A tűz napja

Stephanie Dray & Ben Kane & E. Knight & Sophie Perinot &
Kate Quinn & Vicky Alvear Shecter
I.P.C. (2016)

Címke: Történelmi Regény, Ókor, Katasztrófa, Római

Birodalom
Történelmi Regényttt Ókorttt Katasztrófattt Római
Birodalomttt
Pompeji regénye

Pompeji, 79 ősze. Egy ara az esküvőjére készül; a kiszolgált

katona a tulajdonában álló gladiátor mindkettőjük sorsát eldöntő
harcára; két fiatal lány napi küzdelmét vívja a létfenntartásért, míg az
előkelő, fiatal feleség gyermekét várja családja körében. A város
lakói, mint bármelyik másik napon, dolgoznak, játszanak, hajszolják
az élvezeteket, és senki sem hallgat Sabinusra, aki növekvő
aggodalommal figyeli az egyre gyakoribb rengéseket.
Aztán a hegy felrobban. A mennydörgő Vesuviusból apró kövek
záporoznak, forró, fojtó hamuval szórja meg a várost. Menekülők
áradata önti el a túlélést jelentő kapukhoz vezető utakat, mások a
maradás mellett döntenek. Az utókor ismeri a történet tragikus végét
– de milyen lehetett ezen a napon pompejinek lenni?

Michelle Moran, a Kleopátra lánya c. bestseller szerzője így

ajánlja az olvasók figyelmébe a könyvet:
„A tűz napjában az általam olvasott legtehetségesebb szerzők
közül hatan megpróbálják életre kelteni ezeket az embereket és még
egy sor másikat, e valaha virágzó településsel, a párviadalok, a szex
és a szerencsejátékok városával együtt. A regény mind a hat részét
más-más szerző írta, s mindegyikük önmagában is teljes történetet
mesél el. De mivel a cselekményük összefonódik, magával ragadó
elbeszélés kerekedik egy város végzetéből, ahol a gladiátorok
arénáiban, a templomokban, a bordélyházakban és a fogadókban jól
megfért egymás mellett a spiritualitás és az istenkáromlás, a nyomor
és a fényűző gazdagság.”
 STEPHANIE DRAY
BEN KANE
E. KNIGHT
SOPHIE PERINOT
KATE QUINN
VICKY ALVEAR SHECTER
 ELŐSZÓ
Pompejiben az ember óhatatlanul megváltozik. A Vezúv
kitörésekor kétezren vesztették életüket; ha ellátogatunk az ókori
településre, olyan érzésünk támad, mintha visszamennénk az
időben egy városba, amit a lezúduló vulkáni hamu szinte tökéletesen
konzervált. Ma is ugyanúgy bejárhatod az ősi római város utcáit, és
magad elé képzelheted, ahogy izzó habkő hull alá az égből.
Emberek ezrei estek csapdába, de ha megpróbáltak is elmenekülni,
a halálos gázok és a forró hamu lassan végzett velük, megtöltötte a
tüdejüket és kővé keményítette a belső szerveiket. A hamueső
megmerevítette holttestüket, és városszerte emberi szobrokat hozott
létre, melyek megdermedtek az időben. 1863-ban a régészek
kitaláltak egy módszert, hogy megőrizzék e testeket, és igyekezetük
eredménye kísérteties látvánnyal szolgált. A Misztérium-villában
például egy nő pokoli nehézségek árán átvergődött a lezúduló
kőtörmeléken, hogy aztán a tetején lelje halálát. Vagy ott az arany
ékszereket viselő, előrehaladott várandós asszony, akit a
szeretteivel összebújva fedeztek fel otthonában; valamint a
Menekülők kertjében rekedt családok, ahol gyermekeiket ölelő
anyákra találtak és egy, a hamuból felkelő férfira, aki hiábavaló
igyekezettel próbálja oltalmazni a többieket.
A tűz napjában az általam olvasott legtehetségesebb szerzők
közül hatan megpróbálják életre kelteni ezeket az embereket és még
egy sor másikat, e valaha virágzó településsel, a párviadalok, a szex
és a szerencsejátékok városával együtt. A regény mind a hat részét
másmás szerző írta, s mindegyikük önmagában is teljes történetet
mesél el. De mivel a cselekményük összefonódik, magával ragadó
elbeszélés kerekedik egy város végzetéből, ahol a gladiátorok
arénáiban, a templomokban, a bordélyházakban és a fogadókban jól
megfért egymás mellett a spiritualitás és az istenkáromlás, a nyomor
és a fényűző gazdagság.
A rómaiakat nem nehéz isteníteni. Az irodalomban, filozófiában,
építészetben és tudományokban elért eredményeik lenyűgözőek.
Ám a maga hihetetlen állapotában konzerválódott Pompeji meséli el
az igaz történetüket. E romokban nemcsak a római civilizáció
nagyszerű és fennkölt eredményeit érhetjük utol, hanem egy olyan
társadalom maradványait is, melyet annyira átitatott a frivol testiség,
amit felelős történelmi szerző nem hagyhat figyelmen kívül, és ezek
az írók nem is tesznek így.
Miképp az összes történelmi regény esetében, az olvasónak
tudnia kell, hogy a történelmi tényeket néhol csekély mértékben itt is
megváltoztatták. A könnyebb érthetőség érdekében a szerzők a
maihoz közelítették a latin kifejezések használatát és egyes
szokásokat. Például míg a rómaiak nem mérték hetekben az idő
múlását, az írók igen. Azonfelül, míg a Vezúv kitörésének
mozzanatait minden szakértő némiképp máshogy szedi időrendbe, a
szerzők a tudós Mary Beard Pompeii: The Life of a Roman Town
című műben felállított kronológiáját követik néhány apróbb és egy
nagyobb változtatással: nevezetesen azzal, hogy azt a mai
kutatásokkal inkább egybecsengő állítást veszik alapul, mely szerint
a kitörés 79 őszén következett be, nem pedig augusztusban, ahogy
sokáig feltételezték.
A tűz napja az egyik legszórakoztatóbb fiktív történelmi
olvasmány, amihez szerencsém volt. E csodásan különböző szerzők
keze alatt egy olyan történet kel életre, amelyben megpillanthatjuk,
milyen lehetett az élet Pompeji utolsó, végzetes óráiban – és
nemcsak rémisztő, de lebilincselő élményben lesz részünk.
Michelle Moran
 I.
RÉSZ

Vicky Alvear Shecter

A FIÚ
„A sötétségbe pont ugyanolyan mélyre tudsz leszállni,hogy még
életben maradj, mint amilyenmagasba a vágyaid emelhetnek”
– IDŐSEBB PLINIUS
 POMPEJI,
Titus Flavius Vespasianus Augustus császár
uralkodásának első évében
Ahogy a pompeji Sarno-kapuhoz közeledtem, diszkréten
szorosabbra húztam az ágyékkötőmet. A csorba boltíven keresztül
özönlöttünk a városba, aminek már a puszta látványára – és a
tudatra, hogy egyre közelebb érek őhozzá – a testem kínos módon
reagált. Nem igazán vágytam rá, hogy sátorszerűen dudorodó
tunikám előre árulkodjon a világnak, hogy mit keresek Pompejiben.
Köszönet Priapusnak a szövet szorításáért.
A sor úgy araszolt be a városba, mint egy felpuffadt pióca.
Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a képet a gondolataimból.
Bácsikám ragaszkodása a rendszeres kivéreztetéshez az őrületbe
kergetett. „A kedélyállapotod kiegyensúlyozásával majd eltűnnek
azok a foltok az arcodról” – mondta. „És a növekedésben is segít.
Egyes fiúk még a húszas éveikben is nőnek” – tette hozzá őszinte
reménykedéssel a hangjában.
Igyekeztem nem vakargatni a hátamon a foltot, ahonnan az orvos
leszedte az utolsó kis vérszívókat, miután kivéreztetett, és
ellenálltam a borzongásnak, ami a véremtől feldagadt, fénylő,
nyálkás test emlékétől rám tört. A bácsikám azon „terve” hogy
nagyobbra növesszen, ez idáig szánalmas kudarcba fulladt. Titus
császár flottájának egykori hadvezére, lelkes természetbúvára és
tengernagya hatalmas, ökörszerű férfiember volt. Miképpen apám is
az volt, ahogy mindig mindenki mesélte, bár én nem ismertem őt.
Már-már úgy éreztem, mintha a bácsikám személyes sértésnek
venné, hogy testfelépítésemben nem rá vagy apámra ütöttem,
hanem anyámra – az ő apró húgára, Pliniára. Mintha legalábbis
nekem tetszett volna eme gonosz tréfa, amit az istenek űztek velem.
Bűzlő hajósok és izzadságfoltos salernumi kereskedők tolongtak
körülöttem. Kénytelen leszek Julius házánál jól megmosakodni,
mielőtt meglátogatom a szeretőmet.
Természetesen amikor már majdnem átjutottam a boltív alatt, egy
vén földműves hagymaszállító szekerének a kereke beleragadt egy
barázdába, ami mindannyiunkat megállásra kényszerített.
Tudhattam volna. Pompeji olyan forgalmas kikötőváros volt, hogy
mindig késésre kellett számítani. A város egyfolytában csipkelődött
velem, akárcsak a szeretőm. S mint mindig, amikor késlekedtem,
azon tűnődtem, hogy talán a Herculaneumi-kapun át kellett volna
bemennem, vagy a kikötői kapun. De emlékeztettem magamat, hogy
a városnak ezen a felén kisebb eséllyel futok bele olyanokba, akik
megismernek. Muszáj volt rejtve maradnom. Még őelőtte is.
Amikor végre bejutottam a mocskos, nyüzsgő belső utcákra,
elkezdtem számolni, ahogy mindig szoktam. Csak
háromszázharmincegy lépést kellett megtennem, mire újra
megérinthettem Primát.
A huszonhetedik lépésnél a tömeg szétvált előttem, én pedig
majdnem belegyalogoltam a téglarakásba, ami egy hatalmas ház
előtt emelkedett. Az utolsó pillanatban kerültem ki a kupacot,
megtántorodtam, és az útra léptem, ahol alig tudtam kitérni egy
szamarát vezető férfi elől. A jószág úgy meg volt pakolva korsókkal,
mintha egy csilingelő agyagtakaróba pólyálták volna. Néhány
mezítlábas lurkó felnevetett esetlen kapálózásomon, ahogy
megpróbáltam megőrizni az egyensúlyomat. Vajon ezek a kis utcai
patkányok rakták oda a téglákat azzal a céllal, hogy
megkopasszanak?
Kinéztem belőlük. Pompeji a tolvajok és haszonlesők városa volt,
és részben ebből származott a bája. Kivéve, ha valaki tőled lopott.
Megpaskoltam a tunikám öve alatt lógó erszényt, és
megkönnyebbülten felmordultam, hogy még mindig ott fityeg. A
szemem sarkából észrevettem, hogy néhány munkás odacammog a
rakáshoz, és sáros kézzel a téglákért nyúlnak.
Szóval mégsem a kölykök voltak. Azért a biztonság kedvéért én
továbbra is mogorva tekintettel méregettem a borzas
teremtményeket, amivel csak még nagyobb vihogásra ingereltem
őket. Az egyik kisfiú pálcikakezével a hasát fogta a nevetéstől.
Igazából többnyire nem éreztem sokkal idősebbnek magam annál
a maszatos képű fiúcskánál. A férfivá avatási szertartáson még csak
tavasszal estem át a Liberalia fesztiválon, és meg voltam győződve
róla, hogy minden másként alakul, miután magamra öltöm a toga
virilist. Biztos voltam benne, hogy végre azzá a férfivá válhatok, aki
voltam. De semmi nem változott. A bácsikám idegesen zihálni
kezdett, valahányszor találkoztunk, és ez csalódással töltött el. És a
csalódást csak fokozta, hogy nem fogadott hivatalosan is örökbe a
szertartáson, pedig anyámmal együtt azt gondoltuk, arra készül.
A kétszáznegyvenötödik lépésnél megálltam Juliusnál: Polybios,
a jelenlegi pompeji praetor házánál. Volt valami varázslatos abban,
ahogy az ember belépett otthonának fényesre festett, kék kapuján.
Amikor bezárult mögöttem, az utca káosza halvány emlékké foszlott.
Egy gondnok bekísért a napfényes átriumba, melynek falait
élénkvörös, -sárga és fekete képek díszítették. Egyszer majd én is
egy ilyen otthont szeretnék, mondtam magamban, talán ugyanebben
a városban és utcában.
– Caecilius! – kiáltotta Julius, amikor meglátott engem. – Ez aztán
a meglepetés!
Horkantottam egyet. Meglepetés, hát persze. Valószínűleg egész
délután fel-alá járkált az érkezésemre várva.
– Szeretnék tisztálkodni, mielőtt elindulunk – közöltem.
Beleöklözött a karomba, és azt motyogta:
– Te vagy az egyetlen bolond ismerősöm, aki megmosakszik,
mielőtt meglátogat egy szajhát.
– Elhallgass, te cacator – sziszegtem. Tudta, hogy gyűlölöm,
amikor szajhának nevezi Primát. De legalább halkra fogta a szavát,
nehogy a nőügyeim a bácsikám fülébe jussanak. A látszat kedvéért
azért megpróbáltam a bordái közé könyökölni, de ő sokkal
sebesebben mozgott nálam, és atlétikus mozdulattal tért ki az ütés
elől, amitől úgy néztem ki, mint egy totyogó liba, ami mindjárt
megbotlik a saját, úszóhártyás lábában.
– Julius, légy kedvesebb! – szólt oda egy fiatal női hang. Julilla, a
nővére lépett elő az oszlopok árnyékából. Először hatalmas
terhespocakja tűnt elő. Két apró kezével alulról tartotta, amitől olyan
benyomást keltett, mintha egy óriási, kék lenvászonba bugyolált
trigonlabdát akarna felém dobni.
Megcsókolta mindkét orcámat, én pedig magamba szívtam finom
lótuszolaj illatát.
– Bámulatosan nézel ki – motyogtam, és arcomat elöntötte a pír.
Julilla zöld szeme és fényes, fekete haja arra a kecses, fekete
macskára emlékeztetett, amelyik mindig ott kellette magát az Ízisz-
templomban. Meglepő módon még előrehaladott várandós
állapotában is oly könnyedén mozgott, ahogy a napfény táncol a
vízen. A férje nagyon szerencsés férfi. Vajon én is leszek ily
szerencsés?
– Jól vagy? – folytattam, mert eszembe jutott, hogy a férjével
együtt már Rómában élnek. Bizonyára azért jöttek vissza Pompejibe,
hogy a gyerekkori otthonában tudjon életet adni a babájának.
Logikus volt. Hiszen itt a tenger nyugtató illata és hangja körbevette
az embert.
– Igen, igen! – felelte. – Habár már eléggé türelmetlenül várom,
hogy találkozhassak a fiammal. – Az utolsó szót olyan hangsúllyal
ejtette ki, mint aki hisz benne, hogy az lesz, ha elégszer mondogatja
magának. Odafordult az öccséhez. – Gondolom, a fórumra indultok.
Julius felém villantotta tekintetét, aztán rámosolygott Julillára.
– Igen, hátha elkapunk egy-két előadást – válaszolta
bizonytalanul. – Utána pedig egy szimpóziumot – egész este ihatunk
és vitatkozhatunk, hogy aztán reggel újrakezdjük az egészet.
A lány bájosan felkacagott.
– Az istenekre mondom, örülök, hogy Titust túlságosan leköti,
hogy megmássza a cursus honorum ranglétráját, és nem jut ideje
efféle tivornyákra. Jó szórakozást, fiúk – mondta, majd elfordult és
elballagott a belső udvar felé.
– Lódulj! – mondta Julius, és játékosan az átrium egyik árnyékos
sarka felé taszított, ahova az egyik szolgáló egy kis
tisztálkodóállványt készített nekem. A bronzlavórban a víz felszínén
mentalevelek úsztak, körötte illatos olajokkal teli fiolák sorakoztak. A
forró ősz és az egyre erősebb rengések miatt Pompejiben vízhiány
volt, persze apja vagyonának hála, Julius otthonában ebből mit sem
éreztek. Ahogy azt bácsikámtól jól tudtam, a hatalom kiváltságokkal
járt. Belemártottam a kezem a vízbe, és elkezdtem dörzsölni. –
Siess már! – szólt rám Julius. – Alig várom, hogy eltűnjünk innen
végre.
Jupiter golyóira, én is azt akartam, barátom.
A házon kívül, a szűk utcában előresimítottam a hajamat, és azt
kívántam, bárcsak olyan ragyogó fürtjeim lennének, mint Juliusnak,
de a bácsikám ragaszkodott hozzá, hogy katonás módon, rövidre
nyírva hordjam. Végtére is, ha neki is megfelelt…Sajnos a rövidre
nyírt hajam csak kihangsúlyozta vékony nyakamat.
 – Szóval, megtagadott barátom – kezdte Julius hirtelen, ahogy
haladtunk az utcán –, mikor jövünk össze ismét, hogy elmeséljük a
történéseket? – kérdezte.
A fogamat csikorgattam. Julius tisztában volt vele, hogy utálom,
ha „megtagadottnak” hív. Tudta, szinte nyílt sebnek érzem, hogy a
bácsikám nem fogadott örökbe hivatalosan. Ennek ellenére továbbra
is ezzel ugratott – mióta megszégyenülten bevallottam neki,
mennyire fáj és megrémít, hogy a bácsikám nem vett a nevére
nyilvánosan.
– Ó, ne vágj már olyan képet, mint egy fogatlan vénasszony, aki
citromot nyalt – mondta Julius, és az oldalamba könyökölt. – Meg
kell tanulnod nevetni a fájó dolgokon. Azzal veszed el az élüket!
– Mondod te – motyogtam.
Felsóhajtott.
– Túlságosan komoly vagy, Gaius Caecilius.
Miután megbeszéltük, mikor találkozunk ismét, Julius az utcán a
puccosabb, drágább bordélyok felé vette az irányt, a város Vezúv
felőli végébe.
– Érezd jól magad a kis lupáddal – szólt utánam hangosan, amin
a járókelők remekül szórakoztak.
Az arcom lángvörössé vált.
– Te is, te asinus – kiabáltam utána, de már nem hallotta. Az én
hangom nem volt olyan erős, mint az övé.

Amikor a szemem alkalmazkodott az alacsony mennyezetű

caupona sötétjéhez, észrevettem, ahogy az én Primám épp bort tölt
egy kicsorbult agyagkorsóból. A szívem mintha a fülemben lüktetett
volna. Felpillantott rám fekete szemével, és elvigyorodott. Valami a
mellkasomban szétolvadt, mint egy darab lépes méz, amit a napon
hagytak. Az árnyékok közül a gazdája lépett elő, előrenyújtott kézzel.
Anélkül, hogy egy szó elhangzott volna, egy rakás érmét helyeztem
a markába. Ismerte a megállapodásunkat. Egész éjszakára
megkaptam Primát a fogadó egyik szobájában – nem az egyik
elfüggönyözött utcai fülkében, amit a többi látogatójával kellett
használnia –, és busásan megfizettem.
Prima még szélesebben elmosolyodott, és a fejével megszokott,
emeleti szobánk felé bökött. Előresiettem a sötét falépcsőn, míg ő
váltott néhány szót a vén asinusszal, akinek a tulajdonában állt.
Miután beértem az apró szobába, elmondtam egy rövid imát
Vénusznak a kis oltárnál, amit az isteneknek állítottak az egyik kis
falfülkébe. Azután járkálni kezdtem. Oda-vissza, oda-vissza. De még
mindig nem jött. Feszülten füleltem, hogy meghalljam halk lépteit a
fa lépcsőfokokon.
Szándékosan játszotta ezt velem mindig? Azt állította, nem, csak
előbb meg kell győződnie róla, hogy a taverna és a fogadó összes
látogatójáról gondoskodtak, és valaki – általában bögyös, szőke
húga – beáll helyette, mielőtt csatlakozhat hozzám. De én ebben az
egészben nem voltam olyan biztos.
Végül, végre meghallottam Prima lágy lépteit, és felpattantam.
Alighogy besurrant, máris nekinyomtam az ajtónak, orrom a nyakába
fúrtam, hogy belélegezzem füstös-édes illatát. Az istenekre,
imádtam, ahogy a vékony kis teste az enyémhez préselődött. Olyan
apró termetű volt, hogy még én is nagynak éreztem magam mellette.
– Hékás! – nevette el magát, és a mellemre szorította a kezét.–
Legalább hadd köszönjek és kapjak levegőt.
Én már ziháltam, miközben hagytam, hogy eltoljon magától, és
visszamosolyogtam rá.
– Nagyon sokáig felém se néztél – mondta az ajkát biggyesztve.–
Már azt hittem, találtál valaki mást, és csak ténferegtem itt lesújtva!
– Soha – feleltem, és újra felé nyúltam. Még a mindent elvakító
vágyakozásom ellenére is felfogtam a szavai jelentését, és izgatott
öröm járt át. Ő is… ő is ugyanúgy érez irántam, ahogy én őiránta?
Megkerült, és rám villantotta azt az elragadó, enyhén foghíjas
mosolyát, amitől mindig kéjes borzongás futott végig a hátamon,
hogy aztán a gyomromban megismétlődjön az érzés.
– Örülök, hogy ezt hallom – mondta. – Hiányzott az én ifjú bikám!
Irtó sokáig várattál magadra.
Hiányoztam neki. Az istenekre, hiányoztam neki!
– Te is hiányoztál nekem – válaszoltam, miközben megpróbáltam
halkra fogni a hangomat, és ledöntöttem őt az ágyra.
– Ó, nem – nevetett fel, ahogy tekeregve kihámozta magát a
karomból. – Itt most én vagyok a főnök. – Lenyomott a vékony,
gyékénnyel tömött matracra. A könyökömet keményen beleütöttem
az ágykeretbe, de nem érdekelt.
 – Van egy ötletem – mondta, és megcsillant a szeme. – Az elsőt
gyorsan tudjuk le, hogy utána tudjunk lazítani, rendben?
A lábaim közé térdepelt, és a tunikámat feltűrte a csípőm fölé.
Egy elfojtott nyögés kíséretében az ágyra hanyatlottam.

– Mit csinálsz? – krákogtam, miután arra ébredtem, hogy a földön

heverő ruháink közt turkál.
– Semmit – mondta Prima riadtan. Az apró olajlámpát – amely
Priapus istent formázta – az elvetemedett faládára helyezte, és
felegyenesedett. Gyönyörűséggel töltött el a látvány, ahogy a vibráló
fény a karcsú, meztelen testén táncolt. Akár egy tengeri nimfa – a
maga sötét simaságával és vad szépségével –, ami kiemelkedik
Pompeji hullámai közül, hogy az ölelésembe simuljon.
– Én csak… éhes vagyok – mondta. – Csak megnéztem, hogy
hoztál-e nekem valamit enni.
Felültem és megdörzsöltem a szememet.
– Te mindig éhes vagy.
Az egyik kezét a csípőjére tette, és huncut vigyort villantott rám.
– Azért, mert annyira lefoglalsz, hogy még enni is elfelejtek.
– Az éjszaka melyik órájában járunk? Le tudsz menni valami
ételért?
Bólintott.
– Bár a dominus nem szereti – felelte. – Tudod, milyen: ha
meglát, rögtön megpróbál egy másik vendég nyakába varrni.
– Az egész éjszakát kifizettem, és ezt ő is tudja! – Felálltam és
odamentem az erszényemhez, amit a cipőmbe rejtettem. – És majd
fizetek az ételért is. Hozz egy kis bort és kolbászt, meg még amit te
kívánsz – mondtam, és odaadtam neki egy maréknyi pénzérmét.
A mosolya olyan őszintének és örömtelinek tűnt, hogy én is
nyomban elvigyorodtam. Egy szempillantás alatt magára kapta a
tunikáját, és kiviharzott a szobából.

Prima úgy evett, ahogy szeretkezett: teljesen belefeledkezett,

behunyta a szemét, és halk, kéjes nyögéseket hallatott. Elnevettem
magam.
– Azért annyira nem jó az a kolbász.
Csodálkozva kinyitotta a szemét.
 – Talán neked nem – válaszolta, és rágás közben kidudorodott az
arca. – Pedig azokat hoztam fel, amiket a dominus a legjobb
vendégeinek tartogat. Én ezekből sosem eszem, csak ha veled
vagyok.
– Egyszer majd hozok neked abból a kacsa- és libakolbászból,
amit a szakácsunk készít. El sem fogod hinni, milyen finomak!
Felcsillant a szeme.
– És mit fogsz még hozni nekem?
Bármit és mindent, amire csak vágysz – gondoltam.
– Kis sajttortákat, fügelekvár töltelékkel – feleltem.
Mosolyogva felnyögött.
– És még?
– Olivás sajtkrémet friss, ropogós kenyéren.
Megnyalta az ajkát, és ismét behunyta a szemét. Megbabonázva
figyeltem a száját. Közelebb húzódtam hozzá, és a fülébe súgtam:
– És a legpuhább mogyorós-mézes gombócokat, amiket valaha
kóstoltál. – Azzal ajkam éhes szájára forrt.
*
Az ágy megnyikordult.
– Ne menj – motyogtam Primának.
– Mindjárt felkel a nap – suttogta. – Össze kell takarítanom
odalent, különben a gazdám mérges lesz.
– Nem tudja megcsinálni a húgod?
Kuncogni kezdett.
– Neki minden eltereli a figyelmét. Ha nem megyek le segíteni
neki, nem végez rendes munkát, és a gazda megint elpáhol
mindkettőnket.
Az istenekre, utáltam, amikor ilyeneket mondott. Gyűlöltem, hogy
eszembe juttatta, hogy egy olyan ember tulajdona, aki nem értékeli a
csodálatos lényét. Vagy hogy más férfiak is megkaphatják őt. Egy
nap kivásárolom őt, mondogattam magamnak. Egyedül az enyém
lesz. Amint rájövök, honnan szerezhetek annyi pénzt, amennyi
ehhez szükséges. A bácsikám rövid pórázon tartott. Egyelőre azért
is hálás voltam, hogy nem igazán firtatja, mire költöm a havi
járandóságomat.
Valószínűleg visszaaludhattam, mert arra ébredtem, hogy remeg
az ágy, és odalenn cserépedények törnek össze. Nyugtalanító volt,
hogy Pompejiben egyre gyakoribbak és hosszabbak a rengések.
Mindenkinek megvolt a saját elképzelése a dologról – hogy Vulcanus
mérges, vagy hogy az óriások mozgolódnak a Tartaroszban. A
bácsikám többféle hipotézissel is előállt, amiket a campaniai
kutatásaira alapozott.
– Áldoztál tegnap Neptunusnak? – hallatszott fel egy sipító hang.
A caupona tulajdonosának feleségéé volt. – Ugye nem? Inkább
kockáztál, tudom! Nem dühítheted tovább a Földrázót! – kiabálta.
Ah, szóval ő a tenger és a földrengések istenére fogta. Egy alig
hallható férfihang válaszolt.
A kezemet a fejem alá dugtam, úgy szemléltem az alacsony
famennyezetet. Nem akartam kimászni az ágyból, még a lány
illatában fürdőztem a szeretkezéstől fáradtan.
Eszembe jutottak a Prima előtti napjaim. Körülbelül tizenöt éves
lehettem, amikor a bácsikám rájött, hogy még a ház egyik
rabszolgáját se vettem igénybe, és a flancos misenumi bordélyt sem
látogatom. Egy fiú addig nem válik férfivá, míg be nem hatol egy
lányba vagy egy fiúba, emlékeztetett, és én még egyiket sem tettem.
Fel akartam hánytorgatni, hogy a házban az összes rabszolga olyan
koros, mint ő maga, de nem mertem. Az az igazság, ez csak egy
kifogás volt. Szemérmességem megbénított, és megrémített a
feladat. Noha ilyesfajta gyengeséget egy római fiú vagy férfi soha el
nem ismerne.
A bácsikám az emberével elvitetett Misenumba, a kedvenc
kuplerájába. Megalázónak éreztem, ahogy a részeg férfiak rajtam
derülnek, miközben átsétáltam a társalgón. A csupasz keblű nők,
akik szintén kapatosnak látszottak, rám huhogtak. Az sem vált
előnyömre, hogy a lángvörös képemmel kinézhettem vagy tizenkét
évesnek.
Amikor beléptünk a „különleges vendégeknek” fenntartott
szobába, képtelen voltam az idősebb, erősen kifejtett arcú nő
szemébe nézni. Miért kellett ezt ilyen nyíltan csinálni? Annyi férfival
körülöttünk, akik mind tudták, mire készülök.
Miután azt sem tudtam megmondani, hogy mit részesítenék
előnyben, a madám beküldött egy szobába, ahol egy nagyjából
tizennégy éves, gyönyörű lányt találtam. Miután behúzta az apró
helyiség függönyét, a lány felém fordult és hűvösen végigmért,
amitől megfagyott az ereimben a vér. Mivel meg sem moccantam,
forgatni kezdte a szemét, és keresztbe fonta a karját. Azután szó
nélkül, meztelenül átsétált a szobán, és kikiabált, hogy küldjenek egy
fiút.
De én nem akartam fiút! Csak rémült és izgatott voltam. Amikor
megérkezett a pucér fiú, legszívesebben a padló réseibe fúrtam
volna magam, mint a férgek. Most már mindketten rajtam röhögtek.
– Két ezüst denariusért majd azt mondom, hogy belém hatoltál –
közölte a lány, metsző pillantást vetve rám. Csakhogy nálam nem
volt pénz, csak a szolgálómnál. – Mivel meg sem szólaltam, a lány
azt hitte, alkudni akarok. – Rendben – mondta. – Egy denariusért.
Bólintottam. A fiú a lányra nézett.
– Adnod kell valamit, különben elárulom.
– Rendben – felelte a lány mosolyogva, és rájöttem, hogy még
annyira se számított az ígéretért cserébe. Most az egyszer
„megengedhette” magának, hogy nagyvonalú legyen a fiúval.
Összeborzolta a haját – közben furcsa hangokat hallatott –, majd
kajánul rávigyorgott, aztán kibotorkált.
– Megtörtént – jelentette be, és megállt a bácsikám embere előtt,
kinyújtott tenyérrel.
– Ilyen gyorsan? – kérdezte a madám meglepetéssel az arcán.
– Gyors a kisfickó.
– Adj neki még egy denariust – krákogtam oda a rabszolgának,
aki úgy felvonta a szemöldökét, hogy majd a hajvonaláig ugrott.
– Nagylelkű borravaló – nevetett fel a madám.
A félelem, hogy kifecsegik a titkomat – hogy még mindig csak egy
kisfiú vagyok –, minden egyes pillanatban kísértett. Hogy viseltem
volna el a megaláztatást, ha kitudódik? A férfivá avatási
szertartásomat is megmérgezte a Liberalia fesztiválon, bár sokat
segített, hogy rengeteget vedeltem. Attól fogva elkerültem a
bordélyok környékét, nehogy találkozzam a fiúval és a lánnyal, vagy
ami még rosszabb: nehogy szégyenletesen lekókadjak valamelyik
szajha előtt.
Aztán elutaztam Pompejibe, hogy meglátogassam Julius
barátomat, aki végül ragaszkodott hozzá, hogy a kuplerájokban
üssük el az időt. Amikor visszautasítottam, azt hazudtam neki, hogy
a közelben él egy barátnőm. Természetesen kinevetett.
 Amikor Julius elindult a kedvenc bordélyháza felé, én az
ellenkező irányba mentem. Amikor rájöttem, hogy véletlenül
visszakanyarodtam a háza irányába, beosontam a szomszédos
cauponába, hogy meg ne lásson valaki a háztartásából. És akkor
találkoztam a lánnyal.
Ahogy aznap durcásan üldögéltem a pultnál, arra várva, hogy
Julius elvégezze a férfias teendőit, melyekre én magam képtelen
voltam, Prima egész délután, majd este hordta nekem a bort, a
kenyeret és az olajbogyót. Mikor már nagyon későre járt az idő, és
elcsendesedett a környék, letelepedett elém egy sámlira.
– Te biztosan nagyon bölcs vagy, ha így neki tudsz keseredni
ilyen fiatalon. A legtöbb fiú egy vidám tökfilkó.
– Én nem vagyok fiú – jelentettem ki alig érthetően. – Tizenhét
éves vagyok, és férfi.
– Nem mondtam, hogy nem vagy férfi – felelte. – Csak annyit
állítottam, hogy te más vagy, mint a legtöbb fiú.
Megvontam a vállamat.
– Összetörte a szíved egy lány? – kérdezte felém hajolva.
– Nincs barátnőm.
– Szeretnél egyet?
Addig csak bámultam az üres kupámba, de hirtelen felemeltem a
fejem, hogy megnézzem magamnak. A mozdulattól kicsit
megszédültem. Vajon gúnyolódott velem?
Amikor kitisztult a látásom, észrevettem, hogy egyáltalán nem
nevet rajtam. Fáradtnak tűnt, és egy kicsit magányosnak. A férfira
pillantott, aki a pultban a bort mérte, majd felsóhajtott.
– Lehet, hogy én csak egy rabszolga vagyok, de néha szeretek
én magam választani. És én téged választalak. Ha elfogadsz.
Vele nem voltam ideges vagy szemérmes. Ő választott engem. Ő
akart engem. Azóta is az övé vagyok.

Felöltöztem és lementem. Prima bort töltögetett az

agyagkupákba. – Jó reggelt – mondta ragyogva.
Az istenekre! Bárcsak azon nyomban visszarángathattam volna
magammal az emeletre. Az arcom valószínűleg egyértelműen
elárulta az érzéseimet, mert némán a „ma este” szavakat formálta az
ajkával.
 Rendben. Egyelőre azt terveztem, hogy elmegyek a fürdőbe –
habár a vízhiány miatt csak a tepidarium lesz nyitva. Julius talán már
ott vár rám.
– Ugyan mi tart ilyen sokáig, te vézna lotyó? – szólt oda egy férfi
a helyiség másik feléből.
Prima mozdulatlanná dermedt.
– Jövök már! – válaszolta, igyekezve leplezni az arcára kiülő
undort. Odasietett a boroskupával, míg én megpróbáltam
megemészteni a tényt, hogy valaki ilyen hangnemben szól az én
Primámhoz.
A férfi felvigyorgott rá. Láttam, hogy a lány állkapcsa megfeszül,
mintha a fogát csikorgatná. Mély, sötét gyűlölet áradt szét a
mellkasomban a férfi iránt.
– Nem ismerlek téged – jelentette ki a férfi az italt kortyolgatva. –
Pedig én mindenkit ismerek Pompejiben.
Felállt. Rémületemre jócskán fölém tornyosult. Sőt, rosszabb:
jóképű volt, és szőke, egyenes orra és olyan teste volt, mint aki
rendszeresen edz a palaestrában. Mogorva tekintettel néztem rá, és
utáltam, hogy mérete és atletikus alkata látványa az önutálat
ismerős érzésével tölt el.
– Cuspius Pansa vagyok, az új aedilis Pompejiben – mutatkozott
be. – Köszöntelek. És te ki vagy?
– Caecilius – makogtam, és abban a pillanatban vettem észre a
közelben reá várakozó társaságot.
– Hova való vagy, Caecilius? – kérdezte enyhén hátravetve a
fejét, mit sem törődve a gorombasággal, hogy nem a teljes nevemen
mutatkoztam be neki. A nyitott ajtón át beáramló napfény megcsillant
a csuklóját övező aranypánton. Éppolyan közönséges volt, mint ő
maga. – Herculaneumból, vagy netán Nuceriából látogattál ide?
Szóval puhatolózik. Most mitévő legyek? Ismeri vajon a
nagybátyámat?
– Nuceriából – kotyogtam ki.
– Ah, végre haladunk. – Sikamlós mosolyt villantott rám, mintha
legalábbis tudná, hogy hazudok. – Melyik régióban laksz? És mit
gondolsz a gladiátorbajnokotokról, aki legyőzte a miénket az
arénában? Szégyen-gyalázat Pompejire nézve, de ti biztos örültök
neki. Hogy is hívják…?
 A cauponában megrekedt a levegő. Megköszörültem a torkomat.
– Bocsáss meg. Késésben vagyok, egy barátommal kell
találkoznom a fürdőben – mondtam. Ahogy odafordultam Primához,
hogy elköszönjek, rémülten állapítottam meg, hogy tágra nyílt
szeméből szinte süt a gyűlölet a szőke férfi láttán. Kinyújtotta az
egyik kezét, mintha meg akarna állítani.
Bántotta őt ez a férfi valamikor? Vagy most akarta bántani?
Tettem egy lépést a lány felé, ő pedig alig láthatóan szinte azonnal
megrázta a fejét. A teljes tehetetlenség érzésétől megdermedtem.
Meg akartam védeni őt, de hogyan?
Menj – formálta a szót némán, mintha ő próbálna megvédeni
engem. Ránéztem a tenyérbemászó elöljáróra. Éberen figyelte a
mozdulataimat. Túl éberen. A lánynak igaza volt. Távoznom kellett,
de gyűlöltem magamat érte. Sarkon fordultam, és kisétáltam a
reggeli verőfényben úszó pompeji forgatagba.
Félig elvakulva szedtem a lábam, és megpróbáltam elhessegetni
a képet, ahogy az az undorító férfi Primához ér. Persze semmi
másra nem tudtam gondolni. Vajon őt jobban kedveli, mint engem? A
termete miatt? Mert jóképű? Nem. Nem. Undorodott tőle. Ez
egyértelműen látszott.
A fórumon található fürdőkig vezető úton végig úgy éreztem,
mintha valaki követett volna, de amikor körbenéztem, semmi nem
utalt arra, hogy bárki a legkisebb figyelmet is szentelné nekem. Az
utcán, a Macellum környékén nyüzsögtek a népek. Tudtam, hogy a
magas, szőke férfit nyomban kiszúrnám. És egyébként is azt
mondta, hogy nemrég nyerte el az aedilisi tisztséget, nem? Egyetlen
magisztrátus sem tudna követni egy magamfajtát, még ha akarna
se: számtalan ember megállítaná, hogy elbeszélgessen vele,
szívességet kérjen vagy elpanaszoljon valamit. Mégsem tudtam
lerázni magamról az érzést, hogy valaki mögöttem figyel.
A fórumnegyedben, a pótkaszárnyaként szolgáló, elhagyott
színház előtt néhány gladiátor lézengett. Furcsa helyszínnek tűnt
gladiátorok elszállásolásához, de Pompejinek megvoltak a maga
törvényei. Az egyik sebhelyes harcos figyelte, ahogy elvonulok.
Na, hogy szorult volna a fejed Proserpina feszes seggébe, te meg
mit akarsz? – gondoltam az őszes harcos láttán. De természetesen
egy kukkot sem szóltam.
 Úgy tűnt, a férfi olvas a gondolataimban. Szétnyitotta összefont
karját, és felém kiáltott.
– Hé, te fiú! Jobban teszed, ha Pugnaxra fogadsz a következő
viadalokon, vagy megzabállak! – kiabálta. Színlelt mogorvasága
hamar vigyorba hajlott, amikor néhányan szintén felkiáltottak:
– Io, Pugnaxra!
Gyűlöltem a férfit a termetéért. Az istenekre, az egyik alkarja
magában akkora, mint a combom! A tudat, hogy az olyanok, mint az
a tenyérbemászó aedilis vagy ez a szörnyeteg gladiátor is
használhatják Primát – vagy bánthatják őt –, amikor csak kedvük
szottyan, bosszantó, tehetetlen haraggal töltött el.
Már nem vagyok gyerek, emlékeztettem magam. Férfi vagyok. És
tennem kell valamit. Valamit, amivel megmenthetem őt, és
biztonságot nyújthatok neki. A megoldás egyértelmű volt. Meg kellett
találnom a módját, hogy valóra váltsam azt az ábrándomat, hogy
egyszer majd kivásárolom.
A gondolat felizgatott, a szorongató tehetetlenség úgy oldódott fel
bennem, miképp a forró fürdő ernyeszti el az izmokat. Megteszem. A
bácsikám persze nem lesz túl boldog, de a háztartásban mindig jól
jön még egy segítő kéz, nem igaz? Vagy még jobb lenne, ha úgy
szervezném meg az egészet, hogy a bácsikám soha ne is tudja
meg, hogy Prima létezik. Elszállásolhatnám őt itt, Pompejiben is –
egy apró insulában, ami a tengerre néz. Szinte magam előtt láttam,
ahogy a fehér függönyöket meglebbenti a sós, tengeri szellő, mely
felszárítja az izzadságot egybefonódott testünkről.
De vajon mennyibe kerülhet egy olyan rabszolga, mint Prima?
Bekanyarodtam a következő tavernába, amit megláttam. Miután
kokettáltam egy keveset a tulajdonossal, és kikértem a legjobb borát,
megkérdeztem, mibe kerül a sarokban ülő, szemrevaló rabszolga.
– Egy órára vagy egész estére? – tudakolta a férfi.
Megráztam a fejem.
– Nem. Bocsáss meg, hogy nem voltam világos. Azt akarom
tudni… hogy ha idejönne egy férfi, és meg akarná vásárolni tőled azt
a leányt, mennyit kérnél tőle.
A férfi végigmért, aztán komoly arccal mondott egy
hozzávetőleges összeget.
– Köszönöm – válaszoltam, és kivonultam a helyiségből.
 – Várj! – szólt utánam a férfi. – Tégy egy ajánlatot!
A megnevezett összeg többre rúgott, mint amivel rendelkeztem.
Nyilván ahhoz is túl sok volt, hogy nyíltan elkérjem a bácsikámtól.
Muszáj volt kitalálnom, miként tehetek szert pénzre.
De hogyan? Honnan szerezzek annyi pénzt?
Elmentem a fürdő előtt anélkül, hogy megnéztem volna, benn
van-e Julius. Neki mindig volt pénztartaléka. Hogy csinálta? A
gazdag apja adta neki? Mivel az én apám nem élt, más módot kellett
találnom. Ahogy a sikátorban elhaladtam egy kisebb csoportosulás
mellett, akik csontokat dobáltak, eszembe jutott, hogy Julius is
szerencsejátékos volt. Még szép. Csakhogy Fortuna egyszer sem
mosolygott rám, amikor fogadtam, még Pompejiben sem. Azonfelül
én az összes pénzemet arra tettem félre, hogy Primával tölthessek
néhány éjszakát.
Észre sem vettem, és a bőrművesek és könyvárusok utcáján
találtam magam. Révületemből a cserzett bőr szaga és a
könyvkereskedők kiabálása ébresztett fel. Egy elnyűtt tunikát viselő
férfi úgy emelt fel egy papírtekercset, mintha pilum volna, hogy
megcélozzon vele egy vásárlót.
– Szeretett tengernagyunk eredeti művét tartom a kezemben! –
harsogta, én meg majdnem hangosan felnevettem. Micsoda
hazudozó. A bácsikám nagyon odafigyelt rá, hogy kihez kerülnek
munkáinak eredeti vázlatai. Mindazonáltal a taktika odavonzotta a
tömeget. – Nyűgözd le a barátaidat ezzel a kinccsel! Plinius: A
természet históriája is megvan végig. A saját kezével írta, nem írnok
másolta! Campaniában művelt ember könyvtárából nem hiányozhat
a teljes sorozat!
Egy pillanatra eltűnődtem, vajon a férfi tudja-e, hogy ki vagyok.
Vajon azért kezdett el rikácsolni a bácsikám munkáiról? De egy
pillantást se vetett rám. Inkább egy olyan csoport felé nézett, akik
finom lenvászon tunikát és arany karpántokat viseltek.
Azonnal felismertem bennük Pompeji jellegzetes figuráit: egykori
rabszolgák voltak, akik jól megszedték magukat, amikor befektették
a pénzüket a városban a születésem évében bekövetkezett, pusztító
földrengés után. A nemesi családok legtöbbje elköltözött Pompejiből,
és nem is tért vissza többé, gyönyörű házakat hagyva maga után,
melyeket felszabadított rabszolgák vagy gyapjúverők, pékek és
garumot készítő iparosok vásároltak meg. Irigy csodálattal
tekintettem a munkájukra, amivel betöltötték a város életén tátongó
réseket, hasonlóan ahhoz, ahogy Prima betöltötte az én életemben
tátongó űrt. Végtére is valószínűleg pont az ilyen emberek fedezték
fel, hogy Pompeji különleges iszapja víz alatt olyan keményre köt,
akár a kő, és vagyonokat kerestek azzal, hogy betonként
értékesítették vízvezetékek, gátak és hidak építéséhez
birodalomszerte.
De ugyanezek az emberek vajon tényleg annyira vágytak-e a
társadalom megbecsülésére, hogy hagyták magukat becsapni a
bácsikám műveinek hamisítványaival? Fénylő arany ékszerekben,
olajosan csillogó tincsekkel állták körbe a könyvárust.
– Azt mondod, saját kezével írta? – érdeklődött az egyikük. –
Hogy tudod bizonyítani?
A férfi óvatosan kitekerte az egyik papír sarkát.
– Ez itt Plinius tengernagy pecsétje, itt, ni!
A csődület elismerően fecsegett és bólogatott. Én alig bírtam
visszatartani a nevetést. Tudományos értekezések írói nem nyomták
a pecsétjüket a papiruszra vagy a pergamenre, mintha levelet írtak
volna. Micsoda tökfilkók!
– Mennyit kérsz érte? – tudakolta az egyik, ékszerekkel
teleaggatott férfi.
Amikor a kereskedő kimondta az árat, majdnem megfulladtam
meglepetésemben.
– Alkalmi vétel ezekért a könyvtáradat ékesítő, lenyűgöző
művekért – tette hozzá.
Elhűltem. Ezek az emberek tényleg azt fontolgatták, hogy fizetnek
egy nyilvánvalóan hamisítvány tekercsért? Az istenekre! Ha csak
arra gondoltam, mennyi eredeti mű van a bácsikám könytárába
zsúfolva, elakadt a lélegzetem. Mi lenne, ha…
– Rendelj vagy tágulj! – mondta egy izzadt hölgy a merőkanalát
lengetve a vászonponyva alatt, ahová beálltam.
Hunyorítottam. Az asszonyság a kőből rakott pultba merített dolia
felé intett, ami rosszul forralt bortól bűzlött. Úgy lóbálta a karját, akár
egy mutatványos, ahogy a thermopoliumában álló többi agyagedényt
mutogatta: az egyikben halpogácsák úsztak garumban, a másikban
párolt polipcsápok gőzölögtek.
 – Ma reggeli fogás – mutatott a polipra. – Olyan friss, hogy szinte
még ráng! – tette hozzá vigyorogva, kivillantva barna fogait.
Látszott, hogy büszke az árujára. Persze Pompejiben láthatóan
mindenki kedvét lelte még a legegyszerűbb örömökben is.
– Nem, köszönöm – válaszoltam, és odébb álltam.
– Végre – motyogta egy férfi mögöttem. Gyorsan rendelt a
polipból, amihez kért egy kis olívabogyót és fügét is.
Magamba révedve sétáltam tovább, a hallottakon morfondírozva.
Egykori rabszolgák, akik kétségbeesetten igyekeznek műveltebbnek
látszani, botrányos összegeket hajlandóak kifizetni a bácsikám
műveiért, akinek az asztala roskadozott a kéziratoktól, amiket
elkezdett, de aztán félrerakott, ha egy újabb gondolat vagy
megfigyelés tetszett meg neki.
Az istenek válaszoltak a kérdésemre, hogyan tudnám
megszerezni a pénzt, amire szükségem volt, hogy megvásároljam
Primát. Sarkon fordultam, és elindultam a Sarno-kapu – és az istálló
– felé, és hálám jeléül két apró pénzérmét dugtam a virághalom alá
az egyik falfülkében álló oltárnál az útkereszteződés istenének,
amiért megmutatta a megoldást a problémámra. Julius talán észre
sem vette, hogy nem jelentem meg a fürdőben, s bár nagyon nem
akartam lemondani arról az éjszakáról Primával, talán nem lesz
hiábavaló. Nemsokára úgyis az enyém lesz örökre.

Ahogy számítottam rá, késő éjszaka érkeztem vissza Misenumba,

a bácsikám villájába. A lovászom döbbenetére, megkértem, hogy
készítsen fel egy pihent hátast, és várjon meg vele az úton. A
bácsikám szirt mellett álló villája – mely a partra és egy
tengerészhelyőrségre nézett – feltűnő volt, akár a fekete
selyemágyon fekvő gyöngyszem. Az éjszakai égbolton ragyogó
fénypontok oly fenségesen csillogtak a sötét víz felszínén, hogy
szinte elfogott az érzés: maguk az istenek mosolyognak rám.
Legalábbis Vénusz biztosan!
Először néztem friss szemmel a villát, ahol a gyermekkoromat
töltöttem. Elképzeltem, mit szólna Prima, ha megpillantaná a
sziklaszirtbe vájt, lépcsőzetesen emelkedő, fehéren ragyogó falakat,
a vörös cserepeket, ahogy a napfényben tündökölnek, vagy a
múzsák csodaszép szobrait a kertjeinkben. Megbabonázná a
látvány.
De ő ezt a villát nem fogja látni, emlékeztettem magamat. Ő
mindig Pompejiben fog várni rám.
Ahogy közeledtem, megdöbbentett a hely némasága. A villa
általában élettel teli lármától volt eleven, de most földöntúlinak tűnt
ez a csend. Általában felszűrődött a sötétből a tenger moraja vagy
az éjszakai őrség tagjainak kiáltásai a helyőrségből. Ám ma éjszaka
nem. A csend szinte nyomasztó volt.
Néhány napig még senki nem számít rám, és mindenki alszik,
jutott eszembe. Meggyújtottam egy kicsiny lámpást, és átosontam a
házon a bácsikám tablinumja felé.
A pénzesládikóját egy alacsony asztal alatt tartotta. Zárva volt,
ahogy számítottam rá.
Halkan, nagyon halkan kihúzogattam minden fiókot bácsikám
kedvenc ébenfa íróasztalában, ami Vespasianus császár ajándéka
volt. Sehol nem találtam a kulcsot. Azért egy próbát megért.
Ugyanakkor az asztal púpozva volt irattekercsekkel, akárcsak a
rekeszes polcok.
Egyszer hallottam, amikor azt ajánlotta neki az intézője, hogy
zárja el az irattekercseit, mert annyit érnek aranyban, amennyi a
súlyuk. A bácsikámnak hallgatnia kellett volna rá. Találtam egy szinte
teljesen befejezett vázlatot a római haditengerészet történetéről írott
munkájához. Valami mohó bolond kétségtelenül sokat fizetett volna
érte, hogy elmondhassa magáról, hogy neki volt meg először
Pompejiben. Ahogy az utazótáskámba csúsztattam a tekercset,
beleütköztem az asztalba. Valami megcsillant a kis lámpás
fényében: a bácsikám pecsétgyűrűje, ami a papiruszhalom alól
kandikált ki. Gyorsan a batyuba dugtam az arany-karneol gyűrűt is,
mielőtt meggondoltam volna magam. Az a gyűrű önmagában
elegendő volt nemcsak Primáért, de arra is, hogy hónapokra
kibéreljek egy apró szobát a tenger mellett.
Annak biztos tudatában surrantam ki, hogy egy árva lélek sem
vette észre, hogy visszajöttem. Vagy hogy elvittem valamit.

Tizenkét órával és két kimerült lóval később visszaértem

Pompejibe. Egyenesen Julius Polybios házához mentem. Vevőket
kellett találnom az elhozott holmira, hogy ajánlatot tehessek Primára.
Gondoltam, a barátom biztos ismer olyanokat, akiknek a
segítségével aranyra és ezüstre válthatom az árumat.
Nem mondom, hogy nem volt bűntudatom vagy szégyenérzetem
a tettem miatt. De azzal áltattam magam, hogy majd csak
megtalálom a módját, hogy visszafizessem, amiket elvettem. Esetleg
jobban fogok tanulni, és többet fordítok a bácsikámnak. Megtalálom
a módját, hogy kárpótoljam, ebben biztos voltam.
Sajnos Julius még mindig másnapos volt az előző esti tivornya
miatt. Kénytelen voltam a reggel harmadik vagy negyedik órájáig
várni rá, de túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy türelmesen ücsörögjek.
Ezért hát elindultam Prima tavernája felé a hónom alatt szorongatott
batyummal, benne a lopott holmival.
Amikor meglátott, kedvesen lebiggyesztette az ajkát. A szívem
majd kiugrott a helyéről.
– Miért nem jöttél tegnap este? – kérdezte. – Azt mondtad,
eljössz.
– Haza kellett mennem…hogy segítsek egy barátomon –
feleltem. – Hidd el, kárpótollak.
– Rendben. Mert veled sokkal szívesebben töltöm az estéimet,
mint a részeges helyiekkel.
A hasamban kellemes forróság áradt szét.
– Jólesik ezt hallani – mondtam. Mivel még mindig nem
szabadultam a képzetektől, hogy ittas kuncsaftok fogdossák őt a
kinti fülkékben – vagy hogy az a mézesmázos modorú, szőke aedilis
sértegeti a gyomrom összerándult. Nemsokára soha többé nem kell
ilyen emberekkel találkoznia.
Sötét szeme csak úgy csillogott, és rózsaszín nyelve kikandikált a
fogai közti apró résen.
– Te készülsz valamire – állapította meg, enyhén hátravetve a
fejét.
Vigyorogva bólintottam.
– Hadd hozzak egy kis bort, és azután mesélj el mindent.
Nem kívántam bort, de mindketten láttuk, hogy a gazdája belép a
felszolgálóhelyiségbe. Amíg rendesen költök, nem törődik vele,
meddig beszélgetünk.
– Kettőt hozz! – szóltam neki. – Meghívlak egyre téged is!
 Szélesen elmosolyodott. Lerakta elénk a kupákat, és leült a
mellettem lévő, támlátlan székre.
– Hallgatlak – súgta a fülembe. Egy pillanatra behunytam a
szemem, ahogy rám tört a vágyakozás. – Mire készülsz?
– Kitaláltam, hogyan lehetnénk együtt; hogy ne kelljen többet
olyan férfiakkal lenned, mint az a szörnyű aedilis – suttogtam.
Úgy húzódott el tőlem, mintha megégettem volna.
– Micsoda?
– Azt tervezem, hogy megvásárollak – feleltem még mindig
suttogva. Nem akartam, hogy a gazdája meghallja, és elkezdjen
azon spekulálni, mennyit is kérjen érte. Ha meglepem az
ajánlatommal, talán olcsóbban megkapom. – Még a mai napon, ha
lehetséges.
Összeráncolta a homlokát, és nagyot pislantott.
– Nem értelek.
– Meg foglak vásárolni tőle – jelentettem ki. – És akkor örökké
együtt lehetünk.
A szeme tágra nyílt, de nem az örömtől. Belém hasított az
aggodalom.
– Hallgass ide – mondtam neki gyorsan. – Még egy szót se szólj
a gazdádnak. Nem akarom, hogy megtudja, míg elé nem tudok állni
a pénzzel.
Megrázta a fejét.
– Én nem vagyok eladó.
Megnyugtatóan rámosolyogtam.
– Majd az leszel, amikor meglátja, mennyit adnék érted.
– Nem, nem érted – vágott közbe hozzám hajolva. Arca
elvörösödött. – Én nem…te nem vásárolhatsz meg engem csak úgy.
– Miért nem? – kérdeztem. – Többet tudnék neked nyújtani, mint
amit itt kapsz, és soha többé nem kellene korhely idiótákkal
foglalkoznod.
– És azért álltál elő ezzel a tervvel ilyen sebesen, mert nem
akarsz rajtam másokkal is osztozni – állapította meg, és összefonta
a karját.
– Nem. Akarom mondani, igen. De nem csak erről van szó. –
Miért esett ilyen nehezére megemészteni a dolgot? Én meg még azt
hittem, nyomban a nyakamba ugrik a hír hallatán. – Nézd, ha
egyszer az enyém leszel, akár fel is szabadíthatlak, ha ez aggaszt.
Feltéve… ha beleegyezel, hogy az ágyasom maradsz.
– Én bejegyzett prostituált vagyok – sziszegte. – És mindig is
infamis maradok.
Az istenekre, ez csakugyan így volna? De mit sem számít, nem
igaz? Hacsak a bácsikám meg nem tudja. De ő ritkán jár Pompejibe.
Csekély volt az esélye, hogy rájön, egy korábbi prostituáltat tartok el.
– Majd kitalálunk valamit – mondtam nagyot nyelve. – És ha
megvásárollak, könnyebb életed lesz. Csak te leszel, és én!
Megsűrűsödött a csend közöttünk. Még egyszer mondom, nem
erre számítottam. Talán túlságosan üzletiesen adtam elő a
tervemet?
– Szeretlek, Prima. És igazad van. Nem akarok osztozni rajtad
senki mással. Ez annyira szörnyű?
Ismét megrázta a fejét, és lenézett a kezére.
– Te…te is így érzel irántam, ugye? – dadogtam. – Hisz nemrég
mondtad, hogy szereted velem tölteni az éjszakákat! Még ha nem is
vagy szerelmes belém, tudom, hogy kedvelsz. És majd megtanulsz
szeretni is, ha meglátod, miféle életet tudok nyújtani neked.
– Mint személyes szajhádnak.
Az istenekre, ez szörnyen hangzott.
– Nem, de… nem jobb lenne ez, mint…
– Mint egy kocsmai kurvának lenni?
Elfordítottam a fejem.
– Csak nem akarom azt látni, ahogy a férfiak kihasználnak és
sértegetnek, mint az a reggeli fickó.
– Pansa – köpte a szót undorodva.
– Igen.
Ingerülten felsóhajtott.
– Hadd kérdezzek tőled valamit, Caecilius. Mennyi idős vagy?
– Tizenhét éves.
– És hányszor voltál már szerelmes?
A homlokomat ráncoltam, mert nem tetszett, ahogy az utolsó szót
kiejtette.
– Csak egyszer. Beléd.
– És úgy képzeled, hogy ez az érzés tovább fog tartani, mint…ó,
hát nem is tudom, hónap idusánál?
 – Igen! – jelentettem ki hangosan. Túl hangosan. A gazdája
összevont szemöldökkel ránk nézett.
– Hadd mondjak neked valamit, kicsi fiú.
Kicsi fiú?
– Még milliószor leszel szerelmes, mielőtt az év véget ér…
– Ez nem igaz. – Még sosem láttam őt ennyire dühösnek és
keserűnek. Hova lett az én Primám?
– Dehogynem igaz. És mihez kezdek hat hónap múlva, amikor
rám unsz, és beleszeretsz egy másik szajhába?
– Ez sosem…
– Vagy amikor szerelmes leszel egy aranyos kis szűzlányba, akit
majd feleségül akarsz venni? Elmondom én neked, mi fog történni.
Kidobsz a hátsó ajtón, mint valami romlott halat.
– Nem – mondtam a fejemet ingatva.
– De – mondta ő előrébb hajolva. Mérgesnek látszott. – És a
húgommal mi lesz?
– Mi lenne vele?
– Én vagyok a védelmezője – jelentette ki szinte morogva. – Nem
hagyom, hogy elválasszák tőlem. Szüksége van rám!
Lenéztem a batyumra. A szívem összeszorult. Gyönyörű,
platinaszőke húgáért biztos vagyonokat kérnének. Fölöttébb
valószínűnek tetszett, hogy nem lenne elég pénzem mindkettejükre,
és mellette még Prima tenger melletti elszállásolására is.
– Időre lesz szükségem, hogy még több pénzt szerezzek…
– Te tényleg nem érted – szakított félbe bosszús, vad tekintettel. –
Én nem vagyok szerelmes beléd. Soha nem is leszek. Te is csak
abba vagy szerelmes, amit az emeleten nyújtok neked. Pénzért. Ez
egy illúzió.
Forróság öntötte el a fejemet és a mellkasomat.
– De hisz… de te választottál engem. Emlékszel? A legelső
alkalommal magad mondtad…én meg azt hittem… hogy te is…
– A fiatalokkal könnyebb, mert hamarabb végeznek – jelentette ki
kemény hangon. – Ráadásul te többet is fizettél az egész éjszakáért.
Bolond lettem volna nem kihasználni az alkalmat. De te még
nagyobb bolond vagy, ha azt hiszed, hogy bármit érzek irántad.
Ugyanakkor a pénzes erszényedet, hát azt valóban imádtam. De
téged nem.
 Szó szerint úgy görnyedtem a boroskupa fölé, mintha mellbe
vágott volna.
Felfújta az arcát, majd a mennyezetet bámulva kieresztette a
levegőt.
– Vénusz csecsére, ha tudtam volna, hogy ilyen ostoba vagy,
sokkal, de sokkal többet kértem volna, fiú. Neked muszáj…
– Ne hívj engem fiúnak többé! – ordítottam.
A helyiség elcsendesedett.
– Fizesd ki a borodat, és menj, Caecilius!
A szék csörömpölve felborult, ahogy felpattantam róla.
Odavetettem néhány érmét az asztalra, és a bácsikámtól elemelt
holmikkal teli zsákot a hasamhoz szorítottam.
Prima kimerülten felállt.
– Gyere vissza, ha megtaláltad a tökeidet. A te pénzed nekem
ugyanolyan jó, mint bárki másé.
Nem tudom, hogy kerültem az utcára, vagy mikor jutott eszembe
levegőt venni. A talaj remegni kezdett a lábam alatt, velem szemben
egy kenyereskordé majdnem felborult. Szédülve és émelyegve
próbáltam megőrizni az egyensúlyomat. Beletelt néhány pillanatba,
míg rájöttem, hogy nemcsak az én világom készül darabokra hullani,
hanem egy másfajta rengés rázza a földet.
Ám ez erősebbnek tűnt. Veszélyesebbnek. A taverna falának
támaszkodtam, és szinte azt kívántam, hogy rám omoljon. Amikor a
remegés elmúlt, valaki túl hangosan felnevetett az utca túloldalán.
Egy csirke panaszos rikácsolásba kezdett – kitárt szárnyakkal,
kétségbeesetten próbált elmenekülni két mezítlábas gyerek elől. Az
emberek belém ütköztek, ahogy tántorogva folytatták az útjukat.
Gépiesen tettem egyik lábamat a másik elé, nem törődve vele és
nem is figyelve rá, merre megyek.

Csak sodródtam a tömeggel az ismeretlen utcákon. Ahogy

elhaladt mellettem egy visító kismalacot szállító férfi, nekilökött egy
nagy ház falának. A tekintetem megakadt az ajtó oldalába karcolt
szón: Prima. Meglepetten pislantottam, és rávettem magam, hogy
elolvassam a teljes szöveget.
Secundus üdvözli az ő Primáját, bárhol is legyen. Kérlek,
kedvesem, szeress engem.
 Ő senkit sem szeret – gondoltam. És nem én voltam az egyedüli
bolond, aki belehabarodott. Az istenek mégis idevezettek, hogy
észrevegyem a nevét, valószínűleg ők nevettek rajtam a legjobban.
Azon kaptam magam, hogy körbejárok a bazilika körül a fórumon.
Haza kéne mennem, mondtam magamnak. Vissza kellene vinnem,
amit elcsentem, mielőtt a bácsikám észreveszi. De akkor át kellett
volna haladnom azon a környéken, ahol Prima lakik, és arra
képtelen voltam. Még nem tudtam. Ráadásul még a lovak sem
pihentek eleget.
Micsoda bolond vagyok! Mekkora idióta. A hülyék között is a
legrosszabb fajta. Fiúnak nevezett. Nem is törődött velem. Hogy
tudtam őt ennyire félreismerni? A szégyenérzet hullámokban tört
rám.
Hirtelen három férfi állt elém, ahogy közeledtem a felújítás alatt
álló, lakatlan rész felé.
– Az aedilis szeretne szót váltani veled – mondta a középső
köpcös.
– Most nem akarok beszélni senkivel – válaszoltam, igyekezve
kikerülni őket.
– Ó, dehogynem – mondta az egyikük, megragadva a felkaromat.
Ez kizökkentett szánalmas révületemből.
– Vedd le rólam a kezed! – Megpróbáltam kiszabadítani
magamat, de erősen fogott.
Egy elhagyott falfülkéhez vonszoltak. Az állványzat a téglafal
közepéig magasodott, de senki nem dolgozott rajta. Pompeji olyan
volt, mint egy gyerek, aki építőkockákkal játszik: elkezdett építeni
valamit az egyik sarkon, aztán valami elterelte a figyelmét, és
hozzálátott valami máshoz, néhány utcával arrébb.
Az aedilis, aki Primát sértegette, kilépett az árnyékok közül.
Ragyogó mosolyt villantott rám.
– Örülök, hogy újra találkozunk, Gaius Caecilius Secundus –
mondta.
Az istenekre, tudja a teljes nevemet! Vajon mi egyebet tudhat
még?
– Mit akarsz?
– Gyere, húzódjunk félre, hogy diszkréten tudjunk beszélgetni –
sürgetett, mintha régi cimborák lennénk. Egy pillantást vetettem a
gorilláira, és beláttam, hogy esélyem sincs. Követtem hát.
– Azon tűnődöm, vajon a bácsikád tudja-e, mit csinálsz
Pompejiben – jegyezte meg negédesen.
– Az nem a te dolgod – feleltem.
– Ó, dehogyisnem. Minden, ami Pompejiben történik, az én
dolgom. – A táskámra mutatott, amit még mindig a hónom alatt
szorongattam. – Például, amit abban tartasz. Azt hiszem, át kellene
adnod nekem.
Csak pislogtam.
– Micsoda? Nem!
Pansa elmosolyodott, és úgy rázta meg a fejét, mintha egy
makacs gyerekkel próbálna meg szót érteni. Én pedig az arcába
akartam köpni, pont, mint egy gyerek.
– Ó, milyen izgalmas, hogy én hozhatom a nagy Plinius
tengernagy tudomására, hogy az unokaöccse és egyben a
lehetséges örököse meglopta őt – mondta mézesmázos vigyorral. –
Mindig az adósom lesz érte! Ezért siettél haza lóhalálában az
éjszaka közepén, majd tértél vissza sebtiben azzal a csomaggal,
ugye?
Meg sem mukkantam.
Egy pillanatra rám meredt, majd felnevetett.
– Haha! Az emberem követett, de csak találgatni tudtam, hogy mit
csinálsz. A némaságod azt tanúsítja, hogyjól tippeltem. Na, add csak
ide, amit elloptál a bácsikád villájából, és nem árulom el neki, hogy
megpróbáltál megvásárolni egy ócska kurvát Pompeji egyik koszlott
cauponájából.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Felsóhajtott.
– Még gyakorolnod kell az érzelmeid palástolását. Semmi értelme
hazudnod. Prima elmesélt mindent. A vézna kis lotyó még nevetett
is, miközben elárult téged.
A szívem a fülemben kalapált.
Kinyújtotta a kezét a táskáért.
Még mindig nem mozdultam.
Pansa felvonta az egyik szemöldökét.
– Kétféle út áll előtted: a könnyű és a nagyon nehéz.
 Ez a faragatlan politikus azt képzelte, hogy elég nagy ember,
hogy akár csak megkörnyékezze a nagybátyámat, és ettől ismét úgy
éreztem, hogy menten leköpöm.
– Egy fasz vagy, és egy seggfej. Remélem, Prima a szádba
szarik, ha legközelebb odadugod a képedet – csattantam fel. – És
nem teheted rá a kezed semmire, ami az enyém.
Ajka gúnyos vigyorra görbült.
– Nos, látom, döntöttél. – Intett az embereinek, majd elballagott.
– Aedilis! – szólt rá valaki, amikor kilépett a napfényre. – Hát itt
vagy! Valamit muszáj megbeszélnem veled…
Pansa szélesen elmosolyodott, és arrébb terelte tőlünk a
kérelmezőt a sokaság felé.
Közben két embere közelíteni kezdett felém, míg a harmadik
figyelt.
– Ez könnyű lesz – tréfálkozott az egyikük.
– Baszd meg – morogtam.
A keménykötésű férfi felröhögött.
– Köhög a bolha – jegyezte meg. – Na, add ide szépen.
Az első ütést még azelőtt kaptam, hogy reagálni tudtam volna, de
gyorsan követte a második és a harmadik is. Amikor a földre
rogytam, az egyikük megragadta a batyut, de én kétségbeesetten
kapaszkodtam bele még akkor is, amikor a másik az oldalamba
rúgott. Nem hagyhattam, hogy megkaparintsák a bácsikám írásait
vagy a gyűrűjét. Nem hagyhattam!
Hirtelen egy rúgást éreztem a szemem mellett, amitől a fejem az
utcakőnek ütődött. Mire magamhoz tértem, a táska – és a három
férfi – eltűnt.
Nem tudom, meddig feküdtem ott, de a nap nem mozdult el
sokat, szóval nem sokáig. Beletelt egy kis időbe, amíg felültem, a
felállás pedig még tovább tartott. Amikor végre sikerült, a föld
megbillent, majd meglódult alattam, de tudtam, hogy nem egy újabb
rengést érzek. A saját gyengeségem és a sebesült testem hagyott
cserben. Behunytam a szemem, hogy elmúljon az érzés.
Megtapogattam magam a tunikám öve alatt, és éreztem, hogy a
pénzes erszényem is eltűnt. A verőlegények elvették mindenemet.
Ahogy kicsoszogtam az árnyékból, egy asszony sikkantott egyet,
amikor hirtelen megpillantott.
 – Részeg idióta – motyogta, miközben elsietett.
Az emberek nagy ívben elkerültek. A fórumon kisebb tömeg
verődött össze. Kiszúrtam Pansa szőke üstökét, amint csodálói
csoportja fölé magasodik. Lehajolt, hogy szót váltson valakivel, akit
nem láttam. Elindultam felé; az emberek undorodva megjegyzéseket
tettek rám, amikor utat vágtam magamnak köztük, de oda se
figyeltem rájuk.
Pansa hangosan felnevetett. Harsány, kirívóan hamis nevetése
volt.
– Igen, szenátor. Igazad van. Nagyon éles meglátás Pompeji
véget nem érő építkezéséről.
Szenátor? Kikukucskáltam a vállak között, és a bácsikám
barátjának vasszínű haját és hajlott vállát vettem észre – Norbanus
szenátor Rómából. Mit keresett Pompejiben?
A szenátor alig palástoltan megvető arckifejezése valószínűleg
annak a jele volt, hogy kapásból átlátott Pansán. Bár az aedilis keze
üres volt. Semmi nem keverte gyanúba; ő az a fajta ember volt, aki
az ilyesmit a talpnyalóival intéztette. Ezért hát körbenéztem, hátha
megpillantom a holmimat, és felismertem az aedilis egyik emberét,
aki úgy fogta a batyumat, mintha az övé volna.
– Szenátor – szóltam oda előrébb nyomakodva a belső kör felé. –
Mily szerencse, hogy látlak!
Norbanus egy pillanatra rám meresztette a szemét, aztán felvonta
őszülő szemöldökét.
– Ifjú Caecilius, te vagy az?
Szélesen rámosolyogtam, amitől biztosan még rémesebben
festett az ábrázatom – úgy éreztem, a fogaimat valami sűrű, fémes
anyag vonja be.
– Teljes valómban – feleltem hangosan; tisztában voltam vele,
milyen látványt nyújthatok.
– Az összes isten nevére, mi történt veled, fiatalember? Jól vagy?
– Kiraboltak és megvertek a városodban, aedilis – mondtam
Pansa felé fordulva. A körénk gyűlt tömeg morajlani kezdett, és
rosszallón cöcögött.
– Egy előkelő fiatalembert megvernek az utcán – szögezte le a
szenátor, majd csalóka szelídséggel Pansára nézett. – Pompeji
polgárai, akik megszavaztak téged a hivatalod élére, aedilis,
megérdemlik, hogy jobban kézben tartsd a területedet.
Pansa arca elvörösödött a dühtől.
– De hol van a szolgálód? – fordult felém Norbanus újra. – Egy
előkelő férfiúnak nem lenne szabad egyedül sétálnia az ilyen
védtelen negyedekben.
– Rábíztam a lovaimat, míg meglátogattam Julius Polybiost –
válaszoltam.
Amikor enyhén megszédültem, a szenátor megfogta a karomat,
amitől egy kicsit összerezzentem.
– Azt mondod, ellopták a dolgaidat?
Pansa gorillája úgy festett, mint aki menten menekülőre fogja, de
az aedilis figyelmeztetőleg az embere vállára tette a kezét.
– Ó, igen! – mondta Pansa meglepetést színlelve. – Nagyra
becsült barátom ezt a táskát találta, és jelentette nekem – ecsetelte.
– Ki akartam helyezni egy felhívást, hátha előkerül a gazdája.
– Nos, az az enyém – jelentettem ki, és megragadtam. A gorilla
izmos karja egy pillanatra megfeszült a táska körül, de mikor Pansa
rámeresztette a szemét, eleresztette. – Ó, és nézd csak! A pénzes
erszényem is az úriembernél van – jegyeztem meg gúnyos
meglepetéssel. – Azt is magamhoz veszem. – Kinyújtottam
lehorzsolt, véres kezemet.
Pansa állkapcsa mozgásával gyorsan jelzett az emberének. A
férfi vonakodva visszaadta a pénzemet. A szenátor hűvös tekintete
egyértelműen elárulta, hogy pontosan érti, mi történt.
– Az aedilisünk becsületes ember, és visszatérítette az elvesztett
javakat – kiáltotta az egyik követője. – Az istenek jól választottak,
amikor az új elöljárónkat iktatták hivatalba.
Zavart zúgolódás hallatszott, amit néhol szórványos taps kísért,
miután Pansa kísérete gyorsan elkezdte terjeszteni a történetet,
hogy az aedilis visszaszerezte és visszajuttatta az előkelő látogató
ellopott javait.
A szenátor még utoljára jeges tekintettel Pansára meredt. Pansa
válaszul bólintott – és ugyanazzal a mozdulattal el is fordította a
fejét, majd igen tiszteletlenül, egy szó nélkül távozott.
Norbanus szenátor a közelben várakozó hordszékéhez kísért.
 – Gyere, fiam – mondta. – A Herculaneumi-kapu mellett áll egy
takaros villa, és távolról ismerem a kereskedőt, aki ott lakik. Biztosan
nem bánja, ha megkérjük az orvosát, hogy vizsgáljon meg.
– Jól vagyok – mondtam két kézzel szorongatva a batyumat és a
pénzes erszényemet, de azért odamentem vele a hordszékhez.
Amikor beültem, eltöltött a megkönnyebbülés, amit szédülés
követett. És feledés.
*
Arra ébredtem, hogy egy idegen piócát helyez az arccsontomra.
– Mit csinálsz? – kiáltottam, és megpróbáltam elzavarni a férfit,
ahogy felültem.
Az idegen az egyik kezét a mellkasomra helyezte.
– Feküdj nyugodtan – mondta. – Én vagyok a Lepidus-ház
orvosa. A pióca majd lelohasztja a duzzanat és a zúzódás nagyját.
Máskülönben nem fogod tudni kinyitni a szemed.
Az istenekre, hol vagyok? És ki az a Lepidus? A bácsikám
barátja? A kert és az udvar gazdagságából ítélve bizonyára. Az
istenekre, akkor ez azt jelenti, hogy a bácsikám tudja, hogy itt
vagyok?
Újra eszembe jutottak a nap történései. Felültem.
– A holmim! Hol van a holmim? – kiáltottam.
– A szenátornál. Biztonságban van. Annyira mélyen aludtál, hogy
már kezdtünk aggódni, fiatalember.
– Csak mert egész este utaztam – motyogtam érthetetlenül.
– Szólok a szenátornak, hogy felébredtél…amint Cifra úrfi itt –
mondta, megérintve az arcomon lévő vérszívó lényt – eléggé
teleszívta magát.
Ez a fickó tényleg elnevezte a piócáit? Istenek! Talán ez az egész
csak egy furcsa álom. Ahogy Prima nyers szavai is, melyek most
még inkább fájtak. Elgyötörten behunytam a szemem.
Arra ébredtem, hogy a szenátor ül mellettem. Odanyújtott egy
kupa mézezett bort, amit szinte egyetlen hörpintéssel felhajtottam.
– Szóval – kezdte, rám szegezve fürkésző tekintetét el akarod
mesélni nekem, mi volt ez az egész?
Felnyögtem.
– Nem. A legkevésbé sem.
 – Hát azt gondoltam. – Nem látszott rajta, hogy meglepődött
volna. – A vendéglátóidnak nem árultam el, ki vagy, csak annyit
mondtam nekik, hogy az egyik barátom fia vagy akit megtámadtak.
Gyanítom, minél kevesebben tudnak a pompeji kalandodról, annál
jobb. Igazam van?
Felsóhajtottam.
– Igen.
Egy pillanatig még nem vette le rólam a szemét, hosszú ujjaival
babrált.
– És azt is sejtem, hogy azzal jársz a legjobban, ha azonnal
elindulsz vissza, Misenumba.
Óvatosan megdörzsöltem az arcomat, és ide-oda mozgattam az
állkapcsomat, de nem szóltam semmit. Hogy menjek most így haza?
A bácsikám biztosan kitagad, ha rájön, mit tettem. El kell tűnnöm.
Talán még mindig eladhatnám a holmiját, és elmenekülhetnék egy
távoli provinciába. Akkor legalább nem kéne újra látnom a bácsikám
csalódott ábrázatát. És utána mihez kezdek? Az istenekre, mit
csináljak?
– Tudod, a nagybátyád aggódik érted.
– Tényleg?
A szenátor bólintott.
– Amikor idefelé betértem a villátokba, hosszasan
elbeszélgettünk. Akkor már elindultál, hogy meglátogasd Julius
Polybios házát.
Valamilyen oknál fogva összeszorult a torkom a gondolatra, hogy
a bácsikám rólam beszélgetett a barátjával.
A szenátor folytatta.
– Azt mondtam neki, hogy a probléma gyökere valószínűleg egy
lány.
– Egy lány? Nem. Egy szajha. – Szégyen és undor töltött el,
ahogy Prima szavai eszembe jutottak. Milyen bolond voltam!
Arcomat a tenyerembe temettem. – Ezentúl mindig ilyen ostobának
és gyengének fogom érezni magam? – motyogtam.
A szenátor odahajolt hozzám.
– Elárulok egy titkot, amit kevesen ismernek be. Belül a legtöbben
kicsinek, ostobának és gyengének érezzük magunkat, attól
függetlenül, hogy mekkora a termetünk, vagy mennyi idősek
vagyunk. Akkor érsz férfivá, amikor ráébredsz, hogy nem ezek
számítanak. Csak amit teszünk, az számít. Egy római férfi akkor is
megteszi a kötelességét, ha belül úgy érzi, összetört.
Megráztam a fejem.
– Az olyan férfiak, mint te…mint a bácsikám… nem hiszem, hogy
egyszer is éreztetek volna mást, mint hogy erősek és hatalmasak
vagytok.
Felnevetett.
– Nézz rám! Egy negyvenhárom éves kripli vagyok, aki hatvannak
néz ki, száznak érzi magát, és fél fejjel kisebb nálad. Elég ritkán
érzem magam erősnek és hatalmasnak. Tulajdonképpen – mélázott
el – abban sem vagyok biztos, hogy valaha éreztem-e úgy… de mit
tudsz te még az ilyesmikről, nem igaz?
– Igaz. – Alig figyeltem fel hajlott vállára és szerény termetére.
Amire az ember felfigyelt, ha Norbanus szenátorral találkozott, az a
hangjából kicsendülő csendes tekintély volt, és a tekintete, melynek
súlya alatt még a Pansához hasonló emberek is feszengtek.
– Egy férfi nem az érzései alapján méretik meg, ifjú Caecilius. – A
szenátor szelíd hangot ütött meg. – Az alapján méretik meg, ahogy
szembenéz a világgal, és teljesíti polgári és családi kötelességét.
Érted?
Szánalmasan megvontam a vállam.
– Vegyük például azt a csúszómászó Pansa aedilist, akinek
messzire ér a keze. Hazudik, csal és lop, mert szerintem
mérhetetlen vágyat érez, hogy hatalmas és befolyásos legyen. De
az olyan embereket, mint ő, soha nem lehet kielégíteni. Idővel egyre
rosszabbak lesznek, és egyre korruptabbak, mert minél tovább
küzdenek, hogy végre rátehessék a kezüket a hatalom és a tekintély
kellékeire, annál inkább kicsúsznak a markukból.
Csend. Nem akartam Pansáról beszélni. De a szenátor biztosan
valamiféle választ várt.
– Nem tudtam, hogy te is sztoikus vagy – feleltem, próbálván
könnyedebb hangot megütni.
Megvonta a vállát.
– Az erényjutalma a boldogság – jegyezte meg Epiktétoszt
idézve.
 Nem hittem, hogy még egyszer boldog lehetek az életben. A
szenátor bizonyára olvasott az arckifejezésemből, mert még
hozzátette:
– Tedd a dolgod, amit a nagybátyád kiszab neked. Lehet, hogy
nem okoz boldogságot, de némi békével biztos szolgál.
Nem sokkal azután, hogy megnyugtattam a szenátort, egyenesen
indulok vissza Misenumba, távoztam, de korántsem voltam benne
biztos, hogy valaha is hazamegyek-e újra.

A Sarno-kapunál bácsikám embere rémülten felvakkantott, amikor

meglátta az arcomat.
– Dominus, mi történt? Tudtam, hogy el kellett volna, hogy
kísérjelek! Egy magadfajta rangú férfinak nem lenne szabad egyedül
járkálnia az utcán. A gazdám ezért biztos megkorbácsol!
– Nem, nem fog – nyugtattam kimerülten. – Közvetlenül tőlem
kaptad a parancsot, hogy maradj a lovakkal. Azért nem büntethet
meg, mert engedelmeskedtél nekem.
Az idősebb férfi ebben nem volt olyan biztos. Barna, kérges bőre
volt, egész életét a lovakkal töltötte a szabadban. Most
aggodalmasan tördelte a kezét.
– És adok neked egy újabb parancsot – tettem hozzá. – Most itt
hagyod a lovamat, és nyomban visszavágtatsz Misenumba.
Nélkülem.
Elakadt a lélegzete.
– Nem, nem, dominus. Az lehetetlen. Azt nem hagyhatom.
– Én nem megyek vissza Misenumba. Neked pedig törődnöd kell
a bácsikám többi lovával.
– De…de a lovaknak még pihenniük kell. – A táskára meredt,
amit még mindig magamhoz szorítottam. – És mit mondjak a
bácsikádnak?
– Mondd azt neki, hogy megfenyegettelek, hogy keresztre
feszíttetlek, ha nem engedelmeskedsz.
– De ifjú dominus, te nem…
– Csak megóvlak egy vesszőzéstől, Eponus. Most pedig tedd,
amit mondtam.
Megtette, én pedig leültem az istálló egyik bűzös sarkába a lovam
mellé, és végiggondoltam a lehetőségeimet. Hova mehetek, ahol
nem találnak rám? Miből fogok élni, ha elfogy a pénz, amit a
bácsikám holmijáért kapok? Elmenekülhettem volna a provinciákra,
és megpróbálhattam volna pénzt keresni valami barbár gyerekének
oktatójaként egy távoli állomáson, csakhogy nagyjából az összes
provincia összes követe ismerte a bácsikámat. Biztos kerestek
volna.
Csapdába estem.
A szenátor szavai – „az erény jutalma a boldogság” – jutottak
eszembe, és gúnyosan horkantottam. Nem, szenátor, az már
egyszer biztos, hogy az erény nem elegendő a boldogsághoz. Soha
többé nem leszek boldog, nem számít, mennyire próbálok
erényesen élni. Csak magam elé kellett idéznem Prima hűvös
tekintetét, ahogy „kicsi fiúnak” szólít, és máris elnyelt a megaláztatás
és kétségbeesés verme. Nem hittem benne, hogy valaha eljön az
idő, amikor elmúlik az érzés. Egyébként pedig mi a fenét jelentett az
erény ebben a helyzetben?
Hogy visszaviszem, amit elhoztam, és elmondom a bácsikámnak
az igazságot? Már a gondolattól is a gyomorgörcs kerülgetett. De
elmenekülni és elbújni előle még rosszabb volt. Gyerekes. Pedig én
már annyira szerettem volna nem gyerekként viselkedni. Fáradtan
felkeltem, és elkezdtem felkészíteni a lovamat az útra. A két
nyomorúságos lehetőség közül otthon várt rám a jobbik. Legalább
férfiként nézhettem a bácsikám szemébe.

