-e
mondani valamit. Önkéntelenül nemet intett, és ugyanilyen
önkéntelenül össze kellett mosolyognia a lánnyal.
- Tetszik? - kérdezte a szemével.
A lány a szempillájával mondott igent.
Szabálytalanul és mégis határozott ritmusban aláhulló
vízcseppek voltak a hangok, de csak a fel-felcsillanásukkal
ahogy a vízcseppen is megvillan a fény, anyaguk és a formájuk
mintegy megszilárdult, amíg hallani lehetett a rezgésüket,
szilárd, de rugalmas volt mindegyik hang, akár
az elefántcsontgolyók, s Tatár ezt is szerette Olga játékában,
ujjainak határozott billentéseit, az izmok titokzatos
játékát a kezében, az ujjperecek csontjainak, ízületeinek
inainak, izmainak mechanikai csodatételét, hogy ujjak ütésétől
szelíd legyen a keletkező hang, szelíd és mégse lágy.
Hallgatta a haarmadik tételt, az újabb hangulatváltást,
amiről tudta, hogy tizedannyi megerőltetést és jóformán
gondot se jelent Olgának, mert a relé, amely valahol az
egyéniségében rejtőzik, sokkal simábban vált ujjaiból a robbanóba,
a második tétel poétikus töprengéséből a harmadik
tétel táncos ritmusába és váratlan dallamfordulataiba, mint
ellenkezőleg, amikor az első és második tétel váltása tette próbára.
Orra alá cigarettafüstöt hozott a levegő. Torka megkívánta,
hogy rágyújtson. Még néhány perc a tétel végéig.
Olga vállán látszik, hogy feszül a teste, idegei minden erőt
a két karjába irányítanak át. Kitől is hallotta, hogy Rubinstein
fel is szokott ugrani a székről, hogy ne csak képletesen,
de fizikailag is kiegészítse ujjai erejét a felsőteste súlyával
és lendületével? Olga mozgásában nincs póz, ő csak
azzal segíthet az ujjainak, hogy alig észrevehetően meghintáztatja
a kezét, az alsókarját és a könyökét, így ad maximális
kilendülést a kezének, maximális erőt ívbe feszült ujjainak.
Megdöbbentő, mekkora erő van ezekben az ujjakban. Amikor
először látta, hogy Olga megtámaszkodik tíz ujjával
a szőnyegen és így, a tíz ujján csinálja meg a kézenállást,
tíz ujja hegyén tartva ívben homorított és éppen csak a lábujjaival
falhoz támaszkodó testét, nem csoda, hogy meghökkent
a látványtól. Addig azt hitte, törékeny és minden
idegen megerőltetéstől féltett szerszám a zongorista keze,
s ha nem látja, talán el se hitte volna, hogy ilyen megterhelésre
is képesek azok a mozgékony, vékony ujjak . . .
Tapsolt a többiekkel, látta, hogy a lány is lelkesen tapsol
mellette, látta Olgát is, amint lassan feláll a zongorától,
ujjatlan estélyi ruhájában karcsú és nyúlánk fehér folt a fekete
zongora, a zenészek fekete szmokingjai, a sovány,
fiatal karmester fekete frakkos foltja előtt. A karmester
kézen fogta és a dobogó széléig vezette Olgát, majd visszalépett mellőle.
- Nézze csak, ez a nő nemcsak klassz, de szép is - hajolt
közelebb hozzá a lány.
Bólintott. Szép és tehetséges és fiatal. Fél tucat ember
sincs itt a közönség soraiban, aki tudja, hogy beteg.
Csak lassan csitult a taps, pedig Olga már eltűnt a dobogóról.
A lány játékosan fújt egyet összecsücsörített szájával,
mintha kifulladt volna a tapsolástól.
- Én eddig még sohase hallottam élőben a máspdik zongoraversenyt.
Ugye, maga is a második zongoraversenyért jött ki ide?
- Igen. Ez az egyik oka, hogy eljöttem.
- És - a lány szeme kíváncsira kerekedett - a másik?
- A másik ok, hogy a művésznő a feleségem.
Lassan sétáltak a széles, kavicsos ösvényen a kastély felé.
Megkerülték a középső nagy gyepágyat, amelynek a közepén
nem működött a szökőkút, nehogy a víz sistergése zavarja a hangversenyt.
A lány összehúzta magán a köpenyét. Szótlanul lépkedett
Tatár mellett. A sátorponyva alatt felállított büfétől
szűrve hallatszott feléjük a tolongó emberek moraja.
Tatár elővette a cigarettásdobozát, és megkínálta a lányt.
- Rágyújt?
- Köszönöm. - A lány kivett egy cigarettát a dobozból. -
Már a kocsiban kérdezni akartam idejövet . . . Mindig amerikai cigarettát szív?
- Általában.
A lány megállt. Szembefordult vele.
- Mert mostanában sikk amerikai cigarettát szívni?
Tatár elmosolyodott. Tüzet adott, maga is rágyújtott, csak utána felelt.
- Nézze, kislány, én már negyvenéves vagyok. Mire az
ember ennyi idős lesz, kiderül, mennyi luxust engedhet meg
magának, vagy milyen luxusokhoz van kedve. Az én luxusom
a cigaretta, a konyak és ezzel vége is. Ha pedig az ember
fényt űz, ne vonjon négyzetgyököt belőle. Nálunk
nincs jó cigaretta. Az amerikaiak jó cigarettát csinálnak.
Ezt szívom. Három éve, amikor rigában jártam, ott találkoztam
az egyetlen jó európai cigarettával, már ami az én
ízlésemnek jó. Orpheus a neve annak a cigarettának. Sajnos,
nem jutok el minden héten Rigába, az ismerőseimet
pedig, akik alkalmasint arra járnak, nem kérhetem meg
hogy oiyan mennyiségű Orpheusszal lepjenek meg, ami
már a dohánycsempészés határát súrolná. Ha importálnánk,
azt szívnám, de mivel a magyar külkereskedelmi vagy belkereskedelmi
szervek ebben a minőségben csak amerikai
cigarettát importálnak, úgy döntöttem, hogy a Kent lesz
a márkám. Bizonyára a férjének is vannak ilyen rigolyái.
A lány hirtelen feléje kapta a fejét, felnézett rá, de csak egy pillanatig.
- Az én férjem még messze nem negyvenéves. Tíz évvel
fiatalabb magánál. Nincsenek rigolyái. Remélem, nem
is lesznek. Elég az az egy is, ami van neki.
Tatár csodálkozó képet vágott.
- Hát mégis?
A lány arcán kedvetlen fintor mozdult.
- Pénzt gyűjt. Befizettük egy kocsira az előleget. Azóta
gyűjtünk, hogy mire megkapjuk a kiutalást, együtt legyen
a pénz. Amit veszek, csak az ő jóváhagyásával vehetem.
Ha ruhát csináltatok, nem meri azt mondani, hogy ne csináltassak.
De például lemezjátszót, azt már nem vehetek.
Öltözködni, ugye, muszáj, de a lemezjátszó nem elengedhetetlenül
szükséges, sőt, egyenesen veszélyes, mert ha
már van lemezjátszóm, az engem állandó költekezésre fog
csábítani, egyik lemezt venném a másik után, ismeri a természetemet,
nem tudok ellenállni a csábításnak, ha meglátok
a kirakatban egy új felvételt . . . Mondja, hová megyünk?
Már a kastély kosárrácsos ablakai alatt sétáltak. Mielőtt
Tatár felelhetett volna, a lány gyorsan újra kérdezett:
- Bemutat a feleségének?
- Természetesen.
- Köszönöm. Jó nap nekem ez a mai. Egyszerre két híres
emberrel találkozom . . .
ř Tatár nevetett:
- Hát ami Olgát illeti, őrá illik a maga jelzője, de énrám
is vonatkoztatni . . . több mint túlzás.
Szemüveges, kövér fiatalember sietett el mellettük. Ráköszönt Tatárra.
- Tiszteletem. Azonnal jön a művésznő.
Megálltak a kastély boltíves főbejárata előtt.
- Vissza is visz Pestre? - kérdezte a lány.
Tatár egy pillanatig nem értette a kérdést, aztán összerándult a szemöldöke.
- Micsoda ötletei vannak.
A lány komolyan nézett fel rá.
- Csak azért kérdeztem . . . Magának kell tudnia, mit
szól hozzá a felesége, hogy potyautas leszek a nyakukon.
- Buta szövegek nem illenek magához, Gabi.
Valahonnan - talán egy megmozdított reflektorból- fény
villant a lány arcára, de mindjárt el is tűnt róla.
- ha nem illenek, mellőzni fogom a buta szövegeket.
Nem mosolygott. Mozdulatlan szemmel nézett Tatárra.
Mintha órák óta álltak volna egymással szemben.
A Mercedes motorjának alig volt hangja. A kocsi fényszórói
messze előrevilágítottak a sötétben. A fénypásztában
időnkint fémes csillogású pontok tűntek fel: nyulak vagy macskák az út mellett.
szótlanul ültek mind a hárman. Tatár a visszapillantó
tükörben rá-ránézett a lányra, aki a hátsó ülés sarkába
kuporodva hallgatott. Megilletődötten vagy zavartan. Amikor
bemutatta őket egymásnak, Olga néhány percre erőt
vett a fáradtságán, kedves volt a lányhoz, de amint elhelyezkedett
a kocsiban, elfogyott az ereje. Hátratámasztotta
fejét az ülés hengeres bőrpárnájára, s félig lehunyva pihentette a szemét.
Tatár az órájára nézett. Mindjárt be is kapcsolta a rádiót.
A bemondó már a tízórás hírek közepén tartott. Vietnam,
Laosz, közel-Kelet, Chile, Észak-Irország. Tiltakozó gyűlés
New Yorkban Angela Davis védelmében. Tárgyalások
a két német állam megbízottai között.
Megelőzött egy Skodát és egy 850-es Fiatot. A Skoda kipufogója
vastag füstöt eresztett. A benzinfüst olajos bűze
beszökött a kocsiba. Olga azonnal megérezte. Fáradtan
mozdult az ülésen, és letekerte maga mellett az ablakot.
Közben jutott eszébe, hogy a szél hátravághat a vendégükre.
Visszacsavarta az üveget.
- Tessék csak lehúzni - szólalt meg hátul a lány. - Engem nem zavar a szél.
Olga ránézett Tatárra. Összemosolyogtak, értették egymást.
Tatár bólintott. Olga hátrafordult.
- Jó volna, ha nem magáznál. - Nevetett. - Öregít.
A lány ís nevetett.
- Nem azért fogok élni az engedelmeddel. Néztelek ott
a pódiumon. Jó volt nézni. Nem bókolok, ne úgy vedd.
Kár, hogy átöltöztél. Az a fehér maxiruha . . . vagyis nagyestélyi . . .
- Kamaszosan füttyentett egy rövidet. Pazar
volt, ez az igazság.
- Elárulhatom, hogy egyáltalán nem volt kedvem átöltözni,
magamon hagytam volna, ha a fáradtságomra hallgatok,
de aztán megszólalt a gyomrom is, figyelmeztetett,
hogy farkaséhes vagyok, hát átöltöztem. Egy kiskocsmába
mégse lehet, nagyestélyiben beülni. - Hirtelen ötlettel kérdezte
meg: - Van kedved velünk vacsorázni?
A lányt meglepte a kérdés.
- Nem is tudom. Igazán megtisztelő. Mit mondjak . . .
Hát először is köszönöm. És ha onnan hazatelefonálhatok
a férjemnek, ahová megyünk . . . Csak azért, nehogy azt higgye, hogy elvesztem.
- Van ott telefon? - nézett rá Olga Tatárra.
- Reméljük. Nem emlékszem.
A sebességmérő mutatója lassan elhagyta a száztízet.
Az út üres volt, a kocsi mellett vöröses villanásokkal maradtak
el a beton szélét jelző alacsony oszlopok.
- Érdekes - szólalt meg nagy sokára Olga. - Hányszor
vacsoráztunk már ott, mégse tudjuk, van-e telefonjuk.
Hogy én nem tudom, rendben van, de - egy pillanatig Tatárra
nézett - te, aki mindent megfigyelsz . . .
- Eddig sohase volt lényeges . . . - Tatár maga elé képzelte
a kiskocsmát. Igen, az utolsó boxból rálátni a konyha
ajtajára. Az ajtónak csak a közepén van egy keskeny,
nem egészen méternyi magas üvegablak. Az utolsó boxból
ezen a keskeny üvegen át be lehet látni a konyhába. Edények
lógnak a falon, kifényesített rézedények, és egyszer
látta a séfet, ott állt a rézedények alatt Balázs úr, az egyik
rézedény rátükrözött, és Balázs úr azért állt ott, mert telefonált.
- Van telefonjuk. Ugy látszik, megbízhatok a tudat alatti memóriámban.
A két nö nevetett. Aztán megint csend lett, csak a motor
búgott, amíg a lány újra meg nem szólalt.
- Nekem valahogy egészen elképzelhetetlen, hogy hogyan
éhes egy zongoraművész. Egyáltalán, valahogy nem
is tudom kapcsolni ezt a két fogalmat, hogy zongoraművész és éhségérzet.
Olga ránézett Tatárra, és kibuggyant belőle az az önfeledt
nevetés, amit csak ritkán lehet hallani tőle.
- Ugyanúgy éhes - fordult hátra - mint mindenki más.
Ha nem éhesebb. Egy Beethoven-zongoraverseny nagyobb
munka, mint két óra lelkiismeretes ugrálás a teniszpályán,
ezt hozzáértően állíthatom.
- Én nem teniszezek - mondta a lány - de apám valamikor
nagymenő volt. Még most is játszik minden vasárnap,
de már nem versenyez. Lehet, hogy találkoztál is vele. Véletlenül.
A városmajori pályára jár.
- Én a Feneketlen-tóhoz járok . . .
A kocsi elérte az emelkedő gerincét. Lent a vőlgyben
meg a szembeni hegyeken feltűntek a város fényei. Tatár kissé
visszaengedte a gázpedált. A lejtő pótolta a gázt, a mutató
ott maradt a száztízen. Olga azért hívta meg vacsorázni
a lányt, mert meg akarja nézni magának. Bizonyos hatások
ugyanazt a reflexet váltják ki minden nőből. Belőle is.
A szembevillogó reflektorok zavarták a szemét. Benyúlt
a kesztyűtartóba, elővette a füstszínű szemüvegét.
Olga sört, a lány limonádét kért a vacsorájához. Szerencséjük
volt, a kerthelyiségben is kaptak helyet, nem kellett
beülniük a vén épület belső helyiségébe, ahol nyáron mindig
dohos szag párolog a falakból.
A lány jóízűen evett, de lassan. Minden falat után ivott
egy kortyot a limonádéjából.
- Apám mindig azzal csúfolt, hogy kacsatermészetem
van. - Mandulaszeme vidáman csillant. - Nem tehetek róla,
biztosan valamelyik ősömtől örököltem. Nekem csak ilyen
atavizmus jutott. - Közelebb hajolt Olgához, ösztönösen
kislányos mozdulattal, ahogy talán tíz esztendeje vagy még
régebben közölte titkát valamelyik bakfispajtásával Amikor
először hallottam ezt a szót, hogy atavizmus, azt hittem,
valami politikai vagy filozófiai irányzat, és nagyot csalódtam,
amikor megmagyarázták, hogy azt jelenti, visszaütés
valamelyik ősre . . . Régen volt, még általános iskolás voltam.
- Régen . . . - Olga nevetett, és eltolta maga elől a tányérját.
- A te korodban ezt mondani . . . Ha te azt mondod,
hogy a fél életed, az se jelent többet tizenkét-tizenhárom évnél.
- Pillanatok alatt tizennégyet jelent - húzta ki magát a
lány. - Már annak is két éve, hogy letettem az ügyvédi vizsgát.
Nem vagyok mai csirke. Olyan gyorsan repül az idő,
hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Egyik pillanatban
még diák, gondtalan kis hülye, a másik pillanatban meg
már azon kell gondolkodnia, hány éve maradt még a nyugdíjazásig.
- Már jó ideje figyelte Olga kezét a kockás asztalterítőn.
- Csodálatosak az ujjaid . . . Nem tudom, mi a csodálatos
rajtuk, mert ahogy nézem, nem olyan a kezed, mint
a körömlakk-reklámokon látni, de mindenképpen borzasztó
szép. - Loppal ránézett a maga kezére. - Képzeld el,
valamikor én is tanultam zongorázni. Illetve azt akarták,
hogy tanuljak, de én egykettőre beláttam, hogy tehetségtelen
vagyok. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a negyedik
ujjammal . . . - Elválasztotta a gyűrűsujját a többitől
és megrángatta. - Olyan peches ujj ez, be van szorítva
a harmadik és az ötödik közé, és gyenge és engedetlen, mert
tehetetlen. Folyton mérgelődtem, miért nem teremtett a
természet egyforma ujjakatnert úgy gondoltam, hogy
egyenletesen játszani csak egyforma ujjakkal lehet.
Olga halkan nevetett.
- Az a szerencse, hogy mindegyik ujjunk más, mint a
többi. Mindegyik külön egzisztencia . . . - Elkülönítve hajlította
fel a gyűrűsujját. - Mindegyiknek megvan az előnye
a többivel szemben, de mindegyik helyettesíteni is tudja a
másikat, amikor például - Ugy hallgatott el, mintha
hirtelenében nem lelné, mivel is akarta foiytatni.
Tatár megmozdult. Olga szemét azonnal elfutja a könny.
Intett a fizetőpincérnek.
Olga keze ökölbe rándult az asztalon. Már fátyolos volt
a szeme. Észrevehetetlen pillanat alatt futott ki a szín az
arcából, mint mindig, ha a másodperc töredékénél is gyorsabban
robban a fejében az irgalmatlan fájás.
Rátette a tenyerét Olga görcsösen merev öklére.
- Máris megyünk.
- Rosszul van? - kérdezte ijedten a lány.
Olga felelni akart, mosolyogni próbált, de csak a szája sarka rándult.
A lány tanácstalanul nézett Tatárra.
- Mit segíthetek?
- Semmit. Köszönöm.
Nem várta meg a fizetőpincért, letett az asztalra egy százast,
és vigyázva megfogta Olga könyökét. Ilyenkor egy a
dolga, de ezt most nem fogja elmagyarázni ennek a lánynak:
mielőbb hazaérni Olgával, lefektetni és egyedül hagyni.
Néha egy órán belül elmúlik a kínzó érgörcs, néha másfél-két
óra múlva, ha nyugodtan fekhet, egyedül, csöndben.
Viszontlátásra - mondta még mindig ijedten a lány.
- Ne menjen sehova - szólt rá Tatár. - Hazavisszük Olgát,
utána hazaviszem magát is.
- Velem most ne törődjenek . . .
- Bízd csak rá . . . - Olga rátámaszkodott a kocsi kilincsére.
- Bízd rá . . . - Csak most hagyta el az ereje.
Tatár a dereka mögé nyúlt, s csaknem úgy emelte be a hátsó ülésre.
- Üljön mellé - mondta a lánynak.
Ovatosan indította a kocsit, meg se ránduljon a Mercedes.
Vigyázatosan növelte a sebességet. Elkanyarodott a
Krisztinaváros felé. Ahogy belenézett a visszapillantó tükörbe,
arra kellett gondolnia, hogy nehéz volna eldönteni,
Olga sápadtabb-e ott a hátsó ülésen, vagy ez a kislány módra rémült ügyvédnő.
Egészen leeresztette maga mellett a kocsi ablakát, hogy
minél több levegőt húzzon be az utastérbe a sebesség. Tavaly
háromszor kínozta meg ilyen érgörcs Olgát. Az idén
még csak először . . . Nincs magyarázat. Pietri főorvoscsak
annyit mond, hogy ezek a gyötrő fájások összefüggnek a
fáradtsággal. A fáradtság viszont kiiktathatatlan Olga életformájából,
mert az életformája egyet jelent a létével. Cireulus
vitiosus. Tudomásul kell venni, tehetetlenül. Nincs
gyógyszer. Ilyenkor azonnal kihányja a fájdalomcsillapítót.
Várni kell, impotensen várni, amíg elmúlik a görcs.
Legfeljebb mérheti, meddig tart. A leghosszabb - tavaly
augusztusban - több mint két és fél óra hosszat tartott. Az
eddigi legrövidebb harmincöt percig. Pietri főorvos szerint
szerencsének kell tartani, hogy tünetileg csak ennyi maradt vissza . . .
Lassan húzta be maga mögött a kaput, ne csapódjon, nehogy
akár a zaj töredéke is eljusson a hálószobáig.
Fáradtan zökkent be a volán mögé. Megtörölte izzadt homlokát.
Gabi tétován mozdult mögötte.
- Nem lett volna szabad egyedül hagynia. Én hazamehetek
villamossal is. Nem mertem itthagyni nyitva a kocsit,
különben el is tűntem volna már. Menjen vissza hozzá.
- Ha megengedi, én tudom, mit kell ilyenkor csinálnom.
Egyedül kell hagyni, attól is nyugtalan, ha van mellette valaki.
- Nem hiszem . . .
- Mindegy, mit hisz. Hol lakik?
- Engedjen el egyedül! - A lány hangja sértett volt. -
Menjen vissza azonnal!
Tatár hátrafordult. Másra sincs szüksége, mint ennek a
 taknyosnak az idegeskedésére.
- Azt kérdeztem, hol lakik.
Gabi nyelt egyet, mint aki megadja magát.
- Cervantes utca.
Tatár megfordult a kocsival.
- Most pedig . . . - Hagyta, hogy a kocsi motorfékkel
guruyon lefelé a Nap-hegy lejtőjén. - Térjünk vissza a közös
témánkra. Ott hagyta abba, hogynem tud eligazodni a védencén.
Folytassa, kérem.
- Fegyelmez? - kérdezte ellenségesen a lány.
- Eléggé felnőtt már ahhoz, hogy ne szoruljon rá a fegyelmezésre.
Kis ideig csend volt a hátsó ülésen. A visszapillantó
tükörben látta, hogy a lány arca merev, csak a szeme pislog
zavartan. Ha a sértődöttet akarja játszani, ám játssza.
Amikor ráfordult a Krisztinakörútra, megmozdult mögötte
a lány. Gyufa lobban a kezében.
- Ha jót tesz a maga idegeinek, folytathatom. - A lány
cigarettája felparázslott, ahogy beleszívott. - A védencem . . .
Képzeljen el egy olyan magas fiatalembert, mint
maga, de sokkal soványabbat. Fel van kötve a karja, mert
eltört, a rendőrség szerint akkor, amikor nekirohant a fának
azzal a lopott kocsival. Karikás a szeme, egyébként is
elég mélyen ül a szemöldöke alatt. Vastag a szemöldöke,
csaknem összenőtt az orra fölött. Nem rekedt, csak színtelen
a hangja. Azt már mondtam, hogy nem akart szóba
állni velem . . . Annyira azért bíztam magamban, hogy ne
adjam fel a dolgot. Bementem hozzá a rabkórházba. Tudtam
vagy inkább hittem, hogy így vagy úgy meg fogom
szólaltatni. De azt is tudtam, hogy ha jegyzeteket csinálnék
ott előtte, azzal mindent elrontanék. Tavaly kaptam egy
apró csodamagnetofont. Olyan kicsi, hogy kényelmesen elfér
a kézitáskámban. És olyan érzékeny, mint én . . . nem
is hinné az ember, hogy a szoba másik sarkából is felveszi,
amit ott mond valaki, még csak hangosan se kell mondani.
Nahát, ezt a magnót vittem magammal. Rajta van szalagon
az egész eszmecserénk. Már kétszer lehallgattam, de minél
többször hallgatnám, annál inkább nem tudnék eligazodni
ezen az alakon. Egyszer azt kell hinnem róla, hogy hülye
szájhős, mániákus dicsekvő, aki mindenkit meg akar hökkenteni
az elméleteivel meg a hőstetteivel, máskor meg azt
kell hinnem, hogy szerencsétlen idegbeteg . . . De hiszen
ezt már mondtam is magának.
- Folytassa.
- Nem ismerem ki magam . . . Ez a tizennyolc éves kölyök
bevall egy hosszú sor olyan bűncselekményt, amivel
soha senki nem gyanúsította volna, a szó szoros értelmében
dicsekszik, szinte gyerekesen henceg ezekkel a nagy tettekkel,
mert nagy tettnek tart mindent, amit csinált . . . Nekem
legalábbis az az érzésem néha, hogy csámcsogva legénykedik
ezzel a bűnlajstrommal meg a precíz memóriájával,
ami ennyire pontosan tárolja az adatokat . . . - A lány megrázta
a fejét. - Ugyanakkor körömszakadtáig tagadja az
egyetlen bűncselekményt, amivel vádolják, vagyis azt, hogy
elvesztette az uralmat a lopott kocsi felett, az útszélen meglökte
azt az öregembert, aki beletántorodott az árokba, és
most medencetöréssel és combnyaktöréssel fekszik a kórházban,
minekutána a védencem cserbenhagyta és ezerháromszáz
méterrel odébb nekihaitott a kocsival egy eperfának . . .
Ugy érzem, összevissza beszélek. - Elhallgatott,
fújta a füstöt, mintha feleletre várt volna, aztán felcsattant:
- Miért nem mond már valamit?
- Nem beszélt összevissza. Értettem, amit mondott. Ezt akarta hallani?
A lány előrehajolt, és rátámaszkodott az első ülés támlájára.
- Gúnyolódik rajtam? Ezzel akarja levezetni a saját idegességét?
Miért nem maradt ott a felesége mellett? Ki kérte,
hogy engem fuvarozzon? Nem hallja?
- Nehéz volna nem hallani, elég hangosan beszél.
- Azonnal engedjen kiszállni! - A lány hangja elcsuklott,
mintha mindjárt elsírná magát. - Engedjen kiszállni!
- Mindjárt odaérünk a Cervantes utcához, addig legyen türelemmel.
Várta, hogy a lány valami gorombát mondjon, de csend volt a háta mögött.
- A védence tehát arra az időre akart alibit igazolni, amikor
elütötte azt az öregembert.
A lány nem felelt. Tatár látta a tükörben, hogy visszakuporodott
a hátsó ülés sarkába.
- Tehát igen.
- Igen . . . Értelmetlenül védekezik egy vád ellen, ami
cáfolhatatlan, ugyanakkor bűnhődni akar olyan cselekedetekért,
amelyekkel senki se akarta vádolni, de amelyekre
büszke, legalábbis szükségét érzi, hogy büszkélkedjen velük . . .
Itt vagyunk! Itt álljon meg kérema sarkon. Nem
kell a házig vinni. Semmi szükségem rá, hogy meglássanak.
- Ahogy óhajtja. Nem volt és nincs szándékomban kompromittálni.
Mintha egyszerre elmúlt volna az idegessége, a lányhalkan elnevette magát.
- Ilyen kocsival senkit se lehet kompromittálni. De magyarázkodni
se szeretek . . . Megkérem, most egy percig
próbáljon meg komolyan venni engem. Igazán szükségem
lenne a tanácsára. Ha tud időt szakítani, tegyen meg nekem
egy nagy szívességet, hallgassa meg a magnófelvételt, és
utána mondja meg nekem, mi a véleménye erről az egészről . . .
Megteszi? Tudom, hogy nagyon kevés az ideje . . .
- Erre lesz időm.
Nézett a lány után, amíg el nem tűnt a mellékutcában. Könynyű
a járása. Milyen is lehetne? Karcsú, csaknem vékony
figura, tíz lépésről diáklánynak hiheti bárki. Nem véletlen,
hogy a munkahelyén gépírólánynak nézi némelyik ügyfél.
Most meg, éjfél körül, mint egy csitri, aki táncolni volt, s
feltűnés nélkül igyekszik hazaérni, nehogy észrevegyék,
hogy ilyen későig kimaradt . . .
Nem akarta tudomásúl venni magában a zavaróan nyugtalan
érzést, amitől pedig már percek óta nem mozdul a
keze, hogy a sebességváltó karjához nyúljon. Nem tudomásul
venni . . . Esetlen és éppen ezért zavaró is ez a hangúlat,
ami arra kényszerítette, hogy nézzen a lány után, amíg
el nem tűnik a mellékutcában. Lány . . . Asszony, férje van,
most siet felfelé a lépcsőn vagy végig egy folyosón, kinyitja
kulccsal az ajtót vagy becsönget, a férje még ébren van,
várja, hogy hazaérjen . . . Nem Olga miatt, hanem egymástól
voltak idegesek, amíg a Nap-hegyről ide értek az utca-
sarokra. Most ez a lány bemegy a lakásba, már be is ment,
a férje várja, oda fog feküdni a férje mellé az ágyba, talán
nem is akar odafeküdni, de odafekszik, éppen a bűntudata
miatt fekszik oda, és az a fickó, aki kilenc óráig vagy tízíg
bridzselt, kártyalapokkal játszott, most ennek a lánynak a
vékony testével kezd játszadozni.
Benyúlt a kesztyűtartóba. A cigarettásdoboza üres volt.
Végigtapogatta a zsebeit. Nincs több cigarettája . . .
Utcasaroknyira neon világított, a szeme már percekkel
elöbb észrevette, de eddig nem olvasta el a három betűt.
BáR. Várhatna, amíg hazaér, otthon van elég cigarettája,
de most kell rágyújtania. Sebességbe kapcsolt, s amíg előre-
gurult a kocsival, a házak ablakait nézte. Ostobaság. Egyik
mögött sincs, nem is lehet egyik ablak mögött se az a lány,
hiszen befordult a mellékutcába a könnyű járásával . . .
Erősen és szinte az akaratától függetlenül lépett a lába a
fékre. Megzavarta ez az este? Vagy csak a fáradtság . . .
Kiszállt a kocsiból. A Mercedes ajtaja magától visszacsukódott.
Mintha a koponyacsontjain belül csettent volna
a zár. Érezte, hogy forró a homloka. A feje meg fáradt.
Nekitámaszthatná a homlokát a kocsi hideg lemezének, de
ha meglátná valami éjszakai járókelő, azt hihetné róla, hogy részeg.
Benyomta maga előtt a bár lengőajtaját. Kövér, dülledt
szemű portás bámult rá a ruhatár pultja mögül, fején aranyzsinóros tányérsapkával.
- Nincs helyünk kérem, telt ház.
- Van cigarettája?
- Nincs kérem. A bárpultnál. Tessék bemenni, éppen műsorszünet van . . .
Széthúzta a bárhelyiség ajtajának posztófüggönyét. Porszag
csapta meg az orrát a függöny mozdulására. Tompa,
vöröses fények játszottak az asztalokon. Füst és emberszag.
Végigment az asztalok között. A bárpult fölött is vöröses
volt a fény. A mixernő italt kevert. Feszes szoknyája kirajzolta
a harisnyatartója csatját. A fekete ív, amit kiszedett
szemöldöke helyére rajzolt, elkenődött a bal szeme fölött.
- Parancsol?
- Cigarettát kérek.
A nő benyúlt a pult alá. Láthatóan nem találta, amit keresett.
- Mindjárt hozok. Iszik addig valamit?
- Nem.
A nő eltűnt. Tatár nekitámaszkodott a pultnak. Mögötte két férfi beszélt.
- Már régen lekopott- mondta furcsa fejhangon az egyik.
- Hát az a szőke, az az okos seggű?
- Az előbb ittam rá hideg vizet.
A baritonhang röhögött.
- Congratulation. Már arra akartalak kérni, hogy paszszold a drága tündért . . .
- Tessék . . . - A nő cigarettával megrakott tálcát csúsztatott
Tatár elé.
Elvett a tálcáról egy csomag Kentet.
- Harminc - mondta a nő.
Persze, éjszakai ár. Letett a pultra három tízest.
Megfordította a zárban a kulcsot, és behallgatózott a lakásba.
Ahogy sejtette: ott ül a zongoránál, halkan játszik, alig
szűrődik ki hang a stúdiómódra hangszigetelt szobából.
A mai görcsöt a rövidebb lefolyásúak között kell majd nyilvántartani . . .
Megállt a hangszigetelt ajtó előtt, s mintha hűvös - szinte
fémes - folyadék áramlott volna szét az idegeiben, fizikai
valóságként érezte magában a megkönnyebbülést. Hagyta,
hogy lassan mozduljon a keze. Lustán választott egyet a cigarettái közül,
és ráérősen illesztette a szája sarkába. A gyufa-
szálak között is válogatott, aztán a keze mást akart: elővette
az öngyújtóját, és odaemelte a cigaretta végéhez az
öngyújtó lángját. Nehéz volt a keze. Nehéz a karja is. Ahogy
tűnik az idegeiből a feszültség, úgy terjed az izmaiban a fáradtság.
Leült a legközelebbi fotelba és elnyúlt benne. Hallgatni
akarta a dallamot. Önnön megnyugtatására csinálja-e mindig
Olga, hogy újra eljátssza, amit a hangversenyen játszott,
egészen halkan, egészen önmagának, teljes figyelemmel,
mellőzve a hangerő és a lendület jótékony fedőfestékeit,
amelyek jóvoltából a hangversenyen észrevehetetlenek
az esetlegességek vagy a futó hibák? Igy, teljes magányban
és a hangversenyen szabadjára eresztett energia
kendőzően vakító szikrázása nélkül próbálja-e pontosan
ellenőrizni az idegei és az ujjai memóriáját, az órákkal korábbi
teljesítmény egészét és részleteit, hogy amit a vásárlaki
kastély parkjában a hozzáértő fül se vehetett észre, azt
most az önmagát ellenőrző tudat legyen kénytelen észlelni?
Hány hangverseny után hallotta már ebből a hangszigetelt
szobából ezt a fajta magányos, halkra fogott játékot? Mintha
mérleget készítene Olga, akár egy lelkiismeretes könyvelő,
hogy hol és hányszor függetlenítették magukat akár
egyetlen hangnyi időre az ujjai és az idegei, amelyek az ujjainak diktálnak.
Felhúzta csuklójáról az inge kézelőjét, és megnézte az
óráját. Hamarosan egy óra. Mintha végtelenül hosszú lett
volna ez a nap. Az idegei így érzik. Az események vagy akár
egyetlen esemény retrospektív hatása, egy fárasztó idegi
megterhelés visszavetülő és éppen ezzel torzító ereje . . .
Még azt a lányt is megviselte a negyedóra, amíg a
vendéglőből hazaértek Olgával. Semmi se történt az alatt a
negyedóra alatt, Olga mozdulatlanul, fejét az ülés
támlájára hátraejtve, némán kínlódott, a helyzet és a
látvány tehát így magában nem rémíthette volna meg a lányt,
mégis megviselten ideges volt végig az úton, a Nap-hegytől
a Cervantes utcáig. Az a fajta-e, akiben külön antenna van,
a mások kínlódásának hullámhosszára hangolt antenna? Mi más
magyarázná, hogy kis híján kitört belőle a hisztéria?
Megmozdult. Észre se vette, mikor hunyta be a szemét.
Most ébredt volna, ahogy a hangszigetelt ajtó nesztelenül
kinyílt? Felnézett a feleségére. Mióta áll itt előtte
Olga? - Iszol valamit? Rád fér. - Ha te is iszol. - Jó.
Olga eltűnt a háta mögött. A bárnak kinevezett szekrényke
ajtaja halkan nyikkant. - Hazavitted? - Persze. - Felkelt
a fotelból. Tudta, hogy nem kellene kimondania, de
egyszerre azt is tudta, hogy mégis kimondja: - Félt, hogy
összeszidja a férje. - Olyan férje van? - Ha jól
értettem. A két pohár már ott állt az alacsony asztalon.
- Nekem csak keveset - mondta Olga. Félig töltötte a kis
poharat. - Igy jó? -Köszönöm, éppen jó. Odaadta Olgának
a poharat, és közben hozzákoccintotta a magáét. - Már
kicsit se fáj - Kicsit se. Mintha órák óta várt volna erre
a konyakra. Ha még egy pohárral iszik, jótékonyan
elbódítja a fejét a szesz. Ujra teletöltötte a poharát.
Olga fáradtan nevetett. - Igy megszomjaztál? - Gyorsan el
akarok aludni. - Kikészítettelek a jelenetemmel. -
Jelenet . . . Csak az hiányzik, hogy szemrehányást tégy
magadnak. - Már abba is hagytam. Olga tűnődve nézte a
poharát, a cseppnyi konyakot, ami az alján maradt.
Bizonytalanul elmosolyodott. - Azt hiszem . . . valami
buta gondolat mozog a fejemben. - Éspedig? Olga
félrehajtotta szép fejét, és belenézett a szemébe. Szája
sarkában még ott volt a mosolya, de a szeméből már eltűnt.
- Arra gondoltam . . . ha valaki miatt egyszer képes leszel
rá, hogy itthagyj engem, az a nő . . . ilyen lesz, mint ez a
ma esti. Vagy talán éppen ez a lány lesz az. Tatár fejében
alig észlelhetően zizzent egy ér. - Ne fesd az ördögöt a
falra . . . - Utánozni akarta Olga mosolyát, de érezte, hogy
nem fog sikerülni. Hiába szánta könnyednek, a dolog
jelentéktelensége és képtelensége miatt oda se figyelve
kimondottnak a néhány szót, Olga füle meghallotta a
hangjában a zavart. Megrázta a fejét, odalépett Olgához,
és amíg mozdult, letette a kisasztalra a poharát. Ujjai
alatt lecsúszott Olga ruhája hátán a cipzár. Ujjai
végigsimogatták a csípő és a derék találkozásának ismerős
hajlatát. Olga a vállába fogódzott. A pohara halkan
koccant az asztalon. - Te bolondos . . . a poharam . . . hadd
tegyem le . . . - Azt hittem, fáradt vagy . . . Mintha nem bízott
volna az egyensúlyában, Olga még mindig a vállába
kapaszkodott, úgy lépett ki a ruhájából. Meztelen melle
megrezzent. Felemelte a ruganyos testet és lefektette a
heverőre. Mintha kihűlt volna a szája, forrónak érezte Olga
mellét, s forrónak az ujjait is, ahogy a nyakkendőjét bontogatták.
Tatár délelőtt tizenegyre készült el a
szakértői jelentéssel, amit a Legfelsőbb Bíróság kért tőle
egy ügy törvényességi óvásával kapcsolatban. Amíg arra
várt, hogy a titkárnője legépelje a szöveget, újra
fontolóra vette tegnapi ígéretét, amit dr. Tiborc
Gabriellának tett a magnetofonfelvétel miatt.
Hajnalban jó negyedórával korábban ébredt, mint más napokon, s még ki se
nyitotta a szemét, már tudta, hogy nyugtalan, ezért nem
tudott tovább aludni. Nyugtalan, de nemcsak azért, mert -
szokása ellenére - jóval éjfél után került ágyba, hanem az
ügyvédnő miatt is. A néhány óra alatt, amit együtt töltött
vele, mindketten idegesek voltak egymástól, mint akik nem
akarják tudomásul venni a kettejük körül sűrűsödő vonzást,
de mert ilyen állapotot lehetetlen nem tudomásul venni,
tiltakoznának ellene, ám ez a tiltakozás valahogy
erőtlenné gyengül a tudattól, hogy úgyis hiába akarnak az
eszükre hallgatni, az idegeik izgalmával szemben úgyis
tehetetlenek lesznek. Önváddal határos szégyen is zavarta,
Olga miatt, az éjszakai szeretkezésük miatt, ami közben az
idegei eszébe juttatták a fiatal ügyvédnőt, s hiába
próbálta elhitetni magával - egyszerre restellve is ezt a
kísérletét - hogy Olga semmit se érezhet meg abból, amit ő
akarata ellenére gondol, a szégyene nem múlt el.
Éjjel, mielőtt az ügyvédnő a Cervantes utca sarkán kiszállt a
kocsiból, abban maradtak, hogy mivel ő úgyse ebédel, s mint
kiderült, az ügyvédnő is előszeretettel mellőzi az ebédet,
egy órakor találkoznak az ügyvédi munkaközösség
közelében a parkolóhelyen, s Gabi magával hozza a
magnetofonfelvételt. Ez a megbeszélt találkozás is zavarta
Tatárt, egyrészt azért, mert észre kellett vennie, hogy
türelmetlenül várja az egy órát, másrészt azért, mert attól
tartott, hiába próbál ráparancsolni magára, hogy ne menjen
el, ezt két okból se teheti meg: azért se, mert megígérte,
hogy ott lesz, meg azért se, mert érdekli a magnófelvétel,
érdekli az ügyvédnö védence, aki együtt töltötte az
öngyilkossági kísérletet megelőző időt a Madaras lánnyal.
Amikor a titkárnője behozta a legépelt szakértői jelentést és
megjegyezte, hogy Tatár elvtárs bizonyára fáradt,
legalábbis az arca fáradtnak látszik, s mindjárt azt is
megkérdezte, kér-e kávét, nem tagadta fáradtságát, de kávét
nem kért. Összeszedett figyelemmel olvasta végig a
letisztázott jelentést, mintha nem bízott volna abban se,
amit alapos mérlegeléssel és több napi latolgató
töprengéssel fogalmazott meg, s támadhatatlan véleménynek
tartott. A szövegben nem is talált semmit, amin
változtatnia kellett volna, de miután aláírta, percekig nem
szánta rá magát, hogy felkeljen íróasztalától, és kivigye a
két papírlapot a titkárnőjének. Ismét - ki tudja,
hányadszor már ezen a délelőttön - megnézte az óráját,
amely tizenegy óra negyvenegy percet mutatott, s bár
lassanként megfogalmazódott benne, mit kell tennie,
továbbra se mondott ellent türelmetlen várakozásának: egy
órakor találkozni fog az ügyvédnővel. Két perc múlva
felkelt az íróasztaltól, kiadta postázni a szakvéleményt, s
mindjárt azt is megkérdezte a titkárnőjétől, van-e valami
dolga egy óra tájt a hivatalsegédnek. A rend kedvéért
megvárta a feleletet, hogy a hivatalsegédnek egy órakor az
lesz a dolga, amivel megbízzák, s csak ezután mondta meg,
hogy a hivatalsegéd háromnegyed egyre menjen el az ügyvédi
munkaközösségbe, keresse meg dr. Tiborc Gabriella ügyvédet,
közölje vele, hogy ő - Tatár - más irányú elfoglaltsága
miatt nem jelentkezhetett, s kérje el azt a küldeményt,
amit az ügyvédnő személyesen akart átadni. ezzel
visszament a szobájába, beletemetkezett a munkájába,
éppen csak felnézett, amikor a titkárnöje fél kettő után 10
perccel letette asztalára a kis szögletes csomagot, amely a
magnetofontekercseket tartalmazta. Délután négyig
egyfolytában dolgozott, bár közben isnétlődően
kényszerítenie kellett magát, ne gondolkozzon a történtekről,
ne vegye tudomásul az öngúnyt, amely az agya zugában
percegett, és azzal csúfolta, hogy gyáva volt, kitért a
próbatétel elől, amit a lány újbóli látása jelentett vólna,
és amikor a megfutamodás mellett döntött, egyúttal azt is
beismerte, hogy nem bízik magában, vagy ha netán mégis, az
még rosszabb: kényelemből választotta ezt a könnyebb és
éppen ezért szégyellni való lépést. Öt órakor a
titkárnője benézett hozzá, hogy elköszönjön. Ekkor -
beismerve, hogy egy órája már úgyis csak mímeli a munkát -
összepakolt az asztalán, elzárta a páncélszekrénybe az
iratokat, elszívott még egy cigarettát, majd magához vette
a magnetofonfelvételt, hogy hazainduljon. csak lent, amikor
kinyitotta a kocsi ajtaját, jutott eszébe, hogy ha most
próbál átjutni Budára, belevész a Lánchíd körüli
csúcsforgalomba. Meggondolta magát, lekormáyozta a kocsit
az alsó rakpartra, és a Margit-hídon hajtott áta folyó
túlpartjára. később csodálkozni próbált, amikor
észrevette, hogy már akarva se kerülhetné el a Cervantes
utcát, de mindjárt el is restellte magát az önámító szándék
miatt, s beismerte, hogy egyáltalán nem véletlenül, inkább
valamilyen - talán gyerekkorából visszamaradt -
önsanyargató ösztönnek engedelmeskedett, amikor errefelé, a
Cervantes utca felé vezette a kocsit: felnőtt lévén,
idétlenül ismételte meg kölyökéveinek kísérletét, amikor
egy ízben az indiánkönyvekkel felborzolt fantáziájának
engedve kísérletet tett, kibírja-e a fájdalmat, ha hatvan
másodpercig a maga rakta tábortűz lángjába tartja a kezét.
Akkor régen az öngyötrő elhatározásnak egy hétig tartó
olajos kenegetés meg négy-öt álmatlan éjszaka volt a
következménye, de a fájdalmakat azzal az izgalmas tudattal
állhatta, hogy igenis hősiesen kibírta a hatvan
másodpercet, amíg kezét a lángokba tartotta, most viszont -
felnőtten, negyvenévesen - csak szégyenkezhet a Cervantes
utcai idétlen kitérőért, megkérdezve magától, hogy netán a
fiatal ügyvédnő hiányának szívet simogató fájdalmát
akarta-e kiélvezni, vagy ami még silányabb, déli
elhatározásának - amikor is nem ment el a megbeszélt
találkozásra - teteméről akart még egy bőrt lenyúzni,
afféle jelszóval, hogy amit tett, éppen azért hősies, mert
lám, mennyire sajog a szíve . . .
Otthon - Olga még nem ért
haza - beült a szobájába, és elővette a magnetofont, hogy
lehallgassa a tekercset, amit nem mert személyesen átvenni
dr. Tiborc Gabriellától.
Tiborc Gabriella vagyok, az ön
kirendelt védője . . . Ha megengedi, leülök, foglaljon helyet
ön is . . . Fáj a karja? abból gondolom, hogy nyomogatja rajta
a gipszet. Miért nem ül le? Tudomásomra hozták, hogy
bizalmatlan velem. Hadd hangsúlyozzam, hogy arra
felel, amire akar. nem zavarni akarom önt, hanem segíteni
akarok, mert ez. . .
- Bizonyítsa be, hogy kirendelt védő.
- Itt a megbízásom, olvassa el.
- Az ilyen fecni lehet átejtés is. Ettől még egzaktul feladhatta magát az
apám. Amilyen dörzsölt . . .
- Egyszerűbb, ha tudomásul veszi,
hogy ez a papír hivatalos írás. Én jogász vagyok, a jog
pedig nem játék . . . - Ezt viccnek tálalta? - Mit? - Amit a
jogról közölt. Na, ne prolongáljuk a témát, mert mindjárt
azt is be akarja etetni itt nekem, hogy az igazság a jog
által érvényesül, meg minden.
- Semmit sem akarok bebizonyítani önnek. Ha arra gyanakszik, hogy az ön apja
bízott meg a védelmével, ezt pillanatnyilag nem tudom
megcáfolni. Ezzel az írással csak azt igazolhatom, hogy az
ön kirendelt védője vagyok. Vagy fogadja, vagy sem, ez az
ön megítélésén múlik. Egyébként . . miért lenne ellenére,
ha az apja bízott volna meg az ön védelmével - Ha van
emberismerete, percek alatt felismerhette volna, hogy Nem
ismerem az apját.
- Frankó, nem dőlt be a keresztkérdésnek . . . Tudomására hozhatom,
kedves hölgy, hogy az apám képmutató csatornapatkány, egy álszent féreg, egy
pehelysúlyú ripacs . . . de hisznek neki, mindent be tud
etetni mindenkinek, még azt is, hogy szenved miattam, és
minden emberileg elkövethetőt meg akar tenni értem.
Világos? Védőügyvédet fogadni mellém, hogy a sok marha azt
higgye, aggódik értem az atyám, ő a nagy szív, csakis értem
dobog, az elzülött utolsószülöttért, ezt akarja betáplálni
az emberiségbe, hogy a szentimentális tömegek őt tartsák a
legszebb lelkű szülőnek, aki nem ismer tékozló fiút. Bízza
csak rá tud kalkulálni, egzaktul kiszámította már, hogy
azzal babrál ki legjobban velem, ha . . . Érti? - Értem.
Folytassuk. Elolvastam az eddigi nyomozati anyagot. Ön
tételesen és meghökkentően pontosan felsorolt hetvenegy
gépkocsirongálást, amelyet kivétel nélkül magánszemélyek
kárára követett el. Arra vonatkozóan szeretnék
felvilágosítást kapni öntől, miért közölte ezeket a
tényeket a nyomozó szervekkel. Önt jogtalan
gépkocsihasználat és súlyos sérülést okozó gázolás miatt
vették őrizetbe. Az ön által felsorolt hetvenegy gépkocsi
megrongálásával vádolni vagy gyanúsítani eszébe se jutott
senkinek . . . Tehát . . . Nem akar, vagy nem tud felelni a
kérdésemre? . . . Legalább arról nyilatkozzék, nem akar-e,
vagy nem tud érdemleges választ adni.
- Tudok felelni magának, de még nem tudom, akarok-e. Miért nem elég
maguknak, hogy őszintén elrebegtem, amit csináltam?
- A nyomozó szerveknek nemcsak elég, de meglehetősen sok is,
amit elmondott. Éppen elég dolguk lesz, amíg utánajárnak,
hogy ellenőrizzék az ön által felsorolt
gépkocsirongálásokat, részint azonosítva a megfelelő
időpontokban tett feljelentésekkel, részint utánajárva
azoknak az eseteknek, amelyekről nem érkezett feljelentés.
Engem más érdekel. Én az ön védője vagyok, engem az
indítékai érde- kelnek. - És ha nincs ingerem, hogy
kielégítsem a kíváncsiságát? - Megnehezíti a dolgomat.
Nekem fel kell készülnöm az ön védelmére. Nem
kényszeríthetem, hogy segítsen nekem. -
Fájdalmasan beletaposok a hivatástudatába, ha kijelentem, hogy nem
tartok igényt a bűvészkedésére? Ha olyan hangulatom lesz,
majd én előadom a tisztelt bíróságnak és nagyérdemű
közönségnek, hogy mit hogyan és miért . . . Ezenkívül, amiben
nem óhajtok rendelkezésére állni, ezenkívül mit tehetek még magáért? . . .
Tessék, nyilatkozzon, maga mondta, hogy kevés
az ideje. - Nem akarom megsérteni az önérzetét, de az a
benyomásom, hogy azért nem akar beszélni az indítékairól,
mert attól tart, hogy nem ér el megfelelő hatást nálam,
mint hallgatóságnál. attól fél, hogy a sikertelen főpróba
után elveszti a bírósági díszelőadás sikerébe vetett hitét.
- Frankón szellemes szöveg, amit előadott, kedves hölgy.
Az emberismeretére viszont ráfér még egy kis fejlesztés.
Nem elég fejlett az intuíciója. Az a képesség, hogy
megérezze egy emberről, milyen szerkezetű a krapek. Ha
intuitívabb lelke lenne, kedves hölgy, most nem lennék
kénytelen felvilágosítani magát, hogy én nem szoktam félni.
A félelem még majré címszóval se egzisztál a szótáramban.
Én már annyi kockázatot vállaltam, hogy nekem nem tétel,
lesz-e sikere a szövegemnek maga előtt . . . vagy a bíróság
előtt. Vagy a társadalom előtt. Előre tudom, hogy sehol se
értik meg a székfoglalómat, mert már annyira tele van az
agyuk előítéletekkel, hogy képtelenek felfogni valamit, ha
nem klappol valamelyik előítéletükkel. Nem értenek meg
semmit, engem meg pláne totál nem értenek, de legalább
felháborodik a lelkiviláguk . . .
- Azt hiszem, én nem háborodnék fel. Talán meg is érteném, amit mond. Legalábbis
nagyon figyelnék, hogy megértsem.
- Ne prolongálja a témát, mert mindjárt oda lyukad ki, hogy esetleg egyet is
értene velem.
- Nem valószínű, de eleve és
százszázalékosan ki se zárható . . . Akart mondani valamit. -
Nem akartam. - Akkor én kérdezek még valamit. Ön azt
állítja, hogy megrongált hetvenegy személygépkocsit. A
jegyzőkönyv szerint ön ezeket az állításait pontos
adatokkal igyekezett valószínűsíteni. Házszám,
gépkocsirendszámok, dátumok. Ami többeket zavar ebben a
listában, a túlságos pontosság. Hetvenegyszer két-három
adat. Megmondhatom önnek, hogy a nyomozó szervek benyomása
szerint ezeknek a bediktált adatoknak a zöméből ki fog
derülni, hogy csak az ön fantáziájában léteznek.
Biztosíthatom az ellenkezőjéről. - Én pedig biztosíthatom,
hogy elhiszem, amit vallott a kihallgatásokon. Hozzáteszem,
hogy van egy tényező, ami viszont engem zavar. Az alacsony
színvonal. Nem ismerem magát eléggé, megbántani se akarom,
de amikor megkaptam a maga ügyét, és átolvastam a nyomozati
anyagot, elkedvetlenedtem. Kirendelnek megvédeni egy
kisszerű autórongálót . . . Azután bejöttem ide, hogy
beszéljek magával, és most már több mint tizenöt perce csak
szavakat mond, mintegy igazolandó az előzetes
feltételezésemet. Nos, rendben van. Most én kérdem. mit
tehetek esetleg önért. Ugyanis nem azért jöttem, hogy
segítsek agyonütni az unalmas időt. -Várjon, ne menjen el.
Ugy értem, várjon, ha még van ideje. Foglaljon helyet.
Megpróbálok valamit . . . - Dohányzik? Van engedélyem, hogy
rágyújtsunk itt. - Kösz . . . Itt bent, mert ez a műintézet
állítólag kórház, csak a klozetton szívhat az ember. Ott meg utálok . . .
Azt mondta, hogy elolvasta a nyomozási papírokat. A jegyzőkönyveket rólam.
- Elolvastam. - Oda is figyelt? - Igen. - Emlékszik az adataimra?
A személyi adataimra. - Igen. Ötvenháromban született. - Az anyám
neve? - Fibik Mária. Ugy emlékszem, meghalt az édesanyja.
- Egzakt memóriája van. Érdekli, hogyan halt meg az anyám?
Ha van még ideje, elmondom. Meg ha tényleg érdekli. -
Érdekel. - Nem lesz vidám sztori. - A halál sohase vidám:
- Magának talán nem. Én el tudok képzelni néhány halált,
bizonyos díszpéldányok kinyiffanását, hogy azok nekem vidám
halálok lennének. Az anyám halála nem volt vidám. Öt éve
gyilkolták meg . . . Látom, nem ijedős. Jutalmul közlöm, hogy
nem igazi gyilkosság volt. De még így se illett bele abba
az estébe. Tudniillik gyönyörű nyári este volt. Ahogy a
nagykönyvben meg van írva, csillagos ég, kellemes levegő,
minden. Én karonfogva mentem az anyámmal, és új ruha volt
rajtam, csináltatott öltöny, az anyám csináltatta egzaktul
nekem, és hazafelé battyogtunk. Szavamra, pocsékul boldog
voltam, majd megtudja, mitől omlott szét a lelkem, de
előbb a lényeget. Éppen át akartunk menni az úttesten, de
én még visszaléptem a hirdetöoszlophoz, mert az Omega új
hangversenyét hirdették plakáton, éppen ragasztotta rá az
oszlopra egy mandró, meg akartam nézni, mert akkor még
én is azt hittem, hogy a boldogság teteje, ha a csorda
közé járok, elvegyülök az eksztázisban a többi teenager
között, és együtt őrjöngök velük a beatmámorban, amit
csinálunk magunknak. Aztán az a plakátragasztó ordított
egyet, mint akit rossz helyen rúgtak meg, az ecset
kiesett a kezéből, a ragasztó rá az új öltönyöm
nadrágszárára, én csak ezt a mandrót láttam a hirdetőoszlop
mögül, és meg túdtam volna fojtani abban a pillanatban az
új nadrágom miatt, de már elugrott, aztán ahogy én utána,
akkor mindent felfogtam. Az anyám ott feküdt az úttesten,
mellette egy Ford Taunus, az anyám fejéből kifolyt az
agyvelő, rajta volt az aszfalton meg vér mindenütt, a
Taunusból meg akkor mászott elő egy dagadt ürge, a másik
oldalon meg egy fiatal csaj olyan kivágott nyári ruhában,
hogy kilógott a két csöcse . . . Elaludt a cigarettám. Kösz.
rávetettem magam az anyámra, észre se vettem, hogy az új
ruhámmal törlöm az aszfaltról, ami szétfolyt az anyámból.
Lerángattak róla, akkor már csődület volt, de én nem
hallottam, hogy ordítanak vagy beszélnek, csak azt láttam,
hogy tátogatják a szájukat, teljesen süket voltam, csak
akkor kezdtem megint hallani, amikor a mentőautó
odaszirénázott, de nem az anyámat vitték el, hanem engem,
az anyámat már a hullaszállítók vakarták össze, mert a
mentőorvos megállapította az azonnali halált, aztán
valamikor később hallottam, hogy a szolgálati szabályzatuk
szerint a mentők hullákat nem szedhetnek fel, az persze
más, ha valaki a mentőautóban hal meg . . . Három napig
kezeltek idegosztályon, akkor hazaengedtek, de még sokáig
hülye voltam, úgy is bántak velem, mint egy nyomott
krapekkal. Kihallgatott a rendőrség, nem értettem, miért
azt akarják, hogy féktávolságon belül lépett-e le az anyám
a zebrára, vagy nem féktávolságon belül. Én közöltem velük,
hogy nem féktávolságon belül lépett le, mert én már a
zebráról léptem víssza, hogy megnézzem a plakátot, és az
anyám még akkor is tett egy-két lépést, jegyzőkönyvbe is
vették, aztán az apám a bírósági tárgyalás előtt még
egyszer beleverte a tompa fejembe, hogy az a fontos, amit
mondtam, hogy az anyám nem féktávolságon belül lépett le,
mert ha féktávolságon belül lépett volna le, akkor nem
ítélnék meg a kártéritést, pedig marha sok dohányról volt
szó. A tárgyaláson se nagyon értettem a menetet, azt se
értettem, hogy annak a dagadt ürgének, aki az anyámat
kinyírta, hogyan lett egyszerre három tanúja, mert három nő
nyomta ott a sódert, hogy ők mind vele voltak a Taunusban,
pedig én egzaktul emlékeztem a nyomott agyammal is, hogy
csak egy csaj ült a dagadt mellett a kocsiban, az az egy
csaj, akinek kibugyogott a melle a ruhájából. De a
tárgyaláson már három tanúja volt a dagadtnak, mindegyik
azt mondta, hogy az anyám féktávolságon belül lépett le.
Voltak más tanúk is, de a dagadtnak az ügyvédje mindegyiket
úgy megkeverte, hogy egy perc múlva az ellenkezőjét mondták
annak, amit egy perccel előbb nyekegtek. Az apám otthon
dühöngött, azt hajtotta folyton, hogy a dagadt úgy vette
pénzen a tanúit, de ezt nem lehet bizonyítani, engem meg
már marhára nem érdekelt az egész aréna, mert hányingerem
volt, hogy az apámnak csak a kártérítés a lényeg, nem az
anyám, a temetést is félóra alatt lezavarták. Az apám
állatian el volt omolva, de nem a temetéstől, hanem hogy
alma a kártérítés, kóválygott egész nap, hogy alzó, mert
mindig azt mondja, hogy alzó, szóval alzó, kivettek a
zsebéből ötvenezret vagy többet, ettől volt a gyásza is ott
a temetésnek nevezett hullagyalázási hacacárén, azt se
vette észre az apám a becsavarodástól, hogy én ottmaradtam
a temetőben, mert ott maradtam, le akartam kopni a
gyásznépről, nem mintha én is be lettem volna csavarodva,
hanem csak ott a temetőben kezdtem először felfogni, hogy
tisztul az agyvizem, gondolkozni akartam - Nagyon szerette
az édesanyját . . . - Francot. Gyűlöltem az anyámat, de úgy
gyűlöltem, hogy közben imádtam, ez állati zavaros lehet
magának, lehet is, mert nekem is az, de miért ez ne legyen
zavaros, amikor az egész élet zavaros . . . Szavamra,
gyűlöltem az anyámat, mert előbb megmutatta, hogyan tud
szeretni, aztán meg azt mutatta meg, hogyan tud nem
szeretni. Ez is zavaros. - Majd megmagyarázza. Mikortól
fogva kezdte érezni, hogy már nem szereti az édesanyja? -
Várjon csak . . . Az a lényeg, hogy négyen vagyunk testvérek.
Van két süket bátyám, két tisztességes állampolgár, két
becsületjankó, az egyik három évvel több, a másik öttel
több, mint a személyem. Hat évig én voltam a legkisebb, az
anyám mindig engem nyalogatott, én voltam a kisaranyos, a
legszebb kisfiú a földtekén meg minden. Hatéves voltam,
amikor megszületett a húgom, attól fogva én nem rúgtam
labdába otthon. Az anyámat már idegesítette, ha mellette
rontottam a levegőt, ordított velem, ne lábatlankodjak, a
húgomhoz közel se volt szabad mennem, mert biztosan
megfertőzöm, tudja a franc, mi jött rá az anyámra, biztosan
az, hogy mindig lányt akart volna, de peches volt, folyton
fiúk akadtak bele az apámtól, mert szerény véleményem
szerint a drága kis húgom nem is az apámtól való, de ez
totál mindegy. A bátyáimat nem zavarta, hogy az anyám nem
törődik velük, akkor már mindegyik halálian bele volt esve
a motorokba, folyton ott lógtak a szomszédban az
autószerelőnél, engem meg nem engedtek oda, mert ők meg
biztosan engem utáltak, hogy a húgomig az anyám engem
nyalogatott, ez is zavaros . . . Állatian el voltam kenődve,
hogy az anyám ejtett a kegyeiből, attól meg totál
kiborultam, hogy az iskolában is pechem volt, mert én
imádtam a tanítónőnket, szép volt a csaj, mint egy
filmsztár, gyönyörű nagy mellei voltak, mindig azt akartam,
hogytörődjön velem, illetve vegye észre, hogy ott létezek,
de amikor felszólított felelni, nem jött ki hang a számon,
pedig úgy tudtam mindig a leckét, hogy álmomból ébresztve
is tudtam volna, de ha az a csaj rám nézett, belém fagyott
a hang, nem is igen szokott feleltetni, egyszerűen levegő
voltam neki, pedig szerette simogatni a srácok fejét, de az
enyémet nem, mindig riszálta magát a padok között, de
mellettem csak elment, csak a szagát éreztem, erős kölnit
használt, mindig visszatartottam a lélegzetem, ha
elment mellettem, hogy sokáig bennem maradjon a szaga, de
nem vett észre, én meg akartam, hogy észrevegyen,
rászoktam, hogy hülyéskedjek, azt találtam ki, hogy ha én
leszek az osztály bohóca, akkor majd feltűnik neki az
egyéniségem, de ezzel is pechem volt, eleinte csak
megbüntetett, aztán hogy én tovább hülyéskedtem, mert nekem
még az is jó volt, hogy kiállított maga mellé a táblához,
ott tudniillik közelről éreztem a szagát, de aztán már meg
se büntetett, nem figyelt oda a hülyéskedésemre, de azt
elintézte, hogy nem vettek fel az úttörőcsapatba, mert oda
olyan fegyelmezetlen egyedek nem valók. A srácoknak is
levegő voltam, pedig marhára haverkodtam volna velük,
otthon mindig loptam cukrászsüteményt, teletömtem
cukrászsüteménnyel a táskám, osztogattam a srácoknak,
megkajolták mindig, de nem szerettek, mindig kihagytak, hogy
tűnjek a francba, mit dörgölődök. Otthon meg az anyám
hazajött a moziból, perecet hozott a ridiküljében, kirakta
az asztalra, aztán a húgomnak odaadta a szépet, nekem meg a
töröttet, de akkoriban már nem is fürdetett, fürödjek
egyedül, a húgommal meg pedig még beszélni se tudott a kis
csaj, legalább egy óra hosszat vihogtak a fürdőszobában,
pancsikáztak, úsztatta a kádban, én meg kint ültem a
leckémmel, de nem tudtam odafigyelni, elrontottam mindegyik
példát, azt se tudtam már, hogy hétszer öt mennyi.
Egyszerre lettem kanyarós a húgommal, de az anyám akkor is
csak a kis csajt kerülgette, én háromszor is
kérvényezhettem, hogy adjon vizet, amíg egyszer hozott, a
húgom meg mindig limonádét kapott, meg is magyarázta az
anyám, hogy ilyen nagy cula, mint én, ne játsszam meg a
tehetetlen csecsemőt, viselkedjek fiú módjára, mint a
bátyáim, azokkal nincs semmi gond, azoknak mindig üres az
ellenőrzőjük, az enyém meg mindig tele van beírással.
Bosszúból úgy csináltam, mintha leejtettem volna a
poharamat, el is tört, az anyám irtó pipa lett, de nem
söpörte volna össze az üvegszilánkokat, aztán amikor ki
akartam menni pisilni, beleléptem az üvegdarabba,
marhára elnyeste a talpam, de én ennek is örültem, mert azt
hittem, hogy most már két bajom van, kanyaróm is meg sebes
lábam is, biztosan többet lesz mellettem az anyám, pedig
egy francot . . . - Igen, gyújtson rá nyugodtan. - Kösz.
Nagyon rám jött a szódiaré, de addig se kell visszamennem,
amíg maga itt van, és kösz, hogy még egyszer se nézte meg
az óráját. - Mondja, ez a szeretetéhség . . . nem tudom
máshogyan nevezni. ez nem múlt el magából később, a
pubertás kezdetével? Vagy éppen fokozódott? - Amikor
ötödikes általánosba jártam, elkezdtem marhára jól tanulni,
egzaktul osztálymásodik, osztályharmadik voltam két évig,
majdnem háromig, már kezdtem elhinni, hogy jó eszem van,
pedig ahányszor hazavittük a bizonyítványt, a húgom mindig
kapott valamit, nyolcéves korában már kétkerekű biciklit,
én meg csak akkor kaptam, ha éppen nem felejtették el,
akkor is valami pitiáner cuccot, mert a süket fejemmel
mindig beidőzítettem, hogy előző nap vagy aznap
összebalhézzak a húgommal, pedig mindig én húztam ki a
gyufát, akkor is, ha a húgom volt a hibás. Ha az anyám
elvonult nyaralni, mindig az apám nélkül ment, és mindig
egzaktul csak a húgomat vitte magával, aztán egyszer
hazaértem este, be volt zárva a lakás, pedig tudtam, hogy
az apám otthon van, esett az eső, pacalra voltam már ázva
ott az udvaron, de nem mentem be a műhelybe, az eresz alá
se álltam be, hogy csak hadd kapjak tüdőgyulladást, aztán
hazaért a két bátyám, azok akkor már autószerelést
tanultak, vagy az egyik már kész szerelő volt, nem
emlékszem pontosan, de azt most is hallom, hogy nagyot
röhögtek, és a nagyobbik bátyám azt mondta, hogy jól bírja
magát odabent a fater, mert már délután négykor bezárkózott
a tyúkkal, és még mindig húzza a vonót. Aztán elhúzták a
csíkot, nekem meg nem mondták, hogy társuljak hozzájuk, ott
maradtam az esőben, pocsékul el voltam használva, aztán
hirtelen határozatot hoztam, hogy elindulok az anyám
után, el is indultam gyalog a Balatonra, ahol a húgommal
nyaralt, battyogtam az országúton, a szandálom tropára
ázott, feltörte a lábam, vérzett is, de csak tipegtem
tovább, egy teherautó úgy rám verte a latyakot, hogy a
szemem is tele lett, egész éjjel csak mentem, közben meg
bőgtem, aztán abbahagytam meg újra kezdtem, reg-gel meg
elkapott egy biciklis rendőr, nem akartam vele
menni, kaptam két egyforma pofont, ott tartottak az őrsön,
mert nem akartam közölni velük, ki vagyok, honnan vagyok,
az egyik odajött hozzám, azt hittemaz is meg akar
pofozni, beleköptem a pofájába, erre meg is pofozott, később meg
azt mondták, javítóba kerülök, ha nem nyitom ki a pofám,
erre megmondtam, honnan jöttem, mégis átadtak a gyermekvédelemnek, azok meg
behívták az apámat, nagy lelki fröccs volt, otthon meg akkora ruhát kaptam
az apámtól, hogy bedagadt a szemem, és a jobb fülemre napokig nem hallottam . . .
- Ekkor hány éves volt?
- Tizennégy. Igen, mert ősztől már gimnáziumba jártam.
- Miért hagyta abba a gimnáziumot?
- Szavamra, el se akartam kezdeni, Autószerelést akartam
tanulni, mint a bátyáim, de senkit se érdekelt, hogy én mit
akarok. Az apám azt akarta, hogy legalább én legyek cukrász, ha már a bátyáim
nem voltak hajlandók folytatni az ő cukrozott mesterségét, de akkor éppen állt
a balhé valami nőügy miatt, és az anyám elmarta a gallérom, és beíratott
a gimnáziumba, azzal a harci jelszóval, hogy ha az apám a
műhelyben vagy az üzletben dolgoztatna, mint cukrásztanulót, azzal is
megspórolna pénzt és a kurváira költené, hát csak ne arra melózzak én,
hogy az apámnak több dohánya legyen a tyúkokra.
- A nyomozati anyag szerint nagy forgalmú cukrászda . . .
- Az hát, külvárosban van, nincs konkurrencia az apámnak, meg aztán jobb,
ha tőlem tudja, hogy az apám messze kisebb önköltséggel termeli az árut,
mint akármelyik állami cukrászat. Tehersofőrök lopják neki a cukrot a hatvani
cukorgyárból, egy szövetkezeti felvásárló sikkasztja neki
a tojást, két tróger lopja a kakaót meg a csokoládét a csokoládégyárból,
az apám az orgazda, potom pénzen vásárolja fel tőlük a lopott cuccot,
hogy világosan lásson, kedves hölgy. Az apámnak mindenhol van valaki a zsebében,
ott a beépített embere az adóhivatalban, vannak megkent emberei három vagy négy
üzemi kultúrházban, hogy ha rendeznek valami hacacárét, akkor tőle viszik
azt az árut, amit már nincs pofája kitenni a pultra, meg van neki két
táppénzcsaló bedolgozója, azok meg folyton beteget jelentenek a
munkahelyükön, de nem döglenek otthon az ágyban, hanem az apámnál melóznak.
Annyi a pénze az apámnak, hogy belefulladhatna, de a nemzeti bank dohánya
is kevés lenne neki, azért nem látott a pipától, amikor az anyám
meghalt, és nem kapott kártérítést utána. Én meg álltam
ott a temetőben, vagyis járkáltam a sok hulla fölött összevissza,
mert gondolkozni akartam az agyammal, illetve gondolkoztam is, azt találtam ki,
hogy le van az apám, most végre egy hozzá hasonló trógerral akadt össze a dagadt
taunuszos mocskos személyében, az a kövér is ugyanúgy vásárolja a megvesztegetett
tanúkat, ahogy az apám a lopott holmit meg a táppénzcsalóit,
dögöljön meg a dagadt taunuszos is meg az apám is, úgy utálom őket,
mint a poloskát vagy a svábbogarakat a műhelyben, aztán közben szikrát vetett
az agyam, hogy nekem elegem van az apámból meg mindenböl, a gimnáziumból is
elegem van, rohadjon meg az egész világ, ott álltam tizenöt éves fejjel a
temetőben, és akkor is esett az eső, visszakormányoztam magam
az anyám sírjához, de csak magamat sajnáltam, hogy már
megint milyen marha pechem lett, mert az anyám éppen
akkor kezdett el újra szeretni, nem is értettem elsőre, mi
jött rá, hogy kedves hozzám, mostanáig se tudom, milyen
bacílust kaphatott, hogy elkezdett törődni a személyemmel,
magától adott egy ötvenest az osztálybulira meg magától
vett egy trikót, amire rá volt festve a Beatles, meg kilátásba
helyezte, hogy kapok a farmeremhez egy széles szöges bőrövet, de csak akkor, ha
lesz egy normál szerelésem is, és akkor vettük az új ruhát, amivel feltöröltem
az agyvelejét az aszfaltról, rejtély volt az egész metasztázisa . . .
- Metamorfózisa. Azt akarta mondani, hogy az édesanyának az átváltozása.
- Azt. Megbotlott a nyelvem. Metamorfózis. A metasztázist
azért mondtam a számmal, mert amikor az anyámat
elboncolták, a törvényszéki orvos szövegében benne volt,
hogy méhrákja is volt már az anyámnak és metasztázisok
ís voltak a testébenmár áttételeződött a rák. De ezt ő nem
sejthette, látom a maga szemén, hogy most hirtelen arra
gondolt, hogy hátha a betegsége miatt változott meg az
Irányomban az anyám, hát téves az ideája, kedves hölgy,
mert sejtelme se volt a rákjáról, ha tudott volna róla, tudott
volna róla az apám is. Vagy lehet olyan, hogy valaki tudat
alatt kitalálja, hogy jön a halála, és attól változik meg, a tudattól?
Na, látja, nem tud nyilatkozni . . . Alzó, a temetőnél tartottam.
