Heller Ágnes - Kőbányai János

Bicikliző majom
Második, átdolgozott kiadás
 Heller Ágnes
Mi az emlékezés?

Hét év múlva – A Bicikliző majom új kiadása elé

Kőbányai János interjúja

A könyvnek furcsa hatása volt az életemre. Ettől kezdve úgy

emlékeztem vissza rá, ahogy az a Bicikliző majomban olvasható.
Szinte lehetetlenné vált visszanyúlnom az itt el nem mondott
emlékeim mögé és más emlékekben kutatnom. Szembe kellett
néznem a kérdéssel, hogy mi is az emlékezés?
Ha valami megtörténik velünk, kialakítunk róla egy képet
önmagunknak, és később erre a képre emlékszünk. A sokdimenziós
képre, amelyet magunkban épp abban vagy a következő pillanatban
lefényképeztünk. Azaz az esemény és az emléke közé beiktatódik
egy lényeges mozzanat: a képalkotásé.
Tehát az emlékezés nem arról szól, hogy mi igaz, és mi nem,
hanem arról, hogy mi autentikus? Ez két különböző fogalom. Nem az
a kérdés, hogyan rögződik valami a memóriánkban, és mindig
ugyanazt adjuk-e vissza, ami ott archiválódott, hanem az, hogy csak
az rögződik-e, ami hízelgő ránk nézve, vagy az is, ami nem?
Elkészítettük-e azt a bizonyos képet az eseményről, amely velünk
történt meg, és milyen részletességgel?
Az autentikus életrajz megpróbál számot vetni önmagával, és úgy
rendezi el a saját már létező emlékeit, hogy abból autentikus történet
kerekedjen ki. A ténynek, hogy fehér vagy fekete harisnyát viseltem
az iskolában, másodrendű jelentőséget tulajdonítok. Az is
másodrendű, hogy 1972-ben vagy 1973-ban csináltam ezt vagy azt,
hiszen mindennek nem néztem utána a könyvtárban, a
dokumentációkban, nem interjúvoltam meg ezzel kapcsolatban
másokat, hogy arra ők hogyan emlékeznek, hanem kizárólag azt a
szalagot játszottam le, amely erről az én agyamban rögződött. Fel-
felötlik bennem, hogy újra el kellene mesélni a történteket, elő kéne
keresni az emlékezet más és más felvételeit is. Hiszen még
ugyanarról az eseményről sem csak egy és ugyanaz a szalag
rögzítődik az ember elméjében, hanem sok – és nagyon sok esemény
létezik még. Ezekről még nem kerestem elő a szalagot a tudatomból,
noha az is rögzült, csak majdnem elfelejtettem. A kérdéseid vezettek,
ezért nem vettük elő éppen azokat, noha még sok-sok más –
kérdéssel nem érintett – szalag vár felfedezésre. Nem kerültek még
felszínre a könyvben, mert azt te kompiláltad össze, nem pedig én. A
te szerkesztésed homogenizálta egy történetté az anyagból, amelyre
az agyam raktárzugaiban rátaláltunk: ahol összevissza, irracionálisán,
összefüggés nélkül összezsúfolódva vártak arra, hogy az
archívumból felszínre bukkanjanak.
Azóta én is írtam egy önéletrajzot, de kiderült, hogy kiadhatatlan.
Azt hittem, hogy kitűnően elbújtatom benne a szereplőket, és senki
sem fog rájuk ismerni. Más nevek mögé rejtettem őket, sőt bizonyos
történeteket, amelyek valójában köztem és egy másik személy között
zajlottak le, más figurákhoz fűztem. Ennek ellenére: akik elolvasták,
azt mondták, ez egy kulcsregény, mert mindenkire rá lehet ismerni.
Ha a Bicikliző majom nem született volna meg, kiadható lenne.
De éppen azért, mert létezik, nem tudom igazán elrejteni életem
szereplőit. Amit én írtam egyedül, az önéletrajzon alapuló regénynek
nevezhető. Azaz mindig saját magamról szól, és beleírhattam a
pszichikai reakcióimat bizonyos történetekre, azonkívül az
úgynevezett magánélet igen sok olyan oldalát is megjeleníthettem,
amely egy az egyben nem tartozik a nyilvánosságra. A kísérletet
elraktam az íróasztalfiókba – esetleg még visszatérek hozzá.
Az önéletrajz többféle lehet. Lehet krónika, amely időrendben
próbálja követni, mi is történt az elbeszélővel. Lehet egy korszak
rajza is. Vagy naplóféleség, amely napról napra, évről évre
fragmentumokban rögzíti az eseményeket. És lehet regény. A
Bicikliző majomban egyszerűen lepergettem az emlékezetem
szalagját. Néha úgy, hogy te keltetted föl bennem a keresés igényét,
mert emlékezetem archívumaiban magamtól nem találtam volna meg
bizonyos szalagokat, a kérdéseid azonban rávezettek arra, hogy
megkeressem őket, legtöbbször rájuk is találtam.
Az úgynevezett valóságot egy regényben is nagyon nehéz a
fikciótól elválasztani. Az emlékezésben is fellelhetők fiktív elemek.
Ami velünk történt, abból valamilyen módon történetet alkotunk.
Abban a pillanatban, ahogy megtörtént velünk valami, az emberi
agyműködés történetet kerekít belőle, hogy emlékezni lehessen rá.
Freudtól tudjuk, hogy az analitikus – ezt tudatossá formálandó –
felszabadítja a tudatalattiból a trauma forrását. Ezt pedig csak úgy
teheti meg, hogy létrehoz belőle egy fikciót, azaz egy történetet.
Történet nélkül nincs semmi.
A Bicikliző majomban igen sok a szereplő, hiszen olyan emberek
is megemlítődnek benne, akik nem játszottak ugyan meghatározó
szerepet az életemben, viszont a magyar közélet és történelem
jellegzetes figurái. A regényben szelektálni kell. Kik a főszereplők?
Nem lehet túl sok alakot bevinni, még ha valamely kor és életérzés
szempontjából reprezentatívak is lennének. Nem lehet mindenről
írni. Igaz, a Bicikliző majom is szelektál. Ott is nyüzsögnek a fő- és
mellékszereplők. Minden viszonylagos.
Egyszer le kéne ülnünk, hogy egy új könyvet csináljunk, és más
kérdéseket kellene föltenned, megint hosszú-hosszú időn keresztül.
Akkor más emlékek is felbukkannának, sok minden, ami kimaradt.
Hiszen volt, akiről majdnem semmit sem mondtam. Ezt egyes
barátaim hazugságként értékelték. Szerintem nem az – csupán
tapintat. Egyes dolgokról nem lehet beszélni, mert vagy az illető,
vagy annak a hozzátartozója él. Van, ami kiolvasható az elhallgatás
mögül, s van, ami nem. Ez minden regénynek a titka. A Bicikliző
majom is tartalmaz ilyen rejtélyeket. Igyekeztem mindent
autentikusan elmondani, amit mondtam, vállalom ma is. Minden
autentikus abban az értelemben, ahogy lepörgettem a memóriámban,
és elmondtam azt, ahogyan én láttam, és ahogyan én igaznak tartom.
Ezt Kant a für wah halten, az „igaznak tartani” fogalmával írta körül.
Nem az igazságot mondom, azt senki sem tudja, hanem azt, amit én
igaznak tartok. Amiről nem tudok igazat mondani, arról nem
beszéltem. Néha egyszerűen elvágtam a szalagot. Amit erről vagy
arról mondtam, azt én ma is igaznak tartom, legföljebb sok mindent
nem mondtam el. De ezt nem is lehet elvárni, mert létezik
szemérmesség is. Semmiféle önéletrajz vagy interjú nem indokolja a
szemérmetlenséget.

Háromféle olvasói reakcióval találkoztam. Az általános közönség,

azok, akik nem ismertek közelről, szerették a könyvet. Eddig nem
ismertek, de most megismerték belőle a világot, amelyet
megtapasztaltam, és azokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket
megéltem. Ők tényleg regényként olvasták. Találkoztam nem egy
olyan fiatallal, aki nagy örömmel és élvezettel tett a könyvben
időutazásokat. Apuka-anyuka ugyanis mesélt nekik a felelevenített
korról. Nem akármilyen huszonévesek ők, hanem azok, akiknek a
szülei a Kádár-korszakban élték le az ifjúságukat vagy életük java
részét. A gyerekek kíváncsiak, hogyan festett a világ, amely a
szüleiket formálta. A zsidó gyerekeket egyre inkább érdekli a
nagypapák és nagymamák története: a holokauszt. Akiket a filozófia
izgat, azokat egy mai filozófus sorsa érdekli, akit ismernek a világon.
Hogy jutott odáig, hogy filozófiával foglalkozzon, s hogyan evezett
ki a világba, hogyan keletkezett kapcsolata más filozófusokkal? Ezek
mind teljesen más és más megközelítések, amelynek örülök, mert
sokféle lehetőséget testesítek meg. Németországba többször
meghívtak, és kérdéseket tettek fel a Bicikliző majom német
vonatkozásait illetően. Őket Jürgen Habermas, Ernst Bloch, Herbert
Marcuse érdekelte, nemkülönben Korcsula és '56 vagy Rudi
Dutschke. Ez nem a szakma, hanem a baloldal közös története: azaz
a régi baloldal és új baloldal közös narratívája, akiknek ebből a
forrásból származik a szellemi azonossága. Mint az akkori új
baloldal felfedezettje, hogyan találkoztam más új baloldaliakkal,
hogyan éltünk, mint gondolkoztunk, milyen illúziókat tápláltunk, hol
találkoztunk, és mi a véleményem Duchkéről, a német
diákmozgalom vezéréről, akit nagyon szerettem? Benne éltem az új
baloldali történetben, amely egyúttal az antiszovjet baloldal története
is. A kommunista diktatúrával kapcsolatos ellenállások és besúgások
a németek számára a magyarokkal közös történelem. Hogyan láttam
a „Falat”, Nyugat-Németországból, amikor a Freie Universitäten
tanítottam, milyen kapcsolataim voltak Kelet-Németországgal? Hol
és hogyan ismertem meg Ernst Blochot? Az ő számukra ma az
egykori baloldali és ugyanakkor antikommunista személyiség az
érdekes.
Akik közelről ismertek, és a könyv lapjain is szerepeltek, több
kritikával éltek. Ennek három oka van. Az egyik, hogy ők igen sok
mindenre másképpen emlékeznek. Nem veszik tudomásul, hogy a
Bicikliző majom arról szól, ahogyan én emlékszem, és nem arról,
hogy én megkérdeztem volna a környezetemet, hogy ki hogyan
emlékszik. Mert ha körkérdéseket összegezek, és azt mondom el,
akkor az nem én vagyok, az nem az én történetem, hanem valamilyen
tudományos mű tartalmi összefoglalója. Tehát az a kifogás, hogy
fehér harisnya helyett fekete harisnyát viseltünk a Zsidó
Gimnáziumban, és hogy nem a Rieger tanár úr jelentette, hogy a
németek megszállták Magyarországot, hanem a Katica néni, egyesek
számára nagyon fontos lehet, valószínűleg azért, mert ők másképp
emlékeznek, másképp rögződött ez a történés agyuk szalagjain.
Egyébként az sem biztos, hogy ők emlékeznek jól, mert senki sem
jól, hanem a maga módján emlékszik.
Voltak, akik sérelmesnek érezték a színt, az érzelmet, ahogyan
őket jellemeztem. Rényi Péter pert indított ellenem, mert
rágalmazásnak tekintette azt a képet, ahogyan ő bennem él – ezen
pedig egyetlen bíróság ítélete sem változtathat. Ez egy szélsőséges
reakció volt. Mások szemrehányással illettek, hogy „engem túl
negatívan ábrázoltál” vagy valaki mást „túl pozitívan”. Olyanok,
akik egy történelmi korszakban nagyon éles konfliktusok között
éltek, természetesnek tartották, hogy a régi konfliktusokat az
emlékezetemben is továbbviszem. Így számukra a könyv nem
egyszerűen olvasmány volt, hanem harci kérdés, amelyben
megelevenednek a régi idők összeütközései, s ezekben föltétlen állást
kellett foglalni. Miután pedig a memóriámmal bizonyos fokig állást
foglaltam valami mellett, ők ezt sérelmesnek tartották, mert ők más
módon foglaltak állást.
A harmadik reakció azoké, akik részt vettek a történeteimben, és
akik döbbenten vették észre, hogy belekerültek a történetbe, ami őket
arra inspirálta, hogy ők is elmeséljék a maguk történetét. Ez a
legszebb, a legmeghatóbb hatás.
Régi osztálytársaimmal fölelevenítettünk bizonyos konfliktusokat,
amelyeken ma már réges-régen túlléptünk, de valaha
meghatározónak tűntek a számunkra. Tehát a régi szereplők nemcsak
azzal jelentkeztek, hogy te ezt rosszul láttad, nem helyesen láttad, ez
így volt vagy amúgy, hanem: „Jaj de fontos, és ezért most én is
átgondolom azt a közös élményt, amelyben mindegyikünknek
részünk volt.”
Egyszer valaki felhívott telefonon, és azt mondta: „Kerényi
Norbert vagyok.” „Ne haragudjon, nem ismerek ilyen nevet.” „Régi
nevemen Kohn Nori. Kanadában élek, ott mesélte valaki, hogy
megemlítettél a Bicikliző majom című könyvben, szeretnék veled
találkozni.”
Újra megismerkedtünk és elkezdtünk a gyerekkorunkról
beszélgetni. Összeraktuk a saját emlékeinket, amelyek érdekes
módon megegyeztek. Ebben az esetben ugyanis itt nem valamilyen
társadalmi konfliktusról volt szó, hanem szeretetről és barátságról.
Ha szeretetről és barátságról van szó, akkor nagyon sok mindenre
azonosan emlékszünk.
Bihari Gyuri az első szerelmem és az ő legjobb barátja volt. Ez a
közös érzelem éledt újra, majdnem hatvan év múltán. Nori elmesélt
egy epizódot, amelyre én nem emlékeztem, nevezetesen hogy 1944.
április 20-án összejöttünk egy barátnőnk lakásán, és megállapodtunk
egymással, hogy a háború utáni első napon az Alagút előtt fogunk
találkozni, mert az Alagút biztos nem fog elpusztulni. A Majomban
erre nem emlékeztem, de ahogy a Nori felidézte, azonnal eszembe
jutott. S az is, hogy egyikünk sem ment oda, mert a négy fiú közül
hármat megöltek, a négy lány közül pedig egyet. Megpróbáltam
elfelejteni azt az ígéretet. A traumát, hogy egy tizennégy-tizenöt éves
lánynak majd mindenkijét, aki az életében fontos, azt kilenc hónap
alatt mind megölték. Az apámat és azokat a fiúkat, akiket én akkor
mint társaságot a legjobban szerettem. Ahhoz nem kell Sigmund
Freudot jól ismerni, hogy rádöbbenjek: sok minden az életemben
ennek a történetnek a megismétlődése volt. A tudat alatti késztetés,
hogy újrajátsszam ezt a szituációt. Szerintem a Budapesti Iskola
pszichológiailag ennek az élethelyzetnek a megismétlődése. Ott is
egy marginális és veszélyeztetett közösség történetét éltük, amelynek
tagjait valamilyen eszme tartotta össze, és az apa is ott magaslott a
háttérben: Lukács György. S ott is kísértett a félelem, hogy ez a
közösség ugyanúgy összeomlik, mint 1944–45-ben az a gyermekkori
kis paradicsom a Margitsziget rondóján, ahol magunk között
menedékre leltünk.
Vajda Misu sokszor mondotta nekem, hogy én próbáltam
erőszakkal összetartani a társaságot. Ez a görcsös igyekezet egy
olyan korábbi trauma újra-éléséből fakadt, amely mindvégig bennem
dolgozott. Ha ez a társaság összeomlik, akkor mindenki ugyanúgy
eltűnik, mint annak idején. Egész életemben ismételtem ezt a
gyerekkori érzést, kapcsolatot, traumát, amiből például az is
következett, hogy csak olyasvalakibe voltam szerelmes, aki egyúttal
egy közösségbe is tartozott velem. Egy közösségbe, ahol a
szerelmem tárgya a többieket is szerette. Minderre a Norival való
beszélgetésből jöttem rá, s ebből sok mindent tanultam, sőt fedeztem
fel magammal kapcsolatban – mert vele még visszamehettem abba a
korszakba, amelynek már csak két tanúja van: ő meg én.

Hosszú emigráció után tértem vissza Magyarországra. Úgy

éreztem, hogy idegen vagyok itt, nem értem ezt a világot. S
gyanúperrel tekintettem mindenkire, aki a Kádár-rendszerben – akár
az utolsó periódusában is – bármilyen funkciót vállalt, bármilyen
pozíciót elfogadott. Árulóknak tartottam őket, vagy gyáváknak. Ez az
érzésem a könyv nyersanyagának rögzítése és a mostani beszélgetés
között eltelt idő alatt megváltozott.
Feri halála után újra kellett gondolnom az életemet, és ez ahhoz
vezetett, hogy eldöntöttem: igenis, én most itt, Magyarországon újra
itthon leszek, és mától kezdve a hazatérés lesz az alapvető folyamat
az életemben. A tizenhét év, amelyet emigrációban töltöttem,
lyukként tátong. Nekem vissza kell jönnöm és be kell temetnem ezt a
lyukat. Nem volt olyan vidéki író-olvasó találkozó, olyan egyetemi
előadás, amelyet el ne vállaltam volna. Mindenhova elmentem, és
nemcsak azért, hogy ott szerepeljek, s minél több helyen ismertessem
a mondandómat, hanem azért, hogy én ismerjem meg, hogyan
gondolkoznak, kicsodák, micsodák az emberek, mit csináltak, hogy
telt el az életük a Kádár-korszak utolsó éveiben, amikor nem itt
éltem.

Bihari Gyuri 1943-ban a Madách téren (Heller Ágnes felvétele)

Lassan érkeztem meg. Amennyire lehet, megismertem itt az életet,

és ezért már sokkal kevésbé vagyok szigorú és elítélő, mint amikor
'94-ben visszatértem. Sokkal inkább megértem, hogy mit cselekedtek
az emberek, és miért, és elkezdtem benne élni ebben a világban.
Mi Ferivel ketten éltünk New Yorkban, családként – hosszú ideig
a Gyuri fiunk is velünk volt. Amikor Feri meghalt, egy évvel később
Gyuri is visszaköltözött Magyarországra, mégis egyedül maradtam.
Az egyedül maradó ember vagy teljesen elszigetelődik, vagy
kinyújtja a csápjait és megpróbálja megismerni a világot, amely
körülveszi. Ma inkább érzem magam amerikainak, mint 1994-ben, és
ugyanakkor sokkal inkább otthon érzem magamat Magyarországon.
A filozófiát mindig úgy írom, mint egy regényt. Leülök reggel a
munkaasztalomhoz, és nem tudok elképzelni napot írás-olvasás,
filozófia nélkül. Ez az életem itt is, ott is – mert ez köti össze a két
életet és országot egymással.
 A két földtekén „a mindennapi élet típusa”, minősége és tempója
skizofrén módon különböző. New Yorkban közösségi életet élek egy
egyetemen, ahol hetente négyszer-ötször-hatszor-hétszer emberek
sűrűjében forgok. A tanítványaimmal folyamatos párbeszédet
folytatok, akárcsak a kollégáimmal. Hetente egyszer elmegyünk
ebédelni, vacsorázni, beszélgetünk együtt és külön-külön. A kevéske
időmet, ami fennmarad, képtárakban és operában töltöm. Tehát
ritkán vagyok egyedül, kivéve az esti órákat.
Magyarországon majdnem mindig egyedül vagyok.
Az amerikai diákjaim szeretnek, közülük is sok a barátom – a
magánéleti problémáikat is végighallgatom. Elmegyek velük a
kocsmába, mindenkivel alaposan elbeszélgetek. Este föllélegzem,
úristen, most végre szusszanhatok.
Magyarországon viszont közéletet élek. New Yorkban
nyilvánosan csak egyetemekre hívnak előadni mint egyetemi tanárt,
de ott nem vagyok közéleti szereplő. Magyarországon ellenben
abszolút annak számítok, leszólítanak az utcán, mindenki megismer.
Amerikában legfeljebb a múzeumban ismer meg a volt tanítványom,
aki ott teremőr. Még itt is, Nagybörzsönyben is felismertek az
üzletben. Úton-útfélen megszólítanak: „Láttam a tévében, milyen jó
volt az előadása…”
A közéleti szereplő magányos. Ez a „hosszútávfutó
magányossága”. A közéleti szereplőt mindenki ismeri: olyanok,
akiket ő nem ismer, s akikkel az égvilágon semmilyen kapcsolata
nincs, mert a közéleti funkció olyan szereplés, amely a személyes
kapcsolatokon kívül vagy azok ellenére létezik. Magyarországon
csak néhány barátommal és a gyerekeimmel tartok emberi
kapcsolatot. Amerikában minden kapcsolatom személyes. Ott
egyszer-egyszer egy rádió felkér egy műsorra, de ez kivételes, egy
évben egyszer ha előfordul, itt meg mindennap vissza kell
utasítanom egy riportert. Itt súlya van annak, amit mondok,
ugyanakkor ez nem jelent kapcsolatot, csak ismeretséget vagy
ismertséget.
A régi barátaim közül alig maradt meg valaki. Márkusék
nincsenek itt, ritkán tartózkodnak Budapesten. De még velük sem
fordul elő, ami egy élő közösséget meghatároz, nevezetesen az, hogy
megbeszéljük, ami közösen érdekel bennünket. Itt a barátságok a
privát szférába tartoznak. Ami pedig nem magán, hanem közéleti,
abban nincs kapcsolat. New Yorkban ez nem válik ketté. Nincs
közélet, de adott egy kollektíva, a New School és annak a filozófia
tanszéke. Itt mindannyian felelősek vagyunk egy közös ügyért, s
ezen belül különböztethető meg a diák-tanár vagy a kollégák közötti
viszony. A barátságok nem függetlenek a ténytől, hogy egy és
ugyanazon a munkahelyen dolgozunk.
Az ELTE-n nem kaptam meg az emeritus professzori státust, mert
a Kari Tanács ezt visszautasította azzal az indokkal, hogy nincs meg
a kellő mennyiségű folyamatos tanári működésem. Ez akár igaz is
lehet, mivelhogy fegyelmivel távolítottak el '56 miatt az egyetemről,
ahová egész 1990-ig nem engedték még a lábamat sem betenni. Akik
engem most visszautasítottak, azok közül néhányan ugyanazon a
helyen ültek akkor is, amikor engem az ELTE-ről fegyelmivel
eltávolítottak, s most ugyanők arra hivatkoznak, hogy nem tanítottam
le a szükséges időt. Ez igen mulatságos. Ezek a komikus
ismétlődések legalább valami olyan állandóságot jelentenek
Magyarországon, amit megszoktam. Ironikus természet vagyok, ez
engem mulattat – nincs is kedvem dühösnek lenni.

A Majom megjelenése óta átlendültünk egy más léptékű

történelembe, s persze egy másik évezredbe is. Ama szeptember 11-e
utáni történelembe, amelyet a terrorizmus korának is nevezhetünk. A
terrorizmus a modernitás része. Ezért nagy tévedés azt hinni, hogy
meg lehet szüntetni vagy meg lehet „oldani”. Épp ellenkezőleg: meg
kell tanulni vele együtt élni, mert a modern világhoz tartozik.
Amióta az emberiség létezik, háborúk mindig voltak. Az
emberekben él egy ösztön, amelyet Freud tanatosznak, a gyilkolás és
a meghalás ösztönének nevez. Élni és meghalni, ölni és öngyilkosnak
lenni – mindez erős rokonságban él egymással. A háborúkban ez az
ösztön nyilvánulhatott meg és élhette ki magát. Az egész emberi
történelem során mindig a háborúk tették átélhetővé azt, hogy én
megöltem a másikat, láttam, ahogyan meghalt, s ugyanakkor
magamat is kitettem annak, hogy meghaljak.
 A modern háború erre nem ad lehetőséget. A II. világháború volt
az utolsó, amely még utat engedett az ösztönök kiélésének. Ha
repülőgépről ledobnak egy bombát, az, aki megnyomja a gombot,
egy halott nem sok, annyit sem lát. Mintha nem is ölt volna. Nem
úgy, mint nem is olyan régen, amikor a bajonettet megforgatta a
másik ember húsában. Amikor még érzékelhető volt, hogy ki kit öl
meg. A modern háborúban az ember ösztönvilága kielégületlen
marad. De attól az még létezik és kielégülést követel magának.
Az új terep: a terrorizmus. S tovább folyik a nemi erőszak és a
hadifoglyok szadista kínzása is. Tudniillik ez tartja fönn a régi
háborúk pszichológiáját. Ismét az hal meg, aki öl. Ismét a valóságban
folyik a vér, mert az ösztönök nem tudnak abban kielégülni, hogy a
delikvens megnyom egy gombot és „Kínában meghal egy mandarin”.
Miért hisszük azt, hogy a terror elleni háború megnyerhető?
Az ösztönök nem mindenütt egyforma erősek, s nem is okvetlenül
bajonett szolgál a kiélésükre, noha az értelmetlen kriminalitás
jelensége is ehhez a torz kiélés-funkcióhoz köthető. Amikor egy
ember, akinek nincsenek anyagi problémái, kimegy az utcára vagy
bemegy egy iskolába, előveszi a géppisztolyát, és megcéloz vele
mindent, ami él és mozog…
A mai tömegegyetemek tömegértelmiségieket nevelnek. A
tömegértelmiségben mindig akadnak olyanok, akik hősök akarnak
lenni, mert nem viselik el, hogy olyanok, mint a többiek. Nemcsak a
gyilkossági ösztön, hanem a dicsvágy is motivál. Az emberek
dicsőséget akarnak maguknak. Azt akarják, hogy bekerüljenek a
történelemkönyvbe. Hogy a haláluk hatalmas temetéssel érjen véget.
A terrorizmus ezt a vágyat támasztja alá, vagy inkább: aláfűt ennek a
vágynak. Mindenki elérheti, hogy valamilyen kiadós gyilkossággal
bekerüljön a tömegmédiumokba, hogy az emberek imádják, és
virágot hoznak a sírjára. Amióta azt az infantilis, sértődős
fiatalembert, akit Achillésznek hívtak, az egész görög történelem
nagy hősnek tekintette, azóta nincs megállás. Achillész hősiessége
kimerült az ölés és meghalás képességében.
Ahogyan illene leszámolni azzal a mítosszal, hogy a terrorizmus
megoldható vagy megszüntethető, ugyanúgy az antiszemitizmus
megszüntethetőségének a mítoszával is hasznos lenne leszámolni. Ez
a zsidók nagy önámító mítosza. Először ezt azzal akarták elérni,
hogy majd ha kikerülünk a gettóból, ahol izoláltak vagyunk, a nem
zsidók nem értik, hogy sábeszdekli van a fejünkön, szakállunk van, a
nőkön paróka, ha olyanok leszünk, mint a többiek, akkor nem lesz
antiszemitizmus. Aztán olyanok lettek, mint a többi, akkor éppen ez
lett az antiszemitizmus fő oka. Menjünk Izraelbe, akkor nem lesz
antiszemitizmus. Kimentünk Izraelbe, de ennek folytán nemhogy
megmaradt a régi jó antiszemitizmus, de éppen Izrael lett a fő
célpontja. Antiszemitizmus mindig volt és lehet, hogy mindig lesz, s
mindig alantas, primitív és veszélyes volt és lesz. S leginkább annak
az illúziónak kell véget vetni, hogy mindennek van megoldása. A
modern világ konfliktusaival és antinómiáival együtt kell élni. A
világ nem egy probléma, amelyet meg lehet oldani. Ahogy például a
zsidóság helyzete sem az. Megoldások nincsenek. Ez nem
matematika. De jobb és rendesebb, becsületesebb és sunyibb
megközelítések vannak.

Igyekezzünk jól kezelni a problémákat. Kezelni, nem pedig

megoldani. Azt már láttuk, hogy a „megoldások” hová vezettek.
Amikor a Bicikliző majomba belefogtunk, négy unokám volt, most
már van hat. A fiamnak is született két leánya: Lili-Hanna és Emma-
Miriam. Lili már öt és fél éves, most kezd színházba járni, nagyon
energikus és határozott teremtés, nagyon izgatott természetű, a
kisebbik szemmel láthatóan nyugodt lesz, vidám és kiegyensúlyozott,
ahogy az emberek általában különböző természetűek. Nagy
élvezettel figyelem a gyerekek személyiségének kialakulását; az
egyik ok, amiért szeretnék 120 évig élni, hogy lássam, hogyan
bontakoznak ki.
Szeretnék még franciául jól megtanulni, többet műtörténettel
foglalkozni, képekről írni s a zenéhez jobban érteni. Az élet véges, és
az embernek kompromisszumokat kell kötnie.
A tervem most az, hogy mindenképpen belefogok a Genezis
filozófiai értelmezésébe, és esetleg az Exoduséba is. Ez elég hosszú
távú terv. Aztán újraírom az Érzelmek elméleteit. Ez a könyv igen
sikeres volt, de van, amiben már nem értek egyet egykori
nézeteimmel, mi több: idegesít – ezért újra kell írjam. Nem az
egészet, de részleteit. Az angol fordítás úgyis pocsék, rossz volt a
terminológia, ezért is újra kéne írnom.

A kérdéseimre adott válaszaidon kívül van-e valami „üzeneted” a

Bicikliző majom új kiadásához hét évvel azután, hogy belefogtunk
ebbe a vállalkozásba?
Az ismétlés. Ez a lényeges pont. Kezdem magamat megérteni.
Miért volt számomra mindig meghatározó a közösség, az egymást
szerető baráti emberek közössége, ahol a személyes kapcsolatok
létrejöttek? Miért volt ez az egész ilyen rettenetesen és ismétlődően
fontos? Ezt magyarázza meg a gyerekkori trauma. Ez számomra is új
felfedezés volt.
Ma nincs közösség, s amíg nem lesz egy újabb, addig senki sem
tartozhat közel hozzám.
Ma mindenki el van foglalva a saját dolgaival, ügyleteivel, a saját
érvényesülésével, a gondolataival. Ezt nem kritikus éllel mondom –
de közösség nincs. Ez most éppen az a pillanat, amikor nincsenek
közösségek.
Életem mindegyik közössége ecclesia volt, azaz mindegyik
valamilyen marginális és elnyomott csoport. Most hál' istennek nincs
ilyen történelmi helyzet. Mindenki a fősodorral tart, ennélfogva senki
sincs a margón. Nincs szükség egy szigetközösségre, hogy az
ellenálljon a fősodornak. Nem volt jó, hogy mindenféle ávós spiclik
követték az embereket. Hogy becsöngettek a lakásokba, hogy
megfélemlítettek, hogy nem kaptunk útlevelet, hogy nem
jelentethettük meg az írásainkat. És főleg nem volt jó, hogy
fenyegetett zsidó gyerekekként nem járhattunk állami iskolába, s
minden pillanatban megölhettek bennünket.
Ha a név és az arc megmarad, az ember nem pusztul el. De ha a
név és az arc nem marad meg, akkor az ember végleg elpusztul, és
olyan, mintha sohasem élt volna. Buta frusztráció az oka annak a
szégyennek, amelyet a nevek és az arcok életben tartása miatt
egyesek éreznek. A vallás gyönyörű oldala, hogy életben tartja az
emlékezetet. Ahogyan minden szeder este magunk is megragadjuk a
vándorbotot és beállunk az Egyiptomból kivonulók sorába, vagy
ahogy végigéljük, hogy Krisztust minden nagypénteken keresztre
feszítik.
Ez mindig és mindig jelen időben történik. A vallás rendelkezik
azzal a sajátos képességgel, hogy minden évben rituálisan életben
tartja az emlékezetet, és kialakítja ez iránt a szükségletet. Ha nincs
vallásos alapja a történetnek, nagyon nehezen lehet életben tartani.
Ma már március 15-én csak azért vonulnak ki az utcára, hogy a
politikai pecsenyéjüket sütögessék, és senki sem lélegzik együtt a
márciusi ifjakkal, október 6-án senki sem siratja el azt a tizenhárom
embert, akit kivégeztek. Ki gondol név és arc szerint arra a
tizenhárom vértanúra? A gyerekek még a nevüket sem tudják
felsorolni az iskolában. Megtanulták, de elfelejtik. Batthyány nevét is
csak azért ismerik, mert örökmécsest neveztek el az emlékére.
A szükséglet létrehozható. Van-e szükségünk a nevek
megőrzésére? Nincs. Kivéve, ha állandóan olyan intézményeket
hozunk létre, olyan gondolatokat, írásokat, olyan diskurzust, amely
folyton arról beszél, hogy őrizzük meg a neveket és a képeket. Ez
magától nem megy.
S még csak azt kívánom elmondani, hogy a Bicikliző majom,
kimondva vagy kimondatlanul, Bihari Gyuri emlékét szolgálja.
Rettenetes érzés volt számomra, hogy ha én meghalok, akkor a
Bihari Gyuri nevét senki sem fogja ismerni, senki sem fogja tudni,
hogy ki volt ő és mit csinált. Egy fiatal gyerek, akit 1944 telén,
tizenhat éves korában, amikor lement a rejtekéből az utcára, hogy az
éhező barátjának kenyeret szerezzen, a razziázó nyilasok
Budapesten, a Liszt Ferenc téren megöltek.
Ez nem mehet feledésbe, mert akkor úgy élt, mintha nem is élt
volna. Azt akartam, hogy éljen, hogy életben maradjon. És hogy én
talán azért maradtam életben, hogy elbeszélhessem az ő történetét.
Azért maradtam életben, hogy rajtam keresztül az apám és ő is
életben maradjon. Hiszen ennek köszönhetem a saját életemet. Az
életnek az a hivatása, hogy életben tartsa más emberek életét, akik
meghaltak. Ezért hiszem azt, hogy Bihari Gyurinak és az apámnak
méltó emléket állítottam ebben a könyvben, amelyet veled együtt
csináltunk.
 Nagybörzsöny, 2004. február 21.
A szőlő íze

Tüzet látok, pattogó tűzszikrákat, az ég mélysötét és fenséges. Az

anyám hangja: „Ági, ne hajolj ki az ablakon, szemedbe megy a
korom.” A mozdony lassít: ssss, sss, ss, s. Anyu megismétli: „Ági, ne
hajolj ki az ablakon, mert szemedbe megy a korom.” Anyu énekel:
„ahol a sárga villamosok járnak, a boltok bezárnak, ott van
Budapest.” Mégis kihajolok az ablakon, és meglátom a fényeket.
Rettenetesen nagy öröm fog el: ott van Budapest. Ez az öröm
mindmáig megmaradt, ha megpillantom Budapest fényeit: ott van
Budapest, ahol a sárga villamosok járnak. Otthon vagyok. Itt az
otthonom. Szőlőt eszem, a szőlő édes, álmos vagyok, és elalszom a
szőlő ízével a számban.
Ez az első emlékem.
Apai nagyanyám tizennégy testvér egyikeként látta meg a
napvilágot Bécsben. Az apja zsidó tanító volt. Hogyan nevelt föl
tizennégy gyereket? Máig is titok. Mind életben maradtak. Egyesek
közülük Bécsben éltek, más részük átjött Magyarországra. Megint
mások Brünnbe költöztek, és csehekké váltak. A tizennégy testvér
erős szolidaritással kötődött egymáshoz, az idősebbek tanították a
fiatalabbakat. Meller Zsófiának hívták a nagymamámat. A Mellerek
közül sokan lettek műtörténészek, ügyvédek, üzletemberek. Meller
Ernő nagybátyám a szegedi Lőw Immánuel főrabbi lányát vette
feleségül: Anna nénit. Előkelő, jó családokban mozogtak, noha egyik
sem emelkedett jómódra, mert a pénzük nagy részét fiatalabb
testvéreik taníttatására fordították. Apámat Móric nagybácsi nevelte:
fizette az egyetemi költségeit, hiszen nagyanyámnak erre nem tellett.
Ő ugyanis még egész fiatalasszony korában özvegyen maradt három
pici gyerekkel. Férje, aki szintén tanító volt, tuberkulózisban halt
meg, harmincas éveinek elején, apámnak alig volt emléke róla, mert
négyéves volt csupán, amikor árván maradt. Nagyanyám a bécsi
egyetemre járt – az első női egyetemi hallgatók egyikeként –,
történelmet és német irodalmat tanult. Függöny mögött ülve hallgatta
az előadásokat. A fiúk állandóan fölhúzták a szoknyáját. Jobban
tanult, mint a fiúk, akik szemtelenkedtek vele. Egy idő után inkább
azt kérdezték tőle, hogy mit olvassanak szemináriumi
dolgozataikhoz. Okos asszony volt, parancsoló egyéniség. Utolsó,
etikáról szóló könyvemben lefestettem a személyiségét. Névvel
szerepel a Személyiségetikában, a magyar kiadás címlapján az ő
arcmása látható. Miután férjhez ment, egymás után szülte a
gyerekeket. A két nagynéném és az apám között egy év a
korkülönbség. Ha a nagyapám nem hal meg, másképp alakul a
nagymamám élete: minden bizonnyal ő is tizennégy gyereket szült
volna. Így viszont azt a hármat el kellett tartania. Pénzt kellett
keresnie. Jelentkezett a hatóságnál: tanítani szeretne. Egy Modor
nevű magyarországi városba helyezték el, amit most Modrának
hívnak és Szlovákiához tartozik. Pozsonyi barátaim vittek el oda.
Régóta szerettem volna megnézni, milyen a város, ahol apám
nevelkedett, hiszen sokat mesélt róla. Járták a Kis-Kárpátokat,
szedték a szamócát, az epret, az áfonyát, a gombát; azzal egészítették
ki az étrendjüket. Alig hagyták el a városfalat, máris a hegyekben
találták magukat. Ez 1993-ban is hasonlóképp történt. Kimentünk a
városkapun, és azonnal beléptünk az erdőbe, pontosan úgy, ahogy
apám emlékezett rá. Apám tízesztendős koráig nevelkedett Modoron.
Nagymamám a polgári iskolában tanított, nevelte a három gyereket.
A legkisebbik gyerek diftériát kapott és meghalt. Később, valamilyen
felettesével kialakult konfliktusa miatt nagyanyám áthelyezését kérte.
Újvidéken kapott új állomáshelyet, ami ma megint csak nincs
Magyarország területén. Apám a Királyi Katolikus Főgimnáziumban
tanult tovább, kiváló eredménnyel. Sok történetet mesélt Újvidékről
is, de nem annyit, mint Modorról, mert azt jobban szerette.
Ügyvédnek tanulni feljött Pestre. Nem akart ügyvéd lenni. Sok
minden más érdekelte. Filozófus vagy zenész szeretett volna lenni,
gyönyörűen zongorázott, koncerteket is adott. Minden akart lenni,
csak ügyvéd nem. Viszont Móric nagybátyja csak ezt a pályát volt
hajlandó finanszírozni. Móric maga is ügyvéd volt, arra gondolt,
hogy az apám veszi át az irodáját – neki nem volt gyereke.
Apám 1911-ben tette le az ügyvédi vizsgát. (Diplomáját
megőriztem, s nemrég a fiamnak ajándékoztam, aki bekereteztette és
kiakasztotta a pesti irodájában.) Az első világháború alatt
hadbíróságon teljesített szolgálatot. Statáriális bíróságra helyezték,
ahol ha valakit bűnösnek találtak: vitték akasztani. Bevonulásakor
eldöntötte, hogy mindenkit fölment. Egyszer került csak bajba. Egy
fiatal, ideg-összeroppanásos katona bevallotta, hogy megölte a
parancsoló tisztjét. Nem lehetett felmenteni, sőt maga kérte, hogy
végezzék ki. Mit csináljon? Szerencséje volt. Meghozta ugyan a
halálos ítéletet, de IV. Károly király épp akkor lépett trónra. Apám
azonnal táviratozott, kegyelmet kért és kapott elítéltje számára. A
trianoni békeszerződéskor nagymama nyugdíjaztatását kérte, és
Budapestre költözött apámhoz, később a lányához, Gréte
nagynénémhez, aki festő volt. Rossz festőnő, de nagyon aranyos
asszony, férje, Ehrenhaft Gyula szintén osztrák zsidó. Jóval később
jött át Magyarországra, mint apám, már felnőtt emberként. A Pester
Lloydnak írt közgazdasági cikkeket, majd a betiltása után a Neue
Züricher Zeitung budapesti tudósítója lett. Ennek köszönhette, hogy
1944 áprilisában, amikor súlyos tüdőgyulladással feküdt,
letartóztatták és bebörtönözték: a börtönben halt meg. Édesapám
anyanyelve német volt, de négyéves korától magyarul is tanult,
imádta a magyar nyelvet. A nagymama az iskolában németül és
magyarul tanított, de egyre inkább magyarul. Gyönyörűen beszélt,
nem volt akcentusa, mint apámnak, aki kicsit raccsolt. Viszont,
szemben az apámmal, aki a magyar költészetbe volt szerelmes, a
nagymama az irodalomban Goethénél és Thomas Mann-nál maradt.
Németül olvasott elsősorban, annak ellenére, hogy magyarul tanított.
Számára a költészet nyelve a német. Magyarországon ironikusan azt
mondják: „Grossmutter liest Goedie”, nos, ez az én nagyanyámra
tökéletesen illett. Nem múlt el nap egy kis Goethe-olvasás nélkül. A
második világháború alatt jelent meg Thomas Mann József-
regényének negyedik kötete Svájcban. Nagymama komoly
energiákat fektetett bele, hogy azonnal meghozassa, noha akkor már
nyolcvanhatodik esztendejét taposta. Hangsúlyt helyezett arra, hogy
minden jelentősebb német regényt azonnal elolvashasson.
Az a gyanúm, hogy semmifajta zsidó nevelést nem adott a
gyerekeinek, bár ő zsidó tanító gyereke volt. Humanistának tartotta
magát a szó és fogalom Thomas Mann-i értelmében. Morálisan
rettentő szigorú volt. Nagyon szemtelen gyermek voltam, ő volt az
egyetlen ember, akinek nem feleseltem vissza. Ha nagymamám
mondott nekem valamit, megcsináltam. Ha azt mondta, „ez nincs
rendben”, az nem volt rendben. Anyám pofozkodott, ordított, de nem
volt tekintélye előttem. A nagymama föl sem emelte a szavát, csak
ennyit mondott, „Ági, ez így nincs rendben”, soha többé azt nem
csináltam, mert az úgy nem volt rendben. Láttam, amikor régi
tanítványai – ötven-hatvan év közötti nénik – jöttek meglátogatni.
Éppoly respektussal néztek „Zsófi nénire”, mint kisgyerekként én,
éppoly szent tisztelettel. Amikor Hermanntól 1962-ben elváltam, és a
bíróságon kérdezték a személyi adataimat, az egyik népi ülnök
megkérdezte: „Nem rokona véletlenül Hellerné Meller Zsófia?” „De,
a nagymamám.” „Zsófi néni unokája?” Elkezdett áradozni: „A Zsófi
néni a legnagyszerűbb tanár a világon.” Legendája volt. De zsidó
nevelésről szó sem volt apám családjában, zsidó nevelést csak az
anyám kapott.
Ha csak az apám családjában nevelkedtem volna, azt se tudom,
hogyan élnek a zsidók, milyenek a szokásaik. Vidám család volt,
hajlamosak az örömre, a jókedvre. Az égvilágon semmit nem
tartottak. Karácsony sem volt, hanuka se. Tipikus felvilágosult
német-osztrák család, ahol az erkölcsi szabályok és az erkölcsi
szolidaritás igen magas szinten áll. A tradicionális zsidóságtól a
testvérek és a család összetartását örökölték. Az egyik a másikat
támogatta, a pénzt sosem sajnálták egymástól: úgy érezték, ennek a
nagy családnak össze kell tartania. Bennük a zsidó ethosz a zsidó
vallás nélkül élt.
Persze a zsidó tradíciók is, de ezt nem a nagymamámtól tudom.
Hiszen ő lázadónak számított: lány létére elment tanulni, s az első
unokatestvéréhez ment férjhez. A családban akadtak elkötelezett
zsidók is – például Ernő bácsi, aki eljegyezte a szegedi főrabbi
lányát, mielőtt személyesen ismerte volna. A többi nagybácsit is
mind sadchen boronálta össze. Tradicionális zsidó család lehetett
valószínűleg a dédapám és dédanyámé is, csak a nagymama kilázadt
belőle.
A Trianon utáni Magyarországon apám élete olyan lett, mint a
partra vetett halé. Semmifajta politikai erő nem felelt meg neki, egy
ideig a Polgári Demokrata Párthoz csatlakozott, de Rassayékkal sem
tudott igazán rokonszenvezni. Politikus alkat volt, mégis kívül
maradt minden politikai csoportosuláson. Rosszul érezte magát
ügyvédként is. Nem volt kedve a szakmához, utált pénzt keresni.
Nem is tudott, nem is értett hozzá. Félig-meddig úgy kezdett élni –
manapság így mondanák –, mint egy hippi. Nem volt állandó állása.
Ügyvédi irodát ugyan fönntartott, de nem nagyon kerültek belé
ügyfelek. Eleinte a II., aztán az V. kerületben nyitott irodát, amely
egyúttal a lakásunk is volt. Az egyik szoba szolgált irodaként, de
csak nappal, mert éjszaka én aludtam benne. A néhány kliens inkább
vitte a pénzt, mint hozta. Például egy „nagy” feltaláló, akiben apám
hitt, vagy egy rablógyilkos, akinek ártatlanságában ugyancsak bízott.
Felmentetett valakit, akit rablógyilkosságért akartak elítélni, erre
nagyon büszke volt. A frissen szabadult férfi megcsókolta a kezét, ez
volt a fizetség. Pénzkereseten kívül minden más élénken
foglalkoztatta. Matematikai képleteket oldott meg, regényeket írt.
Hold Péter és a véletlen című detektívregénye meg is jelent. Radium-
rablás körül zajlik a cselekmény, mert ő a Rutherford atomstruktúra-
elméletét állítólag hamarabb fedezte fel, mint maga a tudós, akiről
elnevezték. Sacco és Vanzettiről is írt egy regényt, ez kéziratban
maradt. Témaválasztása is mutatja, hogy mindig a kisebbségért, az
elnyomottakért állt ki. A pénzt anyu kereste mint kalapos, apám
elmélkedett. Ez is régi zsidó tradíció. A haszid és a hippi nagyon
közel áll egymáshoz. Apám nem a Talmudot tanulmányozta, hanem
a matematikát, vagy regényeket írt és olvasott, hosszasan sétált
velem, és mindenről magyarázott. Anyám pedig mint jó zsidó
asszony, magára vette a való élet minden nyűgét és terhét.
Életében egyetlen embert szeretett, az apámat. Mélyen tisztelte,
felnézett rá, és mindent megtett érte. 1927-ben házasodtak össze,
bizonyára '25-ben vagy '26-ban ismerkedtek össze. Én '29-ben
születtem, kétéves házasság után. Mi hozta össze ezt a két embert?
Hiszen egészen más típust képviselnek, más a társadalmi talaj, a
hagyomány, más a családi háttér. Alighanem a vidámság kötötte
össze őket. Mind a ketten utálták a szomorúságot. Az anyám
energikus, az apám tűnődő természet volt, s mindkettőjük számára
ünnepet jelentett a létezés minden jól és hasznosan eltöltött pillanata.
Gyerekkorom szegénységben telt el. Apám nem keresett egy
fityinget sem, a kalaposságból nagyon kevésre tellett. Hol a villanyt
kapcsolták ki, hol a gázt, hol nem volt egész nap mit enni. Lett volna
elég ok a szomorúságra. De ha egyszer az apám egy darab csokoládét
hazahozott, táncot jártunk. Olyan remek mulatság volt fölbontani,
megízlelni. A Hét krajcárban ugyanazt az érzést, hangulatot láttam
viszont, ami nálunk is uralkodott. Azt a hét krajcárt valahogy elő
lehet teremteni. Fáztunk, mégis tudtunk tüzelőt venni, és
begyújtottunk. Odaálltunk a tűzhely elé, amely biztatóan dohogott, és
mindnyájunkban szétáradt a boldogság, a meleg. Mindennek tudtunk
örülni. Ez a képesség, ez a természet hozta össze a két egészen
különböző embert, az epikureust és az energikust.
Anyám háttere messzebbre követhető az időben. A Fürst család a
XIII. század óta él folyamatosan Kismartonban-Eisenstadtban, ami
hol Magyarországhoz, hol Ausztriához tartozott. Mindig azt hittem,
hogy ez valami előkelő származás nyoma, mert Fürst németül
herceget jelent. Biztosan elöljárók lehettek a zsidóknál. Hanák Péter
ábrándított ki, mondván, hogy Nyugat-Magyarországon csak az
Esterházy hercegek birtokaira engedtek zsidót. A Fürstök, az anyám
anyai családja később leereszkedett a Dunántúlra, elsősorban
Veszprém megyét lakták be. Anyám megmutatta nekem az ükanyám
szülőházát Veszprémben, még ma is áll, a katolikus templom mögött.
Őrzök iratokat a XIX. század elejéről: házassági, temetési
dokumentumokat, amelyek pontosan mutatják a család mozgását. A
XVIII. században költöztek be Veszprém városába. Ott házasodtak
össze a Bergerekkel, akik Balatonfüreden vettek földet, és
szőlősgazdák lettek. A családnak ebből a szőlősgazda, bortermelő,
borkereskedő ágából született a nagymamám. Az utolsó közülük,
Oblath Sándor nagybátyám, szintén füredi szőlősgazda. Sokszor
nyaraltunk Sándor bácsinál, Joli néninél és Judit lányuknál. A vasút
választotta el a falut a teleptől – telepnek hívták a nyaralóhelyet. A
falu szabályos falu volt: tócsákkal, libákkal, nagybátyám teheneket
tartott, Judit unokatestvérem fejte őket. Szép, de közönséges
parasztházban laktak. Oblath Sándor bácsit, feleségét és lányát
Auschwitzba deportálták. Nagynénémet és unokahúgomat megölték,
Sándor bácsi maradt meg egyedül. Nem sokra rá, hogy visszajött
ellátogattunk a füredi borhétre, már újrakezdte a bortermelést. 1948-
ban „Kiváló gazda” kitüntetést kapott az akkori köztársasági
elnöktől. A kulákosítás második turnusában került kuláklistára.
Elvették mindenét: „ szőlőjét, házát. Közben elvette a helyi
fodrásznőt feleségül, aki két fiút szült neki. Az idősebbik itt él
Magyarországon, a Veszprémi Vegyipari Egyetemen tanult, a
fiatalabb kivándorolt Izraelbe, és ott számítógépes karriert futott be.
Sándor bácsi csalódott, megtört emberként, a füredi zsidó üdülő
gondnokaként halt meg. Egyszer Auschwitzba vitték, ahol elpusztult
az első család, teljesen kifosztották. Visszajött. Kicsit visszanyerte
méltóságát, új családot alapított. S aztán újra elvették mindenét,
ismét egy rongyos senki vált belőle. Egy állami gazdaságban
alkalmazták szakemberként. Amikor vissza akarták adni a földjét, azt
mondta: nem kell. Tönkretenni elég volt négy-öt esztendő, fölépíteni,
ahhoz már nem elég fiatal. Ő és a nővére, Marica néni vallásos
emberek voltak. A nagybátyám, Bandi bácsi, Marica néni férje, az
anyám testvére, minden szombaton a zsinagógában ült. Nem volt
olyan Rákosi-idő, hogy Bandi bácsi ne imádkozott volna minden
szombaton a zsinagógában. Minden rítust száz százalékig megtartott.
A családnak ez a része teljesen más szellemi és gazdasági hátteret
képviselt, mint az apai oldal. Dédanyám nemhogy németül nem
tudott, de gondolkodásának horizontján teljesen kívül állt a nem
magyar világ. Gyönyörű történeteket mesélt arról, hogy amikor
Veszprém mellett a honvédok bujkáltak, ő és a többi kislány hogyan
spóroltak, loptak le az ebédjükből, s hogyan eresztették le egy
kötélen a sziklabarlangba a bujdosó honvédoknak. A dédikém
Budapest 1943-as bombázásakor azt hajtogatta, hogy ez semmi, mert
akkor is a pincébe kellett vonulni, amikor Lambertet megölték a
hídon. Százegyedik évét taposta. Számára a történelem akkor
végződött, amikor Lambertet megölték a hídon. Petőfi, 1849 elején
Füreden járva, Pipiskének szólította őt. „Hogy vagy, Pipiske?” –
kérdezte a költő az ötéves kislányt – igaz, mindenki így szólította,
mert népszerű volt a kis társnői között. Az összes kislány emlékezett
Petőfire, hiszen nagy hírnévnek örvendett, és a kislányok csak úgy
nyüzsögtek körülötte. Dédanyám ismerte Ferenc Józsefet is: a nagy
Petőfi-rajongása nem zavarta abban, hogy objektívan meg ne
állapítsa: „Ferenc József igen szép ábrázatú, fess legényember volt.”
Dédi gyönyörűen énekelt népdalokat. Legtöbbjüket tőle tanultam.
 Nagyon sok gyereket szült, éppúgy, ahogy neki is sok testvére
volt. Érdekes összehasonlítani az apám családjával. Bécsben a
dédanyámnak tizennégy gyereke született, akik mind életben
maradtak. Veszprémben és Balatonfüreden az ükanyám tizenkét
gyereket szült, s csak három maradt életben belőlük. Dédanyám
kilenc gyereke közül is csak három érte meg a felnőttkort. Ő mesélte,
hogy az egyik testvére elkapta a skarlátot, ezért mellé fektették a
másikat, hogy ő is essen túl rajta minél előbb, így hát két testvére halt
meg egyazon éjszakán. Dédanyámnak nem maradt fiúgyereke, mert
hasmenésben (diaréban) és tuberkulózisban meghaltak: az egyik öt-,
a másik tizenkét éves korában. Az apai ág összetartó családjában
mindenki kövér és jól táplált volt, nehezen, de fönntartotta magát,
kitanult, és jól körülhatárolt formák között élt. A dédanyám
családjában a gyerekek, mert egymás mellé fektették őket, sorra
hullottak. A műveletlenség áldozataivá váltak.
Dédanyámnak az a lánya, aki a nagyanyám lett, Pestre ment
férjhez, egy Auer Gyula nevű fiatalemberhez, a Pesti Hírlap
újságírójához. Ő, majd utána az egész család Auerból Ligetire
magyarosított. Ligeti György, a zeneszerző is másod-
unokatestvérem. Az Auer családban a muzikalitás olyan fontos
szerepet játszott, mint a Heller-Meller családban a képzőművészet. A
veszprémi születésű Auer Lipótot a pétervári konzervatórium vezető
hegedűtanárává nevezték ki, ő nevelte a legnagyobb orosz
zenészeket.
Ligeti nagypapám is nagyon fiatalon halt meg. Nagymamám újra
férjhez ment egy nála sokkal fiatalabb, kikapós úriemberhez, és
borzalmasan alárendelte magát neki. Ez is közrehathatott abban,
hogy igen hamar, szívrohamban halt meg – ami kivételes ebben a
családban, ahol mindenki nagyon hosszú életű volt. Dédanyám füredi
édesanyját kilencvenkilenc éves korában vitte el a fekete himlő.
Dédanyám is megkapta a betegséget, nyomát, egy fekete foltot élete
végéig viselte. Annyi betegségen kellett keresztülesniük, hogy ha
életben maradtak, muszáj volt száz évig élniük. Az én édesanyám is
túl korán, kilencvenhat évesen halt meg: szerintem a gerontológiának
köszönheti, mert mindenféle orvosságot adtak neki, hogy fiatalosan
tartsák az elméjét. Nem akarom bántani a gerontológusokat, lehet,
hogy jobban tartotta magát szellemileg, amíg rendben volt, de
gyorsabban is omlott össze, mint bárki a családban.
Anyám családjában tehát kevesebb szerepet játszott a műveltség,
de erősebben élt a tradíció, bár dédanyám összes története '48-ról, a
magyar történelem mítoszairól szólt. Oblathék szárnya, amelyikbe
beházasodtunk, nagyon vallásos volt, és a nagybátyám az első háború
után visszavallásosodott. Anyám böjtölt hosszúnapkor. Ahhoz az
általánosnak mondható típushoz tartozott, amelynek a mindennapjait
nem hatotta ugyan át a vallás szelleme, de szemben apámmal, az
ünnepeket megtartotta. Kol Nidrére mindig elment a zsinagógába, és
engem is elvitt, ha nem is ültünk ott egész nap.
A Zsigmond utca 1.-ben születtem, most Kunfi Zsigmond utcának
hívják, közel a Margit hídhoz. Aztán a Zsigmond utca 49.-be
költöztünk, ma Frankel Leó utcának hívják. Aztán elköltöztünk a
Margit körút 22.-be, és csak utána Pestre. A dédanyám is a Zsigmond
utcában lakott, akárcsak a család többi része. Gizella néni, a
dédanyám húga és Franciska néni, dédnagymama lánya a Dob utca
vagy a Dohány utca valamelyik éjszakai mulatójában dolgozott
ruhatárosként. Ez volt a családi foglalkozás. Egyszer meglátogattam
Gizella nénit. Borzalmas emléket hagyott bennem, mert pisilnem
kellett, és nem volt vécé. Életemben először láttam olyan pesti
helyet, ahol nincs vécé. Kaptunk egy kulcsot, és elmentünk egy
budiba. Budapest közepén. Balatonfüreden budi volt, az természetes,
de Budapesten nagy meglepetésként ért. A Zsigmond utca 1.-ről,
ahová születtem, nagyon kevés emlékem maradt. Csak azt tudom,
hogy nagy lakás volt, mert a nagyanyám és a dédnagyanyám is ott
lakott. Még tartott anyám hozománya, amelyet lakásról lakásra
vesztettünk el, ezért költöztünk egyre kisebb lakásokba. A Zsigmond
utca 49.-ben csupán három szobánk volt, ott már csak mi éltünk
hármasban. Nagymamám Gréte lányával, a dédi pedig Gizella
lányával költözött össze, szintén a Zsigmond utcában. A miénk zsidó
ház volt, az udvarán ma is ott látható a zsinagóga. A mi akkori
lakásunkban ma a budai Hevra Kadisa található.
A bútorokra nem emlékszem, nem volt szemem hozzájuk. Az
egyik szoba udvari volt, a másik kettő utcai. Az egyik utcai szobában
sorakoztak egy polcon a mesekönyvek, s arra is emlékszem, milyen
meséket hallgattam ott. Lukács valamikor azt mondta, az elbeszélés
jobb, mint a leírás: az a jó regény, ahol nem írják le, mi volt, hanem
azt, mi történt benne. Például Tolsztoj Anna Karenináját hozta:
sohasem tudnánk meg, milyen egy lóverseny, ha nem lenne lényeges,
mi történt Vronszkijjal a lóversenyen. Ez érvényes rám is: nem
tudom leírni a gyermekkori környezetemet, de azt annál inkább, mi
történt velem, amikor kitört rajtam a bárányhimlő, és belázasodtam –
és akkor mit láttam az ablakon át. Ma is föl tudom idézni, ahogy
ágyba fektetnek, és belém dugják a hőmérőt. Ekkor látom a szobát. A
jelenet hátterében, amikor anyám orvosi szakkönyvet olvas, és
azonosítja a kiütéseimet – és mielőtt az orvos kijött volna, már
diagnosztizálta is, hogy bárányhimlőm van. S mert azonosította,
megnyugodott: nincs komoly baj. Hosszú hetekig otthon
maradhattam, ma is érzem azt a boldogságot, hogy nem kell iskolába
járnom, mert az elemit utáltam. Az iskolába vezető útra is úgy
emlékszem a Margit körút 22.-ből a templom melletti iskoláig, ahol
Móra Ferenc öccse volt az igazgató, mint arra a szobára, ahol
fölgyógyultam a bárányhimlőből. Anyu kísért, és egész úton az
egyszeregyet gyakorolta velem, ami nem ment a fejembe. Négyszer
négy, ötször öt, az istennek nem tudtam megtanulni.
Fogyott anyám hozománya. Apám már nem keresett, kizárólag a
Magdolna utcába járt a menedékesek védelmében, és járta az
internálótáborokat. A Margit körút 22.-ben csak egy fél évig laktunk,
majd onnan átköltöztünk Pestre. Először a Balaton utca 10.-be, ma
12.-be, mert átszámozták, később Rothermere utcára keresztelték át,
majd valamelyik kommunista hősről nevezték el, s mostanra vissza-
Balatonozták. Itt egy évig maradtunk, s utána a Falk Miksa utcába
hajtott tovább a sors, hogy majdnem örökre ott maradjak.
Anyámnak kereskedelmi érettségije volt, de arra készítették föl,
hogy férjhez menjen, mint minden lány. Mostohaapja, Grósz Sándor,
zsidó árvaházban nevelkedett. A Generáli Biztosító igazgatója volt.
Igazi self-made man, négy elemivel tornázta fel magát az igazgatói
pozícióba, ami ma tökéletesen lehetetlen volna. Elemi után inasnak
küldték. Játszott harmóniumon és orgonán, nyelveket tanult. A
biztosítónál kifutófiúként kezdte. Azt sem tudta, ki az apja, ki az
anyja, és a fiatalkori tuberkulózisát sem heverte ki, fél tüdővel élt.
Szerintem a kislányokat szerette igazán, és a mamám miatt vette
feleségül a nagymamát, hogy erotikus viszonyban legyen egy
kislánnyal. Velem is így viselkedett. Menjek aludni hozzá, feküdjek
mellé, odaszorított magához, alig tudtam elszabadulni. Mint a Lolita
hőse, szerette volna, hogy mindig legyen egy kislány a közelében.
Gazdag ember volt, sokat keresett, zsarolta az egész családot, mert a
család szegény volt. Anyám bátyja kitűnően zongorázott, énekeseket
kísért; amikor az édesanyja meghalt, elvitte a családi zongorát. Erre a
mostohaapja rendőri határozattal vitette vissza, noha nem volt rá
szüksége, mondván: a felesége rá hagyta, az neki jár, nem a fiának.
Mikor véletlenül megtudtam, hogy nem az igazi nagyapám,
föllélegeztem. Féltek, hogy traumát okoz, de megnyugodtam: hála
istennek, hogy nem az igazi. Szegény gyerek voltam, néha meghívott
vasárnap ebédre. Anyám is, apám is biztatott, menjek csak el a
nagypapával, egyek végre egy rendes ebédet. Otthon sárgarépa járta,
mert az nagyon egészséges, amitől soha nem laktunk jól, vagy néha
paprikás krumpli, azt nagyon szerettem – kolbász nélkül azt sem
lehetett örökké enni. Jó. Megyek a nagypapával a nagy és rendes
ebédre. Megjön a fogás, odahívja a pincért: túl hideg, nem meleg,
nem elég sós. Rettentően szégyelltem magam, hogy én ezzel az
emberrel együtt ülök. Szerettem volna föld alá süllyedni, eltűnni, s
egy falat sem ment le a torkomon a „rendes ebédből”.
Apámat meg engem el kellett tartani. Anyám ekkor tanulta ki a
kalaposmesterséget, s ekkor nyitott egy kis boltot a Kilvády Ilona
nevű asszonnyal, akivel együtt tanult, a Bécsi utcában, az udvarban,
egy kis lyukban. Ott dolgozott napi tizennégy-tizenhat órát. Kilvády
Ilona, anyám legjobb barátnője keresztény volt, később férjhez ment
egy Hoványi nevű fiatalemberhez, aki a nagytétényi sertéshizlalda
főintézője lett. Ennek köszönhettük, hogy 1944-ben nem nagyon
haltunk éhen, mert Hoványiék mindig dugtak, hoztak, küldtek valami
finomat. Rám nem kellett vigyázni. Apám egész nap otthon maradt.
Az „irodájában”. Többnyire együtt főztünk: összeütöttünk egy
paprikás krumplit, vagy fölmelegítettük a tejbegrízt, és megfeleztük.
Akárcsak a 8 órai Újság lapjait. Egyik oldalt apám olvasta, a másikat
én, ebéd alatt megcseréltük, és rettenetesen jól szórakoztunk.
Megbeszéltük a híreket. Tízéves koromban fél kilencről kilencre
tették át az iskolakezdést, írtam hát egy levelet a 8 órai Újságnak,
amely úgy kezdődött: „A kilencórás iskolakezdet ellen szeretnék
fölszólalni, s ebben az ügyben az igen tisztelt szerkesztőség
támogatását kérném.” Levelem megjelent Ági nem akar későn
ebédelni címen, ez volt az első publikációm. Hétéves koromban
kezdtem rendszeresen olvasni. A Robinson Crusoe gyermekkiadása
volt az első könyvem. Fél évig olvastam. Aztán a Grant kapitány
gyermekei következett, ez is egy fél évig tartott, naponta egy-két
oldalt haladtam. Vécére is magammal vittem, ha nem hagytak békén.
Csináljak ezt, azt, takarítsak, mosogassak, vigyem vissza az üveget.
Csak olvasni akartam. Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe
került, az összes családtag könyvtárát végigettem.
Zsófi nagymama szintén regényeket olvasott. És festett, rajzolt,
pasziánszkártyát rakosgatott, az ebédhez és a vacsorához
szertartásszerűen megivott egy pohár bort. Rengeteget beszélgetett.
Az egész család hozzá járt konzultálni. Ha valakinek szeretője volt,
vagy baja a férjével, a gyerekeivel, mind a Zsófi nénihez jött tanácsot
kérni. Reggeltől estig be volt táblázva konzultációra. Egyfajta
pszichoanalízist tartott. Akkoriban egy polgári családban
elképzelhetetlennek tetszett szeretőt tartani. Egyes estéken összejött
nála a család, és volt, hogy eljött egy nő a férjével, és beállított a nő
szeretője is. A nagyanyám estéjén nem tűrt hangos szót, veszekedést,
mindenkinek úgy kellett viselkednie, ahogy a Varázsfuvolában a
vadállatoknak, amikor zenét hallanak. Ha a nagyanyám jelen volt,
mindenki nyájasan mosolygott a másikra, akkor is, ha legszívesebben
megölték volna egymást. Mindennap jöttek hozzá, és minden héten
volt egy fogadónapja, havonta egyszer pedig a népes család számára
tartott fenn egy estét. Csak Lukács Györgynél láttam viszont ezt a
szigorú bejelentkezéshez, fogadónapokhoz kötött szertartásrendet. A
szűk családot harmincan-negyvenen alkották. Néha, ha egy kávéházi
különteremben tartották a szeánszot, százan is összegyűltek.
Leginkább könyvekről, újságokról, zenéről és emberekről volt szó.
Mint kisgyerek bejáratos voltam ide, noha majd' megfulladtam, mert
szinte mindenki szivarozott, és a füst megköhögtetett. Imádtam ott
lenni, mert csupa izgalmas dolgot lehetett hallani. Apám pedig
anyjához kötődő férfiember volt, mindennap elment a Grószit
meglátogatni.
Grószi, ahogy nagymamámat hívtam, a lányánál, a festőnél lakott
a Személynök utca 2 5.-ben, először az ötödik emeleten. A lakás öt
szobából és egy roppant nagy hallból, valamint egy személyzeti
szobából állt. Állandó személyzet is tartozott hozzá: takarítónő és
szakácsnő. A szakácsnőnek törvénytelen gyereke született, otthonba
adta. Nagybátyám ezt megtudta: „Anna, vegye ide a lányát, ne
hagyja az otthonban.” Odaköltözött a szakácsnő lánya is. Amikor a
szakácsnőhöz följáró barátai nyomán egy s más eltűnt a házból, s a
nagynéném veszekedett, hogy ez tűrhetetlen, dobják ki, a
nagybátyám azzal csitította, hogy ahol csak hónapokkal később
veszik észre, hogy harminc öltöny közül eltűnt egy, az az
eltulajdonításnak olyan foka, amit a tulajdoni helyzet különbségének
egészséges korrekciójaként illik fölfogni. Anna néni és a kislánya
velük is maradt a rossz időkig. Nagybátyám dolgozószobáját nehéz,
faragott mahagónibútorok uralták, nagyanyámét viszont majdnem
spártai puritánság jellemezte. Friss virágot azért mindig tartott. Az
ebédlőben egy nagyon szép, hosszú ebédlőasztal állt. Formálisan
étkeztek. Az azsúrozott terítőn az étkészlet: ezüst és porcelán,
metszett üvegpoharak. Anna néni főzött, s behozta az ebédet, tálalt.
Ha az apám megjelent, minden fölborult, mert kiment a konyhába, és
megkérdezte, nem égett-e oda a tészta, mert akkor ő kikaparná a
lábast. Amikor a Pester Lloydnál is bekövetkezett a zsidótlanítás, s
nagybátyámnak csak a Neue Züricher Zeitung maradt, leköltöztek az
első emeletre, egy négyszobás lakásba, ahol a szobák kisebbek
voltak. A családi összejövetelt áthelyezték a Luxor kávéházba. Ekkor
támadt a nagynénémnek egy ötlete: „Itt porosodik a nagy
könyvtárunk, csináljunk belőle kölcsönkönyvtárat.” Engem kért meg,
hogy a nyári szünetben dolgozzam benne. A könyveket szerettem, és
egy részüket jól ismertem. Bosszantott, ha kölcsönözni jöttek, mert
megzavartak az olvasásban. A leggyönyörűbb nyaraimat töltöttem
ott: leültem, levettem egy könyvet a polcról, és folyton-folyvást
olvastam. Ott ismertem meg Proustot, Thomas Mannt és Anatole
France-t. Sőt a Csendes Dont is, a rövidített kiadást, ami sokkal jobb,
mint a teljes. Németül úgy olvastam, mint magyarul, a második
anyanyelvem volt.
Családunkban sok volt a művészember, festői tehetség: Kovács
Margit például másodnagynéném, Heller Hona lánya. Mindenki azt
mondta, egyszer egy nagy zeneszerző vagy festő fog kikerülni
közülünk, ami eddig még nem következett be. Apám lányt akart,
mert pszeudofeminista hajlamokkal rendelkezett. S anyámmal
ellentétben, aki igazi tradicionális nő volt, mindig azt mondta: a
lánynak nem a háztartásban a helye, inkább legyen filozófus vagy
zeneszerző. Már a gyerekkocsiban azzal gúnyoltak: „kis filozófus”.
„Miért mondtad, hogy filozófus legyek vagy zeneszerző?” –
kérdeztem apámat. „Mert az a legabszurdabb – válaszolta –, hogy
egy lány az legyen, és én azt akarom, hogy a legabszurdabb legyél.”
Ő nemcsak arra esküdött, hogy a nők éppoly kiválók lehetnek
szellemileg, mint a férfiak, de még azt is elárulta egy sétánk
alkalmával: „Ha a nők azt mondják neked, hogy a nemi élvezet csak
a férfinak kell, a nőnek nem, egy szót se higgy el belőle, mert nem
igaz.” Az apák még ma sem tartanak ilyen nyílt felvilágosítást.
A család mindkét ága muzikális volt. Apám zongorázott,
ifjúkorában hangversenyeket is adott; volt, aki azt mondta, úgy
zongorázott, mint Liszt Ferenc. Ha ez minden bizonnyal túlzás is,
nekem gyönyörűen játszott. Nem volt hangszerünk, de a
nagynénéméknek igen, s ha átmentünk hozzájuk, mindig megkértem,
nyissa föl a zongora fedelét. A Beethoven-szonátákat ma is mindig
úgy hallom, ahogy ő adta elő. Anyám fivére énekeseket is kísért,
neves énekeseket korrepetált, ez volt a foglalkozása. Hegedülni
tanultam, de nem voltam jó: cincogtam. Nekem szépnek tetszett, de
mindenki másnak belerepedt a füle. Először Mádai Pista bácsi
tanított, valamikor a Filharmonikusok vagy Magyar
Hangversenyzenekar, a legnagyobb magyar zenekar koncertmestere
volt. Miután zsidónak született, nem lehetett első hegedűs. (Komor
Vilmos számított csak kivételnek. Első világháborús hősként a
zsidótörvények idején is dirigálhatott, agyon volt dekorálva
kitüntetésekkel, csak úgy csengtek-rengtek, ahogy fölemelte a
pálcát.) Pista bácsit nem nagyon szerettem, mert erőszakosan
korrepetált, ráhúzott a vonóval az ember körmére, ha rosszul csinált
valamit. Később egy Zseni néni nevű asszonyhoz, anyám egyik
barátnőjének nővéréhez jártam. Finom református úrinő, aranyos
asszony volt; szívességből, barátságból ingyen foglalkozott velem, és
nála nagyon szerettem tanulni. Tizenöt éves koromig hegedültem.
Akkor abbahagytam mindent, mert a mozgalom – éppen cionista
voltam – és a tudomány mellett döntöttem. Abbahagytam a táncot is:
Bérezik Sári tánciskolájának reményteli növendéke voltam ötéves
koromtól. Ha minden jól megy, az Opera balettkarában táncolhattam
volna. Széchenyi-díjam átadásán találkoztam újból vele. Ő is kapott
egy díjat, a Köztársasági érdemrendet, hosszú táncpedagógiai
munkásságáért. Utána Göncz Árpád büféfogadást adott, odamentem
hozzá: „Sári néni, nem ismer meg?” „Persze, persze, Ági te vagy.”
Rám néz, megcsóválja a fejét: „De kár érted, te olyan tehetséges
voltál.”
A világ minden koncertjére sikerült belógnom. Tudtam, hogy
lehet a Vigadóban a jegyszedő lába között besurranni. Gondosan
kidolgoztam a trükkjeimet. Csak az Operába volt képtelenség ingyen
bejutni. Nagybátyám már akkor gyűjtött lemezeket, amikor a
gramofon is újdonságnak számított. Lassan forgó, zörgő-börgő
masina volt. Amikor Wagner-operákra mentünk három évvel idősebb
unokabátyámmal – együtt jártunk Operába, a jegyet a szülők
megvették, de ők nem jöttek, mert az túl sokba került volna –, Bandi
bácsi előkészített bennünket. Föltette a lemezt, Wagnernél a
motívumokat is eljátszotta, hogy azonosíthassuk őket. Így Jancsi meg
én alaposan fölkészülve mentünk az Operába. Jancsi is elpusztult '44-
ben.
Az iskolát a Margit körúti elemiben kezdtem. Itt nemcsak
kellemetlenül szigorú, hanem ostoba tanítónőnk volt. Behívatta az
édesanyámat, és közölte, hogy soha életemben nem fogok
megtanulni olvasni. A maga szempontjából igaza lehetett, mert úgy
kellett olvasnunk, hogy közben állandóan mutogattunk valamit: ha az
a hangot ejtettük ki, azt kellett imitálnunk, hogy alszunk, ha az r-et, a
ruhánkat kellett megrángatnunk. Sohasem tudtam a jeleket
megtanulni, ezért jutott Gabi néni erre a következtetésre. Nem
lehettem fényes tanuló, mert idegesített az iskola, megőrültem a
fegyelemtől. Állandóan hátratett kézzel kellett ülni, vagy egyik
kezünket hátratenni, másik kezünk ujját a szánk elé tapasztani. A
szünetekben kettes sorokban meneteltünk, hátrakulcsolt kézzel, a
tekintetünket az előttünk lévő hátába fúrtuk. Szipogni nem volt
szabad, mozogni sem igen. Olyan mértékű testi fegyelemre
szoktattak, amiről csak Foucault egyik könyvében olvastam, ahol a
XIX. században kialakult, rabokat fegyelmező módszereket
elemezte. Bennünket, hatéves kislányokat is rabokként kezeltek az
iskolában, ezért csak azt éreztem, hogy nem akarok semmit se
tanulni. Kicsit szerelmes voltam egy osztálytársnőmbe, Kallós
Ancinak hívták. Ő sokkal többet tudott, mint én. Sokkal okosabb
volt, sokkal több szamócát és katicabogarat gyűjtött. Mindig rosszul
álltam a katicabogár-gyűjtéssel, ő tízszer annyit szedett össze, mint
én. Annyira érezte, hogy alárendelem magam neki, hogy azt
követelte, akasszam fel a kabátját, akasszam le a kabátját. Ezeket a
szolgálatokat szívesen megtettem egy pontig. Egy orgonabokor előtt
állva arra kért: „Ha igazán szeretsz, megeszed az orgonabokor
levelét.” Én leszedtem egy levelet, megrágtam, megettem, és utána
nem szerettem soha többé. Tizenegy éves koromban, amikor már
más iskolába jártam, megtudtam, hogy megbukott történelemből.
Egy világ omlott össze bennem: egy ember, aki annyira okos,
annyival különb nálam, megbukott. Tanultam valamit.
Kevés zsidó járt az iskolába, s ezért nem tanítottak zsidó hittant.
Át kellett járnunk egy másik iskolába. Móra igazgató úr az első nap
behívatott bennünket: „Lányok, maguk zsidók, de éppolyan fontosak
számunkra, mint a magyar gyerekek, semmi különbséget nem
teszünk.” Nagyon szépen, barátságosan beszélt velünk. Mégis
rosszul éreztem magam. A ténytől, hogy az embert odacitálják, és
megmondják: pontosan annyira értékes, mint a többi.
Héberül olvasgattunk, maga a hittan nem nagyon érdekelt, annál
inkább a sátoros ünnep és a szimhát-tóra. Imádtam a zsinagógába
járni, főleg azért, mert a szimhát-tórakor lányok is részt vehettek a
körmenetben, és minden körben kaptunk egy cukrot. A zsinagóga
udvarán felállított sátorban olyan déligyümölcsöket ettünk,
amelyeket máskülönben még látni sem láttunk, nemhogy
megízlelhettünk volna. Otthon semmit nem ünnepeltünk meg. A
szüleimnek azt mondtam, szívesen megyek a körmenetbe: ott örülni
lehet, és cukrot enni. Apu mindennek örült, aminek örültem. Nem
volt intoleráns a vallással szemben sem. Csak nem volt muzikális
ebben az ügyben. Ahogy Max Weber fogalmazna: „nem muzikális,
nincs fülhallása a vallásra”. Ritkán avatkozott a meggyőződésembe.
Egyszer azzal mentem haza az iskolából, hogy II. József, a kalapos
király milyen becstelen, mert nem engedte magát megkoronáztatni,
hogy ne kössék az ország törvényei. Felpaprikázódott: „Várjunk csak
egy pillanatra, ő volt az egyetlen felvilágosodott királyunk.” Ezt és
ezt csinálta. „Neked nem kell mindent szentírásnak elfogadnod, amit
az iskolában mondanak.”
Anyám próbált velem tanulni, leült mellém, amikor a házi
feladatomat írtam. A harmadik alkalommal fölkeltem: „Anyu, ha
még egyszer ide ülsz mellém, soha többé nem írom meg a házi
feladatot.” Anyámnak volt annyi esze, hogy soha többé ne üljön oda,
meg se kérdezte, mi a lecke. Apu mesélt könyvekről, fölkeltette az
érdeklődésemet. Szeretett Ibsen-történeteket mesélni, ezért
elkezdtem Ibsent olvasni. Vagy: veszekedett, vitatkozott. Amikor azt
mondtam, hogy Schiller jobb drámaíró, mint Shakespeare. Úgy fel
tudott háborodni egy tizenhárom éves gyerek ítéletén, mintha felnőtt
lettem volna. Hogy mondhatok ilyet? A Rómeó és Júlia
szentimentális – állítottam –, ki hallott már ilyen szerelemről?
Veszekedtünk, vitatkoztunk. Komolyan vett, s időnként nagyon
megharagudott a véleményemen. Próbált rábeszélni, hogy
Shakespeare-t szeressem jobban, mint Schillert. A végén sikerült
meggyőznie.
Átköltöztünk a pesti oldalra. A Lipótvárosba. A Szemere utcai
iskolába írattak át. Itt az osztály fele zsidó volt: jómódúak, gazdagok,
a másik fele keresztény – főleg katolikusok, protestánsok kevesen –,
ők voltak a szegények. Én meg ott maradtam, két szék között a pad
alatt, szegénynek és zsidónak. A zsidó lányok szívesen barátkoztak
volna velem, de mind gazdagok voltak: idegennek éreztem magam
közöttük. És voltak lányok, akik nem álltak szóba velem a
zsidóságom miatt. Egyvalaki mégis szóba állt velem, Bánfalvi
Marika, egy szép, szőke hajú kislány. Egyszer meghívtak magukhoz,
de utána tudtomra adta, hogy a családja nem szeret zsidókkal
keveredni.
 Mivel a gyerekek fele zsidó volt, itt tartottak nekünk hittant.
Mindenféle hittant oktattak: zsidót, katolikust – erre jártak a
legtöbben –, evangélikust és reformátust, ez utóbbi kettőt kevesebben
látogatták. Reicher Mary barátnőmmel elhatároztuk, hogy kitolunk
tanítónkkal, Herzog bácsival. Olyan kérdéseket teszünk fel neki,
hogy elszégyellje magát, hogy ne tudjon válaszolni. Ateista
rosszcsontok voltunk. „Honnan tudta Jákob, melyik gyereke van
Ráheltől, melyik Leától, amikor a gólya hozza a gyereket?” Szegény
Herzog bácsi irult-pirult. Ez addig tartott, míg a Reicher Mary
családja át nem tért katolikus vallásra. Mary nemcsak katolikus
hittanra kezdett járni, de azonnal szenteskedő lett. Szentképeket
gyűjtött, azokat csókolgatta. Szent Katalin-, Szent Erzsébet-képeket.
Pfuj! Megfogadtam, hogy ezentúl én is tanulom a zsidó hittant, és
nem piszkálom Herzog bácsit. Vagy nem hiszünk a vallásban, vagy
hiszünk, de olyan nincs, hogy az egyikben hiszünk, a másikban nem.
Sohasem jöttek értem az iskolába, mindig egyedül mentem haza.
Egyszer azonban apu ott állt a kapu előtt. „Apu, mi baj?” „A
németek elfoglalták Ausztriát.”
Többször is nyaraltunk Bécsben apu rokonainál, később
Mürzstegben, Radegundban szereztek nekünk olcsón parasztházat,
ahol a többi rokon gyerekkel el-eltöltöttünk egy hetet a hegyek
között. Vajon mi lesz most velük? Hű barátomat, a cikláment egy
ausztriai erdőből hoztam haza, gumóstul. Beszaladtam az erdőbe, és
én találtam meg az első cikláment. Isteni az erdei ciklámen illata.
Nem akartam leszedni. A gumójával együtt fejtettem ki a földből,
mohába bugyoláltam, betettem egy dobozba, hazahoztam, otthon
elültettem. '37-ben jártam utoljára Ausztriában. A ciklámen '37-től
'44-ig minden évben virágzott s illatozott nekem.
A tény, hogy zsidó vagyok, olyan természetes volt számomra,
mint a nevem. Tudtam, hogy Heller Áginak hívnak, hogy zsidó
vagyok, tudtam, hogy magyar vagyok, budapesti vagyok, és azt is
tudtam, hogy lány vagyok. Ezek a fogalmak, melyekkel magamat és
világomat leírtam, olyan természetesek, hogy soha kérdésessé nem
tettem őket. Legalábbis gyerekkoromban nem. Az embert sem a
miliő, sem a vele született genetikai kód nem határozza meg teljesen,
mivel az egyes ember éppen e két meghatározottság konfliktusaiban
alakul személyiséggé. Természetes volt számomra, hogy zsidó
vagyok, de az is természetes volt, hogy nem vagyok vallásos zsidó.
Azaz: a zsidóság inkább valamiféle történelem, valami, ami velem
nőtt, s amit magamon viselek, de nem az, amit választottam. Apám
nemcsak hogy nem vallotta magát zsidónak, de úgy érezte, semmi
köze hozzájuk, mert neki csak az emberiséghez van köze.
Hagyományos felvilágosító volt. A történelem ellen élt. A XX.
században időszerűtlen ez a felvilágosító attitűd, és ezt ő maga is
tudta. Gyakran emlegette, hogy neki a francia forradalom első
szakaszakor kellett volna élnie. Akkor tudta volna, hova tartozik,
most viszont nem tartozik sehova. Kívül áll a jelenkori történelmen.
Apám a XVIII. század fiaként határozta meg önmagát, és ebben az
értelemben nem volt zsidó. Ugyanazt vallotta, amit Lessing Bölcs
Nathanja, s amit Hannah Arendt különben joggal helytelenített:
„ember vagyok”. Az apámnak ember mivolta, amit univerzalitásnak
nevezünk, sokkal fontosabb volt, mint minden más meghatározás.
Magyarsága fontos volt számára, abban az értelemben, hogy a
nyelvben élt. Ebben semmi születési meghatározottság nem játszott
szerepet. Magyarsága választott volt, abban az értelemben is, hogy a
nyelvet is választotta. A költészetet is, amelyért annyira rajongott.
Folyton magyar verseket szavalt nekem. A zsidóságával azonban
hosszú ideig nem tudott mit kezdeni.
Kivéve a zsidóüldözést.
Minél inkább fokozódott a zsidóüldözés, annál inkább választotta
magát újra, mint zsidót. Amit gyerekkorában nem választott: az első
világháború előtt és után semmit nem jelentett neki. A
proletárdiktatúrát és a Tanácsköztársaságot gyűlölte. Emigrált miatta,
mert nem viselte el a bolsevizmusnak a szagát sem. A Gömbös-
kormány országlásakor kezdte zsidónak választani magát. A zsidókat
üldözték, és ő szolidáris azokkal, akiket üldöznek. Hozzátartozott
ember mivoltához és méltóságához, tehát az univerzalitáshoz, hogy
azokkal azonosítsa magát, akiket üldöznek. Akkor is a zsidókkal
azonosult volna, ha történetesen nem születik annak. De zsidónak
született, ezért eggyel több oka volt, hogy magát a zsidósággal
azonosítsa. Véletlen hallgattam ki egy beszélgetést a Személynök
utcai ház lépcsőházában. Ezt a történetet elmeséltem a Morálfilozófia
előszavában, mert igen mély nyomot hagyott az életemen, a
jellememen. Apámat különböző barátai, egyébként vallásos zsidók rá
akarták venni, hogy keresztelkedjen ki. „Te úgyis megteheted, Pali –
mondták neki –, mert úgysem vagy zsidó, neked tökéletesen
mindegy.” „Keresztény sem vagyok – felelte apám. – Én nemcsak a
zsidó Istenben nem hiszek, hanem a keresztényben sem.”
Reprezentatív válasz. Nemcsak annyit jelentett, hogy én a zsidóságot
újraválasztom, hanem valami mást is: akkor cserélj vallást, ha hiszel
egy másikban. Apám válasza nemcsak a zsidóság vállalását
jelentette, hanem valamilyen módon a kereszténység vállalását vagy
becsülését is. Hiszen a kereszténységet is elkötelezettségnek
tekintette. Ne legyen senki azért keresztény, mert érdeke fűződik
hozzá. Csak igazi meggyőződésből. E nélkül kikeresztelkedni:
hazugság.
Második menetben azt mondták: legyen rám tekintettel, hiszen
gyereke van, nincs egyedül, a gyerek érdekét kell védenie. Hátha az
ő életét megmenti… Megmakacsolta magát. „Az ember nem hagyja
el a süllyedő hajót.” Ez maradandó mintát adott: igen, az ember nem
hagyja el a süllyedő hajót. Ez is univerzalizmus. Nem azt mondta,
hogy én nem hagyom ott a zsidóságot, azt mondta, az ember nem
hagyja el a süllyedő hajót. Az emberről volt szó. Én mint ember nem
hagyom ott a zsidóságot, amíg süllyedő hajó. Ha a zsidók volnának
többségben, és mondjuk a kereszténység lenne az üldözött,
nyugodtan otthagyhatnám. Morális elkötelezettségből maradt meg
zsidónak és akadályozta meg, hogy a család kikeresztelkedjék. Kevés
ember értette meg a döntését. Ezt a makacsságot. Egy ateista? Miért?
Mért nem?
Hát ezért. Morális okokból nem. Süllyedő hajót nem hagyunk ott,
veszendő ügyet nem hagyunk ott, azokkal szolidarizálunk, akiket
üldöznek, és ha minket üldöznek, akkor is szolidárisak vagyunk a
fajtánkkal. Nagyon gyakran látni ma a liberális értelmiséget, amint
boldogan szolidarizál minden más kisebbséggel, kivéve a sajátját. A
többi kisebbség a világ másik felén él, s őket mindenki liberálisnak
fogja tartani, ha az afganisztáni kisebbséggel szolidarizálnak.
Mihelyst azonban a saját nemzetük-népük egy részével,
kisebbségével szolidarizálnak, az olyan nem liberálisnak tűnik.
Rosszul hangzik a füleknek. Itt „úgynevezett” „objektívan” „illik”
„viselkedni”. Apám igazi univerzalista volt: azt vallotta: az ember
nem hagyja el a süllyedő hajót, az ember az elnyomott kisebbséggel
szolidarizál, függetlenül attól, hogy maga is hozzátartozik-e vagy
sem. És attól, hogy én hozzátartozom, nem kell kevésbé szolidaritást
vállalnom ezzel a kisebbséggel.
Az erősödő antiszemitizmust úgy éltük meg, mintha nem rólunk
szólt volna. A „fasiszta”, a „náci” szavakról, fogalmakról, amelyeket
családi körben hallottam, tudtam, vagy inkább éreztem, hogy
fenyegetőek. Pici gyerek voltam, amikor apám elmesélte a bécsi
munkáslázadás leverésének történetét. A gúnydalt vele fújtam:
„Dollfus a kis kancellár, mindig kettős boton jár.” '33-tól kezdve
apám otthont nyújtott menekülteknek. Végre megtalálta élete célját.
Ügyvédként járni kezdte az internálótáborokat. A Magdolna utca
fogalom volt. És a KEOK. Ezekre a helyekre járt kihozni az
embereket. Vegyes házasságokat intézett, hogy letelepedési
papírokat szerezzen. Nem egy menekült nálunk kapott szállást.
Először Németországból érkeztek. Zsidók és nem zsidók,
baloldaliak. Azután jöttek az osztrákok, végül a lengyelek.
Jakob Bruno Németországból menekült, német zsidó volt. Apám
látta el iratokkal, hogy Magyarországról továbbmehessen Latin-
Amerikába. Szegények voltunk, de nem olyan szegények, mint
később, mert anyám hozományából még megvolt valami. Nem jutott
sok pénz ételre. Amikor anyám megkérdezte Jakob Brunót, mit kér
ebédre, mindig azt válaszolta, hogy Salzkartoffelt, azaz: sós vízben
főtt krumplit. „Az a kedvencem” – mondta. „Nem kér valami mást?”
„Nem. A sós vízben főtt krumplit, azt szeretem a legjobban.”
Mindennap ezt ettünk, mert a Jakob Bruno azt állította – azt hazudta
–, hogy ez az egyetlen kedvenc étele. Dachauból jött. Politikai is
lehetett, mert először politikaiakat internáltak Dachauba. Dachauból
valahogy kiengedték, és azonnal átszökött Magyarországra. 1945-
ben érkezett tőle egy levél apám címére Argentínából. Onnan
köszönte meg a segítséget, hogy életben tartotta. Apám már nem élt.
Egy Mici nevű fiatal nő németül tanított. Mici Berman a
szudétanémet területről érkezett. Akik Németországból toppantak be,
gyorsan tovább is álltak, eleinte lehetett még közlekedni. Apám
többször járt Németországban, hamis útleveleket vitt német
zsidóknak. Ehhez látni kellene, hogyan festett. Amikor a négyéves
apám és a nála egy évvel idősebb nagynéném egy alkalommal
Bécsben, egy parkban játszott, az őket pásztoroló nagymamám mellé
a padra két úriember települt, akik a germán fajról kezdtek
társalogni, s arra a következtetésre jutottak, hogy a germán faj abban
a két gyermekben teljesült be, akik előttük a füvön játszanak.
(Nagyanyám persze nem tudta megállni, hogy fel ne világosítsa az
urakat a tényállásról, akik azonnal elpárologtak a helyszínről.) Apám
tehát úgy nézett ki, mint az északi faj reklámja, és felnőttkorában is
megőrizte a germán jegyeket. Szőke volt, és kék szemű. Sok zsidó
szőke és kék szemű, de neki az arcvonásai is germán jellegűek
voltak. Úgy közlekedett Németországban, mint magyar, azaz mint
Bécsben született magyar, aki tehát – az Anschluss óta
automatikusan annak számított – német állampolgár. Még a háború
kitörése után is gyakran utazott Németországba hamis útlevelekkel, s
csak olyan vendéglőkbe járhatott, ahol ki volt írva: Juden verboten.
Ezzel a megbízatással nem tehette meg, hogy máshova menjen.
Bántotta, de menekítenie kellett embereket, s jól kihasználta germán
külsejét.
Mivel családunk alapvetően vidám természetű volt, túltette magát
a romló közhangulaton. Régebben az volt a jelszavunk: „szegények
vagyunk, de jól élünk”. Most pedig: „zsidók vagyunk, de jól élünk”.
Fütyülünk rájuk. Mások nem fütyültek. Két mérnökemberre is
emlékszem, akiket mint zsidókat kirúgtak. Az egyiknek a keze
egészen megsárgult a sok cigarettázástól. Láttam férfiakat, akik
elvesztették az életkedvüket, s úgy érezték, már nem férfiak többé.
Hisz a gyermekeiket sem tudják ellátni, a feleségüknek sem tudnak
támaszuk lenni. A régi férfiszerep teljesen összeomlott. Apámat, aki
sosem játszott férfiszerepet, ez nem érintette. A barátnőim apjainak
az arcára friss keserűség barázdált éles vonásokat. Többségüket
hamarosan behívták munkaszolgálatra, aztán nyomuk veszett.
Akárcsak apám barátainak és azok fiainak. Nemigen jöttek vissza,
nem hallottunk róluk, nem érkeztek többé levelek, emlékük, hiányuk
ott ült a lelkeken.
 Apám néhány embert kihozott a kamenyec-podolszki turnusból is.
Iratokat hamisított, névházasságokat szervezett. Alkoholistákat
szerzett, akik hajlandók voltak húsz fillérért nevüket adni egy
házassághoz, és így sok nő megúszta Kamenyec-Podolszkot, amiről
akkor még nem tudták pontosan, mi fán terem, de érezték, hogy jót
nem jelenthet. Apám, aki most végre teljes lélekkel a hivatásának élt,
és szerencsés állampolgársága és fizimiskája révén jobban belelátott
a dolgok folyásába, mint sokan mások, mindennek ellenére
rettenetesen naivan látta a jövőt. „Ha jönnek a németek, a hegyekbe
vonulunk, és partizánok leszünk, nem megyünk el, ellenállunk” –
hajtogatta. Versenyturistaként a Bükkben barlangokat ismert, ahol el
lehetett volna rejtőzni. „Ellenállunk!” Bízott a magyarokban.
„Rettenetes, ami most Magyarországon történik, de a magyarok
német megszállás nélkül nem fogják kiirtani a zsidókat.” Ezt jól látta.
„Elveszik a lakásukat, elveszik a pénzüket, az állásukat, de nem
fogják kiirtani őket. Csak a németek. Így hát ellenállunk, ha
bejönnek. Végül is megnyerjük a háborút.”
Az angolok, az amerikaiak. Később sajnos már azt is hozzátette –
eleinte nem akarta – : és az oroszok. Utálta a Szovjetuniót, de végül
kénytelen volt remélni, igen, az oroszok is. A németeket le fogják
verni, ez a rendszer nem győzhet. Bízott abban, hogy Párizst nem
foglalják el. S amikor mégis megtörtént a katasztrófa, először láttam
búskomornak. Aztán: „Sztálingrádot nem foglalják el.” Ez legalább
teljesült. Magyarország hipotetikus demokratikus országként lebegett
előtte, egy álomország, amely azzal nyeri meg a háborút, hogy
elveszíti. A nagymama köre is hitt abban, hogy a németek elvesztik a
háborút. Ők inkább a kultúrában éltek, és ezért mindegy volt, milyen
világ veszi körül őket. Vége lesz a lidércnyomásnak. Eltűnik, el
fogják söpörni. Mindent, ami Magyarországon 1919 után történt,
beleértve a proletárdiktatúrát, őrületnek tekintették. A végén
valahogy ki kell józanodni. A történelem nem maradhat örökké őrült.
Ilse Bilsovszky Lengyelországból menekült, ő is nálunk lakott egy
ideig. Jóképű nő, egy német követségen dolgozó tiszt szeretője lett a
háború alatt. Egyszer anyámmal fölmentem a közös lakásukra,
valamilyen iratot kellett fölvinnünk, mert mi gyanú felett álltunk. Ott
láttam egy képet egy asszonyról és két kisfiúról. Megkérdeztem
anyámat, kik ezek? Az úrnak, akihez jöttünk, a felesége és két
kisgyereke. Zsidók voltak, deportálták, és valószínűleg megölték
mindhármukat. A férfi sorsukra hagyta őket. Elvált zsidó feleségétől
és gyerekeitől, és utólagos lelkiismeret-furdalásból csatlakozott
hozzánk. Egy elég jó színdarab alaphelyzete is lehetne. Ez a német
katonatiszt lelkiismeret-furdalásból választott zsidó szeretőt, aki
bevitte őt az összeesküvésbe. Ő, a tiszta fajú árja, a meggyőződéses
hitlerista, aki elárulta szeretteit, a történet végén az életével fizet
azért, hogy zsidó életeket mentsen. Őt is bevonták az Ilse Bilsovszky
és még egy nő szervezte menekítési akcióba, amelyben apám is
fontos szerepet játszott. Az összeesküvés központja egy eszpresszó
volt a Váci utca és a Petőfi Sándor utca közötti kis utcában. Innen
irányítottak mátrai szanatóriumokat, panziókat, ahol főképp lengyel,
de más nemzetiségű menekülteket is rejtegettek, s kijuttatták őket az
országból. Ezt a magyar hatóság tudta, s talán az angolokkal való
tárgyalás miatt hunytak szemet felette. Amikor ütött a német
megszállás órája, az egész társaságot letartóztatták. Apámat április
19-én egy fekete kocsiba tuszkolták, és fölvitték a Svábhegyre, a
Majestic szállodába, a Gestapóhoz.
A német katonatisztet agyonlőtték, Ilse Bilsovszkyval és a másik
nővel nem tudjuk, mi történt. Agyonlőtték vagy sem, többé nem
kerültek elő. Az apámról kiderült, hogy magyar zsidó. Német bíróság
nem volt illetékes, hogy perbe fogja és kivégeztesse. Formálisan
tartották magukat a törvényhez: átadták a magyar hatóságnak, amely
mint zsidót betette a csepeli internálótáborba.
 Bicikliző majom