Összetört testemmel már azt is fájdalmas ütlegelésnek éreztem,

ha lépésre fogtam a lovat. Sajgott az oldalam, a fejem lüktetett, a
gyomrom pedig felkavarodott. Lassan haladtam.
Másnap reggel, későn érkeztem a házhoz, ahol teljes káosz
uralkodott. A szolgák összevissza rohangáltak. Egy-két asszony
sírva fakadt.
– Mi történt? – tudakoltam az egyik konyhai szolgától, amikor
beléptem az udvarra.
– Valaki kirabolta a dominust! És most mindannyiunkat
felsorakoztatnak kihallgatásra – válaszolta sírva a nő. – Pedig
egyikünk sem lopott el semmit. Kérlek, fiatalúr, hadd beszéljek a
gyerekeimmel odakinn, hogy figyelmeztessem őket.
 Egy fejbólintással az útjára eresztettem, és elindultam anyám
szobája felé.
– Gaius! – vakkantotta, amikor meglátott. – Jupiterre, veled meg
mi történt?
– Semmi különös – válaszoltam. – Anyám, azonnal abba kell
hagynod a házi szolgák kihallgatását…
– De a bácsikád magánkívül van. Anyira felzaklatta a dolog, hogy
ragaszkodtam hozzá, hogy vegyen egy fürdőt és egy hideg
zuhanyt…
– Hallgass rám. Meg kell mondanod neki, hogy hagyja abba.
Én… megtaláltam a dolgait. És amint megtisztálkodtam, odaadom
neki.
Kérdőn nézett rám.
– De hogy…
– Anyám, ez egy hosszú és bonyolult történet, amit csak vele
akarok megosztani. Kérlek, tedd, amit mondtam.
Miután gyorsan megmerítkeztem a fürdőben, tudtam, nem
halogathatom tovább a találkozást. Magamhoz vettem a holmit, amit
elcsentem tőle, és lassan felballagtam a terasz lépcsőjén. Ha a
bácsikám kitagad, ez lesz az utolsó alkalom, hogy találkozunk.
Megtorpantam, és nagyot sóhajtottam, amitől a fájdalom belenyilallt
a bordámba. Az istenekre, nagyon nem volt ínyemre a dolog. De
már nem vagyok gyerek, nem igaz?
Minden egyes márvány lépcsőfok sarkában festett cserépedény
állt, melyekben rózsaszín és fehér virágok burjánzottak. A nap
megcsillant az öböl csendes vizén, ami ragyogó drágakövek
színében pompázott: itt türkiz, amott zafír, és lapis lazuli az öböl
torkolatánál. A terasz sarkában dézsába ültetett pálmák zizegtek a
tengeri szellőben. Azon tűnődtem, vajon a halálraítéltek is
észreveszik-e az őket körülvevő szépségnek ezt a már-már
fájdalmas tisztaságát. Egy hang a fejemben újra azt üvöltötte, hogy
meneküljek, bújjak el a felelősség elől. De én csak mentem egyre
feljebb, s a lábaim mintha ólomból lettek volna.
A bácsikám az egyik tengerre néző, belső szoba árnyékában
szendergett. Álla a mellkasán pihent a két válla közé ejtve, ölében
egy félig kihajtott papírtekercs hevert. Ahogy lebámultam rá,
meglepett, mennyire sebezhetőnek látszik álmában, milyen…
szelídnek. A tenger felől érkező széláramlatok kisfiúsan kócosra
borzolták ősz haját, vastag ujjait összemaszatolta a tinta. Abban a
pillanatban nagyon könnyű volt őt elképzelni sáros kezű
kisgyerekként. De aztán eszembe jutott, hogy már huszonhárom
évesen fegyveres rohamokat irányított katonatisztként Germániában.
Alig hat évvel volt akkor idősebb nálam. Elképzelhetetlennek tűnt,
hogy én valaha ilyesfajta tiszteletet érdemeljek ki.
Egy sóhajjal kísérve odahúztam magamnak egy nehéz széket a
kövezett padlón, mert tudtam, hogy a hangra majd felébred, és
mindketten úgy tehetünk, mintha nem is bóbiskolt volna.
– Gaius! – szólalt meg véreres szemmel, ahogy felemelte a fejét.
– Plinia azt mondja, megtaláltad a dolgaimat! Nem értem, hogy
lehetséges ez, de nyilván az istenek mosolyogtak le ránk, ha egy
ilyen furcsa véletlen megtörténhetett…
– Bácsikám – szakítottam félbe kényelmetlenül feszengve. – Nem
megtaláltam a hiányzó tekercseidet és a pecsétgyűrűdet. –
Rámutattam a kettőnk közt álló, kerek kisasztalra helyezett holmira.
– Én vettem el őket.
Szájtátva meredt rám.
– Nem értem. Hiszen te már napokkal ezelőtt elmentél
Pompejibe. Én pedig a pecsétgyűrűmet az elutazásod után is
használtam!
Bólintottam.
– Visszasettenkedtem az éj leple alatt.
Néhányszor pislantott.
– De…demiért? Miért tetted ezt?
Mély levegőt vettem, és belekezdtem a történetbe.
– Pompejiben van egy…volt egy lány.
Mikor a mondandóm végére értem, a bácsikám a tengerre
szegezte a tekintetét, homlokát mély barázdák ráncolták. Egy sirály
vijjogása törte meg a súlyos csendet.
Az ábrázata ellenére megkönnyebbültem, hogy a nehezén túl
vagyok. Elmondtam az igazat. Bevallottam szörnyű tolvajlásomat és
gyávaságomat. Különös nyugalom töltött el. Vajon ez a pillanatnyi
megkönnyebbülés és könnyedség lehetett az erény jutalma, amiről a
szenátor mesélt?
 – Ugye, felfogod, hogy mi meg már összetereltük a szolgákat,
hogy elkezdjük a kihallgatásukat? – jegyezte meg a bácsikám fáradt
hangon.
Megrendültem, amikor tudatosult bennem a mondandója lényege.
A törvény szerint minden egyes rabszolgánkat meg kellett volna
kínozni, hogy felderítsük a lopás körülményeit. Ha megtört volna
valaki, és beismeri a lopást – még ha hazudott volna is, csak hogy
elejét vegye a további fájdalomnak azt megkorbácsolják, majd
valószínűleg keresztre feszítik. Megpróbáltam elképzelni, ahogy a
bácsikám intézőjét vagy anyám fodrászát megkínozzák, és a
gyomrom undorodva összerándult. És mindezt Prima kedvéért, aki
színlelte, hogy törődik velem, holott csak a pénzemért viselt el. A
torkom újfent összeszorult. Hogyan, hogyan lehettem ennyire
ostoba?
– Jobban sajnálom, mint azt szavakba tudnám önteni, bácsikám –
sikerült végre kipréselnem magamból. – Bármilyen büntetést is
tartasz megfelelőnek a butaságomért, elfogadom.
A bácsikám horkantott egyet, és megrázta a fejét, mintha erre
semmiféle büntetés nem lenne elég szigorú. Nem tudtam hibáztatni
érte, valóban kiérdemeltem a megvetését. Ha száműzne vagy
kitagadna, abból talán tanulnék. Az a megpróbáltatás végre férfit
faragna belőlem.
– Úgy hiszem – felelte a bácsikám, jellegzetes ziháló sóhaj
kíséretében –, hogy a rabszolgalány kegyetlenségének emléke,
amit, hidd el, soha nem fogsz elfelejteni, talán épp elegendő
büntetésnek.
Pislantottam.
– De…
– Gaius, minden férfinak volt legalább egy Prima az életében.
Általában az első. Pont találó a neve.
Nagyot nyeltem, megköszörültem a torkomat.
– Nem fogsz… vagyis azt hittem, te majd…
– Hogy azt mondom majd neked, én soha nem szégyenítettem
meg magam egy arra érdemtelen lánnyal?
– Hát, igen – válaszoltam zavaromban. – Nem tudlak elképzelni
egy olyan lánnyal, mint Prima.
 – Akkor cserben hagy a képzelőerőd. Hosszú életem során többel
is találkoztam. Ámbár a legrosszabbal Germániában hozott össze a
sors. – Ismét megrázta a fejét, ezúttal szomorú mosollyal az arcán.
– Mi történt? – tudakoltam sürgetve.
– Az ottani hadjáratunk idején esett meg – kezdte. – A légiók
nagy számban fogadtak fel helyi szövőnőket, hogy vastagabb tunikát
készítsenek nekünk, mielőtt leesik a hó. Az istenekre, Sigihild, mert
így hívták, gyönyörű teremtés volt. Bögyös vöröske halovány
szeplőkkel az orra körül, aki úgy ingatta a csípőjét, hogy abba
beleremegett a térdem.
– Mi történt?
– Örök szerelmet vallottam neki. Ő pedig hozzáment az egyik
falusihoz. Azt hiszem, a mészároshoz. – Elmosolyodott. – De csak
miután megfosztott minden uncia sótól és pénzérmétől, amim csak
volt. Amit persze mohón szórtam, csak hogy minél többet
időzhessek az ágyában. És szívesen loptam is volna a kedvéért, ha
úgy adódik. Bár ő tudta, mit csinál. Okos lány volt.
– Én pedig nem is lehettem volna ostobább – állapítottam meg.
Rémületemre majdnem feltört belőlem a zokogás, de sikerült
elfojtanom. Nem ment könnyen…
A bácsikám éberen figyelt.
Bólintott.
– Helyes. Egy igazi római sosem hagyja, hogy az érzelmei úrrá
legyenek a méltóságán. Neked ez jobban megy, mint nekem annak
idején.
Felvontam a szemöldököm.
Bánatosan elnevette magát.
– Úgy zokogtam, akár egy csecsemő, amikor a tudomásomra
jutott a germán lány frigye. Ráadásul az embereim előtt – tette hozzá
borzongva. A szeme sarkából rám nézett. – Ne tátsd a szád, Gaius.
Még belekölt a sirály, ha nem vigyázol.
A fogaim is összekoccantak, ahogy becsuktam a számat. Tovább
bámultam rá hitetlenkedve.
A fejét ingatta, ahogy az emléken mosolygott, amit én
elviselhetetlennek véltem az ő gravitasával rendelkező férfi részéről.
– A legkevésbé sem lenyűgöző megnyilvánulásom
elismeréseként elküldték az ingoványba, hogy ássak csatornákat a
chaucusok elleni hadjárat alatt. Valahogy muszáj volt visszanyernem
a méltóságomat. Ráadásul én már huszonhárom éves voltam, nem
tizenhét, szóval már rég benőhetett volna a fejem lágya.
A világért sem tudtam volna elképzelni az én óriási, derék
nagybátyámat, ahogy egy lány miatt zokog. A tetejébe uniformisban.
A többi katona előtt! Hosszú ideig csak bambán meredtem a
tengerre.
– Szóval mi a terved a helyzet orvoslására? – kérdezte a
bácsikám.
Kifejezéstelen tekintettel bámultam rá.
– Mihez kezdesz annak érdekében, hogy többé bele ne ess egy
hasonló csapdába?
Nyögdécselve megdörzsöltem az arcomnak azt a felét, amelyik
nem sérült meg. Mit tehettem volna? Már így is leküzdhetetlen
vágyat éreztem, hogy könyörögve Prima lába elé vessem magam,
hogy felejtse el a butaságomat, és fogadjon vissza az ágyába. Ám
nem alázhattam meg magam újra, abban reménykedve, hogy még
valaha emelt fővel járhatok.
– Nos – kezdtem a torkomat köszörülvén –, megpróbálhatnám…
elkerülni Prim… Pompejit – válaszoltam krákogva. A várost éppúgy
megkedveltem, mint a lányt, aki miatt odajártam: Prima és Pompeji
immár örökké összefonódott a képzeletemben. Nem
kockáztathattam meg, hogy bármelyikük közelébe menjek újra. –
Talán nagyon hosszú időre.
Bólintott.
– Helyes. Csak az olyan férfi képes uralkodni a gyengesége
fölött, aki megérti azt.
– És azt tervezem, hogy fordítást vállalok, hogy visszafizessem
az elvesztett…
– Nem vesztettem el semmit – kiáltotta a köztünk álló, kerek
kisasztalon heverő papírtekercsre és a pecsétgyűrűre mutatva.
– Elvesztettem a bizalmadat – jegyeztem meg, azt remélve, hogy
a torkomban érzett remegés nem csendült ki a hangomból. – És
muszáj visszaszereznem.
– Már megtetted – mondta. – Bronzból kell hogy legyenek a
tökeid, hogy felgyere ide, és bevalld az igazat. Egy fiú ilyesmire nem
képes. Csak egy férfi.
 A szavai által keltett döbbenetemet az alsó teraszról felszálló
hangok hessegették el. Anyám kecmergett felfelé a lépcsőn.
– Bátyám! – szólította. – Láttad, mit csinál a hegy?
– A hegy?
Felsegítettem, és a terasz szélére sétáltunk, ahonnan izgatottan
bámultuk az öböl túloldalán kerekedő, furcsa látomást.
– Miféle hegy ez? – kérdezte anyám. – És miért köpköd ilyen
piszkot magából?
– Fogalmam sincs – felelte a bácsikám. – Mitől eregethet
Vulcanus világa ilyen felleget?
Sűrű, örvénylő-kavargó hamu- és sároszlop emelkedett
kísértetiesen és némán az ég felé. Néhány stadium magasságban a
szürkésbarna felhő elkezdett szétterülni, mintha kifáradt volna.
– Úgy néz ki, mint egy ernyőfenyő – jegyeztem meg.
– Rendkívüli – merengett a bácsikám a maga különös módján.
Aztán parancsot adott, hogy készítsenek nekünk egy csónakot, hogy
közelebbi pillantást vethessünk az öböl túloldalán kibontakozó,
furcsa jelenségre.
– Gondolod, hogy ez is olyan, mint a tűzhegy Szicíliában? –
kérdeztem, ahogy tovább fürkésztük.
Megrázta a fejét.
– Lehetetlen! És az Aetna tulajdonképpen tüzet hány, amikor kitör
– tette hozzá. – A saját szememmel láttam. Itt nincs tűz, nincs láva.
Csak felhők, mintha a tűz mélyen a hegy gyomrában forrna.
– Lenyűgöző – motyogtam.
– Valóban! – helyeselt a bácsikám ragyogó szemmel. – Innen
nehéz megmondani, de úgy látszik, mintha Vesuvius lenne a felelős.
Pompejit és Stabiaet biztosan beteríti az a felhő.
Anyám aggodalmas arckifejezéssel nézett a bátyjára.
– Oda akartok menni, hogy felderítsétek, meddig ér a felhő? Vagy
el akartok menni egészen Pompejibe?
Ahogy belebámultam abba a furcsa, sötét felhőbe, megpróbáltam
elképzelni, vajon hogy érzi magát Prima. Az istenekre, biztosan
halálra rémült. Magam előtt láttam, ahogy a páni félelemben rettegő
városban rohanok, míg meg nem találom. Milyen megkönnyebbülten
vetné magát a nyakamba, és hogy könyörögne, hogy bocsássak
meg neki a kegyetlenségéért. Hogy esküdözne, mennyire szer…
 – Gaius – szólított meg a bácsikám, én pedig ugrottam egyet, úgy
megriadtam. – Elkísérsz erre az útra? A szelek valószínűleg
egyenesen Pompejibe repítenek minket.
Miért kérdezte meg egyáltalán? Máskor egyszerűen csak
utasítana, hogy csatlakozzam hozzá, én pedig kérdés és zokszó
nélkül megtenném. Azután megértettem. Próbára akart tenni. Hisz
nem épp az imént fogadtam meg, hogy elkerülöm Pompejit és
Primát?
Felszegtem az állam, és a bácsikám szemébe néztem.
– Nem szegem meg az ígéretemet, itt maradok – jelentettem ki.
Anyám arcára zavar ült ki, ezért hozzátettem: – Hogy befejezzem a
leckéimet. – Még én is hallottam, mennyire hiteltelenül hangzik az
egész, de anyám nem szólt egy szót sem.
– Jól van – mondta a bácsikám. – Egy római mindig tartja a
szavát.
Amikor egy hamu lepte hírnök felcsörtetett a szirten, majd betért a
házba az üzenettel, amit a bácsikám egyik barátja küldött Pompeji
mellől, azt kérve, hogy mentse meg, a kutató kaland hirtelen
átcsapott tengeri mentőakcióba. A flottánál elrendelték a
legmagasabb szintű riadókészültséget. Úgy tűnt, egész Misenum
kilátogatott a dokkokhoz, hogy búcsút intsen a nap hőseinek, akiket
a bácsikám vezetett.
Amint épp készült a fedélzetre szállni, anyám megragadta a
kezét.
– Bátyám, lehet, hogy neked nem kellene menned. Szörnyű
előérzetem van…
– Plinia – szólt rá szelíden –, ne aggódj. A hegy kialszik magától.
De tényleg segítenünk kell azoknak az embereknek, akik csapdába
estek vagy megrémültek. Az a feladatom, hogy csökkentsem a
nyugtalanságot a régióban, és így is szándékozom tenni.
– De mi van, ha…
A bácsikám futó pillantást vetett rám.
– Gaius a férfi a háznál, míg szolgálatban vagyok, Plinia. Ő fogja
a gondodat viselni, és a birtokét is.
Anyám lábujjhegyre állt, és megcsókolta a bátyja arcát.
– Fortuna segítsen és Neptunus vigyázzon rád – súgta, majd
elfordult, és elindult a hosszú úton vissza a villába.
 – Tengernagy, ha menni akarunk, akkor muszáj azonnal
elindulnunk! – közölte egy tiszt.
– Persze, persze – válaszolta. – Induljunk.
Mondani akartam neki valamit, köszönetet talán, de hogy miért,
azt nem tudtam. Törtem a fejem, próbáltam egy épkézláb okot
találni, hogy ne kelljen megtartanom az ígéretemet – legalább most
az egyszer. Hiszen szüksége volt a segítségemre, nemde? Nem
hagyhattam, hogy egyedül keljen át az öblön Pompejibe! Szúró
fájdalom – a küszöbön álló végzeté – nyilallt a gyomromba.
Mintha csak megérezte volna belső vívódásomat, rám nézett.
– Neked az a feladatod, hogy itt maradj és a nevemben gondját
viseld mindennek – jelentette ki megkérdőjelezhetetlenül.
Bólintottam.
Miközben az első tisztje a dokk beszálló részéhez kísérte, még
egyszer visszafordult és odaszólt:
– Viszlát, fiam!
Csak később, miközben a tengert bámultam a bácsikám
trivernáját figyelve, ahogy eltűnik a Pompeji fölött lebegő furcsa,
fekete felhőben, akkor tudatosult bennem szavai jelentősége. Úgy
szólított: „fiam” A sajátjának tekintett.
Soha többé nem láttam őt. De a végrendeletében, amit
hónapokkal a férfivá avatási szertartásom előtt keltezett,
elhalálozásával hivatalosan is örökbe fogadott. Végig hitt bennem.
Azért imádkoztam, bárcsak méltó lennék legnagyobb ajándékára – a
nevére.
Attól kezdve úgy ismertek: Gaius Plinius Caecilius Secundus.
Plinius. Az ifjabb.
 II.
RÉSZ

SOPHIE PERINOT
AZ ÖRÖKÖSNŐ
„A világ nem egyszerűen csak rázkódott,hanem a feje tetejére állt”
– IFJABB PLINIUS
 Három nappal korábban…
AEMILIA
Három nap. Három nap van hátra az életemből.
Kinyújtom a kezem, és letörök egy ágat a legközelebbi mirtuszról.
Néhány hervadó, csillag alakú virág kapaszkodik belé. Ledobom, és
a szandálommal jól megtaposom. Körbepillantok, hogy biztosan nem
figyel-e senki, és előhúzom a babát az övemen lógó erszényből.
Nem ez a legszebb a gyerekjátékaim közül. Nem a nagy műgonddal
faragott, az ízületeknél hajlítható babáim közül való, de ez a
kedvencem. Anyám készítette hulladék vászonból, és az egyik
ruhámból megmaradt, kék selyembe öltöztette. Apró puszit nyomok
rá, azután benyomkodom a bokor alá. Egy újabb kincset kímélek
meg a lángoktól.
A tűz teremtménye vagyok, egy szekér hátuljában születtem,
miközben a szüleim a nagy tűzvész elől menekültek Rómából, Néró
császár uralma idején. Ezerszer is elmesélték a szívet tépő
történetet. Azt is mondták, hogy rendkívüli világrajövetelem az oka,
hogy a hajam lángvörös. Nos, talán a tűzből származom, és meg is
bélyegzett, de a kislány korom emlékeit nem fogja megkaparintani.
Engem aztán nem érdekel, hogy római hagyomány szerint a
leánynak el kell égetnie az ilyen holmiját az esküvője reggelén. Én
nem fogok áldozatot bemutatni Vénusznak, mert ha rajtam múlna,
én ugyan jegyes se lennék – legalábbis nem Gnaeus Helvius
Sabinus jegyese!
Még jobban eltüntetem szem elől a babát, és ahogy
felegyenesedem, látom, hogy apám mászik elő a borospincéjéből.
Az őszi verőfényben hunyorogva behúzza maga mögött az ajtót,
eloltja a lámpáját, és rám mosolyog. Egyedüli gyermekként én
vagyok a szeme fénye. Hátat fordítok neki, mintha nem vettem volna
észre, és fürgén az átrium felé veszem az irányt. Hiba. A tablinumból
Gnaeus Helvius Sabinus türelmetlen hangját hallom kiszűrődni. A
jövendőbelim apámat keresi. Rendben. Csak hadd foglalkozzon vele
apám. Apám mindig mosolyog, ha Sabinusszal találkozik, míg
magam semmi kedvemre valót nem találok a középkorú férfi
arcában vagy alakjában, hiába lesz nemsokára a férjem.
 Egész életemben tudtam, hogy apám fogja kiválasztani a
vőlegényemet – ez az apák dolga. Amire nem számítottam, és el
sem tudtam képzelni: hogy milyen pocsékul fogom érezni magam
attól, hogy teljesítenem kell leányzói kötelességemet. Talán amiatt,
amit anyám mondogat mindig. Hogy biztos túlságosan
elkényeztettek, ahogy cseperedtem – rajongó apám akár öt kelmével
is megajándékozott, noha egy is elég egy ruhához –, míg magam is
elhittem, hogy lesz választásom, pedig nincs. Vagy talán amiatt,
hogy Sabinus egy idős férfi, én pedig találkoztam egy fiatalabbak aki
jobban tetszik. Bármi is az oka, végigbőgtem a napot, amikor
bejelentették az eljegyzésemet. Emlékszem, hogy zavarba jött
anyám, mint oly gyakran, ha velem kellett foglalkoznia, és azt
mondta:
– Ez a finom, tiszteletre méltó férfiú egy ősi szabin család sarja.
Ennél többre vágysz?
Többre? Bármi másra. Habár anyám minden szava helytálló,
Sabinusban semmi rendkívüli nincs. Ő az a fajta férfi, aki nem
szembetűnő – se nem magas, se nem alacsony, nem kövér, és nem
is vézna, se nem csúf, s nem is jóképű. A hangja mindig
visszafogott, modora mindig megfelelő. Csak az érdeklődési köre
figyelemre méltó, és nem a jó értelemben. Sabinus magasan
képzett, ugyanakkor nem érdekli a művészet vagy a filozófia.
Helyette a gépek működése nyűgözi le, a szerkezetek és a
vízgépészet részletei, amit inkább fizikai munkásokra hagyna az
ember; illetve Pompeji környékének a geológiája érdekli.
A kövek. Igen, a kövek.
Semmi kedvem hozzá, hogy ismét egy fárasztó beszélgetés
csapdájába csaljon – ami kétségtelenül a földrengésekről szólna,
hiszen néhány hete újra remegni kezdett a talaj, és úgy látszik, ez az
egyetlen téma, amiről hajlandó társalogni.
Lendületesen elfordulok, és átsuhanok az oecuson, amit
bordázott oszlopok és festett, buja girlandok díszítenek. Egy férfihoz
igyekszem, aki minden, ami Sabinus nem. Fel kell hajtanom egy
durva anyagból szőtt leplet, és el kell sétálnom egy állványzat alatt,
hogy az étkezőbe jussak. Lélegzetem felgyorsul a festék szagára.
Leejtem a függönyt magam mögött, és meghallom a nevemet.
Először a karomon, majd az egész testemen elkezd bizseregni a bőr.
Az állványzat alá kukucskálva megpillantom Faustust – hosszú,
sovány ujjai ecsetet szorongatnak, tekintetét rám szegezi. Lépek
egyet előre.
– Állj meg ott! A fény épp rád esik. – Hangja izgatott és izgató. –
Bárcsak lefesthetnélek most így, ahogy vagy. Eratóként festenélek
meg. Ereszd lejjebb az állad.
Engedelmeskedem. Érzem, ahogy tekintetétől a ruhám alatt
megkeményedik a mellbimbóm.
– Szép lennék a képeden?
– Természetesen.
Félreteszi az ecsetet, lemászik; mozdulatai könnyedek, karján az
izmok feszesek, a lába pedig világosan kirajzolódik rövid tunikája
alatt, amit munka közben visel. Úgy jár körbe, ahogy az oroszlánok
az amfiteátrumban: lassan körözve, éhes tekintettel. Biztos vagyok
benne, az enyém is az. Faustus az egyetlen jó dolog, amit a
menyegzőm drága és viharos előkészületei hoztak – már akkor
felfogadták, hogy dolgozni kezdjen villánk ősi és igen csodált
freskóinak helyreállításán, amikor még azt sem tudtam, mire
készülnek. De ugyanaz a szertartás, ami a villánkba hozta őt,
egyúttal el is fog választani tőle örökre.
Hátulról megközelít, és a fülembe súgja:
– Azt akarod, hogy megérintselek.
Még szép, hogy azt akarom. Ám én még többről álmodozom.
Valami veszélyesről, amit egészen eddig a pillanatig ki sem
mondtam.
– Azt akarom, hogy vegyél el.
Hallom, hogy elakad a lélegzete. Mit elakad, zihálni kezd. Helyes,
lenyűgöztem a vakmerőségemmel.
– Bárcsak tudnálak – hebegi halkan. – Igen, én is azt akarom –
tér vissza hangjába a természetes önbizalom –, hogy a férjed
lehessek.
– Apám támogatná az előmeneteledet. – Miért is ne, gondolom,
apámnak elég pénze van hozzá, hogy patronálja. De tisztában
vagyok vele, hogy a gondolat képtelenség. Még ha nem is lenne
Sabinus, sem jegyesség, apám akkor sem fogadna el kérőnek egy
nincstelen iparost.
Faustus meleg leheletét érzem a tarkómon.
 – Ó, istenek – nyögi. – Nem kellene többé mások munkáját
javítgatnom. Csak a sajátomat festhetném, amivel halhatatlanná
tehetnélek örök időkre. Bárcsak így lehetne.
Pillantásom a helyiség vörös falain látható, szinte eleven alakokra
vándorol – mennyi mozdulat, szín és rejtély. Úgy hallottam, a festett
figurák szent, misztikus rituálékat ábrázolnak, melyek során a
lányból asszony válik, a szűzből feleség. Nem csoda, ha az arcok
között a sajátomat is felfedezem. Az ülő menyasszony vagyok, aki
sóvárogva simítja meg a haját, és a távolba mered, miközben egy
szolgáló szépítgeti őt. Ám a vőlegényemet nem látom. Helyette a
művészemet, Faustust látom, az én személyes Erószomat – bár ő
sokkal, sokkal jóképűbb, mint a freskó központi szelvényén ábrázolt,
szárnyas alak.
– Gyere el ma este – könyörög.
Két éjszakával ezelőtt kisurrantam a cubiculumból, miután vén
dajkám horkolva elszunnyadt. Az éj leple alatt átjöttem ide, a
tricliniumba csókot lopni. Azon tűnődöm, vajon az esküvőm napján,
ahogy Sabinus mellett ülök a díszheverőn a flammeumban,
Herkules-csomóval a derekamon, tekintetem akkor is a sarkot
fürkészi-e majd, ahol az állványzat alatt először engedtem, hogy
Faustus ajka az enyémre forrjon?
Az oszlopcsarnokba vezető ajtónyíláson megrándul a függöny.
Faustus úgy ugrik hátrébb, mintha a hajam nemcsak lángvörös
lenne, de valóban égetne is.
Sabinus dugja be a fejét.
– Aemilia Lepida, gondoltam, hogy itt talállak. – Csak a
fényjátéka, vagy az arca tényleg elvörösödött? Ideges leszek.
Bárhogy is kötődöm a művészemhez, óvatos vagyok. Lehet, hogy
dühös vagyok apámra, de nem szeretnék szégyent hozni rá vagy a
családomra. – Találkoztam atyáddal – folytatja Sabinus. – Jöjj,
sétáljunk egyet a viridariumban. Édesanyád engedélyt adott rá.
Félrehúzza a függönyt. Nem tehetek egyebet, mennem kell.
Ahogy az oszlopcsarnokba lépünk, a karját nyújtja, de nem veszek
róla tudomást. Ügyelek rá, hogy ne nézzek a szemébe, ahogy
mellettem sétál. Tekintetét az enyémbe mélyeszti, amikor csak
alkalma nyílik rá, és ez nyugtalanít, mert olyan érzésem van tőle,
mintha azokat a dolgokat is látná, amiket el akarok hallgatni előle.
 A díszkert anyám büszkesége és öröme: mindenütt gondosan
metszett bokrok, csobogó szökőkutak és csodás márványszobrok.
Ahogy belépünk, észreveszem, hogy a túlsó végében üldögél, Livia
nemrég festett szobra mellett, melyet nemsokára az újonnan épített
szentélyében fognak felállítani. Tudhattam volna – Sabinus
túlságosan is tisztelettudó az ilyen dolgokban; hagyja, hogy
gardedám legyen velünk még akkor is, ha néhány nap múlva
házasok leszünk. A becsületem miatti aggodalmad felesleges,
Sabinus. Egyrészt mert te túl higgadt vagy ahhoz, hogy hozzám érj,
másrészt pedig azért, mert Faustus már megtette. Beleborzongok a
gondolatba, hogy néhány pillanattal ezelőtt még milyen közel állt
hozzám Faustus, de Sabinus nem veszi észre, mert anyámnak
integet. Ő pedig visszamosolyog rá. Aztán elfordulunk, és a hosszú,
sekély medence mellett álló lócához kísér. Leülök. Feszülten rám
szegezi a szemét.
– Gondolkodtam a jövőnkről…
Én is, már ha a rettegés annak számít.
– Jó férjed szeretnék lenni, Aemilia Lepida. Szemtanúja voltam,
ahogy felnőttél. Megértem, hogy miért tartott oly nagy becsben
atyád, és én ugyanúgy szeretnék gondoskodni rólad.
Igazat mond. Sabinus már akkor látogatta e házat, mielőtt
megszülettem. Apám akkor vásárolta a villát, mikor a Néró császár
idején történt földrengésben megrongálódott – szinte aprópénzre
alkudta le az árát. Egy olyan helyet akart, ahol a fojtogató római
forróságtól távol, a csillogó tenger mellett tölthetjük a nyarakat, és
ahol elmerülhet a szőlőművelésben, ami borkereskedőhöz híven a
legkedvesebb időtöltése. Sabinus, apám régi iskolai barátja már
Pompejiben élt, ő felügyelte a villa felújítását, míg apám nem tudott
itt lenni. Amikor Rómát elpusztította a tűzvész, és a szüleim
Pompejibe menekültek, a dajkám azt mondta, Sabinus mellette
várakozott a bejáratnál, hogy lesegítse őket a szekérről.
– Amikor még kislány voltál, úgy éreztem, hogy szeretsz. –
Szemével, mely barnáról ijesztő aranyszínűre változott ebben a
fényben, mintha a vesémbe látott volna. – De tudom, hogy most már
nem kedvelsz.
Erre a fajta gorombaságra nem számítottam a szelíd modorú
Sabinustól.
 Arcomon szétárad a forróság. Természetesen nem gondoltam
rosszat róla azokban az években – hisz nem tartottam tőle, hogy
bárki a férjemül szánja. Ő csupán a család barátja volt, aki
meghallgatta a furcsa történeteimet, amiket kitaláltam, és mindig
nevetett, amikor kellett. Valaki, aki elvitt a piacra, ha anyámra rátört a
szokásos fejfájás, vagy a dajkám túl fáradt volt; és csodálta azon
képességemet, hogy képes vagyok fejben számolni, ahogy apám.
Valaki, aki a hajam miatt tréfásan Vestának szólított. De Vesta nem
pusztán a szent tűz istennője; ő a tűzhelyé, az otthoné és a családé
is. Érthettem volna a célzást. Hirtelen dühös leszek magamra, amiért
nem értettem. Apám iránt is elönt a méreg. Ha Sabinust a férjemül
szánta, miért nem mondták meg nekem sokkal régebben? Hogy
legalább hozzászokhassam a gondolathoz. De vajon számított
volna, miután találkoztál Faustusszal?
– Türelmes leszek, és remélem… Láttad ezt?
Anélkül, hogy elárulná, mit remél – nem mintha érdekelne –,
Sabinus otthagy, és elmegy mellettem, a medencét fürkészve.
Érdeklődve nézek utána. A víz szélén áll, fejét oldalra billentve.
– Igen! – Visszafordul felém. – Látod a fodrozódó vízfelszínt? Egy
újabb rengés! Talán ahhoz túl gyenge, hogy mi is megérezzük, de a
víz azt is érzékeli, amit mi nem.
Mereven bámulom azt a kevés vizet, ami még a medencében
megmaradt a kivételesen forró nyárnak köszönhetően, ami vízhiányt
okozott a városban. Apró fodrokat veszek észre.
– Talán valami beleesett odafentről.
– Nem, az kör alakú fodrokat képezne, amelyek kifelé tartanának
arról a helyről, ahol a belehulló tárgy megtöri a felszínt. –
Magyarázatképpen a bal tenyerébe gyűrűket rajzol a jobb
mutatóujjával.
Szinte hallom, ahogy apám az előző esti vacsoránál megjegyzi:
– Sabinus, te lassan a földrengés-előrejelzés megszállottja leszel!
Fogadjunk, egy szót sem hallottál az egészből, amikor azt
ecseteltem, hogy egy új prést akarok felállítani a calcatoriumban.
És anyám mérges suttogását is hallom, amikor vihogni kezdek:
– Aemilia, egy rendes római feleség nem neveti ki a férjét, hanem
együtt nevet vele.
 Sabinusra nézek, aki most a medence szélén gubbaszt, és arra
gondolok: Még nem a férjem. De valami más is eszembe jut.
Bármennyire is kevéssé tetszik a gondolat, hogy a vőlegényem, attól
Sabinus még minden szempontból egy intelligens férfi, és igaza van
a vízfodrok mintázatát illetően.
A föld remegni kezd: elég erősen ahhoz, hogy megkapaszkodjak
a lóca szélében. Sabinus az egyik kezét a talajra szorítja, hogy
megőrizze az egyensúlyát. A viridarium túlfelén az egyik falfülkéből
kidől egy mellszobor, mire anyám aprót sikít.
– Eredj oda hozzá – sürget Sabinus. – Nekem a fórumra kell
sietnem. A lelkiismeretem nem nyugszik, amíg nem próbálkozom
újra Gaius Cuspius Pansánál. Ha azok sem figyelnek rám, akik
szeretnek, mint atyád, vajmi kevés esélyem van az aedilisnél, aki
kifejezetten utál. De attól még muszáj megpróbálnom.
SABINUS
– Pansa, tisztelettel kérlek… – próbálta Sabinus halkabbra fogni a
hangját, mert Pansa hiába fogadta el az ajánlatát, hogy húzódjon be
vele a keleti oldalon magasodó két új mészkő oszlop közé, a
fórumon a falnak is füle volt. A jóképű aedilis a szemét forgatta.
Szempillái szokatlanul feltűnőek voltak egy ilyen világos bőrű
ábrázathoz képest.
– Sabinus, te sosem mutatsz irántam annyi tiszteletet, amennyi
járna. – Pansa szórakozottan elmosolyodott. – Mit gondolna a
nagyanyád az ilyen viselkedésről?
Rendben – gondolta Sabinus –, hozakodj csak elő megint a
választási falfirkával. Bármelyik támogatója is festette fel arra a falra,
hogy „Szavazz Sabinusra, a nagyanyja keményen dolgozik, hogy
megválasszátok” nem igazán tett vele szívességet. Meg vagyok
győződve róla, hogy nagyanyám is annak tart téged, aminek én: egy
tetszetős külsőbe csomagolt romlott és alattomos féregnek. Persze
nem mondta ki hangosan, de az istenekre, nagyon szerette volna.
– Ez most nem a kettőnk személyes ügye, Pansa…
– Minden arról szól. – Újabb mosoly.
Sabinus nem volt biztos benne, hogy meg tudja őrizni a
hidegvérét, ha még egyszer félbeszakítja – bármennyire is azt
gondolták róla, hogy ez az egyik legjobb tulajdonsága.
 – Aedilis – kezdte Sabinus, pedig nehezére esett a hivatalos
megszólítást használni, majd enyhe főhajtással kísérni, ami még
inkább nehezére esett –, a jelekre, ahogy korábban már jeleztem
neked, figyelni kellene: a nyári esőzés ellenére a város melletti kutak
és források kiapadtak, a Sarnóban döglött halak jelentek meg,
növekszik a rezgések száma, egyre vadabbak a rengések. Valamivel
ezelőtt biztosan te is érezted azt az erős rengést.
– Azelőtt is voltak rengések. A pompeji élet velejárói, nem
jelentenek semmit. A Néró idején történt rengés óta nem ez az első
alkalom, hogy állványok és falak omlottak le.
– A te családod, miképp az enyém is, itt tartózkodott akkor –
felelte Sabinus, belekapaszkodva a hivatkozásba. – Te is átélted azt
a pusztítást. Az istenekre, Pansa, tizenhét év telt el azóta, és még
mindig tart az újjáépítés.
Régebb óta, mint amilyen idős a leendő arám. Honnan jött ez a
gondolat? Nem most volt az ideje, hogy nőkről ábrándozzon, bár az
igazat megvallva, az utóbbi időben ritkán fordult elő, hogy nem
Aemilia járt a fejében. Egyre őt látta lelki szemei előtt: az anyja
vigasztalja, miközben ő eljön a Lepidus-villából, hogy megkeresse
Pansát; vörös haján megcsillan a napfény, ami még áttetszőbbé
Varázsolja finom bőrét.
– Úgy van. – Pansa szavai törték meg a látomást, és már nyoma
sem volt szórakozottságnak a hangjában. – Te pedig azt kéred,
rendeljem el, hogy a főutak melletti állványzatokat bontsák el. Ez
sokaknak járna elég nagy kellemetlenséggel. Ezzel a rendelettel
biztosan késleltetném a munkát, és meglehetősen népszerűtlen
lennék. És még van merszed azt állítani, hogy ez nem személyes
ügy? – Pansa kihúzta magát, hogy még magasabbnak tűnjön,
hangsúlyozza a tekintélyét. – Felejtsd el a nagyanyádat, Sabinus: te
vagy a vénasszony! Ha mindig elrendelném, hogy ürítsék ki a várost,
valahányszor leesik néhány cserépedény a polcról, Pompeji igen
rövid idő alatt elpusztulna. Nem a rengések, hanem a félelem miatt.
Ezt nem engedhetem meg. A Cuspius Pansák ezt nem hagyhatják.
– Én nem azt kérem, hogy evakuáld a várost. Azt kérem, hogy
dolgozzunk ki terveket arra az esetre, ha szükség lenne rájuk.
– Én pedig – mondta Pansa Sabinus képébe mászva, gondosan
ápolt ujját a mellének szegezve – azt kérdem, miért tenném én, amit
mondasz, amikor áskálódsz a hátam mögött? Mikor hisztérikus
hangnemben írt leveleket küldözgetsz, arra célozgatva, hogy nem
végzem rendesen a munkámat?
Szóval tudott a Vilnius tengernagynak küldött levélről. Máris.
Sabinus nem gondolta, hogy nem figyelik a levelezését. Pansának
nemcsak pénze volt sok, de kéme is. De Sabinus azt hitte, ennél
azért később fedezik fel a tengernagyhoz írt folyamodványát.
Újabb nagy lélegzetet vett.
– Azért, mert én azt mondom, hogy valami borzasztó dolog
közeledik. És azért, Pansa, mert kötelességed van a várossal és a
lakóival szemben: és ez a kötelesség többet követel a fesztiválokon
való parádézásnál.
Egy lépést hátrált. Rendezte a mosolyát. A fenébe is, milyen
összeszedett ez a Pansa!
– Szeretem a fesztiválokat. Mindenféle mulatságot kedvelek. Az
emberek megéljeneznek. Téged már éljenzett meg valaki, Sabinus?
– Anélkül, hogy megvárta volna a választ, folytatta: – Nem,
gondoltam, hogy nem.
Sabinus feje kezdett lüktetni, talán attól, hogy erősen
összeszorította a fogát.
– Néhány nap múlva gladiátorjátékokat rendezünk. A pénzt már
elköltöttük az ellátásukra. Eszemben sincs pánikot kelteni, hogy
elriasszam a vendégeket. A közösség érdeke, hogy a játékokat
megtartsuk. Végül is, ha kiengeszteljük vele az isteneket, elejét
vehetjük a további rengéseknek, amelyek miatt úgy aggódsz.
– Fogadtál az egyik gladiátorra, ugye? – Pansát nem érdekelte az
istenek megbékítése, csak az erszénye megtömése. Bár Sabinus
nem volt szerencsejátékos, erre fogadni mert volna.
– Az állványok a helyükön maradnak, a játékok megrendezése
folytatódik. Pompás délutánom lesz, megnézem a bátran küzdő
férfiakat, azután elmegyek az esküvődre, és megcsodálom az
arádat.
Sabinus feje már nem egyszerűen lüktetett; már hallotta, hogy a
vér a fülében pulzál. Meg volt győződve róla, hogy el is vörösödött.
– Én mondom neked, Sabinus, te aztán megfogtad az istenek
lábát azzal a kis fruskával. Az apja vagyona önmagában elég lenne,
hogy elvegye valaki, de ráadásul szemrevaló is. Én ugyan jobban
aggódom az első miatt, mert legközelebb, ha elindulsz ellenem,
nagyobb támogatást tudhatsz magad mögött. De ha majd meglátom
Aemiliádat a színházban vagy a piacon, nem a drága ruhája miatt
fogom megnézni magamnak.
– Most elbúcsúzom – préselte ki magából a szavakat Sabinus.
Már a gondolatra, hogy Pansa kéjsóvár pillantásokat vet Aemiliára,
összeszorult a torka.
Ahogy Sabinus indulni készült, Pansa még hozzátette:
– Mérnök, ha azt akarod, hogy cselekedjek, azt javaslom,
kevesebb szöveggel és több érmével gyere vissza. Velem lehet
beszélni.
Sabinus eleresztette a füle mellett a sértést, de egy pillanatra
fontolóra vette, hogy megvesztegeti az aedilist – egy tisztességtelen
embert lefizetni azonban egyszerűen pénzkidobás. Ezért hát
továbbsétált a fórumról az utcára. Ott aztán zihálva megtorpant. A
szokatlanul meleg őszi levegő nem segített, hogy elmúljon a fejében
a lüktetés. Szüksége volt valamire, ami máshová irányítja a vért, és
eltereli a gondolatait különféle gondja-bajáról. Tudta is, mire vágyik.
Kedvenc cauponája felé vette hát az irányt. A bor finom volt, a
fűszeres kolbász még jobb, de még ennél is fontosabb, hogy ott volt
a nő, aki kitörölt a fejéből mindent. Nem a házban lakó vézna, barna
bőrű szajha, akinek csípős nyelve volt, hanem rózsás arcú,
gömbölyded húga, Capella, aki mindig barátságos és szolgálatkész
volt.

Miután a lány felkelt a térdéről és kiöblítette a száját, Sabinus

enyhe lelkiismeretfurdalást érzett – mert Aemiliára gondolt,
miközben Capella ajkai közt volt.
– Megiszol velem egy pohárral? – kérdezte tőle némi bűntudattal.
Capella egy pillanatra abbahagyta aranyló sörényének
igazgatását, és érdeklődve a férfira nézett. Nem az egyik kis utcai
fülkében voltak, ahol rendszerint űzte az ipart, hanem a caupona
felett; Sabinus szívesen fizetett többet, hogy diszkrétebb lehessen
az együttlét. Capella rámosolygott.
– Míg a gazdám észre nem veszi… Nem szereti, ha túl sokáig
időzöm egy vendéggel.
 Letelepedtek az asztalhoz egy sötét sarokban, az üzlethelyiség
nyitott elejétől távolabb, hogy kevésbé legyenek szem előtt, ha
Sabinus esetleges ismerősei érkeznének, és Capella megszólalt.
– Úgy érzem, valami nyugtalanít, és szerintem tudom is, mi az.
Tényleg tudta volna? Őt is aggasztották a rengések?
– Egy korodbeli férfinak a te rangodban nem kéne a nősülés miatt
aggódnia – folytatta a lány, ártatlan mosollyal kísérve. – A frigy áldott
dolog, az istennő ajándéka, és úgy hiszem, élvezni fogod, hogy főz
rád az asszonyod. Mellesleg bármelyik nő szerencsés lenne, ha
megkaphatna téged. Szép a jegyesed?
– Gyönyörű. – És nem muszáj főznie rám – gondolta. Valaki majd
megteszi helyette. Valaki majd felöltözteti, megigazítja a haját, cipeli,
amit a piacon vásárol, és feltölti a lámpásait: mindez
elképzelhetetlen fényűzésnek számított a vele szemben ülő lánynak.
Lehalkította a hangját. – Talán túlságosan is gyönyörű hozzám. Vagy
inkább mondjuk azt, talán én nem vagyok elég szép neki. Azt
gyanítom, belehabarodott egy ifjúba, aki korban közelebb áll hozzá.
– És az az ifjú viszonozza az érzéseit?
– Melyik ne tenné? – Sabinus megálljt parancsolt magának,
mielőtt elragadják az érzelmek. Miért is mesélte ezeket ennek a
lánynak? Hisz ezeknek az érzéseinek még sosem adott hangot
senki előtt. Tényleg egy fogadóban egy cselédnek árulta el eltitkolt
bizonytalanságát? Talán a kedvessége miatt. Valahányszor
találkoztak, érzékelte Capellának ezt az értékes tulajdonságát.
– A szépség igencsak csábítja a fiatalokat – ismerte el Capella. –
De ahogy idővel bölcsebb lesz, a feleséged más erényeket is képes
lesz értékelni. Egy kis kamaszszerelem miatt vagy olyan nyugtalan?
– Hát persze. – Saját őszintesége ismét csak meglepte. – Láttam
őket együtt ma reggel. A fiú olyan közel állt hozzá, ő pedig a
tekintetével… Maradjunk annyiban, hogy rám soha nem nézett így.
Capella dallamosan felnevetett.
– Tudod te, hány római férfit érdekel, hogy néz rá a felsége? Egy
kis romantika is befészkelte magát abba a gyakorlatias lelkedbe,
Sabinus! Már pusztán ezért is szerencsés a jegyesed, hogy az övé
vagy.
Romantikus? Soha nem érezte magát annak. Látta Aemiliát
felnőni, és már jóval a lány előtt tudta, hogy Lepidus neki szánja,
ezért Sabinus úgy tekintett magára, mint aki a saját jövendőbeli
tulajdonát gondozza. De az is lehet, hogy szerelmes lett a lányba. Ez
egy fájdalmas és némileg zavarbaejtő gondolat volt. Tologatni kezdte
a lábát az asztal alatt, és megköszörülte a torkát.
– Nem vagyok romantikus. Én egy olyan férfi vagyok, akit jobban
érdekel a tervezés, mint a költészet.
– Pedig boldog házasságot tervezel, nem igaz? Ha
bátorkodhatom javasolni, ne izgasd magad annyira Cupido nyilai
miatt. Leendő feleséged biztos egy előkelő lány. Ezért aztán nincs is
mitől félned az erényeit illetően.
– Tényleg? Mi van, ha az a fiú megcsókolta? – Sabinusnak nem
volt rá szilárd bizonyítéka, de már hetek óta ezt látta lelki szemei
előtt. – Mi van, ha Cupido nyila eltalálta őt, és amikor rám néz, arra a
fiúra gondol? – Most már veszélyesen közel került ahhoz, amivel az
előbb gyötörte magát: Aemiliát képzelte maga elé, miközben kedvét
lelte Capellában.
A rózsás arcú lány előrehajolt, és szokatlan módon vette
magának a bátorságot, hogy egy apró puszit nyomjon a férfi szája
sarkába.
– Na és akkor mi van, ha megcsókolta? – kérdezte, mintha
emlékeztetni akarná, hogy ő bizony többet is tett, mielőtt lejöttek egy
italra. Capella kék szeme vidáman csillogott. – És ha meglát téged,
majd a szerelem és a vágy jut eszébe, abból nem neked lesz
hasznod? Ez egy olyan trükk, amit magam is rengetegszer
alkalmaztam…
Erre bizony illett volna dühbe gurulnia: hogy a saját munkáját
hozza fel hasonlatként Aemilia kapcsán. Ám meglepő módon nem is
bosszantotta. Mégis ostobának érezte magát. Capellának egy
dologban igaza volt még akkor is, ha az érvelésével nem feltétlenül
értett egyet. Férfiként korántsem kellene annyit gyötörnie magát,
hogy a menyasszonya, vagy ami azt illeti, a felesége mire gondol.
Megvonta a vállát, és remélte, hogy elég meggyőző volt a mozdulat.
– Bármit is érez a fiú iránt, napokon belül az enyém lesz. És talán
igazad van, talán tényleg nem számít, mi van a fejében, míg én
vagyok az ágyában.
– Jól sejtem, hogy már nem fogunk oly gyakran találkozni? –
kérdezte Capella olyan hangon, mintha tényleg sajnálná. – Mert ha ő
a tiéd, akkor te is az övé leszel, vagy legalábbis Ízisz hívei ebben
hisznek.
Ízisz? A nők kultusza. Nem akart goromba lenni, kiváltképp hogy
az Ízisz-hívők támogatták őt a választáson, de még mindig nem
annyira érezte magát férfiasnak, mint szerette volna.
– Én nem vagyok egy nő tulajdona. Szóval még biztos fogsz látni.
– Olyan érzése volt, mintha a hanghordozása nem lett volna elég
meggyőző. Sosem volt különösebben jó hazudozó.
És Capellát sem lehetett becsapni egy pillanatra sem. Fürkésző
tekintettel azt kérdezte:
– Akkor miért ürítünk épp egy búcsúpoharat?
Mielőtt válaszolhatott vagy eljátszhatott volna egy újabb
közömbös vállhúzogatást, szemét a kupájában lévő borra
meresztette – apró fodrok jelentek meg a felszínén. Újabb rengés!
Észrevette, hogy Capella is a kupát nézi.
– Te is látod – állapította meg csodálkozva.
A lány megijedt, és tágra nyílt szemmel rápillantott.
– És te is? A kupában lévő látomást. A tűzről és a sötétségről.
– Látomást? Nem. Én hullámokat látok, mint a tengeren, csak
kisebbeket. Olyan rengések okozzák, amelyek túl enyhék ahhoz,
hogy a testünk érzékelje őket. Sokkal kisebbek azoknál, amelyek
megriasztották a lovakat, és apró darabokat törtek le a szobrokból az
elmúlt hetekben. Attól tartok, egy olyan erejű földrengés előhírnöke,
ami mellett a Néró alatti rengés emléke is homályba vész. –
Elhallgatott. Megkönnyebbült, hogy végre valaki más figyelmét is
felkeltették az egyre intenzívebb rengések, melyeket a pusztítással
társított. Mindazonáltal a prófétai látomás gondolata nem volt
kedvére való. – Mondd el, mit látsz? – kérte az asztal fölé
görnyedve.
A lány összevonta a szemöldökét, arca valamelyest elsápadt.
Beharapta az ajkát, mintha nem merne többet elárulni, pedig a
jóslata nyilvánvalóan megrémítette.
– Én is hullámokat látok… de másfajtát. Ízisz templomában
kezdődtek. A Nílus vizét hozó zarándokok épp a ciszternákba
öntötték ajándékukat, és amikor a vízre pillantottam, a sötét égboltot
láttam, sötétebb volt bármilyen éjszakánál. Ez az égbolt aztán
feketén áradó esővé alakult, mígnem egy folyóvá változott, a folyót
viszont elmosta egy elemi erejű, sötét tenger. Ezzel egy áradás
jóslata rémlett fel előttem, ami azért jön, hogy tisztára mossa a
szellemünket hústól és vértől. Majd egy éteri láng derengett fel,
hatalmasabb és fényesebb bármelyik világítótorony tüzénél, hogy a
megváltásba kalauzoljon bennünket.
Sabinus megborzongott. Minden, amit a lány látott, akár egy
földrengés eredménye is lehet: az öbölből kilépő hullámok, melyek
elég magasak ahhoz, hogy elsodorjanak embert és épületet
egyaránt, majd az összeomló épületek és a velük együtt lezuhanó
lámpák, amelyek tomboló tüzeket gyújtanak. Olyan nagy tüzet, hogy
a sűrű füst elhomályosítja a napot, ami még hátborzongatóbbá teszi
a pusztítást. Mintha a félelmeit pillantotta volna meg a ciszternában
Capella. Eléggé ismerte Ízisz követőit ahhoz, hogy tudja, hatalmas
erőt tulajdonítanak a Nílus vizének. Egy pillanatra a Lepidus-villa
átriumában érezte magát, a Nílus festett látképei alatt, melyek a
falakat díszítették. Lehetséges, hogy a kékségnek – mely
festményen oly nyugtató – tényleg olyan ereje lett volna, hogy
látomásokat okozzon? És ha igen, okozhatták ezt egy egyszerű
taverna cselédjének?
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a gondolatot. Mindenki
tudta, hogy az Ízisz-templomok meglódították a rabszolgák és a nők
képzeletét. Józannak kellett maradnia. Ha tényleg közeleg a
pusztítás, megfelelő szervezéssel biztosan minimálisra csökkenthető
az ereje. A gondolat, hogy a megváltást hozza magával, melynek
ígérete Capella szemében ragyogott, badarság volt. Csak újabb
ürügy a tétlenségre.
– Ne aggódj. – A kezét a lányén felejtette egy pillanatra. – Lehet,
hogy a városi hivatalnokok vonakodnak rám hallgatni, de meg lehet
győzni őket. Ha katasztrófa közeleg, megteszik a kötelességüket. Én
pedig majd rajtad tartom a szemem, míg megteszem a sajátomat.
– Nem aggódom – válaszolta Capella, miközben lehajolt a
bokájához, és ujjával végigsimította az egyik, rajta lógó amulettet. Az
összes amulett ugyanolyan volt. Sabinus arra gondolt, mindegyik
egy felfordított vízcseppre hasonlít, amelyből egy egyenes rúd nyúlik
lefelé, amit egy vízszintesen álló, rövidebb keresztez. Visszatért a
lány arcába a szín. – Soha nem kell aggódnom – mondta, és újra
megérintette a szimbólumot mert Ízisz az én kalauzom és
megváltóm.
A férfi a szemét forgatta, de remélte, hogy a lány nem vette
észre.
AEMILIA
– Nos, kincsem, érkezett egy vevő, hogy megszabadítson attól a
pokoli állattól – közli apám egy csókot nyomva a fejem búbjára,
ahogy ott ülök és szövögetek. Bár ma reggel tudomást sem veszek
apámról, azért nem állom meg, hogy felnézzek és rámosolyogjak. –
Elkísérsz az istállóba, míg nyélbe ütöm az üzletet? Talán még arra is
lesz időd, hogy eldugj valami apróságot, amíg ott vagyunk. –
Kacsint. Anyám szövőszéke előtt üresen áll a szék. Lefeküdt, mert
fáj a feje, kétséget kizáróan túlságosan felizgatta magát ma reggel a
kertben. – De talán nem ezt. – Apám előhúzza a kezét a háta mögül,
kitárja az ujjait, és egy elbűvölő achátgyűrű csillan meg a tenyerében
narancs és rozsdavörös színben. – A hajadra emlékeztetett.
Az ékszert és előkelően öltözött apámat elnézve bárki azt
gondolhatná, hogy egy előjogokat élvező, ősi patríciuscsalád sarja,
nem egy felszabadított rabszolga unokája. Másfelől viszont mindig
azt mondogatja, hogy a pénzesládái állapota árulkodik a felmenőiről.
„Ne feledd, lányom, Rómában a legnagyobb vagyonokat olyanok
tudhatják magukénak, akiknek volt bátorságuk és kitartásuk
kiérdemelni.”
– Jövök. – Elveszem a gyűrűt, és megcsókolom a kezét.
Valósággal sugárzik.
– Siess. Ne legyünk faragatlanok, ne várassuk meg a hölgyet.
A hölgyet?
Pazar skarlátvörösbe öltözött, karcsú alak áll az istálló előtt a
rabszolgája társaságában. Olyan szőke a haja, hogy szinte már
fehér. A kapunak dől, tekintetével szinte felfalja a csődört odabenn,
ami türelmetlenül rángatja a fejét és toppant egyet.
– Hölgyem – mondja apám meghajolva –, részemről a
megtiszteltetés. Ő a lányom, Lucia Aemilia Lepida.
A nő rám néz, de csak egy pillanatra, mielőtt újra a ló felé fordul.
– Diana a Cornelius famíliából. – Felnyúl, hogy elkapja a csődör
pofáját. Észreveszem, hogy a tenyere éppoly kérges, akár egy
lovászé, holott a Cornelius név régi és nemes. Engem alaposan
megfenyítenének, ha hagynám, hogy így eldurvuljon a kezem. –
Hogy képes szert tenni egy borkereskedő egy versenylóra?
– Kétségbeesés és balszerencse ötvözeteként, hölgyem. Volt egy
adósom, aki nem tudott máshogy kifizetni, csak ha lemond az
állatról. Ám túl ideges jószág ő ahhoz, hogy bármi hasznomra legyen
akár az üzletben, akár a szabadidőmben. Sose adj hitelt egy
fogathajtó csapat igazgatójának, hölgyem, még ha mérhetetlen
mennyiségű bort rendel is a menyegzőjére.
A nő határozottan bólint, mint egy férfi.
– Lássuk, hogy mozog.
A lovászok fel-alá vezetik a lovat a poros udvaron. Vöröses bőre
alatt megfeszülnek az izmok, és a Cornelius családból származó
Diana arcára széles mosoly ül ki.
– Tetszik a pej szín – jegyzi meg csak úgy magának, ahogy a
fürge lábakat figyeli. A hajába tűzött kis fésű alól kiszabadul egy
tincs. Illik hozzá a Diana név. Vadóc ez a nő, bájos és kócos.
Egyedül utazott idáig egészen Rómából? Ha így van, hogy volt
képes rá?
A lovászok megfékezik a csődört, a nő lehajol, hogy végigsimítsa
a mellső lábát. Észreveszem, hogy bal kezén nincs gyűrű. Forgatni
kezdem az eljegyzési gyűrűt, amit Sabinus húzott az ujjamra; a
gyűrűt, amit éjszakánként titokban leveszek. Legalább tíz évvel
idősebb nálam. Hogy tudta megúszni, hogy egy férfi tulajdonába
kerüljön, mint ahogy rövidesen az övé lesz ez a ló? Irigylem a
szabadságáért.
– Egy kicsit lomha, de talán belül futva biztosíthat egy csapatot. –
Felhúzza a ló ajkát, megvizsgálja a fogait. Az állat próbálja
megharapni, de a nő egyszerűen rácsap az orrára. – Mit kérsz érte,
Lucius Aemilius Lepidus?
Apám verhetetlen az alkudozásban, ha üzletről van szó.
Keményen megszámítja egy amfora bor árát, és közben csak
mosolyog. Ám ezúttal emberére akad. Meglepődve hallgatom, ahogy
a vörös ruhás nő a kért összeg felére alkudja le az árat. Hogy egy
előkelő születésű hölgy maga irányítsa az üzletét! Ez hihetetlen.
– Legyőztél, hölgyem – jelenti ki apám bánatosan, de nem látszik
szomorúnak. Kétségtelen, hogy ő is örül neki, hogy megszabadul a
méntől, és nem riogatja többet a lovászainkat.
 Én is szívesen legyőznélek, apám. Vagy ha nem is legyőznélek,
meggyőznélek, hogy kössünk jobb üzletet nekem. Apám árnyékában
nevelkedtem. Olyannyira, hogy anyám néha rápirított, hogy úgy
nevel, mintha a fia volnék. Apám meghallgatja és ki is kéri a
véleményemet a mindennapi dolgokban, ugyanakkor arról az egy
dologról soha meg nem kérdezett, milyen férfihoz akarok
hozzámenni. És minden, amit apám valaha felépített, rajtam
keresztül arra a férfira száll majd. Egy nap Sabinusé lesz a birtokon
érő szőlő és a freskók, melyek újra ragyogó színekben pompáznak a
villa falain, miképp engem is birtokolni fog. Az igazságtalanságtól
könnybe lábad a szemem.
– Három nap múlva visszamegyek Rómába – jelenti ki a csődör új
úrnője. – Nem gond, ha akkor viszem el?
– Rábeszélhetlek, hölgyem, hogy egy nappal tovább maradj?
Elég nagy most nálunk a káosz, mert a lányom épp aznap megy
férjhez, amikor elindulnál.
– Gratulálok. – Enyhén szánakozó tekintete megpihen rajtam. De
az is lehet, hogy én vélem szánakozónak, mert ezt érzem magam
iránt. Bárcsak barátom lenne a hölgy, akár olyan közeli, mint Julilla,
mert akkor kikérhetném a tanácsát. Nem arról, hogyan legyek római
mintafeleség – arról épp eleget papol nekem Julilla meg anyám –,
hanem arról, hogyan kerüljem el, hogy Sabinus felesége legyek: se
jó, se rossz, se közömbös. – Nem zavarom meg a lakodalmat, Lucia
Aemilia Lepida. Egy nappal később jövök el a lóért.
– Kitűnő. – Apám újabb megnyerő mosolyát villantja meg. –
Hölgyem, behívhatlak egy kis frissítőre?
– Köszönöm, de üzenetet kell küldenem Rómába. – Még utoljára
megdörzsöli a csődör nyakát, és a lovászok visszavezetik az állatot
az istállóba. – El kell újságolnom a Vörös csapat igazgatójának,
hogy megvan az új bajnoka.
– Nos, akkor ha megbocsátasz, kereskedők és kérvényezők
várnak rám, és persze művészek, akiket noszogatni kell, ha nem
akarjuk, hogy az esküvőt egy leplekkel letakart házban tartsuk. –
Meghajol, azután rám pillant. – Aemilia, megnézhetnéd
édesanyádat, de mielőtt elindulsz, szerintem dolgod van az
istállóban. – Cinkosan elmosolyodik. Ahogy elfordul, Diana úrnő
érdeklődve rám néz.
 – Miféle dolgod van neked itt? Lovagolsz talán?
Válasz gyanánt előveszem félhold alakú medálomat – a szűz
szimbólumát – az erszényemből, és elé tartom. A fát az ujjammal
már oly simára dörzsölgettem, akár egy kő, anélkül hogy
észrevettem volna. Anyám mindig megfedd ezért az ideges
babrálásért.
– Nem lovagolok, hölgyem. Elrejtem ezt.
Végül megérti.
– Nem akarod elégetni az esküvő előtt.
Talán mivel ő idegen, és mert furcsamód különbözik az összes
nőtől, akivel eddig találkoztam, bátran bevallom neki az igazat.
– Nem szeretnék menyasszony lenni, ezért nem is teszek úgy,
ahogy egy menyasszonyhoz illik.
Vörös ruhája alól előhúz egy láncot, és az enyémhez hasonló
félholdat pillantok meg, ami ezüstből készült, és legalább oly simára
kopott. Szóval ő is babrál.
– Én sem akartam elcserélni egy vörös fátyolra.
– Tökéletesen megelégednék vele, ha az egyedüli vörös, amit a
fejemen viselek, a hajam lenne. Hogy sikerült elkerülni a
házasságot?
– Tudtam, hogyan kezeljem apámat. Ő ahhoz is túl szétszórt,
hogy egy vacsorát megszervezzen, nemhogy a jövőmet; én pedig
maximálisan kihasználtam ezt. – Elmosolyodik. – A törvény apáink
kezébe adja az életünk szervezését, de nem minden apa veszi a
fáradságot hozzá. Apámat lekötik a saját ügyei, így én szabadon
tenyészthetek lovakat, és élhetem a saját életem.
– Én majdnem ugyanolyan szakértelemmel tudom
megkülönböztetni a szőlőfajtákat, mint apám – jelentem ki büszkén.
– De én soha nem leszek borkereskedő, és a villa mellett termő
szőlő is Gnaeus Helvius Sabinusé lesz egy nap, nem az enyém.
Attól tartok, hölgyem, én nem tudok oly fortélyosan bánni az
apámmal, mint te.
– Talán Gnaeus Helvius Sabinusszal könnyebb bánni, mint
apáddal. Lehet, hogy örülne egy olyan feleségnek, aki ismeri a
szőlőjét.
Nem rossz gondolat. Ha már mindenképp Sabinusé leszek, talán
még irányíthatom is. Egy pillanatra feltámad bennem a remény. De
aztán éppoly hamar kialszik. Ha Sabinus úgy nézne rám, mint
Faustus, akkor talán. Azt hiszem, Faustust bármire rá tudnám venni.
Sabinusban azonban nem látom az éhes oroszlánt. A kezemben
tartott, apró faholdra pillantok, és szeretettel megsimogatom.
– Szóval itt akarod elrejteni, az istállóban? – kérdezi.
– Igen, bár nagyon fog hiányozni.
Leveszi a nyakából a láncot, és a tenyerembe pottyantja a kis
ezüstholdat.
– Az ezüst nem ég el. Tartsd meg ezt.
A szemébe nézek, az enyém könnyben úszik.
– Köszönöm, hölgyem. Te pedig esetleg megőriznéd az
enyémet? – Odanyújtom az apró faamulettet. – Tudom, hogy nálad
nagyobb biztonságban lenne, mint egy istállóban eldugva.
– Mi a biztonság? Az is lehet, hogy fejbe rúg az új lovam. A
vőlegényed pedig meglép az egyik cseléddel a tavernából. Talán az
istenek végül megkímélnek a házasságtól. Velem megtették. –
Bőrkeményedéses ujjait az amulettemre zárja. – De megőrzöm
neked. Bár Diana is tudja, hogy hosszú évek óta nincs szükségem a
szüzek szimbólumára.
Leesik az állam. A nő felnevet, és mindkét oldalról megpuszilja az
arcomat.
– Még találkozunk.

Sötétedés után akarok találkozni Faustusszal, amikor a ház már

szunyókál. Veszélyes az ilyen légyott. Ha egyedül találnak vele,
mindkettőnknek végünk. Szóval olyan óvatos vagyok, amennyire
csak tudok. Addig nem merek kisurranni, amíg a dajkám kicsit is
éber. De úgy látszik, nem alszik valami mélyen. Nyögdécsel és
sóhajtozik, forgolódik és engem szólongat, az idegeimmel játszik –
annyira, hogy meggyújtok egy lámpást, mintha még gyerek volnék.
Egy idő után lépéseket hallok az ajtóm előtt, és meg mernék esküdni
rá, hogy halkan a nevemen szólítanak egyszer, kétszer, háromszor.
Tudom, hogy Faustus az, és a rá következő csend arról árulkodik,
hogy pihenni tért, nem lesz édes pásztoróra. Sem csókok. Keze nem
fogja bebarangolni testem hajlatait a tunikámon át. A csalódottságtól
álomba sírom magam.
 És szörnyű álmot látok. Azt álmodom, megcsókol – Sabinus!
Sabinus válla fölött látom Faustust, arcát ellenséges indulatok és
harag torzítja el.
Remegve ébredek, és a nyakamhoz nyúlok Diana úrnő holdja
után, mert nem kapok levegőt. Akkor döbbenek rá, hogy nem én,
hanem a szoba rázkódik. A lámpásom összetörve hever a földön.
Izzó olaj patakzik a mozaikcsempéken, akár egy tűzfolyó, ami jókora
füstöt csinál. Villámgyorsan kiugrom az ágyból, és megmarkolom a
takarót, hogy eloltsam a lángokat. Csilingelést hallok, ahogy a
párnám alá dugott eljegyzési gyűrű a padlóra hull és elgurul. Rá se
hederítek, csak buzgón oltom a tüzet, de egy újabb rengéstől
elterülök. Megint nem kapok levegőt, és a torkomat szorongatom. A
dajkám vad tekintettel felül és sikoltozni kezd. Egy szempillantással
később egy alak ront be a szobámba – egy férfi. Csapkodni kezdi a
tüzet az ágytakaróval, ami kiesett a kezemből, amikor elvágódtam,
és rá is tapos. Faustus? Nem feküdt le? A peristyliumban várakozott
odaát, dacolva a reménytelenséggel, hátha még kimegyek hozzá?
Egy másik férfi is a szobába siet. Ez lámpást tart a kezében.
Apám az. Ebből most nagyobb katasztrófa lesz, mintha
elharapódzna a tűz. Vajon mit gondol, miért van itt Faustus? Muszáj
megmagyaráznom, méghozzá tüstént. De apám feltartja a lámpást,
mielőtt szavakba önthetném a mondandómat, és arcán meglepetés
tükröződik.
– Sabinus?
Eltátom a szám.
– Ez nem az, aminek látszik – feleli a jegyesem gyorsan. – A
kertben üldögéltem, és a csillagokat néztem, amikor sikoltást
hallottam.
– A csillagokat, mi? – Apám szeme sarka vidám ráncokba szalad.
– Végül is… szerencsénk, hogy három nap múlva itt az esküvő.
Apám burkolt célzásától és a nyájas modorától, amivel előadja,
elvörösödöm. Lesütöm a szemem, hogy ne kelljen szórakozott
arcába néznem, pedig tudom, semmi rosszat nem tettem.
Sabinus egy pillantást vet felém, és észreveszi
megaláztatásomat. A becsületére legyen mondva, ő ugyanúgy
rémültnek látszik. És abban a pillanatban érzem, hogy a
zavaromban fellépő pironkodás helyét a hála melegsége váltja fel.
 – Lepidus, az igazat mondom. – Sabinus odaszól a dajkámnak:
– Te is itt tartózkodtál az úrnőddel, igazolhatod, hogy egyedül volt.
Szegény öreg rabszolgám, aki biztosan összezavarodott, hogy
ilyen körülmények között kellett felriadnia, még mindig rémülten
elnéz a két férfi között.
– Itt voltam. És az összes isten úgy segéljen bennünket, tűz
kerekedett.
– Tűz – visszhangozza Sabinus a szót. – Egy egész folyamnyi,
nem kevesebb. – A hajába túr, úgy tűnik, teljesen megfeledkezik
rólunk.
– Nem, az nem lehet. – Ábrázata egészen siralmasan fest.
Végre meg tudok szólalni.
– Csak egy lámpás tört el. – Belső kényszert érzek, hogy
megvigasztaljam, talán azért, mert megvédte a becsületemet. –
Égve hagytam, amikor nyugovóra tértem. Sajnálom. Felelőtlenség
volt részemről.
A dajkám leguggol, és elkezdi összegyűjteni a törött
cserépszilánkokat. Sabinus hirtelen lehajol mellé, aztán
kiegyenesedik, és megszólal:
– Miért nem hallgat meg senki? – Hangja zavarodottan cseng.
– Miért nem akarja senki észrevenni? Vagyis nem senki, de senki
olyan, aki a posztjánál fogva bármi hasznosat tehetne.
– Sabinus, barátom – mondja apám a jegyesem vállára téve a
kezét ha legközelebb együtt iszogatunk, néhány kupával kevesebbel
eresztelek utadra annál, amennyit ma este fogyasztottunk. Nem
vagy valami mókás ittasan.
Sabinus kihúzza magát, mellkasát kidülleszti.
– Lepidus, én nem vagyok részeg, és semmi mókás nincs ebben
a helyzetben. Azt hiszed, megbecsteleníteném a lányodat…
Apám felemeli az egyik kezét.
– Csitt! Elég. Hiszek neked…
– …s ami még rosszabb, hogy azt hiszed, elment az eszem,
amiért egyre az erősödő rengések miatt gyötörlek.
Apám megszeppen.
– Kérlek, Lepidus, könyörgök. Fogd a feleségedet, a lányodat, a
szolgálóidat, és menj el Pompejiből. Már holnap tedd meg. Ha azért
nem tennéd meg, mert hiszel nekem, akkor tedd meg azért, mert
törődsz velem, és azt akarod, hogy megnyugodjak. – Sabinus
kiveszi a lámpást apám kezéből, és a saját arcához tartja. – Nézz
rám, Lepidus. – Az erős árnyékoktól szegény férfi arca úgy néz ki,
mint egy kísérteté. – Nézd meg a karikákat a szemem alatt. Már nem
tudok aludni.
Apám arcán őszinte aggodalom tükröződik. S valami egyéb is –
szeretet. Igen, az, mert ugyanezt látom a szemében, amikor rám
néz. Igazán szereti a barátját.
– Sabinus, te nem vagy jól. Valószínűleg a rád nehezedő nyomás.
Az elvesztett választás, a közelgő nász, ez az állandó földrengés,
mind-mind emészt téged. Ma estére itt maradsz, vendégül látlak.
Végy egy fürdőt, keverek neked egy nyugtató italt, és utána az
ágyad szélére ülök, míg el nem szenderedsz, mintha te lennél a
gyermeki álomból felriadt Aemilia.
Sabinus válla leereszkedik.
Apám felsóhajt.
– És amint véget ér a menyegző, esküszöm nektek, mind
elutazunk Nuceriába, hogy meglátogassuk a fivéremet és a
családját. Már másnap, ha akarjátok.
Sabinus bólint.
– Már csak négy nap – suttogja. – Ennyit biztosan kapunk még az
istenektől.
Sabinus hagyja, hogy apám kikísérje a szobámból, és
rádöbbenek, hogy a suttogás – Sabinus halk hangja – ugyanaz,
mely a nevemet ismételgette. Nem Faustus, hanem Sabinus
várakozott az ajtóm előtt, a peristyliumban. Vajon miért?