Ott határozatot hoztam magamban úgy pacalra ázva, mint egy csatornapatkány, hogy
mostantól fogva
alma a gimnázium, alma az egész élet, önállósítom az egyéniségemet,
dohányt fogok keresni, akkor nem igazgathat
felettem az apám, azt csinálok, amit akarok, de legfőképpen egyet fogok csinálni,
ki fogom nyiffantani a dagadt ürgét, a taunuszost, aki megölte az anyámat,
de nemcsak azért disznó, mert belehajtott a gyalogátkelőhelybe, hanem azért
elsősorban, hogy hamis tanúkat vett magának pénzen, hát
ezt a gennyet én likvidálni fogom a nagy magyar társadalomból,
kiirtom, mint egy férget, szavamra, és ott leszek
közönség gyanánt, amikor ugyanúgy elkaparják, mint az
anyámat, ott fogok kukkolni a gödörnél, és röhögni fogok,
amikor a pap a lelke békességéért nyomja majd a sódert,
azt is tudtam már, hogyan nyírom ki, láttam egy filmben,
el kell fűrészelni az autó fékvezetékét, de előbb ki kell nyomozni,
hol tartja a Taunust, de én majd bemutató előadást
tartok a világnak, hogy vagyok olyan nyominger, mint a Maigret . . .
- Megkaptam az apámtól a dohányt, hogy iratkozzak be a
harmadik gimnáziumba, de én elbattyogtam a tanácshoz,
kíváltottam a munkakönyvemet, és még aznap elhelyezkedtem az autójavítónál,
ahol a bátyáim is építik a szocializmust, rögtön felvettek segédmunkásnak,
szervizesnek, vagyis kocsimosónak, mert az mindig kell, kap az ember
egy pár gumicsizmát, esőköpenyt csuklyával, aztán lemászik az aknába,
ott mossa nagynyomású vízzel a kocsik alját, ronda meló,
de nekem tök mindegy volt, nekem dohány kellett, kerestem is elég rendesen,
némelyik úrvezetőtől is leesett egy tízes vagy egy húszas, hogy rendesen nyomjam
tele a zsírzókat, mert másnap már a zsírzást is rám bízta
a szervizes kollega, mert az folyton tele volt töltve piával,
herótja volt lemászni az aknába, ingatag volt az egyensúlya,
de már reggel nyolckor, mert hattól nyolcig teleszopta magát,
nyolc után már csak rátöltött . . . Valami mást akartam
elregélni. A dagadt taunuszos . . .
- Mit szólt az apja, amikor megtudta, hogy már nem jár a gimnáziumba?
- Agyonvert. Én meg röhögtem. Folyt a vér a számból,
és beleköptem a pofájába. Erre meg rosszul lett. Állatian
nem bírja a vért. Ha anyám csirkét vágott, mindíg elhúzta
a csíkot. Beleköptem a szeme közé a vért, olyan fehér lett,
mint a maga blúza, nem bírt tovább gyapálni, én meg köptem
még egyet, de már a padlóra, aztán megvilágítottam az
agyának, hogy nem tehetek semmit az érdekében, maradok
lakni, ha nincs ellene kifogása, de ha tiltakozást jelent be,
mehetek csövezni is, az a lényeg, hogy a magam koszos életét akarom élni,
abból az összetételű mocsokból, ami az ö élete, abból nem kérek, de ne veszítse
el a csüggedését, szeretett kishúgomból egzakt utódot nevelhet magának, a kis
csaj még csak tízéves, de már úgy hazudik, mint egy nagymenö,
majd frankón kijönnek egymással, úgy legyen ötös találatom a lottón,
hogy igazam lesz. Nem nyögtem be neki, hogy ha elkerget, akkor kinyitom a pofám
a mocskos üzleteiről, de a gennyes agyával úgyis erre gondolt, mert
egyből lelombozódott, aztán azt nyekegte, hogy lakjak csak
tovább, de egy életre levette a kezét rólam. Van isten, csak
ennyit állapítottam meg a számára, aztán kisasszéztam
lemosni a vért meg bórogatni a dagadt aj kaimat. Hadd tegyem
hozzá, kedves hölgy, hogy közben állatian büszke voltam
magamra, mert akkor győztem először életemben. Ki is
mondtam magamban, hogy férfi lettem, és most már minden másképpen lesz.
El tudja képzelni, milyen az, amikor először győz az ember?
A gimiben már nem akartam, hogy szeressenek, már nem lett volna elég,
meg kilátástalan is volt, hogy engem szeressenek, meg kik szerethettek volna?
csupa hülye, a srácok is, a tanárok is, mind hülye volt, csak
a srácok a maguk színvonalán, a tanárok is a maguk színvonalán,
én meg utáltam valamennyit, meg magamat is utáltam,
mert ki akartam válni közülük, pedig tudtam, hogy én meg ettől vagyok hülye,
hogy ki akarok válni, mert már akkor volt sejtelmem,
hogy aki azt akarja, hogy kitűnjön a többi közül, azért akarja,
hogy a többiek befogadják maguk közé.
Ez is zavaros. Az a lényeg, hogy beneveztem
én minden versenyre, atletizáltam, szellemi vetélkedőre
iratkoztam, de mindenhol leégtem, mint a Soho a Koldusoperában.
Az apámmal szemben kerültem dobogóra elöször életemben, röhögnöm kellett,
de nem értem rá, mert más dolgom volt. Az apám kiszédelgett az üzletbe, akkor én
elkezdtem kirámolni a fiókokat, ahol az iratokat tartotta,
meg is találtam gyorsan a tárgyalási papírokat, amit a bíróságtól
kaptunk a gázolás miatt, a dagadt taunuszosnak a
neve meg a címe kellett nekem belőle, ezt is megtaláltam,
felírtam magamnak, hogy a kótyagos agyammal el ne felejtsem,
aztán visszahánytamaz iratokat, és elhúztam a csíkot a címre,
Bakator utca nyolc bé, Nestler Tamás, ez a taunuszos neve meg a címe,
ott tekeregtem a ház körül, de a Taunus nem volt ott, pedig már éjfél is elmúlt,
marha fáradt voltam, de ki akartam várni, hogy hazajöjjön, de nem jött,
én vonszoltam haza magam, már nem volt meg a feldobottságom, lélekben
lehánytam magam, hogy annyi kitartásom sincs, hogy akár reggelig vártam
volna az anyám gyilkosára, hajnalban meg, amikor kelnem kellett, alig bírtam
összekanalazni a testemet, nem is mosakodtam, de a tükörben láttam,
hogy a szám úgy megdagadt, mint egy ajaknégeré, röhögtek is rajtam a szervizben,
de csak addig, amíg fel nem világosítottam az agyukat, hogy egy csaj miatt
verekedtem, ezt a szöveget bevették, a jó sódert mindenhol
megeszik. Mindennap frankón elzarándokoltam a Bakator
utcába három napíg, közben pedig elolvastam a tárgyalási
jegyzőkönyvet, abból szúrtam ki, hogy Nestler úr vásári
árus, tudja, az a kereskedők alja, aki mindenféle bóvlival
járja a vásárokat, ocsmány giccses falvédőket meg minden
szart vesz fillérekért, aztán ezerszázalékos haszonnal a sok
hülye paraszt nyakába varrja, alzó egy ilyen féreg az a dagadt,
aki az anyámat . . . Harmadik nap késő este ott volt
a Taunus. Nekem meg a zsebemben volt egy marék autókulcs, amit a műhelyben
cuffoltam össze. Az eső pedig úgy zuhogott, mintha engem siratott volna
a magasságból az isten, hogy most startolok a züllés útján. Az egyik kulcs
pedig, kedves hölgy, nyitotta a Taunust. Nekem meg a kulcson kívül volt
a zsebemben egy pipec kis fűrész is, ilyen kicsi, kisebb, mint az araszom.
Frankón elkötöttem a Taunust, kicsoszogtam vele az újpesti szeméttelepre,
ott akartam elfűrészelni a fékvezetéket, de utáltam aláfeküdni a
nagy sárba, más határozatot hoztam, elvittem a tragacsot
az egyik lejtőig, ott szépen leengedtem a gödörbe, marhára
összegyűrődött a karosszériája, benne volt a hír az újságban is, ezt egzaktul
ellenőrizheti a mélyen tisztelt nyomozó szerv.
- Kielégülést érzett?
- Franc tudja. Azt tudom, hogy állati hasgörcs jött rám,
még ott a szeméttelepen le kellett ülnöm az esőben. De ez
gusztustalan. Tudniillik nem bírtam az üzemi kaját, aznap
paradicsomos káposzta volt ebédre, utálattal nyeltem.
- Ha érdekli, nem a káposzta okozta . . .
- Az idegesség is, tudom: Amíg kijutottam a Taunusszal
a szeméttelepre, állatian majréztam, hogy valahol megállít
egy zsaru, meg az a rohadt kocsi állandóan csúszkált is a
farával az esős kövezeten, mondom, fájt a fejem a cidritől,
amikor pedig leengedtem a kocsit ott a lejtőn, elkezdtem
hidegrázni, hogy végre túl vagyok rajta, úgy reszkettem,
mint amikor . . . hagyjuk. Maga óhajtott valamit mondani.
- Azt, hogy a pszichiáterek ismerik a maga akkori állapotát. Ugy írják le,
hogy a bűntett a szorongás feloldódását eredményezi,
a siker bizonyos kéjes érzést okoz, hiszen ön mondta az előbb,
hogy reszketett, nos, ettől a kielégültségtől reszketett, és ezért
volt a hasgörcse is, illetve az, hogy defekálnia kellett.
- Érdekes. Szavamra, maga okos nő.
-köszönöm. Megnyugodott az eset után?
- Nem. Akartam, de hiába agitáltam magamnak, hogy boszszút álltam a dagadton,
az agyam nem vette be a szöveget. Meg rám jött a majré is,
hogy hátha kinyomozzák, hogy én vágtam haza a Taunust, mindig kiizzadtam,
ha rendőrt láttam, meg hiába adtam magamnak a felvilágosításokat, hogy
ha ottmaradt is az ujjlenyomatom, nem szerepel a bűnügyi
nyilvántartóban, ezt se hittem el egészen. Ha lett volna valaki, akinek
eldumálhatom a lelki életemet, az más, de nem volt
sokáig senki, hetekig csak magammal társaloghattam.
Állatian tönkrementem belül, romokban hevert az idegzetem, a majrétól is,
de mástól is. Tudniillik akármilyen hihetetlenül zeng a maga fülének,
a majré mellett volt bennem egy kívánság is, hogy újra megcsináljam.
Ez is zavaros, nem?
- Folytassa csak . . .
- Hogy világosan lássa az ábrát, az volt velem, hogy újra
akartam azt a frászt, amivel végigvezettem a Taunust Budáról Ujpestig, újra
akartam azt, amit maga az előbb kéjes érzésnek nevezett. Ott mentek át a kezemen
a kocsik, mostam alulról őket, zsíroztam egyiket a másik után, de azokat
nem tehettem tönkre, mert rögtön kiszúrták volna meg
minden. Olyanom volt, mint amikor nem látok a flamótól,
körülöttem meg egy csomó klassz kaja, de nem marhatok el
belőle egy dekát se. Ha néha megvilágosodott az agyam, és
tudtam magam egy kicsit kívülről nézni, az járt a fejemben,
hogy biztosan bediliztem, vagy ha nem, majd be fogok dilizni.
Aztán összehaverkodtam Bornikkal. Ismeri ezt a
nevet, Bornik Olivér?
- Ismerős név. Várjon . . . ez egy költő.
- Nyert. Alzó, ez a költő ott melózott nálunk társadalmi
ösztöndíjjal, tudniillik nem volt semmi dolga, egész nap
közöttünk kóválygott, mint gólyahír a levegőben, tanulmányozta a melós életet,
hogy ihletet szerezzen valami hőskölteményhez. Akkor még nem volt sejtelmem,
mekkora szemét, azt csak később tudtam meg, hogy állati gazdag
burzsuj család egyetlen sarja, de hányingere van a családjától,
aminek folytán a hatszobás lakásban visszapaterolta a nemzőit a két legkisebb
szobába, tudniillik a cselédszobába meg egy másikba, nem is érintkezik velük,
a két vénnek be se szabad tenni a patáját a másik négy szobába, mert
Bornik Olivér osztályharcos költő, hányingere van a burzsujszagtól.
De hát ezt csak később szaszeroltam ki róla, akkor még ő volt nekem az isten
meg a szentháromság,marhára nem értettem a kilométeres verssorait, de kitotóztam
a verseiből, hogy vagány lázadó egyed, ő meg kiszúrta,
hogy hatással van rám, le is eresztette hozzám az egyéniségét,
nagyokat dumáltunk ott a mosóakna mellett, úgy kagylóztam a szövegére,
mint a hippik a guru dumájára. Mindent tudott ez az alak, az volt a hobbyja,
hogy a kuncsaftokat is lekáderezte, a kocsitulajokat, nekem meg előadta a
káderlapjukat. Hogy Barabás, a filmrendező a nyilatkozataiban akkora bolsevik,
mint a Kreml-palota, pedig reálisan egy szemét szadista,
meg élvonalbeli pénzharács, közben meg fösvény a végtelenségig,
statisztalányokat izél állampénzen, meg akezdő színészlányoknak először kisebb
gázsit ígér, aztán ha lefekszenek neki a testükkel, megadja
nekik azt a gázsit, ami úgyis járt volna. Kuncsaft volt nálunk egy csomó piaci
sliffentyű, akik csak falból tartották a standjukat a piacón, reálisan
meg viszonteladók voltak, megkentek a téesznél valami fejest,
az árut nem is látták, a téesz egyenesen a megrendelőnek szállított, mondjuk
kórháznak vagy honvédségnek vagy menzának, de ezek a piaci
legyek marták fel a dohányt, a téesznek meg annyit utaltak
át, mintha ők adták volna el a piacon a szajrét, pedig erre
nem is volt iparengedélyük. Meg volt egy belvárosi suszter, az már tíz éve
nem fogott a kezébe szerszámot,
csóró nyugdíjasokkal melóztatott, azt gyakorolta, mint az apám
a táppénzcsalóival, kiuzsorázta a bedolgozókat, ráadásul
még csempészett bőrökkel is seftelt a rohadt. Aztán hozzánk járt a kocsijával
egy főorvos, az meg mindent a beosztott kis doktoraival operáltatott,
de személyesen fejte le a betegekről a dohányt, de az orvosai nem merték
kinyitni a pofájukat, mert doktor Reskő főorvosnak olyan összeköttetései voltak,
hogy úgyse lehetett volna labdába rúgni ellene. Ez a Bornik a költő fejével
mindenkiről mindent tudott, de nekem akkor még nem esett le a tantusz, hogy
azért rühelli a felsorolt menő fejeket, mert irigyli őket a dohányukért,
pedig neki is volt elég dohánya, de nem tudta megemészteni,
hogy másnak is van. Engem marhára bírt, mert szájtátva szlopáltam a szövegét,
közölte velem, hogy engem ki kell művelni, mert én nem vagyok olyan hülye,
mint a korosztályom, engem nem csak a beat dob fel, hanem a társadalmi
igazságtalanságok is. Aztán, hogy ami nálunk van, az túró,
mert az establishment, tudniillik a társadalom uralkodó rétege
csak a saját érdekeivel törődik, azért hisztériáznak folyton Mao ellen,
mert Mao taccsra tette a kínai establishmentet. Megérdeklődtem tőle, hogy
hát ő akkor milyen forradalmár, közölte, hogy marxista,
de nem úgy marxista, mínt az establishment, hanem ő hűséges
a tiszta marxizmushoz, felvilágosította az agyamat, hogy elidegenedés van,
a munkásosztály is el van idegenedve, de főleg az a lényeg, hogy a fogyasztói
társadalom rohaszt bennünket is, a munkásosztály integrálódott a fogyasztói
társadalomba, a munkásosztályra nem lehet számítani, ezért aztán forradalmi
változás csak olyan rétegektől várható, amelyik rétegek a társadalom
perifériájára szorultak ki, alzó nem integrálódtak bele az anyagi jólétbe
vagy pedig már csömörük van az anyagi jóléttől, frankón
tudta levezetni a költő agyával, hogy én is ilyen perifériás
egyed gyanánt kóválygok a lázadás felé, meg arról is felvilágosított,
hogy ha egy krapek reálisan forradalmár akar lenni, akkor ki kell ikszelni
magát a társadalomból, de ennek persze nem az a módja,
ahogy az a leszázalékolt Manson csinálta, még Amerikában is taccsra teszik
a tagokat, ha vérengzenek, hát még itt nálunk, alzó más taktikával kell
manőverezni, tudatosítani kell az establishmentben, hogy
jelen vagyunk, ő is így manőverezik, lázít a verseivel, az
establishment nem érti a költészetét, csak azért ismerik el,
mert nem merik bevallani, hogy nem értik. Az establishment
csak tejeljen frankón nagy dohányokat a költészetéért, miközben gőze sincs róla,
hogy ez a költészet egzaktul az establishment alatt fűrészeli a fát,
így kell jelen lenni vagy máshogyan, de permanensen nyugtalanítani kell
az establishmentet. Állatian magamévá tudtam tenni, amit leadott
nekem, aztán rám zuhant a bizalom, közöltem vele, hogyan
csináltam ki a dagadt vásárosnak a Taunusát, ő pedig ettől
elkezdett könnyezni, erre én is elbőgtem magam, közben
felvilágosított, hogy nekem is a sejtjeimben van a forradalom, neki pedig
micsoda ösztöne van, hogy rögtön kiszúrt engem ott a többi balfácán közül,
akik csak az órabérrel, szar fillérekkel törődnek, mint a süket bátyáim is,
akik termelési értekezleteken vagy szakszervezeti gyűlésen verték
a balhét órabérügyekben, meg aztán már mióta rakták egymásra
a dohányt a takarékban, hogy belépjenek valami ifjúsági lakásszövetkezetbe,
 és elhúzhassák a csíkot otthonról az apám házából. Akkor világosodtam fel,
pedig előbb is tudtam már, hogy a bátyáim is szolgalelkek, mint a legtöbb
egyed a társadalomban, azért nem értettem meg én őket
sohasem, de ők se engem, világos. Alzó, egy idő után már
tudtam, mi újság, azt is kiraktam magamnak a lelkem terepasztalán,
hogy nekem megvan a harci formám, csak még nem ismertem a harci célt,
de most már az is világos, én is ,kiikszelem magam a társadalomból, de nekem
megvan ahhoz is a technikám, hogy az establishment folyamatosan
értesüljön a jelenlétemről, tudniillik majd sorraveszem a
sok rohadékot, akit megismertem a melóban, a munkalapról ki tudom szúrni
a címüket, kulcsaim vannak meg más szerszámaim, ütögetni fogja őket
sorra a guta, nem fognak látni a pipától, ha reggel megnyírva találják
a féltett kocsijukat. Amit én nyújtok be nekik, arra nem fognak legyinteni
a rohadtak, halálbiztos, tépkedni fogják a tollukat,
aminthogy tépkedték is. De amíg felfűtöttem magam, időbe
telt, mert ott volt a majré is, meg akkoriban sokat olvastam,
Bornik hordta nekem az irodalmat, Malcolm életét,
Salingert, az Üvöltést meg más beatnik költőket, sok időm
elfolyt az irodalommal, meg közben én is írtam verseket,
Bornik komálta is némelyiket, nem mondta, hogy ne küldjem be a szerkesztőségbe,
én meg beküldtem, aztán visszapostázták mindet, hogy csapnivalóan
dilettáns versek, és a szerkesztő ürge, aki hazavágott, éppen oda járt hozzánk
a kocsijával, ezerhetes Opel, állatian ápolt járgány volt, alzó
ez lett nekem az impulzus, határozatot hoztam, hogy a szerkesztő
úr kocsiját
veszem először gondozásba. De előbb lekádereztem Borniknál a szerkesztő
urat, hogy hátha van más érdeme is, nem csak amit velem csinált, hogy hazavágott
a verseimmel, volt is, Bornik közölte velem, hogy a szerkesztő úr az egyetemen
öt-hat éve állati nagy forradalmár volt, személyében képviselte a lázadó
generációt, ki is akarták vágni az egyetemről, de nem vágták ki, hanem hagyták
lediplomázni, aztán benyalta magát újságírónak, minden
klappolt, a nagy forradalmár marhára gyorsan átalakult,
ő lett a társadalom támasza, gyorsvonati sebességgel addig
cselezett a pályán, hogy szerkesztő lett belőle. Közöltem
magammal, hogy ez az egyed éppen az én esetem, mindjárt
meg is tettem listavezetőnek a füzetemben, amibe bevéstem a kezelésbe veendő
pácienseket, túdniillik akiknek a kocsiját majd le kell ápolnom.
- Tehát úgy érezte, hogy nem elsősorban a saját mellőzéséért áll bosszút, hanem
bizonyos erkölcsi megfontolással, értem ezen, hogy a szerkesztő köpönyegforgatása . . .
- Egzaktul így, mert így is volt, szavamra, akkor már
nem érdekeltek a verseim, meg hogy mi lett velük, nem az
a lényeg, hogy én is eladjam a személyiségemet az establishmentnek, hanem
hogy elkezdjem végre a jelenlétet, különben leköphetem magam,
hogy csak fűzöm az agyamat az álmaimmal. Már reszkettem a türelmetlenségtől,
hogy hozzáfogjak az akciózáshoz, úgy be voltam pörögve, mint a
Taunus kinyírása előtt. A szerkesztő úr garázsban altatta a
kocsíját, a garázs egy mellékutcában volt, az utcára nyílt az
ajtaja, elslattyogtam terepszemlére, állatian feldobott, hogy
mázlis a helyszín, estefelé visszalátogattam, a garázs mellett volt egy
villanyoszlop, egy kaviccsal hazavágtam belőle a villanykörtét, hogy sötét
legyen, a garázsnak szabvány zára volt, egyből nyitotta a sperhakni, én meg már
bent is voltam, csak meg kellett várnom, hogy kiálljon a
kezemből a reszketés, addig is nem bűvészkedtem kulccsal,
benyomtam a kocsi ablakát, kinyitottam belülről, megkozmetikáztam a szép
bőrülést, úgy pattogtak ki belőle a rugók, mint a bolhák a kutyából,
aztán volt ott a garázsban oltóhomok, lecsavartam a karter sapkáját,
lecsurgattam két marék homokot a karterba, állati ingerenciám volt, hogy
be is gyújtsam a motort, hadd dolgozza be magát a homok
a fogaskerekek közé meg a hengerekbe meg a szelephézagokba, de a józanságom
közölte velem, hogy marhaság, ha valaki megy az utcán, kiszúrja, hogy
a garázsban jár a motor, nyakamon a balhé, majd beindítja reggel a szerkesztő úr,
aztán benyúltam a kesztyűtartóba, volt ott egy töltőtollkészlet, Montblanc
toll meg golyóstoll meg ceruza, Legalább egy ezres, meg akartam fújni,
aztán felhívtam a figyelmemet, hogy én nem vagyok pitiáner tolvaj,
leraktam a készletet a kocsi padlójára és összetapostam a cipőmsarkával, aztán
még szétcincáltam a kábelezést, ahol könnyen hozzáfértem, kirángattam a drótokat,
oké volt minden. Megint fájt a hasam, de határozatot hoztam,
hogy nem vagyok már kezdő a műfajban, nem játsszuk el megint,
amit az újpesti szeméttelepen . . .
- Ismét megkérdem . . . érzett-e kielégülést?
- Azt éreztem, hogy fel vagyok dobva, már nem is majréztam,
hogy megláthatnak, amikor kislisszolok a garázsból, megsimogattam a kocsit,
aztán elhúztam a csíkot, üres volt az utca, éjfélkor mért ne lenne töküres,
kint meg, a bartók Béla úton a csemegeüzlet előtt már lerakták a tejet,
kihúztam egy üveggel a csecsemőtejből, megszívtam jól
magam, olyan volt, mintha berúgtam volna tőle, de amikor
hazaértem, hiába akartam nagyot hunyni, járt volna nekem,
annyira fel voltam még mindig spanolva, hogy a szívem
nem hagyta abba a kalimpálást, pláne, hogy elképzeltem az
eszemmel, hogy holnap majd hozzák az Opelt, én meg ott
állok a műhely udvarán, zsebre vágom a kezem, és a többiekkel együtt bámulom,
hogy milyen állatian kiny írták a szerkesztő úr ragyogó járművét.
- Mondja, nem fordult meg a feiében olyasféle zavaró
gondolat, hogy amit csinált, az mégsem volt az igazi? Hiszen egy tárgy, amire ön a
destruktív impulzusát áthelyezte,
adott esetben az a gépkocsi nem üthet vissza, tehát a megtámadása kevésbé
veszélyes, magyarul mondva, a kisebb veszélyt választotta a nagyobb helyett?
ha- Azért kérdezi,hogy beetesse nekem,hogy tulajdonképpen egy gyáva krapek vagyok?
- Nem, ne értsen félre . . .
- Nem értem félre, kedves hölgy, maga viszont ne ejtse
át saját magát, tudniillik én igenis a totál kockázatot vállaltam, én mindig
tele voltam majréval, mindig irtózva fogtam hozzá, én nem a melót akartam,
nem a majrét akartam sohase, hanem az eredményt, és közben mindig én voltam
a védtelen, engem kaphattak volna el vagy akkor, amikor
beslisszoltam a garázsba, vagy akkor, amikor kibújtam,
vagy közben, amikor odabent az establishment szemléltető
oktatásával voltam elfoglalva. Mi van, ha a szerkesztő úrra
rájön az elmehetnék? Vagy mi van, ha egyszerűen benne
felejtett valamit a kocsiban, mondjuk a Montblane-készletét, aztán írni
akar valamit másnapra, de nincs mivel, ezért
lebattyog a garázsba? Mi van, ha vendégségben volt, ahol
piálni akart, nem a kocsival ment, aztán hazafelé benéz a
garázsba, mert imádja a kocsiját, engem meg ott talál? Mi
van, ha bekapcsolt riasztóval tartja még a garázsban is a
kocsit, aztán elkezd jajgatni a kürt? Azt nem lehet elnyálazni, kedves hölgy,
amit én kockázat gyanánt vállaltam ott. Meg még utána hatvankilencszer, érti,
hatvankilencszer, hatvankilencszer kockáztattam a lebukást, de nemcsak a sittet,
hanem azt is, hogy elkapnak és agyonvernek, mielőtt a rendőrség kezébe adnak,
biztos ami biztos, felindulásból
ronggyá lehet verni akárkit, a tulajdon szentsége
biztosítja ezt a jogot minden tulaj javára. Hatvankilencszer,
összesen hetvenegyszer bizonyítottam be, hogy úgy teszem
taccsra őket, ahogy akarom, hetvenegyszer bebizonyítottam,
hogy hiába jelentenek fel minden egyes akció után a Yardon, hiába nyomoz utánam
az egész zsaruhadsereg, meg ahány nyominger van a hazában, csipkedhetik magukat
életnapig, én csak röhögök a nagy hacacárén, amit miattam
szerveznek, kiröhögöm az árnyékbokszolást, ahogy
írtják magukat, koslatnak utánam mindenhol, akár az
interpolt is mozgósíthatják, addig verem át őket, amíg nekem
tetszik, ma éjjel is gondoznám valakinek a kocsiját,
ha nem itt ülnék magával, és nem ülnék itt magával, ha el
nem törik akarom, amikor leugrottam a vonatról, marha
pech, de volt belőle haszon, mert amikor felfogta az agyam,
hogy ez a hülye népség valami gázolással akar sittre nyomni, akkor felment
bennem a pumpa, kipakoltam nekik az egész káderlistát, mind a hetvenegy esetet,
emésszék meg, ha van hozzá elég gyomorsav az agyukban, azt álmodták, hogy
fogtak egy pitiáner gázolót, hát nem azt fogtak, hanem engem,
aki már három éve az orruknál fogva vezetem a sok
marhát, de nem az ő ragyogó bűvészetük miatt vagyok itt,
szavamra, hanem azért, mert el akartam gyönyörködni rajtuk,
ahogy látva marad mindegyiknek a pofája, nekem ez a
látvány akkora mozi, hogy az Antonioni se rendezhetett
volna nekem ekkorát, aláírja vagy nem?
- Kér még egy cigarettát?
- Jó ötlet.
Mondja, került komoly veszélybe is?
Zrikálni akar, vagy azért érdeklődik, mert unatkozik?
mit képzelt eddig? Amit én produkáltam, kedves hölgy, az
sohase volt olyan, mint egy kormánydelegáció érkezése
díszkísérettel, elöl-hátul motorkerékpáros biztosítással.
Szervezhettem volna létszámot a személyem mellé, hogy
falazzanak, annyian ragadtak volna rám, mint kutyára a
bolha, ott volt a Béke téri galeri, tudniillik ami maradt a
gengből a tizedelés után, lehettem volna császár közöttük
az eszemmel, de nekem nincs ingerem a sok nagyhajúhoz
se a Béke téren, se máshol, ezek mind egyéniségek akarnak
lenni, aztán az a vége, hogy egyiket se lehet megkülönböztetni a másiktól,
mindegyiknek nagy a tolla, mindegyiknek
kóc a szakálla, mindegyik ragad a kosztól, tök mindegy,
melyik égtájon forgolódik a dolgozó, ezek olyan dettó jankók, hogy az anyjuk is csak a
nevükről ismeri őket, tisztára
Bender Log a Dzsungel Könyvéből, csak csordában mernek erősködni, amikor sokan
vannak, elfelejtik a gyávaságukat, biztosan olvasta a Dzsungel Könyvét,
Balu mondja, a medve, a majmok népéről, hogy mindig határozatokat
hoznak, hogy nagy tetteket fognak végrehajtani, aztán jó
esetben az a vége, hogy összeverődnek egy csomóba és az
is nagy hőstett már tőlük, ha a fák tetejéről megdobálják
kókuszdióval az olyan állatokat, amelyikek nem tudnak
utánuk mászni a fára. Ahány galeri egzisztál ebben az épülőszépülő fővárosban,
mind ilyen Bender Log, jár a pofájuk, vagy mondjuk arra képesek,
hogy a Béke téren, láttam, megruházzanak egy féllábú krapekot, állati hősiesség, nem?
ilyenekkel én a fenekem se törlöm ki, én szólóban csináltam
minden akciómat, mind a hetvenegyet, egyedül vállaltam
a kockázatot, egészen egyedül, bandában akciózni, az túró,
azt akármelyik fafejű megcsinálhatja, de egyedül, érti, egyedül, amikor a frász
kitöri az ember agyát, a testén meg úgy csurog arereiték, hogy vízipólóznak
a golyói, ez az egzakt buli, utána bele lehet csodálkozni a tükörbe, tátott
szájjal bámulni a fejet, hogy hát ez én vagyok, én, én, én, aki sohase tudtam
első lenni, mindig taccsra tettek, most meg én vagyok én, magányosan,
meg is írtam egy versben, akár pocsék, akár zseniális, de egzakt,
hogy még egy gyökerem sincs, amivel kapaszkodjak, mégis én kavarom a szelet,
befúvok mindenütt, magam rostjait égetem, hegesztőlánggal szúrok,
testem tüzével perzselek és elillanok, mint a lidércfény, ezt a verset
is csak magamnak írtam, ki értené?
akkor írtam, amikor majdnem lebuktam, márhára cikis
szituáció volt, porcukrot raktam a pacák benzintankjába,
amikor kiszúrt az ablakból, egy rohadt üzér az a szemétláda,
attól milliomos, hogy egyszerre négy-öt kocsira fizet be
előleget, tizenötezret, húszezret, amennyit le kell tenni, aztán
megkapja a kiutalást, eladja a duplájáért, egy év alatt vagy
még hamarabb százszázalékos a kamat, ez a nagy buli, nem?
ezt is csak nálunk lehet, a pacák százezret forgatott, százezret nyalt fel
minden évben tisztán a kocsikiutalások átpasszolásával, marha klassz, nem?
alzó, ennek a mocsoknak a százhuszonnyolcas Fiatját vettem kezelésbe akkor éjjel,
nyílt utcán, érti, a háza előtt, ezer százalékos rizikó, úgy
éljek, csak az eső falazott nekem, állatian bírom az esős időt,
meg a gyenge közvilágítás is falazott, meg a sálam, amit a
szám elé tekertem, nem szúrhatta ki a pofámat, tucatjankó
voltam farmerban, dzsekiben, sál a pofám előtt . . . Kiugrott az ablakon a colos
testével, két méteres a tag, meg ordított is, hogy agyonver, de akkor már
ott ázott a porcukor a benzinjében, nem is álmodhatta, hogy másnap elfolynak
a hengerei, már nem volt időm, hogy elhúzzam a csíkot,
mégis taccsra tettem, frankón meggyújtottam az öngyújtómat egy pillanat alatt,
aztán ékesszólóan közöltem vele, hogy beleejtem a benzintankba a lángot,
szavamra beleejtem, ha közelebb araszol hozzám, össze is szarta magát késedelem
nélkül, akkor már én diktáltam, mozgás apuskám, tornázd
vissza magad az ablakon át, mert pillanatok alatt ingyen
tűzijátékban gyönyörködhet az utca dolgozó lakossága,
röhej volt, ahogy rángatta felfelé az ablakba a colos alakját, a pizsamanadrágja
lecsúszott, röhögnöm kellett volna, de nem értem rá,
mert be kellett kapcsolnom a harmadik fokozatot,
hogy elrakétázzak onnan. Legalább öt ablakból
konstatálhatták, hogy osztályon felüli sprinter vagyok, és
amilyen mázlim volt, a második sarkon éppen elkaptam a
száznégyes gyorsjáratot, úgy zuhantam bele a buszba, mint
a galambszar a szivarzsebbe, az automata ajtó beharmonikázta a mokaszinomat,
csak a következő megállónál vehettem fel. Ez a huszonhetes esetem volt, bediktáltam
a szervnek a jegyzőkönyvbe, csak a körülményeket nem adtam elő ilyen egzaktul.
- Máskor is fenyegette lebukás?
- Mindig, kedves hölgy, mindig borotvaélen roptam én
a csűrdöngölöt, a negyvenes esetemnél is csak egy másodpercen múlt a kasszasiker,
az a páciens nagymenő volt, úriszabó a körúton. és telekspekuláns a Balatonon,
annak kiengedtem a hűtővízét, és lekapcsoltam a kontroll-lámpáját,
tropára égett a motorja hűtés nélkül, de nem is ez a lényeg,
hanem hogy ha egy másodperccel előbb lép ki a házból, ott
maradtam volna a piszkos kezében. Aztán a Mályva utcában, amíkor megszólalt
a riasztó, az ís ciki volt, ott el is hagytam a spéci csavarhúzómat,
amivel minden kocsit ki tudtam nyitni, marhára sajnáltam. Még egy ilyen
rezsiveszteségem volt, akkor egy olyan dolláros kurva Volksziját
tiszteltem meg, kipakoltam a hátsó ülés alól az akkut, pipec
tigrismintás műszőrhuzata volt a csajnak az üléseken, szétlocsoltam rajta
a telepből az egész savat, de olyan kis helyen
nem lehet egzaktul melózni, leöntöttem a saját farmeremet
is, olyan lyukak lettek rajta, hogy amíg hazaértem, huzatot
kapott mindenem, le kell szegezni, hogy szabályszerűen fel
volt savazva az akkumulátor. Phű, marhára szomjas vagyok, tíszta szahara a szám. Nem
lehet ennyi ideig büntetleaül nyomni a szöveget.
- Elfáradt?
- Na, nem, van itt tüdő. Mire kíváncsi még?
- Arra, hogyan kötötte el azt a külföldi kocsit a Balatonnál,
és hogyan történt a baleset.
- Kedves hölgy, jegyzőkönyvileg közöltem már a szervvel, hogy nekem ahhoz
a bulihoz semmi közöm. Magának is megerősíthetem, hogy én nem vagyok azonos
a jogtalan használat tettesével, és nem vagyok azonos azzal sem, aki
elcsapta azt az öreg krapekot. Nekem arra az időre alibim
van, ezt is bediktáltam éppen a mai napon a szervnek. Egzakt alibim van, olyan
hölgy tanúsíthatja, aki jobb családból való, enyhén szólva államtitkár a kedves
szülője. Fennakadt a szép szeme, nemde?
- Ne tréfáljon. Kivel akar alibit bizonyítani?
- Madaras államtitkár elvtárs lányával, aki Judit névre
hallgat. Maga pedig, ha óhajt valamit tenni az érdekemben,
felkeresheti a nevezettet, és írásba is kaphatja tőle.
- Mi szükség rá, hogy belekeverje ebbe az ügybe egy
köztiszteletben álló ember lányát?
- Nincs belekeverve semmibe, ártatlan és hamvas lelkű,
és főleg egzaktul majrés gyerek, más se kellett volna, mint
púpnak a hátamra, hogy késedelem nélkül lebukjak az első
esetben, amikor magammal viszem. Még azt is van szerencsém feltételezni,
hogy el se hitte, amit előadtam az akcióimról. Azon kívül,
hogy kajálta a szövegemet, semmi köze nem volt az éjszakai életemhez.
- Egyáltalán, hogyan került ön kapcsolatba egy ilyen lánnyal?
- Romantikusan.
- Részletezné?
- Konstatálom, hogy ráharapott a témára, kedves hölgy,
örvendek, hogy sikerült felvillanyoznom.
- Kérem . . .
- Oké, a tárgyra térek. Várjon csak . . . Alzó, kezdem azzal, hogy amikor
egyszer Bornik, a haza nagy költője abban a megtiszteltetésben részesített,
hogy meghívott a kéglijébe, akkor felvilágosodtam,
hogy ez az én lelki haverom és csodált példaképem, akinek úgy ittam a szavát,
mint száraz homok a kutyavizeletet, ez az alak egy ugyanolyan rohadt káder,
mint akiknek az autóit ápolni szoktam, akkor nagy robajjal összedőlt bennem egy
világegyetem, állítólag a földrengésmérő intézet műszerei is jelezték
az eseményt. Egzaktul magamba voltam zuhanva, hiába akarja
elképzelni, nincs akkora lelke. Valakivel meg akartam beszélni az összeomlásomat,
de nem tudtam, kivel kezdjek, ki értene meg, állati rohadt volt a közérzetem
napokig. Aztán mégis elkezdett működni a fejemben a komputer, és kiszámította,
hogy ha valaki megért engem és nem röhög körül, az csak egyetlenegy szivar lehet,
egy maóista festő, akivel egyébként Bornik ismertetett meg, és nekem állatian
imponált is a tag, mert ilyen cinikus képződményt énmég
sohase észleltem. Négyen voltak egy festőcsoport, maóisták
mind a négyen, de frankón maóisták, mindig munkásképeket festettek, üzemi
kultúrházakban állítottak ki és a fafejű
igazgatók kötelességüknek tartották, hogy támogassák a
szocialista realizmust, amely ugyebár a munkásosztályéletéből meríti ihletét
és tematikáját. A négy H, így hívják a csoportot,
Hahót, Hives, Halmai, Horbók, ez a négy há, Hives a góré köztük, egyébként
nemcsak festő, hanem zománcos is, például Mao-jelvényeket is csinál, és nagy
dohányokért adja el az establishment rajongó gyermekeinek.
Mind a négyen kint laknak a Duna mellett a récési művésztelepen egy közös házban,
amit szocialista államunk bocsátott rendelkezésükre, kommunában élnek,
de egzaktul, úgy fogja fel, ahogy mondom, minden közös, a dohány, a szerelés
és ami a lényeg, a feleségek is közösek, mindegyik azt
a feleséget dobja gerincre, akitől éppen rájön a szex. De nekem akkor erről még
nem volt szagom, kibattyogtam hát hozzájuk a helyiérdekűvel,
hogy kiöntsem Hivesnek a lelkem pocsolyáját, ami Bornik miatt keletkezett,
mínt a talajvíz. Hives nem ismert meg rögtön, de amikor említettem
neki, hogy Bornik, akkor már oké voltam, végigvitt a kégliken,
megmutogatott minden képet, volt köztük egy-kettő
ami tetszett is nekem, nem az izmos melósok, azokból csak
egy-kettő volt náluk otthon, éppen bütyköltek még rajtuk,
de a legtöbb kép absztrakt volt, marhára nem értettem az
ábrákat, de egy-kettő haláli zgatóan volt kiszínezve, ezeket
elbámultam egy ideig. Akkor már este volt, összeröffent az
egész kommuna az egyik műteremben a négy tvúk meg a
négy festő, de volt ott még két kis csaj is, nem is láttam, mikor kerültek oda, vagy ott
voltak-e, amikor én megjelentem, franc tudja, az a. lényeg, hogy kajáltunk valamit meg
vodkát ittak, én csak megjátszottam, hogy velük piálok,
mert frankón utálom a szeszt, anyámon is azt nem bírtam,
amikor már újból jóba volt velem, hogy folyton alkoholszaga volt, alzó,
elkezdődött a piálás a kommunában, aztán
ricsaj, magnóról lustán ráztak is, de nem az egész létszám,
mindig csak egy pár, aztán azok is eltikkadtak, eldőltek a
sarokban és elkezdtek ott csöcsörészni mindennel, amijük
volt. Akkor felállt a következő pár, rázott egy ideig a rikácsra, azok is
eldőltek. Én meg csak csodálkoztam, mint falusi ülep az angolvécén, hogy ezeknek
tök érdektelen, hogy mások is látják, ahogy ők ott kefélnek a fal mellett,
marhára lebénultam, de hiába érdeklődtem magamtól, hogy ilyenkor mi az etikett,
el kell-e húzni a csíkot vagy konzerváljam a pofámon a hidegvért, közben
izzadtam is kínomban, mozdulni se mertem, rohadt szitu volt, aztán látom
a szememmel, hogy Hives már az egyik kis csajt kezeli, aki nem is
tartozott hozzájuk a házba, már kiszedte az egyik mellét,
a baba pedig rúgkapált, egzaktul nem volt hozzáállása az
ügyhöz, aztán Hives hátracsavarta a karját, ettől a kis csaj
kínjában lezuhant egy laticelre, de már úgy bőgött, ahogy
a nagykönyvben elő van írva egy jól nevelt úrilány számára,
én meg akkor észleltem, hogy plafonig felment bennem a
pumpa, odaszédelegtem hozzájuk, megkopogtattam Hives
vállát, hogy nyugodjon le, durr egy fülest kaptam tőle, ettől
meg kigyulladt bennem a villany, már a kezemben volt a
rugós késem, de egzaktul nyugisan közöltem vele, hogy
őrizze meg a modort, mert véletlenül bele talál szaladni a
beleivel abba a hegyesbe, amit a hasán érez, szavazza meg
a kis csajnak meg nekem, hogy elhúzzuk a csíkot, aztán
tőlem ki is verheti az energiáját. Alzó, olajra léptem a kis
csajjal, és ez volt a Madaras Judit, egy valódi államtitkár
őssel odahaza. Totál romantika, ha egyetért velem, csak
nekem már kint a Duna-parton, ahogy slattyogtunk a helyiérdekű felé, állatian
hánynom kellett, ki is dobtam a tacscsot, a kis csaj pedig vizes zsebkendővel
ápolta a fejemet, és minden percben elbőgte magát, hogy én milyen klassz
vagyok, pedig ő azt hitte, hogy én is a festők közé tartozok.
én meg felvilágosítottam, hogy nem tartozok én senkihez,
olyan egyedül vagyok, mint Gagarin a kozmoszban, de
belőlem nem lesz a Szovjetunió hőse, ezt írásban is adhatom, aztán ott
szédelegtem mellette, amíg haza nem ért a
villáiukhoz. Láttam, hogy frankó szocialista létesítmény,
kert, garázs, színestévé-antenna a tetőn, Dzsud pedig, mert
a beatlesek hej-dzsudja után így hívtam, előadta, végig az
úton, hogy vele meg nem törődnek a szülei, ő is egyedül
van a kozmoszban, mint Gagarin, az egyik osztálytársnőjével,
aki a havernője is, azzal ment ki a művészekhez, mert
értesült, hogy valami állati klassz, amit azok festenek, de
nem merte volna álmodni, hogy le akarják fektetni, lényeg
szerint állatian csalódott lett, és ha én nem vagyok jelen,
meg minden, csak nyomta-nyomta a szöveget, én meg kezdtem nagy elismeréssel
nyilatkozni magamban magamról, Dzsud pedig ott a kapuban lesmárolt, de olyan
légiesen, mint a nagy érzés, nem volt pofám közölni vele, hogy
engem
nem érdekelnek a csajok, ő se tud meghatni, mert nekem más kötelességem
van az életben, mint az establishment egyik magzatával smárolni, de más
portékákkal sem, ez egzaktul így van, kedves hölgy.
- Hogyan került ön Madarasék balatoni nyaralójába?
- Autóstoppal. Általában autóstoppal közlekedek a Balatonra.
Látja a tollamat, én rendezett állapotú szőrzetet
viselek a fejemen, semmi se extra énrajtam, engem mindig felvesznek az úrvezetők, nem
mintha nem volna meg a dohányom, hogy vonattal utazzak, szavamra megvan, ellenben
az autóstoppal az a lényeg, hogy ameddig hagyom furikáztatni magam, addig
le tudom káderezni is az úrvezetőt, hogy milyen jellegű rohadék, miből
harácsolta össze a kocsiját, érdemes-e felkeresni valamelyik éjjel egy kis
karbantartásra. Stop, maga mást érdeklődött, én pedig mást akartam közölni.
Dzsud . . . Az előbb már értesítettem magát, hogy részemről nem volt szex
és nagy érzés,de nem akartambeletaposni a halványlila fantáziájába, mert terveim
voltak vele, a komputer azt mondta, hagynom kell, hogy
bírjon a kis csaj, mert a személyében elém van tálalva eddigi
pályafutásom nagy sansza, ez a halványlila lelkű baba lesz
az összeköttetésem az establishment tetejéhez, tudniillik az
önkritikám beismerte, hogy addig csak az establishment
aljának meg a közepének gyalogoltam bele a lelkinyugalmába, a felső színvonalhoz
nem férhettem hozzá, azok nem az utcán parkolják a kocsijukat,
és a garázsaik is egzaktul bekerített kertekben vannak, de ez a kis csaj
majd megmutatja nekem a szocializmus csúcsaira vezető utat. Állatian
komáltam, hogy semmi bürokrácia nem izgatta, nem tájékozódott még a nevemről
se, így aztán nem kellett más nevet hazudnom addig se, amíg totál meglett
a bizalom, az ő lelkét csak a személyiségem lényege érdekelte, a gondolataim,
az álmaim, alzó a lelki zsigerei egy egzaktul mai lovagnak, aki megmentette
őt a sárkánytól, én voltam a farmernadrágos hős, aki elhárítottam tőle
a nemi erőszakot. A komputer azt mondta a fejemben, hogy ennek a kis csajnak
azt szövegelek, amit akarok, semmi rizikó, ennek mindennel imponálni fogok,
ha ízlésesen adom elő magam, ahhoz pedig nem kell más, csak az igazat mondani,
vagyis reálisan körvonalazni, hogy az akcióimat miért kezdtem el,
és mi a célom a jelenlétemmel az establishment lelkivilágában. Érzelmet
csak annyit szabad bedobni, amennyi minimum kell a kasszasikerhez,
és az a lényeg, hogy érzelmileg oké legyek neki, tudniillik lássa be,
hogy a lényegünk detto, mind a ketten egyedül vagyunk és mind a kettőnket
nyomtak és nyomnak, amióta vagyunk. Látom, magának ez is
zavaros, de nem tudok mást nyújtani, majd a tárgyalásra
egzaktabbul megfogalmazom a sztorit a nagyérdemű közönség és a
tisztelt bíróság számára.
- Arra számított, hogy a kislányban segítőtársra talál?
- Egzaktul, és be is jött az ötös lottó. Ugy csodált, mint
a nagyanyám a papokat a misén, amikor beöltöztek a nagyestélyi szerelésbe.
Állatian bírta, hogy én igazi lázadó vagyok, nemcsak a sódert nyomom,
mint a sulijukban a nagyhajúak, akik folyton az egyéniségről szövegelnek meg
az önmegvalósításról és a személyiség kiteljesedéséről, ismeri biztosan maga is
ezt a szaknyelvet, marhára intellektuális, alzó én nem ilyen szájhős
vagyok és nem is dekadens, én cselekedetekkel lázadok. Egzaktul
igaza is volt a lényegben, ha erről adott elő, nagyon bírtam a lelkét, ő volt
a második ember, aki megértett, de Dzsud nem volt rohadt, mint
Bornik. Előadta azt is, hogy az ősei nem is emberek, az apja
az egy gép, az csak melózik az államvezetésben, talán nem
is igazi krapek, hanem egy robot a jövőből, igaz, hogy a
robotoknak nem szokásuk, hogy szexpartnert tartsanak a
feleségük mellett, ennyit az atyáról, az anyáról pedig előadta, hogy szintén
robot, de nem az államvezetésben, hanem a dohányért, mert fogorvos,
és szintén van szeretője, továbbá abban is egzaktul azonosak,
hogy őrá, tudniillik az egyszülött gyermekükre minimum sincs idejük, nem is volt
sohasem, ő pedig mindig boldogtalan volt, nem is emlékszik, hogy más lett volna, mint
boldogtalan, mert őt mindig a sofőrök nevelték meg a házvezetőnő, egy öreglány, egy
árvagyereknek is jobb, annak legalább reálisan
nincsenek ősei, ez a lényeg. Érdeklődtem, hogy gyűlöli-e
a kedves szülőket, felvilágosított, hogy nem tudja, de
a saját becses személyét igenis gyűlöli, mert amikor a
sors szeszélyéből véletlenül találkozik a szüleivel, mindig udvarias
és jól nevelt, még kedves is a két robothoz,
ahelyett hogy kiborulna nekik, és a szemükbe ismertetné
a káderlapjukat. Igy dumáltunk egymással és állati végteleneket
jártunk mindenfelé az épülő-szépülő fővárosunkban,
én pedig frankón megmutogattam neki a helyszíneket, ahol
az establishment tulajok kocsijait leápoltam, és mindig egzaktul tudtam előadni
a sztorikat, mert kifigyeltem rajta, hogy velem együtt átéli az akciókat,
állatian együtt tudott érezni velem, pedig a kezét se szorítottam meg, szavamra,
csak ő fogta az enyémet. Aztán le is ültünk mindenhol, kerítésre,
kapualjba, cigarettáztunk, és akkor nem volt szöveg,
aztán sokszor azt is megérdeklődtem magamtól, hogy
lefeküdnék-e vele, ha javasolná, de mindig közöltem magammal,
hogy marha vagyok, kiröhögne ez a kis csaj, ha
kiszúrná, hogy ő az első szex az életemben, de ez is zavaros.
- Bevonta őt az . . . akcióiba?
- Ez megint keresztkérdés akart lenni, kedves hölgy.
Közöltem már magával, de újra is megerősíthetem, hogy
nem vontam be semmibe. Egyszer akartam, de akkor is
pechem volt vele, vagy inkább a szituációval, pedig állati
nagy húzás lett volna. Tudniillik amikor már egzaktul öszszehaverkodtunk,
és csupa őszinteség volt minden, akkor
akartam lefolytatni a nagy akciót, amit már volt szerencsém
említeni, hogy tudniillik tudomására hozzam a jelenlétemet
az establishment csúcsának is Madaras államtitkár elvtárs
személyében. Azt mondtam Dzsudnak, hogy kispajtás, én
éjszaka elbattyogok hozzátok, átkelek a kerítésen, odaosonók
a garázshoz, te pedig, kispajtás, megfújod odabentről
a garázskulcsot, ami ugyebár wertheim, sokat kellene kínlódnom
vele, jobb a spéci kulccsal melózni ilyen helyszínen,
alzó, elmarni a kulcsot, kiosonni a kégliből, átnyújtani nekem
a kulcsot, a többi az én harci feladatom, az a lényeg,
hogy a robotok reggel kénytelenek legyenek tudomásul
venni a jelenlétemet, világos . . . Le kell szegezni, hogy egyből kifakult
a drága, de lejattolt velem, hogy éjjel szállítani
fogja a garázskulcsot. Én pedig, hülye állat, bevettem a kefét, este tizenegy
után átdobtam a testemet a kerítésen, pocsékul meg is rándult a csülköm, úgy
sántikáltam oda a garázshoz, letettem magam és nyomogattam a bokámat, hogy
dagad-e, de nem dagadt, ettől helyre is állt az egyensúly
bennem. Melegitettem magam alatt a füvet, vártam Dzsud
jelenését, de nem jött, én pedig egy cigit se gyújthattam,
rágott az unalom, de főleg a pipa, hogy mi a francot csinál
odabent, vagy elaludt, vagy mi van vele, még azt se tudtam, hol a szobája,
hogy feldobtam volna egy kavicsot ébresztőnek.
- Nem jött ki?
- Nem. Másnap le akartam ápolni, hogy ilyen kisded játékokat a hülye
havernőjével játsszon, aki kicipelte a maóistákhoz, ne engem verjen át,
de gyorsan leszerelte bennem a pipát, mert közölte, hogy amikor
ki akart slisszolni, a kulcs már nála volt, a faterja kiszúrta a mocort, elkapta
az előszobában, alig tudta beetetni az atyarobotnak, hogy randevúzni akart
egy krapekkal, aki halálian bele van esve. Mázli
volt, hogy a robot bevette a szöveget, balhé is lehetett volna, ha Dzsud
akkor bukik le, amikor éppen ünnepélyesen
átnyújtja a kulcsot a garázsnál. Szavamra, itt pofára estem,
illetve a lelkiismeretem is értekezletet tartott velem, hogy
mi a francnak kell nekem éppen ezt a rendes kis csajt balhéba húzni,
aztán határozatot hoztam, hogy megőrzöm neki a világbékét, a jövőben csak
dumálunk majd egymással, ahogy eddig, mert jó vele dumálni, marhára tudja
csodálni a személyiségemet, meg rázni is eljártunk, de ráment az
idegeimre, hogy folyton tapadt a testemre, pedig láthatta,
hogy a többiek allergiásan bámulnak, hogy mifélék vagyunk
ott közöttük, mert tavaly óta az a menő, aki észre se veszi
a másikat, amelyikkel rázza, duma nincs, összeborulás alma, nem azért kell rázni,
hogy szex legyen a másikkal, hanem maszek időtöltésre, akkor is mindig marhára
megbámultak minket, amikor bezárta a boltot a diszk zsoké, és
mindenki összekanalazta magát, de annyit se kell mondani
a másiknak, hogy szia, ahogy kilép a tag az ajtón, elhúzza
a csíkot jobbra, a csaj meg balra, majd előkerül, ha előkerül, mi ellenben
ketten együtt mentünk el, Dzsud ott az utcán is tovább tapadt rám,
érdeklődtem is, hogy neki döntő-e a szex, de már nem tudom, mit nyilatkozott,
aztán smárolni is kellett vele, belementem, pedig nekem nem volt
ingerem a smacipartikra, de hát nem akartam korlátozni az
egyéniségét, mindenkinek joga van a romantikához, de
amúgy állatian bírtam is a személyét, szavamra, hiányzott
is, ha két-három napig nem láttam. Akkorákat dumáltunk,
mint a Bazilika, mindent előadott nekem, a suliról is, azt
állatian utálta, én pedig aláírtam, hogy jól beszél, mert a
tanárok is robotok, marhaságokat oktatnak, semmi köze a
reális élethez, a világban nem az érvényesül, aki a suliban
agyonhajtja magát, hogy legalább négyegész öttized legyen,
az életben azok lesznek a menők, akik egzakt kezdősebességgel indulnak, ezt
Dzsud is tudta, utálta is, hogy neki is
menőnek kell lenni, mert ő is az establishmentből származik, aztán a Balatonról
is dumáltunk, ott is utált mindent,
a többi nyaraló kis csajtól megkapta a drótot, hogy
ki kicsoda a balatoni establishmentben, hogyan kötik a nagy
üzleteket a milliós villákkal, rügyezik a kapitalizmus a Balaton körül,
mint a teenagerek bőrén a sok pattanás. Akkor
határozatot hoztam, hogy körülnézek ott Balatondiósdon,
éppen kikaptam a szabimat, irány a Balcsi, Dzsuddal megdumáltam,
hogy ott csövezhetek a villájuk padlásán, csak
a kertész ne kapjon szagot, nem is szúrt ki, mindig éjjel
szállásoltam fel magam a padlásra, hajnalban meg olaira
léptem, elég a testemnek, ha négy órát hunyok egy éjjel,
persze egy egész hetem azzal ment el, hogy felderítsem a
szituációt Balatondiósdon, milyen stratégiával köröznek
zsaruk meg minden, de aztán akcióba léptem, minden éjjel
leápoltam egy kocsit, az egyik éjjel kettőt is, marhára bírtam,
hogy minden reggel összeomlott egy balatoni milliomos lelkivilága, de Dzsud
hiányzott, mert csak az érettségi bizonyítvány után távozhatott utánam.
aztán meg is jelent, irtóra össze volt zuhanva, elhúzták háromból vagy
hányból, az atyarobot pedig lezavart neki egy akkora fülest
vagy kettőt, hogy bele akart pusztulni. Dzsud locsolta a
dzsekit a vállamon, mint egy segédmunkás a fővárosi kertészettől, én pedig
agitáltam, hogy ne szívja tüdőre, mert
zseniálisabb szöveget nem tudott termelni az agyam, totál
rajtam volt az érzelem sajnálat formájában, nekem is nyomorgatta a torkom a
bőgés, de nem a padláson voltunk kiborulva, hanem bent a kégliben, állatian
leégésnek könyveltem volna el, ha én is kiborulok, és elkezdem folyatni
a szennyvizet, inkább belepörgettem magam a dühöngésbe,
hogy a faterja merte megpofozni, az a robot, aki a sofőrrel
neveltette a magzatát, ilyen rohadt az establishment erkölcse, ez nekem nem volt
új, de akkor már totál ki voltam borulva, közöltem Dzsuddal,
hogy most bemutatót tartok az ősei számára, nosza rajta, csatlakozzon le hozzám,
frankón szétcincáljuk a berendezést, de nem jutott el az agyáig
a szövegem, ült a földön és bőgött, és csak akkor szűnt meg,
amikor én már félig szétvertem a kéglit, plafonon volt bennem a pumpa,
belepiáltam a bárszekrényükbe, attól meg
még jobban égett bennem a pipa, törtem-zúztam, és állatian élveztem a hacacárét, aztán
benzint akarta~n felhajtani,
hogy meglocsolom a cuccokat, legyen komplett a balhé, de
akkor az a kis hülye csaj visszarángatott a fürdőszobából,
ahol a benzint kerestem, és üvöltött, mint a sakál, hogy mit
csinálok, elment az eszem, tönkreteszek mindent, meg vagyok őrülve, hagyjam abba,
meg minden, azt hittem, agyoncsapom vagy megfojtom, lógott a nyakamon,
elkaptam a haját, odalöktem a sarokba, aztán akkor már én üvöltöttem,
hogy dögöljön meg, ő is egzaktul az establishmenthez
tartozik, most le van leplezve a lényeg, ő is ugyanolyan rohadt fattyú
az establishmentből, mint a többi, húzza csak
el a csíkot a zsarukhoz, köpje be, hogyan ápoltam le a kéglijüket,
nekem ő többet nem egzisztál, eddig is csak megjátszotta magát, átvert,
de többet nem fog átverni, nekem ezután levegő lesz, rohadt establishment,
ő meg üvöltött, hogy ne hagyjam egyedül, mi lesz vele, belekapaszkodott a
mokasszinomba, alig tudtam kirángatni magam, közöltem
vele, hogy vége a dalnak, és ha olyanja van, hogy nem tud
nélkülem élni, akkor ott a fürdőszoba, tele van a szekrény
altatóval, kajoljon be egy kiló Tardylt, sok sikert, és kirohantam,
rázártam az ajtót, a kulcsot eldobtam a francba, húztam a csíkot bele a világba,
én is össze voltam omolva . . .
- Valamit akart még mondani . . . Köhögje ki magát,
csillapodjon le, majd aztán elmondja . . .
- Mit mondjak el?
- Ugy éreztem az előbb, hogy valami még hiányzik. Azt akarta bebizonyítani,
hogy van alibije a gázolás idejére. Azt az időt ön a Madaras-villában töltötte
azzal a kislánynyal, ezt akarta elmondani.
- Egzaktul. Ott voltam, most már tudja maga is, mit melóztam, megvannak a tárgyi
bizonyitékok is, Dzsud bizonyíthatja, hogy ott voltam, meg a szétcincált kégli,
az is bizonyíték, nem?
- Természetesen haladéktalanul felkeresem Madarasékat, és igazoltatom velük,
amit ön mondott, amennyiben hajlandók igazolni.
- Dzsud igazolni fogja. De ha közben az apja megmanipulálta az agyát . . .
- Semmi alapja ilyen feltételezésekhez.
- Ha fűzni akarja az agyamat . . .
- Semmit sem akarok. Haladéktalanul utánajárok az alibijének.
- Frankón?
- Megmondtam. Én vagyok az ön kirendelt védője, ez a
kötelességem. Van még valami kívánsága?
- Mondja meg Dzsudnak . . . Vagyis ne mondjon semmit. Mikor jön be hozzám?
Vagy be se jön már?
- Legyen nyugodt, hamarosan meglátogatom.
- Állatian csalódnék az emberismeretemben, ha átverne.
- Viszontlátásra.
- Holnap bejön?
- attól függ, mikor jövök, hogy milyen gyorsan tudok kapcsolatot találni
Madarasékkal. Az előbb akart üzenni valamit Madaras Juditnak.
- Nem akartam.
- Gondolja meg.
- Nincs mivel. Totál kivan az agyam.
- Látom, nagyon sápadt. Az esti vizitnél jelentse, hogy
alaposabb vizsgálatot kér. Esetleg valami nyugtatót. Én is
szólok az ügyeletes orvosnak. Viszontlátásra.
- Viszlát. De . . .
Miután elejétől végéig lehallgatta a két magnószalagot,
Tatár a szöveg némelyik részletét többször is visszapergette, és néhány
emlékeztető szót írt fel magának az ellentmondásokról, amelyek egyértelműen
kiviláglottak a szövegből. Nem véletlen - gondolta - hogy Gabi zavarba
került a védencétől. Nehéz kihámozni ennek a fiúnak a meghatározó
vonásait. A szöveg néha egy önimádó személyiség narcisztikus dicsekvésének
benyomását kelti, a fickó leplezetlenül gyönyörködik magában, az ügyességében,
a ravaszságában. Önimádata nyilvánvalóan annak a befelé fordulási
kényszernek a következménye, ami gyerekkorában alakult
ki benne az otthoni és iskolai kisebbrendűségi érzés, a mellőzöttség, a szeretet
és elismerés utáni vágy talaján. Ezért
lehetetlen kitérni a kérdés elől: vajon igaz-e minden, amit
felsorolt? Hány autórongálást fog azonosítani a rendőrség?
Az se lenne meglepő, ha valamelyik esetről - talán többről
is - kiderülne, hogy ez a Borbély András újságban olvasta
a hírt az autórongálásról, s utána - élénk fantáziával - elhitette magával,
hogy ő volt a bosszúálló tettes. De az se
kizárt, hogy minden igaz, amit elmondott. Persze ez az
egész ténykérdés, addig nem szabad prejudikált következtetéseket levonnia,
amíg a rendőrség végig nem ellenőrizte
a nyomozati anyag adatai alapján, hogy adott helyen és időben,
adott személy kárára követtek-e el bűncselekményt. S talán az a kérdés is
csak a rendőrség segítségével fog tisztázódni: igazat mondott-e Borbély,
amikor úgy adta elő a történteket, hogy ő már nem volt ott, amikor Madaras Judit
teletömte magát altatóval. Tud-e egyáltalán arról ez a siheder,
hogy a Madaras lány öngyilkosságot kísérelt meg?
Kézenfekvőnek látszik, hogy nem tud róla, hiszen az alibi
bizonyítására az az egyetlen lehetősége, ha a Madaras lány
megerősíti, amit ő állít. A Madaras-villában lerántott falióra négy óra
hat percet mutatott. Feltételezve, hogy az óra
akkor állt meg, amikor a padlóra zuhant, a fickónak négy
óra hat perckor még a villában kellett tartózkodnia.
Amíg oda-vissza pergette a magnón a tekercset, ismételten rajtakapta magát,
hogy azokat a centimétereket keresi a szalagon, ahol Gabi szólal
meg,
s újra meg újra elcsodálkozik, hogy a gép jóformán semmit se torzít a lány üde,
fiús hangján. Tehát úgy érezte, hogy nem elsősorban a
saját mellőzéséért áll bosszút, hanem bizonyos erkölcsi megfontolással is . .
Amikor hallotta, hogy nyílik az előszobaajtó - Olga tért
haza - mintegy a rajtakapástól tartva nyomta le a magnetofonon
a kikapcsoló billentyűt. Később, amíg vacsoráztak
és vacsora után is, miközben látszólagos figyelemmel hallgatta Olgát,
aki a szonátaest előkészületeiről beszélt, és valamit az osztrák vízumáról
is mondott, megint többször is fel kellett figyelnie magában a szinte
türelmetlen kívánságra, hogy visszazárkózzon a szobájába,
és megint belehallgasson a magnetofon-felvételbe, a siheder szövege miatt is,
de azért is, hogy amíg a fiú hadaró hangját hallgatja, időnként Gabi is
megszólaljon. Restellte magát önkéntelen oldalpillantásaiért, amelyekkel
- akarata ellenére és szükségtelenül is - leolvasni próbálta Olga arcáról,
sejt-e valamit az ő nyugtalanságáról. Olga fáradtnak látszott, de jókedvű
volt, felvillanyozva fordította ismételten a szót a bécsi szonátaesttel
összefüggő kisebb-nagyobb napi eseményekre, különösen a Tavaszi Szonáta próbáin
közte és Febrich Béla között kialakult teljes összhangnak örült, az egyenértékű
dinamikának, amely ugyanazt a lendületet diktálja mindkettőjük játékának.
Másnap reggel hét előtt eltűnt otthonról, s ehhez okot
se kellett kitalálnia, mert Olga jó ideje megszokta már,
hogy azokon a napokon, amikor jön a bejárónő, ő csöndes pánikkal menekül
a lakásból. Fél nyolckor már bent ült a szobájában, s bár minduntalan megmozdult benne
a kísértés,
hogy elővegye táskájából a magnetofont, és akárhol megkeresse a szalagon Gabi
hangját, ráparancsolt magára, hogy elég ebből az idétlen idegbajból,
és nekifogott a napi munkájának, hogy amint a titkárnője is megérkezik, azonnal
diktálni kezdhessen.
Egyfolytában dolgozott délelőtt tizenegyig, amikor is a
gyomra figyelmeztette, hogy még nem is reggelizett. De
mielőtt szólt volna a hivatalsegédnek, hogy hozzon szendvicset a büféből,
meggondolta magát, előkereste íróasztalából azt a darab keserű csokoládét,
amit a napokban Olga dugott a ballonkabátja zsebébe, s amíg magába erőltetett
két kockát, azon gondolkozott, hogyan juttassa vissza Gabihoz
a magnótekercseket. Illenék személyesen visszaadni -gondolta - de ebben
az esetben találkozniuk kellene, s jóllehet az idegei türelmetlenül kívánják,
hogy újra lássa, és a közelében érezze a lányt, a józan esze határozottan tiltja
ezt a találkozást. Elsősorban és másodsorban és harmadsorban sem
önmaga miatt nem találkozhat Gabival, hanem Olga miatt nem attól tart,
hogy mivel törvényszerűen el fogja árulni magát, szembe kell néznie olyan
jelenetekkel,amelyek eddig Olga és az ő kapcsolatában ismeretlenek voltak,
de amelyektől irtózott a mások életével kapcsolatban is. Nem ettől tart,
nem önmagát akarja kellemetlenségektől kímélni, hanem Olga miatt
kell összeszednie magát, Olgát nem hozhatja olyan helyzetbe, amelyben okkal
vagy ok nélkül erőt vehetne rajta a bizonytalanság. Egyértelmű tehát,
hogy nem fogja újra látni a lányt, de az is természetes, hogy
nem küldheti vissza a hivatalsegéddel a tekercseket. Az lenne a legcélszerűbb,
ha felhívná Gabit, és megkérdezné, hogyan juttassa vissza a felvételt, eleve
azzal zárva ki a találkozás lehetőségét, hogy ezekben a napokban meghalni se
lesz ideje. Már csaknem felvette a telefont, de hirtelen másik ötlet fordult meg
a fejében ha a lánynak sürgősen szüksége lesz a tekercsekre,
úgyis jelentkezni fog, s ő akkor is ráér kimenteni magát, ráér megfogalmazni
valami elfogadható kifogást, ami miatt eddig nem talált alkalmat . . .
Estefelé Zakariás Bercivel és Deákkal kellett találkoznia
Simon alezredeséknél, aki két hétig vidéken volt, a vadászrepülők kiképzését
szemlélte valamelyik repülőtéren. Délután, miközben rendet rakott az íróasztalán,
eszébe jutott, hogy ha valaki, akkor Zakariás Berci a legalkalmasabb arra,
hogy autószerelőként véleményt mondjon, valószínűek-e
szakmailag a magnószalagon hallható esetek, valószínűek-e a módszerek,
amelyekkel Borbély András az autókat megrongálta. Zakariás Berci harminc éve
autószerelő, kisujjában minden, amit valamennyi előforduló autótípusról tudni
lehet ebben az országban, s ha Gabi védence itt vagy ott túloz az előadásában,
Zakariás Berci azonnal fel fog figyelni az ilyesmire. Amennyiben pedig egy ilyen
kompetens autószerelői vélemény igazolja az ő többé-kevésbé
ösztönös feltevését, miszerint a magnetofonszöveg arról árulkodik,
hogy ez a Borbély András afféle önmagát irreálisan túlértékelő típus,
akiben éppen a narcisztikus sérülések fejlesztették ki a mindenhatósági érzést,
nos, ebben az esetben sokkal megalapozottabb véleményt mondhat Gabinak a fiúról.
Mielőtt elindult Simonékhoz, még két telefonhívást kellett elintéznie. Előbb
Olgával beszélt, s abban állapodott meg vele, hogy Simonéknál találkozzanak,
ahonnan - mivel konyakillatúnak ígérkezik az este - Olga vezeti haza a kocsit,
már amennyiben lesz kedve hozzá, ha viszont nem, akkor ott marad a kocsi
reggelig. Másik telefonhívásával Pietri főorvostól akart érdeklődní,
van-e már biztató jele annak, hogy az elkövetkező napokban beszélhessen
Madaras lánnyal, de a főorvost már nem találta bent az idegosztályon, s mivel
az sem volt valószínű, hogy Pietri időközben hazaért volna, estére hagyta
a következő próbálkozást: majd Simonéktól felhívja Pietrit . . .
Éppen kilépett a szobájából, amikor íróasztalán megszólalt
az egyik telefon, a közvetlen városi vonal készüléke.
Megtorpant a küszöbön, s érezte, hogy kifut az arcából a
vér. A vonal másik végén csakis Gabi lehet - gondolta.
Várt, nem mozdult az ajtóból. Számolta a telefoncsengéseket.
- Felvegyem? - kérdezte a titkárnője.
- Igen - mondta bizonytalanul.
A titkárnő meghallgatta, ki jelentkezik a telefonba, majd
türelmet kért, lefedte tenyerével a kagylót, és visszafordult Tatárhoz
- Monori elvtárs.
- már elmentem, Aranka, mondja meg, hogy egyelőre
úgyse tudunk érdemi választ adni.
Megkönnyebbülést is érzett, de valami csalódást is, amíg
lefelé haladt a vastag bordó szőnyeggel borított lépcsősoron.
mégse Gabi telefonált . . .
kritikus hőmérséklet
A magnetofon elhallgatott. Tatár rácsukta a fedelet a készülékre.
Ránézett Zakariás Bercire. - Nos?
Az autószerelő két széles tenyere között pihentette a fejét.
Örmény képe, barna bőre fényes volt a hőségtől, pedig
a szobában két ventillátor is keverte a levegőt.
- Ki ez az alak? - kérdezte, és olajos fekete szemével a
magnetofonra pillantott.
- Mindegy, hogy hogy hívják - mondta Tatár. - Arra
vagyok kíváncsi, hiteles-e, amit a tag az autórongálásokról
mond. A módszerek, a fogások, az ötletek . . .
Az autószerelő nagy tenyerét fürkészte, mintha ott keresné a választ.
- Kilencven százalékban. Vagy még több százalékban.
Az egyik . . . hogy is mondta . . . az egyik akciójában van
valami hézag. Amikor kiengedte a Fiatból a hűtőfolyadékot. A tulajnak észre
kellett vennie, hogy nem jelez a hőmérsékletmérő, az pedig már gyanús.
Persze, miért ne lehetne, hogy az illető tulaj egy mazsola, aztán csak akkor
ébredt fel, amikor már égett a szekerében a hengerfejpakolás. Ilyen megeshet,
kismillió balfácán fogyasztja a benzint az autósok táborában, persze, jó is,
hogy vannak, nem utolsósorban belőlük élünk, mármint a szakma, amit van
szerencsém képviselni nagyérdemű körötökben.
Simon alezredes felkelt, hogy töltsön a poharakba, de
előbb a feleségére nézett, aki éppen bejött a másik szobából.
- Te mit kérsz?
Klári álmosan pislogott nagy barna szemével.