Miután az elemiben elég jól tanultam, felvettek a Mária Terézia

Gimnáziumba. Aztán kitöröltek az első osztály lajstromából.
Anélkül, hogy egy napra betettem volna a lábamat az iskolába.
Bevezették a numerus clausust. Nagynéném, Bán Margit magyar
irodalmat tanított a Zsidó Gimnáziumban. Ő szólt apámnak, hogy
„Ági ide jöhet, mert két osztályt nyitunk. Eddig lányoknak egy-egy
osztályt indítottunk évente, de a numerus clausus miatt kétszer annyi
gyereket kellett fölvenni.” Az A osztályba tettek, itt tanított Margit
néni. Nagy szerencsémre, mert olyan lányok közé kerültem, akik
eredetileg is a Zsidó Gimnáziumba akartak járni.
Új társaim a gettóból és a Csikágóból jöttek, s nagy részük
vallásos volt. Még a nem vallásosak is valamilyen módon kötődtek a
hagyományokhoz. Néhányan az ortodox polgáriból jöttek át hozzánk.
Felszabadító, otthonos érzés fogott el. Az addigi életemet
meghatározó két lényeges körülmény végre összetalálkozott: új
társaim szegények voltak és zsidók.
Az ő taníttatásukat is nehezen finanszírozták családjaik. Tandíjat
kellett fizetni. Rettenetesen magas tandíjjal kezdtem: 17 pengővel.
Egyévi jó tanulmányi eredmény után tandíjmentességet lehetett
szerezni. Az első négy évben olyan erős tandíjkedvezményt kaptam,
hogy négy-öt pengőnél soha nem fizettünk többet egy hónapban. Két
és fél pengőbe került a villamoson a hetijegy. Tehát ez is pénznek
számított, de 17 pengőt nem bírtunk volna. A háború után
tandíjmentes voltam, hiszen az apám Auschwitzban maradt. A
legszegényebb gyerekek viszont eleve tandíjmentesként jöhettek az
iskolába. Tudással meg lehetett szerezni a tandíjkedvezményt vagy a
tandíjmentességet, és ezt egyfajta természetes demokratizmusnak is
fel lehetett fogni. Nem egy gyereknek minden ruhája foltos volt, a
harisnyája agyonstoppolt. Mindig üres lekváros kenyeret hoztak
uzsonnára – üresnek azért neveztük, mert vaj nem volt alatta, ragadt
az egész. Nem hoztak finom, vajas-sajtos kenyereket, nem volt
bennük semmi finomság: se paprika, se paradicsom, csak ragadós
lekvár, s a szülők azt is nehezen teremtették elő. Gazdagok is jártak
közénk, s mégsem volt olyan a szellem, hogy rosszul éreztük volna
magunkat. Egyenruhánk volt, tehát mindenki egyformán öltözött, ezt
Zsoldos Jenő, az igazgató szigorúan vette. Visszaküldték, aki nem
viselt télen-nyáron fekete harisnyát, lapos sarkú cipőt és egyenruhát.
Csinos alakkal, szép arccal lehetett csak különbözni, de az
társadalmilag közömbös. Kevés olyan egalitárius iskolát láttam, mint
a Zsidó Gimnázium, s benne a mi osztályunk. A B osztályba azok a
diákok jártak, akik eredetileg máshova szándékoztak menni, csak a
numerus clausus miatt kényszerültek a zsidók közé. Közöttük sokkal
több volt a gazdag és a jómódú. A leggazdagabb diákok nem is jártak
az Abonyi utcába, mert a Lipótvárosban hamarosan megnyitották
számukra a Zsidó Gimnázium lipótvárosi tagozatát. Mi tehát külön
éltünk tőlük. A B osztály is külön élt tőlünk. Voltak jómódúak
közöttünk is, leginkább a hitközségi funkcionáriusok gyerekei.
Jártam én is a Schifferék nagypolgári lakásában, de legtöbbször
olyan lakásokba hívtak – például azokhoz az osztálytársaimhoz,
akiknek segítettem matematikában –, ahol egy szobában szorongott
az egész család, a vécé kint volt a folyosón. Kevesen jártak ki a
Lipótvárosból az Abonyi utcába. Hajnalban keltem, a 15-ös busszal
és a 23-as villamossal döcögtem-döcögtem: háromnegyed óráig
tartott az út. Hidegben, hóesésben tovább. Néha gyalog kellett
nekivágnom. Sohasem jutott eszembe, hogy átiratkozzam a
lipótvárosi tagozatba. Szerettem az iskolát, szerettem az
osztálytársaimat, szerettem a szellemet.
Az elemibe utáltam járni: nem tudtam beszélgetni az
osztálytársaimmal. Semmi nem érdekelte őket, ami engem: nem
olvastak, és olyan dolgokkal foglalkoztak, mint például hogy
hordhatnak-e selyemharisnyát. A gimnáziumot azonnal
megszerettem. Bekerültem egy közegbe, ahol a többséget izgatta a
világ: a könyvek, a gondolkodás, minden, ami a szellemmel
kapcsolatos. Nem azt mondom, hogy a Zsidó Gimnáziumba
kizárólag szellemileg kiváló lányok jártak, de az osztályom
kivételesen értelmes volt, s felette állt minden csoportnak, amellyel
addig valaha találkoztam. Ez később objektív tényekkel is
igazolódott, mert igen sokuk jó értelmiségi pozíciót töltött be,
részben itthon, részben Izraelben, Kanadában és Amerikában.
 1939-ben kerültem gimnáziumba. Szeptemberben, amikor az
iskolába beléptünk – de nem a beiratkozáskor – kitört a háború.
Tudtuk, hogy háború lesz. Volt egy kis naptáram, ahová beírtam,
melyik napon tör ki szerintem a háború: a nyárra vártam. Tudtuk,
hogy Hitler mind közelebb kerül hozzánk. Szlovákiából,
Csehországból menekült osztálytársaink, akik valahogy
Magyarországon tudtak maradni, mint például Sussman Edit,
elmesélték: hogyan deportálnak, gettósítanak. Ez ott dolgozott a
tudatunkban. Kialakult bennünk a meggyőződés: ha elvisznek,
megölnek. Nem tudtuk, pontosan milyen formák között, de az, hogy
előbb-utóbb elvisznek és megölnek, axiomatikus igazságnak
számított. Nem éljük túl. Mivel többségünkben megvolt ez az érzés,
kialakult bennünk egy hangulat, hogy nem törődünk vele. Olyan
életet élünk, amelyben arra koncentrálunk, ami a legjobban érdekel
minket: a tanulásra. A beszélgetésekre, könyvekre.
Az első millennium idején, 1000-ben, amikor a világ pusztulását
várták, mesélik, hogy mindenki abbahagyta a munkát, mindenki
mindenkivel összevissza szeretkezett, ittak, bacchanáliákat
rendeztek, várták a világvégét. Mi másképp vártuk a mi világunk
végét. Méltósággal. Brus lengyel közgazdász felesége mesélt egy
történetet a varsói gettóról. Egy zsidó család az utolsó évben
megkérte őt, tanítsa a gyerekeket lengyelre, cserébe adnak naponta
egy vekni kenyeret, mert pékek voltak az illetők. Brusné azt mondta,
„Megőrültek? Most akarják a gyerekeket lengyelre tanítani? Nem
tudják, mi az Umschlagplatz, nem tudják, mi fog magukkal
történni?” Az apa leintette, és azt mondta: „Asszonyom, tudom, mi
az Umschlagplatz, tudom, hova fogunk kerülni, de amíg élünk,
legyünk tanult emberek, akár két hónapig is. A gyerek tanuljon,
mielőtt meghal.” Ez volt a mi pszichológiánk is: amíg élünk, legyünk
tanult emberek. Amíg élünk, éljünk normálisan, humánusan, legyünk
tele humorral. Ismerkedjünk fiúkkal, legyenek barátaink, és minden
folyjon úgy, mintha a bennünket körbevevő világ normális volna.
Odahaza beszéltek a zsidótörvényekről. Az iskolában: nem. Az
iskola olyan volt, mint egy menedékhely. Kívül állt a világon, ahol
mindenki félelem és rettegés nyomása alatt élt. Tanáraink azt
akarták, hogy az iskola paradicsom legyen, ahol átlépünk a félelem, a
rettegés falain. Ők nem hozták be a zsidótörvényeket. A Bibliáról
meséltek, és a magyar irodalomról. Latint oktattak, mintha semmi
sem történt volna. És mindenekelőtt: gondolkodni tanítottak. Ezért
tartottuk ezt az iskolát, még a háború legborzalmasabb pillanataiban
is, olyan szépnek és jónak. Felfogtam: rezervátummal van dolgom,
ahol az abnormális világban normálisan lehet élni.
Rieger Richárd matematikatanár, aki később fizikát is oktatott, a
legnagyobb tanáregyéniség volt, akivel életemben találkoztam. Nem
engedte, hogy tankönyvet vegyünk a kezünkbe, a táblára írva
mindent ő magyarázott el nekünk. Soha egyetlen képletet nem
tanultunk tőle, minden képletet velünk vezettetett le. Nem
számoltunk ki semmit. Képleteket kellett felállítanunk. A számolást
elvégzi a számológép. Az egyszeregyet már tudjuk. Kis számológép-
könyvecskénk volt, szorzó könyvecske, gyökvonás könyvecske,
függvénytáblázat. Használtuk, de ez sem volt olyan fontos. „Lányok,
gondolkozni!” Ez volt a lényeg. „Lányok, gondolkozni!” Amikor egy
problémát felvázolt, és fölírta a táblára a paramétereket, kiállt a
katedrára, mint egy karmester, és kiadta a jelszót: „Lányok,
gondolkozzanak!” És akkor gondolkoztunk. Egyik kéz a levegőben
már tudta a megoldást. A második kéz, a harmadik, a negyedik. Várt.
Nem volt elég. Amikor már huszonöt kéz lendült a levegőbe, és
sikoltoztunk, „tanár úr!”, „tanár úr!”, rohantunk előre a katedrára,
„tanár úr!”, „tanár úr!”, és akkor a karmester rámutatott a szerencsés
szólistára: Jöjjön ki a táblához!” A folyamat, amikor tizenöt-húsz
perc alatt a lányok gondolkoztak, és mindegyik egymás után,
segítség nélkül rájött a megoldásra, és az egyik kimehetett elmondani
a megoldást, az élet legszebb pillanatai közé tartozott.
Nem hiszem, hogy nagy matematikus lett volna, pedagógus volt,
aki hitt abban, hogy akkor tölti be maradéktalanul a hivatását, ha mi
gondolkozunk. 1944. március 19-én ő kopogott be. Bejött
franciaórán az osztályba. Csodálkoztunk, mit keres itt óra alatt? Azt
mondta: „Lányok, álljanak fel, pakoljanak össze, és menjenek haza.
A németek megszállták Magyarországot.”
Megmaradt. Sokszor találkoztam vele a Kossuth téri menzán, ahol
együtt ettünk előfizetéses menüt. Tanári nyugdíjból élt, a felesége is
tanárnő volt, aki szintén a Zsidó Gimnáziumban tanított franciát.
Egyszer valami probléma adódott, az előfizetéses menüt a következő
héten nem adták ki, mert két ünnepnap volt azon a héten. Rieger
Richárd összeráncolt, öreg arccal állt ott, amikor ezt megmondták
neki, ránézett a jegykiadóra, és megállapította: „ebben nincsen
ráció”. Valóban nem volt. Rieger tanár úr számára mindenben
rációnak kellett lennie.
Kandel Sámuel oktatott hittanra. Bár Herzog bácsit az elemiben
sokat bosszantottam, a végén mégis komolyan vettem a tárgyat.
Ennek ellenére ateistaként kerültem a Zsidó Gimnáziumba, ahol heti
öt órában oktattak hittant: kettőben zsidó történelmet, kettőben
bibliaolvasást, és egy óra imádságóra volt. Kandel Sámuel
elbeszélgetett minden új diákjával. Mint afféle kis tízéves lázadó
megálltam előtte a folyosón, és nem haboztam megnyilatkozni:
„Tanár úr, én nem hiszek Istenben.” Legyen csak mindenre
elkészülve, milyen forradalmi és lázadó természetet kap tanítványul.
Samu bácsi rám nézett, és elmosolyodott. Nagyon édes mosolya volt.
Megkérdezte, hallottam-e a történetet, ami azzal a jó, derék rabbival
történt ukrán földön a pogromok idején. Nem hallottam semmilyen
történetet, ingattam a fejem. S akkor elmesélte a történetet, amelyet
jól ismerünk még Moses Mendelssohntól s előtte Hilléltől: a
pogromok idején az ukrán atamán azt mondja a rabbinak:
megkegyelmez az életének, ha összefoglalja a zsidó vallás lényegét,
amíg fél lábon áll. A rabbi így felel: „Szeresd felebarátodat, mint
tenmagad”, és leteszi a lábát. „Te szereted a felebarátaidat, mint
önmagadat?” Mondtam: „Igyekszem, nem tudom, mindig jól
szeretem-e őket, de igyekszem.” Megsimogatta a fejemet, és azt
mondta: „Akkor te jó zsidó vagy.” „Isten számára az a fontos, hogy
jó zsidó legyél. Az Istennek nem fontos, hogy te hiszel-e benne, vagy
sem, csak az, hogy megtartsd a törvényeit. Ha hiszel Istenben, az
neked jó, ha nem hiszel, az neked rossz. Istent ez nem érdekli, az ő
szemében te jó zsidó vagy.” Megszégyenültem. Később megtudtam,
hogy ez a kis anekdota a zsidó vallás korrekt leírása. Ugyanis azt
hittem, hogy ez Kandel Samu tanár úr egyéni értelmezése, de
mindenesetre igen megszégyenített. Nagyon-nagyon hosszú időre rá
írtam egy cikket a Vigiliában A forradalmi kereszténységről címmel.
Szerepelt benne az a gondolat, hogy „nem az a fontos, honnan
merítjük az erőt, hanem az, mihez”. Kandel Samu tanár úrtól
tanultam. Már akkor megértettem: igenis meríthetem a vallásból, és
meríthetem másból is az erőt, mondjuk a kategorikus
imperatívuszból, a feltétlen belső erkölcsi parancsból. Ezt ugyanis
négyéves koromban apám elmagyarázta nekem, mihelyst beszélni
tudtam. Apám ateistának hitte Kantot. Mindegy, hogy én abból
merítem az erőt, amit Kant mondott, vagy amit a zsidó tradíció
Kandel Samu bácsin keresztül nekem átad. Az a fontos, mit csinálok,
tudom-e szeretni a felebarátaimat, mint önmagamat? Vagy: be
tudom-e az erkölcsi törvényt teljesíteni? Erről van szó, és nem a
forrásról. Ezt tízéves koromban pontosan megértettem, beteljesítve
Immánuel Kant meglátását, aki hangsúlyozta, hogy minden tízéves
gyerek meg tudja érteni a kategorikus imperatívuszt. Az is
hozzátartozott Kandel tanár úr jelleméhez, hogy imaórán soha föl
nem szólított. Csak zsidó történelemből, Bibliából feleltem.
Tudomásul vette, amit mondtam. Jóval később olvastam – a
Talmudban –, hogy „ne tégy föl olyan kérdést, amire a megkérdezett
csak hazugsággal tud válaszolni, mert bűnrészes leszel a bűnében”.
Samu bácsi nem akarta, hogy hazudjak, amikor imádkozom. Nem
akart bűnrészes lenni az én esetleges bűnömben. Csak a vallásos
lányokat szólította fel imaórán. Imádtam a hittant, noha továbbra is
hitetlen kutya maradtam. De imádtam, mert a zsidó történelem és a
Biblia olyan magával ragadó olvasmány, még akkor is, ha héberül
kellett kívülről bemagolni – amit kevésbé szerettem.
Scheiber Erzsi néni Samu bácsi felesége volt. Mint Rieger
Richárd, igyekezett könyv nélkül tanítani. Fejébe vette, hogy a
tizenhárom éves lányok pontosan meg tudják tanulni a magyarórán
azt, amiből az érettségizők vizsgáznak. Rettenetesen primitív
tankönyveink voltak, ezért füzetbe diktált mindent, amit fontosnak
tartott. Szerette a régi magyar irodalmat. Balassi Bálintról mi annyit
tudtunk, mint az érettségizők. Janus Pannoniust is nagy
részletességgel tanította: ezeket mind a füzetbe jegyzeteltük, mert a
tankönyv nem mondott róluk jóformán semmit. Az érettségiző
osztály elkérte a tizenhárom éves gyerekek füzetét, hogy abból
készüljön. A verseket már apám megszerettette velem, az egész
magyar irodalmat Scheiber Erzsi néni.
 Apám négyéves korom óta mindennap szavalt nekem egy-két
verset. Az első A walesi bárdok volt, attól kezdve Arany-balladákon
éltem, legtöbbjét máig kívülről tudom. Mentünk tovább: Vörösmartyt
vén cigányát szavalta, a Gondolatok a könyvtárbant, A merengőhözt.
Rátért Csokonaira és Berzsenyire. Berzsenyi elragadta a fantáziámat.
Szerettem a nehéz, bonyolult verseket. Utólag nézve: a filozófiát
jobban szerettem bennük, mint a nyelvet. Berzsenyi versei
gondolkodásra serkentettek, kedveltem a hangzásukat és a ritmusukat
is. Apám persze másokat is szeretett, akiket nem akartam igazán
hallani. Ő nagyon szerette Arany János Őszikéit, engem untattak. Ő
rajongott Petőfi egyes verseiért, A Tiszánált én is imádtam. A
többieket kicsit lepöcköltem. Adyt ismerte és szavalta. Nagyon kevés
Babitsot, valami Kosztolányit is. Kosztolányit nem az apámtól,
hanem Erzsi nénitől kaptam. Apám Adynál megállt. Kandel tanár úr
is szerette a verseket, neki Arany János volt a kedvence. Ha a
zsinagógában az ünnepekkor beszédet tartott, mindig idézett egy kis
Arany Jánost. Egy alkalommal az Ősszelt végigszavalta.
A kortárs magyar irodalomból 1944 előtt kevés szüremlett be az
iskolába. El kellett mennünk a Vajda János Társaságba,
vasárnaponként ott szavalt Major Tamás és Gobbi Hilda mai magyar
költőket. József Attilát, Kassákot – néha a szögletes arcú mester is
megjelent.
Az első két osztályban a lányok nagy része még ifjúsági
regényeket olvasott, például Kertész Erzsébet A ligeti nagy tanácsát.
A Pál utcai fiúkat mindenki ismerte. Én már korán felnőtt kiadásokat
olvastam, mert a nagymamám elve az volt, hogy csak felnőtteknek
szóló regényt ad a születésnapomra. Tízéves koromban megkaptam a
Copperfield Dávid felnőtt változatát, végig kellett rágnom magam
rajta. Sok lány azonban csak „átdolgozva a tanuló ifjúság számára”
kiadást vett a kezébe. Tizenhárom éves korunkban állt be a fordulat,
azontúl mindenki komoly irodalmat olvasott, s ezekről kezdtünk
beszélgetni.
Könyvekről nemcsak az apámmal, hanem a család más tagjaival is
eszmét lehetett cserélni. Egyik nagynéném vegyész és író volt,
Meller Rózsinak hívták. Darabjait a Belvárosi Színházban játszották,
Írja hadnagy és az Öt bála rizs című drámáját még a felszabadulás
után is adták, Bárdos Artúr rendezésében. Másik nagynéném barátja
– ez is ritka volt abban az időben, hogy valakinek barátja volt –
meglátta a kezemben A kis tudós című könyvet. Részletesen
beszámoltam, hogy ha a Marson emberek élnének, négy és fél
méterre is megnőhetnének, és egyébként milyen a világegyetem. Ez
annyira megtetszett neki, hogy megvette nekem A csillagos ég titkai
című könyvet. Tizenkét évesen olvastam el. Vörös óriásokról, fehér
törpékről szólt, s azt a kérdést is föltették benne, hogy végtelen-e
vagy véges a világegyetem. Az egyik fejezet erre a problémára
koncentrált. Tizenötször is elolvastam. Még lefekvés után is azon
rágódtam, véges-e vagy végtelen. Nyomban elhatároztam, hogy
csillagász leszek. Akkor még nem tudtam, hogy ez: filozófia. Hiszen
a véges vagy végtelen problémája nem csillagászati kérdés.
Osztálytársaimmal nagyon szerettük a Száz vers című gyűjteményt,
még a háború után is folyton azt nyúztuk. Száz versfordítást
tartalmazott, Szerb Antal válogatta. A kortárs költők nevét mint
Verlaine- és Baudelaire-fordítókét hallottam először. Magyar zsidó
irodalmat kevéssé ismertem, és nem sokra becsültem. Gyakran
idézgették Szabolcsi Lajos költeményét, csak ironikusan tudtam
szavalni. „Testvér, ki jársz az utcán, mint egy kóbor eb… Testvérem,
megállj, hadd mondhassam el, honnan jössz, mi fáj… az öklöd
feszül, kutatsz jobbra-balra és imbolyogsz, mint részeg a viharban.
Testvér, én azt mondom neked, az apád nálad többet szenvedett…”,
észvesztőén rossznak tartottam. Aki Adyn és Berzsenyin nőtt fel, az
csak röhögni tudott rajta. Zsidó irodalmon a régi zsidó irodalmat
értettük. A Bibliát. A zsoltárokat, a prófétákat szívesen olvastam, s
ebben az értelemben akár protestáns is lehettem volna. Bialikot és
más új héber költőket csak a háború után ismertem meg, Kardos
László tartott róluk előadásokat. Nagyon hamar kezdtem orosz
regényeket olvasni. Először Dosztojevszkijt, később Tolsztojt. A
legnehezebb feladat elé a nevek memorizálása állított. Az a sok vics
és vna, a hármas nevek. Imádtam a regényeket, a neveket viszont
vizuálisan azonosítottam. Ha el kellett mondani a regény tartalmát,
nem tudtam megnevezni a szereplőket. A franciákat, Stendhalt,
Balzacot is korán kezdtem. A modernek csak 1945-ben jöttek sorra.
Addig csak Proustot olvastam, de hát Proust nem volt kortárs. Őt
modernnek számítjuk, noha hol volt ő a moderntől. Thomas Mannt,
Huxleyt olvastam még a nagynéném könyvtárából, Gide, Cocteau,
Sartre a háború utánra maradt. G. B. Shaw-t is szerettem. Egy
regényében szerepel ez a mondat: „Ne menj férjhez olyan emberhez,
aki többet olvas, mint amennyit gondolkodik.” El is határoztam
nyomban, hogy nem megyek férjhez ilyen emberhez. Néhányan
olvastak Freudot, ő inkább képezte társalgás tárgyát, mint Marx.
Marxról nem mertek beszélni, noha tanítottak nálunk olyan helyettes
tanárok, akikről kiderült, hogy illegális kommunisták testvérei. A
fiúgimnáziumban több diákot letartóztattak kommunista
összeesküvés vádjával. Úgy sejtettük, előfordulnak ilyen
forradalmárok a körünkben is, de számunkra ez nem marxizmusnak
és nem kommunizmusnak számított, hanem antifasizmusnak: akiket
letartóztattak, azok a németek és az antiszemiták ellenségei. Sztálin
nevét Sztalinnak ejtettük, a felszabadulás után nagyon meglepődtem,
hogy á-val kell mondani. A freudizmus az én családomban is nagy
divatnak örvendett, és természetes olvasmánynak számított. Meller
Rózsi néném férje pszichológus volt, s amikor a fiuk megszületett, s
állandóan az anyjához kezdett bújni, mint minden normális gyermek,
mindenki fölsikított: Ödipusz-komplexus. A freudi nyelvet
természetes anyanyelvként beszélték az emberek. A marxizmus
nyelvét viszont senki. Abból kimaradtam, lehet, hogy éppen ezért
lettem rá később fogékony. Bár anyámról tudtam, hogy a
Tanácsköztársaság idején forradalmár volt. Amikor bejött az első
„fehér” vonat Balatonfüredre, az Internacionálét énekelte tizennyolc
éves korában. Az ő családjából többen rokonszenveztek a
Tanácsköztársasággal, sőt voltak vörös katonák is közöttük. Viszont
az apám családjából senkit nem vonzott a marxizmus, mindenkitől
idegen volt. Egy barátnőm, akivel néha összejárok, emlékszik arra,
hogy gyalog mentünk haza az iskolából, eljutottunk az Oktogonig,
megállítottam, és megkérdeztem tőle: „Zsuzsa, és mi a te
világnézeted?” Ezt soha nem felejti el. Nem tudta, hogy van neki
ilyen.
A Zsidó Gimnáziumban a numerus clausus miatt több, az
egyetemről kizárt neves professzor is oktatott, de bennünket nem
tanítottak. A magyar önképzőkört – hetedikeseknek,
nyolcadikosoknak – Túróczi-Trostler József vezette. Harmadikos
koromban, fölbátorítva Erzsi nénitől, hogy milyen jó érzékem van az
irodalomhoz, elmentem hozzá. A téma abban az évben Shakespeare
volt. „Tanár úr kérem, nagyon szeretnék az önképzőkörbe járni.”
Végigmért: „Mit képzel maga? Ez nem óvoda. Hogy képzeli, hogy
az önképzőkörbe egy óvodást fölveszek?” Rossz tanár lehetett, mert
egy jó tanár ilyesmit nem mond egy tizenhárom éves gyereknek, aki
el akar jönni Shakespeare-t hallgatni. Ez később igazolódott is,
amikor a német irodalom professzorává nevezték ki az egyetemen,
ahol a háta mögött mindenki gonosz törpének nevezte. Komlós
Aladárt rendkívül respektáltam, egyszer-kétszer bejött helyettesíteni.
Őt később Hermannon keresztül ismertem meg jobban az egyetemen,
sokat beszélgettünk magyar irodalomról. Szemere Samuval is már
jóval később találkoztam, szintén Hermann révén a
Rabbiszemináriumban. Rónai Pál később egyetemi tanár lett Dél-
Amerikában. Magyart helyettesített az osztályunkban, s bemutatott
egy intelligenciajátékot. Kérdéseket tett föl: mit tudunk erről-arról, ki
írta ezt és amazt? – ma kvízjátéknak mondanák, de akkoriban
nemigen ismertük – : megnyertem, mert sok könyvről tudtam, ki írta
és kik a szereplői.
A háborúba rohanó korban az iskola szigetnek számított: benne
mindentől megvédtek tanáraink, olvasmányaink, érdeklődésünk és
egymás iránti vonzalmaink. A másik sziget földrajzi értelemben is az
volt: a Margitsziget. Ide mindig szabad volt zsidóknak bemenni.
Budapesten nem voltak korlátozások, csak Pest megyében. Szombat-
vasárnaponta túráztunk apám társaságával: gyerekek, felnőttek
együtt. Legtöbbször a Pilisbe jártunk, de azután, hogy Pest megyének
nyilas főispánja lett, Endre László, és diszkriminálták a zsidókat,
csak Budapesten lehetett sétálni. A Sziget egyik kiöblösödő, kerek
részét második rondónak hívtuk. Sokszor elsétálok most is oda, a
kerek formáját mára megszüntették. Itt találkoztak egymással a
lányok és a fiúk. Itt alakult ki a gyerekkori társaságom. Amíg a fiúkat
be nem vonultatták, ez volt az ifjúság boldog szigete.
Zsoldos igazgató úr igen szigorúan vette, hogy lányok fiúkkal
nem érintkezhetnek. Még a háború után is ragaszkodott a hosszú,
fekete harisnyához. Nyáron, meleg időben zokniban jártunk, az
utcasarkon váltottunk harisnyára. Zsoldos igazgató úr mindenkinek
megnézte a lábát a kapuban. Nem járhattunk olyan moziba, ahol nem
gyermekfilmet játszottak. Fiú nem jelenhetett meg az iskola előtt,
nem jöhetett értünk: így hát az utcasarkon vártak ránk. Mindenkit ott
várt a fiúja. A háború után már muszáj volt elfogadni a fiúk létezését.
Ők állami iskolába jártak, legtöbbjük a Berzsenyibe. '37-ben, '38-ban
kezdték a gimnáziumot, akkor még nem vezették be a numerus
clausust, ezért tovább járhattak az iskolájukba, csak a fiatalabb
nemzedékek nem iratkozhattak be többé.
Minden lánynak kellett hogy legyen születésnapi zsúrja, ahova
meghívja a barátnőit. Nagyon fontos volt, kit hívunk meg és kit nem.
És mit szolgálnak fel: kakaó tejszínhabbal, szendvics, csokoládétorta
– ez volt a minimum. Egy hónapi fizetés is ráment. A zsúrokat nagy
várakozás előzte meg – kitűnően fogjuk érezni magunkat, nagyokat
fogunk enni –, és rendre csalódás kísérte. Elrontottuk a gyomrunkat,
rosszul éreztük magunkat, és nem azok a lányok jöttek el, akiket a
legjobban vártunk. Ebben a nem koedukált világban minden
gyereknek megvoltak a maga azonos nemű szerelmei. Ha a másik
nem elérhetetlen, mindenki a saját nemében éli ki erotikus
érdeklődését. A lányokhoz egyik lánypajtásuk közelebb állt, mint a
többi. A fiúk is választottak legeslegjobb barátot. Amennyi csalódás,
ugyanannyi féltékenység: valamennyi zsúr tele volt érzelmi
feszültséggel, bonyodalmakkal: kit ki mellé ültetnek, ki kivel
beszélget többet, kivel játszik, ki nyer a bújócskában? A zsúron nem
lehetett csak beszélgetni, játszani is kellett. Főleg bújócskát és
mindenféle társasjátékot. A siker mércéje: hányan jöttek el? Egyik
zsúrom borzalmas eredménnyel zárult: épp influenzajárvány tombolt,
mindenki beteget jelentett. Ott tornyosult a rengeteg sütemény, amit
anyu készített. Sírva, zokogva ettem meg, pedig gusztusom sem volt
rá.
Fiúk nem jártak a zsúrokra. Fölfütyültek értünk az udvarból, s mi
lerohantunk: együtt mentünk ki a Szigetre. Néha följöttek hozzánk.
Szegényeknek nagy problémájuk támadt, egy lány lakásában ugyanis
nem lehetett vécére menni. Nem kérdezhették meg, hol lehet pisilni.
Látszott rajtuk, hogy ez rettenetesen feszélyezi őket. Nem jártunk
vendéglőbe, se cukrászdába, ahova most a fiatalok járnak, pénzünk
sem volt rá. A Szigeten üldögéltünk, ott szórakoztunk egymással, ha
esett, ha fújt.
Én egy csúnya fiúba voltam szerelmes, mint majdnem mindig.
Bihari Gyurinak hívták: ő volt az első nagy szerelmem. Kallós
Ancival ültem egy padon a Margitszigeten, és arról beszélgettünk, ki
mi akar lenni. Anci azt mondta, ő jól szeretne férjhez menni. „Én
pedig, én tudós akarok lenni: vegyész” – válaszoltam. Anci
fölvilágosított: akkor nem fogok férjhez menni. „De igen.” Akkor
nem lesz gyerekem. „De nagyon sok gyereket akarok.” Erre ő: a
gyerekeim mindig piszkosak lesznek. „Nem lesznek piszkosak, és
akarok gyereket, és tudós akarok lenni, ez igenis lehetséges, mert
olvastam Eve Curie Madame Curie című könyvét, és Madame Curie
Nobel-díjat kapott, és volt két lánya, akik nem voltak piszkosak.
Ezenkívül férjhez ment, és a férjével nagyon jó házasságban élt” –
majdnem sírtam, zokogtam. Árnyék vetődött ránk, s ott állt előttünk
egy fiú. Kicsit idősebb nálunk, kicsit félrefordította a fejét. Hozzám
fordult, és azt mondta, máig hallom a hangját: „Mit hallok, mit
hallok?” Ő volt Bihari Gyuri. Tetszett neki, ami egyetlen fiúnak sem,
hogy én nem akarok olyan lenni, mint a többi lány. Nagyon jól
összebarátkoztunk. Ő is minden lány után megfordult, és ellenőrizte,
jó lába van-e vagy rossz. „Hogyan tudod megállapítani, melyik
lánynak van jó lába?” „Nem tudom megállapítani.” „Ha nem tudod
megállapítani, miért nyilatkozol róluk fúrtonfúrt?” „Különben nem
tekintenek férfinak” – mondta tizenöt éves korában. Ismét tanultam
valamit nők és férfiak viszonyáról. Nagyszerűen lehetett vele
regényekről és irodalomról beszélgetni. Közgazdász akart lenni, tehát
a közgazdaságtanról is. Ő volt az a fiú, akivel nem kellett
kacérkodni. Egyszer azt mondta: „Te milyen okos vagy, bár lány
vagy.” „Gyurikám, ez olyan, mintha azt mondanád, milyen jól tudsz
biciklizni, bár majom vagy. – Ezt azért mondtam, mert akkoriban az
állatkertben épp egy bicikliző csimpánzot mutogattak. – De nem
vagyok majom!” Ezt is megértette. Édes fiatal gyerek volt. Furcsa, az
ember egy tizenöt éves gyerekről beszél úgy, mint első szerelméről.
Aki sosem lett idősebb, mint tizenhat.
Ó, Bihari Gyuri, drága barátom. Utoljára a nemzetközi gettóban
találkoztunk, megszökött valahonnan, hogy meglátogasson. Hamis
papírokkal bujkált, a tizenhetedik születésnapja előtt pusztult el. A
sírját meg szoktam látogatni, ha kimegyek a temetőbe. Egy
barátnőmtől tudtam meg a történetét, aki ismerte a családot, ahol
Gyuri bujkált. Az unokatestvére rettenetesen szenvedett az éhségtől,
ezért Gyuri elhatározta, hogy lemegy kenyérért sorba állni. A
nyilasok agyonlőttek minden zsidót, aki ott várakozott a sorban. Egy
ideig emléktábla őrizte emléküket a Liszt Ferenc téren, aztán
leverték, és soha többé nem állították vissza. Nekem kellett volna
megmondanom a Gyuri anyjának, hogy megölték a fiát. Háború után,
amikor a körúton lopott holmival kereskedtem, odajött az
asztalomhoz, és megkérdezte, nem tudom-e, mi történt a fiával. Azt
mondtam, nem tudom. Annak a gyávaságnak az emlékét örök
életemben magammal hordozom.
Olvastam egy német regényt: A halottak fiatalok maradnak. Ez
mélyen igaz. Bihari Gyuri örökre fiatal maradt. Egy másik fiút
Földes Jancsinak hívtak. Katolikus gyerek volt, velünk bandázott.
Bizonyára zsidó származású volt, de katolikus és vallásos. Vele
vitatkoztam, hogy van-e vagy nincs Isten? Órákat, napokat tudtunk
érvelni Isten létéről és nemlétéről. 1944 őszén mint nyilas
karhatalmista jelent meg a nemzetközi gettóban. Fegyverrel a hátán
jött be hozzám, s azt mondta, mindig el fog jönni, és megmondja,
hol, mikor lesz razzia. Azért csatlakozott a nyilasokhoz, hogy
figyelmeztethesse a barátait. A háború után ministrált a Bazilikában,
de hogy aztán mi történt vele, nem tudom.
A romantikus aurájú Solt Jenő Róbert tífuszban halt meg egy
koncentrációs táborban. Ő leányanyától született, s azt gyanítottuk,
hogy valójában anyjának a bátyja az apja. Mindenesetre nagyon
hasonlított a nagybátyjára, aki – miután anyja tuberkulózisban
meghalt – ötéves kora óta nevelte. Gazdag volt és nagyon szép fiú,
minden lány belé volt szerelmes. A nagybátyjával együtt deportálták,
őt ápolta, amikor tífuszos lett. A nagybátyja meggyógyult és hazajött,
Jenő elkapta tőle a betegséget, és belepusztult.
Reicher Mary az Orsolya Szüzek Zárdájába járt, de a Szigeten újra
összebarátkoztunk. '44-ben rájuk szakadt a ház. A Klotild utca 10.-
ben lakott, mellettük a németek robbanóanyagot tároltak, egy bomba
beletalált, a ház összeomlott, és ő meghalt a pincében, az anyjával
együtt.
Járt közénk egy Stiller Tibi nevű, szintén nagyon értelmes fiú: ő
sem „jött haza” a munkaszolgálatból. A fiúk közül mindössze
egyvalaki tért vissza: Kohn Nori. Nem tudom, mi lett vele, azt
hiszem, talán a későbbi rezsimben játszhatott valamilyen szerepet, de
én aztán nem láttam. 1945-ben meglátogatott, nagyon szerette Bihari
Gyurit, azt mondta: „Ő volt a legjelentősebb közöttünk. Hogy lehet,
hogy mindig a legkevésbé jók élik túl?” Még egy fiú tartozott
hozzánk, aki nem a deportálásban halt meg: cukorbeteg volt, és nem
jutott inzulinhoz. Minden berzsenyista fiúbarátom cserkész volt, a
Vörösmarty cserkészcsapat tagja; zsidó cserkészek voltak. Bihari
Gyuri bal kézzel fogott velem kezet. „A cserkészeknél akkor fognak
bal kézzel kezet, ha valaki közel áll a szívükhöz.” Ezt sem felejtem el
soha életemben. A nem cserkész fiúk csak udvaroltak, szerették, ha a
lányok kacérkodnak, értelmes dolgokról nem beszéltek velük. A
cserkész fiúk megszokták, hogy a lányok is járnak kirándulni, érnek
annyit, mint ők, s ezért teljesen normálisan tudtak beszélni a
lányokkal. Szabolcsi Miklós bá' ebben a cserkészcsapatban volt
cserkészvezető. A csapat a háború után koedukált lett, de én már nem
jártam közéjük, mert a cionisták nekem éppolyan jók voltak, mint a
cserkészek. Cserkészség volt az is.
A Szigeten rendszeresen találkoztunk: sétáltunk, beszélgettünk,
beszélgettünk és beszélgettünk. Érdekes dolgokról, néha politikáról
is. Abban megállapodtunk, hogy úgysem éljük túl a háborút. Ezt a
társaság nagyon is jól tudta, még Reicher Mary is, aki
kikeresztelkedett, s egy ideig azt hitte, hogy őrá ez nem érvényes.
Aztán lassan rájött, hogy mégis. Az országból csak az menekülhetett
el, akinek nagyon sok pénze volt. Egy családot ismertem, akik
elmentek. Rónai Mari és Rónai Panni. Mari az osztálytársam volt az
elemiben. Apja mérnök volt, Ausztráliába kapott bevándorlóvízumot.
Könnyes búcsút vettünk. Móra igazgató behívatott bennünket, s azt
mondta, ne felejtsék el soha, hogy magyarok. Ne felejtsék el
Magyarországot! A Rónai lányok zokogtak, s elmentek egy másik
földrészre. Rajtuk kívül nem akadt az ismeretségi körömben más,
akinek meglett volna a pénze és összeköttetése, hogy elhagyja az
országot.
A fiúk, akiket annyira szerettem, Kohn Nori kivételével mind
eltűntek. Amikor Nádas regényében, az Emlékiratok könyvében azt
az önéletrajzi fejezetet olvastam, hogy mindenki eltűnik, aki '56 előtt
gyerekként szerepet játszott az életében, az a rádöbbenés az én
tapasztalatom is volt. '45-től mindenki eltűnt mellőlem, aki fontos
volt számomra. Kallós Anci életben maradt ugyan, de nem játszott
többé szerepet az életemben. Bodrogi Márta műkorcsolyázó volt,
nyert is valamit. Ő '45-ben azonnal elment Magyarországról: nem
tudom, mi lett belőle. Teljesen új világban kellett újrakezdenem.
Kivéve az iskolát, mert az iskola volt az egyedüli kontinuitás. Az
egyik sziget elsüllyedt, mert mindenki, aki ott élt, meghalt vagy
elsodródott, a másik sziget pedig megszűnt szigetnek lenni.
Az iskolánkat elrekvirálták. Elvették az Abonyi utcát, majd a
polgári és az ortodox iskolák épületeit is. Mindenki a Wesselényi
utcába szorult. Három műszakban tanultunk. Egyik kezdte hét
órakor, a másik folytatta délben, a harmadik délután. Egy-egy
iskolára napi két és fél óra jutott. Vasárnap is volt tanítás, különben
nem tudtuk volna elvégezni a tananyagot. Először érintkeztünk az
iskolában fiúkkal. Ha másképp nem, a padon keresztül. Mi a második
műszakban tanultunk. A fiúk hagytak nekünk levelet, mi pedig nekik
választ. Gyönyörű játék volt, nem ismertük egymást, de leveleztünk.
1944. március 19-e vasárnapra esett. A szórakozásnak vége lett.
Abban a pillanatban, amikor bejött Rieger tanár úr, és azt mondta: „A
németek megszállták Magyarországot, lányok, menjenek haza.”
Mindenki úgy vette ezt a bejelentést, mintha a halálos ítéletét kapta
volna kézhez. Aznapra olyan hangversenyt hirdettek a Vigadóba,
amit nagyon szerettem volna meghallgatni: Sztravinszkij
Tűzmadarát, és egy Csajkovszkij-szimfóniát.
Akkoriban kevés zenét rögzítettek lemezre, azokat is rossz
minőségben. A rádió élvezhetetlen volt. Zenét élvezni csak
koncertteremben lehetett. Hazaértem az iskolából, közöltem a
szüleimmel, hogy délután koncert lesz a Vigadóban, elmegyek. „Szó
sem lehet róla, mit képzelsz, a németek megszállták Magyarországot.
Öt perc múlva itt lesznek a tankok. Meg vagy őrülve, ki nem mész
innen, nem hagysz el minket” – hisztizett anyám. „Nézd, anyu,
valószínű, hogy ez lesz az utolsó hangverseny életemben, amit
meghallgathatok.” Apám rám nézett, és azt mondta: „Menj.” Nem
azt: dehogyis, ugyan, miért mondasz ilyet. Nem. Azt mondta:
„Menj.” Felnőttnek tekintett, és az is voltam. A Vigadó kongott az
ürességtől. Végül, bár érdekelt a Tűzmadár, Csajkovszkijnál már
rettenetesen ideges lettem. Mi van odakint? Amikor kijöttem, ott
álltak a tankok a Vigadónál. Talán tényleg ez volt az utolsó
hangversenyem, de mégsem kellett volna elmennem rá. Épségben
értem haza. Másnap vártunk: megnézzük, mit csinálnak velünk,
megnézzük, mit írnak rólunk. Rövid ideig csend volt. Nagyon rövid
ideig. Fel kellett varrni a sárga csillagot.
 A víz vonzása

Szégyelljék magukat ők!

Mért én szégyelljem magamat? Nagyon erős érzés volt:
szégyelljék azok, akik rám kényszerítik. Én büszkén viselem ezt a
csillagot, az istenit neki! Az autoritást, a tekintélyt semmilyen módon
nem viseltem, nem tűrtem el. Az iskolában is rendetlen voltam.
Rendszeretetből, magaviseletből mindig rossz jegyet kaptam,
akármilyen jó bizonyítványt vittem is haza. Lázadó voltam, s azt
vágtam a világ szemébe: „a fene egye meg őket, ők szégyelljék
magukat, én büszkén hordom a sárga csillagot, engem nem érdekel”.
Apám, ő is fölrakta, mindenki fölrakta. Egy reggel elment, s többé
nem jött haza. Azt mondta, fél kettő tájban otthon lesz. Két órakor
még nem idegeskedtünk. Elmúlt három, négy, kezdtünk
nyugtalankodni. Kiálltunk a lift elé. Minden emelkedő fülkéről azt
hittem, az apám lép ki belőle. Jönnek a liftek, csapódik az ajtó. A
harmadik emeletre, a negyedikre. Végre. Az ötödiken áll meg. A
szomszéd az. Az apám nem jött. Egész nap nem tudtuk, hol van, nem
tudtuk, mi van vele. Másnap egy grófnő, akit elengedtek a
Svábhegyről, megüzente, hogy az apám ott van. Az utcáról vitték el,
betaszították egy kocsiba, s fölvitték a Gestapo központjába, a
Majestic Szállóba. Apu megkérte, hogy üzenjen: minden rendben
van, nemsokára találkozunk. Aztán megint semmi hír. Csak a
rettenetes hírnélküliség. Ezt mások is ismerték. Az ötvenes években
is megismétlődött. Az emberek elmentek, és nem jöttek vissza: a
család nem tudta róluk, hol vannak. Totális rendszerekben ez közös
vonás. Végre Csepelről érkezett egy munkás, azt mondta, apám ott
van. Anyám pénzt akart adni neki, hogy vigyen el egy levelet, azt
felelte: „Én szervezett munkás vagyok, én nem fogadok el pénzt.”
Szervezett munkás. Ezt a kifejezést használta. Párszor hozott
üzenetet.
Amikor megtudtuk, hogy apám Csepelen van, még nem fogtuk
fel, mit jelent ez. De nem is foghattuk fel. Sok múlt a véletlenen,
hiszen a csepeliekből nem mindenkit vittek Auschwitzba. Egy idő
múltán leállították a deportálásokat. Apámat június 20-án vitték el,
nem sokkal később, júliusban Horthy beszüntette a deportálásokat.
Egy hajszálon múlott. Apám Csepelen volt, és nekünk közben el
kellett hagynunk az otthonunkat.
A Személynök utca 27-es számú csillagos házba költöztünk,
anyám barátnőjéhez. Három barátnő három gyerekkel, három
szobában, mostohanagyapám a cselédszobában. Kellemes együttélés,
kedves emberekkel, de az világos volt: azért zárnak össze, hogy
könnyebben tudjanak felszámolni bennünket. Megkezdődtek a
deportálások, s nem volt kétséges, hogy ránk is ez a sors vár, csak azt
nem tudtuk, mikor és hová. Zavaros hírek keringtek, csak a végük
sejlett biztosnak: hamarosan megölnek. Auschwitzról semmit nem
tudtunk. Nemcsak utólag, de már gyermekfejjel is a Zsidó Tanácsot
okoltam ezért a helyzetért. Semmit nem tudtunk arról, mi lesz
velünk, ők azonban tudták. Kiadták a nyilatkozatokat, hogy
viselkedjünk fegyelmezetten, engedelmeskedjünk a hatóságnak.
Majd megpukkadtam, amikor a péknél, bucira várva, elolvastam a
Zsidó Tanács falragaszát.
A vidéki zsidóknak már nem volt módjukban leveleket írni.
Néhányan megszöktek a gettókból, s úttalan utakon feljutottak
Budapestre. Ők hozták a hírt, hogy koncentrálják és vonatra rakják a
zsidókat. „Bevagonírozzák.” Ezt a kifejezést használták. Ez volt a
narratíva. Bevagonírozzák a vidékieket, és nem tudtuk, mikor
kerülünk mi is hasonló sorsra. Még keresztények is éltek mellettünk.
A kör azonban egyre szűkült körülöttünk. Délelőtt 11 és 1, valamint
délután 3 és 4 között lehetett kimenni az utcára, hogy vásároljunk.
Nemigen volt miből: nem volt jövedelmünk. Olvastam, beszélgettem
a gyerekekkel. Elmélyedtem Thomas Mann összes novelláiban. A
Harmadik Birodalom keletkezése című könyvet is ott olvastam, ami,
bár a címe az ellenkezőjét sugallja, Hitler-ellenes könyv volt,
Wesselényi Miklós, antifasiszta publicista írta. A nyilasok
reggelenként szerettek randalírozni, keresgélni, fosztogatni. Ágyban
feküdtünk még, mert hajnali 5 óra volt a kedvenc időpontjuk.
Egyikük ránézett erre a könyvre, ott hevert az éjjeliszekrényen, és
helyeselt: ,Jól van, jól van.” Meg volt velem elégedve. Rászorultam a
könyvtárra, amit a lakásban találtam. Éheztem a zenére. Zene nem
volt, mert a rádiókat elkobozták. Zsidónak nem lehetett rádiója, és
nem találtam semmiféle hangszert. A szomszédban keresztények
laktak, egy keresztény ügyvéd. Cselédlánya szobáját az enyémtől egy
fal választotta el. Panaszkodtam, hogy nem hallok zenét. „Ágika,
csak szóljon, mikor és mit szeretne hallgatni, olyan hangosra állítom,
hogy mindent hallani fog.” Így hallgattam végig Caruso
búcsúhangversenyét. Gyönyörű koncert volt, a rádió őrülten ordított,
rátapasztottam a fülemet a falra. A Horthy-proklamációt is
átbömböltette nekem. Drukker volt. Ő igazi drukker volt – de voltak
hamis drukkerek is.
Két emelettel fölöttünk lakott Sámuel Pali, rendkívül kedves fiú.
Könyvekről, az életről beszélgettem vele, és kártyáztunk. Megtanított
bridzsezni. Poharat táncoltattunk, szellemet idéztünk, s közben úgy
csaltunk, hogy a felnőtteket megnyugtassuk: hozzátartozóik jól
vannak, visszajönnek, minden rendben. Elhitték, hogy a szellem
vezeti a kezünket. Ment betűről betűre a pohár, a gyerekek nagy
találmánya, hogy édesanyáikat megnyugtassák.
Innen is küldtünk csomagot Csepelre, mert továbbra is eljött a
„szervezett munkás”. Beteges, sárga kis ember volt,
gyomorfekélyben szenvedett, hamarosan egy másik váltotta fel, aki
nyilván nem volt szervezett munkás, mert szolgálatait keményen
megfizettette. Mindketten abban a hadiüzemben dolgoztak, ahol az
apám. A szervezett munkás elmesélte, hogy tüneményes ember:
mindenkit szórakoztat, tréfálkozik, a csüggedtekben tartja az erőt. Az
utolsó levél, amit tőle kaptunk, június 20-án kelt: akkor indultak a
deportáló vagonok Csepelről, Békásmegyerről, Pünkösdfürdőről. Kis
cédula: a vagonból dobta ki. A borítékon idegen kézzel írt címzés.
Sokan megtehették: egy vacak cédulára fölírtak még valamit, s
kidobták, mint az óceánba a palackot. Valaki arra járt, borítékba
tette, megcímezte és elküldte. A cédulát egészen apró, elhalványodó
betűkkel írta, ez volt az utolsó életjel, amit tőle kaptunk. Az apám azt
írta: egy darabig nagyon rossz idők következnek, de legyünk bátrak,
nemsokára viszontlátjuk egymást. Körülbelül ezt, három-négy
sorban. Ötvenhat éves volt ekkor: versenyturista, a Mont Blanc-t is
megmászta, soha betegen feküdni nem láttam. Mengeléről, a gázról
akkor még nem hallottunk, s ezért voltam biztos benne, hogy túléli.
Nincs az a nehézség, amit ne élne túl. Amikor anyám meghalt, s az
iratait rendeztem, tudtam meg a teljes igazságot. Ő ugyanis
felkutatott társakat, akik ismerték apámat. Erről soha nem beszélt
nekem. A dokumentációban az áll, hogy apám 1945. január 16-án
halt meg, Auschwitzban. A németek már nem voltak ott.
Föllapoztam a tábor hiteles krónikáját: mi történt akkor, ott, január
16-án? Majdnem minden fogoly meghalt a tomboló járványban.
Diftéria-, tífusz-, hastífuszjárvány. Apám fizikailag nagyon stramm
volt. Lehet, hogy Mengelénél az is segített neki, hogy úgy nézett ki,
mint egy germán. Azért gondoltam korábban, hogy azonnal
elgázosították, mert úgy véltem, ha nem így történt volna, akkor
túléli. Bár végtelenül segítőkész volt, a kenyerét megfelezte
mindenkivel. Én hittem, hogy viszontlátjuk egymást. Ha túléljük, és
én túlélem. Jobban bíztam apám túlélésében, mint a sajátomban.
Majdnem jól képzeltem, hiszen az utolsókig kitartott. Megélte a
felszabadulást. A németek elmenekültek, a járvány folytatta
művüket.
Minden helyzetnek kialakulnak a hétköznapjai, mindenhez hozzá
lehet szokni. 11 és 1 között mehettünk ki vásárolni: ez volt a
hétköznapunk. Amikor megbukott a kormány, reálisnak látszott a
különbéke. A Lakatos-kormány kinevezésével felvirradt a remény:
hátha mindenki megússza, hátha a vagonokat még meg lehet állítani,
bárhová tartanak is. Itt a második front. A dolgok jóra fordulhatnak.
A BBC-t nem hallgathattuk ugyan, de a második front hírét a magyar
újságok is közölték. A szomszéd lány bömböltette a híreket, s
amellett átjött, és elújságolta, hogy az amerikaiak partra szálltak. A
leginkább persze a Horthy-proklamáció zengett a rádión. A
kormányzó úr azt mondta: Németország elvesztette a háborút. A
legcsodálatosabb muzsika a fülünknek. Ölelkeztünk, csókolóztunk,
gyönyörű pillanat volt. Valaki lerohant, és letépte a sárga csillagot a
házról. Mint nem is olyan régen, egy társaságban kiderült: Litván
Gyuri volt az. Minden csillagot a Litván Gyuri tép le először: a sárgát
is, a vöröset is. Litván Gyuri megveszekedett csillagtépő. Egy házban
laktam a három Litván fiúval, szép gyerekek voltak. Mindenki
ölelkezett és csókolózott, leglátványosabban az áldrukkerek. Az
összes nyilas odajött hozzánk, és csókolózott velünk. Tanúsítsuk,
milyen rendesek. A szomszéd cselédlány nem jött. Az igazi drukker
nem jelentkezik, inkább a háttérben marad. Azért az emberek egy
ideig emlékeznek. Igaz: nem sokáig. Ha nem mondjuk meg ezekről
az emberekről, milyen nagyszerűen viselkedtek, ha nem írjuk föl az
igaz emberek nevét az emlékezés falára, elveszítünk minden
mértéket.
Sajnos nem tudom a lány nevét, az arca van csak előttem, s a
viselkedése. Ki sem bogozódtunk egymás nyakából, és jött a Szálasi-
puccs. Az ablakok a Margit hídra néztek, ahol sűrű sorok
feketéllettek, ordítottak: „Éljen Szálasi!” Sámuel Pali apja eltűnt,
nem jött haza, csak éjszaka került elő. Őt mint zsidót ott
masíroztatták a nyilasok, puskatussal ösztökélték, hogy üvöltse:
„Éljen Szálasi!” A magyar lakosság nem ment éljenezni. A nagy
„Éljen Szálasi”-t a nyilasok terelte zsidók kiáltozták akkor este
Magyarországon. Ez az este az élet rémálmai közé tartozott, és
létezésünkre ráütötte a pecsétet: minden tökéletesen hiábavaló,
mindennek vége.
Megkaptuk a felszólítást: be kell menni a gettóba. A
koncentráltságnak ez a foka kizárta a kétséget: ez az utolsó lépés.
Már világosan láttuk, mit jelent a deportálás, a bevagonírozás, ha
nem tudtuk is pontosan, hova mennek a vonatok. Azontúl az
életösztön lobogott bennem, ahogy csak egy gyerekben dolgozhat.
Eldöntöttem: nem gondolkozom, az ösztöneimre hallgatok. Az istenit
neki, hiszen a végén járunk, most már nem akarok meghalni! Hogyan
lehet ebből kikerülni? Azt kell tennem, amit a pillanat törtrésze alatt
érkező ösztön diktál. Minden mérlegelés nélkül hallgatni kell rá. A
mérlegelés, a gondolkodás: halál.
Ezen a tapasztalaton néhány hónapja már keresztülestem.
Deportáláshoz fogták össze a zsidókat, mert a vonatok nem voltak
százszázalékosan kihasználva. Az utcán vadásztak boldog-
boldogtalanra. Anyámmal a Hold utcai csarnokban vásároltunk, ott
kaptak el. Bevittek a főkapitányságra, falhoz állítottak, de
elengedtek. Másnap vagy harmadnap megint elfogtak, de ezúttal
betettek egy csoportba, és útnak indítottak. Ebben a csoportban
menetelt a tizennégy éves Kertész Imre is – amint azt leírta a
Sorstalanságban. Az utcán járt a villamos. „Most kiszaladunk a
sorból, és fölugrunk a villamosra. Nem megyünk velük” – mondtam
anyámnak. Lassult a menet, kiugrottunk. Föl a villamosra. A peronon
sokan lógtak. Hál' istennek a lógósok utat nyitottak. Kinyíltak,
beengedtek bennünket, és rögtön összezáródtak mögöttünk. Szinte
betoltak a villamosba. A nyilas nem tudott golyót röpíteni utánunk, le
kellett volna lőnie a villamoson lógókat. Ezzel a villamossal szépen
elkerültük Auschwitzot. A nyilas korszakban minden napra esett egy
ilyen megmenekülés, mert annyira fölszaporodtak az életveszélyes
helyzetek – néha a vélt életveszély pillanatai –, hogy csak a ráción
túli ösztönök segíthettek.
Néha azonban az ösztönök is rosszul ítéltek. Azt hittem, jobb lesz
a zsidóknak a nemzetközi gettókban. Mindenki ezt hitte. Tévedtem,
inkább a nagy gettóba kellett volna menni, mint a nemzetközibe. Ott
messzebb a Duna-part. Sokkal több embert öltek meg a nemzetközi
gettóból, mint a VI. kerületiből.
A nemzetközi gettóba védlevéllel lehetett bejutni. A házban
panaszkodtam, hogy nincs védlevelünk; be kell mennünk a gettóba.
A hatodik emeletről egy lány megszánt, és azt mondta, anyámmal
együtt menjek el vele valahova. Tizenegy órakor indultunk el.
Budapest olyan részére vitt bennünket, amelyet korábban nem
ismertünk. Fölgyalogoltunk egy ház ötödik emeleti lakásába. A lány
bevitt minket a fürdőszobába, elkérte a nevünket és az adatainkat.
Tizenöt perc múlva tért vissza a friss, nyomdafestékszagú
Schutzpasszal. A svájci védlevelek jó részét hamisították, mindenféle
csoportok forgalmazták. Végre zsebünkben lapult a friss, ropogós
védlevél, csakhogy a Szent István körút 2. volt a kerületi nyilasház,
és a Pozsonyi úti nemzetközi gettóba előttük vezetett el az út.
Nyilasok ácsorogtak a gettó előtt, s ha valaki be akart menni, hogy
helyet keressen, a nyilas elkérte a védlevelét. Odaadják neki, ránéz,
széttépi, eldobja. „Maga már nem mehet be, nincs védlevele.”
Mutatja a következő, eltépi: „Nem mehet be.” Mi is sorra kerültünk.
Anyám kétségbeesetten kérte tőlem a négyrét hajtott pecsétes papírt.
„Nem adom, nem adom.” „Mért?” „Azért, mert széttépi.” Ezt
mondtam a nyilasnak is. „Nem adom oda, mert széttépi.” Ilyet még
neki nem mondtak, döbbenettel nézett rám. Kihasználva
meghökkentségét, rohantunk be az első kapualjba. A védett régióban
voltunk. Nem tudott utánunk szaladni, mert akkor a többi zsidó is
bejön, inkább átengedett minket.
 Találtunk egy nagyon rossz helyet a Pozsonyi út 54.-ben. Egy
pincét. Visszamentünk, hogy értesítsük a hátramaradottakat, hol az a
pince, ahová utánunk jöjjenek. Főleg csomagokkal nem lehetett
bejutni, szükségünk volt ágyneműre, ruhára és egyebekre.
Ugyanazok a nyilasok keringtek arra, akik széttépték a védlevelet.
Az az ötletem támadt, hogy megkérek egy német katonát, kísérjen
be. A német katonára a nyilas nem meri a pofáját kinyitni. „Legalább
osztrákot keress.” ,Jó ötlet, de honnan tudom, ki osztrák, és ki nem
az?” Nézek egyet, az a fontos, hogy ne legyen SS, és még fontosabb,
hogy egyedül legyen. Ha ketten vannak, az egyik fél a másiktól. Ha
egyedül van, kilencvenkilenc százalékig segít. Az emberek mindig
segítenek, ha nem bélyegzik meg őket, ha nem kell szégyellniük,
hogy segítettek. Pontosan beletrafáltam. Odamentem a sarokra, jól
beszéltem németül, és megszólítottam egy magányosan sétáló
Wehrmacht-tisztet. Elmondtam, hogy védleveles zsidók vagyunk,
szabályos papírokkal, de a nyilasok ezt és ezt csinálják velünk,
szükségünk lenne rá, hogy valaki bekísérjen. „Minden további
nélkül.” Föltettük a cuccot egy kis kézikocsira, bekísért és elköszönt.
Azóta is meggyőződésem, hogy az emberek egymagukban rendesek,
csak tömegben őrülnek meg. Mért ne segítsen valaki egy másik
emberen, ha nem kerül neki semmibe?
A Pozsonyi út 54. pincéjében rengetegen zsúfolódtunk össze: fiúk,
lányok, nők, férfiak. Az udvaron aludtunk, pedig október végén már
meglehetős hideg volt. Megismerkedtem egy Tibi nevű fiúval. Nem
volt szerelem, Gyuriba voltam szerelmes akkor is, de zavaros volt a
helyzet, csókolóztunk. Amikor elbúcsúztunk, emlékbe adtam neki
egy képemet, amelyen sárga csillagot viselek. Hirschman Niszán
barátom mesélte jóval később, hogy 1948-ban, Jeruzsálem
ostrománál együtt harcolt a barikádokon egy fiatal fiúval, akiről
kiderült, hogy szintén magyar. Beszélgetésbe elegyedtek, s a fiú
elmesélte, hogy '44-ben szerelmes volt egy kislányba, aki bizonyára
elpusztult, azóta is őrzi a képét. Niszán udvariasságból elkérte a
képet. „De hisz ez a Heller Ági! Dehogy pusztult el, fél éve sincs,
hogy együtt nyaraltunk.” Nemsokára a fiú elesett Jeruzsálem
ostrománál.
 Hívtak bennünket a Hollán utca 22.-be, hogy költözzünk oda. Bár
rendes lakásba kerültünk, utáltam, mert a tulajdonosai nagyon
gazdag zsidók voltak, s úgy kezeltek minket, mint a cselédeket,
betolakodókat. Nem jószántukból hívtak meg: kötelességük volt
minden szobájukban tartani valakit. Körzeti zsidó tanácsok, afféle
spontán önkormányzatok alakultak; nem hagyták, hogy a gazdag
ember egyedül terpeszkedjen a lakásában, a többiek pedig a
pincében, ahol egy ágy sem jut nekik. A gazdagok ezt nagyon
rühelltek, és utáltak minket. Szerintük mi piszkosak voltunk, nem
takarítottuk a fürdőszobát rendesen, és állandóan kifogásokat
kerestek. Közben beindultak a razziák. A nyilasok munkára rendelés
címén elhurcolták és megerőszakolták a lányokat. A fiúkat, ha
ügyedének voltak, s nem tudtak elbújni, jól megverték, ami nem volt
nagy kunszt, mert csak kisfiúk kerülték el a deportálást és a
munkaszolgálatot. A razziák közeledtét Friedenthal Jancsi vagy
Földes Jancsi jelentette. A lányok, akik már félig-meddig nőknek
néztek ki, a vécé fölötti tartály mögé bújtak. A negyven-ötven évesek
nyolcvanévesre maszkírozták magukat. Ezek a kisrazziák nem
elhurcolós, inkább szexrazziák voltak.
Friedenthal Jancsi, zsidó gyerek létére a nyilasházban dolgozott.
De facto zsidó nyilas lett, hogy segítsen az embereken. Rettenetesen
vagány fiú volt, ő jött legtöbbször figyelmeztetni. A nyilasházból
vagy a Duna-partról is képes volt embereket kihozni. Pénzért is. Nem
ő kapta a pénzt, hanem lefizette vele a nyilasokat. Tud valami gazdag
zsidót, akitől lehet pénzt szerezni, így közvetített. Nagyon sok
embert mentett meg a Dunapartról. Friedenthal Jancsi szerepel
Konrád György Kerti mulatság című regényében. Konrád nem
ismerte személyesen, a figurát és a legendáját másoktól hallotta. Azt
írja: nem tudja a nevét. Felhívtam telefonon, és megmondtam:
Friedenthal Jancsinak hívták, tessék megjegyezni. Jancsi ugyanis
január 10-én elment otthonról, és többé nem tért vissza. Vagy bomba
ölte meg, vagy a nyilasok leleplezték. Sohasem lehet már megtudni,
mi végzett vele. Az édesanyja, Friedenthal néni, túlélte a háborút.
Földes Jancsi nem tartozott a Szent István körúti nyilasházhoz. Ő
csak katonaruhába öltözött nyilasként járt, másfajta jelvény volt rajta,
de legtöbbször ő is megkapta az információkat.
 A kis razziák után jöttek a nagyok. Ezek már arra szolgáltak, hogy
kiürítsék a nemzetközi gettót, bevigyenek a nagy gettóba, esetleg ki a
Duna-partra, és agyonlőjenek, vagy berakjanak a transzportba, amely
a téglagyáron keresztül Ausztriába gyalogol. A nagy razziákban már
nem arról volt szó, kit erőszakolnak meg. El kellett tűnni otthonról.
Ott ugyanis nem lehetett elbújni, fel kellett szívódni valahová. Helyet
találni a gettón kívül. A sárga csillagot csak fércelve erősítettük föl a
kabarunkra. Ha kiléptünk a házból, levettük. Többé nem voltunk
sárga csillagosok. Elmentünk az unitáriusokhoz, de ott annyi zsidó
volt, mint égen a csillag. Később az unitárius püspökkel találkoztam,
és visszaemlékeztünk a szép időkre, amikor a pincéjük tele volt
zsidókkal. Följött a lakásunkra a Radnóti utcába. Akkor ő keresett
nálunk támogatást az unitárius egyház számára: Ferivel boldogan
segítettünk. Hírt, nyilatkozatot adni külföldre mostoha helyzetükről a
pártállam idején. A Markó utca és az Alkotmány utca környékén állt
a templomuk, s rendelkeztek még arrafelé néhány lakással, pincével
is. Ott tartották a zsidókat nagykanállal, mert rengetegen voltak. Ezt
mindenki tudta, ezért nem látszott biztonságosnak. Hoványiék
szüleihez is mentünk: adtak valamit enni, hamis gulyáslevest, ami
nagyon-nagyon sokat ért, és igen ízlett. Nem maradhattunk náluk
sem: az öreg Hoványiék elbújtattak volna, de féltek a szomszédoktól,
nehogy megtudják, hogy zsidóknak adnak menedéket. Napközben
még elmegy, de éjszakára túlságosan veszélyes. Sokfelé jártunk,
sétáltunk, de nem bírtunk kibújni a razzia elől, és az egyikkel
bevittek a Klauzál térre. A nyilasok első dolga az volt, hogy
fölszólítottak bennünket, dobjuk az ékszereinket egy dobozba.
Anyám lehúzta az ujjáról a jegygyűrűjét. Megfogtam és betettem a
kabátomba.
„Meg vagy őrülve, az egyetlen értékedet odaadni a nyilasoknak!”
A jegygyűrű sokat ért a végén, kenyér lett belőle. Bevittek egy
Klauzál téri házba. Azonnal tudtam, ez a fordulat: a téglagyár, a
deportálás: megölnek. Innen ki kell jutni! A fölsorakoztatásnál
odamentem a nyilasokhoz: „Nincs joguk minket fogva tartani.” Ez a
nyilas is meg volt lepve, ilyet még soha nem hallott. Az emberek
olyanok, mint a birkák, mindig mindent elfogadnak. Azt mondtam:
„Én a Magyarság olvasója vagyok, ott láttam a rendeletet, amit
maguk adtak ki, hogy zsidó asszonyokat deportálnak tizenhat és
negyvenöt év között. Én még nem töltöttem be a tizenhat esztendőt,
anyám viszont annál inkább a negyvenötöt. Maguk deportálnak, de
minket nem deportálhatnak. Hogy jön maga… Nézze csak meg a
Magyarságot, az a maga lapja… tessék…” Ideges lett, mert állt a sor.
Két percet beszélt a szomszéd nyilassal, aki odavetette: „számolja ki
őket”. És kiszámoltak.
November második felében megint elkaptak: ezúttal a nagy
gettóba vittek. Rendőrök posztoltak a Kazinczy utca sarkán. Onnan
nem volt kiút, a nemzetköziből ki lehetett menni, mert ott
keresztények is laktak. A nagy gettóban már nem laktak
keresztények. Hogyan szökjünk meg innen? Ha a rendőr mellé néz,
nyílik némi esély: de az egész társaság nem tud megszökni. Nyolcan
voltunk, nyolcan nem tudunk megszökni.
A razziában összes lakótársunkat elkapták, kivéve a lakás gazdag
tulajdonosait: nyilván lepénzelték a nyilasokat. A többieket mind
kisöpörték: Gréte nagynénémet, a balatonfüredi Mári nénémet Gabi
fiával, nagyapámat, akit nem szerettem, és Váradiékat a két
gyerekükkel – ők nem voltak rokonok, de szinte azzá lettek a
közösen átélt sok izgalomban. Dédnagymama már 1943-ban
meghalt, még békeidőben. Nagyanyámnak is szerencséje volt, hogy
1944 februárjában sikerült meghalnia: nem tudta meg, mi történt
apámmal két hónap múlva, meg a vejével, akit letartóztattak, és a
börtönben halt meg. Anyám teljesen passzív volt, rám bízta magát. A
gyerekeknek sokkal jobbak az ösztöneik, mint a felnőtteknek, akik
racionálisan gondolkoznak, s az egészséges ösztöneik elkoptak.
Márkus Gyuri édesanyja és hároméves kishúga mint erdélyi
menekültek hamis papírokkal bujkáltak Újpesten. A kislány soha
nem hallott mást, mint hogy apja zsidóként bujkál, s nem tudják, mi
van vele. Razziába kerültek, gyanúsak voltak a papírjaik. A nyilasok
Márkus Zsuzsához fordultak, és megkérdezték tőle: „Hol az apád?”
És Zsuzsa mit válaszolt? „Katona.” Megmenekültek. Pedig ezt soha
nem mondták neki: az életösztöne súgta.
A gettóban nagyon rosszul éreztem magam, egy megürült lakást
kaptunk, szinte meleg ágyneművel. És egy zsidó kislány naplójával,
amely még szintén meleg volt. Az elődeinket deportálták.
Beleolvastam a triviális történetbe, ahogy szerintem Anna Franké is
az. Egy kislány triviális élete. Őket már elvitték, megölték, most
bedugtak minket is ide… Nem akarok itt maradni, nem pusztán azért,
mert veszélyes: nem akartam a lakásban maradni, ahol halottak
laknak. Itt nincs német katona, csak nyilas. Keresni kell egy
magányos nyilast. Leszólítottam egy fiatalt, hogy vigyen ki
bennünket. Ordítani kezdett: „Maga büdös, rohadt zsidó, azonnal
agyonlövöm, ha még egy ilyen dolgot mond nekem.” Hűűűű,
spuriztam elfelé. Nem adtam föl, mert más mód nem kínálkozott. A
fiatal nyilast ki lehet pipálni, öreg nyilast keresek. Találtam egy idős
bácsit, nyilas karszalaggal. Ugyanezt adtam elő neki. Bevált. Semmi
mást nem kért a szolgálataiért, mint szivart. Jó. Kap szivart. Jöjjenek,
én kikísérem magukat.” Kísérteties volt, mert nem lehetett biztosan
tudni, valójában hova kísér. Átvitt a kordonon, s közben ordított,
ahogy a torkán kifért: „Büdös zsidók, nem pusztítjátok itt a kenyeret
békében, viszlek benneteket a nyilasházba, ott megtanuljátok, hol
lakik a magyar úristen…” Ki tudja? Hátha nem színleli. Amikor
túljutottunk a kordonokon, prédikálni kezdett. „Mért nem mentek
Palesztinába? Tengerész vagyok, sokat jártam ott. Palesztinában jó a
zsidóknak. Hülyeség itt maradniuk.” Az első pozitívumot, amit
Palesztináról hallottam, s hogy oda kellene kivándorolni, egy
nyilastól hallottam. Azt tanácsolta: „Minden zsidónak Palesztinába
kéne mennie, akkor megszabadulhatnának ettől a borzalomtól.” Neki
az volt az ideológiája: ne öljék meg a zsidókat, csak menjenek el
innen. Kiderült, hogy az ösztönöm azért nem volt annyira jó, bár
sikerrel hazaértünk. Közel volt a Duna-part.
Pár hétig kaptunk újabb haladékot. Amikor éppen nem volt razzia,
olvasgattam, a gazdag zsidóéknál is találtam regényeket,
Thomas Mannt magammal hoztam a régi lakásból. Legtöbbet
ennivalóról beszéltünk. Úristen! Egy paprikás krumpli! Sokat
ábrándoztunk paprikás krumpliról. Sohasem képzelegtünk
különleges ételekről. Mindig a paprikás krumpli, töltött káposzta,
túrós csusza körül jártak a gondolataink. Amikor az ostrom
megkezdődött, jobban lehetett olvasni, akkor már nem vittek ki a
Duna-partra, hogy agyonlőjenek.
 De azért egyszer, még az ostrom előtt kivittek. Semmit sem
mondtak. Először csak álltunk és álltunk a Szent István parkban.
Majd odébb vittek a Dunához. Hallottuk, hogy ropognak a
fegyverek, tudtuk, hogy belelövik az embereket a vízbe. Odaértünk.
Néztem a Dunát, és láttam, hogy zajlik. Jó úszó voltam, egy percig
sem gondoltam arra, hogy meghalok. Előtte mindig tudtam, utána
mindig tudtam, hogy meg fogok halni, de akkor nem. Egyre közelebb
jött a puska hangja. Arra gondoltam, mikor ugrom. Néztem a vizet:
„mikor fogsz ebbe beleugrani?” Meredten néztem: „hova ugorjak?”
Nem törődtem az anyámmal. Akkor semmivel sem törődtem, csak
azzal, hogy ugrani fogok. Ezt őszintén meg kell mondanom. Abban a
pillanatban semmi nem volt a fejemben, csak a víz és hogy a víz
vonz. Anyám mögöttem állt a sorban, nem kellett volna
végignéznem. Nem gondoltam semmire, csak az ugrásra. Később
elemeztem végig, hogy az ember szemben a halállal nem gondol a
halálra. Nincs halálfélelme. Csak akkor, amikor már túl van az
életveszélyen. Ott van, nem gondol rá. Tehát: ugrom.
Nem kellett ugrani.
Lehet, hogy Friedenthal Jancsi fizette le őket, lehet, hogy a svéd
követségtől jött valaki, mert svéd házból is hurcoltak el embereket. A
svéd házakat komolyabban vették. Valaki értesítette Wallenberget, és
kijöttek. Mindenesetre bennünket visszavittek. Ami ott, akkor történt,
az az irracionalitás világába tartozik. Lehet, hogy megunták, lehet,
hogy valakinek hirtelen baszni támadt kedve. Nem múlt el
nyomtalanul az életemből. 28-29 éves koromban tört rám, hogy nem
tudok végigmenni a Margit hídon úgy, hogy ne vonzaná a Duna,
hogy ne érezném ellenállhatatlanul: nekem bele kell ugranom. Nem
mertem végigmenni a Margit hídon, fölszálltam a villamosra.
Heteken-hónapokon át kényszerítettem magam: „Átmész a Margit
hídon! Odamész a korláthoz! Belenézel a Dunába! És nem fogsz
leugrani!” Addig-addig erőszakoltam magam, míg végigmentem a
Margit hídon. Először a villamos felőli részen, hogy ne is lássam a
folyót. Fölkerestem egy Rapaport nevű kitűnő idegorvost. „Kedves
uram, ez és ez van velem, de ne érdeklődjön a szexuális életem felől,
mert én pontosan tudom, miért és mitől van.” Öreg zsidó ember volt,
megígérte, hogy nem érdeklődik a szexuális életemről, mert az ember
amúgy is maga húzza ki magát a slamasztikából, így történt, mert
addig-addig gyakoroltam, amíg végigmentem a hídon. Egy másik
neurózisom éppen az előtte való évben szűnt meg. A neurózisok
valószínűleg váltották egymást. Egészen addig ugyanis nem tudtam
belépni az Újlipótváros területére, ahol a gettó volt. Amikor a Szent
István körút elejére értem, ahol be kellett volna fordulnom a Tátra
utca és a Hollán utca vidékére, nem voltam képes befordulni.
Szédültem, hányingerem támadt, rosszullét fogott el. Nyilasok
vannak ott, és megölnek. 1956. október 25-én Varga Iván
barátunkról megtudtuk, hogy ő is a Parlament előtt tüntetett, s azt is
tudtuk, hogy lőttek rájuk. Hermann Pista azt mondja: „Úristen, föl
kell rohanni az Ivánékhoz. Mi történhetett vele? Megsebesült?” Iván
az Újlipótvárosban lakott. Fölrohantam hozzá a Sallai Imre utcába,
mert már így hívták. Akkor döbbentem rá: „Bejöttem ide, és semmit
nem éreztem!” És attól kezdve mindig be tudtam menni. Mindenki
belebetegedett abba, ami velünk történt, nem lehetett megúszni
betegség nélkül. Nekem szerencsém volt, elég idős és okos voltam:
föl tudtam dolgozni. Pontosan tudtam, miért akarok a Dunába ugrani,
miért nem tudok az Újlipótvárosba bemenni. Nem volt számomra
kérdés: nem a tudat alatt lappangott.
Egy másik razzián megint kivittek. Azt parancsolták, hogy
gyülekezzünk a ház előcsarnokában. Várunk, várunk, kis csomaggal
gyülekezünk. Nem lehetett tudni: a gettóba visznek? A Dunapartra
visznek? Az első alkalommal kivittek a Dunához, a csomagokat le
kellett tenni a Szent István parkban. A Duna-partra már csomag
nélkül mentünk. Ekkor lőttek, ekkor akartam beugrani a Dunába.
Cionista koromban találkoztam valakivel, aki be is ugrott. Lyukasnak
hívtuk, mert utána lőttek, s több helyen megsebesült, de átúszta a
folyót. Másodszor már tudtuk, hova visznek, mi fog velünk történni,
most biztos agyonlőnek. Csönd volt, senki nem beszélt. Ilyen csöndet
azóta se hallottam. Az emberek, azt hiszem, imádkoztak, egy
pisszenés sem hallatszott. Én nem imádkoztam, bambán ültem,
kiszállt belőlem minden, gondolattalanul, örökké ültem ott. Ez a
feszültség egy formája. Ismét leadtuk a csomagot. Ezúttal már nem
vittek ki a Duna-partra. Ott vártunk a Szent István parkban legalább
három óráig. Rettenetesen hideg volt – aztán visszakísértek.
 Harmadnap megint, ugyanabban az időben. Megint lent
gyülekezni, megint a méla csend. Előbb-utóbb csak agyonlőnek.
Mindennap megcsinálják ezt a cirkuszt. A harmadik alkalom nem
volt olyan borzalmas, mint a második, mert a másodikat túléltük,
még agyonlőni se vittek. Hosszú órákat ültünk az előcsarnokban,
aztán azt mondták: „Menjenek vissza.” A cókmókunkat is
visszavihettük. Jött a karácsony este, az oroszok bekerítették
Budapestet.
Rengett a ház a belövésektől. Első belövés, második belövés, az
emberek sikoltoztak. Bombáztak. Menjünk le a pincébe. A pincében
keresztények is voltak, zsidók is. A keresztények lehozták az
ágyukat, ők azokon aludtak, mindenkinek megvolt a helye. A zsidók
egymáshoz szorultak, örültek, ha szék jutott. A keresztényeknek volt
még mit enniük, nekünk már semmi nem maradt. Kivéve a gazdag
zsidó befogadóinkat: ők párizsit is elővettek. Eszükbe sem jutott
velünk megosztani. Keresztényektől kaptunk néha valamit. A
házmesterné is hozott párszor egy kis kenyérhajat. Egy anyának nem
volt teje. Egyik éjjel a baba elkezdett sikoltozva zokogni, az anyja
melle kiszáradt, egy csöppet sem tudott kipréselni. A baba
kétségbeesetten zokogott, zokogott, aztán abbahagyta a sírást.
Meghalt ott előttünk, az anyja kezében. Aztán az anya sikoltozni
kezdett…
A sarokban, ahol meghúzódtam, még ketten haltak meg. Két bátor
gyerek elhatározta, hogy megkeresi a cionistákat, mert hallották,
hogy náluk lehet valamit faszolni. Elmennek, leveszik a csillagot, és
megpróbálnak ennivalót szerezni. Elmentek, és vissza is jöttek – már
azt hittem, nem jönnek vissza soha. Juhtúrót hoztak, de tele volt
szilánkkal, homokkal. Miután megszerezték a juhtúrót,
bombatámadás érte őket, ott robbant mellettük: a túrót beszórta
szilánkkal, ehetetlen volt. Mákot hoztak, azt rágtuk: rettenetesen
éhesek voltunk, annyira, hogy már nem is voltunk éhesek, bódult
állapotba kerültünk, akármit lehetett volna velünk csinálni. Egy
nyilas nő ordítozott: „Rohadt zsidók, olyan büdösek, hogy mind el
kellene vinni a nyilasházba.” Egy zsidó orvos, akit Weilnek hívtak,
megszállta a vécét, és kijelentette: csak annak adja oda a kulcsot, aki
a vécét tisztán tartja. A zsidók fele nem felelt meg a vizsgán, mivel
Weil bácsi nem adta oda a vécékulcsot. A dizentériásoknak a
jégverem udvarra kellett kijárniuk. Az emberek fostak, lázuk volt, s
egyre csak pusztultak. Weil doktort ez nem hatotta meg. Egyébként
is a Szovjetunió pártján állt: az volt a véleménye, hogy a zsidóknak
Birobidzsánba kell menniük. Arra gondoltam, nem megyek
Birobidzsánba egy olyan ember miatt, aki elzárja a vécékulcsot. Ő
volt az egyetlen, aki kommunista propagandát fejtett ki, s ő volt az
első kommunista élményem, amiről később elfeledkeztem, mert
sokkal jobb élményeket is szereztem. A házparancsnok rendes ember
volt: amikor a baba meghalt, két másik csecsemőt még időben
kórházba vitt. A nyilas nő folyton ágált ellenünk, de a többség nem
tartott vele, a házparancsnok kifejezetten rühellte. Szilveszter éjszaka
fölmentünk a lakásba, hogy megünnepeljük '44–'45 fordulóját.
Fölmentünk az ötödik emeletre, hogy táncoljunk egy kicsit, de abban
a pillanatban bombatalálat érte a házat, s elvitte a lakás balkonját,
ahol ünnepelni szerettünk volna. Mint a nyúl, rohantunk le a pincébe.
A cipőmet otthagytam az egyik emeleten, nem mertem visszamenni
érte. Ültünk, mákot rágtunk, már nem tudtunk olvasni, mert a
gyertyák leégtek, sötét volt. A nappalok és az éjszakák egybefolytak.
Borzalmasan nézhettünk ki. Mindenféle állatok élősködtek rajtunk:
hajtetű, ruhatetű, állandóan vakaróztunk, mindig viszketett valami.
Január 16-án hajnalban kimentem vécézni az udvarra. Katonák
kúsznak a házunk felé. Azt hittem, most végünk van: a nyilas nő a
nyakunkra hozta a németeket. Fölemelték a fejüket, s láttam a
sapkájukon a vörös csillagot. Rohantam le a pincébe, majdnem
elbotlottam a lépcsőben, és kiabáltam: „Gyerekek! gyerekek! itt
vannak az oroszok, itt vannak az oroszok!” Mindenki fölkelt, a
halottak is. Megöleltük, megcsókoltuk egymást. Végtelen
boldogságban úsztunk, a keresztények egy része is osztozott benne.
Volt, aki őszintén, volt, aki nem. Egynek ők is örültek: vége a
bombázásnak. Mindenki örült valamiért. Mi annak, hogy élünk.
Kimentünk a házból. Jött valaki, és tanácsolta, vigyázzunk, mert a
Szent István körúton a Vígszínház mellett a németek ellentámadást
indítanak, s lehetséges, hogy visszafoglalják ezt a területet. Azt már
nem várjuk meg, inkább elindulunk Újpest felé. Kis csomaggal, őrült
tömegben, gyalogosan elindultunk. A Messerschmittek alacsonyan
köröztek felettünk, és géppuskával lőttek bennünket. Ledobtuk
magunkat a földre, tarkónkra a kezünket, tudtuk, hogy ezt kell tenni.
Egy-ketten mindig a földön maradtak, de a többség azért ment
tovább. És egyszer csak megpillantottam a Hármashatárhegyet. Nem
tudom, mióta nem láttam hegyet. Nem láttam tájat. És hirtelen elém
tárult a Hármashatár-hegy. A szabadság. Úgy éreztem: megnyílik
előttem az élet. Most valahogy megint élni kezdünk: jól-rosszul, de
úgy, ahogy egy ember. Hiszen újra ott áll a Hármashatár-hegy.
 A könyvtár szaga