Reggel nem lelem az eljegyzési gyűrűmet. Megparancsolom a

dajkámnak, hogy kutassa át a szobám minden zugát, ha kell,
többször is, én pedig megkeresem Sabinust, hogy megkérdezzem
tőle, mit keresett az ajtóm előtt.
A rabszolgák furcsállják, hogy őt keresem, és rémült ábrázatuktól
rosszul érzem magam. Ha ennyire nyilvánvalóan kimutattam az
ellenszenvem Sabinus iránt, akkor minden bizonnyal szégyent
hoztam rá. Bármit is gondolok róla jövendőbeli férjemként, nem
érdemli meg. És a szüleim sem érdemlik meg a pletykát, ami a
neveletlenségem ily mértékű megnyilvánulásából származhat. Hála
az égnek, elővigyázatosan eldugtam a gyűrű nélküli bal kezemet,
miközben kérdezősködtem. Úgy érzem, muszáj egy-két kedves szót
szólnom apámhoz, ezért beugrom a konyhába néhány szem fügéért,
mielőtt felkeresem a tablinumjában, ahogy néhány naponta
egyébként is megteszem, hogy a szemét kímélendő, átnézzem a
könyvelését. Gyenge szeme alatt karikák vannak, ahogy az
asztalánál ül, telefirkált írótáblák és papírtekercsek tucatjaival
körbevéve.
– Herculaneumi fügék! – örvendezik mosolyogva, amikor
odanyújtom neki a gyümölcsöket. – Lehet, hogy a mi pompeji fügénk
híresebb, de én még mindig amondó vagyok, hogy ez édesebb. –
Annak ugyanúgy örül, amikor Sabinus felől érdeklődöm. – Miután
eljöttünk tőled, még órákig ébren maradtunk, ennek ellenére korán
elindult, hogy megvizsgálja, hogy állnak az utolsó szelvények annak
a vízhálózatnak az ólomcsöveiből, aminek a kiépítésével őt bízták
meg. Én sem hanyagoltam ám el a teendőimet. Ma reggel
körbejártam, és közöltem az összes munkással, hogy amit nem
tudnak befejezni napnyugtáig, azzal most már várjanak az esküvőd
utánig. Az állványokat muszáj leszedniük. A szolgáknak is kell egy
nap, hogy kisuvickolják és feldíszítsék a villát, ahogy anyádnak is,
aki meg azt mondogatja, hogy neki is kell egy nap, hogy
kisuvickoljon és felcicomázzon téged. – A szájába dug egy fügét, és
megnyalja az ujját.
– Elmennek a munkások? – A hangomon egyértelműen érződik a
szomorúság.
Apám furcsán néz rám.
– Úgy értem… ha úgyis visszajönnek, hogy befejezzék a munkát,
akkor semmi értelme elküldeni őket. – Egyetértően bólint, és egy
újabb fügét tüntet el a szájában. – Az istenek a megmondhatói, már
eleve az se volt könnyű, hogy megtaláljam a legjobbakat. Adtam
nekik egy kis pénzt, hogy igyanak az egészségedre, de annyira azért
ne részegedjenek le, hogy a lakodalom után két nappal ne tudják
folytatni a munkát.
– Mindketten tudjuk, feltételezhetően melyik utasítást fogják
betartani, és melyiket eresztik el a fülük mellett – jegyzem meg.
Apám felnevet.
 – Visszatért a kedved a tegnap esti riadalom után? – Arca
büszkén sugárzik. – De hát te nem is látszottál rémültnek, pedig a
dajkád ott jajgatott, Sabinus meg kétségbeesett. Szegény fickó…
De bármiféle szánalmat is éreztem Sabinus iránt múlt éjjel, és
akárhogy is fogadkoztam ma reggel, hogy nem leszek vele lenéző a
háziak előtt, pillanatnyilag ő egyáltalán nem érdekelt. Faustus
elmegy ha leszáll az éj. Amikor visszatér, én már nem fogok itt lakni.
– Több kell ahhoz egy kis tűznél, hogy megijesszen. – Felszegem
az állam. – Én a tűz lánya vagyok, nem ezt mondogattad mindig?
– A tűzé és az enyém. – Kinyújtja felém az egyik kezét, és ahogy
odatartom a jobbomat – a balt gondosan magam mögött tartva –,
megszorítja. – Büszke vagyok rád. Senkinek nincs olyan lánya, mint
nekem. És amennyire szeretlek, olyan biztos vagyok benne, hogy
senkinek nem lesz olyan férje, mint a tiéd.
Elfordítom az arcomat.
– Tudom – mondja, és megint megszorítja a kezem –, tudom,
hogy most még nem érted meg a döntésemet. De hinned kell
nekem, hét meg harminc év jobban ismeri az életet, mint tizenöt.
Bíznod kell benne, ahogy mindig mindenből a legjobbat nyújtottam
édesanyádnak és neked, a választásommal is igyekeztem
biztosítani, hogy az életed összes hátralévő napján a lehető
legjobban gondodat viseljék.
Eszembe jut Diana úrnő magabiztos hencegése. Érzem, hogy az
ezüstamulett hűvösen simul a mellkasomra, majd mélyet sóhajtok,
és apám szemébe nézek.
– Apám, én bízom benned, de nem tudnál te is bízni bennem?
Sabinus remek ember, de én már ismerek egy még jobbat. Itt vagy
nekem te. Nem maradhatnék hajadon? – Most még nincs itt az ideje,
hogy egy másik vőlegénnyel hozakodjam elő. – Ki fogja ellenőrizni a
számvetésedet, ha én itt hagylak?
Apám meleg tekintettel szemlél. Felemeli a kezemet, és az
ajkához szorítja.
– Szóval erről van szó. Természetes, hogy egy leány aggódva
hagyja el az otthonát. A sírás-rívás és a tiltakozás, amit a
menyasszonynak el kell játszania, amikor a férje magával viszi,
legjobb esetben nemes és igaz érzelmekben gyökerezik. Jegyezd
meg, Aemilia: engem soha, soha nem veszítesz el. Sabinus háza
nincs messze, a Herculaneumi-kapun belül áll. Majdnem mindennap
meglátogatsz majd, vagy édesanyád, vagy én veled leszünk. –
Incselkedve rám mosolyog. – Hacsak te és Sabinus nem akartok
áthívni vacsorára.
– De…
– Most ne tovább, Aemilia – int le apám a fejét ingatva. –
Túlságosan elfáradtam. – Elereszti a kezem és feláll. – Járok egyet a
szőlőtőkéim közt. Velem tartasz?
Ez egy olyan tevékenység, amit általában szeretek – apámmal
sétálni a ragyogó őszi napsütésben –, de most kivételesen
megrázom a fejem. Tekintetemmel elkísérem, ahogy távozik, és arra
gondolok: Ó, Diana úrnő, én aztán nem tudom úgy kezelni az
apámat, mint te, az már biztos. Érzem, hogy egy könnycsepp gördül
le az arcomon, vadul elmorzsolom. Kétségtelen, hogy sírva fakadok,
ha meglátom Faustust, de nem fogom tönkretenni az oly gyakran
magasztalt szépségemet azzal, hogy eleve kivörösödött orral és
bedagadt szemmel indulok el megkeresni őt.
A tricliniumpadlójának fekete és fehér csempéin üldögél,
gondosan egymás mellé helyezve az ecseteit a szövetdarabon,
amibe be fogja tekerni őket. Már majdnem megszólítom, amikor
figyelmeztetőleg megrázza a fejét. Két rabszolga éppen az
állványzat utolsó két darabját szereli le.
– Ma nem dolgozol? – A gondolat, hogy korábban távozik, mint
muszáj, belém hasít.
– Épp egy olyan résznél tartok, ahol jó a kényszerszünetet
beiktatni, hölgyem – válaszolja az utolsó szót jobban
kihangsúlyozva, mint a többit, hogy a szolgák is biztosan meghallják.
– És már nem szívesen kezdek bele egy újabb alakba, amit nem
tudok befejezni. Félig renoválni rosszabb, mint nem is renoválni
egyáltalán.
Még több rabszolga jelenik meg, és elkezdik összeszedni a
szétszedett állványzat darabjait.
– Hol tároljátok azokat? – kérdezi tőlük.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy a melléképületekben helyezzük el.
– Vigyázzatok, nehogy átnedvesedjenek – inti őket Faustus. –
Nem szeretném, ha ezt a finom munkát még inkább megnehezítené,
hogy elvetemedett deszkákon állva kell végeznem.
 Amint az utolsó szolga is eltűnik terhével, Faustus felemelkedik,
és az ecsettekercset az egyik karja alá szorítva, panaszos hangon
megjegyzi:
– Azt hittem, találkozunk tegnap este.
– Én menni akartam.
– Az egyik szolgálólány azt mondta, Gnaeus Helvius Sabinust a
szobádban találták tegnap éjjel.
– Miféle szolgálólány?
– Ó, a nevére már nem emlékszem – legyint elutasítóan, de
elpirul.
– Sabinus tegnap este a vendégünk volt, és azért jött be, hogy
apámmal eloltsa a tüzet a szobámban. – Ez így nem teljesen igaz,
de túl bonyolult lenne elmagyarázni. És mellesleg felmérgesít a
vádaskodása és a gondolat, hogy a szolgaszálláson közszájon forog
rólam a pletyka.
Közelebb lép, és a kezét a derekamra helyezi, amitől
kényelmetlenül érzem magam, mert bárki beléphet és megláthat.
– Őrülten féltékeny lettem, amikor meghallottam a hírt. – Tekintete
lángol, keze megfeszül. – Gyere csak, gyere csak velem egy
pillanatra. Ismerek egy helyet.
– Nem láthatnak meg, hogy a villában sétálok egy…
– Egy mivel? Egy egyszerű festővel? Így gondolsz rám?
– Nem! Gardedám nélkül és bármilyen férfi társaságában, aki
egyáltalán nem a rokonom. Muszáj a jó híremre is gondolnom.
– Többet, mint rám – jegyzi meg mogorva tekintettel. –
Borzalmasan szerettelek volna látni tegnap este. Nem is tudtam
aludni. Találkozol velem? Ez az utolsó lehetőségünk.
– Hol?
– Apád kis pincéjében.
– Zárva van.
– A konyhában a kis kemence melletti falmélyedésben van egy
kulcs. Egy amfora alá van dugva. Te meg tudnád szerezni.
Vajon honnan tudja ezt? Előrehajol, hogy gyorsan egy csókot
lopjon, és a kíváncsiságomat nyomban elhomályosítja a szívem
kalapálása.
– Rendben.
 Repülök, mintha szárnyam nőtt volna. Mire odaérek a kis kertben
emelkedő lépcsőhöz, annyira kifulladok, mintha már jó ideje futnék.
Kinyitom az ajtót, meggyújtok egy lámpást a falfülkében. Apám
szenvedélye a bor, és ezek a legjobbak a készletéből. A helyiség
sokkal zsúfoltabb, mint amikor legutóbb láttam; minden bizonnyal
azért, mert az esküvőmre tartogatott borok is itt várakoznak.
Észreveszek valamit a földön: egy szövetpánt, amilyet a
konyhalányok viselnek a fejükön. Talán akkor veszítette el
valamelyik, amikor borért küldték – habár elég furcsa feladatnak
tűnik egy női rabszolgától ilyet kérni. Az ajtó kitárul mögöttem, valaki
besurran. Már akkor tudom, hogy Faustus az, mielőtt megérezném,
hogy hozzám simul, és ajkát a nyakam és a vállam találkozásánál
rátapasztja a bőrömre. Kezével előrenyúl, és a tunikán keresztül
megmarkolja a mellem.
Nekidőlök, belefeledkezve az élménybe.
A fülembe súg:
– Sabinusnak is megengedted tegnap éjjel, hogy így nyúljon
hozzád?
Kiszabadítom magam, és szembefordulok vele.
– Mondtam neked, hogy ő egyszerűen csak a megmentésemre
jött. Semmi mást nem akart.
– Nem tehetek róla. Borzasztóan féltékeny vagyok. Bárcsak a
férjed lehetnék, de az övé leszel. Két rövidke nap múlva az ő karja
ölel majd.
– Ne beszélj most róla. – Eszembe jut az előző esti álmom.
Faustus magához húz, hogy megöleljen, majd megcsókol. Ahogy
ajkaink szétválnak, azt suttogja:
– Az övé leszel, de előbb légy az enyém. Tudom, hogyan…
– Nem szabad.
– A férjed nem fogja megtudni. Senki sem fogja. Vannak helyek,
ahova be tudok hatolni…
Másodjára is elhúzódom tőle.
– Nem vagyok szajha, Publius Crustius Faustus!
– De azt mondod, szeretsz. És én is szeretlek. Lángolok érted.
Gyötrődöm. Ha tényleg szeretsz, adj valamit, hogy enyhítsd a
fájdalmam. – Hangja esdeklő, tekintete szintén. – Ez az utolsó
alkalom, hogy kettesben legyünk, mielőtt férjhez mész. Ma este nem
leszek a házban. A többi munkással együtt a városban szállok meg.
– Lép egyet előre. Nem hátrálok, erre megcsókolja a nyakamat.
Amikor az ajka az enyémhez közeledik, visszacsókolom. Úgy érzem,
vagy legalábbis remélem, megfeledkezett otromba ajánlatáról, de
hirtelen azt suttogja: – Gyengéd leszek. Nem fog fájni.
Még egy férfi, aki nem hallgat meg! Eltaszítom két kézzel, durván.
– Kifelé!
A tekintete könyörög. A szívem elfacsarodik. Már szinte
megbánom, hogy oly nyersen szóltam rá, menjen el. Aztán
megvonja a vállát. A mozdulat hanyagságától újra méregbe gurulok,
belém fagy a szó. Elmúlik egy újabb pillanat, és már el is ment. Meg
kell igazgatnom az öltözékemet. Ahogy ingatag léptekkel elindulok a
falfülkéhez, hogy eloltsam a lámpást, eszembe jut, hogy az
erszényemben van egy hajtűm. Eldugom, míg itt vagyok. Ahogy
kinyújtom a kezem, hogy remegő ujjakkal behelyezzem két hatalmas
amfora közé, a szemem valami szövegen akad meg a falon, amit oly
alacsonyan írtak fel, mintha el akarták volna rejteni. Különös hely,
hogy szavakat fessenek oda. Lejjebb tartom a lámpást, hogy el
tudjam olvasni:
Itt hatoltam be egy leány nyílt farába, bár alpári, hogy e strófát
írtam a pince falára.
A földön heverő szövetdarab hirtelen értelmet nyer, és az is, hogy
honnan tudja Faustus, hol tartják a hely kulcsát. Lángol az arcom.
Ha hagyom, velem is azt tette volna Faustus, amit egy
rabszolgalánnyal tett éppen ezen a helyen! Az epe a torkomba
gyűlik. Hányingerem van. Hogy tudtam elhinni, hogy szerelmes
belém? És még ha szerelmes is, hogy tudott így megalázni? Oly
sebesen elfújom a lámpást, ahogy csak tudom, hogy látnom se
kelljen a szavakat – az ő ecsetvonásai, amiket ugyanazzal a
festékkel húzott, amivel apám freskóit újítja fel. Tapogatom az utat a
kijáratig, a sötétben beütöm a lábujjamat és megkarcolom a
bokámat. Még mindig jobbak az ilyen apró sérülések, mint a nagy,
amit azok a szörnyű szavak okoztak.
Miután megmászom azt a néhány lépcsőfokot a kertig, szemtől
szemben találom magam Sabinusszal. Elsápad, ahogy meglát. Ó, az
istenekre, vajon elég régóta áll itt, hogy lássa előjönni Faustust
odalentről? Ha Sabinus elmondja apámnak, és lemennek, lehet,
hogy azt hiszik majd, rólam szól Faustus falfirkája? Ha igen, akkor a
legmegalázóbb módon szégyenülök meg. Vajon apám összes
szeretete elég lenne ahhoz, hogy megússzak egy verést, vagy hogy
kirakjanak? De lehet, hogy még annál is rosszabb történik, ha
elhiszi, hogy megengedtem Faustusnak, hogy használja a tettemet?
– Aemilia Lepida, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy vagy. –
Sabinus nyelve megbicsaklik a szavakban, ami csak megerősít
abban a hitemben, hogy látta kijönni Faustust.
Védtelen vagyok, rémült és zavarodott. De ezek közül egyiket
sem szabad kimondanom.
– Jól vagyok, Sabinus – sikerül felelnem. Mélyet sóhajtok. –
Köszönöm kérdésed. És köszönöm, hogy a segítségemre siettél
tegnap. – Felületes udvariassággal halmozom el abban
reménykedve, hogy lenyugszik, ha esetleg tényleg lenne ereje
kompromittálni.
Elmosolyodik. Az idejére sem emlékszem, mikor láttam utoljára
mosolyogni.
– Mindig a segítségedre leszek. Ez a feladatom és egyetlen
örömöm. Óvni foglak minden bajtól, ahogy csak tőlem telik. A
szavamat adom.–Az utolsó mondatot ünnepélyes komolysággal
jelenti ki.
Eláraszt a megkönnyebbülés. Nem fog elárulni apámnak. Bármit
is látott. Bármit is gondol. Annyira, de annyira hálás vagyok, hogy
odanyújtom neki a kezemet. Habozik, majd gyengéden a sajátjába
fogja. Turkálni kezd az erszényében.
– Úgy hiszem, ezt elveszítetted múlt éjszaka.
Az eljegyzési gyűrűm! Sabinus nemcsak a lehetséges
kitagadástól kímél meg, de még ettől a szégyentől is. Mert ha a
hiánya eddig nem is tűnt fel, az esküvőn biztosan észrevennék, és
még az én képzelőerőm se lenne elég, hogy elvesztését illetően
épkézláb magyarázattal álljak elő.
– Nem tetszik, ha nincs rajtad, Aemilia Lepida. – Ujjamra húzza.
– Úgy vélem, Sabinus, szólíthatnál Aemiliának. Két nap múlva a
feleséged leszek. – Ez az első alkalom, hogy ezt nyíltan elismertem
előtte is. A lelkesedés, aminek a szikrája a kijelentésem hatására a
szemében kigyullad, egy nagyon kicsi gyerekre emlékeztet, akit
megdicsért az anyukája. Abban a rövidke, óvatlan pillanatban jóval
fiatalabbnak tűnik apámnál, és jóval kevésbé látszik annak a mindig
fegyelmezett férfinak, aki előszeretettel érdeklődik a mechanikus
dolgok iránt.
– Szerinted képes vagy rá? – kérdezem tőle incselkedve.
– Igen, Aemilia, azt hiszem, képes vagyok rá.
SABINUS
Mikor előző éjszaka meglátta a gyűrűjét a padlón az olaj és a
törött cserépdarabok között, a szíve összeszorult. Mikor meglátta,
ahogy a jóképű festő néhány pillanattal Aemiliát megelőzve előjön a
pincéből, a szíve majdnem meg is hasadt. Sabinus a fiú szemébe
akart nézni, hogy eltiltsa a lánytól.
De a szolgaszállás felé félúton meggondolta magát. Rangján aluli
lett volna egy ilyen konfrontáció. Csak pletykálni kezdtek volna
utána. Ráadásul eszébe jutott, amit Capella mondott – Aemilia jó
családból származott, jó nevelést kapott. Ha belehabarodott is a
fiúba, bizonyára ennél tovább bizonyára nem ment… és ha tovább is
ment, mi értelme ezen rágódni, vagy hibáztatni őt? Nem akarta
kockára tenni Lepidusszal kötött sokéves barátságát. És az esküvőt
sem akarta lemondani.
Átkozott legyen az összes isten! Capellának igaza volt, tényleg
egy ábrándokat kergető bolondnak érezte magát. A szívét elrabolta
egy tizenöt éves, karcsú lány, akinek vörös haja sápadt homlokára
göndörödött, ha párás volt az idő. Nehezen eresztette el a kezét,
amikor elváltak a kertben. S igazság szerint – legalábbis ha
magának be akarta volna vallani – egyáltalán nem a csillagok
érdekelték, amikor egy kicsit átjött üldögélni ugyanabba a kertbe
múlt éjszaka. Csak közel akart lenni hozzá. Elővette az erszényéből
a kis, kékbe öltöztetett babát. Előző este találta a földön, amikor fejét
a térdére hajtva leült a földre egy mirtusz elé – azt remélve, hogy az
illata megnyugtatja.
Már csak három nap – mondogatta magának a babát bámulva.
Két nap múlva Aemilia az asszonya lesz, s a harmadikon már
biztonságban gurulnak Nuceria felé. Biztonságban a művész fiú
csábításától és a hatalmas földrengéstől, aminek közelgő
bekövetkeztét a csontjaiban érezte. Foglalkozzon csak Pansa és a
többi hivatalnok azzal, ami Pompejire vár. Eldöntötte: ő, a
menyasszonya, annak egész családja és a saját nagyanyja addig
fogja Lepidus öccsének vendégszeretetét igénybe venni, míg hírt
nem kapnak róla, hogy bekövetkezett az újabb földrengés.
Kétségtelen, hogy Pansától Plinius tengernagyig mindenki sajnálni
fogja, hogy nem hallgatott rá. Persze ő is sajnálta. Nagyon is.
Sajnálni fogod, hogy magukra hagytad őket? – tűnődött. A Néró
alatti földrengésben rengetegen meghaltak. Vajon hányan fognak
meghalni Pompejiben, ha igaza volt az újabb rengéssel
kapcsolatban, ami talán katasztrofális méretű lesz?
Sabinus elrakta a babát. A mások halálán való tépelődés eszébe
juttatta saját halandóságát. Valamit nagyon szeretett volna
elmondani Lepidusnak, amit már múlt éjjel szándékozott volna
megtenni.
Sabinus a torculariumban lelte meg a barátját, aki az új prés
csörlőszerkezetét csodálta.
– Ó, Sabinus! Bár nem vagy valami nagy borivó, a gépek
rajongójaként biztos értékelni fogod ennek a hatékonyságát. –
Lepidus meglapogatta a barátja hátát, Sabinus pedig azon kapta
magát, hogy melankolikus hangulata ellenére elvigyorodik.
– Állj arrébb, vénember, hadd vessek rá egy pillantást. – A
heccelés nem ma kezdődött; Sabinus abban a pillanatban elkezdte
szekírozni a barátját, amint Aemilia ujjára csúsztatta az eljegyzési
gyűrűt, de Lepidus még mindig élvezte.
– Több tiszteletet várok el, ha a fiam leszel.
– Fura dolog ez – felelte Sabinus de egyaránt leszel apám, és
míg a lányodnak és nekem nem lesz saját gyerekünk, afféle fiam is.
Lepidus felvonta a szemöldökét.
– Ez aztán a talány.
– Egyáltalán nem az. Már hetek óta készülök, hogy elmondjam
neked, de mindig közbejött valami az esküvővel kapcsolatban. –
Annak semmi szükségét nem érezte, hogy azt is elmondja, micsoda.
Szegény, csendesen szenvedő Lepidusnak nem kellett tudnia. –
Írtam egy végrendeletet. Ha meghalok, eleget hagyományozok
nagyanyámra, hogy biztosítva legyen a kényelme, a tulajdonom
maradékát pedig rád hagyom örökül.
Lepidus hátratántorodott, és hitetlenkedve nézett Sabinusra.
– Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, megint csak ugratsz.
Ugyan már, jóember, nézz körül. Nem akarok kérkedni és magamra
haragítani az isteneket, de nincs szükségem a pénzedre.
– Ha meghalok, akkor is szeretnék eleget tenni a
kötelezettségemnek a lányoddal szemben. Gondoskodni akarok
róla. Mellesleg ki másra hagyhatnám a dolgaimat? A Néró idején
történt rengésnek hála, meg persze a családfám egy bizonyos
sajnálatos balszerencséje folytán pater familiasvagyok; de sajnos
örökös nélküli pater familias. Te vagy a legöregebb barátom.
– Ha még egyszer a koromon tréfálkozol, Sabinus…
figyelmeztetlek! – Lepidus játékból haragosan összevonta a
szemöldökét. Aztán kisimultak a vonásai. – Meg vagyok hatva. Erre
iszunk…
Abban a pillanatban belépett Sabinus egyik szolgája.
– Gazdám – szólalt meg bocsánatkérő hangon pásztorok
küldöttsége érkezett a házhoz, egészen a Herculaneum melletti
lejtőkről jöttek hozzád.
– Hozzám?
– Hát ahhoz a férfihoz, aki úton-útfélen az erősödő rengésekről
beszél.
– Ah, Sabinus, úgy látszik, híre ment az őrületednek – jegyezte
meg Lepidus elnéző mosollyal.
– Meglehetősen kitartóak voltak, ezért magammal hoztam őket
ide – folytatta a rabszolga.
– A te kérelmezőid, az én átriumom. A megfelelő helyszín a
feladatra, végül is a család egyesítése előtt állunk. Gyere, Sabinus,
nem vagy kíváncsi rájuk?
Sabinus kíváncsi volt, de amint az átrium felé közeledtek, egy
másfajta érzés kerítette hatalmába – rettegés. A pásztorok nem
afféle népség, amely szívesen lófrál a szabadidejében.Ha
hajlandóak voltak a nyájukat más gondjaira bízni, és ilyen messzire
utaztak, hogy találkozzanak valakivel, akinek a nevét sem tudják,
ráadásul elég állhatatosak voltak, hogy Pompejibe érkezve
kinyomozzák, hol lakik, az semmi jót nem jelenthetett.
Hárman voltak; talán a koruktól, talán az életmódjuktól
összeaszott, napbarnított figurák. A középen álló beszélt.
– Te vagy az? A férfi, aki figyeli a tanyák és szőlőlugasok
víztározóit és kútjait? A férfi, aki megpróbál meggyőzni másokat,
hogy a mostanában érzett rengések valami gonosz dolgot
jövendölnek?
– Én vagyok. Gnaeus Helvius Sabinus, szolgálatodra.
Sabinus számára megmagyarázhatatlan okból a férfi meghajolt,
és ahogy kiegyenesedett, akkor meglátta… A pásztor nyakában egy
olyan szimbólum lógott, amit Sabinus nem ismert volna fel, ha nem
látja korábban Capellán is. A lány pontosan ugyanolyan amulettet
viselt a bokáján. Hozzá hasonlóan a férfi is Ízisz híve lehetett.
– A föld, ahová kitereljük a jószágokat, életre kelt. – A pásztor
kijelentése olyan egyszerűen hangzott, mintha mindennapos dolog
lenne. – Úgy morog, akár egy állat, és néha olyat dörren, mint a
villám, amikor tiszta az ég. Füstgomolyagokat köhög fel.
Füst. Sabinusnak eszébe juttatta a múlt éjszakai füstöt Aemilia
szobájában, és ahogy a lány a torkához kap. A fanyar gőzöktől ő is
alig kapott levegőt, amikor elkezdte eloltani nála a tüzet. Tűz,
Capella, tűz. De mi a sötét folyam, és mi a tenger? Mikor érkeznek?
Képtelenség – gondolta Sabinus. Szedd össze magad, jóember.
– Miért jöttetek épp hozzám?
– Ki más hallgatna meg? Másoknál is próbálkoztunk előtte:
herculaneumi lakosoknál, villatulajdonos patríciusoknál, a
települések közt elterülő földek gondnokainál. Meg se hallgattak. És
valahol útközben hallottunk egy emberről, aki hozzánk hasonlóan
azért könyörög másoknak, hogy figyeljenek oda a jelekre.
– Ha hallottatok erről, akkor bizonyára arról is hallottatok, hogy
rám se figyel jobban senki, mint rátok.
A pásztor szomorúnak látszott. Egyértelmű – gondolta Sabinus –
ő is hallotta, hogy kinevetnek engem, csak nem akart megsérteni.
Pillanatnyi ingerültség tört rá, de helytelen lett volna a csalódottságát
erre a fáradt, jó szándékú küldöttségre zúdítani.
– Felírom, amiket mondtál. A megfigyeléseiteket a jegyzeteimbe
foglalom.
Úgy tűnt, ezt kielégítőnek találják, mert a három férfi úgy bólintott,
mintha valami bölcs kijelentést tett volna, s miután megszorították a
kezét, távoztak.
Maga Sabinus nem volt elégedett. Ő arra vágyott, hogy ne
csupán feljegyezhesse, de megérthesse a jelenséget, amiről a
pásztorok beszámoltak. Ám a Vesuviusról szóló, nyugtalanító
megfigyeléseik értelmezhetetlenek voltak. Bolond – gondolta –,
bárcsak jobban vágna az eszed. Eltűnődött, milyen más, ez idáig
ismeretlen dolgokat jövendölhetnek az ehhez hasonló események.
Valahogyan a hegy lett mindennek a forrása, ami
természetellenesen viselkedett a természetben?
Sabinus Lepidusra nézett.
– Miért nem tartjuk holnap? – kérdezte.
– Egy vagyont költöttem erre az esküvőre, és azért, mert azt
hittem, alig várod, hogy vőlegény legyél. Biztos, hogy a földrengés
nyugtalanít, nem csak ideges vagy?
– Ma is elvenném Aemiliát.
– És mi lesz a meghívottakkal? Közismerten vendégszerető
ember vagyok. Mit fognak gondolni, ha lemondom mindenki
meghívását? Vagy azt javaslod, surranjunk ki az éj leple alatt, és
hagyjuk, hogy a vendégek üresen és zárva találják a házat, amikor
megérkeznek két éjszaka múlva?
Sabinus nem gondolt a vendégekre, akik többtucatnyian lesznek,
a város legfontosabb famíliáiból. És a felismerés kijózanította. Ez
most már tényleg kezd a mániámmá válni. Muszáj leszek uralkodni
magamon és a gondolataimon, mielőtt menthetetlen bolond lesz
belőlem.
AEMILIA
– Ébresztő, hétalvó! Ha férjes asszony leszel, biztosíthatlak
afelől, hogy nem fogsz ilyen sokáig aludni. – A barátnőm, Julilla
kacagva lehúzza rólam a takarót. Már jókora hasa van, hisz gyereket
vár, és úgy látszik, már maga az állapota szakértővé teszi a
feleségek dolgában. Már épp mondani készülök valamit ezt illetően,
mikor észreveszem, hogy anyám, aki a barátnőm mögött áll,
valószínűleg nem értékelné a megjegyzésemet. Majdnem annyit
noszogat, hogy majmoljam a barátnőm viselkedését, mint ahányszor
arra bátorít, hogy utánozzam a néhai Livia császárnét, akit az
eszményi asszony megtestesítőjeként bálványoznak és állítanak
példaként a római lányok elé.
Egy egész nap áll rendelkezésemre, hogy elkészüljek,
figyelmeztetett apám tegnap. Általában kedvelem a szépítkezés
rituáléit, de ma biztos az elkerülhetetlen holnapi esküvőre fognak
emlékeztetni. Ma először fog egy szolga csipesze a szemöldökömön
kívül több helyen is szőrteleníteni. Kiszedik a szőrt, ami a
szüzességemet óvta, míg asszonnyá értem. Egy Julillával folytatott
bizalmas beszélgetésnek köszönhetően felkészültem rá, hogy az
eljárás fájdalmas lesz. Összerezzenek a gondolatra.
Kiderül, hogy az érzés, amire számítottam, semmi ahhoz az
átható fájdalomhoz képest, ami valójában következik – élénk
képzelőerőm talán először az életben csődöt mondott. Mennyire
hálás vagyok, amikor végre belemerülhetek a hideg medencébe!
Ahogy átmegyünk a tepidariumba, azon kapom magam, hogy
nagyon óvatosan lépegetek.
– Most úgy érzed, nagyon fáj odalenn – mondja Julilla megértő
tekintettel. – Majd a holnapi éjszaka után, ha Sabinus magáévá
tett…
Már várom, anyám mikor inti csendre. Nem figyelhettem oda a
falfirkákra, amiket az évek során Pompeji falain olvastam, sem a
pletykákra, amiket meghallottam; anyám általában nem hagyja, hogy
a nemi aktus dolgairól beszéljenek a jelenlétemben. Ám ezúttal,
ahogy a szolgák elkezdenek beolajozni, azután ledörzsölgetni,
anyám bátorító pillantást vet Julillára.
– Te tudod, milyen nagy áldásnak érzem, hogy várandós vagyok,
Aemilia, de ha úgy döntesz, hogy nem akarod túl korán vállalni az
anyaságot, léteznek módszerek, melyekkel késleltetheted. – Julilla
keze szórakozottan végigsimítja a hasát. Nagyon is tisztában vagyok
vele, milyen fontos a barátnőmnek a babája odabenn. Az elsőt
elveszítette, elvetélt, és teljesen összetört miatta.
Anyám bólint. Kényelmetlenül érzem magam. Nem feltétlenül
amiatt, hogy az anyaságot megelőzendő dologra utaltak – az elmúlt
hetekben, miután a Faustushoz való vonzódásom felébresztette a
testem, úgy éreztem, muszáj felfedeznem az ilyen lehetőségeket –,
hanem mert nem szeretnék ebben a vonatkozásban gondolni
Sabinusra. Nem akarom meztelenül magam elé képzelni. Nem
akarok azon tűnődni, ahogy néha teszem, hogy úgy néz-e ki, mint
azok a fallikus ajtókopogtatók, a jólét szimbólumai, melyek Pompeji-
szerte láthatók.
– A piacon, ha tudod, hol keresd a megfelelő bódét, kis
tasakokban vásárolhatsz Keletről importált elefánttrágyát. – Julilla
beharapja az ajkát. – Magadba helyezhetsz egy ilyen pesszáriumot,
mielőtt a férjurad meglátogat.
– Vagy – szól közbe anyám – rengeteg nőnek szerencséje van
azzal, ha leguggol és kipréseli magából, miután a férje végzett.
– És egy férfinak nem is muszáj… – Julilla elpirulva anyámra
pillant. – Vannak más helyek is, ahova behelyezheti magát.
Az egyik szolga kuncogni kezd, ahogy rajtam dolgozik. Azt se
tudom, hova nézzek. Csak az apám pincéjében látott falfirka jár az
eszemben – hogy Faustus hátulról rakja be a szervét a
szolgálólányba, s ami még rosszabb, hogy nekem is ezt javasolta!
Köszönöm az isteneknek, hogy nem tudom elképzelni, amint
Sabinus hasonlóval áll elő. Ő ehhez túlságosan visszafogott. Egy
komoly férfi. Úgy érzem, örülök ennek.
– De ne felejtsd el – jegyzi meg anyám még ha a
beleegyezésedet is adod ilyesmihez, muszáj úgy tenned, mintha
undorodnál a dologtól. Te egy gazdag, jól nevelt lány vagy, nem
valami kurva, aki egy falat kenyér áráért hajlandó a szájába venni
egy férfit. Szóval ellenkezz, és tegyél meg mindent, hogy fenntartsd
az elutasítás látszatát.
Nem csak látszat lesz.
– És – teszi hozzá Julilla – vetess magadnak valami szépet
utána.
– Még szép, hogy fogok – válaszolom. – Még ha eltekintünk is a
saját vagyonától, az én hozományommal Sabinus bármikor
megengedheti magának, hogy sok-sok gyönyörű holmival lepjen
meg. – Egy új ruha vagy ékszer gondolata kellemesen eltereli a
figyelmemet a kényelmetlen érzésekről, amiket Julilla és anyám
szavai keltettek bennem az előbb.
– Akár aggódhatnék is, hogy a férjed el fog kényeztetni – jegyzi
meg anyám –, de ehhez már túl késő. Apád már épp eléggé
elkényeztetett. Mit szólnál, ha most, hogy lekapartak, megfürödnél
szamártejben, mint Poppaea császárné tette? – Egy közeli dézsa
felé int.
Szamártej! Az aztán a módfelett költséges bőrápoló. Lelkesen
kapaszkodom anyám kezébe.
Megpaskolja a vállamat.
 – Ne nekem köszönd. Köszönd apádnak. Ő ragaszkodott hozzá.
És eleget rendelt, hogy én is megmártózzam benne. Kétségtelen,
hogy ki akar engesztelni. Bosszantó egy fickó! Mintha a menyegző
többhetes előkészületei nem fárasztottak volna ki épp eléggé, még
előáll azzal is, hogy a szertartást követő reggel induljunk el a
bácsikádhoz.
– Micsoda? – Julilla együtt érző tekintettel néz anyámra.
– Igen. – Besegít a dézsába. – Amikor megkérdeztem, hogy
miért, azt válaszolta, ez az ötlete támadt. Nos, lehet, hogy neki
támadnak az ötletei, de nekem kell felügyelnem a csomagolást.
Ráadásul ma délután, amikor jobb dolgom is lenne.
Figyelmeztettem, hogy az ő lelkén szárad, ha összeesem, amikor
Nuceriába érünk.
Persze én tudom, hogy ezekért a hirtelen jött tervekért Sabinus a
felelős, nem apám. De inkább állig süllyedek a tejbe anélkül, hogy
apám védelmére kelnék. Sabinus megóvta a becsületem, a
legkevesebb, amit tehetek érte, hogy nem vonom a fejére anyám
haragját.
– Hála az égnek, az én uram nem ilyen hóbortos. Ilyen állapotban
aligha tudnék utazni, még ha olyan ötlete támadna is.
– Méltatlan lenne, ha bármiért panaszkodnék Lepidus mellett, de
ha valamit a fejébe vesz – állapítja meg anyám a fejét ingatva –,
attól aztán nem tágít.
Ez olyan tulajdonság, ami Sabinusra is jellemző, gondolom, elég,
ha csak jegyesem legutóbbi megszállottságát nézzük a
földrengésekkel kapcsolatban, vagy kardoskodását, hogy
mindenképp hagyjuk el a várost.
– Hát innen örökölted a nyakasságodat, lányom – folytatja
anyám.
– És a bajt tetézendő, ami egy férfiban csak egy bosszantó
jellemvonás, az egy nőben egyenesen közönséges. – Önkéntelenül
is elmosolyodik, én pedig a lábujjaimmal tejet fröcskölök rá és
Julillára.
– Az én apám is elég hasonló, és anyám hálás, hogy én rá
ütöttem.–Julilla belenyúl a fürdőmbe, és visszafröcsköl.
 Lefekvéskor átjön apám, hogy betakargasson. Nem csinált ilyet
kislány korom óta. Felhúzza a takarót az államig, és csak sürög-
forog. A dajkám szintúgy: ott lebzsel, miközben apám leül.
– Amikor felébredsz, az esküvőd napja lesz.
Szükségtelen emlékeztetnie rá. Olyan üresnek érzem magam,
mintha valami véget érne, és többé már soha semmi nem lenne
ugyanaz.
– Akarod, hogy valamit elvigyek? – Meghúzza a fülemet; ez a
mozdulat is a gyerekkoromból maradt.
Megrázom a fejem.
– Mit fog szólni édesanyád, ha semmit nem fogsz elégetni az
oltáron?
– Ó, megtartottam egy-két dolgot. Azt a szörnyű fakígyós
karperecet, amit a nénikémtől kaptam az egyik évben. Egy
fésűkészletet, amit sosem szerettem…
– Okos lány! – Apám részéről ez olyan bók, ami nem hasonlítható
a másoktól kapottakhoz. – Édesanyádat persze nem tudod átverni.
Ne nézz oly kételkedőn, Aemilia. Neki is vág az esze. Nem tartod
valami sokra ilyen téren. Pedig ő csak megtanulta, hogyan tálalja
finoman a kéréseit. Míg a te leleményességed hetykén pimasz, az
övé ravasz. Majd te is megtanulod leárnyékolni a lámpást; mind
megtanuljuk idővel.
Azon tűnődöm, vajon úgy érti, hogy mi mindannyian, vagy hogy
minden nő?
– Közben pedig örvendj, hogy Sabinus oly jól ismer. Ő nem fogja
elvárni tőled, hogy magadba fojts dolgokat, vagy a feltétlen
engedelmességet. – Apám felnevet, és újra meghúzza a fülemet. –
Habár mindkettőhöz joga van. Próbálj meg emlékezni erre, Aemilia.
– Felkel, hogy induljon, de még lehajol, hogy megcsókolja a
homlokomat.
Nem tudom, hogy észreveszi-e, hogy a szemem csordultig telt
könnyel, mindenesetre a dajkám igen.
– Én még emlékszem, amikor olyan apró voltál, hogy szinte
elnyelt ez az ágy – mondja, amikor kettesben maradunk. – Akarod,
hogy énekeljek egy altatót, mint akkoriban?
– Nem aludtál valami jól a múlt éjszaka – jegyzem meg, elterelve
a figyelmét a nyugtalanságomról, előhozakodva a sajátjával.
 – Nuceria miatt. – A kezét tördeli. – Nem szeretek oda menni. De
édesanyád ragaszkodik hozzá.
– Sok látnivaló van arrafelé, mert nagyobb, mint Pompeji. Gondolj
csak bele, mennyi mindent fogunk felfedezni a piacon.
– Pompeji épp elég nagy, hölgyem. – Lemondóan megrázza a
fejét.–Ami a saját piacunkon nincs meg, azt nem is érdemes keresni.
– Hát akkor napfürdőzhetsz, amíg én vásárolgatok. A
bácsikámnak jókora birtoka van, a háza világos, és a nénikém a
kígyós karkötők által mutatott szörnyű ízlése ellenére nagyon kedves
nő.
Úgy látszik, csak még jobban felkorbácsolom a nyugtalanságát.
– Még soha nem jártam ilyen birtokon, remélem, még nem
vagyok annyira öreg, hogy a nap közepén pihennem kelljen.
Pedig öreg, nagyon. Most, hogy erre gondolok, hirtelen abban
sem vagyok biztos, mennyire. Apámmal együtt érkezett a villába,
mert az előző gazdája úgy gondolta, túl öreg, hogy magával vigye
oda, ahová költözni akart. És ez még a születésem előtt történt.
– Mikor hagytad el utoljára Pompejit?
– Sosem hagytam el. Legalábbis nem igazán. A falai közt láttam
meg a napvilágot, és épp elég messzire utaztam, amikor idejöttem
lakni, a kapun kívülre.
Megértem múlt éjszakai nyugtalanságának okát és jelenlegi
szorongását. Nem szívesen ellenkezem anyámmal, de a dajka az én
szolgám, nem az övé. Apám azt mondta, ő is része annak, amit
magammal vihetek, ha férjhez megyek.
– Ha ez megnyugtat, nem muszáj ennél messzebbre menned
soha többé. – Odanyúlok, és nyugtatólag megsimogatom ráncos
kezét.–Helyette leszervezem, hogy addig átköltözz az új
otthonomba: a város szűkebb értelemben vett határain belül. Most
pedig énekelj nekem egy altatót. Mindkettőnkre ráfér egy jó,
pihentető alvás. Holnap nagy nap lesz.
Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy két férfin jár az eszem –
azon, aki tisztességesen viselkedett tegnap, és azon, aki nem.
Kétségkívül minél tovább bámulok a sötétbe, annál többet gondolok
az utóbbira. Amit Faustus követelt, az sértő és helytelén, de kérése
abból fakadt, hogy őrülten szerelmes belém. Hát nem akartam én is
helytelen dolgokat ugyanannak a szerelemnek a béklyójában?
Dehogynem akartam. Kisurrantam a szobámból, hogy megízleljem a
csókjait. És többről is álmodtam, mint csókok. Faustus férfi, még
inkább ki van szolgáltatva a testi vágyak sürgetésének, és jobban
hozzá van szokva, hogy kielégítse azokat. Lángol az arcom a
gondolattól, hogy magáévá tette a szolgálólányt, de vajon nem azért
tette, hogy ellen tudjon állni a sürgető vágynak, amivel
megbecstelenített volna engem? A római férfiak szeretkezni szoktak
a rabszolgáikkal, általában a sajátjukkal, mert joguk van hozzá. Ez
nem jelenti azt, hogy egyikük sem szereti a feleségét. Ó, bárcsak
újra láthatnám Faustust! Biztosan bocsánatot kérne féktelen
viselkedéséért, de én is. Nem azért, mert megtagadtam tőle a
testemet, hanem amiért olyan durván elküldtem őt. Nem akarok úgy
feleség lenni, hogy ott marad köztünk ez a keserűség. Csókokkal és
gyengéd szavakkal szeretnék elbúcsúzni Faustustól, hogy legyen
mibe kapaszkodnom azokon az éjszakákon, amiket más ágyában
kell töltenem.
SABINUS
Az ágy rázkódására ébredt. Sabinus tovább feküdt arra várva,
hogy megszűnjön, attól tartott ugyanis, hogy ha felkel, belebotlik
valamibe. De nem szűnt meg – csak erősödött. Sabinus fogai úgy
vacogtak, mintha didergett volna. A súlya ellenére az ágya oldalra
csúszott. Hallotta, hogy a házban lepotyognak dolgok. A másik
szobában egy rabszolga káromkodni kezdett. Azután valami mást is
meghallott – egy nyikorgó, őrlő zajt és egy sor nagyobb csattanást.
Az ágyhoz legközelebbi, zsalugáteres ablak sarkában megjelent egy
repedés, ami végigfutott a falon le egészen a padlóig. Megigézve
figyelte, ahogy megnyílik, mígnem kilátott rajta a kertbe. Csak azután
nyugodott meg a föld, és kezdődött el a sikítozás. Nemcsak a
rabszolgái – és némelyikük torkaszakadtából –, de a szomszéd ház
lakói és az utca népe is sikoltozott. Talpra kecmergett, felkapta pazar
tunikáját, és magára húzta. Túl türelmetlen volt, hogy a hajtásokkal
pepecseljen, amit menyegzői tógája ráncba szedése megkívánt
volna, egyszerűen csak megragadta az övét és az erszényét, majd
megállt egy pillanatra, hogy elővegye Aemilia babáját az ágyból, és
belegyömöszölte. Anélkül, hogy tudta volna, miért teszi, azokat a
kulcsokat is elrakta, melyeket a menyasszonyának akart adni az
esküvő napján. Megkötötte a szandálját, és ahogy felnézett, a
nagyanyját látta a küszöbön állva, hálóköntösben.
– Fiam, a szobám fölötti cserepek nagy csörömpölés közepette
az utcára hullottak a tetőről, és az átriumban elég furcsa szögben áll
az egyik oszlop.
– Öltözz fel.
Bólintott. Sabinusnak mindig azt mondták, hogy a nagyanyjától
örökölte nyugodt, kimért természetét, és miközben figyelte, ahogy
sarkon fordul és elsuhan, ennek ékes bizonyítékát látta.
Sabinus kirontott az utcára. A párocska, akik a szomszédos
pékséget üzemeltették, már odakinn voltak – a férfi kétségbeesetten
fel-alá szaladgált, a nő pedig visítozott –, mert a boltjuk lángokban
állt. Sabinus hallotta, hogy az utca túloldalán rémülten nyerítenek a
lovak az istállóban. Talán a füsttől, habár inkább arra gyanakodott,
azért, mert az istálló tetejének egy része beomlott, és néhány állat
alá szorult. Abban reménykedett, hogy az övé nem volt alatta.
Sabinus úgy tervezte, hogy nemsokára a hátán fog ülni, – minél
hamarabb, annál jobb. Ahogy elhaladt egy szentély mellett, lehajolt,
hogy segítsen egy idős férfin, aki mellette feküdt. Szegény ember
beütötte a fejét, amikor elesett, és vérzett. Megmarkolta Sabinus
tunikájának az elejét, két piszkos foltot hagyva rajta.
Nem számít – gondolta Sabinus a vérrel kevert szennyeződés
láttán, miután a férfit a sebész gondjaira bízta, aki néhány házzal
arrébb lakott. A menyegzői tunikáját összekente ugyan, de ma
úgysem lesz esküvő. Bármit is ígért Lepidusnak, illetve bármit is
kellett megígérnie, Sabinus egy órán belül útra akart kelni velük.
Aemiliával Nuceriában is megesküdhetnek. Jegyese kétségkívül
magánkívül lesz az örömtől a halasztás miatt – őt már ez sem
érdekelte, csak biztonságba tudja juttatni őt. Meg persze Lepidus
egész családját.
Az istállóban jelentős kár keletkezett. A lovászok épp egy leomló
gerendát próbáltak leemelni az egyik jószágról, aminek a szeme
tágra nyílt a fájdalomtól és a félelemtől. Senki nem figyelt oda
Sabinusra. Hála Neptunus Equesternek, a fogathajtó istennek, az ő
lova sértetlen volt. Mindazonáltal az állat megvadult, rúgott és
horkantott – érezte fajtársa félelmét. Sabinus lehalkította a hangját,
majd megzabolázva saját türelmetlenségét, édes kis semmiségeket
suttogott neki. Ha nem mutatkozik nyugodtnak a ló előtt, azzal csak
tovább rontott volna a helyzeten. Végül rá tudta rakni a kantárt a ló
fejére, és a nyerget a hátára. Diadala elég rövid életűnek bizonyult.
Mikor Sabinus átvezette az állatot az utcán, rájött, hogy nagyanyját
aligha tudja felrakni a ló hátára, ha maga is rajta ül. Ha a Lepidus-
villához érnének, ott már szekereket és öszvéreket is találnának, de
hogy odajussanak, ahhoz a hordszékre lenne szükség. Azt viszont a
szolgáknak kellene cipelni – ha nem lettek volna még a lovánál is
idegesebbek. Újabb nyugtató beszélgetésre volt szükség. És amúgy
sem lehetett türelmetlen a nagyanyjával. Ha tiszteletlen lenne, azzal
sem jutnának ki hamarabb a Herculaneumi-kapun.
Mire a kapuhoz értek, egyértelműen látták, hogy nem ők az
egyedüli lakosok, akiknek a legutóbbi rengéssel betelt a pohár.
Emberek szűnni nem akaró áradata – családok gyalogosan,
szekereken utazó kereskedők, a fórumról ismerős emberek és a
sleppjük – haladt át a kapu három folyosóján, majd tovább az utána
elágazó két úton.
– Gnaeus Helvius Sabinus! – köszöntötte egy ismerőse. – Attól
tartok, nem leszünk ott az esküvődön. Az utolsó rengés ledöntötte a
falat, amit még a múlt héten dúcoltam alá. Herculaneumba megyünk,
hogy a sógoroméknál kivárjuk, míg megjavítják. Megkeresünk, ha
visszatérünk.
Röviddel utána Sabinus egy újabb alakot ismert fel, akivel
reményei szerint soha többé nem fog találkozni. A művész Publius
Crustius Faustus gyalogosan közeledett, vörösesszőke haja zilált
volt, mintha épp az imént pattant volna ki az ágyból, bárhol is aludt
az éjjel. Vajon ő is a villába igyekezett, hogy meggyőződjön róla,
Aemiliának nem esett baja? Egy ilyen húzással az ő territóriumába
gázolt volna, és Sabinus már majdnem meggondolta magát azon
döntését illetően, hogy nem beszél a fiúval. De míg tegnap csupán a
figyelmet hívta volna fel rá, ami hiba lett volna, ma lelassította volna
Sabinus utazását. Ezért aztán egyszerűen megsürgette a
rabszolgákat, hogy igyekezzenek, és Faustus hamar elmaradt
mögöttük.
Biztos volt benne, hogy a villáig megtett negyed mérföld még
soha nem tűnt hosszabbnak. Többször is azon kapta magát, hogy
átkozódik az orra alatt, és azon morfondírozott, hogy a kiválasztott
nyolc rabszolga valószínűleg a leglassúbb az összes között, akiket
birtokol. Mikor hátrapillantott a városra, meglepődött, milyen rendben
lévőnek látszik. Mindössze néhány füstgomolyag – melyek az ő
régiójából szálltak fel – sugallta, hogy bármi történt ma reggel. Mikor
végre odaértek Aemiliáék otthonához, Sabinus boldogan nyugtázta,
hogy az is teljesen szokványosnak tűnik.
Lepidus kijött, hogy üdvözölje őket, tekintete tele volt
kíváncsisággal. De becsületére legyen mondva, lakatot tett a
nyelvére, míg Sabinus nagyanyja leszállt, és bekísérték.
– Egy kicsit korán van még az udvariassági látogatáshoz.
– Biztosan érezted a legutóbbi rengést.
– Igen, ahogy az azt megelőzőt is. – Sabinus magasra vonta a
szemöldökét. – Na jó, ez most valóban más volt. Hosszabb ideig
tartott. Miért, mi van vele?
– A hálószobám fala szétnyílt, Lepidus. Az átriumban kidőlt egy
oszlop.
– Akkor ma este vidd a lányom egy másik hálóba, és javíttasd ki a
kárt, míg oda leszünk Nuceriában. – Ahogy elhallgatott, maga
Aemilia is kitipegett, mezítláb, rendezetlen hajjal.
– Apám, egyjókora hasadás tátong a veranda kövezetén, és
anyám Livia-szobra eldőlt. Attól tartok, a császárné elveszítette egy-
két ujját. – Azután, mintha akkor vette volna észre, hozzátette: –
Sabinus?
– A városban sokkal rosszabb. Lángoló épületek, beomlott tetők.–
Természetesen Sabinus túlzott egy kicsit, bár azt mondogatta
magának, hogy nem hazudik: az istálló teteje valóban beszakadt.
– Ideje indulnunk, Lepidus. – Sabinus megfogadta, hogy nem
fogja a szívére venni Aemilia megkönnyebbülését, de azért
rosszulesett neki.
– Felöltözöm és pakolok – mondta. Sabinus örült, hogy ilyen
hirtelen távozott, mert egy pillanattal később megjelent Faustus.
– Fiú – szólt neki Lepidus –, elfelejtetted, hogy ma itt szünetel a
munka?
– Dominus, a fogadóban, ahol megszálltam, valami iszonyúan
rázkódott, és a tető egy darabja az ágyamba hullott…
Áldassék a fiú – gondolta Sabinus. – Még a látványát is gyűlölöm,
de a vallomása a segítségemre lesz.
 – …a fogadós a második emeletről valamennyiünket kipaterolt,
nekem meg nincs elég pénzem, hogy kifizessek egy ágyat az elsőn.
Arra gondoltam, talán…
– Elvackolhatod magad a szolgaszálláson.
Sabinus alig bírta kivárni, míg a fiú távozik.
– Látod, Lepidus? A földrengés jelentős kárt okozott, de ez még
semmi ahhoz képest, ami ezután következik. Én olvastam a Néró
idején történt rengésről szóló beszámolókat. Tudod, hogy érdekel.
Mindet. Akkor éppúgy, mint most, kisebb rengések figyelmeztettek jó
előre, de azokra rá se hederítettek, aztán egyre közelebb értek és
erősödtek.
– Márpedig biztos várhatunk holnapig.
– A Herculaneumi-kapu környéke máris nagyon zsúfolt. – Újabb
féligazság. – Holnapra az utakat elözönlik a menekülők, ha most
indulunk, az utazás sokkal kevesebb kényelmetlenséggel járna.
Nagyanyám elég törékeny; nem szeretném, ha a szükségesnél több
megpróbáltatást kellene elviselnie.
– Nagyanyád éppolyan jó erőben van, mint én, Sabinus. De a
tény, hogy még ezzel a hazugsággal is megpróbálkozol… – Lepidus
megrázta a fejét. – Ha annyira aggódsz, hogy attól még az igazságra
is kevésbé vagy kényes, mint szokásod, akkor bizony igen
barátságtalan lenne részemről, ha hagynám, hogy tovább szenvedj.
Indulunk.
– Most?
– Amint a bútorokat is becsomagolják.
Bútorokat. Sabinus tovább győzködte.
– Emlékszem, amikor először mesélted el, hogyan menekültetek
el Rómából a nagy tűz elől, Lepidus. Akkor azt mondtad, tudván,
hogy nincsenek olyan értékeid, melyek fontosabbak lennének a
feleséged és meg nem született gyermeked életénél, nem vesződtél
azzal, hogy kiürítsd a háztartásodat. Ez ismét egy olyan alkalom.
Bármid is van, hagyd itt.
– A fosztogatóknak?
– A fosztogatóknak, a földnek, hogy elnyelje, vagy azért, mert ha
csupán én bizonyultam egy elmeháborodott bolondnak, akkor lesz
mire visszajönni. Utóbbi esetben jót röhöghetsz a káromra. –
Sabinus megszorította a barátja karját, és mélyen a szemébe nézett.
– Te egy szerencsés fickó vagy, Lepidus. Nem az óriási vagyonod
miatt, hanem mert neked van a legremekebb feleséged és a
legkivételesebb lányod. Vidd el innen őket, mielőtt eljön a halál, és
magáénak követeli mindkettőt.
Lepidus magához húzta és átölelte. Megállította az oszlopsor
alatt elhaladó szolgát, és rászólt:
– Szólj mindenkinek: elmegyünk innen, amint az öszvéreket
hámba fogják és felnyergelik a lovakat.
AEMILIA
Leírhatatlan elégedettséggel szemlélem magam a tükörben; egy
legyintéssel elküldöm a szolgát, alá a hajamat akarja rendbe tenni.
– Csomagolj – utasítom. Egy fűszáltól sem kell megválnom a jó
szerencse érdekében, nem lesz aprólékosan kidolgozott frizura, nem
lesz menyegző! A szolga odamegy a sarokba a dajkámhoz, együtt
szedegetik elő a holmit a szekrényből, miközben én egy egyszerű
copfba fonom a hajam. Sabinus ismét belép a hálószobámba. Egy
pillanatra lecövekel, és élénken mustrálja a padlónak azt a szegletét,
ahol három éjszakával ezelőtt kioltotta a lámpásomból elszabadult
tüzet. Furcsa kifejezés suhan át az arcán.
– Ideje indulni, Aemilia.
– Még nem vagyok készen, csak az imént kezdtünk el
csomagolni.
– Gyere – mondja parancsoló hangon, és kinyújtja a kezét.
Szinte hallom apámat, ahogy azt mondja múlt éjjel, hogy
engedelmességgel tartozom Sabinusnak. De még nem.
– Most mondtam, még nem készültem el.
Két nagy lépéssel mellettem terem. Egyetlen gyors és váratlan
mozdulattal talpra ránt. Kicsit küzdök ellene, de inkább meglep a
merészsége. Ráadásul az ellenkezésemre válaszul Sabinus minden
teketória nélkül feldob a vállára.
– Tűzben születtél, Aemilia, de az összes isten színe előtt
esküszöm, nem hagyom, hogy abban is halj meg. – A szavak félig
artikulálva, félig morogva törnek elő belőle. Az utolsó dolog, amit
látok, ahogy elcipel, a ruháimat a kezükben tartó szolganők döbbent
arca. – Hagyjátok – utasítja őket Sabinus. – Induljatok kifelé.
– Tegyél le – követelem.
 – Nem. Addig nem, amíg fel nem raklak egy szekérre. – És ahogy
kicsörtet, meg is teszi. Rá se hederít azokra, akik megbámulnak
útközben, még anyám megilletődött ábrázata sem érdekli, ahogy
letesz mellé.
Anyám ijedt tekintettel megfogja a kezem. Nem félek, csupán
mérges vagyok – a bánásmód miatt. Sabinus rám néz, miközben
felsegíti a nagyanyját a szekérre. Elfordítom a fejem. Körös-körül a
háztartás alkalmazottai nyüzsögnek a többi szállítóeszköznél.
– Itt vannak – mondja apám anyám kedvenc szolgálójával
megjelenve, aki anyám ékszeres dobozát hozza.
A dajkám! Leszökkenek a szekérről, és majdnem átbucskázom
az egyik rabszolgán, aki a tablinumból cipeli a páncélszekrényt.
– Aemilia! – csendül fel apám figyelmeztető hangja.
– Nem megyek el a dajkám nélkül. – Ez nem a pillanatnyi
sértődöttség. Ő a családhoz tartozik.
Bólint.
– Siess.
Az átriumban üldögélve találok rá. Magányos, mozdulatlan alak;
míg az a kevés szolga, aki még a házban maradt, fejvesztve rohan,
nehogy itt hagyják őket.
Esdeklőn néz fel rám:
– Azt mondtad, nem muszáj Nuceriába mennem.
– Máshogy alakult. Mindenki utazik. Sabinus azt állítja,
veszélyben vagyunk.
– Korábban is mondta, mégse hittél neki.
– Most sem hiszek neki teljesen.
– Túl öreg vagyok már, hogy a vén csontjaimmal egy szekéren
zötykölődjek. Ha elmegyek Pompejiből, meghalok. Hadd maradjak.
Hadd várjalak meg itt, míg hazajössz.
Látom, hogy szeme megtelik könnyel. Nem akarom
elcsüggeszteni a dajkámat, és nem is igazán van rá okom, hogy
rákényszerítsem az akaratomat, még ha jogom lenne is hozzá. Mivel
egész életében pompeji lakos volt, tisztában van vele, hogy ki kell
mennie a szabadba a komolyabb rengések alatt. Nem vagyok
meggyőződve róla, hogy egy földrengés esetén nem fog-e
megsérülni, de abból, ahogy kijelentette, hogy meghal, ha el kell
hagynia Pompejit, biztosan érzem, hogy igazat beszél.
 Előrehajolok és megölelem.
– Maradj hát.
Ő is megölel.
– Itt leszek, mikor visszatérsz, hogy lesegítselek a szekérről,
ahogy édesanyádnak is segítettem, amikor a karjában tartva téged
megérkezett tizenöt évvel ezelőtt.
Könnybe lábad a szemem, ahogy visszafelé igyekszem a
peristyliumon át. A hálószobámhoz közeledve felismerek egy
hangot, amit már nem reméltem hallani e falak között. Faustus,
kedves szerelmem, hát visszajöttél értem! A szívem a torkomban
dobog, ahogy megközelítem a szobám ajtaját. Az összes dühöm
elpárolgott, amit Faustus iránt éreztem, s most a szerelem teljes
erejével tér vissza, hogy megtöltse a bennem tátongó űrt, amit csak
még inkább táplál a tény, hogy ő engem keres, miközben mindenki
más azon igyekszik, hogy helyet kapjon az egyik szekéren.
– Szeretlek – mondja egy halk hang, mire megtorpanok a
küszöbön. Biztosan meglátott. Tekintetemmel én is őt keresem. De
édes istenek, mit látok! Az én ágyamban fekszik – az enyémben –
az egyik rabszolgámmal, s épp türelmetlenül húzkodja a lány
tunikáját. Egész annyira felhúzza, hogy látom a legintimebb
testrészének göndör szőrzetét. Az ajtófélfához lapulok, képtelen
vagyok mozdulni vagy a jelenetről levenni a szemem.
– Nem. – A lány megfogja a kezét. – Nem szabad. Már a
szekéren kellene lennem a dominával.
– Gyors leszek, ígérem. – Megcsókolja a fülét.
A lány kuncogni kezd, majd sóhajt egyet és elereszti a kezét.
– Ha rajtakapnak, verést kapok.
– Hogy tudsz most ilyenek miatt aggódni? Én mondom neked, a
város romokban áll. Szerencse, hogy élve kijutottam. Ki tudja, mikor
jön egy újabb rengés, vagy hogy egyáltalán túléljük-e? – Kezével
végigsimítja az arcát, a lány pedig beleharap a hüvelykujjába. – Ha
meg kell halnom – mondja Faustuséppoly sürgető és szenvedélyes
hangon, ahogy velem beszélt –, akkor a karjaidban érjen a vég.
Eddig úgy volt, hogy az én karjaimban akar meghalni.
Egy gyors mozdulattal felemeli a saját tunikáját, és egy pillanatra
meglátom azt is. Aztán már benne is van a rabszolgámban. A törzsét
hátradönti, karját a takaróba fúrja maga mellett; az én takarómba.
 – Mondd ki – kérleli a lány.
– Szeretlek – feleli a fiú.
A szó összezúzza a szívem, és eloldja a lábamat. Végigrohanok
a vestibulumon, ki egészen a szekérig, és könnyek csorognak végig
az arcomon. Sabinus a szekér mellett áll, kezét nyújtja.
Biztosan azt gondolja, azért sírok, mert el kell hagynom a
dajkámat és az otthonomat.
– Még látni fogod őt – mondja gyengéden –, és ezt a helyet is.
De nem vagyok benne biztos, hogy újra látni akarom valaha. És
arra is megesküszöm, hogy soha többé be nem teszem a lábam a
szobámba. Beszennyezte az, akit szerettem, és aki váltig
esküdözött, mennyire szerelmes belém.
Amint elhelyezkedem, apám int a hajtónak, és elindulunk,
magunk mögött hagyunk néhány szekeret, amelyet még mindig
rakodnak.
Ahogy Sabinus odaér a lovával, ahol én ülök, jó adag fájdalom
tükröződik az arcán. Egyre azon tűnődöm, miért ily boldogtalan,
hiszen megkapja, amit akar.

Már Nuceriában kellene lennünk. Kora délelőtt oda kellett volna

érnünk a bácsikámhoz. Felpillantok, a nap már majdnem elérte a
csúcspontját. Anyám zsörtölődik, amiért nem hoztunk valamit, amivel
leárnyékolhatnánk magunkat.
– Olyan barnára sülünk, mint a plebs – panaszkodik.
Engem más aggaszt.
– Én mondom neked, Sabinus – mondja apám lovával a barátja
mellé felzárkózva, az én figyelmemet pedig megragadva –, bizony
nem te vagy Pompeji egyetlen polgára, aki nem érezte magát
biztonságban a városban ma reggel.
Ezért vánszorgunk még mindig az úton. Nem csak anyám
csalódott. Már az öszvérek is panaszkodnak – szuszognak,
prüszkölnek, a fejüket dobálják, mintha azt kérdezgetnék, miért nem
mehetnek gyorsabban. De az úton feltorlódott az embertömeg, és
ami még rosszabb: a holmijuk. Mindenfelé sebtében összecsomagolt
háztartási lom hever szétszóródva, amit vagy el kell takarítani az
útból, vagy ki kell kerülni.
A balra elterülő, sík vidék láttán apám kijelenti:
 – Álljunk meg egy kicsit. Húzódjunk le az útról, és vegyünk
magunkhoz egy kis frissítőt.
Sabinus bólint.
Lemászom, alig várom, hogy kinyújtóztassam a lábamat. Sietős
távozásunk ellenére úgy tűnik, a konyhai szolgáknak volt annyi
lélekjelenléte, hogy csomagoljanak valami harapnivalót. Ahogy
elkezdik kiteríteni, riasztó felismerés hasít belém – az étel csupa
finomságból áll, amit valószínűleg az esküvőmre szántak. A
szakácsok persze már kora hajnal óta talpon voltak, hogy
előkészítsék az esti lakomát. Ahogy eszembe jut az esküvő,
elkezdem Sabinust keresni. Távolabb ment és felbandukolt egy kis
emelkedőn, éppen éberen kémlel abba az irányba, amerről
érkeztünk. Már félúton járok felé, amikor egy egészen váratlan alak
lép elém az ösvényen.
Faustus poros az úttól, és izzadságtól gyöngyözik a homloka, de
még mindig úgy néz ki, mint Apollo, a kusza hajával, ami minden
kétséget kizáróan az ágyamban kifejtett erőfeszítésétől olyan,
amilyen. Hogy lehet valaki ilyen rossz belül, mégis ennyire jóképű?
Valóban hamar végezhetett a szolgálólánnyal, ha sikerült időben
felkapaszkodnia egy szekérre.
Elfordulok tőle.
– Hölgyem – szólít meg félszegen. – Attól tartok, kiestem a
kegyeidből, és ezért kizárólag magamat hibáztathatom. Az irántad
érzett mély szerelmem miatt meggondolatlanul sürgettelek a
pincében. De megkövetlek.
Erre a bocsánatkérésre vágytam múlt éjszaka. És szívből,
örömmel elfogadtam volna. De most már nincs jelentősége – úgy
tűnik, egy olyan férfi üres szavai, aki bármit hajlandó kimondani,
amivel az adott pillanatban megkaphatja, amit akar.
– Publius Crustius Faustus – kezdem, szándékosan használva a
teljes nevét, hogy távolságtartó legyek, ugyanakkor bátortalanul a
felismeréstől, hogy szükségét érzem a távolságnak. – Ez nem a
megfelelő idő és hely, hogy megbeszéljük, mi történt köztünk.
Ferde vigyorral rám mosolyog.
– Nem voltál mindig ilyen finnyás azt illetően, hogy mi a
megfelelő, és mi nem.
 Ez ugyanaz a játékos hangnem, amivel korábban elbűvölt, de
többé nem volt hatalma fölöttem. Eszembe jutnak az obszcén
szavak apám pincéjében és a szolgálólány az ágyamban; Vajon
hány nővel feküdt össze, míg az irántam érzett szerelmét
bizonygatta? Beleborzongok, ahogy elképzelem. Készakarva a
szemébe nézek, éreztetni akarom vele, hogy nem hunyászkodom
meg előtte.
– Ezzel a mosollyal csábítottad el apám pincéjében a
rabszolgalányt is? – Elkerekedik a szeme. Pedig a legrosszabbat
még nem is hallotta. – Pontosan melyik is ő? – emelem fel a
hangomat. – Ugyanaz, aki ma reggel az én ágyamban tette szét a
lábát neked?
Faustus úgy megrándul, mintha arcul csaptam volna, de hamar
összeszedi magát.
– Ő egy senki, hölgyem, egy senki. – Milyen sima beszédű alak.
Viszket a tenyerem, szívesen pofon vágnám, de azzal csak
felhívnám a figyelmet magunkra. – Csupán röpke szórakozást
jelentett. Minden férfiember elkapja a rabszolgákat. – Tegnap este
én ugyanezt mondogattam magamnak a sötétben. Ugyanezt, amivel
majdnem rávettem magam, hogy megbocsássak neki. Mennyire
másként érzek most. Olyan dühös vagyok, hogy meg se bírok
szólalni, és ő bátorításként értelmezi a hallgatásomat. Ahelyett, hogy
visszavonulót fújna, lehalkítja a hangját, és kijelenti: – Te más vagy.
El akartalak venni. Még mindig szeretnélek.
– Tudod, hogy te nem vehetsz el, és mindig is tudtad – köpöm a
szavakat. – Szóval igazán nem eshetett nehezedre ilyeneket
mondani, akár igaz volt, akár nem. Talán elég ész szorult beléd
ahhoz, hogy felfogd: nem szédítheted ugyanazzal a szöveggel egy
jóhírű család leányát, amivel a tulajdonát.
– Nem! Esküszöm. Kérlek, Aemilia, lehet, hogy csúnyán
viselkedtem és eljátszottam a bizalmadat, de nem maradhatnánk
barátok?
– Nem. Elveszítetted a barátságomat, de ami téged még inkább
érint, egy jövendőbeli megrendelőt is veszítettél. A férjem, Sabinus
meg akar festetni. – A Sabinus és a férj szavak együttes emlegetése
pillanatnyilag rendkívül kielégítő volt. – Gyönyörű vagyok, és
érdemes arra, hogy halhatatlanná tegyék a szépségemet – te magad
mondtad.Sabinusnem fog garasoskodni a költségekkel, és biztos
lehetsz benne, hogy a megbízást nem te fogod megkapni. – Az
istenekre, az arcán ülő kifejezésnek még jobban örülök, mintha
pofon vágtam volna.
Elnézek Faustus mellett oda, ahol a jegyesem áll. Tekintete
rajtam pihen. Egyetlen szó nélkül elsurranok a művész mellett,
abban reménykedve, hogy az arcom nincs túlságosan kipirulva a
megleckéztetésétől, és továbbhaladok Sabinus felé. Ő figyeli, ahogy
közeledem – aranyló pettyekkel csillogó íriszű szeméből nem tudok
olvasni. Amikor közel érek hozzá, elfordul, vissza a város felé,
ahonnan jöttünk.
– Innen úgysem látod Pompejit, nem? – állapítom meg, hogy
magamra vonjam a figyelmét.
– Nem, de tudom, hol fekszik a Vesuviushoz képest. – Kinyújtja a
mutatóujját. – Valahol ott.
– Mire gondolsz? – Tényleg érdekel. Milyen különös.
Felém fordul.
– Hogy boldoggá tennélek, ha tudnálak.
Szavai nem gyengédek, nem szerelmes szavak. S nem is
sajnálkoznak. Egyszerű, tárgyilagos szavak. Faustus simulékony
szólamai után a mesterkéltség hiánya üdítő. Látom, hogy tart valamit
a kezében, azt babrálja. Lehet, hogy az az én kicsi babám? Igen, az,
bár fogalmam sincs, hogy került hozzá. Elkapom a tekintetem róla,
hogy ne hozzam zavarba, és egy szempillantásnyi időre elmélázom,
hogy Sabinus talán mégiscsak jó férj lenne. Eltűnődöm, vajon képes
lenne-e boldogságot nyújtani nekem. De csak egy villanásnyi időm
van erre.
A földre zuhanok – éppúgy, ahogy a tűz éjszakáján a rengéstől. A
föld pedig vadul rázkódik. És Sabinus is ott van velem, őt is
ledöntötte a lábáról. Odamászik hozzám, és a karjába húz.
Rémülten belekapaszkodom a tunikája elejébe. A föld pedig még
mindig úgy rázkódik, mintha Atlasz sétálna el mellettünk, az égbolt
súlya alatt támolyogva. Megigézve és rémülten figyelem, ahogy a
mellettünk húzódó úton a többi utazó lezuhan a hátasáról; hogy az
ernyőfenyők úgy hullámoznak, mintha egy láthatatlan kéz előbb
meghúzná, majd eleresztené a fasort; s ahogy a kis játék babám és
az elszórtan fekvő kövek rohangáló óriásbogarakként gurulnak ide-
oda a földön.
– Elkezdődött – mondja Sabinus a hajamba, habár olyan érzésem
van, mintha inkább magához beszélne, nem hozzám.
Úgy tűnik, a rengés soha nem akar véget érni. Amikor beáll a
csend, még intenzívebbnek érződik. Tudom, hogy ennek semmi
értelme, de akkor is így van. Sabinus feltápászkodik, és engem is
felhúz. Nem veszi észre, hogy a játék babámat is felmarkolom.
Szeme a láthatárt kémleli.
– Mit keresel?
– Füstöt.
A babát az erszényembe gyömöszölöm, és körbenézek, hol
állnak a szekerek. Anyám magát átölelve ringatózik, és pityereg.
Sabinus nagyanyja anyám vállán nyugtatja a kezét. Az egyik öszvér
elterült, és borzalmas hangokat hallat. A rabszolgák bőgnek. De
ebből a távolságból úgy látszik, mintha az összes tevékenység egy
színdarab lenne, amit csak a mi szórakoztatásunkra adnak elő a kis
pompeji színházban. Apám hosszú léptekkel felénk lohol.
– Igazad volt, Sabinus! Igazad! – kiabálja. – Jól vagytok?
Megkukulva bólintok, s tudatában vagyok, hogy a kezem még
mindig Sabinuséban van.
– Igen – válaszolja ő, apámra pillantva.
Ha Sabinus jól van, akkor miért cseng olyan elgyötörten a
hangja?
– De ők nem. – Kinyújtott kezével visszamutat a Vesuvius és
Pompeji irányába. Fekete füstkígyók kanyarognak az égen. – Éppen
mint Néró korában: a város lángokban áll.
Apám az egyik kezét Sabinus vállára teszi.
– És neked köszönhetően, barátom, mi nem vagyunk ott, hogy
lássuk vagy el kelljen viselnünk. Megmentettél bennünket,
jóember.Ez a teljesítmény megér egy mosolyt. Egy mosolyt és egy
esküvőt. Sötétedés előtt csak odaérünk Nuceriába, még a rengeteg
útitársunk ellenére is. Még mindig megnősülhetsz ma este.
Már egyáltalán nem tűnik olyan félelmetesnek a bejelentés.
Mintha végre tudatosult volna benne, hogy még mindig fogja a
kezem, Sabinus elereszti. Apámról rám pillant. Hagyom, hogy a
tekintetünk találkozzon, és nem érzem kényelmetlennek. Végül ő
fordul el. Vissza nyugat felé. Szemmel láthatóan nagyot nyel.
– Majd máskor. Vissza kell mennem.
– Micsoda? – csattan fel apám hangja hitetlenkedve.
– Lepidus, muszáj visszamennem. Nem elég, ha igazam van.
Mikor elmentem a villádhoz ma reggel, hogy könyörögve kérjelek,
menj el, még akkor is azt hittem, hogy elegendő. Azt hittem, drága
barátom, ha kiragadlak téged és a családodat Pluto markából, csak
az számít. – Összerezdülök, ahogy meghallom Pluto nevét, mire
Sabinus ismét rám néz. – És számít is. Ez számít a leginkább.
Kérlek, higgy nekem. De van egy másfajta kötelességem…
– Kivel szemben?
– Magával a várossal szemben. A Pompejiben lakókkal szemben,
akiket, attól tartok, az olyanok, mint Pansa, cserben fognak hagyni.
– Ők szavaztak Pansára, nem te – veti ellen apám a fejét rázva,
feltartott kézzel.
– De még mindig a szolgálatukra lehetek.
Apám Sabinusra mered, aztán bólint.
Ezúttal rajtam a sor, hogy az égnek emeljem a kezem. Mert lehet,
hogy apám megérti, de én nem.
– Gnaeus Helvius Sabinus – mondom –, ez túl veszélyes! Mi van,
ha a következő rengés miatt a fejedre omlik egy fal? Vagy
eltaposnak, miközben megpróbálsz visszajutni a városba, ahonnan
mindenki menekülne?
Nem viccnek szántam, de Sabinus elmosolyodik.
– Az utolsó rengés még ilyen távol a várostól is hatalmas volt. Az
már nem figyelmeztetés volt, hanem maga a földrengés. A
legrosszabb részén már biztos túl vagyunk. Rám ott már semmi
emberfeletti nem vár, Aemilia, csak a takarítással járó piszkos
munkát kell elvégeznem: a falakat kell megvizsgálni, a vízhálózat és
az utcák állapotát felmérni. Az összes feladat olyan embert kíván,
aki imádja az építészetet, a matematikát és a mérnöki munkát.
Szerintem Sabinus téved. Talán nem abban, hogy a legrosszabb
részén már túl vagyunk – arról ő valószínűleg többet tud –, hanem
önmagát illetően. Vállát kihúzza, aranyosbarna szeme határozottan
tekint előre, testtartása egy hőst idéz. Vagy legalábbis egy nagyon jó
embert, aki eltökélte, hogy megteszi, amit a lelkiismerete
megkövetel. Sabinus az elszántságától sem lesz fiatalabb vagy
jóvágásúbb, de mindenképp rokonszenvesebb lesz tőle. Sokkal
rokonszenvesebb, mint a feltűnő, de valódi értékkel nem bíró
művész, akire hónapokat vesztegettem, miután belebolondultam.
Sokkal rokonszenvesebb, mint azt valaha gondoltam.
SABINUS
Először a nagyanyjától búcsúzott el. Miközben az öregasszony a
kezébe nyomott a barátokról egy listát, akiket meg kellene
látogatnia, az ő tekintete nyugat felé kalandozott. Ahol Pompejinek
kellett lennie, füstoszlopok törtek az ég felé. Vajon mennyi áll még
belőle? Fejben hozzáadott még egy-két nevet a nagyanyja
listájához. Megígérte Capellának, hogy vigyázni fog rá. És fog is –
még ha Ízisz templomába is kell elmennie, hogy megtalálja. És
Aemilia barátnőjéhez, Julillához, valamint a dajkájához is be kell
néznie. A menyasszonya mindkettejükért aggódott. Értem is aggódik
– gondolta. A biztonságomért. Nyugtalankodik, hogy a fejemre
dőlhet egy fal. A gondolat melegséggel árasztotta el – mármint nem
az, hogy rádől egy fal, hanem hogy akár rádől, akár nem, Aemilia
törődik vele.
Mégis Faustus társaságában látta nem sokkal a földrengés előtt.
Látta, ahogy beszélgetnek, és a lány arca elpirul. Támadt egy ötlete.
Miért is ne? Vissza akart jönni, hogy elvegye; hogy annyira
felbosszanthassa, hogy megint olyan bájosan az égnek tartsa a
kezét. A karjába akarta kapni, és nem feltétlenül azért, hogy a vállán
cipelje ki a házból, vagy hogy biztonságosan átölelje, míg a világ
széthull körülöttük. De ha mégse jön vissza…
Boldoggá tennélek, ha tudnálak – mondta neki. Hazudott talán?
Remélte, hogy nem. Magának is be akarta bizonyítani, hogy nem.
Lepidus közeledett felé, kezében egy batyuval, Aemiliával az
oldalán.
– A szolgákkal csomagoltattam egy kis ellátmányt – közölte a
barátja. – Ha romokban leled a várost, örülni fogsz, ha nem kell
élelem után kutatnod. Gyere utánunk, amint tudsz.
– Jövök. Megígérem. És szeretném, ha cserébe te is
megfogadnál valamit. – A barátja fürkésző pillantással méregette. –
Ismered a végrendeletem feltételeit. Ha nem térek vissza, arra
kérlek, hogy amit rád hagyományoztam, legyen Aemilia hozománya,
és hogy maga választhasson férjet magának. – Míg be nem fejezte a
mondandóját, Sabinus nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy a
jegyesére nézzen. A lánynak tágra nyílt a szeme, majdnem annyira,
mint a rengés idején.
– A szavamat adom – felelte Lepidus –, bár adják az istenek,
hogy ne legyen rá szükség. – Sabinus megmarkolta a barátja karját,
és elindult a lova felé. Csak néhány lépést sikerült megtennie,
amikor gyengéd érintést érzett a hátán. Aemilia állt ott, immár nem
csodálkozó, hanem könnyes szemmel. Nem szólt semmit, csak
lábujjhegyre állt, és gyorsan egy lágy csókot nyomott az ajkára. Még
mindig némán végignézte, ahogy felszáll a nyeregbe. A férfi előhúzta
az erszényéből az otthona kulcsait, melyeket ma este akart átadni
neki, ha a feleségeként először viszi a küszöbéhez. Hálát adott az
isteneknek, bármilyen sugallatra is vette magához őket.
– Ezek a tieid – mondta lehajolva és odanyújtva őket a lánynak. –
Az ígéretem záloga.
– Azt ígérted, hogy megkeresel minket Nuceriában – válaszolta a
lány, keményen állva a tekintetét.
– Minden szavam záloga.
– Ez pedig a tiéd. – Felnyúlt, és odaadta a férfinak a kis játék
babát. – Hogy ne felejtsd el, hogy várok rád. És amikor visszatérsz,
nem fogom eldugni, hanem örömmel elégetem a menyegzőnk
reggelén.
A lány fogadalma eljövendő jó dolgok ígéretével kecsegtetett.
Arra ösztönözte, hogy fontolja meg a szándékát – elég erősen. De
tudta, hogy a tétovázása egyszerű önzés, és ha most vele marad,
sosem érezné méltónak magát Aemiliához. A lány babáját
mindenféle szégyenérzet nélkül az ajkához szorította, majd
belenyomta az erszényébe. Azután elmosolyodott. Tényleg egy
idealista, romantikus bolond vagyok. Azután csettintett a nyelvével,
és mozgásba hozta az állatot.
– Imádkozni fogok Vulcanushoz a biztonságodért – szólt a férfi
után. – És addig, amíg el nem tűnsz a szemem elől, én magam
vigyázok rád. – Ahogy elindult, hogy átfurakodjon a sokaságon,
visszanézett a válla fölött. A lány szemmel tartotta, ahogy ígérte.
Sabinus meg mert volna esküdni rá, hogy magán érzi a tekintetét
még jóval azután is, hogy a sokadik visszapillantás után eltűnt előle
az alakja.
AEMILIA
Nem én akartam a tűzben születni. Feltételezem, senki nem
választhatja meg a születése körülményeit, a nőknek pedig
különösen kevés választásuk marad, miután először vesznek
lélegzetet e világon. Tizenöt évvel ezelőtt, mikor a családom
elmenekült a tűzben és vérben úszó Rómából, a párkák úgy
döntöttek, hogy lány leszek, engedetlen és makacs.
Az újjászületés már más. Ahogy ma megéreztem, hogy a
távolban reng a városom, és figyeltem, amint kígyózik fel belőle a
füst, én választottam, hogy nőként szülessek újjá. Nem az aktus
révén, hogy felveszem a menyasszonyi fátylat vagy átadom a
gyermeki kincseimet a tűznek, hanem választás által – azon
választás által, amit egy férfi együttérzése ajándékozott nekem, és
mindaz által, amit ezentúl az ő hitével összhangban fogok tenni.
Miközben a szememet erőltetem, hogy zsugorodó alakját követni
tudjam, az istenekhez fohászkodom, hogy vigyázzanak rá.
Imádkozom, hogy be tudjon menni a lángoló városba, és vissza
tudjon térni hozzám. Mert most, hogy már értem magamat, és
jobban kézben tartom a jövőmet, mint azt a legtöbb férfi vagy nő
egyáltalán el tudja képzelni, úgy érzem, hogy inkább őt akarom, mint
a lehetőséget, hogy valaki mást választhassak.
 III.
RÉSZ

BEN KANE
A KATONA
„Egy fekete és rettenetes felhő tört előkígyózó vulkáni gőzök
rohamában!”
– IFJABB PLINIUS
 Órákkal előtte
Lucius Satrius Rufus felhevülve, lüktető fejjel ébredt. Izzadt arcát
a párnába törölte – mindegy, hisz mocskosabb már úgyse lehetett
volna s azon mélázott, vajon megint a hőség ébresztette-e fel, ahogy
azt megelőzően már ki tudja, mióta. Az erős rengés, amit maga alatt
érzett, mást sugallt. Rázta az ágyát, az olajmécses láncát zörgette.
Ez ébresztette fel. Visszafeküdt, és még két mozgást érzett, mielőtt
a világ újra visszatért a normális mederbe. Rufus behunyta a
szemét, és megpróbált visszaaludni. Értelmetlen kísérlet volt – agya
problémái sokaságán járt. Nyelvét megforgatta a szájában, mely
éppoly büdös volt, mint amilyen rossz ízű. Felült. Lepedője, amin
terpeszkedett, izzadságfoltos volt; az apró, sötét szoba levegője
áporodott.
Már dél lehet, vagy valami olyasmi, mert elég meleg van –
gondolta. De nem is ittam annyit, hogy addig aludjak, nemde? A kinti
világ csendes volt, és ez megnyugtatta. Ha dél lenne, hallaná az
utca zaját. Tenyerével eltakarta a szemét, hogy úrrá legyen
elnehezült fején, majd felállt.
A hólyagja majd szétrepedt. Az ágya melletti éjjeliedényre
pillantott. Majdnem tele volt az éjszakai termésével. Habozott.
Mustius, a szolgálója morogna, ha kicsordulna. Felsóhajtott. Jobb
tartogatni egy kicsit, és kimenni. Attól biztos boldog lenne Mustius.
Boldogabb – gondolta. Mustius soha nem volt igazán boldog. De ő
sem, ami azt illeti.
Amikor a légiónál szolgált, Rufus minden álma az volt, hogy
kiléphessen. Manapság meg éppen fordítva: azt kívánta, bárcsak
visszarepülhetne valahogy az időben önmaga fiatalabb, életerősebb
változatába, amikor a hajába még több vörös szál vegyült, mint ősz.
Katonaként csak az számított, hogy elvégezze a kötelességét, és
néha kockára tegye az életét a birodalomért. Mostanában meg
egyfolytában olyan elöljárók lihegtek a nyakában, mint Gaius
Cuspius Pansa és Lucius Caecilius Jucundus. Azt azért el kellett
ismernie, hogy nem Pansa volt a legrosszabb. Pansa imádta a
gladiátorokat, és érzett valamiféle tiszteletet az olyanok iránt, akik
szolgáltak a seregben; és azt is tudta, hogy Rufus mindig kifizeti a
lakbért, még akkor is, ha el van maradva egy-két hónappal. Azt a
fattyú Jucundust viszont egészen más fából faragták…
Miután fő hitelezőjét kiverte a fejéből, Rufus elhúzta a
szobácskáját elválasztó függönyt, hogy beeressze a világosságot a
verőfényben úszó másik szobából. A reggel még nem múlt el. A kis
rácsos ablakon át látta, hogy az égen még vörös árnyalatú foltok
látszanak, de a hajnal már továbbállt. Az utcáról a szokványos zajok
kezdtek beszűrődni – egy nyikorogva elhaladó kordé és két
vénember hangja, akik azon vitatkoztak, hogy kell-e aggódni a
rengések miatt: az egyik szerint igen, s emlékeztetett, hogy az
északnyugati városrész már így is megrongálódott, a másik viszont
csak legyintett a badarságra.
Az erős földmozgások ellenére Mustius még mindig aludt: a
kereveten hevert a szokásos pózban, nyitott szájjal horkolva.
Megcsonkított karját, mint mindig, a mellkasán tartotta, míg a
másikat oltalmazón pihentette rajta. Rufus szája legörbült. Szomorú
volt egy jó katonát ily megalázottnak látni.
Egyesek azt mondták Rufusnak, bolond, hogy rabszolga helyett
egy szabad embert tart szolgálónak, de Mustius Rufus életét
mentette meg, amikor azt a sebet szerezte öt évvel azelőtt. Mivel a
sebesülése miatt idő előtt leszerelték a légiótól, Mustiusnak egy árva
garas sem járt abból a fizetségből, amit a végigszolgálók kapnak.
Koldusként tengődött, míg Rufus bele nem botlott a fórumon, amikor
két téllel ezelőtt visszatért Pompejibe.
Rufus belátta, hogy a rabszolgalány jobban rendben tartotta a
lakást, de nemrég meg kellett válnia tőle, hogy egy kis pénzt tudjon
felhajtani a hitelezőinek. Magára maradt hát Mustiusszal, aki
szörnyen főzött, és akit hiányzó karja meglehetősen korlátozott,
mikor mosni vagy takarítani kellett. Ugyanakkor Mustius megtette,
ami tőle telt, és sosem kért pénzt cserébe, mert tudta, hogy
Rufusnak nincs. Egy férfinak ennyi elég. Együtt viselték az élet
megpróbáltatásait, ahogy a régi időkben a germániai hadjáraton.
Ha már egyébként is ki kell mennem pisilni – gondolta –, akkor
egyúttal megspórolhatom Mustiusnak az edény kiürítésével járó
bajlódást. Rufus visszasomfordált és magához vette. Még utoljára a
szolgálójára nézett, és elhúzta a reteszt az ajtón, mely közvetlenül a
nappalijába nyílt.
 Se átrium, se nagy tablinum – gondolta egy adag keserűséggel.
Valahányszor Pansa elé idézték, akinek hatalmas háza alkotta az
épülettömb gerincét és teljes hátulját, amelyben Rufus lakása is
elhelyezkedett, óhatatlanul is eszébe jutott, milyen kevésre vitte az
életben. Egyedül Pansa átriumából hat szoba nyílt. Hat. Csak az
átrium által közrefogott nyílt tér jó néhányszor nagyobb volt, mint
Rufus két szobája. És a lakás többi részéről még szó sem esett.
Fejezd be – szólt magára. Egy felszabadított rabszolga fia vagy.
Így is szépen teljesítettél a légióknál, hogy tesserariusi rangig vitted.
Pansa egy nemesember és Pompeji egyik legbefolyásosabb
családjának a tagja. Az ő pozícióját megkérdőjelezni olyan, mintha a
nappal vitatkoznál az égen betöltött szerepéről. Nincs baj a fickóval
– amúgy meg sokkal rendesebb, mint Jucundus.
Ahogy kiért az utcára, az egyik szomszédja, egy gőgös
illatszergyártó jelent meg az ajtaja előtt.
– Te is érezted a rengéseket? – kérdezte; félretéve szokásos
sznob viselkedését.
– Egen – motyogta Rufus. – Abbamaradtak. Ha az istenek is azt
akarják, ez így is marad. Legalább addig, amíg az aznapi játékok
véget nem érnek – könyörgött.
Az illatszergyártó bólintott, de még mindig gondterheltek tűnt.
Azonban csakhamar elterelte a figyelmét a Rufus kezében tartott
éjjeliedény, aminek láttán rosszallón szipákolni kezdett.
Rufus bosszús pillantást lövellt felé.
– Nem mind engedhetünk meg magunknak egy belső
árnyékszékkel ellátott lakást. Jogom van oda üríteni a tartalmát,
ahova csak akarom. – Mivel magán érezte a férfi tekintetét, elállt a
tervétől, hogy néhány lépésre az ajtajától borítsa ki az éjjeliedényt.
Az egyik pletykás vénember – az éjszakai salakját rendszeresen kint
ürítő tettes, aki két ajtóval arrébb lakott – cinkosan rákacsintott, amit
Rufus viszonzott.
Nyomban felderült. S ha már egyszer talpon volt, azzal a
lendülettel a fórum fürdőjéig is elmehetett, ami az utca túloldalán
volt. Miután beleöntötte a csatornába a vizeletet, akár a fürdő
áldásait is igénybe vehette. Mégis, ahogy közeledett a
mellékutcának és annak a főútvonalnak a kereszteződéséhez,
melyre az épület elülső oldala nyílt, egyre feszültebb lett, egy kicsit
még aggódott is. Amilyen szerencséje volt mostanában, biztos
összefut a kora reggeli sétáját bonyolító Jucundusszal, ahogy égnek
álló hajjal, éjjeliedénnyel a hóna alatt lófrál a tunikában, amit előző
este leivott a tavernában.
Rufus megkönnyebbülésére Jucundusnak nyomát sem látta a
járókelők között, csak a dolguk után loholó rabszolgákkal, a
Herculaneumi-kapuhoz induló utazókkal és munkába igyekvő
iparosokkal találkozott. A boltosok égetett agyagcserépdarabokat
sepregettek, melyek a rengéseknek köszönhetően az üzletek
tetejéről hullottak le. Egy öszvér vonta kordéban egy család haladt el
mellette, amit a családfő hajtott mogorva ábrázattal, miközben a
gyerekek egyfolytában ágáltak, hogy nem akarnak elmenni, az
anyuka pedig fegyelmezni próbálta őket.
A bolondok hamar pánikba esnek – gondolta Rufus. A dolgok már
úgysem fordulnak rosszabbra. Nem szabad rosszabbra fordulniuk,
hisz ma lesz a küzdelem.
Senki rá se bagózott, ahogy átkelt az úton a fürdő felé tartva. Épp
elhajtott előtte egy téglákkal megrakott szekér, amikor két erős
testfelépítésű férfit vett észre. Az egyiküket felismerte ó-lábáról, a
járásáról. Ráadásul a páros kelet felől közeledett, amerre Jucundus
háza állt. Minden bizonnyal a férfi gorillái voltak. A szíve
meglehetősen erőltetett ritmusra váltott, miközben a szekér másik
oldalán megpróbált elosonni, az azt vontató ökör tempójához
lassítva a lépteit.
Húsz lépés után megkockáztatott egy hátrapillantást a válla fölött.
A két férfi továbbsétált anélkül, hogy észrevették volna. Azon
tépelődött, hogy vajon más megbízatást kaptak, vagy éppen őt
keresték-e. A választ majdnem azonnal megkapta. Ahogy Pansa
épületének a sarkához ért, a gorillák befordultak a mellékutcába,
Rufus ajtaja és az alvó Mustius irányába. Bűntudata támadt, de
ellenállt a kísértésnek, hogy visszarohanjon és a szemükbe nézzen.
Alapos oka volt rá. Pugnaxnak, az egyetlen gladiátorának később az
amfiteátrumban összecsapása lesz. Hogy nézne ki, ha egy fekete
monoklival, vérző orral és esetleg törött karral menne oda, hogy
begyűjtse a nyereményét? Pompeji hatalmasságainak muszáj volt őt
a pártfogásukra érdemes embernek látni Pugnax legközelebbi
ütközetén. Ha nem megy vissza, akkor csak Mustiust fogják
helybenhagyni. Rufus abban reménykedett, hogy szolgája megérti.
Legfeljebb valahogyan kárpótolja érte Mustiust – majd neki adja a
nyereménye egy részét, talán.
A következő sikátornál levágta az utat jobbra, és a fürdő
főbejáratához sétált, ami az övével párhuzamos utcán nyílt. A fürdő
kapujánál álló üzletek egyikéből sült kolbász illata csapta meg az
orrát, mire nagyot kordult a gyomra. Lopva belenézett a derékszíján
lógó erszénybe, és egy marék réz- és bronzérmét lelt benne. A
szintúgy benne lapuló három ezüst denarius egyikéről Vespasianus
mosoly nélküli arca tekintett vissza rá. Megpróbált nem tudomást
venni az éhségéről, és szorosan elkötötte a húzózsinórt, majd
megpaskolta az elnyűtt bőrtasakot. Az apjánál majd kap enni, ha
később meglátogatja. Elegendő pénze volt, hogy bemenjen a
fürdőbe, de minek pazarolja, ha nem muszáj? Fortuna, légy kegyes
hozzám ma reggel – fohászkodott.
Az imája meghallgatásra talált. Egyetlen ismerőst sem látott a
máris forgalmas gyakorlótéren, és éppen az a rövidre nyírt hajú
rabszolga állt szolgálatban a férfiak fürdőjének bejáratánál, akit
keresett.
A rabszolga bólintott, ahogy Rufus az asztalához közeledett.
– Vulcanus bőszen forgatta a kalapácsát ma reggel, mi?
Reménykedjünk, hogy most már befejezte.
– Hogy az istenek hallgattatnák el őt legalább ma estére – felelte
Rufus szívélyesen.
– Tudsz valami jó tippet mondani a ma esti összecsapásokra?
– Pugnax biztosan győz.
A rabszolga összevonta a szemöldökét.
– Hah! Mondod te, hisz a te gladiátorod. Az a pojáca elveszítette
az utolsó két harcot is, amiben a tanácsodra rá fogadtam. Húsz
denariusom bánta. Mindkét alkalommal!
Ó, mi mindenhez kezdhetnék most a negyven denariusoddal,
gondolta Rufus elgyötörten. Természetesen az első dolga lenne,
hogy feltegye Pugnaxra, de ott volt még az a fogathajtó is, akit
Mustius említett. Szinte senki sem tudott róla, hogy a patrónusa
most vásárolt neki egy csapat új lovat Hispániában. Ennélfogva még
mindig öt az egyhez eséllyel lehetett rá fogadni a Nuceriában két
nap múlva esedékes versenyen. Kétszáz denariust keresnék,
számolgatott Rufus. Ha hozzácsapná ahhoz, amit később fog nyerni,
csinos kis summára tehetne szert, amivel néhány hétre biztosan el
tudná hallgattatni Jucundust.
– Szóval, mi változott? – tudakolta a rabszolga.
Ó, hogy szeretett volna még a hadseregben lenni. Egy rabszolga
nem merne ilyen stílusban szólni egy tiszthez. Egy majdnem csődbe
ment civil, akinek problémája van az itallal meg a szerencsejátékkel,
az már más – gondolta keserűen.
Mosolyt erőltetett magára, ami inkább egy grimasznak sikerült.
– Változott az erőnléte, higgy nekem. A legtöbb fogadó nem fog
tenni rá – ecsetelte, s közben eleresztette a füle mellett a rabszolga
megjegyzését, hogy „Megértem őket” –, de ma délután biztosan ő
győz. Tíz az egyhez eséllyel fogadhatsz rá, talán még
tizenhárommal is.
A rabszolga megnyalta a száját.
– Tizenhárom az egyhez, azt mondod?
– A szolgálóm ezt kapta tegnap az amfiteátrum mellett. Csinos kis
summát tett rá helyettem – hazudta Rufus. Bárcsak több pénzem lett
volna nyolc denariusnál, amit feltehetek rá – gondolta.
– Talán megteszem, amit mondasz – felelte a rabszolga
bólogatva, mintha magát győzködné. – Gondolom, vennél egy
fürdőt.
– Igen.
– Más lesz? Masszázs? Nő?
– Csak egy fürdő lenne.
– Két as lesz.
Rufus elmosolyodott.
– Azok után, hogy ilyen tippet adtam neked, ugye nem várod el,
hogy fizessek?
– Tudtam, hogy ez lesz. – A rabszolga a hüvelykujjával a fürdőbe
vezető átjáróra mutatott. – Menj befelé, mielőtt meglát az elöljáróm.
– Köszönöm. – Abban a pillanatban Rufus legszívesebben a
rabszolga fejére ürítette volna az éjjeliedényét. Bár azzal sem lett
volna előrébb. Mélyeket lélegezve próbálta féken tartani a dühét, és
besétált. Ha megmerítkezik a frigidarium hideg medencéjében, az
majd helyre teszi a világ sorát, legalábbis ezt remélte. Ugyanakkor
nehezére esett, hogy ne érezze a keserűséget. Mostanra már
könnyed, elégedett életet szeretett volna élni. A sereg után kifizették
neki a teljes szolgálatot, és már megvette a házát. De miért kezdett
el utána fogadni? Miért herdálta el majdnem mindenét, amije volt?
Az igazság az, hogy Rufus unatkozott. Miután a fél életét a
hadseregben töltötte, az érdeklődési köre néhány dologra
szorítkozott: vadászat, borivás, szerencsejáték és kurvák. Talán
feleséget kellett volna szereznie magának, ahogy az apja tanácsolta.
Ám kételkedése csupán pár szívdobbanásig tartott. Az összes nős
férfi, akit ismert, egyfolytában arra panaszkodott, hogy a felesége
mennyit zsémbel, hogy nem akar olyan gyakran vele hálni,
ahányszor ő szeretné, és hogy az asszony véget nem érő módon
szórja a pénzt a háztartásra. Ha az embernek gyerekei lesznek, az
végtére is jó dolog, de az ár, amit ezért meg kell fizetnie, túl magas.
Jobbnak látta, ha agglegény marad.
Miután megfürdött, meg akarta látogatni az apját, Satriust, a
nyugalmazott birodalmi titkárt. Most egy másik dolog miatt kezdett
főni a feje. Az apja már betegeskedett egy ideje. A meleg rontott az
állapotán, ami a sebész szerint a rossz keringése, a gyenge szíve
vagy mindkettő miatt volt. A gyógyszerek, amiket felírt, drágák
voltak, és látványosan nem hatottak, de Rufus úgy vélte, legalább az
apja nyugdíja elég hozzá, hogy megvásárolják őket. Ő maga nem
nagyon tehetett többet annál, mint hogy rendszeresen látogatta, és
áldozatot mutatott be Aesculapiusnak az apja gyógyulásáért,
amilyen gyakran csak tehette.
Ha nem lenne ilyen dögmeleg, megpróbálnám rávenni, hogy
jöjjön el holnap a játékokra – mélázott el magában. Ha győzni látná
Pugnaxot, az jót tenne neki is. Végre meggyőződhetne róla, hogy én
is képes vagyok valamit jól csinálni.
Rufust újabb kétségek kezdték mardosni. Vajon tényleg
győzedelmeskedni fog Pugnax? Két hónappal azelőtt korosodó
gladiátorának szerencséje volt, hogy megkönyörültek rajta a
második veresége után. Ha ismét veszít, Rufusnak nemcsak az
adóssága gyarapodik, de egy halott gladiátorral is gazdagabb lesz. A
kárpótlás, amit kapna érte, jelentéktelen összeg.
Pugnax megcsinálja – gondolta szenvedélyesen. Muszáj neki,
vagy semmim nem marad, amivel kifizessem Jucundus
verőlegényeit. És annak egy verésnél több lenne a vége.
 Máris kevésbé dobta fel a frigidarium gondolata.
Rufus egy látomással vigasztalta magát, amiben Pugnax győz.
Ha ez megtörténik, sorban jönnek majd a foglalások és a foglalók a
többi viadalra. Ironikusnak érezte, hogy hálásnak kellene lennie a
reggeli rengésekért. A föld egész hónapban mozgott, emiatt az
évnek ebben a felében a szokásosnál több küzdelmet szerveztek. A
rengések Rufust is nyugtalanították persze, de a könnyen
megrémülő polgároktól eltérően, akikkel ma reggel találkozott, őt
nem kellett megnyugtatni játékok és gladiátori küzdelmek
megrendezésével. Elvigyorodott. Ha ez a gazdagok és hatalmasok
válasza, amint egy hangyányi riadalom üti fel a fejét, ki ő, hogy
vitába szálljon velük?

Rufus elkerülte a fórumot, délnek tartva. Nem valószínű, hogy

Jucundus ilyen korán a város legnagyobb közösségi terén
tartózkodna, ahol megannyi üzlet köttetett, de különféle
alkalmazottai járhattak arrafelé. Könnyebb volt elkerülni a bajt, mint
kimászni belőle. Ezért árgus szemekkel fürkészte az utcát menet
közben; néha-néha a válla fölött is hátranézett. Pompeji elég kicsi
volt ahhoz, hogy egyfolytában azon kelljen mesterkednie, hogy
egérutat nyerjen a hitelezői elől. Két nagyobb hitelezője volt: Pansa
és Jucundus. A többinek – és egy seregnyi volt belőle, kocsmárostól
kezdve henteseken és pékeken át egy gyapjúverőig, aki nemrég egy
remek tunikát készített neki – még nem tartozott annyival, hogy le
akarják érte vadászni. Még. Lelkiismeretfurdalása volt. Nemsokára
mindet kifizetem – gondolta. Ha Pugnax győz.
Rufust tovább emésztette a bűntudat, ahogy elment az apja
utcája mellett. Míg a fürdőben volt, úgy határozott, elnapolja a
látogatást. Majd benézek, mielőtt elkezdődnek a mérkőzések –
mondogatta magának. Fontosabbnak érezte, hogy először
meglátogassa Pugnaxot, és a győzelemről ábrándozzon. Rufus
biztos volt benne, hogy Pugnax balszerencsés sorozata részben az
önbizalomhiányból származott, ami egészen megfertőzte.
Az ember túl sokat agyal a dolgokon. Apja mondása jutott
eszébe: „Ne emészd magad az előtted álló feladaton, akármilyen
nehéznek is tűnik. Láss neki, és csináld. Ennyi. Ha lehetetlennek
bizonyul, akkor is megtetted, ami tőled telt.” Habár ez a bölcsesség
Pugnaxnak nem igazán lesz hasznára, látta be Rufus bánatosan. Ha
nem lesz elég, ami tőle telik, kivonszolják a halálkapun, miközben a
tömeg még több vért kívánva fogja kergetni. Ez nem azt jelentette,
hogy Pugnax ne tegyen meg minden tőle telhetőt. Hisz az a
győzelem ára.
A fő gladiátorkaszárnya egy óriási, használaton kívüli színház
oszlopcsarnokában állt, mely a Stabiai-kapu közelében, a déli
városfalnál emelkedett. A tizenhét évvel azelőtti nagy földrengést
követően az amfiteátrum mellől költöztették oda, amikor megannyi
pompeji épület megrongálódott. Az átköltöztetés Rufusnak épp
megfelelt; a kaszárnya sokkal rövidebb sétára feküdt a lakásától,
mint az amfiteátrum, amely a város távoli, délkeleti sarkában állt.
Ebben a hőségben minél kevesebbet kellett szabad ég alatt töltenie,
annál jobb.
Százlépésnyire a színháztól a szája mosolyra görbült. Már
hallatszott a lanista bömbölése. Ha már ilyen korán parancsolgatott
a gladiátoroknak, Pugnaxnak nem lehetett ideje aggodalmaskodni. A
kapuőrök, a két sebhelyes veterán katona, akiket Rufus ismert,
elvigyorodtak és szalutáltak, amikor meglátták őt.
– Tesserarius – szólította meg a látszatra idősebb.
– Semmi szükség erre, testvéreim – felelte Rufus bátortalanul, de
egykori rangjának ez a kis emlékeztetője jobb kedvre derítette mint
mindig. – A lanista jó formában van ma reggel. Majdnem a fórum
fürdőiből is hallottam őt.
– Rosszkedve van. Azt mondja, a hőségtől fél éjszaka ébren volt.
– Mint mi mindnyájan. De mit tehetnénk? – tette hozzá a másik őr
a vállát megvonva.
– Egen, csakhogy amikor ő visszafeküdt, a rengések megint
felébresztették.
Rufusnak némi aggodalma támadt.
– De nem volt szó róla, hogy törlik a játékokat, ugye?
A rangidős őr megrázta a fejét.
– Több kell ahhoz, hogy halasztásra bírj egy olyan embert, mint
Pansa.
– Pugnaxot láttátok? – Rufus élénken fürkészte a férfiak arcát.
A rangidős őr kuncogni kezdett.
 – Ó, igen. Kora hajnalban elment futni. Elmondása szerint azt
álmodta, az istenek kedvezni fognak neki, ha megteszi. Körbefutotta
az egész rohadt falat a páncéljában, és Mars templománál állt meg,
ahol áldozatot mutatott be. Óriási vigyorral a képén jött vissza.
Murranus halott ember, azt mondta.
– Kitűnő. – Eddig Pugnax tartott tőle, hogy szembenézzen
Murranusszal, a murmillóval,a „nérói” bajtárssal, akit nemrég
vásároltak Capuában, a császári gladiátoriskolából. Rufus érezte,
hogy elmosolyodik. Ma jó napja lesz. Pugnax győzni fog. –
Remélem, fogadtok rá.
Az őrök egymásra pillantottak.
– Lehet, hogy fogunk, uram, igen.
Rufust nem izgatta, hogy mások mit hittek, Pugnax
balszerencséje elmúlt-e, vagy sem. Ő hitt benne.
– Beeresztenétek?
– Természetesen, uram. – A rangidős őr ellepett a boltív elől, ami
a kaszárnya bejáratát képezte.
A rövid átjáró sima mozaikpadlóján megcsikordult Rufus
sarujának szegecselt talpa, emlékeztetve az óriási zajra, amivel a
légiója a birodalmi utakon masírozott. Nyaranta elviselhetetlen volt a
por, de ahogy ezernyi láb lépése egyszerre csapódott a földre,
mindig büszkeséggel töltötte el. Máig szerette nézni a vonuló
katonákat.
Az átjárón túl egy gyakorlatozó gladiátoroktól hemzsegő, négyzet
alakú, nyitott területet talált, amit minden oldalról oszlopsoros
sétányok határoltak. A lanista lakása és a legjobb harcosok hálói
odafenn, az épület emeletén helyezkedtek el. Ahogy arra számított
is, a lanista a szállás előtti faerkélyen állt, ahonnan a legjobban
rálátott az embereire. Jó szabású tunikájától eltekintve a rövid hajú
férfi semmiben sem különbözött a legtöbb harcosától. Szálkás izmok
fodrozódtak gesztenyebarna bőre alatt, melyet korbácsütések
forradásai tarkítottak, összevont szemöldöke alatt élénk szempár ült.
Azonnal észrevette a látogatót.
– Rufus. Korán jöttél. – Nem örült túlságosan.
Rufus megőrizte higgadt arckifejezését.
– Fontos nap a mai. Látni akartam Pugnaxot.
 – A férfit, akinek ez az utolsó esélye. Murranus ki fogja belezni,
vagy nem értek a dologhoz. És aztán már nem kell tovább etetnem
azt a falánk disznót. Egymaga több kását megzabál, mint két másik
harcos – jegyezte meg a lanista mogorván. A gyakorlótér távolabbi
sarka felé mutatott. – Ott van.
– Köszönöm. – Rufus elindult a sétányon, s örült, hogy megőrizte
a hidegvérét. Egy polgár részéről szokatlannak számított, hogy
legyen egy saját gladiátora itt, a lanista osztagában, de a jogi
megállapodás, amit az edzővel kötött, még érvényben volt. Furcsa,
de Pansának köszönhette – egy újabb ok, hogy hálás legyen a
második legnagyobb hitelezőjének. Majdnem egy éve Pansára elég
nagy benyomást tett Pugnax – a harcos, akit Rufus akkor vásárolt
hogy rábízza a lanistára, hadd éljen és eddzen Pugnax a sajátjai
közt.
„Remekül fog passzolni a seregedbe. Egy hozzá hasonló
kvalitású nérói mindig bevonzza a tömegeket” – mondta Pansa.
Rufus majd kiugrott a bőréből örömében, de Pugnax capuai képzése
vajmi keveset jelentett a későbbi pályafutása során. Ám ez az egész
ma megváltozik – gondolta Rufus eltökélten. Pompeji is látni fogja,
mire képes Pugnax, a nérói gladiátor.
– Lassan a testtel, Murranus!
A név hallatán Rufus megtorpant. A közel álló gladiátorok közt
Murranust kereste a tekintetével. Egyetlen murmillót látott csupán,
aki a haldíszes sisakjáról volt felismerhető.
Murranus egy thraexszel, egy trákkal küzdött. Mindkét férfi
fakardot forgatott, de ugyanúgy teljes páncélt viseltek, mint az
arénában. A sisakon kívül Murranusnak egy jókora, négyzet alakú
pajzsa is volt. Elülső, bal lábát egy lábszárvért fedte, jobb karját
védőpárna burkolta. Ellenfele a thraexekre oly jellemző griffmadaras
sisakot vett fel; a jobb kezét vastag szövet és fém védőanyag
takarta. Mivel ívelt pajzsa elég apró volt, a thraex lábszárvédője
nagyon magasra ért, egészen a combja közepéig.
Egyértelműen látszott, hogy Murranus a képzettebb harcos.
Pajzsát a thraexének csapva ellenfelét jó néhány lépésnyi hátrálásra
késztette, kardjával csapások záporát zúdítva a másik sisakjára.
– Murranus! – kiabálta a lanista még akkor is, amikor a thraex
térde már megbicsaklott. – Ez egy edzőmérkőzés, ne feledd! Az
arénára tartogasd az erődet.
– Lanista – mondta Murranus a kardját tisztelgésként a magasba
tartva, mielőtt kéjes gyönyörrel végignézte, ahogy az ellenfele
tántorogva talpra áll.
Rufus sietősen továbbállt, mielőtt Murranus észrevehette volna.
Pugnaxba vetett bizalma egy kicsit megcsappant, de nem hagyta,
hogy látszódjon rajta.
– Pugnax – szólította meg. – Úgy hallom, már órák óta ébren
vagy. Mit szólnál egy pohár borhoz, hogy egy kicsit megolajozzuk az
ízületeket?

Pugnax halálosan komolyan veszi ezt a küzdelmet – gondolta

Rufus büszkeséggel eltelve. A szokásos egy a négyhez arányhoz
képest a harcos jobban felhígíttatta a borát a fogadóssal.
– Muszáj józannak maradnom – jelentette ki csillogó szemmel.
– Este még lesz alkalmunk lerészegedni.
– Lesz bizony. És a rákövetkező éjjel és az utána következőn is.–
Rufus elégedetten szemlélte a gladiátorát. Pugnax nagyjából tíz
évvel volt fiatalabb nála – szóval olyan harmincvalahány éves
lehetett, amivel egy harcoshoz mérten öregnek számított.
Szerencsére nem látszott rajta. Egy árva ősz hajszál sem vegyült
fekete sörényébe, széles, rokonszenves arcát sem szabdalták
ráncok. Ha nem lett volna a kampós orra, még akár jóképűnek is
lehetett volna mondani. A legtöbb harcoshoz hasonlóan ő is erős
testalkatú volt. A zsírréteg, ami kidolgozott testét borította, a
sérülések elleni védelemül szolgált, melynek köszönhetően az
esetlegesen szerzett hússebek nem károsították a mélyebben
húzódó izmokat.
– Láttad Murranust edzeni?
A kérdéssel zavarba hozott Rufus hebegve kereste a választ.
– Ööö, igen.
– Jól néz ki, mi?
– Gondolom. – Helytelennek érezte, hogy bármi pozitívumot
nyilatkozzon Pugnax ellenfeléről.
– Nincs abban semmi rossz, ha megmondod az igazat, gazdám.
Most már hetek óta pirkadattól alkonyatig kinn van az udvaron.
 – Keménynek tűnt – ismerte el Rufus, azon tűnődve, vajon mit
forgathat a fejében Pugnax.
– Örülök. Nem nézne ki jól, ha túl könnyen győzném le. Mindenki
szereti a szoros összecsapásokat. – Pugnax felhúzta az ínyét. – De
nem éri meg a holnap hajnalt, erre megesküszöm.
– Ez a beszéd! – kiáltott fel Rufus, gladiátora karjára csapva.
Összekoccintották a kupájukat.
– A győzelemre – mondta Rufus. És arra, hogy Jucundus adjon
még egy kis időt, miután odaadom neki a nyereményemet, tette
hozzá magában.
– A győzelemre – visszhangozta Pugnax.
Mindketten meghúzták a boroskupát.
– Meddig várjon az ember, míg kiszolgálják? – kérdezte egy
panaszos hang odakinn.
– Higgadj le, vénember – felelte morogva valaki.
– Már egy örökkévalóság óta követlek. Minden rohadt fogadónál
megállsz.
– Még szép. Ebben a negyedben Lucius Caecilius Jucundus látja
el az összes tavernát borral, és ma van a kiszállítás napja. Ha
gondod van vele, akkor a társammal szívesen megvitatjuk veled. De
ha jobban tetszik, magának Jucundusnak is szóvá teheted.
A legtöbb cauponához hasonlóan a helynek, ahol üldögéltek,
nyitott volt az utcafronti része. Rufus kikukucskált az utcára. Egy
szamár vontatta szekér épp mellettük állt meg. A rakománya egy
óriási bőrzsák volt; a benne lévő bort hátul, egy hosszú fémcsövön
át eresztették le, melynek egyik végén egy csapszelep volt. Két
tanyasi munkás hordta a bort, mindkettő masszív testfelépítésű, akár
egy fatörzs. Nem derült ki, melyikük ijesztett rá a vénemberre, aki
egy apró kordén követte őket, de ránézésre bármelyikük képes
lehetett rá. A kezükben tartott, rövid husáng is azt bizonyította, hogy
nem riadnak vissza az erőszak alkalmazásától.
A fogadós szemtanúja volt az eseményeknek. Kiküldött két
rabszolgalányt – egy kis termetű, sötét hajút és egy bögyösebb
szőkét.
Mindkettő egy pár közepes méretű amforát cipelt a vállán. Az
öregember alig leplezett haraggal figyelte, ahogy Jucundus emberei
elkezdik megtölteni a cserépedényeket, egy beteg csiga
lassúságával. Legalább két másik jármű várakozott mögöttük, de
senki nem merte zargatni a szállítókat.
– Azon gondolkodom, van-e egyáltalán bárki Pompejiben, aki
kedveli Jucundust – motyogta Rufus mérgesen.
– Tartozol neki, gazdám? – kérdezte Pugnax kutakodó tekintettel.
Rufus megpróbálta leplezni meglepődését. Nem azért, mintha
Pugnax nem lett volna tisztában az adósságaival – épp eleget
emlegette neki, miért volt muszáj győznie –, de neveket sosem
említett neki. Rövid sóhaj szakadt ki belőle. Logikus, hogy azt
gondolja Jucundusról – a város egyik legnagyobb uzsorásáról –,
hogy ő az egyik hitelezője.
– Igen. Sokkal. Ha veszítesz, nos, akkor… – Elharapta a
mondatot. Ha ez megtörténik, azt Pugnax már úgysem fogja
megtudni. – Nem számít.
– Győzni fogok, gazdám. Mars templomában a pap is
megmondta. Végre lesz egy kis pénzed, hogy megadd annak a
pióca Jucundusnak.–Pugnax közelebb hajolt. – Ismered a
gyapjúverő műhelyét a sarkon?
– Igen – felelte Rufus zavarodottan. – Miért?
– Találkozz velem ott néhány perccel azután, hogy véget ér a
felfordulás.
Pugnax kacsintott, és azzal el is illant.
Rufus kíváncsian figyelte, ahogy Pugnax átballag az utca másik
oldalára. Jucundus emberei rá se hederítettek; úgy nézett ki, mint
bármelyik járókelő. Magában fütyörészve úgy tett, mintha a falra
festett választási felhívásokat olvasgatta volna a sarkon.
Rengetegen arra kérték a polgárokat, hogy szavazzanak egy
bizonyos Julius Polybiosra – ám a válaszul odarajzolt falfirkák
keresetlen kifejezésekkel korruptnak, degeneráltnak vagy
mindkettőnek nevezték Polybiost.
Időnként feltűnés nélkül a szekérre pillantott, és arra, ami mögötte
volt.
Hadesra, mi a fenét tervez? – morfondírozott Rufus. A megérzése
azt súgta, a borhoz lesz köze, és az nem lenne jó. A tűzzel játszik,
aki felbosszant egy olyan befolyásos embert, mint Jucundus, de
abban a pillanatban Rufust még ez sem zavarta. A Jucundus iránt
érzett dühe már oly régóta béklyózta, hogy legtöbbször csak
fortyogni tudott magában, így most némán kémlelte a történéseket,
arra várva, mit akar tenni Pugnax.
Végül elindult egy rézműves üzlete felé. Ott aztán elkezdte
mustrálni a kihelyezett portékát, először egy karkötőt, majd egy
edényt forgatva a kezében. Azután újra a szekeret méregette.
Rufusba belehasított az aggodalom. Mi van, ha észrevették?
Izgatott, vékonyka gyerekhangok vonták el a figyelmét Pugnaxról.
Egy iskolamester tűnt fel tucatnyi tanítványát egy sorban terelve. A
szakállas, szigorú tekintetű férfi egyik kezében palatáblával, a
másikban írópálcával megállás nélkül zsörtölődött, ha nem figyeltek
arra, amit mond, vagy ha nem lépkedtek elég gyorsan.
Pugnax abban a pillanatban akcióba lendült, ahogy a kisfiúk
csapata a szekér mellé ért, elállva egy nő útját, aki frissen szőtt
gyapjúval a kosarában közeledett. Rufus visszafojtott lélegzettel
figyelte, ahogy Pugnax eltűnik a szeme elől a szekér mögött. A nő a
tanítónak panaszkodott a tanítványai viselkedése miatt. Miközben a
férfi bocsánatot kért, megpróbálta elkapni a legközelebb álló fiú fülét.
A kiszemelt áldozat azonban elhúzódott, és a járdáról lelépve
beleütközött az egyik szamárba, ami a szekérbe volt fogva. Válaszul
az állat megrúgta. A fiú felsikoltott, mire minden szem reá
szegeződött.
Rufus szívesen kiment volna, hogy jobban lássa a történéseket,
de nem mert, nehogy később valaki emlékezzen rá, hogy jelen volt
az esetnél, és bármi köze lehetett ahhoz, amiben Pugnax sántikált.
Töltött magának még egy kis bort, és belekortyolt.
– Milyen ételetek van? – érdeklődött a gömbölyded szőkeségnél,
aki meglepően szemrevaló volt. Rufus néhány szívdobbanásnyira
meg is feledkezett korgó gyomráról. Ha – mikor – Pugnax győz, még
lehet, hogy ide is visszajön egyet kufircolni.
– Kenyér. Sajt. Olíva. Sült hal. Ha nagyon éhes vagy, főzhetek
neked valami ragut. – A rabszolgalány tekintetét magára vonzotta a
kinti ribillió.
Rufus mégis inkább úgy döntött, nem eszik. Bármit is rak elé az
apja, az legalább nem kerül semmibe.
– Hm. Hadd gondolkozzak.
– Kiálts, ha döntöttél – mondta a lány a homlokát törölgetve, s
kisétált a járda szélére.
 Eltelt egy-két pillanat. Az utcai hangorkán ellenére Rufus fülét
hirtelen csobogó folyadék hangja ütötte meg. Egy valóságos
áradaté. A közelben nem álltak kutak, amik túlcsordulhattak volna,
és az ösztöne azt súgta, nem is egy éjjeliedényt ürítenek odafentről.
– Jupiter szőrös segglyukára! Ki tette ezt? – bömbölte egy hang.
Az egyik szállítóé lehetett.
– Mit? – kiáltotta a társa.
– Vak vagy, te félkegyelmű? Nézd! – sivította az első férfi. –
Valaki egy kibaszott nagy lyukat vágott a tömlőre!
– Bor! – üvöltötte egy másik férfi. – Polgárok, ömlik a bor az
utcára! Hozzatok egy bögrét, egy edényt, bármit! Ingyen bor!
Rufus kénytelen volt lesütni a szemét, hátha így nem látják az
arcára kiülő széles vigyort. Pugnax volt a felelős ezért. Ráadásul
biztosan jó mélyen vágta át a bőrt, hogy a tömlő teljes tartalma kárba
vesszen.
– Ingyen bor! Ingyen bor!
A tömeg oly gyorsan odasereglett, mint sirályok a rothadó húsra.
Az élelmesebbje mindenféle edényeket hozott magával. Egy férfi az
éjjeliedényével érkezett. Rufus közben észrevett egy fehérszőke
hajú, vonzó nőt, aki, miután észrevette, hogy őt bámulja, váratlanul
rákacsintott. A sokaság egymást taposta, könyökkel taszigálta, hogy
egy talpalatnyi helyet szerezzen a rubinvörösen áradó bor mellett.
Akinél semmi nem volt, amibe felfoghatta volna a bort, a markát
tartotta oda, hogy annyit ihasson belőle, amennyit csak bír, mielőtt a
többiek arrébb lökik az útból. Jucundus emberei tehetetlenül
ácsorogtak a csődület előtt, mogorva tekintettel. Rufus hallotta,
ahogy azon vitatkoznak, ki lehetett a tettes, és hogy maguk mire
számíthatnak büntetésül.
Ezért imádta a pompejieket. Rugalmasak voltak. Mutass nekik
egy kis ingyen bort, és máris elfelejtik minden bajukat, még a
megmagyarázhatatlan rengéseket is. Kitörni készülő jókedvét
leküzdendő, belülről az arcát harapdálva elindult kifelé. Egy ház előtt
felállt a lépcsőre, hogy az utca szekér mögött elterülő részét
fürkéssze. Pugnaxnak nyomát sem látta, ami megmagyarázta a
szállítók tanácstalanságát. Valóságos zsenire vall, ahogy a
megfelelő pillanatot kiválasztotta – gondolta Rufus. Kár, hogy
Jucundus nem tudhatta meg, hogy a saját embere a felelős, bár az
igazat megvallva nem hiányzott neki a baj, ami ezzel járna. Jobb
titokban örülni – állapította meg, ahogy elballagott a sarokig, a
gyapjúverő üzletét keresve.
Pugnaxot nem találta ott, de még azelőtt megérkezett a másik
irányból, mielőtt Rufusnak elég ideje maradt volna, hogy megtekintse
a leértékelt gyapjútunikákat odabenn. Elvörösödve és izzadtan,
élvezettel fújtatott, amikor Rufus üdvözölte. Ettől aztán Rufus sem
bírta tovább. Mindketten harsány röhögésben törtek ki. A rabszolga,
aki az üzlet pultjánál állt, értetlenül bámulta őket.
Először Rufus nyerte vissza az önuralmát.
– Az istenekre, ezer éve nem szórakoztam ilyen jól – jelentette ki
a könnyeit törölgetve. – Köszönöm neked, Pugnax. Nagy szükségem
volt rá.
Pugnax ugyanúgy rákacsintott, ahogy a móka előtt.
– Szívesen, gazdám. Megérte a rizikót, nem igaz?
– A fenébe, hát hogyne! – A napba nézve Rufus elkomolyodott. –
Ideje meglátogatni apámat. Találkozni akarok vele, mielőtt elmegyek
az arénába.
– Veled tarthatok?
– A mai nap csak a tiéd – felelte Rufus mosolyogva. – Mit
szeretne Pugnax, a nérói harcos?
– Veled menni, gazdám.
Rufus ünnepélyesen meghajtotta a fejét, ahogy a Saturnalia
idején szokás, amikor egy éjszakára a rabszolgák lesznek a gazdák.
– Ahogy óhajtod.

