1740.

OKTÓBER
A FRANCIAORSZÁGI BORDEAUX MELLETT

Ian Murray attól a pillanattól fogva tudta, hogy valami rettenetes történt, hogy meglátta a barátja arcát. Már
önmagában az is bizonyítékul szolgált erre, hogy Jamie Frasert látja, nemhogy az arckifejezése.
Jamie a fegyverkovács kocsija mellett állt, két keze tele volt a felszereléssel, amellyel Armand látta el, és holtsápadtan
imbolygott előre-hátra, mint egy nádszál a Loch Awe-ben. Ian három nagy lépéssel odaért hozzá, és elkapta a karját,
[1]

mielőtt összeesett volna.

– Ian! – Jamie olyan megkönnyebbültnek tűnt láttára, hogy Ian azt hitte, mindjárt könnyekben tör ki. – Te jó ég, Ian.
Ian magához szorította Jamie-t, és abban a pillanatban érezte, hogy a teste megmerevedik, és visszatartja a lélegzetét;
ezzel egy időben a kötéseket is kitapintotta az inge alatt.
– Jézusom! – kezdte döbbenten, de utána inkább csak köhögött egy kicsit, és így folytatta: – Jézusom, ember, de
örülök, hogy látlak. – Gyengéden megveregette Jamie hátát, majd elengedte a fiút. – Biztosan rád férne egy tál étel, mi?
Na gyere!
Egyértelműen tudták, hogy abban a percben nem beszélhetnek nyíltan; Ian lopva odabiccentett Jamie-nek, majd
elvette tőle a felszerelés felét, és odavezette a tábortűzhöz, hogy bemutassa a többieknek.
Jamie a legjobb napszakot választotta a felbukkanására, gondolta. Mindenki fáradt volt, de örült, hogy leülhet, és
derűs várakozással tekintett a vacsorája és az aznap esedékes alkoholadagja elé. Készen álltak arra a szórakozásra,
amelyet egy zöldfülű bemutatása biztosíthatott számukra, de már nem maradt energiájuk az ilyesfajta szórakozások
fizikai aspektusaihoz.
– Az ott Nagy Georges – mondta Ian, miközben ledobta Jamie holmiját és a tábortűz túloldala felé mutatott. – Az a kis
emberke pedig mellette a ragyákkal Juanito; ő nem igazán tud se franciául, se angolul.
– Miért, beszél bármelyikük angolul? – dobta le Jamie a barátja példáját követve a felszerelését, majd rogyott le a
zsákjára, miközben szórakozottan begyűrte a kiltjét a két térde közé.
Tekintete végigvillant a körben ülőkön, majd egy félmosollyal odabiccentett nekik a maga szégyenlős módján.
– Én igen – hajolt át a kapitány a mellette ülőn, és nyújtott kezet Jamienek. – Én a le capitaine vagyok. Richard
[2]

D’Eglise. Szólíts kapitánynak. Te elég nagydarabnak tűnsz ahhoz, hogy a hasznodat vehessük… a barátod azt mondja,
Frasernek hívnak, ugye?
– Abbiza, Jamie Fraser. – Ian elégedetten nyugtázta, hogy Jamie egyenesen a kapitány szemébe néz, és összeszedi az
erejét annyira, hogy megfelelő nyomatékkal viszonozza a férfias kézfogást.
– Tudsz mihez kezdeni a karddal?
– Tudok. És az íjjal is, ha már itt tartunk – pillantott Jamie a felhúrozatlan íjra a kapitány lábánál és a mellette fekvő
rövid nyelű baltára. – De baltát még nem nagyon használtam, ha a favágást nem számítjuk.
– Az jó! – szólt közbe valaki franciául. – Pontosan arra kell majd használnod. – Néhányan felnevettek, ami azt
jelentette, hogy legalábbis megértették az angolt, akár hajlandók voltak ezen a nyelven megszólalni, akár nem.
– Most egy katonai osztaghoz csatlakoztam, vagy a szénégetőkhöz? – emelte meg Jamie az egyik szemöldökét. Ezt
franciául kérdezte, nagyon jól beszélt ugyanis a nyelven, enyhe párizsi akcentussal, mire elég sok szem elkerekedett.
Iannek minden aggodalma ellenére le kellett hajtania a fejét, hogy elrejtse a mosolyát. Lehet, hogy a kölyök mindjárt
arccal zuhan a tűzbe, de – Ian kivételével – senki nem fogja észrevenni, hogy baj van.
Ő viszont tudta, hogy rosszul van, és lopva Jamie-n tartotta a szemét; egy szelet kenyeret nyomott a kezébe, hogy a
többiek ne lássák a remegését, és elég közel ült hozzá ahhoz, hogy el tudja kapni, ha esetleg elájulna. A nappali fény
szürkületbe váltott, a felhők alacsonyan szálltak, puhának tűntek, és rózsás lett a hasuk.
Reggelre nagy valószínűséggel esőre számíthattak. Ian látta, hogy Jamie egy pillanatra lehunyja a szemét, és
megmozdul a torka, amikor nyel egy nagyot. Jamie combjának a remegését is érezte a sajátja mellett.
Mi a fene történt? – gondolta feldúltan. Miért vagy itt?
A választ csak azután kapta meg, hogy mindenki nyugovóra tért.
– Elpakolom a felszerelésed – suttogta oda Jamie-nek, miközben feltápászkodott. – Te maradj még kicsit a tűz mellett,
és pihend ki magad, jó? – A lángok fénye egészséges pírt varázsolt Jamie arcára, de Ian látta, hogy a barátja még
mindig falfehér; nem is evett sokat.
Amikor visszatért, észrevette a sötét foltokat Jamie ingén azokon a pontokon, ahol a friss vér átütött a kötéseken. A
látvány egyszerre töltötte el haraggal és riadalommal. Nem először került a szeme elé ilyesmi; a kölyköt
megkorbácsolták. Csúnyán, és nem túl régen. Kicsoda? Hogyan?
– Most gyere – mondta nyersen, és lehajolva Jamie karja alá csúsztatta a sajátját, majd felhúzta, és elvezette a tűztől és
a többiektől. Riadtan nyugtázta, milyen hideg és verejtékes Jamie keze, és milyen felszínes a légzése.
– Mi az? – esett neki, amint hallótávolságon kívül kerültek. – Mi történt?
Jamie hirtelen lerogyott.
– Azt hittem, azért szokás zsoldoshadseregekhez csatlakozni, mert ott nem tesznek fel kérdéseket.
Ian felhorkant, ahogy azt az ilyen kijelentésekre illik, és megkönnyebbülten hallotta a válaszul érkező leheletnyi
nevetést.
– Tökfilkó. Kérsz egy nyelet italt? Van egy palackkal a zsákomban.
– Annak hasznát tudnám venni – dünnyögte Jamie. Egy kis falu mellett táboroztak, és D’Eglise elintézte, hogy
használhassanak pár tehénistállót, de még nem volt hideg odakint, és a legtöbben inkább a tűz mellett vagy a mezőn
aludtak. Ian valamivel távolabb rakta le a felszerelésüket, és az eső lehetőségét észben tartva egy platánfa alá pakolt a
mező szélén.
Most kihúzta a whisky dugóját – nem volt különösebben jó, de legalább whisky volt –, és a barátja orra alá tartotta. De
amikor Jamie érte nyúlt, elhúzta.
– Egy kortyot sem kapsz, amíg meg nem gyónsz – mondta. – És most fogod elmondani, a charaidh. [3]

Jamie púpos háttal gubbasztott a földön halovány foltként, némán. Amikor végül megtalálta a megfelelő szavakat,
olyan halkan ejtette ki őket, hogy Ian pár pillanatig azt hitte, nem is hallott semmit.
– Apám meghalt.
Ian megpróbálta továbbra is azt hinni, hogy nem hallott semmit, de a szívét már eltöltötte a bizonyosság; megdermedt
a mellkasában.
– Jézusom – suttogta. – Ó, te jó ég, Jamie. – Ekkor már a földön térdelt, és hevesen a vállához szorította Jamie fejét,
odafigyelve arra, nehogy a sebzett hátához érjen. A gondolatai összevissza száguldoztak, de egy dologban biztos volt:
hogy Brian Fraser halála nem természetes halál volt. Ha az lett volna, Jamie most Lallybrochban lenne. Nem itt, és
nem ilyen állapotban.
– Ki volt az? – kérdezte rekedtesen, egy kicsit engedve a szorításán. – Ki ölte meg?
Ismét csend lett, majd Jamie levegő után kapott, olyan hangot adva, mintha egy vásznat hasítanának végig.
– Én – válaszolta, és némán rázkódó vállal zokogni kezdett.
Beletelt némi időbe, amíg sikerült kihúznia belőle a részleteket – és ez nem is csoda, gondolta Ian. Ő sem akarna ilyen
dolgokról beszélni, vagy akár csak gondolni rájuk. Az angol dragonyosokra, akik fosztogatni mentek Lallybrochba, és
akik elhurcolták Jamie-t, amikor a fiú szembeszállt velük. Vagy arra, amit utána csináltak vele Fort Williamben.
– Száz korbácsütés? – kérdezte Ian hitetlenkedve és elszörnyedve. – Az otthonod védelmezéséért?
– Első alkalommal csak hatvan – törölte bele Jamie orrát az ingujjába. – Szökésért.
– Az első al… Jézusom, ember! Mi… hogyan…?
– Elengednéd már a karom, Ian? Éppen elég kék-zöld foltom van, nincs szükségem többre – eresztett el Jamie egy
halk, reszketeg nevetést, és Ian sietve elengedte, de nem hagyta elterelni a figyelmét.
– Miért? – kérdezte mély hangon, dühösen. Jamie ismét megtörölte az orrát, és még szipogott, de a hangja már
nyugodtabban csengett.
– Az én hibám volt – mondta. – Ahogy… korábban is mondtam. A… – Elhallgatott, és nyelt egy nagyot, de utána
folytatta, mintha ki akarná lökni magából a szavakat, mielőtt azok a gyenge pontjaiba marhatnának –
Szemtelenkedtem a parancsnokkal. Tudod, a helyőrségben. Ő… mindegy, ez nem számít. Amiatt korbácsoltak meg
ismét, amit neki mondtam, és… Ap… ő… eljött értem Fort Williambe, hogy kiszabadítson, de nem tudott, és… és ott
volt, amikor… végrehajtották.
A hangja fátyolossá vált, és Ian ebből tudta, hogy ismét sír, de igyekszik elfojtani. A kölyök térdére tette a kezét, és
megszorította, nem túl erősen, csak annyira, hogy Jamie érezze, hogy ott van vele, és figyel rá. Jamie vett egy
feneketlenül mély levegőt, majd a történet maradékát is kiadta magából.
– Az… nehéz volt. Nem kiabáltam, és nem hagytam, hogy észrevegyék, hogy félek, de nem tartott meg a lábam. A
felénél nekiestem az oszlopnak, csak… csak lógtam a köteleken, tudod, és a vérem… végigfolyt a lábamon. Egy darabig
azt hittem, hogy meghaltam… és szerintem Apa is azt hitte. Később elmesélték, hogy pont akkor a fejére tette a kezét,
és egy kis hangot adott, és utána… elesett. Gutaütés, azt mondták.
– Szűzmária, Istennek szent anyja, könyörülj rajtunk – felelte Ian. – Ott… helyben meghalt?
– Nem tudom, hogy halott volt-e, amikor felemelték, vagy élt még egy kicsit. – Jamie hangja vigasztalhatatlanul
kongott. – Semmit nem tudtam az egészről; csak napokkal később szóltak róla, amikor Dougal nagybátyám kihozott
onnan. – Ezzel felköhögött, és ismét végighúzta az arcán az ingujját. – Ian… elengednéd a térdem?
– Nem – válaszolta Ian halkan, bár elvette a kezét, de csak azért, hogy gyengéden átölelhesse Jamie-t. – Nem. Nem
foglak elengedni, Jamie. Bírd ki. Csak… bírd ki.
Jamie kiszáradt szájjal és sajgó fejjel ébredt, a szeme pedig félig be volt dagadva a szúnyogcsípésektől. Továbbá esett
is, finom, nedves pára hullott le a felette lévő levelek közül. Mindennek ellenére jobban érezte magát, mint az előző
két hét során bármikor, noha nem emlékezett arra, hogy miért – és arra sem, hogy hol van.
– Tessék – dugott valaki egy darab félig elszenesedett, fokhagymával bedörzsölt kenyeret az orra alá. Jamie felült, és
magához ragadta. Ian. A barátja látványa legalább egy biztos pont volt, a gyomrába kerülő étel pedig egy másik.
Lassabban kezdett rágni, és körülnézett. Férfiak tápászkodtak fel körülötte, botorkáltak odébb vizelni, hallattak mély
nyögéseket, dörzsölték a fejüket ásítozva.
– Hol vagyunk? – kérdezte, mire Ian végigmérte.
– Hogy az ördögbe találtál meg minket, ha asse tudod, hol vagyunk?
– Murtagh hozott ide – dünnyögte Jamie. A kenyér csirizzé vált a szájában, ahogy visszatértek az emlékei; nem tudott
nyelni, úgyhogy kiköpte a félig megrágott falatot. Most már emlékezett, de azt kívánta, bár ne így lenne. – Ő találta
meg a csapatot, de utána elment; azt mondta, jobb benyomást fog kelteni, ha egyedül jövök ide.
A keresztapja szó szerint azt mondta: „Mostantól a Murray kölyök fog rád vigyázni. Vésd az eszedbe, hogy mellette kell
maradnod – ne gyere vissza Skóciába. Vissza ne gyere, hallod?”
Jamie hallotta. De ez nem jelentette azt, hogy szót is szándékozott fogadni.
– Már értem. Csodálkoztam is, hogyan sikerült ilyen messzire eljönnöd – Ian aggodalmas pillantást vetett a tábor
túloldala felé, ahol éppen két megtermett lovat vezettek egy viaszosvászonnal borított kocsi elejéhez. – Mit gondolsz,
képes leszel lábra állni?
– Persze. Jól vagyok – csattant fel Jamie ingerülten, mire Ian ismét végigmérte, ezúttal még jobban összehúzott
szemmel, mint korábban.
– Értem. – A hangjából sütött a kételkedés. – Nos. Olyan húsz mérföldre lehetünk Bordeaux-tól; oda tartunk éppen.
Ezt a kocsit visszük egy ottani zsidó pénzkölcsönzőnek.
– Akkor tele van pénzzel? – pillantott Jamie a kocsira kíváncsian.
– Nem – válaszolta Ian. – Csak egy kis ládikó van benne, de nagyon nehéz, úgyhogy biztosan arany, és néhány zsák,
amik csilingelnek, úgyhogy talán ezüst van bennük, de legnagyobbrészt szőnyegek.
– Szőnyegek? – meredt Jamie Ianra elképedve. – Miféle szőnyegek?
Ian vállat vont.
– Fogalmam sincs. Juanito szerint török szőnyegek, és átkozottul értékesek, de nem t’om, honnan tudhatja ezt. Ő is
zsidó – tette hozzá mintegy utógondolatként. – A zsidók… – Egy kétértelmű mozdulatot tett lapos tenyérrel.
– De Franciaországban már nem igazán bántják vagy űzik el őket, és a kapitány szerint még csak le sem tartóztatják
őket, amíg meghúzzák magukat.
– És szorgosan pénzelik a kormányt – tette hozzá Jamie cinikusan. Ian meglepődve nézett rá, mire megkapta Jamie
fensőbbséges én Párizsban jártam az Universite’-re, és sokkal tájékozottabb vagyok nálad pillantását, mert a fiú biztos
[4]

volt benne, hogy Ian a sebesüléseire való tekintettel nem fogja megcsapni.
Iant láthatóan elkapta a kísértés, de volt elég sütnivalója ahhoz, hogy annyit üzenjen a tekintetével, hogy én meg
öregebb vagyok nálad, és neked annyi eszed sincsen, hogy begyere az esőről, úgyhogy ne kóstolgass. Jamie felnevetett, és
kezdte kicsit jobban érezni magát.
– Ja, tényleg – hajolt előre. – Nagyon véres az ingem?
Ian bólintott, és becsatolta az övét. Jamie felsóhajtott, és megfogta a bőrzekét, amit a fegyvermestertől kapott. Az ki
fogja ugyan dörzsölni, de arra vágyott a legkevésbé, hogy felhívja magára a figyelmet.

Sikerült tartania az iramot. A csapat élénk tempót diktált, de ez egy felföldi skótnak, aki hozzá volt szokva a hegyek
között barangoláshoz és a szarvasokkal való versenyfutáshoz, meg se kottyant. Időnként valóban megszédült egy
kicsit, néha zakatolni kezdett a szíve, és hőhullámok futottak végig rajta – de nem tántorgott jobban azoknál, akik túl
sokat ittak a reggeli mellé.
A tájat szinte észre sem vette, de a mellette baktató Iannek nagyon is tudatában volt, és odafigyelt arra, hogy időnként
a barátjára nézzen, és biccentsen, az aggodalmát enyhítendő. A kocsi közelében masíroztak, leginkább azért, mert
Jamie nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy lemarad, de azért is, mert ő és Ian legalább egy fejjel magasabbak voltak
a többieknél, és a lépteik hossza mellett mindenki másé eltörpült, ami némi büszkeséggel töltötte el. Az fel sem merült
benne, hogy a többiek esetleg nem akarnak a kocsi közelében lenni.
Az első vészjósló jel a kocsis kiáltása volt. Jamie félig lehunyt szemmel battyogott, arra koncentrálva, hogy egyik lábát
a másik elé tegye, de a riadt üvöltésre és a váratlan csattanásra felkapta a fejét. Egy lovas vágtatott ki az út menti fák
közül, majd visszarántotta a lovát, és a másik pisztolyából is rálőtt a kocsisra.
– Mi a… – nyúlt Jamie az oldalán lógó kardja felé félig kábultan, de máris tettre készen; a lovak nyihogni kezdtek, és
felágaskodtak a rúd mellett. Több zsoldos is a lovas felé vetette magát, aki ekkorra már a kardját is előhúzta, és
vakmerően csapkodva jobbra-balra átvágtatott közöttük. De Ian megragadta Jamie karját, és megpördítette a fiút.
– Ne oda! Hátra! – Jamie Ian nyomába eredt, és valóban, a csapat hátuljában ott ült a lován a kapitány egy csetepaté
középpontjában, tucatnyi idegen között, akik botokkal és kardokkal támadtak rá kiabálva.
– Caisteal DHOON! – kiabálta Ian, majd meglengette a kardját a feje felett, hogy lecsapjon vele az egyik támadóra. Csak
súrolta az ellenséget, de az megtántorodott és térdre rogyott, mire Nagy Georges a hajánál fogva felemelte, és
gonoszul az arcába rúgott a térdével. – Caisteal DHOON! – kiáltotta Jamie is, amilyen hangosan csak tudta, és Ian egy
pillanatra felé fordult, hogy szélesen rávigyorogjon.
Kicsit marhatolvajlásra emlékeztetett az egész, csak tovább tartott. Nem a gyors lecsapásról, majd a menekülésről
szólt; Jamie még soha nem volt a védők oldalán, és elég kemény diónak bizonyult számára ez a szerep. De a támadók
kevesebben voltak, és egyre bizonytalanabbá váltak; némelyek hátrapislogtak a válluk felett, minden jel szerint a
menekülést fontolgatva.
Utána hátrálni is kezdtek az erdő felé, és Jamie ott állt zihálva, ólomnehéz kardjával a kezében. De egyszer csak
kiegyenesedett, ahogy észrevett valami mozgást a szeme sarkából.
– Dhoon! – kiáltott fel, majd tántorogva és lihegve futásnak eredt. Egy újabb csapat jelent meg ugyanis a kocsi mellett,
és éppen a kocsis testét húzták le csendesen a bakról, miközben egyikük elkapta a kapálódzó lovak kantárját, és
lenyomta a fejüket.
Két másik felhajtotta a ponyvát, és egy hosszú hengert húztak ki a kocsiból, talán az egyik szőnyeget, gondolta Jamie.
Még éppen időben odaért ahhoz, hogy elkapja az egyik útonállót, aki a kocsira próbált felmászni, és esetlenül lerántsa
az útra. A férfi zuhanás közben megpördült, és a talpán landolt, akár a macska, kezében egy késsel. A penge lecsapott,
felhasította Jamie bőrzekéjét alulról felfelé, és egy ujjnyival az arca alatt állapodott meg. A fiú hátratántorodott,
elveszítette az egyensúlyát, mire két másik gonosztevő is rávetette magát.
– A jobbodon vagyok! – harsant fel váratlanul Ian hangja a vállánál, mire Jamie egy pillanatnyi habozás nélkül balra
fordult, hogy elintézze a bal oldali támadóját. Hallotta, ahogy egy nagy nyögéssel Ian is nekilát a harcnak, majd valami
megváltozott; azt nem tudta, hogy micsoda, de a csata váratlanul véget ért. A támadók eltűntek csak egy-két
bajtársukat hagyták maguk mögött az úton kiterülve.

A kocsis nem halt meg; Jamie látta, hogy az oldalára fordul, karját az arcára szorítva. A következő pillanatban már ő is
ott ült a porban, és fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt. Ian zihálva, két kezével a térdére támaszkodva hajolt fölé.
Az álláról izzadságcseppek csöpögtek, sötét foltokat rajzolva a porra, amelyek összefolytak a Jamie szeme előtt
vibráló pontokkal.
– Jól… vagy? – kérdezte Ian.
Jamie kinyitotta a száját, hogy igennel válaszoljon, de a fülzúgása elnyomta a hangját, és a pöttyök váratlanul
összefolytak, egységes feketeséggé változtak a szeme előtt.
Arra ébredt, hogy egy pap térdel felette, és a miatyánkot kántálja latinul, majd abba sem hagyva egy kis üvegcséért
nyúl, és olajat önt az egyik tenyerébe, hogy utána beledugja a másik hüvelykujját, és egy sietős keresztet rajzoljon vele
Jamie homlokára.
– Nem haltam még meg, érted? – közölte Jamie, majd franciául is elismételte az információt. A pap közelebb hajolt
hozzá, és rövidlátón hunyorogni kezdett. – Haldokolsz? – kérdezte.
– Még csak azt sem. – A pap megvetőn felhorkantott, de folytatta, amit elkezdett, és kereszteket rajzolt Jamie kezére,
szemhéjára és ajkára. – Ego te absolvo – vetett egy utolsó, gyors keresztet Jamie fekvő alakja fölé is. – Arra az esetre,
[5]

ha megöltél volna valakit. – Utána gyorsan talpra állt, és fekete csuhasuhogás közepette eltűnt a kocsi mögött.
– Jól vagy, nemde? – nyújtotta le Ian kezét, hogy ülő helyzetbe húzza Jamie-t.
– Abbiza, többé-kevésbé. Ez meg ki volt? – biccentett a fiú a pap távozásának irányába.
– Père Renault. Ez egy nagyon jól felszerelt különítmény – segítette talpra Ian. – Van saját papunk is, hogy
meggyóntasson minket csata előtt, utána pedig feladhassa az utolsó kenetet.
– Azt észrevettem. Egy kicsit túlbuzgó, nem?
– Olyan vaksi, mint egy denevér – pillantott hátra Ian a válla felett, hogy ellenőrizze, nincs-e hallótávolságban. –
Valószínűleg azt gondolta, jobb félni, mint megijedni.
– Felcseretek is van? – nézett Jamie a két lekaszabolt támadójára. A testüket az út szélére húzták; egyikük
egyértelműen halott volt, de a másik mocorogni és nyögdécselni kezdett.
– Á – gondolkozott el Ian. – Az is a pap lesz.
– Szóval ha megsebesítenek egy csatában, akkor jobban teszem, ha meghalok, ezt akarod mondani?
– Nagyjából. Gyere, keressünk egy kis vizet.
Találtak egy kövekkel szegélyezett öntözőcsatornát két szántóföld között kicsit odébb az úttól. Ian behúzta Jamie-t
egy fa árnyékába, majd kotorászni kezdett a zsákjában, és talált is egy tartalék inget, amelyet a barátja kezébe
nyomott.
– Vedd fel – mondta fojtott hangon. – A tiédet majd kimossuk; azt fogják hinni, hogy a csatától véres. – Jamie
meglepettnek, de hálásnak tűnt, és egy biccentést követően kibújt a bőrzekéből, majd óvatosan lehámozta a
verejtékes, foltos inget a hátáról. Ian elfintorodott; a kötések mocskosak voltak és meglazultak, kivéve, ahol a feketére
alvadt régi vértől és a gennytől Jamie hátához ragadtak
– Lehúzzam őket? – dünnyögte Jamie fülébe. – Gyors leszek.
Jamie tiltakozva ívbe hajtotta a hátát, és a fejét is megrázta.
– Á, akkor csak még jobban elkezd vérezni. – Nem volt idejük vitába bocsátkozni; már többen megindultak feléjük.
Jamie sietve magára kapta a tiszta inget, és letérdelt, hogy vizet fröcsköljön az arcába.
– Hé, skót! – kiáltott oda Alexandre Jamie-nek. – Mit üvöltöttetek egymásnak ti ketten? – A szája elé tette a kezét, és
mély, öblös hangon azt kiabálta, hogy „GÚÚÚÚÚÚN!”, mire a többiek nevetni kezdtek.
– Nem hallottál még csatakiáltást? – csóválta meg a fejét Jamie a tudatlansága láttán. – A harcokban kell kiabálni, hogy
odahívd a szövetségeseidet és a klánodat magad mellé.
– És jelent valamit? – kérdezte Petit Phillipe.
– Aha, többé-kevésbé – válaszolta Ian. – Dhuni kastélya Lovat Frasereinek a főhadiszállása. Keltául, vagyis a mi
nyelvünkön Caisteal Dhuinnak nevezzük.
– És az a mi klánunk – tette hozzá Jamie. – A Fraser klán, amelynek több ága van, és mindegyiknek megvan a saját
csatakiáltása és a saját mottója. – Kihúzta az ingét a hideg vízből, és kicsavarta; még mindig látszottak rajta a
vérfoltok, de már csak halványbarnán, nyugtázta Ian elégedetten. Utána meglátta, hogy Jamie kinyitja a száját, hogy
folytassa.
Ki ne mondd! – gondolta, de Jamie szokás szerint most sem olvasott a gondolataiban, úgyhogy Ian csüggedten
lehunyta a szemét, mert tudta, hogy mi következik.
– De a mi klánunk mottója franciául van – magyarázta Jamie némi büszkeséggel. – Je suis prest. – Ez azt jelentette,
hogy „készen állok”, amely, mint azt Ian előre látta, harsány nevetést váltott ki, továbbá némi kétértelmű találgatást
azt illetően, hogy mire is állhatnak készen az ifjú skótok. A harcosokat fellelkesítette a küzdelem, úgyhogy folytatták
egy darabig. Ian csak a vállát vonogatta, és mosolygott, de látta, hogy Jamie füle elvörösödik.
– Hol van a léced maradéka, Georges? – kérdezte Petit Phillippe, amikor észrevette, hogy Nagy Georges lerázogatja
magát vizelés után. – Valaki megnyirbálta?
– A feleséged harapta le – válaszolta Georges békés hangon, ami jelezte, hogy ez csak szokványos tréfálkozás
közöttük. – Olyan szája van annak a fehérnépnek, mint egy szopós malacnak. És olyan cramouille-ja mint… [6]