A holokausztot nem lehet megérteni, mert nem tartozik a

racionális történelmi események közé. Az irracionalitás racionális
környezetét ki lehet tapogatni, de teljes egészében semmiféle oksági
láncon belül fel nem fogható, s ezért nem értelmezhető. Mi rejlik az
emberben? Miféle vulkánok, miféle borzalmak lakoznak benne,
miféle poklok jönnek ki belőlünk – ezeket a kérdéseket gyermekként
is feltettem. Hogyan lehet becsületesen, felelősségteljesen,
kötelességünket teljesítve, tisztességesen és mégis magunkkal
elégedetten, bizonyos értelemben vidáman élni egy ilyen világban?
Hogyan lehetséges értelmes életet élni egy ilyen tapasztalat után?
Nem szomorúan, nem kétségbeesetten, nem melankolikusan, hanem
továbbra is vidáman. Tehát történetfilozófiai, etikai és egzisztenciális
kérdésekkel szembesültem. Ekkor jöttem rá, de csak később
fogalmaztam meg, hogy a gonosz mindig gonosz maximákon
alapszik. Ha az emberek rossz ösztönökre hallgatnak, meg tudnak
ölni ezer embert, de milliókat nem lehet gonosz ösztönből megölni.
Milliókat csak akkor ölnek meg, ha a pervertált ész azt sugalmazza,
hogy amit tesznek, nem rossz, hanem jó. A totális rendszerek – a
náciké és a bolsevikoké – azért tudták emberek millióit megölni,
mert a maximáik, az elveik, a princípiumaik a pervertált ész
torzszüleményei voltak. Nem csupán mobilizálták az emberek gőzös
előítéleteit, hanem egy állítólagos racionális maxima szolgálatába
állították őket. Az idegen ellen elkövetett tett sohasem lehet gonosz:
épp ellenkezőleg: mindig helyes és jó. Az idegent kiirtani nem
gonosztett, hanem jótett. Kötelességteljesítés. Az effajta
normakövetés nem ösztönből fakad. Megfojtani azt, aki elveszi más
lakását, vagy a szegénynek gyűlölni a gazdagot: ilyesmi elemi
dühből tör föl. Az érzelemkitörés gyorsan lecsillapul. Nem úgy, mint
amikor belesulykolják az emberbe, hogy akkor tesz jót, ha a másikat
megöli, akkor viselkedik helyesen, ha másokat koncentrációs táborba
zár, vagy akkor hősies, ha másokat elgázosít. Ha ilyen elveket
honosítanak meg, ha erre szocializálják a személyiséget, olyan
társadalmak jöhetnek létre, amelyek végre is hajtják a milliós
nagyságrendű gyilkosságokat. A milliókat nem a rossz ösztönök ölik
meg, hanem a pervertált ész. A pervertált ész mobilizálja a rossz
ösztönöket. A személyes tapasztalatom is ezt bizonyította: ha
egyedül kértem segítséget az ellenségemtől, többnyire nem mentem
el üres kézzel még tőlük sem. Minden emberben iszonyatosan nagy a
kísértés a jóra – csak éppen mindig kivételt tesznek. Azért nem
segítenek másokon, mert az állásukat féltik. Vagy az életüket. Mit
mondanak a szomszédok? Mindig akad valamilyen ok és indok,
amiért nem teszik, amit eredendően tenni szeretnének: másokon
segíteni. A legtöbb teológia alapja, hogy a jóság elsőrendű, a
gonoszság csupán másodrendű. A gonoszság: hiány. Nem eredhet
belőle semmifajta pozitívum. Az ontológián alapuló gondolat
történelmi igazságát mindenki megtapasztalta, aki végigélte a
történelem poklait. Ezt példázta a történetem a német katonával, az
öreg nyilassal. Még a kis büdös zsidó lánynak is segítettek. A jó
érzés minden körülmények között jó érzés. Ha valaki valakin segített,
jó érzés tölti el, bárki legyen is az.
Miért nem cselekszenek az emberek a jó iránti vonzalmuknak
engedve? Mert gyávák, mert irigyek, mert féltékenyek, mert
teletüskézettek olyan motívumokkal, amelyek arra késztetik őket,
hogy hallgassanak a gonosz maximákra. És a gonosz maximák
könnyen játszanak ezeken a motívumokon. Nagy a kísértés a jóra, de
az emberek mégsem jók. Nem azt kell megmagyaráznunk, miért
iszonyatos a kísértés, hanem azt, miért nem jók mégis az emberek.
Az etika nem azt elemzi, hogy az emberek miért nem jók – ez
antropológiai kérdés. Arra keresi a választ, hogyan létezhetnek jó
emberek. Ez az etika alapkérdése. Jó emberek mindig és mindenütt
léteznek, akár a cselédlány, aki a szomszéd lakásban hangosra
állította a jó híreket sugárzó rádiót, avagy a házparancsnok, aki a
beteg gyerekeket éjszaka rohanva vitte kórházba, hogy megmentse az
életüket. Mindig élnek jó és igaz emberek. Hogyan lehetséges ez? Ez
morális kérdésfeltevés. Az antropológiai kérdésfeltevés pedig arra
keresi a választ, miért nem jó mindennek ellenére az emberek
többsége. Miért nem él a lehetőséggel, hogy természetét követve: jó
legyen? Miért teszi épp az ellenkezőjét? Miért születtek totális
rendszerek? Mért vált lehetségessé, amit Auschwitznak nevezünk?
 A gulágot meg tudom magyarázni, bár az sem tartozik a racionális
jelenségek közé. Meg tudom valahogy magyarázni a náci totális
rendszert is. A holokausztot nem lehet megmagyarázni, mert az
igazán magyarázaton kívül áll. Nem vezethető le az
antiszemitizmusból, ahogy nagyon sokan – tévesen – teszik: ugyanis
semmi köze a keresztény antiszemitizmushoz. Nem magyarázható
sem a német, sem a magyar történelemből. A németséget sohasem
vádoltam a holokauszttal. Zsidó barátaim nemegyszer kérdezték:
„Miért utazol Németországba, hogyan tudsz szóba állni egy
némettel?” Izraelben ma is gyakran nekem szegezik: „Hogyan tudsz
szóba állni németekkel?” „Ne haragudjatok, én ezt nem értem. A
holokauszt nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról,
hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént,
annyit jelent, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Ez univerzális
emberi probléma.”
A véletlen végzete néha úgy működik, hogy az egymástól nem
függő dobozokból egyszerre jön ki az a hatos kocka. Ezer és ezer
összetevő úgy kapcsolódik-puffan, hogy egy, csakis egy helyzetben,
egy helyen egy bizonyos dolog: megvalósul. A végzet kockája
Németországban gurult ki a történelemből. Ez nem azt jelenti, hogy a
németek gyilkosok.
Az antiszemitizmusnak bizonyos köze van a holokauszthoz, de
nem magyarázza azt. Magukhoz a zsidókhoz is annyiban van köze,
hogy a zsidók bekerültek egy általános sémába: az idegen
természetté szervülő helyzetébe. Az idegen: elemi séma. A
kommunista rezsimben ilyen volt az osztályidegen. Az idegen nem
része a testnek, ellenkezőleg: az ellensége. Megmérgezi, s ezért ki
kell irtani. Az idegen és a hozzáfűződő viszony általános mitológiai
jelenség, amit a zsidóság a legnagyobb általánosságban betöltött.
Jobban, hagyományosabban, mint bárki más, mert a zsidóság az
európai keresztény kultúrában hagyományosan az idegen test
szerepét töltötte be. A rossz hatalom: a totalitárius rendszer – nem
először a történelem során, de a legborzalmasabb eredménnyel – a
hagyományos keresztény antijudaizmust az idegenmítosz kártyájával
keverte meg. Az idegen issza a keresztény szűz vérét, mérgezi a
kutakat, vezet be tőlük idegen szokásokat: a félelem az idegentől
mindig benne élt és él ma is a zsidóhoz fűződő viszonyban. De még
ebből sem lehet levezetni a holokausztot. A holokauszt részben a
keresztény antiszemitizmus gyümölcse ugyan, de annak egyúttal az
ellentéte is.
A bolsevik és a náci rezsim alapjában egyaránt pogány volt.
Mindkettő hirdette: Isten halott. Nemcsak a zsidó Isten nem létezett
számukra, hanem a keresztény Isten sem. Hitlernek a zsidók
legyilkolása az Isten halála utáni pogány világ állapotának átélésére
szolgált. Az Istent tagadó szélsőséges ideológiai és metafizikai
gondolat valóságban való megtestesülésére. Hitler csak akkor
érezhette magát a világ urának, ha nemcsak a világot, de Istent is
legyőzi. Istent pedig csak úgy lehet legyőzni, ha elpusztítja Isten
kiválasztott népét. Ha a zsidóságnak nyoma vész, akkor lesz Isten
legyőzve. Ezzel a mozzanattal a kereszténységet is legyőzi, mert nem
lesz rá tanú, hogy élt valaha egy Jézus nevű ember ezen a világon.
Ha zsidók nincsenek, Jézus sincs. A zsidó is, a keresztény Isten is
elbukott. Hitler is, Sztálin is azért küzdött Isten ellen, mert ők maguk
akartak istenné válni, akár elődeik, a késő Római Birodalom egyes
császárai. A felvilágosodás nihilizmusának ők voltak a végpontjai: az
ember deifikációja. Hitler a legborzalmasabb kártyát játszotta meg:
kiirtani a kiválasztott népet, hogy Isten lehessen. Ennyiben a
valóságban is ő az Antikrisztus, ahogyan őt gyerekkoromban
nevezték.
A mítosznál semminek nincs nagyobb hatalma. Az európai
mítosz: a zsidó és keresztény mítosz egymást ölelő folyamata. Hitler
le akarta győzni Istent, s e mítosz logikája szerint ezért kellett
elpusztítania Isten kiválasztottjait. Ez az ő igazi háborúja: a zsidók
ellen viselt háború. Sokan nem értették, hogy a Reich
vonatkapacitását miért inkább zsidók deportálására használták
ahelyett, hogy tankokat szállítottak volna Oroszországba. Az
Antikrisztus fontosabbnak tartotta, hogy a zsidókat elgázosítsa, mint
hogy Oroszországot legyőzze.
Istent nem lehet legyőzni, s ezért természetes, hogy Hitler
megbukott.
Nem vagyok ateista. Gyerekkoromban megveszekedetten az
voltam, azután – ma is annak tartom magam – agnosztikus lettem. A
kérdést nem én döntöm el, ezért a vitát Isten létéről vagy nemlétéről
irrelevánsnak tartom. Nem tudok vitatkozni azzal, amit nem tudok
eldönteni. Nem tudok vitatkozni azzal, amiben csak hinni vagy nem
hinni lehet, de pontosan tudni semmit sem. Földes Jancsival
folytatott örök vitáim gyerekesek voltak, s ezt a csacsiságomat
Kandel tanár úr már szerencsére helyre tette. Istent a másik oldalról
sem lehet belekeverni a holokauszt magyarázatába vagy
értelmezésébe. Ha belekeverem: úgy kell gondolnom, hogy a
holokauszt Isten büntetése volt a bűneinkért. Megváltás az
asszimilációtól. Ha nincs holokauszt, a zsidóság eltűnik. De Isten
meg akarta menteni a zsidóságot, nem elveszejteni. Azzal, hogy ránk
küldte Adolf Hitlert, menekült meg a zsidóság. Ettől nem
asszimilálódott egészen. Ez istenkáromlás! Amit nem lehet
megmagyarázni, arról legjobb, ha hallgat az ember.
Az az igazi kérdés, megtartjuk-e az erkölcsi (ha úgy tetszik: isteni)
törvényeket, vagy sem. Ezért minden ember felelősséggel tartozik.
Minden korban, minden helyzetben. Ez számon kérhető, átlátható.
Ezzel kell foglalkozni! Már gyerekkoromban is világosan állt
előttem, hogy a történtekért nem a németség a felelős. Soha egy
pillanatig nem hittem, hogy a német gonosz, elfajzott nép: hogy
gyilkosok népe lenne. S természetesen a magyarság sem az. Utálom,
ha azzal piszkálnak: „Hogyan tudsz magyarok között élni?” vagy:
„Hogyan tudsz gójok között élni?” Az utóbbitól idegrohamot kapok,
mert a „hogyan tudsz gójok között élni?” rasszista kérdésfeltevés.
Éppolyan rasszista, mint egy antiszemita kérdésfeltevés. Barátaim és
ellenségeim között élek, és nem gójok között. „Hogyan tudsz a
galutban, a szétszóratásban élni?” – ez egy más kérdés. Történelmi,
kulturális kérdés, amire nem válaszolok idegesen és dühösen, mert
elismerem a kérdésfeltevés jogosultságát. Ismerem a mögötte húzódó
élményt, sokkot, tapasztalatot. Magyarországot soha nem éreztem
felelősnek a holokausztért, de mikor 1945-ben először mentem el egy
szocdem gyűlésre – valahol a Váci út környékére, s a
programbeszédek után a Himnuszra került a sor – abban a
pillanatban úgy éreztem, hogy nem tudom elénekelni.
Megdöbbentem magamtól. Rettenetes felfedezés volt. Hiszen
imádtam a Himnuszt. Nagyon szeretem a verset, a dallamot. Mindig
boldogan énekeltem: „Isten, áldd meg a magyart…”, mert őszintén
kívántam, hogy Isten áldja meg a magyart: bennünket. Abban az
1945-ös tavaszi pillanatban, ott először nem tudtam elénekelni. Nem
tudtam kinyitni a számat. Tudatosan azt mondtam: senki sem felelős,
de úgy éreztem, én ezt nem tudom elénekelni, ezek akartak belelőni a
Dunába, nem tudom elénekelni.
Nagyon hosszú ideig tartott, míg újra el tudtam énekelni.
Lényegében mindent 1956 változtatott meg. '56 előtt minden
rettenetes volt, mert nem tudtam kigyógyulni a holokausztból.
Először cionista voltam, aztán kommunista, utáltam a pártot,
amelynek a tagja voltam, noha hittem az eszméiben. Felszabadulni
'56-ban szabadultam fel. '56 után az egész életem története minden
hibájával, őrültségével, zavarával, meggyőződésével együtt,
amelyeket ma már nem osztok, minden külső abnormitása ellenére
normális kerékvágásban folyt tovább. A titkosrendőrség ellenére, az
elbocsátások ellenére, az üldöztetések ellenére, az emigráció ellenére
– mindez mai szemmel nézve abnormális, de – maga az élet normális
volt. Abban az értelemben normális, hogy végre egy voltam az
emberek között, s ezzel eggyé váltam velük – országgal és néppel –,
mert a forradalom számomra az érzések, az azonosság forradalmává
is áradt, s benne örökre föloldódtak, eltűntek a komplexusaim.
Újpesten egy Németországba menekült család üresen hagyott
házában szálltunk meg két napig. A pincében térdig állt a krumpli.
Krumpli! Megrohamoztuk. Ettük nyersen, ettük vízben főve. A
német ellentámadás elmaradt, Pest végleg felszabadult. Vissza!
Menjünk haza! Mindenki annyi krumplit vitt magával, amennyit csak
elbírt. Az elhagyott házban könyvtár is árválkodott. Tele
klasszikusokkal, olcsó könyvtári füzetekkel. „Lopni nem szép, de
azok, akik innen elmenekültek, úgysem jönnek vissza.”
Összelopkodtam Ibsent, Maeterlincket, az Anna Kareninát. A
kihúzkodott könyvek mögül, egy polc rejtett mélyéről a Kommunista
Kiáltvány esett ki. Hozzácsaptam a zsákmányhoz.
A régi lakásunkba mentünk vissza, ahonnan az apámat
deportálták, a Falk Miksa utcába. Laktak benne. A könyvtárunkat
elégették, mert nem volt mivel fűteni. A bútorainkat sem láttuk
viszont. Szerencsénk volt, mert a ház lakói között a
szociáldemokraták domináltak. A házparancsnoki tisztet
Esztergályos szocdem képviselő öccse látta el. Kovácsék szintén régi
szocdemek voltak. Először a pincébe mentünk lakni. Ott, a pincében
ez a Kovács nevű ember maga mellé ültetett, és azt mondta: „Itt más
világ készül, egész más, mint eddig volt.” Fölemelte az ujját.
„Gyönyörű lesz itt élni, mindenki a képességei szerint dolgozik, és a
munkája szerint részesül a javakból.” Később ronda funkcionárius
lett, mint annyian, de akkor szervezett munkásként őszintén hitt
abban, amit mondott. Vette magának a fáradságot, hogy egy kis
tetves zsidó gyereknek megmagyarázza: egy más világ hajnala
dereng, amiben mi együtt fogunk élni. Miközben magyarázott,
észrevette, hogy nyüzsögnek bennem a tetvek, „így nem lehet élni,
másokra is átterjedhet a tetű, neked se jó. Azonnal menjetek holnap a
fertőtlenítő intézetbe.” Megmondta a címét, és anyámmal ki is
mentünk oda. Levették a ruhánkat, fertőtlenítettek. A tetűtől
megszabadultunk, a rühtől és a hajtetűtől még jó sokáig nem. Tetűk
nélkül visszamentünk a Falk Miksa utcába, és tényleg azt hittük,
hogy új világ kezdődik.
Ennivaló továbbra sem igen akadt. Anyám aranygyűrűjéből
szárított kenyérhéjat vásároltunk. Rátettük egy vaskályhára, amit
összeguberált törmelékekkel és papirossal fűtöttünk, megpuhítottuk,
és azt ettük. A vitaminhiány miatt kelések támadtak a testünkön. A
szocdemek Szent István körúti orvosi rendelőjében minden
érzéstelenítés nélkül vágták föl, de minden gennyes kelés után jött
egy újabb gennyedző kelés. Menstruálni nem menstruáltunk, úgy
leromlott a szervezetünk.
Volt egy kötetem, amelynek azt a címet adtam: Heller Ági eddigi
összes költeményei. Mint kisgyerek hülye verseket írtam, irredenta
verseket is, természetleíró és gyermekverseket. Újabb és újabb
verseket illesztgettem a könyvecskémbe: egyre csak nőttek, dagadtak
Heller Aki eddigi összes költeményei. '45 után versekben próbáltam
földolgozni a holokauszt élményét, s ennek során írtam egy
Nabukodonozor-balladát Dániel prófétával a középpontjában. A
háború utáni nosztalgikus, kétségbeesett versíró periódusom eltartott
'48-ig. Mihelyst filozófiáról kezdtem írni, abbahagytam a versírást.
Mégis ez volt az egyetlen korszak az életemben, amikor számot
vetettem a halottainkkal szemben viselt felelősségünkkel, s ez az
akkor írt versekhez kapcsolódott. Az a kis epikus történetem, szabad
versben Dánielről nem közvetlen élményeimen alapult. Fölvetette a
kérdést, fölfakasztotta a sebet: mi fölszabadultunk, de mivel jár ez
azokra nézve, akik nem élték túl? Még nagyon-nagyon átéreztem a
Bihari Gyuri halálát. Aztán valahogy marginalizáltam, szélre
söpörtem lelkemben a megoldhatatlan kérdést, s talán ezért sem
írtam többet verset.
Nagyon lassan jutott el a tudatomig, hogy apám nem jön vissza.
Nehezen fogadtam el. Ez nem olyan, mint egyszerűen meghalni.
Ahogy Feri halt meg, amit láttam, mert mellette voltam. Apámat nem
láttam, nem tudtam róla semmit, s ezért mindig élt bennem a remény:
hátha csak beteg, s egy nap visszatér. Ez évekig is eltarthat. Ahogyan
jöttek is: évekig. És egy idő után már nem jött senki Auschwitzból.
Rossz analógia, mégis plasztikus: a repülőtéri váróteremben jön a
csomag a futószalagon, várod a csomagodat, körbeimbolyog a
gumiszalag, jön egy rakás újabb csomag, újabbak és újabbak, a
végén, amikor elfogynak, leállítják a körforgást, és végérvényesen
kiderül, hogy a tiédet nem hozták el. Elveszett a csomagod. Jött egy
csoport Auschwitzból, jöttek más táborokból, a kórházakból, egy
ideig mindig érkezett egy újabb csoport, s mindig lehetett várni. S
egyszer csak leállt a gép, többé már senki sem jött vissza. S akkor rád
szakadt a bizonyosság.
Sohasem mondták-mondtuk ki, hogy megölték, hogy meghalt.
Hanem így: „Apámat Auschwitzba deportálták, és nem jött vissza.”
Judit nem jött vissza.” Juli néni nem jött vissza.” „Ezek és ezek nem
jöttek vissza.” Volt más kategória is: „Feri bácsit keresztény
feleségével agyonlőtték”: itt és itt lőtték agyon a nyilasok. Bán
Margit néninek két testvére volt, Feri és Vilmos bácsi. Feri bácsi a
Brünni Rádió karnagya volt. Keresztény parasztlányt vett feleségül.
Hamis iratokkal bujkáltak különböző pesti lakásokban. A nyilasok
rájuk találtak. Feri nagybátyámat levetkőztették, ily módon fedvén
fel zsidó mivoltát. Azt mondták: „Ha így állunk, most magát szépen
agyonlőjük.” „Maga marad, maga nem zsidó” – mondták a
feleségének, Mici néninek. „Én arra esküdtem, hogy holtomiglan-
holtodiglan vele leszek.” Mind a kettőt agyonlőtték. Vilmos bácsi
muszos volt: ő „nem jött vissza”. Mindig valaki nem jött vissza. A
családban sokan nem jöttek vissza. Mások „kimentek”. A jobb módú
családtagok elmenekültek. Algériába, Chilébe; ahova lehetett. Azért
él rokonom Algériában, Chilében, Svájcban. Lőw rabbi lánya, Anna
néni lánya Algírban talált hazára, később, az algériai háború idején
költöztek Franciaországba. Örökbe fogadott lányuk, Mici Svájcban
dekkolt. A családom a nagy baj bekövetkezte előtt kezdett
szétszóródni. A három Politzer testvér Franciaországba ment.
Egyikük – Politzer Jenő – maquisard-ként harcolt. Őrzöm a
fényképét, amint kezet fog Mitterand-nal, De Gaulle-lal. Chaban
Delmas összekötőjeként szolgált. Ő és két bátyja nem pénzzel
mentek ki: vagány srácok voltak, kilógtak, és mindenféle
segédmunkából tartották fenn magukat. Később francia, keresztény
feleségük segítségével szerezték meg az állampolgárságot.
Családomból azért a legtöbben „nem jöttek vissza”. A „nem jött
vissza” állandóan visszatérő szóhasználat volt, mert természetes volt,
hogy az emberek nem jöttek vissza.
Akikkel együtt csináltuk végig azt a víz- és életválasztó évet, más
kategóriába estek az emlékezésben, mert az arcuk belerögzült a
személyes holokauszt emulziós anyagába. Akárcsak azoké, akikkel
közvetlenül találkoztunk, miután kibújtunk a föld alól. Gréte
nagynéném végig velünk élt az összeköltöztetés után a Hollán utca
22.-ben. Férjét már korábban letartóztatták mint svájci kémet.
Tüdőgyulladással, magas lázzal feküdt. Éppen náluk voltam
látogatóban, amikor érte jöttek a detektívek. Gréte nagynéném
zokogva sírt és könyörgött: „Ne vigyék el, ne vigyék el, nem látják,
hogy járni sem tud?” Mire az egyik úr azt mondta: „kémkedni azt
tudott”. Lecipelték egy autóba, és fogházba vitték. A nagynénémet
nem engedték be hozzá. Állítólag három napig sem enni, sem inni
nem adtak neki. Három nap múlva meghalt a börtönben. Az
összeköltöztetéskor nyolcan laktunk egy ágyban. Gréte néni lakott
középen, sokszor kijárt éjszaka pisilni, és minden órában
fölébresztette a többieket, mert vagy az egyik, vagy a másik oldalon
ment ki. Máig sem értem, miért nem aludt a szélen. Velünk is
szabadult fel, s amikor visszament a Személynök utcába, első emeleti
lakását egy földszintes kis lakásra cserélte. Ez a lefelé fogyatkozás
jól szimbolizálta a magyar zsidó polgár lecsúszását a XX. század
derekán. Gréte néni később a szociáldemokrata pártban dolgozott, és
továbbra is festegetett, hiszen máshoz nem is értett. Fogalmam nincs,
hogy tudott ebből megélni, lehet, hogy valamit állandóan eladogatott
– a jómódúaknak mindig marad értékesítenivalójuk. A
pártegyesítéskor a felülvizsgálaton – ahol engem visszaminősítettek
tagjelöltnek – őt azonnal kommunistaként regisztrálták. „Gréte néni,
hogy lehet ez? Te nem vagy kommunista.” „Ezt nem kérdezték. Csak
azt kérdezték, mi a véleményem a realista festészetről. Azt mondtam,
hogy az is egy stílus, bár én impresszionista vagyok. Ezzel
átigazoltak. Ha megkérdezik, hogy kommunista vagyok-e,
megmondom: a fenét vagyok az, én szociáldemokrata vagyok – de
senki se kérdezett meg.” '56 után kimaradt, azaz nem lépett vissza a
pártba. Nem érezte borzalmas tragédiának, hogy lemegy a társadalmi
ranglétrán, mert jó humora volt, éppúgy, mint apámnak. Mindig azt
mondta, én vagyok az igazi lánya, mert mi szellemileg jól megértjük
egymást. Az ötvenes évek végén halt meg, elkísértem a
Rákoskeresztúri zsidó temetőbe.
Mostohanagyapám gazdag volt, anyám meg szegény, aki arra
számított, hogy majd pénzt kap tőle. Anyám nagyon energikus,
kiváló ember volt, de szerette a pénzt, és amellett szüksége is volt rá.
Szeretett volna engem fölnevelni, neki nem volt olyan szakmája, ami
a kommunista rezsimben konvertibilis lett volna. Ezért cipelte
nagyapámat mint olyasvalakit, akire, ha túléljük a háborút,
támaszkodni lehet. Azzal nem kalkulálhatott, hogy az orosz katonák
majd elrabolják a széfből nagyapám összes vagyonát, így maradt a
mostoha ,Jack, a vén lókötő” a nyakunkon. Grósz Gabi, egy fiatal
barátom nevezte így az összeköltöztetett házban – s a név rajta is
ragadt –, mert állandóan vigyázott rám, hogy a fiúk ne
csókolózzanak velem. Mindig a nyomomban járt, hogy az
erkölcseimre felügyeljen. Köztünk rossz volt a viszony, de a Zsuzsa
kislányomat nagyon szerette, neki jó emlékei maradtak a dédapjáról.
Az új rendszerben megszűnt a Generáli Biztosító és a pénzügyi világ
is, így nem volt módja dolgozni. Egész nap ült az orgonánál, és
Bachot játszott. Később, amikor hozzánk költözött, el kellett adni az
orgonát és a zongorát is, mert a Falk Miksa utcai lakásba nem fértek
be. Harmóniumon folytatta. Mesét olvasott Zsuzsa lányomnak,
játszott vele, vigyázott rá, amikor elmentem vizsgáztatni az
egyetemre. Anyámmal állandóan veszekedtek, és Hermann Pistával
is. Zengett az egész ház. „Gyilkos! gyilkos!, megölitek a gyereket.”
Mert disznóhúst adtunk a lányomnak. Az ötvenes években halt meg,
amikor Zsuzsa öt-hat éves volt.
Bandi nagybátyám mindig vallásos volt, amióta ismertem. Az első
világháborúban hadifogságba esett az olasz fronton, Doberdónál.
Szicíliába vitték hadifogságba, édesanyja egy évig semmit nem
tudott róla, azt hitték, elpusztult. Bandi akkor tett fogadalmat, hogy
vallásos lesz, ha túléli a háborút. A fia, Jancsi munkaszolgálatban
pusztult el. Egy keresztény asszony bújtatta őt és feleségét, Marica
nénit. '45-ben találkoztunk újra. A legvadabb Rákosi-években is hű
maradt a valláshoz, minden ünnepet és szombatot szigorúan betartott.
A hatvanas években halt meg, kilencven fölött járt. Ő is az anyai ág
hosszú életű fajtájához tartozott.
Politzer Jenő a legfiatalabb volt a három Politzer-fiú közül.
Anyjukkal, Irma nénivel, Zsófi nagymamám húgával meleg
barátságot ápoltam. Szerette a könyveket, és mindig
megajándékozott egy-kettővel – a könyvtárát is rám hagyta. Amikor
anyja még itt élt, Jenő bácsi járogatott haza Magyarországra – később
Irma nénit fiai kivitették Franciaországba, hosszú ideig leveleztem is
vele. Mihelyt '68-ban eljutottam Párizsba, meglátogattam Jenő bácsit,
egy nagyon elegáns városrészben lakott. Kértem, meséljen a
becsületrendjéről, amit De Gaulle-tól kapott. Az átadásról készült
fotó körbejárt a családban, s a legendáriumába tartozott. Mitterand is
mindig ünnepelte, őrzök róla olyan képet, ahol kezet fognak
egymással. A nagy hősiesség sztorijára vágytam, '68-at írtunk,
romantikus korszakomat éltem. „Beszéljen a maquisard-okról” –
kérleltem. „Édes Ágikám, jobb, ha nem beszélünk róla. Mindenki
együttműködött a Gestapóval, a hősi mítosz nagy része hazugság.
Hogy tudtam volna megtenni, amit megtettem?” Chaban Delmas és ő
vezette félre a németeket az angol partraszállás helyszínét illetően.
„Hogyan tudtuk leadni a hamis információt a németeknek? Csak úgy,
hogy volt Gestapo-összeköttetésünk. Mindenkinek ott a vaj a füle
mögött.” Ezt megtanultam a nagybátyámtól. „Politikus lehettem
volna De Gaulle stábjában, ahol mindenki jól ismert.” Inkább
üzletember lett, illatszergyárat vezetett. „Az illatszergyárral nagyon
jól megvagyok, azt olvasok, amit akarok, azzal barátkozom, akivel
akarok.” – Az iráni sahhal is jóban volt, ajándékozott is neki egypár
miniatúrát – „de én a politikával többé nem foglalkozom. Amikor
szükség volt rá, akkor igen, de most csinálják helyettem mások, akad
elég jelentkező.” „Mit hozzunk, Jenő bácsi, Budapestről?” –
kérdeztem tőle levélben. „Pálpusztai sajtot, mert hiába mondják,
hogy Franciaország a sajtok hazája, pálpusztai sajt nincsen
Párizsban” – válaszolta, így akárhányszor nála jártam, azt vittem
neki. Sokáig élt, nem sokkal anyám előtt ment el.
Nekem '45 először is a fölszabadulást jelentette. Fölszabadulás és
szabadság nem ugyanaz. A fölszabadulás után megkezdődhet a
szabadság intézményének kidolgozása, de megkezdődhet a
rabszolgaság intézményének kiépítése is. A felszabadulás
önmagában nem hoz szabadságot, az ember valamitől szabadul fel.
'45 februárjától már nem akartak megölni. Jelentős fordulat, de
valahogyan meg kellett élni. Kenyér és életeszmény: mindkettő
hiányzott.
Nem volt mit ennünk. Kivittem egy asztalt a körútra, és
megnyitottam a kereskedésemet. Lopott kölnit, tollakat árultam.
Bizományba vállaltam a lopott holmit, tíz százalék haszonra. A
kölnit orosz katonák vették meg: vagy bedörzsölték magukat vele – a
tisztek után valóságos szagorgia úszott –, vagy megitták. Igyekeztem
becsapni megbízóimat, és a kikötöttnél magasabb áron eladni a
portékát. Előkelő emberek loptak, ők jöttek oda hozzám, hogy
eladnám-e a dolgaikat. Nem voltam úriember, nem okozott
skrupulust, hogy azzal kereskedjem, amit mások loptak.
Keresményemmel ajánlatos volt rohanni a pékhez, mert a pénz
minden percben vesztett az értékéből. Kenyeret vettem, és bucit;
finom, sárga bucit. Anyám kalapossága alól kihullott a történelem,
ezért elment egy gyárba raktárosnak. Amikor később a gyárat
államosították, őt kiemelték, és kiemelt káderként gépírónő lett,
onnan ment nyugdíjba, aztán kezdett csak dolgozni más helyen. Az
új forintig a fizetése nem ért semmit.
 Visszakaptuk a lakásunkat, amely apám nélkül rettenetesen rideg,
hideg volt, mint egy rémálom. Télen maga a fagyhalál: vaskályhával
fűtöttünk: a könyökcsövön kiömlik a füst, minduntalan elárasztja a
szobát, igazgatni kell az átok csövet, fulladozom, a szenet a pincéből
kell fölhozni, a szén vizes, nem gyullad meg. Almaim vizén egy
fürdőszoba lebegett. Lesz-e valaha fürdőszobám, meleg vízzel? A
lakás koromsötét, még nyáron is. Csak kánikulában volt jó ott lakni,
csupán húsz fokra melegedett fel a lakás, mintha légkondicionált lett
volna.
Mások is laktak velünk: barátok, rokonok, ismerősök, akik a
helyüket keresték a háború után, és egy darabig nálunk húzódtak
meg. A személyzeti szoba a lichthofra nyílott, itt laktam, egyedül ide
sütött be a nap két hónapon keresztül. Különben csak a vécébe
ontotta áldásos sugarait, ezért órákat ültem ott, olvastam, mert kicsit
melegebb volt, mint a lakás többi részében. Bútorainkat összetörték
vagy föltüzelték az ostrom alatt. A későbbi Belügyminisztérium,
majd Pártközpont, a jelenlegi parlamenti irodák helyén, amit a
köznyelv „Fehér Háznak” hív, a háború előtt normális lakóházak,
irodaházak álltak. Mind kiégett a gyújtóbombáktól. Elmentem az
egyik ilyen irodaházba: egy kis íróasztal mintha rám várt volna. Erős
kislány voltam, lecipeltem a recsegő lépcsőházban, és
hazahurcoltam. Máig megvan, most Ági unokám használja. Két nap
múlva a ház lépcsőstül összeomlott, megtörténhetett volna, hogy épp
akkor, amikor a zsákmányomat hurcolom.
Az utcai kereskedést hamarosan betiltották, anyám nem tudott
nekem kenyeret venni, ezért leküldött a szegedi zsidó árvaházba,
ahol kitűnően éltünk, mindennap kaptunk kenyeret. Bihari Gyurit
megölték, ezért eldöntöttem, hogy soha az életben nem fogok senkit
szeretni. Mégis flörtölni kezdtem egy hercig kisfiúval: nem voltam
belé szerelmes, csak egy kicsit tetszett. Puszi is volt a kertben, meg
itt-ott. Hazajöttem anyámhoz, s egyszerre megjelent az udvarlóm:
kiderült, hogy ő úgy hitte, ez egy nagy szerelem. Rettenetesen fontos.
Tudtára kellett adnom, hogy rosszul értelmezte azt a puszit, mert
nekem nem jelentett sokat. Sikerült megértetnem vele, de roppantul
elszégyelltem magam. Letettem a szent esküt, hogy soha nem
mutatom a legkevesebb érzelmet, vonzódást sem, ha nem komoly az
ügy számomra. Akkor éreztem meg, amit addig nem tudtam: férfinak
lenni sem fenékig tejfel. Ők szoktak így viselkedni: elhitetnek
valamit, aztán mégsem akarják.
Az árvaházban cionistákkal is találkoztam, ott hallottam először a
propagandájukat. Rábeszéltek, hogy menjek el a Síp utca 12.-be, a
kénbe (fészekbe). Ott székelt a hánhác (HáNoár Hácioni – Cionista
Ifjúság). Tébláboltam egy kicsit az irodájuk ajtaja előtt, majd
benyitottam egy szobába, ahol megláttam egy nagyon sovány fiút:
kipirult arccal, rettenetes szenvedéllyel magyarázott valamit. „Ki ez a
csinos fiú?” „Hermann Slómó, de ne kezdjél vele, mert minden
lánynak udvarol, minden lányt úgy szervez be, hogy udvarol nekik.”
„Engem nem szervez be!” De beszervezett. Pedig öt perc alatt
átláttam rajta, mert könyvekről kezdtünk beszélgetni, s ő nagy
lelkesedéssel beszélt Huxley Légnadrág és társai című regényéről,
amiről kiderítettem, hogy nem is olvasta. Mulatságosnak tartottam,
hogy egy nagyfiú, nálam négy évvel idősebb: felnőtt, már
egyetemista, olyasmire hivatkozik, amit nem ismer. Ez kétségeket
ébresztett bennem a férfinem és az idősebbek tökéletessége felől, de
azért mégiscsak nagyon sármos fiú volt ez a Hermann Pista-Slómó.
De nem miatta lettem cionista, bár ez hozzájárult ahhoz, hogy hánhác
lettem.
Hamarosan elmentem egy cionista táborba, Balatonboglárra. Itt
találkoztam olyan fiúkkal, akik a varsói gettóból szöktek meg, és
elmesélték a gettólázadás történetét. Szégyellni kezdtem magam. Ma
azt szégyellem, hogy akkor szégyelltem magam. Átvettem a cionista
ideológiát: hogy mint birkák hagytuk a vágóhídra vinni magunkat.
Szégyelltem magam Auschwitzban elpusztult népünkért, apámért.
Fegyverrel a kézben kellett volna harcolnunk, mint a varsói
gettófelkelés hősei. Az az igazi zsidó, akinek fegyver van a kezében,
és nem hagyja magát a vágóhídra vinni. A sátortábort közvetlenül a
Balaton mellett verték fel. Hajnali ötkor trombitáltak, fölhúzták a
kék-fehér, Dávid-csillagos zászlót, héberül köszöntöttek, héber
indulót énekeltünk. Sőt: elkeztünk ivritül is tanulni. Hermann
rendesen megtanulta, de én nagyon keveset: egyik fülemen be, a
másikon ki. Délelőtt szihát (beszélgetést) tartottak: Palesztina
földrajzát, történelmét, politikai helyzetét, berendezkedését oktatták,
és valamennyi általános zsidó történelmet. Vagy: hogyan kell
morzejeleket adni, tüzet rakni és oltani, éjszaka őrt állni, csomót
kötni és egyéb praktikumokat. Sohasem tanultam meg rendesen
csomót kötni, inkább a gordiuszi megoldásokra volt hajlamom. A
szemináriumok között úsztunk egyet a Balatonban. Délben sorban
álltunk ebédért. Két, két és fél órát ácsorogtunk a hőségben, mégis ez
számított a nap csúcspontjának, mert ebédeltünk. Kikanalaztuk,
kinyaltuk a lábost, lenyaltuk a kanalat, s máris délután volt.
Szaladtunk a Balatonba, utána kvucákban (csoportokban)
beszélgettünk Palesztináról, és hogy milyen borzalmas a galutban,
gójok között élni, elmegyünk innen. Dalokat tanultunk, sokfélét,
nemcsak a Hatikvát (a Reményt, ez a dal lett később az izraeli
himnusz). Előadásokat hallgattunk a kibucokról. Számomra ez volt a
legvonzóbb. A többit rettenetesen untam, hiszen a zsidó történelmet
Kandel Samu tanár úr sokkal mélyebben adta elő a Zsidó
Gimnáziumban, a cionizmusról szóló prédikációk rettenetesen
primitíven érveltek, különb teóriákon nevelkedtem. Utáltam a
morzejeleket, de szerettem énekeket tanulni. A cionista dalok a
szívemhez nőttek, s a kibuc eszméjétől el voltam ájulva. A kibuc:
közösség. Nincs benne pénz, mindenki együtt él, a gyerekeket
közösen nevelik. Maga a megváltás. Az ember a pokolból jön, s
egyszer csak megmutatják, hogy magát és a világot is megválthatja.
Herzl Tivadar nem váltott meg, de a kibuc annál inkább, ahol
mindenki barát, mindenki szereti egymást. Este ismét órákig álltunk
sorba vacsoráért, s a tábortűz mellett hóráztunk, Hegyek között,
völgyek között zakatol a vonatoztunk (ez ugyanis eredetileg a Béin
ha hárim című cionista dal volt, akárcsak az Amuri partizánok).
Itt kezdődött a Hermann-nal való barátságom első felvonása:
valami szerelemféleség kezdett kibontakozni köztünk. Állandóan
együtt voltunk: kéz a kézben sétáltunk, együtt úsztunk, puszi ide,
puszi oda. Ő közben udvarolt az egyik osztálytársnőmnek, Fohn
Évának, aki később Mezei Éva néven lett színházi és
szinkronrendező. Amikor csókolózni kezdtünk, megszállt egy rossz
érzés, és megírtam neki, mire Éva fogta magát, s azon nyomban
megjelent Balatonbogláron. Este lementünk sétálni a Balaton-partra,
és Pista – akkor még Slómó – jobb karját az egyikünk vállára
csúsztatja, a balt a másikunkéra. Öt percig tűrtem: „Elnézést, de
álmos vagyok” – bementem a sátorba, és igen jóízűen aludtam. Nem
akartam többet tudni róla. Pistával csak egy cionista téli plugán
(városi kommunában) kezdődött újra a kapcsolat, ahol Kardos Laci
bácsi Chernihovsky és Bialik verseiről tartott előadást.
Mezítláb voltunk, mert legtöbbünknek leszakadt a cipő a lábáról.
Mi, lányok mindennap körbecseréltük azt az egy szál ruhánkat, ami
rajtunk volt, mert szerettünk volna csinosan, változatosan megjelenni
a fiúk előtt. Egyszer átvittek Balatonlellére kirándulni. Kit nem látok
a mólónál, mint Sámuel Pali nevű barátomat a sárga csillagos házból.
Nagyon helyes, aranyos fiú, később agysebész lett Amerikában. Vele
volt a mostohaapja, a Tushák paplangyáros, és Pali mamája.
Meghívtak, hogy látogassak el hozzájuk uzsonnára. Gyönyörű,
elegáns szobában tejszínhabos kakaóval kínáltak. El sem tudtam
képzelni, hogy újra lehetséges tejszínhabos kakaót inni. Egy álomnál
is több volt. Megjegyeztem: „Egyeseknek jól megy.” Gyűlölöm a
ressentiment-t, sohasem tartottam nyilván, mije van a másiknak – ha
a többiek közben nem éheznek. Nem érdekel, ha az emberek
gazdagok és milliárdosok, ha ugyanakkor mindenki fölvehet a lábára
egy pár cipőt. Akkoriban éreztem először, hogy zavar a pénz – pedig
bizonyára tisztességes munkával keresték, nem feketézéssel,
csencseléssel.
Még ugyanaz év telén, a hosszú téli és szénszünetben is részt
vettem a plugán. Zuglóban egy több szobából álló lakásban volt, ahol
az egyik szobát szemináriumok számára alakították át, a konyhában
mi főztünk, a többi szobában pedig laktunk. Négy-öt lány fért el egy
szobában, a lefekvés utáni csevegés az élet nagy élvezetei közé
tartozott. Sok osztálytársnőm is részt vett a szemináriumban.
Olyanok is, akik nem voltak cionisták, mint Szilágyi Panni
osztálytársam, aki később Kanadába vándorolt ki, és öt éve felvettem
vele telefonon a kapcsolatot New Yorkból. Ugyanis többen azért
jöttek, mert itt fűtöttek, és ennivalót is kaptunk. A tanítás valamivel
magasabb színvonalon folyt, mint a cionistáknál általában. Pista
filozófiát, Biederman Oszi cionista történelmet, Kardos Laci bácsi
zsidó történelmet és irodalmat tanított – az ő előadásait nagyon
élveztem, mert jó verseket olvasott fel, jelentős részüket ő fordította.
Sajnos ott is tanították a morzejeleket és egyéb honvédő
tudományokat, amelyeket ez alkalommal is nagyon untam. De ami a
legfontosabb volt: a társaság, ahol jól éreztem magamat. Fiúk is
voltak, az egyik rövid ideig udvarolt nekem. Két Hermann-epizód
között Silber Slómó költözött az életembe. Hermann-epizód nyáron,
Hermann-epizód télen, a közötte lévő rést Silber Slómó töltötte be.
Nagyon édes kisfiú volt, velem egyidős. Nem rendelkezett
Hermann vonzerejével – a szépfiúk iránt sohasem vonzódtam igazán,
mindig a csúnya fiúkat szerettem. Hermann elég szép volt, de Silber
Slómó képszerű tünemény volt mellette. Szlovákiából származott: az
ottaniak még kevesebben tértek vissza, mint tőlünk. Slómót elküldték
Magyarországra, ahol gyerekként valahogy átvészelte a háborút. Az
apja barátnője keresztény asszony volt. Letartóztatták, börtönbe
zárták fajgyalázásért. Miközben mindenkit deportáltak, ő börtönben
ült, és mint fajgyalázó, túlélte az egészet. Slómó Sebestyénre
magyarosított, később vegyész lett, az egyetemen egy ideig még
láttam, aztán kiment Németországba, ahol a szakmájában dolgozik,
mint hallom. Nem volt igazi közös történetünk, de azon a
szemináriumon ő volt az életemben. A téli szünet mindig hosszú
volt, mert szénszünet miatt két-három hónapokat nem jártunk
iskolába, nem volt mivel fűteni. Viszont otthon sem volt mivel, tehát
fáztunk. A szeminárium ezért nagyon nagy becsben állt.
Nem volt más cionista mozgalommal kapcsolatunk. Az iskolában
tudtuk, ki tartozik a szocialistákhoz, a vallásos Mizrahihoz. A
Schiffer család a Mizrahiba tartozott, Schiffer Noémi osztálytársnőm
ma is vallásos kibucban él. A Betárhoz tartozókat nem szerettük,
fasisztáknak tekintettük őket.
Állandóan ideológiai vitákba keveredtünk. A somérok
kommunisták, a betárok pedig fasiszták. Noha nem is volt módunk,
hogy érintkezzünk a többiekkel, de ezeket az előítéleteket belénk
sulykolták. Minden antiszemita vélemény ellenére a zsidók nem
fognak össze. Épp ellenkezőleg: széttartók, kiélezik a konfliktusokat
– főleg a politikai természetű különbségeket, ezt már
gyerekkoromban is tapasztaltam. Rosszabb volt egy betárnak vagy
somérnak lenni, mint bárki másnak.
 A következő tábort még ugyanabban az évben, a Zempléni-
hegyekben, Mátyás király kútjánál rendezték. Ott is sátrakban
laktunk. Jobb volt az ellátás, kevesebbet kellett sorba állni.
Augusztus végén jártunk, akkor vezették be az új forintot. Az első
napokban Hermann elment a borbélyhoz, aki azt mondta: „Ha ad
még kétbilliárd, és megmosok a haja.” Tót fodrász volt. A miskolci
pogrom híre is ott ért. Sokan voltak közöttünk vidékiek, legtöbbjük
családját deportálták, s ők mint munkaszolgálatosok úszták meg.
Jöttek Encsről és a Szlovákiával határos falvakból. Történetet
meséltek hazatérőkről, akik vissza akarták kérni a bútoraikat, és ezért
most ellenségnek tekintik őket. „A kommunisták is nácik” – ez a
gondolat viszont cionista volt. „Ne maradjanak köztünk, akik
internacionalistának tartják magukat, mert a kommunizmus is
éppolyan antiszemita, mint a fasizmus.” Legélénkebben Biederman
Oszi képviselte ezt az álláspontot, aki a cionista vezetők között
leginkább számított antikommunistának. Intelligens fiú volt, szintén
rabbiszeminarista, ő vezette a boglári tábort is. Jó barátságban állt
Hermann Pistával, teljesen különböző politikai beállítottságuk
ellenére. Már '46-ban megmondta: „A kommunisták csinálják a
pogromot, és ez nekünk nem kell! Kommunizmus sem kell, pogrom
sem kell!” Számukra Rákosi nem volt zsidó. Ez föl sem merült
bennük.
Itt ismerkedtem meg Hirschman Niszánnal. Műveltségi versenyt
szervezett, és föltette azt a kérdést, kicsoda Jean-Paul Sartre. Én
válaszoltam, és ez nagyon imponált neki. Jóba lettünk. Ma Izraelben
él. Gyakran találkozunk, évente több hónapot tölt Magyarországon,
lakást is vett Pesten, mert – mint mondja – az egész családja
Izraelben él, akárcsak ő maga ötven éve, de barátja csak itt,
Budapesten van. Gyakran kirándultunk éjszaka az erdőben, hogy
szokjuk a tájékozódást. Egyszer egyedül eltévedtem a rengetegben:
nagyon féltem. Megkérdeztem magamtól: „Mitől félsz?” S hirtelen
rájöttem, hogy az ember csak az embertől fél. „Kitől félek?” Az
embertől. Semmi mástól nem lehet félni. Döbbenetes felismerés volt.
A táborozások után az Erzsébet körút 22.-be kezdtem kénbe járni.
Itt tényleg cionista lettem, el akartam menni Palesztinába. Rám
bízták egy kvucá vezetését, ahol azonnal a Kommunista Kiáltványról
tartottam előadást, s legkevésbé a kötelezően előírt anyagról, de a
csoportom nagyon szerette. Másfél évvel ezelőtt találkoztam velük
újra Haifában, amikor a tiszteletemre összehívták a kvucá megmaradt
tagjait. Egy Nyanyi nevű fiú szervezte a találkozót, aki most
aviatikaprofesszor a haifai Technionon, előtte pedig az izraeli
hadsereg magas rangú pilótájaként szolgált ezredesi rangban. A
kvucám többi tagja nagy szerepet játszott az izraeli haditechnika és
komputertechnika kialakításában. Szeretettel emlékeztek a kis
szemináriumra, amit annak idején tartottam nekik. Három évvel
voltam idősebb, mint ők. A fiúknak én jelentettem a nagy nőt, a
lányok csodálattal néztek rám. Tavaly egyikükkel találkoztam a
Margitszigeten. „Teneked már udvaroltak – mondta –, olyan
nagylány voltál.”
Megint visszatért a beszélgetések kora. Teóriákról, könyvekről,
emberekről. Megtanultam előadni. Megtanultam, hogyan lehet egy
vitát levezetni. Fölfelé haladtam a cionista szamárlétrán. Lassan a
kén vezetői közé tartoztam Hermann Slómóval együtt, aki már a
báhurom volt. Hermann Slómó volt az első barátom. Nem felejtettem
el, amit apukám mondott annak idején: ne higgyem, hogy egy nőnek
nem kell ugyanúgy élveznie a szexualitás örömeit, mint a férfinak.
Hermann Slómó udvarolt nekem, és egy alkalommal azt mondta a
Duna-parton: „Úgy szeretnék egész nap veled lenni, de bizonyos
okok miatt muszáj más nőkkel is együtt lennem.” Csodálkozva
néztem rá. „Miért nem csinálod velem?” Döbbenten pislogott:
úrilány nem adhatta tanújelét, hogy neki ilyen természetű vágyai is
lehetnek. Tudomásul vette, és így azután igazán báhur és báhura
lettünk. Korosztályunk felszabadulása akkoriban érett be: úgy
éreztük, ha szerelmesek vagyunk, jogunk van a szexualitáshoz.
Lobogó forradalmároknak éreztük magunkat, akik lefekszenek azzal,
akit szeretnek. Ezzel a forradalmiságunkkal ma konzervatívnak
számítanánk. Jobban szerettem azt a forradalmat, mint a mait.
Nagyon szép fiatalság volt. Kielégített bennünket, hogy a
szerelmünkkel ágyba mentünk, jól éreztük magunkat, és nemcsak a
szex izgatott, hanem az ügyek, a világ: mozgalom, politika,
művészet, a könyv.
 A gimnáziumban új hittantanárunk volt, mert Kandel Samu bácsit
megölték '44-ben. Az új tanár megtudta, hogy olyan lakásban, ahol
zsidó lányok és fiúk együtt laknak, Hermann-nal együtt élek: néha
ugyanis elmentem vele egy kis szobába, ahol számolva a numerákat
együtt töltöttük az éjszakát. Fleigelstock Ági padtársnőmmel minden
reggel beszámoltunk egymásnak, ki hány numerát abszolvált az éjjel,
mert versenyeztünk. A lakásunkba Pista nem jöhetett föl: látogatóba
igen, de nem maradhatott ott éjszakára. Mit mondanak a
szomszédok? Anyámnak mindig fontos volt: mit mondanak a
szomszédok. Nekünk össze kellett házasodnunk ahhoz, hogy a Pista
ott aludjon. Kétszer házasodtam, noha már tizenhárom éves
koromban eldöntöttem, hogy sok gyerekem lesz, de nem megyek
férjhez. Már az ötvenet tapostam, amikor a társadalom kezdte eltűrni,
hogy a lányok ne menjenek férjhez, mégis legyen gyerekük. Szálai
Sándor, aki az egyetemen szociológiát tanított, piszkált: „Miért nem
házasodnak már össze?” „Egye fene, nem az első kompromisszum az
életben: összeházasodom.” Ez '49-ben történt, akkor költözött Pista a
Falk Miksa utcába, és kaptunk egy belső szobát, amelybe anyámén
keresztül kellett átjárni.
A hittantanár feljelentett az igazgatónál, Zsoldos Jenőnél, aki
számára ha egy lány ránézett egy fiúra, eredendő bűnnek számított.
Ki akartak csapni az iskolából. Tiszta jeles tanuló voltam, és
elmehettem volna bármelyik állami iskolába. Minden tanárom
tiltakozott. Meg van őrülve, ebben a világban, amikor tömegesen
hagyják el a zsidóságot, ezért a szamárságért kicsapni az iskolából?
Végül a tanáraim győztek. Zsoldos nem mert kizárni, hanem behívott
lelki prédikációra, amire fütyültem.
A '45-ös gimnáziumi tanév csupán két hónapból állt, és akkor sem
igen tanultunk semmit. Szájról szájra járt a híre, hogy kezdődik a
tanítás. Fölkerestük az ismerősöket: „Nem tudod, mikor kezdődik az
iskola, és hol lesz?” És az a valaki azt mondta: „De igen, én is most
hallottam valamit – Erzsi nénivel találkoztam, tőle tudom, hogy
március 15-én indul az iskolai év, március 15-én ünnep lesz, március
16-án már kezdődik a normál tanítás.” Egy Teréz körúti lakásban
gyűltünk össze, minden osztálynak megvolt a külön szobája. Rieger
Richárd csak ennyit mondott: „Lányok, itt vannak? Akkor
folytassuk. Emlékeznek még az integrálszámításra, mert
emlékezniük kell!” Tábla! „Lányok, gondolkozzanak!” Neki
mindegy volt, mi van, hol van és mikor. Ráció mindenütt van, s mi
azonnal a ráció közepébe csöppentünk. A többiek nem voltak ilyen
radikálisak, megkérdezték, hogy éltünk, hogy éltük túl. Sem Kandel
tanár úr, sem Scheiber Erzsi néni nem élt. Megölték őket, ahogy jó
néhány osztálytársnőmet is. A lányok közül viszonylag kevesen
haltak meg, a fiúosztályok viszont eltűntek.
Erősen élt bennem, hogy szeretnék világot látni, szeretnék
elmenni Franciaországba, Angliába. Nem igazán szerettem volna
orosz befolyási övezetben maradni. Tanuljunk angolul. Pistával
elmentünk a Vas utcába az Angol-Magyar Társaságba, ott
ismerkedtem meg Ferivel, aki akkor tizenhárom éves volt, mi már
borzalmasan öregek számítottunk hozzá képest. Neki jól ment az
angol, nekem nagyon rosszul. Angolul kell tanulni, Franciaországba
kell menni. A Zsidó Gimnázium sziget jellege megszűnt, a politika
beáramlott az osztályba. Az osztály egyik része cionista lett, a másik
része kommunista. A kommunisták és a cionisták külön-külön
csoportosultak, nem álltak szóba egymással.
A kommunisták a cionizmust nacionalista ideológiának
tekintették. „Nem nacionalizmus!” – állítottam, és megfogalmaztam
Fohn Éva barátnőmmel a Kosmoillais című dalt a Marseillaise
dallamára: „mi kozmopoliták vagyunk… ember vagyok, semmi
más… az egész világ az otthonom…”. Ez nem volt igaz, mert nem
voltunk kozmopoliták, és tényleg nacionalistának kellett volna
lennünk, csak én mégsem voltam az. Mindenesetre ők
internacionalisták, mi pedig nacionalisták vagyunk – kenték ránk. Az
egésznek nincs értelme: minek egy nemzet éppen akkor, amikor
minden nemzetet eltörölnek. Mi azt akarjuk, hogy legyen egy külön
nemzet, holott most az a cél, hogy semmilyen nemzet ne legyen,
mert minden nemzet reakciós. A világforradalom a Szovjetunióból
jön, a Szovjetunió szabadított fel bennünket, és mi hálátlan dögök
vagyunk, mert a Szovjetunió a világforradalom megtestesítője, és mi
ennek ellenében akarunk egy külön nemzetet, ami mellékösvény a
világforradalomban, nem vagyunk benne a történelemben – érveltek.
 Mi a nemrég átélt pusztulás tapasztalataival védtük meg
álláspontunkat: minket a világhatalmak tiportak el, örülünk, hogy a
Szovjetunió fölszabadított bennünket, de a kommunista rendszer
nincs ínyünkre, nekünk demokratikus rendszer kell. Palesztinában
demokratikus rendszer van, nekünk szakszervezetek kellenek. Erre
azt válaszolták: nekik is demokratikus rendszer kell, látjuk, hogy
Magyarországon is többpártrendszer van, nem egypártrendszer, mert
ez egy népi demokrácia. Ami a háborút és a veszteségeit illeti:
nézzünk előre, ne nézzünk hátra. A baloldaliak sokkal többet
szenvedtek, mint mi, mert hányszor voltak bebörtönözve mint
antifasiszták. Azt válaszoltuk, hogy mindezt nemigen észleltük, a
Gömbös-szobor felrobbantásán kívül semmi nagy antifasizmust nem
láttunk. A tanárok közül is volt, aki beleavatkozott, többnyire a
kommunisták oldalán. Cionista tanárunk egy akadt: a hittantanárunk,
de őt utáltam, mert följelentett az igazgatónál.
Így vitatkozgattuk át a két esztendőt, mást se csináltunk, mint
öltük egymást. Különböző helyeken, mert az elrekvirált épületekbe
megtettük fordítva a visszautat. Körút – Rabbiszeminárium –
Wesselényi utca – Abonyi utca. Az eredeti alma materban, az
Abonyi utcában érettségiztem.
A kommunista lányok a MADISZ-ba mentek, mi pedig a cionista
mozgalmakba: soha többé nem láttuk egymást. Csak évtizedekkel
később, mostanában találkoztam mindenkivel: a volt
kommunistákkal és a volt cionistákkal. Az előbbiekkel itt,
Magyarországon, az utóbbiakkal Izraelben.
Az iskola már csak egy szállás maradt: kitűnő tanuló voltam, úgy
is kitűnőre érettségiztem, hogy már nem volt fontos az iskola. Csak
az, hogy hű maradjak hozzá. Ebbe az iskolába jártam, amikor
máshova nem vettek fel, akkor most miért tülekedjem oda, ahol
becsapták az orrom előtt az ajtót? Itt vettek fel, itt fogok
leérettségizni! „Menj el a Zsidó Gimnáziumból, mert rossz pont lesz
az egyetemen, hogy egyházi iskolában végeztél.” Nem a
kommunisták tanácsolták ezt, hanem azok, akik nem voltak sem
kommunisták, sem cionisták, csak egyszerűen érvényesülisták. Ők
mondták: „Gyerekek, menjünk állami iskolába, tűnjünk el.”
 A leckémet összecsaptam ebéd után, s azonnal mentem a kénbe,
ott maradtam egész estig. Előadásokat tartottunk és hallgattunk,
beszélgettünk, táncoltunk, énekeltünk. Sok mindent olvastunk az
akkori magyar irodalomból is: abban a társaságban ismertem meg
Kassákot és Bibót. Politikai szempontból antikommunistának
számítottunk, mert a többpártrendszert támogattuk, jól tudtuk: ha jön
a kommunizmus, vége az aranyéletnek. A hánhác mozgalom a lágy
cionistákhoz tartozott: nem volt se kommunista, se szocialista,
hanem polgári. Izraelben is jelentéktelen szerepet töltött be később,
alig alapított egy-két kibucot. A somérok kibucai a mai napig
behálózzák az egész országot. Kívülről is inkább a polgári erőkkel
barátkoztunk: Nemes Nagy Ágnes körével vagy Bibóéval. Amikor
Rákosi Mátyás elmondta a Fordulat éve című beszédét, s a szövege
megjelent a sajtóban, Biederman Oszi elhívott bennünket az Ilkovics
eszpresszó felső karzatára. Megkérdezte, olvastuk-e Rákosi beszédét.
„Most Magyarországon mindennek vége lesz. Itt a legrosszabb fog
bekövetkezni. Gyerekek, meneküljünk innen, amíg lehetséges. Ki
kell menni!” – javasolta. Briliáns, intelligens ember volt, ha
Magyarországon marad, és ha nem lett volna antikommunista,
minden bizonnyal nagyon magas pozícióba kerül. De miután
antikommunista volt, és nem maradt Magyarországon, vidéki
iskolaigazgatóként halt meg szívrohamban Izraelben.
'47-ben haksárára mentünk egy Susa nevű faluba. Az észak-
magyarországi mezőgazdasági birtokon földműves munkát
végeztünk. A birtokot a mozgalom bérelte ki, hogy fölkészítsen az
Izraelben végzendő mezőgazdasági munkára. Hajnali négykor
keltünk, paradicsomot öntöztünk, kapáltunk, markot szedtünk, este
kilenckor dőltünk ágyba. Keveset kaptunk enni, a járandósághoz
tartozott a cigaretta is, ezért rászoktam a dohányzásra, ha valamit
ingyen adnak, el kell fogyasztani. Hermann Pistával éltem, tehát ez
az oldala kellemes volt.
Tizennyolcadik születésnapomat Susán ünnepeltem. Amikor
Niszán barátom legutóbb Magyarországon járt, eszébe jutott: mi
lenne, ha elvinne oda autóval. Ötven év múlva, szintén a
születésnapomon. Elmentünk, nehezen találtuk meg Ózdról az utat,
mert Uraj és Susa a mi időnkben két falu volt, s ma mindkettő
összenőtt Ózddal. Ózdra sem lehet ráismerni. A földre, az útra, a
tájra azonban igen. Az nem változott. Susát nem fejlesztették, a
határon feküdt – sokszor átjártunk pisilni Csehszlovákiába –, ezért
ott nem építkeztek. Megérkezünk: „Hol volt a ház, hol a patak?”
Nem látjuk a patakot, nem látjuk a házat, hol volt a kút? Leállítottuk
az autót, járkálunk körbe-körbe, egy néni odajön hozzánk: „Mit
keresnek itt?” „Azért jöttünk – mondtuk neki –, mert ötven évvel
ezelőtt itt dolgoztunk mint srácok, és szeretnénk látni a régi
helyeket.” „Maguk dolgoztak a zsidónál? Milyen szép lányok és fiúk
voltak maguk. Hogy én hogy szerettem a zsidókat…”, és elkezd
róluk mesélni. Mi nem tudtuk, kinél dolgoztunk. A néni
elbeszéléséből tudtuk meg. „Hol állt a ház?” Megmutatta. Épp ahol
leállítottuk az autót, a kisszoba mellett, ahol Slómóval laktam. „Hol a
patak?” „Ott.” A patak sokkal kisebb lett: most már senki sem ássa ki
a medrét. Megmutatta a kutat is, ahonnan a vizet merítettük. Az nem
változott. „A zsidó kútja volt” – mondta a néni, mert csak a zsidónak
volt kútja, a falusi kút más volt. Aztán megmutatta, hol voltak a
földek, hol a paradicsom, a kukoricás. Nem emlékeztünk rá
pontosan, a néni mindent elmondott. Még azt is elmesélte, hogy itt
valaki micisapkában esküdött. „Milyen nagy esküvő volt, az egész
falut meghívták, az egész falu ott mulatott maguknál, mennyi jó bort
ittunk. Mari néni főzött maguknak. Még mindig él, aki főzött.”
Valami derengett, csak nem emlékeztünk, hogy ki esküdött. Aztán
Niszánnak eszébe jutott. Visszament Izraelbe, és fölhívta telefonon.
„Képzeld, Susán egy öreg parasztasszony emlékszik az esküvődre.
Emlékszik, hogy micisapkában esküdtél.” Nánási Verának hívták,
egy kibucban lakik, ugyanazzal a fiúval él házasságban ötven év óta.
Niszánnal elgondolkodtunk: de fura, mi elmegyünk innen, ötven
év óta először jövünk vissza. Nem tudjuk már pontosan, hol a ház,
nem emlékszünk az esküvőre, alig emlékszünk a kútra, és a néni, aki
nem mozdult innen ötven éven át, az ő számára az esküvő, s hogy mi
ott voltunk, a szép lányok Pestről – pedig milyen rondák lehettünk –
olyan élmény volt, amire szeret visszaemlékezni. A zsidókra nagyon
pontosan emlékszik. Emlékszik a sátoros ünnepre, minden zsidó
ünnepet ismer. És milyen barheszt kaptunk pénteken. „Ha barheszt
sütöttek – emlékezett a kifejezésre is –, mi is kaptunk belőle.” A
búzáját is mi termeltük, csépeltük.
„Egy zsidó földbirtokos, akinek az egész családja elpusztult, adta
bérbe a birtokot.” A cionista mozgalom bérbe vette, a házzal együtt,
hogy ott megtanuljunk földet művelni. Az egykori birtokos unokája
is nemrég látogatott vissza Amerikából. Öregember már ő is, a
feleségével, a gyerekeivel, unokáival együtt visszajött megmutatni,
hol voltak a gyökerei. Ezeket mind a néni mesélte, mi erről semmit
sem tudtunk. Nem tudtuk, kié volt a birtok, azt sem tudtuk, hogy
zsidóké volt. Egy intéző irányított bennünket. Ő zavart föl reggelente
négy órakor, negyed ötkor uborkát öntözni. Megkérdeztem a nénit
ötven év után: „Tessék már nekem megmondani, mért kellett nekünk
négy órakor öntözni az uborkát, mért nem volt jó később?” „Azért,
édesem, mert megkeseredett volna, ha később öntözik.” Végre
megtudtam, miért kell az uborkát hajnalban öntözni.
A legközelebbi nagyvárosba, Ózdra mentünk szavazni, hogy részt
vegyünk a '47-es választásokon. Ott éppen Major Tamás társulata a
Duda Gyuri című, Moliére Dandin Györgyéből átírt darabot játszotta,
hogy ezzel az előadással verbuváljanak új tagokat a kommunista
pártnak. Mit akarunk az élettől? Együtt akarunk lenni, közösségben
akarunk élni. Mi a különbség a kibuc és a kommunizmus között?
Egy sereg vonás nagyon vonzónak tűnt. Volt, ami nem: a világ két
táborra szakad. Ezt nem szerettük. De ott az a közösség, a nagy
együvétartozás. Pénz nem kell, a gazdagok sem kellenek. Mindig élt
bennem a plebejus gőg. Nem szerettem a gazdagokat, ma már ezt
szégyellem. Utáltam a feketézőket, a „stefivel” – így hívták jasszul a
dollárt – kereskedőket, a harácsolókat. De jó lesz, én mindig a
szegényekkel akarok lenni! Én, őrült kakadu, beléptem a
kommunista pártba, hogy a szegényekkel legyek együtt.
Hermann Pistával úgy döntöttünk, hogy belépünk a kommunista
pártba, mert a szegényekkel szolidarizálunk. De nem akartunk a
cionistákkal sem szakítani: a kommunista pártban össze fogjuk
egyeztetni a cionistaságot a kommunizmussal. Palesztinában is lehet
kommunista az ember. Mert még nem volt biztos, hogy nem fogunk
kimenni. Miért nem mentem ki végül? Keményen és őszintén:
opportunizmusból.
 Palesztina a kibuc miatt volt fontos, a közösség miatt. Herzl
hidegen hagyott, unalmasnak, laposnak tartottam, ma már kevésbé. A
cionista ideológusok intellektuálisan nem vonzottak. S itt volt a
lehetőség: egyetemre járni. Egész életemben könyvek között éltem,
tudós akartam lenni. Választhattam: elmegyek Palesztinába egy
kibucba földet túrni, vagy beiratkozom a Pázmány Péter Tudomány
Egyetemre, ahol várt a könyvtár. A szagát is imádtam. Finom
könyvszag. Egész életemben könyvek közé vágytam. „Hallgass az
ösztönödre!” „Itt maradok, az itteni egyetemre járok.” Ha Palesztinát
választom, sohasem leszek értelmiségi, sohasem valósulnak meg az
álmaim, sohasem érzem a könyvek szagát. A konfliktus egyre inkább
szorongatott. Íme a kommunizmus mint álmaim katalizátora.
Közösséget akarok, szegénységet, egyszerűséget, nem pénzt, nem
gazdagságot, ugyanakkor tanulni akarok, egyetemre akarok járni! Ezt
a kettőt egyszerre nem nyújtja a kibuc. A kommunizmusban, azt
hittem, hogy e két vágy találkozik egymással.
Két évig voltam cionista, ami pszichodrámának is felfogható.
Mint fiatal cionisták végigvonultunk az utcán: héber dalokat
énekelve, ordítva. Végre önmagunk vagyunk, nyilvánosan, félelem
nélkül. Ebben a pszichodrámában a feszültség kioldódott belőlem. A
sokk elmúlt: el tudtam énekelni a Himnuszt. Cionista segítséggel
szabadultam meg a nyomasztó emlékek egy részétől, s már nem
éreztem semmi okát, hogy miért ne maradnék Magyarországon,
amikor a magyar nyelvet szeretem a legjobban – héberül nem tudok.
Elmentünk a kommunista párt ózdi szervezetéhez, és azt mondtuk:
be akarunk lépni a kommunista pártba. Amikor Pestre jöttünk, és
egyetemre kezdtünk járni, átigazoltak az egyetemi szervezethez.
Először a vegyészetre akartam menni, de nem vettek föl a tiszta
jeles bizonyítványom ellenére, mert nem volt protekcióm. Fizikára
jelentkeztem. Az első félévben általános relativitáselméletet
hallgattam és fénytant. Hermann viszont filozófia szakos volt,
másodéves, mert mint rabbihallgatót még a háború idején fölvették
az egyetemre, ez a rabbiszeminaristák kivételes privilégiumai közé
tartozott a numerus clausus alatt, hogy a bölcsészkaron is fölvehettek
egy doktorátust adó kiegészítő szakot.
 Pista apja kis keresetű tisztviselő volt. Nagyon vallásos, minden
reggel föltekerte az imaszíjat a karjára, reggel, este imádkozott.
Meghatározó program volt számára, hogy egyetlen fiából rabbi
legyen. Utódjának tanult embernek kellett lennie. Állandóan azért
imádkozott, hogy Pistára majd fölnézzenek, és kikerüljön az Ilka
utcai vacak lakásból. Fölkerüljön valahová. Neve legyen.
Tehetségével már kitűnt a Zsidó Gimnáziumban is. Vallásos gyerek
volt, és rabbi akart lenni. Nemcsak azért iratkozott be a
Rabbiszemináriumba, mert máshova nem vették föl, ő tényleg ezt a
hivatást választotta. A Rabbiszemináriumban filozófiát is hallgatott.
Szemere Samu volt a mestere, engem is elcipelt egy Kant-előadására,
ami akkor nemigen érdekelt. Próbált megnyerni a filozófiának.
Tanítani akart, mint egy felnőtt férfi, aki magának neveli az
intelligens lányt. A mi későbbi konfliktusunk e helyzet
megváltozásából robbant ki. A kapcsolatunk felhőtlenül épült, amíg
ki nem derült, hogy egyes tanárok engem többre tartanak, mint őt, és
ezt nem tudta elviselni.
Pista rabbi akart lenni, mert követte az apja elvárásait. A
közegben, ahol felnőtt, a zsidó tudás s egyúttal a karrier csúcsa a
rabbihivatás volt. A világ többi része elhalványult, más kitörési pont,
felemelkedési irány nem mutatkozott. A rabbiság úgy jelent meg,
mint az intellektuális teljesítmény netovábbja. Az új világban, ahová
Pistával együtt becsöppentünk, a szegény és lenézett zsidó fiú a maga
tehetségével, akaratával, tudásával bármi lehetett. Kommunista
vezető, az Akadémia tagja, egyetemi tanár, talán miniszter is. Én
rendelkeztem némi hinterlanddal, hogy az új lehetőségeket
megemésszem, s csak egy lány voltam, aki szereti a könyvek szagát.
Egyikünk se volt már hívő, sőt: abban az időben mindketten
kifejezetten ateisták voltunk. A vallás abban az időben már Pista
számára sem jelentett semmit, bár hüpe (esküvői baldachin) alatt
esküdtünk, de csak azért, mert az apjával nem lehetett megtenni,
hogy ne a vallási hagyományok szerint keljünk egybe. Még őrzöm az
arameus nyelven írt házassági ketubámat (házasságlevelemet). Bizám
Lenke odajött hozzám az egyetemen: „Hogyan tehettetek ilyet?
kommunista létetekre egyházi esküvő! „Pista apjának ez
kabinetkérdés, egy öregembert nem lehet megbántani.” „A párt ilyet
nem ismer. Ez szentimentalizmus, nem méltó egy kommunistához.”
Pistát már a Rabbiszemináriumban is egyre inkább a filozófia
érdekelte. Kommunista fordulatunk után hamarosan otthagyta a
szemináriumot, s teljes óraszámot vett fel az egyetemen. Állandóan
próbált rábeszélni, hogy kísérjem el. Ellenálltam, egyszer mégis
kierőszakolta, hogy vele tartsak. Lukács György tartott előadást A
kultúrfilozófia története Kanttól Hegelig címmel. Egy kutya szót nem
értettem az egészből. Csak azt az egyet, hogy ez az, amit nekem meg
kell értenem. Az egész életemet fölteszem arra, hogy ezt megértsem.
A fizikát töröltettem az indexemből, és átmentem a filozófiára, hogy
mindezt megértsem.
 Pária és parvenü

A Piarista Gimnázium épületét még nem sajátították ki a

bölcsészkar számára. Ugyanott állt, ahol ma, a Múzeum körúti
főépületben. Az összes diák együtt járt ide, egy bandában
ebédeltünk. Vacakokat ettünk, de mindenkivel megismerkedtünk.
Fizikussal, dögésszel, mindenféle szabad bölcsésszel. Tehát nemcsak
a saját szakmánkkal. A ZSEHSZ-ben, a Zsidó Egyetemi Hallgatók
Szövetségében ebédeltem, az egyetemen vacsoráztam, vagy fordítva.
Mindkét helyen más és másféle társaságban.
A Zsidó Egyetemi Hallgatók Szövetsége a Zoltán utcában bérelt
egy társasági helyiséget, ahol főztek is. Tagja voltam a ZSEHSZ-nek
meg a MEFESZ-nek, a Magyar Egyetemi, Főiskolai Hallgatók
Szövetségének is. Ez a DISZ előtti korszak volt, még nem vezették
be az egypártrendszert: mindenfélék lehettünk, mindenhol ehettünk.
A ZSEHSZ szociális szervezet volt, ösztöndíjasokat rekrutáltak
külföldre. Jelentkeztem, hogy elmegyek Párizsba, de csak teljes
árvákat vittek. Így került ki franciát tanulni a két Kecskeméti gyerek,
Zsuzsa, aki Ferge Zsuzsaként lett ismert, és Márta, a nővére.
Leginkább a paradicsomos káposztáról beszéltünk, amit ott kaptunk.
Hasonlóan rossz kosztot adtak, mint az egyetemi menzán, vízben
rizst vagy inkább grízt, Hitler-szalonnával. Életem egyetlen
periódusa, amikor meghíztam, mert csak puffasztó ételeket lehetett
enni. Részt vettem a purimi báljukon is.
Akárcsak a lakások többségében, az egyetemen sem fűtöttek:
örökösen fáztunk és éheztünk. Egyszer Makkai Mária behozott egy
kiló kenyeret – kiabáltunk: „kenyér!” „kenyér!”, nekiestünk és ezer
darabra szakítottuk. A rettenetes nyomor-világban intenzív szellemi
élet alakult ki. Az előadótermekben, a folyosókon, a menzákon
alaposan megismerhettem, ki, miről, hogyan gondolkozik. Lukács
György mellett kommunistává lenni még nem jelentette, hogy az
ember az uralkodó ideológiai gépezetbe tagolódik. Naiv voltam és
buta, mert azt hittem, hogy a többpártrendszer a világ természetes
állapota. Nem éreztem, hogy az oroszok ránehezednek az országra. S
azt sem, hogy ez a többpártrendszer nem az igazi. Pongrácz Károly,
egy hívő katolikus kollégám és jó pajtásom egyszer bevitt a
Parlamentbe. A Barankovics-párt tagja volt, és próbált az övéi
számára megnyerni. Bár megnyerhető már nem voltam,
Barankovicsot igen sokra becsültem: rendes ember volt, és
tisztességes politikus. Az a közvetlen természetesség, hogy egy
egyetemi kollégámmal a politikáról beszélgettünk, s ő föltételezte,
hogy akár csatlakozhatnék is hozzájuk, jellemzi az atmoszférát,
amelyben az eszmék átjárhatóságát, vagy mai kifejezéssel: a
másságok párbeszédes viszonyát, tiszteletét elképzeltük. Három
évvel később, '52-ben javasolták kizárásomat a pártból. Legfőbb
bűnömül azt rótták fel, hogy láttak a villamosból a Grősz-per
harmadrendű vádlottjával beszélgetni a Wesselényi utca és a körút
sarkán. Ez a vád annyira feltupírozódott, hogy azt mondták, én az
úgynevezett katolikus-reakciós összeesküvés tagja vagyok – ez
komikusnak tűnt ugyan, de az már korántsem, hogy egyetemi
pajtásommal nem beszélgethettem a legnagyobb természetességgel.
A 6-os előadóterem az első emeleten egy sarokból nyílott. Telis-
tele volt: rengetegen jártak Lukács órájára, azt hitték ugyanis, hogy
ez a vonal. A meghirdetett előadás-sorozat címe A kultúrfilozófia
fejlődése Kanttól Hegelig volt, de Lukács az egész félév alatt Kantig
sem jutott el. Amikor megjelentem a színen, épp Herderről beszélt.
Valamilyen oknál fogva Herdert Kant előtt tárgyalta, noha Herder
Kant követője – de ez csak később ütött szöget a fejemben. Egy bácsi
Herderről beszélt. Bácsi, nekem nagyon-nagyon öreg bácsi. Annyi
idős volt, mint most én. Az öreg bácsi ült, kiterítette maga elé a
jegyzeteit, beléjük pislogott, és nagyon halkan beszélt.
Arisztokratikusán halkan. A plebejus tanárok ordítottak, viccelődtek,
járkáltak a katedrán. Gyuri bácsi ült, farkasszemet nézett a
jegyzeteivel, és olyan halkan beszélt, hogy mindenkinek fülelnie
kellett, ha meg akarta érteni. Halkan beszélt és igen logikusan. Maga
a földre szállt Logosz. A hangját soha nem emelte föl. Ez annyit
jelentett: az embernek a gondolatmenetbe kell magát beleélnie, nem
a személyiség teátrálisan üres gesztusaiba. Lukács karizmáját az
emelte ki, hogy a személyiségét a mondanivalója mögé rejtette. A
puszta szó, a nyelv, a gondolat hatott. Nem próbálta magát a szöveg
elé tolni, nem próbálta „fölmutatni”. Nem mutatta meg, ezzel
domborította ki magát. Amit mondott, azt nem értettem. Minden
második szava ismeretlen volt számomra. Nemcsak a szöveget nem
értettem, hanem a szavakat sem: filozófiai szótárral kellett olvasnom.
Az első filozófiai könyv Lukács előtt került a kezembe: Heidegger
kis könyve. Mi a metafizika? címmel jelent meg magyarul, később
jöttem rá, hogy alapvetően elhibázott fordítás. A könyv magyarra
ültetője a Sein-t és a Dasein-t ugyanazzal a szóval, létnek fordította.
Ennek következtében az egész szöveg értelmeden. Függetlenül attól,
hogy a szöveget – nem azért, mert a fordítás értelmetlen volt – nem
értettem, megsejtettem, hogy valami érdekes történik benne. Furcsa
módon épp Heidegger ellenpólusa, Sartre Egzisztencializmus mint
humanizmus című könyve is eljutott hozzám, valamivel jobb
fordításban. Sőt: magától Lukácstól is olvastam már, mert az
érettségire készülve valakitől kölcsönkaptam a magyar irodalomról
szóló tanulmányait. Soha nem gondoltam volna, hogy ezzel az
egyébként valamiért fiatalnak képzelt szerzővel valaha találkozom.
Lehet, hogy ott, a 6-os teremben, ahol szintén nem értettem a
szöveget, visszajöttek ezek a megemésztetlen olvasmányok, de mégis
átsütött rajtuk a jelentős gondolkodó varázsa. Sőt: rajta keresztül
magáé a gondolkodásé is.
Amikor ez a bácsi összecsukta a jegyzeteit, azt mondtam Pistának:
„Föladom a fizikát, és átiratkozom filozófiára.” Pista rettenetesen
örült, mert mindig azt kívánta, hogy ugyanabban a szakmában
dolgozzam, mint ő. Tudjon velem intenzíven beszélgetni, különben
unatkozik – s egyúttal a tanító bácsi szerepét is eljátszhassa. E
szerepnek kitűnően megfeleltem, hiszen sokkal többet értett a
filozófiához. Együtt olvastuk Hegel Fenomenológiáját és Logikáját.
Még nem fordították le, németül olvastuk, amikor eldöntöttem, hogy
filozófia szakos leszek. Egész napunkat azzal töltöttük, hogy
mondatról mondatra olvastuk Hegelt, és megvitattuk a szöveget.
Elkezdtük az életünket.
A kommunista pártba '47-ben léptem be, de nem maradtam volna
ott, ha nem találkozom Lukács Györggyel. A párt képviselte
kommunizmus nem vonzott. De Lukács megmagyarázta, hogy amit
érzékelek, valami jónak a rossz megvalósítása. Az igazit ő képviseli.
Ezért a kommunizmus, később a marxizmus is, számomra Lukács
személyiségével lett azonos. Elhittem, hogy a kommunisták a
demokráciát akarják, tehát a demokratikus pártok közül ahhoz a
párthoz csatlakoztam, amelyik a szegényeket és a munkásokat védi.
Kezdetben Marxról szó sem volt, azt se tudtam, fűtenek-e vele vagy
hűtenek. Lukácson keresztül mégis marxista lettem: annak neveztem
magam azelőtt, hogy egy sort is olvastam volna tőle.
Mai fejemmel már világosan látom, hogy el akartuk felejteni a
holokausztot. Tudtam, hogy súlyos neurózisaim vannak, s azt is,
hogy a neurózisok az átéltek miatt alakultak ki bennem: ha
normálisan akarom folytatni az életemet, muszáj felejtenem. Olyan
mozgalmakba akartam bekerülni, amelyek új ideáljaikkal segítenek a
felejtésben. A cionizmus segített, mert a varsói gettó lázadóit
választottam példaképül. Magam előtt láttam őket, amint kitűzik a
Dávid-csillagos kék-fehér zászlót a varsói gettó ablakaiba. Ezzel
Auschwitz tényét kényszerítettem a felejtésbe – s velük a birkákat,
akik a vágóhídra engedték vinni magukat. Szerettem volna elfelejteni
a gyáva zsidót, noha mindannyian azok voltunk. A harcosokkal
azonosultam, akik nem hagyják magukat. Ezért nem csatlakoztam a
MADISZ-hoz. Azok többsége, akik a generációmból a MADISZ-ba
léptek be, hamarosan kommunista funkcionárius lett. Hosszú ideig
azok is maradtak, s csak később repítette ki őket pozícióikból a
történelem – vagy soha. Hiába lettem '47-ben kommunista párttag:
lépéshátrányba kerültem, már csak értelmiségi lehettem, abban is
marginális.
A marginális helyzet az én permanens szerencsém forrása: mindig
ők marginalizáltak, ezért nem tudtam velük soha azonosulni. Ha '45-
ben a MADISZ-ban lelkesedem, ha nem marginalizálnak, lehet, hogy
engem is behúznak a csőbe. De nem hagytak. Ehhez az is
hozzájárult, hogy Lukácshoz csatlakoztam, s amikor Lukácsot
lefűrészelték, én is fekete seggű lettem a mesteremmel együtt, akit
viszont már én választottam.
A '48-as nyarat Bélapátfalván, a ZSEHSZ táborában töltöttem.
Bélapátfalva a Bükkben fekszik, nem messze egy cementgyártól.
Azóta bebüdösítették az egész környéket, akkoriban még csak egy
kis üzem dohogott ott barátságosan. Úszni egy gyári tóhoz jártunk,
most nem lehet abban a tóban fürödni. Az erdő szélén táboroztunk.
 A tábornak már nem volt sok köze a cionizmushoz. Nem tartottak
szemináriumot, nem adtak feladatokat. Lehetővé tették, hogy
nyaraljunk, bőven adtak enni, hogy jól érezzük magunkat. Semmi
ideológia nem volt, se vallás, se kommunizmus, se cionizmus.
Valószínűleg a JOINT támogatását élveztük. Régen a ZSEHSZ-t
tagdíjak támogatták. Gazdag zsidók adták össze a pénzt, volt miből
fönntartani. Sátorban laktunk, jókat ettünk, nagyon sok, később
híressé vált értelmiségit ismertünk meg itt. Fizikusokat,
irodalmárokat – a zeneakadémisták a sátortábor szélén leszúrták a
kottaállványukat, és egész nap muzsikáltak. Pauk Gyuri hajnalonként
kilopódzott az erdőbe hegedülni, de mi követtük, s a bokrok
rejtekéből csodáltuk a muzsikáját. Az első héten zuhogott az eső, és
becsurgott a sátorba. Kis csatornát vájtam a két szalmazsák közé,
hogy a víz lefolyjon. A szalmazsák száraz maradt, s ez roppant
önbizalmat adott. Az esős hetet gyönyörű napsütés követte, s
kihasználandó az alkalmat, vagy tízen egész napos túrára indultunk.
Mentünk-mentünk, tizenkét órát kutyagolunk, s végül Lillafüreden
bukkanunk ki. Egy fillérünk nem volt, s már sötétedett. Csóró
gyerekek, mit csináljunk? Bekopogunk a Palota Szállóba, amit épp
akkor vettek állami tulajdonba. A gondnoknak vagy
munkásigazgatónak megmondtuk, hogy szegény gyerekek vagyunk,
eltévedtünk, már nem tudunk visszatérni a táborunkba: nem tudna-e
nekünk egypár szalmazsákot adni? Megkérdezte, hogy ettünk-e?
Hogy ettünk volna? Azt mondta: „Mostantól kezdve ez a palota a
népé: minden a népé, ezért meghívom Önöket vacsorára, és mindenki
kap egy ágyat a szállodában.” Mindenki kapott tökfőzeléket feltéttel.
Isteni volt. Szaftot is tettek rá bőven. Ott aludtunk a Palota
Szállóban, és másnap reggel visszamentünk Bélapátfalvára, ahol már
kerestek bennünket. Életem egyik legkiemelkedőbb élménye volt ez
a kaland, s ez is eszembe jutott, amikor '67-ben Korcsulán Castróék
lelkes híveivel találkoztam, mert minden csirkefogás ilyen
felemelően kezdődik.
A táborban aztán a hangulat tovább emelkedett: minden este
körülültük a tábortüzet, kommunista és zsidó indulókat, magyar
népdalokat énekeltünk. Senki nem beszélt az elmúlt évekről. A
cionistáknál csak erről beszéltek: bezzeg a varsói felkelés, bezzeg ezt
és azt kellett volna csinálni. Tudtuk, hogy a többségünk árva és
félárva. De hogy mitől lettünk árvák és félárvák, arról nem esett szó.
Az anekdoták megmaradtak: „Mit csináltál akkor?” Történeteket
meséltünk: kalandokat. Elfelejtettük a lényeget, a megrázkódtatást. A
nyelv is a segítségünkre sietett: „És akkor jött a sárga csillag”, „jött
az összeköltözés”, „és akkor jött a deportálás”, „csöngött egy csengő,
és jött ez, jött az…” Mindig jött. Hol voltál, amikor jött a sárga
csillag? Amikor jött a sárga csillag, itt és itt voltam. Megszületett egy
nyelv. A felejtés nyelve. Nem szégyen: elmeséltük az anekdotáinkat,
hogyan úsztuk meg. Mintegy megünnepeltük, hogy sikeresen
kievickéltünk a túlsó partra. A halottakról elfeledkeztünk, azaz:
igyekeztünk elfeledkezni. Nem éreztük, hogy felelősséggel tartozunk
értük. Nagyobb felejtés volt ez, mintha nem szóltunk volna semmit.
Mélyebb. Az apámról azt mondtam: „Auschwitzba vitték, és nem jött
vissza.” Visszajött, nem jött vissza: ez volt a szó, amit használtunk.
1948-ban a ZSEHSZ-táborban örültünk, hogy élünk. Nem mondtuk
ki, de az volt az érzésünk: most kirándulunk, itt vagyunk a hegyek
között, süt a nap: örülünk, hogy élünk. Örültünk, hogy élünk, hogy
tanulhatunk, egyetemre járunk, és ebben alapjában nem volt semmi
rossz, mert élni csak úgy lehet, ha az ember él.
A holokauszt friss élményével a hátunk mögött kétféleképpen
lehetett harcolni a múlt árnyai ellen: cionista vagy kommunista
alapon. A cionistaság a harcoló zsidóval, a kommunistaság pedig az
egész elnyomott, harcoló emberiséggel jelentett azonosulást. Mind a
két irány megszabadulást kínált gettózsidó-önmagunktól. Tudat alá
lehetett nyomni a galut-tradíciót. Az ember lehetett cionista vagy
kommunista, de a harmadikra, a legnehezebbre: önmaga vállalására
nem maradt erő, akarat. A történelem sem adott rá sem lehetőséget,
sem formát. Mind a kettőt végigjártam: először cionista voltam, aztán
egy kattanás után: kommunista. Elfelejtettem a cionizmust is.
Sohasem lettem Izrael-ellenes, az effajta baloldalhoz sohasem
tartoztam, de hosszú, hosszú időre elfelejtettem a zsidóságomat, mert
forradalmár kommunista akartam lenni, aki az univerzális
proletariátushoz tartozik.
Ez nem egyéni történet: ez egy generáció története.
 A nagy kattanás után nem jutott eszembe, hogy zsidó vagyok, és
az sem, hogy magyar vagyok. Ez egészen '56-ig, addig a sokkig
tartott, amikor újra be tudtam menni az Újlipótvárosba. Abban a
pillanatban éreztem, hogy ehhez az országhoz tartozom. És magyar
zsidóvá is abban a pillanatban váltam. '56 vezetett vissza
Magyarországhoz: azaz mind a két gyökeremhez.
'47-ben szabad bölcsésznek mentem, nem vettem föl tanári szakot.
A szabad bölcsészetet azonban a fordulat évében megszüntették.
Szakot kellett választanom, és be kellett iratkoznom a tanárképzőbe.
Magyar-filozófia szakra mentem. Waldapfel József nemcsak gonosz,
a tetejében még ostoba ember is volt. Megérezte bennem a
konfrontálódó szellemet, ezért gyűlölt, és szeretett volna
megbuktatni. Petőfiből vizsgáztatott. Azzal a tudattal olvastam
Petőfit, hogy Waldapfel meg akar buktatni. És mit kérdezett? A
Caraffa-drámatöredékét. Csakhogy kitoltam vele, mert abból is
készültem.
Magyar irodalomból Király Istvánt szerettem, és sokat tanultam
tőle. Személyes viszonyt alakított ki minden értelmes hallgatóval,
amit nagyon kevés embernél tapasztaltam az egyetemen.
Megkérdezte tőlem is, ki a kedvenc magyar költőm. Megmondtam:
Ady. Neki is. Beszélgessünk Adyról. Másfél órán keresztül jóízűen
beszélgettünk, ebből állt a vizsga. Király volt Lukács mellett a
fénypont az egyetemi életben. Fogarasi Béla ellentmondásos
személyiség volt: szervilis kommunista, Sinkó Ervin regényében ő az
a szereplő, aki a lépcsőházban mondja meg Sinkónak, amit akar: nem
mer szabadon beszélni a lakásában, mert idegen van benn. Az idegen
– Sinkó felesége. Elmondhatatlanul gyáva ember volt, s noha nem
nagy gondolkodó, nem nagy tudós, alapvető német filozófiai
műveltséggel rendelkezett. Gyuri bácsi mindig is azt tartotta róla,
hogy Németországban kitűnő magántanár lehetett volna. Szerette a
filozófiát, főleg Kantot. A párton kívül egyedül Kantot nem engedte
soha bántani. Vonzalma egy pillanatban még bátorrá is tette. Amikor
megjelent Alekszandrov – állítólagos – Beszélgetése vagy
Beszélgetései Sztálinnal, s ebben Sztálin állítólag azt mondta, hogy
„a klasszikus német filozófia a porosz reakció válasza a francia
forradalomra”, a klasszikus német filozófia tanítását Kanttól Hegelig
leállították az egyetemen, mert a porosz reakciót képviseli. Fogarasi
Kant-szemináriumán épp A tiszta ész kritikáját tárgyaltuk, amikor
megjelent Gedő Lukács András – akkor érkezett frissiben a
Szovjetunióból –, föltette a kezét, és azt nyafogta: „Nem érdemes A
tiszta ész kritikájáról vitatkoznunk, mert Sztálin elvtárs már
megmondta Alekszandrov elvtársnak, hogy Kant műve feudális
reakció a francia forradalomra.” Fogarasi elvörösödött és fölugrott:
„Ha ez az ember nem kotródik ki a teremből, veszem a kalapom, és
én megyek.” Fogarasi szemináriumait, annak ellenére, hogy nem volt
Lukács-nagyságrendű szellem, nagyon élveztem. A Spinoza-
szemináriumot, a Kant-szemináriumot. Pernye Andristól származik a
mondás: a tehetséges embereknek mindig kitűnőek a tanáraik.
Akinek valamihez tehetsége van, minden tanárából a maximumot
tudja kivenni. Fogarasi nagyon hamar – még '48-'49-ben – megbízott,
hogy készítsek jegyzeteket az óráin, és adjam ki őket. Hasznos
tevékenység volt. Valami nagyon fontos dolog történt: írtam valamit,
megjelent, és mások abból tanultak. Állítólag generációk használták.
Később, amikor én tanítottam filozófiatörténetet, a saját jegyzeteimet
adtam ki. Amikor emigrációban éltem, és ki voltam átkozva, amikor
ellenforradalmárnak minősültem, az egyetemen még mindig az én
jegyzetemből tanították a filozófiatörténetet. Örülök, hogy nincs
belőle példányom, mert lehet, hogy nagyon szégyellném magam
miatta.
Kezdetben a bölcsészkarnak nem volt külön kommunista
szervezete, az egyetemen csak szórványos sejtek és csoportok
alakultak. A sejtem vezetője először Erényi Tibor történész volt, és
Mészáros Vilma, akit szerettem, és nagyon rendes embernek
tartottam. Vica illegális kommunista volt, aranyos ember: annak
ellenére, hogy hűséges maradt a párthoz, sikerült mindvégig
tisztességesnek maradnia. Nem bántott senkit, mindenkit védett, s
egyúttal vakon rohant az ideológia után. Még az illegalitás
korszakában lépett be a pártba. Bizonyára azért, mert nagyon-nagyon
szegény lány volt. A bátyja nem jött haza, az apja pedig, akit
imádott, éreztette vele, hogy ő nem számít, mert csak az a fiú
számított volna, aki nem jött haza. (Jóban voltam Szabolcsi Évával,
akinek szintén nem jött vissza a testvére. Az apja, Szabolcsi Bence, a
zeneesztéta neki se tudta megbocsátani, hogy életben maradt. Nem
volt ritka jelenség zsidóknál, hogy nem tudták megbocsátani a
lányuknak: életben maradtak, amikor a fiúk meghaltak.)
A Barankovics-párt is szervezkedett az egyetemen, és a
szociáldemokraták is, akik soha nem fogtak meg. Vagy legyen az
ember kommunista, vagy legyen jobboldali. Szégyen-gyalázat, de
így esett, mert – sajna – a radikalizmusok vonzottak hosszú ideig. A
sejtben őszintén beszéltem. Ártatlanul rákérdeztem: mi történt
Trockijjal, mért űzték ki a Szovjetunióból? Hogy volt azokkal a
perekkel? Valami derengett a perekről. Mészáros Vica később
mesélte, hogy a párt felső szervei elől mindig eltitkolta, milyen idióta
kérdéseket teszek föl. Közém és közéjük állt. Ha megtudják,
mekkora baromságokat kérdezek, repültem volna valahová, az
biztos. Vica angyal volt: noha meggyőződésesen vallotta, hogy
minden kérdésfeltevésem hamis, és Sztálinnak mindenben igaza kell
hogy legyen, de azt is érzékelte: istenem, ez a kislány most így
gondolkodik, nem szabad, hogy ezért baja essék. Vicát elküldték
Párizsba egyéves ösztöndíjjal. Erényi kitartóan bírálta Gomulkát,
amikor őt háttérbe szorították Lengyelországban. Pistával jókat
röhögtünk rajta.
A Lukács-szemináriumon, kezében francia könyvvel, megjelent
egy nagyon csinos, fiatal, szőke, fehér bőrű fiú. Vitányi Iván azt
hitte, hogy parasztgyereknek látszik, s az egyetemen senki nem sejti
a származását. Szegényke, illúziókba ringatta magát. Furcsa
szerzetnek tekintettem: valahogy nem fért össze a paraszti allűrjeivel,
hogy franciául olvassa a XVII. századi párizsi balett történetét, mert
táncelméletet akar írni. Nem hittem el, hogy népi káder: kiütközött az
úrifiú modora. Ez a kettősség mindig benne feszült. Igen kedveltem,
mert kitűnően lehetett vele beszélgetni. Mindig az érdekelt: mit
csinál, min gondolkozik a másik ember. S a beszélgetésekben
működik-e az, amit én gondolok. Ivántól rengeteget tanultam a
táncról. Táncelméletet Bérezik Sári nénitől nem tanultunk, csak
gyakorlatot. Ezt alaposan pótoltam Ivánnal, amikor hosszú-hosszú
dumákat folytattunk a mozgás művészetéről. Ő állandóan a népi
táncmozgalomban lógott, ahová engem is hívott magával. Hosszú
időn keresztül tanultam is, hogy „hidló végén, palló végén karikás
táncot járni…” De nem mentem vele, mert már Körtvélyes Géza
tanított táncolni, jó barátom és kollégám a filozófia szakon. Később ő
lett a Táncszövetség elnöke. Ugyanis a népiekkel is jóban voltam,
nem idegenkedtem a karikás tánctól sem, annál is kevésbé, mert kicsi
koromtól balettoztam, imádtam táncolni. Örültem annak, hogy
magyar népzenére rophatom. Magunk énekeltük a talpunk alá a
dallamot. A legtöbb népdalt eleve tudtam – a dédanyámtól –,
úgyhogy a népiesek előtt jelesre vizsgáztunk Hermann-nal, amikor
1956-ban Bécsből hazafelé az írószövetségi hajón egész éjjel kitartott
a repertoárunk.
Igazi parasztfiú barátom is volt, például Batár Attila, Bíró Yvette
mostani férje, akivel az utóbbi években, Yvette révén ismét
megbarátkoztam New Yorkban. Szégyenpírral vallom be, hogy
szemben az összes zsidóval és kereszténnyel, nem tudom a zsidót a
nem zsidótól megkülönböztetni, valószínűleg azért, mert nem
érdekel. Legritkább esetben sikerül beletrafálnom. A parasztot a nem
paraszttól sem tudtam megkülönböztetni. Ivánról éreztem, hogy
úrifiú. De Batár Attiláról nem tudtam megállapítani a származását: ő
is a karikás táncot járta, nem volt érdekes, hogy paraszt, vagy sem.
Olyan világot éltünk, amikor komolyan vettük Illyés mondatát:
„Nem az a fontos, honnan jössz, hanem hogy hová mégy.” Nem
fontos, honnan jövünk, az a fontos, hol vagyunk. Lehet, hogy ez
illúzió volt, sőt: mindenképp az volt, mint ahogy ez pillanatok alatt ki
is derült.
Gelencsér Ági – később Körtvélyes Géza felesége –
pártfegyelmije figyelmeztetett rá először. Elhallgatta, hogy a
szüleinek földbirtokuk volt, ezért kizárták az egyetemről. Nem
voltam rest, elmentem a kerületi pártbizottságra kiverni a balhét.
Hogyan lehet valakit kizárni az egyetemről, mert nem dicsekszik
azzal, hogy apukának hány hold földje volt? Nem értem el vele
semmit, de egyet mégis. 1973-ban, amikor meghozták a határozatot
ellenünk, valaki telefonált, és azt mondja: „Gelencsér Ági vagyok,
nem láttuk egymást harminc éve, de sosem felejtem el: te voltál az
egyetlen, aki kiálltál értem, s csak azt akarom mondani, hogy most
én is.”
 A NÉKOSZ-fiúk csizmában jártak, ordítottak, trappoltak.
Demonstrálták, hogy ők az új eszme, az új izom. Együtt őrjöngve
nem voltak szimpatikusak. Hordaként randalíroztak, erőszakosan
követeltek valamit, de négyszemközt egyikük-másikuk igen
rendesnek, sőt szelídnek mutatkozott. Külön-külön egész kedves
gyerekek voltak. Sokan közülük ronda sztálinistákká váltak, részt
vettek a DISZ-vezetésben, a legrosszabb kommunistákkal egy
szinten járultak hozzá az emberek kirúgásához. Mások ellenzékiekké
váltak, vagy asszimilálódtak.
Egy évre a színháztudományi szakot is fölvettük. Érdekből, mert
igazolást kaptunk, hogy a Színháztudományi Intézethez tartozunk, s
ezzel minden színházba ingyen jutottunk be. Hermann-nal az egy
szál tréningruhánkban estéről estére színházban ültünk. Minden
darabot megnéztünk. A színház varázsa sosem múlik el. Hiába
mondják nekem, hogy ma a színház rossz, miért mész oda? A
függönyt fölhúzzák, s mögötte egy másik világ tárul fel. Az a másik
világ mindig ugyanúgy vonz, mint '47-ben, mikor Hermann-nal a
legvacakabb előadásra is elmentünk, a Színháztudományi Intézet kis
céduláját fölmutatva. Egy ideig eltartott, míg a színházak kinyitottak,
mert minden le volt rombolva. Fantasztikus élmény volt, ahogy Ottó
Klemperer három éven át vezényelt az Operaházban. Az összes
Mozartot végigjátszottak. Micsoda hangok voltak! Nem jönnek
vissza soha: Orosz Júlia, Osváth Júlia, Székely Mihály, Erstner
Dezső. Mindig olyan helyre ültem – nem volt pénzem, és nem
lehetett belógni –, ahol nem lehetett látni, csak hallani. A harmadik
emelet oldalsó részére, a negyedik-ötödik sorba. Az ide szóló
bérletért szeptemberben éjjel kettő-háromkor kellett sorba állni. Ez
fogyott a leggyorsabban: az emberek csórók voltak, a földszint első-
második sorába mindig lehetett jegyet kapni. Minden este mást
játszottak, az operabérletért tizenkét művet kaptunk egy évben:
valóságos kéjmámor. Hermann szerette az operát, a koncert untatta.
Később az is előfordult, hogy a szünetben zsebrádión izgatottan az
MTK-meccset hallgatta. Hangversenyekre is jártam, ő nem nagyon
szívesen kísért el, de könnyebb is volt nélküle, mert egyedül be
lehetett lógni, kettesben már muszáj volt jegyet venni. A fordulat
évében a Színháztudományi Intézetet bezárták. Átalakították az
egész egyetemet. Katonás rendet vezettek be. A jó dolgok mind
megszűntek.
'48-ban még nem volt a rend. '48-ban még mi voltunk az urak.
Diamant Katinak, Hanák Péter feleségének szoktam mondogatni:
„Én vettelek fel az egyetemre.” A diákok csináltak mindent: a
másodéves diákok vették föl az elsőéveseket. Nagy komolyan ültem
a felvételi bizottságban, és figyeltem, kik jönnek a bölcsészetre.
Fekete hajú, sovány arcú kislány, intelligens: ő Diamant Kati,
azonnal fölvettem. '67-ben a Korcsulai Nyári Egyetemen a kubai
forradalom képviselői szerveztek egy esti előadást, amelyben
kioktattak bennünket, hogy Kuba egészen más, mint Keleten a népi
demokráciák. Náluk a diákok veszik föl a hallgatókat: ez az igazi
forradalom. Jelentkeztem, és azt mondtam: „Pest is ilyen volt, várjuk
meg, mi lesz holnap, mert Pesten mi is fölvettük a diákokat.” Dühbe
gurultak. Azt válaszoltam: „Hagyjuk ezt a sódert. Így szokott
kezdődni. Az a kérdés, hogyan folytatódik. Nálunk már '49-ben
folytatódott.”
'48-ban fölvonultam május l-jén. Bár gyaníthattam volna, hogy
valami nincs rendben, mert Trumant csak felakasztva ábrázolták.
Hülye voltam, fiatal voltam, hinni akartam. Érezhettem volna, hogy
baj van, de nem éreztem. Azaz, amennyiben éreztem, beszéltem is
róla. Úgy gondoltam, amíg beszélhetek arról, amit érzek, addig
minden rendben, hiszen ezt hívják demokráciának.
'49-ben is tartottak választásokat, de már csak egy párt közül
lehetett „választani”. '49-ben zúdult az országra minden politikai
szenny, a gazdasági még nem, mert abban az évben mindent lehetett
kapni – csak '50-ben ürültek ki az üzletek. Én, naiv majom, azt
hittem: több párt volt, de az egyesüléssel csak több kívánatos elem
csatlakozott hozzánk, s ennek a pártnak a taggyűlésére megyek.
Pártfelülvizsgálatot hirdettek ugyan, de mindenki marad. A 6-os
teremben, ugyanabban, ahol Lukács tartotta az 9előadásait, sokan
gyűltek össze, mert ekkor már elég sokan csatlakoztak a
kommunistákhoz. '47-ben még alig lézengtünk. Az emberek
megérzik, hogy be kell lépniük.
Az előadói emelvény közepén Szigeti József párttitkár trónolt.
Szenvtelen hangon olvasták a párttagsági listát, s egyúttal az
ítéleteket. X. Y.: „ezért és ezért javasoljuk a pártból való kizárását.”
Z. Y: „ezért és ezért és javasoljuk pártjelöltté való
visszaminősítését.” Elvtársak, tessék hozzászólni! Valaki föltette a
kezét: „Igenis, az elvtárs ilyen meg olyan meg amolyan, nem is igazi
elvtárs, a reakciót szolgálja, nagyon támogatom a pártvezetés
javaslatát.” „Igen, V. X. elvtárs melegen támogatja a pártvezetés
javaslatát. Föltesszük szavazásra a kérdést. Ki fogadja el?” Az összes
kéz fellendült. „Ki nem?” Zéró. Így ment, mindenki támogatta,
mindenki föltette a kezét, ellenvélemény: zéró. Munkácsi Éva jött
sorra. Munkácsi Évát is kizárásra javasolták, mert apja, Munkácsi
Ernő a Zsidó Tanács tagjaként kollaborált, és bűnösnek találtatott a
zsidók deportálásában. Ezért a Munkácsi lányt ki kell zárni a pártból.
Jelentkeztem. Én voltam az első és az egyetlen, aki azt mondta:
„Nem értek egyet a pártvezetőség javaslatával. Nem értem, hogyan
lehet valakit büntetni azért, mert az apja ez és az volt. Nem értek
egyet azzal, amit a papa csinált, de mi köze Munkácsi Évának
hozzá?” A többiek is hozzászóltak. Évát – csak látásból ismertem –
persze kizárták. Kósa Erzsi szülei kulákok voltak, ezért ugyanazzal
az indokkal, mint Munkácsi Éva esetében, a kizárását
kezdeményezték. Mindenki elfogadta, egy ellenszavazattal: az
enyémmel. Hermann került sorra a cionista múltja miatt, s ezért
javasolták, hogy minősítsék vissza tagjelöltté. Pista felállt, és
ordítozni kezdett: kikérte magának az eljárást, mert ő jó kommunista.
Addig védekezett, amíg azt mondták az urak fönt az emelvényen:
saját fegyelmezetlen viselkedésével bebizonyította, arra sem
érdemes, hogy tagjelölt legyen, javasolják kizárását a pártból. Az
eredmény nem kétséges. Jött Heller Ágnes. „Elvtársak, eredetileg
nem javasoltuk a visszaminősítését, de a mai értekezleten
megmutatta, hogy éretlen a párttagságra, mert kétszer a többséggel
szemben szavazott.” Ebben a pillanatban értettem meg, hogy a
demokrácia: nuku. Eljött a félelem korszaka. Visszaminősíttettem
tagjelöltnek. Áldás volt. Sohasem voltam boldogabb, mint később,
amikor nem volt többé szavazati jogom. Ezentúl bárkit kizártak, nem
állítottak olyan választás elé, hogy vagy kirúgnak az egyetemről,
vagy aljas csirkefogó leszek. A kezemet nem emelhettem föl, nem
volt hozzá jogom, mert én csak tagjelölt voltam, kis marginális. A
párt könnyűvé tette az életemet. Akkor éreztem először, hogy
mindenki fél. Én ugyanis nem féltem. Nem akarom magam utólag
fölstilizálni. Ha tudom, mi lesz a magatartásom következménye, nem
szavaztam volna egyedül Munkácsi Éva mellett, úgysem tudtam
volna rajta segíteni. Én valóban azt hittem, hogy pártdemokrácia van,
s szabad, jogomban áll véleményt nyilvánítani. És ha ez így van:
természetes, hogy így teszek. Az elvtársaknak mindig igazuk volt,
amikor nem bíztak bennem. Erre persze később jöttem rá. Mindig
meggyőződésből csatlakoztam mindenhez, mert igazán hittem, hogy
az a jó. Mindig gyanakodtak rám, hogy nem vagyok az igazi, s
alapjában véve kezdettől fogva igazuk volt, soha nem voltam az
igazi. A tantusz leesett. Roló le! Itt nincs többé demokrácia. Talán
nem is volt soha, de ezt nekem meg kellett tanulnom a saját
példámon. Nem voltam bátor. Hülye voltam és naiv.
Hermann tajtékzott. Az egész élete tragédiára fordult, mert nem
kapott sehol rendes állást. Kihelyezték egy külvárosi középiskolába,
Pestszentlőrincre, tanárnak. S továbbra is ott imbolygott feje fölött a
bárd, mert – mint mondta – ő kettőnk közül a felvilágosultabb és
nyitottabb gondolkodó. „Ági, nincs proletárdiktatúra, hagyjuk ezt a
hülyeséget, ez pártdiktatúra.” „Hogy mondhatsz ilyet?” Én
nehezebben mondtam búcsút az ideológiának, mint ő. „Ez egy
szar…” „Pista, azért mégis…” Kifejtette, hogy a lelkünkben ne
legyünk elkötelezve ennek a rezsimnek.
Már ekkor kezdtünk különböző irányokba menni. Ő mindig azt
mondta: „Lelkileg nem kötelezem el magam, teljesen idegen vagyok
ettől, de alkalmazkodom, mert ez az élet – életünk csak egy van, és
itt próbálok szerencsét, itt ebben az életben.” Én mindig az az idióta
naiv voltam, aki úgy gondolta: „Ami a szívemen, a számon. Tehát
csak akkor nem alkalmazkodom, ha tudom, hogy ez egy aljas rezsim,
s ha látom, hogy aljas, még akkor is hinnem kell, hogy valami jó van
benne.” Én mindig a naivitás álláspontján voltam, s ez bizonyos
szempontból termékeny. A filozófiában jobb naivnak lenni. Talán a
politikában nem hasznos, de a filozófiában nem ártott: csak azt írtam
le, amiről azt hittem, hogy igaz. Lehet, hogy később kiderült: nem
volt igaz, de mindig csak azt szabad leírni, amiről az ember azt hiszi,
hogy igaz. Ha a mi szakmánkban valaki elkezd olyasmit mondani,
aminek az igazságáról nincs meggyőződve, tehát nincs rá belső oka,
hogy kimondja, az nagy baj. A filozófiában ugyanis az igazság és az
autenticitás azonos. Nincs külön autentikus és külön igaz. Az
autenticitás hordozza az igazságot. Ha valaki azért állít valamit, hogy
hízelegjen a többieknek, s azt szajkózza, amit ők elvárnak:
villámgyorsan elveszíti önmagát. Nem éri meg. Filozófusnak: biztos
nem. Nem talál vissza. Pistának sem érte meg. Pedig nagyon
tehetséges volt. De abban a pillanatban, amikor ezt a döntést
meghozta, többé nem talált vissza önmagához. Sokan, akik a
politikai pályát választották, visszataláltak, s ha eljött az ideje,
játszhattak is pozitív szerepet. Antall József, Feri gyermekkori
barátja, például ezt az utat választotta. Utálta a rezsimet, idegen volt
tőle, de formálisan alkalmazkodott. Ő mondta Ferinek '56-ban – most
már közszájon forog –, hogy alkalmazkodni fog, alámerül, hogy
kibekkelje őket. Filozófiában nem lehet alámerülni és kibekkelni.
Az országot már nem lehetett elhagyni. '56-ban lehetett volna, de
Pista a döntését a '49-es megrázkódtatás hatására hozta meg:
alkalmazkodni fog, megtanulja az ő nyelvüket, és azon fog beszélni.
Nemigen volt más útja: az enyémnél mélyebb látása és felfedezése
hozta a rossz döntés helyzetébe. Én kevésbé tudatosan láttam a
világot. Bródy Franci, a matematikus, akkori barátom fogalmazta
meg egyszerre pontosan és ironikusan a helyzetemet: „A te
szemedben minden jelenség rossz, de a lényeg jó.” Semmivel se
tudtam azonosulni, ami de facto tény volt, mert mindent szarnak
tartottam. Dúlt a kitelepítés, az embereket lépten-nyomon
megalázták, bűzlött az erőszak, a terror. De. De a lényeg: jó. Ez volt
az én hitem? Öncsalásom? Hazugságom? Abszurd és irracionális
állapot. Mégis segített abban, hogy megtartsam magam
autentikusnak.
Pista pártból való kizárása is hozzájárult a házasságunkhoz.
Hannah Arendt a zsidókat két fő típusra osztja: páriákra és
parvenükre. A páriákhoz vonzódtam. Amikor Pistát kizárták a
pártból, pária lett. Egy páriához mentem feleségül. Ez volt a
választásom. Amikor kiderült, hogy Pista parvenü, szaladtam egy
másik emberhez, akit páriának hittem. Ezt a kört egész életemben
ismétlem. Nem azt utálom, akinek sikere van, hanem azt, akinek
abban a világban sikere lehetett. Aki alkalmazkodik, elfogadja a
többit, ugyanazt teszi, mint ők, de eltúlozva, minden lében kanál
módjára. A pária: marginális. Vállalja, hogy kisodródik a
társadalomból. Vállalja a hiteit, a gondolatait, s azt is, hogy ezek
izoláltak, ezek csakis az övéi. Az ösztönöm a páriákhoz vonzott.
Hozzámentem ahhoz az emberhez, aki azt mondta: ez nem
proletárdiktatúra, hanem pártdiktatúra, annak ellenére, hogy nem
értettem vele egyet. Amint Hermann elkezdett olyan cikkeket írni,
amelyek a rendszernek kellemesnek tűnhettek, magyarul: a rendszer
seggét nyalta, elvesztette minden vonzerejét, idegen ember lett
számomra. Kerestem valakit magamnak, aki ismét ellenzéki.
A parvenü és pária konfliktus olyan korszakokban erős, amikor az
asszimiláció és disszimiláció kérdése meghatározó. Ma ez ilyen
élesen nem vetődik fel, a plurális magatartások lehetségessé váltak.
Aki marginális, legyen marginális, aki a centrumban kíván lenni,
legyen ott: ma mind a kettőt lehet tisztességesen csinálni. Nem
rokonszenves, ha a marginális tüzet okád arra, aki Kossuth-díjat kap,
s a Kossuth-díjas, aki azért sír, mert őt a marginális nem tiszteli. Ma
különbözőképpen lehet embernek lenni és maradni. Ha valódi
demokráciában élünk, egy viszonylag széles játéktéren belül nem
lehet megkülönböztetni a páriát és a parvenüt. '49-ben asszimilációs-
disszimilációs konfliktus alakult ki. S ez nem zsidókérdés volt,
hanem mindenkire vonatkozott. Mindenki vagy a disszimiláns, vagy
az asszimiláns magatartás között választhatott. Az egész magyar
lakosság zsidó típusokban volt leírható. Vagy asszimilálódott a
hatalomhoz, vagy tudatosan marginálissá disszimilálta magát. Ez
igazi, mert vérre, karrierre, sorsra, életpályára menő választás volt.
Ez jellemezte az országot '49-től egészen a késő Kádár-korig, amikor
a kényszer enyhülni kezdett.
Ha Magyarországon nincs történelem: akkor a mi házasságunk
igen jónak volt mondható. Minden, ami egy házasságot jó
házassággá tesz: részünk volt benne. Közös szellemi érdeklődés,
imádtunk egymással beszélgetni, szexuálisan is kitűnően megértettük
egymást. Pista soha meg nem csalt, ami ritka. Jó férj volt. De olyan
világban éltünk, amelyet egy mély törésvonal osztott ketté. A polgári
tisztesség szempontjából nem volt mindegy, hogy az ember kivel él
együtt. A páriához mentem férjhez, és a parvenütől váltam el. Ha
vele maradok, beleránt engem is. Védekezett bennem a filozófus is.
Ha belecsúszom a parvenü-csőbe: a filozófiám szempontjából
öngyilkos útra térek. Ezt persze ilyen tudatosan nem fogalmaztam
meg, de éreztem, ezt súgta az ösztönöm.
Lukács nem volt megközelíthetetlen. Volt egy konzultációs órája,
el lehetett menni hozzá, megbeszélni az előadásaival kapcsolatos
kérdéseket. Persze össze kellett szednie az embernek a bátorságát,
hogy meg is tegye. Feltételeznie kellett, hogy van valami
mondanivalója, ami Lukácsot érdekli. Először arra a szemináriumára
jártam, ahol irodalmi műveket elemeztünk. A diákok előadták
különféle olvasatukat egy-egy regényről vagy drámáról. Azután
Lukács elmondta a véleményét, s a többiek hozzászóltak. Ezek az
alkalmak nem voltak túl érdekesek, mert a fölolvasások hosszúra
nyúltak, többségük közepes vagy nívótlan volt. Nem jutott mindenki
sorra. Én sem. Ezért egy dolgozatot kellett beadnom hozzá. Thomas
Mann Varázshegyéről írtam, s húsz oldalon kimutattam: Thomas
Mann a regény írása közben rájött, hogy az irracionalizmusnak van
igaza, mert Settembrini és Naphta vitájában mindig az utóbbinak
adott igazat. Gyuri bácsi televérezte piros ceruzával. „Rossz!” „Nem
igaz!” satöbbi. Sokáig nem tudtam, milyen érzékeny, s hogy
személyes darázsfészkébe nyúltam. Én csak azt éreztem, hogy az író
az irracionalitás pártján áll, mert ez a világ irracionális. Lukács
Thomas Mann-elemzéseit nem olvastam, így nem tudhattam,
micsoda kapitális hibát követtem el. De azért jelest adott.
A későbbi, '49-ben induló szemináriumát Kant Az ítélőerő
kritikájáról tartotta. Nyolcan-tízen vettük föl ezt a stúdiumot. Vitányi
Iván, Józsa Péter, Ladányi Péter, Zoltai Dénes, Szigeti József,
Mészáros Vilma, Rezső Margit, Pártos Róbert, Hermann meg én.
Gyuri bácsi itt nem a kommunista, marxista előítéleteit adta elő.
Marxista korában ugyanis Az ítélőerő kritikájáról nem írt. Legkésőbb
a tízes években, a Heidelbergi esztétikában foglalkozott Kant e
művével. Visszajött a fejében az, amit fiatalkorában gondolt róla:
szerencsére marxista nézete nem volt erről a könyvről.
Mindenki a maximumot hozta ki önmagából, s nem volt
probléma, hogy felolvastuk az előadásainkat, mert kis körben meg
lehetett vitatni őket. Fejezetről fejezetre haladtunk, a könyv
mondanivalóját nekünk kellett kibogoznunk. Gyuri bácsi azzal
kezdte felszólalását: „A maga előadása tartalmaz egy racionális
magot…” Bárki bármit mondott, ő ezzel kezdte. Aztán kibontotta a
racionális magot: összefoglalta a diák mondókáját, ami köszönő
viszonyban sem állt azzal, ami eredetileg elhangzott. A legnagyobb
sületlenségből is kihozott valami értelmeset. Azt tartottuk róla:
Lukács az a tanár, aki a nem vemhes tehénből is kihozza a borjút.
A fogadóóráján ismerkedtem meg vele a Thomas Mann-
dolgozatom után, a tanári szobában, amely egyúttal az esztétika és
kultúrfilozófia tanszék könyvtárának is otthont adott. Bőrbe kötött
könyvek koszorújában, egy roppant íróasztal mögött ült a professzor
úr – s körülötte még mindig a harmincas évek német egyetemi
atmoszférája lengett. Szivarozott. Később cigarettázott is, de az
egyetemen a szivart részesítette előnyben, noha órán soha nem
dohányzott. Ebbe a szép tanári szobába kopogtam be egy napon.
Rettenetesen dobogott a szívem. Valamelyik következő
dolgozatommal kapcsolatos problémáról kérdeztem. Valójában nem
volt problémám, csak beszélni szerettem volna vele.
Másodszorra, harmadszorra amikor így bementem hozzá, már volt
bátorságom, vagy inkább pimaszságom, hogy neki szegezzem: „Ne
haragudjon, Lukács elvtárs, maga azt írja, hogy ellentmondás van
Sartre Egzisztencializmus és humanizmus című könyve és a Lét és
semmi álláspontja között. Szerintem ilyen ellentmondás nincs…”
(Később tudtam meg, hogy a Kant-szemináriumon fölfigyelt rám,
mert feleségének említette, hogy fölbukkant egy okos kislány, aki
mindig jó előadásokat tart. A szemináriumi szereplésemmel nem
akartam feltűnést kelteni, csak mondani akartam a magamét.
Lefordítottam Az ítélőerő kritikája első részét magyarra – magyar
fordítás ugyanis nem létezett, eredetiben kellett olvasnunk, a
hallgatók fele pedig nem tudott németül. Egész nap ültem az írógép
előtt. Rettenetes lehetett az a fordítás, örülök, hogy nincs meg.
Rengeteg mindent félreértettem, de lefordítottam.) Gyuri bácsinak ez
is szöget ütött a fejébe.
Rám nézett és azt mondta: „Tudja, lehet, hogy magának ebben
igaza van.” Megdöbbentem. Akkor hallottam ezt tőle először –
később többször is hallottam –, és rettenetesen büszke voltam rá.
Persze szerettem volna megmutatni magam ennek az embernek.
Lássa, milyen okos lánnyal van dolga, s hogy szeretem a filozófiát.
Ma már nem akarom senkinek megmutatni magam, de akkor igenis
meg akartam mutatni. Lábujjhegyesedtem a professzor úr előtt, hogy
észrevegyen. Ez megtörtént a Kant-szemináriumon, de igazán akkor,
amikor a Lukács elleni hajsza megindult.
A '49-es nyarat, a pártkizárás friss pofonja után még mindig a
ZSEHSZ-szel töltöttük. Pontosabban a nyár elején megmondták: a
ZSEHSZ nem létezik többé, mert feloszlatták. Megmaradt pénzükön
ki tudnak venni nekünk néhány házat a Bakonyban,
Bakonyszentkirályon. Tehát a volt ZSEHSZ, amelyik már nem
létezett, kivett néhány házat, és oda mi mint a nem létező ZSEHSZ
tagjai mentünk nyaralni. A ZSEHSZ feloszlatása is csak egy rossz
jelenség volt, ami még mindig nem akadályozta meg, hogy
számomra „a lényeg jó legyen”. A lényeg jó, de minden jelenség
rossz.
Bélapátfalván százötvenen táboroztunk, Bakonyszentkirályon nem
lehettünk többen harminc-negyvennél. Tábornak sem lehetett
nevezni. Olcsón kaptunk szobákat, közös helyen laktunk. Onnan
kirándultunk. Többnyire csak kettesben Pistával. Időnként
csoportban, de a közösségi élet nem tért vissza. Mindenki félt. Mint
Káldi Feri, aki már akkor azt latolgatta, milyen baja támad
Amerikában élő bátyja miatt, s hogy tudna hozzá kimenni.
Orvostanhallgató volt, egyébként egy csomó dögész volt velünk.
Káldi Feri '49-ben érezte, hogy elkésett: nem tud kimenni. Ezek itt
most lecövekelik. Gyűlölte, ami itt fog bekövetkezni. Mikor lesz
alkalma Amerikába menni? Persze '56-ban az első alkalommal: sicc!
Hét évet kellett várnia, de ezt ki látta előre? Hátha az
örökkévalóságig tart? Az úgynevezett polgárok utálták a rendszert,
hányingerük volt, Amerikába akartak menni, vagy bárhová. S ott
voltak a komcsik, mint mi. Pistát egyszerűen kizárták a pártból,
milyen komcsi volt ő? Rosszabb, mint aki nem párttag. Féltünk
egymástól. A zsidóktól éppúgy féltünk, mint mindenki mástól. Az
nem érdekelt minket, hogy Rákosi zsidó, de hogy az ávósok közt sok
a zsidó, azt jól tudtuk. Egy nagy táborban, amilyen Bélapátfalva volt,
nem lehetett mindenkit megismerni. Azokról, akik ide,
Bakonyszentkirályra átszivárogtak, csak az isten tudta, kicsodák. A
király vagy a királyné küldte Rosenkrantzot és Guildensternt
Hamlethoz? Azon tanakodtunk, ki a tégla? Bélapátfalván a
legrosszabb álmunkban sem jutott volna ilyen az eszünkbe. De a
pártfelülvizsgálat óta minden megváltozott: Rajkot már letartóztatták,
Lukács György ellen megindult a támadás. Hol vannak a spiclik, hol
vannak a besúgók? A besúgók mindenütt ott voltak. A besúgó
többnyire nem loppal tevékenykedett, titokban, mint a Kádár-
rendszerben, hanem nyíltan. Nem szégyellték, mert érdem volt. Nem
volt szükség álnévre, krumplinudlinak keresztelni magukat: saját
nevükön súgtak be. Ha valakivel vitatkoztál arról, hogy Lukács
igenis értékes filozófus, akkor benne volt a pakliban, hogy holnap
megy a levél a párttitkárhoz: „aljas jobboldali elhajló, ki vele az
egyetemről!” Kezdték kizárni társainkat az egyetemről, nemcsak a
pártból. Derékba törték az emberek pályáját. A katonatisztek
gyerekeinél már '46-ban világos volt, hogy baj van: őket már akkor
elkezdték lecsukni. A zsidó gyerekek számára, akik még
kommunisták és cionisták is voltak, mint mi, nagyon lassan esett le a
tantusz. Az okosabbak tudták, s már javában az izraeli hadseregben
harcoltak, mint Biederman Oszi. Mi naivak, mi csak '49-ben
döbbentünk rá, hogy itt keményen diktatúra van. A proletariátuson
vagy a párton vitatkoztunk Pistával, de a diktatúrán nem
vitatkoztunk: az világos volt.
Ide, ebbe az ideges hangulatú nyárba érkezett meg Ladányi Péter,
Lukács-szemináriumi kollégánk levele, amelyben tudósít bennünket
Rudas László Lukács-ellenes cikkéről. És hozzáfűzte: ha jól akartok
járni, Rudashoz csatlakoztok.
 A dió föltörése

