Mások önbecsülésének növelése

A sikeres emberi kapcsolatok egyik titka az, hogy növeljük mások

önbecsülését, hogy éreztetjük velük, milyen fontosak.
Hogyan éreztethetjük másokkal azt, hogy fontosak?

1. Az odafigyelés.
A figyelem, az önbecsülés javításának igen hatásos módja. Ha figyelünk, ha hallgatjuk, hogy
mit mond a másik. Miért ilyen fontos, az odafigyelés? Azért, mert mindig csak arra figyelünk
oda, amit értékelünk, és nem vesszük tudomásul azt, amit nem értékelünk. Ha azt akarjuk
közölni valakivel, hogy becsüljük, hogy értékes embernek tartjuk, figyeljünk rá, hallgassuk mit
mond, fordítsunk rá időt.
Hogyan figyeljünk? Türelmesen hallgassuk. Ne szakítsuk félbe. Várjunk. Mielőtt válaszolunk,
tartsunk egy kis szünetet. Mutassuk ki, hogy mérlegeljük a mondottakat. Ne válaszoljunk
azonnal. Kérdezzünk valamit arról, amit mondott, így is tudtára adva, hogy valóban figyelünk
rá. Pl. Kérdezzük: pontosan hogyan érti ezt? És kérjük, magyarázza el világosan. Ugyanúgy,
működik ez, mint a bumeráng. Egy őszinte érzelem, melyet kimutatunk másvalaki irányába,
visszatér hozzánk.
A meghallgatás a figyelem egyik formája, és sokszor kemény munka. A legtöbb ember nem tud
figyelmesen hallgatni, mert nincs tisztában e cselekvés természetével, vagy pedig nem hajlandó
ráfordítani a kellő erőfeszítést.
Ez a gyereknevelésre is érvényes. A figyelem a gyerek szemében elsőrendű bizonyítéka annak,
hogy szülei fontosnak tartják. Ha figyelünk a gyerekre, akkor érezni fogja, hogy értékelik, és
ezért értékesnek is tartja majd magát. Végeredményben a gyereket nem lehet másképp
megtanítani arra, hogy értékes, csak úgy, hogy értékeljük.
A valódi figyelem mindig a szeretet megnyilvánulása.
A figyelem különböző megnyilvánulási formáiban egyvalami közös: időt igényelnek. A
figyelem minősége a közösen eltöltött idő intenzitásától függ.
Mindig gondoljunk arra, hogyan éreztethetjük másokkal, hogy fontosak.
Attól, hogy saját magam mondókáját félretéve aktívan figyelek, azaz odaadom az időmet a
másiknak, attól ő úgy fogja érezni, hogy ő értékes, és szeretik. Ez az, amit sok gyerek nem
kap meg. Következésképp kialakul benne az a meggyőződés, hogy ő értéktelen.