– Köszönet az összes istennek a napellenzőért, meg Pansának,

aki fizette – mondta Satrius, egy darab lenvászonnal törölgetve az
izzadságot a homlokáról meg a tokájáról. Felmutatott a hatalmas
szövetcsíkokra, melyek hosszú karókon függtek az aréna fölött. – Ha
ezek nem lennének, rosszabb lenne itt, mint a Hadesban.
– Aham – felelte Rufus, a szeme sarkából apja pettyes bőrét
vizslatva, miközben próbált nem kétségbeesni. Egy jobb napon
Satrius úgy nézett ki, mintha saját öregebb változatát látná. Ezen a
jó helyen azonban, amit Rufusnak sikerült lefoglalnia, inkább egy
friss hullára emlékeztetett. Nem volt meglepve. A legjobb helyek
odalenn voltak az amfiteátrumban, az aréna közelében. A
napellenzők ellenére melegebb volt, mint a caldariumban, a város
bármelyik fürdőjében. Ezért félig üres a nézőtér? – töprengett. Vagy
azért, mert a föld rázkódásától megijedve többen hagyták el a
várost, mint képzelte? Bármi is volt az oka, Rufus abban
reménykedett, hogy a jelenlévők kis száma miatt Pansa nem fogja
meggondolni magát és lemondani a játékokat.
– Talán mégse volt olyan jó ötlet kijönnöd.
– Ostobaság, fiam. Látni akarom a versenyt. Ez a te napod, és
Pugnaxé. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha
elmulasztanám.Egyébként meg mindjárt kezdődik a küzdelem. Amint
véget ér, felőlem mehetünk.
Rufus félmosollyal a szája sarkában azt kívánta, bárcsak később
látogatta volna meg az apját. Számíthatott volna rá, hogy Satrius
ragaszkodni fog hozzá, hogy eljöhessen. Inkább Mustiust kellett
volna megnéznie, de Rufus elhalasztotta a nagydarab fickó miatt, aki
még mindig ott lebzselt az ajtaja közelében. Mondott egy imát
Aesculapiushoz, az orvoslás istenéhez. Könyörgök, vigyázz apámra,
nagy isten. Kérlek, még ne vedd el tőlem.
Egy nyomorúságos kiáltást hallottak, melyet nyomban a tömeg
harsogása követett, és a figyelmük ismét a homokkal borított
küzdőtérre terelődött. A nap szórakoztató részének szánva Pansa
vásárolt húsz afrikai antilopot, öt oroszlánt és egy rinocéroszt – a
híres „etióp bikát” –, hogy levadásszák őket az arénában. Rufus
éppen elfoglalt volt, amikor a nyílt színen összeterelték az
antilopokat a venatoroknak, vagyis azoknak a férfiaknak, akik ki
fogják végezni őket. A nézőtér alatt futó alagúthálózat ablakrésein át
látta őket, de éppen fontosabb volt, hogy Pugnaxnak egy jó helyet
szerezzen az egyik falfülkében, a kapuk mellett, melyek a homokra
nyíltak. Mire ezt sikerült elintéznie, az utolsó denariusaival
megkenve az egyik őrt, a legtöbb antilopot már megölték. A többi
túlélő sem húzta sokáig. Végzetüket felületes taps kísérte, de
fölöttébb lelkes éljenzés kerekedett, amikor kieresztették az első
oroszlánt.
Mire az összes nagymacskával végeztek, három venator holtan
feküdt az aranysárga körben. A vérüket felitta a homok, egyes
részeken skarlátvörös foltokat hagyva maga után. A vadászok
legtöbbje súlyosan megsérült. Egyikük hasából belek lógtak
hurokban, míg a másik karjából egy csont törött csonkja meredezett.
Az egyik férfinak a vállába haraptak, és karmolásnyomok
éktelenkedtek mindkét lábán, de a legszörnyűbb sérülést az a
venator szerezte, akinek az egyik oroszlán leszakította a fél arcát. A
szerencsétlenek csak vergődtek kínjukban, az anyjukat szólongatva,
és segítségért kiabáltak; hogy valaki vessen véget a
szenvedésüknek. De ahelyett, hogy eleresztették volna őket, vagy
beküldtek volna hozzájuk egy sebészt, rájuk szabadították a
rinocéroszt.
– Senki sem érdemel ilyen halált – jelentette ki az apja
lebiggyesztett ajakkal, mikor a böhöm vadállat felnyársalta az első
embert, akit ért, mielőtt feldobta a levegőbe, majd agyontaposta,
amikor földet ért. – Még a bűnözők sem. Öljék meg őket gyorsan, és
legyen vége.
– Igen. – A légiókban leszolgált ideje előtt Rufus szenvtelenül
szemlélte volna a látványosságot. Most irtózva fordította el a fejét.
Súlyos sérülések történtek, hiszen a venatorok nem főfoglalkozású
vadászok voltak, hanem elítélt bűnözők. Még Pansa erszénye sem
feneketlen – gondolta Rufus.
Az előkelőségek páholyait fürkészte, de Pansa még nem érkezett
meg. Kis szerencsével a helyén lesz, mire Pugnax előjön. Ha Pansa
győzni látná Pugnaxot, biztos jobban hajlana rá, hogy egy újabb
versenyén is részt vehessen. És ha a föld továbbra is úgy fog
rázkódni, mint ma reggel, akkor biztosan nemsokára meg is
tartanák. Győzelem esetén a fizetsége jóval meghaladná a mai,
sovány száz denariust.
Légy türelmes – mondta magának Rufus. A fogadásszervezőtől
begyűjtött nyereményemmel együtt több mint kétszáz denarius üti a
markomat. Ezzel már le tudom csillapítani Jucundust. Egy árva
petákot sem fogok eljátszani a maradékból, mindenre
megesküszöm, ami szent. Ami marad, abból Mustiusszal kihúzzuk
élelemmel és lámpaolajjal a következő bevételig.
Minden jó szándéka ellenére Rufus érezte, hogy nagyon nehéz
lesz ellenállnia a kísértésnek, hogy fogadjon a nap hátralévő
küzdelmeiből valamelyikre. Jól ismerte a helyi harcosokat. Meg is
tudta volna duplázni a kétszáz denariusát, akár meg is
háromszorozhatta vagy négyszerezhette volna. Mit szólna hozzá
Jucundus, ha egy ilyen összeggel állna elé? Ne is gondolj rá. Az
utolsó denariust is el fogod veszíteni – mondta egy halk hang a
fejében, amit Rufus túlságosan is jól ismert. A józanabbik éne volt,
amit általában eltaposott a szegecses sarujával. De némi
erőfeszítéssel megpróbálhatott volna ellenállni ennek. Elindul
Jucundushoz abban a pillanatban, ahogy begyűjtötte a nyereményét.
Amint átadja neki a pénzt, a kísértés megszűnik, mert gyakorlatilag
semmije nem marad, amit elkölthetne.
– Hogy tud egy csavargó féreg egy ilyen jó helyet szerezni
magának, mi?
Ahogy hátrarántották, Rufus hanyatt vágódott volna, ha nincs ott
a kéz, ami a tunikáját markolta. Miközben a fejét tekergette, hogy
lássa a támadóját, sikerült lemásznia a padról, és megvetnie a lábát
a talajon. Elszorult a szíve, ahogy megpillantotta az ó-lábú férfit, akit
korábban látott.
– Befolyásos barátaim vannak – kezdte.
– Fogd be – morogta Ó-láb, tovább csavargatva Rufus tunikáját.–
Nem érdekel.
– Mi okból vagy így felháborodva? – kérdezte Satrius
elvörösödve.
– Ereszd el a fiamat azonnal!
– Ez a csatornapatkány a te ivadékod? Gondolhattam volna.
Emlékeztet rád, habár te eléggé úgy festesz, mint aki nemsokára
átkel a Sztüxön.
– Hogy merészeled? – Satrius felkelt, és tántorogva előrelendült,
de Rufus leintette.
Legszívesebben nekiesett volna Ó-lábnak, ütötte-rúgta volna,
ahol éri, de nem volt értelme jelenetet rendezni. Katonai kiképzése
ellenére nem volt a legjobb formában. Ó-láb biztos legyűrte volna.
Ráadásul a körülöttük ülők minden mozdulatukat és szavukat
érdeklődve figyelték. Ha a maradék jóhírét nem akarta végleg a
sárba tiporni, muszáj volt együttműködnie.
– Hagyd csak, apám. Ez Jucundus embere. Biztos vagyok benne,
hogy csak váltani akar velem egy-két szót a gazdája.
– Igen, így van. – Ó-láb vihogása viszont azt sugallta, hogy ennél
azért többől lehet szó.
 – Nemsokára visszajövök – mondta Rufus magabiztos mosollyal.
– Miért nem raksz egy kis pénzt Pugnaxra, amíg még lehet? A
fogadásszervezők már nem sokáig vesznek fel téteket.
– Ez jó tanács – helyeselt Ó-láb. – Már csak azért is érdemes
lenne egy kis pénzt eltékozolnod, vénember, mert már nem sokáig
teheted.
– Hagyd ki ebből apámat, te kutya – morogta a fogát vicsorítva
Rufus.
Meglepetésére Ó-láb elhallgatott.
– Arra – mondta az amfiteátrumból kifelé vezető átjáró felé
taszítva Rufust, aki egy bocsánatkérő pillantást vetett az apjára,
mielőtt engedelmeskedett. A nemesek arckifejezése, akik mellett
elhaladt, vagy sokatmondó vagy rosszalló volt. Együtt érzőt nem
látott.
Rufus megkönnyebbülésére senki nem várt rá egy késsel a boltív
félhomályában. Nyugi – mondogatta magának. Ha Jucundus holtan
akarna látni, nem egy nyilvános helyen végeztetne ki.
Még ha így is állt a dolog, Ó-láb újabb vehemens taszigálására
összerezzent. Megint csak azt kívánta, bárcsak még a légiónál
szolgálna, arra várva, hogy megvívhasson egy csatát az embereivel
körülvéve. De azok az idők már elmúltak, és csak magának
köszönhette, hogy ebbe a szánalmas helyzetbe került. Ahogy
meglátta Jucundus ismerős alakját az átjárón túl, egy sor másik alak
társaságában, összeszorult a gyomra.
Tetemes vagyona ellenére Jucundust sem szemrevaló
fizimiskával, sem daliás termettel nem áldotta meg a sors –
Pansával ellentétben, aki isteni külsőt köszönhetett a felmenőinek.
Bár Jucundus jókora hasát finom tóga takarta, az csak
kihangsúlyozta alacsonyságát. Egy hosszú orr nem éppen hátrány,
de az övé vastag is volt, uralta az arcát. A bal orcáján éktelenkedő,
hatalmas bibircsók pedig tényleg mindenki tekintetét magára vonta.
Megannyi középkorú férfihoz hasonlóan, akinek a haja egyre
hátrébb húzódik homlokán, ő is előrefésülte ritkuló fürtjeit, ám ezzel
önmagán kívül aligha téveszthetett meg bárkit. Ma a haja formás,
olajozott csíkokban tapadt izzadó homlokához. Mindennek a tetejébe
Jucundus füle derékszögben elállt a koponyájától.
 Téged igazából „urceusnak” kéne szólítani – gondolta Rufus.
Lehet, hogy arra is van egy rabszolgád, hogy ernyőt tartson a fejed
fölé, de akkor is úgy nézel ki, mint egy istenverte kancsó. És
ráadásul ronda.
Fennhangon odaszólt:
– Üdvözlet, Jucundus. Mindig öröm téged látni.
– Az örök hízelkedő, ugye? – jegyezte meg Jucundus megvető
mosollyal. Intett.
Mielőtt Rufus bármit reagálhatott volna, Ó-láb egy nehéz tárggyal
rávágott a jobb térdére oldalról – talán egy husánggal. Fájdalmas
üvöltéssel összeesett. Jucundus egykedvűen szemlélte. Hagyta,
hogy Ó-láb néhányszor gyomorszájon rúgja, majd leintette.
Rufus köhögve és levegőt kapkodva megpróbált felülni.
– Ez tényleg szükséges volt?
– Azt is mondhatnánk – csattant fel Jucundus. – A reggeli
verésről lemaradtál. Merre jártál?
– Mikor merre. – Rufus hirtelenjében meg is bánta a
szemtelenségét. Újabb hosszú pillanatig tartott, míg levegőhöz jutott,
miután Ó-láb ismételten belerúgott.
– Két fiam ellátogatott a szobádhoz rögtön hajnal után. Csak azt a
kripli szolgálódat találták ott.
– Á, szóval akkor. A szolgálóm…súlyosan megsérült?
Mindannyian szórakozva felhorkantak.
– Úgy hallottam, túléli. Hol voltál?
Szegény Mustius – gondolta Rufus. Valahogy féken tartotta a
Jucundus iránt érzett gyűlöletét.
– A fürdőbe mentem. Korán felkeltem, tudod, a rengések miatt. A
fürdőből elmentem, hogy megnézzem Pugnaxot. A harcosomat.
– Tudom, kicsoda Pugnax. – Jucundus hangjából csöpögött a
megvetés. – Kár, hogy nem adattam el veled még a mai nap előtt.
Bármilyen szánalmas összeget is adtak volna érte, azzal a kicsivel is
több pénzem lenne.
– Pugnax győzni fog – jelentette ki Rufus vadul. – És amikor
megteszi, kétszáz denariust kapsz tőlem. Ez csak a kezdet. A
következő harcát is megnyeri, és az azután következőt is.
– Ha! A lanista azt mondja, Murranus a pályafutása legjobb
formájában van. Neki azért jobban hiszek, mint neked. Napnyugtára
elfelejtheted a gladiátorodat. Akkor aztán semmid sem lesz, amit
ideadj, csak a kacatjaid, amiket még nem kockáztál el. Elintézem,
hogy kilakoltassanak.
A lehetőség, hogy Pugnax akár meg is halhat, rettegéssel töltötte
el Rufust. Ami pedig Jucundus másik fenyegetését illeti…Kilakoltat?
– Nem látom értelmét, Pansa miért tartana meg bérlőként, miután
bebizonyítom a városi törvényszék előtt, hogy adósságod van.
Napokon belül az utcán leszel.
Rufus összeszorította a fogát.
– És amivel tartozom neked?
– Majd ledolgozod nálam.
– Értem. – Ó-lábra pillantva el bírta képzelni azt a fárasztó
munkát, amit tőle is elvárnának. – Hol aludnék? Mit ennék?
– Lesz tető a fejed fölött, sose félj, és harapnivaló is jut a
hasadba. Természetesen az összes költséget levonom a
fizetségedből, akárcsak a légió.
Rufus elképzelte, miféle sufniban kéne aludnia, és miféle
moslékot adna neki enni Jucundus többi, éhbérért dolgoztatott
munkása. De olcsó biztos nem lenne. Alig maradna valami mellette,
amit odaadhatna Jucundusnak. Gyakorlatilag az elnevezéstől
eltekintve maga is rabszolgává válna. A szégyenérzete haraggal
vegyült. Muszáj lennie kiútnak ebből.
– Nos?
Jucundus kérdése rávilágított a brutális igazságra: nem volt más
választása.
– Hát jó. Elfogadom.
– Tudtam, hogy megjön az eszed. – Jucundus foga megvillant,
ahogy elmosolyodott. Megfordult, hogy távozzon.
Rufus belekapaszkodott a remény utolsó szalmaszálába.
– És mi van, ha Pugnax győz? Elfogadod a kétszáz denariust
fizetségként, míg leszervezem a következő küzdelmét?
– Pugnax veszíteni fog!
– Talán igazad van. De ha mégsem? Az életemre esküszöm, és a
gyengélkedő apáméra, hogy az utolsó denariusig visszafizetek
mindent, és ma kezdem. Csak adj még egy kis időt.
Jucundus úgy szemlélte őt a hosszú orra mögül, mintha egy kis
ürülékfoltot nézne a tógáján. Egy pillanattal később megvonta a
vállát.
– Jókedvemben találtál. Legyen. Fizess nekem kétszáz denariust
még ma, és az embereim békén hagynak egy hétig. Ha addig nem
fizetsz ismét annyit, megindítom a peres eljárást. És egy törött orra
és törött bordákra is számíthatsz… ezúttal a szolgálód helyett.
– Köszönöm – motyogta Rufus megkönnyebbülten, ugyanakkor
szomorúan Mustius miatt.
Az amfiteátrumban felharsantak a kürtök, hogy elhallgattassák a
tömeget. Egy kikiáltó beszélni kezdett, elszórt éljenzést váltva ki.
– Hamarosan felvonulnak a gladiátorok. Azt mindig érdemes
megnézni. – Azzal Jucundus, nyomában a kíséretével, elvonult
anélkül, hogy még egy szót szólt volna.
Rufus hosszan bámult utána. Te gonosz fattyú – gondolta. Hogy
Pluto ragadna el. Csábító volt a gondolat, hogy elvágja Jucundus
torkát, de Rufusnak túl sok embert kellett lemészárolnia katonai
pályafutása alatt. Majdnem mindet a csata hevében, de volt, amikor
egyszerűen túl sok hadifoglyot ejtettek ahhoz, hogy életben tudják
tartani őket. A hidegvérű gyilkossághoz már nem fűlött a foga.
Elmélázott, hogy megkérje-e Pugnaxot, hogy ölje meg neki
Jucundust, de ez sem volt ínyére. Egy férfi maga rendezi a
problémáit, és ha lehet, becsülettel.
Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy beláthatatlan ideig kell
Jucundusnak dolgoznia.
Ez nem fog megtörténni – gondolta Rufus szenvedélyesen.
Pugnax legyőzi Murranust!
Szóval teljes szívből reménykedett.

Rufus apja egy szavát se hitte a fiának, mikor elmotyogott valamit

arról, hogy Jucundus csak garanciát akart Pugnax esélyeiről, mielőtt
egy nagyobb tétet tesz fel rá. Satrius ugyanakkor nem tudta tovább
vallatni Rufust. A fanfár megszólalása után két gladiátor jelent meg a
homokkörben, elragadtatott taps kíséretében. Az első összecsapás
egy klasszikus párost állított egymással szembe: egy retiariust,azaz
hálóvetőt és egy secutort, vagyis üldözőt. A két férfi viszonylag
tapasztalatlannak számított – ezért is léptek aznap elsőként a
küzdőtérre –, de az érkezésüket lelkesen üdvözölte a közönség.
 Rufusnak azon járt az esze, hogy még mindig sokkal kevesebben
vannak, mint az ilyenkor szokásos volt a játékokon. Alig akadt olyan
dolog, ami egy átlagos polgár számára látványosabb volt az
arénabeli küzdelmeknél. Az állatvadászatot is élvezték, de semmi
nem vonzott hatalmasabb tömeget, mint amikor két ember halálos
párviadalba kezdett. A gladiátorok vérontása, még ha manapság
már nem is harcoltak temetési rítusokon, szent dolognak számított.
A vért pedig mindenki szerette. És még jobban szerették, ha ingyen
ontották nekik a városi tisztviselőik, s ha fogadni is tudtak a
küzdelmek kimenetelére. Úgy látszott, ma kivételesen imádták, talán
mert úgy hitték, kiengesztelhetik vele az isteneket, és véget
vethetnek a földrengéseknek.
A szokásos körülmények között Rufus is élvezte a
gladiátorversenyeket. Habár olyankor nem igazán kedvelte, amikor
pusztán a közönség szeszélye miatt haltak meg emberek. Így hát,
amikor a retiarius veszített, a nézők pedig úgy vélték, nem küzdött
elég derekasan, ő is azon kevesek közé tartozott, akik a levegőben
integettek és azt kiabálták: „Mitte! Hagyd élni!” Lenvászon
zsebkendőjét rázva Satrius is fia kérését visszhangozta gyengén,
ám a közönség túlnyomó része másképp érzett. Az emberek a
hüvelykujjukkal a torkuk felé böködtek, és több ezer torokból
harsogott: „Iugula! Öld meg!” A fülledt, forró levegőben szinte
tapintható volt a vérszomj, a vágy, hogy valaki haljon meg. Pansa,
aki épp időben érkezett az összecsapásra, nem volt olyan
hangulatban, hogy ellenkezzen a nézők akaratával. Szinte azonnal
megadta a jelet, és jobb hüvelykujjával az ádámcsutkája felé döfött.
Úgy látszik, ma ő is helyénvalónak érezte a vérontást.
Szegény ördög – gondolta Rufus, de szemét másokhoz
hasonlóan képtelen volt levenni a gladiátorpárosról.
Sebesült volt, vagy sem, a retiarius készen állt rá, hogy
beteljesüljön a sorsa. Már eleve térdepelt, mikor felszegte az állát,
és egyenesen az izzó napkorongra szegezte a tekintetét. A secutor
közelebb lépett, és a magasba emelte a kardját, majd még egyszer
utoljára Pansára pillantott biztosítékul, hogy helyesen cselekszik –
aztán egy elmosódott mozdulattal lesújtott a karddal. A fegyver
pontosan ott hatolt be a retiarius húsába, ahol kellett: a szegycsont
fölötti mélyedésben. A döfés áthasította a bőrt, a bőr alatti
zsírréteget és a mélyebben húzódó szöveteket: az ereket, a tüdőt és
a többit. A retiarius ide-oda rángatózott az éles vason. Gurgulázó,
fuldokló hang hagyta el liluló ajkát, mielőtt meghalt.
A secutor kihúzta a pengét. A vér sugárban a levegőbe lövellt,
deréktól lefelé beterítette, a homokot pedig skarlátpiros csíkokkal
tarkította. Az elernyedt végtagú retiarius oldalra dőlt, és egy tompa
puffanással ért földet.
Mikor a secutor a magasba tartotta véres kardját, a tömeg
elégedett moraja a „Habet! Hoc habet! Megkapta!” kiáltások
mennydörgésévé alakult.
A summa rudis, avagy a döntőbíró meglengette a pálcáját, mire
egy csapat rabszolga ügetett ki láncokkal és kampókkal. Alig
néhányan figyelték, ahogy elvonszolják a retiariust,vagy amikor a
démoni Charon fejen csapta a kalapácsával, hogy a lelkét Plutónak
követelje. A közönség zöme inkább a secutort nézte, akit pálmalevél
koszorúval és pénzjutalommal díjaztak, és Pansát, aki felállt, hogy
fogadja a nyilvános elismerést a nagylelkűségéért.
– A te embered következik, ugye? – suttogta Satrius.
– Igen – válaszolta Rufus, a feszültségtől görcsbe rándult
gyomorral. Legszívesebben lerohant volna az alagútba, hogy még
utoljára néhány bátorító szót mondjon Pugnaxnak, de ez tilos volt.
Nem tehetett mást, mereven ülve maradt, és az istenekre bízta a
dolgot. Bízott az emberében és a képességében. Behunyta a
szemét, és fohászkodott még egy kicsit.
– Ott jön, ni! – sziszegte Satrius oldalba bökve őt. – Én mondom
neked, jól néz ki.
Rufus büszkeséggel telve figyelte, ahogy Pugnax peckesen
kisétál az alagútból a feje fölé emelt pajzzsal és karddal, mintha a
tömeg csak neki tapsolna. Murranus néhány lépéssel lemaradva
ugyanúgy tett, noha ő nem váltott ki akkora lelkesedést. Pugnax
máris magára vonta a figyelmet. Gyorsan megperdült, amin a
közönség nevetett, a summa rudis pedig megfeddte érte.
– PUG-NAX! – harsogta Rufus, aki égett a vágytól, hogy a
közönséget az embere biztatására hangolja, ha lehet. – PUG-NAX!
Legnagyobb gyönyörűségére a skandálást hirtelen mások is
átvették.
– PUG-NAX! PUG-NAX! PUG-NAX!
 Murranus rajongói, akik sokan voltak, megpróbáltak versenyre
kelni velük, de hiába. Néhány pillanatra az amfiteátrum azt
visszhangozta: PUG-NAX! Pugnax lassan körbefordult, a karjával
hergelve a nézőket, hogy mutassák meg, mennyit ér nekik.
Murranus ugyanezt tette. Egyre többen kezdték kiabálni az ő
nevét.
– MUR-RA-NUS!
A Pansa páholya alatt álló zenészek nádsípjának visítása vetett
véget a lármázásnak. Várakozással terhes csend állt be, ahogy a két
harcos a kör közepére sétált. Talán tíz lépés választotta el őket.
Ennyi volt – gondolta Rufus kiszáradt ajkát nyalogatva.
Pansa bólintott, mire a summa rudis intett a pálcájával.
Murranus egy pillanatig sem tétovázott. Egy állati üvöltéssel
rárontott Pugnaxra.
– Az istenekre, még nem állt készen rá – szögezte le Satrius.
Semmi szükség rá, hogy megjegyezd – gondolta Rufus
ingerülten, s abban reménykedett, hogy ez az alapvető hiba nem fog
végzetesnek bizonyulni Pugnax számára. Megkönnyebbülésére
Pugnax nekigyürkőzött, és Murranus rohama nem döntötte le a
lábáról. Egy erőteljes karddöfést elhárítva ellentámadásba lendült,
és ívelt pengéjével Murranus pajzsa mögé szúrt. Fájdalmas
vakkantás hallatszott, és Murranus hátrált néhány lépést. A mögötte
ülő tömeg elismerően felzúgott.
– Első vér a thraexnak! – hallotta nagy örömmel Rufus a summa
rudis kiáltását.
Ahogy a két harcos elkezdte kerülgetni egymást a lehetőségre
várva, hogy végre lecsaphassanak, meglátta a sebet Murranus
hátán. A lapockáján húzódott, és patakzott belőle a vér.
– Nem mély – jegyezte meg az apja.
– Pont elég. Murranus pajzsa olyan nehéz, mint egy legionárius
scutumja. Nemsokára kínkeserves lesz neki tartani.
Ahogy megjósolta, Murranus bal karja le-lehanyatlott. Viszont ez
még nem jelentette azt, hogy legyőzték. Újabb ádáz üvöltéssel
Pugnaxra vetette magát. Pajzsát maga előtt tartva a testsúlyával
visszaszorította Pugnaxot, hasonlóan a gladiátoriskolában
látottakhoz, ahogy a másik thraexszel tette. Egy csúnya sebet
elkerülendő, Pugnax sebesen hátrált.
 Francba – gondolta Rufus. A tömeg ezt nem szereti. Ám mielőtt
tovább csüggedt volna, Pugnax felemelte a kardját és a pajzsát,
majd perdült egyet. Nem mondhatni, hogy egy táncos kecsességével
tette, valójában elég nevetségesen festett a mozdulat. Úgy tűnt,
ennek ő is tudatában van, mert annak ellenére, hogy Murranus
üldözte őt, még egyszer megperdült.
Rufustól balra kitört a nevetés, azután jobbra is. Az emberek
mutogattak. Egyesek kiabálva bátorították Pugnaxot. Mások
gyalázkodó szavakkal illették Murranust, akinek a szurkolói ugyanígy
tettek Pugnaxszal. De a „Gyáva!” és „Harcolj!” kiáltásokat elnyomta a
harsány röhögés.
Rufus elvigyorodott.
– Megpróbálja kifárasztani Murranust – súgta oda az apjának.
– Nem kéne sokáig táncikálnia, mert a tömeg megint ellene
fordul.
Mintha Pugnax meghallotta volna Satrius szavait. Lejjebb
eresztette a karját, és szembefordult Murranusszal, aki odavetett
neki valami gúnyos megjegyzést. Az aréna moraja elnyomta, amit
mond; Pugnax válasza sem hallatszott, mindenesetre hatásos volt,
mert Murranus rárontott. Egy ideig szünet nélkül folyt az ütésváltás.
A napfény megcsillant a pengéjükön és a sisakjukon, csupasz lábuk
felszántotta a korábban szépen elgereblyézett homokot. A két pajzs
tompa puffanásokkal csapódott egymásnak. Murranus tisztában volt
vele, micsoda előnyt jelent számára a pajzsa. Pugnax összes ütését
képes volt hárítani vele. A taktikája azonban nem fogja megnyerni
Murranusnak a csatát – nyugtázta magában Rufus. Nem sokáig lesz
képes fenntartani. Pugnaxnak csak annyi dolga volt, hogy ne
sebesüljön meg, és ne hátráljon túl sokat. Előbb vagy utóbb
Murranus úgyis kifárad annyira, hogy Pugnax újra megsebesítse. És
amikor ez bekövetkezik, a mérkőzés eldőlt.
Ám Murranus nem volt bolond. A fájdalomtól vicsorogva
megemelte a pajzsát. Mielőtt Pugnax reagláhatott volna, a
peremével rácsapott Pugnax pajzsa tetejére, akinek a súly lehúzta a
karját. Murranus hirtelen beledöfte a pengét Pugnax védtelen
szegycsontjába. A közönségnek elakadt a lélegzete, Rufusra rátört a
hányinger.
 Végső kétségbeesésében Pugnax oldalra csavarodott, így
Murranus kardja ahelyett, hogy beleszaladt volna, hosszú sebet
metszett a mellkasára. Pugnax kínok közt hátratántorodott, hasára
ömlött a vére. Murranus úgy szegődött a nyomába, mint éhes
oroszlán a sérült antilop után. Pugnaxnak valahogy sikerült
felemelnie a pajzsát, amivel kivédte Murranus első ütését, majd a
másodikat is. Olyan sebesen hátrált csoszogva, ahogy csak tudott.
A közönség vérszomjasan csaholt. Az emberek talpra ugrottak,
úgy üvöltöztek Murranusnak, hogy végezze be a munkát, ölje meg
Pugnaxot. Szeszélyesek, mint az időjárás – gondolta Rufus
haragosan. Ne hallgass rájuk, Pugnax. Ne veszítsd el a hidegvéred.
Murranusnak ez a támadás már kiszívta az erejét.
Igaz, ami igaz, Murranus nem sokáig bírta üldözni Pugnaxot.
Néhány lépés után megállt, pajzsát a földre támasztotta, hogy
megpihentesse rajta a bal karját és a vállát. Mellkasa szaporán
emelkedett és süllyedt. Pfujolás és hurrogás csapta meg a fülét, de
Pugnaxnak is jutott belőle jócskán, alá szintén megragadta az
alkalmat, hogy pihenjen egy kicsit.
Rufus azon kapta magát, hogy tövig rágta a körmét. Csak Pluto
tudja, hogy alakul tovább a küzdelem, mindenesetre Pugnaxnak
nem állt valami jól a szénája. Nem kapott mély sebet, de hosszú volt
a vágás. Egész mellkasát ellepte a vér, és piszkosfehér
alsóruházatát is karmazsinvörösre festette. A szíj, ami a jobb karjára
rögzítette a párnázást, részben elszakadt, amitől a vászonrétegek és
a bőr szabadon fityegett, felfedve bicepszét. Ha a következő
támadással nem sikerül kivégeznie a murmillót,akkor kizárt, hogy
győzzön.
Már ha egyáltalán maradt annyi ereje, hogy folytassa a
küzdelmet, gondolta Rufus keserűen.
Rufus érezte, ahogy megmozdul alatta a pad. Egy pillanatig nem
értette, mi történik, de aztán észrevette, hogy remeg fölötte a
napellenzőként szolgáló ponyva. A szíve kalapált.
– Maradj, ahol vagy! – sziszegte az apjának, akinek az arcszíne
még szürkébbre változott.
Rémült jajkiáltások harsantak fel, mikor az emberek felfogták, mi
történik.
– Vulcanus mérges ránk! – kiabálta egy férfi.
 – A harcosok nem elégjók! – ordította egy másik.
A következő pillanatban pokoli lárma kerekedett. A zaj túlnyomó
részét az épületek tetejéről hulló cserepek okozták, és a
jajveszékelő vagy az istenek könyörületéért fohászkodó emberek.
Rázkódott a föld. Hihetetlen módon az amfiteátrum egész
szerkezete remegett, akár egy megrettent gyerek, aki fél, hogy
elnáspágolják. Néhány szobor, mely a körbezárt rész peremén állt –
köztük Pansáé –, imbolyogni kezdett, majd beborult az arénába, és
hatalmas puffanással landolt a homokban. Egy napellenző erős,
szakadó hangot hallatva kettéhasadt, amit hamarosan egy újabb
követett. Az alagútszerű átjáróból csikorgó kövek szörnyű robaja
hallatszott. Egy hatalmas csattanás következett, mintha valami
roppant tömeg esett volna a földre. Jó néhányan, akik megpróbáltak
az átjáróba húzódni, visszarettentek, és azt sikoltozták, hogy a teteje
részben beomlott.
És éppolyan hirtelen, ahogy jött, a rengésnek vége szakadt.
Rufus az apja arcát fürkészte.
– Jól vagy?
Satrius lassan bólintott. Nagyon öregnek tűnt.
– Mit csináljunk?
– Maradj veszteg. Az amfiteátrum szilárd építmény. Ki kell bírnia,
bármekkora rengés is jöjjön – válaszolta Rufus abban reménykedve,
hogy igaza van.
– Rendben van. Úgyis csak az életünket kockáztatnánk, ha
megpróbálnánk kijutni – jegyezte meg Satrius a másik alagútra
mutatva, ahol többtucatnyian dulakodtak, hogy be tudjanak menni.
– Igen. – Rufus megkereste a tekintetével Pugnaxot. Nem
győzött, de legalább nem halt meg. Érthető módon egyik gladiátor
sem égett a vágytól, hogy folytassa a küzdelmet. Most majd lefújják,
amivel Pugnax megkapja az esélyt, hogy máskor harcoljon.
Rufusnak halvány fogalma sem volt róla, hogyan győzze meg
Jucundust, hogy ne kérelmezze a bíróságon Pugnax eladását, de
úgy érezte, még mindig jobb, hogy maradt egy élő harcosa, aki miatt
aggódhat, mint egy holt.
Pansára nem számított.
Ércesen zengve felharsantak a kürtök. Elég hosszan szóltak,
hogy a pánikba esett közönség abbahagyja a sikoltozást és a
fejvesztett menekülést.
– Pompeji polgárai! – kiáltotta Pansa, mikor abbamaradt a
zsibongás. Már a puszta fellépése – magas, aranyszőke,
magabiztos alakja – figyelmet keltett. – Nem muszáj elmennetek! A
föld már megnyugodott. Itt biztonságban vagyunk. Arra kérlek
benneteket, foglaljátok el újra a helyeteket, mert a viadal még nem
ért véget! Még több összecsapás is hátravan, sokkal képzettebb
gladiátorokkal. Előtte a szünetben bort és kenyeret osztunk
mindenkinek. Mindenkinek! Természetesen az én költségemre!
Pansa most aztán tényleg hazardírozik – gondolta Rufus.
Legtöbbször, ha rengett a föld, számos újabb rengés követte, mielőtt
visszaállt a rend. Mindazonáltal hiába dobbant a szíve tízet, aztán
húszat, a föld és az amfiteátrum meg se moccant.
A közönség feszülten nevetgélve elkezdett visszatelepedni a
helyére.
– Gorombaság lenne azt a finom bort visszautasítani – kiabálta
egy öregember Rufustól balra.
– És a kenyeret! – tette hozzá a társa, egy meglehetősen kancsal
férfi. Még több tréfás megjegyzés hangzott el, miszerint a szobrok is
be akartak szállni a harcba, vagy azokról, akik először ugrottak fel,
hogy elmeneküljenek, és még valakiről, aki összevizelte magát.
Pansa utasítására újra felhangzottak a nádsípok. Rufus
ingerülten Pugnaxot méregette. Úgy látszott, a vérzés elállt, de
kínosan lassan mozgott. Szerencsére Murranus sem volt jobb
formában, pajzsát legalább jó arasznyival alacsonyabban tartotta,
mint tanácsos lett volna. Megindultak egymás felé, és folytatták a
küzdelmet. Mindketten a másik gyenge pontját lelték. Egyikük sem
volt képes bevinni egy tiszta ütést, mire a közönség csalódottan
zúgni kezdett.
Rufus Pansára pillantott. Intsd már le a harcot – könyörgött.
Mindketten megsérültek, és amúgy is jöhetnek még rengések.
De Pansa vért akart.
– Gyerünk már, ti beszari anyámasszony katonái, vagy
kivonszoltatlak és keresztre feszíttetlek mindkettőtöket! – ordította. –
Ki kell engesztelni az isteneket!
Murranus mozdult meg elsőnek, valahogy összeszedte magát
annyira, hogy megrohamozza Pugnaxot. Rufus szíve hevesebb
tempóra váltott, mikor látta, hogy Murranus a klasszikus „egy-kettő”
legionárius taktikával próbálkozik: előbb a pajzsával ütött, majd a
kardjával szúrt. De Pugnax számított a mozdulatra, és kitért balra,
így Murranus csak a levegőt döfködte. Pugnax a testhelyzete miatt
nem tudta használni a sicát, a kis pajzzsal Murranus sisakjára
sújtott, ami hangos fémes csattanást hallatott. Murranus térde
megbicsaklott, amit a közönség hangos ovációval fogadott.
A mozdulat valószínűleg komoly fájdalmat okozhatott Pugnaxnak,
mertegy kicsit megtántorodott, ahogy arrébb lépett, és a mellkasán
éktelenkedő nyitott sebből friss vér patakzott. Rufus ökölbe szorította
a kezét. Meglepetésére Pugnax hirtelen újra megindult Murranus
felé. A murmillo olyan lassan mozgott, mintha túl sok bort nyakait
volna. Néhány szempillantással később ellenfele megszúrta a bal
felkarját, arra kényszerítve, hogy a homokba ejtse a pajzsát. Pugnax
egy diadalkiáltással előrelendült, a sicát suhogtatva a levegőben.
Murranus elhátrált a pajzsától, Rufus pedig örömujjongásban tört ki.
Most már csak egyféleképpen végződhet a harc.
Nemsokára felveheti a nyereményét. Jucundus megbékél. Miután
a sebész összefoltozza Pugnaxot, csak időre lesz szüksége, hogy
meggyógyuljon. Nagyjából hat héten belül kész lesz újra harcolni. Ha
Pugnax újra győz – gondolta Rufus a hitelezői is készségesebbek
lesznek.
Újabb rengés kezdődött; erősebb, mint az előző. Ezúttal öt szobor
is bedőlt az arénába, és a napellenző egy jelentős része a tömegre
zuhant. A gerendák, melyek a magasban tartották a szövetet, olyan
vastagok voltak, mint egy ember karja, így jó néhányan megsérültek,
amikor leesett. A legtöbben most már végleg elvesztették a
türelmüket. Félelemmel teli kiáltások hallatszottak mindenhonnan.
Egy idős férfi azt kiabálta: „Meneküljünk! Meneküljünk” egy gyerek
azt, hogy „Anya! Hol vagy?” Egy ijedt kereskedő azt dörmögte:
„Bocsáss meg, Pluto, hogy feleslegesen vettem a számra a neved.”
Pansa egyvégtében azt kiabálta, hogy mindenki maradjon a
helyén, amire az amfiteátrum felső részén ülő, legszegényebb nézők
fittyet hánytak, és a kijáratokhoz, valamint a lépcsőkhöz menekültek,
melyek az utcaszintre vezettek. Mikor az alsó szektorokban helyet
foglalók meglátták, mi történik, ugyanúgy reagáltak. Volt, aki felfelé
szaladt, mások pedig lefelé, azokhoz az átjáró-alagutakhoz, amelyek
nem voltak eltorlaszolva. Néhányan még az arénába is beugráltak,
és azt követelték, hogy engedjék ki őket azon az átjárón, amit a
gladiátorok használtak.
Amikor Rufus arra biztatta az apját, hogy maradjon, ahol van, az
szívesen eleget tett a kérésnek. Ha nyugton maradnak, akkor
nincsenek kitéve halálos veszélynek. Az ülőhelyük mindössze egy
ember magasságával emelkedett a homok fölé. Még ha össze is dőlt
volna az épület, akkor se estek volna nagyot. Többet kockáztattak
volna – különösen az apja –, ha elvegyülnek a rémült tömegben. Az
előző havi gyenge rengések idején is embereket tapostak halálra,
amikor kitört a pánik. Nem – gondolta Rufus –, várunk, és meglátjuk,
mi történik.
Pugnax és Murranus ismét abbahagyta a küzdelmet. Mindketten
kimerültnek tűntek. Ezúttal senki sem parancsolt rájuk, hogy
folytassák. Rufus látta, hogy Pansa sem szónokol. A páholya üresen
állt, de csak azért, mert maga is a tömeggel tartott, és közben arról
győzködte az embereket, hogy maradjanak. Persze az általános
fejetlenségben egy szót sem lehetett érteni abból, amit mond. A
csata véget ért. Rufus némán káromkodott egyet. Ha Pugnax
valójában nem nyer, ő sem kapja meg a győztesnek járó kétszáz
denariust. Csak azt a nyomorult összeget veheti fel, amiért Pugnax
ringbe szállt. Rufus már hallotta is Pansa ügynökét, hogy nem
fizetheti ki a teljes összeget, mert a küzdelem nem ért véget. Ő
persze vitába szállna ezzel, de ha Pansa döntése végleges, akkor
úgysem tehet mást, mint hogy egyetért vele.
Rufus teljesen összetört, mikor elképzelte, mi lesz Jucundus
válasza, ha a megváltozott körülményeire hivatkozik. Se részvét, se
kegyelem nem lesz. Kilakoltatják, amint a bíróság meghallgatja
Jucundus ellene benyújtott keresetét. Amint Pugnax állapota eleget
javul, eladják, hogy pénzt hajtsanak fel belőle a hitelezőinek. Rufus
az égre emelte a tekintetét. Legszívesebben ráüvöltött volna az
istenekre, de a történéseket figyelembe véve nem igazán volt hozzá
mersze. Magába fojtotta dühét, és inkább azt kérdezte némán: Miért
épp most kellett megráznod a földet, Vulcanus? Nem tudtál volna
még várni legalább egy órát? Tönkretettél.
Satrius megmarkolta a karját, amivel egy kicsit kirángatta a
szenvedéséből.
 – Mi baj, apám?
Satrius a köztük lévő kőpadra helyezte a kezét.
– Tapintsd meg. Újabb rengés.
Rufusnak a kezét se kellett odatennie. A fenekén is érezte a
rezgést; sokkal erősebben, mint az előző két alkalommal. A gyomra
igencsak összerándult, de valahogy sikerült magára erőltetnie egy
mosolyt.
– Ne aggódj. Semmi bajunk nem eshet.
Olyan forró levegőáramlat csapott az arcába, amilyet még a
caldariumban sem érzett soha. Annyira erőteljes volt, hogy
hátrahőkölt tőle, és majdnem hanyatt esett. Még épp időben
nyújtotta ki a karját, hogy megakadályozza, hogy az apja beverje a
fejét a mögöttük húzódó kő üléssorba. Homokfelhő terített be
mindenkit a közönség soraiban. Az arénában Pugnax és Murranus
elterült a széllökés erejétől.
BUMMM!
BUMMM!
A két egymást követő robaj hangosabb volt, mint amit Rufus
valaha hallott. Szinte kettétépte a levegőt, elnyomott minden mást,
még azoknak a hangját is, akik közvetlenül mellette beszélgettek.
Úgy érezte magát, mintha egy óriási dobban lettek volna
valamennyien, és egy isten hatalmasat ütött volna rá. Rufus
majdnem összecsinálta magát, az izzadság patakokban csorgott az
arcán. Jobban félt, mint bármikor életében, és tátott szájjal az apjára
nézett. Satrius ugyanúgy halálra vált.
DÖRGÉS.
A hang egy iszonyú égzengéshez hasonlított, de ezerszer
hangosabb volt. Az a tény, hogy egy árva felhő sem látszott az
égbolton, csak még rémisztőbbé tette.
Rufus anyagi természetű gondjai semmivé foszlottak.
– Mi volt ez?
Satrius tekintete sötét félelmet tükrözött.
– Nem tudom. Talán eljött a világ vége.
A dörgés elmúlt, helyét átvette a kiabálás és a visítozás. A nézők
még ádázabb kísérleteket tettek az amfiteátrum elhagyására.
Legfelül megtaszítottak egy embert, aki a neki háttal állókba
kapaszkodott. A férfi megbotlott és lezuhant, végtagjai rendezetlen
gubancában bukfencezett alá a lépcsősoron. Végül a feje émelyítő
reccsenést hallatva csapódott a kőnek. Rándult egyet, majd
mozdulatlanul elterült.
Rufus nem szentelt neki különösebb figyelmet. Tekintete
megakadt egy tógába öltözött, ismerős férfin odafenn, aki
megtorpant a kijárathoz igyekeztében. Arca eltorzult a félelemtől,
ahogy bőszen mutogatott északnyugat felé.
– Vesuvius! A magasságos istenekre, nézzétek a Vesuviust! –
kiabálta szünet nélkül.
– Ne mozdulj! Megyek, megnézem, mi az. – Otthagyva apját,
Rufus felrohant a lépcsőn. Mire a nyomakodó tömeg közelébe ért, a
menekülésre fordított igyekezetüket elnyomta a kíváncsiságuk, hogy
láthassák, mi történik a heggyel. Minden tekintet a Vesuviusra
szegeződött.
Rufus nem készült fel az elébe táruló látványra. A Vesuvius
csúcsából egy gigászi, barna torony emelkedett ki, és olyan magasra
nyújtózkodott, mintha a csillagokat célozta volna meg. A sárszínű
oszlop észvesztő tempóban emelkedett felfelé, és odafenn egyre
szélesedett. Rufus körül az emberek azt ordibálták, hogy egy olyan
óriás szabadult el a láncaiból, amilyen az Aetna alatt is él. Rufus
nem tudta, hogy igazat beszélnek-e, de amikor az oszlop elkezdett
szétterülni, mint egy felhő, feltűnt neki, hogy az arcát maró, forró szél
egyenesen a hegy felöl jön. Bármi is volt az oszlopban – és nem
kellett meggyőzni róla, hogy gonosz dolog –, feléjük tartott.
Méghozzá gyorsan.
Ideje volt elhagyni Pompejit.
Leszaladt a lépcsőn az apjához. Voltak olyan alkalmak Rufus
hadseregben töltött évei alatt – gyakorlatilag az összes csatában –,
amikor sürgető vágy tört rá, hogy meneküljön. De sosem tette meg,
mert a kötelessége azt diktálta, hogy az embereivel megvesse a
lábát és harcoljon, és ha szükséges, akár meg is haljon. Ma ismét
nem tehette azt, amire vágyott. Habár minden ösztöne azt szajkózta,
hogy rohanjon a legközelebbi kapuhoz, és délnek vegye az irányt,
vigyáznia kellett az apjára. És Mustiust éppúgy nem hagyhatta ott,
ahogy Pugnaxot sem. Szolgáló vagy rabszolga, sebesült vagy sem,
hűségesek voltak hozzá. Az égbolt egy része elsötétedett, és Rufus
ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy vizeljen. Könyörtelenül
elnyomta az érzést. Lehet, hogy iszákos vagyok, és szerencsejáték-
függő, de vigyázok az enyéimre – gondolta. Mindig megtettem, és
mindig így is fogok tenni.
Bármi legyen is az ára.

– Pihennem kell.
A folyamatos, mennydörgő hangban Rufus csak azért hallotta,
mert Satrius szája közel volt a bal füléhez. Félig ő cipelte az apját.
Válaszra sem méltatva a legközelebbi nyitott ajtóhoz vezette őket,
ami egy házé volt; óvatosan lépegettek, meg ne botoljon az
egyenetlen kő- és kavicsrétegen, ami a talajt takarta. Eltelt egy kis
idő, mióta hármasban – Rufus, Satrius és Pugnax – elhagyták az
amfiteátrumot, és az utat borító kövezet már felismerhetetlenül
eltűnt. A kőzápor nem állt el, mondhatni, még intenzívebb lett.
Szüntelen kiáltásokat hallottak, ahogy valakit eltalált.
Rufus fájdalmas ütést érzett a jobb könyökén, mire vad
káromkodás tört ki belőle. Már nem is számolta, hányszor csapódott
a testének valami. Ő csak csak elviselte a fájdalmat, és Pugnax is,
aki mögöttük vánszorgott, de az apja, akit szintén eltaláltak, már
nem igazán. Úgy tűnt, minden egyes lépéssel egyre gyengül. Rufus
hagyta, hogy Satrius még jobban ránehezedjen, és az utolsó
lépéseket már tempósabban tette meg, magával vonszolva őt a
bejáraton át.
Túl későn vette észre a kuporgó kutya alakját a lábuk alatti
mozaikpadlón, és a „Cave Canem” feliratot. Kegyetlen morgást
hallottak. A szeme sarkából Rufus látta, hogy egy böhöm, fekete
alak támadásba lendül. Ösztönösen megpróbált úgy helyezkedni,
hogy a házőrző kutya és az apja közé álljon, de a reflexe túl lassú
volt.
CSIIING!
Rufust eltöltötte a megkönnyebbülés. A lánc, amivel kipányvázták
az állatot, néhány lépésre visszatartotta attól a helytől, ahol álltak.
Mindazonáltal a fogát vicsorgatva szünet nélkül támadta őket – bár
hasztalanul.
– Kedves kis dög, ugye? – viccelődött az apja. – Talán nem
tetszik neki a kalapunk.
 – Nem lep meg – felelte Rufus vigyorogva. Mindannyian az
amfiteátrum ülőhelyeinek párnáját kötözték a fejükre a halálos
kőzápor elleni védelemül. Ráadásul a fejüktől a bokájukig hamu
borította őket. – Úgy festünk, mint a cirkuszi bolondok, mi?
– Inkább ez a párna, mint egy kilyukasztott koponya – jegyezte
meg az apja.
Senki nem vitatkozott. Nem egy embert láttak az utcán heverni,
akiket olyan precízen leterített egy-egy szikladarab, mintha a
csatatéren találta volna el őket egy parittyás ólomgolyója.
Rufus néma hálát rebegett Aesculapiusnak. Lehet, hogy az apja
túl gyenge volt, hogy segítség nélkül tudjon járni, de legalább a
humorérzékét nem veszítette el. Még volt remény.
– Reménykedjünk, hogy a lánc jól oda van erősítve a falhoz. –
Pugnax felemelte a kardját, melyen még ott virított Murranus vére. –
Ezzel még mindig megfékezhetem a vadállatot.
– Hagyd békén. Majd megnyugszik, és lehet, hogy a házigazdák
még idebenn vannak – mondta Rufus. – Amúgy sem maradunk
sokáig. Csak tartsd szemmel.
Miután segített az apjának, hogy a falnak támasztott háttal
leüljön, Rufus kikukucskált az utcára. Új félelme támadt. Abban a
néhány pillanatban, mióta behúzódtak, még jobban besötétedett.
Talán ha egy órával múlt dél, de olyan érzése volt, mintha esteledne.
Nem úgy festett, mintha a kőzápor egyhamar abbamaradna. Éktelen
lármával csörömpölt a házak tetőcserepein. Rendszeresen
vízpermet csapott fel a túloldali szökőkútból, ahogy lassanként
megtelt szikladarabokkal.
Az ajtó előtt elhaladó csődület pont az ellenkező irányba tartott,
mint Rufus és a társai. Délnek. Mindenki, akit nem bénított meg a
kétségbeesés, nem volt bűnöző vagy bolond, délnek tartott. A
Vesuviustól el. Már vagy huszadjára is elátkozta a lakását, amiért ott
volt, ahol, hisz még alig tettek meg tízsaroknyi utat. Ismét megfordult
a fejében, hogy a sorsára hagyja Mustiust. Igen valószínű, hogy már
ő is elmenekült.
Az életedet teszed kockára e hiábavaló vállalkozással, és az
apádét és a gladiátorodét is – gondolta. Talán igen – csattant fel a
lelkiismerete –, de mi van, ha Mustius eszméletlenül fekszik a
verésnek köszönhetően, amit neked szántak?
 A lehetőség a maradék kétségeit is eloszlatta. De tisztában volt
vele, hogy az apját cipelve túl sokáig tartana, míg odaérne
Mustiushoz. Míg a Vesuvius így dühöng, a város nem nekik való.
Intett Pugnaxnak, aki nesztelenül odasurrant. Satrius, aki behunyta a
szemét, észre sem vette.
– Hogy van a sebed? – suttogta Rufus Pugnax mellkasát
tanulmányozva. Nem látszott nyoma friss vérzésnek.
Pugnax elfintorodott.
– Túlélem. Miért kérdezed, gazdám?
– Apám nem elég erős, hogy kibírja a lakásomig, nemhogy a
Nuceriai-kapuig. Neki most még a Tengeri-kapu is túl messze lenne.
De ha pihenni tud itt egy kicsit veled, míg idehozom Mustiust, akkor
képes lesz továbbjönni. Azt akarom, hogy vigyázz rá.
– Kivonszoltál az arénából, pedig nem lett volna kötelességed,
gazdám – mondta Pugnax hálás tekintettel. – Az életem árán is
vigyáznék rá.
Habár Pugnax a tulajdona volt, és engedelmeskednie kellett neki,
Rufust is eltöltötte a hála.
– Köszönöm. Ha megjelennének a házigazdák, meséld el, ki
vagyok, és kérd bocsánatukat, amiért behúzódtunk, hogy menedéket
találjunk. Mondd meg nekik, hogy nemsokára visszajövök. – Az
apjára pillantott, aki látszólag elaludt. – Magyarázd el neki a dolgot,
ha felébred.
– Igen, gazdám – felelte Pugnax elszánt ábrázattal. – Hozzanak
vissza az istenek hamar.
– Igen. – Rufus a fejére erősítette a párnát, aztán gyorsan
kisurrant az ajtón, mielőtt inába szállt volna a bátorsága. Néhány
lépés után nyilvánvalóvá vált, hogy kénytelen a mellékutcákat és a
sikátorokat használni. Minden nagyobb út bedugult az emberektől,
öszvérektől, szamaraktól és szekerektől. Rufus úgy vélte, az emberi
természet velejárója, hogy az ember mindenét magával akarja vinni,
de vannak idők, amikor a józan ész győz a bútorok vagy a jószág
iránti ragaszkodás fölött. Újra és újra beleszaladt olyan jelenetekbe,
ahol a gazdák a rabszolgáikat szidják, miközben azok székeket,
asztalokat, de még akár szekrényeket is cipelnek kifelé a házból az
utcára, ahol szekérre pakolják a holmit. Egy pillanatra hálával töltötte
el a gondolat, hogy ő katona volt. Még azt megelőzően, hogy a
hitelei miatt kénytelen volt eladni az értékeit, alig volt olyan holmija,
ami többet ért néhány denariusnál. Tulajdonképpen már azzal is
beérte volna, ha épségben kijutna innen az apjával, Mustiusszal és
Pugnaxszal.
A szűk kis sikátorokban még rosszabb volt a mindent ellepő
félhomály. Ha nem akar eltévedni – Rufus még a gondolatra is
majdnem összecsinálta magát –, akkor fényre lesz szüksége. Valaki
balszerencséje a segítségére volt. Egy idős férfi feküdt félig bent,
félig kint egy üzlet bejáratában. A tunikája közepén éktelenkedő
skarlátpiros folt arról tanúskodott, hogy bűntény áldozata lett, nem a
Vesuviusé. A holttest közelében, a pulton egy kis agyagmécses állt –
az a fajta, amilyet mindenki használt éjszaka. Rufus úgy vélte, hogy
a férfi lerakta, mert távozni készült, vagy megtámadták, és a házát
kirabolták. Azt remélte, nem szenvedett sokat. Rufus megfogta a
lámpást, és bevette magát egy sikátorba, ami észak felé vezetett.
Saruba bújtatott lábát csakhamar vizelet, ürülék és még rosszabb
dolgok lepték el. Még ha volt is csatorna a közelben, a város
szegényebb lakosai úgy érezték, könnyebb kiüríteni az
éjjeliedényüket és a konyhai hulladékot a lakásuk közelében.
Miközben megpróbálta nem beszívni az ocsmány szagokat, Rufus
hálát adott, hogy legalább a Vesuvius kőzáporától nem kell tartania.
A két-három emeletes épületek közt ugyanis oly szűk volt a hely,
hogy egy-két kivételtől eltekintve megakadályozták, hogy földet
érjenek a szakadatlanul hulló kövek. Ebből kifolyólag nem lepte meg,
hogy mások is menedéket kerestek a sikátorokban. Az egyikben egy
utcagyerek lapult, akit arra biztatott, hogy induljon el az egyik déli
kapu felé. A fiúnak tágra nyílt a szeme a rémülettől, elmenekült előle,
és bemászott egy olyan szűk helyre, ahová Rufus nem tudta követni.
Fáradtan megvonta a vállát, és a sorsára hagyta.
Az első nagyobb akadályt a főutca jelentette, amely a Vesuviusi-
kaputól a Stabiai-kapuig vezetett. Zsúfoltabb volt, mint valaha, tele
jajveszékelő, rémült emberekkel. Családok Csoportjait látta:
gyerekeit szállító apát, síró csecsemőit a karján cipelő anyát.
Mögöttük a rabszolgákkal a betegeskedő nagyszülők vagy az
idősebb hozzátartozók jöttek. Az öszvér vagy ökör vonta kordékon
magasra halmozták az anyagi javaikat, vagy azok kaptak helyet
rajtuk, akik túl gyengék voltak, hogy gyalogoljanak. Az utcákat
fájdalmas kiáltások hangjai töltötték meg, ahogy a kövek
könyörtelenül záporoztak odafentről. Utóbb Rufus felfedezte, hogy a
kövek forrón izzanak. Gyorsan felpillantott, és ahogy látta, hogy a
szurokfekete égből vörös és narancssárga pöttyök szakadnak
szüntelen, megdermedt.
A torkában savas ízt érzett, és újra eltűnődött, hogy
továbbmenjen-e. A fene essen beléd, Mustius megmentette az
életedet – gondolta. A fogát csikorgatva a könyökével utat vágott
magának a stabiai úton. Amikor akadályba ütközött, átmászott egy
kordé alatt. Ahogy átért a túloldalra, megcélzott egy újabb sikátort.
Onnan újra rámosolygott a szerencse. A nagyobb utcákat
keresztezve akadály nélkül tette meg az utat a fórumig. Szokásos
esetben átvágott volna a nyílt téren, hogy eljusson a lakásához, de
az most nem lett volna bölcs dolog. Ugyanakkor úgy érezte, meg kell
néznie a Vesuviust, muszáj meggyőződnie róla, mennyire ijesztő a
helyzet.
Amint sikerült, rájött, hogy ez nagyon rossz ötlet volt.
A feketeségben narancsvörös foltokban izzó tüzeket látott – a
hegy lejtőjén. Az arcát forró széllökés csapta meg a Vesuvius felől.
Keményen. Valami – nem tudta, mi – a város felé áramlott,
méghozzá halálos sebességgel.
A futás azzal a kockázattal járt, hogy kitöri a nyakát. Rufus sietős
léptekre fogta a tempóját.
Ha nem éri el hamarosan Mustiust, akkor meghal.
Valamennyien meghalnak.

– Mustius! Itt vagy? – kezdett ordítozni Rufus, amikor már csak

húszlépésnyire volt a lakástól. Senki nem válaszolt, még amikor
közelebb ért, akkor sem. A szíve összeszorult. A semmiért
kockáztatta az életét. Hirtelen észrevette, hogy az ajtó félig nyitva áll,
és a szíve egy kicsit hevesebben kezdett verni. Teljesen kitárta, és a
lámpással a kezében belépett. Meglepetésére és
megkönnyebbülésére Mustius ismerős alakját pillantotta meg a
heverőn. – Mustius!
Még mindig semmi válasz.
Istenek, adjátok, hogy ne legyen halott – könyörgött Rufus.
Térdre vetette magát a fekvőalkalmatosság mellett, és kitapintotta
Mustius pulzusát a nyakán. Gyors volt, de erős.
– Mustius. Hallasz engem?
Végre egy nyögés. Mustius nagy nehezen felült.
– R-Rufus?
– Én vagyok – felelte Rufus egy idióta vigyorral. – Mennyire
komoly a sérülésed?
– Jucundus emberei elég szép munkát végeztek, uram – jött a
szomorú válasz. – Mindenhol fáj. Nagyon. Igazság szerint azóta
próbálok ébren maradni, hogy elmentek. Valahányszor sikerült
összeszednem magam… Hadesra, mi folyik itt? Ezek a zajok, a
sikolyok. És ez a kopácsolás a tetőn. Ezek kövek?
– A Vesuvius felrobbant.
– Felrobbant?
Rufus elhallgattatta.
– Majd később elmondom. Fogj egy lámpát, és köss egy párnát a
fejed tetejére. Aztán indulunk. Azonnal. Tudsz járni?
Mustius katonai kiképzést kapott.
– Azt hiszem, uram. – Rufus segítségével a padlóra lendítette a
lábát, és talpra állt. Felmordult a fájdalomtól, de határozottan
bólintott. – Jól vagyok, uram. Mutasd az utat.
Mustius eltökéltsége Rufusnak is erőt adott. Legszívesebben azt
mondta volna, hogy inkább maradjanak, ahol vannak, ne menjenek
ki a vörösen izzó kövek záporába és a fojtogató hamuba, de az apja
és Pugnax vártak rá. Megmarkolta Mustius vállát, ahogy
megannyiszor, amikor csatába indultak.
– Gyerünk!
Az ez után következő út rosszabb volt, mint amit Rufusnak az
otthonáig kellett kibírnia. Az égen az összes fény kihunyt. A sötétség
olyan sűrű volt, mint egy bányában, de a tetejébe kitartó kőzápor is
társult hozzá, hogy még félelmetesebb legyen. Az utcát már
vastagon beterítette, a bokájuknál feljebb ért, és igen bizonytalan
volt rajta a járás. Szemmel láthatóan egyre több hulla hevert az
utakon, akik egy nagyobb szikladarabnak vagy egy tetőről lehulló
cserépnek estek áldozatul. Az egyik főútvonalat részben eltorlaszolta
egy felborult szekér, amit a gazdája otthagyott. A bömbölő szamár,
ami húzta, a hám csapdájába esett. Ha lett volna ideje vagy kése,
Rufus megszabadította volna a szenvedéstől, de egyikkel sem
rendelkezett, ezért aztán továbbment.
A fórum fürdői közelében egy férfi arra biztatta őket, hogy húzzák
meg magukat nála.
– Meghaltok, ha kint maradtok! – kiáltotta.
– Talán – dörmögte Rufus, ahogy tovább vánszorgott megállás
nélkül. – De valakik számítanak rám.
– Az istenek legyenek veletek – mondta a férfi, és becsapta az
ajtót.
A hangban volt valami végzetszerű, amire Rufus megpróbált nem
gondolni.

Ha nem ismerte volna Pompejit úgy, mint a tenyerét, Rufus soha

nem találta volna meg a házat, ahol az apja és Pugnax menedéket
lelt. Mire odaértek, az utca felismerhetetlenné vált. Az egyik épület
teteje leomlott, és több másikat is hasonló veszély fenyegette. A
szökőkút már nem csobogott, színültig volt füstölő kövekkel.
Rengeteg boltot bedeszkáztak a tulajdonosok, míg mások elejét
nyitva hagyták, mintha még mindig bemehetne az ember kenyeret,
húst vagy edényeket vásárolni. Holmik hevertek szerteszét, amiket
az emberek első ijedségükben felkaptak, aztán elhagytak vagy
eldobáltak: drága borokkal teli amforák, egy ezüsttálca, egy művészi
értékű Ízisz-szobrocska, egy bölcső ágyneművel. Rufus tekintetét
leginkább egy kis széf vonzotta magára, ami vaspántokkal volt
megerősítve. Egy pillanatig majdnem engedett a csábításnak, hogy
magával vigye. A gazdájának nyomát sem látta, és amennyire meg
tudta ítélni, elég pénzt tartalmazott, hogy kifizesse a tartozásait.
Ott hagyta, ahol volt.
A kutya megint elkezdett ugatni, amikor az ajtóhoz értek. Rufus
hallotta, ahogy Pugnax rászól, hogy fogja be, és ettől jobb kedvre
derült. Ám a kedve abban a pillanatban el is romlott, ahogy beléptek.
Az apja rendezett pózban terült el a padlón, kitakarva a mozaikot,
mely a házőrző kutyára figyelmeztette a látogatót. Szeme be volt
csukva, arcán békés kifejezés ült.
Pugnax mellette ült, a kardját markolászta. Rémülten felpillantott.
– Hát visszajöttél, gazdám.
– Persze, én… – küszködött a szavakkal Rufus. – Meghalt?
 – Igen. Még alig mentél el egy kis ideje, amikor felébredt, és
elkezdett panaszkodni, hogy fáj a mellkasa és a bal karja. Azt
mondta, úgy érzi magát, mintha egy birkózó kilapította volna.
Nagyon gyorsan kapkodta a levegőt, azután hanyatt feküdt és
lehunyta a szemét. Egyszer még kimondta a neved. Röviddel utána
nem lélegzett tovább. Bocsáss meg, gazdám!
– Nincs miért bocsánatot kérned. Itt egy sebész sem tehetett
volna sokat. – Rufus sóhajtott egyet és letérdelt, majd ajkát a
Satriuséra tette, hogy kieressze a lelkét. – Sajnálom, hogy nem
voltam itt a végén, apám. Legyen könnyű utad az elíziumi mezőkig.
– Szeretett volna mást is mondani, egy kicsit elidőzni a holttest
mellett, és az apja arcát simogatni, ahogy Satrius simogatta az övét
kisfiú korában. – Isten veled. – Pugnaxra nézett. – Odakinn szörnyű
állapotok uralkodnak. Az utcák nemsokára járhatatlanok lesznek.
Muszáj elindulnunk.
– Délre, a Nuceriai-kapuhoz?
– Igen. Minél távolabb a Vesuviustól. – Rufus nem volt biztos
benne, hogy Nuceria biztonságosabb lesz-e, mint máshol, de még
mindig jobb arra menni, mint északra vagy nyugat felé.
– Készen állok, uram – közölte Mustius ugyanazzal a konok
tekintettel, amit csata előtt öltött magára mindig.
– Én is – tette hozzá Pugnax.
Rufus bátorságot merített belőlük. Akár sebesültek voltak, akár
nem, két jó ember állt mellette.
– Ne maradjatok le. Ha elesel, vagy eltalál egy kő, kiabálj. Ha az
istenek is úgy akarják, mind kijutunk innen.
Komoran egymásra bólintottak. Mikor a nyitott ajtóhoz értek, a
házőrző kutya ismét ugatni kezdett. Rufus visszasandított rá.
– Szabadon engedném a vadállatot, de közben letépné a rohadt
kezem.
– Úgy kell neki – jegyezte meg Pugnax savanyú képpel.
Miután a kutyát sorsára hagyta, és megpróbált nem gondolni a
kisfiúra, akivel a sikátorban találkozott, Rufus a csapat élére állt.
Egyetlen előnyünk származik abból, hogy Mustius megkeresésével
eltelt egy kis idő – gondolta. Az utcákon sokkal kevesebben
lézengenek. A stabiai útig szépen haladtak, és még ott is sokkal
kisebb volt a tömeg. Még arra is talált időt, hogy segítsen egy
asszonynak, aki megbotlott, és visszaadja neki a jajgató
csecsemőjét. A tülekedés elég jelentős volt a kapunál, de
szerencsére még mindig érvényesült valamiféle rend. Rufus nem
tudta, hogy ez egyfajta együttérzésnek volt-e köszönhető, vagy csak
azért lehetett, mert kisebb volt a tömeg, mindenesetre vigasztaló
érzés volt.
Csakhamar kiértek a kapun kívülre, és elindultak Nuceria városa
felé, ami délkeleti irányban feküdt néhány mérföldnyire. Bármennyire
is elfajultak a dolgok Pompejiben, odakinn még rosszabbul állt a
szénájuk a menedéket jelentő épületek nélkül. Északra a Vesuvius
egyetlen hatalmas fekete foltnak látszott, melynek lejtőit tüzek
pettyezték. Az egyedüli dolog, ami enyhítette a kőzáport, a többi,
úton lévő ember jelenléte volt. Amint ez megvilágosodott számára,
Rufus elkezdte őket feléjük vezetni, hogy köztük haladjanak. Előttük
csak egy páros ment. Nem igazán zavarta, hogy másokat használ
fedezék gyanánt. Egészen addig, míg be nem érték a két alakot –
amint látta, a férfiakat –, akikben Jucundust és Ó-lábat ismerte fel.
Egy súlyos faládát cipeltek maguk között.
A rohadék – gondolta Rufus. A tartozásai nem fognak eltűnni a
Vesuvius miatt. Talán eljött az idő az újrakezdéshez. Miután az apja
meghalt, nem látta okát, hogy a környéken maradjon. Magával
vihetne Mustiust és Pugnaxot bárhova Itáliába, vagy akár
Hispániába. Jucundus soha nem találna rájuk. Nem is keresné.
Rufus egy kicsit jobb kedvvel készült fel rá, hogy megelőzze őket.
Még szép, hogy abban a pillanatban Jucundus felnézett.
– Rufus? Te vagy az?
Rufus káromkodott egyet magában.
– Jucundus – csikorogta. – Hát te is kijutottál. – Ó-lábról tudomást
sem vett.
– Igen, hála az isteneknek. – Jucundus tekintete Pugnaxra és
Mustiusra villant. – Úgy tűnik, te is. Az apád?
– Meghalt. Azt hiszem, a szíve nem bírta.
– Jó ember volt.
Egy kis udvariaskodás a gyűlölködés közepette – gondolta Rufus.
– Igen. Az volt. – Megnyújtotta a lépéseit.
– Várj!
Rufus összevonta a szemöldökét és megfordult.
 – Mi van?
– Te és az embereid segíthetnétek cipelni ezt a ládát.
– Segíthetnénk, de nem fogunk – jegyezte meg Rufus ingerülten.
– Nem bánnád meg! – Jucundust még soha nem hallotta
ilyenkétségbeesettnek. – Elfelejtem az összes adósságodat. Csak
segítsetek eljutni Nuceriába.
Rufus fontolóra vette az ajánlatot. Csábító volt, de aztán Mustius
és Pugnax arcára nézett. Mindketten majd összeestek. Ezt az utat
még úgy is kínkeservesnek érezték, hogy nem volt málhájuk.
– Sajnálom. Inkább visszafizetném.
– Megparancsolom, hogy segíts! – kiabálta Jucundus.
– Eszemben sincs, Jucundus. Én egy szabad polgár vagyok, nem
rabszolga. Miért nem hagyod a pénzed, és mented inkább a saját
irhádat? Mindenki, akibe szorult egy csöppnyi ész, ezt teszi.
Válasz helyett Jucundus odavakkantott egy parancsot Ó-lábnak.
Összehangolt mozdulattal lerakták a ládát a földre.
A kurafinak megjött az esze – gondolta Rufus. Igencsak
meglepte, amikor Ó-láb kést rántott elő, és nekirontott.
– Belezd ki a mihaszna kutyát! – rikácsolta Jucundus. – Azután a
rabszolgái majd azt teszik, amit mondok.
Rufus hátratántorodott, és Ó-láb kése anélkül suhant el mellette,
hogy elérte volna. Ó-láb dühösen acsarkodott, és a kést
nekiszegezve indult meg utána. Legközelebb nem leszek ilyen
szerencsés – gondolta Rufus a félelmével küzdve. Fegyvertelenül
vajmi kevés esélye volt egy elszánt támadóval szemben.
– Pugnax! A kardodat!
Ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, vagy elállta volna Ó-láb
útját, Pugnax a pengét Ó-láb oldalába mélyesztette. A mozdulattól
félrecsúszott a párna a fején. Iszonyú sikoly szelte át a levegőt; Ó-
láb elejtette a kést. Mikor Pugnax kirántotta belőle a kardját, a férfi a
földre roskadt, ahol tovább sikongatott.
Az idő megállt.
Rufus tátott szájjal Pugnaxra meredt, azután Ó-lábra, végül
Jucundusra.
Jucundus szeme kidülledt, szája némán mozogni kezdett. Végül
megjött a hangja.
– Te mocsok!
 – Az embered meg akart ölni! – kiáltotta Rufus. – A rabszolgám
önvédelemből cselekedett.
Jucundus megzabolázta az indulatait, még egy mosolyt is magára
erőltetett.
– Segítsetek vinni a ládámat, és elfelejtem az egészet az
adósságaiddal együtt. Egy ilyen ajánlatot nem utasíthatsz vissza.
– Eredj a Hadesba, Jucundus. – Rufus Pugnaxra és Mustiusra
nézett. – Úgy vélem, Nuceriában biztonságban lennénk, tovább kell
mennünk.
Marcona bólintásuk mindent elmondott, amit Rufus tudni akart.
Hátat fordított Jucundusnak. Egy kis szerencsével – gondolta Rufus
– itt fog meghalni a pénzével együtt.
Ismét csak meglepődött, amikor Jucundus utánarohant, és a
tunikájába kapaszkodott.
– Segítsetek! Könyörgöm!
Rufus félig odafordult.
– Jucundus, én nem tudok… – A torkán akadt a szó, amikor látta,
hogy Pugnax előrelendül, és a kardjával elmetszi Jucundus torkát.
Jucundus arckifejezése meghökkentről fájdalmasra változott, de egy
hangot sem tudott kiadni. Vére sötéten fröccsent Rufus arcába, és
összespriccelte a földet kettejük között. Az élet kihunyt a szemében,
és teste Rufus lába elé hanyatlott. Ahogy a vér elkezdett összegyűlni
alatta, Rufus arrébb lépett, nehogy a sarujába ivódjon. –
Kétszeresen is az életemmel tartozom neked, Pugnax.
– Ez egy csatornapatkány volt, gazdám. A szolgálójával együtt. –
Pugnax belerúgott Ó-lábba, aki felnyögött.
Ugyan még kába volt a történtektől, örült, hogy megszabadult a fő
hitelezőjétől. Kis szerencsével az adóssága Jucundusszal együtt a
sírba száll. Már csak életben kellett maradnia. Újabb hálás pillantást
vetett Pugnaxra.
– Ha túléljük, megkapod a szabadítóleveledet, esküszöm.
– Köszönöm, gazdám. – Mikor Pugnax arcán egy hatalmas vigyor
terült szét, odafentről egy kő eltalálta a halántékát. Az arcára fagyott
mosollyal Jucundus hullájára rogyott.
Rufus már akkor tudta, hogy a gladiátora meghalt, mielőtt ujjai
kitapintották a fején a mélyedést. Jó utat, Pugnax – gondolta. Egy
könnycsepp talált utat magának az arcát borító hamun át, aztán egy
újabb. Úgy érezte, úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Semmi értelmét
nem látta, hogy továbbmenjenek. A tűz napja mindenkit megöl.
– Jöjj, uram. – Mustius a jó kezével megragadta a karját. – Ne
hagyd, hogy Pugnax szolgálata kárba vesszen.
Rufus tekintete találkozott a szolgálójáéval – a barátjáéval.
– Te meg én, uram, láttunk már ennél borzalmasabbat is. Ha azok
az átkozott germánok nem tudtak elpusztítani minket, nem hiszem,
hogy egy rohadt hegy képes lenne rá.
– Igazad van, testvérem – mondta Rufus erőt merítve Mustius
bátorságából.
Átkarolták egymás vállát, hogy biztosabban álljanak, és hátat
fordítottak a Vesuviusnak.
 IV.
RÉSZ

KATE QUINN
A SZENÁTOR
„És immár hamu és habkő is hullott, feketén,tűztől perzselten és
darabokra repesztve”
– IFJABB PLINIUS
 Marcus Norbanus szenátor nem látta, amikor a hegy felrobbant.
Kiütötte egy agyagkorsóval felfegyverkezett, éhenkórász szajha.
– Szenátor!
Sikerült felnyitnia leragadt szemhéját. A sötétség helyét
felváltotta…a még nagyobb sötétség? Hiába pislogott, a sötétség
csak nem oszlott el. Egy pillanattal azelőtt még forró, verőfényes
délután volt. Meghaltam – gondolta, és elmosolyodott. Halál. Sokkal
elviselhetőbb, mint várta. Végül mégse kellett kést szorítania a
csuklójához; forró fürdőre se volt szükség; és sebészre se, hogy
szakszerűen felnyissa az ereit. Csak egy vézna lány kellett hozzá
egy korsóval.
– Szenátor! – szólította újra a hang. Nem a lányé, aki kiütötte – ez
a nő sokkal hangosabb volt, sürgetőbb. Hirtelen lüktetni kezdett a
feje és a térde is. Tehát mégsem volt halott. A fenébe – gondolta, és
rájött, hogy hanyatt fekszik az utcán, vállát a járda kövezete nyomja.
Az ajkára rászáradt valami homokszerű réteg.
– Ó, de jó! Akkor életben vagy. – Egy nő arca derengett fel előtte,
kiszorítva a fölötte örvénylő sötétséget. – Tudsz járni? Muszáj
felállnod, Marcus Norbanus, mert én nem bírlak el.
– Diana úrnő – sikerült kipréselnie magából a szavakat. A látása
még mindig homályos volt, a feje pedig csengett, de nem tévedés,
ez ugyanaz az örök skarlát ruha (egyáltalán viselt mást valaha?), a
hullámzó, platinaszőke haj, a pajkos kis arc. Noha most nem tűnt
valami pajkosnak. Halálosan komoly volt, és ez megijesztette. Mióta
megismerte Dianát a Cornelius családból, az soha nem viselkedett
komolyan semmivel kapcsolatban – márpedig szeleburdi kislány
kora óta ismerte, amikor is rövid életű házassága idején feltűnt a
kuzinjával. Semmi nem érdekelte különösebben a lovakon, a
fogathajtó versenyeken vagy a kedvenc csapata, a Circus
Maximusbeli Vörösök aktuális állásán kívül.
– A Vesuvius felrobbant – közölte Diana tömören a férfi
zavarodott arcát látva. – Az ég sötétségbe borult. Pompeji pedig
megőrült. Szóval felteszem a kérdést újra, Marcus Norbanus: tudsz
járni?

Addig a pontig a nap egészen jól alakult, vagy legalábbis alakult

olyan jól, mint az utóbbi időben szokott. Marcus nem tehetett róla,
imádta Pompejit – hűvösebb volt, és a tenger is hűsítőbben
nyaldosta ezen a forró őszön, mint a csatornaszagú Rómát; és
nyersebb volt, mint a túlságosan finomkodó Baiae. Egy alpári,
csillogó, szerethető kis üdülőváros, ahol minden eladó, és látszólag
mindenki jól érzi magát. Hivatalos ügyben érkezett Pompejibe,
miután látogatást tett Misenumban a barátjánál, Plinius
tengernagynál – az egyetlen embernél, akiről Marcus tudta, hogy
inkább egész éjszaka ébren marad, ha írni vagy vitázni támad kedve
alvás helyett. Igazság szerint ezért fogadta el Plinius meghívását:
hogy az üres éjszakáit azzal tölthesse, hogy Pliniusszal vitatkozik a
természet működéséről írt tanulmányáról, noha Marcust a természet
teljességgel hidegen hagyta.
Plinius aztán néhány napja bizalmasan mesélt neki kedvenc
unokaöccséről is.
– A legény mintha kicsit szétszórt lenne. Állandóan meglép és
Pompejibe megy, hogy Julius Polybios fiával tanulhasson. Na
persze.
– A praetor Julius Polybioséval? – kérdezte érdektelenül Marcus.
– Az jó ember. – Dolgozott már vele egy-két megvesztegetési ügyön.
– Igen, hát ha a fia azért csábítja Pompejibe az unokaöcsémet,
hogy tanuljanak, akkor én kifőzöm a saját golyóimat. Az ilyen korú
fiúk nem tanulással hágnak a havi zsebpénzük nyakára.
– Egy lány lehet a dologban? – találgatott Marcus. – Már elég
idős hozzá.
– Eh, ha bármit kérdezek tőle, a fiú olyan zárkózott, mint egy
kagyló. Talán te nagyobb sikerrel járnál…
Így hát Marcus a fiún tartotta a szemét, amikor Pompejibe
érkezett. Még tegnap talált rá a fórumon. Egy kis galibába
keveredett, véres volt, megverték, ezért kérdezett tőle ezt-azt. A
probléma egy lány miatt adódott, és valahogy Gaius Cuspius Pansa
aedilis is belekeveredett a dologba, bár a fiú nem árulta el, hogyan.
Csak üldögélt magában leverten, és a használhatatlan tanács, amit
Marcus adott neki, úgy hangzott, akár egy banális közhely. Végül
visszaküldte a fiút Misenumba, hogy álljon a bácsikája elé, de utána
különös módon szégyellte magát.
Az ifjúság többet érdemel az idősektől elcsépelt frázisoknál –
gondolta. És ma reggel elindult, hogy kikérdezze Pansát.
A fickó sejthette, hogy megkeresi, mert amint Marcus kilépett
Pompeji utcáira, felfedezte, hogy követik. Miután valaki egy egész
életet lehúz a szenátusban, kifejlődik egy érzéke: az a viszkető érzés
a lapockái között, ami azt jelenti, hogy figyelik – vagy a titkait
fürkészik, vagy azt méricskélik, milyen szögből a legcélszerűbb
belémártani a tőrt. Van késed, bárki is vagy? Kétséget kizáróan
könnyű célpontnak látszott – maga csinált azt önmagából, hisz
egyedül merészkedett ki, és még csak egy rabszolgát se vitt
magával kíséretnek. A követője jócskán lemaradt, de Pompeji utcái a
szokásosnál kevesebb búvóhelyet biztosítottak, mert aznap
hajnalban egy sor enyhe rengés kettéhasította a város északnyugati
negyedét, és azok a polgárok, akik úgy döntöttek, hogy nem hagyják
el a várost, elszórt kis csoportokba verődtek az utcasarkokon, és a
baljós jeleket tárgyalták meg egymással. Amint Marcus a közismert
helyi bordélyhoz ért, alaposan megnézte magának a ráállított kémet:
nem egy behemót gorilla volt, hanem egy füstös képű, csenevész
lány, sötét kóccal a fején, aki angolnaként csusszant át a nyugtalanul
fecsegő Ízisz-papok között.
Talán nem késsel jön – vélekedett Marcus, és némi
csalódottságot érzett.
Letelepedett egy ládára, amit a bordély fala mellé helyeztek, és
udvariasan bólintott a kifestett arcú fiúnak, aki az ajtóban állva
mutogatta csupasz mellkasát.
– Két dupondius, hogy hátulról megdugj? – ajánlotta neki a
szempilláit rebegtetve. – Az én fenekem a legszűkebb Pompejiben.
– Ebben biztos vagyok, de nem, köszönöm. Mit szólsz a reggeli
földrengéshez? Szerinted Vulcanust kell kiengesztelnünk a délutáni
játékokkal, vagy inkább Neptunust?
A fiúnak több se kellett, hogy rossz előjelekről beszélhessen.
Marcus vett egy korsó savanyú bort és egy adag gyanús kinézetű
sült sertéshúst egy elhaladó árustól, és csámcsogva rágni kezdte,
miközben a fiút hallgatta, mindeközben persze le nem vette a
szemét a követőjéről, aki már a bordélyház sarkánál ólálkodott. A
lány éhes pillantással méregette a nyársra húzott húst, amit a
kezében tartott.
A kifestett fiú bemenni készült egy izzadságfoltos kocsissal.
– Emeld fel az árat legalább három sestertiusra. – tanácsolta
Marcus. – Ha tényleg neked van a legszűkebb valagad Pompejiben,
akkor nagyon alábecsülöd magad. – Visszaült a rozoga ládára, és az
ételt maga mellé helyezte, a tógája egy redőjére. Szenátusi kollégái
biztosan kotkodácsolni kezdtek volna érte; a szenátori tógának oly
makulátlannak illett lennie, amilyen maga az állás, amit jelképezett.
Mely esetben valamennyiünknek vérbe és sárba mártott tógában
kéne járni. Talán száz vagy még több évvel azelőtt, a köztársaság
idején a tógának nagyobb becsülete volt, mint manapság – talán
nem. Vagy talán a bálványozott köztársaság is csak hataloméhes
emberek falkája volt. Marcus ásított egyet, belekortyolt a savanyú
lőrébe, és hagyta, hogy lecsukódjon a szeme a késő délutáni
hőségben, abban reménykedve, hogy a kis árnyéka is előbújik. Le
akarta tudni a barátja unokaöccsével szembeni kötelességét, és
hazamenni.
Nem kellett sokáig várnia. Egy szinte hangtalan zizzenés ütötte
meg a fülét, és ő hirtelen kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a fürge kis
ujjakat, mielőtt elkapják a nyársat. Marcus Norbanus szenátor
kinyitotta a szemét.
– Nahát! – mondta kellemes hangon. – Ki vagy te, és miért
követsz engem?
A lány rángatni kezdte a szorítás csapdájába esett kezét. Marcus
már azelőtt sem volt erős ember, hogy a vállát félig összeroncsolták,
amikor tíz éve őrizetbe vették, és a lány úgy vonaglott és karmolt,
akár egy kóbor macska. Hátra kellett hajtania a karját egy
birkózófogással, amire még a néptribunusi napjaiból emlékezett.
– Mi a neved? – kérdezte tőle a legszelídebb hangján.
A lány gyilkos pillantást vetett a férfira hatalmas, fekete szemével.
Ez volt a legszebb rajta.
– Áruld el a neved, és ígérd meg, hogy nem szaladsz el – mondta
–, akkor megkaphatod az ebédemet a borral együtt.
– Prima – felelte a lány rögvest.
 Rabszolga, mérte fel a szenátor, ennek ellenére barátságosan
biccentett neki, mintha szabadnak született volna, és eleresztette. A
rossz vállával egyébként se tudta volna sokáig tartani azt a
birkózófogást.
– Én Marcus Vibius Augustus Norbanus vagyok, Róma
szenátora.
Rabszolga volt, vagy sem, a másikat nem igazán nyűgözte le a
státusa. Nos, a rangján és a hosszú nevén kívül nem is volt valami
borzasztóan lenyűgöző. Csak egy negyvenhárom éves, csendes férfi
volt, nem magas, hajlott vállú, és a maradék haja mind egy szálig
vasszürkévé vált a négy császár évének szörnyű eseményei idején.
Marcus odaadta a korsót és a húst. Nem kellett biztatni a lányt, hogy
vegye magához mind a kettőt. De a nagy, fekete szemek még
mindig éberen figyeltek a korsó fölött, ahogy ivott.
– A gazdádnak több ételt kellene adnia neked – állapította meg
Marcus kezdetnek. – Mondd csak, Gaius Cuspius Pansáé vagy? –
Végtére is az aedilis volt az egyetlen ember Pompejiben, akinek oka
lett volna, hogy haragudjon rá.
– Pansa fizet, hogy megbízásokat teljesítsek neki – ismerte el a
lány elég készségesen. – De egy cauponában dolgozom; annak a
gazdájáé vagyok.
– Melyik cauponában?
A lány nem válaszolt, csak agresszívan tépett a fogával egy falat
keményre sült húst.
Marcus elterelte a témát.
– Miért követtet veled Pansa?
Gyors harapásokkal magába tömte a maradék sertéshúst.
– Kaphatok még egyet? – kérdezte az üres pálcikát lóbálva.
– Válaszolsz a kérdésemre?
– Legyél jó egy lányhoz, szenátor. Csak próbálok hízni egy kicsit.
Marcus ismét odaintette az árust.
– Miért?
A lány horkantott egyet, és saját, csontos ülepére csapott.
– Te jó pénzt fizetnél azért, hogy ezt döfködd? A férfiak többet
fizetnek, ha telt vagy. A húgom telt, és az összes férfi őt akarja.
– Elhiszem neked. – Átnyújtott a lánynak egy másik nyársat, rajta
szénné égetett hússal. – Feltételezem, Pansa hallotta, hogy ismét a
városban vagyok. A fórumon tegnap elszenvedett kínos fiaskója után
nem lep meg, hogy szemmel akar tartani.
– Úgy bizony. – A lány még mindig bizalmatlanul méregette.
– De én is rajta tartom a szemem. Azt a fülest kaptam, hogy a
szokásos látogatásra jön ebbe a bordélyba ma reggel, hogy
nyilvántartásba vegye az új szajhákat, akik ágyat bérelnek.
Gondoltam, megvárom, hogy elbeszélgessünk. – Marcus
atyáskodva elmosolyodott. – Milyen szerencse, hogy épp téged
küldött utánam. Kézbesítheted nekem a figyelmeztetést.
– Csak látni akarta, mire készülsz, ez minden…
– Mondd meg neki, tudom, hogy ő mire készül: hogy kihasználja
egy kedves barátom unokaöccsét. Feltételezem, könnyű prédának
tűnt: megveret és kiraboltat egy ártatlan fiút, miközben arra számít,
hogy úgyis túlságosan szégyellni fogja magát, semhogy elárulja
kiváló nagybátyjának. De megmondhatod az aedilisnek, hogy hagyja
békén azt a fiút a jövőben.
– Pansa nem szereti, ha megmondják neki, mit csináljon a saját
városában.
– Lehet, hogy Pompejiben fontos ember, de akkor is csak egy
aedilis. Én egy római szenátor vagyok, a vérvonalam magától az
isteni Augustustól származik. Ha Pansa újra az utamba kerül,
eltaposom, mint egy bolhát. – Marcus ismét elmosolyodott,
meglepődve magán. Ilyen nyílt fenyegetőzésre még soha nem
ragadtatta magát – a szenátusban a burkolt célozgatások is
elegendőnek bizonyultak. Belefáradtam a finomkodásba. Belefáradt
mindenbe.
– Pansa pedig engem taposna el, mint egy bolhát – feleselte a kis
Prima. – Jobb lenne, ha magad mondanád meg neki, mert egy
vézna kis lotyó szájából nem hiszem, hogy szívesen hallaná ezt az
üzenetet.
– Így szólít?
– Ha jókedve van. – Rendkívüli keserűség suhant át az arcán. –
Ha rosszkedve van, kapok egy nyaklevest.
– Akkor keress egyjobb embert, akinek megbízásokat
teljesíthetsz.
– Nem tudok – válaszolta gúnyos kacajjal kísérve. – Sajnos a
markában tartja ezt a vézna kis lotyót.
 – Miért? – A lány pimaszul megrántotta a vállát, de a dölyfössége
mögött sebezhetőség érződött. – Ki neked Pansa?
– A zsarolóm. – Letépett, majd lenyelt egy elképesztően nagy
húsdarabot. Amikor a férfi felvonta az egyik szemöldökét, a lány
horkantott egyet. – Mi van? Azt hiszed, a puccos barátod
unokaöccse az egyetlen, akit Pansa zsarol, vagy csak meglepődtél,
hogy egy tavernacselédnek lehet bármije, amivel zsarolni lehet?
– Mindenkinek van valami értéke.
– Hát nekem csak az idióta húgom van. – A bortól szemmel
láthatóan megeredt a nyelve. – Capella a szabadságról álmodozik.
Buta álom, de nem hagyom, hogy Pansa elvegye tőle. Azt hiszi,
elnyeri a szabadságát, és majd új életet kezdhet, de nem teheti, ha
szajhaként van bejegyezve. Ha bárki egy pillantást vet rám, azonnal
tudja, mi vagyok. De a húgom? Ő gyönyörű, rózsás és gyengéd; őt
nem kellene megbélyegezni.
Szóval, te viseled a bélyeget mindkettőtökért – gondolta Marcus.
Kurválkodás és kémkedés, pusztán szeretetből. Mit meg nem
tesznek az emberek a családjukért!
Mi mindent tehettem volna, ha nincs a fiam?
Erre a kérdésre már tudta a választ.
– Tisztességes ember soha nem róná fel egy rabszolgalánynak,
hogy mit tett, amikor a gazdájának engedelmeskedett – jelentette ki
azon tűnődve, miért is álldogál egy kupleráj mellett egy rabszolgával
vitatkozva, akinek minden bizonnyal egy feneketlen űr van a gyomra
helyén.
– Ebből is látszik, mennyit tud egy szenátor az emberekről, még
akkor is, ha a vérvonala egyenesen az isteni Augustustól származik.
Az emberekben nincs tisztesség. Tulajdonképpen épp ezért
végeztük kurvaként. Azzal az egyetlen kikötéssel adtak túl rajtunk,
hogy nem használhatnak minket prostituáltként. A gazdánk persze
fütyült rá. Szajhaként jegyeztek fel Pansa tekercsein, és kész. De ha
elintézek Pansának ezt-azt, akkor a húgomat békén hagyja. – Prima
mohón lenyelt egy újabb jókora falatot, és megrázta a fejét. – Bár én
legalább akkora idióta vagyok, mint a hiú álmokat dédelgető Capella.
Nem számít, ki szerepel a tekercseken, és ki nem; soha nem
leszünk szabadok.
 – Nem feltétlenül van így. – Marcusnak felkeltette az érdeklődését
a dolog. – A törvény felszabadítja azokat, akiket törvényellenesen
használnak prostituáltként. Vespasianus császár vezette be ezt az
újítást; én dolgoztam ki vele a részletes finomításokat. – Érdekes
ügy volt; az a fajta törvény, amin szívesen töprengett. Rámosolygott
a kis goromba rabszolgalányra, amiért megadta neki az esélyt, hogy
élesben is alkalmazhassa. Pimasz volt, trágár volt, és kétségkívül
megérdemelt volna egy megkorbácsolást azért, ahogy a
feljebbvalóival beszélt, de a dilemmája pontosan olyasfajta probléma
volt, amit élvezett megoldani. – Esetleg rendelkezel másolattal az
adásvételi szerződésetekről? – kérdezte tőle udvariasan.
A lány abbahagyta a rágcsálást, és úgy meredt a férfira, mintha
görögül beszélne.
– Még szép, hogy nem! – csattant fel, mint aki azt hiszi, hogy be
akarják csapni. – A hozzám hasonlók csak esznek, szarnak,
basznak, megdöglenek. És senkit nem érdekelnek. A törvényeket az
olyan gazdag vénembereknek találták ki, mint te.
– Ebben nagyot tévedsz. A törvények minden rómaira
vonatkoznak, gazdagra és szegényre egyaránt. – Marcus elképzelte,
milyen képet vágna az az önelégült aedilis, ha elcsenné tőle a kis
kémet, amivel újabb csapást mérne rá. – Ha velem jönnél…
Megint a csuklója után nyúlt, és ez hiba volt. A lány orrcimpái
kitágultak a méregtől vagy a félelemtől, és egy pokoli gyors
mozdulattal, ívben meglendítve, Marcus térdéhez vágta a
boroskorsót. Amint a férfi a fájdalomtól felszisszenve összegörnyedt,
a korsó a fülénél becsapódva letaglózta – azután nem maradt más,
csak a sötétség.