- Hát konyakot nem, az biztos. Nem vagyok olyan fakír,
mint ti. Ebben a melegben . . . Van még egy üveg tonik?
- Egy még van a hűtőben - mondta Simon. - Berci -
nézett az autószerelőre - behozhatnád, én addig végigszerválom a konyakot.
- Majd én behozom. - Deák feltápászkodott a nagy bőrfotelból. - Rám fér egy kis
testgyakorlás. Klári odalépett Simonhoz, lábujjhegyre állt előtte, és
meglazította a nyakkendőjét.
- Igy - mondta, és kigombolta a fehér ing gallérját is. -
Ne játszd meg magad, hogy bírod a meleget. A gutaütéssel
játszani, az Tatár privilégiuma. Olga mikor jön? - fordult Tatár felé.
- Azt mondta, nyolcig ideér.
- Príma . . . - Deák jelent meg az ajtóban. - Két üveg
tonikot találtam önnek, doktornő.
- Aranyos vagy - mosolygott rá Klári. - Ha a többiek is lemondanak a javamra.
- Kénytelenek lesznek lemondani, ha nem akarnak konfliktusba
keveredni velem. - Zakariás Berci szigorúan összerántotta vastag szemöldökét.
Elvette Deáktól az egyik üveget, töltött Klárinak a habzó tonikból, leült,
és megint ránézett a magnetofonra. - Nem megy a fejembe ez a szöveg . . .
Hány éves ez a hang?
- Tizennyolc - mondta Tatár.
- Ahhoz képest elég színes a múltja. Nagyjából látom a
jövőjét is. Bérlete lesz a fegyházakban. Ahogy kivettem a dumájából,
ő a nagy lázadó a mi a fene ellen . . . hogy is mondta - Establishment.
- Sejtem, mi lehet, de mondd meg pontosan.
Simon komikus fintort vágott.
- Nehéz pontosan lefordítani. Olyasminek mondhatnám,
hogy az intézményes rend megtestesítőinek összessége, ez az establishment.
- Akkor te is az vagy - vigyorodott el az autószerelő.
- Ugy, ahogy te is.
- Maradjunk csak a személyednél, alezredes.
- Maradjunk. Alkotó eleme vagyok az estabilismentnek, mert mint katona
garantálom a szocializmus védelmét, ugyanakkor ellenzéke is vagyok az általam is
alkotott establishmentnek, dühödt ellenzéke minden visszaélésnek,
amit a szocializmus égisze alatt követnek el bármilyen
szinten. - Tatárra nézett. - Tatár esetében még szorosabb
az összefüggés, mert ő is az establishment alkotóeleme,
ugyanakkor hivatalból üldözője minden visszaélésnek, amit
magas szinteken követnek el az establishment bizonyos
egyedei, akik hitbizományként kormányozzák a rájuk bízott területet,
saját javukra aknázzák ki a munkájukhoz kölsönzött hatalmat,
előnyök szerzésére használható eszköznek tekintik a pozíciót,
ami pedig csak arra ad jogot, hogy szolgáljanak.
- A magnó szóhasználatával élve - Zakariás Berci megrázta busa fejét
- állatian elvileg mondtad a száddal az iméntieket. Elengedhetetlennek tartom,
hogy leöblítsem egy kiadós korttyal.
- Igyunk hazánk történelmének e dialektikusan legkomplikáltabb korszakára
- nyúlt a konyakjáért Deák is.
ránézett Simonra: - Te?
Az alezredes csatlakozott, el is húzta a száját, de kedvetlen volt a képe.
- E legkomplikáltabb korszakra . . . - Megemelte a poharát. -
Amen, mondom Balatondiósdon senyvedő lelkipásztor elvtársunk helyett. És lássuk
be ismételten, hogy már a termelőeszközök magántulajdonának felszámolása a
szocializmus elengedhetetlen feltétele, mégsem egyetlen
feltétele, hacsak nem akarjuk beszűkítetten gazdasági vívmányaira korlátozni
a szocializmust. Mert ha igen, akkor munkásosztály hiába döntötte meg a tőkét.
- Kiitta a poharából a maradékot és rágyújtott. - Establishment . . .
rábökött cigarettájával a magnetofonra: - Nem egyedül
ennek a félhülye nyikhajnak a fejében rügyezett ki ez a
fogalom. Ha emberek úgy érezhetik, hogy a szocializmusban is dualisztikussá
válik a társadalom, vagyis a szocializmusban is úgy oszlunk meg, hogy vannak,
akik intézik a mások sorsát, és vannak, akiknek a sorsát mások intézik
akkor az ilyen magnószövegen éppen nekünk kell rágódnunk, mert mi akartuk
gyerekkorunk óta, hogy a szocializmusunkban mindenki maga rendelkezzen
a sorsával, ne érezzen senki maga fölött olyasmit, amit ez a magnó
establishment néven nevez. Odaát alszik a fiam - intett a
fejével a szomszéd szoba felé - rágondolni is rossz, hogy
egyszer ilyen szöveget halljak tőle, de melyikőtök tudja
megmondani, hogy mi a teendőm, ha azt akarom, hogy
teenager fejjel se érezze majd, hogy van ő meg a többi
underground népség, és van fölöttük az establishment . . .
- Más leckét nem adsz ma estére? - kérdezte Tatár.
Olga leült a heverő szélére, és kivette Tatár szájából a cigarettát,
hogy leverje róla a hamut.
- Nekem nem játszod le azt a magnófelvételt?
- Nem valami vidám szöveg. -Tatár ujjai belekószáltak
Olga sörényébe. - Felzaklatna. Arra pedig most semmi szükséged.
- érdekelne . . .
- Majd ha visszajöttél Bécsből. Addig gazdaságosan kell bánni a hangulatoddal.
- Neked is. Rengeteget ittatok.
- Látszik rajtam?
- Nem. Józan vagy. Csak a szemed árulkodik, hogy sokat
ittál. Ilyenkor nagyon szomorú a szép szemed, drága, és én
tudom, hogy olyankor iszol ennyi sokat, amikor nyugtalan vagy valami miatt.
Ne szólj közbe, még egy kicsit udvarolni akarok neked,
legalább most, úgyis alig van időnk egymásra. Kényeztetni akarlak,
nehogy engedj valami kísértésnek, és mástól fogadj el kényeztetést.
Tatár öt ujja feljebb csúszott Olga sűrű hajában. A skandinávszőke
sörény ráfolyt a csuklójára.
- Nem vettem észre, hogy sorba állva várnának, akik
kényeztetni készülnek engem.
- Sohase vetted észre. Sohase figyeltél . . .
- Nem a megfigyelőképességemen múlt. Ha nincs mit
észrevenni, mire figyeltem volna?
- Ködösítesz, drága, de most is készpénznek veszem,
mert miattam csinálod. Igenis, odafigyeltél, mindig odafigyeltél, de nem vetted tudomásul
egyiket se, kikerülted
a csapdát, ahol meg kellett volna hallanod az ajánlkozásukat. Mindig remekül
alakítottál, egyetlen nőt se bántottál meg. Igy aztán engem se.
Tatár jókedvűen akart elmosolyodni. Érezte, hogy sikerült.
- Ezt a témát eddig sohase tüzted napirendre.
- Most se jutott volna eszembe, ha nem látnám, hogy nyugtalan vagy.
- A legkevésbé se nyugtalanabb, mint máskor.
- De igen, ha nem is vallod be magadnak.
- Fáradtabb vagyok, ezt látod rajtam, meg a sok konyakot. Most, miután mondtad,
már kezdem érezni, hogy valamivel több volt . . . Reggelre kialszom.
- A konyakot kialszod. A nyugtalanságodat nem.
- El akarod hitetni velem?
- Magammal akarom elhitetni, hogy nincs igazam, de te nem segítesz.
- Mivel segíthetnék?
- Cáfold idegesebben vagy ingerültebben, amit mondok.
- Megszokhattad, hogy nincs tehetségem hozzá.
Olga mellett libbent egyet a függöny a nyitott ablakon. Odanézett.
Ahogy a szeme elfordult az éjjelilámpa fényétől, szinte elsötétült a tekintete.
- Mondd ki legalább, hogy nem találkoztál azzal a lánynyal.
Kimondhatod, hiszen igaz.
- Nem kérdezted. Anélkül is tudod, hogy mondanám.
- Hallani is akarom. Szeretném hallani. Ne haragudj . . .
Olga hirtelen mozdulattal felállt. Rászorította halántékára sűrű haját.
- Nem akartam inni, alig is ittam, mégis bántalak.
- Nem bántasz. Nem bántottál.
- Nem is akartam. Sohase csináltam, hiszen tudod. De a
többi nő más volt, azoktól nem féltem. Ahányszor eddig
kerülgettek téged, mindig biztos voltam benned, nem jelzett bennem semmi,
hogy baj lehet. De most más . . . Ez a
lány más, ez tele van veszéllyel, ez nemcsak egy kalandra
akar téged, ez egészen meg akar szerezni.
Tatár felkönyökölt a heverőn. Kinyújtotta a karját, megfogta Olga kezét.
- Voltaképpen illene megköszönnöm, hogy így túlértékelsz. De ne
vessd ki másra a saját érzéseidet. Neked, bizonyos körülményeknek köszönhetően,
fontos vagyok. Bizonyos okoknál fogva érdekes is. De másnak . . .
- Könnyedén próbált nevetni. - Nem vagyok filmszínész, nem vagyok futballsztár,
nem vagyok táncdalénekes, nem vagyok beat-zenész, hogy valaki első látásra
ellenállhatatlan kényszert érezzen a megszerzésemre. Egy államigazgatási
tisztviselőnek nincsenek olyan hódító külső és belső jegyei,
mint az előbb említett társadalmi produktumoknak. Ha
van tényező, ami engem érdekessé tesz, persze mindig csak
meghatározott időre, az te vagy. Hogy te hozzám tartozol.
Amikor mellettem vagy, észrevesznek. Elképzelhetőnek
tartom, hogy irigyelnek is. De csak a férfiak. Nincs kedved
nevetni egyet velem?
- De van. - Olga elnyújtózott mellette a heverőn, lassan
feléje is fordult, és elborította az arcát a hajával. - Drága.
logikus bűvész . . . - Meg-megránduló ajkával kitapogatta
és a nyelve hegyével lassan szétnyitotta Tatár száját.
Az ablakon megint libbent a függöny, hűvös áramlat siklott be,
a levegő mégis megritkult körülöttük, mint három
éve a szerb hegyekben, valamelyk csúcson a Drina fölött,
ahol megpihenni álltak meg a kocsival, és megkívánták egymást.
- pietri főorvos keresi - mondta a titkárnője.
- Köszönöm. - Tatár átvette a vonalat. - Jó reggelt, főorvos
úr. Köszönöm, hogy visszahívott.
- Jó reggelt. Sajnos, semmi biztatót nem mondhatok.
Jutka édesanyja naponta bejár, de a beteg vele sem akar beszélni.
Eltűri, hogy az anyja másfél-két óra hosszat üljön az
ágya mellett, de nem felel neki, és nem veszi tudomásul,
amit az asszony mond neki. Sétálni nem volt hajlandó, amikor a kertbe invitálta
az édesanyja, bizonyára abban a reményben, hogy lent a kertben,
mások jelenléte
nélkül kialakíthat valamilyen kontaktust a lányával.
- És önnel?
- Én annyit értem el, hogy egyszer-egyszer hajlandó néhány szót váltani velem.
Könyvekről, zenéről. De mihelyt okkal vagy ok nélkül gyanút fog, hogy én abba
az irányba hajlítanám a beszélgetést, amely véletlenül is a történtek
felé vezethetne, visszazárkózik a hallgatásába.
- Tehát . . .
- Nos, igen. Egyelőre szó se lehet róla, hogy bármit megtudjunk tőle.
Amint változást veszek észre, értesíteni fogom. Apropo, tegnap a rádióban
hallottam Olga egyik régebbi felvételét.
- Köszönöm, jól van.
- Csak azért kérdezek róla minden alkalommal, mert
ilyenkor mindig őszintén örülhetek. Üdvözlöm Olgát.
Viszontlátásra.
- Minden jót, főorvos úr.
Letette a telefonkagylót. Igen, Olga jól van. Pietri annak
idején azt mondta: "Nézze, Tatár elvtárs, én önre alapoztam Olga
biztonságérzetét, és minden jel szerint jól tettem, mert tartósnak bizonyult
a kiegyensúlyozottsága. Azért mertem így dönteni, mert ön anélkül vállalta ezt a
felelősséget, hogy kérnem kellett volna rá . . ." Nem esett
szó arról, hogy ez a felelősség nem jár le, mint bizonyos
gyógyszerek vagy élelmiszerek szavatossági ideje, erről se
kellett beszélniük, Pietri tudta, hogy ő ezt a felelősséget
nem megfontolások után, nem mérlegelések szülte elhatározással vállalta,
hanem minden töprengés nélkül, természetesen vette tudomásul,
hogy ez a felelősség benne van az idegeiben, egyet jelent azzal,
hogy szereti Olgát.
Keze még rajta volt atelefonkagylón. Felelősség . . .
Olga azonnal észrevette, hogy ő nyugtalan, Olga érzi, hogy
ez a nyugtalanság független az akaratától, Olga tudja, hogy
ő sohase keresett kalandot. Olga fél, mert érzi, hogy ez a
lány nemcsak valami kalandnak a lehetősége. Felelős Olgáért, Olga egyensúlyáért,
és Pietri nem azért érdeklődik időről időre Olga iránt,
hogy ilyenkor - a megnyugtató feleletek hallatán - őszintén örüljön,
bár kétségtelen, hogy őszintén örül, hanem az érdeklődéssel egyúttal
figyelmezteti is őt arra, amit annak idején felkérés nélkül
vállalt.
Nincs értelme húzni-halasztani az időt. Most kell felhívnia azt a lányt, ma kell visszaadnia
a magnótekercseket, és
egyúttal közölni a véleményét a szövegről, most kell túlesnie ezen
a kötelességen, hogy éppen a késlekedés kizárásával szerezze vissza a saját
nyugalmát, amit Olga ugyanúgy meg fog érezni szavak nélkül is,
ahogy az ellenkezőjét megérezte.
Tárcsázott. A készülék azonnal, szinte gúnyos gyorsasággal sivította bele
a fülébe a szaggatott sípjelet. Egy ügyvédi munkaközösség telefonjai
általában mással beszélnek. Meddig kell tárcsáznia,
amíg valamelyik számukat szabadon találja?
Fülénél tartotta a kagylót, s amíg vonalra várt, maga elé
huzta a terjedelmes feljegyzést. Monori napok óta várja,
hogy megbeszéljék a Boros-ügy fejleményeit.
"A meghallgatottak (névsoruk mellékelve) egybehangzóan
állítják, hogy május végéig a tervpályázat elfogadott
negoldásként szerepelt, amikor is május elseén minden indokolás nélkül került
ad acia. A május 31-et megelőző hétre
tehető Boros elvtárs és Felkai elvtárs nézeteltérése a hidrégi üzemegység
felszámolása miatt. Az összefüggés nyilvánvaló a Boros-féle pályázat elvetése
és az említett nézeteltérés között. Kérdéses, van-e tudomása
a tröszt igazgatójának (Demeter) a fejleményekről . . ."
A vonal túlsó végén kicsengett a hívás.
- Halló, tessék . . . - szólalt meg azonnal a kagylóban
egy asztmás férfihang.
- Doktor Tiborc Gabriellát kérem.
- Mindjárt . . . - Az asztmás hang eltávolodott, az illető
másfelé kiáltott: - Gabi hol van? - Valaki valamit felelt, de
azt nem lehetett hallani. - Nincs bent, tárgyaláson van,
hivja később, kérem.
A vonal megszakadt.
Tartotta a kagylót, aztán érezte, hogy elmosolyodik.
a restelkedéstől. Mert megkönnyebbült, hogy mégse kellett
meghallania a lány üde, fiús hangját. Megkönnyebbült,
de csalódott is, mert hallani akarta azt a hangot.
Felkelt, odament az ajtóhoz és kiszólt:
- Arankaszólhat Monorinak, hogy állok rendelkezésére,
de hozza magával azt a múlt heti anyagot is, amit Felaitól kaptunk.
Erős akácillatot érzett. Kinézett a kocsi ablakán. Feje fölött
a magányos akácfa tele volt fehér virágfürtökkel. Egyetlen
akác a platánok sorában, tékozló-büszkén virágzik, mintha
élvezné a különbséget a dísztelen platánok poros koronái
és a maga fehér fürtös lombjai között.
Átpillantott a túloldalra. A távolságtól nem tudta elolvasni a zöld üvegtáblákra
arannyal kifestett neveket, az ügyvédi munkaközösség egész névsorát. Az egyik
név dr. Tiborc Gabrielláé. Valahol a névsor alján.
A Mercedes motorja halkan zümmögött. Mi az ördögnek
jött ide, ha eleve tudta, hogy úgyse száll ki a kocsiból, úgyse
vág át az utca másik oldalára, és úgyse nyit be az iroda ajtaján?
Rikkancsgyerek állt meg a kocsi nyitott ablakánál, hóna
alatt néhány megmaradt újsággal.
- Esti Hírlap . . .
Odaadta a forintost a karikás szemű, sovány fiúnak, és
elvette az újságot. Olga fényképe nézett rá a második oldalról. Három
szonátaest Bécsben. Zorkóczy Olga és Febrich Béla Beethoven-szonátákkal
indul meghódítani a bécsi közönséget. Műsorukon . . .
Felnézett. Nem látta és az utcazajban nem is hallhatta
meg, hogy a túloldalon kinyílt az ügyvédi iroda divatjamúltan cirádás ajtaja.
A lány megállt a járda szélén. Rövid világoszöld ruhájában még
vékonyabbnak látszott, mint a napokban, amikor
itt ült mellette a kocsiban, és mellette ült később is a vásárlaki kastély
fökapujával szemben, az eszpresszó teraszán,
majd a kastély kertjében . . . Vékony, csaknem sovány, és
könnyű léptű, ahogy átvág az úttesten.
Kinyitotta a kocsi ajtaját. Hosszút, mélyet lélegzett, amíg
a lány megkerülte a Mercedest.
- Itt vagyok.
A mandularajzú szempár zavartan vagy ijedten nézett rá.
A lány nem dőlt hátra az ülésen. Két kezét összekulcsolta
kerek térdén. Egymáshoz préselt ujjain megfehéredett a bőr.
- Rögtön megismertem a kocsiját. Pedig ablaknak háttal
ülök. Egyszer csak hátra kellett néznem, és maga akkor már itt állt.
- Két perce jöttem.
A lány ujjai meglazultak, lassan szét is nyíltak. Jobb keze
tétova mozdulattal kinyitotta a kesztyütartót. Nem nézett
oda, de megtalálta a cigarettát. Odahajolt az öngyújtó lángjához.
Mintha megremegett volna a szájában a cigaretta.
- Köszönöm.
Az ablakok huzata kiszippantotta a kocsiból a cigarettafüstöt.
A lány mandulaszeme összehúzódott, úgy nézett a
füst után.
- Miért jött ide?
Tatár nyelt egyet. Száraz a torka.
- Biztosan szüksége van már a magnótekercsekre.
- Igen . . . Már vártam, hogy visszaküldje. A hivatalsegéddel.
- A lány támadónak szánta, amit mondott, de csak
az első szavai voltak élesek. Egy lélegzet útán szomorúvá
halkult a hangja. - Elég, ha kettőnk közül csak az egyik fél
A másiktól vagy saját magától. Ha én félek magától. Nekem van okom, hogy féljek,
mégis maga várakoztatott két napig.
- Magamat is várakoztattam.
- Jó szórakozás volt?
- Sajnálom, hogy így történt.
A lány szemében ijedt fény jelent meg. Mintha meg is
mozdult volna, szinte azért, hogy közelebb hajoljon Tatárhoz.
- Egészen elsápadt. Mi baj van?
- Semmi. Meleg van.
- Én nem tudnék úgy elsápadni, mint maga. Ilyen imponálóan. Pedig
nekem is megvan rá az okom. Csodálom, hogy jön ki szó a torkomon.
El tudja képzelni, milyen nehéz úgy beszélni, hogy közben egy nagy
gombóc a torkomban . . . Most elmegyek.
- A magnófelvételt . . .
- Adja ide.
- Nem hoztam el. Bent van az íróasztalomon.
- Nem is tudta előre, hogy ide fog jönni.
- Nem. Csak levegőzni indultam. Amíg a munkatársaim úgyis ebédelnek.
- Arra számított, hogy várom. Biztos volt benne, hogy
várom. Tudta, hogy két napja várom. Gratulálhat magának.
Igaza volt. - A lány torkában indulat, talán gyűlölet pattogott.
- Nem akarom! - A kiáltás fojtott volt, de odakapott a szájához.
- Én nem akarom, hogy belekeveredjek a maguk életébe! Kicsapta a kocsi ajtaját.
- Nézhet utánam, amíg átszaladok a túloldalra. Élvezze ki a győzelmét . . .
Kemény csattanással csapódott be a kezétől a kocsi ajtaja.
Nem izzadt a homloka, mégis megtörölte. Rákönyökölt az
íróasztalra, meglazította a nyakkendője csomóját, és kigombolta az inge
felső gombját is. A Duna túlpartján a Szent Anna-templom sárga tornyában három
mélyet kondult egy harang. Kinézett a nyitott
ablakon. A toronysisakok fölött galambok vagy gerlék köröztek.
Három óra . . . Hiába nyitva az ablak, hiába mozog a levegő a Duna fölött,
hiába hűvös ez a teremnek is beillő szoba, kevés a levegő, és mintha
a tér is összeszűkült volna körülötte. Ha legalább elöntené a munkája,
hogy lélegzethez se juthatna . . . De minden folyamatban levő ügy áll,
várakozás minden témában, nyár van, itt a szabadságolások
szezonja, hol ezt az illetékest, hol a másikat nem lehet megtalálni,
egymást érik az üresjáratok mindennap, nem narotizálhatja magát munkával,
nincs mivel elaltatnia magán a feszültséget.
A magnótekercsek . . . Odébb tolta a két kis csomagot
a fényes üveglapon. Ha délben magával vitte volna, vissza-
adhatta volna a lánynak. Igaz, abban a lehetetlen hangulatban nem mondhatta
volna el, mire jutott az ismétlődő töprengések alatt.
Elmekórtani eset? Minél többet töpreng, annál kevésbé hajlik erre
a feltételezésre. Volt-e indíték és ha volt, képes volt-e felismerni
ez a siheder, hogy az indítékai jogtalanok vagy bűnösek? Az anya halála
s a gázoló únuszos felmentése indítéknak tekinthető, s
elvitathatatlan a fiú felháborodásának jogossága is, hogy
a gázoló város ugyanúgy manipulál más emberekkel, ahogy az apja
csinálja, de abból, amit a magnó megőrzött, világosan
kitűnik, hogy az indítékkal szemben jelentkeztek benne a
cselekedetei ellen szóló megfontolások, legalábbis félelem
formájában. Az egész beszélgetés, amit a két magnetofon-
tekercs rögzít, egyértelműen látszik bizonyítani, hogy a fiú
tudati állapota tiszta, kellően világos volt ahhoz, hogy az
intellektusa mindvégig alkalmas maradjon a mérlegelésre.
az is egészen bizonyosnak látszik, hogy nemcsak az első
esetben - amikor a vásáros gépkocsiját tette tönkre - hanem minden
más esetben is átélte a fiú azt a folyamatot, amit
a pszichológusok az érvek és ellenérvek összecsapásán alakuló tudatos,
megfontolt döntés, elhatározás élményének
neveznek. Nem esetleges, nem a véletlen alkalomból fakadó ellenállhatatlan inger
hatására cselekedett sohase, hanem körültekintően,
célszerű tájékozódás és precíz előkészület után, amely
ezidő alatt minden alkalommal jelentkeztek a tervezett cselekmény ellen
szóló érzelmi és tárgyilagos érvek, a félelem a következményektől,
a várható büntetés súlyának előrelátása. A cselekvésre hajtó motívum
tehát mind a támogató, mind az ellenző érvek jelen voltak a tudatában.
Ez az, amit Gabi nem lát tisztán. Fiatal
jogász, s mint ilyen, hajlamos arra, hogy a világszerte
terjedő divat szerint minden bűnös cselekedet mögött olyan
lelki sérülések után kutasson, amelyek súlyos, de legalább
közepes fokban korlátozhatták a bűnöst cselekménye társadalomra
veszélyes következményeinek felismerésében, illetve az ilyen
felismerésnek megfelelő cselekvésben. Nem ez a lány az egyetlen jogász,
aki a motivációval kapcsolatos legkisebb kétség esetén máris
hajlamos kétségbe vonni az adott személy beszámíthatóságát.
Odament az ablakhoz. Lent a Dunán vontatóhajó erőlködött. Három uszályt húzott
a víz folyása ellen. Ennek a tizennyolc éves Borbély Andrásnak egyetlen
tettéről lehetne csak feltételezni, hogy motiválatlan cselekedet,
rövidzárlatos dühkitörés volt. Amikor egy egész szobát szétvert
a Madaras-villában. A szinte őrjöngőrombolás, amely formájában is,
irányzottságában is elütött a korábbi cselekedeteitől. Nem autót tett tönkre,
s nem olyan ember tulajdonát, akit egyértelműen aljasnak, a korábban
megkárosított személyekkel azonosan elítélhetőnek tarthatott volna. De vajon
egyszerű rövidzárlat volt-e, ami a Madaras-villában történt?
Nem inkább az az eset fordult-e elő ott Balatondiósdon, aminek a hátterét
bizarr motivációnak hívják? Bizarr motiváció, de egyáltalán nem idegen a siheder
sszemélyiségétől, életvezetésétől, tehát ebben az esetben is csak
iskolás szemlélet és tapasztalatlanság gyanakodhat pszichopatológiai háttérre.
Észrevette, hogy szórakozottan dobol ujjával az ablakpárkányon.
Visszahúzta a kezét, és kifeszítette az ujjait.
Az íróasztalon halkan felbúgott a telefon.
- Deák doktor keresi. El is felejtettem mondani, hogy
egyszer már telefonált. Közvetlenül azelőtt, hogy maga visszajött.
- Köszönöm. - Átvette a vonalat. - Szervusz. Hallom
már előbb is kerestél. ů
- Jól hallottad. Egyébként itt vagyok lent a kapuban. Felugornék hozzád.
- Mi ütött beléd, hogy hivatalomban tisztelsz meg a látogatásoddal?
Felfüggesztetted a hivataliszonyod?
- Nem ok nélkül.
- Rögtön szólok, hogy kalauzoljanak fel. - Lenyomta a
másik gombot a készüléken. -Aranka, Deák doktor feljön hozzám.
Felkelt az íróasztaltól, beidegzett mozdulattal összegombolta
inge nyakát, és gondosan feszesre igazította a nyakkendőjét.
Deák ilyentájt végez a kórházban, már amelyik napon
végez, de eddig nem volt szokása, hogy belátogasson ebbe a nagy házba . . .
Kinyitotta az ajtót:
- Mivel tudunk megkínálni egy tikkadt sebészt, Aranka?
- Majd utánanézek. - A titkárnő mindig szomorkás arcán
szokatlan volt a csaknem huncut mosoly. - Bízhat bennem.
- Bízom magában.
Becsukta az ajtót. Végiglépkedett a hosszú szobán. A terem
végében megállt a márványkandalló előtt, s fölösleges
mozdulattal megigazította a tetején a kis herendi vázát. Érdekes,
eddig még sohase jutott eszébe, hogy a kandalló is,
a váza is jelképes tárgy ebben a szobában. A kandallóban
sohase égett tűz, s ha nem csal az emlékezete, ebben a kis
herendi vázában se látott virágot a csaknem másfél évtized
alatt, amióta ez a terem a dolgozószobája.
Inkább megsejtette mint meghallotta a kopogást a párnázott
ajtón, s Deák már be is lépett. Megfordult, hogy az
orvos elé menjen, s amíg odaértek egymáshoz, észrevette,
hogy Deák vizsgálódó szemmel néz rá.
- Köszönöm a megtiszteltetést, adjunktus úr. - Odavezette
az orvost a Mária Terézia-korabeli rokokó ülőgarnitúrához,
amitől tíz éve akar megszabadulni, de mindig el is
feledkezik a szándékáról. - Tedd le magad, aztán mondd
el gyorsan, mi hajtott ide . . .
- Az államigazgatás első számú szentélyébe - fejezte be a
mondatát Deák. Ledobta magát a rokokó karosszékbe,
amely nyekkent egyet a súlyától. Keze fejével törölte meg
magas homlokát, s belekapart kurtára nyírt hajába. -A megdöbbenés
hajtott ide, fiú. A maximális megdöbbenés.
- Próbáld konkrétabban körülírni . . .
- A megdöbbenés miattad gerjedt bennem. - Deák gyors
mozdulattal gyújtott cigarettára. -Ki az a nő, akivel délben láttalak?
A párnázott ajtó kinyílt, a szobán huzat suhant végig, s
a hűvös levegő megérintette Tatár tarkóját. Megvárta, amíg
Aranka leteszi az asztalra a két üveg Colát, és visszavonul
a párnázott ajtón túlra: Ott, a virágzó akácfa alatt állva észre
sem vette, hogy Deák kocsija elhúzott volna mellette. Csak
Deák vette észre őt és a lányt. Deák szeme pedig mindig
pontos, azonnal valósan méri fel a helyzeteket, amint most
is. Rá van írva az arcára, hogy máris kész benne a következtetés,
függetlenül a választól, amire most vár.
- Tiborc Gabriella ügyvéd. Ö csinálta azt a magnófelvételt,
amit tegnap este játszottam le nektek.
Deák töltött magának a Colából.
- Azt akarod mondani, hogy visszavitted neki a magnószalagot.
- Nem mondom, mert nem hinnéd el.
Deák nézte, hogyan pezseg a hosszú pohárban a sok buborék.
- Nemcsak én nem hinném el. Más se, akinek szeme van a
látásra. Ne védekezz, hogy nem összeborulva ültetek ott a
kocsiban. Tisztes távolra voltatok egymástól, de ahogy ott
ültetek, az többet elárult, mintha összeborulva csókolóztatok
volna. Mi történt veled? Üzemzavar a józan eszed környékén?
Nem felelt. Végigsétált a szobán, aztán vissza a kandalóhoz,
és újra igazított egyet a herendi vázán. Szinte a
bőrén érezte, hogyan követi a mozgását Deák szeme.
- mintha hallgatnál . . .
Szembefordult Deákkal.
- Mit akarsz hallani?
- Választ arra, amit kérdeztem. üzemzavar?
- Nem tudom.
- Akkor nevezz meg valakit, aki tudja helyetted.
Vállat vont. A herendi váza félfordulatot tett az ujjaitól.
Azt se vette észre eddig, hogy nefelejcseket festettek a porcelánra.
Deák eltolta maga elől a Colát.
- Mindig ettől tartottam.
- Én meg sohase.
- Annál rosszabb. Egyetértesz?
- Nem tudom.
- Mióta ismered?
- Néhány napja.
- Vagy ezer éve, miért nem teszed hozzá? Ebben az esetben,
ahogy elnézlek, teljesen mindegy.
- Semmi se mindegy. Befejezem, mielőtt elkezdődne.
-bár a próféta beszélne belőled. És bár ne lenne igazam . . .
- Miben?
- Abban, fiú, hogy te alkalmatlan vagy az ilyesfajta válságokra.
Nem neked találták ki . . . Ha bíznék az imádságban, késedelem nélkül
telefonálnék Peterdi Miskának, hogy könyörögjön érted az égiekhez.
- Fölösleges. A magunkfajta általában természetfölötti
segédlet nélkül váltja meg magát.
- Vagy nem váltja meg. - Deák okos szeme dühös volt.
Ingerülten rázta meg a fejét. Felugrott a rokokó karosszékből.
- Miért álltál be te is a sorba, bizonyítani az igazamat?
- Melyik igazadat a sok közül?
- Azt, hogy a férfi eredendően nem monogám.
- És ha mégse lesz belőlem bizonyíték az igazad mellett?
- Akiket ismerek, mind közül te voltál eddig az egyetlen
esélyes ellenpélda. Most azt súgják az ösztöneim, hogy minimumra
csökkentek az esélyeid. Olyan wonzás erőterébe kerültél, látom a szemedben,
amilyennel eddig nem volt találkozásod. Nem vagy Odüsszeusz, nincs,
aki a hajóárbochoz kötözzön.
Tatár elmosolyodótt, de merevnek érezte az arcizmait.
- Nem hallok szirénhangokat.
- Veszélyesebb, ami téged vonz. Akár bevallod, akár
nem. Benned magadban van a lényeg, fiú.
- Nem teszem tönkre Olgát.
Nézte Deákot, aki idegesen hintázott hosszú lábain. Milyen
választ vár Deáktól? Voltaképpen nem is választ vár.
Nem hangzott el kérdés, Deáknak nincs mire felelnie.
Ült a kocsiban, kezét a volánon pihentette, nyugalmat akart
magára parancsolni, de azt is tudta, hogy hiába az igyekezete.
Hiába szorítja össze a két fogsorát, de hiába lazítja
is el az állkapcsát, izmok rángatóznak az állkapcsa körül, s
ha belenézne a tükörbe, láthatná is.
Be fogja fejezni, mielőtt elkezdődött volna . . . Itt a
két magnetofontekercs a hátsó ülésen, visszaadja a lánynak,
közli vele a véleményét az autórongáló suhancról, utána elköszönnek egymástól.
Ránézett az órájára. Öt óra huszonöt perc. Gabi azt mondta
a telefonban, hogy fél hatkor végez, és mindjárt arra is
megkérte, ne az ügyvédi munkaközösséggel szemben álljon
meg a kocsival, hanem távolabb, a szobornál fölösleges látnia
a sok pletykás prókátornak, hogy dr. Tiborc Gabriellát egy Mercedes várja.
A hirdetőoszlopon vörösek és zöldek voltak a betűk.
Hányadszor néz már rá a plakátokra? A szeme el is olvasta
a szövegeket és a neveket, de fogalma sincs, mi áll a plakátokon.
Uj műsor a Csillag Varietében. Éden Bár - Striptease . . .
Olyan vékony ez a lány, mint egy bakfis. Dehogy
A mai bakfisok legtöbbje nem vékony: nagydarabok, némelyik
- Deák szerint vagy Zakariás Berci szerint - valóságos
kiselefánt. Tizennégy-tizenöt évesek, némelyik még
annyi se, de már anyányiak. Abban a múltkori statisztikában
az állt, hogy nem ritka az a tíz-tizenegy éves lány, aki már
menstruál. Mintha a biológiai fejlődés lépést tartana a technikai
fejlődéssel, ugrásszerűen meggyorsult az ütem. Akceleráció.
Akceleráció mindenütt, mindenben, az életformában
is. Egy amerikai szociológus azt mondja - Simon említette
is a nevét - hogy az életforma változásának akcelerációja
szintén mérhető. Statisztikák bizonyítják, hogy az
emberek sokkal gyakrabban változtatnak lakást, bútort,
környezetet, mint bármikor korábban. Az átlag amerikai
négyévenként változtat lakást és munkahelyet. Megvan
Toffler a neve annak a tudósnak. Szerinte már nemcsak a
dolgokhoz, hanem a személyekhez fűződő viszonyunk is
ideiglenes, változó. Valamikor mindenkinek megvolt a
legjobb barátja, egy életre, de legalábbis hosszú időre. A mai
fiatalok néhány hónap után kicserélik a legjobb barátjukat.
Igy aztán természetes, hogy a változó világban a szerelem
és a házasság is ideiglenessé válik. Az emberek átalakulása
a házasságok felbomlásában is tükröződik, hiszen ma mindegyik
házastárs más ember, mint tíz éve volt, s az a feleség
vagy férj, aki tíz évvel előbb teljesen megfelelő partner volt,
a tíz év alatt bekövetkezett változások folytán már egyáltalán
nem biztos, hogy ma is megfelelő, tíz év alatt a férj is,
a feleség is többször megváltozott, ezért keresnek az emberek
maguknak új társakat, olyan férjet vagy feleséget, aki
megfelel a tíz év alatt kialakult új egyéniségüknek. Igen,
Simon idézte ezt az amerikait. Amióta ráállt a katona-
szociológiára, rengeteg szociológiai irodalmat olvas.
A kocsi másik ajtaja kinyílt. A lány szinte súlytalanul helyezkedett
el az ülésen. Ellenségesen merev arcán látszott,
hogy sápadtnak találta magát, mielőtt idejött, s valami
krémpúdert rakott a bőrére, hogy színt kapjon az arca.
- Itt vagyok. Adja ide a tekercseket, kérem, és már el is
tűntem. Kár volt idefáradnia, mondtam, hogy elküldheti az altiszttel is.
- Azt ígértem, ahogy kérte, hogy elmondom a véleményemet . . .
- Nem rablom a drága idejét.
- Ha nem tart rá igényt . . . - Átnyúlt a hátsó ülésre a
magnószalagokért. - Tessék. Sajnálom.
- Mit sajnál? - A lány szeme is ellenséges volt, amint öszszeszűkült.
- Sokat gondolkoztam a védence szövegén. Persze, maga
még többet gondolkodott róla. Azt hiszem, nem is tudnék újat mondani.
- Mit akart mondani?
- Röviden . . . - Előrenézett, mégis tovább látta a lányt,
ahogy merev derékkal, kényelmetlenül ül mellette, nem támaszkodik
meg az ülés támlájában. Az egész vékony test,
a hajlékony dereka, a hosszú combja, az ideges térde egyetlen
türelmetlen szándék: gyorsan végezni, és kilépni a kocsiból
és eltűnni. Egyszer s mindenkorra el fog tűnni. - Azt
hiszem, helyesebb, ha megfogalmazom néhány sorban, és elküldöm magának.
- Ahogy gondolja: mindenesetre köszönöm az eddigi
idejét is. Ha pedig terhesnek találja, hogy leírja a véleményét,
azért sem fogok neheztelni. Viszontlátásra.
ujjai rákulcsolódtak a lány csuklójára, pedig görcsös
szorítás tiltakozott a fejében a mozdulat ellen.
A lány szeme még mindig összeszűkülten nézett rá. De a
kezét nem rántotta el, az arca se rezzent, pedig a csuklója
vékony csontjainak biztosan fájt a hirtelen szorítás.
- Tessék . . . - Az előbb még ellenséges hang már erőtLen volt.
Parancsolnia kellett az ujjainak, hogy lelazuljanak Gabi
csuklójáról. Bőrének hűvöse ott maradt a tenyerében.
A lány mozdulatlan szemmel nézett rá.
- Megint olyan sápadt . . . mint a kesztyűm.
Most is az a hangulat, amit a vásárlaki kastély parkjában
érzett: mintha órák óta ülnének egymás mellett és néznék egymást . . .
A lány keze türelmetlenül rándult: - Itt ülök maga mellett . . .
Egy ilyen feltűnő kocsiban, itt, a város közepén . . . Magának is
rengeteg az ismerőse, nekem is. Aki csak elmegy mellettünk, bebámul ide.
- Hová vigyem?
- Engem? - A mandulaszemek csaknem kerekre tágultak.
Mint egy gyermek szemei, akit váratlan öröm ért.
- Azok után, ahogy én viselkedtem magával? - Gyorsan
akart mondani valamit, mielőtt Tatár meggondolja magát.
- Mindegy! Ahol sok a levegö. És friss. Én egész nap nem
jutok friss levegőhöz. Cigarettafüst, az a szag a bíróságon
Vigyen a Szabadság-hegyre! Bánom is én, akárhová. Ki a
városból, gyűlölöm ezt a várost . . .
Törpefenyők zöldelltek a kivágott fák között. Az agyagos
földből fűcsomók nőttek, maroknyi satnya fűcsomók. Körös-körül
feketerigók füttyögtek. Valahol a szerpentinen
autóbusz erőlködött szuszogva felfelé, motorja fel-felhördült,
ahányszor a vezető kapcsolt a sebességváltóval.
Beborult, amíg felértek a hegyre, de lent a város egy-egy
foltját még élesen megvilágította a nap.
A jókora tisztás talaja egyenetlen volt. A könnyű, magas
sarkú cipőben minduntalan megbicsaklott a lány bokája.
- Ha sejtettem volna, hogy ma még erdőben fogok sétálni . . .
- Nem erdő, csak irtás. - Tatár szembefordította arcát
a széllel. - Bükkös volt. Valahonnan a hegygerinc mögül
suttyantak elő a széllökések. Mindha fenyőillatot hozott volna mindegyik.
Kikerültek két vaskos sziklatömböt. Az egyik magasabb
volt a lánynál. Gabi hirtelen meggondolta magát, visszafordult,
és felült a közelebbire, a kisebbikre. Cipője sarkával kapaszkodót keresett
a kő oldalában. Nem talált. Lelógatta hosszú lábát.
- Meleg a kő. - Először nézett rá Tatárra, mióta kiszálltak
a kocsiból. De mindjárt el is fordult a szeme. Félrehajtotta
fejét, felnézett a magasba. - Beborult. Esni fog?
- Hamarosan.
- Honnan tudja?
- Különleges képesség. Gyerekkoromban én voltam az időjós odahaza.
A sziklatömb hasadékában fűcsomó telepedett meg.
A lány letépett egy szálat. Megnézte, fogai közé harapta.
Összeszűkült szemmel fürkészett le a mélybe, a városra.
Kisvártatva megint nagyra nyílt a szeme, kedvetlenül el is mosolyodott.
- Itt fent, ebben a tiszta levegőben egyszerűen érthetetlen,
hogyan tudunk mi élni odalent. Már régen meg kellett
volna fulladnunk. Ugye, a fulladás a legrútabb halál? - Félrehajtotta
a fejét, úgy várt a feleletre.
- Nem tudom.
- Akar egy szál füvet?
Elvette a lány ujjai közül a fűszálat. Élénkzöld volt,
élőbb, mint az irtás földjéből sarjadt fűcsomók. Összemorzsolta
két ujja között. Ujjhegyei megzöldültek a fű nedvétől.
Megszagolta hüvelykujján a zöld foltot. - Sűrített szénaillat.
A lány valahová messzi nézett, de már nem le a városra.
- Én nem is tudom, milyen az igazi szénaillat. Csak könyvekben
olvastam. Hasonló lehet ahhoz, amikor a parkokban nyírják a füvet . . .
Ugye, maga igazi falusi?
- Igazi.
- Érződik a tájszólásán. Akarattal őrizte meg?
- Nem. Csak éppen nem igyekeztem, hogy elfelejtsem.
Meg aki annyit jár haza, ahol azóta is ugyanúgy beszélnek. . .
Gabi leugrott a sziklatömbről. Lányos melle megrezzent a ruhája alatt.
Felnézett a magasba, egyre hátrább hajtotta fejét, egészen hátra.
Szeme lassan fordult, a torlódó felhők járását követte. - Igy lehet gyorsan
elszédülni. A felhőktől. - Idegesen megrázta fejét, nyelve hegyével
hirtelen körülnyalta a száját, de tovább is nyakát hátrafeszítve
nézett a magasba. - Mindjárt elszédülök. Maga ne nézze a felhőket. Legyen, aki
összeszedi a romjaimat . . . Egyenetlen, szapora volt a lélegzete. A szél ráfújt
a testére, rátapasztotta melleire a könnyű ruhát. A vászon alatt kirajzolódott
a kombiné vagy a melltartó csipkeszegélye.
- Nem lett volna szabad elmennem magával arra a hangversenyre.
Addig nyugodt voltam. Nem voltam boldog, de nyugodt voltam. Most meg
minden csupa zűrzavar. - Előrebiccentette fejét, lépett kettőt, és már ott állt
tatár mellett. - Menjünk innen . . .
Mindkettőjük szája száraz volt. A lány feje oldalra csuklott.
- Jaj nekem . . . - Már nedves volt a szája és remegett,
ahogy visszacsókolt. Forró lélegzete kapkodóvá ritkult.
Keze hátranyúlt, kitapogatta a szikla oldalát, hogy abban
kapaszkodjon meg. Vérágas szeme tágra nyílt, és megmegrebbent,
mintha mégis összeszűkülni készült volna.
- Menjünk innen! Kérem . . .
- Igaza van . . . gyerünk. Mindjárt elered . . .
- Itt meleg a kő. Maga nem borzong?
- Hűvös a szél.
Alány vérágas szeme kimerülten nézett a semmibe.
- Kijózanító szél. De nekem . . . - Behunyta a szemét.
Sűrű, vörösesszőke foltos hajában megmozdult egy-egy
szál a széltől. - Jaj nekem . . .
A szerpentinen erős, fékező zúgással haladt lefelé az autóbusz.
Átfogta a lány vállát, vigyázva, alig érintve. Vékony a
válla, pedig nem is sovány. Sima, feszülő izmok vibrálnak a bőre alatt.
- Meg fog fázni.
- Igen. Pedig nem fázom. Érzem a vállamon az ujjait.
Azt is érzem, ahogy az előbb . . . Olyan bátortalanul ölelt
magához engem, olyan óvatosan, szinte tisztelettel.
Tudtam, hogy maga nagyon tisztességes ember. Tudtam,
hogy ilyen, már akkor tudtam, amikor még nem ismertem.
Mióta akartam . . . Amit hallottam magától, amit leírt,
minden gondolatával rögtön azonosulni tudtam, egészen,
mintha én mondtam volna, vagy én írtam volna le. Sohase
gondoltam az érintésére, de tudtam, hogy csak ilyen lehet.
- Sietnünk kell, már esik.
Levette zakóját, ráterítette a lányra. Gabi foga összevacogott.
Magához ölelte. A szél alattomosan csapkodta
körül a testüket. A lány erőtlenül didergett az ölelésében. Ráhajolt a szájára.
- Forró. Jólesik. - Gabi fogvacogva, két tenyere közé szorítva
tartotta a vastag falú üvegpoharat, és bele-beleszippantott a feketekávé
párájába. - Nézze, most látom, hiszen csak ketten vagyunk itt . . .
- Odaadjam újra a zakómat?
- Nem, itt már nem. Magát jól szabott zakóban szoktam
meg, mindig zakóban, mint egy gentlemant.
- Ingujjban is lehet valaki gentleman.
Összenevettek.
A hegyi vendéglő ablakait meg-megrezegtette a szél, az
ablaküvegeken szétporlottak az esőcseppek, és vastagon
csurgott alá a víz. Az ablakok fölé nyúló ereszek takarásában verebek
kerestek menedéket,riasztottan borzolták tollukat a felhőszakadás sistergésében.
A konyha felől fémedények csörömpölése hallatszott, s
valaki, talán szintén a konyhából, meggyújtotta a kovácsoltvas falikarokat.
A villaaykörtéket takaró pergamenlapok alól sűrűn, szinte folyékonyan sugárzott
szét az okkersárga fény.
- Jó lámpák . . . - A lány tekintete körüljárt a lámpákon,
a nehéz, kopott fabútorokon. - Már kezdek nem fázni. -
Megdörzsölte meztelen karját. Odakint villámlott, valahol
a közelben, s kisvártatva mély morgás hömpölygött el az épület fölött.
- Brrr, micsoda vihar. Reggel még nem hittem volna.
- Már elviselhetetlen volt a hőség.
A lány előrekönyökölt a festetlen, csaknem fehérre sikált
asztallapra. Félrehajtotta fejét. Szeme körüljárta Tatár arcát.
Halkan felnevetett.
- Ülünk itt, mint két főrölmetszett brit alattvaló, és komoly
szóval megbeszéljük az időjárást. - Szeme sárgászöld volt a pergameneken
átszűrt fényben. Én még mindig fázom, pedig az előbb már azt hittem . . .
- Igyon valamit.
- Maga mit szokott inni?
- Most semmit. Még vissza kell ülnöm a volánhoz.
- És ha iszik?
- Konyakot.
- Akkor azt kérek.
Tatár megkocogtatta kávéspoharát a kiskanállal. A csendülésre szemüveges pincér
dugta ki a fejét a konyhából.
- Egy konyakot legyen szíves . . .
Gabi szemében huncutság mozdult.
- Mibe fogadjunk, hogy nem nekem hozza, hanem odateszi maga elé?
- Mibe akar fogadni?
A mandularajzú szemekből lassan tűnt el a jókedv. Ismét
kedvetlen, talán ellenséges volt a lány arca.
- Semmibe. - Láthatóan mondott volna még valamit, de
inkább összeszedte magát, mosolyt parancsolt az arcára.
Idegesre sikerült, de mosoly volt, és a hangja is csaknem
könnyed, amikor megint megszólalt. - Ez a felhőszakadás
éppen alkalmas idő, hogy közölje velem a véleményét a védencem jelleméről.
Tatár kivette a szájából a cigarettát.
- ha azt várja tőlem, hogy egyértelmű sajnálatot érezzek
a védence iránt, csalódást fogok okozni. Sokat gondolkoztam
ezen a sihederen. De minél többet, annál biztosabb lettem
benne, hogy a fiú nem idegbeteg, és főleg nem elmekórtani
eset. Semmivel se több benne a neurotikus károsodás, mint akárki másban.
Vagy ha több is, abból eredően, hogy az anyja halála
súlyos sérülést okozott, akkor se meghatározó ez a többlet. Nem alap
a felmentésre. Nem a bírósági felmentésre gondolok, hanem arra,
amit magánemberként adhatnék neki. Ez a fickó nagyjából ugyanolyan
egészséges, mint a korosztálya. Maga, emlékezzék csak az
első tekercsre, jó irányban tapogatózott, amikor megkérdezte
tőle, hogy a gépkocsirongálás formájában vajon nem
a könnyebb megoldást választotta-e, lévén, hogy a gépkocsi
élettelen tárgy, nem pedig védekezni képes személy, aki
vissza is üthetne. Itt érzem én a Borbélyů fiú személyiségének
a lényegét. Mindenesetre kíváncsi vagyok a nyomozás további
eredményeire. Ebben a pillanatban ugyanis teoretikusan
hangzik, ha azt mondom, hogy nem hiszek a hetvenegy eset felében se.
Ez a siheder a kisebbrendűségi érzését
kompenzálja az önimádattal, egész fantáziáját a feltűnési
vágyának a kielégítésére összpontosítja. De vajon melyik
kamasznak nincsenek kisebbrendűségi érzései? Melyik nem
akar feltűnni, imponálni, melyik nem akarja, hogy felnézzenek
rá Aligha talál olyant, amelyikről ne deríthetné ki.
Nos, ha ez igaz, márpedig igaz, én is voltam kamasz,
és most már elég nagy a távlat ahhoz, hogy tárgyilagosan
szemléljem az akkori magamat, akkor minden kamasznak
megszavazhatnánk a diliflepni alacsonyabb-magasabb fokozatát, mindegyiknek
elnézhetnénk, hogy gépkocsit fosztogat vagy rongál, kirakatokat tör be,
lakásokat rabol ki, postahivatalt vagy bankot rámol ki, hiszen mindegyik srác
beteg, mindegyik a lelki sérüléseit kompenzálja ezekkel a bűncselekményekkel.
A lány arcán összeszedett figyelem feszült, de a szemében
tagadás vagy kétség mozdult.
- Amit most mondott, annak értelmében szinte joguk se lenne a védelemre.
- Félreértett. Amit mondtam, azt nemcsak a jogász
mondta. Főleg nem az egykori büntetőjogász.
- Hanem? Az állampolgár, aki a biztonsága érdekében, a
tulajdon védelmében követeli, hogy motivációitól függetlenül
kell megtorolni minden bűncselekményt? - A lány
megrázta a fejét. - Éppen a maga kandidátusi disszertációjában
van egy fejezet az elrettentés fetisizálása ellen.
Milyen imponálóan bizonyította be, hogy az elrettentés hiábavaló,
ha érintetlenül hagyjuk a cselekmények táptalaját . . .
- Oda jutottunk, ahová jutni akartam. A táptalaj. A közeg,
amely ezt a sihedert szinte szabályszerűen vezette el
odáig, hogy bosszúálló kerubbá nevezze ki magát, valójában
pedig bűnözővé váljék. Elismerem, ellentmondásos
lesz, amit mondok, de a büntetés, amivel ezt a fiút a bíróság
fogja sújtani, akkor is jogos, még morális értelemben is, ha
csak az egyik bűnöst bünteti, mert a büntető jogász számára
csak gonosz szándék és bűnös gondatlanság létezik, tehát
a táptalajt, amely ezt a fiút megmérgezte, több okból se lehet
felelősségre vonni. De amíg a valóság azt bizonyítja,
hogy a társadalomnak ugyanazon a táptalaján, ahol ez a
Borbély András megmérgeződött, a hozzá hasonló srácok
és lányok sokasága nem mérgeződik meg, addig a jog nem
helyezkedhet arra az álláspontra, hogy ez a fiú, vagy a hozzá
hasonlók nem felelősek önmagukért.
A lány kinézett az ablakon. Odakint kitartóan zuhogott.
Lassan fordult vissza a szeme Tatárhoz. Zavart mosoly mozdult a szája sarkában.
- Sohase hittem volna, hogy egyszer én így kettesben fogok
ülni magával. Kettesben egy hegyi vendéglőben, ahol
senki más rajtunk kívül. Jó volna nem visszamenni oda
le . . . Ha most odabújhatnék magához, arra az időre el is hinném,
hogy nem kell visszamenni. Fogja meg a kezem, most már úgyis
jaj nekem . . . Jó volna behunyni a szemem, de látni is akarom . . .
Háztömbnyire a Cervantes utca sarkától állította meg a
Mercedest. Fordított a slusszkulcson. A motor elhallgatott.
A lány úgy rezzent össze, mintha nyitott szemmel alvóként
hirtelen ébredt volna. Megborzongott.
- Igazi hideg van. Micsoda felhőszakadás volt . . .
- Megfázik. Siessen haza, vegyen fel valami meleg pongyolát vagy fürdőköpenyt.
- Nem akarok hazamenni. Haza? Oda, ahol élek. Nem is
élek. Csak éppen az a lakásom. - Szeme mozdulatlan volt,
fáradt fényű. - Megyek . . . - Mély lélegzetet vett. - Tehát . . .
ne kérjek igazságügyi elmeszakértőt.
- Kérjen. A teljes bizonyosság miatt. Én csak a magam
véleményét mondtam el. Biztos vagyok benne, hogy az elmeszakértő
a saját vizsgálati módszereivel ugyanarra a következtetésre
jut, amire én a tapasztalataim alapján jutottam,
de hiába vagyok bizonyos az igazamban, semmi garancia,
hogy esetleg mégis tévedek. Kérjen elmeszakértőt.
Igy gyarapodnak az ember tapasztalatai. Rendben van?
Igen. - A lány fáradtan bólintott, talán oda se figyelt
az utolsó szavakra. Szája rándult egyet, mintha mondani
akart volna valamit, elköszönni egy szóval.
Hirtelen mozdulattal lökte ki maga mellett a kocsi ajtaját,
kiugrott, s már el is tűnt az utcasarkon túl.
Az ablaktörlők egyenletes-unottan jártak iobbra-balra a
szélvédőn. Az utcasarkon a higanygőzlámpa fényében sűrűn
szitáltak alá az apró esőcseppek.
Elindította a kocsit. A Mercedes lámpáinak előrevetülő
pásztájától feketén ragyogott az úttest kövezete. Gépkocsi-
lámpák közeledtek szemből, és tűntek el a Mercedes mellett.
A körút magas épületein fenn és az üzletportálokon
lenn színes neonábrák villóztak. Ahol az út piros-fehérre
festett terelőtáblák közé szűkült, kompresszorok dübörögtek,
légkalapácsok bontották az aszfaltot. Valamelyik utca-
sarkon kukoricát pattogattak, illata egy pillanatig beszökött
a kocsiba. A sűrű autósorok között fehér bukósisakos
motorkerékpárosok cikáztak. A villamos éles csengetéssel
parancsolta le a sínről a maga előtt az út közepére húzódó
járműveket. A térre torkolló feljáró kanyarában teherautók
torlodtak, várva, hogy besorolhassanak a tér forgalmába.
Valahol hátul és meglehetősen messze mentőautó vagy
rendőrkocsi szirénázott.
Kivágott balra a Mercedesszel, s a villamossíneken sistergett
el a lassú járműfolyam mellett. A visszapillantó tükörben
látta, hogy a széles gumik alól porlasztvafelhőzik
jobbra-balra az úttest nedvessége. Az alagútig mindenkit
megelőzött. Visszavette a gázt, és lassan kanyarodott le a rakpartra.
Mi történt ma? Mi történik már napok óta? Mi történik
vele, mióta megismerte ezt a lányt? Mit akar ettől a lánytól?
Milyen jogon nem hagyja békén ezt a lányt? A saját nyugtalansága
jogán? Az izgalom jogán, amely időről időre észrevéteti
vele, hogy hiába próbál nem gondolni rá, minden
más gondolata mögött is csak egy kívánság vibrál, akár valami
ultrahangos, észrevehetetlen rezgés, hogy látnia kell,
újra látni, mellette lenni és maga mellett érezni . . .
A hegyoldal meredek mellékutcáiból patakosan ömlött
alá a víz. A felhőszakadástól megtépett fák leszaggatott leveleit
sodorta. A Mercedes a szűk utca két szélének patakjai
között könnyedén húzott fel a hegyre.
Szerelem? Negyvenévesen? Olga mellett? Valamit mondott
ez a lány ott a hegyen, hátrahajtott fejjel fürkészve a
felhőket. Igy lehetgyorsan elszédülni. A felhőktől. Délután azt
mondta Deáknak, mintegy ígéretet tett, hogy véget vet ennek
a szédülésnek, véget vet, mielőtt elkezdődött volna.
Befejezi. Semmit se fejezett be. Gabi próbált valamit. Legalább
annyit, hogy mozduljon. Kiugrott a kocsiból, és eltűnt
az utcasarok mögött. Fogvacogva. Nemcsak a hirtelen lehűlt levegőtől.
Mi lesz ezután? Befejezés? Talán egyetlen módon . . .
Ha Gabi nem kerül eléje többé. Akkor esetleg igen. Nyugtalanul,
ingerülten a hiányérzettől, a logikus gondolatai
mögül minduntalan előbukkanó képpel vagy képekkel
küszködve, a szájának idegeiben érezve a lány csókoló száját,
ahogy most. Rohadt idő következik, de ha nem fogja
látni a lányt, lesz elég ereje, hogy ne keresse . . .
Megszokott mozdulattal zárta kulcsra a kocsi ajtaját. Felnézett
az égre. Nincsenek csillagok, csak valahol a hold.
Átdereng a futó felhőkön. A magasban még fúj a szél. De már nem esik.
Az előszobában, a hallban égett a villany. Olga zongorás
szobájában csend volt. Biztosan elaludt. Fél kilenc.
Lerántotta magáról a zakóját. Mintha terhet rakott volna
le magáról. Nehézkes mozdulattal lazára rántotta a nyakkendőjét.
Olga kikészítette az asztalra a konyakját. Pohár is van az üveg mellett.
Teletöltötte a poharát. A konyak párája megcsapta az
orrát. Torka még mindig száraz volt, de a szájában összefutott
a nyál. Mély lélegzetet vett, és egyetlen korttyal kiitta a konyakot.
Olga nem húzta össze a függönyt az ablakon. Az ablak-
üveg tükörként verte vissza a képét. Fehér ing, lazán csüngő
bordó-kék mintás nyakkendő, füstszínű szemüveg.
Levette a szemüveget, és közelebb lépett az ablakhoz.
még mindig sápadt. Vagy már megint. A konyak ellenére.
Csaknem olyan fakó a képe, mint az inge fehérje. Kezében
még ott a konyakosüveg és a pohara.
Megmozdította a kezét. Belebiccentette a pohárba a konyakosüveg
nyakát. Ha Gabi nem kerül elé . . . Ha nem
kerül elé, nem fogja keresni.
már vártam tőled ezt a kérdést . . . Csaknem húsz évig
foglalkoztatott bennünket is - másképpen, mint téged, bennünk
nem a kíváncsiság vagy a természetes érdeklődés keltette
és tartotta ébren - hiszen mi Tatár barátai voltunk,
gyerekkorunk óta iskolatársak, pajtások: cimborák, később
az azonos ideálok, az azonos világforgató szándékok,
a politikai élettel együtt járó örömök és csalódások s
végül - meghatározó módon - az élettől közösen kapott és közösen
elviselt pofonok ellenére is mindegyikünkben megőrzött
hűség az egykori álmokkal feldíszített, később illúzióktól
mentes eszményekhez ebből fakadt és tart össze ma is
bennünket ez a barátság. Ahogy mondani szokás, láttunk
és átéltünk mindent és mindennek az ellenkezőjét, rábíztuk
magunkat egymásra és természetesnek vettük, hogy a másik
is ránk bízza magát jóban-rosszban, s ezt a barátságot
nem kezdhették ki se az egymással vívott viták, se a hozzánk
tartozó lányok vagy asszonyok között érthetően ki-kipattanó
szikrázások, se kívülállók tudatos intrikái, amelyekkel
nemegyszer próbálták eláztatni az összetartásunk alatt
a talajt. Akik pedig valaha hozzá tartoztak ehhez a körhöz,
de hagyták, hogy női meggondolatlanság vagy hozzánk
nem tartozók rosszindulata kezdje ki a szálakat, amelyek
öket hozzánk kötötték, ezek a fiúk lassan elkoptak mellőlünk,
ám mi öten megmaradtunk.
Jogos a kérdésed, hogy ha mi ennyire összetartozunk,
miért volt csaknem két évtizeden át tabu a körünkben a
kapcsolat, amivel Tatár és Olga kötődött egymáshoz. Hogyan
bírtuk elviselni, hogy csaknem húsz éven át mindössze
annyit tudjunk, hogy Olga létezik, és valamiképpen
Tatárhoz tartozik, de sohase hozzuk szóba kettejük viszonyát,
sohase találkozzunk Olgával? Nem tudok felelni a
kérdésedre. Igy volt.
Emlékszem az első alkalomra, amikor együtt láttuk Tatárt
és Olgát. A Duna-parton álltak a gesztenyefákkal szegett
rakpart kőmellvédjénéi. Tatár nyurgán, soványan,
szemüvegesen, tisztán tartott és gyűretlen, de a termetére
rá nem igazított konfekcióruhában, s mellette egy ijesztően
szép szőke nő, nem törékenyen karcsú, hanem sportosan
hajlékonynak tetsző lány - mert sokáig hittük tizenhét-tizennyolc
éves gimnazistalánynak Olgát - ott álltak a rakparton,
nem kézen fogva és nem szerelmes egymásrabámulással,
mégis egymáshoz tartozóan, s mi nem mertünk átvágni
az úttesten, nem mertünk nagyhangúan odavágódni
melléjük, hogy szevasz, Tatár, légy oly kedves bemutatni
bennünket, mert önkéntelenül ráéreztünk, hogy nekünk
ott semmi keresnivalónk, elégedjünk meg annyival, hogy
Tatárhoz is tartozik végre valaki . . .
Másnap Deák hozta szóba, hogy láttuk valakivel a Duna-
parton. Tatár elsápadt, és kurtán annyit mondott "Ha láttatok,
felejtsétek el . . ." Nem felejtettük el, amit láttunk
de hosszú időbe telt, amíg újra szó került Olgáról. Ahogy
Tatár kimondta, hogy felejtsük el, amit láttunk, nem volt
abban se kérlelés, se vészjósló fenyegetés: halkan mondta,
ahogyan általában beszél, de a színtelen hangjából is kiéreztük,
hogy tartanunk kell magunkat az akaratához.
Másodéves egyetemi hallgató volt mindegyikünk. Alig
idősebbek akkor, 1952 tavaszán, mint te most. Tatár kivételével
diákszállóban laktunk. Tatár már nem. Ö ott lakott, ahol akkor Olga.
Miféle intézmény volt akkoriban egy diákszálló? Olyan
tömegszállás, amely nem hagyott a lakóiban jó emlékeket.
Különösen bennünk nem, akik éveken át hozzászoktunk
a népi kollégiumok eleven és őszinte közösségeihez, ahhoz
a levegőhöz, amelyben természetes volt, hogy mindenki
nyíltan kimondja, amire gondol, s akinek nem tetszik ez a
vélemény, ugyancsak nyíltan tengelyt akaszt vele, és mivel
se a viták közben, se utánuk nem kell senkinek következményektől
tartania, a szavak mögött soha sincsenek hátsó
gondolatok. A népi kollégiumok felszámolása volt az egyik
legelső figyelemre méltó esemény a gyanakvás légkörének
kialakuló időszakában, s mire mi egyetemre kerültünk és
egyidejűleg diákszállók lakói lettünk, a gyanakvás légköre
már az egyetemeket is átitatta. És ha azt mondom, hogy az
egyetemeket százszázalékig átitatta, akkor a diákszállókat
kétszáz százalékosan, hiszen a hallgatóknak a diákszállóban
nem csak annyi kapcsolatuk volt egymással, mint az egyetem
épületeiben. Az egyetemen csak előadásokat hallgattunk,
szemináriumokon és demonstrációkon, konzultációkon
és gyakorlatokon, szűkebb és tágabb körű gyűléseken
ültünk együtt, de a diákszállókban együtt laktunk, s az
együttlakás volt a legnehezebben elviselhető életfunkció
azokbanaz években. Éppen a bölcs mondás, amely szerint
lakva ismerjük meg egymást, kényszerített előbb-utóbb
arra sokakat (talán mindenkit, azokat is, akik tagadják),
hogy ne engedjük megismerni magunkat. Ezt a levegőt
nem tudta elviselni Tatár, aki született közösségi lény volt,
mindig másokkal törődő, mindig ösztönösen segíteni kész,
mégpedig nem születésétől fogva, hiszen hazulról, a csaknem
nincstelen paraszti környezetből éppen a kupori önzést
kellett magával hoznia a kollégiumba, de ahogy magával
cipelte, hozta magával az önzés elleni lázadást is. Kamaszdiák
korunkban esetről esetre rábólintott az apja parancsára,
hogy a vele adott hazaiból vagy az időnként utána
küldött csomagból meg ne kínáljon senkit, de ahányszor
visszajött otthonról a kollégiumba, vagy amint csomagot
hagyott a nevére a postás, mindig első dolga volt az utolsó
falatig szétosztani szalonnát, töpörtyűt, kolbászt, füstölt
oldalast, kalácsot, mindent, amit a vastag barna csomagoló-
papírban hozott vagy talált. Ahogy ebben megszegte az
apai utasítást, amely azt diktálta, hogy maradjon meg magának
valónak, ugyanúgy lázadt más önzések ellen is, a
vitázni restek ellen, a közös dolgokból kibúvók ellen, a segíteni
lusták ellen egyaránt. Lázadt hangos indulattal és lázadt
az életformája példájával, és mert ebben a lázadásban
nem volt egyedül, körülötte és a hozzá hasonlók körül törvényszerűen
telt meg a közösségi szellem oxigénjével a levegő.
Tatár hatott és hagyott hatni magára, mert ez az életforma
volt az egyetlen elfogadható az idegei számára, s ha
az egyetem falai között bele is törődött a megszokhatatlanba,
kénytelenül tudomásul véve, hogy egyetemi hallgatók
százainak tömegében törvényszerű az atomizálódás
(különösen akkor, ha a közéleti atmoszféra is óvatos elkülönülésre
készteti az egyedeket), a diákszálló - mint otthon
közösségének atomizálódását (és ami még rosszabb,
hamis vagy hazug kollektív mozgásformáit) képtelen volt
elviselni. Már az első félévben kiköltözött a diákszállóból,
vállalva az individualizmus bélyegét és mindazoknak a kedvezményeknek
a hiányát, amelyeket anyagi vonatkozásokban
mégiscsak biztosított az egyetemi hallgatóknak a tömegszállás.
Mielőtt elhagyta a diákszállót, hetekig csatangolt
megfizethető bérű albérleti szoba után, s végül is egy
földije segített rajta, akivel véletlenül akadt össze a postán,
ahol levelet adott fel az édesanyjának, a falujabeli fiú pedig
éppen űrlapot vett, hogy kijelentkezzék a szállásáról, egy
budai családi ház cselédszobájából, amiért csak névleges
bért fizetett, mert a lakbér nagyobbik felét azzal egyenlítette
ki, hogy fűtési idényben gondoskodott a háromszobás ház
etázskályhájának fűtéséről, felvágta a pincében a fát, s a
szénnel együtt felhordta a fürdőszobába, hajnalban kitisztogatta
és befűtötte a kis kazánt. A fiú Dunapentelére szegődött
el a vasmű építkezéséhez, s amint meghallotta, hogy
Tatár szállást keres, rögtön felajánlotta, hogy szívesen bekommendálja
a háziakhoz, ha ugyan Tatár hajlandó vállalni a fűtő szerepét is.
A kis budai villában egy öregasszony és egy fiatal nő lakott.
Az öregasszony az ajánlást megfelelőnek, Tatárt pedig
elég becsületes arcúnak találta. A ház másik lakóját, a
fiatal nőt Tatár jó ideig nem is látta. Igaz, meglehetősen keveset
tartózkodott új otthonában, mert a diákszálló kedvezményei
híján ösztöndíját, amely meghalni sok, az élethez
viszont kevés volt, egy ideig azzal toldotta meg, hogy éjjelente
szenet lapátolt ki vagonokból a Nyugati pályaudvaron
vagy a vagonrakodóknak segített, majd hajnalban haza-
rohant a budai házba, kipucolta az etázskályhát, fát vágott,
szenet vitt fel, befűtött, s máris vágtatott be az egyetemre,
vasárnap pedig átaludta az egész napot. Később gyakran
csodálkozott, hogyan is bírta ezt az igénybevételt - az egyetemet
és az éjszakázást együtt - de miután tudomásul kellett
vennie, hogy kíbírta, napirendre tért a kérdés felett.
(Másodéves korában aztán abba is hagyhatta ezt az életet,
mert - mint az évfolyam legjobbjainak egyike - megkapta
azt a kiemelt ösztöndíjat, amit a személyi kultusz szabályai
jegyében Rákosi Mátyásról neveztek el, s ez az akkoriban
jelentékeny összeg végérvényesen felmentette a pályaudvari trógerkodás alól.)
A háromszobás családi ház tulajdonosa özv. Zorkóczy
Antalné volt. Az idős hölgy férje 1944-ben vezérkari századosként
 az antifasiszta ellenállási mozgalom katonatiszti
szárnyához tartozott. Az összeesküvésnek a Gestapo gyorsan
nyomára bukkant, s a komplott tagjait - köztük Zorkóczy
századost is kivégezték. Az ország felszabadulása után
a független magyar kormány a kivégzett katonatisztek emléke
előtt azzal is tisztelgett, hogy előléptette őket. Zorkóczy
százados tábornoki ranggal került be a történelem-
könyvekbe, özvegyének pedig minden hónapban a tábornok
rangjának megfelelő nyugdíjat kézbesített a postás, ami
az idős hölgynek és halott férje vele élő unokahúgának szerény
megélhetéséhez elég volt, ahhoz viszont már kevés,
hogy - legalább a fűtés munkájára - alkalmazottat tarthattak volna.
Tatárral szemben az özvegy heteken át csak a legszükségesebb
kérdésekre-feleletekre és udvarias utasításokra szorítkozott,
de miután észrevette, hogy albérlő-fűtője se törekszik
társadalmi érintkezésre, egyre nőtt a kíváncsisága a
fiatal joghallgató iránt, aki hétről hétre szaporodó könyvei
között pedáns rendet tartott a tenyérnyi cselédszobában,
amint a fűtéssel járó teendőket is olyan pontosan és tisztán
látta el, hogy munkájában keresve se lehetett volna hibát
lelni. Igy is időbe telt, mire az özvegy elszánta magát, hogy
egyik este - látszólag véletlen ötlettől indíttatva - behívja
Tatárt abba a szobába, ahová a fiú még sohase lépett be s
ahonnan mindaddig csak zongorajátékot hallott. Az idős
hölgy sós süteménnyel és erős teával kínálta, érdeklődött
családi körülményeiről, a falujáról, az egyetemről, majd
nyílt szóval megkérdezte, nem megalázó-e Tatárnak, hogy
fűti a házat. A felelet nemcsak megnyugtatta, de - mert Tatár
jó ösztönnel üzembe helyezte ritkán mozduló, ám ilyenkor
annál megnyerőbb humorát - fel is derítette az özvegyet,
s a fiú akaratlanul is csatát nyert. Ettől fogva az özvegy,
aki mindig hajnalban ébredt, reggelente arra használta
ki azt az időt, amíg Tatár befűtött és rendbe hozta
magát a fürdőszobában, hogy friss teát főzzön, és be is készítse
a cselédszobába. Ezt a szokását megtartotta azután is,
hogy megszűnt a fűtési idény, Tatár pedig azzal viszonozta
az idős hölgy figyelmét, hogy szakszerűen rendbe hozta a
villa méreteivel arányosan kicsiny kertet, majd pedig esténként
megöntözte és rendben tartotta az üde virágágyakat.