Önmagunk értékes voltának tudata igen fontos feltétele az ép léleknek, és sarkalatos pontja az
önfegyelemnek. A szülői szeretet közvetlen terméke. Ezt a meggyőződést a gyermekkorban kell
megszerezni, felnőttként már rendkívül nehéz.
Szinte mindenkinek közös baja, hogy nem jó az önértékelése. Gyerekkorától fogva nem jó, mert
az emberiség a feltételekhez kötött szeretetet gyakorolja.
Csak akkor tudjuk meg, hogy milyen érzés az, ha nem szeretnek bennünket, ha már
megtapasztaltuk azt is, hogy milyen, ha szeretnek.
Ha egy gyermek olyan körülmények között élt, ahol nem szerették, tehát nem szerzett saját
élményt a dologról, akkor nem érti a szeretve lenni és a nem szeretve lenni közötti különbséget.
Nem ismeri ezt a két energiatípust.
Azok a gyerekek, akik elég szerencsések voltak, mert szüleik következetes szeretetét
élvezhették, nemcsak önnön értékük tudatában, hanem mély biztonságérzettel is lépnek az
életbe. Minden gyerek fél attól, hogy elhagyják. Az elhagyás félelme hat hónapos kor körül
jelentkezik, amikor a csecsemő először képes önmagát mint szüleitől megkülönböztetett egyént
felfogni. Ezzel a felismeréssel együtt azonban az is világossá válik a csecsemő számára, hogy
egyedül életképtelen, hogy a táplálkozás és általában a fennmaradás szempontjából teljes
mértékben a szüleitől függ. A gyerek szempontjából, ha szülei elhagyják, a halállal egyenértékű.
Ha a gyerek elégszer hallja, hogy nem hagyják ott, és ezeket a szavakat megfelelő tettek
követik, hónapról hónapra, évről évre, akkor - mire a gyerek a kamaszkorba ér -
elhagyatásának félelme feloldódik, és helyébe az az érzés lép, hogy a „világ” biztonságos
hely, mely baj esetén megvédelmezi.
Sokan nem ilyen szerencsések. Számos gyereket valóban elhagynak a szülei. Másokat nem
hagynak el, csak nem törődnek vele, vagy nem szeretik. Hiányzik a kapcsolat érzelmi
biztonsága. Ezek a gyerekek felnőttként is félni fognak a jövőtől. Nem érzik a világot
biztonságos élettérnek, amikor felnőttkorba lépnek. Ellenkezőleg, veszélyesnek és félelmetes-
nek látják, és fel sem merül bennük, hogy a pillanat élvezetét vagy biztonságát egy jövőbeli, bár
nagyobb élvezet vagy biztonság ígéretére cseréljék, mert a jövő a számukra erősen gyanús.
Összefoglalva: ahhoz, hogy a gyerekekben kifejlődjék a kielégülés késleltetésének képessége,
tisztában kell lenniük önmaguk értékével, és hinniük kell létük biztonságában. Eszményi
helyzetben ez a három adomány a következetesen szerető és gondoskodó családi háttérből
fakad. A szülők nem adhatnak örökül nagyobb értéket.
Ha ezeket az ajándékokat az ember nem kapta meg gyerekkorában a szüleitől, még mindig
megszerezheti őket felnőttként, de a folyamat mindig roppant nehéz, és sokszor nem is jár
sikerrel.
2. Az elfogadás.
Az elfogadás az egyik legmélyebb tudatalatti vágyat elégíti ki. Amikor világra jövünk,
legjobban arra vágyunk, hogy a szüleink elfogadjanak, feltétel nélkül szeressenek. És amikor
felnövünk, továbbra is szükségünk van erre a szeretetre. Az elfogadást egyszerűen úgy
mutathatjuk ki, hogy mosolygunk. Amikor rámosolygunk valakire, jelezzük, hogy elfogadjuk.
Mosolyogjunk. Vegyük rá magunkat a mosolygásra, és azt tapasztaljuk, hogy megkedveljük a
mosolygást, ha megszokjuk, hogy rámosolygunk másokra.
Persze, a mosolynak őszintének kell lennie! Minden balul üt ki, ami hazug és nem valódi. Az
ilyet úgyis azonnal érezni lehet!
A feltétel nélküli elfogadás azt jelenti: az illető úgy jó, ahogy van.
És ezt valahogy a tudtára is adom, ha pedig valami nem tetszik benne, akkor nem őt, hanem
az illető tettét/viselkedését minősítem. Valahogy úgy, hogy kedves barátom, én téged nagyon
szeretlek / nagyra értékellek / stb., de ezt a dolgot nem tartom jónak /nem fogadom el.
Arról van szó itt is, mint az ítélkezésnél. Látom, hogy mit csinál a másik, de őt magát nem
ítélem el, viszont a tettét szóvá teszem.

