#placeholder003

Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű
szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a
korrektorok, a tördelők, a kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok egyéb munkatársa és a
terjesztő minden munkatársa nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy az egész világon minél több, minél jobb minőségű
magyar e-könyv minél könnyebben elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod
a Könyvmolyképző könyveit.








Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2020
 This page contains the following errors:
error on line 36 at column 9: Opening and ending tag mismatch: p line 0 and div
Below is a rendering of the page up to the first error.
Írta: Jennifer L. Armentrout
A mű eredeti címe: Fall With Me (Wait for You Book 4.)

A művet eredetileg kiadta:
Avon Books, An Imprint of HarperCollins Publishers

Copyright © 2015 by Jennifer L. Armentrout. All rights reserved.
Cover design by Nadine Badalaty
Cover illustration by Larry Rostant

Fordította: Császár László
A szöveget gondozta: Kónya Orsolya


© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Réti Attila, Deák Dóri

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem
annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Zuhanj velem

– Köszönöm – mondtam, és enyhén elmosolyodtam.

Letette a poharat, aztán két kezével a pultra támaszkodott, és felállt. Aztán nem törődve azzal, ki láthatja vagy ki
nem, áthajolt a pult fölött, és egy pillanatra már azt hittem, mindjárt megcsókol, én meg a következő
másodpercben totál elolvadok. Biztos voltam benne, hogy megteszi. Annyira vártam, hogy már alig bírtam elviselni.
Két tenyerem szinte viszketett, annyira szerettem volna megfogni az arcát, és már nem láttam egyebet, csak az
ajkait. Annyira készen álltam, hogy elolvadjak!
Reece azonban nem csókolt meg. Oldalra billentette a fejét, és az utolsó pillanatban a fülemhez hajolt, amikor
pedig beszélni kezdett, forró lehelete miatt kis remegés futott végig a gerincemen.
– Még két óra, kicsim, és az enyém leszel.
 Az olvasóknak.
Remélem, tetszeni fog!

 1. FEJEZET

Mindössze tíz perc telt el azóta, hogy megérkeztem és ledobtam magam a napfényes váró egyik kényelmesen
párnázott karosszékébe, amikor sportcipős lábak léptek elém. Előtte folyamatosan a sötét színű, keményfa padlót
bámultam, és azon töprengtem, hogy magánorvosként biztosan hatalmas pénzt lehet szakítani, ha még a klinika
várójába is ilyen méregdrága burkolatot tettek.
Persze Charlie Clark szülei soha nem fukarkodtak, ha arról volt szó, hogy fiuk a lehető legjobb, hosszú távú
ellátást kapja. Egész Philadelphia legjobb intézményébe tették be. Tuti, hogy egy kisebb vagyont költöttek minden
évben a kezelésre – legalábbis sokkal többet, mint amit én valaha is megkereshettem volna azzal, hogy a Monában
pincérnősködöm és mellette webdesignerként dolgozom.
Úgy voltam vele, biztosan ezzel akarják kompenzálni, hogy évente csak egyszer látogatják meg, akkor is
mindössze húsz perc erejéig. Biztosan vannak a világon nálam sokkal elnézőbb emberek is, de én egyre
nehezebben tudtam magamban tartani az ismerős dühöt, ami minden alkalommal eltöltött, amikor a szülei
eszembe jutottak. Lassan feljebb emeltem a tekintetem, és a szélesen mosolygó nővérre néztem. Pislogtam. Aztán
még egyszer. Nem volt ismerős sem a rézvörös haj, sem a mogyoróbarna szem.
Új volt.
Végigpillantott rajtam, és habár a tekintete pár pillanatig elidőzött a hajamon, a mosolya egyetlen pillanatra sem
halványodott. Nem mintha a hajam olyan rémesen őrült lett volna. Néhány nappal azelőtt kimostam a lángvörös
színt, és helyette sokkal sötétebb lilára festettem néhány vastagabb tincset, és mivel a hosszabbakat összefogtam
és egy kicsit kócos kontyba tettem a fejem tetején, annyira nagyon nem is tűntem rendezetlennek. Mivel tegnap én
zártam a kocsmában, csak valamikor három óra magasságában értem haza. Kész rémálom volt felkelni, fogat
mosni, megmosdani, majd kocsiba szállni és bejönni a városba.
– Roxanne Ark? – kérdezte, majd megállt előttem, és összefonta két kezének ujjait.
Agyam azonnal bevágta a kéziféket, amikor meghallottam a teljes nevem. A szüleimnek rettenetes fura
humorérzéke volt, és tuti, hogy a nyolcvanas években egy tonna kokaint szippantottak. Más magyarázata nem
lehet, hogy miért neveztek el engem a Roxanne című számról, a testvéreimnek pedig miért a Gordon és Thomas
nevet választották, hogy így, együtt, konkrétan Sting valódi nevét adják ki.
– Igen – mondtam, és azonnal a futártáskámért nyúltam.
A nővér mosolya akkor is az arcára tapasztva maradt, amikor intett, hogy menjek be a nagy, kétszárnyú ajtón.
– Venter nővér ma nincs bent, de elmondta, hogy maga minden pénteken délben eljön meglátogatni Charlie-t.
Már mindent előkészítettünk.
– Jaj, ne, de ugye nincsen súlyos baja Venter nővérnek?
Hirtelen aggódni kezdtem. Az elmúlt hat év alatt, amióta Charlie-t látogattam, Venter nővérrel afféle barátság
alakult ki kettőnk között. Még azt is tudtam, hogy a legfiatalabb gyereke októberben nősül, a középső pedig a múlt
hónapban, júliusban hozta világra a család első unokáját.
– Csak egy teljesen hétköznapi, nyár végi megfázás döntötte ágynak – magyarázta a nővér. – Igazság szerint be
is akart ma jönni, de mindnyájan úgy gondoltuk, jobb lesz, ha otthon marad hétvégére, és megerősödik. – Az új
nővér oldalra lépett, és felálltam. – Venter nővér említette, hogy szeret felolvasni Charlie-nak.
Bólintottam, és még szorosabban fogtam a táskámat.
A nővér megállt az ajtó előtt, majd leakasztotta a belépőkártyáját, és leolvastatta a falra szerelt érzékelővel.
Halk kattanás hallatszott, aztán a nővér kinyitotta az ajtót.
– Az elmúlt pár napban Charlie elég jól volt, bár azért ennél többet reméltünk – folytatta, miközben elindultunk a
világos, neonnal megvilágított folyosón. A falak mind fehérre voltak festve és teljesen csupaszon hagyva. Nem volt
semmi személyes. Nem volt semmi. – Viszont ma reggel korán ébredt.
Az én neonzöld flip-flop papucsom hangosan csattogott a padlóburkolaton, az ő sportcipője azonban semmi zajt
nem keltett. Elmentünk a társalgóba vezető folyosó mellett. Charlie nemigen szeretett ott lenni, ami már azért is
nagyon furcsa, hiszen a balesete előtt kimondottan társasági embernek ismertem.
Persze a baleset előtt sok minden nagyon más volt.
Charlie szobájához egy másik folyosó vezetett az épületnek abban a szárnyában, ahol a szobákból csodálatos
kilátás nyílt a szélesen elterülő zöld tájra meg a fizikoterápiás medencére, amit Charlie határozottan utált.
Korábban sem szeretett különösebben úszni, most azonban, nem is tudom, miért, legszívesebben belebokszoltam
volna valamibe, amikor megláttam ezt a rohadt medencét. Azért-e, mert mindenki más számára magától értetődő
volt, hogy segítség nélkül is úszhat, vagy talán azért, mert a vizet valahogy végtelennek láttam, mindenesetre ez a
medence mindig arra emlékeztetett, mennyire súlyosan korlátozottá lett Charlie élete.
A nővér közvetlenül a zárt ajtó előtt állt meg.
– Ha készen áll, mehet. Tudja a szabályt.
Igen. Távozás előtt a nővérpulthoz kell mennem és kijelentkeznem. Gondolom, attól tartottak, hogy
megszöktetem Charlie-t, vagy ilyesmi. A nővér mosolyogva bólintott, sarkon fordult, és gyors léptekkel távozott.
Egy pillanatig csak néztem az ajtót, aztán mély levegőt vettem, és nagyon lassan kifújtam. Csak így tudtam
összeszedni magam, mielőtt Charlie-hoz beléptem. Csak így nyugtathattam le magamban a hatalmas érzelmi
vihart, amiben benne volt minden csalódottságom, haragom és fájdalmam. Nem szerettem volna bevinni
magammal. Nem akartam, hogy Charlie lássa rajtam. Néha persze nem sikerült, de akkor is mindig megpróbáltam.
Csak akkor nyitottam ki az ajtót és léptem be, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy képes leszek
őszintén mosolyogni. És ahogyan az elmúlt hat évben minden pénteken, először megpillantani Charlie-t olyan volt,
mint kapni egy jókora gyomrost.
A hatalmas, padlótól mennyezetig húzódó ablak előtt ült a saját foteljében – egy kerek rattan papasan fotel volt,
élénkkék párnával. Tizenhat éves kora óta megvolt neki, és mindössze pár hónappal azelőtt kapta meg, hogy
örökre megváltozott az élete.
Charlie nem nézett fel, amikor beléptem, és halkan bezártam magam mögött az ajtót. Soha nem nézett fel.
A szoba maga egyébként nem volt annyira gáz. Viszonylag tágasnak tűnt, volt benne egy hatalmas ágy, amit a
nővérek minden egyes nap bevetettek és megigazítottak, egy íróasztal, amiről pontosan tudtam, hogy Charlie soha
nem használja, valamint egy tévé, amit a hat év alatt még egyetlen alkalommal nem láttam bekapcsolva.
Rettenetesen vékonynak láttam, ahogyan ott ült abban a fotelben, és csak bámult ki az ablakon. Mint valami
szalmaszál. Venter nővér még régebben mondta, hogy nem tudják belediktálni a napi három adag ételt, de az sem
segített, amikor stratégiát váltottak, és inkább ötszöri étkezéssel, kisebb adagokkal próbálkoztak. Egy évvel ezelőtt
annyira rossz lett a helyzet, hogy kénytelenek voltak csövön keresztül táplálni. Tisztán emlékeztem, mennyire
féltem akkoriban, mert szinte teljesen meg voltam győződve róla, hogy elveszítem.
Charlie szőke haját aznap reggel megmosták, de aztán már nem fésülték meg. Ráadásul most sokkal rövidebbre
volt vágva, mint ahogy hordani szokta. Mindig is amolyan művészien kócos szeretett lenni, és régebben csakis ilyen
haja volt. Ma fehér pólót és szürke melegítőalsót viselt, de sajnos nem a menő fajtát, hanem azt, ami a bokájánál
gumis. Pontosan tudtam, mennyire ki lenne akadva, ha tudná, hogy ez van rajta – és jogosan, mert neki… nos,
mindig volt stílusa és ízlése is.
Odamentem a másik fotelhez. Erre három éve én vettem az övéhez passzoló színű kék párnát. Megköszörültem a
torkom.
– Szia, Charlie!
Rám sem nézett.
Nem éreztem csalódottságot. Persze bennem volt egy tüske, hogy ez azért mégsem igazságos, de nem tört rám
semmilyen hihetetlen csalódottság és keserűség, mert az évek alatt sajnos hozzászoktam már.
Leültem, a táskámat a lábam mellé, a földre tettem. Charlie közelről huszonkét évesnél sokkal idősebbnek tűnt.
Arca beesett, a bőre színtelen, és egykoron élettel teli, zöld szemei alatt szigorú, fekete karikák sötétlettek.
Újabb mély levegőt vettem.
– Nevetségesen nagy kánikula van odakint, úgyhogy légy szíves, ne röhögj ki a levágott szárú farmer
rövidgatyám miatt. – Régebben azt sem engedte volna, hogy az utcára kilépjek ilyesmiben. – És az időjárás-jelentés
szerint a hétvégén minden rekordot megdönt a meleg.
Charlie lassan pislogott.
– Ha jól emlékszem, elég durva viharokat is jósolnak.
Összetettem két kezem, és imádkoztam, hogy rám nézzen. Voltak olyan látogatások, amikor egyszer sem tette
meg. Az utolsó három alkalom például éppen ilyen volt, én pedig rettenetesen féltettem, mert amikor legutóbb így
viselkedett, nem sokkal később nagyon súlyos rohamai voltak. Igaz, hogy a kettőnek valószínűleg semmi köze
egymáshoz, a gyomrom ennek ellenére fájdalmas görcsbe húzódott. Különösen azért, mert Venter nővér is azt
mondta, a rohamok viszonylag megszokottak az olyan jellegű, tompa tárgytól szerzett fejsérülések esetén, mint
amilyen a Charlie-é is.
– Ugye emlékszel még, mennyire szeretem a vihart? – kérdeztem.
Semmi reakció.
– A tornádót kivéve – helyesbítettem. – Viszont most Philadelphiában vagyunk, úgyhogy kétlem, hogy egyetlen
tornádó is erre tévedne.
 Újabb lassú pislogás. Nem fordult felém.
– Hú, képzeld! Holnap zárt körű buli lesz a Monában, úgyhogy csak a meghívottak lesznek ott – folytattam.
Elképzelhető, hogy valamikor korábban meséltem már neki, de úgy voltam vele, hogy valószínűleg mindegy.
Elhallgattam, és vettem egy nagy levegőt.
Charlie még mindig kifelé bámult az ablakon.
– Szerintem neked nagyon bejönne a Mona. Kicsit lepukkant, de ettől csak hangulatosabbnak tűnik. Szerintem
mondtam már. Nem is tudom, de annyira jó lenne… – Elharaptam a szót, mert Charlie hirtelen akkorát sóhajtott,
hogy mind a két válla felemelkedett.
– Szóval nagyon sok mindent szeretnék – fejeztem be a gondolatot suttogva.
Hintázni kezdett, de úgy tűnt, mintha tudatában lenne. Lassú tempóban mozgott, mint az óceán gyöngéden
hullámzó vize.
Egy pillanatra erőt vett rajtam a kényszer, hogy sikoltva adjam ki magamból minden hirtelen felgyülemlő
frusztrációmat. Charlie-ba valamikor bele sem lehetett volna fojtani a szót. Általánosban a tanárok Nagyszájúnak
hívták, ő pedig csak nevetett rajta – istenem, még soha senkit nem hallottam, akinek nála szebb nevetése lett
volna, olyan igazi ragadós, szívből jövő!
De évek óta, egyetlenegyszer sem nevetett.
Szorosan becsuktam a szemem, mert gátat akartam vetni feltörő, perzselően forró könnyeimnek, és
legszívesebben a padlóra vetettem volna magam, és dühösen csapkodni kezdek. Ez az egész annyira igazságtalan!
Charlie-nak állnia kellene, és járkálni. Már régen le kellett volna diplomáznia, találni magának valami szexi pasit,
aki őszintén szereti, és most azzal kellene foglalkoznunk, hogy majd én milyen random pasit rángatok el
magammal a négyes randijainkra. Meg kellett volna tennie azt, amire megesküdött, és régen ki kellett volna adnia
az első regényét. Mindennek olyannak kellene lennie, mint valamikor. A legjobb barátoknak kellene lennünk –
elválaszthatatlanoknak. Az kellene, hogy eljárjon hozzám a kocsmába, és amikor arra van szükség, rám szóljon,
hogy szedjem már össze magam, basszus.
Charlie-nak élnie kellene, mert ami itt ül mellettem – bármi legyen is az –, annak semmi köze hozzá.
Ehelyett egyetlen rohadt éjszaka, egy csomó hülye szó, valamint egy istenverte kő mindent tönkretett.
Amikor kinyitottam a szemem, reménykedtem benne, hogy ő is engem néz. Csalódnom kellett. Nem tehettem
mást, összeszedtem magam, és kivettem a táskámból egy vízfestékkel festett képet.
– Ezt neked készítettem – mondtam, és hallottam, hogy a hangom egy kicsit rekedtes. – Emlékszel még, amikor
tizenöt éves korunkban apa elvitt bennünket Gettysburgbe? Imádtad a Devil’s Dent. Azt festettem meg.
Kihajtogattam a lapot, majd feltartottam elé, de rá sem nézett. Az elmúlt héten jó pár órába beletelt, amíg
sikerült megfestenem a füves mezők fölé magasodó homokos köveket, és eltalálni, hogy pontosan milyen színe volt
a kisebb-nagyobb szikladaraboknak. Akvarell lévén az árnyékokat volt a legnehezebb megcsinálni, de azt hiszem,
végül rohadt jó lett.
Felálltam, majd a festményt az ágyával szemközti falhoz vittem. Kerestem az íróasztalon egy gombostűt, és
feltűztem a többi kép mellé. Amióta csak eljártam hozzá látogatni, minden héten hoztam neki egyet, vagyis
mostanra összesen háromszáztizenkettő gyűlt össze.
Tekintetem végigjárta a falakat. Nekem a róla készített portréim voltak a kedvenceim – és azok, amiken
kettőnket ábrázoltam, még fiatalabb korunkban. Már nem sok szabad hely maradt. Hamarosan kezdhetek a
mennyezetre is festményeket ragasztani. Mindegyik kép a múltat ábrázolta, a jelenről vagy a jövőről egy sem
készült. A falakat az emlékeknek szenteltem.
Visszamentem a székhez, elővettem azt a könyvet, amit az utóbbi időben olvastam neki. Az Újhold volt, aminek
az első részét még együtt néztük meg a moziban. Nem sok híja volt, hogy a másodikat is megnézzük. Kinyitottam,
odalapoztam, ahol a legutóbb abbahagytam, és azon gondolkoztam, hogy Charlie szinte biztosan bele lett volna
zúgva Jacobba. Az emós vámpírok nem jöttek be neki. Igaz, hogy már negyedszerre olvastam neki ugyanezt a részt,
de valamiért úgy éreztem, még mindig nagyon tetszik neki.
Én legalábbis ezt magyaráztam be magamnak.
A vele töltött óra alatt egyetlen pillanatra sem nézett rám, és amikor összeszedtem a holmimat, a szívemet
éppen olyan nehéznek éreztem, mint amilyen az a végzetes kő volt. Odahajoltam hozzá.
– Nézz rám, Charlie! – mondtam, és egy szívdobbanásnyi ideig néma csöndben vártam. – Légy szíves!
Charlie azonban csak lassan pislogott, és a testét ringatta. Előre, hátra. Ennyi volt az egész. Teljes öt percig
vártam valamilyen reakcióra, bármilyenre, azonban csalódnom kellett. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor
megcsókoltam hűvös orcáját, aztán felegyenesedtem.
– Akkor a jövő hét pénteken találkozunk.
 Úgy tettem, mintha azt mondta volna, hogy jól van, mert csak így éreztem magamban elég erőt, hogy az ajtóhoz
lépjek, kimenjek, és becsukjam magam mögött. Kijelentkeztem, majd kiléptem a perzselő hőségbe. A táskámból
előhalásztam a napszemüvegemet. A kánikula ugyan egy pillanat alatt felmelegítette a bőrömet, a lelkem azonban
éppen olyan hideg maradt, mint előtte. Ugyanezt éreztem minden alkalommal, amikor Charlie-t látogattam meg, és
már tapasztalatból tudtam, hogy ez a hidegség nem is enged majd fel bennem, amíg el nem kezdődik a műszakom
a Monában.
Halkan káromkodva mentem a parkoló vége felé, ahol a kocsimat hagytam. Figyeltem, hogyan remeg a levegő a
forró aszfalt fölött, és máris azon töprengtem, ezt vajon milyen színekkel fogom tudni a vásznon is visszaadni.
Aztán amikor megláttam jó öreg Volkswagen Jettámat, egy pillanat alatt elszállt a fejemből minden festéssel
kapcsolatos gondolat. A gyomrom görcsbe rándult, nem sok híja volt, hogy hasra ne essek a saját lábamban.
A kocsim mellett ott állt egy szép, szinte vadonatúj pick-up.
Ismertem ezt a fekete pick-upot.
Egyszer még vezettem is.
Basszus!
Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, és képtelen voltam mozdulni.
A kocsi tulajdonosa ugyanis az egész életemet megkeserítette, miközben különös módon újra és újra főszerepet
játszott az álmaimban. Még a mocskosakban is. Különösen azokban.
Reece Anders eljött, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy a következő pillanatban tökön rúgom majd, vagy
inkább megcsókolom.


 2. FEJEZET

Lassan kinyílt a vezetőoldali ajtó, a szívem pedig – az átkozott, áruló szívem – hatalmasat dobbant, amint kilépett
belőle egy hosszú láb. Farmer és barna, bőr flip-flop papucs volt rajta. Miért kell nekem bomlanom az olyan
pasikért, akik elég bevállalósak ahhoz, hogy farmerhez papucsot vegyenek? Mert isten az atyám, ez a bizonyos flip-
flop rettenetesen szexi volt a kopott farmerrel párosítva! Megjelent a másik láb is, és az ajtó egy pillanatra – csak
egyetlen, rövid pillanatra – eltakarta a felsőtestet. Aztán becsapódott, és hirtelen elém tárult az ugyancsak kopott
Metallica-póló, ami gyakorlatilag semmit nem rejtett az ínycsiklandó, kidolgozott kockahasból. Komolyan mondom,
hogy az izmok minden vonalát tökéletesen lekövette. És persze ugyanezt tette a bicepszével is. A póló szó szerint
gúnyolódott velem.
Ennyi. Most már biztos, hogy ha ez a póló ember lenne, egy hisztis, flegma hímkurva volna.
Tekintetem lassan végigvándorolt a széles vállon – így ránézésre is megtartotta volna az egész világot –, majd
tovább, az arcára. Szexis, fekete napszemüveg volt rajta, és istentelenül jól nézett ki.
De mindegy, mennyire festett jól civilben, és az is, hogy amikor egyenruhában láttam, a bugyim minden
alkalommal lángra kapott, mert meztelenül kész vizuális orgazmus volt a pasi.
Tudom, mert már láttam, milyen. Nagyjából. Na jó, a farkát simán láttam, és az pontosan olyan volt, ami miatt
állandóan visszatért az álmaimban.
Reece amolyan klasszikusan jóképű pasi volt, afféle, hogy az ujjaim szinte viszkettek, annyira szerettem volna
megfesteni – a szögletes arccsontját, a telt ajkait és az éles állát, amivel tortát szeletelhetett volna. Rendőrként
szolgálnia és védenie kellett, ugyanakkor volt benne valami keményfiús is.
Sajnos ezzel együtt is mélységesen utáltam és teljességgel megvetettem. Többnyire. Néha. De különösen akkor,
amikor megláttam ezt a tökéletes férfit, és fellobbant bennem a vágy, hogy megkapjam. Igen, ilyenkor gyűlöltem is
egyben.
És mivel a puncim ebben a pillanatban kicsit vibrálni kezdett a látványra, tudtam, hogy éppen intenzíven
gyűlölöm. Szorosabban fogtam a táskám, és úgy löktem ki oldalra a csípőm, ahogyan Katie szokta… ő az egyik
barátom, aki ezzel szokott felvezetni minden közelgő, verbális alázást.
– Mi a fenét csinálsz te itt? – kérdeztem tőle, aztán az ezerfokos hőség ellenére is azonnal kirázott a hideg, mert
tizenegy hónapja nem beszéltem vele. Nem számolva a baszdmegeket, mert azt ebben az időszakban, nem is
tudom, vagy négyszáz alkalommal mondtam neki. Tök mindegy.
Fekete szemöldöke a napszemüveg fölé szaladt. Eltelt egypár pillanat, majd úgy nevetett fel, mintha a világ
legviccesebb dolgát mondtam volna.
– Mi volna, ha inkább egy sziával indítanál?
Ha ezzel a válasszal nem billent ki, egész káromkodásáradatot zúdítottam volna felé, mert szerintem a kérdés
nagyon is helyénvaló volt. Ha jól tudtam, a hat év alatt, mióta Charlie-t látogatom, Reece-nek még egyszer sem
jutott eszébe eljönni hozzá. Ugyanakkor egy egészen halvány bűntudat is támadt bennem, hiszen a jó édes anyám
nem ilyennek nevelt, szóval végül mégis kikényszerítettem magamból egy halk sziát.
Tökéletesen formált ajkával csücsörített, és nem válaszolt.
Gyanakvóan néztem a napszemüvegem mögül.
– Jó napot… biztos úr.
Eltelt vagy egy pillanat, aztán a fejét oldalra billentve válaszolt.
– Most nem vagyok szolgálatban, Roxy.
Ó, istenem, ahogy a nevemet mondta…! Roxy! Ahogyan a nyelve az R betűt formázza! El sem tudom képzelni,
miért, de amikor erre gondoltam, olvadozni kezdett minden olyan testrészem, aminek most nagyon nem kellett
volna olvadoznia.
És amikor még mindig nem mondott semmit, legszívesebben puncin bokszoltam volna magam, mert már láttam,
hogy addig fogja ezt csinálni, amíg ki nem kényszeríti belőlem. És nem tudtam ellenállni.
– Szia… – Meg kellett erőltetnem magam, hogy kimondjam. – Reece.
Ajka azonnal mosolyra húzódott, jelezve, hogy jogosan, de nagyon büszke magára. Mert ahogyan a dolgok álltak,
hatalmas teljesítmény volt a részéről, hogy kimondatta velem a nevét, és ha éppen lett volna nálam valami
jutalomfalat, tutira azonnal a képébe tömöm.
– Annyira nehéz volt? – kérdezte.
– Igen – feleltem. – Kicsit meg is halt a lelkem.
 Erre hangosan nevetni kezdett, én meg döbbenten néztem rá.
– A te lelkedben csak szivárványok és aranyosan csóváló kutyusfarkak élnek, kicsim!
Horkantottam.
– Az én lelkem mélységesen fekete, és tele van végtelenül jelentéktelen dolgokkal.
– Jelentéktelen dolgokkal?
Megint hangosan nevetett, felemelte a kezét, és barna hajába túrt. Oldalt teljesen rövidre nyírva viselte, felül
azonban valamivel hosszabbra hagyta, mint a zsaruk többsége.
– Az biztos, hogy ez nem mindig volt így – tette hozzá, aztán lehervadt ajkáról az a kicsit (na jó, nagyon) elbűvölő
mosoly. – Na igen. Nem mindig volt így.
A következő sóhaj a torkomon akadt. Nagyon régóta ismertük egymást. Mikor gimiben elsős voltam, ő éppen
másodikba járt, és már akkor is minden lány róla álmodott. Természetesen keményen belezúgtam, de annyira, hogy
az első béna kis firkálmányom a füzetemben egy szív volt, az ő nevével a közepén. Akkoriban alig vártam, hogy rám
mosolyogjon, vagy legalább tegyen egy pillantást az én irányomba, de túlságosan fiatal voltam, és egészen más
emberekkel barátkoztam, mint ő. Mondjuk mindig nagyon kedvesen viselkedett velem – persze lehet, csak azért,
mert ő és a bátyja, valamint a szüleik éppen a szomszédunkba költöztek.
Mindenesetre tényleg mindig nagyon kedves volt, nemcsak velem, de Charlie-val is. Amikor tizennyolc éves
korában bevonult tengerészgyalogosnak, a szívem majd megszakadt. Teljesen összetörtem. Biztos voltam benne,
hogy mi ketten majd összeházasodunk, egy csomó gyereket csinálunk, és rettenetesen nehéz volt az a néhány év,
amit külön töltöttünk. Soha nem felejtem el a napot, amikor anya felhívott, és közölte velem, hogy Reece
megsebesült. A szívem kihagyott pár ütemet, és alig bírtam lenyelni a gombócot, ami a rémület miatt gyűlt a
torkomba. Még akkor is egyre csak fulladoztam, amikor anya megnyugtatott, hogy szerencsére nincs semmi baja.
Mire Reece hazajött, én már nagykorúnak számítottam, és úgy alakult, hogy nagyon jó barátok lettünk. Nagyon, de
nagyon jó barátok. Élete legnehezebb pillanataiban is mellette maradtam. Azokon a rettenetes éjszakákon, amikor
merev részegre itta magát, vagy amikor olyan dühroham tört rá, hogy úgy viselkedett, mint egy ketrecbe zárt
oroszlán, és legszívesebben megtámadott volna bárkit, aki a közelébe merészel menni – kivéve engem. De aztán
egyik éjjel egészen sok whiskyt ivott, és ezzel mindennek vége lett.
Éveken keresztül halálosan szerelmes voltam belé, de abban a hitben éltem, hogy elérhetetlen, és teljesen
mindegy, mi történt kettőnk között azon a bizonyos éjszakán, ő akkor sem lehet soha az enyém.
Nagyon dühös voltam magamra, amiért ebbe az irányba kalandoztak a gondolataim, és minden erőmre
szükségem volt, nehogy hozzávágjam a táskámat.
– Mi az istenért kell nekünk éppen a lelkemről beszélgetni?
Megvonta egyik széles vállát.
– Te kezdted.
Már éppen vitába szálltam volna vele, de rájöttem, hogy igaza van. Fura, de tényleg én kezdtem. Éreztem, hogy
a homlokomra finom verítékréteg ül ki.
– Miért vagy itt?
Hosszú lábának két lépésével nullára csökkentette a közöttünk lévő távolságot. Lábujjaimmal a szandálomba
kapaszkodtam, mert csak így tudtam megakadályozni, hogy azonnal sarkon forduljak és elinaljak. Reece magas,
több mint százkilencven centis, én meg a mélynövésűek klubjának nem hivatalos kabalafigurája is lehettem volna.
Ahogyan fölém tornyosult, egészen kicsit ijesztő volt, és egy egészen kicsit izgató is.
– Henry Williams miatt vagyok itt.
Egy ezredmásodperc alatt elfeledkeztem nemcsak a Reece-szel közös, kavarós múltunkról, de a lelkem
tisztaságával kapcsolatos gondolatokról is.
Csak néztem rá, mélységesen döbbent arccal.
– Tessék?
– Szabadlábra helyezték, Roxy.
Egy pillanat alatt kivert a veríték.
– Én… tudom. Egypár hónapja. Követtem a meghallgatását. Én…
– Tudom – felelte Reece halkan és szenvedélyesen, nekem pedig megint gombóc gyűlt a torkomba. – De az utolsó
alkalommal, amikor a szabadlábra engedéséről döntöttek, ugye már nem voltál ott.
Inkább kijelentés, semmint kérdés volt ez, én mégis a fejemet ingatva válaszoltam. Az azt megelőzőn ott voltam,
de emlékszem, hogy kis híján a gyomrom is felfordult, annyira nem bírtam Henry Williams látványát. Már akkor
arról pletykáltak, hogy a következő meghallgatás után talán döntenek majd arról is, hogy esetleg kiengedik. És
mint a példa mutatja, pontosan ez történt. Azt is pletykálták, hogy Henry a sitten megtalálta Jézust, vagy mi.
Micsoda meglepetés!
Ez persze semmit nem változtatott azon, amit tett.
Reece levette a napszemüvegét, és szikrázóan kék szemével a szemembe nézett.
– Én viszont elmentem arra a meghallgatásra.
Meglepetten léptem hátra. Kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Nem is tudtam, hogy… még csak
meg sem fordult a fejemben, hogy elmenne, hiszen nem láttam semmi értelmét, hogy miért akarna ott lenni.
Tekintete továbbra is fogva tartotta az enyémet.
– A meghallgatás alatt megkérdezte…
– Ne! – feleltem, szinte kiáltva. – Tudom, mit akart. Már hallottam, mit akar tenni, ha kiengedik, és nem. Soha.
Nem! A bíróság különben sem engedélyezheti neki!
Reece tekintete ellágyult egy kicsit, és megjelent benne valami… amit leginkább szánakozásként
jellemezhetnék.
– Én ezt nagyon jól tudom. De te meg azt tudod, szívem, hogy neked éppen annyira nincsen ebbe beleszólásod,
ahogy nekik.
Aztán elhallgatott, majd hozzátette:
– Jóvá akarja tenni, ami történt, Roxy.
Szabad kezem ujjai ökölbe szorultak. Dühös méhrajként támadt fel bennem a tehetetlenség érzése.
– Azt már soha nem teheti jóvá!
– Ebben egyetértünk.
Beletelt egy pillanatba, amíg csak néztem rá, és lassan megvilágosodott bennem, hogy mit akar ezzel mondani.
Úgy éreztem, a föld megnyílik a talpam alatt.
– Ne! – suttogtam. – Kérlek, mondd, hogy Charlie szülei nem engedélyezték neki a látogatást! Kérlek!
Erőteljes állkapcsában remegni kezdett egy izom.
– Bárcsak megtehetném! Ma reggel történt meg a dolog. A felügyelőtisztjétől hallottam.
Mellkasomat hirtelen olyan vad düh feszítette, hogy kénytelen voltam elfordulni tőle, mert nem voltam képes
tovább ránézni. Ezt nem tudtam elhinni. Az agyam egyszerűen elutasította, hogy feldolgozza az információt,
miszerint Charlie szülei megengedték, hogy… ez a rohadék meglátogassa. Milyen hihetetlenül érzéketlen,
faragatlan és egyszerűen beteges gondolatok vitték rá őket? Charlie amiatt van ilyen állapotban, amit ez a homofób
szarházi tett vele. Éreztem, hogy a gyomromban a görcs egyre csak nő és erősödik. A végén már attól tartottam,
mindjárt összehányom magam.
Reece ujjai megszorították a vállamat. Annyira meglepődtem, hogy kis híján felugrottam. Ő azonban nem
engedett el, kezének súlya mintha segített volna visszanyerni az önuralmamat. Lényemnek egy kis része nagyon
hálás volt ezért az érzésért, és azért is, hogy eszembe juttatta, hogyan voltak a kettőnk dolgai valamikor, régen.
– Úgy gondoltam, jobb lesz, ha minél hamarabb hallasz róla. Nem szerettem volna, hogy kizárva érezd magad.
Szorosan becsuktam a szemem, és a hangomat különösen károgónak hallottam.
– Köszönöm.
Még mindig nem vette el a kezét, és a pillanat egyre hosszabbra nyúlt kettőnk között.
– Van még valami. Veled is beszélni szeretne.
A testem önkéntelenül cselekedett. Leráztam magamról a kezét, hátrébb léptem tőle.
– Nem! Nem akarok találkozni vele!
Annak az éjszakának minden emléke egyetlen másodperc alatt árasztotta el a fejemet. Tántorogva léptem hátra,
nekiütköztem a kocsim oldalának. Minden olyan könnyedén indult. Poénkodtunk. Ugrattuk egymást. Aztán minden
félelmetesen gyorsan lett félelmetesen rossz.
– Szó nem lehet róla!
– Ha nem akarod, nem kell megtenned. – Közelebb lépett hozzám, ezúttal azonban megállt előttem, és a két
kezét leengedte. – De akkor is tudnod kell arról, hogy ezt kérte. Közölni fogom a felügyelőtiszttel, hogy tartsa távol
magát tőled. Különben baj lesz.
Nem is ez az utolsó három szó volt az, ami fenyegetést hordozott magában, inkább az a mély, morgó hang,
ahogyan kimondta őket. Szívem erősen zakatolt a mellkasomban. Egyszerre úgy éreztem, minél messzebb kell
lennem innen – egyedül akartam lenni, hogy nyugodtan átgondolhassak mindent. A kocsim utas felőli oldala mellett
botladoztam, végig pajzsként magam előtt tartottam a táskámat.
– Nekem… most már mennem kell.
– Roxy! – szólt oda nekem.
Sikerült megkerülnöm a kocsimat, Reece azonban, mint valami nindzsa, valahogy mégis megelőzött, és megint
előttem állt. Levette a napszemüvegét. Csodálatos kék szemének tekintete egyenesen az enyémbe mélyedt.
Mindkét kezét a vállamra tette, én meg úgy éreztem, mintha a konnektorba nyúltam volna. Annak ellenére, hogy
ilyen híreket hozott nekem, a testem minden sejtjével egyszerre érzékeltem kezének súlyát, és habár nem tudtam,
ő is ugyanígy érez-e, mindenesetre ujjai valóságos horgonyt jelentettek nekem a valósághoz és a normalitáshoz.
– Ami Charlie-val történt, az egyáltalán nem a te hibád volt, Roxy – mondta halkan.
A gyomrom még jobban görcsbe rándult. Elütöttem magamról a kezét, ezúttal nem is próbált megállítani, amikor
kikerültem. Szó szerint feltéptem a kocsi ajtaját, majd beugrottam a kormány mögé. A mellkasom gyorsan
emelkedett és süllyedt, amint a szélvédőn keresztül az arcába néztem.
Reece néhány másodpercig a kocsim előtt állt, és egy pillanatra teljesen biztos voltam benne, hogy mindjárt
beszáll mellém – aztán mégis csak ingatta a fejét, és felvette a napszemüvegét. Figyeltem, ahogy sarkon fordult,
lassú léptekkel elindult a kocsija felé, és csak ekkor törtek elő belőlem a szavak.
– A durva anyád! – kiáltottam a kormánynak, miközben remegő kézzel markoltam. Nem is tudtam, mi volt ebben
az egészben a legrosszabb, hogy Charlie már megint nem vett rólam tudomást, hogy Henry Williamsnek
megengedték a látogatást, vagy az, hogy egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy Reece-nek igaza van.
Mert ami Charlie-val történt, az nagyon is az én lelkemen száradt.


 3. FEJEZET

Csak álltam a pult mögött, lényemnek egy része mindennél jobban szeretett volna inni. Pontosan tudtam, hogy egy
ilyen nap után az lenne a legjobb, ha totál kiütném magam éjszakára, csak sajnos teljesen biztosra vettem, hogy a
Mona tulaja nem nézné jó szemmel, ha beájulnék a sörcsap alá.
Jackson James, akit mindenki csak Jaxnek hívott, és aki szó szerint úgy nézett ki, mintha valami tinilányoknak
való újság címlapjáról lépett volna le, egyedül fáradhatatlan munkájának és eltökéltségének köszönhetően tette
rendbe a Monát. Mielőtt ő idejött volna, a bár alig volt több holmi késdobálónál, és mindenki tudta, hogy ha drogot
akar venni, akkor itt megtalálhatja. Azóta minden más lett.
Jax éppen átölelte barátnője, Calla derekát, a lány válasza pedig azonnali és hihetetlenül aranyos volt. Egészen
odahajolt hozzá, és ők ketten ott álltak, a lepukkant biliárdasztalok mellett mosolyogva figyeltek egy másik párt.
Basszus, most komoly, hogy ez a hely párokkal van tele? Mintha szerelmesek éjszakája lett volna a Monában,
éppen csak nekem elfelejtettek szólni róla.
Cameron Hamilton és a menyasszonya, Avery Morgansten ült az egyik asztalnál. A srác előtt egy üveg sör, a lány
előtt egy pohár ásványvíz – teljesen mindennapi, nagyon aranyos pár. Averynek leírhatatlanul csodálatos, vörös
haja van, az arca szeplős, és komolyan mondom, úgy nézett ki, mintha éppen most lépett volna ki egy Neutrogena-
hirdetésből. Cam pedig tipikusan amerikaiasan jóképű volt.
Aztán itt volt Jase Winstead és Cam húga, Teresa – ők voltak az a pár, akikkel Jax és Calla beszélgetett. Ezek
ketten egyszerűen szívdöglesztők voltak együtt, kábé úgy, mintha Brad Pitt és Angelina Jolie jött volna el a
Monába. Aztán ott volt még Brit és Ollie, akik mind a ketten gyönyörűek és szőkék voltak. Ollie éppen a
biliárdasztal mellett állva magyarázta valakinek, hogy ebben az évben összesen ötvenkettő péntek van… vagy
valami ehhez hasonlóan bizarr dolgot. Mikor legutóbb beszélgettem vele, éppen azt ecsetelte, hogy bele akar vágni
a saját vállalkozásába, és pórázt szeretne árulni… teknősöknek.
Megigazítottam a szemüvegemet – habár kellett volna, sajnos nem volt mindig rajtam –, majd hagytam, hogy
pillantásom visszavándoroljon Jaxre és Callára. Mosolyogva nyúltam az üveg Jack Daniel’sért. Azt hiszem, nincs
annál csodálatosabb dolog, mint azt látni, hogy két ember, aki ennyire megérdemli a szerelmet, éppen egymásba
szeressen bele. Amikor ez eszembe jutott, éreztem, hogy az én bolondos kis szívem majd elolvad – amikor pedig
láttam, hogy Calla felnéz Jaxre, aki finoman megcsókolja, teljesen készen lettem.
A mai éjszaka róluk szólt – jobban mondva Calláról. Hétfőn megy vissza a Shepherdbe, Jax pedig úgy döntött,
hogy a búcsúbuli kedvéért erre az éjszakára bezárja a kocsmát – ez volt az a bizonyos zárt körű dolog, amit Charlie-
nak is említettem.
Töltöttem egy Jack and Coke-ot Melvinnek, aki olyan vén volt, mint az országút, és gyakorlatilag saját székkel
rendelkezett a Monában, aztán szélesen mosolyogtam, amikor rám kacsintott, és a kezébe vette a poharat.
– Ez a valódi szerelem – mondta, és közben a zenegépből szóló régi rock and roll ütemére bólogatva, Calla és Jax
irányába biccentett. – Az a fajta, ami nem múlik el egykönnyen.
Őszintén szólva olyan volt az egész, mintha valami kis szerelemangyal behányt volna a Monába. Még Reece és a
bátyja egyik munkatársa, Dennis is a feleségével jött el, és ott voltak mindannyian, összebújva. Ugyanakkor abban,
amit Melvin mondott, volt jó adag igazság is, amitől persze még szomorúbb lettem, mert tudtam, hogy aznap éjjel
is egyedül dőlök majd be az ágyamba.
Na mindegy.
– Az bizony! – feleltem neki, aztán az üveget visszatettem a polcra, és a pultra támaszkodtam. – Nem kérsz
csirkeszárnyat, vagy valamit enni?
– Nem, ma inkább csak innék – mondta, aztán felemelte a poharat, én pedig kíváncsian felvont szemöldökkel
néztem. – Azért jó őket, kettőjüket látni – tette hozzá, miután kortyolt. – Ugye tudod, hogy annak a lánynak nem
volt valami könnyű élete? Jax jól a gondját viseli majd.
Szerintem ugyan Callának semmi szüksége nem volt arra, hogy Jax vigyázzon rá, mert nagyon jól meg tudott
állni a saját lábán is, de azért értettem, hogy mit akar mondani Melvin a maga régimódi gondolkodásával.
Az embernek elég volt egyetlen pillantást vetnie Calla arcára, hogy lássa, nagyon rossz dolgok történtek vele. A bal
orcáján jókora sebhely volt. Tudom, hogy már nem próbálta rejtegetni, de egyszer elmesélte nekem, hogy a teste
többi részét is alaposan elpusztította a tűz. Egészen kicsi lány volt még, de a történtek miatt az egész családját
elveszítette. A testvérei a tűzben haltak meg, amitől az anyja teljesen kikészült, apja pedig – aki képtelen volt
mindezt feldolgozni – inkább lelépett.
 Ezért mondom, hogy csodálatos dolog látni, amikor olyan ember találja meg az igazi szerelmet, aki ennyire
megérdemli, hogy szeressék.
Melvin felém fordította ősz borostával fedett arcát, én pedig az orrom hegyéről feljebb toltam a szemüvegem.
– Na és veled mi a helyzet, Roxy baba?
Körülnéztem a félig üres kocsmában, és értetlenül bámultam rá.
– Hogy érted, hogy velem mi a helyzet?
Szélesen vigyorgott.
– Te mikor leszel ott kint, valami pasit ölelgetve?
Horkantottam.
– Hát, mostanában nemigen!
– Hányszor hallottam már ezt! – felelte, majd a poharat az ajkához emelte.
Én csak a fejemet ráztam, és nevettem.
– Ó, nem! Ezt tőlem nem csak úgy hallod. Teljesen biztos vagyok benne.
Erre összevonta a szemöldökét, és lemászott a bárszékről.
– Pedig a múlt héten is láttam, hogy bemész abba az olasz étterembe azzal a sráccal. Hogy is hívják?
– Szeretném remélni, hogy akikkel én randizom, azok nem srácok – ugrattam. – Éppen ezért halvány gőzöm
sincs, kire gondolsz.
Melvin úgy döntötte le az italt, hogy a mája biztosan büszke volt magára, amiért ezt is sikerült feldolgoznia.
– Nagyon sokat randizol, kislány.
Megrántottam a vállam. Ez kétségtelen. Tényleg nagyon sokat randiztam, és az igazat megvallva a pasik között
nem egy akadt, aki gyerekes módon tényleg azt hitte, hogy ha fizet nekem egy olcsó vacsorát a helyi Olive
Gardenben, automatikusan kap este egy kis minőséget is. Istenem, annyiszor gondolkodtam már azon, hogy
kellene egy szabály, miszerint a pasinak fizetnie kell legalább egy homárt, mielőtt igényt tarthat a második szintre!
– Aha, én arra gondoltam, aki olyan volt, mintha a tojáshéj még a seggén lenne. Arra a vörös hajúra – mondta. –
Igen, vörös a haja, és olyan kese szakálla van.
Kese szakáll? Ó, jézusom! Az ajkamba kellett harapnom, nehogy hangosan elröhögjem magam, mert azonnal
leesett, hogy arra a szerencsétlen pasira gondol, aki bármennyire próbálkozott is, képtelen volt egy normálisabb
szakállt növeszteni.
– Dean.
– Leszarom – legyintett. – Nem tetszett.
– Nem is ismered! – feleltem, majd vigyorogva ellöktem magam a pulttól. – Őszintén szólva nagyon aranyos pasi,
és pár évvel idősebb nálam.
Melvin horkantott.
– Igazi férfi kellene neked!
– Önként jelentkeznél? – vágtam vissza.
Erre mély hangon, szívből jövően röhögni kezdett.
– Ha egy kicsit fiatalabb lennék, kislány, tényleg megmutatnám neked!
– Ha te mondod…! – nevettem, majd a karomat a mellkasom előtt összefontam. A pólóm szerint A HUGRABUG
EBBEN IS JOBB volt. – Kérsz még egyet? De csak sört kapsz, mert azt látom, hogy elég volt a töményből.
Előbb rám nevetett, aztán egy pillanat alatt elkomorodott az arca.
– Van valaki, aki a kocsidhoz kísér, ha végeztél?
Kicsit furcsának éreztem a kérdést.
– Igen, valaki mindig ki szokott kísérni.
– Helyes. Mert nagyon óvatosnak kell lenned – folytatta. – Biztosan hallottad, mi történt azzal a lánnyal is
Prussia környékén. Nagyjából egykorú veled, egyedül él, és ugyancsak sokáig dolgozik. Valami pasi utánament, és
alaposan elintézte.
– Mintha hallottam volna a dologról a hírekben, és ha jól emlékszem, ismerte a pasit. Valami ex volt, vagy
ilyesmi.
Melvin csak a fejét ingatta, és átvette a sörösüveget.
– Én viszont legutóbb azt hallottam, hogy az ex tisztázta magát. Most mindenki azt hiszi, hogy valami ismeretlen
lehetett. Prussia annyira azért nincs messze innen! És emlékszel még arra a lányra is, aki vagy egy hónapja tűnt
el? Azt hiszem, Shelley Winters a neve. Abington Townshipben lakott. Azóta sem találták meg.
Rám emelte az üvegét, nekem pedig hirtelen tényleg beugrott, hogy a Facebookon láttam is, hogy egy eltűnt
személyt keresnek. Ha az emlékeim nem csaltak, csinos lányról volt szó – kék szem, barna haj.
 – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy légy nagyon óvatos, Roxy!
A pultnak támaszkodva, tűnődve néztem az imbolyogva távozó Melvin után. Nem mondom, ez aztán elég
meredek fordulat volt a beszélgetésünkben.
– Akarsz fogadni?
Megfordultam, és felfele végignéztem Nick Dormason. A magas, a morcos és a komor szavaknak az ő létezése
adott új definíciót, és itt a kocsmában minden csaj teljesen el volt ájulva tőle. Volt benne valami, ami azt ígérte,
hogy az ember lányának biztosan össze fog törni a szíve, ennek ellenére mindegyik csak úgy tapadt rá. Kicsit meg
is lepődtem, hogy hozzám beszélt, mert igazából egyedül Jaxszel állt szóba. Az igazat megvallva nem értettem,
hogy sikerült leakasztania annyi csajt, ha soha, egyetlen szót sem szól. Az a fajta pasi volt, aki egyszer megdugta a
nőket, aztán soha nem látták többé. Egyszer hallottam, amikor Jax azt magyarázza neki, hogy nem tilthatja ki a
kocsmából az összes csajt, akit Nick megkúrt, csak azért, mert nem akar találkozni velük többé.
– Mire?
Felkapott egy üveg tequilát, és Jax felé biccentett.
– Még a hét vége előtt a Shepherdben lesz.
Mosolyra húzódott a szám, majd félreálltam az útból, hogy hozzáférjen a poharakhoz.
– Erre csak akkor fogadok, ha én mondhatom azt, hogy igen, tutira lent lesz Shepherdben.
Nick halkan nevetett, amit egyrészt furcsa volt hallani, másrészt meg a nevetés maga is nagyon furcsa volt,
hiszen csak nagyon ritkán engedte meg magának. Fogalmam sem volt, mit esznek rajta a csajok. Állandóan
rosszkedvű, és pasinak sem valami ideális. Mondjuk, én akkor is kedveltem.
– Figyelj! Mondjak valamit?
Felvonta a szemöldökét.
– Banán.
Szája egyik sarka mosolyra húzódott.
– Ez valami kód?
– Nem. Csak szerettem volna kimondani – feleltem, majd felkaptam egy konyharuhát, és letöröltem vele a pultra
ömlött töményet. – Mekkora poén lenne, ha ez volna a biztonsági szó egy jó kis szado-mazo dugás közben! A csaj
ezt sikoltaná a szex kellős közepén. Istenem, mennyire gáz!
Nick szóhoz sem jutott, úgy nézett rám.
– Egyszer egy könyvben, amikor igazán belemerültek az akcióba, a csaj minden alkalommal azt sikoltotta, hogy
cica – folytattam. – Majd bepisiltem, annyira röhögtem!
– Aha – mondta erre motyogva, és eloldalgott.
Jax a pult mellett állt, és kíváncsian felvont szemöldökkel nézett.
– Ti meg mi a fenéről beszéltek?
Előbb rá vigyorogtam, aztán Callára.
– Hogy milyen biztonsági szót kellene használni szado-mazo szex közben.
Calla elkerekedett szemmel hallgatta.
– Ez azért elég váratlan volt.
Felnevettem, és máris sokkal könnyebbnek éreztem a lelkem, mint aznap bármikor.
– Kértek esetleg valamit? – kérdeztem Callától, és olyan arccal néztem rá, mint egy bespurizott Joker. – Egy
tequilát?
Calla hátralépett, de olyan arccal, hogy azt hittem, mindjárt fújni is fog.
– Azt már nem! Hozzá nem nyúlok ahhoz a pokoli szarhoz!
Jax nevetett, majd átölelte a vállát, és szinte védelmezően, szorosan magához húzta. Annyira aranyosak voltak,
hogy erre már megint sóhajtanom kellett.
– Nem is tudom. Szerintem meg annyira édes volt, amikor az üveget ölelgetted – mondta Jax.
Calla azonnal elpirult, majd kezét a hasára tette.
– Azt hiszem, ma inkább passzolok.
Végül Jax kapott tőlem egy üveg Bud Lightot, Calla pedig egy limonádét.
– Csípem a pólót! – jegyezte meg Calla, miközben az üveget rózsás ajkához emelte. – Nagyon hiányozni fogsz te
is, meg ezek a pólók is.
– Te is nagyon hiányzol majd nekem! – sikoltottam, és legszívesebben abban a pillanatban átmásztam volna a
pult fölött, hogy a nyakába ugorjak. – De azért még visszajössz majd, nem? Jaxszel megosztottan gyámkodunk
feletted.
Nevetett.
 – Gyorsabban itt leszek, mint hinnéd! Nem is lesz időd azon töprengeni, mennyire hiányzom.
Én azonban tudtam, hogy akkor is nagyon fog hiányozni.
– És ha Calla visszajön, akkor én is tutira vele jövök majd. – Mellé lépett Tess, és végigsimított hosszú, sötét
haján. – Szeretek itt lenni.
Calla odapillantott, ahogy Jase éppen Cammel beszélgetett.
– Remélem, nem azt akarod mondani, hogy itt hagyod egyedül. Attól tartok, annak nem lesz valami jó vége.
– Soha nem tennék ilyet – mondta erre Tess, és rám nézett. – Túlságosan jól áll nekem ahhoz, hogy ne vigyem
magammal.
Tekintetem a Jase nevű, ezüstösen csillogó szemű, szívdöglesztő pasira vándorolt.
– Megértem.
– Jól van, azt hiszem, most már ideje mennünk – mondta Jax, majd levette a kezét Calla válláról, és arcon
csókolta. – De Jase akkor is egy kész álompasi. Még én sem rúgnám ki az ágyamból.
Olyan hangosan mondta, hogy Jase is meghallotta, és zavart pillantást vetett felénk – de tőle még ez is rémesen
szexi volt. Nem tudtam megállni, hogy ne eresszek el egy hiénaszerű vihogást.
Tess a fejét ingatta, és odahajolt Callához.
– De most komolyan. Mind a ketten nagyon jól érezzük itt magunkat. Ahogyan Cam és Avery is. Jó kis hely ez egy
kicsit elvonulni.
– És ide bármikor ellátogathattok – felelte Calla.
Szórakozottan bólintottam. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Csak olyanok voltak itt aznap éjjel, akik közel
álltak Jaxhez és Callához, ezért biztos voltam benne, hogy Katie lesz az, mert őt aznap még nem láttam. De nem ő
jött.
Reece lépett be, és még mindig majdnem ugyanazt a ruhát viselte, amit napközben. A hülye szívem azonnal
elkezdett összevissza kalapálni. Péntek éjjel volt. A seriffhelyettesnek ilyenkor nem szolgálatban kellene lenniee?
Basszus!
Még csak nem is nézett arrafelé, ahol a haverjai az asztalok körül beszélgettek. Pillantása azonnal a pultot
találta meg. Tekintetösszeakadás. Puncibizsergés.
Duplabasszus!
Egy kicsit most is elakadt a lélegzetem, mint minden alkalommal, ha megláttam. Talán abban volt valami,
ahogyan járt… ó, a fenébe, hiszen ez egyenesen a pult felé jön! Elfordultam, és Nickre néztem.
– Megyek leltározni.
– Addig éljek, hogy egyszer még kiszedem belőled, miért csinálod ezt! – motyogta Calla, de aztán többet már
nem is hallottam belőle, ugyanis fogtam a csontos kis seggemet, és nagyon gyorsan tipliztem a pulttól.
Lehet, hogy egy kicsit picsásan viselkedtem, mert az igazat megvallva aznap reggel Reece nagyon udvarias volt,
amiért eljött az intézethez, és elmondta, mi történt. Egész délután ezen járt az eszem. Jobban mondva ezen és
azon, hogy Henry Williams jóvá akarja tenni a dolgot.
Jóvátenni – mintha ezt jóvá lehetne tenni egyáltalán!
Ahogyan végigsiettem a folyosón, és bemenekültem a raktárba, hirtelen nevetni támadt volna kedvem. Bezártam
magam mögött az ajtót, háttal nekitámaszkodtam, majd elfújtam a szemem elől az egyik arcomba hulló lila-barna
tincsemet. Most nem akartam Henryre gondolni, és bármennyire rettenetesen hangzik is, Charlie-ra sem. Jó volt a
kedvem, és maradt még néhány óra a műszak végéig, meg amíg ágyba jutok.
A gondolataim hamarosan visszatértek Reece-hez. Még mindig nem értettem, miért jött el ilyen messzire csak
azért, hogy Henryről beszéljen velem. Régebben persze elég közeli barátok voltunk, az elmúlt tizenegy hónapban
azonban szigorú távolságtartás jellemezte a kapcsolatunkat. De ezen a napon megszegte a szabályt, és nem
tudtam, mit gondoljak erről, vagy mit jelent ez az egész. Az is lehet, hogy egyáltalán semmit. De az is lehet, hogy
valami nagyon fontos áll mögötte, mert Reece… nos, tizenegy hónappal ezelőtt elrabolta a szívem egy jelentős
darabját. És még csak nem is tudott róla.
Vártam vagy öt percig, mert úgy gondoltam, Nick mostanra biztosan kiszolgálta. Ellöktem magam az ajtótól,
majd azt a bizonyos tincset a fülem mögé fésültem, és kinyitottam az ajtót.
– Bassza meg! – sikoltottam, majd hátratántorodtam, vissza a raktárba.
Reece állt ott, két kezével az ajtókeretnek támaszkodva, fejét félig lehajtva, szigorú tekintettel. Az állkapcsában
megfeszült az izom.
– Te előlem bujkálsz?
– Én csak… nem bujkáltam. Honnan szeded? – Az arcom vörösen lángolt. – Leltároztam.
– Aha.
 – Igenis leltároztam!
Felvonta a szemöldökét.
– Tök mindegy. Most már vissza kell mennem a pultba, úgyhogy ha megtennéd, hogy el…
– Nem.
Az állam a padlón koppant.
– Nem?
Kihúzta magát, majd ahelyett, hogy ellépett volna az útból, elindult befelé a raktárba. Még éppen elkapta az
ajtót, amit rá akartam csapni, amikor pedig ő vágta be maga mögött, bicepszében megfeszült az izom.
– Beszélnünk kell.
Jesszusom!
– Nekem a világon semmi megbeszélnivalóm nincs veled!
Reece azonban lépésről lépésre közelebb jött hozzám, én meg – habár nem is voltam tudatában – lépésről
lépésre hátráltam. Aztán nekimentem egy polcnak. Összecsörrentek a hátam mögött az üvegek, a következő
pillanatban pedig már ott állt előttem Reece. Annyira közel volt, hogy amikor levegőt vettem, tisztán éreztem
arcszeszének fűszeres, friss illatát.
Két kezét a vállam mellett a polcnak vetette, aztán valahogyan sikerült még ennél is közelebb húzódnia hozzám.
Forró lehelete az arcomat simogatta. Finom remegés futott végig a gerincemen. Hűha! Puncibizsergés indul,
erősödik, nevezett punci akcióra készen áll.
Megfogadtam, hogy később ezért még adok magamnak egy sallert.
– Túlságosan régóta hagyom már, hogy kettőnk között ez a dolog tovább folytatódjon – mondta, és tekintete
rabul ejtette döbbenettől elkerekedett szememet.
Az a kék… nem is, inkább kobaltkék szem… amit még akvarellből is nagyon nehéz lenne kikeverni.
A nyelvemet nehéznek éreztem. Azóta nem volt ilyen közel hozzám, hogy azon az éjszakán benyomta azt a
rengeteg whiskyt.
– Kettőnk között nincs semmiféle dolog.
– Baromság, Roxy! Hónapok óta kerülsz.
– Egy frászt! – feleltem.
Hallottam, mennyire bizonytalan a hangom, de az ajka ott volt, közvetlenül előttem, és én nagyon jól
emlékeztem az érzésre, amikor az enyémmel összeért. Az erős és lágy tökéletes kombinációja volt. És ugyancsak
nem felejtettem el, mennyire erősnek éreztem az egész testét. Egyszerűen felemelt a földről, aztán…
Na, ez pontosan az, amire ebben a pillanatban nem szabad gondolnom.
– Tizenegy hónapja – mondta mély hangon. – Tizenegy hónapja, két hete és három napja. Pontosan ennyi ideje
kerülsz.
Te szent isten, most ezt tényleg ennyire napra pontosan követi? Mert egyébként totál igaza volt. Éppen ennyi
ideje annak, hogy – eltekintve azoktól az alkalmaktól, amikor melegebb éghajlatra küldtem – a lehető legnagyobb
ívben kerültem.
– Most pedig arról az éjszakáról fogunk beszélni, amikor te és én utoljára normálisan szóba tudtunk állni
egymással.
Na nem! Ez nagyon nem az a téma, amiről beszélni szerettem volna!
Lehajtotta a fejét, és a hangja közvetlenül a fülemben szólt. Meghallottam, és ujjaim belekapaszkodtak a polcba,
aminek nekimenekültem.
– Igen, kicsim, arról az éjszakáról fogunk beszélni, amikor a saját kocsimmal vittél haza.
Nagyot nyeltem, és hirtelen idegesség tört rám.
– Úgy… úgy érted, arról az éjszakáról, amikor annyira csatak részeg voltál, hogy nekem kellett hazavinnem
téged is, meg a kocsidat is?
Reece felemelte a fejét, szemének pillantása a lelkemig hatolt. Egy végtelen másodpercen keresztül egyikünk
sem szólalt meg, én pedig fejben visszaröpültem tizenegy hónapot, két hetet és három napot. A kocsmában volt, és
akkor is éppen úgy flörtöltünk egymással, ahogyan minden alkalommal azóta, hogy hazaérkezett a tengerentúlról.
Amikor visszatért, mintha a távol töltött évek egy pillanat alatt elszálltak volna. Többször is figyelmeztettem
magam, hogy okosabb, ha semmit nem képzelek bele ezekbe az ártatlan évődésekbe, a fejem minduntalan megtelt
esküvővel és gyerekekkel kapcsolatos vágyképekkel. Teljesen elbűvölt, én pedig totál hülye voltam. Akkor éjjel
megkért, hogy vigyem haza, én meg úgy gondoltam, biztosan meg akarja tenni végre az első lépést – mondjuk elég
különös módja lett volna annak, hogy kezdeményezzen, de akkoriban nemigen tudtam ez ügyben tisztán
gondolkodni. Amióta az eszemet tudtam, halálosan bele voltam esve, és bármit megtettem volna, hogy
észrevegyen, szóval azonnal igent mondtam. Amikor megérkeztünk a házához, bementem utána, és… és hát végül
én voltam, aki valóban kezdeményezett.
Összeszedtem minden bátorságomat. Abban a pillanatban, hogy beléptünk, ő pedig becsukta az ajtót,
megcsókoltam. Innen már nagyon gyorsan jött egyik dolog a másik után. Lekerültek a ruhák, és bizonyos, meztelen
testrészek egymásnak feszültek…
– Megadnék bármit, hogy emlékezzek arra, ami akkor történt – folytatta Reece, egyenesen a szemembe nézve,
érzelemmel teli hangon. – És megadnék bármit, hogy emlékezzem, milyen érzés volt benned lenni.
Ebben a pillanatban egy csomó dolog történt velem egyszerre. Mélyen lent, a hasamban jó néhány izom
egyszerre rándult össze, közben elöntött a csalódottság, és ez egy szempillantás alatt elmosta a bennem támadó
harag utolsó cseppjét is. Lehunytam a szemem, és az ajkamba haraptam.
Reece mindig azt hitte, hogy tizenegy hónappal, két héttel és három nappal ezelőtt mi ketten dugtunk – vadul,
állatiasan, engem a falhoz nyomva –, csakhogy túl részegek voltunk, ezért semmire nem emlékszünk. Sakál
részegek voltunk, ezért van mind a kettőnknek képszakadása azután, hogy a folyosón levetkőztünk.
Csakhogy a helyzet az, hogy akkor én nem tudtam, mennyire be van állva. Ez mondjuk már maga is hülyeség,
hiszen pultos lévén tökéletesen tisztában vagyok vele, mikor jön el az a pont, amikor valaki már annyit ivott, hogy
ne akarjak egyetlen kortyot sem adni neki. Az isten szerelmére, Reece még arra is megkért, hogy vigyem haza, de
én annyira… annyira elcsábultam tőle! Annyira átkozottul reménykedtem ebben a dologban, és ami bennem élt, az
annyira sokkal több volt mint egyszerű fellángolás! Tizenöt éves voltam, amikor beleszerettem, és ez azóta sem
változott.
Vele töltöttem az éjszakát, amikor pedig reggel totál másnaposan felébredt, újra és újra bocsánatot kért.
Láthatóan alig várta, hogy minél távolabb legyen tőlem, elpattant bennem valami – a közvetlenül ez után következő
hetekben pedig, amikor úgy került, mintha leprás lennék vagy mi, a szívem darabokra is tört.
És a legszomorúbb az egészben, hogy tévedett.
El sem jutottunk addig a pontig, hogy az A testrész bekerüljön a B testrészbe. Nem dugtunk. A hálószobáig is
alig jutott el, aztán szó szerint elájult, én meg mellette maradtam, mert aggódtam miatta. Azt hittem… nos, teljesen
mindegy, mit hittem, mert a lényeg, hogy nem dugtunk.


 4. FEJEZET

Mi lehetett volna rosszabb annál, mint hogy Reece azt hitte, lefeküdtünk egymással, és aztán lelkiismeret-
furdalást érez, amiért nem emlékszik arra, ami meg sem történt? Most komolyan, mégis mi lehetne ennél
elfuseráltabb? Reece Anders őszintén gyűlölt mindenfajta hazugságot. A kegyes hazugságokat, a kis hazugságokat,
a szükséges hazugságokat, a megbocsátható hazugságokat. Egyáltalán minden hazugságot.
Az enyém amolyan kegyes hazugság volt, mert ugyan soha nem állítottam, hogy lefeküdtünk volna, de azt sem
mondtam neki, hogy nem. Annak ellenére, hogy tizenöt éves korom óta ismert, mellettem állt a Charlie-val
történtek alatt, és amikor négy év után először jöhetett haza a tengerészgyalogságtól, az első útja hozzánk
vezetett. Anya azóta is megesküdött volna, hogy engem keresett, a két család azonban ekkorra annyira közel került
egymáshoz, hogy ebben azért erősen kételkedtem. Én tizennyolc éves koromban elköltöztem otthonról, amikor
azonban anya felhívott, hogy azonnal menjek haza, teljesen bepánikoltam. A hangja olyan volt, mintha szívrohamot
kapott volna. Fogalmam sem volt arról, hogy Reece hazajött, és… hű, ennél klasszabb ölelést még soha nem a
kaptam! Amióta megyei seriffhelyettes lett, a barátságunk még jobban elmélyült, ennek ellenére biztos voltam
benne, ha kiderülne, hogy nem mondtam igazat, attól azonnal a plafonon lenne.
Az a mélységes gyűlölet, amit a hazugságok iránt úgy nagy általánosságban érzett, a megismerkedésünk előtt
hosszú évekkel kezdődött, és az apjával való viszonyában gyökerezett. A részleteket nem ismertem ugyan, de
gyanítottam, hogy megcsalás lehetett a dologban, mert míg Reece összeköltözött az anyukájával és a
mostohafaterjával, az apja intenzíven randizgatott tovább.
Úgyhogy igen, azzal, hogy Reece-nek hazudtam, valószínűleg az évszázad szarviharát vonzottam be magamra.
Reece csak nézett rám, a válaszra várva, csakhogy én nem adhattam meg neki. Az elmúlt tizenegy hónapban
olyan sokszor megtörtént, hogy legszívesebben a képébe sikoltottam volna az igazságot! Hogy nem dugtunk, de a
fájdalom, ami abból fakadt, ahogyan másnap reggel viselkedett, és utána heteken keresztül levegőnek nézett,
ráadásul sakál részegre kellett innia magát, mert csak így tudta elképzelni, hogy lefeküdhetne velem… nos, ez a
fájdalom elviselhetetlen volt.
Nagyon szégyelltem magam a helyzet miatt. Vagyis inkább rettenetesen meg voltam ijedve. Ha pedig Charlie
tisztában lett volna azzal, amit csinálok, biztosan lekever nekem egy kurva nagy sallert. Tudom, hogy jobban észnél
kellett volna lennem, de valahogy mégsem voltam képes rá, és ennek az árát most kamatostul fizettem meg.
Napokon át tartó fagyikómában szenvedtem, heteken keresztül kis híján azonnal elbőgtem magam, amikor
meghallottam a nevét, és az elkövetkező néhány hónapban képtelen voltam úgy ránézni, hogy ne piruljak el.
És ez az érzés azóta sem múlt el.
Éppen ezért akkor és ott összeszedtem minden fájdalmat és megaláztatást, magamhoz öleltem őket, vettem egy
mély levegőt, és nem fogtam vissza magam.
– Mint már mondtam, Reece, erről tényleg nemigen van mit beszélni. Én is alig emlékszem arra, ami akkor
történt. – Hazugság! Az utolsó szóig! Kényszerítettem magam, hogy megvonjam a vállam. – Úgyhogy biztosan nem
volt semmi különös.
Felvonta a szemöldökét.
– Nem hiszek neked.
– Tényleg akkora kurva nagy lepedőakrobatának tartod magad, hogy azt az egyetlen, együtt töltött éjszakát
semmiképpen nem felejthettem el? – vágtam vissza neki.
– Nem – felelte félmosollyal, és én nem értettem, miért nem fordult sarkon és távozott azonnal. – Csak annyit
mondok, hogy biztosan nagyon sok mindenre emlékszel, és éppen emiatt kerülsz.
Bassza meg!
Most megfogott.
– Inkább arról van szó, hogy legszívesebben mindent elfelejtenék! – Abban a pillanatban, amikor ezeket a
szavakat kimondtam, legszívesebben vissza is szívtam volna mindet. Ez nagyon gonosz dolog volt. Mert annak
ellenére, hogy tényleg mindent megtettem, nehogy találkoznom kelljen vele, és amikor mégis összefutottunk,
undorítóan viselkedtem, ebben semmi élvezetet nem találtam.
Az ajka vékony vonallá keskenyedett, a fejét oldalra billentette. A vakító neonfény éles árnyékokat rajzolt az
arcára. Eltelt egy szívdobbanásnyi idő, és én arra számítottam, hogy ő is valami ehhez hasonló sértést fog majd a
fejemhez vágni. Ez után a beszólás után meg is érdemeltem volna. Ő mégsem tette.
– Bárcsak mondhatnám, hogy biztosan boldoggá tettelek, kicsim! Tudom, hogy nagyon boldoggá tudtalak volna
tenni – mondta hirtelen mélyebb hangon, és a szívem még jobban elszorult.
Emlékek árasztották el az agyam, hogy hirtelen levegőt sem tudtam venni. Még csatak részegen is sikerült
majdnem fantasztikussá tennie az éjszakát. Olyanná, amit az ember soha nem akar elfelejteni. Az ereimben
lángolva lüktetett a vér, az ajkaim résnyire nyíltak. Tekintete a számra siklott, én pedig hirtelen felnéztem rá.
Szeme olyan hosszan időzött az ajkaimon, hogy az agyamban megformálódott egy vad gondolat. Minden vad
gondolatok legvadabbika. Sajnos tudtam, hogy ha az én fejembe valamilyen efféle vad gondolat veszi be magát,
annak soha nem lesz jó vége – persze az, hogy ennek tudatában voltam, még nem jelentette azt, hogy tehettem is
volna ellene.
Úgy éreztem, Reece meg akar csókolni. Abból legalábbis, ahogyan félig lesütött szemhéja alól nézte az ajkaimat,
erre következtettem, amikor pedig újra levegőt vettem, már abban sem voltam biztos, hogy megakadályoznám-e.
Mégis mit mond ez rólam? Hogy mindenképpen büntetésre vágyom?
Megköszörülte a torkát, majd tekintetét az enyémre emelte.
– Ugyanakkor tudva, mennyire készen voltam, nem lehetek biztos semmiben. Én nem…
– Most már tényleg vissza kell mennem! – szakítottam félbe, mert semmiképpen nem akartam folytatni ezt a
beszélgetést. El kell tűnnöm innen, mielőtt a vágy, hogy megnyugtassam Reece-t, összekeveredve a saját egészen
másféle vágyaimmal, a józan eszem maradékát is elrabolja. Megpróbáltam a karja alatt átbújni, de nem hagyta
magát. És amilyen magas és izmos, nem is sok esélyem volt rá.
– Az isten szerelmére, ne menekülj már állandóan!
Az oldalam mellett ökölbe szorítottam a kezem.
– Nem menekülök!
Tekintete az enyémbe kapaszkodott, és megint úgy éreztem, hogy csapdába kerültem. Felemelte a kezét.
Mutatóujja hegyével finoman feljebb tolta a szemüvegem. Azóta csinálta ezt, mióta ismerjük egymást, a szívem
valamiért most mégis dobott egy hátast.
„Be kellene állíttatnom”, mondogattam ilyenkor, ő pedig mindig azt válaszolta erre, hogy „egy frászt, imádok a
hivatalos szemüveg-feljebbtolód lenni”. Istenem, a szívem már az emlékre is majd meghasadt.
– Van valami… bármi, amivel megsértettelek, Roxy?
Úgy feszültem meg, mintha valaki egy bazi nagy vasrudat nyomott volna le a gerincem mellett.
– Mi van?
Reece egész viselkedése megváltozott. Még mindig nagyon közel volt hozzám, és két keze a polcnak
támaszkodva még mindig börtönbe zárt, azonban a könnyed arrogancia, ami addig minden pórusából szivárgott,
hirtelen eltűnt belőle. Most már minden ízében feszült és ideges lett.
– Fájdalmat okoztam neked?
A döbbenettől tátva maradt a szám. Hogy fájdalmat okozott-e nekem? Igen. Összetörte a szívem. Apró darabokra
zúzta. Ugyanakkor sejtettem, hogy ő valami egészen másra gondol.
– Nem. Istenem, dehogy! Hogy gondolhatsz ilyesmit?
Egy rövid időre lehunyta a szemét, aztán hirtelen felsóhajtott.
– Nem is tudom, mit gondoljak.
Istenem, akkora gombóc volt a torkomban! Mindenképpen el kell neki mondanom az igazat, mert teljesen
mindegy, mennyire sérülnek az én érzéseim és a büszkeségem, akkor sem hagyhatom, hogy valami ilyen rémséget
gondoljon magáról. A szavak már meg is formálódtak a nyelvemen.
– Ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie – jelentette ki. – Te és én… mi nem így vagyunk egymással.
A ki nem mondott szavak egy pillanat alatt elhaltak a nyelvemen, akár az apró szikra a záporban. Tudom, hogy
nem voltam eszemnél, amikor emiatt felhúztam magam, mert hát mégiscsak azt mondta, hogy nem lett volna
szabad megtörténnie valami olyasminek, ami igazából nem is történt meg, de most nem ez volt a lényeg. És
hirtelen már egészen mást mondtam neki, mint amit az imént akartam.
– Nagyon sajnálod, mi? – Rekedtnek hallottam a hangom. – Pedig biztosan nem én vagyok az első csaj, akit sakál
részegen…
– Akivel nem emlékszem, hogy együtt lettem volna? – vágott a szavamba. – De igen, te vagy az egyetlen.
Nem is tudtam, hogy most megkönnyebbülést vagy sértődöttséget kellene inkább éreznem emiatt. A fejemet
ingattam, és próbáltam úrrá lenni kavargó érzelmeimen.
– Te… te azt szeretnéd, ha az az éjszaka soha nem történt volna meg.
– Igen. – Ez a kegyetlenül őszinte válasz olyan volt, mintha kést forgatna a szívemben. – Mert…
Ekkor kinyílt a raktár ajtaja.
– A rohadt élet! Jó szar az időzítésem, mi? – jelentette ki Nick. – Bocs, ha… megzavartam valamit. Na igen. Csak
az… izékért jöttem.
Ha egy komor és rosszkedvű pasi jelenti a menekülőutat, akkor megragadom a lehetőséget, és nem válogatok.
Azonnal kihasználtam Reece pillanatnyi figyelemzavarát, amikor a kezét leengedve Nick felé nézett, aki jobb híján
felmarkolt egy csomót a Mona új logójával nyomtatott szalvétákból, és kicsusszantam Reece elől. Egy pillanattal
később már a folyosón voltam. Rá se hederítettem Nickre, és a vér annyira hangosan áramlott a fülemben, hogy
teljesen mindegy, ki mit mond nekem, semmit nem hallottam volna belőle.
Azt mondogattam magamnak, hogy a torkomban az a furcsa, égető érzés biztosan az allergiám miatt van, és az
épületben valahol tutira penész telepedett meg. Aztán visszamentem a bárba, és amikor megláttam a csajokat,
széles mosolyt erőltettem az arcomra.
– Kértek valamit? – kérdeztem vidáman, és oda sem nézve, máris az üvegért nyúltam.
– Mi jók vagyunk – felelte Calla, és amikor a tekintete a vállam fölött valahova mögém vándorolt, már tudtam,
hogy meglátta, amint Reece kilép a raktárból. Pár másodperccel később már én is láttam, amint nagy léptekkel
átvág a helyiségen. Ledobta magát a Cam mellett álló egyik székre, és arca teljesen szenvtelennek tűnt.
– Jól vagy? – kérdezte Calla halkan, komolyan.
Én még mindig fülig vigyorral néztem rá.
– Persze.
Láttam rajta, hogy ebben azért erősen kételkedik, úgyhogy inkább elfordultam, és a homlokomra toltam a
szemüvegem. Össze kell szednem magam. Ez most az ő éjszakája, na és persze Jaxé. Semmi szüksége arra, hogy
miattam aggódjon. Két tenyeremmel megdörzsöltem az arcom, ezzel valószínűleg azonnal letöröltem róla a
sminkem maradékát is. Nem mintha ezen a ponton ennek bármi jelentősége lett volna. Visszatettem a
szemüvegem, és sarkon fordultam.
Calla, Tess és Avery is engem nézett.
Felsóhajtottam, majd megköszörültem a torkom, és lehúzogattam egy kicsit a pólómat.
– Szóval akarjátok tudni, mi az, amiben a Hugrabug jobb?
Avery elmosolyodott, és közelebb hajolt.
– Mert akarjuk tudni?
Lelkesen bólintottam.
– Ó, igen… nagyon akarjátok.
Tess lelkesen ugrálni kezdett egy kicsit, láthatóan alig várta, hogy megtudja, miért jobb, ha az embert a
Hugrabug házba osztják be. Azt hiszem, abban a pillanatban egy kicsit beleszerettem. Callát azonban nem volt
olyan könnyű átverni. Az alsó ajkát rágcsálva figyelt, amint szódát töltöttem Avery poharába, én pedig nem tudtam
megállni, hogy ne pillantsak újra és újra a fiúk asztalára. Cam és Jax, akik a jelek szerint mostanra nagyon
egymásra találtak, éppen komolynak tűnő beszélgetést folytattak Jase-szel. Hirtelen észbe kaptam, és amikor
lenéztem, láttam, hogy a kezemben a jéglapátot tartom. Basszus, hiszen arra sem emlékszem, mikor fogtam meg!
És arra sem, hogy miért.
Reece tekintete összetalálkozott az enyémmel. Lassan minden levegő kiszivárgott a tüdőmből. Olyan szenvedély
vibrált ebben a tekintetben, hogy még ilyen messziről is tapintható volt. És akkor eszembe jutott, hogy vajon miért
pont ezt az éjszakát választotta, hogy tisztázzuk, amit kettőnk között tisztázni kell. Nem mintha számított volna,
csak akkor is érdekesnek tartottam.
Nem kellett olyan képességekkel rendelkeznem, mint Katie-nek, aki meggyőződéssel vallotta, hogy amióta
legutóbb… izé… tánc közben leesett a rúdról, és beverte a fejét, médium lett. Enélkül is pontosan tudtam, mi jár a
fejében, és azt is, hogy mit jelent ez a vibráló szenvedély. Lehet, hogy Nicknek köszönhetően az aznap estét
megúsztam a raktárban, de ennek a dolognak még messze nem volt vége.

Az élénkkék szemek árnyalata éppen olyan, mint a tiszta égbolté másodpercekkel azelőtt, hogy az alkony elrabolná,
és sűrű, sötétbarna szempillák alól lángolnak, miközben aranybarna bőr keretezi őket. Az arc, melyben ezek a
szemek ülnek, még mindig magában rejt egyfajta fiús bájt, a makacs és domináns áll szögletes vonala, valamint a
kifejező, tökéletesen ívelt ajkak azonban csak úgy árasztják magukból a férfiasságot. Olyan szépség ő, amelyet
egyszerre láttam kegyetlennek és fenségesnek.
Tekintetem elvándorolt a vászonról, át a kezemben tartott ecsetre, melynek sörtéi még mindig ugyanezt a kék
árnyalatot hordozták.
Az egész világ menjen a pokolba! És nem is csak egy akármilyen bugyrába, hanem a lehető legmélyebbikbe!
Már megint megtörtént.
Ellenálltam a vágynak, hogy az ecsetet a vászonhoz vágjam, aztán eltöprengtem rajta, hogy a szár vajon elég
hegyes volna-e ahhoz, hogy lobotómiát csináljak magamnak, mert őszintén szólva semmilyen egyéb járható utat
nem láttam, miképpen akadályozhatnám meg, hogy Reece arcát fessem meg.
Újra.
Más szóval egynél többször.
Ráadásul nem elég, hogy ez az egész hihetetlenül szánalmas, ha jobban belegondolok, nem kicsit hátborzongató
is – mert biztosra vettem, nem különösebben örülne, ha tudná, hogy minduntalan az ő portréját festem és rajzolom.
Biztosan én is ledobnám a láncot, ha megtudnám, hogy valami pasi titokban az én arcképemet festegeti, sőt, több
verziót is elrejtett belőle a lakásában. Kivéve, ha Theo James vagy mondjuk Zac Effron volna az a pasi. Mert ők
annyiszor és úgy festik meg az arcom, ahányszor és ahogyan csak akarják. Reece valószínűleg annak sincs
tudatában, hogy aznap reggel gondolataimban az ő szemével ébredtem, mert ő volt az, akit utolsóként az
álmaimban is láttam.
És ez ugyancsak egynél többször megtörtént már.
Egy gonosz kis hang azt suttogta a fejemben, hogy talán nem is bánná, hiszen az előző éjjel a raktárban nagyon
is mélyen behatolt a személyes terembe. Megigazította a szemüvegemet. És aztán ott volt az a pillanat is, amikor
kis híján megcsókolt.
Meg azt is mondta, hogy annak az éjszakának, amikor lefeküdtünk egymással, soha nem lett volna szabad
megtörténnie.
Ez a gonosz kis hang egy hazug picsa, aki csak arra jó, hogy a szart kavarja.
Szemüvegem az orromra toltam, majd az ecsetet a régi éjjeliszekrényre pakolt festékek mellett álló
befőttesüvegbe dobtam. Az éjjeliszekrény olyan volt, mintha valaki elsődleges színekkel hányta volna le.
Most már tényleg abba kell hagynom.
Miért nem lehetek én is olyan, mint bármelyik más önjelölt művész, aki tájképeket, virágcsokrokat vagy valami
idióta absztrakt vackot fest? Miért nekem kell lennem annak a bolondnak, aki kényszeresen ugyanazt a pasit
festegeti?
Lecsusszantam a székemről, megtöröltem a kezem a farmer rövidgatyám szárában, azután óvatosan levettem az
akvarellvásznat. Vannak, akik újrafeldolgozott papírra szeretnek dolgozni, én azonban mindig sokkal jobban
csíptem a vászonfelület textúráját. Az egésznek a megfelelő alapozás a titka.
Az lett volna a legjobb, ha feltekerem és tönkreteszem, de az a helyzet, hogy ha egy képet egyszer már vászonra
vittem, nagyon nehezemre esik megválni tőle. Teljesen mindegy, mennyire ciki a téma.
A festés – éppen úgy, ahogyan a rajzolás is – szó szerint a lényem részévé vált.
– Idióta vagyok – motyogtam magamnak, miközben a szinte teljesen megszáradt festménnyel a műteremmé
átalakított szobámban keresztben kifeszített szárítókötélhez mentem.
Ruhaszárító csipeszekkel felakasztottam rá a festményt, majd kihátráltam, és bezártam az ajtót. Megfogadtam
magamban, hogy ha egyszer valaki véletlenül betéved ebbe a szobába, és meglátja ezt a festményt – vagy
bármelyik másikat –, azonnal kimegyek az autópályára, és lefekszem az út közepére.
Végigmentem a folyosón, és hallottam, hogy a nappaliban halkan szól a tévé. Gyermekkorom óta gyűlöltem a
csendet, és a Charlie-val történtek óta ez csak még rosszabb lett. Egy tévének vagy rádiónak mindig bekapcsolva
kellett lennie mellettem. Éjjelente, lefekvés előtt mindig bekapcsoltam egy nagy, álló ventilátort, nem is annyira a
meleg, inkább a csend miatt.
Két lépéssel elmentem a hálószobám mellett, majd tovább az egyetlen fürdő ajtaja előtt. A lakásom kicsi, de
nagyon kellemes volt. Földszinti, keményfa padlóval. A konyha és a nappali egy légtérben volt, míg a konyhából egy
nagy üvegajtón keresztül az aranyos kis verandára és azon túl egy szépen karbantartott, füves részre jutottam ki.
Hála istennek a Victorian nem sima bérház volt. Pontosan a Philadelphiától néhány kilométerre lévő Plymouth
Meeting nevű város kellős közepén állt. Egy ősrégi épületet építettek át, és négy kétszobás lakást alakítottak ki
benne. Charlie biztosan ódonnak nevezte és imádta volna.
A másik földszinti lakásban egy idős házaspár, Mr. és Mrs. Silver lakott, néhány hónappal korábban az egyik
emeleti lakásba beköltözött valami pasi, akivel szinte soha nem találkoztam, a negyedik lakásban pedig James élt a
barátnőjével, Miriammel. James a helyi biztosítónál dolgozott.
Csilingelt a telefonom a kanapé kartámlája felől, ahol az előző este a Monából hazatérve hagytam. Üzenetem
érkezett.
Hunyorítottam, és kis híján a kanapé mögé bújtam. Dean küldte, és csak annyi állt benne: Nagyon szeretnék újra
találkozni veled. Hirtelen majdnem összecsináltam magam. Még a telefonhoz sem szívesen nyúltam.
A múlt héten, amikor hazahoztam magamhoz Deant – a pasit, aki elvitt az Olive Gardenbe, és akiről Melvin azt
mondta, hogy kese szakálla van –, a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogyan szerettem volna.
 Az éjszaka csókolózással ért véget. Csókolózással egy tökéletes helyen, a kis verandámon, a csillagok alatt. De
ennyi. Talán csak Mr. Silver miatt, aki váratlanul kicsoszogott a saját lakásukból – ugyanis a teraszon ketten
osztoztunk –, és úgy nézett szegény pasira, mintha legszívesebben a botjával verné be a fejét.
Persze az is igaz, hogy ha Mr. Silver nem zavar be, akkor sem valószínű, hogy lett volna Deannel ennél bármi
több. Nagyon kedves pasi volt, talán egy egész kicsit szófosó, de mikor rágondoltam, semmi nem kezdett el
mocorogni bennem.
Talán azért, mert… istenem, ugye igazából nem akarom én befejezni ezt a gondolatmenetet? Amikor Dean
csókolt, az azért nem volt rám különösebb hatással, mert össze sem lehetett hasonlítani Reece csókjával.
Bassza meg! Mégis befejeztem ezt a rohadt gondolatmenetet.
Ami az egészben a legviccesebb, hogy egyébként sem szerettem volna semmi különösebb érzelmet megtalálni
senkiben, éppen ezért Dean teljesen biztonságban érezhette magát tőlem. Jó buli volt együtt lógni vele, és
egyáltalán semmi esély nem volt arra, hogy a szívem is bekavarhat vele kapcsolatban, de ez akkor is igazságtalan
volt vele szemben.
Felsóhajtottam, elléptem a kanapétól, és hozzá sem nyúltam a mobilhoz. Dean nagyon aranyos volt, viszont már
most tudtam, hogy ebből nem lesz második randi. Össze kell szednem magam, és ezt egyértelműen meg kell
mondanom neki. De előbb még szerettem volna szundítani egyet. Meg talán betolni egy tál chipset, és…
A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe rándult, és a lábam a földbe gyökerezett az étkezőasztalnál, a konyha felé
fordulva. A mosogató fölötti kis ablakon keresztül kipillantva valami gyors mozgás ragadta meg a figyelmem.
Nagyon gyors volt – csak villanásnyi ideig láttam egy szürke vagy sötétbarna valamit, de minden annyira gyorsan
történt, hogy a szemüveg ellenére is vacak látásommal semmit nem fogtam fel. Odamentem a kis ablakhoz, majd
belekapaszkodtam a rozsdamentes mosogató szélébe, és lábujjhegyre emelkedve kikukucskáltam. Csak a rózsaszín
virágokkal teli kosarat láttam, amit még a múlt héten vettem a piacon. Most is ott állt a szebb napokat is megért,
kovácsoltvas kerti asztalom tetején, és a szél gyöngéden ringatta a szirmokat. Mintha azt is hallottam volna,
ahogyan egy ajtót bezár valaki, de aztán csak visszaereszkedtem a talpamra, és a fejemet ingattam.
Tessék, most már látok is mindenfélét.
Megfordultam, a mosogatónak támaszkodtam, majd fejemet egyik oldalról a másikra billentve hatalmasat
sóhajtottam. Mivel tegnap én zártam a Monában, csak valamikor hajnali három után értem haza, és ehhez képest
nagyon korán felébredtem.
És amikor felébredtem, valami nagyon furcsát éreztem a gyomromban. Félelmetes ürességet. Csak azt nem
értettem, mi okozhatja. Egyszerűen megjelent, és most nyugtalannak éreztem magam. Nem találtam a helyem.
Addig nem is hagyott nyugodni, amíg a kezembe nem vettem az ecsetet, de már előre tudtam, hogy amint végzek a
festéssel, visszatér majd.
Mint mindig.
Ellöktem magam a mosogatótól, és kivettem egy banánt a szomorú kis gyümölcskosárból, ami többnyire csokival
volt tele. Kopogtatást hallottam. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a hűtő melletti faliórára, és máris tudtam, ki
lesz az.
Amióta tizennyolc éves koromban, vagyis négy éve elköltöztem otthonról, minden szombaton pontosan délben
megjelent anya, és néha magával hozta az egész családot is. Éppen úgy, ahogyan én meg minden pénteken
meglátogattam Charlie-t.
Hála az istennek, hogy becsuktam a műterem ajtaját, mert a világon semmi nem hiányzott volna kevésbé, mint
az, hogy a családom – anya, apa vagy a két fivérem bármelyike – meglássa a Reece-t ábrázoló festményeimet.
Azonnal felismernék.
Mindenki ismerte.
Kinyitottam az ajtót, majd hagytam, hogy szinte mellbe vágjon az embertelen forróság – na meg egy kábé
ötliteres, barnás folyadékot tartalmazó műanyag üveg. Meglepetten tettem hátra egy lépést.
– Mi a…?
– Csináltam neked cukros teát – jelentette be anya, majd a még mindig meleg üveget egyszerűen a kezembe
nyomta. – Gondoltam, nem leszel valami friss.
A kocsmában el tudtam készíteni magamnak gyakorlatilag bármilyen, ember által ismert italt, azonban cukros
teát, ami mindig azonnal teletöltött energiával, na azt nem. Valami megmagyarázhatatlan okból soha nem sikerült
eltalálnom a cukor, a tea, valamint a víz mennyiségének éppen megfelelő arányát.
– Kösz – mondtam, majd magamhoz öleltem az üveget, és félreállva hagytam, hogy anya százhatvan centis, tüsi
hajú minitornádóként rontson be a lakásomba. – Egyedül jöttél?
Becsapta maga mögött az ajtót, aztán megigazította vörös keretes szemüvegét. Nemcsak a mélynövésemet, de a
vacak szememet is tőle örököltem. Éljen a genetika!
– Apád golfozni ment a tesóddal.
A „tesóddal”, gondoltam, a bátyámra, Gordonra utalt, az öcsém, Thomas ugyanis éppen valami hihetetlen gót
korszakon ment keresztül, így messze elkerült minden golfpályát.
– Ugye tudod, hogy ebben a melegben tutira szívrohamot fog kapni? Teljesen nevetséges, hogy ilyenkor a tűző
napon van. Gordon ugyanúgy – folytatta zavartalanul, majd a nappaliba ment, és ledobta magát a kanapéra, amit
négy éve, a beköltözésemkor vásároltam. Használtan. – Pedig sokkal jobban vigyáznia kellene magára… mármint a
tesódnak, most, hogy hamarosan itt lesz a kisunokám.
Nem egészen értettem, mi köze van az augusztusi golfozásnak a tesóm három hónapos terhes feleségéhez, de
úgy voltam vele, inkább nem feszegetem a dolgot. A hűtőhöz mentem.
– Kérsz inni valamit?
– Jaj, amennyi kávé bennem van, az is csoda, hogy nem futva jöttem idáig!
Felhúztam az orrom, és kinyitottam az ajtót. Aztán tettem hátra egy döbbent lépést, és miközben ujjaim egyre
szorosabban fogták az üveg nyakát, rémült tekintettel néztem a hűtőbe.
– Ez meg mi a…? – motyogtam.
– Mit csinálsz, kicsim?
Zavartan néztem magam elé. A legfelső polcon, közvetlenül az ásványvizes üveg mellett ott hevert a tévé
távirányítója. Még soha életemben nem fordult elő, hogy a távirányítót vagy bármi egyéb, nem romlandó dolgot a
hűtőbe tettem – és nem is ismertem senkit, aki ilyet tett volna. A távirányító ennek ellenére támadásra kész
tarantulaként nézett farkasszemet velem.
Csak bámultam a mosogató fölötti ablakot, és amikor eszembe jutott, hogy nem is olyan régen mintha valami
mozgást láttam volna odakint, a gyomrom egy kicsit összeszorult. Persze nem volt ott semmi, és valószínűleg azért
történt az egész, mert sokkal fáradtabb voltam, mint sejtettem volna, de akkor is nagyon furcsa volt – hihetetlenül
furcsa.
A fejemet ráztam, kivettem a távirányítót a hűtőből, és olyan szemmel néztem a nagy, fehér dobozt, mintha
egyenesen a Szellemirtók II-ből lépett volna ki. Aztán beletettem a teát lehűlni.
Anya a kanapén ülve felém fordult, majd megtapogatta maga mellett a párnát.
– Gyere, ülj le mellém, Roxanne! Olyan régen nem beszélgettünk!
– Tegnap. Telefonon – emlékeztettem, miközben becsuktam a hűtő ajtaját, és a távirányítót visszavittem oda,
ahová való, a dohányzóasztalra. Ott a helye éppen úgy, ahogyan a többi, jól nevelt kis távirányítónak.
Barna szemével várakozóan nézett rám.
– Azóta vagy ezer év eltelt, kicsim! Most pedig vonszold ide a segged!
Erre odavonszoltam a seggem, és abban a pillanatban, hogy letettem a kanapéra, anya felemelte egyik vékony
karját, és a kócos lófarkamra mutatott.
– Hova lettek a vörös csíkok?
Megrántottam a vállam, majd kivettem a gumit. Hosszú hajam egészen a nem létező mellemig ért. A lila
csíkoktól eltekintve egyébként sötétbarna volt. Az igazat megvallva annyira sokszor festettem ilyenre meg olyanra,
hogy én is csodálkoztam, miért nem hullt még ki.
– Meguntam. A lila nem tetszik?
Bólintott, majd kíváncsian hunyorogva pislogott a szemüvege mögül.
– Nagyon is tetszik. Tökéletesen megy a pólódon a festékfoltokhoz.
Erre lenéztem az ezeréves Alkonyat-pólómra, és láttam, hogy Edward arcán keresztben jókora lila folt
éktelenkedik.
– Hoppá!
– Szóval… – Anya olyan lustán elnyújtva formázta ezt az egyetlen szót, hogy a fejemben azonnal ezernyi
jelzőcsengő szólalt meg. – Ugye tudod, hogy az az ajánlat még mindig áll?
Kihúztam magam, és komoly arcába pillantottam. Az ajánlat. Aha. Az ajánlat egy élő és lélegző mankó volt,
amire néha – na jó, szinte mindig – szerettem volna támaszkodni. Az ajánlat ugyanis abból állt, hogy most,
huszonkét évesen visszaköltözöm a szüleimhez, abbahagyom a számítógépes grafikusi kurzust, a
mellékjövedelemként szolgáló webdesignerkedést is, meg persze pultos sem lehetek, ellenben az időmet teljes
egészében a valódi szenvedélyemnek szentelem.
A festésnek.
Hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért a szüleim készek anyagilag támogatni egy nincstelen művészt, de úgy
éreztem, ezt akkor sem tehetem meg velük. Mindenképpen kellett a függetlenség. Ezért akartam a leghamarabb
elköltözni otthonról, és ezért volt az is, hogy legalább egymilliárd év lesz, míg sikerül befejeznem azt a kurzust az
állami fősulin.
– Kösz – mondtam, és két kezemmel megfogtam meleg kezét. – Komolyan. Köszönöm, de te is tudod, hogy…
Felsóhajtott, majd elhúzta a kezét, megsimogatta az arcomat, aztán közelebb hajolt, és homlokon csókolt.
– Tudom, de szerettem volna, ha nem feledkezel el róla. – Aztán hátrébb hajolt, fejét oldalra billentette, és egyik
hüvelykujjával megsimogatott a szemüvegem alatt. – Nagyon fáradtnak tűnsz. Halálosan kimerültnek.
– Hát, kösz szépen, anya.
Kérdően nézett rám.
– Mikor értél haza a Monából?
– Hajnali háromkor – feleltem, majd hátradőltem, és hagytam, hogy a puha párna elnyeljen. – Viszont legalább
korán keltem.
– Nem tudtál aludni? – A hangjában őszinte együttérzés csendült.
Senki nem ismert olyan jól, mint anya. Bólintottam.
Két lábát keresztbe tette, egypár pillanatig nem szólt egyetlen szót sem.
– Voltál tegnap Charlie-nál?
Megint bólintottam.
– Hát persze hogy voltál. Hogy van a nagyfiú?
Amikor hallottam, hogy így utal Charlie-ra, hirtelen sokkal nehezebbé vált elviselnem, hogy olyan állapotban
láttam, amilyenben tegnap. A szüleim… istenem, Charlie sokkal közelebb állt hozzájuk, mint a saját szüleihez.
Nagyot sóhajtva meséltem el anyának, mi történt a látogatás során, és azt is, hogy megint nem vett tudomást
rólam. Anya tekintete aggodalmasan sötétedett el. Ő is tudta, mit jelenthet ez.
Amikor befejeztem, anya levette a szemüvegét, és a szárával kezdett játszani.
– Hallottam Reece-ről is.
A szemem annyira elkerekedett, hogy attól féltem, mindjárt kiugrik. Hallott Reece-ről? A meg sem történt kósza
dugásunkról? Igaz, hogy anyával mindig nagyon jóban voltam, de itt azért elég határozottan meghúztam a határt.
– Szerintem nagyon kedves volt tőle, hogy tegnap elment az intézethez utánad, és elmondta, hogy Henry
szabadlábon van – folytatta, és ahogy ezt hallottam, a megkönnyebbüléstől levegőt is alig kaptam.
Hála istennek, nem a közös kis kalandunkra gondolt.
– Honnan tudtad meg?
Mosolygott.
– Az anyukája mondta el tegnap este – felelte, és ravasz pillantással nézett rám. – Szerintem ez azért több volt,
mint ha szigorúan a szabályokat követte volna. Sokkal több, Roxy. Te nem találod nagyon érdekesnek?
– Jaj, anya! – nyögtem fel, és a mennyezetre néztem. Anya természetesen tudta, mennyire halálosan bele voltam
zúgva Reece-be attól a pillanattól kezdve, hogy mellénk költöztek. Én pedig még mindig meg voltam győződve róla,
hogy Reece anyukájával titokban megbeszélték, hogy tavaly, a hálaadásnapi vacsora alatt összehoznak bennünket.
Csak ez lehetett a magyarázata annak, hogy mind a ketten annyira intenzíven sajnálkoztak, amiért ő is, én is
szinglik vagyunk. Reece tesója krumplipürével a szájában annyira röhögött, hogy kis híján megfulladt.
Már akkor is elég ciki volt a két család közös vacsorája, és idén, miután pár hónappal az előző hálaadásnapot
követően megtörtént ez a majdnem-dugás, valószínűleg még sokkal kínosabb lesz az egész.
– Reece nagyon jó fiú, Roxy – mondogatta anya egyfolytában, kicsit úgy, mintha valami teleshop lenne, ami
éppen Reece-t reklámozza. – Harcolt a hazánkért, és amikor visszatért a háborúból, olyan munkát vállalt, ami
életveszélyes lehet. És ami tavaly azzal a sráccal történt! Nagyon kemény döntést kellett…
– Anya! – nyögtem fel.
Nagy nehezen végül mégis sikerült elterelnem a beszélgetés fonalát Reece-ről a közeli jövőben megszülető
unokára, mire pedig eljött az ideje, hogy készülődni kezdjek a Monába az esti műszakra, anya egy meleg öleléssel
és puszival búcsúzott.
Aztán kartávolságban eltartott magától, és a szemembe nézett.
– Nem sokat beszélgettünk ugyan Henryről és arról, hogy mit akar. De szeretném, ha tudnád, hogy bárhogyan
döntesz is, apáddal mind a ketten támogatni fogunk.
Könnyek szöktek a szemembe. Visszanyeltem őket. Ó, basszus, annyira szerettem a szüleimet! Mindig
hihetetlenül jók voltak velem.
– Nem akarok Henryről beszélni. Látni sem akarom a képét.
Anya szomorúan mosolygott és bólintott, de közben pontosan tudtam, mit gondol. Mind a ketten szerették volna,
ha végre ledobom magamról ezt a súlyos terhet, amit a gyűlölet tett a vállamra.
 – Ha valóban ezt akarod, mi melletted állunk.
– Ezt akarom – erősítettem meg.
Megsimogatta az arcomat, aztán éppen olyan viharosan, ahogyan érkezett, távozott a lakásomból. Csak akkor
döbbentem rá, hogy már nem maradt időm a délutáni szundításra, amikor becsuktam mögötte az ajtót.
Hála istennek ez valószínűleg nem is volt annyira nagy baj, hiszen tutira Reece-ről álmodtam volna, és most
semmi nem hiányzott kevésbé. Ennek örömére abban a pillanatban fel is állítottam egy fontossági sorrendet.
Egy: zuhanyzás. Haladjunk szépen, óvatosan.
Kettő: nem szabad tovább álmodoznom róla. Ezt könnyebb kimondani, mint megtenni, de tök mindegy. Akkor is
előkelő helyen áll a fontossági sorrendben.
Három: nem szabad tovább festenem azt a hülye – ugyanakkor sajnos rémesen szexi – arcát.
És végül négy: ha legközelebb találkozunk, nyíltan el kell mondanom neki az igazat azzal a bizonyos éjszakával
kapcsolatban. Ez legalább olyasmi, amit megtehettem, és ezt a terhet levehetem a vállamról. Nem volt más
választásom, ugyanis egyfolytában azon pörgött az agyam, amit tőlem kérdezett.
Fájdalmat okoztam?
A számat összeszorítva úgy döntöttem, nem veszek tudomást a gyomromat görcsbe rántó bűntudatról, és
elindultam a folyosón. Reece-nek enélkül is éppen elég nagy bűntudata volt, nem kell, hogy még én is fokozzam a
dolgot. A hálóban levettem a ruhámat, majd ott hagytam, ahova éppen hullt, és egyre csak azon pörögtem, hogy
fogom elmondani neki az igazat.
Mert volt egy határozottan sanda gyanúm, hogy nem lesz nagyon boldog, amikor meghallja.
Persze ha tudom, hogy egész idő alatt valami ilyesmitől tartott, akkor már sokkal korábban bevallok mindent.
Komolyan. Az, hogy nekem nagyon rosszulesett a dolog, nem is mérhető ahhoz, hogy ő meg attól fél, valami nagyon
rosszat tett.
Az ajkamat harapdálva átvágtam a szobán, és megálltam a gardrób előtt. Az ajtó nyitva volt, és ahogy egy hideg
fuvallat végigcsapott a hasamon, az egész testem lúdbőrözni kezdett. Ez a legnagyobb baj ezekkel az ósdi
épületekkel. Még nyáron is nagyon huzatosak. Mr. Silver egyszer azt mondta, hogy az eredeti ház még régről tele
van mindenféle titkos átjárókkal, amik a lépcső alatt húzódnak, a gipszkartonnal elkerített részek mögött pedig egy
csomó titkos ajtó nyílik.
Jobban belegondolva, az emeleti lakásokba vezető lépcső tényleg az én hálószobám falának másik oldalán
haladt.
Hirtelen sarkon fordultam, és gyorsan becsuktam a gardrób ajtaját. Sok értelme nem volt ugyan, lévén anyaszült
meztelenül álltam ott, de akkor is nyugodtabbnak éreztem magam.
Munkába menet még mindig kényszeresen a nagy kitárulkozáson járt az eszem. A lelkem mélyén pontosan
tudtam, hogy nem lesz jó vége, és azt is, hogy ennek egyáltalán nem is kellene befolyásolnia semmit, de akkor sem
tehettem róla.
És habár azt tudtam, hogy nem bánja majd, hogy semmi nem történt azon az éjszakán, amikor meghallja, hogy
ennyi időn keresztül hazudtam neki, engem biztosan halálosan meggyűlöl majd.