A jó idő beálltával más változás is történt. Előkerült a
ház másik lakója, akit az özvegy Olgának szólított, s akit
Tatár mindaddig egyszer se látott. A tábornok unokahúga
fiatal volt, meghökkentően szőke, meghökkentően sötét-
kék szemű és meghökkentően szép. Tatár köszönt neki, a
lány fogadta a köszönést, de mivel semmi jelét nem adta
érdeklődésének, és arra se tartott igényt, hogy Tatár bemutatkozzon,
a fiú visszahúzódott szobájába, bár időről
időre kinézett a kertre nyíló ablakon, hogy lássa Olgát, aki
szórakozottan és szinte gépiesen egyforma léptekkel járt
fel-alá a virágágyak között. Szép arca élettelen, tekintete
kifejezéstelen volt, s a látvány Tatárt - aki a télen az Operában
már látta a Hoffmann meséit - Coppelius mester gyönyörű bábujára emlékeztette.
A kis budai villába alig néhány látogató járt: az özvegyhez
hasonló korú hölgyek és férfiak, akik valamennyien divatjamúlt
eleganciával öltöztek, és egy fiatalabb férfi is,
halk szavú és megnyerő arcú orvos, aki néha együtt sétált
Olgával a virágágyak között, és beszélt hozzá, egyre beszélt,
bár a lány csak nagy ritkán felelt neki, s kifejezéstelen
tekintete az orvos jelenlétében se változott.
Tatár naponta elhatározta, hogy megkérdi az özvegyet,
miért beteg ez a szép lány, de kimondani egyszer se merte
a kérdést. Hallgatása - tudtán kívül - javára szolgált, mert
az özvegy, aki a kérdés hallatán bizonyára bezárkózott
volna, egy este maga ítélte időszerűnek, hogy elmondja Olga történetét.
Zorkóczy Olga apja gazdatiszt volt egy császári és királyi
kamarás birtokán, valahol a Duna-Tisza közén. Olgáról
korán kiderült, hogy különleges zenei tehetség. Zongorázni
kezdett, majd miután hihetetlenül rövid idő alatt elképesztő
haladást ért el a zongorajátékban, felvették a Zeneakadémiára.
Igy került Budapestre Zorkóczy századosékhoz,
akik úgy nevelték, mintha saját lányuk lett volna.
A Zeneakadémián Olgát Bartók is tanította, amíg 1940-ben
eLnem hagyta az országot. A gimnáziumi és zeneakadémiai
tanulmányok százszázalékosan igénybe vették a fiatal
lányt, de egyéb okok is közrejátszottak abban, hogy eltávolodott
a szüleitől. A modern gondolkodás, amivel nem-
csak a Zeneakadémián, de nevelőszülei társaságában is találkozott,
egy idő után lehetetlenné tette, hogy szót értsen
szüleivel, akik nem is erőltették a közeledést, mind 1944
októberéig, amikor a háború már az ország területén foly-t.
Ekkor az idősebb Zorkóczi felutazott Budapestre, s magával
vitte a birtokra a lányát, hogy rövid időn belül Olgával
együtt hagyják el az országot, s Németországba meneküljenek.
Már-már úgy látszott, hogy nincs kiút - napokon belül
szüleivel kell tartania Németországba - amikor egy terepjáró
teherautón hat katona állított be a birtokra. Parancsnokuk
egy Türr Pál nevű főhadnagy volt, a katonák nyilas-
keresztes karszalagot viseltek, de Olga egy véletlen folytán
felfedezte, hogy öten katonaszökevények, a hatodik pedig
nem is magyarhanem angol repülőtiszt, aki fogságba esett,
s az október 1945-i nyilas puccs zűrzavarában szökött meg a
fogolytáborból. Ez a véletlen döntötte el Olga további sorsát:
másnap - mielőtt a hat katona folytatta volna útját -
a zsarolás határát súroló érvekkel rákényszerítette Türr főhadnagyot,
hogy őt is vigyék magukkal, mentsék meg attól,
hogy Németországba kerüljön a szüleivel.
Türr főhadnagy maroknyi csoportja egy dunántúli premontrei
rendházba igyekezett, hogy a rendház főnöke - az
egyik katona nagybátyja - segítségével ott húzzák meg magukat,
s vészeljék át a következő heteket vagy hónapokat
a háború minden bizonnyal gyorsan várható végéig. A ház-
főnök, Fabriczius kanonok teljesítette unokaöccse kérését:
Türr főhadnagy és a többi katona s velük együtt Olga menedéket
kapott a rendházban, ahol tucatnyi nyugdíjas premontrei
szerzetes és húsz-egynéhány kisgyerek élt. A gyerekekről
csak a házfőnök és Türr hadnagy meg a hozzá
tartozók tudták, hogy politikai üldözöttek és zsidók gyermekei,
maguk a nyugdíjas papok se sejtették a való helyzetet,
amint azt se, hogy a kolostor megszállásának ürügyén
érkezett katonák valamennyien szökevények.
Olga beleszeretett Türr főhadnagyba. Ez a huszonhat
éves férfi civilben építészmérnök volt. Három évet töltött
a keleti fronton, s abból a századból, amelynek a parancsnokává
1941-ben nevezték ki, már csak az a négy katona
élt, akik 1944. október 15-én vele együtt szöktek meg: S ha
addig Türr főhadnagy csak magáért az életért akarta túlélni
a háborút, ezután már Olga miatt is élni akart. És ott a
kolostorban minden jel arra mutatott, hogy megérik a háború
végét. Olga szerelmes volt, boldog volt, és hitte, hogy
a boldogsága egy életre szól. Nem így történt.
A kis csoportból ketten - Szojka, a sofőr és egy Bakos
Gaszton nevű forrófejű orvostanhallgató - Türr főhadnagy
akarata és tilalma ellenére veszélyes és végzetes vállalkozásba
fogtak. Miután felfedezték, hogy a kolostor alatt húzódó
völgyben munkaszolgálatosokat tartanak a nyilasok, elhatározták,
hogy kiszabadítják a szerencsétleneket. Későn derült ki,
hogy elszámították magukat: tűzharcba keveredtek
az őrséggel, egyikük megsebesült, s egy óra múlva bele is
halt sérülésébe, de ami ugyancsak jóvátehetetlen volt, a németek
és a nyilasok felfedezték, hogy a kolostorban katonaszökevények
rejtőznek, reggelre körülkerítették a rendházat
s ultímátumuk úgy szólt, hogy Türr főhadnagy csoportja
vagy megadja magát, vagy az aknavetőkkelpusztítják
el a kolostort a papokkal és a gyerekekkel együtt. Türr főhadnagy,
aki magát is felelősnek érezte a végzetükért, döntött:
embereivel megkísérli áttörni a kolostor köré vont
gyűrűt. Ott esett el mindegyikük a kolostor alatt 1945 elején,
két nappal azelőtt, hogy a front átgördült a környéken.
Olga életben maradt. Türr főhadnaggyal akart tartani, de
a katonatiszt és Fabriczius házfőnök közös leleménye megakadályozta
ebben. Életben maradt, kétségbeesetten, terhesen.
Tavasszal Fabriczius kanonok felkutatta Budapesten
Zorkóczy százados özvegyét, s Olga Pestre került. Kezdődő
depressziója akkor hatalrnasodott el rajta, amikor a
koraszüléssel világra hozott magzat röviddel a szülés után
meghalt. Ettől fogva időnként se tért vissza az élet a szemébe.
Élt a kis budai villában, mozgott, és néha beszélt is,
pontos időközönként bevette a gyógyszereit, és naponta
többször is leült a zongorához, ilyenkor órákig játszott, de
minden tevékenysége hasonló volt egy céltalan gép értelmetlen mozgásához.
Az özvegy türelmes gonddal törődött vele. Mindazok
közül, akik ismerték Olgát, ő volt az egyetlen ember, aki
hitt Pietri doktornak, és az eredménytelen hónapok és évek
után is bízott benne, hogy ez a szép lány újra élni fog. Előre
tudta-e vagy csak remélte, hogy Tatár osztozni fog vele a
hitében? Azért mondta-e el Olga történetét Tatárnak, mert
már szüksége volt rá, hogy a fiú friss hitéből táplálja a maga
fáradó bizakodását? Megérezte-e, hogy éppen Tatár az az
ember, aki ugyanúgy tud majd hinni, mínt ő?
Beszélgetésüket követően Tatár státusza, amely már a
reggeli teákkal kezdett megváltozni, egészen átalakult a
házban. Ha esténként otthon volt, és az özvegy észrevette,
hogy nem tanul, beinvitálta a nappaliba, ahol Olga zongorája
is állt, s együtt hallgatták a lány témáról témára csapongó,
de valamennyi részletében egy tudatos művész fegyelmezett
előadásával azonos értékű játékát. Egyikük se
tudta, hogy Olga észleli-e jelenlétüket vagy sem.Azt se
tudták eldönteni, jótékony hatású-e a jelenlétük, mert ha a
lány időnkint egyikükre vagy másikukra nézett, lehetetlen
volt kiolvasni a tekintetéből, hogy tudatának valamelyik
működő szektorával játékának hatását keresi-e a szemükben,
vagy arra gondol-e, hogyan került egyáltalán ide ez az
idős asszony és ez a fiatal férfi. A sötétkék szemek semmit
se árultak el. Csillogásuk változásáta beteg tudatban zajló
folyamatokkal is, a gyógyszerek hatásával is lehetett magyarázni.
Tatárt a lány láttán mindig elfogta valami - addig ismeretlen
- szomorúság és a tehetetlen szorongáshoz hasonló
hangulat, s ilyen esték után nemegyszer megesett vele, hogy
- már egyedül, a szobájában - valós düh ingerelte: miért
jár ide Pietri doktor, ha annyit se érnek a gyógyszerei és a
hosszú szövegei, mint a szenteltvíz? Miért nem hívnak más
pszichiátert is Olgához? S miután az özvegy felvilágosította,
hogy az ország minden tekintélyes pszichiátere
- négy vagy öt lélekgyógyász - foglalkozott már Olga
esetével, Tatár tovább szidta magában a pszichiátriát, amely
talán nem is tudomány, hanem szemfényvesztő kuruzslás,
amely legfeljebb arra képes, hogy nyugtató gyógyszerek
gúzsával béklyózza veszélytelen élőlényekké a betegeket.
Amikor megkezdődött a vizsgaidőszak, éjjel-nappal otthon
tanult, s csak akkor tartott hosszabb-rövidebb szünetet,
amikor a szeme már annyira elfáradt, hogy le kellett
vennie a szemüvegét. Ilyenkor - ezt már a kollégiumban
is csináltuk, nem kis derültséget keltve a kollektíva újoncai
előtt - néhány percig kézen szokott állni, hogy élénküljön
fejében a vérkeringés. A szűk cselédszobában viszont kevés
volt a hely az ilyen tornamutatványhoz, ezért esetenként
kiment a kertbe, hogy a ház falánál csinálja meg a produkciót.
Egyik alkalommal észre se vette, hogy Olga a nappali
szoba nyitott ablakában áll, s meglepődött, amikor nevetést
hallott, ismeretlen nevetést, amit hirtelenében sehogy
se tudott Olgához kapcsolni. De amikor a kézenállásból
visszalendült a talpára, és felnézett az ablakba, el kellett
hinnie, hogy két-három másodperccel korábban. igazán
Olga nevetett. El kellett hinnie, annak ellenére, hogy a lány
arca már ismét kifejezéstelen volt. Örülök, hogy megnevettettem
- mondta ki önkéntelenül, és egyszerre kényszert
érzett, hogy tovább beszéljen a lányhoz, beszéljen, beszéljen,
beszéljen, a szavak mögött azzal a dühös akarattal,
hogy a sok-sok szó közül egyszer az egyik majd varázslatot
tud, bűvige lesz, amivel azután ismét és mindig mosolyogni
kényszerítheti ezt a szép arcot, ezeket a sötétkék szemeket.
Ettől fogva türelmetlenül leste, mikor sétál Olga a kertben,
s ha a lány alakja feltűnt a virágágyak között, utána
ment, mellette sétált, bár alkalomról alkalomra attól tartott,
hogy Olga elzavarja maga mellől. Beszélt, beszélt hozzá,
mindenről és semmiről, mesélt a gyerekkoráról, a faluról,
a gimnáziumról, az egyetemről, valóságos előadásokat tartott
a római jog témaköréből, Justinianus törvénygyűjteménye,
a Digesta jogelveiről, bevallotta a lánynak, hogy
mit sem ért a zenéhez, de ha szép muzsikát hall, nem kell
kényszerítenie magát, hogy odafigyeljen, bemutatta Olgának
a professzorokat, akiket az egyetemen hallgatott, a tanársegédeket,
akik a gyakorlati foglalkozásokat vezették,
utánozta viselkedésük komikus modorosságait, mulatságos
történeteket mondott rólunk, a barátairól. Egyszer még arról
is szakszerű ismertetőt tartott, hogyan lehet könnyedén
felaprítani a felfűrészelt hasábdarabokat, s ekkor mintha
figyelmet látott volna megcsillanni a sötétkék szemekben,
olyasfajta érdeklődést, hogy Olga gyakorlatban is szeretné
látni, hogyan vágja bele a fába a fejszét, és hogyan fordítja
meg utána, hogy a fejsze a fokával csapódjon a tuskóra és a
fadarab a saját súlyától hasadjon ketté a fejsze élén, de amikor
azt mondta, hogy szívesen tart gyakorlati bemutatót is
favágásból, ha Olga odaül a pinceablakhoz és megnézi, mit
csinál ő odalent, akkor már döbbenten vette észre, hogy
egyetlen szava se jutott el a lány tudatáig.
Mégse hagyta abba. Másnap és harmadnap és mindennap
szakított időt, hogy beszéljen Olgához, fogcsikorgató, konok
akarással ismételte nap nap után a kísérletet, újra és
újra meggyőzve magát, hogy egy szer, akármilyen sokára is,
egyszer igenis igazi értelem csillan majd meg Olga szemében.
Az özvegy egy szót se szólt se a kísérlete mellett, se
ellene, csak szorongó érdeklődéssel figyelte az ő sziszifuszi
igyekezetét, kilátástalan és értelmetlen küzdelmét a depresszióval,
ami olyan reménytelen harc volt, mintha a fejét
faltörő kosnak használva próbálna megrepeszteni egy óriás
monolit sziklát. Számtalanszor észrevette, hogy már megint
belefájdult a feje a saját szövegeibe, a hiábavaló kérdéseibe,
amelyekre sohase kap adekvát választ, görcsös nyomás
zúgott a koponyacsontjai között az ismétlődő sikertelenségtől,
mégse adta fel. Monomániás hittel hitte, hogy
egyszer- ha évek múlva, ám évek múlva- igaza lesz, és Olga
szemében megmozdul az érdeklődés.
Amíg korábban évről évre türelmetlenül várta a nyári
vakációt, hogy hazautazhasson és két hónapot egyvégtében
tölthessen gyerekkora közegében, ezen a nyáron nem bírta
két hétnél tovább otthon a faluban: visszautazott a fővárosba,
beállt újra a nyugati pályaudvar rakodómunkásaí
közé, hogy munka után türelmetlenül rohanjon haza a kis
budai villába, és vagy a nappali szobában hallgassa Olga
zongorajátékát, vagy a kertben lépkedjen a lány mellett a
virágágyak között. Naponta újra el kellett hitetnie magával,
hogy Olga tud az ő jelenlétéről, s meg kellett győznie magát,
hogy az is eredmény, ha néha értelmes szavakból álló,
szerkezetileg is kifogástalan mondatokat hall a lánytól. Számára
ismeretlen és talán soha fel se deríthető emlékek diktálták
Olgának ezeket a mondatokat. "Olyan maga, mint
ez az időjárás. Nincs hideg, mégis meg lehet fázni tőle . . ."
"Csak az alkalmat vártam, hogy kiugrassam a nyulat a bokorból . . ."
"A királyfi nem tudja, mi a dolga. Okos legyél,
szép királykisasszony." Mondatok, mondatok,
szerkezetileg korrektek, de értelmetlenek.
Karácsony után egy pillanatig azt hitte, megtörtént a
csoda. Özvegy anyjánál töltötte a karácsonyt, este érkezett
vissza a fővárosba. Az idős hölgy és Olga a nappaiiban ült
s a lány egy könyvből felolvasott az idős hölgynek. A kopogásra
is ő felelt: "Tessék . . ." Felállt a fotelból, felismerte
az érkezőt, ránézett a kis karácsonyfára, majd odalépett
Tatárhoz, arcon csókolta, és azt mondta: "Boldog
karácsonyt," Nem történt csoda. Pillanatok múlva
ugyanolyan kifejezéstelen volt a szeme, mint mindig.
Tavasszal megkérte az özvegyet: engedje meg, hogy elvigye
sétálni Olgát. Az idős hölgy Pietri doktor véleményétől
tette függővé az engedélyt. Az idegorvosnak nem volt kifogása
a séta ellen. Aznap este láttuk meg mi Tatárt és Olgát
a rakparton, a gesztenyefák alatt. Milyen ösztön parancsának
engedelmeskedtünk, amikor nem mentünk oda hozzájuk? Megmagyarázhatatlan.
És Tatár folytatta. Ez a szűkszavú fiú, aki mindig mindegyikünknél
kevesebb szót használt, erőszakot tett a természetén
és beszélt, beszélt, beszélt egy lányhoz, aki csak
hallgatta a szövegét, de adekvát feleletet sohase adott. És
sétálni vitte Olgát, jóllehet bele kellett törődnie, hogy akármit
lát Olga, semmi se mozgatja meg az érdeklődését. Beszélt
hozzá, és sétáltatta és állt a zongora mellett, hogy ha
kell, a végtelenségig hallgassa a játékát, és nem engedte
meg magának, hogy belefáradjón a kilátástalan küszködésbe.
Évek múltak el. Pietri doktor időről időre modernebb
és modernebb gyógyszerekkel és terápiákkal kísérletezett.
Nagy néha váltott csak szót Tatárral, és soha egyikük se
mondta ki, de mindegyik megköszönte gondolatban a másiknak,
hogy nem adja fel. Igy végezte el Tatár az egyetemet,
s így jött el az a nap, amikor kezébe kapta az első kinevezését.
Ügyész lett az isten háta mögött, a határszéli
megyeszékhelyen, gyorsvonattal is ötórányi messzeségbe a
fővárostól, Olgától. Mennie kellett, és ő ment, azzal az
elhatározással, hogy minden héten felutazik a lányhoz és az
özvegyhez. Ki gondolhatta volna, hogy éppen a távolléte
indítja el a folyamatot, amely majd Olga gyógyulásához vezet?
Mit csinált ott a távolban? Egyszer - később - elmondta nekünk:
- Az volt az elv, hogy a proletárdiktatúra megyei ügyészségeit
jól képzett munkás-paraszt származású fiatal ügyészekkel
kell megerősíteni. Ez való nekem, bele az életbe,
lássuk az igazi problémákat, ugorjunk fejest a gyakorlat
közepébe. Békés, csigaházba bújt ember volt a gazdám, a
megyei ügyészség vezetője, velem szemben jóakaratú,
mintha féltett volna. Ahogy tapasztalni kezdte, hogy hajlamos
vagyok fejest ugorni az ügyekbe mindenféle diplomácia
nélkül, szőrmentén próbált rávezetni, hogy hátrább
az agarakkal, itt a határszélen messze vagyunk a fővárostól,
még messzebb az egyetemi élettől, itt az életben vagyunk,
ahol a jogszabályok csak akkor érvényesek, ha érvényt szereznek
nekik, érvényt pedig csak úgy lehet szerezni törvénynek-jogszabálynak,
ha hatalmad is van hozzá, a hatalom pedig
nem az övé és nem az enyém, az ügyészség csak
eszköz azok kezében, akik a megyét tartják a kezükben.
Meg akart tanítani, hogy ráérezzek a hangsúlyokra, tegyek
különbséget a mosolyok között, azonnal fogjam fel a roszszallást,
még mielőtt szóval kimondanák. Igen, tele vagyunk
kiskirályokkal, 1955-öt írunk, lépten-nyomon egy-egy kakas
kukorékol kisebb-nagyobb szemétdombokonde a
maga hatókörében mindegyik azt teheti, amit akar, ha vigyáz,
nehogy hangosabban kukorékoljon a nála nagyobb
kakasoknál. Bárhová nyúltam, rögtön valami kényelmetlen
ügybe túrtam bele, ha viszont a kötelességemet akartam teljesíteni,
azonnal megmozdult az egész kakashierarchia,
mindenkinek azonnal akadt védelmezője, és egyszer csak
azon vettem észre magam, hogy Gulliver vagyok, csak éppen
másfajta, mint az a régi: nekem nem törpék kötözték
le kezem-lábam, hanem nálam is nagyobb figurák, akiknek
erőlködniük se kellett, hogy megértessék velem a tehetetlenségemet.
Eljárást akartam indítani, mert herdálták a közpénzeket:
jött egy telefon, kivették a kezemből az ügyet.
Nyomozni kezdtem, kinek állt érdekében, hogy Kis Istvánt
leváltsák, erre maga Kis István tiltakozott, és azt állította,
hogy ő maga kérte a leváltását. Szerdán én voltam a soros
ügyész, kiadtam egy letartóztatási parancsot, amit csütörtökön
hatálytalanítottak, miszerint közben kiderült, hogy a
terhelt ellen nem alapos a gyanú, kis idő múlva pedig megtudtam,
hogy az illető az egyik megyei nagyság kegyence.
A legszebb az volt, amikor elkezdett érdekelni, ki fizet a
vadászkastélyban a különféle korifeusok hétvégi dáridói
után. Ebbe is belebuktam. Hanincs Olga, és ha hetente
vagy kéthetente nem tölthetem vele a hétvégét, kiborultam volna . . .
1956 tavaszán úgy adódott, hogy a munka két hónapig
egyfolytában odakötötte az isten háta mögötti megyeszékhelyhez.
Két hónapig egyszerűen lehetetlen volt felutaznia
a fővárosba. Irt az özvegynek, a levelekben Olgához is beszélt,
jóllehet tudta, hogy az írott szó se ér többet az élő
szónál. Aztán az egyik levelére megdöbbentő választ kapott.
Azt írta az özvegy, hogy az egyik este Olga minden
ok nélkül - ami magában nem is lenne figyelemre méltó -
felkelt a zongorától, és tiszta, szinte kíváncsi tekintettel
nézett körül, mintha egyszerre meglepetten észlelné, hogy
valami hiányzik a környezetéből. "Mit keresel?" - kérdezte
az özvegy. A lány ránézett: "Hol van Tatár?" Az özvegy
meglepődött, s azt felelte, ami hirtelenében eszébe jutott:
"Elment az egyetemre. Hamarosan hazaér . . ." Olga elmosolyodott:
"Miért mondod? Már nagyon régen elment,
és nagyon régen nem jött haza. Hol van?" Egy ideig érdeklődő
tekintettel hallgatta, ahogy az özvegy elmagyarázta a
valódi helyzetet, aztán újra elmúlt a szeméből a figyelem,
mondott valami értelmesen értelmetlent, ami már elárulta,
hogy vége a rövid megvilágosodásnak. Az özvegy elkeseredetten
referált az esetről Pietri doktornak, s láthatóan
nem hitt a pszichiátemek, aki jó jelként regisztrálta Olga
spontán ébredt érdeklődését, illetve sokat várt attól az alkalomtól,
amikor Olga ismét találkozni fog Tatárral.
Miután elolvasta a levelet, Tatár boldog is volt, de szorongás
is kezdte nyomni. Mi lesz, ha a lány egyáltalán nem
úgy reagál az ő érkezésére, ahogy Pietri doktor reméli?
Legalább annyi félelemmel gondolt a következő szombatra,
mint amennyire türelmetlenül várta, hogy felutazhasson
Budapestre, és ott álljon újra Olga előtt. A következő
napokban újra és újra megpróbálkozott elhitetni magával,
hogy teljesedik, amit Pietri doktor remél, mintha
ezzel az önhipnózissal akarta volna előre befolyásolni a
jövő szombati találkozás hatását. Végül éppen abba fáradt
bele, ahogy önmagát szuggerálta, s leverten, mit se várva
utazott fel a fővárosba.
Este ott állt Olga előtt. A lány nézte, de nem lépett közelebb.
De a szeme tisztább volt, mint máskor, és mosoly is
mozdult a száján, ha keserű mosoly is. "Most megint azt
hiszem, hogy látlak - mondta. - Pedig téged is elvesztettelek . . ."
Mire odalépett a lányhoz, hogy megfogja a kezét,
és a szorításával győzze meg Olgát, hogy igazat lát, a sötét-
kék szemekből már eltűnt az eleven csillogás. Hullafáradtan,
elkeseredetten zuhant be az ágyba ezen az estén, s arra
gondolt, hiába nem akarja feladni, a lehetetlen fölött semmi-
féle erőnek és akaratnak nincs hatalma.
Pietri doktornak más volt a véleménye. Ha eddig eljutottunk
- mondta az özvegynek - hogy ez a fiú hiányzik Olgának,
és valahol a tudatában nemcsak számon tartja a létezését,
hanem elveszíteni se akarja, akkor egészen világos,
hógy a depressziót, amely a legfontosabb lénynek elvesztéséből
keletkezett, éppen azzal lehet megtámadni, ha vállalliuk
a folytatást, és következetesen tágítjuk a tudatnak azt
a szektorát, amely számon tartja és hiányolja Tatárt. Igy eljúthatunk
oda, hogy kialakuljon benne a tudat, amely szerint
Tatárt nem veszítheti el,Tatár mindig visszajön hozzá,Tatárra mindig számíthat.
Feltételes és körül se határolható volt a pont Olga tudatában,
ahol Pietri doktor horgonyt akart vetni, de - mint
mondta - a pszichiátriában a legkisebb esélyt se szabad elhanyagolni.
Már határozott szerencsének tartotta, hogy Tatár
távol van, és csak időnként kerül elő, mert éppen a
megjelenései lesznek az újabb és újabb bizonyíték-sokkok, amelyek
ismétlődésével - így legyen - akár lassú, akár gyorsabb
változást lehet elérni Olga gyógyításában. Türelmesen
és sohase túlhangsúlyozottan, de mindig határozottan
magyarázta el Olgának újra és újra, minden látogatás elején
végén is, hogy Tatár ekkor és ekkor fog megérkezni,
mert Tatárra mindig számíthat, Tatárra egy életen át számíthat,
Tatárra mindig rábízhatja magát, Tatár megóvja
minden bajtól, Tatárt egyszerűen nem lehet elveszíteni,
mert Tatár se tudja elképzelni az életét nélküle, Olga nélkül.
Valahányszor pedigmegérkezett Tatár, ezeken az estéken
az özvegy vette át Pietri doktor szerepét, s a lány ágyánál
ülve a Pietri által előírt szavakkal magyarázta el, hogy íme,
ygaz, amit a doktor mondott, Tatár megint megérkezett,
örülni kellneki, mert ő is örömmel jött, ott alszik a kis
szobában, és holnap együtt fognak reggelizni, együtt sétálnak
fel a hegyre, együtt fognak ebédelni, és Tatár itt fog állni
a zongora mellett, és hallgatni fogja, amit te játszol neki.
hetedik hét szombatján mutatkozott az első jel, amely
Pietri doktort igazolta. Az özvegy ott ült Olga ágya mellett,
és éppen a doktor által előírt leckét recitálta, amikor
Olga - meg se várva, hogy az özvegy végigmondja a sztereotip
szöveget - szavába vágott: "Tudom, nem kell annyiszor
elmondani. Azt mondd meg inkább, mit szeretne, hogy
játsszak neki . . ." Az özvegynek hirtelenében a lélegzete
is elállt. Percekig nem tudott felelni a kérdésre, mire pedig
eszébe jutott, mit válaszoljon - "Majd tőle megkérded, mit
szeretne hallani . . ." - már megint nem tudta eldönteni,
figyel-e Olga a feleletére vagy sem.
Pietri doktor a legapróbb kedvező momentum láttán
vagy hallatán is igazolva érezte magát. De még csaknem
fél évet várt a következő lépésig. Terápiájának ebben a következő
fázisában azzal egészítette ki a gyógyszeres és verbális
kezelést, hogy - miután a Zeneakadémián konzultált
azokkal, akik ismerték Olgát - rendszerrel szabályozta azt
a megszokott vagy szenvedélyes viszonyt, amely Olgát a
depresszió stádiumában is a zongorához kötötte. Pontos
tervet készíttetett, amelynek alapján szisztematikus gyakorlássá
vált a korábbi kósza muzsikálás, s Olga olyan engedelmesen
igazodott a tervhez, a kották sorrendjéhez, mintha
tudatos fegyelemmel vállalta volna ezt a rendszert. A fokozódó
intenzitású gyakorlás igénybe vette a lány fizikumát,
de amikor ezt az özvegy szóvá tette, Pietri doktor csak enynyit
felelt: "Tudom, mit akarok, asszonyom . . ."
S valóban tudta, mit akar. De a további lépéshez Tatár
állandó jelenléte volt szükséges. Várnia kellett, amíg Tatár
végleg visszakerül a határszélről, ahol éppen azok a kis-
királyok buktatták meg, akiknek nem kis szerepük volt
abban, hogy csaknem az egész ország belebukott abba az
1956-os őszbe. Elüldözték Tatárt, de ki nem irthatták. Hamarosan
kormány tisztviselőként folytathatta, amit ott, a
határszélen - ügyészként - sikertelenül próbált. S amióta
Tatár újra ott lakott a kis budai villában, Pietri doktor már
nemcsak hitte, de tudta is, hogy igaza lesz. És abban volt a
 legbiztosabb, hogy Tatár vállalni fogja, amit Olga gyógyulásáért
vállalnia kell. Vállalni fogja, anélkül hogy meg kellene
kérnie erre. Egyetlen mondat döntött el minden továbbit
azon az estén Amikor Pietri doktor azt mondta:
nézze, én Olga biztonságérzetét és majdan ebből fakadó
kiegyensúlyozottságát önre alapozom . . ."
Nem szaporítom a szót. Tudod, hogy Olga meggyógyult.
De ez további hosszú évekbe telt. Tatár senkivel se beszélt
erről a szerelemről, velünk se. Olga neve is tabu volt szinte,
senki se ejtette ki ezt a nevet több mint tíz esztendeig, se
Deák, se Peterdi Miska, se Simon nem találkozott Olgával,
hallgatás vette körül azt a jelenséget, amit Tatár és Olga
együtt jelentett, s mi tiszteltük ezt a szerelmet, azzal együtt
és annak ellenére tiszteltük, hogy közben féltettük Tatárt
a hatástól, amit az Olgát és őt összekötő kapcsolat, ez az
évek múltával egyre tartósabb kötelék meghatározó módon
gyakorolt az életére. Talán attól tartva is féltettük, hogy
egy idő után Olga egészen ki fogja tölteni az életét - s ezzel
be is szűkíti - olyannyira, hogy a barátságunk is elmorzso lódik,
de miután - éppen az évek múltával - bebizonyosodott,
hogy Olga nem szakítja el őt tőlünk, a fenntartások
helyébe sajátos szolidaritás lépett, szolidaritás Olga iránt,
s mindegyikünk nemcsak egyetértően, de örömmel is vette
tudomásul tavalyelőtt, hogy Tatár feleségül veszi Olgát.
Az esküvőjük előtt kérdezte meg Deák Tatártól:
- Ha két évvel. vagy öt évvel ezelőtt azt mondom neked,
hogy az egyetlen életet, de az egészet, lehet-e függvényévé
tenni egy felelősségnek, alárendelni magad egy ítéletnek,
amelynek értelmében a felelősségednek nincs vége, lehet-e
ezt a tudatot tartósan tűrni, mit feleltél volna?
Emlékszem, Tatár elhajtotta maga elől a cigarettája füstjét:
- Ha áldozatnak érzed, nem lehet. De ha egyszerűen nem
tudsz nem így élni, akkor fel se teszed magadnak a kérdést.
Pietri doktor tudta ezt róla. Amint azt is tudta, hogy ismeretlen
még és ki tudja meddig marad még ismeretlen a
lélek életét szabályozó törvények legtöbbje . . .
Két nappal azután, hogy visszaadta a magnótekercseket
az ügyvédnőnek, Tatár asztalán reggel fél kilenckor zümmögni
kezdett a telefon. Pietri doktor telefonált.
- Azt hiszem, jó hírt mondhatok. Ha még mindig beszélni
akar Madaras Judittal, jöjjön be hozzá délután. Addig
én előkészítem az ifjú hölgyet, nehogy ellenérzéssel fogadja magát.
Szorongó élet
Tatár kilépett a liftből. A kórház hetedik emeletén csend
volt. Saját lépteit se hallotta a fényes és szinte puha linóleum
padlón. A hosszú folyosó ablakain özönnel áradt be a
fény, s az ablakokhoz állított fehér polcok örökzöld növényei
kusza árnyékokat rajzoltak az eresen mintás linóleum
padlóra. Az egyformán fehérre lakkozott ajtók fölött
egyetlen lámpa se égett. Nyugalom mindegyik betegszobában.
Csak az irodából szűrődött ki hang: írógép kattogott halkan odabent.
Bekopogott a főorvos műbőrrel párnázott ajtaján. Nem
hallott feleletet. Lenyomta a kilincset.
Bent meghallották a kopogását, mert Pietri főorvos már
felkelt a modern, zsemleszínűre pácolt íróasztal mögül, és
eléje jött. Alacsony termete testesebb, arca kerekebb volt,
mint amikor Tatár utoljára látta, csak a szeme nem változott:
nyugodt-kék és szelíd, szinte jóságos. Hányszor gondolta
már Pietriről, hogy éppen a szeme miatt más, mint
akárhány idegorvos, akikkel eddig találkozott, s akikről a
srácok közül valamelyik találóan jegyezte meg: csak annyiban
különböznek a betegeiktől, hogy az a kényszerképzetük, hógy orvosok.
Megszorította Pietri kezét.
- Régen nem találkoztunk.
Az orvos szórakozottan mosolyodott el.
- Nem szoktam sértve érezni magam, ha a régi ismerőseimnek
nincs szükségük rám. Az én sikerem akkor teljes,
ha már egészen elfeledkeznek rólam. Bár többször regisztrálhatnám.
Foglaljon helyet - mutatott az egyik műbőr-
párnás fotelra, amely ugyanolyan szögletes stílusú volt, mint az íróasztala.
Tatár félfordulatot tett, hogy leüljön, s csak ekkor vette
észre, hogy rajta és az orvoson kívül más is van a szobában.
A szűk helyiség sarkában megbúvó fotelból barna hajú,
hosszúkás arcú asszony emelkedett fel. Magas, karcsú nő,
egyszerű angol szabású kosztümben. Az a fajta, akiről
mielőtt még alaposabban is szemügyre vehetné az ember-
azonnal meg lehet érezni, hogy minden holmija a legdrágább
áru, de a legjobb minőség is, ami egyáltalán kapható.
- Tatár - mondta, és meghajolt.
Az asszony kezet nyújtott. Keze vékony volt, csontos és száraz bőrű.
- Tulajdonképpen ismerem magát. Az uram révén. Madarasné vagyok.
Visszaereszkedett a műbőrpárnás fotelba. Keresztbe
rakta a lábát. Zöldesszürke gyíkbőr szandált viselt, ugyanilyen
kis kézitáskát. Tatár látta, hogy a gyíkbőr nem utánzat.
Megvárta, amíg Pietri is leül, csak utána zökkent bele
a fotelba. Közben az asszony kezét nézte, ahogy a cigarettáért
nyúlt, amit akkor tett le a hamutartóra, amikor felállt
a bemutatkozáshoz. Négy gyűrűt látott az ujjain. Az egyik
gyűrű köve borsónyi briliáns volt.
Pietri félig bosszús vagy talán bocsánatkérő mosollyal szólalt meg.
- Telefonon már nem értem el a hivatalában, Tatár elvtárs.
Értesíteni akartam, hogy mégse ma jöjjön ki hozzánk.
Reggel, amikor először telefonáltam, túlságosan optimista
voltam, megtévesztett a látszat. Ugy találtam, hogy Judit
alkalmas lesz a beszélgetésre. Tévedtem. Ismét begubózott az ifjú hölgy.
- Én rontottam el a dolgot - szólt közbe az asszony.
Duzzadt alsó ajka alig észrevehetően rándult egyet. - Amikor
engem meglátott, megint . . .
- Ne tegyen magának szemrehányást, Mária - mondta
szinte erélyesen az orvos. - A mi esetünkben ok és okozat
nem olyan egyértelmű, mint általában . . . De ha már így
együtt vagyunk, hadd éljek az alkalommal, hadd érdeklődjek
elsősorban magától, Tatár elvtárs, hogy ha már foglalkozik
az előzményekkel, mondhat-e nekem valami használható
adalékot . . . Ugy értesültem egy fiatal ügyvédnőtől,
hogy ön ismer egy vallomást . . .
- Nem vallomás. Az ügyvédnő és egy letartóztatott fiatalember beszélgetése.
- Erről van szó - bólintott Pietri. Jegyzetfüzetébe pillantott
maga előtt az íróasztalon. - Borbély András a fiatalember
neve, ha jól írtam fel. - Madarasnéhoz fordult: - Ismert
ilyen nevű fiút a lánya környezetében, Mária?
Az asszony feje tétován mozdult. Dús, barna hajában
Tatár bujkáló ősz szálakat vett észre.
- Alig néhányat ismerek Jutka barátai közül. Az igazat
megvallva . . . azokat se ismerem. Restellem, de egyiknek
a nevét se tudnám megmondani. Egyébként . . . ritkán
fordult elő, hogy valamelyik osztálytársa eljött volna hozzánk.
Legalábbis olyankor nem, amikor én otthon voltam.
És amennyit én otthon vagyok . . . - Tatár felé fordult,
de mintha nem nézett volna rá, hanem valahová melléje.
- Mi köze volt a lányomhoz annak a fiatalembernek?
- Megkísérlem röviden összefoglalni.
Pietri kikísérte őket, de láthatóan türelmetlen volt már.
Csak a lépcsőház csapóajtajáig ment velük. Ott gyorsan
kezet fogott az asszonnyal és Tatárral.
- Viszontlátásra - mondta, és visszasietett a szobájába.
A lépcsőház fordulóiban filodendronok sütkéreztek. Leveleik
kövérek voltak. Valahol - talán a szülészet folyosóján
- csecsemő visított, majd a sírás egyszerre elhallgatott,
mintha eltűntek volna a gyerekkel egy ajtó mögött.
A harmadik emeletnél az asszony megállt, hogy rágyújtson.
Amíg a főorvos szobájában azt hallgatta, amit Tatár
mondott a magnófelvétel alapján, négy cigarettát szívott el.
- Sokatdohányzik - mondta Tatár, amíg tüzet adott.
Az asszony gépiesen bólintott.
- Igen. - Megmozdult, hogy továbbinduljon, de mielőtt
lépett volna, ránézett Tatárra. - És engem miről . . . tőlem mit akar megtudni?
Tatár elmosolyodott:
- Miből gondolja, hogy meg akarok tudni valamit?
- Ha nem így lenne, akkor maga vagy előbb vagy később
jött volna el a főorvostól, mint én.
- Fordítsuk meg a kérdést. - Tatár meggyújtotta a maga
cigarettáját is. - Mit akar elmondani nekem? Vagy önmagának . . .
áttételesen. Hiszen ritkán gyűlik össze bennünk
annyi fegyelem, hogy huzamosabban sikerüljön beszélgetnünk
önmagunkkal. Saját praxisomból is tudom. Ráér?
Az asszony nagy szeme vagy a telt ajka is idegesen mozdult
volna. Minden vonásán tud uralkodni - gondolta Tatár.
- Tulajdonképpen sohasem érek rá. Állandó időzavar, ez az életformám.
- Vagy talán ebbe a formába kényszeríti bele az életét.
Hadd kérjek mindjárt elnézést. Nincs jogom ilyen feltételezésekhez.
- Oka sem? - kérdezte az asszony, gyorsan, s anélkül
hogy ránézett volna. - Oka sincs?
- Okom . . . Legföljebb a tapasztalataim alapján. Gyakori
képlet, hogy különféle emberek különféle módon hajszolják
magukat. Mintha menekülnének. Nem bírnak elviselni
csöndes intervallumokat. Ha egy időintervallum
nem zsúfolt, az ő szemükben az már üres húsz perc vagy másfél óra . . .
Az asszony mosolya fegyelmezetten könnyed volt.
- Irtózás minden üresjárattól.
Tatár ránézett, de nem sikerült elfognia a tekintetét.
- Nekem más a véleményem, és ki is merem mondani,
mert sokat gondolkodtam erről. Ami nem zsúfolt, nem feltétlenül
üres. Ellenkezőleg. Akikről beszélek, szívesen vállalnának
vákuumokat, de mivel tudják, hogy vákuum helyett,
pihentető vagy megnyugtató űr helyett önmagukkal
telne meg a szóban forgó időintervallum . . .
- Maga szerint tehát én sem veszem soha a bátorságot,
hogy szembekerüljek önmagammal. - Az asszony
ugyanolyan fegyelmezetten nevetett, ahogy az előbb mosolygott.
- A maga tapasztalata ezt a feltételezést diktálja
rólam is. Érdekes. Illik megköszönnöm ezt az értesítést?
- Rábízom a döntést a társasági ösztönére.
- Ujabb feltételezés? És szintén a tapasztalatai alapján?
- Néhány szó után se nehéz megállapítani magáról,
hogy bármilyen társaságban képes egyszemélyben képviselni
a sót, a borsot és a többi ízesítőket.
- Megtisztel. Akár komolyan gondolja a bókjait, akár
nem. - Az asszony szemében gyanakvás vagy félénk viszszahúzódás
látszott. - Persze rövidebben is megmondhatta
volna, hogy bármennyire kevés is az időm, szánjak most rá
belőle valamennyit magára. Joga van hozzá. Az uramnál már élt ezzel a jogával.
- Elmondta?
- Igen. Éspedig részletesen. Nem is tudom, mióta nem
fordult elő, hogy négyszemközt és minden kényszernélkül
csaknem egy egész órát és annyi szót áldozzon rám, amenynyi
abba az egy órába belefér. Ezt is illik megköszönnöm magának?
A földszinten az asszony nem a kórház kijárata, hanem a
kertbe vezető lépcső felé indult.
- Nem inna inkább egy kávét? - kérdezte Tatár.
- Köszönöm, nem. Leülünk itt a kertben. Nem tudom,
mikor ültem utoljára virágok között. Vallja be, hogy magának sem az a fő
gondja, mivel töltse ki a szabad idejét.Következmények nélkül beismerheti.
- Következményeivel együtt is kénytelen lennék beismerni.
Az asszony arcán újra látta a fegyelmezett mosolyt.
- Gyorsan sikerült diagnosztizálnunk az első közös vonásunkat.
attól tartok, hogy az egyetlent, Tatár elvtárs.
A kórház nagy kertjében minden pad üres volt. Támlájukat
és ülésüket nemrég festették. A deszkák még élesen piroslottak.
A padról a völgyre és a Rózsadombra láttak.
- Foglaljon helyet - mondta az asszony, és helyet mutatott maga mellett.
Öreg platán vetett árnyékot a padra. Tatár leült az aszszony
mellé. Megnézte az óráját. Nem sok idejük van.
Négy órakor vége a kötelező csendes pihenőnek, négy után
megtelik járóbetegekkel, öttől pedig látogatókkal is a kert.
- Várom a kérdéseit. - Most mintha elfelejtette volna
könnyeddé fegyelmezni a hangját az asszony. - Tehát . . .
Tatár szándékosan babrált a cigarettájával, feleslegesen
puhította, majd az öngyújtóját kereste zsebről zsebre. Ez a
nő remeg belül a türelmetlenségtől, hogy beszélhessen
végre valakivel a lányáról, önmagáról, a férjéről. Miért
nem beszélt a férjével? Madaras megtette az első lépést:
csaknem egy óra hosszat kísérletezett, hogy kontaktust teremtsen
ezzel az asszonnyal, a feleségével, aki valamikor
igazán hozzá tartozott. Nem volt elég kitartó a kísérletben?
Kevés volt az egyórás igyekezet, hogy megrepessze ezen az
asszonyon az évek hosszú során rározsdásodott páncélt?
- Mivel kezdjem?
Az asszony gyors, ideges nevetést hallatott.
- Az első kérdéssel. Mondjuk azzal, hogy szerény véleményem
szerint mióta és miért alakult ki nálunk az a légkör,
amely végül is arra kényszerítette Jutkát, hogy ez a kis szamár
odacsapódjon egy olyan alak mellé, amilyen az a Borbély, akiről maga beszélt.
- Tud felelni rá?
- Tudok. Amióta Jutka elkövette azt az őrültségetvolt
időm lelkiismeret-vizsgálatot végezni. Az első számú felelős
én vagyok. Az elsőrendű vádlott, ha így precízebben
hangzik a maga jogász fülének. Objektíve én vagyok az
elsőrendű vádlott, mert egy gyerekért, akár fiú, akár lány,
elsősorban az anyja felelős. Merek annyira őszinte lenni
magához, hogy ezt bevalljam. Jutka mindig inkább hozzám
vonzódott, mint az apjához, és én nem engedtem magamhoz.
Sohasem értem rá. Sohasem. Akkor sem, ha véletlenül
mégis ráértem volna. Idegesített, hogy mindig olyankor
kerülget, amikor percre ki van számítva az időm. Akkor
is bennem volt ez az idegesség, amikor nem siettem. Érti?
- Inkább sejtem.
- Megmagyarázom pontosabban. A folyamat a következő:
eleinte az ember azért siet mindig, mert muszáj sietnie,
hiszen igazán állandó időzavarban kapkod levegő után.
Később ez a rohanási kényszer reflexszé válik. Feltételes
reflex lesz belőle. Ha Pavlov velem kísérletezett volna, elég
lett volna annyit csinálnia, hogy megfog és berak az otthonomba
és rám csukja az ajtót. Otthon belőlem minden
tárgy azonnal a továbbrohanás reflexét váltja ki. A fürdő-
szobában a kozmetikaszerek . . . át kell sminkelnem magam.
A gardrob-szobában a szekrények . . . át kell öltöznöm.
A konyhában egy falat ennivaló . . . ennem kell
egy falatot, mielőtt tovább rohanok. Akármelyik telefon a
lakásban . . . van-e még annyi időm, hogy elintézzem az
elmaradt hívásokat? Egy doboz cigaretta valamelyik asztalon . . .
mindjárt indulnom kell, el ne felejtsek cigarettát
vinni magammal. - Egyszerre elfogyott a lélegzete. Csodálkozó
szemmel bámult a Rózsadombra. A Rózsadomb
felett gomolyfelhők álltak a magasban. - Komikusan hangzik,
amit elhadartam, de egyáltalán nem mulatságos. Nem-
csak az énrám káros következmények miatt. Az olyan következmények
miatt is, amelyek a környezetre károsak.
Például Jutkára. Ahogy lassan, de talán nem is lassan leszokott
róla, hogy legalább néha megkörnyékezzen. Egy
idő utánmég mindig kerülgetett, de már nem kísérletezett,
még akkor se próbálkozott, ha éppen nem kapkodtam öltözködéssel
vagy fésülködéssel. Amint a közelembe került,
benne is hatni kezdett a feltételes reflex, és hiába hozta felém
a lába, hiába bizsergett a nyelve a beszélhetnéktől, már
nem merte megkockáztatni, hogy odabújjon hozzám, ha
pedig mégis odabújt volna, már nem tudott volna arról dicsekedni
vagy panaszkodni, amiről beszélni akart. Érti?
- Igen. - Szándékosan nem nézett rá az asszonyra. Szemével
a felhőket figyelte a Rózsadomb felett. - A helyzetet,
azt értem. A helyzet okait nem értem. Mi kényszerítette rá
magát az állandó rohanásra? Megélhetési gondok? Amikor
megszülte a lányát, már nem voltak megélhetési gondjaik.
Később még kevésbé. Rossz időbeosztás? Több ismerős,
mint amennyivel ésszerűen lehet gazdálkodni Nem hiszem.
Maga sokkal okosabb és szellemesebb asszony annál, hogy
adott esetben ne tudná olyan szöveggel kimenteni magát,
amitől nem érezheti sértve magát egyik se, akikre nincs
ideje . . . Miért kényszerítette rá magát olyan életforma elfogadására,
amiből törvényszerűen kellett kialakulnia ennek
a . . . feltételes reflexnek?
- Nem kényszerítettem magam ennek az életformának az
elfogadására. Előbb alakult ki az életforma, az összes sajátos
kényszereivel, aztán már nem lehetett mást tenni,
mint engedelmeskedni ezeknek a kényszereknek. Anyagi
gondok . . . Valahol ott kezdődött minden. Nagyon régen.
Amikor annyi idős voltam, mint Jutka most. Még annál is korábban.
A jobb lábas gyíkbőrszandál finoman szabott orra kavicsszemeket
kotort össze kis halommá a bal lábas szandál mellé.
- Kíváncsi vagyok, mit gondol, honnan kerültem én elő, hogy fogorvos legyek?
- Én is kíváncsi vagyok, mit gondoljak.
Az asszony gyors pillantása végigmérte Tatárt. Szeme
körül apró szarkalábak jelentek meg.
- Ötgyermekes munkáscsaládból származom, Tatár elvtárs.
Az apu a papírgyárban dolgozott Szolnokon, és nem
volt öntudatos proletár. Gürcölt, mint egy állat, mert az
öt gyereknek ennie kellett. Én voltam a legidősebb. Négy
évvel idősebb a következő testvéremnél. A többieket legfeljebb
egy év választja el egymástól. Némelyiket annyi sem.
Termékeny volt az anyu, egyszer ki is prédikálták a franciskánus
templom szószékéről, tiszteletre méltó példának állították
a város asszonyai elé, hogy íme, ez a Grótiné mindig
alázattal vállalja az Ur ajándékát, bízva abban, hogy aki
ruházza a mezők liliomát, és táplálja az ég madarait, gondoskodni
fog azokról a gyermekekről is, akiket a Gróti
családnak adott. Az Ur helyett az apu gondoskodott rólunk,
bár eleinte még előfordult, hogy a katolikus nőegylet
karácsony táján a karitatív felbuzdulás jegyében küldött
egy kosárra való használt gyermekholmit, de hamarosan
kitört a háború, már csak a sebesültekkel voltak karitatívok,
rólunk gyorsan megfeledkeztek, de nem is ez a fontos. Az
apu hiába feszült ki a munkától, éppen csak annyit keresett,
hogy megéltünk a pénzből. Az anyura és saját magára semmit
sem költött, nem dohányzott, nem ivott. Egyetlenegyszer
esett meg vele, hogy berúgott, máig nem tudom, hogyan
történhetett. De akkor nagyon részeg volt, és amikor
az anyu azzal fogadta, hogy miért nem gondolt a gyerekeire,
akkor az apu kitört magából, azt kiabálta, hogy az
anyu miért ellett ennyi kölyköt, de rögtön meg is bánta,
egyszerre kijózanodott, a saját ordításától, ráborult a konyhaasztalra
és ott sírt. Ha rosszat álmodtam, mindig erről
álmodtam, és álmomban ugyanúgy reszkettem a konyha
sarkában, mint akkor a valóságban.
A platán ágait megmozgatta a szél, rés támadt a lombok
között, átszökött rajta a napfény, és megcsillant az asszony
gyűrűin. A borsónyi briliáns kékes szikrát vetett.
- Egyedül engem taníttattak, a testvéreim dolgozni
mentek, mihelyt mehettek. Én lettem a családban a kisasszony,
és ezt a vétkemet azzal igyekeztem jóvátenni,
hogy ha otthon voltam, mindenki helyett én igyekeztem
dolgozni, a bűntudatomat akartam kompenzálni azzal, hogy
akár vakációban, akár ha az egyetemről hazajutottam, én
voltam a cseléd otthon, én csináltam meg a nagymosást,
felkutattam a fiókokból minden stoppolnivalót, én sikáltam
le a gang végében a vécédeszkát, hogy megalázzam
magam azért az áldozatért, amit ők hoztak értem. És százszor
és ezerszer fogadalmat tettem magamban, hogy ha
egyszer nekem sok pénzem lesz, de ha kevés pénzem lesz is,
igyekszem mindent visszafizetni nekik, én leszek a közeli
vagy távoli jótündér, aki a kimondatlan gondolataikat is
kitalálja és teljesíti. Aztán fogorvos lettem, és nem volt
pénzem, amiből következően kilátásom sem volt arra, hogy
felszerelést vásárolhassak, és saját rendelőt nyissak, mert
csak a saját rendelővel lehet sok pénzt keresni. Én pedig
csak annyit kerestem, amennyiből magam szűkölködés nélkül
megélhettem volna, mégis szűkölködtem volna, mert
be akartam váltani a fogadalmamat, ha másképpen nem,
hát azzal, hogy megvonok magamtól minden luxust, és
amit így megspórolok, minden fillérét hazaküldöm. Aztán
gyorsan asszony lett belőlem, az uram fontos beosztású
tervhivatali tisztviselő, később egy elég nagy vidéki gyár
főmérnöke . . . a részleteket maga már ismeri. Anélkül
hogy éveket kellett volna kuporgatnom, megnyithattam a
saját rendelőmet, és elkezdhettem pénzt keresni. El is kezdtem.
- Dőlni kezdett a pénz - bólintott Tatár.
- Ahogy mondja. Dőlt a pénz. Eleinte csodálkoztam is,
miért özönlenek hozzám az emberek. Valaki azt mondta a
betegeim közül, hogy olyan kezem van, mint egy bűvésznek.
Elhittem. Büszke is voltam. Ugye, elhiszi nekem,
hogy szeretem a szakmámat? mint szakmát, nem mint pénzkereseti forrást?
- Miért kételkednék benne?
- Miért ne kételkedne? Az uram is kételkedett. Különösen
kezdetben. Nemegy szer megrótt, hogy megszállottja
lettem a pénznek, azért dolgózom annyit. Pedig nem csak
azért . . . kérem, higgye el. Igazán szeretem a szakmámat,
és igazán öröm nekem, ha egy munkát szépen megcsinálok,
igazán öröm, ha egy embert hosszabb-rövidebb idő
után azzal engedhetek el, hogy rend van a szájában, igazán
öröm, ha látom, hogy egy idős asszony húsz évet fiatalodik
egy tökéletes protézistől, amit én csináltam neki. Legalább
annyira tudok örülni, ha egy horpadt arc kisimul, mint
amennyire annak tudtam valamikor örülni, hogy egy új ruhától
sokkal csinosabb vagyok, mint a régiben. Ugyanígy
csináltam volna, ugyanilyen lelkiismeretesen mindig, ha
tizedannyi pénzt keresek vele, mint amennyit kerestem. De
eleinte nagyon örültem a pénznek is. Hogy nem okozott
gondot, mennyi pénzt küldök vagy viszek az apuéknak,
egyik vagy másik testvéremnek. Mindig többet adtam,
mint amennyire számítottak, annál is többet, amennyire
éppen szükségük volt. Adhattam, annak ellenére, hogy például
néha hónapokig hozzá sem nyúltam az uram keresetéhez,
úgy tettem félre, ahogy odaadta nekem, kíváncsi voltam,
lépést tudok-e tartani önerőmből a szükségleteinkkel
és a kötelezettségeimmel, hiszen voltak olyan évek, amikor
egyáltalán nem lett volna meglepő, hogy az uram egyik
napról a másikra elveszti az állását, sőt az sem lett volna
meglepő, ha egyik napról a másikra elviszik mellőlem, és
még azt sem engedik meg, hogy a börtönben meglátogassam . . .
Magának nem kell magyaráznom, hogy annak idején
egy akkora gyár főmérnöke, mint a pátrádi gépgyár,
fél lábbal mindig a börtönben volt . . . Én minden eshetőségre
számítottam, és mindenről gondoskodtam, különösen
attól fogva, hogy terhes lettem. Annak idején az uramnak
két évfolyamtársa ült börtönbenpedig tudtuk és később
be is bizonyosodott, hogy ártatlanok voltak. Én minden
katasztrófa ellen biztosítani akartam magam, és magamon
keresztül a születendő gyermekem sorsát. Rengeteget
dolgoztam, valóban kergettem a pénzt. Költeni és megtakarítani
egyszerre . . . Megért engem? Legalábbis az akkori Gróti Máriát?
- Eddig mindent értek.
- Nem hangzott meggyőzően. Ne vegye szemrehányásnak.
Az a szabályszerű, hogy kívülről nem lehet megérteni
azt a folyamatos bizonytalanságérzetet. Maga fölött soha-
sem függött a Demoklész kardja . . .
-És ha esetleg mégis? - Tatár elmosolyodott. Amikor
1956tavaszán vizsgálgatni kezdte ott a határszélen a jogtalan
pótadók kivetésének és behajtásának mikéntjét, és a
falúsiak szinte őrjöngve rohanták meg az igazságukért,
végre az egyetlen embert, akinek kiönthették minden keserűségüket,
másnap hívatta a gazdája, és közölte, hogy
érezze felfüggesztve magát, mert amit csinált, felért az izgatással
ilyen kritikus időben, és arra is utasítást adott, hogy
ne hagyja el a várost. Lehetetlen volt nem észlelnie,
hogy figyelik, s akármelyik nap megjelenhetnek érte az albérleti
szobájában. Nem a megyei hatalmasságokon múlt,
hogy azt az akkori Tatárt végül is nem lehetett kivonni a
forgalomból. Mindenesetre megszabadultak tőle, utasítást
kapott, hogy aspiráns lesz, jelentkezzék Budapesten az
Akadémia jogtudományi intézetében . . . - De nemcsak
azért értem meg magát, mert én se aludtam át az ötvenes
éveket. Megérteném akkor is, ha nem jártam volna hasonló
cipőben, mint maga és a férje.
- Most biztosan arra gondol, amit már érintett is, hogy
később, amikor már normalizálódtak a viszonyok, és nem
volt többé okom és jogcímem erre a pszichózisra, nos, később
miért nem nyugodtam meg, miért hagytam, hogy
megcsontosodjon bennem az a feltételes reflex . . .
Az asszony keze idegesen mozdult a térdén, de az ujjai
változatlanul nyugodtak voltak, a hosszú cigaretta füstje
egyenesen szállt felfelé.
- Nem felelősséget akarok rávarrni az uramra, csak a
helyzetet próbálom leírni magamnak, a szituációt és ahogyan
hatott rám. Ugy tudom, maga régről ismeri az uramat,
tehát tudja, honnan indult, és azt is tudja, hogy akik
enyire becsületesen és önfeláldozóan indultak, a karrier
magasabb lépcsőfokain is nagyobb százalékban maradtak
becsületesek, mint akiknek az élete mindenféle vargabetűvel
volt tele. Én eleinte egészen azonosultam vele, alárendeltem
magam a törekvéseinek, azt akartam, hogy a mindennapi
maximális igénybevétel után kényelmes, megnyugtató
otthon várja haza, mentesítettem mindenféle hétköznapi
problémától, olyan olajozott háztartási gépezetet építettem
köré, hogy észre sem vehette, mennyi apróbb vagy
nagyobb turpisság kell ahhoz, hogy otthon semmiben ne
legyen hiány. Neki talán azóta sem jutott eszébe, mennyi
amorális manipulációt kellett nekem vállalnom, hogy őt
mentesítsem az ilyen megaláztatásoktól. Amikor évekig
alig lehetett húshoz jutni, nekem kellett leborravalóznom a
hentest, hogy nálunk mindennap kerüljön hús az asztalra.
Nem lehetett bútort kapni? Neki eszébe sem jutott volna,
hogy éljen a befolyásával, nekem kellett kihasználnom a
megfelelő emberek készségét, amivel hajlamosak arra, hogy
szolgálatot tegyenek a gépgyár főmérnökének. Vagy amikor
akár Pátrádon, akár később, amikor visszakerültünk
Pestre, lakásról volt szó, ő elfogadott volna akármilyen lakást,
és újra énrám várt, hogy a felajánlottnál jobbat verekedjek
ki az illetékeseknél, nekem kellett vállalnom mindig
az alantas és bizonyos értelemben valóban amorális teendőket,
és én vállaltam is míndent, úgy vállaltam, hogy ő
nem is tudott róla, ő mindig azt hitte, hogy a teljes komfort
természetes állapot, és annak, hogy minden megvan, pénzen
kívül nincs más ára. Én pedig megvetettem magam, miközben
az emberekkel manipuláltam, és az uram közéleti
szerepének felfelé ívelő grafikonvonalát használtam bűvész-
pálcaként. Megvetettem és szégyelltem magam, de ha újra
szükség volt rá, hát újra vállaltam ezt az amorális manipulációt.
És közben imádkoztam, hogy jöjjön már el az az idő,
amikor manipulációk nélkül lehet elintézni mindent, jöjjön
el az az idő, amikor elmegyek valahová, és egyszerűen kifizetem,
amire szükségem van, anélkül hogy bárki szívességet
tenne nekem azzal, hogy eladja, amit én meg akarok
venni. De nemcsak imádkoztam ezért az időért, hanem arról
is gondoskodtam, hogy ha teljesül az imádságom, elég
pénzem is legyen ahhoz, hogy mindent-mindent megszerezhessek,
amire csak szükségünk van.
Mélyen leszívta a cigarettafüstöt, belehunyorgott a napfénybe,
s közben észre se vette, hogy duzzadt alsó ajka rándult
egyet attól, amire gondolt.
- Felfoghatnám komikusnak is, hogy még most sem sikerül
kikászálódnom a hálóból, amibe belekeveredtem. Egy
idő után ugyanis már a körülmények nem engedik. Például
amikor a balatondiósdi telket vettük és a nyaralót építettük . . .
Egyszer cseng a telefon, értesít egy ismerősöm,
aki az uramnak is tisztelője, hógy Balatondiósdon iutányos
áron lehet hozzájutni telkekhez, legalábbis van még néhány
telek, amit töredék áron vehetünk meg, mert csak a jövő
hónapban kezdik el a kommunális létesítmények építését.
Jóformán fillérekért vettem meg a telket, ami egy év múlva
már ötször vagy többször annyit ért, miután odaért a vízvezeték,
a csatornázás és a villany. Mert ebben az esetben
már házhoz jött az amorális ajánlat. ugyanígy jártam, amikor
időszerű lett az építőanyagok beszerzése. Megint jelentkezett
valaki, hogy harmadosztályúnak minősített betonanyagot,
téglát, parkettát tud szerezni, de legyek nyugodt,
mert mindegyik anyag első osztályú, csak bizonyos
okokból kellett rosszabb minőségűnek nyilvánítani bizonyos
mennyiséget, és ebből a kvantumból kijön a mi villánkhoz
szükséges mennyiség is . . . Nos, az ilyen ügyekről
sem beszéltem soha az uramnak. Nemcsak azért hallgattam,
nehogy megvessen a manipulációimért, hanem elsősorban
azért, hogy az ő nyugalmára vigyázzak.
- Ugy gondolta, hogy ilyen morális, vagyis amorális
áron a férje nem tartana igényt se a telekre, se a villára?
- Nemcsak gondoltam, de biztos is voltam benne. Amint
abban is biztos voltam, hogy nem engedné másfél-két
évente kicserélni a kocsit, ha tudná, hogy minden alkalommal
protekciót, vagyis összeköttetést veszek igénybe
hogy akkor is megkapjam a Renault I6-ost, ha abból csak
tíz darab érkezett az országba . . . Aki manipulál a körülmények
kínálta lehetőségekkel, előbb-utóbb azon veszi
észre magát, hogy a lehetőségeket kínáló körülmények vele
is manipulálni kezdenek. Sajnos, ez a megfogalmazás nem-
csak szellemes, de igaz is.
A könnyű, platinafényes santung-kosztüm ujjára ráült egy darázs.
Az asszony ráfújta a cigarettafüstöt. A darázs ijedt dongással tűnt el.
- Biztos abban, hogy a férjének sejtelme sincs a mindennapi
élet ilyesfajta tartozékairól? - kérdezte Tatár. - Bizonyára
hozzá is fordulnak protekcióért.
Az asszony kesernyésen mosolygott.
- Ismét komikusnak fogja találni, amit mondok. Mindig
hozzám fordulnak protekcióért, ha tőle akarnak valamit.
Én pedig az ilyen kérésekről sem beszélek neki, hanem felhívom
vagy megkeresem az illetőt, akire az ügy tartozik,
és a magam nevében kérem, hogy érvényesítse a befolyását.
Mindenki meg van győződve, hogy az uramnak tesz olyan
szívességet, amiért alkalomadtán viszonzásra is számíthat,
amint valóban jelentkeznek is a viszonzásért, de a viszonzást
is én intézem el egy további kapcsolat útját. Megy a
gyűrű vándorútra, az uram személye csak katalizátorként
működík, egyszerűen azzal hat, hogy létezik. De ez a mechanizmus
bizonyára nem ismeretlen maga előtt.
Tatár elhúzta a száját.
- Éppen a beosztásomnál fogva vagyok kénytelen ismerni . . .
Megenged egy kényelmetlen kérdést?
Az asszony zöldesszürke szeme nyíltan nézett rá.
- A történtek után nekem maga nem tehet fel kényelmetlen
kérdést. Ha maga nincs és a barátai nincsenek, nem élne a lányom.
- Ezt . . . hagyjuk. Maradjunk a kényelmetlen kérdésnél.
- Éspedig? - Az asszony hangja egyszerre elbátortalanodott.
De mindjárt össze is szedte magát. - Tessék.
- Volt oka félni, hogy elveszíti a férjét?
A könnyű gyíkbőr szandál keskeny orra széttúrta az aszszony
lába előtt az apró kavicskupacot.
- A kérdéséből kihallottam a meggyőződést, amely szerint
nem lehetett okom attól tartani, hogy el is veszíthetem
az uramat. Nos, hétköznapi értelemben nem is. Ö említette
nekem, hogy beszélt magának a házasságunkról. Bizonyára
említette azt is, hogy szerelemből akartuk. A házasságunk
kezdetén szenvedélyes volt ez a szerelem. Egymáshoz valók
voltunk az ágyban is. Ilyen értelemben azóta sem változott
a házasságunk annál többet, mint, amennyit egy házasság
húsz év alatt változni szokott.
- Ne folytassa, ha úgy gondolja . . .
- Miért ne folytatnám? Ha az uram megbízott magában,
én miért ne bíznék meg? Szerettem őt és bizonyos értelemben
szeretem most is. Erre az a perdöntő bizonyítékom, elsősorban
önmagam számára, hogy akárhányszor adódott
alkalmam a kalandra, mindig kitértem előle. Mert kalandra
minden nőnek nyílik lehetősége, függetlenül a küllemétől,
a társadalmi helyzetétől. Az én esetemben az átlagosnál
több alkalom kínálkozott, nemcsak a széles körű ismeretségünk
miatt, hanem azért is, mert akik kísérleteztek, valamennyien
könnyűszerrel biztosíthatnak olyan körülményeket
egy kalandhoz, amely körülmények eleve kizárják a lepleződést.
És ha az adott férfi nem tudott volna gondoskodni
a százszázalékos biztonságról, gondoskodtam volna
Itthon is és ahányszor külföldön nyaraltam a lányommal . . .
Éppen elegen kerülgettek, ki bátortalanul, ki rámenősebben.
Bevallom, voltak kísértéseim itthon is, külföldön is.
Akadtak férfiak, akik nemcsak a külsejükkel és
lépésükkel hatottak rám, de bizonyos belső értékekkel is,
volt kettő, aki olyan hatással volt rám a gondolkodásával,
az egész emberi attitűdjével, hogy elképzeltem, sőt bizonyos
voltam benne, hogy harmonikusan élhetnénk, boldogok
lehetnénk egymással holtomiglan-holtodiglan. Abban
sem kételkedtem, hogy az uram intelligensen reagál,
ha odaállok eléje, és azt mondom, hogy el akarok válni tőle.
összetörte volna ez a bejelentés, de nem akadályozta volna
meg, hogy boldog legyek. Végül a harmadik döntő tényező,
a gyerek. Nehéz párbaj lett volna, de éppen az uram embersége
miatt a javamra dőlt volna el, nem kellett volna
bírósággal magamnak ítéltetnem Jutkát. Látja, többször is
végiggondoltam én ezt a lehetőséget, és sohasem szántam rá
magam, hogy elhagyjam. És hogy feleljek a legköznapibb
feltételezésre, ami pedig magának bizonyára eszébe se jutott . . .
nem befolyásolt-e, hogy milyen lesz a társadalmi
helyzetem a válás után, vagyis hátha attól tartottam vagy
esetleg tudtam is, hogy a válás után a következő férjem
mellett alacsonyabb társadalmi létrafokra kell visszalépnem.
nos, ilyen lecsúszásnak nevezhető veszély sem leselkedett
rám. Mindkét férfi, akit el tudtam képzelni magam mellé,
ugyanazt a színvonalat jelentette volna anyagiakban is, közéleti
megbecsülésben is, mint az uram. És én még a kalandot
sem engedtem meg magamnak.
- Megbánta?
- Voltak hangulataim, amikor úgy éreztem, hogy megbántam.
Idővel egyre többször vett erőt rajtam ilyen hangulat.
Valahányszor feltettem magamnak a kérdést, hogy
tulajdonképpen mit kapok én tőle azon kívül, hogy betölti
mellettem a férj státuszát. Vannak-e közös gondolataink?
És ha vannak, miért nem hagyjuk, hogy ki is cserélődjenek
ezek a közös gondolatok? Én valamikor úgy képzeltem el
a leendő férjem és a magam viszonyát, ahogy Stendhal írja
le a Pármai kolostorban. Emlékszik, Fabrizio mondja Clelia
Continak, hogy elviselhetetlennek érezném az életet, ha
nem mondhatnék el magának mindent, ami eszembe jut.
Igy álmodtam én is, a valóság viszont úgy alakult, hogy minél
tovább éltünk együtt, annál kevesebbet mondott el nekem
a gondjaiból is, az örömeiből is, ha ugyan voltak örömei.
És az sem érdekelte, mi mindenre gondolok én. Eleinte
meghallgatott, de amíg én mondtam a magamét, panaszt
vagy örömöt, láttam a szemén, hogy hallgatja is, nem is, az
esze máshol jár, és ha tárgyszerű volt is a válasza, azt sem az
őszinte érdeklődés termelte ki, hanem valami ösztönös rutin,
aminek birtokában valaki mindig elő tudja húzni az
elraktározott feleletek kartotékrendszeréből a megfelelő
szövegű kártyát. Igy aztán lassan vagy inkább gyorsan leszoktam
róla, hogy a nagy ritka udvarias csevegéseken kívül
mást, többet is kívánjak. Beletörődtem. A karakterét
elfogadtam olyannak, amilyen, és következő lépésként az
életformáját is elfogadtam olyannak, amilyen.
-Mit ért ezen a kifejezésen: a férje életformája?
- Nem nőügyeket. Ha voltak nőügyei, ezek annyira futó
viszonyocskák lehettek csak, hogy én sem az utó hatásukat,
 sem az utórezgésüket nem érezhettem. Azokban a
pozíciókban, amelyeket ő töltött és tölt be, törvényszerűen
adódnak lehetőségek és kísértések kisebb-nagyobb kalandokra.
Itthon is, külföldi utakon is. Nem tudom élt-e az
alkalmakkal, de ha igen, akkor sem marasztalom el érte.
Sőt, ha pontosan igazat akarok mondani, nem is tételezem
fel róla, hogy belebocsátkozott volna akármilyen diszkrét
kalandba is. Aki annyira korrekt, mint ő, korrekt önmagával
szemben is. Ha pedig felteszem a cinikus szemüvegemet,
azt kell mondanom, hogy aki annyira feszítetten gazdálkodik
az idejével, mint ő, nem szán rá tíz percet sem egy
ř nőre, már csak azért sem, nehogymind több időt követeljen
azután tőle. Mert az idejével mániákusan spórolósan
bánik. Akkor is ilyen volt, amikor pedig bizonyos veszélyeket
kellett vállalnia az ilyen takarékosságért. Pátrádon divat
volt, hogy a város és a megye vezetőinek színe-java köteles
olyan szenvedélyesen vadászni, hogy túltegyen az egykori
dzsentrin is. Nemcsak kitüntetés volt részt venni a vadászatokon,
de kötelesség is, mert ezeken a kiruccanásokon
társadalmi felemelkedések és lecsúszások dőltek el, kiváltságok
adattak vagy vétettek el, szolgálatokat lehetett és illett
tenni, illetve viszontszolgálatokat lehetett kapni. A férjem
pedig, bármennyire érezte is maga fölött függni a Demoklész
kardját, sohasem járt el ezekre a vadászatokra, undorodott
ettől az újmódi dzsentritempótól, hiszen ezeken
a vadászatokon nem maga a vadászat volt a lényeg, hanem
ami utána következett, a cigányzenés mulatás, kártya, nők,
miközben mindenki igyekezett snájdigabb lenni minden
régi huszártisztnél. Az uram a hétvégeit vadászat helyett
vagya gyárban töltötte, vagy otthon görnyedt mindenféle
technológiai elaborátumok és közgazdasági elemzések fölött,
vagy arra használta el a víkendjét, hogy felutazzon
Budapestre és a korábbi kapcsolataival, miniszteriális kollégáival,
tervhivatali munkatársaival tanácskozzon, illetve
protekciót is kérjen tőlük, sohasem magának, hanem mindig
a gyárnak. Amióta mi Pátrádra kerültünk, azóta ő egyfolytában
bizonyítani akar. Előbb azért akart bizonyítani,
hogy megcáfoljon bizonyos gyanúkat, amelyekkel illették,
és ezzel együtt kifogja a szelet mindenféle veszély vitorlájából,
mely az egzisztenciáját és az övével együtt a család
biztonságát is fenyegette, később azért terhelte agyon magát,
azért szerezte meg a mérnöki diplomája mellé a közgazdász
diplomát is, azért szerezte meg a kandidátusi fokozatot,
hogy senki se sorolhassa azok közé a vezetők közé,
akik ráhagyatkoznak a gyakorlati szabályszerűségre, amely
szerint ha az isten hivatalt adott, ad hozzá észt is . . . Az
uram azt akarta, hogy ő legyen az ellenpélda az ilyenekkel
szemben, ő legyen az a kommunista vezető, aki nem csak
politikus a beosztásában, hanem a legmagasabb fokon képzett
szakember is, mégpedig nemcsak a diplomái és a tudományos
fokozata miatt, hanem a konkrét és minden kérdésben
igazán otthonos tudása miatt is, hiszen hányan vannak
nálunk, akik úgy szerzik meg a tudományos fokozatot,
hogy a beosztottaikkal íratják meg a kandidátusi vagy a doktori
disszertációjukat. Az uramról mindenki tudja, hogy ha
egy tárcaközi tanácskozáson vagy egy államközi tárgyaláson
Madaras Károly veszi át a szót, oda kell figyelni, mert
Madaras Károly nemcsak a beosztottai által kidolgozott álláspontot
ismétli el, hanem otthon is van a témában, mert
minden tanácskozás előtt megfelelő ideig és intenzíven foglalkozott
nemcsak a kérdés egészével, hanem a speciális
részleteivel is, ellenőrízte a beosztottai által kidolgozott álláspont
műszaki vagy közgazdasági helyességét, és ha nem
értett egyet az embereinek a konklúzióival, maga fogott
hozzá, hogy elölről kezdje a munkát, mert ő a mérnökök
között mérnök, a közgazdászok között közgazdász. Ugyanolyan
proligyerek volt mint én, most pedig a műszaki tudományok
kandidátusa, és úgy beszél angolul is, oroszúl is,
hogy soha sincs szüksége tolmácsra . . . Szóljon rám, hogy
eleget dicsértem az uramat.