Pista és én Ladányi javaslatán mélyen felháborodtunk, pedig jó

tanács volt. Tüstént megszereztük a Szabad Nép-cikket, elolvastuk,
és megfogadtuk: nem állunk át Rudashoz, nem is kellett megfogadni,
mert természetesnek vettük. Ezzel az elhatározással jöttünk vissza a
Bakonyból, és elmentünk az Esztétikai Intézetbe. Nemrégiben a 6-os
teremben százak nyüzsögtek, akik egyúttal az intézet tagjai is voltak.
Összesen négyen maradtunk: Zoltai Dénes, mi ketten s még valaki.
Légüres tér keletkezett körülöttünk. Addig mindenki Lukács
kegyeiért versenyzett, most pedig senkinek sem kellett. Veszélyes
dolog volt a védelmére kelni vagy vele mutatkozni.
Rudas egy nem létező filozófus volt, szektás kommunista,
sztálinista, és gyűlölte Lukácsot. Gyűlölete egyaránt fakadt belső
kommunista meggyőződésből és kisebbrendűségből. Lukács a
kommunista párton belül az ún. Landler-frakcióhoz, ő pedig a Kun-
frakcióhoz tartozott. Lukács utálta Kun Bélát, és a Kun-frakció
gyűlölte a Landler-frakciót és Lukácsot is. A Kun-frakció szemében
Lukácsék jobboldaliak voltak, Lukácsék szemében a Kun-frakció
gyilkosokból és ultrabaloldaliakból állt. Mai szemmel olvasva az
írásaikat nem lehet különbséget tenni közöttük: kommunista-
kommunista. Az ellentéteiket azonban nem lehet puszta ideológiai
szinten mérlegelni, mert ugyanannak az ideológiának egy bizonyos
szituációban lehet taktikai funkciója is. Kettő volt belőlük, s az
egyiket jobboldalinak, a másikat baloldalinak nevezték. Kettő?
Hiszen csak egy helyes irányvonal létezhet. A puszta tény, hogy
kettő volt belőlük, már jelentett valamit. Az emberek közötti
konfliktusokban az igazság, a helyes fogalmai pluralizálódnak.
Utáltam, ahogy Gyuri bácsi beszélt az ellenségeiről: amikor Kunt
letartóztatták és megölték, Lukács és társai ünnepséget rendeztek, jól
bevodkáztak. „Lukács elvtárs, hogyan tehettek ilyet? Hogyan lehetett
egy ember halálát, különösen hogy megölték, ünnepelni?” Lukács
fölemelte az ujját: „kutyának kutyahalál!” Visszahallottam ugyanezt
Szolzsenyicintől: „kutyának kutyahalál!” „Nem baj, ha a régi
kommunistákat megölik, ők is gyilkosok voltak, gyilkosokat ölnek
gyilkosok.” Mi ennek a morálja? Egyrészt az, hogy gyilkosokat
ölnek gyilkosok, nem ugyanaz, mintha ártatlanokat ölnek gyilkosok
– ugyanakkor ne öljenek meg senkit. Aki gyilkol, akkor is gyilkos,
ha gyilkost öl.
Rudas primitív, rossz filozófus is volt: féltékeny és irigy. A
féltékenység és irigység emberi állandó. Rudas féltékeny is volt,
irigy is: kisebbrendűségi érzését úgy kompenzálta, hogy elhitette
magával: ő az igazi marxista, Lukács csak egy revizionista
jobboldali. Bármit ír, tesz, mond: mindig polgári marad, nem a
munkásosztály híve, arisztokrata… stb. Rákosinak kellett Lukács
feje, mert a Rajk feje mellé szüksége támadt egy ideológiai fejre is.
A Rajk-pert elindították, Rudast bízták meg, hogy kezdje meg a
hajtóvadászatot Lukács ellen. Lukács nem tudta, mire megy ki a
játék. Ahogy később elmondta nekem, amikor ez a cikk megjelent,
meg volt róla győződve, hogy Rajk mellé teszik a börtönbe, és ki
fogják végezni. Így olvasta a jeleket. Ha előre tudta volna, hogy a
moszkovitákat nem fogják sem perbe fogni, sem kivégezni –
egyetlen moszkovitával sem tették –, akkor dehogyis gyakorol
önkritikát. Azt hitte, az életéért harcol, ezért megtette. Végül is a
legjobban az fizetődik ki, ha az ember becsületes. A becstelen is
veszíthet, a becsületes akkor is nyer, ha veszít. Ő megszokta ezt a
lavírozást, tehát lavírozott, és önkritikát gyakorolt.
Lukácsot a kommunizmushoz nem a szegénység, nem a szociális
probléma és semmiképp sem a kompenzáció vezette nagypolgári
környezete miatt: kizárólag ideológiai okból csatlakozott hozzá. A
megváltást kereste benne. Egy olyan univerzális mozgalomnak, mint
valaha a kereszténység volt, ő szeretett volna az új Szent Agostona
lenni. A kommunista Szent Ágoston. Világmegváltó mozgalmat
akart, aminek ő mint filozófus az előkészítő főideológusa. Ha valamit
hozott a zsidóságból, az a messianizmusa volt. Az ő messiása nem a
szegényeknek hozza a jó hírt, hanem a világnak. A kommunista
megváltó elpusztítja a régi világot, és magával hozza az újat.
Sohasem érdekelte a szegénység. A kommunista ideológiához
tartozott a magántulajdon megszüntetése és a köztulajdon
megteremtése: ez hozzátartozik az ígérethez, de nem jelenti azt, hogy
a szegényekkel rokonszenvezünk. Karl Marx sem érdeklődött sokkal
jobban a szegénység iránt, mint Lukács. Számára nem volt fontos,
hogy a munkás kevés vagy sok bért kap-e. Akár keveset kap, akár
sokat, a kapitalizmus mindenképpen elnyomorítja: nem több bért kell
kapnia, hanem a kapitalizmust kell megszüntetnie, mert ez a
történelmi hivatása. A proletariátus történelmi szerepe, hogy
megismerve a helyzetét, a maga felszabadításával együtt az egész
emberiséget szabadítsa fel. A proletariátus a kiválasztott nép
funkcióját tölti be, mert nem tudja fölszabadítani önmagát anélkül,
hogy az egész emberiséget meg ne váltaná. Ez Marxban és
Lukácsban közös, s ebben nagyon-nagyon kevés szerep jut a
szegényekkel való együttérzésnek. A munka-érték elméletét Marx
Adam Smith-től és Ricardótól vette át. Az ő elméleti hozzátevésében
nem a munka-érték elmélete az újdonság, hanem a
kizsákmányoláselmélet, amely az elidegenedésen alapul. Az érték a
használati érték és a csereérték megkülönböztetéséből jön létre. Ez
metafizikai koncepció, a szubsztanciának egy új felfogása, ami abban
a gondolatban fejeződik ki legerőteljesebben, hogy a kapitalizmus
szükségszerűen elpusztul. A proletariátus ne mint szegény, alávetett
osztályt szüntesse meg önmagát, hanem mint kiválasztott nép. A
messiási korban, amelyben azzal szűnik meg a kiválasztottság, hogy
mindenki felszabadul a tőke uralma és elnyomása alól. Az új, az
igazi történelem a megváltás-fölszabadulás után kezdődik az eddigi
történelemmel szemben.
A fiatal Lukács az „élet féltett gyermeke”, aki mint kommunista
hagyta ott Magyarországot, hosszú időn át étkezett szegénykonyhán,
mert semmiféle jövedelme nem volt. Családot kellett eltartania, igen-
igen szegényen éltek. Moszkvában olyan nyomorúságos lakása volt,
hogy Lukács szerint a sztálini tisztogatások idején azért nem csukták
börtönbe, mert senkinek sem kellett a lakása, ahol egy fűtetlen
konyhában dolgozott. Nem nagyon érdekelte a córesz. Hajlandó volt
a megváltás miatt a córeszt is vállalni. Igaz: sohasem dolgozott
pénzért. Cikkeket írt, és azért valami pénzt kapott, de azokat amúgy
is megírta volna. Ez volt az ő arisztokráciája. Azok, akiknek a
szegénység probléma volt, sokkal egyszerűbben szakadtak el a
kommunizmustól, mert nem ideológia és hit fűzte hozzá őket.
Üres az intézet, cipeltük a könyveket. Lukácsot félreállították:
nem létezik. Ellenség, Rajkkal hozzák összefüggésbe. Ugyanakkor
önkritikát gyakorol, tehát belátja hibáit. Elismerte, hogy bár
Rudasnak nem mindenben van igaza, de azért sok mindenben mégis.
Például abban, hogy a szovjet irodalmat elhanyagolta. Az egyik
vádpont ugyanis az volt ellene, hogy csak a polgári realizmusról írt, s
nincs egy jó szava a szocialista realizmusról: tehát titokban
szocialistaellenes. Gyuri bácsi elismerte, hogy Rudasnak igaza van.
Ezentúl ír a szocialista realizmusról. Irt is egy kötetet, borzalmas
könyv volt. Ezt letette a párt asztalára, a Volokalamszki országútról
és más, hasonló rossz regényekről.
Lukács a magyar ideológiai életben nagy szerepet játszott, néhány
évig szinte a magyar kulturális élet királyának számított, ítéleteket
osztott, gyakran rettenetesen igazságtalanul. Úgy viselkedett, mint
egy pártfunkcionárius – az is volt. A magyar irodalomban és
kultúrában ő osztogatta a jegyeket. Fejtőt mindenféle jelzőkkel
illette, és megvádolta, hogy trockista szociáldemokrata. Cikkei
megbocsáthatatlanul rossz bizonyítványt állítottak ki Bibó István
kitűnő tanulmányairól. Lukácsot bízták meg, hogy Bibót eltörölje. Ő
végrehajtotta az ítéletet. 1973-ban csöngettek az ajtón, s egy kopott
kabátos férfi jelent meg Szent István parki lakásunkban.
Bemutatkozik: „Bibó István vagyok.” ,Jöjjön be, nagyon örülök.”
Beszélgetni kezdtünk. Valamit kért tőlünk, hogy intézzük el,
többször is eljött. Egyszer Lukácsról esett szó, és azt mondta: „Én
nem vagyok olyan szűk látókörű ember, hogy Lukács György értékét
az ellenem írt kritikáiból ítéljem meg.” Nemes gesztus volt egy
nemes embertől.
Bármit írt is Lukács, nem felelt meg a pártnak. Mindig kilógott a
sorból. Volt egy elmélete az úgynevezett „népi demokráciáról”,
amelyik nem proletárdiktatúra. Magyarországon és Közép-
Európában nem olyan rendszer alakul ki, mint a Szovjetunióban. Itt
nem lesz proletárdiktatúra, csak népi demokrácia. Rákosi viszont
eldöntötte: „a népi demokrácia: egyenlő a proletárdiktatúrával”. Nem
tűrhetett valakit, aki azt állítja: a kettő között lényeges különbség
van. Lukács Györgyöt tehát ki kellett szorítani a magyar kultúrából.
Marginalizálni kellett, ne játsszon többet döntő szerepet. Irodalmi
okok is közrejátszottak. Néhány írót szeretett. A legidiótább,
legbaromibb könyveket azért nem lehetett eladni neki. Az ízlését
korlátozta az ideológia, de teljesen nem szüntette meg. Déry Tibort
nagyon szerette. Ebben az időben kelt ki a párt Déry Felelet című
regényének második kötete ellen, és jobboldali elhajlás vádjával
megbélyegezte. Dérynék önkritikát kellett gyakorolnia. Lukács ezt
nem fogadta el, mert ilyen közvetlenséggel számára az irodalom és a
politika nem kapcsolódott össze, hitt ugyanis abban – ezt nevezte „a
realizmus diadalának” –, hogy a művész világképe és az ábrázolás
között nincs közvetlen kapcsolat. Tehát a párt szemében
irodalomkritikusként is szálka volt: a szálkát az ízlése jelentette.
Később mondta nekünk: „Egy dolgot nagyon nehéz eltitkolni: az
észt.” És még később, amikor bizalmas barátságban voltunk:
„Tudják, egyetlen osztályharc folyik a világon, s ez az okosok és a
buták között folyik.” A tanítványok azonban zavarba jöttek, mert
nekik világos volt, hogy Lukácsnak igaza van, de nem volt világos,
hogy miért gyakorol önkritikát.
A fiatalember is nyitva tarthatja a szemét, de a naivitásunk
önvédelemből is eredt. Vannak nők, akik nem veszik észre, hogy a
férjük megcsalja őket, ez is naivitás, noha talán kényelmesebb nekik.
Azt hiszem, körülbelül ez történt velünk. Nem vettük észre, hogy a
férjünk megcsal, s hogy mennyire. Ez a naivitás élhetővé tette az
életet. Enélkül Recsken találtuk volna magunkat, vagy Kistarcsán. Ez
a naivitás megtartott egy legális élet margóján.
A következő félévtől megszüntették Lukács óráit. Szabadságra
ment, s ettől kezdve följártunk a Belgrád rakpart 2. ötödik emeleti
lakásába. Teljesen új viszonyunk alakult ki vele. Megajándékozott a
bizalmával. Lukácsnak a párt ügye mindennél fontosabb volt,
mindent alá kell rendelni a párt ügyének. De személyesen azt
követelte, hogy őt jobban szeressük, mint a pártot. Az ő igazságát
helyezzük a párt igazsága fölé. Nem azt akarta, hogy a pártot jobban
szeressük az igazságnál, ez világos képlet lett volna. Nem: ő azt
akarta, fogadjuk el, hogy őneki van igaza. A pártnak az igaza: nem
igaz. A világtörténelem benne testesül meg – azt várta tőlünk, hogy
olyan módon szeressük és támogassuk őt, ahogy ő kívánja. Ezt
tettük. Hogy hűek maradjunk hozzá, hűtlenek lettünk a párthoz. Ezt a
párt honorálta is az állandó támadásokkal – de hát ezzel csak jót tett
velünk, noha akkor még nem tudtuk, mennyire.
 Amikor mellé szegődtünk, nagy hatalmú professzor volt: a
Lukács-tanítványok még parvenük is lehettek volna. A Rudas-cikk
pillanatától Lukács-tanítványnak lenni páriasornak számított. Amit
választottunk. Egy percig föl sem merült, hogy az ember Rudast
bármi módon támogassa, vagy megtegye a Szigeti József-féle
undorító gesztust, aki önkritikát gyakorolt: Lukács ellen. Amikor a
Felelet első kötete megjelent, amit még a párt pozitívan értékelt,
bevallottam Szigetinek, hogy nekem nem tetszik, mert giccs.
Rettenetesen kikaptam tőle. „Hogy mondhat ilyet, nagyszerű, a
legjobb regény, Lukács elvtárs is azt mondta.” S mikor a második
része jelent meg, egyszer csak hallottam, hogy Szigeti sápítozik: „Ez
rettenetes, borzalmas, pártellenes…” Jóska, te próbáltad nekem
eladni ezt a könyvet azzal, hogy nagyszerű, én megmondtam, hogy
giccs.” „Akkor még nem láttam, mennyire pártellenes.”
Húszéves koromban már tudtam magamról: valami hivatásom van
ezen a világon. Ahogy magamnak megfogalmaztam: föl kell törni a
diót! Föl akartam törni a diót. A dió: az igazság. Az igazság ott van
belül, és nekem meg kell ismernem. Az a hivatásom, hogy föltörjem
a diót, megnézzem, mi van belül. Mi a lényege az ügynek, amit
világnak, életnek, embernek neveznek, és megismerjem a lét
lényegét. Úgy hittem: az a hivatásom, hogy filozófiát műveljek, és
lényeges dolgokat lássak meg benne. Azóta semmivel sem lettem
jobb filozófus, csak többet tudok. Ez nem lényeges, hiszen ma már
azt is tudom, hogy nem tudok semmit. Abba az időbe sikerült
beleszületnem, amikor nem törünk fel diókat. Akkor még csak a régi
filozófiát ismertem: Arisztotelészt, Kantot, a diótörő korszak
filozófusait. De ebben a világban, amit posztmodernnek nevezünk,
nincsenek föltörendő diók. Lassan jöttem rá erre. Mi már csak
értelmezünk. Mi nem tudunk magához a dologhoz fordulni, csak régi
szerzők vérével gazdagítjuk vérszegény ereinket, tehát
vérátömlesztést hajtunk végre önmagunkon. A mai világ nem teszi
lehetővé, hogy rendszereket alkossunk, ezt a filozófusok ma úgy
mondják: vége a metafizikának, vége a rendszernek. Rendszer
helyett van gondolkodás. Mire sok mindent megtanultam, sok
mindent megértettem, és körülnéztem, rájöttem: nincs dió, amit
föltörhetünk.
 De húszévesen azt hittem, hogy diót törünk föl. Rendszert akartam
építeni. Marxistaként azt hittem: az eredeti Marxhoz visszatérve
kapom meg azokat az alapokat, amelyekre föl lehet építeni egy
rendszert. Később az egyik alapot a másik után vettem ki az
építményemből, és helyettesítettem másikkal. Mindig szerettem
volna egészet alkotni. Kiveszek valamit a régi marxizmusból, és
mással helyettesítem. Olyan ez, mint Thészeusz hajója, ami már nem
ugyanaz, mert minden alkatrészét kicserélték, de végül is még
mindig tart a folyamatosság, mert Thészeusz hajója.
Történetfilozófiám írása közben – már Ausztráliában – feladtam a
nagy elbeszélést, a régi hagyományos, tradicionális, progresszivista
történetfilozófiát. Rájöttem, itt nemcsak arról van szó, hogy Marx
rossz, s mással kell helyettesíteni, amit itt vagy ott mond. Nemcsak
Marx, hanem az egész projektum nem működik. A metafizika nem
működik. Ezt mások is észrevették mellettem, előttem, alattam,
fölöttem. Ezt mindenki maga fedezi fel. Húszéves koromban tudtam,
hogy diót kell föltörni, és ebből a szempontból még ma is ezt
csinálom, hiszen az a felismerés, hogy nem lehet a diót föltörni, még
a dió feltöréséhez tartozik.
Gyalog mentem föl az ötödik emeletre, nem használtam a liftet.
Amikor először mentem föl Lukácshoz, tíz percet álldigáltam az
ajtó előtt, nem mertem becsengetni. Végül becsöngettem, és
reszkettem, ideges voltam és feszült. Piri néni nyitott ajtót, és
Gertrúd is kijött egy pillanatra, hogy köszöntsön. Bevezettek a
téglalap alakú dolgozószobába, amelyet egy nagy íróasztal uralt, a
háttérben rengeteg könyv és könyvespolc. Az íróasztal előtt egy
íróasztalszék állt, mellette pedig egy karosszék, ami a vendégek
helyéül szolgált. Nem Lukáccsal szemben kellett leülni, hanem
srégen mellette. Ő mindig az íróasztalnál ült, mint a régi
professzorok – én sohasem beszélek így a diákjaimmal. Elfordulok
az íróasztaltól, hogy egyenlő szituációban érezzék magukat. Gyuri
bácsi professzor volt az otthonában is. Ha valaki belépett hozzá,
egyenlőtlen viszonyban találta magát. Mint egy kérelmező. Tehát a
kérelmező és a döntést hozó viszonyának koreográfiáját hozta létre.
A koreográfiát azonnal meg lehetett érezni, de nem kellett elfogadni.
Én nem fogadtam el. Azaz: muszáj volt elfogadnom, abban a
székben ültem, és így beszéltem vele, de igyekeztem azt a széket más
funkciójúvá tenni. Egy fél éven belül úgy beszélgettünk, mintha
egyenlők volnánk. Amikor először léptem be hozzá, az ő
koreográfiájában mozogtam: dadogtam, próbáltam arról beszélni,
amin éppen dolgozom. Politikáról nem.
„Lukács elvtárs nincs az egyetemen, és én továbbra is szeretném a
munkámat Önnel megbeszélni. Szeretnék beszélgetni magával.” És ő
ettől kezdve mindig boldogan beszélgetett. Szeretett tanítani, szerette
a beszélgetőpartnereket. Csak teoretikus kérdésekről beszéltünk.
Egyetlenegyszer tett kivételt, amikor megoperálták.
Balatonalmádiban üdült, ott kapott gyomorvérzést. A mentők
beszállították a kórházba, s azt hitte, gyomorrákja van.
Gyomorfekély megvarrasodásáról volt szó, könnyen tudtak segíteni
rajta. Mindenesetre kórházban feküdt, és megengedték, hogy
meglátogassuk. Azt hitte, a halál mezsgyéjéről jött vissza. Akkor
beszéltünk politikáról és etikáról. Ekkor mondta Gyuri bácsi a
következőt: „Nézze meg Kun Bélát. Nagyon jó kommunista volt, és
egy aljas gazember.” Hogy lehet valaki jó kommunista és aljas
gazember? Nem értettem: számomra egy jó kommunista egyúttal
elengedhetetlenül tisztességes is. Azt hittem, az én kommunistáim
azért rosszak, mert tisztességtelenek.
'49 és '53 között dúltak a letartóztatások, internálótáborok,
egyetemről való kizárások. Az egész társadalmat áthatotta a félelem.
Anyám legjobb barátnőjének, Bébi néninek az első férjét a nyilasok
lőtték agyon. Maradt egy pici háza Budapesten, ezért mint
háztulajdonost kitelepítésre ítélték. A második férje Fürst és Sallai
védőügyvédje volt. Mint kommunista ügyvéd jobbnak látta Bécsbe
menekülni. Bébi néni megkapta a kitelepítési végzést. Anyámmal
odamentünk este, és egész éjszaka virrasztottunk vele. Ismerős érzés
kerített hatalmába: ez megint deportálás. Bébi néni zokogott, egész
éjjel ott ültünk, a csomagok a lábunk előtt hevertek, reggel jönnek
érte. Hála istennek, reggel egy motorbiciklis jött, és lefújta a
kitelepítést. Rákosi elvtárs küldte. Gábor Andor Bébi néni férjének jó
barátja volt, együtt szociáldemokratáskodtak valaha. Elrohant
Rákosihoz, s azt mondta: „Ha ezt az embert kitelepítik, nagy botrányt
csapok.” Gábor Andor képes volt fejjel menni a falnak, s ezúttal
Rákosi engedett. Hajnalban megérkezett a motorbiciklis, de azt az
éjszakát a vele járó felismeréssel nem felejtem el.
Állandóan kiszerkesztettek a faliújságon, például azért, mert nem
tetszett a Vidám vásár című szovjet film. Mindig idióta voltam:
kérdezték, és megmondtam, hogy nem tetszik. A Találkozás az Elbán
sem. „Heller elvtársnő nem szereti a szovjet filmeket, és ez nagyon
jellemző rá.”
Ki akartak zárni a pártból, mert a Grősz-per harmadrendű
vádlottjával láttak beszélgetni. Állandóan értekezletre kellett járni, ha
az ember hiányzott egyről is, szembe kellett néznie az eshetőséggel,
hogy kizárják az egyetemről. Vagy megvonják az ebédjegyét. Jó
olcsó volt a menzaebéd, ezt az egyet lehetett megfizetni: azaz
egyetlen mód volt, hogy meleg ételhez jussunk. Kékes elvtárs, a
Tanulmányi Osztály vezetője, gigantikus tirannus kétszer vonta meg
tőlem az ebédjegyet. Mert valamilyen bűnt követtem el. E kafkai
világban nem lehetett tudni, milyen bűnt követett el az ember.
Egyszer a macska ledöntötte a Sztálin-szobrot. Mindenki tudta,
hogyan történt, de összehívták az egész egyetemet, újra fölállították a
szobrot a földszinten. Elénekeltük a Himnuszt, az Internacionálét, a
szovjet himnuszt, mindent. A dékán dörgő szózatot intézett hozzánk,
hogy a gonosz imperialista ellenség Sztálin elvtárs szobrán akarja
megbosszulni… Röhögtünk magunkban, de pléhpofát mutattunk.
Részt vettünk az állandó komédiákban. Az értekezlet arra szolgált,
hogy megfélemlítsék az embereket. Mindig megmondták, mi helyes
és mi nem. Úgy írták le, mit nem helyes tenni, hogy mindenkiben,
aki jelen volt, fölmerült a gyanú, ő az, akiről szó van, ő az, aki
helytelenül cselekedett. Körtvélyes Gézának, a kitűnő népi táncosnak
kellett elvállalnia a filozófiai csoport vezetését, mert nemcsak
pártszervezetünk volt, hanem filozófiai csoportunk is. Minden héten
hosszan meg kellett tárgyalni a párt véleményét, ami annyit jelentett,
hogy a csoportvezető előadta a legújabb blablát, s mindenkinek
valami új dolog miatt kellett reszketnie. Körtvélyes Géza elkezdte az
értekezletet, s csak beszélt, beszélt, beszélt. Órák teltek el. '56 után
bevallotta: „Volt egy gyakran visszatérő lidérces álmom: értekezletet
vezetek, és sosem tudom abbahagyni.” Ő ezt álmodta, mi ezt éltük át.
Nem beszéltünk meg, nem vitattunk meg semmit, senki sem
szólhatott hozzá semmihez, senki sem mondhatott ellent semminek:
az egész egy megfélemlítési gyakorlat volt.
A reggel fél nyolctól nyolcig tartó Szabad Nép megbeszélésre be
kellett érni: az volt az első értekezlet. Addigra már föl kellett
készülnünk belőle. Hangosan meg kellett ismételnünk a cikkek
tartalmát: pozitív kommentárral. Mennyire szeretjük, és milyen igaz
és jó minden, ami az újságban áll. Akkor volt pechünk, ha másnapra
az illető cikkíróról kiderült, hogy ellenforradalmár. A taggyűléseken
felálltak, hogy X. Y. levelezik ezzel és ezzel, hogy kapcsolatot tart az
amerikai nagynénjével vagy az izraeli unokahúgával. A rokonokkal
nem lehetett kapcsolatot tartani. Litván Gyuri felesége, Gál Éva ellen
rettenetes támadás indult a pártszervezetben, mert írt az Izraelben élő
bátyjának. Ott kellett ülnöm, és kibírni, hogy ne szóljak hozzá
semmihez. Mindig hálát adtam a magasságos Úristennek, hogy nem
vettek fel jelöltből tagnak, s így nem rendelkeztem szavazati joggal.
'55-ben vettek csak föl, amikor az idők már enyhülni kezdtek.
A borzalmas korszak szép korszak is volt egyben. Fiatalok
voltunk, és megismerkedtünk a filozófiával: rágtuk, ettük, faltuk
éjjel-nappal. Az élet egy időben mutatta meg mindkét arcát. Az
értekezleten igyekeztem mindig másra gondolni. Nem lehetett
komolyan venni, nem is lehetett odafigyelni, tudtam, hogy
megfélemlítés folyik. Hál' istennek csak egy héten egyszer volt nagy
pártértekezlet, eltekintve a Szabad Nép-félóráktól. Az egyetemi
előadásokra is kiterjesztették a rendcsinálást: szigorúan ellenőrizték,
megjelenünk-e az összes unalmas órán. Egy füzetecskével kellett
közlekednünk, és az ajtóban bepecsételték, hogy beléptünk. Szépen
lepecsételtettem a füzetemet, s amikor jött a tömeg, kislisszoltam,
mintha vécére mennék. Az órák kilencven százalékán nem vettem
részt, vagy hátra ültem, és mással foglalkoztam: olvastam a pad alatt,
vagy írtam valamit.
Fogarasi szemináriumait kivéve azt a tananyagot tanultam, amit
magam jelöltem ki magamnak: olvastam. Bóka László irodalomóráin
lehetett mulatni, mert szellemes, vicces ember volt, és rengeteg
anekdotát mesélt Babits Mihály szerelmi életéről vagy annak
hiányáról.
 Társasági élet abban az időben nem volt. Vigyáztunk az
elszigeteltségünkre. Pistával bevonultunk a szobánkba, és tanultunk,
olvastunk, emberekkel csak az egyetemen érintkeztünk. A személyes
érintkezések '53-ban kezdődtek. Egy-egy párttaggyűlés után
elmentünk inni. Nem volt első-, másod-, harmad-, negyedosztályú
vendéglő, minden vendéglőben pontosan ugyanazért az árért nem
lehetett semmit kapni. Kétféle italt tartottak: rumot és kevertet, s
mind a kettőt egy forintért mérték. A Százévesbe jártunk egyetem
után. Könnyű volt részegre inni magunkat, ez volt a társasági élet, de
mindenki vigyázott a nyelvére. Vasárnaponként kirándulni jártunk.
Vagy meccsre.
Bihari Gyurit az atlétika érdekelte – a sportban a fiúk után
mentem mindig. Akkor a margitszigeti stadionba jártam, és a futókat
bámultam. Hermann fociőrült volt, ezért minden MTK-meccsre
kijártunk, és később, amikor Fehér csatlakozott hozzánk, Pistával és
Ferivel, tehát a két férjemmel, akkor persze még nem tudtam, hogy
így hozza a sors, sokat jártunk együtt meccsekre. Minden vasárnap,
mert akkor vasárnap tartották a mérkőzéseket, kint voltunk a
focipályán. Ma is tudom a csapatösszeállítást különböző
korszakokból.
A hagyomány szerint az MTK zsidó csapat, Hermann és Feri ezért
lett MTK-drukker. Amikor én kezdtem a szurkolást, már textiles
csapat volt, aztán sajnos ávós csapat lett – nem is lett volna szabad
neki drukkolni. A futball szép. Szép, ahogy játszanak, ahogy
dribliznek. Érdekel a játék, érdekel a verseny is, a csapatmunka.
Sokféle sport érdekel, de pályára csak a focira mentem ki. Szegény
Feri úgy halt meg, hogy fél órával előtte még megnézte a tévében a
Németország-Brazília focimeccset. Ő fanatikus maradt. Engem már
nem érdekelt annyira, de ma is megnézem a focit. '56 után hagytuk
abba a meccsre járást. '56 olyan esemény volt, ami minden
vonatkozásában döntőnek bizonyult az életünkben. '56-ban találtam
haza, akkor éreztem, hogy ebbe a világba van beleépítve az életem,
és most már semmilyen más világba nem, csak ebbe. Ezt '56-ban
éreztem meg, és megszűnt a futbólia, mert az is más világ volt.
Nem kellett a külvárosba vagy vidékre mennünk, hogy lássuk az
ország nyomorát, mi is fáztunk, mi is éhesek voltunk, mi sem
kaptunk az üzletben semmit. Nem kellett szociográfiai
megfigyeléseket tennünk, hogy rájöjjünk, mennyire lepusztult az
ország. Mikor a sajtmintaboltban nincs sajt, azt észreveszi az ember.
Nem lehetett sorbaállás nélkül semmihez hozzájutni. Tejet még
sorbaállással sem lehetett kapni. Úgy örültem, amikor állapotos
lettem, mert soron kívül mehettem kenyérért.
'50 nyarán a várkúti turistaházban, egy közös szálláson nyaraltunk
– magánszállásra nem volt pénzünk –, de hál' istennek csak nekünk
kettőnknek jutott eszünkbe odamenni, ezért mégis magánszállás lett
belőle. Itt ismerkedtünk meg és töltöttünk együtt néhány napot Eörsi
Gyulával, a később neves polgári jogi professzorral, és feleségével.
Maja éppen Anna lányával volt állapotos. Kettesben voltunk
Pistával, Eörsiékkel nagy ritkán együtt sétáltunk: ők is, mi is nagyon
fiatalok voltunk. Kiderítettük, hogy Gyula nem más, mint Schleifer
Ede bátyja, akiről még az óvilágból voltak emlékeim. A jégpályán
minden lányt ledöntött. „Vigyázat, jön a Schleifer Ede!” kiáltással
rohantunk előle. Mi, lányok rettegtünk tőle: még nem a lírai költőt
ismertem Eörsi Pistában, hanem Schleifer Edét, a borzalmas kisfiút.
'49 és '53 között kettesben nyaraltunk. Előtte mindig táboroztunk,
utána barátokkal együtt vettünk ki szállást. Atomizálttá vált a
társadalom, nem akartuk mással megosztani a magányosságunkat.
Életemnek a zene mellett a legnagyobb szenvedélye a hegyjárás. A
kirándulás komplikált műfaj: nem egyszerűen testedzés. Befogadom
a hegyek, a fák formáját, illatát, szeretek szamócát szedni, bogyózni,
málnát szedni: mint a medvék. Az érzést: fölmenni, letekinteni, majd
leszaladni a hegyről. A török utat akkor fedeztem fel, s azóta ez a
kedvenc utam a Bükkben. Eger ostromakor a törökök törték hegyre
föl, hegyről le. Elsétáltunk rajta egész Egerig, s utána lementünk
fürödni Sikfőkútra. Abban a tóban ma már senki sem fürdik. A nap
másik részében egy pokrócon fekve olvastuk a Karenina Annát.
Gyönyörű dolgok voltak: kirándulni, olvasni. Elszigetelten, teljesen
egyedül: senki nem beszél, senki nem hallgat, senki nem hallgat ki,
senki nem félemlít meg. Év közben vasárnaponként kirándultunk, ha
nem meccsre mentünk. Nyáron nagy, tavasszal kis túra. Ez volt a
ritmus.
 Huszonkét éves koromig tartott a diákságom, s utána fölvettek
aspiránsnak. Már húszéves koromtól tanítottam az egyetemen, mert
Lukács megbízott, hogy tanítsam filozófiatörténetre az elsőéveseket.
'52-ben ezt főhivatásként folytattam, s ebben az évben kezdtem
tanítani a Közgazdasági Egyetemen is ezt a stúdiumot. Mindig
szerettem tanítani, szerettem beszélni. Ezt a képességet cionista
koromban sajátítottam el, mikor a kvucá vezetésével bíztak meg.
Tizenhét évesen nekem kellett előadnom a nálam fiatalabbaknak. Itt
tanultam meg, hogy ne legyek elfogódott vagy feszült. Táncos is
voltam, tudtam, mit jelent kilépni a színpadra, ahol nem muszáj
észrevenni a közönséget. A táncos és a cionista kvucávezető rutinja
segített, hogy soha ne legyen probléma számomra föllépni a
katedrára.
Szakdolgozatomat Erdélyi Jánosról írtam. Magyar filozófust
akartam választani, akiről még nem írtak. Néhány éve tartottam egy
előadást Hamburgban. Utána odajött hozzám egy házaspár, és
bemutatkozott: „Erdélyi Pál, Erdélyi Pálné.” „Nem ismer meg, Ági
néni?” „Honnan?” „A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumból, ott tanított
magyarra. Ági néninek köszönhetem a férjemet.” „Hogyhogy?”
„Maga tanított nekünk Erdélyi Jánosról, a férjem Erdélyi János
dédunokája. Amikor bemutatkozott, a neve miatt Erdélyi Jánosról
kezdtem el beszélni. Ő azt mondta: »Maga az első,- aki ismeri
Erdélyi János nevét. Honnan tudja?« Így kezdődött a szerelem, aztán
házasság lett belőle. Több gyerekünk van.” Erdélyi János a késői
reformkorban kezdte pályáját, de filozófiai munkáit nagyrészt a
szabadságharc és kiegyezés között írta. Fiatalon halt meg a
sárospataki református kollégium tanáraként. Magyar hegeliánus és
utópista szocialista volt. Olyan ember, akinek a kultúrája
kilométerekkel haladta meg a korabeli Magyarország általános
kultúráját. Egy ideig Németországban is tanult, s teljesen
beágyazódott a német szellemi életbe. A maga jelenkorában élt
Németországban, követte az új hegeliánus vitákat és konfliktusokat.
Tökéletes elfogulatlansággal szólt a magyar irodalomról. Nagyon
elmarasztaló kritikát írt Az ember tragédiájáról, Petőfi Sándor egypár
versét kiemelte, de megállapította: őrült nacionalistáknak juthat csak
eszükbe, hogy nagyobb Heinénél. Kitűnőeket írt filozófiai témákból,
és ma is helytállóak a recenziói. Gyulai Pálnál, akinek nem sok
tehetség adatott, mindig kevesebbre értékelték. Gyulai Pál örökölte a
Petőfi-hagyatékot, mert sikerült feleségül vennie Szendrei Júlia
húgát, s ezzel megkaparintania az örökséget. Közepes írásaival ő lett
a magyar kritika istene. Erdélyi Jánost a kutya sem ismerte, ő csak
szépen énekelt a gyerekeinek Sárospatakon. Erdélyi János lehetett
volna a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, de ő nem akart
kiegyezni. Helyette Arany Jánost választották meg, aki kész volt
kompromisszumra („Kis keresztem hol szereztem”). Számomra
Erdélyi János jelentette a kompromisszumot nem kötő, tisztességes,
magyar embert, aki a világ gondolkodásának centrumában dolgozik.
Rövid életet élt, de azt igen tisztességesen. Népköltészettel is ő
foglalkozott először. Ez az érdeklődés is Goethének, Heinének, a
Grimm-meséknek: azaz a német romantika hatásának tulajdonítható.
A legmaibb kifejezéssel: ritka Európa-konform elmének számított. A
Parlamenti Könyvtárban régi, XIX. századi Athenaeum-számokat
olvastam, mert a folyóirat sok korabeli filozófiai szöveget közölt
magyar fordításban, s így bukkantam rá Erdélyi Jánosra.
Ténylegesen én fedeztem fel, kiadtam egy kis kötetet tőle, és írtam
hozzá előszót. Nem volt visszhangja, mert Erdélyi János valójában
csak engem érdekelt. Mást nemigen, mert nem lehetett vizsgázni
belőle, jó pontokat szerezni az ő ürügyén. Utóéletében is pária volt,
kálvinista pária, ezért választottam.
Lukács egy ideig nem lépte át az egyetem küszöbét, s amikor
visszatért, nem tarthatott többé kötelező stúdiumot, csak szabadon
választható szemináriumot. Óráin négy-öt hallgató jelent meg, tudták
róla, hogy nem kóser. Hermann nem nagyon járhatott, mert reggel
tanított Pestszentlőrincen. Egy-két új ember mégis csatlakozott,
például Mészáros István és Almási Miklós. Mészáros István '56-ban
disszidált, Angliába ment, ott lett filozófiaprofesszor, írt egy könyvet
Lukácsról, egyet az elidegenedés fogalmáról, mindkettőt angolul.
Később a szélsőbaloldalhoz csatlakozott, igen-igen nagy kritikusa
lett minden magyar progresszív szocialista irányzatnak.
Munkásgyerek volt, de nagyon törtető. Tiszteltem a tehetségét, mert
az első – a legjobb – könyve, a Szatíra és valóság tehetséges munka:
a szatíra fontos és föltáratlan esztétikai téma. Amikor kiment
Angliába, nem futotta ki azt, amit vártak tőle.
Lukács Az ész trónfosztását adta elő. Mindig egy félévet tanított:
kezdte Hegellel, ami nem tartozott a témakörébe, csak Schelling, de
ahhoz, hogy Schellingről beszéljen, Hegelről kellett beszélnie.
Eljutott körülbelül Nietzschéig. A következő félévet azzal nyitotta:
„Mielőtt az előadásomat folytatom, röviden összefoglalom, amit az
első félévben elmondtam.” És megint ugyanott végezte, ahol az előző
félévben, mert a rövid összefoglalás kitöltötte az év felét. Így Az ész
trónfosztásának második felére sohasem került sor. A Max Weberről
és Heideggerről írottakat sohasem adta elő az egyetemen. '52-ben
újra visszatért az irodalmi alkotásokat elemző szemináriumához.
Ezen a kurzuson már Konrád Gyuri és Fehér Feri is megjelent. Feri
egy szakot hallgatott, a magyart, de filozófiára is átjárt. Eredetileg a
Lenin Intézetbe vették fel, de ott olyan rettenetesen érezte magát,
hogy átkéredzkedett a bölcsészkarra.
Ferit ismertem kicsi gyerekkorában. Tizenhárom évesen a Vas
utcában barátkoztunk meg, az Angol-Magyar Baráti Társaság
tanfolyamán. Szorgalmas fiú volt, én lusta, Pista középen állt. Feri
szerint Pista folyton aludt. Nagyon megkedveltem, helyes kisfiú volt,
egyszer-kétszer elvittem moziba, de utána megszakadt a
kapcsolatunk. Később hallottuk, hogy a Szabad Népben megjelent
egy vita Déry Tibor Fehér pillangó című kötetéről, amelyben
ledorongolták mint reakciós, rossz és dekadens művet, és egy Fehér
Ferenc nevű középiskolás tolta le Déryt a legélesebben az ifjúság
nevében. Pistával egymásra néztünk, és megállapítottuk: ez a kedves
fiú is így elrohadt. Így fogalmaztunk: „Ez is így elrohadt?” Mindenki
így elrohadt, még ez a gyerek is, úristen, mi lesz ebből? Feri Lukács-
ellenes tanulmány írásába fogott, ezért elkezdte olvasni a munkáit. S
ahogy elmesélte: minél többet olvasott, annál inkább meggyőződött
róla, hogy nem ellene, hanem mellette kellene írnia. Lelkes
kommunista ifjonc volt, egy másik generációból, mint mi: öt évvel
fiatalabb nálam, és kilenc évvel Pistánál. A „már nem ismerte
Józsefet”-generációhoz tartozott. Hamarosan vad és szemellenzős
kommunista lett, és természetesnek tartotta, ha a párt kritizálja
Lukácsot, akkor Lukács rossz: neki is kritizálnia kell. Viszont már
gyerekkorában is nagyon lelkiismeretes volt, ezért mindenhez
alaposan hozzáolvasott. Addig olvasott, míg rájött, hogy fordítva áll
a dolog: Lukácsnak van igaza, nem a pártnak. Meglátogatta
Lukácsot: „Lukács elvtárs, sajnálom, tévedtem, magának van igaza.
Ettől kezdve az Ön híve vagyok, Önt fogom védeni”, gyakorolt
őszintén önkritikát. S meg is tette, mindig-mindig is ezt tette. Saulus-
Paulus változás volt az életében ez a hirtelen átalakulás. Megnyerte a
középiskolás Rákosi Mátyás tanulmányi versenyt, és
jutalomjátékként a Lenin Intézetbe küldték. Ott a díszhelyre tették,
de gyűlölte. A bölcsészkarra akart járni, magyart akart tanulni.
Konrád Gyuri azonnal bölcsészkarra jött, s a legjobb barátok lettek
Ferivel. Úgy hívták őket: Castor és Pollux, mert ilyen görög
csillagbarátság szövődött köztük. Mindig együtt mutatkoztak, mi így
is neveztük őket: a Fehér-Konrád. Konrádot nem ismertem. A Falk
Miksa utcában laktam, és ott lettem figyelmes egy vékony, csinos
arcú fiúra meg egy gyönyörű, vörös hajú lányra: csókolózva,
ölelkezve mentek az utcán. Bámultam őket, ilyen szép emberpárt
ritkán látni. Az a szép emberpár volt Gyuri és Vera, az első felesége.
Nem jártunk társaságba, de a szakmánkon belül a protokoll-
meghívásokat – házaspárok hívtak meg házaspárokat – illett
elfogadni.
Nádor György Fogarasi Béla tanársegédje volt az egyetemen.
Fogarasi hozta oda, nagyon jóban voltak, míg csak Nádor egy
dolgozatot nem írt a tudomány fogalmának történetéről. Fogarasi
rossznak tartotta, Nádor viszont biztos volt benne, hogy kitűnő, ezért
feszültség támadt közöttük. Nádor György adta ki és írt előszót
Spinoza Tractatus theologko-politicusához. Fontos kiadás volt, mert
jelentősen hozzájárult Spinoza magyar kultúrába ágyazásához.
Egyetemi előadásait nem ismertem, mert Fogarasihoz jártam, de
barátilag sokat jártunk össze. A felesége '49 előtt jó barátságban volt
Kádarnéval. Amikor Kádarnét elbocsátották az állásából, mert férjét
bebörtönözték, Mari továbbra is fenntartotta vele a jó viszonyt. '56
után, amikor Nádorék legálisan, a két lányukkal el akarták hagyni az
országot, Mari Kádárnéhoz fordult, intézze el, hogy kapjanak
útlevelet, és Kádárék visszafizették a kölcsönt. Nádor judaisztikáról
is írt Spinoza kapcsán. Ő is a Rabbiszemináriumból jött, de erről nem
beszéltünk, mert semmilyen vallással kapcsolatos témáról nem
lehetett szót ejteni. Később Heidelbergben judaisztikaprofesszorként
folytatta a pályáját, és most valamelyik angol egyetemről, szintén
egy judaisztika tanszékről ment nyugdíjba.
Szigeti Józseffel ambivalens volt a viszonyunk: egyrészt féltünk,
rettegtünk tőle mint párttitkártól, másrészt mégis ő volt Lukács
asszisztense – az is maradt, Lukács egyetemi tanársága alatt
mindvégig. Nem tudtuk kikerülni, mert ő vizsgáztatott minden
Lukács-kurzusból. Ma senki sem hiszi el, de tehetséges volt.
Kierkegaard-tanulmánya abban az időben igen jó munkának
számított, s különlegesség volt, hogy valaki Magyarországon egy
ilyen obskúrus filozófiai figuráról ír. Ma sem tagadom, hogy elsőként
hívta föl a figyelmemet Kierkegaard-ra. '49-ben megírta önkritikáját,
amit voltaképpen Lukács elleni támadásnak kellett értelmezni, s ettől
a pillanattól kezdve többé nem lehetett megbízni benne. Kiderült,
hogy gyáva, törleszkedő alak. Köpönyegforgató és nagy asszimiláns.
A párthoz akart asszimilálódni. Az Eötvös Kollégiumból indult.
Lakatos Imrével, Lázár Györggyel és Király Istvánnal állt jó
barátságban. Király Istvánnal együtt küldték ki Németországba
Göring-ösztöndíjjal, a német kultúrát tanulmányozni. Szigeti úgy
mentegette életének ezt az epizódját, hogy nem volt más választása,
különben behívták volna katonának, és kiviszik a frontra. Király és ő
fordították le a Rommel a sivatagban című könyvet. Király sosem
tagadta náciszimpatizáns múltját. Az a meggyőződés alakult ki
benne, mint később elmondta nekünk, hogy Magyarországnak
mindig a régióban legfontosabb nagyhatalommal kell jó viszonyban
lennie. Az effajta magatartással marad fönn Magyarország, az ő hite
szerint. Szigetinek erre nem volt semmi ideológiai oka. Elég érdekes,
hogy ilyen emberek egész jól ellavíroztak, aki pedig
Spanyolországban vagy Franciaországban volt kommunista,
legtöbbször nagyon megütötte a bokáját. Nekik ugyanis nem volt
valódi érintkezési felületük, így konfliktusaik sem a
kommunizmussal: nyitva álltak arra, hogy a kommunizmus
bármelyik formáját, variációját elfogadják.
Szigetit először a Lehel téren, egy kétszobás lakásban látogattam
meg, amit kiutalással kapott. Akkoriban született az első fia. A
kitelepítések után azonnal beköltözött egy Lórántffy Zsuzsanna utcai
nagypolgári házba, amit jó ízléssel rendezett be fillérekért
elárverezett, ellopott, elhagyott javakkal. Mindig a máséba ült bele.
'56-ban én védtem a forradalmat, ő támadta: „Rendben van, amíg
csak az állásokhoz nyúlnak, de mi lesz, ha a lakásokhoz nyúlnak?”
Egész idő alatt attól félt, hogy a lopott lakását majd vissza kell adnia.
Igen alacsony, majdnem proletársorból származott, viszont nagyon
szerette, értette a kultúrát. Az emberek bonyolultak. Ha ma
találkozom vele az akadémiai második osztály ülésén, és a véletlen
úgy hozza, hogy egy irányban megyünk haza, Hölderlin-verseket
szaval, rossz kiejtéssel ugyan, de nagyon jól memorizálva.
A harmadik ebben a társaságban Lázár György volt, akit
eredetileg Lám Leónak hívtak, szintén az Eötvös Kollégium neveltje.
Apja neves erdélyi gondolkodó volt. A szülői házból szexuális
kalandjai miatt félig-meddig kiűzték. Ifjúkorában, mondta, beszerzett
egy vérbajt, s mert két kisebb leánytestvére nevelkedett otthon, az
apja jobbnak látta, hogy Magyarországra küldje, és távol tartsa a
háztól.
Azzal vált hírhedtté, hogy írt egy kritikát a magyar pedológia
ellen, s ezzel víz alá nyomta azokat a pszichológusokat, akik valami
értelmes dolgot alkottak. E hírhedt, a Társadalmi Szemlében
megjelent cikkével akarta föltornázni magát az ideológiai pápaság
szintjére. De nem származott belőle semmi haszna, mert öt perc
múlva őt is ellenséges, legalábbis osztályidegen elemnek tekintették,
marginalizálták és elbocsátották az állásából. Az ő tanítványa volt
egyébként Kemény István, a neves cigány- és szegénységkutató
szociológus, együtt rúgták ki őket az egyetemről.
Lázár György nagyon érdekes helyre hívott meg, az apósa
lakására. Lázár Soós Jucit vette feleségül, gyermekük, József a nevét
Sztálin Józsefről nyerte, mert abban az időben Lázár Sztálin elvtárs
rettenetes nagy magyar híve volt. Ugyanakkor furcsa kettősség is
jellemezte, amit őrületnek is nevezhetnénk. Szektás kommunista
volt, de állandóan azt hajtogatta, hogy Rákosi elvtársat mindenki
megtéveszti. Osztályárulók, amerikai kémek nyüzsögnek Rákosi
elvtárs körül, főleg Révai József osztályellenség, sőt: az amerikai
imperializmus ügynöke. E felfedezéseiről több levélben tájékoztatta
Rákosi elvtársat. Borzalmasan fájt neki, hogy elveszítette a
professzúrát, s kiebrudalását Révai József imperialista
aknamunkájának tulajdonította. Révainak az amerikai CIA
parancsolta meg, hogy bocsássa el őt, a pedológia ellen írva ugyanis
rettentő csapást mért az amerikai imperializmusra. Ha nem ezeken a
problémákon rágódott, a Pipacs nevű mulatót látogatta, ahol
különböző lányokkal szűrte össze a levet, ezért a házassága igen
feszültté vált. Ezenkívül minden fiatal lányt, minden tanítványát
elcsábította. Egyiküknek azt mondta, hogy halálosan szerelmes belé,
és miatta megváltozik. Soha többé nem jár kurvákhoz. Ha a lány
megtudja, hogy ő még egyszer felmegy egy Pipacs-kurvához, tegye
meg a szívességet, és jelentse fel a pártnál. Hogy, hogy nem, ez meg
is történt. A lány teljesítette kommunista kötelességét, és azonnal
elgyalogolt a kerületi pártszervezetre. Szegény Juci rettenetesen
szenvedett, s más vigasza nem maradt, mint az apja. Soós Aladár, a
neves építész tekintélyt parancsoló személyiség volt, amint ősz
hajával megjelent: tipikus zsidó nagypolgár. A lánya viszont
populista, népies hullámokon evezett: főleg népiesekkel barátkozott,
ami engem és Hermannt igen megviselt. De kitűnően tudtunk
népdalokat énekelni, hatalmas repertoárunk volt a dédimtől, apámtól,
Vitányi Ivántól és Körtvélyes Gézától, s így belopakodtam Juci
szívébe, annak ellenére, hogy mint mondta: „urbánus vagy, és nem
ismered a magyar népet”. Azt javasolta, magyarosítsuk meg a
nevünket Hermányira, mert Heller és Hermann névvel nem lehet élni
– Magyarországon biztosan nem.
Sohasem volt kifogásom a népiesek ellen. Urbánusnak sem
gondoltam magamat. A zsidók általában libabőrt kaptak a
népiesektől, s antiszemitának tartották őket. Én sohasem hittem, hogy
a zsidót szeretni kellene. Miért kellene a zsidót szeretni? –bár azt
megértem, ha valaki ragaszkodik a gyökereihez. Soós Juci azonban
kompenzált: egyrészt a zsidóságát népies vonzalommal, másrészt a
gazdagságát. Ugyanis a népies mozgalmak a szegénységet emelték
piedesztálra, s a proletárparaszt vonulatot idealizálták. Soós Juciék
gyönyörű nagy házban laktak. Egy roppant, félköríves sarokszobában
gyűltünk össze, az ablakok nagyszerű panorámára nyíltak, az asztalt
kényelmes fotelok vették körül. Életemben nem láttam ilyen
nagypolgárian elegáns környezetet, mint amiben Juci élt, ahová
behozta ezt az erkölcsileg elbukott kálvinistát – mert Lázár-Lám
tisztességes kálvinista családból származott. Tehetséges és okos
ember volt, az esze vágott, mint a beretva, s az egyik legszebb férfi,
akit személyesen ismertem. Ismeretlenül, érdektelenül halt meg, élete
végén is lányok után kajtatva, de már semmiféle szerepet a világban
nem játszott. Később Jucival, akinek sikerült megszabadulnia
Lázártól, s újra férjhez ment, ismét összehozott a sors. A hatvanas
években a Szociológiai Csoportban, később Intézetben dolgoztam.
Egy könyvecskét írt nálunk, én adtam ki az Akadémiai Kiadó
Szociológiai Füzetek sorozatában, s én írtam hozzá előszót.
Megbecsültem a munkáját, mert kitűnő szociográfiai képességekkel
rendelkezett, és mint embert is újra közel éreztem magamhoz.
Lányom a XIX. pártkongresszuskor született. Kórházban
feküdtem, amikor megjelent az a Szabad Nép-szám, amelyik közölte
Malenkov kongresszusi beszédét, és Sztálinét, amelyben az állt, hogy
a béke fennmarad és tartós lesz – valamint: „most a
kommunizmusnak kell kézbe venni az emberi jogok zászlaját, amit a
burzsoázia elvetett…” Megszületett Zsuzsa. Zsuzsa élete tehát
gyönyörű mozzanatokkal kezdődött. '53 júniusában mentem vele
először nyaralni, kilenc hónapos korában. Rubeolás volt, tőlem kapta
el, s a nap jó részében ápoltam. Pest mellett vettünk ki egy kis
vityillót, ide jött ki hozzánk Katona Kati nevű barátnőnk, aki már a
kerítésnél lebegtette az újságot: „Nézzétek, mi történt!” Katona Kati
negatívan ítélte meg az eseményt, milyen borzalmak következnek itt,
ez egy reakciós beszéd, ki hallott még ilyet. Kezünkbe vettük
Pistával a lapot, és ahogy olvassuk, végtelen öröm árad szét
bennünk: a második fölszabadulás kezdete. Mintha nehéz teher
gördült volna le a szívünkről. Nagy Imre júniusi beszéde olyan
reménykeltő volt, hogy hirtelen úgy éreztük: mégis előttünk az élet.
Szorongásunk, elszigeteltségünk nem tart örökké. Valami történik
most, valaminek történnie kell! Egy csapásra megváltozott minden.
'56 után megint visszaállt ugyan a borzalom, de mégsem ugyanaz,
mint '53 előtt. Mindennek a reménye benne sűrűsödött a Nagy Imre-
beszédben. Zsuzsa éppen rubeolás és kilenc hónapos, s mi úgy
éreztük, új korszak kezdődik az életünkben. Zsuzsa négyéves és
ugyancsak beteg, tüdőgyulladása volt, amikor kitört a forradalom. A
forradalom alatt vittük be a Róbert Károly utcai gyermekklinikára,
ott feküdt mindvégig: Pistával mindennap meglátogattuk, a
kórházban hallgattuk a híreket. A kórház és a forradalmi bizottság
között jártunk éjjel-nappal. Csak akkor nem történt Zsuzsával semmi,
amikor Sztálin meghalt. Akkor nem volt beteg.
'53-tól a mindennapi életünk gyökeresen megváltozott. Újra
összejöttünk emberekkel, kirándultunk: bandába verődtünk. A
spicliktől továbbra is tartani kellett, de a megfélemlítés szorítása
enyhült. A határok is kinyíltak. Először lehetett átmenni a szomszéd
országokba. '54-ben jártunk Csehszlovákiában. Négy órát álltunk a
határon. Budapestről a Magas-Tátráig tíz órát tartott az út.
Gyerekkorom óta először olvastam idegen nyelvű feliratot, hallottam
más nyelven beszélni, először használtam idegen pénzt.
Társasutazással mentünk, egyéni útlevél még nem lapulhatott az
ember zsebében. A klausztrofóbia kezdett oldódni. Később az
írószövetség csoportjával is kirándultunk Karlovy Varyban. Beszélni,
kritizálni, vitatkozni kezdtünk. Újra lehet: pro és kontra. Elkezdtünk
politizálni, gondolkozni, különböző álláspontokat képviselni. Az idő
összesűrűsödött: hamarosan felelősséget kellett vállalni azért, amit
beszéltünk. Amikor az úgynevezett márciusi határozatban a Rákosi-
társaság Nagy Imre ellen föllépett, mindenki tudta: ha kiáll a
márciusi határozat ellen, vállalja a rizikót, hogy kizárják, és ez és ez
történhetik vele. Viszont: tudni lehetett, ki és miért vállalja a
kockázatot. Ez teljesen más, mint amikor a Kékes elvtárs egyszerűen
megvonta az ebédjegyet, és nem lehetett tudni, hogy a macskáért
történt-e, vagy azért, mert nem tetszett egy szovjet film. A régi világ
irracionális volt, úgy döntöttek, ahogy akartak, és az indokokat
titokban tarthatták. Az elnyomás most kicsit racionalizálódott. Tudni
lehetett, miért nyomnak el, és a racionális elnyomás fölszabadítja az
energiákat.
Még pártgyűléseken is lehetett vitatkozni, hát még
kirándulásokon. Több embert meghívtunk a lakásunkra, vettünk egy
kiló kenyeret, egy rúd kolbászt, mindenki tört belőlük, közben
vitatkoztunk, veszekedtünk, és lengettük a kolbászt meg a kenyeret.
Rákosi és Nagy Imre között pluralizálódtunk. Attól kezdve, hogy
Sztálin meghalt, hihetetlen jelentősége lett mindannak, ami a
Szovjetunióban történt. Malenkov és Hruscsov konfliktusa
mindennel összefüggött. Izgalommal néztük a politika minden
rezdülését. Úgy éreztük: változhat valami, sőt a változásban mi is
valahogy részt vehetünk, részt kérhetünk világunk alakításából ebben
a provinciában is.
Nagy Imre miniszterelnök lett, elkezdték felülvizsgálni a régi
pereket. Egyik pert a másik után. Elsőnek Pálffy Györgyöt
rehabilitálták. A Vörösmarty cukrászdában Bródy Franci odajött
hozzám, és megsúgta: Pálffy perét felülvizsgálták, és kiderült, hogy
egy szó sem igaz abból, amiért halálra ítélték. Fölültem a kettes
villamosra, és Gyuri bácsihoz siettem. Előzetes bejelentés nélkül,
mert akkorra ilyen bizalmas viszonyba kerültünk. „Lukács elvtárs,
Pálffyt rehabilitálták. Minden hazugság volt.” „Nem lehet igaz.”
Máig sem tudom, mi nem lehet igaz. Pálffy rehabilitációja, vagy az,
hogy minden hazugság volt. Valószínűleg az utóbbi. Gyuri bácsinak
más volt mindehhez a viszonya, mint nekünk. Mibennünk csak az
abszolút boldogság dobogott, hogy a szörnyűségnek vége, Nagy
Imrétől mi egy emberarcú szocializmust vártunk. Gyuri bácsi kétfelé
érzett. Neki is megkönnyebbült a lelke, az ő félelme is enyhült.
Nemcsak értelmileg: érzelmileg sem tudta a két dolgot
összeegyeztetni, szerintem nagyon sok inkonzisztencia van abban,
amit Eörsi Istvánnak adott interjújában mondott. Rákosit utálta.
Egyrészt, mert Kun-frakciós volt, másrészt mert piti fráternek, az ő
szavával „pertli-ágens”-nek, tartotta. Nagy Imrével szemben is
komoly szkepszissel élt, mert Nagy Imre őt nem fogadta be. Egyszer
Feri közvetített közöttük – ugyanis közel állt a Nagy Imre-
csoporthoz. Átadta Lukács egy üzenetét Nagy Imrének, de Nagy
Imrét szemmel láthatóan nem vonzotta, hogy Gyuri bácsi
csatlakozzon hozzájuk: túlságosan meg volt terhelve a régi
bolsevizmussal. Lukács számára is problematikusnak tűnt a Nagy
Imrével való szövetség, két szempontból is. Ismét kétfelé érzett.
Nagy Imre nem tartozott ahhoz a régi gárdához, akit ő
pártarisztokratának nevezett. S úgy érezte, nincs meg benne a
képesség, hogy győzzön. Egy pártkongresszuson hagyta magát
leszavazni. Gyuri bácsi dührohamot kapott, és azt mondta: „Micsoda
miniszterelnök az, aki nem tudja megszervezni a pártot úgy, hogy ő
kapja a többséget?” Egy pártot meg kell szervezni, meg kell
vásárolni az embereket, meg kell csinálni a többséget, egy
funkcionárus, aki vereséget szenved egy pártértekezleten, az nem ért
semmit az egész ügyhöz. Politikusnak csapnivaló.
Szántó Zoltán, aki később csúnyán viselkedett a Nagy Imre-
perben, elment Gyuri bácsihoz: „Gyuri, maga megőrült, maga el
tudja képzelni, hogy egy jugoszláv belügyminiszter illegálisan átjön
a magyar határon valakivel tárgyalni? Gyuri, maga megőrült?” A
józan ész alapján nem lehetett elhinni, de ő el akarta hinni, és
mindent elhitt. S amikor kiderült, hogy minden hazugság, fenntartott
egy furcsa elméletet. Tudta, hogy a Buharin-per is hasonló kaptafára
készült, de az volt a véleménye, hogy bár a Buharin-per hazugság
volt, mégis volt valami „reális magja”. Nem úgy igaz, ahogy a
tárgyalási színjátékon előadták, de a pernek volt pozitív funkciója.
Danton kivégzésére hivatkozott: az is csupa hazugságra épült. Ha
Danton nem volt is angol kém, de ha ő győz, a francia forradalom
rosszabbul járt volna. Ez a modell egyébként Dantonra vonatkoztatva
sem igaz. Viszont az is elképzelhető, hogy csak Szántónak állította,
hogy elhisz mindent. S ő is csak a felesége előtt tárta fel a
legmélyebb meggyőződését, ahogyan mi Pistával is csak egymásban
bíztunk.
Az egyetemen jó néhányan megijedtek a Nagy Imre-programtól.
El tudom képzelni, hogy történelmi reflexek hatására is idegenkedtek
tőle. Évszázados tapasztalat – az 1848-as forradalom és
szabadságharc is pogromokkal indult –, hogy bármilyen hirtelen jövő
szabadságból valami rossz hárul a zsidókra. Bizony, amikor Nagy
Imre ilyen szavakat használt, hogy fontos számára a „kis magyarok
oktatása”, sok zsidó libabőrt kapott. Nem értettem, hiszen arról esett
szó, hogy legyen jó az elemi oktatás. Egy kis nacionalista szín sem
jött rosszul. A Rákosi-rendszerben a bennünket kormányzó orosz
állampolgárok úgy köpték le a nemzetet, hogy nem ártott
hangsúlyozni: ebben az országban azért magyarok laknak, ne tessék
haragudni, nem oroszok. Én nem bántam, ha a „kis magyarokat”
oktatják, noha ebben jó néhány zsidó antiszemitizmust orrontott.
Kiütközött bennük a hagyományos zsidó betegség: olyasmiben is
antiszemitizmust szagolnak, amiben nyoma sincsen.
A torz reflexek nem alakulnak ki véletlenül. De ez a tény a reflex
torz voltán jottányit sem változtat. Nagy Imrétől nem volt miért
félniük. Mint zsidó azt állítom az antiszemitizmusról: jó nekünk,
mert fönntartja a zsidóságot. Az antiszemitizmus annak a népnek a
szégyene, amelyik antiszemita. A magyar antiszemitizmust mint
zsidó nem bánom, mint magyar szégyellem. Az antiszemitizmus
miatt a zsidóság legasszimiláltabb rétege szokott leginkább
sikoltozni. Akik teljes mértékben el akarnak tűnni, nem tűnhetnek el.
Katasztrófának tartják, hogy nem lehet nem zsidónak lenni. Ezért
félnek az antiszemitizmustól. Nemcsak azért nem tudok
rokonszenvezni velük, mert súlyos neurózist érzek a sikolyukban,
hanem azért sem, mert ebben a viselkedésben egy ontológiai
ellentmondás is szerepet játszik – a holokauszt-neurózis. Ebben
akkor szenvedünk, ha a holokauszt tényét el akarjuk felejteni. Ezt én
is átéltem. De a holokauszt-neurózis más, mint a zsidóság-neurózis.
Az előbbi gyógyírja a felelősségvállalás halottainkért. Az utóbbi:
identitásunk tisztázása, már amennyire ez lehetséges. Sartre azt
mondta, hogy az antiszemita tekintete határozza meg a zsidót. Ha az
ember ezt így elfogadja, függővé teszi magát az antiszemita
tekintetétől. Ettől a függéstől fel lehet szabadulni. Szemere Samu,
Pista első mestere semmiféle kompromisszumot nem kötött. Vallásos
zsidó volt, számtalan filozófiai klasszikust ültetett át magyar nyelvre.
Spinoza-könyvét, amit németül írt, soha nem adták ki magyarul.
Makulátlanul kiállt tisztes meggyőződése mellett, ami nagyon
egyszerű identitás volt, mert vallásos azonosságban fejeződött ki.
Sérthetetlen volt, mert vallásos volt. Az ilyen ember nálunk ritka.
 Auschwitz és gulag