És közben a Vesuvius felrobbant, ő meg elmulasztotta a miatt a

korsó miatt.
– Itt ez a felfoghatatlan és teljesen kivételes jelenség, akár
természeti, akár isteni jellegű, én pedig átalszom – hallotta Marcus a
saját kommentárját. – Plinius tengernagy jól fog mulatni rajtam.
– Nem akarom beleütni az orromat… – mondta Diana, miközben
az emberek batyuval a hónuk alatt tülekedtek mellettük. Némelyikük
megtorpant és döbbenten az elsötétült égre mutogatott. – Az összes
isten nevére, hogy a fenébe ütöttek ki Pompeji leghírhedtebb
kuplerája mellett?
– Egy férfit kerestem.
– Nem tudtam, hogy megváltozott az ízlésed – jegyezte meg
Diana. – Marcella unokanővérem csalódott lesz. Ő mindig is el akart
csábítani.
Marcus nem nevetett, a feje lüktetett.
– Igen, nos, amikor az ember megvesztegethető hivatalnokokkal
akasztja össze a bajszát, furcsa helyeken köthet ki. Akár még
kuplerájokban is.
– Miért nem hoztál magaddal egy jó vállas rabszolgát, vagy
kettőt? Még az életben nem láttam olyan szenátort, aki kíséret nélkül
jár-kel!
A térde éppoly elevenen lüktetett, mint a feje.
– Ne törődj vele.
– Hát jó. Tudsz járni? Támaszkodj rám.
A nő a kis, bőrkeményedéses kezével a könyökénél tartotta, míg
feltápászkodott. Felszisszent a fájdalomtól, és hátravetette a fejét.
Amikor meglátta az égboltot, a látása végre kitisztult. Koromsötét
volt, és a levegőben úgy örvénylett a pernye, mintha fekete hó hullott
volna.
– Édes istenek – suttogta. – Mi ez?
– Az amfiteátrumban voltam, amikor történt. – Diana a válla alá
csúsztatta a karját, hogy a sérült oldalról megtámogassa. – Két óriási
dörrenést hallottunk, mintha Jupiter az összes villámot kiszórta volna
a tegezéből. És utána egy hatalmas felhő tört elő a hegyből. Mire
sikerült kiverekednem magam az amfiteátrumból, a nap eltűnt.
Nagyon rosszkor jött ez.
A férfi pislantott egyet.
– Miért?
– Mert amikor elszabadult a káosz, egy nagyon izgalmas
küzdelmet szakított félbe. Egy thraex és egy murmillo harcolt
egymással, mint Hektór és Akhilleusz. Biztos voltam benne, hogy a
thraex győz, de… – Felnézett a fekete égboltra, és megvonta a
vállát.
Marcus soha nem volt babonás, nem látott előjeleket minden
felhőben a láthatáron, sem a madár szárnyából kihulló tollban. De
ahogy a természetellenesen fekete eget bámulta, megborzongott.
– Talán az istenek úgy döntöttek, véget vetnek az egésznek.
Diana egy kivételesen goromba horkantást hallatott.
– Te nem látod ebben a jelet? – kérdezte a férfi a kavargó hamu
felé legyintve az éjszakába borult nappalban. – Mi más lenne?
– Fogalmam sincs – felelte élénken. – De ha jeleket keresel,
Marcus Norbanus, ezt hallgasd meg. Épp az amfiteátrumtól a
Herculaneumi-kapu felé botladozom, és félúton beléd botlom.
Mennyi esély van rá, hogy ez egy jó jel?
Ha mindenképp a jó szerencse jeleit fürkészném, az biztos nem
te lennél. A csődületből, amit a természeti csapás összeterelt, már
csak pont a Cornelius családból való Diana hiányzott neki. Nem
azzal volt baja, hogy nő – Marcus nem egy olyan asszonyt ismert,
aki óriási gravitasszal és józan ítélőképességgel rendelkezett, és
halálos eltökéltséggel és leleményességgel megáldott nőket is. De
Diana egy kicsit szánalmas volt. Egész Róma olyan lánynak ismerte,
akinek az arca mágnesként vonzza a tekinteteket, és akivel a
beszélgetés feltétlenül kerülendő – hacsak az illető nem a Vörösök
rajongója vagy lóhúskedvelő ínyenc.
Mindazonáltal most az ő állapotát vizslatva a homlokát ráncolta,
és egyébként is megállt, hogy a segítségére siessen, ami jóval több,
mint amit egy rakás, pánikra hajlamos ember válságos időkben tett
volna érte, ezért hát hálásan bólintott, és azt válaszolta:
– Jó jel, valóban.
Végül bevonszolta őt a bordélyházba.
– Jobb, ha bejövünk az utcáról, és leülünk, hogy megvizsgáljuk a
lábadat. Mellesleg mindig is szerettem volna látni, hogy fest egy
kupleráj belülről…
– Megfelel a várakozásaidnak? – Egy szűk folyosót láttak, az
oldalában öt elfüggönyözött beugróval; az emeletre lépcső vezetett;
a végén nyíló ajtó mögül egy latrina bűze áradt. Marcus nem értette,
hogy képes ilyen körülmények között bármelyik férfi meghitt
hangulatba kerülni, bár ha az ember elég fiatal, többé-kevésbé
bárhol megjön a kedve – ennyire még ő is emlékezett az ifjúságából.
– Kicsit lehangoló. – Diana elhúzta az első beugrót takaró
függönyt. A kőalkóv szalmával tömött priccsén egy összegyűrt
takarót látott, de a kis helyiség üres volt. Odasegítette a férfit, oldalra
fordította, hogy leültesse a priccsre, Marcus pedig elfintorodott,
ahogy a zökkenéstől a térdétől a csípőjéig nyilallt a fájdalom. –
Pihenj egy kicsit, hadd nézzek körül, hátha találok valamit, ami segít.
– Ne fáradj – mondta a férfi, de a lány eltűnt, már csak fehérarany
forgatagban kavargó sörényét látta. Mennyi energia, úgy vágtat át az
életen, mintha már csak egy kört kellene végignyargalnia – Marcus
egy kissé fárasztónak találta. Rómában bizonyos körökben elég
régóta spekuláltak a férfiak, hogy ki tudnák-e fárasztani őt az
ágyban. Marcus tudomása szerint eddig igen keveseknek adatott
meg a lehetőség, hogy a gyakorlatban is próbára tegyék az
elméleteiket. Corneliusék Dianája egyedül azoké a csikóké volt,
amiket maga tenyésztett a Róma melletti kis villájában – nem
hajtotta igába a fejét egy kérőnek sem.
Könnyed lépések zaját hallotta a folyosón, már vissza is ért.
– Két szajha retteg egy sarokban odafenn, és egy olyan nyelven
nyögdécselnek, amit sosem hallottam. Nem hajlandók előmászni a
takaró alól. Úgy tűnik, mindenki más elmenekült.
Valami nem hagyta nyugodni Marcust.
– Miért nincsenek veled rabszolgák? – Diana apja túlságosan
szétszórt volt ahhoz, hogy bármiféleképpen irányítsa a lányát, de
ahhoz még ő is ragaszkodott volna, hogy kísérőket vigyen magával.
– Volt két jó testőr a társaságomban, de elmenekültek, amikor
összeomlott a napellenző az amfiteátrumban. Talán mégse voltak
olyan jók. – Diana térdre ereszkedett. – Lássuk ezt a lábat…
Marcus visszatartotta a lélegzetét, ahogy a nő kiegyenesítette a
térdét. Arrébb se kellett húznia a tóga redőit, hogy tudja, kétszer
akkorára dagadt, mint egy trigonlabda.
– Meghúzódott – jelentette be Diana, az ujjával kitapogatva a fájó
pontokat. – Nincs eltörve. Egy kis kötéssel képes leszel járni. –
Körülnézett, és letépte a függönyt az ajtóról.
– Mióta vagy medicus?
– Én edzem a csikóimat a versenyre, Marcus. Tudod, hányszor
estem már ki a fogatból? – Elkezdte csíkokra tépni a függönyt. –
Amit be lehet ütni, le lehet horzsolni vagy el lehet törni, azt én már
mind beütöttem, lehorzsoltam és eltörtem.
– Te vagy a legkülönösebb lány, akit csak ismerek – jegyezte meg
Marcus.
 – Hát nem szerencse, hogy épp belém botlottál, amikor ránk
szakadt az ég? – Újra a térdére összpontosított, a lábát vizsgálta. –
Ez fájni fog. Kérsz valamit, amire ráharaphatsz?
A férfi körbejáratta a tekintetét a kis fülkében, ami az ágytól és
egy pattogzó, obszcén falfestménytől eltekintve üres volt.
– Mire harapjak rá?
Diana turkálni kezdett a szalmazsák alatt, és előhúzott egy fából
faragott falloszt.
Marcus a nőre meredt.
– Egy kicsit nagynak tűnik, hogy az ember a foga közé tudja
venni – értett egyet a nő a tárgyat méricskélve. – Nem hinném, hogy
az igaziak is ekkora méretben készülnek. Legalábbis, amiket eddig
láttam…
– Biztosíthatlak – mondta Marcus szárazon –, hogy vissza tudok
fojtani egy üvöltést anélkül, hogy a fogaim közé kéne vennem egy
fafalloszt.
A nő eldobta a tárgyat, és a kezébe vette a térdét.
– Akkor hunyd be a szemed, és próbálj úgy tenni, mintha igazi
orvos lennék.
– Valószínűleg egy orvos sem tudná jobban csinálni, mint te. –
Marcus becsukta a szemét. – Az orvoslás a kitalálás művészete.
– Ki mondta ezt?
– Aulus Cornelius Celsus, tudatlan gyermek. Hát semmit sem
tudsz? – Diana érzésre betekerte a térdét a szövetcsíkokkal.
Valóban fájt.
– Tudom, hogy kell egy négylovas fogatot hajtani, hogy kell
megfékezni bármelyik rakoncátlan csődört a birodalomban, és hogy
kell kiszámolni az esélyeket négy csoportra tizenhat futamban
egyszerre. És azt is tudom, hogy kell bekötözni egy térdet. Maradj
nyugton, most…
– Minek bajlódsz velem ennyit? – Ahogy a nő elkötötte a pólya
végét, Marcus kinyitotta a szemét. Tudta, hogy jobban kellene félnie,
mint amennyire félt, de valahogy képtelen volt rá. Se félelem, se
pánik – semmit nem érzett, csak némi kíváncsiságot. – Jelen
pillanatban nem igazán van szükségem működő térdre.
– Megőrültél? Ki kell jutnunk Pompejiből, és lehet, hogy Diana, a
vadászistennő után neveztek el, de nem igazán hiszem, hogy eljön
értünk a holdfogatán, hogy biztonságban elfuvarozzon. Ha ki
akarunk jutni a városból, minden egyes lépést gyalog kell
megtennünk.
– És mi van, ha én nem akarok elmenekülni?
– Ez most nem valami nevetséges sztoikus kinyilatkoztatás,
ugye?
– Plinius unokaöccse azt hitte, sztoikus vagyok – merengett
Marcus –, de nem, nem igazán tudok azonosulni azzal a filozófiával.
A tanai megkövetelik, hogy az ember ura legyen az érzelmeinek, ami
elég megvalósíthatatlan olyan időkben, amikor…
– Marcus. – Diana felnézett rá a fürtjei közül. – Nem tudom, hogy
az istenek Rómát épp a Tartaroszba döntik-e, vagy csak Vulcanus
pöckölte le a hegy csúcsát, hogy kiszellőztesse a kovácsműhelyét,
de Pompeji már nem biztonságos. Az amfiteátrumban láttam, ahogy
az emberek egymáson taposnak. Láttam, ahogy egy férfi szétzúzza
a fejét egy lépcsőfokon. Amikor végre kiszabadultam, láttam, hogy
az emberek az értékeikkel a kezükben rohannak ki a házból, aztán
latrok ütik le őket, hogy elrabolhassák, amijük van. Mire az ég
sötétbe borult, a főútvonalat már úgy megvilágították az épületek,
melyek lángra kaptak az elejtett lámpásoktól, hogy láttam a saját
árnyékomat, miközben szaladtam. Ki kell jutnunk, Marcus.
– Nem – mondta a férfi csendesen.
– Mi?
Mostanáig nem volt biztos benne. Körbenézett a rossz szagú,
ablaktalan kis fülkében, amely férfiak spermájától és nők
kétségbeesésétől bűzlött; az utcáról hallotta a lábak dobogását és
egy sikoly erősödő, értelmetlen hangját, miközben egy város épp
darabokra tépte magát, és úgy érezte… úgy érezte…
Marcus Vibius Augustus Norbanus hosszan kifújta a levegőt.
– Meg akarok halni.
Megkönnyebbülést érzett.

Mikor indult a reménytelenségnek ez a sivár, alattomos áradata?

Egy újabb véget nem érő szenátusi gyűlésen, ahol a hízelkedés
mélyén csobogó gyűlölködést, kevélységet és pitiáner
féltékenykedést hallgatva rájött, hogy amiért dolgozott, nem számít?
Egy újabb lakomán, ahol egy nő harsány nevetése a feleségére
emlékeztette, aki elhagyta egy fiatal Corneliusért? Vagy a hajlott
vállában érzett fájdalomból eredt, mely mindig kínozta a szürke,
semmitmondó hajnalokon, netán a sajgó karjából, amit kicsavartak,
amikor őrizetbe vették és egy cellába vetették a négy császár
évében?
Talán abban a cellában fogant meg a reménytelenség, tíz évvel
azelőtt. Az a cella sem volt nagyobb, mint ez; csak az nem ondótól
és izzadságtól bűzlött, hanem színtiszta rémülettől; tűrte a válla
fájdalmát, s közben azon tűnődött, vajon mikor fogja kirángatni és
széttépni a csőcselék – pusztán azért, mert a bíbor szegélyű tóga
aktuális követelője kínosan érezte magát Marcus illusztris családi
neve miatt. Ha adtak volna egy kést, felnyitottam volna az ereimet
abban a büdös zárkában, és megkímélem magam egy újabb
évtizedtől. Egy évtizedtől, ami keserű szenátusi hátba támadásokkal
és még annál is több unalommal telt, hiszen akárhány törvényt is
segített megalkotni, tudta, senkinek nem lesznek hasznára, mert az
alacsony származásúakat és a szerencsétleneket – mint a semmibe
vett, korgó gyomrú Prima – ugyanúgy a földbe fogják döngölni. Egy
évtizedtől, ami a folyamatos önmegtartóztatásról szólt, hogy
figyelmen kívül tudja hagyni a vihogást, ami nyomban felhangzott, ha
görbe vállával fellépett a Rostrára. És gyakran volt fáradt, mert az
utóbbi évtized minden nappala éppoly fekete volt, amilyen ez a
délután, az éjszakákról meg beszélni se érdemes.
– Meg akarok halni – jelentette ki újra, és intenzíven tört rá a
megkönnyebbülés. Hányszor gondolt erre ébren és álmatlanul
csendes római domusában, miközben egy újabb tanulmányon
dolgozott, melynek tanácsai úgyis süket fülekre találnak? Hányszor
lerakta az íróvesszejét, hogy helyette kést vegyen a kezébe, már-
már ráérősen szorítva a karjában futó véna kék vonalára…
E szokása az elmúlt évben kezdődhetett. Mikor a józan,
elfogulatlan Vespasianus császár meghalt, és a bíbor forrófejű fiára,
Titusra szállt – arra a Titusra, aki nem volt éppenséggel alkalmatlan
a bíborra, viszont nem voltak saját fiai. Arra a Titusra, akinek az
egészsége alig egy évvel később megmagyarázhatatlan módon
romlani kezdett, és akinek csak egy örököse volt: a vad tekintetű,
rosszindulatú öccse. Inkább meghalok, mint hogy azt a szörnyeteg
Domitianust szolgáljam.
 De az is lehet, hogy mégsem ily nemes oka volt Marcus elhúzódó
játékának a késsel. Talán akkor kezdődött, amikor a saját fia
elhagyta az apai házat, hogy befejezze a tanulmányait, és senkije
nem maradt, akire rámosolyoghatott volna. Nem maradt a házban
senki az érzéketlen rabszolgákon kívül, akik egy ostoba kriplinek
tartották a gazdájukat.
Nos, most nem volt szüksége késre. Nem kellett kíséret nélkül
sétálgatnia sem Pompejiben, ahogy az elmúlt néhány napban tette,
azt remélve, hátha kirabolják és meggyilkolják. Semmi másra nem
volt szüksége, csak türelemre – türelemre, hogy megvárja, amíg
betér egy fosztogató, és kiloccsantja az agyát egy bunkósbottal,
vagy amíg a bordély teteje ráomlik a fejére. Türelemre, hogy
nyugodtan üljön és várja a halált.
Marcus Vibius Augustus Norbanus sosem volt híján türelemnek.
Dianára nézett, aki még mindig őt bámulta kékeszöld szemével,
és abban bízott, hogy nem erednek el a könnyei.
– Te idióta – mondta a lány.
Talán nem kellett volna meglepődnie. Végül is simán elvezet egy
harci szekeret négy lóval – illetlen képesség, amit általában nem a
kezüket tördelő pityergők sajátja.
– Egy kuplerájban akarsz meghalni? – csendült keményen a nő
hangja. – Az isteni Augustus vére egy olyan matracon akarja
kilehelni a lelkét, amibe ezernyi pompeji matróz izzadsága ivódott,
miközben olyan nemes érzelmek hatása alatt álltak, hogy például –
hirtelen egy falra karcolt üzeneten akadt meg a szemei – „Arpocras
itt jót baszott Draucával egy denariusért” Tényleg?
– Nem a legelőkelőbb környezet a végső pillanatokhoz – ismerte
el Marcus. – De még Augustus vérének sincs mindig választása.
A nő egy kicsit hosszabban fürkészte őt, még mindig térdepelve.
Rómában jó sok férfi a fél vagyonát odaadta volna, hogy így
térdepeljen előtte Diana a Cornelius famíliából – gondolta Marcus.
Egy denariusnál jóval többet.
A nő felemelkedett, karját összefonta a mellén.
– Miért keresed a halált?
A férfi megvonta a vállát. Lehet, hogy ők voltak a két utolsó
ember Pompejiben – a sikolyok, kiáltozás, dobogó lábak zaja
távolodott odakinn.
 – Elfáradtam, ez minden. Beleuntam az életbe, és nincs, amivel
megtöltsem. Legyen vége. Eredj biztonságos helyre. Engem a
legkevésbé sem érdekel, hogy velem mi történik.
– És mi lesz a fiaddal? – csattant fel Diana.
– Szerettem volna megérni a férfivá avatási szertartását. – Egy
apa szerepe és büszkesége volt, hogy felsegítse elsőszülöttjére az
első tógát. Mondd el az igazat – szólt rá egy erélyes hang
odabentről. Az egyetlen oka, hogy még nem ontottad a saját
véredet, hogy úgy gondoltad, megvárod, míg túl leszel Paulinus toga
virilis szertartásán; míg elrendezed a redőket a vállán, és a fülébe
súgsz néhány szót, amivel enyhíted az apja elvesztését.
Elhessegette a gondolatot.
– A fiam már majdnem felnőtt. Nemsokára befejezi az iskoláit, és
arról beszél, hogy tribunus lesz a praetoriánus őrségben. Bőséggel
vannak kuzinjai és rokonai, akik segítenék a pályafutásában, hogy
feljebb lépjen a ranglétrán, és hogy patrónusokat, klienseket, és ha
eljön az ideje, akár feleséget is találjon. Már nincs rám szüksége.
– Szamárság – mondta Diana. – Kelj fel.
– Vagy olyan erős, hogy kivonszolj Pompejiből? – mosolyodott el
Marcus. – Szerintem nem.
A nő egy hosszú pillanatig tűnődve rámeredt.
– Igazad van.
– Akkor… – Marcus a kezébe vette a kantártól bőrkeményedéses,
apró kezet, és megcsókolta. – Az istenek oltalmazzanak.
– Nincs rá szükség. – Lehuppant a férfi mellé, a piszkos
szalmazsákra, és keresztbe rakta a lábát, mint egy istállófiú. – Mert
nem megyek el.
– Micsoda?
– Nem csak magadat ölöd meg, Marcus Norbanus – közölte
káprázatos mosollyal. – Engem is.

Talán ez volt a legelkeserítőbb negyedóra, amit valaha átélt.

– Én már leéltem negyvenhárom évet, és ez több mint elég. Te
még csak huszonhat éves vagy. Túlságosan fiatal vagy, hogy
belenyugodj a halálba.
Diana végigfuttatta az ujját egy falra karcolt feliraton.
– „Rengeteg lányt meghágtam itt”
 – Gondoltál egyáltalán az apádra? Soha nem voltál egy
szófogadó lány. Lehet, hogy jobban jár, ha tíz évvel ezelőtt alaposan
megvesszőzi a hátadat, hogy hozzákényszerítsen egy jó férjhez, de
akkor is meg fog szakadni a szíve, ha elveszít.
A nő szinte vízszintesen megdöntötte a fejét, hogy el tudjon
olvasni egy újabb karcolatot.
– „Victor itt baszott Attinéval.”’
– A Corneliusok közül senki nem fogja bepiszkítani a kezét
lótenyésztéssel. Ha meghalsz, a családod eladja a becses
lovaidat…
– Apám majd elküldi őket a Vörösöknek. – Diana egymás mellé
rakta karcsú lábait, és a nyakát nyújtogatva felállt a matracra, hogy
elolvasson még egy ocsmányságot a fal tetején. – „Aki baszni akar,
kérje Atticét tizenhat asért.” Tényleg, csak tizenhat?
– Egy olyan nő, aki úgy néz ki, mint te, jóval többet kérhet –
csattant fel Marcus.
A nő szempilláit rebegtetve a férfira nézett.
– Hízelegsz.
– Te egy ostoba gyerek vagy.
– Szeretnéd, ha ennek az ostoba gyereknek a halála a te
lelkeden száradna?
Ezek után a férfi megpróbált csendben maradni. El fogja veszíteni
a bátorságát – gondolta Marcus a kiáltozások, dobogó lábak,
átkozódás és sikolyok hangját hallgatva. Megtörik, és biztonságot
keresve elinal. Csak ki kell várnom.
Diana a könyökére támaszkodva hátradőlt – hűvösen, mintha egy
lakomán heverészne. Marcus nem szólt hozzá. A nő rámosolygott. Ő
nem mosolygott vissza. Nem törték meg a csendet.
A fiatalok élni akarnak – gondolta a férfi. Ez a legerősebb
ösztönük. Bátor vagy sem, ez az ösztön végül el fogja űzni.
– Mondtam már, miért jöttem Pompejibe? – kérdezte Diana,
megdöntve a fejét, hogy lássa Marcust a priccs másik oldaláról. –
Egy lóért.
Még szép.
– Ragyogó állat; gesztenyepej, vállban a szememig ér.
Izomzatnak nincs híján; talán belső futóként biztosíthat egy
quadrigát. Egy szezont versenyeztetem a Vörösöknek, utána
nyugdíjazom. – Kinyújtotta a lábát, és kényelmesen a férfi ölébe
rakta. – Boreasnak fogom hívni az öreg csődöröm után, ami nemrég
pusztult el. Tűrhető vérvonal Hispániából, Aquila nemzette, ő
Hannibal nemzése, azt a lovat pedig Bubalus nemzette, őt meg
Hibernus…
Senki sem tudhat négy felmenőnél többet egy ló családfájáról –
gondolta Marcus rémülten, de a nő elhadart mindkét oldalon vagy
tizenöt generációt annak a nyomorult állatnak a vérvonalából, aztán
ráadásnak még megemlítette a kancáját, ami éppen a pompeji útja
előtt ellett.
– Na mármost, őt Ajax nemzette, aki Gemmulától és Nereustól
származik – csicseregte tovább azon a derűs hangon, egyik lovat
sorolva a másik után, miközben hol behajlította a lábát, hol
kinyújtotta az ölében; mindössze ennyi jelét mutatta
nyugtalanságnak. – Polüneikész Pertinaxtól, Sagitta Speudosától…
Marcus újragondolta, hogy tényleg végtelen-e a türelme, vagy
sem.
– Nem hagynál békében meghalni?
– …és még ott van Pegasus, akit nemrég nyugdíjaztak a Zöldek;
nem valami eredeti név, de az a ló tényleg szárnyalt…
A férfi megszorította az orrnyergét.
– Kérlek.
Diana szeme gonoszan megvillant.
– …Valens sem volt éppenséggel állóképesség híján, de
keresztezték egy Britanniából származó fogathúzó póni
vérvonalával, és Volucert ellette, aki több futamot nyert a
Fehéreknek, mint bármelyik csődör a köztársaság óta…
– Mit kéne tennem – szakította félbe Marcus –, hogy elhallgass?
– Gyere velem, és hagyjuk el Pompejit – válaszolta rögvest.
– Csak lelassítanálak menekülés közben. Hidd el, nem csak
valami hangzatosat akarok mondani. Nem jutsz biztonságba, ha
engem kell vonszolnod a nyavalyás térdemmel.
– Vállalom a kockázatot – jelentette ki Diana –, mert nem foglak
itt hagyni. Családtag vagy, Marcus, még ha távoli is. Gyerekkorom
óta ismerlek, és nem tudnék…
– Valóban családtag vagyok, feljebbvalód vagyok a családban
mind státus, mind életkor szempontjából, ezért megparancsolom
neked…
– Van egy aranyos kis kancám, akit Callistónak hívnak; múlt
tavasszal ikercsikókkal ajándékozott meg, így persze muszáj volt
őket Castornak és Polluxnak elneveznem…
– Lehet, hogy te vagy Rómában a leggyönyörűbb nő, de
ugyanakkor a legunalmasabb is! – Marcus tudta, hogy nem volt
valami udvarias, de komolyan, az ő türelmének is voltak korlátai.
Elege volt. – Még amikor nem próbálsz bosszantani, mint most,
veled egy negyedórányi társalgás után úgy érzem, menekülnöm kell
a szobából.
– Ezt én is elmondhatom rólad, Marcus Norbanus. Lehet, hogy
briliáns elme vagy, de amikor elkezded szajkózni a
gabonatörvényeket meg a születésszám visszaesését, keresztbe áll
a szemem. Kevesebb mint negyedóra után. – Diana a gonosz
replika után elkomolyodva ránézett. – Kérlek, gyere velem! Ha más
okból nem, hát a biztonságom miatt. Azt hiszed, egy magányos nő át
tud vágni az utcákon a jelen körülmények közt?
– Egy nő a te rangoddal…
– A rang semmit nem jelent a káoszban. Kirabolnak,
megerőszakolnak, és ott hagynak meghalni, ha nincs mellettem egy
férfi.
Marcus ellenállt a borúlátó érzelmek logikájának.
– Én egy idősödő szenátor vagyok, aki sánta, és akinek fáj a
válla. Semmiféle védelmet nem nyújthatnék, szóval ne hozd fel
kifogásnak az én vitatható bátorságomat.
– Neked van a legélesebb szemed, akit csak ismerek. Ha
vigyázol rám, én is vigyázok rád. – Azzal kilendítette a lábát a férfi
öléből, és talpra ugrott. – Kérlek.
Marcus a nőre nézett, és szinte belefájdult a szeme a látványba.
Mennyi lelkesen lüktető élet, ahogy szökdécsel, ahogy az ujjait
táncoltatja, ahogy megperdül a szoknyája; semmi nyugalmat vagy
nyugtatót nem látott benne. Be akarta hunyni a szemét; kővé akart
válni itt, ebben a szobának nevezett förtelemben, meg akarta várni,
amíg ráomlanak a falak. Azt akarta, hogy a nő menjen el.
– Elsorolhatok még sokkal több lótenyésztési statisztikát –
figyelmeztette a nő. – Órák hosszat sorolhatom őket.
A férfi a fogát csikorgatta.
 – Vagy el is csábíthatlak. – Azzal visszahuppant Marcus ölébe, a
lába helyett ezúttal formás csípőjét illesztve a férfi tenyerébe. – Ha
csak ülni akarunk itt a halálra várva, akár keféléssel is elüthetnénk
az órákat. Az illemhely melletti falon van egy festmény amelyiken
egy férfi fejjel lefelé dug egy nőt; úgy még sosem próbáltam…
– Ó, édes istenek! – A férfi felpattant, a térdébe nyilalló
fájdalommal sem törődött, és a mocskos padlóra taszította a lányt. –
Induljunk, csak fogd már be a trágár, adatköpködő szádat!

– Az istenek szekerére – suttogta Diana a bordély ajtajában állva,

miközben Marcus ismételten azt nyögte:
– Édes istenek.
Amikor az előbb behúzódtak a kuplerájba, Pompeji egy különös,
sötétségbe borult hely volt, amit kavargó pernyeszemek felhője
lepett el, árnyékok szaladgáltak ide-oda, és páni félelem éles sikolyai
harsantak mindenfelől. Most viszont egy szellemváros tárult eléjük,
ahogy az ajtóban álltak. Az utca furcsán kifehéredett, noha a
magasban még mindig fekete felhők takarták el az eget. A levegő
valami fakó és habszerű dologgal telítődött, ami belepte az utca
kövezetét – egy pillanatig Marcus azt hitte, havazik. Felrobbant
hegyek, éjszakába borult nappalok – miért lenne meglepő, hogy a
forró szél havat hord? Hirtelen fájdalmas ütést érzett a fején, majd
még egyet, éppen amikor Diana is elkáromkodta magát, és a
tarkójához kapott. Kövek potyogtak az égből, hamufehéren és
hamuszürkén. Marcus legörnyedt, hogy megvizsgáljon egy
maréknyit. Valamiféle könnyű kőzet porózus, durva kavicsai, melyek
szinte súlytalanok voltak – de lehajtott fejére attól még fájdalmasan
záporoztak.
– Plinius tengernagy biztosan tudná, milyen kő ez – hallotta saját
motyogását.
– Kit érdekel, miféle kő, amikor a fejünkre hullik! – Diana
megrángatta a férfi tógájának a redőit, melyek szokás szerint
tökéletes ráncokba voltak hajtogatva a karján és a vállán. Az, hogy
egy férfi azzal tölti az éjszakáit, hogy a halál után sóvárog, még nem
jelenti azt, hogy reggel hanyagul öltözik fel. – Tessék, tekerd a fejed
és a vállad köré, hogy némi védelmet nyújtson.
– Nem.
 – Most ne gyere nekem a tóga szentségével, és hogy nem
használhatod ilyen alantas…
– Nem kergetek ábrándokat a tóga szentségéről. – Elkezdte
letekerni a súlyos redőket a vállán, és a nő válla köré kanyarította. –
De nem fogok potyogó kavicsok ellen védekezni. Ha egy kő eltalál
az égből, hát legyen.
– Marcus!
– Ez az ára, hogy veled tartsak – jelentette ki éles hangon. – Te
ragaszkodtál hozzá, hogy magaddal cipelj; hát rendben. A te halálod
nem fog az én lelkemen száradni. De az én halálom még mindig a
saját kiváltságom. Őszintén szólva minél hamarabb fejbe kólint egy
kő, és elragad e világról, te annál hamarabb továbbmehetsz
egyedül.–Körbebugyolálta a nő fejét és vállát, míg végül úgy nézett
ki, mint egy pártus vadember; a szeme a férfira ragyogott a nehéz
redők alól.
– Megegyeztünk?
– Igen – zárta rövidre a témát a nő.
– Jó. – Egy kicsit kinyújtózott, hagyta, hogy rossz válla
kiegyenesedjen az értékes ruhadarab súlyától megszabadulva.
Könnyűnek érezte magát, erősnek, érdekes módon még mindig nem
félt, és tudomást sem vett a fedetlen fejét szurkáló, apró kövekről.
– Fortuna legyen veletek – súgta valaki, és mindketten
visszafordultak a bordélyház ajtaja felé. Egy görnyedt alak állt ott
egy lámpással: a festett szemű fiú, akivel Marcus diskurált, amikor
először megállt a kiugró fal alatt. A szeme tágra nyílt a rémülettől, és
a hulló kövek láttán nyöszörgő hangot hallatott.
– Gyere velünk – nógatta Diana, de a fiú megrázta a fejét. Két
dupondiusért megkefélhetsz hátulról – jutott Marcus eszébe. A
legszűkebb fenék Pompejiben!
– Próbálj meg kijutni, amíg még tudsz – mondta neki szelíden, de
a fiú egyre csak ingatta a fejét.
– Nem látsz? – suttogta. – A város meghalt. Az istenek ölték meg.
Most már mindannyian halottak vagyunk.
– Még nem. – Diana kifésülte a haját a szeméből, a halvány
fürtöket a hamutól máris szürke foltok pettyezték. – Még nem!
A fiú odanyújtotta nekik a lámpását. A fogantyúja egy péniszt
formázott, Priapus isten hatalmas fallosza a szokásos virgoncsággal
meredezett. Az a fajta holmi, ami szerencsét hoz a kuplerájnak. Most
egyszerűen csak szánalmasnak hatott.
Diana egy elmotyogott káromkodás kíséretében elvette a
lámpást, és kimerészkedtek a kísértetek közé.

Marcus azon merengett, vajon az aszfodéloszmezők is

hasonlóak-e; a part, ahol azok az árnyak kötöttek ki, akik nem voltak
elég jók, hogy áldást nyerjenek, és elég gonoszak sem, hogy
büntetést kapjanak: a végtelen, rezignált félhomály. Marcus lába
belesüllyedt a súlytalan, futóhomokszerű kőrétegbe, térde minden
egyes lépéssel megsajdult. Diana a válla alá feszítette a saját vállát,
annyi súlyt levéve róla, amennyit a férfi engedett, apró, erős karját
pedig úgy fonta a dereka köré, mint egy öv, miközben nehézkesen
araszoltak előre az utcán. Diana lehorgasztotta a lezúduló kövek elől
védelemül a tógába tekert fejét, de Marcus bódult csodálkozással
nézelődött. Egy férfi egy ökröt vonszolt maga után a hámnál fogva. A
leszíjazott batyukkal megrakott állat csüdig süppedve botladozott a
ropogó kőtörmelékben. Egy anya a három gyerekével baktatott a
sorban: kettő egymás kezét fogta, a harmadik a hátába
kapaszkodott. A hamuesőtől fehérre festve négy kísértetnek tűntek.
Előttük két férfi kinyújtott kézzel tapogatózva támolygott előre, és
épp ebben a pillanatban buktak fel a törmelék alatt rejtőző, leszakadt
tetőgerendában – az egyik felállt és vakon továbbaraszolt, mint egy
hangya; a másik ott maradt fekve, ahol elesett, és csak lihegett,
miközben az arca felé záporozó köveket figyelte. Egy sovány kóbor
macska sebesen és némán száguldott egy félig összezúzott
patkánnyal a szájában, és Marcusnak valahogy sikerült a
tekintetével elkísérni a macskát az elesett férfiakon, a bőgő ökrön és
a kétségbeesett gyerekeit terelő anyán túl. Egy macskának nem volt
ideje azon tűnődni, hogy eljött-e a világ vége; a macska úgy tekintett
a kőtörmelék közt heverő, döglött patkányokra, mint az istenek által
szállított élelemre, és eszébe nem jutott többet kérni. A férfi agyába
villant a Prima nevű szajha, a feneketlen gyomra, a ragaszkodása
a…húgához. Ugye, az volt?
Fogtad a húgodat és menekültél, mint az a macska a
vacsorájával, kicsi Prima? Vagy te is ebben a halott városban
haldokolsz?
 Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy a törmeléken elesett férfi
meghalt. Szeme a fekete égboltra meredt, és megtelt kavicsokkal.
Talán egy nagyobb darab fejen találta, és bevégezte a munkát. Vagy
talán úgy érezte, itt a vég, és a szíve a rémülettől elütötte az utolsót.
Marcus még mindig nem érzett félelmet. Csak végtelen,
borzalmas szomorúságot.
– Ne. – A karja alól Diana összeszorított foggal szűrte a szót.
– Mit ne?
– Úgy akadt el a lélegzeted, mintha zokogni készülnél. Ne
pityeregj, Marcus. Ne merj pityeregni.
– Egy szenátor nem pityereg – felelte gépiesen. De körülötte egy
város haldokolt: ez nem adott elég okot a pityergésre? Római férfi
nem pityereg; az nőknek és szentimentális rabszolgáknak való. Ezt
már a szoptatós dajka tejével magába szívta az összes többi
tudnivalóval együtt, ami arról szólt, milyennek kell lennie egy római
férfinak – a szabályokat, melyekről oly fellengzősen szónokolt Plinius
tengernagy unokaöccsének. De azok a szabályok talán tévednek.
Marcus egész életében igazi rómaiként élt, minden tőle telhetőt
megtett, hogy méltóságot és gravitast nyerjen mindenben, most
mégis ezen a halálos helyen van.
Diana hátborzongatóan nyugodt hangon szólalt meg a tógapólya
alól.
– Tudod, mi öli meg a fogathajtókat, amikor felbuknak?
A férfi ránézett.
– Az, hogy négy megvadult ló végighúzza őket a durva homokon?
– A kétség. Eljön a pillanat, amikor ha cselekszel, talán lesz egy
apró esélyed életben maradni; vagy ledermedsz, arra gondolva,
hogy meg fogsz halni. Amikor ez a pillanatnyi kétség bevillan,
elveszíted az esélyt. Kicsúszik a kezedből, s mielőtt újabb esély
adódna, hogy levágd és kiszabadítsd magad, a bőr hosszú
fodrokban leválik a húsodról. Mint egy alma héja.
Elértek a sarokig; Diana megállt, hogy felderítse előttük az
eltorlaszolt utat. Egy kordé zárta el a kijáratot, mely félrebillent az
egyik törött keréken, az elé fogott öszvérek a záporozó kövektől
rángatóztak. A vakon csoszogó hordák úgy váltak szét előtte, mint
az áramló víz.
 – Szóval – folytatta Diana higgadtan. – Ne pityeregj, Marcus. A
pityergés kétséget jelent. A kétség azt jelenti, hogy itt lekuporodsz és
meghalsz. Talán meg akarsz halni, talán meg is fogsz… talán én is
meg fogok. Ha eljön a halál, rád úgy talál majd, hogy elfogadod, rám
meg úgy, hogy a végsőkig küzdök, de mindkettőnket mozgásban
talál. Mi nem úgy fogunk meghalni, hogy bevárjuk, mint az a
kushadó hímringyó a kuplerájban, aki még arra is képtelen volt, hogy
kilépjen az ajtón, hogy velünk jöjjön, vagy az az idióta, aki felbukott
egy tetőgerendában, és úgy döntött, elege van. – Előhúzta az
övében tartott kést, amit a fogathajtók azért hordanak magúkkal,
hogy bukás esetén kivágják magukat a rájuk tekeredő
gyeplőszárból. – Én Diana vagyok a Cornelius családból, Marcus
Norbanus, és nem fogok egy helyben állva meghalni. Szóval később
halj meg… de most mozogj.
Kicsusszant a férfi karja alól, a kezébe nyomta a lámpást, és a
ropogó köveket taposva elindult a törött kordé felé. Marcus
meglepődve szemlélte. Hallottam őt valaha ennyi szót elmondani
egymás után anélkül, hogy egyetlen utalást is tett volna lovakra? –
tűnődött. Vagy bárki más?
A bénító rémület ellenére le volt nyűgözve.
A szerencsétlenül járt jármű hajtója otthagyta az állatokat, és
elkeseredetten próbálta minél több holmiját felnyalábolni hátulról –
egy ezüstszobrocskát, egy csomóba kötött tógát, egy vasalt ládikát.
– Eredj innen! – kiáltott rá Dianára, mikor meglátta, hogy
megcsillan a kése a hamuesőben, de a nő rá se bagózott, és
odament az öszvérekhez. Néhány vágással kiszabadította őket a
bőrhámból. – Hagyd abba! – rikoltotta a tulajdonos, mire a nő
nekiszegezte a tőrt, mielőtt közelebb merészkedett volna hozzá.
– Ha elhagyod a szekeret, hogy a saját kövér seggedet mentsd,
engedd meg ezt az állataidnak is – mondta, és fehér fogai közül a
férfi lábai közé sercintett, majd visszafordult az állatokhoz, és
mindegyiknek a csontos farára csapott. Azok elcammogtak, Diana
pedig visszament Marcushoz, és egy hozzáértő mozdulattal
visszadugta a tőrt a hüvelyébe. – Lámpást – mondta, a férfi pedig
feltartotta. Belenézett a kavargó hamuba és a kőzáporba, majd
kinyújtotta a kezét. – Arra – jelentette ki. – A fórum felé. – Újra
Marcus hóna alá ékelte a vállát, és ahogy a férfi lenézett rá, még
mindig meg volt lepődve a…nos, a saját meglepettségétől. Ez volt
Diana: egy gyönyörű, buta kis lény, akinek bizarr szenvedélye van,
és egy apja, aki túl bolond, hogy megakadályozza benne, hogy
művelje.
– Mit mondtam neked az álldogálásról, Marcus? – kérdezte, és a
hangja úgy csattant, akár egy fogathajtó ostora. – Halj meg később.
Most mozogj.
– Igenis, hölgyem – válaszolta a férfi, és tett még egy lépést sajgó
térdével. És még egyet.
*
Ha Pompeji utcái a kísértetek lakta aszfodéloszmezőkre
hasonlítottak, akkor a fórum maga volt a Tartarosz. Megőrült a világ
errefelé; a város üzleti és vallási teréből egyetlen tompa üvöltés lett,
felvillanó fáklyákkal és záporozó kövekkel. Jupiter templomából
vadul vágtattak elő az árnyékok; némelyek köpenyekkel és
párnákkal tompították a becsapódó köveket, ahogy Diana, míg
mások a veszélyre fittyet hányva szorongatták a templom kincseit –
Marcus szeme meg-megakadt a holmin, ami hol úgy nézett ki, mint
egy ezüstkancsó, hol egy kis borostyánszoborra hasonlított, vagy
egy zsák érmére, mely a lépcsőre ömlött. Az árkádok közül női sikoly
hallatszott:
– Fabia! Valaki látta Fabiát? Fabia! – Egy férfi felüvöltött valahol a
fórum szívében, amit bugyborékoló hang szakított félbe.
Hányakat fog megölni a kőzápor? – mélázott Marcus. És hány
embert fognak meggyilkolni a zsákmány miatt vagy egy kordéért;
vagy egyszerűen azért, mert valaki felismeri a kínálkozó alkalmat,
hogy a káoszban rendezze a számlát…Bármennyiben fogadni mert
volna, hogy ezen a napon több ember fogja a halálát lelni gyilkosság
miatt, mint a potyogó kövek miatt. Mikor a világ a feje tetejére áll, az
emberek kétségbeesnek – lázasan akarják, hogy elmeneküljenek,
hogy fosztogassanak, hogy valamiben megkapaszkodjanak. És a
kétségbeesett ember bármire képes.
Amint egy pillantást vetettek a fórumon elharapózott őrületre,
Diana a hatalmas fürdők felé terelte, aztán tovább északnak.
– Amikor utoljára szemtanúja voltam, ahogy egy város darabokra
tépi magát, egyenesen át kellett vágtatnom a sűrűjén, hogy
biztonságba jussak – jegyezte meg. – Szerencsére ezúttal
megengedhetjük magunknak, hogy elkerüljük a tébolyt.
– Melyik város volt az? – tudakolta Marcus szórakozottan.
– Természetesen Róma. Tíz éve, a négy császár évében, amikor
a hármas számút darabokra tépték. Az összes kuzinomat át kellett
fuvaroznom a Campus Martiuson, hogy biztonságba juttassam őket.
Az istenek szekerére, az aztán ijesztő volt…
– Ah, annak a bizonyos lázongásnak az idején én börtönben
voltam.
– Akkor kezdtél el azon gondolkodni, hogy nem érdemes élni?
Marcus nem válaszolt. Megbotlott és majdnem orra esett, mikor
egy fiú, aki megelőzte őket, elhasalt a kőkupacokon. Marcus
átemelte a karját Diana vállán, és lehajolt, hogy felsegítse a fiút.
– Óvatosan, ingatag a talaj… – A fiú nem lehetett idősebb
Paulinusnál; a férfikor közelében járt, de még nem kellett
borotválkoznia. Imádkozom az istenekhez, hogy megérd, mire
borotválhatod az álladat – gondolta Marcus. A fiú elejtette a batyuját,
mikor elesett, és pityeregve, négykézláb nekiállt megkeresni. Marcus
arra számított, hogy egy zsák ruhát lát majd, vagy egy féltve
dédelgetett emléket, de egy kutyát pillantott meg, egy félelemtől
tágra nyílt szemű, takaróba bugyolált kis jószágot. Gyengéden
odanyújtotta a fiúnak az állatot.
– Jöjj velünk, ha biztonságba akarsz jutni – mondta neki Diana,
de a fiú már el is vágtatott, miután zihálva köszönetet mondott. De
az is lehet, hogy félelmében akadt el a lélegzete.
– Egykutya – mondta Marcus. – Valakinek egy gyerek, valakinek
egy borostyánszobor és egy zsák pénzérme, másoknak egy kutya…
– Egyáltalán tisztában van vele az ember, hogy mi számára a
legértékesebb, amíg veszélybe nem kerül, és magához nem kell
szorítania, hogy elmeneküljön vele?
Ez megrendítette, és lenézett Dianára, ahogy újra befészkelte
magát a karja alá.
– Neked üres a kezed.
– A tiéd is. – Tovább vonszolta a férfit, hogy mozgásba jöjjön.
Elhagyták a fürdőket, és egyre csak cipelte, pedig Marcus a rossz
lábát csak húzta maga után. Diana apró volt, de szilárd, mint a
szikla.
 – Nekem itt semmim sincs, ami értékes – vallotta be Marcus. –
Neked?
– Nekem van – felelte a nő. – Csak még nem értünk oda.
– És hol van az az oda?
Mikor egy újabb többes útkereszteződéshez értek, felemelte a
lámpást, és káromkodott egyet, ahogy egy kő megpattant a csupasz
csuklóján.
– Oda – mondta a kövek között bukdácsoló, lehajtott és
bebugyolált fejű embereken túlra mutatva. – Egyenesen
északnyugatra, a Herculaneumi-kapu felé.
– Miért éppen arra? – A törmelék közt felsírt egy csecsemő;
Marcus odafordította a fejét, de nem tudta megállapítani, hogy egy
olyan gyereket lát, akit elveszített az anyja, vagy olyat, akit
éppenséggel biztonságban a karjában tart. Nem látta tisztán, és már
nem is tudja meg soha. – A Tengeri-kapu nem lenne közelebb?
Diana mozgásba lendült, és sietősen magával ragadta, mint egy
sodró folyam. Egy lassú folyam: a lábuk alatt kérlelhetetlen
áradatként halmozódtak a kövek.
– Az, aki a halálra vár, ne akarja kiválasztani az utat, Marcus.
– De a Tengeri-kapu közelebb van. Ha megkerültük volna a
fórumot, és elmentünk volna a Vénusz-templom mellett…
– Na, előtört a szenátor – panaszkodott Diana. – Mindig tud egy
jobb megoldást!
– Én abból élek, hogy segítek városokat építeni, leányom.
Kiismerem magam egy térképen! – Marcus érthetetlenül
felháborodott. – Az egyetlen irány, amit te megértesz, az úgy
hangzik: „a startvonaltól indulva hét körön át balra kanyarodj”!
A nő fogsora fehéren megvillant hamulepte arcában.
– Jobban kedvellek, amikor nem tépelődsz.
– Rossz irányba tartunk.
– Panaszkodj csak nyugodtan. Úgyis erre megyünk tovább.
– Miattad fogok meghalni.
– Azt hittem, ez a cél.
Egy alak jelent meg mögöttük, a sodródó tömeggel szemben
igyekezve. Diana riadtan felkiáltott. A kése ismét megvillant, de csak
egy idomtalanul bebugyolált lányt láttak maguk előtt, aki felsikoltott
és hátrahőkölt Marcus előtt.
 – Nem jelentünk veszélyt rád, hölgyem…
Ám a jövevény a felhalmozódott kövekre zuhant; az esés
kipréselte belőle a levegőt. Diana leguggolt, hogy felsegítse.
– Igyekezz a kapuhoz, kislány, ki kell jutnod, nem pedig vissza a
városba!
– Nem lehet – bökte ki a lány. A pallája hátracsúszott, és Marcus
megpillantotta hatalmas pocakját. A feleségem hasa még akkor sem
volt ekkora, amikor már az utolsó hónapban járt Paulinusszal. A
betekert térdében érzett fájdalommal nem törődve letérdelt, és
Dianával karöltve talpra állították a lányt.
– Kö-köszönöm – lihegte. Karcsú és bájos volt, látszólag a teljes
testsúlya az óriási pocakjában összpontosult. Ujjait úgy tapasztotta
domborodó hasára, mintha egy törékeny ékszert óvna, és Marcus
észrevette, hogy jegygyűrű csillant meg rajta. Ám hiába hirdette,
hogy a viselője asszonykorú, annyira fiatalnak látszott, hogy a férfi
képtelen volt többnek látni egy kislánynál.
– Hol a férjed? – kérdezte tőle gyengéden.
– Otthon. Hozzá próbálok eljutni. Volt egy hordszékem, de a
hordozóim elmenekültek. Épp egy esküvőre tartottam… – A hasára
nézett, és felnevetett, ami félig zokogásnak hallatszott. Előkelően
nézett ki: smaragdzöld stolát viselt, kezén arany karkötőket és
aranygyűrűket, hamu lepte hajában kis aranyfésűt hordott.
Menyegzőre való viselet, nem arra, hogy a Tartaroszban
sétálgassanak benne. – Korán indultam, hogy segítsek feladni
Aemilia fátylát. Épp most kellene odavezetnem a vőlegényéhez, de
azt sem tudom, hogy életben van-e egyáltalán…
A lány lélegzete egyszer csak elakadt, és hatalmas hasához
kapott. Szeme ijedten megvillant, de Diana kinyújtotta a kezét, és a
domborodó, zöld selyemre rakta.
– Csak egy görcs. – Diana ujján nem volt gyűrű, karcsúsága
pedig arról árulkodott, hogy még soha nem adott életet gyereknek,
de olyan nyugodt tekintély csendült a hangjából, hogy a terhes lány
szemét eltöltötte a megkönnyebbülés, és Marcus torkából is eltűnt a
gombóc. – Még legalább tíz napig nem fogsz szülni; ahhoz még nem
szállt le eléggé. Ha velünkjössz, biztonságba juttatunk…
Ám a lány totyogásnál többre nem volt képes; ezt még Marcus is
látta.
 – Haza kell jutnia, hogy kivárja, míg véget ér az őrület – jegyezte
meg szűkszavúan. – Majd én segítek neki.
Diana a férfira nézett, az pedig viszonozta a pillantást. A nő
röviden biccentett. Csupa hamu és kosz volt, hunyorgó szemében
soha nem csillant meg egyetlen könnycsepp sem, mióta ez az egész
hátborzongató sorscsapás elkezdődött. A férfi is bólintott, és a
semmiből rátört egy érzés, hogy megkérje a nőt, ne felejtse el őt,
amikor már halott lesz. Vajon Diana akkor elismerné, hogy nem csak
bárgyú állat módjára akarja bevárni a halált, ha segít biztos helyre
kísérni ezt az ünneplőbe öltözött leendő anyát?
Úgy akarok meghalni, hogy jó szívvel emlékezz rám, te kis
lóbolond lány.
A hosszú pillantást a lány kiáltása törte meg.
– Sabinus! Sabinus, te vagy az…?
A záporozó kövek forgatagából újabb bizonytalan alak tűnt elő:
egy barna szemű férfi és egy jajgató gyermek, akit esetlenül cipelt a
csípőjén. Talán a lány férje. Még egyszer rákiáltott.
– Gyere, hazakísérlek. – A férfi véraláfutásos szemében rémület
ült, és egy centurio vagy egy mérnök kurta határozottságával
beszélt, ugyanakkor barátságosság csendült ki a hangjából. A
jelenet egy ilyen ijedt és kétségbeesett pillanatban szinte bizarrnak
tetszett. – Megfognád a fáklyát, hogy a kis barátomat rendesen
tudjam tartani? Egy csatornában találtam. – A férfi magához
szorította a kislányt, mintha vigasztalni próbálná. – Ne aggódj, ha
már egyszer összefutottunk, nem hagyom, hogy bajod essen! –
Aztán motyogva hozzátette: – Édes istenek, megőrült a világ.
– Mikor lesz vége ennek? – tudakolta a terhes lány, mikor átvette
a fáklyát, de a férfi csak fáradtan ingatta a fejét.
– Mi majd magunkkal visszük a kicsit – ajánlotta Diana, de a kis
trió már el is indult vissza a Tartaroszba, miközben a férfi a vállára
vette a gyereket. Diana egy pillanatra utánuk nézett, majd megrázta
a fejét. – Remélem, sikerül annak a lánynak tető alá jutnia. Lehet,
hogy nemsokára szülni fog.
– Micsoda?
– Több csikót segítettem világra, mint azt össze tudnám számolni,
az unokatestvéreim pedig hét gyermeket is nemzettek egymás közt.
Hidd el, ismerem a jeleket. A has leszáll és megkeményedik… –
Diana megrántotta a vállát, és újra megtámasztotta a férfit. – A
babája valószínűleg még ma este megérkezik.
– De azt mondtad…
– Hazudtam – felelte Diana, majd dülöngélve megindultak a
fejetlenség felé. Még egy utca, még egy kanyar – a kapu már közel
lehetett, mert a tömeg hirtelen megvadult. – Neked is össze kéne
szedned egy ilyen feleséget – jelentette ki váratlanul, félig kiabálva,
hogy túlharsogja a tömeg moraját.
– Tessék?
– A feleséged egy zsémbes lotyó volt, éles hanggal, akár egy
véső. Újra kellett volna nősülnöd. Talán egy olyan lánnyal, mint ez a
zöld ruhás, terhes szépség. Ha több gyereked is született volna
Paulinus után – csecsemők, akikről nem mondhatnád, hogy már
majdnem felnőttek, és nincs szükségük az apjukra –, akkor nem
akarnád, hogy elárvuljanak. Ráadásul – tette hozzá Diana – egy új
feleség jobban rendben tartaná a házadat. Én is legszívesebben
meghalnék, ha abban a goromba rabszolgákkal teli, poros rumliban
kéne laknom.
– A világunk a megsemmisülés szélén áll – kiáltotta Marcus, de
nem csak azért, hogy túlharsogja a zajt –, te pedig a szememre
veted a hitvesi és házigazdai alkalmatlanságomat?
– Arról nem is beszélve, hogy a fiad a korához képest igen
cingárnak tűnik. Keríts egy feleséget, aki szerez egy jó szakácsot és
konyhai rabszolgákat, hogy normálisan felhizlalja azt a kölyköt. Az
elmúlt tíz évben az unokatestvéreimre sóztad, hogy az anyja helyett
anyjuk legyenek.
Marcus hallotta, ahogy hangja jeges keménységgel csattan:
– Hogy merészeled?
– Úgy, hogy az az előbbi lány a babájával a hasában és a
csatornában lelt kislány is valószínűleg halál fia, Marcus. – Diana
nem állt meg, egyre csak vánszorgott a köveken át, de a hangja
kegyetlenül csengett, a karja pedig erősen megfeszült a férfi dereka
körül. – Talán mind egy szálig meghalnak: a gyerek, akit az anyja a
sorsára hagyott, és egy másik anya, akinek a gyereke meg se éri,
hogy megláthassa a napot… – Diana vadul tört előre a furcsa, foltos
kövek buckáin át. – Mert a kövek gyorsabban záporoznak, ha nem
vetted volna észre. A duplájára halmozódott a lábunk alatt, mióta
eljöttünk a bordélyból, és ha így folytatja, a városban mindenki
meghal mögöttünk. Aközben fognak meghalni, hogy négykézláb
másznak, hogy életben maradjanak, hogy egy utolsó
lélegzetvételhez jussanak, mert ilyen az ember. Téged kivéve. Te
aztán nem zavartatod magad az életben maradással. Még ilyen
körülmények között sem. – A nő a megvadult tömeg felé intett, akik
ész nélkül tülekedtek a biztonság felé. – Te hogy merészeled?
– Engem ne kritizálj – mondta Marcus fáradtan. – Becsülettel
éltem, és ugyanúgy fogok meghalni is. S talán egy olyan lánynak
fogok közben segítséget nyújtani, mint az előbbi, akiért
mindenesetre imádkozom, hogy biztonságban világra hozza a
gyermekét. Napfénynél.
– Én is imádkozom – mondta Diana. A férfi lepillantott rá, és látta,
hogy elszánt tekintettel mered maga elé, kormos szempilláival és
eltorzult arccal. De egy csepp könnyet sem hullatott.

A Herculaneumi-kapunál teljes volt a káosz. Az emberek

lökdösődtek, és eldobálták a batyuikat, melyeket mindaddig
elszántan cipeltek magukkal a törmelék alatt eltűnő utcákon, hogy
aztán végül megszabaduljanak tőlük. Diana is tántorgott, mert
elveszítette a lámpást, amikor egy evezős izomzatával rendelkező,
tagbaszakadt férfi arrébb taszította. A mozdulattól majdnem sikerült
a lábak tengere alá kerülnie. Kétségbeesett emberek – gondolta
Marcus, miközben felrántotta a nőt. Magához szorította, úgy
csoszogtak előrefelé, akár egy négylábú állat, s közben az állát
Diana feje fölé nyomta, hogy a potyogó kövektől óvja. A szakadatlan
zápor itt már nem tűnt annyira szörnyűnek, de ki tudta volna biztosan
állítani, mikor úgy visongattak körülöttük a népek, mint az alvilágból
kimászni próbáló árnyak?
Olyan volt, akár a születés, ahogy átpréselődtek azon a kapun,
melyen két boltíves átjáró is nyílt a gyalogosok számára, noha a
megnövekedett forgalom miatt hirtelenjében igen szűknek bizonyult.
A boltív alatt reményvesztve merültek a sötétségbe; a feketeség
nyomasztó hatással volt rájuk a lámpás nélkül. Hirtelen minden
oldalról testek nyomultak hozzájuk, miután a kőfalak válogatás nélkül
terelték egymáshoz a lelkeket: rabszolgát a szenátorhoz, férfit a
nőhöz. Egyetlen eszeveszett testté váltak, ami hamutól és rettenettől
bűzlött. Majd a túloldalon jött a szabadság; mindenki kitódult a kapu
határolta nyomasztó bizonytalanságból, és tétovázva elindult az
úton, mely a part felé kettévált Herculaneum, illetve Neapolis felé.
De biztonságban lesznek-e bárhol? – tűnődött Marcus. Lehet,
hogy a sötétség és a hamu odáig is elér.
– Már csak egy kicsi van hátra – ordította túl Diana az erősödő
lármát. Valaki a kapun túl elejtett egy meggyújtott fáklyát; a nő
felkapta, mielőtt kialudt volna. – Kevesebb mint fél mérföld, és utána
megállhatunk…
– Miért állhatunk meg?
– Amiért ragaszkodtam hozzá, hogy ezen a kapun jöjjünk ki, nem
pedig az átkozott Tengeri-kapudon. Egyébként igazad van, az
közelebb lett volna.
– Bizony – motyogta Marcus, és erőnek erejével újra munkára
fogta a térdét, ahogy tovább botorkáltak az egyre növekvő
kőrakásokon.
A fáklya erőtlen és egyre lankadó fényt árasztott, de
összehasonlíthatatlanul jobb volt a kapu sötétjénél, miután elhagyták
a lámpást. Köhécselve botladoztak előre, s közben az előttük
húzódó utat kémlelték – Marcus meglehetősen nehezen vette észre
a méretes villa fokozatosan felderengő alakját. Egy nagy
hamurakáshoz hasonlított. A kövek magasra tornyosultak a hosszú
tetőn. A felhalmozódott törmelék eltorlaszolta az összes bejáratot.
– Ha abban reménykedsz, hogy segítséget kapunk, azt kell hogy
mondjam, bármilyen család is lakott itt, már rég elmentek vagy
bezárkóztak – kezdte Marcus, de Diana határozott léptekkel,
dacosan megkerülte a villát, és célba vette a melléképületeket.
– Segíts – kérte. Marcusszal sikerült kifeszíteniük egy kaput,
azután továbbmentek a következőhöz. Ahogy a férfi lehajolt, hogy
arrébb seperje a kőhalmokat, saját keze látványa megdöbbentette. A
húsa vörösesszürke volt a vérrel keveredett hamutól, ahol a
záporozó kövek felhasították a bőrét. Felegyenesedett, hogy Diana
kitárja a szabaddá tett ajtót, és most először érzett a térdén kívül
máshol is fájdalmat. Úgy sajgott a nyaka, a válla és a háta, mintha
alaposan megverték volna; mire keresztülvergődtek és átmásztak az
égből hulló kőtörmeléken, hogy idáig jussanak, lábizmai szinte
lángoltak. Érezte, hogy a nyakán is patakzik valami, amiről azt
feltételezte, hogy egy másik sérülésből is szivárog a vér. Hogyhogy
nem talált fejen semmi, hogy megöljön? – csodálkozott, és
ingerültség kerítette hatalmába.
Dianának végre sikerült kifeszítenie az ajtót, közben a lámpást
mindvégig a kezében tartotta. Marcus orrát összetéveszthetetlen
szag csapta meg. Ismét beleszimatolt a levegőbe.
– Trágya?
– Egy istállónak általában ilyen szaga van, szenátor. – A nő
bebújt. – Fogd meg a fáklyát, és ne gyere a karámok közelébe. A
lovak gyűlölik a tüzet.
Követte a nőt, magasra tartva a fáklyát, és ahogy megszűnt a
hátát ostromló kőzápor, majdnem megszédült. Ahogy a fény hirtelen
megtörte a sötétséget, hallotta, hogy teli torokból nyeríteni kezd egy
ló, és páros lábbal rugdalni kezd; a fény egy szempáron csillant
meg. Diana elindult a szemek és a hang irányába, és hangját
duruzsolásra halkította.
– Hát itt vagy, szerelmem. Attól tartottam, ellopott valaki. Azt
hitted, nélküled megyek el?
Marcus leroskadt a fal tövében valamiféle faládára, amiben
feltehetőleg lószerszámokat tartottak.
– Kérlek, mondd, hogy nem egy ló miatt vergődtünk el idáig.
– Dehogynem. – Diana valahonnan előbányászott még egy
lámpást, és odatartotta Marcusnak, hogy gyújtsa meg a lámpabélt. –
Megvásároltam, így felelős vagyok érte. Ahogy téged, úgy őt se
hagynám itt meghalni.
Marcus elkezdett nevetni. Nem szívből, de úgy érezte, muszáj
kinevetnie a nőt, különben megfojtja.
– Egy lóért tetted kockára az életed?
Diana válaszra sem méltatta a férfit, csak elvette tőle a fáklyát, és
beledugta a legközelebbi fali tartóba, hogy több fényt árasszon.
Marcus tovább hahotázott, Diana pedig nyugodtan letekerte a
piszkos tógát a fejéről és a válláról, és megrázta fakó színű haját.
Úgy érezte, ezer éve történt, hogy a férfi bebugyolálta őt a
kuplerájnál. Körbejáratta a tekintetét az elhagyott istállóban, és
megrázta a fejét.
– Alig négy napja itt álltam, és a ház leányával beszélgettem. Egy
kis, vörös hajú örökösnő volt, aki amiatt háborgott, hogy férjhez kell
mennie. Magamra emlékeztetett. – Diana odasétált a vizesvályúhoz,
és arca grimaszba rándult, amikor üresen találta. – Kíváncsi vagyok,
él-e még.
– Kíváncsi – visszhangozta Marcus, és zord nevetése köhögésbe
fulladt. Hamuízt érzett a szájában; a mellkasa úgy feszített, mintha
vaspántok közé szorították volna; a köhögőroham végül zihálásba
fordult. A fejét a falnak támasztotta, s azon mélázott, vajon mennyit
lélegzett be a hamuesőből. Hirtelen nagyon kimerült. Ahogy ott
üldögélt, nem hitte, hogy képes lesz újra felállni.
– Igyál. – Diana állt előtte, az övén hordott bőrflaskát nyújtva felé.
– Nem találok itt vizet, bár nem csodálom, amilyen vízhiány volt
mostanában Pompejiben…de ez még jobb.
Marcus az ajkához emelte a bőrt, és belekóstolt.
– Bor?
– Tartalékoltam. Ettől majd erőre kapsz, mert nemsokára el kell
indulnunk újra.
Marcus hálásan nagyot kortyolt, és érezte, hogy a vaspántok egy
kicsit meglazulnak a mellén.
– Nem rossz évjárat. Hol szerezted?
– Egy kis baleset történt egy boroskordéval ma reggel – ó, már
vagy ezer évvel ezelőtt. Egy borostömlő léket kapott, és minden arra
járó megajándékozta magát egy ingyen korsóval, míg a szekeresek
csak álltak ott bennünket átkozva. Úton voltam az amfiteátrumba, és
mivel forróság volt, én is megálltam, hogy megtöltsem. Örülök, hogy
így tettem. Pazar, most már egy kicsit jobb színed van. Legalább
már nem úgy nézel ki, mint egy sóbánya rabszolgája. Tudod, az a
fajta, akit otthagynak meghalni egy szélfútta bércen, mikor
túlságosan megöregszik vagy elhasználódik.
– Te pedig… – jegyezte meg Marcus, és ahogy felnézett, érezte,
hogy a bortól jóleső erő járja át a vénáit – …Így behamuzva is
vonzóbb vagy, mint az a legtöbb nő esetében indokolt lenne.
Diana elvigyorodott, majd elindult, hogy átkutassa az istálló hátsó
részét.
– Idd meg. Nem pihenhetünk túl sokáig.
– Szóval az utunk folytatódik. – Marcus az utolsó korty bort a
szájában tartotta, hogy kiélvezze az ízét. – Te, én meg a ló mint
gardedám?
 – Kinek kell gardedám? – Zizegés és csapkodás zaja hallatszott,
majd Diana a vállán átvetett kantárral jött vissza. – Az én hírnevem
már régen el lett fuserálva rendesen.
– Ami el lett fuserálva, az a józan eszed. Kockára tetted az életed,
hogy megments egy lovat. – Ezért még mindig szívesen megfojtotta
volna.
– Neked van szükséged a lóra. – Diana belépett a csődör
karámjába, miközben kicsit duruzsolt az állatnak, és az egyik
kezével hosszú orrát simogatta. A ló idegesen nyihogni kezdett, de
mindvégig a vállánál szagolgatott, miközben a nő megkereste a
lópokrócokat, hogy ráterítse a hátára és a farára a kinti kőzápor
elleni védelemül. – Nagyon sztoikus voltál, ami a lábadat illeti, és
tényleg csodálom, hogy idáig eljutottál, de sztoicizmussal felvértezve
sem fogsz gyalog eljutni Herculaneumig. – Néhány gyakorlott
mozdulattal az állat hátára szíjazta a pokrócokat, majd kijött a
karámból, és a férfi elé guggolt, ujjait hirtelen a bedagadt térdre
szorítva. Marcus magáról megfeledkezve felszisszent a fájdalomtól,
a nő pedig felvonta a szemöldökét. – Látod? És ez… – Kezét a férfi
mellkasához emelte, mely lélegzéskor még mindig erőtlen zihálást
hallatott. – Nem takartad el a szádat, mint én, és órák óta belélegzed
a hamut; ez a köhögés csak rosszabb lesz. – Leejtette a kezét. –
Nem gyalogolhatsz tovább, Marcus. Lovagolnod kell, és nekem épp
van egy lovam.
– Mondtam neked, hogy nem hagyom el ezt a várost.
– Én pedig mondtam neked, hogy nem megyek el nélküled.
– Szóval ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
– Ott.
Egymásra bámultak; Marcus konokul kihúzta magát ültében,
hiába kínozta a testhelyzet; Diana előtte térdepelt, de összeszűkült
szemében nyoma sem volt megadásnak. Amikor először meredtek
így egymásra a kuplerájban, a férfi azt hitte, csak annyi dolga van,
hogy megvárja, amíg a nő elbátortalanodik és elinal.
Most már több esze volt annál, semmint hogy azt feltételezze a
Cornelius családból származó Dianáról, hogy bármitől
elbátortalanodik.
Akkor találj ki mást.
 – A történet végére érkeztünk. – Marcus érezte, hogy a szíve
kalapálni kezd. – Ez az a rész, ahol magamra hagysz.
A nő felszegte az állát.
– Én pedig, ahogy korábban már mondtam, nem hagylak
magadra. Muszáj, hogy vigyázz rám, én…
– Míg kiérünk Pompejiből, talán. De most már csak lelassítanálak.
– Marcus talált egy rongyot, ami a láda szélén lógott, és elkezdte
vele törölgetni a kezét. – Az a ló ugyan elbír kettőnket is, de lassan.
Egyedül órákon belül elérsz Herculaneumba. Biztonságban. És én
azt akarom, hogy biztonságban légy, Diana. Ennyivel tartozom
neked.
A nő makacsul megrázta a fejét, haja ide-oda repkedett.
– Nem.
– De igen. – Marcus ráérősen elkezdte az arcát törölgetni. – Itt
azidő, hogy mentsd magad. Szóval adj egy búcsúcsókot a
haldoklónak, és vágtass el, mint Diana, a vadász, én pedig
mosolyogva felvágom az eremet. Mert mégiscsak sikerült
meggyőznöd valamiről, mégpedig arról, hogy egy római nem csak
egyszerűen megvárja, amíg a halál rátalál és letaglózza. Magam
indulok el felé – mondta fejét félig meghajtva ültében a nő felé –,
ahogy ígértem.
Egy megfáradt, ősz férfi meghal, hogy egy ragyogó fiatal nő
életben maradhasson. Ez legalább jobb ürügyet szolgáltatott az
elmúlásra, mint egy egyszerű kétségbeesés.
Diana a testsúlyát a sarkára helyezte, tekintete lángolt a haragtól.
– Szóval átvágod a vénádat.
– Igen – jelentette ki Marcus.
– Tudod, hogy kell?
– Ó, igen. – Hány éjszakát töltött Rómában azzal, hogy a
sötétben kitapogatta a csuklójából kitüremkedő vonalat, fel-le
húzogatva rajta a kés hegyét… Hipnotizálta; andalító, vigasztaló
álmodozás volt. Akár vakon is megtalálná az ereit.
– Bár eltart egy ideig, míg kivérzik az ember. Ki tudja, mennyi időt
ad még neked a hegy? Próbálj meg valami gyorsabbat. – A nő felállt,
egyik kezével kihúzta a hüvelyéből a tőrt. – A szegycsont alatt
egyenesen és gyorsan a szívedbe találsz. Így kell csinálni, Marcus
Norbanus. – A férfi lábánál elszórt szénába dobta a kést.
 Marcus érezte, hogy a homloka összeráncolódik.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– A patríciusnők is tudják, hogyan kell meghalni. – Tekintete egy
pillanatig elidőzött a férfin, azután visszafordult a lovához. – A négy
császár évében – mondta a kantárért nyúlva – a kuzinjaimmal Vesta
templomában bújtunk el a feldühödött csőcselék elől, és négyünknél
csak egy kés volt. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogyan
kövessünk el becsülettel öngyilkosságot, és azt is mind tudtuk, hogy
ez még mindig jobb vég, mint ha a zavargó praetorianusok tépnek
darabokra. – Áthúzta a kantárt a csődör füle mögött, becsatolta a
szíjakat és a csatokat. – Végül nem került sor rá. De készek voltunk
megtenni.
Marcus bólintott.
– Természetesen. Nem is gondolnék mást.
– Egyéb oka is van annak, ha a nők elveszik a saját életüket,
mégpedig az, ha megbecstelenítik őket. – Diana visszafordult hozzá
a karjára hurkolt gyeplőszárral és csillogó szemmel. – Engem abban
az évben megbecstelenítettek, Marcus. Tizenöt éves voltam, és
megbecstelenítettek egy sikátor falánál. Fel kellett volna tán nyitnom
a vénáimat azután?
Eltartott egy darabig, míg Marcus meg bírt szólalni. Hirtelen
dührohamot érzett, és semmin nem tudta levezetni – a nő
tekintetében se harag, se sajnálkozás nem látszott.
– Nos? – provokálta a férfit. – Hány férfi mondta volna Rómában,
hogy el kéne vennem a saját életemet, hogy véget vessek a
szégyennek?
– Én biztos nem – felelte a férfi csendesen. – De…sokan.
– Hát, szarok rájuk. Az a férfi a sikátorban nem ért annyit, hogy
szégyenkezzem miatta. Addig se bírta bennem, míg egy tojás
megfő, nekem pedig hosszabb lovaglások után is volt már nagyobb
fájdalmam. Köptem egyet és elsétáltam, és soha még csak nem is
gondoltam rá, hogy kést szorítsak a csuklómra. Az utóbbi tíz évben
szinte eszembe se jutott az az ember. Mert az életem többet ér
annál, ami a lábam közt van. – A csődör kantárát átvetette a rácson,
majd két nagy lépéssel a férfi előtt termett. – A te életed pedig többet
ér, mint ez a kétségbeesés.
A férfi felállt.
 – Diana…
A nő kinyújtotta a kezét, megragadta a férfi hamu lepte, ősz haját,
és lehúzta a fejét magához. Éppoly szenvedélyesen csókolta meg,
ahogy minden mást csinált. Marcus ajkába hirtelen fájdalom nyilallt,
mikor Diana belemélyesztette a fogait, mire a férfi belekáromkodott a
szájába. A nő elrántotta a fejét, szája vöröslött, akár a rózsa. Széles
mozdulattal letörölte az ajkát, amitől az ujjai skarlátpirosak lettek.
– Tessék. – Rácsapott a férfi mellkasára, ami vörös nyomot
hagyott a szegycsontja alatt. – Itt kell bedöfnöd a pengét.
Ahogy ott állt előtte hamuval borítva és haraggal tele, Marcus
nagyszerű nőnek látta. Ez pedig egy nagyszerű utolsó csók volt –
gondolta. Még akkor is, ha fájt, csók volt a javából. Régóta nem
érezte ajkán egy nő csókját.
– Igazad van – ismerte el az ajkához nyúlva. – Az életem többet
ér, mint ez a kétségbeesés. Az életem ér anyit, hogy odaadjam a
tiédért.
– Marcus…
Lehajolt és felvette a szénában heverő tőrt.
– Igazad van, a szívbe szúrt pengénél nincs gyorsabb.
Ugyanakkor kell hozzá egy bizonyos erőnlét, és a négy császárnak
ugyanabban a szerencsétlen évében, amikor meggyalázták az
erkölcsi tisztaságodat, én elveszítettem a karom erejét. A börtön
következménye, és egy verésé, ami soha nem gyógyult be. Így hát…
– zárta le a gondolatot, miközben mélyen és nyugodtan felhasította
az egyik csuklóját – …egy véna felnyitása is megteszi.
A vér úgy lövellt ki, mintha már várta volna, mikor hagyhatja el az
eret, és szinte kopogva hullott a szalmára. Marcus egyáltalán nem
érzett fájdalmat. Diana viszont felkiáltott, és előrelendült, hogy
elkapja a csuklóját, de a férfi beletúrt a nő hajába, és karnyújtásnyira
eltartotta őt magától. Ehhez még elég erős volt.
– Jobban ismerlek, mint néhány órával ezelőtt – mondta neki,
miközben vérben ázott a karja. – Túl makacs és túlságosan bátor
vagy, hogy elhagyj, még ha muszáj lesz is. Szóval nem adom meg
rá a lehetőséget.
– Te szamár. – Diana kiszabadította magát a szorításból, és
visszasietett a vályúhoz, ahol a letekert tógadarabot hagyta. Letépett
egy darabot a koszos bíbor szegélyből. – Ha elég szorosan
elkötjük…
– Ne akard, hogy a késsel tartsalak távol. – Marcus még mindig a
tőrt szorongatta, és még a gondolatát is utálta, hogy egy nőre fogja,
de attól tartott, kénytelen lesz.
– Nem hagyom, hogy meghalj – harsogta Diana. Bősz
káromkodás közepette megszabadult a tógától, és eltűnt a
karámban, ahol a ló állt. – Egy gyeplőszár, egy darab bőr, valami,
amivel elszoríthatjuk a karodat…
Marcus azt fontolgatta, hogy még egy sebet ejt magán, hogy
siettesse a folyamatot – az első nem volt elég mély, hogy hamar
végezzen vele –, de hirtelen hangos nyikorgás csapta meg a fülét.
Tekintete az istálló túloldalára villant, ahol az ajtókat befeszítették –
immár nem voltak egyedül.
Két férfi állt a szalmában, épp elkezdték lehámozni magukról a
köpönyeget és a kövek elleni párnázatot, miközben mennydörgő
hangon átkozódtak. Marcus mindig is azzal kérkedett, hogy bármikor
képes megmondani egy római társadalmi rangját pusztán a
tartásából, az arcáról, a ruhája minőségéből, mielőtt akár egyetlen
szót kiejtene – e hasznos fogást még azokban az időkben sajátította
el, amikor törvényszéki ügyekkel foglalkozott –, de ezekről a
férfiakról semmit sem tudott megállapítani. Sem a bőrük színét, sem
a tunikájuk anyagát; de a nyelvjárásuk se derült ki az
összefüggéstelen szavaikból. Az egyik nagydarab volt, a másik még
termetesebb; a karjuk véres volt, ahogy a lábuk szára is; a
beszédmodoruk nyers. Lehettek hordárok vagy gyapjúverők,
legionáriusok vagy földművesek, polgárok vagy rabszolgák – az
emberek között már nem volt ilyen jól körülírható különbség, már
nem. Pompejiben már csak halottak, haldoklók és kétségbeesettek
maradtak.
És kétsége sem volt afelől, hogy ezek a férfiak melyik kategóriába
tartoznak. Érezte a bűzét, akár egy rothadó hulla szagát.
Meglátták őt, és megdermedtek. Marcus moccant elsőként,
nagyon lassan felemelte vérző kezét.
– Nem akarok rosszat. – Nagyon vigyázott, hogy ne nézzen
Diana irányába. A nő a termetes csődör túloldalán állt a karámban,
az állat hosszú nyaka kitakarta őt, de egy újabb pillanat elteltével… –
Nincs itt semmi számotokra – szólalt meg Marcus az összes
tekintélyével, amit valaha képes volt a Rostrán szónokolva latba
vetni, de a férfiak már másfelé nézelődtek. Az egyikük harsány
tetszésnyilvánításra ragadtatta magát a csődör láttán.
– Egy ló! Az átkozott isteneit, végre egy kis szerencse…
– Legalábbis egyikünknek – jegyezte meg a homlokát ráncolva a
másik, majd végigmérte Marcust. – Van nálad pénz?
– Rendelkezésedre. – A véres kezét használva meglazította az
övét, és hagyta, hogy az erszény a földre essen. A másik kezében
maga mellett még mindig ott lapult a tőr. Húsz éve, tribunusi napjaid
óta nem használtál pengét egy másik ember ellen – emlékeztette
magát és akkor is csak gyakorlatozás közben. De még mindig nem
dobta el a tőrt. Minden porcikája veszélyt kiáltott – nem mert a karám
felé nézni, ahol idegesen fújtatott a csődör. Diana bizonyára lebújt a
karám fala mögé; talán észrevétlenül ki tudott surranni az istálló
mögé…
Térdébe iszonyatos fájdalom nyilallt, ahogy a két férfi közül a
nagyobbik odasétált hozzá, és néhány mozdulattal arrébb lökte.
Marcusnak sikerült az oldalára esnie, és a tőrt a szalma alá rejtette,
miközben az óriás felvette az erszényét, és beletúrt.
– Tíz denarius – horkantott fel. – Úgy beszélsz, mint egy
szenátor; nincs nálad több?
– Hagyd békén – szólt közbe a másik, a lovat vizslatva. – Még
lesz idő pénzt szerezni. Láttad, mennyien gyalogolnak a parti úton?
Pompeji összes gazdag embere a pénzesládikójával és a felesége
ékszereivel a hóna alatt vándorol. Öld meg ezt, ha akarod, és
induljunk. Majd felváltva lovagolunk…
– Én ülök rá először. – A behemót férfi az egyik térdét Marcus
mellkasába támasztotta, és a hüvelyéből unott arccal előrántott egy
tompa kést.
– Ne ölj meg – motyogta Marcus, és szíve zakatolni kezdett a
mellkasában. – Felesleges. A pénzemet megkaptad, én meg már
haldoklom… – mondta, s feltartotta vérző karját. – Ne ölj meg.
A férfi egy pillanatig elgondolkodott.
– Ma mindenki haldoklik – jegyezte meg, és megvonta a vállát. –
Én meg amúgy is utálom a patrícius pöcsöket. Mindig is el akartam
nyisszantani egy olyan bíbor torkot, mint a tiéd.
 Ne – gondolta Marcus, ahogy a kés közeledett, és a rémület majd
szétvetette a mellét. Ó, ne. Nem azért, mert már nem érezte a halál
kellemes, sötét csábítását, hanem mert tisztában volt vele, mi
következik, ha a melák kése továbbhalad a torka felé. Ne…
A csődör felnyerített és kivágtatott a karámból. Mindkét férfi
hátraperdült. Diana még csak félig ült a hátán, lobogó, vörös
szoknyájával és hamuszínű hajával, de fogait kivicsorította,
miközben a ló nyakát a gyeplőszárral ostorozta. Ahogy az állat
meglódult, az egyik férfit hanyatt döntötte a szénába. Ezzel olyan
széles út nyílt előtte, mintha a célegyenesbe jutott volna a Circus
Maximusban. Már csak meg kell sarkantyúznia a lovat, hogy
vágtasson, gondolta Marcus – egyenesen át az istálló ajtaján, hogy
biztonságot leljen, vagy legalábbis annyi biztonságot, amennyi még
maradt a világon.
De nem fogta vágtára a lovat, és Marcus tudta, hogy nem is
akarja. Egy újabb rántással visszafordította, és egyenesen
nekivezette a férfinak, aki félig Marcuson térdepelt.
A férfi odébb mászott, kezével a fejét oltalmazta. A csődör félig
felágaskodott az alacsony mennyezet alatt, sörénye lobogott, Diana
pedig veszélyesen mélyre hajolt, hogy rávágjon a melákra a
gyeplőszárral, ami az egyetlen fegyvere volt.
– Fattyú! – rikoltotta, ahogy rásózott a görnyedt vállakra. A férfi a
karja után kapott, de elvétette. A ló még mindig forgott, vadul kapált
patáival a szűk helyen, miközben Diana újabb csapásra készült – de
ekkor a másik férfi a túloldalon egy kiáltással felemelkedett, és újra
belevetette magát a hadakozásba, aminek köszönhetően Dianának
immár egy guggoló és egy rohamozó ellenféllel kellett küzdenie
egyszerre.
– Menj arrébb! – kiáltotta neki Marcus a szénából, de a nőnek
arra sem volt ideje, hogy odapillantson. Még mindig forgott a lóval,
erősen markolva a gyeplőszárat, így próbálva elterelni tőle a két
férfit, miközben a rögtönzött ostorral ütötte-vágta őket. Ám az egyik
férfi, azt kockáztatva, hogy kap egy ütést az arcára, eléggé
megközelítette a nőt, hogy megragadja. Elkapta a bokáját, és
lehúzta a lóról Dianát, aki visítva szitkozódott.
– Egy ló és egy lány – mondta a férfi vigyorogva, ahogy a
szénába csapta Dianát, és a torkánál fogva leszorította. A nő
vonaglott, a támadója csuklóját karmolászta, de a hamuval lepett
férfi olyan hatalmas termetű volt, mint Vulcanus egyik óriása, Diana
pedig a parádézás, a káromkodás és a bátorsága ellenére nagyon
törékeny teremtésnek látszott. Olyan kicsi – gondolta Marcus,
miközben feltápászkodott. Lába teljesen használhatatlan volt, merő
fájdalom, egy holt végtag, de szinte nem is érezte. Csak egy lányt
látott a szénában – és ugyanazt a lányt tizenöt évesen egy sikátor
falához szorítva, ahogy vicsorog és szitkokat szór, éppen ahogy
most, miközben felhúzzák a szoknyáját.
– Te ülhetsz fel elsőnek a lóra, ha én lehetek az első a lányon –
ajánlotta a melák, aki Marcusról megfeledkezve Dianára
összpontosította a figyelmét. Egyikük sem vette észre, amikor
Marcus talpra küszködte magát, és miért is tették volna? Ő csak egy
mihaszna bíbor szenátor: egy puha kezű, ősz íróvessző-forgató, aki
alig áll a lábán. Marcus nem állt meg, odabicegett a hamu lepte
óriáshoz, és szúrt: egy tőrdöféssel a bordái közé hatolt. A férfi
érdekes módon kislányos sikkantást hallatott, és félig felé fordult,
mire Marcus egyre mélyebbre csavarta a pengét, s közben annyira
csikorgatta a fogait, hogy azt hitte, mindjárt kitörnek, és érezte, hogy
dobol a vér a fülében. A férfi megfordult, megpróbálta elkapni –
Marcus felemelte a szabad kezét, eltolta a férfi fejét, és látta, hogy
felnyitott csuklójából a karján csurog a vér. Hirtelen megszédült, és
eltűnődött, vajon most jött-e el a pillanat, hogy összeomoljon és
meghaljon. Még nem – gondolta mogorván –, még nem – és
hüvelykujját az óriás szemgödrébe vájta. Hallotta a sikolyát, érezte,
ahogy a szemgolyó nedvesen szétpukkan, s közben egyre
mélyebbre tolta a tőrt a bordák közé…
Egymásba gabalyodva felbuktak, és Marcus lábába úgy
belenyilallt a fájdalom, ami minden korábbi szenvedést
elhomályosított, hogy a szeme is káprázott. Még nem – mondogatta
magának az agónia közepette. Érezte, hogy meleg vér ömlik rá,
majd egy újabb kislányos, bugyborékoló hangot hallott. A tőr
kiszabadult, és az óriás a szénába hanyatlott Marcus mellett.
A szegycsont alá, közvetlenül és gyorsan a szívbe – gondolta
szórakozottan. Így kell csinálni.
Aztán két kéz kulcsolódott a nyakára, és kipréselték a torkából a
levegőt.
 – Fattyú – vicsorogta egy hang, és amikor Marcus kinyitotta a
szemét, a másik férfit pillantotta meg. Vállaitól nem látszott a
fáklyafény, az arcát lepő hamuban képtelen módon könnycseppek
vágtak utat maguknak. – Te fattyú, ő a testvérem volt…
Ó – gondolta Marcus már-már tapintatosan. Sajnálom. Nos, nem
is. A fivéred egy erőszaktevő, fosztogató bandita volt, ahogy te is…
A kezek szorulni kezdtek a torka körül, csillagokat látott. Kitátotta
a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Kezével csapkodva a tőr után
turkált a szénában, de nem lelte. A feje majd szétrobbant, minden
vérben úszott és egyre csak homályosult – de ő mosolygott. Még így
is sikerült magára erőltetnie egy mosolyt. Nem vagy egy lángész,
mi? – szerette volna kérdezni az őt fojtogató férfitól. Hátat fordítottál
neki.
Diana olyan halkan kelt fel a szénából, akár egy kísértet, kezében
a kétrét hajtott gyeplőszárat tartotta. Két halk lépéssel ott termett, és
a férfi torka köré kanyarította. Két térdét az oldalára szorítva
átkulcsolta a törzsét, hogy megülje, mint egy lovat, majd teljes
súlyával hátradőlt. Olyan erősen húzta hátra a férfi torkát, mintha
egy négylovas fogatot akarna megfékezni. Marcus látta, ahogy az
inak az utolsó szálig megfeszülnek vékony karjában.
A nyakán enyhült a gyilkos szorítás. Marcus hatalmasat sóhajtott,
úgy szívta magába a levegőt, mintha boríze lett volna, majd ismét a
tőr után kapott. Mert Diana hátrahúzta ugyan a férfit a nyakánál
fogva, akár egy rakoncátlan lovat, az viszont háromszor akkora volt,
mint ő, és abban a pillanatban, amikor hátracsap, a nő elrepül…
Marcus a szalma közt kotorászott a tőrt keresve. Minden túl
gyorsan mozgott; minden, kivéve az ő ügyetlen ujjai. Ívesen
megsuhintotta a kést, de elvétette; a férfi szeme kidülledt, és
gurgulázó hangokat kiadva rángatta a gyeplőt, ami szorosan feszült
a torkán. Erélyesen megrántotta, mire Diana az egyik oldalon
hirtelen eleresztette. A férfi a súlyánál fogva kapálózva előrelendült –
Marcusnak csupán annyi dolga volt, hogy előreszegezze a pengét.
Már másodjára temette maga alá egy bűzlő hústorony. A férfinak
eltartott néhány pillanatig, míg levegő után kapkodva kilehelte a
lelkét. Marcus csak feküdt alatta lihegve, és jólesett neki. Mármint a
lélegzés, tisztázta magában – szerette rendezni a gondolatait. A
lélegzés volt oly élvezetes, nem a fölötte haldokló férfi vagy a súlya
vagy a szaga. A szaga valójában elviselhetetlen volt. Hamu,
izzadság és az a fajta, beleivódott mocsok egyvelege, ami arról
árulkodott, hogy a férfi már hosszú napok óta nem látogatott meg
egy fürdőt se. Gyalázatos – gondolta Marcus. A római fürdők
mindenki számára hozzáférhetők, még a legborzasztóbb
szegénységben élőknek is. A gyakori fürdés különbözteti meg a
római polgárt egy barbártól.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Nem tudta, mit; még
mindig remegett, a torka izzott, a térdéről nem is beszélve. Végül
csak annyit jegyzett meg a legteljesebb nyugalommal:
– Azt hiszem, igen valószínű, hogy a támadóink nem római
polgárok voltak.
Diana rábámult. A sarkán ülve csücsült a szénában, a gyeplő egy
darabja még mindig ott fityegett az egyik kezében. Hátravetette a
fejét és felnevetett. Volt annak a nevetésnek egyfajta hisztérikus
kicsengése, de valódi derültség is áradt belőle.
– Az istenek szekerére, Marcus, tényleg csak ennyi észrevételed
van?
– Még soha nem öltem meg senkit. – Némi nehézség árán
legördítette magáról a petyhüdt testet, és felült. – Mit kellene
mondanom?
– Honnan tudjam? Ilyen dolgokról nem beszélnek a lányok előtt. –
Diana feltápászkodott, és elindult a lóért, ami oldalazva állt és
idegesen fújtatott az egyik sarokban, szeme fehérje kilátszott a vér
szagától érzett rémülettől. A nő halkan duruzsolni kezdett neki és
átölelte, míg az állat abbahagyta a farka csapkodását, azután újra
kipányvázta a falnál, és visszament. Letelepedett Marcus mellé, és
odanyúlt, hogy a kezébe vegye a férfi csuklóját. A felhasított
csuklóját, melyből még mindig szivárgott a vér.
– Hallottam, mit mondtál annak a banditának – szólalt meg a nő.
– Mikor el akarta vágni a torkodat. Azt mondtad: „Ne ölj meg.”
Marcus megvonta a vállát.
A nő úgy sandított rá piszkos haja alól, akár egy kanca az üstöke
alól.
– Ez azt jelenti, hogy már nem akarsz meghalni?
Azt jelenti, hogy nem akartam, hogy te meghalj – gondolta
Marcus. Mert tudtam, hogy megpróbálnál megmenteni, te őrült lány.
 – Ne akard, hogy megöljelek – kérte Diana, és párás lett a
szeme. A természetellenes rémségeknek ezen az éjszakáján
korábban egyszer sem sírt, de most a határán volt. – Ne akard, hogy
én öljelek meg azzal, hogy magadra hagylak. Kérlek.
Ezernyi dolgot illetően vitába szállhatott volna vele, de a nő
könnyei láttán érzett meglepetés elnémította.
– Tudom, mit gondolnak rólam Rómában, Marcus. – Véres ujjait a
férfi ujjai közé csúsztatta, szorosan rákulcsolta őket. – Egy vicc
vagyok: a hangyás kis Diana, akinek szalma lóg a hajából, és akinél
mindig a Vörösöknek áll a zászló. A nők úgy gondolják, nem
természetes, ahogy viselkedem, a férfiak meg összenevetnek a
hátam mögött, kivéve, mikor azon törik a fejüket, hogy tudnának
maguk elé térdepeltetni.
A szégyenérzet oly erősen áradt szét a férfiban, hogy jobban fájt,
mint a lába.
– Diana…
– Nem. – Elcsitította, ismét elutasította a szánalmát. – Nem
érdekel. Úgy élek, ahogy nekem tetszik, és az istenek a
megmondhatói, hogy ezt igen kevés nő teheti meg. Ami azt illeti,
még a férfiak közül is kevés. Én vagyok az őrült kis Diana, aki
lovakat tenyészt és a Vörösöknek szurkol, és olyan dolgokkal
néztem szembe, amelyek kiirtották volna a derék római polgárok
felét, akit ismerek. Ma már másodszor kellett végignéznem, ahogy
egy város darabokra tépi önmagát. Láttam embereket, akik
kijutottak, embereket, akik úton vannak valahová, ami talán a
biztonságot jelenti…de láttam másokat is. Olyanokat, mint az a
terhes lány vagy a férfi, aki a gyereket cipelte a hátán…
Marcusnak valamiért a vézna szajha jutott eszébe, aki leütötte
egy korsóval, és gyakorlatilag az egész kellemetlenséget okozta
számára. Ki tudja, él-e még, vagy meghalt?
– …és én meg akartam menteni őket, de nem tudtam. Nem
tudtam. – Diana rendületlenül a férfira meredt, és ekkor telt meg
csordultig a szeme könnyel. – Kérlek, Marcus, ma hadd mentsek
meg valakit egy lovon kívül is.
A férfi ránézett. Büszkén sírt, nem ráncolta össze az arcát, csak
hagyta, hogy a könnyek kígyózva utat törjenek maguknak a
hamurétegen át, miközben véres ujjait az övéibe fűzte. Ránézett, és
érezte, hogy a végzet elkerülhetetlen hulláma feltornyosul benne.
– Kérlek – könyörgött a Cornelius családból származó Diana. –
Hadd mentselek meg.
– Kedves lányom… – sóhajtotta a férfi, és hallotta magát, hogy a
hangja elerőtlenedik.
A nő várt, s közben piszkos kezével megdörzsölte a szemét.
A férfi feltartotta a csuklóját.
– Bekötöznél?