A durva élcelődés tovább folytatódott, de az oldalpillantások nyilvánvalóvá tették, hogy csak színjáték az egész,
legnagyobbrészt a két skót kedvéért. Ian ügyet sem vetett rá. Jamie szeme elkerekedett; Ian abban sem volt biztos,
hogy a barátja hallotta-e már valaha a cramouille szót, de nagy valószínűséggel kitalálta, hogy mit jelent. Még mielőtt
újabb nehéz helyzetbe keverhette volna őket, mindenkinek a torkára forrasztotta a szót egy fojtott üvöltés a fák
mögül, amelyek elrejtették előlük az utat.
– A fogoly – dünnyögte Alexandre pár másodperccel később.
Ian Jamie mellett térdelt, és vizet csepegtetett a tenyeréből. Ő tudta, miről van szó; görcsbe rándult tőle a gyomra.
Hagyta, hogy a víz kicsorogjon a kezéből, és combjába törölte a tenyerét.
– A kapitány – mondta halkan Jamie-nek. – Neki… ki kell derítenie, kik voltak ezek. Hogy honnan jöttek.
– Igen. – Jamie ajka megfeszült a tompa hangok hallatán, a váratlan, húsos csattanástól és az éles nyögéstől. – Tudom.
– Nagy lendülettel vizet fröcskölt az arcába.
A viccelődés abbamaradt. Ezután nem sokan szólaltak meg, bár Alexandre és Elzászi Josef ok nélkül hangosan
vitatkozni kezdtek, hogy elnyomják az út felől odaszűrődő hangokat. Az emberek nagy része némán fejezte be a
mosakodást és az ivást, majd lekuporodtak az árnyékba, és behúzták a vállukat.
– Père Renault! – harsant fel a kapitány hangja. Père Renault diszkréten félrehúzódva végezte éppen a feloldozásokat,
de a hívásra felállt, és beletörölte az arcát a csuhája ujjába. Keresztet vetett, és elindult az út felé, de útközben megállt
Ian mellett, és a poharára mutatott.
– Kölcsönvehetném ezt tőled, fiam? Csak egy pillanatra.
– Igen, természetesen, atyám – válaszolta Ian döbbenten. A pap biccentett, lehajolt, hogy merjen egy pohár vizet, majd
folytatta az útját. Jamie utánanézett, majd felhúzott szemöldökkel Ianre pillantott.
– Látták, hogy zsidó – szólalt meg Juanito nagyon halkan a közelükben –, és előbb meg akarják keresztelni. – A víz
mellett térdelt, ökölbe szorított kezével a combjára támaszkodott.
Bármilyen forró is volt a levegő, Ian úgy érezte, mintha jeges dárda hasítana a mellkasába. Gyorsan felállt, és úgy tűnt,
mintha a pap után akarna indulni, de Nagy Georges keze előrelendült, és elkapta a vállát.
– Hagyd – mondta. Ő is halkan beszélt, de az ujjai mélyen Ian húsába vájtak, aki nem húzódott el, hanem ott maradt, és
állta Georges tekintetét. Érezte, hogy Jamie hirtelen, görcsösen megmozdul, de a bajsza alatt felmordult, hogy „Ne!”,
mire Jamie megállt.
Francia káromkodást hallottak az út felől Père Renault szavaiba keveredve.
– In nomine Patris, et Filii .
[7]

Utána a fogoly, a kapitány és Mathieu vergődését, köpködését és kiabálását, és ekkor még a pap is olyan szavakat
kezdett használni, hogy Jamie csak pislogott.
Ian el is nevette volna magát, ha nem dermednek mindnyájan mozdulatlanná a rettenettől a víz mellett.
– Ne! – kiabálta túl mindegyiküket a fogoly, akinek a haragját elvette a rettegés. – Kérem, ne! Mindent elmondtam,
amit… – Egy csendes reccsenés következett, olyan, mint amikor egy dinnye széthasad, és a hang elhallgatott.
– Takarékos jellem ez a mi kapitányunk – dünnyögte Nagy Georges. – Miért pazarolna el egy golyót? – Levette a kezét
Ian válláról, megcsóválta a fejét, és letérdelt a víz mellé, hogy megmossa a kezét.
Kísérteties csend támadt a fák alatt. Még mindig hallották a hangokat az útról – a kapitány és Mathieu beszélgetését és
Père Renault-ot, amint azt ismételgeti, hogy „In nomine Patris et Filii… ”, de már nagyon más hangsúllyal. Ian látta,
hogy Jamie karján égnek mered a szőr, és a fiú a kiltjébe törli a tenyerét, talán azért, mert még mindig érzi rajta a
szentelt olaj maradékát. Láthatóan nem bírt tovább ott ülni és a hangokat hallgatni, úgyhogy kínjában Nagy Georges
felé fordult.
– Léc? – emelte meg a szemöldökét. – Szóval ezen a vidéken így nevezitek.
Nagy Georges kierőltetett magából egy ferde mosolyt.
– És ti minek nevezitek? A ti nyelveteken?
– Botnak – vonta meg a vállát Ian. Más szavaik is voltak rá, de nem szándékozott a clipeachd-hoz hasonlókat
kipróbálni rajtuk. – Leginkább csak bögyörőnek – vonogatta a vállát Jamie is.
– Vagy „pénisz”-nek, ha angol úrigyerekek akartok lenni – tette hozzá Ian. Ekkor már többen hallgatták őket, készen
arra, hogy a beszélgetéshez csatlakozva megfeledkezhessenek az utolsó sikoly visszhangjáról, amely még mindig
ködként lebegett közöttük a levegőben.
– Hahh! – mondta Jamie. – A pénisz nem is angol szó, tudatlankám. Hanem latin. És még latinul sem az ember legjobb
barátját jelenti, hanem azt, hogy „farok”.
Ian lassan, hosszan végigmérte.
– Farok, mi? Szóval te meg sem tudod különböztetni a bögyörődet a seggedtől, és te papolsz nekem a latinról?
A többiek hahotázni kezdtek. Jamie arca azonnal fellángolt, mire a nevető Ian lendületesen vállon csapta. Jamie
felhorkantott, de viszonozta a mozdulatot, és vonakodva ő is elnevette magát.
– Hát akkor rendben. – Láthatóan zavarba jött; általában nem szokta Ian orra alá dörgölni a műveltségét. Ian nem
hibáztatta; eleinte ő is esetlenkedett egy kicsit ebben a társaságban, és ez már csak így megy, mindenki azzal próbálja
megvetni a lábát, amiben a legjobb. De ha Jamie Mathieu vagy Nagy Georges orrát próbálná beleverni a latinba és a
görögbe, akkor ököllel kellene bizonyítania, méghozzá gyorsan. És ebben a pillanatban olyannak tűnt, mint aki egy
mezei nyulat sem bírna legyőzni.
Az élénkülőben lévő beszélgetés, bármilyen visszafogott is volt, azonnal elhalt, amikor Mathieu is megjelent a fák
között. Mathieu nagydarab férfi volt, bár inkább széles, mint magas, egy eszelős vaddisznóra emlékeztető arccal és
ennek megfelelő személyiséggel. Senki nem merte szemtől szembe „Malacpofának” nevezni.
– Te, sajtképű… menj, és temesd el azt a gazembert – mondta Jamie-nek, majd vörös karikás szemét összehúzva
hozzátette: – Az erdő mélyén. És mielőtt még seggbe rúgnálak. Mozgás!
Jamie – lassan – felállt, és Iannak nagyon nem tetszett a Mathieu-re szegezett tekintete. Gyorsan Jamie mellett
termett, és megragadta a karját.
– Majd segítek – mondta. – Gyere.
– Miért akarják eltemetni? – Kérdezte Jamie halkan Iantől. – Keresztény módra kell nyugovóra helyezni? – Olyan
hevesen nyomta bele a lágy avarba az Armand-tól kölcsönkapott katonai ásót, hogy Ian ha nem tudta volna eleve,
ebből azonnal kitalálta volna, mennyire feldúlt a barátja.
– Tudod, ez a charaid nem túl civilizált élet – válaszolta. Végtére is, neki sem volt nagyobb kedve a dologhoz, úgyhogy
élesebb hangot ütött meg. – Nem úgy, mint az Universite…
Jamie nyakán úgy szaladt fel a vér, mint amikor a gyújtós lángra kap, és Ian kinyújtotta a tenyerét, hátha sikerül
lecsillapítania. Ő nem akart verekedni, Jamie pedig nem bírt volna.
– Azért temetjük el, mert D’Eglise attól tart, hogy a barátai visszajöhetnek megkeresni, és jobb, ha nem látják meg, mi
történt vele, érted? A másik fickón azonnal látszik, hogy csatában dobta fel a talpát. Az üzlet egy dolog; a bosszú
egészen más.
Jamie álla járt egy sort, de a vörössége fokozatosan elhalványult, és a szorítása is elernyedt az ásó nyelén.
– Abbiza – dünnyögte, és folytatta az ásást. Perceken belül verejték kezdett csorogni a nyakán, és egyre nehezebben
vette a levegőt. Ian a könyökével odébb lökte az útból, és egyedül fejezte be az ásást. Némán megemelték a halottat a
hónaljánál és a bokájánál fogva, és behúzták a sekély sírgödörbe.
– Szerinted sikerült D’Eglise-nek bármit is kiderítenie? – kérdezte Jamie, miközben összetapadt avarkupacokat
dobáltak a felásott földre.
– Nagyon remélem – felelte Ian a tekintetét a munkáján tartva. – Nem örülnék, ha mindezt a semmiért csinálták volna.
Felegyenesedett, és pár pillanatig csak álltak ott zavartan, nem igazán nézve egymásra. Helytelennek tűnt ima nélkül
otthagyni egy sírt, még egy idegenét és zsidóét is. De még rosszabb választásnak tűnt volna keresztény imát mondani
érte – inkább sértésnek, mint jótéteménynek a körülményekre való tekintettel.
Végül Jamie elfintorodott és lehajolt, kotorászott egy kicsit a levelek alatt, majd két kis követ húzott elő. Az egyiket Ian
kezébe nyomta, és egymás után letérdeltek, és a sírhant tetejére rakták a köveket. Ez nem volt igazi kőhalom, de a
semminél azért többnek tűnt.
A kapitánynak nem volt szokása magyarázkodni vagy rövid, egyértelmű parancsoknál többet mondani az
embereinek. Este tért vissza a táborba komor arccal és összeszorított szájjal. De három ember is hallotta a zsidó
idegen kihallgatását, és a tábortüzek körül megszokott metafizikai folyamatok következtében másnap reggelre már
mindenki tudta, mit mondott.
– Ephraim bar-Sefer – közölte Ian Jamie-vel, aki későn érkezett a tűzhöz, mert csendben elvonult, hogy ismét kimossa
az ingét. – Így hívták. – Ian egy kicsit aggódott a kölyökért. A sebei nem gyógyultak olyan ütemben, mint kellett volna,
és ahogy elájult…
Ekkor már láza is volt; Ian érezte a bőréből sugárzó forróságot, de Jamie újra és újra megborzongott, noha nem volt
csípős a levegő.
– És ezt jobb tudni? – kérdezte a fiú komoran.
– Így legalább név szerint imádkozhatunk érte – mutatott rá Ian – és az jobb, nem?
Jamie először csak a homlokát ráncolta, de utána bólintott.
– Igen, jobb. És mit mondott még?
Ian a szemét forgatta. Ephraim bar-Sefer bevallotta, hogy a támadóik profi rablók voltak, legnagyobbrészt zsidók,
akik…
– Zsidók? – szakította félbe Jamie. – Zsidó banditák? – Ezt valami oknál fogva viccesnek találta, de Ian nem nevetett
vele.
– Miért ne? – kérdezte kurtán, majd anélkül folytatta, hogy megvárta volna a választ. Az útonállók előre értesülnek az
értékesebb szállítmányokról, és az a szokásuk, hogy lesben állnak, csapdákat állítanak, és kirabolják az utazókat. –
Főleg más zsidókat fosztottak ki, úgyhogy nem igazán fenyegette őket az a veszély, hogy a nyomukba ered a francia
hadsereg vagy a helyi bíró.
– Ó. És feltételezem, információkat szerezni is könnyebb, ha zsidókat rabolnak ki. A zsidók egymás közelében élnek,
kis közösségekben – magyarázta Jamie, mire Ian arcán meglepetés tükröződött. – De mindnyájan tudnak írni és
olvasni, és folyamatosan leveleznek egymással; rengeteg információ áramlik a közösségek között. Nem lehet nehéz
megtudni, kik a pénzkölcsönzők és a kereskedők, és elfogni a leveleiket, nem?
– Elképzelhető, hogy nem – nézett Ian csodálattal Jamie-re. – Bar-Sefer azt mondta, hogy ezt a tippet olyasvalakitől
kapták, akiről ő nem tudja, hogy kicsoda, de aki sokat tud az értékek jövésmenéséről. De ez a valaki nem közéjük
tartozik; egy kívülálló, aki jutalékot kap a zsákmányból.
Bar-Sefer ennél több információval nem tudott szolgálni. Nem árulta el a társai nevét – ami D’Eglise-nek nem nagyon
tetszett –, és úgy halt meg, hogy makacsul ragaszkodott azon állításához, miszerint semmit sem tud a közeljövőben
várható rablóakciókról.
– Szerinted elképzelhető, hogy közülünk volt valaki? – kérdezte Jamie fojtott hangon.
– Hogy közü… ja, a zsidóinkra gondolsz? – Ian összehúzta a szemöldökét a gondolatra. D’Eglise csapatában három
spanyol zsidó volt: Juanito, Nagy Georges és Raoul, de mindhárman tisztességes emberek voltak, és meglehetősen
közkedveltek a társaik körében. – Kétlem. Mindhárman mindent beleadtak a küzdelembe. Amikor láttam őket – tette
hozzá az igazság kedvéért.
– Én arra lennék kíváncsi, hogy hogyan sikerült a rablóknak elmenekülniük azzal a szőnyeggel – mondta Jamie
elgondolkozva.
– Mennyit is nyomhatott? Több mint fél mázsát?
– Legalább annyit – biztosította Ian, megfeszítve a vállát az emléktől. – Én segítettem felpakolni azokat az átkozott
vackokat. Gondolom, volt egy kocsijuk valahol a közelben a zsákmánynak.
– Miért?
– Igen, de… szőnyegek? Ki rabol szőnyegeket? Még ha értékesek is? És ha előre tudták, hogy erre jövünk, valószínűleg
azt is tudták, hogy mit szállítunk.
– Megfeledkeztél az aranyról és az ezüstről – emlékeztette Ian. – Az a kocsi elejében volt, a szőnyegek alatt. Le kellett
szedniük a szőnyegeket, hogy hozzáférhessenek.
– Mmfmm. – Jamie még mindig elégedetlennek tűnt, és a banditák valóban vették a fáradságot, és magukkal cipelték a
szőnyeget. De spekulációval nem jutottak semmire, és amikor Ian megjegyezte, hogy indulna aludni, Jamie minden
tiltakozás nélkül vele tartott.
A hosszú, elsárgult fűben fészkelték be magukat, és maguk köré csavarták a plédjüket, de Ian nem aludt el azonnal.
Csupa véraláfutás volt, és nagyon kimerült, de a nap izgalmai nem hagyták nyugodni, és egy ideig csak feküdt ott a
csillagokat bámulva, miközben pár dolgot felidézett, másokat pedig megpróbált kiverni a fejéből – például Ephraim
bar-Sefer fejének a látványát. Lehet, hogy Jamie-nek igaza volt, és jobb lett volna nem tudni a pontos nevét.
Más utakra próbálta terelni gondolatait, és akkora sikerrel járt, hogy meglepődött, amikor Jamie hirtelen
megmozdult, és csendben elkáromkodta magát a helyzetváltoztatással járó fájdalom miatt.
– Te csináltad már valaha? – kérdezte Ian váratlanul.
Kis zörgés hallatszott, ahogy Jamie kényelmesebben elhelyezkedett.
– Mit? – kérdezte. A hangja hangyányit rekedt volt. – Hogy öltem-e már embert? Nem.
– Nem, hogy háltál-e már leánnyal.
– Ja, hogy azt.
– Igen, azt. Tökfilkó. – Ian Jamie felé gördült, és a felsőteste felé lendült a karja. Jamie-nek a sötétség ellenére is
sikerült elkapnia a csuklóját, mielőtt megüthette volna.
– Miért? Te?
– Ó, szóval nem – szabadította ki a kezét Ian minden nehézség nélkül. – Azt hittem, hogy Párizsban nyakig jártál a
kurvákban és költőnőkben.
– Költőnőkben? – Jamie hangján hallatszott, hogy vigyorog. – Miből gondolod, hogy a nők verseket írnak? Vagy hogy a
verseket író nők erkölcstelenek?
– Persze hogy azok. Ezt mindenki tudja. A szavak a fejükbe szállnak, megőrjítik őket, és akkor elkapják az első
épkézláb férfit, aki…
– Te háltál már költőnővel? – csapta meg Jamie könnyedén a barátja mellkasát. – És tud róla a mamád?
– Nem fogok költőnőkről mesélni a mamámnak – jelentette ki Ian határozottan. – Nem, de Nagy Georges igen, és
mindenkinek elmesélte. Van egy könyve a verseivel, és felolvasott néhányat.
– Jók voltak?
– Honnan tudnám én azt? Elég sok alélás, duzzadás és kirobbanás volt bennük, de leginkább özvegyekkel. Viszont volt
egy jó kis strófa egy méhecskéről, aki egy napraforgóval csinálta. Úgy értem, bökdöste. Az orrával.
Némi csend következett, miközben Jamie megpróbálta feldolgozni ezt a képet.
– Lehet, hogy franciául jobban hangzik az ilyesmi – jegyezte meg végül.
– Én segítek neked – szólalt meg Ian váratlanul, halálosan komoly hangon.
– Segítesz…?
– Segítek megölni azt a Randall kapitányt.
Jamie egy darabig csak némán feküdt, és érezte, hogy elszorul a mellkasa.
– Jézusom, Ian – szólalt meg végül nagyon halkan. Percekig bámulta az arca közelében elterülő árnyékos gyökereket.
– Ne – mondta végül. – De valami mást megtehetnél értem, Ian. Haza kell menned.
– Haza? Mit…
– Haza kell menned, hogy vigyázz Lallybrochra… és a nővéremre. Én… én nem mehetek. Még nem – harapott erősen
az alsó ajkába.
– De ott éppen elég bérlőd és barátod van – tiltakozott Ian. – Rám itt van szükséged, ember. Nem foglak magadra
hagyni, megértetted? Ha hazamész, együtt megyünk. – Ezzel ellentmondást nem tűrő mozdulattal a másik oldalára
fordult a pokróca alatt.

Jamie szorosan lehunyt szemmel feküdt, ügyet sem vetve a dalolásra és a beszélgetésekre a közelében, az éjszakai
égbolt szépségére maga felett és a szüntelen fájdalomra a hátában.
Felvetődött benne, hogy talán imádkoznia kellene a halott zsidó lelki üdvéért, de most nem volt erre ideje. Az apját
próbálta megtalálni.
Brian Fraser lelkének még mindig léteznie kell, és nem kételkedett abban, hogy apja a mennyországban van. De
biztosan el lehet érni, meg lehet érezni valahogy. Amikor Jamie először elhagyta az otthonát, hogy Dougalnál éljen
Beannachdban, egyedül érezte magát és honvágya volt, de Apa előre megmondta neki, hogy így lesz, és hogy ne
lovalja bele magát.
– Gondolj rám, Jamie, Jennyre és Lallybrochra. Nem fogsz minket látni, de mi azért ott leszünk, és mi is gondolunk rád.
Nézz fel éjszaka a csillagokra, és gondolj arra, hogy mi is látjuk őket.
Jamie résnyire nyitotta a szemét, de a csillagok elmosódtak, fényük összefolyt. Ismét lehunyta a szemét, és megérezte
egy könnycsepp meleg útját a halántékán. Nem volt képes Jennyre gondolni. Vagy Lallybrochra. Dougalnál végül
elmúlt a honvágya.
Az a furcsa érzés, ami Párizsban fogta el, szintén alábbhagyott.
Nem szűnt meg teljesen, de együtt tudott élni vele.
Hol vagy, Apa? – gondolta fájóan. – Apa, ne haragudj!

Másnap menet közben végig imádkozott, makacsul rakta egymás elé a lábait egyik Üdvözlégytől a másikig, amelyeket
a rózsafüzérén számlált. Ez egy időre kiűzte a fejéből a gondolatokat, és egy kis nyugalommal töltötte el. De a képek
végül lopva visszaosontak a fejébe kis emlékvillanások formájában, úgy, ahogyan a nap csillan meg a vízen. Néhányat
sikerült elnyomnia – Randall kapitány játékos hangját, amint a kezébe vette a kilencfarkú macskát – a szőrszálak riadt
bizsergését a testén, amikor levette az ingét – a felcser szavait: „Úgy látom, alaposan helybenhagyott, fiú… ”
De néhány emlékébe belekapaszkodott, bármilyen fájdalmasak is voltak. Az apja kezének erejébe a karján, ahogy
megtartotta. Az őrök elvitték valahova, arra nem emlékezett, hova, és ez nem is számított, de az apja hirtelen ott állt
előtte a börtön udvarán, és amikor meglátta Jamie-t, előrelépett, és az arcán öröm és lelkesedés tükröződött,
amelynek a helyét a következő pillanatban döbbenet vette át, amikor meglátta, mit tettek vele.
– Nagyon megsérültél, Jamie?
– Nem, Apa, ki fogom heverni.
És abban a pillanatban nem is érzett fájdalmat. Annyi erőt öntött belé az apja látványa, hogy biztosra vette, minden
rendben lesz… és ekkor eszébe jutott Jenny, amint beviszi azt a szemétládát a házba, és feláldozza magát a…
Ezt a gondolatot rövidre is zárta azzal, hogy hangosan és vadul kimondta, hogy „Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes,
az Úr van teveled!”, Petit Phillippe nagy megrökönyödésére, aki mellette iparkodott kurta dongalábain. – Imádkozz
érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján, ámen!
– Üdvöz légy, Mária – szólalt meg mögötte Père Renault mély hangja is, és másodperceken belül hét-nyolc ember
csatlakozott a kórushoz komoran masírozva a ritmusára, majd még néhányan…
Maga Jamie észrevétlenül elhallgatott. De úgy érezte, hogy az imádság fala barikádot emel közötte és az aljas,
alattomos gondolatai között, és amikor egy pillanatra lehunyta a szemét, úgy tűnt számára, mintha az apja ott
menetelne mellette, és Brian Fraser utolsó csókja egy szellő könnyedségével súrolta az arcát.