A sztálinizmus borzalmai '53-ban kerültek nyilvánosságra, akkor

értettük meg, miről volt szó. Addig nem értettük. Ezért hiszem el sok
németnek, hogy fogalma sem volt, mi történt Auschwitzban, mert
nekem sem volt fogalmam '53–54 előtt, hogy mi történt a gulágon.
Ha nekik tudniuk kellett volna, akkor nekem is. Nem mentem a
nyomok után. Az ember ezt többnyire nem teszi meg. Akik átélték,
nem beszéltek róla, féltek. '53 után nem féltek: beszélni kezdtek. Azt
éreztem: soha többé ezt a szörnyűséget nem lehet megengedni, soha
többé nem fogok hallgatni! Már nem töltött el örömmel, ha
visszagondoltam: milyen boldog voltam a párttaggyűléseken, hogy
jelöltként nem kell, nem szabad szavaznom. Sírva mondtam
magamnak azokban a napokban, soha többé nem fogok hallgatni! A
leckét megtanultam: máskor, ha ilyen helyzetbe kerülök, beszélni
fogok, nem hallgatok többé, mert az tisztességtelen. Tisztességtelen
is volt.
Szekeres Gyuri Csehszlovákiában született, földbirtokos
családból, kommunista lett, és mint kommunista Franciaországba
ment, francia felesége volt, francia gyereke, sőt elnyerte a francia
állampolgárságot is. Maquisard-ként vett részt az ellenállási
mozgalomban, megkapta a becsületrendet. Felesége is kommunista
volt, a francia Nőszövetség egyik tótumfaktuma. Szekeres Gyurinak
'45-ben eszébe jutott, hogy ő magyar, hazajött, és jelentkezett a
pártnál. Átigazolták a francia kommunista pártból a magyar
kommunista pártba, és elküldték Olaszországba kultúrattasénak.
Szép, gyönyörű férfi, Lollobrigida és hasonlók nyüzsögtek körülötte
a követségen, jól érezte magát. A Rajk-perig. Akkor azonban észbe
kapott: ide nem lett volna szabad visszajönni, nagy hibát követett el.
Tehát: visszament Franciaországba, jelentkezett a hatóságoknál:
„Maquisard voltam, kaptam érte egy becsületrendet és
állampolgárságot, feleségem francia, gyerekem francia, hiba volt
Magyarországra visszamennem, szeretnék hazatelepülni
Franciaországba.” A tisztviselő végighallgatta, és azt mondta:
„Mindez nagyon szép, de legyen kedves, mondja meg, milyen a
szovjet hadsereg elhelyezkedése Magyarországon.” Gyuri ránézett:
„Ne haragudjon, félreértés történt, én nem kémnek jelentkezem,
szeretnék hazatelepülni Franciaországba.” ,Jó, gondolkozzon, jöjjön
vissza holnap.” Gyuri visszament, megint ugyanazt az úriembert
találta ott, aki továbbra is a szovjet hadsereg elhelyezkedése után
érdeklődött. „Nem tudom – felelte Gyuri –, de ha tudnám, sem
mondanám meg, mert nem kémnek jelentkeztem, magyar-francia
állampolgár vagyok, lemondok a magyar állampolgárságról,
feleségem, gyerekem francia”… stb. ,Jó, várjon egy kicsit.” Várt egy
kicsit, bevitték egy szobába, rázárták az ajtót, öt óra múlva megjelent
két ember, hátracsavarták a karját, levitték a lépcsőn, betuszkolták
egy kocsiba. A kocsi elindult, ment, ment nagyon sokáig, amíg
Nyugat-Berlinbe nem érkezett, s ott át nem ért Kelet-Berlinbe, ahol
is Gyurit átadták a szovjet hatóságoknak, kicserélve egy francia
kémre. Az oroszok továbbadták Rákosiéknak, akik elítélték húsz
évre mint francia kémet. Látásból ismertem, az írószövetség
környékéről. Visegrádon találkoztam vele, az írószövetség
alkotóházában. Ő volt az első, aki részletesen beszámolt a
börtönökről. Addig sejtelmem sem volt róla, milyenek a magyar
börtönök, hogy bántak ezekkel az emberekkel, milyen volt az életük.
Beültem Gyuri kis szobájába, s ő órákon át mesélte nekem, mi
történt, hogy történt. Tőle hallottam először azt a szép mondást: „A
börtönben csak a Tízparancsolattal tudtam mit kezdeni. Bármi mást
mondtam magamban, éreztem, hogy ha ahhoz tartom magam,
csirkefogó is lehet belőlem. De a Tízparancsolat azt mondja: »ne
tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!« Ez abszolút
követelés, ha ehhez tartod magad, nem lehet nagy baj veled.”
Másik nagy felvilágosítóm Lengyel Józsi bácsi volt – akkor még
nem adott ki kötetet. Vele volt gyönyörű, kék szemű orosz felesége,
aki rövidesen meghalt. Az észak-orosz parasztlányt egy orosz
arisztokrata vette feleségül, akit aztán a fiatal szovjet kormány
kinevezett Angliába követnek. Egy darabig Angliában éltek, majd
visszarendelték őket. A férfit agyonlőtték, a nőt Szibériába
száműzték, ahol tizennyolc évet töltött kékfestéssel, tiszta kék volt a
keze, ott ismerkedett meg Lengyel Józseffel, s ott házasodtak össze.
Velük is Visegrádon ismerkedtem meg. Az alkotóházban valaki arról
kezdett fecsegni, hogy bezzeg Rákosival ezt a cirkuszt nem kellett
volna megcsinálni, miért kritizálják most Sztálint. Józsi bácsiban
fölment a pumpa, és azt mondta: „Akkor elmesélem a történeteimet.”
És mesélt. Szibériáról, a koncentrációs táborokról, a kivégzésekről.
Először hallottam a gulágról. Sejtettem, hogy hagyják az embereket
munka közben meghalni: de a kivégzésekről, haláltáborokról nem
volt fogalmam. Fölvilágosult emberként mentem vissza Visegrádról
'54 nyarán és '55 telén. '56-ot felvilágosodva fogadtam.
De Visegrádig sem kellett elmenni, ott volt Jánossy Ferkó, Gyuri
bácsi fia, akit szintén Szibériába deportáltak. '53 előtt erről a tényről
sem tudtam az égvilágon semmit, de '53 után, úgy, mint mások, ő is
beszélni kezdett. Pedig már '46-'47-ben visszajött. Lukács György
kártyán nyerte vissza. Lukács '45-ben volt hatvanéves, s
megkérdezték tőle a pártban, mit kér a születésnapjára. Ő vett egy
mély lélegzetet, és azt mondta: „A fiamat.” Megpróbáljuk, felelték.
Egy magyar közgazdász, Sztálin tanácsadója, aki Lukácsot
köszöntötte hatvanadik születésnapján, mondta: „Nézze, Lukács
elvtárs, megnézem, mit tehetek az ügyben. Berijával minden héten
együtt bridzselek, megpróbálok valamit csinálni az érdekében.” Két
hét múlva telefonált: „Azt hiszem, Lukács elvtárs, a dolog el van
intézve, egész este hagytam nyerni Lavrentyij Pavlovicsot,
rettenetesen jó kedvre kerekedett, s ekkor megemlítettem, hogy ott
van az a Jánosssy Ferenc, nézzen már utána, és engedje szabadon. Ő
ezt valamilyen formában meg is ígérte.” Ferkó elmesélte, hogy a
letartóztatáskor vagy azt mondták meg a fogolynak, hány évre
ítélték, vagy azt, miért ítélték el, de mind a kettőt soha. Neki azt
mondták meg, hogy tíz évre ítélték, de hogy miért, ma sem tudja.
Tüdőbajjal jött vissza, egy kecskével együtt elküldték a Kaukázusba,
hogy kigyógyuljon, s utána Magyarországra jött. Rákosi behívatta, s
azt mondta: „Ferkó, ismerem magát gyerekkora óta, az
önéletrajzában semmit ne írjon le arról, ami magával történt. Ha üres
helyet hagy az önéletrajzában, és megkérdezik felőle, válaszolja:
forduljanak Rákosi elvtárshoz.”
'53-ban mindenki azzal foglalkozott izgatottan, ami éppen akkor
történt. Valami történik, valami változik, s vajon hogyan alakítja
majd az egyes emberek mindennapi életét? Milyen lehetőségek
nyílnak meg? Ilyenkor az ember a jelenre koncentrálja összes
szellemi energiáját, érdeklődését. Ezért a históriai érzés inkább
csökken, mint növekszik. Az olvadás szakaszosan ment végbe.
Fagyás, olvadás, fagyás, olvadás között ugrált a társadalmi hőmérő.
Ki állja a szavát? Ki vállal felelősséget azért, amit tesz? Ki lépeget az
egyik álláspontról a másikra attól függően, melyik látszik győzni? '53
az emberi karakter nagy mércéjévé vált. '53 és '56 között
megismertük az embereket. Kijöttek a napfényre, megmutatták
magukat, s megmutatták, mennyit érnek.
'53-ban tehát megtudtuk, hogy a borzalmas dolgok megtörténtek, s
azt is, hogy ennek a borzalomnak mi is részesei voltunk.
Embereknek, akik a holokausztból kijöttek, belátni, hogy megint
ennek a borzalomnak a részesei, iszonyatos felismerést jelentett. A
zsidó gyerekek erre kétféleképpen reagáltak: vagy nem akartak
elhinni az egészből semmit, és rákosisták maradtak: azt mondták, ez
nem igaz, ezt csak kitalálták – védekező állásba szorultak, vagy
pedig tettek egy 180 fokos fordulatot, mint például Kende Péter, a
Szabad Nép újságírója, vagy Mérai Tibor, Aczél Tamás, és egy
pillanat alatt ellenzékbe mentek át. „Ebben nem lett volna szabad
részt vennünk, nem lett volna szabad szerepet játszanunk!”
felkiáltással az irodalmi ellenzék élére álltak, az Irodalmi Újságban
és az írószövetségben. Az ávós gárdával nem tudni, mi történt. A
zsidó ávósok egy része végig kitartott Rákosi mellett, a másik részét
már régen kivégezték. Mészáros
Vica is '53 után mesélte el, hogy '49-ben egy régi barátja fölhívta
telefonon, és azt mondta: „Csak azért hívlak föl, mert nem fogsz
többet hallani rólam, itt valami borzalom történik, semmi mást nem
tudok mondani, szörnyűségek történnek, hidd el nekem,
szörnyűségek történnek…”, és lerakta a kagylót. Ez az AVO-ban
dolgozó barátja soha nem került elő többé. Valahol az AVO
pincéjében agyonverték. Egyszerű zsidó gyerek volt, aki Vicával
együtt volt illegális kommunista. Egyesek eltűntek, mások pedig
boldogan evickéltek tovább az ÁVO-ban, majd a Kádár-féle
államvédelmi hadsereg főnökei és vezérszónokai lettek.
Ez olyan drámai pillanat volt, amikor az utak kettéváltak. Itt volt
választás. '53-'54-ben megtudtuk, mi is történt pontosan. Ekkor már
látni lehetett a rendszer természetét: aki nem látta: vak volt és süket.
'52 előtt kevesen látták belülről, olyanok, mint az a fiú, aki Mészáros
Vicának telefonált. Akadt, aki vállalta, hogy agyonverjék egy
pincében. A nevüket nem ismerjük. Lehet, hogy valahonnan
megtudjuk, valamilyen archívumból előkerülnek – noha az
archívumokat már régen eltüntették. Többnyire rettenetesen féltek,
mert ha nem végeztetnek ki, őket végzik ki. Bekerültek az ördögi
körbe. De '53 után már nincs mentség, akkor már nem lehetett arra
hivatkozni, ha nem vállalom, megölnek. Aki ekkor az ÁVO-t
választotta, az utolsó csirkefogó. Mind önkéntes határőr volt, aki
visszament és ott maradt. S aki '56 után ott maradt, az kétszeresen
önkéntes. Sokan a börtönökből kijőve vállalták újra az inkvizítor
szerepét, mint Kádár és Marosán is.
A gyilkos: gyilkos. Akármi is az indítéka. Vannak gyilkosok, akik
bosszúból ölnek. A kisnyilas lehet, hogy a gazdag földbirtokos miatt
állt bosszút, aki őt nyúzta. Ennek nincs vége. A gyilkosság vádja alól
nem ment fel, hogy volt motívuma. Egy zsidónak háromszoros oka
lett volna, hogy ne álljon be a gyilkosok közé: mert elszenvedte az
igazságtalanságot. És ha mégis megtette, teljes mértékben felelős
érte. Más dolog '45-ben megbüntetni a nácikat. Voltak gyerekek,
akik hazajöttek a MUSZ-ból, és égett bennük a bosszúvágy. Nem
helyeslem a bosszút. Nem szerettem, akkor sem, amikor bejöttek
hozzánk: „Gyertek az Oktogonra, akasztják a nyilasokat!” „Nem
megyek, én nem akarom látni. Nekem ne akasszanak senkit, eleget
akasztottak már!” Az Almássy téri zsidó fiúk semmiképp sem
menthetők fel a felelősség, a morális megítélés alól. Az Almássy téri
fiúk egy része az ÁVO-ba jelentkezett '45-ben. A típus ismerős,
megtalálható az amerikai zsidó gengszterek között, vagy az izraeli
biztonsági szolgálatban. Minden népben megtalálhatók ezek az
agresszivitásra szakosodott emberek, ez nem zsidó specialitás.
Bizonyos helyzetekben a bosszúvágy intézményes lehetőséget kap.
'45-ben az volt a hiedelem, hogy a zsidó megbízhatóbb, mert nem
volt náci. Ezért jóval többen helyezkedtek el a belügyi szerveknél,
mint amekkora a zsidók arányszáma a magyar lakosságban. Ezt meg
kell magyarázni, és semmiképp sem lehet felmentést keresni az alól,
ami itt történt. Meg kell érteni azokat a magyar szemlélőket is, akik
számára ez fájó seb.
 A nyilas és az ávós gyilkos tettét össze lehet hasonlítani: a
holokausztot és a sztálinizmust nem lehet. Nem azért nem, mert ezen
vagy azon az oldalon több embert öltek meg. Ha milliós méretekben
gyilkolnak, tökéletesen mindegy, kit ölnek meg és ki öli meg őket. A
nácizmus is a tömeggyilkosok társadalma és állama volt, a
sztálinizmus is: ebből a szempontból morálisan ugyanolyan szinten
állnak, egyik sem gonoszabb a másiknál. A két gonosz rendszert
össze lehet hasonlítani, de mind a kettő tökéletesen más és más.
Másságuk ontológiai és mitológiai természetű. S ebből fakad
politikai másságuk is. A szovjet rendszer úgy jött létre, hogy az
ellenséget osztályként, és nem fajként definiálta. Természetesen az
osztályként definiált ellenség is hordozott faji jellemvonásokat. Az
osztályidegen elemben az a szó, hogy idegen: fajelméleti eredetű. A
burzsoá ábrázolása: nagy pocakkal, szivarozva, rettenetes orral,
megfelelt a faji jellegű ábrázolás hagyományainak. Tehát ott is
szerepeltek fajelméleti vonások az ellenségkép kialakításában.
Mégis, ideológiailag egy osztályt tekintettek ellenségnek. Politikai
diktatúra volt: ideológiai érdekek miatt, olyan embereket küldtek
koncentrációs táborba, akik állítólag valamit elkövettek a rendszer
ellen. Ez hazugság volt ugyan, mert az ideológiának mindig van egy
funkciója, amelyben politikainak állítják be a tömeggyilkosságokat.
A zsidók meggyilkolásának nem volt hivatalos politikai motivációja.
Egy fajt, egy népet akartak kiirtani mint fajt, mint népet. Ezt a fajt,
ezt a népet a gyerekeivel együtt akarták kiirtani: még írmagjukat is
meg akarták semmisíteni. A zsidóknak mint Isten kiválasztott
népének, mint egésznek a kiirtása központi célként jelent meg az
egész náci uralmi rendszerben és gondolkodásban. Lakatos István
leírta az önéletrajzában, hogy bejöttek az oroszok a városába, minden
ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket. A túszok között állt
egy anya, gyermekkel a karján. A parancsnok kiadta a lövésre a
parancsot. Egy pillanatra megállt. Rámutatott a gyerekre: „Ezt ne!” A
gyereket kivették az anya karjából, elvitték, s azután lőtték le őket.
Lelőtték a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság.
Túszok voltak. De: a gyereket azért ne. Hitlernél a gyerekekből
zsidók lesznek, tehát az írmagját is ki kell irtani. A nácizmusban a
zsidó-keresztény kultúra nyomai sincsenek meg – annyi nyoma sincs
benne, mint az orosz sztálinista gépezetben. A hitlerizmus
specifikuma ebben a metafizikai különbségben rejlik. Ez a
specifikum nem volt meg a sztálinizmusban. Ebből fakadóan sok
jelenség különbözött. Natalie Ginsburg önéletrajzából írtak egy
színdarabot. Borzalmas sztálinista táborban játszódik. A politikai
elítéltek gyűlölködve verekednek egymással: az egyik eszer, a másik
mensevik, a harmadik trockista, a negyedik kommunista. A zsidó
tábor tökéletesen más. Ott egy passzív emberanyagot gyilkolnak.
Passzív embereket, amiért gyerekkoromban szégyelltem
Auschwitzot. Ezért lett számomra Auschwitz szimbólum. A
cionizmus hatására éreztem így, azt gondoltam: harcolni kellett
volna, mint a varsói gettónak, mi pedig mint birkák mentünk a
vágóhídra. Most már akkori szégyenemet szégyellve vallom:
ártatlanokat öltek meg, akiknek nem volt bűnük. Minden ok nélkül
gyilkolták őket, nem azért, amit csináltak, hanem a puszta létükért:
amiért azok voltak, akik. Ez a keresztre feszítés szimbóluma, itt egy
népet feszítettek keresztre. Ennélfogva a hitlerizmus és a holokauszt
mitológiatörténet. A sztálini totalitarizmus borzalom, iszonyat, a
progresszivista történetfilozófia paródiája, de nincs mitológiai
jelentősége. A történelemhez tartozik, míg Auschwitz nem tartozik a
történelemhez.
Az abszolút gonoszt nem kell párhuzamba állítani a másik
abszolút gonosszal. Ki mit szenvedett, nem mérhető. '53-ban tudtuk
meg ezt. '53-ban válnak el az utak, és nem '56-ban. '53- 54-ben
kiderült, mi történt itt. Akkor az embernek egyvalamit el kellett
döntenie: nem azt, hogy tagja marad-e a kommunista pártnak, nem
azt, hogy marxista marad-e, hanem azt: befogja-e a száját, ha
gyilkosságot lát, ha szörnyűségek történnek, ha diktatúra van?
Valaha be fogja-e még egyszer mocskolni a száját a tűréssel, a
hallgatással, részt vesz-e még egyszer valaha egy ilyen világban, egy
ilyen gyilkos intézményben?
Az ötvenes évek elején az eszpresszóban egy forintért lehetett
kávét inni. Akinek fűtetlen lakása volt, leült egy eszpresszóban –
ahol szintén nem volt fűtés, de a sok ember befűtött, kileheltek,
beleheltek –, és egy forintért ott maradt órákon át. Az egyik Ilkovics
a Személynök, most Balassi Bálint utca sarkán volt, a másik a
Nyugati pályaudvarnál. Ez a Szent István körút sarkán lévő igazi
presszó volt, kis emeleti résszel, többnyire fölmentünk az emeletre.
A másikban, a nagy Ilkovicsban, a Nyugati pályaudvarnál enni is
lehetett: tejbegrízt fahéjjal. A Fazekas eszpresszó picurka hely volt,
ott láttam mindig Konrád Gyurit a későbbi első feleségével. Az a két
szép gyermek ott ült a Fazekas eszpresszóban, és egész nap
csókolózott. A Luxor későn nyitott, '53 után. '53 és '59 között sokat
jártam oda, főleg azért, mert fűtöttek. Ott készültem az óráimra,
elvittem a könyveket, amit kivettem a könyvtárból, és a Luxor
kávéházban hosszú órákon át olvastam. Főleg középkori filozófiát:
Aquinói Szent Tamást és Szent Anselmet, az összes szenteket, akiket
akkor tanítottam, de nem nagyon ismertem. A nagy Luxor-járás '56
után indult csak be, amikor az értelmiség luxorozott: Luxor-asztalt
nyitottak, s mellette neves és félellenzéki írók, más híres
értelmiségiek kislányokkal találkoztak, akik imádták őket, fölnéztek
rájuk, és pillangókként verdestek vonzkörükben. Az én Luxorom
korábbi időkre esett. Amikor apám és családja a Luxorban politizált,
megint más Luxor kávéház volt, mint az a kis vacak eszpresszó, ahol
én olvastam a középkori filozófiát.
Az egyetemi éveim alatt nem volt rá pénzem, hogy eszpresszóban
üljek. Csak annyi, hogy egyszer egy félévben, a kollokviumok előtt
állva igyak meg egy feketekávét. Nem tudtam leülni egy feketére,
nem volt meg a forintom rá. Amikor Zsuzsával állapotos lettem,
olyan alacsony volt a vérnyomásom, hogy megkérdezte az orvos:
„Hogyan tud így élni? Igyon feketekávét!”
„Uram, hol van nekem arra pénzem. Nem tudok feketekávét inni.”
Elvtársamat mondtam persze.
Száz forint volt az ösztöndíjam, anyám fizette a lakbért, a menzán
ettem, ha nem vonták meg. Az édességet egyszer egy félévben
engedhettem meg magamnak: egy török csemege-álmarcipánt. Ficni
kenyerekből éltünk, időnként zsírból vagy kevertből, rumból, mert az
is nagyon olcsó volt. Amikor a ZSEHSZ-t betiltották, estére is a
menzán maradtam. Mindenki állandóan éhes volt. Egyetemi éveimet
az éhség és a fázás jegyében töltöttem. Az eszpresszóba később, '52
után vissza lehetett térni, mert aspiráns lettem, és ezer forint fizetést
kaptam. Ahhoz voltam szokva, hogy soha semmit ne vegyek
magamnak. Az első fizetésemből vettem egy flanelblúzt. Addig nem
is gondoltam ruhára: egy cipőből, nadrágból, blúzból és egy
tréningruhából állt a ruhatáram. Huszonkét éves korom óta kapok
fizetést, és attól fogva tudtam eszpresszóba járni, meg tudtam fizetni
a feketekávét. Pista középiskolai tanári fizetése kevesebb volt:
nyolcszáz forint, tehát ketten ezernyolcszáz forintot kerestünk. Éppen
arra volt elég, hogy időnként eszpresszóba járjunk, kenyeret
vegyünk, hozzá zsírt, és majd '53 után embereket hívjunk
magunkhoz.
Fogarasi a jegyzeteiért, amit megírtam neki, négyszáz forint
jutalmat adott. Fantasztikus nagy összeg. Elmentem a Múzeum
körútra az antikváriumba, és mind a négyszáz forintot, az utolsó
fillérig, könyvekre költöttem. Schopenhauert, Kantot vettem
németül. Még ma is megvan a Schopenhauer-összes és a Kantok régi
német, gót betűs kiadásban. Nietzsche tiltott irodalomnak számított,
de az antikváriusnak mégis akadt néhány gót betűs Nietzschéje,
félig-meddig rongyosan. Alexander Bernát fordításában vettem még
egypár klasszikus filozófust. Azzal a jutalommal alapoztam meg a
filozófiai könyvtáramat. '55-ben engedélyeztek egy francia
könyvkiállítást. Óriási esemény volt: ott sorakoztak a francia
könyvek: francia filozófia és irodalom. Kövéren mentem ki a francia
könyvkiállításról. Elmentünk Hermann-nal és loptunk. De facto: a
ruhám alá rejtettem egy teljes Descartes-ot és Diderot-t, máig
megvannak. Később kiderült, a franciák nagyon boldogok voltak:
milyen kézzelfogható dicséret a francia kultúrának, ahol annyi
könyvet loptak, mint Budapesten. Nemcsak mi loptunk, mások is
loptak, csak mindenki mást lopott.
Az ötvenes évek koncertélete '45-'46-ot kivéve nem volt rosszabb,
inkább jobb volt, mint a háború előtti. (Igaz, a háború előtti
koncerteken sok modern zeneszerzőt lehetett megismerni, mint
Schönberget, természetesen Bartókot és Sztravinszkijt.) Menuhin
fantasztikus koncertet adott a Zeneakadémián, Bartók
hegedűversenyét játszotta, amit neki írt. A fordulat évétől Bartókot
Kodályhoz képest háttérbe szorították. S jött a zsdanovi őrület, hogy
Csajkovszkij legyen a középpont. Csajkovszkij a Horthy-korszakban
is rengetegszer ment. Például az 1812, ellenállási célokból. Napóleon
veresége Oroszországban az embereknek Hitler oroszországi
vereségét juttatta eszébe. Csajkovszkij mellett az ötvenes években
Beethoven lett a sláger, főleg Beethoven-szimfóniákat játszottak, a
modernek pedig eltűntek a repertoárból. A Tátrai vonósnégyes akkor
alakult, s kezdték a kamarazenét népszerűsíteni.
A színházi életre is szeretettel emlékszem. A jegyek fillérekbe
kerültek, főleg a Nemzeti Színház negyedik emeletére, ahová
rendszeresen jártunk, a Blaha Lujza térre. Gobbi Hilda Shaw Szent
Johannáját fantasztikusan jól játszotta. Major Tamás III. Richárdja
mindig az emlékezetemben marad. A Nemzeti Színházba jártam a
legtöbbet, mert játszott klasszikusokat. A többi színház moderneket
mutatott be. Az egyik Shaw-darabban, talán a Szent Johannában,
tettek egy ilyesfajta megjegyzést: „undok zsidó”, vagy valami
hasonlót, erre valaki tapsolni kezdett. Erre mások fölálltak, és
elkezdtek ordítani: „rohadt dögök, nácik”, és verekedés tört ki. Ez
még a koalíciós időkben történt. A Rákosi-időben nem lehetett
tetszést vagy ellenszenvet nyilvánítani. A színházban nem ülhetünk
magányosan, együtt lélegzünk, együtt kiabálunk, együtt örülünk, de
aztán az élményekkel egyedül mentünk haza. A színházi élmény nem
egészült ki, nem folytatódott. Van, aki a szünetért jár a színházba,
mert ott mindenkivel találkozik, és nagy dumaparti alakul ki. Az
emberek '53 előtt túlságosan féltek a dumapartiktól, de a színház jó
volt, művészi és politikai töltést is adott. III. Richárdot '53 előtt
Hitlerre, '53 és '56 között Sztálinra játszotta ugyanaz a Major Tamás.
'53 után, amikor az írnok mondja: „rossz világot élünk… és azért
pusztul el, mert ily sok bűnt látva hallgatni kell”, a Nagy Imre-beszéd
utáni időkben valóságos tüntetésszámba menő tapsvihart váltott ki.
Szintén '53 után játszották Schiller Don Carlosát. Don Carlos
odafordult a királyhoz, és azt mondta: „Add vissza nekünk a
gondolkodás szabadságát!” – arra is kitört a taps. '53 után
rendszeressé vált a politikai demonstráció a színházban: majd'
minden darabban aláhúztak egy-egy mondatot, amelyet úgy tálaltak,
hogy a nézők értsenek belőle, és erre hálásan ki is tört a tapsvihar.
Az első musical, amit Magyarországon adtak, egy bohóctörténet
volt, s abban szerepelt egy dal. „Az én apukám, egy olyan híres
bohóc volt / mint amilyen még nem volt sohasem / Piros haja volt és
krumpliból volt az orra / Trombita szólt, amikor megjelent…” és
amikor befejezték: Éljen Rákosi, éljen a párt? – kiabáltuk ritmikusan.
Amikor kezdték kiengedni az embereket a börtönből, mindenki kicsit
összeszedte magát, összejártunk, barátkoztunk, és együtt énekeltük:
Az én apukám egy olyan híres bohóc volt, éljen Rákosi, éljen a párt!
– és nevettünk.
Szerettem a magyar költészetet, mindig a költészet volt számomra
a centrum. Eljutottam Berzsenyiig, aztán később Ady volt a
kedvencem. József Attilát nem ismertem, csak kommunista
koromban kezdtem igazán ismerni. Kosztolányit is szerettem, de a
kortárs irodalomból alig ismertem valakit. '45-'46-ban olvastam
Nemes Nagy Ágnesek és Kassák folyóiratait. Addig követtem a
modernista magyar irodalmat, míg Lukács tanítványa nem lettem,
igaz, akkor már be is tiltották a modernizmust. A hivatalos magyar
irodalmat nem tartottam jónak, ezért kevéssé érdekelt. Benjámin
László verseit időnként elolvastam, ahhoz képest, hogy kommunista
költészet volt, elment, de hát a Kuczka Péter versei borzalmasak.
Csoóri Sanyit kicsit később ismertem meg, '53-ban jelentette meg
Röpirat című versét, amelyben fölrajzolta programját: „Új számvetés
kell!” Nem volt jó vers, de a funkciója jó volt, s én nagyon szerettem.
Emberként és haverként is kedveltem őt, az első feleségével is jóban
voltam. Az első kortárs magyar költők, akiket élvezettel és
gyönyörűséggel olvastam, Pilinszky és később Weöres volt. Illyés
egy-két versét szerettem, A genfi reformáció emlékműve előtt címűt
és A tihanyi Templom-hegyent, a többi hidegen hagyott.
Mészáros Pista '53 után a Csillag egyik rovatvezetője lett. Rendelt
tőlem írásokat: a pátoszról írtam egy kis írást, aztán másvalamiről, és
leközölte őket. Kritikákat is kezdtem írni, elég rosszakat. Minden
rossz volt, amit '56 előtt írtam.
A Parlamenti Könyvtárban és más egyetemi könyvtárban sok
zárolt anyagot föloldottak a tilalom alól. Hozzájuthattunk Marxhoz,
amit '53 előtt nem olvashattunk. Jártam a Parlamenti Könyvtárba
fiatal Marxot olvasni, Lukács egyes műveit is csak ekkor lehetett
kézbe venni, például a Történelem és osztálytudatot. A XIX. századi
filozófiából Feuerbach volt az utolsó, akit még olvasni engedtek.
 Elkezdtünk összejárni. Először eszpresszókban dumcsiztunk.
Elmentünk a nagy Ilkovicsba tejbegrízt enni, a lakásunkba is
kezdtünk meghívni több embert egyszerre. Krassó Miklóst Zsuzsa
úgy hívta: „fiú a kabátban”. Krassó ugyanis följött, és azt mondta:
„Egy percre jöttem csak fel, le sem veszem a kabátomat.” És ott
maradt négy-öt órát, és egyre csak kabátban maradt. Mészáros Pista
is feljárt, ő Lukács tanársegédje volt. Krassó, Bródy, Mészáros Pista,
Makai Mária, Katona Kati, Hermann és én egy kis csoportocskát
képeztünk. A leggyakrabban politikáról beszélgettünk: mind Nagy
Imre-pártiak voltunk. Eörsi Pistával is újra megismerkedtünk, és vele
is összejártunk.
A jövőt nem láttuk. Abban reménykedtünk, hogy Rákosi és Nagy
Imre konfliktusából Nagy Imre kerül ki győztesen. Jön egy
normálisabb rezsim, amelyben az emberek szabadabban lélegeznek,
ahol nem lesznek börtönök, viszonylag nyíltan beszélgethetünk
egymással, többféle vélemény megjelenhet. Hagynak úgy
gondolkozni, ahogy akarunk, úgy és arról írni, amiről akarunk, azzal
foglalkozni, amivel akarunk: ezek a minimális szabadságjogok jártak
a fejünkben.
Nagy Imre és programja a nevezetes márciusi határozat után
megbukott. Újra kizártak embereket az egyetemekről, bebörtönözni
már nem mertek. Ferit, mert Nagy Imrét megvédte az
Irodalomtudományi Karon, a kari párttitkár javaslatára Konrád
Gyurival, elmaradhatatlan társával együtt kirúgták az egyetemről.
Gyurit később visszavették, Ferit nem. A rizikó már kisebb volt:
marginalizálás, elbocsátás, amit később is vállalt az ember. A
pakliban a börtön már nem szerepelt.
A totalitárius társadalomban természetes, hogy az egész kultúrára
roppant elnyomás és ellenőrzöttség nehezül. A társadalom minden
szférájának a párt ellenőrzése alatt kell állnia: az irodalomnak
éppúgy, mint a festészetnek. Egy demokratikus, pluralista országban
különböző csoportok különböző dolgokat csinálnak. Itt mindenkinek
be kellett állnia a sorba, és a központ mondta meg, mit szabad, és mit
nem. A Kádár-rezsimben nagyobb volt a mozgástér, de a mozgástér
szélességét mindig fölülről szabták meg. Itt is Sztálin volt a modell.
Sztálin fiatalkorában szerette a jó költészetet, a modernista
költészetet is, és ez jellemezte az Ahmatovához való viszonyát, mert
neki imponált a modernizmus. Dalos Gyuri írt egy nagyon érdekes
könyvet Ahmatova és Isaac Berlin szerelmi történetéről, ott
olvastam, hogy Joszif Dzsugasvili fiatalkorában modernista verseket
írt. Ahogy Adolf Hitler képeket festett. Megterveztette az új Berlint.
Beleszólt a festészetbe, a modernizmust „perverz művészet”-nek
bélyegezte, és kitiltotta a kiállításokról. Elfuserált művészek voltak
mind a ketten. Sztálinnak az volt az ambíciója, hogy mindenbe
beleszóljon, a totális rendszerhez hozzátartozik: ő döntse el, mit lehet
játszani, mit lehet kiadni, milyen zenét lehet szerezni. A modellt
átvették a magyarok is, itt is mindent a központ döntött el. A központ
fölhasználta a kizsigerelt álművészeket, akikből művészeti,
ideológiai komisszárokat gyúrt. Lehet, hogy fordítva is létrejön ez a
jelenség: jobb sorsra érdemes emberek, ha a hatalom közelébe
kerülnek, elvesztik a tehetségüket és vele a jellemüket.
1955-ben védtem meg a Csernisevszkij etikája, az értelmes önzés
elmélete című kandidátusi disszertációmat. Második voltam, aki '53
után védte meg a disszertációját, az első Mészáros Pista volt. Etikai
témát akartam választani: három okból. Nem választottam esztétikát,
mert az Lukács témája, s dolgozott bennem egy ösztönös félelem,
hogy epigon leszek. Lukácsot szerettem, és a tanítványának
számítottam. De nem akartam gondolatilag is a tanítványa lenni:
olyasmiről akartam írni, amiről ő nem ír, amiről ő nem tud. Így
marad meg a barátság, a szeretet, ha mást csinálok. Én etikával
foglalkozom, ő esztétikával. Úgy éreztem – s ma is úgy érzem –,
több érzékem is van ehhez, mint az esztétikához. Az esztétikához
Ferinek volt érzéke: a kis részletekhez, a nüánszokhoz, fény és árny
viszonyainak megjelenítéséhez. Én a nagy összefüggést akartam
vizsgálni. Lukács is mindig ezt nézte az esztétikában. Ha az
esztétikában a nagy összefüggésekre koncentrálunk: az
tulajdonképpen már nem is esztétika, hanem történetfilozófia. Az
esztétikának a nüánszokat kell látnia: ha levezetem, hogyan fejlődött
ki a művészet a világszellemből, azzal nem válaszolok arra a
kérdésre, hogy valami miért szép. Tehát úgy éreztem, amit a Lukács
csinál, az sem igazán esztétika.
 S ott volt a holokauszt, ott volt a sztálinizmus. Ilyen korokban
hogyan lehet tisztességesnek lenni? A tisztességes ember ellenáll.
Sokban hozzájárult, hogy az etikát választottam, Szekeres Gyuri
története. Mindvégig, amíg börtönben volt, és a tisztességét meg
akarta őrizni, semmiféle történetfilozófia nem segített neki: csak a
Tízparancsolat. Meg kell tudnom, hogyan állnak ellent az emberek a
gonosznak. Kétféle gonosszal volt már dolgom: mi motiváljon, hogy
ellenálljak? Etikával kell foglalkoznom. Harmadik indokom ezzel
keresztben állt: a Nagy Imre-program. A Nagy Imre-program arra
épült, hogy a sztálini időkben önfeláldozást kértek az emberektől:
adjuk föl a személyiségünket, sőt: saját magunkat – egy ügyért. A
Nagy Imre-program viszont azt sugallta: az ember sohase adja fel a
saját érdekeit. Tehát az egyéni érdek és érdekeltség éppolyan fontos,
mint a közösségé. Semmit sem tehetünk a közösségért, ha nem
vagyunk benne egyénileg érdekelve. A kettőt összekombináltam,
mint a könyv alcíme is mutatja: Az értelmes önzés elmélete. Azt
kutattam, hogy az értelmes önzés hogyan alapozza meg az etikát.
Tudunk-e személyesen érdekeltek lenni és egyúttal az egész ügyet
szolgálni? Nagyimrista könyv volt, és az egész tökéletesen
elhibázott, utilitariánus koncepció, később elvetettem.
Csernisevszkij, orosz filozófus, az utópista szocialisták
utilitariánus követője írt két nagyon érdekes regényt. Az egyik a Mit
tegyünk?, utópista szocialista regény és szerelmi történet. Arról szól,
hogyan lehet a centrumba állítani az egyéni személyiség fejlődését,
hogyan fejlődik ki a személyiség.
Csernisevszkij írása adott módot arra is, hogy végigmenjek az
értelmes önzés történetén: Szókratésztól Helvetiuson át az egész
utilitárius történetet végigvettem. Az értelmes önzés kétféle kategória
és tendencia találkozása volt számomra. Az egyiket etikai
racionalizmusnak neveztem, ez a szókratészi koncepció, a másik a
hasznossági elmélet. Az utilitarizmusból és az etikai
racionalizmusból jött létre Az értelmes önzés elmélete, amelyet
akkor javasoltam. Három évig dolgoztam rajta, közben elolvastam az
etika egész történetét: ennyi hasznom volt belőle – sokkal több, mint
Csernisevszkij olvasásából. Akkor tanulmányoztam Hobbes-t,
Locke-ot és főleg az angolokat. Rousseau-t is olvastam. Végigvettem
Platón összes műveit, s ami nagyon fontos: Arisztotelész Etikáit. S
végigolvastam a filozófia történetét ebből a szempontból, Hegelt is
beleértve. Ennek volt igazi jelentősége a saját tanulási fejlődésem
szempontjából. Magát a könyvet rettenetesen rossznak tartom,
nemcsak azért, mert lábjegyzet-hivatkozás van benne Sztálinra, azt
muszáj volt mindenkinek abban az időben. Utálom és
menthetetlennek tartom. Feri próbálta megmenteni: ki lehet hagyni a
kommunizmusra való hivatkozásokat, mondta. „Nem, nem, hallani
sem akarok róla!” '56 után filozófiai változás is bekövetkezett az
életemben. Az etikai jegyzetem, amit nem sokkal utána írtam,
majdnem ugyanaz, mint az az Általános etika, amit Ausztráliában
írtam, és most adtam ki. A nyelve más, de a gondolatmenet azonos.
'56 tett engem azzá, aki vagyok, '56 hozta létre a mai
gondolkodásmódomat. Akkor vetettem el az utilitarianizmust is, az
értelmes önzés elméletének nem volt számomra többé értelme.
Még '56-ban tartottam az egyetemen egy egzisztencializmus-
kurzust – előadás-sorozat és szemináriumi közös gondolkodás
bizonyos keverékét. Tudomásom szerint én tartottam először a
magyar egyetemen erről a témáról előadást. Kierkegaard Vagy-vagy-
jával kezdtem, majd néhány tanulmány közös elemzésével folytattam
– például a Szabad-e az embernek az igazságért agyonveretnie
magát? cíművel és a Félelem és reszketéssel. Heideggert is
egzisztencialistaként adtam elő, mivel tőle akkor csak a Sein und
Zeit-et ismertem. Nem ismertem a késői Heideggert sem, hiszen a
legtöbb műve csak a halála után vált ismertté. A Lét és időt az én
interpretációmban elemeztük – a '45 után publikált Mi a metafiziká-
t? nem lehetett igazán érthetővé tenni a hallgatók számára, annyira
rossz volt a fordítás. Végre rátértem Sartre-ra, és szerettem volna
Simone de Beauvoirt és Merlaux Pontyt is beilleszteni a sorba, de
kifutottunk az időből. Ezért Sartre Lét és Semmi-jével zártuk a
kurzust. Jó munkát végeztünk: akik részt vettek benne, még ma is
melegen emlékeznek rá. Ha ma vissza tudnám hallgatni magam,
bizonyára nagyon primitívnek tartanám. Bár isten tudja… Sartre
Egzisztencializmus és humanizmus című kis füzete ugyanabban az
időben jelent meg, mint a Heidegger-féle Mi a metafizika?. Sartre fő
műve, a Lét és Semmi nem volt meg magyarul, Lukácstól kaptam
egy német kiadását. Az előadásaimat is a német fordítás alapján
tartottam meg.
Abban az időben a jelenkori filozófiáról nem adtak elő, vagy ha
igen, csak azért, hogy bírálják az imperialista filozófiát. Említettem
már, hogy Lukács Az ész trónfosztása előadás-sorozatában mindig
csak a XIX. század végéig jutott el, Nietzschével fejezte be. Azzal a
céllal indított, hogy a kortárs nyugati filozófusokat mint
reakciósokat, antihegeliánusokat és antimarxistákat ítélje el. Élő
szóban ezt nem tudta teljesen véghezvinni, szemben Az ész
trónfosztása című kötetével, amelyben a lemeztelenítő, leleplező
kommunista gesztusokra koncentrál. Az előadásaiban viszont arra
kényszerült vagy kényszerítette magát, hogy elő is adja, mit mondtak
ezek a szerzők, ezért ezeket sokkal érdekesebbnek tartottam, mint a
belőlük készült könyvet. Számomra a filozófiában ettől kezdve
mindig az individuum, a létező ember szempontja volt az érdekes.
Filozófiailag csak '56 után jutottam erre az álláspontra, hiszen '56
előtt a Csernisevszkij-könyvben nem az egzisztáló élete, hanem az
érdekei álltak gondolkodásom központjában. Egzisztencia-előadásom
azonban az egyénből indult ki, aki élete értelmét keresi. Mi az emberi
kondíció, mi az ember sorsa? Ezt az alapkérdést tettem föl
magamnak, és ezt tették föl a gondolkodók is, akiket vizsgáltam. Így
vizsgáltam Heideggert is. Nem úgy, mint a lét gondolkodóját.
Számomra Heidegger nem a létre kérdezett, mint a későbbi
Heidegger-recepció szerint, hanem az ember sorsára. Abban az
időben az egzisztenciálfilozófia egyik reprezentatív gondolkodójának
tartottam, az volt a koncepcióm, hogy ő az egyetlen, aki összekötötte
a fenomenológiai módszert az egzisztenciális filozófiával, s szintézist
hozott létre Kierkegaard és Husserl között. Ezt a gondolatot
valószínűleg Lukácstól vettem át, úgy emlékszem, mintha ő mondta
volna valahol. Azt a gondolatot dolgoztam ki, hogy itt a
fenomenológiai módszer és az egzisztenciális perspektíva között
szintézis jött létre, ez magyarázza Heidegger nagyságát. Ma már
tökéletesen másképp írnám le Heideggert, ami nem azt jelenti, hogy
a koncepció rossz volt, csak azt, hogy ma másként látom a kérdést:
akkori látásmódomba a Nagy Imre-korszak felszabadító hatása is
belejátszott.
 Mielőtt 1958-ban kizártak az egyetemről – erről bizonyára
tanúskodnak az Egyetemi Könyvtár katalóguscédulái –, utoljára
Simone de Beauvoir önéletrajzát vettem ki, és csupa középkori
filozófiát – ez jelzi, hogy érdeklődésem egészen más irányba fordult.
A Nagy Imre-beszéd nyomán létrejött szabadabb légkör
ellentámadást is provokált. A Lenin intézeti pártfilozófusok szerették
volna kivetni a Lukács-Fogarasi csoportot a bölcsészkarról.
Megrendezték az ún. filozófusvitát. Meghívtak bennünket ezekre a
vitákra, hogy leleplezzenek. Az inkvizíciós számonkéréseket mi
mindig ellenük fordítottuk, s három év múltán a saját eszközeikkel
fölébük kerekedtünk. Nem volt más választásunk: az ő fegyvereikkel
harcolhattunk csak. A kipécézettek Lukács, Fogarasi és a tanítványok
voltak: Mészáros István, Hermann és én, Szigeti akkor már nem
számított, sem Nádor – el se jöttek a vitákra, vagy ha eljöttek: nem
szólaltak fel.
Meghívtak egy tanácsterembe, ahol Balogh Elemér, Kerékgyártó
vagy egy másik, S betűvel kezdődő nevű elvtárs előadta, miért
helytelenek a nézeteink, s miért kellene a filozófiát megszüntetni
úgy, ahogy van, a bölcsészkaron. Amit mi oktatunk, az ugyanis nem
az, amire a marxizmusnak szüksége van. Mi csak burzsoá filozófiát
oktatunk.
Lukács és Fogarasi bölcsességének köszönhető, hogy a
bölcsészkar filozófia szakán valóban nem oktattak marxizmust.
Pontosan megérezték, hogy rosszabb lenne marxizmust oktatni, mert
a hatalom a legkevésbé egy alternatív Marx-interpretációt viselne el.
A Lukács-Fogarasi tanszéken Kantot tanítottunk, Spinozát,
Arisztotelészt, Platónt. Irodalomból is csak XIX. századot
elemeztünk. A XX.-at nem. Szocialista realizmus: nuku, csak
burzsoá realizmus. Az egyetlen marxista filozófia, amit Lukács
leadott, a saját műve, Az ész trónfosztása volt. De az sem Marxról
szólt, hanem Schopenhauerről, Schellingről és Nietzschéről.
Marxot tanítani életveszélyes vállalkozásnak számított. '53 előtt
Marxtól csak a Tőke első kötetét és a Kommunista Kiáltványt
ismertem, az előbbiből vizsgáztam Nagy Tamásnál
közgazdaságtanból. A fiatal Marx zárt anyag volt, nem lehetett
kivenni a könyvtárból, s nem is érdekelt igazán. A filozófia
klasszikusai érdekeltek, noha marxista szempontból adtam elő őket.
A gondolkodók társadalmi helyzetét és korukat elhelyeztem egy
történelmi térben, s ezek után kezdtem a filozófiájukról beszélni: ez
volt a marxizmus. Ha Marxról beszélünk, hamar kiderül, hogy
többféle Marx létezik, s ezt a párt nem tűrte el. Hegelnél, Kantnál ez
elment, de Marxnál nem. Amikor megvádoltak, hogy burzsoá
filozófiát tanítunk, tökéletesen igazuk volt. Ez volt az egyetlen mód,
hogy filozófiát oktassunk.
Marxot '56 után kezdtem olvasni, és bizonyos értelemben ismerni,
és igazán marxista az újbaloldallal lettem a hatvanas években.
„A filozófusvita” belső mérkőzés volt, eltartott három évig,
lezárására már a Petőfi-körben került sor, amelynek az anyaga azóta
megjelent. Egy-egy szeánszon legalább húszan vettek részt, mert a
Pártközpontból is képviseltették magukat, és egy-ketten az
egyetemről. Kiss Artúr engem nevezett burzsoá védőügyvédnek,
máig büszke vagyok a minősítésére, mert én védtem Lukács és
Fogarasi ügyét. Megjött a bátorságom, hogy kinyissam a számat, de
amíg letartóztatások voltak, örültem, hogy nem kell kinyitnom.
'55 után, mikor a helyzet kezdett ,,'56-ba” átfejlődni, a
Pártközpont fölkérte Lukácsot, küldjön valakit a Lenin Intézetbe
filozófiát tanítani, mert azok nem tudják, mi a filozófia. Lukács
engem jelölt ki, és így mentem át a Lenin Intézetbe Spinoza Etikáját
előadni. Persze úgy is fordulhatott volna, hogy minket golyóznak ki
az egyetemről, hiszen nagyon közel álltunk ahhoz, hogy
megszüntessék a filozófiaoktatást. Ugyanis felvetődött, hogy az
egyetemi filozófiát átviszik a Lenin Intézetbe. Fordítva történt, de ezt
előre nem lehetett látni. Tehát rizikót vállaltunk, amikor vitába
szálltunk velük. A társadalomnak megnőtt a mozgástere, s mi
bátornak éreztük magunkat, jöhetett volna a feketeleves. Később
persze jött is, de '56 után, s az már más történet. Az '56-os Petőfi-kör
filozófiai vitájára eljöttek Balogh és a társai, és sírva gyakoroltak
önkritikát, hogy Lukács elvtársnak volt igaza.
Pistával nagyon hasonlóan éltük meg a rádöbbenés korszakát, ő
nálam negatívabban szemlélte az írók 180 fokos fordulatát. Tegnap
még sztálinisták voltak, most meg ellenzékiek. Benne már akkor
elindult a folyamat: hátha fellazul a rendszer, s lehet majd
csatlakozni hozzá, el lehet érni valamit. A gyilkosokhoz egy percig
sem akart csatlakozni, inkább azt gondolta: most végre
megszelídülnek, s érdemes lesz velük tartani, elérni valamit ebben a
világban. Rohantunk a forradalomba, és nem tudtunk róla. Két héttel
a forradalom előtt megjelent egy cikk a Szabad Népben, amely arról
szólt, hogy az értelmiségiek csak pofáznak, és ez a népet egyáltalán
nem érdekli. Az volt az ember érzése, hogy itt pár ezer ember jártatja
a száját Budapesten, és ez az égvilágon senkit sem érdekel.
A Petőfi-körnek csak két ülésén vettem aktívan részt. Ott voltam a
legelején az íróvitán, amikor a Kossuth Klubból átmentünk a
Közgazdasági Egyetemre. A körnek sok vezetője volt, legtöbbjük
megírta az önéletrajzát. Megalakulásában nem láttam semmi
különlegeset: úgy indult, mint egy szimpla vitakör. Féltem az
intézménytől. A DISZ körének indult, Tánczos Gábort a DISZ és a
párt bízta meg: honnan tudjam, nem trójai faló-e ez valójában. Az
elején nem voltam olyan lelkes, mint mások, mert élt bennem a
gyanú: hátha megbízásból csinálják, ezek pártfunkcionáriusok, ki
tudja? Nem voltam benne annyira biztos, hogy szeretem őket.
Társaságunkhoz már Fehér Feri is hozzátartozott, és bár ő nagyobb
rokonszenvvel fogadta a Petőfi-kör szervezését, mint én, benne is,
egyetemről kizárt emberben bujkált valamiféle idegenkedés, hogy ez
kicsit hivatalos. A közgazdasági vitán vált nyilvánvalóvá, hogy itt
formálódó ellenzéki szerepről van szó. Különben is – mondtuk –
mindegy, kik vezetik, az a fontos, mit csinálnak: módot adnak, hogy
emberek föllépjenek és beszéljenek. Igazságtalanok voltunk, mert
később kiderült, hogy a Petőfi-kör motorjai nagyon rendes emberek
voltak az elejétől fogva. A filozófiai vita azonban a mi vitánk volt: „a
filozófiai vita” három évének lezárása. Most is Lukács állt a
középpontban, csakhogy most mindenki igazat adott neki. Felfogtam:
micsoda cirkusz az élet, hogy ugyanazok az emberek, akik minket
lereakciósoztak, most kinyalják Lukács fenekét. Rosszul éreztem
magam, noha diadalt arattam, életem egyetlen politikai diadalát.
A Közgazdasági Egyetem legnagyobb előadótermében óriási
tömegek zsúfolódtak össze. Amit ott elmondtam, megjelent, el lehet
olvasni. Utoljára kerültem sorra. Morajló, félelmetes tömeget
szólítottam meg, késő éjszaka, elmúlt fél három is. Minden szónok
csak három-négy perc időt kapott. Letelt a négy percem, de a
közönség ordított, „Mondd tovább, mondd tovább, halljuk, halljuk!”,
és tapsoltak. A tömeg tapsa közben, mintegy a hullámzó katlanra
kopírozódva hirtelen megjelent előttem egy kép saját magamról. A
szobám sarkában ülök, és Hegel A szellem fenomenológiáját
olvasom. Ott az én helyem, itt semmi keresnivalóm nincs. „Miért
beszélek ennek a tömegnek, mért nem megyek haza, ülök le a
fenekemre, és olvasok Hegelt? Az való nekem, nem ez.” A
mondókám nem is volt rossz, azt mondtam: zárjuk le a múltat, és
foglalkozzunk filozófiával, koncentráljunk a marxista filozófia
alapkérdéseire, azokat dolgozzuk ki. Azt mondtam, amit gondoltam:
hagyjuk abba ezt a hülyeséget, menjünk vissza a filozófiához. Ez
persze nem volt politikus beszéd. Életem egyetlen direkt politikai
fellépése volt, rühelltem is, de éreztem, hogy itt valami nagy dolog
történik.
Azt hittük, hogy az lesz, ami most van. Azt hittük, lassan-lassan
többpártrendszer lesz. Választás. Nem telt el olyan sok idő a '47-es
esztendőtől: kilenc év. Másutt is előfordul, hogy kilenc évig
kormányoz egy párt. Kilenc év múlva megint lesznek szabad
választások, megint olyan idő lesz, mint '45 és '47 között, ismét
demokratikus pártok alakulnak, rendes parlament lesz, külföldre
utazunk, lesz ennivaló az üzletekben. Körülbelül ezek az
elképzelések lebegtek előttünk: emberi életet fogunk élni, azt
veszünk, amit akarunk, azt csinálunk, amit akarunk, nyugodtan
foglalkozunk filozófiával.
'54-ben Görömböly-Tapolcán nyaraltunk, Zsuzsával. Pista a
pénzügyi technikumban tanított akkor, s ezért kaphattunk beutalót a
Pénzügyminisztérium üdülőjébe. Ott hallgattuk rádión a világbajnoki
magyar-német meccset: életem egyik gyásznapja volt. A győzelmi
reményekbe hirtelen vágott bele a csalódás: elvesztettük a
világbajnokságot.
'55-ben Szigligeten töltöttük a nyár egy részét. Ültem a
szobámban, és nyolc órán keresztül vertem az írógépet. A
Szociáldemokrata etikát írtam, ami nem jelent meg sohasem, de
egyes részleteit átvettem a Marxista etikáról szóló írásomba, ami
angolul jelent meg. Kritizáltam is a szociáldemokrata etikát, de
persze úgy, hogy a lányomnak mondom, a menyem is értsen belőle, a
szociáldemokrata etikán a bolsevikot is értettem. Akkor már azon a
nézeten voltam, hogy az erkölcs mindig egyéni döntés, és semmiféle
társadalmi determinációval nem lehet az erkölcsi választást
megérteni. Hősöm, a szociáldemokrata Ottó Bauer Kautzkyval
etikáról folytatott vitájában kifejtette azt a kanti aspektust, hogy
egyénileg, a morális lelkiismeret alapján döntöm el, mit csinálok
vagy mit nem, ezt nem lehet kizárni az etikából, s azzal
helyettesíteni, hogy az erkölcsi eszmék hogyan nőnek ki a.
társadalmi viszonyokból. Ottó Bauerra koncentráltam, az a rész nem
is volt rossz, s elemeztem az anarchistákat és a terroristákat: az
ember puszta eszközként használását, azaz a nihilizmust is. Este
összejöttünk társaságban, s fennhangon énekeltük az Én apukám
olyan híres bohócot, és szidtuk, gúnyoltuk Rákosit. Ugyanazon a
nyáron elmentem a Karlovy Vary-i Filmfesztiválra, ahol többen
kértek tőlem autogramot, mert azt hitték, színésznő vagyok, amire
abból következtettek, hogy nem beszéltem csehül. A magyar
színészeket Bánki Zsuzsa, Básti Lajos képviselte, akikkel
összehaverkodtunk, velük ültünk egy cukrászdában, amikor megjött
a hír Rákosi bukásáról, s hogy Gerő lesz helyette. Kétségbeestünk:
Nagy Imrét akartuk, de legrosszabb esetben Kádárt. Gerő:
katasztrófa. Rosszkedvűen jöttünk vissza.
'56 márciusában – egyetlen hivatalos külföldi kiküldetésem volt
Magyarországról – elküldtek Berlinbe a Szabadság-konferenciára.
Izgalmas esemény volt, közvetlenül a XX. kongresszus után. Igazi
jelentőségéről, a zárolt Hruscsov-beszédről Budapesten is lehetett
hallani. Én Szamuely Tibortól, a Történettudományi Kar
párttitkárától hallottam róla. A népbiztos Szamuelynek volt az
unokaöccse: erőteljesen kommunistának, szektás párttitkárnak
mutatkozott. Rettenetesen beszélt Nagy Imre ellen és Rákosi mellett.
Azokban az időkben volt párttitkár, amikor a legtöbb embert zárták
ki az egyetemről. A Történettudományi Karról viszont senkit nem
zártak ki, szemben az irodalomtudományival, ahol Sárkány volt a
komisszár, s egymás után zárták ki a hallgatókat. Szamuely Tiborról
tudtuk, hogy keménykezű, de valamiért soha senkihez nem nyúlt.
Úgy könyveltük el őt, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Eljött
a XX. kongresszus, s Szamuely egyszerre csak megnyílt: ömleni
kezdett belőle, hogy mi történt a Szovjetunióban. Ő ott élt, onnan jött
vissza, az apját kivégezték, anyját deportálták, s kisgyerekként az
öccsével majdnem éhen halt Leningrád ostroma alatt. Egyrészt hívő
kommunista volt, mert híres nagybátyja hagyományait őrizte,
másrészt gyűlölte a rendszert, mert mindent tudott róla. Személyesen
is összejöttünk vele, és elmesélt sok mindent a gulágról, amiről már
hallottunk, de tőle tudtuk meg, hogyan rotyogott a párt
boszorkánykonyhája, hogyan zajlottak le a párton belüli
gyilkosságok.
Először jártam Berlinben, s első este elszaladtam a Brecht-
színházba. A Kurázsi mamát és a Kaukázusi krétakört láttam – akkor
nagy daraboknak tartottam őket, ma már korántsem érzek így, de
számomra ez a színjátszás meghökkentően új volt. Nálunk a
Sztanyiszlavszkij-módszer uralkodott, ahol naturalista körülmények
között tizenöt percig ülnek csöndben, és isszák, kavarják-kavargatják
a teát. Ott ismerkedtem meg Leszek Kolakowskival.
Kolakowskiba a magam részéről szerelmes voltam. Ezt meg kell
mondanom. Rendkívül vonzó embernek találtam, az is maradt a mai
napig. Sok víz folyt le azóta a Visztulán és a Dunán. Volt egy
pillanat az életemben, amikor azt gondoltam, hogy komolyabban
belemegyek a vele való kapcsolatba. Végül úgy döntöttem, hogy
mégsem. Ebben is '56-nak lesz szerepe. „Én Magyarországon akarok
élni, itt vagyok otthon, s ha most összekerülünk, az olyan formát
ölthet, hogy nem tudok visszajönni Magyarországra.” Ez tartott távol
tőle, nemcsak akkor, ott, hanem egy évvel később is, amikor
Lengyelországban meglátogattam.
Két különböző világhoz tartoztunk. Mindketten házasságban
éltünk, nekem gyerekem is volt. Ez a vonzódás azonban jelzett
valamit: elégedetlenségemet Hermann Istvánnal. Kezdtem nem
szeretni benne a parvenüt. Leszek a parvenü ellentéte volt. Ő a
Poprostuba írt, ellenzéki lapba, Gomulka állandóan letolta mint
elhajlót. Bátor ember volt, kiállt az ellenzék mellett, kiállt az
igazságaink mellett, a pofájukba vágott, ami rettenetesen imponált.
Négynapos volt a konferencia, de azalatt kiderült, milyen vonzó
ember, noha beteg, mert fiatalkori csonttébécéjéből nem gyógyult ki
egészen. Nagy levelezésbe kezdtünk. Tőle hallottam a hegeli
történetkritika első bírálatát. Németül leveleztünk, ő nagyon
kedvesen ironizált az én hegeliánus filozófiámon, tehát kitűnő
szellemi partner is volt. Noha a levelezés rövid életű volt, azóta is
nagyon kiváló embernek tartom, baráti érzést táplálok iránta, s
időnként a mai napig találkozunk. (Amióta ezt az életrajzot készítjük,
újraolvastam levelezésemet Kolakowskiyal. Kiderült, hogy hosszú
évek múltán is leveleztünk még. Úgy látszik, erről megfeledkeztem.)
Pistának addigra véget ért a száműzetése, ő is az egyetemre került, a
Lukács-tanszékre. '55 óta egy tanszéken dolgoztunk, esztétikát
tanított (Háber Judit nála volt aspiráns, Vajda Misu pedig nálam írta
a szakdolgozatát). Később, amikor filozófiaprofesszor lett, írt
filozófiai tanulmányokat: Kantról is írt, s volt egy Kant-fordítása,
már az én időm után. Akkoriban azonban irodalomkritikus,
színikritikus volt, minden előadásról írt az akkori Csillagba és az Új
Hangba. Szerettem vele színházba járni, mindketten mindenevők
voltunk, minden hülyeséget megnéztünk. Szellemes kritikus volt és
fantasztikusan szellemes viccmesélő. Megbeszéltük a darabokat,
elemeztünk minden szereplőt, nagyon jól éreztük magunkat. Jó
szeme volt a színházhoz, miután valaha színházi rendező szeretett
volna lenni. Élete legnagyobb balfogása, hogy nem lett az: minden
másképp alakult volna. Karlovy Varyban vettem magamnak egy vég
bársonyt, megcsináltattam életem egyetlen estélyi ruháját, hogy
abban járjak színházba, hordtam is egy hónapig, mert jött '56.
Egy ideje feltűnt, hogy Pista alkalmazkodni akar a rezsimhez.
Nem futotta ki a formáját. Filozófusnak nem lett igazán jó, márpedig
eltökélten filozófus akart lenni. Ha nem tartotta volna magát annak,
nem lett volna probléma, így azonban mindig zavarban éreztem
magam vele. Filozófiáról Leszekkel tudtam nagyszerűen beszélgetni.
Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt
nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit,
azt mondta, idiotizmus, lehülyézte. Lényegében már Csernisevszkij-
disszertációmról is ezt állította, később a helyzet egyre romlott. Ő
irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától
elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az
időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán
szerelmes, nekem fontos volt, hogy valaki azt művelje.
A berlini konferencia reprezentatív konferencia volt, mert a
szocialista blokkban először beszéltek az emberek szabadon a
szabadságról. Ernst Bloch játszott nagy szerepet ezen a konferencián.
A saját Prinzip Hojfnungjából adott elő részleteket, s ez Kelet-
Németország számára mint valami ígéret jelent meg. Ernst Bloch
Németország nagy öregjének számított, Gyuri bácsival voltak
egyidősek. Leszek és a konferencia résztvevői tudtak a Hruscsov-
beszédről, és mi magunk is megvitattuk. Ez számomra nem mondott
újat abban az értelemben, hogy ismertem Lengyel Józsi bácsitól és
Szamuelytől a történeteket. A pártgyilkosságokról kevesebbet
tudtam, azok újdonságot jelentettek számomra. A rendszer bizánci
jellegéről, illetve hagyományairól itt vettem teoretikus értelemben is
tudomást.
Az írószövetségbe '55-ben vettek fel bennünket mint kritikusokat.
A szövetségben hirdettek egy osztrák utat. 1956. október l-jén indult
a hajónk, és 6-án jöttünk vissza: egy hét sem telt el. A hajón
különböző szekciók voltak: a gazdagok, a jól menők, Örkény a
feleségével, Abody külön kabint kaptak. A „proletárok”, mint mi, a
fedélközben aludtak, tizenöt-tizenhat dupla vagy tripla ágyon, külön
a nők, külön a férfiak. Egy éjszaka hajóztunk fölfelé. Bécsben is a
hajón töltöttük az éjszakát, nagyon kevés pénzt kaptunk, kenyeret,
téliszalámit vittünk magunkkal, azt ettük a parkokban. Először jártam
a Kunsthistorische Múzeumban. Egy nejlonpulóvert is vettem
magamnak. Első alkalommal láttam, hogy külföldön magyarul
beszélnek, és magyarul árusítanak. Még kávéházban is ittunk kávét.
Október 6-án, a Rajk-temetés napján jöttünk vissza, végighallgattuk
a rádión a Rajk-temetés közvetítését. Nem feküdtünk le, egész
éjszaka énekeltünk. A népies Márkus István bosszankodott, hogy
több népdalt tudunk, mint ő, ezt nem bocsátotta meg egy életre. Nem
tudtuk, mi történik, de megéreztük, hogy van valami a levegőben,
ami szélesebb hullámokat vet, mint eddig elképzeltük. Október 6-án
érkeztünk meg Budapestre, de forradalomról akkor sem álmodtunk.
Elkezdtem tanítani az egyetemen. A legújabb vita október 23-ára lett
kitűzve a Petőfi-körben, ahol Mészáros István tartott volna előadást a
nemzetről és a nacionalizmusról. Aznap délután 4-kor a Parlament
előtt találkoztam Mészáros Pistával, aki figyelmeztetett: „Remélem,
este eljössz a vitámra.” 23-án délután 4 órakor is elképzelhetőnek
tartotta, pedig egy órával később már lőttek a Rádiónál. Azt hittük,
most szépen hazamegyünk, és este találkozunk a Petőfi-körben, és
egy jót vitatkozunk. Az '56-os esztendő elején a magyar élet csúcsán
táncoltam, az élet hirtelen földobott a hullámok tetejére. Tagja
voltam az Akadémia Filozófiai Bizottságának, azaz a magyarországi
filozófia egyik feje lettem. Az akkor indult Filozófiai Szemle
szerkesztője, kandidátus voltam, egyetemen tanítottam filozófiát. A
filozófiában életről-halálról döntöttem. Amikor néhány hónap múlva
lemondtam a Filozófiai Szemle szerkesztőségéről, tudtam, hogy
mostantól kezdve semmi nem leszek, noha nem sejtettem, hogy '58-
ban az egyetemről is ki fognak rúgni. Akkor hirtelen jó érzésem
támadt. Azt mondtam magamnak, „aki dudás akar lenni, pokolra kell
annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”.
Idéztem a József-regények példázatát: nekem is kell a verem.
Józsefet a testvéreinek bele kellett dobniuk a verembe. „Ha nem vagy
a veremben, sose leszel Egyiptom kormányzója!” – vigasztaltam
magam. „Muszáj a veremben lennem. Jó a veremben lenni.” Az volt
az érzésem, ha a csúcson maradok, elrothadok, valami baj történik
velem. Túl hamar, 26 éves koromban kerültem föl a csúcsra, még ha
sikerült volna '56, akkor is túl hamar. Nem kell olyan hamar. „Baj
lesz, elbízod magad, jó a verem, pokolra kell menni, ott tudod csak a
dudát fújni.” Igazam volt. Filozófus ott lettem, a pokolban, és amit
'56 után csináltam, sokkal jobb, mint amit előtte.
 '56