A ló nem volt valami lelkes, hogy el kell hagynia az istállót, miután

rájött, hogy kövek potyognak az égből.
– Józan állat – állapította meg Marcus.
Dianának az összes pokrócot fel kellett használnia, amit csak
talált, hogy kipárnázza az állat farát és hátát, mielőtt Marcus
felmászott rá, és elhagyhatták a fedett helyiséget. A Herculaneumba
vezető ösvény a parton húzódott – normális esetben Marcus az
egyik oldalon megpillantotta volna a kéken csillogó öblöt, a másikon
pedig a magas dombokat, melyek tetején buján zöldellő gazdaságok
nyúlnak el. De még mindig a fekete és hamu lepte alvilágban jártak;
az út tele volt menekülőkkel, akik nyakukat behúzva botorkáltak
előre az egyre halmozódó köveken át. Az égi örvénylésből még
mindig hullottak a kavicsok, és amikor Marcus hátrafordult, hogy
vessen egy pillantást Pompejire…
A város még nem volt ugyan halott, de már… lassult. Se
lámpások, se ablakok fénye nem világította meg a sötétséget. Csak
az elharapózó tüzek szikráit és az utcákat uraló, értelmetlen
lökdösődést látta. Az istenek legyenek irgalmasak hozzájuk –
gondolta Marcus, és alig tudta körbehatárolni a Vesuvius esetlen
alakját. Mikor hagyja már abba?
A ló megrándult a gondolatra, hogy ki kell mennie a csúszós
kőtörmelékre.
– Be kell kötnöm a szemét – kiáltotta Diana. – Te leszel a
szemem! – Marcus őrködött a lóhátról – nem is egy, mindjárt két kést
fektetve nyíltan keresztbe az ölében és nem egy olyan szempárt vett
észre, melynek tulajdonosa csak az alkalmat leste. Ma benne voltam
két ember megölésében – gondolta lelkiismeretfurdalás nélkül. Akár
többet is megölt volna, ha szükséges, hogy távol tartsa őket
Dianától, aki lépésenként vezette a bekötött szemű lovat a forrongó
káosz felé, miközben minden egyes ideges, oldalazó lépés után
suttogott neki, simogatta vagy dicsérte. A nő hízelgő hangja, amivel
rávette az állatot, hogy továbbmenjen, hálószobai meghittségű
suttogássá halkult, amit hallva minden római férfi nyelvlógatva
követte volna akár a pokolba is.
Nem rossz ilyen suttogást hallani újra – töprengett Marcus. Az
élete sötét, sivár hely lett – a kétségbeesés, ahogy Diana
fogalmazott, elriasztotta a női társaságot. Talán tennem kellene
ellene valamit. Vagyis, ha az istenek úgy döntenek, hogy nem ölnek
meg ezen az úton. Micsoda isteni irónia lenne az… Amikor elment
mellettük egy taligás, szigorú pillantást vetett felé, és
figyelmeztetőleg felemelte a késeket, miután a férfi kitartóan bámulta
a lovat.
Marcus ezek után nem volt biztos benne, hány óra telhetett el –
csak abban, hogy telnek, miközben éberen csoszognak a
sötétségben. Égett a tüdeje a belélegzett hamutól, a szeme fájt, mert
az úton folyamatosan figyelnie kellett az alattomos fosztogatókat. Az
egyetlen biztos pont Diana nem görnyedő válla volt a ló feje mellett.
Amikor Marcus először pillantotta meg a fényt, még levegőt venni
sem mert, és azon mélázott, vajon csak a képzelete játszik-e vele.
De nem.
– Nézd. – Lehajolt, hogy megérintse Diana vállát, aki egy-két
lépéssel tovább-botorkált, de végül felnézett rá. A kimerültségtől
még akkor is előre-hátra billegett, amikor állt: egy szürke kísértetnek
látszott a sötétségben. Csakhogy most már nem volt teljesen sötét.
A parti ösvény lassan, de biztosan kifelé kanyargott a hegy által
vetett fekete árnyékból. Körülöttük kiáltások harsantak, mikor mások
is észrevették, amit Marcus. – Napnyugta – mondta Marcus, és a
nyugaton tündöklő halvány rózsaszín ragyogás irányába mutatott.
– Kisétáltunk az éjszakából a napnyugtába.
Diana arcára pillantva a férfi egy pillanatig azt hitte, megint elsírja
magát. Pedig inkább fel volt háborodva.
– Kisétáltunk az éjszakából a még több éjszakába? –
panaszkodott.
 – Elegem volt az éjszakázásból. Épp eleget éjszakáztam már
ezen a kurva napon.
Marcus felnevetett. Éhes volt, és mocskos, zihált és szédült, és
arra sem emlékezett, mikor volt utoljára ennyire elégedett. Az öböl
fölé boruló égbolton halványodó vörös sáv láttán – miután a
törmelékkel teli vizek is újra láthatóvá váltak – arra gondolt: megérek
még egy napnyugtát. Tulajdonképpen látni fogom a fiam felnőtté
válását is. Diana álltó helyében inogni kezdett megint.
– Most lovagolj te egy darabig – utasította Marcus a Rostrán
használt hangján. – A ló már úgyis túl fáradt. – Mellesleg a kőzápor
is kezdett ritkulni, a lábuk alatt is kevésbé volt durva a talaj.
Diana tétovázva levette a ló szeméről a kötést.
– De te nem gyalogolhatsz…
– Nem. Valójában kétlem, hogy ez a térd valaha ugyanolyan lesz,
mint régen. – Valahányszor kinyújtotta a lábát, ropogott. Bizonyára
most már ő lesz a bicegő szenátor is, ahogy eddig a hajlott vállú volt
– noha jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekelte, ha kinevetik.
– Te úgyis olyan apró vagy, Diana. A ló mindkettőnket elbírja egy
darabig.
A nő elfogadta Marcus kinyújtott kezét, felkapaszkodott a lóra, és
befészkelte magát elé. Marcus fél kézzel átkarolta a derekát, és
elseperte piszkos haját, mikor az arcába csapódott.
– Te tudsz valamit – jegyezte meg, ahogy egy rúgással mozgásba
hozta az állatot. – Megfogadom a tanácsodat. Megnősülök újra.
– Mmm – válaszolta a nő, és a vállának dőlve félig már el is
szundikált. Undorító szaga volt a hamutól, a vértől és a lótól, és
Marcus gyanította, hogy az övé sem különb. Visszataszító barbárok
voltak mindketten.
– Ha visszaérünk Rómába, meglátogatom apádat – folytatta a
férfi. – És az augurokat. Hogy találjanak egy kedvező napot az
esküvőnek…
A nő álmosan megrázta a fejét.
– Nem megyek hozzád, Marcus. Micsoda szörnyű ötlet.
– Miért? – Pedig már úgy érezte, kezd hozzászokni a
gondolathoz.
– Milyen közös témánk lenne? Szerinted a vízvezetékek
érdekesek, és még csak nem is szurkolsz a Vörösöknek.
 – A vízvezetékek igenis érdekesek – felelte szelíden. – De igazad
van: utálom a fogathajtó versenyeket.
– Látod? Szerinted én unalmas alak vagyok, pedig te vagy az
unalmas alak. Nem illünk össze – mondta ásítva, és odabújt a férfi
vállához. – Vegyél el inkább egy kis örökösnőt, aki még a lábad
nyomát is imádni fogja, és egy tucatnyi babával fog megajándékozni.
– Nagyszerű. – Alapjában véve ez lehet, hogy jobb ötlet volt.
Paulinusnak anyára van szüksége, és az istenek a megmondhatói,
Diana semminek nem tudna az anyja lenni, aminek nincs patája.
– Egyébként miért ajánlottad? – Diana kormos szempillái meg se
rebbentek, már majdnem teljesen aludt. – Biztosan nem azért, mert
szeretsz.
– Nem. – Habár jobban kedvelte és jobban becsülte bármelyik
nőnél, akit ismert, és ez sokkal ritkább dolog, mint a szerelem.
– A férfiak megbecstelenítettek. Kigúnyolnak, pedig kívánnak –
ebben igazad van ugyanakkor semmi mást nem érdemelsz, csak
megbecsülést. Úgy gondoltam, úgy helyes, ha felajánlom az
enyémet egészen őszintén.
– Ó, ne légy ily nemes. – Diana újra olyat ásított, hogy a csontjai
is beleremegtek. – Vigyél el vacsorázni, ha a városban járok a
fesztiválok versenyein. Halálra untathatsz a vízvezetékeiddel, én
meg halálra foglak untatni azzal, hogy részletesen elmesélem a
verseny összes körét, aztán vacsora után elfújjuk a lámpásokat, és
nem locsogunk többet. És az, Marcus Norbanus, már nem lesz olyan
unalmas.
Marcus halkan elnevette magát, és az ajkát a nő kormos vállára
szorította.
– Míg nem találok egy olyan asszonyt, aki elnyeri a
jóváhagyásodat – mondta a férfi –, az ajánlat életben van.
A nő mélyen aludt, teste ernyedten ringatózott a ló mozgásával. A
napnyugta vörös sávja eltűnt, ismét leszállt az éj – és amikor Marcus
felnézett az égre, csillagokat látott az örvénylő hamu helyett. Hosszú
éjszaka állt előttük – Herculaneum nem volt messze; úgy vélte, ott
menedéket találhatnak, de miután hosszasan törte rajta a fejét, úgy
határozott, hogy inkább Neapolis felé irányítja a lovat, nem számít,
hány órával tart tovább az éjjeli vánszorgás. Miért ne? Volt lovuk,
ami fáradhatatlanul cipelte őket egyre messzebb. Olyan távol akart
kerülni a mögöttük lévő feketeségtől, amilyen távol csak lehet.
Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még egy pillantást
vessen visszafelé. Pompejit kereste, és nem látott… semmit.
Egyáltalán semmit. A városnak nyoma sem volt, csak a végtelen
sötétség ásított némán, amit csak itt-ott törtek meg a tüzek. S az
egész fölött ott gubbasztott a Vesuvius alakja; óriási, mormogó
hamuoszlopában vörös villám cikázott.
Vége – gondolta. A legrosszabbnak már biztos vége. Akik még
életben voltak a városfalakon belül, azoknak már biztos volt némi
esélyük.
Akik meghaltak…
Még volt nála egy darab a tógából – a nemes, bíbor szegélyű
viselet többi része a ló hátára került, de nem sajnálta. Most azt a
bíbor szegélyű rongydarabot, ami megmaradt belőle, a fejére
terítette a gyász jeleként, és elmondott egy imát a
hátramaradottakért. Az elhagyott gyermekekért; a vézna szajháért; a
lányért, aki talán épp ezekben a percekben vajúdott. Azokért, akiket
nem tudtunk megmenteni – gondolta –, és ugyanazt a
szomorúságot, fájdalmat érezte, amit Diana. Az istenek vigyázzanak
rájuk. Az istenek mentsék meg mindnyájukat.
Tudta, hogy mindig eszébe fognak jutni az olyan éjszakákon,
amikor nem jön álom a szemére, és a gondolatai elkomorodnak.
Azok az éjszakák még előtte álltak – ebben az elmúlt, rövid napban
elegendő rémálmot élt át, hogy ezer évre ellássa olyan fekete
éjszakákkal, amilyen ez volt.
Ám ez az éjszaka véget fog érni, és szándéka szerint egy
fürdőben virrad rájuk a hajnal. Egy rendes római fürdőben, amit két
római fog igénybe venni, akik úgy bűzlenek, mint a vademberek.
– Először a hajnal – mondta ki fennhangon –, aztán a fürdő. –
Diana fejét biztosabban a vállának támasztotta, és megsarkantyúzta
a lovat. Irány Neapolis.
 V.
RÉSZ

E. KNIGHT
AZ ANYA
„A sűrű sötétség ellepte a tájat…mint a zárt szobát,amikor kialszik a
lámpás.”
– IFJABB PLINIUS
 JULILLA
Elkezdődtek a fájások.
Lassúak, nem rendszeresek, de elkezdődtek.
A baba még nem szállt le, de úgy érzem, holnap reggelre fiam
születik.
Hogy lehet az, hogy miután annyit álmodoztam az anyaságról, és
hogy végre találkozhassak a méhemben fejlődő aprósággal, most
mégis azt kívánom, hogy maradjon veszteg?
Belenyúlok az oldalamon lógó erszénybe, és előhúzom a fiolát,
amit a konyhában vettem magamhoz: fájdalomcsillapító tinktúra. De
nem a megfelelő. Bámulom a kezemben tartott, kék ampullát – a
konyha borús fényviszonyai közepette átlátszónak tűnt. A kék nem
fájdalomcsillapító. A kék valami másra való. A kékkel a rabszolgák
irtják a patkányokat. Visszadugom az üvegcsét az erszénybe;
csalódott vagyok, hogy nincs nálam semmi, amivel enyhítsem a
fájdalmat, méregre meg nincs szükségem.
Nekidőlök egy sima márványpillérnek a keleti oszlopcsarnokban,
és nézem a valaha fenséges, kétemeletes peristyliumot. A belső
udvar járdája fölötti tető vörös agyagcserepein hamu szánkázik alá,
fehér por szitál. Itt füge-, cseresznye- és körtefák virágoztak, és
citromfák illata szállt a levegőben. Egy alacsony, öt lépés magas
létra van a fügefának támasztva – a füge a kedvenc gyümölcsöm, és
Pompejiben terem belőle a legjobb. Az egyik szolgánk állította oda a
létrát ma reggel, hogy szedjen nekem egy kosárral. Nehéz a levegő.
A tüdőmet szorongatja, alig bírok lélegezni. Ami egykor a nyugalom
szigete volt, most sötétség és hamu martaléka. Az égbolt úgy néz ki,
mintha hadban állnánk az istenekkel. Lehetséges, hogy eljött a világ
vége?
Épp Aemilia házába tartottam a hordszékemen, amikor a
Vesuvius dühösen felrobbant. És majdnem én is felrobbantam, mikor
a nagy pocakom görcsölni kezdett az ijedségtől. Elámultam a hegy
láttán, ahogy haragját mérhetetlen magasságokba köpte az égre.
Miközben az életemért rettegtem, szerencsére belebotlottam két
idegenbe és Aemilia jegyesébe, aki biztonságban hazakísért.
Ahogy a köhögés fojtogat, görcsösen átölelem a hasamat.
 Még mindig rajtam vannak az ékszerek, melyeket ma reggel
választottam az örömteli nap reményében: arany karperecek,
hozzáillő nyaklánc és fülbevaló. Ahogy megérintem a melleim közt
lógó aranyláncot, az a morbid képzetem támad, hogy a halálomhoz
öltöztem így ki. De elhessegetem a gondolatot. Nem fogunk
meghalni. A pompeji erős nép. Újjáépítik az életüket, és én is így
teszek.
Köhögőroham tör rám, ismét a hasamhoz nyúlok. Egy apró kéz
szorítja meg a kezemet, és megpillantom hároméves kisöcsémet,
Quintust. Anyám mindig is törékeny alkat volt, de az öcsém – a
hetedik gyereke – világra hozatala után olyan erős láz tört rá, hogy
szerencsés volt, hogy túlélte. Nem sokkal utána egy másik öcsém
meghalt, és anyám belebetegedett a bánatba. Muszáj volt
segítenem neki, ezért mielőtt Rómába költöztem a férjemmel,
Quintust úgy neveltem, mintha a saját gyermekem lenne.
Engedelmeskedtem apám és a férjem kérésének, és hazatértem
Pompejibe a sós levegő miatt – mely roppant egészséges a babát
váró asszonynak –, de azért is, mert iszonyúan szerettem volna
Quintust újra magamhoz ölelni. Most Quintus komoly tekintettel
bámul fel rám, szemében félelem ül. Bátorításra vágyva szorongatja
a kezem. Örülök, hogy vigaszt nyújthatok neki.
– Vigyázok rád. – Összeborzolom a haját, ő pedig mosolyogni
próbál, de remeg a szája. – Gyere játsszunk a teknőssel.
Odaadom neki a kisállatot. Quintus leguggol, a hüllőt a hamu
lepte márványpadlóra teszi, és mutatja, hogy behúzta a nyakát a
páncéljába.
Rúgást érzek a hasamban, mintha a meg nem született
gyermekem is oltalomra vágyna. Rászorítom a kezem a
kidudorodásra, és a tenyerem alatt egy apró lábat tapintok ki. Erős
fájdalom nyilall a gerincem aljába, és újabb rúgást érzek.
A gyermekem…
Az első átsuhant az öröklétbe, mielőtt egyetlen lélegzetet vehetett
volna, amikor még hat hónapja sem volt a méhemben. A halála ezt a
gyereket csak még különlegesebbé tette. Apám most visszahívott
Rómából, ahol Titusszal berendezkedtünk, és én hazajöttem, hogy
Pompejiben szülhessek. A nyarat pihenéssel töltöttem, és a
Neapolisi-öböl sós levegőjét szívtam. Gőzfürdőkbe jártam, és
bőséges mennyiségű frissen sült kenyérrel és olívával kényeztettem
magam.
– Még ne gyere ki, kedvesem. Várj még! – súgom a pocakomnak.
Nem akarok addig szülni, míg a világon a zűrzavar az úr. Néhány
napon belül minden rendeződik, és akkor eljön az ő ideje. Apám azt
ígéri, minden rendben lesz. Hogy itt, az otthonunkban nem eshet
bántódásunk.
A szemembe forró könnycseppek gyűlnek, jobban égetik, mint a
füsttel terhes levegő. Bűntudatom van. A családom nem akart
elmenni, mert reggel aggódtak, hogy nem térek vissza, és amikor
mégis sikerült…már túl késő volt útra kelni. Senki sem mondta, hogy
az állapotom miatt maradunk itt, miközben az egész város fejvesztve
menekül. De úgy érzem, legalább részben ez az oka.
Kínzó köhögés ráz, és halk nyöszörgést hallatok, mert a remegés
az alsó háttájékon érzett fájdalmat még elviselhetetlenebbé teszi.
– Lilla, be kell jönnöd. Miért nem jöttél be?
A férjem, Titus szólít meg az oszlopcsarnok túloldaláról, ahogy
felém igyekszik a hátsó szobából. Bőrcipője halkan puffan a
hamuszőnyegen, ami a márványt borítja. Apám aggódik, hogy a ház
elülső része fölötti lapos tető nem fogja bírni a ránk hulló törmelék
súlyát, de a hátsó szobák fölötti lejtős tető alatt biztonságban
vagyunk.
Titus beteg öcsémet, Albinust cipeli hátra, miközben a szolgák
előkészítenek nekünk két szobát. Albinus a múlt héten lett tizenkét
éves, és a betegsége miatt állandó fájdalmai vannak. Apró testét
születése óta kellemetlenségek gyötrik. A doktor a csigolyák
elcsúszásáról mondott valamit, egész életében bicegve járt. Az
elmúlt tizenkét évben hol kiújult, hol megszűnt a betegsége – alkatra
anyámhoz hasonlít.
Titus kérdésére válaszul azt mondom:
– Ki akartam szabadítani a teknősömet. – Magam elé mutatok a
földre: a teknős mozdulatlan, Quintus még mindig piszkálja. Mélyen
behúzódott a páncéljába, nem akar szemtanúja lenni a pusztításnak,
amit a Vesuvius mér ránk.
Újabb köhögésroham tör rám, levegőért kapkodva a férjem
karjába omlok. A kicsi Quintus kiált egyet, és átöleli a férjem lábát.
Titus megsimogatja az öcsém fejét. Szerelmesen felsóhajtok, ahogy
a férjemre pillantok.
Nincs a mi kapcsolatunkhoz fogható. Politikai érdekből köttetett
házasság volt, mégis első látásra egymásba szerettünk. Titus
magas, erős, büszke és éles eszű, mindazonáltal irányomban csupa
kedvesség.
– Menjünk be a házba – mondja. – Annak a falai erősebbek.
Bólintok, és hagyom, hogy betámogasson, mert én már állni sem
bírok a gyerekkel a hasamban, aki egyre erősebben küzd, hogy erre
a szétesőben lévő világra jöhessen. És egy másik gyermek is –
gondolom Quintusra nézve – arra vágyik, hogy vigyázzak rá. Befelé
haladva jókora pocakomat simogatom, miközben Bona Deához és
Íziszhez imádkozom, hogy néhány napig tartsák még odabenn a
kicsit. Legalább addig, míg a hegy abbahagyja a dörgést. Az pedig
nemsokára bekövetkezik, ugye?
– Talán biztonságosabb lenne, ha mégis megpróbálnánk elhagyni
a várost – suttogom a hamuval teli, mérgező levegő miatt érdes
hangon. – Megpróbálhatnánk.
Titus a szemembe néz, mély sajnálkozás tükröződik a
tekintetében. Megrázza a fejét.
– Nem, Lilla, nem lehet. Talán valamivel korábban
megpróbálhattuk volna, de mostanra az utak járhatatlanok és
veszélyesek lettek. A te állapotodban nem kelhetünk útra. – Kezét
oltalmazón gömbölyű hasam közepére rakja. Igazam volt. – Atyád
háza a tizenhét évvel ezelőtti földrengésnek is ellenállt. Ezt is kibírja.
Tovább próbálkozom:
– Nem akarok itt szülni. A kicsi nem fog levegőt kapni. – A
kezemet a számhoz emelem, ismét rám tör a köhögés.
Titus a karjába kap, elég erős hozzá, hogy elbírjon engem a
babámmal együtt. Attól a naptól fogva, hogy a tudomására jutott,
hogy terhes vagyok, egyfolytában kényeztetett, mert talán ő is attól
tartott, hogy ezt a babát is elveszítjük.
– Amiatt ne főjön a fejed, szerelmem. Amint alábbhagy a vihar, a
levegő kitisztul. Egyébként még hetek választanak el attól, hogy a
világra hozd a fiunkat. Feleslegesen aggódsz.
Bólintok, bízom a szavában, és érzem, hogy az ereje engem is
átjár. A férjem rangidős tribunus, és a konzuli címre törekszik, ahogy
egyre magasabbra mászik a cursus honorumon; egy született
védelmező. Nem akarna tévútra vinni.
Egy csókot nyom a homlokomra, és ahogy rám néz, olyan
érzelem tükröződik a tekintetében, amit nem mer szavakba önteni.
Tudni akarom, mire gondol, de megijeszt a lehetőség.
Megrázom a fejem. Igaza van. Még nincs itt az ideje, hogy
megszüljem a gyereket. Talán a fájásokat is csak a félelem miatt
érzem. Sok nő tapasztalja, hogy olyankor törnek rá, mikor még el
sem jött az ideje. Biztos vagyok benne, hogy ez is hasonló.
– Ne aggódj, uram, őrizgetem még egy kicsit a gyermekünket. –
Hisz ez egy anya kötelessége, ahogy az apának is megvan a sajátja.
Hatalmas moraj rázza meg a házat, majd egy reccsenés
hallatszik az elülső vestibulumon.
– Menjetek a hátsó szobákba! – kiáltja apám a bejárattól,
anyámat és a testvéreimet terelve maga előtt egy sorban. Két
rabszolga siet utánuk, akik nem menekültek el. Az egyikük
felnyalábolja Quintust. A gyermek nyöszörög, alsó ajka remeg, de
állkapcsát összeszorítva megpróbál eleget tenni a római gravitas
követelményének. Julius öcsémnek – aki csak egy évvel fiatalabb
nálam – nem sikerül; feszültebbnek tűnik egy sarokba szorított
kígyónál.
– A larok és a penatesek oltalmazzanak bennünket – motyogja
Titus megperdülve, és sietős léptekkel elindul velem a ház hátsó
részébe, otthagyva a teknősömet a sötét peristyliumban, amit
korábban oly gyönyörűnek láttam.
Erősen belekapaszkodom a vállába, homlokomat a mellkasára
szorítom. Az ég a fejünkre szakad, és immár a ház egy része is.
A hasamat hirtelen fájdalom szorítja bilincsbe, és összeszorítom a
fogam, hogy fel ne üvöltsek az égető kíntól. Megmarkolom Titus
tunikáját, hátha enyhíthetek a szorító érzésen. Nem igazifájások.
Csak olyanok. Kényszerítem magam, hogy elhiggyem.
– Be, ide! – Apám belöki a fogadószoba ajtaját, ahová
ideiglenesen bezsúfoltuk az étkező kerevetjeit, míg tart az anyám
által szervezett felújítás a tricliniumban, ahol a fontosabb vendégeket
etetjük-itatjuk. Mivel a felújítás még nem ért véget, ebben a kis
helyiségben tároljuk a párnázott matracokat, a selyem- és
vászonpárnákat és a faragott márvány ülőalkalmatosságokat,
melyek lábára istenek arcmásait vésték. A bútorok a vendégeink
kényelmét szolgálják, ezeken fekve étkeznek és italoznak, miután
ráuntak a kert békéjére. Most pedig számunkra nyújtanak némi
komfortérzetet.
Legalább a menedékünk gyönyörű volt. A fehérre festett
mennyezet és a vörös szegélyekkel és zöld virágfüzérekkel
elválasztott falfestmények visszaverik olajlámpásaink fényét.
Tekintetem kedvenc képemen állapodik meg – Apollo és Daphné az
erdőben –, majd feljebb vándorol Vénuszra, aki egy girlandokkal
díszített timpanon alatt áll az egyik felső képen.
– A szerelem és a család istennője, könyörgöm, oltalmazz minket
– motyogom, és észreveszem, hogy az egyik kisasztal borral,
fügével és kenyérrel van megterítve.
Titus kezét az ajtón nyugtatva habozik, mindannyian kinézünk a
peristyliumra. Vajon mikor nyithatjuk ki újra az ajtót? Amikor a ház
zörögni kezd és újra megrázkódik, Titus lassan becsukja az ajtót,
kizárva a pusztulást.
– Mi történt? – böki ki Titus a szavakat, melyeket én nem bírok
megformálni.
Apám ránéz, arckifejezése sztoikus, mindig erős. Igazi római.
– A ház elülső vestibulumja összedőlt. Ugyanúgy, ahogy a nagy
földrengés idején.
A házunk azóta is felújítás alatt áll, számos helyiségben lassan
lecserélték a régi épületelemeket, többek között ebben is. Apám
megerősíttette a házunkat, fényűzőbbé varázsolta, hogy jobban
megfeleljen egy olyan vagyonos és rangos családnak, amivé
váltunk. Kár, hogy a vestibulum ismét összeomlott. Ha így megy
tovább, egy vagyont fog a házra költeni, mielőtt egyáltalán elkészül.
Apám, a praetor tekintete röviden találkozik az enyémmel, majd
elfordul.
– Itt biztonságban leszünk.
Amit kiolvasok a tekintetéből, nyugtalanít. Apám nem annyira
magabiztos, mint amennyire szeretne annak látszani. Korántsem
biztos benne, hogy biztonságban leszünk-e itt vagy bárhol másutt.
Amikor a hegy felrobbant, a családomnak el kellett volna mennie.
Nem kellett volna rám várniuk. Itt kellett volna hagyniuk. Miattam
kerültek veszélybe. Bűntudat marcangol, attól tartok, elered a
könnyem, de visszatartom.
Én is római vagyok. Nem hagyom, hogy bárki lássa rajtam, hogy
félek, mert nem félek attól, amit az istenek tartogatnak számomra.
És abban sem hiszek, hogy eljött számunkra a vég. Még nem.
Amikor a hasam megfeszül, a szívem kihagy egy ütemet, és
megmerevedem a fájdalomra várva. De rövidebb, mint az előbb, és
ez is csak megszilárdít abbéli hitemben, hogy ezek nem azok a
fájások.
Titus arca feszült, mint mindig, amikor hadi taktikán töri a fejét.
Megérintem a karját, mire eltökélt tekintettel rám néz.
– El kell mennünk – suttogja Titus tétován, mert nem akar
ellenkezni apámmal. – Tévedtem. Legalább meg kellene próbálnunk
elmenekülni. Megyek, valahonnan kerítek egy kordét. Ha muszáj, én
magam vontatlak el Rómáig.
– Micsoda, uram? Most hogy a ház homlokzata összedőlt, nem
tudunk kimenni. – Az ajtóra pillantok, ami elválaszt a külvilágtól. – Mi
van, ha a Rómába vezető utat is kőzápor veri? Talán mégis
maradnunk kellene, ahogy apám tervezte.
Megrázza a fejét. Titus azelőtt még soha nem ment szembe
apám akaratával, és azon tűnődöm, vajon apám mérges lesz-e, ha
meghallja.
Titus gyengéden lehelyez az egyik puha kerevetre, Quintus pedig
odaszalad, és hozzám bújik. Hirtelen túláradó érzelem kerít
hatalmába, és lágy hajába temetem az arcomat; borzasztóan
hiányzott, míg Rómában voltam, és minden bizonnyal én is
hiányoztam őneki.
Titus közelebb hajol hozzám, és egy csókot lehel a halántékomra.
– A második emeletre vezető lépcső nincs eltorlaszolva.
Megnézem, le lehet-e mászni onnan, vagy hogy bárki a
segítségünkre lehet-e odakintről.
Nekitámaszkodom a bársonyos párnáknak, egyik karommal a
pocakomat, másikkal kisöcsémet ölelve. Bárki, aki odakinn ragadt,
magátfogja menteni, nem ránk fogja vesztegetni az idejét –
gondolom.
– Nem akarom, hogy megsérülj. Túl sokat kockáztatsz. Idebenn
biztonságban vagyunk. Miért nem kockázunk inkább?
 Titus mellém térdepel, kezét az enyémre teszi. Egymásba fonódó
ujjainkat bámulom. A szívem szerelemtől eltelve hevesen ver.
Megszorítom Titus kezét, hüvelykujjammal az övét dörzsölgetem.
– Legalább meg kell néznem, Lilla.
A kétségbeesést fedezek fel a tekintetében. Titus általában
helyrehozza a dolgokat. Titus megoldja a problémákat, és számára
ez egy újabb elhárítandó akadály. Muszáj meggyőződnie róla, mit
tehetünk, talán azért, hogy ne veszítse el a józanságát. Előredőlök,
és ajkamat éhesen az övére tapasztom; akarom, igénylem a
közelségét, hogy megszilárdíthassam a szeretetébe, az emberi
mivoltába vetett hitemet. Általában olyan helyen nem csókolózunk,
ahol mások is láthatnak bennünket. Közönséges. Rómaiakhoz nem
méltó. De most, amikor ránk szakad az ég, nem érdekel, és Titus
sem zavartatja magát. Visszacsókol.
– Nem lesz bajom. Azt akarom, hogy neked se essen bajod –
mondja.
Bólintok, de képtelen vagyok kimondani, hogy menj, mert
valójában nem akarom, hogy elmenjen.
Titus feláll, és végigjáratja a pillantását a festett mennyezeten és
az ajtó körüli képszelvényen. Anyám egy másik kereveten
heverészik, szaporán szedi a levegőt, rabszolgáink legyezik őt.
Apám halk hangon Juliusnak és idősödő szolgánknak szónokol, míg
tizennégy éves húgom, Kismadár a többi gyereket gyűjti maga köré
egy másik kanapéra, és egy dalt énekel nekik.
– Charis, kérek egy kis bort – szólok a rabszolgalánynak abban
reménykedve, hogy az ital megnyugtat. A bokámon lógó ankh alakú
talizmánt babrálom: Ízisz áldását kérem, és azért imádkozom, hogy
szabadítson meg ezektől a fájásoktól. És hogy tartogassa nekem az
igazi vajúdást akkora, mikor a káosznak vége.
Az ankh egy fiatal nő ajándéka, akinek a bokáján megannyi
talizmán csilingelt az Ízisz-templomban, ahová azért látogattam el
néhány napja, hogy áldozatot mutassak be Aemilia menyegzője
alkalmából. És imádkozni, hogy fiam legyen.
A nő hallotta az imámat, és nekem adta az ankh alakú talizmánt.
Azt mondta, a neve Capella, és a saját bokaláncáról vette le, hogy
megajándékozzon vele. Valamiért nem tűnt helyesnek, hogy
ajándékot fogadjak el tőle, mivel elég félreérthetetlenül látszott, hogy
nem egy jó hírű nő. A rövidke tunikából kibuggyanó melleiről és erős
parfümjéről valószínűleg meg tudtam volna állapítani a
foglalkozását. De ettől eltekintve gyönyörű volt: aranyszőke haja és
kék szeme volt, ami még mindig kísért. Azok a szemek mintha
képesek lettek volna a látszat fala mögé látni, inkább emlékeztettek
egy papnő szemére, mint egy prostituáltéra. Gondolom, ebben áll az
Ízisz-templom szépsége. Az élet minden területéről összegyűlhetnek
a hívek, és abban a kék szemű nőben egy rokon lelket véltem
felfedezni. A hasamra tette a kezét, és azt mondta, ne aggódjak,
mert a fiam és én az örökkévalóságig együtt maradunk. Azután
egymásba kulcsolt kézzel imádkoztunk a hatalmas anyához, és
egyikünk sem volt több vagy más, mint Ízisz lánya.
Charis átnyújtja a vizezett bort. Lassan kortyolok bele, nehogy
rám törjön a hányinger. De a bor hatni kezd, és pillanatokkal később
máris ellazulok, a hátamban és a hasamban a maradék fájdalom is
megszűnik.
– Megyek, hozok segítséget – jelenti be Titus, felriasztva az
emlékeimből.
Apám azonnal a férjem irányába fordul.
– Ne, maradj idebenn. Várjuk ki, míg véget ér a vihar.
Titus keményen apám szemébe néz.
– Jobb szerencsét próbálni, mint megvárni, míg maga alá temet a
hegy.
Maga alá temet? Azért ennyire nem lehet rossz a helyzet.
Visszatartom a lélegzetem, a helyiségben mindenki megmerevedik,
a robbanásra várva, ami általában akkor következik be, ha valaki
elég ostoba ahhoz, hogy ellenkezzen apámmal. De semmi nem
szakítja félbe a csendet. Talán apám is abban reménykedik, hogy
Titus megtalálja a módját, hogy kijuttasson minket.
Végül apám röviden odabiccent. Titus arckifejezése megenyhül. A
pillanat törtrésze alatt érzelmek sokasága tükröződik a tekintetében,
azután még egyszer lehajol, hogy megcsókoljon. Hogy reményt
adjon.
– Nemsokára visszajövök.
POLYBIOS
A lányomat, Lillát figyelem. Ő a legidősebb gyermekem. Igazából
a kedvencem. Fájdalmasan ráncolja a homlokát. A szeme csukva
van, fejét a párnákra hajtotta. Egyik felékszerezett kezét gömbölyű
hasán pihenteti, a másikkal oltalmazón öccsét, Quintust karolja – a
gyermeket, akit Lilla mindig a sajátjának érzett.
Képek rohannak meg Lilla saját, születendő gyermekéről, mert
attól félek, ebben az életben már nem fogok találkozni vele. Amikor a
hegy gyötörni kezdett bennünket, biztos voltam benne, hogy itt
biztonságban leszünk. De most…most már nem vagyok
meggyőződve róla. Egy parányi kétség képes volt megingatni az
órákkal ezelőtti sziklaszilárd bizonyosságomat.
A nagy hegy megfosztott az erőmtől, a büszkeségemtől.
Hiszen minél tovább tűnődöm az égbolton kavargó, végtelen
fekete felhőkön, a Vesuvius felől rohamozó, dühös füstön, annál
valószínűbb gondolatnak tetszik, hogy a város elpusztul. Mégsem
indulhatok el, mert azzal a feleségem és drága gyermekeink életét
tenném kockára, valamint kötelességtudó lányomét és meg nem
született gyermekéét. Noha a maradással ugyanezt kockáztatom.
El kell taposnom a bensőmben elharapódzó rettegést. Hogy
hagyhatnám, hogy a félelem úrrá legyen a józan eszemen? Egy
római ezt nem teheti meg. Ez az én városom – már ami maradt
belőle. A nagy földrengést is túléltük évekkel ezelőtt. Újjáépítettük.
Megint újjáépítjük. Ma mégis megismerem a félelem valódi arcát.
Ehhez foghatót még sosem láttam. De egyszer ez is elmúlik.
Példát kell mutatnom. Nem fordíthatok csak úgy hátat a városnak,
amit segítettem felépíteni. Apám, aki egy hónapja hunyt el, nem
lenne büszke rám, ha azt látná, hogy megfutamodom a poszt elől,
amiért oly keményen dolgozott. Valaha rabszolga volt, és én egy
felszabadított ember fia vagyok. Aki immár egy gazdag praetor. A
családunk neve az ismeretlenség homályából emelkedett ki, és nem
fogok hátat fordítani egy ekkora megbecsülésnek. Megmutatom a
Pansához hasonlóknak, hogy egy felszabadított fia sem menekül el,
ugyanolyan bátran szolgálja Pompejit.
Most nem hozhatok szégyent az őseimre a félelmemmel. Úrrá
leszünk ezen is. Erősek vagyunk. És a házamban tizenegyen
számítanak az oltalmamra. De odakinn egy egész város számít rám,
és akkor sem lehetek kevésbé megfontolt, ha Vulcanus tüze szakad
a nyakunkba.
 Quintus fiam szürke szemébe nézek. Olyan átható tekintettel
mered rám, mintha a lelke mélyéről tanulmányozna, ami
elképzelhetetlen egy ilyen korú gyermektől. Vajon látja a
szememben ülő félelmet? Megkérdőjelezi tán, hogy helyesen
döntöttem-e?
Ha egyesével kell megmentenem a város gyermekeit,
megteszem. Úgy segítsenek az istenek. Akkor majd emlékezni
fognak rám. Újraválasztanak praetornak, és az elkövetkező években
egy provincia kormányzója is lehetek.
Kinyújtóztatom a gerincemet.
Kizárólag olyanok vesznek körül, akik közel állnak hozzám: akik
miatt beletörődtem a bizonytalanságba. Pater familiasként nekem
kell meghoznom ezeket a döntéseket. Mi az, ami a legjobban
szolgálja a családom érdekét – nekik pedig engedelmeskedniük kell.
Amikor vakon rohantak volna bele a káoszba, hogy megkeressék
Lillát, csak én maradtam nyugodt és rendületlen. A legerősebb
rabszolgákat küldtem ki érte, s ugyan ők eltűntek, a lányom mégis
visszajött hozzám, hozzánk.
Akkor is igazam volt. Most is igazam van. Egy vagy két napon
belül minden helyreáll. Ennek ellenére…
– Mindjárt visszajövök. – Kisietek, nem érdekel, hogy a feleségem
többször is utánam szól, hogy menjek vissza. El kell jutnom a
larariumunkba, ahol a házi isteneink állnak. Ránézek a larokra, a
kígyóra és az őseim őrszellemére. – Óvjátok meg a családom e
hatalmas pusztulástól. – A hajamba túrok. – Minden évben egy fehér
bárányt áldozok a tiszteletetekre, ha a segítségünkre lesztek e
bajban. Mondjátok el, mit kívántok.
Egy mennydörgés az egyetlen válasz. Valamivel felbosszantottuk
az isteneket.
– Küldjetek egy jelet – könyörgök. – Bármit is kívántok tőlünk,
megadjuk! – De az egyetlen válasz, amit kapok, a feleségem hangja.
– Gaius, kérlek! Most már gyere be.
Érzelmek árja dúl a szívemben. Az istenek még nem válaszoltak.
– Két bárányt! – Még mindig semmi. Hát nem elég, hogy már
nekik adtuk az egyik gyermekünket és a lányom is a maga
elsőszülöttjét?
– Gaius! – A feleségem, Decima hangjában félelem.
 Bólintok, nehezen formálom a szavakat, és azt suttogom:
– Megyek már.
Újabb imát rebegek az isteneknek Titusért. De kétlem, hogy
biztonságos kiutat talál. A két vestibulum majdnem a fejünkre
rogyott, amikor megmozdult a mennyezet, és futásnak eredtünk.
Mielőtt összedőlt, ránk szakadt a vakolat. A ház egyetlen
bejáratához vezető út nem biztonságos. Az emeleten csak a
peristyliumba és a konyhakertbe vezet bármiféle út, a házból kifelé
egy sem nyílik. Szerencsénk volt, hogy egyáltalán élve megúsztuk.
Nem lesz még egyszer ilyen szerencsénk. Különösen, ha sokat
kockáztatunk.
Odafordulok az asszonyhoz, akivel az életem közel felét leéltem.
Még mindig csodaszép, sötét haja kiszabadult a hajtűk közül,
rendezetlenül omlik a vállára. Bár Decima szeme körül apró ráncok
jelentek meg, még mindig úgy ragyog, mint évtizedekkel ezelőtt. És
azon kapom magam, hogy a szemébe bámulok, mint mindig, és a
remény sugarát keresem benne, amivel rendre megajándékoz.
A szellőzőjáratok eltömődtek, az udvar levegője hamuval
telítődött. Mennyi időnk maradt, míg a mérgezett levegő beszivárog
az ajtók alatt, azzal fenyegetve, hogy megfojt valamennyiünket?
– Apám, hadd segítsek Titusnak. – Legidősebb fiam, Julius áll
mellettem kócos, sötét hajjal. Kiköpött úgy néz ki, mint én. Én pedig
attól félek, ha kimegy, hogy segítsen Titusnak, soha nem jön vissza.
– Nem – felelem, mert túlságosan félek, hogy elveszítem.
A fiú kidülleszti a mellkasát, grimaszol, mielőtt nagy levegőt vesz
és megszólal:
– Most már férfi vagyok. Hadd tegyek valamit!
A szívem szakad meg a szavai hallatán, és összeszorítom az
állkapcsomat, hogy ne lássa, hogy remeg a szám. Egész életemben
arról álmodoztam, hogy a fiam követi a példámat, akár még túl is
tesz rajtam. Lelki szemeim előtt azt láttam, hogy befolyásos ember
lesz Rómában. És most az az igazság, hogy talán soha nem jut ki e
fehérre festett falak közül. Nem engedhetem, hogy kimenjen abba a
halálos záporba.
– A nővéred férje nemsokára visszatér.
– És a segítségemmel valószínűleg hamarabb sikerül neki –
bizonygatja kitartóan a fiam, zöld szemét rám szegezve.
 Most tizenhét éves. Jóképű és arrogáns. Érzem, hogy morajlik
körülöttünk a ház, a távolban rémült sikolyok visszhangoznak, és
azon tűnődöm, vajon megéri-e a tizennyolcadik születésnapját. De
fogcsikorgatva beleegyezem.
– Rendben.
A szoba ajtajához sétálok, kezem a kilincsen pihen.
– Apám… – bátorít Julius. Megölelem. A mellemre szorítom, és
magamba szívom az illatát; közben a szívemet félelem markolja
meg.
– Siess vissza. – Lassan kinyitom az ajtót, beárad a füst bűze.
– Mit csinálsz, uram? Ki ne ereszd Juliust! – A feleségem felugrik
a kerevetről, zihálva veszi a levegőt. Már azelőtt sem érezte jól
magát, mielőtt felrobbant a hegy, és a szennyezett levegő csak még
inkább legyengítette.
A fiunk habozik, az anyjára pillant.
Fürgén megindulok.
– Feküdj vissza, szerelmem. – Megsimogatom az arcát, és
visszasegítem a párnákra. – Minden rendben lesz.
Ám elnéz mellettem.
– Julius!
Még épp időben fordulok hátra, hogy lássam, ahogy a fiunk
beleveti magát a sötétségbe.
Otthagyom a felségemet, és az ajtóhoz sietek.
– Legalább vigyél egy lámpást, fiam – szólok utána, de a fiam
már vágtázik az oszlopcsarnokon át, és a sógorát szólongatja.
Halkan káromkodom egyet.
– Nikon, egy lámpást!
Rabszolgánk a kezembe nyomja az egyik olajlámpást, és kilépek
a szobából.
– Apám – kiáltanak utánam fiatalabb gyermekeim félelemmel teli
hangon.
– Ne aggódjatok, gyerekek. Itt biztonságban vagytok.
Titust és Juliust szólongatom, de a kiáltásaim nem vetnek
visszhangot, elhalnak az ajkamon a tetőre zúduló törmelék zajában.
Az egyik fügefa lángra kap, és megvilágítja a környezetét.
Abban reménykedem, hogy észreveszem mozgó árnyékaikat. A
freskók festett arcai gúnyosan kinevetnek. Egy árny megmozdul
előttem a folyosón, az átrium felé igyekszik.
– Titus, te vagy az?
Az árnyék megtorpan, kiált valamit, de nem hallom, azután
eltűnik, mikor egy hatalmas, lángoló kő becsapódik oda, ahol az
imént állt.
Jupiter, kérlek, ereszd vissza őket élve hozzánk!
– Apám! – hívogat Lilla erőtlen hangja, mire visszafordulok a
szoba felé, és látom, hogy arca csupa aggodalom.
Mivel nem akarom még jobban megijeszteni, mint amennyire már
egyébként is ijedt, válaszolok:
– Kedvesem, gyermekem. – Becsukom az ajtót, a lámpást a
padlóra helyezem, és letérdelek Lilla mellé, hátha megnyugszik egy
kicsit. Eddig bírta a gyerekkel.
Nagy volt az öröm, mikor még úgy tűnt, hogy a gyerek élve
születik és egészséges lesz. Lilla Pompejiben nőtt fel, és sokan
kedvelték, elit társaságunkban a legtöbben a barátjuknak tekintették,
de most a jövő eléggé kétségesnek látszott. Miért is nem hagytam,
hogy Rómában maradjon? Rómában nem lenne veszélyben. De az
istenek Rómát is ostrom alá vehetik. Talán az istenek
mindannyiunkat el akarnak pusztítani…
– Hol a férjem? – kérdezi a lányom.
– Már jön – hazudom.
Ám az oszlopcsarnokban felhangzó futó léptek halk zaja arról
árulkodik, hogy a szavaim nem feltétlenül hazugok. A fiam és a
vejem nagy lendülettel beront az ajtón.
– A második emeletig jutottunk, de az összedőlt vestibulumnál
egy akkora darab szakadt le, ami túl magas a létránknak. És nem
tudjuk, mennyire ingatag a törmelék – vázolja Titus. A feleségére
pillant. – Ha leugranánk, megsérülnénk.
– Az átriumban megpróbáltam felmászni a törmeléken. Félútig
jutottam, mielőtt…
Titus megfogja Julius karját.
– Kitalálunk valami mást – mondja.
Félrevonom a fiamat és a vejemet a szobában, hogy ne hallja
más.
– Mondd el.
 – Egy férfi megpróbált segíteni nekünk, de egy zuhanó törmelék
eltalálta a vállát, és letaglózta.
– Édes istenek – motyogom egy imát rebegve a férfiért.
– Az emberek fogják a holmijukat, és menekülnek, apám –
mondja Julius kemény és dühös hangon. – Akik rossz szándékúak,
azok lopnak.
– És a tüzek – teszi hozzá Titus. – A ház egy része lángokban áll.
Ha megérinted a köveket, érzed, hogy forró.
Julius felfordítja a tenyerét, és megmutatja, hogy vörös hólyagok
keletkeztek rajta a kapaszkodástól.
– A nők és a gyerekek nem élnék túl, ha onnan leesnének.
Titus kihúzza magát.
– De te képes vagy leugrani. Menj, Polybios. Neked
felhatalmazásod van ebben a városban praetorként; te szerezhetsz
segítséget. Én majd vigyázok a családodra. Egy ideig még
meghúzhatjuk itt magunkat.
Megrázom a fejem.
– Senki nem maradt, aki megmenthetne minket. Akik elég erősek,
azok már elmentek. Nem hagyom itt a családomat. – Nem fogok
gyáván megfutamodni. Én római vagyok. Itt maradok, és megvédem,
ami az enyém.
A fiam, aki eddig sikeresen próbálta megőrizni a lélekjelenlétét,
láthatóan megtörik, válla megereszkedik, szeme csillog a lámpás
fényében. Szeretetem néma kinyilvánításaként megszorítom a vállát.
– Büszke vagyok rád, hogy megpróbáltál felmászni, és a
bátorságodért.
Julius némileg összeszedi magát, arcizmai megfeszülnek.
– Ha a lángok megszelídülnek, megpróbáljuk újra. Reggel a
Vesuvius rohama megszűnik. Egyikünk leugrik, és elmegy, hogy egy
hosszabb létrát keressen.
Ha marad bármi a városból, belőlünk.
De szavai oly erővel csengenek, hogy szinte hajlok rá, hogy
magam is higgyek nekik. Én neveltem ezt a fiút. Ő is római.
A vejem mogorvább. Nem hisz benne, hogy lesz holnap; az
arcára van írva. A fiatalember már átélt egy-két ütközetet. Találkozott
a halállal. Azt mondják, egy harcos tudja, mikor közel a vég. Érzi.
 Én soha nem voltam harcos, de szerettem volna az lenni. Talán
ezért is választottam Titust a lányomnak. Tisztességet hozott a
családunknak, de benne én is megtaláltam az egyik álmomat.
Titus megtapogatja a derekán lógó bőrerszényt, mintha meg
akarna győződni a meglétéről. Pénz? Egy drágakő?
A levegő már szúrósabb, forróbb, és a körülöttünk lángoló város
szaga szinte elviselhetetlen.
– Jó terv. Pihenjünk egy kicsit.
Bólintanak.
Titus leül ziháló felesége mellé, míg Julius az anyja mellé
telepszik.
Én csatlakozom a kicsikhez. Két köhögőroham közt a gyerekek
félelemmel teli tekintettel bámulnak rám.
– Hadd meséljek nektek egy történetet Rómáról.
Beteges ifjabbik fiam, Albinus a falnak támasztja a fejét,
becsukott szemmel próbál levegőhöz jutni. Beletúrok izzadt hajába.
– Albinus, bátor fiú vagy. Szeretnéd kiválasztani, melyik történet
legyen?
Szeme kinyílik, a fehérje vörös, tekintete kissé üveges.
– Mesélj a nagyapádról, aki Augustus császárt szolgálta.
A gyerekeim imádják a családunk történeteit. Császári rabszolgák
leszármazottai vagyunk, akik a néhai fényes császárt szolgálták,
majd elnyerték a szabad ember rangját. A gyermekeim éppoly
büszkék erre, mint jómagam.
– Gyűljetek körém. Mesélek nektek a császárról, aki megmentette
egy rabszolga életét.
JULILLA
A férjem leheveredik mellém a kerevetre, karját körém fonja.
Abban a reményben süppedek Titus meleg ölelésébe, hogy egy kis
erőt meríthetek belőle, de attól tartok, túl gyenge vagyok.
Bátorító szavakat súg a fülembe.
– Túléljük, Lilla.
Lelkesíteni akar, azt szeretné, ha biztonságban érezném magam,
mégis úgy érzem, csak azért ismételgeti, hogy magát nyugtassa.
Hallottam a férfiak sugdolózását. Ég a ház homlokzati része. A város
kétségek közt őrlődik, tolvajok fosztogatnak. Sértett önérzetem
megpróbál fölibém kerekedni. Még ha találnak is egy létrát reggel,
hogy fogok lemászni rajta? És mi van, ha a világ sorsa
megpecsételődött, és a tűz soha többé nem alszik ki?
Eszembe jut az erszényemben lapuló fiola. Ne, azt ne.
A gyerekszülés fájdalma visszatért. Még nem kellene éreznem. A
fájdalom átjár, és nincs elég akaraterőm, hogy leplezzem – ahhoz
se, hogy az istenekre ordítsak dühömben, amiért pont ezt a
pillanatot választották, hogy pusztulást mérjenek ránk, egyszerű
halandókra.
Ezelőtt soha nem volt okom panaszra; nem úgy, mint Aemiliának,
aki egyfolytában a világban betöltött szerepe miatt siránkozik, és
azért, mert nincs joga dönteni az életéről. A barátnőm makacs lány,
mindent megkérdőjelez, és bosszús lesz, ha az óhaját nem
hallgatják meg. Magam soha nem éreztem igényét ilyesfajta
lázadásnak. Az apám és a férjem jó, gondoskodó emberek. Bíztam
bennük, hogy jól döntenek – végül is ez az ő joguk, az én feladatom
pedig az, hogy engedelmeskedjek.
Ugyanakkor… talán jobb döntéseket is hozhattak volna.
Behunyom a szemem, mar a bűntudat – itt maradtak, hogy
megkeressenek, azután pedig az állapotom miatt maradtak.
Nem vagyok elégedett a meghozott döntésekkel, mégsem
tehetek ellenük semmit, és még a szomorúságomnak sem adhatok
hangot.
De az a részem, amelyik nem hagyja, hogy eluralkodjon rajtam a
pesszimizmus, megfontolt bölcsességgel szól. Ha nem jöttem volna
Pompejibe, sokkal később találkozhattam volna a kicsi Quintusszal,
e drága gyermekkel, akire gyakran gondoltam a sajátomként. Utolsó
leheletemig óvni fogom őt. Ő az a gyermek, akit elvesztett sajátom
helyett kaptam. Összegömbölyödik az ölemben, hüvelykujját a
szájába veszi, másik kezét az enyémbe dugja. Biztattam, hogy üljön
oda a többi gyerekhez, de jobban szeret itt lenni velem, miközben
apámat hallgatja, ahogy a régi időkről mesél a gyerekeknek, hogy
oldja a félelmüket.
A gyomrom összehúzódik, és ezúttal eléggé megmerevedem,
hogy Titus suttogva megkérdezze:
– Mi baj? – Tenyerét megkeményedett hasamra nyomja. – A baba
az?
 Lassanként elkezd rajtam elhatalmasodni a rosszkedv. Muszáj
megszabadulnom tőle. Nem hagyhatom, hogy felemésszen. De…
Még megformálni is nehéz a szavakat. Dühös vagyok.
– Csitt… – Nem hagyom, hogy ez a gyerek most bújjon elő. Nem
hagyom, ha ezzel megakadályozhatom, hogy erre a pusztulófélben
lévő világra jöjjön. Lenézek a stolámra és a pallámra, mindkettő
csupa korom. A selyemzöld stola aranyszegélyes, hozzáillő övvel
viselem. A palla, mely azt jelzi, hogy tisztes, férjezett asszony
vagyok, annyira átlátszó, aminél átlátszóbbat viselni nem mernék.
Aemilia barátnőm menyegzőjére öltöttem fel. És a hajamat is szépen
felgöndöríttettem, de annyira azért nem, hogy túlragyogjam a
menyasszonyt.
Aemilia. Mi történhetett vele? Vajon hol van most?
Időben kijutott Pompejiből? Biztosan elmenekült a családjával
együtt. Sok lovuk volt, és az apja még említette is, hogy az esküvő
után azonnal elutaznak. A háztartás már távozásra készen össze
volt csomagolva, mielőtt kitört a káosz. Aemilia panaszkodott ugyan,
pedig milyen szerencse, hogy az apja előre gondolkodott. Biztos
vagyok benne, hogy már elvonultak, mikor én még a kőtörmelékkel
eltorlaszolt utcákon bukdácsoltam, és hálát adtam az égnek, hogy
Sabinus segítségével hazajutottam.
Miközben apám a történetet meséli a gyerekeknek, a levegőbe
emeli a kezét, mintha képzeletbeli tányérokat dobna a földre, majd
Augustust imitálva megszólal:
– Engem is odavetnél táplálékul az ingoláidnak, ahogy a
rabszolgádat? Hiszen most már jó sok tányérodat eltörtem, ő meg
csak egyet.
Milliószor hallottuk már a történetet, mégsem csökkent a varázsa.
Nemzedékek hagyták örökül egymásra a legendát, és eljövendő
nemzedékek fognak mesélni a saját pater familiasomról. Apám
szabad embernek született, politikusnak nevelték. Praetor. A
magasabb poszt reménye csak a kezdet volt, hisz már tudom, hogy
Julius öcsémnek is rangos előmenetelt szán.
De a családunk felemelkedésére gondolni, a csúcsra törésünkön
tűnődni most nagyon kimerítő. Ásítok; a nap izgalma és a szoba
félhomálya kifárasztott.
 – Lilla, mondj valamit, szerelmem – mormolja Titus. – Féltelek
téged és a gyermeket.
– Nincs miért félned – hazudom.
– De… – Elhallgat, de tisztában vagyok vele, hogy a gyermekünk
miatt aggódik; attól a pillanattól fogva, hogy a baba elevenebb lett a
méhemben. Újra átéli az elsőszülött fiunk halálát.
– Ne félj – suttogom, mert nem mondhatom ki fennhangon az
előérzetemet. Ha hangosan kimondom azokat a szavakat, életre
kelnek, de én még kétségbeesetten hinni akarok az apámnak és a
férjemnek. Nem akarok kételkedni bennük, habár az elhangzottak
ellenére egy részem már inkább abban hisz, hogy veszélyben
vagyunk.
Köhögök, és érzem, hogy rúg egyet a baba, de nem olyan
erősen, mint azelőtt. Talán belefárad, és letesz arról, hogy most
akarjon előbújni.
– Éhes vagy? – kérdezi Titus.
Megrázom a fejem.
– Nem, semmit nem kérek, csak bort.
Titus a számhoz tartja a serleget.
– Igyál. – Azután egy fügét nyújt felém. – Egyél.
Miért erőlteti, hogy egyek, mikor épp az imént mondtam, hogy
nem akarok? A bosszankodásom nem jogos. Ő csak segíteni akar,
mégis úgy érzem, hogy zaklat. Talán ha pihenek egy kicsit, jobban
fogom érezni magam. Talán akkor majd nem érzem a sürgető
kényszert, hogy világgá ordítsam a csalódottságomat.
A fejemet Titus erős mellkasára hajtom, óvatosan kifújom a
levegőt, és újabb, ziháló lélegzetet veszek. A végtagjaim
elnehezülnek.
Megsimogatja a homlokom, megcsókolja a halántékomat, és
hagyom, hogy elpárologjon a haragom. A hasamban enyhül a
fájdalom, és úgy gondolom, Ízisz meghallgatta az imáimat. Titusnak
és nekem talán Íziszt illetően volt egyedül olyan nézeteltérésünk,
amiben nem engedtem az igazamból. Szerinte Ízisz vallása nem
méltó egy rómaihoz. A császárnak felesküdött tribunus volt,
mindkettőnk családját szoros szálak fűzték Augustushoz, én mégis
Kleopátra istennőjéhez imádkozom.
 De nem érdekelt. Megmondtam Titusnak, hogy régimódi, és
mindenben engedelmeskedni fogok neki, ezt az egyet kivéve.
Emlékeztettem rá, hogy Kleopátra lányát Augustus is tisztelte.
Talán épp Ízisz fogja e gyermeket mélyen a méhembe zárni, hogy
biztonságban átkelhessen a másvilágra, mikor majd mind
meghalunk apám otthonának törmelékei közt. Ez egy sír. Ó,
egyáltalán hogy juthat ilyen borzalmas gondolat az eszembe? Még
nem járunk olyan közel a halálhoz!
– Nem fog eltemetni minket – jelenti ki Titus, mintha csak a
gondolataimban olvasna. – Megmenekülünk. Sértetlenül viszlek
vissza Rómába.
Azt hiszem, hangosan gondolkodtam.
Ami azt illeti, az istenek sötétbe boríthatták Rómát is. Megrázom
a fejem.
– El kell fogadnunk a sorsunkat.
A férjem óvatosan kicsusszan mögülem, feláll, fölém tornyosul.
Határozottan összeráncolja a homlokát, ajkát összeszorítja.
Elképzelem, hogy ugyanezzel a tekintettel néz a legionáriusokra a
csata előtt.
– Nem, Lilla, nem itt halunk meg.
Titus apám felé fordul, és azt mondja:
– Megyek, megkeresem a kivezető utat, hátha elsőre valamit nem
vettem észre.
– Veled tartok – jelenti ki Julius öcsém állhatatosan.
– Hányszor fogtok még kimenni? – kérdezem, és azonmód
megbánom, hogy hangot adtam a félelmemnek. – És mi van, ha
nem tértek vissza?
– Lilla – suttogja anyám feszülten.
Apám tekintete bizonytalan, de nem mond semmit.
Titus az ujjai közé fogja az államat, és csókot nyom az ajkamra.
– Nem hagylak cserben se téged, se a fiamat.
Hinni akarok neki. Hinnem kell neki. Így hát bólintok.
Az ujjával kicsit megböki Quintus orrát, amitől majdnem elsírom
magam. Titus jó apa lesz.
Apám mellém ül, és a kezébe veszi azt a kezemet, amelyiket nem
fogja Quintus.
 – Lilla… – Ám a hangja egy pillanatra elcsuklik, és a férfi, akit
egész életemben erős rómainak ismertem, úgy látszik, lassan
megtörik. Könnyek gyűlnek a szemébe. – Sajnálom, lányom.
Cserben hagytalak. Mindenkit cserben hagytam.
– Apám…
Megrázza a fejét.
– Még a megbocsátásodra sem vagyok méltó.
– Nincs mit megbocsátanom, hiszen semmi rosszat nem tettél. –
Pillantásom Quintusra vetődik, aki még ijedtebbnek látszik. – Menj,
és játssz egy kicsit Kismadárral – gügyögöm neki. A gyerekek
fogócskáznak, oda-vissza rohangálnak a szoba és a belőle nyíló
helyiség között, az ajtó hangosan csattan a falon, ahogy belökik
maguk előtt.
A fiú bólint, és elrohan, alig várja, hogyjátszhasson. Eszembe jut,
mennyire ártatlan; hogy mind mennyire ártatlanok. Eszembe jut,
mennyire bíznak a világban, és hogy ennek a csapásnak is vége
lesz egyszer. Míg mi valamennyien a biztonságunk miatt aggódunk,
ők csak a pillanat örömének élnek.
Mivel anyám mindig betegeskedett, és én voltam a legidősebb,
nekem alig jutott időm erre a fajta mesterkéletlen örömre. Mindig
egyenes derékkal és feltétlen engedelmességgel teljesítettem a
kötelességemet.
– Nem, Lilla, igenis valami rosszat tettem. Én hívtalak, hogy gyere
Pompejibe, pedig te Rómában akartál maradni, mert
kényelmesebbnek érezted.
Miképp Rómába is ő kényszerített azzal, hogy hozzáadott
Titushoz, és arra is, hogy magam mögött hagyjak mindent, amit
addig ismertem, de én szót fogadtam, mert a lányoknak ez a dolga.
Szerencsére Rómában boldogságra leltem a férjem szolgálatában.
Titusnak Rómában volt a helye: ott nyílt út az előmeneteléhez.
Bonyolult és kényelmetlen dolog ellenkezni azzal a két férfival,
akinek a lekötelezettje vagy. Egy lánynak muszáj alávetnie magát a
pater familiasakaratának. De mi van, ha a férj ellenkezik? Ugyanis
ebben a helyzetben voltam hónapokig, mielőtt Titus ragaszkodott
hozzá, hogy tartósan költözzünk Rómába.
Azon kapom magam, hogy védelmembe akarom venni apámat,
mert muszáj visszanyernie az erejét. Ha ő is megtörik, akkor mi
marad nekünk?
– Nem, apám. Te csak azt szeretted volna, hogy az öböl és a
hegyek friss levegőjét szívhassam. Hogy a várostól távol pihenni
tudjak. Hogy kényeztessetek és figyeljetek az egészségemre, míg
megérkezik a baba. Hogy közel lehessek a családomhoz.
Bólint, de az arca még mindig feszült, nyúzott.
– Nem hagytam neked választást.
Nem tudom, mit válaszoljak, hiszen igazat mond.
Nem volt választásom, hisz szófogadó lányként, szófogadó
feleségként azt tettem, amit elvártak tőlem. Amikor figyelmeztetett,
hogy egy újabb gyerek életével játszom, a lelkiismeretfurdalás arra
kényszerített, hogy könyörögni kezdjek a férjemnek. És miután
meggyőztem Titust, hogy apám csak jót akar, összepakoltunk és útra
keltünk.
Egyszer nem fogadtam szót apámnak gyerekként. Egy kislánnyal
akartam játszani, akivel az utcán találkoztam, egy bordélyház
közelében. Akkor még nem tudtam megállapítani róla, hogy
rabszolga – vagy hogy az ő jövője a teste áruba bocsátása.
Kisurrantam a házunkból, és amikor apám rám talált, rendesen
megkorbácsolt. Mi lett volna, ha felnőtt nőként nem fogadok szót?
Azonfelül hova mehettem volna, ki fogadott volna be egy nőt, aki
ellenkezni mert a pater familiasával és a férjurával? Becsületes és
tisztességes ember biztos nem.
Apám tekintete komoly, marcona.
– Bárcsak kaptam volna valamilyen jelet az istenektől, akkor
hallgattam volna rád, hogy inkább Rómában maradnál.
– Hogy? – lehelem a szót döbbenten e gyors átváltozás miatt. Az
ember, aki azelőtt tele volt büszkeséggel és magabiztossággal, úgy
néz ki, mintha megbánta volna az összes döntését.
– Féltelek, Lilla. Mindannyiunkat féltem. – Hangja elcsuklik, én
pedig felülök, és magamhoz ölelem.
– Csitt, apám. Miket beszélsz? Feladtad a reményt? Egyedül te
adsz nekünk erőt. Most ne hagyjon el az erőd!
Apám rám néz, bólint, és a ruhája ujjával megtörli könnyes
szemét.
– Igen. Igazad van. Muszáj erősnek maradnom. – Megköszörüli a
torkát és feláll, átül anyám mellé, aki oltalmazón Quintus köré
gömbölyödött – öcsém valószínűleg elosont Kismadár elől, és most
az igazak álmát alussza anyám karjában.
Feltápászkodom a kerevetről, bizonytalanul megállok, a lábam
részben még érzéketlen. A hasamban valamelyest enyhült a
fájdalom. Mikor eléggé összeszedem magam ahhoz, hogy elinduljak,
odacsoszogok az ajtóhoz, mert ki akarok lesni, hogy megnézzem,
merre ment Titus és Julius. Az ajtó nehezen nyílik. Erősen
megtaszítom a vállammal. Mikor kinyitom, csüggedten veszem
tudomásul, hogy több réteg korom és kő töltötte fel az
oszlopcsarnokot és a peristyliumot. Csodálkozom, hogy egyáltalán
képes voltam kitolni az ajtót.
Élve eltemettek.
A felismerés okozta rémület fejbe vág, alig kapok levegőt.
Kiáltani akarok Titusnak, de nem tudok szavakat formálni. A
tüdőm összeszorul, és csak köhögök és köhögök, lélegzek, de a
levegő biztosan mérgező. Ég a tüdőm. Megmarkolom az ajtófélfát,
és azért imádkozom, hogy kapjak levegőt.
A város halk visszhangokat vet a térben. Néha egy-egy,
fájdalommal vagy félelemmel teli kiáltás hallatszik, de korántsem
annyi, mint korábban. Lassan elenyésznek, akárcsak mi magunk a
törmelék alatt. A kiáltások közti szünet fülsiketítő. Rémisztő. Ezért
amikor mégis felharsannak, a lelkemig hatolnak, és erősen
megragadnak. Nem vagyunk egyedül a szenvedésben.
Ugyanakkor… mégis.
POLYBIOS
– Apám – krákogja a tizenkét éves fiam. Bár a nevét tőlem
örökölte, Albinusnak hívjuk, mert olyan sápadtan született, mintha
alig lenne benne élet. A lámpás fényénél látom, hogy bőre
szánalmasan elszürkült. Ajka elszíntelenedett, bíbor árnyalatot öltött.
Gyengén megrángatja a ruhám ujját.
– Fiam. – Felnyalábolom a padlóról, ahol a testvéreivel
összehúzódtak, és leülök vele egy üres kerevetre. Meg akarom
vigasztalni, de miféle békét nyújthatnék most neki? Tudatosul
bennem, hogy elátkoztam mindannyiunkat. Szóval inkább nem
mondok semmit.
A kezemet a fejére szorítom, és érzem, hogy bőre egyre
hidegebb annak ellenére, hogy milyen meleg van itt. Albinus köhögni
kezd, képtelen elég levegőhöz jutni. A teste összegörnyed, ahogy a
tüdeje levegőért küzd. Attól félek, legyengült állapota csak még
sebezhetőbbé tette.
Felültetem és nyersen megveregetem csontos hátát.
– Bort! – szólok a rabszolgáinknak. Charis megpaskolja Nikont,
aki éppoly sápadt, mint a fiam, és a falnak támaszkodva fekszik.
Charis ijedten rám pillant, és egy pillanatra azon tűnődöm, hogy ez a
nő is fellázad-e, ahogy a többi szolgánk. De aztán elindul a borért.
– Albinus, lélegezz lassan, fiam. Próbálj megnyugodni.
De a mellét markolássza, és egyre hevesebb köhögés rázza.
Szegény fiú születése óta nincs valami jól, ezért keményebben
megpaskolom a hátát, és suttogva unszolom, hogy lélegezzen
lassan, mélyeket, ahogy megannyiszor tettem a múltban, mikor nem
kapott levegőt.
– Ez a levegő… – motyogom, de nem szándékozom befejezni a
mondatot, mert a levegő valóban meg fogja ölni. Vízre van
szükségünk, hogy könnyítsünk a légzésén. Az orvosunk azt mondta,
nedvesítsünk meg egy rongyot, és tartsuk a szája elé. A párás
levegőtől látszólag ismét könnyebben lélegzett. Muszáj elküldenem
az ijedt rabszolgát vízért. – Charis, eredj, hozz vizet az
impluviumból.
A forró ősznek köszönhetően Pompejiben vízhiány volt, de azért
biztosan maradt annyi, hogy Albinusnak elegendő legyen. Charis
megrázza a fejét, szeme tágra nyílik a rémülettől.
– Gazdám, nem tudok. A hamu iszappá változtatta!
– Menj – mordulok rá kérlelhetetlenül; attól tartok, a fiam állapota
elvette a józan ítélőképességemet.
Charis lassan az ajtó felé hátrál, ujjai már a kilincs felé nyúlnak,
amikor az ajtó remegni kezd. Valaki rángatja. Résnyire kinyílik,
azután még jobban, és Titus és Julius esik be rajta. Bőrük fekete,
csak a szemük és a foguk fehérje látszik.
– Menj arrébb az ajtótól – parancsolja Julius a szolgánknak.
Titusszal benyomják, riadt tekintettel néznek körbe.
Mielőtt behúzzák az ajtót, borzongva szemlélem a kinti világot,
közben hamu száll a szobába. Albinus nem kapja meg a vizet, amire
oly kétségbeejtően szüksége lenne.
Titus Albinusra mered.
 – Mi történt?
– Újra rátört a légszomj. – A hangom elcsuklik, a torkom száraz.
Decima felébred a szunyókálásból, amitől Quintus nyugtalanul
mozgolódni kezd, majd egyik kerevetről a másikra mászik, míg oda
nem ér Lilla kitárt karjába.
A feleségem felkiált a fia láttán, és odasiet hozzám, hogy Albinus
fejét az ölébe hajtsa.
– Albinus, drágám, nem lesz semmi baj.
– Vizet kell szereznünk neki – mondom, és érzem, mennyire
kétségbeesetten cseng a hangom.
– Majd én megyek – válaszol Julius, de Titusra pillant, és úgy
látszik, mintha néma párbeszéd zajlana köztük.
Miután Albinust az anyja gondjaira bíztam, odalépek a pároshoz.
– Mondd – utasítom.
– Az impluviummelletti fal egy része összedőlt, és most törmelék
tölti meg a kutat, amiből a vizünk fakadt. Nincs vizünk – vallja be
Titus. – A hamu sebesen gyűlik.
– A térdemig ért, apám – magyarázza Julius.
– Akkor elmegyek a ciszternához – jelentem ki, mert nem akarom
még inkább kockára tenni a fiam életét a kőzáporban, mint
amennyire már így is tettem. Ha át kell mászni a falon, hogy elérjek
a vízkészletünkig, akkor átmászom.
– Ne, hadd menjek én. Én már bejártam a házunk romjait – közli
Julius kidüllesztett mellkassal és könyörgő tekintettel.
A szavai hallatán egy pillanatra úgy érzem, meghasad a szívem,
és ugyanúgy nem kapok levegőt, ahogy szegény Albinus. Ahogy
múlnak az órák, jobban bízom a gyermekeimben, mint valaha.
Hallgatok a tanácsaikra. Hogy is ne engedném el? Hogy
tagadhatnám meg tőle a lehetőséget, hogy az a tiszteletre méltó férfi
lehessen, akivé ért, mikor minden egyes pillanattal egyre ijesztőbb a
helyzetünk?
– Vigyázz magadra, fiam. – Magamhoz húzom, több szeretetet
mutatok felé a mai napon, mint a kisfiú kora óta eltelt megannyi év
során. Rómainak neveltem, nem egy elkényeztetett kölyöknek. – Az
istenek óvjanak.
– Légy óvatos – figyelmezteti Titus a legidősebb fiamat. – A falak
omladoznak.
 Julius bólint.
– Nemsokára visszajövök.
A többi gyermekem, valamint Lilla és Decima kérdezősködése
közepette kitereljük. Idegesek, hogy megint elmegy. Én is az vagyok,
de nem látok más lehetőséget.
Újra bezárjuk az ajtót a kinti levegő előtt, ami még sűrűbb lett,
mint azelőtt, és térdre omlok, hogy az összes istenhez imádkozzam,
épségben hozzák vissza hozzánk Juliust. Hogy vissza tudja tartani a
lélegzetét, míg újra kénytelen nem lesz szippantani a mérgező
levegőből.
Az imámhoz a legtöbben csatlakoznak a helyiségben maradottak
közül – még a gyermekek is, akik egy időre abbahagyják a
fogócskát. Albinus a kereveten marad; a köhögőrohama
alábbhagyott, de a tüdeje sípol, és én minden egyes nehéz
lélegzetvételénél úgy érzem, mintha kést szúrnának a szívembe.
Nikon sem kel fel a fal mellől, öregedő arca nyugodt.
Az imáink hangosak, és egy pillanatra sikerül elfojtani a
körülöttünk összedőlő épületek zaját.
Mikor elhallgatunk, Lilla felkiált és összegörnyed. A hasához kap.
– Lányom. – Decima talpra szökken, és megragadja Lilla kezét,
míg a férje visszaviszi a kerevetre.
Követem őket.
– A baba az? – kérdezem. A félelemtől megfagy az ereimben a
vér. Itt nem szabad világra hozni a babát. Ilyen körülmények között
nem. Lillának túl sok fájdalmat és rémséget kellene elviselnie,
miközben a falakon túl tüzek dúlnak.
– Jól vagyok – nyögi Lilla összeszorított fogakkal. – Csak egy
görcs.
De az arca eltorzul a fájdalomtól. Ekkor tudatosul bennem, hogy
nem hallom Albinus sípoló lélegzetét. Megperdülök, és látom, hogy
üveges tekintettel mered a plafonra. Nem mozdul.
– Albinus – szólítom, de valójában nem a neve hagyja el az
ajkamat, inkább csak egy nyöszörgés.
Egy ugrással ott termek, térdem dobbanva csapódik a kőpadlóra.
Felnyalábolom, élettelen teste ernyedten húzza le a karom.
– Nem! Nem! – kiáltom megfeledkezve a gravitasomról. Mindent
elfelejtek a keserűségen kívül.
 De nem jön a nagy isteni kegyelem. Nem történik csoda.
Szeretett fiam testét nem rázza meg újabb hörgő lélegzetvétel.
Eltávozott közülünk. Apró mellkasára szorítom az arcomat,
potyognak a könnyeim, és imádkozom. Azért imádkozom, hogy ez
az egész csak egy rémálom legyen.
– Nem, Gaius! Nem! – Decima kiragadja a karomból Albinust, és
ernyedt testét a melléhez szorítja. – Kelj fel, Albinus, ébredj, fiam!
Ajkát a homlokához nyomja, tenyerét a szívére teszi, miközben
könnyek csorognak le az arcán. Érzem, hogy elzuhanok, a hátam a
márványpadlónak csapódik, alig tompítom az esést a karommal.
– Albinus? – Lilla tompa, krákogó hangja alig hallatszik. Halkan
felkiált, mire Titus átkarolja.
A többi gyerekünk sorban áll mögöttünk, és olyan tekintettel
szemlélik Albinust és Decimát, amitől megdermedek. Rezignáltnak
tűnnek, mintha végig számítottak volna erre. Miután egy másik
fivérüket is elveszítették évekkel ezelőtt, a gyermekeim talán
megértik, hogy a halál a fiatalokat is szereti. Az arckifejezésükből
ítélve attól tartok, úgy képzelik, a halál értük jön el először.
Pedig nem szabadna neki. Nem így. Nem egy szobában rejtőzve,
miközben kétségbeesetten próbálunk levegőhöz jutni.
Nagyot nyelek, arcom nedves és forró.
Az ajtó kitárul, és Julius siet be rajta.
– Sikerült! – kiáltja, és diadalmas mozdulattal feltart egy kis
korsót, de az arca rögvest elkomorodik, amint meglátja az anyját, aki
az öccse mozdulatlan, szürke testét szorongatja.
Látom, hogy az arcizmai megfeszülnek, de nem szól semmit.
Julius lerakja a korsót az ajtó mellé, majd bezárja azt. Ráveszi a
fiatalabb testvéreit – Quintus kivételével, aki Lillánál lel vigaszt hogy
menjenek vele a szomszédos szobába, miközben azzal szédíti őket,
hogy talált valamit odakinn. Ám miközben elvonja a figyelmüket
gyászoló anyjáról és rólam, lopva felém sandít, és amikor a
tekintetünk találkozik, látom, hogy szemébe könnyek gyűlnek.
Megcsókolom a feleségem halántékát, és felállok.
Cserben hagytam a fiamat. Cserben hagytam valamennyiüket.
JULILLA
Magamhoz vonom Quintust, a mellemhez szorítom, apró karjával
átöleli gömbölyű hasamat. Anyám lefekteti Albinust a kanapéra,
amin hevert, mióta a szobában vagyunk. Leveszi kormos palláját, és
fia testére borítja; egészen a nyakáig betakarja, de keze megremeg,
és elereszti a szövetet – képtelen letakarni az arcát.
Nem hibáztatom. Én sem voltam képes letakarni a babám arcát.
Titusnak kellett közbelépni, hogy gondoskodjon halva született
gyermekünkről. Úgy kellett kifeszítenie a karomból.
Az emlékektől könnybe lábad a szemem. Az ujjaimmal beletúrok
Quintus fürtjeibe, remélve, hogy legalább feleannyi vigaszt tudok
nyújtani neki, mint ő nekem.
– Albinus meghalt? – kérdezi tőlem Quintus.
– Igen – felelem, miközben a pillantásom még egyszer az
öcsémre esik.
– Mit teszünk most?
A lélegzetem elakad. A mellkasom megfeszül, próbálom elfojtani
a kitörni készülő zokogást. Most nem sírhatok. Muszáj erősnek
maradnom Quintus érdekében. Senki sem várja el tőlem, de tudom,
hogy muszáj. Mindenki miatt erősnek kell lennem, mert látom, hogy
apám elkezdett megtörni. És ő közöttünk a legerősebb.
– Mikor fog felébredni? – kérdezi Quintus.
– Css… – Hogy lehet elmagyarázni a halál végérvényességét egy
ilyen kicsi gyereknek? És hogy talán mindannyian Albinus sorsára
vagyunk kárhoztatva?
Quintus az ankh alakú talizmánt babrálja, amit egy bőrszíjjal
kötöttem a bokámra. Minden gyerek odáig van a mütyürökért. Ahogy
a szemem megakad az amuletten, elmélázom, vajon milyen jövőt
látott nekem Capella. Hogy a gyermekemmel együtt elröppenünk az
istenekhez, ahol örökké együtt maradhatunk? Vagy lehetséges
volna, hogy életben maradhatunk és még ezen a világon lehetünk
együtt?
– Menj játszani – súgom Quintusnak.
Még mindig látok egy halvány reménysugarat.
Anyám zokogása megtölti a szobát. Quintust a másik helyiség
felé terelem, ahonnan kihallatszik a gyerekek éneke, én pedig
odamegyek hozzá.
– Anyám – motyogom esetlenül mellé térdepelve. A torz
testhelyzet húzza a hasam, de ügyet sem vetek rá.
– Ó, Lilla, úgy szenvedett – jajgatja.
 Bólintok, a torkom elszorul a bánattól.
– De úgy távozott a világról, hogy az egész családja körülötte
volt.
Charis sikolyára mindketten odakapjuk a fejünket, és rémülten
látjuk, hogy Nikon hason fekvő teste fölött térdel.
– Nikon! – Rabszolgánk ránk néz, kezével eltakarja a száját. –
Meghalt!
A szívem a torkomban dobog. A halálunk elkezdődött.
Tizenkettőből már kettő. Visszavonulok a kerevetemhez, ahol Titus
pihen, és hozzábújok.
– Mihez kezdünk? – kérdezem még bágyadtabb hangon, mint
azelőtt.
Titus nem válaszol. Ádámcsutkája megmozdul, de egyenesen
maga elé mered. Végül megszólal.
– Kockázni fogunk, Lilla. Az előbb azt akartál.
Bólintok. Játszani fogunk. Úgy teszünk, mintha az életünk nem a
vége felé közeledne. Tudomást sem veszünk róla, hogy ketten
közülünk holtan fekszenek a helyiségben.
Titus elővesz egypár kockát az erszényéből, és méricskélni kezdi
a tenyerében.
– El kell mennünk! A gyermekeim! Mind meg fognak… – Apám
anyám szájára teszi a kezét, hogy elhallgattassa.
A fülébe súg néhány szót, amitől látszólag megnyugszik, és
odavonja a kerevetre, amin azelőtt aludt. Mellé fekszik, a haját
simogatja. Úgy nyugtatgatja, ahogy képzeletem szerint egy
istállómester nyugtat egy vadlovat.
Valamennyien kezdünk széthullani.
Közelebb bújok a férjemhez, most mindennél nagyobb
szükségem van Titus vigasztaló ölelésére. Képzeletben odakiáltok
az isteneknek, és a megbocsátásukat kérem, mert az előbb durva
gondolataim támadtak azzal kapcsolatban, hogy a férjem és az
apám megfosztottak a döntési jogomtól. Örökké engedelmes leszek,
ha az istenek elcsitítják a vihart odakinn, és megmentenek
mindannyiunkat.
– Akarsz dobni elsőnek? – kérdezi Titus.
Megrázom a fejem.
 Charis fürgén az ajtóhoz lép, tekintetét körbejáratja a szobában,
és az a határozott érzésem támad, hogy egy okot keres, hogy
elmenekülhessen – egy kiutat, amit mind szeretnénk. Állatias,
túlélésért küzdő pillantás. Sarokba szorított állatoknál láttam már
korábban ezt a tekintetet. Olyan állatoknál, melyeket levágni vittek
egy oltárhoz, vagy egy olyan rabszolgánál, aki csapdába esett egy
amfiteátrumban, és a bűnéért kiszabott büntetésként a halállal kellett
szembenéznie.
– Charis, menj, nézd meg a gyerekeket – szólok oda neki
gyengéden, hátha letesz a menekülési tervéről. Reménye sincs rá.
Most nem lehet elmenekülni.
Hadd kössék le egymást a gyerekek és a megmaradt
rabszolgánk.
– Hogy érzed magad? – tudakolja apám, miután odajön hozzám.
– Jól – hazudom. Ha már Albinus és Nikon meghalt, anyám pedig
kezdi elveszíteni a józan eszét, legalább miattam ne kelljen
aggódnia.
– A baba elcsendesedett odabenn?
Bólintok, és belülről az arcomba harapok, mikor a hasam
fájdalmasan megfeszül, hogy meg ne feledkezzek róla. Most már
biztos vagyok benne, hogy a fájásaim azt jelzik. Kerülöm Titus
pillantását, mikor éberen vizslatni kezd a válaszom után. A
magzatvíz még nem folyt el. A bába azt mondta, hogy már kihordtam
ugyan egy halva született gyermeket, ennek ellenére ez a
vajúdásom sem lesz könnyebb, mint az első, mivel legutóbb jóval idő
előtt elveszítettem a babát.
Hány órája érzem már az összehúzódásokat? Hat? Hét? Nyolc?
Napfény nélkül képtelen vagyok követni az idő múlását. De meg
vagyok győződve róla, hogy nemsokára szülni fogok, és eltökéltem
magam, hogy nem hagyom, hogy az újszülöttem erre a füsttel,
hamuval és halottakkal teli világra érkezzen.
Újra eszembe jut az erszényemben tartott fiola. Talán az istenek
akarták úgy, hogy magamhoz vegyem.
POLYBIOS
Pompeji elveszett számunkra. Biztos vagyok benne. Az épületek
egyre-másra dőlnek össze, a hamu pedig olyan mennyiségben hull,
hogy valószínűleg hajnalra eltemet minket – ha egyáltalán ránk
pirkad.
A levegő lassanként elszivárog a szobából, és mindenki egyre
gyengébb lesz. A gyerekeim a másik helyiségben játszanak, ahol
nem kell halott fivérük és halott szolgánk közelében lenniük.
Fel-alá járkálok. Ennyit tehetek. Szeretnék kirohanni a szobából,
hogy szembesüljek vele, ez az egész csak a képzeletem szörnyű
játéka. Talán jobb is, ha most megyek ki, legalább nem kell
végignéznem, ahogy a családomat eltemeti a hegy. Senki nem jön a
segítségünkre. Már csak a végzetünket várjuk; biztos vagyok benne.
Ha kinyitom az ajtót, azt kockáztatom, hogy beszáll a hamu.
Habár a benti levegő is mérgező, az oszlopcsarnokban lévő még
rosszabb.
Ide fajult a világ, és még mindig én vagyok a pater familias. Nem
hagyhatom cserben a családomat. Minden erőmmel azon leszek,
hogy megtegyem, amit csak tudok ez alatt a rövid idő alatt, amit még
együtt tölthetünk.
Lillára pillantok.
Mosolyog, és ez egyike a kevés szép dolognak. A könnyeimmel
küszködöm, de visszatartom őket. Most már beletörődtünk a
sorsunkba, és emiatt nem búsulhatok. Annak a pillanatnak kell
élnünk, ami még maradt.
A feleségem még mindig a kereveten pihen. Szemét behunyta,
mintha elszunyókált volna, és remélem, ez így is marad. Már épp
eleget szenvedett. Ha még történne valami, úgy érzem, képes lenne
kirohanni a szobából, hogy véget vessen az életének.
– Titus – csattan a hangom, és odafordulok a vejemhez. – A
segítségedre van szükségem.
Odasúg valamit Lillának, és átadja neki a kezében tartott
dobókockákat.
– Albinust és Nikont át kell vinnünk a raktárhelyiségbe. – A másik
helyiségből, ahol a gyerekek játszanak, nyílik egy előszoba és egy
másik, kisebb kamra, amit raktárnak használunk. – Nem tudom,
meddig kell még idebenn tartózkodnunk, és…
– Nem kell megmagyaráznod. Segítek.
– Szólj Juliusnak, hogy terelje el a gyerekek figyelmét rólunk –
kérem.
 Titus megteszi, amit kérek, és bólint, amikor visszajön.
Felemelem Albinust, Titus pedig Nikont hozza. El kell mennünk a
gyerekek mellett. Behunyták a szemüket, és kitalálóst játszanak, épp
Julius kérdezett tőlük valamit; ártatlan arcukon mosoly ül, miközben
átcipeljük a holttesteket a szobán.
Mikor beérünk az előszobába, benyomom a raktárhelyiség ajtaját.
Tele van agyagedényekkel, fel nem használt vászonvégekkel és
temérdek egyéb használati tárggyal, amit ide zsúfoltunk be a
felújítás idejére. Immár a fiam és a rabszolgánk sírja lesz. Egy láda
tetejére helyezem Albinus testét, oldalára fektetem
összegömbölyödött pózban, és egy utolsó csókot nyomok a
homlokára. Titus a padlóra teszi Nikont, miután megtisztította az
egyik sarkot.
Ahogy a rideg valóságtól kijózanodva elhagyjuk a helyiséget, nem
hagy nyugodni a gondolat, hogy vajon mikor volt az utolsó pillanat,
amikor még sértetlenül elhagyhattuk volna a várost. Egyáltalán,
Róma biztonságos lenne?
Mikor átsétálunk a szobán, rámosolygok a gyerekekre,
magabiztos nyugalmat próbálva árasztani feléjük. Csak három
gyermekem van itt Charisszal; a másik kettő valószínűleg az anyjára
vigyáz.
Amikor már csak néhány lépés választ el az ajtótól, újabb hangos
mennydörgés vet visszhangot, ezúttal valahonnan a két szomszédos
szoba közül. Odasietek az ajtóhoz, de elkéstem. A mennyezet
megreped, a falak megrázkódnak, és az ajtókeret elpattan. Az egész
épületelem beszakad és átfordul önmagán; fa, vakolat és kő
torlaszolja el előlem Juliust, Kismadarat, Quintust és Charist.
– Nem! – Egy üvöltés tör fel a mellkasomból, és hallom, hogy a
fölöttünk lévő szinten nagy dübörgés közepette a padlóra omlik a
tető, amitől beomlik a plafon, és leszakad körülöttünk.
Nem nyom agyon bennünket, de most már tényleg csapdába
ejtett. Nincs kiút. A Vesuvius magához szólított minket, és az egykor
gyönyörűséges villámból egy sírboltot csinált számunkra.
JULILLA
Apám nem akar rám nézni. Anyám még mindig öntudatlan. A
férjem magához szorít, hogy vigasztaljon. Mind tágra nyílt szemmel
meredünk az összeomlott bejáratra. Ami eltorlaszolt minket. Hála az
isteneknek, Charis odaát van a gyerekekkel – sokkal ijesztőbb lenne
számukra, ha nem lenne velük egy felnőtt, aki megnyugtathatja őket.
Éppen őket kellett elveszítenünk? Nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy talán most láttam őket utoljára.
Apám a padlóra omlik, arcán patakzanak a könnyek.
De én ezt látni sem bírom. Nem akarom elhinni.
Feltérdepelek a kereveten, és két kézzel püfölöm a falat.
– Julius! Kismadár! Quintus! – kiabálok nekik. – Válaszoljatok!
A fal túloldaláról tompa kiáltás hallatszik. Mintha Quintus lenne. A
szívem összeszorul a gondolatra, és záporoznak a szememből a
könnyek. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett, és a
homlokomat a falnak szorítom. Úgy érzem, mintha a Vesuvius a
saját lelkemben robbant volna fel, és porrá zúzott volna mindent, ami
sokat jelent számomra, felőrölve a józan eszemet és a maradék
reményt is. Ha Rómában maradtunk volna…
Lenyelem a torkomban érzett gombócot, és kényszerítem
magam, hogy beszéljek hozzá, mert nem akarom, hogy az a
gondjaimra bízott kicsi gyermek megijedjen. S bár tudom, hogy a
félelme nem múlik el, remélem, legalább a hangom nyújthat neki
valamiféle vigaszt.
– Itt vagyunk, Quintus, légy erős. Kismadár, hallasz? Julius!
Charis?!
– Lilla! – kiáltja Quintus, a többiektől nem érkezik válasz. – Fáj!
A szó letaglóz. Megsérült. Fájdalmai vannak. Panaszos kiáltásai
és a tudat, hogy nem tudok segíteni neki, elviselhetetlen. A kiáltásai,
amit senki másé nem követ… mindannyiukat elvesztettük ily
hirtelen?
– Lilla – motyogja Titus. – Nagyon sajnálom. Az egész az én
hibám.
A kezemet a férjem fejére szorítom.
– Hogy gondolod?
Ahogy rám mered, könnyek szántják végig az arcát.
– Tovább kellett volna próbálkoznom, hogy kiutat találjak.
– Csss… – Akkor sem hibáztathatnám Titust, ha akarnám. – Ez
nem a te hibád. Áshatunk. Ássunk!
A hasamban érzett fájdalom ellenére talpra kecmergek, és
magammal húzom Titust a kezénél fogva. Mindketten a fal elé
térdepelünk, és ásni kezdjük a véget nem érő törmelékkupacot.
– Látom az eget – mondja Quintus. – Félek.
– Ne félj, kicsim. Jövünk már. Kiásunk onnan – felelem
kétségbeesve.
– Ha a mennyezet összeomlott – mondja Titus odabenn nem
vehet levegőt. Semmi nem védi. A Vesuvius megmérgezte a
levegőnket.
Észrevettem, hogy a levegő minősége romlott, de azt nem, hogy
mennyire szennyezett lett.
– Mit javasolsz? – suttogom.
Titus maga elé meredve megrázza a fejét. Ez épp elég válasznak.
– Quintus – szólítja meg Titus hatalmas, kormos kezét az
enyémre tapasztva a falon. – Hallasz minket?
– Igen.
– Hol van Julius? Kismadár? Charis? – tudakolja Titus.
Csend.
– Quintus! – szólítom meg újra, egy fojtogató gombóccal a
torkomban.
– Julius alszik – feleli Quintus vékonyka, ijedt hangon. – Kismadár
és Charis is.
Behunyom a szemem, mert már látni sem bírom, mi lett belőlünk.
A kisöcsém csapdába esett ennek a falnak a túloldalán, és attól
félek, egyedül maradt három halottal. A lelkem mélyén tudom,
meghaltak. Mind itt halunk meg.
Quintus köhögni kezd, a hang hallatán majd megszakad a
szívem.
– Maradj velem – mondom.
Titus újult erővel ásni kezd, mint az őrült, és én is besegítek, de
kénytelen vagyok abbahagyni, mert hastájékon rám tör a fájdalom,
amitől alig kapok levegőt. Mikor a vajúdás görcse alábbhagy,
megszólalok:
– Titus kiás téged. – Mert én már nem bírlak.
Hirtelen rám tör a hányinger, és átjár a fájdalom. Muszáj
lefeküdnöm. Attól tartok, amit eddig halogattam, hamarosan
bekövetkezik.
– Tartsd az ingedet az arcod elé.
– Azt teszem – válaszolja Quintus két köhögés között.
 – Jó fiú. – Leülök a kerevetre, nekidőlök a falnak, és figyelem,
ahogy Titus dolgozik. A hamu belepte a bőrét és a ruháját. A
márvány és a vakolat friss porral vonja be, amitől szürkének látszik.
Nem jut előrébb még akkor sem, amikor apám is csatlakozik hozzá.
Kétségbeesett pillantást vet rám, mire az erő, amit az előbb
gyűjtöttem, visszatér, s vele a végérvényesség.
Nem jutunk át a másik szobába. Nem időben.
– Quintus – mondom szelíden a falnak –, akarod, hogy meséljek
valamit?
– Igen – feleli gyengén, és erős köhögés rázza meg.
Titusra bámulok, miközben elmesélem a történetet, leginkább
azért, hogy újra átéljük az életünk boldog pillanatait, és nem
utolsósorban, hogy lekössem az öcsém figyelmét.
– Apám egyszer magával vitt Rómába, amikor politikai ügyben
dolga volt ott, én pedig ellátogattam a piacra. Még nem láttál a római
piachoz foghatót. Tele van mindenféle csecsebecsével – sálakkal,
szövetekkel, édességgel és fűszerrel. Faragott játékfigurákkal az
olyan kisfiúknak, mint te vagy. – Rámosolygok Titusra, aki
abbahagyja az ásást, leül mellém, megfogja a kezem.
– Észrevettem, hogy Titus engem bámul a kereskedők fülkéi
közül. Valahányszor odanéztem, más helyen bukkant fel, egyre
közelebb, és amikor arrébb mentem, úgy éreztem, mintha ide-oda
táncolnánk az árusítóhelyek között. De amikor a tekintetünk
találkozott, elmosolyodott. Mígnem végül odajött hozzám egy
cukrozott datolyával, és megkérdezte tőlem, hogy megtisztelném-e
azzal, hogy megkóstolom.
– Szeretem a datolyát – mondja Quintus.
– Én is. Ha lehetne egy szobám, amit a padlótól a mennyezetig
megtölt, azt se bánnám. Felmásznék a legtetejére, és felfalnám az
összeset az aljáig.
– Én segítenék neked – mondja a kisöcsém két köhögés közt.
– Az jó volna. Elfelezzük a szobát. – A fejemet Titus vállára
hajtom. – Az lesz a mi kis édességpalotánk.
– Lilla – szólít meg vékonyka hangon.
– Igen, Quintus?
– Elfáradtam.
 Az ajkamba harapok; tudom, Quintus nemsokára alulmarad a
fojtogató levegővel vívott küzdelemben.
– Gondolj a datolyákra, édes öcsém. Képzeld azt, hogy felmászol
a legtetejére, ahol egy különösen nagy darab csak rád vár.
– Igen, az az enyém. – Pillanatnyi csend áll be. Behunyom a
szemem.
– Le akarok feküdni. Azt hiszem, idefekszem Kismadár mellé.
A válasz fojtogatva tör elő a torkomból.
– Még ne, Quintus. Tarts ki még egy kicsit.
– Jól van – feleli, de már csendesebben. Nem sok
meggyőződéssel a hangjában.
– Most te mesélj nekem egy történetet, Quintus – könyörgök neki.
– Mesélj a kedvenc helyedről.
A falak ismét megrázkódnak, és egy újabb hangos dörrenés
hangzik fel valahol a villában.
– Túlságosan elfáradtam, Lilla. Aludni akarok.
Apám odajön hozzám, kezét remegve ráteszi a vállamra.
– El…el kell engednünk – mondja.
Titus le sem veszi rólam a szemét, és tisztán látom a tekintetén,
hogy egyetért vele.
Szeretnék mindkettejükre ráüvölteni. Rá akarok ütni arra a falra,
hogy utat törjek abba a szobába, bár már tudom az igazságot.
– Quintus, még mindig itt vagyok neked – mondom a falat
kapirgálva. De nem válaszol, és a rémület eluralkodik rajtam. –
Quintus! – süvöltöm éles hangon.
Apám megrázza a fejét, egymás után a szemünkbe néz.
– Elvesztettük.
– Még ne! – Ahogy elhatalmasodik rajtam a bánat, belemarkolok
a hajamba, mintha ki akarnám tépni az összeset.
– Ó, drága lányom. – Apám közelebb lép hozzám, és megpróbál
magához ölelni.
– Ne! – Elhúzódom, talpra szökkenek, és a hasam megfeszül,
ahogy a vajúdás fájdalmai újra rám törnek.
– Én is törődöm azokkal, akik ott rekedtek, Lilla. Ők az én
gyermekeim.
Bánatomban és szégyenemben lehajtom a fejem.
 – Nem felejtettem el. – Azután megölelem az apámat. Most már
nincs remény. Minden elveszett. Az istenek elhagytak bennünket.
Apám eltart magától, két kezét a vállamon nyugtatja, és bólint.
– Te vagy az elsőszülött gyermekem, Lilla, és büszke vagyok rá,
hogy a lányomnak nevezhetlek.
Kinyújtom a kezem, az ujjaimat az övé köré fonom, és nem
gondolok a magányos, rettegő kisgyerekre, aki halott testvéreink és
a szolgánk mellett fekszik összegömbölyödve. Imádkozom, hogy
könnyű legyen az útja, hátha meghallja valamelyik isten. A fájdalom,
ami felőröl, talán a bánat, talán a szülési fájások. Vagy mindkettő.
Nem tudom elviselni. Készen állok, csak érjen már véget az egész.
– Büszke vagyok rá, hogy az apámnak szólíthatlak.
Újabb erős fájdalom ránt össze, hátratántorodom.
– Lilla – mondja apám, a kerevethez kísérve. – A te szervezeted
erős, lányom. Erősebb, mint anyádé, és úgy vélem, az enyémnél is.
A fogamat csikorgatva felnézek rá.
– Nem hiszem, hogy most már sokat kellene kibírnia
bármelyikünknek.
A szótlansága igazolja, hogy már nincs sok hátra az életünkből.
– Muszáj megvigasztalnom a kicsiket – jelenti ki végül. – Azt a
kettőt, aki megmaradt.
Bólintok, majd Titusra pillantok, aki legyőzötten térdel a
törmelékkupac mellett, ami elválasztja a két szobát.
– Titus – rebegem, és behunyom a szemem, mert újabb hullám
sodor magával, de ezúttal éget is, és érzem, hogy a baba leszáll a
szülőcsatornába. Épp elég sokáig halogattam a világrajövetelét.
Valahogy sikerült elviselni a fájdalmat, és eltitkolni előlük. A
gyermekem látni akarja, mi maradt a világból. De nem engedhetem.
– Lilla. – Titus lemondó arccal néz rám, száját összeszorítja.
– Jön – suttogom izzadságtól gyöngyöző homlokkal. – Képtelen
vagyok végigcsinálni, Titus. Nem hozhatom erre a világra.
Titus megrázza a fejét.
– Muszáj.
– Nem. – Benyúlok az erszényembe, ami pénzzel és valami
mással van tele. A fiolával. Szégyellem, hogy már azelőtt megfordul
a fejemben, hogy használjam, amikor még abban sem vagyok
biztos, hogy meg fogunk halni. – Van nálam valami. – Kihúzom a
fiolát, amit soha nem akartam megtenni. – Egy lehetőség, hogy
minél hamarabb véget érjen számunkra ez az egész.
– Nem, Lilla. Megtiltom! – csattan fel Titus kérlelhetetlenül.
Homlokát mérgesen összeráncolja. – Honnan szerezted ezt?
Megrázom a fejem. Nem az a lényeg, honnan szereztem, csak
az, hogy nálam van, és használni akarom. Titus az üvegcse után
kap, én pedig a markomba szorítom.
A tekintetünk egymásba fonódik, mindkettőnkben belső harc dúl.
Hirtelen megérzem, hogy melegség árad ki a méhemből,
összegyűlik a két lábam közt, eláztatja a kerevetet. Elfolyt a
magzatvíz.
Megrázom a fejem, és könyörgő tekintettel meredek Titusra, hogy
engedje megtennem.
Mindketten nyomorultul érezzük magunkat. A fájdalom átjárja az
egész testemet, a lelkemig hatol. Szükségem van valamire, amivel
véget vethetek neki. Valamire, amivel ura lehetek az életemnek.
Valamire, amiben én dönthetek. A Vesuvius elragadhatta ugyan a
testvéreimet, de a gyermekemet nem veszi el. Az az én döntésem.
Nem fog megölni. A hatalmas hegy nem fog diadalmaskodni. Én
fogok győzedelmeskedni. Én fogom elvenni, amit el akar pusztítani –
magunkat. Mert én nem várom meg. Abban a rövidke időben, ami
még maradt, átveszem a sorsom irányítását, és a meg nem született
gyermekemét.
Titus a fogát csikorgatja, a homlokát az enyémhez szorítja.
Zokogás tör fel belőle, de hirtelen azt mondja:
– Mit szólsz, Lilla? Elfelezzük azt az utolsó italt?
POLYBIOS
Egy apa meghalna a gyermekeiért. Egy katona a császárért
áldozza az életét. Minden egyes lélegzetvételét, az ellenségre mért
minden kardcsapását átjárja a tudat, hogy a halál megtiszteltetés
lesz számára, és örömmel elfogadja. Még egy szegény gladiátor is,
aki az arénában harcol, az életét kockáztatja, és bajnokként kivívja
magának a dicsőséget, örömmel adja át magát a megtisztelő
halálnak. A rómaiak harcosok. A becsület vezeti a tetteinket.
Az én tetteimet is. Örömmel adnám az életemet a feleségemért
és a gyermekeimért.
De megfosztottak ettől a lehetőségtől.
 Négy gyermekem elvesztését gyászolom. És két szolgámét.
Eljövendő katonák, politikusok, nagy emberek asszonyai ültek
körülöttem.
A feleségem. A lányom. Mind arra kárhoztattak, hogy velem
pusztuljanak.
– Decima – duruzsolom a feleségem fülébe. – Ébredj, Decima.
Megmozdul. Szeme kinyílik.
– Gaius?
– El kell… – Megköszörülöm a torkomat, hisz hogy lehet
elmondani egy asszonynak, hogy el kell búcsúznia két életben
maradt gyermekétől? Julius, Kismadár és Quintus sorsát még nem is
sejti.
Tekintete bebarangolja a helyiséget, és megállapodik ifjabbik
lányunkon és fiunkon. Újra behunyja a szemét, és ahogy a nyakát
megsimogatom, az ujjam alatt érzem, hogy a pulzusa
megemelkedik. Meg sem kérdezte, hova tűnt a többi gyerekünk.
Mikor a beomlott ajtóra esett a pillantása, valószínűleg kitalálta. De
azután válaszol.
– El kell. – A hangja erős, határozott. Arckifejezése erélyes.
Erősebbnek látom most, mint valaha.
Bólintok. Decima a számra préseli az ajkát, és akaratlanul is
megadom magam neki, magamhoz szorítom forró testét. A testet,
amiben azelőtt örömömet leltem. A testet, ami kihordta és táplálta
rengeteg gyermekünket. Azt akarom, hogy örökké tartson a pillanat,
hogy a lélegzetünk elvegyüljön, mígnem az egész ház a fejünkre
omlik, és a hegy haragja véget vet a szívünk dobogásának. De
Decima eltol magától. Tekintetét az enyémbe fúrja, bólint.
– Gyerekek – búgja, és magához inti őket.
A fiatalabbak tágra nyílt szemmel, ijedten jönnek oda hozzánk.
Több halált és szenvedést láttak a mai napon, mint amennyit egy
gyereknek kellene. Közvetlen közelről szemlélhették az istenek
háborúját.
– Ideje lefeküdni, drágaságaim, pihennünk kell – mondja Decima
andalító hangon.
A gyerekek bólintanak és felmásznak az egyik kerevetre, átölelik
egymást. Decimával megcsókoljuk, megöleljük őket, és elrebegünk
egy imát. Azután odamegyünk Lillához, akinek hasonlóan határozott
kifejezés ül az arcán.
– Szeretlek, Lilla – mondja Decima. – Imádkozom Íziszhez, hogy
öleljen magához.
– Az istenek legyenek veletek, anyám, apám. – Hangja feszült, az
erek kidagadnak a nyakán. Fájdalmai vannak. Kezei a hasát
markolásszák, szaporán szedi a levegőt.
Már láttam ilyet azelőtt. Vajúdik. Decima szeme tágra nyílik,
ahogy befogadja a lánya látványát, és tudom, hogy neki is feltűnik.
– Az istenek óvjanak – sóhajtja a feleségem, és letérdel
legidősebb lányunk elé. – Az istenek óvják a gyermekedet.
– Én fogom óvni a gyermekemet – préseli ki a szavakat az ajkai
közt Lilla.
Titus a felesége kezét szorongatja, az ujjait csókolgatja. Egy rövid
biccentés erejéig felpillant rám.
– Nemsokára találkozunk, Polybios, az elíziumi mezőkön.
Bólintok, mert a hangom elcsuklik az érzelmektől, ami kevés levegőt
még kapok, azt is mintha lopnom kéne. Decima csókot lehel a lánya
fejére, majd maga után húz a kanapénk felé, ahol leül, és a kezemet
rángatja, hogy én is telepedjek mellé.
– Az istenek már várnak ránk – mondja Decima.
Bólintok.
– Örökké melletted leszek.
A feleségem behunyja a szemét, ujjával az ingemet babrálja,
ujjpercei kifehérednek. A fények vibrálni kezdenek. A három
lámpásunkból csak egy marad, és nemsokára az is kialszik.
JULILLA
– Együtt.
Bólintok, mire ő lehajol, hogy megpuszilja a hasamat. Míg nem
látja az arcomat, a mennyezet felé fordulok, és némán sikoltok. Már
nem sokáig bírom. Szinte kettészakadok. Máris úgy érzem, mintha
haldokolnék. Beletúrok a hajába, mint megannyiszor, és újra átélem
az összes együtt töltött pillanatot, jót, rosszat és csodálatosat.
Lihegek, hogy féken tartsam a fájásokat, és hogy az erőlködéstől ne
veszítsem el az eszméletemet. Az előttünk álló úton együtt kell
végigmennünk, ahogy az elmúlt években is tettük. Kéz a kézben.
 Titus feltámaszkodik, megcsókol és kezemet a kezébe veszi.
Megérinti a markomban tartott fiolát; fúvott üveg, kék és átlátszó.
A szemembe néz, én pedig elmormolok egy imát, amit már oly
sokszor hallottam, amikor a halál a közelünkbe férkőzött: A halál
határán jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az
összes elemeken s visszatértem, láttam éjfélkor hófehér fényben
szikrázni a Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek
színe elé s színről-színre imádtam őket.
Imádkozom az otthonunk, Pompeji és Róma isteneihez.
Elsuttogom a szavakat. Rájuk gondolok, amikor a fájdalom
elviselhetetlen lesz, majd megfogom a fiolát, kihúzom a dugóját, és
az ajkamhoz emelem. Titus szemébe nézek.
Bólint.
– Követlek – mondja. És hiszek neki. Most az egyszer én állok az
élre, hogy kövessen az úton, bárhová is vezet.
A fájdalmam el fog tűnni. Ez a sötét sírbolt is el fog tűnni. A
babáimmal leszek. Titusszal. Az öcséimmel, a húgaimmal és a
szüleimmel.
Ez nekem elegendő bátorítást ad. Hogy a túlvilágon, bárhol is
van, békében és boldogságban lehetek, azokkal körülvéve, akiket
szerettem. Hogy a fájdalomnak és a szenvedésnek itt és most vége
szakad.
– Szeretlek – suttogom.
Mielőtt belekortyolok, Titus hirtelen odahajol, és száját hevesen
az enyémre tapasztja.
– Annyira szeretlek, kedvesem – mondja. – Bárcsak sokkal többet
tartogatott volna az élet számunkra.
– De amit együtt… – A fájdalom kiszorítja belőlem a levegőt,
testem görcsbe rándul, és arra készül, hogy a gyermekemet a
világra hozza. Nem engedhetem. Összeszorítom a combomat, és
nem veszek levegőt. Nem hagyom a testemnek, hogy a világra tolja
ezt a gyereket. Hogy a halálba taszítsa. Jobb neki, ha a méhembe
gubózva hal meg: biztonságban, kényelemben.
A sírás kerülget, de behunyom a szemem, mert attól tartok, hogy
még az a kevés izommunka is kihajtja belőlem a babámat. Akartam
ezt a gyermeket. Imádkoztam érte. Igyekeztem egészséges
maradni. Tápláltam. Éreztem, hogy megmozdul bennem. Vele
álmodtam. Tervezgettem a jövőjét, és most elveszem azt. De mi más
választásom maradt? Ha ebben a sírboltban születik meg, az azt
jelentené, hogy egy órán belül meghal. Csak egy választásom
maradt: hogy megszabadítsam az élet fájdalmától.
Megdöntöm az üvegcsét, és belekortyolok. A folyadék égetve
folyik le a torkomon, fuldoklom, köpködök, alig kapok levegőt. Amikor
a gyomromba ér, mar, és émelyegni kezdek. A torkomhoz kapok,
próbálom nem elhányni magam. Odanyújtom az üvegcsét Titusnak.
Ez a halál gyors lesz, és azt akarom, hogy meghallgassa, amit
mondani akarok.
– Jó életünk volt, Titus.
– Az volt, Lilla. Nem bánok semmit. – Megdönti a fiolát, és kiissza
a maradékot.
Én sok mindent bánok. De mi értelme lenne rágódni rajtuk? A
sorsunk megpecsételtetett.
– Ne nézzünk hátra – mondom elakadó lélegzettel. A méreg
okozta fájdalom közel sem olyan elviselhetetlen, mint az, ahogy a
gyermek a szülőcsatornába nyomakszik.
Titus felmászik az ágyra, szeme vérbe lábad és kidülled, ahogy
mellém fekszik. Teste meleg, vigaszt nyújt. A szám bizseregni kezd,
a nyelvem megdagad és elzsibbad. Szörnyen vágyom egy korty
borra, olthatatlan szomjúságot érzek. Titus mellém hajtja a fejét,
karját a hasamon nyugtatja, a babánkat dajkálja. Át akarom ölelni,
de már a kezem és a lábam is bizsereg, a karom elzsibbad,
mozdítani sem tudom. Érzem, hogy izzadok. A szülési fájások már
nem gyötörnek. Lenyelem a feltörni készülő zokogást. Babám. Én
babám! Kérlek, bocsáss meg. Nem volt más lehetőség.
Levegőért kapkodok, nem kapok. Titus nyögdécsel mellettem, a
bensőmben érzem a fájdalmát. Odabenn élve megnyúz a szer. De
úgy halok meg, hogy tudom, én választottam ezt az utat, hogy
elhagyjam Pompejit és ezt a világot. Hogy tudom, nem hoztam a
világra egy gyermeket úgy, hogy csak a szenvedés jusson neki.
Már nincs hatalmam a testem felett.
A lámpás fénye el-elalszik. Szédülök. Forog velem a világ.
Érzéketlenül lebegek. Már nem érzek fájdalmat. Nem gyötör semmi,
csak béke van.
Pislantok, majd még egyet pislantok. Nem látok.
Elnyel a sötétség.
Aztán a sötétség eltűnik, és fény vesz körül.
 VI.
RÉSZ