Közvetlenül naplemente előtt értek Bordeaux mellé, és D’Eglise ott fogta a kocsit egy kis csapattal, a többieket pedig
hagyta kiélvezni a város örömeit – bár az erre tett kísérleteket némiképp korlátok közé szorította, hogy még nem
fizették ki őket, és csak másnap számíthattak a járandóságukra, amikor a címzett átveszi a szállítmányt.
Ian, aki már járt Bordeaux-ban, elvezette őket egy nagy, zajos kocsmához, ahol iható bort adtak, és bőkezűen mérték
az ételt.
– A felszolgálólányok is csinosak – jegyezte meg, miközben figyelte, ahogy az egyik teremtés ügyesen átnavigál a felé
tévedő kezek erdején.
– Odafent bordély van? – kérdezte Jamie kíváncsian, mert már hallott ilyesmiről.
– Azt nem tudom – válaszolta Ian kicsit sajnálkozva, bár még soha nem járt bordélyban, részben azért, mert nem volt
rá pénze, részben pedig azért, mert nem akarta elkapni a vérbajt. De a szíve valamivel gyorsabban kezdett verni a
gondolatra. – Szeretnél később felmenni és kideríteni?
Jamie habozott.
– Én… khm. Nem, nem hinném. – Ian felé fordult, és nagyon lehalkította a hangját. – Amikor elmentem Párizsba,
megígértem Apának, hogy nem fogok szajhákkal kezdeni. És most… nem tudnám megtenni… anélkül, hogy eszembe
ne jutna, érted?
Ian bólintott, és éppen annyira eltöltötte a megkönnyebbülés, mint a csalódottság.
– Holnap is van nap – felelte filozofikusan, majd intett egy újabb korsóért, de a felszolgálólány nem vette észre,
úgyhogy Jamie odanyúlt, és megrántotta a kötényét. A lány mérges arccal megpördült, de amikor meglátta Jamie arcát
a fiú legszebb kék szemű mosolyával, inkább visszamosolygott rá, és felvette a rendelést.
A kocsmában mások is voltak D’Eglise csapatából, és ez a kis közjáték nem maradt észrevétlen. Juanito Jamie-re
pillantott a szomszédos asztal mellől, gúnyosan felvonta a szemöldökét, majd mondott valamit Raoulnak azon a
zsidós spanyol nyelven, amelyet ladinónak neveztek; mindketten felnevettek.
– Tudod, mi okozza a ragyákat, pajtás? – kérdezte tőle Jamie barátságosan, bibliai héber nyelven. – Az emberben
lakozó démonok, amelyek a bőrén át próbálnak kijutni. – Elég lassan beszélt ahhoz, hogy Ian is követni tudja, és a
barátja erre nevetésben tört ki, éppen annyira a két zsidó arckifejezése, mint Jamie megjegyzése miatt.
Juanito göröngyös arca elsötétült, de Raoul éles pillantást vetett Ianre, először az arcára, majd színpadiasan az
ágyékára is. Ian továbbra is vigyorogva megrázta a fejét, mire Raoul vállat vont, de viszonozta a mosolyt, majd
megfogta Juanito karját, és a hátsó szoba felé kezdte vonszolni, ahol kockázni lehetett.
– Mit mondtál neki? – kérdezte a felszolgálólány, miközben a távozók után nézett, majd tágra nyílt szemekkel Jamie-
re. – És milyen nyelven mondtad?
Jamie örült, hogy hatalmas barna szemére szegezheti a tekintetét; már kezdett begörcsölni a nyaka az erőlködéstől,
hogy egyenesen tartsa a fejét, ne pedig a lány dekoltázsát kezdje bámulni. Az az elbűvölő mélyedés a keblei között
vonzotta a tekintetet…
– Ó, semmit, csak egy kis bonhomie-t – vigyorgott le Jamie a lányra. – És héberül. – Szerette volna lenyűgözni a
[8]

beszélgetőpartnerét, és ez sikerült is, csak nem úgy, ahogy akarta.

A lány abbahagyta a mosolygást, és hátrálni kezdett egy kicsit.
– Ó – mondta. – Az elnézését kérem, uram, de várnak a… – Ezzel egy homályosan mentegetőző kézmozdulat
kíséretében eltűnt a vendégek sűrűjében, kezében a kancsóval.
– Tökfej – lépett Jamie mellé Ian. – Ezt meg minek árultad el neki? Most asziszi, zsidó vagy.
Jamie álla leesett a döbbenettől.
– Mi, én? Hogyhogy? – követelt magyarázatot, miközben végignézett önmagán. A skót viseletére célzott, de Ian
kritikusan végigmérte, és megcsóválta a fejét. – Hosszú az orrod és vörös a hajad – állapította meg. – Az általam
ismert spanyol zsidóknak legalább a fele így nézett ki, és jó néhányan elég nagydarabok is voltak. Az a leányzó nem
tudhatja, hogy nem csak lenyúltad-e a kiltet valakitől, akit megöltél.
Jamie inkább döbbentnek érezte magát, mint sértettnek. De kicsit megbántódott.
– És ha zsidó lennék? – esett Iannek. – Mit számít az? Nem a kezét akartam megkérni, nem igaz? Csak beszélgettem
vele, az isten szerelmére!
Ian azzal az idegesítően toleráns pillantásával méregette. Jamie tudta, hogy nem lenne szabad felidegesítenie magát
ezen; éppen elégszer kioktatta Iant olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket ő tudott, de a barátja nem. Mégis ideges
volt; a kölcsöning túl kicsinek bizonyult, és kidörzsölte a hónalját, a csuklója pedig csontosan és sebhelyesen lógott ki
belőle. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy zsidó, inkább úgy, mint egy idióta, és ezt ő is tudta. És bosszús lett a
tudattól.
– A legtöbb francia lány, már úgy értem, a keresztények, nem szeretnek zsidókkal kezdeni. Nem azért, mert Jézus
gyilkosai, hanem mert az izéjük… khm… – pillantott le diszkréten Jamie ágyékára. – Szerintük furán néz ki.
– Nem különbözik annyira.
– De igen.
– Hát, valóban, amikor… de amikor… úgy értem, ha olyan állapotban van, amilyenben egy leányzó megláthatja, akkor
nem… – Látta, hogy Ian már nyitja a száját, hogy megkérdezze, mégis honnan a csudából tudja, hogy néz ki egy merev,
körülmetélt hímtag. – Felejtsd el – vetette neki oda nyersen, majd ellépett a barátja mellett. – Induljunk el hazafelé.

Hajnalban az egész csapat összegyűlt abban a fogadóban, ahol D’Eglise és a kocsi várta őket, készen arra, hogy
végigkísérjék az úti céljához – egy raktárépülethez a Garonne partján. Jamie látta, hogy a kapitány átöltözött a legjobb
ruhájába, tollas kalappal meg minden, és a négy embere is – köztük a csapat legmegtermettebb tagja –, akik éjszaka a
kocsit őrizték. Állig fel voltak fegyverkezve, és Jamie-ben felmerült a kérdés, hogy vajon csak a látvány kedvéért, vagy
D’Eglise azt szeretné, ha ott állnának a háta mögött, miközben elmagyarázza, miért hiányzik egy szőnyeg a
szállítmányból, hogy a jelenlétük enyhítse egy kicsit a kereskedő dühének megnyilvánulásait.
Nagyon élvezte a sétát a városban, bár az utasítások értelmében odafigyelt, nehogy megtámadják őket egy sikátorból,
vagy tolvajok vessék le magukat egy háztetőről vagy erkélyről a kocsira. Ez utóbbi lehetőséget valószínűtlennek
tartotta ugyan, de kötelességtudóan időről időre felpillantott. Amikor ismét leengedte a tekintetét az egyik ilyen
ellenőrzés után, észrevette, hogy a kapitány lemaradt, és most mellette üget nagy szürke heréltjén.
– Juanito azt mondja, te beszélsz héberül – nézett le rá D’Eglise úgy, mintha hirtelen szarvakat növesztett volna. – Igaz
ez?
– Igen – válaszolta Jamie óvatosan –, bár inkább csak a Bibliát tudom héberül olvasni egy kicsit, mert a skót felföldön
nincs túl sok zsidó, akivel eltársaloghatna az ember. – Párizsban volt ugyan néhány, de Jamie-nek több esze volt annál,
mint hogy az Universitéról kezdjen mesélni, és az olyan filozófusok tanulmányozásáról, mint Maimonidész. Ezért még
vacsora előtt lenyelnék keresztbe.
A kapitány felmordult, de nem tűnt csalódottnak. Egy ideig hallgatásba burkolózva folytatta a lovaglást, de
visszafogott tempóra bírta a lovát, és Jamie mellett léptetett. Jamie ettől ideges lett, és pár pillanattal később
hátrarántotta a fejét, és azt mondta:
– Ian is. Úgy értem, ő is tud olvasni héberül.
D’Eglise döbbenten lebámult rá, majd hátranézett. Ian tisztán látszott, mert egy fejjel magasabb volt annál a három
férfinál, akivel gyaloglás közben beszélgetett.
– Hát soha nem szűnnek meg a csodák? – kérdezte a kapitány mintegy magától. De utána ügetésre ösztökélte a lovát,
és maga mögött hagyta Jamie-t.
Ez a beszélgetés csak másnap délután ütött vissza. Leszállították a szőnyegeket, az aranyat és az ezüstöt a folyó
melletti raktárba, D’Eglise megkapta a fizetségét, és az emberei ennek következtében szétszóródtak egy alléban, [9]

amely olcsó vendéglátóegységekkel dicsekedhetett; több ivó felett volt egy vagy két szoba is, ahol az ember más
módon is elverhette a pénzét.
Sem Jamie, sem Ian nem beszéltek többet a bordélyházakról, de Jamie azon kapta magát, hogy a gondolatai
visszakalandoznak a csinos felszolgálólányhoz. Ekkor már a saját ingét viselte, és félig-meddig el is döntötte, hogy
visszamegy, és megmondja neki, hogy ő nem zsidó.
Ugyanakkor fogalma sem volt, a lány mit kezdene ezzel az információval, a fogadó ráadásul a város túloldalán volt.
– Mit gondolsz, sokat kell még várnunk a következő megbízatásra? – kérdezte szórakozottan, éppen annyira azért,
hogy megtörje Ian hallgatását, mint azért, hogy elmeneküljön a saját gondolatai elől. Korábban már beszélgettek a
kilátásaikról; úgy tűnt, pillanatnyilag nem dúlnak elég jó háborúk, bár az a hír járta, hogy Poroszország királya már
elkezdte összegyűjteni a katonáit Sziléziában.
– Nagyon remélem, hogy nem – dünnyögte Ian. – Nem bírom a tétlenséget. – Hosszú ujjaival dobolni kezdett az
asztallapon. – Nekem mozgásban kell lennem.
– Ezért mentél el Skóciából, mi? – Jamie csak csevegni próbált, és nagyon meglepődött, amikor Ian gyanakvó pillantást
vetett rá.
– A földet túrni nem akartam, mást meg nem igazán lehetett ott csinálni. Itt elég sokat keresek. És hazaküldöm a
legnagyobb részét.
– Akkor sem hinném, hogy apád túlzottan örült volna ennek. – Ian volt a szülei egyetlen fiúgyermeke; Öreg John
valószínűleg még mindig ki volt kelve magából, bár nem igazán beszélt erről az alatt a rövid időszak alatt, amit Jamie
otthon töltött, mielőtt a vöröskabátosok…
– A nővérem házas. A férje segíthet, ha… – merült Ian komor hallgatásba.
Mielőtt még Jamie eldönthette volna, hogy tovább faggassa-e, vagy inkább ne, a kapitány jelent meg az asztaluk
mellett mindkettejük nagy meglepetésére.
D’Eglise pár pillanatig csak állt ott, és méregette őket. Végül felsóhajtott, és azt mondta:
– Rendben, ti ketten gyertek velem.
Ian a szájába tömte a kenyere és a sajtja maradékát, és rágás közben felállt. Jamie éppen követni akarta a példáját,
amikor a kapitány összehúzta a szemöldökét, és ránézett.
– Tiszta az inged?
Jamie érezte, ahogy a vér az arcába szalad. Mostanáig senki nem járt ilyen közel ahhoz, hogy megemlítse a hátát, és ez
túl közel volt. A sebei nagy része már gyógyulásnak indult, de a legcsúnyábbak még mindig be voltak gyulladva; ha túl
gyorsan hajolt előre, a kötések ismét véresre dörzsölték őket. Majdnem minden este ki kellett öblítenie az ingét – a
folyamatosan nedves szövet szintén nem tett túl jót –, és tisztában volt azzal, hogy az egész csapat észrevette, csak
senki nem beszélt róla.
– Igen – vágta rá kurtán, és teljes testmagasságában kihúzva magát bámult le D’Eglise-re, aki egyszerűen csak annyit
válaszolt:
– Akkor jó. Gyertek.

A legújabb potenciális ügyfelük egy dr. Hasdi nevű orvos volt, aki a jelek szerint befolyásos személynek számított a
bordeaux-i zsidó közösségben. Előző ügyfelük mutatta be nekik, úgyhogy a jelek szerint D’Eglise-nek sikerült
elsimítania az eltűnt szőnyeg ügyét.
Dr. Hasdi háza diszkréten el volt rejtve egy rendezett, szerény mellékutcába, stukkós homlokzat és zárt kapuk mögé.
Ian becsengetett, mire azonnal megjelent egy kertészruhába öltözött ember, hogy beengedje őket, majd intett, hogy
menjenek a bejárati ajtóhoz. Úgy tűnt, már várják őket.
– Ezek a zsidók nem kérkednek a vagyonukkal – dünnyögte D’Eglise a szája sarkából Jamie-nek. – De van nekik.
Nos, ezeknek tényleg van, gondolta Jamie. Egy inas üdvözölte őket egy egyszerű, csempékkel kirakott előtérben, ám
utána olyan szoba ajtaját tárta ki előttük, amelybe minden érzékszervük beleszédült. A falai mentén könyvekkel
megrakott sötét könyvespolcok sorakoztak, a padlóját vastag szőnyeg borította, és azokat a falszakaszokat, amelyeket
nem takartak el a könyvek, kis gobelinek és mórnak tűnő bekeretezett cementlapok borították. De mindenekfelett az
illat! Jamie teleszívta vele a tüdejét, amitől egy kicsit mintha megrészegült volna, és amikor a forrását kezdte keresni,
a tekintete végül rátalált ennek a földi paradicsomnak a tulajdonosára, aki egy íróasztal mögött ült, és… őt bámulta.
De az is lehet, hogy őt és Iant; a férfi szeme egyikükről a másikra villant, és olyan kerek volt, mint a szopogatós
karamella.
Jamie ösztönösen kihúzta magát, és meghajolt.
– Üdvözlünk téged, nagyuram – mondta el a gondosan begyakorolt héber szavakat. – Áldás legyen a házadon. – A férfi
álla leesett, méghozzá észrevehetően; hatalmas, sűrű fekete szakálla volt, amely a szája környékén már őszülésnek
indult. Egy azonosíthatatlan érzelem – csak nem vidámság? – futott át az arca látható részein.
Jamie figyelmét egy kis hang terelte oldalra, amely tagadhatatlanul vidámságot jelzett. Egy kis rézedény állt egy
kerek, csempével borított asztalon, és füst gomolygott fel belőle lustán egy késő délutáni napcsíkba. A napfény és a
füst mögött éppen hogy csak ki lehetett venni egy női alakot az árnyékok között. A nő előrelépett, alakot öltött a
félhomályban, és Jamie szíve zakatolni kezdett.
A nő ünnepélyesen odabiccentett a katonáknak, és minden elfogultság nélkül köszöntötte őket.
– Én Rebekah bat-Leah Hauberger vagyok. A nagyapám arra kért, köszöntsem önöket szeretettel az otthonunkban,
uraim – mondta tökéletes franciasággal, bár az öregember meg sem szólalt.
Jamie megkönnyebbülten felsóhajtott; tehát mégsem héberül kell majd üzleti ügyekről tárgyalnia. De a sóhaja olyan
mélyre sikerült, hogy köhögőroham fogta el a beparfümözött levegőtől.
Érezte, hogy vörössé válik az arca az erőfeszítéstől, hogy visszafojtsa a köhögést, és Ian őt figyeli a szeme sarkából. A
lány – igen fiatal volt, talán nála sem idősebb – sietve felkapott egy fedelet, és a tálra borította, majd meghúzott egy
csengőt, és mintha spanyolul mondott volna valamit a besiető szolgálónak.
Ladino? – gondolta Jamie.
– Kérem, uraim, foglaljanak helyet – intett a lány kecsesen az íróasztal előtt álló szék felé, majd megfordult, hogy egy
másikat is odavigyen a fal mellől.
– Engedje meg, Mademoiselle! – sietett Ian a segítségére.
Jamie, aki még mindig némán fuldoklott, követte a példáját.
A lánynak sötét, nagyon hullámos haja volt, amelyet rózsaszín szalaggal kötött hátra a homlokából, de szabadon
omlott a hátára egészen a derekáig. Jamie már majdnem felemelte a kezét, hogy megsimogassa, amikor észbe kapott.
A lány ekkor megfordult.
Sápadt bőr, nagy, sötét szem és furcsán mindentudó tekintet, amikor a tulajdonosa Jamie szemébe nézett – márpedig
nagyon is mélyen a szemébe nézett, miközben a harmadik széket is letette maga elé.
Annalise. Jamie nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát.
Szédítő forróság öntötte el, és hirtelen azt kívánta, bárcsak kinyitna valaki egy ablakot.
D’Eglise is láthatóan megkönnyebbült, hogy egy Jamie-nél megbízhatóbb tolmácsot kaptak, és belekezdett egy
szóvirágokkal gazdagon díszített bemutatkozásba, miközben hol a lány, hol a nagyapja felé hajlongott.
Jamie oda sem figyelt a szónoklatára; még mindig Rebekaht nézte. Az érdeklődését eredetileg a felszínes hasonlósága
keltette fel Annalise de Marillachoz, ahhoz a lányhoz, akibe Párizsban szeretett bele – de most hogy alaposabban
megvizsgálhatta, a két lány nagyon is különbözött. Nagyon is különböztek: Annalise apró volt és ölelgetni való, akár
egy kiscica. Ez a lány sem volt magas – Jamie látta, hogy csak a könyökéig ér – lágy haja a csuklóját simogatta, amikor
leült –, de semmi ölelgetnivalóság vagy tehetetlenség nem sugárzott belőle.
Rebekah észrevette, hogy a fiú őt nézi, és visszanézett rá. A szája enyhe görbületétől Jamie-nek az arcába szaladt a
vér. Köhögni kezdett, és lesütötte a szemét.
– Mi a baj? – dünnyögte Ian a szája sarkából. – Úgy nézel ki, mint akinek bogáncsot dugtak a farpofái közé.
Jamie ingerülten megrázkódott, majd megmerevedett, amikor a rosszabb állapotban lévő sebei felszakadtak ettől a
hátán. Érezte azt a gyorsan hűlő foltot, a genny vagy a vér lassú szivárgását, és nagyon egyenes háttal ült nem túl
mélyeket lélegezve, abban a reményben, hogy a kötései így felszívják a folyadékot, mielőtt az elérné az ingét.
De ez az aggodalom legalább elterelte a figyelmét Rebekah bat-Leah Haubergerről, és hogy ne kelljen a sebei
állapotán rágódnia, D’Eglise és a zsidók beszélgetését kezdte hallgatni.
A kapitány bőségesen verejtékezett, vagy a forró teától, vagy az erőfeszítéstől, ennek ellenére könnyed hangnemet
ütött meg, és időnként a két magas, héberül is beszélő skótra mutatott, időnként pedig az ablakra és a külvilágra, ahol
hasonló harcosok hatalmas légiói várakoznak ugrásra készen, hogy dr. Hasdi kedvére tegyenek. Az orvos figyelmesen
bámulta D’Eglise-t, és időnként érthetetlen szavakat dünnyögött az unokájának. Az általa használt nyelv nagyon
hasonlított Juanito ladinójára, mindennél jobban; arra a héberre viszont egyáltalán nem emlékeztetett, amit Jamie-
nek Párizsban tanítottak. Az öreg zsidó végül végignézett a három zsoldoson, elgondolkozva összeszorította a száját,
majd bólintott. Felállt, és odament az ablak alatt álló nagy takaróládához, majd letérdelt mellé, és óvatosan kivett
belőle egy viaszosvászonba csavart hosszú, nehéznek tűnő hengert. Jamie abból a lassúságból következtetett a
méretéhez képest nagy súlyára, amellyel az öregember felállt vele, és az volt az első gondolata, hogy biztosan
valamiféle aranyszobor. A második pedig az, hogy Rebekahnak olyan illata van, mint a rózsaszirmoknak és a
vaníliamagoknak. Nagyon óvatosan vette a levegőt, és érezte, hogy az inge a hátára tapad.
A henger, bármi is volt benne, halkan csilingelt, amikor megmozdították. Valamiféle zsidó óra lehet? Dr. Hasdi az
íróasztalhoz vitte, és lerakta, majd behajlított mutatóujjával odainvitálta a katonákat.
A tárgyat lassú és ünnepélyes szertartásossággal szabadította meg a vásznaktól és viaszosvásznaktól. Tényleg
aranyból volt, legalábbis részben, és szoborszerűnek tűnt, de fából készült, prizmaalakja végén egy
koronaszerűséggel. Amíg Jamie azon töprengett, hogy mi az ördög lehet, a doktor köszvényes ujjai megérintettek egy
kis zárat, és a doboz kinyílt. Újabb réteg rongyok hevertek benne és árasztottak valamiféle kifinomult, fűszeres illatot.
Mindhárom katona mélyen beszívta az aromát, mintegy parancsszóra, mire Rebekah ismét felkuncogott.
– A doboz cédrusból van – jegyezte meg. – Libanoniból.
– Ó – válaszolta D’Eglise lenyűgözve. – Hát persze!
A benne lévő csomag fel volt öltöztetve – nincs rá jobb szó; mintha egy bársonyból és hímzett selyemből varrt
csuklyás köpenyt viselt volna övvel, az övön pedig egy miniatűr csattal. Az egyik végéből két masszív arany csúcsdísz
állt ki, mintha ikerfejek lennének. Áttört fémből készítették őket, amitől úgy néztek ki, akárha ablakokkal díszített
tornyok lennének, az aljukon egy sor apró haranggal.
– Ez egy nagyon régi tóratekercs – mondta Rebekah, tiszteletteljes távolságot tartva. – Spanyolországból.
– Biztosan felbecsülhetetlen értékű darab – hajolt közelebb hozzá D’Eglise.
Dr. Hasdi felmordult, és mondott valamit Rebekahnak, aki lefordította.
– Csak azok számára, akiknek ez a Könyve. Mindenki más egyértelmű és nagyon vonzó árat rendelhet hozzá. Ha nem
így lenne, nem lenne szükségem a szolgálataikra. – A doktor nyomatékosan Jamie-re és Ianra nézett. – Egy tiszteletre
méltó férfi, egy zsidó fogja őrizni a Tórát. Senki másnak nem lesz szabad megérintenie. De önök fognak vigyázni rá és
az unokámra is.
– Így lesz, méltóságos uram. – D’Eglise kicsit elvörösödött, de túlságosan örült ahhoz, hogy zavarba jöjjön. – Mély
megtiszteltetés számomra a bizalma, uram, és biztosíthatom… – De ekkor Rebekah ismét megrázta a csengőt, és az
inas bort vitt be nekik.
A felvázolt feladat egyszerű volt. Rebekah hozzá készült menni a párizsi zsinagóga főrabbijának a fiához. Az ősi tóra a
hozománya része volt, egy akkora pénzösszeg mellett, amelytől csillogni kezdett D’Eglise szeme. A doktor azt szerette
volna, ha D’Eglise mindhárom dolgot biztonságban elszállítja Párizsba – a lányt, a tekercset és a pénzt is; ő maga is
oda készült utazni az esküvőre, de a hónap végén volt még valami elintéznivalója Bordeaux-ban. Már csak D’Eglise
szolgálatainak az árát, a megbízás határidejét és a D’Eglise által felkínált garanciákat kellett megtárgyalniuk.
A doktor összeszorította a száját, amikor ez utóbbi került szóba; a barátja, Ackerman, aki beajánlotta hozzá D’Eglise-t,
nem örült, hogy az egyik értékes szőnyegét elrabolták útközben, és a doktor biztosítékot szeretett volna kapni arra
nézve, hogy az ő értéktárgyai közül – Jamie látta, hogy Rebekah puha szája megrándul ennél a szónál tolmácsolás
közben – semmi nem fog eltűnni Bordeaux és Párizs között. A kapitány szigorú pillantást vetett Ianre és Jamie-re,
majd magára öltötte a legőszintébb arckifejezését, miközben azt magyarázta az öregembernek, hogy nem lesz semmi
probléma; a legjobb emberei fogják elvégezni a feladatot, és bármilyen biztosítékot hajlandó felajánlani, amit csak a
doktor kér. A felső ajkán apró verejtékcseppek jelentek meg.
Jamie is izzadt a tűz melegétől és a forró teától, és tudott volna mit kezdeni egy pohár borral. De az idős úriember
váratlanul felállt, udvariasan odabiccentett D’Eglise-nek, megkerülte az asztalát, és megfogta Jamie karját, majd
gyengéden egy ajtó felé kezdte húzni a fiút. Jamie még éppen időben behúzta a fejét, hogy be ne üsse az alacsony
szemöldökfába, és egy apró, egyszerű szobában találta magát, amelyben száradó gyógynövények lógtak le a
gerendákról.
Mi…
De még mielőtt bármiféle kérdést megfogalmazhatott volna, az öregember megfogta az ingét, és elkezdte kihúzni a
kiltjéből. Jamie megpróbált elhátrálni, de nem volt elég hely, és azon kapta magát, hogy leültetik egy hokedlire, és az
öregember göcsörtös ujjai letekerik róla a kötéseket. A doktor ezután felháborodottan felmordult, majd kikiabált
valamit, amiben tisztán felismerhetőek voltak az agua caliente szavak.
[10]