„Gyertek el feltétlen” – kötötte a lelkünkre Molnár Edit, a

bölcsészkar DISZ-felelőse október 22-én, miután lelkesen beszámolt,
hogy tárgyalásban állnak a Közgazdasági és Jogi Egyetemmel egy
másnapra tervezett tüntetésről. A lengyel eseményekkel
rokonszenvező felvonulás gyülekezője a Petőfi-szobor előtt lesz. 22-
én este Zsuzsa lányom, mint ez történelmi események idején szokása
volt, belázasodott. Már előző nap bágyadtnak látszott. Pistával abban
állapodtunk meg, hogy elmegyünk a tüntetésre, és utána hazasietünk
Zsuzsához. Időben érkeztünk a Petőfi-szoborhoz, csatlakoztunk a
tüntetéshez, hömpölyögtünk a Bem tér felé. Egy csapásra
megéreztem: forradalom van. Olyan esemény, amiről addig csak
könyvekben olvastunk. Új és új jelszavakat dobtunk be a tömegbe, és
kipróbáltuk, hogyan fogadják. Mintha egy almát dobnának be
valahova: elkapják vagy visszadobják? „Nagy Imrét a kormányba,
Nagy Imrét a kormányba!” Valaki megszólalt: „Nagy Imrét a
kormányra!” És akkor: „Nagy Imrét a kormányra!” Óriási ugrás.
Kipróbáltuk, meddig mehetünk el. „Független Magyarországot!” És
egyre tovább nyomultunk. „Szabad választásokat!” Nem lehetett
tudni, ki vetette be az egyre mámorítóbb követeléseket. Kit érdekelt:
a tömeg átvette, hirtelen átviharzott rajta. Az új jelszó keltette mámor
addig tartott, amíg egy újabb jelszó nem érkezett, s akkor az tört
tovább, egyre feljebb. Fantasztikus volt ezen a hőfokon megfigyelni,
hogy az egyik jelszóból hogyan hullámoztunk át a másikba. A Bem
térről hazamentünk. Zsuzsa belázasodott. Most már nem hagytuk
ennyiben: el kell vinni a Hold utcai rendelőbe. Megröntgenezték,
kiderült, hogy vírusos tüdőgyulladás, kórházba kell szállítani.
Rohanunk taxiért. Október 23-a délután van, nincs taxi. Mentőkocsit
rendeltünk, alig tudtunk araszolni a torlódó, zajló tömegben. A
Róbert Károly kórházban megnyugtattak: a gyerek nincs
életveszélyben, de kórházi felügyeletre szorul, ami eltarthat néhány
hétig is. A tömegközlekedés leállt az egész városban. Gyalog
indultunk el. Hova menjünk? A Parlament elé. Ott gyűlt,
hömpölygött a tömeg. Nagy Imrét akarta hallani.
 Egész Budapest kavargott, áramlott. Mentünk visszafelé: itt is
tömeg, ott is összesűrűsödtek az emberek. A Parlament előtt: mint a
tenger. Mészáros Pistával találkoztunk, aki elújságolta, hogy a
Petőfi-körben tervezett előadását a jövő hétre halasztották az
események miatt, de akkor okvetlenül legyünk jelen. Újabb csoport
érkezett rohanva, és lihegve mesélték, hogy lőnek a Rádiónál. Nem
lőhetnek! Hol lőnek? Nagy Imre beszéde kiábrándító volt. Ha egy
tömeg lesi a szavát, ne mondja azt, hogy majd megbeszéljük a
dolgokat, meg „én nem vagyok miniszterelnök…” Tessék a
tömeghez beszélni! Vagy ne jöjjön ki. Elfogott a düh, mert úgy
éreztem, nincs a helyzet magaslatán, úgy viselkedik, mint egy
funkcionárius. „Lőnek a Rádiónál!” „Menjünk oda!” Megindultunk,
de mire odaértünk, már nem lőttek. Éjszaka volt, mászkáltunk a
városban, nem lehetett tudni, mi történik, minden mozgott, jöttek a
hírek, hogy kinyitották a kaszárnyákat, lehet fegyvert kapni.
Kódorogtunk ide-oda, Zsuzsa a kórházban küzd a tüdőgyulladással,
kicsit aludni kellene. Éjjel háromkor hazamentünk, valamicskét
aludtunk, hajnalban kiszaladtunk Zsuzsához. A kórházban hangosan
bömbölt a rádió, Gerő Ernő szólított föl a fegyver letételére,
amnesztiát ígért. Az egyetemre siettünk, ahol azzal fogadtak, hogy
meg kell alakítani az Értelmiségi Forradalmi Bizottságot, és
nemsokára kijön hozzánk Losonczy Géza és Ádám György, hogy
beszédet tartsanak. Miközben rájuk vártunk, egy kisebb szobában
Litván Gyurival „megalapítottam” az MSZMP-t. Nem akartam
többet hallani a Magyar Dolgozók Pártjáról. Másik szocialista pártot
kell alakítani: egész mást. Amelyik újonnan kezd. A semmiből. Szűz,
nem tapad hozzá az előző évtized bűne. Litván Gyurival ketten –
lehet, hogy hárman voltunk: Gyuri is csak arra emlékszik, hogy én
ott voltam, én meg arra, hogy ő – „megalapítottuk” az MSZMP-t.
Litván Gyuri később megtalálta az ülés jegyzőkönyvét, amely ama
másik MSZMP megalakulását rögzítette, s hogy ott valaki fölszólalt,
hogy nem hívhatják így magukat, mert az ellenforradalmárok már
egyszer MSZMP-nek nevezték magukat. Kádár János – az
előbányászott jegyzőkönyv szerint – letorkolta: „Ugyan, ki
emlékszik arra a néhány értelmiségire.” És lesöpörte az asztalról.
Litván kuncogott: „Bekerültünk a történelembe.” Vártuk Ádámot és
Losonczyt. Akkor találkoztam – hosszú ideig utoljára – Balassa
György nevű unokaöcsémmel, akit hosszú évek után mint George
Bal rendezőt láttam viszont. Egyetemi hallgatóként ő is ott ült az
Értelmiségi Forradalmi Bizottságban. Mulatságos jelenetek zajlottak:
Litván Gyuri nem tudott fegyvert szerezni magának, nem talált egy
vacak pisztolyt sem, noha mindenütt szanaszét hevertek. Józsa Péter
és a felesége, Pór Judit kokárdákat varrt. Pór Judit minden
mozdulatnál, mint egy automata, megszólalt: „Ruszkik haza!”,
„Holnap sztrájk!”, „Ruszkik haza!”, „Holnap sztrájk!”
A Forradalmi Bizottságból rendszerint Zsuzsához szaladtunk,
majd tőle vissza a forradalom forgatagába. A kórházban nem volt
orvos, mert közlekedés híján nem tudtak bejönni, s ők nem
gyalogoltak, mint mi. Szegény Zsuzsa ott feküdt betegen, csak
ápolónővérkék látták el. '56 volt, senkinek nem lehetett borravalót
adni. Ezekben a napokban senki nem lopott, a börtönből kikerült
gyilkosok nem öltek, a rablók nem raboltak. Az egész nemzet az
erkölcsi színvonal harmadik emeletén tartózkodott, mindenki
önmaga fölött teljesített. Ennyiben '56 nemcsak egy republikánus
pillanat volt Magyarország életében, hanem egy kimerevített morális
ünnep is.
Losonczy Géza, akitől Nagy Imre üzenetét vártuk, nem érkezett
meg soha. Nagy Imre talán nem is üzent semmit nekünk. Végül
Ádám Gyuri jött, és arról tájékoztatott, hogy egyelőre folynak a
tárgyalások. Azonban másnap is hiába vártuk Nagy Imre
megbízottait, az egész forradalom alatt nem találkoztunk velük, így
soha nem tudtuk meg, mit üzent az egyetemi értelmiségnek. Egyik
éjszaka, a bizottságból hazafelé, egy piros-fehér-zöld karszalagos,
mellünknek revolvert szegezve, feltartóztatott. Elővettem az
írószövetségi tagsági könyvemet. Szalutált. Az írószövetségi
igazolvány – mint egy Jolly Joker adu – megszüntetett minden
akadályt.
A Parlament előtti lövöldözés hírére fölszaladtunk Varga Iván
lakására. Varga Iván később kanadai egyetemi tanár lett. Kollégám
volt, a három csodagyerek egyike. Bródy Feri és Krassó Miklós
mellett őt is érettségi nélkül vették fel az egyetemre. Iván tagja lett a
bölcsészkari küldöttségnek, amely fel akarta venni a kapcsolatot
Nagy Imrével. Hallottuk, hogy rájuk lőttek. Nem tudtunk róla
semmit, csak annak a híre terjedt el, hogy Tóth dékán meghalt, és
Hanák Péter megsebesült a Parlament körüli házak tetejéről
lövöldöző ávósok golyóitól. Pistával rettenetesen megijedtünk: „Mi
történt Ivánnal?” „Elmegyünk hozzá!” Elrohantunk a lakására, hál'
istennek épségben találtuk. Amikor a golyók röpködtek, fejére tette a
karját, lefeküdt a földre, és megúszta. Rettenetes sokkban találtuk,
más baja nem esett. Az ijedség után döbbentem rá: „Hiszen én
átléptem.” „Hiszen ismét átléptem a Lipótváros határát.”
„Egészséges vagyok!” Ekkor ért véget az agórafóbiám. A sokktól
kapott neurózist a forradalom ellensokkja gyógyította meg.
Rohangáltunk egyik helyről a másikra, kerestük a barátokat: ki
harcol? Hol harcol? Vagy ha nem harcol, mit csinál? Zavaros volt a
helyzet. Az egyetemen a professzorok gyülekeztek. Bóka László
fölírta az ajtajára: „Itt voltam egyetemi tanár.” Mindenki forradalmi
beszédet komponált. Pais Dezső, a szelíd nyelvész teátrális
mozdulatok kíséretében nemzeti szónoklatokat tartott. A tegnapi
kommunisták két nap alatt kivétel nélkül antikommunistává
vedlettek. Nemcsak a pártszervezet tagjai, hanem a mamelukok is,
akik kitartó szigorral csaptak le azokra, akiket nem tartottak eléggé
elkötelezetteknek. Többüket megkérdeztem: belépnének-e az
MSZMP-be? Kikosaraztak, mert éppen felfedezték magukban az
eredendő szociál- vagy kereszténydemokratát. „De gyorsan történt,
hisz tegnap még le akartad vágni a nyakamat, annyira kommunista
voltál.” De hál' istennek két nap alatt mind fölfedezték, hogy öröktől
fogva mindörökké szociáldemokraták, parasztpártiak vagy
nacionalisták – így állt helyre a lelkiismeretük visszaható hatállyal.
Ezen a jelenségen kicsit szórakoztam, nem voltam igazán
felháborodva. Annyira örültem a forradalomnak, hogy az emberi
komédián is inkább nevettem. Akkor háborodtam föl, amikor
ugyanők rövidesen ismét fölfedezték, hogy mégis a kommunista
azonosságuk az érvényes.
Azokban a mámorító napokban, ha szabad ezt a frázist használni,
az egész nép szíve együtt dobogott. Mindenki örült, hogy szabadon
lélegzik. Az ember ott hagyhatott egy doboz cigarettát bárhol,
másnap ugyanott megtalálta, mert senki sem vette el a másét. Ha
valakinek nem volt pénze az üzletben, a sorban a másik kifizette
helyette a kenyeret. A nagyon-nagyon pici, de annál mélyebb
erkölcsi jelenségek megmutatták, hogy a közös ügy – egy időre
legalábbis – felemel. Mindenki felfogta: nem velünk történik valami,
mi csinálunk valamit. Ezek a napok a mi művünk: mi most a saját
szabadságunkat gyakoroljuk. Létrejöttek a forradalmi bizottságok és
a munkástanácsok – a kórházban is, ahol Zsuzsa feküdt. Mindennap
megjelent egy-egy új munkástanács új kiáltványa: „Mit akarunk?”
Ezt és azt akarjuk. Izgalommal olvastuk, mit találtak ki az emberek.
„Szabad választást!” „Felelős magyar kormányt!” Ezt a szép – '48-as
– kifejezést használták. De azt a fogalmat is, hogy „önkormányzat”
vagy: „munkástanácsok”. „Gyárat, földet vissza nem adunk!” Tehát
sem a tőkésnek, sem az államnak nem adjuk vissza a termelési
eszközöket: minden a miénk. Közösen gazdálkodunk, közösen
rendelkezünk. Manapság azt mondják, hogy '56 szocialista
forradalom volt, a világtörténelem egyetlen szocialista forradalma,
mert a jelszavak nagy része spontán módon szocialista eszméket
tükrözött. Ez a meghatározás sok igazságot tartalmaz, mert a
forradalmat számos szocialista elem jellemezte. Mégsem nevezném
teljes egyértelműséggel szocialista forradalomnak, mert a lényege a
szabadság legkülönbözőbb formáinak gyakorlása volt. Az emberek
fantáziája működni kezdett, a képzelőerő minden percben egy új
intézményt hozott létre. Ezt nevezem republikánus pillanatnak. Az
emberek kezükbe vették a sorsukat, a hatalomért senki sem hajolt le.
Kinek a kezében volt a hatalom? Senkiében. Anarchia volt? Nem.
Sohasem voltak az emberek olyan rendszeresek, szervezettek, mint
akkor. A villamosok nem mentek. Sztrájk volt. De sorba álltak az
üzletek előtt, nem loptak, nem csaltak, holott a börtönök kiürültek.
Szabadság volt szabadosság nélkül.
Úgy éreztem, hogy Magyarország most nyeri vissza a
normalitását. Elvesztette 1919-ben a trianoni békeszerződés
rettenetes sokkja után, a kommünnel, a fehérterrorral, a
horthyzmussal, a nácizmussal, a kommunizmussal, a sztálinizmussal
– csupa-csupa őrülettel. Először éreztem magam valahol otthon! '56-
ban éreztem először: itt a hazám. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ezt a
nyelvet beszélem, ezeket a verseket hallottam egész életemben,
hanem azt is, hogy ebbe a történelembe építem be az életemet.
Drukkolok Izraelért, hogy ott minden sikerüljön, ez számomra
lényegbevágó. De Izrael nem a hazám. A vérem nincs beépítve a
falaiba, én nem harcoltam ott, a gyerekeim sem. Szorítok értük, hogy
minden sikerüljön nekik, de én ide, Magyarországra építettem be az
életemet. Ezt '56-ban éreztem először. Addig nem. A holokauszt
idején elfojtottam a magyarságomat, s a holokauszt után magamba
temettem zsidóságomat is. A kommunizmus nagy-nagy egyetemes
illúziója mindent elfedett. Az univerzalizmus ábrándjából '56-ban
ébredtem fel: itt vagyok otthon. '67-ben, a hatnapos háború
izgalmaiban lettem újra zsidó. Akkor lettem az, aki ma is vagyok:
magyar zsidó.
A tanári értekezletre, ahol Pais nacionalista lózungokat
hangoztatott, ahol Bóka László gunyoroskodott és a hét eleji
kommunistákról kiderült, hogy egész életükben szociáldemokraták,
liberálisok vagy nacionalisták és még ellenőrizhetetlenül sokféle
micsodisták voltak, néhányan azzal a hírrel estek be, hogy: „a
Köztársaság téren ápolónőruhába öltözött ávósok meg akartak
szökni, és ezeket megölték”. Egyesek azt mondták: „Ez nem igaz.”
Van egy típus, amely mindig azzal utasít el reflexszerűen
kényelmetlen vagy illúzióromboló jelenségeket, hogy „nem igaz”. Én
már sohasem vagyok ennyire biztos. A holokausztban és a
sztálinizmusban megtanultam: ha azt mondják, itt és ekkor
embereket ölnek, azt visszakézből ne utasítsam el, ha nincs kedvem
elhinni. A baráti körünkben mindenki úgy reagált: „Ez nem igaz, ezt
csak a kommunisták találják ki.” „Gyerekek, annyiszor mondtam
életemben valamire, hogy nem igaz, csak kitalálják, most már egy
kicsit óvatos vagyok.” Elmentem a helyszínre, és megkérdeztem, mi
történt. Azt felelték, egypár embert megöltek és fölakasztottak.
Néhány barátommal besiettem a Szabad Nép-házba, ahol boldog-
boldogtalan izgatottan lapot csinált. Az egyikben írtam egy cikket az
önbíráskodás ellen, ez az egyeden irodalmi tevékenységem a
forradalom alatt. Arról szólt, hogy ne lincseljünk, hanem állítsuk
bíróság elé a bűnösöket. Pontosan ugyanazt mondtam és éreztem,
amit a nyilasokkal kapcsolatban gondoltam '45-ben, amikor bejöttek
hozzánk, hogy menjünk megnézni, hogyan akasztják a nyilasokat az
Oktogonon a lámpavasra. Megírtam a cikket lóhalálában, kézírással,
odaadtam a nyomdába. Meg lehetne találni az egyik lapban, H. Á.-
val írtam alá.
A Rákosi-korszakban nem lehetett zsidózni. Ha most mindent
lehet, akkor zsidózni is lehet. Személyesen nem találkoztam
antiszemita megnyilvánulással, noha mondták, hogy zsidóznak. Erre
azt válaszoltam: ha mindent szabadon ki lehet mondani: zsidózni is
lehet. Az antiszemiták zsidóznak. A Falk Miksa utca 24.-ben
Esztergályos bácsi, aki az ostrom alatt a házbizalmi volt és irányította
az óvóhely életét, sokkal érzékenyebb volt a zsidózásra, mint én.
November 2-án összehívta a házat, és azt mondta: „Emlékezik rá
mindenki, '44-ben ebben a házban nem volt se zsidó, se kommunista.
Most sincs!” Nem hittem, hogy a zsidókat és a kommunistákat
keresni fogják, de Esztergályos bácsi mint öreg szociáldemokrata
felkészült erre az eshetőségre is. Az érzés is szubjektív valóság:
különben Esztergályos bácsi miért foglalkozott volna vele?
Egyik helyről a másikra vándoroltunk a barátokkal, ültünk a
rádiónál és lestük a híreket. Időnként elrendelték a kijárási tilalmat.
Izgatottan tárgyaltuk az összegyűjtött információszilánkokat: ilyen
beszéd, olyan beszéd, Kádár-beszéd, Mindszenty-beszéd.
Beszéltünk, beszéltünk, nem csináltunk semmit, sikoltoztunk, amikor
azt mondták, hazudik a rádió. „Nagy Imre azt mondta, sose fog
hazudni, mégis hazudott, az oroszokat mégis ő hívta be.” „Nem hívta
be!” „Ki hívta be az oroszokat?” Propagandát fejtettünk ki Nagy
Imre és társai mellett: ők nem hazudnak, igazat mondanak. „Nagy
Imre mögött az ávósok álltak, és ők kényszerítették arra a
beszédre…” Ilyesfajta zavaros szövegekkel kábítottuk egymást.
Ültünk az egyetemen és gittegyleteztünk: azaz állandóan lázasan
megbeszéltünk dolgokat, és különböző kiáltványokat fogalmaztunk
meg valamely újonnan érkezett hír fényében, amelyek egy óra múlva
érvényüket vesztették. Mi történt ma? Mi a véleményed, mi lesz
ennek és ennek a következménye? Ezt kéne, amazt kéne csinálni. De
semmit se csináltunk, az égvilágon semmit. Csak élveztük, hogy
forrong, hömpölyög körülöttünk a világ. Valószínűleg minden
forradalom ilyen.
 Gyuri bácsihoz naponta följártunk. Gyuri bácsi a kormány tagja
volt, életében másodszor kultuszminiszter. Először népbiztosnak,
most miniszternek hívták. Bejárt a minisztériumba, mint egy igazi
hivatalnok. Egy ideig azonosan értékeltük az eseményeket, aztán
felmerült egy probléma: ő is MSZMP-t alakított, csak egy másikat,
mint mi. Hermann-nal szaladgáltunk Lukácshoz, jött Mészáros Pista,
Fehér Feri, Eörsi Pista, Almási Miklós és Lukács gyerekei: Jánossy
Ferkó, Jánossy Lajos és Anna, a lánya. Anna félt hazamenni
Rákoskeresztúrra, mert mint kommunistát és Oroszországban felnőtt
embert megfenyegették. Gyuri bácsi, a régi népbiztos azt vallotta:
„Senki ne legyen gyáva, mindenki menjen haza nyugodtan.” Én mást
gondoltam: „Anna, keresek neked valakit, fegyvert visel és
karszalagot. Ha egy népfelkelő kísér haza, semmi bajod nem eshet.”
Felhívtam a Forradalmi Bizottságot, ott találtam Krassó Györgyöt,
Krassó Miklós öccsét, aki gyönyörű karszalagot viselt, és hatalmas
puska imbolygott a vállán, hamisítatlan népfelkelő, valahol részt is
vett a harcokban. „Gyuri, Anna fél hazamenni, kísérd haza, ne legyen
semmi bántódása.” Krassó Gyuri vállalta. Később perbe fogták mint
ellenforradalmárt, én voltam a mentő jellemtanú. A tárgyaláson
elmondtam ezt a történetet: „Hogyan lehet ellenforradalmárként
elítélni azt az embert, aki az ellenforradalmárokkal szemben egy
kommunista védelmére vállalkozott?”
Lukácsnak kétfelé állt a szíve. A képzavar tökéletesen leírja a
helyzetet. Két szíve nőtt neki, volt egy jobb- és baloldali szíve.
Egyrészt lelkesedett, mert mindig ez a forradalmi mozgás lebegett a
szeme előtt, így képzelte a forradalmat, így élte meg '19-et is. Imádta
a népet az utcán, mert imádta a harcot, a felkelést, ezt a szabad
öntevékenységet. Ezek az emberek azonban mégiscsak az ő
kommunizmusa ellen lázadtak: szabad választást akartak,
többpártrendszert. Gyuri bácsi biztos volt abban, hogy csak az
egypártrendszer a jó, mert sokkal fejlettebb, mint a többpártrendszer.
A többpártrendszer történelmi visszaesés az egypártrendszerhez
képest. Ebből a szempontból nem szerette azt, ami történt, de
sohasem nevezte ellenforradalomnak. Sohasem volt hajlandó a szót
kiejteni: ellenforradalom, mert az egyik szíve mégis a forradalom
ritmusára dobogott. Ő olyan Magyarországon szeretett volna élni,
ahol forradalomban hoznak létre egy olyan Szovjetuniót, ami
egyáltalán nem hasonlít a Szovjetunióhoz. Egy olyan rendszert,
amelyik abszolút kommunista és abszolút szabad. Tehát leginkább a
fából vaskarikát.
A Köztársaság téren lezajlottak után tartani lehetett a
kommunisták elleni atrocitásoktól. Jánossy Ferkó és Mária, a későbbi
felesége, azt tanácsolta Lukácsnak, bújjon el, mert jöhetnek az
ellenforradalmárok és kereshetik. Gyuri bácsi dührohamot kapott.
„Hogy képzelik, hogy én elbújok, meg vannak őrülve?” A dühroham
nem azt jelentette: biztos abban, hogy nem jönnek érte, hanem hogy
elbújni csirkefogás és gyávaság. Mit tesz isten, november 4-én mégis
elbújt. Ő is a jugoszláv követségen keresett menedéket. Később azt
mesélte, azért ment oda, mert amikor Szántó Zoltán telefonált, hogy
bejöttek az oroszok, és el kell tűnniük, olyan álmos volt, hogy nem
tudott gondolkozni.
Lukácshoz állandóan föl lehetett szaladni, főleg amikor már nem
volt miniszter. Az utolsó három napban ideiglenes kormányt
alakítottak, s feloszlatták az előzőt, amiben még igen sok
kommunista vett részt. Az ideiglenes kiskormány mondta ki a Varsói
Szerződésből a kilépést. Ő Szántó Zoltánnal együtt tiltakozott ellene,
és élesen kritizálta Nagy Imrét miatta. Két okból helytelenítette a
kilépést, egyrészt, mert nem szakítottunk a Szovjetunióval, másrészt
taktikailag ostobának tartotta, a szerződésszegés ugyanis
felhatalmazza az oroszokat, hogy bejöjjenek. A dolgok mindig a
fejük tetejére állnak: ugyanaz a Szántó Zoltán, aki '49-ben döbbenten
mondta: „Gyuri, maga megőrült, hogy elhiszi ezt a marhaságot a
Rajk-perről?” most így beszélt: „Gyuri, nem szabad kilépni a Varsói
Szerződésből, Nagy Imre áruló.”
Lukács dolgozószobájában időtlen nyugalom honolt a forradalom
leglázasabb napjaiban is. Ült professzori székében, szivarozott, és
izgalmunkat rezzenetlen érdeklődéssel szemlélte. Lihegtünk, a
forradalomból jöttünk: számunkra rendkívüli dolgok történtek.
Lukács flegmán hallgatott. Istenem, hát történnek dolgok. Lehet,
hogy a korának volt köszönhető, bár én sose tudnék olyan öreg lenni,
hogy ilyen flegma legyek. Hagyományos filozófus volt. Azt hitte, a
világszellem úgyis az ő fejében honol, a világszellem másutt nem is
koncentrálódhat, mint éppen Lukács György filozófiájában, a fontos
események is puszta jelenségek csupán: a fejében sűrűsödött lényeg
kifejeződései. Nem adatott meg számára az érzés, ami nekünk, hogy
csinálunk valamit. Más kérdés, hogy nem csináltunk semmit, mégis
úgy éreztük, mintha a világ(unk) sorsát a kezünkbe vettük volna.
Egy közeli családtag, Pista húga ment el először Angliába, majd
onnan Amerikába. Szerelmét követte, aki az utazást előkészítette, s
aki '48 óta erre a pillanatra várt. Érzelmes búcsúzkodást tartottunk
Hermannék lakásán. Pistával azt mondtuk: „Mi nem megyünk el,
egyrészt, mert Gyuri bácsit nem lehet itt hagyni, másrészt, mert ez az
ország végre tetszik nekünk, most menjünk el, amikor a dolgok
kezdenek jóra fordulni? Eszünkben sincs! Ha végigcsináltuk a
szörnyűséget, a jó dolgokból is kivesszük a részünket.” Bródy Feri
felpakolta feleségét, két gyerekét, és elindultak a határra. Följöttek
hozzánk, vacsorát csináltam, sírtunk, megcsókoltuk egymást, minden
jót kívántunk. Két nap múlva csöngettek, ők álltak az ajtóban.
Lefogták és visszaküldték őket a határról, kértek egy meleg teát.
Vannak hülyék, akik akkor sem tudnak elmenni, amikor mindenki.
Krassó Miklós már november 4-e után menekült el, biztos volt
benne, hogy letartóztatják, mint az öccsét, aki itthon maradt.
Mészáros Pista hivatalosan távozott, jóban volt Piros László
belügyminiszterrel, s kapott egy rendes útlevelet a feleségével együtt.
November 3-án azt hittük, minden rendben lesz. Biztató csönd
telepedett a városra, elült a fegyverzaj, fölmondták a Varsói
Szerződést. November 4-én arra ébredtünk, hogy szólnak az ágyúk.
Visszajöttek az oroszok. Előző este abban a tudatban feküdtünk le,
hogy a dolog végül mégiscsak sikerült. Csak azok, akik kívülről
nézték, nem belülről élték a forradalmat, csak azok tudtak objektívan
gondolkozni, hogy de facto mi történik. Nem voltak utcai harcok, a
munkások bejelentették, hogy hétfőn fölveszik a munkát. Hétfőn
kezdődik a munka, a normális élet, a villamosok járni fognak.
Föltételeztük, hogy a forradalomnak lehet esélye. S még mai fejjel is
azt mondom: volt esélye. Hruscsov sem volt biztos abban, hogy be
akar-e avatkozni Magyarországon. Legfeljebb előbb omlott volna
szét a birodalom, mindenki jól járt volna, mi is, az oroszok is.
 Nyugodtan feküdtem le, és fegyverropogásra ébredtem. Nagyon
hangosan ugattak a fegyverek, mert a Honvédelmi Minisztérium
szomszédságában laktunk. Vége. Leverik a forradalmat. Tudtuk,
hogy különböző helyeken harcolnak, ellenállnak. Fikarcnyi
kétségünk sem volt: az orosz tankok ellen nincs sanszunk.
Összesen kilenc napig tartott a forradalom. Nem volt hosszú, a
napok egy részét a Róbert Károly kórházban töltöttük. Zsuzsát már
november 4-e után vittük haza, betakart gyerekkocsiban, mert
közben lőttek.
Csöppnyi reményünk maradt: esetleg az oroszoknak lesz némi
kompromisszumkészségük. Kádár kiáltványa olvastán ez is
szertefoszlott. A Nyugatban egy pillanatig sem bíztunk, bármit
prédikált is a Szabad Európa. Amit magunknak nem harcolunk ki, az
nincs. Nem sejtettük, hogy a Nyugat még csak nem is gyakorol
nyomást a Szovjetunióra, hogy tegyen engedményt. Jalta jelentőségét
ekkor fogtuk föl. Elvileg tudtuk, hogy volt ott valami tanácskozás.
Most ébredtünk rá, az oroszoknak minket eladtak Jaltában, mégpedig
örökre. Nem sok jót ígért a munkás-paraszt kormány. Kádárt
mindenki gyűlölte, a pár kommunistát kivéve, aki csatlakozott hozzá.
„Itt pisál a szabad város, le van szarva Kádárjános” – firkálták föl a
vécékre, és ez nemzeti érzést fejezett ki.
Itt egy forradalmat vertek le: ez világos volt, de nem tudtuk,
milyen mélységig sikerül leverni. Mi jön utána? Visszaáll-e a
Rákosi-rendszer, vagy valami más születik? Végiggondoltuk az
alternatívákat. Mit csináljunk, hogy viselkedjünk, mit mondjunk,
milyen álláspontot képviseljünk, lépjünk-e be az MSZMP-be, vagy
sem?
Az utóbbin sokat veszekedtünk. Hermann azzal érvelt, és
lényegében igaza volt: ne lépjünk be a pártba, mert az csak bajt hoz
ránk. Az ember vagy elhallgatja a véleményét, vagy elmondja. Ha
elhallgatja, nem jó, ha elmondja, az sem. Nekem az volt az
álláspontom, ha a véleményemet el akarom mondani, egyetlen fórum
mutatkozik: a pártgyűlés. Úgy viselkedem, hogy kizárjanak – fél
éven belül ez meg is történt. Ő akkor nem lépett be. Én igen, mert
úgy éreztem: ki akarom fejteni a véleményemet. Amit titokban
mondok a Margitszigeten, senkit sem érdekel, amit viszont nyilvános
fórumon mondok el, az ki van mondva. Akkori választásom valóban
több volt, mint bűn: hiba. Sokan nem értették. A pártba belépni
azonosnak tűnt az opportunizmussal. Mivel azonban nem az volt, s
miután 9 hónap alatt sikerült kizáratnom magam, sokkal rosszabb
helyzetbe kerültem, mintha nem léptem volna be. Egy kizárt párttag
veszélyesebbnek számított egy „normális” pártonkívülinél. '57-ben
Hermann-nak az az ötlete támadt, hogy vállaljunk diplomáciai
megbízatást a hivatalos magyar kormánytól, és maradjunk kint. Ez a
legjobb módja a disszidálásnak, az ember nem nyomorba megy ki.
Számomra ez volt a legfelháborítóbb dolog, amit Pista életében
mondott.
Lukács eltűnt, nem tudtuk, hol tartózkodik. Nincs a lakásán.
Fölhívott a lánya, ő is tőlünk próbálta megtudakolni, hol lehet.
„Hátha az írószövetségben többet tudnak.” A szövetségben tökéletes
káosz honolt, mindenki összevissza beszélt, nem tudtunk meg
semmit. Horváth Mártonnal találkoztam, akin furcsa változást vettem
észre. Egyszer már akadt dolgom vele: amikor '56 márciusában a
berlini Szabadság-konferenciáról hazajöttem, és behívatott. Mit
akarhat tőlem a Szabad Nép nagy hatalmú szerkesztője? Megkért,
hogy számoljak be a tapasztalataimról. Egész idő alatt egy
zsebkendőt rágcsált. Szemmel láthatóan nagyon ideges volt, és nem
tetszettek neki a fejlemények. Szó nélkül bocsátott el. Amikor Gyuri
bácsi ügyében bementem az írószövetségbe és az Irodalmi Újság
szerkesztőségébe, együtt szállt föl velem a trolibuszra, ami már
működött november 4-e után. Fogalma sem volt, hogy mennyibe
kerül a trolijegy. „Mit csináljak, mennyibe kerül egy jegy? Van itt
jegy? Mit csináljak vele?” Az utóbbi években nem járt
tömegközlekedéssel, csak lefüggönyzött autóban. Illés Béla sem
tudta. Együtt utaztam velük, egyikük sem tudta, hol található megálló
az írószövetség környékén. Nem volt télikabátjuk sem, mert nem
jártak az utcán télen, fűtött autóval közlekedtek.
Jánossy Lajcsó felesége adta a tippet, hogy keressük Lukácsot a
román követségen. Becsöngettünk: „Hallottuk, hogy Lukács György
és társai itt tartózkodnak. A menye a követ úrral akar beszélni.” A
követ fogadott bennünket, és közölte: „Lukács György elvtárs és
társai nincsenek a román követségen. Higgyék el nekem, bizony
isten, nincsenek itt, semmit nem tudunk róluk, semmit sem
mondhatunk.” Magyarul mondta. Az nem volt igaz, hogy nem tudtak
róluk, mert már tárgyaltak Kádárakkal, hogy Snagovba szállíthassák
őket. Hol az ördögben keressük? Hírek szállingóztak, hogy a
jugoszláv követségen lehetnek, de már onnan is elszállították őket.
Hová? Romániába. Ismét elmentem a román követségre. Megint
becsöngettem, ugyanaz az ember fogadott. „Itt egy levél, amit
Lukács elvtársnak írtam, tudom, hogy Romániában van, kérem,
kézbesítsék neki.” Átvette a borítékot. „Kedves Lukács elvtárs, most
az egyetemen új kurzusra készülök etikából, és tudom, hogy Ön is
hasonló témán dolgozik. Szeretném, ha erről és erről kifejtené a
vélményét” – írtam neki. Látni akartam a kézírását. Tudtam, hogy
úgysem ír arról, hogy mit csinálnak vele, ebben nem is
reménykedtem, csak tudni akartam, hogy ott van-e, él-e, és az
írásából kikövetkeztetni, hogy egészségesen működik-e az agya, nem
adnak-e neki kábítószert? Csodák csodájára három-négy hét múlva
választ kaptam tőle. Etikáról írt: „Erre és erre a kérdésére majd
visszatérek, azt hiszem, ebben igaza van, ebben azt hiszem, nincs
igaza, én a maga helyében ezzel és ezzel foglalkoznék.”
Álmodozva sustorogni kezdtünk Hegedűs B. Andrással, Litván
Gyurival és másokkal a társaságunkból. Hegedűs B. volt a központ,
állandóan följártunk hozzá. Akkoriban született a gyerekük. Még
májusban, júniusban a Pünkösdfürdőn együtt állítottuk össze a
kormányt. Ki lesz az új Nagy Imre-kormány kultuszminisztere?
Ember Máriával rettenetesen törtük a fejünket, hogyan osszuk el a
tárcákat. Novemberben egymás után tartóztatták le a barátainkat.
Eörsit keresték mindenütt, azt ajánlottuk: aludjon nálunk, mintha
attól, hogy nálunk alszik, nem tartóztatnák le. Az elhurcolása előtti
utolsó napot nálunk töltötte. Az összeesküvésekről szóló regényekből
vettük a hülyeséget, hogy valakinek máshol kell aludnia, hogy ne
tartóztassák le. Mindenkiről mindig tudják, hol található. Kemény
Pistát, Hegedűs B.-t, Eörsi Pistát letartóztatták. Aztán Litván Gyurit
– végigment a hullám az egész társaságon. Az Esztétika Tanszéken
Almási Miklóssal maradtunk ketten. Egy nap Miklós közölte, hogy
az ÁVO revolvert talált a könyvtárunkban. Miért találnak revolvert a
könyvtárunkban? Mert ők tették oda. Azt mondtuk magunknak:
„Most mi következünk.” Csak kettőnknek volt bejárásunk a
könyvtárba. Az egyetemen szünetelt a tanítás, ezért decemberben
Pistával elvonultunk Visegrádra, ahol azon tanakodtunk: mikor
jönnek értünk? Sétálunk jobbra-balra, és közben vártuk az ÁVO-t.
Nem csináltunk semmit, de mások sem, akiket addigra börtönbe
zártak. Botcsinálta összeesküvők voltunk, amire jó példa Fehér Feri
története. Amikor Déryt letartóztatták, Böbe, Déry felesége,
megkérte Ferit, hogy egy bizonyos címre írjon táviratot, amiben
rejtjelesen tudatja a letartóztatás tényét. A pontos szöveg, amit le kell
adni mondjuk: a kutya pintyi fekete macskát szült reggel háromkor.
Feri teljesítette a kérést, és feladta a táviratot: a kutya pintyi fekete
macskát szült reggel háromkor. A táviratos felnézett: „Uram, feladó
nélkül nem tudok táviratot elfogadni.” Feri zavarba jött. „Ugyan, írja
már oda, hogy Kovács János.”
Én is kaptam megbízást. Menjek el Varsóba, és a Lengyel
írószövetségen keresztül riadóztassam a világot a Déry-per és az
Eörsi-ítélet ellen. Lukács bízott meg.
Áprilisban szólalt meg a telefon. „Lukács elvtárs honnan hív?”
„Hazulról.” Másnap meg is jelent a kommüniké: Vas Zoltánt, Szántó
Zoltánt és Lukács Györgyöt hazaengedték. Lukács érdekében a
francia kommunista párt tiltakozott. Ezért jutott eszébe, hogy én
menjek ki és mozgósítsam a francia kommunista pártot, mert tudta,
hogy őt Aragon tiltakozása hozta ki Romániából. Esetleg az olaszok
is hasznosak lehetnek, noha az olasz kommunista pártnak kisebb a
befolyása, de azokra is lehet építeni, ha a Togliatti tiltakozik. Lukács
azonnal meghívta a tanítványokat vacsorázni a lakására. Először
kaptunk vacsorameghívást, később a születésnapján rendezett
vacsorát április 13-án, és mialatt ott vacsorázunk, megszólalt a
telefon. Csönd. És egyszer csak azt hallottuk, hogy Gyuri bácsi azt
kiáltja a kagylóba: „Több cső nem lesz, több cső nem lesz.”
Visszajött az asztalhoz, és elmesélte, hogy Révai József akarta
rávenni: most azonnal lépjen be a pártba, és az igazi kommunizmus
érdekében támogassa őt a revizionizmus ellen. Gyuri bácsi erre
válaszolta, hogy több cső nem lesz, őt Révai többé nem húzza be a
csőbe. Arról is beszámolt, hol volt, de nem részletezte, hogy milyen
események zajlottak ott. Nem mondott semmit társaságban, ugyanis
nem volt biztos benne, hogy a takarítónője nem az ÁVO besúgója-e.
„Most jöttem rá, hogy Kafka realista író, mert ami velünk történt, őt
igazolja” – mesélte. „Fölszállítottak egy repülőgépre, nem tudtuk,
hova megyünk, leszálltunk egy helyen, azt sem tudtuk, milyen
országba érkeztünk, autóval elvittek bennünket egy kastélyba… ez
csak Kafkánál fordulhat elő.”
Engem nem kerestek meg abban az időben. Az ÁVO Almásit
hívta be állandóan. „Minden héten behívnak az államvédelmisek és
folyton rólad kérdeznek”, panaszkodott Miklós. „Ha az elvtársak
annyira kíváncsiak Heller Ágnes véleményére, miért nem őt hívják
be?” Azt válaszolta az ávós – ez volt a legnagyobb dicséret, amit
életemben kaptam –, „mert túlságosan okos, és túljárna az
eszünkön”. Az én ávós kalandjaim a hatvanas évektől kezdődtek. '56
után nem zaklatták sem Hermannt, sem engem. Lehetséges, hogy
arra gondoltak, hogy minket még meg lehet nyerni.
Leszek Kolakowski még '56 októberében Magyarországra küldte
egy barátját, Andrzej Woroszilskit, a Pro Prostu tudósítóját.
Woroszilski Leszek barátja volt, ő ajánlotta neki, hogy keressen meg.
Elmondtam a véleményem a forradalomról. Ők intézték el, hogy
hívjanak meg engem két hétre Varsóba, hogy közvetlenül
informáljam a lengyel értelmiségieket az elbukott forradalomról és a
kilátásokról. Woroszilski kiadta az emlékiratait a magyar
forradalomról, engem álnéven szerepeltetett benne, '91-ben újra
megjelentette, s ebben megírta, hogy az álnév engem fed. Litván
ajándékozott meg a kötettel, az '56-os Intézet lefordította és kiadta
magyarul is.
Gyuri bácsi négyszemközt elmesélte, hogy a jugoszláv követségen
eleinte Szántóval, Újhelyi Szilárddal volt jóban, Nagy Imrével
feszült volt a viszonya, nem igazán érintkezett vele. Nagy Imre is
elzárkózott tőle, aztán módjuk sem lett volna találkozni, mert miután
kiszállították őket repülőgéppel, Nagy Imrét rövidesen elkülönítették.
Szántó már a követségen, ahogy később Snagovban is presszionálta,
hogy határolja el magát Nagy Imrétől. „Erre olyan méregbe jöttem –
mesélte Gyuri bácsi –, hogy átültem egy másik asztalhoz, mert nem
tudtam ezzel az emberrel egy asztalnál enni. Azt mondtam neki, amit
később az ávó-soknak is: »Ha Nagy Imre mint szabad ember
Budapest utcáin sétál, és szivarozik, és én találkozom vele, akkor
elhatárolom magam Nagy Imrétől, de amíg Nagy Imre a rabtársam,
addig egyeden kritikai szót róla sem magánemberként, sem
nyilvánosan mondani nem fogok – legkevésbé maguknak.«„ Át is ült
Táncos Gáborék mellé, és a fogvatartottak gyerekeivel foglalkozott.
Szántót ezzel izolálta. Szántó gyalázatosan szerepelt később a Nagy
Imre-perben, vallomást tett Nagy Imre ellen, Gyuri bácsi ezért szóba
sem állt vele többé. Furcsa etikája volt: a pártot nem szabad elárulni,
hűnek kell maradni hozzá, mert „a legrosszabb szocializmus is jobb,
mint a legjobb kapitalizmus”, de a rabtársamat nem árulom el a
kommunista államnak. Gyuri bácsiban a polgári tisztesség és a
kommunista cinizmus olyan furcsán keveredett egymással, hogy
időnként tökéletesen a polgári tisztesség abszolút álláspontjára
helyezkedett, máskor pedig a kommunista cinizmuséra. Patrícius
volt. Amikor meghívták Weimarba egy ünnepségre Thomas Mann-
nal, ők külön asztalnál ettek, mert Walter Ulbricht Thomas Mannt
vendégül látta, Gyuri bácsit azonban a kisebb szobába küldte a
másodrangúakkal. Megkérdeztem, hogy beszélgettek-e Thomas
Mann-nal? Ő ugyan nem kereste a társaságát, mert Mann Ulbrichttal
együtt ebédelt. „Miért?” „Patrícius vagyok, mint ő. Ilyet csak
plebejusok csinálnak.” Patrícius módjára viselkedett Nagy Imre
dolgában is. „Akkor inkább akasszanak föl, de a rabtársammal
szemben nem mondok semmit” – így beszéltek a magyar urak. Ezt
egy régi kommunista nőtől tudom, aki együtt ült börtönben magyar
arisztokratákkal, és amikor azokat levitték a légvédelmi óvóhelyre, a
kommunista lányokat pedig nem, akkor egy Andrássy gróf azt
mondta: „Amíg a kommunista kisasszonyok fönn maradnak, én is
fönn maradok.” Gyuri bácsi is úriember volt. Romániai magyar
smasszert küldtek a nyakára, hogy beszélje rá az elhatárolódásra.
Próbálta a smasszert filozófiára oktatni, aki teljesen feleslegesen
igyekezett őt meggyőzni. Később fölvitették Bukarestbe, hogy
találkozzon a magyar küldöttséggel, Kállai Gyula vezette a
delegációt: visszaengedik Magyarországra, ha engedményeket tesz,
ha önkritikát gyakorol, és ha Nagy Imrét nyíltan megbírálja –
ajánlották. Három napig győzködték.
 „Nem, nem, nem, én visszamegyek a rabtársaimhoz, Snagovba,
nem akarok itt maradni.” Egy hasznát vette a bukaresti
intermezzónak: „Vásároltam magamnak egy nagyszerű űbercíhert,
hideg volt, és egy kitűnő űbercíher kabátot vettem magamnak
Bukarestben.” Még 1970-ben is igen elégedett volt vele, mert amikor
Jánossy Mária el akarta cipelni télikabátot vásárolni, így ellenkezett:
„Nem kell nekem télikabát, mert '56-ban egy olyan nagyszerű
űbercíhert vettem Bukarestben, az még ma is nagyon megfelel.” A
makacssága kifizetődött. „Többé önkritikát nem gyakorlok! Elég
volt! Tudja, Ági, ha a Rudas-ügyben tudtam volna, hogy nem
végeznek ki, mint Rajkot, én akkor sem gyakorlok önkritikát. Nem
tudtam, hogy a moszkovitákat nem börtönzik be, és nem végzik ki.
Most már okosabb vagyok, több cső nem lesz.” Ezt a kifejezést
megszerette.
'57 tavaszán a rövid, alig két hónapos szemeszter alatt az egyetem
alig különbözött a régitől: a tisztogatások még nem kezdődtek meg, a
diákok zűrzavarosán beszélgettek, nem voltak retorziók, bár azt
tudtuk, hogy Eörsi Pistáékat bebörtönözték, és sok embert hurcoltak
internálótáborba. Ünnepek, évfordulók előtt bezárták, aztán
kiengedték a „letartóztatható” gyanúsakat. Amikor '57 őszén a
halálbüntetések híre elterjedt, fokozódott a rettegés. Az egyetemen az
etikámat adtam elő. Tíz év múlva jelent meg A szándéktól a
következményig címen, de úgy, hogy minden politikai vonatkozást
ki kellett húzni belőle, mert azt tíz év múlva sem lehetett kiadni.
Csak az elmélet maradt benne. Lehet, hogy még valakinek megvan
ez a jegyzet, engem igen érdekelne. Etika címen szidtam Sztálint és a
rendszert. Persze etikáról is szó esett: mi a szándék, mi a
következmény, mi a jó, mi a rossz? Kiadtam egyetemi jegyzetben is.
Nem csodálom, hogy nem szerették. Megjelent róla egy kritika a
Filozófiai Szemlében, Földesi Tamás és Makai Mária tollából:
megírták, hogy így gondolkozik egy ellenforradalmár, rosszabb
vagyok Kolakowskinál. A Magyar Filozófiai Szemlét egyébként én
indítottam: '56-ban az első számot még én szerkesztettem: Lukácstól,
Fogarasitól és minden jobb magyar filozófustól szerepelt benne egy-
egy írás. Még a forradalom előtt jelent meg, s a második számán
dolgoztunk, úgy terveztük, hogy '57 tavaszán kerül az olvasókhoz.
Ebbe küldött Szigeti József egy cikket, amelyben az
„ellenforradalom” szó szerepelt. Visszaadtam: az a cikk, amelyik '56-
ot ellenforradalomnak írja le, a Filozófiai Szemlében az én
szerkesztésemben nem közölhető. Azonnal leváltottak.
A fordulat lassan állt be: lassan ölik meg az embert, ráérős, kimért
tempóval vágták le a fejeket: szalámitaktikával. A terror '57 telére
állt be teljes mértékben: akkor kezdtek akasztani. Obersovszky Gyula
és Gáli József először egy-egy évet kapott, a fellebbvitelnél pedig
halálos vagy életfogytiglani ítéleteket hoztak. Az ügyvédek
lebeszéltek a fellebbezésről.
'57 tavaszán a népi demokráciákba még kiengedték az embert.
Varsóban találkoztam Leszekkel, s aztán az ő révén Zygmund
Baumannal, Brusszal: szociológusokkal, közgazdászokkal. Neves
lengyel értelmiségiek, akik még a hatalom központjában álltak, bár
Gomulka kezdett elmozdulni a reformtól az antireform irányába.
Ebben az időben a reformerek még pozíciókban ültek, '68-ban
repítették ki őket. Leszek is egyetemi tanár volt. Volickin keresztül
jutottam el a Lengyel írószövetséghez. Elküldték a két levelet
Togliattiéknak és Louis Aragonnak, a tiltakozások ügyében. Állítólag
foganatja is volt, de nem tudom, hogy az enyémnek-e, vagy millió
másénak, akik ugyanezen ügyért dolgoztak. Lengyel barátaim arra
voltak igazán kíváncsiak: mi történik Magyarországon a forradalom
után, s milyenek a kilátások a jövőre nézve? Ezúttal a
pesszimizmusunk szinkronban volt. Korábban az volt az érzésünk,
hogy ha egyikünknél sötét a helyzet, a másik országban világosabb.
Ekkor már a lengyelek sem bíztak abban, hogy náluk más lehet.
Náluk sem lesz a reformból semmi: ez a tökéletes szinkron az
általános elsötétedés érzését borította ránk.
Személyes sorsomat veremnek éreztem. Az egész országot viszont
alagút nyelte el. Nemcsak az én sorsomat, de azokét is, akik fönt,
pozícióban voltak. Az egész ország zakatol befelé a sötét alagútba.
Az alagútnak egyszer vége lesz, csak azt én nem fogom megérni.
Hosszú ideig is tartott, nagyon hosszú ideig, '89-ig. És sokan nem is
értek ki a világosságra. Egy rossz verset szavaltam a török
hódoltságról, amire csak töredékeiben emlékeztem. Nem tudom, ki
írta, gimnazista koromban tanultam Erzsi nénitől, ő is politikai
célzattal szavalta a hitlerizmus idején. „Éjszaka jön, százötven éves
éj, s ki éjben születik, az mit csináljon? Dolgozzon, imádkozzon,
tűrjön, várjon, míg könnyből fakadt kenyerét megette, mert változnak
a csillagok felette.” Rossz vers, gondoltam, de „a csillagok változnak
felettünk”, az alagútnak vége lesz. Én azonban az alagút lakójaként
fejezem be ezt az életet.
Még végigtanítottam a félévet, de tudtam, hogy nincs remény,
tudtam, hogy készítik az eltávolításomat az egyetemről, s ezzel a
gondolkodástól, az értelmes beszélgetésektől és munkától, a könyvek
szagától. Mindattól, amit az élet értelmének hittem.
Májusban léptem be az MSZMP-be, és már a következő
márciusban ki is zártak onnét. Makai Mária a legjobb barátnőm volt.
A szándéktól a következményig – akkor csak mint egyetemi jegyzet
– kéziratát először neki adtam baráti bírálatra. Máriának még nem
volt neve. A történelem neki, a burzsoá zsidó lánynak csak a
marginalizálódást és a folyamatos elszigetelést nyújtotta. '56-ban már
eldöntötte, hogy kommunista lesz. Most eljött az ő ideje. Bár '56 után
elmélyült közöttünk a politikai ellentét, még mindig úgy tudtam: ő a
legjobb barátnőm, ezért adtam oda neki a friss kéziratot. Ahelyett,
hogy elmondta volna a véleményét, feljelentést írt a pártnak.
Figyelmeztette az elvtársakat, milyen ellenforradalmi szöveggel
lázítok az egyetemen. Életem legjelentősebb női barátsága ért véget.
Nem álltam többé szóba vele, többször nem szorítottam meg a kezét.
A nyolcvanas években levelet kaptam tőle Melbourne-ben. Tudja,
hogy nem akarok vele szóba állni, de meg kell értenem őt, mert amit
akkor ellenem írt, az a meggyőződése volt, és szeretné, ha
válaszolnék. Nem tettem. Amikor 1990-ben visszajöttem, és először
tartottam előadást a bölcsészkaron, odajött, és fölszólalt ellenem.
Úgy válaszoltam neki, mint bármely más hallgatónak. Ő most a
Munkáspárt tagja, és a Munkáspárt ideológiájának nevében mindig
letolt, mint a régi időkben, de megunta, és most már nem jár az
előadásaimra. Az elemi iskolában megtanultam, hogy két aljas ember
van: a spicli és a stréber. Makai Mária úgy viselkedett, mint egy
iskolai spicli. Kritikája tartalmának nincs köze ahhoz, amit a barátja
ellen tett. Stréberré sok okból válik az ember. Hannah Arendt
parvenü-fogalma rokonságban áll a stréberével. A parvenü alulról
jön, és fölfelé stréberolja magát. Létezik nem alulról felfelé törekvő
stréber is, aki középről vagy felülről törtet lefelé. A stréber nemcsak
érvényesülni akar, hanem meg akarja mutatni, hogy ő jobb a
többieknél. Az a vágya, hogy apuka, a tanító bácsi, a miniszterelnök
megdicsérje. S ezért őt a többiek irigyeljék, fölnézzenek és
féltékenyek legyenek rá – ebben leli szinte érzéki örömét. A stréber
jelensége nem okvetlenül a társadalmi mobilitással vagy a
versenyhelyzettel függ össze. Példányait a nemesi udvarokban is
megtalálhattuk, Shakespeare remekül ábrázolta az örök figurát, aki
mindig az uralkodó vagy a főurak fenekét nyalta. Versenyezni,
győzni a piacon, több pénzt keresni: kapitalista dolog. A stréberség
feudális vagy még „törzsökösebb” atavizmus. Benne munkálkodik a
karizmatikus apa elismerése iránti vágy: az apa-vezér jobban
ismerjen el, mint bárki mást. A parvenü is hasonló után liheg,
nemcsak az hajtja, hogy több pénze, hanem hogy hosszabb hivatali
címe, nagyobb rangja-plecsnije legyen. Gyuri bácsi sem azért került
konfliktusba parvenü családjával, mert a családnak sok pénze volt,
hanem mert nemességet akart. Apja be akart kerülni a magyar
nemességbe. Azt akarta, hogy elismerjék. A zsidó asszimilációnak ez
a formája: stréberség. Ha a zsidó sok pénzt akar keresni: az normális.
Ellenben, ha be akar kerülni az uralkodó osztályba, grófságra
ácsingózik, amikor azután liheg, hogy egy arisztokrata meghívja őt
vacsorára, az egyszerre hücpe stréberség és parvenüség. Makai
strébersége erről a forrásvidékről ered. Furcsa stréber volt:
ellenstréber. Burzsoá és zsidó származása miatt a Rákosi-korszakban
éppúgy idegennek számított, mint Horthy idején. Én épp ezért
barátkoztam vele, mert osztályidegen volt: pária. Nem tudtam, hogy
valójában parvenü. '56-ban végre föl tudott ugrani az akkor kezdődő
új világ vonatára. Megmutathatta: kommunistább a proletárnál, a
szegényparasztnál, ő a szuperkommunista, így akart magából
személyiséget kovácsolni: „Most aztán megmutathatom hogy az
vagyok, aki nem vagyok. Azzá lehetek, amivé mutatom, vagy
kreálom magam.” '56 tíz napja alatt elment megvédeni egy pártházat,
aminek semmi szüksége nem volt az ő védelmére. De nagyon meg
akarta mutatni, hogy ő igazi, hogy ő tényleg úgy gondolja, és aztán
tényleg úgy gondolta, mert annyira mutatta, hogy tényleg gondolja.
A legjobb barátnője odaad neki valamit bizalmasan, s ő ebből
följelentést készít: leleplezi a pártnak az ellenforradalmárt, a
revizionistát. Az ő szemében ez beletartozott a jó kommunista
imázsába. Az én szememben viszont a csirkefogóságéba. Földesi
Tamás megváltozott, elnézést is kért azért, amit akkor összefirkált.
Régen volt. Az más. Földesi nem volt soha a barátom. Ha valaki ír
ellenem valami förmedvényt, az önmagában még nem ok arra, hogy
ne álljak vele többé szóba. Ha az illető a legjobb barátnőm, és nem
mondja meg, hogy följelent, akkor vége a barátságnak.
A fegyelmi egyszerűen zajlott le. Behívtak a bizottsághoz,
elsorolták a bűneimet. Szigeti József regnált mint kultuszminiszter-
helyettes, ő volt a felsőoktatás feje. A Pártközpont és Szigeti József
eldöntötte, hogy tisztogatás lesz az egyetemen. '58 első felében
rúgták ki azokat, akik részt vettek a forradalomban. A másik karról
sokkal többet, az irodalmárok közül. Tanítványom, Garai Laci
(jelenleg gazdaságpszichológus) levelet írt a Pártközpontnak és
tiltakozott a kirúgásom ellen – azt hitte, hogy ezzel még elér valamit.
Eleve tudtam, mi a döntés, de el kellett mennem a komédiára.
Elővették Makai Mária feljelentését. Miket mondok a
jegyzeteimben? Megpróbáltam egy filozófiai kiselőadást tartani.
Igyekeztem filozófiával válaszolni a politikai kérdésekre. „Mire
gondoltam, amikor azt mondtam, hogy itt terror van?” „Arra, hogy a
cél nem szentesíti az eszközt.” „Miért szidom az államot?” „Én
Platón államáról beszéltem: az az állam kétezerötszáz évvel ezelőtt
létezett, és így és így nézett ki”, s elkezdtem nekik Platón államáról
magyarázni. Direkt kérdéseket tettek föl, én pedig félrebeszéltem.
Egy órán keresztül tartott a kihallgatás. Azt mondták, menjek ki és
várjak. Három és fél órát vártam. Tudtam, hogy a döntés megvan, és
Kardos Lajos pszichológiaprofesszor – ezért emlékszem az ő nevére,
arcára – kijött hozzám, és azt mondta: „Kedves Heller elvtársnő, úgy
szégyellem magam, nem kér egy pohár vizet? Nem szeretne egy
pohár vizet inni? Nagyon szégyellem…” Kijött háromszor. „Ne
haragudjon, hogy ez ennyi ideig tart.” Nem tudom, hogy
szótöbbséggel vagy egyhangúan fogadták el az elbocsátást, az ember
ezt sose tudta meg, és nem is érdekelt. Közölték, hogy eltávolítanak
az egyetemről, de lehetővé teszik, hogy középiskolában tanítsak. Sőt
még azt is megengedik, hogy kiválasszam magamnak azt a
középiskolát, amelyben tanítani szeretnék, és elém raktak egy listát.
Vakon rávágtam, hogy abban a középiskolában, amelyik a
lakásomhoz legközelebb fekszik. Ez a Kossuth Zsuzsa Gimnázium
volt. Márkus Gyuri jött fel hozzám, és József Attila-verseket szavalt
nekem. Az életemben nem fogom ezt neki elfelejteni, akármi
történjen velem, mindig jó barátom lesz – mondtam neki. '57-ben jött
haza a Szovjetunióból. Abban a pillanatban, amikor én még párttag
voltam, őt nevezték ki pártcsoportvezetőmnek. „Úristen, Pista, ránk
küldtek egy borzalmas alakot a Szovjetunióból, egyenesen a Lenin
Egyetemről szalajtották, hogy itt ellenőrizzen minket” –
szörnyűködtem Hermann-nak. Másnap azzal mentem haza:
„Beszélgettem ezzel a fiúval, egész helyes fiú.” Rájöttem, hogy
Márkus Gyuri helyes fiú, annak ellenére, hogy a Szovjetunióból jött
vissza, ilyen is lehetséges. Lassan megbarátkoztam vele és a
feleségével, Marisával. Nemsokára a legbensőbb baráti körünkhöz
tartoztak, és rajtunk keresztül Lukácséhoz is.
Hermann akkoriban az Akadémia Filozófiai Csoportjában
dolgozott, de nem sokáig. Ott is rendeztek egy Lukács-vitát. Föl kéne
hívnom a túlvilágon, hogy megkérdezzem, pontosan mikor.
Mindenkinek nyilatkoznia kellett Lukácsról. Ekkor írt Fogarasi
Lukács ellen cikket. Hermann megvédte Lukácsot, és őt is kirúgták.
Egy másik gimnáziumba, a Kaffka Margitba száműzték.
Pártfegyelmit a Központi Ellenőrző Bizottság rendezett számomra
'58 őszén, nem a helyi pártszervezet. Már tanítottam a Kossuth
Zsuzsában. Fejemre olvasták az '56-os ellenforradalomban való
részvételt, amiért kizártak. Fellebbezésnek helye nincs. Nagyon
dühös voltam, azt hitték, hogy szomorúságból, pedig a feszültségtől,
idegességtől fakadtam sírva, s erre valaki megszólalt a bizottságból:
„Ne sírjon, Heller elvtársnő, már jobb elvtársakkal is előfordult
ilyesmi.” Ott is védtem az álláspontomat. Azt mondták,
„ellenforradalmi tevékenységért…” Azt válaszoltam: „Nem
ellenforradalom, forradalom volt, nem történt antiszocialista
agitáció.” „Ellenforradalmi irományokat írt és terjesztett az
egyetemen…” „Etikáról írtam, s az tudományos kérdés.” Mondtam a
magamét, miközben tudtam, hogy tökéletesen fölöslegesen beszélek.
Néztem az üres arcokat. Feszült voltam. Az ember mindig fél.
Magától. Ilyen helyzetekben attól fél: hátha enged nekik, hátha az
utolsó percben mégis önkritikát gyakorol. Vibráltam a feszültségtől,
ezért radikálisabban beszéltem, mert meg akartam előzni, hogy
engedjek. Olyan frech voltam, amilyen frech csak lehettem. Nehogy
valami megroppanjon bennem. A börtöntől akkor már nem féltem.
Amikor a tanszéki könyvtárban „talált” revolver ügyét nem erőltették
tovább, arra a következtetésre jutottam, hogy nem akarnak lecsukni.
Miután Lukácsot szabadon bocsátották, megbizonyosodtam erről – őt
akadémiai címe meghagyásával nyugdíjazták –, mert úgy éreztem,
nem engedik meg maguknak, hogy a legközelebbi tanítványait
lecsukják.
„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Nem is bántam,
hogy mindenünnen kirúgnak. Először a filozófiai akadémiai
pozíciómból, aztán az egyetemről, a pártból, mindenhonnan. Itt volt a
pokol, ide akartam jutni. Az emberek, ha megláttak, átmentek az utca
másik oldalára. Úristen, nekem '56-ban mindenki hízelgett. '56-ban
rengeteg barátom volt. Folyton hívtak telefonon, hogy találkozzunk,
eszpresszózzunk, s búgták, búgták a fülembe, hogy milyen kiváló
vagyok. Ezek közül a „barátok” közül szinte senki nem maradt meg.
Azt hittem róluk, hogy ténylegesen szeretnek és jót kívánnak nekem,
valóban barátságosak és becsülnek.
A telefon elnémult. Mindazok, akikkel az egyetemen találkoztam,
vagy akik kollégáim voltak, kitörölték a noteszból a számomat. Tagja
voltam a Filozófiai Bizottságnak, a Filozófiai Szemle szerkesztője
voltam. Ezekről a tisztségekről mind lemondtam. A lemondás
pillanata után nem köszöntek vissza az utcán. Mintha soha nem
ismertek volna, úgy mentek el mellettem, vagy tüntetőleg
elfordították a fejüket. Rájöttem, hogy ezek nem szeretnek. Se nem
becsülnek, se nem szeretnek, se nem a barátaim. Ugyanakkor egyszer
mégiscsak hízelegtek nekem. Nem tudtam eldönteni, hogy azért
voltak-e barátságosak, mert hízelegtek nekem, és valójában nem
érdeklem őket, vagy valójában barátságosak szeretnének lenni, s
most csak azért mennek át az utca másik oldalára, mert félnek. Vagy
mind a kettő. Sohasem voltam bizalmatlan. „Előítéletesen” bíztam az
emberekben, mindenkivel beszélgettem mindenről és mindenkiről.
Azt hittem, amit beszélünk, köztünk marad. Szabályt erősítő
kivételek is akadtak: szegény Józsa Péter – később nagyimrista, le is
ültették –, amikor nem tetszett nekem a Tavasz az Oderán című film,
rohant a Békésiné párttitkárhoz jelenteni, és kiszerkesztettek a
faliújságon, hogy nekem nem tetszenek a szovjet filmek. Akkor is
tudtam, hogy akadnak, akik jelentgetnek, de alapjában bíztam az
emberekben. Ott és akkor megszűnt a bizalom. Hirtelen rájöttem,
hogy „ne tékozold a bizalmadat”, sokat szavaltam ezt a József Attila-
verset. Ettől kezdve nem tékozoltam. Bizalmatlan ember lett
belőlem. Furcsa módon, amikor '89-ben visszajöttem, még élt
bennem ez a bizalmatlanság, olyan hosszú ideig szorongatott, igen
meg kellett magam erőltetnem, hogy levetkőzzem: „Most már nem
kell bizalmatlannak lenni, most már hagyjuk ezt abba!” Próbáltam
valahogy leküzdeni, hiszen nincs a természetemben. Menthetetlenül
elvesztettem az eredendő bizalmamat, s ma is csak a kipróbált
emberekben bízom. Akkor azt mondtam magamnak: „Minden
embert többször kell megismerned. Egyszer, amikor nagyon fent van,
és egyszer, amikor nagyon lent. Egyszer, amikor te vagy fent, s
egyszer, amikor te kerülsz mindennek az aljára: és ha a barátság
mindezen próbákat kiállta, akkor jöhet a bizalom. Ha valakit nem
minden szituációban ismersz meg, sohasem tudhatod, hányadán állsz
vele.” Hosszú ideig ehhez tartottam magam. Most már nem muszáj,
mert úgy hiszem, hogy már nemigen lehet engem eltaposva látni, és
sok embert én sem ismerhetek meg eltaposva: meg kell elégednem
azzal, hogy annak ajándékozok bizalmat, akiről úgy érzem, bizalmat
érdemel.
Nemcsak kommunista seggnyalók és nemcsak a hatalom csúcsain
elhelyezkedők éltek '56 után. Vitányi Ivánt idézem, aki életrajzában
egy másik stratégiát írt le. Ő a magyar népi mozgalomból jött, és azt
vallotta: „inkább lesz gyom, ha már növény nem lehet itt”. Tehát azt
a gondolatot igyekezett megvalósítani, hogy itt valamit azért mindig
kell csinálni: pici helyen, kevés mozgáslehetőséggel, de ott kell
lenni. Én ezt akkor nem tartottam tisztességesnek. Abszolutista
voltam, és azt mondtam: vagy-vagy. Ha virág nem lehetek, ne legyek
gyom sem! Apám ugyanezt tartotta a harmincas évekről, amikor nem
kívánt érvényesülni, annyira nem azonosult a korral. Én is úgy
éreztem: ebben a világban, ebben az időben még gyomként sem
kívánok megkapaszkodni. Persze nem egészen úgy alakult, ahogy
eldöntöttem,, hiszen a hatvanas években volt valami kis fordulat, de
az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig ebben a tudatban
éltem. Megvonták az útlevelemet, ami ugyan sohasem volt, de azért
időnként kimehettem, majd újabb körben a publikációs tilalom
következett.
Nem is kértem már útlevelet, mert tudtam, hogy visszautasítják. A
publikációs tilalmat kerek perec megmondták. Beküldtem egy cikket
valamelyik irodalmi folyóiratnak, és levélben visszakaptam azzal,
hogy tőlem nem közölhetnek. Szigeti József, aki a Filozófiai Szemlét
is szerkesztette, a szemembe vágta, hogy a párt – helyesen –
megtiltotta, hogy tőlem bármit közöljenek. Viszont, ha két évig jól
viselkedem, filozófiai szakfolyóiratban publikálhatok. Három vagy
négy évvel később jelent meg az első cikkem, egy Rousseau-ról
szóló tanulmány, a Filozófiai Szemlében. Ezenkívül csak a katolikus
lapok közöltek. A Vigíliában legalább három írásom jelent meg.
A Vigíliából írtak vagy üzentek, ha senki más nem közöl, ők
szívesen kinyomtatják az írásomat. Kezdetben a Vigília volt az
egyetlen csatornám a megjelenésre. Később, a hatvanas években, a
készülő könyvemből is küldtem nekik részletet. A Vigília még a
hatvanas években is ellenzéki megnyilvánulást jelentett. Furcsa volt
nekem mint zsidónak azt mondani, csak a katolikusok közölnek. Az
állam nem, mert számukra ellenség vagyok.
'47-ben érettségiztem, '57-ben tartottuk az első érettségi
találkozót. A Belvárosi Kávéházban ültünk egy asztal körül, az
érettségizettek és a tanáraink egy része. Körülbelül harminc fölött
volt az érettségizettek száma, de nemcsak az érettségizettek jöttek el,
hanem azok is, akik már hetedik-nyolcadikban átmentek az állami
iskolákba, amikor a zsidókat már fölvették oda. 1957 májusában
mindenki rám támadt, mondván, hogy ellenforradalmár vagyok.
Majdnem sírtam, úgy elszigetelődtem a saját osztálytársaim között.
Ez a zsidó gimnáziumi lányosztály '56-ot ellenforradalomnak
tekintette, és úgy érezte: veszélyeztetett helyzetben volt. Én voltam
az egyetlen, aki kiálltam amellett, hogy forradalom volt. Persze aki
nem tekintette volna annak, az nem volt ott. Egyesek régen Izraelben
éltek, mások pedig éppen
'56-ot használták ki, hogy elmenjenek. Miért támadom én ezt a
kitűnő kormányt, miért támadom Kádárt, mi a problémám vele, miért
védem az áruló Nagy Imrét, miért védem azokat, akik tönkretették a
szocializmust, akik vissza akarták állítani a kapitalizmust, jobboldali
politikát akartak Magyarországon, azokat, akik visszahozták
Mindszentyt? Az egész '56 egy csomó gyerek számára – már 28
évesek voltunk – Mindszenty beszédét jelentette. Mindszenty
beszédét olyan fenyegetőnek érezték, hogy őt asszociálták a
klerikális reakcióval és az antiszemitizmussal – noha sohasem volt
antiszemita. Szőke Edit volt a hangadó. Edit kommunista
funkcionárius volt, a bátyja illegális kommunisták közé tartozott, s ő
már akkor a kommunizmus mellett érvelt a gimnáziumban, amikor
én cionista csoportot vezettem. Mások is megtámadtak, neveket nem
említek, mert később sokan közülük a rendszer ellen fordultak.
Kiléptek. Nincs senkinek királyi és hercegi privilégiuma azért, mert
valamivel korábban szakadt el a kommunizmustól, mint mások. Van,
aki hétfőn, van, aki kedden, van, aki szerdán jött rá arra, hogy „ahol
zsarnokság van, ott zsarnokság van”.
Szerintük a Mindszenty-beszéd reakciós volt, vissza akarta állítani
a földbirtokot, a feudalizmust. Ezek kommunista érvek voltak, nem
zsidó érvek. Persze az én osztálytársaim többek között azért lettek
kommunisták vagy kommunista funkcionáriusok, mert zsidók voltak,
ez belejátszott a választásukba. A társaim ismerték Lukácsot, és
elítélték az '56-ban játszott szerepéért. Őszintén beszéltem. '56-ban
eldöntöttem, és ehhez tartottam is magam, hogy nem hadoválok.
Lehet, hogy nem írok le mindent, amit el akarnék mondani, mert nem
jelenik meg. De privát társaságban azt mondom, amit gondolok,
sohasem azt, amit nem gondolok. Tehát amikor megkérdezték, mi a
véleményem erről-arról, nem beszéltem mellé. „Forradalom volt.”
Kiálltam Nagy Imre és a demokratikus rend mellett, mert Rákosi
számomra a tirraniát, a zsarnokságot testesítette meg. Nem fogtam be
a számat, nem is akartam.
Csupa elvtársnő vont kérdőre, akik azt hitték, hogy nem zsidók.
Egy zsidó gimnázium érettségi találkozóján csupa nem zsidó jelent
meg. Az égvilágon senki nem beszélt arról, hogy zsidó, és mintha ez
nem is lett volna kérdés. Az én számomra sem.
Mintha mi a Kaffka Margit vagy a Ráskay Lea leánygimnázium
érettségiző osztálya lettünk volna. Nem emlékeztünk arra, amit
átéltünk. Nem gondoltunk a deportáltakra, a halottainkra, nem
gondoltunk a kivándoroltjainkra. Kizárólag '56-ról beszéltünk. A
következő osztálytalálkozónk, amelyikről már jó emlékeket őrzök,
'87-ben volt. Szinte mindenki megváltozott: ehhez hosszú időnek
kellett eltelnie. Negyvenéves érettségi találkozónkon kezdtünk
először beszélni arról, mit éltünk át mint zsidók. '87-ig érett az idő
méhe, hogy ezt föleleveníthessük.
 Ködkolostor

Ki kellene vonulni a világból! És megteremteni a külön világot.

Egy közösséget, ahol egyformán gondolkodó emberek beszélgetnek,
közös életet élnek – politikától függetlenül. Hermann Pista és én,
Szerdahelyi István és Passuth Krisztina, Kende Laci és Gábor Eszter,
Surányi Bálint és az akkori felesége, Klári, Vajda Misu és Háber
Judit. Mi voltunk a „ködkolostor”.
Szerdahelyi István önéletrajzi könyvében megírta a ködkolostor
történetét. Röviden így lehetne összefoglalni: minden kurva szűz volt
valamikor. Szerdahelyit lírai költőként ismertem meg, aki a
forradalom utóéletének hangulatában írta verseit. Könyve ott
végződik, ahol kurva lesz belőle. Amit megír, pontos. Idézi a saját
verseit, amelyek nemcsak az akkori mérték szerint, de ma is jó,
ihletett költemények. Tehetséges, rokonszenves fiatalember volt.
Kende Laci akkor a Történelemtudományi Intézetben dolgozott,
később a Kossuth Könyvkiadónál szerkesztőként, a régi jó barát
nemrégiben rendezte sajtó alá Feri Dosztojevszkij-könyvét – felesége
Gábor Eszter építészettörténész. Surányi Bálintot rég elvesztettem,
szociológus lett belőle, Feri volt gyerekkori barátja; a futball
pszichológiájáról akart könyvet írni, Klári, a felesége nyelvész, korán
meghalt. Kendéék hozták Vajda Misut és Háber Juditot. Misut
ismertem, mert rövid ideig tanítottam a Lenin Intézetben. Fehér Feri
és akkori felesége, Telegdi Mari biokémikus tartozott még hozzánk.
„Ködkolostor fenn az égen, ó, hogy indulnánk feléd, énekelve a
szabadság énekét…”, valami ilyesmi himnuszt fújtunk. Közösen
írtuk, Szerdahelyi, a költőnk öntötte végső formába. Hozzáfogtunk,
hogy fölépítsük a saját kis otthonunkat abban a borzalmas világban,
hogy csak azért is jól érezzük magunkat.
A kirándulások mellett minden héten összejöttünk nálunk, a Falk
Miksa utca 24. belső szobájában, egy rosszul fűtött vaskályha
mellett. Kilós kenyeret, pár szál kétforintos kolbászt tettünk az
asztalra, törtük a kenyereket, hozzá a kolbászt, és beszélgettünk,
beszélgettünk. Időnként Zsuzsa lányom sikoltozott a másik
szobában: „vizet kérek, szomjas vagyok”. Kimentem, adtam neki
vizet, gyorsan visszajöttem, és újra bekapcsolódtam a diskurzusba. A
beszélgetés összevissza csapongott, de a legfontosabb az volt benne,
hogy együtt vagyunk, mások vagyunk, kizárjuk a szobából a világot:
mi vagyunk a ködkolostor.
A kommuna gondolata már nagyon erősen munkált bennem.
Magammal hordtam a kibuc eszméjétől A családforma és
kommunizmus című cikkemen át '68-ig és tovább – talán még ma
sem adtam föl végleg, ma is vágyom rá. Milyen jó lenne
közösségben élni! Persze úgysem kerül rá sor ebben az életben. Ma
már nem kell senkinek a közösség. Individualista világban élünk. De
egész életemben élt bennem az álom a közösségről, amely személyes
barátságok köré csoportosul, közös gondolkodásból, közös
elkötelezettségből nyeri a kohézióját: nem politikai, hanem emberi és
gondolkodói összetartozásból táplálkozik. Nem tudom feladni ezt a
gondolatot…
Kende Laci Széchenyiről akart könyvet írni, ezért mindenki
Széchenyiről beszélt. Surányi Bálint a futballpszichológiáról
tervezett könyvet, tehát mindenki a futballpszichológiáról fejtette ki a
véleményét. Mindenki arról beszélgetett, amin dolgozni akart.
Kollektív szellemi körré emelkedtünk. Együtt jártunk színházba.
Együtt néztük meg Básti Lajos Oidipuszát az Oidipusz király
előadásán. Színház után betértünk egy kocsmába, sört vagy bort
ittunk, és nagy lelkesen elemeztük Básti alakítását. Sokat jártunk így
színházba, hangversenyre. Összeesküvőkként bújtunk össze a
szünetekben, hogy lelkesen kitárgyaljuk, mi is történt az első
felvonásban. Másoknak csak biccentettünk, gyorsan köszöntünk
vagy azt sem. A „ködkolostor” izgatottan megtárgyalta, hogy játszott
ez, hogy játszott az, hogy értelmeztük volna mi a szerepet. Azt a kis
kulturális anyagot, amit épp aznap kaptunk, feldolgoztuk, s közben
minden olyan széppé, érdekessé és jelentőségteljessé vált. Attól a
mozzanattól, ahogyan beszéltünk róla. Felfedeztük a hermeneutikát.
A közös interpretáció tovább sokszorozta az élményt.
Először Szerdahelyi kezdett el a hatalom felé sasszézni, s a végén
kikerült a ködkolostorból. A hatalom minden körből szippant ki
embereket. A kör fejét is kiszippantotta, akit Hermann Istvánnak
hívtak. Hermann számított a kör sztárjának, ő mesélt vicceket, ő
tartotta humorral és történetekkel az egész társaságot. Ő volt az öreg,
a vezérszónok. Szerdahelyi és Hermann jó barátok maradtak, akkor
is, amikor már mindkettőjüket kiszippantották. Lassan a társaság is
átalakult. Csatlakozott Márkus György és Márkus Mária, továbbá
Sós Vilmos és akkori felesége, Edo. Ők nem voltak a ködkolostor
tagjai, de lassan összemelegedtünk velük. Márkusról már tudtuk,
hogy nem „orosz kém”, és nem kommunista funkcionárius.
A „ködkolostor” hőskorában még a kenyér, kolbász és tea dívott,
de később egyre nagyobb szerepet kapott a vodka. '58-'60: a vodka
kora. A sötét alagút, amelyben éltünk, kétségbe ejtett. Sohasem
jutunk ki belőle. Életemben először depresszióba estem. A
„ködkolostor” ellenére úgy éreztem, teljésen elszigetelődtem, vége az
életemnek, képességeim kimerültek. Mindez egészen addig tartott,
amíg bele nem fogtam Arisztotelész-könyvembe, s az kihozott a
depresszióból. '61-ig naplót is vezettem. Akkor hagytam abba,
amikor Ferivel egymásba szerettünk. Minden reggel azzal ébredtem,
hogy nem érdemes, ezt a napot nem szabad végigcsinálnom. Elment
a kedvem az élettől. Nem csoda, hogy szívesen vettem részt az
iddogálásban. Ittunk kollektíve, de ittam Bródy Francival kettesben
is eszpresszókban. Az ital vette föl a küzdelmet a depresszióval:
konyakot, vodkát ittam, nem pezsgőt vagy bort. A részegség nem
tartozott a természetemhez. Életemben egyetlenegyszer ittam le
magam, de akkor részeg is akartam lenni: megmondtam Pistának,
hogy el akarok válni tőle.
A többiek élete sem volt rendben. A politikai és a magánéletet
nem lehetett teljesen elválasztani, s Magyarországon még nem
alakult ki a promiszkuis világ. Ez későbbi fejlemény, akkor már nem
éltem itt. Az én időmben még komolyan vettük, hogy valaki együtt
van valakivel, és borzalmas lelki megrázkódtatást jelentett, ha valaki
lefeküdt mással, mint akivel élt. Ez nem volt természetes, nem volt
mindennapi esemény. Örülök, hogy ez így volt, és kimaradtam a
promiszkuitás korából. Kultúránkhoz inkább a melankólia, a
depresszió, az idegesség, az ivás és a kétségbeesés tartozott. Sokszor
elmondtuk, hogy az életnek nincs értelme, az ország sorsa kátyúba
jutott. Nem tudtuk még, hogy Nagy Imrét ki fogják végezni, de az,
hogy Rákosi vagy a rákosizmus visszajön, reálisnak tűnt – akkor mi
mehetünk a börtönbe vagy a koncentrációs táborba. A Szovjetunió, a
kommunizmus menthetetlen, itt sosem lesznek reformok. A reform
illúzió – kutyából nem lesz szalonna. Ezt mind előadtuk, s közben
iszogattunk: ki félrészegen, ki spiccesen adta elő a kétségbeesését.
Emellett még jól is éreztük magunkat, mert mégis együtt voltunk,
együtt sírtunk, együtt zokogtunk, nem voltunk magányosak, hiszen
volt egypár ember, aki ugyanúgy érzett, mint mi.
A Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban Kovács Éva párttitkár és Pál
Lajos igazgató fogadott. Pál igazgató úr joviális, bürokratikus
figyelemmel fordult hozzám. Nem várhattam tőle semmit: se jót, se
rosszat. Azt teszi, amit mondanak neki. Kovács Eva meggyőződéses
kommunista volt, elvekkel. Az én elveimet elveti, de nem követ el
rosszat ellenem, mert tisztességes. Ő a kommunista, nem a párt.
Tudtam róla, hogy leszbikus – tiszteltem benne a mást. Páriaszagot
éreztem rajta, és ez rokonszenvessé tette számomra, noha
dogmatikus elveket képviselt. Amikor kizártak a pártból, elmondtam
neki, hogy megvédtem az álláspontomat. „Legalább oféban vagy a
lelkiismereteddel.” Ezt a szót használta. Egy kommunistától nagyon
szépnek találtam.
Kommunista hírében álltam: a kommunisták tudták, hogy kirúgott
ember vagyok. A kollégák többsége vallásos ember volt. Egyik
kategóriába sem tudtam beilleszkedni. Ha lyukas órám volt,
lerohantam az eszpresszóba olvasni. Egy forintért vettem magamnak
feketekávét. Nem akartam egy órát sem a tanáriban tölteni. Nem
akartam beszélgetni az emberekkel. A diákjaimmal igen. Kedveltem
őket, szerettem magyar irodalmat tanítani. Időnként franciát is, noha
nem tudtam franciául, vagy németet is, amit tudtam. A nyelvtant, ha
tehettem, elsikkasztottam, mert utálom a nyelvtan minden formáját.
Diákjaimmal irodalmi naplót vezettettem. Ha valaki leírta öt könyv
tartalmát és róla a véleményét, kapott érte egy jelest. Ha valaki
felmondott egy nem kötelező verset, szintén. Sok diák egyáltalán
nem kedvelte a tárgyat, de megtanult egy József Attila-, Ady-,
Kölcsey- vagy Berzsenyi-verset, kiállt, szépen elszavalta, én meg
minden további nélkül beírtam a jelest. Szerintem sokkal többet ér
egy vers memorizálása, mint ha elbőgik, kik voltak Petőfi szerelmei.
Amikor az irodalmi önképzőkör elnöke lettem, bírósági tárgyalásokat
rendeztünk. Elolvastuk a Goriot apót, és tárgyalást tartottunk
Rubempré viselkedéséről. Ludassy Mari lett a Rubempré-perben a
fővádló – nem tudtam, hogy Robespierre-rel rossz viszonyba
keveredik a későbbiekben. Kitűnően alakította a szerepét, őt
javasoltam diáktitkárnak. Pál igazgató behívott: „Nem lehet.” „Miért
nem?” „Ludassy Mária a klerikális reakció képviselője.” „Pál elvtárs,
ha Ludassy Mária nem lehet az önképzőkör diáktitkára, ezennel
lemondok az önképzőköri elnökségről.” A tanárok semmit sem
csináltak ingyen. Kevés volt a fizetés, a túlórákért pénzt kaptunk. Az
önképzőkörért egy fitying se járt. Egyedül én vállaltam szívesen,
mert munka volt, és nem is könnyű. Mást nem találtak volna a
helyemre, ezért meggondolták – így lett Ludassy az önképzőkör
diákelnöke. Negyven év múltán megkérdeztem tőle: „Mit jelentett,
hogy a klerikális reakció képviselője vagy? Miután soha életedben
nem voltál klerikális.” Én még igazán ateista zsidót nem láttam, sem
kálvinistát. Gershom Sholemnek igaza van: minden zsidó bizonyos
fokig vallásos. Ateista szerintem csak a katolikus lehet igazán. Azt
válaszolta: „Félreértettek. Nem voltam vallásos, nemhogy klerikális.
Nem akartam belépni a KISZ-be. Megkérdezték, miért? Azt
válaszoltam: lelkiismereti okokból. Ezt értelmezték úgy, hogy
vallásos vagyok. Nem kérdezték meg, pedig megmondtam volna:
utálom ezt a rendszert, ez a lelkiismereti ok.”
Nem az okozta a depressziót, hogy nem jelent meg tőlem semmi,
hanem hogy nem tudtam dolgozni. Nem volt időm. Gimnáziumban
tanítok, föl kell készülni az órákra. A nyári szünet nem elegendő,
hogy a saját munkámat folytassam. Kisgyerekem van – szombat-
vasárnap és egész nyáron vele kell törődnöm. Először újraírtam az
egyetemi jegyzetemet, A szándéktól a következményig első
variációját. Majd a Szociáldemokrata etikát kezdtem írni, és egy kis
könyvet Anatole France Az istenek szomjaznak című regényéről –
amit a sztálinizmus allegóriájának lehetett felfogni, így, allegóriákba
csomagolva sem lehetett kiadni. Mire kiadhattam volna az
íróasztalfióknak szánt írásaimat, jó részük elavult. Kosztolányi-
könyvemet Kosztolányi elleni támadásként mindenki félreértette.
Kosztolányit persze nagyon szerettem, de dedikálása, hogy a
„magyar íróknak ajánlom”, arra célzott: Kosztolányi elárulta '19-et,
amelyet annyira szeretett és támogatott. Nem értették meg, hogy ez
az allegória '56-ra mutat. Az írók ne árulják el '56-ot. Kosztolányi
számomra egy metafora volt: inkább etikáról szólt, hogy az író
milyen etikát kövessen. Számon kértem rajta egy nagyon szigorú
etikai kódexet, amivel ma már nem értek egyet. A viselkedésén
keresztül egy magatartást elemeztem – úgy éreztem, hiba volt
részéről az éles fordulat, ahogy a Tanácsköztársaság eszméjét egy
perc alatt elvetette. Azt gondoltam, mindenki megérti, hogy nem
Kosztolányiról van szó. Nem értették meg. Az én hibám, nem szabad
metaforákban beszélni. Hiba volt megírnom, rossz könyv, de
igazából semmit se bántam meg! Mai fejemmel tudom, hogy nem
volt helyes megírnom, de akkor nem az voltam, aki ma vagyok.
Akkor az voltam, aki voltam. Megírtam, tehát benne van az
életemben, akárcsak a belőle levonható tanulságok.
Lukácsot is félreállították. Pista meg én jártunk hozzá, s lassan
Vajda Misu is. Márkus még nem. Lukács nagyon szerette Eörsi
Pistát, de ő sosem tartozott a társaságunkba. Valamikor jóban voltam
vele, de aztán rühelltem, ahogy az első feleségével, Verával
viselkedett, akit nagyon-nagyon szerettem. Pista raboskodása alatt
Verát rendszeresen látogattam, s úgy éreztem, hogy Pista, miután
kijött a börtönből, hűtlen lett hozzá, nem honorálta a jóságát és
odaadását. Pistát, az önző férfit nem tudtam szeretni, s nem tudtam
vele kapcsolatot teremteni. Később ez kölcsönös ellenszenvvé nőtte
ki magát. Gyuri bácsival mindig filozófiai problémákról beszéltünk.
A Budapesti Iskola ekkor indult – anélkül, hogy tudtunk volna róla.
Az iskola még nem létezett, de az a baráti kör már igen, amiből
hamarosan megszületett.
Lukácsnak nem szóltam a depressziómról, a magába temető alagút
fenyegetéséről. A bajaimat önmagammal intézem el, nincs
szükségem rá, hogy beszéljek magamról, s így szabaduljak a
terheimtől. Engem az érdekel, miként gondolkodik, érez a másik:
arra vagyok kíváncsi, mit tud magáról elmondani. Nem vagyok
nárcisztikus vagy egocentrikus. Tapasztalataim szerint a legtöbb
zsidó férfi egocentrikus és nárcisztikus, de a zsidó nők nem azok.
Megkülönböztetek boldog és boldogtalan nárcisztikus zsidó férfiakat.
A boldog mindig elégedett önmagával. Kétség sem férhet hozzá,
hogy mindenki szereti, s nem veszi észre, ha mégsem így van. A
másik szerencsétlenebb. Üldözési mániától szenved. Azt hiszi, senki
sem szereti, ami aztán végzetszerűen be is következik. Lukács szinte
soha nem beszélt magáról. Ez időben kezdte írni az Esztétikát.
Elméleti problémáit senkivel nem tudta megbeszélni. Alapvető
emberi igény, s ez független attól, hogy valaki nárcisztikus vagy sem,
hogy beszéljen arról, amivel foglalkozik: ellenőrizze gondolatai
hatását vagy helyességét, kipróbálja őket egy vitapartneren. Minden
egyetemi tanár, magamat is beleértve, a diákjain próbálja ki a
gondolatait. Az ő szellemükön zongorázunk egy szemináriumon
vagy előadáson. A tőlük érkező kérdéseken, válaszokon mérjük le,
mit érnek gondolataink. Lukács már nem tanított, nem volt módja a
diákokon „kísérletezni”. Magányos monológból ritkán születik jó
filozófia. Én voltam a lakmuszpapír, rajtam próbálta ki a gondolatait.
Elmesélte, mi foglalkoztatja, melyek a megoldásai, hogyan építi föl
az Esztétikát. Az Esztétika első variációja már '56 előtt készen állt.
'56-ban fölmentem a lakására, elvittem az egész kéziratot, és Jánossy
Lajos segítségével fotókópiát készíttettem róla, ha isten őrizz, valami
történik Gyuri bácsival, és elkobozzák a kéziratot, maradjon egy
példány. Gyuri bácsi, amikor visszajött, az egészet átdolgozta, és
megpróbálta befejezni. Hiába volt mellette a felesége, akivel mindent
megbeszélt, ő mégsem volt filozófus. Rám volt szüksége. Fejezetről
fejezetre elolvastam és megbíráltam az Esztétikát, amint azt az
Előszóban meg is köszöni. Fiatal és szemtelen voltam – noha nem
mondtam el minden kifogásomat, de elég sok helyen felvetettem
bizonyos problémákat. Ahol tudtam, mit javasoljak egy-egy kritikus
rész helyett, ott szóltam. Én sem tanítottam az egyetemen, nekem
sem volt már egyetemi hallgatóságom, amely válaszolni tudott volna.
Hosszú ideig be sem tehettem a lábam az egyetemre, s csak
személyes beszélgetésekben bonthattam ki, hogy mit gondolok.
Gyuri bácsi kitűnő beszélgetőpartner volt nekem is. Abban az évben
az ő problémájáról beszéltünk ugyan, de '58–'59-ben, amikor az
Arisztotelészt írtam, én vittem a kéziratomat hozzá, hogy azzal
foglalkozzunk. Nem jó, hogy én megírom a magam etikáját, mielőtt
ő megírná a sajátját, ugyanis ő is tervez egy etikát – tiltakozott. „Az
nagyszerű lesz, ha megírja az etikáját, biztos ezerszer jobban sikerül,
mint az enyém, de én is megírom a magamét” – válaszoltam. Feri
véletlenül jelen volt: majdnem elájult, amikor ezt meghallotta. „Hogy
lehet így beszélni Gyuri bácsival?” Idegesített, ha valaki, akár egy
géniusz is azt mondja, hogy amíg ő nem írja meg az etikáját, addig
én se írjam meg az enyémet. Végül is nem írta meg, hiszen
belebonyolódott az ontológiába. Ha megírja, se lett volna jó. Nem
mintha az enyém kitűnő lenne, de valamivel azért több volt benne,
mint amit Gyuri bácsi akkor meg tudott volna csinálni. Jól működött
az ösztönöm, hogy nem vártam meg. Lukács géniusz volt, a XX.
század egyik legjelentősebb filozófiai elméje és újítója, s én sohasem
voltam más, mint egy tehetség. Nem akarom magam vele
összemérni. Csakhogy az a Lukács, akivel én akkor beszéltem, már
nem volt ugyanaz a géniusz, aki 1911-13-ban az etikáját
megfogalmazta. Amit én gondoltam a konkrét időben, az jobb volt,
mint amit ő gondolt.
Nagy Imre kivégzése borzalmas sokként ért mindenkit, mi is az
újságból értesültünk róla, mint az egész ország. Feri előtte azt
mondta, ha Nagy Imrével bármi történik, kimegy az utcára, és egy
személyben tiltakozik. De Nagy Imrét kivégezték, és Feri se csinált
semmit. Senki nem csinált semmit. Ez a tehetetlenségünkkel való
olyan „érzéki” szembesülés volt, amire rossz visszagondolni.
Szégyellem magam érte. Tehetetlennek éreztük magunkat, és
kezdtünk mellébeszélni. Tudtuk, hogy a sebek gyógyíthatatlanok,
ezért „beszéljünk másról”. Lépjünk át egy másik világba! A
filozófia: egy világ – be lehet lépni a realitásból a mese világába. Hol
volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, volt egyszer egy király és
annak három lánya. Ilyen a filozófia. A király három lányának nincs
köze a mocskos falusi kunyhóhoz, ahol a nagymama az éhező
unokájának a Hamupipőke vagy a Piroska és a farkas sztorit meséli.
A bennünket körülvevő világnak nem volt köze ahhoz, amiről Gyuri
bácsival beszéltünk. Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren
túl volt egyszer… – elkezdtünk beszélni erről a másik világról, a
filozófia világáról. Hogyan egyesül a világszerűség a szimmetriával
és a harmóniával? Külön jelenik-e meg a világszerűség és a
szimmetria, vagy együtt élnek, vagy egyesülnek? Csak pozitív
katarzis létezik-e, mint Gyuri bácsi állította, vagy negatív katarzis is
van, ahogy én állítom? Ilyen és más hasonló kérdésekről szólt
majdnem minden beszélgetés. Még a közös esték is. Amíg Gertrúd
élt – '62-ben vagy '63-ban halt meg, tehát még a reformkorszak előtt
–, addig is jártunk Gyuri bácsihoz vacsorázni, de a rendszeres
vacsorázások már a Budapesti Iskolához köthetők, amikor fölolvasott
nekünk a kézirataiból. Továbbmentünk a témák megbeszélésénél.
Korábban nekem is olvasott föl cikkeket, amelyeket Németországból
kértek tőle, mert Németországba továbbra is írhatott tanulmányokat
vagy új előszavakat a könyveihez, amit aztán az Aufbau Verlag ki is
adott Berlinben. Fölolvasta őket, és véleményt kért. Szellemi
kooperáció jött létre közöttünk. Hirtelen rájöttem, hogy egyenlők
vagyunk. A filozófia egyenlővé tesz. Ez nagy felfedezés volt. Feri ezt
megdöbbenéssel fogadta, mert számára Lukács az apát jelentette.
Az etika már az elhibázott Csernisevszkij-könyvben is izgatott.
Szerettem volna kijavítani, megfellebbezni, már azzal a följelentett
jegyzettel is és az abból írandó könyvvel. Szerettem volna tudni,
hogyan válik lehetségessé Auschwitz vagy a gulág. Mi történik az
emberekkel? Miért vesznek részt a szörnyűségekben? Miért nem
éreznek lelkiismeret-furdalást a részvételükért? Hogyan létezhet
gonosz a világon? Szerettem volna megérteni a gonosz működését.
Ha már az etika érdekelt, fontosnak tartottam visszamenni az
őstörténetéhez. Arisztotelészre esett a választásom. Főként a
középérték-elmélete foglalkoztatott, amit az erény kérdésének
nevezünk. Mi az erény? Hogyan lehet az erényt megfogalmazni?
Arisztotelész-könyvemnek fő hiányossága, hogy nem ismertem a
korabeli irodalmat. Sok mindent „felfedeztem”, amit mások régen
felfedeztek előttem. Platón és Arisztotelész metafizikája abból alakul
ki, hogy modellnek veszik a munkát. A techné a metafizika modellje.
Ugyanezt írja Heidegger, amikor a metafizikát kritizálja. A
metafizika a technén alapul, s az már magában foglalja a szubjektum-
objektum világképet. Ugyanezt mondtam én is, de nem ismertem
Heidegger késői írásait. Ha kortársaim munkáit ismertem volna,
legalább bent lettem volna a diskurzusban. Másképp írtam volna meg
a könyvet, s az még ma is kiadható lenne. Bár szerintem még most is
akadnak jó oldalai, érdekes elemzései. Szűz könyv volt: szűzen
maradt mindattól, amit mások a korban írtak. Egyedül Sartre-t
ismertem alaposan, rá sokat hivatkoztam, s a szókratészi
dialógusokat az egzisztenciálfilozófiával hoztam kapcsolatba – és
milyen igazam volt! De azt nem tudtam, hogy Kierkegaard és
Hannah Arendt kései írásaikban ezt már egyszer megtették. Itt a
tudatlanság volt a probléma, nem a gondolkodás, míg a
Csernisevszkij-könyvben rosszul gondolkoztam. Megcsináltam az
Arisztotelészt. Befejeztem, újraírtam '61–'62-ben, és amikor kiadásra
került, akkor is újraírtam. Ez volt 1956 után az első filozófiai
könyvem, amit kiadtak.
Az ivászatok nemcsak politikai reménytelenséget tükröztek,
hanem azt is, hogy valami nem működik a házasságunkban. Tehát a
depressziómnak nemcsak közéleti okai voltak, hanem a Hermannhoz
fűződő egyre problematikusabb kapcsolatom is. Hermann kezdett
parvenü módjára viselkedni – egyre kevésbé tudtam tisztelni és
becsülni, ami növekvő feszültséget keltett bennem. Állandóan együtt
voltunk: gondolkoztunk, sétáltunk, kirándultunk, együtt voltunk az
ágyban, nem volt semmi baj, amit normális fogalmakkal le lehetett
volna írni. Csak azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, de
nem tudom, mi az. Hermann kompromisszumot akart kötni a
rezsimmel. Nem mintha jobban szerette volna, mint én, inkább
alkalmazkodni akart hozzá. Megmondta: „Gyerekem, nincs más
mód, bent vagyunk az alagútban, s ha nem akarunk úgy meghalni,
hogy ne legyen valami siker is az életünkben, csapjuk be őket.
Csináljunk úgy, mintha egyetértenénk velük, és öt perc múlva
megszerezzük az állásokat, nagyobb lesz a szabadságunk.”
Ösztönösen ellenálltam. Moralistának lenni nem mindig jó dolog, de
ebben az esetben hasznosnak mutatkozott. Hermann stratégiáját
aljasságnak gondoltam. Most kell rájönnöm, hogy nagyon rendes
emberek is ugyanígy viselkedtek. Azt mondták: egy életünk van, hát
miért ne alkalmazkodjunk? Hermannt nem tudtam többé tisztelni.
Csak bátor ember méltó a tiszteletemre. Mindig úgy képzeltem, hogy
a férfinak bátornak kell lennie. Legyen erős, kitartó és bátor.
Hermann nem teljesítette a férfiasságról alkotott elképzelésemet.
Nem volt benne nagy méltóságérzet, nagy bátorság – ő bohóckodott.
Szeretem a tréfát, de azt annál kevésbé, ha valaki bohócot csinál
magából. És megőrült a féltékenységtől. Minden férfira ok nélkül
gyanakodott. Ha leültem egy baráttal beszélgetni, és ittam vele
valamit, már féltékenykedett. Nem rúzsozhattam ki a számat. Hozott
egy zsebkendőt, és letörölte. Ne használjak arckrémet! Mindig attól
félt, hogy szép leszek. Nem hagyta, hogy az legyek, aki és ami lenni
szerettem volna. Nagyon kevesen hagynak annak lenni, ami lenni
akarok, de ő különösen nem hagyta.
Féltékeny volt a munkámra, mert meg volt győződve róla, hogy
amit ő ír, az sokkal fontosabb. Mindenkinek azt mesélte, hogy
mindent, amit én írtam, azt valójában ő írta. Az Etikát, az
Arisztotelészt is, én csak a nevem adtam hozzá. Féltékeny volt
Lukácsra, mert Lukács engem többre tartott, mint őt.
Ontotta a cikkeket a Kortársban, az Új írásban. Színházról, erről-
arról. Beállt a csahosok közé: félcsahos lett. Mentegette az írókat,
akik kompromisszumot kötöttek, mentegette a rendszert, amely az
írókat kritizálta. Az írószövetségi vitákban a csahosokkal szemben –
nem mondom, hogy szimpatizáló, de – elnéző álláspontot foglalt el:
kezdte magát behízelegni a rendszerbe. Nemegyszer előfordult, hogy
– miután én gépeltem a cikkeit, mert nem tudott gépelni – azt
mondtam neki: „Pista, ezt nem írom le.” „Miért?” „Mert ezt a
hazugságot én nem írom le. Ha akarod, írd le te.” Hermann lassan jól
besrájbolt ember lett az írószövetségben. Folyton hajtogattam: „ezt
ne írd le!” Én nem írtam le ilyeneket. Ellenben hasznot húztam
abból, hogy ő leírta. A felesége voltam, s abból, hogy ő
kompromisszumot kötött – hiába nem tettem én is –, magam is
hasznot húztam. Ha írószövetségi pénzen elküldték csehszlovák
körutazásra, én mint a felesége vele mentem. Legélesebben 1960-ban
döbbentem rá kétes szerepemre, életem egyik leggyönyörűbb
pillanatában. Megkaptuk az útlevelet – világútlevelet! –, és
elutaztunk Olaszországba. Még szinte senki nem utazott. Igaz, a
pénzt nem az államtól kaptuk, hanem Pista húgától. Vera küldött
száz dollárt. Három hétig barangoltunk belőle. Az alagútban éltünk,
és engem kiengedtek Olaszországba a férjemmel, rendes magyar
útlevéllel. Hajnalban érkezünk Velencébe: ott volt Velence, Firenze,
Róma, Nápoly, s elmentünk Capriba. Ebből a hatalmas élményből
született a reneszánsz könyv. Olaszországból, ami számomra sose
lesz ugyanaz, mint 1960-ban volt.
 Úgy éreztem, hogy csaló vagyok – és csaló is voltam, mert
Hermann-nak járt az útlevél.
Középiskolai tanár volt, de már állandóan jelentek meg írásai. A
politikai különbség közöttünk nyilvánosan is fennállt, mégis hasznot
húztam a pozíciójából. A jó lelkiismeretű ember maszkjába bújtam.
Nem beszélek úgy, mint ő, nem írok olyasmit, mint ő, valójában
mégis együtt csináltam vele ezeket a dolgokat. Két év múlva ismét
útlevelet kaptunk. Párizsba. Ha elmegyek Párizsba, akkorát hazudok,
amilyet még soha. Nem volt könnyű döntés, nagyon nagy csábítása
volt Párizsnak. Nem megyek! Ő nagyon akarta. Féltem a
feszültségtől, amelyet már az olaszországi út is okozott.
Nagyon szerettem Pistával utazni. Ugyanazokat a dolgokat
szerettük, és jól meg tudtuk beszélni egymással. Vad körülmények
között laktunk, gyakran diákszállón, ő a fiúkkal, én a lányokkal,
tizenkét ágyas szobákban. Rómában, Pista protekciója révén a
Magyar Intézetben láttak vendégül. A száz dollárból semmi másra,
mint spagettire futotta, s csak olyan helyen ettünk, ahol nem volt
coperta, azaz teríték; ilyen hely ma már nincs is. Soha nem ittunk
szódavizet, üdítőt, csak forrásokból ittunk, ami Rómában nagyon
egyszerű, mert tele van kutakkal a város. Feketekávét naponta
egyszer engedélyeztünk magunknak, azt is állva fogyasztottuk.
Estére vettünk egy darab kenyeret, egy szelet sajtot, s egy lépcsőn
majszoltuk el. Velencében a Scuola Marconiban laktunk, egy nyári
diáktábornak berendezett iskolában, Firenzében a Viale
Michelangelóban, egy diákoknak fenntartott kastélyban. A nemi élet
persze ezeken a helyeken akadályokba ütközött, nem akarom
részletezni, milyen kalandok árán oldotta meg az ember – fiatalon
mindenre képesek vagyunk. Felejthetetlen, szép utazás volt – de
mégiscsak nyomott a lelkiismeret. Csak ne vágjak annyira föl, ne
üljek olyan magas lovon. A reneszánsz embert azért írtam, hogy
legalább emlékeztessen, visszavigyen Olaszországba. Más
motivációk is közrejátszottak, de enélkül az utazás nélkül nem írtam
volna meg. Nem lehetett másképp, mint a közvetlen látvány
tapasztalatából megcsinálni. Akkor kezdtem írni, amikor '64 őszén
Gyuri fiam született. '62 júniusában Ferihez költöztem.
 A Ferivel való megállapodásban nem szerepelt, hogy hozzá
költözöm. Annyira tiltakozott minden porcikám a párizsi út
feszültsége ellen, hogy robbanásszerűen provokálta a szakítást. Egy
Kossuth Zsuzsa gimnáziumi banketten részegre ittam magam, s
onnan hazaérve mondtam meg Pistának, hogy el akarok válni tőle.
A rendszerhez való alkalmazkodásnak messzemenő
következményei vannak. Az ember más társaságot választ, más
emberek között akar élni, más attitűdöt vesz fel a világgal szemben.
Más ítéleteket alkot. Én parvenüt nem becsülök.
Mióta elkezdtük ezt az interjút, újra végiggondoltam életemnek
ezt a jelentős fordulópontját. Korábban úgy gondoltam: ez a
konfliktus csak egy ilyen, parvenü-pária sorsokkal és attitűdökkel
leírható rendszerben következhetett be, s egy maihoz hasonló,
nyitottabb világban az egyébként minden más szempontból kitűnően
működő házasságunk nem bomlott volna föl. Nem biztos, hogy
igazam volt, amikor ezt állítottam. Minden korban és rendszerben
léteznek parvenük, ha más súllyal, más megjelenési formákkal,
funkciókkal is. Tehát minden rendszerben előfordulhat, hogy az
ember nem tud egy parvenüt tisztelni. Néha fölémelyedett bennem
valami, amit megvetésnek neveznek. Csúnya szó. Ki kell mondanom:
néha megvetést éreztem, és ez nem jó dolog egy szerelmi
házasságban. Feribe beleszeretni természetes volt. Ha beleszeretek
valakibe, emiatt még nem kell otthagynom a férjemet. A második
házasságomban is beleszerettem másba, de ezért mégsem hagytam el
Ferit.
Pistát tehetségesebbnek tartottam, még a válás után is, mint
amilyennek ma tartom. Azóta kiderült, hogy semmi olyat nem írt,
amit ma újra ki lehetne adni. Nem lett tehetséges. A tehetség ugyanis
nem pusztán okosság kérdése: de a jellemé is. S persze a kitartásé és
szenvedélyé. Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta
jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például
lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az
ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak,
hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem
filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a
vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával
hazudik, még lehet filozófus. Abban nem szabad hazudni, ami az
alkotás lényege. Hermann, hogy érvényesülhessen, abban kezdett
hazudni.
Feri édesapja tisztviselő volt, aki mindig is esztétikával szeretett
volna foglalkozni, de túl szegény volt, semhogy egyetemre kerüljön.
Harminchat éves korában munkaszolgálatosként megölték
Mauthausenban. Feri szülei már kikeresztelkedtek, ő tehát
kereszténynek született. Mamája is kikeresztelkedett zsidó volt,
tisztviselő a Pajor-szanatóriumban. A nagyon ambiciózus asszony
szintén szeretett volna egyetemre menni, de nem volt rá pénze.
Fiatalkorában összeházasodott valakivel, aztán elvált, majd egy
négy-öt évvel fiatalabb férfihoz, Feri apjához ment feleségül. Feri
húga posztumusz született: az apja már nem élt – a gyerek akkor
fogant, amikor a muszos apa egy éjszakára hazatért. Panni és Feri
között nem alakult ki valódi testvéri kapcsolat, mert a szellemi
érdeklődésük különbözött, s a korkülönbség is megnehezítette a
közelséget. Feri úgy érezte, hogy anyja őt nem szereti, csak a húgát.
Apjáért rajongott, s nagynénjéért, Hollósi Ilonáért, Zsolt Béla első
feleségéért, akit a Vígszínház színésznőjeként parancsoltak le a
színpadról a zsidótörvények miatt. Hollósi Ilona hazajött a
deportálásból, Bergen-Belsenből, de nem akart egyetlen percig sem
Magyarországon élni. Második férjével Angliába ment, s eltűnt Feri
életéből: Feri itt maradt az anyjával, akit nem szeretett, s az apja
emlékével, aki elpusztult.
Tízéves korában hullákat takarított kenyérért a gettóban, mint oly
sok zsidó gyerek. Küldönc és hullatakarító volt – nem nagy
nevelődés. Kiheverni ezt nem lehetett. Azok a gyerekek, akik tízéves
korukban élték meg a borzalmat, sokkal kevésbé dolgozták föl, mint
én. Túl mély volt a seb, egy olyan korszakban, amikor a sokkról
beszélni sem lehetett. Amikor én nem tudtam belépni az
Ujlipótvárosba, vagy évekig be akartam ugrani a Dunába, tudtam,
hogy attól van, mert '44-ben trauma ért – tisztában voltam a
neurózisom természetével és eredetével. A tízéves nem tudja – nála a
neurózis tudat alatt marad, ezért egész életében hordozza. Nemcsak
Feri, más barátaim is egész életükben cipelték ezt az élményt, amiből
csak az maradt a felszínen, hogy a tízéves gyereknek hullát kell
vonszolnia. Feri egész életében szeretethiányban szenvedett. De
miután nagyon okos és rettenetesen tehetséges gyerek volt,
hihetetlenül gyorsan tanult; tizennyolc éves korában megnyerte az
első díjat a Rákosi-irodalmi versenyen. Vallásos kommunistaként
kezdte, nem tudtam őt a cionizmusnak megnyerni. DISZ-
funkcionárius lett belőle. Szélsőséges ember volt. Abban a
pillanatban, hogy érezni kezdte: a hitében, gyakorlatában valami nem
stimmel, képesnek mutatkozott, hogy száznyolcvan fokos fordulatot
tegyen, s elvesse mindazt, amit addig szentírásként tisztelt.
Egyetemre a Lenin Intézetbe vették föl, amit gyűlölt, s átkérte magát
a bölcsészkarra. Úgy zárták ki onnan, hogy szinte egyedüliként nem
vették vissza a márciusi Nagy Imre elleni határozat után, mert
makacsul képviselte Nagy Imre álláspontját. Radikális
páriatermészete volt: az egyik végletből a másikba tudott esni. '56-
ban vették vissza az egyetemre. Előtte elment anyagmozgatónak,
magyarul: trógernek, akik úgy hívták magukat, hogy isten. Hiszen
isten az anyag mozgatója. A párt elküldte Ferit a munkásosztályba,
hogy tanulja meg a munkásosztály életét – tanulgatta is szegény. '56-
ban rehabilitálták, visszavették az egyetemre. 1956. október 22-én
tette le az utolsó vizsgáját. Akkor ismét ragyogó pálya nyílt meg
előtte. De 22-ére 23-a következett, és ő a forradalom alatt már megint
befeketedett. Ahelyett, hogy kinevezték volna fő-fő micsodának,
nehezen tudott még egy középiskolai állást is szerezni. Először
általános iskolába helyezték, végül Csepelen, a Kossuth Lajos
Gépipari Technikumban lett magyartanár. Mi legalább
gimnáziumban tanítottunk. Akadt egypár igen jó tanítványa, közülük
egyesek be is kerültek a magyar kulturális életbe. A forradalomban
befeketedett gyerekek is külvárosi technikumba jártak. Ferit szerették
a diákjai. Humorosan tudott előadni igaz történeteket. Nem vicceket,
mint Pista, hanem igaz történeteket sok-sok iróniával. Közben
állandóan a nyakára járt az Államvédelmi Hatóság. Iskolaigazgatója
zsidó ember volt, Kálmán Lacinak hívták. Kálmán Laci opportunista,
parvenü kommunista volt, de amikor jött az ávó, magához hívatta
Ferit, és azt mondta: „Menjünk ki a folyosóra!” „Ferikém, ne hagyj
semmit az íróasztalodban, holnap valaki kíváncsi lesz rá, mindent
pakolj ki.” Többször követelték tőle, hogy bocsássa el Ferit, de ő
mindig ellenállt. Jóval később elmondta: „Mauthausenben
megfogadtam, zsidó embernek többé az életben nem ártok.” Feri
szerint mindenkinek ártott volna, de betartotta mauthauseni
fogadalmát, s ez kihúzta a bajból. Feri hosszú ideig tanított a gépipari
technikumban, tovább volt rossz helyzetben, mint mi mindannyian.
A társaságban én voltam a második legrosszabb helyzetben, a
többiek egész jól álltak. Márkus Gyuri először az egyetemen,
Simonovitsné tanszékén tanított. Csomó tanítványt gyűjtött maga
köré, akik ma mind jelentős posztot töltenek be a filozófiai életben.
Nagy tanár volt, generációkat nevelt fel – ő taníthatott, mert még
mindig jól be volt srájbolva, hiszen Moszkvából jött. Egy ideig még
hatott, hogy honnan jött az ember. '62-től fölmondta egyetemi állását
– nem is marasztalták –, majd a Filozófiai Intézetben kutatott. Vajda
Misu először lelki-szellemi fogyatékos gyerekeket tanított, később
aztán ő is a Filozófiai Intézetbe került. Sós Vilmos a Filozófiai,
Kende Laci a Történettudományi Intézetben dolgozott. Hermann elég
rövid idő alatt visszakerült a Filozófiai Intézetbe. Jóval hamarabb
hagyta abba a középiskolai tanárságot, mint én. Öt év múlva Márkus
Mária protekciójára én is szabadultam: Hegedűs András fölvett az
akkor megalakuló Szociológiai Csoportba. Feri azonban még mindig
a technikumban robotolt. Mindenkinek volt szabad ideje, csak ő
maradt pária, kirekesztve a jachtklubból. Írásai megjelenése után is
hosszú időnek kellett eltelnie, amíg a hatvanas évek közepén Lukács
elintézte, hogy aspiráns lehessen nála. Amikor beleszerettem, éppen
csepeli páriaéletét élte. Felesége, Telegdi Mari gyerekkori barátnője
volt. Jó kémikus, finom, értelmes asszony – egyidősek voltak. Nem
tudom, mi lett vele, nem találkoztunk azóta. Feri egyszer a baráti
körben elmesélte, hogy megnősült, s a következő alkalommal már
Mari is velünk jött kirándulni.
Almási Miklóséknál házibuliztunk, tánc közben kezdtünk
csókolózni. Nem lett volna belőle szerelem, ha jól érzem magam
Hermann-nal. Sohasem jutott volna eszembe, hogy másképp nézzek
Ferire, mint barátra. Mindig fontos volt nekem a véleménye, de mint
férfi nem vonzott. Ő volt a kezdeményező, én válaszoltam. Másnap
fölmentem hozzá, mert influenzás volt – nem kezdeményeztem akkor
sem, de fölkínáltam a kezdeményezést – ismerjük ezt. Lefeküdtem
vele, pedig soha senkivel nem feküdtem le a Hermann-nal való
házasságom alatt. Ettől mindig visszariadtam. Most megtettem a
szimbolikus aktust. Feri azonnal közölte, hogy ez neki nem elég, ő
szeret engem, többet kíván tőlem. Olyan szépen mondta, és olyan
sokszor, hogy elbűvölt vele. És el lettem bűvölve.
Abban az időben szaladt el Passuth Krisztina Kemény Pistával.
Kemény is Szerdahelyi jó barátja volt. Nem volt ritka az akkori
körökben-időkben, hogy épp a legjobb barát legyen a következő
szerető. Jelentősége volt, hogy lefeküdtél valakivel. Döntő tett.
Számomra megrendítő esemény volt, hogy most én ezzel az emberrel
lefeküdtem. Feri nagyon vonzó ember volt, nagyon meleg – a
melegséget hangsúlyozom, mert szépen tudta kifejezni az érzéseit,
föl tudta ébreszteni az emberben, hogy szüksége van rá. Ez fontos:
éreztem, hogy ennek az embernek szüksége van rám. Tudok neki
valamit adni. A páriának szüksége van rám. Éppúgy, mint Pista,
kitűnő beszélgetőpartner volt. Pista nem szerette a zenét. Feri a
muzsika szerelmese. Koncertre menni, zenéről beszélni vagy zenét
hallgatni meghatározóan fontos esemény lett ettől kezdve mindvégig
– majdnem az utolsó pillanatig minden este együtt hallgattunk zenét.
Az esztétikai és emocionális élmény közössége állandó,
megszakítatlan folyamatként áradt szét az életemben. Persze
konfliktusok is voltak köztünk, szakítottam is vele egy fél év után.
Fél évig titkoltuk összetartozásunkat Hermann előtt.
Aznap este, amikor részegen megmondtam neki, hogy el akarok
válni, Pista a képembe vágta, hogy elmegy a párthoz, és megmondja:
azért válok el tőle, mert ellenforradalmár vagyok. Kimentem a másik
szobába aludni, és reggel felhívtam a barátaimat, hol tudnám a
következő estét tölteni. Nem bírtam hallani, nem akartam, hogy még
ilyeneket is mondjon. Elköltöztem, mert kijelentette, hogy egy
tapodtat sem mozdul ebből a lakásból, ez az övé, noha az én anyámé
volt. ,Jó, akkor én megyek el.” Egy könyvet se tudtam tőle
megkapni, a saját könyveimet sem, minden holmim nála maradt. A
legrosszabb, hogy a lányommal revolverezett. A lényeg azonban az,
hogy elmentem. Feri is otthagyta a feleségét, a lakását ő is a
feleségére hagyta, ahogy én is egy bőrönddel jöttem el hazulról.
Elköltöztünk a mamájához. Nem is tudtunk a lakásban lenni,
állandóan a Belvárosi kávéházban ültünk, hogy csak éjszakára
menjünk haza. Feri, amikor összeházasodtak, nem volt szerelmes a
feleségébe. Mindig is hajtogatta a fiunkkal kapcsolatban: „Csak azt
mondd meg Gyurinak, vigyázzon, nehogy szánalomból vegyen el
valakit feleségül, mint én Marit, mert annak rossz vége lesz. Ne
nősüljön szánalomból, csak szerelemből.”
Hermann válási feltételül szabta, hogy Zsuzsa nála maradjon. Mit
válasszak: sosem válok el Hermanntól, s akkor Zsuzsát magam
nevelem, vagy elválok, s akkor a gyerek az övé? Márkus Gyurit
elhívtam egy eszpresszóba, azt hiszem, a Grashambe, adjon tanácsot.
„Válj el, és maradjon Zsuzsa Hermann-nál. Pista szereti a lányát, de
az sem jó, ha nem váltok el. Válj el” – mondta. Nemrégiben,
Sydneyben vallotta be, hogy hosszú ideig rosszérzése volt emiatt.
Fizettem a tartásdíjat, Zsuzsa a szombat-vasárnapot nálunk töltötte.
Amikor Hermann megismerkedett a második feleségével, leküldték
Zsuzsát Csornára kollégiumba. Ott járt iskolába, többször
meglátogattam. Későbbi barátainak egy részét ott ismerte meg.
Egyszer ültünk Ferivel otthon, csöngetnek az ajtón, megjelenik
Zsuzsa, s azt mondja: megszökött, vagy befogadjuk, vagy nem tudja,
mi lesz vele. „Itt maradsz!” Ügyvédhez fordultunk, levelet írattunk
Hermann-nak, hogy egyezzen bele. Lemondtunk a tartásdíjról.
Hermann-ra, aki soha nem vetkőzte le takarékos zsidó mivoltát, ez
döntő érvként hatott. Mindez a Szent István parki új, jelentősen
tágasabb lakásban történt, ahol a lányom beköltözött a
cselédszobába, majd átköltözött anyámhoz. Zsuzsa meg én mindig jó
viszonyban voltunk, nem jól tanult, de elnéztem neki. Egyik
iskolából a másikba került, viszont kiderült, hogy a politikában
szövetségesre leltünk egymásban. A hatalom- és pártellenesség neki
is a vérében, az ösztöneiben él. Amikor egy nagy közkönyvtárban
kezdett dolgozni, ahol politikai kérdésekre őszintén elmondta
ellenzéki álláspontját, kirúgták. Politikai cinkosság szövődött
közöttünk. A hetvenes évek elején, amikor elbocsátottak bennünket
állásunkból, és Zsuzsa megtudta, hogy Hermann felesége fölszólalt a
Filozófiai Intézetben, azt javasolva: mint a nép ellenségét állítsanak
minket bíróság elé, s Hermann is csatlakozott hozzá, levelet írt az
apjának, hogy nem akarja többé látni. Pista nem ismerte az unokáit.
 Lukács néha Áginak szólított, de többnyire Heller elvtársnőnek.
Az egyetemen Heller kisasszonynak, aztán elvtársnő lettem. „Heller
elvtársnő, nekem annyi pénzem van a takarékban, hogy nem tudok
vele mit csinálni. Adok maguknak kölcsön, szálljanak be egy
társasházba, vegyenek egy lakást” – mondta nyomorúságos
helyzetünkről értesülve. Kaptunk tőle húszezer forintot, az rengeteg
pénznek számított. Beszálltunk egy, a Széchenyi utca 1.-ben épülő
társasházba. Később visszaadtuk Gyuri bácsinak a kölcsönt. A ház
nem volt kész, Márkusék kétszoba-hallos lakásának halljába
költöztünk. Gyuri, Marisa, a két fiú és mi a hallban Ferivel. Ott
mondta a kisebbik fiú, Márkus Andris az apjának: a Fehérek sokkal
gazdagabbak, mint te, mert neked két cipőd van, nekik meg négy. A
négy a kettőnké volt. Fél év múlva költöztünk be a Széchenyi u. 1.-
be, a 28 négyzetméteres lakásba, ahova egyszerre két házaspárt nem
tudtunk meghívni, mert négynél többen nem fértünk el. Abban a
lakásban született meg Gyuri fiam 1964-ben.
Hermann választás elé állította a barátainkat: vagy vele
érintkeznek, vagy velem, a diktátumával azonban csak azt érte el,
hogy mindenki bennünket választott. Misu és Judit vele
szimpatizáltak inkább, de amikor Pista választás elé állította őket, és
azt állította, hogy minden könyvemet ő írta, Misu megvonta a vállát:
„engem ez nem érdekel”, mondta, és nem ment el többet hozzá.
Ferivel eldöntöttük, ha kérdezik, miért váltunk el, nem beszélünk
róla. A régi baráti kör a mienk lett. Pista későbbi baráti körét én már
nem ismertem. A mi társaságunk lett a magva annak, amit később
Budapesti Iskolának neveztek. Tovább szűkült. Márkusékra,
Vajdáékra és mi kettőnkre.
Pistát még egyszer meglátogattam a kórházban, amikor a sérvét
operálták. Soha többet nem láttam. Amikor hazajártunk Ferivel
Magyarországra, Zsuzsa, aki nagyon belemerült a szamizdatba, egy
kölcsön videolejátszón napokon át fekete dobozos filmeket
mutogatott nekünk. Mutatott egy Lukács-filmet is, amit Kovács
András rögzített. Több interjúalany is beszélt Lukácsról, az egyiket
nem ismertem fel. „Ki ez az ember?” Zsuzsa: „Az apám.”
 Sárga lappal