 5. FEJEZET

A Mona tömve volt szombat este. Mivel Jax Callával már a Shepherd Egyetemen volt, a pultban éppen egy
emberrel kevesebben álltunk. Clyde a múlt hónapban szívrohamot kapott, és az orvos utasításának megfelelően
még mindig otthon pihent. Sherwood, a kisegítő szakácsunk ellenben úgy rohangált, mint aki megőrült.
Annyira tele voltunk munkával, hogy majdnem észre sem vettem, amint Nick az új szalvéták egyikére lefirkantja
a telefonszámát, majd egy levágott szárú farmer rövidnadrágot viselő lánynak adja.
– Another one bites the dust1 – énekeltem, miközben kezemben két üveg sörrel, riszálva mentem el mögötte.
Dühösen nézett rám.
Ránevettem, majd az üvegeket a pultra tettem. A két pasi, aki a söröket rendelte, egészen normálisnak tűnt.
Farmer és ing volt rajtuk, azonban tudtam, hogy nem a legtisztább körökben mozognak. Mind a kettőt láttam már
Mack közelében, aki viszont egy philadelphiai pasinak, Isaiah-nak dolgozott – és őt okosabb volt nagy ívben
elkerülni. A dolgozott így, múlt időben teljesen helytálló volt, ugyanis Macket a nyár folyamán az egyik elhagyatott
mellékúton, golyóval a fejében találták meg. Ha jól vettem ki az elmondottakból, Mack rászállt Callára, és
megfenyegette valami olyasmi miatt, amit az anyja csinált, Isaiah pedig nem különösebben örült, hogy emiatt a
rendőrség kiemelt figyelme őt is megtalálta.
Éppen ezért szélesen mosolyogtam, és azt mondtam nekik, hogy erre a körre a vendégeim.
A koromfekete hajú, idősebbnek tűnő pasi erre kacsintott.
– Kösz szépen, szivi.
Úgy voltam vele, hogy soha nem árthat, ha az ember szívességet tesz néhány gengszternek. Soha nem lehet
tudni, mikor kerülök olyan helyzetbe, hogy valakit be szeretnék alapoztatni. Haha.
Biztosra vettem, hogy Reece szolgálatban van, éppen ezért a negyedik legfontosabb teendőt egyelőre jegeltem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől nem könnyebbültem meg, mert az igazat megvallva nagyon is rettegtem a
pillanattól, amikor majd mindent be kell vallanom neki. És hát persze megvolt a telefonszáma, szóval, ha annyira
akartam volna, tudok küldeni neki egy üzit, hogy beszélnünk kell. Vagy meg is írhattam volna neki az igazat.
De ez már tényleg annyira gázos lett volna, hogy inkább magamat dobatnám bele az alapba, ha megteszem.
Még szerencse, hogy annyira azért nem jutott időm ezen görcsölni, hiszen szó szerint egyik vendégtől a
másikhoz rohantam, és hála istennek a jatt is nagyon szépen gyűlt. Éjfél után nem sokkal, miután elkészítettem egy
durva Sex on the Beachet, felnéztem, és megláttam, hogy Dean áll a bár egyik sarkában.
Bassza meg!
Ahogy ránéztem, rögtön észrevett. Nem hiszem el. Ott álltam a pult mögött, ő meg egyenesen a szemembe
nézett. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán jó lenne bebújni a sörcsap mögé.
– Szia! – mondta, és természetesen azonnal megtalálta az egyetlen olyan bárszéket, ami ezen a világon még
szabadon volt. – Látom, nagyon elfoglalt vagy.
Éreztem, ahogy a pír felkúszik az arcomba. Azóta sem válaszoltam arra az üzire, mert miután anya távozott, az
igazat megvallva egészen el is feledkeztem róla.
– Igen, most elég sűrű a… az egész nap.
De miközben az ananászlevet visszatettem a helyére, azért hunyorogtam egy kicsit, mert mégis nagyon ciki,
hogy nem tudtam küldeni egy üzenetet sem. Hihetetlen béna kifogás volt. Mire megint felé fordultam, már a
megszokott pultos mosoly ült az arcomon.
– Mit adhatok?
Lassan pislogott. Kék szeme van, de közel sem annyira kék, mint Reece-é. A rohadt életbe! Nem fogok Reece
szeme színére gondolni!
– Ööö, egy Bud most jólesne.
Bólintottam, és elsiettem a söréért. Mikor visszafelé jöttem, Nick a szemembe nézett, és kérdően vonta fel a
szemöldökét, de nem szólt semmit. Lecsaptam a pultra egy szalvétát, és rátettem a sört.
– Felírjam, vagy most fizetsz?
Dean megint pislogott, aztán hátradőlt a bárszékben, és előhalászta a zsebéből a tárcáját.
– Most. – Kivett egy tízest, és a pulton keresztül elém tolta. – Tartsd meg.
– Kösz – motyogtam, és annyira szerettem volna meghívni, de aztán eszembe jutott, hogy lakbért kell még
fizetnem, meg aztán vannak azok az új festékek is, amiket szerettem volna megvenni, úgyhogy… Mély levegőt
vettem, kezemet a bankjegyre tettem, és Dean szemébe néztem.
 – Nézd, Dean, én tényleg nagyon jól éreztem veled magam…
– Hé! Roxy cicus! Hogy van az én barátnőm?
Kis híján felugrottam, amikor meghallottam Katie hangját. Megfordultam, és nagyon meglepődtem, hogy tényleg
őt látom. El sem tudtam képzelni, hogyan tudott feltűnés nélkül bejönni a Monába. Mondjuk tényleg nagyon sokan
voltak, ő pedig elég visszafogottan öltözött. Már magához képest.
Az utca másik oldalán, a sztriptízklubban dolgozott. Ahogy mondani szokták, egzotikus táncos volt, és ennek
minden pillanatát nagyon élvezte. Többnyire olyan ruhát hordott, amit senki másnak eszébe sem jutna felvenni az
utcára. Hosszú lábait ma éjjel rágógumi-rózsaszín latexbe bújtatta, és fűzős felsője diszkógömbként verte vissza a
fényeket.
Dean úgy nézett rá, mintha egy marslakó jött volna be a kocsmába.
– Szia! – feleltem, egy pillanat alatt összeszedtem magam, és megszokásból megmarkoltam az üveg Josét meg
egy feles poharat. – Hogy megy a meló?
Könyökkel tört utat magának egy idősebb nő és Dean között, azonnal elfoglalva az így kiharcolt, szűk helyet.
– Annyira unalmas, hogy kis híján elaludtam, amikor a rúdról csúsztam le!
– Annak meg nem lett volna valami jó vége – feleltem, és töltöttem a tequilából.
– Szóval vasárnaponként nem szoktál dolgozni, igaz? – kérdezte tőlem Dean, és közben úgy tartotta maga
mellett a kezét, mintha attól tartott volna, hogy a puszta érintésével is elkaphat valamit Katie-től.
Ez nem tetszett.
Katie csak kuncogott, majd jégkékre festett körmű ujjait a feles pohárra kulcsolta.
– Vasárnaponként szabad, de ez még nem azt jelenti, hogy veled fogja tölteni a napot. Kivéve, ha Winchester a
neved. – Aztán felvont szemöldökkel alaposan végigmustrálta a pasit, de úgy, hogy nekem a szám is tátva maradt a
látványtól. – És te nagyon nem Dean Winchester vagy.
– Hogy mi? – kérdezett vissza Dean felháborodottan, és az arcába vörösség kúszott fel.
– Most mi van? – Katie megrántotta szépen barnított vállát. – Szívem, én csak arra akarok rávilágítani, hogy
semmi esélyed a csajnál.
– Katie! – sziszegtem.
Dean felém fordult.
– Vér gáz! – motyogta Katie.
Dühös pillantást vetettem rá.
Erre ő csak csücsörített, majd dobott felém egy csókot, és egy húzásra megitta az összes tequilát.
– Ne felejtsd el, amit régebben mondtam! – Ezzel lecsapta a pultra az üres poharat, a mellette álló nő pedig
rosszallóan nézte, amint kihátrál a szűk kis helyről. Katie ujja hegyével megkopogtatta a halántékát. – Már
találkoztál azzal a pasival, akivel az életed fennmaradó részét tölteni fogod.
Te jó isten! Hát persze, nem felejtettem el. Valamikor azt mondta nekem, hogy már találkoztam az életem
szerelmével, és ez teljesen biztos, mert amikor leesett arról a rúdról tánc közben, médiummá vált, és azóta tud
bizonyos dolgokat.
És ilyesminek persze mindig olyanokkal kell történnie, akiket ismerek.
Személy szerint nagyon kételkedtem benne – jobban mondva reméltem –, hogy még nem találkoztam életem
szerelmével, de az igazat megvallva nem ez volt az egyetlen dolog, amit mondott nekem. A másik pedig be is jött.
Reece-szel volt kapcsolatban.
Katie pofát vágott Deanre a háta mögül.
– És ez nagyon nem az. Ja, és Roxy cicus! Ugye még mindig áll, hogy elmegyünk gofrizni holnap ebédre? –
Amikor bólintottam, játékosan megfenyegetett az ujjával. – Becsszó!
Teljesen üres tekintettel néztem, ahogyan riszálva kimegy a kocsmából. Nagyon régóta ismertem már Katie-t, de
még mindig meg tudott lepni.
– Valami nem teljesen kerek ezzel a csajjal – mondta Dean, és idegesnek tűnt. – Nem tudom, hogyan vagy képes
elviselni.
Azonnal felé kaptam a tekintetem.
– Egyáltalán nincsen vele semmi baj! – Dean szeme meglepetten kerekedett el. – Ne haragudj, de most nagyon
sok dolgom van.
Lassan pislogott.
– Jól van. Akkor később még beszélünk.
Már éppen szóra nyitottam volna a szám, hogy közöljem vele, mennyire semmi esély nincs erre, de ő már
felszívódott a tömegben. A fejemet ingatva mentem a pult másik végébe. Nicknek egy szót sem kellett szólnom,
azonnal a helyemre állt, én pedig elkezdtem összeszedni a rendeléseket. Valamivel később felnéztem, és kínos
módon éppen összeakadt a tekintetem Deanével. Aztán már nem láttam többet.
Az éjszaka maradék része nagyon gyorsan eltelt. Bejelentettük, hogy záróra, aztán kiürítettük a kocsmát,
összeszedtük a jattot, és lezártuk a kasszát. Amikor Nickkel kettesben csináltuk, legtöbbször nem is beszéltünk,
csak zene szólt – és általában direkt megkerestem a lehető legidegesítőbb számot. Ma éjjel azonban még ehhez
sem volt kedvem. A jelek szerint egyébként Nick sem volt különösebben beszélgetős kedvében.
– Ki volt az a pasi, akivel dumáltál?
Becsuktam a pénztárgép fiókját, majd a végösszeget feljegyeztem a táblázatba, amit Jax készített. A Mona
egyszer majd kinövi magát, és valódi bár lesz belőle, és akkor mindez automatikusan történik, de nekem egyelőre
ez csak álom marad. Felsóhajtottam, majd miközben ő takarított, felé fordultam, és a pultnak támaszkodtam.
– Csak egy random pasi, akivel egyszer randiztam.
– És meg is marad egyrandis pasinak?
Vállat vontam.
– Igen. Nem érdekel.
A vállára dobta a konyharuhát, közelebb lépett.
– Nem lesz vele gond?
Mind a két pasi, Jax és Nick is hajlamos volt rá, hogy egy kicsit túlságosan is meg akarjanak védeni. Éppen úgy,
ahogy Clyde.
– Nem, nem lesz vele gond. Szerintem ma leesett neki. – Aztán oldalra billentettem a fejem. – Különben pedig
nem vagyok a kishúgod, akiről el kell hajtanod a pasikat.
– Nincs is kishúgom.
– Az most tök mindegy.
– Viszont van egy öcsém. – Két kezét mellettem két oldalról a pultra tette, majd közelebb hajolt. Ilyen közelről
már láttam, hogy a szeme nem is zöld. Inkább barna. És édes istenem, annyira közel voltunk egymáshoz, hogy az
már szinte soknak tűnt. – És Roxy, amikor rád nézek, akkor a kishúgom az utolsó szó, ami az eszembe jut rólad.
– Tényleg? – A szemüvegem elindult lefelé az orromon.
– Totál megdugnálak – jelentette ki.
Csak így. Bumm. Bele a képembe.
A szemem elkerekedett, ahogyan döbbenten felfogtam a szavait. Hiszen egycsilliárd év alatt sem gondoltam
volna, hogy Nick érdeklődik irántam!
– Izé…
Aztán ajkai félmosolyra húzódtak.
– De utána persze már nem dolgozhatnék itt tovább, úgyhogy eleve ki van zárva. Mondjuk veled azért még így is
kivételt tennék, de nem ez az oka annak, hogy miért… – ekkor egyik ujjával az orrom hegyére koppintott – nem fog
ez soha megtörténni.
Egypár pillanatig csak néztem. Egy kicsit jólesett, amit mondott, de közben nagyon meg is voltam döbbenve.
– Kösz. Asszem.
Kacsintott, aztán ellökte magát a pulttól. Lekapta a válláról a törlőrongyot, majd tisztítószert spriccelt a pultra,
és letörölte. Beletelt egy kis időbe, míg az agyam megint működni kezdett. Megigazítottam a szemüvegem.
– Nos, én is… simán lefeküdnék veled, de utána tényleg nagyon kínos volna együtt dolgozni.
Nick halkan nevetett.
– Szóval… neked tényleg minden csaj csak egy alkalomra kell, és utána nem is akarsz találkozni velük többé? –
Lehet, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, de én kész voltam vállalni a kockázatot.
– Nem fekszik nekem az elkötelezettség.
– Az még nem jelent elkötelezettséget, ha valakivel egynél több alkalommal randizol – feleltem neki, és én ezt
tényleg teljesen logikusnak is gondoltam. – Azt még megérteném, ha egy alkalomnál többször nem akarsz dugni
valakivel, de hogy látni sem akarod többé…?
A válla felett hátrapillantott.
– Egyszerűen ilyen vagyok.
– Ha te mondod…! – motyogtam. – Te szívtipró.
Mindössze egy nevetés volt a válasz. Nem sokkal később végeztünk, és ezzel véget is ért a Mona véleményem
szerint eddig legfurcsább éjszakája. A kulcs a kezemben volt, éppen ezért amikor Nick kinyitotta az ajtót, nemigen
figyeltem arra, hogy mi van odakint. Éppen a zárral küzdöttem, és azt hittem, Nick halk nevetése nekem szól. De
csak akkor tudatosult bennem, hogy valójában min nevet, amikor a nehéz kulcsot a táskámba pottyantottam, és
felé fordultam.
– Mi a…? – A szó elhalt bennem, a szívem hangosan vert.
A kocsim mellett a megyei seriffhivatal egyik kocsija parkolt, és egy rohadtul izgató zsaru támaszkodott a
motorháztetőnek. Hosszú lába a bokájánál keresztben, izmos karja ínycsiklandó mellkasa előtt összefonva.
Reece várt rám.
Ahogy őt néztem a rosszul megvilágított parkolóban, a fontossági sorrend volt a legutolsó dolog, ami eszembe
jutott. A fülledt éjszakai levegőben egy pillanat alatt verejtékezni kezdtem, ahogy láttam, hogy ellöki magát a
kocsitól, és tekintetem villámgyorsan végigvándorolt rajta – igazából végig azon járt az eszem, hogy milyen
gyönyörűen simogatja az egyenruha nadrágjának anyaga a csodás combját.
Istenem, olyan halálos kecsesség volt minden mozdulatában, hogy azt törvényileg tiltani kellene!
Nick közelebb hajolt, és a fülembe suttogott.
– Na és persze itt van az elsődleges oka annak, hogy miért nem fogunk mi soha dugni.
Kis híján felbotlottam a saját lábamban.
– Szia, haver – mondta Nick Reece-nek, és amikor ellépett mellette, a vállára csapott. – Jó éjszakát. Akkor
szerdán találkozunk, Roxy!
– Szia!
Képtelen voltam egyetlen pillanatra is levenni a szemem Reece-ről. Mit keres itt hajnali fél háromkor? Mondjuk
nem ez volt az első eset, hogy amikor ennyire későn kiléptem a kocsmából, itt találtam, és rám várt. Mielőtt
megtörtént volna „az éjszaka, mely soha többé nem ismétlődhet meg”, néha, amikor éppen éjszakai szolgálatban
volt, és kajaszünetet tartott, eljött hozzám.
Viszont úgy voltam vele, hogy ezeknek az időknek már vége.
A parkoló csendjébe fülsiketítő élességgel tépett bele Nick motorjának dübörgése. Valamit mindenképpen
mondanom kellett, mert ott álltunk mindössze néhány lepésre egymástól, csak bámultunk, és egyikünk sem szólt
egyetlen szót sem.
– Szia.
Nagyon találó.
Szája egyik sarka mosolyra húzódott, a tekintete lejjebb vándorolt.
– Mi? – kérdezte nevetve, és amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, mintha a gyomromba megannyi pillangó
költözött volna. – Mi van a pólódon?
Én is lenéztem, és próbáltam elfojtani a mosolyomat.
– „Nőcsábász”. Mi baj van vele?
Hosszú, sűrű szempillái megmozdultak, tekintete feljebb vándorolt, és megint felnevetett. Éreztem, ahogyan a
könnyed nevetés hangjai a testemet simogatják.
– Te… te aztán nem vagy egy mindennapi csaj, Roxy!
Egyik lábamról a másikra álltam, majd beharaptam az alsó ajkamba.
– Nem is tudom, hogy ez most jó, vagy inkább olyasmi, amitől legszívesebben sarkon fordulnál, és kirohannál a
világból.
Tett felém egy lépést, két karját leengedte maga mellé, és közben jobb kezének ujjai finoman megsimították
szolgálati fegyvere markolatát. A mellkasára tűzött csillag szinte valószerűtlenül csillogott, nekem éppen
szemmagasságban.
– Ez… nagyon is jó dolog.
Reszketegen sóhajtottam, amikor egy balzsamos fuvallat az arcomba fújta az egyik hajtincsemet. Mi a fene folyik
itt? Körbepillantottam a kihalt parkolóban és a szemközti sztriptízklub előtt álló kocsikon. A klub épp az imént zárt,
és viszonylag sokan jöttek ki az utcára.
– Te most… szóval most kajálsz?
– Aha. Reggel hétig szolgálatban vagyok – felelte. A következő pillanatban olyan gyorsan mozdult, hogy a
szemem szinte fel sem fogta, de mire észbe kaptam, ujjai hegyével már az arcomat simította. Elkapta ezt a
bizonyos kósza tincset, majd ugyanazzal a mozdulattal, miközben nekem szó szerint a torkomban dobogott a
szívem, a fülem mögé fésülte. A fülem mögötti, érzékeny részen még egy pillanattal tovább éreztem leheletfinom
érintését, amitől édes remegés futott végig rajtam.
A szívem úgy vert, hogy annak hamarosan tutira szívroham lett volna a vége.
– Mi… mit csinálsz itt, Reece?
Meseszép ajkai mosolyra húzódtak.
– Tudod, először még én sem tudtam, miért jöttem ide. Csak cirkáltam a városban, aztán eszembe jutott, hogy
kajálnom kellene, és azon kaptam magam, hogy megállok itt, a parkolóban. Aztán meg az is eszembe jutott, hogy
régen egy csomószor csináltuk ezt.
Odabent minden szervem elolvadt, mert habár az egész hatalmas hülyeség, de valamiért nagyon meghatódtam,
hogy még mindig emlékszik rá. És még azt hittem, én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki ragaszkodik az
emlékeihez. Felnéztem rá, és egy kicsit megszédültem – bár ennek semmi köze nem volt a meleghez.
– És?
– Fáradt vagy?
Ezzel persze nem válaszolta meg a kérdésem. Megráztam a fejem.
– Nem.
Sötétkék szeme a félhomályban szinte feketének tetszett. Tekintete mélyen a szemembe fúródott.
– Nos, csak annyi, hogy egy kicsit eltöprengtem. Mindenféle ostobaságon.
Felvontam a szemöldököm.
– Ostobaságon?
Bólintott, egy kicsit még szélesebb lett a mosolya.
– Olyan őrült ostobaságokon, hogy mondjuk mi lenne, ha elölről kezdenénk az egészet.
– Elölről? – Kezdtem úgy érezni magam, mint valami papagáj.
– Igen. Mi ketten.
Mondjuk ezt magamtól is kitaláltam.
– Szerintem ez egy istentelenül jó ötlet.
Majd valahogy sikerült egy lépéssel közelebb jönnie, és most már annyira közel álltunk egymáshoz, ahogyan
nem is olyan régen Nickkel álltam. Azzal a különbséggel, hogy akkor nem éreztem semmit. Ezzel szemben most
érzelmek egész serege tört rám egyszerre, hogy minden idegvégződésem egyetlen pillanat alatt kisült.
– És remélem, hogy egyetértesz vele – tette hozzá.
– Pontosan mivel?
Megint lenyúlt, és ezúttal a szemüvegemet igazította meg.
– Felejtsük el azt az éjszakát! Persze tudom, hogy kitörölni soha nem tudjuk, viszont te is azt mondtad… hogy
nem tettem veled semmi rosszat, és tudom, hogy te soha nem hazudnál nekem – folytatta, mire a szívem egy kicsit
meghasadt. Hazudni? Én? Soha! – De most már továbbléphetünk.
– Miért? – Váratlanul tört fel belőlem a kérdés, ő pedig csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Nem úgy értem.
Hanem hogy miért most?
Eltelt egy szívdobbanásnyi szünet.
– Nagyon jó barátok voltunk, és nem akarom véka alá rejteni, hogy nekem ez nagyon hiányzik, kicsim. Te
hiányzol! És már elegem van abból, hogy vágyakozom utánad. Ezért most.
A szívem megint dobott néhány hátast. Hiányoztam neki? Hogy már elege volt abból, hogy vágyódik utánam?
Istenem! Az agyamban valami zárlat lett. Fogalmam sem volt, erre hogyan válaszolhatnék. Tizenegy hónapot a szó
szoros értelmében azzal töltöttem, hogy szidtam, és bujkáltam előle, erre most egyszerűen képtelen vagyok bármit
mondani. Sajnálta azt az éjszakát. Szerette volna meg nem történtté tenni azt, ami igazából meg sem történt.
Ráadásul most itt állt előttem, és azt mondta, hogy kezdjünk mindent tiszta lappal.
És a remény! Ó, istenem, a szívemben feltámadt és egyre jobban erőre kapott a remény kis szikrája! Úgy
éreztem magam, mintha megint tizenöt éves lennék azon a napon, amikor először mosolygott rám. Vagy amikor suli
után hazakísért. Olyan volt ez megint, mint az az ölelés, amit hazatérése után kaptam tőle.
És nagyon, de nagyon határozottan olyan volt, mint az éjszaka, amikor hazavittem a kocsijával.
Mert persze ez ugyanaz a remény volt, amiről azt hittem, erővel irtottam ki magamból az elmúlt tizenegy hónap
során, de ami ennek ellenére, teljesen nyilvánvaló módon, még mindig bennem élt, porrá égetve minden túlélési
ösztönt, zavart és bűntudatot.
– Szerinted ez elég ok?
Volt valami évődés a hangjában, amitől legszívesebben mosolyogtam volna, csak az a helyzet, hogy teljesen
padlót fogtam.
Mindenképpen el kell mondanom neki, mi történt akkor éjjel. Tudtam, hogy ez lett volna a helyes, de ő mindent
tiszta lappal akart kezdeni, márpedig akkor ugye nem ragaszkodhatunk a múlthoz – ha állandóan a múltbeli
sérelmeken rágódnánk, abból hogy lehetne újrakezdés?
Reece megint felemelte a kezét, ujjai rátaláltak az enyémre, és összefonódtak. A szívemnek mostanra elege lett
abból, hogy hátasokat dobjon, és inkább azzal volt elfoglalva, hogy kiugorjon a mellkasomból. Legalábbis
megpróbálkozzon vele. Reece finoman meghúzta a karomat.
 – Mit mondasz, Roxy? Akarsz velem ebédelni, vacsorázni, reggelizni, vagy hogy hívják azt, amikor hajnali
háromkor kajál az ember?
Erre meg hogy mondhattam volna bármi mást azon kívül, hogy simán?

1 A Queen The Game című albumának dala, a részlet magyarul: még valaki fűbe harap (ford. Babiczky Tibor).
 6. FEJEZET

Ismerős érzés volt Reece-szel a Monától nem messze található, éjjel-nappal nyitva tartó kajáldában enni. Ismerős,
ugyanakkor különös is. Mintha olyan ember életének a fonalát vettem volna fel, akit valamiért nagyon jól ismerek.
A kajálda néhány főiskolásnak tűnő sráctól – akik a zsaru jelenlétében próbáltak minél kevésbé részegnek tűnni
–, valamint egypár kamionsofőrtől eltekintve szinte üres volt. Reece gyorsan megkapta a kávéját, én meg a cukros
teát. Úgy döntöttünk, hogy reggelinek tekintjük az étkezést.
Az elején egy egészen picit ciki volt a dolog. Vele szemben ültem le, törökülésben, fejünk felett éles fényű
neonlámpa, két kezemet az ölembe tettem, és az ujjaimat tördeltem. Gőzöm sem volt, mit kellene mondanom vagy
tennem, és inkább a vállára akasztott, öt másodpercenként megreccsenő rádióból érkező forgalmazást hallgattam.
Reece törte meg a kínos csendet.
– Láttam, hogy Thomasnak sikerült beszúratnia még egy piercinget.
Egyik kezemmel a hideg poharat simogattam, és bólintottam.
– Aha, a múlt héten csináltatta meg a szemöldökébe. Minden alkalommal, amikor meglátom, legszívesebben egy
lánccal összekötném a szemöldökében lévő karikát azzal, ami az orrában van, és aztán az egészet tovább, az
ajkában lévővel.
Reece halkan nevetett.
– Biztos vagyok benne, hogy neki is tetszene a dolog. A faterod máris „Vaspofának” hívja.
A fejemet ráztam.
– Thomas néhány hónap múlva tizennyolc éves lesz, és elhitette a szüleinkkel, hogy tetováltatni fog az arcára.
Valami olyasmit mondott, hogy szeretne egy cipzárt, ami a tarkójától indulva egészen az orrnyergéig tart.
Reece szeme elkerekedett.
– De ez ugye csak vicc?
Nevettem.
– Szerintem szinte biztosan az. Mert akkor le kellene borotválnia azt a gyönyörű, hullámos haját, és azt nagyon
nem szeretné. Szerintem csak szívatja őket. De ami…
Hangos csattanás szakította félbe a mondandómat.
Reece a pirossal párnázott háttámlának dőlt, majd egyik karját a boksz falának pereme fölött átvetve a főiskolás
asztalra nézett. Valaki kiöntötte az italát, és a jelek szerint ez eszement vicces volt a többiek számára, akik mind
úgy röhögtek, akár egy falka hiéna. Tekintetem azonnal visszasiklott Reece-re. Nagyon szép profilja volt, és most
már abban is teljesen biztos voltam, hogy az arca az állkapocsvonala miatt annyira különleges. Ecsettel vagy
szénnel hihetetlenül könnyű volna elkapni ezt a vonalat. Na várjunk csak! Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy
a fontossági listámon szerepelt „nem festem meg többé az arcát” nevű tétel is.
Nem való nekem az ilyesmi.
Aztán tekintete visszasiklott rám, és éreztem, hogy az orcám lángolni kezd. Nyíltan bámultam, ő meg
természetesen kiszúrta. Szája olyan mosolyra húzódott, mely tele volt fiús vonzerővel. Megdobbant a szívem.
– Ugye még mindig alkalmazott grafikát tanulsz?
Mi van? Beletelt vagy egy percbe, amíg rádöbbentem, hogy a fősuliról kérdez.
– Ja, igen. Online. De ebben a félévben csak két tárgyam van. Istenverte drága a suli.
– És mennyi van még hátra?
– Néhány év. – Belekortyoltam a teába. Istenien cukros. – Ebben a félévben csak két órát vettem fel, szóval egy
kicsit elengedtem magam. Amikor azonban végzek…
– Mi lesz?
Szóra nyitottam a szám, majd hirtelen elhallgattam.
– Tudod, ez nagyon jó kérdés. Mert fogalmam sincs. Gondolom, ha odajutok, akkor majd kitalálom.
Reece megint nevetett, majd levette a karját a háttámláról, és az asztalra könyökölt.
– Huszonkét éves vagy, Roxy. Bőven van még időd kitalálni, hogy mit szeretnél csinálni.
Szenvtelen arccal néztem.
– Ezt most úgy mondtad, mintha még pelenkát hordanék. Te is csak huszonöt vagy.
Lehet, hogy igaza volt, a mellkasomban mégis megéreztem a páni félelem szorítását. Akkor is a Monában fogok
dolgozni, amikor már lediplomáztam? És mellette csinálom a webdesignt? Vagy majd keresek magamnak valami
„normális” munkát, ahogyan bizonyos nagyokos emberek mondogatták nekem, hangjukban annyi törődéssel?
 – Szeretek a Monában dolgozni – jelentettem ki.
– És miért ne szeretnél? Jax nagyon jó fej főnök – felelte, majd a fejét oldalra billentette. – Te pedig mindenkivel
jól kijössz.
Mosolyogtam.
– Ráadásul a jatt sem kevés.
Tekintete az ajkamra siklott, majd lassan megint fel, a szememre.
– Érthető.
Testemen kellemes remegés futott végig, amikor meghallottam ezt a csendes bókot. Tényleg annyira vágyom a
dicséretre, hogy ha most farkam lenne, akkor elkezdeném csóválni? Vagy csak az a lényeg, hogy ő dicsérjen?
Lesütötte sűrű szempilláját, egy pillanatra eltakarta vele kobaltkék szemét. Amikor pedig megint rám nézett,
már megint az a rá annyira jellemző szenvedély lángolt a tekintetében.
Na igen. Kétségtelenül az a lényeg, hogy ő dicsérjen meg. Kit akarok én hülyíteni?
Kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, majd a kezembe vettem a kis papírzacsit, amiben a szívószálat
kaptuk, és elkezdtem módszeresen apró darabokra szaggatni.
– Szerinted mennyire volna gáz, ha egy alkalmazott grafikusi diplomával a zsebemben továbbra is a Monában
dolgoznék?
– Szerinted mennyire volna gáz, ha abbahagynál valamit, amit imádsz, egy olyan dologért, amiért nem is vagy
annyira odáig? – kérdezett vissza.
Meglepetten csücsörítettem. Így, hogy mástól hallottam, már tényleg úgy tűnt, hogy semmi értelme nem volna.
– Figyelj! Te is emlékszel még, hogy a mostohafaterom mennyire kiakadt annak idején, amikor a tesómmal
bejelentettük, hogy egyikünk sem akar továbbtanulni.
Bólintottam. Se Reece, se a tesója, Colton nem vágyott arra, hogy lediplomázzon. Richard, a mostohaapjuk, aki
különösen fontosnak tartotta volna a fősulit és legalább egy jogi diplomát, ennek nagyon nem örült.
– És azóta soha, egyetlen alkalommal nem bántam meg, hogy a lábamat sem tettem be semmilyen főiskolára,
ehelyett bevonultam a tengerészgyalogsághoz, most pedig seriffhelyettes vagyok – felelte, egyik vállát megvonva. –
Szeretek zsaru lenni, még akkor is, ha vannak bizonyos alkalmak, amikor…
A lélegzetem is visszatartottam, mert azt hittem, a történtekről fog majd beszélni – arról a lövöldözésről, ami
miatt egy ideig az egész élete romokban hevert.
A szemébe néztem, eszembe jutott, hogy mennyire össze volt törve akkor, kábé másfél évvel korábban. Ki tudja,
mi mindennel kellett szembenéznie a tengerentúlon, és tisztában voltam vele, hogy nagyon súlyosan megsebesült –
amire azóta sem szívesen gondoltam –, de mégis az hagyott benne igazán mély nyomot, amikor hazatérve, már
zsaruként keveredett bele egy lövöldözésbe. Igaz, hogy akkoriban engem nem taszított el magától, mégis Jax volt
az egyetlen, akinek sikerült megállítania a lejtőn.
– Még akkor sem bánom meg a döntésem, ha néha rohadtul nehéz.
Valamiért csalódottság töltött el, hogy nem mondta ki nyíltan, mi volt az a „rohadtul nehéz” dolog. Annak
ellenére, hogy abban a nehéz időszakban közel engedett magához, soha nem mesélte el nekem, mi történt, és ez
nyilvánvalóan azóta sem változott.
– Nem mindenkinek ugyanaz jelenti a boldogságot – folytatta. – Beletelt Richardnak egy kis időbe, amíg túltette
magát a dolgon, de már megbékélt vele. És nem bánja a döntésünket, mert látja, hogy Colton és én is boldogok
vagyunk. – Egy pillanatra elhallgatott. – És azt is biztosra veszem, hogy a te szüleidet sem érdekelné, hogy a
Monában dolgozol, vagy bármi mást csinálsz, mert egyedül az lenne nekik a fontos, hogy boldog légy.
– Tudom.
És isten látja a lelkem, tényleg így volt.
Reece átnyúlt az asztal fölött, majd hosszú ujjai a csuklómra kulcsolódtak. Gyöngéden elhúzta a kezem a
papírhalomról, amit az elmúlt pár másodperc alatt építettem.
– Ugye tudod, hogy nem kell Charlie helyett is az ő életét élned?
Az állam az asztalon koppant.
– Az, hogy ő nem tanulhat tovább, még nem jelenti azt, hogy neked is meg kell fosztanod magadat a
lehetőségtől. – Aztán felfelé fordította a tenyerem, és hüvelykujjával finoman végigrajzolta a csuklóm belső oldalát.
– Biztos, hogy Charlie soha nem akarta volna ezt tőled.
Rengetegszer elgondolkoztam már azon, mit és miért csinálok, erre Reece, miután majdnem egy éven keresztül
két normális szavunk nem volt egymáshoz, azonnal fején találta a szöget. És ez azért döbbentett meg annyira
mélységesen, mert lényemnek még mindig voltak olyan részei, melyek továbbra sem akarták felderíteni a valódi
okokat.
 Nem akarták tudni, hogy miért teszek vagy éppen nem teszek valamit.
Hüvelykje megint végigsimított a csuklómon, magára vonva a figyelmem. Minden ujjbegyén bőrkeményedést
éreztem, ami arra utalt, hogy sokat használja őket. Annyira ellentétes volt ez a keménység a gyöngéd simogatással
és az odaadó szavakkal szemben, hogy önkéntelenül is mocorogni kezdtem a helyemen.
Mielőtt azonban sikerült volna megfogalmaznom magamban a megfelelő választ az iménti kijelentésére,
megérkezett a rendelésünk, ő pedig elengedte a kezem. De még ezt is szinte kínzó lassúsággal csinálta,
végigsimítva a kézfejemen, egészen az ujjaim hegyéig. Nem tudtam abbahagyni a remegést.
Ez után már sokkal könnyedebb témáról beszélgettünk.
– Szóval, szerinted meddig bírja majd ki Jax, hogy fogja magát, és visszamenjen a Shepherdbe? – kérdezte, és a
kétszersültjével a szószt tunkolta.
Felnevettem, majd felvettem egy szelet pulykaszalonnát.
– Nick ugyanezen agyalt. Ha minden igaz, akkor Jax valamikor a hét közepén már itthon lesz, de erősen kétlem,
hogy kibírna egy teljes hetet. Sokkal hamarabb vissza fog menni Callához.
– Egyetértünk. – És közben úgy mosolygott, hogy az már túlzás. – Nagyon készen van a csaj miatt.
– Jók együtt.
– Igaz – értett egyet velem. – Jax megérdemli, hogy egyenesben legyen.
Majdnem négy óra volt, mire végeztünk az evéssel, és Reece-nek mennie kellett vissza, szolgálatba. Kifizette a
számlát, és amikor tiltakozni akartam volna, olyan mosolyt villantott rám, hogy attól megint tizenhatnak éreztem
magam.
Visszakísért a rendőrautó mellett parkoló kocsimhoz.
– Hazakísérlek – mondta, majd kinyitotta nekem az ajtót.
Meglepetten pislogtam.
– Te… Reece, erre igazán semmi szükség.
– Már visszakapcsoltam magam. Ha hívnak, azonnal tudok menni. És egyébként ez járőrözésnek számít, úgyhogy
annyira nem gáz. – Kezét a vállamra tette, majd mélyen a szemembe nézett. – Késő van. Egyedül élsz. Követlek,
mert tudni akarom, hogy biztonságban hazaérsz. Különben pedig vagy beleegyezel, vagy úgy foglak titokban
követni, mint valami perverz kukkoló.
Felvontam a szemöldököm.
Ahogyan az állát lehajtva nézett, az az istenverte mosoly megint ott volt az ajkán.
– Nem akarok perverz kukkoló lenni.
Erre meg már nevetnem kellett.
– Jól van. Akkor kövess! – Félig beszálltam, aztán visszafordultam, és a szemébe néztem. – Te perverz kukkoló.
Válasz helyett csak halkan nevetett, amitől én megint elmosolyodtam, és utána legszívesebben egész úton
hazafelé a fejemet vertem volna a kormányba. Mi a fenét művelek? Miért kell nekem ilyen habos-babosan
boldognak lenni? Hiszen az, hogy tiszta lappal akar kezdeni, még nem azt jelenti, hogy a barátságnál több is lesz
majd kettőnk között! Ezzel nincs is semmi baj, és úgy voltam vele, hogy biztosan nagyon klassz dolog emiatt…
boldognak lenni, elengedni végre a haragot meg minden olyan baromságot is, amit ehhez az éjszakához kötöttem.
Simán tudom majd kezelni, hogy a barátzónában tart.
Feltéve persze, ha soha többé nem mosolyog rám így, és nem fogja meg a kezem. Mert a barátzóna azt is jelenti,
hogy nincsen fogdosás.
Amikor leparkoltam a padka mellett, a rendőrautó is azonnal beállt mögém, és az igazat megvallva még csak
meg sem lepett, hogy mire kikászálódtam a kocsiból, ő már ott várt rám.
– Egészen az ajtóig akarsz kísérni? – kérdeztem, táskámat a vállamra vetve.
– Még szép! – felelte, majd becsapta az ajtómat. – Végső soron csak szolgálok és védek.
Felvontam a szemöldököm.
Mr. Silver későn nyíló rózsákkal ültette be az előkertet, és most ezek édes illata lebegett a levegőben, ahogy
Reece a derekamra tette a kezét, majd felkísért a bejárathoz vezető régi, macskakőből rakott járdán. Perzselően
forrónak éreztem ezt az érintést. És az egész korábbi elképzelésem arról, hogy itt nem lesz semmi nyúlkálás, egy
pillanat alatt füstbe ment.
A Silver házaspárnál, valamint James és Miriam lakásában már teljesen sötét volt, a közvetlenül felettem lakó
pasinál azonban még égett a villany. Eszembe jutott, hogy még be sem mutatkoztunk egymásnak, ezért ezt is
felírtam a fontos teendők folyamatosan bővülő listájára.
Megálltam az ajtóm előtt, előhalásztam a kulcsomat, és közben kétségbeesetten konstatáltam magamban, hogy
a keze azóta is a hátam alsó részén van. Na meg azt, hogy annyira közel állunk egymás mellett, hogy a jobb combja
szinte teljesen a csípőmhöz simul.
Felpillantottam rá, és hirtelen levegő után kaptam. Egy csomó gondolat kavargott a fejemben, megfogalmazni
azonban egyetlenegyet sem tudtam volna közülük.
– Csak meg akartam győződni róla, hogy biztonságban meg is érkezel az ajtóhoz – mondta könnyedén.
A balzsamos levegőben a bőrömet kellemesen langyosnak éreztem.
– Hála neked.
– Valamire csak jó vagyok!
– Nagyon sok mindenre vagy jó.
Nem is tudom, miért, de kimondva ezek a szavak sokkal perverzebbnek tűntek, mint amikor még csak
megfogalmaztam őket a fejemben.
A sötétben alig láttam az arcát, ő azonban úgy helyezkedett, hogy szemben legyen velem, és eközben a tenyerét
lassan simogatva vitte át a hátamról a derekamra.
– Ó, Roxy! Annyira szeretném azt hinni, hogy pontosan tudod, mi az, amiben annyira jó vagyok, de nem tehetem!
Hoppá! Na mindegy. Szóval a szavaim tényleg sokkal perverzebbek voltak kimondva, mert ő most arról a
bizonyos éjszakáról kezdett beszélni, pedig elvileg azon már túl kellett volna lépnünk. Ezzel szemben itt voltunk
mind a ketten, nyakig benne ugyanabban a katyvaszban. És a nyelvem ilyen helyzetben hajlamos saját életet élni.
– Nagyon jó voltál – mondtam, mert emlékeztem még, milyen volt, amikor megcsókolt. Teljesen mindegy,
mennyire csatak részeg, a pasi rohadt jól csókol. – Úgy értem, állati jó volt!
Azok az istenverte ajkak megint olyan mosolyra húzódtak, hogy a csajos testrészeim egyszeriben olvadozni
kezdtek, és magamban azt kívántam, bárcsak egy kicsit még jobban balra és lefelé mozdítaná a kezét.
– De Roxy, azt hittem, nem volt benne semmi különös!
Tényleg ezt mondtam neki. És csak ekkor döbbentem rá arra is, hogy teljesen más dologról beszélünk mind a
ketten – én a csókolózásról, ő meg a szexről. Most már tényleg nem halogathatom a dolgot. El kell mondanom neki.
– Reece, én…
– Van valami, amivel kapcsolatban szeretném, ha tisztán látnál – vágott a szavamba, aztán lehajtotta a fejét, és
amikor megint beszélni kezdett, a lehelete az arcomat simogatta. – Mondtam neked, hogy hiányoztál, és azt is,
hogy már elegem van abból, hogy így érezzek.
Az agyam kiürült.
– Igen.
– De ez még nem minden – folytatta, miközben a szívem vadul kalapált a mellkasomban. – Nyilvánvaló, hogy van
köztünk valami. Teljesen mindegy, mennyire voltam részeg, az az éjszaka nem történik meg, ha semmi nincs.
– Várj csak! Azt mondtad, hogy megbántad azt az éjszakát. Hogy…
– Igen, tényleg azt kívánom, hogy bárcsak ne történt volna meg, Roxy! De csak azért, mert szeretnék emlékezni,
milyen érzés volt először benned lenni. Szeretném tudni felidézni magamban minden másodpercét annak, ahogyan
centiről centire mélyebben beléd hatolok, és soha nem is akarom elfelejteni, kicsim. Ezért van, hogy nagyon
sajnálom, ami történt, és szeretném helyrehozni a dolgot.
Ó, szentséges isten! Hallva, amit mond, fehéren izzó tűz költözött a gyomromba. Annyira szexisen beszélt, hogy
hirtelen az sem érdekelt, hogy igazából soha nem is volt bennem. Még egyetlen pasi, beleértve Reece-t is, soha
nem mondott nekem ilyeneket.
Pedig nagyon tetszett.
Ahogyan a csajos testrészeimnek is.
Katie mondta, hogy valamikor ismert egy pasit, aki úgy tudott beszélni hozzá, hogy már attól is teljesen nedves
lett, de egészen mostanáig egy szavát se hittem. Most már teljesen biztos volt, hogy ez a pasi nem csak városi
legenda. Lehetséges a dolog. Na, várjunk csak egy pillanatot! Szeretné helyrehozni a dolgot?
– Tudod, mi volt a legnehezebb ebben az elmúlt tizenegy hónapban?
– Nem – suttogtam.
Hangja mély volt, és reszelős.
– Hogy olyan pasikkal láttalak, akik nem érdemelnek meg téged… olyanokkal, akiket látva egyedül arra tudtam
gondolni, mennyire kár, hogy csak ilyenek közül válogathatsz.
Már éppen szóra nyitottam volna a szám megvédeni magam, és hogy milyen ízlésem van a pasik terén, de aztán
gyorsan bezártam. Mert igaza volt. Az utolsó néhány pasi, akivel randiztam, tényleg elég gáz volt. Dean mondjuk
nem. Ő csak… semmilyen. Unalmas.
– Ilyen gyökerekkel elmész randizni, amikor pedig rólam van szó, sarkon fordulsz, és a lehető legmesszebb
rohansz.
 – Mert azt szerinted nem bánnám meg, ha veled mennék el? – kérdeztem, mert tudtam, hogy képtelen vagyok
ellenállni neki.
Ajka mosolyra húzódott, amitől egyszerre tűnt magabiztosnak, önteltnek és idegesítően izgatónak.
– Kicsim, neked fogalmad sincs arról, mennyire! – Szorosabban fogta a csípőmet. – Én nem csak barátkozni
akarok veled, Roxy. A rohadt életbe, ennél sokkal többet akarok, de ha neked ez elég, akkor elfogadom! Csak
szerettem volna, ha ebben a kérdésben egyértelműen látunk mind a ketten. Most már te is tudod, mit akarok.
Hirtelen statikus zörej reccsent a rádiójában, és a diszpécser közlekedési balesethez szólította a közelben
lévőket. Reece egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, csak felemelte a kezét, és megnyomott a rádión egy
láthatatlan gombot.
– Három-nulla-egyes – mondta. – Indulok.
Aztán amikor elengedte a derekamat, még azt mondta:
– Csak annyit kérek, hogy gondolkozz el azon, amit mondtam.
Majd lehajtotta a fejét, ajkával végigsimította az arcomat fel, egyenesen a halántékomig. Túlságosan gyors, de
annál édesebb csókot hagyott a homlokomon.
– Most pedig vonszold be a csinos kis segged!
Teljes kábulatban tettem, amit mondott. Csak az billentett ki ebből az állapotból, amikor a küszöbről még
megfordultam, és láttam, hogy máris félúton van vissza, a kocsijához.
– Reece!
A válla fölött hátrafordulva rám nézett.
– Roxy?
Azonnal fülig pirultam.
– Vigyázz magadra!
A mosolyát nem láttam ugyan, a hangjában azonban ott csendült.
– Mindig, kicsim.
És ezzel már ott sem volt.
A kellemes vibrálás ugyanakkor bennem maradt, csak most még sokkal erősebben, mint korábban bármikor.
Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas adag cukrot tömtem volna magamba egyszerre. Amikor becsuktam az
ajtót, szinte a föld felett lebegtem, két karomat a világnak kitárva legszívesebben forogni kezdtem volna, és dalra
fakadok, mint a csaj A muzsika hangjában. Aztán még mindig a folyosón állva, a nappali szélén hirtelen földbe
gyökerezett a lábam. A konyha felől zúgás hallatszott. Gépies zajok. Mintha valami be lett volna kapcsolva.
Egy pillanat alatt elfeledkeztem Reece-ről és az egész nem-lehetnénk-egyszerűen-csak-barátok nevű
ostobaságról. Felkapcsoltam a villanyt. Minden teljesen normálisnak tűnt, csak ez a zaj…
A táskámat a kanapéra ejtettem, majd elindultam a kis étkezőrész felé, és menet közben folyamatosan
kapcsoltam fel a lámpákat. Mire a konyhába értem, és megtaláltam a villanykapcsolót, a gyomrom totál görcsben
volt.
Fény árasztotta el ezt a részt is, körbenéztem, és nagyon gyorsan meg is találtam a zaj forrását.
– Mi a fene? – motyogtam.
A mosogatógép közvetlenül velem szemben szépen mormogott, és tette a dolgát… amivel nem is lett volna baj,
ha bekapcsolom, mielőtt elmegyek itthonról. Persze ennyi ideig akkor sem tartott volna, hogy végezzen.
A tarkómon minden kis szőrszál az égnek állt, miközben elkerekedő szemmel néztem.
Kiszáradt szájjal léptem közelebb, mert meg voltam róla győződve, hogy a mosogatógép bármelyik pillanatban
életre fog kelni, és énekelni kezd majd, ahogyan A szépség és a szörnyetegben tették a háztartási eszközök.
Nagyot nyeltem, ujjamat a kilincs alá csúsztattam, aztán felrántottam az ajtót, ezzel megszakítva a ciklust.
Gőz áradt a levegőben, én pedig azonnal elkaptam a kezem. Az ajtó halkan nyikorogva nyílt le teljesen.
Mindössze két dolog volt benne. A csésze, amiből reggel a teát ittam, valamint a tányér, amiről bagelt ettem.
Más nem.
Az ajtót nyitva hagyva hátraléptem, és a fejemet ingattam. Semmit nem értettem. Lehet, hogy véletlenül
bekapcsoltam, csak időzítve? Mondjuk ez hihető lett volna, de isten az atyám, fogalmam sem volt, hogyan kell
időzítésre kapcsolni.
A tarkómon hideg remegés futott végig, a mellkasom előtt keresztbe fontam a karom. Körülnéztem, próbáltam
alaposan szemügyre venni minden kis beugrót. Annyira megrémültem, hogy egyszerűen sarkon fordultam, majd a
villannyal nem is törődve kirohantam a konyhából, be egyenesen a hálószobába. Az ajtót pedig nemcsak
becsaptam, de be is reteszeltem magam mögött.


 7. FEJEZET

– Te hiszel még a szellemekben? – kérdeztem Charlie-tól.

Ő persze továbbra is csak bámult kifelé az ablakon, és semmit nem válaszolt, azonban ennyire könnyen nem
adtam fel. Komolyan totál olyan voltam, mint a csaj abban a filmben, amiről mindenki beszél. A címe most nem jut
eszembe, csak az, hogy Theo James is szerepelt benne.
– Emlékszem, hogy játszottunk az Ouija táblával – folytattam a vele szemben álló székben ülve, két lábamat
magam alá húzva. – Még valamikor tizenhárom éves korunkban volt ez, és vagy egy évvel azelőtt mind a ketten
meg mertünk volna esküdni, hogy az ablakunk alatt láttuk a chupacabrát, de ez most annyira nem is lényeges,
mert arra akarok kilyukadni, hogy a lakásomban szerintem szellem jár.
Charlie lassan pislogott.
Mély levegőt vettem.
– Múlt szombaton a hűtőből került elő a tévé távirányítója, amikor pedig a melóból hazamentem, bekapcsolva
találtam a mosogatógépet. Aztán amikor csütörtökön mentem haza a melóból, a tévé volt bekapcsolva… a
hálószobámban. Pedig tutira nem én hagytam úgy. Szóval három lehetőség van. Szellem jár a lakásomban, vagy
lakik még ott valaki más is, akit eddig nem vettem észre, vagy kezdek megbomlani. És hát persze én is tudom,
hogy az utóbbinak elég kicsi az esélye.
Ideges nevetésem ott visszhangzott az üres helyiségben. Mintha engem gúnyolt volna. Mert az igazság az, hogy
nem tudtam, mi folyik a lakásomban, de az biztos, hogy majd összecsináltam magam miatta. Ma reggel, útközben
ide, Charlie-hoz, felhívtam anyát, és neki is elmeséltem a dolgot. Ő persze azonnal, meggyőződéssel mondta, hogy
csakis egy szellem állhat az egész mögött. Persze a saját szememmel én még soha nem láttam egyet sem, de simán
hittem a létezésükben. Ha ennyien mondják – ráadásul egészséges, mindennapi és magukat teljesen épelméjűnek
valló emberek –, hogy ilyen vagy olyan alkalommal szellemet láttak, az már csak elég erős bizonyíték a létezésükre,
nem? Korábban viszont semmi hasonlót nem tapasztaltam a lakásomban. Vajon miért éppen most kezdett játszani
az eszközeimmel? Vagy az is lehet, hogy ezeket a dolgokat én csinálom, csak még soha nem vettem észre? Istenem,
mennyire hátborzongató már belegondolni abba, hogy talán kísértetjárta lakásban élek!
Legközelebb, ha elmegyek a boltba, mindenképpen vennem kell sót. Vagy egy vödörrel. Ha jól emlékszem, akkor
a srácok az Odaátban is azt használták.
Aztán felsóhajtottam, elővettem az aktuális festményt, és megmutattam Charlie-nak. Megint tájképet festettem,
ezúttal Rehobot Beachet, ahova a szüleink nyaranta vittek bennünket. A homok úgy csillogott a vásznon, mintha
vagy egymillió apró gyémántot hintettek volna rá. Az óceánt nagyon jó érzés volt festeni, de azért nem lett éppen
olyan, amilyennek elképzeltem.
Mert egyetlen óceán sem lehetett annyira mély, mint Reece egyetlen pillantása.
Nekem valami pszichológus kell.
Charlie semmilyen módon nem reagált a festményre, ezért felálltam, a falhoz vittem, és odatűztem a Devil’s
Dent ábrázoló mellé. Megfordultam, majd két tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat.
Nagyon furcsán éreztem magam a szemüvegem nélkül. Meztelennek. Mmm. Meztelen. Erre megint Reece jutott
eszembe.
Nagyon kell az a pszichológus.
Leengedtem a kezem, és nagy nehezen ellenálltam a kísértésnek, hogy a fejemet a falba verjem. Másodperceken
keresztül csak meredten néztem Charlie-t. Arra vártam, hogy felém forduljon és észrevegyen, még ha csak egypár
pillanat erejéig is. De nem tette.
– Reece szeretné, ha tiszta lappal kezdenénk – jelentettem ki, a néma szobának beszélve. Charlie természetesen
pontosan tudta, mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem azon a bizonyos éjszakán. – Aztán tisztázta velem az
egész lelkiismeret-furdalásos dolgot, ami azért – és ekkor felnevettem – eléggé megkönnyítette volna a helyzetet,
ha még akkor mondja. Tisztázhattunk volna egy csomó mindent. És már azt sem akarja, hogy csak barátok legyünk.
Teljesen egyértelmű volt. És azt is mondta… hogy nem bánnám meg.
Úgy képzeltem, hogy Charlie mindennel egyetért.
Aztán csoszogva visszamentem a székhez, és ledobtam rá magam.
– Azt ugyan nem mondta, hogy együtt akar járni velem, hogy randizzunk. Ennyire messzire nem jutott a
beszélgetés, viszont szerdán éjjel eljött elém a Monához, és megint úgy beszélgettünk, mint régen. Flörtölt velem. –
Két térdem felhúztam a mellkasomhoz, és rátettem az állam. Lehunytam a szemem, aztán megint felsóhajtottam. –
Még mindig nem mondtam el neki, ami valójában történt. Te is tudod, mennyire gyűlöl minden hazugságot, és ha
jobban belegondolok, alkalmam sem volt rá, hogy megtegyem. Mit mondhatnék neki? Figyelj, tudom, hogy azt
hiszed, akkor belógattad nekem, de igazából semmi nem volt. Azóta annyi idő eltelt, hogy most már csak azért is
vér ciki lenne.
Charlie egy szót sem szólt, de tudtam, hogy ha mondana valamit, akkor biztosan azt mondaná, hogy érti, mire
gondolok. A kommunikációnk évek óta ennyiben merült ki, és ez nem könnyítette meg a helyzetet. De ha értette,
amit mondtam, és válaszolni is tudott volna, akkor biztosan azt mondja nekem, hogy össze kell szednem magam.
Ez az egyoldalú beszélgetés még eltartott egy ideig, aztán feladtam, a kezembe vettem az Újholdat, és a
látogatás fennmaradó részében olvastam neki. Amikor eljött az idő, a megviselt könyvet a táskámba tettem, és
felálltam.
A családomon kívül Charlie volt az egyetlen, akit őszintén szerettem, és az, hogy mindezen a szörnyűségen
keresztülmentem vele… már maga a gondolat is, hogy bárkinek, akit annyira szeretek, amennyire Charlie-t
szerettem, ilyen hatalmas szenvedésen kell keresztülmennie, elborzasztott.
Basszus!
Ha őszinte akarok lenni magammal, még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy ezért válogatok annyira szar
ízléssel a pasik között. Egyikük sem olyan volt, hogy egy hosszú távú kapcsolatot kinéztem volna belőlük. Egyikük
sem veszélyeztette a szívem – kivéve persze Reece-t, aki viszont számomra elérhetetlennek tűnt. Persze még ha
valóban szeretett volna is egy kicsit közelebb kerülni hozzám, biztos voltam benne, hogy ha megtudná, hogy
hazudtam, azonnal vége lenne mindennek. Éppen ezért bizonyos értelemben ő volt a legideálisabb választás,
hiszen teljesen mindegy, mennyit álmodoztam róla és mennyire vágyakoztam utána, biztos voltam benne, hogy
mielőtt nagyon, de nagyon beleszeretnék, már régen el is veszíteném.
Nem tudtam levenni a szemem Charlie-ról, ahogyan álltam ott mellette, néma csöndben. A szeme és az
arccsontja körül az árnyékok megsűrűsödtek, és úgy láttam, hogy az állapota egyetlen hét alatt is rettenetesen
sokat romlott. Még a haja is mintha ritkábbnak tűnt volna.
A gyomrom összerándult a gondolatra, hogy ennek az egésznek én vagyok az oka, mert nem volna ilyen
helyzetben, ha én… ha akkor éjjel képes lettem volna tartani a szám. Annyi kellett volna csak, hogy elsétálunk
Henry Williams és a barátai közeléből. Ha nem hagytam volna, hogy a bunkó beszólásaikon így felhúzzam magam,
ha nem vettem volna fel azt a követ, és nem dobom el… nos, bizonyos tekintetben tényleg volt közöm mindahhoz,
ami történt.
És aminek Charlie fizette meg a rettenetes árát.
Rettenetes, hátborzongató felismerés támadt bennem. Végig sem akartam gondolni a dolgot, de mire erre
rádöbbentem, már késő volt. A kezemet hirtelen mozdulattal a számra szorítottam, elfojtva a feltörő nyögést.
Talán még az is jobb lett volna Charlie-nak, ha nem éli túl?
Istenem, hogy fordulhatott meg ilyesmi egyáltalán a fejemben? Hogy lehetek vele ennyire igazságtalan?
Rettenetes ember vagyok. Az a hang azonban, bármennyire próbáltam is elhallgattatni, egyre ott suttogott a
fejemben.
Mert ezt te komolyan életnek nevezed?
Ez volt az évszázad kérdése, és ahogyan álltam ott, egyfolytában azon járt az eszem, amit Reece mondott nekem.
Hogy nem kell Charlie helyett élnem az életét. Ugyanis, ha valóban mélyen magamba tekintettem, el kellett
ismernem, hogy néha tényleg azért hoztam meg bizonyos döntéseket, mert Charlie nem tehette meg.
És talán… talán azért, mert…
Ezt a gondolatmenetet sem mertem befejezni.
A gyomromat tehetetlenség rántotta görcsbe. Amikor érkezés után bejelentkeztem, Venter nővér elmondta, hogy
még mindig nem tudnak annyi ételt Charlie-ba diktálni, amennyire szüksége lenne. Adott is egy tál burgonyapürét,
amit egyébként mindig szívesen el szokott fogyasztani, most azonban a látogatás túlnyomó részében hiába
próbáltam egyetlen falatot is belediktálni. Ha nem hagyja abba, akkor talán még a hét vége előtt csövön át fogják
táplálni, márpedig Charlie-nak az egyáltalán nem volt az ínyére. A legutóbb is kitépte magából a csövet, és a
nővérek végül kénytelenek voltak lekötözni. Tudtam, hogy ebben a helyzetben nem segíthetek neki, de
mindenképpen meg kellett próbálnom. Megfogtam a tálat és a műanyag kanalat, majd a belemarkoltam vele a
fehéres masszába. Abban a pillanatban, hogy a kanál az arcához kezdett közelíteni, Charlie elfordította a fejét.
Nem értettem. Rólam nem vesz tudomást, de a kanáltól akkor is elfordul? Tíz percen keresztül próbálkoztam, aztán
a tálat letettem a széke melletti kis asztalra.
A széke és az ablak közé léptem. Letérdeltem Charlie elé.
– Nagyon fontos lenne, hogy a kedvemért megtegyél valamit, jó, Charlie? – A tekintetünk összekapcsolódott,
azonban úgy éreztem magam, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, mert annak ellenére, hogy rám nézett,
egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy lát. A feltörő érzelem miatt elszorult a torkom. – Nagyon fontos lenne,
hogy egyél. Érted? Amikor ma este hozzák a vacsorádat, mindenképpen enned kell belőle!
Arca teljesen kifejezéstelen maradt, szemében semmilyen érzelem nem csillant.
– Mert ha nem eszel, akkor csövet fognak dugni a torkodba. És biztosan emlékszel még, mennyire utáltad a
legutóbb – próbálkoztam megint, majd felemeltem a karom, és két tenyeremet az orcájára simítottam.
Összerezzent, de semmi egyéb reakciót nem tapasztaltam. – Úgyhogy kérlek szépen, egyél, Charlie!
Amikor felálltam, megcsókoltam a homlokát.
– Pénteken itt vagyok, szívem.
Venter nővér már odakint várt. Sietős kontyba fogva viselte koromfekete haját, amibe elég sűrűen keveredtek
már őszebb szálak is. Gondoltam, csak azt szeretné tudni, hogy lett-e valami változás Charlie állapotában.
– Még mindig ugyanúgy van, ahogy az elmúlt egy hónapban mindig – jelentettem ki, amikor elindultunk a széles
folyosón. – Nem tudtam rávenni, hogy egyen burgonyapürét. Én ezt nem értem. Csinálhatok bármit, arra semmit
nem reagál, de amint a kanál a szájához közelít, egyből elfordul.
– Roxy…
– Régebben nagyon szerette a pálcikás joghurtfagyit – mondtam, amikor a váróba vezető kétszárnyú ajtóhoz
értünk. – Mi volna, ha holnap meló előtt behoznék néhányat? Van elég időm.
– Édesem – mondta, majd megfogta és finoman megszorította a karomat. – Biztos vagyok benne, hogy régebben
Charlie nagyon sok mindent szeretett, csak az a baj, hogy ő… nos, már nem az a Charlie többé.
– Azt tudom… – Egy pillanatig meredten néztem rá, aztán elhúztam a karomat. – Tudom, hogy már nem
ugyanolyan… de akkor is Charlie!
Az arcába együttérzés vágott mély ráncokat.
– Kedvesem, higgye el, hogy én ezzel is tisztában vagyok, de most nem csak erről szerettem volna beszélgetni.
Tudja…
Teljesen mindegy, mi volt az, amit még mondani akart, mert nekem semmi kedvem nem volt meghallgatni.
Valószínűleg az következett volna, hogy kénytelenek lesznek csövön keresztül etetni, és ez éppen olyasmi, amiről
tudni sem akartam, mert tisztában voltam vele, mennyire utálja Charlie. Azt is tudtam, hogy a szülei nem lesznek
itt, és nem állnak majd mellette. Sokszor úgy éreztem, már nem is érdekli őket, mi van Charlie-val.
Elfordultam, és kinyitottam az ajtót.
Aztán az egész világ egyetlen pillanat alatt megállt.
Ugyanazon a kanapén, amin néhány órával korábban én magam is ültem, most Henry Williams várakozott.
Ujjaim közül kicsúszott a táska füle, a táska pedig hangos koppanással zuhant a padlóra. A lábam földbe
gyökerezett.
– Roxy – suttogta nekem Venter nővér. – Csak azt akartam mondani, hogy ő itt van.
Henry felállt. Sokat nőtt, amióta legutóbb láttam. Előtte teljesen átlagos magasságú volt, nagyjából egy hetvenöt
magas. Most bőven egy nyolcvan felett járt.
Látszott rajta, hogy a börtön nagyon megviselte, de emiatt nem tudtam sajnálni.
Sötétbarna haja egészen rövidre volt gépelve, a fejbőre pedig sokkal fehérebbnek tűnt, mint amire emlékeztem.
Persze a sitten nem sok nap éri az embert. Huszonhárom vagy huszonnégy éves volt, de a szeme alatt sötétlő
karikák miatt sokkal idősebbnek tűnt. És tagbaszakadtabb is lett. Totálisan közhelyesnek hangzik ugyan, de biztos,
hogy amíg odabent volt, szinte folyamatosan edzhetett, a válla ugyanis úgy feszítette az egyszerű, fehér pólót,
ahogyan fiatalabb korában soha.
Izmaim teljességgel felmondták a szolgálatot. Csak bámultam rá meredten.
Két tenyerét zsebes rövidnadrágja szárába törölte.
– Roxanne – mondta, mire úgy éreztem, mintha ezernyi csótány mászkált volna a bőröm alatt.
Lényem legnagyobb része legszívesebben azonnal sarkon fordult és elrohant volna, mindegy, hova, csak minél
messzebb tőle. Ezt szerettem volna tenni, csak nem lehetett. Mert Henry most nem miattam volt itt. Azért jött,
hogy Charlie-t látogassa meg, márpedig én eltökéltem magamban, hogy anyatigrisként fogom védeni a barátomat,
és nem engedem meg Henrynek, hogy a közelébe menjen.
Aztán az izmaimból elszállt a bénultság, megmozdultam, és beálltam a kétszárnyú ajtó kellős közepére.
– Itt nem vagy szívesen látott ember!
Henry nem tűnt meglepettnek.
– Nem is gondoltam, hogy az leszek.
– Akkor miért jöttél ide? – kérdeztem követelőzve, miközben mind a két kezem ujjai ökölbe szorultak. – A világon
ez az utolsó hely, ahol most lenned kellene.
Henry Venter nővérre pillantott. Szerencsére rajtunk kívül éppen nem volt itt senki más, azonban tudtam, hogy
ez bármelyik pillanatban megváltozhat.
– Értem. És nem is akarok semmi bajt.
– Még mindig a sitten kellene rohadnod! Meddig is voltál bent? Öt évnél több biztosan nem lehetett. Most pedig
szabadon járkálsz, és élvezed az életet, amit mindörökre elraboltál Charlie-tól? – A fejemet ingattam, és erősen
lihegtem. Ez annyira rohadtul igazságtalan. – Nem engedem, hogy meglátogasd!
– Roxy – mondta Venter nővér halkan. – Maga is tudja, hogy…
Hirtelen felé kaptam a fejem.
– Szóval egyetért ezzel? Mellette áll?
Keserűen vettem tudomásul, hogy elárultak. Még akkor is, ha tudtam, hogy ez igazságtalan Venter nővérrel
szemben. Ő csak a munkáját végzi, de a csalódottságom és haragom ekkorra szinte tőlem teljesen különálló, másik
személyiségként létezett bennem. Nem érdekelt Venter nővér munkája. Csak az érdekelt, hogy nem tehetik ezt
Charlie-val.
Venter nővér együttérzően vonta össze a szemöldökét.
– Itt most nem arról van szó, hogy kinek az oldalán állok. Charlie szülei, a törvényes gyámjai engedélyt adtak a
látogatásra. És hacsak Charlie maga nem mondja azt, hogy látni sem akarja, semmi más lehetőség nincs arra, hogy
ezt most megakadályozzuk.
Tátva maradt a szám.
– Hiszen Charlie hat éve egy szót sem beszélt! Komolyan azt mondja, hogy most egyszerre személyesen kellene
kifejeznie az egyet nem értését? – Elfordultam, és megint Henryre néztem. – Tudtad? Hogy Charlie hat éve meg
sem szólalt?
Henry elfordult, és az állkapcsában remegni kezdett egy izom.
Tettem felé egy lépést.
– Jaj, talán rosszulesik ezt hallani? Mert tudod, hogy te tetted ezt vele?
– Roxanne! – Venter nővér hideg ujjai a karomra kulcsolódtak. – Azt hiszem, okosabb volna, ha most elmenne.
Kitéptem magam a szorításából, és már éppen ezernyi rettenetes sértést és átkot vágtam volna a fejéhez, amikor
ránéztem, és összeakadt a pillantásunk. Nemcsak nézett rám, hanem szinte a tekintetével könyörgött, hogy
hagyjam ezt a dolgot – hogy egyszerűen menjek el innen, mert itt úgysem tehetek már semmit.
Az égvilágon semmi lehetőségem nem volt, hogy ezt megakadályozzam.
Többször egymás után mély levegőt vettem, mégis úgy éreztem, fuldoklom. Mindössze annyi telt tőlem, hogy
biccentettem, majd lehajoltam, és felvettem a táskát. Testem minden sejtje üvöltött, hogy álljak ellen és maradjak,
ezért úgy éreztem magam, mintha futóhomokban kellene gázolnom. Kénytelen voltam összeszedni a maradék
önuralmam minden kis cseppjét, mert csak így tudtam rávenni magam, hogy távozzam. Odakint felhős volt az ég,
és már félúton jártam a kocsimhoz, amikor meghallottam Henry hangját.
– Roxanne!
Elkerekedett a szemem.
Na, ezt már kurvára nem…!
Döbbent bénultsággal, nagyon lassan fordultam hátra.
Ott állt, közvetlenül mögöttem.
– Tudom, hogy nagyon dühös vagy…
– Jaj, annyira figyelmes vagy!
Elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– És minden okod meg is van arra, hogy dühös légy.
Felnéztem rá, és tudtam, hogy ha nem tűnök el innen nagyon gyorsan, akkor hamarosan tenni fogok valami
nagyon, de nagyon nagy hülyeséget. Olyan biztosan tudtam ezt is, mint azt, hogy a koromfekete felhőkből
hamarosan hatalmas eső lesz.
– Hagyj békén! – mondtam, majd még szorosabban fogva a táskám fülét, sarkon fordultam. Gyorsítottam a
lépteimen, és megkerültem egy furgont.
A sötét felhőket villám lobbantotta lángra, majd nem sokkal később megdörrent az ég is, de olyan hangosan,
hogy a hang a mellkasomban remegett tovább. Amikor hatalmas vakuként újabb villámlás gyújtotta lángra az eget,
arra koncentráltam, hogy megszámoljam, hány másodperc telik el a mennydörgésig.
Aztán megláttam a kocsimat.
Aztán azt a kocsit is, ami az enyém mellett parkolt – egy meggyvörös Mustang volt, egyenesen a 70-es évekből.
Az egyedi rendszámtábla ugyancsak ismerős volt. BBRB. Pontosan tudtam, mit jelent.
Bad Boys Are Better, vagyis a Rosszfiúk Jobbak.
Bassza meg, hiszen ez Henry kocsija!
Ugyanaz, amivel a gimiben is járt, és amit az apjával közösen pofoztak ki. Ugyanaz, amiben a barátaival cirkált a
városban, próbálva csajokat felszedni. Mint valami gagyi filmben.
Miután tönkretette a barátom életét, Henry kijött a sittről, és azonnal itt várta élete büszkesége, ez a hülye
kocsi.
– Kérlek, csak pár másodpercet adj! Nem akarok ennél többet! – És megragadta a karomat.
Ekkor elszakadt a cérna.
A harag úgy lobbant fel bennem, mintha gyufát ejtettem volna egy hordó benzinbe. Az agyam kikapcsolt, minden
józan gondolatom messzire szállt. Már nem éreztem semmi mást, csak a bensőmet eltöltő haragot. Olyannyira,
hogy már csak mintegy külső szemlélőként éltem meg az eseményeket. A táskámba nyúltam, ujjaim rákulcsolódtak
az első, elég nehéznek tűnő tárgyra, majd úgy emeltem dobásra a karom, mint egy profi baseballjátékos.
Az Újhold vastag, kemény kötésű kiadása nehéz kőként repült a levegőn keresztül – majdnem, mint az a kő, ami
életeket tett tönkre –, és egyenesen a Mustang szélvédőjének csapódott.
Az üveg azonnal szilánkokra tört.
Ahogyan azon az éjszakán, a tó mellett a mi életünk tört darabokra.


 8. FEJEZET

Elég durva déjà-vu élményem volt.

Vagy ilyesmi.
A kocsiban ültem, és az eső áztatta – ugyanakkor teljesen ép – szélvédőn keresztül néztem ki. Dennis éppen
ezekben a pillanatokban végzett Henryvel. Most nem az a Dennis volt, aki gyakran jött el a kocsmába, és nemrég
vette feleségül a barátnőjét, hanem Dennis Hanner rendőrtiszt.
Abból a több száz seriffhelyettesből, akik a megyében szolgáltak, éppen egy olyannak kellett kiszállnia, akit
ismertem. Mert hát miért is ne? Az én életem már csak ilyen!
Bassza meg!
Fogalmam sincs, hogy Henry kihívta volna-e a zsarukat, amikor betörtem a szélvédőjét, de az én tökéletes
időzítésemnek köszönhetően éppen abban a pillanatban szállt ki a kocsijából egy látogatóba érkező idős házaspár,
amikor az Újhold áttörte a hanghatárt és a szélvédőt. Ők pedig nemcsak hogy azonnal kihívták a zsarukat, de
segítőkészen az enyém elé álltak a saját kocsijukkal, nehogy el tudjak menekülni, mielőtt Hanner seriffhelyettes
megérkezhetett volna.
Úgy tűnt, sikerült a szélvédőt éppen a legjobb helyen eltalálnom. Vagy a legrosszabb helyen – attól függ, honnan
nézzük. Mivel a szélvédők többnyire megerősített üvegből készülnek, valószínűleg éppen egy gyenge helyet ütött
meg a könyv.
A másik lehetőség, hogy mutáns vagyok, és az a különleges képességem, hogy egyetlen érintéssel bármilyen
könyvből szélvédőpusztító fegyvert csinálok.
Aztán eleredt az eső, és Dennis – nem Hanner seriffhelyettes – olyan tekintettel nézett rám, mintha
legszívesebben a bokámnál fogva felragadott és addig rázott volna, amíg nem sikerül egy kis józan észt a fejembe
erőltetni. Bőrig áztam, ahogyan ő is, annak ellenére, hogy rajta volt az a vízálló holmi.
Henry és Hanner seriffhelyettes is rám nézett.
Szorosan becsuktam mind a két szemem, majd a homlokomat a kormányra tettem. Annyira… annyira idióta
voltam – egy lobbanékony, meggondolatlan idióta! Mi a fene járt a fejemben? El sem tudtam hinni, hogy tényleg ezt
csináltam, bár az igaz, hogy mindig hirtelen haragú voltam – ezt még anyától örököltem, de persze ő soha nem tett
tönkre semmit. Rettenetesen szégyelltem magam, amitől az egész bőrömet kiverte a hideg veríték.
Mert miben volt más az, amit én csináltam, mint az, amit Henry? Jó, én nem okoztam sérülést senkinek, de
akkor is elvesztettem a fejem, és erőszakos, hülye módon viselkedtem.
Mikor ez eszembe jutott, újra kivert a hideg veríték.
Hirtelen kinyílt az utasoldali ajtó, és ijedtemben összerezzentem. Vad tekintettel néztem, ahogy Dennis beült
mellém az ülésre, de a következő pillanatban már megint a kormányt bámultam. Henry nem volt sehol.
A Mustangot sem láttam. Vonakodva néztem vissza Dennisre.
Lerántotta a sárga műanyag poncsó kapucniját.
– Mi a fenét gondoltál, Roxy?
Kinyitottam a szám.
– Inkább ne is válaszolj! – csattant fel hirtelen, majd kezével végigsimított az állán. – Úgyis tudom a választ. Nem
gondolkodtál.
Becsuktam a szám.
– Ezt nem tudom elhinni! Hiszen neked kellene a legjobban tudnod, milyen veszélyes, amit csinálsz!
Tekintetem le sem mertem venni a kormányról, és a számat szorosan összezárva bólintottam. Tudtam, hogy
okosabb, ha ezt teszem.
– Annyira rohadt nagy mákod van! – mondta. – Henry nem akar feljelenteni.
Felé kaptam a tekintetem.
– Mi van?
A fejét rázta, majd ő is előrefordult, és a szélvédőn túlra bámult.
– Azt mondta, nem akar feljelentést tenni. Ami már csak azért is szerencsés, mert semmi kedvem nem lett volna
Reece-nek magyarázkodni, hogy miért tartóztattalak le.
Istenem! Reece!
– És nem kell beszélnem a szüleiddel sem, akik most biztosan rohadtul büszkék lennének rád – tette hozzá,
nyakamba borítva az egész bilit. De az isten verje meg, megérdemeltem, hogy ezt tegye! – Viszont attól még ki
fogod fizetni a szélvédőt, mégpedig a lehető leghamarabb. Megértetted?
– Igen – válaszoltam azonnal. – Amint tudom, mennyibe került a javíttatás, azonnal fizetek.
Eltelt egy pillanat.
– Henry kér rá egy árajánlatot, és rajtam keresztül csináljuk az egészet. Azt hiszem, egyelőre ez lesz a legjobb.
Száz százalékig egyetértettem vele.
– Dennis, én… nagyon sajnálom. Nem gondolkoztam. Csak… tudod… annyira feldühített már a jelenlétével is,
aztán azzal, hogy megfogta a karom…
– Mondta, hogy közvetlenül azelőtt, hogy eldobtad volna a könyvet, megfogta a karodat – vágott közbe. –
Különben azt hiszem, életemben először láttam olyat, hogy valaki könyvvel be tudott törni egy szélvédőt, úgyhogy
ezért külön kösz. De ahogy Henry elmesélte, ebben a megfogásban nem volt semmi agresszív. És amikor
megérkeztem, te sem mondtad. Van esetleg még más is, amit tudnom kellene?
– Tényleg nem volt agresszív. Csak beszélni akart velem. Én meg nem akartam.
– És ehhez minden jogod meg is van, Roxy. Nem kell beszélned vele – mondta egyetértően. – Ez viszont nem azt
jelenti, hogy kárt tehetsz a tulajdonában.
– Tudom – suttogtam.
Dennis a szeme sarkából hosszan rám nézett.
– Éppen nem voltam szolgálatban, amikor ez az egész szarság megtörtént Charlie-val. Még csak nem is ebben az
államban élek, de akkor is hallottam a részleteket. Hallottam, mi történt, és ha rajtam múlna, ez a seggfej még
mindig a sitten rohadna. De nem rajtam múlik. – A szűk ülésben felém fordult. – És értem én, hogy kibaszottul
igazságtalan, hogy szabadlábon van és ellátogathat ide, de neked akkor is össze kell szedned magad, kislány! Nem
csinálhatsz ilyen szarságot! Ezzel nem segítesz senkinek, különösen saját magadnak nem.
Csak néztem rá.
– Vetted? – kérdezte.
– Vettem – feleltem.


Mondanom sem kell, hogy a melóból is elkéstem, ami már csak azért is gáz, mert előtte még be akartam fejezni egy
blogger designját. Jó hosszú lesz az éjszaka, ha munka után még másnap reggelig azt is meg akarom csinálni!
Meglepő módon Jax még nem hallotta, mennyire jó dobó karom van, amikor azonban elmeséltem neki, mi
történt, ő pedig megragadva az A KÓBORLÓKNAK IS KELL SZERETET feliratú pólóm szélét, maga után rángatott
a viszonylag csendesebb folyosóra, már tudtam, hogy hamarosan megkapom az aznapi Kettes Számú Prédikációt.
– Mi a fenét gondoltál, mit csinálsz, kislány? – kérdezte dühösen.
– Egyáltalán nem gondolkodtam – feleltem. – Hiszen éppen ez a baj! Hogy annyira bepöccentem, hogy megállt az
agyam!
Csak nézett rám, felvont szemöldökkel.
– Ez azért nem éppen a megfelelő indok.
Annyira mérges voltam, hogy szinte ugrálni tudtam volna.
– Hidd el, hogy ezt én is nagyon jól tudom! Totál tudom! És ki is fogok fizetni minden okozott kárt!
– Roxy…
Lehajtottam a fejem, és a karomat a mellkasom előtt összefontam. Máris rettenetesen szarul éreztem magam
azért, amit tettem. És ez nem az a fajta önsajnáló szarul érzés volt. Ó, nem, inkább az a fajta, hogy „rohadt nagy
szarházi vagyok”. Azóta nem éreztem így magam, hogy a legutóbb megvezettem a főbérlőmet, amikor késtem a
lakbérrel.
És már megint az járt a fejemben, hogy bárcsak ihatnék munka közben.
– Nos, egyvalamit mindenesetre leszögezhetünk – mondta Jax, majd az egyik ujját az állam alá tette, és felemelte
a fejem. – Állati jó karod van.
A szemem forgattam, az ajkamat örömtelen nevetés hagyta el.
– Két fiútestvérrel nem is csoda.
– Ez igaz. A szüleidnek mondtad már?
– Nem. Holnapra hagyom.
– Sok szerencsét!
– Kösz – nyögtem fel.
Aztán a fejét rázva az iroda zárt ajtajára mutatott.
– Egyébként van ott bent neked egy kis ajándék.
 – Tényleg?
Mintha mosoly játszott volna a szája sarkában.
– Aha, és egy ilyen nap után nagyon kellemes meglepetés lesz. Menj, nézd meg, mi az, aztán irány vissza a pult
mögé!
– Értettem, uram! – feleltem, majd bénán tisztelegtem neki, de természetesen ezt már nem vette figyelembe.
Mivel aznap késtem, azonnal a pult mögé mentem, és begyömöszöltem alá a táskámat. Az irodába be sem
mentem. Mikor kinyitottam az ajtót, a földbe gyökerezett a lábam.
– Mi a…? – motyogtam.
Jax biztosan nem az asztalon álló virágokra gondolt. Körbenéztem a kis helyiségben, de nem láttam semmi
egyebet. Ott volt a kanapé. Az iratszekrény. A tál, tele mostanra minden bizonnyal megavasodott mogyoróval.
Aztán tekintetem megint a virágra siklott.
A rózsák nagyon szépek voltak – jóval több mint tucatnyi szál, csak nemrégen kinyílt, élénkvörös. A könnyű illat
körülöttem lebegett, amint az asztalhoz léptem. A fátyolvirág és a zöld szárak között kis, szögletes kártyát láttam,
rajta a nevemmel. Valahol mélyen, a gyomromban egy kis mocorgás indult – kicsi, de annál boldogabb mocorgás.
Óvatosan kivettem a kártyát, majd kinyitottam.
A következő jobb lesz.
Csodálkozva vontam fel a szemöldököm. Tessék? Megfordítottam a kártyát. Nem volt rajta semmilyen név. Aztán
megint megfordítottam, és újra elolvastam az üzenetet. Ajkam lassan mosolyra húzódott. Biztosan Reece küldte.
Az üzenet egy kicsit fura, de senki más nem lehetett.
Ujjammal végigsimítottam a kártya csipkézett peremét, és alsó ajkamba haraptam. Ha jól emlékeztem, akkor
Reece péntekenként nem volt szolgálatban, bár elég nehéz volt fejben tartani a beosztását. Szerdán eljött a
Monába, beszélgettünk is, de akkor nem említette, hogy barátságnál bármi többet szeretne, és én sem hoztam fel a
témát, mert az igazat megvallva fogalmam sem volt, mit kezdhetnék ezzel a helyzettel.
Jobban mondva a fejem tele volt egy csomó olyan dologgal, amit szívesen csinálnék vele, és ezekben többnyire
anyaszült meztelenre vetkőztünk, majd jógához hasonló pozíciókba tekertük a testünket, de bármennyire
közhelyesen hangzik is a dolog, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy hirtelen megkapok
valakit/valamit, akire/amire ennyire régóta vágytam.
Lehet, hogy küldenem kellene neki egy üzit, és megköszönni a rózsát.
Úgy vigyorogtam, mint akinek elmentek otthonról, aztán a kártyát a farzsebembe tettem, és visszamentem a
pultba. Máris kisebb tömeg várt az italára, és szegény Pearl úgy szaladgált, mint a mérgezett egér.
Csak órákkal később ritkult meg annyira a tömeg, hogy megint eszembe jutott a dolog, és elővettem a
telefonomat. Az értékes perceket, amikor kicsit lelassult a nap, arra használtam, hogy a hajamat lófarokba fogtam,
és csapoltam magamnak egy pohár kólát.
Hallottam, hogy nyílik a kocsma ajtaja, megéreztem a nyári zápor illatát, és felpillantottam.
A szívem azonnal megállt.
Reece lépett be. Barna haja nedvesen, hullámosan tapadt a fejére, halántékáról esővíz csöpögött az ingére.
Amikor felemelte a kezét, és hátrafésülte a csuromvizes tincseket, egyszerre a tengerből kiemelkedő Poszeidónt
juttatta az eszembe.
Szentséges isten!
Felém fordult, és a tekintetünk összetalálkozott. Aztán úgy is maradt. Egy pillanatra sem szakította meg a
szemkontaktust, miközben közelebb jött, megkerülte a pultot, majd hozzám lépett.
– Itt sem vagyok! – mondta Nick, mielőtt Reece félretolta volna az útjából.
A torkom elszorult, ahogyan megfogta a kezem, aztán megfordult, és maga után vonszolva kiment a pult mögül.
– Örülök, hogy látlak, Reece! – jegyezte meg Jax, majd jelentőségteljes pillantást váltottak egymással. Végül Jax
Nick felé bökött a fejével. – Semmi gond. Nyugodtan vidd csak el. Megoldjuk.
Normális esetben ellenkeztem volna, már csak azért is, mert szinte csöpögött Jax hangjából a szarkazmus,
azonban a gyomromban még mindig teljes erővel tombolt a kellemes mocorgás.
Valaki – talán Melvin? – hujjogott utánunk, és az arcom azonnal lángolni kezdett.
– Jól van, nagyfiú, tudok én jönni egyedül is!
Amikor kinyitotta az iroda ajtaját, a válla felett hátrapillantott.
– Tudom én azt nagyon jól.
Aztán behúzott maga után.
Tekintetem a rózsákra rebbent – a rózsákra! –, de mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, már bezárta az ajtót,
aztán nekinyomott, két tenyerével a fejem mellett nekitámaszkodott, és egészen közel hajolt hozzám. És amikor azt
mondom, hogy közel, azt úgy értem, hogy csóktávolságra.
Hűha!
– A nap túlnyomó részében apámnál voltam New Jersey-ben. Mint tudod, a Pine Barrens közelében lakik, ahol
nagyon vacak a térerő.
Bólintottam annak ellenére, hogy az agyam fel sem fogta, amit mond, hiszen minden figyelmemmel az ajkára
koncentráltam. Azok az ajkak, különösen a teltebb, alsó ajak, nem hagyták, hogy bármi egyéb eljusson a tudatomig.
– Aztán amint kitolattam a kocsibehajtójáról, azonnal megkaptam egy csomó üzenetet. Mind Dennistől jött –
folytatta, és hirtelen felfogtam már, hogy miről is beszélünk. – Komolyan mondom, először azt hittem, csak szívat!
Hunyorítottam.
– Izé… nem szívatott.
Lapos pillantást vetett rám.
– Igen, ennyit én is kitaláltam. – Ajtóra támaszkodó kezét egy kicsit közelebb csúsztatta, de még mindig nem ért
hozzám. – Mit csinált?
– Tessék? – pislogtam.
– Mit csinált veled az a rohadék, ami miatt belevágtad a könyvet a szélvédőjébe?
Izé. Tessék?
A szívem mostanra a gyomrommal együtt szorult össze.
– Az igazat megvallva nem csinált semmit. Csak beszélni akart velem, én pedig nem szerettem volna.
– Egyáltalán nem kötelező beszélned vele.
– Igen, ezt Dennis is mondta, de akkor sem lett volna szabad kárt tennem a tulajdonában.
Megremegett egy izom az állkapcsában.
– Igaz. – Aztán a fejét ingatta. – A francba, Roxy, nem mondhatnám, hogy annyira meglep a dolog!
Felvontam a szemöldököm.
– Nem?
Halkan nevetett.
– Mindig hirtelen haragú voltál, kicsim.
Ez mondjuk ugyancsak igaz.
– És ez rossz vagy jó?
Reece oldalra billentette a fejét.
– Szexi. De a vandalizmus és a rongálás akkor sem áll jól neked, szívem.
– Tudom. A körömlakkomhoz sem megy. – Felemeltem a kezem, és megvillantottam neki a kékre festett
körmeimet.
Erre nevetett, bár a következő másodpercben már megint komolyan nézett rám. Felvette a zsarupofát… és
abból, ahogyan mélyen, a gyomromban megmozdult valami, tudtam, hogy ez a zsarupofa nekem mindig is nagyon
izgató lesz.
– Mázlid van. Fel is jelenthetett volna, és akkor ez a beszélgetés egészen más irányt vesz.
Arcomról lefagyott a félmosoly.
– Tudom. Csak… éppen csak azelőtt jöttem el Charlie-tól, és… – Képtelen voltam folytatni, ezért inkább
megvontam a vállam, és úgy tettem, mintha annyira nem is lenne fontos az egész. – Mit fogsz csinálni velem?
Ajkai szétváltak, mellkasa mély sóhajjal emelkedett, majd tekintete az ajkamra siklott, és hirtelen egész
viselkedésében feszültséget éreztem. Éhesen nézett rám.
– Nagyon sok dolgot csinálnék.
A bensőmben izzó vágy melegséggel árasztotta el a testem. Sűrű szempillája felemelkedett, én pedig egy
pillanat alatt elvesztem abban a kék szempárban. Ujjaim bizseregve vágytak megérinteni, éppen úgy, ahogyan oly
hosszú idővel azelőtt azon az éjszakán is tettem. Nedves hajába túrni, ujjaim hegyével finoman végigsimítani
mellkasán és lapos hasán… Beharaptam az ajkam, ő pedig a bal kezével hátrasimított egy tincset, mely valahogy
kiszabadult a lófarkamból. Ahogy ujja hozzám ért, a gerincem mentén gyors, forró remegés futott végig.
Öntudatlan és különösen ösztönösnek tűnő mozdulattal vettem el a csípőmet az ajtótól és nyomtam az ő testének.
Reece természetesen észrevette a mozdulatot, és eszembe jutott, vajon hogyan reagálna, ha most megérinteném.
Ha az ingén át végigsimogatnám a mellkasát. Ha a meztelen bőrét érinteném.
Istenem, már akkor is kis híján felnyögtem, amikor ez eszembe jutott.
Ajka félmosolyra húzódott, a szeme még mélyebb kékre változott.
– Min jár az eszed, Roxy?
Mocskos és élvezettel teli dolgokon, amiket soha semmiképpen nem osztanék meg vele, éppen ezért inkább
kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Kösz a rózsát.
Felvonta a szemöldökét, a szenvedély egyetlen pillanat alatt eltűnt a tekintetéből.
– Én nem küldtem neked rózsát.
– Nem? Nem? – Az a pillanat most már hivatalosan is elszállt. – Biztos?
Ellökte magát az ajtótól, leengedte a két kezét.
– Nem – mondta, majd ajkával csücsörítve megfordult, és az asztalon lévő virágokra nézett. – Ezekre a rózsákra
gondolsz?
– Igen, azokra a rózsákra. Azt hittem, tőled kaptam. – Elléptem az ajtótól. – Biztos, hogy nem te küldted őket?
Pillantásából gyakorlatilag kiolvashattam, milyen hihetetlenül ostobának tartja a kérdést.
– Kínos – mondtam, és egyik lábamról a másikra álltam. – A kártyán nem volt aláírás, de ha nem tőled van, akkor
el sem tudom képzelni, kitől.
A virágokhoz lépett, majd egyik ujjával végigsimított a még mindig nedves szirmokon.
– Mi volt a kártyán?
– Izé, valami olyasmi, hogy legközelebb jobb lesz.
Válla fölött rám nézett, majd elvigyorodott.
– Akkor már értem, miért hitted, hogy tőlem van. De nem én küldtem.
Azon töprengtem, vajon mennyire tartana bolondnak, ha most azonnal felkapnám a virágot, és úgy, ahogy van,
kivágnám az egészet az irodából. Jó, tudom, a dobálást egyelőre inkább hanyagoljam.
– Van valami, ami miatt aggódnom kéne? – kérdezte, most már teljesen felém fordulva.
– Tessék?
Mosolyában fiús vonzerő csillant.
– Konkurenciám akadt?
Egy pillanatig csak néztem rá értetlenül, aztán a virágra pillantottam, és hangos nevetésben törtem ki.
– Mindenesetre nagyon úgy néz ki.
Biztos voltam benne, hogy csakis Dean küldhette a virágot, ami arra utalt, hogy habár egyik üzenetére sem
válaszoltam, valahogy nem jött át neki a dolog.
– Ezt nem hagyhatom annyiban – mondta Reece, majd az asztalnak dőlve a mellkasa előtt összefonta két karját,
amivel csak azt érte el, hogy le sem tudtam venni a szemem a bicepszéről. – Ezzel pedig visszatérünk az előző
kérdésemhez, hogy most mit fogok tenni veled.
Kék szeme csillogott, az én agyamat pedig mocskosabbnál mocskosabb képek árasztották el.
– Nem kocsival jöttem – mondta.
– Nem?
– Nem. Mert előbb hazamentem. Ezért nem voltam itt már sokkal korábban. Át kellett öltöznöm, mert apának
segítettem rendbe rakni a garázst, aztán pedig megkértem Coltont, hogy hozzon el – magyarázta oldalra billentett
fejjel. Tekintete lejjebb siklott a testemen, és amikor ezt észrevettem, minden lábujjam hegye bizseregni kezdett. –
Ma éjjel veled megyek haza.