Jamie nem mert felállni és elmenekülni – és ezzel veszélybe sodorni D’Eglise megállapodását. Úgyhogy csak ült ott a
szégyentől égő arccal, miközben az orvos tapogatta, bökdöste, majd – miután valóban előkerült valahonnan egy tál
forró víz – egy fájdalmasan érdes valamivel dörzsölni kezdte a hátát. Jamie-t mindez együttvéve sem zavarta annyira,
mint Rebekah megjelenése az ajtóban; a lány sötét szemöldöke felszaladt.
– A nagyapám szerint nagyon csúnya a hátad – tolmácsolta neki a nagyapja szavait.
– Köszönöm. Nem is sejtettem – dünnyögte Jamie angolul, de utána udvariasabban is megismételte a válaszát
franciául. Az arca égett a szégyentől, de a szívében ott csengett az a halvány, jeges visszhang. „Úgy látom, alaposan
helybenhagyott, fiú.”
Ezt a Fort William felcsere mondta neki, amikor a katonák odavonszolták hozzá Jamie-t a korbácsolás után, amikor
még túl gyenge volt a lába ahhoz, hogy ráálljon. A felcsernek igaza volt, és dr. Hasdinak is, de Jamie nem akart még
egyszer ilyesmit hallani.
Rebekah, aki láthatóan nagyon kíváncsi volt arra, hogy mire gondolt a nagyapja, a fiú háta mögé került. Jamie
megmerevedett, és a doktor élesen nyakon bökte, hogy hajoljon ismét előre. A két zsidó szenvtelen hangon beszélte
meg a látottakat; Jamie érezte, ahogy a lány apró, puha ujjai végigszaladnak a bordái között, és majdnem felugrott a
hokedliről a bőrén megjelenő libabőrtől.
– Jamie? – kiabált be Ian a folyosóról aggodalmas hangon. – Jól vagy?
– Igen! – nyögte ki a fiú elfúló hangon. – Ne… nem kell bejönnöd.
– Jamie-nek hívnak? – hajolt Rebekah immár elölről az arcába. Az övén érdeklődés és aggodalom tükröződött –,
Jamesnek?
– Igen, Jamesnek. – Jamie összeszorította a fogát, amikor a doktor elégedetlenül csettintgetve mélyebbre hatolt egy
sebben.
– Diego – válaszolta a lány mosolyogva. – így mondanák spanyolul vagy ladinóul. És a barátodat?
– Őt Iannek hívják, ami… – De már eszébe is jutott az angol megfelelője. – …John. És az…
– Juan lenne. Diego és Juan – érintette meg a lány gyengéden Jamie fedetlen vállát. – Ti barátok vagytok? Fivérek? Azt
látom, hogy ugyanonnan származtok… honnan?
– Barátok vagyunk. Skóciából. A… a… felföldről. Egy Lallybroch nevű helyről. – Jamie automatikusan válaszolt, és a
tanyájuk nevétől sokkal élesebb fájdalom hasított belé, mint amilyet a hátát kapargató orvos okozhatott volna neki.
De nem fordította el a tekintetét; a lány arca túl közel volt; nem akarta, hogy észrevegye.
Rebekah nem ment odébb. Ehelyett kecsesen leguggolt mellé, és megfogta a kezét. Az övé nagyon meleg volt, és Jamie
csuklóján égnek meredt érintésétől a szőr mindannak ellenére, amit az orvos művelt éppen a hátával.
– Hamarosan kész lesz – ígérte a lány. – Kitisztítja a fertőzött részeket; azt mondja, mostantól szépen fognak
hegesedni, és nem váladékoznak majd. – Egy kérdő mordulás a doktor felől. – Azt szeretné tudni, hogy belázasodsz-e
éjszaka. Vannak-e rossz álmaid?
Jamie döbbenten rámeredt, de Rebekah arcán csak együttérzés tükröződött, a szorítása pedig erősebbé vált a kezén.
– Hát… Igen. Néha.
Az orvos ismét felmordult, és további kérdéseket tett fel, mire Rebekah megveregette és elengedte Jamie kezét, majd
a szoknyáját suhogtatva kiment a szobából. Jamie lehunyta a szemét, és megpróbálta az emlékezetébe vésni az illatát
– az orrában nem tudta megtartani, mert a doktor éppen valami bűzös dolgot kent a hátára. A saját szagát is érezte, és
az álla bizseregni kezdett a szégyentől; pállott verejték-, füst- és friss vérszaga volt.
Hallotta D’Eglise és Ian csendes beszélgetését a szalonból, akik azt tárgyalták meg éppen, hogy mikor menjenek be
megmenteni őt. Majdnem kikiabált nekik, de nem bírta volna elviselni, ha a kapitány meglátja… összeszorította ajkait.
Igen, mindjárt kész lesz; ezt érezte az orvos mozdulatainak a lelassulásából.
– Rebekah! – kiabált ki az öregember türelmetlenül, és a lány a következő pillanatban már ott is termett egy kis
csomaggal a kezében. A doktor elhadart pár szót, majd valami vékony gézt nyomott Jamie hátára; az hozzáragadt a
bűzös kenőcshöz.
– Nagyapa azt mondja, hogy a géz megvédi az ingedet, amíg a bőröd be nem szívja a kenőcsöt – magyarázta a lány. –
Ne szedd le, várd meg, amíg magától lejön, és mire leesik, a sebeid elkezdenek hegesedni, de puha var képződik majd
rajtuk, ami nem reped szét.
Az orvos levette a kezét Jamie válláról, és a fiú felpattant. A tekintetével az ingét kezdte keresni. Rebekah odanyújtotta
neki, de a pillantása Jamie fedetlen mellkasára tapadt, akit – most először életében – zavarba hozott a tény, hogy
mellbimbói vannak. A korábban nem tapasztalt, de nem kifejezetten kellemetlen bizsergéstől az égnek meredtek
göndör szőrszálai.

– Köszönöm… ó, úgy értem… gracias, Senor – Jamie arca lángolt, de olyan kifinomultan hajolt meg a doktor felé,
[11]

ahogy csak tudott. – Muchas gracias. [12]

– De nada – válaszolta az öregember mogorván, és intett a kezével, hogy távozhatnak. Az unokája kezében lévő kis
[13]

batyura mutatott. – Igyad. Nem láz. Nem álom. – Majd, meglepő módon, elmosolyodott. – Salom – tette hozzá egy
hessegető mozdulat kíséretében.

D’Eglise, aki elégedettnek tűnt a legújabb megbízásával, egy nagy kocsmában hagyta Iant és Jamie-t, a Le Poulet Gai-
ban, ahol a zsoldosok egy része változatos módokon múlatta az időt. A Vidám Csirke emeletén minden kétséget
kizáróan bordély volt, a földszintjén pedig a felöltözöttség különböző fokában lévő, könnyűvérűnek tűnő nők
bóklásztak szabadon ügyfeleket keresve, akikkel utána eltűntek a lépcsőfordulóban.
A két fiatal skót felkeltette ugyan a nők érdeklődését, de amikor Ian komoran kifordította előttük üres erszényét –
pénzét az ingébe helyezte át a biztonság kedvéért –, békén hagyták a fiúkat.
– Rá se tudok nézni ezekre – fordított hátat Ian a szajháknak, hogy a sörével foglalkozzon. – Főleg azután, hogy
közelről figyelhettük azt a kis zsidó lánykát. Láttál már hozzá foghatót?
Jamie az italába bújva megrázta a fejét. A söre savanyú volt és friss, kifejezetten itatta magát dr. Hasdi tikkasztó
kezelése után.
Még mindig érezte Rebekah szellemének az illatát, a vaníliát és a rózsákat, a kocsma bűzétől elillanó aromákat.
Beletúrt a tüszőjébe, és elővette azt a kis batyut, amit Rebekahtól kapott.
– Azt mondta… vagyis a doktor azt mondta, hogy ezt meg kell innom. Hogyan, szerinted? – A csomagban összetört
levelek, apró ágak és egy durvára őrölt por keveréke volt, amelyből a fiú által korábban nem ismert illat áradt. Nem
volt rossz, csak szokatlan.
Ian összehúzta a szemöldökét.
– Hát… gondolom, teát kell belőle főzni – válaszolta. – Hogyan másképp?
– Nincsen semmim, amiben megfőzhetném – felelte Jamie. Arra gondoltam, hogy esetleg… beletehetném a sörbe. –
Miért is ne?
Ian nem figyelt oda túlzottan; Malacpofa Mathieu-t nézte, aki az egyik fal mellett állt, a szajhák után kiabált, és amikor
elmentek mellette, végigmérte őket, és esetenként megtapogatta az árut, mielőtt az útjára engedte egy
fenékpaskolással.
Ian nem érzett túl nagy kísértést – a nők, őszintén szólva, megijesztették –, bár kíváncsi volt. Ha esetleg valaha is…
akkor hogy kezdene bele? Elég megragadni őket, ahogy Mathieu csinálta, vagy előbb meg kell kérdezni az árat, hogy ki
tudja-e fizetni egyáltalán? És szabad alkudni, mint egy vekni kenyér vagy egy sonka esetében, vagy ebben az esetben a
nők ágyékon rúgják az embert, és keresnek valakit, aki jólneveltebb? Jamie-re pillantott, aki némi fuldoklást követően
felhajtotta gyógynövényes sörét, és mostanra egy kicsit üvegessé vált a tekintete. Ian nem vélte úgy, hogy Jamie tudja
a választ, mégsem akarta feltenni a kérdést.
– Kimegyek a mosdóba – mondta Jamie váratlanul, majd felállt.
Sápadtnak tűnt.
– Rád jött a szapora?
– Még nem. – És ezzel a baljós megjegyzéssel a fiú már úton is volt, sietségében bele-beleütközve az asztalokba. Ian
követte, csak annyi ideig késlekedett, amíg a saját söre után takarékosan Jamie maradékát is felhajtotta.
Mathieu talált valakit, aki tetszett neki; Ianre vigyorgott, és mondott valami ellenszenveset, miközben a lépcső felé
terelte választottját. Ian szívélyesen elmosolyodott, és valami sokkal csúnyábbat válaszolt keltául.
Mire a kocsma mögötti udvarba ért Jamie már eltűnt. Ian úgy gondolta, hogy rögtön vissza fog térni, amint könnyített
magán, úgyhogy békésen nekitámaszkodott az épület falának, átadta magát a hűvös éjszakai levegőnek, és az udvaron
bóklászókat figyelte.
Néhány fáklya is égett a földbe szúrva, és az egész olyannak tűnt számára, mint az az utolsó ítéletet ábrázoló
festmény, amelynek az egyik oldalán angyalok fújják a harsonákat, a másikon pedig bűnösök bukdácsolná le a
pokolba meztelen végtagok és elítélendő cselekedetek kavalkádjába gubancolódva. Odakint főleg bűnösök voltak, bár
időnként mintha megpillantott volna egy-egy angyalt a szeme sarkából. Elgondolkozva megnyalt; az ajkát, és azon
töprengett, hogy mit adhatott dr. Hasdi Jamie-nek.
Jamie egy kicsit magabiztosabb benyomást keltve bukkant elő az udvar túloldalán lévő árnyékszékből, és miután
észrevette Iant, átkelt hozzá a földön ücsörgő, éneklő csoportok és a többi bóklászó között, akik mintha kábán
mosolyogva keresgéltek volna valamit, de azt sem tudták, hogy mit.
Iant váratlanul görcsbe rántotta valamiféle ellenérzés, már-már rettegés; a felem, hogy soha többé nem látja Skóciát,
és itt fog meghalni, idegenek között.
– Haza kellene mennünk – mondta váratlanul, amint Jamie hallótávolságba került. – Amint végeztünk ezzel a
munkával.
– Haza? – Jamie furcsán nézett Ianre, mintha a barátja valami érthetetlen nyelven beszélne.
– Neked dolgod van otthon, és nekem is. Nekünk…
Egy kiáltás szakította félbe a beszélgetésüket, amit egy felboruló asztal puffanása és a rajta lévő edények
csörömpölése követett.
Valaki felcsapta a kocsma hátsó ajtaját, és egy nő rohant rajta franciául kiabálva valamit, amit Ian nem értett, de a
tónusból ítélve káromkodásnak vélt. Ezt hasonló szavak követték mély férfihangon, majd a nagy Mathieu szaladt ki a
nő után.
Elkapta a vállát, megpördítette, és húsos kezének fonákjával arcon csapta, Ian elfintorodott a hang hallatán, Jamie
szorítása pedig megfeszült a csuklóján.
– Mi… – szólalt meg Jamie, de azonnal el is hallgatott.
– Putain de… merde… tu fais… chier – lihegte Mathieu, minden egyes szavát egy újabb pofonnal nyomatékosítva. A nő
tovább sikoltozott, és megpróbálta kiszabadítani magát, de a zsoldos erősen szorította a karját, majd egy rántással
megint megfordította, és térdre lökte.
Jamie szorítása elernyedt, mire Ian elkapta a karját.
– Ne – mondta kurtán, és berántotta Jamie-t az árnyékok közé.
– Nem akartam – felelte a fiú, de csak motyogva és nem igazán figyelve a saját szavaira, mert a tekintete éppen úgy az
udvarban zajló drámára szerződött, mint Iané.
Az ajtón kiáradó fény megvilágította a nőt, és megcsillant az összetépett blúzából kilógó mellén. Széles, kerek fenekén
is; Mathieu derékig felhajtotta a szoknyáját, és már mögötte is termett, fél kézzel a sliccét rángatva, a másikkal a nő
hajába markolva, hogy a nyakát megfeszítve hátrahúzza a fejét. A nő szeme fehérje úgy villogott, mint egy pánikba
esett lóé.
– Pute! – mondta Mathieu, majd nyitott tenyérrel rácsapott a fenekére. – Nekem senki nem mondhat nemet! – Ekkorra
már fél kézzel elővette a hímtagját, és olyan hevesen vágta bele a nőbe, hogy annak beleremegtek a farpofái, Ian pedig
térdtől nyakig görcsbe rándult tőle.
– Merde – mondta Jamie még mindig motyogva. További férfiak és néhány nő sétált ki közben az udvarra, hogy a
párost körbeállva élvezzék a jelenetet, miközben Mathieu mindent beleadva munkához látott. Időközben elengedte a
nő haját, hogy inkább a csípőjét ragadja meg. A nő feje lelógott, a haja eltakarta az arcát. Minden egyes lökésnél
csúnya szavakat nyögött, amin a nézőközönség csak nevetett.
Ian meg volt döbbenve – éppen annyira a saját izgalma, mint Mathieu tette miatt. Még nem látott nyílt közösülést,
csak takaró alatti hullámzást és kuncogást, időnként egy-egy villanásnyi mezítelen bőrrel… Pontosan tudta, hogy nem
lenne szabad odanéznie. És mégis megtette.
Jamie mély levegőt vett, de nem derült ki, hogy mondani akar-e valamit. Mathieu hátraszegte nagy fejét, és felüvöltött,
mint egy farkas, mire a közönség éljenezni kezdett. A zsoldos arca ezután görcsbe rándult, ritkás fogai olyan vigyorba
szaladtak, mint egy koponyáé, és Mathieu olyan hangot adott, mint egy malac, amikor leszúrják, majd az örömlányra
zuhant.
A szajha folyamatosan szitkozódva kiszabadította magát a teste alól. Ian már értette, mit mond, és ismét megdöbbent
volna, ha marad benne még kapacitás a döbbenetre. A nő a jelek szerint sértetlenül feltápászkodott, bordán rúgta a
zsoldost, majd ismét, de mivel nem volt rajta cipő, nem tudott benne kárt tenni. A férfi derekára kötött erszényért
nyúlt, belemélyesztette a kezét, és kivett belőle egy maréknyi érmét. Utána harmadszor is megrúgta, mintegy
babonából, majd a blúzát a nyakánál összefogva betrappolt az épületbe. Mathieu kiterülve hevert a földön, a
bricseszével a bokája körül, nevetve és szuszogva.
Ian meghallotta, hogy Jamie nyel egy nagyot, és ráébredt, hogy még mindig a barátja karját szorongatja. Jamie mintha
észre sem vette volna, de inkább gyorsan elengedte. Az arca egészen a mellkasáig égett, és arra tippelt, hogy Jamie
arcát sem csak a fáklyák lángja színesítette meg.
– Menjünk… valahova máshova – javasolta.
– Bárcsak… tehettünk volna valamit – nyögte ki Jamie. Azóta nem szóltak egymáshoz, hogy eljöttek a Le Poulet Gai-
ból. Egyenesen az utca túloldalára mentek, majd be egy sikátorba, és végül egy apró, meglehetősen csendes
fogadóban pihentek meg. Juanito és Raoul is ott volt, és a helyiekkel kockáztak, de éppen hogy csak felpillantottak
Ianre és Jamie-re.
– Nem tudom, mit tehettünk volna – válaszolta Ian észszerűen.
– Úgy értem, együtt talán elbírtunk volna Mathieu-vel, és meg is úsztuk volna apróbb sérülésekkel. De akkor nagy
csetepaté tört volna ki a többiek miatt. – Habozott egy kicsit, majd futó pillantást vetett Jamie-re, mielőtt ismét a
poharára meredt volna. – És… az a nő egy szajha volt. Úgy értem, nem…
– Tudom, hogy érted – vágott a szavába Jamie. – Igen, igazad van. És tényleg elment vele az elején. Isten tudja, mit
tehetett Mathieu, amitől meggondolta magát, de ezerféle dolgot tehetett. Bárcsak… ó, az ördögbe is. Nem akarsz enni
valamit?
Ian megrázta a fejét. A felszolgálólány odavitt nekik egy kancsó bort, rájuk pillantott, majd eldöntötte, hogy nem
érdemesek a figyelmére. A bor karcos volt, az a fajta, ami lenyúzza a bőrt az ember szájpadlásáról, de jóízű a gyantás
aromája mögött, és nem is vizezték fel túlságosan. Jamie sokat ivott, és gyorsabban, mint szokott; nem érezte jól
magát a bőrében. Mindene szúrt és érzékeny volt, és szerette volna elmulasztani ezt az érzést.
Néhány nő is volt a fogadóban, nem túl sok. Jamie kezdte úgy érezni, hogy a szajháskodás talán mégsem túl
jövedelmező szakma, olyan nyomorultnak tűnt a legtöbb örömlány a leharcolt arcával és hiányzó fogaival. Lehet, hogy
megviseli őket a muszáj…
De sutba vetette ezt a gondolatot, és miután nyugtázta, hogy a kancsó kiürült, intett a felszolgálólánynak, hogy hozzon
másikat.
Juanito vidáman felujjongott, és mondott valamit ladino nyelven. Jamie odapillantott, és meglátta, hogy az egyik
szajha, aki addig árnyékba húzódott, céltudatosan odamasírozik, és lehajol, hogy egy csókkal gratuláljon Juanitónak,
miközben a zsoldos besöpri a nyereményét. Jamie szipogott egyet, hogy megszabaduljon a szagától – amikor a lány
elhaladt mellette, közvetlen közelről csapta meg a bűze, amelyben a pállott izzadság döglött hallal keveredett.
Alexandre azt mondta, hogy az utóbbi mosdatlan szeméremtestre utal, és a fiú hitt neki.
Visszafordult a poharához. Ian tartotta vele a tempót italról italra, valószínűleg ugyanabból az okból. A barátja
általában nem volt különösebben ingerlékeny, de ha egyszer belelovalta magát valamibe, másnap reggelig úgy maradt
– egy jó alvás eltörölte a rosszkedvét, de addig nem volt érdemes szólni hozzá.
Jamie egy oldalpillantást vetett Ianre. Nem bírt neki Jennyről mesélni.
Egyszerűen… nem bírt. De arra sem bírt gondolni, hogy magára hagyta Lallybrochban… talán tér…
– Istenem – lehelte maga elé. – Ne. Könyörgöm. Ne.
– Vissza ne gyere – mondta Murtagh, és komolyan is gondolta.
Nos, de, vissza fog menni… bár egy darabig még nem. Az nem segítene a nővérének, ha most hazarohanna, és
egyenesen rászabadítaná Randallt és a vöröskabátosokat, mint a legyeket egy frissen elejtett szarvasra… Elborzadt, és
sietve kiűzte a fejéből ezt a hasonlatot. Igazság szerint felkavarodott a gyomra a szégyentől, ahányszor csak Jennyre
gondolt, úgyhogy igyekezett nem gondolni rá – és csak még jobban elszégyellte magát attól, hogy milyen gyakran
sikerült.
Ian tekintete egy másik szajhára szegeződött. Az idősebbnek tűnt, legalább harmincasnak, de még megvolt a legtöbb
foga, és tisztább benyomást keltett a többieknél. Ő is Juanitóval és Raoullal flörtölt, és Jamie-ben felmerült a kérdés,
hogy abbahagyná-e, ha megtudná, hogy zsidók. Lehet, hogy a szajhák nem engedhetik meg maguknak, hogy
válogatósok legyenek.
Az alattomos emlékei azonnal a nővére képét vetítették elé, amint maga is kénytelen ezt az utat választani, és az
összes férfival elmenni, aki… Szűzanya, mit tennének az emberek, a bérlők, a szolgák, ha megtudnák, hogy mi történt?
A szóbeszédek…
Szorosan lehunyta a szemét, hátha ezzel el tudja űzni a látomását.
– Az nem tűnik olyan rossznak – jegyezte meg Ian eltöprengve, mire Jamie kinyitotta a szemét. A jobb külsejű
örömlány éppen Juanito fölé hajolt, és kiszámított mozdulattal a ragyás füléhez dörzsölte a mellét. – Ha a zsidókat
nem utálja, akkor talán… Jamie arcát elöntötte a vér.
– Ha szándékaid vannak a nővéremmel kapcsolatban, akkor nem fogod… nem fogod… bemocskolni magad egy francia
szajhával!
Ian arca egy pillanatra értetlenné vált, de utána szintén vörös lett.
– Ó, igen? És ha azt mondom, hogy a nővéred nem ér annyit?
Jamie ökle a szemén találta el, mire Ian hátrarepült, felborította a padot, és nekiesett a szomszéd asztalnak. Jamie ezt
szinte észre sem vette, mert fájós keze a kínszenvedés kénköves nyilait lőtték a felkarjába. Himbálózni kezdett előre-
hátra, sebzett öklét két combja közé szorítva és három különböző nyelven káromkodva.
Ian a földön kuporgott összegörnyedve, a szemét szorongatva, szájon át kapkodva a levegőt. Pár perccel később
felegyenesedett.
A szeme máris elkezdett bedagadni, és könnyek folytak ki belőle beesett arcára. Ian felkelt, lassan megcsóválta a fejét,
és visszaállította a padot a helyére. Utána leült, felemelte a poharát, ivott belőle egy nagy kortyot, majd letette, és
fújtatott egyet.
Elvette a zsebkendőt, amelyet Jamie nyújtott oda neki, és megtörölgette a szemét.
– Sajnálom – nyögte ki Jamie. A kezében kezdett alábbhagyni a fájdalom, de a szívében nem.
– Igen – felelte Ian csendben, a szemébe sem nézve. – Én is azt kívánom, bárcsak tettünk volna valamit. Nem akarsz
elfelezni velem egy tál ragut?