Az asszony ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelte a homlokához
a kezét, mint Madaras is többször, amikor Tatár nála járt.
- Nem felelt mindenben a kérdésemre.
Tanácstalanul nyílt nagyobbra az asszony szeme.
- Egész eddig azt csináltam. Mire nem feleltem volna?
- Arra, hogy . . . nem csak általánosságban, de egyszer
vagy többször aktuálisan is . . . gondolt-e arra hogy elváljón,
mert már elviselhetetlennek érezte, hogy olyan ember
mellett éljen, akinek mindenkinél és mindennél előbbre való a munkája?
A zöldesszürke szemek őszinték voltak.
- Nem. Egyszer sem. Ötvenhatban . . . Akkor elvesztettem
a fejem, nem gondolkoztam. Igazán elhagyni . . .
akkor sem jutott eszembe, De most már értem, mire gondol.
Jutott-e eszembe, hogy egyszer mégis adódhat egy
pillanat, amikor mindenek ellenére betelik a pohár, és úgy
fogom érezni, hogy nem bírom tovább az összetartozás látszatát,
a beszélgetések látszatát, az egymás megértésének
látszatát, és változtatok az életemen, nem másik férfi miatt,
hanem kizárólag önmagam miatt. Ez a lehetőség nem egyszerűen
eszembe iutott, hanem kialakult bennem, mint valami
állandó félelem. Mindig féltem, hogy így is történhet,
és lassan konzerválódott ez a félelem.
Elhallgatott. Pillantása megakadt a futórózsabokron,
amit eddig észre se vett. Elmosolyodott.
- A maga jogász észjárása . . . Visszakormányoz oda,
ahol akarva-akaratlanul elvesztettem a fonalat. Az életformám,
a pénzkergetés . . . Igaza van. Én valamikor megismertem
és sínylettem a nyomorúságot, utána megismertem
és megszoktam a jólétet, mégpedig a jólét nem közepes fokát.
Igen, átgondoltam, hogy én többé nem tudnék engedni
ebből a színvonalból, semmilyen okból. Sem azért,
mert a körülmények . . . sem azért, mert a férjem jövedelme
kiesik . . . Ezért halmoztam a tartalékokat, ezért kergettem
tovább, tovább a pénzt. Nem reális okokból, hanem
szinte rögeszmésen, bár ez a rögeszme nem volt olyan
kóros és főleg nem volt olyan feltűnő, hogy ide kerültem
volna miatta. - Felnézett az idegosztály hetedik emeleti ablakaira.
Szeme sarkában újra látszottak a szarkalábak.
- Ide . . . a lányom került.
Tatár is felnézett.
- Igy jobb, hogy itt van. Szerencsétlenebbül is alakulhatott
volna az eset. Innen van visszaút. Gyors visszaút.
Az asszony önkéntelenül összeharapta a száját, de azonnal
észre is vette, hogy fegyelmezetlenül viselkedik. Elfogadta
Tatártól a cigarettát. Lazán szorította telt ajkai közé
a cigaretta szűrőjét.
- Gyors visszaút . . . Nem áll szóba velem. Visszafizeti
szegényke, hogy annyiszor nem volt időm szóba állní vele.
Idő? Nem is. A türelem hiányzott belőlem. Mindig a türelem
hiányzott. Amikor még egészen kicsi volt, nem idegesített
az örökös csacsogása. Akkor romlottmeg a kapcsolatunk,
amikor visszakerültünk Budapestre. Vidéken valahogy
nyugodtabb voltam. Ott a kötelező társasági élet nem
terhelt túl, mert csak az elengedhetetlenül szükséges hányadot
vállaltam belőle. Itt Budapesten akartam kárpótolni
magam mindenért, amit évekig nélkülözni voltam kénytelen.
Itt nem éreztem, hogy fáraszt a társaság, mert nem akartam
érezni. Pedig egy idő után már fárasztott, mert követelőző
rendszerré vált, és már nem a kedvem szerint éltem
társadalmi életet, hanem ahogy a társaság zsarnokszabályai
diktálták. Eleinte azért, nehogy kimaradjak valami érdekes
alkalomból, később azért, nehogy bárki szememre vethesse,
hogy - gúnyosan vagy keserűen biggyedt le a szája - igazolatlan mulasztás . . .
- Miből áll a társadalmi élete?
- Miből áll Budapesten az úgynevezett társadalmi élet?
Vacsorák, koktélok, színház, hangverseny, kártya. Ott kell
lenni minden színházi premieren, mert így illik. Ott kell
lenni minden reklámozott hangversenyen, mert így illik.
Ott kell lenni havonta legalább egyszer valamelyik elit étterem
félig zártkörű vacsoráján, amit a törzsvendégek tiszteletére
dupla árakkal rendeznek, mert illik megjelenni. Illik
ott lenni X vagy Y követné teáján, ha jóban vagyunk az
illető országgal, mert a férjem pozíciójának is tartozom azzal,
hogy megjelenek, és nem illik megjelenni a teán vagy
a koktélon, ha éppen hűvösebb a viszony az illető kormánynyal.
Illik ott lenni a két legelegánsabb divatbemutatón,
mert a két szalon vezetőjének én is ki vagyok szolgáltatva.
Heti négy-öt vacsorameghívásból legfeljebb hármat lehet
lemondani, de néhány hét múlva már nem szabad visszautasítani
az ismételt meghívást. Ami pedig a kártyát illeti,
szeretek játszani, és ezt éppen elegen tudják rólam ahhoz,
hogy kétszer olyan nehéz legyen a helyzetem a kártyapartikkal,
mint a vacsorameghívásokkal. Minden három-négy
tapintatos visszautasítás között egy elfogadott meghívás,
már ez is sok, de ami ugyancsak illik, meghatározott rend
szerint viszonoznom is kell a bennünket terhelő meghívásokat . . .
Ne nyelje le, amit most gondolt.
- Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon nem élvezi-e
mégis ezt a forgalmat.
Az asszony felvonta hosszú, vékony szemöldökét.
- Eleinte élveztem, ezt már bevallottam magának. Anynyira
kiéheztem ott vidéken valami igazi, nagyvonalú társasági
életre . . . Ott minden vendégség csak arra kellett,
hogy utána egy hétig vagy kettőig legyen miről pletykálni,
legyen alkalom összeszedni egy vagy két hétre való nyersanyagot
a vendéglátó és a többi vendég megszólásához.
Tatár kérdőjelet rajzolt a levegőbe a cigarettájával.
- Mennyi idő múlva vallotta be magának a felfedezést,
hogy ez az áhított fővárosi haute-volée se különb a vidékinél?
- Hamar észrevettem, de nem akartam . . . Mit nem
akartam? Bevallani? Bevallottam magamnak. Elég hamar.
De nem vontam le semmilyen konzekvenciát. Nem tehettem.
Hiszen mi lehetett volnaa a konzekvencia? Megszakítani
a kapcsolatokat? Mit találhattam volna helyettük? Hol
kereshettem volna valami mást? Nem volt választásom. El-
kezdtem, folytatnom kellett. Tudomásul venni. Elfogadni.
Megszokni. Kilépni nem lehet. Nem is hagynák. Zaklatnának,
mi történt velem. Magyarázkodni kellene. Vagy
megsérteni. Magyarázkodni, ettől irtózom. Megsérteni embereket,
nem tehetem az uram miatt sem. Megbocsátják
neki, hogy nem igazodik az általánosan elfogadott szabályokhoz,
elnézik neki, hogy udvariasan ugyan, de félvállról
veszi azt az egészet, amit maga hauie-volée-nak nevezett.
Az uram mindig elnézést kér, késésért, távolmaradásért,
gyors távozásért. Bocsánatkérően negligálja őket. Teheti,
de csak addig, amíg én vállalom, hogy reprezentáljam őt.
- Napról napra, a napi munkája után. Ezt a strapát fizikailag
is bírni kell, nemcsak idővel. Idővel, amiből most
már több mint egy órát pazarolt rám . . .
Az asszony megütötten nézett rá: - Gúnyolódik velem? Ne bántson.
Tatár megérintette a könyökét:
- Jöjjön. Négy óra, mindjárt kirajzanak a kertbe a betegek. Meleg is van már itt.
- Jó. Gyerünk. Most én proponálnám, hogy igyunk egy
kávét. Talán . . . - körbejárt a szeme, és megakadt a völgyben
a Budapest-szálló hengeres toronyépületén. - Talán a
körszálló tetején. - Mintha észrevette volna Tatár szemében
a gondolatot, hogy egy kávéhoz is azonnal exkluzív helyet
társít, zavartan, magyarázóan, gyorsan mondta ki: - Ott
a torony tetején nincs meleg.
A toronyszálló tetőteraszán mozgott a levegő. A nagy, csíkos
napernyők alá állított apró asztalokon meg-meglibbentek
a tarka terítők. Az asszony félretolta az üres kávéscsészét.
- Tavaly nyáron Párizsban a Montmartre-on a lányom
megismerkedett egy nagy szakállú, nagy hajú festővel, aki
a Sacré Coeur-templom előtt addig erőszakoskodott, amíg
Jutka megunta a szóáradatát, odaállt a kőpárkányhoz, és
řatorzonborz művész pingált róla valamit, amit festménynek
illett tartani. Egy hét múlva Nizzában a tengerparton
megint összetalálkoztunk vele, kiderült, hogy ellenállhatatlan
kényszer parancsára utazott Jútka után. Én egy nyugágyban
feküdtem ott a plázson, onnan néztem rájuk néha.
Egyszer csak látom, hogy indulnak be a vízbe. A lányom
ment elöl, mögötte a torzonborz festő, nyiszletten, úgy is
mondhatnám, girhesen. Ezt a megfigyelésemet és kapcsolódó
kifogásomat előző nap már szóvá is tettem Jutkának.
Azt felelte, hogy ő és a korosztálya halálosan unja a deltás
supermaneket, a széles vállú atlétákat, neki és a korosztályának
nem csökevényes agyú izomemberek kellenek, hanem
gondolkodó fejek, akiknek sem testi, sem társadalmi
adottságaik nincsenek a sikerhez, mert ezek a horpadt mellkasú,
elesett fiúk kétszeresen szenvednek az élettől, ezek
igazán idegenek a sikeresekkel szemben. Nyeltem egyet,
magamban tartottam, amit mondtam volna. Nos, másnap
megint ott töltöttük a délutánt a hotel strandján, megint
a nyugágyból néztem őket, ahogy befelé lépkednek a vízbe.
Elöl a lányom, mögötte az aszkéta lovagja. Egyszer csak
látom, hogy a fiú pipaszár lába meglendül. Olyasmi történt,
amit magyarul csak úgy lehet mondani, hogy . . . seggbe
rúgta a lányomat. Fel akartam ugrani, hogy utánuk menjek,
és lehordjam a pipaszárlábú Krisztus-utánzatot, de még
idejében fegyelmeztem magam. Hátha én is megkapnám
tőle a magamét. De amíg vissza nem jött hozzám a lányom,
forrt bennem az epe. Amint leült mellém, meg is eredt belőlem
a szó. Hogyan engedheti meg, hogy egy ilyen alak így
bánjon vele? Rám csodálkozott, értetlenül, hogy ugyan
mitől háborodtam fel. Erre nem tehettem mást, megkérdeztem
tőle, nem vette-e észre, hogy a lovagja . . . tunikán
billentette. Nos, amit én erre kaptam . . . Hogy ha
nem vettem volna észre, ez a szőrmók festő is hülye, de
legalább őszinte és úgy kedveskedik, ahogytud, jobban
tenném, ha elgondolkodnék azon, hogy a társadalom legfelsőbb
rétegének tagjai is ugyanezt csinálják egymással,
de nem kedvességből, hanem aljasságból, és nemcsak seggbe
rugdossák egymást, hanem ami még aljasabb, gáncsot
is vetnek egymásnak . . . Ilyenek szoktak lenni a mi beszélgetéseink.
Azok a nagy ritka beszélgetések. Évek óta,
hosszú évek óta. Akármi kerül szóba, Jutka két percmúlva
gorombáskodni kezd, mire én azonnal görcöt érzek a torkomban,
és abbahagyom a diskurzust. A teljes képet úgy
jellemezhetném, hogy ha Jutka jelenik meg előttem, hogy
beszélni akar velem, máris elfog a rettegés a szabályszerűen
bekövetkező sértegetéstől, de ha netán nekem kell beszélnem
vele valamiről, akkór is szorongással kezdek hozzá,
mert a végkifejlet ugyanolyan szomorú, mint az előbbi variáció
esetén. Valamikor elképzelhetetlennek tartottam volna,
hogy egyszer még rettegni fogok a lányomtól, sőt, ha a
házvezetőnőm arról informál, hogy Jutka harapós kedvében
van, rejtőzni fogok előle, nehogy összeakadjak vele valahol a lakásban . . .
-Tud a férje erről a viszonyról?
- Nem terheltem vele.
- Anélkül is észrevehető egy családon belül.
- Ne higgye. Jutka az apjával szembenhárom lépés távolságot
tart, az apját tiszteli, talán éppen a távolság miatt.
Sokszor elgondolkoztam, hogy vajon nem tettem volna-e
helyesebben, ha én is három lépés távolságot tartok, de ezt
egy anya nem engedheti meg magának. Mégiscsak nekem
kellett megbeszélnem vele, amikor már kezdett nagylány
lenni, hogy milyen veszélyek leselkednek egy kamasz-
lányra, és én meg is próbáltam, tele szorongással, de megpróbáltam.
Az ilyen beszélgetések is szóváltásba torkolltak,
a jóakaratomat is vagy arra magyarázta, hogy hülyének
tartom, vagy azzal utasított el, hogy ne játsszam meg magam
gondos szülőnek. Végül is nem maradt más megoldás,
mint egy orvos barátnőm, akivel szembenmégsem engedhette
meg magának, hogy szemtelen legyen, Laura figyelmeztetéseit
udvariasan kellett végighallgatnia. A legközelebbi
alkalommal persze azonnal a fejemhez vágta, hogy na,
végre, van már egy harmadik pesztrája is, eddig csak a házvezetőnőre
és a sofőrre bíztam a nevelését, most már bővült
a kör, az újabb piszkos munkát Laura nénivel végeztetem
el, mert nincs rá időm és gusztusom: Csőd, zsákutca, önmagába
visszatérő megátkozott kör . . . nem is tudom, minek nevezzem a kapcsolatunkat.
Az asszony idegesen vagy szórakozottan játszott a Renault
slusszkulcsával. Kisvártatva észrevette, hogy az ujjai az
akaratától függetlenül mozognak. Letette a slusszkulcsot,
és összekulcsolta a térdén az ujjait.
- Nem azért mondtam el magának az előbbieket, hogy
mentegessem magam. Tudom, hogy én vagyok a felelős
ezért az áldatlan viszonyért is: Én voltam a felnőtt, nekem
kellett volna ésszel gondolkodnom, az én kötelességem lett
volna, hogy minden visszautasítás után ismét közeledjek
hozzá, rá kellett volna parancsolnom magamra, hogy gyözzem
le a szorongásomat, ne mentsem fel magam esetről
esetre azzal, hogy fáradt vagyok, agyonhajszolt vagyok, rohannom
kell, most éppenséggel nem arra van szükségem,
hogy a lányom megint kifordítson önmagamból, mint egy
kesztyűt. Nagy néha el is szántam magam, hogy ma legyen a
napja egy józan beszélgetésnek, ma fegyelmezett leszek és
rákényszerítem magam, hogy bölcs humorral tűrjem a gonoszkodását.
De amikor ilyen elhatározásra jutottam, vagy
az történt, hogy nem találtam otthon, vagy amikor egy ízben
otthon találtam, és odaültem vasárnap reggel az ágya
szélére, térdemen a tálcával, rajta a kakaóval, a pirítóssal, a
lágy tojással és a vajjal és a kaviárral, akkor azzal kezdte,
hogy tapintatosabb is lehettem volna hajnalban, amikor hazaértünk,
mert ha engem fel is dobott a zsugázás és a palik
udvarlása, az sem ok arra, hogy csapkodjam az ajtót, elfeledkezve
mindenről, arról is, hogy ő éjfélig tanult, ahelyett
hogy valahol házibulin gyakorolta volna a szexet . . . bocsásson
meg ezekért a kifejezésekért . . .
- Ismerem a szókincset. - Tatár ránézett az órájára. - Van még ideje?
Azasszony hosszú szemöldöke összerándult.
- Ne törődjön az időmmel. Segítsen, miről beszéljek.
- Arról, hogy ilyen viszony közepette volt-e módja ellenőrizni,
hogyan tanul a lánya.
- Nem kellett ellenőriznem. Jutka okos, szorgalmas is,
érdeklődő is. Mindig jó tanuló volt.Nem követeltük meg
tőle, hogy színjeles legyen, az apjától is, tőlem is legfeljebb
azt hallhatta, hogy nem az osztályzat a legfontosabb, hanem
az, hogy értse és tudja, amit megtanul, igazán a sajátja legyen,
amit tud. Elsős gimnazista korában mégbementem
az iskolába, hogy érdeklődjek. Mindig megnyugtattak,
hogy Jutkára nincs panasz, Jutka nemcsak szorgalmas, de
természetesen intelligens is. Ezt én is tudtam. Ha társaság
volt nálunk, és a gyerek megtisztelt bennünket azzal, hogy
ideig-óráig közöttünk tartózkodott, mindig szerény volt és
mégis talpraesett, okos volt anélkül, hogy okoskodó lett
volna, és én mindig jóleső örömmel nyugtáztam, hogy a
lányommal már vele született az a társasági viselkedés, amit
nekem még megtanulnom kellett. Nos, az iskola . . . Nagyon
gyorsan elment a kedvem, hogy bejárjak érdeklődni.
A tanárok hangsúlyozottan kedvesek voltak hozzám, körülugráltak,
ami már magában is kellemetlen volt, de ami
végleg elriasztott, az örökös kérincsélés . . . Egyik vagy
másik mindig meglelte a módját, hogy legalább néhány
percre kettesben maradhasson velem, és szerénységnek álcázott,
de valójában zsaroló alázattal előadjon valami kérést,
amit már csak én intézhetek el neki. Háromszor voltam
bent az iskolában, mindháromszor azzal mentem haza, hogy
megígértem valakinek valami protekciót, aztán elhatároztam,
hogy ilyen helyzetnek többé nem teszem ki magam.
Ha üzentek, hogy valamelyik nagyon kéri, adjak alkalmat,
hogy beszélhessen velem, akár oly módon, hogy én megyek
be az iskolába, akár oly módon, hogy ő látogatna meg engem,
azt üzentem vissza Jutkával, hogy nem tudok időt
szakítani, de készségesen állok az illető tanár úr vagy tanárnő
rendelkezésére, ha leírja, miben várja el a segítségemet.
Biztosíthatom magát, hogy mindig gyorsan megkaptam
írásban a feladatot. Mindegyiket elintéztem, akkor is,
ha könnyen sikerült, akkor is, ha kényelmetlen volt. De
annyi erőt már nem akartam összeszedni, hogy még be is
járjak az iskolába. És amit külön nem is kellene mondanom,
a férjem előtt mindig hallgattam az ilyen protekciózásról.
Magának, ugye, nincs gyereke?
- Nincs. - Tatár hallotta, hogy nyers a hangja. Megpróbálta
könnyedebb hangsúllyal megismételni a szót. - Nincs.
- Eggyel kevesebb közeg, ahonnan kérésekkel zaklathatnák.
Azt hiszem, így is elegen terhelik. Elhúzta a száját.
- Miért én lennék a kivétel?
- Mivel szokott örömet szerezni magának a lánya, és mivel
tudott maga örömet szerezni neki?
Az asszony ujjai szétnyíltak a térdén. Tanácstalanul kifordította a kezét.
- Minden kívánságát teljesíteni szoktam. Egy kivétellel.
Hanglemezre sohasem adtam neki pénzt. Gyűlöltem a hanglemezeit,
irtóztam attól a szörnyű üvöltözéstől, ami a szobájából
szokott hallatszani. Nem tudom elviselni ezeknek
a beat-énekeseknek a kappanhangú, kasztrált ordítozását,
jajgatását. Anélkül is megszerezte-ezeket a lemezeket, hogy
én adtam volna pénzt. Sokszor azt kellett hinnem, hogy
célzatosan az én megőrjítésemre üvölteti a gramofonját
vagy a magnetofonját, annál is inkább ezt kellett hinnem,
mert egyszer bebizonyosodott, hogy valóban így csinálja.
Elmenekültem otthonról, pedig pihenni akartam azon a
délutánon, kétségbeesetten elrohantam a kocsival, de egů
utcasarokkal odébb eszembe jutott, hogy idegességemben
otthon felejtettem a táskámat, benne a pénzzel, az igazolványaimmal.
Visszafordultam a kocsival, egy perc múlva újra
ott voltam a házunk előtt, a lányom ablaka ugyanúgy nyitva
volt, mint pár perccel korábban, de már nem üvöltette a
zenegépét, és ebből tudtam, hogy amint azt hitte, hogy én
eltűntem, azonnal leült tanulni. Hát ezért nem adtam neki
soha pénzt hanglemezre, de minden más célra korlátlanul.
számtalan esetben valósággal rákényszerítve Magammal
cipeltem ruhát varratni, rábeszéltem, hogy csináltasson néhány
új cipőt a cipészemnél, meggyőztem, hogy szüksége
van új télikabátra, új kosztümre, új csizmára. Ugy jött velem
új holmit rendelni vagy próbální, mintha a fogát húzták
volna. Minél vásottabb volt valamelyik ruhadarabja, annál
inkább azt hordta. Farmernadrág, bőrszoknya, rojtos bőrmellény,
összemázolt trikó, ahogy a többi teenagertől látta.
Hiába magyaráztam neki, legalábbis magyarázni próbáltam,
hogy nem a rongyoktól válik egyéniséggé valaki. Vagy
azonnal összeveszett velem, vagy csak kinevetett, vagy
beleüvöltötte a szemembe, hogy éppen elege van a kiváltságos
társadalmi helyzetéből, nem fog az öltözködésével is elidegenedni
a többi gyerektől, így is lenézik, így sem bocsátják
meg neki, hogy csak leereszkedik közéjük az otthoni
ranglétráról . . . ezek is az ő szavai. Mindig gyötört . . .
Pedig néha elárulta magát, hogy tetszik neki a szép holmi,
és ahányszor külföldre vittem, mindig egészen lelepleződött.
Ott, a távoli környezetben igenis gondosan öltözködött,
ott tizenkétszer megnézte magát a tükörben, mielőtt
lementünk vacsorázni a szálloda éttermébe, ott vizsgálódó
szemmel figyelte, hogy a hasonló korú lányok vagy az idősebb
nők jelenlétében versenyképes-e az öltözködésével, a
frizurájával, még a mozgásával is. Ott kihúzta magát, ott
vigyázott, elég finomkodóan tartja-e kezében a kést-villát,
ott nem görnyedten, nem előreejtett vállal mozgott, ott
nem vágta zsebre a kezét, ott idegenben olyan kecses volt,
mint egy rokokó princessz . . . Érti maga ezt a kettősséget?
Tatár nem felelt. Érti-e? Voltaképpen igen. A közegek
hatalma. Vágy egy gyerekben, hogy egyenértékű legyen.
Az itthoni közegében vágy a befogadásra. Abban a másik,
idegen közegben elővigyázatos igyekezet, hogy semmivel
ne látszódjék kevesebbnek a többi nőnél, s ez is sajátos igény
a befogadásra. Egy gyerek kínlódása, aki sehol se érzi,
mert nem is érezheti otthonosan magát, hiszen mindenütt fEelemás a státusza.
Az asszony nem várt tovább a feleletére. Ujjai hegyével
meg akarta nyomogatni a halántékát, de a fegyelme parancsára
a mozdulat megváltozott megigazította halántékán
és a füle körül a haját.
- Most pedig ez az én idegen lányom ott fekszik Pietri
főorvos osztályán, konokul összeszorítja a száját, úgy gyűlöl
onnan. és közben retteg a perctől, amikor majd mégis
beszélnünk kell egymással . . . vagy egymáshoz.
- Mindent rendbe fognak hozni.
Az asszony szórakozottan nézett rá.
- Sztereotip, kötelezőnek érzett vigasztaló mondat.
Tatár megrázta a fejét.
- Sztereotip, kötelezőnek érzett optimizmus. Velem született.
Vigyázok rá. Néha előfordul, hogy használhatok vele másoknak.
Olga szerdán utazott Bécsbe. Tatár kikísérte az expresszhez,
de a vonat indulását megvárni nem volt ideje.
Az ülés, ahol tanácsadóként kellett jelen lennie, délután
háromig tartott. Bosszantóan előkészítetlen értekezlet volt,
sok fölösleges szöveggel, mert a jelenlevők közül nem kevesen
csak a mások véleményéből tájékozódtak a témáról,
és tucatnyi állásfoglalással, amit csak azért mondtak el a felszólalók,
hogy hallják a saját hangjukat, vagy azért, hogy
regisztrálhassák a részvételüket, vagy csupán szokásból,
hogy megjelenjen a nevük a másnapi újságokban. Eleve
nem lehetett eredményt várni. Ahogy előrelátható volt, az
értekezlet nem is hozottérdemi döntést, az elnöklő miniszterelnök-helyettes
hamarosan javasolta is, hogy majd a következő alkalommal . . .
Tatár bosszúsan ment vissza a szobájába. A titkárnője
azzal várta, hogy Sajó rendőr alezredes kereste telefonon.
- Azt mondta, hogy az autórongáló fiú ügyében.
- Hívja vissza, Aranka.
A rendőrtiszt halk szavú volt, hangja olyan emberé, aki
mindennapi munkájában rangja ellenére is idegenkedik a parancsolgatástól.
- Tudomásom van róla, Tatár elvtárs, hogy érdekli ez az
ügy. A jelek szerint rövidesen lezárjuk a nyomozást. Ha
szükségesnek tartja, szívesen tájékoztatom.
- Mikor kereshetem fel?
- Ne értsen félre, Tatár elvtárs, szívesen látom itt az irodámban,
de egyrészt ez nem a leghangulatosabb hely, más-
részt tudom, hogy önnek nagyon kevés az ideje. Én holnap
szabadnapos vagyok, bemegyek önhöz, amikor van rám ideje.
- Látogasson meg két órakor, ha ez az időpont igazán megfelel önnek.
A rendőrtiszt pontosan érkezett. Zömök, hízásnak índult
termetén rosszul állt a civil ruha. Már erősen kopaszodó
fején, a tarkóján még sűrű hajában körös-körül látszott a
tányérsapka nyoma. Sok cukrot rakott a kávéjába.
- Rájöttem - nevetett halkan - hogy a kávé sok cukorral,
ez a legjobb taktika hízás ellen. Megiszom egy ilyen túl-
cukrozott kávét, megemelkedik a vérben a cukortartalom,
nem vagyok éhes. Ez a négy szem cukor nem tartalmaz tizedannyi
szénhidrátot sem, mint a rántás, a krumpli, a kenyér,
amit egy szokásos ebéddel vesz magához az ember. És
ha tévedek, akkor se dől össze a világ.
Nevettek. Tatár rokonszenvesnek találta ezt a csöndes
embert, az öniróniát a fekete szemében.
- Honnan tudta meg, hogy érdekel ez az ügy? - kérdezte a kávé után.
- A fiatal ügyvédnő említette, akit ön is ismer. Meglátta
az asztalomon az ön egyik tanulmányának a különlenyomatát,
így terelődött önre a szó. De nem akarom sokáig igénybe
venni a kevés idejét, Tatár elvtárs. Ha megengedi, tájékoztatom
a nyomozás eddigi eredményeiről.
Szószaporítás nélkül, átgondolt mondatokkal foglalta
össze, amit a nyomozás kiderített.
- Borbély András hetvenegy autórongálást diktált jegyzőkönyvbe.
Mindegyik esetnek utánajártunk. A hetvenegy
közül tizennégy esetben egyezett meg a nyomozás eredménye
azzal, amit a terhelt közölt. Ötvenhét esetben a károsultak
által közölt adatok alapján kiderült, hogy a terhelt csak
kisebb károkat okozott a gépkocsiban. Például a negyvenes
számú esettel kapcsolatban a terhelt azt állította, hogy elvagdalta
a gépkocsi kábelezését, ezzel szemben a károsult
azt állítja, hogy csak a külső tükröt törte le ismeretlen tettes.
Az ötvenkettes számú esetben a terhelt úgy diktálta
jegyzőkönyvbe, hogy letörte a Wartburg típusú gépkocsi
sebességváltókarját, ezzel szemben a károsult közölte, hogy
a szóban forgó dátum éjszakáján valaki kiengedte a levegőt
mind a négy gumiból. További két esetben a jegyzőkönyv
szerinti nagyobb kárral szemben csak azt sikerült megállapítanunk,
hogy a gépkocsik hátsó lámpáit törte össze, illetve
repesztette meg valaki. További három esetben a jegyző-
könyv szerinti motorrongálással szemben a való tényállás
szerint csak a gépkocsik fényezésében keletkezett kár,
ugyanis az ismeretlen tettes pénzdarabbal karcolta össze a
karosszériák dukkózását.
Tatár elmosolyodott. A rendőrtiszt elhallgatott.
- Tessék kérdezni . . .
- Semmi . . . Folytassa, kérem. - Miért mondaná meg
az alezredesnek, hogy a nyomozás az ő előérzetét igazolta?
A sejtését, hogy a siheder következetes igyekezettel törekszik
túlértékeltetni a szerepét. Azt akarja, hogy hősnek
tarthassa magát, és veszélyes elemnek tartsák mások is.
Nem komikus, inkább szomorú képlet . . .
- A nyomozás lezárása egyelőre azért várat magára -
mondta a rendőrtiszt - mert a terhelt egyik, mégpedig legdöntőbb
állításával kapcsolatban még maradt egy teendőnk.
Szakértőink ugyanis megállapították, hogy a jogtalan
használatba vett olasz gépkocsi kormányáról és műszer-
faláról levett ujjlenyomatok megegyeznek a terhelt ujjlenyomataival,
továbbá a gépkocsi szélvédőjének belső keretén
talált vérfolt is azt bizonyította, hogy ez a vér azonos
a terhelt vérével. Akkor ütötte meg és repesztette fel a homlokát,
amikor a gázolás után nekihajtott egy útszéli fának.
A terhelt viszont a gépkocsi jogtalan igénybevételét, a gázolást
és a balesetét egyaránt továbbra is tagadja, és amint
erről ön is tud, alibit akar igazolni Madaras Judit segítségével.
Mindeddig azonban az ügyvédnő sem, jómagam sem
tudtam engedélyt szerezni Madaras Judit kezelőorvosától,
hogy tisztázzuk ezt a kérdést. Márpedig tisztáznunk kell,
illetve ki kell hallgatnunk Madaras Juditot, annak ellenére,
hogy a vallomása akkor sem fog bizonyító erővel bírni, ha
azt állítja, hogy a kérdéses időben a terhelt vele együtt Balatondiósdon
tartózkodott. Az ujjlenyomatok és a vérvízsgálat
egyértelműen bizonyítja, hogy Borbély követte el a
jogtalan használatot, a gázolást és a karambolt. Lezárni
azonban addig nem zárhatjuk le a nyomozást, amíg Madaras Juditot
ki nem hallgattuk. Tudna segíteni nekünk, Tatár elvtárs?
- Miben?
- Kieszközölni Pietri főorvosnál, hogy kihallgathassuk Madaras Juditot.
- Ugy tapasztaltam, hogy Pietri főorvos engedélye nem
elég. Hiába engedi meg, hogy beszéljünk a beteggel, ha a
lány nem hajlandó megszólalni . . . még kevésbé arra,
hogy tanúvallomást tegyen. A beteg hajlandóságai egyelőre
kiszámíthatatlanok, legalábbis a jelek erre vallanak.
A rendőrtiszt bizonytalanul bosszús mozdulatot tett a cigarettájával.
- Az ügyvédnő önre gondolt . . . illetve bízik benne,
hogy ön majd segít.
- Amint lehet, segíteni fogok.
Miután a vendége elment, sokáig töprengett a hallottakon.
Állt, a szobája ablakán át a Dunát nézte, és ehhez se
volt kedve. Benne maradt a fülében az alezredes halk szavú
félmondata. Az ügyvédnő önre gondolt . . . Az ügyvédnő
önre gondolt . . . AZ ügyvédnő önre gondolt . . .
Behívta a titkárnőjét, lediktált két esedékes levelet, majd
bekérette az előző napi értekezlet jegyzőkönyvét, hogy
egynapi ülés után, a tegnapi bosszúság nélkül, hideg
fejjel olvassa el újra a felszólalásokat. Az egynapi távlat se
használt a jegyzőkönyvi szövegnek, hideg fejjel se sikerült
magvas mondanivalót találnia a felszólalásokban. A szócséplés
érlelve se növekszik értékében - jutott eszébe egykori
büntetőjog-professzorának megállapítása. Félredobta
a jegyzőkönyvet. Ha volna megfelelő számítástechnikai
módszer, amely szerint betáplálnák egy komputerbe akár
egyetlen nap értekezleteinek anyagát mindenünnen az országból,
ijesztő eredményt adna a gép időpazarlásról, számtalan
ember agyának értelmetlen terheléséről és ugyananynyi
nadrág fenekének felesleges koptatásáról . . .
Öt órakor hazament. Lefeküdt a nappaliban - éppen csak
a zakóját dobta le, jóllehet tudta, hogy el fog aludni - és
maga mellé állította a szőnyegre a telefont. El is aludt, és
amikor felébredt, azt hitte, éjjel van, de odakint még világos
volt. A karórája szerint húsz percig aludt. Fejét bódultan
nehéznek érezte. Nem mozdult a heverőről, a mennyezetet
bámulta, és fülében újra hallotta a rendőr alezredes halk
szavait: "Az ügyvédnő önre gondolt "
Negyed nyolckor felkelt. bement a fürdőszobába, lezuhanyozott.
Aztán átöltözött. Mielőtt bezárta maga után
a lakást, még újra megnézte az óráját. Olga hangversenye
Bécsben nyolckor kezdődik. Tíz előtt nem fog telefonálni.
Tízig nagyot sétálhat, kiszellőztetheti a fejét.
Lesétált a hegyről. A Krisztinavárosban már égtek a
lámpák. a fényektől este lett. Céltalanul vágott át a Horvát-
kerten, ahol gyerekek rohangáltak. Hamarosan az Erzsébet-hídon
találta magát. A pesti oldalon megnézett néhány
belvárosi kirakatot. Valamelyik utcasarkon megállt a hírlapárusnál,
újságot vett, de bele se pillantott, becsúsztatta a zsebébe.
Madarasnéról akart gondolkodni, az összefüggésekről,
amelyek szétziláltak egy családot, a felelősségekről, amelyek
valahogy mégse fogalmazhatók át vádakká, az esetlegességekről,
amelyek törvényszerűen adódtak egymásból,
a kusza szálakról, amelyek végül sűrű pókhálóként addig
fojtogatták azt a lányt, amíg csaknem sikerült megölnie
magát . . . Madarasné is ködösít. Nem hazudik, csak éppen
elhallgat bizonyos tényezőket. Talán ugyanúgy nem
szándékosan, mint a férje. Mindegyiküknek a gondolatmenetéből
más tényezők hiányoznak. Az asszonyéból olyan
apróságok, mint a sofőr, aki többet törődött a lány dolgaival,
mint a két szülő együtt . . .
Nem tudta rendszerezni a gondolatait, s amikor - már
ismét Budán - bosszúsan megállt egy utcasarkon, hogy
megforduljon és haza induljon, hirtelen dühtől tisztult ki
egyszerre a feje. két utcasaroknyira volt a Cervantes utcától,
ahol Gabi lakik. Az ügyvédnő önre gondolt . . .
Sarkon fordult, megnyújtotta a lépteit. Ki akarta gúnyolni
magát az ostoba - mivel bizonyíthatná, hogy nem
érzelmes? - kábulatáért. Az ügyvédnő önre gondolt
Vajon nem ugyanezt teszi-e ő is, vajon nem örül-e meg
naponta százszor, amikor észreveszi, hogy már megint
eszébe jutott a lány, s ha dühös is az ostoba játékért, mindig
engedélyez magának másodperceket, hogy a memóriája felidézze
a lány szemének mandulaívű rajzolatát, a fiús nevetését . . .
és mindahányszor ugyanúgy hörken rá hangtalanul
magára, mint most is, hogy elég ebből a nevetséges és ostoba kamaszhangulatból . . .
Bécs negyed tízenegykor jelentkezett. A telefonban Olga
még mindig megilletődött, csaknem ijedt volt a sikertől,
amit a Tavaszi szonátával és a Kreutzer-szonátával arattak.
Meg kellett győznie Olgát, hogy alaptalan a félelme a másnapi
koncerttől, holnap ugyanilyen jó formában lesz, megszokhatta
már, hogy feleslegesek a sikereit szabályszerűen
követő aggodalmak. Tíz percig beszéltek, és csak miután
kihallotta Olga hangjából, hogy megnyugodott, tette le a kagylót.
Másnap Kelemen Bandival töltötte az estét. Az orvos is
szalma volt, mint ő. Együtt vacsoráztak, utána sört ittak a
fülledt meleg ellen. Már a harmadik pohárnál tartottak,
amikor Kelemen hirtelen rákoppantott az asztalra, és azt mondta:
- El is feledtem átadni neked egy üzenetet. Ismersz te
egy Tiborc Gabriella nevű ügyvédnőt?
- Igen - mondta kurtán, és vigyázott, ne érződjék hangján
a meghökkenés, hogy éppen Kelemen Banditól hall Gabiról.
- Üdvözöl.
- Miért?
Az orvos megrázta ősz fejét. Értetlenül nézett rá.
- Miért szoktak valakit üdvözölni?
- Hol találkoztál vele?
- Tegnap el kellett mennem egy muszáj-vacsorára. Egy
igazságügyminisztériumi pasashoz. Régóta a betegem. Vacsora
után beszéltem ezzel az ügyvédnővel. Ugyanúgy
unatkozott, mint én, és ezt észrevettük egymáson. Amikor
megtudtam, hogy jogász, eldicsekedtem, hogy nekem is
van egy régi barátom, aki jogász. Csak azért beszéltem,
hogy ne hallgassunk, amíg a társaság kártyázik. Mondtam,
hogy nyolc évig veled együtt koptattama gimnázium padjait
valamikor az ősidőkben. Az igazat megvallva, meglepődtem
egy pillanatig, amikor megkérdezte, hogy nem Tatárnak
hívják-e, akiről beszélek. Aztán azt mondta, hogy üdvözöl.
- Köszönöm.
- Nem valami lelkesen mondta, hogy üdvözöl. Meg aztán,
ahogy most visszagondolok, rögtön másról kezdett
beszélni. Netán valami kellemetlenséget okoztál neki?
Olyan hangsúllyal akart felelni, míntha oda se figyelne arra, amit mond:
- Nem kizárható.
Ujra hallani akarta a rendőrtiszt halk szavait. Az ügyvédnő
önre gondolt . . . Szemben vele Kelemen Bandi már percek
óta másról beszélt. Hallgatta, felelt is egy-egy kérdésére,
de közben - mintha kívülről mérte volna ellentétes szándékainak
hőfokingadozását - érezte, hogy hiába tiltakozik
benne az ész józansága, a másik indulata lesz erősebb: holnap
reggel vagy délelőtt, vagy délben, vagy délután egyszer
azzal a mozdulattal nyúl majd a telefonért, hogy Gabit hívja
fel. Az ügyvédnő önre gondolt . . .
Zsarolás?
Kérem, ne nehezteljen rám, hogy tegnapelőtt se, tegnap se
tudtam találkozni magával. - Gabi sápadt volt. A vékony,
ezüstkék festékréteg se leplezhette, hogy duzzadt a szemehéja.
- Nem tehettem mást . . .
- Mi jogon neheztelhetnék? Maga is dolgozó ember, nem
szuverén ura az idejének.
A lány hosszú, szaggatott légzéssel szívta tele levegővel a
tüdejét. Meztelen karján dideregtek a pórusok, a bőre is
árulkodott, hogy egész teste vibrál az idegességtől.
- Nem a munkám miatt . . . - Tenyerét nekifeszítette az
öreg hárs derekának, ujjai hegyét beleerőltette a fakéreg repedéseibe.
Hirtelen felkapta a fejét. Szeme összehúzódott.
Láthatóan kényszerítenie kellett magát, hogy ránézzen Tatárra.
- Én se tegnapelőtt, se tegnap nem akartam találkozni magával.
- Joga volt hozzá, hogy meggondolja . . .
- Nem meggondolni akartam. Nem kellett meggondolnom.
Mást kellett csinálnom. - A lány szeme hideg volt.
Megborzongott. Nyelve hegyével körülnyalta száraz, cserepes
ajkát. - Alá kellett vetnem magam egy kísérletnek,
és meg kellett tennem még valamit, hogy kiderüljön,
találkozhatok-e egyáltalán magával.
Tatár érezte, hogy megáll a torkában a cigarettafüst. Ez
a lány valami esztelenséget követett el, valami jóvátehetetlent . . .
Mit csinálhatott, hogy most is hideg leli tőle?
A lány elfordult.
- Nagyon fáradt vagyok. - Bizonytalan léptekkel körüljárta
a hársfát. - Tegnapelőtt maga felhívott . . . Estig kikészültem
a tudattól, hogy rászánta magát, és találkozni
akar velem. Este leittam magam. Az italtól akartam erőt
ahhoz, amire készültem. Én provokáltam ki a férjemtől,
hogy . . . a magáévá tegyen, megerőszakoljon, mindegy,
minek nevezem. Nem kellett sok hozzá. Az ágyban odavan
értem. De annyira nem, mint én akartam tegnapelőtt. Hajnalig
nem hagytam békén. Ha elaludt, felzavartam.
- Összeszorította fogsorát, dideregve fújta ki a hangokat:
- Miért nem veszi a kalapját? Miért nem fordít hátat? Miért
nem hagy már itt?
Érezte, hogy hideg a homlokán a bőre. A homlokán hideg,
a tarkóján forró. Élesek a madárhangok ebben a fojtogató csendben.
- Folytassa.
- Szóval nem hagy itt. Nem bíz rá az autóbuszra. Pedig
az erkölcsi felháborodása ezt diktálja, igaz? A maga tiszta,
falusi ízlésének undorító, amit csinálok. A nő elfecsegi, hogy
megerőszakoltatta magát a férjével, sőt, ő erőszakolta meg
többször is a férjét! Ettől hányni kell, igaz? Vagy azt hinni,
hogy őrült a nő. Vagy éppen kurva. Esetleg nimfomániás.
Sőt, a kettő együtt, fehérmájú szajha!
- Hagyja abba!
A lány a hátával feszült hozzá a fa törzséhez.
- Nem érti?
- Mit ne értenék - Távolról és rekedtnek hallotta a hangját.
- Mit kell megértenem?
- Nem érti, mit akartam? Nem érti, milyen borzasztó kísérletnek
vetettem alá magam Igazán nem érti Rákényszerít,
hogy megmagyarázzam? Most hol bujkál a híres emberismerete?
Nem jut eszébe, miért akartam próbára tenni
magam? Meg se fordul a fejében, hogy jól akartam lakni?
Szexuálisan jóllakni, hogy utána tiszta fejjel dönthessem el,
vágyakozok-e kielégítetten is maga után, reszketek-e a türelmetlenségtől
jóllakottan is, hogy lássam? Ha látná most
magát, milyen krétafehér . . .
Ha nem sikerül erőt vennie magán és megszólalnia, akármit mondani . . .
- Folytassa.
- Próbálgatja magát, hogy meddig bírják az idegei? Még
kevés a mersze, hogy pofon vágjon vagy megfojtson?
Rendben van . . . folytatom. Szeretem magát, ezért csináltam,
értse meg i Izekre szedetten akartam látni magam, hogy kit adhatok magának . . .
- Nem kell részleteznie . . .
- Hallani se bírja, hogy másik férfival henteregtem egy
ágyban, ha az a másik a férjem is . . . És arra is gondol,
hogy egy éiszaka elég se volt még, a tegnapi napot is rászántam
a teljes megbizonyodásra: Hát nem! A tegnapi nap
másra kellett. Tegnap este megmondtam a férjemnek, hogy
szeretem magát. Megmondtam, hogy elmegyek tőle. Gáláns
volt, ő ment el. Összetörve ment el, de tiszteletreméltóan
viselkedett. Azt mondta, bármikor szükségem lesz rá, a munkahelyén megtalálom.
Valahol harkály kopogott, szaporán és erőszakosan. Nem
is közel, mégis, mintha a homlokcsontjait verte volna a hegyes csőr.
A lány mögötte ült a fa tövében.
- Elmondom, miért csináltam . . . akár megért engem,
akár nem. Én nem tudok hazugságban élni. Én nem tudtam
volna egyik nap a magáé lenni, másik nap eltűrni, hogy a
férjem érvényesítse rajtam férji jogait.
- Sohase kértem volna, sohase hoztam volna olyan helyzetbe,
hogy legyen a szeretőm.
- Oh, tudom. Magában van elég önfegyelem ahhoz, hogy
élete végéig kínlódjon miattam. Bennem nincs. De tegyük
fel, hogy maga az erősebb, és megakadályozza az önfegyelmével,
hogy egészen szerethessük egymást. Tegyük fel,
még arra is kényszerít, hogy alárendeljem magam az ön-
fegyelmének, megalkudjak mindkettőnk kisemmizésével,
belenyugodjak, hogy csak lássuk egymást, ritkábban vagy
gyakrabban. Lehet, hogy így is lesz, ha igazán maga lesz
az erősebb. De én így se tudtam volna hazudni. Az én idegrendszerem
nem elég erős ahhoz, hogy délután magával találkozzak,
beszélgessek félórát magával, utána hazamenjek
és kötelességteljesítő feleség legyek az ágyban. Megint undorodik tőlem?
Megfordult. A lány mozdulatlanul ült a fa tövében, lábát
maga alá húzva. Elkínzott tekintettel, riadtan nézett fel,
mintha félelemmel, de megadóan várta volna, hogy rögtön eltapossák.
Hideg és száraz volt a torka. Lehajolt, megfogta a lány kezét, hogy felsegítse.
- Jöjjön.
Felhúzta a fa tövéből. Mintha nem lett volna súlya a lány
testének. Olyan könnyű, hogy szinte nem is a saját egyen-
súlya, hanem a környező levegő tartja meg álltában egyenesen.
A mandulaszemek összehúzódtak. A lány a völgyet
nézte, a füstködbe burkolózó szürke város zavaros házrengetegét.
- Nem akartam elmondaní. Előre tudtam, hogy meg fog
undorodni tőlem. De azzal is hazudtam volna, ha elhallgatom.
Engedjen el. Egyedül akarok maradní. - Megdidergett.
- Menjen el!
- Nincs értelme. Semmin se segít, ha elmegyek. Elég
nagy bajt csinált ahhoz, hogy most ne maradjon egyedül.
Gyűlölettől nyílt nagyra a lány szeme. Színte sárgán fénylett
az írisze a pontnyira szűkült pupilla körül.
- Nagy bajt csináltam? Mert nem tudok hazamenni? Magának
elképzelhetetlen, hogy én nem tudok bujkálni? Itt-ott
meghúzódni magával, büdös eszpresszók sarkában lapulni,
mindjárt kezdetben ítéljem erre ezt a szerelmet? Az én
szerelmemet!
Nem a magáét, az enyémet! mocskoljam be,
hogy maga okosnaktartson! Öntsem le hazugsággal, nehogy
baj legyen! Nem is kellenék magának, ha vállalnám!
Igaz? Feleljen nekem, ne hallgasson! Ismerje be, hogy maga
se vállalna egy ilyen . . . ilyen lealjasított, eleve
lealjasított viszonyt! Magának nem devalvált szeretkezés kell, magának
nem bujkáló párzás kell, maga pontosan tudja, miért
nem tudom én se elviselni a sunyi izgalmakat, hiszen maga
is ösztönösen undorodik a gondolattól is, hogy ugyanúgy
settenkedjünk mindenféle találkahelyekre, ahogy annyian
mások . . . Nézzen rám, nézzen a szemembe!
A lány keze bátortalanul emelkedett fel. levette Tatár
szemüvegét. Fényes, rajongó szemmel nézett fel rá.
- Látom a szembogarán a szívverését. Kinyílik és össze-
húzódik a szembogara. Ahogy a szíve pulzál. Ha maga is
láthatná . . . De érzi, ugye? Erőtlen leszek én mindig a
maga szemétől. De maga is éntőlem. Amikor először láttuk
meg egymást . . . Ugy szédültünk meg egymástól,
hogy védekezni se volt időnk ellene. Rajtunk ütött a szédülés,
mint egy őrszemen az ellenség. Miket mondok . . .
Riadt süldő nyúl rohant át a tisztáson. Hirtelen bukkant
elő, és szinte észrevétlenül tűnt el, gyorsabban, mint ahogy a lány összerezzent.
Ujjai rámarkoltak a két vékony csuklóra. Gabi feje hátra-
nyaklott, ahogy magához rántotta.
- O, drágám . . . Jaj nekem. Szeressen engem, szeressen.
Éles madárhangok jajdultak közel vagy távol. Hideglelősen
didergett a karjában a lány. Száraz, forró száját is hideg rázta, mint a láz.
Alig érintve simogatta a haját, és úgy csókolta, hogy kiszívja
belőle ezzel a csókkal a hideglelést.
- Maga vagy határtalanul bölcs, vagy határtalanul szerelmes.
Nem zavart el. Nem vágta a szemembe, hogy szadista nőstény vagyok.
- Próbáljon meg hallgatni. Ha nem, próbáljon másról beszélni.
Jó volna, ha megnyugodna valamennyire.
A kocsi lépésben haladt a hosszú kerítés mentén, amelyen
belül az atomreaktor kéménye magasodott. A kémény
torka fölött láthatóan remegett a levegő a kiszökő hőtől.
- Igen. - A lány engedelmesen bólintott. Fázósan kuporgott
a széles ülésen. még mindig sápadt volt. Hosszú szempillái
meg-megrebbentek. - Éhes vagyok.
- Mikor evett utoljára?
- Nem emlékszem.
- Elviszem valahová. Ennie kell.
Rákanyarodott a lejtőre. A Mercedes hangtalanul gyorsult.
A kocsi ablakán párás levegő nyomult be.
- Rám kiálthatott volna, hogy aljas vagyok, meg akarom
zsarolni. Miért nem?
- Kértem, hogy másról beszéljen.
- Nem tudok másról beszélni. Csak arról tudok beszélni,
amit gondolok. Én csak magára tudok gondolni. Ahogy
maga is énrám gondol mindig. De magában több az önfegyelem,
mint bennem. Még mindig kirakhat a kocsijából.
- Elég volt, Gabi!
- Nemelég! - A lány megijedt a saját kiáltásától. Szájához
kapta a kezét. Védekezésre készen húzódott a kocsi
ajtajához. - Miért nem mondja ki, amit gondol?
- Mit kellene gondolnom?
- Már mondtam. Azt, hogy megzsaroltam.
Lassan megnyomta a fékpedált, és az út szélére kormányozta
a kocsit. A nyelőcsövét markoló görcs nem gyengült
a torkában. Kényszerítette a kezét, hogy lassúak legyenek
a mozdulatai. Ügyetlenül gyújtott rá, nem találta a lánggal
a cigaretta végét, aztán hosszút szívott, és visszatartotta
a tüdejében a füstöt. Ez a lány úgy érzi, hogy hatalma van
őfelette. Ha nem biztos is benne, úgy akarja érezni. De
vajon nincs-e hatalma? Meghatározhatatlan, de erős hatása?
Ha nem érezné a lány erejét, miért nyomta volna el az esze
józanságát a kényszer, aminek engedelmeskedve ma délelőtt a telefonért nyúlt?
- Ha zsarolásnak szánta . . . mi jogon tette?
A lány körülnyalta a száját, és beleszagolt a cigarettafüstbe.
- Azon a jogon, hogy szeretem magát. Én nem tudok félig
szerelmes lenni. - Karmolt a zöld szeme. - Én fenntartás
nélkül szeretem magát, és azt akarom, hogy maga is fenntartás
nélkül szeressen engem. Ebben én nem ismerek félmegoldásokat.
- Ugy beszél, mintha én félmegoldásokat kértem volna
magától. Semmit se kértem.
- De belém szeretett. Nem volt nyugta miattam. Látni
akart, telefonált, és most itt van velem. Nem tudta elviselni,
hogy eltűnjek. Kevés volt az önfegyelme. Nem is lehetett
elég, mert nemcsak maga akartahogy itt legyek, hanem én
is. - Közelebb hajolt. Szaggatott, ideges, meleg volt a lehelete.
- Szeretjük egymást, törődjön már bele! Szeretem
magát, és meg fogom szerezni magamnak. Jogom van
hozzá, hogy egészen megszerezzem. Én egészen beledobtam
magam ebbe a szerelembe, mert én csak így tudok szeretni.
Senkit se szerettem maga előtt. Szenvedély, ez eddig
csak egy szó volt nekem. Most már tudom, hogy nem szó,
hanem maga a levegő, az egész életem. Semmi se érdekel
azon kívül, hogy megszerezzem magát. Egészen és örökre,
érti? Ne nézzen így rám, nem vagyok bolond. Vagy ha
bolond vagyok, magától lettem bolond. - Máskor friss,
fiús hangja színtelen volt, csaknem rekedt. - A zsaroláshoz
is jogom van hát. Én se akarok máshoz tartozni. Maga se
tartozzon senki máshoz! Nem tartozhat! Nem mondhat le
rólam, felelős lett értem, nem lökhet el, mert magammal
rántom, én vagyok már a maga kötelessége, nem rázhat le, mint egy kalandot . . .
Hátralökte magát. Feje nekikoccant az ablak vastag üvegének.
Meg se rebbent a szeme. Foszforosan égett a zöld írisze.
Tatár elfordult tőle, sebességbe kapcsolt.
- Hová megyünk? - A lány hangja már suttogóan rekedt volt. - Hová visz?
- Azt mondta, éhes . . .
kés éle lelökdöste a sültről a vajas zöldborsószemeket.
Gabi apró falatot vágott, de úgy emelte a szájához, mintha
nehéz súlyt mozdított volna. Nem rágta meg rendesen a
falatot. Nehezen nyelte, de lekényszerítette a torkán. Két
kis korty sört ivott utána.
Vissza akart nyúlni a késével és a villájával a tányérba,
de a mozdulat közben megállt a keze. Elvette a tányér fölül
és leeresztette a damasztabroszra.
- Nem vagyok éhes. Nem tudom lenyelni . . .
Ketten ültek a szálloda éttermében. A terem sarkából
nézve zavaró volt a sok üres szék, a megterített asztalok sokasága,
szinte ijesztő, mint egy kísérteties filmjelenet díszlete.
- Mindig hallgat . . . semmire se felel. - A lány a megtámaszkodás
mozdulatával könyökölt rá az asztallap élére.
- Velem nem tudja elhitetni, hogy nincsenek gondolatai.
Tudom, hogy tele van mindenféle dühökkel ellenem, meg
is ölne itt helyben, ha tudná, hogyan fogjon hozzá . . . Szólaljon
meg! Zavarjon el, legalább annyit mondjon, hogy takarodjak innen!
- Kihűl a sült.
- Más mondanivalója nincs? Sarokba szorítva védekezik
a hallgatásával. Elátkozza a pillanatot, amikor meglátott engem. Igaz?
- Téved. Arra gondoltam, hogy az én magatartásom
adott alapot a maga moráljához, Gabi.
A lány szeme mozdulatlanná merevedett.
- Nem értem . . . Az előbb mondta, hogy megzsaroltam.
- Azt nem én mondtam.
- Én mondtam, de maga nem tiltakozott, tehát megerősítette,
hogy igenis megzsaroltam.
- Engem nem lehet megzsarolni. Megzsarolni csak azt
lehet, aki bűnös valamiben.
- Nem érzi bűnösnek magát? Meggyújtott engem . . .
mint egy benzintengert. Most meg eloltana. Hallgatással,
hűvös szavakkal, okos szavakkal. De engem nem lehet eloltani.
Miért nem csúfolja ki a hasonlatomat?
- Mert egy hasonlatot nem lehet kicsúfolni, ha igaz. Csak a hamis hasonlatokat
lehet kicsúfolni.
Szomjasan kortyolt a söréből. Szeme önkéntelenül és ellenségesen
követte a gyerekképű pincér mozgását, ahogy a
fiú az asztaluk felé közeledett.
- Nem ízlett a sült, kérem? - A pincérgyerek hangja mutálóan
vékony volt. - Mi volt a panasz . . .
- Semmi. Nem vagyok éhes. Elviheti:
Amíg leszedte a tányért és az evőeszközt, a fiú gyors,
íjedt pillantásokat vetett a szeme sarkából a lányra. Féloldalasan
hátrálva távozott.
- Kedves egészségére - mondta még, ahogy tanulta.
Tatár odatolta a lány elé a cigarettás dobozt. Gabi megrázta a fejét.
- Nem kérek. - Szeméből már eltűnt az indulat. Kimerülten,
megadással mosolyodott el. - Minden, minden csak
azért, nehogy felelnie kelljen nekem . . . Hallgat, cigarettával kínál . . .
- Nem természetes-e egy olyan ember zavara, akit megzsaroltak?
A lány fáradtan hajtotta oldalra a fejét.
- Gyűlölöm a fölényét. Nem is azt, ahogy velem szemben
fölényben van, hanem ahogy önmaga felett is . . . Csupa
izgalom teste-lelke, de így is elég az ereje, hogy ne kiabáljon
velem, ne kergessen el.
- Negyvenéves vagyok, Gabi.
- Csak az esze negyvenéves. A szenvedélye nem. Süt a
nagy szembogarából, lüktet belőle, idesugárzik hozzám a
bőréből az asztal túloldaláról is. - A lány szemöldöke haragosan
rándult össze. A főpincér közeledett az asztalhoz, a
kövér emberek erőltetetten friss lépteivel. -Menjünk innen,
mielőtt ez a dagadt felelősségre von, hogy miért nincs étvágyam.
- Hová akar menni?
- Ahol sok a levegő. Sehol sincs levegő.
- Izgatott és kimerült. Agyongyötörte magát. Elsősorban
arra lenne szüksége, hogy kialudja magát.
A lány nem nézett rá.
- Mint egy orvos, akihez bezuhant egy hisztériás nőszemély.
- Belekapaszkodott a műszerfal peremébe, mintha
hirtelen fékezéstől tartana. - Finoman, udvariasan ráz le.
Nem szabadulni akar tőlem, ezt világosan tudja, csak éppen
lélegzethez akar jutni, mert ebben a villámló légkörben nem
lehet okosan gondolkodni, a jelenlétemben nem tudja kitalálni,
hogyan csillapítson le, ehhez magának csendre van
szüksége. - Belemarkolt a műszerfalba, és Tatár felé kapta
a fejét. - Engem nem lehet lecsillapítani. Énrám maga nem
tud józan érvekkel hatni. Megállhat és kinyithatja a kocsiajtót,
hogy szálljak ki, aztán rögtön tovább hajthat. Ezt
megteheti. Azt is, hogy utána nem keres, és elkerül minden
helyet és alkalmat, ami a találkozásunk lehetőségével
fenyeget. De megmagyarázni, meggyőzni . . . okos szavakkal,
módszeres érveléssel belém szuggerálni, hogy nincs
jogom magához . . . ezt soha! Ha meggyújtott, én addig
égek, amíg marad belőlem valami. Jogom van magához.
Szeretem. Azért szeretem, mert megéreztem magából, hogy
magának is én vagyok az első igazi szédülés. Az első és
az egyetlen is, ha eddig várt énrám. maga megnősült valahogyan,
és én az életemet merem feltenni, hogy soha, de soha,
egyetlenegyszer se vette magának a fáradságot, mert soha
nem is érezte szükségét, hogy egyetlen nő míatt is felvegye
a telefont vagy akár egyetlen tekintetével biztatást adjon
egy nőnek. Látom a szemében, hogy telitalálat, amit mondtam.
Soha egy lépést se tett egyetlen nőért se. Én vagyok az
első és az egyetlen, aki végre kimozdította a nyugalmi
helyzetéből. Most aztán fél, hogy nincs megállás. Érzi
magában a szenvedélyt, amit sohase érzett, érzi a vonzást, hiszen
akarattal váltotta ki belőlem, és most már engedelmeskednie
kell a saját szenvedélyének, hiába akar visszahúzódni a
kényelmes józansága szabályai szerint. O, milyen szerencsés
most, hogy nem nézhet rám, előre kell figyelnie, nehogy
karambolozzon! - de, szinte boldog volt a lány nevetése,
és a hangja is egyszerre frissen csengett. - Nincs
többé egyensúly, nincs többé önfegyelem, nincs körülbástyázott
nyugalom. Zűrzavar van, és ez még szokatlan magának.
Zűrzavaros zűrzavar. Nincs logika, nincs vezérfonal,
minden felborult, ami eddig biztos volt. Nem akarja,
de azt is érzi, hogy hiába nem akarja, keresni fog, ha én most
eltűnök. Csak egyféleképpen merné megpróbálni, hogy
elveszítsen. Ha volna biztosítéka, hogy az emlékemet is elveszítheti.
Ha valaki garanciát adna magának, hogy elfelejtheti,
hogy én előfordultam a maga életében. Ha valaki
vállalná, hogy kioperál a maga memóriájából míndent, ami
rám vonatkozik. Ha ez mind megvolna, akkor talán összeszedné
minden erejét, hogy megszabaduljon tőlem. De
ilyen csodák nincsenek. Maga nem tudna úgy élni, hogy
közben ott vannak a fejében az én adataim az arcom, a szám,
a csókjaim, az őrjöngésem és ami a perdöntő, hogy itt vagyok,
itt élek ebben a várósban, itt mozgok és itt gondolok
magára, ugyanazt a levegőt szívja, amit én leheltem ki, és
én ugyanazt a levegőt szívom, amit maga lehelt ki, ha kilométerek
választanak is el egymástól kettőnket. - Előrehajolt,
nekiszorította homlokát a műszerfal peremének. -
Szeretem, szeretem, szeretem, szeretem . . . - Megint düh
és sírás darált a hangjában. - Maga akarta, hogy szeressem,
én csak engedelmeskedtem, én csak tudomásul vettem, hogy
eddig is szerettem, de most már szerethetem is, mert maga is megmozdult felém . . .
A Mercedes befordult a tágas, üres parkolóhelyre, amelynek
korlátján túl már a meredek hegyoldal volt, mintha
valaha egyetlen csapással szelte volna le a hegy folytatását
egy óriás erő. A mélyben a Duna tükre megszámlálhatatlan fényt rezgetett.
A kocsi megállt a kórlát előtt.
- Megijedt? Ha áttörte volna ezt a kerítést, már minden meg lenne oldva.
Gúnyt keresett a lány szemében. Nem volt benne gúny.
Félelem volt és talán könyörgés, hogy ne bántsa. Szája kinyílt,
alig résnyire, de látní lehetett alsó fogsora közepén a
két kedves, szabálytalan, kicsit egymásra nőtt fogát.
Alig érintve ölelte magához a lányt. Szájával is érezte már
a két kis szabálytalan fogat.
- Megcsókol és én elzsibbadok. Meg tudom mozdítani a
kezem, a fejem is mozog, a lábam is, de az egész testem,
az el van zsibbadva.Ilyen hatása van magának. Már akkor,
az első este megéreztem, hogy el vagyok veszve. Azt kívántam,
hogy bárcsak azt mondaná magában, hogy van magának
éppen elég gondja, nem fog időt szakítani, hogy meghallgassa
azt a magnófelvételt. Féltem a telefontól, féltem a
találkozástól, mégis alig vártam, hogy halljam a hangját és
lássam, és legalább kezet fogjon velem. De ha összeszámolnám,
hányszor akartam találkozni magával és hányszor
akartam, hogy bárcsak ne kerülne újra a közelembe, akkor
az lenne az eredmény, hogy többször akartam soha többé
nem látni. Inkább nem akartam, mint akartam. Egy idő
után beletörődtem volna, hogy csorba esett a hiúságomon,
tudomásul vettem volna, hogy nem kölcsönösen szédültünk
meg egymástól, hanem csak én vagyok az áldozat, és
előbb-utóbb belenyugodtam volna, hogy én is járhatok
így. Gyógyítgattam volna a hiúságomat. Ugyse tudtam
sohase mit kezdeni a férfiak próbálkozásaival, mindig csak
bosszankodtam, ha kerülgettek, nem örültem a sikereimnek,
mindig gyorsan lekoptattam őket, de közben sajnáltam
azt a kevés energiát is, amit arra kellett elherdálnom,
hogy megértessem velük a helyzetük kilátástalanságát. Hát
az ilyen próbálkozásokat tekintettem volna gyógykenőcsnek.
Hogy ha magának nem kellek is, sokmás férfinak kellenék.
Más kérdés, hogy ők nem kellenek nekem, egy nő
mindig rá tudja beszélni magát, hogy a felesleges sikereknek
is örüljön . . . Jó nekem így, idebújva magához. Jól-
esik a homlokomnak, hogy meleg a nyaka. Most nagy a
békesség bennem. Most nem áll égnek a hajam a hallgatásától.
Ahogy most hallgat, nem ellenem van. Igaz, most
nem is gyötröm. Gyűlölt, hogy gyötörtem?
- Nem. Nem hiszem.
- Ne is gyűlöljön. Az én tüskéim nemcsak kifelé szúrnak,
engem is kínoznak, mert befelé is nőnek. Észre kellett volna
térítenie egy szuggesztív pofonnal.
- A fejlődésnek ezt a fokát nem sikerült elérnem.
- Sohase ütött meg nőt?
- Nem tartom alkalmas eszköznek kínos helyzetek felszámolására.
Annak ellenére, hogy biztosan gyors megoldás.
Mindenesetre sokan állítják, hogy az akaratátvitel hatásos eszköze.
- Az lesz a vége, hogy megnevettet a citromos humorával.
- Elégedett lennék magammal, ha sikerülne.
- attól tartok, sikerülní fog. Lépésről lépésre győz le.
- Miért kellene legyőznöm?
- Kettő közül az egyiknek győznie kell.
-Kitől tanultaezt a bölcsességet?
- Senkitől saját szerzemény. Tapasztalatokból leszűrt
következtetés. maga sokat tart a tapasztalati konklúziókról.
- mylyen tapasztalatokból vonta le a következtetést, hogy
két ember kapcsolatában az egyiknek le kell győznie . . .
- Mindig én szoktam győzni. Mindig örültem a győzelmeimnek,
nem is untam meg a dicsőségemet, de mindig
arra vártam, hogy egyszer majd jön valaki, aki engem győz
le, és én boldog leszek, hogy legyőzött. Lesz végre egy ember,
aki imponál nekem. Mielőtt férjhez mentem, azt hittem
a férjemről, hogy imponálni fog. El túdta hitetni a szövegével,
hogy így lesz. Aztán odakerültem az ügyvédi
munkaközösségbe, ahol tudták rólam, hogy ki vagyok, és
kik állnak mögöttem, a munkaközösségünk tetves elnöke
mégis meg merte kockáztatni, hogy kikezdjen velem. Azt
hitte, olyan egyszerű falat leszek, mint a gépírólányok, akikhez
hozzászokott. Én készítettem elő egyik ügyét, elhívott
az otthoni irodájába, hogy ott fejezzük be, és én nem gyanakodtam,
amig ott a lakásán meg nem vadult az ostoba
állat. Annyira elvesztette a fejét, hogy ölelgetni próbált.
Akkor is én győztem, tettlegesség nélkül, néhány gúnyos
szóval. Nem is tudom, miért meséltem el az esetet a férjemnek.
Idegesíteni se akartam vele, a magam tisztességét se
akartam illusztrálni, a munkaközösség elnökét se akartam
bemutatni. Csak úgy elmondtam. este volt, legyen valami
téma. Végíghallgatta, megváltozott a színe, elkezdett
fel-alá menetelni a szobában, még egy káromkodással is
szeplőt ejtett a stílusán, aztán lassan visszatért a logikájához,
és didaktikusan levezette nekem vagy inkább saját
magának, hogy semmi értelme bemenni a munkaközösségbe,
és felelősségre vonni az elnök urat, mert az elnök úr
nyilvánvalóan sokkal dörzsöltebb annál, hogy elárulná magát,
egyszerűen és a legnagyobb nyugalommal letagadná a
dolgot, majd pedig a bizonyítékok után érdeklődne, és
ilyen esetben bizonyítékot produkálni . . . Mire abbahagyta
a járkálást, logikusan megmagyarázta magának, hogy nincs
mit tennie, utána pedig megdicsért engem, hogy karakán
voltam. Akkor felfordult a gyomrom. Nemcsak azért, hogy
megdicsért, pedig az ilyen dicséret magában is elég egy kiadós
hányáshoz. Azért lett hányingerem, mert nekem álmomban
se jutott volna eszembe, hogy ő vonja felelősségre
vagy pofozza meg a tetves elnökünket, és ha ezt akarta volna,
én akadályoztam volna meg. De hogy egy ember, aki
hozzám tartozik, és aki imponálni is akar nekem, hosszas
meditációval célszerűtlenségi elméletet dolgozzon ki . . .
Akkor döbbentem rá, hogy én addig oda se figyeltem erre
az emberre, és attól fogva figyelni kezdtem, és rájöttem,
hogy kicsinyes, fontoskodó, fontolgató, körültekingető,
bizonytalan . . . Csak ezt nagyon kevesen veszik észre, mert
okosabb, mint a legtöbb ember, akik között forog a kifogástalan
modorával, a figyelmességével. Ö az, aki precízen
emlékszik, hogy mit mondott a főosztályvezetője tavaly november
tizenkilencedikén délután . . . Na, ebből elég, bánom, hogy elmondtam.
- Ülök itt maga mellett, érzem ezen a szöveten át is a karja
melegét, az ujjai is melegek és a tenyere is meleg a libabőrös
karomon. Innen a hegyről és innen maga mellől szép a
Duna, pedig ott lent olyan, mint az élet. Érzem, talán mindig
sejtettem is, hogy maga valamiképpen fölötte van az
életnek, mert fölényben van a sok kis tisztességtelen emberrel szemben, hiszen . . .
- Nem vagyok én fölényben senkivel szemben.
- Kötelességének érzi, hogy tiltakozzon. Ha hagynám
vagy provokálnám, elkezdené bizonygatni, hogy csak azért
különbözik másoktól, mert nem tör a lehetségesnél többre,
nincsenek méltánytalan igényei, ezért aztán meg se környékezhető.
De én nem hagyom, és nem is provokálom,
hogy ilyeneket mondjon nekem, mert én tudom, hogy hiába
született valaki szerénynek, és hiába neveli valakí objektív
önértékelésre magát, ezzel együtt is el lehet bukni, ha
jön a kísértés. De maga olyan, ezt szuggerálja az egész lénye,
hogy aki azzal állítana be a szobájába vagy akárhol a
közelébe, hogy megkörnyékezze magát, hozzá se merne
fogni az ajánlatához, mert maga körül nem lehet nem megérezni
a becsület erőterét. Mint egy fantasztikus regényben
az erőtér védőpajzsa . . . A maga erőtere a becstelent taszítja,
a becsületest és a jobbra áhítozót vonzza. Ezért vonzott
engem is, már akkor, amikor nem ismertem még, csak az
írásait ólvastam, mert én is áhítoztam, mert ha valaki anny i
kicsinyes és nagyvonalú tisztességtelenséget lát, mint én
láttam már otthon is, később a férjem mellett is és általában
az életben, jóformán egyebet se láttam eddig, ezért kerestem,
kutattam olyan ember után, aki mellett mindig friss levegőhöz juthatok . . .