 9. FEJEZET

Mióta Reece kijelentette, hogy éjjel velem fog hazajönni, a szívem egyfolytában ugyanolyan gyorsan zakatolt.
Szinte elektromosság vibrált az egész testemben, miközben dolgoztam, és… és Reece csak ott ült a pultnál.
És vizet ivott.
Jaxnek és Nicknek persze azonnal leesett, hogy Reece sokkal inkább vár valamire, mint csak úgy üldögél.
– Miért van olyan érzésem, hogy kimaradtam valami nagyon fontosból? – jegyezte meg Jax szárazon, miközben
előbb felém, majd megint Reece-re pillantott. – Valami nagyon fontosból.
Reece nevetett.
– Mindenből kimaradtál.
Aztán Nick közelebb lépett, és horkantott.
Jax vigyorogva vonta fel a szemöldökét.
– Nos, már rohadtul ideje volt!
Az állam a földön koppant. Mi a fene…?
Reece biccentett, ahogyan a kezébe vette a poharat, és a pereme fölött rám pillantott. Megint ott volt a
szemében az a huncut, fiús csillanás.
– Ennél igazabban senki nem szólt.
Életemben először szóhoz sem jutottam, és már csak ezért is szerencsés volt, hogy miközben Jax a vendégeket
szolgálta ki, folyamatosan beszélgetett Reece-szel. Én ugyancsak egyik vendégtől a másikig rohantam, és
egyszerre voltam izgatott, ideges, reménykedő, na meg persze vagy ezernyi más is.
Haza fog jönni velem.
És teljesen természetesnek tűnik.
Ugyanakkor nagyon be is voltam tojva attól, hogy mit jelent ez majd. Miközben amolyan pultos nindzsaként az
italokat kevertem, olyasmiken járt az eszem, hogy borotváltam-e aznap reggel a lábam, vagy hogy lesz-e majd időm
gyorsan rendbe hozni magam az egyéb területeken. Ezek már csak azért is nagyon fontos dolgok voltak, hiszen
végső soron ez az, amiért el akar jönni hozzám, nem? Mi másért? Gondolom, nem ágytakarót akar velem horgolni
hajnalig.
Miközben átadtam a rendelt koktélt egy olyan csajnak, akit korában, néhány alkalommal már láttam a
kocsmában, lopva Reece-re pillantottam. Lehajtotta a fejét, ujjai a mobilja képernyőjét simogatták.
A szívem egy pillanat alatt a torkomba ugrott, hogy hirtelen nyelni is alig tudtam. Totál készen voltam, hogy
lefeküdjek vele. Persze nem most először jutott ez eszembe, és nem is kellett volna ilyen nagy feneket kerítenem a
dolognak. Szerencsére sikerült már túllendülnöm annak a bizonyos éjszakának az emlékéről, ám a puszta gondolat,
hogy hamarosan együtt leszünk, már elégnek bizonyult ahhoz, hogy bizonyos testrészeim megremegjenek, és a
lélegzetem a torkomban akadjon. Azóta akartam Reece-t, hogy tizenöt éves koromban először megpillantottam.
Persze, ha jobban belegondolok, akkor számára ez lesz velem az első alkalom, számomra viszont vele a második,
ami, akárhogy is nézzük, nem teljesen igazságos.
Na és ott van az is, hogy valóban elég lesz nekem, ha csak dugni fogunk, és semmi mást? Az igazat megvallva
nagyon nem voltam ebben annyira biztos. Ami ijesztő. És nem is csak amiatt, hogy mi lesz, ha nem akar majd tőlem
ennél többet, hanem amiatt is, hogy mi lesz, ha nagyon is akar – mert egyáltalán nem vettem volna mérget arra,
hogy fogom majd tudni kezelni a helyzetet.
Ehelyett tehát arra összpontosítottam, hogy mindenkinek kiadjam a rendelését, és próbáltam figyelmen kívül
hagyni, hogy a rettegéstől egyetlen hatalmas görcs az egész gyomrom. Nagyon sok minden járt a fejemben,
tudtam, hogy ha nem sikerül rendeznem a gondolataimat, remegő kocsonya leszek, mire éjjel végzek.
Amikor közelebb mentem Reece-hez és Jaxhez, utóbbi megállított.
– Szeretném, ha ezt te is meghallgatnád!
Nem értettem a dolgot, de azért Jax mellett állva a pultra könyököltem.
– Hallgatom.
Élénkkék tekintet fúródott az enyémbe. Amikor Reece beszélni kezdett, olyan halkan tette, hogy éppen csak mi
hallhattuk, amit mond.
– Éppen azt meséltem Jaxnek, hogy a múlt héten befutott egy hívás Huntington Valley-ből. Tudom, hogy nem
nézed a híreket, így gondolom, erről sem hallottál.
– Hé, én nézem a híreket! – védekeztem, de amikor láttam, milyen lapos tekintetet vet rám, inkább
felsóhajtottam. – Csak többnyire nem figyelek oda.
Jax a fejét ingatta.
– Én sem hallottam róla. Kicsit el voltam foglalva, és nemigen figyeltem oda én sem, de Reece mondta, hogy
megint megtámadtak egy lányt.
Kezemet a mellkasomra szorítottam.
– Ó, istenem! És… jól van?
Reece csücsörített.
– Amennyire csak lehetséges, szerintem igen. Eléggé megverték, és össze is kötözték. Ha jól tudom, órákon
keresztül tartott a dolog, aztán az elkövető egyszerűen magára hagyta. Végül a pasija találta meg, és hívta ki a
zsarukat. Az áldozat azt mondja, nem látta a támadóját, de mindenki úgy gondolja, hogy az eset kapcsolatban állhat
azzal, ami Prussiában történt.
– Vagyis röviden, szó sem lehet róla, hogy egyetlen lépést is tegyél ebből a kocsmából egyedül – jelentette ki Jax.
– És ez Callára is vonatkozik, amikor itt van.
Remegés futott végig rajtam, és bólintottam. Istenem, a gondolat, hogy valaki a környéken lányokat követ és
támad meg, több volt mint ijesztő. Egyenesen rémisztőnek tűnt.
– Szerintem a lőtérre is kiviszem majd Callát, és szerzek neki fegyvertartásit.
Reece ivott egy kortyot.
– Ez egyáltalán nem annyira rossz ötlet. – Majd tekintete rám siklott. – És szerintem neked is el kellene
töprengened rajta.
– Én? Fegyverrel a kezemben? – Annyira abszurdnak tűnt a gondolat, hogy hangosan felnevettem. – Tutira az
lenne a vége, hogy vagy magamat lőném meg vele, vagy valami szerencsétlen arra járót. Nekem nem való a
fegyver.
Átnyúlt a pult fölött, megragadta a kezem, majd közelebb húzott úgy, hogy csípőm a pult szélének nyomódott.
Tekintete mélyen a szemembe fúródott, a következő pillanatban pedig már nem is emlékeztem arra, hogy Jax is ott
áll, közvetlenül mellettünk.
– Tudni akarom, hogy biztonságban vagy – mondta, és ahogyan hüvelykujja a tenyeremet simogatta, a
gyomromban mindenféle fura dolog történt. – És szeretném, ha komolyan elgondolkoznál azon, hogyan tudnád
megvédeni magad. Érted?
Reece még egy ideig fogta a kezem, aztán bólintottam, és mintegy kábulatban botladoztam a pult másik vége
felé. Nem sokkal éjfél után valami egyetemistakorúnak tűnő pasi lépett oda hozzám. A mosolya egy kicsit túl széles,
léptei pedig túl bizonytalanok voltak, amint Reece mellett a pultnak támaszkodott. Azonnal tudtam, hogy ha valaki,
ez a pasi biztosan nem kap még egy italt. Kegyetlenül elutasítottam mindenkit, aki egyenesen sem tudott menni.
– Hé, kicsim, annyira rohadtul… aranyos vagy – mondta kásás hangon, lassan pislogva, kicsit imbolyogva. – Igen,
a szemüveged. Szexi. Mint egy mocskos…
Felvont szemöldökkel vártam.
– Igen, mocskos kislány – fejezte be, hangosan nevetve. – Te biztosan nagyon, nagyon mocskos vagy.
Pultban dolgoztam, úgyhogy bőven hallottam már idióta csajozós dumákat, amiket szinte mindig udvarias
elutasítással kezeltem, ez azonban most csak simán bunkó volt. Kinyitottam a számat, és felkészültem, hogy egy jól
irányzott verbális parasztlengővel a helyére teszem a pasit, de ekkor Reece a székén ülve hirtelen felé fordult, és
keményen a szemébe nézett. A zsaruarca volt, azonban feszülő állkapcsa és csillogó kék szeme most nem engem
vett célba.
– Kérj bocsánatot! – utasította a pasit.
Részeg csávó egy kicsit még ingadozott, majd megtalálta az egyensúlyát, és kihúzta magát.
– Mi van?
– Kérj tőle bocsánatot! – követelte megint Reece.
– Eskü? – kérdezett vissza a pasi, ostoba arccal.
Reece egy kicsit hátrébb húzódott, majd felvonta a szemöldökét.
– Úgy nézek ki, mint aki viccel, bassza meg? Nem is ismered, ennek ellenére képes vagy neki ilyen bunkó módon
beszólni, faszfej? Bocsánatot fogsz kérni!
Láttam, hogy a pasi milyen végtelenül meg van döbbenve, aztán lassan felém fordult, és dadogva bocsánatot
kért.
– Most pedig húzz a faszba! – tette hozzá Reece.
A pasi azonnal elhúzott a faszba.
Elkerekedett szemmel fordultam Reece-hez.
 – Egyedül is tudom kezelni az ilyeneket.
– Tisztában vagyok vele. – Mondta, majd a kezébe vette a vizespoharat, és rám mosolygott, mint maga a
megelevenedett ártatlanság. – De én nem az a fajta pasi vagyok, aki nem szól semmit, miközben valami faszfej
tiszteletlenül viselkedik. Márpedig ez a pasi nagyon tiszteletlen volt.
– Totálisan udvariatlan – tette hozzá Nick is, miközben ellépett a hátam mögött.
– Tudom – emeltem fel a hangomat, mert ebben a pillanatban felerősödött a zene. Reece szemébe néztem.
Lényem egy része szerette volna megint azt mondani, hogy egyedül is tudtam volna kezelni a helyzetet, mert
kemény csaj vagyok, mindenki álljon félre az utamból, girl power meg ilyesmi, de ő akkor is kiállt értem… és ezt
nagyon fontosnak éreztem. A pasiknak is nagyon fontos, hogy kiálljanak, amikor azt látják, hogy más pasik nem
úgy viselkednek, ahogyan kellene.
– Köszönöm – mondtam halvány mosollyal.
A poharat letette, majd mire észbe kaptam, két kézzel a pultra támaszkodva felállt. Áthajolt a pult fölött ott, a
vendégek és az atyaúristen szeme láttára, én pedig egy másodpercig azt hittem, hogy most biztosan megcsókol,
amitől egy pillanat alatt remegő kocsonyává olvadok. Tudtam, mire készül. A bensőmet kellemesen töltötte el a
várakozás izgalma. Mindössze másodpercekre voltam attól, hogy megfogjam az arcát, és egyetlen pillanatra se
vegyem le az ajkáról a tekintetem. Tökéletesen készen álltam, hogy kocsonyává olvadjak.
Reece nem csókolt meg. Az utolsó pillanatban elfordította a fejét, és a fülemhez hajolt. Amikor megszólalt, forró
lehelete miatt ezernyi hideg kis remegés rohant végig a gerincem mentén.
– Már csak két óra, kicsim, és teljesen az enyém leszel.

Miközben úton voltunk a lakásomba, Reece-szel végig csak könnyed témákról beszélgettünk, ragaszkodva az
olyasmikhez, hogy a hétvégére viharos időt mondanak, meg efféle. Annyira feszült voltam, hogy valószínűleg csak
ez akadályozta meg, hogy oda tudjak figyelni a vezetésre, és ne döntsek ki valami postaládát az út szélén. Reece
ezzel szemben végig teljesen higgadtan viselkedett.
Minden alkalommal, amikor ránéztem, csak egyfajta nyugodt önteltséget láttam rajta. Széles terpeszben ült,
egyik karját a lábán nyugtatta, a másikkal az ablaknak könyökölt. Egész lényén látszott, mennyire nyugodt, és fejét
a támlának támasztotta, miközben ajkain halvány mosoly játszott. Mintha tudna valamit, amit senki más nem
tudhat.
Mire megálltam a ház előtt, a szívem kis híján kiugrott a mellkasomból. Amikor elfordítottam a slusszkulcsot,
leállítva a motort, átnyúlt a középkonzolon, és hosszú ujjait az ujjaimra helyezte. Meglepetten néztem rá.
Lélegzetem a torkomban rekedt.
Szemét a kocsi belsejének sötétjében olyannak láttam, mint az éjszakai ég kékje.
– Fel fogok tenni neked egy kérdést, és szeretném, ha őszintén válaszolnál. Rendben?
– Rendben – suttogtam.
Áthajolt a konzol felett, de kezét egyetlen pillanatra sem vette el az enyémről.
– Ha nem érzed helyesnek, hogy bemenjek veled vagy itt is maradjak, akkor azonnal hívok egy taxit. Csak annyit
kérek, hogy azonnal szólj, ha azt akarod, hogy menjek, és én elmegyek.
Az igazat megvallva meg sem lepett, hogy egérutat ad nekem arra az esetre, ha nem érzem teljesen kósernek,
hogy itt van velem. Bólintottam.
– Jól van.
Szája halvány félmosolyra húzódott.
– De azért van egy olyan érzésem, hogy azt mondod majd, maradjak.
Hátrébb húzódtam, és összehúzott szemmel néztem rá.
– Öntelt seggfej!
– Magabiztos seggfej – felelte, és amikor látta, mennyire dühös vagyok, halkan nevetett, majd elvette a kezét, és
kiszállt.
A fejemet ingatva követtem.
Hosszú lépéseivel sokkal hamarabb odaért a verandára, mint én, és kinyitotta a szúnyoghálós ajtót.
Rámosolyogtam, majd elfordítottam a kulcsot a zárban.
– Micsoda úriember vagy! – jegyeztem meg.
– Csak utánad – felelte.
Beléptem a csendes, hideg lakásba, és halkan felsikoltottam, amikor utánam lépve a fenekemre csapott. Amikor
pedig hallottam, hogy erre válaszképpen felnevet, remegés futott végig a gerincemen.
– Bocs, de nem tudtam ellenállni – mondta, amikor felkapcsoltam a nappaliban a villanyt. – Kénytelen voltam
egyensúlyba hozni a bennem élő jófiút az ugyancsak bennem élő rosszfiúval.
– Hűha! – A táskámat ledobtam a viseltes karosszékre. – Talán valami listát vezetsz, vagy ilyesmi?
Tekintete megtalálta az enyémet.
– Csak veled kapcsolatban.
Ez a három szó is olyan hatással volt rám, mintha bedobtam volna egy fél tequilát. Egy pillanat alatt bizsergés
árasztotta el a testemet, majd elbódultam, és úgy éreztem, máris a mennyezet díszes gipszstukkójának a
magasságában lebegek. Megnyaltam az ajkam, és élvezettel figyeltem, amint pillantása a számra tapad.
– Talán flörtöl velem, Anders seriffhelyettes?
Reece szélesebben mosolygott, a fejét oldalra billentette.
– Mit gondolsz?
– Hogy szerintem flörtölsz. – Aztán elléptem a lámpa mellől, és egyenesen a konyhába mentem. Hála istennek, a
mosogatógép ezúttal nem ébredt öntudatára. – Kérsz inni valamit?
– Teád van?
Elmosolyodtam.
– Van.
Követett a konyhába, majd a pultnak támaszkodva figyelte, ahogy kiveszem a poharat. Kipillantott a mosogató
fölötti ablakon, és egy másodpercre pánik fogott el. Gyorsan körbepillantottam a pulton, mert szerettem volna
tudni, nem hagytam-e túl nagy kupit, de csak néhány morzsát vettem észre a kenyérpirító mellett, na meg az
ecsetjeimet, amik egy darab papírtörlőre helyezve száradtak. Hála istennek. Mert általában szokott itt lenni
odaszáradt kávéfolt, mosatlan tányér és reggeli gabonapehely maradéka is.
– Tessék – mondtam, és adtam neki egy pohár jeges teát.
– Kösz. – Ahogyan elvette tőlem a poharat, és ujjai finoman az enyémhez értek, mintha visszafogottság vett volna
erőt rajta. – Nem lenne gond, ha használnám a vécét?
Csak néztem a szandálja vastag bőrszíját.
– Csináld csak.
Tettem hátra egy lépést, és a saját pohár teámat a mellkasomhoz szorítottam. Amikor tekintetünk megint
összetalálkozott, felsóhajtottam. A tekintetéből – nagyon is éhes tekintetéből – azt olvashattam ki, hogy pontosan
azt szeretné tenni, amit az előbb két szóval mondtam neki, de valahogy egészen más értelemben, mint én
gondoltam.
És abban a pillanatban legszívesebben felpofoztam volna magam. Ugyanis több alkalommal láttam már ezt a
pillantást – a legutóbbi alkalommal éppen tizenegy hónappal ezelőtt, a kocsmában. Mindkettőnknek voltak
bizonyos feltételezései azzal kapcsolatban, amit azon az éjszakán együtt csináltunk, de most, hogy itt álltam előtte,
kimondottan idiótának éreztem magam. Mert ezt a pillantást nem lehetett félreértelmezni.
– Én… csak szeretnék gyorsan átöltözni – mondtam, majd elléptem mellette. – Tudod, hogy hol van a vécé, igaz?
Mondott ugyan valamit, ekkorra azonban már túlságosan sok minden járt a fejemben ahhoz, hogy valóban oda
tudjak figyelni rá. A teát letettem annak az asztalnak a végére, amit a múlt nyáron festettem le sötétkékre, majd
rohanva mentem a hálószobába, és éppen csak annyi időre torpantam meg, hogy meggyőződjek róla, a műterem
ajtaja kulcsra van zárva. Igaz, hogy minden, Reece-ről készített portrét eltettem már, de akkor sem szerettem
volna, ha bemegy, mert annyira azért nem volt nehéz megtalálni őket.
Halkan becsuktam magam mögött a hálószoba ajtaját, majd sarkon fordultam, és a hatalmas franciaágyra
néztem. Nem is tudom, meddig gyűjtögettem, mire két évvel azelőtt sikerült megvennem. Most meg persze majd
Henry szélvédőjére kell majd gyűjtögetnem.
A fenébe!
Nem akartam arra gondolni, hogy mennyire fáradtnak láttam aznap Charlie-t… mintha az életet unta volna meg.
Nem akartam Henryre gondolni – és arra sem, mennyire könnyen kihozott a sodromból. És nem akartam semmi
ehhez hasonlóan kemény témára gondolni, mert abban a pillanatban az egyetlen kemény dolog, amivel foglalkozni
akartam, Reece testének részét képezte.
Erre a gondolatra aztán nevetnem kellett, úgyhogy a két kezem gyorsan a szám elé szorítottam.
Reece ott van kint a lakásomban, és csak rám vár. Itt van nálam.
Szorosan becsuktam mind a két szemem, majd megráztam a fenekem, és a két kezem ujjait ökölbe, fogamat
pedig összeszorítottam, mert csak így akadályozhattam meg, hogy hangosan felsikoltsak az izgalomtól. Ez eltartott
vagy húsz másodpercig, aztán azonban sikerült összeszednem magam, és öltözni kezdtem. Eszembe jutott, hogy
egy zuhany sem ártana, ezt azonban egyrészt kicsit túlzásnak éreztem, másrészt túl sok időt vett volna igénybe.
Levetkőztem, alaposan bekentem magam testápolóval, amíg éppen olyan selymes és csillogós lettem, mint egy
fókabébi, majd jóganadrágot és beépített melltartós felsőt vettem fel.
Kiengedtem a hajam, gyorsan megfésültem, aztán kinyitottam a beépített szekrény ajtaját, és végignéztem
magamon a belső oldalára szerelt tükörben. Kényelmesen otthonosnak láttam magam. Nem is rossz. Hajam
egészen a mellemig lógott, és mivel még nedvesen befontam, most kicsit rendezetlen hullámokba állt össze.
A ruhám kényelmes, de nagyon csinos volt, és nem üvöltött róla, hogy szeretném, ha megdugnának. Ami azért nem
baj. Azt hiszem.
Annyira bizonytalan volt, hogyan alakul majd ez az éjszaka, hogy néha eszembe jutott, vajon a szüleimnek is
kellett-e ennyire aggódniuk a randizás különböző lépcsőivel kapcsolatban, mint most nekem. Mert lehet, hogy ma
éjjel lefekszem Reece-szel, de aztán megmarad a dolog egyéjszakás dugásnak. Vagy az is lehet, hogy amolyan
kötetlen kúrókapcsolat lesz belőle – az a fajta, amikor a felek mindig olyan hajnal három-négy magasságában
találkoznak. De még az is lehet, hogy az egészből barátság extrákkal kapcsolat lesz, vagy akár az a fajta, hogy „azt
hiszem, járunk, mert el szoktunk menni együtt bizonyos helyekre, és nem mindig csak dugunk, azonban semmit
nem véstünk kőbe”. Mert innen az is lehet, hogy az együtt járás felé megyünk tovább, de az is, hogy örökre
elválnak az útjaink. Az is lehet, hogy összeházasodunk, és gyerekeink lesznek, vagy eltávolodunk egymástól.
Mondjuk komolyan kételkedtem abban, hogy egy barátság extrákkal kapcsolat járható volna kettőnk között. Reece
nagyon jól ismerte a családomat, én pedig éppen ennyire jól az övét, és szerintem az ilyesmi kimondottan kínos lett
volna mind a kettőnk számára.
Annyi különböző irányba elmehet ez a dolog, hogy lassan kezdtem teljesen befordulni.
Pedig nem szerettem volna egyáltalán túlgondolni.
Nyelvet nyújtottam a saját tükörképemre, majd hátraléptem, és becsuktam az ajtót. Levettem a szemüvegem, az
éjjeliasztalra helyeztem, aztán kimentem a hálószobából. Ezúttal nem zártam be az ajtót, készen arra az esetre, ha
esetleg nagyon gyorsan be kellene mennünk.
Elpirultam, mert tudtam, hogy ha arról van szó, nagyon szívesen kúrnék én vele a kanapén, a padlón, a
konyhapulton… mindenhol. Ágyra nem is feltétlenül lenne szükség.
És tudtam, hogy bármerre mennek ma éjjel a dolgaink, én mindenben benne leszek.


 10. FEJEZET

Reece a kanapén ült, hosszú lába a dohányzóasztalon kinyújtva nyugodott. A tévé be volt kapcsolva, bár teljesen
lehalkítva. Egy pillanatig csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és őt bámultam. A gyomromban mindenféle
pillangók jártak vad és veszélyes táncot, mert éppen azon gondolkoztam, hogy mennyire könnyen hozzá tudnék
szokni, ha minden éjjel itt ülne a kanapémon, és arra várna, hogy hazajöjjek a munkából. Vagy hogy én várnék rá.
Anyaszült meztelenül.
– Figyelj! – mondta, és felvont szemöldökkel nézett rám. – Nem akarsz esetleg elmondani nekem valamit?
Megmerevedtem.
– Tessék?
Ajka lassú mosolyra húzódott.
– Fel volt hajtva az ülőke.
– Tessék? – ismételtem meg.
– Amikor bementem a fürdőszobába, fel volt hajtva a vécé ülőkéje. És csak szerettem volna tudni, hogy van-e
valami, amit szeretnél elmondani. Mondjuk olyasmit, hogy újfajta pisilési technikával kísérletezel. – Tisztán
kihallatszott a hangjából, hogy ugrat.
Mi a fene? Hiszen csak akkor hagytam néha egészen véletlenül felhajtva, amikor takarítottam. Agyamban
azonnal ezernyi gondolat kezdte kergetni egymást a lehetséges magyarázatokkal kapcsolatban. Kopogó szellem jár
nálam. Most már tuti. A házat biztosan valami régi indián temetkezési helyre építették. Mind meghalunk.
Lehet, az volna a legjobb, ha szólnék a Szellemek Nyomában készítőinek? Vagy Allison Dubois-nak2?
– Nem akarsz leülni egy kicsit? – kérdezte, és hosszú karját kinyújtotta a kanapé támláján.
Reece könnyedén túltette magát a titokzatosan viselkedő vécéülőkén, én pedig kis híján elmondtam neki, hogy
csakis a szellemek tehették, de aztán meggondoltam magam, és úgy döntöttem, egyelőre próbálom megtartani
abban a hitében, hogy nem vagyok teljesen bolond. És szívesebben beszéltem volna az ilyesmiről előbb anyával
meg Katie-vel. Persze valószínűleg ők sem hisznek majd nekem, és magukban egyszerűen elkönyvelik, hogy megint
kitört belőlem Dilis Roxy.
Odamentem hozzá, és nekem illendőnek tűnő távolságban leültem mellé, vagyis amikor felhúztam a lábam, és
törökülésben elhelyezkedtem, maradt már köztünk vagy egy egész centi. Ha most hátradőltem volna, azonnal a
karjaiban találom magam.
Mi a fenéért jár nekem egyáltalán ilyesmin az eszem?
– Mit nézel? – kérdeztem, és a nadrágom szárát piszkáltam.
Megvonta az egyik vállát.
– Úgy néz ki, hogy valami teleshophirdetést egy nyolcvanas évekbeli slágergyűjteményhez. Már éppen azon
gondolkoztam, hogy rendelni kellene egyet.
Horkantottam.
– Nekem CD-lejátszóm sincs.
A szeme sarkából körbepillantott.
– DVD-lejátszód sincs.
Emlékszem, hogy amikor nála voltam, elég nagy DVD-gyűjteményt láttam, és habár nem volt időm alaposabban
végigböngészni a címeket, biztos voltam benne, hogy megvolt neki minden egyes film, amit az elmúlt két
évtizedben forgattak.
– Miért lenne? Ha tudom streamelni a filmeket?
A fejét rázta, majd a kezébe vette a poharat.
– Nincs DVD-gyűjteményed, és még mindig anyád csinálja a teádat. Mit keresek én itt egyáltalán?
– Kapd be! – feleltem, és tenyérrel a nagyon izmos és kemény combjára csaptam, de olyan erősen, hogy az ujjaim
hegye bizseregni kezdett. – Honnan tudod, hogy nem én készítettem a teát?
– Mert pontosan olyan íze van, mint annak, amit anyád készít – felelte, és kék szeme csillogott. – Illetve, ha jól
emlékszem, amikor a legutóbb ittam, a te jeges teádnak olyan íze volt, mint a felvizezett dízelolajnak.
Erre már hangosan nevettem.
– Egy frászt!
Felvonta a szemöldökét.
– Jó, rendben van. A tea-cukor arányt soha nem sikerült elkapnom.
 Reece halkan kuncogott.
– Tudod, kicsit korábban nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy meg kellene tanulnod lőni. Tényleg okosabb
lenne.
– Nem is tudom. A fegyverek… nem mintha különösebb gondom volna velük, csak annyi, hogy megijesztenek –
ismertem be. – Kényelmetlen a tudat, hogy olyan erő van a kezemben, amivel kiolthatom egy ember életét. És
ehhez nem kell mást tenni, mint meghúzni a ravaszt. – A fejemet ráztam. – Ez… valahogy túlságosan nagy hatalom
a szememben.
– Ha másnak nem is, neked tudnod kell, hogy a rossz kézben egy kő is örökre megváltoztathatja vagy akár ki is
olthatja egy ember életét, kicsim. A pisztoly semmiben nem különbözik ettől.
Felkavart a gondolat, ám be kellett ismernem, hogy igaza van. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy a fegyver
számára a mindennapok részét jelenti, miközben én egészen más vagyok. Kicsi koromban apának volt néhány
vadászpuskája, de én szinte soha nem láttam egyiket sem. Elzárva tartotta őket, és nekem soha eszembe sem jutott
volna, hogy én is saját fegyvert vegyek magamnak.
– Csak annyi az egész, hogy felelősen kell használnod – folytatta. – És mindössze annyit kérek, hogy gondold át.
A kedvemért.
– Át fogom – feleltem mosolyogva, majd a tévé felé fordultam. Valami felnyírt hajú pasi egy CD-lemezt
mutogatott. – Szóval akkor mit is csináltál a faterod házában?
Reece nagyot kortyolt, aztán a poharat az asztalra tette, és megcsörrentek benne a jégkockák. Eltelt egy
végtelen pillanat, miközben legszívesebben ott helyben fenéken billentettem volna magam. Reece nemigen
szeretett a faterjáról beszélni. Amikor azonban mindössze egyetlen pillanattal azelőtt, hogy témát váltottam volna,
végignézett rajtam, aztán megszólalt, végigfutott rajtam egy hideg remegés.
– Hármas számú válás.
Tátott szájjal néztem rá.
– Mi van? Ez meg mikor történt?
Jó, tudom, hogy ez egy kicsit hülye kérdés volt, tekintve, hogy az elmúlt tizenegy hónapban próbáltam távol
tartani magam tőle.
– Igazából nem is igen tudnám megmondani. Nyár elején még minden klassz volt. Elaine-nel Floridába mentek
nyaralni. – Fejét hátrahajtotta a kanapén, és a mennyezetre szegezte a tekintetét. Aztán felnevetett. – De persze
apa nemigen szeret az ilyesmiről beszélgetni, úgyhogy ha Coltonnak vagy nekem azt mondja, hogy minden a
legnagyobb rendben, az még nem jelent szart sem. A pasi egyfolytában hazudik.
Pár pillanatra összeszorítottam a szám.
– És azt elmondta, mi történt?
Lapos pillantást vetett rám.
– Mit gondolsz?
Felsóhajtottam.
– Apád megcsalta.
– Talált, süllyedt.
Eltelt egy másodperc… amikor megéreztem, hogy kezével a hajamat simogatja, a lélegzetem is elakadt. Nagyon
könnyed érintés volt, jóformán csak az ujjai hegyét futtatta végig a hajamon, rám mégis olyan hatással volt, mintha
elektromosság futott volna végig a gerincemen.
– Egy fiatalabb nővel, akivel üzleti úton találkozott. Apa azt mondta, csak egyéjszakás volt a dolog, és Elaine
rémesen túlreagálta.
– Azt, hogy megcsalta? Hogyan lehet az ilyesmit túlreagálni?
– Te is ismered apát. Mintha nem is tudná, hogy rossz, amit tesz – mondta, majd a fejét ingatva folytatta. –
Miközben ott voltam, a mobilját a kocsi motorháztetején hagyta. Az meg megcsörrent. Egy nő nevét láttam a
kijelzőn, akiről addig még csak nem is hallottam, viszont ide a rozsdás bökőt, hogy az a bizonyos „egyéjszakás
kaland” volt. Nem is csodálom, hogy ennek a házasságának is így lett vége. Mire anyám összeszedte magát, és
kirúgta, öt nővel kúrt félre. És nem is csak amolyan egyszer becsempészem a lompost, aztán soha nem hívom
típusú nőkről beszélek. Mind rendes kapcsolat volt.
– Ez annyira szomorú! – motyogtam, és az államat a mellkasomra hajtottam.
Franklin – a faterja – megrögzött szoknyavadász. Én legalábbis egy alkalommal ezt hallottam róla az anyjától.
– Nagyon sajnálom – folytattam. – Tudom, hogy most már te is, és Colton is sokkal idősebbek vagytok, és így
talán nem fáj annyira, mint annak idején, de ez akkor is nagyon vacak helyzet.
Reece pedig ahelyett, hogy ellentmondott volna, csak halványan elmosolyodott.
 – Tényleg az.
Már nem simogatta a hajamat, karja azonban továbbra is ott maradt, és a hívogató melegségével arra
ösztönzött, hogy ráhajoljak.
– Nem sikerült annyira közel kerülnöm Elaine-hez, azonban nagyon kedves nőnek tűnt. Nem ezt érdemelte.
Senki nem ezt érdemelné.
Mélyen felsóhajtottam, majd hátradőltem. A karja még mindig a nyakam mögött volt. Szinte egyetlen másodperc
sem telt el, mikor már a vállamon nyugodott.
– És szerinted… újranősül?
– Meglehet. – Felvette a poharat, és nagyot kortyolt. Csak most jutott eszembe, hogy én meg teljesen el is
feledkeztem a saját italomról. – De szerintem nem is az a legrosszabb ebben az egészben, hogy mindent megdug,
ami csak él és mozog, hanem hogy még akkor is hazudik róla, ha lebukik. Ezt nem tudom megérteni. Soha nem is
fogom. De mindegy is – mondta, majd lassan elmosolyodott. Ez a mosoly azonban csak az ajkán tükröződött,
szemében, aminek a szépségét alig tudtam elkapni, nem csillant meg. – Szóval festettél valamit mostanában?
Te szent ég, ez valami gondolatolvasó lett? Arcom azonnal izzani kezdett, kétségbeesetten kutattam az
agyamban valami olyan gondolat után, amiben nem volt benne a szépséges arca.
– Izé, mostanában nagyon sok tájképet készítettem. Tengerpartot. Gettysburgöt. Ilyesmiket.
Nagyon ügyesen kivágtad magad, Roxy!
Ahogyan tekintete végigsiklott az arcomon, szinte fizikai érintést éreztem.
– Még mindig Charlie-nak festegetsz?
Hogyan is gondolhattam, hogy elfeledkezett róla? Bólintottam, és egy pillanatig sem csodálkoztam azon, hogy
ismerős szomorúság áraszt el, amikor a Charlie falára akasztott rengeteg festményre gondolok.
Erősebben átölelte a vállam.
– És nekem mikor fogsz már festeni valamit?
– És te mikor leszel már a hivatalos medencetakarítóm? – vágtam vissza.
Csak nézett rám.
– Hiszen nincs is medencéd!
– Tudom. Szóval majd akkor festek neked, ha már lesz medencém, és te fogod takarítani – mosolyogtam. – Most
mi van, azt hiszed, viccelek?
Hátrahajtotta a fejét, és hangosan hahotázni kezdett, miközben vállamat ölelő kezével közelebb húzott magához.
Az egyik pillanatban még nekitámaszkodva ültem, a következőben pedig már fejemet az ölébe hajtva hanyatt
feküdtem, és miközben elképedve néztem fel rá, csak arra tudtam gondolni, milyen hihetetlenül ügyes volt ez a
megmozdulás.
– Ezt a rendőrsuliban tanultad? – kérdeztem, és lélegzetem a torkomban ragadt.
– Aha, az akadémián tanítják nekünk ezeket a különleges, közelharci technikákat. – Majd sűrű szempilláját
lecsukva egyik kezét a csípőmre helyezte. – Már alig várom, hogy nálad kipróbáljam, amit tudok.
Rámosolyogtam, a szívem vadul ugrálni kezdett a mellkasomban. Úgy tűnt, nem is veszi észre, hogy a keze a
csípőmre simult.
– Megtisztelsz.
– Meg bizony! – A másik kezével óvatosan kifésült az arcomból egy tincset. Volt valami ebben az öntudatlan kis
mozdulatban, amitől a szívem hatalmasat dobbant. Amint szempilláját felemelte, már nem láttam egyebet, mint
csillogóan kék szemét. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem lesz elég belőle egy-egy futó dugás.
Mielőtt azonban ezen jobban eltöprenghettem volna, megszólalt.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze – mondtam, és azt kívántam, bárcsak azt kérdezné, megcsókolhat-e. Mert erre azonnal igent mondtam
volna.
Keze egy kicsit megmozdult a csípőmön, hüvelykje végigsimított a felsőm peremén, mire hidegrázás futott végig
a testemen.
– Mi járt a fejedben, amikor eldobtad azt a könyvet, Roxy?
Hűha! Erre az éles váltásra azért nem voltam annyira felkészülve! Egy pillanattal korábban még azon
gondolkodtam, milyen klassz lenne, ha megcsókolna. Kinyitottam a szám, azonban eltelt néhány másodperc, mire
válaszolni tudtam.
– Én… egyáltalán semmire nem gondoltam. Komolyan.
Az egyik hajtincsemet az egyik ujja köré fonta.
– Kicsim, szerintem neked egyetlen olyan pillanat sincs az életedben, amikor nem tudnád, hogy mit csinálsz.
 Elfordítottam róla a tekintetem, és rágcsálni kezdtem az ajkamat. Felidéztem magamban a pillanatot, amikor
Henry megragadta a karomat, azonban csak arra emlékeztem, hogy egyszerre nagyon sok minden járt éppen a
fejemben. Annyira sok minden, hogy úgy éreztem, a fejem teljesen kiürült. És erre a gondolatra a mellkasom
fájdalmasan megfeszült.
Reece hagyta, hogy a tincsem lecsavarodjon az ujjáról, és inkább az alsó ajkamat simította vele végig, mire
levegő után kaptam… és váratlanul kibuggyant belőlem a válasz.
– Hogy gyűlölöm! – mondtam, és éreztem, ahogy a harag hullámai ott dagadnak bennem. – Szívből gyűlölöm,
Reece! Még soha senkit nem gyűlöltem az életben, amikor viszont őt meglátom, legszívesebben… én is azt akarom
tenni vele, amit ő tett Charlie-val. Erre gondoltam akkor, amikor eldobtam a könyvet.
Ellágyultak a vonásai.
– Roxy…
– Tudom, ez rettenetes – mondtam, majd lassan kifújva a levegőt, lehunytam a szemem. – És azt is tudom, hogy
amit tettem, szinte semmiben nem különbözik attól, amit ő tett.
– Tévedsz – mondta határozottan, és amikor kinyitottam a szemem, egyenesen az ő szenvedélyes tekintetébe
pillantottam. – Mert te egy szélvédőnek vágtad neki a könyvet, nem pedig őt akartad eltalálni vele. Henry lehajolt,
felvett a földről egy követ, és amikor elmentetek mellette, szándékosan Charlie fejére célozva dobta el.
Összerezzentem.
– Neked szándékodban sem állt fájdalmat okozni Henrynek – folytatta, miközben ujja hegyével egyre csak a
felsőm szélét simogatta. – És még ha ő nem is akart volna mindenképpen ilyen súlyos sérülést okozni Charlie-nak,
akkor is tudatosan döntött úgy, hogy rá fog célozni, amikor eldobja a követ. Nem a földet és nem egy közeli kocsit,
hanem egy másik emberi lényt vett célba. Te pedig soha nem lennél képes ilyesmire.
Hűvös levegő csapott végig a mellkasomon, le a hasamig. Az az igazság, hogy ebben magam sem voltam annyira
biztos. Amikor megéreztem azt a haragot, azt a pusztítóan izzó dühöt, abban a pillanatban teljesen biztos voltam
benne, hogy bármilyen alávaló dolgot képes lennék megtenni – éppúgy, ahogyan hasonló helyzetben bárki más.
Ezúttal a saját belső értékrendem nem hagyta, hogy végig is vigyem, de vajon ez mindig így is lesz majd? Teljesen
lehetségesnek tartottam, hogy ha megint meglátom Henryt, akkor nem leszek képes megőrizni a hidegvéremet. De
akkor mégis miben különbözöm én tőle?
– Mély gondolat – motyogtam, és nagyon mérges voltam azoktól a dolgoktól, amikre az imént jutottam.
Ajkának sarka megremegett, ahogyan hüvelykje most megérintette a felsőm és a nadrágom széle között kivillanó
meztelen bőrt. Érintésére mintha elektromosság rohant volna végig rajtam.
– Aha. Különösen hajnali négykor.
Reece hangja könnyeden csendült, az én lelkemet azonban hatalmas súly nyomta. Olyan volt ez, mintha kinyílt
volna a fejemben egy régen bezárt ajtó, és kiszabadult volna belőle minden fájdalmas emlék Charlie-val és
Henryvel kapcsolatban. Mintha minden hatalmas, ingatag oszlopba rakva sorakozott volna, készen arra, hogy
összedőljön. Előbb jött az a része, amit én csináltam, az a szóbeli támadás, ami az egészet kirobbantotta.
Én pedig csak heverek itt annak a férfinak az ölében, akinek… nos, akinek tizenegy hónapja hazudok. Annak a
férfinak, aki semmit nem gyűlöl jobban, mint a hazugságot. Márpedig ez nagyon nem volt így jó.
Feltoltam magam, és az oldalamra fordultam, mert úgy akartam tenni, mintha ki kellene mennem, és nyerhettem
volna egy kis időt. De nem sikerült.
Reece karja megölelte a nyakam, majd a keze a csípőmről feljebb, a derekamra siklott, és közvetlenül a mellem
alatt állt meg. Tágra nyílt szemmel vártam, mit akar most tenni, miközben a vállam a mellkasának nyomódott.
– Ne! – szólalt meg reszelős hangon.
Mintha villám csapott volna végig rajtam. Néha teljesen el is felejtettem, mennyire jól ismer. Annak ellenére,
hogy vagy egy éve nem beszéltünk, még mindig tudta, milyen az, ha be akarok zárkózni, és felismerte, ha a
hangulatom egyetlen szempillantás alatt megváltozik.
Tekintetünk összetalálkozott, és én a vállára tettem a kezem. Próbáltam volna eltolni magam, ő viszont ekkor
lejjebb hajtotta a fejét. Felfelé fordítottam az arcom, az ajkunk finoman végigsimított egymáson. Nagyon lassú volt
ez a mozdulat. Egyszer, majd még egyszer megismételte. Mozdulni sem tudtam, csak éreztem, hogy a teste egyre
forróbban izzik, miközben gyöngéden lefogva tartott, magához szorítva. Ahogyan ajkai az enyémet simították,
mintha minden mozdulatában kérdés lett volna. Mintha most először ért volna össze a szánk. Ez persze nem így
volt, azonban azon az éjszakán ott, az ő lakásában teljesen másképpen csókolt – nem ennyire gyöngéden és
kedvesen, hogy ostoba, feltörő érzelmeim egyetlen hatalmas gombóccá gyűljenek a torkomban. Mert ez a csók… ez
olyan volt, mintha kényeztetni akarna.
Szívem még mindig egyre gyorsulva vert, ahogy ujjaim karmokként vájtak a vállába, és összegyűrték a vékony
pólót. Nemegyszer gondolkoztam már azon, milyen volna vele csókolózni, de nem ilyennek képzeltem. Engem még
soha egyetlen pasi sem csókolt így, hogy azt éreztem, én vagyok a legfontosabb a világon.
– Reece! – suttogtam bele a szájába.
Amikor meghallotta a nevét, valami elpattant benne. Nyakamat szorosabban tartotta, és derekamra kulcsolódó
ujjai is erősebben fogtak, a csók pedig… ó, istenem, még szenvedélyesebb lett! Emlékeztem még, milyen, amikor
így csókol, most azonban más volt, szenvedélyesebb, mélyebb. És a leheletén sem éreztem alkoholt, csak teát,
cukrot és színtiszta férfiasságot. Finoman megharapta az alsó ajkamat, kikényszerítve belőlem egy halk sóhajt,
mely egyenesen a bensőmig visszhangzott, aztán finoman szétfeszítette a szám, aztán megízlelt. Olyan volt ez a
csók, mintha lángoló tűzbe nyúltam volna, és mélyen szunnyadó vágyat lobbantott fel bennem. Már nem kellett
elvonulnom, ha tisztázni akartam a gondolataimat, mert a fejem hirtelen olyan lett, mint a kihalt országút –
nyilvánvaló volt, hova kell tartanom.
Reece.
Felültem, majd addig fészkelődtem, míg sikerült lovagló ülésben elhelyezkednem fölötte. Félig lehunyt
szempillája alól nézett rám.
– Tetszik az irány – mondta, majd megragadta a csípőmet. – Kurvára tetszik, de én azt akarom, hogy…
Elegem volt a beszélgetésből, a mélyenszántó gondolatokból és minden ártatlan jó szándékból. Két kézzel
megfogtam az arcát, majd magamhoz rántottam, és megcsókoltam – éppen olyan mélyen és szenvedélyesen,
ahogyan ő csókolt engem.
Mélyről jövő morgás tört fel belőle, és ennek a remegését éreztem a mellkasában is, amint még szorosabban
markolta a csípőmet, hogy hamarosan már forróság hullámai rohantak végig rajtam. Azonnal kinyitotta a száját, én
pedig oldalra fordítottam a fejem, ízlelve a csókját. Ujjaim előbb a feje oldalán rövidebbre nyírt hajszálak közé
túrtak, majd feljebb haladva megtalálták a tetején lévő hosszabbakat is. Megint olyan hangot adott ki, hogy a vágy
újabb hulláma rohant végig rajtam.
Tenyere felfelé végigsiklott a hátamon, követve gerincem vonalát, majd ujjai néhány csodálatos pillanatra a
hajamba túrtak. Egyetlen másodpercre sem hagytuk abba. Hosszan, szenvedélyesen csókolva faltuk fel egymást,
amikor pedig gyorsabb csókokat váltottunk, minden érintésre forróság árasztotta el a testem.
Reece lefelé is végigcsúsztatta a kezét a hátamon, majd két tenyere a fenekemre simult, és addig markolta, míg
már levegő után kellett kapnom. A csókja sokkal éhesebbé vált, miközben finoman mozgatott az ölében. Amikor
megéreztem, ahogyan ott lent a farmerjának feszül, a vágy újabb hulláma csapott keresztül rajtam. Rövid
együttlétünkből emlékeztem még, mennyire nagy és vastag, de arra már nem, mennyire jó érzés rajta ülni.
Ringatni kezdtem a csípőmet, és még erősebben odadörzsöltem magam hozzá, mire szinte azonnal érzéki
gyönyör robbant bennem. Homlokomat az övének nyomtam, majd miközben ujjaim rövidre nyírt hajában játszottak,
halkan felnyögtem.
– Istenem, teljesen elveszed az eszem! – mondta mély és reszelős hangon. Megragadva a csípőmet még
erősebben magára húzott, és mivel közben felemelte a saját csípőjét, éppen a legjobb helyen, jóganadrágom láb
közötti részén éreztem meg a nyomást. – És szerintem pontosan ez a célod.
Sóhajtva simítottam le a nyakán egészen a válláig.
– Azt akarom, hogy megőrülj értem! – feleltem, majd beharaptam az alsó ajkam, és még erősebben
összedörzsöltem az ágyékunkat.
– Kicsim, én máris egészen megőrülök érted! – Újabb perzselően forró csókkal ragadta magához ajkaimat, majd
amikor megszakította, az egész állkapcsomon jóleső hidegség rohant végig. – És szerintem ezzel te nagyon is
tisztában vagy.
Oldalra billentettem a fejem, és erősen belekapaszkodtam.
– Nem eléggé.
Csókjai elindultak lejjebb a nyakamon, majd finoman megharapdálta a bőrömet, éppen lüktető verőerem fölött,
és aztán gyöngéd csókokkal csitította a vágytól izzó forróságot.
– Minden egyes alkalommal, amikor láttalak, azt akartam, hogy itt legyél. Pontosan itt. Az ölemben. – Aztán
csípőjét feljebb emelte, és hogy előbbi szavait nyomatékosítsa, farmerjának keményen dudorodó elejét nekem
nyomta. – És legszívesebben utánad rohantam volna minden alkalommal, amikor hátat fordítottál nekem, és
faképnél hagytál.
Megremegtem, ahogyan forró ajkát a kulcscsontomhoz érintette. Aztán elvette a kezét a fenekemről,
végigsimított vele a hasamon, és feljebb haladt. A hátam ívben megfeszült, ahogyan mindennél édesebb érzések
rohantak végig rajtam.
– El sem tudod képzelni, hányszor láttam magam, ahogy a vállamra kaplak, és egyszerűen beviszlek a raktárba. –
Hüvelykjével végigsimított a mellemen, és a két bimbó már keményen, fájdalmasan ágaskodott. – És most már
biztos vagyok benne, hogy pontosan ezt kellett volna tennem. Hogy már sokkal korábban örökre el kellett volna
felejtenem minden szarságot, ami kettőnk között történt.
Kábulat vett erőt rajtam, teljesen elvesztem a gyönyörben, melyet okozott nekem.
– Szerintem… – mondtam, majd elakadt a lélegzetem, ahogyan nyelve megint a nyakam oldalát nyalogatta. –
Szerintem ez nagyon… jó terv lett volna.
Felemelte a fejét, és két keze a vállamra siklott, be, egyenesen a finom pánt alá. Tekintete rabul ejtette az
enyémet.
– Szabad?
Istenem, ebben a pillanatban kérhetett volna tőlem akármit, azonnal megkapja! Csak bólintottam, mert nem
találtam a szavakat.
Szája egyik sarka megint mosolyra húzódott, én pedig éreztem, hogy mosolyának fiús vonzerejét és szépségét
látva megint vágyakozás támadt a mellkasomban. Ekkor megértettem, hogy hosszú évekkel ezelőtt menthetetlenül
beleszerettem, és ezt semmi nem változtathatta volna meg. Még az sem, hogy ő nem volt szerelmes belém, és nem
tudhattam, valaha az lesz-e egyáltalán. Ekkor már a bőröm alatt volt, és a lényem részévé vált.
Izzó tekintetét egyetlen pillanatra sem vette el az enyémről, miközben a felsőm pántját lecsúsztatta a vállamon.
Nem haboztam. Leengedtem a karom, majd kihúztam belőle, hagyva, hogy a felső a derekamra csússzon.
Reece lágyan megcsókolt, és hátrébb hajolt egy kicsit. Szempillája félig eltakarta ugyan a szemét, de tudtam,
hogy engem figyel. A gondolataim egy rövid időre megint kitisztultak. Vajon emlékszik még arra, milyen voltam
meztelenül azon az alkoholtól fűtött éjszakán? Egyszerre nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Kényelmetlen
érzések sora vett erőt rajtam. Hiszen a melltartóm alig volt B kosaras, és akkor még nagyon jóindulatú vagyok.
Ő azonban csak megremegett, majd szinte csodálattal érintette meg meztelen mellem. Lenéztem, és miközben
simogatott, lélegzet-visszafojtva figyeltem, milyen kontrasztot alkot sötétebb tónusú bőre az én, hamvasabb
bőrömhöz képest.
– Gyönyörű vagy! – morogta, és két hüvelykje a kemény bimbókra simult, majd amikor megint megláttam az
ajkán azt a csodálatos mosolyt, egy kicsit megremegtem. – Szereted, ha így csinálom?
– Igen – suttogtam, majd, ha esetleg nem értette volna, bólintottam is.
– Nem emlékszem, mi az, ami beindít – mondta, és ujjai gyakorlottan csípték össze a bimbót. – Nem emlékszem,
mi az, amitől megőrülsz. – Finoman meghúzta, és felsikoltottam. Amikor felnézett rám, szemében leplezetlen éhség
csillant. – Nagyon érzékeny vagy.
És valóban az vagyok. Ott mindig is különösen érzékeny. Katie, a sztriptíztáncosok gyöngye egyszer azt mondta
nekem, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert a nők többsége nem szereti, ha előjátékként a melléhez nyúlnak.
Én azonban szinte a szememet sem tudtam elvenni róla, ahogyan a mellemmel játszott. Volt benne valami
végtelenül erotikus. Még soha senki nem csinált velem ilyesmit. Persze az is igaz, hogy a legtöbb pasit ez nem is
érdekelte. Amikor aztán elvette a kezét a mellemről, és két tenyere megint a csípőmre siklott, tudtam, hogy tovább
akar lépni.
De tévedtem.
Feljebb emelt, és miközben a kanapé háttámlájára támaszkodva előrehajoltam, két ajka összezárult a mellemen.
– Ó, istenem! – kiáltottam fel, amikor beszippantotta a kemény kis bimbót. – Reece, istenem…!
Egyik keze feljebb siklott a hátamon, és megmarkolta a hajamat. Folyamatosan csókolt, és eközben a fejbőrömet
ezernyi érzéki kis szúrás árasztotta el, ahogyan a hajamat húzta. Nem mozdulhattam, azonban nem is akartam
volna elmozdulni onnan. Mert ajka ekkor a másik mellemre siklott.
Ujjaim a párnába vájtak, ahogyan még mélyebben beszippantotta a mellbimbót. Testemben minden izom
egyszerre megfeszült, úgy éreztem, nem bírom tovább. El akartam távolodni tőle.
– Ne! – nyögött. – Még nem végeztem.
Levegő után kaptam, amikor finoman beharapta a bimbót. Ez a kis harapás forró lávával árasztotta el a vérem,
és vágytól izzó testtel remegtem előtte.
– Nem lehet… kellesz! Kérlek!
Elengedett, és azonnal megvadultam. Ujjaim karmokként ragadták meg a vállát, visszanyomtam magam az
ölébe, és vakon kerestem a száját. Két keze már megint a csípőmet fogta, én pedig egyre csak ringattam magam,
hozzádörzsölődve. Pólója lágy anyaga a mellbimbómat kényeztette, és ahogyan ott lent, a két lábam között nekem
nyomódott a keménysége, az szó szerint elviselhetetlen volt.
Nem is emlékszem, mikor volt utoljára orgazmusom így, többnyire még ruhában, különösen, hogy a pasi
jóformán hozzám sem ér. Most azonban éreztem, hogy egyre gyűlik bennem a feszültség. Mind gyorsabban és
keményebben dörzsöltem magam hozzá, ő pedig újra és újra felemelte a csípőjét éppen olyan ritmusban, ahogyan a
nyelve hatolt bele a számba.
Amikor elértem a csúcsra, és az orgazmus minden idegsejtem fölött átvette az irányítást, forogni kezdett velem
a világ. Szája ugyan elnyelte nyögéseimet, ennek ellenére biztosan tudta, mi történik, mert mindennél férfiasabb
hang szakadt fel a torkából. Amikor pedig a gyönyör utolsó hullámai is végigcsaptak és elültek bennem, már csak
ültem ott az ölében, kivörösödve, remegve.
– A kurva élet! – mondta reszelős hangon, egyenesen a fülembe. – Még soha nem láttam nálad forróbban izzó
csajt, Roxy! Úgy érzem magam, mintha eleven lángot ölelnék!
Beletelt néhány másodpercbe, míg sikerült annyira összeszednem magam, hogy felfogjam, milyen hatalmasat
élveztem vele, amikor pedig egy kicsit hátrébb hajoltam, könnyed csókot nyomtam a szája sarkába.
– Te mit szeretnél?
Szemében kék tűz lángolt.
– Kicsim, nekem az is éppen elég volt, hogy láttalak elélvezni.
Megremegtem, és arra gondoltam, hogy lehet ennyire tökéletes ez a pasi. Aztán lepillantottam az ölébe, és
nagyon is nyilvánvalóan látszott hatalmasan dudorodó farmerja. Még mindig remegő kézzel lenyúltam kettőnk
közé, és végig azt hittem, hogy megállít majd.
Nem tette.
Lusta, elégedett mosolyra húzódott a szám, amint ujjaim végigsimítottak farmerba bújtatott farkán. Amikor
megéreztem, hogy érintésemre megremeg a csípője, a gyomrom egy pillanat alatt görcsbe rándult. Felnéztem rá,
majd felsóhajtottam.
– De te még nem élveztél el.
A fejét rázta, és állkapcsában remegni kezdett egy izom.
Szívem megint ezerrel zakatolt, ahogyan kigomboltam, majd lehúztam a sliccét. Ahogyan a farmeranyag
szétvált, fekete bokszeralsót láttam rajta. Egyetlen szót sem szólt, csak tekintetében néma kéréssel felemelte a
seggét, és vele együtt engem is a kanapéról. Nem fecséreltem egyetlen további pillanatot sem. A bokszeralsójával
együtt azonnal lejjebb rángattam róla a farmert.
Csak néztem, ahogyan a farka vastagon, hosszan elém tárult. Az igazat megvallva a pasik ezen testrészének
látványa nemigen vonzott, Reece esetében azonban… ó, igen, neki még a farka is éppen olyan étvágygerjesztő volt,
ahogy a teste minden más része.
Ami pedig a minden más részt illeti…
Amikor visszaengedte magát a kanapéra, felhúztam a pólója alját, ő pedig felemelte a kezét, és hagyta, hogy
levegyem róla. Aztán eldobtam valahova oda, ahol reméltem, soha nem találja majd meg, és elkerekedett szemmel
néztem, milyen az, ha egy férfi már nem fiú többé, viszont kemény munkával tökéletesre edzette a testét.
A mellkasán ugyanúgy feszült a sima, bronzbarna bőr, ahogyan kőkemény, lapos hasán. A köldöke alatt
közvetlenül sötét szőrcsík indult le, egészen odáig. Tekintetemet csak nagy nehezen tudtam elszakítani róla.
A köldökétől balra egy bemélyedő, szabálytalan kör alakú sebhelyet vettem észre. Fölötte egy másikat. És tudtam,
hogy ha teljesen levenném a nadrágját, egy harmadikat is meglátnék.
A lélegzetem elakadt, amikor rádöbbentem, mennyire kevésen múlt, hogy elveszítsem – hogy mindannyian
elveszítsük – őt. Előrehajoltam, miközben arra gondoltam, hogy ha lehetne, akkor örökre kitörölném ezt az elmúlt
tizenegy hónapot, szájon csókoltam. Annyira hülye voltam, mert az idő… nos az idő nagyon gyorsan rohan, és soha
semmit nem ígér!
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdeztem megint.
Tekintete az enyémet kutatta.
– Nagyon sok mindent szeretnék tenni veled, Roxy.
– Akkor válassz egyet! – Vagy kettőt. Vagy hármat. Mindet megteszem.
Reece lenyúlt, és ujjai a farkára kulcsolódtak. Szent isten, úgy éreztem, hogy ahogyan egyre erősebben
szorította magát, legszívesebben egy legyezőre lenne szükségem! Ajkaim kicsit szétváltak, miközben azt néztem,
ahogyan keze előbb lassan felfelé csúszik, a farka vége felé, majd megint le, a tövéhez.
– Azt akarom, hogy ezt csináld!
A vér olyan hangosan lüktetett a fülemben, hogy szinte meg sem hallottam, amikor azt feleltem:
– Annyira… annyira kibaszott szexi vagy, Reece!
Felnyögött, a háta ívben meghajolt, és a keze felfelé indult. Nem bírtam tovább visszatartani magam.
Felnyögtem. Tekintete megint az enyémbe mélyedt, de most már másfajta lángolás tombolt benne.
– Azt hiszem, tudom, hogy mit akarsz.
 – Mit? – kérdeztem sóhajtva.
Reece a másik kezével kinyúlt, majd ujjai a tarkómra simultak, miközben ökle megint fel és alá mozgott a farkát
markolva. A hegyén apró csöpp jelent meg.
– Nézni akarod.
Testem minden kis része lángolt. Nem azért, mert szégyelltem magam, hanem mert igaza volt.
– Én még soha nem néztem, ahogyan egy pasi…
– Többet nem is kell mondanod! – felelte, és mozgatni kezdte a kezét.
Miközben figyeltem, a lélegzetem a torkomban akadt. Láttam, hogy egyre erősebben és erősebben szorítja
magát. El sem tudtam képzelni, hogy tényleg ezt csinálom, és azt sem, hogy ez valóban ennyire izgatóan hat rám.
El sem tudtam képzelni, hogy itt ülök az ölében, felsőm elfeledetten a derekamig lehúzva, és az egész testem izzik.
Végre sikerült elszakítani róla a tekintetem.
– Ne! Most csak nézz! – parancsolta, és amikor meghallottam, milyen határozottan csendül a hangja, egész
testemben megremegtem.
Aztán csak figyeltem, ahogyan marokra fogva veri a farkát, és a csípője meg-megremeg. Két kezemmel megint a
vállára kellett támaszkodnom, de tekintetemet egyetlen pillanatra sem szakítottam el róla. Egészen addig, míg
tarkómra simuló keze hirtelen közelebb nem rántott magához.
Abban a pillanatban csókolt meg, amikor elment. Nem – ez nem csak csók volt, hiszen szó szerint felfalt.
– Bassza meg! – tört fel belőle a nyögés, ahogyan egyik karjával átölelt, szorosan meztelen mellkasára vont, és
ott is tartott. Én a nyaka és a válla közötti részbe temettem az arcom, mélyen beszívtam aftershave-jének friss
illatát, és éreztem, ahogyan szívverése lassan csillapodik.
Nagyon hosszú ideig egyikünk sem szólalt meg, amikor pedig halkan felnevetett, önkéntelenül is elmosolyodtam.
– A kurva élet, Roxy! – mondta, és megköszörülte a torkát. – Még a végén meg akarlak majd tartani!
Szívem azt sem tudta, most erre megdobbanjon-e, és az iménti élménytől ködös agyam is ezerrel pörögve
próbálta megfejteni, hogy ezzel most vajon mire akarhatott gondolni. És persze máris kezdtem túlgondolni az
egészet. Vajon azt akarta mondani, hogy igazából nem is tervezett volna megtartani? Hogy ezt az egészet csak
szórakozásból csinálta? Hiszen ő maga mondta, hogy a barátságnál sokkal többre vágyik! Számított ez egyáltalán?
Nem, nem számított, mert azt tudtam, hogy magamnak nem hazudhatok.
Én mindenképpen azt akartam, hogy megtartson.

2 Médium, tévés személyiség. Az amerikai hatóságok rendszeresen kérnek tőle segítséget bűnügyek felgöngyölítésénél. – A szerk.
 11. FEJEZET

Próbáltam én ébren maradni, de a tévében egy házátalakítós és házvásárlós műsor közben, az oldalamon heverve
mégis elaludtam. Amikor pedig felébredtem, a hátam szorosan Reece mellkasának feszült.
Még soha egyetlen pasival sem aludtam a kanapén. Apróság az egész, és biztos, hogy világszerte több millióan
élik meg ugyanezt. Számomra mégis valami egészen újnak számított.
Először nem is tudtam, mi ébresztett fel. Pislogtam, és zavartan néztem körül. Éppen a teleshop ment, és a
legújabb hasazógépet reklámozták. Pár percig néztem, aztán mindössze másodpercekkel azelőtt, hogy megint
álomba merültem volna, Reece hirtelen összerezzent.
A váratlan mozdulat miatt a szívem egy pillanat alatt a torkomban dobogott. Alattam lévő karja lazának tűnt,
amikor azonban a vállam felett hátrapillantottam rá, láttam, hogy az egész testéből gyakorlatilag árad a
visszafojtott feszültség. Az oldalán feküdt, arcát mégis a mennyezet felé fordította. Állkapcsa megfeszült,
szemöldökét összehúzta. Sűrű szempillája minden másodpercben meg-megremegett. Ajkai megmozdultak, és habár
hangok nélkül formálta a szavakat, mellkasa hirtelen, szakadozott sóhajjal emelkedett.
– Reece? – suttogtam neki, de nem hallotta. Mellkasa megint felemelkedett, és ezúttal gyorsabban kezdte venni
a levegőt. A másik oldalamra fordultam, és amikor már szemben voltam vele, egyik tenyerem a mellkasára simult. –
Reece?
Hirtelen hátrarándult tőlem, tekintete egyre csak a mennyezetre meredt, és olyan távolinak tűnt, hogy szerintem
nem is tudta, hogy mellette vagyok. Másodpercek teltek el, mire megint felém fordította a fejét. Tekintete most már
sokkal nyugodtabbnak tűnt.
– Szia – motyogta.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Nyelt.
– Aha.
Nem igazán hittem el.
– Biztos?
Átölelt, majd egészen közel vont magához.
– Igen, édes, minden a legnagyobb rendben van. – Miközben ujjai a hajamban játszottak, és fejemet a mellkasára
vonta, hatalmas sóhaj tört fel belőle. – Most már minden nagyon jó.

– Látom, összejött a hétvégén!
Kis híján félrenyeltem az üdítőmet, és felnéztem. Katie csusszant be a bokszba velem szemben. Fején rózsaszín
kockás kendő, két vállát kivillantó szőrös, kék pulcsija pedig úgy festett, mintha elvesztett volna egy vérre menő
csatát a flittervarróval szemben. És nem is egyedül jött.
Calla is mellé ült. Előző reggel érkezett vissza a városba, és éjjel a kocsmában dolgozott. Mosolyogva fogta össze
a haját lófarokba. Emlékszem, hogy amikor megismertem, akkor még mindig leengedve viselte, mert el akarta
rejteni vele a sebhelyét. A jelek szerint már megbékélt vele.
Úgy döntöttem, elengedem a fülem mellett Katie némiképpen sunyi megjegyzését, és Calla felé biccentettem.
– Csodálom, hogy Jax hagyott egyáltalán eljönni otthonról, és velünk reggelizni!
– Tudja, hogy okosabb, ha nem áll az utamba, ha kajáról és a barátaimról van szó! – Aztán kinyitotta az étlapot,
és elegánsan ívelt szemöldökét felvonva rám nézett. – Szóval akkor Katie-nek igaza van? Tényleg összejött valami?
Katie szélesen vigyorgott.
– Nekem mindig igazam van.
A mennyezetre néztem, és hátradőltem a bokszban. Reece azon az éjjelen gyorsan visszaaludt – gondolom, csak
egy kósza rémálom volt, semmi több –, másnap reggel pedig hazavittem. Mielőtt kiszállt a kocsimból, odahajolt, és
megcsókolt. Elég volt, ha eszembe jutott az a forróan perzselő csók, és legszívesebben azonnal legyezni kezdtem
volna magam. Aztán persze az is eszembe jutott, hogy mit néztem végig azon az éjjelen.
Istenem, most nagyon jólesne egy hideg zuhany!
Mivel éjszakás volt, úgy gondoltam, most biztosan alszik. Aztán közvetlenül záróra előtt küldött nekem egy
üzenetet, amiben kérte, hogy szóljak neki, ha otthon vagyok, és meg is tettem. Ez a kérés olyan… aranyos volt,
mintha tényleg gondolna rám. És ettől boldogság öntött el.
– A füled hegye tiszta vörös – jegyezte meg Calla, és gyanakvó tekintettel nézett rám. – Rajta, mondj el mindent!
 Szerencsére nyertem pár perc gondolkodási időt, amíg a pincérnő felvette a rendelésünket. Katie megrendelte a
fél menüt, vagyis gyakorlatilag mindent, amiben volt szalonna és kolbász az összes elképzelhető kombinációban.
– Kell a fehérje – jegyezte meg, amikor látta, milyen szemmel nézünk rá mind a ketten. – Rohadt kemény edzés,
ha az ember a rúdon táncol, és felmászik rá. Jobb lenne, ha ti is kipróbálnátok!
Nevettem.
– Kösz, de inkább nem.
Katie búzavirágkék szeme csillogott.
– Milyen egy savanyú társaság vagytok! – Aztán Calla felé fordult. – Teresa mikor jön vissza? Nagyon szerette
volna megtanulni.
– Azt hiszem, ő és Jase egypár hét múlva, velem együtt fognak majd visszajönni. – Calla mosolygott, amikor a
pincérnő két kávéval és nekem egy újabb pohár üdítővel visszajött az asztalhoz. Aztán mélyen a szemembe nézett.
– Dugtál Reece-szel?
– Mi van?
Katie ugyanabban a pillanatban válaszolt.
– Nyilván.
Dühös pillantást vetettem rá.
– Honnan tudod, hogy dugtunk? Ott bujkáltál a lakásomban?
– Tudom, amit tudok! – felelte. – Nagyon sok mindent. És mivel azt feltételezted az előbb, hogy a lakásodban
bujkáltam, ebből arra következtetek, hogy nálad történtek bizonyos dolgok.
Calla könyökével az asztalra támaszkodott.
– Jax elmesélte, hogy Reece a szabadnapján bement hozzád a kocsmába, és megvárta, amíg végzel. Te pedig
hazavitted.
– Jax úgy pletykál, mint valami tizenhárom éves tinilány! – vágtam vissza, de igazából annyira nem voltam dühös
a kérdezősködés miatt. Nagyon örültem annak, hogy mind a ketten el tudtak jönni, mert nagyon, de nagyon
szerettem volna megbeszélni velük valamit.
Eltelt egy pillanat, majd közelebb hajoltam, mert tudtam, hogy egyetlen másodpercig sem fogom tudni
magamban tartani.
– Jól van! Péntek este majdnem dugtunk. Nem volt behatolás… – Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim, amikor
eszembe jutott az a kora hajnali dolog, és lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan ujjai markolják a…
– Jól van, mivel hirtelen úgy nézel ki, mint aki bedobott néhány szem ecstasyt, most már teljesen biztos vagyok
benne, hogy tutira csináltatok valami frankó kis huncutságot.
Calla ültében ugrálni kezdett, és tapsolt.
– Komolyan? Annyira örülök, szívem, mert Katie-nek igaza van, tényleg olyan vagy, mint aki ebben a pillanatban
esett szex-kómába.
– Gondolom, ti mind a ketten annyira sokat tudtok erről! – motyogtam magamban.
Calla a középső ujjával az orrnyergét vakargatta.
– De néhány héttel ezelőtt még jóformán szóba sem akartál állni vele! Minden alkalommal, amikor bejött, vagy
akár csak feléd nézett, elmenekültél. Azt nagyon régen sejtettem, hogy van valami kettőtök között, de most már
tényleg semmit nem értek.
Bizonytalanul elmosolyodtam.
– Nos, ez egy elég bonyolult történet.
– Mivel éppen az imént rendeltem meg egy fél disznót, időnk van bőven – felelte Katie.
– Biztos vagyok benne, hogy mind a ketten rettenetes embernek fogtok tartani.
– Kétlem – jegyezte meg Calla határozottan.
Erre azért nem vettem volna mérget, de Charlie-n kívül még soha senkinek nem beszéltem arról, ami Reece-szel
történt köztünk – ide értve a hatalmas félreértést is. Éppen ezért nagy levegőt vettem, aztán elmeséltem nekik
mindent arról a Reece-szel töltött éjszakáról, és éppen csak akkor tartottam egy kis szünetet, amikor meghozták a
rendelésünket.
– Úgyhogy igen, így… most így áll a helyzet – mondtam, miközben késsel és villával kockákra vágtam a tányér
juharszirupot, benne elvétve úszó palacsintadarabokkal.
Calla csak nézett rám, két ujja között egy szelet ropogósra sütött szalonnát tartva.
Még Katie is tátott szájjal bámult rám, sikerült annyira megdöbbentenem, hogy nem is jutott szóhoz.
Hátradőltem a bokszban. Nagyon szégyelltem magam, és ez rettenetes volt.
– Ugye mind a kettőtök szerint rémes ember vagyok?
 – Nem – mondta Calla azonnal. – Egyáltalán nem vagy az.
– Várj csak! – Katie feltartotta az egyik kezét, aztán valami csodálatos módon egy vastag kolbász is megjelent az
ujjai között. – Akkor csak hogy tisztázzuk a dolgot. Te gyakorlatilag tizenöt éves korod óta halálosan szerelmes
vagy Reece-be.
– Azt azért nem mondanám, hogy szerelmes – válaszoltam, de közben a szívem hevesen dobogott.
– Teljesen mindegy, mert én tudom, hogy igazam van – jelentette ki, és én nem is akartam ellentmondani neki,
mert annak csak az lett volna a vége, hogy meghallgatunk egy kiselőadást a szuper-sztriptíztáncosnő
szuperképességeiről. – Halálosan szerelmes vagy bele, ő viszont úgy tekintett rád, mint egy idegesítő szomszéd
kiscsajra.
Összehúzott szemmel néztem.
– Azért azt nem mondanám, hogy idegesítő szomszéd kiscsaj voltam neki!
Elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Aztán elkezd úgy tekinteni rád, amilyen igazából vagy: mint egy hihetetlenül szexis csajra. Az egyik éjjel eljön a
kocsmába, csatak részegre leissza magát, te pedig, mivel őrülten és halálosan bele vagy zúgva, és mivel mégis egy
csaj vagy, ez fel sem tűnik.
Még jobban összeszűkült a szemem, ahogyan néztem.
– Megkér, hogy vidd haza, mert annyira részeg, hogy a fejéből is alig lát ki, erre elmentek hozzá, és hirtelen az
egész világ megtelik izzással és vággyal. Látod a kolbászát. – Ekkor meglengette a kezében tartott kolbászt, mire
Calla félrenyelte a falatot, és kénytelen volt a kávéjáért kapni. – Smárolni kezdtek, és abba sem hagyjátok, amíg a
hálószobájában nem vagytok. Eddig eltaláltam?
– Igen – mondtam, karba font kézzel. – Többnyire.
Katie úgy bólintott, mint aki valami nagyon bölcs dolgot mondott.
Bár az igazat megvallva fogalmam sem volt, mi lehetett az, amiért ennyire bölcsnek érzi magát.
– Először is, nagyon gáz, hogy sakál részegre itta magát, úgyhogy egy jó pontot máris elveszünk tőle.
– Jó pontot? – kérdezte Calla a csodálkozástól elkerekedett szemmel. – Még mindig csináljuk ezt a pontozásos
dolgot?
Vigyorogtam.
– Az én világomban igenis csináljuk! – felelte Katie, majd beleharapott a kolbászba, és néhány másodpercig
töprengve rágott. – Szóval beájul, te mellette maradsz, aztán másnap reggel felébred, azt hiszi, dugtatok, erre
elkezd bocsánatot kérni, és olyan, mintha nagyon megbánta volna a dolgot.
Bólintottam, majd a számba tömtem egy darab palacsintát.
– Te pedig ebből arra következtetsz, hogy szerinte biztosan hiba volt dugni veled – teszi hozzá Calla is. –
Valójában azonban ő csak azt bánta, hogy annyira leitta magát, mielőtt megdugott.
– Aha.
Katie a fejét ingatva megfogta a sószórót, alaposan meghintette vele a félig megevett kolbászt.
– Viszont igazából nem dugtatok.
– Nem. És amikor először felmerült a dolog, el is akartam mondani neki, de annyira látszott rajta, hogy bántja a
dolog, és annyiszor bocsánatot kért, hogy azt hittem, tényleg a részegsége miatt csinálja. Csak utána értettem
meg, hogy a dugásról beszél.
– Ez pedig nagyon rosszulesett – jegyezte meg Calla halkan. – Persze érthető. És szerintem én is ugyanígy
éreztem volna.
– És ha akkor azonnal lépsz, valószínűleg már régen tisztázhattátok volna az egészet – jegyezte meg Katie.
– Nem mondod komolyan – feleltem. – Csak az a baj, hogy nem tettem meg. Nagyon zavarban voltam… és igen,
nagyon meg is bántott, szóval fogtam magam, eljöttem tőle, aztán meg már egy csomó idő eltelt, én még mindig
nagyon dühös voltam rá, úgyhogy soha fel sem merült bennem, hogy tisztázzam.
Katie végzett a méretes kolbásszal, és most már a kisebb falatkák maradtak.
– Reece-nek pedig van ez a különleges utálata minden hazugsággal kapcsolatban. Nem valami könnyű helyzet.
Lapos pillantást vetettem rá.
Előrébb hajolt, majd úgy kezdett mutogatni az egyik kolbászkával, mintha valami varázspálca vagy ilyesmi volna.
– Nézd, én totál megértem, hogy miért nem mondtad el neki. Jött egy kis hazugság, amit aztán egy másik kis
hazugsággal lepleztél, a végén pedig ez az egész egymásra épült. Megértem. Már annyi idő eltelt, hogy azt sem
tudod, hogyan lehetne ezt elmagyarázni. Figyelj, Reece… nem akarsz egy kicsit megcsöcsörészni? Ja, egyébként
még soha nem farkaltál meg.
Calla majdnem megint félrenyelte a kajáját.
 – Hát ez… azért elég fura egy beszélgetés volna.
Felsóhajtottam, és eltoltam magamtól a tányéromat.
– Tényleg rettenetesen érzem magam. Bárcsak ki tudtam volna húzni a fejem a saját seggemből annyira, hogy
elmagyarázhassa, miért reagált úgy, ahogyan! És bárcsak már sokkal hamarabb elmondtam volna neki az igazat!
– De azért ő sem annyira ártatlan ebben az egészben – jelentette ki Katie. – Ne felejtsd el, hogy annyira be volt
állva, hogy azt hitte, dugtatok. Hidd el, én életemben már nagyon sokat ittam. Nagyon sokat! Amennyit megittam,
abból saját kocsmát nyithatnék! De annyira még soha, egyetlen alkalommal sem sikerült beállnom, hogy ne
emlékeznék, ha dugtam valakivel.
Calla bólintott, majd megpiszkálta a rántottáját.
– Ez így igaz.
Annyira sokat még én sem ittam soha, de most nem is ez volt itt a lényeg. Belekortyoltam az üdítőmbe, majd
ahogyan egyre inkább rádöbbentem a helyzet súlyára, éreztem, hogy a vállam mind jobban lehanyatlik.
Megigazítottam a szemüvegem, és felsóhajtottam.
– Én… nagyon kedvelem Reece-t, csajok. Tényleg.
– Egy frászt! – felelte Katie, és a szemét forgatta. – Szerelmes vagy belé.
Úgy döntöttem, elengedem a fülem mellett ezt a megjegyzést, mert a szerelem… nos, nagyon ijesztő szónak
tűnt.
– Kedves pasi, nagyon kedves. És emlékeztek még az utolsóra, akivel úgymond komolyan randiztam? –
kérdeztem Katie-től.
Felhúzta az orrát.
– Úgy érted, a gyufafejű Dean előtt?
– Jézusom! – mormogta Calla, és szája elé téve a kezét, próbálta elrejteni a nevetését.
A fejemet ingattam, aztán ittam egy kortyot.
– Igen. Emlékeztek még Donnie-ra, a…
– Arra a nagyon kedves pasira, aki elvitt egy Eagles-meccsre, aztán totál megdugott a mélygarázsban, és végül
kiderült, hogy nős? – fejezte be Katie helyettem.
Összeszorítottam a szám.
– Nem. Az Ryan volt, és kösz szépen, hogy eszembe juttattad azt a seggfejet. Ráadásul gyereke is volt, amit
ugyancsak elfelejtett közölni velem. Nem, Donnie-ra, a nyomorgó művészre gondoltam, aki ellopta a nagyitól
megörökölt ékszereimet.
Calla többször is pislogott.
– Azta! Egy házas pasi meg egy tolvaj?
– Nem mondhatnám, hogy a minőségi pasikat vonzom! – Megrántottam a vállam, aztán eszembe jutott Henry, és
azonnal hideg remegés futott végig rajtam. Mert az igazat megvallva nagyon is tudtam, miért éppen ilyen pasikkal
szoktam randizni. Biztonságosak voltak. – Reece azonban nagyon nem ilyen, és egy részem… – Lassan kifújtam a
levegőt. – Én éveken keresztül csak vágyakoztam utána.
És könnyen lehet, hogy hosszú évek óta valami sokkal mélyebbet is éreztem.
Csak ültem ott, aztán megráztam a fejem. Mi a fenét csinálok én egyáltalán? Annyi kell, hogy megmondjam neki
az igazat, és kész, mert akkor már azelőtt elhal ez az egész, hogy valami igazán nagy lángolás lenne belőle.
Csak az a baj, hogy nem voltam képes megtenni… nem tudtam rávenni magam. Azután, hogy ennyi éven
keresztül vágyakoztam utána, már semmiképpen.
Istenem, ez olyan, mintha valami hasadt személyiségem lenne. Fuss utána! Ne fuss utána! Mondd el neki az
igazat! Nehogy szólj neki egy szót is! Legszívesebben adtam volna magamnak egy tockost.
– Mindenképpen el kell neki mondanod! – tanácsolta Calla. – Mégpedig a lehető leghamarabb. De azért annyira
nagyon nem aggódnék emiatt.
Felvont szemöldökkel fordultam felé.
– Komolyan – mondta. – Azért nem valami hatalmas hazugságot mondtál neki.
– Szerintem ha nem mondod meg valakinek, hogy igazából nem is feküdtél le vele, az elég durva.
– Szerintem pedig nem – mondta Calla mosolyogva. – Hidd el, vannak ennél sokkal durvábbak is. Nem azt
titkoltad előtte, hogy lefeküdtél valaki mással, amíg együtt jártatok, vagy ilyesmi. Meg fogja érteni. Igazam van,
Katie?
Katie azonban csak nézett, ajaklebiggyesztve.
Calla könyökkel megbökte, majd mérgesen nézett rá.
– Igaz, Katie?
 Ahogy Katie szemébe néztem, megfagyott bennem a vér.
– Nem is tudom, Roxy. Mondd el neki az igazat, még mielőtt tényleg komolyan bemászik a bugyidba. Mert ha
nem teszed meg, akkor szerintem tényleg túl messzire mész.
Egyetértően, lassan bólintottam. Megint rám tört ugyanaz a rettenetes érzés, ami akkor, amikor először
rádöbbentem, hogy mindenképpen el kell mondanom Reece-nek, ami történt.
Calla megköszörülte a torkát.
– Nem lesz semmi baj.
– Így van – mondta Katie is, majd az utolsó kolbászkát is a villájára szúrta. – Különben pedig annak ellenére is
eljuttatott a csúcsra, hogy beverted Henry Williams szélvédőjét. Még az is lehet, hogy ez után még nagyobbat
élvezel majd.
Tenyérrel a homlokomra csaptam, és felnyögtem.
– Ó, istenem, hát van még valaki, aki nem tudja, mi történt?
– Nincsen, szívem – mondta Katie, majd a kolbászka egyik fele egyetlen harapásra eltűnt a villáról. –
Az égvilágon senki.

Callával néztük, amint Katie Mini Cooperjét lepadlózva húz ki a parkolóból, és kis híján elviszi egy egyterű fenekét
– a hátsó ablakban „Gyermek a kocsiban” feliratú matrica volt, amikor azonban a kocsi leparkolt, egy idős házaspár
szállt ki belőle.
– De ugye nem gondolod komolyan, hogy spiritiszta szeánszot akarsz rendezni a lakásodban? – kérdezte Calla.
Hangosan felnevettem. Nem sokkal korábban elmeséltem nekik a lakásomban tapasztalt különös élményeket is.
Szerencsére egyikük sem gondolta, hogy bolond vagy furcsa lennék, mert azt mondom, talán kísértet jár nálam.
Katie-nek természetesen egy csomó ötlete volt arra, hogy mit lehetne kezdeni ebben a helyzetben. Ezek egyike
volt, hogy hívjunk valakit, aki kapcsolatba tud lépni a szellemekkel, és tarthatna nekünk egy szeánszot.
– Ó, tudod, szerintem ez nem lenne annyira nyerő ötlet – mondtam mosolyogva. – Ha tényleg lakik is nálam egy
szellem, akkor sem próbált soha megijeszteni. Inkább segítőkésznek mondanám.
Calla horkantott.
– Tuti, hogy rengetegen szeretnének egy ilyen szellemet maguknak.
– És ez az egész, hogy spiritiszta szeánszot tartsunk, és elhívjunk a házamba egy médiumot… Nem is tudom,
hogy tényleg erről van-e szó, vagy ha nem, akkor mi okozza. Ameddig nem az van, hogy az éjszaka közepén
felriadok, aztán ott látom ezt a szellemet, ahogy engem bámul, nekem semmi bajom vele.
– Te jó isten! – felelte Calla, és megremegett. – Ez annyira ijesztő! – Aztán egy pillanatra elhallgatott, és
hozzátette: – De mi van, ha nem szellem?
– Mi más lehetne? Most komolyan. Hacsak nem az van, hogy emberek élnek a lépcső alatt, mint abban a
nyolcvanas évekbeli horrorban, akkor vagy szellem, vagy kezdek totál becsavarodni.
– Te nem vagy őrült. Viszont talán jó ötlet volna megkérni Reece-t, hogy nézzen körül a lakásodban. Vagy Jaxet.
Aha, azonnal láttam, hogy életem végéig a véremet szívnák, ha azt mondanám nekik, hogy szerintem kísértet
van a lakásomban.
– Szóval most meddig maradsz? – kérdeztem, miközben a kocsinak dőltem, levettem, és a felsőm szélével
törölgetni kezdtem a szemüvegem.
– A holnap reggeli órám elmarad, úgyhogy csak akkor indulok vissza – felelte Calla, a felhős égre pillantva.
A levegőnek határozottan esőillata volt. – Ami már csak azért is szerencsés, mert mára elég nagy vihart mondanak.
Feltettem a szemüvegem, majd elmosolyodtam, mert kristálytiszta volt mind a két lencse.
– És terveztetek mára valamit Jaxszel?
– Szerintem csak annyi lesz, hogy nála lógunk majd egy kicsit. – Játszani kezdett egyik hosszú, szőke
hajtincsével, és megrántotta a vállát. – Na és Reece-szel meg veled mi a helyzet?
– Nem hiszem, hogy bármit is terveztünk volna egymással. Az egész nagyon különös. Még csak azt sem tudom,
hogy most járunk vagy csak… dugunk. Tegnap éjjel küldött egy üzenetet, hogy szóljak neki, amikor hazaértem, és
én meg is tettem. – Aztán karba fontam a két kezem, és csücsörítettem. – Szóval most nem annyira tudom, mi van.
– Akkor írj rá, és hívd át magadhoz, ha nincs más dolga. Ne feszülj rá nagyon – javasolta, aztán halkan nevetett.
– De komolyan mondom, hogy nálam mindenkinek több joga volna tanácsot adni neked ebben a kérdésben!
– Dehogy! – mondtam, és finoman megszorítottam a karját. – Nyilvánvaló, hogy te nagyon is tudod, mit csinálsz,
hiszen sikerült megfognod egy olyan pasit, mint Jax, szóval…
Hirtelen elpirult, majd halkan nevetett, ahogyan a csípőjét kinyomva az utasoldali ajtónak támaszkodott.
– Nagyon jól tudod, hogy fogalmam sem volt, mit csinálok vele kapcsolatban!
 Elmosolyodtam. Ami azt illeti, Calla tényleg elég fogalmatlannak tűnt.
– Igen.
– Szerintem egyébként ez természetes, ha az ember igazán szeret valakit. Mert ugyanez volt a helyzet Teresával
és Jase-szel. Mintha lenne valami, amitől ilyenkor meghülyülünk. Nekem legalábbis ez a véleményem.
– Ez azért hihetőnek tűnik.
– Ó! – kiáltott fel. – Teljesen el is felejtettelek megkérdezni arról, hogy mi volt a rózsával. Kitől kaptad? Nagyon
szép csokor volt.
Amióta megtudtam, hogy nem Reece küldte, úgy voltam vele, hogy csakis Dean lehetett az. És az igazat
megvallva ettől annyira megijedtem, hogy inkább nem is vittem haza. Emiatt most az egész iroda olyan volt, mintha
valami virágüzletet nyitottak volna benne. Ha-ha.
– Tudod, ha nem Deantől kaptam, akkor őszintén szólva fogalmam sincs, ki küldhette.
Felvonta a szemöldökét.
– Mert tényleg ő volt?
Megvontam a vállam.
– Szerintem igen.
– És mi volt a kártyán?
– Valami olyasmi, hogy a következő jobb lesz – feleltem, és összevontam a szemöldökömet. – Fura, mi?
Bólintott, majd ellökte magát a kocsitól.
– Még az is lehet, hogy nem Dean küldte a virágot, és eleve nem is neked szánták.
– Nem tudom. A nevem rajta volt. De lehet, hogy tényleg csak benézte valaki.
Calla elmosolyodott, majd megölelt.
– Most rohannom kell, de később még felhívlak, jó?
Integettem neki, majd beszálltam a kocsiba. Hazafelé úton nagyon meglepődtem, hogy Dennis hív. Vasárnap
lévén nem is számítottam volna arra, hogy hallani fogok felőle, de a zsaruk nyilván nem a megszokott hétfőtől
péntekig való beosztásban dolgoznak. Csak annyit akart mondani, hogy Henry kért egy árajánlatot a
szélvédőcserére, és azt mondta, pár száz dolcsiból meglesz.
Felnyögtem, amikor belegondoltam, hogy mennyi pénz árválkodik a megtakarítási számlámon, mert az igazat
megvallva nagyon kevés. Ugyanakkor csak magamnak köszönhettem az egészet, ezért nem maradt más
választásom, mint a fogamat összeszorítva megnyomni a munkát, és bevállalni még néhány weboldalt.
Hazaértem, kiszálltam a kocsiból, és éppen csak félúton jártam még a ház ajtajáig, amikor megnyíltak az ég
csatornái, és néhány másodperc alatt bőrig áztam. Sikoltva rohantam fel a verandára, de ahogy csuromvizes
szandálommal a deszkára léptem, megcsúsztam, és két karommal őrülten körözve próbáltam megőrizni az
egyensúlyomat. A táskám nagyot csattant a verandán.
Tudtam, hogy mindjárt elesek.
Mielőtt azonban ez megtörtént volna, hirtelen felpattant a verandáról bevezető ajtó, és egy elmosódott alakot
láttam felém rohanni. Erős karok ragadták meg a derekam, majd rántottak fel. Annyira váratlanul ütköztem neki
valami száraznak és keménynek, hogy a szemüvegem is leesett rólam, és a tüdőmből nyögve rohant ki minden
levegő. Tökéletesen mozdulatlanná dermedtem, csak a szívem zakatolt.
– Jól vagy? – kérdezte egy mély férfihang.
Felnéztem, és szemembe hulló sötét hajtincseimen keresztül csak annyit láttam, hogy egy szőke hajú pasi fog.
Tuti, hogy nem James, mert neki koromfekete, rövidre nyírt haja van.
– Igen, minden rendben van. Kösz szépen, hogy izé… elkaptál.
Teljesen hülyének éreztem magam, kifésültem az arcomba hulló tincseket, és alaposabban megnéztem
magamnak.
Valahogy ismerősnek tűnt. Az arca kerek, az orra egy kicsit ferde, vagyis nyilván eltörte valamikor. Sötétbarna
szeme intelligensen csillogott.
És még mindig a derekamat fogta.
Jézusom!
Hátraléptem, kínosan felnevettem, ő pedig elvette végre a kezét.
– Ne haragudj! Általában nem szoktam kis híján a nyakamat szegni minden alkalommal, amikor a verandára
lépek.
Kicsit erőltetett mosoly.
– Jó tudni. Várj csak! – Oldalra lépve már éppen el akartam menni mellette, amikor hirtelen lehajolt, majd
felvette a földről a szemüvegemet. – Majdnem ráléptél.
 Megint jézusom!
– Még egyszer kösz. – Átvettem tőle a szemüvegem, majd amikor a táskámat is felém nyújtotta, elmosolyodtam.
Csuromvizes hajamat a fülem mögé fésültem, és a szemébe néztem. – Szerintem még nem ismerjük egymást.
Félmosolya azonnal szélesebb lett, kivillantak a fehér fogai.
– Kip Corbin vagyok. Az emeleten lakom. Csak pár hónapja költöztem be.
– Aha! – döbbentem rá hirtelen. – Hát ezért voltál annyira ismerős!
– Az voltam? – kérdezett vissza, kicsit talán meglepetten.
Bólintottam.
– Igen, mert jöttömben vagy mentemben biztosan láttalak egy pillanatra. Mindenesetre örülök, hogy most már
hivatalosan is be vagyunk mutatkozva egymásnak.
– Én is – felelte, és az utcára pillantott. Olyan sűrű lett az eső, hogy a padka mellett hagyott kocsimat szinte nem
is lehetett látni. – Nos, most már mennem kell. – Zsebébe nyúlt, kivette a kulcsát, majd ellépett mellettem. –
Örülök, hogy megismerhettelek.
Az ajtóm felé fordultam, majd ujjaimmal integettem neki.
– Dettó.
A lépcső tetején megállt.
– Vigyázz magadra, Roxy!
Kinyitottam az ajtót, majd mielőtt beléptem volna, a vállam felett rámosolyogtam.
– Te is. És ne hagyd, hogy az eső teljesen elmosson!
Rohanva indult el a járdán, én pedig beléptem a lakásomba, és bezártam magam mögött az ajtót. A táskámat a
karosszékbe dobtam, megálltam a szoba közepén, és zavartan néztem körbe. Várjunk csak! A nevemen szólított,
pedig szerintem nem is mutatkoztam be neki.
Rossz érzés rántotta görcsbe a gyomromat. Vajon honnan…? Jó, simán lehet, hogy James vagy Miriam mondta el
neki. És még az is, hogy a Silver házaspár.
Okosabb lesz, ha próbálok nem úgy viselkedni, mint egy idióta.
Lenéztem a táskámra, és arra gondoltam, hogy ezenkívül ugyancsak okosabb lenne, ha nagylányként
viselkednék végre, és küldenék Reece-nek egy üzenetet. Előbb azonban egy nagy csupor édes tea.
Elkészítettem a frissítőmet, majd bekapcsoltam a tévét, és megkerestem a kedvenc csatornámat. Megint az
ingatlankereskedő testvérek mentek. Kivettem a zsebemből a mobilt, és a műteremnek kialakított szobába mentem
vele.
Éppen csak elindultam a folyosón, amikor megcsörrent a kezemben tartott mobil. Lenéztem, és halkan
szitkozódva láttam, hogy Dean az. Legszívesebben azonnal kinyomtam volna, de végül kényszerítettem magam,
hogy felvegyem.
– Halló? – A hangomat hihetetlenül laposnak hallottam.
Eltelt egy pillanat.
– Roxy?
Felsóhajtottam. Ki más lett volna? Felhívott, én pedig felvettem. De amint ezek a gondolatok végigfutottak
bennem, máris lelkiismeret-furdalás tört rám, hiszen ha jobban belegondolok, Dean nem tett semmi rosszat.
– Aha, én vagyok. Csak éppen készülök, hogy… – Vad tekintettel néztem körbe a szobában, és próbáltam előállni
valami hihető kifogással. – Izé… lezuhanyozzak.
Lehunytam a szemem. Istenem! Jézusom! Annyira szarul hazudok!
Dean halkan nevetett.
– Nos, akkor kösz szépen, hogy ezzel a képpel töltötted meg a fejem – mondta, mire megborzongtam. – Nem is
akarlak feltartani, csak azt szerettem volna kérdezni, hogy ma éjjel szabad vagy-e.
– Dean! – sóhajtottam fel, és legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Ehelyett inkább csak a szemüvegemet
toltam fel a homlokomra. – Az igazat megvallva, ma estére már vannak terveim…
– Holnap?
A falnak támaszkodtam, és lecsuktam a szemem.
– Dean, nagyon sajnálom, de én nem szeretnék veled második…
– Tudom én, hogy az első randi nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, de szerintem akkor is megvan az összhang
– mondta mély meggyőződéssel, és szinte magam előtt láttam, amint pislogva keresi a szavakat. – És biztos vagyok
benne, hogy ha második alkalommal…
– Már mással járok – vágtam a szavába. És még csak nem is hazudtam. Annyira.
Tisztán hallható volt, ahogyan levegő után kap.
 – Mi van? Mióta?
– Nagyon sajnálom. Te tényleg klassz pasi vagy, és ebben nincs semmi személyes…
– Mi a faszért csinálod ezt, Roxy?
A szemhéjam azonnal felpattant, ellöktem magam a faltól, és egész testemben megdermedtem. Még soha nem
hallottam káromkodni. Nem mintha én annyira úrilány lettem volna, mégis megdöbbentett, hogy így beszél velem.
– Valaki mással jársz? – folytatta. – Nem gondolod, hogy ezt azért közölhetted volna velem már a legelején? Mert
akkor nem basztam volna el rád az időmet, te ribanc!
– Mit mondtál? Hogy merészeled? Húzz a faszba! – mondtam neki, majd azonnal kinyomtam a telót.
Lúdbőröztem, mintha vagy ezernyi tűzhangya mászott volna fel rám. Annyira dühös voltam, hogy hirtelen a világ is
pörögni kezdett velem. Beletelt néhány percbe, míg sikerült annyira lenyugodnom, hogy be tudjak menni a
műterembe.
Amikor belöktem az ajtót, azonnal megcsapott az akvarellfesték műanyaghoz hasonló illata és a cédrusecsetek
aromája. Mély levegőt vettem, majd hagytam, hogy lenyugtassanak, és minden Deannel kapcsolatos gondolatot
messzire vigyenek a szagok, amik másokat talán zavartak volna. A falon a kedvenc képeim lógtak. Mindegyik alatt
újságkivágások szavakkal és mondatokkal, amikről úgy éreztem, kapcsolódnak az adott kép témájához.
A teát és a mobilt az ajtó melletti kisasztalra tettem, majd az állványhoz csoszogtam, és elővettem egy hajgumit.
Na várjunk csak egy pillanatot!
Lehajtottam a fejem, és miközben egy kicsit megráztam a kezem, az állványra meredtem. Mikor pénteken
levettem róla a Charlie-nak festett utolsó képet, már nem volt időm, hogy új vásznat tegyek fel. És szombaton
ugyancsak nem jutottam el idáig. Jobban meggondolva azóta be sem tettem a lábam a műterembe.
Ennek ellenére az állványra helyezett keretre friss vászon volt kifeszítve.
Oldalra billentettem a fejem, és végiggondoltam, mi minden történt az elmúlt negyvennyolc órában. Lehetséges
volna, hogy én tettem fel, amikor befejeztem a legutóbbi képet? Nagyon is. Nem ez lett volna az első eset, hogy
megszokásból, öntudatlanul teszek valamit, most mégis határozottan kételkedtem benne.
Aztán eszembe jutott a hűtőbe helyezett távirányító, a mosogatógép, a vécéülőke meg a többi…
Nekem tényleg a szellemirtók kellenek.
Közben persze az a helyzet, hogy ez a bizonyos kísértet nagyon is segítőkésznek bizonyult.
Elfordultam a vászontól, és kiráztam a tagjaimba költöző hidegséget. Remegés futott végig a gerincem mentén.
Tekintetem a mobilra vándorolt. Kényszeríteni kellett magam, hogy odamenjek hozzá, a kezembe vegyem, és
megnyomjam az üzenetek ikont. Már a puszta tény, hogy itt állok a telefonnal a kezemben Reece utolsó üzenetét
olvasva, elég volt ahhoz, hogy a szívem hevesebben verjen.
Üzit küldeni egy pasinak nem volt különösebben nagy dolog.
Üzit küldeni egy olyan pasinak, aki látta a cicimet, és akinek az ölében ülve elélveztem, ugyancsak nem kellene
nagy dolognak lennie.
Üzit küldeni egy olyan pasinak, akiért ennyire nagyon, de nagyon meg vagyok veszve, viszont pokolian fosatós
volt!
Begépeltem neki egypár szót, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan rányomtam a küldésre.
Aztán úgy dobtam az asztalra a telefont, mintha tűzforró lenne, és csak ez után éreztem magam rémesen hülyének,
amikor eszembe jutott, hogy mi van, ha még alszik.
Gyorsan távolabb léptem a mobiltól, és már éppen megragadtam volna a kis festőszékemet, amikor hallottam,
hogy csilingelni kezd a telefon. A gyomrom azonnal görcsbe rándult.
– Jaj, istenem! – suttogtam, majd lassan megfordultam. A telefon kijelzője még mindig világított a beérkező
üzenet miatt. – Hogy lehetek ennyire hülye?
Visszamentem a telóhoz. Ahogy gondoltam, Reece üzent. Öt szó – mindössze öt szó –, de éreztem, hogy az
arcomra ettől is széles, eszement mosoly telepszik.
Szia, kicsim, éppen rád gondoltam.
Felkaptam a telefont, aztán több nagy levegőt vettem.
Én is rád gondoltam.
Aztán azonnal el is pirultam, mert a válaszomat nagyon gagyinak éreztem az övéhez képest, amitől majdnem
elolvadtam.
Szinte azonnal reagált:
Ki másra?
Nevettem, amiért ennyire aranyosan magabiztos, amikor azonban eszembe jutott, hogy még mielőtt ez az egész
túl messzire menne, mindenképpen tisztáznom kell vele a történteket, megint gombóc költözött a torkomba.
 Viszont még alkalmam sem volt egyetlen szót is leírni, amikor már megint érkezett tőle a következő üzenet.
És én tényleg éppen rád gondoltam. Tudod, mit csináltam, miközben rád gondoltam?
A szemem elkerekedett, visszagépeltem:
Jézusom!
Kis szünet.
Túl korai még erről beszélni?
Nem. És miközben a fejemet ráztam, be is gépeltem neki:
Nem.
Helyes, válaszolta gyorsan. Azért kicsit örülök, hogy nem tartasz perverznek.
Az vagy.
De legalább szexis perverz?
Erre most már megint hangosan nevetnem kellett.
Egyértelműen szexi. Vártam egy teljes másodpercet, majd folytattam. És azt hiszem, hogy a házamban kísértetek
laknak.
Tessék?
A fülem lángolni kezdett szégyenemben, azt kívántam, bárcsak vissza lehetne szívni az üzenetet.
Ne is foglalkozz vele. Tiszta hülye vagyok. Ma éjjel ráérsz?
Volt egy kis szünet, mielőtt válaszolt volna, ami közben a gyomrom persze megint begörcsölt. Ma melóznom kell.
De ha akarod, holnap teljesen a tiéd vagyok.
Viccelsz? – gépeltem vissza. Megint kiült az arcomra az az idióta mosoly, és mielőtt folytattam volna, táncoltam
egy kicsit. A holnap tökéletes lenne.
Váltottunk még egypár üzenetet, és megegyeztünk benne, hogy hét körül nálam találkozunk. Ő hoz valami kaját,
én meg úgy voltam vele, hogy okosabb lesz vennem egy üveg bort, mert kelleni fog majd a folyékony kurázsi – vagy
ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene valami, amibe a könnyeimet fojthatom.