Két nappal később elindultak Párizsba. D’Eglise némi töprengés után úgy döntött, hogy Rebekah és a szobalánya a
kocsin fognak utazni Jamie és Ian kíséretében. D’Eglise és a többiek viszik majd a pénzt, és néhány embert mindig
előreküldenek majd kis csapatokban, részben előőrsként, részben pedig azért, hogy felváltva lovagolhassanak, és
sehol ne kelljen megállniuk útközben. A nőknek persze meg kell majd pihenniük időnként, de ha nem tartanak
maguknál semmi értéket, akkor nem lesznek veszélyben.
Csak akkor értesültek arról, hogy a tóratekercs és az őrzője, egy józan külsejű, középkorú férfi, akit Monsieur
Peretzként mutattak be nekik, szintén Rebekahval tart majd, amikor ismét ellátogattak dr. Hasdi rezidenciájára a
nőkért.
– A legnagyobb kincseimet bízom önökre, uraim – mondta nekik a doktor az unokája segítségével, majd ünnepélyesen
meghajolt.
– Remélem, érdemesnek fog találni minket a bizalmára, nagyuram – fogalmazta meg Jamie a választ esetlenül, de
héber nyelven, Ian pedig rendkívül komoly arccal, kezét a szívére téve szintén meghajolt. Dr. Hasdi egyikükről a
másikra nézett, egy aprót biccentett, majd előrelépett, hogy egy csókot nyomjon Rebekah homlokára.
– Isten kísérjen utadon, gyermek – suttogta a spanyolra annyira hasonlító nyelven, hogy még Jamie is megértette.
Első nap és első éjszaka minden jól ment. Az őszi időjárás még stabilan kitartott, a levegő éppen hogy csak csípett egy
kicsit, a lovak bírták a tempót. Dr. Hasdi Jamie kezébe nyomott egy erszényt az útközben felmerülő költségekre,
úgyhogy mindnyájan rendesen ettek, és egy nagyon kellemes fogadóban éjszakáztak – először Iant küldték oda, hogy
derítse fel a környéket, és tegye meg a megfelelő óvintézkedéseket az esetleges kellemetlen meglepetések ellen.
Másnap felhős reggelre keltek, de utána feltámadt a szél, és még dél előtt elfújta a felhőket, csak a tiszta és zafírkéken
ragyogó eget hagyva a fejük felett. Jamie a kocsi előtt lovagolt, Ian mögötte, és a jármű a kátyús, kanyargós út ellenére
is jó időt futott. Ám amikor felértek a kis domb tetejére, Jamie meglátott egy keskeny patakot, amely alattuk folyt
keresztül az úton, egy nagyjából három méter széles mocsarat hozva rajta létre. A fiú hirtelen megállította a lovát, és
felemelte a kezét, hogy a kocsit is figyelmeztesse, Ian pedig odaügetett mellé.
– Mi a… – szólalt meg, de félbeszakították. A kocsis egy pillanatra visszahúzta a fogatát, ám ekkor baljós sikoly
hangzott fel az utastérben, úgyhogy eldobta a gyeplőt, mire a kocsi előrelendült, és majdnem nekiütközött Jamie
lovának, amely hevesen felágaskodott, és a bokrok közé vetette a lovasát.
– Jamie! Jól vagy? – Ian a barátja iránt érzett aggodalom és a kötelességtudat között vergődve ott tartotta a lovát,
miközben a tekintete előre-hátra villogott.
– Állítsd meg őket! Kapd el őket! Ifrinn! – mászott ki Jamie rákszerűen oldalazva a bokrok közül összekarmolt arccal,
[14]

vérvörösen a dühtől. Ian nem vesztegette az időt, megsarkantyúzta a lovát, és a nehéz kocsi nyomába eredt, amely
már egyik oldaláról a másikra billegve rohant lefelé a kis mocsárba. A belsejéből élesen tiltakozó női sikolyok
hallatszottak, amelyeket elnyomott a kocsis kiáltása:
– Ladrones!
Jamie ismerte ezt a spanyol szót – azt jelentette, hogy „rablók”.
Az egyik ladron már a kocsi oldalán mászott felfelé, mint egy nyolclábú pók mire a kocsis azonnal levetette magát a
járműről, és a földet érése után menekülőre fogta.
– Gyáva! – üvöltötte Ian, majd eleresztett egy felföldi rikoltást, amelynek hallatán a kocsi elé fogott lovak táncba
fogtak, előre-hátra dobálták a fejüket, és rángatni kezdték az emberrablók kezében lévő gyeplőt. Ian átkényszerítette
saját lovát – amely szintén nem örült a rikoltásnak – a keskeny útrészen a kocsi és a bokrok között, és mire a
fogathajtó mellé ért, már a kezében tartotta a pisztolyát. Ráfogta a banditára – egy fiatal, hosszú szőke hajú kölyökre
–, és rákiáltott, hogy álljon meg.
A férfi ránézett, összehúzta magát, és a gyeplővel a lovak közé csapott, miközben acélos hangon rájuk is kiáltott. Ian
lőtt, de nem találta el – viszont a kis közjáték időt biztosított Jamie-nek arra, hogy utolérje őket; vörös üstöke már
meg is jelent a kocsi hátsó része felett, és odabentről újabb sikolyok hangzottak fel, amikor az ifjú skót végigtrappolt a
tetőn, és rávetette magát a szőke kocsisra.
Ian Jamie-re bízta ennek a problémának a megoldását, és megsarkantyúzta a lovát, hogy a fogat elejébe kerüljön, és
elkaphassa a gyeplőt, de egy másik útonálló megelőzte, és éppen az egyik ló fejét húzta lefelé. Hát jó, ez már működött
egyszer. Ian annyira teleszívta a tüdejét levegővel, amennyire csak bírta, majd kiadta magából.
A kocsi elé kötött lovak sarat fröcskölve szerteszéjjel felágaskodtak. Jamie és a szalmaszőke fogathajtó leesett a
bakról, az a kurafi pedig eltűnt az úton, valószínűleg beletaposták a pocsolyába. Ian legalábbis ebben reménykedett.
Vért látott, de megőrizte az uralmát a saját ijedt hátasa felett, előkapta a kardját, és megrohamozta a kocsit, úgy
rikoltozva, mint egy ludvérc, és vadul csapkodva mindenfelé. A két rabló leesett állal meredt rá, majd leugrottak, és a
nyakukba vették a lábukat.
Egy darabig üldözte őket a bokrok között, de az aljnövényzet túl sűrűvé vált a lova számára, úgyhogy visszafordult, és
meglátta, hogy Jamie az úton fetreng, elszántan birkózva a szőke hajú kölyökkel. Ian habozni kezdett – a barátjának
segítsen, vagy a kocsival foglalkozzon? De egy hangos reccsenés és az éles sikolyok hallatán azonnal döntésre jutott,
és levágtatott az úton.
Az elszabadult kocsi letért az útról, beleszaladt a mocsárba, és az oldalára dőlt egy árokban. Ian a belsejéből hallatszó
visongásból arra a következtetésre jutott, hogy a nők jól vannak, úgyhogy leugrott a lováról, a kantárját sietve egy fa
köré tekerte, és elindult, hogy segítsen a kocsihúzó lovaknak, mielőtt kárt tennének magukban.
Nem kevés időbe telt, amíg egymagában sikerült kibogoznia a dolgokat – a lovaknak szerencsére nem esett túl nagy
baja –, és az sem segített, hogy a kocsiból mindeközben előmászott a két feldúlt és nagyon zilált nő, akik a francia és a
ladino érthetetlen keverékét zúdították rá. Ez nem is baj, gondolta, miközben határozatlanul odaintett nekik, mert
ennél többhöz nem volt éppen keze. Az sem segítene, ha érteném, mit mondanak. Utána elkapta a „halott” szót, és
ettől meggondolta magát. Monsieur Peretz általában olyan hallgatag volt, hogy Ian meg is feledkezett a jelenlétéről a
viharos történések közepette. De kiderült, hogy most még hallgatagabb lett, mert kitörte a nyakát, amikor a kocsi
felborult.
– Ó, jézusom – rohant oda, hogy megnézze. De a férfi tagadhatatlanul halott volt, a lovak pedig még mindig
nyugtalankodtak, ott csúszkáltak és toporzékoltak az árok sarában.
Ian egy ideig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy Jamie miatt aggódjon, de miután a második lovat is leoldotta a kocsiról, és
biztonságosan kikötötte egy fához, felmerült benne a kérdés, hogy hol lehet a kölyök.
Úgy gondolta, nem engedheti meg magának, hogy otthagyja a nőket; a banditák visszajöhetnek, és ebben az esetben ő
jogosan tűnne tökfilkónak. A kocsisuk, aki a támadás elején otthagyta őket, még mindig nem került elő. Ian azt
mondta a hölgyeknek, hogy üljenek le egy platánfa alá, a kezükbe nyomta a kulacsát, hogy igyanak belőle, és a nők
valamivel később már nem hadartak olyan gyorsan.
– Hol van Diego? – kérdezte Rebekah teljesen érthetően.
– Ó, mindjárt itt lesz – válaszolta Ian abban a reményben, hogy igazat mond. Ő maga is kezdett aggódni.
– Lehet, hogy ő is meghalt – szólalt meg a szobalány, miközben vádló pillantást vetett az úrnőjére. – Attól hogy érezné
magát?
– Biztos vagyok benne, hogy nem… úgy értem, nem. Ebben biztos vagyok – ismételte meg Rebekah, akinek egyáltalán
nem volt olyan magabiztos a hangja.
De nem tévedett; abban a pillanatban, amikor Ian végre eldöntötte, hogy a nőkkel együtt felsétálnak az úton, és
ellenőrzik a dolgok állását, maga Jamie jelent meg sántikálva a kanyarban, majd rogyott le a kiszáradt fűre a szemét
lehunyva.
– Jól vagy? – kérdezte Rebekah, miközben idegesen a fiú fölé hajolt, hogy megnézze a szalmakalapja karimája alól.
Nem tűnik túl elevennek, gondolta Ian.
– Igen, jól – fogdosta meg Jamie a tarkóját fintorogva. – Csak egy kis púp lett a fejemen. Az a fickó, aki lezuhant az útra
– magyarázta Iannak, miközben ismét lehunyta a szemét – felkelt, és hátulról megcsapott. Nem sikerült leütnie, de egy
pillanatra megzavarodtam, és mire magamhoz tértem, mindketten eltűntek: az is, aki engem ütött meg, és az is, akit
én ütöttem.
– Mmfff – válaszolta Ian. Majd leguggolt a barátja elé, felhúzta Jamie egyik szemhéját, és figyelmesen belebámult vérző
kék szemébe. Fogalma sem volt, hogy mit kellene látnia, de emlékezett, hogy Père Renault ezt szokta csinálni, utána
pedig piócát applikált a páciensre. De most az a szem és a másik is rendben lévőnek tűnt számára; szerencsére, mivel
egy pióca sem volt nála. Odanyújtotta Jamie-nek a kulacsot, és elment megnézni a lovakat.
– Kettő jó állapotban van – számolt be a helyzetről, amikor visszatért. – A fakó kanca lesántult. A te lovadat elvitték a
banditák? És mi van a kocsissal?
Jamie meglepettnek tűnt.
– Elfelejtettem, hogy lovam is volt – ismerte be. – A kocsist nem tudom… de legalább nem feküdt az úton. –
Bizonytalanul körbenézett. – Monsieur Savanyúság hol van?
– Meghalt. Maradj nyugton, jó?
Ian felsóhajtott, felállt, és visszakocogott az útra, ahol nyomát sem találta a kocsisnak, noha egy darabig fel-alá
sétálgatva kiabált utána. Jamie lovát viszont szerencsére megtalálta; az állat békésen legelészett az út mentén.
Visszalovagolt rajta, és a nőket talpon találta, amint halkan tárgyalnak valamiről, és időnként végignéznek az úton,
vagy lábujjhegyre állnak, hogy átlássanak a fák között.
Jamie még mindig csukott szemmel ült a földön – de legalább már kihúzta magát.
– Tudsz lovagolni, ember? – kérdezte Ian halkan, miközben leguggolt a barátja mellé. Nagy megkönnyebbülésére
Jamie azonnal kinyitotta a szemét.
– Igen. Arra gondolsz, hogy lovagoljunk be Saint-Aubaye-be, és küldjünk ide valakit, hogy csináljon valamit a kocsival
és Peretzcel?
– Mi mást tehetnénk?
– Én aztán nem tudom. Nem gondolnám, hogy magunkkal tudnánk vinni. – Jamie ezzel talpra állt, egy kicsit
imbolyogva ugyan, de anélkül, hogy bele kellett volna kapaszkodnia egy fába. – Szerinted ezek a nők tudnak
lovagolni?
Mint kiderült, Marie tudott – legalábbis egy kicsit. Rebekah még soha nem ült lovon. Erről a témáról hosszabban
beszélgettek, mint azt Ian lehetségesnek tartotta volna, de utána sikerült a néhai M. Peretzet illendő módon
lefektetnie a kocsi ülésére, a szemén egy zsebkendővel a legyek ellen, a többiek pedig végre lóra ültek; Jamie a nyerge
mögé helyezte a tóratekercset a vászoncsomagolásában – a nők vonakodva bár, de úgy döntöttek, hogy inkább az a
szentségtörés történjen meg vele, hogy megérinti egy gój, mint hogy a kocsiban hagyják, ahol bárki megtalálhatná –, a
szobalány a kocsihúzó lovak egyikére szállt fel, a kocsi üléséből rögtönzött nyeregpárnákra, amelyekbe beletömték a
poggyászuk tartalmának a lehető legnagyobb részét, Ian pedig maga elé vette Rebekaht a saját lován.
Rebekah ugyan filigránnak tűnt, de meglepően tömör volt, mint az kiderült Ian számára, amikor kezébe vette a lány
lábát, és fellendítette a nyeregbe. Rebekahnak nem sikerült átlendítenie a bal lábát, hanem elterült a ló hátán, mint
egy lelőtt szarvas, tehetetlenül hadonászva a kezével és a lábával. A skót sokkal jobban kivörösödött és leizzadt,
mialatt őt birkózta függőleges helyzetbe, mint amikor a lovakat kellett talpra segítenie.
Jamie éppen annyi irigységgel, mint gúnnyal felhúzta a fél szemöldökét, Ian pedig ráhunyorított válaszul, és Rebekah
derekára tette a kezét, hogy megtartsa, abban reménykedve, hogy a lány nem fogja túl büdösnek találni őt.
Mire eljutottak Saint-Aubaye-be, és találtak olyan fogadót, ahol két külön szobát tudtak számukra biztosítani, már
besötétedett.
Ian beszélt a fogadóssal, és elintézte, hogy valaki elmenjen reggel M. Peretz holttestéért, és eltemesse; a nők nem
örültek, hogy nem fogják tudni elvégezni a megfelelő szertartásokat az elhunyton, de mivel ragaszkodtak hozzá, hogy
még a következő naplemente előtt el kell hantolni, nem volt mit tenni. Ian ezután átvizsgálta a nők szobáját, benézett
az ágyak alá, magabiztosan megrázta a redőnyöket, majd jó éjt kívánt nekik. A hölgyek kicsit feldúltnak tűntek.
Amikor visszament a másik szobába, dallamos csilingelést hallott, és Jamie-t ott találta az ágy előtt térdelve, amint
éppen a tóratekercset próbálja betuszkolni a bútordarab alá.
– Így jó lesz – egyenesedett fel a barátja nagyot sóhajtva. Ian úgy látta, majdnem olyan kimerültnek tűnik, mint a nők,
de nem mondott semmit. – Lemegyek szólni, hogy küldjenek fel egy kis vacsorát – jegyezte meg. – Sült hús illatát
éreztem. Az jó lenne, és esetleg…
– Bármit, amijük csak van – szakította félbe Jamie hevesen. – Hozzanak fel mindent.
Nagy étvággyal és külön vacsoráztak a szobájukban. Jamie már kezdte úgy érezni, hogy a második adag tarte tatin [15]

tej színhabbal hiba volt, amikor egyszer csak Rebekah lépett be a férfiak szobájába, nyomában szobalányával,
kezében egy kis tálcával és egy korsóval, amelyből illatos pára szállt fel. Jamie kihúzta magát, és elnyomott egy kis
fájdalomkiáltást, amikor ettől megsajdult a feje. Rebekah sirályszárny alakú szemöldöke összehúzódott az
aggodalomtól.
– Nagyon fáj a fejed, Diego?
– Nem, semmi baj. Csak egy kis púp lett rajta. – Verejtékezett, és a gyomra is kavargott, de két kézzel rátenyerelt a
kisasztalra, és biztosra vette, hogy kiegyensúlyozottnak tűnik. Rebekah viszont láthatóan nem így gondolta, és
közelebb lépett hozzá, hogy lehajolva a szemébe nézzen.
– Szerintem nem – jelentette ki. – Nagyon… nyirkosnak tűnsz.
– Ó. Igen? – kérdezte Jamie erőtlenül.
– Valóban egy frissen hámozott kagylóra emlékeztetsz leginkább – szólt közbe Ian is. – Sokkos vagy, érted? Sápadt,
nedves és…
– Pontosan tudom, mit jelent a nyirkos, jó? – nézett csúnyán Jamie Ianra, aki féloldalas vigyort villantott rá. A fenébe,
gondolta a fiú, nagyon rosszul nézhetek ki, ha ennyire aggódik értem. Nyelt egy nagyot, és megpróbált valami
szellemes választ kitalálni a barátja megnyugtatása végett, de váratlanul megemelkedett a gyomra, és mind a száját,
mind a szemét szorosan be kellett csuknia, nehogy öklendezni kezdjen.
– Tea – szólt rá Rebekah határozottan. Elvette a kancsót a szobalányától, töltött egy csészével, majd rásimította Jamie
kezét, és a sajátjával rajta tartva a szájához emelte az italt. – Igyál. Az segíteni fog.
Jamie ivott, és a tea tényleg segített. Legalábbis a hányingere kezdett elmúlni. A tea ízét is felismerte, bár úgy sejtette,
hogy ebben a csészében más is van.
– Még. – Kapott egy újabb csészével; Jamie-nek ezt már egyedül is sikerült felhajtania, és mire leért, sokkal jobban
érezte magát. A feje még mindig egy ritmusra lüktetett a szívével, de a fájdalom mintha valahogy egy kicsit távolabb
került volna tőle.
– Egy ideig nem szabad egyedül maradnod – tájékoztatta Rebekah, majd a szoknyáját elegánsan a bokája köré simítva
leült.
Jamie már nyitotta a száját, hogy közölje vele, hogy nincs egyedül, Ian is ott van, de még időben elkapta a barátja
tekintetét, és elhallgatott.
– A banditák – mondta a lány Iannek csinos kis szemöldökét összehúzva. – Szerintetek kik voltak?
– Ó… nos, ez attól függ. Ha tudták, hogy maguk kicsodák, és el akarták rabolni magukat, az egy dolog. De az is lehet,
hogy csak közönséges útonállók voltak, akik meglátták a kocsit, és úgy döntöttek, megpróbálkoznak vele. Nem
ismerték fel őket, ugye?
Rebekah szeme elkerekedett. Nem egészen olyan színű, mint Annaliseé, gondolta Jamie kábán. Melegebb barna… mint
egy nyírfajd begyén a pehelytollak.
– Tudták, ki vagyok? – suttogta a lány. – El akartak rabolni? – Nagyot nyelt. – Szerintetek… ez lehetséges? – Kicsit
megborzongott.
– Nos, ezt természetesen nem tudhatom. Adja ide, a nighean , szerintem magára is ráférne egy korty abból a teából –
[16]

nyújtotta ki Ian hosszú kezét a kancsóért, de a lány a fejét rázva elhúzta.

– Nem, ez gyógyszer… és Diegónak szüksége van rá. Nem? – hajolt előre egy kicsit, hogy nyíltan Jamie szemébe
nézzen. A kalapját már levette, de a haja még legnagyobbrészt fel volt tűzve egy rózsaszín szalagos, csipkés, fehér
sapka alá. Jamie engedelmesen bólintott.
– Marie… hozz egy kis brandyt, kérlek. A sokk… – Rebekah ismét nagyot nyelt, és egy pillanatra átölelte magát. Jamie
észrevette, hogy a mozdulat mennyire megemeli a mellét. Maradt még egy kis tea a csészéjében; automatikusan
felhajtotta.
Marie visszatért a brandyvel, és töltött egy pohárral Rebekahnak – majd Rebekah intésére Iannek is, és amikor Jamie
udvariasan megköszörülte a torkát, az ő csészéjét is félig töltötte, majd egy kis teával egészítette ki. A keverék íze fura
volt, de a fiú nem igazán bánta. A fájdalma már a szoba túlsó oldalán járt; szinte látta, amint ott üldögél, akár egy apró,
mérges kis lila lény, arcán ádáz kifejezéssel. Elnevette magát a látványtól, mire Ian furcsán nézett rá.
– Min kuncogsz?
Jamie nem tudta, hogy magyarázza el a fájdalommanót, úgyhogy inkább csak megrázta a fejét, ami hibának bizonyult
– a fájdalom hirtelen kárörvendővé vált, és egy olyan hang kíséretében ugrott vissza a fejébe, mint amikor felhasad
egy szövet. Jamie körül forogni kezdett a szoba, úgyhogy mindkét kezével belekapaszkodott az asztalba.
– Diego! – Székek csikordultak a padlón, és némi sürgés-forgás támadt, amire a fiú oda sem figyelt. A következő
pillanatban már az ágyán feküdt, és a mennyezeti gerendákat bámulta. Az egyik mintha lassan kígyózott volna, mint
egy futónövény indája.
– …és azt mondta a kapitánynak, hogy van valaki a zsidók között, aki tudja… – Ian hangja megnyugtató volt és őszinte,
és a skót lassan beszélt, hogy Rebekah is megértse, bár Jamie-nek néha az a benyomása támadt, hogy a lány talán
többet ért, mint amennyit bevall. A kígyózó gerenda lassan kis zöld leveleket hajtott, és a fiú fején átszaladt a
gondolat, hogy ez meglehetősen szokatlan, de időközben valami hatalmas béke ereszkedett rá, úgyhogy cseppet sem
bánta. Ekkor már ismét Rebekah beszélt lágy és aggodalmas hangon, Jamie pedig némi erőfeszítés árán felé fordította
a fejét, hogy meghallgassa, mit mond. A lány áthajolt az asztalon Ian felé, aki mindkét hatalmas kezét az ujjaira fonta,
miközben biztosította afelől, hogy sem ő, sem Jamie nem fogják hagyni, hogy bármi baj érje.
Ekkor hirtelen egy újabb arc került a fiú látóterébe; Marie nézett rá összehúzott szemöldökkel. Udvariatlanul felhúzta
a szemöldökét, és olyan közelről bámult bele a szemébe, hogy Jamie érezte lehelete fokhagymaszagát. Pislogott egy
nagyot, mire a lány hümmögve elengedte, majd mondott valamit Rebekah felé fordulva, aki gyors ladinóval válaszolt.
A szobalány kétkedve csóválta a fejét, de kiment a szobából.
Viszont az arcát nem vitte magával. Jamie még mindig maga előtt látta, ahogy összehúzott szemekkel bámulja felülről.
A leveles gerendáról lógott le valahogy, és a fiú észrevette, hogy egy nőfejű kígyó is van odafent, szájában egy almával
– ez nincs rendjén, nem malacnak kellene lennie? –, amely ekkor lekúszott a falon, egyenesen a mellkasára, és az
arcához nyomta az almát. A gyümölcsnek csodálatos illata volt, és Jamie legszívesebben beleharapott volna, de még
mielőtt lehetősége nyílt volna rá, érezte, hogy a kígyó súlya megváltozik, puha és nehéz lesz, és egy kicsit hátrahőkölt,
miközben egyértelműen az a benyomása támadt, hogy gömbölyű női keblek nyomódnak az arcához. A kígyó farka – a
hüllő ekkor már legnagyobbrészt egy nő volt, de a hátsó fele még mindig kígyószerűnek tűnt – finoman simogatta a
combja belső oldalát.
Jamie egy nagyon magas hangot adott ki magából, mire Ian az ágya mellé sietett.
– Jól vagy, ember?
– Én… ó. Ó! Ó, Jézus, csináld ezt még egyszer.
– Mit… – kezdte volna Ian, de ekkor Rebekah is megjelent, és a karjára tette a kezét.
– Ne aggódj – meredt figyelmesen Jamie-re. – Jól van, csak ez az orvosság… furcsa álmokat okoz a férfiaknak.
– Nekem nem úgy tűnik, mintha aludna – felelte Ian kétkedő hangon, Jamie konkrétan vonaglott, legalábbis úgy
érezte, mintha vonaglana az ágyon, miközben megpróbálta meggyőzni a kígyónő alsó felét, hogy az is változzon át. És
egyértelműen zihált; ő is hallotta magát.
– Ez éberálom – mondta Rebekah megnyugtató hangon. – Gyere, hagyjuk. Nemsokára mélyen el fog aludni, meglátod.
Jamie nem úgy érezte, hogy elaludt volna, de egyértelműen később volt már, amikor abbahagyta feledhetetlen
birkózását a kígyódémonnal – fogalma sem volt, honnan tudja, hogy az egy démon, de biztos volt benne, hogy az –, aki
nem változott át deréktól lefelé, de, mint kiderült, nagyon is nőies szájjal rendelkezett. Nem beszélve a barátnőiről,
azokról az apró démonnőkről, akik Jamie fülét – és más testrészeit – nyalogatták nagy lelkesedéssel.
Amikor elfordította a fejét a párnán, hogy egyikük jobban hozzáférjen, minden meglepetés nélkül nyugtázta, hogy Ian
Rebekah-val csókolózik. A brandysüveg üresen hevert a földön, és a fiú mintha látta volna gőzét a levegőben, amely
szivárványos füstként burkolta magába a párt.
Ismét lehunyta a szemét, hogy jobban tudjon figyelni a kígyóhölgyre akinek egyre több új és érdekes ismerőse lett.
Amikor valamivel később felnézett, Ian és Rebekah már eltűnt.
Egyszer csak egy fojtott kiáltást hallott Ian felől, és kábán töprengeni kezdett azon, hogy mi történhetett, de ez nem
tűnt fontosnak, úgyhogy a gondolat elillant. Jamie tovább aludt.