- Túlzásokra hajlamos kislány maga . . . Ilyen alkattal
nem a joghoz szoktak vonzódni.
- Túlzásra hajlamos . . . Rendben van, elfogadom. De
nem törvényszerű-e, hogy éppen az ilyen alkatú ember keresi
az eszközt is a szándékaihoz? Amióta én az eszemet
tudom, mindig túlfejlett érzékenységgel reagáltam minden
igazságtalanságra. És ami a legérdekesebb, sohase elsősorban
az engem érintő igazságtalanságokra. Már az óvodábanis
így volt, hogy sohase attól dühödtem meg, ha engem bántottak,
hanem ha például egy erősebb gyerek vett el egy
játékot egy gyengébbtől, vagy ha az egyiket nem szidta össze
az óvónéni, ha becsinált, de a másikat meg is verte. Én üvöltöttem
a Hölik Mari helyett, hogy miért verte meg az óvónéni,
mert az óvodánk gyári óvoda volt, a munkásgyerekek
pedig nem üvöltősek, megszokták otthon, hogy gyakran
elcsattan egy füles, hát én üvöltöttem a Hölik Mari helyett,
mire én is megkaptam a magamét az óvónénitől, mert ő
meg ideges volt, nem győzte a dupla gyereklétszámot. Magam
miatt már nem üvöltöttem, hanem otthon elmondtam,
hogy az óvó néni ártatlanul verte meg a Hölik Marit, az
apám logikája viszont rögtön arra kapcsolt, hogy engem is
megraktak, és mivel akkor már ő volt a gyár pénzügyi főnöke,
másnap intézkedett, hogy rúgják ki az óvó nénit. Nem
a Hölik Mari miatt, hanem énmiattam. Nem tudtam felfogni,
hogy miért nem a Hölik Mari miatt kellett és miért
nem a többi negyven megvert gyerek miatt kellett elmennie
az óvó néninek, miért énmiattam. Érthetetlen volt az öt-
éves eszemnek, hogy miért kellett így lennie, de nem tudtam
megfogalmazni magamnak, hogy miért igazságtalan,
ami történt. Később is, már az általános iskolában, még később
pedig a gimnáziumban szintén sok konfliktusba keveredtem
az igazságérzetem miatt, és tizenöt éves koromban
eldöntöttem, hogy jogász leszek.
- Hivatalból kínlódni a konfliktusok miatt . . .
- Kínlódni, de abban a reményben, hogy ismerem az
ígazság érvényesítésének eszközeit, megtanultam forgatni
ezeket a fegyvereket, és néha győzök is velük. Ezért volt
nagy a csalódásom mindjárt a kezdet kezdetén. Ugy mutatták
be a kollegát, hogy a legképzettebb büntetőperes jogászok
egyike, vele mehettem a tárgyalásra, aminek már ismertem
az anyagát. Öt vádlott volt, az egyik ártatlan, és ennek a
felesége úgy bízott a nagynevű kollegában, mint az istenben,
hogy fel fogja mentetni a férjét. A nagynevű kollegám
pedig elkésett a tárgyalásról, és amikor berohant és odaült
mellém, odahajolt hozzám, és súgva megkérdezte tőlem,
mondja Gabi, kit is képviselek én . . .
- Később találkozott más nagynevű kollegákkal is, akiket
ugyanígy nem az ügy, hanem csak a pénz érdekelt.
- Igen, és be is fogtam a szám, de a gyomrom háborgásának
nem tudtam parancsolni. A munkaközösségünk elnöke,
akiről már beszéltem magának, ugyanolyan nagy-
nevű, mint az előbb említett kollega, de még aljasabb néhány
fokkal. Ha nem személyesen tapasztalom, nem hiszem
el, hogy úgy is lehet, ahogy ő csinálja, ugyanis abból indul
ki, hogy havonta bizonyos összegnél többet nem érdemes
hivatalosan keresni, mert a többlet zöme úgyis elmegy adóba.
Ezért nem is vállal el első kérésre egyes ügyeket, kertelés
nélkül megmondja az ügyfélnek, hogy nem óhajtja az
üggyel önmagát csak terhelni, az államkasszát viszont gazdagítani.
Az ügyfelek pedig mindig gyorsan megértik, hogy
mi a járható út, megállapodnak az ügyvéd úrral egy bizonyos
összegben, ami után az ügyvéd úr majd adózni fog,
ez az összeg szerepelni fog az adminisztrációban is, de a nagyobbik
összeget közvetlenül az ügyvéd úr kezéhez kell leszámolni.
Az igazságérzetem háborog, ennyi telik tőlem.
Mivel bizonyíthatom, hogy mennyit fizet a fél hivatalosan
és hányszorosát dugja az ügyvéd zsebébe? Mivel bizonyíthatom,
hogy a szóban forgó kollega huszonnyolcezret vagy
harmincötezret keresett a múlt hónapban, de csak nyolcezer
után adózott? Ebben a levegőben csak fulladozni lehet
vagy alkalmazkodni hozzá. Mint azok az őshalak, akik alól
kiszáradt a tenger, és addig próbálgatták az evolúciónak
nevezett kínlódást, amíg a kopoltyújuk átalakult másmilyen
légzőszervvé. Hány pusztult el, amíg egynek sikerült? Én,
ha át akarnék alakulní, egy lennék az elpusztuló sok közül.
Nem alakulok át. Elpusztulni így is lehet.
Reflektorfény vágott be a kocsi ablakán. Öreg, köhögő
Wartburg állt be a Mercedes mellé parkolóhelyre. Fél tucatnyi
férfi és nő kászálódott ki belőle. A lány észre se vette
őket, a félrészeg vihogást, a kiabálást se hallotta.
- Magához akarok tartozni. Maga mellett levegőhöz jutnék,
tiszta levegőhöz, legalább abban a közegben, ami csak kettőnkből áll.
Az egyik kapatos nő odatétovázott a Mercedeshez, és benézett
az ablakon. Tatár begyújtotta a motort, visszafaroltatta
a kocsit, hogy rákanyarodjon az útra.
Gabi félrehajtotta fejét, úgy nézte a mozdulatait.
- Hová megyünk?
- Még nem tudom.
- Vigyen haza . . . Fázom.
- Fáradt.
- Nem vagyok fáradt. Maga mellett soha. Maga mellett
én vagyok és én leszek mindig a megtestesült frisseség.
Örök jókedv fáradhatatlan figyelem. Elfeledkezett, hogy
Tatár lefelé kormányozza a szerpentinen a kocsit, odabújt
hozzá. - Én leszek a szenvedély. Maga egész életében arra
várt, hogy valaki szenvedélyesen szeresse, és hiába várt erre
a szenvedélyes szerelemre, hiába várt, amíg engem meg nem látott.
Visszadőlt az ülése támlájához. Behunyta szemét, arca
nyugodt volt, mintha álmában beszélt volna.
- Magát sohase szerették szenvedélyesen. Talán nem is
tudja, mit jelent ez a szó. Én se tudnám, ha nem ismerem
meg magát. A szenvedély olyan, mint egy pokolgép. Bizonyára
mindenkibe be van építve. Nem órára és percre és
másodpercre időzítve, hanem egy másik ember megjelenésére
beállítva. Eddig nem jött senki, akitől felrobbant volna
bennem ez a programozott bomba. Amióta szerethetem
magát, tudom, mi a szenvedély. Megláttam, ott volt mellettem,
megszédültem, mert éreztem, hogy maga is megszédült
tőlem. Magában is felrobbant a szenvedély, mert
életében először érezte, hogy szenvedélyesen szeretik. Eddig
is szerették, de nem fenntartás nélkül, ahogy én. Soha
senki nem tette fel az életét arra, hogy szereti magát.
- Elég volt, Gabi - Nem szabad megengednie, hogy ez
a lány eljusson Olga nevéig. - Ennek semmi értelme.
- Van értelme! - Gabi hangja hűvös, kemény lett. - Mindent
tudokmagáról. Sok mindent megéreztem, amit pedig
nem, hát megtudtam. A napokban találkoztam egyik barátjával . . .
Rá kellett néznie a lányra. Azóta se nyitotta ki a szemét.
Behunyt szemmel hazudik. Hazudik. Most először, de hazudik.
- Hogyan találkozhatott volna akármelyik barátommal?
Az én barátaim meg az a világ, ami magát gyötri . . . nem
találkozhatott egyik barátommal se.
- A világ, amely engem gyötör . . . Jól mondta. Ennek a
világnak arra is vannak eszközei, hogy alkalmasint magát,
vagy ha nem, hát valamelyik barátját is meggyötörje. A társaság . . .
Mégse hazudott . . . Tatár félreállt a kocsival az út szélére.
Hogyan eshetett ki a fejéből, hogy Kelemen Bandi azt mondta . . .
- Kelemen doktorral találkozott.
- Kelemennek hívják? Nem jegyeztem meg a nevét. Belgyógyász
a hegyen, a tüdöszanatóriumban.
- Igen. Vele találkozott. Bandi említette, hogy rólam is
esett pár szó. De nem több. Bandi nem fecseg.
A lány elmosolyodott, de a szemét ettől se nyitotta ki.
Egyetértően ingatta a fejét.
- Jól mondta. A barátja nem fecseg. De szereti a barátait,
köztük magát is, így aztán egyetlen rossz szót se tűr el Tatár Mártonról.
És ha egy nő kitanulta, hogyan kell rafináltan fogalmazni,
szépeket mondani egy Tatár nevű kormánytisztviselőről, de a szép szavak
között elhelyezni egy félreérthető jelzőt is . . .
Ha egy nő elég okos ahhoz, hogy ne egyenesen faggatózzon az irányban,
ami érdekli . . . Igy a maga barátaiból is azt lehet kiszedni,
amire kíváncsi vagyok. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy néhány szóval
megkérdőjelezzem Kelemen doktor előtt a maga nimbuszát.
- Bandi nem fecsegett!
- Én is ezt állítottam. Nem fecsegett, de megerősített
engem mindabban, amit úgyis tudtam. - A lány szeme kinyílt,
vékony keze rámarkolt a volánra. - O, hát miért nem
vallja be, hogy magányos? . . . Az a legszörnyűbb magány,
ha ketten vannak ebben a magányban, olyanok ketten, akik
kénytelenek egymáshoz tartozni. Ha nem kénytelenül tartoznának
össze, nem lenne magányos egyik sem! Olga nem
is magányos. Ö nem, ő boldog. De maga . . .
Most kell elhallgattatnia. Most, de hiába, száraz a torka, hiányoznak a szavak.
- Olga szereti magát, de nem szenvedéllyel, Olga nem
ismeri, mi a szenvedély, belőle hiányzik az önpusztító akarás,
amivel én . . . én önmagammal akarom körülfonni,
hozzám kötözni magát, ha bele kell pusztulnom ebbe a szenvedélybe, akkor is . . .
-Ne hajszolja bele magát . . . Hagyja abba! Holnapra restellni fogja . . .
A lány élesen nevetett.
- Hiába játssza a józant! Hiába akar csillapítani! Védekezik,
mert fél, megrémült az én akaratomtól, pedig közben
boldog is ettől a forróságtól, melegszik benne, olyan
szerelmet érez, amire mindig vágyakozott! Eddig mindig
csak magát akarták megtartani, most végre először érzi,,
hogy maga is meg akar tartani valakit. Engem, ó drágám,
hát félni kell ettől? Szokatlan ez a szédülés, de nekem is
szokatlan, nekem is ijesztő, én mégis behunytam a szemem,
és belevetettem magam ebbe a szerelembe . . .
A lány szája engedelmes volt, aztán erőszakos volt, és újra
engedelmes és újra erőszakos. Lélegzetét visszafojtva csókolt,
fogai gyengédek voltak, ahogy macska szorítja fogai
közé a kölykét. Szinte csak percek múlva fogyott el a lélegzete.
Álmos, párás szemmel nézett körül.
- Hát itt vagyunk?
A Cervantes utca sarkán esti bogarak sokasága keringett
a higanygőzlámpa tojásdad üvegburája körül.
- Felmegyek. Sietni fogok. Éppen csak átöltözöm.
Tatár az órájára nézett:
- Hová kell mennie?
A lány szeme csodálkozóra tágult.
- Átöltözöm, és elmegyünk valahová. Meglátja, szép leszek.
Nem vall szégyent velem.
Tatár leállította a motort. Érezte, hogy megduzzadt és kicserepesedett a szája.
- Nem vihetem el sehová, Gabi. Ma este nem.
- Miért nem? - A lány hangja hitetlen volt. - Hiszen
- Egy gyerek hangja, egy gyereké, aki biztosan számított
a kívánsága teljesülésére. - Együtt egy egész este . . .
- Ma nem lehet, Gabi.
- De miért nem? Ha nincs magánál elég pénz . . . És
nem is kell drága helyre mennünk. És nekem is van pénzem, kisegíthetem.
Megsimogatta a lány vékony kezét.
- Nem erről van szó. Haza kell mennem. Kilencre feljönnek
a barátaim, tízkor pedig Olga telefonál Bécsből.
- Nem igaz!
- Miért mondanám . . .
- Nem igaz Most találta ki Fél . . . - Keserűen próbált
elmosolyodni, de a szája rándulása kitörni készülő sírásról
árulkodott. - Nem . . . Nem kell félnie. Olyan helyre
is mehetünk, ahol nem találkozik ismerősökkel.
- Ne bonyolódjon bele buta feltételezésekbe. Az igazat
mondtam. Kilencre jönnek a barátaim . . .
- Tízkor telefonál a felesége. Maga pedig ott áll haptákban a telefon mellett . . .
- Gabi . . .
- Nem illik hozzám ez a szöveg, ezt akarta mondani. Nem
érdekel! Egyedül vagyok, magával akarok maradni. Ez az
első estém így szabadon. Jogom van hozzá, hogy magával
töltsem. A barátai majd észreveszik, hogy nincs otthon.
Olga pedig majd hívja később vagy holnap . . . Ne hagyjon
itt, nagyon kérem, ne!
- Nem tehetem.
A lány szeme még mindig hitetlenül fürkészte az arcát.
Mintha abban reménykedett volna, hogy mégis van megoldás.
- Figyeljen ide, kislány . . .
Nem is mozdult, nem akart hozzányúlni, a lány mégis hátrahőkölt.
- Nem érdekelnek a magyarázatai. Nem fogja belém beszélni,
hogy a barátai és a felesége . . . Miért fontosabbak
ők mint én? Mit csinál a barátaival ma este? Mondja meg, mit csinálnak?
- Együtt leszünk. Ahogy szoktunk. Iszunk, és mindenki
elmondja, amit érdemesnek tart elmondani.
A lány kidugta a nyelvét, és idegesen körülnyalta a száját.
- Részvénytársaság a barátaival és az alkohollal. Én nem
leszek ennek a részvénytársaságnak a kültagja.
Gyors mozdulattal rántotta előre a hátsó ülésről a kézitáskáját.
Mintha ettől is elfáradt volna, ölébe esett a karja.
- Próbáljon okosan gondolkozni, Gabi.
- Nem. Én maradok egyedül. Ehhez nincs szükségem se
a magyarázataira, se az okos gondolkozásra. - A kocsi ajtaja
nesztelenül nyílt ki. - Menjen. Várják.
Csak az ujja hegyével támaszkodott neki egy pillanatig
a kocsi oldalának. Rögtön kihúzta magát. Lassú léptekkel
indult el a járdán. A higanygőzlámpa fényében vékonyabbnak
látszott, mint nappali világításban. Hosszú árnyéka félkört
írt le körülötte a köveken, mint az óramutató.
Kiszállt a kocsiból és a lány után indult. A harmadik lépése
kijózanította. Hűvösnek érezte a homlokát. Odanyúlt.
Verejtékcseppek lapultak a haja tövénél.
A dolgozószobában csak az állólámpa világított. Az íróasztal
mögül folyatta szét álmosító fényét.
Deák félig fekve ült az öblös fotelban. Hosszú lábait
messze maga elé nyújtotta. Észrevette, hogy maradt még
egy kevés konyak a pohara alján. Beöntötte a szájába.
Zakariás Berci barna képe csaknem belemosódott a szobasarok
félhomályába. Alig hallhatóan fütyült valami tétova
dallamot a fogai között, de mindjárt abba is hagyta.
Fekete szeme Kelemen ősz feje felé fordult.
- Hiszel az álmokban?
Az orvos értetlenül nézett rá. Hosszú szempillái nagy
árnyékotvetettek a szemére.
- Eddig még sose érdeklődtél . . .
- Most érdeklődök. - Az autószerelő türelmetlenül mordult rá. - Hiszel?
- Nem. Miért, te hiszel?
- Tegnap óta hajlok rá, hogy higgyek.
- Öregszel. - Símon ledobta a heverőre katonazubbonyát
és leült mellé. - Vagy nagyon ráérsz. Mitől jött rád ez
a hóbort? Álmokban hinni . . .
- Nem mondtam, hogy hiszek. - Az autószerelő feldobott
egy cigarettát, és a szájával kapta el. - Tegnap éjjel azt
álmodtam, hogy fáj a gyomrom, és amikor felébredtem, tényleg fájt.
Az alezredes odadobta neki a gyufáját.
- Én a helyedben inkább a töltött káposztában hinnék.
- Kelemenhez fordult. - A barátod - mutatott visszahajlított
hüvelykujjával az autószerelőre - tegnapelőtt nálunk
vacsorázott. Töltött káposztát rendelt, Klárí kénytelen volt
töltött káposztát főzni. Mi lett volna, ha bikákkal álmodik,
és ébredéskor ott is állnak az ágyánál a bikák? - Ránézett
az ajtóra. - Hol van Tatár ennyi ideig?
- Tőle te rendeltél valami harapnivalót - mondta Kelemen.
- Nem töltött káposztát kapsz, nem lesznek nyomasztó álmaid.
Simon is az ajtóra nézett.
- Ki van készülve a fiú.
Zakariás Berci olajos fényű szeme szigorú volt.
- Tatár nem szokott kikészülni.
Kelemen ősz feje feléje fordult. Látszott, hogy nincs
kedve megszólalni. Mégis kimondta.
- Most a szabályt erősítő kivételes helyzetben leledzik.
Kikészül, mert nem érti, mi történik vele.
Deák ülő helyzetbe húzta magát a nagy fotelban. Az
autószerelő észrevette, hogy megmozdult.
- Mindjárt megszül egy cinikus megjegyzést.
Deák lassan megrázta a fejét.
- Ez a nő nem azért kell Tatárnak, hogylefeküdjön vele.
Ha csak azért kellene, habozás nélkül áldásom adnám.
Az alezredes visszavette gyufáját az autószerelőtől. Meggyújtott
egy szálat, hagyta égni, aztán elfújta, és letette Deák
elé a hamutartóba.
- Te láttad azt a lányt . . .
- Láttam . . . - Deák bosszúsan rántott egyet a vállán.
- Meddig láttam? Amíg elhajtottam mellettük. Szép. Vagy
talán nem is szép. A szeme, azt nem felejtettem el.
- Milyen a szeme? - kérdezte Kelemen.
Deák tanácstalanul húzta fel a szemöldökét.
- Nem tudom. Hiába mondom el. Lefestheted a virágot,
de mi lesz az illatával? Annak a lánynak olyan szeme van . . .
Elhallgatott. Jól sejtette, az ajtó rögtön kinyílt. Előbb
egy tálca jelent meg, aztán Tatár is.
- Amit találtam - mondta. - Kolbász, hideg főtt csülök,
téliszalámi, retek. - Bocsánatkérő fintor mozdult az arcán.
- Vegyétek és egyétek.
Simon előbb a tálcára nézett, aztán a karórájára. A hajózó
stopper negyed tizenegy után három percet mutatott.
- Késik a bécsi hívás - mondta.
Tatár a konyakjáért nyúlt, s közben megnézte az óráját.
- Tegnap . . . - Mindjárt el is hallgatott, mert a szomszéd
szobában megcsörrent a telefon. - Előbb kellett volna
emlegetnünk. Egyetek . . .
Átment a másik szobába. Felvette a kagylót. A női hang
kérdésére elismételte a telefonszámot.
- Bécs keresi a számot, kérem . . .
- Kapcsolja, kisasszony.
A másodpercek hosszúak voltak. A konyaktól forró volt a torka és száraz.
- Halló, Budapest . . . - A bécsi telefonoskisasszony
hangja nem várt válaszra. A membrán búgása megváltozott.
- Halló . . . Olga. Izgatott a hangja, de nem ideges.
- Itt vagyok. A fiúk is itt vannak . . .
- Fáradt a hangod, drága.
- A telefon torzít . . . Hogy sikerült?
- A kedved szerint, A jóslatod szerint. Örülsz?
- Kell kérdezni? Örülök, és várom, hogy már itthon legyél.
- Én is várom, hogy otthon legyek. Meg . . . - A membrán
tisztán közvetítette Olga gyors lélegzetét. - Félek is.
Halk, rövid nevetést erőltetett ki a konyakos torkából.
- Mitől félnél?
- attól . . . attól, hogy mire megyek haza.
Le kell nyelnie a torkából az ideges szorítást.
A készülék visszhangosan zümmögött a fülébe . . .
- Miért nem szólsz már?
- Mit mondhatnék egy nem éppen felnőttes szövegre?
- Valami vicceset. Esetleg azt, hogy ne fessem az ördögöt a falra.
- Nem jobb, ha azt mondom, hogy várlak?
- Ha nem azért mondod, mert attól tartasz, hogy elkésem.
- életre kellene pofoznom a humoromat, hogy bekapcsolódjak
a gondolatmenetedbe. Inkább arra kérlek, ne pazarolj
időt fölösleges gyerekségekre.
- Még három nap . . .
- Néhány órával kevesebb. Három és fél órával.
- Igen . . . Kösz, hogy kiszámítottad. Ha ilyen pontosan tudod . . .
A membrán szavakat közvetített, és a szavakra feleleteket
kellett mondania. A nyitott ablakon olajfák illata lopózott
be a szobába. Nehéz, fárasztó, telített illat. Ahogy néha
a szavak is nehezek, telítettek. A központ már bontott, le is teheti a kagylót.
Később a telefon már a helyén volt. Ült mellette és nézte.
Furcsa, nem is emlékszik, mivel fejezték be.
Megmozdult, hogy visszamenjen a dolgozószobájába.
Az ajtón túl Zakariás Berci mély hangja morgott valamiről.
Igen, Olga azt mondta, azzal köszönt el, hogy csókolja a fiúkat . . .
- Üzenet? - kérdezte Simon a többiek helyett is.
- Kaptok valami meglepetést. Folyékony alakban, a palackon márkás címkével.
- Brávó - Deák nevetése erőltetett volt. - Szeretem a
márkás meglepetéseket . . . Mikor érkezik Olga?
- Három nap múlva, mondtam már.
- Harmadnapon . . . - Zakariás Berci nem mondta végig, amit mondani készült.
I gazad van, Tatárt kegyetlenül megviselte ez a nap és ez az
éjszaka. Hajnalig ébren forgolódott. Hajnalban még látta
a nyitott ablakon át, hogy keletről már szürkül az ég. Valamivel
később aludt csak el. Az idegeibe épült reflexek
mégis időben ébresztették, két perccel előbb, hogy a heverő
mellett aszőnyegen megcsörrent volna az óra. Feje
nehéz volt, nem az italtól és nem is a kevés alvástól. A fürdő-
szoba tükréből meggyötört, szomorú arc nézett vissza rá.
Hideg vízzel tusolt, sokáig permetezte a fejét, hagyta végig-
csurogni a bőrén a vizet, amíg fázni nem kezdett. Dideregve,
gondosan borotválkozott, talán gondosabban is,
mint máskor. Erős kávét főzött, de csak a felét itta meg.
Gyomrában görcsös rándulásokat érzett. Konyakot vagy
valami még erősebb szeszt kívánt a gyomra, de alkohollal nem ülhet volánhoz.
Mit kellett volna tennie tegnap? - kérdezte újra, ki tudja
hányadszor este óta. Vajon nyugodtabb lenne-e, ha tegnap
este színészi pózzal maga nyitja ki a kocsi ajtaját, ezzel a
gesztussal kényszerítve Gabit, hogy szálljon ki, és tűnjön
el? A megtévedt, de alapjában hűséges férj ilyetén póza
- gondolta kesernyés fintorral - sokak szemében hatásos
mozzanat egy tanulságokkal megtöltött filmben. A megtévedt,
de alapjában hűséges férj ítélkezik, és vele ítélkezik
a feleséggel rokonszenvező tiszta lelkű közönség. Az önző
ř és gátlástalan csábító szirénhangjai csak addig voltak hatással
a megtévedt, de alapjában hűséges férjre, amíg a nő
aszájára nem vette a néző rokonszenvétől övezett feleség nevét . . .
Ezt kellett volna tegnap eljátszania a Cervantes utca sarkán?
Nem tudott szabadulni Gabi egyetlen mondatától. Én
maradok egyedül. A filmszalagra fényképezett melodráma jó-
érzésű nézőjének fogékony lelkéből erre a mondatra feltételes
reflexként fakadna fel kérdések egész sora: vajh kényszerítette-e
a megtévedt, de alapjában hűséges férj a csábítót,
hogy dobja ki a hites urát? Kérte-e egyáltalán a megtévedt,
de alapjában hűséges férj a nőt, hogy egyedüllétre
kárhoztassa magát? Kapott-e ez a nőszemély legcsekélyebb
mértékű biztatást is a megtévedt, de alapjában hűséges férjtől
arra vonatkozóan, hogy van esélye a győzelemre ebben
a játszmában? Keltett-e reményeket a megtévedt, de alapjában
hűséges férj olyan irányban, hogy amennyiben az őt
környékező démon felrúgja a házasságát, végtelen perspektívák
tárulnak ki kettejük kapcsolata előtt? Ha pedig mindezekre
a kérdésekre nemleges a válasz, mi jogon siránkozik
egyedülléte miatt a csábító? Mindeme kérdésekből összetákolt
erkölcsi piedesztáljától a jóérzésű mozinéző gondolatban
megveregetné a megtévedt, de alapjában hűséges férj
vállát vagy tomporát, és ha alkalmasint a férfinemhez tartozik,
arra gondolna - hazafelé tartva a moziból hitvese oldalán
- hogy ha valami csoda folytán alkalma adódna
örömmel vigasztalná a csábító vampot szomorú egyedül-
létében, mondjuk este hatig vagy fél hétig, hogy még időben
hazaérjen meleg otthonába, ahol várja a papucs, a házi-
kabát, a kiadós vacsora és a televízió esti műsora után a
megérdemelt alvás az enyhén izzadságszagú családi ágyban.
A kávé maradéka már hideg volt, mégis megitta. Beidegzett
mozdulatokkal öltözött, de az ujjai bizonytalanul
mozogtak, amikor megkötötte a nyakkendőjét. Felcsatolta
a karóráját, felvette a zakóját, eltette az öngyújtóját, cigarettát
vett magához, bezárta a lakást, és lement a lépcsőn.
Mielőtt elindította a kocsit, megnézte az üzemanyagmérőt,
majd a második utcasarkon megállt a benzinkútnál, és teletöltette
a Mercedes tankját. Nem türelmetlenkedett a csúcsforgalomtól,
nem tolakodott át egyik kocsisorból a másikba,
fegyelmezetten elsőbbséget adott, ahol kellett, de így
is már negyedórával a munkakezdés előtt íróasztalánál ült,
és gépiesen előkészítette a napi teendőit. Reklámfilmet lehetne
forgatni róla, bemutatni a megfontolt, pontos, szolid
külsejű állampolgár reggelét, premier planba hozva fegyelmezett
arcát, nyugodt tekintetét íme egy férfiú, akire
bízvást építhet a társadalom, íme, a példás közhivatalnok,
aki ezen a napon is ugyanolyan precízen fogja teljesíteni
kötelességeit, mint minden más munkanapon, nem halasztja
holnapra, amit ma kell végeznie, nem nyújtózik tovább,
mint ameddig a takarója ér, járt utat járatlanért el
nem hagy, s mivel a szem a lélek tükre, a tükrön pedig át
nem lehet látni, senki se tudja erről a példás küllemű és kiegyensúlyozott
viselkedésű állampolgárról, hogy felelőtlenül
kereste a találkozást egy lánnyal, felelőtlenül rákényszerítette
azt a lányt, hogy ne térjen ki a találkozás elől,
felelőtlenül - bár az ilyenkor szokásos szavak nélkül tudomásul
vétette vele, hogy beleszeretett, ismételt jelentkezésével
-felelőtlenül megerősítette a lányban a hitet, hogy
távlatot remélhet, felelőtlenül belehajszolta ezt a kettős játékra
képtelen lányt a döntésbe, hogy megszabaduljon a
férjétől, és így a felelőtlen cselekedetek egész sorával vált
felelőssé a tegnapi mondatért "Én maradok egyedül." Nem
mentegetőzhet, hogy nem sejthette, milyen gyúlékony
anyaghoz közeledik, előre tudnia kellett, s ha nem is tudta,
érezni mindenképpen érezte, hogy Gabi félelmetes energiákkal
van tele, hiszen ha nem érezte volna benne ezt a töltést,
nem is hatott volna rá ez a lány, ahogy egyetlen nő se
mindeddig, mert minden eddigi kísértésből hiányzott ez a
kivédhetetlen energiasugárzás. Nem mentheti fel magát,
nem is mentegetheti magát nem Gabitól függött, hanem
tőle, hogy újra találkoztak, nem Gabi kényszerítette ki a
csókjaikat, minden impúlzus tőle indult Gabi irányába, a
lány egyebet se tett, mint védekezni próbált, kitérni, eltünni
az ő hatóköréből. Nem hagyta eltűnni, nem hagyta
vísszavonulni, nem hagyta védekezni Gabit.
Állt a szobája ablakában, és a Dunát bámulta, amíg a titkárnője
rá nem kopogott. Aranka felolvasta a névsort, akik
bejelentkeztek erre a délelőttre, s Tatár ettől megkönnyebbült.
Legalább délelőtt nem lesz egyetlen szabad perce se
felelősséggel kimondott szavak és felelősen meghallgatott szavak árnyékolják
a fejében - legalább délig - az önvád és a bizonytalanság agyáramait.
Negyed kettőkor csukódott be az ajtó a fogadónap utolsó
vendége mögött. Aranka bekapcsolta és az ablak felé irányította
a ventillátort, hogy a lapátok légárama megindítsa
kifelé a cigarettafüstöt. Talán azt akarta még kérdezni, várjon-e
valami utasításra, de mielőtt kimondhatta volna a
kérdést, ijedten meredt rá Tatárra.
- Mi baja? Olyan sápadt . . . Beteg?
- Semmi bajom. Nem hiszem, hogy sápadt lennék.
- Én csak látom . . . Rossz ránézni magára, Tatár elvtárs.
- Nos, hogy ne lásson rémeket, Aranka, hagyjon itt engem,
és nézze meg a blokkját, ki keresett telefonon, kell-e visszahívni valakit.
- Csak Pietri főorvos kérte, hogy hívjuk vissza.
- Ám fogjunk hozzá.
Aranka fejcsóválva vonult vissza:
- Remélem, megvizsgáltatja magát.
Az íróasztalon két-három perc múlva jelzett a készülék.
- Pietri doktor - mondta Aranka.
Átvette a vonalat.
- Megtört a jég - mondta a főorvos. - Jutka megkért,
intézzem el, hogy beszélhessen magával.
- Mikorra menjek?
- A betegek most fejezték be az ebédet - mondta Pietri.
- Juditot felmentem a csendes pihenő alól. Akármikor jöhet, Tatár elvtárs.
- Húsz perc múlva ott leszek.
De mielőtt elindulhatott volna a kórházba, a titkárnője
frissen kézbesített levelet tett le az asztalra. A levélben értesítették,
hogy - amint erről már áprilisban megállapodtak
vele - négy nap múlva Strasbourgba kell utaznia a nemzetközi
jogásztanácskozásra, és ott az év elején megjelent tanulmánya
alapján "Szocialista törvényesség - szocialista
közerkölcs" címmel kell előadást tartania. A vízumok elintézése ügyében
- hangzott a levél utolsó mondata - haladéktalanul küldje át az útlevelet.
Visszaadta a levelet a titkárnőjének.
- Intézkedjen, Aranka, hogy küldjék át az útlevelemet.
Amíg lement a lépcsőn, arra gondolt, hogy három nap
múlva, amikor Olga megérkezik, jóformán csak annyi idejük
marad, hogy elköszönjenek egymástól.
vízöntő
A kórház kertjében ültek le egy-egy piros-fehérre festett fonott nádszékre.
Judit világoskék, rózsaszín virágmintás köpenykéje rövid
volt, félig se takarta hosszú combját. Sűrü, csaknem
derékig érő, fényesre fésült haja világosabb barna volt, mint
az anyjáé. Elöl úgy igazította, hogy csaknem a szemöldökéig
elfedje magas homlokát. Szív alakú arca sápadt volt a
szobalevegőtől, de nem beteg-fehér. Duzzadt száját is az anyjától
örökölte - állapította meg Tatár. Hosszú szemöldöke szintén anyai örökség.
Se zavart, se idegességet nem vett észre a lányon. Judit
nyugodtan ült vele szemben. Két kezét az ölében nyugtatta,
egyiket a másikkal takarva, nehogy Tatár észrevegye, hogy
rágja a körmeit. Ami történt vele, arról csak a nyakán fehérlő
géz árulkodott. Furcsa fehér gallérként rejtette el a
kötés a gégemetszés forradását.
- Ha nem tudom, hogy maga Madaras Judit, nem ismertem
volna meg. Amikor először láttam, nem hasonlított a
mostani Madaras Judithoz.
Várta, hogy erre szóljon valamit a lány, de judit hallgatott,
összeszorította duzzadt száját, és a sötétkék szeme is
elutasítóan hideg maradt.
- Több időt is tölthetne a napon, kislány . . . Hamarosan
vége a nyárnak, ki kell használni, ami még maradt belőle.
Az időjárás-szakértők azt jósolják, hogy korán jön az
ősz ebben az évben.
Juditmegmozdult. EllenségesennézettbeleTatárszemébe.
- Azért tetszett jönni, hogy meteorológiáról társalogjon velem?
Tatár elmosolyodott. Kedve támadt, hogy megsimogassa
a lány sűrű, fényes haját. A saját lánya is lehetne . . .
- Maga akart beszélni velem, kislány.
- Mert többször is üzenni tetszett a főorvos úrral, hogy beszélni akar velem.
- Amit akkor kérdeztem volna, már nem időszerű. A barátjának
az alibijéről lett volna szó, de az most már érdektelen.
A lány csodálkozó szeme feléje fordult.
- Miféle alibi?
- Amikor a barátja otthagyta magát Balatondiósdon a
bajban, meglehetősen ideges volt. Ugy is mondhatnám,
hogy elvesztette a fejét a fiatalember. Rémült volt, menekülni
akart, nyomtalanul eltűnni, mielőtt maga értesíthetné a rendőrséget.
A lány szája kinyílt. Ajkai aprókat rándultak, mintha
előbb hangtalanul formálta volna meg a szavakat.
- Miért . . . miért értesítettem volna . . .
- Mert a barátja a saját logikája szerint arra gondolt,
hogy maga csak egyféleképpen reagálhat arra, amit ő csinált.
Ripityára törte a szoba berendezését, a tulajdonos lánya
azonnal a rendőrséghez fordul.
- Tudnia kellett, hogy én nem . . .
- Hogy mit tudott, vagy mit nem, most már szintén kevéssé
érdekes. Mondja, emlékszik egyáltalán, hogyan távozott a srác?
A lány újra hangtalanul formálta meg a szót, mielőtt kimondta.
- Elrohant.
- Miután rázárta magára az ajtót, kislány.
- Rám zárta?
- Igen.
A sötétkék szempár valahová messzire nézett.
- Rám zárta.
Tatár cigarettát vett elő. Időt kell engednie ennek a gyereknek,
hogy végiggondolhassa, amit eddig hallott. Rágyújtott
és karikát fújt az első szippantás füstjéből.
Judit észrevette a füstkarikát. Nézte, amíg szét nem foszlott.
- Tessék elhinni, hogy nem akartam a rendőrségre . . .
- Erről engem nem kell meggyőznie. Inkább arra próbáljon
visszaemlékezni, ott volt-e még a fiú, amikor maga
nekifogott, hogy jóllakjon altatóval.
A lány szemében gyanakvás jelent meg. Gyorsan felelt.
- Nem. Nem volt ott.
- Biztos ebben?
- Biztos vagyok. Nem hagyta volna. Tessék elhinni . . .
- Elhiszem. Eszerint ebben a tekintetben igazat vallott a
barátja. Tehát . . . otthagyta magát a romok között, kulcsra
zárta az ajtót, elmenekült, föltehetően teljes pánikban.
A Szigony vendéglő elől elkötötte egy olasz állampolgár
gépkocsiját, hogy minél nagyobb egérutat nyerjen. Az is
biztonsággal föltehető, hogy egy ilyen gyakorlatlan autóvezetőnek
szokatlanul gyors volt az Alfa Romeo. Nem
csoda, hogy nem jutott messze vele. Balatonkenese határában
elütött egy öregembert, aki az út szélén baktatott, ettől
még inkább megrémült, elvesztette az uralmát a gépkocsi
fölött, és nekirohant egy fának.
A lány duzzadt ajkai szétnyíltak, és újra hangtalan szavakat formáltak.
- Mit akar mondani, kislány?
- Nem lehet . . .
Tatár rámosolygott.
- Nyugalom, nem halt meg. A kocsi tisztességesen összegyűrődött,
de ő csak a karját törte, és a homlokát verte bele
a szélvédő keretébe. Még az eszméletét se vesztette el. Behúzódott
az országút mentén a kukoricásba. Nagy fájdalmai
voltak, ott akart meglapulni, amíg valami megoldás
jut eszébe. Éppen csak arról feledkezett el, hogy a homlokából
folyik a vér. A vérnyomok vezették el hozzá a rendőröket.
Akkorra már csaknem elvesztette az eszméletét.
Bevitték Balatonalmádiba, úgy-ahogy rendbe hozták. Azzal
a mesével akarta megmagyarázni a bizonyítványát, hogy
kiugrott a vonatból, de szerencsétlenül ért földet, így tört el
a karja. Talán még ma is tagadja a kocsilopást és a gázolást.
Legutóbbi értesülésem szerint még mindig ragaszkodík
hozzá, hogy a maga vallomásával igazoljon alibit, Jutka.
Elhallgatott. A lány kezét nézte. Judit mereven markolta a fonott szék karját.
- Az segítene rajta?
- Ugyan, kislány . . . A fiatalembernek ez az utolsó szalmaszál.
Áltatja magát. Nem meri belátni, hógy ha maga
igazolná is az alibijét, ez a vallomás nem bírna bizonyító
erővel. A kocsiban talált vérnyomok, ujjlenyomatok . . .
A lány a cigaretta füstjét követte a szemével.
- Hogyan kell alibit igazolni?
- Sehogy Ebben az esetben sehogy Majd, a rend kedvéért,
egy nyomozó meg fogja kérdezni magától, hány
óráig tartózkodott magával együtt a balatondiósdi villában
Borbély András. Maga feleljen a legjobb emlékezete szerint.
Most ne törődjön ezzel.
Judit tétován ingatta a fejét.
- Nem tudom, mikor rohant el. Eszembe se jutott akkor,
hogy megnézzem, hány óra. Nem tudom - Szeme tanácstalanul
nézett valahová a levegőbe. - Én akkor . . .
- Válla előreernyedt. Tanácstalan szeme megint ellenségessé
hidegült. - Okosabban tették volna, ha nem avatkoznak
belém. - Belenézett Tatár szemébe. - Azt híszi,
szobrot érdemel, hogy nem hagyott átkorcsolyázni a nihilbe?
Belemosolygott a lány ellenséges szemébe. Ujra kedvet
érzett, hogy megsimogassa a haját.
- Kár lett volna magáért. Ugyanis az a véleményem, hogy
a csinos lányokat nem ritkítani, hanem szaporítani kell.
Maga pedig tetszik nekem, Jutka. Elfogadnám a saját gyerekemnek.
- Kösz. Vegyem megtiszteltetésnek? - Már csak a hangja
volt ellenséges, szeméből lassan tűnt a gyanakvás. - Tartsam
szerencsémnek? - Megrázta a fejét. - Túl fiatalnak tetszik
lenni ahhoz. Három lányt is mutathatnék az osztályból,
akiknek ilyen korú szeretőjük van, mint . . . ahány éves
körülbelül tetszik lenni.
- Minden elismerésem az övék.
A lány szeme láthatatlan, távoli pontot nézett a levegőben.
- Lecsukták?
- A barátját? Még nem.
- Mennyit kap?
- Nem tudom. De ha érdekli, kiszámíthatom, hogy megközelítően mennyit . . .
A lány szeme mereven nézte a láthatatlan távoli pontot.
Ujra mozgott a szája, de időbe telt, amíg meg is szólalt.
- Nem érdekel. - Elfutotta szemét valami nedvesség.
Észrevette, önmagára bosszús apró rándulás mozdult a
szája sarkában. Nagyra nyitotta a szemét, hogy gyorsabban
száradjon. - Én se érdekeltem őt. Kutyát is tarthatott volna
helyettem, az is csodálta volna . . .
- Maga csodálta ezt a srácot?
- Bátornak hittem.
- Most már nem hiszi?
- Ö se hitte, hogy merek meghalni. Igazoljam neki azt az
alibit. Hogy azt higgyék, nem ütötte el az öregembert . . .
Felkelt a fonott székből.
A magasban fehér csíkot húzott maga után egy szuperszónikus
repülőgép. Meredeken, hangtalanul fúrta magát felfelé a levegőben.
- Én bevallanám, hogy elütöttem. Legalább lecsuknának.
Ott nem kell semmivel se törődni. Ott . . . - A lány
félhangosan dobta ki magából a szavakat. Mintha elfeledkezett
volna Tatárról. - Nem akarok elmenni innen. - Megfordult,
hogy a kórház magasba nyúló épületére nézzen,
de a szeme Tatáron akadt meg. - Nehogy azt tessék hinni, hogy becsavarodtam . . .
- Itt biztonságban érzi magát, ezt akarta mondani, kislány?
- Kösz, hogy helyettem tetszik fogalmazni. - Judít szeme
újra ellenségesen nézett rá. - Ettől kapok mindig kiütést.
Apu is mindíg helyettem fogalmaz, mert úgy rövidebb, ha
ő fogalmazza meg, időt takarít meg, ha helyettem beszél.
- Duzzadt szája lebiggyedt. - El tetszene fogadni a saját
gyerekének . . . Klasszikus ötlet. De nem hihetetlen. Nagyon
hasonlítani tetszik az apuhoz. Logikus, hogy a lényem
apai szimpátiát indukált.
- Miben hasonlítanék az édesapjához?
A lány végigmérte.
- Fehér ing, drága anyagból, szolidan modern mintázatú
nyakkendő, drága anyagból, az öltöny angolszövet, szintén
drága anyag, a cigarettája is drága, bár az apu bolgárt
szív, ez meg amerikai . . . Mind hasonlít . . .
- Tipikus egyed az establishmentből.
A lány szeme állta a tekintetét.
- Az öniróniája is, mint az apué. Biztosan nem tetszik elzárkózni,
az apu se zárkózik el, ha megkérem, hogy kínáljon meg a cigarettájából.
- Örömmel, kisasszony.- Elővette az öngyújtóját. - Parancsoljon, hölgyem.
A lány rágyújtott, és utána is megnézte az öngyújtót.
- Ronson. A legdrágább öngyújtó, amit kapni lehet. Mint
az apunak. Tulaidonképpen minden adva van ahhoz, hogy
ugyanolyan apám legyen, mint az igazi. Az örökbefogadásnak
nincsenek gyakorlati akadályai. Illetve . . . Sofőrje van?
- Nincs.
Judit mosolygott. Tatár cseppnyi oldódást érzett a mosolyában.
- Füstbe ment a perspektívám. Nincs sofőrje. - Amilyen
váratlanul jelent meg valami barátságos fény a mosolyában,
ugyanolyan gyors hirtelen el is tűnt. - Kivel tetszik
neveltetni, ha nincs sofőrje?
A csönd sokáig tartott, de nem volt benne feszültség.
Közben észrevette, hogy a lány nem szívja le a cigaretta-
füstöt. Ahogy figyelte, arra is gondolt, hogy amilyen kislányosan
üde az arca, olyan koravén időnkint a szeme.
- Tehát - kérdezte, hogy véget vessen a hallgatásnak -
elengedhetetlen feltétel, hogy sofőröm legyen?
A lány tűnődve bólintott.
- Elengedhetetlen feltétel. Alapvető feltétel. Meghatározó
feltétel. Conditiorine qu~ non . . .
- Latint is tanult, Jutka?
- Igen, latint is tanultam. Szerettem tanulni a latint. Meg
is tanultam mindent. Szerencsére latinból nem kellett érettségizni,
mert ha kellett volna, hiába koncentráltam volna,
hogy el tudjak bukni latinból, nem tudtam volna annyira
koncentrálni, hogy elhúzzanak. Franciából is több energiámba
került, hogy elhúzzanak, mintha jelesre akartam
volna menni belőle. Latinból egyáltalán nem lett volna esélyem.
Tatár visszaült a fonott székbe, és rákönyökölt a térdére.
Erre eddig nem gondolt . . . Ez a gyerek szándékosan bukott
meg az érettségin. Csak el ne rontson most mindent a kérdésével.
- Ha akarattal bukott meg az érettségin, akkor nem értek
egy tényezőt az egyenletből. Miért mondta az édesapjának,
hogy az érettségi biztos elfogultsága miatt . . .?
- Miért tetszik érdeklődni erről?
- Mert ellentmondást gyanítok ezen a ponton.
- ha ha ellentmondás van?
- Föl kell oldani.
- Különben nem kapok kakaót vacsorára?
- Jutka, ide engem maga hívott. Ezzel felhatalmazott,
hogy megkérdezzem, ami érdekel. Legalábbís eddig ebben a hitben ringattam magam.
- És nem tetszett elálmosodní a ringatástól? - A lány
olyan mozdulattal nyúlt a torkához, mintha meg akarta
volna lazítani a gézt. Ahogy ujja a kötéshez ért, valami
eszébe jutott. Ránézett Tatárra. -Pardon szegény fejemnek.
Megfeledkeztem, hogy jó magaviselettel tartozom életem
megmentőjének. Ne tessék szabadkozní, nem változtatna a földrajzi helyzetünkön.
- Nem szabadkozom, csak éppen közlöm, hogy semmi
szerepem nem volt az élete megmentésében. Az életét és
ezt a szép nyakravalót - pillantott a lány nyakára tekert
gézre - egy barátomnak köszönheti. Biztosíthatom, mindkettő
jól áll magának. Az élete is, ez a fehér kötés is.
- Ugy szelídít engem, mint szegény ember az egyetlen bolháját.
- Önkritikának szánta a hasonlatot?
- Lehet. Bár az anyu biztosan kellemetlenebbnek tart a bolhánál.
- Alaptalanul?
- Nem. Eleget keserítettem. Miattam kénytelen állandó
jelleggel cukrozni az életét. Pedig már régen elromlott az
ízérzéke. Már csak hiszi, hogy mindenki édes, aki nem én vagyok.
- Azokra az emberekre gondol, akik az édesanyja társaságát alkotják?
A lány messze nézett a levegöbe. Megint hangtalanul
mozgott a szája, mielőtt megszólalt.
- Társaság . . . Mindenféle emberek, akik halálosan unják
egymást, de már képtelenek meglenni a kollektív unalom
nélkül. Összeülnek, mint az ENSZ, magasröptű sódert
híntenek egymás szemébe, és mindenki mindenben
igazat ad a másiknak. Esetleg rálicitál a másik véleményére,
ha rosszat kell mondani valakiről. Eljárnak a színházi premierekre,
hogy legyen témájuk a másnapi kollektív unalomhoz,
de csak a szünetben figyelnek oda a szövegre, mert
ott kell felcsípni legalább egy állatian eredeti megjegyzést
a darabról, valamelyik sznob kinyilatkoztatását, amit másnap
úgy adnak tovább, mint a saját sziporkájukat, hogy
aki csak hallja, elbágyadjon a gyönyörtől, pedig mindenki
tudja, hogy a szöveg lopott holmi, már a színházi sznobok
is szellemi zsebtolvajlással jutottak hozzá.
- A maga édesanyja nem ezért jár premierekre.
- Ismeri az anyut?
- Ismerem, és azt hiszemnem alaptalanul feltételezem,
hogy ő oda is figyel a színpadra.
A lány szembefordult vele. Vizsgálódó szemmel nézte.
- Jobb, ha tőlem tetszik megtudni, hogy a színházi premiereken
két színpad van. Az egyiken a színészek játszanak,
a másikon a nagyérdemű közönség. A színészek színpada
poros deszkákból és poros díszletekből van, a premierek
közönségének a színpada a foyer, a büfé, a lépcsők és a folyosók.
Tessék egyszer megérdeklődni az anyutól, melyik
színpad izgatja intenzívebben? Ha olyan napon tetszik
meglepni a kérdéssel, amikor meteorológiai frontátvonulás
van, ennek hatására esetleg őszinte feleletet tetszik kapni
tőle. Frontátvonulástól ugyanis fejfájása van, a fejfájástól
pedig mer dühös lenni. Másokra is, önmagára is. Frontátvonuláskor
szoktam abban a megtiszteltetésben részesülni,
hogy az anyu veszekedés formájában szóba áll velem. Ha
reggel bemondja a rádió a meteorológiai frontot, előre boldog
vagyok, hogy az anyu veszekedni fog velem. Amíg
volt bennem türelem, ugyanúgy bekarikáztam ezeket a napokat
a kisnaptáramban, mint a menstruációm napjait. De
nem pirossal, hanem zölddel, mert a zöld a remény színe,
és ilyen napokon mindig remény gyúlt a lelkemben az anyu
emberré válását illetően. Ugyanis jobb, ha azt is tőlem tetszik
megtudni, hogy az anyu nem igazi ember, hanem egy
robot, aki megtévesztően hasonlít az alacsonyabb rendű élő emberekhez.
- Ott tartottunk, hogy a színháznak két színpada van.
- Szíves elnézését kérem. Kizökkentem, mint a Hamletben
az idő. Igen, két színpad van, és az anyu a fontosabbik
színpadon alakít, a lépcsőkön és a büfében és a foyerban,
ahol a divatbemutató zajlik. Az anyut mindenhol körül-
csodálják, ugyanis erkölcsi kötelességem írásban adní, hogy
az anyu zseniálisan öltözteti magát, és nem megy el kétszer
ugyanabban a szerelésben színházi premierre vagy hangversenyre.
A szünetben az anyu előbb leszüreteli a siker
szőlőfürtjeit, és ha ezzel végzett, learatja az előző premieren
hintett vetését, ugyanis az előző premieren viselt szerelésének
a pontos mását egy hét múlva már tizenketten hordják
a premier hölgyközönségének létszámából, tekintet nélkül
arra, hogy a testükön kívül az egyéniségüket is fedi-e az
anyu-féle szerelés. Van például az anyu társaságában egy
teltkarcsúnak jellemzett hölgy, foglalkozását tekintve főosztályvezető,
elhivatottságát tekintve pedig vezérigazgató,
és annyi zsírt hord magán, hogy ha kiolvasztanák, fedezné
egy átlagos parasztcsalád évi szükségletét, ő már négy nap
múlva követi az anyu példamutatását, nagyvonalúan eltekíntve
attól, hogy úgy illik rá az anyu méreteihez tervezett
szerelés, mint Kínára az albán szolidaritás.
- Nem hiszem, kislány, hogy maga egyszer is írigykedett
volna az édesanyja sikereire.
- Akkor már ketten nem hisszük. Ugyanis én szeretek gyönyörködni az anyuban . . .
A lány észrevette, hogy hangya mászik a meztelen bokáján.
Odanyúlt, a hangya útjába tette az ujját. A hangya rámászott
a körmére. Ovatosan húzta vissza a kezét. Hüvelyk-
ujja rágott körmén a hangya ide-oda forgolódott.
- Nekem valamikor . . . - A lány úgy nézte a hangyát,
mintha hozzá beszélne. - Talán hétéves voltam, másodikos,
igen . . . - Mosoly helyett apró rángás mozdult a szája
sarkában. - Biztosan tetszik ismerni azt a viccet, hogy a
gyerekek egymásnak dicsekednek a játszótéren. Az egyik
azt kiabálja, hogy én vagyok Gagarin, a másik, hogy ő a
Maugli, a harmadik, hogy ő az Ivanhoe. A legkisebb, amikor
rá kerül a sor, elkiáltja magát: én vagyok az apám . . .
Hát amikor én másodikos voltam, hétéves, az iskolában
mindenkinek meg kellett mondania, hogy ki az ő példaképe.
Én azt mondtam, hogy az én példaképem az anyu.
A tanítónéni megkérdezte, hogy miért, és én azt mondtam,
hogy azért, mert az anyu gyönyörű és az enyém. - Lefújta
körméről a hangyát, és nézte, hová hull, de nem találta
meg a szeme. - Pedig már akkor se volt az enyém, csak
még nem fogtam fel a tényállást a hétéves eszemmel.
Felnézett a magasba, ahol már oszladozott a repülőgép fehér páracsíkja.
- Ha öltözködött, mert készült valahová, én mindig izgalomba
jöttem, és berohantam hozzá, hogy segítsek neki.
Keze ügyébe akartam adni mindent, de nem hagyta, hogy
segítsek, mindig ideges volt, én pedig sohase azt adtam
a kezébe, ami éppen kellett volna neki. Aztán ki is tiltott
az öltözködésből. Akkor már csak a nagy sminkelő
tükörnél ülhettem mellette, néztem, hogyan csinálja meg a
színházi arcát és a kártyázó arcát és a követségi arcát és a
kormányfogadásra való arcát, és úgy mozgattam a nyelvemet,
ahogy ő dolgozott az arcán a rúzzsal és mindenféle
más termelőeszközzel. ami ott volt a sminkelő tükör asztalán,
de itt is idegesítette a jelenlétem, vagy inkább, hogy
mindig kérdezgettem, hogy mit miért csinál, és a sminkeléstől
is száműzött. Nem bőgtem, mert nekem az is elég volt
az eufóriához, ha legalább akkor láttam két percig, amikor
az előszobában felvette a kabátját vagy a bundáját, legalább
addig gyönyörködhettem benne, amíg az előszoba-
tükörben még egyszer minőségellenőrzést tartott, mielőtt
az apu vagy valaki más feladta rá a kabátot vagy a bundát.
Ne tessék kinevetni érte, de kiskoromban még azt is megcsináltam,
hogy ha az anyu nem volt otthon, bevittem magammal
a szobába a fésülködőköpenyét, mert abban a köpenyben
benne volt minden illata. És ha egyedül vagy az
apuval elment este, én sohase akartam elaludni, mindig meg
akartam várni őket, amíg hazaérnek, néha sikerült is, hogy
nem aludtam el, ébren voltam kettőkor vagy háromkor is
és kirohantam eléjük, amikor meghallottam, hogy nyílik
az előszobaajtó. Mindig újra elhitettem magammal, hogy
az anyu mesélni fog a buliról és a tündökléséről, pedig sohase
mesélt, mindig fáradt volt, és ettől énrám volt ideges,
nem is tudom, hányszor kellett összeszidni, amíg megértettem,
hogy nekem éjjel aludnom kell, különben reggel az
anyu nem tud életre rázni. Pedig nem is ő szokott ébreszteni
reggel, hanem amíg kisebb voltam, addig Pakots úr, a sofőr,
később pedig, hogy nagyobb lettem, Róza néni, a házvezetőnő,
mert az anyu reggel is hajrázott, az anyu mindig
olyan, mint egy versenyló a finisben, illetve versenykentaur
nőnemű alakban, mert ő a lovas és a ló egy személyben.
Csak azt nem tudtam megfejteni magamnak, hogy a kollektív
unalomra miért van mindig ideje, énrám meg miért
nincs soha ideje. Ha vendégek voltak nálunk, az anyu olyan
kedvesen bánt az egész kollektívával, mintha nem is unta
volna őket, az idegességét arra tartalékolta, hogy ha majd
én szólok hozzá, nyakon öntsön vele. És azt se értettem
hogy a rendelőben is minden betegével aranyos, türelmes
kedélyes, azokkal viselkedett úgy, mintha az anyjuk lett
volna, nem velem. Én akármit mondtam neki, mindig az
volt a válasz, hogy fordulj Róza nénihez, fordulj Pakotshoz.
Nehezen táplálódott belém, hogy ne őhozzá menjek, hanem
Róza nénihez forduljak és Pakots úrhoz forduljak, de lassan
megszoktam, hogy ne őhozzá rohanjak, hanem Róza
nénihez forduljak és Pakots úrhoz forduljak. Ha az iskolában
beírtuk az ellenőrzőbe, hogy másnap úttörőruhában
kell iskolába menni, ezt se az anyunak mutattam meg, hanem
Róza néninek, mert Róza néni tartotta fejben az iskola
által a szülőhöz intézett üzeneteket, Róza néni készítette ki
az úttörőinget, nyakkendőt, szoknyát, derékszíjat, Róza
néni adott pénzt, ha be kellett fizetni valamit, de csak a gimnáziumig,
attól fogva Pakots úr lett a gyámom. Ha tetszik,
most meg lehet lepődni attól, hogy a szülői értekezletekre
is Pakots úr járt el az anyu és apu helyett, és a tanáraim
olyan tisztelettel beszéltek vele, mintha ő lett volna a szülő,
és Pakots úr úgy is viselkedett, mintha ő lett volna a szülő,
olyan komoly méltósággal képviselte jó szüleimet a gimnáziumban,
mint az angol alkirály Viktória királynőt Indiában.
Pakots úr élvezte, hogy köztisztelet veszi körül,
biztosan tükör előtt gyakorolta be a tekintélyes viselkedést,
hogy méltó legyen a szülőkhöz, akiket képvisel, és egy idő
után felfedeztem, hogy az apu mozdulatait is utánozza, például
ahogy az apu így néha a halántékához nyúl, azt is utánozza,
ahogy az öltözködésében is az aput utánozza, mert
ha nem tetszik tudni, közölhetem, hogy Pakots úr mindig
olyan vasalt, mintha skatulyából húzták volna ki, sokszor
elegánsabb is, mint az apu, mert Pakots úrnak legtöbbször
csak annyi a dolga, hogy felhúzza a kesztyűjét és oda vezesse
a kocsit, ahová az aput vinni kell, az apunak viszont
dolgoznia kell, amíg Pakots úr semmit se csinál. Pakots úr
mindezek folyományaként majdnem olyan elegáns, mint a
Simon Templar, csak valamivel kevésbé zseniális, mint az
Angyal. Pakots úr csak két hiányérzet miatt elégedetlen
néha. Az egyiken nem lehet segíteni, ugyanis azt szeretné,
hogy én szólítsam őt Pakots elvtársnak, de erre nekem nem
jár rá a nyelvem. A másik hiányérzete, hogy néha unja a sok
várakozást, de ezen bizonyos fokig segít, hogy járhat bevásárolni,
járhat szülői értekezletre, járhat mindent elintézni,
amihez nem feltétlenül kell az apu vagy az anyu. Kisebb
koromban ő vitt moziba is engem, de ahogy megnőttem,
a mozi kiesett a feladatai közül. Most már a szülői
értekezletek is kiesnek, Pakots úr törheti a fejét, mit helyettesítsen
be a szülői értekezletek helyébe. Csaknem elfelejtettem,
hogy Pakots úr egy időben kísérletet tett, hogy eltúlozza
magát, ugyanis egyszer csak kitalálta, hogy ő majd
mindennap megnézi a házi feladataimat, hogy rendesen
megcsináltam-e minden leckét. Meg is sértődött, amikor
nem hagytam, hogy elharapóddzon. Másfél órán át meg
volt sértődve, de akkor kiengeszteltem, megmutattam neki
egy matekpéldát, hogy nem tudom felállítani az egyenletet,
ettől kiengesztelődött, és gyorsan közölte, hogy most nem
ér rá, és elsöpört a kocsival.
- Igazán nem tudta megoldani azt a példát?
- Már nem emlékszem. Ha nem tudtam megoldani valamit
vagy nem értettem valamit . . . Tessék megkínálni még egy cigarettával.
Odanyújtotta a lánynak a cigarettásdobozt. Rágyújtottak.
- Az édesapjához se fordulhatott? Legalább matematikai elakadáskor . . .
- Az apu . . .
A cigarettafüst megköhögtette a lányt.
- Az apuval ugyanúgy jártam, mint az anyuval, csak másképpen.
A suliban a srácoktól hallottam még régen, hogy
egyik is, másik is mindig az apjával értekezik, mert általában
mindent az apáktól kell megkérdezni, hát én is így döntöttem.
Ez még szintén kiskoromban volt, hat-hét-nyolc-
éves koromban, de talán nem is ilyen huzamosan. Ha elkaphattam
otthon az aput, én is elkezdtem ostromolni kérdésekkel,
hogy ez miért és az miért és amaz miért, és a miért
miért, ugyanolyan gyerek akartam lenni, mint a többi, ha
engem nem vitt is az apu sétálni, mint a többieket. Az apu
mindig hozzákezdett, hogy megmagyarázza, és nem is volt
ideges, hogy megzavartama munkájában, ugyanis mindig
úgy adódott, hogy akkor rontottam be hozzá, amikor éppen
tele volt mindenféle munkával az íróasztala de erről
nem én tehettem, hiszen mindig tele volt munkával otthon
is az íróasztala, ha pedig nem, akkor vendégek voltak, illetve
ő nem volt otthon. Eskü alatt is vallhatom, tessék elhinni,
hogy az apu mindig türelmesen elkezdett magyarázni,
mindig megvolt benne a jó szándék, hogy végig is
mondja, amit elkezdett, de valahogy sohase sikerült neki,
hogy kitartson a jó szándéka mellett, mindig abba kellett
hagynia valami miatt, amit elkezdett, és akkor azt mondta,
hogy várj csak, van jobb megoldás is. És akkor vagy behivta
Pakots urat, vagy csak másnap küldte el a könyves-
boltba, és ha történetesen tegnap arra kértem, hogy meséljen
nekem a tűzhányókról, akkor másnap megkaptam az idevonatkozó
könyvet, és ha arra kértem, hogy meséljen nekem a
tengerről, mert ő már látott tengert, én pedig akkor még
nem, másnap öt könyvet is kaptam a tengerekről, külön
egy könyvet a csend világáról, ahogy a könnyűbúvárok
fényképezték, külön egy könyvet a tengeri halászatról és a
Golf áramlatról és még a Kon-Tiki-expedícióról is. Minden
témáról kaptam az aputól egy megkezdett magyarázatot
és több könyvet. És ha valamelyik könyvben nem értettem
valamit, és bementem hozzá, hogy magyarázza meg,
kaptam egy másik könyvet, ami majd megmagyarázza. Biztosan
tudta az apu, hogy én tulajdonképpen egy kis gonosz
vagyok, énnekem nem is az kell, hogy meséljen vagy magyarázzon
nekem, hanem az kell, hogy időt szánjon rám,
átlátott rajtam az apu, nem hagyott gonoszkodni, finoman
nyesegette le a jellemem önző kinövéseit, mint egy okos
kertész a buta növény vadhajtásait . . .
Valahol a kerítésen kívül kutya ugatott, dühösen, mintha
ingerelték volna. A lány elhallgatott, és az ugatás irányába figyelt.
- A legtöbb gyerek a játszópajtásaival kárpótolja magát szólalt meg Tatár.
- Én is igyekeztem, amíg Róza néni hagyta. Róza néni
ugyanis a világon csak egyetlen gyereket tudott elviselni
ez a gyerek én voltam. Róza néninek arany szíve van, bár
erről még egyetlen ékszerész se adott írást. Engem imád,
de rajtam kívül minden más gyerek piszkos és hazudós és
falánk és lopós. Ugyanis az osztálytársaim és a gyerekek az
utcából úgyanolyanok voltak, mint én, de engem az öreglány
naponta háromszor átöltöztetett, őket meg nem öltöztették
át, és ha valaki berúgta a labdát a virágágyba,
egyik se vállalta, hogy ő volt, nehogyRóza néni hazazavarja,
és ha nekem kihozta az uzsonnámat, mindegyiknek
adtam belőle, és beszaladtam újat kérni, és a játékaimat is
sokszor megvámolták, de ez is csak Róza nénit izgatta.
Egyenkint koptatta le rólam a játszótársaimat. Mire észbe
kaptam, már egy se volt.
A kutya még mindig dühösen ugatott a kerítésen kívül.
Judit elmosolyodott, de a mosolyától még szomorúbb lett az arca.
- Volt kutyám is. Hosszadalmas felvilágosító munkával
megagitáltam az öreglányt, ő meg az anyut, hogy ha már
gyerekek nem jöhetnek hozzám, legalább egy kutyám hadd
legyen. Kilencéves voltam. Vetettek nekem egy pulit, Pakots
úr választotta ki, Bundi volt a neve, aranyos volt, de
ha játszani kezdtem vele, megbolondult az örömtől, mindent
összeterelt a lakásban, szőnyeget, párnákat, cipőket,
kesztyűket, lábtörlőt egy csomóba, hiába mondtam neki
mindig, hogy Bundi, állítsd le magad, mert téged is elbocsátanak,
mint a gyerekeket, az is lett a vége, Róza néni és
az anyu nem bírta tovább cérnával, felmondtak a kutyámnak,
kárpótlásul az anyutól fényképezőgépet kaptam, az
aputól pedig novemberben, amikor a Bundit elvitték, magnót
kaptam, de a magnóhoz rádió is kellett, karácsonyra azt
is megkaptam. A magnó igazi Grundig volt, az apu hozta
Frankfurtból, a rádió pedig Philips, azt Bécsből hozta az
apu, de egyszer se magnózott velem, és ha felvettem valami
állati klassz zenét, és le akartam játszani neki, akkor vagy
úgy hallgatta meg velem, hogy közben hússzor megnézte
az óráját, vagy csak éppen belehallgatott, vagy azt mondta,
hogy nem ér rá, majd máskor. Sokat beszéltem rá a magnóra,
egyszer tartottam egy előadást arról, hogy a Hidvégi
Bellának az édesapja ugyanolyan elfoglalt ember, mint az
enyém, de mégis csinál annyi időt magának, hogy minden
vasárnap beülteti a Bellát az autóba, és felmennek a Norma-
fához vagy kimennek az Állatkertbe, vagy elviszi Bellát a
pálvölgyi cseppkőbarlangba, de Róza néni meghallotta a
szöveget, megkérdezte, mit akarok vele, mondtam, hogy
karácsonykor odateszem a tekercset a karácsonyfa alá, hogy
az apu csak saját magának játszhassa le. Erre az öreglány
sírógörcsöt kapott, hogy én apaszomorító vagyok, nem is
érdemlem meg azt a nagy jóságot, amit kapok a szüleimtől,
minden más gyerek boldog lenne, ha feleannyira kényeztetnék,
mint engem, rossz gyerek vagyok, elkényeztetett és
követelőző, és ha nekem állatkert kell és pálvölgyi csepp-
kőbarlang és Normafa, akkor szóljak Pakots úrnak, ő elvisz
mindenhová. Én meg csak hallgattam a siránkozását
és a rádióból a tánczenei koktélt, és nem mondtam neki,
ahogy nekem nem a cseppkőbarlang és nem az állatkert kell,
hanem az apu, ez az öreglánynak úgyis afgán lett volna.
aAztán meguntam, hogy tovább nevelje a jellememet, és a
jelenlétében letöröltem a szalagról mindent, amit az apunak
üzentem volna. Nem akartam elbőgni magam, bőgés ellen
leghatásosabb a szemtelenség, megérdeklődtem tőle, boldog-e,
hogy letöröltem a szöveget, erre jött a második felvonás,
hogy az ő szeretetét se hálálom meg. Elkezdtem
bömböltetni a rádiót, az öreglány kirohant, egyedül maradtam,
és már nem lehettem senkivel szemtelen, magammal
hiába szemtelenkedtem volna, hát elkezdtem bőgni, és
közben írásba adtam magamnak, hogy többé soha nem fogok
panaszkodni még saját magamnak se.
-Tízéves volt?
- Tizenegy.
- Az édesapja akkoriban dolgozott a kandidátúsi diszszertációján.
Részt vett több fontos külföldi tárgyaláson.
- Igen. Az apu mindig fontos dolgokat csinál. Az apu
az egész országért dolgozik. Az apu a magyar államot képviseli
külföldön. Az apuról született a közmondás, hogy
mindig azt a lovat nógatják, amelyik jól húz. Az apuról
született az a közmondás is, hogy nincs az a megrakott szekér,
amire még egy szál szénát rá ne lehetne rakni. Nem kívánt rész törlendő.
A lány szembefordult vele. Belenézett a szemébe.
- Tessék nekem megmondani . . . van szeretője?
Meglepte a kérdés, de az idegei fegyelmezetten kivédték
a meglepetést. Vigyázott rá, hogy lassan mozduljanak az
arcizmai, és ahogy elmosolyodik, úgy csinálja, ahogy egy
gyerekes kérdésen szokás elmosolyodni. Hazudni fog ennek
a gyereknek. A szó mindennapi értelmében Gabi nem
a szeretője. Nem a szeretője, mert valahogy több annál.
A bőrében az idegek most is érzik a lány testét, ahogy hozzá-
simul, a hegyes, feszes mellét, hosszú combjának ruganyos izmait.
- Nincs szeretőm.
Meggyőző volt a hazugság. Látni ennek a gyereknek a
szemén, hogy elhitte. Egy bólintással mindjárt meg is erősítette, hogy elhiszi.
- Az apunak van szeretője. Vagy ha nem, hát volt. Arra
a nőre jutott az idejéből. És ha egyre jutott, jutott más nőkre is.
- Azt hiszem, téved, kislány.
- Nem tévedek, mert ismerem a tiszteletre méltó hölgyet.
Már nem jár hozzánk, ha az anyu vacsorát ad, kártyázni se
jár hozzánk, azóta nem jár, hogy az apu szeretője lett. Lehet,
hogy jó ízlésből nem jár, lehethogy rossz lelkiismeretből.
Bomba nő. A kultúrkapcsolatokat ápolja. Megközelíthetetlen
mindenki számára. Kivéve azokat, akiket ő
akar megközelíteni. Például az aput. Erkölcsös is. Olyan erkölcsös,
mint egy éjszakai mulató. Én észrevettem, hogy
ráhajtott az apura. Az anyu nem vette észre. Illetve úgy tett,
mintha nem venné észre. Vannak dolgok, amiket jobb nem
észrevenni. Az anyunak volt oka, hogy ne vegye észre. Nekem
nem volt okom, én észrevettem. Pedig ügyesen álcázták
magukat. Aki így tud álcázni, mint ők, akár partizán
lehetne Vietnamban. Persze, itt kényelmesebb.
- Ez a szöveg nem illik magához, kislány.
- Tudom. A téma se illik hozzám. Az se illett, hogy azon
a bizonyos napon nem fogtam be a fülem, amikor hallottam,
hogy Pakots úr szabadnapot kapott az aputól. Az se
illett, hogy nem fogtam be a szememet, amikor a villamosból
láttam, hogy az apu ül a volánnál és a csaj ül mellette,
és a keze az apu térdén volt. Zugló felé hajtott az apu a
kocsival. És nekem azt se illene tudnom, hogy a csaj Zuglóban
lakik, mégpedig egyedül, mert elvált asszony.
- Mindebből semmi sem következik, Jutka.
- Ahogy gondolni tetszik. Az apu biztosan szívességből
fuvarozta haza a csajt, akinek, szegénynek, aznapra nem
jutott szolgálati kocsi, és nem volt pénze taxira, de még
villamosra
se. Igy tetszett gondolni. Most már én is így gondolom,
mert hajlok én az okos szóra és nevelhető vagyok.
Tetszik látni, máris temetők nyugalma árad belőlem. - Csodálkozóra
nyitotta a szemét. - Kérdezhetek valamit?
- Éspedig?
- Tessék nekem megmondani, miért éppen a temetőkben
van csend? Akik ott oszladoznak, azoknak már nincs szükségük
nyugalomra, mégis az ő nyugalmukra vigyáz mindenki,
a temetőben mindenki halkra fogja a hangját, pedig
a hullák már nem neurotikusak, idekint pedig mindenki ordít,
pedig az élők nem süketek, de annál neurotikusabbak. Miért van ez?
- Érdekes a kérdése, kislány. Nos, rugaszkodjunk neki
egy gyors eszmefuttatásnak. Azt hiszem, abból kell kiindulni,
hogy az emberiség fejlődésének végtelen folyamatában
az elmúlt évezredek alatt elért eredmény, miszerint eljutottunk
a holtak tiszteletéig, nem lebecsülendő haladás.