 12. FEJEZET

– Tudod, azon meg sem lepődtem volna, ha valamelyik fivéred csinálja ezt, mert őszintén szólva néha mind a kettő
átkozott nagy marha tud lenni!
Ott ültem a karosszékem karján, és fájdalmasan hunyorítva hallgattam apát. Nem éppen így terveztem a hétfő
reggelt, de annyira nem is lepett meg a dolog. A szüleim egészen mostanáig nem hallottak a végzet könyve és
Henry szélvédőjének találkozásáról, de tudtam, hogy okosabb lesz, ha én magam mondom el nekik a dolgot, ezért
felhívtam anyát, és mindent a nyakába zúdítottam.
Apa fél órával később már nálam volt.
Gavin Ark alacsony, ám tagbaszakadt férfi volt, és simán beillett volna védőnek egy amerikaifoci-csapatba.
A halántéka fölött még éppen csak pár őszes hajszál látszott, ezért nemegyszer eszembe jutott, hogy talán festi.
– Különösen az öcséd! – folytatta, mind jobban belelovalva magát. – Néha komolyan azt hiszem, hogy Thomasnak
nincsen két működő agysejtje sem! Tudod, tegnap is mit csinált? – Eddig a kanapé előtt járkált, most azonban
megállt, és két kezét a csípőjére tette. – Lement a pincébe, hogy kivegyen valamit a fagyóból, aztán nyitva hagyta a
frigóajtót, mintha az egész házat le akarná hűteni.
Felvontam a szemöldököm.
– Erre azt hallom, hogy valami könyvvel bevertél egy szélvédőt! – Felemelte a kezét, és ujjaival sötétbarna
hajába túrt. – Nem is gondoltam, hogy egy szélvédőt könyvvel is be lehet verni.
– Ezek szerint nem mindegy, hol találja el az ember – motyogtam.
Szeme dühösen szűkült össze, mire azonnal befogtam a szám.
– Nem hiszem, hogy ennyire felelőtlennek neveltünk volna. És anyád azt mondta, hogy Henry nem is igazán
provokált.
– Mind a kettő igaz – ismertem be halkan.
Felsóhajtott, majd lassan odajött, ahol ültem.
– Szívem, én tudom, hogy nem különösebben kedveled Henryt, és ezzel nagyon sokan vannak így a városban is.
De akkor sem teheted meg, hogy megrongálod a tulajdonát! Te is tudod, hogy igazam van!
Bólintottam.
A vállamra tette a kezét, majd ujjaival finoman megszorított.
– Van pénzed rendbe hozatni?
Szóra nyitottam a szám, feltörő érzelmeim miatt azonban meg sem bírtam szólalni. A könnyek a torkomat
perzselték. A szüleim nagyon bepöccentek, amikor megtudták, mit csináltam, ennél azonban sokkal rosszabb, hogy
úgy éreztem, csalódtak bennem. Apának igaza volt. Tényleg nem úgy neveltek, hogy kedvemre törjek-zúzzak, ha
akarok, de ő még ennek ellenére is készen állt, hogy kisegítsen a bajban.
Mint amikor vagy egy hónappal azután, hogy elköltöztem tőlük, lerobbant a kocsim. Vagy amikor másodévesen
lekéstem a támogatási kérelem beadásának időpontját, és kénytelen voltam az első félévben távoktatással tanulni,
amíg végre meg tudtam igényelni azt a támogatást. Vagy éppen úgy, ahogyan életemben gyakorlatilag mindig.
Istenem, annyira imádom a szüleimet! És pontosan tudom, mennyire szerencsés vagyok, amiért mellettem
állnak. Nem mindenkinek jutottak ennyire fantasztikus szülők. Kimondhatatlanul csodálatosak mind a ketten.
Lenyeltem a torkomba költöző gombócot, aztán felnéztem rá, és elmosolyodtam.
– Kösz. De van pénzem.
Sokatmondóan figyelt.
– És mennyire fogja ez a kiadás kimeríteni a megtakarításaidat?
– Nem nagyon – hazudtam.
Az igazat megvallva valószínűleg meg fogom szenvedni a dolgot, de… már nem voltam kislány, és nem volt
szükségem arra, hogy minden alkalommal kirántsanak a lekvárból. Különben pedig mind a ketten nagyon
keményen megdolgoztak a pénzükért, és az igazat megvallva azt szeretném, ha apa még ebben az évszázadban
nyugdíjba mehetne. Megigazítottam a szemüvegem, mert megint elkezdett lecsúszni.
– Nem lesz baj – tettem hozzá.
Apa még egy pillanatig kutatóan nézett, majd hátrébb lépett, és két karját a mellkasa előtt összefonta. Volt
valami ebben a hirtelen sokkal keményebben csillanó pillantásban, amitől aggódni kezdtem.
– És mi ez, amit rólad és Reece-ről hallok?
– Micsoda? – kérdeztem magas hangon, majd felpattantam a karosszékből.
 Gyanakvóan szűkült össze a tekintete.
– Valami olyasmit hallottam, hogy mostanában kicsit több időt szoktatok együtt tölteni.
Tátott szájjal meredtem rá. Csak egyetlen közös éjszakánk volt, és nincs az az isten, hogy az akkor történtekre
apa jelenlétében emlékezzek vissza! Fúj!
– Ki mondta neked, hogy együtt szoktuk tölteni az időt?
– Tegnap reggel összefutottam Melvinnel a szerszámbolt előtt. Ő mondta, hogy pár nappal ezelőtt Reece
megvárt munka után.
Karba fontam a kezem, és a szemem forgattam.
– Melvin képzelődik!
– Szóval nem igaz?
Tényleg csalódottságot hallottam kicsendülni apa hangjából? Hát persze hogy azt. Apa legszívesebben örökbe
fogadta volna Reece-t és Coltont is.
– Figyelj, én nem vagyok kíváncsi semmilyen kis részletre, és simán elképzelhetőnek tartom, hogy csak jó fej
akart lenni, és meggyőződni arról, hogy biztonságban hazaérsz, miután a szomszéd városban azokat a lányokat… –
Elhallgatott, és várakozóan nézett.
– Vagy Melvinnek nem kéne ekkora pletykafészeknek lennie! – És miközben kipillantottam az utcára néző
ablakon, a fülem mögé fésültem egy kósza tincset. Ma reggel végre elállt az eső, ennek ellenére nagyon szomorú
volt az egész nap. – Reece és én…
Mégis hogy tudnám elmagyarázni neki, ami Reece-szel van közöttünk, ha még én sem tudom megfogalmazni, mi
is az?
– Csak együtt szoktunk lógni – fejeztem be, de éreztem, hogy ez elég bénán hangzik.
Apa összevonta a szemöldökét.
– Barátok vagyunk – tettem hozzá gyorsan, mert éreztem, hogy az arcomat melegség árasztja el. – Ma is úgy
terveztük, hogy együtt vacsorázunk.
Apa lassan elmosolyodott.
– Tényleg?
– Aha – feleltem, és zavartan álltam egyik lábamról a másikra.
Töprengve bólintott.
– Te is tudod, hogy Reece rendes srác. És mindig úgy gondoltam, hogy ti ketten nagyon jók lennétek együtt.
– Anyának el ne mondd!
Fekete szeme csillogott, és most még szélesebben mosolygott.
– Apa! Nehogy egy szót is merészelj szólni neki! Azonnal túlgondolná a dolgot, elkezdené az esküvőt tervezgetni,
és felhívná Reece anyukáját!
– Mire pedig észbe kapnánk, már mind a ketten rugdalózót kötögetnének a nem létező unokájuknak – mondta
nevetve.
– Jaj, istenem! – nyögtem fel fintorogva. – Ez nem vicces.
– Hallgatok, mint a sír – mondta erre, de láttam rajta, hogy tutira nem mond igazat, és abban a pillanatban, hogy
kitette a lábát, máris telefonálni fog anyának. – Most vissza kell mennem az irodába. Kérek egy ölelést!
Miután a szuszt is kiszorította belőlem, kiment, és a verandán megállva visszafordult.
– Zárd kulcsra az ajtót, Roxy!
Bólintottam, majd amikor bezártam utána az ajtót, ráfordítottam a reteszt is.
Annak ellenére, hogy a két megölt és az egy eltűnt lány, Shelley Winters nem az én városomban lakott, azért
nem vagyok teljesen hülye. És miközben visszamentem, majd megálltam a nappali közepén, azon kezdtem
töprengeni, hogy Reece azt tanácsolta, vegyek fegyvert.
– Na nem! – mondtam hangosan, és felnevettem. – Annak csak az lenne a vége, hogy valakit véletlenül meglövök.
Különben pedig, ahogy a könyves eset is mutatja, ha elszabadulnak az érzelmeim, nem vagyok különösebben ura
a döntéseimnek. Igaz, nem teljesen ugyanaz eldobni egy könyvet és meghúzni a ravaszt, de akkor is berezeltem
egy kicsit, amikor arra gondoltam, hogy akár egy emberi élet kioltására is alkalmas hatalom lenne a kezemben.
Az ecsetjeimet piszkálva az estén gondolkoztam. Szinte az egész testem bizsergett a jóleső izgalomtól, amibe
ugyanakkor egy jó adag kényelmetlen érzés is vegyült. Mindenképpen be kell vallanom neki, hogy valójában mi
történt kettőnk között, azonban tudva, Reece mennyire gyűlöl minden hazugságot, nagyon kockázatosnak tűnt.
Fennállt a veszély, hogy emiatt el is veszíthettem… még mielőtt valójában megkaphattam volna.
Volt a lényemnek egy olyan része is, ami simán elfogadta volna, hogy továbbra is ebben a hazugságban éljek –
ami, ha jobban meggondoljuk, Reece szempontjából semmi vizet nem zavart volna –, ennek ellenére tudtam, hogy
ez helytelen és gyáva dolog lenne. Ahogyan azt is, hogy hatalmas bátorságra lesz szükségem, ha mindent be
akarok vallani.
Csak azt nem tudtam, hogy van-e bennem ennyi egyáltalán.
A délután fennmaradó részében egy festményen dolgoztam, ami New Orleansben a Jackson Square-t ábrázolta.
Még soha nem jártam erre, de amióta valamikor régebben elolvastam egy itt játszódó, csodálatos, romantikus
kísértetregény-sorozatot, gyakorlatilag megszállottja lettem a helynek.
Annak idején Charlie-t is rábeszéltem, hogy olvassa el minden részét, és fiatalabb korunkban elhatároztuk, hogy
New Orleans rajta lesz a bakancslistánkon. Meg is fogadtam, hogy ha nem is a saját magam, Charlie kedvéért egy
napon biztosan elmegyek majd.
Akkor majd pontosan elmesélhetem neki, milyen volt.
Egy csomó fényképet kinyomtattam, és ezek mind más nézőpontból mutatták a teret. Végül egy olyat
választottam, amin a gyönyörű templom hármas tornya éppen Andrew Jackson lovas szobra mögött magasodik.
Tekintve, milyen apró részleteket kell megjelenítenem, és hány réteget felvinnem, gyanítottam, hogy ez lesz életem
legbonyolultabb munkája.
Már azzal is órákat töltöttem, hogy megfessem a bronzszobor előtt körben ültetett fehér virágokat.
A többezernyi apró ecsetvonás miatt, amivel elértem, hogy a szirmok élethűen mutassanak, a végén a csuklóm is
megfájdult. A tompa fájdalom nagyon is megérte az árát, de még ezen a ponton sem lehettem teljesen biztos
benne, hogy vízfestékkel megfesthető-e egyáltalán ez a kép.
Már majdnem öt óra volt, amikor megszólalt a telefonom. Nagyon megijedtem. Egyszerre kizökkentem a
transzból, amibe festés közben mindig kerültem, felugrottam a kisszékemről, és beletöröltem a kezem elnyűtt
farmer rövidnadrágomba.
Boldogan mosolyogva láttam, hogy Reece hív.
– Halló? – mondtam, miközben felkaptam az egyik ecsetemet.
– Elég rossz hírem van, kicsim – mondta. Ruha susogása hallatszott, mintha éppen akkor vette volna fel a
pólóját, vagy ilyesmi. – Késni fogok. Éppen most riasztottak egy túszejtéshez.
Megdermedtem, a gyomrom görcsbe rándult.
– Túszejtéshez?
– Igen, valószínűleg csak annyi, hogy valami részeg bunkónak a lelkére kell majd beszélni egy kicsit, de a
biztonság kedvéért riasztották a taktikai egységet is.
Gyorsan pislogtam, majd visszatettem a helyére az ecsetet.
– Te rendőrségi kommandós vagy?
– Már három hónapja – válaszolta. Lehunytam a szemem. Ha képes lettem volna egyszer is szóba állni vele,
akkor tudtam volna. – Kicsim, nagyon sajnálom, hogy mindenképpen el kell…
– Ne. Nem kell bocsánatot kérned. – És ezt komolyan is gondoltam. – Csak remélem, hogy minden rendben lesz,
és… vigyázol magadra.
– Kicsim – mondta megint, de olyan hangon, hogy a szívem majd kiugrott a mellkasomból. – Én mindig vigyázok
magamra. Nem kell aggódnod miattam.
– Tudom… – suttogtam, és nagyot nyeltem.
– Most rohannom kell, de ha neked is jó úgy, akkor ha végeztünk, utána arrafelé fordulok. Mindenképpen
szeretnélek látni, ha eszünk kínai vacsorát, ha nem.
Mosolyogva átvágtam a nappalin, és elhúztam a függönyt. Csak a hatalmas tölgyfát láttam az ablak előtt. Illetve
azt hiszem, hogy tölgyfa volt.
– Én is akarlak látni. Gyere, amikor csak tudsz.
– Lehet, hogy nagyon későn lesz – figyelmeztetett. – És még az is, hogy csak hajnalra érek oda.
– Nem számít. Csak előtte küldj egy üzit, mert lehet, hogy már aludni fogok – válaszoltam. – Viszont akkor jössz,
amikor csak akarsz.
– Rendben. Akkor később találkozunk.
Torkomban akadt a lélegzetem, szorosabban fogtam a telefont.
– Vigyázz magadra, Reece!
Kis szünet.
– Vigyázok. Hamarosan találkozunk.
– Szia!
Elfordultam az ablaktól, és a telefont az asztalra tettem, majd a festményre meredtem. Persze, nagyon csalódott
voltam, amiért aznap nem tudunk találkozni, azonban nem ez volt a legerősebb az abban a pillanatban a
bensőmben dúló érzelmek közül. Amit igazán éreztem, amellett a csalódottság teljesen eltörpült.
Reece azt mondta ugyan, hogy ne aggódjak miatta, és tényleg úgy hallatszott, mintha nem lenne olyan nagyon
nagy a dolog, de akkor is túszejtéshez kell kivonulnia. Hogy lehetne már ezt semmiségnek tekinteni? Még csak azt
sem tudtam, hogy a taktikai egységhez került! Az is éppen elég kockázatos, ha az ember sima rendőrnek megy,
erre most még rátesz egy lapáttal? Istenem, hiszen eddig bele sem gondoltam, hogy milyen veszélyes lehet ez rá
nézve!
A gyomrom görcsben maradt, két kézzel átfogtam a derekam. Megint olyan volt, mint amikor Reece még aktív
szolgálatot teljesített a tengerentúlon, és folyamatosan attól rettegtem, hogy történik vele valami.
Ez az, ami miatt igazán soha nem engedtem, hogy szerelmes legyek belé. A szex rendben lett volna. Talán még
néhány randevú is belefér. De az, hogy együtt járjak vele, és komolyan beleszeressek? Azt már nem! Nem bírtam
volna el, hogy esetleg elveszítsem őt is… mint Charlie-t.
Most ez olyan volt, mintha Charlie máris halott lenne.
Őt teljesen másképpen szerettem, mint Reece-t, és mégis rémesen megviselt, ami vele történt.
Folytattam a festést, és minden alkalommal, amikor a gondolataim elkóborolni kezdtek volna, kényszerítettem
magam, hogy a munkámra koncentráljak. Majdnem hét óra volt, amikor lezuhanyoztam arra az esetre, ha Reece
annyira mégsem jönne későn. Nagyjából kilenckor készítettem magamnak egy tonhalas szendvicset, amit
megszállottan, a telefont bámulva tömtem be.
Tudtam, hogy talán okosabb volna nem tennem, de tizenegy óra magasságában rákerestem a neten a helyi
hírekre. A legelső videón keresztben a friss hírek felirat futott, a háttérben pedig villogó vörös és kék fények
árasztottak el egy fákkal sűrűn benőtt területet.
A gyomrom összerándult, ahogy lejjebb görgettem, és gyorsan végigolvastam a rövid híradást. Nem sokat
tudtam meg arról az esetről, amihez, ha jól sejtettem, Reece-t is riasztották, csak annyit, hogy egy férfi erőszakkal
fogva tartja a házukban a feleségét és – a feltételezések szerint – két kisgyermeküket.
– Ó, istenem! – suttogtam, miközben arra gondoltam, miken mehet most keresztül az a nő és a két kisgyermek,
és vajon mi vihet rá egy embert arra, hogy ezt tegye a szeretteivel.
Nem találtam a helyem, és a tévé sem tudta lekötni a figyelmem, ezért inkább felvettem az egyik hatalmas pólót,
amit még a bátyámtól vettem kölcsön. Majdnem a térdemig ért, így akár ruhának is beillett volna. Száraz
festékfoltok borították, annak jeleként, hogy nagyon kényelmes ebben festeni. A hajamat magas lófarokban
hátrafogtam, majd folytattam a munkát.
Az órák egybefolytak, miközben egyik színt a másikkal keverve próbáltam eltalálni a bronzszobor pontos
árnyalatát. Hozzá is kezdtem volna a ló és Andrew Jackson alakjának felvázolásához, de kénytelen voltam
halványan ceruzával rajzolni a vászonra. Nem bántam, mert úgy voltam vele, hogy ha a festék is rajta lesz, akkor
már senkinek nem fog feltűnni a dolog. Néha csalásnak éreztem ezt csinálni, mert tudtam, hogy vannak művészek,
akik szabad kézzel festve is meg tudnák tenni ugyanezt, én azonban nem tartoztam közéjük.
Talán okosabb lett volna inkább, ha az egyik weboldalon dolgozom, azonban megígértem magamnak, hogy azt
majd kedd este megcsinálom. Még napok múlva kellett csak leadnom, ami pedig a festést illeti… nos, úgy éreztem,
most ez az egyetlen, amire szükségem van.
Ujjaim fájtak és festékesek voltak, amikor megszólalt a telefonom. Üzenetet kaptam. Úgy ugrottam fel, mintha
valami a fenekembe harapott volna, és felkaptam a telót. Reece volt az. Csak két szó.
Ébren vagy?
Olyan gyorsan válaszoltam, hogy az a vadnyugat bármelyik párbajhősének becsületére vált volna:
Igen.
Néhány pillanat múlva érkezett az ő válasza is:
Pár perc és jövök.
Szívem vadul vert a mellkasomban, ahogyan a kijelző felső részére, az órára pillantottam. Te szent isten, hiszen
mindjárt hajnali három! Kisiettem a nappaliba, és a telefont a dohányzóasztalra helyeztem, majd már éppen
indultam volna a hálóba átöltözni, amikor észrevettem, hogy az utcai ablakon keresztül fényszóró csap végig a
nappalin.
Odaugrottam, és egy mozdulattal behúztam a függönyt. A fényszóró közvetlenül az én kocsim előtt állt meg. Egy
másodperccel később pedig el is aludt. Mélyen legbelül teljesen biztos voltam benne, hogy csakis Reece lehet, aki
vezetés közben küldött nekem üzenetet.
Úgy éreztem magam, mint a közeledő kocsi fényszórójának csóvájában álló megdermedt vadállat, hiszen csak
annyira voltam képes, hogy tehetetlenül nézzem, ahogyan az éles fényben egy magas árnyék formálódik, majd
elindul a ház felé. Amikor pedig a halk kopogást is meghallottam a bejárati ajtó felől, kicsit fel is sikkantottam.
Nagyon kicsit.
Sarkon fordultam, a szemüvegemet ugyancsak a dohányzóasztalra tettem, majd az ajtóhoz futottam, és
lábujjhegyre emelkedve próbáltam kikukucskálni. A kinti sötétben persze szart sem láttam, de mivel pontosan
tudtam, hogy csakis Reece lehet az, egyszerűen kinyitottam az ajtót.
Te szent isten, milyen szexi!
Ő persze alapból is az, most viszont úgy nézett ki, ahogyan néha különösen forró vágyálmaimban képzeltem el.
Széles vállát, kidolgozott bicepszét és domborodó mellkasát még jobban kihangsúlyozta a fekete póló. Az anyag
annyira testhezálló volt, hogy lehetetlen lett volna nem észrevenni, milyen keskeny a dereka. A fekete póló
ugyancsak fekete taktikai nadrágba volt tűrve, és az összképet fekete bakancs tette teljessé. Rohadt jól nézett ki!
Na jó. Kijelenthetjük, hogy teljesen el voltam olvadva a taktikai egység egyenruhájától.
Lentről felfelé, lassan siklott végig rajta a tekintetem, aztán hátraléptem, és beengedtem. Halk léptekkel jött be,
kezében jókora sporttáskát tartva, elfehéredő ujjakkal. Totál belefeledkeztem abba, hogy szemmel kúrjam, és nem
is vettem észre, mennyire egyforma tekintettel nézünk egymásra – éhesen, szenvedélyesen. És ebben a pillanatban
döbbentem rá arra is, hogy rajtam közben csak a póló van.
És nem is kellett végigpillantanom magamon, hogy tudjam, mennyire gáz, ahogy kinézek.
Becsukta és bereteszelte maga mögött az ajtót, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, ami
szerény véleményem szerint egészen különleges tehetséget igényelt. Mélyen felsóhajtottam.
– Minden… minden rendben van?
Volt valami abban, ahogy engem nézett, miközben a sporttáskát letette a karosszék mögé. Nyers volt, teljesen
kendőzetlen és egy kicsit… megszállott. Mint akiben akkora feszültség munkál, hogy bármelyik pillanatban
elszakadhat a húr.
Megrázta a fejét.
– Nem.
Nem tudtam, mit mondhatnék erre, ezért csak felemeltem a fejem, és őt néztem. Hideg remegés futott végig
rajtam.
Mellkasa felemelkedett, miközben mély levegőt vett.
– A pasi… a túszejtő. Nem lehetett a lelkére beszélni.
Visszatartottam a lélegzetemet.
– Amikor az ablakon keresztül tüzet nyitott ránk, parancsot kaptunk a behatolásra. – Beszéd közben kék szeme
olyan sötétre vált, akár a viharos égbolt. – De már túl késő volt. Előbb a feleségét lőtte agyon, majd önmagával is
végzett. És nem kis kaliberű fegyvert használt. A gyerekek az egészet végignézték. Az egyik még túl kicsi volt
ahhoz, hogy megértse, mi folyik, de a nagyobbik… ő azért pontosan tudta. Ezt soha nem fogja elfelejteni.
Szemem egy pillanat alatt könnyekkel telt meg, és döbbent bénultsággal néztem.
– Istenem, Reece, annyira sajnálom! Nem is tudom, mit mondhatnék!
Soha, egy pillanatig nem gondoltam volna, hogy ez az éjszaka majd így ér véget számára. Azt tudtam, hogy
nagyon komoly volt a helyzet. Természetesen azt is tudtam, hogy rosszul alakulhat majd, azonban nem is tudtam
belegondolni, milyen lehetett Reece-nek, amikor az előző reggel felébredt, megtervezte a napját, aztán hirtelen
riasztották, és látnia kellett, hogy valaki elveszi előbb egy másik ember, majd a saját maga életét is. És milyen
lehetett ugyanez annak a szegény nőnek és a gyerekeknek.
Bizonyos szempontból persze nagyon is át tudtam érezni.
Mert akkor régen, amikor tizenhat éves koromban azon a bizonyos reggelen felébredtem, még én sem tudtam,
hogy aznap éjjel örökre elveszítem a legjobb barátomat. Soha senki nem tudja előre, mikor fog az élete
visszafordíthatatlanul megváltozni. Mert erre soha senki nem figyelmeztet. Csak azt lehet tudni, hogy a világ
általában akkor szokott kifordulni a négy sarkából, amikor minden nyugodt és jó.
– Hogyan segíthetnék? – kérdeztem, és nagyokat pislogva próbáltam visszafojtani feltörő könnyeimet; a
könnyeket, melyeket azért a nőért és gyerekekért sírtam, akikkel soha nem találkoztam, és Reece miatt, akinek egy
ilyen rettenetes eset tíz kilométeres körzetében kellett lennie, különösen annak tudatában, amin
tengerészgyalogosként átment.
Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy minden rendben van-e, és segíteni neki, ha nem, de még mielőtt bármit
mondhattam volna, ő már mozdult is.
Szó nélkül tette meg a kettőnk között lévő néhány lépés távolságot. A levegő egyszerre feszültséggel telt meg, és
szinte tapinthatóan megsűrűsödött. Mindkét kezével megfogta az arcom, de ez az érintés hihetetlenül gyöngéd
volt. Aztán lehajolt, és amikor megcsókolt, abban már nem volt semmi lágyság. Nyoma sem volt, hogy lassan
akarná felizzítani az érzékeimet. Egyetlen pillanat alatt lobbantott lángra, és úgy éreztem, mintha órák óta a
perzselően forró nap fényében álltam volna.
– Akarlak! – mondta, és a szemembe nézett. – Egyedül téged. Elviselhetetlenül. És most… most azonnal akarlak.
– Ujjai az arcomat simogatták. – De ha te lassítani szeretnél, csak mondd! Azt is megteszem. Csak akkor még most
szólj, Roxy, mert úgy érzem magam, mint aki bármelyik pillanatban felrobbanhat, és ha egyszer meztelenül látlak,
már nem lesz többé visszaút! Benned leszek!
Szavai azonnal a szívemig, majd onnan lejjebb, a puncimig hatoltak. Megremegtem, ahogyan a szemébe néztem.
– Ne… nehogy lelassíts.



 13. FEJEZET

Tudom, hogy őrület ezt mondani, de mintha pontosan tudtam volna, mire van szüksége. Amikor Charlie-val az a
szörnyűség történt, annyi visszafojtott harag volt bennem, hogy a festés tűnt az egyetlen járható útnak levezetni.
Néha pedig, amikor ez sem volt elég, teletöltöttem a kádat, beleültem, lemerültem és sikoltottam. És miközben
Charlie állapota a szemem láttára romlott, hogy végül azzá az élettelen porhüvellyé váljon, aki azóta is, a harag és
a feszültség elviselhetetlen lett.
Reece ma éjjel éppen így érzett.
Az egyik pillanatban még ott van az élet szikrája, a következőben pedig már ki is hunyt. Mint egy sínjéről leugró
mozdony. Reece nem akadályozhatta meg, ami történt, és ezért benne is éppen az a haraggal vegyes tehetetlenség
feszült, ami annak idején, Charlie miatt bennem is. Megértettem, mire van szüksége… ösztönösen vágyott arra,
hogy bebizonyítsa magának, él még.
Reece megint megcsókolt, és ha korábban azt hittem, fehér izzásig hevítette minden érzékemet, most be kellett
ismernem, hogy volt még tovább is. Mert ettől a csóktól kiment az erő a lábamból, és olyan hatalmas vágy költözött
belém, ami kis híján elemésztett.
Ujjai a hajamba túrtak, és gyakorlott mozdulattal oldotta ki a kontyot. Tincseim aláhulltak, ő pedig körmeivel
szántotta végig a fejbőrömet. Oldalra billentette a fejét, és még mélyebben csókolt. Levegő után kaptam, amikor
simogató keze lefelé végighaladt a karomon és a derekamon.
Felemelt, közben mellkasának mélyéről morgó hang hallatszott. Két lábam úgy ölelte át a derekát, mintha
mindig is erre vágyott volna. A nevét suttogtam, és szorosan magamhoz húztam.
– Mindenképpen ágyba kell vinnem téged! – mondta, és azonnal meg is indult. – Különben itt, a földön teszlek a
magamévá.
Megremegtem, és egy kicsit talán izgatóbbnak találtam ezt a lehetőséget, mint kellett volna. Belecsókoltam a
szája egyik sarkába, aztán az arcát csókoltam, miközben a hálószoba felé vitt. Ujjaim előbb selymes haját
simították végig, majd lejjebb haladva megtalálták hátának kidolgozott izmait is. Nagyon sok erő volt benne.
Éppen csak annyi időre állt meg, hogy felkapcsolja a villanyt, aztán az ágyra tett. Minden sejtem egyszerre
kezdett izzani, ahogyan tett egy lépést hátrébb, majd kihúzta a pólót a taktikai nadrágból, a feje fölött áthúzva
levette, aztán a földre dobta.
Istenem, ennek a pasinak minden millimétere csodálatosan szép, kezdve a hasában megfeszülő izomcsomóktól a
bicepszéig, melynek izmai igéző táncot jártak, miközben az övét kapcsolta ki.
Felegyenesedve a sarkamra ültem, és ezt meg is mondtam neki.
– Szép vagy.
Ajka félmosolyra húzódott.
– Szép?
– Igen. Szép.
Azonnal elvette a kezét az övéről, majd két tenyerével megfogta és felfelé fordította az arcomat. Ezúttal lassan
és gyöngéden csókolt. Szinte tiszteletteljesen. És ez éppen olyan gyorsan hozott izgalomba, mint az, amikor az
előbb mélyen és éhesen falt fel.
Megint felegyenesedett, és folytatta a korábban megkezdett sztriptízt. Bárcsak lett volna egy csomó
százdollárosom, mert akkor úgy lobogtattam volna azokat a szaros kis papírfecniket, mint akinek elmentek
otthonról.
Vigyorogva gombolta ki a nadrágját, majd húzta le a cipzárt. Éppen csak annyi ideig hagyta abba, amíg levette a
bakancsát és a zokniját is, majd tovább folytatta a nadrággal és a bokszeralsóval.
És olyan volt… hogy arra nem is találtam szavakat. Csak néztem, és ittam be a látványt.
– Feljebb! – mondta, és az ujjával mutatta.
Feltérdeltem, majd feljebb emelkedtem, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Kinyúlt, és levette rólam a
pólót. Nem maradt rajtam más, csak egy kicsit fiúsan sportos bugyi. Ha lett volna egy kis eszem, biztosan valami
ennél sokkal szexibbet veszek fel. Mondjuk azt a fekete, csipkés kis semmiséget, ami a fiókomban lapult. De nem,
nekem mindenképpen hajszálcsíkos fiús bugyit kellett választanom! Mondjuk aztán gyorsan kiderült, hogy nem sok
értelme van emiatt aggódnom, mert izzóan szenvedélyes tekintete végigperzselte a bőrömet.
– Te… fantasztikusan gyönyörű vagy, Roxy! – Kinyúlt, majd hüvelykjével megsimította keményen meredő
mellbimbómat. – Nem én vagyok szép! Te vagy gyönyörű! Tetőtől talpig!
 Előrehajoltam, és odanyúltam, ahol Reece teste keményen meredt, ő azonban elkapta a csuklómat, és a fejét
rázta.
– Előbb én akarom végigsimítani a tested minden részét az ujjaimmal és az ajkaimmal. – Elengedte a csuklómat,
aztán végigsimított a mellemen, és egy pillanatra megállt a fájdalmasan megkeményedett bimbókon. – Különösen
őket. Érezni akarom az ízed!
Szívverésem a fülemben lüktetett. Megnyaltam az ajkamat, ő pedig gyöngéden hátranyomott, és az ágyra
fektetett.
– Különösen itt akarom érezni az ízed – mondta, majd lassan lejjebb mozdult, és a hasamat csókolta. Amikor
pedig egyik tenyere a lábam közé simult, gerincem azonnal ívben hátrahajlott, és elemelkedtem az ágyról. – Igen!
Itt. Itt akarlak ízlelni! – Pontosan tudta, mit csinál, ahogyan a vékony pamuton keresztül dörzsölni kezdett. – De
nem tudok tovább várni!
– Akkor ne tedd! – feleltem, és feljebb emeltem a csípőm.
Tekintetében szenvedély lobbant. Azonnal lehúzta a bugyimat. Most már mind a ketten anyaszült meztelenek
voltunk. Eddig korábban is eljutottunk már, de aztán nem mentünk sokkal tovább. A gyomromba feszültség
költözött. Mindenképpen el kell mondanom neki, mi történt azon az éjszakán, de mégis hogyan zúdíthatnám a
nyakába ezt is azok után, amiken pár órája keresztülment? Miután azt mondta, hogy mindenképpen akar engem?
Most azonnal.
Azt nem tudtam, helyesen vagy helytelenül cselekszem-e, de azt igen, hogy aznap mindenképp ott leszek
mellette.
Reece egyik térdét az ágyra tette, majd úgy jött közelebb, mint a prédájára vadászó párduc. Karjában megfeszült
az izom, ahogyan lejjebb engedte magát, és megcsókolt. Felnyúltam, szerettem volna megérinteni az arcát, de
aztán megálltam.
– Érints meg! – parancsolta halkan. – Szeretem, amikor megérintesz.
– Csupa festék az ujjam – feleltem két csók között. – Bocs.
Erre elkapta a kezem, majd összefonta az ujjainkat, és újabb perzselően szenvedélyes csókban tette magáévá a
számat.
– Nem kell bocsánatot kérned! Te ez vagy. És ez istentelenül szexis!
Nem is értem, miért nem állt meg a szívem, amikor kezemet az ajkához emelte, és gyöngéden belecsókolt a
tenyerembe. Istenem, abban a pillanatban tudtam, hogy teljesen az övé vagyok. Véglegesen.
Azán megint felnézett, ajkát az ajkamra forrasztotta, és a nyelve megtalálta az enyémet. Ahogy két karjával alám
nyúlt, majd felemelt, és az ágy közepére tett, izzóan forró vágy árasztotta el a testem. És eközben egyetlen
másodpercre sem vált el az ajkunk. Hihetetlenül erős volt, ami még feljebb korbácsolta a vágyamat.
Elhelyezkedett fölöttem, és éreztem, ahogyan hosszú, merev férfiassága a csípőmnek nyomódik. Csókjai
mélyebbek, éhesebbek lettek, és ahogyan felemelte a fejét, finoman megharapta az ajkam. Hangja a szenvedélytől
mélyebb, reszelősebb lett, ahogy megkérdezte:
– Gumi van nálad?
– Igen – válaszoltam, miközben ujjaim végigsimítottak a vállán és a felkarján. A bőrét kimondhatatlanul
kellemesnek éreztem. Mintha selyem lenne acélra feszítve. Úgy képzeltem, hogy ilyen lenne megsimogatni Andrew
Jackson bronzszobrát is. Tökéletes.
– Az éjjeliszekrényen a felső fiókban elvileg találsz. – Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, máris
aggodalom töltött el, hogy mit gondol majd rólam, ha meglátja a halom kotont. – Inkább én…
– Nem, hozom én. – Megcsókolta az orrom hegyét, aztán a homlokomat is, és ez a gesztus annyira gyöngéd volt,
hogy a nyakamból minden feszültség egy pillanat alatt elszállt. Rádöbbentem, hogy nem érdekli a dolog. Hogy egy
pillanatra sem gondolkodott el azon, miért tartok magamnál ennyi gumit. Ez a pasi tökéletes.
Komolyan tökéletes!
És mivel egyik tenyerét a fejem mellett az ágyra támaszkodva feltolta magát, a karjában az izmok valami
elképzelhetetlen játékba kezdtek. Átnyúlt fölöttem, és én csak néztem elképedve, ahogyan az oldalában az izmok
megfeszülnek és elernyednek. Annyira hangosan vert a szívem, hogy szinte el sem jutott hozzám a kinyíló fiók zaja.
Még soha életemben nem voltam ennyire felizgulva.
– Hála istennek, hogy fel vagy készülve! – mondta olyan rekedtes, mély hangon, amitől végigfutott a hátamon a
jóleső hidegség, aztán benyúlt a fiókba. – Mert én nem… ó, ez az, bassza meg!
Összevontam a szemöldököm.
– A gumik miatt vagy ennyire boldog?
– Nem. Dehogyis! – Aztán jobban kinyújtózott, majd feljebb emelkedett, és mélyebben a fiókba nyúlt. Amikor
kihúzta a kezét, megláttam, mit tart benne. – Emiatt vagyok annyira boldog!
– Szent isten! – motyogtam, mert kicsi, és sokszor nagyon hasznosnak bizonyuló vibrátorom volt a kezében.
Hogy a fenébe mehetett ki a fejemből, hogy ugyanabban a fiókban tartom a gumit és a vibrátort? Lángoló arccal
néztem azt, ami egy ideje már egyetlen állandó társamnak számított. Ráadásul nem is amolyan elegáns változat
volt, csak egy sima nyuszi. Rózsaszín… élénk rózsaszín. – Kéne egy híd, hogy levessem magam. Most. Azonnal.
Szája egyik sarka mosolyra húzódott.
– Nem. Nekem nagyon bejön. Tetszik, hogy használsz játékszert. – Aztán mosolyában hirtelen mindenféle bűnös
dolog csillant. – Úgyhogy együtt is használjuk majd.
Szemem elkerekedett, és a testem bizonyos részei nagyon, de nagyon izgalomba jöttek.
– Most? – kérdeztem halk sikollyal.
– Tetszene, mi? – Aztán lehajtotta a fejét, és gyorsan megcsókolt. – Ma éjjel nem. Most benned akarok lenni. De
mindenképpen kipróbáljuk majd. Megígérem.
– Tetszik ez az ígéret – ismertem be, és az arcom a hajam vonaláig lángolni kezdett. Még nem randiztam olyan
pasival, aki szeretett volna szex közben játékszert használni. Nem is gondoltam volna, hogy akad akár egyetlen is,
akinek ez bejönne.
Mély hangon nevetett.
– Erre mérget vettem volna. – Reece visszatette a vibrátort a helyére, majd a gumival a kezében az oldalára
fordult. Feltépte a csomagot, aztán egy pillanatra megállt, és kék szemének tekintete mélyen az enyémbe fúródott.
– Szoktál rám gondolni, amikor használod?
Az igazság egy pillanat alatt tört ki belőlem, ahogyan felkönyököltem.
– Igen.
– Bassza meg! – nyögött fel.
Éhes tekintettel néztem, milyen megdöbbentő sebességgel húzta fel a gumit. Aztán egyik kezét az arcomra
simította, és hátrabillentette a fejem. Ezúttal lassabban, szenvedélyesebben csókolt, és érzékien visszafektetett az
ágyra. Arra számítottam, hogy a követező pillanatban fölém emelkedik majd, és azonnal belevág. Nem is
panaszkodtam volna, ha megteszi, azonban minden szava ellenére mégsem ezt tette.
Ujja hegyével végigsimított az arcomon, le a nyakamon, egyenesen a mellemre, a következő pillanatban pedig
ajkai is követték az ujjakat. Forró csókok és apró harapások következtek, amitől minden ujjammal a vállába
markoltam. Amikor a mellemhez ért, egy kicsit elidőzött. Szívogatva, harapdálva és nyalogatva csillapította a
gyönyör és az édes fájdalom erotikus keverékét. Miközben ajka a másik mellemre vándorolt, keze lejjebb haladt
végig a hasamon, és a lábam közére simult. Szétnyitottam neki a combom, hogy könnyebben elérjen ott, ahol mind
a ketten annyira akartuk. Két mellemet fájdalmasan nehéznek éreztem, ahogyan ujja belém hatolt. Gyönyörrel
telve nyögtem fel.
– Ó, igen! Nagyon is készen állsz!
Reece megint feljebb emelkedett, majd fejét lehajtva végignézett rajtunk. Vérem izzó láva lett, amikor
észrevettem, milyen arccal figyeli, amit velem csinál.
Az érzések és a látványa így együtt kis híján elég volt ahhoz, hogy azonnal elélvezzek. Miközben érintéseivel
izgatott, egyszerre minden gondolat elszállt a fejemből.
– Istenem, milyen jó érzés benned lenni! – Aztán egy másik ujját is belém csúsztatta, mire a csípőm
felemelkedett, és minden lábujjam begörbült. – Fogadjunk, hogy már ettől el tudnál menni!
Megragadtam a csuklóját, de nem azért, hogy megállítsam, hanem azért, mert úgy éreztem, valamiben meg kell
kapaszkodnom. Őrjítő volt a tenyeremben érezni az inak játékát. És igaza volt. Máris megéreztem, hogy valahol
lent, a gyomromban feszültség gyülekezik. Fogalmam sincs, honnan tudta ennyire jól, mit kell tennie velem. Mintha
lett volna egy titkos térképe, amiben lépésről lépésre részletesen benne van minden. Még soha senkivel nem
éreztem ilyet. A legtöbbször feleennyire sem sikerült felizgulnom, és máris mindennek vége volt.
Felnéztem rá, egy másodpercre a lélegzetem is bennszakadt. Még mindig nézte, amit az ujjai csinálnak velem, és
igen, ez már önmagában is hihetetlenül izgató volt. Azonban tudtam, hogy nem vette észre, mikor volt az a pillanat,
amikor a szívem kis híján megszakadt. Annyira akartam őt, mint szinte semmi mást életemben. Amióta csak az
eszemet tudtam, akartam őt. Fizikailag is vonzódtam hozzá, ez azonban már sokkal több volt annál. El sem tudom
mondani, mennyire sokkal több. Az, amit Katie mondott róla meg arról, hogyan érzek vele kapcsolatban, talán nem
is állt annyira messze az igazságtól. A szívem hirtelen elfacsarodott, amikor ránéztem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az egész csak vágy. És akkor is, ha azt mondanám, semmit nem számított,
ami eddig kettőnk között volt. Mert nekem, legalábbis, nagyon sokat jelentett.
Reece képes lett volna összetörni a szívem.
 Ekkor tett valami boszorkányosat a hüvelykujjával, és a gondolataim azonnal ezerfelé szálltak. Hátam ívben
meghajlott, a csípőmet előrenyomtam, és minél közelebb akartam lenni a tenyeréhez. Halkan nevetve vette el a
kezét.
– Most azonnal benned akarok lenni! – Aztán fölém hajolt, és halkan felnyögtem, ahogy két érzékeny bimbóm
kemény mellkasának súrolódott. Testem minden kis része tombolt. Az egész testemet lángra lobbantotta ujjainak
minden kis érintésével.
Két lábammal szorosabban öleltem a derekát, és megéreztem őt ott, a lábam között. Most végre valóban
megtörténik. Lényem egy része el sem tudta hinni, hogy valóban együtt vagyunk, és egy kicsit arra is számítottam,
hogy mindjárt elalszik.
Valószerűtlenül kéknek láttam a szemét, ahogy tekintete az enyémbe mélyedt, aztán megéreztem, hogy egyik
tenyere a csípőmre simul. Én is viszonoztam a pillantást, és egyik karommal átöleltem a nyakát.
Egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust, ahogy csípője előremozdult, torkomból pedig halk nyögés
tört fel. Egy apró fájdalom, egy erőteljes nyomás, és már tudtam, hogy bármennyire jó az a vibrátor, Reece-nek a
nyomába sem érhet.
– Basszus! – Reece még jobban előrenyomta a csípőjét, én pedig összekulcsoltam a bokám, és élvezettel
hallgattam az egész testében ott remegő nyögést. Egy pillanatig meg sem mozdult. Mindketten erősen lihegtünk.
Mélyen bennem volt, és minden lélegzettel jobban megéreztem, mennyire szétfeszít.
Aztán még mindig folyamatosan a szemembe nézve szinte teljesen kihúzta magát belőlem, és kínzó lassúsággal
megint belém csúsztatta. Amikor megéreztem, hogy áthelyezi a testsúlyát, megragadtam a karját. Megmarkolta az
egyik mellem, és hüvelykje az érzékeny bimbóra simult.
Teljesen elvesztem a tekintetében és a gyönyörben, amit az egész teste keltett bennem. Megállíthatatlanul
remegett.
– El sem tudod képzelni, mennyire szeretnélek keményen megkúrni! – mondta, és hitetlenkedve rázta a fejét.
Korábban is figyelmeztetett, hogy erre vágyik, mégis visszafogta magát. Felnyúltam az arcához, és
megcsókoltam. Ajka szétnyílt, és nyelvünk egymásra talált.
– Akkor csináld! – suttogtam, hogy közben ajkam az övét simogatta.
– Roxy…
– Kúrj meg! – mondtam halkan, és ez a két szó ezernyi érzéssel árasztotta el a testem.
Reece felnyögött, ahogyan a csípője megint eltávolodott tőlem, aztán keményen előremozdult. Ajka megtalálta
az enyémet, és bármilyen gát volt eddig benne, az mostanra leomlott. Vadul mozgott, olyan ütemben, hogy azt
szinte képtelenség volt követni.
Felnyúlt, és megfogta a kezem. Ahogyan korábban, ezúttal is az ajkához húzta, aztán összefonta az ujjainkat, és
két kezemet a matracnak préselve, a medencéjét az enyémhez dörzsölve dugott.
Elviselhetetlen gyönyör lüktetett bennem. Hátrahajtottam a fejem, és megszorítottam a kezét, miközben a
feszültség egyre csak fokozódott bennem. Nem is tudom, hogyan, de még gyorsított a tempón, és az ágy feje a
falnak ütődött. Ez, valamint a hang, ahogyan testünk egymásnak csapódott, elég volt ahhoz, hogy átbillentsen a
holtponton.
Élesen sikoltva mentem el. A hang ott visszhangzott a hálószobában, és a testem megállíthatatlanul remegett.
Az orgazmustól minden levegő kiszökött a tüdőmből, a gyönyör pedig egymást követő hullámokban árasztotta el a
testem, aztán a magasba emelt, hogy tudtam, vagy keresztüllök a mennyezeten, vagy minden csontomat porrá
zúzza.
Egyetlen csodálatos pillanatig pontosan tudtam, hogyan lehetne megragadni ezt az érzést… vásznon. A festmény
az égboltot ábrázolná a lila és a mélykék számos árnyalatában – éppen olyan kéket képzeltem el, amilyen Reece
szeme. Az égboltot, közvetlenül vihar után.
Reece a vállam és a nyakam közötti kis gödörbe hajtotta a fejét, és elengedte a kezemet, aztán benyúlt a hátam
alá, és felemelte a csípőmet. Hihetetlenül szenvedélyesen mozgott fölöttem és bennem. Amikor olyan mélyen belém
hatolt, amennyire csak lehetett, lélegzete a fülemben dübörgött. Nyögve mondta ki a nevemet, és egész teste
összerándult. Annyira szorosan magához ölelt, hogy kettőnk teste tökéletesen egymáshoz simult, én pedig csak
kapaszkodtam belé, és ujjaim selymes hajába markoltak. Nem is engedtem el, amíg el nem ült benne a vihar, és
vadul dobogó szívem üteme lelassult valamelyest.
Hosszú pillanatok teltek el így, amíg Reece végül oldalra ereszkedett mellém, és mivel továbbra is ölelt, engem
is magával húzott. Még mindig bennem volt.
– Ne haragudj! – mormogta mély hangon. – Biztosan nehéz vagyok.
Arcom a mellkasának simult.
 – Nem bánom.
Másik kezének ujjaival hosszú, sűrű hajamba túrt, majd megsimogatta a tarkómat.
– Ugye nem okoztam fájdalmat?
– Nem. Éppen ellenkezőleg – mormogtam. – Ez…
– Kibaszott tökéletes volt?
Halkan felnevettem.
– Igen, kibaszott tökéletes volt.
Hátrahajtotta a fejem, én pedig a szemébe néztem. Úgy mosolygott rám, hogy attól a gyomrom azonnal ezernyi
kis görcsbe rándult. Lehajolt hozzám, gyöngéden megcsókolt.
– Hadd intézzem el ezt!
Az ajkamba haraptam, amikor kicsúszott belőlem. Felállt, majd kihúzta magát, és kiválóan megnézhettem
magamnak tökéletes férfiseggét. Kiment a szobából, én pedig kezemet és lábamat szétvetve, hanyatt fordultam az
ágyon. Meztelen lábamon hideg légvonat simított végig. Biztos voltam benne, hogy a gardróbból jön, de ahhoz is
túlságosan kimerült voltam, hogy a takarót magamra húzzam, nemhogy a gardrób ajtaját bezárjam.
Lehunytam a szemem, és elégedetten felsóhajtottam. Izmaimból kiment minden erő, és voltak testemnek olyan
részei, melyekbe enyhe fájdalom költözött, ez azonban mit sem csökkentette az egész lényemet eltöltő csodálatos,
boldog bizsergést.
– Gyönyörű vagy – mondta Reece, visszatérve az ágyba. Két kézzel az arcom két oldalán az ágyra támaszkodott,
majd lehajolt, és orrát a nyakam fedetlen részéhez dörzsölte. – Szerinted meg tudnálak valahogy győzni arról, hogy
minden éjjel így aludjunk?
Egyik szememet lustán felnyitottam, majd butácska nevetés tört fel belőlem.
– Meglehet.
– Ha szépen kérlek?
– Az elég lesz.
Kirángatta alólam a takarót, éreztem, hogy a súly alatt kicsit besüpped az ágy. Szinte teljesen biztosra vettem,
hogy ha végzett, azonnal magamra hagy. Talán mert nem is tudtam, mit csinálunk, és azt sem, hogy ő mit gondol
erről az egészről. Nagyon meglepődtem, amikor betakart mindkettőnket, majd odahúzott magához úgy, hogy a
hátam a mellkasának simult.
És ez… nagyon jó volt, mert úgy éreztem, hogy ami az imént történt, sokkal több kósza dugásnál vagy éppen
feszültséglevezetésnél.
A vállam fölött hátrapillantva, álmos szemmel néztem rá. Amikor visszajött, lekapcsolta a lámpát, de arccsontja
éles vonalát azért a sötétben is tisztán láttam.
– Minden rendben van?
Egypár pillanatig nem válaszolt, amikor pedig igen, azonnal tudtam, hogy érti, mit szerettem volna kérdezni.
– Már sokkal jobb. Ne haragudj, hogy így rád rontottam. Csak tudod… még mindig nem tudtam megszokni, hogy
vannak, akik minden indok nélkül elveszik mások életét, és az ember sokszor semmit nem tehet ez ellen.
– Nem kell szabadkoznod. – Megfordultam, és a szemébe néztem. Szeme nyitva volt, ajkán halvány mosoly. – És
nagyon örülök, hogy én… szóval, hogy itt lehettem neked.
– Én is.
– És tudom, hogy biztosan nagyon nehéz. – Mielőtt észbe kaptam volna, előrehajoltam, és szájon csókoltam. –
Bárcsak ne így lenne!
A derekamra fonódó kar egy kicsit szorosabban fogott.
– Én is így vagyok vele – mondta, majd homlokon csókolt. Eltelt egy pillanat, és a szemem megint magától
lecsukódott. – Tudod, mit? Ha megengeded, hogy lenyúljak tőled pár tojást, olyan állat omlettet csinálok neked,
hogy utána azt kívánod majd, bárcsak minden reggel ezt ehetnéd.
Mosolyogva fészkelődtem közelebb hozzá.
– Megbeszéltük.


 14. FEJEZET

Reece előtt ébredtem.

Még mindig korán reggel volt, és a nap fénye csak egy nagyon keskeny sávban sütött be az ággyal szembeni
ablakon. Egészen egymásba gabalyodva aludtunk, a karunk és a lábunk is összefonódva. Az oldalamra fordulva
feküdtem, a hátam az ő mellkasához ért.
Amikor valamivel korábban megkockáztattam egy pillantást a hátam mögé, teljesen elfeledkeztem magamról, és
a kelleténél kicsit talán tovább néztem. De nagyon ritka volt, hogy ennyire nyugodtnak lássam. Arcának férfias
vonalaiban most nyoma sem volt a feszültségnek. Közel sem tűnt annyira szigorúnak, mint egy zsaruról elképzelné
az ember, ugyanakkor tagadhatatlanul férfiasnak láttam – olyannak, aki előbb a tengerentúlon harcolt a hazájáért,
amikor pedig a szolgálat után hazatért, rendőrként nap mint nap kockára tette az életét másokért.
Ha jobban belegondoltam, valószínűleg ő volt az első igazi férfi, akivel lefeküdtem. Nem mintha a többi pasi
kisfiú lett volna, azonban egy sem akadt közöttük, aki hozzá hasonlóan felelősséget vállalt volna bármiért. És az
egyetlen igazi vészhelyzet, amibe ők kerültek, a legrosszabb esetben is egy lekésett repülőgép volt, vagy az, hogy
belassul a net, amikor Call of Dutyt játszanak.
Reece ugyanakkor sokkal több annál, amit a munkája során tett. Igen, bátor és erős, ugyanakkor gyöngéd és
őszinte is. És hűséges. Istentelenül okos, és a jelek szerint úgy játszott a testemen, mint egy hangszeren.
Újra végigfuttattam a fejemben az előző éjszaka történteket, és fülig pirultam, amikor eszembe jutott, hogy azt
kértem tőle, dugjon meg, csakhogy a „dugjon” helyett azt mondtam, „kúrjon”. Még soha, egyetlen pasinak sem
mondtam ezt.
Ez után már csak arra emlékeztem, hogy vele szembefordulva aludtam el, valamit beszélgettünk, amiben volt
omlett meg egyezség, aztán pedig felébredtem, és arra gondoltam… hogy mennyire csodálatos volt az első alkalom.
Az első együtt töltött alkalom.
Ujjaim hegyét végigfuttattam mozdulatlan karján, kitapintva az erős izmokat és a csontokat. Nem is tudtam
volna megmondani, mióta álmodoztam arról, hogy lefekszem Reece-szel, de az biztos, hogy hosszú évek óta. És
annak ellenére, hogy vagy egy évvel azelőtt már majdnem eljutottunk idáig, és a múltkor, a kanapén is csak hajszál
választott el tőle, mindez meg sem közelítette azt, hogy mennyire fantasztikus volt, amikor valóban egymáséi
lettünk.
Először.
Erre gondoltam közvetlenül ébredés után. Mindazok után, amik az előző éjjel történtek, úgy döntöttem, egy
kicsit halasztom még azt a beszélgetést, amit végül úgysem kerülhetek el. De nem bántam meg. Tudtam, hogy
helyesen cselekszem, de közben nagyon is tudatában voltam annak, hogy teljesen be fogok csavarodni, ha nem
tisztázom…
Mögöttem Reece minden előzetes figyelmeztetés nélkül mocorogni kezdett. Ujjai összefonódtak az enyémekkel,
majd felhúzta a lábát a két lábam között, szétfeszítve a combomat. Nem telt bele egy másodperc sem, a csípőjét
máris a fenekemhez nyomta, és az arcát a nyakamba temette. Éreztem, ahogyan keményen és izzóan csusszan be a
lábam közé, és megállapodik ott, ahol lüktető vágyat éreztem iránta.
– Jó reggelt, kicsim! – mormogta bele a nyakamba, majd mélyebben belefúrta az orrát, elengedte a kezem, és
megragadva a csípőmet, még szorosabban odahúzott a kemény farkára.
Beharaptam az ajkam.
– Jó reggelt.
Fogával finoman megharapta a fülcimpámat, és azonnal levegő után kaptam. Nevetett, majd úgy csavarta a
csípőjét, hogy pontosan nekinyomódott a lábam közötti érzékeny résznek. Testem saját akaratának
engedelmeskedve hajlott meg, mire elengedte a fülemet, és csókjai elindultak lefelé a nyakamon. Istenem,
mennyire játékos már korán reggel!
– Kétségeim vannak – mondta az álmosságtól és a vágytól rekedt hangon.
Nekem ugyancsak, de azért, mert nem akartam, hogy abbahagyja, de közben nagyon szerettem volna
beszélgetni is. Mert mindenképpen meg kellett beszélnünk, hogy most merre indulunk el.
– Nagyon szeretnék enni egy omlettet – mondta, és miközben egyre a vállamat harapdálta finoman, fantasztikus
medencéjét közelebb nyomta hozzám. – Azt hiszem, talán erről álmodtam, vagy ilyesmi.
– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
– Igen, kicsim. – Aztán finoman végigsimogatta a csípőmet felfelé, míg tenyere a mellemre simult, és finoman
megszorította. – De közben nagyon szeretnélek eszméletlenre kúrni.
Te jó isten!
Annyira benedvesedtem, hogy az már nevetséges volt, és természetesen egy cseppet sem segített a helyzeten,
hogy a mellbimbómat két ujja közé csippentette. Jól van. Most már tényleg okosabb lesz, ha a valóban fontos
dolgokra koncentrálok!
– Reece, én… – De amikor elérte azt a pontot, önkéntelenül felsikoltottam. – Te jó isten!
– Tudom, hogy te is szeretnéd azt az omlettet, és meg kell mondanom, hogy rohadt jó omlettet csinálok. – Térde
még jobban szétfeszítette a combomat, én pedig az alkarommal támasztottam meg magam. – A szádon keresztül
fogsz elélvezni, ha egy falatot is beveszel az omlettemből.
És közben jó esély volt arra, hogy egyébként is mindjárt elélvezek.
Hajamat a vállam mögé fésülte, és megcsókolta a nyakam tövét.
– De mégis hogy hagyhatnám abba ezt, hogy nekilássak a főzésnek? – Ujjával valami határozottan boszorkányos
dolgot művelt a melleimmel, hogy a csípőm önkéntelenül is hátramozdult, és megint megtörtént. Nem tudom,
hogyan. Lehetne akár isteni csodának is tekinteni, de a farka hegye egyszer csak belém csusszant.
– Bassza meg! – nyögött fel, és próbált mozdulatlan maradni. – Leszarom az omlettet!
Egy pillanat alatt mélyen bennem volt.
– Reece! – nyögtem fel, és a testemet azonnal éles érzések milliója árasztotta el. Ebben a pozícióban mintha
jobban kitöltött és mélyebben is bennem lett volna.
– Szeretem, amikor a nevemet mondod! – Megmarkolta a mellem, majd mozgatni kezdte a medencéjét, hogy
hamarosan elért és megérintett minden egyes kis idegvégződést, amivel a testem csak rendelkezett. – Ismételd! –
parancsolta, és hangja a fülemet simogatta.
Megtettem.
A gyönyör a bőrömet nyalogatta, én pedig kinyomtam és még erősebben hozzádörzsöltem a csípőmet. Kezével
lassan végigsimította a hasamat, majd keményebben belém hatolt, és mindörökre a sajátjává tette a testem.
Közben azért másképpen is helyezkedett, és négykézlábra emelt. Hihetetlenül intenzív és csodálatos volt az érzés,
hogy ott van, bennem.
Hátranyomtam a csípőm, és amikor meghallottam élvezettel teli nyögését, egész testemben megremegtem. Két
kézzel megmarkolta a csípőmet, aztán kemény, határozott ritmusban mozogni kezdett. Két tenyerem végigsiklott az
ágyon, az ujjaim rátaláltak a fejrész oszlopaira. Megragadtam őket, és azokba kapaszkodtam, miközben keményen
lökte előre a medencéjét.
Egészen elvesztettem a fejem. Már azt sem tudtam, hogy hol végződik az ő teste és hol kezdődik az enyém. Mind
a ketten vad ritmusban mozogtunk, aztán erős keze a mellemre siklott, és felhúzott magához. Kezemmel már az
ágy fölött a falnak támaszkodtam, az ő medencéje pedig dugattyúként mozgott felfelé.
Reece határozottan irányított, keze megkereste az államat, majd hátrahajtotta a fejemet egyenesen rá, a vállára.
Hüvelykje végigsimított alsó ajkamon, én pedig kinyitottam a szám, és éhesen szopogatni kezdtem.
Kiáltott valami olyasmit, amitől szerintem egy matróz is elpirult volna, aztán odahajolt hozzám, és csókolni
kezdett. Ez a csók – ahogyan a nyelve az enyémet kergette – közel sem volt olyan gyors és mély, ahogyan ott lent
mozgott bennem, ennek ellenére éppen olyan gyönyörűnek és pusztítóan szenvedélyesnek éreztem.
– Érezni akarom, ahogy élvezel! – hallottam megszólalni a fülemben reszelős hangját. – Tedd meg a kedvemért,
Roxy!
Még soha egyetlen férfi sem mondott nekem ilyesmiket szex közben, és most rá kellett döbbennem, hogy ez
valami fantasztikus hatással van rám. Reece még ennél is tovább ment, mert ajkát odanyomta ahhoz a ponthoz a
fülem alatt. Az orgazmus azonnal és pusztító erővel robbant bennem, miközben mennydörgésként dübörgött a
fülemben. Amikor pedig meghallottam mély hangú nyögéseit, már tudtam, hogy hamarosan ő is elmegy. Egész
testében megfeszült, majd az utolsó pillanatban kivette belőlem, és éreztem, hogy valami forró és nedves fröcsköl a
hátam alsó részére. Az utórengések apró hullámokban rohantak végig a testemen. Forró tenyerével végigsimított a
hasamon. Egypár másodpercig egyikünk sem mozdult, aztán végtelen odaadással hátrafésülte az arcomba hullt
tincseimet. Letettem a fejem a párnára, és hagytam, hogy óvatosan visszafektessen.
A fejem még mindig zúgott, amikor hallottam, hogy azt mondja, ne mozduljak.
Néhány másodperccel később éreztem, hogy valami puhával és szárazzal megtörölgeti a hátamat és a
fenekemet. A hang, amit kiadtam, leginkább a nyávogásra emlékeztetett – a jelek szerint testemnek nem volt olyan
pontja, ami ne lett volna hihetetlenül érzékeny.
Az egész ágy megremegett, ahogyan ledobta rá magát, nekem pedig minden erőfeszítésemre szükségem volt,
hogy felé fordítsam a fejem.
 Egyik karjával eltakarta a szemét, és tekintetem egy másodpercre elidőzött az izmos bicepszen. Mosolygott.
Én is.
– Roxy! – mondta, és elvette a karját a szeméről. Rám nézett, fekete szempilláját valahogyan különösen sűrűnek
láttam. Most döbbentem csak rá, hogy teljesen mindegy, hányszor festettem már meg, valamiért soha nem sikerült
rendesen visszaadnom. – Szedsz fogamzásgátlót?
Ahogyan fejemből elszállt a bódultság, hirtelen minden végtagom megfeszült, és az iménti kérdését újra meg
újra végigfuttattam a fejemben. Szedsz fogamzásgátlót? Igen. Szedek fogamzásgátlót. Most is bevettem. Már ha jól
emlékeztem.
Idén volt egy időszak, amikor valamiért úgy alakult, hogy nem feküdtem le senkivel, és egyébként is mindig
használtam gumit, úgyhogy néha tényleg megesett, hogy elfeledkeztem róla. Vajon mikor is ment ki a fejemből
utoljára? Két hete? És csak egyszer vagy többször? Istenem-szentjézus, a szívem csak úgy vert, amikor ezt
felismertem.
– Elvesztettem a fejem. – A másik kezével felém nyúlt, és a hátamat kezdte simogatni. – Még soha nem tettem
ilyet. Esküszöm, hogy soha, egyetlen alkalommal sem feledkeztem el a gumiról!
– Én sem. De egyébként szedem a gyógyszert – mondtam halkan. – Viszont én… azt hiszem, hogy egypár héttel
ezelőtt kihagytam néhány szemet.
Reece nem ugrott ki az ágyból. Egy pillanatig csak nézett kutatóan, aztán odahajolt hozzám, és fölém
emelkedett. Arcon csókolt.
– Kivettem. Nem lesz semmi baj. És ha mégis… – Megcsókolta a szám sarkát. – Akkor sem lesz semmi baj.
Istenem!
Ó, basszus!
A torkomat könnyek kezdték marni. Nem is tudom, miért. Annyira hülye voltam! Talán azért, mert nem fosta
össze magát abban a pillanatban, hogy kiderült, esetleg teherbe ejtett. Vagy mert egészen egyszerűen annyira
kibaszottul… nos, kibaszottul jó volt minden tekintetben.
Másodjára is szeretkeztem vele – ezúttal nem is védekeztünk –, hagytam, hogy a hormonjaim diktáljanak, és még
mindig nem mondtam el neki az igazságot arról a bizonyos első éjszakáról.
Megint megcsókolt, majd amikor felállt, játékosan a fenekemre csapott.
– Na gyere! Vár az omlett-orgazmus.
A vállam felett ránéztem, de továbbra is hason fekve maradtam.
Arcán fiús mosoly villant, amikor legördült az ágyról, és felállt. Lehajolt, felkapta a padlóról a nadrágját, és
miközben felvette, rám kacsintott.
– Használhatom a fogkeféd?
Mintha számított volna.
– Persze.
– De ajánlom, hogy kirángasd az ágyból a csinos segged, mire végzek! – mondta, majd megint kacsintott, és
kiment a hálószobából.
Mezítláb. Félmeztelenül. És be sem gombolta a nadrágját.
Csak hevertem ott néhány pillanatig, és hirtelen azt sem tudtam, mi miatt kellene jobban kétségbeesnem. Azért,
mert egy gyáva picsa vagyok, amiért még mindig nem voltam képes elmondani neki, mi történt egy évvel korábban,
vagy azért, mert lehet, hogy talán éppen az imént csináltak fel?
Na jó, az, hogy felcsinált, elég valószínűtlennek tűnt, ezért úgy döntöttem, okosabb lesz, ha minden
kétségbeesésemet a sokkal kézzelfoghatóbb forrásra fordítom – arra, hogy miért vagyok olyan gyáva picsa.
Amikor meghallottam, hogy a fürdőben elzárja a csapot, majd nyílik és csukódik az ajtó, már én voltam az, akit
mintha rugó lökött volna ki az ágyból. Éppen csak sikerült megragadnom egy pamut rövidgatyát meg egy trikót,
amikor megállt az ajtóban.
Még mindig totál meztelen voltam, és ezt nyilvánvalóan ő is észrevette.
Bejött a hálóba, aztán egyik karjával átölelte a derekam, felemelt, és szenvedélyesen megcsókolt. Csókjának
mentolos és annyira férfias íze volt, hogy ha lett volna rajtam valami, biztosan ledobtam volna magamról minden
ruhát.
– Ma reggel különösen lassan mozogsz – mondta, majd lehajolt, felemelt, és a vállára dobott. – Kénytelen vagyok
közbeavatkozni!
Felsikoltottam, és próbáltam megakadályozni a feltörő nevetést.
– Ó, istenem, mi a fenét csinálsz?
– Fuvarozom egy kicsit az édes kis segged – mondta, és amikor megéreztem, hogy egyik tenyere a fenekemre
simult, összerándultam. – És ez az édes kis segg most a fürdőszobába megy.
Sarkon fordult, majd miközben én próbáltam nem elejteni a ruháimat, határozott léptekkel a fürdőbe vitt, és
letett – de azért a keze még egy kicsit elidőzött meztelen fenekemen és mellemen. Torkából mély hangú nyögés
remegett fel, aztán lehajolt hozzám, és összeérintette a homlokunkat.
– Nos, arra gondoltam, hogy beteszlek a zuhany alá, és…
– Tűnés! – mondtam, miközben nevetve toltam el magamtól a mellkasát. – Bármennyire szeretnék is veled
csuromvizes lenni, meg minden, de ha én nem állok a sarkamra, ebből soha nem lesz omlett!
És beszélgetés sem.
– Hmm.
Keze a fenekemre siklott. Magához húzott, belemarkolt, és teljesen mindegy, mennyire valószerűtlennek tűnik, a
testem megint izzani kezdett. Ez a pasi maga a két lábon járó szexualitás! Ajkával végigsimította a homlokomat,
közvetlenül a szemöldököm felett.
– Éppen azt akartam mondani, hogy én már megint leszarom az omlettet.
Istenem! Nagyon csábító volt az ajánlat. Reece-szel kapcsolatban mintha mindig minden nagyon csábító lett
volna. Ennek ellenére nagy nehezen sikerült kipaterolnom a fürdőből. Miközben elintéztem minden dolgomat, fogat
mostam, és az arcomat is megmostam, eltökéltem magamban, hogy bármi történjék, semmi nem akadályozhatja
meg, hogy elbeszélgessek vele.
Mély levegőt vettem, és miközben a tükörben néztem magam, a hajamat magas lófarokba fogtam. Hol a fenében
lehet már megint a szemüvegem? Jó kérdés. Az arcom vörösen izzott, szemem elkerekedett, az ajkam pedig éppen
úgy meg volt duzzadva, mintha órákon keresztül csókolták volna.
A kék-fehér pöttyös fogkefét a poharába tettem, majd megint a tükörbe pillantottam, és komoly arcot vágtam.
Kicsit olyan voltam, mint akinek félig elmentek otthonról.
Nem lesz semmi baj. Reece… nos, örülni biztosan nem fog, de valószínűleg haragudni sem. Hiszen az isten
szerelmére, azon sem fosta össze magát, hogy esetleg teherbe ejtett, és azt is mondta, hogy nem lesz semmi baj
akkor sem, ha éppen az imént csináltunk egy kis Reece-t vagy egy kis Roxyt! Biztos voltam benne, hogy ez sem fog
neki olyan nagy törést okozni. Csak én fújom fel ennyire ezt az egészet. Ahogy Charlie mondta volna:
drámakirálynő vagyok.
Ideje összeszedni magam.
Felsóhajtottam, majd sarkon fordultam, és kimentem a fürdőből. A dohányzóasztalon észrevettem a
szemüvegem, úgyhogy gyorsan felkaptam és fel is tettem.
Reece ekkor már a konyhámban volt, sőt, a serpenyőt is megtalálta – mondjuk tekintve, hogy olyan nagyon sok
szekrény nem volt a konyhámban, ez annyira nem is számít nagy dolognak. A tojás már a pulton volt. A válla fölött
hátrafordulva rám pillantott, és közben a hűtőből friss paprikát és cheddart vett elő, amit le is reszelt.
Úgy éreztem, bármikor hozzá tudnék szokni ahhoz, hogy ő mezítláb és félmeztelenül áll a konyhámban, én pedig
kedvemre gyönyörködhetek a bőrében.
Szerettem volna megfesteni éppen úgy, ahogy akkor volt – nekem háttal, ahogyan izmai vastag kötelekként
tekeregnek.
– Tudod, gondolkoztam egy kicsit – mondta, miközben mindent a pultra pakolt, aztán a tejet vette ki. – Nekem
ma szolgálatban kell lennem, te pedig minden éjjel dolgozol szerdától szombatig, igaz?
Bementem a konyhába, és bólintottam.
Feltörte a tojásokat, és az egyik szekrényből előhalászott tálba öntötte őket.
– Ez azt jelenti, hogy elég nehéz összehozni a közös vacsit és filmezést. – Megfordult, és a szemembe nézett. – Ja,
és most jut eszembe, nagyon szeretnélek úgy megdugni, hogy rajtad van a szemüveged.
Egészen elvörösödtem.
– Rohadtul pajzán vagy!
Félmosoly csillant az ajkán.
– Kicsim, te el sem tudod képzelni, mi mindent tervezek tenni veled! Évek óta gyűjtöm az ötleteket.
A szám is tátva maradt.
– Évek óta?
– Évek óta – ismételte meg. – De most térjünk vissza a vacsorához és a filmezéshez. Tekintve, hogy mennyire
elfoglaltak vagyunk mind a ketten, azon gondolkodtam, mi lenne, ha inkább együtt ebédelnénk, és a filmezést egy
másik napra halasztanánk.
Képtelen voltam egy szót is mondani, csak néztem némán, ahogy mindenféle fűszereket vesz elő, és nekilát az
omlettnek. Tényleg azt tervezi, hogy újra együtt leszünk? Talán több napon is? Az az átkozott boldogság megint
feszíteni kezdte a mellkasomat.
– A másik lehetőség, hogy várunk jövő hétfőig, amíg megint mind a ketten szabadok leszünk.
Aztán a feje fölé emelte a karját, és nyújtózkodott. Az omlett eközben szépen sült. Szentséges isten, az a látvány,
ahogyan az izmai játszanak, és a nadrágja erkölcstelenül mélyen le van csúsztatva a derekán – az maga volt
minden bűn!
– De az igazat megvallva én nem szívesen várnék ezzel hétfőig. Te?
– Nem – suttogtam.
Amikor elkészült az omlett, és Reece levette a gázról a serpenyőt, végre nekem is sikerült lerázni magamról a
bénultságot. Kivettem a szekrényből két tányért és poharat.
– Szóval, akkor mit szólnál a csütörtökhöz? – kérdezte, miközben a tányérra csúsztatta az egyik, tökéletesen
összehajtogatott omlettet. – Tudom, hogy Charlie miatt a péntek nem volna annyira könnyen járható. Szóval akkor
ebéd?
Alattomosan feltörő könnyeket kellett visszapislognom. Az isten verje meg, hogy ez a pasi annyira… figyelmes!
A hűtőhöz siettem, és kivettem a teát.
– A csütörtök klasszul hangzik.
– Minden rendben? – kérdezte.
Amikor megfordultam, éppen az asztalra tette a tányérokat, de a szemét egyenesen rám szegezte.
Megköszörültem a torkom, majd bólintottam, és a kancsóval a kezemben a fiókhoz mentem, hogy kivegyem az
evőeszközöket. Láttam rajta, hogy egy szavamat sem hiszi.
– Semmi bajom – mondtam, ahogyan leültem. Lassú mozdulatokkal ült le ő is velem szemben. – Csak annyi,
hogy…
– Mi? – kérdezte, és kutatóan nézett.
– Csak annyi, hogy… már nagyon régóta kedvellek, Reece. Nem is tudod, mióta.
Erre megint elmosolyodott, majd megfogta az egyik villát, és átadta nekem.
– Tisztában vagyok vele, kicsim.
Tompán néztem rá.
– Tisztában vagy? – Vágtam egy szelet omlettet, és bekaptam. – Ó, istenem! – nyögtem fel. – Ez tényleg rohadt
finom!
– Én mondtam. De igen, az igazat megvallva nagyon hosszú ideig szándékosan nem akartam tudomást venni
rólad, mert attól tartottam, hogy apád simán kibelez, ha rád mozdulok, amíg még kiskorú vagy. És aztán meg mire
elég idős lettél… nos, már minden szarban benne voltam… – Reece összevonta a szemöldökét, és egész testében
megfeszült. – Na várj csak! A francba! Éppen most jutott eszembe, hogy akkor, azon az éjszakán használtunk
gumit?
A gyomrom annyira kicsire rándult össze, mint egy pingponglabda. Ha nem ülök már eleve, akkor ebben a
pillanatban biztos kifordul alólam a lábam.
Basszus! Basszus, basszus, basszus!
Csak néztem rá, és kurvára nem jutott eszembe a világon semmi.
Az arcomból minden szín kifutott, és elfehéredő ujjakkal szorítottam a villát. A finom omlett egyszerre
fűrészporrá változott a számban.
– Bassza meg! – mondta, és egy adag tojást lapátolt a szájába. – Ugye nem védekeztünk? Mondjuk, gondolom, ez
már nem sokat jelent.
Mély levegőt vettem, és kihúztam magam. Itt volt az ideje bevallani az igazat. És csak reménykedhettem benne,
hogy ez egyúttal nem lesz tragédia, zokogás és könnyek ideje is. Az asztalra tettem a villámat.
– Valamit mindenképpen el kell mondanom.
Talán nem ez volt a legjobb módja annak, hogy belevágjak ebbe a beszélgetésbe.
Villájáról egy nagy adag tojás lógott, miközben hátradőlt a székben, és várakozóan felvont szemöldökkel nézett
rám.
– Tényleg? – A hangja ugyan teljesen színtelen volt, ennek ellenére remegés futott végig rajtam. – Miről van szó,
Roxy?
– Arról az éjszakáról. – Nagyot nyeltem, és hirtelen rettenetesen soknak éreztem azt az egyetlen falat omlettet
is, amit eddig megettem. – Amikor kocsival hazavittelek.
Pár pillanatig csak nézett rám, majd gyorsan megette a reggelijét, eltolta magától az üres tányért, és meztelen
karját az asztalon nyugtatta.
– Mit akarsz mondani róla?
 A szívem úgy vert, mintha éppen az imént hagytam volna abba a futást.
– Csak annyit, hogy őszintén fogalmam sincs, mi mást mondhatnék azonkívül, hogy bárcsak… Bárcsak sokkal
hamarabb beszéltem volna neked róla, és tudatosult volna bennem, hogy egyáltalán nem bánod, ami akkor történt.
Hogy igazából csak azt bántad meg, hogy annyira részeg voltál. De tudod, annyira zavarban voltam, és annyira
dühös…
– Igen, tudom, hogy nagyon dühös voltál. Ebben nincsen semmi újdonság – vágott a szavamba. – És mint
korábban mondtam, ha tehetném, visszamennék, és pontosítanám azt, amit életem legdurvább másnapossága
közepette mondtam.
Ebben egyetértettük, de most egyáltalán nem ez volt a lényeg. Mert ahogyan Charlie is mindig mondogatta, én
az a fajta csaj vagyok, aki előbb cselekszik, és aztán soha nem kérdezi meg magától, hogy vajon tényleg jó ötlet
volt-e, amit tett. És ez a mostani kavarás szinte teljesen nekem köszönhető.
– Azon az éjszakán, amikor megérkeztünk a lakásodba, a dolgok… nos, a dolgok nagyon gyorsan nagyon
szenvedélyessé váltak.
– Ennyit azért nekem is sikerült kikövetkeztetni – jegyezte meg szárazon.
Tekintetem az asztalra szegeztem, és hosszan kifújtam a levegőt.
– Szóval amikor bementünk a hálószobádba… ami egyébként nagyon klassz kis hálószoba, mert totál
beleszerettem az ágyadba. Hatalmas. És nagyon szép a takaród is.
– Roxy? – Az ajka megrándult.
Két kezem az ölembe ejtettem, és mind a két kezem ujjai ökölbe szorultak.
– Akkor nem dugtunk, Reece.
Ennyi, kimondtam. Nem kerteltem.
Zavartan vonta össze a szemöldökét, és a fejét oldalra billentette.
– Tessék? – kérdezte nevetve.
– Te… beájultál, még mielőtt bármi történhetett volna. Nem dugtunk. – Most, hogy ezt hangosan kimondtam,
már folytatni is sokkal könnyebb volt. Felemeltem a tekintetem, és egyenesen az ő hitetlenkedő szemébe néztem. –
Elkezdtük, de aztán te beájultál, én meg ott maradtam melletted, mert tudni akartam, hogy nem lesz semmi bajod.
Csak akkor döbbentem rá, mennyire be vagy állva.
Meredten nézett rám.
– És amikor másnap reggel felébredtél, te… szóval azt hitted, hogy dugtunk – folytattam gyorsan a
magyarázatot. – Rám néztél. Azt mondtad, hogy ez az egész egy hatalmas hiba volt, én pedig annyira
megdöbbentem, hogy nem is tudatosult bennem, hogy igazából tényleg nem is csináltunk semmit.
Hátradőlt a széken, elvette az asztalról és az ölébe tette a kezét. Egy szót sem szólt.
Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam.
– Azon a reggelen egy kicsit elvesztettem a fejem. Te is tudod, miért. Aztán elmentem, és… tudod… ez az egész
jelenet nagyon kínos volt. Nekem mindenképpen. És aztán kerültél is. Én meg azt hajtogattam magamnak, hogy ha
találkozunk, mindenképpen el kell mondanom neked, mi történt, de… – A torkomban megjelent egy gombóc, és
már sokkal rekedtebben folytattam. – Nagyon sajnálom. Még aznap reggel el kellett volna mondanom neked. Ki
kellett volna rángatnom a fejem a saját seggemből, és mindent bevallani. Már tegnap éjjel is arra készültem, hogy
mindent elmondok, de aztán úgy alakult, hogy nem tűnt helyesnek megtennem. De a tegnap… kettőnknek az volt
az első alkalom, Reece. Korábban nem feküdtünk le egymással.
Lassan ingatta a fejét, és megint nevetni kezdett. Csakhogy nem csendült semmi jókedv ebben a nevetésben –
inkább rövid volt, és hitetlenkedéssel teli.
– Én… csak szeretném, ha teljesen tisztán látnék.
Az a baljós érzés kiirthatatlan gyomként növekedett bennem, ahogyan még egyszer ingatni kezdte a fejét, majd
egy rövid időre lehunyta a szemét.
– Az elmúlt egy évben azért voltál annyira dühös rám, mert azt hitted, hibának tartottam, hogy lefeküdtem veled,
pedig igazából soha nem is dugtunk?
Szóra nyitottam a szám, de persze mit is mondhattam volna erre?
– Levegőnek néztél. Lehordtál mindennek. – Megint feltört belőle az az örömtelen nevetés. – Köptél rám egy
olyasmi miatt, amiről azt hitted, hogy arról a dologról mondtam, ami soha meg sem történt.
Egy pillanatra szorosan behunytam a szemem.
– Nagyon rosszulesett, hogy azt hittem, megbántad, amikor lefeküdtünk.
– De nem feküdtünk le.
A fejemet ráztam.
Állkapcsában remegni kezdett egy izom.
– Ezt nem hiszem el, bassza meg!


 15. FEJEZET

Habár mindig számítottam arra, hogy Reece-nek nem fog tetszeni a dolog, amikor elmondom neki, a reakcióját
hallva mégis összerezzentem.
Felállt, majd ellépett az asztaltól. Fogalmam sem volt, hova akar menni, de aztán megállt a konyha közepén, és
egyenesen felém fordult. Hosszú, sokatmondó csend telepedett kettőnk közé.
– El tudod te képzelni, mennyire dühös voltam magamra, amiért semmire nem emlékszem abból az éjszakából?
Hogy nem emlékeztem rá, milyen volt, amikor a karjaimban tartottalak… hogy milyen volt benned lenni, melletted
aludni el, és aztán melletted ébredni? Hogy az azelőtt átélt rettenetesen szar egy évet sikerült még azzal tetéznem,
hogy nem emlékszem, milyen volt lefeküdni az egyetlen lánnyal, aki valaha érdekelt? Fel tudod te fogni egyáltalán,
mennyire elbaszott dolgot tettél velem?
A lélegzetem is elakadt.
– Meg sem tudom számolni, hányszor próbáltam minden erőmmel emlékezni, és csak az isten tudja, mennyire
rémesen éreztem magam, amiért nem emlékszem az első alkalomra! Hogy már azt is elhitettem magammal, hogy
fájdalmat okoztam neked, bassza meg! – mondta, és egyik kezével közben a szívét dörzsölte. – És közben végig,
egész idő alatt semmi nem történt kettőnk között? Ugye ez csak egy szar vicc?
– Nem – mondtam, és nagyokat pislogtam, mert forró könnyek kezdték marni a szememet. – El kellett volna
mondanom…
– Igen, bassza meg, tényleg el kellett volna! Tizenegy hónapod lett volna rá, Roxy! Az nagyon sok idő.
Felálltam.
– Reece…
– Te viszont jobbnak láttad, hogy tizenegy hónapon keresztül hazudj!
Felvonta a szemöldökét, és hirtelen ott láttam az arcában minden érzelmet, amit legszívesebben soha nem
láttam volna. A fájdalmat. A megbántottságot. A hitetlenkedést. És mindez közben vegyült egy olyan mélységes
haraggal is, melytől gyönyörű állkapcsában megfeszült az izom.
– Ja, várj! Nem hazudtál, inkább csak hagytad, hogy azt higgyem, megtörtént valami, ami nem történt meg!
Felálltam, és megkerültem az asztalt.
– Nagyon sajnálom. Tudom, hogy ez rémesen bénán hangzik, de akkor is nagyon sajnálom. Csak annyi, hogy az
elején nem akartál hozzám szólni, aztán meg már túl sok idő eltelt, és…
– És nem tudtad, hogyan forgathatnád vissza ezt az egész hazugságot. Tudod, ez az egész rohadt ismerősnek
tűnik! – Szinte köpte a szavakat. Azonnal megértettem, hogy az apjáról beszél. – Isten az atyám, Roxy, soha nem
gondoltam volna, hogy…
Nem fejezte be a mondatot, de igazából nem is volt szükség rá. Nem gondolta volna, hogy valaha is képes lennék
ilyen pofátlanul hazudni neki, de én mégis megtettem. A mellkasomat fájdalom hasogatta. Szerettem volna
bemászni az asztal alá, de aztán kényszerítettem magam, hogy megálljak, és felnőtt módjára viseljem a büntetést.
Reece szóra nyitotta a száját, azonban még mielőtt megszólalhatott volna, a telefon fojtott csörgése szakította
félbe. Sarkon fordult, és odament, ahova az előző éjjel a sporttáskáját dobta. Az oldalzsebből kivette a telefonját.
Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, miközben beleszólt.
– Mi a helyzet, Colt?
A tesója volt a vonal másik végén, és nem tudhattam, hogy személyes vagy rendőrségi ügyben keresi.
– A francba! Komoly? – Reece szabad kezével a hajába túrt. – Nem jó hír.
Fogalmam sem volt, mi folyik itt, ezért hátat fordítottam neki, és felvettem az asztalról az üres tányért.
Kinyitottam a mosogatógépet, és a következő pillanatban kis híján elejtettem a tányért.
Az evőeszköztartó egyik kis fakkjába az egyik bugyim volt beletömködve. Remegő kézzel néztem. Ez, istenem, ez
a fekete csipkés bugyi volt, amit előző éjjel szerettem volna felvenni.
Hogy a fenébe kerülhetett a mosogatógépbe?
Hiszen vasárnap nyitottam ki utoljára! Már ha jól emlékszem. Előző nap nem használtam tányért, és az egyetlen
csésze, ami mosatlan lett, azóta is a mosogatóban száradt.
Döbbenten tettem be a tányért, de a bugyihoz hozzá se mertem nyúlni. Hirtelen semmi rosszabbat nem is
tudtam volna elképzelni, mint azt, hogy csak úgy előkapjam, mert enélkül is éppen elég sok magyarázkodnivalóm
maradt. Megfordultam, és még éppen láttam, ahogy Reece előkap a táskájából egy pólót, és felveszi. Még csak rám
sem nézett, miközben a taktikai nadrágot gombolta.
 – A tesóddal minden rendben van? – kérdeztem.
Reece felemelte a fejét, és lesimította az ingét. Gyönyörű arca teljesen érzelemmentes maradt, tiszta tekintetű,
kék szeme az enyémbe nézett.
– Aha. Minden király.
A torkomban a gombóc sokkal nagyobbra nőtt, amikor meghallottam a hangjában csendülő hidegséget. Válaszra
nyitottam a szám, de elfordult.
– Nézd, most mennem kell – jegyezte meg, és elindult a folyosón.
Egy pillanatig csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Most elmegy? Hiszen be sem fejeztük a beszélgetést!
Felugrottam, és utánarohantam. A hálószobában értem utol. Az ágyamon ült, és a zokniját vette, majd a bakancsát
fűzte.
A szemem csak az összegyűrt lepedőt és a takarót fogta fel, semmi mást. A két fej lenyomatát a párnán. A póló,
amit előző éjjel viselt, és amivel letörölgette a hátam, most gombócba gyűrve hevert a padlón.
Szívem olyan hevesen vert, hogy attól féltem, mindjárt kiugrik a mellkasomból.
– Tényleg menned kell? Most azonnal?
– Igen – mondta, majd végzett a bakancsával, és amikor felállt, legalább két fejjel magasodott fölém. – Ki kell
engednem Colt kutyáját.
Némán ismételtem meg az imént hallottakat, mert az igazat megvallva képtelen voltam elhinni, hogy ilyen
indokkal akar faképnél hagyni. Jó, én sem szerettem volna, hogy a kutya oda kakáljon, ahova nem kellene, de akkor
is sokkal fontosabbnak éreztem volna befejezni a beszélgetésünket.
– És nem… nem tud várni az a rossz fiú egypár percet?
– Nőstény – felelte, majd lehajolt, és felvette a földről a koszos pólót. – Lacey a neve, és nem, nem várhat!
A mellkasomban valami nagyon összeszorult, amikor megint felegyenesedett, majd ellépett mellettem.
A szemem csak úgy égett, amikor kiment a hálószobából, én pedig… ott maradtam, és egyre csak az ágyat
bámultam. Mintha évek teltek volna el az együtt töltött reggel óta.
Aztán sarkon fordultam, és utánamentem a nappaliba. Ekkor már a kezében tartotta a sporttáskáját, és felvette
fekete baseballsapkáját is. Mélyen lehúzta az ellenzőt, ami beárnyékolta a szemét.
– Reece, én… – Aztán amikor kinyitotta az ajtót, hirtelen el is felejtettem, mit akartam mondani. – Azért minden
rendben van közöttünk?
Olyan mozdulatot tett, mintha meghúzódott vállát akarná kimozgatni, és a fehér póló alatt megremegtek az
izmok. Felém fordult, majd a szemembe nézett. Állkapcsa olyan élesen rajzolódott ki, hogy szinte vágni lehetett
volna vele.
– Aha – felelte színtelen hangon. – A legnagyobb rendben.
Nem hittem neki. Egy szavát sem. A torkom még mindig elszorult, próbáltam nyelni, és csak pislogtam
nagyokat, mert megszólalni nem voltam képes. Az a gombóc a torkomban nem engedte.
Reece elfordult, és az állkapcsában folyamatosan remegett egy izom.
– Majd hívlak, Roxy. – Elindult, ki az ajtón, aztán megtorpant. Egy apró pillanatra úgy lobbant fel bennem a
remény, mint amikor az ember gyufát dob egy benzintócsába. – Szeretném, ha kulcsra zárnád mögöttem az ajtót.
És ezzel el is ment.
Kifújtam a levegőt, megragadtam az ajtógombot, és csak figyeltem, amint a járdán jobbra fordul, majd eltűnik
előlem. Tompa aggyal zártam kulcsra az ajtót, aztán tettem hátra egy lépést, és két orcámat nedvesnek éreztem.
Remegve toltam fel a szemüvegem a fejem tetejére, majd két kezemmel eltakartam az arcom.
Istenem, ez ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna! A kanapéhoz vonszoltam magam, és lerogytam rá.
– Istenem! – suttogtam.
Azt persze sejtettem, hogy nagyon dühös lesz, és rettegtem attól, hogy majd örökre meggyűlöl, amiért hazudtam
neki. Végső soron éppen ez volt, ami miatt nem voltam képes elmondani neki az igazat még azután sem, hogy
megint beszélni kezdtünk. De az után, ami előző éjjel – jobban mondva reggel – történt, valamiért nem is
gondoltam volna, hogy egyszerűen faképnél hagy majd. Sejtettem, hogy rosszul fog esni neki a dolog, de én… nem
is tudom, mit gondoltam.
Orcámon patakzottak a könnyek. Szaggatottan fellélegeztem, de a levegő hirtelen beszorult. Nagyon rossz
helyzetbe hoztam magam, ráadásul csak saját magamnak köszönhettem. Egyedül az én hibám, ami történt.
– Hagyd már abba a nyavalygást! – mondtam magamnak. Mintha a mellkasomra hirtelen ezerkilós súly
nehezedett volna. Újra meg újra végigforgattam magamban a távozása előtt mondott szavakat, hogy minden a
legnagyobb rendben van, és majd felhív.
Márpedig Reece soha nem hazudna.
 Nem úgy, mint én.

Kedden már nem is hallottam többet Reece felől.
Nem festettem – még a lábamat sem tettem be a műterembe. Naphosszat csak hevertem a kanapén, mint egy
rakás szerencsétlenség, a telefonomat bámultam, és próbáltam szuggerálni, hogy szólaljon már meg végre. Csak
egy üzenet kellett volna, semmi több!
Reece azonban egész szerdán sem hívott, és nem is üzent.
Még mindig nem mentem be a műterembe, és a kanapéról is csak azért emeltem fel a seggem, mert dolgozni
azért mégiscsak be kellett mennem. Pedig ha nem kellett volna a pénz a betört szélvédő miatt, biztosan beteget
jelentek inkább. Egyre több olyan rossz döntést hoztam, aminek nagyon is kézzelfogható módon kellett
megfizetnem az árát.
Ez a bizonyos szerda a Monában a szokásosnál is nagyobb gáz volt.
Folyamatos, lüktető fájdalom indult ki a szemgolyómból, majd osont lassan a halántékomba, hogy aztán
hamarosan megint a szemgolyómba térjen át. A szemem egészen bedagadt, de azt mondogattam magamnak, hogy
biztosan az allergia miatt van. Amikor Jax megkérdezte, miért nézek ki ennyire szarul, neki is az allergiára fogtam
a dolgot. Pedig ennél messzebb semmi nem állhatott volna az igazságtól.
Mikor szerda reggel felébredtem, az ágyneműn még mindig éreztem Reece illatát, és… és keservesen bőgni
kezdtem. Éppen úgy, mint amikor megtudtam, hogy mindössze néhány hónappal a városba költözése után Reece
járni kezdett Alicia Mabersszel, a szőke teniszezővel, akinek a teste minden tekintetben tökéletes. Csak annyi, hogy
akkor még ott volt mellettem Charlie, és neki sikerült csokival meg vacak horrorfilmekkel elérnie, hogy valahogyan
mégis túléljem, ahogyan összeomlik körülöttem a világ.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy a könnyek sokkal inkább a barátság elvesztésének szólnak, semmit annak,
amivé fejlődhetett volna. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy bármilyen tekintetben is tervezgetni kezdjek
Reece-szel kapcsolatban, ezért amiatt biztosan nem bőghettem.
Lehetetlen.
Valamikor az éjszaka közepén megjelent Brock „A Bestia” Mitchell, valamint az állandóan vele lógó csajokból és
izompacsirta pasikból álló kísérete. Brock elég nagykutyának számított errefelé. Feltörekvő UFC3 harcos volt, és
Philadelphiában edzett. Fogalmam sem volt, honnan ismerheti Jax, de az igazat megvallva neki szinte mindenki a
haverja volt.
Brock egy fejjel magasabb volt Jaxnél, a testén látszott, hogy mindennap órákon keresztül gyúr, és rohadt jól
nézett ki. Fekete, tüskés haja volt, a bőre színe pedig leginkább a napégette agyagéra emlékeztetett. Brockból
mintha állandóan áradt volna a feszültség, ami miatt a legtöbben tartottak is tőle – pedig igazság szerint nagyon is
visszafogott volt, és teljesen mindegy, hány alkalommal beszéltem vele, mindig nagyon kedvesen viselkedett velem.
Most is a pult mellé ült, majd rám kacsintott. Jax hamarosan megjelent mellette, és ők ketten azonnal
belefeledkeztek a beszélgetésbe. Nem akartam én hallgatózni, azonban mivel szerda lévén csak a törzsvendégek
voltak a Monában, és a zene sem ment, elkerülhetetlenül kihallgattam a beszélgetésüket. Először nem volt semmi
komoly, csak egy közelgő meccsről beszélgettek, aztán szóba került valami szponzori szerződés, amitől Jax kis híján
a gatyájába ment, végül hamarosan már megint témát váltottak.
– Haver, a mai nap kibaszott szar volt! – jegyezte meg Brock, majd az üveget az ajkához emelte, és nagyot
kortyolt. – Tegnap nem ment be az egyik csaj, aki az edzőterem irodájában dolgozik. Az edző azt mondta, hogy nem
telefonált, és nem is szólt senkinek, de… – Brock a fejét ingatta, barna szemében harag csillant. – Elkapta valami
beteg seggfej.
Hirtelen erősebben szorítottam a rongyot, amivel a felső italos polcot törölgettem, Jax pedig oldalra billentette a
fejét, és visszakérdezett.
– Mi történt?
– A szarházi betört a lakásába, és ahogy hallom, elég rendesen megverte. – Brock szabad kezének ujjai ökölbe
szorultak. – Kurvára nem tudom megérteni, hogyan lehet képes egy pasi egy csajt bántani! Kibaszottul nem értem!
– Jézusom! – mondta Jax, és ugyancsak a fejét ingatta. – Ez már hányadik eset ebben a hónapban? A harmadik?
– Volt az a csaj, aki a nyár elején tűnt el – mondtam nekik, amikor odaléptem hozzájuk, és a rongyot a pultra
tettem. – Azt hiszem, talán Shelly vagy valami ilyesmi volt a neve.
Brock bólintott.
– Nem vagyok zsaru, és nem vagyok pszichológus sem, de szerintem őrült járkál a környéken.
Két karomat a mellkasom előtt keresztbe fonva próbáltam megállítani a gerincem mentén végigfutó remegést.
Eszembe jutott, milyen különös dolgok történnek az utóbbi időben az én lakásomban is, és megdermedtem.
Belegondolni is őrjítő volt, hogy annak, ami ezekkel a szegény lányokkal történt, köze lehet az én lakásomban folyó
kísértetjáráshoz.
És persze nem is lett volna az egésznek semmi értelme, hiszen hogyan lenne képes bárki a tudtom nélkül bejutni
a lakásomba, és megtenni azokat a dolgokat, amiket megtett? És ennek ellenére is tudtam, hogy fel kell tennem a
kérdést.
– Nem tudjátok, hogy ezeket a lányokat követte-e valaki, vagy ilyesmi? Nem voltak figyelmeztető jelek?
– Én mindenesetre semmi ilyesmiről nem hallottam – felelte Jax, majd felvont szemöldökkel a pulton keresztül
közelebb hajolt. – De gondolom, Reece sokkal többet tudna mondani.
Aú! Mintha gyomron rúgtak volna. Nem is tudtam, mit kellene erre válaszolni. Persze amit Jax a kettőnk dolgáról
tudhatott, csak annyi, hogy pár nappal korábban még minden a legnagyobb rendben volt. Mostanra azonban már
nem voltam ebben annyira biztos.
– Mondok én neked valamit. Nem tudom, ki ez a pasi, de az tuti, hogy halott ember – mondta Brock, és
fenyegetően mosolygott. – Mert a csaj, aki az irodában dolgozik, Isaiah egyik unokatestvére.
– Szent ég! – motyogta Jax.
És én is osztottam a megrökönyödését. Isaiah elég hírhedtnek számított errefelé. Aki nem volt annyira benne a
sűrűjében, annak egy teljesen mindennapos üzletembernek tűnhetett, azonban az itteniek és még a rendőrség is
pontosan tudta, hogy sokkal több annál. Gyakorlatilag az ő kezében volt Philadelphia, valamint a környékbeli
városok is. Nagyon nem olyan ember volt, akivel bölcs dolog lenne szarakodni, ugyanakkor elég okosan csinálta a
dolgait ahhoz, hogy a rendőrség semmit ne tudjon ráhúzni a bizalmasabb ügyleteivel kapcsolatban.
Calla anyja tőle nyúlt le pár millió dollár értékű drogot, és mivel tudta, milyen hatalmas és befolyásos, tisztában
volt vele, hogy ha életben akar maradni, akkor okosabb lesz minél gyorsabban felszívódni a környékről.
Ugyanakkor Isaiah-nak is megvolt a maga becsületkódexe, és ehhez tartotta is magát. Az egyik embere – egy
bizonyos Mack –, akinek az volt a feladata, hogy Calla anyját előkerítse, Callát is megfenyegette. Ez Isaiah-nak
nagyon nem tetszett, Calla ugyanis teljesen ártatlan volt ebben az ügyben. Bizonyítani ugyan senkinek nem
sikerült, de amikor Mack hulláját golyóval a fejében megtalálták valami félreeső mellékúton, mindenki tudta, ki
intézte el.
Annak ellenére, hogy Isaiah emberei viszonylag sűrűn megfordultak a Monában, őt magát szinte soha nem
láttam. Csak nagyon ritkán jött ide személyesen, amikor azonban megjelent, mindig emberes jattot hagyott.
– Bezony. Szóval nemcsak a zsaruk keresik a szarházit, hanem Isaiah emberei is. És a helyében őszintén
reménykednék benne, hogy a zsaruk fogják hamarabb megtalálni. Máskülönben a legutolsó dolog, amit ebben az
életében látni fog, az egy kocsi csomagtartójának belseje lesz. – Brock hátradőlt, és hatalmas karját összefonta
domborodó mellkasa előtt. Aztán felvonta az egyik vállát. – De én azért egy kicsit remélem, hogy Isaiah emberei
lesznek az elsők.
Lehet, hogy nem helyes ezt mondanom, de a lelkem mélyén én is ebben reménykedtem.
Brock a Monában maradt a műszak végéig, aztán a fiúk kikísértek a kocsimhoz. Reece-nek nyoma sem volt. Se
egy hívás, se egy árva üzenet. A fájdalom, ami az elmúlt huszonnégy órában szinte minden pillanatban bennem
kavargott, mostanra pánikká változott, és keserű ízt hagyott a számban.
Mielőtt kedden reggel minden összeomlott volna, még azt mondta, együtt akar ebédelni velem, amikor pedig
távozott, azt, hogy minden a legnagyobb rendben van közöttünk, és később majd felhív. Lelkemnek egy kis része
csütörtök délutánig volt képes fenntartani a reményt. Biztosan hívni fog. Együtt fogunk ebédelni. Ő nem olyan
gyökér. Soha nem volt az, és biztos, hogy ezúttal sem fog cserben hagyni.
Az utca nagyon csendes volt, és amikor kiszálltam a kocsiból, majd a veranda felé indultam, a levegőt különösen
csípősnek éreztem. Szinte már benne volt az ősz ígérete, és rádöbbentem, hogy valószínűleg hamarabb
megérkezik, mint gondoltam volna. Egy olyan hosszú és forró nyár után, amilyen volt, nagyon vágytam a sütőtök
illatára és anya ölelésére.
Kulccsal kinyitottam az ajtót, majd beléptem a sötét lakásba, és becsuktam magam mögött. Nem is tudom, miért,
de abban a pillanatban, amikor kattant a zár, hideg remegés rohant végig rajtam. Mintha jeges ujjak zongoráztak
volna a gerincemen. Dermedten meredtem bele a koromfekete sötétségbe.
Határozottan az volt az érzésem, hogy nem vagyok egyedül. Minden hajpihém az égnek állt a tarkómon,
mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Talán okosabb lett
volna, ha elmondom a srácoknak, milyen furcsa dolgok folynak mostanában a lakásomban. Akkor valószínűleg
ragaszkodtak volna ahhoz, hogy eljöjjenek velem, de az is igaz, hogy nagyon ostobának éreztem volna ezt kérni
tőlük. Ez az egész még nekem is túlságosan furcsa és megmagyarázhatatlan volt.
Erre most itt vagyok a szívroham határán.
 Vakon nyúltam ki. Ujjaim előbb a lámpaernyőn simítottak végig, aztán a kapcsolóra is rátaláltam.
Felkattintottam, és ugyan meleg ragyogás árasztotta el a nappalit, az árnyékok azonban mintha megsűrűsödtek
volna.
A táskámba nyúltam, megkerestem a mobilomat, és kivettem. Halkan óvakodtam előre, majd a táskát a
karosszékre helyeztem. Telefonnal a kezemben a konyhába mentem, és ott is felkapcsoltam a villanyt.
Minden olyannak tűnt, amilyennek lennie kellett.
Amikor kinyitottam a mosogatót, félig arra számítva, hogy majd megint találok benne egy melltartó-bugyi
kombót, a fülemet megütötte valami halk zaj, és a torkom azonnal kiszáradt. Mozdulatlanul hallgatózni kezdtem.
Valami zaj volt, ami a lakás hátsó részéből, a hálószoba felől érkezett. Talán valaki halkan becsukott egy ajtót?
Nem lehettem benne egészen bizonyos.
Megfordultam, és a szívem ezerrel vert. A félelem miatt lúdbőrözni kezdtem. Tényleg egy ajtó csukódását
hallottam? Vagy csak a képzeletem játszott velem? Nem tudtam, viszont a biztonság kedvéért kivettem a tartóból
egy rohadt nagy konyhakést.
Visszafojtott lélegzettel jártam körbe a lakásban. Amikor nem találtam semmi különöset, minden ajtó, aminek
zárva kellett lennie, zárva volt, és aminek nyitva, nyitva, illetve minden villanyt felkapcsoltam, megnyugodva
rogytam le a kanapéra. Nagyot sóhajtottam.
Nekem tényleg el kell mennem a templomba, és megrendelni egy ördögűzést!
Lenéztem a még mindig a kezemben tartott henteskésre, aztán letettem magam mellé, és inkább a telefonomat
fogtam meg. Üzennem kellene Reece-nek. El kellene mondanom neki, hogy valami nagyon nincs rendben a
lakásomban. Biztosan azonnal átjönne, és ez még csak nem is lenne hazugság, viszont…
Akkor sem lenne helyes.
Ez… olyan lenne, mintha annyira rettenetesen kétségbeesetten vissza akarnám kapni, hogy ilyen hülyeséget
találok ki. Márpedig erre a pontra egyelőre nem jutottam el. Egyelőre.
Nem sokat aludtam. Annyira be voltam tojva amiatt, ahogyan a lakásomban éreztem magam, és az utóbbi időben
történt minden egyéb miatt is, hogy amíg a nap fel nem kelt, jóformán óránként felriadtam. Csak ezután adtam fel
a próbálkozást, hogy aludjak.
A hajnali nap első sugarai a műteremben találtak. A Jackson Square-ről készített festményt már el is felejtettem,
és csak ültem ott, az üres vászonra meredve. Hirtelen megragadtam az ecsetet. Nem gondolkoztam és nem
terveztem, csak festettem. A kezem is mintha saját akaratának engedelmeskedett volna. Robotpilótára kapcsoltak.
Órák teltek el, a hátam meg a nyakam egészen belefájdult abba, hogy ugyanabban a testhelyzetben ültem.
Próbáltam kimasszírozni a görcsöt a hátam alsó részéből, és hátradőltem egy kicsit a székemen. Aztán oldalra
billentettem a fejem.
– Basszus! – motyogtam.
A kép háttere éppen olyan vörösbegytojáskék szín volt, mint a konyhám fala, mellette pedig vakító fehér folt
jelképezte a konyhaszekrényt. Ez még nem is lett volna annyira nagy baj, de amit a kép közepére festettem, attól
legszívesebben ott helyben csináltam volna magamnak egy lobotómiát.
A bőrszínt nem volt olyan nagyon egyszerű visszaadni, és kénytelen voltam többféle barnát, rózsaszínt és sárgát
is összekeverni, hogy nagyjából megkapjam ezt a bizonyos aranyszín árnyalatot. A vállak ívét könnyű volt a vásznon
ábrázolni, az árnyékolás azonban, ami a kidolgozott izmokat jelenítette meg, már sokkal nehezebbnek bizonyult.
A csuklóm nagyon fájt, mert keményen meg kellett dolgoztatnom, amíg sikerült kialakítani a gerinc megfelelő
hajlatát, valamint a szálkás izmokat a gerinc mellett. A fekete nadrág volt természetesen a legkönnyebb.
Úgy festettem meg Reece-t, ahogyan kedd reggel a konyhámban láttam.
Szorosan lehunytam a szememet, de ez sem akadályozhatta meg, hogy a könnyek perzselni kezdjék.
A csalódottság és a harag szinte elviselhetetlenné növekedett. Nem is kellett ránézni a telefonomra, hogy tudjam,
délelőtt tíz óra is elmúlt, és ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy a mellkasom összeszoruljon, a gyomrom pedig
kavarogni kezdjen valahogy úgy, mintha nagyon gyorsan, nagyon sokat ettem volna.
Nem várhattam tovább. Két napja mást sem csináltam.
Letettem az ecsetet a tartójába, majd felálltam, és a telefonomért indultam. Ahelyett, hogy végiggondoltam
volna, mit csinálok, és esélyt sem hagyva magamnak, hogy visszakozzak, gyorsan begépeltem egy kétszavas
üzenetet.
Nagyon hiányzol.
Istenem, ez annyira bizarr volt, és mégis igaz. Majdnem egy teljes éven keresztül szóba sem álltam vele, és
habár akkor is nagyon hiányzott, azt az érzést még sikerült keserűség és harag mögé rejtenem. Most azonban,
hogy ezek már nem voltak, csak az maradt, hogy nagyon hiányzik.
 Kitöröltem a két szót, és begépeltem egy másik üzenetet.
Áll még a mai ebéd?
Aztán persze ezt is kitöröltem, és csak annyit írtam neki, hogy Szia.
A mobilt magammal vittem a hálószobába, gyorsan lezuhanyoztam, és megszárítottam a hajam. Még laza
hullámot is raktam bele, és könnyű sminket tettem fel, hogy készen legyek arra az esetre, ha…
Aztán csak járkáltam fel és alá a nappaliban és a konyhában. Túlságosan nagy feszültség munkált bennem
ahhoz, hogy leüljek, és a bennem lüktető, haraggal keveredő csalódottság minden perccel jobban felőrölt.
Lassan eltelt a tizenkét óra, aztán az egy és a kettő is, és amikor már csak fél órám maradt arra, hogy
összeszedjem magam a munkakezdésre, de még mindig nem érkezett tőle se hívás, se üzenet, az az apró kis
reményszikra, amit egészen addig magamban tápláltam, végleg kialudt.
Hazudott nekem.
Első alkalommal, mióta ismertem, hazudott. Mert abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem
fog felhívni. És hogy közöttünk semmi sincs rendben.