Valamivel később felébredt, és olyan erőtlennek érezte magát, mint egy dércsípte káposztalevél, de a fejfájása
tovatűnt. Egy ideig csak feküdt az ágyában, és kiélvezte, hogy jól van. A szoba sötét volt, és beletelt pár percbe, amíg a
brandyszagból rájött, hogy Ian ott fekszik mellette.
Ekkor visszatértek az emlékei. Kellett némi idő ahhoz, hogy szétválassza a valóban megtörtént dolgokat az álmaitól,
de abban meglehetősen biztos volt, hogy látta, amint Ian Rebekaht ölelgeti – a lány pedig őt. Mi az ördög történhetett
utána?
Pontosan tudta, hogy Ian nem alszik. A barátja olyan mereven feküdt mellette, mint a St. Denis kriptáinak a szobrai, és
olyan felszínesen és reszketegen vette a levegőt, mintha az imént szaladt volna le egy mérföldet hegynek felfelé. Jamie
megköszörülte a torkát, mire Ian úgy összerándult, mintha egy brosstűvel szúrták volna meg.
– Szóval? – suttogta, mire Ian hirtelen visszafojtotta a lélegzetvételét. Hallhatóan nyelt egyet.
– Ha egyetlen szót is elárulsz erről a húgodnak – suttogta szenvedélyesen –, akkor leszúrlak álmodban, levágom a
fejed, és egészen a Nagymedvéig elrugdosom.
Jamie nem akart a nővérére gondolni, és Rebekahról sem akart hallani, úgyhogy egyszerűen csak annyit válaszolt.
– Értem. Szóval?
Ian halkan felnyögött, jelezve, hogy azon gondolkozik, hol kezdje, majd Jamie felé fordult a pokróca alatt.
– Nos. Te halandzsázni kezdtél a mezítelen nőstény ördögökről, akikkel álmodban szórakoztál, én meg úgy
gondoltam, jobb lenne, ha leány nem hallaná ezeket a dolgokat, úgyhogy azt mondtam, menjünk át a másik szobába,
és…
– Ez azelőtt vagy azután volt, hogy csókolózni kezdtél vele? – kérdezte Jamie. Ian nagy levegőt vett az orrán keresztül.
– Utána – vágta rá kurtán. – És ő is visszacsókolt, érted?
– Igen, észrevettem. Szóval…? – Érezte, hogy Ian olyan zavartan fészkelődik mint a giliszta a horgon, de csak várt. A
barátja néha csak lassan tudta megfogalmazni a mondanivalóját, de általában érdemes volt kivárni. Ebben az esetben
mindenképpen.
Egy kicsit megdöbbent – sőt, irigykedett is – és felmerült benne a kérdés, hogy mit fog szólni a leányzó jegyese,
amikor kiderül, hogy a menyasszonya nem szűz, de úgy sejtette, talán meg sem fogja tudni; az a leány agyafúrt is
némbernek tűnt. Ugyanakkor lehet, hogy bölcs dolog lenne elhagyni D’Eglise csapatát, és dél felé indulni, pusztán a
biztonság kedvéért…
– Szerinted nagyon fáj a körülmetélés? – kérdezte Ian váratlanul.
– Igen. Hogy is ne fájna? – Jamie keze a saját hímtagjára tévedt, és védelmezőn megdörzsölte a szóban forgó részét.
Igaz, az a rész nem olyan nagy, de…
– Hát, de kisbabákkal is csinálják – jelentette ki Ian. – Akkor nem lehet olyan szörnyű, nem?
– Mfff – felelte Jamie kétkedve, bár az igazságosság kedvéért hozzátette:
– Hát igen, és Jézussal is megcsinálták.
– Igen? – Ian döbbentnek tűnt. – Hát, valószínűleg tényleg… ebbe eddig bele sem gondoltam.
– Nem gondoltál bele abba, hogy ő is zsidó volt, mi? Pedig az volt. – Pár pillanatnyi elgondolkozó csend következett,
mielőtt Ian ismét megszólalt. – Szerinted Jézus csinálta valaha? Úgy értem, leányzókkal, mielőtt prédikálni kezdett
volna?
– Szerintem Père Renault le fog csukatni téged blaszfémiáért.
Ian megvonaglott, mintha amiatt aggódna, hogy a pap esetleg az árnyékok között bujkál.
– Père Renault hál’ istennek nincs a közelben.
– Nincs, de meg kell majd gyónnod neki, nem?
Ian egy mozdulattal felült, és maga köré kapta a pokrócát.
– Mi?
– Különben a pokolra jutsz, ha meghalsz – magyarázta Jamie elég nagy kárörömmel. Az ablakon besütött a holdfény,
és kirajzolta Ian aggodalmasan elgondolkozó arcát és mélyen ülő szemeit, amelyek jobbról balra villogtak Szkülla és
Kharübdisz között. Majd hirtelen Jamie felé fordultak, amikor észrevettek egy potenciális nyílt csatornát a pokol és
Père Renault fenyegető kettőse között.
– Csak akkor jutnék a pokolra, ha halálos bűn lenne – jelentette ki. – ha nem az, hanem bocsánatos bűn, akkor csak
nagyjából ezer évet kell töltenem a purgatóriumban. Az kibírható.
– De ez halálos bűn – felelte Jamie ingerülten. – Mindenki tudja, hogy a paráználkodás halálos bűn, te tökfilkó.
– Igen, de… – Ian intett, hogy várjon egy kicsit, és elgondolkozott. – Ahhoz, hogy halálos bűn legyen, három dolog kell.
Feltételek, vagy mi a csudák. – Felemelte a mutatóujját. – Nagyon helytelennek kell lennie – Középső ujj. – Tudnod
kell, hogy nagyon helytelen. – Gyűrűsujj. – És szándékosan kell megtenned. Ez így megy, nem? – Leeresztette a kezét,
és a szemöldökét megemelve nézett le Jamie-re.
– De, viszont rád melyik része nem igaz? A szándékosság? Megerőszakoltak? – Jamie csak gúnyolódott, de amikor Ian
elfordította az arcát, kétségek kezdtek felmerülni benne. – Ian?
– Neeem – válaszolta a barátja, de szintén kétkedő hangon. – Nem igazán… Inkább a „nagyon helytelen” részre
gondoltam. Nem hinném, hogy ez… – halt el a hangja.
Jamie is feltámaszkodott az egyik könyökére.
– Ian – szólalt meg acélos hangon. – Mit csináltál te azzal a leánnyal? Ha elvetted a szüzességét, az nagyon helytelen.
Főleg a vőlegényével szemben. Ó… – merült fel benne egy gondolat, és közelebb hajolt, hogy halkabban folytassa. –
Nem volt szűz? Lehet, hogy az más. – Ha a leányzó eleve könnyű erkölcsű, akkor talán…
Belegondolva, lehet, hogy tényleg ír verseket…
Ian időközben a térdére tette a karját, és ráhajtotta a fejét.
Pokróca ráncai közül egy rekedtes „…nemtom…” hallatszott elfojtottan. Jamie odanyúlt, és belemélyesztette az ujjait
Ian vádlijába, amitől a barátja döbbent kiáltással felegyenesedett. Valamelyik szobában valaki felmordult és
fészkelődött álmában.
– Hogy érted, hogy nem tudod? Hogy lehet ezt nem észrevenni? – sziszegte Jamie.
– Ó… hát… ő… izé… a kezével csinálta – nyögte ki Ian. – Mielőtt még… izé.
– Ó. – Jamie lelkileg kicsit lelombozódva a hátára hengeredett.
A teste viszont még mindig nagyon szerette volna hallani a részleteket.
– Ez nagyon helytelen? – fordult Ian ismét a barátja felé. – Vagy… nos azt sem mondhatnám, hogy szándékosan tettem
volna, mert egyáltalán nem azt akartam csinálni, de…
– Szerintem te úton vagy a pokol felé – biztosította Jamie. – Szándékosan meg akartad tenni, akár sikerült, akár nem.
És, ha már itt tartunk, hogyan történt? Egyszerűen csak… megfogta?
Ian eleresztett egy hosszú-hosszú sóhajt, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Úgy nézett ki, mintha ez fájdalmat okozna
neki.
– Hát, csókolóztunk egy kicsit, és lett még egy kis brandy… sokkal több. Utána… izé… ivott egy kortyot, és megcsókolt,
és, izé… a számba eresztette, és…
– Ifrinn!
– Megtennéd, hogy nem emlegeted a poklot? Nem akarok rágondolni.
– Elnézést. Folytasd. Megengedte, hogy megfogd a mellét?
– Csak egy kicsit. Nem vette le a ruháját, de éreztem a mellbimbóját a blúzán keresztül… mondtál valamit?
– Nem – nyögte ki Jamie némi erőfeszítés árán. – És utána?
– Hát, bedugta a kezét a kiltem alá, majd úgy kirántotta, mintha egy kígyót talált volna ott.
– És azt talált?
– Azt bizony. Sokkot kapott. Abbahagynád a röhögést? – kérdezte Ian ingerülten. – Az egész házat fel fogod ébreszteni.
Azért ijedt meg, mert nem voltam körülmetélve.
– Ó, ezért nem akart… a hagyományos módon?
– Nem mondta, miért, de lehet. De kicsivel később meg akarta nézni, és akkor… izé.
– Mmfhm. – Lehet, hogy a mérleg egyik serpenyőjében mezítelen démonok voltak, a másikban pedig az elkárhozás
veszélye, de Jamie még így is úgy gondolta, hogy Ian járt jobban.
Viszont valami szöget ütött a fejébe.
– Miért kérdezted meg, hogy fáj-e a körülmetélés? Nem akarod megcsinálni, ugye? Mármint miatta?
– Nem mondanám, hogy nem jutott eszembe – ismerte be Ian. – Úgy értem… felmerült bennem, hogy a
körülményekre való tekintettel talán illene elvennem feleségül. De azt hiszem, nem tudnék zsidó lenni, még akkor
sem, ha a körülmetélést kibírnám… az anyukám elevenen megnyúzna, ha megtenném.
– Nem, igazad van – helyeselt Jamie. – Tényleg ezt tenné. És akkor tényleg a pokolba kerülnél. – A kép, amint az
egzotikus és törékeny Rebekah vajat köpül egy felföldi tanya udvarán, vagy mezítláb tapossa a vizeletbe áztatott
gyapjút, még a kipát és pajeszt viselő Ian látványánál is nevetségesebbnek tűnt – bár nem sokkal. – Egyébként is,
neked nincs pénzed, nem igaz?
– Valamennyi van – válaszolta Ian elgondolkozva. – De annyi nincs, hogy Timbuktuban megélhessek belőle, márpedig
legalább olyan messzire kell menekülnöm.
Jamie felsóhajtott és kinyújtózott, hogy ellazuljon egy kicsit.
Csend ereszkedett közéjük; Ian kétségkívül az elkárhozáson töprengett, Jamie pedig újra átélte ópiumos álma jobb
részeit, de Rebekah arcával a kígyóhölgyön. Végül ő törte meg a csendet a barátja felé fordulva.
– Szóval… megérte a pokolra jutás kockázatát?
Ian ismét hosszan és mélyen felsóhajtott, de ez már egy olyan ember sóhaja volt, aki békét kötött magával.
– Ó, igen.

Jamie hajnalban ébredt, teljesen egészségesnek érezte magát, és a lelkiállapota is sokkal jobb volt. Valami jótét lélek
egy korsó savanyú sört és némi kenyeret és sajtot vitt nekik. A fiú erőt merített ezekből, miközben az aznapi
tennivalókon gondolkozva felöltözött.
Össze kell majd szednie pár embert, hogy visszamenjenek, és kezdjenek valamit a kocsival. Úgy gondolta, az a legjobb,
amit M. Peretzcel tehetnek, ha ideszállítják a kocsiban, és keresnek egy zsidót a környéken, aki hajlandó eltemetni – a
nők ragaszkodtak ahhoz, hogy még naplemente előtt végső nyugalomra kell helyezni.
Ha nem sikerül… nos, azon a folyón majd akkor fog átkelni, ha odaér. Úgy látta, a kocsiban nem esett túl nagy kár;
lehet, hogy már délre sikerül visszasegíteni az útra… Milyen messze lehet Bonnes?
Az volt a következő város, amelyben fogadó volt. Ha túl messze van, vagy a kocsi túlságosan megsérült, vagy nem
tudnak megfelelő módon elbúcsúzni M. Peretztől, akkor még egy éjszakát itt kell tölteniük. Megtapogatta az
erszényét, és úgy érezte, elég pénze van még egy éjszakára és az emberekre; a doktor nagyvonalú volt velük.
Lassan felmerült benne a kérdés, hogy mi tartja fel Iant és a nőket. Bár tisztában volt vele, hogy a nőknek több időre
van szükségük ahhoz, hogy bármit is elvégezzenek, mint a férfiaknak, különös tekintettel az öltözködésre – hát,
végtére is, nekik fűzőkkel meg ilyesmivel kell vacakolniuk… Beleivott a sörébe, miközben Rebekah fűzőjén merengett,
és a lelki szemei előtt megjelenő képek csak még inkább megelevenedtek Ian történetéről a lánnyal. Szinte látta a
mellbimbóját az inge vékony anyaga mögött, és olyan simának és kereknek képzelte, akár egy kavicsot…
Ian ekkor robbant be az ajtón űzött tekintettel, égnek álló hajjal.
– Eltűntek!
Jamie félrenyelte a sörét.
– Mi? Hogyan?
Ian elértette, hogy mire gondol, és már el is indult az ágy felé.
– Nem rabolták el őket. Semmi nyoma küzdelemnek, és a holmijuk is eltűnt. Az ablakuk nyitva van, és a spaletta nincs
eltörve.
Jamie ekkor már Ian mellett térdelt, és először a kezét, majd a fejét és végül a vállát is bedugta az ágy alá. Talált is egy
vászonba tekert csomagot odalent, és egy pillanatra elöntötte a megkönnyebbülés – ami azonnal el is múlt, amikor Ian
kihúzta a batyut a fényre. A lelet zörgött ugyan, de nem az aranycsengettyűk dallamos hangján; amikor letekerték róla
a vásznat, kiderült, hogy csak gallyak és kavicsok vannak benne egy női felsőkabátba tekerve, hogy a göngyöleg
nagyobbnak tűnjön. – Cramouille! – mondta, mert nagy hirtelen ez volt a legcsúnyább szó, ami eszébe jutott. És ez
nagyon is helytálló kifejezés volt, ha tényleg az történt, amire gondolt. Jamie Ian felé fordult.
– Engem elkábított, téged elcsábított, az az átkozott szobalány pedig belopakodott ide, és ellopta a holmit, miközben
te nyakig merültél a… a…
– Bájaiba – segített Ian szűkszavúan, majd felvillantott egy rövid, gonosz mosolyt. – Csak féltékeny vagy. Szerinted
merre mentek?
Mivel igaza volt, Jamie felhagyott a további vádaskodással, inkább felkelt, és magára kötötte az övét. Sietve elrendezte
rajta a tőrét, a kardját és a fejszéjét is.
– Arra tippelnék, hogy nem Párizsba. Gyere, kérdezzük meg az istállómestert.
Az istállómester beismerte, hogy nem tud segíteni; éppen az előző esti italokat pihente ki a szalmában, és ha el is
vittek két lovat az istállóból, ő nem ébredt fel rá.
– Aha, persze – mondta Jamie türelmetlenül, majd az ingébe markolva felemelte a férfit a földről, és a fogadó
kőfalához vágta. A férfi feje pattant egyet a köveken, a teste pedig elernyedt Jamie kezében. Még magánál volt, csak
elkábult. Jamie bal kézzel elővette a tőrét, és az élét a férfi cserzett torkához szorította.
– Kezdjük elölről – javasolta barátságos hangon. – Nem érdekel, mennyi pénzt adtak neked… azt megtarthatod. Én
csak azt akarom tudni, merre mentek, és mikor indultak. – A férfi nyelni próbált, de amikor az ádámcsutkája a
pengének ütközött, felhagyott a kísérlettel.
– Nagyjából három órával holdkelte után – krákogta. – Bonnes felé mentek. Van egy útkereszteződés nem egészen
három mérföldre innen – tette hozzá hirtelen támadt segítőkészséggel.
Jamie felmordult, és elengedte.
– Aha, értem – mondta megvetően. – Ian… ja, már hozod őket.
– Ian ugyanis egyenesen a lovaikért ment, miközben ő az istállómesterrel foglalkozott, és az egyiket már ki is vezette
felkantározva, kezében a nyergével.
– Akkor én rendezem a számlát.
A nők legalább az erszényét nem vitték el. Ez is valami. Ez vagy arra utal, hogy Rebekah bat-Leah Haubergerben azért
maradt még némi nyoma a lelkiismeretnek – amiben Jamie erősen kételkedett vagy azt, hogy egyszerűen nem jutott
eszébe ez az ötlet.
Éppen felkelt a nap; a nők úgy hat órával járhattak előttük.
– Hihetünk a lovásznak? – kérdezte Ian, miközben elhelyezkedett a nyeregben. Jamie beletúrt az erszénybe, kivett
belőle egy rézérmét, feldobta, majd a keze fonákjával elkapta.
– Ha írás, igen, ha fej nem, jó? – Levette az érméről a másik kezét, és ránézett. – Fej.
– Igen, de az út egyenesen megy egészen Yvracig – érvelt Ian. – És csak három mérföld innen a kereszteződés. Sok
mindent el lehet mondani arról a leányról, de bolondnak nem bolond.
Jamie elgondolkozott ezen, majd bólintott. Rebekah nem tudhatta biztosan, mennyi előnye lesz – és hacsak nem
hazudott arról, hogy nem tud lovagolni (és kinézte volna ugyan belőle, hogy igen, de az ilyesmit nem könnyű
eljátszani, és a lány tényleg nagyon esetlen volt a nyeregben), akkor biztosan el akart érni egy olyan pontra, ahol a
nyomát veszíthetik az üldözői, mielőtt utolérnék. És egyébként is, a talaj még nedves volt a harmattól; lehet, hogy van
esélyük…
– Akkor menjünk.
Szerencséjük volt. Senki nem haladt el a fogadó mellett az éjszaka során, és bár az utat elborították a patanyomok, a
nők lovainak a patkója élénken kirajzolódó friss lenyomatot hagyott a nedves talajon. Amint meggyőződtek arról,
hogy jó felé mennek, ügetésre fogták az útkereszteződésig, abban reménykedve, hogy odaérnek, mielőtt a többi utazó
összejárja a nyomokat.
De ezúttal cserben hagyta őket a szerencséjük. A gabonával és zöldségekkel megrakott szekerek már útnak indultak
Parcoulba vagy La Roche-Chalais-ba, és a keresztút csupa kátyú volt. De Jamie-nek az a ragyogó ötlete támadt, hogy
Iant elküldi Parcoul felé, míg ő maga La Roche-Chalais irányába indul, hogy mindketten kikérdezhessék az arra járó
szekerek kocsisait. Ian egy órán belül visszatért a hírrel, hogy látták a lassan lovagló nőket, akik útközben hangosan
szidalmazták egymást a Parcoul felé vezető úton.
– És ez még nem minden! – kapkodott levegő után.
– Nem? Nos, a többit lovaglás közben meséld el!
Ian így is tett. Éppen visszafelé vágtatott, hogy megkeresse Jamie-t, amikor összefutott Elzászi Joseffel, aki viszont
őket kereste.
– D’Eglise-t feltartották Poitiers mellett – mesélte Ian szinte kiabálva –, méghozzá ugyanaz a banda, amelyik már
megtámadott minket egyszer Marmande-ban… Alexandre és Raoul mindketten felismerték néhány tagját. A zsidó
banditák!
Jamie megdöbbent, és pár pillanatra lelassított, hogy Ian utolérje.
– Elvitték a hozományt?
– Nem, de keményen meg kellett küzdeni velük. Hárman annyira megsérültek, hogy felcserre volt szükségük, Paul
Martan pedig két ujját elveszítette a bal kezéről. D’Eglise bemenekítette őket Poitiers-ba, és ideküldte Josefet, hogy
ellenőrizze, velünk minden rendben van-e.
Jamie szíve a torkába ugrott.
– Jézusom. Elmondtad neki, mi történt?
– Nem mondtam – vágta rá Ian kurtán. – Azt mondtam, hogy volt egy kis balesetünk a kocsival, és te előrementél a
nőkkel; én meg éppen visszalovagolok valamiért, amit ottfelejtettünk.
– Az jó. – Jamie szíve visszaugrott a mellkasába. Nagyon nem szívesen számolt volna be arról a kapitánynak, hogy
elveszítették a lányt és a tóratekercset is. És nem is fog.
Gyorsan haladtak, csak kérdezősködni álltak meg pár helyen, és mire belovagoltak Aubeterre-sur-Dronne városába,
már biztosak lehettek abban, hogy a menekülők alig egyórányira lehetnek előttük – amennyiben továbbhaladtak a
falun keresztül.
– Ja, azok ketten? – nézett fel egy nő a lépcsősikálásból. Lassan felegyenesedett, és kinyújtóztatta a hátát. – Igen,
láttam őket. Ellovagoltak mellettem, és azon az úton mentek tovább – mutatott rá.
– Köszönöm, Madame – válaszolta Jamie a legszebb párizsi franciáján – És mi található azon az úton, kérem?
A nő döbbentnek tűnt, hogy nem tudják, és egy kicsit összehúzta a szemét a tájékozatlanságuk hallatán.
– Hát, természetesen a Vicomte Beaumont kastélya!
– Természetesen – visszhangozta Jamie, miközben rámosolygott, és Ian látta, hogy válaszul a nő arcán is megjelenik
egy gödröcske. – Merci Beaucop, Madame! [17]