Hegedűs Andrásnak köszönhetem, hogy ismét bekerültem egy

tudományos intézménybe. Ha nem is a magyar tudományos életbe:
abban mindig is marginális voltam-maradtam. Most viszont
szabadidőt nyertem. Szabadságot. Újra leülhettem dolgozni.
Hegedűs András a Rákosi-korszak utolsó miniszterelnökeként
vonult be a magyar történelembe. Ő írta alá 1956-ban Nagy Imre
helyett a szovjet csapatok behívását. A Rákosi-Gerő társasággal
együtt távozott Moszkvába, és egy ideig velük is maradt, majd rájött,
hogy mégsem tartozik közéjük. Moszkvában elgondolkozott a
történtekről, s bennük saját szerepéről. Felismerte, hogy amit tettek,
az idegen a magyarság szellemétől. Hegedüs parasztgyerek volt,
Csorna környékén nevelkedett, igen korán és fiatalon került a
kommunista mozgalomba. Azon kevesek közé tartozott, akik paraszti
sorból felemelkedve jutottak komoly pártfunkcióba. S noha teljes
mértékben osztotta és képviselte a kommunista környezet sztálinista
őrültségeit, valamit mégis megőrzött józan paraszti eszéből is.
Kritikus kérdéseket tudott föltenni magával szemben is, amire sokan
mások képtelenek. Mindmáig ő Magyarország legfiatalabb
miniszterelnöke – harmincnégy éves korában jutott a legfelsőbb
hatalomba. Bukása után is elég fiatal volt ahhoz, hogy újragondolja
és újrakezdje az életét. Így jött vissza Magyarországra. Sohasem
rokonszenvezett Kádárakkal, akik szintén idegenkedtek tőle, mert
nem felejtették el, hogy Rákosihoz tartozott, azzal gyanúsították,
hogy Rákosiékat akarja visszahozni. Ő nem szerette ugyan
Rákosiékat, de Kádárakat sem – ezt jól értelmezték. Parvenüszámba
vette őket, akiket a történelmi véletlen hozott helyzetbe: többszörös
árulásuk folytán kerültek olyan pozíciókba, amelyekre tehetségük
alapján nem szolgáltak rá. Mindig lebecsülte Kádár képességeit:
közepes, sőt a közepesnél alacsonyabb szellemi entitásnak tartotta őt.
Hasonlóan rossz véleménnyel volt Kádár környezetéről, Aczél
Györgyöt is beleértve. Hegedűs ténylegesen szakított a
sztálinizmussal, de az egész Kádár-garnitúrát alacsonyabb rendűnek
tartotta, mint a Rákosiét. Szerinte a Rákosi-garnitúra, ha rossz
ideológiai úton járt is, szellemi szinten azért magasabban állt. Én
soha nem állítanám ugyanezt. Lukács György is egyre hajtogatta,
hogy Rákosi egy pertliügynök szellemi színvonalán áll. Révait többre
becsültük ugyan, mint a többit, de mai távlatból Aczélt sokkal
érdekesebb és értelmesebb embernek tartom. Egy ideig Révai volt az
isten: amit ő kiejtett a száján, azt nagyszerűnek, szellemileg
megfellebbezhetetlennek tekintették. Ha valaki ma Révait olvasna,
megdöbbenne, hogy ez a szellemi atyaisten milyen gyenge, primitív
és vulgáris Aczél Györgyhöz képest – aki szintén nem számít
szellemi jelenségnek, mégis fontosabb alakja volt a magyar kulturális
fejleményeknek. Rákosi kitűnően tudott angolul. Fiatalkorában
valószínűleg tehetséges ember volt. Angliába küldték ösztöndíjjal
közgazdaságot tanulni, ami nagyon ritka egy vidéki zsidó gyerek
esetében. Szép angolsággal beszélt. A tizenhat év börtön, megannyi
év kommunizmus és ugyanannyi rettegés kipusztította belőle a
tehetséget. Folyton félt, rettegett Sztálintól, aki gyűlölte őt, a kis
büdös biboldót, aki reszketve játszotta a pojácát előtte. És csupa
félelemből kinyírta azokat, akik tőle féltek. Így szokott ez történni, ő
félt a főnöktől, és azt akarta, hogy mindenki más tőle rettegjen.
Lesújtó véleményem volt a Kádár-féle vezetésről is. Középszerű,
de veszélyes embereknek tartottam őket, akik csak a Szovjetunió
seg(g)edelmével foglalták el az ország vezető pozícióit.
Azóta rájöttem, hogy akik egy ország vezető pozícióiba jutnak,
többnyire közepes emberek, bármilyen lovon futnak is be. Attól még
egyesek lehetnek sikeres politikusok. Akkor abban az illúzióban
ringattam magam, ha valakit nem az oroszok helyeznek pozícióba,
hanem demokratikusan a magyar nép, nagy szellemek, kiváló
személyiségek kerülnek majd e központi helyekre. Ma az egész
világon nincs egyetlen nagy államférfi sem.
Rákosiék zsidó származásúak voltak, de nem voltak zsidók. Ez a
distinkció lényeges: ha ugyanis zsidók lettek volna, nem kerülhettek
volna ilyen magas pozícióba. A zsidó származás garantálta a
gyökértelenséget. A gyökértelen embert könnyű dróton rángatni.
Nem tartozik sem a magyarsághoz, sem a zsidósághoz, sem a
polgársághoz, sem a proletariátushoz. Senkihez sem tartozik: levegő,
azaz nonentitás. Bábu. Könnyen lehet irányítani a háttérből, a
zsinórpadlásról, a rendező vagy a forgatókönyvíró tetszése szerint.
Fél és retteg, mert minden pozícióját a véletlennek vagy a
seggnyalásnak köszönheti. Magyarországon a szovjet vezetés
számára ezért volt nagyon hasznos felhasználni, ismétlem, nem a
zsidókat, hanem a zsidó származásúakat.
A paraszti származású kommunisták, főleg a kálvinisták –
gyökértelenségük ellenére és mellett – fönntartottak valamiféle
affinitást saját gyökereikhez. Nagy Imre példája mutatja ezt a
legjobban, ugyanis kálvinista háttere, minden kommunizmusa
ellenére kiütközött rajta. Amikor '56-ban ama végső döntés előtt állt,
hogy teljesítse, amit ígért, és lövessen a tüntetőkre, vagy pedig
tegyen egy száznyolcvan fokos fordulatot, és azonosuljon a
forradalmárokkal, a kálvinista háttere sodorta a becsületes magatartás
irányába. Gyökere volt, ami jócskán elvékonyodott ugyan, de
valahogy mégis megmaradt. A teljesen gyökértelen embernek nincs
miért, nincs hová visszatérnie. Nem is volt olyan zsidóság, amelyhez
vissza lehetett térni. A zsidó származásúak szerepe a sztálinista
hatalomban legfőképpen tehát magyar jelenség. A többi országban
gyorsan kikerültek a vezetésből, legtöbbjük koncepciós perek
áldozataként vesztette életét vagy szabadságát. A Slansky-perben a
csehszlovák kommunizmus antiszemita jelleget öltött; reprezentatív
százalékban zsidó származásúakat végeztek ki és börtönöztek be. A
zsidókat mindenütt kiebrudalták. Magyarországon pedig épp az
ellenkezője történt.
Magyarország Hitler utolsó szövetségese volt. Ezt a tényt az
ország egész további történelmében nem tudja kiheverni. Mindmáig,
amikor arról esik szó, hogy elengednek egy adósságot vagy sem,
valahogy felmerül ez a kérdés. Nemcsak az oroszok fejében él így,
de az amerikaiakéban is. Magyarország nem ugrott ki a háborúból,
amikor megtehette volna. Pedig ha mi ebbe akkor személyesen
belehalunk is, Magyarország szempontjából nagyszerű lett volna. Ezt
azért is fontos hangsúlyozni, mert megmutatja, hogy egy rossz
történelmi lépésnek milyen rettenetesek a következményei. Ha
Magyarország jól lép, és kiugrik a háborúból, akkor, bár rettenetes tíz
hónap következik: ismétlem, mi valószínűleg nem beszélgetnénk itt –
ez nagyon kifizetődött volna számára. A trianoni békeszerződést nem
újították volna föl teljesen, de kifizetődött volna területileg,
lakosságszámban is, és Magyarország nemzetközi presztízse
szempontjából is. A Szovjetunióhoz tartozást persze nem lehetett
megúszni. Jalta Horthyék döntésétől függetlenül elintézte ezt. De az
akkori magyar vezetésen múlott, hogy kiben bízik és kiben nem, s
hogy máig kiben bíznak ebben az országban. Választásuk a
történelmi rossz volt: tragikus választás Hitler utolsó
szövetségesének lenni. Ezért raktak az oroszok zsidó származásúakat
a magyar kormányba, mert nem bíztak a magyar emberekben – a
zsidók biztos nem voltak nácik. Nem mintha nagyon érdekelte volna
őket, ki a jobboldali vagy náci, hiszen sok nácit állítottak a maguk
szolgálatába. De itt, ebben a konkrét esetben féltek egy esetleges
magyar titoizmustól. Féltek minden önállósodástól, a büdös zsidókról
azonban tudták, hogy sohasem akarnak önállósodni. Nincs mire
építeniük. Hogy mennyire igazuk volt, egy olyan kipróbált elvtárs,
mint Nagy Imre esete is megmutatta. Gerő és Rákosi sohasem tette,
nem is tehette volna ugyanezt – ezt ösztönösen jól megérezték. Nekik
nem volt hova visszavonulniuk, nem volt kihez fordulniuk, nem
tudták volna azokat a szövegeket megfogalmazni, amelyek a magyar
néphez szóltak. A zsidókról nem is beszélve, mert hozzájuk sem volt
szavuk. Ők mindenki számára idegenek maradtak. Ez tette őket
alkalmassá arra, hogy Magyarország vezetésében, az Államvédelmi
Hatóság vezérkarában olyan jelentős szerepet játsszanak, hiszen
semmi közük nem volt azokhoz, akik ellen fölléptek.
Hegedűs András, akinek volt paraszti háttere, igen furcsa
ideológiával tért vissza a Szovjetunióból. Élesen szembefordult
Rákosiékkal, de nem volt bizalma a Kádár-vezetésben sem. Magát
mindig kommunistának tartotta, érezte és vallotta, de a
színvonalukban nem bízott. Ezek parvenük, alacsonyabb szinten
állnak, mint az előző vezetés. Eldöntötte, hogy nem lesz többet
politikus, hanem szociológus lesz, és tudománnyal foglalkozik. És
felmerült benne az ötlet, hogy kérjen magának egy tudományos
intézményt, esetleg egy folyóiratot, vagy mindkettőt, és
Magyarország tudományos-kulturális életében töltsön be
meghatározó szerepet. Jó kommunista maradt: hűséges az eszméhez,
a tradícióhoz és saját múltjához. Nagy Imréről igen rossz véleménye
volt. Éppúgy árulónak tartotta, mint Kádár. Utolsó beszélgetésünk
alkalmával, a hetvenes években, amikor összevesztünk, azt mondta
nekem és Ferinek: „Olyanok vagytok, mint Mindszenty.” Számára a
borzalmak netovábbja volt az érsekhez hasonlítani. Viszont reformot
akart: kulturáltabb, tudományosabb gondolkodást, megvetette a
kádári vezetés kulturálatlanságát. Ez a törekvése vezette a
Szociológiai Csoport megalapításában; ebből nőtt ki a Szociológiai
Intézet, s ugyanez az irányultság motiválta, hogy átvegye a Valóság
szerkesztőségét.
Hegedűs Andrásban nemigen bíztam, nekem ő Magyarország
kommunista miniszterelnöke volt és maradt, akivel jó, ha az ember
megtartja a három lépés távolságot, de respektáltam, hogy odavett az
intézetébe. Barátnőm, Márkus Mária protezsált be. Hegedűs még a
nálam fekete seggűbbeket is felvette. Például Lőcsei Palit, aki
börtönben ült. Lőcsei a rendszer egyik leggyűlöltebb emberének
számított, az egész Kádár-korszakban nem kapott útlevelet. Mi már
mindannyian utaztunk, nemcsak Keletre, hanem Nyugatra is, Lőcsei
Pali még Pozsonyig sem mehetett. Szesztay András is velünk
dolgozott, néhány éve a Kereszténydemokrata Pártban láttam, az én
időmben is meggyőződéses protestáns volt, hívő katolikus lányt vett
feleségül. Gyenes András Nagy Imre köréhez tartozott, és
szövetkezeti szociológiával foglalkozott. Egy részeg este tánc közben
a fülembe lehelte, hogy ma is Imre bácsit támogatja. Imre bácsi már
rég halott, és rettenetesen szégyelli magát, hogy a kivégzésekor
hallgatott. Nemes Feri később a rendszerbe beépülő szociológus lett.
Szelényi Ivánt egész fiatal emberként Hegedűs hozatta el a
Statisztikai Hivatalból, s az intézet egyik csillaga lett belőle.
Barátjával, Konrád Györggyel a pécsi városépítési és lakásfelosztási
felmérésen dolgozott, aminek nagyon nagy jelentősége volt a maga
idejében. Én is indítottam egy könyvsorozatot az Akadémiai
Kiadóval karöltve: a Szociológiai Füzeteket. Itt jelent meg Szelényi
Iván Nemes Ferivel közösen írt munkája vagy Soós Júlia
szociográfiája.
A sajátos magyar logika szerint ahhoz, hogy ilyen, a rendszer
gyűlölte emberek értelmesen dolgozhassanak, efféle bombabiztos
hátterű kommunista káder kellett. Ha engem egy normális magyar
tudós szeretett volna alkalmazni, azt a párt soha nem fogadta volna
el. A Filozófiai Intézetbe vagy az egyetemre továbbra sem tehettem
be a lábamat, amíg Magyarországon éltem, még a diákok
meghívására sem. Ha ez kivételesen mégis megesett, a pártbizottság
tüstént behívatta a felelőst, leteremtette, és szigorúan megtiltották,
hogy ez még egyszer előforduljon. Hegedűs András viszont
mondhatta a pártnak: csinálok egy kitűnő kommunista intézményt,
ahol színvonalra van szükségem, Heller Ágnes színvonalat képvisel,
ezért alkalmazom. Jó gárdát vett maga mellé – a fele olyan
emberekből állt, akiket soha senki semmilyen más intézménybe nem
vett volna föl.
A Vár, ahol most gyönyörű házak állnak, abban az időben romos,
csúnya képet mutatott. Először az Úri utca 51-53.-ban kezdtünk, ott
csináltunk egy empirikus felmérést. Hegedűs első nagy ötlete az volt,
hogy tudjuk meg, miként gondolkoznak az emberek különböző
dolgokról. Nagy felmérést szervezett Gyöngyös környékén. Ennek a
vállalkozásnak a keretében, az előítéletek témakörében készítettem
magamnak egy kérdőívet, amit Márkus Máriával dolgoztunk föl. A
kérdőív szerkezete nem volt bonyolult, nem akartam sztereotípiákat
felsorolni, amelyekből a kérdezettek választhatnak, hanem úgy
tettem fel a kérdést: íme itt van néhány nép, mondjátok meg, mi a
három legjellegzetesebb vonásuk. Magyarok, oroszok, szerbek,
szlovákok, franciák, németek, olaszok – csupa európai népre
kérdeztem. Érdekes válaszokat kaptunk, meg is írtuk Marisával Mi a
magyar most? címmel, valamint Autosztereotípiák alcímmel a
Valóságban. A magyarok dolgosnak és szorgalmasnak, de bátornak
nem tekintették magukat. '56 nem volt olyan nagyon messze. Amikor
heterosztereotípiákra került a sor, a lengyelekről majdnem mindenki
azt mondta, hogy hősiesek és bátrak. A másikat tekintették hősiesnek
és bátornak, magukat dolgosnak. A szerbeket majdnem mindenki
kegyetlennek tartotta, a románokat piszkosnak és kulturálatlannak, az
oroszokról azt mondták, hogy vallásosak és jószívűek, szeretik a
gyerekeket, a németek pedig műveltek és brutálisak. Még azt is
megkérdeztük: honnan szerzik az információkat? Többnyire az volt a
válasz, hogy az első vagy a második világháborúból, az olaszokról és
a franciákról pedig a filmekből. A franciákat erkölcstelennek
tekintették, az olaszokat macskaevőnek – a macskaevő volt a
leggyakrabban szereplő sztereotípia az olaszokról. A
heterosztereotípiákat nem lehetett megjelentetni, nem állíthattuk az
oroszokról, hogy vallásosak és szeretik a gyerekeket, más baráti
országok népeiről pedig, hogy műveletlenek és elmaradottak, vagy
hogy kegyetlenek. Hamarosan átköltöztünk az Úri utca 49.-be, egy
pár szobából álló, siváran berendezett épületbe – akkor minden
hivatal egyformán festett. Hiába volt szép és régi a ház és
környezete, hivatalszag lengte be. Meztelen falak, ronda székek,
vacak íróasztalok, sírnivaló még ránézni is. Senki nem gondolt
stílbútorokra, amivel annak idején Szigeti elvtárs berendezte a
lakását.
Kezdetben idegenkedtem Hegedűstől, s csak '67-'68 táján
melegedtem fel iránta a gazdasági reform előkészítése korszakában,
ez volt szerintem életének legszebb és legtermékenyebb pillanata. „A
reneszánsz embert szeretném megcsinálni a munkatervben” –
indítványoztam. „Az nem megy, nem szociológiai téma.” „Legyen A
Mindennapi élet szociológiája.” „Az rendben van.” Én persze
megírtam A reneszánsz embert, legfeljebb nem tartozott a
munkatervbe. Ha bekerült az ember egy munkahelyre, kivéve a
politikai botrányt, már nem rúgták ki. Attól senki sem vesztette el az
állását, hogy nem teljesítette a munkatervét. Tehát megírtam szépen
A reneszánsz embert, s aztán megírtam A mindennapi életet is, mert
az benne volt a szocialista munkatervben. Írtam egy-két füzetet: az
előítéletekről, a szerepről, ezek is megjelentek a kék sorozatban.
Gyengécske írások. Az amerikai szociológiáról is írtam egy füzetet:
A morál szociológiája vagy a szociológia morálja, ami az akkori
korszakhoz képest meglehetősen rendes munka volt, mert valóban
ismertem azokat az amerikai szociológusokat, akikről írtam. Hegedűs
ezért döntött úgy, hogy fölvesz az intézetbe. Ezt még gimnáziumi
tanár koromban írtam, kéziratban olvasta, Márkus Máriától kapta
meg. Ekkor ment föl a Pártközpontba, és mondta, hogy oda akarja
venni azt, aki ezt írta, mert jól ismeri az amerikai szociológiát.
Hegedűs adott rá lehetőséget, hogy bizonyos dolgok hangot
kapjanak, bizonyos kutatásokat el lehessen végezni, egyes
gondolatokat meg lehessen fogalmazni. Pozitív tettei közé számít
továbbá, hogy a kifejlődő magyar szociológiát megmentette Szalai
Sándortól.
Szalai Sándort én már régen és nagyon jól ismertem, valamikor a
professzorom volt az egyetemen. Nem tekintettem jelentős
gondolkodónak, de igen jó előadó volt, a logikát tőle tanultam. Amit
szociológiáról mondott, mind blabla volt, de szellemes. Később jégre
tették. Szociáldemokrata múltja miatt bebörtönözték, bár
köztudomású, hogy elárulta a Szociáldemokrata Pártot a
kommunistáknak – de ez nem volt mentő körülmény, hogy elkerülje
a börtönt. Amikor szabadult, visszatért a szociológiai életbe, de
bizonyos fokig mindig marginális maradt. Bizalmam iránta akkorra
már teljesen elpárolgott, tudtam róla, hogy a kormány kezére játszik
– s ezzel nagyon óvatosan fejezem ki magam. Ugyanakkor Ferivel
való házasságunk elején összejártunk vele és feleségével – régen
Vázsonyi Bandi felesége volt –, akit meglehetősen kedveltem. Szalai
szellemes volt, jópofa, vicceket mesélt, s a személyiségéből áradt
valami, ami a régi Lipótvárosra emlékeztetett. A régi Lipótvárosból
én már keveset láttam, nekem csak a romok jutottak. Sőt,
gyerekkoromban utáltam mindazt, amit a Lipóciával azonosítottak,
mert fényévekre állt távol tőlem. Később rájöttem, hogy volt a
Lipótvárosban valami érdekes: jó humor és jófajta kultúra. Ezért volt
érdemes megismerkedni Szalai Sándorral, aki egy svábhegyi villában
nőtt fel ugyan: mégis ő volt számomra a lipótvárosi polgár
prototípusa. Gazdag burzsoá szülőktől származott, ez a réteg az én
kultúrámból teljesen hiányzott. Szegény környezetben nőttem fel, és
a Zsidó Gimnáziumban csupa csikágói zsidó lánnyal érintkeztem.
Manapság a lipótvárosi sztereotípiák alapján általánosítanak
leginkább, noha zsidónak lenni nagyon sokféleképpen és nagyon sok
társadalmi környezet talajáról lehet. Nekem a Lipótváros éppolyan
idegen volt, mint az embereknek általában egy másik kultúra. Szalain
keresztül ismerkedtem meg vele. Gyuri bácsitól is sokat hallottam
róla, mert az ő családja is az általa utált Lipótvároshoz
asszimilálódott. Ami az embert érdekli, azzal nem kell föltétlenül
azonosulnia is. Határozottan érdekelt ez a felületes viccelődés. A
lehengerlő okoskodás – ami mögött nem áll semmi. Hihetetlen nagy
tudás – igazi tudás és tapasztalat nélkül. Ez a fantasztikus képesség
elbűvölt. Ebben a társaságban téblábolva nem éreztem magam
otthon, nem vettem a labdát, és nem tudtam visszadobni – de
érdekelt, hogyan csinálják. Mint egy jelenséget szemléltem Szalai
Sándort. Meghívott az ötvenedik születésnapjára, ahol a lányai
gratulációit olvasta föl a publikumnak. Egyikük, Júlia, a szociológus,
a mai napig szenvedi apja nehéz természetét. Szálai különben nagy
nőcsábász is volt, az egyetemen az a hír járta, hogy a nőhallgatóit az
íróasztalra fekteti. Igaz volt-e vagy sem, nem tudom, de része volt a
Szalai-mítosznak.
Szalainak nem volt igazán helye a Szociológiai Intézetben,
időnként meghívták külföldre, időnként előadta a nagy sztorijait,
amelyeknek a fele sem volt igaz. Fantasztikusan fantáziált, kiadta
magát a Nagy Szociológusnak, aki Amerikában a legnagyobbakkal
érintkezett. Például mindenkit levett a lábáról azzal, hogy ő
találkozott a híres Talcott Parsonsszal, és beszélgetett vele.
Amerikában mindenki találkozhatott a híres Talcott Parsonsszal,
amíg élt, és miközben a tányérjára tett egy szendvicset a
svédasztalról egy partin, egy how do you do erejéig szót is válthatott
vele. Azzal kápráztatott el bennünket, hogyha az ember Amerikába
érkezik, nyomban telefonál, rendel egy telefont, s a neve már a
következő héten benne van a telefonkönyvben, mert minden héten
újra kiadják – és mi imádtuk az amerikai civilizációnak ezt a
vívmányát. Amikor az USA-ba költöztem, és százszor megsürgettem
már, és még mindig nem kapcsolták be a telefonomat, a
telefonkönyvbe pedig egy év múlva került csak be a nevem,
visszagondoltam Szalai Sándor csodálatos történeteire. Az
amerikaiaktól, amint erről később szó lesz, nem vagyok ugyan
elragadtatva, de tisztelem a szellemi életüket. Jött ugyanis egy
amerikai kolléga, és azt mondta: Szalai náluk vendégeskedett,
mindenki csodálta, milyen nagy ember, s csak két év múlva
kérdezték meg, hol vannak a Szalai-könyvek. Amerikában két év
múlva megkérdezik, hol vannak a művek. S akkor baj van.
Lipótvárosnak nem volt ilyen baja, mert megcsinálta magát. A
Lipóciának az volt a nagy korszaka, amikor senki nem kérdezte meg,
hol vannak a művek. Elég volt a mítosz. Ha a mítosz megvolt, már
nem is kellett produkálni. A mítosz maga a produkció. Az ember
lehet valaki anélkül, hogy csinálna valamit. Az amerikai kemény fiúk
ellenben megkérdezik: na, és hol a könyv, mit írtál, kérlek, mi az új
ebben a szövegben?
Hegedűs – ez is történelmi érdemei közé tartozik – megvédte a
születő szakmát a Szalai Sándor-féle lipótvárosi dilettantizmustól.
Hegedűssel más problémák adódtak. Az intézményt saját utazásai
köré szervezte. Ő mint az intézet igazgatója mindenfelé utazott.
Főleg Nyugat-Németországba. Minden konferencián képviselte a
magyar szociológiát. Az egész intézet mintha azt szolgálta volna,
hogy Hegedűs háromszor-ötször-tízszer évente kiutazzon valahová,
utána összehívja az intézetet, és beszámoljon arról, hogyan
képviselte a magyar szociológiát külföldön. De a szabadság, amit
adott, fontosabb volt mindennél. Az ember kétszer egy héten fél-fél
napra fölment az intézetbe, s azt írt, amit akart. Hegedűs nem
kukacoskodott, nem nézte, hány órát töltünk el ott értelmetlenül,
merthogy semmi értelme nem volt fölmenni. Máig is áldom, hogy azt
csinálhattam, amit akartam.
Nem vagyok igazi folyóirat-olvasó. Néha-néha egy-egy barátom
cikkét elolvasom, mert érdekel. A könyveim írásával voltam s
vagyok elfoglalva. A Valóságot teoretikusan nem tartottam
érdekesnek, politikailag azonban igen. Ami ott történt, fontos volt. A
szaga érdekelt. A politikai, reformista szaga – a tartalma kevésbé.
Hegedüst elég hamar eltávolították a folyóirattól Kádárral vagy
Aczéllal való konfliktusa miatt. Abban az időben, mielőtt a fiam
megszületett volna, '63 őszén, szervezte a Valóság folyóirat az
elidegenedés-vitát. Meglepődtem, miért épp engem hívnak meg,
hiszen hosszú ideje lefűrészeltek már. Ez volt az első fórum – a
Petőfi-kör után –, ahol olyan teoretikus kérdésekről folyt a vita,
amelyeknek később politikai jelentőségük lett. Persze nem így
tervezték, mi fordítottuk át a teoretikus vitát politikaira. Elidegenedés
a kapitalizmusban címmel kezdtük, s én voltam az, aki arról kezdett
beszélni, hogy a szocializmusban is létezik az elidegenedés.
'53 és '56 között éppúgy, mint a filozófiai kérdésekben,
hülyeségeken vitatkoztunk. Először is: van-e szocializmus? Van-e
elidegenedés a szocializmusban? És mi is az az elidegenedés?
Nagyjából úgy foglalható össze, hogy a munkás elidegeníti a
munkaerejét, és a munkája termékét mások használják. Mások
döntenek fölötte. A Gazdasági-filozófiai kéziratok akkor még nem
jelent meg, de én már olvastam németül. A szocializmusban sem a
munkás rendelkezik a termék fölött, hanem az állam. Marx alapján
adaptáltam az elidegenedés elméletét a szocializmusra. E zsarnokság,
tirannia és diktatúra legfelületesebb kritikája volt, hogy van benne
elidegenedés, és mégis elevenbe talált. A rendszer veszélyeztetve
érezte magát, s ez hamarosan ki is derült. A vitát a Kossuth Klubban
tartották, nem is a nagyteremben, hanem egy szemináriumi
helyiségben. Márkus Gyurira és Vitányi Ivánra emlékszem a
jelenlévők közül. Azokra nem, akik már ott, a vitán megtámadtak.
Valaki jelentkezett, és mondott valamit: elidegenedés csak a
kapitalizmusban van, és milyen rossz a kapitalizmus. Megint
jelentkezett valaki, és megint a kapitalizmus húzta a rövidebbet. Én
azt mondtam: „Ez mind marhaság, nézzük meg, van-e a
szocializmusban elidegenedés.” És erről kezdtem beszélni. Erre
kitört a vihar. Egyik kéz a másik után lendült a magasba. Nincs és
nincs igazam. Aztán néhányan támogattak. Rendkívüli esemény,
ehhez nem voltam hozzászokva. Márkus Gyuri mellém állt: „Heller
Ágnes igazat mond: igenis van elidegenedés a szocializmusban.”
Mintha a régi filozófiai vita repetája lett volna: ismét két táborra
szakadtunk. Az egyik tábor azt nézte és védte, mi a fontos, mi jó a
rendszernek, a másik tábor, a pici, az ellenzéki, olyasmiket próbált
mondani, ami kellemetlen a rendszer számára. Teoretikusan
jelentéktelen ügy, de jelentős funkciója volt. Ismét pro és kontra
vélemények kaptak hangot. Ismét felbukkant a pluralizmus kísértete.
Gyuri fiam '64 júliusában született. Októberben vagy
novemberben egy hajnalban, öt óra körül épp őt szoptattam.
Reggelenként annyira ordított, hogy eldöntöttem, inkább fölkelek
ötkor, megszoptatom, majd visszafekszem aludni, mert különben
egész nap kóválygok, és nem tudok dolgozni. Csöngettek, Feri
nyitott ajtót, és beszólt nekem: „Ági, kapj magadra valamit, itt a
rendőrség.” Ezt a mondatot sose felejtem el, „Ági, vegyél fel valamit,
itt van a rendőrség.” Feri egyetlen gondja az volt, hogy ne álljak ott
meztelen mellel, ha jön az ÁVO. Ferit azonnal elvitték. Engem
hagytak: szoptatós anyát nem lehet elvinni. Feri egyébként részt sem
vett a vitán, de amikor betuszkolták a kocsiba, és bevitték a
Gyorskocsi utcába, azt mondták neki: „na most meglátjatja, milyen
az elidegenedés”. Csak este engedték ki. Kihallgatták: ez mondta
vagy azt mondta, kinek mondta, kinek nem mondta? Több tanút
hallgattak ki, például egy Litványi Karcsi nevű tévés barátját.
Párhuzamosan ment értük a rendőrség, mit mondott nekik Feri
Kádárról, a rendszerről, a Szovjetunióról, a terrorról. A végén
közölték, hogy eljárás indul ellene a népköztársaság elleni izgatás
bűntette miatt, vegye tudomásul, és majd visszatérnek rá. „Córesz
van”, mondta este, amikor végre hazaérkezett. Nagy bajok lesznek, a
tévében le fogják venni a műsorról az összes munkáját, most
mindennek befellegzett. Az akkor induló tévéjátékokban Feri kezdett
irodalmi feldolgozásokat készíteni. Például ő csinálta Zsurzs Évával
Mikszáth Fekete városát, levették róla a nevét. A rendszerváltozás
után újra adták, de akkor is a neve nélkül, pert akart indítani miatta.
Mark Twain-műsort is készített, azon még rajta maradt a neve. Öt
nap múlva telefonáltak nekünk, hogy másnap menjünk be a
rendőrségre. Előre értesítettek, hogy szoptatás alatt ne érjenek in
flagranti. Elhívtam anyámat, hogy vigyázzon a gyerekre, mert
megyek a rendőrségre. A Gyorskocsi utcában külön helyeztek el
bennünket, s mindkettőnkkel közölték, hogy a Magyar
Népköztársaság elleni izgatás miatt figyelmeztetésben részesítenek.
Engem ki sem hallgattak. Csak a végeredményt kaptam meg.
Jelezték, hogy baj van velünk. Ez olyan, mint a futballmeccsen a
sárga lap: ha a játékos még egyszer hasonló szabálytalanságot követ
el, jön a piros, és hamarosan kiállítják.
Azonnal közöltem Hegedűssel: „Kérem, ez van, rendőrségi
figyelmeztetést kaptam a népköztársaság elleni izgatás miatt.
Magával mint főnökkel én ezt most közlöm.” Tudomásul vette, őt ez
nem zavarta. Lukács is legyintett, ez az élet velejárója. A rendőrségi
figyelmeztetés az élethez tartozott. Elég későn ért bennünket.
Nagyon jól jártunk, mert azt, akit '56-ban ért hasonló inzultus,
begyűjtötték és elítélték. Ebben az időben nem volt nagy a kockázat.
Kezdődtek az amnesztiák, bocsátották el az ötvenhatosokat, már nem
kellett annyira félni, és nem is féltem.
 Eörsi Pista feleségével, Verával jóban voltam. Amikor megtudtuk,
hogy Eörsi kijött a börtönből, rohantunk hozzájuk. Pista rettenetesen
föl volt dobva, két kisfiával ismerkedett és beszélgetett, megható
jelenet volt. Ez a legerősebb élmény, ami bennem maradt. Páran még
kijöttek abban az időben. Kemény Pistát ismertem, aki kicsit később
jött ki, mint Eörsi.
Új lakásunkban a folyosóról belépve szemben volt a konyha. Fél
testtel lehetett bepréselődni, de tartózkodni nem lehetett benne, leülni
pláne nem. Főzni is nehéz volt a pindurka tér miatt. A másik oldalról
hasonlóan aprócska fürdőszoba nyílt. A konyhában gáz, a
fürdőszobában bojler. A „nagyszobában” négy ember is elfért, ha jól
összehúzta magát. Itt helyeztük el a felváltva használt íróasztalt, s a
rekamiét, amit ha kinyitottunk éjszakára, az egész szobát betöltötte. S
volt még benn egy szekrény, amibe nagyon kevés ruha fért, de ez
nem okozott nehézséget, hisz oly kevés ruhánk volt. Egy pinduri
úgynevezett hálófülkébe vezetett innen az út, nem volt olyan
kisméretű ágy vagy matrac, ami elfért volna benne. Ez lett Gyuri
szobája, egy gyerekágy állt benne, s később odaállítottam egy
járókát. Gyuri a járókában tette meg első lépéseit a világban, én a
másik szoba íróasztalánál írtam A reneszánsz embert. Gyuri tipeg a
járókában és A reneszánsz ember, így együtt: alapvető élményem.
Feri egész nap nem tartózkodott otthon, a csepeli technikumban
tanított, reggel ment, késő délután érkezett haza.
Feri számára igen fontos volt a munkám. Fölnézett rám, és nagyon
akarta, hogy nekem minden sikerüljön. Szemben Hermann-nal,
számára az volt a fontos, hogy én dolgozzam. Egész életében
támogatta a munkámat. Hermann féltékeny volt, Feri viszont sokra
becsült, s arra törekedett, hogy nagy tudós, nagy gondolkozó legyen
belőlem. Önmagát kevesebbre becsülte: mindig úgy gondolta, hogy
alacsonyabb szinten áll, mint én. Ezt én abszurdnak tartottam és
igazságtalannak is magával szemben. Lelki problémát jelentett
számomra, hogy egész napját a technikumban tölti, míg én már
rendelkezem elegendő szabadidővel. De hozzá is járult, hogy pária
maradjon! Ha valahová beajánlották, úgy beszélt vagy viselkedett a
fölvételkor, hogy ne is alkalmazzák. Ismerjék el anélkül, hogy ehhez
hozzájárulna. Feri egészen mást csinált, mint én: kritikát írt magyar
írókról. Első nagyobb tanulmányát Déry novelláiról írta, később
Benjámin Lászlóról. Külföldi szerzőkről is megeresztett egy-egy
cikket, például Georges Perec Dolgokjáról, de a legérdekesebb,
legelmélyültebb tanulmányokat, cikkeket magyar szerzőknek
szentelte. Publikációi nehezen indultak a folyóiratokban, annyira
fekete seggű volt. A nyilvánosság falainak áttörésében Király István
segítette – szerette, ahogyan a magyar irodalomról írt.
Király nemcsak bolsevik volt, hanem magyar nacionalista is. Ő is
rendelkezett azzal a gyökérrel, amivel a zsidó bolsevikok nem. Úgy
érezte, hogy mi a magyar nép számára értéket képviselünk. Ez a
meggyőződés végigkísérte egész életén. Nem szabad, hogy
Magyarország, a magyar nép elveszítsen bennünket. Feri soha nem
kötött kompromisszumot, mindig azt írta, amit gondolt, és ebben
Király Pista segítette. Személyesen is összebarátkoztunk. A
Hermann-korszakban nem kerültünk kapcsolatba, mert Hermannt
utálta. Zsidónak érezte – Ferit nem. Számára Hermann idegen zsidó
volt, Feri pedig rendes magyar gyerek. Engem is rendes magyar
kislánynak tartott. Bennünket nem érzett idegennek, és azt akarta,
hogy ne is legyünk idegenek. Rengeteget ittunk. Gyönyörű lakása
volt, a Parlamentre nézett. Ittunk, ittunk, s az ivás mindig
veszekedéssel végződött. Politikai veszekedéssel – Király Pista
szerette a politikai veszekedést. Ő is kétféleképpen érzett. Szerette,
ha mások mondják ki, ahogy ő érez, amit ő sose mondhatott ki
önszántából. Gyönyörű példája volt ennek, amikor egyszer, '66-ban,
tíz évvel '56 után provokálva őt megkérdeztük: „Mit éreztél, amikor a
magyar hadsereg letette a téren a fegyvert az oroszoknak?” „Amit
Majtény és Világos után érzett a magyarság.” A nagy kommunista
érezte ezt, amikor kinézett az ablakon, és látta a Parlament előtt,
hogy a zászlókat és a fegyvereket lerakják. És ez az ember
csatlakozott százszázalékosan a győzőkhöz. A rendszerhez, amelyik
leverte a magyar honvédséget. Majtény és Világos ellenében. Pista e
furcsa lelki kettőssége a Dosztojevszkij-figurákéra emlékeztetett.
Ferinek is volt rá hajlama, hogy úgy viselkedjék, mint egy
Dosztojevszkij-hős: tehát pálinkázás közben nagyon jól megértették
egymást. Egy idő múlva azonban nem bírtuk a kommunistaságát, s
akárcsak Hegedűssel, vele is összevesztünk. Hegedűs azt mondta:
„Ti változtatok meg, nem én.” Király ezt soha nem mondta, de lehet,
hogy gondolta. '68 előtt megint hittünk a magyar szocializmus
megreformálhatóságában, de '68 után ez az illúzió örökre
szertefoszlott. Akkor mi már csak a többpártrendszerben hittünk – a
demokráciában, polgári jogállamban. Igazuk volt: mi változtunk
meg. És veszekedtünk. Úgy összevesztünk, hogy Pistával nem
tudtunk többet szóba állni. Ady-könyvéről, mert szerettem, írtam egy
meleg hangú kritikát. Kaptam tőle egy levelet, máig is őrzöm.
„Nagyon boldog vagyok a kritikádtól, mert egyedül rólad tudom
biztosan, hogy azt írod, amit gondolsz.” Nagy bók. Annak
köszönhettem, hogy mindig azt hallotta tőlem, amit gondoltam.
Összevesztünk, mert azt mondtam, amit gondolok, de csak nekem
hisz, mert azt írom, amit gondolok. Amikor emigrációban éltünk, írt
nekem egy hosszú levelet: „Gyertek haza, a hazának szüksége van
rátok.” Gorombán válaszoltam: „Te vagy annak a rendszernek az
egyik vezetője, amelyik kiüldözött. Az olyanok miatt nem akarok
hazamenni, mint te.” Király Pista '89-ben, a fordulat előtt halt meg. A
saját szempontjából épp jókor.
A lakásunk kicsi volt, csak két embert hívhattunk meg egyszerre,
vagy Márkusékat, vagy Vajdáékat. Márkus Gyuriék lakása kicsit
nagyobb volt, Misuéké viszont a Holló utcában nagyon-nagyon
szegényes. Háber Judit mamájánál húzódtak meg, ahol nem volt se
vécé, se fürdőszoba, s csak nagyon későn, amikor a gyerekük, Juli
megszületett, adott össze a család apait-anyait, és ragasztottak apró
mellékhelyiségeket a lakáshoz. Minden egybenyílt, s abban az
egybenyíló térben ültünk körbe franciát tanulni Lola nénivel, Passuth
László feleségével. Volt ott egy kis garnitúra, amire leültünk
beszélgetni, később zenét hallgatni. Hosszú ideig ott állt Juli kiságya
is. Judit mamája az átjárószobában lakott. A mikrobarázdás lemez
újdonságnak számított. Hermann és én, házasságunk utolsó két
évében vettünk egy lemezjátszót, három lemezünk volt, mindig
azokat hallgattuk. Bach d-moll zongoraversenyét, Beethoven a-moll
quartettjét, a harmadikra már nem emlékszem. A közös
lemezhallgatás később folytatódott, s ez a rítus eltartott a Budapesti
Iskola végéig. Az intimitásnak ez a foka kevés emberrel alakul ki.
Misuéknál, nálunk is gyakran hallgattunk zenét – Gyuriék kicsit
később vettek lemezjátszót.
Kirándulni többen jártunk, legtöbbször szombat-vasárnap. Lassan
kiépült egy ritmus: a tavaszi szünetben együtt kirándultuk, télen is
elmentünk egy-két napra valamelyik turistaházba. Október 23-a
évfordulóját ott lehetett a legjobban megünnepelni. Tízéves
évforduló. Úristen, már tíz éve! A gyerekeket lefektettük, bementünk
mind a hatan – akkor már csak hatan voltunk – egy szobába, ittunk
egy kis borocskát, és nosztalgiáztunk. Várgesztesre elég sokat
jártunk, jó pörköltöt lehetett enni a turistaházban. Nemrégiben
Misuval fölmentünk megnézni, már semmi nem az igazi. Keszthely
mellett, Tatabánya mellett is volt kedvenc turistaházunk. Bejártuk
Észak- és Nyugat-Magyarországot. Később, amikor útlevelet
kaptunk, részt vettünk felvidéki túrán, aztán Erdélybe kezdtünk járni.
Misuval '65-ben együtt mentünk Zwettlbe, Ausztriába egy
konferenciára. Nehezen ugyan, de kiengedtek. Nekem Hegedűs adott
engedélyt, Misunak Szigeti József. Olyan professzorok szervezték az
eseményt, akik jó kapcsolatot akartak fenntartani Magyarországgal,
és be akarták vonni a magyar értelmiséget az osztrák kulturális
életbe. A konferenciának egy ódon kolostor adott otthont,
fenyőerdők és dombok között. Mindketten tartottunk előadást, amit
előzetesen jóváhagytak. A kéziratokon többrendbeli pecsétek
díszelegtek. Először az igazgatóink hagyták jóvá, aztán az Akadémia,
amelynek külügyi hivatala csomagolta be lég- és eszmementesen az
irattartókat. Vonaton mentünk Bécs felé, megérkeztünk
Hegyeshalomba, jött a hatóság, már értesültek, hogy kéziratot kell
keresni. Mindketten megmutattuk a kéziratot, az ávós eltűnt. Abban
az időben a vonat két órát állt Hegyeshalomnál. Tíz perc múlva
visszajött, és azt mondta: „Vajda Mihály”. „Itt vagyok.” Jöjjön
velem, hozza minden csomagját!” Misu leszállt, én fönnmaradtam.
Bekísérték egy házba, az idő telt. Közeledett a vonatindulás pillanata.
Öt perccel előtte levettem a csomagjaimat, ha Misu nem jön vissza,
leszállok én is. Másfél perccel az indulás előtt lekászálódtam a
peronra. Kisvártatva felbukkant Misu az összes csomagjával.
Rettenetesen izgatottan kérdeztem: mi volt? „Semmi, csak
bosszantani akartak, ne törődj vele, szálljunk föl, indul a vonat.”
Mintha börtönből szabadultam volna: soha azelőtt ezt nem éreztem.
„Misu, szabadok vagyunk, kijutottunk a börtönből.” Imponált, hogy
olyan flegma, az egész dolog nem érdekelte, nem törődött vele. És
akkor lett nagyon szoros a barátságunk, amely tizenkét évig tartott,
amíg el nem mentem Magyarországról.
Lukács Györgyöt mindannyian melegen tiszteltük, noha egyre
kevésbé tartottuk reprezentatív filozófusnak. Feri úgy szerette, mint
az apját. Egyszer Lukács kijelentette: „Én olyan ember vagyok, akit
nem lehet szeretni.” „Dehogynem, Lukács elvtárs – mondta –, én
szeretem Lukács elvtársat.” Feri nagyon meleg ember volt, képes
volt áttörni még Lukács Mont Blanc-hidegségén is. Ez abban az
időben egy kicsit könnyebb is lett: Lukács felesége, akit ő nagyon
szeretett, '63-ban meghalt.
Lukácsnak fontos volt, hogy mindig nyaraljon, és partnert keresett
hozzá. Mi fölajánlkoztunk, éppúgy, mint a mostohafia, Jánossy
Ferenc, hogy elkísérjük. Állapotos voltam Gyurival, amikor először
töltöttünk Lukáccsal két hetet a Budapesthez közeli hegyekben, és
attól kezdve minden nyáron, amíg élt. Együtt sétáltunk, s
végigbeszélgettük a nyaralást. Ezért a Budapesti Iskola közvetlen
tagjainál is személyesebb kapcsolatunk alakult ki vele, nem
„iskolakapcsolat”, hanem kifejezetten személyes, baráti viszony.
Lukácsot egyre kevésbé éreztem mesteremnek, inkább egy
szeretett öregember lett számomra. Az Esztétika után kivétel nélkül
minden írását rossznak tartottam. Ezért nagyon nehéz azt állítani,
hogy úgy keringtünk a nagy mester körül, mint a régi görögök.
Viszont egy nagyon érdekes, fontos és izgalmas ember körül éltünk,
aki valaha, réges-régen Európa reprezentatív, nagy gondolkodója
volt. Ekkor már nem volt az, csak egy öregember, akiben még
mindig föl lehet fedezni a régi szellem és nagyság nyomait. A
tisztelet helyét a személyes barátság, a szeretet és az irónia vette át.
Központi szerepét egyre kevésbé filozófiai teljesítményének, mint
személyes varázsának köszönhette.
Lukács gyűlölte a luxust, nem szeretett olyan helyre menni, ahol
nagyon kiszolgálják. Az akadémiai üdülők közül Gertrúddal főleg a
mátrafüredibe járt, ezért később már nem akart többé oda menni.
Leginkább azt kedvelte, ha kiveszek egy kis vityillót Bagolyirtáson,
ahol se víz, se villany. Ahol kimehet a budiba, és a vizet mi hozzuk a
kútról, ahol korán lefeküdhet, korán kelve olvashat, és nagyokat
sétálhat. Éjszaka Gyuri bácsi gyertyával ment ki a budiba, s miután
gyakran járt pisilni, mint az ő korában a férfiak, egy-egy éjszaka
többször is láttuk elimbolyogni az ablakunk előtt a gyertyát. Külön
szobában laktunk, és a közeli evangélikus üdülőben ettünk. Általában
főtt tésztát adtak, sonkával töltött főtt tésztát, túrós tésztát, Gyuri
bácsi imádta a tésztát, gyűlölte a húst. Szerinte csak a nők esznek
húst, mert a nők vércsék. Vendégeket is kaptunk, például ott
látogatott meg minket Sinkó Ervin, Jugoszláviából, Gyuri bácsi régi
haverja. '19 óta nem látták egymást, volt nagy lebeszélés. Lesznai
Anna is eljött vizitbe, hatalmas királynői termetével alig fért el egy
széken, amit kitettünk az erkélyre. Nagyon megható volt nézni a két
öreg barátot, amint öregkorukra találkoznak egymással. Nem
gondoltam, hogy ez velem is megtörténik egyszer, ilyet sosem hisz el
magáról az ember, amíg fiatal. Hosszasan néztem a tükörben az
arcomat: rájöttem, hogy ráncok vannak a szemem fölött, s ezt rossz
néven vettem. Nem vártam az élettől, hogy így bánik velem, de azt
aztán végképp nem hittem, hogy fiatalkori barátaimat mint öreg,
reszketeg vagy kövér hölgyeket és férfiakat látom viszont.
A marxizmus reneszánsza hozta létre az iskolát a mi személyes
szimpátiánk és Lukács tisztelete körül kialakult baráti körünkből.
Mindez inkább közös irányt jelentett, mint koncepciót. Menjünk
vissza a forrásokhoz! Nézzük meg Marx eredeti intencióit! Annak,
amit csináltunk, legfeljebb annyiban volt köze a Nyugaton
körvonalazódó új korszellemhez, hogy időnként idéztünk valamit a
fiatal Marxból, és osztottuk messianisztikus hitét. Bár szorosan véve
csak Misu és én voltunk utópista újbaloldaliak. Márkus Gyuri,
amikor tanítványaival, Kis Jánossal és Bence Gyurival kezdett el
dolgozni a Hogyan lehetséges politikai gazdaságtan? című könyvön,
arra koncentrált, hogy ebben a világban lehetséges-e egy ökonomista
struktúra, amelyben a szocializmus Marx által vallott elvei
érvényesülnek. Ok a létező világot próbálták elemezni. A marxizmus
reneszánsza kategóriáit a megvalósult világra alkalmazták, nem egy
utópikus messzeségre vagy világmegváltásra. Nem az életforma
forradalmában látták a jövőt, ami engem és Misut másoktól
megkülönböztetett. Feri, aki kritikával foglalkozott, elvileg
elfogadta, amit Misu és én mondtunk, mert alapvetően ő is ebben a
messianisztikus koncepcióban gondolkozott, noha Dosztojevszkij-
könyvének kevés köze van a messianisztikus tendenciához. Kritikai
munkásságának sincs. Csupán az szervezett bennünket egy szellemi
körbe, hogy elfogadtuk a közös gyökereinket: szocialistának
neveztük magunkat, és valamilyen értelemben marxistának. Egy
emberibb jövő zálogát láttuk az eszmében, amit durván
szocializmusnak lehet nevezni. Ebben az értelemben az újbaloldal
egyik irányzatát képviseltük. S ebben az időben egyikünk sem adta
fel a nagy elbeszélést. Hittünk a fejlődésben, hogy létezik egy olyan
szubjektum, olyan entitás, amit Történelemnek hívunk. A történelem
különböző kalandokon keresztül jut el a mába, és a ma
megpróbáltatásain átvergődve jut el a jövőbe is. A jövő okvetlenül
jobb lesz, nemcsak a mánál, hanem a tegnapnál is. A fejlődés nem
lineárisan halad, hiszen világos, hogy ha a mai világban elidegenedés
és diktatúra van, ezt nem tekinthetjük fejlődésnek. De ennek vége
lesz, mert a ma világa reformálható. Ha megvalósul a politikai
reform, eljön egy olyan világ, amely minden eddiginél jobb lesz.
Hittünk a Történelem pozitív kifejletében. Antropológiai
optimizmusunkban világosan láttuk, hogy mi véges és átmeneti
lények vagyunk. A képességek kifejlesztése azonban csaknem
végtelen folyamat, s ezért az ember adott körülmények között emberi
módon és etikusan tud viszonyulni a másik emberhez. Talán egyszer,
legalábbis viselkedésére nézve, jobb lesz, mint eddig volt. Nem
hittük, hogy morálisabb lesz, inkább a motivációinak feltételei
lesznek jobbak. Reménykedtünk, hogy az emberek a jövőben
valamilyen módon barátibbak, a konfliktusok megoldhatók lesznek,
nem lesz szükség háborúra és elnyomásra, melyek az
osztálytársadalmakat – természetesen a létező szocializmust is
beleértve – jellemzik. '56 árnyékában azt hittük: a pokol legvégső
bugyrába kell leszállnunk, hogy eljöjjön a megváltás. Nem vettük
tudomásul, hogy az ember nemcsak fizikailag és biológiailag véges,
hanem gondolkodásában is az. Nem vettük észre, hogy nem tud
túllátni a horizonton, hogy a modern embernek nincs privilegizált
viszonya a történelemhez, nem tud többet a jövőről, mint a korábbi
korok embere. A mai ember képességeibe és lehetőségeibe vetettük
illúzióinkat. Azt hittük, ha a mi korunk nem fejlettebb is, mint a
korábbiak, mégis lehetővé teszi, hogy olyan kor szülessen belőle,
amelyik megszünteti az elidegenedést. Körülbelül ezeket a hiteket
osztottuk, bármilyen különböző módon gondolkoztunk és
bármennyire különböző dolgokban hittünk is: a pluralizmus is egyike
volt a gondolatainknak. Így abban is hittünk, hogy többféle
marxizmus létezik, mint azt Márkus Gyuri egyik, sokat támadott
cikkében meg is írta. Természetes volt számunkra, hogy mindenki
másképp gondolkozik, Gyuri bácsit kritizáljuk, más dolog érdekel
bennünket, és mást csinálunk mindannyian. Ez benne volt a pakliban,
de az már nem, hogy egyszer csak egyikünk azt mondja: nem
tartozunk egymáshoz, nem hiszek többé a marxizmusban.
Baráti kör voltunk, nem intézmény. Hetenként egyszer
összejöttünk, elmentünk kirándulni, jól éreztük magunkat, barátok
voltunk. Valahányszor megírtunk valamit, leültünk megbeszélni. Ez
majdnem kötelesség volt: belső kötelesség, nem külső. A másik
kifogásait nem volt muszáj tudomásul vennünk, de ha úgy éreztük,
hogy valamit tudomásul kell vennünk, azt beépítettük a munkánkba.
A presszókban vagy lakásokon tartott megbeszélések az akkoriban írt
könyveinkről életem legizgalmasabb szellemi eseményei közé
tartoznak.
Lukácsot egyszer felkérték, hogy írjon a munkásságáról a Times
Literary Supplement című mellékletébe. Azt válaszolta: nem a maga
munkásságáról ír, hanem az iskoláról, amit ő Budapesti Iskolának,
nevez. Fölsorolt egynéhány munkát, amit a tanítványai írtak. A név
rajtunk ragadt. Egyszer már volt egy Budapesti Iskola – a Ferenczi
Sándor-féle pszichoanalitikus iskolát nevezték annak. Most már két
Budapesti Iskola van: egy korai, pszichoanalitikus és egy késői,
filozófiai iskola. Ezt a Budapester Schulét, Budapest Schoolt ismerik
az egész világon, így szoktak hivatkozni a mi történetünkre a
hatvanas évekből.
Feri úgy érezte: egyedül az ember nagyon keveset ér el
teoretikusan is – iskolák érnek el valamit. Lukács személyisége
mellett az ő eltökéltsége volt a cement, amelyik az iskolát
összetartotta. Számára fontos volt, hogy együtt vagyunk, együtt
gondolkozunk, mindent megbeszélünk: egy igazságot képviselünk,
amelyet szembe tudunk állítani a párt és a hivatalosság
hazugságaival. Ferinek, akárcsak Lukácsnak, az volt a koncepciója,
hogy van egy igazság, és a mi filozófiánk, ha nem tökéletesen is,
valamilyen formában az igazságot képviseli. Tehát mi egy
alapvetően közös szellem különböző ágai vagyunk. Ma ez a
koncepció elavult, már nincsenek iskolák. Ma a Budapesti Iskola
nem jöhetne létre, vagy nem lenne jó, ha létrejönne. Minden
iskolánál fönnáll a veszélye: ha meggyőződtünk arról, hogy a
szellem közös, és csak a szellem kifejezési formái különböznek,
akkor lenyelünk olyan dolgokat, amelyeket különben kimondanánk,
mert attól félünk, hogy nem felelnek meg a közös szellemnek. Tehát
ahol iskolát alapítanak, az öncenzúra és önkorlátozás bizonyos fokig
mindig megjelenik – ahhoz, hogy az önkorlátozást és öncenzúrát
feloldjuk, ott kell hagynunk az iskolát. Ez történt több mint egy
évtized múlva, mert volt egy ember közöttünk – Misu –, aki azt
mondta, hogy ő nem ért egyet az alapelvekkel: az iskola alapelveivel.
És ha már nemcsak a megjelenés különböző módjaival, hanem az
alapelvekkel sem értünk egyet, az annyit jelent, hogy az iskola nem
létezik, fölbomlófélben van, a szereplőit már nem lehet egyazon
szellem képviselőinek tekinteni. Nagyon későn történt ez, már a
hetvenes évek második felében, közvetlenül az emigrációnk előtt. A
hatvanas években erről szó sem volt, az önkorlátozás, amennyiben
felmerült, nagyon csekély volt, nem is éreztük, ha korlátoztuk
magunkat. Lehet, hogy az az önkorlátozás, amit egy iskola jelent,
termékenyen befolyásolja az ember szellemi képességeinek
kialakulását. Ezen mit sem változtat, hogy az iskolák korszaka
általában véget ért, és ebben a sorsban a Budapesti Iskola is
osztozott, még akkor is, ha mi akkor nem tudtuk, hogy közös sorsban
osztozunk. De az iskola fennállása idején az összetartozás, a közös
szellem vállalása meghatározó szerepet töltött be a politikai
funkcióban és az elméleti vitákban, eredményekben egyaránt.
A Budapesti Iskola belső köre Márkus Gyuriból, Vajda Misuból,
Fehér Feriből és belőlem állt, mi csináltunk filozófiát. Márkus Mária
és Hegedűs András szociológiával foglalkozott, s így kültagként
jelentek meg a horizonton. Márkus Gyuri együtt dolgozott Kis
Jancsival és Bence Gyurival, ők sem tartoztak a Budapesti Iskolához,
de mint Márkus-tanítványokat – Fodor Gézával, Ludassy Marival,
Erdélyi Ágival együtt – Lukács-unokáknak hívják őket. Gyuri
tanított egy ideig a bölcsészkaron, sok tanítványt nevelt, közülük
egyeseket ugyancsak Lukács-unokáknak neveztek, köztük Radnóti
Sanyit is, de ő inkább Ferihez kapcsolódott. Hermann, aki egy ideig
följárt Lukácshoz, '68 után már nem akart vele találkozni, de ő nem
is tartozott soha a Budapesti Iskolához. Hermann filozófus volt, Eörsi
István nem volt az soha – ebben az értelemben nem is lehetett volna
a Budapesti Iskola tagja, még ha a legjobb barátunk lett is volna.
Gyuri bácsi nagyon szerette, íróként is becsülte. Eörsi fordította,
nagyon jól Lukács Esztétikáját magyarra, rettenetesen nagy munka
volt, nagy szolgálatot tett vele Lukácsnak.
Lukács, amikor azt a cikket írta a Timesba, négyünk munkáit
említette. Ezzel mint egy király, lovaggá ütött bennünket, rátette a
kardot a vállunkra, hercegséget adományozott nekünk a hozzá
tartozó címmel.
 Feldobott évek

1965 előtt, az első korcsulai meghívásomat megelőző pár évben –

szinte észrevétlenül – ismét bekerültem a magyar kultúrába. 1965
után pedig lélekben is föladtam visszavonultságomat. A Jancsó-
filmeken, a szabadabbá, elevenebbé váló irodalmon, a gazdasági
reform előkészületein keresztül új korszak körvonalazódott. Szinkron
Csehszlovákiával, május Franciaországban: földobott évek. Mégis
lehet valamit csinálni! Megint visszatértünk a reform illúziójához,
noha '56-ban egyszer már világossá vált, hogy a rendszert nem lehet
megreformálni. Ismét publikálhattam magyar folyóiratokban. Főleg
az etikai tanulmányokat: Kant két etikájáról, Kierkegaard-ról,
Rousseau-ról, Feuerbach-ról – java részük az Arcképvázlatok az
etika történetéről című kötetben jelent meg. A liberalizálódás
korszakában eljött az a pillanat is, amikor megvédhettem a doktori
disszertációmat Arisztotelész Etikája címen.
Az általános fölengedés egyik paradigmatikus története
Lukácsnak a pártba való visszazárása köré sűrűsödött. A Romániából
hazaengedett Lukács közölte a párttal, hogy ő sohasem lépett ki, de
erre a levélre nem kapott választ. '66 felé Aczél megbízásából Király
Pista és Pándi Pál kezdett a nyakára járni, hogy kérje újra a
párttagságát, akkor majd visszaveszik. Gyuri bácsi azt felelte: nem
kéri a párttagságát, mert őt soha ki nem zárták – pártkönyvének a
sorszáma egy számjegyű. Vagy párttag, vagy nem. Így huzakodtak.
Közben próbálták Lukácsot rávenni, hogy határolja el magát a
tanítványaitól, amit persze éppúgy nem tett meg, mint mi sem,
amikor bennünket próbáltak rábeszélni ugyanerre. Aczél meg volt
győződve róla, hogy Lukács, Illyéssel, Kodállyal, Déryvel együtt a
magyar társadalom krémje. Déry már rég kiszabadult a börtönből, és
meleg kapcsolatot tartott fenn Aczéllal, Illyés is érintkezett vele.
Aczél Lukácsot is ebbe a körbe akarta bevonni. A kiszemeltek
maguk is összejártak, például együtt töltötték a szilvesztert, ahová
Aczél éjfélenként rituálisan bejelentkezett telefonon a
jókívánságaival. Lukács is ehhez a szilveszteri elithez tartozott. A
többiek fölmentést élveztek a pártba lépés alól, mert sohasem voltak
párttagok, de Lukácsot csak akkor lehetett bevenni a pikszisbe, ha
„visszazárják”. Aczél felénk, Feri és Márkus Gyuri felé is
megpróbált tapogatózni.
A pártban ekkor már végleg kialakult a cinizmus: a belépés, a
tagság semmifajta ideológiai töltést nem hordozott. A legtöbb
értelmiségi egy szót sem hitt az egészből. Márkus mindig is párttag
volt, tehát neki demonstratíve ki kellett volna lépnie. Párttagnak lenni
homályos eredetű hagyománynak számított, amibe beleszületik az
ember. Ha megkérdezik, miért nem válsz el a feleségedtől, noha
rosszul éltek, sokan azt válaszolják, azért, mert megszokták –
harminc lehúzott év után már minek. Ma nem venném el feleségül,
eszembe se jutna, de most már ő a feleségem. Ez volt a helyzet a
párttal is: össze voltak házasodva. Nem szerették, már régóta mással
szeretkeztek, de azért az egy régi házasság volt. Nem
opportunizmusból nem léptek ki. Mindig azt hisszük, hogy a
házastárs fog hozzánk idomulni. Nem nekünk kell megváltoznunk,
majd ő javul meg, mert rájön a reform nélkülözhetetlenségére. Ha
reformot vársz, és hiszel is benne, nem lépsz ki – hátha megváltozik
a feleséged, és rájön, hogy nem így kell viselkednie, hanem amúgy, s
kedves lesz, nem lesz többé undok. Kádárról mindannyian nagyon
rossz véleménnyel voltunk, gyilkost láttunk benne, de elfogadtuk,
hogy Magyarország lenyelte, megemésztette. Mint Vitányi Iván
mondta, s mi is úgy gondoltuk: Ferenc József, Horthy Miklós is
gyilkossággal kezdte, s mindketten a magyar nép kedvenceként
haltak meg, ugyanez történik most Kádár Jánossal is.
Aczél be akarta vonni Márkus Gyurit az elitbe, őt akarta kinevezni
a ELTE filozófiai főprofesszorának. Ferit 1968-ban kineveztette az
Új írás kritikai rovatvezetőjének. Három hónapig tartott a pünkösdi
királysága, mert '68 augusztusában lemondott róla. '66-tól '68-ig
ment felfelé az ív, és úgy nézett ki, hogy bekerülünk a hivatalos
magyar kultúrába. Feriből szerkesztő úr lesz, Gyuriból egyetemi
professzor. Rólam és Misuról nem volt szó. Misu nemrégiben azt
nyilatkozta: hála isten, hogy ettől megszabadultunk. Milyen igaza
van. Nekünk jól jött a '68-as beavatkozás: mielőtt Aczél
beszippantott volna bennünket, bekövetkezett a krach, megtettük a
nyilatkozatunkat, és ismét kigolyóztuk magunkat a jachtklubból.
 Aczéllal Feri ismerkedett meg először – Aczél Lukácstól akart
valamit, s ezért magához hívatta. Még kultuszminiszter-helyettes
volt, de már kinevezték a Pártközpontba. Minden szexepiljét
mozgósította, hogy Ferit elbűvölje. József Attilával való
kapcsolatáról mesélt neki. József Attila írt hozzá egy verset A férfi
nyal, a nő szopik címmel, s ő fiatalemberként mennyire szégyellte
magát, hogy ilyen verset kap. Aczél ezt azért adta elő, hogy Ferit
elbűvölje – el is bűvölte: nem a politikája, hanem a személye. Elment
hozzá Jancsó ügyében, hogy ne tiltsák be a filmjeit, vagy a Budapesti
Iskola egyes tagjai számára kért védelmet, útlevelet. Magának soha
semmit, erre nagyon vigyázott. Időnként én is találkoztam Aczéllal,
mert egy környéken laktunk. Gyuri hároméves volt, amikor
átköltöztünk a Radnóti utcába – öröklakást cseréltünk bérlakásra,
hogy legyen valami terünk. Feri vagy én vittük a gyereket az óvodai
autóbuszhoz a Falk Miksa utca sarkára, és Aczél – aki a Balzac
utcában lakott – épp ilyenkor kísérte el a lányát a Sziget utcai
iskolába. Ha a sarkon találkoztunk, néha beszélgettünk.
Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója is kezdett hívogatni
bennünket: beszélgessünk, adjunk neki tanácsot, hogy mit kellene
kiadnia. Egyszer megkérdezte tőlem: „Mivel mutathatom ki, hogy én
igazán változást, reformot akarok?” „Itt van Konrád György, írt egy
kitűnő regényt, most utasította vissza a Szépirodalmi Könyvkiadó,
adja ki azt.” „Mondja meg a Konrádnak, hogy küldje el!” Gyuri
elküldte, Kardos azonnal le is szerződött vele, és a Magvetőnél jelent
meg A látogató. Kardosról sejtettük, hogy ügynök, mégpedig nem is
az ÁVO, hanem a KGB a gazdája. Részt vett az úgynevezett görög
szabadságharcban is, állítólag kitűnően lovagolt. Ki másnak állna
módjában az egész értelmiséggel beszélgetni? A könyvkiadónak. A
könyvkiadó stratégiai pozíció: lehetőséget nyújt rá, hogy behívhassa
az értelmiségieket, mondván, hogy kiadják vagy lektorálják a
munkáikat. Spontán network – arra szolgál, hogy az értelmiséget a
könyv útján ellenőrizzék, és valamire fölhasználják. Lakásra hívni
valakit azzal a kockázattal jár, hogy a meghívást vagy elfogadják,
vagy nem. A könyvkiadóhoz azonban mindig eljönnek. Az én
könyveim is a Magvetőnél jelentek meg. Nem mondja senki, hogy
nem adják ki. Gyanakodtunk rá, hogy nem tiszták a szándékai, de azt
gondoltuk: nem érdekel, a könyveinket kiadja, és azonkívül mást
nem mondunk neki.
A látogató volt a forradalom után az első modernista regény a
magyar irodalomban. Ma inkább posztmodernnek neveznénk.
Bizonyos fokig Camus stílusában íródott, de eredeti mű, nem
utánzat. Egzisztenciális dimenziót vitt bele a magyar regényírásba,
amely addig naturalista, populista volt, vagy pedig affektálóan
Nyugat-imádó. Konrád jelentkezése új hangot és színt hozott – a
betegség és az abnormalitás szimbolikus dimenzióját úgy tudta
ábrázolni, hogy teljesen eredetit hozott ki belőle. Nem csodálom,
hogy Susan Sonntag azt mondta róla, ez Camus L’étrangéje óta a
legjobb regény – ami talán túlzás, de nem megalapozatlan álláspont.
Konrád Gyuri, már nem fiatalon, nagyon jelentős regényírónak
indult. Feri igazán büszke volt rá. Gyuri apja, aki bízott Feri
ítéletében, időnként titokban megkérdezte: „Mondja már, tényleg
tehetséges ember a fiam, vagy pedig egy hóhányó?” Mire Feri:
„Konrád bácsi, biztos, hogy nagyon tehetséges, csak még nem
tudom, hogy miben.” Konrád Gyuri akkortájt szociális munkásként
dolgozott. Módja nyílt rá, hogy megismerje, hogyan élnek az
emberek, akiknek a nyakára küldték, s valóságos közelségben
tapasztalhatta meg, milyen morális konfliktusokat vet fel a pozíciója.
Az anyagot a regényhez a munkája adta, s szimbolikusan, nem
naturalista módon tudta feldolgozni. Hasonló színvonalú regényt
azóta sem írt, ami nem jelenti azt, hogy még nem írhat.
Kardosnak az a legendája támadt, hogy valamivel szabadabb
levegőt hoz. A Magvető valóban sok mindent kiadott. Miért volt
lehetősége többet és bátrabbat kiadni, mint a Szépirodalminak,
amelyet egy megrögzött polgár, Illés Endre vezetett? Ehhez kellett,
gyanítom én, Kardos NKVD-s múltja és hinterlandja. Egyazon
rendszer munkamegosztása működött, amely prularizmust – is –
imitált. Rá osztották a liberális szerepet, a mézesmadzag kezelését.
Különben nem kapnak a csalijára, nem bíznak meg benne, nem
oldódnak meg a nyelvek. Mindezért fizetnie kellett. Radnóti Sanyit is
fel kellett vennie például. Azt is Feri javasolta, hogy vegye oda
Sándort lektornak. Később, amilyen hirtelen felvette, olyan sebesen
ki is rúgta, mert az érdeke vagy a megbízatása mást diktált.
Nagyvonalúnak kellett lennie a káder- és a kiadáspolitikában
egyaránt. Nagyvonalúnak kellett lennie – ezért volt nagyvonalú.
'66-ban egy kis bakonyi faluban nyaraltunk Gyuri bácsival.
Eleinte sokat sétáltunk, de aztán jött a rossz idő, zuhogott, hideg volt,
vacogtunk, nem tudtunk kimozdulni. Egyszerre megállt egy autó a
ház előtt, amelyből kiugrott Déry Tibor és Böbe, a felesége. „Gyuri,
maga nem maradhat itt. Hogy élhet ilyen körülmények között? Itt
nincs semmi luxus, és ilyen ócskaságot enni – hogy képzeli? Maga
most eljön hozzánk! Bepakoljuk a kocsiba, és elvisszük
Balatonfüredre.” Mi is vele voltunk, Déry ezért kénytelen-kelletlen
azt mondta: „Akkor maguk is jöjjenek Balatonfüredre.”
Déry az értelmes nőket nem vette észre, előtte minden nőnek
hülyének kellett lennie: a földön kúszni és ugatni. Erre a szerepre én
nem voltam alkalmas. Nem voltam feminista, ma sem vagyok az.
Jancsó kedveskedéseit, puszijait, kis macsóskodásait például jó
néven vettem. Déryt ráadásul még igen buta embernek is tartottam.
Jó írónak igen, noha az abban az időben írt könyveit nem szerettem.
Végigszenvedte a börtönt, s utána azonnal elkezdett hasznot húzni
belőle. Azért sem kedveltem őt, ahogy Ferivel viselkedett. Feri
nagyon hűséges, lojális ember volt, ha valakit letartóztattak vagy más
baja esett, azonnal szaladt segíteni. Amikor Déryt letartóztatták,
Böbe odahívatta Ferit:
„Fehér elvtárs, azonnal vigye el Tibor könyvtárát, mert különben
elkobozzák.” Feri a saját költségén rendelt kocsit – nagyon kevés
pénzt keresett, vacak, technikumi tanár volt –, hívatta az embereket,
személyesen rakodott, két napig költöztette Déry könyvtárát a saját
lakására.
Korábban írt Déryről egy értékelő tanulmányt, ez Déryt érthetően
kellemesen érintette, innen datálódott az ismeretségük. Déry
kiszabadult. Másnap Feri telefonált, boldogan rohant,
visszaszállította a könyveket. Kocsit rendelt, megint a saját
költségén, ismét személyesen rakodott. Megcsókolta Déryt: „Déry
elvtárs: a könyvei.” Déry ránézett: „Mind itt van?” – kérdezte. Ez a
nagyon is „befejezett mondat” lemeztelenítette előttem ezt az embert.
Bepakoltak minket, és elvitték az egész társaságot Balatonfüredre.
A Tamás-hegyen gyönyörű házat rendeztek be maguknak, amelyet
Déry sokszor és érzékletesen leírt. Élveztem, kellemesnek tartottam,
ugyanakkor azonnal megismerkedtem a korrupció végtelen
történeteivel, amit ők nem is szégyelltek. Amire büszkék voltak.
Böbe odafordult hozzám: „Nézd meg ezt a bútort – gyönyörű
parasztbútorok voltak, a szívem megfájdult értük-, tudod mennyiért
vettem? Ezer forintért.” „Hogyhogy?” „Van egy pártbizományi
áruház, Aczél szabad bejárást engedett oda. Bemegyek, és az érték
egytizedéért, századáért megveszem, amit akarok. Neked is tudok
egyszeri belépést szerezni a pártbizományiba.” „Köszönöm, nem
kérem.” Vagy: Déryék sofőrje karambolozott. Dérynek ugyanis saját
sofőr dukált. Bírósági eljárás előtt állt, mint hasonló helyzetben
minden más magyar állampolgár. De Déry külföldre akart menni, és
a sofőrje nem kapott útlevelet. Déry fölhívta Aczélt. „Lehetetlen,
hogy sofőr nélkül induljak külföldre, én így nem tudok elutazni.” És
Aczél elintézte. Telefon, Belügyminisztérium: a sofőr mehet
külföldre. Déry telefont akart Balatonfüredre. Drága a bekötése.
Ferencsik Aczélon keresztül elintézte, hogy féláron kapjon telefont.
Déry is telefonált Aczélnak, hogy ő se maradjon ki ebből a
lehetőségből. Minden kisember, minden kis büdös paraszt
Balatonfüreden – a nagybátyámat, Oblath Sándor bácsit is beleértve
– megfizette a bekötési költséget, de Déry Tibor Ferencsik Jánossal
együtt félárat követelt. Mondtam Ferinek: „Menjünk le a Balatonhoz,
ne legyünk itt a házban, most már szép az idő, menjünk sétálni.”
Gyuri bácsi odajött hozzánk: „Vigyenek engem is magukkal, kérem,
vigyenek magukkal.” így telt el Déryvel háromnégy nap, melyek
életem rémálmai közé tartoznak. A csúcspont azonban még hátravolt.
Az Akadémia kocsija jött Lukácsért. A szolgálati kocsi sofőrjét
minden normális ember magával egyenlőnek tartja. Ráadásul ez a
sofőr az akadémiai bölcsődében dolgozó óvónő fia volt, a fiam
óvónőjéé, akit Gyuri nagyon szeretett. Délben 12-kor érkezett, de
Déryék csak fél háromkor ebédeltek. Déry kiment a sofőrhöz: „Maga
csak várjon itt, amíg a professzor úr és a barátai befejezik az ebédet.”
A kocsiban 35 fok meleg volt, a sofőr Budapestről érkezett. „Maga
csak várjon itt.” Gondoltam magamban, ez már nem is Lipótváros.
Egy tisztes lipótvárosi behívja a sofőrt a cselédekhez a konyhába
enni és inni, de nem mondja azt, amit Déry. Ez már a szocializmussal
van kombinálva. Odamentem a sofőrhöz: „Ne haragudjon,
borzalmasan szégyellem magam, de én vendég vagyok itt, mit
hozhatok magának a konyhából?” Röhögött. „Tudja mit, hozzon egy
pohár vizet, mert nagyon szomjas vagyok, de majd csak kibírom ezt
is.”
A Befejezetlen mondatot most olvastam újra, amikor a Magyar
zsidó irodalom zsidótlanítása című tanulmányomat írtam, és
rájöttem, hogy bár rengeteg a gikszer, nagyon jó dolgok is találhatók
benne. Elsősorban a szerelmi sztori, amely még mindig jól hagyja
magát olvasni. Déryben voltak írói értékek. De abban az időben
ezeket nem észleltem, csak a cinikus embert láttam, aki
meggyőződött róla: a világ csak gazemberekből áll, és ő a legkisebb
gazember, mert tudja, hogy mindenki gazember. Különben a Vidám
temetésben – számomra a legjobb művében – ezt le is írja. Legalább
ezt tudta magáról. Ezért szeretem egyes novelláit is, mert van bennük
önirónia. A Szerelem című kötetben, amit legjobban szeretek, van
egypár szép elbeszélés, maga a címadó novella is közéjük tartozik.
Jellem és irodalmi teljesítmény között nagyon kevés az
összefüggés. Az írónál még kevesebb, mint a filozófusnál, mert az
író mindennapi élete és irodalmi tevékenysége között szakadék
tátong: másik médiumban él az író, amikor ír. Baudelaire az
Albatroszban gyönyörűen leírja, hogy aki ott repül, a földön csak
vánszorog, téblábol. Az irodalomban igen gyakran előfordul, hogy
igazán ronda, kellemetlen alakok jelentős irodalmi értéket hoznak
létre. Egyvalami azonban itt is alapkövetelmény: ha elköteleztem
magam az írói hivatás mellett, legfeljebb közönséges emberként
hazudhatok, íróként semmiképpen. Ha mint író hazudok, föladom
magam mint írót. Az írónak is van morálja, amihez tartania kell
magát, de ez a morál nem esik okvetlenül egybe a mindennapi élet
erkölcseivel. Lehetek kurva a mindennapi életben, de mint író nem
szabad prostituálódnom. Azon a terepen inkább meg kell halnom,
börtönt szenvednem vagy éhen halnom, de nem hazudhatok. A
filozófia egy kicsit közelebb áll az élethez, bár itt sem esik
okvetlenül egybe a kettő. Az életben kötött kompromisszumok
ugyanis megjelennek a filozófiában is, mert akármilyen csodálatos és
furcsa: a filozófiában több az önéletrajzi elem, mint az irodalomban.
Filozófusokat olvasva körülbelül tudom, milyen az ember. Ha egy író
regényét olvasom, nem tudom pontosan. Tolsztoj egyes figuráiban
önmagát ábrázolta, de az írók többségének műveiből, főleg ha nem
ismerem az életüket, nem tudom rekonstruálni az embert. Ki tud egy
Homéroszt vagy egy Aiszkhüloszt műveik alapján elképzelni? De
Platón és Arisztotelész emberként is előttem áll. Abból, amit
csináltak, ahogyan érveltek. Furcsa módon azért, mert a filozófus el
akarja idegeníteni a filozófiát önmagától. Teljesen objektív kíván
lenni. Minél objektívabb, annál inkább be tud csempészni valamit a
maga személyiségéből a filozófiájába. Ez régen is így volt, amikor
pedig a filozófia rendelkezett egy átörökölt nyelvi közeggel, melyet a
filozófusok kategóriáknak neveznek. E közös nyelvi közegből mégis
minden jelentős filozófus létre tudott hozni valami teljesen egyedit,
ami kifejezte a személyiségét. Hegel azt mondta, hogy Spinoza
rendszere hasonlatos a tüdőbetegségéhez. Az ember minél inkább el
akarja rejteni az egyéniségét, az annál inkább áttör a felejtés
elfojtásán. A filozófiában magányosan építünk fel egy világot. Az író
nem. Szereplői saját akarattal rendelkeznek. Érvényesítik karakterük
törvényeit, akár teremtőjük szándéka ellenére is. Híres példa, hogy
Tolsztoj elítélte Anna Kareninát, aki végül, amikor elkezdte a maga
szerepét játszani, mégis szeretetre méltó személyiséggé vált. Vagy:
Antigoné és Kreón. Mind a kettőnek igaza van. Mindketten
kibeszélik azt, ami a szerepükből adódik. Ezen Szophoklész nem tud
segíteni, mert az alakjaiban világok ütköznek össze. Egy filozófiai
műben azonban csak egy világ van. Egyetlenegy világot teremtünk, s
nem ütköztetünk össze különböző világokat – nem szükséges tehát
hagynom vagy elősegítenem, hogy különböző világok meg tudják
fogalmazni a maguk különböző véleményét, álláspontját,
szenvedélyét, pátoszát. Miután én egy világot teremtek, ez a világ
menthetetlenül a saját személyiségemet, a saját pátoszomat fejezi ki
és testesíti meg, ha csak közvetve és nehezen felismerhetően is.
Minden filozófiai világ annak a filozófusnak a tapasztalata, aki
megalkotta. Amikor különböző világokat ütköztetünk, hagyni kell,
hogy mindegyik kibontakozhassak – ekkor hátul, a dolgok, az
események mögött maradunk, s nem kell egyik világgal sem
azonosulnunk, sőt: az a legjobb, ha nem is azonosulunk egyikkel
sem. A legrosszabb Tolsztojnál, amikor azonosul egy szereplővel, és
elkezd prédikálni.
Déry, aki hasznot húzott a börtönből, aki kvázi korrupt volt,
írhatott volna jó regényeket is. Jellem és mű lényegében majdnem
elválasztható. Egy azonban nem választható el: ha magában a műben
kezd el hazudni, azért, mert érdeke fűződik hozzá. Akkor többé nem
író, vagy egyre rosszabb író. A Befejezetlen mondatban Parcen-Nagy
Lőrinc alakjában és családi viszonyaiban elhazudta a zsidóságát, s
ezen a regény meg is bicsaklik. A problémát Bernard Shaw Az orvos
dilemmája című drámájában ragadta meg plasztikusan. Szerepel
benne egy festő, aki a feleségével való viszonyában csirkefogó.
Haldoklásában az vigasztalja, hogy az ecsetével sohasem hazudott. A
régiek azt hitték, hogy a filozófusnak meg kell élnie a maga
filozófiáját. Ez volt a görög álláspont. Szókratész halála: meg kell
élni a filozófiát. A filozófia mártíriuma teljesült be Giordano Bruno
sorsában is. A filozófusokat néha megölték, gyakran száműzetésbe
küldték, börtönnel fenyegették, pereket akasztottak a nyakukba, s ez
mindig akkor történt, amikor a sorsuk választás elé állította őket:
elárulják-e vagy sem a filozófiájukat. Ha én filozófusként mást
mondok, mint jónak látnék, csak azért, hogy megtartsam az
állásomat, megtartom az állásomat, de elvesztem a filozófiámat. A
modern filozófus egyre kevésbé kerül ilyen helyzetbe. Legtöbbször
egyetemi tanár, mást sem kell csinálnia, mint tanítani.
Vannak nehezebb és könnyebb történelmi idők. A totális
rendszerekben nagy bátorságra volt szükség, hogy az író úgy őrizze
meg magát, hogy a tollával sose hazudjon. Volt, aki megcsinálta,
még a Szovjetunióban is. Mihail Bahtyin például képes volt rá.
Nagyon ritka eset, hihetetlen nagy önmegtartóztatásra volt szüksége,
itt tehát a személyes etika és a filozófia lehetősége igen szorosan
összefüggött egymással. Egy totális rendszerben, és főleg a szovjet
totális rendszerben ahhoz, hogy töretlenül lehessen filozófiát
művelni, óriási erkölcsi bátorságra, makacsságra és lemondási
képességre volt szükség. Ez nem vonatkozik a hitleri rendszerre.
Heidegger jelentős filozófus maradt a hitlerizmusban is – amelyhez
egy időben csatlakozott, később kivált belőle –, mert nem igazán
vetették a szemére a gondolkodását. Egy értelmiségi előtt nagyobb
mozgástér nyílt a hitlerizmus alatt, mint a sztálinizmusban. A
hitlerizmus faji alapon működött. Ha jó fajhoz tartozott az ember,
sok mindent elnéztek neki. A sztálinizmus pusztán ideológiai alapon
állt, tehát ha ideológiailag valami nem klappolt, nem néztek el
semmit. Nem minden totális rendszerben egyforma a presszió – az
olaszoknál volt például a legkisebb. Ezért alkothatott igen sok kiváló
avantgárd festő és építész az olasz fasizmus idején, holott a hitleri
nácizmus ezeket mind kiparancsolta a kiállítási termekből, és csak
magánemberként tudtak festeni valahol a tengerparton. A szovjet
rendszerben azonban ott sem.
Feri időnként beszélt Illyéssel, s össze is jött vele. Írt Illyésről egy
nagyon pozitív tanulmányt, amelyet Illyés igen sokra becsült, de az
ismerőseim között igazán Lukács volt jóban vele. Én az úgynevezett
„uralkodó értelmiséggel” való kapcsolatot lehetőleg kerültem. Illyés
odatartozott, s én joggal, jogtalanul – bizonyára az utóbbi az igaz –
egy kalap alá vettem őt Déryvel. Egyes verseit nagyon szerettem,
nemcsak az Egy mondat a zsarnokságrólt, amelyik az '56 előtti
korszakot s a forradalmat reprezentatívan fejezte ki, hanem A tihanyi
Templom-hegyent, a Bartók-verset, A reformáció genfi emlékműve
előtt címűeket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész
költészetét szerettem, de egyes Illyés-verseket szívesen szavaltam is.
A magyartanításnak számomra az volt a legszebb oldala, hogy
kiállhattam a katedrára, és elszavalhattam egy-egy verset a
diákjaimnak. A Budapesti Iskola tagjai is verseket mondtak
egymásnak. A legszebb szilveszter éjszakánkat Márkus Gyuriék
lakásán töltöttük a Mártírok útján, ma a Margit körúton,
hatvanvalamikor. Egész éjszaka verseket szavaltunk. Egymás
szájából vettük ki a szót, elkezdtünk egy verset, a többiek folytatták,
nem tudtuk mindig pontosan végigmondani. Könyvet nem vettünk
elő, hanem kiegészítettük egymás tudását. Így tartott ki Adyval,
József Attilával az egész éjszaka. Az Illyés-verseket azért emelem ki,
mert szerettem őket a diákoknak szavalni vagy felolvasni. A Puszták
népét természetesen klasszikus írásnak tartom, de semmi mást, amit
Illyés írt, nem igazán szerettem. A kortárs irodalom nem érdekelt.
Mindig fölkaptak valamit – egypár regényről vagy költőről azt
állították, hogy nekem okvetlenül muszáj elolvasnom. Például Fejes
Endre Rozsdatemetőjét. Belenéztem, és azt mondtam, hogy engem
nem szólít meg, nekem ez nem kell, ennél a világirodalom jobb. Én
inkább Thomas Mannt olvasom, vagy a magyarok közül Eötvös
Józsefet és Mikszáth Kálmánt. A diákoknak is inkább őket
ajánlottam.
Weöres és Pilinszky esetében úgy éreztem, hogy jelentős
dolgokkal kerülök szembe. A magyar költészethez közelebb álltam,
mint a prózairodalomhoz. Mindig azt gondoltam, hogy a magyar
irodalom csúcspontja a költészet. A dráma- és a regényírás sokkal-
sokkal alacsonyabb pozíciót tölt be. Pilinszkynek a miszticizmusa
ragadott meg, ami korábban szinte teljesen hiányzott a magyar
költészetből. Korábban nem volt olyan erejű misztikus élmény és
reflexió, ami nála megjelent. A Psychét is nagyon szerettem, de az
egy kicsit későbbi korszak terméke. Fantasztikus teljesítmény, ilyet
csak Shakespeare-nél láttam, aki Weöreshez hasonlóan nő is tudott
lenni, nemcsak férfi. A fiam persze Weöres gyerekversein nőtt fel.
Ottlik volt az egyetlen prózaíró, akit értékeltem. Az Iskola a határont
kicsit osztrákosnak, de eredetinek és kitűnő munkának éreztem.
Csoóri Sanyit szerettem, kellemes, félbaráti viszonyban voltunk.
Elvesztettük egymást, később időnként találkoztunk. Egyszer följött
hozzánk, és el kezdett panaszkodni, hogy Rényi Péter milyen ronda
zsidó. „Azért meg kell neked érteni, miért van ellenszenv a
zsidósággal szemben Magyarországon, mert Rényi zsidó, és milyen
aljasságokat csinál.” Erre nekem fölment a pumpa, és azt mondtam:
„Kikérem magamnak, hogy Rényit zsidónak nevezd. Mint zsidó
kérem ki magamnak!” Ahogy az általa szerkesztett Népszabadság
Izraelről és népéről „tudósít”, ahhoz egy zsidónak nem lehet köze.
„Ez az ember nekem nem zsidó!” Őszinte dühvel mondtam, és ezt
Sanyi megértette. Mert a nép beszélt a néphez. És akkor abba is
hagyta ezt a témát, mert megértette, honnan származik az
ingerültségem.
Az ember nem tagadta le, hogy zsidó, bár talán még az is
előfordult nálam – nem az, hogy letagadtam, hanem hogy tökéletesen
kiment a fejemből. Így írhatnám le a legpontosabban: tökéletesen
kiment a fejemből, hogy zsidó vagyok. '67-ben ez a tudat erőteljesen
visszakalapálódott a fejembe. Amikor Izraelben kitört a hatnapos
háború. A rádióból tudtuk meg, mint mindenki. Attól kezdve ott
ültünk a készülék előtt, a szó szoros értelmében éjjel-nappal. '56 óta
nem éreztem ezt, hogy minden hírtöredéknek, minden másodpercnek
ekkora a jelentősége. Ott csüngtünk, Ferivel, Misuval és Gyurival a
híreken. Nem lehetett bennünket levakarni a varázsgomb mellől.
Mindent abbahagytunk: munkát, beszélgetést. Nemcsak a pesti
rádiót, hanem a Szabad Európát, a BBC-t is hallgattuk, mindent, amit
a zavarások ellenére fogni lehetett. Egyik híradótól tekertünk át a
másikig. Megint kiderült, hogy az életünk forog kockán. Ugyanazt
érzem, mint '56-ban. Csak erről az érzésről nem tudtam eddig.
Később olvastam Raymond Aron vallomását ugyanerről a
szembesülésről. Egész életében csak a francia himnusz volt a
himnusza, csak a francia kultúra volt a kultúrája, de amikor kitört a
hatnapos háború, és fölrémlett a veszély, hogy Izraelt beszorítják a
tengerbe, rádöbbent, hogy ha ez megtörténik, nem érdemes tovább
élnie. Ugyanez az érzés fogott el bennünket: ha Izraelt beszorítják a
tengerbe, nem érdemes tovább élnünk. Akármennyire nem érinti a
közvetlen életünket, ahogy eddig sem érintette, nem érdemes tovább
élnünk.
Ez a háború katarzis volt, mert attól kezdve más viszonyom lett a
zsidósághoz. Tudatosabbá vált mindaz az élmény és megrázkódtatás,
ami ezzel kapcsolatban ért. Attól kezdve a zsidóságom problémává
vált számomra, és többé-kevésbé mindannyiunk számára. Ekkor
fedeztük fel, hogy mi zsidók – is – vagyunk. Lukácsról is kiderült,
hogy szintén végighallgatta az egész háború krónikáját –
végigizgulta, és életében először büszke volt arra, hogy zsidó. Mert
győztek, mert harcoltak, mert fegyver volt a kezükben. Gyuri bácsi
egyszer azt mondta Ferinek, hogy „tudja, Fehér elvtárs, írtam
Auschwitzról, de egyszer sem írtam le azt a szót, hogy zsidó, és erre
büszke vagyok”. Mire Feri joggal megkérdezte, „és miért büszke rá,
Lukács elvtárs?” Gyuri bácsi követendő mintája a harcos katona volt.
Az egyiptomi katonák a Negev-sivatagban hagyták a csizmájukat,
mert annyira szaladtak. Gyuri bácsi ezt újra és újra elmesélte, s
közben kacagott, mosolygott, csak úgy fénylett az elégedett
boldogság az arcán. Az egyiptomi hadsereg katonái otthagyták a
Negevben a csizmájukat. Hogy milyen bátrak ezek a fiúk, milyen jól
harcolnak. Mi azt gondoltuk: megmenekültünk. És Izrael ettől
kezdve fontossá vált számunkra. Nem lett a hazám, de ettől a
pillanattól fogva Izrael léte alapvető fontosságúvá vált. A jom
kippúri háborút már kezdettől fogva tudatosan éltük meg, attól
kezdve, hogy a háborút előkészítették.
Amikor nyerésre fordult a hatnapos háború menete, persze
örültem. A győzelem a boldogság állandó forrása volt. Az első
diadal, amit '56 óta éreztem. Nem mindenütt vész el az ügy: van, ahol
győznek az ügyek. '56 elveszett, de legalább '67-et megnyertük.
Izrael állam létének fontossága természetesen összefügg azzal,
hogy zsidó vagyok. Akkor világosuk meg bennem, hogy magyar
zsidó vagyok. A kettős identitás. Eddig vagy zsidó voltam, vagy
magyar, avagy többnyire nemzetközi proletár, filozófus, nő, de most
a magyar zsidó kettős identitása meghatározóvá vált számomra.
Percig nem gondoltam már arra, hogy én valaha Izraelben éljek. Az
'56-os érzésem szilárdan élt bennem, hogy ezekbe a budapesti
falakba épült be a vérem, nekem itt a helyem. Nekem itt kell valamit
csinálni – ott a nyelvet sem ismerem, a kultúrától idegen vagyok. De
mégis: én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is
van egy hazám, a szó misztikus értelmében. Nem a szó történelmi
értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a
hazám, itt zajlott a történelmem, ami az egész magyar zsidóság
története. De misztikus értelemben a bibliai föld a hazám, onnan
származom, és ez alapot ad arra, hogy létezzen egy valóságos
közösségi érzésem a világ egész zsidóságával, s hogy ezt a
közösséget mindig vállaljam. Ha megkérdezik, szeretem-e a
zsidókat, azt felelem: ez hülye kérdésfeltevés, mert egyiket igen, a
másikat nem. A gyerekeimnek világossá tettem, hogy ők magyarok
és zsidók. Ez olyan természetes, ahogy az sem vetődik fel, hogy lány
vagyok-e vagy fiú.
'66-'67-ben készítették el a gazdasági reformot, amit 1968. január
l-jén akartak bevezetni. Hegedűssel akkor kerültem jó kapcsolatba,
mert szenvedélyesen vett részt a reformot előkészítő bizottságokban.
Nagyon sok érdekes ötlettel állt elő, hogyan lehetne Magyarország
gazdasági szerkezetét átalakítani. Lukács azt mondta: a gazdasági
reform után politikai reform következik. Hitt az alap és a felépítmény
marxi gondolatában: ha gazdaságilag változás áll be, ha nyitunk, ha
az árakat liberalizáljuk, ha a gyárak vezetését átalakítjuk, ez nem
mehet végbe politikai konzekvenciák nélkül. Ezért vállalta el Márkus
Gyuri, hogy egyetemi tanár lesz, Feri az Új írás rovatát, mert abban
hittünk, hogy a gazdasági reformot politikai reform követi. És akkor
elindulunk. Nem volt hülyeség. Hiszen a peresztrojka is gazdasági
reform volt, és benne gyökerezett a Szovjetunió összeomlása. Nem
gondolkodtunk tévesen. Csak abban tévedtünk, hogy ezt majd
Brezsnyevék a Szovjetunióban megengedik. Gyuri bácsinak akkor az
az ötlete támadt, hogy támogatja a gazdasági reformot. Nem
gyakorol ugyan önkritikát, nem kéri a pártba való felvételét, de
hajlandó pozitívan nyilatkozni a gazdasági reform szerepéről az olasz
sajtóban. Ezt a párt úgy tekintheti, hogy dicséri a jelenlegi helyzetet.
Aczél beleegyezett: „oké”. Lukács adott egy interjút az Unitának,
amelyben azt mondta, hogy a gazdasági reform rendkívül pozitív
fejlemény Magyarországon, s ez az előremozdulás a politikai
reformokat is megelőlegzi. Erre visszavették, azaz „visszazárták” a
pártba, hogy őt idézzem.
1968. január l-jén hivatalosan bevezették a gazdasági reformot.
Kimentünk az utcára nézni az eszpresszókat: mindenütt más volt az
ára a kávénak. Egyik helyen egy forint, a másikon egyhúsz, a
harmadikon kilencven fillér, de akadt egyötvenes hely is, s ez
hihetetlen gyönyörűséget okozott. Nem minden egyforma. Amikor az
első két maszek kinyitott, úgy figyeltük, mint a messiást.
Egyáltalán nem akartam kapitalizmust, de magántulajdont annál
inkább. Tulajdont és versenyt – de kapitalizmust, kizsákmányolást
nem. Volt egy hülye illúzióm, hogy a gyárakat köztulajdonba lehet
adni, s akkor a piacon a munkástanács jelenik meg tulajdonosként. A
modellem egyszer már létezett Magyarországon, közvetlenül a
felszabadulás után, mielőtt bevezették a kommunizmust. Az
üzemekben három hatalom ellensúlyozta egymást. A tulajdonos, az
úgynevezett üzemi bizottság és a szakszervezet. Ha ezek hárman
kormányozzák az üzemeket, akkor nincs kapitalizmus, gondoltam én,
de megteremtődik a piac. Ezekről a hibrid képzetekről
vitatkozgattunk önfeledten – sajnos csak rövid ideig, mert hamarosan
jött a cseh bevonulás, ami mindennek véget vetett, s vonatunk, mely
percekig szép tájakon robogott, ismét befutott a sötét alagútba.
 Korcsulák