3 Ultimate Fighting Championship, az MMA, a kevert harcművészetek profi ligája.

 16. FEJEZET

Megenni, amit az ember magának főzött, talán a lehető legrosszabb dolog, ami csak eszembe juthatott. Annyira
gyűlölöm ezt a rohadt közmondást, hogy arra nincs is szó, és közben ott és akkor pontosan tudtam, hogy igaz. Mert
ha az ember olyasmi miatt csalódott vagy szomorú, ami fölött nincsen semmi hatalma, akkor sokkal könnyebb
elfogadni a helyzetet, de ha olyan dolog miatt történik mindez, amit az ember saját magának köszönhet, azt már
sokkal nehezebb lenyelni.
És ezt az egész szarságot Reece-szel csakis magamnak köszönhetem. Persze mindenhez két ember kell, és
egyvalaki a végén biztosan sírni fog, de az a helyzet, hogy ezt én baltáztam el akkor, amikor nem vallottam be neki
az igazat az egy évvel korábbi éjszakával kapcsolatban. Eljátszottam a bizalmát. Biztosan vannak, akiknek ez
annyira nem is lett volna nagy dolog, de Reece nem ilyen. Számára az őszinteség mindennél többet ér.
Katie csütörtök éjjel, közvetlenül a szünetem előtt jött be a Monába. Elég volt egy pillantást vetnie rám, és
azonnal vágta, mi a helyzet. Persze az is lehet, hogy csak a szuper-sztriptízes képességeinek köszönhetően tudta.
Felkaptunk a konyhából egy kosár hasábburit, és bevettük magunkat az irodába. Katie felült Jax asztalára, és
teljesen mindegy, mennyire vacak volt a helyzet, ettől valamiért mosolyognom kellett, mert a ruhája – már ha ezt
ruhának lehet nevezni egyáltalán – cseppet sem fedte a fenekét.
– Részletesen hallani akarok mindent! – mondta határozottan, és felém nyújtotta a hasábkrumplival teli kosarat.
Leültem mellé, és töviről hegyire elmondtam neki a történteket. Megbíztam benne annyira, hogy a legapróbb
részleteket is megosztottam vele – jó, azt azért nem mondtam el neki, hogyan markoltam az ágy fejrészét kedd
reggel, de a sztori szempontjából ez nem is volt fontos.
Mire befejeztem, Katie be is falta a buri felét.
– Megmondom én, mi a helyzet, kiscicám! Van itt egy csomó dolog, amit meg lehetett vagy kellett volna tenni.
Ami megtörtént, azt már nem csinálhatod vissza, és azért valljuk be, nem egy kismacskát fojtottál meg, vagy valami
ilyesmi.
Elhúztam a szám.
– Csak azt akarom mondani, hogy ne rágd magad emiatt. Tudod, hogy hibáztál. Bocsánatot kértél, komolyan is
gondoltad. – Aztán átadta nekem a kosarat, leugrott az asztalról, és kezét csípőre téve megállt előttem. – Ha Reece
nem képes ezen túltenni magát, szerintem nem is érdemel meg téged. És ezt most a lehető legkomolyabban
gondolom.
A számba dobtam az utolsó hasábburit, majd a kosarat az asztalra tettem.
– Tudom, de én akkor is nagyon kedvelem…
– Szerelmes vagy belé – javított ki, majd a fal mellé tolt kanapéra vetette magát.
A mennyezetre néztem, és legyintettem, pedig közben a szívem hatalmasat dobbant.
– Ennyire messzire azért nem mennék.
– Ha nem szereted, mi a fenéért bőgsz kedd óta?
Dühös pillantást vetettem rá.
– Mert nagyon kedvelem. És már nagyon régóta. Barátok vagyunk, de most mindent tönkretettem. És egyáltalán
nem bőgök folyamatosan kedd óta! – Amikor láttam, milyen hitetlenkedve néz, dühös pillantást vetettem rá. –
Folyamatosan nem bőgök.
Felvonta egyik szőke szemöldökét.
– Na jó. Akkor az első és legfontosabb, hogy legalább saját magadnak ne hazudj tovább. Ismerd be, hogy évek
óta halálosan bele vagy zúgva! Nincsen ezzel semmi baj. – Szóra nyitottam volna a szám, de felemelt kezével
megállított. – Másodszor, szard le! Nem szó szerint gondolom, hogy kakálj rá, vagy ilyesmi, hanem arra, hogy ha
ezen nem képes túltenni magát, akkor vele van a baj, és nem veled.
Bólintottam, majd ahogyan lecsusszantam az asztalról, egy hajtincset a fülem mögé fésültem. Értettem, mit akar
mondani.
– A jövő hét végén itt lesz Calla és Teresa is. Mindenképpen össze kell jönnünk, és alaposan átgondolni a
dolgokat! – jelentette ki, majd úgy emelkedett fel a kanapéról, akár a hívek szólító szavának engedelmeskedő
istennő. – Amit persze úgy értek, hogy a sárga földig leisszuk magunkat, megbeszéljük, milyen hülyék is a fiúk,
aztán másnap reggel arra ébredünk, hogy soha életünkben egyetlen üveg töményet nem akarunk látni többé.
– Jól van – motyogtam.
– Olyan csatak részegre isszuk magunkat, mint azon az éjszakán, amikor Calla elment – folytatta, és már előre
összeszorult a gyomrom, mert pontosan tudtam, merre akarja vinni a beszélgetést. – Emlékszel még? Amikor meg
voltál győződve arról, hogy egy olyan műanyag ruhazsák simán elbírna téged.
– És el is bírt! – feleltem mérgesen.
Katie a fejét hátrahajtva hahotázott.
– Aha, vagy harminc másodpercig! Össze kellett csomagolnod magad, hogy beleférj.
– De te húztad fel a cipzárt!
– Amikor meg szétment, akkorát estél, hogy azt hittem, összetörted magad.
Teljesen biztos voltam benne, hogy valamim eltört. És Calla és Teresa is, amitől megint eszembe jutott, mekkora
isteni szerencse, hogy végül nem lett nagyobb a baj, mert az igazat megvallva mind a három lány annyira röhögött,
hogy szerintem azt se tudták volna megnézni, élek-e még egyáltalán.
Rohadt tequila!
Katie odaugrott hozzám, és olyan szorosan megölelt, hogy szinte kinyomott belőlem minden szuszt.
– Nem lesz semmi baj. Hidd el, meg fog bocsátani!
Én is viszonoztam az ölelést.
– Ezt most te mondod nekem, vagy a szupererőd súgja?
Nevetett és elhúzódott.
– Nevezzük inkább női megérzésnek.
Felvontam az egyik szemöldököm.
– Eskü?
– Aha – felelte Katie, és riszálva az ajtóhoz ment. – Most mennem kell, és kihasználni, amíg bennem van a
ritmus, mert hidd el, most nagyon forró ritmus van bennem! – Ezzel a seggére csapott, és nevetett. – Később
találkozunk, cicavirág.
Kénytelen voltam mosolyogni. Katie… nagyon más, és éppen ezért nagyon klassz csaj. Megigazítottam a
szemüvegem, és habár azt mondtam magamnak, hogy nem kellene ezt tennem, mielőtt kimentem volna az
irodából, a táskámba nyúltam, és előhalásztam a telefonomat.
Azonnal lefagyott a mosoly az ajkamról. Volt egy olvasatlan üzenet, azt azonban Dean küldte, és amikor ezt
megláttam, nagyon elment a kedvem mindentől. Eltekintve attól, hogy a legutóbb rátettem a telefont, ő is ugyanazt
üzente nekem, amit én üzentem Reece-nek, és amire azóta sem kaptam választ.
Szia.
Reszkető sóhaj tört fel belőlem, mérhetetlen szomorúság vett erőt rajtam. Szent isten, hiszen ez azt jelenti, hogy
most én vagyok Dean női megfelelője, és én is olyan embernek üzengetek, akit igazából nem is érdeklek! Vajon ő is
annyira agyalt, hogy mit írjon nekem, mint én azon, hogy írjak Reece-nek? Lehet, hogy ő is vagy három különböző
szöveget begépelt, mielőtt végül megtartotta ezt az ártatlannak tűnő szót? Megint elolvastam, és a mellkasom
elszorult. A szívem szó szerint sajgott.
A mobilt a farmerom farzsebébe csúsztattam, és nagy nehezen visszanyeltem azt a rengeteg könnyet, ami azzal
fenyegetett, hogy dagadt, hisztis csecsemőt csinál belőlem. Össze kell szednem magam. Ezt a szart én kavartam
magamnak. Reece-t senki nem kényszerítette, hogy úgy döntsön, ahogy. És mindannak ellenére, amit Katie
meggyőződéssel hitt, nem voltam igazán szerelmes belé.
Ennyire kétségbeesetten legalábbis nem.
Mert nem volt és soha nem is lesz senki, akibe ennyire kétségbeesetten beleszeressek!

Péntek délután volt, és nekem egyáltalán nem Reece járt a fejemben. Most valami sokkal nagyobb problémával
kellett megbirkóznom. Olyasmivel, ami súlyosabb volt, mint a párkapcsolatom – illetve annak teljes hiánya.
Venter nővér ott állt mellettem, Charlie ágya végében. Arcán együttérző kifejezés tükröződött – a szemén láttam,
hogy komolyan is gondolja.
– Ha bármire szükséged volna, tudod, hol találsz.
Attól tartottam, nem lennék képes megszólalni, ezért csak némán bólintottam. Venter nővér kiment a
helyiségből, és miután halkan becsukta maga mögött az ajtót, én még mindig ott álltam mozdulatlanul. Mintha
valaki megnyomta volna az életemben a pillanatmegállító gombot.
Charlie-t megint csövön keresztül táplálták.
Szerettem volna becsukni a szemem, de mi haszna lett volna? Mert ha utána kinyitom, akkor is ugyanezt láttam
volna. Nem változtathattam volna meg semmit. Charlie ugyanígy ült volna itt, és az élete sem pöröghetett volna
vissza oda, amikor még minden jó volt.
A halványlila takaró egészen a mellkasáig fel volt húzva és a hóna alá betömködve. Válltól lefelé elrejtette, én
azonban tudtam, hogy alatta mind a két karja az ágyhoz van rögzítve.
Gyűlöltem ezt az egészet! Különösen azt, hogy le van kötözve, mert habár tisztában voltam vele, miért volt rá
szükség, valahogy mégis kegyetlennek és embertelennek éreztem. Amint bekötötték neki a csövet, azonnal
felnyúlt, és megpróbálta kihúzni. A saját érdekében kellett lekötözniük, nekem mégis nagyon fájt így látnom őt.
Kényszerítettem magam, hogy odamenjek az ágya mellett álló székhez. Merev háttal ültem le rá, majd magam
mellé helyezve a táskámat benyúltam a takaró alá, megkerestem az egyik kezét, és megfogtam.
– Charlie? – suttogtam. – Most mit fogunk csinálni?
Charlie szeme nyitva volt, de bárcsak ne lett volna! Mert valami nagyon nem volt rendben vele. Tompának és
élettelennek láttam a tekintetét. Ha nem pislogott volna néha, vagy nem futott volna finom remegés végig a karján
időről időre, az arca alapján akár próbababának is nézhettem volna.
Amikor a szemébe pillantottam, a félelem marcangolni kezdte a lelkemet. Istenem, most nagyon nem jól néz ki!
Nem is emlékeztem arra, hogy láttam-e valaha ennyire törékenynek és öntudatlannak.
Percek teltek el, a csendet csak a kintről érkező madárcsicsergés, valamint a szomszédos kórtermekben folyó
beszélgetés tompa morajlása zavarta. Ültem ott, és a rettegés mind nagyobb és hidegebb marokkal szorította a
mellkasom. Ez az egész… a nagyapára emlékeztetett, aki a halála előtt hospice-ba került. Akkor még nagyon kicsi
voltam, mégis tisztán emlékeztem rá, hogy anya éppen így ült az ő ágya mellett is, a kezét simogatta, és halkan
suttogott neki mindenfélét, miközben a nagyapa olyan mélyen aludt, hogy szinte nem is láttam a mellkasát
mozogni.
Ez a mostani helyzet is erre emlékeztetett… képtelen voltam lerázni magamról az érzést, hogy nem vagyunk
egyedül a szobában. Hogy van ott velünk egy harmadik is. A halál.
Olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak lehetett, majd lehunytam a szemem, és a fejemet az övé mellett, a
párnára hajtottam.
– Annyira hiányzol! – suttogtam neki érzelmekkel teli hangon. – Tudom, hogy te is tudod, mennyire!
Ahogyan még szorosabban fogtam a takarót és a kezét, szememből könnyek buggyantak ki. Ki hitte volna, hogy
egy ilyen hét után még képes leszek egyáltalán sírni? Lehet, hogy a végén amolyan érzelmi kuplerájjá változom?
Abban a pillanatban még ez sem tudott érdekelni. A Reece miatt bennem tomboló érzelmi vihar sem tudott felérni
ahhoz, amit abban a pillanatban éreztem. Szerettem volna bebújni Charlie mellé az ágyba, de attól féltem, hogy
kirántom a csövet, vagy ilyesmi.
Pontosan tudtam, hogy úgy kellene viselkednem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Hogy egyszerűen
elő kellene vennem egy festményt, amit neki hoztam – mondjuk azt, amit már hetekkel korábban befejeztem –,
aztán olvasnom kellene neki. Mert mindkettőnk számára ez jelentette a megszokott menetrendet a látogatások
során. És szerettem volna azt hinni, hogy mind a kettőnknek erre van szüksége.
Azonban ahogyan ott hevertem, fejemmel Charlie párnáján, hirtelen semmi egyébre nem tudtam gondolni, csak
arra a néhány percre, ami mindörökre megváltoztatta az életét. És teljesen mindegy, hány év telt el azóta, nekem
olyan volt, mintha előző nap történt volna.

Péntek éjjel volt, pár hete tartott már a suli, és csak azért voltam kint az amerikaifoci-meccsen, mert Colton is
játszott. Ez pedig azt jelenti, hogy Reece is biztosan ott lesz a lelátón, és a tesóját biztatja.
Charlie-val ekkor már az ötödik vagy hatodik alkalommal sétáltunk el a lelátónak azon része előtt, ahol Reece a
barátaival ült.
– Kislány, csak hogy tudd... szerintem ezzel a mostani mutatványoddal hivatalosan is zaklatónak fogsz számítani!
Meglöktem a csípőmmel.
– De ez kedves zaklatás.
A szeme sarkából rám pillantott.
– Mert van olyan, hogy kedves zaklatás?
– Igen. Ha Reece Anders az áldozat, akkor van – vágtam rá gyorsan, aztán amikor láttam, milyen tekintettel néz
rám, nevetni kezdtem. – Teljesen mindegy, mert pontosan tudom, hogy Reece szerinted is rohadt jól néz ki.
– Nem tagadom – felelte, majd a válla fölött odapillantott, ahol Reece ült, aztán gyorsan megint előrekapta a
fejét. – Erre néz!
– Mi van? – Aztán halkan sikoltottam, mert megbotlottam a saját lábamban. Döbbenettől elkerekedett szemmel
néztem rá. – Hazudsz!
Charlie szélesen mosolygott.
– Nem hazudok. Nyugodtan megnézheted te is, csak arra kérlek, hogy ha lehet, egy kicsit kevésbé feltűnően.
– Hogyhogy kevésbé feltűnően? – kérdeztem vissza, és amint még egy lépést tettem, megpróbáltam a lehető
legkönnyedebben arrafelé fordulni. A tekintetem olyan volt, mint egy jópasi-követő-rakéta: azonnal rátalált Reece-
re.
Bennünket nézett. Jobban mondva engem. És mosolygott. Neki van a világon a legszebb mosolya. Széles.
Barátságos. Felhőtlen. A szívem akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a mellkasomból. Éreztem, hogy nekem is
mosolyra húzódik a szám.
– Hoppá! – mondta Charlie. – Az én hibám.
Először nem is igazán értettem, mit akar mondani, aztán meghallottam egy magas hangú kiáltást, és azonnal
abba az irányba kaptam a fejem.
Az egyik vezérszurkoló lány kiáltotta Reece nevét, majd lábujjhegyre állt, és dobott neki egy csókot. A gyomrom
azonnal elszorult. Charlie-ra néztem.
Furcsa arcot vágott.
Reece egyáltalán nem engem nézett. És nem rám mosolygott. Nagyon gáz! Felsóhajtottam, majd
megszaporáztam a lépteimet.
– Akkor most már mehetünk?
– Én azóta akarok elmenni innen, hogy megérkeztünk – vágott vissza. – De te nem tudtál ellenállni, és
mindenképpen perverz kukkolót kellett játszanod. Erre nézd meg, hova jutottál! Nekem elhiheted, hogy az
ilyesmiből még soha semmi jó nem sült ki, Roxy.
– Utállak.
Nevetett, majd az egyik karjával átölelte a vállam, és közelebb vont magához.
– Gyere! Menjünk el hozzám. A szüleim még mindig lent vannak a tónál, és megint sikerült megtalálnom a
piásszekrény kulcsát.
Azonnal meggondoltam magam az előbbivel kapcsolatban.
– Annyira szeretlek!
Horkantott.
Megparancsoltam magamnak, hogy nem gondolhatok többet Reece-re, és elindultunk a pálya kijárata felé.
Charlie karja még mindig a vállamon nyugodott.
– Annyira rühellem ezeket a meccseket! – nyavalygott. – Kénytelenek vagyunk minden alkalommal a mezőn
leparkolni, és mire a kocsihoz érünk, tele leszünk kullanccsal.
Miközben a térdmagas fűben gyalogoltunk, mosolyogva néztem fel a csillagokkal teleszórt égre.
– Szerintem neked vagy egy tucat máris a lábszáradra tapadt.
– Hagyd már abba, basszus!
Levette a karját a vállamról, aztán meglökött. Botladozva léptem oldalra, és nevettem, mert előre tudtam, hogy
nem fogja megállni, és biztosan megnézeti majd velem magát, amikor megérkezünk a házukhoz, nehogy legyen
benne egyetlen vérszívó is.
– Ma éjjel megnézhetjük a Bambanőt?
Teljesen sötét volt, és nekem nem is kellett ránéznem, hogy tudjam, a tekintetét az égre emeli.
– Az a film annyira régi, hogy nyugdíjazni kellett volna!
– Soha! – kiáltottam, és átugrottam egy hatalmas követ, amire valakinek majdnem sikerült felállnia a kocsijával.
– Annyira állat benne az a pasi!
– Az a pasi a valóságban már tök öreg! – vágott vissza.
Bemutattam neki.
– Milyen egy gyökér vagy!
Két kezét rövidnadrágja zsebébe dugta, és a fejét ingatta. Már láttam is a kocsiját, mellette pedig egy furgont,
ami akkor még nem volt ott, amikor mi megérkeztünk.
– Hé! – hallatszott egy kiáltás. – Merre mentek?
Megfordultam, és amikor megláttam, ki áll mögöttünk, lenyeltem egy nyögést. Henry Williams. És nem volt
egyedül. Két haverja állt mellette. Mind a hárman egy évvel felettünk jártak. Kivétel nélkül hihetetlen seggfejek
voltak. Különösen Henry. Ő egészen különösen hihetetlen seggfej volt. Az a fajta jóképű pasi, aki pontosan tudja
magáról, mennyire jól néz ki, és ezért annyira önteltté vált, hogy azonnal elvesztette minden vonzerejét.
– Csak megyünk a dolgunkra – felelte Charlie halkan.
Meg sem hallottam. Szembefordultam velük, és két kezem a csípőmre helyeztem.
– Különben pedig semmi közötök hozzá!
Charlie motyogott valamit, miközben megállt, és ő is feléjük fordult. Azt hiszem, talán valami olyasmit
mondhatott, hogy a nagy szám miatt egyszer bajba fogok kerülni – de persze nem ez lett volna az első alkalom,
hogy erre figyelmeztet.
Henry egyik haverja felröhögött, én pedig úgy éreztem, hogy ez a hang az idegeimmel játszik. Magas volt,
emlékeztetett arra, ahogyan az a vezérszurkoló kiáltott nem sokkal korábban, ugyanakkor volt benne valami más
is, ami leginkább egy éppen elütött macska nyivákolását juttatta eszembe.
Henryt a jelek szerint teljesen hidegen hagyta, hogy beszóltam. Laza léptekkel odajött, ahol én álltam Charlie-
val, majd a mellkasát kidüllesztette, mint valami kis kakas.
– Ma nagyon jól nézel ki, Roxy.
Felvontam a szemöldököm, és ránéztem.
Charlie felsóhajtott.
– Én mindig nagyon jól nézek ki – feleltem, és a mellkasom előtt keresztbe fontam a karom.
Henry vigyorgott, és tekintete alaposan végigsiklott a testemen. Mintha hangyák ezrei másznának rajtam.
Tényleg nagyon nagy gáz, hogy ilyen gyökér, mert egyébként nagyon jól néz ki.
– Igaz – mondta, majd olyan gyűlölettel teli pillantást vetett Charlie-ra, hogy azonnal megfagyott bennem a vér. –
Szóval akkor mit csinálsz ma este?
– Mi éppen… – felelte volna Charlie.
– Te kussolj! – vágott a szavába Henry, és komolyan mondom, olyan volt, mintha lenne bennem egy
picsakapcsoló, amit éppen az ehhez hasonló alkalmak szoktak bennem aktiválni. – Mi volna, ha lepasszolnád a
buzit, és inkább velem lógnál…?
– Mit mondtál? – Leereszkedett elém a vörös köd. – Mit mondtál neki, baszd meg?
Charlie megragadta a karom.
– Hagyd csak! Tudod, hogy az ilyen idiótákkal nem éri meg leállni veszekedni.
De én már tudtam, hogy nincs az az isten, hogy én ezt annyiban hagyjam.

Erővel kellett leráznom magamról annak a bizonyos estének az emlékét. Két tenyeremmel erősen
megdörzsöltem az arcom, közvetlenül a szemüvegem kerete alatt. A bűntudat ragacsos izzadságként ült ki a
bőrömre. Leengedtem a kezem, majd Charlie-ra néztem. A feje egészen enyhén oldalra fordítva. Mintha engem
nézne, tekintete azonban valahol a vállam fölé, az ablakon túlra fókuszált.
Hagyd csak, mondta.
Bárcsak hallgattam volna rá!

A péntek este a szokottnál is sűrűbb volt, mert Jax a hétvégére Shepherdstownba ment Callához, Nickkel ketten
vittük az egész pultot. Annak ellenére, hogy rettenetesen slamposnak éreztem magam, hiszen a hajamat mindössze
egy kócos kontyba fogva viseltem, és egy olyan ezeréves felsőt vettem, ami vagy két mérettel nagyobb volt, nagyon
hálás voltam, amiért mintha repült volna az idő. Az alváshiányt kezdtem egyre jobban megérezni, és ez nem
segített a hangulatomon, ami egyébként is félúton volt „Baszdmegfalva” és „Kapdbecity” között.
Ugyanakkor, ahogyan az éjszaka telt, a hangulatom egyre határozottabban kezdett megérkezni
„Mindenkurvaszarvárba”. Reece általában a Monában töltötte a péntekjeit. Többnyire persze nem az egész éjjelt,
de olyan tíz magasságában mindig megjelent. A haverjai most is itt voltak, és a megszokott asztaluk körül ültek, ő
azonban nem volt sehol. És pontosan tudtam, hogy miattam nem volt ott.
Dean tizenegy magasságában futott be, és amikor észrevettem, hirtelen valami sürgős teendőm akadt a pult
másik végében. Semmi kedvem nem volt beszélni vele. Nick szerencsére ügyesen blokkolta, aztán valószínűleg
mondhatott is neki valamit, mert Dean éjfél körül felszívódott. Nem tudom, mit mondott neki, de nem is érdekelt.
Ekkorra határozottan úgy éreztem, hogy szar az egész élet.
Valamiért sokkal nehezebbnek éreztem mosolyt erőltetni a képemre, de azért folyamatosan töltöttem, kevertem,
és csevegtem a pult mellett állókkal. Csak úgy voltam képes átverekedni magam ezen az éjszakán, ha folyamatosan
a munkámra koncentráltam.
Na és persze segített a tudat is, hogy otthon már vár egy hatalmas adag nachos chips, ami tutira elfojtja majd
bennem a picsát. Úgy terveztem, hogy mindegyik kis háromszöget egyesével fogom belefojtani a svájci sajtszószba,
és kegyetlenül felfalom őket.
Sherwood, a helyettesítő főszakácsunk éppen csak visszajött a szünetéről, én pedig megfordultam, hogy segítsek
a bár mellé furakodó újabb vendégnek.
Teljesen lefagytam, amikor megláttam, ki az. Te jó isten, mi van itt ma éjjel?
Henry Williams ott állt, éppen velem szemben. Egy kicsit már jobban nézett ki, mint legutóbb, amikor láttam.
Talán megfogta a nap. A nyomorult.
 – Csak beszélgetni szeretnék – kezdte, de a zene szinte teljesen elnyomta a hangját.
Amilyen erősen szorítottam a Jack Daniel’s-es üveget, kész csoda, hogy nem tört szilánkokra.
– El sem tudom hinni, hogy ide mersz jönni! – feleltem tompa hangon.
– Meglátogattam egypárszor Charlie-t. – Közelebb hajolt, és én éreztem, hogy a tarkómon forróság kúszik fel. –
Tudom, hogy nagyon rossz állapotban van, és…
– Ne merészelj róla beszélni! És a nevét se merészeld a szádra venni! – Még mindig az üveget szorongatva
dobásra emeltem a karom éppen úgy, ahogyan nem is olyan régen a könyvvel is tettem. Úgy éreztem, hogy ha nem
árthatok neki, akkor ott, helyben elpusztulok. Aztán meggondoltam magam.
Lehet, hogy tanultam a legutóbbi esetből?
Egy lány integetve próbálta felhívni magára a figyelmem. Gyűlölettől parázsló pillantást vetettem Henryre, majd
felvettem a lánytól a rendelést. Henry természetesen még mindig ott állt, amikor elkészültem a koktéllal, és
átadtam a lánynak.
– Kérlek, Roxy! – kezdte. – Nagyon szeretnék…
– Akarod tudni, mennyire leszarom, hogy te mit szeretnél? – kérdeztem, és szélesen széttártam a karom. –
Ennyire.
Váratlanul megjelent mellettem Nick is, és a pultra támaszkodott.
– Ha jót akarsz magadnak, azonnal elhúzol, haver!
– Ne haragudj! – Henry védekezően emelte fel két kezét, és tekintete gyorsan siklott egyikünkről a másikra. –
Nem akarok semmi problémát. Csak beszélgetni szerettem volna. Ennyi az egész.
Olyan hatalmas harag lobbant fel bennem, hogy képes lettem volna tüzet okádni.
– Én viszont nem akarom látni a pofádat, és beszélgetni sem akarok veled!
– Hallottad – mondta Nick, majd felemelte a kezét, és az ajtóra mutatott. – Takarodj!
Henry egy pillanatig mintha mondani akart volna még valamit, aztán azonban meggondolta magát, és a fejét
ingatta. A zsebébe nyúlt, kivett belőle egy kis, fehér, szögletes dolgot, és a pultra tette. Aztán mélyen a szemembe
nézett.
– Hívj fel! Kérlek!
Lenéztem a pultra, és láttam, hogy egy névjegykártyát tett oda, rajta valami autót ábrázoló rajzzal. Aztán megint
ránéztem. Ekkorra már sarkon fordult, és elindult a tömegen keresztül. Mire észbe kaptam, hangosan nevetni
kezdtem. Hallottam magam, és tudtam, hogy ebben a hiéna vihogásához hasonló hangban nem volt semmi öröm
vagy boldogság.
Nick a névjegykártyáért nyúlt. Nem is tudom, miért, de megállítottam a kezét, és inkább én vettem el.
Csodálkozva nézett rám, én azonban csak megráztam a fejem, aztán a kártyát a zsebembe csúsztattam.
Lehajtotta a fejét, és egyenesen a fülembe beszélve megkérdezte:
– Miért?
– Gőzöm sincs – ismertem be, majd visszahúzódtam, és a szemébe néztem. – Komolyan.
Az éjszaka nagy része ezt követően már többnyire eseménytelenül telt. Reece ugyan nem jött be, helyette
azonban ott volt Dean, Henry Williams, két részeg csaj, aki a padlóra okádott, meg egy pasi, aki azt mondta, hogy
meghív egy italra, és azt is megengedi, hogy leszopjam.
Mire hazaértem, annyira fáradt voltam, hogy a lakásomban folyó megmagyarázhatatlan dolgok sem tudtak
érdekelni. A mobilt az éjjeliszekrényre tettem, majd levettem a nadrágomat, és kikapcsoltam a melltartót, de az
ujjatlan felsőt magamon hagytam, mert az ruhának is beillett. Végül a takaró alá bújtam, amit egészen az államig
felhúztam.
A nap… hát nagyon szar volt.
Az előző nap is nagyon szar volt.
A következő már csakis jobb lehet.
Ezt mondogattam magamnak, miközben csak hevertem ott, és végtelenül kimerültnek éreztem magam. A holnap
sokkal jobb lesz. És őszintén szólva, amikor Charlie-val megtörtént, ami megtörtént, az sokkal szarabb volt ennél –
és akkor sokkal jobban eltöltött a tehetetlenség, a harag és a kétségbeesettség érzése is. Akkor mindent sokkal
erősebben és élesebben éreztem. És azon is sikerült átverekednem magam. Ahogy ezen a híg foson is keresztül
fogom verekedni magam, amiben most vagyok benne, mert jobban belegondolva, mégis mi más választásom lenne?
Fülemet-farkamat behúzva feladjam? Ez annyira ellene volt mindennek, ami én vagyok!
Nem is vettem észre, hogy elaludtam, de biztosan megtörtént, mert nagyon váratlanul riadtam fel. Azonnal éber
voltam, még az álmot sem kellett kipislognom a szememből. Meredten néztem az ággyal szembeni ablakra.
Álmodtam. Arra már nem emlékeztem, mit, de azt tudtam, hogy valaki a nevemet mondta.
 Nyújtóztam, és az éjjeliszekrényre pillantottam. Még öt óra sem volt, vagyis max másfél órát aludhattam. Ez gáz.
Már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor feltűnt, hogy világít a mobil kijelzője. Mintha éppen csak
egypár másodperce érkezett volna nem fogadott hívás vagy olvasatlan üzenet, és azóta sem tudott volna alvó
állapotba visszatérni.
Hirtelen mozdulattal ültem fel, ragadtam meg a mobilt, és torkomban dobogó szívvel érintettem a képernyőt.
Csak egyetlen ember volt, aki ennyire későn hívhatott vagy üzenhetett nekem. Reece. Majd szétvetett a remény.
Persze sokkal jobbat is el tudtam volna képzelni annál, hogy hajnali ötkor hívjon vagy üzenjen nekem, de a
semminél ezt is többnek éreztem – ez már valami volt.
Elhúztam a csúszkát, és egypár pillanatig nem is tudtam felfogni, amit látok. Nem értettem. Az agyam képtelen
volt értelmezni.
Nem olvasatlan üzenet vagy nem fogadott hívás volt az.
A kezem remegni kezdett.
Amikor feloldottam a telefont, a kezdőképernyő helyett nem a legutóbb használt app nyílt meg – hanem a
galéria. Benne a fényképeimmel.
Aztán megértettem, mit látok a legutolsó képen.
Mellkasomban sikoly támadt, és habár éreztem, hogy a torkomban felkúszva ki akar törni belőlem, amikor a
számat is kinyitottam, semmi hang nem jött elő. A rettenettől elszorult a torkom. A képernyőn olyan fénykép volt,
amit biztosan nem készíthettem én, az ugyanis engem ábrázolt.
Alvás közben.


 17. FEJEZET

Rettegéssel vegyes hitetlenkedéssel néztem a fényképet. Valahogyan végül sikerült megértenem, hogy ma
készítette valaki, mert láttam a trikóm sötétkék pántját, valamint rózsaszín szalagját is.
Istenem!
Félelem támadt bennem, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. A pulzusom hihetetlenül felgyorsult, csak
kapkodva tudtam levegőt venni, miközben felugrottam az ágyról. Meztelen talpam megcsúszott a keményfa padlón.
Elértem a hálószoba ajtaját, feltéptem, és végigrohantam a rövid, keskeny folyosón. Már éppen elértem a bejárati
ajtóhoz, amikor eszembe jutott, hogy bárki készítette is azt a fényképet – biztos voltam benne, hogy csakis ember
lehet, hiszen szellemek csak nem tudnak mobillal fényképet csinálni –, valószínűleg odakint van.
Istenem!
Az is lehet, hogy még idebent van.
Teljesen bepánikoltam, azt sem tudtam, mit tegyek. Még soha életemben nem kerültem ilyen helyzetbe. Lassan
elhátráltam a bejárati ajtótól, majd hirtelen sarkon fordultam, és a fürdőszoba felé rohantam. Amikor már bent
voltam, becsaptam magam mögött az ajtót, és addig hátráltam, amíg a lábam a vécének nem ütközött. Lehajtottam
az ülőkét, leültem, de a rettenetes félelem miatt levegőt is alig tudtam venni. Tárcsázni akartam a legelső embert,
aki ebben a helyzetben az eszembe jutott.
Reece-t.
Ujjam már a neve fölött lebegett a kontaktlistában, amikor meggondoltam magam. Mi értelme lett volna
felhívnom? Úgysem venné fel. Ekkor a sírás határán kezdtem volna Jaxet hívni, de aztán eszembe jutott, hogy ő
sincs a városban. Egy kis hang azt suttogta, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Most a rendőrséget kellene hívni,
mert valaki bejött a lakásomba, miközben én aludtam. Még az is lehet, hogy azóta sem ment el. Az agysejtjeim
azonban mintha nem lettek volna hajlandók egymással kommunikálni.
Nicket hívtam.
A második csörgésre vette fel.
– Roxy?
– Felébresztettelek? – Tudtam, hogy hülye a kérdés, de akkor is ez jutott először eszembe.
– Nem. Még nem aludtam. Jól vagy?
Tekintetem le sem vettem a fürdőszoba ajtajáról. Mind a két térdem felhúztam a mellkasomhoz, és fejemben
furcsa zümmögést hallottam, olyat, mintha egy kaptár mellett ültem volna.
– Azt… azt hiszem, hogy valaki van a lakásomban.
– Tessék? – A hangja olyan élesen csattant, akár az ostor.
Remegő levegőt vettem, majd suttogva ismételtem meg.
– Felriadtam, és a telefonomon volt egy fénykép rólam… ahogy alszom.
– Szent ég!
– Nem én készítettem a képet. – Mély levegőt akartam venni, de valamiért a torkomon akadt a lélegzet. –
Az utóbbi időben mindenféle furcsa szarság folyt itt nálam. Bekapcsolt a mosogatógép, amikor nem voltam itthon.
A tévé távirányítóját a frigóban találtam meg. Felhajtva találtam a vécéülőkét, meg ilyesmi. Azt hittem, hogy valami
szellem jár a lakásban, de ez… a tudat, hogy valaki élő és lélegző jött be hozzám, és lefényképezett…
– Jézusom, Roxy, mondd, hogy már úton vannak a zsaruk! – felelte.
– Nem. Még nem szóltam nekik.
Volt egy ezredmásodperc szünet.
– És Reece-nek?
– Nem – válaszoltam, majd kihúztam magam, és letettem a lábam a hideg padlóra. – Neki nem szólhatok. Ő…
– Te hülye vagy, baszd meg? Azonnal hívd a zsarukat! Várj csak! – Olyan volt, mintha szaladna. – Hol vagy?
– A fürdőszobában. – Felálltam, majd kifésültem a hajam az arcomból. – Nem tudtam normálisan gondolkodni.
Felriadtam, megláttam a fényképet, és azonnal bepánikoltam.
– Máris indulok hozzád, útközben felhívom Reece-t is. Péntekenként ugye nincs szolgálatban? Biztosan felv…
– Ne hívd fel! Kérlek, csak neki ne szólj! – Szorosan lehunytam a szemem. – Ő nem… nem vagyunk beszélő
viszonyban, és nem szeretném, hogy… kérlek szépen, ne hívd!
Az igazság azonban az, hogy pontosan tudtam, mennyire őrült ez az egész helyzet, és mennyire bizarr, ha valaki
arra ébred, hogy a telefonján alvás közben, róla készült képek vannak. Egyesek talán még akár arra a
következtetésre is juthatnak, hogy ezt én magamnak csináltam, mert fel akarom hívni magamra valaki figyelmét.
És tekintve, hogyan állnak a dolgaink Reece-szel, nem szerettem volna, ha ő is erre a következtetésre jut.
– Ott vagy még? – kérdeztem.
– Igen, már úton vagyok hozzád, de most le kell tenned, és hívnod kell a zsarukat! Most azonnal! Megértetted? –
mondta higgadtan, és hallottam, hogy a háttérben beindul a kocsija. – És szeretném, ha a fürdőben maradnál
egészen addig, amíg a zsaruk ki nem érnek. Megértetted?
Annyira hülyének éreztem magam, amiért nem szóltam nekik azonnal.
– Jól van, máris hívom őket. Ne haragudj…
– Ne szabadkozz, Roxy! Csak hívd a zsarukat! Azonnal ott vagyok.
Megtettem azt, amit már sokkal hamarabb kellett volna. Felhívtam a rendőrséget. A diszpécsernek esze ágában
sem volt hisztérikusan felnevetni, amikor elmondtam neki, hogy felriadtam, és engem alvás közben ábrázoló
fényképet találtam a telómon. Felvette az adataimat, aztán vonalban maradtam, amíg Nick nem küldött nekem egy
üzit, hogy kint áll az ajtóm előtt.
Gőzöm sem volt róla, hogyan érkezhetett meg ennyire gyorsan. Tuti, hogy számtalan szabályt megszegett, ha
ilyen tempót diktált.
Még soha életemben nem tettem fosatósabb dolgot annál, mint akkor, amikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját.
Szó szerint egész testemben remegtem, ahogy megfogtam az ajtógombot, és kinyitottam. Félig arra számítottam,
hogy majd egy sorozatgyilkos áll velem szemben bohócmaszkban. De a folyosó teljesen üres volt. Másodszor is
elrohantam a bejárati ajtóhoz.
Nick bejött. Még mindig ugyanazt a ruhát viselte, amit a Monában. Éppen csak egyetlen pillantást vetett rám,
majd megfogta a szabad kezemet, és elindult, minden villanyt felkapcsolva a lakásban.
– A hálószobában voltál?
– Igen. Aludtam.
A hangom elcsuklott, ahogyan bizonytalan léptekkel követtem.
A kanapé felé irányított.
– Maradj itt! – Aztán mögém nyúlt, lerántotta és meztelen lábamra terítette a steppelt takarót. Csak most
döbbentem rá, hogy egész végig egy szál bugyiban és trikóban mászkáltam. – Gyorsan körülnézek a hálóban is, jó?
Tompa aggyal tömködtem be a takarót a lábam alá, és közben elfehéredő ujjal szorongattam a telefont.
A következő néhány másodperc mintha egyetlen, szürreális álomban telt volna. Abban a pillanatban, hogy kiment a
nappaliból, eltöltött az érzés, hogy nem akarok egyedül maradni. Felálltam, a takarót teljesen magam köré
csavartam, és utánamentem. Ő akkor végzett a vendégszobában, és indult a háló felé.
Kérdő pillantást vetett rám, miközben az ablakot ellenőrizte.
– Nem akartam egyedül lenni – mondtam rekedt hangon. – És sehol nem szerettem volna a lakásomban egyedül
maradni.
Bólintott, majd átvágott a szobán, és kinyitotta a beépített szekrény ajtaját. Hallottam, ahogyan megzörrennek a
félretolt vállfák. Felém fordult.
– Van valami nadrág, amit fel tudsz venni? Szerintem megjöttek a zsaruk.
Elpirultam, majd a komódhoz siettem, és kivettem egy pamut rövidgatyát. Nick elindult a szobából kifelé.
– Nem maradnál velem? Légy szíves.
Fekete hajába túrt, majd elfordult.
– Jézusom, Roxy, még soha nem láttalak ennyire rémültnek!
A földre ejtettem a takarót, remegő kézzel magamra húztam a rövidnadrágot, aztán megint felvettem és a
mellkasomhoz szorítottam a takarót. Nem szóltam egyetlen szót sem, csak követtem Nicket ki, a nappaliba. Most
már én is láttam az odakint villódzó vörös és kék fényeket.
Nick kinyitotta az ajtót, és halványan ugyan, de ismerősnek tűnő rendőr lépett be. Nagyjából olyan idős lehetett,
mint Reece, és a többiekkel együtt néha ő is eljött a Monába. Ha jól tudtam, jegyben jár valakivel, vagy ilyesmi.
Nem volt rajtam a szemüvegem, így nem tudtam elolvasni a névtábláját, de szerencsére a következő pillanatban
bemutatkozott, és ezzel megkímélt egy kínos helyzettől.
Hank Myers.
Ja persze! Hokis Hank. Emlékeztem már. Katie adta neki ezt a gúnynevet, és már biztos voltam benne, hogy nem
jár jegyben senkivel. Amikor pedig még jobban belegondoltam, már úgy éreztem, hogy egy kicsit bele is van zúgva
Katie-be. A Monában nemegyszer megengedte, hogy a barátnőm őt használja rúdnak.
Persze ez most nemigen számított.
– Alaposan körbejártam a lakásban – mondta Nick. – A vendégszobában nyitva volt az ablak.
 Levegő után kaptam.
– Mi van?
– Valószínűleg így tudott bejönni. Csak az a furcsa, hogy mintha szúnyoghálót nem láttam volna lefeszítve.
– Mert nem… azon az ablakon nincs – mondtam, és figyeltem, amint Hank kimegy a szobából. – Néhány hónapja
elszakadt, és a főbérlő még nem csináltatta meg. – Aztán megint a torkomban akadt a lélegzetem. – Az a valaki… az
ablakon keresztül mászott be? Istenem!
Hank ugyancsak körüljárt, de az egész egy percig ha tarthatott, aztán megint ott állt a nappaliban.
– Szóval mi folyik itt, Roxy?
A takaróba tekerve visszaültem a kanapéra, majd mindent elmeséltem Hokis Hanknek. Arca megdöbbentően
érzelemmentes maradt, miközben megkérdezte, hogy megnézheti-e a telefont.
Átadtam neki, amikor pedig elengedtem a mobilt, láttam, hogy a szélei kis benyomódásokat hagytak a
tenyeremen.
– A galériában találod.
Nick leült a kanapé kartámlájára. Nem szólt egy szót sem, de én akkor is nagyon örültem, hogy itt van, és nem
egyedül kell megbirkóznom ezzel az egésszel.
Amikor eszembe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt még Reece-nek is szólhattam volna, az olyan volt, mintha
valaki tőrt forgatna a mellkasomban. Basszus, hiszen a hidegháborús tizenegy hónap alatt is simán szóltam volna
neki, és egyetlen pillanatig sem kételkedtem volna abban, hogy el is jön!
A sötétkék egyenruha csak úgy feszült Hank széles vállán, ahogyan felvont szemöldökkel a telefonomat nézte.
Aztán rám pillantott.
– És ez ott volt a telefonodon, amikor felébredtél? – Aztán amikor bólintottam, megint a fényképet nézte. – És
teljesen biztos vagy benne, hogy ezt csakis ma éjjel készíthették.
Bólintottam.
– Igen. Amikor felriadtam, még fel volt kapcsolva a háttérvilágítás. Éppen csak pár másodperccel azelőtt
készítették.
– Tudsz valakiről, aki ilyesmivel poénkodna? És aki be tud jönni a lakásodba is.
– Csak a családtagjaimnak van kulcsa, de ők biztosan nem ijesztgetnének. Különben meg ott van a másik
szobában nyitva hagyott ablak. Ha valakinek lenne kulcsa a lakásomhoz, miért akarna az ablakon keresztül
bejönni?
– Az emberek nagyon gyakran tesznek nagyon ostoba dolgokat, Roxy. Olyasmit, aminek a világon semmi értelme
– magyarázta Hank.
Nick is előrehajolt.
– Mondd el Hanknek azt is, amit nekem meséltél, hogy milyen furcsa dolgok zajlottak a lakásban az utóbbi
időben.
Hank mogyoróbarna szemének tekintete az enyémbe mélyedt, és hirtelen nagyon kínosnak éreztem, amit
mondani fogok neki. Mert a tekintetéből gyanakvást olvastam ki, és tisztán volt benne némi hitetlenkedés is. Éppen
elkezdtem mesélni neki, amikor kopogtatást hallottunk a bejárati ajtó felől.
– Vársz valakit? – kérdezte Hank.
Nick felállt, de amikor a fejemet ingatva mutattam neki, hogy senkit nem várok, Hank jelezte, hogy maradjon
hátul. Nagyon meglepődtem, hogy Nick azonnal megtette, amikor pedig leült mellém, még annál is jobban.
– Minden rendben? – kérdezte tőlem halkan.
Bólintottam.
– Aha. Kösz.
Aztán a tekintetem Nickre siklott. Onnan, ahol ültem, tisztán láttam, ki áll az ajtó túloldalán, amikor Hank
kinyitotta.
James volt az, meg az a másik pasi – Kip. A fenti szomszédaim.
– Csak láttuk a villogót – magyarázta James, és nyújtózkodva próbált elpillantani Hank válla fölött. – Szerettünk
volna meggyőződni arról, hogy Roxyval minden rendben van.
A puszta tény, hogy képesek voltak ilyen korán felébredni csak azért, mert tudni akarták, mi van velem, elég
volt, hogy legszívesebben mind a kettőt megöleljem.
– Minden rendben – mondta nekik Hank. – De most szeretném, ha mind a ketten visszamennének a saját
lakásukba. Ha valamire szükségünk lesz, megkeressük önöket.
Jamest nem lehetett ennyire könnyen lerázni.
– Roxy, minden rendben van?
 – Igen, jól vagyok! – mondtam olyan hangosan, hogy mind a ketten tisztán hallhassák, ugyanakkor gyűlöltem,
hogy beszéd közben ennyire remeg a hangom. Gyűlöltem, hogy ennyire megijedtem! – Minden a legnagyobb
rendben van.
Hanknek sikerült végül hazaküldenie őket, de ahelyett, hogy azonnal bezárta volna utánuk az ajtót, félreállt, és
közben megszólalt.
– Kézben tartom a dolgot, haver.
A szívem majd kiugrott, amikor láttam, hogy egy újabb rendőr lép be a lakásomba. Mert nem egy akármilyen
rendőr volt.
Reece jött el hozzám.
Hirtelen abban sem voltam biztos, hogy nem hallucinálok, vagy hogy nem csak egy rémálom ez az egész.
Reece olyan magabiztosan lépett be a lakásomba, mintha otthon lenne. Hanket szóra sem méltatta, Nick is csak
egy kurta pillantást kapott tőle. Azonnal a nappaliba jött.
– Mi a fene folyik itt?
Csak néztem rá, mert az agyam képtelen volt választ formázni.
Hank sóhajtva zárta be mögötte az ajtót.
– Kaptunk egy riasztást…
– Azt én is hallottam – vágott a szavába Reece. Még soha nem láttam ennyire sötétkéknek a szemét. – El sem
akartam hinni, amikor meghallottam, hogy lehetséges betörést jelentettek a címedről, mert biztos voltam benne,
hogy ha rólad van szó, akkor te nem csak úgy általában a rendőrségnek szólnál. – És ekkor ököllel a jelvénye fölött,
a mellkasára vágott. – Hanem nekem!
Tátva maradt a szám, mert most már teljesen biztos voltam benne, hogy csak álmodom.
– Én azt hittem, hogy péntekenként nem vagy szolgálatban – magyarázta Nick szárazon.
– Ma helyettesítek – felelte Reece, és mélykék szemének egyetlen pillantásával belé fojtotta a szót. – Különben
mi a fenét csinálsz te itt?
Nick hátrahajolt a kanapén, majd karját a háttámla mögé lógatta.
– Roxy hívott.
Reece gyanakvóan összeszűkült szemmel nézett rám.
– Tényleg?
Hank megköszörülte a torkát.
– A vendégszobában nyitva volt az ablak, és Roxy azt is mondja, hogy valaki készített róla egy fényképet alvás
közben.
Ahogy a hangjából tisztán kicsendült a kételkedés, egyetlen pillanat alatt magamhoz térített.
– Mert így is történt!
Reece oldalra billentette a fejét, széles válla megfeszült.
– Mi van?
– Valaki készített róla egy fényképet a telefonjával, miközben aludt – ismételte el Nick, és most már nyilvánvaló
volt, hogy a bejelentésnek ezt a részét nem hallotta Reece.
Lehet, hogy csak a címet hallotta, és máris gondolkodás nélkül iderohant? Nem is tudtam, hogy erről mit
gondoljak.
Reece kinyújtotta a kezét Hank felé.
– Hadd nézzem! – mondta, majd amikor megkapta a telefont, és ránézett, halkan káromkodni kezdett. – És nyitva
volt az ablak a másik szobában?
Hank bólintott.
– Gondolom, mert ha be lett volna zárva, el sem tudom képzelni, hogy nyithatta volna ki az üveg betörése nélkül.
– Aztán rám nézett. – Gondolom, azért általában zárva szoktad tartani az ablakot. És ha nem, akkor ajánlom, hogy
mostantól tedd azt.
– Zárva tartom az ablakot – feleltem, és a takarót markoltam. – Mindig be szoktam zárni.
A jelenlévők kétkedő pillantásokat váltottak egymással, amit azért, a körülményeket tekintve, meg tudtam
érteni.
– Várjunk csak! – szólaltam meg hirtelen, és előrébb csúsztam a kanapén. A földre tettem a lábam. – Te pontosan
mit is csinálsz itt, Reece?
Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
– El sem tudom hinni, hogy felteszed ezt a kérdést. Bár tudod, mit? Jobban meggondolva, annyira nem is
csodálkozom.
 – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem.
A szemében különös fény csillant, amikor lenézett rám.
– Tényleg nem tudod, miért vagyok itt?
Felálltam a kanapéról, és hagytam, hogy a takaró a földre hulljon. Közvetlenül elé álltam, és kihúztam magam –
ami azt jelenti, hogy a szemem éppen mellmagasságban volt neki, de tök mindegy.
– Igen, tudni akarom, miért vagy itt, és ha ezen meglepődsz, hülyébb vagy, mint gondoltam!
– Én vagyok a hülye? – Felemelte egyik hatalmas kezét, benne a telefonommal, majd a hálószoba felé mutatott. –
Ki hagyta nyitva az egyik szoba ablakát, miközben pontosan tudja, hogy a megyében van egy…?
– Nem hagytam nyitva az ablakot! Éppen úgy, ahogyan téged sem hívtalak ide!
Lehajtotta a fejét, de a tekintete egyetlen pillanatra sem szakadt el az enyémről.
– Ezt majd később megbeszéljük, Roxy.
Hirtelen minden érzelem egyszerre támadt fel bennem, és már nem bírtam tovább magamban tartani.
– Ez nem normális! – mondtam, és mind a két kezem ökölbe szorult. – Előbb napokon keresztül tudomást sem
veszel rólam, aztán… aztán hazudsz nekem!
Reece visszahőkölt.
Nem érdekelt, hogy nem vagyunk egyedül, akkor is folytattam, bár közben tisztában voltam vele, hogy talán nem
kellene. Ehhez az egészhez nem volt senkinek semmi köze, és habár szinte minden szót remegő hangon tudtam
csak kimondani, akkor is felháborító, hogy itt van, és úgy viselkedik, mintha minden joga meg is lenne ehhez.
– Hazudtál, Reece! Azt mondtad, minden a legnagyobb rendben van közöttünk, és majd felhívsz! Na persze,
nyugodtan hülyézz le, de ha nem tévedek, akkor egyszer sem hívtál fel, és ezek szerint rohadtul nincsen rendben
közöttünk semmi! „Ó, ebédeljünk együtt!” Na persze! Még arra sem voltál képes, hogy válaszolj az üzenetemre, te
seggfej!
– Hűha, nem számítottam rá, hogy ebbe az irányba fog elmenni a beszélgetés! – motyogta magának Nick.
– Nem válaszoltam? – Reece szeme egészen elkerekedett. – Hiszen még csütörtökön visszaírtam! És abban azt is
mondtam… – Elharapta a mondatot. – Szóval válaszoltam.
Élesen felnevettem, mert nem tudtam elhinni, hogy képes ennyire pofátlanul hazudni.
– Nem válaszoltál!
Hank tekintete egyikünkről a másikra vándorolt, és egyre kényelmetlenebbül állt egyik lábáról a másikra.
– Ööö, figyeljetek, szerintem okosabb lenne, ha visszatérnénk…
– A frászt, Roxy! – csattant fel Reece. – Igenis válaszoltam!
Karba fontam a két kezem.
– Akkor a válaszod valami varázslatos módon biztosan felszívódott. De leszarom. Nem érkezett esetleg valami
másik bejelentés, ahova ki kellene szállnod? Azt hiszem, az én ügyemet Hank már kezeli. Ugye, hogy kezeled,
Hank?
Hank azonban úgy emelte fel mind a két kezét, mint aki legszívesebben nem is folyna bele ebbe az egészbe.
Hatalmas segítség volt, mondhatom!
– Ezt nem hiszem el! – mondta Reece, majd a farzsebébe nyúlt, és elővette belőle a telefont. Néhányszor
megbökte a kijelzőt, majd felém fordította. – Nézd meg, ha nem hiszed! – mondta, majd amikor kezdtem elfordulni,
közelebb lépett. – Nézz rá a mobilomra, Roxy!
Dühösen fújtam, majd megadóan megtettem, amit kért. Jobban mondva parancsolt. Csak egy gyors pillantást
vetettem a kijelzőre, és már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy valami gúnyos beszólással válaszoljak
neki, de a következő pillanatban meggondoltam magam.
Mi a…?
Kikaptam a kezéből, és közelebb tartottam az arcomhoz, hogy tisztábban lássam a kijelzőn villódzó szavakat.
Szia, tegyük át az ebédet vasárnapra. Akkor nyugodtabban beszélgethetünk.
És aztán ott volt az időbélyegző is, ami szerint nem egészen tíz perccel azután megérkezett a telefonomra, hogy
én üzentem volna neki. Akkor én már a zuhany alatt álltam. Csak néztem a szavakat, és egy kicsit arra
számítottam, hogy egyszerűen semmivé válik az egész üzenet, mint vad képzeletem valamelyik szüleménye.
– Esküszöm, soha nem láttam ezt az üzenetet – suttogtam, miközben felnéztem rá. – Tudom, hogy ezek szerint
megérkezett a telefonomra, de akkor sem olvastam.
Reece egy végtelen pillanatig még fogva tartotta a tekintetem.
– Azt hittem, be vagy pöccenve, amiért át akarom szervezni. – Finoman kifeszítette a telefont a kezemből. – És
ezért nem írtál vissza nekem. És csak hogy tudd, teljesen mindegy, válaszoltál volna-e vagy sem, mert vasárnap
akkor is eljöttem volna hozzád.
 – Lehetséges, hogy valaki letörölte az üzit, mielőtt te megnézhetted volna? – kérdezte Nick.
A gerincemen hideg légvonat csapott végig, a tarkómon minden kis szőrszál az égnek meredt. Ez… ez eszement
módon hátborzongató.
– Ki lenne képes csak azért betörni egy idegen lakásba, hogy aztán letöröljön egy üzenetet? – kérdezte Hank, és
keresztbe fonta a karját. – Nem is beszélve arról, hogy tökéletes időzítéssel éppen akkor tegye meg, amikor Reece-
től jön, és csak az övét akarja eltávolítani? Higgyétek el, nem próbálok akadékoskodni, de ennek akkor is nagyon
kicsi az esélye.
Tisztában voltam vele, mennyire eszementen hangzik a dolog, de akkor sem láttam más megoldást arra, hogyan
történhetett. Biztos voltam benne, hogy nem láttam az üzit. Ha látom, akkor válaszolok rá, és egy csomó
szívfájdalomtól megkímélhettem volna magam. Nem az összestől, de egy csomótól biztosan.
Persze abban a pillanatban azt is csak alig bírtam felfogni, hogy nem elég, hogy válaszolt az üzenetemre, de arra
készült, hogy ha törik, ha szakad, eljön hozzám vasárnap. Ez az egész akkor és ott annyira jelentéktelennek tűnt!
Reece gyönyörű arcára feszültség ült ki, miközben lenézett a mobilomra. Annyira erősen szorította, hogy az ujjai
egészen belefehéredtek.
– És ez még nem is az egyetlen furcsa dolog – szólalt meg Nick, magára vonva Reece érdeklődő tekintetét. –
Mondd csak el neki, amit nekem is meséltél!
Leültem a kanapé szélére, és most már a korábbinál is bizonytalanabb voltam.
– Néhány héttel ezelőtt kezdődött. Hazaértem a Monából, és ment a mosogatógép. Pedig biztosan nem én
állítottam be késleltetett indulással. Őszintén szólva azt sem tudom, hogyan kell.
Hank felvonta a szemöldökét.
– Folytasd! – mondta Reece halkan.
De nem volt olyan egyszerű, mert tisztában voltam vele, mennyire őrültnek fog nézni.
– Aztán az egyik reggel, amikor felkeltem, a hűtőben találtam meg a tévé távirányítóját. Arra gondoltam, hogy
biztosan én tettem oda valami pillanatnyi figyelemzavarban, de az igazat megvallva, még soha nem tettem ilyet. Na
és aztán ott volt a vécéülőke… – Ahogyan beszéltem, láttam, hogy Reece ujjai ökölbe szorulnak. – Az sem én
voltam. Szinte teljesen biztos vagyok benne. Aztán pedig ott volt az eset, amikor az állványra valaki egy újonnan
kifeszített vásznat tett fel. Egy csomó ilyen dologról van szó… apróságokról, amiket akár én is megtehettem, de
nem lehetek biztos benne. És már tényleg kezdtem azon gondolkozni, hogy mi van, ha kísértet jár a lakásomban.
Mondtam is Katie-nek meg anyának. – Röviden felnevettem. – Tudom, hogy nagyon hülyének hangzik, de akkor…
Még soha nem láttam Reece-t ennyire koncentrálni. Csak állt előttem, lélegzetelállítóan szép arcán kemény
vonásokkal, és olyan volt, mintha márványból faragott szobor lenne.
– Aztán mi történt?
A fülem lángolni kezdett. Ez volt a legutolsó dolog, amit Nick és Hank füle hallatára el akartam mondani.
– Az igazán hátborzongató dolog… ami talán éppen annyira hátborzongató volt, mint az, hogy készítettek rólam
egy fényképet álmomban, néhány nappal ezelőtt történt. Pontosabban kedd reggel – tettem hozzá, és éreztem,
hogy Reece tekintetét látva elszorul a mellkasom. – Éppen a mosogatógépbe pakoltam bele.
– Arra emlékszem – mondta Reece.
Na jó. Akkor ezek szerint nem akarunk rejtegetni semmit.
– És az… – Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy a forróság felkúszik az arcomon. – Az evőeszköztartó fiókban
megtaláltam az egyik bugyimat. És abban viszont már teljesen biztos vagyok, hogy az nem én voltam.
– Jézusom! – motyogta Nick, miközben felállt, és a hajába túrt. A konyhába pillantott, és arcán olyan kifejezés
ült, mintha már a mosogatógép látványa is haraggal töltené el.
Hank nem szólt egy szót sem. Csak nézett rám, és a tekintetéből tisztán kiolvasható volt a „mi a fene van?”
kérdés.
Mégis Reece reakciója volt az, ami a legjobban megragadta a figyelmem. Ő ugyanis még mindig éppen olyan
szoborszerű merevséggel állt ott és nézett le rám, mint addig.
– Erről eddig miért nem beszéltél nekem? – A hangja éppen csak egy kicsit volt suttogásnál hangosabb.
A vállam lehanyatlott, és végtelen kimerültség vett rajtam erőt.
– Mert abban a pillanatban éppen… más dolgokról beszélgettünk, és nem akartam, hogy… – De nem fejeztem be,
és csak a fejemet ingattam.
Pontosan felismertem a pillanatot, amikor ő is rájött, hogy mire gondolok. Mindkét orcája kipirult. Ez a hirtelen
jött harag egy kicsit még ijesztő is volt, és habár tudtam, hogy nem felém irányul, úgy éreztem, ha mégis én lennék
a célpontja, most elmondanék egy imát. Arcán számtalan érzelem robogott végig gyors egymásutánban.
– Itt voltam, és… – Nem fejezte be a gondolatmenetet. A másik rendőr felé fordult. – Átveszem az ügyet, Hank!
 – De…
– Azt mondtam, hogy átveszem az ügyet! – ismételte meg, mégpedig olyan hangon, hogy a hideg is kirázott tőle.
Hank egypár pillanatig csak nézte, majd felsóhajtott.
– Ahogy akarod – mondta, aztán megnyomta a rádió gombját a vállánál. – Tíz-nyolcas. A feltételezett betörési
ügyet a három-nulla-egyes egység kezeli.
Statikus zörejjel teli válasz érkezett, amit, az igazat megvallva, nem is értettem, aztán Hank minden további
nélkül távozott. Nick továbbra is a karosszék mellett állt. Felemelte a kezét, és megdörzsölte az állát.
– Minden rendben van?
Nem voltam biztos benne, hogy szeretném, ha Nick is távozna, mert akkor egyedül kellene maradnom Reece-
szel, ugyanakkor azt is nagyon jól tudtam, hogy ő is biztosan éppen olyan kimerült, mint én. Bólintottam.
– Kösz, hogy iderohantál. Jövök neked eggyel.
Reece az ablakra függesztette a tekintetét, és az állkapcsában remegett egy izom.
– Nem jössz nekem semmivel – felelte Nick, és ő is Reece-re nézett. Tekintetében gyanakvó fény villant. – Biztos
vagy benne, hogy nem lesz gáz?
– Igen – motyogtam, de a gondolataim közben ezerfelé jártak.
Nick megállt az ajtó mellett. Mosolygott, ám ez a mosoly nem sok jót ígért.
– Ja, mielőtt elfelejtem. Cuki a masni a bugyidon.
Ó, basszus!
Reece tekintete folyamatosan követte Nicket, és állkapcsa annyira megfeszült, hogy azon se csodálkoztam volna,
ha hangos reccsenéssel elpattan. Aztán már csak mi ketten maradtunk a lakásban. Reece másodperceken keresztül
a hátát mutatta, aztán végül megfordult. A kanapéhoz jött, és közvetlenül velem szemben, a dohányzóasztal szélére
ült.
– Minden rendben van?
Igen. Nem. Talán mégis. Fogalmam sem volt. Egyszerűen túlságosan sok érzés kavargott bennem. A félelem szó
nem képes kifejezni, amit éreztem. Valaki itt járt a lakásomban – ráadásul nem is csak egy alkalommal. Mintha
valaki megerőszakolt volna. Mintha erőszakkal lerombolták volna az otthonom falait. Hirtelen rettenetesen
ostobának éreztem magam, amiért az egészet letudtam annyival, hogy biztosan természetfölötti dolog folyik
körülöttem. Persze, miért gondolná bárki is azonnal azt, hogy valaki egymás után többször is betör hozzá, csak
azért, hogy összevissza pakoljon bizonyos dolgokat?
Amikor pedig felfogtam, mit is jelent, ami történt, egész testemen remegés futott végig. Valaki járt az
otthonomban! Valaki nem is egy alkalommal bejött ide, ráadásul olyankor is, amikor itthon voltam! A félelem
hullámokban öntötte el a testem. Mégis, hogy a fenébe érezhetem ezután még egyszer biztonságban magam a saját
lakásom négy fala között? Végtelenül dühös voltam, amiért ettől a biztonságérzettől megfosztottak, és még jobban
azért, mert semmit nem tehettem ez ellen.
– Nem is tudnám megmondani – feleltem végül, és hátradőltem, a párnának.
Reece a térdére támasztotta a könyökét, aztán kimerülten felsóhajtott. Tekintetem az arcára siklott, majd
összetalálkozott az övével. Egy másodpercbe sem telt, hogy leomoljon a magam köré vont fal, és remegően
sóhajtottam fel én is. Úgy láttam, mintha tépelődne, mit is kellene mondania. Mintha benne is éppen úgy ezernyi
érzelem dúlna, ahogyan bennem.
– Miért nem mondtad el nekem, mi folyik nálad? – kérdezte.
Lehajtottam az állam, majd megvontam a vállam.
– Komolyan azt hittem, hogy kísértet jár a lakásban. Eszembe sem jutott, hogy valaki képes lehet csak azért
betörni hozzám, hogy elpakolja a dolgaimat, és bekapcsoljon ezt meg azt. Ráadásul néhány olyan dolgot is tett,
amit én is simán megtettem volna, csak aztán elfelejtek. Mint amikor bekapcsolta a mosogatógépet. Vagy a hűtőbe
tette a távirányítót… ilyesmi.
– És a bugyidat is a mosogatógépben tartod?
– Nem – feleltem, majd pofát vágtam rá.
– Akkor pedig tudnod kellett volna, hogy biztosan nem te tetted ezeket, kicsim. – Kihúzta magát, majd
körbenézett a lakásban. – Mikor használtad a mosogatógépet legutoljára azelőtt, hogy a bugyidat megtaláltad
benne?
Tudtam, mire akar ezzel kilyukadni.
– Hétfőn ki sem nyitottam.
– De akkor egész nap el sem mentél itthonról, igaz?
Bólintottam, majd két térdem a mellkasomhoz húztam és átöleltem. Nem is kellett hangosan kimondania.
Tudtam, mire gondol. Nem a mai volt az első alkalom, hogy valaki bejött a lakásomba, miközben én aludtam. Nem
lehetett semmi más hihető magyarázat. Lehunytam a szemem, majd a homlokom a térdemre helyeztem.
A hangomat végtelenül gyengének hallottam.
– Miért teszi ezt velem bárki?
– Mert össze akar zavarni, Roxy. Ezek a dolgok, amiket megcsinált, ezek mind olyan apróságok voltak, hogy nem
lehettél biztos benne, nem te magad tetted-e meg őket. Kételkedni kezdtél abban, hogy valóban megtörténtek, és
ami a legfontosabb, kételkedni kezdtél saját magadban is. Ez pedig azt jelenti, hogy nem szóltál róla senkinek.
Titokban tartottad. – Elhallgatott. – Basszus, Roxy, bárcsak tudtam volna! Nem kellett volna egyedül megbirkóznod
vele.
– Szóval hiszel nekem? – kérdeztem, de a szavaim tompán szóltak, mert a számat a térdem mögé rejtettem.
– Mi a fenéért ne hinnék?
Tétován megvontam a vállam.
– Hank is úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. És nem is kárhoztatom emiatt. Ez az egész rettenetesen
bolondnak tűnik.
– Hank bekaphatja! Az egy idióta. És ha a kezem közé kapom azt a gyökeret, aki cseszeget, kurvára ki fogom
nyírni! De erről majd később beszélgetünk.
Felemeltem a fejem, döbbenten néztem rá. A reakciója nagyon megdöbbentett, még akkor is, ha figyelembe
vettem, mi minden történt.
Felállt.
– Nem maradhatsz itt!
Amikor belegondoltam, mit éltem át, én sem szerettem volna tovább itt maradni.
– A telefonodat pedig be fogom vinni, és megnézetem, sikerül-e levenni róla olyan ujjlenyomatot, ami nem a tiéd,
Hanké vagy az enyém. Nick nem fogta meg, igaz?
A fejemet ráztam. Az éjszaka minden eseménye mintha kábulatban telt volna.
– Nem hiszem.
– És van esetleg egy másik telefonod, amit addig használhatsz?
– Igen, a régi még megvan.
– Helyes. Akkor kérlek, csomagold össze néhány holmidat! – mondta, majd megkerülte a kanapét. – Elviszlek
hozzám. Még van egypár órám a szolgálat végéig, de addig legalább tudsz majd aludni egy kicsit.
Egyszerre megint azt hittem, hogy hallucinálok.
Amikor pedig nem mozdultam, Reece türelmetlenül rám szólt.
– Ez lesz a legjobb megoldás. Szólok Coltonnak, hogy jöjjön el hozzám ő is. Mindenképpen beszélned kell vele,
mert egy ideje már alapos nyomozást folytat az utóbbi időben a környéken történt esetekkel kapcsolatban. Kedden
is emiatt kellett nekem kiengedni a kutyáját.
És csak ekkor kapcsoltam, hogy miről beszélgetett a minap Jax és Brock is a Monában.
– Úgy érted, az a lány, aki Brock edzőtermében dolgozott?
Reece szeme összeszűkült.
– Hallottál róla?
– Igen, Brock aznap éppen a Monában volt. Azt mondta… – Megremegtem. – Azt mondta, hogy elég csúnyán
elintézték. Lehet, hogy…? – Nem voltam képes befejezni a gondolatmenetet.
Reece felvette a zsarupofát. Minden érzelem eltűnt belőle.
– Részleteket nem mondhatok. Nem azért, mert nem bízok meg benned, és attól tartok, hogy továbbadnád, csak
az áldozat iránti tiszteletből. Tudod, szinte teljesen biztosak vagyunk benne, hogy összefüggés van az utóbbi
időben történt támadások között. És mindegyik erőszakosabb, mint a megelőzőek.
– Erőszakosabb? – kérdeztem.
Tekintete az enyémbe mélyedt.
– Fizikai erőszak… sokkal durvább, mint el tudnád képzelni.
Felfordult a gyomrom, és egész testemen remegés futott végig.
– Istenem! Azok a szegény lányok! Én… – Elkerekedett a szemem. – Ugye nem hiszed, hogy annak, ami velem
történt, bármi köze volna ahhoz, ami velük?
Letérdelt, és egyik kezét a térdemre helyezte.
– Azt nem tudom, de megesküszöm, hogy semmi… az égvilágon semmi nem történik veled! Most pedig
induljunk.
Figyeltem, ahogy feláll és hátat fordít.
 – Várj! Nem mehetek el hozzád.
Felém fordult, és oldalra billentette a fejét.
– Miért nem?
– Miért nem? Hát csak azért, mert egészen egyértelműen elmondtad, hogy hazudtam neked, ezt pedig te
semmiképpen nem tűrheted. Úgyhogy nem mehetek el hozzád. – Már csak azért sem, mert semmiképpen nem
szerettem volna ilyesminek kitenni magam. – A szüleimhez megyek.
Tekintete egy fokkal ellágyult.
– Nekünk nagyon sok mindent meg kell beszélnünk. De erre egyelőre nincs időnk. Azt akarom, hogy nálam aludj.
Összeszűkült szemmel néztem rá.
– Nem hiszem, hogy bármi jogod lenne parancsolgatni nekem.
– Tényleg szívesebben ébresztenéd fel a szüleidet? Tudod, mennyi az idő? Szerinted mennyire ijednének meg?
Tátva maradt a szám, ahogyan hallgattam.
– Az isten verje meg, igazad van, de ezt akkor is gyökér dolog volt felhozni!
– Nem volt az. Te is tudod, hogy igazam van – felelte. – Na gyere, szedjük össze a cuccod, és azonnal tűnjünk el
innen!
Őszintén szólva maradhattam volna a seggemen, és tovább vitatkozhattam volna vele. Mert megtehettem volna
azt is, hogy elmegyek Katie-hez, vagy várok egypár órát, és csak azután megyek el a szüleimhez, de amikor az
arcába néztem, láttam, mennyire elszánt. Tisztában voltam vele, hogy ezt a csatát nem lenne könnyű megnyernem,
és az igazat megvallva egyrészt nagyon ki voltam merülve, másrészt nem szerettem volna egy pillanattal többet
sem itt tölteni annál, ami feltétlenül szükséges.
Összeszedtem, majd Reece-szel a nyomomban a hálószobába vonszoltam magam. Miközben én a ruháimat
pakoltam, ő megnézte a többi helyiséget. Hátborzongató érzés volt a hálószobámban lenni, és hirtelen nem is
voltam biztos abban, hogy ez valaha is megváltozhat még.
Szakadozottan sóhajtottam, és küzdenem kellett, nehogy elbőgjem magam. Reece visszajött a vendégszobából,
az arca pár árnyalattal sápadtabbnak tűnt. Megmerevedtem, az ujjaim erősebben szorították a sporttáskám
pántját.
– Találtál valamit?
Csak pislogott, majd a fejét rázta.
– Nem. Kész vagy?
Felkaptam a fekete, kötött pulcsit, ami majdnem a térdemig ért, a táskát a vállamra vettem, és belebújtam a
lapos talpú cipőmbe. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék egyetlen hangot is kipréselni magamból, ezért
csak bólintottam.
Reece szó nélkül kikísért a lakásból, és bezárta mögöttünk az ajtót. Mikor kiléptem a verandára, láttam, hogy
mind a két emeleti lakásban ég a lámpa, és az eszembe véstem, hogy mindenképpen sütnöm kell nekik egy-egy
pitét vagy valami ehhez hasonlót.
Beültem a rendőrautó anyósülésére. Meglepődtem, hogy kellemes és tiszta almaillat van benne. Minden más
alkalommal azonnal izgalomba estem volna a rengeteg gomb és tekerő miatt – na meg azért, hogy milyen éktelen
ricsajt rendezhetek a szirénával –, most azonban elfordultam, és csak bámultam kifelé az ablakon. A sötétséget
lassan elűzte a láthatáron egyre magasabbra kúszó izzás.
– Jól vagy? – kérdezte Reece.
Rápillantottam, és alig bírtam megállni, hogy meg ne simogassam az állkapcsát. Hogy meg ne érintsem. Hogy ne
érezzem bőre tapintását.
– Igen.
A szeme sarkából rám pillantott, a tekintetében a boldog várakozás és az izgalom keveredett.
– Ilyen helyzetben érthető, ha valaki nincsen teljesen jól.
Leengedtem a tekintetem, a kezemre néztem. Nem válaszoltam.
Meg sem szólaltunk egészen addig, míg a lakásához nem érkeztünk. Jax közelében lakott, egy viszonylag nagy
épület harmadik emeletén. Kinyitotta nekem az ajtót, és belépve a frissen mosott ruha tiszta illata fogadott.
Reece ellépett mellettem, sorra felkapcsolt minden lámpát. A hirtelen világosság miatt nagyokat pislogtam,
aztán azon töprengtem, mégis hogyan történhetett meg, hogy itt vagyok, Reece lakásában.
Tágas előszobája a konyhával egybenyitott ebédlőbe vezetett. A nappaliban rend volt, eltekintve a kosárban a
kisasztalra tett, hajtogatásra váró mosott ruhától.
Láttam rajta, hogy kicsit bosszúsan néz, hogy észrevettem.
Odament a kosárhoz, és felvette.
 – Tudod, merre van az ágy, és ha jól emlékszem, legutóbb azt mondtad, elég kényelmes. Érezd magad otthon.
Meglepődtem, hogy mennyire könnyedén és harag nélkül beszél arról a bizonyos éjszakáról. Eltűnt a kosárral.
Mire visszatért, én mindössze addig jutottam, hogy a táskámat a kanapé mellé, a földre tettem. Mosolyogva
néztem, ahogyan felkap egy chipseszacskót, majd a konyhába viszi, és kidobja.
– Vissza kell mennem az őrsre. Beadom a telefonodat a nyomvizsgálóknak, hátha találnak rajta még
ujjlenyomatokat – mondta, miközben a hajába túrt. Ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy egyenruhája megfeszüljön
a bicepszén. – A legtöbb szobában van vezetékes telefon. Az őrs száma a frigó ajtaján. Ha kell, nyugodtan hívhatod
a mobilomat is. Nem sokkal nyolc után itt leszek.
Bólintottam.
Megállt előttem, én pedig mély lélegzetet vettem. Megmarkoltam a pulóverem szélét, és felnéztem rá. Tekintete
az enyémet kereste.
– Nem vagyok különösebben nyugodt amiatt, ami történt – ismertem be. – Egyáltalán nem.
Úgy éreztem, megértette, hogy most nem is csak arra gondoltam, ami a lakásomban történt, de egypár pillanatig
mintha nem akart volna válaszolni. Éreztem, hogy mindjárt hátat fordít nekem, és egészen egyszerűen elmegy.
Aztán azonban lassan – nagyon lassan – közelebb jött, egyik karjával átölelte a vállam, és szorosan magához
vont. Egy másodpercig még haboztam, aztán hagytam magam, és a mellkasába temettem az arcomat. A jelvény
hideg pereme az arcomba nyomódott, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy érzem a teste melegét és az
öleléséből áradó szeretetet.
Másik kezét a tarkómra simította, lehajolt, és megcsókolta a fejem tetejét. Inkább éreztem, mint hallottam mély
sóhaját. Lehunyt szemmel élveztem a pillanatot.
– Tudom – felelte érzelemtől rekedten. – Tudom, Roxy.
Néhány pillanatig még ölelt, majd elengedett, és tett hátra egy lépést. A nyakamra simuló kéz már az arcomat
simította, tekintete mélyen az enyémbe kapaszkodott.
– Most pihenj! A lehető leghamarabb itthon leszek.
Meg sem mozdultam, amíg azt nem hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót, majd a kulcsot is ráfordítja.
Még ezután is csak álltam ott, megkövülten. Perceken keresztül. Azt mondta, feküdjek le az ő ágyába, de én
tudtam, hogy nem volnék képes rá. Amíg ennyi nyitott kérdés maradt kettőnk között, semmiképpen. Persze, ebben
a szorult helyzetben kisegített, de ő alapból nagyon kedves pasi. A kedves pasik pedig segítenek.
Előbb a puha, bézs kanapé egyik végébe tettem át a két párnáját, aztán leszedtem a kanapét borító, steppelt
takarót is. Lefeküdtem, a párnák annyira puhák voltak, hogy tudtam, hamarosan mélyen magába szippant az álom.
Lehunytam a szemem. Teljesen mindegy, mennyire hangzik őrültnek, de biztonságban éreztem magam. Tudtam,
nem kell küzdenem azért, hogy ébren maradjak.
Nem is tudom, meddig tartott az álomtalan alvás. Percekig? Talán órákig? Az viszont teljesen biztos, hogy éppen
az a fajta, különösen mély alvás volt ez, amiből felriadva az ember az első pillanatokban nem is tudja, hol van.
Aztán eszembe jutott, hogy Reece lakásában vagyok. Eszembe jutott az is, hogy amikor lefeküdtem a kényelmes
kanapéjára, szinte azonnal elaludtam. Nagyon jó ízléssel választott magának bútort. Már éppen nyújtózni kezdtem
volna, amikor rádöbbentem, hogy a kanapé valami különös módon meleg és kemény.
Zavartan mozdítottam a jobb kezem, és éreztem, hogy ujjaim márványra feszített sima, selymes felületen
simítanak – meleg volt, és nagyon kemény. Dudoros. Ujjaim egy kis gödörre találtak rá. Egy köldök?
Felpattant a szemem.
Te szent isten, én nagyon nem ott hevertem, ahol elaludtam! Nem a kanapénak nyomódtam neki, és nem a
kanapé párnáját tapogattam.
Hanem Reece-t – aki félmeztelenül feküdt mellettem. Kiskifliben bújtam hozzá, és mind a ketten az ágyában
voltunk.