A másik elfogadása egy alapállás az élethez. Arról szól, hogy nem gondolom, hogy az az
egyetlen üdvözítő létezési mód, ahogy azt én csinálom. A másság nem riaszt - nem rossz az a
másik, csak azért, mert nem olyan, mint én - hanem érdeklődéssel tölt el. Nekem sem kell a
másikhoz hasonulnom, csak elfogadnom, hogy sokfélék vagyunk. Mint ahogy egy szervezet-
ben is rengeteg féle sejt van, és mindegyik nélkülözhetetlen a nagy egész működéséhez.
3. A nagyrabecsülés.
Ezzel is fokozzuk a másik önbecsülését. Hogyan fejezhetjük ki a nagyrabecsülést? Mondjuk azt,
hogy: KÖSZÖNÖM. Újra, és újra megint. Mondjunk köszönetet feleségünknek, gyerekeinknek,
kollégáinknak, beosztottjainknak, a pincéreknek. Rendszeresen mondjuk, hogy köszönöm. De
őszintén! A hála kifejezése növeli a másik önbecsülését, úgy ahogy a hőmérő higanyszála
emelkedik egy forró napon.
A legbefolyásosabb emberek, akik a legtöbbre vitték, általában nagyon kedvesek, és rendkívül
udvariasak is. Nem jár közel az igazsághoz, ahogy a televízióban, filmen ábrázolják a befutott,
de gőgös, az emberekkel magas lóról beszélő személyeket, mert többnyire azok érnek el
sikereket, azok futnak be, akik megnyerik mások együttműködését, és az emberek természetesen
azokkal működnek együtt, akikkel nem kellemetlen együtt dolgozni.
Megfigyelhető, hogy a nagyemberek, mindig jól bánnak a kisemberekkel, merthogy van nekik
mire szerénynek lenniük. Minél többet tud ugyanis valaki, annál többmindenről tudja, hogy
azt még nem tudja. Így lesz az ember egyre szerényebb - ha van neki mire. Ez pedig tisztelettel
tölti el minden iránt, ami van. Az embertársai, a természet, a látható és a láthatatlan dolgok iránt.
Érzi, látja a saját kicsiny voltát, ugyanakkor tudja azt is, hogy a nagy egész része.
„ a szerényeknél a bölcsesség lakik.” (Példabeszédek 11,2) Szerény,
de nem negatív az önértékelése - az két különböző dolog.
Legyünk kedvesek, udvariasak, becsüljünk másokat, mondjuk, hogy köszönöm.

4. A dicséret.
A dicséret azt jelenti, hogy elismerjük másvalaki tulajdonságait, ha ez a személy szorgalmas, vagy
pontos, vagy kitartó, precíz. Vagy az eredményeit csodáljuk.
Olyan nagymértékben kötődünk személyiségünkhöz, jellemünkhöz, hogy ha valaki elismeri,
felismeri, sőt csodálja, ez príma érzés. A tulajdonunkhoz is kötődünk. Büszkék vagyunk a
házunkra, a kocsinkra, a ruhánkra, a gyerekeinkre, az irodánkra. És ha valaki azt mondja: hű de
szép, de jól néz ki, jólesik.
Bármit mondhatunk, amit őszintén gondolunk. Semmit ne mondjunk, amit nem úgy gondo-
lunk, mert az emberek észreveszik az őszintétlenséget.
Ábrahám Lincoln mondta: Mindenki örül a bóknak.
Brian Tracy írja egy helyen: Dolgoztam milliárdosokkal, óriási vállalatok rendkívül sikeres
vezetőivel, és azt tapasztaltam, hogy amikor olyasmit mondtam, amiről tudtam, hogy hízelgő
rájuk, a cégükre, a munkájukra nézve, erre mindig olyan pozitívan reagáltak, mintha egy
alacsony önértékelésű személy tehetségét csodálnánk. Néha éppen azok, akiknek a legmagasabb
az önértékelésük, ők igénylik a leginkább a csodálatot, a nagyrabecsülést.
Az amerikai és a Kelet-európai mentalitás közötti egyik különbség az, hogy nálunk általában azt
szokás kiemelni, ami nem jó, ami pedig jó, azt természetesnek veszik.
Mindenkiben van valami, ami igazán jó. Ezt a jót kell elsőként megkeresni, hogy hozzáfér- jünk
valakihez. Így megy a pszichoterápia is: az illető megérkezik kiborulva, egy rakás bajjal. A
terapeutának az az első dolga, hogy megkeresse az ép és egészséges részt, amivel nincs baj, és
azt olyan nagyra növessze, hogy elbírja a „beteg” rész terhét és a változáshoz megadja az
energiát.
Szokásunkká kell tenni, hogy amikor csak lehet, ajándékozzuk meg embertársainkat: mondjunk
nekik jót.