STEPHANIE DRAY
A SZAJHA
„Nem maradt itt már egy isten sem…a világra leszállt az utolsó és
örök éjszaka”
– IFJABB PLINIUS
 CAPELLA
Sötétség. Sötétségből születünk. Sötétségbe távozunk. Azután
megint megszületünk. Ezt ígéri Ízisz. A megváltásnak ezt az ígéretét
egyszer megsúgtam egy császárnénak, akinek megjósoltam a
halálát. Most ugyanezt az ígéretet motyogom, hogy a karomban
tartott, rémült fiút vigasztaljam – aki valójában férfi, állát puha szakáll
fedi. Vagy legalábbis azt hitte, azzal fiúból férfivá avanzsál, ha
elhúzza az utcai fülke vörös függönyét a caupona előtt, ahol űzöm
az ipart.
Amikor a város újra rázkódni kezdett, mások elmenekültek, csak
azért álltak meg a cauponánál, hogy megtöltsék a batyujukat
kenyérrel vagy a flaskájukat borral az útra. De ez a fiatalember
kétségbeesetten vágyott valami másra, és sokkal több ragyogó
pénzérmét nyomott a kezembe, mint a taverna falára felfirkált
tarifám. Mivel a lelke vigaszra vágyott, a testemben találta meg.
Gondolom, azért, mert az érintés összefüggésben van az élet és a
halhatatlanság igenlésével. A férfiak ezért fizetnek az érintésért
olyankor is, amikor a föld nem rázkódik a talpuk alatt.
Mikor megindult a roham a városkapuk felé, a gazdám a
feleségével inkább a cauponát őrizte, mert az utolsó rézérmét se
akarták veszni hagyni, amit a betérőkből kihúzhatnak. Én az ő
tulajdonuk vagyok, a testemet mindennap újra és újra áruba
bocsátják, így hát azt mondták, kövessem a fiatalembert az utcai
fülkébe, ahol hagytam, hogy durván megragadjon, és felhúzza a
tunikáját épp annyira, hogy a combjaim közé tudjon nyomakodni.
És már bennem volt, és durván döfködött, amikor meghallottuk a
hegy fülsüketítő robaját, ami akár egy érzéki eksztázisban ordító hős
isten, kieresztette forró, felgyülemlett életerejét.
Noha aki elélvezett bennem, az se isten, se hős nem volt. Csak
egy rémült kisfiú, aki a dikóhoz szegezett, ahogy ijedten kiterült
rajtam. Egyikünk sem értette a dörrenéseket, a sikolyokat, a
szamarak bőgését, a kutyák csaholását vagy a hegy moraját.
Kibontakoztunk egymásból annyira, hogy kilessünk a függönyön, de
a hegy fölött gomolygó füst ijesztő látványának hatására rémülten
visszahanyatlottunk a kőpriccsre, ahol már annyi férfit tartottam a
karjaimban. És még mindig itt vagyunk összebújva, miközben a
várost elnyeli a sötétség, mert túlságosan félünk megmozdulni, és
fogalmunk sincs, mennyi idő telt el.
Nem tudom a nevét, és természetesen ő sem az enyémet. A
prostituáltakat ezer névvel illetik. Lupae, fornices, meretrices,
prostibulae…de valahogy mégis névtelenek maradunk. A fiatalember
és én idegenek vagyunk, pedig a hűlő spermája takar, rajta pedig az
én intim illataim érződnek. A rémületünk meghittsége miatt válunk
idegenekből szeretőkké.
Egymásba kapaszkodunk. Ő úgy kapaszkodik belém, mint az
életébe, félelmében badarságokat zagyvál, és én is kapaszkodom
őbelé, mert a teste valahogy éppoly drága lett nekem, mint a
sajátom. Mert a húsa, a könnyei és a szükségletei jelentik számomra
az egyedüli értelmes dolgokat a déli nap alatt, ami eltűnt az égen,
mikor záporozni kezdett a hamu.
Megjósoltam ezt. Az ónixszínű égboltot, mely sűrűbb és sötétebb,
mint egy átlagos éjszaka. A feketén áradó esőt, ami folyammá
dagad, aztán pedig brutális erejű, sötét tengerré. Az érkező áradatot,
ami kimossa a lelkünket a húsból és vérből. És végül az éteri tüzet.
Ami egy világítótoronyhoz hasonlóan oly fényesen ragyog, hogy egy
egész várost az örök üdvösség felé kalauzolhat.
Akármi is történik jelenleg Pompejiben, én már láttam ezt az Ízisz-
templom medencéjében – aki a tengerészek és kéjnők istennője, és
mindenkié, aki attól fél, hogy eltéved.
De a nővérem azt mondja, a látomások a papnőknek valók, nem
a prostituáltaknak.
Talán neki van igaza, mert az én hitem megingott. Ahelyett, hogy
áhítatot és csodálatot éreznék az istennő iránt, akinek az üdvözítő
ígéretét hajtogatom, most rettegek. A terrakotta tetőn kalapáló égi
zápor hallatán nem a bokámon csilingelő ankh-amulett után nyúlok.
És az istennőmhöz sem fohászkodom. Inkább a nővérem után
sóvárgok, aki a szülőanyánk helyett is anyám volt.
Prima. Biztosan rám talál. Még ebben a sötétségben is. Megtalál
és megvéd, ahogy mindig, mert ő sosem fél, soha nem sír, és soha
nem hagyja egyetlen férfinak sem, hogy túl durván bánjon vele.
Eltökéltem magam, hogy azonnal megkeresem, amint sikerül
megnyugtatnom a karjaimban tartott fiatalembert, aki egyre halálról,
óriásokról meg a világ végéről motyog magában.
Hirtelen meghallom a nővérem hangját a sötétség leplén át.
– Capella!
Prima a nevemet visítva rohan be az utcáról a kis fülkébe, ahol a
fiúval rejtőzöm; lámpása ragyogása megtöri a sötétség bénító
varázsát. Prima sáfrányszínű tógája – amit a bejegyzett prostituáltak
viselnek – valahogy fehéresszürkévé színeződött. A haját és csontos
vállait valamiféle por lepte be, és barna árnyalatú arca most még
sápadtabb, mint szokott lenni. Fekete szemének tekintete a
megkönnyebbülés és a rémület egyfajta keverékével állapodik meg
rajtam.
– Capella! Már mindenhol kerestelek a cauponában!
– Mi történik? – kérdezem. Mert Prima biztos tudja. Ő mindig
keresi a veszélyt. Ő megérti a világ szörnyűségeit. Meglátja az
emberekben a rosszat, ami fölött én inkább szemet hunyok.
De most, mikor oly kétségbeesetten vágyom rá, hogy
megmagyarázza, miért dörrent akkorát a hegy, csak visszakérdez:
– Mi történik?! Épp ránk szakad az ég, te meg egy lankadt pöcsű
anyámasszony katonáját pátyolgatsz a lábad közt.
A fiú könnyei, a fiatalsága és a pelyhes álla valamiért még inkább
feldühítik. Ráordít:
– Szállj már le a húgomról! Fizess és tűnj innen!
– Nem, ne! – Még jobban magamhoz ölelem. Úgy érzem, muszáj
megtudnom a nevét.
De a nővérem belevájja a körmeit a karjába, és lefejti rólam.
Prima gyűlöli a férfiakat, akik fizetnek értünk. Mindenkit gyűlöl.
Prima nagyon jó a gyűlölködésben. Jó a dühöngésben. És még soha
nem láttam dühösebbnek, mint most. Két ököllel püföli a
fiatalembert, s én ugyan még utánakiáltok tüntetőleg, de elszalad a
fekete hamuesőben – egyedül és névtelenül.
– Miért tetted ezt? – vonom felelősségre Primát. – Félt. Csak félt!
– Hadd vizelje össze magát máshol – feleli Prima az
elkergetésétől kifulladva. – De most aztán guggolj le és préseld ki
magadból, vagy még egy fattyút akarsz kölykezni?!
Három év elmúltával már szinte érzéketlen vagyok, mikor
emlékeztet a gyermekre, akit szültem. De nem elég érzéketlen.
Prima kérdése elgondolkodtat, vajon hol lehet most a gyerekem
ebben az őrületben. Hol van a névtelen kislány, akit a dominus
kitépett a karomból és eladott? „Az otthon nevelt rabszolgákjó pénzt
hoznak” – mondta, de vajon a lányom ebben a rémült városban van,
netán egy gonosz gazda ott hagyta meghalni egy tenger fölé
magasodó szirten?
Mikor nem válaszolok, nem guggolok le és nem is szorítok, Prima
felcsattan:
– Nem számít. Menjünk vissza a cauponába, mielőtt valaki arra
gondolna, hogy megint megszöktél.
Hát így állunk. Azt hitte, megint megszöktem. Gyerekkorunk régi
sebe ismét felnyílt. Hát ezért olyan dühös. Szégyenkeznem kellene
miatta, de nem teszem. Most nem. Nem, hiszen ebben a
pusztításban végre átélem a pillanatot, amire egész életemben
vártam. Felállok az ágyról, kihúzom magam, és azt mondom:
– Prima, menekülnünk kellene. Mindenki más elmenekül a
városból. Senki nem fog visszatartani minket. Még a
legfélelmetesebb fugitivariusok sem tudnának elkapni szökevény
rabszolgákat ebben a fejvesztett pánikban. Meneküljünk el együtt, és
legyünk szabadok. Gyerünk. Rohanjunk!
Alsó ajka megremeg.
Azután úgy pofon vág, hogy a remegő padlóra zuhanok.
PRIMA
Még soha nem ütötte meg a húgát. Haragból soha. Sem más
okból. Talán gyakrabban kellett volna megtennie. A holdvilágképével
és álmodozó, kék szemével Capellából valami gyermeki
reménykedés áradt. De ha egyáltalán valamikor, akkor Prima
húgának most jött el az idő, hogy végre felnőjön.
– Azt szeretnéd, ha ezúttal egy csinos kis billogot égetnének a
homlokodra? – kérdezte Prima, miközben apró kövek pattantak be
az utcáról a kőpadlóra, cserépdarabok kíséretében, melyek
korábban potyogtak le a földrengéstől. – Ugyanis ezt teszik a
szökevény rabszolgákkal. Vagy csak ennyire vágysz rá, hogy
kirohanj a kőzáporba ezzel a többi bolonddal?
Capella az egyik kezét vörösödő arcára szorította, miközben azok
az álmodozó, kék szemek dacos könnyekkel teltek meg.
 – Kis szikladarabok záporoznak. Még soha nem láttunk ilyen
vihart. Még soha nem is volt ilyen vihar…
Prima csontos csípőjére tette a kezét.
– És lehet, hogy óriások fognak előmászni a föld alól, hogy
harcba induljanak az istenek ellen. Nem hallottad a kürtjeiket? Torkig
vagyok az isteneiddel, a látomásaiddal és az őrültségeddel! A
dominus azt mondta, zárjuk be a cauponát a fosztogatók miatt, és
húzódjunk be a lépcső alá, szóval ezt fogjuk tenni.
Prima megragadta Capella vaskos csuklóját, felhúzta a padlóról
és kivonszolta magával az utcára, ahol belemerészkedtek a szénné
égett, pehelykönnyű kövek záporába. Behúzódtak a caupona
napellenzője alá, úgy menekültek be az épületbe, ahol felborult
székek, szétszórt fatálak és egy otthagyott vekni kenyér fogadta
őket, amin még érződött a kemence melege. A napnak ebben a
szakában a cauponának részeg, fogdosó vendégekkel kellett volna
tele lennie, akik a meleg ételre várnak, amit a színpompásan
csempézett pultra készített agyagedényekbe mérnek ki. Tele kellett
volna lennie nevetéssel, a guruló kockák csörömpölésével, és a
hatalmas kezek által az asztalra csapott érmék zajával. Még amikor
leszállt az este, és az utca felőli oldalon Prima a helyükre csúsztatta
a fatáblákat, a caupona olyankor is a szomszédos sikátorokban
grasszáló korhelyek vitatkozásától visszhangzott. És jóval azután,
hogy a részegesek ágyba kerültek, és Prima megszámolta a
hasznát, még mindig hallotta az utcán a szekerek kerekeit… és a
húgát, aki egy olyan istennőhöz imádkozott motyogva, aki állítólag
törődik a kurvák sorsával.
De most a caupona olyan üres volt, mint annakelőtte soha, és a
hegy üvöltésétől eltekintve olyan csendes volt, mint azelőtt soha.
– Hova tűnt mindenki? – kérdezte Prima húga elcsukló hangon. –
A dominus is itt hagyott minket, ugye? Mindenki elmenekült.
Mindenki, kivéve minket!
– Biztos vagyok benne, hogy a gazdánk a feleségével csak a
szomszédba ment, hogy a gazdagokkal együtt húzzák meg magukat
– válaszolta Prima anélkül, hogy Capella szemébe nézett volna,
nehogy megijessze a húgát. Egy ideje már vízhiány volt a városban,
ezért amikor a pultra állított boroskancsó megcsillant a lámpás
fényében, hívogatón csábítani kezdte a kiszáradt torkú Primát. Mivel
már biztos volt benne, hogy megkorbácsolják, hiszen a borlopásnál
rosszabb dolgot követett el, a szájához emelte a kancsót, és mohón
kortyolni kezdte a bort. Ettől aztán eszébe jutott gyötrő éhsége is, és
letört egy háromszögletű darabot az ott felejtett, jó illatú kenyérből.
– Az összes istenek nevére, te meg mit csinálsz? – kérdezte
Capella, átölelve magát húsos karjaival, melyek oly ritkán voltak
üresek. – Őrültnek nevezel engem, erre leállsz borozni meg kenyeret
enni, mikor menekülnünk kellene?
– Jó fajta kenyér – felelte Prima, hálásan forgatva nyelvén az
édeskömény, a petrezselyem és a koriander ízeit. Ez volt az a
különleges fűszerkeverék, amiért a vásárlók előszeretettel keresték
a gazda pékjének pecsétjét a veknin. Prima annál is inkább élvezte,
mert elvette a záptojásszagot és – ízt, ami átjárta a levegőt. – És
éhes vagyok.
Prima éhesen született. Éhesebben, mint bármelyik gyerek;
feneketlen bendője volt, amit soha nem lehetett eléggé megtölteni.
Olyan éhes volt, hogy úgy kellett lefeszíteni az anyja csecséről,
nehogy kiszívja belőle az életet. Vagy legalábbis az anyja így
mesélte. Azon kevés dolgok egyike volt ez, amire Prima emlékezett
a gall rabszolganőből, aki életet adott neki. Arra Prima nem
emlékezett, hogy nézett ki az anyja, kivéve arra, hogy gömbölyű volt,
rózsás és szőke, mint Capella.
Prima egyikükre sem hasonlított.
Ő füstös képpel és csontosnak született, mert más apától
származik. Talán egy görögtől, ahogy egyszer a vörös hajú
császárné mondta, Prima állát hüvelyk- és mutatóujja között tartva.
„Sajnálatos. Nem vehetem magamhoz a lányodat pohárnoknak. A
görögök okosak, ugyanakkor sunyi kis hazudozók is…”
Prima töltött egy korsó bort a húgának, és neki is tört egy darab
kenyeret.
– Nesze. Egyél.
– Nem – utasította vissza Capella az ételt a fejét ingatva. –
Mennünk kell, Prima. Tudom. A lelkem mélyén érzem.
Prima felhorkantott.
– A lelked? – Nem hitt az olyan dolgokban, amiket nem lehet látni,
megérinteni vagy megenni. Kivéve talán az árnyékokban és a
lemurokban, a holtak dühödt kísérteteiben. Mert a haragnak
számára több értelme volt, mint az összes szellemnek és
misztériumnak, amiről az Ízisz-hívők locsogtak.
– Igen, a lelkem mélyén érzem – nyomatékosította Capella a
pultot markolva. – Előre láttam. Szabadok lehetünk.
Szabadok. Mi értelme a szabadságnak, ha nem vagy elég
gazdag, hogy megvásárolhasd? Azonfelül mi értelme, ha nem
férfinak születtél? Prima infamis volt – ettől a státustól nem könnyen
szabadulsz, ha a neved felkerült a bejegyzett prostituáltak listájára,
ahonnan lehetetlen eltávolítani. A rabszolgaléthez hasonlóan az
infamia azt jelentette, hogy nem hallathatod a hangodat, nincs
jogszerű társadalmi rangod, és alig valami ellen kapsz oltalmat. Jobb
egy rossz hírű, de jól táplált rabszolgalánynak lenni, mint egy rossz
hírű és éhező felszabadítottnak – gondolta Prima. A túlélés
érdekében úgyis mindkettőnek áruba kell bocsátania a testét. Egy
pompeji gazda jó oltalomnak számított, és az ő gazdájuk semmivel
se volt rosszabb, mint a többi. Capella mégis a szabadságról
fecsegett egész életében.
Prima úgy vélte, senkit nem hibáztathat magán kívül. Mindig is
elkényeztette a húgát. Itt egy kis édességet csent neki, ott néhány
érmét lopott – a meghajtott fej hamis jámborsága. Nehogy
Capellának gyászolnia kelljen a gyerekét, akit elszakítottak tőle;
nehogy Capellát bejegyezzék szajhának. Bármit megtett érte, csak
el ne lógjon megint. Bármit megtett érte, hogy mosolyt csaljon az
arcára. Mert Prima azért a mosolyért élt. Saját foghíjas mosolya
ferde volt, és csúf. De a húga pirospozsgás mosolya az egyetlen
szép dolog volt az egész elferdült, hamis világon.
Prima ezért bólintott rá az aedilis Gaius Cuspius Pansa
ajánlatára.
„Hagyd le a húgom nevét a prostituáltak tekercséről, és
megteszem, amit kérsz.”
Amikor ezt ígérte, még nem tudta, hogy ez lesz a végzete. Most
már akkor is halott nő, ha a város nem nyeli el a maga sötétségével.
Szörnyű dolgot követett el a jóképű, de gyűlöletes aedilis kedvéért.
Valamit, amiért valószínűleg keresztre feszítik.
Hiszen ezt teszik a rabszolgákkal, akik szenátorokat ölnek, nem
igaz? Először megkínozzák, ebben biztos volt. Látott már olyan
rabszolgákat, akiknek levágták az ajkát, a fülét és az orrát, mielőtt
kinyomták a szemét, majd keresztre szegezték. Prima elhessegette
a rémisztő emlékeket, és azt mondta:
– Egy kis olajjal és olívabogyóval jobban fog ízleni a kenyér,
meglátod. Kislánykorod óta úgy szereted. Kinyitom hátul a hordókat.
Talán lelünk még egy fél fűszeres kolbászt a serpenyőben is.
Lakomázni fogunk.
Capella vadul megrázta a fejét.
– Mondtam, hogy nem akarok enni.
– Nos, pedig egyedül étellel szolgálhatok! – Minden előjel nélkül
egy életen át tartogatott epe tolult Prima torkába. A húga kedvéért
lenyelte. Csak nyelte és nyelte, míg már tele kellett volna lennie vele
a gyomrának. De sosem lett tele, és lenyelni sem bírt már többet. –
Az evés jelent mindent. Ennél a szabadságnál többre nem
számíthatsz. Itt és most, ebben a pillanatban, mielőtt meghalunk.
Capella remegett.
– Miket beszélsz?
– El kell, hogy magyarázzam? Tényleg vak vagy, hogy lásd az
igazságot? Persze hogy az vagy. Sosem szerettél szembenézni a
kőkemény valósággal. Anyucink finom, aranyos babája. Poppaea
Sabina kedvenc háziállata. „Olyan különleges, rejtélyes lány” –
utánozta Prima. – Mindenki agyonkényeztet, még az a magányos
mérnök is, aki úgy tesz, mintha összebarátkoztatok volna. Hogy is
hívják?
– Tudod a nevét – felelte Capella, ahogy arcán könnyek gördültek
alá némán. – Sabinus. És ő nem egy mérnök, hanem tényleg a
barátom.
– Nem, ő fizet érte, hogy a barátja légy! Csak azért kínál borral,
hogy kimosd a szádból az ízét, és megfeledkezhessen róla, hogy
egy kurva vagy. – Miért vágott a fejéhez Prima ennyi kegyetlen szót?
Olyan gyorsan ömlöttek belőle, hogy szinte égették a nyelvét. – Hol
van most a rajongó anyád? Halott. Hol van most a császárnéd?
Halott. Hol van Sabinus „barátod”? Valószínűleg ő is halott. Talán
most már belátod, hogy a megváltókultuszod merő ostobaság, és az
egyetlen különleges benned a hosszú, aranyló hajad és a
párnaszerű melled, amiért a férfiak fizetnek, hogy markolászhassák
és szopogathassák. Ez az igazság. Eszünk, szarunk, baszunk és
meghalunk. Ennyi jut. Én mindig mondogatom neked, de talán most
már magad is elhiszed. Ennyi jut mindenkinek, és én már
belefáradtam, hogy színleljek. Ennyik vagyunk, és ennyik is
maradunk.
CAPELLA
Rádöbbenek, hogy a nővérem fél. Prima rémült.
Mindig is azzal tréfálkoztunk egymás közt, hogy attól függetlenül,
ki született előbb, én vagyok a nagy nővér, és ő a kicsi, mert olyan
apró; sokkal kisebb nálam. De mindig számíthattam a hegyes
könyökére, ha utat kellett törni a tömegben, a gonosz nyelvére, ha
sértegető férfiakat kellett leszerelnie, és kellemetlen
mesterkedéseire, hogy ételhez jussunk. Csodáltam, hogy ő soha
nem sír – még akkor sem, amikor elnáspágolják.
De most már látom, hogy a nővérem csupán egy sziszegő kóbor
macska, akit összetévesztettem egy gladiatrixszal.
Hogy nem vettem észre, hogy az összes haragjának a félelem a
forrása?
– Úgy érzed, meg fogunk halni – suttogom. – Mondd ki, ha erre
gondolsz, Prima. Meg fogunk halni.
Nem mer rám nézni. Csak ül ott, és tépkedi a kenyeret. A szájába
tömi a darabokat, és megrágja, de már szemmel láthatóan elment
tőle az étvágya. És amikor válaszol, a hangja halk és távoli.
– Az egész világ haldoklik, és mi vele együtt haldoklunk.
Szörnyű ilyet mondani. De a nappal éjszakává változott, kövek
hullanak eső gyanánt, szóval akár igaz is lehet. Furcsamód vigaszt
lelek ebben. Hogy a világ teljességében haldoklik, feltéve, ha tényleg
erről van szó. Még erőt is ad. Erőt, amit arra használok, hogy
megfogjam a nővérem vézna vállát, és megkérdezzem:
– Ha haldoklunk, mit számít, hogy itt halunk meg vagy az utcán,
ahol legalább az esélyünk meglesz, hogy küzdjünk?
– Süket vagy, te csökönyös tehén? Mondom neked, hogy
esélyünk sincs, és belefáradtam a küzdelembe. Egész életünkben
küzdöttünk. – Prima karja lopva a derekam köré fonódik, ami akár
egy ölelés is lehet. – Inkább halok meg teli hassal egy puha ágyban,
tetővel a fejünk felett, mint… – Prima az utca felé legyint – …
odakinn.
– Én megyek – közlöm határozottan.
 – Persze hogy mész – válaszolja keserűen, és leejti a karját. – Te
mindig megfutamodsz. És nézd csak, mi hasznunk lett belőle.
Prima engem hibáztat – és joga van hozzá. Nem mocsokba
születtünk. Nem, mi egy mesésen fényűző insulában születtünk, ami
Poppaea Sabina családjáé volt, a lányé, aki Róma császárnéja lett.
Az anyánk annak a lánynak a rabszolgája volt. Már jóval azelőtt,
hogy Néró szerelmes lett Poppaeába. Jóval azelőtt, hogy Poppaea
rábeszélte Nérót, hogy váljon el és jegyezze el őt. Jóval azelőtt,
hogy Néró megölte őt…
S habár én nem lehettem több háromévesnél, amikor Poppaea
Sabina császárné lett, igen élénken emlékszem rá. A tüzes sörényű
császárné imádta arany fürtjeimet, és örömét lelte benne, ha
szárnyas cupidónak öltöztethet, hogy a barátait szórakoztassa. A
császárné elképzelhetetlen fényűzésben élt, mindennap tejben
fürdött, ennek ellenére mélyen vallásos asszonynak képzelte magát.
Vele voltam azon a napon, amikor visszatért Pompejibe a
Navigium Isidisre,a hajózási idény kezdetének ünnepére. Egész
Pompejit színpompás virágfüzérek ékesítették, a kikötőben tolongtak
a tengerészek, mindenki égett a vágytól, hogy láthassa az áldozati
hajót, amit kiúsztattak a tengerre Ízisz istennő tiszteletére, aki a
kalauzuk. A szisztrumok csörgő hangjától elragadtatva közelebb
mentem a tajtékos hullámokhoz. Mindeközben megpillantottam
Poppaea császárné végzetét. Bár máskor is voltak látomásaim a
vízbe nézve, ez volt az első. Térdre rogytam a homokban, hogy
tiszteletemet fejezzem ki az istennő felé, aki megérintett.
A látvány az úrnőmet is meghatotta. Mikor meglátott, hogy térden
állva imádkozom, felajánlott engem a templomnak, hogy papnőként
szolgáljak, ha felnövök. Meg kellett volna elégednem ennyivel. Ízisz
kiválasztott, és az úrnőm hajlandó volt lemondani rólam az istennő
javára! Életemet attól fogva a spiritualitás, a méltóság és a tisztelet
határozta volna meg.
De a látomásaimból tudtam, hogy a császárné nem éri meg, hogy
beteljesítse az ígéretét.
Így hát elmenekültem.
Először a papoknál kerestem menedéket, eltökéltem, hogy az
istennőt fogom szolgálni. Prima rám talált a templomban, és
hazarángatott. Magára vállalta a hibát, és a munkafelügyelő
megkorbácsolta a hátát. Nem sírt, egy árva könnycseppet sem
hullatott, pedig olyan verést kapott, aminek még mindig viseli a
nyomait. Szerencsére fiatalságunk és a császárné könyörületessége
miatt nem billogoztak, tetováltak vagy csonkítottak meg, egyszerűen
csak arra kényszerítettek, hogy fajelzéseket viseljünk a nyakunkon,
és a közeli cserépárugyárba küldtek dolgozni. Ott addig dolgoztunk,
míg az ujjaink elkékültek a vízben és kicserepesedtek az agyagtól,
míg megtanultuk a leckét, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy
egy kegyes úrnőt szolgálhatunk egy fényűző háznál, ahol alig akadt
kötelességünk.
De újra és újra elszöktem a templomba, mígnem az úrnő eladott
minket az első ajánlatot tevő vásárlónak. Azt kikötötte, hogy nem
dolgoztathatnak prostituáltként, de egyébként Poppaea császárné
mosta a kezét.
S vele az Ízisznek tett felajánlását is elfelejtette.
Szóval az én hibám, hogy egy tavernában nőttünk fel, bort és a
testünket árulva. Elloptam a nővéremtől azt az életet, melyben talán
boldog lehetett volna. Egy olyan életet, melyben talán soha nem
kellett volna éheznie. Egy olyan életet, melyben a neve mellé nem
firkáltak volna árat a falra, ahol obszcén részletekben taglalják a
tehetségét, és a nevét nem listáznák a tekercseken a bejegyzett
meretrixek egyikeként.
Ezért hibáztat engem. Ezért hibáztatom én is magamat.
– Sajnálom – mondom, és Prima rám néz. – Sajnálom, hogy itt
kötöttünk ki…
– Azt hiszed, számít? – kérdezi keserűen nevetve. – Etesd őket,
hálj velük, mosd ki a ruháikat, takarítsd fel utánuk a húgyot és a
szart, készítsd elő a tejfürdőjüket… nem számít. Ez csak munka. És
a kurválkodás a lehető legkönnyebb munka. Ha lusta vagy, csak
hanyatt kell dőlnöd. Ha hamar túl akarsz lenni rajta, használd a
szádat is. Azt hiszed, érdekel, ha egy szánalmas fiúcska úgy próbál
szerelmet találni, hogy a combomra csurgatja a magját; vagy ha egy
beillatosított császárné zsámolynak használja a hátamat? Nem
érdekel. Nem.
De engem igen. Engem érdekel. Mindig is érdekelt. A nővérem
máshogy látja a világot, és lehet, hogy neki van igaza. De úgy
gondolom, nincs.
 – Ha nem érdekel, akkor miért nem tudsz megbocsátani nekem?
A kérdésre Prima arca meggyötörtté torzul. Akármiféle szavakkal
küzd, nem akarja kimondani, de látszik, hogy nem bírja magába
fojtani őket, és a foga közti résen át sziszegve törnek maguknak
utat.
– Mert otthagytál! Én mindig vigyáztam rád. Mindig. De te úgy
futottál el, hogy még csak meg sem fordult a fejedben, mi lesz
velem. Elhagytál. És most, mikor vége mindennek, el akarsz hagyni
megint.
A szavai kegyetlenül a szívembe marnak, és gyötör a bűntudat,
mert igaz szavak. Az összes, kivéve az utolsót.
– Nem, Prima. Nem akarlak elhagyni. Ezúttal együtt megyünk.
Hajók lesznek a kikötőben. Eljön a flotta, hogy megmentsen
bennünket…
– Hogy megmentse a polgárokat, nem minket.
Hogy meggyőzzem, azt mondom:
– A tengerészek bármire hajlandóak lesznek, ha akár csak
ígéretet kapnak, hogy egy gyönyörű fiatal lány teste vár rájuk. Szóval
akkor is elmegyünk, ha úgy kell magam után vonszolnom a girhes
csontjaidat.
Ingerült, csökönyösen felszegi az állát.
– Mintha ugyan képes lennél rá.
Megpróbálok máshonnan közelíteni.
– Ha nem jössz velem, mindenki azon fog röhögni, milyen kötözni
való bolond vagy. Láttad, ahogy azok az emberek az utcán
menekülnek. Mi van, ha a világ vége mégse jött el? Mi van, ha csak
Pompejit burkolta be a sötétség? Gondolj bele, mennyire fog
nevetni, aki megmenekül, hogy Prima, aki elég éles szemű volt
hozzá, hogy azonnal kiszúrjon egy palimadarat a sikátorban, ahhoz
nem volt elég eszes, hogy kirohanjon a városkapun, és keressen
magának egy napsütötte foltot.
Sértetten hátrálni kezd, amire számítottam, mert a nővérem torkig
van vele, hogy mások megvetik őt. Nem hiszem, hogy el bírná
viselni, hogy bárki kinevesse, akár még holtában is. És olyan sokáig
hallgat, hogy már abban reménykedem, beadja a derekát. De aztán
feláll a sámlijáról, és bemegy a hátsó helyiségbe, ahol az olajos- és
olívásládákat tartjuk.
 Szóval mégiscsak vonszolnom kell őt – gondolom. Felkészülök a
feladatra, minden izmom izgatottan megfeszül. Muszáj gyorsabbnak
lennem, mint életemben bármikor, mert ő aztán tényleg gyors, ha az
akar lenni. Úgy szalad, mint egy kisegér. De nem szalad el előlem.
Helyette rám förmed:
– Csak ott fogsz állni, vagy megtöltesz egy zsákot kenyérrel? –
Mi?
Fekete szeme türelmetlenül rám villan, ahogy egy olívabogyót
dob a szájába.
– Ha valahol még vár ránk odakinn egy napsütötte folt, nem
fogom anélkül keresgélni, hogy ne vinnék magammal valami
elemózsiát az útra.
PRIMA
Az emeleten, ahol az este aludtak, Prima áttúrta a holmiját, és
hosszasan bámulta az egyszerű szalmaágyat, amin osztoztak.
Össze szeretett volna gömbölyödni rajta. A húga mellé akart bújni a
takaró alatt, elaludni, és hagyni, hogy jöjjön, aminekjönnie kell. De
azt nem bírta volna elviselni, hogy egyedül haljon meg azon az
ágyon.
Szóval amikor Capella ismét felkiabált neki, ledobott a húgának
egy rojtos szélű, ám viseltes köpönyeget, amivel megóvhatja a karját
a záporozó kavicsok csípésétől. Egy régi, szakadt párnát is lehajított.
Capella fél kézzel elkapta a párnát, mire tollak repültek ki belőle,
melyek ott kavarogtak körülötte.
– Ez meg mire kell?
– A fejednek, tökfej. Így is olyan kevés eszed van, nem
engedheted meg, hogy egy zuhanó kő a maradékot is kiüsse a
helyéről. – Ami Primát illeti, ő pontosan tudta, hogy már elveszítette
a saját józan eszét. Ha menekülőre fogják, nem állhatnak meg, mert
ha meg is találják azt a napsütötte foltot, biztos, hogy várni fog ott rá
egy hóhér.
Nem gondolkodott tisztán, amikor fejbe kólintotta Marcus
Norbanus szenátort. Ha gondolkodott volna, rájön, hogy talán
szemtanúk is lesznek körülöttük. Egy kupleráj környékén mindig
voltak szemtanúk. És még a jóképű aedilis, akinek megannyi
kellemetlen küldetést teljesített, sem védhette meg; Gaius Cuspius
Pansa egy szempillantás alatt kiszolgáltatta volna. A hatóságok
pedig példát statuáltak volna rajta. Tán még Rómába is elszállították
volna, hogy megtegyék…
Róma. Soha nem járt Rómában. Még akkor sem, amikor
Poppaea Sabina császárné lett. Amilyen szerencséje volt, az örök
városból most már legfeljebb csak egy arénát fog látni belülről,
mielőtt felzabáltatják az oroszlánokkal.
Egyre jobb gondolatnak tűnt ágyban meghalni.
– Ne húzd már az időt! – kiáltott fel Capella. – A kövek egyre
hevesebben záporoznak.
Prima felsóhajtott. Semmi értelme nem volt magához venni bármit
néhány érmén kívül, amit az eresz alá rejtett. Fényes érmék az új
császár arcmásával. Az aedilistől kapta fizetségül az információért,
amit az egyik vendégéről szállított neki: egy szerelmes, pattanásos
képű fiúról, akinek fontos ember a nagybátyja.
Ha elég ostoba, hogy megbízzon egy szajhában, akkor meg is
érdemli.
Pansa ezt mondta. Hitt neki, mert maga is tudta, hogy a szerelem
butaság. Egy fertőzés. Egy betegség. A szerelem illúzió, ami rávesz,
hogy megszabadulj a pénzedtől, a testedtől és a biztonságodtól a
semmiért. Prima ezért nem szeretett semmit és senkit.
Kivéve Capellát.
Így hát megfogott még egy párnát, és elindult a lépcsőn lefelé.
Meggyújtott egy fáklyát. Aztán kézen fogta a húgát, és kilépett a
viharba.
Nem fújt a szél, de a hegy moraja, a kövek csattogása, az állatok
süvöltése és a nők sikolya szép kis hangzavart okozott.
– Melyik kapun? – kiabálta Prima, hogy túlharsogja a kutya
ugatását, amit a ház előtt hagytak megkötve. Cave canem. Óvakodj
a kutyától – gondolta Prima. Mindenkinél volt ilyen tábla, még ha
nem is volt kutyája. Mert a kutyák ostobán hűségesek. Megvédik azt
is, ami nem az övék. A dominus is ezt várta Primától és Capellától.
Hogy maradjanak itt és őrizzék a cauponát, míg ők menedéket
keresnek. De a gazdájuk nem verte láncra őket, szóval lehet, hogy
megérdemelte, hogy elveszítse őket.
Prima volt az idősebb nővér, a bölcsebb és az erősebb. Tudnia
kellett, mit tegyenek és merre menjenek. De képtelen volt
gondolkozni, ezért újra megkérdezte:
 – Melyik kapun?
Capella kék szeme kikerekedett a félelemtől, rojtos szélű
köpönyegét szorosabbra húzta a válla körül.
– Én nem…nem tudom.
Prima belehunyorgott a feketeségbe, és ráförmedt a húgára:
– A fontos részleteket illetően miért mindig olyan homályosak a
látomásaid? Ízisz nem árulta el, merre biztonságos elindulni?
Capella csak nyöszörgött.
– Nem tudom. Nem. De Sabinus egyszer azt mondta nekem,
hogy ha itt reng a föld, akkor Rómában nem. És Sabinus
megjósolta…
– A Hadesba Sabinusszal! – kiáltotta Prima.
Azt a búval bélelt bugrist még jobban utálta, mint a többi férfit,
akik a farkukat a húgába tolták. Be nem állt a szája; ő az egyik olyan
férfi, aki többet is elvett Capellától, mint a teste. Egyike azon
férfiaknak, akiknek a szerelem és a barátság illúziójára van
szüksége. Egy igazi férfi beismeri magának, hogy mikor fizet egy
lánynak, hogy kicsavarja neki a kígyót, az semmiben nem különbözik
attól, amikor azért fizet neki, hogy kiürítse az éjjeliedényét.
Baszódjon meg Sabinus a jóslataival együtt; Prima őszintén
reménykedett benne, hogy feldobta a talpát. Hogy meghalt,
agyontaposták és felfalták a kóbor kutyák.
– Nem bízom a sorsunkat egy gazdag bolondra, aki maga is
holdkóros látomásokat kerget.
– Neki nincsenek látomásai, ő… – Capella hangja hirtelen
elcsuklott.
– Mi van?
– A Stabiai-kapu – felelte Capella, és keze megfeszült Prima
kezén, ahogy sietős léptekkel elindult az említett irányba; bokáján
csilingelve verték a ritmust a kis amulettek. – Biztos vagyok benne.
CAPELLA
Nem vagyok biztos semmiben, de a Stabiai-kapuhoz vezető utat
ismerem. Akkor is megtalálom, ha kialszik a fáklyánk. Akkor is
megtalálom, ha a boltok falát kell odáig tapogatnom az utcán, ahogy
egyszer már csináltam kislány koromban, amikor elszöktem hazulról.
Ízisz temploma a Stabiai-kapu közelében áll, és hitem szerint
becsukott szemmel is odatalálok, ha nem is hagyatkozhatok semmi
másra, csak az istennő iránti szeretetem kalauzol, mert már
megtettem azelőtt. Ahogy egyik saroktól a másikig vonszolom
magam után a nővéremet, és szandálunk bőrtalpa bizonytalanul
meg-megcsúszik az apró, elszenesedett kövek rétegén, belebotlom
egy ott felejtett, káposztával teli taligába.
A párna és a köpönyeg ellenére jó nagyot esem, fél testem lelóg
a magas padkáról, ami az utcakő fölé emelkedik, lábujjaim eltűnnek
a vájatban, amit az évek során a kerekek vágtak maguk alatt.
Testem másik fele valami puhán, nedvesen és melegen landol.
Hús. Egy szajha megismeri az emberi testet.
– Egy halott – mondom elakadó lélegzettel, rémülten konstatálva,
hogy a nedvesség, amit a kezemen érzek, vér. Ahogy a merev
férfitesten tapogatózva feltápászkodom, azt mondom: – Bezúzták a
fejét. Valaki vagy valami bezúzta a koponyáját.
A nővérem nem szomorodik el. Különösen nem halott
ismeretlenek miatt. Gondolom, mindjárt felsegít, és rám szól, hogy
vegyem el az erszényét. Azután majd jól belerúg a tetembe, és
továbbáll. De helyette elhátrál a fáklyával, mintha balszerencsét
hozna rá, ha meglátja a halottat.
– Bíbor szegélyű tógában van?
– Nem tudom. – Biztos, hogy nem veszem le róla, ha abban van.
A nővérem valószínűleg majd megőrül a félelemtől, mert
felpaprikázva kérdezi:
– Ha tógában van, takard be vele! Bocsássanak meg nekem az
istenek. Bocsássanak meg nekem az istenek…de nem, ez nem
lehet ő. Ő a lupanarnál esett össze, nem itt.
Nem értem, miről karattyol Prima. Ebben a pillanatban semmit
nem értek, csak amit az istennő ígért nekem. Szabad leszek. Több
leszek a testemnél, a véremnél és a csontjaimnál. Egy részem soha
nem fog meghalni. Ezer évig fogok létezni, azután még ezerig. Ezt
ígéri Isis Sotera, azaz Ízisz, a szabadító. És az összes félelmem és
kétségem ellenére az ígérete még mindig elég fényesen ragyog a
szívemben ahhoz, hogy talpra álljak. Prima egész életemben
vigyázott rám. Most rajtam a sor, hogy ugyanezt tegyem érte.
Vértől sikamlós kezemmel megragadom kiszáradt, hamus kezét.
– Muszáj sietnünk, Prima. Gyere velem a Stabiai-kapuig.
 Nem vagyunk egyedül az utcákon. Fáklyák fényei villannak fel és
tűnnek el, majd egy csapat rabszolga láncainak csörgését halljuk,
ahogy egy munkafelügyelő vezetésével kifelé igyekeznek a városból.
Egy ló ádáz nyerítését halljuk, ahogy elvágtat mellettünk, kőzáport
szórva ránk. Egy disznó is van itt, a lábunknál szuszog és röfög.
Ahogy ráfordulunk a stabiai útra, rémülten lökdösődő tömegben
találjuk magunkat. Az utca végén tűz lobog.
– A kapu fáklyái – mondom Primának. – Mindjárt odaérünk.
Ám a kapu sokkal távolibbnak tűnik, mint amit lehetséges volna
elérni. Az sem segít, hogy át kell bukdácsolnunk azokon, akik a
félelemtől és a fájdalomtól nyöszörögve összeesnek.
– Állj – szól rám Prima, lépésről lépésre egyre lassulva, és nem
azért, mert rövidebb a lába az enyémnél. Apró testét köhögés rázza,
és erősen zihál a ruha alatt, amivel eltakarta az arcát.
– Nem kapok levegőt. Nem…
Az én torkomat is fojtogatja a hamu. A nyelvem kiszáradt és
megdagadt. A köpenyem sem véd meg, a bőrömet csípi a zuhogó
törmelék. Innunk kell. Egy kis pihenőre van szükségünk a kövek elől,
de hova húzódhatnánk be? Hirtelen ostobának érzem magam a
menekülés miatt. Talán Primának igaza volt, és a cauponában kellett
volna maradnunk. Akkor nem szenvedne ennyire. Ott legalább
kapott levegőt.
De az összes könnyű lélegzetünket senkiházi rabszolgákként és
fogadós szajhákként vettük.
Azok a lélegzetvételek a gazdánkéi voltak, nem a mieink.
Ezek a lélegzetvételek viszont, bármily keservesek is, a mieink.
Így hát továbbmegyek, húzom magam után a nővéremet, noha a
fáklyánk már szinte hasztalan az egyre sűrűsödő sötétségben.
Nappal látnánk az üzletek tábláit, melyeken a szimbólumok a
portékát reklámozzák. A kalapácsok az építkezőket szólítják meg.
Az amforák a bort jelentik. A hal a pikáns garum mártást. De most
csak tapogatózva haladok – kezemet durvára dörzsöli a tégla, a kő
és a fa. Hirtelen meghallok egy hangot, ami kedvesebb a fülemnek
bárminél, amit addig hallottam. A szent szisztrumok csörgését. A
könyörület zenéjét. És amikor az ujjaim egy nyílásra bukkannak a
falban, tudom, hol járok.
 Ízisz templomához értünk, ahol megpihenhetünk a viharban. És
akár a hajótörött tengerészek, elnyűtten és fuldokolva felbotorkálunk
a lépcsőn, ami a templomudvarra vezet. Mindenféle lámpások és
fáklyák ragyogása tölti be a teret. Csodálatos látvány. A földrengés
érintetlenül hagyta a templomot, és az ajtók tárva-nyitva állnak!
Néhány, fehér szoknyát viselő, borotvált pap nem menekült el.
Nem hagyták el a templomot és a kötelességüket. Itt maradtak, hogy
kiengeszteljék az istennőt a dalokkal. Hogy a könyörületéért
esedezzenek. Hogy égő áldozatot mutassanak be az oltárán. És a
vörösre festett oszlopcsarnok tövében még több pap ápolja a vérző
menekülteket. Némelyikük megkönnyebbülésre vágyva átgázol a
medencén, habár most kő és a hamu iszapja tölti meg. Mások
meghajolnak a sárkányokat és szfinxeket ábrázoló frízek alatt;
kétségbeesetten fogadják a Nílus vizét, melyet a vászonba öltözött
papok kancsókban tartanak az ajkukhoz.
Megdöbbent a szent emberek kedvessége és higgadtsága.
Annyira meghat, hogy zokogó hang tör fel száraz, fájó torkomból.
Nem. Több ez meghatottságnál. Szégyenkezem.
Szégyenérzetem mélyebben gyökerezik a testemnél, véremnél és
csontjaimnál. Mert csaló vagyok. Azt mondogatom magamnak, hogy
az istennő papnője lehettem volna, aki könyörületet ajánl, pedig
mióta a hegy elkezdte az égre köpködni az életerejét, a nővéremen
kívül senkinek nem ajánlottam segítséget. Eleresztettem a fiút, aki
rémülten sírt a karomban.
Hagytam, hogy elrohanjon egyedül, anélkül, hogy megtudtam
volna a nevét, ahogy név nélküli csecsemő lányomat is hagytam,
hogy kicsavarják a kezemből. Nem álltam meg, hogy segítsek
azoknak, akik fuldokolva és köhögve összeestek az utcán.
Még annak a halottnak az arcát sem takartam be az úton.
Még akkor is maró szégyent érzek, amikor menedéket keresünk
az ekklesiasterionban, a hívek gyülekezőtermében. A bejáratnál
Prima a fekete mozaikpadlóra rogy italért könyörögve, és megkapja.
Én is szomjas vagyok, de nem ihatom meg a vizet. Nem vagyok
méltó rá. Nem azért, mert rabszolga és tisztátalan szajha vagyok,
hanem mert félelmemben kételkedni kezdtem Ízisz
könyörületességében.
Megmérettem és elbuktam.
 Nem veszem észre, hogy hangosan kimondtam a gondolataimat,
amíg a kedves pap oda nem tartja a kancsót az ajkamhoz, és azt
súgja:
– Igyál. A Nílus vize megtisztít, és elmossa a bűneinket.
Így hát iszom. Mohó kortyokkal.