 18. FEJEZET

Ha ez álom, akkor tudtam, soha nem akarok felébredni belőle. Nagyon sok okom volt erre, de a legfontosabb
mégis az, hogy hihetetlenül jó volt mellette aludni. Ráadásul még csak kétszer volt alkalmam megtapasztalni ezt a
fenséges érzést – és ez messze nem volt elég.
Lényem egy részét megdöbbentette, amikor rájöttem, hogy annyira mélyen elaludtam, hogy nem is vettem
észre, amikor áthozott az ágyába. Próbáltam magam elé képzelni a jelenetet, amikor hazaért. Egyértelmű, hogy
előbb levetkőzött, aztán pizsamaalsót vett, mert éreztem a combomnak simuló lágy anyagot. Aztán gondolom, a két
karjába vett, és áthozott a hálószobájába. Azt nem tudtam, hogy eleve ő tett ilyen közel magához, vagy álmomban
bújtam oda hozzá, de teljesen mindegy is, mert pillanatnyilag nagyon közel voltam hozzá, az ő keze pedig a
csípőmön pihent.
A szívem belesajdult, ahogy csak feküdtem ott, hallottam halk lélegzését, és rádöbbentem, mennyire régen
szerettem volna megtapasztalni. Nem azt, hogy milyen valakivel így ébredni, hanem azt, hogy milyen érzés
mellette felkelni. És teljesen mindegy, mennyire kavarós volt a közös múlt, és mennyire sok mindent kellett még
megbeszélnünk egymással… amikor szükségem volt rá, azonnal mellettem állt.
És ez ezer szónál többet mondott arról, hogy milyen ember ő valójában. A szíve mélyéig kedves és odaadó.
Márpedig az ilyesmi nagyon ritka tulajdonság.
Ezen felül hihetetlenül szép is.
Álmában minden vonása ellágyult, és ott tükröződött benne egy olyan nyitottság, amit ébren szinte soha nem
tapasztaltam. Ébren mintha állandóan összpontosított volna valamire, és ez egy kicsit még álmában is jelen volt.
Nem voltam benne biztos, de valószínűleg nem csak abból fakadt ez, hogy zsaru. Inkább a személyiségének a része
volt. Mint valami második bőr.
A telt, tökéletes formájú ajkak résnyire szétváltak, és nekem minden erőmre szükségem volt, nehogy kinyúljak
és végigsimítsak az alsón. Még ennél is nagyobb önuralom kellett, nehogy megcsókoljam. Mindennél jobban
szerettem volna megint az ajkamon érezni az ő ajkát.
Bőre sima és meleg volt, ahogyan simogattam. Tudtam, jobb lesz ha minél hamarabb felkelek az ágyból, még
mielőtt valami nem helyénvalót teszek – például benyúlok a pizsamaalsójába.
Óvatosan elhúzódtam tehát tőle, és felkeltem. Az ágy szélén megtaláltam a pulcsimat, felvettem, és azonnal
eltöltött az érzés, mennyire hiányzik a testének melege. Nem akartam felébreszteni, mert úgy láttam, nagyon
korán van még. Nem tudtam, mikor jött haza, ezért inkább óvatosan kisurrantam a hálószobából, és halkan
becsuktam magam mögött az ajtót.
A lakásban mélységes csönd honolt. A nappaliba mentem. Eszembe jutott, hogy Reece-nek van erkélye, ezért
kinyitottam a nagy franciaablakot, és kiléptem. Mélyet lélegeztem a késő reggeli levegőből, és körülnéztem.
Egyenesen egy erdős részre láttam.
Reece kertészkedett.
Jobban mondva valaki kertészkedett.
A kovácsoltvas korláton gyönyörű rózsaszín és lila virágokkal teli ládák lógtak. Volt ezen kívül az erkélyen két
állvány is, az egyik sarokban pedig bozontos kis bokor élvezte a napfényt. A kényelmes rattanszékek egymáshoz
egészen közel tolva álltak.
Leültem az egyikbe, felhúztam a lábam. Hihetetlennek tűnt, milyen hűvös van odakint, és amikor jobban
belegondoltam, mennyire gyorsan változtak az évszakok, hitetlenkedve meredtem magam elé.
Gondolataim hirtelen pörögni kezdtek. Csak ültem ott az erkélyen, és már nem is emlékeztem arra, hogy a
szemüvegemet vajon sikerült-e elpakolnom, amikor hajnalban az én lakásomból eljöttünk. Mondjuk annyira nem
volt jelentősége, mert a kocsim is otthon maradt, és amiatt egyébként is haza kell majd mennem, mielőtt este
dolgozni megyek.
Haza kell mennem.
Megremegtem, de ennek már semmi köze nem volt a hideghez. Még mindig nagyon nehéz volt felfognom, hogy
valaki engem figyelt, és bejött a lakásomba. Egy beteg állat. Aki rám van kattanva. Finoman ingatni kezdtem a
fejem. Hihetetlennek tűnt, mégis igaz volt. Már nem lehetett tovább azzal viccelnem, hogy biztosan Casper az, a
perverz kis szellem, és nem foghatom rá az egészet arra sem, hogy valami baj van a memóriámmal. Valaki betört
hozzám. Letörölte az üzenetemet, miközben én a zuhany alatt álltam. Lefényképezett, amikor aludtam. Persze
csinált még egy csomó mást is, de valamiért ezt a kettőt éreztem a leghátborzongatóbbnak. Ami pedig még
rosszabb, hogy egész idő alatt fogalmam sem volt arról, ami történik. El sem tudtam képzelni, kicsoda vagy
micsoda csinálja ezt velem.
Ott volt ugyan Dean, aki igaz, hogy elég kitartóan próbálkozott, de nem tűnt kimondottan perverz őrültnek.
Nem, inkább valaki olyan lehetett, akit nem is ismerek – talán éppen ugyanaz, aki a többi lányt is megtámadta –,
ami, jobban belegondolva, csak még rémesebbé tette az egészet. Mert az is lehet, hogy mindennap eljön a Monába
is. És az is lehet, hogy beszélgettem már vele, vagy éppen rámosolyogtam.
Istenem, ebbe annyira rémes volt belegondolni! Legszívesebben ki sem tettem volna a lábam a lakásomból. Csak
az a baj, hogy most már a lakásom sem volt az a biztonságos kis buborék, ami régen. Istenem! Szorosan lehunytam
a szemem. Most mihez fogok kezdeni? Gyűlöltem a gondolatát, hogy az egész életemet a feje tetejére kell állítanom
valami beteg kis perverz miatt, aki gyakorlatilag olyan volt nekem, mint egy szellem!
De közben persze az is igaz, hogy a múlt szelleme nem változtatta meg az egész életemet. Nem egyedül azért
tettem mindent, ami Charlie-val történt. Nagyon kijózanító volt ez a felismerés, és az igazat megvallva egy kicsit
korán volt még ahhoz, hogy alaposabban eltöprengjek azon, hogy mit is jelent ez az életemre nézve.
Aztán megragadt a fejemben egy újabb gondolat. Talán olyasvalaki tette, akit jobban ismerek. Nem Dean. Nem
azok egyike, akikkel az utóbbi időben randiztam. Hanem valaki, aki egy ideig nem volt jelen az életemben, de most
váratlanul mégis visszatért – és akinek a megjelenése nagyon rossz hír volt.
Henry Williams.
Igaz ugyan, hogy elsőre nem tűnt különösebben hihetőnek az elmélet, de emlékeztem még, hogy a gimiben elég
furcsa srác volt. Jóképű, de olyan betegesen furcsa. Mi van, ha nem elégedett meg annyival, hogy Charlie életét
teszi tönkre? Talán engem is az őrületbe akar kergetni. Az igazat megvallva elég őrültnek tűnt az egész ötlet.
Legalább annyira, mint az, hogy valaki képes lehet bejönni a lakásomba, és készíteni rólam egy fényképet,
miközben alszom.
Kinyitottam a szemem, és még éppen láttam, ahogy egy barna nyuszi ugrálva átvág a füvön, majd eltűnik a fák
között. Illetve csak gondolom, hogy nyúl volt, mert az igazat megvallva mindössze egy elmosódott barna foltot
láttam. Mondjuk, magamat ismerve, lehetett volna akár oposszum is.
Megint görcsbe rándult a gyomrom, amikor eszembe jutott, hogy Reece lakásában vagyok. Egyszerűen nem
engedhetem meg magamnak, hogy ebbe az egészbe túlságosan sokat belegondoljak. Hátul összefogtam a hajam,
majd nagyot sóhajtottam. Még ebben a mélységes csöndben, az ugráló nyuszik és a gyönyörű virágok között is
nagyon nehéz volt megfejtenem, mit érzek Reece iránt, mert mindent annyira áthatott a közös múltunk és a
jelenünk. A vágy, amit az elmúlt években tápláltam iránta és…
Na jó, ebből elég!
Azt még el tudtam fogadni magamban, hogy nagyon kedvelem – mert ez már hosszú ideje így volt –, de egy kicsit
megijedtem, amikor arra gondoltam, hogy mi van, ha bele is szerettem. Ezt Charlie példáján keresztül tanultam
meg. Őt mindenkinél jobban szerettem, de ami vele történt, az tizenhat éves koromban megölt bennem valami
nagyon fontosat, és azóta is állandó fájdalmat okozott. Nem engedhettem meg magamnak, hogy beleszeressek
Reece-be. Ennyire mélységesen semmiképpen. Hiszen mindennap, amikor dolgozni megy, azt jelenti, hogy talán
súlyosan megsérül, vagy valami még ennél is szörnyűbb dolog történik vele. Összerezzentem, amikor ez eszembe
jutott, de akkor sem menekülhettem az igazság elől. Istenem, és ezek a gondolatok annyira rohadtul értelmetlenek
voltak, hiszen…
Kinyílt az erkélyajtó, és Reece lépett ki. Kék szemének tekintete álomittasan talált meg. A torkom elszorult,
ahogyan a látványát ittam. Te jó isten, mennyire aranyos ez a pasi ébredés után! A borzos hajával és az egynapos
borostával az állán akármelyik női magazinban megállta volna a helyét.
– Szia! – mondta, és szája egyik sarka mosolyra húzódott.
Nem tehettem mást, én is elmosolyodtam. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy félig még alszik.
– Szia! Ugye nem én ébresztettelek fel?
– Nem hinném… – felelte, és a hajába túrt.
Tekintetemet szinte vonzotta bicepszének és mellizmainak játéka. Kényelmetlenül mocorogtam a széken, és egy
kicsit meglepett, hogy ennyire nyilvánvaló módon fel tud izgatni egy fejét vakaró pasi látványa. Leült mellém.
– Úgy értem, amikor felébredtem, te már nem voltál ott – magyarázta, aztán hátradőlt a széken, és miközben két
lábát széles terpeszbe tette, a fejét felém billentette. – És emiatt egy kicsit aggódtam. Minden rendben van?
Ajkam szóra nyílt, azonban a fejemben egyre csak az imént hallott dolgok zümmögtek.
– Igen, felébredtem, és nem akartalak téged is felébreszteni. Gondoltam, jó későn juthattál ágyba.
Lustán megvonta széles vállát.
– Nem igazán szoktam annyira sokat aludni. Pár órát itt, párat ott. Különösen, ha szolgálatban vagyok.
 Eszembe jutott az az éjszaka a kanapén, amikor úgy riadt fel, mintha rémálmot látott volna.
– De akkor is biztosan nagyon fáradt vagy.
Félig lehunyt szempillája alól rám nézett, majd megrántotta a vállát.
– Te ugyanígy vagy, mint én, kicsim. Összevissza dolgozol, mégis sikerül valahogy életben maradnod. Én is
megbirkózom vele.
– Ez igaz – mormogtam, majd a gyepre néztem. – Ez az egész nagyon tetszik… mármint az erkély. – Egy pillanat
alatt elpirultam, kénytelen voltam gondolatban bokán rúgni magam. – Nagyon csendes és mindentől elzárt.
– Én is szeretem. Megpróbálok mindennap legalább egyszer kijönni ide kávézni és összeszedni a gondolataimat.
A szemem sarkából láttam, hogy karját a feje fölé emelve nyújtózik. Nem tudtam megállni, hogy oda ne nézzek.
Tudom, az emberi gyarlóságom miatt van ez, de istenem, ilyenkor annyira jó embernek lenni! Egészen hátrahajolt,
és végigropogott a gerince. Csak úgy áradt belőle mindenféle bűnös dolog ígérete!
– Jó hely ez a gondolkodásra – tette még hozzá, és leengedte a két karját.
Tekintetem végigsimogatta domborodó mellkasát, aztán lejjebb haladt a lapos hasra és még tovább, a sötétebb
szőrcsíkra, mely bevezetett az alsójába.
– Ezt… azért meg tudom érteni.
Nem válaszolt.
– Reggel beszélgettem Coltonnal. Hamarosan átjön. Itthon maradok, és megvárom, amíg beszélgettek.
A tarkómon hideg remegés futott végig, kénytelen voltam szorosabban összehúzni magamon a pulcsit.
Bólintottam.
– Tudja már, mi történt?
– Igen.
Figyeltem, ahogy egy madár száll el az erkély előtt.
– Szerinte van kapcsolat az én ügyem és esetleg más ügyek között?
– Nem tudom. Szerintem szeretne előbb veled beszélni, és csak azután levonni a megfelelő következtetéseket. –
Halkan felsóhajtott. – Komolyan kérdezem, Roxy. Jól vagy?
Csakhogy erre a kérdésre nem volt annyira egyszerű válaszolni. Kettőnk között annyi minden történt, és annyira
sok dolog volt, amit mindenképpen meg kellett volna beszélnünk! Csak az a baj, hogy még nem álltam készen rá.
– Charlie-t megint csövön keresztül táplálják – mondtam végül, és a felhőtlen, kék égre emeltem a tekintetem.
Az árnyalata szinte pontosan olyan volt, mint Reece szeméé. – Már a múltkor is nagyon utálta a dolgot, és
kénytelenek voltak lekötözni. Annyira rettenetes így látnom!
– Nagyon sajnálom – mondta. A hangjában őszinte együttérzés csendült.
Bólintottam.
– Legutóbb, amikor nem volt hajlandó ételt venni magához, rohama is volt.
– Emlékszem – mondta halkan.
Meglepetten néztem rá.
– Tényleg?
Bólintott.
– Emlékszem, hogy beszéltél róla, és arra is, mennyire egy hajszálon múlt, hogy örökre elveszítsd.
A fájdalom hullámai magasra csaptak bennem, ahogyan hátradőltem a széken.
– Annyira félek!
– Charlie miatt?
– Igen – suttogtam, majd az alsó ajkamba haraptam. Éreztem, hogy a karját leengedi kettőnk közé. Ujjai az én
karomra kulcsolódtak. Éreztem, hogy a szívem szinte kétszeresére duzzad a mellkasomban. – Félek, hogy
hamarosan elveszítem. Komolyan.
Finoman megszorította a karomat.
– Bárcsak mondhatnék bármit, amivel könnyebbé teszem neked!
– Tudom – feleltem, majd nagyot nyeltem, hogy eltüntessem a torkomból a gombócot.
Tekintete egypár pillanatig még fogva tartotta az enyémet, majd megmozdult a keze. Annyira szerettem volna az
ölébe mászni és polipként fonni köré mind a két karomat és lábamat is! De közben sejtettem, hogy ez talán
mégsem volna a legjobb ötlet.
– Kérdezni szeretnék tőled valamit, és remélem, most más lesz a válasz, mint a legutóbb – mondta.
Istenem, annyira nem tudtam, hogy valóban készen állok-e most erre!
– Jól van. Azt hiszem.
– Miért nem mondtad el nekem, hogy mi folyik a lakásodban, Roxy?
 Először nem is tudtam, hogyan válaszolhatnék.
– Fogalmam sincs. De azt hiszem, talán azért, mert nem szerettem volna, ha bárki bolondnak néz, vagy azt
gondolja, hogy csak kitalálom az egészet, mert szeretném magamra vonni a figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy
nagyon sok nő megy be hozzátok az őrsre, aki azt mondja, hogy valaki állandóan követi és zaklatja, akiknek az
ügyét aztán simán leírjátok. Mert az efféle elbaszott hímsoviniszta szarság nagyon sokszor megtörténik.
Reece a fejét ingatta.
– Ha én kapom az ügyet, akkor biztosan nem.
– Te más vagy – mondtam neki, és letettem a lábam a földre. A betont nagyon hidegnek éreztem.
– Akkor miért nem mondtad?
Az alsó ajkamat rágcsálva megszorítottam a szék karját.
– Mert én sem voltam egészen biztos benne, hogy mi ez, és amikor megtaláltam… a holmimat a
mosogatógépben, valahogy nem éreztem volna helyénvalónak felhozni a témát éppen akkor, amikor… – Nem
tudtam tovább ülni, ezért felálltam, majd a korláthoz léptem. – Hiszen te is tudod, hogy miről beszélgettünk éppen!
Tekintete egy pillanatig még az enyémbe mélyedt, aztán elfordult. Tenyere tövével a szívét dörzsölgette egy
kicsit, majd zavartan összevonta a szemöldökét.
– Amikor ma reggel rádöbbentem, hogy éppen nálad voltam, amikor ott megtaláltad a bugyidat, és az egészről
fogalmam sem volt, legszívesebben jól seggbe rúgtam volna magam!
Felvontam a szemöldököm.
Remegni kezdett az állkapcsában egy izom.
– Komolyan mondom. Ami veled történt, az istentelenül ijesztő! Hogy a bugyidat a mosogatógépben találod meg?
El sem tudod képzelni, mi folyik, azon töprengsz, hogy vajon kísértetek vették-e be magukat a lakásodba, vagy
inkább el kellene menned, és megnézetni magad egy dilidokival… ebbe biztosan belebolondultam volna! És te ezzel
az egésszel kénytelen voltál egyedül megbirkózni… teljesen egyedül, annak ellenére, hogy én is ott voltam. – Felült,
a szék szélére húzódott, és előredőlt. – Kibaszottul gyűlölöm, hogy egyedül hagytalak!
Mély levegőt vettem, de végül a torkomon akadt.
– Mérges voltál… ráadásul teljes joggal.
– Igen – felelte, és sűrű szempilláját félig lesütve nézett fel rám. – De akkor is melletted kellett volna lennem.
Abban a pillanatban meg kellett volna állítanod engem, és megmutatni, mi történt. És nem a te hibád, hogy nem
tetted meg. Én hoztalak téged ebbe a helyzetbe, és emiatt bocsánatot kérek.
Kinyitottam a szám. Hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék.
– Itt az ideje, hogy megbeszéljük, amit meg kell! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – És nagyon fontos,
hogy teljesen őszinték legyünk egymással. Mind a ketten. Elég a mellébeszélésből.
A korlátnak dőltem, és habár úgy éreztem, nem állok olyan biztosan a lábamon, abban biztos voltam, hogy nem
leszek gyáva, és nem fogok megfutamodni. Legalábbis megpróbálok majd bátran viselkedni.
– Igazad van – mondtam, de közben azon járt az eszem, hogy mi a fenéért nem veszi már fel azt a nyomorult
inget, mert rohadt nehéz volt így összeszedni a gondolataimat.
– Tudod, hogy nagyon be voltam pöccenve. És azt is, hogy miért vagyok most nagyon dühös.
– Mert mindennél jobban gyűlölöd a hazugságot. És azt is tudom, hogy az apád miatt van ez – feleltem, és aztán
gyorsan folytattam, még mielőtt meggondolhattam volna magam. – És ez a tudat éppen az egyik oka volt annak,
hogy nem mertem őszintén elmondani neked, mi történt azon az éjszakán. Nem akarom ezzel mentegetni magam,
csak szeretném, ha tudnád, mit miért tettem.
– Roxy, nem a hazugság az, amit mindennél jobban gyűlölök. A legjobban az olyan kibaszott ragadozókat
gyűlölöm, akik azt hiszik, nyugodtan zaklathatják a nőket, és kihasználhatják azokat, akiket szeretek. Számomra ez
megbocsáthatatlan. Éppen úgy, ahogyan a gyilkosság és az erőszak is – folytatta, és azt hiszem, értettem, mire
gondol. – De igen. Nagyon dühös voltam rád. És egy kicsit még mindig be vagyok pöccenve.
Görcsbe rándult a gyomrom. Most következik…
– Ezért hagytalak faképnél. Most már azt kívánom, bárcsak ne tettem volna meg. Ugyanakkor azt is tudnod kell,
hogy őszintén szólva valószínűleg jobb, hogy így tettem, különben talán mondtam volna valami olyasmit, amit
abban a pillanatban megbánok, de már nem vonhatok vissza. És ennek ellenére is biztos vagyok abban, hogy ha
tudom, miken kellett keresztülmenned, akkor inkább maradtam volna melletted. Mert ha abban a pillanatban ott
vagyok, akkor talán megnyílhattál volna nekem. – Egyik kezével a tarkóját dörzsölte. – Most pedig tegyük végre
félre ezt az egész szart egypár pillanatra, mert ezzel majd akkor megbirkózunk, ha Colton itt van.
– Rendben van – mondtam, és kihúztam magam.
Lehajtotta a fejét, és mellkasa felemelkedett, ahogyan mélyen felsóhajtott.
 – Kellett egy kis tér. Az kellett, hogy kitisztíthassam a fejemből a haragot. Nemegyszer bebizonyosodott már,
hogy ha valami fontos dologról akarsz beszélgetni valakivel, azt jobb, ha nem dühösen teszed. Akkor ugyanis
általában az lesz a vége, hogy az ember elbassza a dolgokat, márpedig semmit nem akarnék kevésbé, mint veled
ide eljutni.
De hiszen nem máris minden el van baszva?
El sem tudom mondani, mennyire mélykéknek láttam Reece tekintetét, amikor a szemembe nézett.
– Csütörtökön nem tudtam beszélni veled, de tisztában voltam vele, hogy ebbe az irányba megy a kettőnk dolga.
A mellkasom hirtelen emelkedett és süllyedt, amint felkészítettem magam arra, amit most fog mondani.
– Nagyon sokat gondolkodtam róla. Már megértem, miért voltál úgy feldúlva, és azt is tudom, hogy te megérted,
én miért voltam. Ezt a dolgot így vagy úgy, de mind a ketten elkúrtuk.
– Igen – suttogtam, és legszívesebben ott azonnal sírva fakadtam volna. Már éppen elfordultam volna, de ekkor
megfogta a kezem. Felé fordultam, a szemébe néztem.
– Azt hiszem, hogy ezt mind a ketten egyszerre rontottuk el – mondta, és az ujjait összefonta az enyémekkel.
Fogalmam sem volt arról, hova akar kilyukadni, de fogta a kezem, ezért úgy voltam vele, bárhova jutunk is el, az
csak jobb lehet annál, hogy levessem magam az erkélyéről.
– Igen?
Reece bólintott.
– Semmi mellébeszélés, igaz? Mert van valami, amit mindenképpen el kell mondanom.
– Semmi mellébeszélés – ismételtem meg.
Ajka egyik sarka felfelé görbült.
– Nem sokkal a tizenhatodik születésnapod után volt, amikor először felfigyeltem rád. Úgy értem, tényleg és
komolyan felfigyeltem rád. Kint voltál a kertetekben Charlie-val. Őszintén szólva el sem tudtam képzelni, mi a fenét
csináltok azon a vizes csúszkáló matracon, de nem is érdekelt, mert olyan kicsi bikinit viseltél, amilyennél kisebbet
még életemben nem láttam.
– Nem is emlékszem, hogy lett volna ilyen matracunk – mormogtam.
Egy lépéssel közelebb rántott magához.
– Én viszont igen! Június volt. Nagyjából délután kettő körül lehetett, és a konyha ablakából figyeltelek. És
közben egyfolytában azt hajtogattam magamban, hogy túl fiatal vagy még, és nem helyes olyasmikre gondolnom,
amikre gondolok.
Most már sokkal jobban érdekelt a dolog, és úgy voltam vele, hogy mindenképpen szeretném hallani, mit hoz ki
ebből.
– Mert milyen dolgokra gondoltál?
– Minden olyasmire, amire egy tinédzser srác gondolni szokott, ha egy szexi csajt lát, akinek a seggét alig
takarja a bikinije – felelte. – Azt hiszem, csak akkor hagytam abba a kukkolást, amikor már nem bírtam tovább. És
szerintem nem akarod tudni, hogy mit csináltam, amikor már nem bírtam tovább.
Kicsit szétvált az ajkam.
– Mit csináltál?
Felvonta a szemöldökét.
– Csak annyit mondok, hogy a zuhanyzóban csináltam, és a kezemmel.
– Ó! – A bőröm bizseregni kezdett, és hirtelen elöntött a melegség.
– Na igen – mormogta, és egy lépéssel megint közelebb vont magához. Combom a térdének nyomódott. – Aztán
volt az, amikor a tizenhetedik szülinapodra saját kezűleg készítettél nekem meghívót. Nem is tudom, miért, de
abban a pillanatban, amikor mosolyogva átadtad nekem, olyan mélyen bevetted magad a gondolataim közé, hogy
azóta sem sikerült kiverjelek a fejemből.
Tisztán emlékeztem arra a meghívóra. Napokon keresztül babráltam vele, mert azt akartam, hogy teljesen
tökéletes legyen rajta a Szabadság-szobor. Már akkor is tudtam, mennyire odáig van a tengerészgyalogságért meg
mindenért, ami Amerikát jelképezi. És teljesen készen voltam, amikor odaadtam neki, de ő egyre csak mosolygott,
aztán kaptam tőle egy olyan kicsit kínos, egykaros ölelést. Akkor azt hittem, csak ostoba kislánynak tart.
– És amikor hazajöttem a tengerentúlról, és megláttalak… – A fejét ingatta. – Ahogyan akkor megöleltél! Még
soha senki nem ölelt úgy, mint te! Nem is értettem, miért éppen te vagy a legelső ember, akit látni akarok. És
nagyon, de nagyon hosszú ideig azt sem sikerült megértenem, miért akarok a lehető legtöbbször ott lenni abban a
Mona nevű késdobálóban. És mire sikerült ezt az egészet összeraknom, és rájöttem, hogy igazából téged akarlak,
nem sokkal később jött a lövöldözés.
Nagyot nyeltem. Tudtam, mennyire megviselte Reece-t ez az eset, és azt is, hogy akkoriban elég keményen inni
is kezdett. De mielőtt félbeszakíthattam volna, már folytatta.
– Csak az a baj, hogy akkoriban eléggé rottyon voltam ahhoz, hogy bármit tegyek az ügy érdekében. Lassan már
inkább azért jártam a Monába, hogy leigyam magam, nem pedig azért, mert látni akartalak. Aztán pedig… na igen,
jött az a bizonyos éjszaka. – Oldalra billentette a fejét, és mélyen a szemembe nézett. – Ez az, amiért annyira
bántott a dolog. Részeg voltam, és szerettem volna, ha minden egészen másképpen zajlik. Nem akartam, hogy ilyen
állapotban bárki a közelemben legyen. Különösen azt nem, hogy te ott legyél.
– Reece! – suttogtam.
Tekintete az enyémet kereste.
– Mire felismertem magamban, mit érzek irántad, akkor már nem beszéltünk. És ahogyan az már lenni szokott,
kicsúsztak a kezünkből a dolgok.
A szívem csak úgy zakatolt, ahogyan lehajtottam a fejem, és ránéztem.
– Ezzel mit akarsz mondani, Reece?
Megint megjelent arcán az a féloldalas mosoly, majd hirtelen levegő után kaptam, mert egyszerűen felemelt, és
az ölébe ültetett. Éreztem magam alatt erős combjának izmait.
Még mindig a kezemet fogva másik karjával átölelte a derekam, majd hátradőlt a székben. Nem volt más
választásom, mint vele dőlni, és mire észbe kaptam, már a mellkasán hevertem, szabad kezem pedig a vállára
simult. Testem azonnal izzani kezdett a közelsége miatt.
Egyenesen egymás szemébe néztünk.
– És ezért mondom… minden miatt, ami történt, hogy nagyon elrontottuk. Nem azt akarom mondani, hogy
megbántam, amikor benned voltam. A rohadt életbe, soha nem mondanék ilyet! És így visszagondolva tényleg
sokkal jobb, hogy ez volt az első alkalom. – Derekamra simuló keze megmozdult, a csípőmre siklott, aztán tovább a
rövidnadrágomra, és végül ujjai rátaláltak meztelen lábamra. Bőröm egy pillanat alatt lúdbőrözni kezdett, ahogyan
hozzám ért. – De ennél sokkal többet kellett volna tennem érted. A vacsora. A film. Minden. Mert megérdemelted.
És azt hiszem, hogy végső soron mind a ketten megérdemeltük.
– Komolyan? – A hangomat nagyon vékonynak hallottam, és el sem akartam hinni, hogy tényleg ezt mondta.
– Komolyan. – Tekintete végigsiklott az arcomon, végül az ajkamon állapodott meg. – Mi volna, ha mindent
elölről kezdenénk? Szeretnéd?
Még mindig nem tudtam, mit mondhatnék erre.
Felvonta a szemöldökét.
– Abból, ahogyan a nyakamat simogatod, arra következtetek, hogy igen, de kicsim, akkor is szeretném, ha
kimondanád!
Simogatom? A kezemre pillantottam, és basszus, tényleg a nyakát simogattam!
– Nem számítottam arra, hogy ezt mondod majd – ismertem be. – Azt hittem, azt akarod majd, hogy legyünk
inkább csak barátok… vagy valami ilyesmi.
– Roxy, már megmondtam neked, hogy én ennél sokkal többre vágyom!
– De…
Előrehajtotta a fejét, és homlokát az enyémhez illesztette.
– Nagyon dühös voltam rád, de ez nem változtatott meg semmit. – Aztán szívdobbanásnyi szünet. – Csak az a
kérdés, hogy te is ugyanúgy érzel-e még.
Lényem egy része nagyon szerette volna, ha már nem éreznék ugyanúgy vele kapcsolatban, mert veszélyes volt,
nemcsak a szívemre, de a józan eszemre is. Tényleg képes lettem volna mindennél jobban beleszeretni, de én…
akartam őt, és nem szerettem volna végigvinni ezt a gondolatmenetet.
– Igen, szeretném újrakezdeni.
– Sejtettem.
A szívem nagyot dobbant.
– Istenem, de öntelt vagy!
– Csak őszinte – mondta évődve, majd összecsippentette és végigsimította a hajamba festett lila tincset.
Mély levegőt vettem, és éreztem, ahogyan forró lehelete a felső ajkamon táncol. Szó szerint el voltam ájulva, a
szívem pedig vadul vert egyrészt a boldogság, másrészt az aggodalom miatt. Tényleg ez volt a legutolsó dolog,
amire számítottam volna. Hirtelen nemcsak a vele kapcsolatos jelenem, de a jövőm is gyökeresen megváltozott.
– Várj! – mondtam, és egy kicsit hátrébb húzódtam. – Ha most mindent elölről kezdünk, akkor megint az jön,
hogy a harmadik randi előtt nincs szex?
– Ez komoly?
Gyanakvó szemmel néztem rá.
 – Nagyon is jogos kérdés!
– Ugyan már, kicsim! – Keze felfelé siklott a lábam teljes hosszán, majd tenyere a fenekemre simult, és egyszerre
minden olvadóan forró lett bennem. – Szerintem erre te magad is tudod a választ.
– Már kezdem sejteni, de könnyen lehet, hogy kellene még egy kis…
Ajkával fojtotta belém a szót. Lágyan csókolt, de az érzékeim azonnal a fejük tetejére álltak. Csak egyetlen csók
volt, a mellem ennek ellenére egy pillanat alatt nehezebbnek tűnt, és két combom között édes remegés kezdődött.
Na jó, lehet, hogy a fenekemre simuló kéznek is volt ehhez némi köze, különösen akkor, amikor egyszer csak
tévedhetetlen módon rátalált a rövidnadrágom varrására, mert ahogyan ujjával szépen végigkövette annak vonalát,
egy pillanat alatt remegések sorozata árasztotta el a testem.
– Gondolom, most már elég egyértelmű a helyzet, nem? – kérdezte, és a hangja szenvedélytől volt reszelős.
Nyelvem hegyét végigfuttattam bizsergő alsó ajkamon. Annyira szerettem volna a combomat a csípője köré
fonni, és hozzányomni a testem ott, ahol a leginkább kívántam! Ő azonban felnyögött.
– Biztos vagy abban, hogy okos dolog ez? – kérdeztem.
A kéz azonnal eltávolodott a rövidnadrágomról, majd a pulcsi és a trikó alá siklott, finoman érintve a hátam
meztelen bőrét.
– Miért ne lenne?
Eltávolodtam tőle egy kicsit, és mindkét tenyeremet az arcára simítottam. Nagyon élveztem, ahogyan a
borostája a tenyeremet csiklandozza! És sajnos azonnal volt egy nagyon is fontos oka annak, hogy miért nem érzem
ezt az egészet annyira jónak.
– Mert nem akarok beléd szeretni.
Reece arcára olyan széles mosoly ült ki, hogy a szívemet is körülölelte volna.
– Na persze!


 19. FEJEZET

Colton nem sokkal azután érkezett, hogy lezuhanyoztam, és megszárítottam a hajam. Farmert és egy ENNEK
A CSAJNAK SZUNDI KELL feliratú pólót vettem, majd nagy nehezen kiráncigáltam magam a nappaliba. Nagyon is
helyénvalónak éreztem a póló feliratát, ahogyan lerogytam a kanapéra, majd Coltonra néztem, aki érdeklődve
figyelte, ahogy az öccse mellém ül.
Nagyon, de nagyon közel.
Reece combja az enyémhez simult, és ahogyan ült, karját a kanapé háttámlája mögé lógatta. Ennél közelebb
csak a csípőjüknél összenőtt sziámi ikrek lehetnek egymáshoz!
Colton figyelmét semmi nem kerülte el. Leült a székre, velünk szemben, az erkélyajtó közelében.
– Mi a helyzet, öcskös?
– Mi lenne? – kérdezett vissza Reece.
Az igazat megvallva, ha engem kérdez, fogalmam sem lett volna, mit válaszoljak neki a kettőnk kapcsolatáról.
Annak ellenére, hogy tisztáztuk magunk között a dolgokat, és „mindent elölről” kezdtünk, nem tettem volna ide a
rozsdás bökőt, hogy valóban mind a ketten készen állunk nyilvánosan is felvállalni a kapcsolatunkat.
– Nekem nagyon úgy néz ki, hogy a tenyerem egy rohadt nagy tockos formájában mindjárt összetalálkozik a
tarkóddal! – felelte Colton.
Reece mély hangon felnevetett, én pedig nem tudtam elfojtani magamban a borzongást.
– Jól bánik veled? – kérdezte Colton, most már nekem szegezve.
Úgy néztem körbe, mintha valaki bármelyik pillanatban kiugorhatna a kanapé mögül, hogy válaszoljon helyettem
a kérdésre.
– Asszem.
– Ajánlom neki, hogy így legyen! – mondta erre Colton most már halkabban, majd sokatmondó pillantást vetett
Reece-re, aki azonban csak vigyorogva nézett vissza rá. – Mert különben biztos vagyok benne, hogy vagy a faterod,
vagy valamelyik tesód szétrúgja a seggét.
Alig tudtam elfojtani a mosolyt, amikor eszembe jutott, hogy a tesóm nem kontrollerrel a kezében, és nem egy
Xbox előtt ülve próbálja bárkinek is szétrúgni a seggét.
Colton benyúlt a dzsekije zsebébe, aztán kivett egy kis jegyzetfüzetet és egy tollat. Felnyitotta a jegyzetfüzetet,
és éppen úgy, ahogyan az öccse esetében is, azonnal megjelent az arcán a zsarupofa. Ez most komoly dolog volt.
– Szeretném, ha mindent elmondanál nekem, és fontos, hogy ne hagyj ki egyetlen részletet sem. Érted? Még
akkor sem, ha apróságnak tűnik, mert igazából nagyon fontos lehet.
Összekulcsoltam az ujjaimat, majd töviről hegyire elmeséltem neki mindent, kezdve azzal, hogy a frigóban
találtam meg a távirányítót, odáig, hogy valaki készített rólam egy fényképet alvás közben. Colton egész idő alatt
hallgatott és jegyzetelt, Reece pedig ugyancsak szótlanul ült mellettem. Amikor elérkeztem ahhoz a részhez, hogy
a bugyimat a mosogatógépben találtam meg, keze a kanapé háttámlája mögül a vállamra siklott, majd ujjai
megtalálták és masszírozni kezdték a feszültségtől keletkező kis izomgörcsöt.
– Van még valami? – kérdezte Colton, a tollat írásra készen tartva a jegyzetfüzet fölött.
Nem tehetek róla, de úgy éreztem, valami nagyon fontos még mindig kimaradt a sztoriból.
Törtem a fejem, de képtelen voltam rájönni, vajon mi lehet, amitől ez az érzés gyötör.
– Nincs semmi más – mondtam végül.
– Senki nem zaklat? – kérdezte.
Már majdnem azt mondtam, hogy senki.
– Randiztam egy pasival. Dean Zook a neve. Nem hinném, hogy őrült lenne, de akkor is nagyon kitartóan próbál
közeledni. – Megkockáztattam egy gyors pillantást Reece-re, mert éreztem, hogy a teste megfeszül. – Na és persze
ott van Henry Williams is. Pénteken eljött a Monába, de Nick kizavarta.
Colton gyorsan lefirkantotta a neveket.
– Henry adatait könnyen elő tudom keresni. Dean száma a telefonodban van?
Bólintottam.
– De ha mégsem ők voltak, akkor szerinted lehet az én ügyemnek köze ahhoz, ami az utóbbi időben történik?
Colton Reece-re pillantott, és csak azután válaszolt.
– Ezen a ponton még semmiben nem lehetünk biztosak. Előbb el kell beszélgetnem a többi sértettel, de ha jól
tudom, ők semmi effélét nem jelentettek.
 – Nem is tudom, hogy emiatt most érezzek-e megkönnyebbülést… – ismertem be.
– Teljesen mindegy, mert most már biztonságban vagy, – Reece a hajamba túrt, és megfogta a tarkómat.
Tekintetem összetalálkozott az övével. – Erről én gondoskodom!
– De ami veled történt, akkor sem vehetjük félvállról, ha semmi köze nincs a sorozatos nemi erőszakokhoz. –
Colton visszatette a jegyzetfüzetet a zsebébe, én pedig felszisszentem, amikor felfogtam, mit mondott. Valaki
sorozatban nőket erőszakol. A gyomrom görcsbe rándult. – Az nyilvánvaló, hogy téged követnek és zaklatnak, Roxy.
Ráadásul már viszonylag hosszú ideje. És a tény, hogy fényképet készítettek…
– Arra utal, hogy a rohadék egyre bátrabb – fejezte be Reece, majd elvette a kezét a nyakamról, és előrehajolt.
Két szeme olyan volt, mint egy-egy jégszilánk. – Korábban csak olyasmiket csinált, amivel nem igazán ijesztett meg,
most már azonban azt akarja, hogy félj.
– Egyetértek – tette hozzá Colton, és ahogyan tekintete sokatmondóan az enyémbe mélyedt, láttam, mennyire
egyforma szeme van neki és az öccsének. – Ez nagyon komoly dolog, Roxy.
– Tudom. Nehogy azt higgyétek, hogy nem. Tényleg.
Reece felvonta az egyik szemöldökét.
– Akkor, gondolom, te is egyetértesz azzal, hogy nem maradhatsz abban a lakásban. Legalábbis amíg ki nem
derítjük, ki csinálja ezeket.
Kinyitottam a szám.
– Ott csak akkor érezhetnéd biztonságban magad, ha minden ablakot beszögelnénk, de ez ugye nagy hülyeség
volna – magyarázta Reece. – Mert ha esetleg tűz ütne ki, és te éppen valamelyik belső szobában volnál, esélyed
sem lenne.
– Na és ha felszerelek egy riasztót? – kérdeztem, miközben egyik fivérről a másikra néztem. – Már nem olyan
drága mulatság, mint régen.
– A havi díjakkal kapcsolatban igazad van, viszont a beépítéssel, na meg az ablakokra és az ajtókra elhelyezett
érzékelőkkel alaposan le szokták húzni az embereket – felelte erre Colton.
Reménytelenül néztem Reece-re.
– Nem hagyom, hogy elüldözzenek a saját lakásomból. Nem akarok menekülni.
Reece állkapcsa megfeszült.
– Pedig jobb lesz, ha kezded hozzászoktatni magad a gondolathoz, kicsim. Mert azt akarom, hogy biztonságban
légy. És nem hagyom, hogy erről vitát nyissunk. Csak átmenetileg kell megoldást találnunk, mert tudok egy pasit,
aki talán olcsón beszereli a riasztókat.
Colton is bólintott.
– Az egyik zsaru Philadelphiában. Biztos vagyok benne, hogy ő segít majd. Jön nekünk egy szívességgel, de
akkor is lehet, hogy beletelik majd egy vagy két hétbe, mire megoldja. Elég sok munkája van, és biztosan tudom,
hogy a következő hétvégén szül a felesége.
Nem voltam abban a helyzetben, hogy nagyon válogatni tudjak.
– Jól van, addig gondolom, meghúzhatom magam Katie-nél is.
Reece oldalra billentette a fejét.
– Ide akármikor jöhetsz, kicsim. Máris látom, hogy ingatod a fejed, és ellenkezni akarsz…
Mérgesen hunyorítva néztem rá.
– …de itt biztonságban lennél. Ebben egyetlen percig sem kételkedem, ahogyan abban sem, hogy sokkal
szívesebben laknál nálam, mint a szüleidnél vagy Katie-nél, mert ők mind sokkal messzebb laknak a Monától. –
Aztán rám vigyorgott. – Én ráadásul sokkal jobb társaság lennék.
– Mondjuk ezzel azért vitatkoznék! – motyogta Colton.
Elengedtük a fülünk mellett a megjegyzést.
– És sokkal bulisabb is lenne itt – tette hozzá Reece.
Az arcomba kúszott a vörösség. Kénytelen voltam beharapni az alsó ajkam, és elfordultam. Tudtam, hogy érti
ezt. Aha, az tuti, hogy sokkal bulisabb lenne…
– Kaphatnánk egy pillanatot? – kérdezte Reece a bátyjától.
– Persze – sóhajtott Colton, ahogyan felállt. – Egyébként is mennem kell. Ha sikerül valamit kiderítenünk a
telefonodról, vagy bármi másban lesz előrelépés, ti lesztek az elsők, akiknek szólok. – Az ajtó felé indult, majd
megtorpant, megfordult és rám nézett. – Tényleg az lenne a legokosabb, ha Reece-hez költöznél. Nem mintha
annyival jobb társaság lenne, mert állandóan a földön hagyja a nedves törülközőt, hanem azért, mert én is
nyugodtabban aludnék, ha tudnám, vele vagy.
Amikor Colton távozott, Reece-re néztem.
 – Te tényleg a földön hagyod a vizes törülközőt?
Kicsit félénken nézett rám.
– Meglehet. Néha.
Várakozóan néztem rá.
– Jól van, minden zuhanyzás után a földön hagyom, de a te kedvedért fel fogom szedni! – mondta.
– Hát nem is tudom. A nedves törülköző elég undorító.
Nevetett, de aztán amikor a szemembe nézett, hirtelen elkomolyodott.
– Tudom, hogy így elsőre hatalmas lépésnek tűnhet hozzám költözni, de tényleg csak átmeneti dologról van szó,
kicsim.
Ezt megértettem, viszont akkor is nagyon kockázatosnak éreztem, hogy összeköltözzek vele, mert… nos, nagyon
sok dolog miatt. Először is ott volt az, hogy elölről fogunk kezdeni mindent. Aztán a barátság és a szex. Még azt is
elfogadtam volna, hogy randizok vele, de csak úgy, hogy közben a szívemet gondosan zárva tartom előtte, hiszen
tudtam…
Tudtam, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem, és ez rettenetes érzés volt.
De most akkor is igaza volt. Ha a szüleimhez költözöm, idegileg készülök ki, ha pedig Katie-hez, akkor agyilag –
az a fajta őrület, amibe ő rángatna bele, nagyon bulis lenne, de lehet, hogy miatta a sitten kötnék ki.
Istenem, már akkor tudtam, mennyire hülye vagyok, amikor éreztem, hogy a fejem bólogatni kezd.

Sikerült az egészet titokban tartanom a szüleim előtt, ami már önmagában elég nagy fegyvertény. Tisztában voltam
vele, hogy ha teljesen jogosan is, de azonnal padlót fognának. Ott állt előttem egy nagyon hosszú, munkával teli
éjszaka, és közben a fejemben egymást kergették a gondolatok. Mindenképpen be kellett mennem a Monába,
Reece-nek pedig szolgálatba kellett mennie, ezért nem maradt időnk beszélgetni. Így legalább vasárnapra megvolt
a programunk. Mivel az én kocsim még mindig a lakásomnál parkolt, Reece vitt be melózni.
És ez már maga is nagyon furcsa volt.
A tesóimon kívül még soha egyetlen pasi sem vitt sehova. Már az is teljesen új élmény volt, amikor kiszálltam a
kocsiból. Ujjaimmal integettem Reece-nek, és megköszöntem.
Ez azonban nem volt elég.
– Hé! – mondta, majd mielőtt kiszállhattam volna a kocsiból, elkapta a karom, és visszahúzott. – Mit gondolsz,
hová mész csak így?
– Izé… melózni?
– Ennyire könnyen nem úszod meg!
Zavartan néztem rá, és már kérdésre nyitottam volna a szám, amikor közelebb rántott magához.
– Mi nem fogunk csak úgy elköszönni egymástól! – jelentette ki. – Búcsúcsók nélkül.
És megtettük.
Oldalra billentette a fejét, és ajkát az enyémhez közelítette. Egy végtelen pillanaton keresztül a boldogságtól a
szívem majd kiugrott a mellkasomból, aztán ajka hihetetlenül finoman simította végig az enyémet. Édes és gyors
volt ez az érintés, és azt hittem, nem is történik majd ennél több. Természetesen nagyot tévedtem. Mert ezután
következett a valódi csók, ami forró volt, és szenvedélyes, az a fajta, amitől felforr a vér, és lángra lobban a test.
Úgy csókolt, mintha tudná, hogy soha többé nem csókolhat újra, és amikor vége lett, úgy éreztem, belefulladok az
ízébe és a melegségébe.
Botladozva szálltam ki a pick-upjából, majd zsongó fejjel mentem be a Monába. Ennek a forró csóknak az emléke
még órákkal később is bizsergette az ajkamat.
Aznap dolgozni határozottan más volt, mint a többi napon bármikor. Sokkal könnyebben elegyedtem
beszélgetésbe a vendégekkel, és mosolyomat is sokkal őszintébbnek éreztem. Nem is csoda, hogy csak úgy ömlött
a jatt.
Ami már csak azért is jó volt, mert nagyon úgy nézett ki, hogy a havi rezsimet kénytelen leszek egy újabb tétellel
kiegészíteni. Ez hatalmas szopás volt még akkor is, ha teljességgel elkerülhetetlennek tűnt.
Amikor éppen leült egy kicsit a forgalom, Nick megfogott, és hátrébb húzott a pulttól, a falra kipakolt üvegek
elé.
– Mondd, hogy ma éjjel nem fogsz a lakásodban aludni!
– Nem fogok – feleltem.
Pillantását nehéz lett volna megfejteni.
– Reece?
– Honnan tudtad?
 Lapos pillantást vetett rám, amit már nagyon nehéz lett volna félreérteni.
– Gondolatolvasó vagyok. Csak én nem a rúdról estem le, hanem egy lezuhanó üveg vágott fejbe.
Nevettem, és a karjába öklöztem.
– Hülye!
Ő is elmosolyodott.
– Most komolyan. Tényleg örülök, hogy nem otthon alszol. – Aztán a pult mellett várakozó vendégekre nézett. –
Egyébként jól vagy?
Őszintén szólva tudatosan zártam ki az agyamból a gondolatot, hogy van egy saját, valódi zaklatóm, mert ha
hagytam volna, hogy ezen eltöprengjek, szerintem az őrületbe kergetem magam. Annak meg az lett volna a vége,
hogy a sarokba ülök, és a fejemet elkezdem a falba verni.
– Igen – feleltem végül. – Már amennyire ebben a helyzetben ez lehetséges.
Pár pillanatig mélyen a szemembe nézett.
– Ha bármire szükséged van, akkor azonnal szólj! Megértetted?
– Meg – feleltem, és éreztem, hogy végtelen szeretet önt el Nick iránt. Mielőtt észbe kaphattam volna, hogy mit
csinálok, előrevetettem magam, és átöleltem a derekát. Úgy feszült meg, mintha valaki gyorsan kötő betont öntött
volna a nyakába, én azonban még szorosabban magamhoz húztam, és nem érdekelt, mennyire esetlen ez az ölelés.
– Kösz szépen a tegnap estét. És köszönöm… hogy aggódsz értem.
Most már ő is megölelt, és nagyon ciki módon meglapogatta a hátam.
– Nem olyan nagy dolog.
– Totál az! – feleltem, és elléptem tőle. Mosolyogva néztem fel rá. – Lehet, hogy nagyon gáz, ahogyan a csajokkal
bánsz, de akkor is rendes pasi vagy.
Még rám villantott egy gyors mosolyt, majd odalépett a pasihoz, aki a pulton szinte keresztülhajolva próbálta
felhívni magára a figyelmét.
– Csak ne nagyon mondd el senkinek!
Az éjszaka nagy része viszonylag gyorsan elszállt, és mire Reece-nek értem kellett jönnie, amolyan ideges
izgalom vett erőt rajtam. Mintha a gyomromba vagy ezernyi éhes pillangó költözött volna.
Reece éppen akkor állt be a parkolóba, amikor Nickkel már majdnem bezártunk. Biccentett Nicknek, akitől
cserébe kapott egy amolyan kínos pasiüdvözlést. Komolyan mondom, néha nem tudom megérteni a férfiakat. Miért
nem tudnak ezek simán csak köszönni egymásnak, ahogyan a normális emberek szoktak?
Beszálltam rendőrautóba, és Reece azonnal a kezembe nyomott egy Subway feliratú zacsit.
– Marhás neked, pulykás nekem – magyarázta, majd sebességbe kapcsolt. – Gondoltam, éhes leszel.
– Kösz szépen – mondtam, a zacsit a mellkasomhoz szorítottam. – Nagyon figyelmes vagy.
Válaszként én is kaptam tőle egy olyan férfias biccentést.
Kinéztem az ablakon. Azt figyeltem, ahogyan a Mona fényei a sötétben lassan felszívódnak. Felmerült bennem
egy gondolat.
– Nem fogsz bajba kerülni, amiért a rendőrségi kocsival furikázol engem?
Ugyan nem ismertem a szabályokat, de úgy gondoltam, annyira mégsem lehet kóser a dolog.
Megvonta a vállát.
– Éppen kajaszünetet tartok, úgyhogy nem más dolgoktól veszem el az időt, és nem is hagyom el a megye
területét, szóval leszarom.
– De akkor sem tiszta a dolog, ugye? – kérdeztem megint, most már aggodalmasabban.
– Nem fogok bajba kerülni – mondta nekem, és mosolygott. – Milyen volt a meló?
– Gyorsan eltelt. Ha minden igaz, a jövő héten már megint itt lesz Clyde, és azt hiszem, ennek Sherwood örül
majd a legjobban.
– Ez jó hír. Senki nem süti úgy a szárnyat, mint Clyde!
Valahogy furcsa érzés volt mással beszélgetni arról, hogyan telt a napom – ráadásul éppen Reece-szel. Valahogy
nagyon intimként éltem meg ezt a pillanatot, és nagyon… valódinak. Minden másodpercét élveztem a kötetlen,
könnyed csevegésnek, amíg meg nem érkeztünk a lakásához, és meg nem ettük a szendvicset.
– Még soha nem csináltam ilyet – mondtam hirtelen, és a csomagolópapírt gombóccá gyűrtem.
Reece, aki velem szemben a széken ült, most hátradőlt. Sötétkék egyenruhája csak úgy feszült széles mellkasán.
– Mit? Hajnali háromkor szendvicsezni?
– Haha! Azt vagy egycsilliárd alkalommal csináltam. – Aztán felálltam, összeszedtem a szemetet, és a konyhába
mentem. – Erre gondoltam. Még soha egyetlen pasival sem beszélgettem arról, hogy milyen volt a napom a
Monában. – Hirtelen nagyon hálás voltam, amiért félhomály van a konyhában, mert tisztán éreztem, hogy az arcom
lángolni kezd. – Persze beszélgettem a pasikkal, akikkel találkozgattam… de az nem ilyen volt.
– Felszínesebb? – kérdezte.
Tekintetem végigsiklott a vállán, majd arcának éles, de egyenes vonalain, és tekintetem egy kicsit tovább időzött
a fegyver markolatán, ami kegyetlenül emlékezetembe idézte, mennyire veszélyes életet él. Hogy mennyire
váratlanul véget érhet. Aztán erőszakkal kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, és tekintetem megint az
arcára siklott.
– Igen. Azt hiszem, hogy ez a legjobb szó erre.
Megfordultam, aztán az ajkamba haraptam. Mert valóban ez volt az igazság. Hogy az összes többi pasi esetében,
akivel randevúztam, minden annyira felszínes maradt. Megkerestem a kukát, majd kidobtam bele a szemetet.
Amikor felegyenesedtem, a meglepetéstől a lélegzetem is elakadt. Reece ott állt, közvetlenül mögöttem, de egy
pisszenést sem hallottam, annyira csendesen mozgott.
– Te jó isten, teleportálni is tudsz, vagy mi?
A lehető legkellemesebb módon éreztem magam sarokba szorítva, amikor két kezével a testem két oldala mellett
a pultra támaszkodott. Megéreztem hátamnak simuló testének melegét, mire remegés futott végig rajtam. Mély
hangon nevetett fel.
– Láttad, hogy a tudósoknak tényleg sikerült teleportálniuk egy atomot?
Kiszáradt szájjal csak a fejemet ingattam.
– Nem.
– Pedig de. – Egyik kezét elvette a pultról, majd oldalra fésülte vele a hajam, feltárva a nyakamat. – Ami azt
jelenti, hogy mire észbe kapunk, már mindenhova teleportálással fogunk utazni.
A bőröm izzani kezdett, amikor megéreztem a nyakam egyik oldalán végigcsapó meleg leheletet. A szívem
ezerrel kezdett verni.
– Ha választhatnál, hogy repülni vagy inkább teleportálni tudj, akkor melyiket választanád?
– Nagyon furcsa kérdés – felelte, és megint nevetett. Majd mosolyogva válaszolta, hogy a teleportálást.
– Tényleg? – Megint megremegtem, mert éreztem, hogy a nyakamon ujjak simítanak végig. – De ugye tudod,
hogy ha teleportálsz, akkor talán úgy érkezel meg, hogy az egyik karod a fenekedből áll ki? Szóval kilencvenkilenc
százalék esély van arra, hogy szörnyethalsz, és ezzel szemben csak egy százalék arra, hogy teljesen normálisan
halsz meg.
– Gyűlölöm a repülést – mondta, és ujja hegyével már az állkapcsomat simította. – Ha nagyon kell, akkor persze
megoldom, de tényleg csak akkor, ha nincs más lehetőség.
Lehunytam a szemem.
– Én imádok repülni.
– Nem is vagy ember! – motyogta, és megcsókolt ott, ahol a nyakamban lüktetett a szívem. – Van még néhány
percem a kajaszünetből. – Finoman megharapta a fülcimpámat, mire szinte elektromosság csapott végig a
testemen. – És nem kaptam meg a desszertet.
Teljesen mindegy, mennyire közhelyesnek tűnt ez a duma, akkor is nagyon izgató volt.
– Egész idő alatt csak erre tudtam gondolni. – Végigsimította a nyakamat, le, egészen a mellemig. A mellbimbóm
abban a pillanatban megkeményedett, ő pedig a hüvelykjét simította rá. – Rohadt nehéz bármi másra koncentrálni,
amikor ennyire kívánlak!
Egész testemben megremegtem.
– Hogy?
Megharapott.
– Nagyon jól hallottad. Egész éjszaka állt a farkam.
– Ez meg, gondolom, nem valami nagy előny, ha igazoltatni kell.
– Fogd be! – Mutató- és hüvelykujja közé csippentette az egyik mellbimbót, és habár csak a ruhán keresztül
tette, rajtam akkor is gyönyör rohant végig, hogy a következő pillanatban a lábam között gyülekezzen. – Akarlak,
Roxy!
– A tiéd vagyok! – Kimondtam a szavakat, mielőtt meggondolhattam volna magam, és most úgy lebegtek kettőnk
között, mint valami beteljesíthetetlen ígéret. Mint egy kulcs, ami felszabadított Reece-ben valami nagyon régen
elfojtott dolgot.
Hátrébb lépett, megragadta a felsőm szélét, majd felrángatta. Forró bőrömön hideg levegő csapott végig,
miközben a vállam felett hátrafordulva ránéztem. Arcát árnyak takarták, ennek ellenére minden gesztusából csak
úgy sugárzott a szenvedély. Amikor lenyúlt a farmerem gombjához, újra végigcsapott rajtam az izgalom. Lerúgtam
a szandálomat, ő pedig lefejtette rólam a farmert.
 Egy pillanatra megállt, és megcsókolt a két lapockám között, eközben pedig két tenyerével a combom oldalát
simította végig, ahogyan feljebb emelkedett, éppen csak annyira, hogy a nyakam tövénél is megcsókolhasson.
– Reece! – suttogtam.
– Igen? – Két keze most már a derekamon járt.
– Mire készülsz?
Medencéjét nekem nyomta, ujjai megtalálták a tangám pántját. A hátamon éreztem, mennyire kemény.
– Szerinted mire készülök? – kérdezte, de aztán nem sok időt hagyott a válaszra, mert tenyere lapos hasamra
csusszant, és már benne is volt a bugyimban. Ujjai a dombocskámra simultak. – És ha esetleg ez még nem volna
teljesen egyértelmű, akkor emlékezz csak vissza, hogy az előbb azt mondtad, az enyém vagy! Én pedig csak ennek
megfelelően cselekszem.
Ó, istenem, szó szerint azt tette! Egyik ujját belém csúsztatta oda, ahol gyakorlatilag lüktettem, annyira vágytam
rá, majd kijjebb húzta, és végigsimította a nedves kis rést. A medencém magától rándult meg, amikor elérte azt a
pontot, amit eddig csak imádott vibrátoromnak sikerült megtalálnia. Hüvelykje gyakorlott mozdulatokkal simogatta
körül a kis ideggócot. Testem most már tényleg a saját akaratának engedelmeskedett, és a szégyen legkisebb
nyoma nélkül dörzsöltem magam bele a tenyerébe.
A medencéjét újra és újra közelebb nyomta hozzám, de közben az ujja egyre csak járt bennem.
– Mindjárt attól elélvezek, ahogy a kezemen mozogsz!
Testem lángra lobbant ezeket a szavakat hallva. Volt ebben valami végtelenül hedonista, új és nyers. És annyira
közel álltam a robbanáshoz, hogy szó szerint nyüszítés tört fel a torkomból, amikor hirtelen elvette a kezét.
Aztán hallottam, ahogyan a szolgálati öve hangos csattanással a padlóra hull. Hamarosan a slicc fémes hangja
következett. A szívem azonnal zakatolni kezdett.
– Siess! – sürgettem.
Megcsókolta a vállam, és karja a csípőmre fonódott.
– Kicsim, ha ennél is jobban sietek, akkor azelőtt elmegyek, hogy beléd tettem volna!
Lenyúltam, és már éppen le akartam tolni a bugyimat, amikor megragadta a csuklómat.
– Hagyd magadon! – parancsolta. – Tedd fel mind a két kezed a pultra! És hagyd is ott!
Meglepődtem egy kicsit, de túlságosan fel voltam izgulva, ezért megtettem, amit kért, és elnyomtam egy halk kis
nyögést. Egy kicsit – na jó, nagyon – azért szerettem, amikor így átvette az irányítást.
Egyik lábfejével szélesebb terpeszbe feszítette két lábamat, és közben csókjaival perzselő ösvényt égetett a
tarkómra. Aztán felemelte a csípőmet, és amikor már lábujjhegyen álltam, a felsőtestemet lenyomta a pultra.
– Maradj így! – mondta, és megremegtem, amikor meghallottam a felszakadó fóliacsomagolás hangját. Volt egy
kis szünet, aztán megéreztem, ahogyan tenyere a fenekemre simul, és finoman belemarkol. Felsikoltottam, mert
félrerántotta a bugyi vékony anyagát. – Bárcsak látnád most magad, Roxy! Annyira kibaszottul szép vagy!
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a szavai elringassanak. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy még
soha senkinek nem hittem el ezeket a szavakat. Egyedül neki.
– Istenem! – lihegtem, amikor megéreztem a lábam között. Karja megint a derekamra fonódott, és annyira
felemelt, hogy lábujjaim hegye is alig érte a földet.
Volt valami hihetetlenül érzéki abban, ahogyan majdnem felöltözve dugunk, mert furcsa módon így valahogy
sokkal kiszolgáltatottabbnak éreztem magam, mintha anyaszült meztelen lettem volna. Amikor azonban csípőjét
előretolta, és a fenekemnek nyomódott, majd alig egypár centire belém hatolt, már minden gondolatom elszállt.
Hirtelen keményen előrelökte magát, olyan gyorsan és olyan mélyen hatolva belém, ahogyan csak tudott.
Szétfeszített, nekem pedig ellenállhatatlanul tört fel a torkomból a gyönyörrel teli sikoly.
– Kibaszott szűk vagy! – mondta, és nem mozdult. – Ugye nem okozok fájdalmat, ha így csinálom?
– Nem! Egyáltalán nem! Semmiképpen! – Kicsit köröztem a csípőmmel arra az esetre, ha nem értette volna
egyértelműen, hogy mit kell tennie, majd amikor hallottam, hogy felnyög, megismételtem. – Kérlek, Reece! Nagyon
akarlak!
– Nem – felelte, majd hátrébb vitte a csípőjét egészen addig, amíg már csak a makkja maradt bennem. – Neked
nem ez kell.
– De igen. Semmi más!
Mozgatni kezdte erőteljes csípőjét, és újra meg újra megdörzsölte azt a bizonyos pontot.
– Te engem akarsz. Nemcsak a farkamat. Hanem mindenemet.
Szerettem volna tiltakozva felsikoltani, de a szavaim elhaltak a torkomban, még mielőtt kimondhattam volna
őket. Közelebb rántott magához, és nekem nem volt más választásom, mint teljes testsúlyommal a két karomra
támaszkodni. Belemarkolt a hajamba, és úgy feszítette a fejemet, hogy oldalra fordulva az arcomba nézhessen.
A csók, ami ezután következett, vad volt, és agresszív, pontosan olyan, ami ahhoz kellett, hogy átbillentsen a
holtponton. És ő tökéletesen tisztában volt ezzel.
Így kifesztíve, na meg a magasságkülönbség miatt, esélyem sem volt megmozdulni. Még akkor sem, amikor
elkezdett gyorsabban és mélyebben mozogni, és olyan tempót diktált, hogy tudtam, nem bírom sokáig. Hirtelen
elengedte a hajamat, és keze a két lábam közé siklott.
– Ez az! – mondta, miközben az ujjaival valami pusztítóan csodálatos játékot kezdett a combjaim között. – Élvezz
el nekem!
Az, ahogyan mélyen, újra és újra belém hatolt, amiket mondott, és amiket az ujjaival csinált, egypár másodperc
alatt a gyönyörbe repített. Hangosan sikoltva emeltem fel a kezem, és markoltam bele a hajába. Az orgazmus
hullámai egymás után csaptak végig rajtam. Mintha minden egyes idegvégződésem egyszerre kapott volna lángra.
Annyira csodálatos volt, hogy egész testemben remegni kezdtem.
– Istenem, érzem, ahogyan elélvezel! – lihegte. – Annyira kibaszott tökéletes! Tökéletes vagy!
Mintha minden izmomból kiment volna az erő, amint leengedett, és megint a pultra fektetett. Ujjaim a hideg
gránitot simították, aztán felkönyököltem. A vállam felett hátrafordultam, és habár a hajam a szemembe lógott,
akkor is tisztán láttam, ahogyan gyönyörű arca megfeszül, és állkapcsában egy izom ugrál.
Lélegzetelállítóan szép volt.
– Nem tudom tovább visszatartani! – mondta, feszültséggel teli hangon.
Gerincemen remegés futott végig.
– Akkor ne tedd!
Megragadta a derekamat, és nem fogta vissza magát. Csípőm egyre csak a pult szélének ütődött, ahogyan vad
szenvedéllyel dugott. Izmaim megfeszültek, és mire észbe kaptam, az iménti orgazmus utórezgései újabb hatalmas
robbanásba csaptak át, hogy megint sikoltottam.
Reece felsőteste az enyémre hajolt, és éreztem, hogy odalent lüktetni kezd, majd reszelős hangon felkiált. Aztán
arcomat a hideg konyhapultra fektettem, lehunytam a szemem, és csak lihegtem. Ő már egyre lassuló tempóban
lökte előre a medencéjét, és éreztem, hogy belecsókol a szám sarkába.
– Még soha életemben nem kaptam ennél jobb desszertet! – suttogta. – Azt hiszem, mostantól minden evés után
akarok egy ilyet.
– Mmm – mormogtam, mert az igazat megvallva semmi több nem telt tőlem.
– Bár nem vagyok biztos abban, hogy okos dolog lenne – mondta, és arcon csókolt. – Mert ha sokat csináljuk, a
végén nem fogsz tudni járni.
Mennyire igaz!
Reece lassan kicsusszant belőlem, és eltüntette a gumit. Nem mozdultam, amíg el nem tette a farkát, és fel nem
húzta a sliccét. Úgy éreztem, hogy már csak kielégüléstől remegő kocsonya vagyok, ahogyan felhúzott, maga felé
fordított, és szorosan átölelt.
Lágyan megcsókolt, mégpedig csodálatos, gyöngéd csókkal, aztán kifésülte a hajamat a szememből, és a
homlokomon is megcsókolt.
– Most már jobb lesz, ha lepihensz. És az ágyamban, nem pedig az istenverte kanapén. Holnap nagy nap lesz.
– Igen? – Felnéztem rá.
– Aha – felelte, és olyan gyöngéden nézett rám, hogy a szívem hatalmasat dobbant, és olyan ostoba szavak
jutottak eszembe, hogy örökké, meg efféle. – Holnap ugyanis beszélünk a szüleiddel.


 20. FEJEZET

Valamiért eszembe sem jutott, hogy Reece is mellettem lesz, amikor elmondom a szüleimnek, hogy mi történt.
Nem is tudom, miért, de talán az lehet a magyarázat, hogy még életemben, egyetlen alkalommal sem vittem
magammal egyik pasimat sem, amikor a szüleimmel kellett megbeszélnem valamit.
Na jó, egyszer megesett, de komolyan mondom, teljesen véletlen volt az is. Tizenkilenc voltam, és éppen
eljöttem tőlük egy randi előtt, amikor eszembe jutott, hogy a tárcámat és a személyimet is a konyhaasztalukon
hagytam. Találkoztam tehát a pasival, aztán visszamentünk a szüleimhez a cuccomért. Természetesen az egész
család otthon volt, és szerencsétlen pasit ezután már nem is láttam többé.
Ugyanakkor valamiért erősen kételkedtem abban, hogy Reece-t bárki is így ki tudná készíteni. A szüleimet
ismerve pedig sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy a vörös szőnyeget is leterítik majd neki.
Előbb az én lakásomnál álltunk meg. Reece ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen be először, aztán én is követtem,
és az ajtóban állva megvártam, amíg alaposan körülnéz. Amikor visszajött hozzám, azt mondta, minden rendben
van.
– Kell segítenem valamiben, vagy egyedül is boldogulsz?
– Nem kell. Köszönöm.
Aztán otthagytam, hogy a nappaliban matasson valamivel, én pedig a hálóba indultam. Hidegrázás rohant végig
a gerincemen, amikor beléptem és körülnéztem. Tekintetem azonnal megállapodott a bevetetlen ágyon és a
félredobott takarón, ami azt bizonyította, milyen páni félelemmel menekültem el innen.
Nekiláttam a meglepően fájdalmas folyamatnak, hogy összeszedjek magamnak annyi ruhát meg piperecuccot,
amivel vagy egy hétig kihúzom majd. Gyors mozdulattal töröltem le az ostoba kis könnycseppet, ami valahogyan
mégis kifurakodott a szemem sarkából. Az otthonomnak elvileg a nyugalmat és biztonságot kellett volna jelentenie
számomra, ezzel szemben mostanra a félelem és paranoia fészke lett.
Amikor kijöttem a fürdőből, Reece-t az ágy szélén ülve találtam. Csak egyetlen pillantást vetett rám, majd
könnyed mozdulattal felemelkedett.
– Minden rendben van?
– Persze – feleltem, de az átkozott hangom megremegett.
Gyönyörű arcán kételkedő kifejezés futott keresztül. Nem szólt egy szót sem, én pedig az utazótáskámat a
ruhákkal megpakolt bőröndömbe szuszakoltam. Kikényszerítettem magamból egy mosolyt, és becipzároztam a
bőröndöt.
– Azt hiszem, egyelőre ennyi.
Oldalra billentette a fejét.
– Emlékszel még, hogy mit mondtam?
– Nagyon sok mindent szoktál mondani. És nem mindig figyelek – mondtam neki évődően.
Felvonta a szemöldökét.
– Érthető, ha feldúltnak érzed magad.
– Jaj, olyan vagy, mint valami agykurkász! Egészen biztos, hogy nem annak kellett volna menned inkább?
– Ne legyen olyan nagy a szád, mert az lesz a vége, hogy a térdemre fektetlek! – Szeme egyszerre egész sötét
kobaltkékre vált. – Az igazat megvallva nem is tűnik olyan rossz ötletnek.
Na igen. Tényleg jól hangzott. Aztán eszembe jutott, hogy ha azt mondaná nekem, maradjak nyugton, és nehogy
meg merészeljek mozdulni, akkor megtenném-e. Éreztem, hogy felizgulok.
Felnyögött, felállt, odalépett hozzám, és megfogta az államat.
– Pontosan tudom, mi jár a fejedben. – Halkan és szenvedélyes hangon beszélt. – Tetszene a dolog.
Lehunytam a szemem, és úgy éreztem, hogy a hangját hallva lebegni kezdek.
– Meglehet.
– Itt nincs semmi meglehet. Biztosan szeretnéd. Éppen úgy, ahogyan azt is szeretted, amit a konyhában
csináltunk.
– Mennyi az idő? – kérdeztem. – Mert azt hiszem, maradt még időnk tesztelni az elméletedet, mielőtt a
szüleimnél kell lennünk.
Reece oldalra billentette a fejét, és nevetett.
– Kicsim, akárhányszor benned vagyok, mindig nagyon sietnünk kell. Ha legközelebb levetkőztetlek, akkor
szeretnék alaposan kiélvezni minden pillanatot.
 Erre persze azonnal lüktetni kezdtem odalent.
Lehajolt, gyorsan megcsókolt, majd felkapta a bőröndöt. Sóhajtva követtem kifelé a hálószobából, menet közben
a nappaliban még felkaptam a laptopot. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek hátra, amikor az ajtón kiléptem.
– Azt tudod, hogy Coltonnak sikerült-e elérnie a pasit, aki esetleg be tudná kötni a riasztót? – kérdeztem,
miközben kulcsra zártam magunk mögött az ajtót.
– Tessék? Máris eleged volt belőlem, és vissza akarsz költözni?
Könnyedén elvigyorodtam.
– Persze.
– A szívem! Most tört darabokra! – Megvárta, hogy én is lelépjek a verandáról, majd elindult arrafelé, ahol a
pick-uppal leparkolt. – Nem tudom, de később rákérdezek. Meg arra is, hogy találtak-e valamit a telefonodon. De a
másik mobilod attól még működik, nem?
– Aha.
Reece kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, én pedig megfogtam a cuccaimat, és mindent szépen felhalmoztam az
ülések mögött. Aztán oldalra lépett, megigazította a szemüvegemet, lehajolt hozzám, és arcon csókolt. Szerettem
volna úgy vihogni, mint valami kislány, mert volt ebben a pusziban valami hihetetlenül aranyos, de végül sikerült
erőt venni magamon, és csak figyeltem, amint ellép tőlem, majd a kocsit megkerülve beszáll.
Amikor megint megfordultam, az ülés mögé pillantottam. Aztán még jobban megnéztem magamnak, amit látok,
mert először nem is akartam elhinni. A földbe gyökerezett a lábam. Mert az ülés mögé akkurátusan bepakolva ott
volt a festőállványom, egy megkezdetlen vászon és az összes festékem is. Csak néztem a holmimat, és mozdulni
sem tudtam. Még csak azt sem hallottam, amikor kiment a házból, majd visszatért, nemhogy azt, mikor bement a
vendégszobába, de…
Összepakolta a festőholmimat!
Felemeltem a tekintetem, és ránéztem, ahogyan a kormány mögött ült. Furcsán viszonozta a pillantásomat.
Megfejteni ugyan nem tudtam volna, mit gondol, de valószínűleg valami olyasmit, hogy biztosan elment az eszem.
– Mi van? – kérdezte.
– Te összepakoltad a festőholmit! – suttogtam.
Előbb az ülés mögé pillantott, majd rám nézett.
– Aha. Gondoltam, hátha kell majd. Nekem is van egy vendégszobám, ahol dolgozhatsz.
Eszembe jutott, amit előző éjjel mondott nekem, hogy én teljes egészében akarom őt, és hirtelen elakadt a
lélegzetem. Nem is tudom, hogy ez most miért jutott eszembe, de ha szükségem van rá, az azt jelenti, hogy megint
nagyon erős érzelmekkel viseltetek iránta, ami pedig azt, hogy ha elveszítem, akkor azt nagyon meg fogom
szenvedni. És amikor ezt így végiggondoltam, már tudtam, mennyire őrültség, amit most teszek.
De ő akkor is összepakolta a festőholmimat!
Csak álltam a pick-up mellett, olyan arccal néztem rá, mint akinek elmentek itthonról, és ebből a kábulatból csak
az billentett ki, amikor láttam, hogy szája egyik sarka felfelé görbül.
– Most akkor beszállsz a kocsiba, vagy nem?
Lehet, hogy ez az egész nem sokat jelentett Reece-nek, nekem azonban nagyon is, és nem csoda, hogy amikor
megmarkoltam a kocsi ajtajának kilincsét, úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt szétrobban a rengeteg érzelemtől.
Megint hallottam azt a mélyről jövő, selymes nevetést.
– Roxy?
– Beszállok – mondtam neki.
Egy pillanatra felvonta az egyik szemöldökét.
– És még idén?
– Csak alaposan átgondolom. – De közben elpirultam, mert pontosan tudtam, mennyire hülyén viselkedem. –
Nem akarom meghúzni egyetlen izmomat sem, amikor ebbe a szörnyetegbe bekászálódok. Baszki, ehhez létra kell!
Reece nevetett, én pedig pofát vágtam neki. Végül aztán meguntam, hogy ilyen furcsán viselkedjek, és
beszálltam. Éppen kötöttem be magam, amikor megkérdezte:
– Az kicsoda?
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Kip a füvön átvágva a bejárat felé halad, majd kinyitja, és hagyja, hogy a
szúnyogháló becsapódjon mögötte.
– Ja, az csak Kip! A családnevére nem emlékszem, csak annyit tudok róla, hogy az emeleten lakik.
– Aha.
Kip felnézett, én pedig esetlenül integettem neki, amit ő, ugyancsak hasonló lelkesedéssel, viszonzott.
Beállítottam a biztonsági övet, hogy ne akarjam megfojtani magam vele, aztán Reece-re néztem, aki elindult a
padka mellől. Tekintete előbb a visszapillantó tükörbe meredt, majd rám. Kacsintott. Gyanakvó szemmel néztem rá.
Erre felnevetett, aminek persze már nem tudtam ellenállni, és éreztem, hogy a szám mindkét sarka lassan felfelé
görbül. A mosolyában és a nevetésében is volt valami ellenállhatatlan. Hátrahajtottam a fejem. Az egész pasiban
volt valami.
Neked rám van szükséged!
Annak ellenére, hogy szerettem volna nem foglalkozni vele, egyre a fejemben lebegtek ezek a szavak. Pedig nem
éreztem úgy, hogy megsértett vele, és azt sem, hogy gyengébb vagyok, amiért nekem mint nőnek szükségem van rá
mint férfira. Mert amit iránta éreztem, az valami ennél sokkal mélyebb volt. Valami olyasmi, amibe jobbnak láttam
nem nagyon belegondolni.
– Köszönöm – mondtam végül.
Gyors pillantást vetett rám.
– Mit? A tegnap esti sorozatos orgazmust?
Nevettem.
– Na igen, azt is, de most éppen nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy összecsomagoltad a festőholmimat.
Nagyon figyelmes.
– Én már csak ilyen figyelmes vagyok!
A fejemet ingattam, aztán megigazítottam a szemüvegemet.
– És szerény is.
– Csak tisztában vagyok az értékeimmel.
Nagyon is közönséges módon horkantottam.
– Mondogasd csak magadnak.
Mire megérkeztünk a szüleim házához, kis híján egészen ki is ment a fejemből, hogy miért jöttünk ide. Útközben
egyfolytában szívtuk egymás vérét, ami kellemesen elterelte a gondolataimat a nyomorúságos helyzetemről, de
amikor beálltunk a kocsibehajtóra a bátyám fekete Volkswagenje mögé, már nem nagyon akarózott kiszállni a
kocsiból. Hát persze hogy nem csak a szüleimmel kell majd közölnöm a dolgot! Murphy törvényének igazsága újra
bizonyosságot nyert. Reece vigyorogva nézett rám.
– Akarsz fogadni?
– Arra, hogy mire itt végzünk, legszívesebben egy vonat alá vetném majd magam? – kérdeztem vissza, és
kicsatoltam az övemet.
Nevetőráncok jelentek meg a szeme körül, és hahotázni kezdett.
– Dehogy! Inkább az lesz, hogy mire itt végzünk, a muterod azt mondja majd, nyugodtan szólíthatom mamának!
– Istenem! – nyögtem, és a fejemet ingattam. – Nem fogadok, de tuti, hogy ez lesz! És az sem kizárt, hogy
hamarosan rugdalódzót kezd kötögetni a nem létező gyermekünknek.
Erre megint felnevetett, amitől csak még csodálatosabbnak láttam. A legtöbb pasi a kezét-lábát törve próbálna
menekülni a házasság és egy unokafüggő anyós elől. Nem mintha erről neki is tudnia kellene.
Hatalmas sóhajjal szálltam ki a kocsiból. Még az előkerten sem sikerült átvágnunk, amikor felpattant az ajtó, és
anya rohant ki rajta. Tekintete rólam Reece-re siklott, majd vissza.
Lenyeltem egy káromkodást.
Anya azonban megállt a veranda szélén, és két kezét összecsapta. Szó szerint. Tapsolt egyet.
– Édesem! – mondta, és olyan szélesen vigyorgott, hogy a szája két sarka kis híján a tarkóján ért össze. – Ugye
valami fantasztikus dolgot akarsz bejelenteni?
– Jaj, atyám! – nyögtem fel.
Reece halkan nevetett, majd egy lépéssel megkerült, és felment a verandára. Mielőtt bármit tehettem vagy
mondhattam volna, anya odaugrott hozzá, és a maga fájdalmas, szenvedélyes módján átölelte. Pontosan tudtam,
hogyan érezheti magát Reece, mert amikor anya ilyen elragadtatottan viselkedett, akkor általában a szuszt is
kiszorította az emberből, és közben jobbra-balra rángatta.
– Anya! – sóhajtottam fel könyörögve. – Nem gondolod, hogy hagynod kellene levegőt venni?
– Jaj, hallgass már! – felelte ő. – Olyan ritkán esik meg, hogy egy ilyen jóképű fiatalembert ölelgethetek, aki nem
a fiam!
– Te jóságos isten! – motyogtam.
És természetesen az sem segített a helyzeten, hogy Reece eközben hangosan nevetett. Amikor aztán anyának
sikerült lehámoznia magát róla, Reece a válla felett rám pillantott, és kacsintott. Elindultam felfelé a lépcsőn,
fenyegető pillantást lövelltem felé, de még mielőtt bármit mondhattam volna, megszólalt.
– Van egy olyan érzésem, hogy a csajom fantasztikus dolgot akar majd bejelenteni.
 Az állam szó szerint a földön koppant.
– A csajom? Jaj! – Anya egyik tenyerével az arcát legyezte, és bekiabált a házba apának. – Ennél jobb hírrel nem
is…!
– Anya! – Biztos voltam benne, hogy hamarosan mind a ketten nagyon megbánják. – Most nem ezért jöttünk, és…
– Légy szíves, ne lődd le a dolgot! – mondta, amikor felém fordult. Apa csodálkozva felvont szemöldökkel lépett
ki az ajtón. – Wit, ezt nem fogod elhinni! Reece azt mondta a kislányunkra, hogy a csaja!
– Helyes – mondta apa lassan, és Reece felé biccentett. – Éppen ideje volt, fiam.
Ahogy elléptem Reece mellett, teljes erőből a gyomrába könyököltem. Felnyögött, mire egy kicsi elégedettség
töltött el.
Anyán látszott, hogy mindjárt elbőgi magát, ahogyan fel és alá téblábolt a verandán, és kis híján feldöntötte a
színes lila és narancsszínű krizantémokat. Aztán váratlanul megtorpant, és Reece felé fordult.
– Most azonnal hívnom kell anyukádat! Minél hamarabb…
– Ó, az isten szerelmére! – mondtam, és mind a két kezemet az ég felé emeltem. – Valaki betört a lakásomba, és
készített rólam néhány fényképet, amikor aludtam, és nagyon úgy néz ki, hogy van egy zaklatóm. Csak ezért
jöttünk.
Mind a két szülőm meredten nézett rám.
– Ezt elég tapintatosan adtad elő! – jegyezte meg Reece szárazon.
Apa felém fordult, és hagyta, hogy az ajtó becsapódjon a háta mögött.
– Tessék?
Szerettem volna a veranda padlójára vetni magam, és úgy elengedni egy hihetetlen hisztit, mint valami kis
hülyegyerek.
Reece a hátamra tette a kezét.
– Szerintem ezt inkább odabent kellene megbeszélnünk. Részletesen elmondunk nektek mindent.
És pontosan ezt is tettük, azt az egyet kivéve, hogy mielőtt egy szót is szólhattunk volna, Gordon és a felesége,
akik a konyhában éppen húsgolyót gyártottak, eleve úgy indítottak, hogy ugye holnap akkor már össze is költözünk
Reece-szel, a jövő héten házasság, és Megant megelőzve meg is szülök.
Megan a hatalmas tölgyasztalnál ült, a bátyám a konyhasziget mellett állt. El sem tudtam képzelni, hogy a
fenébe tudnak így segíteni egymásnak húsgolyógyártásban, mert ha jól láttam, Gordonnál volt a hús, Megannél a
tojás és zsemlemorzsa, az asztal és a sziget pedig egy jó két és fél méter távolságra egymástól. Már abba is
belesajdult az agyam, hogy próbáltam kitalálni, hogyan logisztikázzák össze ezt az egészet.
A bátyám éppen olyan zömök, mint apa, és éppen olyan vacak a szeme, mint anyának. Ugyanakkor szemben
velem, az ő fémkeretes szemüvege valahogyan soha nem csúszott le az orrára. Gordon úgy vigyorgott rám, hogy
azonnal tudtam, valami nagyon, de nagyon ciki dolgot fog mondani.
– Azt tudtad, hogy a húgom tizenöt éves kora óta beléd van zúgva?
– Szívem! – szólt rá Megan, és a fejét ingatta.
Reece mosolygott.
– Tudtam bizony!
– Mint mindenki – folytatta Gordon. – És azt tudtad, hogy felskiccelte a portrédat a szobája falára, apa pedig
kénytelen volt lefesteni…
– Gordon! Kussolj már! – sikoltottam.
Apa lépett be a konyhába.
– Igen, Gordon! Tényleg fogd be! Valaki zaklatja a kishúgodat.
Gordon kivette a tálból az egyik, darált hússal borított kezét, a tekintete a másodperc törtrésze alatt
elkomolyodott.
– Mi van?
Megannel szemben letettem a fenekem az asztal mellé, mert úgy voltam vele, hogy ehhez a beszélgetéshez
ülnöm kell. Reece-szel egymást kiegészítve mondtunk el mindent. Illetve majdnem mindent. Nem meséltem nekik a
mosogatógépben talált bugyit, mert arról azért a szüleimnek mégsem kell tudnia, és természetesen kihagytuk a
vad kúrásokat is.
Ahogy számítottam, anya előbb rettenetesen megrémült, aztán meg rémesen dühös lett.
– Hogy merészeli bárki ezt tenni a kislányommal? – Ököllel az asztalra csapott, de úgy, hogy a tálak mind
belecsörrentek. Aztán Gordon felé fordult. – Megvan még a sörétes puskád? Várj csak egy kicsit!
Aztán Reece felé fordult, és hozzátette:
– Azt ajánlom, hogy dugd be a füled, fiam, mert amit most mondok, az nem törvényes!
 Reece egy szót sem mert szólni.
– Anya! – tiltakoztam ványadtan.
Ő azonban úgy folytatta, mintha meg sem hallott volna.
– Szóval megvan még a sörétes, ugye? Mert akkor azzal együtt Roxy lakásában fogsz aludni. És ha valaki
bemegy…
– Nem hiszem, hogy ez annyira okos dolog volna, Mrs. Arks. És azt hiszem, talán Gordon is szívesebben lenne
szabadlábon, amikor megszületik az első gyermeke – vágott közbe Reece udvariasan. – Roxy egyelőre biztonságban
van, és most ez számít igazán.
– Az számítana, ha elkapnátok ezt a beteg állatot! – Apa karba font kézzel állt, és habár nagyon mérges volt, szó
nélkül hallgatta, ahogyan Reece elmondja, eddig hogy áll a dolog. Hogy először is minden ujjlenyomatot levesznek
a mobilomról, a lakásomba pedig riasztót szereltetek, és néhány napon keresztül Reece-nél alszom.
Beletelt egy kis időbe, míg sikerült megnyugtatnunk Gordont és a szüleimet is. Nem mintha nem értettem volna
meg, miért reagálnak így, hiszen nagyon szeretnek, és aggódnak értem. De akkor sem akartam, hogy féljenek. És
én magam sem szerettem volna valami névtelen, arctalan pszichopata miatt egész életemben rettegésben élni.
Eltelt vagy egy óra, és a konyhában már tisztán érezni lehetett a fokhagyma és a hús illatát, amikor anya
feldobta, hogy mi lenne, ha mi ketten csatlakoznánk hozzájuk a megszokott vasárnapi családi spagettivacsira.
Reece-re pillantottam, ő biccentett, nekem pedig megint elszorult a torkom. Mintha egy jóleső izgalommal teli
gombócot nyeltem volna le. Felálltam, és már éppen a tányérokért indultam, amikor feltűnt, hogy valaki még
mindig hiányzik.
– Thomas hol van? – kérdeztem, majd az asztalra tettem a tányérokat.
Apa kivett a hűtőből egy üveg sört.
– Ó, csak átszaladt az egyik haverjához. Biztosan sátánista szeánszot tartanak, vagy valami ilyesmi.
A szemöldököm egy kicsit feljebb szaladt a homlokomon, és kérdően néztem Meganre. Ő csak mosolygott, és
lehajtotta a fejét.
– Nos, ez elég jó bulinak tűnik.
– Igen – értett egyet Reece is. – Nincs is jobb, mint egy kis sátánimádat vasárnaponként!
Anya apa vállára csapott, ahogy elhaladt mellette.
– Thomas a csajával van. És tanulnak.
Gordon horkantott.
– Látjátok, hogy mit kényszerítettetek ki belőlem? – mondta anya, majd felemelte konyhai kesztyűbe bújtatott
kezét. – A fokhagymás kenyérről teljesen el is felejtkeztem!
Amikor kivette a sütőből a tepsit, olyan hirtelen fordult felém, hogy a kenyér kis híján lecsúszott és egyenesen az
ölembe esett róla.
– Majdnem el is felejtettem mesélni neked – folytatta –, mert tegnap nem mentem át hozzád. Ami egyébként
valószínűleg jobb is így, különben most úgy hajszolnám azt a rohadékot, mint egy véreb!
Apa felsóhajtott.
Nem tudtam megtartani a fapofát, és amint leültem Reece mellé, már halkan nevettem.
– Ó, most annyira láttalak magam előtt, ahogyan szőke bundesliga-frizurában nyomod, mint egy született
fejvadász!
– Nekem még az is jól állna! – tódította anya, és a kenyereket egy tálba borította. – Egyébként a múltkor
összefutottam Miss Sponsitóval. Emlékszel még rá? A városi múzeum kurátorával.
Ja, ne! A kezembe vettem a poharat.
– Emlékszem.
Gordon hozott egy nagy adag spagettiszószt, miközben anya olyan tekintettel figyelt, mintha a vesémbe látna.
– És arra is emlékszel még, hogy megmutattam neki néhány munkádat?
– Hogy felejthetném el? – A teámba pillantottam, majd hirtelen azt kívántam, bárcsak inkább valami tömény
volna benne. Abban a pillanatban a speed is belefért volna. Várjunk csak! Van metamfetamin egyáltalán folyékony
állapotban? Ezt mindenképpen meg kell kérdeznem Reece-től. De majd később. Jelenleg ugyanis segélykérő
szemmel figyelte, ahogyan apa egy hatalmas adag tésztát pakol a tányérjára.
Mindenki ült, anya azonban még mindig olyan volt, mint valami pitbull.
– Még mindig nagyon érdekli a dolog.
– Aha – mormogtam, és kihalásztam a legnagyobb húsgolyót. – Te vagy a húsgolyógyártás bajnoka – mondtam
Gordon felél fordulva. – Ugye említettem már?
Gordon mosolygott.
 – Mi érdekli annyira? – kérdezte Reece.
– Semmi! – vágtam rá azonnal.
Anya azonban szemrehányó pillantást vetett rám.
– Néhány hónapja megmutattam Miss Sponsitónak Roxy néhány festményét, és akkor azt mondta, hogy nagyon
szívesen készíttetne vele néhány képet. – Aztán sokatmondóan nézett a szemembe. – És akkor olyasmiért
fizetnének, amit szeretsz csinálni. Gondolj csak bele! Roxy azonban meg sem akarta hallgatni az ajánlatot.
Elhúztam a számat. Spagettit csavartam a villámra, aztán felsikoltottam, mert kis híján az ölembe pottyant az
egész. Reece-re néztem, aki csodálkozva viszonozta a pillantásomat. Ha szemmel ölni lehetett volna!
– Miért nem?
Jó kérdés. Csak a válasz sem olyan egyszerű. Megvontam a vállam.
– Mert nem volt időm. Mert úgy érzem… hogy neki valami újat kellene adnom. Valami eredetit.
– Ezért kellene abbahagynod azt az átkozott kurzust! – mondta erre apa, és villájával a tésztába szúrt.
– Csak próbálok valami diplomát szerezni! Nem az minden szülő álma? – kérdeztem.
– A szülők álma az, hogy a gyermekük boldog legyen – javított ki. – És biztos vagyok benne, hogy egy grafikai
tervező papírral te minden leszel, csak boldog nem.
Mély levegőt vettem.
– Pedig az vagyok!
Körbenéztem, és láttam, hogy egyetlen szavamat sem hiszik. Nem mondom, elég nehéz volt ezt lenyelni.
Szerettem volna azt kiáltani, hogy igenis boldog vagyok. Már amennyire ebben a pillanatban boldog lehetek, mert
arról ugye mégsem feledkezhetünk el, hogy valami ismeretlen pasi lefényképezett, miközben aludtam, Henry
szabadlábon van, és éli a világát, Charlie pedig eközben…
Megint nem eszik.
Nekem is elment az étvágyam.
Reece engem figyelt – talán egy kicsit túlságosan is átható tekintettel.
– Szerintem minden munkád nagyon jó.
– Szerintünk is – mosolygott Megan. – Csináltad azt a festményt a gyerekszobába. Tudod, ami a mackót
ábrázolja. Minden alkalommal, amikor bemegyek és meglátom, kis híján hanyatt esek, annyira élethű.
– Kösz – mormogtam, és egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Amikor Reece-re pillantottam, szinte láttam
rajta, hogy a fejében csak úgy kattognak a fogaskerekek. Még a zaklatómról vagy a mosogatógépben talált
bugyikról is szívesebben beszélgettem volna.
De hamarosan – mert azért mégiscsak az én családomról van szó – valami még ennél is kínosabb irányba fordult
a beszélgetés.
– Hogy van édesapád? – kérdezte apa Reece-től.
Megmerevedtem, és kíváncsian néztem rájuk. Apa láthatóan az egészből semmit nem vett észre.
– Jól. Éppen az ötszázadik válását nyögi – felelte Reece könnyedén, de én tudtam, mennyire hatalmas gond neki,
hogy az apja képtelen hűséges és őszinte maradni. Persze úgy tűnt, mégsem annyira megbocsáthatatlan bűn ez
számára, máskülönben azt sem nyelte volna le, hogy én hazudtam neki. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne zavarta
volna. – Úgyhogy gyakorlatilag minden halad tovább a régi kerékvágásban.
Apa megköszörülte a torkát.
– Nos, remélem, hogy egyszer ő is megtalálja a boldogságot. Mindenki megérdemli, hogy boldog legyen.
Valóban? Én azért nem voltam ebben annyira biztos. A szüleim úgy viselkedtek, mint két hippi, akik
legszívesebben a keblükre ölelnék az egész világot. Miután végeztünk az ebéddel, Reece apával, a tesómmal és
Megannel eltűnt a nappaliban, én pedig maradtam, és segítettem leszedni az asztalt. Ekkor rontott rám anya, és
szorított sarokba, a nyakamba zúdítva minden nagymamás álmát.
– Még Reece anyukáját is meglátogatjátok, mielőtt elindultok haza? – kérdezte, miközben a mosogatógépbe
pakolt.
Meg kellene? Ez eddig eszembe sem jutott. És az igazat megvallva nem tudtam, képes lennék-e végigcsinálni
egy második kört is.
– Gőzöm sincs.
Átvette tőlem az öblítés után felé nyújtott tányérokat. Eltelt egy pillanat.
– Egyébként mi van most kettőtök között? És nehogy azt merd válaszolni, hogy nem tudod! Mert amikor a
legutóbb arról beszélgettünk, hogy jársz-e valakivel, még nem volt a képben, most meg már nyakig benne van.
Szóra nyitottam a számat.
Anya azonban csak folytatta.
 – Tudom, hogy a bátyád az imént beszólt. – Majd felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. – De az igazat
megvallva mindenki tudta, hogy mennyire bele vagy esve…
– Találkozgatunk – vágtam a szavába, mielőtt befejezhette volna. – Ennyi. Jó? Azt hiszem, csak ennyi. Nincsen
ebben semmi komolyabb. Már nem vagyok tizenöt éves.
Felvonta a szemöldökét.
– És soha nem skicceltem fel a portréját a falamra. A portréját szoktam megfesteni. Istenem! – Elléptem anya
elől, majd összeszedtem az evőeszközöket, és fajtánként a megfelelő fiókba tettem mindegyiket.
– Szívem! – mondta, és megérintette a karomat. – Nagyon aggódom miattad!
Kihúztam magam, aztán a mosogató szélének támaszkodtam, és halkan válaszoltam.
– Reece miatt?
Mosolygott ugyan, de annyi szomorúság csillant ebben a mosolyban, hogy a szívem egészen belesajdult.
– Igen, mert tudom, hogy hosszú éveken keresztül mennyire erős érzelmeid voltak iránta. Erre most együtt
jöttök ide, ő pedig úgy viselkedik, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.
– Anya…
A kezét felemelve belém fojtotta a szót.
– És azért is, mert még mindig nem vagy hajlandó megpróbálkozni ezzel a múzeumos dologgal. Na meg főként
azért, mert ennek az egésznek a tetejében valami pasi is betört a lakásodba. Tudom, hogy ennek semmi köze nincs
az első kettőhöz, de akkor is lényeges amiatt, amit mondani szeretnék. Ideje, hogy komolyan elgondolkodj az
életedről.
Jaj, ne!
– Az, hogy Charlie ágyhoz van kötve, még nem jelenti azt, hogy neked nem lenne szabad teljes életet élned.
Úgy léptem hátra, mintha arcul csapott volna.
– Mi van?
– Szívem, apáddal pontosan tudjuk, milyen hatalmas bűntudat van benned amiatt, ami…
– Roxy? – Reece lépett be a konyhába, közvetlenül a nyomában apával és a bátyámmal. Amint megláttam, milyen
komor tekintettel néznek mind a hárman, a szívem azonnal elszorult.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Azonnal el kell mennünk a lakásodba – jelentette ki Reece, és miközben közelebb lépett hozzám, a szemét
egyetlen pillanatra sem vette le rólam. – Betörtek hozzád.


 21. FEJEZET

A lakásom felé menet szinte csak lebegtem, és képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Hiszen csak
egypár órával korábban voltunk ott! Hogy lehet, hogy valaki fényes nappal tör be hozzám? Jó, megértem, hogy az
ilyesmihez nem kell annyira sok idő, de akkor is! Mindazok után, amik az utóbbi időben értek, egyszerűen képtelen
voltam elhinni, hogy ez történik.
Apa és a tesóm ott jött utánunk, amikor pedig megérkeztünk, a ház előtt már ott parkolt egy rendőrautó. Meg
egy ismerős Mustang is. Egy meggyvörös színű.
– Roxy! – kiáltotta Reece, amikor ő is leparkolt a padka mellett.
Ekkorra azonban én már kinyitottam a kocsi ajtaját, kiugrottam, és ahogyan döngő léptekkel elindultam az
előkerten keresztül, csak valahonnan messziről hallottam a káromkodását. Futólag felfogta az agyam, hogy a
verandán ott áll Kip és James menyasszonya, a figyelmem azonban csak egyetlen személyre irányult.
– Roxy!
– Te voltál! Ugye? Te jöttél be hozzám, amikor aludtam, és most is te törtél be a lakásomba! – Két kezem ujjai
ökölbe szorultak. Hirtelen összeállt a kép. Annak, ami velem történik, nincs semmi köze a többi lányhoz. Mert a
furcsa dolgok csak azután sokasodtak meg, hogy Henryt szabadlábra helyezték. – Hogy jutottál be a lakásomba?
Csak ingatta a fejét, és miközben hátrált, tekintete köztem és a szolgálatos rendőr között ugrált.
– Esküszöm, hogy ehhez az egészhez semmi közöm! Nem én törtem be hozzád. Azt sem tudtam, hogy…
– Beteg állat vagy! – kiabáltam. – Mi bajod van? Miért…
– Lassíts! – mondta valaki, majd éreztem, hogy egy kar fonódik a derekamra, a következő pillanatban pedig már
elfordítottak, és láttam, hogy apa és a bátyám ellép mellettem. Reece beszélt a fülemhez hajolva. – Higgadj le,
Roxy! Nem tudatjuk, hogy valóban…
– Ki más csinálna ilyet? – kiabáltam, és megpróbáltam könyökkel a gyomrába vágni. El sem tudtam hinni, hogy
Reece őt védi. Számomra annyira egyértelmű volt az egész! Addig rángattam magam, míg sikerült
szembefordulnom Henryvel. – Ha nem ő volt, akkor mi a fenét keres itt?
– Azért jöttem, hogy beszélgessek veled, de amikor bekopogtam, az ajtó magától kinyílt, és láttam, mi van
odabent. Azonnal hívtam a rendőröket.
– Hazudsz, te seggfej! – kiabáltam.
– Roxy! – Reece próbált nyugtatni.
– Tényleg ő tett bejelentést – erősítette meg a zsaru is. – És azt is állítja, hogy nem ment be a lakásba. Beszéltem
a verandán álló úrral. Nem hallott semmi gyanúsat, de az is igaz, hogy egypár órán keresztül a házon kívül
tartózkodott.
Ekkor ébredtem csak rá, hogy közben apa és a tesóm bement a lakásba, és vissza is ért. Amikor apa lejött a
lépcsőn, és megállt előttem, láttam, hogy az arca a méregtől egészen vörös.
– Nem hagyom, hogy ezt Roxy is lássa!
Ami persze azt jelenti, hogy bármi volt is az, most már mindenképpen látni akartam.
– Engedj el! – mondtam Reece-nek, és amikor nem tette meg azonnal, úgy éreztem, csak másodpercek kérdése,
és a fejem hátrafordul, mint annak a csajnak az Ördögűzőben. – Engedj el, Reece! Nem viccelek!
– Figyelj, szívem! Tényleg jobb lenne, ha hagynád, hogy Reece és én intézzük ezt – próbált apa az eszemre hatni.
Csípőre tett kézzel állt előttem. – Gordon majd visszavisz hozzánk, vagy elvisz Reece-hez, amelyiket szeretnéd, de
komolyan mondom, jobb lenne, ha ezt nem látnád. Egyelőre.
– Én viszont csak azt akarom, hogy tegyetek le, mert most azonnal látnom kell, mi történt az én lakásomban! –
mondtam, a haragtól szinte teljesen magamon kívül. – Már nem vagyok tizenöt éves! Felnőtt vagyok, a rohadt
életbe! Komolyan beszélek!
Apa elfordult, és a hajába túrt. Aztán a bátyámra nézett, aki első blikkre éppolyan dühösnek tűnt, mint én
voltam, és nagyon halkan mondott neki valamit.
– Ugye nem fogsz verekedni, vagy ilyesmi? – kérdezte Reece. – Úgy értem, ha leteszlek.
Henry tekintetét a földre szegezte, én pedig vicsorogva néztem.
– Semmit nem ígérhetek.
– Viselkedj! – felelte Reece erre határozottan, és éreztem, hogy lazul rajtam a szorítása.
Kitéptem magam a kezéből, elléptem apa mellett, kikerültem a bátyám kezét, és elindultam felfelé a lépcsőn.
– Szerintem tényleg várnod kellene egy kicsit! – mondta Kip, aki a Silver házaspár ajtaja előtt állt. Felém lépett,
de amikor látta, hogy Reece kocogva indul a nyomomba, inkább megállt.
Beléptem a lakásba, és a lábam azonnal a földbe gyökerezett. Képtelen voltam elhinni, amit látok, mert ez a hely
mintha nem is az én otthonom lett volna. Nálam nem szokott egy csomó zsaru fényképezgetni és ujjlenyomatot
gyűjteni!
A tévé a padlón hevert, a képernyője hatalmas darabokra törve. A bolhapiacon vásárolt dohányzóasztal és a
kanapé végében álló kisasztal – amiket saját kezűleg festettem át – olyanok voltak, mintha a Hulk töltötte volna ki
rajtuk a haragját. Még a lába is le volt törve mindegyiknek. A kanapé és a karosszék a feje tetejére volt fordítva, és
onnan, ahol én álltam, láttam, hogy a kis konyhaasztal egy darabban maradt ugyan, de azt is felborították.
A szívem zakatolni kezdett, harag gyülemlett fel bennem. Kezem ökölbe szorult, ahogyan elindultam a folyosón.
A hálószobám ugyancsak a feje tetején állt. Az ágyról le volt rángatva és a földre dobva a takaró és a lepedő is.
Minden testápolós és parfümös üvegem a földre hányva hevert.
Megfordultam, majdnem beleütköztem Reece-be. Utánam nyúlt, én azonban elléptem mellette, és a műterem
felé indultam.
A szívem majd megszakadt.
– Istenem! – suttogtam, és amint szétnéztem odabent, kezemet önkéntelenül a mellkasomra szorítottam.
Hála isten, hogy Reece nem sokkal korábban elvitte innen a festőállványt, a vásznakat, na meg minden
festékemet is, mert a betörő elpusztított mindent, ami ott maradt. Minden festményemet cafatokra szaggatta – még
azokat is, amik Reece-t ábrázolták, és amiket olyan gondosan rejtettem el a szekrényben. Bárki tette is, nyilvánvaló
volt, hogy hatalmas harag tombolt benne.
Megremegtem.
– Minden… minden holmim!
– Nagyon sajnálom! – mondta Reece, majd mögém lépett, hátulról átkarolt, és magához vont. Aztán a másik
karja is a vállamra fonódott, és még szorosabban ölelt. – Bárcsak mondhatnék vagy tehetnék valamit, hogy
könnyebb legyen!
Szerettem volna elhúzódni tőle, és darabokra törni valamit.
– Nem értem!
Pár pillanatra még szorosabban fogott magához, aztán pedig már csak ölelt… és ez sokkal többet segített, mint
azt valaha gondoltam volna. De aztán az is eszembe jutott, kit láttam meg először, amikor megérkeztem.
– Biztos, hogy Henry volt! – A harag egy pillanat alatt tört a felszínre, azonnal elmosott minden rettenetet és
bénultságot, amit amiatt éreztem, hogy a holmimat teljességgel elpusztították. Ölelő karjai között maradva
megfordultam, és a szemébe néztem. – Csakis ő lehetett. Ki más tehette volna?
Reece megnyalta az alsó ajkát.
– Roxy!
– Most komolyan mondod, hogy őt akarod védeni? Komolyan? Hiszen te is tudod, hogy az egész akkor kezdődött,
amikor ő megint felbukkant! Aztán idejön, minden hátsó szándék nélkül bekopogtat az ajtómon, az meg egészen
véletlenül éppen kinyílik neki? Ugyan már!
Reece leengedte mind a két karját.
– Komolyan nem hiszem, hogy ő volt az.
A fejemet ingattam, elléptem tőle.
– Pedig annyira egyértelmű!
– Miért törne be hozzád csak azért, hogy utána kihívja a zsarukat? – kérdezett vissza halkan, érzelemmentesen.
– Mert nem normális!
Oldalra billentette a fejét.
– Kicsim, ez a pasi hozott néhány nagyon rossz döntést tinédzserkorában, amikért meg is bűnhődött. Még
mindig bűnhődik. És nekem sem nagyon tetszik, hogy csak úgy eljött hozzád, de ettől még nem lesz valaki őrült
zaklató.
A szám tátva maradt, amikor hallgattam.
– Te most komolyan őt véded?
A fülemben dübörgött a vérem. Annyira hihetetlennek tartottam ezt az egészet!
– Nem azt védi, amit Henry hat évvel ezelőtt tett – mondta apa, aki ekkor jelent meg az ajtóban. – Reece csak azt
mondja, semmi értelme nem lett volna Henrynek ezt tennie, aztán kihívnia a rendőrséget.
A levegőbe emeltem mind a két kezem.
– Mert annak volt értelme, hogy egy kővel fejbe dobja és kis híján megölje Charlie-t?
– Kicsim, ennek most semmi köze Charlie-hoz.
 Közel voltam ahhoz, hogy felrobbanjak.
– Honnan tudod? Mi van, ha…?
– Mert beszéltem vele – vágott közbe Reece, és ezzel gyakorlatilag belém is fojtotta a szót. Tátott szájjal néztem
rá. – Nagyon sokat.
– Mi van? – suttogtam.
Reece előbb apára pillantott, majd lassan vissza, rám. Közelebb lépett, ami azért hatalmas bátorságra vallott,
abban a pillanatban ugyanis ölni tudtam volna a pillantásommal.
– Még azután, hogy először megpróbálta felvenni veled a kapcsolatot. Szerettem volna megbizonyosodni arról,
hogy nem akar ártani neked.
– Jól tetted. – Apa elismerően a vállára csapott, amivel ő is kiérdemelt tőlem egy gyilkos pillantást. Nem akartam
elhinni. – Most miért nézel így? Reece csak nem szerette volna, hogy bajod essen!
Keresztbe fontam a karom.
– És természetesen nem jelenti azt sem, hogy elfelejtettem, mit tett Charlie-val. De Henry sem felejtette el!
A pasiban hatalmas bűntudat van – mondta Reece, és a hangjából arra következtettem, hogy saját tapasztalata
alapján nagyon is át tudja érezni a helyzetet. – Nem azt várja, hogy megbocsássanak neki. Csak szeretné egy kicsit
jóvátenni a dolgot. Mert a kettő nem ugyanaz. De azzal, ha betör hozzád, és darabokra töri a holmidat, biztos, hogy
egyiket sem oldhatta volna meg.
Egy nagyon hosszú pillanatig fogalmam sem volt, hogyan reagáljak erre. Annyira eltöltött a harag és a bénult
döbbenet, hogy nem is tudtam értelmezni ezt a hihetetlen árulást, amit ők ketten ellenem elkövettek. És aztán
egyszer csak egyik pillanatról a másikra… elegem lett mindenből. Végtelen kimerültség vett rajtam erőt, a vállam
lehanyatlott.
Elfordultam Reece-től, és megint körülnéztem az elpusztított lakásban.
– Rendet kell raknom!
Eltelt egy pillanat, mire megéreztem a vállamon Reece kezének súlyát.
– Később még beszélni akarok erről az egészről.
– Leszarom! – mormogtam, majd távolabb léptem tőle, és felvettem a földről egy vászon tépett darabját.
Megnéztem, aztán szakadozottan felsóhajtottam. A kék éppen olyan árnyalatú volt, mint Reece szeme, és még
tisztán kivehető volt rajta a pupillából kiinduló, megannyi sötétebb vonal. Csak most tudatosult bennem, hogy
valaki megtalálta a Reece-ről készült, kicsit megszállottnak tűnő festményeimet, annyi erőt azonban már nem
éreztem magamban, hogy ebbe jobban belegondoljak.
Mert teljesen mindegy, hogy éreztem, az meg sem közelítette az ijesztő tudatot, hogy valaki megint bejött
hozzám, és ezt tette – erőszakos és vad tombolással.