Dicsérjük meg őket, amiért lehet, és amit igaznak tartunk. Vonatkozhat ez bármire - a külsejére,
a belsejére, egy teljesítményre, egy tulajdonságra, stb.
Az emberek észreveszik az őszintétlenséget - tehát az őszintétlen mosoly nem megengedett. A
hazugság olyan, mint a légy a levesben - ehetetlenné teszi az egészet. Tönkreteszi az emberek
közötti kapcsolatot és légkört. És ha nem is vevődik észre esetleg tudatosan, már ott van a
kapcsolatban. úgyhogy a dicséret és a bók csak őszinte lehet.
Hogy ha más önbecsülését növeljük, a sajátunk is nő. Ha más lelki egészségét javítjuk, saját
lelki egészségünket is javítjuk. Mert tudjuk, hogy jót tettünk!
A helyeslés az emberi lélek egyik legmélyebb vágyát elégíti ki. Azt a vágyat, hogy
megbecsüljenek, hogy értékeljenek.
Napóleon mondta: a katonáim készek meghalni egy jó szóért.
Rájött, hogy a katonák, akik pénzért nem kockáztatták volna életüket, megcselekszik ugyanezt,
ha dicséretben, megbecsülésben részesülnek, amelyet a kitüntetések jelképeznek.
A dicséret módjai:
Ne várjunk a dicsérettel. Minél gyorsabban jön a dicséret, ha rögtön kifejezzük, az illető annál
inkább megbecsüli. Ha azt akarjuk, hogy valaki folytasson valamit, akkor mihelyt megtette,
dicsérjük meg.
Legyünk konkrétak. Mondjuk: remek munkát végeztél a gyepen, a házon, a levélen stb. Minél
gyorsabb és konkrétabb a dicséretünk, annál gyorsabban növeli az önbecsülést, annál
valószínűbb, hogy a viselkedést megismétlik.
Dicsérjünk nyilvánosan. A nyilvános dicséret megsokszorozza a hatást, mert mások
véleményének óriási befolyása van a viselkedésünkre. Személyiségünkben döntő szerepe van
annak, hogyan vélekednek szerintünk mások, rólunk. Erősen befolyásol bennünket mások
véleménye.
 5. A destruktív kritika.
„Ne látszat után ítéljetek, hanem igazságosan ítéljetek.” (János 7,24)
Destruktív kritika az, amikor az egész embert minősítik a tette helyett.
Semmi sem csökkenti gyorsabban az önértékelést, mint a destruktív kritika.
A gyermekkorban kapott destruktív kritika hajlamosít a kudarctól, az elutasítástól való
félelemre, a kisebbrendűségi érzésre, és a bűntudatra.
A destruktív kritika lebecsülést sugall. Tönkre teszi a másik ember önbecsülését, pocsékul érzik
magukat. Ha felhagyunk a destruktív kritikával, ez az egy változás is sokkal vonzóbb személlyé
változtat.
Az ember sokat szenved gyerekkorában a destruktív kritikától. Megint csak a mi kultúránknak
köszönhető a dolog: mintha nálunk nem tudnának konstruktívan kritizálni.
Ezt kell tudatosítani.
Senkinek sincs joga ítélkezni, amúgy meg értelme sincs a dolognak. Az ítélettel ugyanis semmit
sem érünk el. Ugye gyerekkorunkban sokszor elhangzott ez a párbeszéd: - Hülye vagy! - vagy
te! Ez felnőttkorban sincs másképp. Ha az ember ad a falnak egy pofont, az pontosan
ugyanakkorát ad vissza. így, ha valakinek mondok destruktívan egy ítéletet, az magában vagy
hangosan, de ugyanakkorát ad vissza nekem, és a kívánt nevelő és jobbító hatás elmarad.
Változni amúgy is csak az fog, aki tudja, hogy elfogadjuk, netán szeretjük.
Ezért a kritizálásnak is ez az első momentuma: Kedves barátom, én téged nagyon szeretlek,
de ez, amit csináltál, stb., mint fent.
A dolognak az a technikája, hogy a másik (kritizálandó) cselekedetét hely- idő- és
módhatározónak használom (amikor te ezt meg ezt teszed…), és elmondom, hogy az mit vált ki
belőlem (akkor én így meg így érzem magam, ezt meg ezt gondolom, az nekem ezt jelenti, stb.)
A saját reakciómról jogom van azt és annyit beszélni, amennyit akarok. A másikról ítélkezni
nincs jogom.