– Mi az ördög…? – dünnyögte Ian. Jamie is megállt mellette, és végignézett az épületen. A kis udvarház némiképp
viharvert, de jó szerkezetű volt. És nagyjából az utolsó hely, ahol az ember egy szökevény zsidót keresne, ezt el kellett
ismernie.
– Szerinted most mit tegyünk? – kérdezte Ian, mire Jamie vállat vont, és megsarkantyúzta a lovát.
– Gondolom, menjünk oda az ajtóhoz, és kopogjunk be rajta.
Ian követte a barátját az ajtóhoz, de közben egyre kényelmetlenebbül érezte magát mocskos ruhája, többnapos
borostája és általános ápolatlansága miatt. De azonnal eltűnt minden aggodalma, amikor Jamie erőteljes kopogására
kinyílt az ajtó.
– Jó napot, uraim! – mondta ugyanaz a szőke fickó, aki egy nappal korábban még Jamie-vel birkózott az út közepén. A
fiatalember a jól látható monoklija és felrepedt szája ellenére fülig érő szájjal mosolygott. A legújabb divat szerint volt
öltözve, szilvakék bársonyöltönyt viselt, a haja be volt sütve és rizsporozva, szőke szakálla pedig ápoltra nyírva
ékesítette az állát. – Reméltem, hogy még találkozunk. Üdvözlöm önöket az otthonomban! – lépett hátra és nyújtotta
ki a kezét hívogatóan.
– Köszönöm, Monsieur…? – felelte Jamie lassan, miközben egy oldalpillantást vetett Ianre. Ian félig megvonta a vállát.
Van más választásuk?
A szőke hajú gazfickó meghajolt.
– Pierre Robert Heriveaux d’Anton, Vicomte Beaumont a Mindenható kegyelméből egy újabb gyönyörű napon is. És
önök, uraim?
– James Alexander Malcolm MacKenzie Fraser – válaszolta Jamie, igyekezve felvenni a másik nagyúri modorát. Csak
Ian vette észre az enyhe habozást és a halvány remegést a hangjában, amikor hozzátette: – Broch Tuarach földesura.
– Ian Alastair Robert MacLeod Murray – biccentett Ian, és kihúzta magát. – Az… ő… őföldesuraságának a… jobbkeze.
– Kérem, uraim, fáradjanak be. – A szalmaszőke pernahajder szeme egy kicsit megrebbent, és Ian egy pillanattal
azelőtt hallotta meg a kavicsok csikorgását a háta mögött, hogy megérezte egy tőr hegyét a hátában. Nem, nincs más
választásuk.
Odabent megszabadították őket a fegyvereiktől, majd egy széles folyosón át otthonos szalonba kísérték őket. A
helyiség tapétája már megkopott, a bútorok is elég elhasználtnak tűntek. Ezek között a nagy perzsaszőnyeg úgy
ragyogott a padlón, mintha drágakövekkel lenne kirakva. A közepén lévő nagy, kerek valami zöld, aranyszínű és vörös
volt; ezt hullámos körvonalú, koncentrikus körök vették körül kék, vörös és krémfehér sávokban, lágy mélyvörössel
keretezve, és mindezt olyan sok szokatlan forma díszítette, hogy az ember egész nap el tudta volna nézegetni. Amikor
Ian először látta, legalább negyedórán át bámulta, mielőtt Nagy Georges rajtakapta, és rákiabált, hogy tekerje fel a
szőnyeget, mert lemegy a nap.
– Ezt hol szerezte? – kérdezte Ian hirtelen, félbeszakítva a vikomtot, aki éppen mondott valamit a szegényesen
öltözött férfiaknak, akik elvették a fegyvereiket.
– Mit? Ja, a szőnyeget! Igen, hát nem csodálatos? – mosolygott rájuk a vikomt minden szégyenérzet nélkül, majd intett
a két verőlegénynek, hogy álljanak a fal mellé. – A feleségem hozományának a része.
– A feleségéé – ismételte meg Jamie óvatosan. Egy oldalpillantást vetett Ianre, aki elértette a célzást.
– Csak nem Mademoiselle Haubergerről van szó? – kérdezte. A vikomt elvörösödött, konkrétan elvörösödött, és Ian
ekkor ébredt rá, hogy a férfi nem idősebb náluk Jamie-vel.
– Nos, ez… mi… mi egy ideje már jegyesek vagyunk, és a zsidó szokások szerint az majdnem olyan, mintha házasok
lennénk.
– Jegyesek – visszhangozta Jamie ismét. – Pontosan… mióta is?
A vikomt beszippantotta az alsó ajkát, és elgondolkozva méregette őket. De végül minden óvatosságát elnyomta a
látványosan szárnyaló jókedve.
– Négy éve – válaszolta. Utána nem tudta visszafogni magát, és odaintette őket az ablak mellett álló asztalhoz, hogy
büszkén megmutasson nekik egy díszes dokumentumot, amelyet színes cikornyaszerűségek borítottak, illetve egy
nagyon furcsa, csupa ékezetből és dőlt vonalból álló nyelven írt szöveg.
– Ez a mi ketubánk – mondta, nagyon gondosan ejtve ki a szót.
– A házassági szerződésünk.
Jamie lehajolt, hogy közelebbről is megnézze.
– Igen, nagyon szép – mondta udvariasan. – Úgy látom, még nincs aláírva. Vagyis a házasság még nem lett
megköttetve? – Ian látta, hogy a barátja tekintete végigvillan az asztalon, és szinte hallotta a fején átsuhanó ötleteket:
felkapni az asztalon lévő levélbontót, és túszul ejteni a vikomtot? Utána megkeresni azt az agyafúrt kis szukát,
betekerni egy kisebb szőnyegbe, és elvinni Párizsba? Ez kétségkívül Ian feladata lesz majd.
A szeme sarkából elkapta, hogy az egyik verőlegény áthelyezi a testsúlyát, és gondolatban rákiabált Jamie-re: ne
csináld, te idióta! Az üzenete mintha kivételesen átment volna; Jamie válla elernyedt, és a fiú felegyenesedett.
– Ugye tudja, hogy a leányzó valaki máshoz készül hozzámenni? – kérdezte merészen. – Kinézem belőle, hogy nem
mondta el.
A vikomt arca színesebbé vált.
– Természetesen tudom! – csattant fel. – De nekem ígérték el előbb, méghozzá az apja!
– Ön mióta zsidó? – kérdezte Jamie óvatosan, miközben megkerülte az asztalt. – Szerintem nem annak született. Úgy
értem… most már zsidó, nem? Mert ismertem egyet-kettőt Párizsban, és úgy tudom, hogy ők nem házasodnak nem
zsidókkal.
A tekintete bejárta a kompakt, rendezett szobát.
– És úgy tudom, hogy ők legnagyobbrészt nem is arisztokraták.
A vikomt arca ekkorra már elég élénkvörössé vált. Egy éles szóval kiparancsolta a kemény legényeket – bár azok
hajlottak volna a tiltakozásra, A rövid párbeszéd alatt Ian közelebb húzódott Jamie-hez, és sietve odasuttogott neki
valamit a szőnyegről keltául.
– Szent isten – dünnyögte Jamie ugyanazon a nyelven. – Szerintem én nem láttam őt vagy a másik kettőt Marmande-
nál, te igen?
Iannek nem volt ideje válaszolni, úgyhogy csak megrázta a fejét, miközben a testőrök vonakodva engedelmeskedtek
Pierre vikomt ellentmondást nem tűrő utasításának, és összehúzott szemüket Ianre és Jamie-re villogtatva kimentek.
Egyikük Jamie tőrét tartotta a kezében, és menet közben lassan és sokatmondón végighúzta a saját nyaka előtt. Igen,
ezek értenek a verekedéshez, gondolta, miközben viszonozta a fenyegető tekinteteket, de az a kis selyemfiúcska nem.
D’Eglise kapitány számára nem lenne ellenfél a vikomt, és egy csapat hivatásos útonálló sem, akár zsidók, akár nem.
– Rendben – jelentette ki a vikomt váratlanul, öklével az asztalra támaszkodva. – Elmondom.
És el is mondta. Rebekah anyja, dr. Hasdi lánya beleszeretett egy keresztény férfiba, és megszökött vele. A doktor
kijelentette, hogy a lánya számára innentől meghalt, ahogy azt szokták az ilyen helyzetekben, és hivatalosan is
elgyászolta. De ő volt az egyetlen gyermeke, és nem tudta elfelejteni. Rendszeresen információkat szerzett róla, és
Rebekah születéséről is értesült.
– Utána Rebekah anyja meghalt. Én akkor ismertem meg… mármint nagyjából akkoriban. Az apja bíró volt, és ismerte
az én apámat. Rebekah tizennégy volt, én tizenhat; beleszerettem. És ő is belém – tette hozzá szigorúan méregetve a
skótokat, nehogy kételkedni merjenek a szavában. – Eljegyeztük egymást, az apja áldásával. De ekkor az apja elkapta
a vérhast, és két nap múlva meghalt. És…
– És Rebekah a nagyapjához került – fejezte be Jamie. – És zsidó lett?
– A zsidó hit szerint eleve zsidónak született; ez anyai ágon öröklődik. És… az anyja titokban mesélt neki a
származásáról. És amikor Rebekah a nagyapjához került, elfogadta a vallását.
Ian megmoccant, és cinikusan felvonta a szemöldökét.
– Igen? És maga miért nem tért meg akkor, ha most hajlandó rá? – Mondtam, hogy megteszem! – A vikomt úgy
szorongatta a levélbontót, mintha meg akarná fojtani. – Az a nyomorult vén gazember azt mondta, nem hisz nekem.
Azt hitte, nem adnám fel a… a… ezt az életet – mutatott végig a szobán, vélhetően a nemesi címére és a javaira célozva,
amelyeket a kormány azonnal megvonna tőle, amint nyilvánossá válna a megtérése. Azt mondta, csak
szélhámosságból csinálnám, és amint megkapnám az unokáját, azonnal ismét kereszténnyé válnék, és Rebekaht is
erre kényszeríteném. Mint az apja – tette hozzá sötéten.
Ianban a helyzetük ellenére némi szimpátia kezdett nyiladozni a kis piperkőc iránt. Ez egy nagyon romantikus
történet volt, és ő szerette az ilyesmit. Jamie viszont még nem jutott döntésre. A lábuk alatt heverő szőnyegre
mutatott.
– Azt mondta, a hozománya?
– Igen – felelte a vikomt, de a határozottsága időközben erősen alábbhagyott. – Azt mondta, hogy az anyjáé volt.
Néhány férfival szállíttatta le múlt héten, egy ládával és pár másik dologgal együtt. Mindenesetre – nyerte vissza a
magabiztosságát, és meredt rájuk szigorúan – amikor a vén szörnyeteg megszervezte a házasságát azzal a párizsi
fickóval, és elhatároztam, hogy… hogy…
– Hogy elrabolja? Előre megbeszélve? Mmfmm – dünnyögte Jamie jelezve, hogy mi a véleménye a vikomt útonállói
képességeiről. Vörös szemöldökét felhúzva sokatmondón ránézett Pierre monoklijára, de hála az égnek, nem tett
megjegyzéseket. Ian egy pillanatra sem felejtette el, hogy foglyok, noha Jamie a jelek szerint igen.
– Beszélhetnénk Mademoiselle Haubergerrel? – kérdezte Ian udvariasan – Csak hogy meggyőződhessünk arról, hogy
a szabad akaratából jött ide, jó?
– Elég egyértelmű lehetne, hogy így volt, hiszen önök idáig követték – A vikomtnak nem tetszett Jamie horkantása. –
Nem, nem beszélhetnek vele. Nem ér rá. – Ezzel felemelte a kezét, tapsolt egy éleset, mire a verőlegényei visszatértek
nagyjából féltucatnyi inas kíséretében, akiket egy magas, szigorú külsejű komornyik vezetett, kezében egy masszív
sétabottal.
– Tartsanak Ecrivisse-szel, uraim. Ő fogja kényelembe helyezni önöket.
A „kényelem” az udvarház borospincéjének bizonyult, ami illatos volt, de hideg. És sötét is. A vikomt vendégszeretete
még egy gyertyára sem terjedt ki.
– Ha meg akarna ölni minket, már megtette volna – latolgatta a lehetőségeket Ian.
– Mmfmm. – Jamie leült a lépcsőre, és pokrócát felhúzta a vállára, hogy melegítse. Valahonnan odakintről zene
szivárgott be; egy hegedű csendes hangja meg egy kis kézidob pergése. Megszólalt, abbamaradt, majd ismét
megszólalt.
Ian nyugtalanul sétált fel-alá; a pince nem volt túl nagy. Ha nem akarja megölni őket, akkor mi lehet velük a vikomt
szándéka?
– Arra vár, hogy valami megtörténjen – jelentette ki Jamie, váratlanul megválaszolva a gondolatát. – Valami, aminek
szerintem a leányzóhoz van köze.
– Igen, az lehet. – Ian is leült a lépcsőre, és megbökte Jamie-t, hogy menjen odébb. – A Dhia, de hideg van!
– Mmh – mormogott Jamie szórakozottan. – Lehet, hogy el akarna szökni. Ha így van, remélem, itthagy valakit, aki
kienged minket, és nem kell éhen halnunk.
– Nem halnánk éhen – érvelt Ian logikusan. – Elég hosszú ideig elélnénk a boron. És valaki idejönne, mielőtt elfogyna.
– Egy pillanatra elhallgatott és megpróbálta elképzelni, milyen lenne hetekig ittasnak maradni.
– Ez jó gondolat – állt fel Jamie egy kicsit mereven a hidegtől, majd kotorászni kezdett az állványokon. Szinte semmi
fény nem volt odabent, azt leszámítva, ami a pinceajtó alatt szivárgott be, de Ian hallotta, hogy Jamie üvegeket húz ki,
és dugókat szagolgat.
Nem sokkal később visszatért egy palackkal, és miután ismét helyet foglalt, a fogával kihúzta a dugóját, majd oldalra
köpte.
Megkóstolta, majd ismét, utána megdöntötte a palackot egy jókora korty erejéig, majd visszanyújtotta Iannak.
– Nem rossz – mondta a barátja.
Valóban nem volt az, és egy darabig nem beszélgettek túl sokat. De Jamie végül lerakta az üres borosüveget, halkan
böffentett egyet, és azt mondta:
– A leányzó volt az.
– Mármint mi? Felteszem, Rebekahra gondolsz. – Majd egy pillanattal később: – Mi van vele?
– Ő volt az – ismételte meg Jamie. – Emlékszel, mit mondott a zsidó… Ephraim bar-Sefer? Arról, hogy a bandája onnan
tudta, hol kell lecsapni, hogy információkat kaptak egy külső forrásból? Ő volt az. Ő tájékoztatta őket.
Jamie olyan meggyőződéssel beszélt, hogy Ian egy pillanatra megingott, de utána magához tért.
– Az a kicsi leányzó? Persze, minket lóvá tett… és gondolom, Pierre emberrablási kísérletéről is tudnia kellett, de…
Jamie felhorkantott.
– Igen, Pierre. Ő olyannak tűnik neked, mint aki bűnöző, vagy elég agyafúrt az ilyesmihez?
– Nem, de…
– És a leányzó?
– Nos…
– Pontosan.
Jamie ezzel felállt, ismét bóklászni kezdett az állványok között, és ezúttal egy olyan palackkal tért vissza, amelynek az
illata az egyik nagyon jó helyi vörösborra emlékeztette Iant. Mintha az édesanyja szamócalekvárját inná pirítóson, egy
csésze erős teával, gondolta elismerően.
– Egyébként is – folytatta Jamie, mintha nem is szakad volna félbe a gondolatfolyama –, nem emlékszel, mit mondott
neki a szobalánya? Amikor félig beverték a fejem? „Lehet, hogy ő is meghalt. Attól hogy érezné magát?”. Nem, ő
tervelte ki az egészet… hogy Pierre és a legényei megállítják a kocsit, és elmenekülnek a nőkkel, a tekerccsel és
kétségkívül Monsieur Savanyúsággal együtt. De… – tette hozzá Ian arca elé tartva az ujját, nehogy a barátja
félbeszakítsa – utána Elzászi Josef azt mesélte neked, hogy a rablók, méghozzá ugyanazok a rablók, mint korábban,
legalábbis részben, megtámadták a hozományt szállító csapatot is. Te is tudod, hogy ez nem lehetett Pierre, csak a
lány mondhatta el nekik.
Ian kénytelen volt beismerni, hogy ez logikusan hangzik. Pierre meglehetősen lelkes volt, de egyszerűen nem lehetett
ráhúzni a hivatásos útonálló szerepét.
– De egy leányzó… – mondta tehetetlenül. – Hogyan lenne képes…
Jamie felmordult.
– D’Eglise szerint dr. Hasdi nagy tiszteletben áll a bordeaux-i zsidók körében. És úgy tűnik, még Párizsban is ismerik,
különben hogyan hozhatta volna össze az unokája házasságát? De franciául nem beszél. Fogadsz velem, hogy a
leányzó intézte a levelezését?
– Nem – ivott Ian egy újabb kortyot. – Mmfmm.
Pár perccel később azt mondta:
– Az a szőnyeg. És a többi dolog, amelyeket Monsieur le Vicomte említett… a hozománya.
Jamie helyeslő hangot hallatott.
– Aha. Inkább a részesedése. Az látszik, hogy ennek a Pierre kölyöknek nincs túl sok pénze, és a megtérése esetén
minden birtokát is elveszítené. Rebekah bespájzolt nekik, vagy mi… gondoskodott arról, hogy legyen miből
megélniük. Legyen miből jól megélniük.
– Hát akkor – jelentette ki Ian pár pillanatnyi hallgatás után –, ez ennyi volt.
A délután csigalassú tempóban telt. A második palack után megállapodtak abban, hogy egyelőre nem isznak többet,
hátha tiszta fejre lesz szükségük, ha végre kinyílik az ajtó, és azt leszámítva, hogy időnként bevonultak vizelni a
távolabbi palackos állványok mögé, ott gubbasztottak a lépcsőn.
Jamie éppen halkan énekelgetett a hegedű távoli hangjára, amikor az ajtó végül tényleg kinyílt. Akkor hirtelen
abbahagyta, és esetlenül talpra ugrott, majdnem elesett, annyira elgémberedett a térde a hidegtől.
– Messieurs? – nézett le rájuk a komornyik. – Lennének olyan kedvesek, és követnének?
Nagy meglepetésükre a komornyik egyenesen kivezette őket a házból, majd végig egy keskeny ösvényen, a távoli zene
irányába. A kinti levegő csodálatosan frissnek tűnt a pince dohos szaga után, és Jamie megtöltötte vele a tüdejét,
miközben azon töprengett, hogy mi az ördög…?
Az ösvény egyik kanyarulata után egy földbe szúrt fáklyákkal megvilágított udvart láttak maguk előtt. Kicsit el volt
gazosodva, de egy szökőkút csobogott a közepén – és közvetlenül mellette valamiféle árnyékoló sátor állt, amelynek a
vászna halványan fénylett a félhomályban. Egy csapat ember beszélgetett körülötte, és amikor a komornyik megállt,
és egyik kezével őket is visszatartotta, Pierre vikomt kilépett a csoportból, és mosolyogva feléjük indult.
– Elnézésüket kérem a kényelmetlenségekért, uraim – szaladt fülig a mosolya. Ittasnak tűnt, de Jamie tudta, hogy nem
az; nem volt alkoholszaga. – Rebekahnak elő kellett készülnie. És meg akartuk várni az alkonyatot.
– Mivel? – kérdezte Ian gyanakodva, mire a vikomt felkuncogott.
Jamienek nem állt szándékában sértegetni a kölyköt, de ezt csak kuncogásnak lehetett nevezni. Egy pillanatra
összenéztek Iannel. Igen, kuncogás volt.
– Az esküvővel – válaszolta Pierre, és bár a hangja még mindig tele volt joie de vivre-rel , olyan mély [18]

ünnepélyességgel ejtette ki ezt a szót, hogy Jamie mellkasa belesajdult. Pierre ezután megfordult, és a sötétülő égbolt
felé intett, amelyen egymás után bújtak elő a csillagok.
– Tudják, babonából… hogy olyan sok leszármazottunk legyen, mint égen a csillag.
– Mmfhmm – dünnyögte Jamie udvariasan.
– Kérem, jöjjenek velem, legyenek kedvesek. – Ezzel Pierre máris elvegyült a… nos, Jamie úgy gondolta, hogy ez lehet
a násznép… és a skótoknak is intett, hogy kövessék.
Marie, a szobalány már ott volt, néhány másik nő társaságában; riadtan méregette Jamie-t és Iant. De a vikomt a
férfiakhoz lépett.
Mondott pár szót a vendégeinek, és három elegánsan, bár némileg furcsán öltözött társával tért vissza, akik
gyöngyökkel díszített kis selyemsapkát és hatalmas szakállat viseltek.
– Hadd mutassam be Monsieur Gershom Ackermant és Monsieur Levi Champfleurt. A tanúinkat. És Reb Cohent, aki
levezeti majd a szertartást.
A férfiak udvarias szólamokat mormogva kezet ráztak. Jamie és Ian összenéztek. Ők mit keresnek itt?
A vikomt elkapta a pillantásukat, és helyesen értelmezte.
– Azt szeretném, ha visszatérnének dr. Hasdihoz – mondta, és a vidámság helyét átmenetileg acélos tónus vette át a
hangjában. – És elmondanák neki, hogy minden, de minden a megfelelő szokások és a vonatkozó törvények
betartásával történt. Ezt a házasságot már senki nem bonthatja fel.
– Mmfhmm – felelte Ian kevésbé udvariasan.
Így történt, hogy pár perccel később ott találták magukat a férfi vendégek körében – a nők a sátor túloldalán álltak –,
amint Rebekaht bámulják, ahogy halkan csilingelve közeledik az ösvényen. Mélyvörös selyemruhát viselt; Jamie látta,
ahogy a fáklyák fénye táncol és csillog az anyag redőin a lány mozgásától.
Mindkét csuklóját arany karkötő díszítette, és egy fátyol hullott az arca elé, egy kis aranyláncokból készült
főkötőszerűség alatt, ami a homlokába hullott a kis medáljaival és csengőivel – ez okozta a csilingelést. Jamie-t a
tóratekercsre emlékeztette, és megdermedt a gondolatra.
Pierre a sátor alatt állt a rabbival; amikor Rebekah odaért, felé lépett, és a lány odament hozzá. De nem érintette meg,
hanem körbesétálta. Majd még egyszer, majd még egyszer. Hétszer is megkerülte, amitől Jamie nyakán egy kicsit
égnek meredt a szőr; ez az egész a mágiát idézte valamiért – vagy a boszorkányságot. A lány csinált valamit,
megkötötte a férfit.
Minden egyes körnél szemtől szembe került Jamie-vel, akit mindenképpen látnia kellett a fáklyák fényében, de
egyenesen maga elé szegezte a szemét; nem jelezte, hogy bárkit is felismerne – még Pierre-t sem.
Egy idő után viszont végzett a körözéssel, és odaállt Pierre mellé. A rabbi pár szóval köszöntötte a vendégeket, majd a
menyasszony és a vőlegény felé fordult, és kitöltött egy pohár bort, amely felett a jelek szerint héber áldást mondott.
Jamie az elejét még értette is:
– Áldott vagy te, Adonáj, Istenünk… –, ám utána elveszítette a fonalat.
Amikor Reb Cohen elhallgatott, Pierre benyúlt a zsebébe, és kivett belőle egy kis tárgyat – ami egyértelműen
gyűrűnek tűnt –, majd megfogta Rebekah kezét, és a jobb mutatóujjára húzta, miközben olyan gyengéden mosolygott
le az arcába, hogy Jamie akaratlanul is ellágyult. Pierre ezt követően felhajtotta a menyasszonya fátylát, és Jamie egy
pillanatra Rebekah arcán is ugyanazt a szerelmet látta, mielőtt a férje megcsókolta.
A gyülekezet egy emberként sóhajtott fel.
A rabbi felvett egy darab papírt a közelében lévő asztalról. Jamie látta, hogy a ketuba nevű irat az – a házassági
szerződés.
A rabbi felolvasta az egészet, először egy olyan nyelven, amelyet Jami nem ismert fel, utána pedig franciául. A szövege
nem különbözött túlzottan azoktól a házassági szerződésekétől, amelyeket Jamie élete során látott – a
tulajdonviszonyokról volt szó benne, és arról, hogy mi a feleség kötelessége, meg ilyenek…
Bár a fiúban támadt némi ellenérzés, amikor meghallotta, hogy még a válást is lehetővé teszi. A figyelme ekkor
elkalandozott egy kicsit; Rebekah arca úgy ragyogott a fáklyák fényében, mint az igazgyöngy és az elefántcsont, és
amikor levegőt vett, tisztán kirajzolódott a keble gömbölyű halma. Mindannak ellenére, amit a lányról tudott, Jamie-t
némi irigység fogta el.
A rabbi, miután felolvasta, majd óvatosan félretette a szerződést, egy sor áldással folytatta; Jamie onnan tudta, hogy
áldásokról van szó, hogy újra és újra elkapta azt a részt, hogy „Áldott vagy te, Adonáj…”, bár az áldások tárgya a jelek
szerint mindent magában foglalt a gyülekezettől egészen Jeruzsálemig. A vőlegény és a menyasszony ezután ittak még
egy korty bort.
Ezt követően némi szünet következett, és Jamie arra számított, hogy a rabbi mondani fog pár hivatalos szót, egyesíti a
férjet és a feleséget, de nem ez történt. Ehelyett az egyik tanú fogta a borospoharat, belecsavarta egy vászon
asztalkendőbe, és letette a földre Pierre elé, aki a skótok mély döbbenetére ezután rátaposott – mire a közönség
tapsviharban tört ki.
Pár pillanatig olyannak tűnt az egész, mint egy falusi esküvő, ahol mindenki odagyűlik a boldog pár elé, hogy
gratuláljanak nekik. De a boldog pár pillanatokon belül elindult a ház felé, a vendégek pedig az udvar túloldalán
felállított asztalok felé özönlöttek, amelyek ételekkel és italokkal voltak megrakva.
– Gyerünk – dünnyögte Jamie, és megfogta Ian karját. A friss házasok után siettek, miközben Ian követelte, hogy Jamie
magyarázza el, mi a fenét csinál.
– Beszélni akarok Rebekah-val… egyedül. Te állítsd meg Pierre-t, és tartsd szóval, amíg tudod.
– Én… hogyan?
– Honnan tudnám? Majd kitalálsz valamit. – Odaértek a házhoz, és Jamie közvetlenül Pierre sarkában haladva
kiszúrta, hogy a férfi szerencsés módon megállt, hogy mondjon valamit egy inasnak. Rebekah éppen eltűnt egy hosszú
folyosón; látta, hogy a lány egy ajtóra teszi a kezét.
– Sok szerencsét, ember! – veregette meg Pierre vállát olyan lelkesen, hogy a vőlegény megtántorodott. Mielőtt még
magához térhetett volna, Ian, láthatóan Istennek ajánlva a lelkét, odalépett, és megragadta a kezét, amit hevesen
megrázott, miközben a tekintete lopva azt villogta Jamie felé, hogy siess már, a fenébe is!
Jamie vigyorogva végigszaladt a rövid folyosón az ajtóhoz, amely mögött Rebekaht eltűnni látta, de az arca azonnal
elkomorodott, amint a keze hozzáért a kilincshez, és igyekezett a lehető legszigorúbban nézni, miközben belépett
hozzá.
Rebekah szeme tágra nyílt a döbbenettől és a felháborodástól, amikor meglátta.
– Te mit keresel itt? Senkinek nem lenne szabad belépnie ide rajtam és a férjemen kívül!
– Már úton van – biztosította Jamie. – Csak az a kérdés, hogy ideér-e valaha.
Rebekah kis keze ökölbe szorult, amit Jamie szinte komikusnak is talált volna, ha nem tud a lányról olyan sokat.
– Ez fenyegetés? – kérdezte az újdonsült feleség inkább hitetlenkedve, mint ellenségesen. – Itt? Képes vagy itt
megfenyegetni?
– Igen. A tekercset akarom.
– Hát azt nem fogod megkapni – csattant fel Rebekah. Jamie látta, hogy a tekintete az asztalra vándorol; vagy a
csengőt keresve, amellyel segítséget hívhat, vagy valamit, amivel beverheti a fejét, de az asztalon csak egy tál töltött
tekercs és egzotikus édesség hevert. Meg egy üveg bor. Jamie tisztán látta, hogy a lány pillantása megállapodik egy
másodpercre a palackon, úgyhogy kinyújtotta hosszú kezét, és megfogta, mielőtt felhasználhatták volna ellene.
– Nem magamnak kérem – magyarázta. – Vissza akarom vinni a nagyapjának.
– Neki? – Rebekah arca megkeményedett. – Nem. Többre tartja ugyan, mint engem – tette hozzá keserűen –, de ez
legalább azt jelenti, hogy felhasználhatom a védelmemre. Amíg nálam van, nem fogja bántani Pierre-t, és engem sem
fog hazarángatni, nehogy kárt tegyek benne. A tekercs nálam marad.
– Szerintem sokkal jobb lenne neki maga nélkül, és erre mostanára kétségkívül ő is rájött – tájékoztatta Jamie, akinek
meg kellett keményítenie a szívét, amikor meglátta a lány szemében megvillanó fájdalmat. Azt a következtetést vonta
le, hogy még a pókoknak is lehetnek érzelmeik, de ez nem számít.
– Hol van Pierre? – állt fel Rebekah. – Ha egyetlen haja szála is meggörbült, én…
– Egy ujjal sem bántanám azt a kis piperkőcöt, és Ian… úgy értem, Juan sem. Amikor azt mondtam, hogy kérdéses,
ideér-e, arra gondoltam, hogy esetleg meggondolhatja magát.
– Mi? – Rebekah mintha elsápadt volna egy leheletnyit, de ezt nehéz volt megállapítani.
– Vagy odaadja nekem a tekercset, hogy visszavihessem a nagyapjának… egy kis bocsánatkérő levélke is jól jönne, de
ehhez nem fogok ragaszkodni… vagy kisétálunk Iannal hátra, és váltunk egy-két őszinte szót a vőlegénnyel a
menyasszonyáról.
– Mondj neki, amit akarsz! – csattant fel Rebekah. – Úgysem hinne a légből kapott történeteidnek!
– Ó, tényleg? És ha elmondanám neki, mi is történt pontosan Ephraim bar-Seferrel? És hogy miért?
– Kivel? – kérdezett vissza a lány, de ezúttal egyértelműen falfehérré vált az ajka, és az asztalra kellett támaszkodnia,
hogy meg tudja őrizni egyensúlyát.
– Tudja maga egyáltalán, hogy mi történt vele? Nem? Nos, akkor elmondom, kisasszony. – És meg is tette, méghozzá
olyan brutális őszinteséggel, hogy Rebekah kénytelen volt leülni, és apró izzadsággyöngyök jelentek meg a homlokán
lógó kis érmék körül. – Azt hiszem, Pierre már most tud egyet s mást arról a kis bandájáról… de arról, hogy milyen
kegyetlen, mohó kis némber maga igazából, talán még nem.
– De nem én voltam! Én nem öltem!
– Ha maga nem lett volna, nem halt volna meg, és ezt szerintem Pierre is így vélné. Elmesélhetem neki, hol nyugszik a
holttest – tette hozzá Jamie gyengédebben. – A saját kezemmel temettem el.
Rebekah olyan erővel préselte össze a száját, hogy csak egy fehér vonal maradt belőle.
– Nincs sok időnk – folytatta a skót immár csendesebben, de az ellenfelén tartva a szemét. – Ian nem fogja tudni túl
sokáig feltartani, és ha bejön, akkor mindent el fogok neki mondani a szeme láttára, maga pedig megpróbálhatja
meggyőzni arról, hogy hazudok.
Rebekah váratlanul felpattant – a láncai és a karkötői hangosan megcsörrentek –, és a belső szoba ajtajához
masírozott. Felcsapta, mire Marie döbbenten hátrahőkölt.
Az úrnője mondott neki valamit ladino nyelven, élesen és a levegőt kapkodva, mire a szobalány elsietett valahova.
– Rendben – fordult vissza az ifjú mátka Jamie felé a fogát csikorgatva. – Vidd, és légy átkozott, te kutya.
– Azt is fogom tenni, maga égetni való kis szuka – felelte a skót udvarias hanghordozással. Rebekah keze összezárult
egy töltött tekercs körül, de ahelyett, hogy Jamie-hez vágta volna, egyszerűen csak péppé préselte a markában, majd
egy dühös kis sikoly kíséretében visszaejtette maradványait a tálcára.
Marie sebes közeledését a tóratekercs dallamos csilingelése jelezte előre. A szobalány a karjába szorítva vitte oda
nekik az értékes tárgyat. Az úrnőjére pillantott, majd Rebekah kurta biccentésére nagy vonakodással, de átnyújtotta a
keresztény kutyának.
Jamie meghajolt, előbb a szobalány, majd az úrnője előtt, és az ajtóhoz hátrált.
– Salom – búcsúzott el, és egy pillanattal azelőtt sikerült becsapnia az ajtót, hogy az ezüsttálca nagyot csattant rajta.
– Nagyon fájt? – kérdezte éppen Ian Pierre-től komoly érdeklődéssel, amikor Jamie odaért.
– Te jóságos ég, el sem tudná képzelni – válaszolta Pierre mély átéléssel. – De megérte. – Megosztotta ragyogó
mosolyát Ian és Jamie között, és meghajolt előttük, észre sem véve a vászonba bugyolált csomagot Jamie kezében. –
De most meg kell bocsátaniuk nekem uraim; a menyasszonyom már vár rám!
– Mi fájt nagyon? – érdeklődött Jamie, miközben sietve kivezette a társát egy oldalajtón. Végtére is nem lett volna jó
ötlet felhívniuk magukra a figyelmet.
– Tudod, ő kereszténynek született, de megtért, hogy elvehesse azt a kis némbert – magyarázta Ian. – Úgyhogy körül
kellett metélkednie. – Keresztet vetett a gondolatra, Jamie pedig felnevetett.
– Hogy is hívják azokat az ágacskaszerű rovarokat, amelyeknek a nősténye leharapja a hím fejét, miután
nekikezdenek a dolgoknak? – kérdezte, miközben a csípőjével kilökte az ajtót.
Ian homloka ráncokba szaladt.
– Azt hiszem, imádkozó sáskáknak. Miért?
– Szerintem a mi kis barátunknak, Pierre-nek érdekesebb lesz a nászéjszakája, mint gondolná. Na gyere.
 BORDEAUX