Amennyire csak lehetett, összetakarítottunk. Úgy terveztem, hogy másnap felhívom a biztosítót. Szerencsére volt
biztosításom, ami fedezi majd a tönkretett és pótolható dolgokat, a festmények nagy részét, a rengeteg, használtan
vásárolt holmit azonban örökre elveszítettem. Persze tudtam, hogy járhattam volna ennél sokkal rosszabbul is,
mert nem loptak el tőlem semmit, és végső soron a pusztításon kívül más nemigen történt.
Gordon felajánlotta, hogy másnap ő is visszajön, és segít nekem befejezni a takarítást. Bár igazából nem kértem
rá, Reece is kijelentette, hogy csatlakozni fog. Persze annyira azért nem ellenkeztem, mert semmi kedvem nem volt
az egészet teljesen egyedül végigcsinálni.
Mire megint kimentünk a házból, Henry már távozott. Hála istennek! Annak ellenére, hogy sikerült némiképpen
lehiggadnom, és értettem már Reece érvelését, még mindig nagyon dühös voltam rá, amiért volt pofája bejelentés
nélkül eljönni hozzám. Ráadásul még mindig nem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy semmi köze ehhez az
egészhez. Nekem ez még mindig sokkal logikusabbnak tűnt, mint az, hogy valami soha nem látott pasi zaklasson.
Nagyon késő volt, mire visszaérkeztünk Reece lakásába. Habár felmerült bennem, hogy talán a szüleimnél
kellene aludnom, ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz – mert az mindig olyan mókás –, az az igazság, hogy
Reece-szel szerettem volna tölteni az éjszakát.
– Kérsz inni valamit? – kérdezte, a konyhapultra dobott kulcsának olyan hangja volt, ami leginkább a padlóra
zuhanó szélharang csilingelésére emlékeztetett.
– Simán.
– Tea? Üdítő? Sör?
– Sör! Az most nagyon jólesne.
Szája egyik sarka mosolyra húzódott, ahogy benyúlt a hűtőbe, majd kivett belőle két üveg Coronát. Gyorsan
lepattintotta róluk a kupakot, majd az egyiket nekem adta.
 – Bocs, de lime nincs.
– Kösz. Nem baj, mert úgysem szeretem a lime-ot az italomban. – Nagyot kortyoltam, aztán elfordultam. Habár
már éjfél felé járt az idő, cseppet sem éreztem magam álmosnak. Hangosan kifújtam a levegőt, és az erkélyajtó felé
léptem. – Nem bánod?
Felvonta a szemöldökét.
– Érezd csak otthon magad!
– Mindig annyira furcsának éreztem, ha valaki ezt mondja! Mert miért akarná bárki, hogy idegenek érezzék
otthon magukat a saját lakásában? – Elhúztam a függönyt, és kinyitottam az ajtót. – Nekem ez azt jelentené, hogy
meztelenül rohangásznak a lakásomban!
– Ha rólad van szó, nem is bánnám annyira. – Reece rám mosolygott. – Sőt, kimondottan örülnék neki!
– Perverz! – motyogtam, majd kiléptem az éjszakai hűvösbe.
Leültem a székre, felhúztam a két térdem. Néhány perccel később ő is csatlakozott. Mezítláb volt, két lábát az
erkély korlátjára tette. Nem is tudom, de valamiért nagyon szexinek tűnt, hogy farmert visel, de közben mezítláb
van.
Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nagyon sok minden van, amit vele kapcsolatban szexinek találok.
Néhány percig csak ültünk néma csendben, aztán felmerült bennem, hogy ez majdnem ugyanaz, amit a szüleim
is csináltak gyermekkoromban szinte minden éjjel, amikor mi már ágyban voltunk.
Kiosontak a házból a verandára, ittak egy sört, és csendben élvezték egymás társaságát.
Az üvegre pillantottam. Játszottam egy kicsit a címkével. A szívem valamivel gyorsabban kezdett verni, mert ez
az egész annyira… igazinak tűnt, hogy egészen megijedtem.
Mindenképpen szerettem volna valamivel elterelni a gondolataimat, ezért feltettem a kérdést:
– Te komolyan azt hiszed, hogy Henrynek ehhez az egészhez semmi köze?
– Igen.
Bassza meg!
– Tudom, hogy dühös vagy, amiért beszéltem vele, de hidd el, nem sörözni mentünk, vagy ilyesmi. Csak
szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy nem lesz semmi bajod – magyarázta. – Mint mondtam, az, hogy jóvá
akarja tenni a dolgokat, nem azt jelenti, hogy azonnal meg is kell bocsátanod, de szerintem ha valaki megbánja azt,
amit tett, sokkal jobb, mint ha egyáltalán nem is érdekelné a dolog.
Rosszallóan néztem rá, és az imént hallottakon töprengtem.
– Ebben igazad lehet.
– Lehet?
– Úgy értem, honnan tudhatja valaki, hogy egy másik ember őszintén megbánt-e valamit vagy sem? Vagy hogy
tényleg bűntudata van? Mi van, ha csak azért van az egész, mert lebuktak, és előveszik őket miatta?
– Tudod, odaát a homokozóban egy csomó elcseszett dolgot láttam – mondta Reece, és ezzel a megjegyzésével
teljesen kibillentett a gondolataimból. – Láttam, mi történik azzal, aki mellett bomba robban. Láttam, ahogyan
szitává lőnek olyanokat, akiket a barátaimnak tekintettem, ahogyan elvesztik a karjukat vagy a lábukat… és az
életüket is. Láttam olyanokat is, akikből alig maradt valami, amit vissza tudtak volna küldeni a családjuknak. És az
ember előbb vagy utóbb hozzászokik az ilyesmihez… a haraghoz, ami minden alkalommal eltölt, ha az egység
elveszít valakit. Ettől még nem lesz könnyebb, de a háború már csak ilyen! Gondolom, így könnyebb kizárni az
ember gondolataiból az egész szarságot, mert csak akkor tud arra koncentrálni, hogy a lehető legtöbb eséllyel
hazatérhessen ő is, meg a többiek is.
Elhallgatott és nagyot nyelt.
– Amikor elvégeztem az akadémiát, és elkezdtem itt dolgozni, azt hittem, itt is ugyanazt csinálom majd. Kizárom
a gondolataimból a sok szarságot, az idegesítő igazoltatásokat, amikor péntekenként újra és újra ugyanazokhoz a
házakhoz kell kimennünk családon belüli erőszak miatt, a rettenetes közlekedési baleseteket, a balfékeket, akik
túllövik magukat, és az idiótákat, akik egymásnak esnek. Azt hittem, az egészet összecsomagolom magamban, és
elrejtem oda, ahova tartozik. És tényleg ezt is tettem! Azt hittem, hogy ha rendőrként lövök le valakit, az
ugyanolyan lesz, mint a háborúban, mert itt is csak a munkámat végzem. De tévedtem.
Az üveget az ölembe engedtem, és a döbbenettől szóhoz sem jutottam. A lövöldözésről beszélt. Pedig még soha
nem hozta szóba. Nem szerettem volna, ha elszáll a pillanat varázsa. Még levegőt is alig mertem venni.
– Egy teljesen mindennapi bejelentés volt. Verekedés a Spades Bár és Grill előtt. Egy másik zsaruval egyszerre
érkeztem. A parkolóban volt a dulakodás, és beletelt néhány pillanatba, amíg sikerült keresztültörni a tömegen. –
Lassan ingatta a fejét. – Az a srác… Drew Walkernek hívták. Mindössze tizennyolc éves volt. Éppen a szart is
kiverte egy idősebb pasiból, de annyira, hogy szerencsétlen már nem is volt magánál. Az állkapcsa darabokban, az
orra szétverve, a szeme nem is látszott. A koponyája is betört. Ezt csinálta vele a srác.
Reece egy kicsit eltávolította magától az üveget, és a címkét olvasta.
– Metamfetamint vagy valami ehhez hasonló elbaszott szart nyomott magába. Üvöltöttünk rá, hogy hagyja békén
a pasit, és amikor megtette… a srác csurom vér volt. Mintha egyenesen egy horrorfilmből jött volna. És fegyvere is
volt. Egész végig fegyver volt nála! A markolattal verte a pasit. Nem az öklével. Hanem egy Glock markolatával!
– Istenem! – suttogtam. Felidéztem magamban a lövöldözésről olvasott cikkeket, de ezt a részletet valamiért
egyetlen helyen sem említették.
Reece csücsörített, majd folytatta.
– Ösztön. Abban a pillanatban, hogy a fegyveremet célra emeltem, ösztönösen cselekedtem. A társammal szinte
egyszerre lőttünk, mégis az én találatom okozta a srác halálát… az igazságügyi szakértői vizsgálat megállapította,
hogy a gyilkos golyó az én fegyveremből származott.
Kinyitottam a szám, de fogalmam sem volt, mit is mondhatnék.
– Nekem kellett odaállnom az anyja elé. Felpofozott. Nem is egyszer. – Nevetett, de ebben nem volt semmi
jókedv. – Hanem kétszer. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy az istenverte fia kis híján agyonverte azt a pasit a
fegyverével, miközben ki tudja, milyen drogokkal volt tele! Persze megértettem, hogy gyűlöl. Egyébként ez azóta
sem múlt el, és szerintem soha nem is fog. A fia volt. És tényleg megértem, de bassza meg, ez nagyon nem olyan,
mint a tengerentúlon! Mert ott nem kell a családtagok szemébe nézned! Ott nem kell egyenesen az arcukba
nézned!
A mellkasom elszorult, ahogyan hallgattam, mert rettenetesen fájt, hogy ilyen helyzetbe kellett kerülnie.
Megértettem, hogy mennyi minden egyéb vége is lehetett volna ennek az esetnek. Mi van, ha a srác nincs betépve?
Ha nem keveredik verekedésbe? Ha a másik rendőr golyója végez vele? Ezerszer is feltettem magamnak ezeket a
kérdéseket. És mi van, ha nem rángatom el Charlie-t arra a focimeccsre csak azért, mert szerettem volna egy
pillanatra látni Reece-t? Mi van, ha úgy döntök, mégis kivárjuk a meccs végét? Mi van, ha egyszerűen
továbbmegyek, és nem kötök bele Henrybe?
– Rengeteg harag volt bennem! – folytatta, majd rám nézett, és felsóhajtott. – Rengeteg. Olyanok miatt, hogy
miért éppen nekem kellett kiszállnom. Miért az enyém volt a gyilkos golyó? Tényleg a megfelelő döntést hoztam?
Lett volna esetleg valami más megoldás is?
– Azt tetted, amit tenned kellett! – mondtam neki, és meggyőződéssel hittem minden egyes szót.
Halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Alapos vizsgálat indul minden alkalommal, ha egy rendőrnek a fegyverét kell használnia. Bebizonyították, hogy
semmilyen hibát nem követtem el, ez azonban még nem teszi könnyebbé a dolgot. Mert ettől még benne marad az
emberben a tudat, hogy elvette az életét egy tizennyolc éves srácnak, aki annyira fiatal volt, hogy nem is ihatott
sört úgy, mint most én! – Ekkor a szájához emelte az üveget, és belekortyolt. – Mert attól, hogy valaki helyesen
cselekszik, még nem fog… tudod… nem fog könnyebben együtt élni a következményekkel. Örökre nyomot hagy
benne, ha együtt kell élnie a harag és a bűntudat ennyire keserű keverékével.
Én aztán pontosan tudom, hogy miről beszélt! Ugyancsak ittam egy korty sört. Tisztában voltam vele, hogy
aligha tudnék mondani bármit, amivel egy kicsit könnyebbé tehetném számára a dolgot, ennek ellenére
kimondtam, amit őszintének és igaznak éreztem.
– Te nem vagy rossz ember, Reece! Nagyon nehéz döntést kellett hoznod, és tudom, hogy csak egy gyerek volt,
de…
– De akkor is megtörtént, kicsim. Olyasmi volt ez, aminek a következményeivel képtelen voltam megbirkózni…
és még mindig nem tudtam túltenni magamat rajta. Emiatt van, hogy másokban is felismerem ugyanezt.
Megmerevedtem.
– És akkor is tisztán láttam, amikor Henryvel beszélgettem. Benned is mindig látom, Roxy, csak az a különbség,
hogy neked emiatt nem kell semmilyen bűntudatot érezned. Megérted, miért mondom ezt?
Bólintottam, bár főleg csak azért, mert nehéz lett volna elmagyarázni, miért érzek ennyire mélységes bűntudatot
a Charlie-val történtek miatt.
– Nagyon örülök, hogy beszélgettél velem a történtekről! – mondtam néhány pillanattal később. – Tudom, hogy
mennyire nehéz.
– Tényleg az. És azt ugye tudod, hogy ez a bizonyos ajtó két irányba nyílik?
Csodálkozva néztem rá.
– Tisztában vagyok azzal, hogy van egy jó pár dolog, amiről nagyon nehezedre esik beszélni, de tudnod kell,
hogy ha úgy érzed, ki akarod adni magadból, én itt leszek, és meghallgatlak. – Levette a lábát a korlátról, majd
felállt. – Kérsz még egy sört?
 Pislogva néztem a szinte teljesen üres üvegre.
– Simán!
Ahogyan elindult befelé, megállt előttem, majd ujjai az államra simultak. Felfelé fordította az arcomat, aztán
lehajolt, és olyan lassan és édesen csókolt meg, mintha soha nem is akarná abbahagyni. Gyöngéden kezdte, ajkával
épp csak érintve az én ajkamat, aztán mélyebben folytatta, nyelvével közéjük hatolva. És már több is volt ez puszta
csóknál! Mert ahogyan nyelve az enyémen táncolt, vagy ahogyan engem ízlelt, az már szinte maga volt a művészet
– ha valamilyen színt kellett volna csatolnom ehhez, vagy vászonra vinni ezt a pillanatot, akkor az a vörös és a lila
élénk árnyalataiból állt volna.
Még mindig kábulatban lebegtem a csók miatt, amikor Reece visszatért az újabb üveg sörrel. Majdnem hajnalig
beszélgettünk egyfolytában. Néha teljesen jelentéktelen dolgokról, aztán valamikor a harmadik sör körül a
beszélgetés témája sokkal komolyabbra fordult. Nem biztos, de talán azt is bevallottam, hogy az öcsémet egyszer
bezártam egy ládába. És azt is, hogy a fősulin rettenetesen gyűlölök grafikai tervezést tanulni.
– Először is, azok a pasik mind kibaszott köcsögök! – mondtam. – Mintha az ember csak akkor kódolhatna és
lehetne grafikus dizájner, ha pöcse van, miközben az az igazság, hogy egy számítógéppel ma már bármelyik
tizenhárom éves összedob egy normális website-ot!
Reece rosszallóan nézett.
– Akkor miért csinálod? Komolyan kérdezem.
Megvontam a vállam.
– Mert kell valami papír.
– Inkább azt kellene csinálnod, amit tényleg csinálni akarsz!
– Azt csinálom.
Horkantott.
– Aha, na persze!
Kinyújtottam rá a nyelvem, mire nevetni kezdett, amitől én meg kénytelen voltam mosolyogni. Nagyon szerettem
hallgatni a nevetését. Amíg figyeltem, ahogyan a sörét issza, azon gondolkoztam, amit aznap éjjel megosztott
velem. Érthető volt, miért képes mindent annyira kívülállóként figyelni, ha Henryről van szó. Persze én nem tudtam
volna ugyanilyen lenni, de akkor is értettem.
– Végül hogyan sikerült túltenned magad a haragon? – kérdeztem.
Megvonta az egyik vállát.
– Mert szerinted túl lehet ezen tennie magát az embernek? Úgy értem, tökéletesen túltenni. A haragon és a
bűntudaton. Mert szerintem nem. Ezek annyira mély sebeket ejtenek, amik soha nem gyógyulnak be. Mindössze
annyi történik, hogy az ember megtanul együtt élni velük, még mielőtt teljesen elvész.
– És te… már úgy érzed, hogy elvesztél?
Nagyon hosszú ideig vártam, mire rádöbbentem, hogy nem akar válaszolni. Talán mert még ő maga sem tudta a
választ. Elfordult, és miközben az erdőre vagy inkább bele a semmibe meredt, állkapcsában remegni kezdett egy
izom. Mélységes csönd ereszkedett kettőnk közé, és a szívem mélyén ekkor már tudtam, valamit titkol előlem. Van
valami, amiről nem akarja, hogy én is tudjak.


 22. FEJEZET

Egy hét telt el a betörés óta, de abban a bizonyos pillanatban most ez volt a legutolsó dolog, amire gondolni
tudtam. Nagyon furán éreztem magam, amiért Jaxhez megyünk baráti vacsorára, hiszen ez volt az első alkalom,
hogy Reece-szel együtt mentem el valahova. Hogy hivatalosan is egy párként jelentünk meg. Mert szerintem
mostanra tényleg azok voltunk. Szeretkezni legalábbis úgy szeretkeztünk. Odaadtam neki a lakásom pótkulcsát –
elsősorban azért, mert amikor a riasztós vezetékezte a lakásomat, én is mindig dolgoztam, és kellett valaki, aki
beengedi – de ennek most semmi jelentősége. Együtt voltunk, és most így belegondolva, nagyon hülyén éreztem
magam, amiért az elején olyan nagy feneket kerítettem ennek az egésznek.
Az elmúlt egy hetet kész érzelmi és szellemi hullámvasutazásként éltem meg. Nem voltam hozzászokva, hogy
pasi olyan sokat legyen a közelemben, mint Reece, és kezdetben attól tartottam, hogy zavar majd, mennyire
nincsen magánéletem. Az igazság azonban éppen ennek az ellenkezője volt. Egyenesen hiányzott minden
alkalommal, amikor éppen nem volt mellettem, ami már csak azért is nagyon különös, mert ha nem dolgozott, szó
szerint az összes szabad pillanatát a közelemben töltötte. És mindig nagyon jó érzés volt, amikor hazajött.
Ráadásul a munka után mindig nagyon ki volt éhezve.
Ha összeadtam volna az időt, ami összesen eltelt aközött, hogy befeküdt mellém az ágyba, és aközött, hogy
bennem volt, valószínűleg egypár percnél több nem lett volna az eredmény. Vagy még annyi sem. És ez megint csak
olyasmi, amit nagyon nehezemre esett megérteni. A többi pasival mindig szükségem volt előjátékra. Nagyon
hosszú előjátékra. Reece esetében a puszta érzés, hogy a bőre az enyémen siklik, annyira felizgatott, hogy azonnal
készen álltam bármilyen lepedőakrobatikára.
És arra is rá kellett döbbennem, hogy egy cseppet sem túlzott, amikor azt mondta, mindig ott és akkor alszik pár
percet, ahol és amikor tud. Nem egy alkalom volt, hogy habár utánam feküdt le, nálam korábban ébredt.
Csütörtökön történt, hogy amikor felébredtem, nem találtam az ágyban, végül az erkélyen bukkantam rá. Ott ült,
lába a korláton, tekintete valahova a messzeségbe révedt. Valami olyasmit látott a lelki szemeivel, amit velem
nyilvánvalóan nem szeretett volna megosztani. Amikor azonban az arcába néztem, és megláttam a szeme alatt a
sötét karikákat, sejtettem, hogy megint a lövöldözésen töpreng.
Még mindig kísértette a dolog, én pedig nagyon szomorú voltam, amiért a jelek szerint nem segíthetek neki.
Még azt sem tudtam, kell-e neki egyáltalán a segítségem. Próbáltam erről beszélni vele, de azonnal bezárkózott.
Ezért úgy döntöttem, megteszem azt, amitől biztosan visszatér arcára az a gondtalan mosoly. Letérdeltem elé a
földre… és aznap reggel biztosan megsértettünk néhány erkölcsrendészeti törvényt.
Biztos voltam benne, hogy az ostoba idegességem teljesen nyilvánvalóan meglátszik rajtam – úgy éreztem
magam, mint egy túlfeszített húr –, de Reece úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna. Ehelyett ügyelt, hogy
felszínes és könnyed maradjon a beszélgetés, gondosan elterelve a témát Charlie-ról, Henryről és erről a dühös,
beteg zaklatóról – aki talán Henry volt, talán nem.
Az egyetlen biztos pontot ezzel kapcsolatban az jelentette, hogy semmiképpen nem Dean Zook csinálta.
A betörést követően Colton elment hozzá, kihallgatta, és a jelek szerint már a nyomozó látványára kis híján
összecsinálta magát. Colton szerint lehet, hogy Dean túlságosan kitartó és bunkó tud lenni, de abban már nagyon
kételkedett, hogy zaklatásra vetemedne. És az igazat megvallva azt is mondta, hogy szerinte soha az életben nem
hallok majd felőle többé.
Na jól van. Nem fogom hagyni, hogy ilyesmin gondolkodjak! Ezzel az egésszel nem vagyok hajlandó tovább
foglalkozni. Ez az éjjel teljesen mindennapi és bulis lesz, és minden a lehető legjobban alakul majd.
Amikor beállt a parkolóba, és leállította a motort, én pedig felé fordultam, és belenéztem abba a szikrázóan kék
szempárba, a szívem azonnal elszorult.
– Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? – kérdezte.
Ajkam résnyire szétvált, bólintottam. Mondta. Aznap reggel.
– Jól van, akkor még egyszer elmondom. Gyönyörű vagy.
Szóhoz sem jutottam, csak néztem rá. Hihetetlenül jóképű, mégis a tekintetében csillogó nyíltság vett le a
lábamról, és az, hogy kész elfogadni engem minden bolondságommal együtt.
Beleszerettél, suttogta a fülembe egy kárörvendő hang, én pedig legszívesebben lenyomtam volna egy durva
parasztlengőt a kis gyökérnek, mire egy másik, valamivel magasabb hang hozzátette, hogy ez már tizenöt éves
koromban megtörtént. Csak annyi, hogy az egész mintha lassított felvételen pörgött volna a szemem előtt.
– Nálad van a krumplisali?
 – Tessék? – mormogtam vissza, mert teljesen lekötötte a figyelmemet a fejemben egymással veszekedő két hang.
A lábam elé mutatott.
– A krumplisali, amit a boltban vettünk, de te ragaszkodtál hozzá, hogy egy másik műanyag dobozba tegyünk,
mert szeretted volna, ha mindenki azt hiszi, hogy te készítetted. Pedig, az igazat megvallva, ezzel senkit nem fogsz
tudni megvezetni.
– Ja? – Lehajoltam, és a kezembe vettem a tálat. – Ezt a saját két kezemmel készítettem!
– Hazudsz.
– Fogd be! – sziszegtem, aztán megragadtam és rángatni kezdtem a kilincset. Az ajtó meg sem mozdult.
Felsóhajtottam. – Ki tudnád nyitni?
Nevetett, és megnyomott egy gombot. Kis híján egyszerűen kizuhantam a kocsiból, de legnagyobb
meglepetésemre Reece egyetlen pillanat alatt már ott is termett mellettem, és egyik kezével elvette tőlem a
krumplisalátát, a másikkal pedig az én kezemet megfogva kisegített.
Aztán ott álltunk, kéz a kézben.
Mint akik együtt járnak.
És akkor is végig egymás kezét fogtuk, amikor átkeltünk a parkolón, és én egész idő alatt azon gondolkoztam,
hogy belebokszoljak a puncimba, vagy inkább úgy szökdécseljek, akár valami hülye kiscsaj.
Nekem tényleg beszélnem kellene valakivel!
Jax házának ajtaja nyitva volt, és amikor benyitottunk, majd beléptünk, kis híján egyenesen beleütköztünk az
érkezésünket hallva a lépcsőn lerohanó, gyönyörű, vörös hajú lányba.
– Szia! – sikoltottam. – Avery! – Aztán rosszallóan néztem rá. – Minden rendben van?
Avery arca mintha kissé zöldes árnyalatban játszott volna, és a mosolya is elég bizonytalannak tűnt.
– Szia! – felelte halkan. – Bocs. Csak azt hiszem, benyeltem valami bacit. A gyomrom még nem az igazi, de nem
fertőzök vagy ilyesmi. – Aztán lepillantott, és amikor észrevette, hogy Reece keze az enyémet fogja, szélesebbre
húzódott a mosolya. – Szia, Reece!
Reece bólintott.
– Biztos, hogy minden rendben van? Nem akarod, hogy szóljunk Camnek?
Avery nevetett, de ez annyira nem tűnt őszintének.
– Igen, teljesen biztos! Különben sem hiszem, hogy sikerülne elrángatnotok a grill mellől. Tuti, hogy mostanra
Jaxet is elzavarta onnan. Bárhova megyünk, mindig ezt csinálja. Annyira fura!
– Mondjuk lehet, hogy sokkal jobb ez így. Cam egészen jól főz, nem? – kérdeztem, miközben utánamentünk a
konyhába, majd onnan a hátsó ajtón ki, a kertbe.
Avery tekintete egészen álmodozóvá vált, ami egyszerre volt ciki és aranyos. Amikor megláttam, eszembe jutott,
hogy vajon én is ezt szoktam-e csinálni, amikor valaki Reece-t említi, és abban maradtam, hogy valószínűleg igen.
Csak én sokkal kevésbé vagyok aranyos, és sokkal megszállottabbnak tűnök.
– Aha, egészen jól.
Reece megszorította a kezem.
– De tuti, hogy az omlettje nem olyan király, mint az enyém!
Horkantottam.
Ezt hallva Reece szeme összeszűkült, gyanakvó tekintettel nézett rám. Aztán megrándult az ajka.
– Azt megnézheted, hogy én még egyszer omlettet készítsek neked!
Avery tekintete kíváncsian siklott egyikünkről a másikra.
– Szóval akkor ti ketten… izé…
– Hogy csatlakoztak-e a lélegzetelállítóan szép párok titkos és idegesítően szexis társaságához? – kérdezte Katie,
aki olyan váratlanul jelent meg, mintha egyenesen a falból lépett volna elő. Ezen a napon magához képest
visszafogott ruha volt rajta, vagyis élénk rózsaszín farmer és váll nélküli fekete felső. – És igen. A válasz igen.
Reece felvont szemöldökkel nézte.
– Most mi van? Tagadd ezt a címkét, ha mered! – mondta Katie kihívóan. – Rajta! Úgysem mered!
Nevettem.
– Tényleg nem merem – válaszolta Reece. – De kösz, hogy elrontottad a meglepetésünket.
Katie egy pillanatig sem zavartatta magát, csak megfordult tizenöt centis sarkain, és két tenyerét összecsapva
hangosan bejelentette:
– Reece és Roxy, akiknek a neve a lehető legaranyosabb módon rímel egymással, hivatalosan is ágyastársak
lettek!
– Te jó isten! – nyögtem, és a szemem is elkerekedett.
 – Nos, végül is így is be lehet jelenteni – sóhajtott Reece.
Egy csomó fej fordult felénk egyszerre. Jax a grill mellett állva felemelte a kezét, és… felmutatta nekünk a
hüvelykjét? Most komoly?
– Annyira büszke vagyok rátok, gyerekek! – jelentette ki Nick is, aki ugyancsak a grill közelében volt, és egy
akkora napozószékben terpeszkedett, amit ránézésre is régen kinőtt már. Kapucnis pulcsi és sötét napszemüveg
volt rajta. – Rémes, hogy milyen gyorsan kirepültetek! Most mihez kezdünk majd?
Calla jött oda hozzánk. Hosszú, szőke haja lófarokba volt fogva. Mosolyogva vette el tőlem a krumplisalátát.
– Azt ugye tudod, hogy egy csomó mindenről akarok beszélgetni veled? – És közben jelentőségteljesen nézett a
szemembe. – De mivel Katie gyakorlatilag mindent elmondott, azt hiszem, várhat még egy kicsit.
– Kösz – motyogtam halkan.
Erre nevetett, és a tálat egyszerűen letette egy ránézésre a bolhapiacról összetúrt, összehajtható asztalra.
– Ezt te készítetted? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét.
Felsóhajtottam.
– Nem.
Calla megint nevetett.
– Már éppen mondani akartam, hogy nem is tudtam, hogy tudsz krumplit hámozni!
– Hát nem egyszerű, az biztos! – mormogtam.
Avery Cam mellé lépett, aki azonnal átölelte.
– Minden rendben van, eperke? – kérdezte, és az arcán látszott, hogy őszinte aggodalmat érez Avery iránt.
Amikor utóbbi bólintott, Cam lehajolt, megpuszilta az orra hegyét, majd megint felnézett. – A hamburger mindjárt
kész. És hot dog is sül. Szerettem volna csirkét is grillezni, de Jase azt mondta, azt már nem szeretné kivárni.
Jase, aki a leghihetetlenebb módon legszebb volt ebből a társaságból, bólintott.
– Különösen azért, mert tudom, hogy úgy akarod sütni, mintha valami elcseszett Jamie Oliver lennél!
– Hátrább az agarakkal Jamie Olivertől! – figyelmeztette Cam.
Cam közelében egy kicsit mindig ideges voltam. Nem mintha féltem volna tőle, vagy ilyesmi, hanem azért, mert
profi amerikai focista volt – egy istenverte profi focista –, és amikor ő is ott volt a társaságban, valamiért úgy
éreztem, nem vagyok odavaló.
– Jó illata van – mondta Reece, és Jaxre pillantott. – Colton azt mondta, ő is megpróbál ideérni, de semmit nem
ígért.
– Érthető – felelte a Jax, majd a számos kerti székre mutatott. – Foglaljatok helyet!
Calla szólalt meg.
– Brit és Ollie szinte biztos, hogy nem fog tudni eljönni. Ollie-nak hétfőn elég durva vizsgája lesz, és Brit úgy
döntött, hogy vele marad Morgantownban. De azt hiszem, rajtuk kívül már mindenkit ismertek, kivéve…
– Engem. – Az egyik székről felállt egy pasi, akinek a bőre csodálatosan szép mokkaszínű, a szeme pedig
élénkzöld volt. Magas, szikár volt, egészen kicsit Bruno Marsra emlékeztetett. Szürke, nagy szemmel kötött sapka
volt a fején, az a fajta, hogy legszívesebben abban a pillanatban lenyúltam volna tőle. – Jacob vagyok.
A Shepherdbe járok. Allergiás vagyok a Trónok harcára, mert soha nem tudom fejben tartani, ki halt már meg
benne, ha egy rossz szót is szólsz a Ki vagy, Dokiról, soha nem lehetünk barátok, és annak ellenére, hogy senki nem
engedi, még mindig szeretnék venni egy pónit.
Teresa, aki az egyik műanyag székben ült, hosszú, fekete hajába túrt. Mint mindig, most is lélegzetelállítóan
szép volt. Mint valami modern Hófehérke.
– Te vagy az egyetlen, aki még mindig pónit szeretne magának.
– Én inkább egy lámát választanék – mondtam.
Reece rám pillantott, csücsörített, és olyan arccal nézett, mint aki egy másodperc alatt átértékeli ezt az egész
együttjárósdit.
– Miért szeretnél te lámát? – kérdezte Calla, mintha őszintén érdekelte volna a válasz.
Megvontam a vállam.
– Ki ne szeretne?
– Izé… – szólalt meg Avery, és grimaszolt. – Nem köpnek azok?
Jacob lepisszegte, majd rám vigyorgott.
– Szerintem mi ketten csodálatos barátok leszünk. És a pónim meg a lámád együtt játszhat majd. Ó, tudod, mit?
Ollie tervezhetne nekik pórázt! Én olyat szeretnék, amin Swarovski kristályok vannak.
Erre felnyögött egy másik pasi, akit még soha nem láttam.
– Na azt már nem!
 Jacob őt is lepisszegte.
– Ő Ünneprontó uraság, más néven Marcus, a pasim. Sajnos nem képes megérteni, milyen igényei lehetnek egy
nagyobb testű, négylábú barátnak.
Mosolyogtam, és biztos voltam benne, hogy még soha nem hallottam ennél viccesebb bemutatást.
Marcus, ha lehet, még nála is jóképűbb volt, és ő is éppen olyan tökéletesen napbarnított.
– Én is a főiskolára járok – mondta, majd felállt, és kezet nyújtott Reece-nek meg nekem is. – Nem ismerek
senkit.
– Valószínűleg jobb is így! – mondta Jacob. – A nagy részük totál elmebeteg.
– Hé! – kiáltotta Teresa a székén ülve. – Nem is vagyunk elmebetegek! Csak excentrikusak.
– És ha már az elmebetegség került szóba – szólalt meg Katie, visszafordult hozzánk, majd belekortyolva a
Coronájába folytatta –, gondolkoztál már azon, mikor akarod kipróbálni a rúdtáncot?
Jacob köhögni kezdett, mert félrenyelte a sörét, és az arca előtt integetve gyorsan elfordult. Mielőtt bármit
csinálhattam volna, Jase olyan gyorsan kapta Teresa felé a fejét, hogy azt hittem, le is repül.
– Mi van? – kérdezte.
Teresa vigyorgott, és az alsó ajkába harapott.
– Semmi, édesem!
– Egy frászt! Ez nem „semmi”! Soha az életben nem akarom a húgom nevét a rúdtánc szóval egy mondatban
hallani. – Cam Katie-re pillantott, és közben megfenyegette a kezében tartott spatulával. Jacob kénytelen volt
félrelépni a szálló zsírcsöppek elől. – Már ne vedd sértésnek.
Katie megvonta az egyik vállát.
– Nem veszem. Ritka, aki az ilyesmit büszkeséggel viseli.
Az orromat ráncoltam.
– Nem valami ehhez hasonló a haditengerészet mottója is?
– De – sóhajtotta Reece.
Jase még mindig a barátnőjét nézte, majd a fejét ingatta. Teresa nevetve állt fel a székből és ment oda mellé.
Felnyúlt, két kézzel megfogta Jase arcát, és a fülébe suttogott valamit. Nem tudom, mit, de az biztos, hogy a pasi
szája azonnal mosolyra húzódott, Teresa pedig fülig piros arccal ment vissza a székéhez.
Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, Reece lehajolt, arcon puszilt, majd odament, ahol a többi pasi a grill
mellett gyülekezett.
– Ülj le! – mondta Teresa, és meglapogatta a széket maga mellett. – Ülj le, te szexis zsaruval randizós csaj.
Ezt hallva a szívem boldogan megdobbant, és leültem mellé. Calla és Avery ugyancsak mellénk ült, Katie
azonban, kezében egy üveg sörrel, állva maradt.
– A zsaruk mind nagyon szexisek – jegyezte meg, és kacsintott. – Jobban mondva egyenruhában minden pasi
szexis. Visszaszívom. Nem minden egyenruhára vonatkozik a megjegyzésem, de akkor is értitek, mire gondolok.
Kénytelen voltam egyetérteni vele.
– És a zaklatóról hallottál azóta valami újat? – kérdezte Avery halkabban.
Calla, arcán komoly kifejezéssel, közelebb hajolt.
– Tényleg betörtek hozzád?
Bólintottam.
– Igen, még a múlt hétvégén. De azóta semmi különösebb nem történt. Hála istennek Reece egyik barátja is
eljön hétfőn vagy kedden munka után, és beriasztózza a lakást. Remélem, az is segíteni fog.
– Ez annyira ijesztő! – jegyezte meg Avery a fejét ingatva. – Jó, gondolom, magadtól is tudod, de istenem, ebbe
totál bele lehet őrülni! Még szerencse, hogy Reece-nél alszol.
Teresa megvonta a vállát.
– Én is. És a helyedben a beriasztózott lakásban sem szívesen aludnék egyedül, amíg meg nem találják ezt a
gyökeret.
– Nem akarnál inkább Reece-nél maradni, amíg kiderítik, ki csinálta? – kérdezte Calla, majd a fiúkra pillantott.
Egyszerre nevettek fel valamin, amit Jacob mondott. – Neki mindenesetre biztosan nem volna ellenére a dolog.
Keresztbe tettem a lábam, és ha akartam volna, akkor sem tudtam volna elrejteni a mosolyomat.
– Szerintem sem. De mégsem szívesen telepednék a nyakába.
Teresa felvonta egyik szemöldökét.
– Erősen kétlem, hogy annak érezné.
– Igaz, de akkor is… – Megráztam a fejem, mert nem tudtam, mit is mondhatnék, amit ne értenének félre. Aztán
Katie kisegített, mert halkan azt mondta:
 – Roxyval az a baj, hogy totál idióta. Nem sértésként – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a gyilkos
tekintetemet. – Azt hiszi, hogy nem szerelmes. És valószínűleg még nem ébredt rá, hogy igazából már régen túl van
ezen a lépésen, ezért még mindig próbálja valahogy védeni szegény kis szívét.
Avery egy vörösesszőke tincset fésült a füle mögé.
– Szerintem mindenki volt már ezzel így.
– Aha – mondta erre Calla, felemelve a teáscsészét. – Ezen már mindenki túl van.
Kérdő tekintettel néztem végig rajtuk.
– Mert én vagyok az egyetlen, aki futott a pasija után? – kérdezte hirtelen Teresa zavartan. – Csak mert én a
legelső pillanattól pontosan tudtam, hogy Jase-szel legszívesebben egész nap csak kefélnék.
– Ez azért van, mert te csaj létedre is tökös vagy – jelentette ki Katie. – Nekünk meg csak petefészkünk van.
– Akarom tudni, hogy miről beszélgettek? – kérdezte Jacob, aki váratlanul jelent meg Avery mögött.
Calla felnevetett.
– Szerintem inkább nem. Szóval mikor eszünk?
Jacob a grillre pillantott.
– Szerintem legfeljebb öt perc még. Persze mit tudok én a grillezésről?
Teresa kinyújtotta a lábát, majd felsóhajtott, és elmosolyodott.
– Azért nagyon örülök, hogy mindenki szabaddá tudta tenni magát, és eljött.
– Aha. Már csak azért is, mert egy jó ideig valószínűleg ez lesz az utolsó ilyen – jegyezte meg Avery, és
félrecsapta Jacob kezét, aki éppen az arcába fésülte az egyik hajtincsét.
– Miért? – kérdeztem.
– Ha vége ennek a szemeszternek, visszaköltözöm ide – jegyezte meg Calla, majd arcán szomorkás mosollyal
felém fordult. – Úgyhogy nem menekülsz előlem, de azért Avery és Teresa nagyon hiányzik majd.
– Camnek a menetrendje szerint egy csomót kell majd utaznia. A legtöbb helyre persze én is vele megyek, de
nem mindig lesz rá lehetőség – mondta Avery. – És azt se felejtsétek el, hogy esküvőt tervezünk – tette hozzá,
Teresára mosolyogva. – Ezzel kapcsolatban egyébként totál Britre bízom magam.
– Nekem jó. De akkor tuti, hogy fehér helyett vörösben leszel.
Avery felsóhajtott.
– Mert az a szín annyira megy a hajamhoz, mi? Kösz, de nem!
Jacob együttérzően a vállára tette a kezét.
– Jase-nek és nekem is nagyon tele lesznek a hétvégéink. Az új meló a mezőgazdasági központban egész hét
közben lefoglalja majd, a hétvégék pedig azért lesznek nyűgösek, mert Jack most már szinte mindet velünk tölti –
folytatta Teresa.
– Ő ugye Jase testvére? – kérdeztem, és abban reménykedtem, hogy nem a szüleivel történt valami olyasmi, ami
miatt nem tudták tovább nevelni Jacket.
– Izé… – Jacob felegyenesedett. – Szerintem Roxy még nem tudja, Tess.
– Basszus! Igazad van. – Teresa előrébb csúszott a műanyag széken. – Nos, ez az egész egy kicsit bonyolult és
elég hosszú sztori, de a lényege az, hogy Jack nem Jase testvére. Hanem a fia.
Éreztem, hogy a szám tátva marad, de nem tehettem róla. Jase-re pillantottam, aki a tányérját tartotta,
miközben Cam éppen burgereket pakolt rá.
Tudtam, hogy Jack annyira már nem kicsi, és Jase ránézésre nem lehetett sokkal idősebb nálam, szóval…
– A gimiben kavart egy csajjal, és teherbe ejtette – magyarázta Teresa, amikor megint ránéztem. – Viszont nem
akarták, hogy Jack idegenekhez kerüljön, ezért Jase szülei örökbe fogadták, és elvállalták, hogy Jase öccseként
nevelik. Jase csak pár héttel ezelőtt mondta el Jacknek az igazat.
– Hűha! – mondtam. – És hogy ment?
Teresa szomorúan mosolygott.
– Jack megérti, de bizonyos tekintetben nem fogja fel. Már elég idős ahhoz, hogy vegye, amit Jase magyaráz
neki, viszont egész életében a bátyjaként tekintett rá. Biztosan beletelik majd egy kis időbe, amíg megszokja, hogy
igazából az apja. Az a legjobb az egészben, hogy Jase szülei mindenben támogatják. Jase egyébként lefoglalózott
egy házat is, ami ideális lesz majd Jacknek, ha egyszer elkészül. – Aztán megvonta a vállát. – Én meg gyakorolhatok
az anyaságra.
Avery figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Istenem, csak nehogy Cam meghallja, amikor ezt mondod!
– Miért? Neki is hozzá kellene már szoknia a gondolathoz, hogy szoktam dugni! Mégpedig nagyon sokszor –
felelte Tess szárazon. – És nézz csak rá Jase-re! Ki ne akarna állandóan kefélni vele?
 – Az tuti, hogy én egy percre sem engedném ki az ágyamból! – jegyezte meg Katie.
– Én sem – tette hozzá Jacob mormogva. – A rohadt élet, ezek közül a srácok közül egyiket sem.
Kicsit nehezemre esett megemészteni, hogy Jase apa, de az a pasi maga volt a fantasztikus szó megtestesítője,
és nagy kár lett volna, ha ezeket a géneket senkinek nem adja tovább.
– És az anya? – kérdezte Katie.
Teresa elhúzta a száját.
– Évekkel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben.
– Ó! Hűha! Szar ügy – mondta erre Katie, és nagyot kortyolt a söréből. – Asszem ideje, hogy kajáljunk.
A grill felé indult.
Reece igazi úriemberként viselkedett.
Odahúzott egy széket az enyém mellé, megkérdezte, mit kérek, aztán egy megpakolt tányérral és egy üveg
sörrel tért vissza. Hozzá tudtam volna szokni az efféle kiszolgáláshoz. És teljesen mindegy, mennyire nyálasan
hangzik, ahhoz is hozzá tudtam volna szokni, hogy egy pár legyünk.
Nem sokkal azután, hogy evett, Katie bejelentette, hogy el kell mennie, mert egy nagyon forró randira készül.
Sok szerencsét kívántam neki. Miután mindenki végzett a vacsorával, a székeket a tűz köré húztuk, és miközben a
lángok melege tette elviselhetőbbé a csípős szeptemberi levegőt, rengeteget dumáltunk és röhögtünk. Kimentem a
vécébe, majd visszafelé jövet segítettem eltenni a maradékot a hűtőbe, és amikor visszamentem a tűz mellé, Reece
váratlanul megfogta a derekamat, majd az ölébe húzott.
Halkan felsikoltottam.
– Összetörik a szék!
Megigazította a szemüvegem, aztán mind a két karjával átkarolt.
– Nem fog. – A lángok fénye az arcán játszott. – Mondjak egy titkot?
– Persze – suttogtam.
Ajka félmosolyra húzódott, és homlokát az enyémhez hajtotta.
– Örülök, hogy itt vagyunk. Nagyon jól érzem magam.
A szívem hatalmasat dobbant, és azt válaszoltam, hogy én is.
– Helyes – mondta erre, majd kisimította az arcomba hulló hajtincseket. – Mert nem hiszem, hogy ez volt az
utolsó alkalom. Mindenképpen meg kell ismételnünk. Mit szólsz?
Lehunytam a szemem, és ezeket a szavakat hallva végtelen boldogság töltött el.
– Egy kicsit furcsa, hogy ti ketten ennyire normálisak vagytok egymással – jegyezte meg Jax, ahogyan ellépett
mellettünk, és Calla mellé ült, a földre terített vastag takaróra.
Reece ránézett.
– Szerintem meg az a furcsa, hogy ennyire rajtunk tartod a szemedet.
Nevettem, és a fejemet a vállára hajtottam. Tagadhatatlan, hogy én is nagyon boldog voltam a bőrömben, és
tényleg úgy éreztem, hogy meg kellene próbálnunk. Lelki szemeim előtt láttam, hogy együtt vagyunk. Komolyan
együtt. Talán még arra is képes leszek majd, hogy önmagamat is legyőzzem, és ne rettegjek állandóan attól, hogy
talán megint megbánt valaki.
Mert Reece… ez a pasi megéri, hogy küzdjek érte!
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, hiszen ahogy tenyerem a szívére simult, ő azonnal megfogta a kezem. Aztán
pedig már nem bírtam levenni a szemem róla.
Katie-nek nagyon is igaza volt.
És közben egy kicsit hülyén is éreztem magam, mert hirtelen nem is tudtam, miért küzdök még mindig ez ellen.
Annak, amit tizenöt évesen éreztem Reece iránt, semmi köze nem volt a mostani érzéseimhez. Akkoriban csak
hittem, hogy tudom, milyen szerelmesnek lenni. Most ezzel szemben egészen biztos voltam benne, hogy szeretem.
Mert amit Reece iránt éreztem, olyan volt, mintha egyszerre szállnék és fuldokolnék, mintha a kedvenc pulcsimba
bugyoláltam volna magam, és ugyanakkor meztelenül rohannék keresztül a kerti locsoló jeges sugarán. Mintha
vagy ezernyi, egymásnak teljesen ellentmondó érzelem támadt volna bennem egyszerre.
Szerettem Reece-t.
A torkomba gombóc költözött, felemeltem a fejem. Tényleg szerettem. Szerelmes voltam belé! Nem lehetett
tovább áltatnom magam, vagy hazudni önmagamnak az érzéseimmel kapcsolatban.
Reece összevont szemöldökkel a szemembe nézett.
– Jól vagy?
Kinyitottam a szám, de még mielőtt azt mondtam volna, hogy nagyon is, meggondoltam magam. Nem
mondhattam el neki az igazat, mert túl sokan voltak körülöttünk, és attól féltem, hogy örömömben csak sikoltva
lennék képes bevallani neki – egyenesen bele a képébe.
A fenekem vibrálni kezdett.
– Hoppá! – Kicsit félrefordultam, majd kivettem a mobilt a farzsebemből. Amikor megláttam a hívóazonosítót, a
gyomrom azonnal görcsbe rándult. – Charlie szülei – mormogtam.
Reece is megmerevedett.
Hirtelen úgy éreztem, hogy nagyon hideg lett körülöttem. Felültem, majd felvettem a telefont.
– Halló?
– Roxanne? – Charlie édesanyja soha nem nevezett Roxynak. Soha életemben, egyetlen alkalommal sem
használta a becenevemet. És életemben soha, egyetlen alkalommal sem hallottam a hangját ennyire élettelennek
és reszketegnek.
A kezem remegni kezdett, a gyomrom, ha lehet, még jobban görcsbe rándult; kicsusszantam Reece öleléséből,
és felálltam. Átléptem a lábát, mert szerettem volna egy kis levegőt magam körül, aztán távolabb léptem a tűztől.
– Igen, Roxy vagyok. Mi a helyzet?
Nem is tudom, miért éppen ezt kérdeztem. Szinte előre tudtam, mit mond majd. Mélyen, legbelül pontosan
tudtam, miért hívott, és úgy éreztem, hogy darabjaira szakad a világ körülöttem.
– Nagyon sajnálom – mondta bele a telefonba.
– Ne! – suttogtam, és megfordultam. Láttam, ahogyan néhány lépésre tőlem Reece is feláll. Arcára aggodalom
árnyéka vetült, mert ő is sejtette, miért hívtak. Elindult felém, én azonban botladozva távolabb léptem tőle.
Charlie édesanyja szomorúan felsírt – olyan hangon, amiről nem is gondoltam volna, hogy képes lehet kiadni
magából.
– Vége. Charlie… ma este elment.


 23. FEJEZET

Olyan mélységes fájdalom töltött el, hogy nem éreztem a saját testem. Az a fajta fájdalom, ami annyira mélyen
metsz az emberbe, hogy minden érzelmet kiirt belőle, és úgy érzi, már soha nem lesz képes érezni. Mert nem
maradt bennem semmi egyéb, csak feneketlen üresség.
Aznap éjjel nem sírtam.
Egy könnycseppet sem ejtettem, miközben Reece hazavitt magához. Akkor sem, amikor segített levetkőzni, és
lefektetett. Még akkor sem, amikor magához ölelt, és el sem engedett, amíg el nem aludtam.
Az a hétvége, valamint a telefonhívást követő néhány nap is egyfajta kábulatban telt. Jax adott egy hét szabit, és
nem is próbáltam megjátszani, hogy erre semmi szükség. Nem voltam annyira magamnál, hogy emberek között
lehessek. A gondolataim egyszerre ezerfelé voltak.
Nem sírtam, amikor kedden bementem az intézetbe, és elhoztam a festményeket meg a kis mütyüröket, amiket
azért vittem be, hogy Charlie szobája személyesebb legyen. Három jókora dobozt töltöttem meg ezekkel és
pakoltam be sorban, egymás mellé Reece pick-upjának a platójára. Nem sírtam, amikor először megláttam az üres
ágyat. Nem sírtam, amikor azt mondták, hogy álmában agyvérzést kapott, és az vitte el. És akkor sem, amikor
rádöbbentem, hogy teljesen egyedül volt, amikor meghalt.
Nem lesz szükség boncolásra, és a temetést csütörtökre tették. Nem is gondoltam volna, hogy minden ennyire
gyorsan lezajlik majd. Egy kicsit úgy éreztem, mintha a szülei várták volna, hogy meghaljon, és a sírja kiásva állt
volna készen arra, hogy beletegyék.
Nem sírtam akkor sem, amikor Reece elvitt a saját lakásomba, és a műterem egyik sarkában egymás tetejére
halmoztam a Charlie-nak készített festményeket. Nem is igen tűnt fel, hogy a lakásom ekkorra teljesen be volt
riasztózva, ideértve minden ablakot és ajtót is. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert feltűnt, csak érdekelni nem tudott.
Csütörtök reggel felvettem az egyetlen elegáns fekete nadrágomat, amit most egy kicsit bőnek éreztem. Csak
ekkor vettem észre, hogy Reece egész héten nem volt dolgozni. Hajamat alacsony lófarokba fogtam, végignéztem
magamon a tükörben. A lila csík mostanra szinte teljesen kikopott, hogy már alig látszott, szemben a szemem alatt
sötétlő karikákkal.
Felvettem a szemüvegem, és kimentem Reece fürdőjéből. Reece a konyhában kötötte fekete nyakkendőjét.
Nagyon jól nézett ki frissen borotváltan és a vállain feszülő zakóban. Nagyon jól. Úgy tűnt, hogy habár belül
teljesen üresnek éreztem magam, a csajos részeim még mindig normálisan működtek.
Rám nézett, majd fejét oldalra billentve végigpillantott rajtam. Szombat óta nemigen beszélgettünk, bár ez nem
igazán rajta múlt. Kérnem sem kellett, akkor is végig, a nap minden percében mellettem volt. Ahogyan a temetés
alatt is. Egy szóval sem mondtam neki, hogy jöjjön el velem, ennek ellenére mire én elkészültem, már ő is
felöltözött és készen állt. És ezért végtelen szere… szóval tisztelet töltött el iránta.
Megálltam a pult mellett.
– Kivettél egypár napot.
Reece lassan bólintott, majd megigazította a mandzsettáját.
– Igen. Nem szerettem volna, hogy egyedül legyél.
A mellkasomban újult erővel lobbantak fel a lángok.
– Erre nem volt szükség.
– Van időm. Különben pedig mindenki megértette. – Megkerülte a pultot, és megállt, közvetlenül előttem.
Tekintete kutatóan mélyedt az enyémbe. – Jövő héten viszont vissza kell mennem.
Nyeltem. Nagyot.
– Kösz. Nagyon ked… nagyon kedves volt tőled.
Reece két tenyere az arcomra simult.
– Kicsim, ez ebben a helyzetben teljesen természetes. – Hüvelykje végigsimította az arcom, és csak ekkor
döbbentem rá, mennyire vágytam már erre az érintésre. – Itt vagyok, ha szükséged van rám.
Elkaptam a tekintetem, majd szorosan lehunytam a szemem, aztán hagytam, hogy a mellkasára vonjon, és két
erős karja átöleljen. Egy pillanatra éreztem, hogy minden izmom megfeszül. Nem is értettem, miért akartam
mindenképpen érinteni őt, de aztán ujjaim utat találtak a ruhája alá, és megkeresték meztelen bőrét – érezni
akartam a tapintását.
– Ez nem fair – mormogtam bele a mellkasába.
Csókot nyomott a fejem tetejére.
 – Nem.
A mellkasom fájdalmasan feszült, elhúzódtam tőle, és vettem egy mély levegőt abban a hiábavaló reményben,
hogy ezzel majd enyhül a feszültség.
– Készen állok – mondtam neki.
Hazugság volt.
És azt hiszem, ezt ő is nagyon jól tudta.
A szertartást a kisebb város méretű köztemető közepén álló ravatalozóban tartották. A temető a maga kanyargós
útjaival és hatalmas, többnyire még mindig zöldbe öltözött tölgyfáival kimondhatatlanul nyugodtnak tűnt.
Békésnek. És valami morbid módon szépnek.
Mire megérkeztünk, apa és anya már ott volt, és kint vártak ránk Gordon és Thomas társaságában. Megan a
férje mellett állt, kezét kerekedő hasán nyugtatva. Mindegyikük, még Gordon is megölelt, és úgy éreztem, bárcsak
ne tették volna ezt. Annyira szerettem volna, ha ezzel szemben nekem is úgy köszönnek, mint Reece-nek! Kézfogás
és biccentés. Azzal könnyebben megbirkóztam volna.
– Szívem! – motyogta anya, és homlokon puszilt. Szemében könnyek gyűltek. – Bárcsak mondhatnék valamit,
amivel könnyebbé teszem!
– Tudom – suttogtam, majd elhúzódtam tőle, és a szikrázóan kék égre pillantottam. Úgy gondoltam, hogy
túlságosan szép ez egy temetéshez. Aztán apára néztem, és láttam rajta, hogy éppen olyan kényelmetlenül érzi
magát öltöny-nyakkendőben, mint Gordon.
Apa elkapta a pillantásomat, és láttam, milyen velőig ható fájdalom lüktet ebben az egyébként rendíthetetlen
tekintetben. Charlie olyan volt neki, mintha a harmadik fia lett volna. Neki és anyának is. Tudtam, hogy ők is
nagyon szenvednek.
– Gyere ide! – mondta apa, mire mellé léptem. Egyik kezével átölelte a vállamat, majd keresztülvezetett a
kétszárnyú ajtón.
Reece ott maradt, közvetlenül mögöttem. Próbáltam nem nagyon mélyen lélegezni, mert gyűlöltem ezt a
ravatalozókra jellemző szagot, amiben a virágillat keveredett valami egészen mással, amibe inkább nem is
szerettem volna belegondolni.
Nagyon meglepett, amikor megláttam, kik írják alá éppen a vendégkönyvet. Jax és Calla eljött a temetésre.
– Sziasztok! – mondtam halkan, miközben elléptem apa mellett. – Én annyira…
Calla arcán szomorú mosollyal lépett hozzám.
– A többiek nem tudtak elszabadulni, de én ellógtam egypár órát.
– Nem kellett volna eljönnötök – mondtam.
– Tudom – felelte Jax, majd egyik kezét a vállamra helyezte, és megszorította.
Annyira meghatódtam, hogy szó szerint egy hang sem jött ki a torkomon. Korábban soha el sem tudtam volna
képzelni, milyen lehet az az érzés, amit most megtapasztaltam. Egyikük sem ismerte Charlie-t, nem volt alkalmuk
megtudni, milyen csodálatos ember volt, miattam azonban mégis eljöttek.
Bezsúfolódtunk abba a kis helyiségbe, ahol a szertartást rendezték. Apa és Reece közé ültem le, tekintetemet
mereven előre szegeztem. Zárt volt a koporsó. Charlie szülei az első sorban maradtak, és egész idő alatt egyenes
háttal ültek. Éreztem, hogy oda kellene mennem hozzájuk, és beszélni velük, de közben annyi minden kavargott
bennem, hogy nem lettem volna képes rá. Különben pedig soha nem éreztem magam igazán közel hozzájuk és
ahhoz a merev, érzelemmentes otthonhoz, amit teremtettek. Emlékeztem még arra, hogyan bántak Charlie-val.
Mintha olyasvalaki lenne, aki miatt szégyenkezni kell.
És ez már csak azért sem volt igazságos, mert ezzel Charlie maga is tisztában volt.
Mire a szertartás a végéhez közeledett, anya arcán patakokban folytak a könnyek, és még apa szeme is
nedvesen csillogott. Én azonban nem voltam képes sírni. Mintha a szememmel valami baj lett volna. És ez nagyon
zavart, amikor végre felálltam a kényelmetlen padról. A telefonhívás óta a szememben és a mellkasomban is volt az
a perzselő fájdalom. Mégis olyan volt ez, mintha valami eltört volna bennem.
Kifelé menet mintha Henryt pillantottam volna meg, ahogyan az egyik oldalsó ajtón át távozik. A feszültség
egyre erősödött bennem, és képtelen voltam levenni a szemem arról a kijáratról, ahol az előbb talán őt láttam.
Nem tudtam, mit gondoljak arról, hogy Henry esetleg eljött Charlie temetésére. Néhány héttel ezelőtt biztosan
eldurrant volna az agyam, és az a fajta fröcsögős, vörös függönyt a szemem elé leengedős harag tört volna rám. De
most? Legszívesebben csak nevettem volna – amolyan hisztérikus, abbahagyhatatlan nevetéssel, leülve a
ravatalozó kellős közepén, és csak kacagni.
– Minden rendben van, kicsim? – kérdezte Reece.
Lassan bólintottam, és csak most döbbentem rá, hogy ez a mániákus kifejezés minden bizonnyal az arcomon is
ott van.
Megfogta és finoman megszorította a kezemet.
– Ha akarod, egypár percig még maradhatunk.
Istenem, ez a pasi annyira… jó volt hozzám!
– Jól vagyok – feleltem, bár szerintem tíz kilométeres körzetben mindenki levette volna, mennyire nem igaz.
Reece azonban csak erősebben szorította a kezem, és maga után vont.
A sírhely felé vezető gyaloglás éppen olyan néma és szomorú volt, ahogyan az ember az ilyesmit elképzeli. Én
egy kisebb csoporttal valahol hátrább álltam meg. Amikor láttam megérkezni a halottaskocsit, hirtelen elkaptam a
fejem, amivel egyenesen a sírra néztem.
Mély lélegzetet vettem, de csak a frissen kiásott föld fojtogató szaga töltötte el az orromat. Most már nem
tagadhattam meg magamtól a valóságot. Ennyi volt. Nem fogok többet péntekenként az intézetbe menni. Nem
reménykedhetek abban, hogy Charlie egyszer csak jobban lesz, hogy a szemembe néz, és kimondja a nevemet.
Hogy azt mondja, nem miattam történt az egész.
Istenem! Az egész testemet megrázta egy alig észrevehető remegés. A túlságosan hegyes orrú magas sarkú
miatt összenyomott lábujjaim hegyéből indult ki, és végigrohanva rajtam egészen a fejtetőmig jutott.
Reece elengedte a kezemet és inkább a vállamat ölelte. Lehajtotta a fejét, ajkát a halántékomhoz nyomta, és
éreztem, hogy a szívverésem hihetetlenül felgyorsult. Egy kicsit meg is ijedtem, hogy mindjárt infarktust kapok.
Megjelent előttem egy kép, amin nem Charlie, hanem Reece temetésén állok. Lehet, hogy ez az egész
őrültségnek tűnik, de Reece munkája miatt cseppet sem volt elképzelhetetlen. Lehet, hogy egy napon majd megint
ugyanígy állok itt, csak ezúttal tőle fogok búcsúzni.
Éreztem, hogy a tüdőm hirtelen nem képes elég levegőt befogadni.
Fájdalom szaggatta a testemet. Ezt nem bírtam tovább. Reece felé fordultam, és neki is megmondtam, mit érzek.
– Jól van. Akkor azonnal elviszlek innen! – felelte, és már tudtam, nem érti, mire gondolok. Nem érthette meg.
Aztán apához fordult, és beszélgetni kezdett vele, de annyira halkan, hogy nem hallhattam egy szavukat sem. Apa
bólintott, Reece pedig egyetlen további szó nélkül távolabb húzott a sírtól.
Sietős léptekkel mentünk a pick-upjához, és mire odaértünk hozzá, két kezem ujjai mind ökölbe szorultak.
Beszálltunk, Reece elindult, én pedig merev tekintettel néztem kifelé a szélvédőn. Mire megérkeztünk hozzá, és
felmentünk a lakásába, már nem üresség volt, amit éreztem. Hanem vad harag – olyan voltam, mint egy csapdába
esett vadállat.
Tisztában voltam vele, mit kell tennem.
Ha együtt maradok Reece-szel, azt kockáztatom, hogy helyrehozhatatlanul megsérülök. Néhány rövid, édes
napon keresztül saját magammal is el tudtam hitetni, hogy képes lennék megbirkózni vele. Hagytam, hogy
beleszeressek, mert meggyőztem magam arról, hogy megéri a kockázatot. Azonban Charlie nyitott sírgödre mellett
állni olyan volt, mint egy kegyetlen ébredés.
Mindenképpen erősnek kell lennem, és továbblépnem.
Kikerültem Reece-t, majd egyenesen a hálószobába mentem, ahol a komód mellett, a földre téve állt a bőröndöm
és a válltáskám is. Levettem, majd a fiókos szekrény tetejére tettem a szemüvegem, azután a hajamat gyors
kontyba fogtam.
– Roxy?
Felé sem fordulva rúgtam le a magas sarkút.
– Igen?
– Te most nagyon nem vagy rendben.
Kinyitottam a számat, de csak keserű nevetés tört fel belőle.
– Semmi bajom – mondtam, majd megfogtam és a bőrönd aljába tettem a magas sarkút.
– Kicsim, nemrég még a legjobb barátod temetésén voltál! – felelte, és a hangja nagyon gyöngéden csendült. –
Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni.
Remegő kézzel ragadtam meg az egymásra halmozott farmernadrágokat, amik annyira takarosan álltak ott,
hogy tutira nem én hajtogattam rendbe őket. Csakis Reece lehetett. Ezeket is a bőröndbe tettem.
– Mit csinálsz? – kérdezte, a hangja most közelebbről szólt.
A fejemet ingattam, és egy szó nélkül lenyúltam, hogy kigomboljam a nadrágot. Hagytam a földre hullani, majd
megfogtam és egyszerűen beledobtam a bőröndbe. A blúz is követte, így már csak egy szál bugyiban és fekete
trikóban álltam ott.
– Roxy! – csattant fel. – Nézz rám!
Vonakodva felé fordultam. Mostanra levette a zakóját és a nyakkendőjét, az elegáns inget kigombolta, és
elővillant alóla aranybarna bőre. Csak nagy nehezen tudtam felemelni a tekintetem, és belenézni a kék szemébe.
– Nézlek.
Megfeszült az állkapcsa.
– Mi a fenét csinálsz?
– Csomagolok – feleltem remegő hangon a bőrönd felé intve. – Nem egyértelmű?
– Az egyértelmű, mit csinálsz, csak az nem, hogy mi a fenéért csinálod!
Elfordultam tőle, majd a pólókhoz léptem. Megfogtam őket, és szintén a bőröndbe tettem.
– A lakásom most már be van riasztózva. Nem kell, hogy tovább a terhedre legyek.
– Nálam addig laksz, ameddig csak akarsz. És ezt te is nagyon jól tudod, Roxy.
– Tudom, de biztosan jobban szeretnél már egy kicsit egyedül is lenni.
A jóganadrágomat a válltáskám alatt találtam meg, de amikor lehajoltam volna, hogy felkapjam, Reece
megragadta a karomat, és maga felé fordított. A lélegzetem is elakadt.
Az ajka egészen elkeskenyedett.
– Ha szeretnék egyedül lenni, akkor megmondtam volna. És ez megint olyasmi, amit rohadt jól tudsz. Úgyhogy
ne merészeld ezt játszani velem, és úgy tenni, mintha mindent csak miattam csinálnál! Azért akarsz elköltözni,
mert…
Nem akartam hallani, amit mondani fog, és nem is igazán emlékszem, mi történt ezután. Csak az a biztos, hogy
az agyamat elöntötte a szar. Úgy pattant el bennem valami, mint egy túlfeszített húr. Kirántottam a karomat a
szorításából, majd teljes erőből mellkason löktem.
Erre nem számított, botladozva tett hátra egy lépést, a lába beleütközött az ágyba. Csodálkozva vonta fel a
szemöldökét.
– Te tényleg el akartál lökni?
A hangjából nem tudtam megállapítani, hogy most vajon nevetni vagy visszalökni akar, és ez nagyon feldühített.
Az biztos, hogy többé nem éreztem magamban ürességet, mert hatalmas harag támadt bennem, ami
tehetetlenséggel és még vagy egymillió más dologgal keveredett. Úgyhogy megint ellöktem, de úgy, hogy ezúttal le
is ült a seggére. Aztán csak néztem rá lihegve.
– Ettől most jobban érzed magad? – kérdezte, és a hangját zavaróan érzelemmentesnek hallottam.
– Na és ha igen?
Felnézett rám, majd megadóan emelte fel a karját.
– Kicsim, ha azzal, hogy engem lökdösöl, egy kicsit le fogsz lassítani és átgondolni, hogy mi a fenét csinálsz,
akkor csináld csak nyugodtan!
Az állam a földön koppant.
– Azt akarod, hogy lökdösselek?
– Nem igazán.
Haboztam, aztán már éppen hátat fordítottam volna neki, hogy felvegyem a nadrágomat, amikor villámgyorsan
kinyúlt, megragadta a karomat, és az ölébe rántott.
– Na, azt már nem! Most azonnal elmondod nekem, hogy miért akarsz hazaköltözni! És nem kamuzol!
– Már elmondtam! – Hátrahúzódtam tőle, mire megint előrerántott. Mellkasunk egymásnak feszült, lovagló
ülésben voltam rajta, és vasmarokkal szorította a csuklómat. A szívem csak úgy zakatolt, ahogyan tekintetünk
összekapcsolódott. – Engedj el!
– A valódi okot akarom hallani.
Tehetetlenül hajlítottam be az ujjaimat.
– Mi van? Most már a gondolataimban is olvasol? Beverted a fejed?
Szája félmosolyra húzódott.
– Nem. Csak nem vagyok vak. A kurva életbe, nagyon nem így terveztem ezt a napot! – mondta. – Tudom, hogy
nagyon sok minden van a fejedben, de erről akkor is beszélnünk kell.
– Semmiről nem kell beszélnünk!
Engedett a szorítása annyira, hogy a vállára támaszkodva el tudjam tolni magam tőle, és felálljak. Vagy
legalábbis megpróbáltam. Mert abban a pillanatban, hogy a tenyerem a vállához ért, halkan motyogva
káromkodott, és azonnal szorosabban fogott.
– Te is nagyon jól tudod, hogy ez baromság! Ha egyvalamit soha nem képzeltem volna rólad, az az, hogy gyáva
vagy kimondani az igazat. Most mégis nagyon gyáván viselkedsz.
– Mi van? – Amennyire csak lehetett, eltoltam magam tőle. Szó szerint minden erőmre szükségem lenne ahhoz,
hogy elhagyjam. Rengeteg erőre.
 – Ne csináld! – mondta megint. – Ne viselkedj gyáván!
– Nem viselkedem! Annyi az egész, hogy nem akarom ezt tovább csinálni veled. Buli volt, de ennyi. Haza akarok
menni. Tovább akarok lépni a saját…
– Ó, bassza meg, sokkal jobban hazudsz te ennél! Tizenöt éves korod óta vágysz rám, és most, hogy megkaptál,
úgy döntöttél, nem vagy hajlandó kockáztatni, hogy miattam megsérülj! Szerinted nem beteg dolog ez?
Hoppá! Egyből levette, mi a helyzet.
– Mi… hogy érted azt, hogy megsérüljek?
– Azt hiszed, ennyire kevéssé ismerlek? – A fejét ingatta. – Te nagyon félsz, Roxy. Félsz attól, hogy
megsérülhetsz… amióta megtörtént ez az eset Charlie-val. És nem akarod még egyszer az életben ezt a fájdalmat
érezni. Ezt teljesen megértem. De akkor sem élheted le így az egész életed, és nem dobhatsz el magadtól mindent.
Ezt nem dobhatod el csak azért, mert azt hiszed, hogy esetleg meg fogsz sérülni! És ez most tényleg nemcsak
rólam szól. Hanem mindenről.
Nem is tudtam, erre mit mondjak.
Reece azonban még nem fejezte be.
– Hogy gondoltad? Most elhagysz, holnaptól pedig tovább találkozgatsz azokkal a vesztes gyökerekkel, akik azt
sem érdemlik meg, hogy ugyanazt a levegőt szívják, amit te? Csak azért, mert ha jobban a mélyére nézel a
dolgoknak, le is szarod őket? Mert úgy vagy vele, hogy ha nem érzel irántuk semmi őszintét, akkor a szíved
biztonságban lehet? És mert velem egy kicsit más a helyzet?
– Ezt nem értheted – suttogtam döbbenten.
– Tényleg nem? – Úgy nézett rám, mintha legszívesebben megragadott és megrázott volna. – Kicsim, hidd el,
nagyon is jól tudom, mit jelent félni! A tengerentúlon nem egy barátom halt meg a szemem láttára. Minden egyes
nap úgy jövök haza a munka után, hogy tudom, talán utoljára teszem. Aztán a bátyámra gondolok, és arra, hogy
nap nap után neki is ugyanezzel a szarral kell szembesülnie. És nagyon félek, hogy téged elveszíthetlek.
Levegő után kaptam.
– Engem?
– Igen, téged. Téged, Roxy. Mert valaki zaklat. És rettenetesen be vagyok szarva, hogy mi fog történni veled. –
Most már tényleg úgy nézett ki, mint aki legszívesebben összetörné a csontomat. De csak egy kicsit. – És ez még
nem minden. Mert az is lehet, hogy autóbalesetet szenvedsz. Láttam, hogy vezetsz.
– Kapd be! – motyogtam.
– Bármelyik pillanatban bármi megtörténhet, te mégsem látod, hogy hátat fordítok kettőnknek, és elszaladok.
Hogy elfutok attól, ami köztünk lehetne. Meg kell küzdened azzal, ami Charlie-val történt! De ez nem azt jelenti,
hogy teljesen egyedül kell lenned.
– Mert mégis mit tudsz te arról, hogy mivel kell megküzdenem? – csattantam fel.
Kemény pillantást vetett rám.
– Arról a lövöldözésről szinte egy szót sem beszélsz! Pedig rémálmaid vannak miatta! – kiáltottam úgy, hogy a
torkom is belesajdult. – Szóval kurvára nem úgy tűnik, mintha tudnád, hogyan kell az ilyesmivel megbirkózni!
– Nem azt akarom mondani, hogyan birkózz meg a dologgal! Bassza meg, Roxy! Hiszen mind a ketten pontosan
tudjuk, mennyire szenvedtem amiatt, és mennyire szenvedek még mindig! – kiabálta vissza nekem, és egy
pillanatra teljesen meg voltam győződve arról, hogy mindjárt keresztülhajít a szobán. És egy kicsit talán meg is
érdemeltem volna. – Merev részegre ittam magam, mert nem tudtam megbirkózni azzal a teherrel, hogy
agyonlőttem egy tizennyolc éves srácot!
Összerezzentem.
– Reece, én…
– Azt már nem! Végig fogsz hallgatni! Majdnem egy teljes éven keresztül próbáltam megbirkózni azzal, amit
kénytelen voltam megtenni, de ahelyett, hogy beszélgettem volna valakivel… akárkivel… inkább ittam. Ha Jax nem
lett volna, valószínűleg kiloccsantom a saját kibaszott agyam! Mert hidd el, hogy a rohadt homokozóban nagyon
sokszor kellett élet és halál felett döntenem, és tudom, mennyire kurva szar helyzet az! Tudtam, hogy zsaruként
valószínűleg megint fogok ilyen helyzetbe kerülni, mégis úgy döntöttem, hogy felveszem az egyenruhát. És
rohadtul nem tette könnyebbé a helyzetet az sem, hogy nem volt más választásom, mint lőni.
Azon az éjszakán az erkélyen ezt hallgatta el előlem. Nem mondta el, hogy a bűntudat és a harag milyen
pusztítást vitt végbe benne. És istenem, tudom, mennyire rémesen hangzik, de akkor sem akartam végighallgatni!
Még gondolni sem akartam arra, milyen fájdalom tépázza, mert azt hittem, ebbe a tudatba belehalnék.
– Jax azonban elérte, hogy megnyíljak. Elérte, hogy ne csak elmenjek ahhoz a rohadt agykurkászhoz, akihez a
rendőrség küldött, de komolyan is vegyem a terápiát. Igaza volt. Még mindig nem sikerült különösebben jól
feldolgoznom magamban, ami történt, de azt legalább elértem, hogy foglalkozom vele. Nem azért van ez, mert
próbállak ellökni magamtól, hanem azért, mert próbálom feldolgozni magamban. Te azonban meg sem próbáltad.
Hat éve egyetlen alkalommal sem.
Nem tudtam tovább hallgatni. Megpróbáltam megint elhúzódni tőle, de nem volt hajlandó elengedni.
– Főiskolára jársz, és diplomát akarsz szerezni egy olyan dologból, amit rühellsz, csak azért, mert magadnak sem
vagy hajlandó bevallani, mennyire szeretsz a Monában melózni. És nem azért, mert nincsen benned több ambíció,
hanem azért, mert tudod, hogy így marad időd azt csinálni, amit valóban szeretsz. Marad időd festeni. Te meg még
ezt a kockázatot sem vagy hajlandó vállalni! Inkább folytatod, mert az sokkal biztonságosabb. Mert így nem kell
semmit kockáztatnod.
– Kussolj már! – kiáltottam, és hirtelen azt kívántam, bárcsak soha nem mondtam volna el neki, mennyire utálom
a főiskolát. Jobb is, hogy annyira erősen tartotta mind a két csuklómat, mert azt hiszem, ha szabad a kezem,
felpofozom.
– Aha, az igazság kurvára tud ám fájni, mi? – csillogott a szeme. – Nem is értem, hogy amiatt, ami Charlie-val
történt, te miért félsz mindentől. Egyvalamit azonban teljesen biztosan tudok. Elmondjam, mit? – Szeme kék
lánggal villant. – Szeretlek, Roxy. És ezen Charlie halála sem fog változtatni. Ez semmit nem változtat majd! És
tudom, hogy te is ugyanígy érzel.
Mit… mit mondott?
Mit… mit érez?
Aha, azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy szépen elhúzzak innen!
Minden erőmet összeszedtem, hogy kitépjem magam a szorításából, de természetesen nem sikerült.
– Hagyd már abba! – parancsolta.
A kétségbeesett harag egyre jobban feltámadt bennem, ezzel együtt azonban felhorgadt valami egészen más is.
A testünk a lehető legjobb pontokon nyomódott egymásnak, és annak ellenére, hogy éppen el akartam hagyni, és
egy veszekedés kellős közepén voltunk, minél tovább maradtam az ölében, annál jobban éreztem, ahogyan
megmerevedik és nekem feszül, és ahogy ezt megéreztem, forrni kezdett a vérem.
Azt mondta, hogy szeret.
Megmozdultam az ölében, de ebből is csak az lett, hogy még jobban hozzádörzsölődtem. Forróan izzó szenvedély
támadt fel bennem, és mivel végig a szemébe néztem, pontosan láttam, mikor volt az a pillanat, amikor ő is
ugyanígy kezdett érezni.
Egész testében megfeszült.
– Jézusom…!
A lélegzésem felgyorsult és szakadozottá vált, ahogyan tekintetem az ajkára tapadt. Még mindig próbáltam
elhúzni a karomat, és megint csak szerencse, hogy nem engedett el, mert valószínűleg simán hanyatt estem volna.
Ezért inkább előrelendültem, és úgy próbáltam kibillenteni az egyensúlyából. Amikor azonban meghallottam, hogy
erre a mozdulatra milyen nyögés szakad fel a mellkasából, lángra lobbant a testem.
Már nem gondolkodtam. De az is lehet, hogy annyi gondolat áradt bennem, hogy egyetlenegyet sem tudtam
volna kiválasztani és megragadni – illetve egyet mégis. Kellett nekem. Csak még egy alkalommal. Semmibe nem
került, hogy az ajkunk egymásra tapadjon, amikor pedig ez megtörtént, hátrarántotta tőlem a fejét.
– Roxy…
Nem akartam hallani, amit mondani akart, különösen azért, mert tartottam tőle, hogy mindjárt megpróbálja
majd logikusan elmagyarázni, miért nem kellene ezt tennünk. Még keményebben az ajkára forrasztottam az ajkam,
szenvedélyesebben csókoltam, amikor pedig nem akarta kinyitni nekem a száját, beleharaptam alsó ajkába.
Levegő után kapott, mire, kihasználva az alkalmat, a szájába nyomtam a nyelvem, megkerestem az övét, és
közben a csípőm hullámzani kezdett. Ezúttal azonban eszembe sem jutott volna abbahagyni. Mozogtam az ölében,
és amikor a gyönyör olyan erőteljes hullámokat vetett bennem, hogy csillagok robbantak lezárt szemhéjam mögött,
a szájába nyögtem.
Elengedte a csuklómat, keze a csípőmre siklott. Az én karom a nyakába kulcsolódott, ujjaim a hajába túrtak,
majd lejjebb simogattam végig az állán, a nyakán, a mellkasán, egészen a lapos hasig. Ujjaim megtalálták a
nadrágja felső gombját. Villámgyorsan kigomboltam.
– Bassza meg! – sziszegte. Tekintete vágytól volt ködös. – Még semmit nem beszéltünk meg… – nyögött,
miközben a nadrágján keresztül simogattam. – Roxy, bassza meg… ez nem fair!
– Nem is játszom!
Az ajkamat duzzadtnak éreztem, ahogyan megint megkerestem vele az ő ajkát, és tenyeremmel a nadrágon
keresztül dörzsöltem. Amikor pedig nem állított meg, lerántottam a cipzárját, és kiszabadítottam a bokszeralsóból
izgatóan merevedő férfiasságát.
Hátrahajolt, és tekintete lejjebb siklott oda, ahol őt markoltam. A hangja mélyen és szenvedélytől füstösen szólt.
– Te most nem ezt akarod.
– De igen! – feleltem, és a homlokomat az övéhez illesztettem. – Ezt akarom, mégpedig most, azonnal!
– Roxy!
Úgy mondta ki a nevemet, mintha egyszerre volna átok és áldás. Felfelé végigsimítottam a farkán,
hüvelykujjammal megsimogattam a makkját.
– Érints meg! – mondtam neki könyörögve. – Kérlek! Érints meg, Reece!
Olyan hang tört fel a torkából, ami kis híján az őrületbe kergetett. Egyfajta mély morgás, annyira nyers és
férfias, hogy a lábujjaim begörbültek. Éreztem, hogy a hasamban megfeszülnek az izmok. Aztán felemelte az egyik
kezét. Végre! Lerángatta a trikóm elejét, majd félrehúzta a melltartóm kosarát, kiszabadítva a mellemet.
És megérintett.
De sokkal többet is tett annál. Nemcsak a keze, de a szája is éhesen érintett. Mind a ketten lángoltunk és erősen
lihegtünk. Addig játszottam vele, míg végül már nem bírta tovább, félreütötte a kezem, és gyakorlatilag letépte
rólam a bugyimat. Nem habozott tovább. Fölé térdeltem, majd leengedtem magam rá, és éreztem, ahogyan a
bőrünk egymásén simít. Felkiáltottam, amikor megéreztem, hogyan feszít széjjel, hogyan lángolok a farkát
körülölelve, és hogyan izzik fel testem minden egyes pontja, ahol megérint és megcsókol.
Hagyta, hogy én diktáljam a tempót, és teljesen átadta nekem az irányítást. Ott mozogtam fölötte, fel és le, az
elején csak lassan, de aztán, ahogyan az izmaim megszorították ott lent, egyre gyorsuló tempóban. A gyönyör
egyre áthatóbban lüktetett bennem, izmaim egyre erősebben húzódtak össze, aztán eltöltött az a régen várt
feszültség. Ő csak ekkor vette át az irányítást és kezdett el mozogni maga is. Egyik kezével a csípőmet ragadta
meg, a másikkal pedig a tarkómat, a medencéje mind határozottabban mozdult fel újra és újra, mélyen belém
hatolva, átbillentve a csúcson. Az orgazmus nagyon erőteljes volt, szinte már fájdalmas és szinte túl sok is. Nem is
voltam biztos benne, hogy képes leszek elviselni, azonban azt is tudtam, hogy semmiképpen nem akarom
abbahagyni. Mert ekkor megéreztem, hogy ő is alig bírja már tartani magát. Hallottam, ahogyan a nevemet a
fülembe nyögi. Tudtam, hogy már nagyon közel van.
Még keményebben fogta a csípőmet, és elkezdett leemelni magáról. Azt akartam, hogy bennem maradjon. Ez…
ez az utolsó alkalom együtt, és szerettem volna minél tovább érezni, hogy ott lüktet bennem. Megbíztam benne, és
azóta minden bogyómat beszedtem.
Lehajoltam rá, olyan szorosan öleltem át, ahogy ő ölelt engem. Azonnal értette, mit akarok, mert éreztem, hogy
a teste hamarosan remegni kezd.
– Roxy! – mondta ki a nevemet morogva, ahogyan izmos teste megfeszült, és két karja erőteljes ölelésben
szorított magához.
Beletelt egy időbe, amíg megint megmozdultunk. Éreztem, hogy az ő szíve is éppen olyan hevesen ver, ahogyan
az enyém, és azt is, hogy minden izmának minden kis rezdülése az én sejtjeimbe is elhatol. Nem beszéltünk, csak
hevertem rajta. Néma csendben ölelkeztünk, szótlanságunk többet hordozott ezernyi ki nem mondott gondolatnál.
Amikor végül elváltunk egymástól, már tudtam, ideje indulnom.
– Rendet kell tennem magamban – közöltem vele. A hangomat még én magam is túl halknak, túl üresnek
hallottam.
Lassan elengedett, én pedig lemásztam róla, majd felkaptam a bugyimat a földről. Tekintetünk összetalálkozott
ugyan egy pillanatra, én azonban próbáltam nem figyelembe venni az övében villanó kérdést. Szó nélkül felvettem
a melltartómat és a trikómat. Aztán hátat fordítottam neki, és a kis fürdőszobába siettem. Azért igyekeztem, mert
pontosan tudtam, hogy ha elhúzom az időt, akkor nem fogom itt hagyni. Megmosakodtam, aztán felvettem a
bugyimat is.
Mert ugye nem is volt kérdéses, hogy el kell hagynom. Nem maradhattam itt, és nem is maradhattam vele sem,
mert…
Mert már beleszerettem.
És nagyon régóta éreztem így.
Mellkasomban újult erőre kapott az izzás. Hátrálva léptem el az ajtótól, próbálva némiképpen rendezni kavargó
gondolataimat, de egyszerűen az az igazság, hogy kölcsönösen éreztünk valamit egymás iránt. A lábam
nekiütközött a kád peremének, és leültem rá. A bugyi semmi védelmet nem nyújtott a hidege ellen.
Arra gondoltam, mi a fenét csinálok.
Menekültem. Berezeltem. Pedig abban, amit mondott, nem volt semmi olyasmi, ami annyira hatalmas újdonság
lett volna. Bassza meg, hiszen a nagy részét magamtól is pontosan tudtam! Csak az a baj, hogy mástól hallani
ezeket olyan volt, mintha minden, gondosan magam köré vont fal egyszerre omlott volna le.
– Roxy? – Reece mély hangja a lelkemig hatolt.
Tekintetemet az ajtóra szegeztem, próbáltam mély lélegzetet venni. Nem sikerült. Az a nyomás megint
visszatért. Úgy éreztem, ez már túl sok.
– Minden rendben van? – kérdezte határozottan.
Alsó ajkam megremegett, az ujjaim ökölbe szorultak. Hátat fordítani Reece-nek nem bátorságra vall, hanem
annak a bizonyítéka, hogy gyenge vagyok, hogy megint ugyanazt teszem, amit mindig tenni szoktam minden
kibaszott fontos kérdésben. De ez nem csak ebből a mostani félelemből táplálkozott. Ó, nem! Ennél sokkal
mélyebbre ment.
Hirtelen felpattant a fürdőszoba ajtaja, és ott állt Reece. Az egész ajtónyílást kitöltötte. Az inge félrecsúszva,
nadrágja kigombolva. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, mert szó szerint minden az arcomra volt írva.
Ahogyan tekintete az enyémbe mélyedt, kifejezése azonnal ellágyult.
A torkomat ezernyi érzelem fojtogatta.
– Az én… az én hibám!
Lassan lépett be a fürdőszobába, mintha csak attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulattal elijeszthet magától.
– Mi a te hibád, kicsim?
– Ami Charlie-val történt! – feleltem elcsukló hangon. Éreztem, hogy a szívem majd kettéhasad.
Kérdően vonta össze a szemöldökét, majd letérdelt elém a földre, és két kezét a combomra tette.
– Édesem, ami Charlie-val történt, az semmiképpen nem a te hibád!
– De igen – suttogtam, mert nem éreztem magam annyira erősnek, hogy hangosan beszéljek. – Te ezt nem
értheted! Nem voltál ott! Miattam robbant ki az egész!
Elkerekedett szemmel nézett rám.
– Roxy…
– Fel akart szedni! Henry fel akart szedni!
– Te nem tettél semmi rosszat, Roxy. – Láttam, hogy az arcát haraggal keveredő szomorúság árasztja el. – Jogod
van ahhoz, hogy félelem nélkül nemet mondj egy pasinak, ha nem érdekel. Nem a te hibád.
Megráztam a fejem.
– Henry mindig fel akart szedni, és többnyire tudtam is kezelni a dolgot, de azon az estén Charlie-t sértegette.
Lebuzizta. – Egész testemben remegni kezdtem, aztán átöleltem magam, és folytattam. – Kiabálni kezdtem
Henryvel. Erre még ennél is undorítóbb dolgokat kiabált Charlie-ra. Charlie egyfolytában könyörgött, hogy ne is
foglalkozzak vele, de nem tudtam abbahagyni, mert tudtam, mennyire rosszulesik neki, ha ilyeneket mondanak rá.
Gyűlölte a dolgot, és fájdalmat okozott neki! Henry azt kérdezte tőlem, hogy „leszbi” vagyok-e, ha már ezzel a
„köcsöggel” mászkálok. És ekkor eldurrant az agyam. Meglöktem Henryt, éppen úgy, ahogyan az előbb téged. –
Lehajoltam, a lábujjamat bámultam, közben pedig lelki szemeim előtt ijesztő részletességgel játszódott le minden,
ami azon az egykori éjjelen történt. – Charlie megragadta a kezemet, és elrángatott onnan. Henry is ment a
dolgára. Aztán én… megfordultam, és azt mondtam… hogy menjen, és szopja le saját magát, mert egy olyan
paraszt, mint ő, ennél többet úgysem kap.
Reece lehunyta a szemét.
– És ekkor vette fel a földről a követ. Aztán megdobta vele. – Lassan ringattam a testem, és ráztam a fejem. –
Csak annyi kellett volna, hogy be tudjam fogni a szám, mert akkor elmegyünk onnan, és most minden más lenne!
Nagyon félek. Ebben teljesen igazad volt. Nagyon félek attól, hogy elveszíthetlek, mert akkor megint át kell majd
élnem ugyanazt a fájdalmat. De ez még nem minden. Miért érdemelném meg, hogy azt tegyek az életemben, amit
csak akarok, ha Charlie nem tehette meg? Be kellett volna fognom a pofámat. Miattam mérgesedett el a helyzet.
Nem szokták az ilyesmi miatt lesittelni az embert? Mert bűnrészes voltam egy garázdaságban… vagy
gyilkosságban. Nem érdemlem meg, hogy az enyém legyél! Nem érdemlem meg, hogy egész életemben azt
csináljam, amit a legjobban szeretek!
Amikor Reece rám nézett, tekintetében nem láttam se haragot, se azt, hogy elítélne emiatt. Csak mélységes
szomorúság csillogott benne.
– Szavak – mondta halkan. – Te csak szavakkal dobálóztál. Éppen úgy, ahogyan Henry. De te is tudod, hogy
sokszor szavakkal sokkal jobban meg lehet sérteni valakit. Nem azt mondom, hogy nem. Én is tudom, hogy sokszor
mélyebb sebet ejtenek akármilyen késnél, de akkor sem te vetted a kezedbe azt a követ. Nem te voltál, aki eldobta.
Henry hozta meg ezt a döntést. És amennyire én látom, ezt a döntését azóta rettenetesen megbánta. Szerintem fel
sem merült benne, hogy ilyen súlyos sérülést okozhat vele Charlie-nak, de ezen már akkor sem változtathat.
Ahogyan te sem szívhatod vissza azt, amit neki mondtál, de Roxy… – Ahogyan ott térdelt előttem, két kezét az
arcomra tette, és lassan, gyöngéden simogatni kezdett. – Ami Charlie-val történt, az nem a te hibád. Nem te
bántottad. Hanem Henry. És pontosan tudom, hogy az én szavaimnál sokkal több kell ahhoz, hogy ezt elfogadd, de
ígérem, hogy itt leszek melletted, és ha kell, minden egyes nap emlékeztetlek majd arra, hogy igenis megérdemelsz
mindent, amit ez az élet tartogat számodra.
Mondani akartam valamit, de a torkomon akadt a szó. A szememet könnyek perzselték. Reece arca elmosódott
előttem, és éreztem, hogy az arcom csurom nedves.
– Emlékszel még mindarra, amit a hálószobában mondtam? Én is félek. Nekem is vannak pillanataim, amikor
felteszem magamnak a kérdést, hogy megérdemlek-e bármi jót, de most már itt vagyunk egymásnak mi ketten.
Úgyhogy, ha kell, zuhanj velem a mélybe – mondta, miközben hüvelykujjával végigsimított az arcomon. – Engedd el
magad, és zuhanj, mert ígérem, hogy én mindig elkaplak majd, kicsim. Együtt mindent legyőzünk. Csak azt kérem,
hogy vállald a kockázatot.
És ekkor eltört bennem valami. Zokogni kezdtem, szívből jövően, hatalmas könnyekkel. Azok a könnyek minden
olyan dolog miatt hullottak, amiket Charlie örökre elveszített. Meg Reece-ért, akinek akarata ellenére kellett
megtennie bizonyos dolgokat. De még Henryért is, hiszen lelkemben megnyílt egy apró kis rés, és felnyittatta
velem a szemem. Rájöttem, hogy Henry… amikor azt a követ eldobta, egyben az életét is eldobta magától, ami
hatalmas szívás. Lehet, hogy Reece-nek mégis igaza volt. Mert tényleg elképzelhető, hogy soha nem akarta annyira
súlyosan bántani Charlie-t. És azért is sírtam, mert már nem élhettem tovább kábulatban. Fájt. És féltem. Hat éve
elkezdődött a hosszú folyamat, mely legjobb barátom elvesztéséhez vezetett, de én még csak el sem kezdtem
feldolgozni magamban azt a hatalmas fájdalmat, gyűlöletet és minden egyéb mérgező érzelmet, ami azóta eltöltött.
Nem is emlékszem, mikor csusszantam le a kád széléről bele Reece karjaiba, de ahogyan az előbb megígérte, ott
volt, és amikor zuhanni kezdtem, ő elkapott.


 24. FEJEZET

– Szétszakad a fejem.
Reece ujjai végigsimítottak a hajamban, és finoman masszírozták a fejbőrömet.
– Mindjárt hatni kezd a gyógyszer.
Olyan volt, mintha egy örökkévalóság óta erre várnék. Mindkét halántékom lüktetett, és ugyanilyen ütemben
lüktetett a közöttük lévő, többnyire hasznavehetetlenül üres tér is. Jó esély volt rá, hogy annyit bőgtem, hogy a
végén kiolvadt az agyam. Mert amikor sírni kezdtem, úgy éreztem, mintha valami hatalmas gát szakadt volna át.
Nem is tudom, milyen sokáig voltunk ott a fürdőben, Reece a padlón ülve, én pedig az ölében kuporogva, miközben
csuromvizesre bőgtem elegáns ingét. Csak halványan van meg bennem az is, ahogyan ölbe vesz, és a hálószobába
visz. Órákon keresztül tartott a karjaiban, és csak nemrég ment el mellőlem, hogy vizet és fájdalomcsillapítót
hozzon. Mire visszatért, már átöltözött, és rövidgatyában mászott be mellém az ágyba. Én még mindig csak
trikóban és bugyiban voltam, de abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem szexinek magam.
Úgy hevertem a mellkasán, mint egy marionettbaba. Fejemet a mellkasára hajtottam, és miközben a hajamat
simogatta, egyik lábát keresztülvetette a combomon. Órák óta besötétedett már, és annak ellenére, hogy mind a
ketten csak reggel ettünk utoljára, túlságosan kimerültek voltunk ahhoz, hogy felálljunk, és valami kaját készítsünk
magunknak.
– Bocs, amiért telebőgtelek – mondtam.
– Ezért vagyok itt. Mint a te személyes papírzsepid. Persze csak egy csomó más, sokkal bulisabb dolog mellett,
mert többcélúan felhasználható vagyok.
Elmosolyodtam, és a távolba meredtem.
– Tetszenek ezek a bulis dolgok.
– Tudom.
Ujjaim kemény hasát simogatták, és ahogyan fellélegeztem, magam is meglepődve tapasztaltam, hogy
egyáltalán nem fáj a lélegzet, és nem is volt reszketeg. Biztosan sok időbe telik majd, amíg feldolgozom magamban,
milyen szerepem volt Charlie sorsában. Meg azt is, hogy egy kicsit mindig felelősnek érzem majd magam emiatt,
de akkor is szerettem volna megpróbálni. Halálosan komolyan mondom, hogy szerettem volna megpróbálni
feldolgozni magamban…
– Mondhatok valamit? – kérdezte Reece.
– Bármit.
– Azt tudod, hogy ezt életed végéig nem szívhatod vissza? – felelte szárazon. – Csak azt akartam mondani, hogy
soha nem szerettem elbúcsúzni.
Csodálkozva vontam össze a szemöldököm.
– Én… pedig nagyon jól emlékszem, hogy ezt egyszer már említetted.
– Igen. Azt mondtam, hogy soha nem szoktunk elköszönni egymástól. Csak búcsúcsókot váltunk, és ennyi.
A francba, hiszen mondhatunk egymásnak bármit, de búcsúzni akkor sem akarok soha!
– Miért? – kérdeztem suttogva, de közben már sejtettem, mit válaszol majd.
Eltelt egy szívdobbanásnyi szünet.
– Mert az ilyesmi túlságosan végleges. Különösen az én munkámban. Soha nem akarok elköszönni tőled. És
nagyon szeretném, ha nem ez lenne a legutolsó dolog, amit valaha tőlem hallasz.
Megremegtem, amikor eszembe jutott, hogy egy napon talán megcsörren a telefon, vagy kopogtatnak az ajtón…
aztán kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak többé ilyesmire. Nem mintha annyira szerettem volna állandó
félelemben élni. Tudtam, soha nem engedhetem meg magamnak, hogy azon kezdjek töprengeni, mi lesz, ha egy
napon Reece nem jön haza többé.
– És van itt még valami, amit mindenképpen tudnod kell, Roxy! Én makacs egy rohadék vagyok. Mondjuk ezt
biztosan tapasztaltad már. Valami kurva nagy veszekedésnek kell történnie ahhoz, hogy hátat fordítsak neked! És
ezt nyugodtan veheted ígéretnek is.
Valami marni kezdte a szememet, és attól tartottam, mindjárt megint elbőgöm magam.
Most, hogy már tisztább fejjel gondolkodhattam, én is átláttam, mennyire… gyáván viselkedtem, amikor
megpróbáltam távol tartani magamtól valakit, csak azért, mert egy napon talán elveszíthetem. Hogy milyen
butaság volt így dönteni. És ennek ellenére is maradt a lényemben egy rész, ami legszívesebben visszavonult volna,
és nem vállalja a kockázatot. Nem hagyhattam, hogy ez a félelem eluralkodjon rajtam.
 – Most bolondnak tartasz? – kérdeztem halkan.
Nevetett, és nagyon élveztem, ahogyan emiatt az arcom alatt az egész mellkasa vibrál.
– Kicsim, én egy csöppet mindig is bolondnak tartottalak. Ez az egyik, amit annyira szeretek benned.
Most, hogy már tisztábban gondolkodtam, a lélegzetem is elakadt ezt hallva.
– Megismételnéd?
Egyik kezével végigsimított az állkapcsomon, és hátrahajtotta a fejem. Tekintetünk egymáséba kapaszkodott, a
mellkasa hirtelen felemelkedett.
– Láttam őket – mondta.
– Mit? – kérdeztem zavartam.
Mélyen felsóhajtott, majd megint a szemembe nézett.
– A festményeket.
Egy pillanatig nem értettem, mire akar ezzel kilyukadni. Túlságosan elterelte a figyelmem, ahogyan hüvelykujja
az arcomat simogatja, és ajkán olyan kedves mosoly ül. Aztán megértettem.
– A festményeket? – kérdeztem vissza, nagyot nyeltem, és már éppen felültem volna, azonban nem engedte. –
Az én festményeimet a lakásomban? – Aztán amikor bólintott, éreztem, hogy melegség kúszik fel az arcomba,
mintha a nyári napba néztem volna bele. – Úgy érted, azokat, amiket…?
– Rólam festettél – szakított félbe.
Szorosan lehunytam a szemem.
– Istenem! Komolyan?
– Igen.
Döbbenten néztem rá. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
– Azok a gardróbban voltak. Mit kerestél te a gardróbomban?
– Pszichopata zaklatót – felelte.
Elkerekedett a szemem.
– De… hiszen az vagy két hete volt! Már akkor láttad őket, és egy szót sem szóltál?
Reece felült, és magával húzott engem is. Nem is tudom, hogyan, de ekkorra két lába már szorosan ölelt, és
egyenesen az arcába néztem.
– Mert sejtettem, hogy így reagálsz majd.
– Hogy máshogy reagálhatnék? Ez annyira gáz! Most biztosan azt hiszed, én is valami zakkant vagyok! Egy
kényszeres pszichopata… aki téged festeget, amikor nem vagy éppen a közelében!
– Nem hinném, hogy pszichopata lennél, kicsim – felelte halkan.
Elhúztam a szám.
– Még most sem tudom elhinni, hogy láttad őket!
Nevetett, ám fenyegető tekintetemet látva inkább abbahagyta.
– Komolyan? Amíg azokat a festményeket meg nem láttam, őszintén mondom, nem tudtam, hogyan érzel
irántam.
Felvontam a szemöldököm.
– Én meg azt hittem, te mindent tudsz!
Reece nevetett.
– Azért azóta sejtettem, hogy egy kicsit belém vagy zúgva, amióta először megláttál.
– Ó, te szentséges kisjézus és aprószentek! – motyogtam.
– De azt hiszem, teljesen csak akkor bizonyosodtam meg róla, amikor ezeket a festményeket megláttam.
Különösen azt, amelyiken a konyhában vagyok. Mert azt azután készítetted, hogy… szóval, hogy eljöttem. –
Lehajtotta és egy egészen kicsit megrázta a fejét. – És ebben nincsen semmi, ami miatt kínosan kellene érezned
magad. Szerintem hihetetlenül aranyos.
Szerintem meg inkább egy kicsit bizarr.
– De tudod, mi most a legfontosabb? Hogy amikor a festményekre néztem, az első gondolatom az volt, mennyire
hihetetlenül tehetséges vagy. Úgy éreztem, hogy szinte tükörbe nézek.
Egy kicsit túlzásba vitte a megnyugtatásomat.
– Annyira jó volna, ha erre koncentrálnál inkább, kicsim! Komolyan nagyon jó vagy!
Rátámaszkodtam, és halkan sóhajtottam. A fejem még mindig tele volt mindazzal, ami aznap történt, és nem
éreztem magam készen arra, hogy a főiskolán töprengjek.
– Mondjuk azért nem lenne baj, ha volna egy diplomám!
– Ebben igazad van. – Végigsimított a karomon. – Okos vagy. De az lenne a legokosabb, ha teljesen mindegy, mi
lenne a helyes döntés, akkor is azt csinálnád, amit igazán szeretsz.
Mosolyogva gondolkodtam ezen.
– Én tényleg nagyon szeretek a Monában dolgozni.
– És ahogyan nem is olyan régen megjegyeztem, ebben nincsen a világon semmi rossz.
Reece-nek igaza volt. Jax is úgy örült annak, hogy a saját kocsmájában dolgozhat, mint majom a farkának. És
Nick is nagyon jól érezte magát. Illetve úgy gondoltam, hogy boldog, mert soha nem kérdeztem meg tőle, és
magától a világért be nem vallott volna ilyesmit.
– Szerinted most már fogsz tudni enni valamit? – kérdezte, majd amikor bólintottam, a fenekemre csapott. –
Akkor gyere, szerezzünk sós kekszet meg sajtot!
Kimásztam az ágyból, és már a folyosón jártam, amikor hátulról elkapta a derekamat, és maga felé fordított.
A mellkasára vont, miközben az egyik tenyere az arcomra, a másik a tarkómra simult. Hátrahajtotta a fejem.
– Szeretlek, Roxy!
Lehajolt hozzám, lágyan megcsókolt, és én hirtelen megértettem, mi volt az az érzelem, ami miatt ennyire
gyöngéd volt minden csókja. Egyetlen szó volt a válasz. Szerelem.
– Azt mondtad, hogy megint hallani akarod. Addig fogom egyfolytában ismételgetni neked, amíg teljesen rá nem
unsz.