Ha a mózesi időktől számítjuk a holtak tiszteletét, ez esetben
ötezer évre tehető, amíg az emberiség tradícióvá szilárdította
a holtak tiszteletét. Tekintetbe véve azonban a
huszadik századra jellemző akcelerációt, reményt táplálhatunk
magunkban, hogy az élők tiszteletének kialakulásához
nem lesz szükség további ötezer évre. Talán négyezer-
ötszáz is elég lesz ehhez. Ha egyetért ezzel az eszmefuttatással . . .
Amíg beszélt, a lány mosolya mondatról mondatra változott.
Először csak erőltette a mosolyt, aztán lassan meglágyult
az arca, s az utolsó mondat után már vidám volt a szeme.
- Ne tessék megharagudni azért, amit mondok.
- Mondja bátran, Jutka.
A lány halkan nevetett.
- Mi ketten, ahogy itt ülünk, klasszul el tudnánk dilizni
mindig egymással, ez a benyomásom. Az apunak is van humora,
mégpedig eredeti humora, de beosztással használja.
attól tart, hogy ha énrám is fordít a humorából, nem marad
belőle a társaság számára. Társaságban az apu keveset
beszél, de ha megszólal, mindenki odafigyel, mert az apu
minden alkalomra és minden társaság számára csak néhány
percet szavaz meg magából, három percet vagy öt percet,
amikor szellemes és kedves hozzájuk, teljesíti az aznapi
figyelmességet a közönség iránt, mert ez is hozzátarrozik a
szerepéhez. Ugyanis az aput egyáltalán nem érdekli a társaság,
púp a hátán a társasági élet, de egészen nem vonhatja
ki magát, megjelenik és eljátssza a néhány perces alakítását,
függetlenül attól, hogy belül milyen a hangulata. Mindig
érdekeset mond, amire majd másnap is emlékezni fognak,
és senki se mondhatja, hogy az apu nem jelent meg. Az apu
megjelenik, ott van, és mindenkivel el túdja hitetni, hogy
odafigyel, és érdekli, amit beszélnek körülötte, de én tudom,
hogy nem azonos a szerepével. Az apu ugyanis színtén
egy robot, és betáplálta magába, hogy úgy kell viselkednie,
ahogy egy államtitkártól elvárják. Csak annyi a különbség
az apu és az anyu között, hogy az apu egyáltalán nem
tud azonosulni a szerepével, az anyu pedig bizonyos fokig
azonosul vele. Az anyut ezért kevésbé fárasztja a szerep, mint az aput.
- Valamennyien szerepet játszunk bizonyos esetekben és
bizonyos értelemben, Jutka. Mindenki rákényszerül néha,
hogy olyan hangulatokat imitáljon, amelyeknek semmi közük
a valóságos hangulatához. Elfogadom, hogy társaságban
az édesapja úgy viselkedik, ahogy egy államtitkártól a
társaság elvárja. De van-e más lehetősége? A társasági élet
tökéletesen idegen közeg az ő egyéniségének. Nyűg. Az ő
igazi életeleme a munkája. A maga édesapja az a fajta, aki
száz százalékig azonosul munkájával. Akkor él, ha dolgozik.
Ott szabadul fel. Ott érzi igazinak az életét. Vállalt egy szolgálatot,
és ez a szolgálat egészen kitölti. Nem azért fordítja
rá az egész egyéniségét a munkájára, mert fizetést kap érte,
nem elvárásoknak tesz eleget, amikor dolgozik, hanem engedelmeskedik
az egyénisége törvényeinek. Csakis így tud élni.
A lány vállat vont, de szomorúan mosolygott.
- Igen. Én tudom is, hogy tisztelni kell az aput. És azért
a kevésért is hálásnak kell lennem, ami jut nekem az egyéniségéből.
Ha az apu elutazik külföldre, sohase felejti el
megkérdezni tőlem, hogy mit hozzon. És sohase felejti el
meghozni, amit kértem tőle. De tessék elhinni nekem, hogy
nagyon pocsék érzés úgy átvenni egy ajándékot, hogy közben
arra kell gondolnom, hogy az apu most úgy viselkedik,
ahogy egy figyelmes apának viselkednie kell. Nekem is szerepet
játszik az apu, pedig nem is váltottam jegyet az előadásra.
Erről én még soha senkinek nem beszéltem. A suliban
irigyeltek, hogy nekem mindenem megvan, körülcsodálták
rajtam a külföldi cuccokat, aztán egy ideig nem vettem
fel semmit, amit az apu hozott, ne fájjon senkinek, hogy
nekem van, nekik meg nincs, de akkor már késő volt, akkorra
már tudták a suliban, hogy mi a helyzet, mindegy lett,
mit csinálok, hát felvettem a rojtos bőrruhát, meg bevittem
a lemezeket is, már nem bántam, hogy irigyelnek a szerelésekért
meg azért, hogy nekem előbb van meg a Hair teljes
felvétele, mint a Magyar Rádiónak. Azt mondtam magamnak,
hogy ha úgyis irigyelnek, hát legalább legyen miért, mindent bele . . .
- Nem hiszem, hogy csak irigyelték volna. Maga sokkal
kedvesebb gyerek annál . . .
- Kösz - A lány félszeg hálával pillantott rá a szeme sarkából.
- Mindig sokan nyüzsögtek körülöttem, fiúk is, lányok is,
és mindenki el akart jönni hozzám lemezezni, magnózni,
némelyiket haza is vittem, de akárhogy nem akartam
észrevenni, mindig azt éreztem, hogy senki se miattam töri
magát, egyiknek se én vagyok érdekes, hanem csak valami
bennem, ami nem én vagyok. Volt egy idő, amikor beindítottam
magam, hogy ugyanolyan leszek, mint a többi gyerek,
totál ugyanúgy fogok szövegelni, mint ők, ugyanúgy
állítom össze a szerelésemet, mint ők, ugyanúgy hülyülök
az órákon, mint ők, de hiába hajtottam, éreztem, hogy ez
nem az igazi, mert nem a farmeron múlik, és nem azon,
hogy rendetlen a hajam, és azon se, hogy beszállok a járj-a-
más-cuccaiban mozgalomba, vagyis hogy a saját cuccaimat
odaadom viselni a többieknek, én meg az ő szerelésükből
komponálom meg a toalettemet, ettől az egésztől még mindig
csak látszat, hogy ők igazán befogadtak volna, és én
igazán felszívódtam volna közöttük.
- Nem hiszem, hogy a fiúk között ne akadt volna . . .
- Persze hogy akadt. Udvart is tarthattam volna, ha akarok,
de nem tartottam. Harmadikban egy srácról azt hittem,
hogy van benne fantázia, ő negyedikes volt, tetszett nekem,
mert jó fej volt, aztán mégis le kellett állítani magam,
ugyanis egyszer azzal jött, hogy elintézhetném, hogy az apu
szóljon az érdekében, hogy vegyék fel az orvosiegyetemre.
Csak két éjszaka bőgtem miatta. Aztán egyszer elment a
suli facsemetéket ültetni, akkor velünk jött egy srác a kerületi
KISZ-bizottságról, az is jó fej volt először, elkezdtem
járni vele, bár ne kezdtem volna, mert minden szövege tele
volt azzal, hogy nálunk az apparátusban, meg hogy mi az
apparátusban, meg hogy ő az apparátusban, azzal etetett
egyfolytában, hogy ő milyen fontos személyiség ott az apparátusban,
két hét után már a könyökömön jött ki, lekoptattam,
de őmiatta már nem bőgtem. meg voltak mások is.
- Egyikből se lett olyan igazi szerelem?
- Nem. Egyszer lehetett volna. - A lány szeme ellenségesen
vagy tiltakozóan húzódott össze. - Miért akarja, hogy elmondjam?
- Amit nem akar elmondani, úgyse mondja el, kislány.
- Igen. Miért ne mondanám . . . Szeptemberben volt,
akkor jött vissza mindenki nyaralásból, az volt a téma, hogy
ki hogyan vesztette el a nyáron a szüzességét. Tisztára be
voltak zsongva a lányok. Én az anyuval akkor Franciaországban
voltam, és nem hagytam ott a szüzességemet, pedig
lett volna rá alkalmam, mert az anyu csak nappal tartott
szemmel, este mindig elment, azt hitte, én nem is sejtem,
hogy van egy pacákja, ott várta mindig egy sarokkal
odébb a szállodától a kocsijával az anyut, magyar volt
egyébként, valami külkereskedelmi kirendeltség főnöke,
én meg úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit. Nem
is érdekes . . . Valamit elkezdtem. Igen, a lányok. Állítólag
már csak hatan voltunk az osztályban, akik megmaradtunk
csökkent értelműeknek a nyáron, a többiek azóta is folytatták
a szexet, állatian fel voltak dobva, másról se ment
a szöveg, mint a fiúikról, és hogy melyik mit tud. És olyan
felsőbbségesek voltak velünk, kis hülye szüzekkel szemben,
mintha ők találták volna fel a szexet. Volt az osztályban
egy lány, Veres Lili, arról hajlamos voltam azt hinni, hogy
igazán barátkozik velem, mert nemcsak azért járt hozzánk,
hogy kölcsönkérje a cuccaimat. Akkor nyáron ő is túlesett
a nagy eseményen, és fűtötte az agyamat, hogy milyen klassz,
amikor már nem fáj. Aztán elmentem vele egy házibulira.
Csak mi ketten voltunk gimnazisták, a többi lány meg a
srácok mind egyetemisták voltak, kint a kertben volt a ricsaj.
egész rendesek voltak, énhozzám egy orvostanhallgató
osztotta be magát, Fred volt a címe, táncoltunk, keveset
beszélt, azt is halkan, aztán megcsókolt, és nekem jólesett,
aztán azt mondta, hogy kíván, én meg nem tudtam, mit kell
erre mondaniarra gondoltam, hogy miért ne, hagytam,
hogy bevezessen aházba, akkor már ideges voltam, gyenge
is voltam, vacogott a fogam, amíg levetkőztetett, pedig
nem is volt hideg, teljesen el voltam kábulva, már csak azt
akartam, hogy gyorsan legyünk túl az ügyön, és közben
nem értettem, hogy mi van, mert a srác valahogy egészen
megváltozott, mintha nem is az lett volna, aki odakint volt,
olyan erőszakosan csinált mindent, hogy akkor se ellenkezhettem
volna, ha akartam volna ellenkezni, aztán rettenetesen
fájt, azt hittem, rögtön belehalok, csupa víz lett az
egész testem, és véresre haraptam a nyelvemet, aztán vártam,
hogy jó legyen, de nem volt jó, a srác meg már kész
volt, felhúzta a nadrágját, és megkérdezte, szedek-e antibébit,
és amikor azt mondtam, hogy nem szedek én semmit,
akkor rám ordított, hogy miért nem nyilatkoztam előbb, és
ne számítsak rá, hogy ő fogja fizetni a küretet. Le tudtam
volna hányni, és mondtam, hogy menjen a francba. Azt
mondta, hogy megy, de írjam fel nagybetűvel magamnak,
hogy őrá nem lehet ráakaszkodni. Felkértem, hogy tűnjön
már el, mert állatian untat a szennyes jelleme. Aztán felöltöztem
és hazamentem, és két hétig nem tudtam, állapotos
lettem-e vagy sem, akkor kiderült, hogy nem lettem állapotos.
Nagy lelkiismeret-vizsgálatokat tartottam, hogy mi
van, megváltoztam-e attól, hogy már nem vagyok szűz, és
megállapítottam, hogy nem történt semmi, csak az a kár,
hogy nekem egyáltalán nem volt nagy élmény, amitől úgy
fel vannak dobva a lányok. Veres Lilinek elmondtam, mi
van, azzal vigasztalt, hogy azért nem volt nagy élmény a
nagy élmény, mert nem szerelemmel csináltam. Aztán egy
hónap múlva előkerült Fred, mint aki felbukkan az éji homályból,
a suli előtt várt, túltengett benne az érzelem,
nyomta a lila szöveget, hogy nem tud tanulni, mert folyton
rólam fantáziál, és be kellett látnia, hogy belém esett
totálisan, és nem tud meglenni nélkülem. Tényleg ki volt
borulva. Jó kislány voltam, végighallgattam a tényállás-
vázlatot is, az imádságot is, hogy folytassuk, ahol abba-
hagytuk, ő lesz a legjobb fiú, a leggyengédebb szerelmes,
minden úgy lesz, ahogy én akarom, csak bocsássak meg
neki, ha tudok, vegyem tekintetbe, hogy tönkremegy nélkülem,
imádja a testemet és lázálmai vannak. Bámult rám,
én meg szép csendesen közöltem vele, hogy ez a szöveg
csak kóbor apácák megtévesztésére jó, ha pedig lázálmai
vannak, írasson fel kinint a körzeti orvossal, aztán felszálltam
a villamosra, és vissza se tekintettem a romjaira. Még
többször is várt a suli előtt, de énmindig úgy intéztem,
hogy négy-öt srác kísérjen a villamosig, de amikor elmentünk
mellette, csodálkozva ránéztem, olyan értelmű csodálkozás
volt ez, hogy hát az orvosegyetemen talán megszűnt
az oktatás, hogy ez a krapek mindennap itt lóghat az engedélyre
várva, hogy a tenyerén hordhasson, és felmoshassa
az előszobát . . . Most sajnálni tetszik, vagy elítélni?
Tatár elmosolyodott.
- Ha nincs ellene kifogása, nem sajnálom és nem ítélem
el. Mondja, Jutka, eszébe se jutott, hogy például ezt a gondját
megbeszélje az édesanyjával?
- Nem. Mi lett volna, ha elmondom? Az anyu ugrált
volna, mint vágódeszkán a csirkeaprólék, riasztotta volna
az egész orvostudományt, cirkusz a köbön semmiért. Fejemre
olvasta volna, hogy ő tavaly vagy tavalyelőtt figyelmeztetett
engem, ugyanis amikor elkezdtem menstruálni,
és az nem tavaly és tavalyelőtt volt, ő megtartotta a kötelességszerű
szabványelőadást, amit minden jobb családban
meg kell hallgatni alányoknak. Nem tetszett a szövegem,
nem is értem, miért nem. Különben is, akkor feszült volt
az anyu és köztem a diplomáciai viszony. A születésnapom
miatt. A születésnapomra ugyanis az anyu meglepetést talált
ki. Meghívta a társaságukból azokat az ifjakat és leányzókat,
akik korban megfelelőek voltak hozzám. Legtöbbjüket
nem ismertem, nem is voltak érdekesek, de jó képet
kellett vágnom a gyülekezethez. Tizennyolcan jöttek el,
tizennyolc szépreményű örökös az establishmentből. Kitűnően
érezték magukat nálunk, lelkesen ropták, mindegyik
kötelességének érezte, hogy táncoljon velem, mindegyik
közölte, hogy az apja főosztályvezető és miniszterhelyettes
vagy miniszter, meg ilyen funkcionárius és olyan igazgató.
Kedvesen untam őket. Éjfélkor elmentek. Tizennyolc ifjúra
és leányzóra tizenhat kocsi várt a ház előtt. megható
látvány volt, nem is értem, miért nem repesett a szívem.
Az igazsághoz tartozik, hogy az apué se repesett. Én kísértem ki
a vendégeket, és amíg kint voltam, addig az apu
móndhatott valamit az anyunak, mert amikor bementem,
az anyunak nagy volt a feje: Azt hiszem, nyomott hangulatban tértek nyugovóra.
- Ekkor már ismerte Borbélyt?
- Nem. Boby csak később tántorgott bele az életembe.
Ugyanis Bobynak becézik. Az egyik csavargásom alkalmával
lökte mellém a végzet. Ugyanis akkoriban elkezdtem
csavarogni. Nem volt vele semmi célom, csak éppen nem
akartam otthon lenni. Minek legyek otthon, ha úgy sincs
rám senkinek szüksége otthon? Csavarogtam, vagy csak
magamban, vagy Lilivel, mászkáltam a városban, beültem
moziba, cukrászdába, presszóba, vagy eljártunk klubokba,
ahová az ifjúság csörögni jár, és élveztük, hogy hiába hívtak
táncolni bennünket, nem mentünk, csak ültünk az ülőkénken,
és ittuk a colát, illetve Lili rumot is ivott, ha nem szeszmentes
volt a hely, én is megkóstoltam egyszer, de utáltam
az ízét, Lili is csak azért itta, mert a rum volt abban az évben
a sikk, és előfordult, hogy éjfél felé értem haza, és egyszer
csak eszembe jutott, hogy hát azt se veszi észre senki, hogy
én éjfélkor járok haza, és nagyon el voltam kenődve, hogy
énrám már egyáltalán nem figyelnek oda, engem akkor se
vesznek észre, ha vagyok, és akkor se vesznek észre, ha
nem vagyok. És egyfolytában gyötörtem az agyamat, mint
Róza nénit a reuma, hogy mit kellene csinálnom nekem,
hogy odafigyeljenek rám, de nem tudtam kitalálni semmit,
aztán abba is hagytam, hogy kitaláljak valamit, úgyis hiába
volna, nem segítene rajtam, mert én akár a Szabadság-híd
tetején a turulmadárra is felmászhatok, akkor se figyelnek
rám. A srácok, azok úgy csináltak, mintha figyelnének, de
ahányat közelebb engedtem magamhoz, értem ezen, hogy
szóba álltam velük, előbb-utóbb mind rátért a lényegre,
hogy szíveskedjek lefeküdni vele. Mindegyikkel megbeszéltem,
hogy majd máskor és akkor se vele, ők pedig közölték
velem, hogy hülyébb vagyok helyből, mint más nekifutásból,
majd egyszer még megbánom, hogy ellazsáltam
a drága időt. Ebben maradtunk általában és nem volt harag.
Lili akkoriban megismerkedett egy festővel, aki mindjárt
megajándékozta egy Mao-jelvénnyel és Mao kis piros
könyvével angol nyelven, egyúttal pedig meghívta Lilit a
kommunájukba, ahol négy festőcsalád él a legteljesebb vagyon-
és nőközösségben, illetve férfiközösségben, mert
mind a négy festőnek joga van mind a négy feleséghez, és a
feleségeknek mind a négy férjhez. Én nem akartam elhinni,
hogy ilyen van, de Lili állította, és rávett, hogy menjek ki
vele oda a récési művésztelepre. Még mindig nem hittem a
dolgot, elmentem vele. Otthon volt az egész kommuna és
nagyon szívélyesek voltak hozzánk, megmutogatták a képeiket,
és én udvariasan elhallgattam, hogy nem tetszenek
a festményeik, megkínáltak szalonnával, és vodkát kellett
inni hozzá, volt magnójuk is, táncolni kellett, és én akkor
akartam eltűnni. Ugyanis nem terveztem be aznapra, hogy
csoportos szexpartiban vegyek részt, és enyhén meglepődtem,
amikor ott előttem kezdett munkához előbb az egyik
festő az egyik nővel, aztán a másik, és tudtam, hogy én is
sorra kerülök, ha nem rendelem el időben a visszavonulást.
Ki akartam surranni, de a műteremajtó kulcsra volt zárva,
és akkor már ott volt mellettem az egyik festő, és röhögött,
hogy micsoda mázlim van nekem, ugyanis eddig nem akart
semmit, eszébe se volt megkívánni, de most, hogy látja rajtam
a mehetnéket, pikánsnak talál, és már van kedve hozzám.
Mondtam neki, hogy ne bolondozzon, nincs kedvem
ehhez a játékhoz, de akkor már a nyakamat harapdálta, és
nekiszorított a falnak, úgy odanyomott, hogy levegőt alig
kaptam, rám nehezedett és szétrángatta a blúzomat, és megfogta
a bal mellemet, de olyan durván, hogy sikítanom kellett
a fájdalomtól, pedig nem szokásom sikítani, és hátra-
csavarta a karom, az is nagyon fájt, és úgy rántotta meg a
hátracsavart karomat, hogy lezuhantam egy laticelmatracra,
ő meg rám vetette magát. Már nem láttam semmit, mert
bőgtem, és a könnyeimtől nem láttam, aztán egyszerre csak
éreztem, hogy már nincs rajtam a festő. Fájt a kezem, alig
tudtam megtörölni a szemem. Akkor láttam, hogy a festő
ott áll a laticel mellett, és vele szemben egy sovány, magas
srác, rugós kés van a kezében, és a kés hegye oda volt igazítva
a festő hasához. A srác, ez Boby volt, halálsápadt,
mintha bemeszelték volna, és dadogva magyarázott valamit
a festőnek, láttam szegényen, hogy a kés ellenére halálos
drukkban van, és alig áll a lábán a félelemtől. De a festő
valahogy kijózanodott a késtől, mert hátralépett és közölte,
hogy a srác elvihet engem a bús francba, dehogy fog ő ócska
kis kurvákkal problémázni. Valaki kinyitotta az ajtót, Boby
kivezetett, és még mindig nem merte eltenni a rugós kést.
Észre se vettem, hogy Lilit ottfelejtettem a festőknél. Mentem
Boby mellett mint az álomkóros, de lassan magamhoz
tértem, és akkor észrevettem, hogy Boby rosszul van. Ki is
hányta a szalonnát, amit félórája evett. Sápadt volt, csak
úgy világított az arca a sötétben. Leültünk a Duna-parton,
megmártottam a zsebkendőmet a vízben, és letöröltem szegénynek
az arcát, és elkezdtem bőgni, és megköszöntem,
hogy kiszedett annak a vadállatnak a markából. Bőgtem,
és közben azt magyaráztam neki, hogy azért kétszeresen
óriási, amit csinált értem, mert a saját félelmét is le kellett
győznie. Hazáig kísért, és ez a séta nekem olyan furcsa volt,
mintha félálomban lettem volna. Én is beszéltem, ő is, de
úgy hallottam minden hangot, mintha valami nagy, visszhangos
fazékban beszéltünk volna, és az egyensúlyom is
bizonytalan volt, csak azért tudtam egyenesen lépkedni,
mert fogtam Boby kezét. A kapu előtt vártam, hogy megcsókoljon,
de nem mert hozzám nyúlni, kénytelen voltam
én átvenni a cselekvést, megpusziltam a száján. Nem merte
visszaadni, zavarban volt és olyan aranyosan esetlen, mint
egy gyerekzsiráf az állatkertben. Szerettem volna bevinni a
házba, lefektetni a szobámban és becézgetni reggelig, és
sokszor megpuszilni a karikás szemét. Igy ismerkedtünk meg.
A lány nyelt egyet, aztán még egyet. Megint nedves lett a
szeme, és meg-megrándult a szája sarka.
- Kiderült, hogy a srác éppúgy egyedül van, mint maga.
- Tetszett beszélni vele?
- Nem.
- Akkor honnan tetszik tudni, hogy ő is . . . Mindegy.
Tulajdonképpen az ilyent nem nehéz kitalálni. Mindenki
egyedül van, miért éppen Boby ne lett volna magányos.
Van egy rohadt apja, az anyját elvesztette, mindenki csak
rúgott rajta, addig rúgták, amíg bepörgött, mint a búgó-
csiga, ésfogadalmat tett, hogy bosszút áll a társadalmon,
illetve a társadalom élősdi egyedein, amiket ő establishmentnek
hív. Rohadt alakok autóit teszi tönkre éjjel. Nekem mindent elmesélt.
- Nem gyanította, kislány, hogy túl élénk a fiatalember fantáziája?
- Nem. Nem dicsekvően adta elő. Azt se tagadta, hogy
mindig fél. Mégis folytatta.
- Időközben kiderült, hogyaz esetek jelentős hányadában
csak tervezte a nagy tettet, aztán inába szállt a bátorsága . . .
- Nem változtat a lényegen. Ha a fele igaz, ahhoz is ember
kellett. - A lány dacosan összeszorította a száját. Ellenségesen
nézett bele a levegőbe. Másodpercek múlva lassan
ernyedni kezdett az arca. - Nem gyűlölöm. Összeroppant,
azért nem meri vállalni, hogy elütötte azt az embert. Ö is
csak azt akarta, hogy ügyet vessenek rá. Ö gyűlöl engem.
Elárultam. Kétszer árultam el. Egyszer otthon, egy szer meg Balatondiósdon.
- Nem vitte ki neki éjjel a garázskulcsot.
- Nem vittem ki. Azt hazudtam neki, hogy az apu észrevett,
amikor ki akartam osonni. Délután még akartam, hogy
tönkretegye a kocsinkat. De este az apu mondott valamit.
Ugyanis vagy két héttel azelőtt, hogy Bobynak eszébe jutott
a mi kocsink, az történt, hogy elmondtam valamit az
apunak. A sulinknak valaha Jézus Krisztus szupersztár idejében
volt két öreg tanárnője, onnan mentek nyugdíjba
huszonöt éve. Az egyik nyolcvanöt éves, a másik nyolcvan-
kettő. Obudán laktak együtt, ápolták egymást, mert az
egyik járni nem tud, a másik pedig már félig vak. A tavaszszal
közölték velük, hogy a házat, ahol laknak, le fogják
bontani, és kiutaltak nekik egy ócska kéglit, de azzal senki
se fájdította az agyát, hogy jóformán magatehetetlen a két
öreglány. Az írás szerint olyan lakást kaptak volna, hogy
nincs bent a vécé, hanem az udvar végében valahol húsz-
harminc méterre. Az egyik néni egyébként vesebajos is.
Ezt mondtam el az apunak, mert hallottam a suliban, hogy
mi van velük. Azt hittem, hogy az apu másnapra elfelejti,
ha egyáltalán odafigyelt, amikor előadtam neki a sztorit.
Aznap, hogy Bobynak ki kellett volna vinnem a garázskulcsot,
este az apu közölte velem, mielőtt bement a fürdőszobába
fogat mosni, hogy elintézte a két öreglány ügyét. Rendes
egyszobás lakást kapnak, fürdőszobával és bent van a
vécé és gázfűtés van. Ezzel be is csukta maga után a fürdő-
szobaajtót. Én pedig ott álltam összeomolva, és olyan zavaros
lett a lelkem, mint egy meteorológiai térkép. Hogy az
apu odafigyelt arra, amit én mondtam, és ráadásul intézkedett
is! Nem igaz, nem igaz, ezt hajtogattam magamban,
lehetetlen, hogy az apu úgy reagált rám, mintha nem is robot
lenne, és az én szövegemtől ihletet kapott, hogy valamelyik
apparátusban kiverje a harmadfokú balhét! Felnéztem
a plafonra, és azt kérdeztem a lámpától, hogy az apu
talán nem is robot, mi a véleménye? A lámpa nem volt hajlandó
nyilatkozni az ügyben. Az apu gesztusa arra az estére
úgy kiütött engem, mint Cassius Clay a Briant Londonban.
Nyeldekeltem a torkomból a bőgést, közben pedig tudtam,
hogy Boby odakint lapít, várja a garázskulcsot, hogy kinyírhassa
a kocsinkat, és nem vittem ki neki a kulcsot, mert
nem akartam, hogy az apu másnap öt percet is bosszankodjon,
mert az anyu kiborulása biztosan felbosszantotta volna.
Beláttam az önkritikámmal, hogy amit csinálok, az árulás
Boby ellen, és biztosan csak egy érzelgős madár vagyok,
de nem tudtam beindítani magam, hogy kivigyem a kulcsot.
Másnap leadtam neki a dajkamesét, hogy az apu elkapott
az előszobában, és azt hitte, el akarok lógni éjszakára.
Boby úgy csinált, mintha bevette volna a sztorit, én is azt
hittem akkor, hogy megfelelő altatót adtam neki, de később
kiderült, hogy pontosan tudta ő, mi az ábra. De amíg
rám is olvasta az árulást, addig még számosan haltak meg
közlekedési baleset folytán a közutakon.
- Szerelmes volt ebbe a fiatalemberbe?
A lány szája hangtalanul formálta meg a szót, mielőtt kimondta.
- Igen. Mert tiszteltem. Sokszor féltem is tőle. Amikor
bepörgött a saját szövegétől, félni lehetett tőle, úgy csillogott
a szeme. Nagy hatása volt rám. És azért is tiszteltem
bár a dolog egyúttal zavart is, hogy nem akart tőlem semmi
szexet. Csókolózni is csak ímmel-ámmal, hogy legyen nekem
is karácsonyom, úgy csinálta, mindig én voltam az ügyeletes
kezdeményező. Én pedig tudtam, hogy ő az egyetlen srác,
akivel nekem is jó lenne a szex, de nem mertem szorgalmazni,
attól tartottam, hogy elriasztom. Sokszor úgy viselkedett
velem, mintha púp lennék a hátán, de goromba sohase
volt hozzám. Ha okosan beszéltem vele, áldozatokra is hajlandó
volt. Eljött táncolni, de olyan kelletlenül tornázott
velem, mint a magyar válogatott a kupameccseken. Nekem
ez is elég volt, türelmesen bizakodtam, hogy egyszer mégis-
csak begerjed és megkíván, és akkor meglesz nekem is a
nagy élmény, szerelemből csinálva. Antibébit is loptam az
anyutól, nehogy még egyszer úgy járjak, mint Freddel, bár
Bobyról el se tudtam képzelni, hogy olyan hülye állat legyen,
mint Fred. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy senkivel
se akartam beszélni Bobyról, senkitől se kérhettem használati
utasítást, hogy mivel pörgethetném bele egy szerelmes
szexbe. Azt akartam, hogy Boby az én titkom legyen,
senki ne lógjon mellettünk harmadiknak vagy negyediknek,
még Lilinek se mertem szólni, pedig Lili kiszúrta, hogy
történelmi változások mentek végbe a szerkezetemben, érdeklődött
is többször, hogy ki az az álomlovag a lelkemben,
de én nem vettem a lapot. Ideges voltam, hogy szex nélkül
nem igazi ez a szerelem, de boldog is voltam párhuzamosan,
és mindig alig vártam, hogy újra lássam Bobyt. Tudtam,
hogy mikor készül újabb akcióra, és olyankor aggódtam,
mint a tengerészfeleségek a bolygó hollandiban, és hiába
könyörögtem, hogy vigyen engem is magával, legalább
falaznék neki, nem engedett sohase, mindig azt mondta,
hogy egyedül akarja vinni a balhét, én meg attól is kezdtem
már kiborulni, hogy mindig féltenem kellett. Ráadásul az
érettségi is jött már a nyakunkra, a suliban mindenki neuraszténiás
volt, tiszta téboly lett az osztály, mindenki rögtön
a plafonon volt, ha a másik nem úgy szólt hozzá, ahogy a
lelkiállapotnak megfelelt volna. Utáltam a légkört. Plusz
még, sohase tudtam magam kialudni, abba pedig bele tudok halni, ha álmos vagyok.
- Érettségi előtt lehetett két héttel vagy hárommal, hogy
az osztály ban izzadtunk, mert valami okból lyukas óra völt,
de nem mehettünk ki. Ott lógott a levegőben a téboly.
Az egyik lány, Fehér Kati, egyszer csak kidobta magából a
hisztit, hogy ő inkább öngyilkos lesz, ha elhúzzák az érettségin,
de akkor is öngyilkos lesz, ha nem húzzák el, hanem
csak közepes lesz, mert ő akkor otthon mindig csak azt
fogja hallani, amíg ámokfutásba kergetik vele, hogy menynyi
áldozatot hoztak érte, hogy diplomás legyen, és az embert
közepes érettségivel se veszik fel az egyetemre. Olyan
hisztériát domborított, hogy mindenki csak nézett, be voltunk
gyulladva, mert nem tudtuk, mit kellene csinálni vele,
hogy lenyugodjon. Én is ott voltam mellette, elkezdtem
dorombolni neki, hogy ne szívja mellre a dolgot, minden
oké lesz, ő elég jó tanuló, és miért kell mindjárt negatív
fejleményre gondolni. Ha tudtam volna, mi lesz belőle, nem
vigasztaltam volna. Mert attól meg, amit én mondtam,
attól egy srác kapott túlnyomást, Mezei Cuksi, pedig ő
sohase volt kiborulós, bár engem sohase bírt különösebben.
Elkezdett üvölteni velem, hogy én könnyen szónokolok,
mert az én esetemben tökmindegy hogyan érettségizek,
nekem előre ki van csinálva az utam, az én őseim már
megszervezték, hogy automata emelődaru lendítsen át az
egyetem kerítésén, én csak ne játsszam meg a vigasztaló
kedvesnővért, menjek a francba, a bíborban születettek
közé, ne az esélytelenek között királynősködjek. Annyira
meg voltam lepve, hogy felelni se tudtam neki valami pontosat,
amitől kiröhögték volna, egyůszerűen nem jutott semmi
eszembe, csak néztem, mint a moziban, és láttam a többieken,
hogy mindenki ugyanazt gondolja, amit Cuksi rikácsolt,
mindenki azt hiszi, hogy nekem előre ki van már csinálva
az egyetemi felvételim, kézen fogva vezetnek be a
karrierbe, és akkor úgy éreztem, hogy mindenkinek ellenséges
a pofája, mindegyik utál, csak a többiek nem veszik
maguknak a fáradságot, hogy ők is szövegbe öntsék az érzelmeiket.
Álltam ott közöttük, mint egy galambfoltos
emlékmű, körös-körül harminc ellenséges arc, pedig biztosan
nem is voltak ellenségesek, legalábbis nem mindegyik,
de én akkor mindegyikről csak azt láttam, hogy utál, mint a
leprát. És még mindig nem tudtam szólni, hiába volt már
akkora csend, mint egy bukott forradalom után, még Fehér
Katiból is kifogyott a hisztéria, én pedig az ő arcát is
ellenségesnek
láttam. Olyan volt a szituáció, mintha tegnap óta
ácsorogtunk volna ott halálos csendben, aztán egyszer csak
megszólaltam, éreztem, hogy mosolyt is produkáltam hozzá,
megfogalmaztam egy bővített mondatot a gyülekezetnek,
hogy oké, a nagy pofátokra, arra fogtok ráesni, ha nem-
sokára olyan színházat láttok . . . Mert már tele volt a hülye
agyam a megvilágosodással, hihetetlenül egyszerűnek látszott
minden, egy csapásra fogom kihúzni mindenki alól a
talajt, mégpedig úgy, hogy meg fogok bukni az érettségin,
sőt, ha lehet, több tárgyból is, legyen kövér a baromfi, elhúzatom
magam kettőből-háromból, és akkor mindenkinek
tátva marad majd a szája. És akkor otthon az apu és az anyu
egyszerre oda fog figyelni rám, mert a botránytól ki fog
derülni, hogy valóságban is létezek a gyermekük gyanánt,
nemcsak egy rossz álom vagyok. És a suliban ezek a hülyék,
ezek is tátani fogják a szájukat, hogy hiába lenne kicsinálva
az utam, én nem tartok igényt rá. És Boby is fel fog ébredni,
hogy nemcsak elviselni kell engem, hanem törődni is kell
velem. Mindenki belebénul a saját pózába, mint amikor a
moziban megáll a kép, és ahány szereplő van, mind ott marad
mozdulatlanul, és mindegyiknek a képe megmerevedik
a hülye grimaszban, úgy éljek, hogy megcsinálom velük
ezt a varázslatot, és akkor majd bámulhatnak megmerevedve,
hogy én is élek, énrám is oda kell figyelni.
- Ne sírjon, Jutka.
- Nem. Mit csináljak, ha a szemem bőg? Én nem akarom,
de a szemem csak bőg. Tetszik látni, hogy igyekszem.
Megsimogatta a lány haját.
- Jöjjön, mozogjunk egy kicsit.
- Nem.
- Akar egy cigarettát?
- Tessék adni . . . Kösz. Hülye kezem van, nem akarja
abbahagyni, hogy remeg. Tessék már elvenni, tessék nyugodtan
meggyújtani a szájában.
- Hagyjuk abba mára a témánkat, kislány.
- Nem. Most már előadom a finálét is: - A lány megtörölte
az öklével a szemét. - Szóval eldöntöttem, hogy bankot
robbantok. Tetszik tudni, én a Vízöntő jegyében születtem.
Hát ha a Vízöntő jegyében születtem, majd kiöntöm
a vizet: Ha magamat is kiöntöm a vízzel együtt, annál
monumentálisabb lesz az alakítás. Eljött az érettségi nagy
eseménye, és úgy elszúrtam az írásbelit, ahogy csak tudtam.
Beleizzadtam, hogy semmit ne hagyjak érvényesülni,
ami akár csak meg is közelítené a helyes megoldást. Oriási
volt a meglepetés. Hívat a diri, hogy mi történt. Én csak
hallgattam. Na jó, mondta, majd a szóbelin ki lesz köszörülve
a csorba. Igy lesz, Jutka? Igy lesz, igazgató úr. Otthon
ne is említsem, hogy indiszponált voltam. Megmagyarázhatatlan,
ami történt. Mindig szolid tanulója voltam neves
gimnáziumuknak, nem eminens, de stabil négyes, egy-
két tizeddel jobb is, viszont mindenkinél előadódhatnak
neurotikus rövidzárlatok, egyébként is úgy találja, hogy
rossz bőrben vagyok. Biztosítottam, hogy minden rendben
lesz, eszembe jutott, hogy pukedlizhetnék is az igazgató
úrnak, de bizonyos gátlások leszavazták az ötletemet.
Bobyból aznap este ki tudtam csiholni egy maratoni csókolózást,
de ezzel is csak öngólt lőttem a csapatomnak.
mert utána nem tudtam elaludni, úgy kívántam magam mellé
Bobyt, hogy a párnámat kellett rágnom, és el is akartam
rohanni otthonról, hogy elmenjek hozzá, és megerőszakoljam,
ha másképpen nem hajlandó, és akkor jutott eszembe,
hogy azt se tudom, hol lakik. Persze, hiába is kerestem volna,
mert kínomban arról is elfeledkeztem, hogy Boby már
napok óta a balatondiósdi villánk padlásán csövez, csak aznap
estére ugrott fel autóstoppal, és már vissza is ment.
Oda tudnám redukálni az egyenletet, hogy teljesen sikerült
kikészítenem magam. Annyi még hiányzott a totál dilihez,
azt is begyűjtöttem a szóbeli érettségi nagy napjára.
Az apu is látta, hogy pocsékul ábrázolom magam, az anyu
is látta, és mindegyik megérdeklődte, hogy tanulsz, kislányom?
tanulsz, kislányom? és én aranyosan bólogattam,
és meggyőző bájmosollyal biztosítottam mindkét szülőt,
hogy éjjel-nappal ismereteim gazdag készletét rendszerezem.
Nem tetszik unni a lelki életemet?
- Fölösleges kérdés volt, Jutka.
- Tessék törölni. A hülyegyerek elnézést kér . . .
- És folytatja. - Tatár megsimogatta a lány kezét. - Nem
izgatottan, hiszen csak arról van szó, hogy kibeszélje magából.
- Igen. És akkor felvirradt a nagy nap nemzetünk egén,
és sor került rám a szóbelin, és akkor már nem is kellett
erőlködnöm, hogy szinte semmit se tudjak. Az asztalnál
pedig ott ültek szánalomra méltó tanáraim és a hasonlóan
szánalómra méltó igazgató úr, és félpercenként összesúgtak,
és zavarban voltak, és nyomták bele a szöveget az érettségi
elnök fülébe, aki egy szakállas fiatal krapek volt, szép szögletesre
nyírt szőrzettel az állán, vizsgálódva szemlélt engem,
majd felfüggesztette a vizsgáztatásomat, és felszólított,
kövessem az igazgató úr szobájába. Ott a lelkemre
akart beszélni, hogy igaza van az igazgató úrnak, én most
indiszponált vagyok, biztosan teleettem magam nyugtatókkal
vagy doppingolóval, most tehát menjek csak haza
szépen, és majd holnap, az utolsó érettségiző csoporttal
együtt elölről kezdem a szóbelit. Majd rátért, hogy ő régi
tisztelője az apunak, és már csak az apu iránti tiszteletből
is szükségesnek tartja, hogy megadja nekem a lehetőséget
a megnyugvásra. Akkor a lelki szemeim elé odalibbent az
érettségi bizottság képe a hosszú asztallal együtt, szánalomra
méltó tanáraim zavara, ahogy összesúgnak, és az érettségi
elnök úr rózsaszín füleibe sugdosnak. Jó tanáraim közül
majdnem mindegyik le van kötelezve a szüleimnek,
mert mindegyiknek segítettek már valamiben a szüleim, és
e derék emberek most hálából akarják keresztülhúzni a számításomat,
ezek a derék pedagógusok most merő hálából
be akarják bizonyítani a srácoknak, akik velem együtt érettségiznek,
hogy a Madarasnak igenis ki van rakva az egyenes
útja előre, a Madaras akármit csinál, jön az automata daru,
hogy kiemelje a zűrből, erre gondoltam, és szédülni kezdtem
ott az érettségi elnök úr előtt. És akkor elkezdtem megszólalni
szemtelenül, mintha nem is én beszéltem volna,
hogy tessék csak megmondani nekem, érettségi elnök úr,
hogy milyen protekciót kíván az aputól, tessék csak előadni
a kívánságlistát, majd továbbítom, és biztosíthatom, hogy
minden kívánság az ön teljes megelégedésére lesz elintézve,
Ettől az érettségi elnök úrnak rögtön két feje lett, és azt
mondta, rendben van, tévedett, úgy látszik, mégse vagyok
olyan fáradt, mint ő hitte, folytassuk az érettségi vizsgát . . .
és szépen elhúztak háromból. Hazamentem, és egyáltalán
nem értettem, hogy miért nincs bennem félelem, hogy mi
lesz ezután, csak bogarak zümmögtek a fejemben, nem
akarták abbahagyni a zümmögést, otthon is alig értettem
a zümmögéstől, hogy Róza néni azt mondta, egyek valamit,
de azért csak ettem, és pár perc múlva kihánytam, de
időben tűntem el a vécébe, az öreglány észre se vette, hogy
hánytam. Utána meg elbújtam a szobámban, és nem tudom,
mi volt. Másnap se tudom, mi volt. Harmadnap el kellett
menni az érettségi bizonyítványért. Én nem kaptam bizonyítványt.
Hazamentem és azt se tudom, hogy akkor mi
volt, csak arra emlékszem, hogy az aputól kaptam egy pofont,
az egy kicsit szokatlan volt, de hogy fájt volna, arról
nincs semmi lecsapódás a fejem memóriaegységeiben.
Tatár elővette a zsebkendőjét.
- Törölje meg a homlokát, Jutka.
- Szép zsebkendő. Keményre vasalt vagy keményített.
Az apunak is ilyen zsebkendő van mindig a zakója felső zsebében.
- Az édesapja önmagát vádolja. Meggyőződése, hogy az
a pofon kergette bele magát az öngyilkossági kísérletbe.
A lány hátrarázta fényes haját. Felnézett a magasba.
- Az apu naiv. Mit tud az apu az életről? Azon kívül,
hogy mérnök és kandidátus és államtitkár és politikus, azon
kívül az apu csak ködös elképzeléseket táplál az életről. Azt
se tudja talán, hogy mennyibe kerül a vonaljegy az autóbuszon vagy a villamoson.
- Az édesapja a múlt héten tárgyalásokat folytatott egy
államközi egyezményről, és megtakarított kétmilliárdot az országnak.
- Csapás az imperializmusra. Az apu csinált kétmilliárdot,
hogy mások majd elherdálják. Még egy kitüntetést fog
kapni az apu. Bocsánatot kérek, értettem a szemrehányó
tekintetből, amit rám tetszett vetni. Tessék elhinni, hogy
engem minimálisan se izgatnak az apu kitüntetései. Az apu
széles mellkasán csak egyszer láttam a kitüntetéseit, amikor
itt volt a perzsa sah, és az apunak el kellett menni a nagy
fogadásra. Olyan kényelmetlenül érezte magát kidekorálva,
mint borotválatlanul. Ugye, szintén sohase tetszik borotválatlan lenni?
- Csökkentem magában az irántam táplált rokonszenvet,
ha azt mondom, hogy soha?
- Nem tetszik csökkenteni. Csak éppen tisztázni akartam
a helyzetet. Az apu is mindig frissen borotvált. Boby
is rendesen borotválkozik, pedig csak itt-ott van szakálla.
De ott lent a Balatonon már szőrös volt. Ott csövezett,
ahogy mondtam, a villánk padlásán, nem volt kedve borotválkozni.
Én autóstoppal mentem utána. Egy zsebkendőt
se vittem magammal. Csak a káoszt a fejemben és a villa
kulcsát. A Budaörsi úton vártam stoppra, egyszer csak lefékez
mellettem egy Ford, a kormánynál egy hölgy a társaságból,
a férje valami televíziós főmókus. Csodálkozott,
hogy én miért stoppolok. Azt feleltem, hogy heccből, mert
így izgalmasabb. És tudja-e az apu és az anyu, hogy autó
stoppot szoktam igénybe venni? Miért, kérdeztem, talán
a néni tudja, hogy a fia vagy a lánya szokott-e autóstoppal
utazni? Hogy az ő fia már komoly ember, saját kocsija van.
Megérdeklődtem, hogy a kedves fia a saját pénzéből vette-e
a kocsit. Nem, az ő fia műegyetemista. Nem is ő az egyetlen
és nem is ő volt az első, aki kocsit kapott. Tudom, mondtam,
én is tájékozott vagyok, tudom, hogy a Műegyetemről
kijönnek a tanárok és a docensek és felülnek a villamosra
vagy beülnek a Trabantjukba, és a hallgatók is kijönnek, és
beülnek a Volkswagenbe vagy a Renault-ba vagy a Zsiguliba,
mert egy egyetemi hallgató nem fogad el egy Trabantot
a kedves szülőtől. Ha már vesz a kedves szülő, ne legyen
pitiáner, ne Trabantot vegyen negy venhatezerért, hanem
Volkswagent százezerért. Azt akartam, hogy a hölgyben
felmenjen a pumpa, és rakjon ki a kocsijából, de ő biztosan
humorosnak találta a szövegemet, és nevetett, és én közben
bőgtem magamban, hogy hiába buktam meg az érettségin,
az apuból csak egy pofont tudtam kiváltani, egy pofon pedig
nulla, én azt akartam, hogy az apu megkérdezze, mi a franc
történt velem, hogyan lehetséges, hogy így leégtem az
érettségin, de őt az nem érdekelte, gyorsan túl akart esni a
jeleneten egy pofonnal. Ültem a hölgy mellett, és szédültem,
mintha kétszázzal hajtott volna, pedig én nem vagyok
szédülős, és társalogtam vele, és arra gondoltam, hogy bár-
csak belerohanna valamibe, hogy legalább megszűnnék.
Nem is tudom, köszöntem-e, amikor Balatondiósdon kiszálltam
a Fordból. Akkor már csak félálomban csináltam
míndent. Megkerestem Bobyt, bezárkóztunk a házba, beszéltem
hozzá, de már nem tudom, hogy mit, és azt akartam,
hogy öleljen meg, és az ölébe hajthassam a fejem, vagy
simogassa meg a hajamat, de nem csinált semmit, csak káromkodott,
de a káromkodását is rosszul hallottam, aztán
elszabadult a pokol, és összevissza dobált mindent, én meg
csak bámultam, és kiabált velem, hogy miért nem tartok
vele, nekem meg annyi erőm se volt, hogy azt mondjam,
nincs erőm nekem törni-zúzni, erre félrelökött, és tovább
tombolt, és akkor kitisztult a hallásom, és hallottam, hogy
engem mond el mindenféle rongynak, hogy dögöljek meg,
amiért nem tombolok vele együtt, de ez logikus is, mert
ha egyszer már elárultammikor nem vittem ki neki a
garázskulcsot, miért ne árulnám el most másodszor, ez a
logikus, mert én is az establishmenthez tartozom, csak megjátszottam
nekí, hogy más vagyok, és hiába kiabáltam, hogy
nem igaz, nem igaz, én szeretem őt, akkor már benzint követelt
tőlem, hogy mindent felgyújtson, én pedig könyörögtem,
hogy törődjön inkább énvelem, és belekapaszkodtam
a nyakába, de lelökött a földre, hogy dögöljek meg,
közölheti velem a módját is, ott van egy vagon altató a fürdőszobában,
jó étvágyat, és elrohant, és én csak arra tudtam
gondolni, hogy elviselhetetlenül fáradt vagyok, és
aludni akarok, de úgy alúdni, hogy fel se ébredjek többet,
és az apu mégiscsak gondolt rám, összerakott egy vagon altatót,
hogy ne kelljen kölcsönkérnem, ha ki akarom aludni
magam az életből, és nem is volt keserű az altató, és lefeküdtem
a földre, és láttam magam egy üvegdarabban, és azt
mondtam magamnak, hogy most már minden jó lesz, és
nem leszek fáradt se, csak mintha fájna a gyomrom . . .
- Elég, Jutka.
- Ahogy parancsolni tetszik. Miről tetszík még nyilatkozatot várni tőlem?
- Most semmiről. Majd máskor.
- Miért tetszik szédíteni? Biztosan most is tűkön tetszik
ülni, hogy már mennyi időt kellett rám fecsérelni. Majd
máskor . . . Mikor?
- Látja, mégis bízik benne, hogy nem szédítem.
- Csak udvariasságból. Nem illik megbántani, aki megmentette
az ember életét. Igen, tudom, hogy egy orvos, a
barátja . . . - A lány megtapogatta a kötést a torkán. - Ne tessék haragudni rám.
- Arról beszéljünk inkább, kislány, hogy a történtek után merre van előre.
A lány hosszú ujjai megmarkolták a szék fonott karját.
- Nem akarok elmenni innen. Nem akarok hazamenni.
Ne tessék engedni, hogy hazavigyenek! A főorvos úr mindig
kitérően beszél, ha erről kérdezem. Tessék nekem megígérni,
hogy nem kell hazamennem!
Tatár felállt. Cigarettát dugott a szája sarkába.
- Tessék megengedni, hogy én adjak tüzet.
Odanyújtotta az öngyújtót a lánynak. Lehajolt a láng
fölé. Meg kellett fognia a lány kezét, ne remegjen a láng:
- Majd kitalálunk valamit, Jutka.
- Kik? Ne tessék senkivel beszélni rólam! Ugye, nem . . .
Inkább tessék azt mondani . . .
Nézte a lány szája sarkában az apró rándulásokat.
- Voltaképpen eleve azt akartam mondani . . . Majd én
kitalálok valami okosat:
Aznap estére Kelemenék hívták vacsorára Tatárt és Zakariás Bercit.
- Lévén, hogy mindketten szalmák vagytok - mondta az orvos.
Amíg a konyhában Orsika gombát és húst párolt, a férfiak
a nagyobbik szobában maradtak. Kelemen feltette a lemez-
játszóra az új Vivaldi-felvételt, amely a napokban jelent
meg. Ittak, és közben a Négy Évszak largóját hallgatták.
Később Kelemen elmondott egy esetet, ami délelőtt a kórházban
bosszantotta fel, majd odaállt Tatár mögé, megnyomogatta
a vállát, és kibökte, amire úgyis készült.
- Régen hallgattam meg a szép nagy szívedet. Ronda színed
van. Megvizsgálnálak.
- Semmi bajom - mondta Tatár.
- A semmin és a negyven éveden kívül mi a panaszod? Görcs vagy szúrás?
- Szúrás. Itt a kulcscsont alatt. Állandó. Már meg is szoktam.
- Interkosztális fájás. Idegfeszültségtől. Stress. Vesd le
az inged, nyújtózz el a díványon.
Sokáig hallgatózott a fonendoszkóppal Tatár szíve körül és a hátán is.
- A szíved nem rosszabb, mint volt. Igy, hallgatózásra
semmi változás. Viszont ideges vagy és fáradt. Mi van azzal az ügyvédnővel?
- Semmi.
- Fejezd be. Nem vagy alkalmas kettős könyvvitelre. Aki
a rengeteg nő közül nem tud egy olyant kiválasztani, amelyik
nem okoz benne bonyodalmakat . . .
Zakariás Berci időszerűnek ítélte, hogy közbeszóljon:
- De legalább ahhoz lenne tehetsége, mint például nekem,
hogy olyan nők által választassa ki magát, akik nem hagynak
magukban se bonyodalmakat okozni.
Tatár kis híján felcsattant, hogy szálljanak le róla, de lenyelte
az ingerült szót. Ezek a fiúk féltik, felelősséget éreznek
érte, ahogy ő is mindegyikért, ezért gondolkoznak és beszélnek róla.
- Tehetségtelen vagy - ismételte meg az autószerelő. -
Aki pedig tehetségtelen a kettős élethez, illetve szereti a
feleségét, az fejezze be gyorsan.
Kelemen nem figyelt oda. Megrázta ősz fejét.
- Nem értem. A helyzetet nem értem. Terád nem szoktak
elsöprő szexuális hatást gyakorolni a nők. Ennek az
ügyvédnőnek miért sikerült?
- Szexuális hatás . . . - Tatár vállat vont.
- Ne ködösíts - mordult rá Kelemen. - Vagy, ha nekünk
ködösítesz is, legalább magaddal tisztázd, mi a helyzet!
Vacsora után Tatár egyenesen hazament. Amíg Olga telefonját
várta, megivott két pohár konyakot. Elhatározta,
hogy a bécsi telefon után azonnal el fog aludni. Ujra töltött,
újra ivott, és várta, hogy álmosodjon. Nem álmosodott.
Fel-alá sétált a szobában, oda-odaállt a nyitott ablakhoz,
nézte a Várhegy fényeit, s közben eszébe jutott, amit Kelemen
mondott: " . . . ha nekünk ködösítesz is, legalább
magaddal tisztázd, mi a helyzet!" Mit kell tisztázni? - kérdezte
magától, s mindjárt felelt is: igen, Gabi vibráló teste,
forró bőre a vékony ruhája alatt, keményre duzzadó kicsiny
mellbimbói, a sima és erős izmok a combjaiban, egyszerre
erőszakos és szelíd szája, a kábult csillogás a szemében,
mindez együtt és külön-külön . . . Kelemen orvosi tömörséggel
szexuális hatásnak nevezi. De egyszerűen szexuális
hatás-e? Látott már száz nőt, akiknek ingerlőbb volt a testük,
de egyiküktől se vesztette egyensúlyát.
A telefon pontosan tizenegy órakor csengett. Olga nyugodt
volt és derűs. Holnapután érkezik. Fáradt lesz, ezért talán nem is
rossz, hogy Tatárnak el kell utaznia Strasbourgba. A néhány nap alatt,
amíg Tatár távol lesz, ő kipiheni magát, rengeteget fog aludni,
és regeneráltan várja haza Strasbourgból . . .
- Igazán lesz időd, hogy értem gyere a pályaudvarra? - kérdezte azután.
- Lesz. Virággal foglak várni.
- Te bolondos . . .
A telefonbeszélgetés után Tatár rögtön elaludt. Valamivel
éjfél után ébredt. Zavaros álmoktól fájt a feje, de nem
tudott visszaemlékezni semmire, amit álmodott. Kibotor kált
a konyhába. A takarítónő telerakta Colával és Tonikkal
a hűtőszekrényt. Megivott egy üveg Tonikot, és magával
vitt egy üveget a szobába. Madaras Juditról akart gondolkodni.
Feküdt a heverőn, félredobta magáról a vékony takarót,
és egyik cigarettát a másik után szívta. Madaras Jutka dolgát
rendbe fogja hozni. Lesz megoldás, megtalálja, amivel
egyenesbe lehet kormányozni ennek a megviselt gyereknek
a sorsát. De hol a megoldás a másik gondjára? Ugyanebben
a városban, a Cervantes utcában talán ugyanígy ébren fekszik
az a lány, akit ő lökött le a sínről. Gabi is ébren van,
forró a bőre, és időnkint idegesen körülnyalja a száját,
mintha kicserepesedtek volna az ajkai. Mi van ebben a
lányban, amivel az ő idegeiben állandósítani tudta a nyugtalanságot?
Más nők miért nem hatottak rá soha ilyen intenzitással?
Gabi nemcsak felkeltette a nyugtalanságot, hanem fenn is tartja benne . . .
Látom, kételkedsz. Nem hiszed, hogy más nők egyszer
se billentették ki Tatárt az egyensúlyi helyzetéből. Én, aki
gyerekkorától ismerem, és együtt botladoztam vele a kamaszkor
viharzónájában, s azóta is közelről láttam az életét,
állíthatom neked, hogy Olgán kívül soha egyetlen nő se
hatott rá másként, mint ahogy egy egészséges fiatal férfira
hatnak a nők: nem tért ki az útjukból, de őrültséget se követett
el egyikért se. Később pedig, miután Olga megjelent
az életében, Tatárnak a szeretet és a szerelem iránti igényét
- az adni és kapni relációt egyaránt értve az igényen - Olga
teljesen kielégítette, s ezen a helyzeten mit se változtatott
hogy Tatár ugyanúgy megnézte a csinos és szép nőket,
ahogy más egészséges férfi is, de fejét egyszer se, egyiktől
se vesztette. Hadd mondjak el egy esetet, aminek szintén
tanúja voltam. Tavaly nyáron Tatárnak- munkakörével
járt együtt ez a teendő - le kellett kísérnie a Balatonra egy
nemzetközi csoportot, s a csoporttal kellett töltenie néhány
napot az egyik legelőkelőbb zártkörű üdülőben. Ott, abban
az üdülőben pihent akkor egy magyar színésznő is.
Olyan dörgést csaptak körülötte a férfiak - külföldiek és
magyarok egyaránt - mintha mindegyik megrészegedett
volna már a látásától is. Szőke volt és magas, nem hordott
melltartót, hetykén adta tudtára mindenkinek, akit érdekelt,
hogy feszesek a keblei, és állandó táncot járnak a pulóvere
vagy a blúza alatt. Tánc közben lassan mozgott, mégis
kígyózni látszott a teste. Nem vonaglott, mégis provokált
a mozgása, magára vonzotta nemcsak a férfiak szemét, de
a nők tekintetét is. Feszes ruhái olyan tökéletes combokat
sejtettek - és ezeket a combokat meztelenül is lehetett látni
a strandon - hogy kitenyésztett szexbombák se tagadhatták
volna meg az elismerést tőlük. Egyik nap - az üdülő
kultúrfelelőse ismerkedési estet rendezett - illemből Tatárnak
is táncolnia kellett vele. Éjfél felé a zenekar tréfából
hölgyválaszt hirdetett. A szőke nő tüntetően a helyén maradt,
majd meggondolta magát, körüljárta a termet. Minden
férfi idegesen várta, kit tisztel meg. A nő Tatárt kereste.
Tatár kényelmetlenül érezte magát, de nem utasíthatta
vissza. A férfiak - nem túlzok - lélegzet-visszafojtva figyelték
őket. Az a nő valahogy az egész testével tudott simogatni,
anélkül hogy dörgölőzött volna vagy rátapadt volna
Tatárra. A néhány perc ott a táncparketten Tatárnak egyszerre
volt izgalmas és komikus. Mielőtt visszavezette a helyére,
a nő megszorította a kezét. Alig mozgatta a száját,
csak Tatár érthette, amit mondott "Magával eszeveszetten
tudnék . . . - És még hozzátette: - Az éjjel várom a szobámban . ."
Tatár nem kereste meg a nö szobáját. Nevetett
az ügyön. És hány más alkalma lett volna időről időre . . .
Megnézte a nőket, de soha egy lépést se tett egyikért
se. Soha, egyik se keltett benne olyan nyugtalan bizonytalanságot, mint Gabi.
Feküdt a heverőn, tele a nem múló nyugtalansággal, krónikus
szorítással a bordái között. Tavaly télen, amikor a
tüdőgyulladása után kodeint kellett szednie, és egyik reggel
- elfeledve, hogy már bevette az adagját - újabb két szemet
is lenyelt, akkor érzett ahhoz hasonló vákuumos feszültséget,
mint most, Gabi miatt. Gabi nem szexbomba
- mondta ki gondolatban. Miért a hatása?
Villanyt gyújtott, bekapcsolta a rádiót, valamelyik állomáson
nyugodt zenét talált, felvette a szőnyegről a könyvet,
amiből napok óta egy betűt se olvasott, de a szeme úgy
égett, mintha füst csípte volna, be kellett hunynia, a fényt
is kioltotta, csak a zenét hagyta. Amit egyetlen nő se tudott
kiváltani belőle, Gabi nemcsak kiváltotta, hanem állandó
hiányérzetként ébren is tartja benne: nem leli helyét, kívánja
ezt a lányt, a teste közelségét, az izmok mozgását a
bőre alatt, a követelőző csókjait, az üdén fiús vagy idegesen
elfúló és ilyenkor rekedt hangját.
Ugyanolyan összetörten kelt fel, mint előző nap. Végig-
csinálta az előző reggeli műsort, hideg tus, gondos borotválkozás,
erős kávé. Tudta - vagy inkább fáradtan tudomásul
vette - hogy találkozni fog a lánnyal.
Fél kilenckor tette le íróasztalára a postát a titkárnője.
A postában talált egy borítékot annak az ügyvédi munkaközösségnek
a pecsétjével, ahol Gabi dolgozik. A borítékból
két sűrűn gépelt lap csúszott ki: másolat arról a jelentésről,
amit az igazságügyi elmeorvos-szakértő adott Borbély Andrásról.
Átfutotta a bevezetőt, amely a vizsgálat metodikáját és
Borbély András tucatnyi adatát ismertette. A jelentés második pontja érdekelte.
SZEMÉLYISÉG - ÉLETVEZETÉS A terhelt
egészséges szervezetű, gyors felfogású, közepesen
kulturált fiatal ember. Családi terheltség, conflictus
nem ismeretes. Jelentősebb betegsége nem volt.
Anyjának halálos balesete után a terhelt rövid ideig
idegorvosi kezelés alatt állt, enyhén shockos állapota
miatt. Gyógyultan távozott. Tanulmányait tizenhat
éves koráig közepes eredménnyel végezte. Általában nem fogyasztott italt.
Az apa közlése szerint a terhelt gyermekkorában
hat-hét éves koráig ágybavizelő volt, és álmában beszélt,
olykor kiabált. Az apa nem emlékszik, hogy a
fentiek kapcsolatban álltak-e a gyermeket aznap ért
emotionalis hatásokkal. Ugyancsak az apa közlése
szerint a terhelt nehezen nevelhető, makacs, magába
zárkózó gyermek volt. Iskolában is a nehezen fegyelmezhető tanulók közé sorolták . . .
Végigolvasta Borbély András cselekményeinek felsorolását,
a cselekmények elemzése alapján leszűrt orvosi véleményt,
amely megerősítette, hogy Borbély bizonyos narcisztikus
túlértékeléssel viseltetik önmaga iránt.
A bűncselekmények előkészítésének és végrehajtásának
során - mint ezt a személyes vizsgálat tisztázta
- a terhelt nem állt olyan biológiai vagy psychopathologiai
korlátozó körülmény hatása alatt, amely
cselekményei társadalomra veszélyes következményeinek
felismerésében, vagy e felismerésnek megfelelő
cselekvésben akadályozta volna.
Az orvosszakértői vélemény folytatta a vizsgálatok eredményeinek
szakszerű ismertetését, majd ezzel fejeződött be.
A terhelt monoideisztikusan és egocentrikusan
beszűkült, túlértékelt gondolatokra hajló, dyszharmonicus
egyéniségének kialakulása nem választható
el bizonyos káros társadalmi hatásoktól, azokban
sem a terhelt személyisége, sem életvezetése nem
tartalmazott olyan adatot, ami psychopathologiai
szempontból bármilyen csekély mértékben korlátozó
tényezőként értékelhető lett volna.
Összehajtotta a két papírlapot. Ami az orvosszakértő
véleményében áll, ezekre a megállapításokra előre számított.
A fiú börtönbe kerül, mert bűncselekményeket követett
el: mások tulajdonát rongálta, majd eljutott mindezeknél
lényegesen súlyosabb bűntényig is, gépkocsit lopott, és
a jogtalanul igénybe vett autóval elgázolt egy embert. Bevonul
a börtönbe egy fiú, aki jobb sorsra lett volna érdemes,
harmonikus egyéniséggé fejlődhetett volna, ha a gyerekes
és később kamaszos igazságérzetét és felháborodását
valaki értelmes törekvések szolgálatába próbálta volna terelni.
Aki törődött vele, kárára befolyásolta, ideológiát
adott a bűncselekményeihez, pedig ez a fiú csak naiv boszszúra
vágyott, amint naivul is cselekedett mind az utolsó
fázisig amit a gázolás előtt követett el, mindazt legkevésbé
se bűnözők módjára tette. Most börtönbe kerül, a börtönből
pedig - a statisztikai átlagnak megfelelően - már egy
képzett bűnöző jön majd ki, akinek eleve diszharmonikus
egyéniségét a börtön közege nagy valószínűséggel pszichopathológiás
egyéniséggé formálja. Eggyel több lesz a világon
a fanatikus pszichopata, akik közül a társadalomra legveszélyesebb
bűnözők rekrutálódnak, meggyőzhetetlen
fanatikusok, elveikért vagy mániáikért kíméletlenül erőszakos
figurák, akik jó ügy szolgálatában értékesen következetes
harcosok lehetnének, de pszichopatává torzultan
félelmetesen károsak, s különösen akkor okozhatnak sok
kárt, ha fanatikus akarati késztetésük érzelemszegénységgel
párosul. Ez a Borbély fiú jövője, mert a társadalom nem
volt képes a maga hasznára alakítani, amikor még alakítható
lett volna. Ki mindenki felett lehetne még ítélkezni
ebben az ügyben - a srác apjától a jódolgában álforradalmár
költőig - ha a törvény bűncselekménynek ismerné el, és
ha perrendszerűen bizonyítani lehetne azokat a hatásokat
amelyek ezt a szerencsétlen suhancot érték . . .
A borítékban, ahová vissza akarta csúsztatni az orvos-
szakértő jelentésének másolatát, apró papírszeletet is talált.
Kézzel írt három sor állt a papíron, sebtében vagy idegesen
odavetett szavak "Nem bírom elviselni, hogy ne lássam. Kérem,
találkozzék velem. Nem érzem jól magam, két napja
otthon leszek. Nem bírok egyedül lenni."
A szöveg alatt telefonszám helyettesítette az aláírást.
Félretolta maga elől a papírt. Itélkezni káros hatások
miatt . . . Vannak más tettek is, amelyek felett nem ítélkezik
a törvény: Az ő felelőtlensége, amivel tönkre fogja tenni
Gabit, ugyanúgy nem büntetendő, ahogy ezer más felelőtlenség se.
egyetlen délután
Tizenegy óra után öt perccel megszólalt asztalán a búgó.
- Tessék.
- Horváth elvtárs van itt.
- Tízre kellett volna jönnie. Mondja meg neki, Aranka,
szíveskedjék várni, maga pedig jöjjön be.
Az ajtó rögtön nyílt. Aranka afféle bocsánatkérő mozdulattal
tartotta maga elé a gyorsírófüzetét.
- Mondtam Horváth elvtársnak, hogy várnia kell. Nagyon idegesnek látszik.
- Sajnálom.
- Diktálni akar, Tatár elvtárs?
- Nem. Arra kérem, próbálja meg kinyomozni, hol és
mikor található meg Madaras államtitkár. Már kétszer hívtam.
- Miért nem bízta rám?
- Eleget hívhatja még. Nehezen fogja megtalálni.
- Ha fontos, megtalálom.
- Tudom, Aranka. Ha nem holnapután utaznék, nem
lenne sürgős. Még ma beszélnem kell vele. Most pedig beküldheti Horváthot.
- Talán meg is száradt már-mondta Aranka. Tatár kérdő
pillantására meg is magyarázta - Horváth elvtárs enyhén
szólva folyékony állapotban érkezett. Meleg van odakint. Küldöm.
Az ajtón kövér, tányérképű ember tolatott be. Még mindig
törülközött a zsebkendőjével. Elöl a tokája, hátul a zsíros
tarkója lógott rá kihízott gallérjára.
- Szervusz, Tatár elvtárs. Ne haragudj, kérlek, olyan
végzet ért el, ami téged is akármikor elérhet. Ahogy tudom,
te is magad vezeted a szolgálati kocsidat. Hát kérlek, nekem ez volt
az utolsó, hogy idegesen ültem a volán mellé. Reggel szóltam a sofőrömnek . . .
- Foglalj helyet.
- Hadd mondjam végig, kérlek. Reggel szóltam a sofőrömnek,
hogy mosassa le vagy mossa le a kocsit, de hozza
rendbe belül is. Észre se vettem, hogy nagy ügybuzgalmában
elállította a visszapillantó tükröt.Annyiügybuzgalma
már nem volt, ugye, hogy vissza is állítsa. Én viszont rohanok
hozzád tízre, útkereszteződés, forgalmi dugó, ideges
voltam, az útkereszteződés után száz méterre előzni
akarok egy Trabantot, lépésben cammogott, a visszapillantó
tükröm viszont el volt állítva, nem nézhettem bele,
mire viszont beállítottam, már előztem is, a másik sávban
viszont jött egy Volga, rosszul beállított tükörrel az ember
nem láthatja, mi van mögötte . . . Azért késtem, mert amíg
a rendőrjárőr felvette a tényállást . . . Miről van szó, miért rendeltél be?
- Nem rendeltelek be. Érdeklődtem, van-e időd befáradni
hozzám a helyettesed ügyében. Te mondtad a tíz órát.
- Kérlek, már említettem, hogy a visszapillantó tükör . . .
- Igen, említetted. Tehát a helyettesedről van szó.
- Kenéz . . .
- Igen. Tudod, hol lakik?
- Az új lakótelepen, Kelenföldön.
- Azt is tudod, hogy van két kutyája.
- Igen. Két vizsla. Gyönyörű állatok. Kenéz, kérlek,
szenvedélyes vadász. Engem is ő hódított meg ennek a sportnak . . .
- Igen, a vizslák szép kutyák. De a te Kenézed a kutyáit
a játszótérre viszi sétálni, ahol ezer a gyerek. Ott végezteti el
a kutyáival a dolgukat is. Ugyanabban a homokban, amit
a gyerekeknek vitetett oda a kerületi tanács.
- Nahát, ezt nem hittem volna.
- Széptőled.
- Kérlek, nekem is kisgyerekeim vannak.
- Annál inkább nem értem, miért kifogásoltad, hogy a
kerületi tanács háromszáz forintra büntette a helyettesedet.
- Én? Kifogásolni? - Horváth tányérképe lassan kezdett
vörösödni. - Nagyon helyesen büntetett a tanács.
- Kenéz nehezményezte a büntetést. Megfellebbezte a kerületi tanács
által kirótt büntetést. Mennyi a helyettesed havi jövedelme?
- Hát, hogy pontosan . . .
- Körülbelül.
- Sok.
- A fellebbezést viszont te is pártolólag írtad alá. Erélyesen
követeled abban a néhány soros szövegben, hogy egy
ilyen fontos embert, amilyen ez a Kenéz, ne háborgassanak
bürokratikus pénzbüntetésekkel. Azt hiszem, sikerült szó
szerint idéznem a szöveget, amit aláírtál.
- Tatár elvtárs, kérlek, én naponta annyi levelet írok alá.
- Ezt is aláírtad.
- Azt a gépelt szöveget nem én fogalmaztam. Kenéz diktálta,
vagy talán a titkárnőm fogalmazta. Kérlek, az ember háta mögött . . .
Tatár az órájára nézett.
- A visszapillantó tükrödről jut eszembe . . . Jó volna,
ha visszapillantó tükröt szereltetnél az íróasztalodra is. Az is jó, ha mindig
megfelelő szögbe állítod. Hogy azt is lásd, mi történt ahátad mögött.
Aranka kinyitotta az ablakot. Aranka kávét főzött, és be
is hozta. Aranka megkérdezte, kér-e Tatár elvtárs cukrot
a kávéba. Aranka rosszallóan vette tudomásul, hogy Tatár
elvtárs most se kér cukrot a kávéba. Aranka megkérdezte,
amint mindig meg szokta kérdezni, óhajt-e Tatár elvtárs
ebédelni lent az ebédlőben. Aranka rosszallóan bólintott a
feleletre, hogy Tatár elvtárs nem fog ebédelni. Aranka megjegyezte,
hogy Tatár elvtárs ma is nagyon fáradtnak néz ki.
Aranka tudomásul vette, hogy Tatár elvtárs-is tudja, hogy
fáradtan néz ki. Aranka meghallgatta és elgondolkoztatónak
találta Tatár elvtárs megjegyzését, miszerint a "Tatár
elvtárs nagyon fáradtnak néz ki" szövegű mondat germanizmust
tartalmazott, mégpedig a "sieht aus" - vagyis "néz
ki" - szavakat, de Aranka szerint a kifejezés kifogásolása
ugyancsak arra utal, hogy Tatár elvtárs vagy fáradt, vagy
ideges, más esetekben ugyanis mindeddig nem tett nyelvhelyességi
jellegű észrevételeket a titkárnője szóbeli stílusával kapcsolatban . . .
Állt a szobája szélső ablakánál. A Dunán olajfoltok úsztak,
ügyet se vetve arra, hogy alkalmasint a Parlament valamelyik
ablakából is nézheti valaki a vizet, és arra is gondolhat,
hogy a vizek és az egész természeti környezet szennyeződése . . .
A víz csillámlott, itt-ott olajosan csillámlott, de
a szennyekkel együtt is a Duna volt. Az ablakok alatt, a
rakparton autók rohantak, tehergépkocsik és személyautók,
szabályosan és szabálytalanul. A Duna túlpartján a
Várhegy nyugodt tornyai, alattuk lakóházak és templomok sütkéreztek . . .