A hagyd abba, mert megőrjítesz felkiáltás ezek szerint valahogy így hangozna: „Kedves XY, ha
ilyen hangosan megy a zene, attól nekem nagyon fáj a fejem/ az nekem nagyon kellemetlen,
ezért kérlek, hogy stb.
6. Ne vitatkozzunk feleslegesen.
A vitatkozást nem mindig tudjuk elkerülni. Ezért vitatkozni meg kell tanulni. Egy egészséges
kapcsolatnak a vita és a konfliktus mindennapos alkotóeleme, és a jól megoldott konfliktus csak
erősíti és gazdagítja a kapcsolatot.
A vitának azonban arról kell szólnia, amiről szól - nem a múltban bespájzolt és elintézetlen
feszültségektől kell a vita során - főleg destruktív kritika formájában - megszabadulni.
Amennyire lehet, kerüljük el a vitát. Először a másikat próbáljuk megérteni, és nem magunkat
megértetni. Értsük meg a másik ember szempontjait, hogy mi az oka, hogy így, vagy úgy
érez, vélekedik. Ha nem értünk egyet vele, az éretlen személyiség reakciója az, hogy nyomban
érvekkel árasztja el a másikat. Ezzel szemben az érett személyiséget az jellemzi, hogy először
igyekszik megérteni, hogy miért vélekedik így, vagy úgy a másik. Könnyen lehet, hogy az ő
okfejtése bizonyul a meggyőzőbbnek.
Ne felejtsük: Akit erőszakosan győznek meg, annak ugyanaz marad a véleménye.
Mahatma Gandhi a „passzív ellenállás” elvével képes volt arra, hogy legyőzze az egész
hatalmas brit birodalmat, hogy Indiát felszabadítsa, és kivívja számára a függetlenséget,
kizárólag ezzel a passzív ellenállással.
7. A harag rossz tanácsadó:
„Már azt is állítsátok a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával.” (Máté 5;21)
Jézus pontosan tudta, hogy úgy a legkönnyebb pozitívan gondolkodni, könnyen lelkesedni,
elérni, hogy szeressenek és szeressünk, ha nem veszekszünk másokkal.
Próbáljuk megérteni a másik ember felfogását.
Hol kezdjük el, hogy kedvesek legyünk, ne kritizáljunk?
Természetesen otthon!
Ha már gorombának kell lenned, légy goromba idegenekkel. A kedvességed őrizd meg a
családodnak.
Hajlamosak vagyunk, hogy olyanokkal legyünk udvariasak, akiket most látunk először és
utoljára, aztán otthon kritizálunk, zsörtölődünk, veszekszünk éppen a szeretteinkkel.
A vita: érvelés, a másik meghallgatása, a vélemények egyeztetése, az élhető kompromisszum
megkötése. Persze nem vagyunk szentek. Mindenkivel elszalad a ló időnként. Ekkor pedig
kutya kötelességünk kijavítani a hibát: humorral, kedvességgel eloszlatni a feszültséget, és
megóvni magunkat attól, hogy a vita eszkalálódjon, és a kontroll kicsússzon a vitatkozó felek
kezéből.
Jézus egy alkalommal vacsora közben felállt, levette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt,
és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa
s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.
Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra az asztalhoz ült és így szólt hozzájuk:
„Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha
tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.
Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” (János 13,1 A lábmosás)
A példaadás nem magára a lábmosásra vonatkozik, hanem arra az alázatosságra, amely a
lábmosásban megnyilvánult, s amely nélkül senki sem lehet Jézus igazi követője.
 Fejlesztési gyakorlat

Milyen vagyok?
Milyen jó tulajdonságaim vannak?
Milyen rossz tulajdonságaim
vannak?
Nevezz meg legalább egyet-egyet, és annak erősítésére ill. megszüntetésére dolgozz ki
akciótervet!