A következő néhány nap több szempontból is kábulatban telt. Már nem éreztem magam annyira üresnek, ami azt
jelenti, hogy amikor pénteken reggel felébredtem, és rádöbbentem, hogy nem tudom meglátogatni Charlie-t
ugyanúgy, ahogyan hat éve minden pénteken, újabb ellenállhatatlan sírásroham tört rám. Nagyon rossz volt, és
őszintén szólva el sem tudom képzelni, mit tettem volna, ha Reece nincs éppen mellettem. Nemcsak arról van szó,
hogy hagyott, hadd sírjam ki magam, de ami még fontosabb, utána sem viselkedett úgy, mintha valami nagy baj
volna velem, vagy egy érzelgős picsa lennék.
Egyszerűen rendelt valami kínai kaját, amit késői ebédként ettünk meg, aztán ültünk a kanapén egész nap, és
vacak zombifilmeket néztünk. Még szombaton is folytatódott a hullámvasút, mert akkor meg azért bőgtem el
magam, mert annyira rohadtul dühös voltam magamra, amiért megpróbáltam Reece-t ellökni magamtól, meg mert
ha Charlie itt lett volna mellettem, és végignézi ezt az egészet, akkor biztosan adott volna egy rohadt nagy tockost
emiatt is, meg azért is, mert ilyen gyenge vagyok… amiért nincsen erőm egyszerűen továbblépni.
Aztán már vasárnap volt. Ott ültem az ágyon, és Reece-t figyeltem, ahogyan – egy szál pizsamanadrágban,
meztelen felsőtesttel, lélegzetelállító látványt nyújtva – éppen a szolgálati övével babrál, és mindenféle dolgokat
akasztgat rá. Elmondtam neki, hogy mit tervezek másnapra.
– Holnap visszamegyek a lakásomba.
Lehajtott fejjel éppen a jelvényét tűzte a mellzsebre, de ezt hallva megállt, majd egypár pillanat múlva felemelte
a fejét, és a szemembe nézett.
– Miért?
Az ágy szélére másztam, és lenéztem rá. A földön ült.
– Át akarom nézni azokat a dolgokat, amiket… Charlie szobájából hoztam el. A saját érdekemben. Mert csak úgy
ledobtam mindent a nappaliban.
Végzett a jelvénnyel.
– Szeretném, ha megvárnál, hogy én is veled mehessek.
Halványan elmosolyodtam.
– Nagyon sokat jelent, hogy mellettem akarsz lenni, de szerintem ezt egyedül kell megtennem. – Nem akartam
mondani, hogy tutira megint el fogom bőgni magam, amikor végignézem a festményeket meg azt a rengeteg kis
mütyürt, amit bevittem neki. Miután napokon keresztül az ő vállán sírtam, biztos voltam benne, hogy nem szeretne
még egyszer így látni. Mindenképpen el kell kezdenem feldolgozni magamban, ami történt, és ez olyasmi, aminek
az első lépését egyedül kell megtennem. – Most már biztonságos a lakásom.
– Elvileg biztonságos. – Félretette az ingét, és megint az övet vette a kezébe. A jelek szerint átkozottul bonyolult
folyamat mindent alaposan előkészíteni. – Te is tudod, hogy szeretném, ha velem maradnál legalább addig, amíg el
nem kapjuk ezt a pasit.
– Tudom – feleltem, és törökülésbe ültem. – De most, hogy be van riasztózva a lakás, már biztonságban vagyok.
Nem ezért csináltuk az egészet? Különben pedig az is lehet, hogy soha nem kapják el.
– Akkor örökre itt maradsz – felelte.
Lapos pillantást vetettem rá.
– Reece… nem hiszem, hogy képes lennék rá. Úgy értem, csak pár napja járunk, és a legtöbb embernek…
 – Leszarom a legtöbb embert. Szeretlek. És annak ellenére, hogy még soha nem mondtad nekem, szerintem te is
szeretsz engem. – Felvont szemöldökkel néztem, ahogyan kiterítette az övét a földre. – Szóval ha akarod, akkor
simán összeköltözhetünk. Mindenki bekaphatja.
Elmosolyodtam.
– Szeretnék ott lenni, amikor a szüleimnek magyarázod ilyen virágnyelven a helyzetet.
Reece hirtelen felállt.
– Mert szerinted mit gondolnak a szüleid, mit csinálunk együtt egy lakásban?
– Kártyázunk vagy ágytakarót horgolunk.
Nevetett, majd tenyerével az ágyra támaszkodott, felállt, és odahajolt.
– És azt tudják, hogy minden adandó alkalommal szétkeféljük egymást?
– Fúj! – mondtam fintorogva. – Szerintem azt hiszik, hogy csak tiszta és erkölcsös dolgokat csinálunk.
– A te szüleid? – horkantott. – Szerintem meg inkább abban reménykednek, hogy jövő nyáron már új unokával
lepjük meg őket!
– Na, azt már nem…! – nyögtem. – De valószínűleg igazad van.
Mosolyogva puszilta meg az orrom hegyét, aztán eltávolodott egy kicsit, hogy a szemembe nézhessen.
– Napközben terveztél átmenni? – Amikor bólintottam, felsóhajtott. – Kérlek, mondd azt, hogy amint bármilyen
gyanúsat látsz, azonnal elhúzol onnan, és felhívsz. Szolgálatban leszek, de azonnal megyek majd hozzád.
Mosolyogtam, előrehajoltam, és ezúttal én pusziltam meg az ő orrát.
– Nem lesz semmi baj. Csak annyi kell, hogy…
– Hogy egy kicsit egyedül legyél. Megértem. Komolyan.
Ez… ez annyira jellemző rá! Tudott követelőző és parancsolgató is lenni az ágyban és az ágyon kívül is,
ugyanakkor megértő és kedves is volt. Határozottan viselkedett, ugyanakkor volt benne gyöngédség is. És ez így
együtt egészen ellágyított. Teljesen mindegy, mennyire idegesítő tudott lenni néha, Reece lényének szinte nem volt
egyetlen olyan része sem, amit ne szerettem volna.
Arra gondoltam, amit mondott, és arra, hogyan próbálta feldolgozni magában a lövöldözést – amivel még mindig
küzdött. Elszorult a mellkasom.
– Minden rendben van?
– Tökéletesen – felelte töprengve.
– Te vagy a tökéletes, de most nem erre gondoltam – mondtam neki, és felsóhajtottam. – Úgy értem, hogy a
lövöldözést illetően. Azt már korábban is tudtam, hogy elég rosszul alakult a dolog, de azt nem, hogy ennyire, és…
csak szerettem volna, ha tudod, hogy ha arra van szükséged, velem akármikor beszélhetsz róla. Oké?
Halvány mosolyra húzódott a szája.
– Oké.
– Nem felejted el? – kérdeztem vissza követelőzve.
Szélesebb mosoly.
– Nem.
Két kezemet a bicepszére helyeztem, majd előrébb hajolva eltüntettem a kettőnk közötti apró távolságot, és
szájon csókoltam. Hatalmas vágy támadt fel bennem, amikor megéreztem, hogyan szippantja be a levegőt félig
nyitott ajkai között. Aztán megint megcsókoltam, és egy egészen kicsit elhúzódtam tőle, hogy megint a szemébe
nézhessek.
Mélyen felsóhajtottam.
– Szeretlek, Reece!
Szeme még mélyebb kékre változott, ahogyan a szemembe nézett. Egypár másodpercig nem mondott semmit,
meg sem mozdult, és még abban sem voltam biztos, hogy levegőt vett-e egyáltalán. Aztán hirtelen megmozdult, és
kezével megszorította a csípőmet. Felemelt, hanyatt fektetett, és amint fölém hajolt, teste betöltötte előttem a
világot.
– Tudom, hogy szeretsz, kicsim, de akkor is csodálatos a te szádból hallani.
Meg akartam ismételni, ajka azonban az enyémre tapadt, és egészen elvesztem szenvedélyes csókjában. Nem
volt semmilyen düh abban, ahogyan egymásnak estünk, de azért tagadhatatlan, hogy egymásnak estünk. És nem
volt ebben semmi lassú vagy csábító sem. Vad elszántság tombolt mindkettőnkben, ám ezúttal csak azért, mert már
nem állt közöttünk semmi. Nem maradtak kimondatlan szavak, nem maradtak falak, és ami még ennél is
fontosabb, nem maradtak félelmek sem, amik visszatartottak volna.
Villámgyorsan lerángattuk a ruhánkat, és simogattuk egymást. Reece keze mindenhol ott volt. Amit irántam
érzett, ott volt minden mozdulatában és ajka minden érintésében. Kettőnk szerelmének minden pillanata ima volt
számára, és ahogyan teltek a percek, minden csók, minden simogatás bebizonyította számomra, hogy igenis
megérdemlem őt.
És ő is megérdemli, hogy vele legyek.
Reece lassan lejjebb haladt a testem mentén, feje a két lábam közé csusszant, ajka rajtam volt, nyelve bennem.
Istenem, nagyon tudja a dolgát! Nyelvének minden mozdulatával mélyebben hatolt belém. Amikor ajkai
megtalálták a kis ideggócot, és ujjait belém csúsztatva megkereste azt a különösen érzékeny pontot, szinte
elviselhetetlenné vált a gyönyör. A fejemet hátravetve, rövid hajába markolva élveztem el. Az apró csókok és a kis
harapdálások lassan abbamaradtak, ahogyan a két lábamat erőtlenül engedtem le az ágyra. Szinte nem is fogtam
fel, hogy az éjjeliszekrény felé mozdul, amikor azonban meghallottam a gumi zacskójának szakadó hangját, a
szemhéjam egy pillanat alatt felpattant. Végignéztem, ahogyan felhúzza magára a kotont, aztán már megint ott volt
fölöttem, és miközben egyik kezével az arcomat simogatta, a másikkal egyetlen gyors, határozott mozdulattal
belém vezette magát. Ajkával fojtotta el feltörő sikoltásomat, megéreztem a nyelvén az én ízemet, és ez
hihetetlenül érzéki volt. Átkulcsoltam a lábammal, aztán csak élveztem, ahogyan határozottan és mélyen mozog
bennem.
Felemelte a fejét. A szája csillogott, arca ki volt vörösödve. Mielőtt egy szót is szólhatott volna, megint azt
mondtam neki, hogy szeretem, aztán csak ismételgettem újra és újra, amíg már nyoma sem maradt bennem
semmilyen kontrollnak vagy ritmusnak, amíg már öntudatlanul nyúltam a fejem fölé és markoltam meg támpontot
keresve az ágy fejrészét. Keményen mozgott bennem, elérve és lángra lobbantva minden idegvégződést, hogy
egész testemet elöntötte a gyönyör. És ekkor megint felrobbantam, hogy testem milliónyi boldog és mocskos kis
darabkára szállt szét. Ezúttal ő is velem együtt ért a csúcsra. Hátrahajtotta a fejét, és szexis, rekedt torokhangon
nyögte a nevemet, ahogyan elélvezett bennem.
Amikor végzett, lerogyott rám, és szakadozva lihegett.
– Meg sem bírok mozdulni – motyogta, arcát a nyakamba temetve.
– Semmi baj.
– Össze foglak nyomni.
– Akkor sincs semmi baj.
Reece nevetett.
– De én nem szeretem a laposra préselt Roxyt.
Vigyorogtam.
– Így is elég lapos vagyok.
– Kibaszottul tökéletes vagy! – felelte, majd legördült rólam, és hanyatt feküdt. – Bassza meg! Kicsim…!
Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és felé fordultam. Egyik karjával a szemét takarta, a másik pedig kinyújtva
a combomon nyugodott. Mintha minden pillanatban érintenie kellene engem. Talán csak az iménti orgazmus miatt
támadó képzelgés volt ez, de akkor is.
– Tudod – mondtam neki, miközben felsóhajtottam, és lenyúltam, hogy a kezem az övéhez érjen. Egy pillanat
alatt boldogság öntött el, amikor azonnal felfordította a tenyerét, és ujjait összefonta az enyémmel. – Nagyon
szeretnélek lefesteni!
– Nem titokban? – kérdezte évődve.
– Meztelenül.
Elvette a kezét, a feje felém fordult. Aztán láttam, hogy szája lassú mosolyra húzódik.
– Ez annyira kibaszott jó volna!

Vagy egy órával azután jöttem el tőle, és indultam a saját lakásomba, hogy ő dolgozni ment. Furán éreztem magam,
amiért a saját házam előtt parkolok le, és azán bemegyek. Nem azért, mert most már meg kellett nyomnom egy kis
gombot egy távirányítón, hogy kibiztosítsam a riasztórendszert, majd már a lakásban megint rányomni, hogy
visszaélesítsem, vagy azért, mert egyszerűen hátborzongató egy betörés után visszamenni az embernek a saját
lakásába.
Még csak eszembe sem jutott a kedves, környékbeli zaklató bácsi.
Nem. Inkább a kanapé mellett heverő dobozok miatt éreztem magam különösen. És a dobozokban lévő
festmények miatt. Mert erről megint eszembe jutott, hogy Charlie nincs többé.
A kulcsomat letettem a kanapé végében álló asztalra, aztán csoszogva a dobozokhoz mentem. Máris éreztem,
hogy a torkomat könnyek marják. Lényem egy jókora része szeretett volna abban a pillanatban sarkon fordulni,
visszamenekülni Reece lakásába, és azonnal a takaró alá bújni. De közben azt is tudtam, hogy ezt mindenképpen el
kell intéznem.
 Ha elmenekülök, az nem oldotta volna meg a helyzetet. Az nem segített volna, hogy továbblépjek.
Lefelé végigfuttattam a kezem a KÜLÖNLEGES HÓPIHE VAGYOK feliratú pólóm oldalán, és kivettem az első
festményt. Úgy nyúltam a dobozba, mintha legalábbis mérges kígyókkal volna tele.
Természetesen éppen egy olyan akadt először a kezembe, ami Charlie-t és engem ábrázolt. Háttal fordulva
ültünk egy padon egymás mellett, körülöttünk a fák aranyba és vörösbe borultak.
Ajkam sírásra görbült, a kezemben remegni kezdett a festmény. Ami történt, rettenetesen igazságtalan volt, de
akkor is megtörtént, és ezen már nem változtathattam.
Mire megfogtam és a kanapéhoz húztam a dobozt, már ömlöttek a könnyeim. A festmények vagy valami közös
élményt örökítettek meg, vagy éppen egy lelkiállapotot, amiben a készítés pillanatában voltam. Nagyon furcsa
érzés volt látni ezt a rengeteg szép tájat és emléket, amiken Charlie-val osztoztunk, és rádöbbenni, hogy habár
folyamatosan értek bennünket rossz benyomások is, azért mindig volt fény az alagút végén. Például az, ahogyan
Charlie-t láttam. Az eset után sem változott az, ahogyan ránéztem, mert még mindig a világon a legszebb ember
volt kívül és belül, akivel valaha is találkoztam.
Nagyon nehéz volt végignézni az összes festményt, de még ennél is sokkal jobban megviselt, amikor végül
bevittem őket a műterembe, majd visszamentem a dobozhoz, és kivettem belőle a kettőnket ábrázoló, bekeretezett
fényképeket.
Egyszerűen soha nem akartam elengedni Charlie-t. És nem is kellett megtennem. Ugyanakkor viszont nagyon
fontos volt, hogy olyan helyre tegyem magamban, ahol ha rágondolok, mindig boldogsággal tegyem.
És ehhez az kell, hogy… Istenem, mindenképpen el kell tüntetnem magamból ezt a gyűlöletből, szomorúságból
és tehetetlenségből álló undorító gócot, ami már így is túl régóta tenyészett bennem! Ahelyett, hogy tanultam
volna a Charlie-val történtekből, és a lehető legteljesebb életet éltem volna, hagytam, hogy ezek a rettenetes
érzések határozzák meg az életemet. Olyan volt ez, mint valami rothadás, ami tönkretesz mindent, amihez csak
hozzáér. Egy fertőzött seb, amit ki kell metszeni.
A bekeretezett fényképet oda tettem, ahol az állványom szokott lenni, aztán a folyosóra vezető, nyitott ajtóra
pillantottam. Mire észbe kaptam volna, már telefonommal a kezemben mentem a hálóba és álltam meg közvetlenül
a gardrób előtt.
Reece pár nappal korábban mondott szavai csengtek a fülemben. Amikor elmesélte, mennyire nehéz volt
számára feldolgozni mindent, ami a lövöldözéssel kapcsolatban benne élt. Abból, amit a temetés utáni éjszakán
mesélt, azt is tudtam, hogy habár azóta is folyamatosan próbálkozik, még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznia
magában az esetet.
Tudtam, mit kell tennem, hogy valóban megkezdhessem az elszakadást a múlttól. Ahogy azt is, hogy talán
életemben nem volt még ennél nehezebb feladatom.
Kinyitottam a gardrób ajtaját, majd letérdeltem, és a mobilt magam mellé a földre téve kutatni kezdtem a
ruháim között. Jellemző, hogy Reece-szel szemben nem hajtogattam, egyszerűen csak bedobáltam őket. Amikor egy
farmer akadt a kezem közé, elvigyorodtam, mert eszembe jutott, hogy ha tényleg összeköltöznék vele, akkor lenne
saját, személyes ruhahajtogatóm.
Mi lehet ennél jobb, nem?
Beletelt néhány percbe, amíg megtaláltam azt a farmert, amit annyira kerestem. Félre kellett tolnom a
felakasztott ingeket, és mélyen behajolnom a gardrób hátsó részébe. Itt volt ugyanis az a farmer, amit azon az
éjszakán viseltem, amikor Henry bejött a Monába. Felvettem a földről, közben azon töprengtem, hogy vajon hogyan
kerülhetett ide a földre, a szekrény leghátsó részébe.
A sarkamra ültem, majd a zsebébe nyúltam, és ujjaim gyorsan rátaláltak a névjegykártyára. A fejemet ingattam,
mert még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Henry tényleg ilyet hordott magánál. Komolyan. Mintha azt akarta
volna ezzel mondani, hogy „szia, éppen most helyeztek szabadlábra, kérlek, fogadd el a névjegykártyámat”. De
igazából valami autókozmetikáé volt. Emlékeztem még arra, hogy a gimi alatt Henry apja vitte a céget.
Nem hiszem, hogy szándékosan bántani akarta Charlie-t.
Reece szavai még mindig a fülemben csengtek, és ki tudja, milyen régóta először, újra elgondolkoztam
mindazon, amit a bírósági meghallgatáson, a tárgyaláson és ezek után is láttam. Nagyon fájdalmas volt
beismernem, de az igazat megvallva, Henry egyetlen alkalommal sem keresett kifogást arra, amit tett. Egyszer sem
viselkedett úgy, mint aki ne bánta volna meg. Megjátszani sem próbálta, ahogyan sokszor azok szokták, akiket
rajtakapnak valamin. És arra is emlékeztem, hogy sírt a tárgyaláson. Nem amikor bűnösnek nyilvánították, hanem
amikor én álltam a tanúk padjára, és részletesen elmondtam, mi történt.
Sírt.
És emlékeztem még, mennyire gyűlöltem emiatt. Nem akartam látni a könnyeit, és nem értettem, miért képes
sírni, mikor éppen ő az, aki miatt Charlie ennyire súlyosan megsérült. Most már megértettem, hogy ennél sokkal
több állt emögött. Mert ez alatt az idő alatt én is marcangoltam önmagam, és tengernyi könnyet hullajtottam.
Minden alkalommal, amikor Henryre gondoltam, az is eszembe jutott, hogy milyen szerepet játszottam én ebben az
egészben.
Egy pillanatra szorosan lehunytam a szemem. Próbáltam elképzelni, mit reagálna Charlie, ha megtudná, min
gondolkozom. Vajon felkavarná a dolog? Vagy inkább felém fordulna, és csak annyit mondana, végre, már éppen
ideje volt? Reszketegen sóhajtottam fel. Valami fojtogatta a torkomat. A szemem égett, amikor kinyitottam.
Aztán felhívtam a kártyán látható számot.
A gyomrom annyira görcsölt, hogy attól féltem, mindjárt összehányom magam. De a telefon csak kicsöngött,
egyszer, majd még egyszer és még öt alkalommal, mire a hívás hangpostára kapcsolt. Nem hagytam üzenetet.
Őszintén szólva mit mondhattam volna? Fogalmam sem volt, hogy mivel kezdem, ha Henry tényleg felveszi. Már
éppen felálltam volna, amikor megint megéreztem azt a hideg légvonatot, ez alkalommal erősebben és hosszabban,
mint az imént. A gardróbból fújt ki a szél.
Ez rohadt fura!
A telefont a padlóra tettem, majd térden állva előrébb csúsztam, és még jobban széthúztam a felakasztott
ruhákat. Végignéztem a szekrényben. A levegő biztosan nem jöhetett kintről, a gardrób hátsó részét ugyanis egy
olyan falrész adta, ahol régebben egy felfelé vezető lépcső volt. Akkor a bejárati ajtó irányából jön? Kinyújtóztam,
és megérintettem a falat. Ahogy arra számítottam is, a felületét hidegnek éreztem, de valahogy nem tűnt…
tömörnek. Nem úgy, mint a gardrób többi része. Mintha valami fautánzatból lenne, amiből a legolcsóbb
könyvespolcokat szokták csinálni, az a fajta, ami, ha egy csepp víz éri, azonnal szétázik. És amikor jobban
megnéztem, észre is vettem egy körbefutó rést a ki tudja, milyen fából készült panel és a valódi fal között. Lehetett
vagy hatvanszor százötven centis.
Ami valószínűleg megmagyarázhatta, miért olyan huzatos a szoba.
Megnyomtam a falnak azt a részét, és meglepve kaptam levegő után, amikor megmozdult, majd egyetlen hang
nélkül kinyílt. Mögötte egy sokkal nagyobb szobát láttam.
– Szent isten! – motyogtam magamban. Azonnal eszembe jutottak a titkos szobák és folyosók, amikről a Silver
házaspár mesélt nekem nem sokkal a beköltözésem után. Akkor nemigen hittem nekik, vagy legalábbis úgy voltam
vele, hogy mostanra biztosan mindegyiket lezárták.
Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, úgy éreztem, hogy valamivel mindenképpen el kell terelnem a
gondolataimat. A faldarab elég szélesre nyílt ahhoz, hogy egy kicsit leguggolva és oldalazva bárki keresztülférjen
rajta. Bemásztam, és egy sötét, dohos szagú helyiségbe érkeztem. Csak a hálószobámból beszivárgó fény nyújtott
némi világosságot.
Szinte teljesen fel tudtam egyenesedni. Reece persze biztosan nem fért volna el. Annyi por szállt a levegőben,
hogy szinte lélegzetet is alig mertem venni. Azt hiszem, hogy gyakorlatilag a lépcső alatt voltam.
Istenem!
Azonnal eszembe jutott az a régi film, a Rémségek háza, és megremegtem. Hátborzongató. Lassan balra léptem,
csak ekkor döbbentem rá, hogy a szűk kis helyiségből egy lépcső vezet felfelé. Kezemmel a két falnak támaszkodva,
óvatos léptekkel indultam el. A lépcső annyira meredek volt, a fokok pedig annyira keskenyek, hogy ezen csak
olyan tudott biztonságban le- és felmenni, aki úgy ismeri, mint a tenyerét. Mindenki más simán a nyakát szegné
rajta.
A lépcső tetejénél újabb rejtett ajtóba botlottam, szinte teljesen olyanba, mint az enyém – a mérete legalábbis
ugyanakkora volt. Amikor pedig megnyomtam, éppen olyan hangtalanul tárult fel.
Megint egy beépített szekrényben találtam magam, de ennek köze sem volt ahhoz, ahogyan az ember egy
gardróbot elképzel. Nem volt benne ruha vagy vállfa, és nem volt ajtaja sem, ezért azonnal beláthattam a szobába.
Döbbent bénultsággal léptem előre.
A hatalmas franciaablakon keresztül csak úgy áradt be a napfény, a levegőben porszemek szálltak. Az egésznek
melegséget kellett volna árasztania, de amikor kiléptem a gardróbból, éreztem, hogy a csontomig hatoló
hidegrázás fut végig rajtam. Meglepetten pislogtam a szemüvegem mögött.
Istenem!
Tekintetem lassan végigsiklott a falakon, és a gyomrom azonnal görcsbe rándult. A fal eredeti festése nem is
látszott, mert teljesen elfedte a celluxszal vagy rajzszöggel feltett rengeteg fénykép.
Az agyam nem is akarta felfogni, amit a szemem látott.
A fényképek számomra ismeretlen nőket ábrázoltak, ahogyan az utcán sétálnak, éppen hazamennek, vagy
valamilyen más, teljesen mindennapi dolgot csinálnak, de némelyiken – te jó isten! – összekötözött csuklók és
bokák látszottak közelről, de…
Tekintetem lassan siklott végig a bal oldali falon, és amikor megértettem, mit látok, mind a két kezem a szám elé
kaptam.
Mert engem ábrázoló képek is voltak közöttük.
Olyanok, amiket valaki az én lakásomban készített rólam, amint éppen a kanapén vagy az ágyamban alszom.
Némelyik képen éppen az egyik szobából a másikba mentem egy szál törülközőben, aztán pedig volt olyan is, amin
nem volt rajtam semmi. Rengeteg olyan kép volt, amik az elképzelhető minden pozícióban készültek rólam,
anyaszült meztelenül. Nagyon sok kép volt… Akadtak olyanok is, amiken nem is egyedül voltam.
Hanem Reece-szel kettesben.
Összebújva ülünk egymás mellett a kanapén. Ő az ágyamon, én pedig előtte állok. Csókolózunk. És olyan képek
is, amiken… szeretkezünk.
A rettegés borotvaéles karmokkal markolta a szívem, ahogyan ezeket a képeket néztem. Úgy elszorult a torkom,
hogy már képtelen voltam levegőt venni. Aztán tudtam, hogy innen a lehető leggyorsabban el kell tűnnöm. Hívnom
kell a rendőröket. Tettem hátra egy lépést, ám olyan volt, mintha futóhomokon járnék.
Megnyikordult egy padlódeszka, és a szoba néma csendjében ez a kis zaj is mennydörgésszerűnek hatott.
Testemen minden szőrszál égnek állt, és megfagyott a vérem.
– Ezt nem lett volna szabad látnod!


 25. FEJEZET

Amikor meghallottam a hangját, rettegés árasztotta el a testem. Kábultan tudatosult bennem, hogy nem vagyok
egyedül. A hang irányába pördültem, a fényképek elmosódtak a szemem előtt.
Ott állt a szoba ajtajában. Szőke haja borzos, mintha csak az ujjaival próbálta volna megfésülni. Élénk szemének
sötét pillantása elől semmi nem maradhatott rejtve, és habár karját lazán az oldala mellett lógatva tartotta,
kezének ujjai egyfolytában nyíltak és csukódtak, mintha valamit próbálna megragadni.
Kip. Kip volt az!
Ő tört be hozzám, és a jelek szerint ennél sokkal tovább is ment. Az az ismeretlen nőket ábrázoló rengeteg fotó…
Oldalra billentette a fejét, úgy tűnt, mintha a gondolataimban olvasna.
– Ezt nem lett volna szabad látnod. Tudtam, hogy úgysem értenéd.
A félelem annyira elszorította a torkomat, hogy csak károgó hangon tudtam válaszolni.
– Mit kellene ezen megérteni?
Felvonta az egyik vállát, és a gardrób felé pillantott.
– Talán be kellett volna zárnom az ajtót, nehogy fel tudj jönni ide, de az igazat megvallva nem hittem, hogy
valaha megtalálod. – Tett egy lépést előre, majd oldalra, hogy már a gardrób és az ajtó között állt. – Egész idő alatt
nem tűnt fel a dolog. Úgy voltam vele, hogy túl hülye vagy ahhoz, hogy megtaláld.
Bármelyik más alkalommal felháborított volna, ha lehülyéznek, akkor és ott azonban cseppet sem érdekelt, mit
gondol a mentális képességeimről. Mindenképpen el kellett menekülnöm. Pillantásom kétségbeesetten siklott az
ajtóra. James és Miriam lakásában jártam már, és ha ez is ugyanolyan elrendezésű, mint az övék, akkor az ajtó egy
folyosóra nyílik, ami egyenesen a kijárathoz vezet.
– Tudom, mi jár a fejedben – mondta szinte gyöngéden.
Ránéztem.
– Hogy egy beteg állat vagy?
Éles pillantással figyelt.
– Te meg egy kurva! – Szinte köpte a szavakat. Tettem egy lépést hátra, és láttam, hogy az állkapcsában
megremeg egy izom. – Éppen úgy, ahogy a többi! És Shelly is!
– Shelly? – suttogtam.
– Éveken keresztül csak barátként kezelt, de én szerelmes voltam belé. Szerelmes, Roxy! – Fekete szemében
harag villant. – Szinte minden pasinak széttette a lábát, aki csak az útjába akadt, én persze soha nem voltam elég
jó neki! – Aztán röviden, nyersen felröhögött. – De végül csak megmutattam neki, mennyire jó vagyok!
És ekkor esett le nekem, hogy ki az a Shelly, akiről beszél – a lány, aki a nyár elején tűnt el –, és a lábam kis híján
kifordult alólam. Nem tudtam, hogy bizonyította be neki, mennyire jó, de azt igen, hogy én nem akartam ugyanúgy
járni.
Aztán eszembe jutott a többi nő is a falon látható képekről.
– Te… Shelly miatt bántottad mindegyiket?
Ajka örömtelen mosolyra görbült.
– Nem hiszem, hogy bántottam volna őket.
A pasi elmebeteg. Totálisan és végletesen őrült. Szóra nyitottam a szám, de ekkor meghallottam valamit, és
azonnal fellángolt bennem a remény. A mobilom, valahol nagyon távol csörögni kezdett. Az én gardróbomban
hagytam. Fogalmam sem volt, ki lehet az, csak reménykedhettem benne, hogy Reece, mert úgy gondoltam, hogy ha
nem veszem fel, akkor szinte biztosan idejön majd megnézni, minden rendben van-e. Tudta a riasztó kódját, és
kulcsa is volt.
Kip úgy tűnt, észre sem vette a csörgést. Úgy nézett rám, mintha valami különös rovart tanulmányozna egy
mikroszkópon keresztül.
– Még virágot is küldtem.
Pislogtam.
– Tessék?
– Virágot is küldtem neked – ismételte meg, majd tett felém egy lassú, megfontolt lépést. – Azután, hogy
hallottam, miről beszélgetsz anyáddal – folytatta, mire megint jeges borzongás futott végig rajtam. – Mondtam,
hogy minden jobb lesz.
Ez a pasi komolyan meg van tébolyodva!
 – De te haza sem hoztad. Ez azért nagyon rosszulesett. – Aztán megvonta a vállát, majd kinyújtotta a kezét, és
végigsimított egy fényképet. – Csak szerettem volna, ha tudod, hogy én mindig itt vagyok a közeledben. – Hirtelen
őszinte mosoly jelent meg az arcán, és valamiért ez sokkal hátborzongatóbbnak hatott, mint korábban bármi. –
Nagyon tetszett, hogy azt hiszed, kísértet jár a lakásodban. Aranyos volt.
Fekete szemével a szemembe nézett. Rémisztő volt, mert mintha egy feneketlen kút mélyébe néztem volna bele.
Megint hallottam, hogy megcsörrent lent a mobilom. Miközben a szívem hevesen vert, ő leengedte a karját. Ujjai
még mindig folyamatosan nyíltak és csukódtak.
– A többiekkel ilyet soha nem csináltam. Csak Shellyvel. Tudtam, hol tartja a pótkulcsot.
A karom annyira remegett, hogy kénytelen voltam átfogni a saját derekam. Tettem az ajtó felé egy tétova lépést.
Mindenképpen beszéltetnem kell. Ennyit magamtól is tudtam.
– És nagyon felbasztad az agyam, amikor azt a seggfejet hazahoztad! – folytatta. – Azt hittem, te más vagy. Más,
mint a többi. Művész vagy. És nagyon vicces.
– Te verted szét a lakásomat.
– Persze hogy én! Különben hogy érhettem volna el, hogy visszagyere ide? – Megint oldalra billentette a fejét. –
Néha csak figyeltelek a Monában. Ott voltam, de te nem is vettél észre. Ahogyan akkor sem, amikor melléd
feküdtem az ágyadban. Nem is tudtad, hogy ott vagyok.
A gyomrom az undor és rémület miatt görcsbe rándult. Nem tudtam és nem is akartam belegondolni abba, amit
az imént mondott.
– Most… most mit fogsz tenni?
– Mind ugyanazt kérdezi! – felelte, és elvigyorodott. – Még én sem tudom. Nem éppen így terveztem. Nem
gondoltam, hogy magadtól feljössz. Úgy terveztem, hogy ha itt az ideje, majd én megyek le hozzád.
Ha itt az ideje? Szent isten, ennek pasinak tényleg elment az esze! Hallottam, hogy megint csörög a telefonom,
és most már Kip tekintete is összeszűkült a hangra. Ujjai megint ökölbe szorultak. Abban a pillanatban rohanni
kezdtem. Lapos talpú cipőm megcsúszott a padlón, amikor az ajtó felé vetettem magam, szívem a torkomban
dobogott, és csak arra az egyetlen dologra tudtam gondolni, hogy minél előbb elérjem az ajtót – és aztán kint
legyek innen.
De nem jutottam túl messzire.
Hátulról kapott el, keményen zuhantam a padlóra. A szemüvegem azonnal lerepült, a térdemet bevertem, a
tenyeremet pedig lehorzsolta a durva parketta. Fájdalom robbant a testemben, de nem hagytam, hogy eluralkodjon
rajtam. Tekertem és csavartam magam, próbáltam lerázni a derekamat ölelő karokat.
Kip horkantva a hátamra fordított, mire ököllel felé ütöttem. Kerek arca egy pillanat alatt elvörösödött, majd egy
kicsit másképpen helyezkedett, és térddel úgy rúgott gyomron, hogy minden levegő azonnal kiszállt a tüdőmből.
– Hagyd abba! – parancsolta, és amikor látta, hogy megint felé lendül az öklöm, hátrakapta a fejét. De nem volt
elég gyors. Az öklöm az állkapcsán csattant. Úgy ütöttem, ahogyan a testvéreim tanították. Keményen és gyorsan.
Bütykömbe tompa fájdalom hatolt, de nem érdekelt, folyamatosan ütöttem, és közben úgy sikoltottam, ahogy a
torkomon kifért.
– Sikolts csak, Roxy! – mondta, majd elkapta a kezem, és teljes erőből a padlónak csapta. Már nem tudtam
megmozdítani. – James és a csaja éppen nincs itthon, a Silver házaspár pedig szart sem hall!
Attól én még sikoltottam tovább.
Erre egyik karomnál fogva felrángatott a padlóról, majd teljes erővel visszalökött. A fejem olyan keményen
csattant, hogy a szemem előtt milliónyi színes szikra robbant, elfedve előlem a világot. Teljesen megbénított a
fejem oldalán végigrohanó, majd a nyakamba is behatoló fájdalom.
A félelem fojtogató, mérgező füstként áradt szét bennem – mellette azonban mérhetetlen dühöt is éreztem, ami
sokkal erősebbnek bizonyult. Nem hagyom, hogy ezt tegye velem! Azok után, amik az utóbbi időben történtek,
semmiképpen! Nem vagyok hülye. A többiek nyilvánvalóan nem azonosíthatták, Shelly pedig – volt egy olyan
érzésem, hogy az a szerencsétlen lány már nem ezen a világon van. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nagyon kevés
az esélye annak, hogy ezt élve megúszom. De akkor sem hagyom magam. Soha!
Harcolni fogok!
Kicsavartam a csípőmet, és sikerült oldalra lerúgnom magamról, majd amint a testsúlya már nem szegezett a
padlóhoz többé, nem haboztam. Hasra fordultam, feltérdeltem, és próbáltam minél távolabb menekülni tőle.
– Segítség! – sikoltottam, de most már fájt a torkom. – Segítség!
Elkapta a bokámat, és annyira durván rántott vissza, hogy a fájdalom egészen a combtövemig hatolt. De akkor
sem álltam meg. Négykézláb másztam tovább a hálószoba ajtaja felé.
– Mit képzelsz, hova mész? – horkantott, ekkor viszont már jobban fogást talált a lábamon, és megrántotta.
 Ahogy a padlóra zuhantam, az állam hangosan koppant. A falak őrülten pörögtek a szemem előtt, mert megint
hanyatt fordított. Ez alkalommal teljes testével rám feküdt, és a padlónak szegezett. Az undorral keveredő félelem
miatt szinte eszemet vesztettem. Karmolva támadtam az arcát, és amikor megéreztem, hogy körmeim a húsába
vájnak, hangosan felsikoltottam. Azonnal rózsaszín árkok jelentek meg a képén, és vércseppek gördültek végig az
ujjaimon.
Hátrakapta a fejét, majd miközben a fájdalomtól felüvöltött, az egyik kezét is a magasba emelte. Nem vettem
észre az arcom felé sújtó öklöt. Izzó fájdalom robbant az egyik orcámban és a szememben. Folyékony láng
árasztotta el az arcom, levegőt sem kaptam, aztán villám hasított az állkapcsomba is. Fémes íz áradt szét a
számban. Annyira kába voltam, hogy csak később döbbentem rá, hogy kétszer is megütött. Kétszer! Engem, akit
férfi még életében soha nem ütött meg! Nem számítva persze a tesóimat, akikkel kisebb korunkban néha a szart is
kivertük egymásból.
Kinyitottam a szememet – az egyiket. Úgy tűnt, a jobb nem akar engedelmeskedni. Láttam, hogy megint ütésre
emeli az öklét, és a gyomrom görcsbe rándult. Villámgyorsan kaptam fel a térdemet, de már számított erre, mert
egy kicsit oldalra mozdult, és így csak a combja belső oldalát érte a rúgás.
Halkan káromkodva kulcsolta ujjait a nyakam köré, és teljes erőből szorítani kezdett – annyira hirtelen történt
mindez, hogy mire rádöbbentem, nem tudok levegőt venni, már túl késő volt.
– Ahhoz képest, hogy kicsi vagy, rohadtul…
– Roxy!
Hirtelen megint feléledt bennem a remény, amint meghallottam Reece hangját az én lakásomból. Itt van –
istenem, végre itt van! El sem tudtam hinni. Kinyitottam a szám, hogy segítségért kiáltsak, Kip azonban
villámgyorsan tapasztotta rá a tenyerét, így csak fojtott sikoly hagyta el a torkomat. Ezt is nagyon durván csinálta,
hogy a fogaim felszakították az ajkamat. Aztán villámgyors mozdulattal a háta mögé nyúlt, és a következő
pillanatban valami villanást láttam, majd megéreztem, ahogyan jéghideg fém nyomódik neki a torkomnak.
Kés volt nála!
– Még egy szó és elvágom a torkodat! – suttogta. – Megértetted?
A mellkasom elszorult, amikor belenéztem abba az érzelemmentesen csillanó szempárba. Nem tudtam
megmozdítani a fejem, hogy bólintsak, de az arcomból biztosan látta, hogy megértettem.
– Felállni! – utasított.
Miközben talpra rángatott, hallottam, hogy odalent Reece egyik szobából a másikba rohan, és egyre csak a
nevemet kiabálja. Mind közelebbről szólt a hangja. Biztosan beért a hálóba. A szívem a torkomban dobogott,
ahogyan Kip a kés pengéjét a nyakamnak feszítve a hálószoba ajtaja felé tolt. Reece nagyon okos. Biztosan
észreveszi majd a gardróbból nyíló titkos ajtót, a lépcsőt, és feljön ide. Úgy tűnt, ezt Kip is így gondolja.
Megint káromkodott, és inkább a gardrób ajtaja felé fordított. Az egész lakásban lehetett hallani a döngő
lépteket, amelyeknek ritmusát szívverésem vad ritmusa is lekövette. Már majdnem kijutottunk a hálószobából,
amikor Reece szinte kirobbant a gardróbból, és megtorpant, pisztolyát egyenesen ránk szegezve.
Az idő csikorogva állt meg.
Rettegés és remény küzdött bennem, ahogyan a szemébe néztem. Egy nagyon rövid pillanatra megértettem, mit
érzett, amikor meglátott. Ott volt minden abban a gyönyörű, azúrkék szempárban. A pánik. A félelem. A harag,
amiről tudtam, hogy ha elszabadul, valakinek meg kell halnia. A harag, ami mindenképpen bosszút ígér. El sem
tudtam képzelni, milyen gondolatok járhattak a fejében, amikor kirohant abból a gardróbból, és meglátott
bennünket. Hirtelen felfoghatatlannak tartottam, hogy aznap reggel, amikor felébredtem, még az volt a
legfontosabb, hogy mindenképpen folytatnom kell az életemet, hogy mindent megteszek, és akkor is tovább fogok
lépni. Aztán pedig, istenem, ez történik! Persze mostanra megtanulhattam volna, hogy az életben semmit nem
lehet előre eltervezni, mert az életem – ahogyan mindenki másé – bármelyik pillanatban gyökeresen új útra
terelődhet.
Kip elvette a kezét a számról, karjával átölelte a derekamat, és miközben szorosan magához fogott, a kést
továbbra is nyakamon tartotta.
Reece állkapcsa a másodperc töredéke alatt megfeszült, ajkai elkeskenyedtek. Arcában nem maradt semmi
érzelem.
– Ne haragudj! – suttogtam, és egy kicsit kásásnak hallottam saját szavaimat.
Reece két szeme gyémántként csillogott.
– Kicsim, ez nem a te hibád!
Ezt persze tudtam, de akkor sem szerettem volna, hogy lássa, mi történik, vagy esetleg baja is történjen. Ezt a
két dolgot akartam a legkevésbé az életben.
 – Igazad van – tette hozzá Kip. – Ha ezért bárki hibás lehet, az csakis te vagy. Annyira kedves lány volt, amíg te
meg nem jelentél. Miattad lett kurva!
Ez tényleg nem normális!
– Ugye tudod, hogy az életeddel játszol? – vágott vissza Reece, és a hangján hallani lehetett az éppen csak
visszafojtott haragot.
– És te tudod, hogy ha akarom, akkor halott?
Reece állkapcsában remegni kezdett egy izom.
– Figyelj, haver! Én csak azt szeretném, ha nagyon, de nagyon alaposan átgondolnád, milyen…
– Ne gyere közelebb! – Kip erősebben nyomta a nyakamhoz a kést, mire ijedten felsikoltottam. Forró kis patak
csorgott végig a torkomon, ahogyan oldalra lépett, és maga után rángatott engem is. – Esküszöm, hogy kinyírom!
– Nem jövök közelebb – mondta Reece, de a pisztolyt nem engedte le. – Tudni szeretném, mit akarsz. Szerinted
hogyan fog ez az egész végződni?
– Tényleg számít az, bassza meg? – Kip tett még egy lépést. Reece nem jött közelebb, azonban folyamatosan
követte a mozgását, míg végül már ő az ajtónak állt háttal, mi pedig a gardróbnak. – Innen nincs kiút. Ennyire
hülye nem vagyok, bassza meg! Tudom, mit kell tennem!
Pulzusom az egekbe szökött, ahogy Kip ujjai megfeszültek a kés markolatán. Fejemben egymás után jelentek
meg a rémesebbnél rémesebb jövőképek. Az egyiken Kip elvágta a torkom, és ezzel sikerült elkerülnie a
felelősségrevonást, ugyanakkor gyakorlatilag öngyilkosságot követett el azzal, hogy Reece-szel lelövette magát.
Pontosan tudta, hogy neki már vége. És nagyon kételkedtem abban, hogy csak úgy, önszántából leteszi majd a kést,
és megadja magát.
Láttam, ahogy Reece tekintete a másodperc egy töredékére jobbra, a hátunk mögé rebben. Persze az is lehet,
hogy csak a képzeletem játszott velem, mert szemüveg nélkül, egy maradék működő szemmel nem volt a legjobb a
látásom.
– Beszéljük meg! – mondta hirtelen, és leengedte a fegyvert. – Csak mi ketten. Biztos, hogy ki tudunk találni
valamit. Engedd el Roxyt, és én itt maradok helyette!
Éreztem, hogy Kip a hátam mögött a fejét rázza, és levegő után kaptam. Tudtam, hogy ha egy kicsit is
megmozdulok, a penge azonnal a bőrömbe metsz, de akkor sem akartam csak úgy hagyni, hogy a fejem fölött
történjenek a dolgok. Forogni kezdett velem a világ. Vajon mit tehetnék, ami nem lenne gyakorlatilag azonnali
öngyilkosság?
Tudtam, hogy talán ez az utolsó néhány pillanat, amit ezen a világon töltök, és szerettem volna, ha csak még
egyszer megcsókolhatom Reece-t. Ha magamon érezhetem simogató kezét.
Remegő hangon szólaltam meg.
– Reece, én… nagyon szeretlek!
– Kicsim, ezt még számtalanszor elmondhatod majd nekem, érted? – Beszéd közben rám sem nézett, hiszen
tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Kipről. – Kipnek és nekem azonban még beszélnünk kell. El fog engedni,
és akkor nyugodtan megtárgyalhatunk mindent mi ketten.
– Komolyan azt hiszed, hogy elengedem? Hogy van mit mondanom? – felelte Kip remegő hangon. – Ez…
Ekkor gyomorforgató hang hallatszott, és ezzel együtt valami hatalmas ütés ereje Kip testén keresztül az
enyémbe is elhatolt. A kés lecsusszant a nyakamról, kicsit megkarcolva a bőrömet. Kip elengedett. Kábultan
tántorodtam előre, ő pedig mögöttem a földre roskadt.
Egy másodperccel később már Reece ölelő karjában voltam. Suttogott valamit a fülembe, hátrafésülte a hajam,
gyöngéden a nyakamra simította tenyerét. Én azonban nem hagytam magam, mert mindenképpen látni akartam,
mi történt. Nem hallottam lövést. És nem láttam azt sem, hogy Reece meghúzta volna a ravaszt. Semmit nem
értettem.
Aztán már minden világos lett.
Henry… Henry Williams állt ott, az eszméletlen test fölött.


 26. FEJEZET

Csak bámultam a Reece ágyával szemben lévő ablakon túli világot, és szórakozottan simítottam végig az alsó
ajkamon. Már nem volt feldagadva, de ott, ahol nagyjából a közepén felrepedt, még mindig elég sebesnek tűnt, a
belső rész pedig nagyon érzékeny volt. Különösen akkor fájt, ha nem vigyáztam eléggé, és amit ettem, megkarcolta
egy kicsit. Nem tudtam megállni, hogy ne piszkáljam állandóan. Olyan volt, mint amikor kicsi koromban
bárányhimlős voltam. Azt is egyfolytában vakargattam. A korommal együtt az önuralmam sajnos semmit nem nőtt.
Már azt sem tudtam, hány óra van, csak azt, hogy egy ideje már ébren voltam. Úgy voltam vele, hogy még elég
korán lehet, mert nem volt annyi fény, hogy le tudjam olvasni az időt az éjjeliasztalon álló óráról. Most már nem
nagyon halogathatom, hogy új szemüveget csináltassak. Mint ugyanis kiderült, a régi összetört, ahogyan a földre
esett… abban a lakásban.
Négy napja volt már, hogy a gardróbomban rábukkantam a titkos ajtóra. Négy napja annak, hogy véletlenül
beléptem a szobába, amiben mintha legszörnyűbb rémálmaim elevenedtek volna meg. Négy napja, hogy a
gyomrom fájt, és az arcom izzóan lüktetett, folyamatosan emlékeztetve, milyen közel voltam ahhoz, hogy soha ne
hagyjam el élve azt a szobát. És ez alatt a négy nap alatt nagyon sokat gondolkoztam.
Gondolom, annyira azért nem meglepő, ha valakinek halálközeli élménye van egy sorozatgyilkos keze között.
Biztos voltam benne, hogy egy ilyen után mindenki átértékeli eddigi döntéseit és jövőbeni terveit.
Mint kiderült, Henry megpróbált visszahívni, miután megcsörgettem. Amikor nem vettem fel a telefont, felhívta
Reece-t, és amikor megtudta, hogy éppen otthon vagyok, úgy döntött, eljön hozzám. A jelek szerint tényleg nagyon
szeretett volna beszélgetni velem, és nem is sejtette, mibe fog beletenyerelni. Miután felhívta Reece-t, és elmondta
neki, hogy nem vettem fel a telefonomat, Reece is azonnal megcsörgetett. Tudta, hogy teljesen mindegy, mit
csinálok, neki biztosan felvenném. Az ösztöneire hallgatva jött el hozzám. Amikor Henry megérkezett a
lakásomhoz, és az ajtót tárva-nyitva találta, gyorsan kikapott egy feszítővasat a kocsijából, a hálószobámba jött, és
meghallotta, hogy Reece Kippel beszélget.
A többit tudjuk.
Nagyon különös, hogy végül egyetlen fontos döntés mentette meg az életemet – amikor elhatároztam, hogy
lezárom a múltamat.
És minél többet töprengtem ezen, annál nyilvánvalóbbá vált, mennyire igaz.
Kipet előbb viszonylag enyhe fejsérüléssel kórházba, onnan pedig egyenesen a megyei börtönbe szállították.
Most is ott volt, és ha jól hallottam, semmit nem ismert be. Szerencsére az, amit nekem elmondott, és a
hálószobájában talált fényképek éppen elég bizonyítékkal szolgáltak, hogy többszörös gyilkossággal vád alá
helyezzék. Colton azt mondta, hogy habár Shelly Winters testét azóta sem sikerült megtalálni, nagy
valószínűséggel az ő eltűnésével is megvádolják majd. Azt is rebesgették, hogy a kerületi ügyész valószínűleg
vádalkut fog felajánlani neki, amennyiben megmondja, hol van Shelly teste.
Néhány héttel korábban még biztosan rémesen dühös lettem volna, ha ezt meghallom. Miért kap valaki enyhébb
büntetést – életfogytiglani börtönt a méreginjekció helyett –, ha ennyire rémes bűncselekményeket követ el?
Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy embert ölt, és ártatlan nőket zaklatott – nekem is minden elképzelhető
tekintetben megsértette a magánéletemet –, így csakis a halál lehet számára a megfelelő büntetés!
Shelly családja ugyanakkor megérdemelte az esélyt, hogy lezárhassák magukban ezt a rettenetes időszakot, ő
pedig azt, hogy megtalálják és a szerettei közelében helyezzék végső nyugalomra. Különben sem akartam már
ennyi gyűlölettel a lelkemben élni. Hat éven keresztül hagytam, hogy a harag és a szégyen befolyásolja az
életemet. Ezek sokkal mélyebb nyomokat hagytak bennem, mint akár magamnak is beismertem volna. Nem volt
nekem semmi bajom a halálbüntetéssel általában, de személy szerint szerettem volna továbblépni végre. Szerettem
volna egy olyan jövőbe tekinteni, amelyben lényem egy része nem állandóan azzal van elfoglalva, hogy
mélységesen gyűlöljön valakit. Szerettem volna, ha Kip mindenért megbűnhődik, amit tett, de ha egy enyhébb
büntetés azt jelenti, hogy megtalálják azt a szegény lányt, akkor én biztosan nem fogok ennek az útjába állni!
Szóval nagyon sokat gondolkoztam. Különösen az utóbbi négy napban. A fősuliról, a festésről, a bárról, Reece-
ről, Henryről, Charlie-ról. És tudom, mennyire gázosan hangzik, de úgy éreztem, mintha hosszú álomból ébredtem
volna. Mintha kaptam volna egy második esélyt.
Megmozdult az ágy, erős karok öleltek át szorosan. A hátam kemény és meztelen mellkasnak nyomódott,
combom hátsó részéhez combok simultak. És egy kéz jelent meg gyöngéden, óvatosan a derekamon.
Ráadásul nem is csak egy tekintetben kaptam második esélyt.
 – Ne piszkáld már a szádat! – szólalt meg Reece az alvástól kásás hangon. Keze az alhasamra siklott.
Azonnal mozdulatlanná dermedtem.
– Nem piszkálom.
Halkan nevetett, és ezzel finoman meglobogtatta a hajszálakat a nyakam körül.
– Aha, oké. Mióta vagy fent?
Leengedtem a kezem oda, ahol az övé is nyugodott, és tenyeremet a kézfejére simítottam. Annyival nagyobb a
keze, mint az enyém!
– Néhány órája.
Aztán nagyon sokáig nem szólalt meg.
– Akkor beszélgessünk, kicsim!
Ujjaimat összefontam az övéivel. Csodálatosan viselkedett ebben az elmúlt néhány napban. Végig velem maradt,
amíg a kórházban megvizsgáltak, majd beszélt a szüleimmel és a testvéreimmel is, amikor ők ugyancsak
megérkeztek. Ott volt mellettem akkor is, amikor a támadás utáni éjjelen annyira beparáztattam magam, hogy
kisebb idegösszeomlást kaptam. Elterelte a gondolataimat, amikor lehunyva a szemem azonnal megjelentek
előttem azok a fényképek rólam – rólunk. Azok a fényképek nagyon hátborzongatóak voltak, és semmi közük nem
volt az Reece-ről festett portréimhoz. Ó, basszus, semmi az égvilágon! Reece olyan volt nekem, mint mentőcsónak
a háborgó tengeren, de azt is tudtam, hogy ez neki is nagyon nehéz időszak. Az egész utóbbi pár nap nagyon nehéz
volt.
Óvatosan hanyatt feküdtem, majd oldalra fordítottam a fejem, és a szemébe néztem.
– Komolyan mondom, teljesen jól vagyok. Csak annyi az egész, hogy gondolkoztam. – Szabad kezemmel
megsimogattam az arcát. Tenyeremet borosta karistolta. – És te?
– Most keltem.
Biztosan a mennyezetre emeltem volna a tekintetem, ha a jobb szemem nem lett volna még mindig határeset.
Hatalmas monoklim volt.
– Nem erre gondoltam.
Egy pillanatig állta a tekintetem, majd lehunyta a szemét. Tenyerem alatt éreztem, ahogyan az állkapcsa
megfeszül, és elszorult a torkom. Az elmúlt négy napban szinte egyetlen szót sem beszéltünk arról, hogy vele mi a
helyzet, mert folyamatosan a Roxy-csatorna műsora ment.
Már éppen azon voltam, hogy lovagló ülésben rámászok, és kikényszerítem belőle, hogy beszéljen, amikor végül
magától is megtette.
– Tegnap láttam a rohadékot.
Nem is kellett találgatnom, kire gondolt.
– Bementél a börtönbe? – Reece kénytelen volt bepótolni azokat a napokat, amiket Charlie halála miatt vett ki.
– Be kellett vinnem valakit, és ő is ott volt a közös zárkában. – Kinyitotta a szemét, és láttam, hogy haragoskéken
csillan. – Legszívesebben bementem volna, és szétrúgom a fejét. Nem sok híja volt, hogy megtegyem! Ott állt a
cella elülső részében, és engem nézett, én meg kis híján már odamentem hozzá, hogy a rácson keresztülnyúlva
elkapjam, és kiverjem belőle a szart is. De az egyik bévés észrevehette, mi történik, mert nagyon gyorsan kettőnk
közé állt.
– Ennek azért nagyon örülök. – Hüvelykujjammal végigsimítottam szögletes arccsontját. – Szar lett volna, ha
téged is lesittelnek.
– Igen, az nem lett volna annyira király, de kicsim, egy pillanatra úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, mi lesz,
megérné, ha beverhetem a pofáját! – Ekkor tekintete az arcomra siklott. – Mert minden alkalommal, amikor így
látlak, eszembe jut, mit tett veled a szarházi. És az is, hogy mit akart tenni veled.
Elakadt a lélegzetem.
– Reece…
– Tudom, hogy a körülményekhez képest jól vagy. És azt is tudom, hogy túl fogod tenni magad ezen az egészen,
mert te, Roxy, nagyon erős vagy. Ezt mind tudom, de közben azt sem felejthetem el, mit csinált a rohadék. Hogy
nézett bennünket, amikor te és én együtt voltunk. – Szavaiban mélységes harag vibrált, a hangja keserűen
csengett. – Ott volt, amikor teljesen egyedül voltál. Az a beteg szarházi közel ment hozzád. Megérintett! Sok idő
kell még, hogy már ne akarjam beverni a pofáját!
Kutatóan néztem a szemébe, mert tudni akartam, hogy észreveszek-e benne valamilyen bűntudatot.
– De ugye tudod, hogy te semmit nem tehettél volna ellene? Senki nem gyanította, hogy ő áll az eltűnések
mögött, ahogyan azt sem, hogy szabad bejárása van a lakásomba.
– De akkor is ott voltam. Ott állt abban a kibaszott gardróbban, és minket bámult! Teljesen mindegy, mennyi
kiképzést kaptam, mert nem ismertem fel, hogy ő is lehet a gyanúsított. – Aztán hanyatt fordult, mire az ujjaim
lecsusszantak az arcáról. Felemelte a kezét, és megdörzsölte vele borostás állát. – Baszki, még a nevére sem
emlékeztem!
A gyomrom fájdalmasan összerándult, amikor felültem, de nem törődtem se ezzel, se a bordáimba nyilalló
fájdalommal. Megragadtam a csuklóját. Próbáltam elvenni a kezét az arca elől, de nem hagyta magát. Nem az a
fajta voltam, aki annyira könnyen feladja, ezért elengedtem a kezét, és a takarót rántottam le róla.
– Mit csinálsz? – kérdezte, szavai két keze mögül, tompán hallatszottak.
Egyik lábamat keskeny dereka fölött átvetve, lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta. Aztán megint megragadtam,
és húzni kezdtem mind a két csuklóját. Ez alkalommal hagyta magát. Előbb kihívóan a szemembe nézett, majd
lefelé haladva szépen végigsimogatott a tekintetével.
– Említettem már, mennyire csípem, amikor csak az én pólóm van rajtad, és semmi más?
Úgy döntöttem, elengedem a fülem mellett a megjegyzését, mert bármennyire őrültségnek hangzott is, ahogy a
szemébe néztem, úgy tűnt, mintha könny csillant volna benne. Szomorúság hasított a mellkasomba. Nem akartam,
hogy valaki más tetteinek felelősségét vegye a saját vállára. Ez nagyon igazságtalan lett volna, és fájt látni,
mennyire szenved emiatt.
És ekkor úgy szakadt rám a felismerés, mint egy tonna majom – jobban mondva pucér seggű pávián. Ez a szúró
fájdalom a mellkasomban biztosan ugyanaz lehet, amit a szüleim is mindig éreztek, amikor én marcangoltam saját
magam Charlie halála miatt. Persze az, ami Kippel kapcsolatban történt, egészen más volt – bizonyos tekintetben
azonban annyira mégsem. És biztosan Reece is ugyanezt érezte, amikor azt hallgatta, hogy a saját érzelmeimről
beszélek.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.
– Ez nem a te hibád – mondtam neki. – Kérlek, mondd, hogy megérted, mert egyszerűen képtelen lennék úgy élni
az életemet, hogy olyasmi miatt hibáztatod magad, amihez semmi közöd!
Összevonta a szemöldökét.
– Hiszen bántottak… és még mindig fájdalmaid vannak miatta!
– De nem te voltál az, aki bántott! Te megmentettél! És Henry is. – Soha életemben nem gondoltam volna, hogy
valaha is kimondom ezt az utolsó néhány szót. – És mellettem álltál. Amikor Charlie elment, és még sokkal
korábban is. És ha csak egyetlen kis esélyt adok, még ennél is hosszabb ideje lettél volna mellettem. – Könnyek
csípték a szemem, de különösen a jobbat. – Tetted, amit tenned kellett, Reece!
Eltelt egy pillanat, majd nagyot sóhajtott. Kivette a kezét az enyémből, aztán megfogta és maga felé fordította az
arcomat.
– Őszinte leszek veled, Roxy. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha veled történne valami – mondta érzelemtől
elfúló hangon. – Belehalok a puszta gondolatába is annak, hogy elveszíthetlek. Pontosan tudom, mennyire közel
kerültem ahhoz, hogy ez megtörténjen, és ezt nem olyan könnyű elfelejteni.
– Tudom – suttogtam, és pislogva próbáltam visszatartani a könnyeimet.
Újabb nyers, szakadozott sóhaj szakadt fel a mellkasából.
– De akkor is meg kell próbálnom, mert én is azt kértem tőled, hogy soha semmit ne adj fel alapból! És azt is
tudom, hogy te is ezt teszed majd.
Szomorú, mégis széles mosolyra húzódott a szám, amikor felemelte a fejét a párnáról, és felrepedt ajkamra
nagyon vigyázva megcsókolt.
– Szeretlek! – mondta bele a számba, és habár annyira halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani, amit mond,
hatalmas érzelmi erővel bírt ez az egyetlen szó. – Szeretlek, kicsim.
Életem végéig képes lettem volna újra és újra hallgatni ezt a két szót, és soha nem untam volna meg. De ez még
nem minden, mert érezni akartam őket. Szerettem volna annyira belegabalyodni Reece-be, hogy már ne is tudjuk
megmondani, hol végződik egyikünk, és hol kezdődik a másik.
Gyöngéden megcsókoltam, aztán úgy mozdultam, hogy egyik kezemmel végig tudjam simítani lapos hasát.
Amikor elértem a pizsamaalsójának gumijához, hátrahajtotta a fejét, majd kérdő pillantással nézett a szemembe.
Láttam, hogy arca színnel telik meg, ahogyan viszonozom ezt a pillantást, és a kezem becsúsztatom a nadrágjába.
Természetesen mire ujjaimat a férfiasságára kulcsolhattam, már kőkemény volt.
A torka mélyéből halk morgás hallatszott. Tekintetét egy pillanatra sem mozdította rólam, ahogyan kezemmel
munkához láttam. Ez az érintés is elég volt ahhoz, hogy a combom közé forró nedvesség költözzön. Még soha,
senkivel nem éreztem ezt, és tudtam, hogy már soha nem is fogom.
Reece az enyém volt.
Én pedig Reece-é.
 Egy kéz simított be a kölcsönpóló alá, majd állapodott meg a csípőmön. Láttam a szemében egyre erősödő
vágyát, ugyanakkor aggodalom is csillant benne.
– Szerinted…
– Szerintem ez a legokosabb dolog, amit valaha tettünk – vágtam a szavába.
Éppen csak egy kicsit emelte fel a csípőjét.
– Akarlak, kicsim! Mindig is akarni foglak, de ezt akkor sem kell most, azonnal megtennünk. Még nagyon sok
időnk van. Rengeteg. – Csillogott mind a két szeme, amikor lehúztam az alsóját, és feltártam magam előtt a teljes
valójában. – Na és persze még ott van az a kis játékszered is, amit azért hamarosan én is ki akarok próbálni.
Rettenetesen izgató volt a gondolat, hogy a játékszeremet rajtam használja majd, ugyanakkor tudtam, hogy ha
csak neki nem lapul a fiókjában egy vibrátor, akkor erre majd tényleg csak valamikor máskor kerülhet sor.
– Én is akarom. Nagyon.
Szétváltak az ajkai.
– Roxy…
Egyik kezemmel megszorítottam kemény férfiasságát, a másik tenyerem pedig lejjebb simogatta.
– Bassza meg! – nyögött fel a fejét hátravetve.
– Jól van. Tökéletes ötlet. Teljesen az. Száz százalékig támogatom az iménti javaslatot.
Aztán nevetni kezdtem, de amikor megéreztem a mellemre simuló kezét, nevetésem azonnal nyögésbe ment át.
Nem sok kellett hozzá, hogy lekerüljön rólam a bugyim, a póló pedig mellettem kössön ki az ágyon. Egymás
karjaiban hevertünk. Ő a csípőmön nyugtatta a kezét, én a mellkasát simogattam, és hagyta, hogy én diktáljam a
tempót. Ezúttal valóban nem siettük el a dolgot. Ez most nem arról szólt, hogy keféljünk egy gyorsat, és ezzel
levezessük a bennünk felgyülemlett vágyat. Nem. Ez most arról szólt, hogy megmutassuk egymásnak, hogyan
érzünk. Volt valami gyógyító, gyönyörű és mindent átható abban, ahogyan egy ritmusra mozogtunk. Nem siettünk.
Kiélveztünk minden pillanatot. És amikor a nyomás már elviselhetetlenné fokozódott bennem, velem egyszerre
ment el. Mind a ketten úgy éreztünk, hogy megsemmisültünk csak azért, hogy a következő pillanatban már újra
egymáséi legyünk.
Amikor lenyugodtunk, sokáig nem mozdultam. Csak hevertem ott rajta, arcom épen maradt oldalát a
mellkasának fordítva, míg ő a hajammal játszott.
– Mi lett azzal a csíkkal a hajadban? – kérdezte.
– Hogy mi?
Túlságosan kimerültnek és kielégültnek éreztem magam ahhoz, hogy ezen a kérdésen gondolkozzam.
– Az a lila csík. Eltűnt.
Nevettem, mert olyan hangon mondta, mintha legalábbis vuduvarázslat kellene az ilyesmihez.
– Kiment belőle.
– Aha. – Tovább játszott a hajammal, amit nagyon élveztem. – Megint tenned kellene bele egy rózsaszínt.
– Rózsaszínt? – kérdeztem vissza zavartan. – Vagy egy éve nem volt rózsaszín csík a hajamban!
– Tudom, de az nagyon tetszett. Olyan te volt.
Zavart kifejezésem mosolyra fordult. Emlékszik még arra, hogy egy évvel előtte milyen volt a hajam? Istenem,
annyira szerettem ezt a pasit! De komolyan.
– Nos, talán legközelebb.
– A saját érdekedben – mondta évődve.
– Mit keménykedsz? – kérdeztem motyogva, és elmosolyodtam. Perceken keresztül csak hevertünk.
Az agyamban még mindig ezernyi gondolat kergette egymást, aztán úgy döntöttem, nem tartom magamban őket. –
Egyébként gondolkodtam.
Keze a hátamra simult.
– Kezdjek félni?
– Majd meglátjuk – nevettem halkan. – Szóval arról van szó, hogy mit… mit szeretnék kezdeni a jövőmmel.
Lusta köröket rajzolt a hátam alsó részére.
– Értem. És mit szeretnél kezdeni vele?
Valami bizarr okból sokkal könnyebb volt erről úgy beszélni, hogy anyaszült meztelenül hevertem Reece testén,
mint gondoltam volna. Fura.
– Szóval azon gondolkoztam, hogy abbahagyom a fősulit. Tudom, hogy hasznos, ha van az embernek egy
diplomája, de ez akkor sem az, amit annyira szeretnék csinálni. Egyelőre. A fősuli megvár, és tudod, ha egyvalamit
megtanultam az utóbbi időben történtekből, akkor az az, hogy soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap vagy akár a
jövő hét. És nem akarom… úgy leélni az életem, hogy olyasvalamit csinálok, amit nem szeretek igazán. Ez persze
nem jelenti azt, hogy később valamikor nem gondolom meg magam.
– Kicsim, engem erről nem kell meggyőznöd! – Tovább simogatta a hátam, nekem pedig kedvem lett volna
macskaként belesimulni a tenyerébe. – Szerintem nagyon jó ötlet. Akkor legalább több időd lenne festeni, vagy ha
akarod, akkor a webdizájnokon dolgozni.
– Igen. – Éreztem, hogy az izgalom a gyomromba költözik. – Szeretek festeni, és szeretek a Monában is dolgozni.
– Elhallgattam, majd felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – De nem hiszed, hogy… tudod… vesztes alak
lennék, miért abbahagyom a fősulit?
Szigorúan nézett rám.
– Először is, nem fogod abbahagyni. Csak tartasz egy kis szünetet. Lehet, hogy életed végéig tart majd ez a
szünet, de semmiképpen nem azért, mert nem bírod a tempót. Másodszor, a fősuli nem mindig az egyetlen
megoldás. Ha úgy döntesz, hogy nem ez az, amit szeretnél csinálni, attól még nem leszel vesztes. Annyira
szeretném hallani, amikor valaki előttem meri ezt mondani rólad!
– Nyugi! – mondtam erre. Finoman megpaskoltam a mellkasát, de közben legbelül nagyon boldog voltam.
Felsóhajtottam, és nem tagadhatom, nagyon megkönnyebbültem. – Szeretném komolyabban venni a festést. Ki
tudja? Még az is lehet, hogy beszélek azzal a műkereskedővel, akit anya említett. Állítólag tetszettek neki a
munkáim. Pedig a nagy részét nem is látta. Annyit adok még neki, amennyit csak akar.
– Feltéve, ha a rólam készültek nem lesznek közöttük.
Elpirultam, a homlokom a mellkasához érintettem, és felnyögtem.
– Hülye!
Erre nevetett, majd két karjával átölelte a derekamat.
– Különösen az aktok. Mert nem felejtettem még el, hogy mit kértél.
Felsóhajtottam.
– De most komolyan, szerintem nagyon klassz, amit csinálsz.
Felemeltem a fejem, a szemébe néztem, és amikor megláttam, milyen gyöngéden mosolyog, a szívem azonnal
elfacsarodott.
– Nagyon büszke vagyok rád – mondta.
– Tényleg?
Bólintott.
– Igen. Tényleg.
Már éppen mondani akartam volna valamit, de ekkor megszólalt a mobilja. Lemásztam Reece-ről, és az
oldalamra feküdtem. Ő felült, majd felvette.
– Na mi van? – szólt bele.
Abból, amit mondott, arra következtettem, hogy valószínűleg nem hivatalos ügyben keresik. Aztán felém fordult,
és a szemembe nézett. Tekintete végigsimította meztelen testemet, és az arckifejezéséből arra következtettem,
hogy nagyon nem telefonálni szeretne most leginkább. Aztán elfordult.
– Aha. Oké.
– Minden rendben? – kérdeztem, amikor kinyomta.
– Colton volt – felelte zavart tekintettel, majd a telefont az asztalra tette. – A ház előtt van. Mindjárt jövök.
Mielőtt felállt volna az ágyról, még megpuszilta az arcomat és a homlokomat. Ez az apró gesztus annyira kedves
és gyöngéd volt, hogy legszívesebben felálltam volna, és béna balerina módjára piruettezni kezdek a szobában.
Reece becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatig még hevertem az ágyban, majd gyorsan felkaptam a
pólómat, mert amilyen szerencsém van, még a végén rám nyit valaki. Áthúztam a pólót a fejemen, majd hagytam,
hogy kisebb sátorként vegye körül a testemet. Miközben a hajamat bontogattam, minden erőmmel próbáltam
ellenállni a késztetésnek, hogy kimenjek, és megnézzem, mit akar Colton – szerencsére nem sokáig kellett.
Öt perc sem telt bele, és Reece lépett be a hálószobába. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Felkaptam a
takarót, és elfedtem vele a meztelen lábamat.
– Colton itt van még?
Pár lépésre az ágytól állt meg.
– Nem. Vissza kellett mennie.
– Jól van – feleltem, majd oldalra billentettem a fejem, és kutatóan néztem. Látszott rajta, hogy valami nagyon
nincs rendben, mert különösen idegesen simította végig a mellkasát. – Történt valami?
Bólintott.
– Igen.
Most már rajtam is erőt vett az idegesség, éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul.
 – Micsoda?
– Kip meghalt.
Pislogtam egyszer. Aztán még egyszer.
– Tessék?
Nagyot nyelt.
– Ma reggel, jobban mondva néhány órával ezelőtt, holtan találták a cellájában. Kibaszott furcsa az egész!
Szótlanul bámultam rá.
– A pólójával fojtotta meg magát. Az egyik végét a nyakára kötötte, a másikat a zárka rácsára, aztán elengedte
magát. El tudom képzelni, hogy működhet, de egyrészt ki lenne képes ilyet csinálni saját magával, másrészt nem
egyedül volt a cellában. Colton azt mondja, tegnap éjjel nyolcan is voltak vele.
Még mindig nem jutottam szóhoz.
Reece lassan ingatta a fejét, majd a vállam fölött a hátam mögé pillantott.
– Ha minden igaz, búcsúlevelet is hagyott.
– Ha minden igaz?
Nocsak, hát mégis sikerült megtalálnom a hangomat! Igaz, csak annyira telt, hogy Reece szavait utánozzam, de
akkor is.
– Az egyik pasinak, aki ugyanabban a cellában volt, elmondta, hol találják Shelly Winters testét. Aztán a
szemtanúk szerint fogta és felakasztotta magát. Senki sem akadályozta meg. – Elhallgatott, és látszott rajta, hogy
éppen úgy értetlenül áll a dolog előtt, ahogy én is. – Mivel a börtön is hozzánk tartozik, ki kellett küldenünk egy
egységet.
Jól van, most már tényleg nem tudtam egy napra több meglepetést elviselni.
– És senki nem is próbálta megállítani? A többiek, mind a nyolc ember simán végignézte, ahogy a pólóját a
nyakára meg a rácsra kötözi, és szépen megfojtja magát?
– Aha – felelte Reece. – De nem is ez a legérdekesebb az egészben.
Közelebb lépett az ágyhoz.
– Hétfő éjjelre a hírekben is benne volt, ugye? Éppen akkor ment az esti híradó, amikor mi a kórházban voltunk.
Nagyon gyorsan elterjedt a híre, hogy őt vádolják az összes többi nő elleni támadással, és azt is bemondták, hogy
lesitteltük.
– Igen.
– Colton azt mondja, hogy vagy másfél napja bevittek egy pasit, aki kirabolt egy italboltot. Nagyon különös volt.
Besétált a boltba, levett a polcról egy üveg whiskyt, majd szépen kiment az üzlet elé, és elkezdett inni. Ott ült,
amíg a zsaruk megérkeztek. Elfogták és lecsukták. Még mindig a sitten van. A városi zsaruk szerint a fickónak elég
szép priusza van, de sokkal érdekesebb, hogy kinek dolgozik.
A fejemet ráztam.
– Kinek?
– Isaiah-nak.
Elkerekedett a szemem.
– Úristen! Nem Isaiah testvére volt az egyik lány, akit megtámadtak? – Amikor láttam, hogy Reece bólint, már
kezdett összeállni a kép. – Istenem! És azt hiszitek, hogy ez a pasi Isaiah parancsára csukatta le magát, aztán a
sitten kinyírta Kipet?
– Emlékszel még Macre? Arra a tagra, aki Callára is rászállt az anyja tartozása miatt? Ő golyóval a fejében
végezte, és mindenki tudja, hogy Isaiah nem riad el a gyilkosságtól sem. Különösen akkor, ha a családtagjait
fenyegeti valaki. És még ennél is furcsább, hogy a cella biztonsági kamerája éppen azokban a kora reggeli órákban
romlott el, amikor Kip meghalt.
Uramisten!
– Szóval akkor a zsaruk közül is benne van valaki?
– Évek óta tudjuk, hogy vannak emberei a rendőrségnél. Ki tudja, mennyit fizetett ennek az alaknak, hogy
kicsinálja Kipet, meg a zsarunak, aki a kamerát intézte el! Valószínűleg éppen eleget ahhoz, hogy megérje elvenni
egy ember életét, és kockáztatni a lebukást. Máris elindult egy belső vizsgálat az ügyben.
– De Isaiah-ra még soha semmit nem sikerült rábizonyítani. Soha. Komolyan mondom, hogy soha-soha.
– Igen.
Nem is tudtam, mit gondoljak vagy mit érezzek, amikor meghallottam, hogy Kip halott; hogy vagy önkezével
vetett véget az életének, vagy Isaiah egyik embere segített neki. Mindenesetre most már nem kell foglalkoznom
azzal, hogy megállapodik az ügyészséggel, és életfogytiglanival megússza. Ha az a cellatárs igazat mondott, Shelly
holttestét hamarosan megtalálják, és az igazat megvallva ez jelentette számomra az egyetlen fényt ennek a
rettenetesen sötét alagútnak a legvégén. Próbáltam magamba tekinteni, és megérteni az érzelmeimet, de az igazat
megvallva nem éreztem semmi különöset. Mennyire szánalmas, hogy ilyen ember lett belőlem! Mert nem akartam
érzéketlen lenni, de egy cseppet sem kívántam több energiát elpocsékolni erre a szörnyetegre. Egyszerűen nem
voltam képes rá.
Reece az ágyon ült, és a hajába túrt. Néma csendben figyeltem. Végül a kezét a térdére tette, és a fejét ingatva
megszólalt:
– Szar ember vagyok, ha azt mondom, hogy ez most teljesen hidegen hagy?
Odamásztam hozzá, letettem a fenekem úgy, hogy a térdem a combjához ért.
– Szerintem nem. – Felsóhajtottam, majd felemeltem a kezem. – Tudod, hazudhatnék is, mondhatnám, hogy
mennyire rettenetes, ha valakinek meg kell halnia, de nem vagyok biztos benne, hogy komolyan így gondolom.
Hazudni pedig bűn, nem igaz? Az annak számít, ha örülök egy másik ember halálának? Ebben nem vagyok annyira
biztos. Keresnünk kellene valakit, aki betéve tudja a Bibliát.
Megrándult az ajka.
– Tuti, hogy Melvin betéve tudja.
Felvonta a szemöldökét.
– Melvin? Az öreg pasi, aki mindig sakál részeg a Monában?
Bólintottam.
– Aha. Szerintem mindent tud. És ha jobban belegondolok, szerintem még Katie is tudná. Ő is olyan, aki mindig
mindent tud. Annyira fura! Hű, most jut eszembe! – Tapsoltam. – Még nem is meséltem neked, hogy rólad mit
mondott valamikor.
Kíváncsian vonta fel a szemöldökét.
– Kezdjek aggódni?
– Nem! – nevettem. – Vagy két éve egyszer azt mondta, hogy már találkoztam és bele is szerettem abba az
emberbe, akivel az egész életemet töltöm majd. Persze nem hittem neki. Még akkor sem, amikor azt állította, hogy
te vagy az.
Elkerekedett a szeme.
– Komoly?
– Igen. És akkor ugyan nem foglalkoztam vele, most már úgy látom, hogy igaza lehetett. Mert amikor ezt
mondta, már valóban ismertelek, és sokkal régebb óta szerelmes vagyok beléd, mint azt magamnak is be merném
vallani.
Csak nézett rám, és arcára hitetlenkedéssel keveredő boldogság telepedett.
Mosolyogtam.
– És egyszer azt is mesélte, hogy annyira berúgott valami házi töménytől, amit délről hozott az egyik rokona,
hogy az egész estét az erdőben töltötte, és a tündérekkel beszélgetett. És egyszer Nicknek is elmondta, hogy már
találkozott azzal a csajjal, akivel majd az életét fogja letölteni, mire szegény Nick úgy nézett rá, mintha
legszívesebben világgá szaladt volna. Úgyhogy az is lehet, hogy ez egyszerűen csak olyasvalami, amit mondani
szokott. Várj csak! És azt is mondta…
– Visszatérve arra a részre, hogy belém szerettél – mondta, gyöngéden visszafordítva a beszélgetést. – Komolyan
évekkel ezelőtt mondta ezt neked?
– Igen.
– Ó, kicsim! – Közelebb hajolt, homlokát az enyémnek érintette, miközben ujjai a tarkómra simultak. Megcsókolt,
mire úgy olvadoztam, akár a napon hagyott jégkocka. – Katie-nek tényleg különleges képességei vannak.


 27. FEJEZET

Úgy voltam vele, hogy mégiscsak jó, hogy már nem fáj a gyomrom, mert már vagy a negyedik alkalommal rándult
annyira erős görcsbe, hogy tutira nem maradt bennem egyetlen korty levegő sem.
Péntek éjjel volt, majdnem két héttel az általam csak Halálszar Hétfőnek nevezett nap után. Annak ellenére,
hogy Jax azt mondta, ha akarok, otthon maradhatok akár egy hónapig is, ha az kell, még azon a héten csütörtökön
bementem a Monába dolgozni. Szerettem volna minél hamarabb visszatérni a régi kerékvágásba, és hát azért a
pénz se jött rosszul. Aznap este lejött a városba az egész banda, és úgy tervezték, hogy csak vasárnap délelőtt
indulnak vissza. Jax házában aludtak, ki hol tudott – a vendégszobában vagy a kanapén.
– Szerintem halál kemény vagy ezzel a mokesszel! – jegyezte meg Katie, miközben felhúzta neonkék felsőjét. –
Mint aki bármikor szétrúgja bárkinek a seggét!
Calla mellettem állva a pultra hajolt, és két karjára támaszkodott. Szőke haját magas lófarokban viselte.
– Szerintem igenis szétrúgná mindenkinek a seggét! A gizdák mindig a legkeményebbek.
A monoklim mostanra feketéről halvány kékeslilába ment át, és minden bizonnyal rég el is kellett volna tűnnie,
csak sajnos elég nagy ütést kaptam. Szerencsére napról napra kevésbé látszott. Nem aggódtam.
– Így igaz – mondtam a lányoknak. – Úgyhogy vigyázzatok!
Avery nevetett, és újratöltötte a kóláját.
– Én a múlt hétvégén kiütöttem Teresát.
Kíváncsian néztem a megdöbbentően szép, fekete hajú lányra.
– Valami azt súgja, hogy ennél több részletet akarok hallani!
Teresa nevetett, és megpördült a forgós bárszéken.
– Megtaláltuk Jase bokszkesztyűjét, és ütöttünk egy kicsit. De próbáltam gyöngéd lenni. Csak a karjára
támadtam.
– Tök mindegy. – Avery odapillantott, ahol Jase és Jax mellett Cam is állt. A srácok teljesen el voltak ájulva Brock
miatt. – Azt hittem, hogy Cam szívrohamot kap, amikor látta, mit akarunk csinálni.
– Aha. Én meg már attól féltem, hogy azonnal mentőt hív! – tódította Teresa. – És egy kicsit vicces is volt, mert
szerintem Jase úgy nézett, mintha valami perverz fantáziája elevenedett volna meg, amiben csak kesztyűben
bokszol.
Calla nevetett, és kitöltött egy felest.
– Szegény Cam! Biztosan szar lehet, ha a lányok egyike az ember húga!
– Tudjátok, mit? Szerintem nagyon klassz kis műsort lehetne csinálni ebből a Klubban. A lányok egy szál
bikiniben lennének. Vagy csak alsóban. – Katie megfogta a feles poharat, és egyetlen határozott mozdulattal,
villámgyorsan legurította. Aztán cuppantott, boldogan felsóhajtott, és szépen visszahelyezte a pultra. – Esküszöm,
előadom az ötletet Larrynek! Annyira csííííípi az ötleteimet!
És riszált.
Felvont szemöldökkel néztem a két lányra.
– Ez a ti hibátok.
Avery nevetett.
– De most már mennem kell, drágáim, mert valakinek pénzt is kell keresnie. Lépek… ó, várjatok csak!
Abban a pillanatban fordult sarkon, amikor Nick megjelent a pult mögött. Friss lime-mal teli kosár volt a
kezében, és csodálkozva nézett Katie kutató tekintetébe.
– Te! – kiáltotta Katie, és miközben szinte szökellve lépett közelebb hozzá, a mellei dacoltak a gravitációval, és a
felsője az életéért kapaszkodott.
Nick a pultra tette a kosarat.
– Én?
Mosolyogva néztem a jelenetet. Calla ellökte magát a pulttól, és egész lényéből csak úgy sütött a kíváncsiság.
– Igen. Te! – És közben felsője színével harmonizáló kékre festett körmű ujjával Nickre mutatott. – Valamit
mondanom kell!
– Jaj, ne! – mormogta Calla, amíg én alig bírtam visszafogni magam, annyira izgultam, mi lesz ebből.
Katie úgy rázta az ujját, mintha csak egy különösen ravasz jazz impróba akarna belefogni.
– A csaj ma este jön be.
Nick felvonta a szemöldökét.
 – Fogalmam sincs, ki az a szerencsés hölgy, de nagyon remélem, hogy utána el is megy.
Horkantottam.
Katie azonban eleresztette a megjegyzést a füle mellett, és legyintett.
– Tudod te, kire gondolok! Arra, akibe halálosan bele fogsz szeretni. Istenem, máris érzem, hogy mennyire össze
fogtok illeni! Totálisan! – Aztán villantott egy széles vigyort Nickre, aki szóhoz sem tudott jutni, megfordult, ránk
nézett, és felnevetett. – Sziasztok, picsák!
Mindnyájan néztük, ahogyan a tizenkét centis tűsarkával vadul riszálva távozik a Monából, aztán Nick felé
fordultam, és vállon veregettem.
– Jaj, basszus! Annyira gáz, hogy mindig igaza van!
Nick elsápadt.
– Hallgass!
– Nem. Jaxszel és velem kapcsolatban is igaza volt – erősítette meg Calla. – Olyan, mintha lenne valami
különleges sztrippermágiája, vagy ilyesmi.
Nick most már totálisan ki volt készülve.
– Mind a ketten fogjátok be!
Erre kárörvendően nevettem.
– Már alig várom!
Nick hihetetlenül dühös pillantást vetett rám.
Ebben a pillanatban kinyílt a Mona ajtaja, és mindenki egyszerre fordult arra. Amikor láttam, ki lép be,
hangosan, magas hangon, kárörvendően nevettem fel.
– Te jó isten!
Aimee „Két e betűvel” Grant lépett be ugyanis, és azonnal dühös pillantást vetett ránk. Aranybarna haja
gyönyörű hullámokban omlott a vállára, és tökéletes, überbarna hasa kivillant. A csaj nagyon jól nézett ki.
Ugyanakkor fogalma sem volt arról, mi a személyes tér, és korábban Callával is nagyon szemét módon viselkedett,
ami nekem nagyon nem jött be. De az, hogy Nick éppen ebbe a csajba szeressen bele halálosan? Azt hittem,
meghalok! Annyira nevettem, hogy a hasam is belesajdult, és nyitott tenyérrel vertem a pultot.
– Istenem, hogy éppen ez legyen!
Calla karba font kézzel nézte, ahogyan Aimee a fiúk felé indul, majd amikor látta, hogy az utolsó pillanatban
inkább másfelé veszi az irányt, úgy mosolygott, mint a macska, amikor kanárival teli, nyitott ketrecre bukkan.
– Ez beteg – jegyezte meg Nicknek. – Nem is tudom, hogy ezek után lehetünk-e még barátok.
Nick a szemét forgatta.
– Már most megmondom, hogy Katie vuduvarázslata beszart, mert az tuti, hogy ennek a közelébe egyetlen
testrészem sem kerül soha!
– Tök mindegy – horkantottam hangosan. – A szívnek nem parancsolhatsz.
Erre rettenetesen sötét pillantást vetett rám, a jókedvemet azonban ez sem ronthatta el. Avery és Teresa
hamarosan csatlakozott a fiúkhoz, amikor pedig egy kicsit lelassult a rohanás a pult mögött, Calla komoly arccal
nézett rám.
– Tényleg minden rendben van? – kérdezte. – Úgy értem, tudom én, hogy amin keresztülmentél, kész agyrém, és
én magam is voltam őrült helyzetekben, szóval tisztában vagyok vele, mennyire nehéz ezen túltenni magad, de
akkor is.
Bólintottam, és elkezdtem felszeletelni egy lime-ot.
– Minden rendben van. Illetve azt hiszem. Már ha van ennek értelme egyáltalán. Néha, egy-egy pillanatra még
mindig van olyan, hogy bepánikolok. Nem akarok hazudni, soha többé nem akarok belegondolni abba, amit Kip tett
velem. Meghalt, vége. És ami a legfontosabb: tényleg megtalálták annak a lánynak a testét. Így legalább a családja
lezárhatja magában ezt a szakaszt.
– Igen – mondta Calla, majd közelebb hajolt. – És mi van azzal, ami Charlie-val történt?
Újabb lime-ot kezdtem szeletelni, és elmosolyodtam. Kicsit szomorúra sikerült, de őszinte volt.
– Nagyon hiányzik. Az is, hogy nem láthatom minden pénteken. De biztos vagyok benne, hogy egyszer majd
túlteszem magam rajta, és akkor minden jobb lesz.
– Örülök, hogy ezt mondod. Egyébként nagyon csípem az új szemüvegkeretet. A rózsaszín nagyon jól áll. Ez meg
mi a fene?
A tekintetét követve felnéztem. Egy lány lépett be a Monába. Még soha nem láttam, de szentséges isten,
lélegzetelállítóan szép volt! Haja feketén csillogott, a teste olyan, hogy simán odaadtam volna érte az egyik
petefészkemet, vagy talán kettőt is, magas, és mintha egyenesen egy divatmagazin címlapjáról lépett volna le.
 Előbb a pult felé indult, majd amikor észrevette a biliárdasztal melletti társaságot, megtorpant. Rájuk néztem.
Teresa vette észre először, és abból, ahogyan a csodálkozástól a szája is tátva maradt, arra következtettem, hogy
felismeri. Aztán elmosolyodott, és Camre meg Averyre pillantott. Arcán tétovára változott a mosoly.
– Steph? – kiáltotta. – Mi a fenét csinálsz te itt?
A Steph nevű lány erre feléjük indult. A nagy zajban nem hallottam, mit beszélgetnek, ezért inkább Calla felé
fordultam.
– Ismeritek ezt a csajt?
– Aha. A Shepherdre járt. Jase-szel egy évfolyamon. Emlékszel, meséltem, mi történt Teresa szobatársával,
mielőtt Teresa kiköltözött volna a koliból.
– Meghalt, igaz?
Calla bólintott.
– Amikor Teresa megtalálta a hullát, teljesen ki volt akadva, de Steph mellette állt, és ő hívta a zsarukat is. Mint
kiderült, ott lakott a szomszédban, de Teresa soha nem látta. Annyira nem ismerem, de nagyon jól néz ki.
– Kicsit mintha Angelina Jolie-t Megan Foxszal gyúrták volna össze.
Nevetett.
– Pontosan. Na jó, odamegyek, és megkérdezem, mit keres itt. Tartod addig a pultot?
– Aha – mondtam, és intettem neki. – Menj és pletykálj!
Aztán kicsit felpörögtek az események, és mire Calla is visszajött, már annyira el voltunk foglalva azzal, hogy a
konyhából hordjuk ki a rendeléseket, hogy nem is jutott időm megkérdezni tőle, mit keres itt ez a lány, aki a
Shepherdre járt. Aztán amikor láttam, hogyan mosolyog rá Nick, miközben kiadja neki a rumos kólát, az jutott
eszembe, amit Katie mondott.
Mert nagyon jól ismertem ezt a vigyort.
Mivel Calla bejött segíteni a hétvégére, és Jaxszel meg Nickkel zárni is maradt, nekem nem sok dolgom volt a
nap végén. Miután mindenkitől elköszöntem, és Jaxtől kaptam egy olyan nagy ölelést, hogy a két lábam csak úgy
kalimpált a levegőben, felvettem a kardigánomat, és kimentem.
A rendőrautó már a parkolóban várt.
Mosolyogva indultam arrafelé. Lehúzódott az ablak, és megláttam, hogy egy elképesztően jóképű zsaru ül
benne.
– Kajaszünet? – kérdeztem.
A zsaru az alsó ajkába harapott.
– És már itt is van, amit fel akarok falni.
A hasamban mélyen forróság gyülekezett. Pontosan tudtam, hogy mire gondol.
– Nekem is. – Aztán behajoltam az ablakon, és miközben reméltem, hogy nem szegek meg valami íratlan
rendőrautó-szabályt, megcsókoltam. – Nálad találkozunk?
Felvonta a szája sarkát.
– Igen.
Biztos voltam benne, hogy valamikor – inkább előbb, mint utóbb – visszaköltözöm majd a saját lakásomba. Nem
mintha nem imádtam volna Reece-nél lakni, különösen a mostanihoz hasonló éjszakákon, amikor mindössze néhány
perc alatt haza tudtam szaladni a Monából, és belevethettük magunkat az ágyba.
Nem mondtam ugyan Callának, de még mindig a hideg futkosott a hátamon, amikor arra gondoltam, hogy a
saját lakásomban aludjak, és tudtam, hogy ezt csak úgy győzöm le, ha ennek ellenére is azt teszem. Nyilván nem
teljesen egyedül. Reece is velem lenne, ennek ellenére semmilyen más módot nem láttam arra, hogy minden
visszatérjen a régi kerékvágásba.
Mire megérkeztünk Reece lakásába, semmi idő nem maradt arra, hogy hülyéskedjünk, és úgy tegyünk, mintha
tényleg akarnánk enni valamit. Erős karjával átölelt, és úgy csókolt, mintha semmi mással nem olthatná a szomját.
Elkábultam, és levegőt is alig kaptam. Azonnal egymásnak estünk, és mire észbe kaptam, már a kanapén
térdeltem, két kézzel a háttámlát markolva, ő pedig szorosan mögöttem volt, egyik kezével a csípőmet tartva, a
másikkal két lábam közé nyúlva. Na ez volt az igazi kajaszünet.
Minden izmom kocsonyává változott, és képtelen voltam megmozdulni. Csak hevertem a kanapé háttámláján, és
azt néztem, ahogyan Reece felveszi az egyenruháját, a szolgálati övét, majd összeszedi az én ruhámat is. Arcomat a
kezemen nyugtatva néztem, amint felemelkedik, majd közelebb jön, és a fenekemre csap.
– Perverz! – mormogtam.
Kacsintott.
– Tudom, hogy szereted.
 – Meglehet.
Nevetett, és a kardigánt is felvette a földről.
– Hadd segítsek!
Kíváncsian néztem rá, és hagytam, hogy felemelje az egyik karomat. Felsóhajtottam. Rám adta a kardigánt, de
elég keményen megküzdött vele. Mondjuk nem adta fel, és hamarosan minden gomb a megfelelő lyukban volt.
– Szeretném, ha reggel, amikor hazajövök, csak ez lenne rajtad az ágyban.
– Tényleg perverz vagy!
Ajkával finoman végigsimított az ajkamon.
– És a legjobban azt szeretném, ha most nem kellene visszamennem.
– Én is – feleltem, és megigazítottam a gallérját. – De itt várlak.
Megint megcsókolt, átölelve a derekamat, felemelve a kanapéról. Aztán letett, és szorosan magához vont.
– Kikísérsz?
Mivel az ajtó a megdöbbentő háromméteres távolságban volt, valahogy megoldottam a dolgot. Követtem, és
azzal nyugtattam magam, hogy a fagyóban már vár rám egy félliteres, duplakaramellás fagyi. Abban a pillanatban,
hogy becsukódik mögötte az ajtó, megmutatom annak a fagyinak, ki az úr a háznál.
Reece megfordult, és olyan leplezetlen szenvedéllyel a szemében pillantott végig rajtam, hogy az szinte kézzel
tapintható volt.
– Áll még a vasárnap?
Na igen. Vasárnap. A második fázisa annak, hogy magam mögött tudjam a… szóval mindent, most vasárnap fog
kezdődni. Kemény lesz, de készen álltam. Lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam a szája sarkát.
– Aha. Áll.
– Helyes – felelte, és azonnal kifelé indult.
– Reece?
A válla felett hátranézve rám pillantott.
– Szeretlek – mondtam.
Ahogyan elmosolyodott, arca csodálatosan szépből azonnal lélegzetelállítóvá lett, és úgy éreztem, hogy a szívem
boldogan piruettezni kezd.
– Szeretlek, kicsim.
Becsuktam mögötte az ajtót, ráfordítottam a reteszt, és nem tagadhattam, hogy ez sokkal jobb volt, mint
egyszerűen elköszönni.

Kiszálltam Reece kocsijából. A könnyű szél megmozgatta az utat határoló fák leveleit. Átmentem a vezetőoldalra.
Felemeltem az állam, és hunyorogtam, ahogyan tekintetem végigsiklott a márványból készült sírköveken és a
nagyobb sírokon. Szikrázóan sütött a nap. Az égbolt színe tökéletesen kék volt, az a néhány felhő pedig hófehéren
ragyogott, akár a tejszínhab. Az agyam egyre csak azon pörgött, hogy milyen színeket kellene kevernem ehhez a
kék árnyalathoz. A felhők esetében ez könnyű. Szeretek felhőt festeni. Lejjebb húztam magamon a pulcsit, és a
fülem mögé fésültem rózsaszín tincsemet.
Reece odalépett mellém, és úgy állt meg, hogy a cipője orra éppen csak érintette a gondosan nyírt gyep szélét.
– Készen állsz?
Összeszorítottam a számat, bólintottam, majd mind a ketten elindultunk a gyalogösvényen. A torkomban
gombócot éreztem. Valószínűleg az idegesség és szomorúság miatt, ami még nagyon sokáig bennem marad majd.
Biztos voltam abban, hogy egy napon majd képes leszek szomorúság nélkül gondolni Charlie-ra. Hogy már nem
lesz bennem más, csak melegség és boldogság, és a közös emlékeink mindig a legszebbek közül valók lesznek.
Nem szólt egyikünk sem. Felértünk a kis domb tetejére, és azonnal megláttuk a sírt. A temetés napján voltam itt
utoljára. Bizonytalanul léptem előre. A szívem hevesen dobogott. Mint arra számítani lehetett, Charlie szülei
semmivel nem spóroltak. Kicsit furcsának éreztem ugyan a helyzetet, mert az elmúlt hat évben mintha nem is
érdekelte volna őket, de ezt nem az én dolgom volt megítélni. Talán így tudták csak kimutatni, mennyire hiányzik
nekik a fiuk.
A nagyon is egyszerű sírkő mögött gyöngyházszínű angyal állt, szárnyát szélesen kitárva, fejét lehajtva.
Karjában, szorosan a mellkasához szorítva egy kisgyermeket tartott. Nem is tudom, miért, de amikor ezt a szobrot
megláttam, szerettem volna egyszerűen csak lerogyni a fűbe, és sírni.
Csakhogy nem egyedül mi voltunk a temetőben. Ahogyan Charlie sírja mellett sem. Persze számítottam arra,
hogy így lesz.
A sír mellett, kezét farmerja zsebébe mélyesztve, arcát felfelé fordítva, mintha rá is ugyanilyen hatással lett
volna az angyal látványa, Henry Williams állt.
Bizonytalanul sóhajtottam. Mikor azt mondtam Reece-nek, hogy a második dolog, amit akarok, hogy beszéljek
Henryvel, ő azonnal mellém állt. Pont, mint amikor a fősulival kapcsolatos terveimet osztottam meg vele. Ezért
voltunk itt a temetőben, ezen a vasárnapon.
Henry lehajtotta a fejét, és felénk fordult. Halvány, bizonytalan mosoly játszott a szája sarkában, ahogyan egyik
kezét kivette a zsebéből, és végigsimított szőke haján, ami máris hosszabbnak tűnt azóta, hogy legutóbb Kip
lakásában láttam.
Nem akartam hazudni magamnak. Henryvel soha nem leszünk barátok. Biztos voltam benne, hogy ezt ő sem
szeretné. Az egész túlságosan kínos és fájdalmas lenne, és mind a kettőnknek túl sokat kellene feladnia, hogy
működhessen, de ahhoz, hogy tényleg és őszintén meg tudjak bocsátani magamnak, előbb neki kellett
megbocsátanom.
Egy pillanatra megjelent a lelki szemeim előtt Charlie, ahogyan onnan, a gyönyörű kék égből tekint le
mindnyájunkra, és a képzeletemben mosolygott. Úgy képzeltem, hogy nagyon örül annak, amit teszünk. De ami a
legfontosabb: úgy képzeltem, nagyon büszke rám – mindannyiunkra. És istenem, ez nagyon jó érzés volt.
Reece keze megtalálta kezemet, megfogta és biztatóan megszorította.
– Biztos, hogy meg akarod próbálni?
– Nem.
Felnéztem rá, a tekintetünk összetalálkozott. Reece lélegzetelállítóan szép arcán megjelenő minden érzelemből
színtiszta szeretet csillogott. Istenem, annyira szerencsésnek éreztem magam, és annyira végtelenül szerelmes
voltam belé, hogy a boldogságtól szinte a levegőbe röppentem volna. Én is megszorítottam hát a kezét, és
hozzátettem:
– Nemcsak próbálni akarom. Hanem meg akarom tenni.

 Köszönetnyilvánítás

A köszönetnyilvánítás számomra mindig is az írás legnehezebb része volt, mert az ember soha senkiről nem akar
véletlenül elfeledkezni, de tudja, hogy ez elkerülhetetlen. Éppen ezért ezt a mostanit szeretném egy kicsit
lerövidíteni. Köszönettel tartozom az ügynökömnek, Kevan Lyonnak, a HarperCollins csapatának – a fantasztikus
szerkesztőknek, Tessa Woodwardnak és Amanda Bergeronnak, a csodálatos marketing- és kereskedelmi
osztálynak, valamint az Inkslingernek, mert segített, hogy ez a könyv eljusson hozzátok.
És hatalmas köszönet illet téged, az olvasót, mert nélküled ez a könyv biztosan soha nem születik meg. Ha te
nem vagy, ez az egész nem létezik.


 Az íróról

JENNIFER L. ARMENTROUT Nyugat-Virginiában él. Bármilyen pletykát hallottál róla, az nem igaz. Többnyire. Amikor
nem a munkájába belefeledkezve ír, az idejét általában olvasással tölti, zombifilmeket néz, vagy úgy tesz, mintha a
munkájába belefeledkezve írna. Férjével, férje kutyájával, Diesellel és a saját hiperaktív jack russell terrierjével,
Lokival osztja meg otthonát. Először matekórán kezdett arról álmodozni, hogy egy napon író lesz, és ekkor vetette
papírra első novelláit is… ami egyébként megmagyarázza kritikán aluli matekjegyeit. Jennifer felnőtteknek és fiatal
felnőtteknek szóló fantasy- és romantikus regényeket ír.

 Méltatások

Jennifer L. Armentrout tehetsége legjavát nyújtja ezzel a pörgős és izgalmas, felnőtteknek való kalanddal. Az
olvasók képtelenek lesznek letenni a könyvet, míg meg nem tudják, mi lesz a következő fordulat Armentrout erős
szereplőinek életében.
– Publishers Weekly

Teljesen mindegy, hogy valaki régi Armentrout-rajongó, vagy ez az első könyve. Ebben a szenvedélyes, érzelmekkel
teli szerelmi regényben mindenki megtalálja, amit keres.
– BookPage

Armentrout újabb csodálatos szerelmi történetet írt. Szexi, szenvedélyes, és őszintén szólva mindenből a legjobb.
Reece-be minden olvasó beleszeret majd – és a történet minden pillantát élvezni fogja.Kötelező olvasmány
mindenkinek, aki szereti a romantikus regényeket – mindenkinek! Komolyan! Olvassátok el!
– RT Magazine

A szenvedély, a romantika, az érzelmek és a feszültség tökéletes keveréke.
– Misha, amazon,
2015. március 31.

…Imádtam a könyvet. Melegen ajánlom ezt is, és a sorozat többi részét is. Már alig várom, hogy a következőt kézbe
vegyem.
– Jacqueline, amazon,
2017. június 11.

Tökéletes folytatása egy egyébként is magával ragadó, romantikus sorozatnak.
– Mary, amazon,
2016. november 9.

…Roxy az egyik kedvencen JLA összes eddigi szereplője közül… ha te is egy csodálatos és nagyon is hihető
szerelmi történetre vágysz, ne habozz.
– Angela@ReadingCave, amazon,
2015. október 10.

Végkövetkeztetés: Újabb pazar és izzóan szenvedélyes páros az egyik kedvenc írómtól.
– Kindle-vásárló, amazon,
2015. május 18.
Ez a könyv minden, amit a sorozat megérdemel, és ha lehet, még annál is több! Tökéletes.
– AndreaJ, amazon,
2015. április 1.

#placeholder002