Az ekklesiasterionban egy kereskedő perlekedik a feleségével. A

nő úgy gondolja, napokkal ezelőtt el kellett volna hagyniuk a várost,
mikor könyörögve kérte erre az urát. A férfi szerint jobb lenne, ha
befogná a száját, nemsokára úgyis elindulnak, csak a gyerekeik
hadd pihenjenek egy kicsit előbb. A nő rápirít, amiért nincs
tisztelettel a szent hely iránt, de a kereskedő nem hisz Íziszben,
akihez a felesége imádkozik. A civakodásuk annyira leköti a
figyelmünket, hogy észre sem vesszük a szikladarabot, ami eltalálja
a papot.
Csak annyit hallok, hogy fütyülve érkezik a levegőből, és
becsapódik a cseréptetőn, majd pillanatokkal később a férfi
megbotlik és vérző arccal térdre rogyik. Amikor a segítségére sietek,
felemeli a szent nílusi vizet tartalmazó kancsót, és azt mondja:
– Vedd el.
Megteszem, nehogy az értékes víz a földre ömöljön. De ahogy ott
állok a kancsóval, szomjas menekültek sokasága nyújtogatja felém a
karját. Reszkető ujjak nyúlnak felém, és néhányan a tunikámat
rángatják. Éppúgy el akarok menekülni előlük, ahogy a tapogatózó
férfikezektől menekültem a tavernában. De nem futamodom meg a
kétségbeesett kezek elől, melyek a bokámat, a lábamat és a
karomat markolásszák. Mert ebben a pillanatban, ahogy ezek az
idegen emberek hozzám érnek, történik valami. Valami történik
bennem.
Valami recsegve megnyílik. Úgy érzem magam, mint egy tengeri
madár, mely kikelt a tojásból, és felfedezi a szárnyait.
És odatartom a kancsót a szomjazó ajkakhoz, segítek nekik inni.
– Mit csinálsz? – kérdezi Prima.
– Ízisz munkáját végzem – suttogom, és fogalmam sincs, honnan
veszem e szavakat. Csak azt tudom, hogy igazak.
A válasz ott van a hely freskóin. Iót ábrázolják, egy papnőt, akit
csábítással rászedtek, fehér tehénné változtattak és az őrületbe
kergettek, de Íziszben könyörületet keresett, és megváltást nyert. A
pislákoló lámpafényben, ott, a falon látom a meztelen nőt a
szarvakkal, ahogy a fehér köpenyes Ízisz felé nyúl. Ió megtalálta a
kegyelmet.
Talán saját megaláztatásom és gyötrelmem után nem ajánlhatott
nekem is kegyelmet?
– Több vízre van szükség a ciszternából – közli a sérült pap. De
nem bír felkelni, hogy hozzon, a társai pedig szétszéledtek a
templomban.
Egyedül rám számíthat. Halkan odasúgom:
– Majd én hozok vizet.
Sajnos nem súgom elég halkan.
– Mennünk kell – csattan fel Prima.
– Mindjárt – mondom neki. – De először:..
Körmeit, melyek élesek, akár a karmok, a karomba mélyeszti.
– Te mondtad, hogy meneküljünk. Te állítottad, hogy előre láttad.
Te beszéltél rá, hogy hagyjam el Pompejit. Meggyőztél. Szóval
gyerünk!
Oda se figyelek a nővéremre a pap miatt, aki már olyan sok vért
veszített, hogy öltözéke vászon anyaga sem bírja felszívni. A sebére
nyomom a ruha összehajtogatott végét, és azt mondom neki:
– Add ide a purgatorium kulcsát, és hozok még vizet.
Megrázza a fejét, látszik rajta, hogy nem gondolkodik tisztán. A
Nílus vize nem arra való, hogy a beavatatlanok szomját oltsa, a
papok mégis szabadon osztogatták. Miután már úgyis kivételt tettek,
talán feldühítené az istennőt, ha a pap szabad bejárást adna nekem
a ciszternába? Amikor észreveszi az ankh-talizmánokat a bokámon,
úgy tűnik, meggondolja magát. Átadja a vaskarikára fűzött kulcsokat,
és azt mondja:
– Imádkozz Íziszhez könyörületért…és mielőtt lemész a lépcsőn,
kösd a szent csomót a melleid között lévő kendőre.
– Capella, ne légy bolond – sziszegi a nővérem, és megpróbálja
kitépni a kezemből a kulcsokat. – Mennünk kell.
– Segíts – mondom neki, miközben az egykor élénk színű kendőt
bontogatom, melynek rojtjai beszürkültek a koromtól. Nem vászonból
készült, remélem, Ízisz megbocsátja. De az ujjaim ismerik a tiet
csomót, melyben az istennő összes titkát őrzik. Megkötöm a mellem
közt, miközben a nővérem tajtékzik a félelemtől és a haragtól.
– Te nem vagy papnő – jelenti ki a fogát vicsorgatva. – Én meg
nem dacolok a potyogó téglákkal, cserepekkel és kövekkel idegenek
kedvéért. Ha kirontunk e búvóhely fedele alól, akkor
megmenekülhetünk. Már majdnem a kapunál járunk. Magad
mondtad, hogy hajók lesznek a kikötőben. Hogy a flotta a
megmentésünkre siet. És hogy a matrózok bármit megtesznek, ha
egy szép lány teste kecsegteti őket.
Rosszulesik, hogy e szavakat újra hallom a szent helyen, mely
menedéket nyújtott számunkra. Prima csak elismétli az én
szavaimat, de nekem úgy tűnik, mintha egy emberöltővel ezelőtt
mondtam volna őket. Mintha valaki más mondta volna.
– Hozok még vizet a ciszternából – ígérem a papnak.
A nővérem izzó, fekete szemével rám mered.
– Ha megteszed, egyedül maradsz.
– Mindjárt visszajövök – fogadkozom a nővéremnek, és
magamhoz húzom.
Először megadja magát az ölelésnek, és megához szorít. De a
félelem és a harag fölébe kerekedik, és kibontakozik az ölelésből.
– Már nem leszek itt, amikor visszajössz – fenyeget Prima. –
Ezúttal magadra hagylak. Mit fogsz szólni hozzá? Elhagylak, és jobb
lesz nekem.
Megérintem az arcát, és kényszerítem, hogy rám nézzen.
– A purgatorium nincs messze. Csak néhány lépés, és
visszajövök, mielőtt észrevennéd.
Megremeg.
– Gyere velem most, vagy egyáltalán ne is gyere. Nekem így is,
úgy is jó. Úgyis csak egy csinos kis teher lennél, mint mindig…
– Prima…
– Tévedsz a tengerészeket illetően – mondja dühöngve. – Ebben
a sötétségben a szépség semmit nem jelent. El fogsz tévedni, és
bezúzza a koponyádat egy zuhanó kő. De minek is törődöm veled?
Gyűlöllek…
– Prima – szólok rá olyan tekintéllyel a hangomban, amin még én
is meglepődöm. Rám bámul, mellkasa zihál, válla remeg. – Prima, te
bátrabb és szebb vagy, mint gondolod. És én szeretlek téged. Az
első lélegzetvételem óta szeretlek, és szeretni foglak az utolsóig.
Nem fogok eltévedni, mert te mindig tudni fogod, hol keress.
PRIMA
Egy, kettő, három…
Prima azt mondogatta magának, hogy a húga úgyis követni fogja.
Csak egy kicsit rá kell ijesztenie Capellára. Ha úgy tesz, mintha
elhagyná, attól a húga biztos észhez tér. És Prima elkezdte számolni
a lépéseket. Tizenkét lépésre fog eltávolodni a templomtól, mielőtt
visszafordul, hogy visszamenjen Capelláért.
Négy, öt, hat…
Úgy érezte, nem is sétál, inkább mintha vízben gázolna, mert
most már mélyebbre süppedt a bokájánál a kövekben. Amikor a
hegy felé pillantott, amiből úgy ugráltak elő a lángcsóvák, akárha
gyíkok lennének, nem volt biztos benne, hogy lesz mersze még hat
lépést megtenni Capella nélkül.
Feszülten hallgatózott, hogy utánaszól-e a húga. Még szép, hogy
utána fog szólni!
Hét, nyolc, kilenc…
Csökönyös tehén. Primának vissza kellene mennie. Fel kéne
adnia. Vissza kellene mennie, és azt kellene mondania, hogy
nagyon sajnálja; jobban, mint azt Capella tudhatná. Ki kéne
engesztelnie. A megbocsátásáért kellene könyörögnie. Meg kellene
ígérnie bármit, csak…
Tíz, tizenegy…
Prima megtorpant a magas alak láttán, aki úgy állt előtte a stabiai
út közepén, akár egy tiszteletet parancsoló Herkules-szobor. Csak
egyetlen ember volt a városban, aki olyan jóképű, hogy a Vesuvius
hamuja egy csodaszép, festetlen görög szoborrá változtassa,
tökéletes szempillákat és minden mást kölcsönözve neki. Ennek
ellenére Primának beletelt néhány pillanatba, hogy felismerje az
aedilist, mert még soha nem látta tökéletesre vasalt tógája nélkül,
amit krétával úgy kifehérítettek, hogy ragyogott.
De még annál is kirívóbbnak találta, hogy még sohasem látta
azelőtt Gaius Cuspius Pansát egyedül. Fiatal elöljáróként állandóan
alárendeltek és rabszolgák hada kísérte. Ráadásul gazdag és
befolyásos családba született; a Cuspius Pansák bármilyen
válsághelyzetben a kliensek kisebbfajta hadseregére számíthattak.
Minek folytán Primának elképzelése sem volt róla, hogy miért látja őt
egyedül – teljesen egyedül –, miután az emberek zöme már áthaladt
a kapun.
Menekülnie kellett volna. Helyette a lángoló várost szemlélte. A
tűzben álló háztetőket. A sötét égbolton megvillanó szikrákat.
Nézelődés közben magában motyogott, a megrázkódtatástól
érzéketlenül ismételgette a szavakat, mintha csak az imént közölték
volna vele a lesújtó hírt.
– Pompeji elpusztult…
Nem hitte, hogy Pansa egy pillanatig is képes lenne bármilyen élő
emberre érzéseket pazarolni. Majdnem elnevette magát a látványtól,
hogy egy városra viszont igen. A férfi nem vette észre őt. Nem
valószínű, hogy bármit is látott volna a tűz martalékává váló
vagyonán és befolyásán kívül. Ha Prima abban a pillanatban
visszafordult volna, hogy visszamenjen Capellához – bárcsak ne
tette volna meg azt a tizenkettedik lépést…
Tizenkettő.
Pansa pislogott egyet hosszú szempilláival. Azután még egyszer
pislantott, és a döbbenettől megborzongott.
– Az én kis vézna lotyóm – szólította meg azokkal a szavakkal,
melyeket mindig használt. De volt abban valami különös, ahogy
most kiejtette a szavakat: nem csendült ki belőlük a szokásos
megvetés. És egy furcsa érzés torzította el az arcvonásait, mielőtt
felé nyúlt, és a kezét bilincsként zárta a csuklójára.
Elkapták. Prima szíve már nem kalapálhatott volna hevesebben a
mellkasában, de most a felismeréstől egyenesen a torkába ugrott.
Szökevény rabszolga és gyilkos volt, és elkapta az aedilis, aki
bizony nem könyörül meg rajta, hiába követte el a gyilkosságot a
számára teljesített küldetés közben.
Meglepetésére Pansa csak annyit mondott:
– Menj minél távolabb a hegytől. Indulj tüstént. Meg se állj, míg
biztonságba nem jutsz.
Szóval mégsem tudta, mit tett. A remény kivirágzott a szívében.
Hány hullában botlott meg Prima az utcán, akik a lepotyogó
cserepek vagy a kőzápor miatt lelték halálukat? Talán egy római
szenátor nem eshetett áldozatul ugyanannak? Még az is lehet, hogy
megússza. Talán tényleg el kéne menekülnie Capellával a városból,
és meg kellene keresniük azt a napsütötte foltot. Végül is épp most
kapott rá parancsot az aedilistől. Ő csak egy alázatos rabszolga. Hát
kicsoda ő, hogy ne engedelmeskedjen a parancsnak?
– Igenis – felelte Prima megpróbálva kiszabadítani a kezét a
vasmarok szorításából. – Szólok a húgomnak, és indulunk.
Pansa nem eresztette el. A szeme viszont nyugtalanító módon
résnyire szűkült, és eszelős csillogással villant meg a távoli tüzek
fényénél.
– Nem hallottad, mit mondtam? El kell hagynunk Pompejit.
Erélyesen taszított egyet rajta, de olyan erővel, hogy a lány
valószínűleg elrepül, ha a férfi nem szorítja a csuklóját. Tiltakozva
felkiáltott:
– A húgom! Csak hadd szóljak a húgomnak.
– Most indulunk – jelentette ki Pansa, és olyan határozott
lépésekkel indult meg, hogy Prima kénytelen volt botladozva
szaladni utána.
Hirtelen úgy érezte, nem számít, hogy a férfi egy aedilis, és hogy
jogában áll akár meg is ölni őt. Csak az számított, hogy el akarja
hurcolni magával.
– Mit csinálsz? – süvöltötte Prima, megpróbálva kiszabadítani
magát. De Pansa túl nagy volt, és túl erős. – Eressz el!
Pansa nem válaszolt, rá se nézett. A tekintetét ádáz
eltökéltséggel előreszegezte, a kapu irányába. Úgy vonszolta
magával a boltíves átjáró felé, rá se hederítve, hogy a lány az
öklével a karját püföli. Primának úgy rémlett, mintha a távolban
valaki a nevét kiáltotta volna, és a Vesuvius árnyékánál is sötétebb
rémület fogta el. Megpróbálta elernyeszteni a testét, hogy minél
nagyobb terhet jelentsen, és visítva válaszolt a szólításra:
– Capella!
Prima túl apró volt, hogy el tudjon menekülni az aedilistől. Egész
életében azon igyekezett, hogy kielégítse az étvágyát, mégse volt
súlya, mintha egyenesen anyagtalan lett volna. Szóval, amikor a
földre rogyva húzta maga után a lábát, Pansa egykedvűen a hóna
alá kapta, mint egy zsák gabonát, úgy cipelte tovább a Stabiai-kapu
felé.
CAPELLA
– Prima! – sikítom újra az immár kihalt utcán.
 Nem hittem volna, hogy tényleg itt hagy. Legalábbis nem igazán.
Még most sem hiszem el. Mindössze néhány lépésnyire volt a
purgatorium, le kellett menni a lépcsőn a szent ciszternába. Azután
vissza. Most pedig itt állok az utcára nyíló ajtóban egy kancsó vízzel
és kétségekkel teli szívvel.
Hogy hagyhatott itt? Hogy engedhettem el? Azt hittem, blöfföl –
megpróbál rám ijeszteni, hogy vele menjek. És most világnak
eresztettem Primát egyedül és rémülten. Éppen ahogy azt a
névtelen fiút, aki belém élvezett, mikor a hegy felrobbant. És a
lányomat, akinek a nevét már soha nem tudom meg.
Kérlek, könyörületes istennő. Kérlek, segíts megtalálni.
– Prima!
Fülelek, hátha meghallom a hangját, de csak a mennydörgő hegy
válaszol, és az egyre hevesebben és súlyosabban záporozó kövek,
melyek az útpadkáról az utcára gördülnek, ahol most már
gyakorlatilag egy szintben állnak. Az áradat sebesen kúszik felfelé a
térdemig.
Reményvesztetten állok. Prima nem mehetett el. Nem tehette.
Nem tudom, milyen messzire juthatott, de attól félek, soha nem
találom meg ebben a viharban! Akkor is elindulok utána, noha a
hamutól szinte semmit sem látok.
De a sikátor sötétjéből egy férfi szólít meg.
– Segítség! Segíts rajtam, papnő!
Papnő? A félhomályban a tiet csomóval megkötött kendő miatt,
gondolom, egy kurvát is össze lehet téveszteni egy papnővel. A férfi
közelebb jön, és az utcán lángoló tüzek fénye egy gyermekre
vetődik, akit a karjában tart. Nem tudom megítélni a korát. Két- vagy
hároméves lehet. Egy ronggyal takarták el a kislány száját, hogy
megóvják a hamutól, de mostanra rászáradt a mocsok, és alig kap
levegőt.
– Vidd be fedél alá – mondom neki, miközben szinte remegek a
vágytól, hogy Prima után rohanjak. – Tessék, víz.
De egyedül nem tudja a gyermeket és a vizet is cipelni. Muszáj
segítenem neki. Így hát együtt botorkálunk vissza a templomudvarra,
míg az oszlopcsarnok teteje alá nem érünk. Ott a férfi lefekteti a
gyermeket, kitisztítja a hamut a szájából és megitatja a kancsómból.
 Akkor döbbenek rá, hogy ismerem őt. Én ismerem ezt a férfit a
kislánnyal.
Ő a barátom, Sabinus – akit a nővérem a magányos mérnöknek
nevez.
Ő is meglepődik.
– Capella? Hála az isteneknek! Azon voltam, hogy amint sikerül a
kicsit biztonságba juttatni, elindulok érted.
– Értem? – Elönt a hála melegsége. És persze az elégtétel is,
mert ez is bizonyítja, hogy ő igenis a barátom, nem számít, mit
beszél Prima.
De Sabinus vagyonos és rangos ember; tele van a város
olyanokkal, akiket a barátjuknak nevezhet.
– Ugyan miért jöttél volna vissza értem?
– Egyszer azt mondtam neked, ha bekövetkezne a legrosszabb,
a város férfiúi megtennék a kötelességüket. Az istenek segítségével.
– Egy pillanatra lesüti a szemét. – Amiket ma láttam… – Elcsuklik a
hangja, és a kislányra pillant. – Megígértem neked, hogy
megkereslek, és komolyan gondoltam.
A nővérem biztos kételkedne benne. Valamilyen rejtett motivációt
keresne. De ebben a pillanatban, ezen a sötét templomudvaron nem
Sabinus hangját hallom, ahogy kiejti e szavakat, hanem Ízisz hangja
szól belőle. A könyörület hangján, a kedvességén és a jóságén. És
itt, ahol papok gondoskodtak mindannyiunkról, elhiszem.
– Akkor segíts megkeresni a nővéremet – mondom. Mielőtt
befejezem a mondatot, egy rakás hamu ömlik a nyakunkba a
megtépázott tetőről, ahol a cserepek kitöredeztek. – Ízisz, könyörülj
rajtunk! Le fog omlani?
Mi, pompejiek tisztában vagyunk vele, hogy földrengéskor ki kell
menni a szabadba. Megtanultuk, hogy tartózkodjunk az olyan
épületektől, melyek a rázkódástól a fejünkre dőlhetnek. De azt
egyikünk sem tudja, hogy mit kell csinálni, ha lövedékek záporoznak
az égből. Ha bárki tudja, akkor az Sabinus. Ezért némán figyelem,
ahogy felemeli a lámpást, és értő tekintettel végignézi az árkádsort,
az oszlopok repedéseit és gyengeségeit vizslatva.
– Ki kellene tartania – jelenti ki Sabinus, és mellém térdepel a
kislányhoz. – Ez a legújabb tető Pompejiben, és Ampliatus egy
vagyont fizetett érte. Erősre tervezték.
 Végre újjáépítették a templomot, tizenhét évvel a Néró alatti
földrengés után, egy felszabadított patrónusnak hála, aki a vagyonát
az istennőre, a családjára és a város üdvözülésére hagyományozta.
Most azért fohászkodom, hogy e templom a megváltója lehessen
ennek a kislánynak is, akinek minden egyes lélegzetvételért meg kell
küzdenie. Mert nekem indulnom kell; el kell hagynom őket, hogy
megkeressem a nővéremet. De hirtelen úgy érzem, becsap a
szemem. Mert amikor a kislány újra belekortyol a kancsóba, és
hálásan elmosolyodik egy kicsit, észreveszem, hogy egy rés van a
fogai közt.
Prima ferde mosolya ez. A legritkább és legdrágább mosoly a
világon.
– Ki ez? – kérdezem megkövülve a hasonlóságtól.
– Egy kis barátom – feleli Sabinus, és a körülmények ellenére
visszamosolyog a gyermekre. Majd a hangját lehalkítva hozzáteszi:
– Magára hagyva találtam az utcán.
Lehet, hogy ő az én lányom? Prima azt mondaná, bolond vagyok,
ha csak egy pillanatig is elgondolkoztam a lehetőségen. Én pedig
vagyok olyan bolond, hogy elgondolkozzam rajta. Kétségbeesett
ábránd ez csupán; de ez az egyszerű kérdés a fejemben
megváltoztat mindent.
– Ki kell vinned őt a városból. Vidd el a kikötőbe. A flotta…
– A hajók nem tudnak bejönni – válaszolja Sabinus. – Még a
halászcsónakok sem tudnak kifutni. A tenger túlságosan háborog. A
legtöbb hulló kő porózus. A víz felszínén lebegnek és eltorlaszolják a
mentőcsapatok útját. Mindenesetre a sötét esőd tényleg eljött,
Capella, és túl veszélyes kimenni, míg a kőzápor el nem áll. A kis
barátom alig kap levegőt, és ha engem leterít egy kő, ki veszi át a
karomból?
Majd én – akartam mondani. Én majd átveszem tőled, ha leterít
egy kő.
Csakhogy én ma már cserben hagytam egy foghíjas lányt.
– A nővérem odakinn van – kiáltom. – Én mondtam neki, hogy
menjünk a Stabiai-kapun át, hogy elérjük a vizet. És most egyedül
van odakinn, te pedig azt állítod, hogy túl veszélyes.
– A nővéred elboldogul – mondja Sabinus, de kerüli a
pillantásomat, ahogy a legutóbbi együttlétünkkor is tette. Szerelmi
bánattól szenvedő vőlegény volt, aki alig várta az esküvőjét, és volt
valami a hangjában, amitől azt éreztem, hogy ha végre szeretkezhet
az újdonsült feleségével, soha többé nem fog meglátogatni. – Ha a
nővéred meglátja, hogy nincsenek hajók, továbbmegy. Magad
mondtad, hogy a nővéred ravasz és erős, és most aztán mindkét
tulajdonság használatának eljött az ideje.
Végre a szemembe néz. Hát így, ezek az utolsó szavak legalább
nem közhelyek. Hisz bennük. És én is hiszek neki. Nemcsak azért,
mert egy római pater familiastekintélyével szól, aki mindenhez ért, és
akire hallgatni kell, hanem mert a nővérem mindig is túlélő volt.
Prima egész egyszerűen túl kemény ahhoz, hogy a kövek csak
úgy összezúzzák.
Mégsem tágítok.
– Muszáj utánamennem. Vele kell maradnom. De odabenn, az
ekklesiasterionban az emberek erre a vízre várnak. – Az ujjaim még
mindig a kancsó fülét szorongatják. – Bevinnéd nekik?
Mielőtt válaszolhatna, egy zavarodott, ékszerekkel díszített nő
felsikolt az oszlopcsarnok túlfelén.
– A kaszárnyában férfiak vannak megláncolva! Nem tudnak
kijönni.
Úgy érti, gladiátorok, veszélyes rabszolgák, akik jó okkal vannak
láncra verve. Vagy legalábbis sokan ezt mondják. De nem Sabinus.
– Egy kutyát se hagynék láncra verve elpusztulni most – jelenti ki.
– Mivel szabadíthatnám ki őket? Van ebben a templomban valami,
amivel széttörhetek egy láncot?
A gondolataim kétségbeesve cikáznak, ahogy megpróbálok
felidézni valamit, ami segíthet. Az egyetlen dolog, ami eszembe jut,
az áldozati fejsze a ciszternát takaró lemezen, ahol libákat égetnek
Ízisz tiszteletére, ezért hát elmondom neki.
– De nem épp az imént mondtad, hogy túl veszélyes kimenni a
kőzáporba?
– Valóban. De most már te vigyázol a kis barátomra. Ha
odaveszek, vigyázz rá.
Nem gondolhatja komolyan, hogy itt hagy nekem egy gyereket.
Hogy egy prostituáltra bíz egy ártatlan kis teremtést. De amikor
kivágtat a hulló kövek közé, kénytelen vagyok belátni, hogy
komolyan gondolja. Ó, jaj, fogalmam sincs, mihez kezdjek, miközben
egyik kezemben a vizeskancsót, a másikban a gyereket
egyensúlyozom.
Még soha nem tartottam az ölemben gyereket. Még azt sem, akit
én szültem. Nem tudom, hogy kell megvigasztalni ezt a kicsikét.
Egyáltalán, hogy kell hozzáérni. Hogy kell elűzni a félelmét. De ő
valahogy tudja, mi a dolga, és az oldalára fordul, hogy az arcát a
hasamhoz szorítsa. Elfordul az egyre halmozódó kövek látványától,
melyek úgy gördülnek át egymáson, ahogy a végtelen folyó
hömpölygött a látomásomban.
Attól félek, mindannyian megfulladunk.
PRIMA
– Eressz el! – dühöngött Prima foglyul ejtője karját markolászva
és bordáit öklözve, miközben a lábával kalimpált. – Miért nem
engedsz el?
A küzdelme hatástalan maradt. Bár maga is köhögött a hamutól,
Pansa túl erős volt – képes volt fél kézzel a lányt fogni, míg a
másikkal a fáklyát tartotta. Az aedilis egykedvűen cammogott előre,
s csak akkor állt meg, amikor a kikötőhöz értek, ahol csalódottan,
haragosan elbömbölte magát. Az ő feladata volt a hajók, a
vízkészlet, valamint az utcák és a csatornák felügyelete. Ám a flottát
nem irányíthatta, és amikor látta, hogy elfelé vitorláznak Pompejitől,
nem a város irányába, az üvöltése keserű nevetéssé lohadt.
– Stabiae felé mennek. Hát persze. Gazdagabb, mint Pompeji.
Csak a hírnév és a dicsőség számít. Plinius tengernagy csak arra
hajózik, amerre a szél fúj, és kizárólag a gazdag barátaival törődik.
Vajon az is a flotta hibája, hogy a kikötőt eltorlaszolta a törmelék?
Attól függetlenül, hogy ki a hibás, Prima rémülten vette tudomásul,
hogy a tengeren lehetetlenség elmenekülni. A húga is kelepcébe jut,
ha azokra a megmentőkre fog várni, akik sose jönnek el.
– Capella! – sikította megint.
– Nem hall téged – mondta Pansa hűvösen. – Tudod, hogy nem
hall téged.
– Vissza kell mennem érte – bizonygatta Prima, és újra
eszeveszetten rángatózni kezdett, azon tűnődve, vajon Pansa
meddig képes ilyen erővel szorítani. – Nem tudja, hogy nem jönnek
hajók. Nem tudja.
Pansa megvonta izmos vállát, és azt mondta:
 – Mondj le róla. Valószínűleg már úgyis halott, szóval ereszd el.
Tekintsd elveszettnek. Lépj tovább.
Mint amikor a kolbász héja sercegve szétnyílik a tűz fölött, Prima
dühödt sziszegéssel lobbant haragra, és belekarmolt a
visszataszítóan jóképű arcba. Fájdalmat akart okozni. Azt akarta,
hogy vérezzen. Meg akarta ölni. Mert ő inkább meghal, semmint
hogy lemondjon a húgáról, vagy veszett ügynek könyvelje el.
– Te hárpia! – szitkozódott a férfi a lány fejét püfölve, míg Prima
füle csengeni kezdett.
De nem ölte meg, és ott sem hagyta, hogy elpusztuljon. Pansa
ismét vonszolni kezdte a kőhalmokon kutyagolva vissza, az úthoz.
Látszólag nem fáradt el, míg a nekropoliszhoz nem értek. Ott, a félig
betemetett urnák, szobrok és sírfeliratok között végre megállt, és
tisztelettel a fejére húzta a tógáját. A levegő forró és büdös volt,
kénnel és hamuval telt meg. Prima el tudta takarni a saját arcát a
tógájával, de a férfinak mindkét kezére szüksége volt, hogy a lányt
és a fáklyát is tartsa. Nagyokat szippantott a rossz kigőzölgésekből,
és úgy tűnt, ez nem járt következmény nélkül. Úgy fulladozott,
mintha valami a bensőjében megpörkölődött volna.
De egy mauzóleum alatt Pansát láthatóan jobban megviselte
valami, mint az addigi erőfeszítése. Úgy látszott… mintha a sírás
kerülgetné. Egy rómainak nem illett sírnia. Ha Pansa elsírta volna
magát, Prima még jobban megvetette volna. De mi zaklatta fel
ennyire? Ezek nem az ő ősei voltak, ezt világosan látta. A Cuspius
Pansák túl előkelőek voltak ahhoz, hogy ide temetkezzenek. Az ő
őseinek a sírboltjai biztosan északabbra feküdtek, a haragos
hegyhez közelebb. Az aedilis kivörösödött szeme mégis megtelt
könnyekkel.
– Itt nyugszanak Pompeji alapító atyái.
Prima legszívesebben köpött volna Pompeji atyáira. Az aedilisre
is köpött volna. De a szája úgy kiszáradt, hogy képtelen volt hozzá
nyálat gyűjteni.
– Akkor miért nem fekszel melléjük, hogy megdögölj?
A férfi szögletes álla megrándult.
– Azt kéne. Inkább, mint elhagyni a várost, ahogy annyi gyáva
tette előttem; le kellene feküdnöm, hogy itt halhassak meg az
ősökkel… de meg kell mentenem téged.
 – Megenteni engem? – kérdezte Prima egy illetlen horkantás
kíséretében. – Én hadd ne legyek kifogás. Hiszen valószínűleg
magadtól is rájöttél, hogy már semmi hasznodra nem lehetek. Az
úton nem járnak pattanásos arcú fiúcskák, akiket elárulhatnék, vagy
szenátorok, akik után kémkedhetnék. Ha nem eresztesz el, csak le
foglak lassítani.
Azt várta, hogy a férfi megüti az arcátlanságáért, de csak annyit
mondott:
– Ennek ellenére meg foglak menteni.
– Bolond vagy, Pansa. Nem érted, hogy gyűlöllek? Semmi olyat
nem tettem a parancsodra, ami miatt ne vetettelek volna meg.
Pansa magasztos arckifejezése eltűnt, de hangja túlcsordult az
érzelmektől.
– Én pedig semmit nem tettem apám parancsára, ami miatt ne
vetettem volna meg. Mégis megtettem, mert muszáj volt
megtennem. Ugyanolyanok vagyunk, Prima. Az összes szajha közül
Pompejiben ezért választottalak épp téged, hogy nekem dolgozz. Te
és én megtesszük, amit meg kell tennünk.
Képtelenség, hogy a Cuspius Pansák egyik nagy hencegője –
egy megválasztott hivatalnok, akinek még szobrot is állítottak az
amfiteátrumban – egy tavernabéli kurvához hasonlította magát. Az
összehasonlítás veszélyes elmebajról árulkodott.
– Akkor hát gyilkos vagy? – kérdezte Prima. – Mert én az vagyok.
– A bűne most mit sem számított. Ha nem tud visszamenni
Capelláért, akkor úgyis mindegy. Ugyanis nem létezett olyan
napsütötte folt, ahol elégedetten állapodott volna meg a húga nélkül.
Akkor akár keresztre is feszíthetik. – Megöltem azt a szenátort,
mielőtt a hegy felrobbant. Bezúztam a fejét egy boroskorsóval, úgy
terült el az utcán, akár egy áldozati ökör a tagló alatt.
Ez végre felrázta az aedilist a különös, könnyes bódultságból.
– Azt mondtam neked, hogy kövesd, nem azt, hogy öld meg!
– Azt viszont nem mondtad, mihez kezdjek, ha elkap. És
lebuktam. Azt mondta, úgy el tudna taposni téged, akár egy bolhát.
Pansa állkapcsa megfeszült.
– Szóval azért ölted meg, hogy megvédj engem?
– Nem – válaszolta Prima olyan kimerülten dőlve egy síremlék
falának, hogy már színlelni se volt ereje. – Azért öltem meg, mert
egy veszett kutya vagyok, aki bárkit megharap, ha túl közel
merészkedik, még ha kedvességgel közeledik is. Norbanus szenátor
húst és bort vett nekem, mégis rátámadtam. Ilyen vagyok.
Pansa szeme résnyire szűkült.
– Honnan tudod, hogy meghalt?
– Mert a földre roskadt, és nem kelt fel.
Pansa pofon vágta a lányt.
– Ott maradtál, hogy meghallgasd, lélegzik-e?
– Nem maradtam – felelte. Csengett a füle az ütéstől. –
Elszaladtam. Ahogy tőled is el fogok, ha már túl fáradt leszel, hogy
vonszolj.
– Én nem leszek túl fáradt.
Prima az öklével a férfi mellkasára ütött.
– Miért nem eresztesz el?
A férfi szemében még mindig könnyek ültek.
– Nem tudom.
– Úgy érzed, szerelmes vagy belém?
– Fogd be! – förmedt rá Pansa.
– Erről van szó, ugye? Egy felnőtt férfinak több esze is lehetne,
de te azok közé a szánalmasan szentimentális fiúk közé tartozol,
akiket meg szoktam lopni. Elcsenem az erszényüket. Ellopom a
szívüket. Ellopom a férfiasságukat. Reménykedsz talán, hogy veled
majd kivételt teszek?
– Nem vagyok szerelmes beléd, Prima.
– Akkor viszont sóvárogsz utánam. Erről van szó, Gaius Cuspius
Pansa? Eddig mindenért fizettél nekem, csak azért nem, amire
igazán vágytál. Nos, ha eleresztesz, akkor akár itt és most
megkaphatsz az egyik sírban, mint egy bustuariaet, egy olyan
mocskos, leprás nekropoliszi kurvát, akik gyászosan óbégatnak
nappal, és kéjesen éjszaka…
– Nekem nem kellesz – jelentette ki a férfi, és megrázta a fejét. –
Nem szeretlek, és nem vágyom rád. De nem hagyom el a várost
egyedül. Magammal viszlek.
Magával vitte. Elszakította az egyetlen dologtól, ami többet
jelentett neki a saját életénél is. Elszakította a húgától, ezért Prima
üvöltözni kezdett:
– Miért, miért, miért?
 De Pansa csak annyit válaszolt, hogy nem tudja, miért.
CAPELLA
A pap haldoklik. Az ekklesiasterion padlóján fog elvérezni, ahová
most már csak úgy lehet eljutni, ha átmásznak a kőrétegen, majd
leszánkáznak a túloldalán a nyitott bejárathoz. Odamegyek hozzá,
fehér hamuval lepve, a mögöttem totyogó aprósággal, akinek fogom
az egyik kezét, és a vallás szobrához hasonlóan, a másikban egy
oinochoe kancsót tartok. A pap felnéz rám és elmosolyodik.
– Ízisz.
Azután elhagyja az élet.
Úgy hiszem, egyedül én veszem észre.
Mikor letérdelek, hogy lecsukjam a szemét, egy kenyérrel és
pénzzel teli zsákot találok. Primáé – döbbenek rá, és elárasztanak
az érzelmek. Utolsó ajándékaként hagyta itt nekem? Nem. Ételt
Prima nem hagyna ott. Vissza akart jönni érte – és értem. A tudattól
megkönnyebbül a szívem, de ha vissza akart jönni, akkor miért nem
jött? Biztos meghalt, különben visszajött volna! Elfojtom a zokogást,
mely a nővérem iránti szeretet és a hiánya miatt készül feltörni
belőlem.
Nem. Ha Prima nem képes túlélni ezt, akkor senki sem –
visszajön értem, amikor tud. Mindig tudja, hol keressen.
A kereskedő azt mondja:
– A hegy itt fog élve eltemetni minket.
Jobban szemügyre veszem. Már láttam az utcán azelőtt,
káposztával házalt. Az egész családja visszabámul rám, a névtelen
kislány erősebben megszorítja a kezem. Ezek az emberek tőlem
várják, hogy megmondjam nekik, mihez kezdjenek. De én csak
annyit tudok, amit a látomásomban láttam. Áradat jön. És hogy
marad életben az ember olyankor?
– Magasabb helyet keresünk – mondom határozottan. A zöld és
vörös festéssel díszített, gyönyörűséges templom egy emelvényen
emelkedik a törmelék fölé. Amikor utoljára láttam, a teteje sértetlen
volt, és dicsőséges, faragott kapui tárva-nyitva álltak. A templomban
áll a vallás szobra; megszentségtelenítjük a szent helyet, ha
menedéknek használjuk a cellát,ennek ellenére azt mondom:
– Átköltözünk a templomba.
 Sabinus kis barátját a derekamra emelem, fogom a zsákot és a
vizeskancsót, és átvezetem a pánikba esett emberek szedett-vedett
csoportját a kövön és a hamun keresztül, mely utat tör magának
ablakon, ajtón, tetőn át – beszivárog minden résen és repedésen.
Összedőlő épületek zaját halljuk magunk körül, és a törmelék olyan
magasra halmozódik, hogy négykézláb kell átmásznunk rajta. A
fejünk felett csak a fel-felvillanó tüzek és a villámok törik meg a
sötétséget.
A villámlás mutatja az utat a templom lépcsőjéhez, ami félig már
eltűnt.
Kimerülten és mindenütt lehorzsolódva felkapaszkodunk rajta.
Amikor belépünk a templomba, a papokat nem találjuk sehol. Csak a
még mindig érezhető illatszer és az édes füst szaga maradt utánuk.
Az inukba szállt a bátorságuk? Talán azért vállalkoztak az utazásra,
hogy megőrizzék Ízisz kincseit. De az is lehet, hogy a szobáikban
rejtőznek, vagy valamilyen titkos kamrában. Bárhol is vannak, egy-
két lámpás és a gyönyörű Ízisz-szobor kivételével mindent magukkal
vittek.
A menny királynője az emelvényről néz le ránk, halandókra; arcán
szelíd mosoly ül, mely mintha azt üzenné: szeretlek titeket. És én a
körülmények ellenére tényleg érzem a szeretetét. Más, mint ahogy
eddig szerettek. Nem olyan, mint Prima birtokolni igyekvő és féltő
szeretete. És anyám édes, feltétel nélküli szeretetéhez sem hasonlít.
Nem, Ízisz úgy szeret engem, mint egy halhatatlan anya, aki
tudja, hogy összes halandó gyermekének meg kell halnia. Ha nem is
ebben a pillanatban, akkor a következőben. Hiszen egy év, egy
évtized, egy emberöltő csupán egy pillanat egy istennő számára, aki
vénebb, mint az idő. Azért szeret minket, amit a pillanatainkkal
kezdünk. És Ízisz az erőmért szeret engem, amiről azt sem tudtam,
hogy megvan bennem.
Ezért aztán munkához látok, felhasogatom a vászonzsákot, amit
Prima itt hagyott, hogy bekötözzem az emberek sebeit, akik utánam
jöttek ide. Sabinus nem jött vissza. Attól tartok, nem is fog. Attól
tartok, meghalt. S ha nem is halt meg, itt valószínűleg nem fog
keresni minket. Megtalálja a pap tetemét az üres helyiségben, és
majd azt hiszi, elmenekültem. Hogy elhagytam, ahogy a
császárnémat, a nővéremet és a lányomat is…
 De nem. Akkoriban még más nő voltam; még egy órával ezelőtt is
más voltam, mint most. Mégis elmondhatatlanul megkönnyebbülök,
amikor Sabinus izzadságban úszva betántorog. Mielőtt átölelhetném,
ledobja a fejszét, ami elhajlott és eldeformálódott.
– Nem jó. Nem tudtam kiszabadítani őket. Pedig mások is
segítettek. A gladiátorok csapdába estek a mellükig érő kövek közt,
és a hölgy nem akarja magukra hagyni őket. Az egyik gladiátor a
szeretője volt. Nem tudtam elvágni a láncot. – Sabinus a kezébe
temeti a fejét. – Bárcsak… bárcsak erősebb lennék.
Keresem a szavakat, hogy könnyítsek a kínján.
– Erősebb vagy, mint akármelyik férfi, akit ismertem.
Kétségek közt őrlődve felpillant. Sabinus az a fajta férfi, aki több
időt tölt vízvezetékek vizsgálatával, mint a tornateremben. Szóval,
lehet, úgy érzi, hízelegni akarok neki. Olyasképpen, ahogy egy
pincérnő próbálja meglágyítani azoknak a férfiaknak a viselkedését,
akik fogdosni kezdik. És én aztán tudom, mi a hízelgés: a
mézesmázos szavak, melyeket nem őszintén mondtam. Még neki
sem. De ez még azelőtt volt, mielőtt megtudtam, hogy ő az a fajta
ember, aki bajba jutott kicsi lányokon segít.
Mert ez az igazi erő. Nagyobb, mint a gladiátoroké.
A kereskedő odaszól.
– Jut még egy kis víz a gyerekeimnek? – Odamegyek a kicsikhez,
megitatom velük az utolsó kortyokat, és megigazítom az arcukon az
apró rongymaszkokat, hogy könnyebben levegőhöz jussanak.
Sabinus rám néz, amikor a kereskedő felesége így szól:
– Köszönöm, papnő.
Szégyenlősen odasúgom a férfinak:
– Nem ismernek. Nem tudják, mi vagyok.
Mire azt mondja:
– Szerintem pontosan tudják, mi vagy.
PRIMA
– Meg foglak ölni – ígérte Prima.
De jaj, az aedilis sokkal kevésbé ijedt meg tőle, mint a
villámlástól, ami a fejük felett dörrent, megvilágítva a Nuceriába
vezető utat, melyen messze előttük szekerek és menekülők tömege
hömpölygött. Bár kétségtelenül kevesebb menekülő, mint amennyit
Pansa remélt.
 – Hol vannak a többiek? – kérdezte haragos megvetéssel. – A
bolondok biztosan délnek menekültek, Stabiae felé. Talán azt
képzelték, lehagyhatják a szelet?
Prima is délnek menekült volna a húgával. A hegytől minél
távolabb. Az aedilis nélkül eszébe sem jutott volna a déli irányba
fúvó szél. De amikor Capellára gondolt, aki mostanra vagy meghalt
Pompejiben, vagy a Stabiae felé vezető úton jár, Prima újra haragra
gyűlt.
– Hallasz, Pansa? Azt mondtam, meg foglak ölni.
A férfi hangja már-már szórakozottnak tűnt.
– És hogyan kezdesz hozzá?
– Még nem tudom. De fáradsz – válaszolta a lány arra alapozva,
hogy amikor néhány mérfölddel korábban a férfi talpra állította, csak
vontatta maga után, mint egy makacs öszvért. Pansa a saját tógáját
is odaadta neki, hogy azon keresztül lélegezzen, a lány mégis
módfelett kimerült. Fájt a háta, és a lába olyan nehéz volt, mint az
ólom. Ami azt illeti, már nem is érezte a lábát. Ezért aztán, bár
Pansa maga volt az ideális római férfi mintapéldánya, a lány biztosra
vette, hogy ő is elfáradt. – Nemsokára pihenned kell, Pansa. Majd
leragad a szemed. És amikor ez bekövetkezik, teszek róla, hogy
soha többé ne nyisd ki.
– Nagy szavak egy vézna kis lotyótól. Most, hogy megöltél egy
szenátort, hirtelen kedvet kaptál hozzá?
Ez elhallgattatta a lányt.
Még soha nem ölt meg senkit azelőtt. Halat, baromfit vagy egy
malacot a konyhára, igen. De embert soha. Bár nem hitte, hogy
sokban különbözik a dolog. Soha nem gondolta volna, hogy
bűntudata lesz miatta. Tényleg nem volt szándékos. Még magának
se igazán tudta megmagyarázni, hogy miért tette. Norbanus
szenátor az egyik pillanatban még a húgáról és a rabszolgalétről
kérdezgette. A másikban pedig érthetetlen haragtól vezérelve
leütötte őt.
Mit mondhatott, amitől ő elvesztette a józan eszét? Arról beszélt,
hogy őt és a húgát azzal a szerződésben foglalt kikötéssel adták el,
miszerint nem kényszeríthetik őket prostitúcióra, ezért a törvény
értelmében valószínűleg szabadok. Meg volt győződve róla, hogy a
férfi át akarja ejteni, de annál sokkal rosszabbat tett vele.
Felvillantotta a lehetőséget előtte, hogy a húgának végig igaza volt
annak idején, mikor azt hajtogatta, hogy szabadnak születtek. Hogy
a párkák rendelkeztek így, és Capellának igaza volt, amikor
elszökött. Prima egész életükben a kishúgát hibáztatta a
balszerencséjükért. De mi van, ha ő volt a hibás?
Ha Prima nem rángatta volna vissza Capellát, valahányszor
elszökött…
Marcus Norbanus szenátor akár tisztában volt vele, akár nem,
gyakorlatilag azt állította róla, hogy meglopta az egyetlen embert,
akit szeretett. Hogy nem csupán néhány pénzérmét vagy néhány
órát lopott el Capellától, hanem egy egész életet. Ez volt az az
igazság, amit Prima hallani sem bírt.
És inkább megölte ezt az igazságot, és vele együtt az embert, aki
kimondta.
Csak azért, mert Prima nem bírta elviselni a gondolatot, hogy
egyedül maradjon a világon.
Talán az aedilisnek igaza volt, mikor azt mondta, hogy ők
ugyanolyanok. Viszont emiatt még jobban gyűlölte a férfit.
– Bassza meg! – mondta Pansa, lefékezve az út mentén heverő
holttest mellett.
– Mi van? – kérdezte Prima. – Ismerted?
– Ez az a gladiátor. Pugnax. Egy kisebbfajta vagyont ért.
Pugnax is rabszolga volt, Prima tudta. Persze a híres gladiátor
jóval többet ért nála. Ezért aztán végképp nem fért a fejébe, hogy
miért éppen őt rángatja magával Pansa, és nem valaki – bárki –
mást. Nem volt ennek az embernek családja, amiről gondoskodnia
kellett volna?
– Azon gondolkodom: hol a feleséged?
– Rég meghalt a babával együtt, akit megpróbált a világra hozni –
felelte Pansa.
– És atyád? – kérdezte, amikor eszébe jutott az őszülő pátriárka,
aki felújíttatta az amfiteátrumot, és megvásárolta a fiának a
választást.–Ahogy megérezte az első rengést a talpa alatt, elszaladt
a dombok közé?
– Ő is meghalt – válaszolta Pansa, s bár a hangja szenvtelen
maradt, érezte, hogy a keze megremeg. – Halálra zúzta egy ledőlő
oszlop.
 Mivel a lány nem felejtette el a nekropolisznál rögtönzött,
érzelmes mutatványt, tovább piszkálta.
– Biztosan örülsz, hogy immár te lettél a pater familias.De egy jó
fiú nem hagyná ott az apját, hogy sakálok martaléka legyen. Nem az
lenne a kötelességed, hogy eltemesd? – Ennek hallatán Pansa
megtorpant. Az arcizmai megfeszültek. Jó. Végre rátapintott egy
érzékeny pontra. Ezért hát igyekezett tovább ütni. – Ahelyett, hogy
egy értéktelen szajhát cipelsz magaddal, a gyermeki alázat nem azt
követelné, hogy atyádat cipeld ki Pompejiből, miként Aeneas cipelte
ki Anchisest Trójából?
Pansa úgy meredt rá, mintha porrá akarná zúzni a csontjait. De
egy kiáltással inkább azt felelte az apját érintő gúnyolódásra:
– Pompeji nem Trója!
Miután megtalálta a módját, hogyan okozhat neki fájdalmat,
Prima kéjes kárörvendéssel a hangjában folytatta:
– Dehogynem. Pompejinek is vége. A hegy elnyeli, ahogy Tróját
is kifosztotta és elnyelte az idő. Te pedig éppen olyan vagy, akár
Paris herceg, mert az istenek haragját vontad a városodra az
intrikáiddal meg a korruptságoddal.
Nem tudhatta, hogy Pompeji pusztulása Pansa hibája volt-e. Nem
is érdekelte. Csak az számított, hogy a vádak hatására a férfi nagy,
izzadt kezének a szorítása épp eléggé meglazult ahhoz, hogy
elmeneküljön. Megragadta a lehetőséget, és kirántotta az ujjait a
markából. És futásnak eredt – vagy legalábbis megpróbált elfutni.
Mozdulatai inkább hasonlítottak egy kétségbeesett kúszáshoz a
Pompeji felé leterített kőszőnyegen. Vissza kellett jutnia a húgához.
Mindig is fürge és hajlékony volt, amihez egyfajta természetfeletti
tájékozódási képesség társult a sötétben – ezen tulajdonságok
segítségével megerőltetés nélkül tudott átsurranni a város szűk
utcáin és sikátorain. De Pansa egy szempillantás alatt utolérte. Mikor
rávetődött, a tömege úgy a földbe döngölte a lányt, mintha egy
gerenda zuhant volna rá. Kipréselte belőle a szuflát. Nem kapott
levegőt. Még akkor sem, amikor a hátára fordította, és kiterítette
valami érdes felületen, ami fakéreghez hasonlított. Ó, az is volt:
fakéreg. Pontosabban egy fa. Egy ernyőfenyő meghajolt az ágain
megtelepedő hamu súlya alatt.
 – Lélegezz – mondta Pansa, mintha azt is lehetne parancsra
csinálni.
Mit érdekelte a férfit egyáltalán? Ő csak egy rabszolga, és még
csak nem is az ő rabszolgája. Vissza akarta tartani a lélegzetét, csak
hogy azzal is bosszantsa, de valahogy akaratlanul is szakadozva
beszívta az orrfacsaró levegőt.
A férfi a szemöldökét összevonva rámordult:
– Tudod te, hogy az intrikáimmal és a korruptságommal mit tettem
Pompejiért? – Prima orrcimpái kitágultak. Nem érdekelte, de látta a
férfin, hogy úgyis elmondja. – A Neró alatti földrengés után a többi
hasonló rangú család mentette, ami menthető, és otthagyott
mindenkit, akinek nem voltak még hozzá az erőforrásai, hogy
elmenjen. Nem úgy az én családom. Az én családom téglánként
építette újjá Pompejit. A császártól igencsak szűkös segítséget
kaptunk ehhez. Már azért is könyörögnünk kellett Nerónak, hogy
látogasson el hozzánk. Odáig le kellett alacsonyodnunk, hogy
gazdag felszabadítottakkal kössünk szövetséget. Muszáj volt
megkerülnünk a szabályokat, hogy el lehessen intézni a dolgokat.
Pompeji már rég halott lenne, ha a Cuspius Pansák nem olyan
intrikusak és korruptak.
– Egy emléktáblára vágysz talán? – kérdezte Prima. – Ó, igaz is.
Volt olyanod az amfiteátrumban álló szobrod alján. Most már maga
alá temette a törmelék. Szóval, bármit is tettetek, a semmiért
tettétek. Az egészet a semmiért.
Az előbbi sértegetéssel csak csipkedte a méltóságát, de ezúttal
úgy tűnt, Prima letört belőle egy jókora darabot. A férfi hátrabillent a
sarkára, és a lány egy pillanatig attól tartott, hogy Pansa
megfeledkezik római gravitasáról, és zokogásban tör ki. De amikor
felemelte az arcát, valami megváltozott benne.
Úgy látszott, ismét ura önmagának.
– Tizenhét év – mondta. Aztán hangosabban megismételte. –
Tizenhét év. Ezért tettük. A családom adott Pompejinek még tizenhét
évnyi életet. Kellettek neki azok az évek, ahogy neked is. Akarod
tudni, miért hoztalak magammal? Mert amikor rád nézek, Pompejit
látom! Egy alpári ribanc az a város, elferdült, akár a fogad. De az én
városom. Én vagyok az aedilis. Az utcák, az épületek, a csatornák
és a kurvák az én felelősségem. Viszont az utcák, az épületek és a
csatornák most már be vannak temetve, egyedül te maradtál nekem
Pompejiből, amit még megmenthetek.
– Nem akarom, hogy megmentsenek.
– De. Igen. Akarod. – Szinte beleköpte a szavakat az arcába. –
Legyen az még néhány év, még néhány óra vagy még néhány
pillanat, akarod. Mindent akarsz, amit csak megkaphatsz. Ez vagy
te. Abban a pillanatban tudtam ezt, ahogy felajánlottam a
lehetőséget, hogy használd a tehetségedet, és a kis ujjaidat mohón
az érmékre zártad. Sóvárogsz az élet után. A velejét szívod
magadba. Mindenre képes vagy az életben maradás érdekében.
Igazából vonszolnom se kell téged. Csak azért teszem, hogy
megkíméljelek a tudattól, hogy nem tudsz visszamenni. Hogy nem
akarsz visszamenni. Még a húgod miatt sem.
CAPELLA
Ahogy a hátam a falnak támasztom, a névtelen, foghíjas kislány
belém kapaszkodik, és a haldokló város nyöszörgését hallgatjuk.
Sabinus a közelben álldogál, kezét oltalmazón a kicsi fején tartja.
Először mindannyian ijedten felugrálunk, mikor egy nehezebb kő
vagy földdarab csapódik a templom tetejére. Ha valamelyik áttöri,
cserepet és vakolatot zúdítva a nyakunkba, igyekszünk kitérni az
útjából. Végül abbahagyjuk az ugrálást. Abbahagyjuk a kikerülő
műveletet.
Csak lehorgasztjuk a fejünket és várunk. Már szinte közömbösek
vagyunk a félelemre; nem tehetünk egyebet, alárendeljük magunkat
az istennő kegyelmének.
Van valamiféle fura méltóság ebben a megadásban. Az összes
apró élvezetet mérhetetlenül megédesíti.
Egy gyermeket tartok az ölemben. Egy kislányt, aki hagyja, hogy
sötét haját simogassam és a hátát dörzsölgessem, és arról
álmodozzak, hogy ő az én lányom. De hát most mindannyian az én
gyermekeim. Minden egyes ember a templomban. A kislány. A
kereskedő, aki képtelen abbahagyni a feleségével és a gyerekeivel
való civódást. Még Sabinus is. Mind halálra vannak ítélve; ha nem is
ebben a pillanatban, de a következőben biztos meghalnak. Ezért hát
most valamennyiüket szeretem, és segítek nekik megismerni
önmagukat, mielőtt meghalunk és újjászületünk, és kénytelenek
leszünk elölről kezdeni a tanulást.
 A káposztáiról faggatom a kereskedőt, aki elmeséli, miként kell
halomba rakni a piacon, hogy lehetőleg mind zöldnek és kereknek
tűnjön, hogy a szakácsok a legjobb árat fizessék érte. A feleségét
arról kérdezem, milyen fűszereket használ a raguhoz. És
elmosolyodom, amikor a kislány, aki most Sabinus és közém
telepedett, kimondja az esurio szót.
Éhes. Fogalmam sincs, hogy kell megetetni egy gyereket. A
mellemben nincs tej számára, és azt sem tudom, elválasztották-e
már az anyjától. Szerintem két- vagy hároméves lehet, szóval Prima
kenyerét is odaadhatom neki. Letépek belőle egy háromszöget, és
apró falatonként megetetem vele. Remélem, neki is legalább annyira
ízlik, mint a nővéremnek.
Hol lehet most Prima?
Attól félek, soha nem bocsát meg nekem. Sem ebben az életben,
sem a következőben. De igyekszem arra gondolni, hogy most már
talán messze jár a hegytől, és ennek örülök. Közben Sabinus
gondolatai biztos a gladiátorok körül forognak, mert azzal a kezével,
amelyik nem a gyermeket simogatja, egyre a fejszét markolássza
maga mellett. Megint el akar menni a kaszárnyához, hogy
megpróbálja kiszabadítani a leláncolt embereket. De senki nem akar
vele tartani. És még annál is rosszabb, hogy mióta visszatért,
szüntelen köhög, a légútjait ingerli a fáradozás során belélegzett
mérgező levegő.
Hogy elvonjam a figyelmét, megkérdezem:
– Milyen volt az esküvőd?
– Ma este kellett volna elvennem Aemiliát. – Arca grimaszba
torzul, de megpróbálja könnyen venni a dolgot. – Attól tartok, az
esküvő a rossz időjárás miatt elmarad. – Előhúz valamit az oldalán
lógó erszényéből, és elgondolkodva babrálja. A félhomályban nem
látom tisztán a tárgyat, de meg mernék esküdni rá, hogy egy apró
játék baba. – Biztos vagyok benne, hogy a vendégek nagyon
csalódottak voltak.
– Különösen az ara – teszem hozzá szelíd mosollyal. – Csak nem
elfelejtetted meghívni a hegy tüzes istenét a menyegzőtökre?
– Igen – mondja, és nevetni próbál. – Ebből lett a galiba… –
Felkel és odamegy az ajtóhoz, közben a kezébe köhög. – Lassul. A
kőzápor lassul.
 Hallgatózom, és valóban csendesedik, mintha a záporeső
csillapodna. De túl sötét van hozzá, hogy biztosra mondhassuk, és
hangot is adok ebbéli véleményemnek.
Sabinus megrázza a fejét.
– Nincsenek nálam a szerszámaim, de egy órával ezelőtt
megjelöltem a törmelék magasságát a lépcsőn a fejsze nyelével…
– Egy órával ezelőtt? – kérdezem zavarodottan. Akárcsak a
halhatatlan Ízisz, én is teljesen elveszítettem az időérzékemet. A nap
nélkül azt se tudnám megmondani, hogy egy órája vagy egy napja
vagyunk ebben a templomban. – Mennyi lehet most az idő?
– Nem tudom – ismeri be a férfi. – De ez az olajlámpás
félóránként van bejelölve. És megjegyeztem, hol állt az olaj, mikor
visszatértem. Amikor leégett még egy vonásnyit, kikémleltem. Fél
órával ezelőtt kinéztem újra. És itt a jelzés, amit most csináltam –
mondja a vonalakat mutatva, amiket a nyélbe karcolt. – Az utolsó két
vonás sokkal közelebb van egymáshoz. Ez azt is jelentheti, hogy a
törmelék elkezdett leülepedni, vagy… hogy túl vagyunk a nehezén.
Lehet, hogy bolond vagyok, hogy egyből erre gondolok, de még nem
adtam fel a reményt.
A látomásomban egy megduzzadó folyót láttam, amit egy sötét,
erőszakos tenger roppant hullámai követtek. Attól félek, a
legrosszabb még hátravan. De nem mondom ki hangosan, mert a
reménykedése fertőző. Sabinusról átterjed a többiekre is, akik az
ajtóhoz gyűlnek, és a lámpások és fáklyák fényénél szemlélik, ahogy
a vihar veszíteni kezd az erejéből. A kő és hamu olyan mértékben
felhalmozódott, hogy egy magasabb embert is eltemetne, de
Sabinus azt mondja:
– Most már mehetünk. A törmelék megtartja a súlyunkat. Olyan,
mint az alpesi hegyeken a hó. Bizonytalan lesz rajta a járás, de
nyugodtan sétálhatunk a tetején.
Még soha nem láttam az alpesi hegyek havát. De a kereskedő –
aki valaha a légiókban szolgált – hevesen bólogat. Menni akarnak.
El akarnak menekülni a városból. És majdnem kinevetem magam,
amiért én maradni akarok. Egész életemben menekültem. Erre most,
amikor mindenki más menekülni akar, én mégis maradnék.
Igen, ebben a templomban békét leltem magamban. Annak
felismerését, hogy már újjászülettem a sötétségből.
 Mind engem néznek. Még Sabinus is, akinek a karja és a lába
szinte remeg a nyughatatlan energiától. Vissza akar térni
Aemiliához, a lányhoz, akit az asszonyává akar tenni. De az is lehet,
ha meg kell halni, akkor inkább szeretne állva meghalni. Mind ezt
akarják. Használni akarják a végtagjaikat. Behajlítani és
megfeszíteni, és küzdeni minden egyes lélegzetvétellel.
Mert születni is így születünk.
Csak Sabinus kis barátja akar hozzám hasonlóan itt maradni.
Tiltakozva nyöszörög, mikor a férfi felveszi és a csípőjére ülteti.
– Ó, kicsim – mondja neki megpuszilva hamu lepte homlokát. –
Kapsz tőlem valamit, ha jó kislány leszel, és bátor. – Az erszényből
újra előveszi a kis tárgyat. Egy apró játék baba, amit
vászonrongyokból és kék selyemből készítettek. Odaadja a
gyermeknek, aki elragadtatva magához öleli. – Ez egy másik jó
kislányé volt. Aki bátor is volt.
Sabinusszal felváltva cipeljük a gyereket és a jutalmát.
Lassan haladunk, és nem csupán amiatt, mert forró a talaj, és
remeg a talpunk alatt. A lángoló város fényében elővigyázatosak
vagyunk. Minden lépéssel belesüppedünk a kőtörmelékbe, és meg
kell várnunk, míg leülepszik annyira, hogy egy újabb lépést tegyünk.
Lepotyogott téglákon és szilánkosra tört gerendákon mászunk át.
Állati és emberi holttesteken, melyek hamuval lepve, groteszk
arckifejezéssel tátják a szájukat.
A gyerekek, akik engem követnek, addig jönnek a lábukon, míg el
nem esnek. Azután mászva mennek tovább, míg fel nem segítem
őket. Karjuk és lábuk remeg. Annyira szomjasak, hogy egymás
homlokáról nyaldossák az izzadságot. De nem állnak meg. Sabinus
is fáradt, de elkeseredetten elszánt. Százszor is látom felbukni, de
mindig ügyel, hogy rá ne essen a kis gondozottunkra, ha épp az ő
karjában van. És valahogy mindig feltápászkodik, erőnek erejével
újra elindul. Szerintem kificamodott a bokája, de úgysem vallaná be.
A tekintete üveges, távolba révedő.
– Átértünk már a falon? – tudakolja végül. Ijesztő bizonyítéka,
hogy meg van zavarodva, mert ha Sabinus nem tud tájékozódni
Pompejiben, akkor senki sem tud. – Megígértem, hogy Nuceriába
megyek – motyogja, mintha egy szolgálónak magyarázna. – Még
Pompejiben vagyunk?
 Egyikünk sem tudja.
PRIMA
Prima sírt.
Mióta az eszét tudta, először hullatott igazi könnyeket. Valójában
fuldokolt a zokogástól. A kétségbeeséstől. És a kétségbeesés fáj.
Jobban fáj, mint a düh. Jobban fáj, mint sajgó izmai és lüktető
lábai…melyek valahogy még mindig képesek voltak mozogni, mintha
maguktól meneteltek volna az aedilis után csoszogva.
A férfinak igaza volt. Már nem kellett maga után vonszolnia. És
mivel igaza volt, Prima vigasztalhatatlanul zokogott a tenyerébe:
– Otthagytam őt. Otthagytam…
– Nem hagytam más lehetőséget – mondta Pansa. – Ez az
előnye a rabszolgalétnek. Nem kell saját döntéseket hoznod. Nem
kell…
– Mit tudsz te arról, milyen rabszolgának lenni? – tette fel a
kérdést Prima. Utálta magát, hogy a hangjának már nincs meg az az
éle, ami korábban. Gyenge volt. Össze volt zavarodva. De abban a
férfi akkor is tévedett, hogy a rabszolgák nem hozhatnak döntéseket.
Lemehetett volna Capellával, hogy vizet hozzanak a ciszternából.
Ott maradhatott volna a húgával – igazából soha nem is akarta
elhagyni őt. Ha ott marad, nem kellett volna ilyen dühös hazugságra
ragadtatnia magát. Azt vágta a húga fejéhez, hogy gyűlöli. És most
már lehet, hogy ez marad az utolsó dolog, amit Capellának mondott.
És mit válaszolt rá a húga?
Szeretlek téged. Az első lélegzetvételem óta szeretlek, és
szeretni foglak az utolsóig.
Az emlék térdre kényszerítette Primát.
Észre sem vette, hogy lerogyott. Egy pillanatig nem is értette, mi
szúrja a lába szárát és a tenyerét, miközben sivár bensőjét, ahol a
lelkének kellett volna lenni, megtöltötte a lelkiismeretfurdalás
gyötrelme.
– Gyere már – szólt rá az aedilis gyengéden. – Kelj fel.
Ahogy a Prima hangja elveszítette az élét, a férfiéból eltűnt a
parancsoló tónus. A lány látta rajta, hogy nehezen kap levegőt,
mintha valami elzárná belülről. De amikor felé nyújtotta a kezét,
felcsillantott egy apró reménysugarat.
 – Életben kell maradnod, mert ha a húgodnak is sikerül valahogy
túlélnie, szüksége lesz rád, hogy megkeresd, mikor véget ér ez az
egész.
– Mi van, ha soha nem ér véget? – kérdezte Prima, még mindig a
földet bámulva. – Mi van, ha ez a rémálom sosem ér véget?
– Minden véget ér – jegyezte meg Pansa.
Így hát megfogta a felé nyújtott kezet.
Elindultak. Egyre lassabban haladtak, mert közben másokkal is
találkoztak az úton, és mintha Pansa nem igazán szerette volna,
hogy felismerjék. Mintha attól tartott volna, hogy az emberek őt
fogják vádolni, hogy cserben hagyta őket aedilisként. Ettől
függetlenül tovább meneteltek, mígnem Pansa térde adta meg
magát először. Úgy dőlt el, mint egy kolosszus, és a fáklyát is
magával rántotta, ami kialudt, és sötétben maradtak a csillagok
nélküli égbolt alatt.
Ma már másodjára látott elbukni egy erős embert; ezúttal viszont
ott maradt, hogy meghallgassa, lélegzik-e. A füst készítette ki –
gondolta a lány. Pansa nagy kortyokban vette a levegőt, hogy
összeszedje magát, míg Prima egy tógán keresztül lélegezve szűrte
a levegőt.
Csak az istenek voltak a megmondhatói, mennyi hamut szívott
magába a férfi.
– Szomjas… – krákogta, ahogy visszanyerte az eszméletét.
A lány megijedt, bár megpróbálta nem kimutatni.
– Talán valakinél van víz azokon a szekereken. Hozok neked.
– Hogy? – kérdezte a férfi, mintha tényleg elhinné, hogy megteszi
érte a lány.
– Muszáj leszek ellopni.
– Fizess a vízért – mondta Pansa, leoldva a pénzes erszényét a
csípőjéről. – A fáklyát is gyújtsd meg.
A súlyos erszényt, úgy, ahogy volt, a kezébe nyomta – és amikor
a lány kinyitotta, császárok arcmásával nyomott aranyakat talált
benne. Több érme volt benne, mint amennyit egész életében a
kezébe vehetett. Ez a pénz arra is elég lenne, hogy megvásároljam
a szabadságomat – vélte.
Több pénzt tartott a kezében, mint amennyit ő maga ért.
 Pansa tényleg annyira ostoba, hogy azt hiszi, vízre és tűzre fogja
költeni?
Ha elég ostoba ahhoz, hogy megbízzon egy szajhában, akkor
megérdemli, amit kap.
Pansa is ezt mondta neki egyszer egy másik férfiról – valójában
egy fiúról. Akinek fontos ember volt a nagybátyja. Erre gondolva
hagyta magára Pansát, miközben azt mondogatta magának, nem
érdekli, hogy talpra áll-e újra, vagy sem. Nem volt szüksége
Pansára; csak követnie kellett az utat Nuceria felé. Azt mondogatta
magának, nem érdekli, ha Pansa megfullad a szomjúságtól vagy a
saját feldagadt nyelvétől. Ő nem volt a gazdája. Nem volt a
szeretője. Nem volt a barátja, és nyilvánvalóan a húga se volt.
Ő senki nem volt számára. Egyáltalán senki. Még egy senkinél is
kevesebb.
Tüzet koldult a fáklyához egy férfitól, aki úgy menetelt, mint egy
katona. Rufusnak hívták.
– Tarts velem és a szolgálómmal – mondta. – Nem biztonságos
most egy magadfajta apróságnak egyedül barangolni.
Rufus rendes fickónak tűnt. Veterán volt. Úgy látta rajta, egyszerű
ember, akinek egyszerű igényei vannak. Az a fajta férfi, akit képes
elcsábítani és manipulálni.
Vele kellett volna mennie és megtartani Pansa erszényét.
Ehelyett Prima azon kapta magát, hogy költi a pénzt, más utazókkal
alkudozik az értékes vízre.
Majd fittyet hányva a józan észre, visszafordult Pansáért.
A férfi valahogy elvonszolta magát az út szélére. És majdnem
olyan meglepettnek látszott, hogy Prima visszament hozzá, mint
maga a lány. Amikor beékelte a kövek közé a fáklyát, hogy a fejét az
ölébe vegye és inni adjon neki, a férfi azt kérdezte:
– Miért?
– Nem tudom – válaszolta.
Azután megsimogatta szemrevaló arcát. Maga sem tudta, miért
teszi, mert semmit nem jelentett neki. És azt sem tudta megbecsülni,
meddig tarthatta a karjában a férfit az ernyőfenyő oltalmában,
mígnem lassan fuldokolni kezdett az ölében. Van abban valamiféle
gonoszság, ahogy egy látszólagos semmiség ledönt egy erőteljes
embert. A mérgező párák okozhatták, vagy eltalálta valami, amit
nem vett észre? Az ujjai nem találtak sebet vagy púpot a fején,
semmi olyasmit, ami megmagyarázhatta volna számára, hogy Pansa
mitől volt így kikészülve, ő pedig miért nem.
– Menj – szólt rá a férfi, beleremegve minden egyes, gyengülő
lélegzetvételbe. – Keress menedéket Nuceriában.
– Megyek – ígérte Prima. Ám mialatt Pansa kínok közt vonaglott,
a lánynak eszébe jutott egy másik ígéret.
Meg foglak ölni. Nemsokára pihenned kell. Majd leragad a
szemed. És amikor ez bekövetkezik, teszek róla, hogy soha többé
ne nyisd ki.
Most meg akarta tartani az ígéretét, de nem gonoszságból vagy
rosszindulatból. Már nem érzett semmi gyűlöletet sem iránta, sem
mások iránt. Kiszáradt belőle mind. Elpárolgott. Elégett a hegy
melegében. Csak azért akarta megölni Pansát, hogy véget vessen a
szenvedésének. De nem azt mondta, hogy ők ketten hasonlítanak?
Legyen az még néhány év, még néhány óra vagy még néhány
pillanat…
Pansa is mindet akarná. Mindent akarna, amit csak megkaphat.
És nem akarna egyedül meghalni. Az embereket nem arra tervezték,
hogy egyedül legyenek. Ezért Prima hagyta, hogy az ölében küzdjön
az életéért, míg egyszercsak már nem küzdött tovább. Csak miután
meggyőződött róla, hogy tényleg meghalt, akkor zárta le a férfi
szemét; hosszú szempillái csiklandozták az ujjhegyét.
Azután lehajolt, hogy megcsókolja. Ferde száját a férfi tökéletes
ajkára szorította, és a könnyei megnedvesítették az arcát. Egész
életében ez volt az első csók, amit ingyen adott egy férfinak. Egy
halott csókja: egy olyan ember iránt érzett bánattal volt terhes, akit
sosem kedvelt és alig ismert. Megsiratta őt. De nem úgy, mint egy
nekropoliszi kurva, aki nappal bánattal telve jajong, éjszaka pedig
kéjjel. Hanem olyan ember módjára, akiben több a szeretet, mint a
gyűlölet.
Mint a húga.
És amikor Prima végre felemelte a fejét a pityergésből,
csodálatos fényt látott.
CAPELLA
– Az ott tűz? – motyogja Sabinus.
 Csodálkozással vegyes áhítattal válaszolok a fakó, tompa
fényköd láttán:
– A hajnal.
Már a felkelő nap emlegetése is – bár sápadt és homályos a
hamutól – könnyekre fakaszt bennünket. Azután nevetésre.
Örömittasan nevetünk, mert egyáltalán nem bíztunk benne, hogy
még egyszer ránk virrad. Pedig itt a hajnal. Mint egy ragyogó
világítótorony a viharban. Milyen dicsőséges.
– Túléljük – mondja Sabinus, mintha egy rémálomból ébredne.
Egyikünkön sincs egy tenyérnyi bőrfelület, ami ne lenne
lehorzsolva, megégve vagy felsértve, de élünk. És a hajnal
megfiatalít minket. És felvidít. Semmink nem maradt, csak egymásra
számíthatunk, és a hajnalra, mely meggyorsítja lépteinket. És
szaporábban szedjük a lábunkat. A karomban tartott kislány egy
kedves dallamot dúdol az új babájának, és üres kezének ujjaival úgy
csavargatja piszkos hajamat, mintha folyékony arany lenne. Sorban
haladunk, egy alacsony falat követünk. Valaha tekintélyes ház
lehetett, remek gyümölcsössel. Mostanra ennek a falnak a
kivételével az egész összedőlt.
– Megmenekülünk a sötét áradatodtól, Capella – jelenti ki
Sabinus. – Nem fog elkapni minket a hegy.
– Hála Ízisznek! – kiáltja a kereskedő felesége. – Megmentett
minket. Ízisz megmentett minket.
A sok veszekedés után a kereskedő megöleli a feleségét, és
szájon csókolja.
A jelenet láttán elmosolyodom. Sabinus megfogja a kezem.
Az érintésben életigenlés van, a halhatatlanság vágya. De amikor
az ujjaink összefonódnak, egy másfajta halhatatlanság
szólongatását hallom. Az örökkévalóságét. Amit egész életemben
hallottam.
A tenger moraját.
Ahogy megfordulunk, fekete hullámokat pillantunk meg, melyek
nyugtalanul kavarogva zúdulnak le a hegyről olyan erővel és
sebességgel, ami egyszerre istentelen és lélegzetelállító. A közeledő
sötétség úgy árasztja el forró, habos tajtékával a várost, ahogy a
tenger vize spriccel szét, amikor a sziklához csapódik.
A látvány egyszerre magasztos és rettenetes.
 Ez elől a sötét tenger elől nincs menekvés, még Sabinus is
belátja. Figyeli, ahogy felénk tart, s közben száját enyhén eltátja,
nem a félelemtől, hanem egy másfajta érzéstől, ami már túl van a
rémületen. Mintha megbabonázná a természet ereje.
Magam is túl vagyok már a rettegésen, mert én már láttam ezt a
sötét tengert azelőtt. Ez az, amit az istennőm ígért nekem. Amit
mindannyiunknak ígér. Szabadnak születtünk. Többnek kell lennünk
testnél, vérnél és csontoknál. Bár névtelenek vagyunk, ezer évig
fogunk létezni, és még ezerig azután. Egy részünk soha nem fog
elpusztulni.
Tudom, hogy ez a sötét tenger feldob minket és a város
maradékát az istenekhez; nem menekülhetünk előle. Senki. Ami azt
jelenti, hogy nem maradt más hátra, mint elfogadni. A karomban
tartott kislánynak úgy súgom a szavakat, mintha ünnepnap ragyogott
volna ránk:
– Itt jönnek a hullámok, kicsim. Tárd ki a karodat. – És ahogy
annak idején a tajtékos tengerbe gázoltam a Navigium Isidis idején,
elindulok a forró hamuáradat felé.
Ruhámat és hajamat perzselő szél lebbenti fel, és szorosan
magamhoz ölelem a kislányt, míg a léglökés ki nem csavarja a
karomból. Azután a lelkemet szakítja ki a testemből, és az égető
fájdalom hatására végleg eleresztek mindent.
A brutális jelenetben elszakadunk egymástól és az élettől, hogy
elinduljunk a következő felé…
…de a változás mindig agónia.
Egy szempillantás alatt történik az egész, de számomra egy
örökkévalóságnak tűnik. A tenger éppúgy apróra zúz bennünket,
ahogy a követ zúzza porrá. Ám ezer meg ezer év sellők könnyévé
varázsolja azt a port. Mi mindannyian tengerészek vagyunk, akik
megpróbálnak életben maradni a kíméletlen tengeren. Mindannyian
a fényt keressük, ami hazavezet minket. És én már látom a fényesen
ragyogó jelzőtüzet.
De először a sötétség jön.
Sötétségből születünk. Sötétségbe távozunk. Azután megint
megszületünk.
 UTÓSZÓ
Rosszabb, mint Trója – gondolta Prima. Ilyen pusztítást ezer
falóba bújtatott egymillió görög se tudott volna véghez vinni. Itt egy
város állt egykor. Most, hetekkel később csak egy hatalmas sírbolt. A
hegy fele eltűnt, úgy nézett ki, mint egy szétmarcangolt kenyér, amit
nemrég vettek ki a kemencéből, és a bele még füstöl. A várost
vastag hamuszőnyeg takarta. A hamu egy része még mindig
hópiheként szálldogált a szélben.
Nem maradtak túlélők.
A robbanás napján az utolsó gyilkos felhő napkeltekor
hömpölygött végig a városon, elpusztítva mindent és mindenkit,
földöntúli csendet hagyva maga után. A kísérteties helyen a most
visszatért elmenekültek kutakodtak, megpróbálták beazonosítani az
egyes utcákat.
De Prima nem tudott beazonosítani semmit.
Csak a legmagasabb épületek megfeketedett tetejéből lehetett
kikövetkeztetni, mi hol lehet. Prima képtelen volt nekiállni találgatni,
hol fekszik a caupona. Vagy Ízisz temploma. Az emberek jelzéseket
helyeztek ki, hogy valamiféle segítséget nyújtsanak a
tájékozódáshoz. Míg mások csak verseket és a holtakat méltató
megemlékezéseket írtak ki. Vagy figyelmeztetéseket, hogy mindenki
tartózkodjon ettől az elátkozott helytől és a szellemektől, melyek
immár kísértik.
Mindazonáltal valószínűleg azok közt a szellemek közt volt a
húga is, szóval őt nem lehetett egykönnyen elijeszteni.
Capella meghalt. A testvéri megérzés súgta meg ezt Primának.
Ahogy azt is, hogy a húga pont a lába alatt van eltemetve.
„Te mindig tudni fogod, hol keress” – mondta neki Capella.
És azt tette. Még ha nem is sejtette, hogy mi volt az a hely
azelőtt.
Azért jött idáig, hogy áldozatot mutasson be ott, ahol a húga
nyugszik. Kilöttyintette az italáldozatot, bár fogalma sem volt, mit
kellene mondania. Abban biztos volt, hogy bocsánatot akart kérni.
Pedig nem érdemelte meg. De ha valaki valaha megbocsátana neki
– ha meg tudna bocsátani neki –, az Capella lenne.
A húga emlékére könnyek homályosították el a szemét.
 Elfordult, hogy letörölje az arcát, és amikor ezt tette, meglátott
egy tógába öltözött férfit, aki a kavargó füstben a törmelékben
kutakodott. Egy idősebb férfit. Egy szenátort. Az egyik lemurt. Egy
dühös kísértetet, amit nem fog tudni kiengesztelni valamiféle
áldozattal. Egy szellemet, ami nem bocsát meg. Egy szellemet, ami
bosszút akar állni.
Prima térdre rogyott, és szavakat makogott, hogy megvédjék a
gonosz szellemektől.
– Sajnálom. Könyörülj…
– Hogyan, kérlek? Jól vagy, leányom?
A hang hallatán a lány felemelte a fejét. A férfi egyáltalán nem
volt haragos; éppoly szelíd volt, amilyenre emlékezett. Féloldalasan
bicegett, és Prima legnagyobb meglepetésére a kéz, mely a
könyökénél fogva felsegítette, meleg volt, és eleven. Élt. A szenátor
élt. Mégse gyilkolta meg, sőt valahogy megúszta Pompeji
pusztulását. A felismerés olyan kellemes megkönnyebbüléssel
töltötte el, hogy kéjesen felsóhajtott.
De leütötte egy korsóval, és otthagyta meghalni. S mivel most a
karját fogta, azt jelentette, elkapták. Megint. Miért nem szaladt el,
mielőtt a férfi felismerte?
Mert bizonyára épp most ismerte meg.
– Megsérültél? – kérdezte a szenátor, ahogy a lány lehajtotta a
fejét, hogy kerülje a pillantását. De a férfi az egyik ujjával felemelte
az állát, s átható pillantása fellángolt. – Ah – sóhajtotta. – A kis
csibész a bordély mellől. Prima, ugye?
Hazudnia kellett volna. El kellett volna menekülnie előle. A férfi
nem volt olyan erős – legalábbis nem annyira, mint Pansa. De a
könnyein át elmosódottan látta, hogy a szenátorral tartott a kísérete
is – titkárok, testőrök és rabszolgák, akik olyan tunikát viseltek, ami
szebb volt, mint amit Prima valaha hordott. Így ahelyett, hogy
megpróbált volna elszaladni, azt mondta:
– Nem akartalak megütni. Csak el akartam menekülni. Azt
akartam…
– Elmenekültél – jegyezte meg a szenátor egy komoly
fejbólintással. – És igazság szerint rendkívül örülök, hogy azt látom,
hogy elmenekültél, kicsi Prima.
 Tényleg örült, látta rajta. Ez megrémítette: itt áll egy előkelő tógát
viselő szenátor, aki örül, hogy egy rabszolgalány túlélte a hegyet. Ez
annyira megijesztette, hogy akaratlanul kiejtette a szavakat:
– A húgom meghalt.
Prima most mondta ki először hangosan e szavakat.
És most, hogy megtette, feltört belőle a zokogás, amit nem is bírt
abbahagyni.
A szenátor csendesen kiadott néhány utasítást, és valaki kerített
Primának egy sámlit, hogy leülhessen és kisírhassa magát. A férfi
leguggolt mellé, és egy intéssel elküldte az embereit. Nem kérdezte
meg, hogy lelte halálát Capella. Talán úgy érezte, Prima képtelen
lenne elviselni, hogy felidézze. Egyszerűen csak a fejére húzta a
tóga egyik redőjét a gyász jeleként, és mondott néhány gyönyörű
szót.
– Te kit veszítettél el a törmelékek alatt? – kérdezte a lány, azt
feltételezve, hogy a férfi ezért kutakodik a füstölgő romok között.
– Jó szerencsémnek hála, senkit. Nos…magamat, majdnem. –
Megsimította a kötést a csuklóján, és olyan elmélyült, keserédes
arckifejezést vett fel, aminek a jelentését Prima nem merte firtatni.
– A császár elrendelte, hogy jöjjek vissza, amikor kihűl a hamu,
és mérjem fel a kárt.
Egy ember, akire hallgat a császár.
– Szóval, gondolom, keresztre feszítenek – bökte ki Prima. – Egy
rabszolga nem… – Elcsuklott a hangja, mert tudta, hiába
kedveskedni a férfinak, egy rabszolga nem üthet meg egy ilyen
fontos embert anélkül, hogy meg ne lakoljon érte.
– Egy rabszolga nem nyomoríthat meg majdnem egy szenátort?–
A férfi kinyújtotta a térdét, és Prima arca megrándult, amikor
észrevette a kötéscsomót a tógája redői alatt. – Helyes. De a
pompeji Prima nem rabszolga, nem igaz? Ő most már egy
felszabadított nő.
Prima bizalmatlanul méricskélte a férfit, de nem túl bizalmatlanul.
Igazából túlságosan csüggedt volt ahhoz, hogy bármiféle
mesterkedéstől tartson.
– Ezt hogy érted? Nem tudom, hol a gazdám, de még ha meg is
halt, bizonyára van kijelölt örököse…
 – Senki sem követelhet örökbe olyan rabszolgákat, akiket
törvénytelenül használtak prostitúcióra.
Tehát emlékezett erre.
– De nem tudom bizonyítani. Nincs meg az eladásunkról kötött
szerződés.
A férfi legyintett egyet a még mindig füstölgő, hamuval és
sziklákkal borított vidék felé; itt-ott úgy párolgott a gőz, mintha egy
szendergő óriás lélegzete lenne.
– Édes lányom, a bizonyítékot betemette a hegy, a tekercsekkel
együtt, melyekre bejegyeztek. Ki tudna megcáfolni téged? Vagy –
tette hozzá ünnepélyesebb hangon – engem?
A lány pislogott.
– Téged? – A lehetőség, hogy a gazdája vagy annak örököse
sikerrel szembeszálljon Marcus Norbanus szenátorral, rendkívül
csekély volt. – Miért kezeskednél értem?
– Mert a római jog szerint szabad vagy – válaszolta. – És a római
jog mindannyiunkra vonatkozik. Mikor utoljára ezt mondtam neked,
nem hittél nekem. Talán most majd fogsz.
Prima bólintott. A férfi segítséget ajánlott; nem számít, hogy
megértse az indokait. Már csak a fizetség volt a kérdés.
– Mit akarsz cserébe?
– Egy kis bizalmat. – Felállt, leseperte bíbor szegélyes, hófehér
tógáját. – Az elkövetkező hónapokban nagyon sokat leszek Pompeji
romjai közelében, mert én ellenőrzöm a segélyalapokat. Túlélő
felszabadítottként jogosult lennél némi segítségre. Bízol bennem
annyira, hogy a szavamat elég garanciának érezd?
Bizalom. Az olyan, mint a hit. A húgának volt hite. Primának soha.
De most, ebben a pillanatban, hinni akart. Szomjazott rá. Ezért
nemcsak abban hitt, hogy a szenátor megtartja a szavát, de úgy
érezte, segíteni és vigasztalni szeretne más túlélőket.
– Segítségedre lehetnék valahogy?
– Természetesen. – A férfi nem lepődött meg az ajánlaton. Talán
most már elvárta tőle. – Kezdhetnéd azzal, hogy felidézed a város
lakóit. A reményeiket és az álmaikat. Azokat a dolgokat, melyek a
leginkább számítottak nekik. Az eltűntek közül sokan már soha nem
kapnak halotti maszkot, gyászbeszédet vagy mauzóleumot. Légy hát
élő emlékműve e névtelen halottaknak. – Azzal biccentett egyet felé,
ahogy egy római polgár biccent egy szabad nőnek, és eltűnt az őt
kísérő emberek csoportjával a füstben.
Miközben figyelte, ahogy távozik, Prima nem volt biztos benne,
hogy az iménti jelenet megtörtént. Talán az egész csak egy látomás
volt. Egy üzenet a húgától odaátról. Ha egyáltalán volt odaát. Prima
újra és újra azt hajtogatta, hogy semmi nincsen, csak ez itt.
Eszünk, szarunk, baszunk és meghalunk. Ennyi jut.
De tévedett. Létezett emberi kapcsolat. Létezett családi szeretet.
Baráti szeretet. Létezett az ellenfelek és névtelen idegenek szeretete
is. Szeretet, ami az életen túl is tartott. Szeretet a síron túl. Ennek
bizonyítékát ott látta körös-körül a néhány túlélőben, akik még
mindig kutakodtak a törmelékben, mely valaha egy nagy város volt,
de mostanra igencsak összement. Rabszolgák, szabad polgárok és
előkelők – mind ugyanazokat a fájdalmas kérdéseket tették fel.
Láttad ezt a férfit? Láttad ezt a nőt? Láttad a szerelmemet?
Szerintem Stabiaeba ment, Herculaneumba, Misenumba vagy
Nuceriába…
Elhagyta a várost, mielőtt a hegy szétrobbant? Itt maradt?
A csend nem adott válaszokat… mégis tovább kérdezgettek; a
bánat összeterelte őket. Olyannyira elmosta azokat a határokat,
melyek annakelőtte elválasztották őket, hogy Primát egy gazdag
lánnyal sodorta össze a sors.
A lány fehér aszfodéloszokat tartott a kezében, a haja olyan vörös
volt, akár a tűz. Lehajolt, hogy a kövekre rakja a virágokat a férfinak,
aki az elmondása szerint feleségül akarta venni. Bár nem volt házas,
a lány sötét stolát viselt a gyász jeleként, mintha tényleg az özvegye
lett volna.
– Megígérte, hogy eljön Nuceriába, és megkeres – magyarázta, s
közben úgy babrálta az övén lógó kulcscsomót, ahogy Prima húga
fogdosta az ankh-amuletteket. – Nem találom, hol állt a háza, és
ennél közelebb nem tudtunk jutni a városhoz, de azt hiszem, valahol
errefelé járhatott. Biztosan megpróbált volna eljönni hozzám.
Sabinusnak hívták.
Talán valamiféle felismerést látott megcsillanni Prima szemében,
mert hirtelen megkérdezte:
– Ismerted őt?
 Primában a Sabinus név már nem ébresztett dühöt vagy
megvetést. A húga kedvelte azt a férfit, és a barátjának tekintette.
Végül is talán tényleg a barátja volt. Prima szerette volna ezt hinni.
Ezért hát azt mondta:
– Attól tartok, egyáltalán nem ismertem.
– Én sem. Vagyis hát egész életemben ismertem; anélkül, hogy
méltányoltam volna… – A lány hangja elcsuklott, túl előkelő
származású volt ahhoz, hogy zokogni kezdjen. De a hangja
elhalkult. – Ő úgy gondolta, méltó vagyok hozzá. Szeretnék az lenni.
– Értem – mondta Prima, mert értette.
A gazdag lány szeme összeszűkült, talán most vette észre, hogy
egy idegennel bizalmaskodik.
– Ismernem kellene téged? Ki vagy te?
Úgy hallatszott, a szél visszhangozza a kérdést.
Ki vagy te?
Prima azon tűnődött, vajon hogy tudna bárki megválaszolni egy
ilyen kérdést a betemetett maradványok romjain. A világ, amit
ismert, elpusztult, s vele együtt belőle egy rész is. S mégis, amikor
magába nézett a választ keresve, a szíve megdobbant, és olyan
súlyt és testet kapott tőle, amivel korábban nem rendelkezett.
– Ki vagyok? – kérdezte Prima a könnyeit törölgetve. – Még nem
tudom.
De éhezett a tudásra, hogy kiderítse.
Jobban éhezett, mint bármelyik gyermek, aki e világon született.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálásak vagyunk az olvasóinknak, amiért bátorították és
támogatták ezt a vállalkozást; Michelle Morannek, hogy olyan
csodálatos bevezetőt írt; Simon Scarrow-nak kedves méltató
szavaiért; Margaret George-nak, hogy a figyelmünkbe ajánlotta a
lehetséges kapcsolatot Néró császárnéja és Pompeji között; Kevan
Lyonnak a támogatásért és a bátorításért; Adam Draynek a tények
fáradhatatlan, ám derűs ellenőrzéséért, a szőrszálhasogatásért és a
korrektúrázásért; Lea Nolannek az előolvasásért; tehetséges
borítótervezőnknek, Kim Killionnak; Giorgiónak, hogy logókat csinált
nekünk; Brandon Rice volt tűzoltóparancsnoknak,hogy segített a
tüzek, a gyilkos kipárolgások és a fulladás kérdésében; Edna
Russelnek, hogy tanácskozott velünk az ókori Róma prostitúciójával
kapcsolatos jogokról és szokásokról; Kelly Quinn-nek, hogy idevágó
idézeteket kutatott fel ifjabb Plinius írásaiból, és egy-két, utolsó
percben történt korrektúráért; Ginger Emshoffnak a latin nyelvvel
kapcsolatos segítségért, és hogy fantasztikus információkat nyújtott
a falfirkákról. Szintén segítségünkre volt Alex Butterworth és Ray
Laurence Pompeii: The Living City című könyve; Joanne Berrytől a
The Complete Pompeii; és Mary Beard többkötetes tanulmánya a
kitörésről, a városról és Pompeji népességéről.
 A SZERZŐK JEGYZETEI
Régészeti leletek bizonyítják, hogy a vulkánkitörés valamikor
késő szeptemberben vagy októberben történt. A természeti
bizonyítékok közt őszi gyümölcsök – köztük gránátalma, ami
Olaszországban késő szeptemberben és októberben érik – éppúgy
megtalálhatók, mint kiszáradt datolya, szilva és füge, melyeket
általában késő ősszel szüretelnek. Találtak olyan korsókat,
melyekben erjedőfélben lévő bor volt, ami azt jelzi, hogy a szőlőt
nem sokkal azelőtt szüretelték, és a bor készítése folyamatban volt.
A legkézenfekvőbb bizonyíték azonban egy római érme, melyet a
79. év szeptemberének hetedik vagy nyolcadik napja után sajtoltak;
ezt egy olyan kőzetrétegben találták, ami kizárja a lehetőségét, hogy
fosztogatók vagy vizsgálóbiztosok hagyták volna ott később.
Elbeszélésünk másik jellegzetessége, hogy úgy ábrázoljuk a
tűzhányót, ahogy a szereplők azelőtt nem ismerték. Bármilyen
hihetetlen, Pompeji polgárainak nyilvánvalóan fogalmuk sem volt
róla, hogy a fölébük magasodó hegy egy vulkán. Számtalan jel
mutatott rá, hogy közeleg egy vulkánkitörés, s bár a részleges
régészeti feltárás is azt mutatja, hogy a város valószínűleg kiürült,
Ifjabb Plinius személyes beszámolójából az derül ki, hogy a
katasztrófa felkészületlenül érte a várost és környékét. Előszeretettel
használtuk az ő szemtanúként írt beszámolóját. A mottóként idézett
feliratok többségét Tacitusnak írt, híres leveleiből emeltük ki, bár
némelyiket a könnyebb olvashatóság kedvéért kozmetikáztuk egy
kicsit.
Szemfüles olvasók talán észreveszik, hogy egyes épületek
elhelyezkedését, például a cauponáét, ahol számos karakterünk
dolgozik, iszik vagy étkezik, a könnyebb történetmesélés érdekében
némileg arrébb költöztettük. S noha a történetekben idézett összes
falfirka Pompeji falairól származik, a feliratok pontos helye eltérhet
az eredetitől. Az ókori Pompeji választási feliratai valószínűleg fontos
városi hivatalnokok neveiről árulkodnak, de arról nem, hogy végül
melyikük győzedelmeskedett. Mivel jobban szerettünk volna valós
történelmi alakokat használni, mint kitaláltakat, magunk döntöttük el,
kik nyertek, hogy elkezdhessék hivatali működésüket.
És most térjünk rá a történetek külön jegyzeteire…
 A FIÚ
Ifjabb Plinius nem idősebb Plinius fia volt, hanem az unokaöccse,
akit tizenhét évesen fogadott örökbe 79-ben, a Vezúv kitörésekor
bekövetkezett halálakor. A katasztrófáról egyedül ifjabb Pliniustól
maradt ránk olyan beszámoló, melyet szemtanú írt. Apja után Gaius
Caecilius Secundusnak hívták; anyja, Plinia idősebb Plinius
lánytestvére volt. Caecilius fiatalon elveszítette az apját. Bár a halál
utáni örökbefogadás volt az általános, az is széles körben elerjedt,
hogy azok a római férfiak, akiknek nem volt férfi örököse, még
életükben örökbe fogadtak valakit – ami felvetette bennem a kérdést:
idősebb Plinius miért nem adoptálta az unokaöccsét még életében?
És vajon milyen hatással volt ez a fiatalemberre?
Az a tény is megragadta a fantáziámat, hogy ifjabb Pliniusnak
lehetősége nyílt rá, hogy csatlakozzon a nagybátyjához a kitörés
felderítésében. De akkor miért nem tartott vele? Tizenhét évesen
már valószínűleg túl volt a férfivá avatási szertartásán. A férfias
virtus római illemkódexe a veszélyekkel szemben sztoikus
rettenthetetlenséget és bátorságot követelt meg. És milyen kifogást
talált, hogy ne menjen a nagybátyjával? Azt állította, tanulnia kell:
„Felajánlotta a lehetőséget, hogy vele tartsak” – írta ifjabb Plinius
huszonöt évvel később barátjának, Tacitusnak. „De inkább a tanulást
választottam – történetesen ő maga (vagyis idősebb Plinius) adott fel
nekem írnivalót.”
Tényleg? Azért maradt távol a leglenyűgözőbb természeti
jelenségtől, amit ember még nem látott (akkor még nem sejtették,
hogy gyilkos kimenetelű út lesz), mert tanulnia kellett? Hát én ezt
elég gyenge kifogásnak éreztem. Azon tűnődtem, mi van, ha valami
mélyebb, talán zavarba ejtő oka volt annak, hogy nem élt a
lehetőséggel? És mi van, ha idős nagybátyja megértette ennek az
okát, és nem akart követelőzni, ahogy ellenkező esetben tehette
volna? És mi van, ha ez az ok annyira magánjellegű volt, hogy
negyed századdal később kénytelen volt azzal a gyatra kifogással
palástolni, hogy a könyveket bújta?
Ezekből a kérdésekből született meg ez a történet. Történelmileg
annyiban lehetünk biztosak, hogy ifjabb Plinius nem tartott a
nagybátyjával, aki a végakaratával összhangban halála után örökbe
fogadta. Az eseményekről írt beszámolóját megelőző minden egyéb
történést illetően csak találgathatunk. Ám ahogy a fiktív történelmi
regények szerzői előszeretettel mondják: „Így is történhetett volna!”.
– Vicky Alvear Shecter
AZ ÖRÖKÖSNŐ
A Misztérium-villában több rejtély van, mint a híres freskók,
melyekről a nevét kapta. A Herculaneumi-kapu mellett fekszik, azon
kívül. Nem lehet tudni biztosan, hogy kié lehetett. Az ásatások
helyszínén találtak egy pecsétet, melyen egy felszabadított
rabszolga neve látszik, aki a befolyásos Istacidii (vagy Istacidius)
család sarja volt, egyes tudósok őt tartják a lehetséges
tulajdonosnak. Mások azt állítják, ő valószínűleg csak a birtok
felújítását felügyelte, mely a Néró idején történt földrengés óta
tartott. A történetmesélés szempontjai miatt úgy döntöttem, én a
pecsétet inkább egy ilyen „gondnokhoz” társítom – aki nem jelenik
meg a történetemben. A villában három holttestet találtak: két nőt és
egy gyereket. Ezek az áldozatok éppúgy lehettek a háztartás tagjai,
vagy olyan menekülők, akik menedéket kerestek a villában, miután
kudarcot vallottak igyekezetükben. Úgy döntöttem, az egyiküket
ábrázolom: a nőt, aki foggal-körömmel kapaszkodva próbált
felmászni és órákon át fennmaradni a záporozó lapilli egyre növekvő
halmán, mielőtt kilehelte a lelkét – ő lett Aemilia dajkája.
Mivel Aemilia és a családja kitalált szereplők, bármilyen felépítést
választhattam a történetükhöz. Miért épp a Misztérium-villa? A
helyszínen tolongó legtöbb turistához hasonlóan engem is magával
ragadott a villa dekoratív freskóinak jelentős gyűjteménye. Ezen
mesterművek legtöbbje már eleve nagyon régi volt (a leghíresebb az
időszámításunk előtti első századból származik), amikor Pompeji
elveszett. Íróként engem sokkal jobban érdekel, hogy kik időzhettek
ilyen mesterművek között, mintsem a képek leírása (akit érdekelnek
a képek, az utánuk olvashat), de azok a művek, amelyekről írok,
valóban léteznek. Például az említett Livia-szobrot, melynek
hiányoznak az ujjai, a villa feltárásakor találták. Persze a freskók a
villa leglenyűgözőbb látnivalói, melyekről a nevét is kapta. A
fényűző, vörös tricliniumot díszítik. Az örökösnőhöz választott
falfestményt gyakran szokták úgy magyarázni, hogy a Bacchus-
kultusz rítusait ábrázolja. Én a kevésbé népszerű magyarázatot
választottam, mely szerint egy fiatal menyasszony házasságra való
felkészülését mutatja be. Ebben az értelemben a falfestmények a
központi karakterem, Aemilia fejlődését visszhangozzák, aki a
történetem során akaratos kislányból magabiztos nővé érik.
Végül egy megjegyzés Sabinust illetően. Aemiliától eltérően
Sabinus nem puszta kitaláció. A The Fires of Vesuviusban Mary
Beard megnevezi a 79. évaedilisi hivatalára pályázó jelölteket. Igen,
Cuspius Pansa is rajta van a listán, miképp egy Gnaeus Helvius
Sabinus nevű férfi is. A város falfirkái arról tanúskodnak, hogy
Sabinust az Ízisz-kultusz hívei és a nagyanyja is támogatta. A
regény szándékaival összhangban úgy döntöttünk, hogy Sabinus
elveszti a választásokat.
– Sophie Perinot
A KATONA
Ki ne kapna az alkalmon, ha felajánlják neki, hogy írhat egy
mesét, ami Pompejiben játszódik, a Vezúv kitörésének idején? Hálás
köszönettel tartozom Kate Quinn-nek, hogy meghívott, és a többi
szerzőnek, akikkel élvezet volt együtt dolgozni. Részben az is
csábított, hogy egy veterán katona történetét mesélhetem el – egy
olyan fickóét, aki egész életében háborúzott. A regényeim általában
háborúk vagy lázadások idején játszódnak, és egy kicsit már
idegesítő, hogy soha nem tudom meg, mi történik a fő
karaktereimmel.
Egy-két érdekes részlet a történetemről: Satrius Rufus egy
pompeji lakástulajdonos volt, akinek a névtáblája fennmaradt, és azt
hirdeti, hogy nyugalmazott birodalmi titkár volt; a fia, a főhősöm
kitalált karakter. A Pugnax nevű gladiátort említik a pompeji falfirkák,
Jucundus pedig egy pompeji bankár volt, akinek a nevére bőséggel
található említés a városban.
A gladiátorok gyakran párokban küzdöttek, habár ez egyáltalán
nem volt általános – ezért én úgy ábrázoltam Pugnaxot, hogy
egyedül néz szembe az ellenfelével.
Elképzelhető, hogy Pompeji amfiteátrumában nem használtak
oroszlánokat vagy nagymacskákat, mert a biztonsági mellvéd nem
volt elég magas, hogy távol tartsa őket a nézőktől, amiből
következik, hogy az oroszlánok szerepeltetése saját döntésem volt.
Lehet, hogy elsőre furcsának tűnik, de a hatalmas, bőrből készült
„borszállítót” egy Pompejiben talált festmény is ábrázolja.
 A fekete, ülő kutyát kirajzoló mozaik és a híres „cave canem”
figyelmeztetés az egész világon ismert. Remélem, az olvasók
megbocsátják, hogy felhasználtam a történetemben – nehéz volt
ellenállni neki, pedig a szegény, hamis kutya nem élte túl.
– Ben Kane
A SZENÁTOR
Marcus Norbanus szenátor és a Cornelii (vagy Cornelius)
családból származó Diana számos regényemben feltűnt már, a
Róma lányaival kezdődően [General Press, 2012], amelyben az itt is
emlegetett, gyalázatos emlékű, ún. „négy császár évét” küzdik végig.
Marcus kitalált szereplő, így konzuli megbízatása csakúgy, mint
Augustustól eredő vérvonala a képzelet szüleménye. Diana is
kitalált, habár az ókori Rómában a patrícius és a plebejus osztályok
egyaránt megszállottjai voltak a lónemesítésnek, a
fogatversenyeknek és a különböző cirkuszi csoportoknak (a
Vörösöket is beleértve). Abban az időben az a fajta szabadság, amit
Diana hajadon nőként élvez, szokatlan volt, ám nem
elképzelhetetlen – a római jog az apának megadta a lehetőséget,
hogy rendelkezzen a lánya élete fölött (ahogy maga Diana is rámutat
erre Sophie Perinot Aemiliájának), de a szigorú pater
familiasberögzült képe ellenére a történelmi feljegyzések rendre
beszámolnak engedékeny vagy nemtörődöm apákról, akik
egyáltalán nem uralkodtak a nőrokonaik fölött vasmarokkal. Ebből
kifolyólag voltak olyan római nők, akik megdöbbentő mértékű
szabadsággal rendelkeztek mind a mozgás, mind az utazás vagy az
anyagi függetlenség terén.
A bordélyház (lupanar), ahol Marcus és Diana meghúzza magát,
létező épület, ahol a legfrivolabb erotikus freskók és a
legmocskosabb falfirkák maradtak fenn Pompejiben. A villa, ahol
Diana visszaszerzi a lovát, a Misztérium-villa, ami korábban Sophie
történetében kap szerepet.
Meglepetés volt számomra Marcus és Diana felbukkanása e
gyűjteményben. Egyáltalán nem terveztem, hogy bármelyik régi
karakterem megforduljon Pompejiben, legkevésbé ők ketten. De
mire ez a projekt megfogant, a fejemben megszólalt Marcus
udvarias és Diana gorombább hangja, és tájékoztattak, hogy igenis
jelen voltak a Vesuvius kitörésénél. Az ellentétek párosítása régóta
klasszikus felállás – gondoljanak csak a zsarus filmekre –, de
Marcusban és Dianában megleltem „az ész és az izom” komikus
kontrasztját, amit még azzal a csavarral is megfejeltem, hogy ezúttal
a lány az izom – és a megmentett helyett a megmentő. Az így adódó
vígjátéki elemek gyönyörűséggel töltöttek el, bár talán tiszteletlenség
lenne azt mondani, hogy megpróbáltam kiaknázni a történet
humorforrását, hisz mégiscsak Pompeji tragédiájáról van szó.
Ugyanakkor nem érzem magam túlságosan bűnösnek sem, mivel a
munkatársaim elmagyarázták, hogy nekem az a dolgom, hogy
egyszer-kétszer mosolyt csaljak az olvasók arcára, mielőtt a
végkifejlettől meghasad a szívük. Remélem, sikerült
megnevettetnem önöket akár Marcus és Diana civakodásával, akár
a Bastille zenekar „Pompeii” című, toplistás számának
megidézésével – képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy
valahogy belecsempésszem a sztoriba. Azok az olvasók, akik
kíváncsiak Marcus és Diana jövőjére, keressék Acsászár szeretője
[General Press, 2011] című regényemet, mely két évvel a Vesuvius
kitörése után folytatja a történetüket.
– Kate Quinn
AZ ANYA
Julius Polybios házában tizenhárom csontváz maradványait
találták meg – az egyikük méhében egy csecsemőét. Az anya egy
érmékkel teli erszényt szorongatott, és ékszereket viselt. A ház falait
Julius Polybiosra való szavazásra buzdító feliratokkal firkálták össze.
A házban találtak egy gyűrűt, amibe a Julius Philippus nevet vésték,
miképpen az egyik falfestményre is. Mivel Polybios mellett szóló
kampány nyomait fedezték fel, és a történészek is róla nevezték el a
házat, arra következtettem, hogy Polybios egy felszabadított
rabszolga leszármazottja volt, és feltörekvő politikus – habár mi úgy
döntöttünk, hogy praetort csinálunk belőle, duumvir is lehetett volna.
A DNS-tesztek tanúsága szerint a két másik idősebb férfi, akit
még a házban találtak, nem volt rokona – talán soha nem fogjuk
megtudni, kik haltak meg a ház falai közt. Nem világos, hogy mind
Polybios, mind Philippus a házban tartózkodott-e (vagy hogy
egyáltalán Philippus élt-e) a vulkánkitörés idején, ezért kihagytam őt
a történetemből, és inkább egy szolgálóként ábrázoltam a másik
idősebb férfit.
 Ugyanakkor a DNS-vizsgálat kimutatta, hogy néhányan rokonok
voltak, ami arra engedett következtetni, hogy ez egy család lehetett,
sok rabszolgával. A tesztek során arra jöttek rá, hogy két csontváz
enyhén a nyitott gerinc rendellenesség nyomait mutatja – az egyik
egy tizenkét éves fiú, a másik Julilla. Valószínűleg oly csekély
mértékű volt az elváltozás, hogy maguk sem tudtak róla. Decima
tesztje azt mutatta ki, hogy feltehetően gyakran betegeskedett.
Nem világos, hogyan haltak meg ezek az emberek az
otthonukban, de az egyik csontváz kezében találtak egy fiolát – a
falnak támaszkodó férfiéban. Egymásnak ellentmondó bizonyítékok
vannak arra nézve, hogy mit is tartalmazott a fiola. Egyesek azt
állítják, méreg volt benne, mások azt, hogy csak bor vagy víz. A
történet céljait szem előtt tartva – és azért, hogy Julillát erős és
testhezálló szerephez juttassam – én a mérget választottam.
A végén elsuttogott ima Apuleius egyik sora: A halál határán
jártam, Proserpina küszöbét tapostam, végigmentem az összes
elemeken s visszatértem, láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a
Napot, odajárultam az alvilági istenek s az égi istenek színe elé s
színről-színre imádtam őket. [Lucius Apuleius: Az aranyszamár,
Révay József, 1924]
A háztartásban egy Apollo-szobrot, mitológiai témájú
falfestményeket és egy kifestett larariumot is találtak, melyet a
híresekhez vagy más házi istenségekhez való imádkozásnál
használtak. A festményen a kígyó agathodaemon (a családi tűzhely
őrzője) látható, és a genius, a háztartás fejének oltalmazója. Az
otthonban egy házikedvenc teknőc maradványait is megtalálták, az
udvaron végzett feltárás pedig azt mutatja, hogy a család fügét és
egyéb gyümölcsfákat termesztett.
A családot úgy helyeztem el, ahogy a csontvázaikat megtalálták.
Miközben a történetet kutattam, az elhelyezés volt az a rész, amivel
a legtovább küszködtem. Miért tartózkodtak hárman a másik
helyiségben? A házat nézve úgy tűnik, hogy a szobákat egy ajtó
kötötte össze – miért nem sétáltak át egyszerűen? A kutatásaim és
az alkotói szabadság nagyvonalú felhasználásával újraalkottam a
Julius Polybios házában lezajlott eseményeket, és remélem, hogy a
történetüket átélve méltón idézhetjük fel az életüket, és megadhatjuk
nekik azt a békét, amiből az utolsó pillanatokban biztosan nem sok
jutott nekik.
– E. Knight
A SZAJHA
A karrieremnek egészen eddig a pontjáig ókori királynőkről írtam.
A Lily of the Nile című regényem hősnője Kleopátra lánya, egy
messianisztikus egyiptomi hercegnő, aki Ízisztől kéri, hogy mentse
meg a dinasztiáját. Szóval nem lepett meg, amikor az írótársaim
tőlem várták, hogy adjak a történethez valamiféle spirituális elemet.
Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy én viszont megleptem őket
azzal, hogy ezt mindenképp két, egyszerű sorból származó
prostituált szemszögén keresztül akartam megtenni.
A római világban a szexuális szolgáltatás mint munka teljesen
elfogadott és törvényes jelenségnek számított, de az abban részt
vevőket infamiának bélyegezték, és becstelenül bántak velük.
Ugyanakkor teljesen lenyűgözött Vespasianus császár rendelkezése
a prostitúcióról, amelyről Thomas A. J. McGinn Prostitution,
Sexuality and the Law in Ancient Rome című könyvében találtam
egy feljegyzést. Ez ugyanis egy kis kibúvót teremtett. Állítólag azok a
rabszolgák, akiket azzal a félreérthetetlen kikötéssel adtak el, hogy
nem használhatják őket prostituáltként, felszabadítottnak
tekintendők, ha ez mégis megtörténik.
Prima és Capella alakja ebből az ismeretből és egy pompeji
falfirkából született meg, mely két tavernabéli szajháról szól. Persze
annak ismerete is segített, hogy ilyen tavernabéli szajhái Poppaea
Sabina császárnénak is voltak, akiről úgy tartják, hogy Pompejiben
született és nevelkedett. S bár a császárnéról elterjedt vélekedés,
hogy egy ármánykodó szajha volt, a történetíró Josephus teljesen
más képet fest róla, amikor mélyen vallásos asszonyként mutatja be.
Ez éppen ideális jelöltté tette Capella egykori úrnőjének
szerepére, és a történetmesélésnek a Pompeji romjai közt feltűnő
Ízisz-templom természetesen remek tápanyagot szolgáltatott a
megváltásról abban a korban, mely jóval megelőzte a keresztények
uralmát. Bár Ízisz eredetileg egyiptomi, Pompeji katasztrófájának
idején a római világban teljesen elfogadott istenségnek számított.
Ráadásul a henoteista kultusz – az egyiptomi szellemek átvételével
– biztosította, hogy a keretein belül el lehessen mélázni a lélekről,
melynek szerepe a vallástörténetben a mai napig nem egyértelmű.
Ami Pansát illeti, alakja valós személyen alapul, s családjának
pompeji története tény, noha nem tudhatjuk, neki mi lett a sorsa. A
történetemben szereplő menekültek halálát a ma Menekülők-
kertjeként ismert helyen látható gipszöntvény alakok ihlették, és
nekem személy szerint tetszik az a gondolat, hogy a kezein
feltámaszkodó alak maga Sabinus. Úgy tudjuk, a kitörés után a
császár úgy rendelkezett, hogy két korábbi konzul koordinálja az
életben maradottak segélyezését; kézenfekvő volt, hogy Kate Quinn
Marcus Norbanus szenátora legyen az egyikük.
Pompeji maga volt a testet öltött római álom, az emberi igyekezet
iskolapéldája, e katasztrófa részben ezért kísért bennünket mind a
mai napig. Számomra épp az jelentette a kihívást a történetben,
hogy valamiféle megváltást nyújtsak, miközben egyfelől a halálra
ítélt városból mutatom be az eseményeket, másfelől kívülről az
utóhatást. Ezért választottam két nővért, akik testben és lélekben is
összetartoznak. És természetesen Capellának egyes szám első
személyű, jelen idejű elbeszélő módot adtam, hogy végig ott
lebegjen a kétértelműség, hogy vajon valós-e a története, vagy csak
a bűntudattal küszködő Prima remélte és képzelte annak.
– Stephanie Dray
 A SZERZŐKRŐL
STEPHANIE DRAY sok kiadást megélt, nőknek szóló fiktív
történelmi és fantasyregények díjnyertes szerzője. A Kleopátra
lányáról szóló, kritikusok által méltatott Nílus-sorozatát eddig több
mint fél tucat nyelvre fordították le, RITA-díjra jelölték, és megnyerte
a Golden Leaf-díjat. A Ptolemaioszok uralta Egyiptomra és az
Augustus császár kori Rómára irányuló érdeklődésű szerző egyedi
látásmóddal veszi górcső alá a két ókori hatalom viszálykodásának
következményeit, ami a Kelet és Nyugat közt máig fennálló
feszültségében éppúgy megmutatkozik, mint a nőközpontú vallások
világméretű hanyatlásában. Mielőtt Stephanie regényírásra adta a
fejét, ügyvédként, játéktervezőként és tanárként dolgozott. Ha többet
akarsz megtudni róla, látogasd meg ezen a weboldalon:
stephaniedray.com

BEN KANE tizenhat évig állatorvos volt, ám az ókori történelem

és a történelmi kalandregények iránti szerelmének köszönhetően
elkezdett római katonákról, hadvezérekről és gladiátorokról szóló,
sodró lendületű történeteket írni. Ír származású, de az Egyesült
Királyságban él. Eddig hét könyve jelent meg, melyek közül az
utolsó öt a Sunday Times top tízes bestsellerlistájába is bekerült.
Könyveit több mint tíz nyelvre fordították le. 2013-ban jótékonysági
céllal Ben két másik író társaságában végigsétált Hadrianus fala
mentén; mindezt teljes római menetfelszerelésben, beleértve a
szegecselt katonai bakancsot is. 2014-ben megismételte az
őrültséget, akkor Olaszországban menetelt több mint 200 kilométert.
E két akcióval több mint 50 000 dollárt gyűjtött össze.

E. KNIGHT díjnyertes, független bestsellerszerző. Eliza Knight

név alatt romantikus történelmi regényeket és időutazós történeteket
ír. Bemutatkozó, fiktív történelmi regényét, a My Lady Vipert a
kritikusok méltatták, és jelölték a Historical Novel Society 2015-ös,
független szerzőknek kiírt díjára. Rendszeresen megjelenik írói
fórumokon, a Romance Writers of America pedig 2013-ban az év
mentorának nevezte. Eliza Marylandben él egy kis hegy tetején egy
lovag, három hercegnő és egy nagyon rakoncátlan kutyus
társaságában. Ha több információra vágysz, látogass el erre az
oldalra: www.elizaknight.com

MICHELLE MORAN Dél-Kaliforniában született. A pomonai

egyetemre járt, majd a Claremont Graduate Universityn diplomázott.
Miközben hat évig középiskolában tanított, nyaranta megragadta az
alkalmat, hogy beutazza a világot, s miután elkezdett régészeti
ásatásoknál önkénteskedni, kedvet kapott a történelmi
kalandregényekhez. Olyan nemzetközi bestsellerek köthetők a
nevéhez, mint a Nefertiti [IPC, 2010], Az eretnek királyné [IPC,
2011], a Kleopátra lánya [IPC, 2012], a Madame Tussaud [Geopen,
2012] és a The Second Empress, melyeket több mint húsz nyelvre
fordítottak le. Látogasd meg őt a michellemoran.com-on!

SOPHIE PERINOT elismert bemutatkozó regénye a The Sister

Queens, mely a középkorban élt nővérek, a provence-i Marguerite
és Eleanor történetét dolgozza fel, akik Franciaország és Anglia
királynéi lettek. Perinot baccalaureusi felsőoktatási végzettséggel
rendelkezik történelemből és jogból. Régóta a Historical Novel
Society tagja, a társaság összes észak-amerikai konferenciáját
végigjárta, legutóbb moderátorként. Amikor Sophie épp nem a
múltban kóborol, Great Fallsban lakik, Virginia államban. Itt tudhatsz
meg róla többet: www.sophieperinot.com

KATE QUINN az Empress of Rome bestsellersorozat szerzője

(magyarul: A császár szeretője és Róma lányai, General Press,
2011 és 2012), melyet immár tizenhárom nyelvre fordítottak le. Akkor
bolondult bele a római történelembe, amikor hétévesen látta az Én,
Claudius című tévésorozatot. Első könyvét elsőéves hallgatóként írta
az egyetemen, hogy a bostoni tél elől az ókori Rómába
menekülhessen. Férjével Marylandben él, diktatórikus hajlamú,
fekete kutyájukat Caesarnak hívják. Tudj meg többet:
www.katequinnauthor.com

VICKY ALVEAR SHECTER a fiatal felnőtteknek szóló, díjnyertes

regény, a Cleopatra’s Moonszerzője, mely Kleopátra egyetlen
lányának életét dolgozza fel. Két, gyerekeknek szóló életrajzi
könyvet is írt, Nagy Sándorról és Kleopátráról. A Los Angeles Times
a Rómában és Egyiptomban játszódó Cleoptara’s Moont
varázslatosnak és lenyűgözőnek nevezte. A Publishers
Weeklyszerint magával ragadó és igen emlékezetes. Soron
következő, fiatal felnőtt kategóriába sorolható regénye a Curses and
Smoke: A Novel of Pompeiivolt 2014-ben. Még két könyvet írt a
fiatalabb korosztálynak, az Anubis Speaks! ésa Hades
Speaks!címűt. Vicky az atlantai Emory University Michael C. Carlos
nevét viselő múzeumában docens.
 Tartalom
ELŐSZÓ
I. RÉSZ Vicky Alvear Shecter A FIÚ
II. RÉSZ Sophie Perinot AZ ÖRÖKÖSNŐ
AEMILIA
SABINUS
AEMILIA
SABINUS
AEMILIA
SABINUS
AEMILIA
SABINUS
AEMILIA
III. RÉSZ Ben Kane A KATONA
IV. RÉSZ Kate Quinn A SZENÁTOR
V. RÉSZ E. Knight AZ ANYA
JULILLA
POLYBIOS
JULILLA
POLYBIOS
JULILLA
POLYBIOS
JULILLA
POLYBIOS
JULILLA
VI. RÉSZ Stephanie Dray A SZAJHA
CAPELLA
PRIMA
CAPELLA
PRIMA
CAPELLA
PRIMA
CAPELLA
PRIMA
CAPELLA
 PRIMA
CAPELLA
PRIMA
CAPELLA
UTÓSZÓ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐK JEGYZETEI
A FIÚ
AZ ÖRÖKÖSNŐ
A KATONA
A SZENÁTOR
AZ ANYA
A SZAJHA
A SZERZŐKRŐL