Nem ez volt a legkellemetlenebb feladat, amelyet valaha is el kellett végeznie, de azért nem várta túl nagy örömmel.
Jamie megállt dr. Hasdi háza előtt a becsomagolt tóratekerccsel a karjában. Ian egy kicsit aggodalmasnak tűnt, és
Jamie sejtette is, hogy miért. Az, hogy el kell mondania a nagyapának, mi történt az unokájával, egy dolog; az, hogy
személyesen kell elmondania neki, miközben az unokája mellbimbójának a látványa még frissen él az
emlékezetében… hát, az kicsit más tészta…
– Nem muszáj bejönnöd, ember – mondta Iannek. – Egyedül is meg tudom csinálni.
Ian szája megremegett, de az ifjú skót végül megrázta a fejét, és odalépett Jamie mellé.
– A jobbodon vagyok, pajtás – felelte egyszerűen. Jamie elmosolyodott. Amikor ötévesek voltak, Ian apja, Öreg John
meggyőzte Jamie apját, engedje meg a fiának, hogy a suta kezével forgassa a kardot, ahogy jólesik neki.
– Neked pedig, fiam – fordult Ianhoz nagyon komolyan –, az lesz a dolgod, hogy a földesurad jobbján állj, és megvédd
a sebezhető oldalát.
– Rendben – felelte Jamie. – Hát jó. – Ezzel megkondította a csengőt.

Utána lassan sétálgattak Bordeaux utcáin, különösebb cél nélkül, és nem beszéltek túl sokat.
Dr. Hasdi udvariasan fogadta őket, bár az arcán elszörnyedés keveredett a helytelenítéssel, amikor meglátta a
tekercset. Ez később megkönnyebbüléssé enyhült, amikor meghallotta – az inasa tudott annyira franciául, hogy képes
legyen tolmácsolni nekik –, hogy az unokája biztonságban van, majd láthatóan sokkot kapott, és a legvégén Jamie már
nem is tudta megfejteni, milyen érzelem tükröződik rajta. Harag, szomorúság, beletörődés?
Miután befejezték a történetüket, kínos csend ereszkedett a szobára, és a skótok nem tudták, mit csináljanak. Dr.
Hasdi lehajtott fejjel ült az asztala mögött, ernyedt kezét a tekercsen tartva. Végül felnézett, és egymás után
odabiccentett nekik. Az arca ekkor már higgadt volt, semmit nem lehetett leolvasni róla.
– Köszönöm – mondta erős akcentussal franciául. – Salom.

– Éhes vagy? – mutatott Ian egy kis boulangerie-re , amelynek a tálcáin zsemlék és hatalmas, illatos, kerek cipók
[19]

hevertek. Ő maga úgy érezte, mindjárt éhen hal, noha alig fél órával korábban még öklömnyi csomóvá ment össze a
gyomra.
– Aha, lehet. – De Jamie csak baktatott tovább, úgyhogy Ian vállat vont, és követte.
– Szerinted mit tesz majd a kapitány, amikor elmeséljük neki? – Ian nem izgult túlzottan. Mindig akadt valami munka
egy nagydarab férfi számára, aki értett a kardforgatáshoz. És neki legalább voltak saját fegyverei. Jamie-nek viszont
venniük kell majd egy kardot. Minden, ami nála volt, a pisztolyától a fejszéig, D’Eglise tulajdonát képezte.
Annyira belemerült egy rendes kard árának latolgatásába ahhoz az összeghez képest, ami a zsoldjukból maradt, hogy
észre sem vette, hogy Jamie nem válaszol neki. Azt viszont igen, hogy a barátja léptei felgyorsulnak, és miután ő is
sietősebbre fogta, észrevette, hogy a felé a kocsma felé tartanak, ahol a csinos, barna hajú felszolgálólány zsidónak
nézte a barátját.
Ó, szóval erről van szó? – gondolta, és el kellett rejtenie a vigyorát. Hát jó, megvan a módja annak, hogy a kölyök
minden kétséget kizáróan bebizonyítsa a leányzónak, nem zsidó.
A kocsma nyüzsgött az emberektől, amikor beléptek, de nem jó értelemben; ezt Ian azonnal érezte. Katonák voltak
odabent, hivatásos honvédők és hozzájuk hasonló zsoldosok, és nagyon úgy tűnt, hogy nem szívelik egymást. Késsel
lehetett volna vágni a feszültséget a levegőben, és a padlón lévő félig megalvadt vértócsából ítélve valaki ezt már meg
is próbálta.
Nők is voltak odabent, de kevesebben, mint korábban; a felszolgálólányok a tálcájukra szegezték a tekintetüket, nem
flörtöltek a vendégekkel.
Jamie-nek fel sem tűnt a hangulat; Ian látta, hogy a tekintete a lányt keresi, de a barna hajú szépség nem volt odalent.
Meg is kérdezhették volna, hogy hol van – ha tudták volna a nevét.
– Talán az emeleten? – hajolt Ian Jamie-hez, hogy a fülébe kiabáljon a zsibongásban. Jamie bólintott, és kezdte
átverekedni magát a tömegen, Iannal a nyomában, aki abban reménykedett, hogy gyorsan megtalálják a leányzót, és ő
megvacsorázhat, amíg a barátja elintézi vele a dolgát. A lépcső tele volt – lefelé igyekvő férfiakkal. Valami baj
történhetett odafent, és Jamie a falnak lökött valakit igyekezetében. Megnevezhetetlen aggodalom hullámzott végig a
gerince mentén, és félig-meddig harcra kész hangulatba került, mire odaért a lépcső tetején álló bámészkodókhoz, és
meglátta őket, mármint Nagy Mathieu-t és a barna hajú lányt. Odafent egy nagy, nyitott helyiség volt, a végében egy
folyosóval, amelyből apró szobák nyíltak; Mathieu a karjánál és a fenekénél fogva rángatta ki a lányt minden
tiltakozása ellenére a folyosó felé.
– Engedd el! – mondta Jamie, nem kiabálva, de eléggé felemelve a hangját ahhoz, hogy könnyedén meghallják.
Mathieu oda sem figyelt, noha mindenki más döbbenten meredt Jamie-re.
A fiú még hallotta, hogy Ian azt dünnyögi mögötte, „Szent József, Szűz Mária és a Szentlélek irgalmazzon nekünk”, de
ügyet sem vetett rá. Három nagy lépéssel odaért Mathieu-höz, és fenéken rúgta.
Utána reflexből lebukott, de Mathieu egyszerűen csak megfordult, és ellenségesen végigmérte a nézőközönség
hujjogatása és röhögése ellenére.
– Később, kisfiú – mondta. – Most dolgom van.
Felkapta a fiatal nőt egyik hatalmas karjába, és nyálasan megcsókolta, majd végighúzta borostás arcát az övén. A lány
felsikoltott, és eltolta magától, hogy elmeneküljön előle.
Jamie levette a pisztolyát az övéről.
– Azt mondtam, engedd el! – A zaj hirtelen alábbhagyott, de ezt szinte észre sem vette, úgy dübörgött a vér a fülében.
Mathieu hitetlenkedve fordult felé. Utána megvetően felhorkantott, gonoszul elvigyorodott, és nekivágta a lányt a
falnak, majd a testével neki is szorította, nehogy elmenekülhessen.
Jamie felhúzta a pisztolyt.
– Salop! – mennydörögte. – Hozzá ne érj! Engedd el! – Összeszorította a fogát, és két kézzel célra tartotta a fegyverét,
[20]

miközben a keze remegett a dühtől és a félelemtől.

Mathieu még csak rá sem pillantott. A nagydarab férfi félig elfordult, tenyerét mintegy mellékesen a lány mellén
tartva.
Amikor megszorította, a felszolgálónő felsikoltott, Jamie pedig meghúzta a ravaszt. Mathieu megpördült, kezében a
saját pisztolyával, amelyet korábban az övében rejtegetett, és a levegő szilánkokra hasadt a hangrobbanástól és a
fehér füsttől.
Riadt és izgatott kiáltások csendültek fel – majd még egy pisztoly eldördült valahol Jamie mögött. Ian? – gondolta a fiú
kábán, de nem, Ian éppen Mathieu felé rohant, majd rávetette magát a levegőbe emelkedő hatalmas karra, és a
második pisztoly csöve körözni kezdett a levegőben, miközben Mathieu azon igyekezett, hogy célba vegye Jamiet.
Utána elsült, és a lövés az egyik asztalon álló olajlámpást találta el, amely hangos sziszegés és felcsapó lángok
kíséretében felrobbant. Jamie időközben megfordította a pisztolyát, és éppen Mathieu fejét ütlegelte a markolatával,
amikor tudatára ébredt, hogy valaki közeledik feléjük a helyiségben. Mathieu vaddisznószeme szinte láthatatlan volt,
résnyire szűkült a küzdelem izgalmától; az arcát beborító váratlan vérzuhanytól csak még szélesebbé vált a vigyora.
Lerázta magáról Iant, aki nekicsapódott a falnak, majd hatalmas karját minden erőfeszítés nélkül Jamie köré fonta
hátravetette a fejét, és arcon fejelte a fiút.
Jamie reflexből elfordította az arcát, így megúszta az orrcsonttörést, de a fogai felszakították a száját, ami megtelt
vérrel. Forogni kezdett körülötte a világ az ütés erejétől, de sikerült az egyik kezét beakasztania Mathieu állkapcsa alá,
és teljes erejéből felfelé rántotta, hátha sikerül kitörnie a nyakát. De a keze megcsúszott a verejtékes bőrön, és
Mathieu egy pillanatra lazított a szorításán, hogy a térdével Jamie-be rúgjon. Az ágyúgolyónyi térd bénítóan vágódott
a szabadulni igyekvő fiú combjába, aki megtántorodott, és megragadta Mathieu karját, miközben Ian a másikba
kapaszkodott bele a túloldalon. Mathieu hatalmas alkarja azonnal megcsavarodott; megragadta a két skót grabancát,
és egymáshoz csapta a fejüket.
Jamie semmit nem látott, és alig bírt megmozdulni, de azért vakon hadonászva is folytatta a küzdelmet. A padlón
hevert, érezte a deszkákat, a nedvességet… A keze egyszer csak fedetlen bőrre lelt, és előrevetette magát, hogy teljes
erejéből vádlin harapja Mathieu-t. Friss vér töltötte meg a száját, a sajátjánál is forróbb, és Jamie fuldokolni kezdett,
de a fogát továbbra is a szőrös húsba mélyesztette, és makacsul belekapaszkodott, miközben az ellenfele vadul rázta a
lábát. Zúgni kezdett a füle, és halványan érzékelte a sikoltozást és a kiabálást, de ez nem számított.
Valami megszállta, és innentől fogva semmi másnak nem volt jelentősége. Az öntudata maradékával nyugtázta, hogy
meglepődik, de utána ez is elmúlt. Se fájdalom, se gondolatok.
Jamie egy vörös valamivé változott, és bár látott dolgokat, arcokat, vért, a szoba részleteit, ezek nem számítottak. A
vér átvette felette az irányítást, és mire ismét visszatért a lélekjelenléte egy része, lovaglóülésben térdelt az ellenfelén,
két kezével a nyakát szorongatva, és csak a saját vagy a másik vérének a lüktetését érezte, semmi mást.
Ő. Ő. A nevét már el is felejtette. Ellenfele szeme kidülledt, felsebzett szája habzott és levegő után kapkodott, és valami
halkan megreccsent Jamie hüvelykujja alatt. Még mindig teljes erejéből szorította a torkát, majd érezte, ahogy a
hatalmas test furcsán ernyedtté válik alatta. Tovább szorongatta a nyakat, nem bírta abbahagyni, amíg egy kéz karon
nem ragadta, és meg nem rázta.
– Állj – krákogta egy hang forrón a fülébe. – Jamie. Állj.
A fiú felnézett a fehér, csontos arcba, amelynek nem tudta a nevét. Mély levegőt vett – hosszú ideje az elsőt –, és
megérezte a letaglózó bűzt, a vért, az ürüléket és a verejtékszagot, majd hirtelen ráébredt, milyen riasztóan
szivacsszerűvé vált az a test, amelyen lovagol. Esetlenül lemászott róla, aztán görcsbe ránduló, reszkető izmokkal
elterült a padlón.
Ekkor látta meg a lányt.
A felszolgálólány a fal mellett hevert összegömbölyödve, barna haja szétterült a padlódeszkákon. Jamie feltérdelt, és
odakúszott hozzá. Megpróbált megszólalni, de csak egy vékony kis hang jött ki a torkán. Odaért a falhoz, és a karjába
vette a lány ernyedt testét, akinek a feje a másik oldalra billent, a fiú vállára. Az arcán érezte a haja puhaságát,
füstszagát és édes nőillatát.
– A nighean – nyögte ki Jamie. – Jézusom, a nighean. Te…
– Jézusom – szólalt meg egy másik hang is mellette, és érezte a padló vibrálását, ahogy Ian (hála az égnek, eszébe
jutott a neve, hát persze hogy Ian az) lerogyott mellé. A barátja kezében még mindig ott volt a vérfoltos tőr. – Ó,
jézusom, Jamie.
Jamie értetlenül, elkeseredetten felnézett, majd vissza a lányra, akinek a teste kicsúszott a szorításából, utána
lehetetlen puhasággal, mintha nem is lennének csontjai, a fiú térdére hanyatlott, aki meglátta azt a kis lyukat a
mellkasán, amelyből éppen hogy csak egy kis vér szivárgott. Egyáltalán nem is olyan sok.
Ian rávette Jamie-t, hogy elmenjen vele a St. André katedrálisba, és ragaszkodott ahhoz, hogy meg kell gyónnia. Jamie
tiltakozott – nem túl meglepő módon.
– Nem. Nem tehetem.
– Majd együtt megyünk – ragadta meg Ian határozottan a karját, és szó szerint átvonszolta a küszöbön. Abban
reménykedett, hogy ha egyszer bekerülnek a templomba, a hangulata ott tartja Jamie-t. De a barátja megtorpant, és
villogó szemfehérjével gyanakodva körbenézett.
A mennyezet kőkupolája az árnyékokba veszett odafent, de a színes üveg ablakokból ragyogó fénytócsák hullottak a
folyosó kopott kőpadlójára.
– Nem lett volna szabad idejönnöm – dünnyögte Jamie.
– Hol lennél jobb helyen, te idióta? Gyere már – dünnyögte vissza Ian majd odahúzta barátját az egyik oldalfolyosón
Szent Estephe kápolnájához. Míg a legtöbb oldalkápolna fényűzően be volt rendezve a gazdag családok jóvoltából, ez
az apró, aluldíszített kis kőfülke nem tartalmazott többet egy oltárnál, egy arctalan szentet ábrázoló kopott gobelinnél
és egy kis állványnál, amelyre gyertyákat lehetett helyezni. – Maradj itt – állította Ian a barátját az oltár elé, majd
kiszaladt, hogy vegyen egy gyertyát az öregasszonytól, aki a főbejárat mellett árusította őket. Időközben meggondolta
magát Jamie-vel és a gyónással kapcsolatban; pontosan tudta, mikor tud egy Frasert rávenni valamire, és mikor nem.
Kicsit aggódott, hogy Jamie eltűnik, úgyhogy nagyon sietett vissza, de a barátja még mindig ott állt a kis beugró
közepén lehajtott fejjel, a padlóra meredve.
– Tessék – húzta oda Ian az oltár elé. Lerakta a gyertyát az állványra; a drágább fajtát vette, amely méhviaszból
készült, és nagy méretű volt. Utána elővette az ingujjából a papírgyújtóst, amelyet az idős hölgytől kapott, és
odanyújtotta Jamie-nek. – Gyújtsd meg. Mondunk egy imát az apádért. És… a lányért is.
Látta, hogy Jamie szempilláján könnyek reszketnek, amelyeken megcsillan az oltár felett lógó lámpa vörös fénye, de a
fiú visszapislogta őket, és megfeszítette az állát.
– Rendben – mondta fojtott hangon, de nem mozdult. Ian felsóhajtott, kivette a kezéből a papírgyújtóst, és
lábujjhegyre állva meggyújtotta a lámpa lángjából.
– Csináld – suttogta, miközben átnyújtotta Jamie-nek –, vagy itt helyben vesén rúglak.
Jamie olyan hangot hallatott, ami akár egy leheletnyi nevetés is lehetett, majd odatartotta a gyújtóst a gyertya
kanócához. A fellobbanó láng tiszta volt, a közepén kékes, és hamar egyenletessé vált, miután Jamie elvette a gyújtóst,
és megrázta, hogy kialudjon.
Egy darabig még ott ácsorogtak, a kezüket lazán összefonva maguk előtt, és figyelték, ahogy a gyertya leég. Ian
imádkozott az anyjáért és az apjáért, a nővéréért és a pulyáiért… majd, némi habozás után (illő dolog egy zsidóért
imádkozni?) Rebekah bat-Leahért is, és miután egy oldalpillantást vetett a barátjára, hogy meggyőződjön arról, nem
őt nézi, Jenny Fraserért is. Utána Brian Fraser lelkéért… majd, szorosan lehunyva a szemét, a mellette álló barátjáért.
A templom zaja, a kövek susogása, a fa visszhangja, a lábak csoszogása és a tetőn pihenő galambok burukkolása
elhalkult. Ian már nem mondott szavakat, de még mindig imádkozott. Utána ezzel is felhagyott, és nem maradt benne
más, csak a béke és a saját szíve halk dobogása.
Hallotta, hogy Jamie valahonnan mélyről felsóhajt, és kinyitotta a szemét. Egyetlen szó nélkül kimentek, csak a
gyertyát hagyva maguk mögött, hogy őrködjön helyettük.
– Te nem akartál meggyónni? – kérdezte Jamie megállva a templom főbejáratánál.
Volt egy pap a gyóntatófülkében; két-három ember várakozott diszkrét távolságban a faragott faépítménytől,
hallótávolságon kívül.
– Ráér – vonta meg a vállát Ian. – Ha te úgyis a pokolra jutsz, akár veled is tarthatok. Isten a tanúm, hogy egyedül nem
boldogulnál.
Jamie elmosolyodott – éppen hogy csak, de akkor is elmosolyodott –, és kinyitotta a napfényre vezető ajtót.
Egy darabig céltalanul bóklásztak, nem is beszélgettek, és végül a folyóparton találták magukat. Csak nézték, ahogy a
Garonne sötét vize elszalad mellettük a korábbi vihar hordalékával.
– Azt jelenti, hogy „béke” – mondta végül Jamie. – Amit nekem mondott. A doktor. „Salom.” – Ian ezt pontosan tudta.
– Igen – felelte. – De a béke nem a mi asztalunk, ugyebár? Katonák vagyunk. – A közeli móló felé rántotta az állát, ahol
egy teherhajó kötött ki éppen. – Úgy hallottam, a porosz királynak szüksége lenne pár épkézláb férfiemberre.
– Valóban – nyugtázta Jamie, és kihúzta magát. – Akkor menjünk.

Vége
 A szerző megjegyzése

Szeretném megköszönni néhány embernek a novellámban felhasznált zsidó történelemmel, joggal és szokásokkal
kapcsolatos segítségét: Elle Druskinnak (író), Sarah Meyernek (hivatásos bába), Carol Krenznek, Celia K.-nak és Reb
Anyukájának, és főleg Darlene Marshallnak (író). Sokkal tartozom továbbá Joseph Telushkin rabbi nagyon informatív
könyvének, A zsidó írástudásnak [The Jewish Literacy, nem jelent meg magyarul – a fordító megjegyzése]. A hibákért én
vagyok a felelős.

[1]
Loch: tó skótul
[2]
A kapitány
[3]
„Barátom” keltául
[4]
Egyetem
[5]
Feloldozlak téged.
[6]
Lába köze
[7]
Az Atya és a Fiú nevében.
[8]
Élc
[9]
Sikátor
[10]
Forró víz
[11]
Köszönöm, uram.
[12]
Nagyon köszönöm.
[13]
Nincs mit.
[14]
A pokolba!
[15]
Almás lepény.
[16]
Leány
[17]
Nagyon köszönöm, asszonyom.
[18]
Életöröm.
[19]
Pékség
[20]
Szemétláda.
 Table of Contents
1740. OKTÓBER
A FRANCIAORSZÁGI BORDEAUX MELLETT
BORDEAUX
A szerző megjegyzése