Állt az ablaknál, és hallotta, hogy mögötte Aranka hangtalanul
tevékenykedik: kiviszi a hamutartókat, a kávéscsészét.
Mintha morális problémák szennyesét takarítaná el. Morális szennyes . . .
Morális szennyes . . . Csak most vette észre, hogy úgy
játszik a tollával, mintha cigarettát forgatna az ujjai között.
Visszament az íróasztalához, letette a tollat. Odébb igazította
az üres hamutartót. Morális szennyes . . . Az előbb -
húsz perce sincs - azzal küldte el Horváthot . . . mivel is
küldte el? Amit mondott Horváthnak, abban erkölcsi ítélkezés
volt. Tökéletesen mindegy, tudott-e arról Horváth,
hogy a helyettese, a sok ezer forintos jövedelmével pofátlanul
- és a társadalmi befolyással rendelkező főnök aláírásával
megtámasztva - háromszáz forintos büntetést fellebbezett
meg, jogos és törvényes büntetést, amiben esetleg
annyi volt a törvénytelen, hogy a pénzbírság ezerforintos is
lehetett volna. Mindegy . . . dr. Tatár Márton az egész
magatartásával voltaképpen ítéletet mondott Horváth felett,
ítélet volt a néhány szó, amivel tanácsot adott, hogy
Horváth szereltessen visszapillantó tükröt az íróasztala fölé
is, de amikor ezzel a néhány szóval ítélkezett, azt is kimondta
- amiben azóta is bizonyos - hogy ami történt, nem Horváth
tudta nélkül történt . . . Volt-e morális alapja, amelyen
állva így beszélhetett? A kimondott szavakkal és a kimondatlanokkal
egyaránt ítélkezett. A figyelmeztetés is ítélet.
De volt-e, van-e morális alapja, amelyen állva akár
figyelmeztetés formájában is ítélkezhetik? Mi a különbség
a társadalmi hatású visszaélés morális súlya és az egyetlen
emberrel szemben - az ő esetében Gabival szemben - elkövetett
visszaélés súlya között? Nincs különbség, annak ellenére
nincs, hogy az egyik leleplezhető és elítélhető, a másik
pedig csak két önálló gondolkodású felnőtt ember - s legfeljebb
még két ember - életét érinti.
Mi történt Horváth esetében? Aláírt néhány sort, aminek
a tartalmát nyilvánvalóan nemcsak tudta, hanem alkalmasint
ő is diktálta. Azt hitte, hogy a nevével együtt járó
tekintély kimenti a kis ócska háromszáz forintos büntetés
alól a helyettesét. Mit követett el? Horváth a mindennapok
mozgástörvényeire épített, annak tudatában, hogy akadnak
emberek a kerületi tanács apparátusában, akik gépiesen
tudomásul veszik, hogy amennyiben egy nagyvállalat igazgatója
- aki egyébként a kerületi tanács és a kerületi pártbizottság
tagja is - írásban kiáll valaki mellett, akkor annak
a valakinek az ócska háromszáz forintos büntetését illik elengedni.
Horváth vállalta a felelősséget, mindaddig, amíg
a felelősségvállalás kockázatmentes volt. Amint már kockázatot
is kellett volna vállalnia, letagadta volna saját aláírását is,
ha letagadhatta volna. Le nem tagadhatta, folyamodott
hát a legegyszerűbb - és legmegszokottabb - mentséghez
" . . . az ember háta mögött . . ."
Visszament az ablakhoz. Itélkezett Horváth felett, amikor
azt mondta neki, hogy szereltessen visszapillantó tükröt
az íróasztalára is. Itélkezett, jóllehet semmi morális
alapja nem volt hozzá. Igy fog majd hozzá ezentúl minden
ügyhöz, ami az íróasztalára kerül Igy, morális alap nélkül,
vagy éppen annak tudatában, hogy ha nincs is morális
alapja, erről senki se tud, amit Gabi ellen követett el, senki
se kérheti számon tőle . . .
Nem az a dolga, hogy ítélkezzék emberek felett, még a
vádemelés se az ő feladata. Olyan ügyeket vizsgál, amelyek
sértik ennek a társadalomnak a morálját. De saját személyes
morális alap nélkül tehet-e egyetlen lépést is, szólhat-e
egyetlen szót is bizonyos erkölcsi magaslatról az ilyen Horváth-féle
ügyekben? Ha senki a világon nem mondja is a
szemébe, hogy nincs morális alapja, önmagát nem csaphatja
be. Mielőtt végleg tönkretenné Gabit, még ma meg kell
mondania neki . . . Mit kell megmondania? Lesz-e ereje
hogy kimondja Gabi előtt, amit íme, gondolatban se mer
megfogalmazni.
- Megtaláltam Madaras elvtársat - mondta Aranka a telefonba. - Kapcsolom.
- Köszönöm . . . - Átvette a vonalat. - Tatár.
- Szervusz, Madaras. Sajnálom, hogy a titkárnődnek enynyit
kellett engem kergetnie. Nos, végre megvagyok. Tegnap
beszéltél a lányommal, Pietri főorvos már mondta.
- Igen.
Madaras hallgatásában várakozás volt.
- Ez a gyerek, úgy hiszem, nemcsak szeretett, de szeret is benneteket.
Madaras köhögött a vonal másik végén. Idegesen köhögött.
- De nem akar hazajönni.
- Most nem. Haza kell szelídíteni.
- Adj tanácsot, hogyan . . . Nem tudsz tanácsot adni.
- Nem. Kérni akarok valamit. Nekem most el kell utaznom.
Amíg hazajövök, ne szorgalmazzátok, hogy Pietri a
hazamenetelről beszéljen vele. Ha megjöttem, megbeszéljük, hogyan tovább.
- Arra gondoltam, hogy amennyiben . . .
- Kár volna felzaklatni. Én egy hét múlva itthon vagyok. Beszéljünk róla akkor.
- Mégis, ha körvonalaznád, mire gondolsz . . .
- Egyelőre ott tartok, hogy magamnak szeretném körvonalazni.
Majd ha hazajöttem. Beleegyezel?
- Mit csináljak . . . Még egy hét?
- Egy hét csak hét nap.
- Igazad lehet. Amit sok éven át rontottunk el, nem lehet napok alatt . . .
Ha megjöttem, jelentkezem.
- Köszönöm. Szervusz.
A vonal megszakadt. Tartotta kezében a telefonkagylót,
maj d a papírdarabért nyúlt, amelyen Gabi telefonszáma állt.
Lassan tárcsázta a hat számot.
Hallotta, hogy a vonal másik végén kicseng a hívás. Ha Gabi nem volna otthon . . .
- Halló . . . - Az ő friss, fiús hangja. - Tessék?
- Örülök, hogy vidámnak hallom a hangját. Eszerint nem komoly beteg.
A lány hallgatott, csak a lélegzését továbbította a telefon.
- Mikor beszélhetek magával?
- Azt hittem, azért hívott, hogy már indul . . . Jöjjön
máris Siessen, várom.
- Még nem mehetek. Beszéljük meg pontosan. Mikor ebédel?
- Nem ebédelek.
- Igy is jó. Ez esetben én majd elviszem ebédelni. Négy
órára ott leszek magáért. Rendben van?
Megint hallotta a lány lélegzetét.
- Rendben van. - Gabi belenyugvó hangsúllyal mondta
ki a két szót. - Várom. Siessen!
Tatár letette a kagylót. Ha nem lenne ilyen nehéz a feje.
Mire készül? Megtehette volna, hogy nem hívja fel a lányt.
Ma se, holnap se, holnapután pedig elutazik. És akkor se
kellett volna felhívnia, amikor majd hazaér. Oldalazva, sunyi
sompolygással eltűnhetett volna Gabi életéből. Még
mindig eltűnhetne. Azzal kezdhetné, hogy már ma délután
négykor se érkezik oda a Cervantes utca sarkára. A sunyi
sompolygást célszerűbb előbb elkezdeni, mint később. De
ehhez az eloldalgó manőverhez előbb természetet kellene cserélnie.
Már a szájában volt a cigaretta. Megnézte maga előtt a hamutartót.
Nyolc csikk. Elismerésre méltó teljesítmény
azóta, hogy Aranka tizenegykor kiürítette a hamutartót.
Megnyalta a száját. Csípte a nyelvét a nikotinlerakódás, amit
a szájáról oldott le a nyelve.
Megnyomta a készüléken a titkárság billentyűjét. Felállt,
hozzáfogott, hogy összerakja az iratokat az asztalon.
Az ajtó halkan nyílt. Aranka kérdően nézett rá.
- Elmegy, Tatár elvtárs?
- El kell mennem. Minden jel arra mutat, Aranka, hogy
ma már vissza se jövök.
- Orvoshoz megy?
- Igen. Orvoshoz is.
Pietri főorvos szelíd szeme fürkészve nézett rá:
- Maga, Tatár elvtárs, egyszer már végigjátszott egy nehezebb
partit, ebben a tekintetben nincsenek aggodalmaim.
A kétségeim és a megfontolásaim Olgával kapcsolatosak.
Tatár elnyomta a cigarettáját.
- Olga bele fog egyezni. Ha nem tudnám előre, eszembe se jutott
volna. - Felállt, kezet nyújtott az orvosnak. - Köszönöm, hogy nem ellenzi.
Pietri elmosolyodott. Az ajtóig kísérte Tatárt, és csak ott
mondta ki, amit gondolt:
- Ha harmadszor is sor kerül a maga részéről efféle gondolatra,
kénytelen leszek azt hinni, hogy ilyesmi a hobbyja. Minden jót.
- Minden jót, főorvos úr.
Lesietett a lépcsőn. A fikuszok, a filodendronok, a sansaveriák
kövéren zöldelltek a virágállványokon. A lépcsőház
levegője fülledt volt, pedig már nem tűzött rá a nap az üvegfalra.
A földszinten fehér köpenyes, kövér ember szunyókált a
portásfülkében. Az üvegkalitka nyitott ajtaja mellett újságköteg
hevert. Nemrég hozhatta a lapkihordó.
Elvett egy Hírlap-ot a kötegből, letett egy forintot
az újságok mellé, és kiment a kapun. A portás nem ébredt fel.
Beült a kocsiba. Szétnyitotta az újságot. A második oldalon
megtalálta, amit keresett. "A bécsi zenekritikusok
egybehangzó elismeréssel írnak Zorkóczy Olga és Febrich Béla szonátaestjéről."
Begyújtotta a motort, de még nem indult el.
"A tekintélyes bécsi polgári lap, a Die Prerre zenekritikusa
hangsúlyozza, hogy érdekes, sőt izgalmas ellentmondást
tapasztalt Zorkóczy Olga játékában. Megmagyarázhatatlannak
tűnik - írja Kurt Zimmermann - hogy ez a
művész, aki a hegedű-zongora szonáták előadásakor teljes
összhangban tudott maradni Febrich Bélával, szólójátékaiban
egészen más stílust, szinte veszélyes felfogást engedett
érvényesülni. A Mondschein-szonáta egészen új, úgyszólván
improvizáló stílusú interpretálása az első tételben rögtön
a megdöbbenés erejével hatott a közönségre. Ez a megdöbbenés
a második tétel hallatán tovább fokozódott, majd
a harmadik tétellel érte el tetőfokát. Ha nem ilyen magabiztos,
szuggesztív hatású, ugyanakkor tökéletes technikájú
művész kockáztatja meg, hogy ennyire ideges, zaklatott,
mondhatni kétségbeesetten nyugtalan lendülettel adja elő a
Mondschein-szonátát, a produkció minden bizonnyal kudarcba
fullad. Ismét bebizonyosodott azonban - állapítja
meg a Die Presse kritikusa - hogy szuverén művész keze
alól a legegyénibb felfogásban előadott mű is úgy kel életre,
hogy nem érezhetjük idegennek szerzőjétől. Ismét bebizonyosodott,
hogy lehet szakítani a konvencionális előadói
stílussal - adott esetben a Mondschein-szonáta megszokott
előadási stílusával - ha az interpretáló művész képes arra,
hogy teljesítményének elejétől a végéig töretlenül az általa
legkifejezőbbnek érzett stíluson belül maradjon. Zorkóczy
Olga nyugtalan, néha fuldoklóan vergődő Mondschein-
szonátáját ezért érezte mélyen beethoveninek az egész közönség,
s a közönség ünneplésse növekedett tapsához ezért
csatlakozott teljes egyetértéssel a kritikus is . . . - írja a
Die Presse-ben Kurt Zimmermann. Hasonlóan elismerő kritikákat
olvashatunk a többi bécsi lapban is. Érdemes kiemelni
a LYliener Kurier néhány megállapítását"
Letette maga mellé az újságot, és elindult a kocsival. Olga
tegnap nyugodt vagy derűs volt a telefonban. Ezzel a nyugodt-derűs
látszattal kínlódta végig az eddigi bécsi napokat.
A Die Presse Zimmermannjának jó a füle, és meg is
tudta fogalmazni a lényeget, annak az idegállapotnak a játékban
való tükröződését, amivel Olga nap nap után zongorához ült ott, Bécsben.
Az útkereszteződésben a lámpa tilosat mutatott. Megállt.
Emberfolyam tolongott át a kocsik előtt a gyalogátkelőn,
csupa rohanó férfi és nő. Csak egy nyurga, esőkabátos
alak ballagott békésen, ügyet se vetve a forgalomra és
a többi emberre, lustán sétált a zebrán, és közben szőrszálakat
tépkedett ki az orrából. Valaki meglökte. Az ember
megállt, csodálkozva nézte ujjai között a szőrszálat, amit
az imént tépett ki, mintha attól kérdezte volna, miért lökték meg.
A lámpa zöldre váltott. A kocsisor megmozdult.
A szálloda éttermében csak egy elkésett turistacsoport ebédelt.
- Finnek? - kérdezte Gabi két falat között.
Tatár bólintott.
- Ma még semmit se evett?
- Semmit. Magát vártam. Kiéheztetett. - A lány kesernyés
grimaszba húzta az arcát. - Sikerült. Iszonyúan éhes
vagyok. Egyedül nem tudok enni. Egyedül lenni se tudok.
Belebetegszem. Nézzen rám. Napok alatt a saját árnyékom lettem.
- Túloz, Gabi. Még csak nem is sápadt.
- Mert magamra mázoltam minden kenceficét, hogy színem
legyen. Krém, krémpúder. Bőséges a kozmetika fegyverraktára.
Hullaszínnel nem szabad megjelenni egy férfi
előtt, aki fontos . . . Na, ez mit akar?
A pincér odaért az asztalukhoz.
- Kávét, édességet, gyümölcsöt?
Gabi határozottan rázta meg a fejét.
- Köszönöm, semmit. - Ránézett Tatárra. - Fizessünk.
- Igen, fizetni. - A pincér számolóblokkot húzott elő.
A számla már kész volt, csak össze kellett adnia. Odacsúsztatta
Tatár elé a cédulát, és elvette a pénzt. - Hálásan köszönöm,
uram. Egészségükre kívánom az ebédet. Remélem
ízlett a nagyságos asszonynak is.
Tatár magán érezte Gabi gyors pillantását. Nagyságos
asszony. A pincér pontosan tudja, hogy nem férj-feleség ők ketten.
A kopaszodó szőke fiatalember meghajolt, és sarkon fordult.
- Menjünk - mondta a lány. Felvette kézitáskáját. - És
most hadd kérjem meg valamire.
- Tessék . . .
- Majd odakint.
Amíg megebédeltek, beborult. Gyönge széllökések rázták
a fákat. Gabi megborzongott.
- Eső lesz. Ha mi találkozunk, mindig esik.
- Csak egyszer esett.
- Nekem olyan, minthamindig esett volna.
A kocsiban a lány fáradtan támasztotta hátra a fejét.
- Mégis igyunk kávét.
- Hová vigyem?
Gabi megmozdult. Másodpercekigelőrefürkészett, majd szembefordult Tatárral:
- Ahogy mondtam, meg akarom kérni valamire. Arra
kérem, hogy a kávét nálam igyuk meg. Ne tiltakozzon.
Ugyis beszélni akart velem, és azt hiszem, hogy nem csak
arról a semmiről, amiről ebéd közben volt szó. Igérem, jó kávét fogok főzni.
És hogy ne érezze feszélyezetten magát, vegyen valahol egy üveg italt. Jó?
- Ahogy gondolja.
Megállította a kocsit egy csemegeüzlet-előtt. Mit akar
Gabi? Provokálni? Bebizonyítani, hogy nincs bátorsága
felmenni hozzá? Gabi nem ismeri az ő fegyelmét.
- Mindjárt jövök.
- Kíváncsi vagyok az ízlésére, mi a kedvenc itala . . .
Bement a csemegeüzletbe. A felvágottakkal megrakott
hűtőpultnál és a tejnél meg a kenyérnél tolongtak az emberek.
Az italospultnál senki se állt. Megnézte a polcokat.
Kíváncsi vagyok az ízlésére, mi a kedvenc itala . . . Azt itt
nem lehet kapni. Örmény konyakot csak karácsony tájára ígér a rádió.
- Egy Martellt legyen szíves.
- Háromszáznyolcvan - mondta figyelmeztető hangsúllyal
a fehér fityulás nő a pult mögül: - Tetszik kérni?
Nem felelt. A nő gondosan becsomagolta az üveget.
- Tessék, uram . . . És húsz, az négyszáz.
A kocsiban fejét hátratámasztva ült a lány. Szemét félig
behunyta. Kékre festett szemhéjai alig észrevehetően remegtek.
- Mit vett? - nyújtotta a kezét Tatár felé.
- Italt. Remélem, nem okoz csalódást.
A lány megérintette a palackot.
- Martell. Azt hiszem, az ízlésével senkinek se szokott
csalódást okozni. Igazán eljön hozzám?
- Igazán.
- Köszönöm.
A lakás modern volt. Az előszoba szinte két embernek is kicsi.
- Erre tessék - mondta Gabi, és kinyitotta a középső ajtót.
- Ez a nappali, ebédlő, könyvtár egy személyben. Azaz egy szobailag.
Foglaljon helyet. Azonnal hozok poharakat, és felteszem a kávét.
Egy árnyalattal hangosabban beszélt, mint szokott. Mozdulatai
is szinte kapkodóak voltak. Az egyik pohár csaknem
kicsúszott ideges ujjai közül.
- Segítek - mondta Tatár. - Egyébként én nem ihatok.
- Csak jelképesen - hajtotta félre fejét a lány. - Hogy én
is ihassak. Egyedül nagyon rossz. Inni is rossz egyedül.
Kiment a szobából. Az ablak nyitva volt. Valahol a szomszédban
rádió vagy gramofon szólt. Mireille Mathieu énekelt,
élesen pergette a szavak er hangjait. Az utcán valaki a
motorkerékpárját túráztatta. A motor hörgése többszörösen
verődött vissza a házak faláról.
- Mindjárt kész a kávé - mondta a lány.
Tatár megfordult. Meg se hallotta, hogy nyílt az ajtó.
Gabi a küszöbön állt, onnan nézte. Két kezét összekulcsolta a háta mögött.
- Itt van nálam. Mi lenne, ha bezárnám, és soha többé
nem engedném ki innen? Miért nem ül le?
- Meg akartam nézni a könyveit.
- Mutassam a könyveimet, megmondja, ki vagyok.
- Nem.
- A könyveim nélkül ismegismert már?
- Remélem.
- Mégis jobb volna, ha leülnénk. Tessék . . .
A lány szembe ült, térdére könyökölt, és két összezárt
öklére támasztotta az állát.
- Megint imponálóan sápadt. Miért várta meg, hogy én
adjak életjelt? Ha nem küldöm el azt az orvosi jelentést,
nem hívott volna fel.
- Felhívtam volna. Találkozni akartam magával. Ezzel
indultam el reggel otthonról.
- Igazat mond?
- Nem volt kötelező mondanom. Reggel még csak látni
akartam, később már beszélni is akartam magával, Gabi.
- Furcsa a hangja. Félek a hangjától. Valami retteneteset
akar mondani nekem. Várjon még . . . Kérem, várjon.
Ugyis be kell hoznom a kávét. Rögtön . . .
Kifutott a szobából. Tatár utánanézett. Száraz francia
illata van. Talán az egész lakásnak ez az illata. Rágyújtott,
mélyen leszívta a füstöt.
Az előbb, amikor a lány kiszaladt, megkönnyebbülést
érzett. Megkönnyebbülést, hogy időt nyert. Ha csak perceket is.
Pedig már túleshetett volna a mondandóján.
- Remélem, jó kávét főztem. -A lány odakint összeszedte
magát. Hangja ismét üde volt. - Tessék elbírálni a minőséget.
Kérek én is cigarettát. Miért nem töltött a konyakból?
Italt tölteni, az férfimunka.
Töltött s a lány kezébe adta az egyik poharat.
- Egészségére, Gabi.
- Egészségére. Mire iszunk?
- Utána is ráérünk eldönteni.
Lenyelte a konyakot. A lány utánozta egy korttyal akart
megbirkózni a konyakkal. Nem kapott levegőt utána.
- Nincs hozzászokva, Gabi. Az ilyesmi tréning dolga. Amihez nem
szokott az ember, azzal jobb vigyáznia. Vagy hozzá se fogni.
- Miről beszél? - súgta a lány. Két kézzel szorongatta a
poharát. - Másról beszél?
- Rólunk. Vagy csak magamról. Beleártottam magam az
életébe, anélkül hogy előre számoltam volna a felelősséggel.
Én se tudok kettős játékot játszani.
- Hagyja abba! Kérem, ne mondja tovább.
- Végig kell mondanom.
- Várjon. Később is végigmondhatja. - A lány felugrott,
megkerülte az asztalt, és odatérdelt a szőnyegre Tatár
mellé. - Adjon nekem egy kis időt. Érezni akarom, hogy
itt van nálam. Csókoljon meg.
Tatár felkelt.
- Jobb, ha elmegyek, Gabi. Higgye el.
A lány hozzásimult. Hátrahajtotta a fejét.
- Nem mehet el. Megcsókol. Maga is akarja.
Tenyerével, ujjai hegyével érezte a lány derekának, csípője
hajlatának forró, sima bőrét. A fegyelme, a híres fegyelme,
amiben annyira bízott.
Gabi összeszorított ajkai belefúrták magukat a szájába,
hideglelősen reszkető combjai könyörögve és erőszakosan
simultak-kapcsolódtak rá. Ideges kezek simogatták le a
válláról a zakóját, dobták félre a nyakkendőjét.
A lány kapkodó légzése lassan lecsillapult. Meztelen testének
izmain még végigfutott egy-egy borzongó hullám. Lányosan
kicsiny mellei együtt mozdultak, emelkedtek és
süllyedtek a bőre alatt lapuló bordákkal. Felkönyökölt.
Kisimította homlokából kócos haját. Kinyújtott ujjai Tatár arcához közeledtek.
- Mutasd a szemed. Nyisd ki. - Visszaejtette magát a rekamiéra.
-Hajolj ide fölém, nézd a testemet, nézd, hogy remeg,
még mindig remeg tőled. Ne csak az ujjaid simogatásával
szeresd a mellem, nézzed is. Vékony vagyok, mint egy
lány, de így meztelenül asszonyos a testem, csak a mellem
kisebb, mint az asszonyoké. Ne szégyelld magad, nézz meg,
én is megnéztelek magamnak. Akkor is néztelek, amíg szeretkeztünk.
Akkor nyitva volt a szemed, nyitva felejtetted,
mert elfeledkeztél magadról, míndenről, de engem látni
akartál. A szeretkezéstől egészen eltűnt a szemed színe,
olyan nagyra nőtt a szembogarad. úgy szétnyílt, hogy eltüntette
az íriszedet. Csak egy nagy fényes fekete pupilla
volt a szemed körül fehérben. Tudtam, hogy így fogsz szeretni,
így fogod szeretni a testemet is, nem csak engem.
Igy, ahogy soha senki nem tudta szeretni, mert én se vártam
senkitől ennyíre, hogy szeressen és őrüljön meg tőlem.
Szereted csókolni a mellemet? Miért szereted megcsókolni?
Hülye vagyok, minek kérdezek, úgyse felelsz. Szégyenlős
vagy, gyűlölöd a szavakat a szerelemben. Én máskor gyűlölöm
a szavakat. Veled szeretkezni is csak úgy tudok, ha
beszélek is hozzád. De ha akarod, elhallgatok. Erre se fogsz
felelni, mert inkább a derekamat símogatod a száddal. Nem
látom a szemed, megint nem látom. Látni akarom. Látni
szeretném. Hadd láthassam. Nézz rám. Nézd az arcom,
nézd a szemem, megint felforrósodtam tőled. Hát máris,
máris kívánsz, máris újra kívánsz. O, szerelmem, te szerelem . . .
A lány torkából éneklő hangok buktak ki, jelentéstelen
hangok, értelmetlen hangok, szabálytalan dallamfoszlányok,
ahogy az idegei zenéltek a testük ölelkezésétől. Ujjai
szétfeszültek a takarón, és meg-megmozdulva kerestek valamit
a ritka levegőben. Nyelve hegye körülszaladt nedves
ajkain, szeme kinyílt és újra becsukódott, és megint kinyílt
és megint lecsukódott, homlokán száraz, szeme körül fényes
volt a bőre, és fényes a nyaka és a válla találkozásánál is,
ahol inak feszültek meg a bőre alatt. És lassan az egész teste
kifeszült, egyetlen akarásra összpontosult az erő az izmaiban,
karjait is ölelő görcsbe rántotta ez az erő, torkából dallamos
öröm jajdult elő, hogy aztán elnémuljon, ahogy a
kettejük teste is ernyedni kezd.
Az ablakon át újra behallatszott a motorkerékpár szaggatott
pufogása, egy erős-rekedt hang szódavizet kiabált,
üvegek csörömpöltek, és valahol autósziréna szólt.
- Ujra máris kívántál, mert kellek neked, kell neked,
ahogy én telhetetlenül tudlak kívánni téged, drága. Amikor
legelőször megláttál, már akkor érezted, érezned kellett,
hogy én ezerszer erősebben akarlak, mint akárki mások
eddig, érezned kellett, hogy ha mi egyszer majd csak ketten
zárkózunk ki a világból, ott a négy fal között tőlem a kövek
is megolvadnak. Te is kő vagy, de forróbb lettél tőlem,
mint a szaunában azok a feltüzesített szikladarabok. Ahol
ebédeltünk, azok a finnek tanúsíthatnák, ha megmérnék a
bőröd hőmérsékletét. Ha leönteném a bőrödet hideg vízzel,
százhúsz fokos gőz sisteregne szét rólad, mint a szaunában,
elhiszed, szerelem Szomjas vagyok, szerelem, adj
inni. Nem, majd én, te csak maradj . . .
A karcsú, meztelen test ruganyosan hemperedett le a rekamiéról.
A szőnyegen talpra ugrott a lány, lábujjhegyre
emelkedett, feje fölé nyújtotta két karját, és megperdült a tengelye körül.
- Ez vagyok, én vagyok, tessék, távlatból is látható!
Neked akarok szép lenni és izgalmas lenni, meg akarlak
mámorosítani, ahogy te engem.
Leguggolt az asztalhoz, konyakot töltött a poharakba, és
odavitte a rekamiéhoz.
- Ez volt a te poharad, most én iszom belőle, ez volt az
én poharam, most te iszol belőle. Kiiszom a szerelmedet, kiiszod a szerelmemet.
Elgurította a szőnyegen az üres poharakat,és visszalendítette magát Tatár mellé.
- Azt mondják, az alkohol fárasztja a szeretkezőket. Minket
nem fáraszthat. Te nem lehetsz fáradt mellettem, nem
hagyom, amíg így süt belőled, hogy kívánsz . . .
- Tegnap este találkoztam a férjemmel. Ö akarta. Elmentem.
Azt mondta, hozzunk rendbe mindent. Ö belátja,
hogy én egy színesebb egyéniséget akarok magam mellé.
Belátja, hogy unalmasan kellett élnem mellette. Megígéri,
hogy megváltozik az életformánk, mert ő megváltoztatja magát.
- Mit feleltél?
- Azt, hogy én nem tudok másra gondolni, csak rád.
Azt kérdezte, ki vagy te? Mondtam, hogy egy férfi, akire
mindig vártam. Nős vagy? Igen. Hát akkor mit várok tőled?
Mondtam, hogy amit én várok, azt bízza csak rám.
Nem mondtam ki, mert nem tartozik rá, hogy amit vártam,
máris megkaptam. Szerelmet vártam, olyan felfordulást
magamban, amilyent még sohase éreztem. Kínlódok nélküled,
kínlódok egyedül, de ha volna kárhozat és elkárhoznék,
akkor se pergetném vissza a filmet. Éntőlem még egyetlen
férfinak se tágult ki úgy a pupillája, mint a tiéd, és soha
egyetlen nőtől se hallottam, hogy ők tapasztalták volna.
Ez csak akkor lehet, ha két ember egyforma dühvel szereti
egymást. Ahogy én rögtön belázasodok, ha csak a kezed
hozzáér a bőrömhöz . . . Ahogy te éntőlem . . . Más férfiak
is belázasodtak már tőlem. Ostromoltak, hogy olyan szerelmet,
mint az övéké, soha nem éreztem. Azt mondtam, nem
is fogok érezni, mert egyikből se csapott ki rám az a villám,
ami belőled már az első este. Ök csak szavakat mondtak,
te nem szóltál semmit, mégis azonnal tudtam, hogy nem
szabadulunk egymástól. És ma beteljesedett.
- Egyedül voltál.
- Igen, egyedül voltam, és nem bírok egyedül lenni. Nem
félelemből, nincs mitől félnem. Az egyedüllét tudatát nem
bírom elviselni. Hogy ne legyen mellettem egy ember, akire
ránézhetek, akihez szólhatok, akit megérinthetek. Egyedül
voltam. De nem azért hívtalak ide, mert a szeretkezés
hiányzott. Hiányzott, a veled szeretkezés, az hiányzott, de
ettől még nem borultam volna ki. Erre még tudtam volna
várni. De ma meg kellett történnie. Ma, és nem holnap. Érted?
- Mi lesz holnap?
- Holnap hazajön Bécsből a feleséged. Te meg fogod
mondani neki, hogy szeretjük egymást. Nem akartam, hogy
megalázó helyzetbe kerülj. Amikor megmondod neki, hogy
szeretsz engem, és én szeretlek téged . . . Minden nőnek,
minden feleségnek az az első kérdése, hogy lefeküdt-e veled
az a lány vagy az az asszony. És ha neked azt kellett volna
mondanod, hogy nem voltam még a tiéd, megalázó helyzetbe
kerültél volna. A feleséged azt mondhatta volna, hogy
zsarol téged az a lány. Zsarol, azzal, hogy nem feküdt le
veled. Nem akartam, hogy ilyen helyzetbe kerülj. Rólad ne
gondolhassák, hogy zsarolható vagy, rólam ne gondolhassák,
hogy így zsarolok, azzal zsarolok, hogy csak biztatlak,
ígérem a testemet, de csak bizonyos feltételek teljesítése
után . . . Azt akartam, hogy támadhatatlanul állj ott holnap
a feleséged előtt. Ez csakis így lehetett tisztességes. Igaz?
Miért nem felelsz?
- Nem tudom, miért nem felelek. Talán nem akarok
felelni. Talán nem merek felelni.
- Miért ne mernél Mit nem mersz megmondani nekem?
Mit nem tudok én megérteni, ha tenondod?
- Kis ideje mondtál egy találó szót: fölfordulás. Fölfordulást
csináltam az életedben.
- Igen. Akartam.
- Látod, ez a különbség. Én nem akartam. Legalábbis az
eszem nem akarta.
- Nem igaz! Akartad, mert tudtad, hogy nekünk szeretnünk
kell egymást. Nem az eszed beszélt ellene, hanem az
a félelem, ami benne van mindenkiben, a félelem minden-
féle komplikációtól. De mégis az volt az erősebb, hogy szeretsz.
Magad mondtad, hogy ha én nem kérlek, ma akkor
is találkoztál volna velem.
- Igen.
Csend lett. Az utcán, az ereszeken vagy a villanydrótokon
fecskék feleseltek vékony csiviteléssel. Valahol szőnyeget poroltak.
- Most félek a hallgatásodtól. - A lány odébb húzódott a
rekamién. Meztelen teste összekuporodott, mintha egyszerre
fázni kezdett volna. - Most félek.
- Akarsz egy cigarettát?
- Nem. Ott van gyufa az éjjeliszekrényen.
- Reggel még nem tudtam, mit fogok mondani neked,
ha találkozom veled. Délben már tudtam. De most, itt,
tőled megint kicsúszott alólam a talaj. Ebéd közben kellett volna megmondanom.
- Mit? Beszélj Mi változott meg azzal, hogy a szeretőd
lettem? Ugy viselkedsz, mint aki sohase csalta meg a feleségét.
- Látod, ez igaz.
- Mit beszélsz? Te . . . igazán sohase csaltad meg a feleségedet?
- Soha.
Gabi szeme mozdulatlanul nézett rá. Nézte, sokáig, rebbenés
nélkül, mereven, az arca is merev volt. Amikor megszólalt,
akkor iscsak a szája mozdult.
- Ha . . . te . . . - Egyenként ejtette elő a szavakat. - Ha
te sohase csaltad meg a feleségedet . . . akkor te szerelmes vagy a feleségedbe.
- Igen.
- Ne menj el . . .
- El kell mennem.
- Ha most elmész, rossz lesz visszajönnöd. Mert vissza
fogsz jönni. Nem, nem sírok. Csak azt mondom, hogy vissza
fogsz jönni, mert nem tudod elfelejteni, hogy így még
sohase szeretkeztél senkivel. Vissza fogsz jönni. Látod,
tagadni sincs erőd. Nem tudsz lemondani rólam. Nézz magadba, valld be.
- Nem tudom, hogyan lesz.
- Visszajössz. De akkor már nem ugyanaz leszel, mint
most vagy. Meggyalázott leszel. Én se leszek ugyanaz, mint
eddig voltam. Én is megalázott leszek. Ne menj el.
Gabi teste meglendült. Rávetette magát. Könnyei végig-
folytak Tatár bőrén. Karjából, fonódó combjából görcsös
erők szorították.
- Szeress engem, drágám, szeress . . .
Teste olajos-simán siklott végig Tatár testén.
- Megint kívánsz. Hiába akarod, hogy ne szeress . . . te,
te, te szerelem. Ha így meghalhatnék veled . . .
Ujra énekelt a lány kapkodó lélegzete. Málnapirosra duzzadt
mellbimbói alig érintve ízleltették magukat a bőrével.
- Te kellesz, mindig te kellettél . . . így megőrjíteni
Beleharapott Tatár vállába, s ő jajdult fel a harapástól.
- Ölj meg inkább, de ne vegyed el magad tőlem . . .
Csend lett körülöttük. Mintha az utca is elnémult volna
odakint. Csak a fal vezette távoli kopácsolás hangját. A tompa
koppanások a szívverés ütemére követték egymást.
- Ne . . . ne menj el. Ne szeresd . . . Engem szeress . . .
Holnap mikor látlak? Nem, holnap nem. Holnap Olga érkezik.
Holnapután. Meghalok holnaputánig. Holnaputánig
egyedül . . . Mikor látlak holnapután?
- Holnapután el kell utaznom.
- Nem ígaz. Hová kell utaznod? Vigyél magaddal.
- Strasbourgba kell utaznom.
- Strasbourgba . . . Ne menj el. Vérzik a vállad. Mit csináljunk?
- Semmit. Eláll magától.
- Én haraptam meg Látod, eszemet vesztem tőled. Mit
csináltál belőlem? Nem akartalak bántani. Te őrjítettél meg.
Ahogy szeretsz, ahogy a tiéd kell, hogy legyek, ha itt vagy
mellettem. Ne öltözz még . . . csak még egy kicsit ne Mikor
jössz vissza onnan? Strasbourgból . . .
- Egy hét múlva.
- Egy hétig megint egyedül Ott a nyakkendőd, leesett
a szék mellé. Igérd meg, hogy felhívsz. Amint megérkezel. Megígéred?
- Igen.
- És Olga?
- Tudni fog mindent, ha egy szót se szólok is.
- Miért szeret? Miért nem mond le rólad? Én is vigyáznék
rád . . . Igazán felhívsz?
- Igazán.
- Nem kísérlek ki. Nem akarom látni, ahogy elmész.
Csapd be magad után az ajtót. Én megpróbálok aludni.
Akkor nem érzem, hogy egyedül vagyok. Az alvás megvéd.
A gondolkodástól is megvéd. Erősen csapd be magad után
az ajtót, kérlek . . . Mondd, hogy aludjak.
- Aludjál, kislány.
- A hajamat szabad megsimogatni. Jó a kezed. Az enyém
remeg, ha megmozdítom. Elmentél?
Nesztelenül húzta be maga után a szoba ajtaját. Az előszobaajtón
megnézte, pontosan be fog-e ugrani a biztonsági zár
nyelve, ha kívülről becsapja az ajtót.
Kilépett a körfolyosóra. Feltette a szemüvegét. Nem emlékezett,
jobbra-e vagy balra van a lépcsőház. Balról egy
asszony közeledett, egyik kezében kosárral, a másikban két
szatyorral. Megnézte Tatárt, közömbös vagy fáradt pillantással.
Homloka közepén mély ránc futott le az orrnyergéig.
A ráncokban verejtékcseppek fénylettek.
Ahogy az asszony elhaladt mellette, eszébe jutott, hogy
arra kell mennie a lépcsőház felé, ahonnan az asszony jött.
Állt az ablaknál. Nézte a Várhegy nagy, sötét tömbjét.
Az égbolt derengő hátterébe élesen rajzolódott bele a Vársétány
háztetőinek szabálytalan fogsora. A tetők mögül
kimagaslott a helyőrségi templom tornyának sisakja, jobbra
tőle a Mátyás-templom tornya-teteje s ettől is jobbra a
sarokbástya hengeres-kúpos foltja. A Horváth-kert mentén
autók kergették egymást az Erzsébet-híd felé. A híd
kivilágítva, szinte fehéren nyújtózott a két part között.
A Hotel Intercontinental tetején és a rakparti házak homlokán
színes neonbetűk vibráltak. A neonfények alatt két
kettes villamos siklott, egyik a Margit-híd felé, a másik a Boráros tér felé.
Áramszedőik időnkint szikrákat vetettek.
Mintha csengettek volna. Elfordult az ablaktól, belehallgatózott
a csendbe. A csengetés megismétlődött. Gabi!
Keze megmozdult. Odanyúlt a homlokához. Ostoba
ötlet. Gabi sohase jönne ide. Egy pillanat alatt kiverte a víz a homlokát.
Kiment az ajtóhoz. Az áttetsző üvegen kívül Deák állt.
- Szervusz. Azt hittem, be se akarsz engedni. Háromszor csöngettem.
- Csak most hallottam meg. Kerülj beljebb.
- Van készleted?
- Mikor nincs?
- Akkor hát elő vele. Most végeztem, alig állok a lábamon.
Negyed négykor álltunk neki a műtétnek. Pontosan
három óra ötven percig tartott. A végén le kellett ülnöm,
pihenni pár percet, mielőtt kimosakodtam. Ugy ültem ott, mint akit odaszartak.
Elvetette magát a fotelban. Lustán nyújtotta ki kezét a
pohárért. Megemelte, és ránézett Tatárra.
- Szervusz. - Kiitta a konyakot és csettintett. - Príma,
sőt óberpríma, mindjárt tölthetsz még egyet, ne vesztegessük
a drága időt. - Amíg Tatár belebuktatta az üveg nyakát
a pohárba, körülnézett - Üres az íróasztalod. Ilyent se láttam
még. Egyedül lézengsz itthon, és üres az íróasztalod.
- Nemrég értem haza.
- Hol voltál?
- Nem mindegy?
- De, mindegy. Ha te mondod. Hallom, Kelemen megvizsgált.
- Igen. Nem tagadhattam meg tőle ezt az élvezetet. Azt
mondta, minden rendben.
- Azt mondta, nem romlott tovább a szíved.
- Igen. Ez ugyanaz.
- Nem ugyanaz.
- Ahogy gondolod. Nekem így is megfelel. Igyál.
- Az ilyen felszólításnak mindig szívesen engedelmeskedek.
- Deák felállt, odalépett Tatár mellé. - Nincs megoldás?
- Már megoldottam. Ugyanolyan felelőtlenül, ahogy eddig
csináltam. Beeveztem vele a víz közepére, bekötöttem
egy zsákba, és bedobtam a vízbe. Bontsa ki a zsákot, ha
tudja, evickéljen partra, ha tud . . . Hol az öngyújtóm?
- Valamelyik zsebedben.
- Nincs.
- Nála felejtetted?
- Lehet.
Deák meggyújtott egy szál gyufát, és odatartotta Tatár cígarettájához.
- A helyedben én se tudtam volna hősként viselkedni.
Aki ilyen helyzetben megáll a lábán, vagy szent, vagy beteg.
Egyik műfaj rosszabb mint a másik. Miért vársz magadtól
többet, mint amire képes vagy?
- Bíztam magamban.
- Legalább kiderült, hogy te se vagy félelem és gáncs
nélküli lovag. Nagyobb csalódás sose érjen. Nyitva az ablak,
kihajíthatsz nagy ívben a bölcsességeimért.
- Holnapután elutazom.
- Na, látod . . . Neked osztottak jobb lapot.
- Könnyű jó laphoz jutni, ha a másik már megkapott minden rossz lapot.
- Rágod a csontot, mint a fiam kutyája. Majd belefáradsz,
ez a szerencse. Én mindig optimista voltam, ha rólad volt
szó. Bele fogsz fáradni. - Deák gondolkozott egy ideig,
mielőtt kimondta a kérdést: - Olga? Tőle mit vársz?
Tatár kinézett az ablakon. Olga holnap itthon lesz. Mosolyogni
fog, de a szeme riadt lesz.
- Meg fógja kérdezni, hogy mit követett el, mivel szolgált
rá, hogy én ezt tettem vele . . . És én hiába fogok beszélni,
hogy ő semmiről se tehet, magát fogja okolni. Amíg bele nem fárad,
az egy hét alatt, amiből négy napot Strasbourgban, kettőt
Párizsban töltött, Tatár koloncként cipelte magával az önvádat,
amely csak lassanként fogalmazódott meg benne olyaténképpen,
hogy amikor otthagyta Gabit a Cervantes utcai lakásban, a távozásával semmit
sem rendezett. Egyetlen szón múlott. Azon a szón, amivel megígérte,
hogy visszaérkezése után felhívja Gabit.
Ha tehette, egyedül sétált Strasbourgban, Párizsban pedig
mindig egyedül. Kényszeríteni akarta magát, hogy
olyan kíméletlenül gondolja végig a történteket, mintha
nem maga élte volna át mindazt, ami az elmúlt hetekben
történt: Kíméletlenül és pontosan. Szereti Olgát, és mégis
megszédült egy lánytól, aki nem is lány, hanem asszony.
Megszédült Gabitól, belerángatta ebbe az egyensúlyvesztésbe
Gabit, annak ellenére, hogy már az első estén érezte
vagy sejtette: olyan indulatokat szabadít ki, amelyeket nem
lesz képes féken tartani se önmagában, se a lányban. De ha
mindjárt kezdetben nem látta volna ilyen tisztán, a második
találkozásuk után, amikor ott a hegyen megcsókolta a
lányt, attól fogva pontosan tudta, hogy becstelenség folytatni.
Ennek tudatában engedte magát tovább sodródni
ahelyett, hogy már akkor gorombán ráordított volna a
lányra, nyersen ráparancsolt volna, hogy hívja vissza a férjét,
és tekintse befejezettnek a kettejük el se kezdődött kalandját.
Már akkor visszataszítóan kellett volna fellépnie.
Ehelyett hallgatott, a hallgatásával egyértelműen arra bátorítva
a lányt, hogy bízzon benne, jövőt képzeljen hozzá a kettejük szédüléséhez.
Gondolatai ezen a ponton vagy már korábban összezavarodtak.
Ismétlődő elhatározásai, hogy ha tegnap vagy
egy órája nem sikerült is kíméletlenül és pontosan mindent
végiggondolnia, most azért is sikerülni fog, mindig kibicsaklottak,
ésmindig visszajött a szó, amivel megígérte
Gabinak: amint hazaér, fel fogja hívni. Miért ígérte meg?
Miért volt ismét felelőtlen? Ha kimondta, hogy szereti
Olgát, miért nem mondta ki azt is, hogy a hazatérése után
nem fog telefonálni, később se fog telefonálni, egyszer s
mindenkorra ki akar lépni Gabi életéből . . . miért nem mondta ki?
Előadására a strasbourgi nyári egyetem hallgatói közül
háromszor annyian gyűltek össze, mint más előadásokra,
s minden önfegyelmére szüksége volt, hogy türelmesen és
részletesen válaszoljon az előadás utáni konzultáción az egymást
követő kérdésekre. Összpontosított figyelemmel kellett
felelnie, de miközben arra koncentrált, hogy francia
mondatai világosak és egyértelműek legyenek, minduntalan
eszébe jutott, hogy ha hazaér, fel kell hívnia Gabit. Amikor
az előadás és a konzultáció után visszament a szállodájába,
hogy összecsomagoljon, mert reggel indulnia kell Párizsba,
szólt a portásnak, hogy hívja meg telefonon Budapestet,
és odaadta Gabi telefonszámát. Éppen csak annyi
ideje volt, hogy lezuhanyozzon, máris csengett szobájában
a telefon. A megadott budapesti telefonszám nem felel,
Monsieur - mondta a telefonoskisasszony. - Kíséreljem
meg később? Nem, köszönöm, Mademoiselle, ne hívja újra.
Ült fáradtan a telefon mellett, és csak akkor jutott eszébe,
hogy ki se gondolta, mit akar mondani Gabinak. Amilyen
rend van az utazóbőröndjében - gondolta - akkora a
zűrzavar a fejében. Mit mondott volna Gabinak? Azt, hogy
három nap múlva hazaér Budapestre, de Gabi ne várja a
telefonját? Vagy netán hirtelen megszállottsággal logikusan
elmagyarázta volna a lánynak, hogy mindent, amit eddig
elkövetett ellene, becstelennek vagy aljasnak érez, és kérte
volna Gabit, hogy bocsásson meg neki, és felejtse el?
Párizsig az expresszvonaton Olgára és Madaras Juditra
akart gondolni. Olga a hazaérkezés után maga volt az ímponáló
fegyelem. Derűs volt minden szava és riadt szemmel
mosolygott. Mintha a másodperces csendeket is ki
akarta volna zárni, beszélt és beszélt, mindenről, ami Bécsben
történt, hogy semmi másról ne eshessen szó. Mosolyogtak
egymásra, és kedvesek voltak egymáshoz, és mindketten
tudták, hogy a másik ugyanúgy tele van feszültséggel,
mint ő. Megkérte Olgát, hogy látogassa meg a kórházban
Madaras Juditot, és majd mondja el, tetszett-e neki a gyerek,
és azon is gondolkozzon, mit lehetne kezdeni Jutkával.
Olga ezt is megígérte, és talán már el is ment a lányhoz.
Párizsban, valahol az Opera környékén eszébe jutott,
hogy Olga egyszer - szinte száz éve, pedig valójában csak
néhány hete - azt mondta a vásárlaki hangverseny éjszakáján:
"Arra gondoltam . . . ha valaki miatt egyszer képes
leszel rá, hogy itthagyj engem, az a nő . . . ilyen lesz, mint
az a ma esti. Vagy talán éppen ez a lány lesz az." Azt felelte
Olgának: "Ne fesd az ördögöt a falra . . ." Hazudhatna
magának, hogy ha Olga nem hívta volna fel a figyelmét
Gabira, talán nem is történt volna semmi. Ostoba hazugság
volna - tette hozzá rögtön. Ami történt, mindenért ő a felelős, egyedül ő.
Amikor Budapesten kiszállt a párizsi repülőgépből, olyan
fáradtnak érezte magát, mintha gyalog jött volna Párizsból,
és egyszer se pihent volna útközben.
Záporeső
- Az ügyvédi munkaközösségben azt mondták, Tatár elvtárs,
hogy Tiborc Gabriella ügyvédnőnek egész délelőtt
tárgyalása van a központi kerületi bíróságon, és ma már
nem is megy vissza a munkaközösségbe.
- Köszönöm, Aranka.
- Nem kellett volna üzenetet hagynom?
- Nem. Mondja, holnap hányra kell mennem az igazságügybe?
- Kilencre az igazságügybe, Tatár elvtárs, tizenegyre viszont
Tatár elvtárshoz jönnek a verpeléti ügyben.
- Igen. Ki lett volna még holnap délelőtt?
- A másik két ügyben szóltam, hogy holnap nem lesz ideje Tatár elvtársnak.
- Magát egyszer be fogják aranyozni, Aranka.
Letette a telefonkagylót. Amíg odavolt Strasbourgban
és Párizsban, három kiló papír gyűlt össze a szekrényében,
a megérkezésére várva, annak ellenére, hogy az osztály önállóan
is lezárt másfél tucat ügyet. Rengeteg papír. A papírok
mögött emberek, akik megtévedtek vagy az a gyanú ellenük, hogy megtévedtek.
Feltette a szemüvegét, és kinyitotta a felső dossziét. Öze
Pál, főosztályvezető. Hivatali hatalommal való visszaélés ügyében
kezdett vizsgálatúnk eddigi eredményeit az alábbiakban . . .
Tovább lapozott. Öze meg akart szabadulni szakmai vetélytársnak
vélt helyettesétől, s miután szakmai kifogást
nem tudott felhozni ellene, azzal vádolta meg, hogy nős
ember létére viszonyt folytat egy munkatársnőjével. A szóban
forgó főosztályvezető-helyettes védekezésében Őzét vádolta azzal,
hogy viszonya van a vállalat személyzeti osztályának egyik adminisztrátornőjével . . .
Becsukta a dossziét. Van-e joga neki, Tatár Mártonnak,
vizsgálatot vezetni, vagy akár értékelni egy vizsgálat eredményeit,
ha ő maga is viszonyt folytat dr. Tiborc Gabriella
ügyvéddel vagy akárki mással Nemcsak Olga miatt kell
egyértelműen, Gabi megvetését is vállalva . . . Délután kell
megpróbálnia felhívni Gabit a lakásán.
Hátralökte maga alól a széket és felállt. A cigarettafüst
kaparta a torkát. Elnyomta a cigarettát, odament az ablakhoz
és kinyitotta. Levegő kell. Mozgás is kellene, beleveszni
valahová a világba, messzire, ahogy gyermekkorában
messzi akart vándorolni, a szőlőhegyeken túlra, ahol -
apró kölyök korában így hitte - titkok vannak, mint Varga
Milka néni meséiben. Pedig a szőlőhegyeken túl is csak
faluk voltak, ugyanolyan szegényes faluk, mint az ő faluja,
ott is gondok nyomták az embereket. Nem lehet belevándorolni
valahová a világba, repülőgéppel se lehet olyan
messzire menni, hogy megszabadulj a gondolataidtól, mert
azokat magaddal viszed. Magadtól kellene megszabadulnod,
hogy megszabadulj a gondolataidtól. Mindegy, mik
ezek a gondolatok, Gabi meztelen testét is őrizhetik benned, ahogy őrzik is . . .
Huzat fújt be az ablakon. Jólesett a homlokának. Mikorra
ér haza délután Gabi? És lesz-e ereje nem mozdulni, ha
Gabi azt mondja, siessen hozzá, mert egyedül van, és ne
csak azért siessen, mert Gabi egyedül van, hanem azért is,
mert kell, hogy megint úgy szeressék egymást, ahogy egy hete azon a délutánon . . .
Visszament az íróasztalához, felvette a telefont, tárcsázott.
- Pietri főorvos urat kérem.
El kell szakítania magát Gabitól. Akármi eszközzel, akár-
mi áron. Körül kell bástyáznia magát kötelességekkel, Gabi
ellen ható kötelességekkel és felelősségekkel.
- Tatár. Jó napot, főorvos úr.
- Már vártam, hogy hívjon. Amikor Olga itt járt Madaras
Jutkánál, hirtelenében nem értettem, hogyan került ide.
Azóta, ha nem tévedek, kitalálta a maga szándékát . . .
A kerthelyiség asztalainak csíkos ernyői meg-megmozdultak
a gyönge szélhullámoktól. Olga hátrarázta szőke sörényét.
- Ez is régen fordult elő. Hogy te velem ebédelj. Méghozzá
te proponáld, hogy ebédeljünk együtt . . . Ennek a
megtiszteltetésnek a hátterében van valami, igaz?
Tatár bólintott.
- Van. A Madaras lány. Jutka. Még nem volt érkezésem
megkérdezni, miről beszélgettél vele.
- Amiről ő beszélgetett velem. Eleinte semmiről. Bizalmatlan
volt. Talán el se hitte első szóra, hogy te vagy a férjem.
- Olga kortyolt az erőlevesből. - Be kellett bizonyítanom.
- Mivel?
Olga talányosan mosolygott. Mintha bocsánatkérés is
buj kált volna ebben a mosolyban.
- Azzal, hogy elmeséltem a kislánynak, hogy attól igazán
a férje egy asszonynak a férfi, ha az asszony rádöbben, hogy
nagyon féltí azt a férfit. Nem féltékeny. Nem attól fél, hogy
elveszíti. Nem maga miatt aggódik, hanem azért a férfiért.
Jutka azt mondta, érti, amit mondok.
Tatár rátette a kezét Olga kezére.
- Én is értem.
Olga haját megint előrefújta a szél.
- Huzatos ez a kerthelyiség. - Hátrasimította a haját. -
Tetszett nekem a gyerek. Vad, bizalmatlan, de téged megkedvelt,
és azóta is vár, mert megígérted neki . . . Mit akarsz
még tudni? Zenéről is beszélgettünk, meg arról, hogy ha
már koptatta négy évig a gimnázium padjait, kár lenne veszni
hagyni ezt a négy évet. Vagyis erről én beszéltem. Ö azt
mondta, el se tudja képzelni, hogy újra hozzáfogjon tanulni.
Az iskola és minden, ami volt, valahová nagyon messze
távolodott tőle. Nem lenne türelme hozzá, hogy könyvek
fölött görnyedjen, és még oda is figyeljen. Vannak könyvei
az éjjeliszekrényén, regények, úgy lehet olvasni őket, hogy
nem kell gondolkozni közben, de azokhoz sincs türelme.
- Pietri azt mondja, hogy eljött az az idő, amitől fogva a
kórház már csak ronthata gyerek idegállapotán.
- Nem akar hazamenni.
- Tudom.
- Pietri nyilván nem vállalhatja a kockázatot, hogy akarata ellenére hazaküldje.
Tatár szembefordult Olgával. Elmosolyodott. Keze még
rajta volt Olga kezén.
- Ismerek egy lakást. Két szoba van benne, aztán egy
hall, aztán egy egészen különálló kis szoba, amelyikben
valaha egy Tatár nevezetű egyetemi hallgató nagyokat tanult
és keveset aludt, de ezzel együtt úri módon érezte magát.
Olga keze megmozdult a tenyerében.
- Örökbe akarod fogadni? Ezen az alapon ezer és ezer
fiút meg lányt fogadhatnál örökbe.
- Az ezer és ezer közül ez az egy eléggé beleavatkozott az
életembe ahhoz, hogy büntetésből a felügyeletem alatt éljen,
amíg kitalálja, hogy merre van tovább. Azt, hogy merre
van előre, én fogom kitalálni, így ígértem meg neki. Ö
meg azt mondta, hogy mi ketten, mármint ő meg én, jól el tudnánk dilizni . . .
Olga nevetett.
- Lesz egy gyerekünk, aztán ha majd elmegy, vissza az
igazi szüleihez, nagyon fog hiányozni.
Tatár megnézte az óráját.
- Most négy óra. Ha megebédeltél, kiugrom a kórházba.
Az is megeshet, hogy az ifjú hölgy kereken visszautasítja az
ajánlatunkat. Netán azzal, hogy nincs sofőröm . . .
- Ezt nem értem . . .
- Majd megmagyarázom. Most megyek telefonálni, neked pedig hozzák a haladat.
A telefonfülke forró és piszkos volt körülötte.
- Olga beleegyezett - mondta a kagylóba.
- Jutka először meglepődik - nevetett Pietri - aztán nem
fogja tudni hirtelenében, hogyan vágjon szemtelen vagy
közömbös képet, nehogy maga észrevegye rajta az örömet.
- Öt után kimennék hozzá.
- Jöjjön. Szólok neki, hogy számítson magára.
Tatár visszaakasztotta a horogra a kagylót. A telefonérme,
amit ő dobott be, visszaesett az automatából. Felvette
a padlóról. Megnézte a tenyerében. Még egyet telefonálhat.
Levette a kagylót, és beejtette az automatába a tantuszt.
Keze fejével megtörölte a homlokát. Minden telefonfülke
koszos és büdös Budapesten. Hat szám, hatszor ütközésig
húzni a tárcsát . . . A torkában pedig kevés a levegő.
A hívás kicsengett a Cervantes utcai lakásba. Már harmadszor,
negyedszer . . . Gabi még nincs otthon. A membrán kattant.
- Halló . . . - mondta egy férfihang. - Halló - ismételte
meg a férfi, és méltatlankodva megemelte a hangját.
- Bocsánat. Téves.
Helyére akasztottaa kagylót. A tantusz ismét kiesett. Tegyen
még egy kísérletet? Nos, még egyszer, ha már így ingerkedik vele ez az érme.
Tárcsázott, hallgatta a búgást. Kicseng. Gabi még nincs otthon.
- Tessék - Az üde, fiús hang kemény volt, mint máskor.
- Halló . . .
- Tatár beszél. Megjöttem. Igértem, hogy jelentkezem.
Beszélni akarok veled. Az előbb már hívtalak, de mellékapcsolt.
- Nem kapcsolt mellé. Az a hang a férjem hangja volt.
Tudtam, hogy csak te telefonálhatsz. Vártam, hogy újra
csengess, mert én is akarok mondani valamit. A férjem itt
van mellettem, hallja, amit mondok. Meg akarlak kérni,
hogy ne gyűlöljazért, amit csináltam. Te elmentél, én itt
maradtam, és még azt se érezhettem, hogy te itt vagy a városban.
Nem bírtam egyedül. Visszahívtam a férjemet.
Megígértem neki, hogy többé nem látlak, és ezt most a
jelenlétében meg is mondom neked.
A hallgatóban élesen kattant a membrán. A telefonfülke
poros bűze fullasztóvá sűrűsödött.
Kilökte a csikórgó ajtót. Az étterem kerthelyiségének
levegője hűs és friss volt. Nagy lélegzettel . . . Szíve körül
ismét érezte a nyomó fájdalmat, amit Kelemen interkosztálisnak
mondott. Interkosztális bordaközit jelent . . .
Talpa alatt csikorgott az apró szemű kavics. Megkereste
a mosdót. Itt igazán hűvös . . . Sokáig folyatta kezére a hideg
csapvizet. Csuklójából az erek érezhetően továbbították
fel a karjába, a válláig a víz hidegét. Ne gyűlölj azért,
amit csináltam . . . Gabi volt a tisztességes kettőjük közül.
Gabi megérezte, hogy ő vergődik ebben a szerelemben, és
aki vergődik, azt hagyni kell, hadd meneküljön. Gabi utat
nyitott. Menj, szabadulj meg, Tatár, felmentelek a kezdeményezés alól is.
Belenézett a tükörbe. Sápadt. Gabi egyszer azt mondta:
imponálóan tud elsápadni. Hát ebben a mostani sápadtságában,
amit Strasbourgból és Párizsból hozott haza, ebben
nincs semmi imponáló. Minden következményt Gabi vállalt.
A megalázkodást is, amikor visszahívta a férjét. Talán
nem is hívta, de ez se változtat a lényegen. Ha csak visszaengedte,
ahhoz is meg kellett alázkodnia.
Kilépett a mosdóból. Cigarettát vett a szájába. A pincér,
aki elsietett mellette, hirtelen visszafordult, és tüzet adott.
- Köszönöm.
A kerthelyiség árnyékba került, amíg ő a mosdóban volt.
Felhők futnak odafönt, tömött felhők. Ma még eső lesz.
Eddig nem is tudatosodott benne Gabi úgy beszélt a telefonba,
mint aki betanult szöveget mond. Vagy mintha ezerszer
végiggondolta és elismételte volna magában . . .
Visszament Olga asztalához. Olga mosolyog, Olga hallgat,
Olgának van ereje parancsolni magának, hogy természetesen legyen kedves . . .
A zsúfolt autóbusz, amely a Moszkva tér óta előtte haladt,
sűrű, szürkésbarna gázolajfüstöt fújt maga alól. Rálépett a
gázpedálra, megelőzte a buszt. Előtte egy Opel rugózott az
egyenetlen úttesten. Volánjánál szőke kontyos nő ült, a
másik ülésről zsemlyebarna vizsla bámult ki nyelvét lógatva az ablakon.
Ettől az utcasaroktól befelé talán kétszáz méter a Cervantes
utca. Gabi otthon van, megalázottan, és a férje bármikor
a szemébe vághatja, hogy hűtlen volt, hagyta magát
elbolondítani egy embertől, aki nem merte vagy nem is
akarta vállalni őt . . . Meddig fogja magában hurcolni Gabit
és annak a bűnnek a nyomását, amit Gabi ellen követett
el? Otthon, a faluban Tanai bácsi még az első világháború végén kapta a golyót,
ami benne maradt a testében, és évtizedek óta ide-oda vándorol benne . . .
A kórház előtt alig talált parkolóhelyet. Nagy nehezen
sikerült beügyeskednie a Mercedest egy Volga és egy
Moszkvics közé. Felsietett a lépcsőn, megelőzve tucatnyi
látogatót, akik az eső előtti nyomott forróságtól lassan baktattak
felfelé. Még befért a liftbe. Emberszag vette körül.
- A szülészeten lesz kiszálló?
- Lesz . . . Mi is . . . Én is . . .
- Tessék, szülészet.
A lift csaknem kiürült.
- Hányasra tetszik? - kérdezte a kék köpenyes nő.
- A hetedikre.
- Hetedikre: Idegosztály. - A nő meghúzta a vezérlőkart,
a lifttovább surrant, s alig érezhető döccenéssel állt
meg két-három másodperc múlva. - Hetedik.
- Köszönöm.
Kilépett a folyosóra. A fehérrel erezett linóleum puha
volt a talpa alatt. Az ablakon át mindenfelé felhőket látott.
Messziről megismerte Jutkát. A folyosó végében nyíló
ablaknál állt a lány, hosszú haja fényes volt. Amikor meghallotta
a lépteket, megfordult. Kezét a szeme fölé tartotta ellenzőül.
- Hát mégis újra el tetszett jönni. Közben pedig, tessék
elképzelni, egész véletlenül megismerkedtem a feleségével.
A főorvos úr mutatta be a kertben. Nagyon klassz nő. És
hozzá zongoraművész is, most volt Bécsben.
- Tudok róla - mosolyodott el Tatár. Kezet nyújtott a
lánynak. - Nincs sok időm, Jutka, és komolyan akarok tárgyalni magával valamiről.
- O . . . - A lány csúfolódó pukedlit csinált. - Micsoda
megtiszteltetés! Énvelem komolyan tárgyalni . . . - Szájáról
egyik pillanatról a másikra tűnt el a fintor. Duzzadt ajkai
összepréselődtek, szeme bizalmatlanná keményedett. - Haza akarnak vinni . . .
- Nem, kislány, más ötletem támadt . . . Nos, üljünk le
valahol, komoly beszédhez ülni kell.
- Igen, a komolytalanokat állva mondják. Minden ünnepi
szónok állva beszél, én is kiszúrtam már.Ott a beugróban leülhetünk.
Tatár húzott egy széket a lánynak is, magának is. Majd
egy harmadik széket a hamutartónak.
- Kér cigarettát?
- O, mindig. Van itt a hétszázötösben egy koros lovagom,
hatvanhat éves, mindig megkínál, de ma eső lesz, ilyenkor
kitör rajta az embergyűlölet, még az én köszönésemet se
fogadja. Hol a szép öngyújtója?
- Elvesztettem.
- Tudtam, hogy el fogja veszíteni. Az apu is elhagyja minden öngyújtóját.
- Figyeljen ide, kislány. Kertelés nélkül megmóndom,
miért jöttem. Ne vágjon képeket, nem főztem ki semmit maga ellen.
- Nem is vágtam képeket. Akartam, de még nem. De
most már tessék előadni . . .
- Maga a múlt héten azt mondta nekem, hogy gondolkozzam,
mi legyen magával ezután. Örökre nem maradhat itt
a kórházban, csend, én beszélek, haza pedig nem akar menni,
és én azon a véleményen vagyok, hogy ám legyen a maga akarata szerint.
- Ha kidobnak innen, elmegyek csövezni. - Jutka alig
hallhatóan mondta ki a szavakat. - Ezt tessék úgy venni, ahogy közöltem.
Tatár egyetértően bólintott.
- Helyben vagyunk. Javaslatom a következő: mivel
úgyis eszébe jutott, hogy csövezzen, ám csövezzen minálunk,
bár cső helyett vagy huzatos padlás helyett csak egy
tenyérnyi szobát tudok felajánlani magának, amely helyiség
azonban egy személyre elég jól megfelel, ugyanis valaha
én is abban a kuckóban laktam: Nos, röviden erről van szó.
Legyen a csőlakónk, ha így óhajtja körülírni a helyzetét,
legyen a nevelt lányunk, amennyiben van kedve ehhez a
státushoz. Nem kell most felelni, gondolkozzék rajta, kislány.
Judit leszegte a fejét, s alulról nézett fel rá.
- És az apu és az anyu mit nyilatkozott ehhez a találmányhoz?
Tatár elnevette magát.
- Kislány, ma későn kelt fel ahhoz, hogy nekem keresztkérdéseket
tegyen fel. Se az édesapjának, se az édesanyjának
nem adtam elő a javaslatomat. Ugy hiszem, nem lelkesednének
érte. Egyszerűen arról van szó, hogy tartottam magam
a múltkori megállapodásunkhoz, amelynek értelmében
ki kellett találnom valami ésszerűnek látszó perspektívát magának.
A lány felugrott. Odaállt az ablakhoz, háttal Tatárnak.
- Tessék nekem megmondani őszintén, hogy ha én nem
az apuék lánya vagyok . . . ha én nem egy államtitkár lánya vagyok,
tetszett volna-e öt percet is gondolkozni a francomról . . . a perspektívámról?
- Nem tudom. Maradjunk annál, ami történt. A barátaimmal
megtaláltam magát félhulla állapotban, később pedig úgy alakult,
hogy kénytelen lettem közelebbről is megismerkedni a viselt dolgaival . . .
- És ha egy külvárosi csóró srácba akad bele így, akkor
is ilyen nagyra nyílik a lelkiismerete? Annak is tetszene
ajánlani, hogy csövezzen a luxuslakásukban? Bobynak
igaza van. Az establishment összetart, és én is az establishmenthez
tartozok . . . - A lány visszafordult az ablaktól.
Nedves volt a szeme. - Ne tessék haragudni. Nem akartam én bántani . . .
- Tudom, kislány. Nem véletlen, hogy én Balatondiósdon
egy magánvillában akadtam rá magára. Ha a külvárosi
galerik felségterületein tölteném néha a víkendet, ezrével
szedhetnék össze veszélyeztetett gyerekeket. Nem vagyok
jótékonykodó Dickens-figura. Hogy magáért felelősséget
érzek, annak elsősorban az a magyarázata, hogy valamikor
a maga édesapjameg én együtt indultunk, mindketten a
nyomorból. Hogy én most azt mondhatom magának, legyen
a fogadott lányunk, amíg magának így jó, az annak
köszönhető, hogy valamikor a maga édesapja és a hozzá
hasonlók indítottak el engem és a hozzám hasonlókat az
emberré válás útján. Nos, eleget szónokoltam. Szolgáljon
mentségemre, hogy nem álltam fel hozzá . . . Gondolja meg,
amit mondtam. Holnap meglátogatom:
- Lemegyek a kertbe - mondta a lány.
- Ha nem vette volna észre, már percek óta zuhog.
- Akkor tessék szintén maradní. - A lány kínézett az ablakon.
Az üvegen patakokban folyt a víz. - Bőrig tetszik
ázni, amíg eljut az autóig.
- Mennem kell, Jutka. Tehát holnap . . . - Kezet nyújtott. - Oké?
A lány keze forró volt és párás. Felnézett Tatárra. Apró
rángás mozdult a szája sarkában.
- Tessék nekem megmondani . . . őszintén tessék megmondani . . .
akkor is tetszik időt pazarolni rám . . . akkor
is tetszik beszélni velem, ha ott fogok lakni?
- Legyen erős. Akkor is.
Ott fog lakni ez a lány, és törődni kell vele. Védekezésül
Gabi ellen. Kötelességet vállalni, Gabi ellen. Olga ezt is
megsejti, vagy talán tudja is már, de szóba soha nem fogja hozni . . .
Megfordult, végigsietett a folyosón, kifordult a lépcsőházba,
és még sikerült elcsípnie a liftet.
A földszinti előcsarnok zsúfolt volt. Minden látogató idemenekült
a kertből a hirtelen zápor elől.
Tatár kinézett az útra. A járda mellett szőkén hömpölygött
a völgy felé a zavaros víz, a kanálisnyílások már nem
győzték nyelni. Voltaképpen várhatna, amíg eláll, de valami
azt diktálja, hogy rohanjon. A gondolatai elől menekülne mozgásba?
Kilépett a kapu alól. Felhajtotta zakója gallérját, nagylélegzetet vett,
és átiramodott az úttest túloldalára, ahol
parkoló kocsik sorakoztak. Futtában kotorta elő nadrágzsebéből
a Mercedes kulcsát, de mire odaért a kocsihoz, már az inge is vizes volt.
Bedobta magát a volánhoz, magára csapta a kocsi ajtaját,
kitörölte szeméből a vizet, és begyújtotta a motort.
Autóbusz zúgott el előtte a völgy felé, széles ívben verte
szét az úttestről a vizet. Bekapcsolta az ablaktörlőt, kifordult
a kocsisorból, és az autóbusz után eresztette a Mercedest.
A Fasorban csak a kapualjakban látott embert, a járművek
is megritkultak. Időnként függönnyé sűrűsödött a zápor,
nagyobb sebességre kellett állítania a Mercedes ablaktörlőit.
Az ablak résén friss levegő fütyült be. Lejjebb hajtotta
az üveget. A ruhájának már úgyis mindegy, bever-e rá az eső.
Amikor átiutott a Moszkva téren és elérte az Attila utat,
rálépett a gázra. Üres az út, hadd sisteregjenek a gumik, búgjon
a motor. Fut az önvád elől, mintha elmaradna tőle a sebességtől.
Nem bírta ki az egyedüllétet Gabi, az egyedüllétet,
amibe ő kényszerítette bele. A megaláztatásba is ő
kényszerítette bele. Minden azzal kezdődött, hogy Balaton-
diósdon találtakegy eszméletlen lányt. ő elindult a nyomon,
hogy felderítse, milyen hatások hajszolták öngyilkosságba
egy államtitkár lányát. Itélkezni akart emberek felelőtlen
tettei felett, és most ott tart, hogy csak önmaga felett
ítélkezhet. Nem történt botrány, nincs cirkusz, senki se
fenheti a nyelvét a történteken, s azt se tudja senki, hogy ő
megbukott. Akik tudják vagy sejtik, hallgatnak. Olga hallgat,
Gabi hallgat, a fiúk hallgatnak. Ilyen bukás után az ember
már nem ugyanaz, aki addig volt. Tanai bácsi testében
máig benne van a vándorló golyó. Akkor se szabadul tőle,
ha földbe teszik, oda is magával viszi a golyót. Deák vagy
Kelemen erre azt mondaná, hogy és ha felboncolják, és megtalálják
benne . . . Mindegy, akkor is végig benne volt.
A Krisztina-templomnál felkanyarodott a Nap-hegyre.
Tegnap még Párizsban volt, de már oda is bukottan utazott.
Áltathatja magát azzal, hogy elfeledteti Olgával, ami történt,
Gabi pedig fiatal, ki fogja heverni . . . Áltathatja magát,
de attól nem válik meg nem történtté, ami történt.
A ház előtt bezárta a kocsit. A zápor már elállt, a levegő felfrissült.
Benyitott az ajtón. Igen, odabent szól a zongora.
Az asztalon ott állt a konyakosüveg. Olga készítette ki,
legyen kéznél, ha ő hazaér.
Ledobta magáról az átázott zakót, és felvette az asztalról az üveget.
Emlékszel, mit mondtál? Ezt mondtad:
- Ti vagytok a beérkezettek. Ezért aztán irigyelnek is
benneteket, sokan irigyelnek. Én nem. Ne vedd sértésnek,
de én semmi irigylésreméltót nem találok abban, ha valakinek
az életében már nincsenek válságok. Ezért sajnállak téged és a többi
hozzád hasonlót: a negyven évetekért is, a stabil életetekért is . . .
Emlékszel. Rendben van.
Budapest, 1972. december-1973. március
vége
Másolta:
Véghné Pócsay Rozália.
2000 Április 4.