Az 1965-ös év – amikor az elidegenedés-vitában 1956 után ismét

nyilvánosság előtt fejthettem ki a véleményemet, de rendőrségi sárga
lapot is kaptam érte, valamint elkezdődött Vajda Misuval a mélyebb
barátságom – még egy egész életre kiható eseményt hozott:
meghívtak előadást tartani a Korcsulai Nyári Egyetemre.
A meghívás ötlete Dési Ábeltől, az egyik szabadkai napilap
újságírójától eredt. Dési furcsa, szégyenlős ember volt, rengeteget
olvasott, a lakása zsúfolásig tele könyvekkel. Kommunikációra
nemigen képes, nem is tudom, szegény hogyan vészelte át a
jugoszláviai háborút, s ma miből tud megélni. Rendszeresen olvasta a
magyar sajtót, és lelkesen propagált mindenkit, akit érdekesnek
tartott a szerb és horvát közönség számára. A vajdasági magyar
közvetítés komoly szerepet játszott abban, hogy kijutottam a világ
szellemi fórumaira. A szabadkaiaktól eredő kezdeményezés juttatott
el Korcsulára, s amikor a szerb és horvát közönség már befogadott,
onnan csatolódott vissza kapcsolatunk Újvidékkel, ami elsősorban a
Híd és az Új Symposion című lapot jelentette. Tőlem és a Budapesti
Iskola tagjaitól, de magától Lukácstól is egy sereg olyan írást
közöltek le, amelyek Magyarországon nem jelenhettek meg. Tehát az
Új Symposion a hatvanas-hetvenes években ugyanazt az azilum-
szerepet játszotta az életemben, mint a Vigília. Nem jártunk át
hozzájuk, mint ahogy mi később rendszeresen Erdélybe
kirándultunk, inkább ők látogattak meg bennünket. Szabadok voltak,
sokkal jobban és színesebben éltek, mint mi. A horvátok is éppúgy
keresték velünk a kapcsolatot, mint a vajdasági magyarok. A Praxis
és az Új Symposion között rokonszenv és együttműködés alakult ki.
Amit a Praxis szerbhorvát fordításban közölt tőlem, azt magyarul
átvette tőlük a Híd vagy az Új Symposion. Vagy fordítva. Mindig
veszélyt jelentett, hogy olyat közöltünk ezekben a lapokban magyar
nyelven, ami Magyarországon nem jelenhetett meg. Egy idő után
aztán túltettük magunkat ezen: örültünk, ha sikerült valamit kisíbolni,
ami nem volt könnyű. A Marx szükségletelmélete című könyvem
német változatát sikerült kicsempészni, azt fordították le olaszra,
majd olaszból fordítottak tovább, s publikáltak belőle néhány jelentős
részt az Új Symposionban – nem is mertem összehasonlítani az
eredetivel. Ez az egyedüli magyar változat maradt fönn, noha az
egészet magyarul írtam. Sokkal később, 1995-ben tettem csak be a
lábamat a Vajdaságba. Újvidéken az első utam a Királyi Katolikus
Főgimnáziumhoz vezetett, ahova az apám járt iskolába. Akkoriban
nehéz volt kiutazni, hiszen Jugoszlávia Nyugatnak számított. Vagy
inkább köztes országnak. Állapotnak. Jóllehet nem az elérhetetlen
kék nyugati útlevél jogosított fel az utazásra, hanem a piros
szocialista passzusba ütöttek külön Jugoszláviára érvényes pecsétet.
Jó ideje nem adtak útlevelet a kezembe. A korcsulai meghívólevélre
hivatkozva adtam be a kérvényt. A belügy – régi szokása a finom kín
okozásában – meg is adta, csak az engedélyezési procedúra
„véletlenül” a konferencia kezdete után ért véget. A Korcsulai Nyári
Egyetemből azonban még hátravolt egy hét. „Velem nem toltok ki!”
felkiáltással azonnal fölugrottam a vonatra, amit, mint később, egész
életemre érvényes hatással kiderült: nagyon-nagyon helyesen tettem.
Az ÁVO azt hitte, meghiúsította az utazásomat, de egyben liberális
„jó fiú”. Ezúttal elszámították magukat. Nem volt pénzem
hálókocsira, egész éjszaka gyűrődtem az ülésen. Reggel érkeztem
Dubrovnikba, hogy onnan hajózzam tovább Korcsuk szigetére, de
elvesztettem a kofferemet. „Mégsem jutok el Korcsulára! Nem a
magyar ÁVO miatt, hanem mert nincs meg a kofferem.” Minden
nyelven beszéltem: franciául, németül, akkor kezdtem angolul is
tanulni, de hiába kértem segítséget, senki sem reagált. „A kurva
istenit, hol van a kofferem?!” – szaladt ki magyarul a számon. Ezt
sokan megértették, percek alatt előkerült a bőröndöm, és fölsegítettek
vele a hajóra.
A Praxis-csoport, amely a Korcsulai Nyári Egyetemet alapította és
szervezte, az azonos nevű folyóiratról nyerte a nevét. A hatvanas
évek elején marxista filozófusok indították Zágrábban, akik a
különböző marxista irányzatok számára kívántak egy teoretikus,
tudományos központot teremteni. Olyan fórumot, ahol a különféle
marxista értelmezések folytathatnak párbeszédet egymással. A
Praxisba először csak jugoszlávok írtak – elsősorban horvátok, de
szerbek is –, később kiterjesztették a szerzők körét az egész
nemzetközi baloldalra. Több tematikus számot adtak ki, amelyekben
a szerzők angolul és németül, időnként franciául is megjelentethették
a cikkeiket. A Korcsulai Nyári Egyetemre a legnevesebb marxista és
baloldali filozófusokat, közgazdászokat, politológusokat hívták meg
előadást tartani, akik a fiatalok szemében érdeklődésre számíthattak.
Három horvát indította a Praxist: Gajo Petrovic, Gajo Pejoviae és
Danko Grilic. Régi baloldaliak. Grilic ült Tito börtöneiben is, mert
nem fogadta el azonnal a Szovjetuniótól való elszakadást – nem
azért, mert sztálinista volt; fiatalkorában kérdéseket tett fel, s ezért
börtönbe zárták. Mindhárman tanítottak a Zágrábi Egyetemen.
Abban az időben olyan relatív szabadság uralkodott Tito
Jugoszláviájában, amelyről mi álmodni sem mertünk. Mi azt hittük,
hogy éles kritikával illetik a rendszert, noha épp azzal támogatták,
hogy folyton kritizálták. Akárcsak nálunk, a késő kádári korszakban.
Ez a stratégia ismeretlen volt még a számunkra; úgy éreztük, mintha
az igazi szabadságba csöppentünk volna bele. Pejovic és Petrovic
partizánként harcolt a németek ellen. Petrovic többek között arról
volt nevezetes, hogy 1945-ben a barátaival együtt ő döntötte le a
Jelacic-szobrot, ami most újra áll Zágráb főterén. Antinacionalisták,
antihorvát nacionalisták voltak, s mégis, amikor megismertem a
lapot, már elhangzottak olyan hangok Belgrádban, hogy ők horvát
nacionalisták.
Velük szemben állt a belgrádi csoport, Mihajlo Markovictyal az
élen. A Praxis-csoport marxistái a fiatal Marxhoz nyúltak vissza.
Forradalmi, humanisztikus, utópista kezdeményeit helyezték
érdeklődésük fókuszába, ami közel állt hozzám. A korai Marxot
elemezték, adták ki, vitatták meg, és olyanokat hívtak meg
Korcsulára, akiket a humanista marxizmus érdekelt, s a saját
nézeteikből hozzá tudtak tenni valamit ehhez a szellemiséghez.
Markovié Belgrádból jött, majdnem apolitikus emberként. Angliában
Ayer tanítványa volt, tehát az analitikus filozófián nevelkedett fel, és
közel állt a Tőkére támaszkodó, úgynevezett tudományos
marxizmushoz. Amikor először találkoztam velük, 1965
augusztusában, Markovié és a zágrábi csoport között feszültség
vibrált, majdnem minden vita azzal kezdődött, hogy az egyik
kritizálta a másikat. De eléggé széles volt a vita tere, mindenkit
befogadtak.
 Valamennyien, akik Korcsulára sereglettünk, marxisták voltunk
ugyan, de nem ortodox értelemben. Kiderült, hogy a marxizmus szó
vagy fogalom gyűjtőnév: olyan koncepciókat takar, amelyeknek
nagyon kevés közük van egymáshoz. A Praxis szerkesztőbizottsága
ülést tartott, ahová kooptáltak. Felvetették: „Ki a marxista?”
Mindenki mást mondott. Lucien Goldmann, akivel szintén akkor
ismerkedtem meg, s Franciaországban akkoriban jelentős
gondolkodónak számított, kijelentette: „Hagyjuk abba a dobozolást,
ne keressünk kritériumot, ne döntsünk mások feje fölött, tekintsük
marxistának azt, aki magát annak tartja.”
Lucien Goldmann, Ernst Bloch, Jürgen Habermas, Iring Fetscher,
Mandel, a híres trockista, Leszek Kolakowski és Herbert Marcuse,
mind részt vett a diskurzusban: valóságos sztárparádé. S nemcsak a
sztárok, hanem rengeteg fiatalember Jugoszláviából,
Németországból, Angliából és Amerikából, akik azért jöttek, hogy
ezeket a sztárokat meghallgassák. Politikailag és ideológiailag
egyaránt értő és aktív közönség vett körül bennünket. A hivatalos
program egy zsúfolásig megtelt nagyteremben zajlott, nem
szűköcske szemináriumi szobákban, ahogy később Dubrovnikban.
Jugoszlávia minden más kelet-európai országhoz képest nyílt és
szabad világ volt. A soknemzetiségű hallgatóságnak az az illúziója
támadt, hogy Jugoszlávia egészen más, nem is kommunista ország, a
rendszer nem totális ellenőrzésen alapul. Az előadások németül és
angolul is folyhattak – én németül beszéltem, magyarul nem lehetett
megszólalni, de szerbül sem. Mindenki megértette magát, noha nem
alkalmaztak tolmácsokat. Az előadásokat korreferátumok követték,
majd a közönség tett fel kérdéseket. Nekem már akkor föltűnt, hogy
a jugoszlávok Belgrád és Zágráb körül polarizálódtak, azonban
barátkoztak is egymással.
A tenger tele volt medúzával, mégis nagyszerű volt fürdeni benne,
s utána napozni. Ültünk a napon, lógattuk a lábunkat a vízbe, és
folytattuk a vitát. Este elmentünk egy halvendéglőbe. Maszek
vendéglők voltak, mégis három-négy óráig eltartott, amíg
kiszolgáltak. Hétkor leültünk, rendeltünk egy halat, s fél tízkor meg
is kaptuk paradicsommal vagy paprikával körítve. Addig beszéltünk
és beszéltünk, ittuk a dalmát bort, és folytattuk a vitát. Szállásadóink
tudtak valamicskét olaszul, mert nemrégiben ez a vidék még
Olaszországhoz tartozott. Este kint ültek a kertben, énekeltek, halat
ettek, bort ittak, s ha fizetővendégként szállásoltak is el, mindig
meghívtak az asztalukhoz. Mámorító napok voltak. Mámorítóan
hatottak a találkozások, a viták, mámorító volt a környezet, a víz, az
emberek. Nem egyszerűen csak műveket elemeztünk, hanem
tényleges diskurzusviszonyba kerültünk egymással. Mind
baloldalinak tartottuk magunkat. Azt hittük, hogy a világból lehet
valamit csinálni. S ahogy a világot látjuk, az komolyan összefügg
azzal, amit csinálunk belőle. Különböző országokban élünk, s mégis
közös ügyet képviselünk. Mindnyájan elteltünk az érzéssel, hogy
amit most kigondolunk és megvitatunk, nemcsak a következő
művünk szempontjából lesz lényegbevágó, hanem az emberiség
jövője szempontjából is.
Ekkor kötöttem barátságot s mindmáig változatlan a kapcsolatunk
Iring Fetscherrel, ő mondta a laudációt a Hannah Arendt-díjam
ünnepségén. Norman Birnbaum akkor Strasbourgban tanított, s
tevékenyen részt vett a Frankfurtban csoportosuló újbaloldal
szervezésében. Ő azért ment el Amerikából, mert nem akarta alávetni
magát az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság
kutakodásának. Később, 71-ben visszatért, az Amherst College-ban
lett egyetemi tanár, s most a Tikkun című, baloldali zsidó lap körül
tevékenykedik. Jelentős teoretikus nem lett belőle. Fiatalok voltunk,
nemigen látszott, kiből mi lesz.
Jürgen Habermas is fiatal volt, ugyanannyi idős, mint én: a
harmincas éveinkben jártunk. Leszek Kolakowski is eljött, hosszú-
hosszú idő után találkoztam vele újra. Az érzelmek elmúltak, de a
barátság megmaradt, s nagyszerűen tudtunk beszélgetni. A
konferencia témája a történelem volt, amit később „nagy
narratívának” neveztünk: azaz a történetfilozófia. Hogyan
értelmezzük a történelmet, mi a történelem, tudományosan leírható-
e? Hogyan helyezzük el magunkat a világtörténelemben? Az Érték és
történelem című írásomat olvastam fel, amit ma is jónak tartok – már
nem értek egyet vele, de jó írás. Van-e értékfölhalmozás a
történelemben? van-e értékvesztés? mi az, hogy egyenlőtlen
fejlődés? van-e egyáltalán fejlődés? fejlődés és progresszió ugyanazt
jelenti-e? mi az, ami fejlődik? Van-e egy önálló, független változó a
fejlődésben? mozog-e szükségszerűség a fejlődésben? véletlenszerű-
e ez a fejlődés? – tehát a történetfilozófia alapkérdéseit vetettem fel.
Ez lett a hatvanas években kiadott kötetem címadó esszéje. S ennek
köszönhetem az első nemzetközi sikeremet, mert Iring Fetscher írt
egy hosszú cikket a korcsulai konferenciáról a Frankfurter
Allgemeine Zeitungba, amelyben összesen két előadást említett meg
és elemzett, az egyik az enyém volt.
'66-ban elmaradt a Korcsulai Nyári Egyetem soron következő
összejövetele, mert a zágrábi Praxis-csoportot horvát
nacionalizmussal vádolták meg, és nem adtak pénzt a következő
találkozás megrendezésére. Legközelebb '67-ben gyűltünk össze.
Kaptam egy levelet, hogy jelenjek meg a jugoszláv követségen. A
követ úr akar velem beszélni. „Tudom, hogy kapott egy meghívót a
Korcsulai Nyári Egyetemre. Tudja-e, hogy a szervezők a Jugoszláv
Népköztársaság ellenségei? Javasolom, ne fogadja el a meghívást, ne
menjen el Korcsulára!” „Magyar állampolgár vagyok, a jugoszláv
állam képviselőjének nincs joga beleszólni abba, hova megyek. Jó
napot kívánok.” Soha még nem hivatkoztam a magyar
állampolgárságomra. Lehet, hogy igazuk volt a sztálinistáknak,
amikor az '53-as filozófiai vitában azt állították rólam, hogy egy
burzsoá védőügyvéd veszett el bennem? Lenyelték, hogy egy magyar
állampolgár ügyébe nincs joguk beleszólni. '67-ben is elutaztam
Korcsulára. Ismét nagyszerű volt. Órákat töltöttem Ernst Blochhal.
Ernst Bloch Gyuri bácsi fiatalkori barátja, ő beszélte rá, hogy ne
esszét írjon: a filozófiában nagy rendszereket kell írni, nem múlt el a
rendszeralkotás ideje. Blochnak nem volt igaza, a rendszeralkotás
ideje elmúlt, Lukács ezért sok rosszat köszönhet neki. A Lukácstól
hallott anekdotákat Bloch is elmesélte, csak másképpen. Így két
verzióban ismertem meg összeveszésük történetét. Lukács szerint
azért vesztek össze, mert Bloch Hegel vallásfilozófiáját többre
tartotta mint történetfilozófiát, Bloch szerint pedig azért, mert Lukács
a Storm Viharlovasát szociológiailag a társadalomból vezette le. Ha
igazat mondtak is egymásról: megáll az ész. Hogy régi barátok
ilyesmin vesszenek össze. Borzalmas, de van benne szép is. Madách
leírta a Tragédiában, hogy micsoda hülyeség egy betűért, a
homoiusion „i” betűjéért ölni egymást. Gyuri bácsi kikelt ellene – ez
hírhedt Madách-kritikájának alapja: „Nem tudom, min vesszen össze
egy keresztény, ha nem az i betűn, mert az i betű nagyon fontos, ezt
csak egy buta felvilágosító nem érti meg.” Ezek aztán megértették,
hogy az i betű mindennél fontosabb, ezért barátkoztak, és ezért
vesztek össze.
Herbert Marcusét is itt ismertem meg, és nagyon nem szerettem.
Már akkor úgy viselkedett, mint egy futballsztár, kihúzta a mellét,
fiatalnak akart látszani. Igazságtalan voltam. Annak, aki a harmincas
évei elején vagy közepén lubickol, egy hatvanéves pacák öreg bácsi.
Miért illegeti magát úgy egy öreg bácsi a tengerparton, mintha fiatal
fiú lenne? Számomra ez ízléstelen volt, most bizonyára más lenne a
véleményem ugyanerről. Marcuse nemcsak szépfiúnak, hanem nagy
embernek, világjelenségnek is tartotta magát, azért színészkedett. A
Frankfurti Filozófiai Iskola tagjaként került az Egyesült Államokba,
Löwenthallal, Adornóval és Horkheimerrel együtt. A nácizmus elől
menekült. Társaival szemben neki sikerült amerikaivá válnia.
Rengeteg európai szellemi terméket exportált és honosított meg új
hazájában, egy olyan kultúrában, amely az ő idejében még szűz volt
az európai szellemtől. Pályája elején ennek köszönhette teljesen
megérdemelt sikerét. Filozófiáját az egzisztencializmusból,
Heidegger bizonyos tanaiból és a freudizmusból ötvözte össze. Első,
nagy hatású könyvében Freudot és Marxot egyeztette össze, a
másodikban, az Ész és forradalomban Hegel marxizálásával
foglalkozott. Egy marxizált Hegelt akart bevezetni az amerikai
kultúrkörbe, akárcsak Kojève a franciába, de Kojève ezt magasabb
szinten tette, mint Marcuse. Tért nyert az újbaloldal, Marcuse az
élére állt. Ő lett az amerikai újbaloldal szentje, mert megírta Az
egydimenziós ember című könyvét. Alaptétele igen primitív: a
modern polgár, a burzsoá egydimenziós, akárcsak a modern
társadalom – hiányzik a többi dimenziójuk. Ez a gondolat radikális
szociológiának vagy szociográfiának is elment volna. Marcuse
hirtelen mozgalmi nyelven kezdett beszélni. Tömegek előtt hirdette,
hogy a világot a harmadik világ és a fiatalság fogja megváltani. Ez az
igazi forradalmi erő, nem a proletariátus. A munkások már
integrálódtak a modern, polgári társadalomba. A represszív
tolerancia társadalmaiban az ellenzékiek, maguk sem tudván róla,
szépen bekerülnek a fogyasztói társadalom gyomrába, mint Piroska a
farkaséba. A kapitalizmus fölfalja az ellenzéket, mert föltételezi,
hogy az ellenzékiség egy kapitalizmust konzerváló szerep csupán.
Maradjunk kívül ebből a világból, mint a harmadik világ vagy az
ifjúság. Ez a tétele tette Marcusét az újbaloldal gurujává, a
hippimozgalom hősévé. Harmadik felesége ki is találta a touch nevű
mozgalmat. Érintsük meg egymást! Puszi-pacsi mozgalmat indított.
Ezt Európában mozgalom nélkül is megtesszük, de Amerikában
mindenből mozgalmat kell csinálni. Marcuse elvesztette a fejét.
Hirdetni kezdte, hogy egy nap alatt, két nap alatt vége az
elidegenedésnek, csak egy mozdulat, és a harmadik világ az
ifjúsággal karöltve felszámolja. Ez az egykor jeles és tanult
gondolkodó saját gőzös és ködös utópizmusától megrészegülten
visszaesett a neoprimitivizmus szintjére. Ezt teszi a forradalmi
korszak a jobb sorsra érdemes filozófusokkal, bár nem mindegyikkel.
Marcuséban őszinte vágy lobogott, hogy megváltsa a világot,
ugyanakkor hiú ember volt: szeretett a világ tetején táncolni.
Elfelejtette, hogy a képességei közepesek, s hogy amit filozófiában
írt, nem igazán mély és jelentős. Sütkérezett a világhír fényében,
anélkül hogy kis iróniával vagy distanciával szemlélte volna
önmagát. Mint egy Puskás Öcsi, úgy jelent meg, és úgy is fogadták,
mint aki belőtte a legújabb gólt a burzsoáziának. Szegényt elérte a
sorsa, bár csak halála után, ma már senki sem tudja, ki volt ő.
Korcsulán már semmi érdekeset nem mondott, nem úgy, mint Ernst
Bloch, aki rengeteg anekdotát és viccet mesélt, de nemcsak azt. Új
könyvét, az Experimentum mundit nem tartottam érdekesnek, sőt:
nagyon is sötétnek. Nem adta föl ugyanis azt a gondolatát, hogy
világrendszert kell csinálni. Úgy hitte, most már elég öreg a
rendszerépítéshez: meg is csinálta, nincs is semmi értelme. De
amikor beszélni kezdett valahol, a spiritusz fellángolt a szavaiban:
expresszionista mondatokban fejezte ki magát, minden mondata
ütött. Jelzőiből charme és fűszer áradt. Nem is volt olyan fontos,
hogy egészében van-e értelme annak, amit velünk közöl, annyira
élveztük mondatai zamatát, ahogy egy ecsetvonást a festményen,
vagy egy zenekari műben egy különösen szép hangot. Marcuséról ezt
nem lehet elmondani. Prédikátori színekben szállt alá a mennyből, s
reggeltől estig világot váltott meg. Jómagam akkor már
újbaloldalinak számítottam, igazán szerettem a forradalom édes ízét,
de Marcusét igen ironikusan néztem. Önmutogatása, hiúsága több
volt a soknál, amit a gyomrom meg tudott emészteni.
Ernst Mandel, a híres trockista, falrengető előadásokat tartott
Fidel Castróról és a kubai forradalomról. Meghívott egy borral és
pogácsával kísért beszélgetésre, ahol egyedüliként a társaságból
cinikusan opponáltam Fidel végtelen dicséretét. Elmeséltem, hogy
Magyarországon pontosan olyan humanista jelszavak alatt indultak a
változások, mint Kubában, azután mégis diktatúrába fordult a
rendszer. Nagyon haragudtak rám, én voltam az ünneprontó. Mandel,
akivel sokkal később találkoztam, alapjában véve aranyos, vallásos
ember volt. Amerikában jöttünk rá Ferivel, hogy ott a trockizmus egy
zsidó vallás. Világos, hogy Ernst Mandel ennek a zsidó vallásnak a
bóhere, hiába ír úgynevezett tudományos könyveket. Az amerikai
zsidók vallásos értelemben hittek Trockijban, és a hitükért mártírként
mentek börtönbe. A második világháború idején az akkor jelentős
Amerikai Kommunista Párt mint szovjetelleneseket följelentette a
trockistákat. S mivel Amerika szövetségben állt a Szovjetunióval,
sokakat bevágtak a dutyiba. Ők az „igazi” kommunizmust hirdették,
nem azt, ami a Szovjetunióban megvalósult. Neil Simon giccsgyáros
írt egy önéletrajzi sorozatot a gyermekkoráról. Brooklyni zsidó,
méghozzá trockista környezetben nőtt fel. Az első darabban egy
jelenet arról szól, amikor a fiatal srác Brooklynból be akar költözni
Manhattanbe, s azt mondja a környezete: nem mehetsz oda, mert ott
nincsenek trockisták. Ezt úgy tekintették, mint a tréflit. Hogy
képzeled, oda költözni, ahol nincsenek trockisták, ez teljesen
lehetetlen! Ilyen „vallásos” ember volt Mandel is. Hosszú könyveket
írt ugyan a marxi ökonómiáról, de szelíd lélekkel kritizálta a
diktatúrát és a terrort. Ez alól kivételt képezett a Trockij-féle terror –
Kronstadtban ő volt a nagy terrorista –, mert az nála a jó terror
kategóriájába tartozott. Galamblelkűbb emberrel ritkán találkoztam.
Egy konferencián, amit a spanyol szocialisták szerveztek, Feri meg
én összevesztünk a szocialistákkal, mert egyes felszólalók imádták
Kádárt. Már épp ki akartak űzni bennünket a jachtklubból, mindenki
nekünk támadt, hogy nincs helyünk a szocialisták között, mert
szidjuk a szocialista rendszert. Mandel védelmébe vett: „Kérem,
nekik más a véleményük, de nagyon rendes emberek. Hát nem
látják? Vállalták a rendőrségi üldöztetést, az emigrációt.” Minden
ember rendes, akit üldöz a rendőrség. Az ilyen embereket nem
szabad bántani – mondta. Korcsulán Mandel számára Fidel Castro
számított példaképnek, de később elvesztette a nimbuszát Mandel
szemében, mert ő is börtönbe vetette az embereket.
Közvetlen megjelenése után beszélgettem Habermasszal
Goldhagen Hitler önkéntes segítői című könyvéről New Yorkban.
Bár ő is kritikus ezzel a vitatott művel szemben, mégis megemlítette:
azért szeretné megtudni és megérteni, miért nem szólalt fel egyetlen
német professzor sem, amikor zsidó kollégáikat elbocsátották az
állásukból. Úgy érzi, ez mégiscsak olyan jelenség, aminek utána
kellene nézni. „Tudok egy német professzorról, aki megtette –
feleltem neki. – Fetscher apja a Drezdai Egyetemről. Emiatt mondott
le a katedrájáról és vonult vissza. Magán-pszichoanalitikusként
dolgozott tovább, és részt vett az ellenállásban. A Gestapo lőtte
agyon. Ma utca van róla elnevezve Drezdában. Fia, Iring Fetscher,
akinek apja szelleme a mai napig szent, amikor behívták katonának,
eldöntötte, hogy soha életében el nem süti a fegyverét. De hogyan
tegye meg ezt? Átszökött az oroszokhoz. A felesége ironikusan
szokta emlegetni, képzeljem el: a szomszéd utcáig sem képes
eltalálni, s fogta magát az orosz télben, és elindult Keletnek. Ment és
ment és ment. Végül sikerült átjutnia az oroszokhoz.
Internálótáborba csukták, de őt ez nem érdekelte, mert betarthatta a
fogadalmát: nem adott le egyetlen lövést sem. Fetschernek nagy
érdemei vannak Németországban az evangélikus baloldalon, majd a
szociáldemokráciát támogató gondolkodók körében.
Politikatudományi és szociológiai témákban írta műveit a szakmai
szociológia és a publicisztika határán. Nagyon receptív: jól megérzi,
hol bújik meg valami értékes, és azt azonnal kitapogatja.
Habermasszal is Korcsulán ismerkedtem meg. Nagyon érdekes,
fiatal és nyitott gondolkodó volt, csak később lett „a híres”
Habermas. Mindig érdekelt, amit csinál, noha egészen külön utakon
jártunk. Ő a második világháború utáni német baloldal
legjelentősebb, legbefolyásosabb gondolkodója. Olyan ember, aki
megvan győződve arról, hogyha az eszméi győzedelmeskednek, sok
minden jóra fordul. Tehát benne még él a régi, ma már kihalt
filozófustípusra jellemző eszme az igazság kizárólagosságáról.
Ebben nem tudom követni, ahogy sok másban sem, de respektálom a
következetességét és a gondolkodói képességét.
Hitlerjugend volt, s ezért az életét kiegyenlíthetetlen számlaként
fogja föl, amit folyamatosan törlesztenie kell, hogy fiatalkori bűnét
visszafizesse. Ez egy szempontból hihetetlen tisztességességre vall: ő
a tisztességes német, aki állandóan bűntudatban él azért, amit
Németország más népekkel, elsősorban a zsidókkal szemben
elkövetett. Ez a kiindulópont ugyanakkor nem mindig termékeny,
különösen a filozófiában nem. A bűntudat ketrecében az ember
sokféle eszmével szemben elveszti a fogékonyságát. A veszélyes
tényeket és eszméket lényegesebb megérteni, mint regisztrálni
veszélyességüket. Ez motiválja Habermas viszonyát Heideggerhez,
akit utál: fél tőle, és a nácizmus kiszolgálójának tartja. Nehezen
ismeri be Heidegger hatalmas, a XX. század szempontjából
világraszóló filozófiai erejét. Tehát nem elég nyitottan fogadja be,
ami a filozófiában történik, mert mindig a politikai mondanivalót és a
német bűnt keresi mögötte. Ez filozófiailag nem termékeny. Első
könyvét a polgári nyilvánosság megszületéséről írta, s amikor
Korcsulán megismerkedtünk, épp az Elmélet és gyakorlat című
könyve foglalkoztatta, valamint a Tudomány és technika mint
ideológia. Ekkoriban zajlott az úgynevezett pozitivizmus-vita, amit
Kari Popper, valamint a Frankfurti Iskola részéről Adorno és
Habermas folytatott. Popper logikai pozitivizmusa ellentmondott az
Adorno és Horkheimer képviselte filozófiai koncepciónak. Ebben az
időben Habermas Adorno tanítványának számított, ezért igyekezett
megvédeni Adorno álláspontját. Ő maga sem rokonszenvezett a
Popper-féle pozitivizmussal, de megpróbálta megérteni. Habermas
egyike az elsőknek, akik a kritikai rohamot vezényelték az akkor
uralkodó analitikus pozitivizmus ellen, s úgy hozott ellenérveket,
hogy megpróbálta megérteni ellenfelei mondanivalóját. Ezt tartom
élete leggyönyörűbb korszakának. Későbbi útján – ő nyelvi
fordulatnak tekinti – az angolszász nyelvelméletből átvette a nyelv,
vagy ahogy ő mondja, a kommunikáció paradigmája eszméjét. Olyan
ösvényre tért, amelyben az argumentáció játssza a legfőbb szerepet.
A kommunikációelméleten keresztül a modern demokráciák olyan
idealizált és formalisztikus modelljét alkotta meg, amely, szerintem,
azután, hogy megalkotta, terméketlenné vált. Ezen a terméketlen
modellen belül azért nagyon sok érdekes dolgot csinált, és új
szempontból vetett fel fontos kérdéseket. Az a gyanúm, hogy
legutolsó könyvében, a Faktizität und Geltung-ban, amit
Tényszerűség és érvényességnek fordíthatnánk, visszakanyarodik a
nyelvi fordulat előtti korszakához: az ifjúságához. Mintha kevésbé
konstruálna és idealizálna. Kevésbé gyártana sémákat, és visszatér a
modernség narratív megközelítésére, amit termékenyebbnek tartok.
Igaz, hírneve a középső korszakával jutott el a tetőpontjára,
Amerikában azzal szerzett követőket és tanítványokat.
Korcsulán léptem ki a világba. Attól kezdve tudták, hogy ki
vagyok. Cikkeket kértek tőlem. Azok karoltak föl, akik Marx
követőinek vallották magukat, de utálták a Szovjetuniót és azt a
kommunizmust, amit ott művelnek. Találtak valakit Kelet-
Európából, aki ugyanazokat utálja és ugyanazokat szereti, mint ők –
ezért emeltek a vállukra, és vittek be az európai kultúrába. Később én
sem bizonyultam annak, akinek hittek, sőt: talán már az egymásra
találás pillanatában sem voltam az – mégis magukkal sodortak az
európai porondra. Rövid idő leforgása alatt négy-öt nyelven kiadták
Magyarországon írt könyveimet. Hihetetlen gyorsan kerültem be a
nemzetközi körforgásba. Jó pillanatban, a megfelelő helyre érkeztem.
Korcsula után Iring Fetscher meghívott Németországba.
Barátságot kötöttem Habermasszal, és megismerkedtem a német
szocialista diákszervezettel, az SDS-szel, valamint vezetőjükkel,
Rudi Dutschkéval. Rudi szintén kritikusan állt szemben a
Szovjetunióval. Azt a szocializmust szerette, aminek meg kellett
volna valósulnia, de nem valósult meg. Ő szervezte a tüntetést az
iráni sah ellen, amelyet sokan '68 előképének tekintenek. Az egész
német diákmozgalom abból a szellemből élt, amit Rudi Dutschke
árasztott maga körül. Föllépett a terrorizmus ellen, s végül ő vált az
erőszak áldozatává. Fejlövést kapott egy merényletben, hosszú ideig
Angliában ápolták, s amikor viszonylag felgyógyulva visszatért
Németországba, már nem volt egészen önmaga. Kedveltem, noha
sokat veszekedtem vele. Világnézetileg nem stimmeltünk, de élt
bennem az ösztön, hogy mindig a rendszerrel szemben állókkal
rokonszenvezzem. Az újbaloldallal, mert markánsan elutasította a
nyugat-európai, akkor nagyon konzervatív államok gondolkodását.
Az újbalos szimpátia vitt el a marxizmushoz is. Persze korábban is
marxistának neveztem magam. Lukács tanítványaként ez nem is
történhetett másképp. Az Arisztotelésznek és A reneszánsz embernek
azonban kevés köze volt a marxizmushoz. A mindennapi élet
szociológiája természetesen sokat hivatkozott rá – de Marx
kritikájának is fölfogható, hiszen a paradigmám tökéletesen
ellentmondott a marxi termelési paradigmának, és ezt nem rejtettem
véka alá.
Az újbaloldal fedezte föl a fiatal Marxot, különösen a Gazdasági-
filozófiai kéziratokat. Engem is akkor kezdett érdekelni a
történetfilozófia és az utópia: a marxi gondolkodás utópikus
vonulata. Elutasítottam Althusser Marx-interpretációját, amely
szerint Marxban a kapitalizmus kritikája s így a Tőke című műve a
legfontosabb. Számomra Marx utópikus dimenziója a
meghatározóbb: ahol a kommunizmus víziójában megszűnik az
ellentét az individuum és az emberi nem között. Ahol megszűnik az
elidegenedés. Ez maga a messianizmus. A marxizmus zsidó,
messianisztikus, talmudista üzenete közel állt hozzám. A Budapesti
Iskolához is. Márkus Gyuri ebben az időben írta a Marxizmus és
antropológia című könyvét, amelynek központjában a Gazdasági-
filozófiai kéziratok, tehát az utópikus Marx elemzése állt. Az
iskolában a fiatal Marxra tettünk. Az újbaloldal számomra nem volt
más, mint egy utópikus mozgalom: permanens happening. Az
életformát kell forradalmasítani, nem a politikát. Éljünk másképp!
Gondolkozzunk másképp! Akkoriban írtam egy cikket, amelyben
elítéltem a politikai forradalmat. Fejemre is olvasták a
pártdokumentumban, amely eltávolított az állásomból. Persze a
bolsevik forradalomra utaltam, ami nem kell nekünk. Vajda Misuval
megírtuk a Családforma és kommunizmus című cikkünket. Közösség
kell! Közösségi életforma és még egyszer: az életforma forradalma.
Egész másképpen kell élnünk, mint korábban, s ezt a más életet
valahogy hozzá lehetett rendelni az utópikus marxi dimenzióhoz. Az
újbaloldali marxizmus nagyon patetikus, szenvedélyes és naiv volt.
Mélyen vallásos. Sem a gazdaságtannak, sem a politikának nem volt
hozzá köze. Közelebb állt a happeninghez, mert azt vallotta: csak a
közvetlen emberi kapcsolatok számítanak, ellentétben az
intézményekkel és az állammal. A korai Marx messianisztikus
látomása a párizsi barikádok vagy az amerikai események hatására
vált iránytűvé.
'56 után határoztam el, hogy végigolvasom Marx műveit. Azokat
a fiatalkori műveit is, amelyekhez nem jutottunk hozzá, mert zárt
anyag volt. Ezek az olvasmányok fontos dialógustémákká váltak
közöttünk, hisz Márkus éppen A marxizmus és antropológia című
könyvén dolgozott. Még nem váltunk hivatalosan Budapesti
Iskolává, a baráti kört mégis meghatározta ez az irányultság. Tehát
'65-ben, amikor Az érték és történelmet megfogalmaztam, a
humanisztikus Marx már ott volt a kisujjamban. Azaz: már
használtam a szótárat, amit a fiatal Marxtól kaptam. Az újbaloldal
mást tűzött a zászlajára, mint a mi teoretikus cikkeink. Ők „itt és
most” akarták megszüntetni az elidegenedést, elkezdeni egy új
életformát. Ez az attitűd addig nem élt bennem, számomra a fiatal
Marx egy interpretációs séma volt. A történelem megértése miatt vált
fontossá, s nem retorikai szempontból, mint az újbaloldalnál. A
mindennapi élet című könyvem, noha korábban íródott, belefutott
ebbe a hullámba, azután a Marx szükségletelmélete című, magyarul
soha meg nem jelent könyvem már teljesen ezen a hullámon hajózott.
Az újbaloldal fölkarolta Lukács Történelem és osztálytudat című
könyvét is, és hihetetlenül nagy jelentőséget tulajdonított neki.
Lukács éles ellenkezése ellenére állandóan kiadták. Ő tiltakozott,
hogy nem engedi, mert ma nem ez az álláspontja, veszélyesnek tartja
a saját könyvét, ez azonban persze nem zavarta a nyugati kiadókat. A
Történelem és osztálytudat népszerűsége is szerepet játszott abban,
hogy az újbaloldal szeretve magához ölelt. A könyv eredetileg 1922-
ben jelent meg. A legfontosabb fejezete, az Eldologiasodásról szóló
tanulmány, az egyetlen marxista filozófiai mű, amit valaha írtak. Ez
is esszé, Lukács legzseniálisabb írásai közé tartozik. '68-ban az adta
az aktualitását, hogy a hozzárendelt tudattal rendelkező proletariátus
abban a pillanatban megszerzi a hatalmat, amikor ráébred, hogy ő
hivatott megváltani a világot. '68-ban nagyon sokan és igen
erőteljesen kerestek egy messianisztikus ismeretelméletet és
antropológiát. Lukács ebben a munkájában a polgári elidegenedés
elemzését adta, olyan alakokon keresztül, mint Kant és Hegel.
Alaposan elemezte a klasszikus német filozófiát és a marxi
szövegeket. Nem az elidegenedés szót használta, hanem az
eldologiasodást, de az elidegenedést értette rajta. Filozófiai szintre
tudta emelni a megváltás pillanatának gondolatát: eljön egy perc,
amely megvált bennünket. Igen magas filozófiai nyelven fogalmazta
meg ezt az egyszerű, nagyon messianisztikus gondolatot –
komplikált filozófiai és kritikai elemzésekkel körítve, amelyek közül
egyik-másik filozófiatörténeti leírásként ma is találó. Lukács szintje
minden más messianisztikus ismeretelmélet fölé helyezte a könyvet.
Nem csoda hát, hogy egy ideig népszerű, sokat vitatott
olvasmánynak számított az újbaloldal körében. Nemcsak a marxista
Lukácsot fedezték föl, hanem a korai, a premarxista Lukácsot is –
főleg A lélek és a formák és A regény elmélete szerzőjét, mert ezek a
művek szintén egybevágtak az újbaloldal enthuziazmusával.
Lukács figyelte, de nem igazán értékelte az újbaloldalt, talán öreg
is volt hozzá, noha mindig örült, ha fiatalemberek hasonlóan
gondolkoznak, mint ő. Miután meg volt győződve arról, hogy ő a
világszellem megtestesítője, s amit mond, az az igazság,
természetesen örült annak, hogy szerte a világon fiatalemberek közel
jutnak az igazsághoz. A Történelem és osztálytudat azonban számára
már nem az igazságot képviselte, hiszen túllépett rajta. Ezért
ambivalensen viszonyult hozzá, mert annak nagyon örült, hogy
ismerik őt, annak viszont kevésbé, hogy épp a Történelem és
osztálytudaton keresztül.
Fönt és lent. '66 és '68 között minden simán haladt előre. A
gazdasági reform szele lengedezett, hirtelen tavaszi reformillatok
kezdtek terjedni a levegőben. Az egész csak addig tartott, amíg a
csehszlovák beavatkozás következményei nem váltak világossá.
Magyarországon – növekvő szakáll a halott arcán – még pár hónapig
tartották magukat a remények. '69-re ennek is vége szakadt. '66 és '68
között kaptam útlevelet, írtam folyóiratokba, kezdtem valamilyen
módon létezni a magyar kultúrában. Vidám olvadás köszöntött ránk,
akik a magyar kulturális élet margóján vegetáltunk. Hipp-hopp, bent
vagyunk a magyar kulturális életben. Úgy éreztük, nem mi
integrálódunk vissza, hanem ők integrálódnak hozzánk. Megjött az
urak esze, kezdenek fejlődni, reformálódni, ők is rájöttek, hogy ez
így nem megy tovább. Magyarországon is elkezdődhetnek a
reformok, mint Csehszlovákiában. Lengyelország nem állt jól, de mi
követhetjük Jugoszlávia példáját. A Balaton partján, Keszthelyen
lesz Korcsula. Ide hívjuk meg a világot, ide jönnek az amerikai
diákok, itt fogunk dumálni éjjel-nappal, s a Balatonba lógatjuk a
lábunkat, nem a tengerbe. '66 és '68 között lehetségesnek látszott,
hogy lassan, a reformok útján belefejlődünk a nyitottabb
társadalomba. '66-ban kiengedtek Németországba, s már nem olyan
tortúrák közepette, mint Korcsulára. Frankfurtban, Münchenben is
tartottam előadást. Meghívtak Bécsbe az Europagesprächéra, azaz az
Európai beszélgetésekre. Itt Mihajlo Dusictyal barátkoztam össze,
akiből később szerb nacionalista lett, de jóval-jóval korábban, mint
az divatba jött. Nemesi családból származott, elmesélte, hogy
sohasem tanulta meg befűzni a cipőjét, a ruháját is az inasa adta fel.
Belépett a kommunista pártba, hogy partizánként harcoljon a
németek ellen. 1945-ben, amikor látta a megtorlásokat a horvátokkal
szemben, otthagyta a pártot, mert gyilkosok közé nem kívánt
tartozni. Erősen élt benne, nem a nacionalizmus, hanem a szerb
nemzeti érzés. Ez nem ugyanaz, mint Markovic nacionalizmusa –
ebben ugyanis a kommunista politika nem kapott helyet.
Nietzschével foglalkozott, mint Grilic, nagyon érdekes, egyéni hangú
filozófus volt, kilógott a sorból, mert sohasem volt marxista.
Mindenkinek megmondta a véleményét. Az Európai beszélgetésre
meghívtak egy szovjet delegációt is. Egy Konsztantyinov nevezetű
állítólagos filozófus felügyelte az igazi filozófusokat. Sétáltunk a
bécsi utcán, szembejött velünk Konsztantyinov egy fiatal orosz
filozófussal. Dusic megragadta a fiatal orosz karját, és magához
húzta: „Nézz ide, fiatalember vagy, ezek a szar öreg gyilkosok
mondhatják a maguk hülyeségeit, de te jobbra vagy hivatott, miért
ismétled a baromságaikat, miért nem mondod ki, amit igazán
gondolsz?” Ilyen ember volt Mihajlo Dusic. Az ilyen nyíltságnak
nincs jó vége: Titóék szerb nacionalizmusért börtönbe küldték. Ott
sokat hegedült és olvasott. A kilencvenes években azonban nem
csatlakozott a nacionalistákhoz, mert ezek nem az ő ínyére valók,
Mihajlo Dusic mindig külön utakon jár.
Amikor először jártam Korcsulán, a szerb-horvát ellentétet
filozófiai ellentétként érzékeltem, és az is volt: összeütközés a
humanista és a scientista marxizmus között, amit tovább színezett
Belgrád és Zágráb hagyományának különbsége is. Bár, az
úgynevezett nyelvi vita leple alatt pislákolt már a konfliktus: van-e
külön horvát és külön szerb nyelv, vagy éppen szerbhorvátul
beszélnek? '66-'67-ben kezdett világossá válni, hogy itt szerb és
horvát koncepciókról van szó, s ez nemzeti kérdés – is –, de '68 ezt
egy időre homályba borította. Markovic a forradalmi diákok élén
jelent meg, és mindenki üdvözölte. Ez igazi ellenzéki gesztus volt,
azt hittük, hogy ütött az igazi forradalom órája, mindenki tiltakozott
a prágai bevonulás ellen. A zágrábiak és a belgrádiak különbsége
szinte megszűnt, s úgy nézett ki, a '68-as Párizs és Prága szele ismét
közel fújja egymáshoz őket. A Praxis egyre nagyobb nyomás alá
került, ami '71-ben a korcsulai iskola fölszámolásához vezetett. A
Praxis folyóirat is megszűnt. Markovicnak ekkor az az ötlete támadt,
hogy a Praxist, Praxis International néven Amerikában kell folytatni.
És ő lesz az egyik főszerkesztője. A zágrábiak élesen tiltakoztak. Ez
egy jugoszláv ügy, sőt: elsősorban zágrábi. Ne plántálódjon át a
folyóirat Amerikába, ne legyen nemzetközi. „Inkább ne legyen
semmi, ha mi itt nem képviselhetjük azt, amit akarunk.” Markovic
azonban kisajátította a nevet, és Praxis International néven, egy
lelkes és kiváló amerikai filozófus, Richard Bernstein segítségével
Amerikában újraindította a lapot – amiben azután a zágrábiaknak
semmiféle szerep nem jutott. Jellegétől, színvonalától függetlenül
halálosan megsértette a zágrábiakat. Ettől a mozzanattól kezdve
a zágrábi csoport és Markovicék között konfliktus támadt, amely
leginkább akörül forgott, helyes volt-e a Praxis Internationalt
megalapítani. Markovic és Sztojanovic lett a nemzetközi Praxis két
vezére jugoszláv részről. Mind ez idő alatt eltávolították az
egyetemekről a jugoszláv Praxis-csoport összes tagját, a zágrábiakat
és a belgrádiakat egyaránt. Akkorra már jó kapcsolatokat alakítottak
ki a Nyugattal, miután nekik mindig adódott lehetőségük, hogy
meghívják a nemzetközi szakmát Jugoszláviába, a tengerpart mellé,
két hétre ingyen nyaralni. Azonnal özönlöttek hozzájuk a
meghívások, mindegyikük lehetőséget kapott, hogy Amerikában
különböző egyetemeken tanítson: kölcsönkenyér visszajár. Ha valaki
száműzetésbe kényszerül, kerítenek neki állást. Mihajlo Markovic
nem volt tehetséges. Nem is szorult állandó állásra, különböző
amerikai egyetemek meghívásaival töltötte idejét. Mind viszonzás
volt. Mi, magyarok ezt nem tudtuk utánozni. Soha nem kerültünk
olyan helyzetbe, hogy amerikai tanárokat tengerparti üdülésre
hetekre, hónapokra meghívjunk. S bennünket ki sem engedtek
külföldre. A jugoszlávoknak, akkor is, amikor leginkább le voltak
fűrészelve, hogy Lukács kifejezését használjam, ott lapult a
zsebükben az útlevél. Oda és akkor utaztak, amikor akartak. Csak
meg kellett hívni őket. Hipp-hopp, már fönt ültek a repülőgépen, és
megérkeztek valahová. Magyarországon ez időben borzalmas
odisszeába került útlevelet kapni, ha esetleg végül sikerült is.
A horvátok, szegények elveszítették mindenüket. Néha-néha ők is
kaptak ugyan egy-egy meghívást, de alapjában otthon maradtak.
Elvesztették az állásukat, időnként tanítottak valahol. Petrovic
nagyon hamar rákos lett, hosszú ideig betegeskedett, különböző
kórházakba ki-beköltözve élt haláláig. Pejovic, akit magamban szép
partizánnak neveztem, mint horvát nacionalista hamarabb kivált a
Praxis-körből. Grilic is nagyon hamar meghalt. Esztéta volt,
Nietzschével foglalkozott. Pejovictyal nem tudom, mi történt.
Legjobban Markovic profitált a mártír szerepből. Minden út, kapu
megnyílt előtte: bárhol taníthatott, bármit képviselhetett. A
kommunista rendszer áldozatát alakította, miközben kommunista
maradt. Sőt: gazdasági és politikai nézeteit tekintve: dogmatikus
kommunista. Amikor mindazok, akikkel a hatvanas években
Korcsulán megismerkedtem, már réges-rég a demokratikus
többpártrendszer és a piaci mechanizmus mellett törtek lándzsát,
Markovic még mindig a régi kommunista modellt és az
egypártrendszert védelmezte. És egyre inkább nacionalista, szerb
nacionalista húrokat pengetett. A konfliktus, ami távolról úgy festett,
hogy az egyik csoport nem akarja a nemzetközi Praxist, a másik
pedig igen, az egyik inkább marad Horvátországban, a másik
továbblépne Amerikába, két nemzet különbségévé jegecesedett ki.
Markovic és Sztojanovic a nagyszerb nacionalizmus felé közeledett,
a horvátok nem lettek ugyan nacionalisták, mégis Horvátország
önállóságát támogatták. Ferit a nyolcvanas évek elején
megválasztották a nemzetközi Praxis társszerkesztőjének. „Markovic
rendíthetetlen bolsevik, nemcsak a lapot szervezi úgy, mint egy
bolsevik, hanem a nézetei is bolsevikok – mondogatta. – Nem lehet
vele együtt dolgozni.” Megszűnt Korcsula, s a hagyományai romjára
építve Dubrovnikban indítottak nemzetközi egyetemet. Habermas,
Albrecht Wellmer és Richard Bernstein szervezte. Ez is nyári iskola
volt, de külföldiek kezdeményezték, noha belül itt is Markovic
játszott vezető szerepet. Dubrovnik is jelentős iskola volt, de
leszűkült Habermas körére. Hangulata és súlya nem mérhető a
Korcsuláéval. Nem volt már politikailag aktív, inkább egyfajta
baloldali marxizáló, de nem marxista irányzat fóruma. A Praxis
International szerkesztőbizottsági üléseit is Dubrovnikban tartották.
Míg a régi Praxis szerbhorvátul, a saját közönsége számára, ez az
új angolul jelent meg, és nem volt szerb ekvivalense. A régi
Praxisnak is voltak nemzetközi számai, ezekben részt vettem mint
szerkesztőbizottsági tag, itt jelent meg az Érték és történelem s még
egy-két írásom. A nemzetközi számokat sokan olvasták, ez számított
az akkor eleven baloldali diskurzus színének és virágának. Jelentős
emberek vettek benne részt: a világnagyságok, akik eljöttek
Korcsulára. A régi Praxis idején folyt egy éltető baloldali diskurzus,
ami a hetvenes évek elején megszűnt. A Praxis Internationalnak nem
volt markáns arculata, inkább az esetenként változó társszerkesztők
ízlését, vonzódásait tükrözte. Feri minden hónapban lemondással
fenyegetőzött, ha ezt vagy azt nem hajlandók leközölni. Állandóan
ökölharcot kellett vívni Markovictyal, így elérte, hogy rövid
szerkesztői ideje alatt egykét érdekes írás megjelenjék.
A nyolcvanas években Magyarországon is érett a változás. Ennek
a fényében vált világossá, hogy a Praxis Internationalt szerkesztő
Markovic élesen szembefordul a közép-európai demokratikus és
polgárosodó fordulattal. Hirtelen kiállt a jugoszláv kommunista
rezsim mellett, és ugyanilyen éles fordulattal kezdte előtérbe
helyezni a szerbeket, főleg az albánok rovására. 1989-ben, New
Yorkban Feri meg én részt vettünk egy szerkesztőbizottsági ülésen.
Két előadás hangzott el, az egyiket Sztojanovic, a másikat Markovic
tartotta. Markovic előadása közepén Feri felállt, és azt mondta: „Én
egy szerb nacionalistával nem ülök egy szerkesztőbizottságban.” És
mindketten kivonultunk a teremből. Senki sem értette. Nem értették
Közép-Kelet-Európát. Azt hitték, túl idegesek voltunk, azért keltünk
föl. Lemondtunk a Praxis International szerkesztőbizottsági
tagságáról. Nem sokkal később Mihajlo Markovic Milosevic
tanácsadója lett, a Szerb Tudományos Akadémia elnöke, egyike a
legvadabb szerb nacionalistáknak, s mint ilyen ideológiagyártó, a
maga posztján felelős a tragédiáért. Évekkel később mondták a
barátok, akik vele maradtak: „De igazatok volt.” Richard Bernstein,
aki a lapban fontos szerepet töltött be, s hosszú ideig szerkesztője is
volt, elmondta, hogy Rudi Supek azt írta Markovicról, hogy fasiszta.
Egy lapot nem lehet fönntartani, ha a szerkesztőbizottság egyik tagja
a másikat fasisztának nevezi. 1991-ben a Praxis International
megszűnt létezni.
A hatvanas években a világot behálózta egy baloldali diskurzus.
Ma nincs sem baloldali, sem jobboldali diskurzus, sőt: ideológiai
diskurzus sincs. A baloldali értelmiség komoly pozíciókat foglalt el
Amerikában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban. A
laza kör, amit én „világértelmiség”-nek nevezek, akkor jött létre,
amikor a közös nyelven folytatott baloldali diskurzus megszűnt. A
világértelmiségbe azok az emberek tartoznak, akiket a könyveik
alapján az egész világon ismernek és állandóan meghívnak az
egyetemekre. Ma csak a név számít. A baloldali diskurzus fiatalokat
és kezdőket vitt a hátán, én sem voltam ismert. A világértelmiség
csak bombabiztosán befutott embereket tűr meg a körében. Ide nem
lehet másképp bejutni, csak más csatornákon kivívott hírnévvel. A
korcsulaiak közül is bejutottunk néhányan ebbe a klubba, mint
például Jürgen Habermas.
Ma már a baloldal szócímke-fogalom szinte behatárolhatatlan.
Amikor elmentünk Magyarországról, mi is elgondolkoztunk: van-e
értelme a meghatározásnak? Mint minden radikális kérdést, ezt is
Vajda Misu vetette fel. Például az izraeli konfliktust úgy írták le
Magyarországon, hogy az arabok a baloldal. Minden terroristát
baloldalinak tituláltak. Mi közünk hozzájuk? Az égvilágon semmi.
Baloldal a bolsevizmus, sőt: Sztálin is. Az egész baloldal-jobboldal
fölosztás nem stimmelt. Azt mondtuk: az antisztálinista baloldal, az
újbaloldal egészen másfajta baloldal. Éppen a baloldali diskurzus
csúcspontján derült ki a baloldal-jobboldal megkülönböztetés
viszonylagossága.
Valaha a világ Európára, sőt: csupán Nyugat-Európára szűkült.
Nem volt olyan regényíró, akit ne ismertek volna egész Európában.
Leibniz könyvtárában megvolt a Don Quijote. Hobbes, Descartes és
Gassendi személyesen ismerte egymást. Leibniz meglátogatta
Spinozát, mert kíváncsi volt rá, s mindenkivel levelezett. Hobbes
fölkereste az öreg Galileit. Kevesen tartoztak az igazi
világértelmiségiek közé. Egy nyelven beszéltek, és mást mondtak. A
XIX. században mindenki, legalábbis a filozófiai írók a saját nemzeti
nyelvükbe zárkóztak. A német és az angolszász filozófia között nem
volt érintkezés, teljesen elszigetelődtek egymástól. A XX. században
kezdődött el újra a kapcsolat. Megint kezdték fölszívni, integrálni
egymás gondolatait. Max Webert például egész életében nem
fordították le franciára. Lukács jóvoltából jelent meg magyarul a
Protestáns etika '19-ben. Mindenki az anyanyelvén írt. Ez nagy
különbség a régi világhoz képest, amikor latinul is írtak, s francia
volt a társalgás nyelve. A XIX. században a német filozófia elvált a
franciától, és a francia az angoltól. A XX. században újra jelentkezett
a világérintkezés igénye, az értelmiség nyelveket kezdett tanulni. A
második világháború után mohó fordítási divat indult, s mindenki
megismert mindenkit. A pénz áramlik az egyetemekre, lehet
konferenciákat szervezni, meg lehet látogatni egymást, kialakult az
ösztöndíjak rendszere. A repülőgép teremtette meg a mai
világértelmiséget. Bővültek az egyetemek, létrejött a tömegoktatás, s
mára már nemcsak a burzsoázia szűk rétegéből rekrutálódnak az
olvasók. Minden dán gyerek megtanul angolul Londonban vagy
Oxfordban. Mindenki ismer egy nyelvet, amelyen mindenki ért.
Olyan kommunikációs rendszer jött létre, amely ismét átlép a
nemzeti határokon. Ez a cirkuláló elit nem városokhoz, országokhoz
kötődik. Persze nagyobb sansz Párizsban vagy Németországban
születni. Párizsban a legnagyobb sansz, mert ők szeretik kialakítani
magukról, propagálják és finanszírozzák a világértelmiségi imázst.
Ahogy a baloldalnak volt ügye, úgy a filozófiának nincs ügye
saját magán kívül. A filozófus ügye az, hogy filozófiát csináljon,
mert élvezi, szereti, örül neki és ficánkol benne. Nem az a kérdés,
hogy a filozófia ügyem-e, hanem az, hogy a filozófiával szolgálok-e
valamilyen más ügyet a filozófián kívül? Engem kielégít a filozófia
maga, szeretek reggeltől estig filozófiát olvasni és írni, még akkor is,
ha nincs ügyem. Vannak, akiknek borzalmas veszteség, ha nem
tudnak szolgálni valami mást is. A világértelmiségi körforgás mögött
egyetemi hallgatók, egyetemek és konferenciaszervezők állnak. A
diskurzus hagyománya és szelleme tovább él. Nem mindenki
ugyanabban a diskurzusban vesz részt, noha vannak benne
referenciapontok. A Korcsulák korában mindannyian ugyanarról a
témáról beszéltünk. Van-e marxizmus, vagy nincs? Mit jelent a
történelem? Most egypár könyv áll a diskurzus középpontjában.
Nevek, nevek és könyvek. Ezekről mi a véleményed, hogy
viszonyulsz az ott fölvetett kérdéshez? Egyetemek, konferenciák,
egyéb intézmények hívnak meg. Színházaktól kezdve vallásos
intézményekig, posztgraduális képzésig, mindenféle közösségek
hívják a világértelmiség tagjait. Körülbelül ezer filozófus él ma a
világon az én generációmban, akiknek teljesen egyforma a
színvonaluk. Közülük száz ha bejut a világértelmiségi
kommunikációba, az ezerből a száz kiválasztódása véletlenszerű. A
véletlen dobta föl, jó helyen született, jó időben került be a
közforgalomba. Viszont az az ezer, amiből a száz kikerül, nem a
véletlen műve, mert a kiválasztott száznak jó színvonalon kell állnia.
Annak a színvonala ténylegesen jobb, mint az átlag. Érdekesebb,
vonzóbb, a közélet számára jelentősebb. Talán nem is százat, hanem
csak ötven embert kapnak föl közülük, aki állandóan forgalomban
van. Ez már véletlen. Négyen voltunk a Budapesti Iskolában, az,
hogy én jobban bekerültem a forgalomba, teljesen véletlen, a másik
három pontosan olyan színvonalat képvisel, mint én.
Én sem azért kerültem bele, mert bíráltam. Ezt már az emigrációm
előtt éreztem: bírálni a rezsimet esetleg öt újságcikket hoz a
konyhára. Ez aztán kialakíthatja az ismertség téveszméjét. Megjelent
a Le Monde-ban rólunk ez és ez, semmit se jelentett. A Le Monde
olvasói holnapután elfelejtették. Az impulzusszámnak kell erősnek
lennie. Ha bedugtak a dutyiba, akkor esetleg megjelenik három
újságcikk, sőt: kinéz egy ösztöndíj is caritas alapon, fél évre. Ennek
vége. Többé nem hívnak meg senkit tanítani amerikai egyetemre,
senki nem kap állást azért, mert kritizál. A régi időkben ez előfordult,
mert támogatták az ellenzéket, de akkor sem lehetett vele bekerülni a
forgalomba – ahhoz más kell. Produkálni kell! Könyveket írni, s
vonzónak kell lenni azok számára, akiknek megíródnak.
Valakit elkap a körforgalom, valaki a helyén marad. Miután
megszűnt az igazi diskurzus, mindenki egocentrikus lesz, csak saját
magáról, saját műveiről beszél, s ezért képtelenek vagyunk
egymással diskurzusba lépni. Ma a világértelmiség csupa kis atomból
áll, aki csak a meghívó közönséggel diskurál. Egymással nem tudnak
beszélni, nem is érdekli őket, amit a másik csinál, kivéve, ha
szakmailag hivatkozik rá. Szemben a régivel, ahol mindig izgalmas
volt, amit a másik csinált, szakmától függetlenül, mert volt egy közös
ügyünk.
Nincs iskola és nincs diskurzus. Iskola azért nincs, mert senki sem
hiszi, hogy egyetlen igazság van, és ő azt képviseli. Diskurzus azért
nincs, mert nincs ügy.
Nekünk később is volt egy ügyünk, hogy omoljon össze a
kommunizmus. Valahányszor összejöttünk akár szovjetológiai
konferenciára, akár másra, tudtam, hogy van egy ügyem, amiről
beszélhetünk. A rendszer eltűnt, elvesztettem az ügyemet, ahogy
sokan mások is. Az úgynevezett ökonómiai átmeneti korszakot
elemezni jó szakembert igényel, amilyen Kornai János. Itt és most ez
egy magyar ügy, de a világ számára nem ügy. A világnak ma nincs
ügye. A baloldal utóvédharcosai mindenféle ügyecskéket kreálnak:
ökológiát, feminizmust, multikulturalizmust, antipornográfiát,
dohányzásellenességet… stb. Ezek igazából nem nőnek fel ügyekké.
Lokális ügyek, nem világügyek. Szarajevó is egy konkrét ügy. Ha
valamiképpen ez a konfliktus megoldódik, akkor „lejátszott”:
másfelé fordulunk. A tuszikhoz, ha nincsenek tuszik, jönnek a
palesztinok. Ezek a lokális ügyek összefüggnek a civilizáció
jövőjével, de olyan heterogén módon, hogy nincs közöttük
közvetítés. Vagy egy konkrét dolog van, vagy holmi általánosság.
Nincs diskurzus, nincs közös nyelv. A közös nyelv nem közös iskolát
jelent, hanem azt, hogy a közös nyelvben ugyanazokat a szavakat
használjuk, és ugyanazt a jelentést tulajdonítjuk nekik. A nyelv,
amelyet a XVII. században a világgal azonosított, áttekinthető
Európában beszéltek, az igazi világértelmiség korában egyszer s
mindenkorra elveszettnek látszik.
A Korcsulával kezdődött újbaloldali évek volt az én egyetlen, első
és utolsó messianisztikus mámorom ideje. '45-ben mámor volt a
felszabadulás, de ez az érzés nem tartalmazott messianisztikus
elemet. Igaza van Hannah Arendtnek: a felszabadulás és a szabadság
nem ugyanazt jelenti. Megkönnyebbülést nyújtott: hiszen
megszabadultam a gyilkosaimtól. De a felszabadulás még nem jelenti
a szabadságot. Anélkül is felszabadulhatok, hogy szabad lennék. A
mámor nem tartalmazott messianizmust. Hacsak abban az
értelemben nem, hogy a megváltást kerestem, de megváltás, az
abszolút keresése még nem messianizmus. Kijöttem a pokolból, a
magam számára kerestem a megváltást, és nem a világ számára. A
cionizmusban és a kommunizmusban is megváltást kerestem: az
abszolút ígéret ebben az értelemben messianizmus volt. Ezek a
vonzások és választások is tartalmaztak messianisztikus
mozzanatokat. Nem hittem, hogy azok közé tartozom, akik az
eszmék megelőlegezte megváltást a saját életükben teljesítik be, de
azt igen, hogy olyan csoportba tartozom, amelynek hite és munkája
egyszer, a halálom után, elvezet a földi paradicsomba. S még ebben
is egyre inkább kételkedtem. '56-ban ismét megrészegített a mámor,
de nem a messianizmusé, hanem a zsarnokságtól való felszabadulásé.
Afelől sem volt illúzióm, hogy a felépítendő demokratikus
társadalom makulátlan lesz vagy megváltást hoz, de azt örömmel
konstatáltam, hogy a tiranniának vége. Ekkor is a felszabadulás
érzése volt az erősebb. Ha összehasonlítom az első, a '45-ös
felszabadulással, abban voltak messianisztikus mozzanatok, de '56-
nál nem volt semmi ilyesféle. Ott felszabadulás-érzés volt: most
megkezdődik a munka, a nehéz munka, egy demokratikus, szabad
világ megteremtése. '68-ban viszont magával ragadott a
messianisztikus hevület. Közvetlen, direkt reményem most sem volt,
de az egész mozgalmat mégis a messianizmus hangulata hatotta át.
Azt sugallta: eljött az idő, most átlépünk valami egészen másba. Én
is azt mondtam, hogy a megváltás iránya és terepe a „mindennapi
élet” forradalma. Tehát nem az egész világ forog a politika körül, és
nem a menny fog a bizonytalan jövőben a földre leszállni, hanem mi
irt, ezen a földön, ma és nem holnap kialakítunk egy emberibb
életformát. Ez más messianizmus, mint a régi. A hagyományos
politikai struktúrákra legyintettünk. Azok arra sem érdemesek, hogy
megdöntsük őket. Vagy: nem érdemes ezzel foglalkoznunk, mert
most úgysem tudjuk megcsinálni. Azzal foglalkozzunk, amivel
tudunk! A saját életünk teljes megváltoztatásával. Ez majd magával
hozza a makrostruktúrák változását. Magunknak, a saját
hatáskörünkben kell megteremtenünk az emberibb életet. Itt, ebben a
másodlagos messianizmusban kezdődött a posztmodern. Nem vettük
észre, és már bele is csúsztunk.
Lehet az embernek messianisztikus bizalma, hogy itt és most
megváltoztatja az élete kereteit, és egy emberibb életet teremt
közösségekben, de emellett lehet szkeptikus is. Nem ettem olyan
forrón a kását. Az akkori újbaloldal egy része illúziókat táplált
kommunista rezsimekről. Itt megvolt a distancia közöttünk.
Lenevettem őket a pályáról. A politikai forradalom nem érdekelt,
amikor szocialista piacgazdaságról kezdtek beszélni, megvontam a
vállam. Nagyon sok mindennel szemben szkeptikus voltam, és mégis
nagyon sok mindenben hittem.
'68 ajándékozott meg a legigazibb messianizmussal, mert a
messianizmus alapvető mozzanatát is megélhettem benne: saját
magatartásomat. '45-ben vártam, hogy jöjjön a messiás.
Életformámban is várakoztam, nemcsak a hitemben. Elmenni
haksarára, belépni a kommunista pártba nem volt messianisztikus,
csak messianisztikus hiteket fűztem hozzájuk. '68-ban ellenben
előttünk állt a definitív messianisztikus kihívás, hogy a saját
életünkben, itt és most úgy kell viselkednünk, mintha eljött volna a
messiás. Nem egy pártban, mozgalomban, hanem magában a
„mindennapi életben”, a viselkedésben, a magatartásban, az
emberekhez való viszonyban: az életformákban találtuk meg a
cselekvés terepét. A várakozás nem hit, hanem életforma. Igazabb
messianizmus, mint amelyik pusztán a hitben fejeződik ki.
 A trák asszony nevetése

1965-ben egyszer csak észrevettük, hogy megint létezünk.

Köszönnek az utcán. Ismét csörög a telefon. Hívnak. Bíró Yvette-et
Ungár Yvette néven ismertem meg a Zsidó Gimnáziumban. A
párhuzamos osztályba járt. Az egyetemen csak hébe-hóba
találkoztunk, mert nem hozzánk, esztétikára iratkozott be, hanem
magyar szakra. Eltűnt a látkörömből, majd amikor a hatvanas évek
közepén újra felvettük a kapcsolatot, a Filmkultúra szerkesztőjeként
láttam viszont. Vetítésekre hívott, és mi boldogan elfogadtuk az
invitálást. Korabeli, félig ellenzéki filmeket néztünk vele:
csehszlovák filmeket és francia újhullámot, amit akkor még
Magyarországon nem mutattak be. Egy alkalommal az utcán
futottunk össze, Yvette épp a Jancsó-filmek dramaturgja volt., A
Jancsó-filmek kitűnőek, nincs-e kedvetek megnézni őket?” –
kérdezte.
Apámmal mindig kis piszkos mozikba jártunk, az első sorba
váltottunk jegyet, mert az csak 50 fillérbe került. Az Ipoly mozi
törzsközönségéhez tartoztunk, ott láttam a Tarzan-filmeket,
amelyeket imádtam, a Dzsungel Jimet. Ezen két filmet értettem,
amelyeket együtt játszottak: azaz a Gunga Dint és a Dzsungel Jimet.
Az előbbit újra megnéztem, és mai szemmel is jónak tartom. '45 után
a francia filmek lettek a kedvenceim – az amerikai filmeket utáltam.
A Brodway szerenádért lelkesedett egész Budapest – szerintem
primitív giccs. A Szerelmek városa, Arlettivel és Jean Louis
Barrault-val volt az egyik kedvenc filmem. Az Erzsébet körúton
játszották egy kis moziban, majdnem minden előadást megnéztem.
Szerettem még a Pék feleségét, a Kútásó lányát. Még a kicsit édeskés
francia filmeket is kedveltem: például a Hetedik fátyolt.
Eizenstein nagyszerű filmjeit csak a hatvanas években vetítették, a
fordulat éve után viszont állandóan a Tovaris P-, a Berlin eleste-, a
Találkozás az Elbánál-szerű filmek szerepeltek a műsoron. Csupa
sematikus, rossz film, de azokat is megnéztem, mert nem volt más.
Magyar filmeket is kezdtek gyártani és játszani: a legtöbbjük előbb
rosszacskákra sikeredett, később jobbak is születtek: az Állami
Áruházon jól szórakoztam. A Körhintát, amit annyira dicsértek,
rettenetesen unalmasnak találtam. Törőcsik Mari szép játéka ellenére
a film affektált és népieskedő – sch-val. Lassan jöttek a jó magyar
filmek is, abban az értelemben jók, hogy szórakoztattak, és igen
szőrmentén kritikusak, mint a Liliomfi, a Ház a sziklák alatt, a
Bakaruhában.
Már óriásira nőtt a filméhség, mire '56 után az első nem orosz
filmeket, az olasz neorealistákat beengedték. Valószínűleg azért
éppen őket, mert rendezőik az Olasz Kommunista Párthoz tartoztak.
Vajon ma is meg lehetne-e nézni őket, mint például De Sica filmjét,
a Jó napot, Elefántot? A Róma nyílt város ma is nagyszerű,
Rossellini klasszikus maradt. Bemutatták a Trapéz című filmet,
amely azonkívül, hogy Lollobrigida játszotta benne a női főszerepet,
arról volt nevezetes, hogy az első szélesvásznú film volt, amit
Magyarországon látni lehetett. Fellini Országútonjában éreztem
először, mit jelent a modern látásmód. Valami teljesen új,
forradalmian új történt a vásznon, a zene is más funkciót kapott. Ma
már nem döbbentene meg annyira, mint akkor, sőt: minden bizonnyal
konzervatívnak számítana. Az olasz filmgyártás lényegi hatást
gyakorolt rám, míg a franciák csak az újhullámmal jöttek vissza
később, Truffaut-éktól kezdve. Visconti Rocco és fivéreije óriási
élmény volt, noha itt még nem bontakozott ki gazdag, festői
fantáziája. Fellini nem spekulatív, hanem naiv művész. Csak úgy
ömlik belőle a film. A reflektív művészekkel nagy bajok szoktak
lenni, de van, amikor jól csinálják: például Bertolucci készített egy
nagyon jó filmet Moravia Alattvaló című regényéből. Egy
homoszexuális férfiról szólt, aki fasiszta lesz, s inkább a fasizmus
esztétikáját, mint a politikáját érzékid meg. Felliniből árad a
költészet. Szinte nem került ki a keze alól rossz film, épp azért, mert
nem azon spekulált állandóan, hogy mit és hogyan csináljon.
A hatvanas évek Magyarországán megszűnt a színháznak az a
politikai funkciója, amit '56 előtt egy Don Carlos- vagy egy III.
Richárd-előadás jelentett. A színház ekkor már nem az az egyetlen
nyilvános fórum, ahol ki lehetett mondani a szót – visszaváltozott
„puszta” művészi teljesítménnyé, élménnyé. Később az Orfeo amatőr
színházzal rokonszenveztem, meg is hívtak előadást tartani egy kis
pincébe, de ők '68 után kimentek valahová a Pilisbe kommunát
alapítani. Továbbra is lelkesedtem értük, de személyes kapcsolatot
többet nem tartottam velük. Akkorra már megint le lettem fűrészelve.
A második lefűrészelés után ismét visszamentem a magánéletbe, a
falakon kívülre, ahol az ember még inkább a saját köre levében főtt.
Kovács András Hideg napokját mint művészetet nehezen tudtam
elválasztani személyes élményeimtől. Nagymamám Újvidéken volt
tanárnő, apám oda járt gimnáziumba. Egyszer kopogtak otthon, s
apám egy újvidéki barátja rontott be a rettentő hírrel, hogy pogrom
van Újvidéken. Öt is majdnem elvitték a Duna-partra agyonlőni, de
két kiskatona állt egy utcasarkon, s az egyik odasziszegte neki,
menjen, tűnjön el. Így sikerült valahogy elmenekülnie. Ő idézte föl
akkor, '42-ben, azokat a borzalmas képeket, mielőtt még bárki tudott
volna róluk. Tehát az a pogrom, amikor a Dunába lőtték az
embereket, számomra valóságos gyerekkori élményt jelentett, ahogy
két évvel később magam is megtapasztalhattam. Ezt az déjà vu-t
láttam viszont a filmben, ezért nagyon nehezen tudom elválasztani a
vásznon látottakat a saját életemtől. Döbbenetesen fontos volt, hogy
a témát felvetették, mert addig zsidók nem léteztek Magyarországon.
Sem a zsidók, sem a nem zsidók számára. A kérdést, hogy a zsidókat
mint egy speciális réteget gyilkolták le, a szőnyeg alá söpörték. Itt
mindig a kommunistákat ölték, néha a szociáldemokratákat és az
ellenállókat vagy a partizánokat is, akik nem léteztek ugyan, de
mindig üldözték őket. Arról, hogy a zsidókat üldözték, szó sem esett.
A Hideg napokban fordult elő először, hogy a zsidót mint zsidót
keresték, a zsidót mint zsidót ölték meg. Ez a puszta tényen kívül a
történelemhez való viszony megújulását is ígérte.
A Falak már filmre vitt ideológia volt. Rokon a mi '68 előtti
szocializmus-felfogásunkkal: lehet benne valamit csinálni, meg lehet
reformálni. Hol húzódnak a falak? Meg kell nézni, hol ütöd beléjük a
fejedet. Csak nézzük meg, menjünk előre! Ne higgyük, hogy nem
lehet előremenni. Ez a koncepció nagyon benne élt az akkori magyar
világban és hangulatban: ne higgyük, hogy mindenütt falak állnak, ha
beütjük a fejünket, hát beütjük, de el kell menni a lehetőségek
határáig. '68 nem a semmiből bukkant elő. Legfontosabb előzménye
a fiatalok zenéje volt, s az abból kivirágzott populáris művészet. A
tömegkultúra és a populáris kultúra nem ugyanaz. A populáris
kultúra alulról jön, gyakran helyhez kötött, vagy protest mozgalmak
hullámain terjed, gyűrűzik szét. Rendszerint ugyanez az őszinte,
spontán kultúra alakul át később és silányodik tömegcikké, s az
üzletté váláson és más manipulációs érdekeken keresztül
tömegkultúrává. Az akkor feltűnt zenekarok és holdudvaruk
világossá tették: „mi mást csinálunk, nekünk, fiataloknak más az
érzésvilágunk, más a gondolkodásunk, minket nem szólít meg az
unalmas táncdal, amivel a rádió töm bennünket.” „Azért éneklünk
hangosan, mert mások vagyunk.” Mi már nem számítottunk annyira
fiatalnak, mint az Extázis öttől hétig szereplői: zenekari tagok,
egyetemi hallgatók vagy a közönség tömegei. '66-ban a
harminchetedik évemet töltöttem be. De az Ezek a fiatalok zenéje
megszólított. Lemezről, rádióból hallgattuk, egyszer-kétszer voltam
csak beathangversenyen. Inkább kiránduláson szoktuk kollektíve
énekelni az új dalokat, a Yellow Submarine-t, Az utcánt, a Sárga
rózsát, az énektárunkba ezek is bekerültek. A Sárga rózsára ma is jól
emlékszem. „Virágok közt veled lenni, ugye szép volna, kedvesem,
virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen…”
Az ígéretet itt sem váltották be. A Sárga rózsa ugyanazt mondta, mint
Jancsó megcsalattatás-filmje, a Szegénylegények. Megcsalattattunk.
Ígértek valamit nekünk, nem kellett volna, hogy így legyen, de így
volt, és megcsaltak bennünket. Megcsaltak az öregek, megcsaltak az
urak.
Yvette azon a vetítésen a Szegénylegényeket mutatta meg nekünk.
Azonnal beleszerettünk, ma is nagyszerűnek tartom. Jancsót
ekkoriban kritizálták, támadták. Megjelent egy ledorongolás ellene a
Népszabadságban. Feri eldöntötte, hogy kiáll mellette, méghozzá
Yvette-nél, a Filmkultúrában. Fontosnak tartotta, hogy Jancsó
számára jó sajtót teremtsen, megértse és megértesse, mi az újszerű a
filmjeiben. Szép kritikát írt a Szegénylegényekről, majd a
Csillagosok, katonákról, a Csend és kiáltásról s talán még a Fényes
szelekről is. Nagyon szerette, amit Jancsó csinált, s a Jancsó-filmek
esztétikai propagátora lett. Ez a szerep esztétikai kihívás volt
számára: mindig számon tartotta, mi történik a magyar kultúrában,
mi az, ami esztétikailag jelentős benne.
 Abban a korban a Jancsó-film nagyon sok mindent jelentett. Nem
is annyira az volt a lényeges bennük, amiről a filmek szóltak, hanem
az új forma, az új látásmód. Másképp lehet látni a világot! Ez
számunkra nagyon fontos volt, nem puszta esztétikai kérdést vetett
fel, hanem a pluralizmus lehetőségét. A magyar filmek néha jók,
szellemesek, humorosak, jópofák, tehát nézhetők, szórakoztatók
voltak, de a látásmódjuk ugyanarra a kaptafára épült. Jancsó
látásmódja, a fehér és a fekete kontraszttal, a fal mellé állításokkal, a
nem erotikus, hanem megaláztatás-meztelenséggel, a tömegek
táncszerű koreográfiájával tökéletesen új képzelőerőt jelenített meg,
valami egészen új művészi mondanivalót. Nem csupán politikai
üzenetet, hanem annál mélyebben megragadó élményt.
Természetesen a filmek tartalma is hozzájárult az újdonság
varázsához, ha szabad ezt a hülye megkülönböztetést tennem a
tartalom és forma között. Utálom a megkülönböztetést, de a
leegyszerűsítés kedvéért említem: a Szegénylegényekben a becsapás
története, az, hogy egy nép megcsalattatik, erőteljesen megszólított
bennünket. A Csend és kiáltásban és a Csillagosok, katonákban
döbbenetes erővel hatott, hogy az úgynevezett ellenséget is lehet
belülről ábrázolni. Ez sem csupán esztétikai kérdés – az is persze. A
fehér tisztet, az ellenséget is meg lehet ragadni és érteni belülről.
Nem kell a világot kettéosztani jókra és rosszakra, szépekre és
rútakra, hanem meg lehet – képben és szövegben – formálni az
emberek belső motivációját, úgy, hogy azok egy másik irányba is
elvezethetnek, mint amivel rokonszenvezünk. Nem volt kérdéses,
hogy Jancsó kivel rokonszenvez, mégis a fehéreket is úgy tudta
ábrázolni, hogy módot adott beleélnünk magunkat az ő világukba is.
Az erőszak mindkét oldalon erőteljes szerepet játszott. Ez az ősi
gesztusrendszer mindenütt jelen van, az egész világban. Kritikailag
azt is mondhatnánk Jancsó filmjeire, hogy az erőszak esztétizálást
nyert bennük. Akkor mi ezt nem éreztük így, hanem az erőszak
mindenütt jelenvalóságát dekódoltuk. Nagyon szerettem ezeket a
filmeket, mert mások voltak, mert igaznak és komolynak éreztem
őket. Azt hittük, hogy rokon velünk – hiszen Jancsó szocialista
filmeket készített. Filmjeivel azt bizonyította, hogy a szocializmuson
belül is lehet valami egészen mást csinálni. Nem kell a régit
ismételni, hanem azon belül is megszülethetnek az új fantáziák, az új
formák. Tehát ugyanazt képviselte, mint mi a filozófiában: a
szocialista is lehet más.
A Fényes szeleket már nemigen szerettem. Talán a színe miatt
sem – ez volt az első színes filmje –, és túlságosan tételesnek
éreztem. De még mindig közelebb állt hozzám, mint a későbbiek,
attól kezdve ugyanis egyre kevésbé azonosultam Jancsó filmjeivel. A
Fényes szelek volt a fordulópont. De ott is éreztem valami brechti
elidegenítő effektust, ami megint új volt. A történet operaszerű
megjelenítését, a fehér és a vörös kontrasztját, ahogy a színeket a
brechti színház koncepciója, azaz a nem hagyományos opera alapján
használta föl – abban is láttam valami érdekeset és vonzót. De a
következő filmjei egyre problematikusabbak voltak, amikor
megpróbáltak „okosak” lenni.
Valószínűleg Bíró Yvette mutatott be minket Jancsónak, aki
azontúl meg-meghívott bennünket magához, néhányszor mi is
visszahívtuk. Jancsó Lukácsot is meghívta, és nagyon kellemes
estéket töltöttünk nála: partin, vacsorán, beszélgetés közben. Jancsó
finom, kedves ember: mindig megpuszilt, vagy kezet csókolt. Gáláns
vagy a gáláns férfi szerepét játszó férfi, de mindenképpen volt egy
gáláns macsó attitűd a karakterében, ami engem nem zavart, inkább
élveztem. Vonzó jelenség, akinél nem az a fontos, mit mond a
teóriáról, hanem milyen az intuíciója. Néha egy-egy mondatban
zseniálisan okos dolgokat mondott, anélkül hogy a mondatot
fogalmilag meg tudta volna ismételni. Más jellegű ember volt, mint
akikkel többnyire összejöttem, érdekes volt megtanulni a
metanyelvét. Megpróbáltam őt olvasni. Néha érdekes jelenetekre
került sor. Egyszer találkoztunk nála Charrier-vel, a színésszel,
Brigitte Bárdot férjével, aki épp Jancsó valamelyik filmjében
szerepelt. Lukács György is ott volt, s valahogy szóba elegyedett
vele. Franciául rosszul beszélt, mint a németet kivéve minden
nyelven, de meg tudta értetni magát. Akkoriban írta A társadalmi lét
ontológiáját, ezért ezt választotta témául. Charrier állt, hallgatott,
szemmel láthatólag fogalma sem volt róla, mi történik, egy kukkot
sem értett abból, amit hallott. Lukács csak beszélt, beszélt, két órán
át traktálta Charrier-t a társadalmi lét ontológiájával. És amikor
Charrier az ájulás határára jutott, de csak nézte ezt a tünemény-
öregembert, akiből ömlik a szó, csupa olyan dologról, amiből egy
hangot sem ért, akkor Lukács felénk fordult, és azt mondta: „Tudják,
nagyon okos, nagyon intelligens ember ez a Charrier, pontosan
megértette, amit mondtam neki.” Ez egyaránt fényt vet Jancsó
udvartartására és Lukács György szellemére. Lukács mindenkivel
tudott beszélni, mert ő beszélt, és mások hallgatták. S ha
intelligensen hallgatták, Gyuri bácsi meggyőződött arról, hogy
intelligens emberrel van dolga. Számára kétfajta embertípus létezett.
A hangfal, akin kipróbálta a gondolatait. Amikor a hangfalnak
beszélt, magában elmélkedett hangosan. A másik a labdázó
beszélgetés, amit velünk, a tanítványaival folytatott. Ilyenkor azt
akarta, hogy azonnal dobják vissza neki a labdát. Ez igazi dialógus
volt. Jancsó esetében keverte a kettőt, amikor ontológiáról beszélt,
monologizált, de az valóban érdekelte, mi megy végbe Jancsó
filmjeiben, s akkor dialogizált. Megnézte a filmjeit. Feri győzködte
arról, hogy ezek jó filmek, s ő hagyta magát meggyőzni. Ő is arra a
következtetésre jutott, hogy a Jancsó-filmek érdekesek, s kíváncsivá
tette, hogyan beszél róluk maga a rendező. Érdekelte a film mint
esztétikai műfaj, írt is róla egy kis alfejezetet Az esztétika
sajátosságában.
Jancsó kicsit hülyének nézett bennünket, némileg vicces
alakoknak, akik folyton spekulálnak. Humorral tekintett ránk, amivel
azt fejezte ki, hogy önmagára is humorral tekint. „Gondolta a fene.”
Miért kell erről ilyen komplikáltan beszélni? Ez a reakció másokkal
is előfordul, ha nagyon belemélyedek a spekulációba. Ilyenkor saját
magamat is humorral nézem, s azzal szembesülök, hogy folyton
lábujjhegyeskedem a világban, pedig az emberek a talpukon szoktak
járni. Spekulatív gondolkodásom idegen attól, ahogy az emberek az
életüket látják, ahogy a mindennapi életben gondolkodnak. Jómagam
szeretem a spekulatív gondolkodást, mert kitűnő elem, ahogy a
levegő is az, amiben repülni lehet. De azért tudomásul veszem, hogy
a legtöbben nem repülnek, hanem inkább sétálnak, járkálnak, leülnek
a földre. Ezért támad feszültség az emberek véleménye és a filozófia
spekulációja között, ami humoros. Ismerjük a trák asszony történetét,
aki akkor ismerkedett meg Thalésszal, a filozófussal, amikor az úgy
belemélyedt a gondolataiba, hogy nem vette észre az előtte tátongó
szakadékot, és beleesett. A trák asszony ekkor hangosan nevetni
kezdett. Nevetése a mindennapi élet és a filozófia viszonyának
szimbóluma. Hiszen a trák asszonynak igaza van, amikor nevet, hogy
beleesünk a verembe, mert nem látjuk, mi van az orrunk előtt, de
ugyanakkor a filozófiának is igaza van a trák asszonnyal szemben,
hogy olyasmin spekulál, ami nem pontosan a lábunk előtt van. Ezt a
kettősséget éreztem a Jancsó Miklóssal való kapcsolatomban.
Egy nagy előszobából, ahol rengeteg kabát lógott, léptünk be egy
igen nagy, teremszerű helyiségbe. Ott fogadott bennünket Jancsó, ott
zajlott a vendéglátás. A szoba végéből további ajtó nyílt, oda
vonultak vissza Mészáros Márta gyerekei, és onnan kukkantottak elő,
ha valamit kérdeztek vagy valami dolguk akadt a társasággal. Ennek
a nagy, középső szobának a levegőjét ma is érzem. Nem volt
esztétikailag berendezve, a bútorok nem voltak jó állapotban, de azt a
fontos funkciót szolgálták, hogy minél többen üljünk rajtuk és
beszélgessünk. Mindig kitűnő traktát adtak. Nem tudom, Jancsó
főzött-e, vagy Márta: valaki nagyon jól főzött a háztartásban.
Rendszeresen be is csiccsentettünk, mert a finom ételek mellett
mindig sok italt kaptunk. Hiánytalanul felvonult Hernádi Gyuszi,
Kende János és Somló Tamás operatőrök. S persze Bíró Yvette és a
férje, Bíró János orvos, aki később autóbalesetben halt meg – a
társaság többi tagja állandóan változott.
Mészáros Márta úgy jelent meg, mint Jancsó Miklós felesége. Az
emberek többnyire a nagy művész appendixének és gyermekei
anyjának tartották. Ha nemcsak a Jancsó-háztartásban ismerte meg az
ember, hanem a filmjeit is látta, azonnal önálló személyként tartotta
nyilván. Mészáros Mártában az is furcsa volt – erre csak egy idő után
jöttem rá –, hogy nem éreztem, mintha egészen otthon volna itt.
Beletelt egy időbe, amíg rájöttem, hogy Márta orosz. Nem az
akcentusa, mert gyönyörűen beszélt magyarul, hanem a magatartása
miatt. Ahogy nőként viselkedett. A környezetemben a nők nem így
viselkedtek. Márta Oroszországban nevelkedett, és sok mindent
átvett, nem a szovjet magatartásból, amit gyűlölt, hanem az oroszból,
amit szeretett, és ami hozzátartozott. A keménységig határozott,
önálló volt, de egyben szentimentális is. A szlávsághoz, a szláv
lélekhez volt belső vonzódása és köze. Nem vagyok feminista abban
az értelemben, ahogy az amerikaiak azok, de az, hogy a nők mit
hoznak ki a művészetből, nagyon fontos volt számomra. Mészáros
Márta olyan nő volt, aki megjelent a filmben, és valami eredetit
tudott mondani: igazat és eredetit, politikai szempontból is: női
szemmel. Sokra becsültem és becsülöm ma is, mert megmaradt
annak a művésznek, akinek ígérkezett. Egyszer tartottam
egy .előadást az Egyetemi Színpadon a Holdudvar című filmjéről,
amit utána levetítettek. Az írásom megjelent valahol, azt hiszem, a
Filmkultúrában, de később is, amikor Mártával már nem tartottuk
személyesen a kapcsolatot, mindig megnéztem a filmjeit, és mindig
úgy éreztem, hogy egyenletes színvonalúak. Ő sohasem tört ki úgy,
mint Jancsó, de mindig megmaradt egy reprezentatív színvonalon. A
Holdudvar női film: egy nőről szól, aki egész életében a férjétől
függött. Amikor a férje meghal, nemcsak a világát, nemcsak a lakását
veszíti el, hanem az élete értelmét is. Nemcsak hazugnak érzi az
életet, de a személyiségétől idegennek is.
Feri szépeket írt Jancsó dolgairól, nekem pedig különös
vonzalmam alakult ki Mészáros Márta filmjei iránt. Ritkán láttam,
hogy női szemmel másként ábrázolják a nőket, mint férfiszemmel.
Nem jobban, hanem másként. Ez a másság jelent meg Márta
filmjeiben. Föltettem magamnak a kérdést: hogyhogy Mészáros
Márta sosem veszítette el önmagát? Sosem készített igazán rossz
filmet, mindig megtartotta, ha hullámzóan is, a színvonalát.
Rájöttem, hogy azért nem, mert van ügye. Egy művésznek is fontos
lehet, hogy legyen ügye. Mészáros Mártának ügye volt. Hogy női
szemmel lássa a világot, hogy kifejezésre juttassa: létezik egy ilyen
látás. És ez az ügy, ha szabad ezt mondanom, mint tartalom vezette
őt abban, hogy mindig valami igazat mondjon, igazat ábrázoljon a
film eszközeivel. A világ értelme kereséséhez nem kell, hogy az
embernek legyen ügye. A világ értelme maga az élet, hogy
primitíven fejezzem ki magam: az élet a világ értelme. Ez nem téma.
Ez benne van minden témában. Ez olyan, mint ahogy Gyuri bácsi
mondta egyszer: akármit főzöl, gulyás lesz belőle.
Akkor lesz a téma élettel teli, amikor ügy áll mögötte.
 Jancsót nagyobb rendezőnek tartottam, mint Mártát, de később
nem tudtam vele menni. Mártának van ügye: makacsul női
szempontból nézni a dolgokat. Ezt nem veszi el tőle senki,
megmarad neki, és megcsinálja. És miután ügye van, mindig
megmarad a saját nívóján.
Jancsó elvesztette az ügyét. Azt a szocializmust, aminek a
megvalósítását '45-ben, '56-ban mi is a szent ügyünknek tartottuk. Ez
az ügy nem létezik: ez az ügy eltűnt. Előfordul, hogy valaki ügy
nélkül is tovább tud menni. A naiv énekes madárnak, mint Fellini,
nem kell ügy, mert ő dalolja a filmet. Számára a képek alkotása,
összeállítása maga az ügy. Neki az a mindennapi jelenség, hogy
valaki megöregszik, meghízik vagy lefogy, az önmagában olyan
érdekes, hogy már a filmvászonra kívánkozik. Vannak azonban, akik
ügy nélkül megbénulnak. Nem tehetnek arról, hogy az ügy kiment a
lábuk alól.
Az ügy kiment mindannyiunk lába alól.
 '68

'68 májusa számomra már januárban elkezdődött, Royaumont-

ban, egy fűtetlen, jéghideg franciaországi kastélyban. Az amerikai
delegáció tagjai azt mondták, hogy otthagyják a konferenciát, ha nem
kapcsolják be éjszakára is a központi fűtést. Lucien Goldmann –
akivel ugyancsak Korcsulán barátkoztam össze – hívott meg, hogy
tartsak előadást Lukács esztétikájáról.
Párizst már '62-ben megláthattam volna Hermann Pistával, de én
akkor inkább Ferit választottam. Most, '68 elején – Korcsulán
keresztül – végre ideérkeztem.
Párizs annyira lenyűgözött, mint Velence, amikor először láttam.
Balzac regényeiből már jól ismertem, tudtam, hogy melyik grófnő
melyik utcában, palotában lakott. A regényeken keresztül a
boulevard Saint Germain minden házában jó néhányszor
megfordultam.
A konferencia előtt három napot töltöttem Párizsban, s visszafelé
is maradt egy napom a nézelődésre. Havas eső szemerkélt, a város
csupa lucsok, a ruhám átnedvesedett a kabát alatt, de egész nap
önfeledten jártam az utcákat, múzeumokat. Behabzsoltam a Louvre,
a Jeu de paume látnivalóit, annyi bulvárt kutyagoltam végig,
amennyit csak tudtam. Mámorító volt ez az ismerkedés Párizs
mítoszával, akárcsak a royaumont-i találkozások. Az ott megismert
jelentős gondolkodók maguk is két lábon járó mítoszként éltek
bennem. Megismerkedtem Löwenthallal, a Frankfurti Iskolához
tartozó filozófussal, irodalmárral és esztétával, aki Amerikából
érkezett. Ő tartotta az első előadást. A legjelentősebb előadó Adomo
volt. Vele és Löwenthallal jókat konyakoztunk Adorno szobájában.
Adornót akkor láttam először és utoljára, hiszen nemsokára, másfél
év múlva meghalt. Löwenthal „bácsival” még sokszor
összefutottunk. Az ő tiszteletére kiadott folyóiratszámba írtuk Ferivel
A komédia és racionalitás című tanulmányunkat, mert Löwenthalnak
Molière volt az egyik kedvence. Mindenféléről beszélgettünk, többek
között Adorno zenéről szóló tanulmányairól, amelyek eljutottak
hozzánk. A Missa Solemnisről írt művét nagyon szerettem, de
nagyon megkritizáltam, mert igazságtalannak éreztem a Bartókra tett
megjegyzéseit, akit epigonnak és eklektikusnak tartott. Azt felelte,
már belátja, hogy ítélete igazságtalan volt. Megkért, hogy közvetítsek
közte és Lukács között, mert undok dolgokat írtak egymásról,
rágalmazták egymást, de most szeretné a kapcsolatot újra fölvenni.
Járjak közbe, hogy amennyiben ír neki, Lukács válaszoljon a
levelére. Ez meg is történt. A konferencián a legérdekesebb előadást
Adorno és Lucien Goldmann tartotta – mindketten esztétikáról. Én
Lukácsról adtam elő, tehát nem a saját gondolataimat. Egyszer csak
fölállt valaki, és belekiabált Goldmann előadásába: „Le vele! Le
ezekkel a dolgokkal! Goldmann, Adorno és Lukács csak úgy tesz,
mintha harcolna egymás ellen, vagy kritizálná a másikat. Ok
valójában a Szent család tagjai. Mind a magas kultúrában hisznek. A
magas kultúra pedig szar! Le a magas kultúrával! Nincs különbség
magas és tömegkultúra között! Legyen vége az elitizmusnak! Le az
elittel! Éljen Arrabal! „És a fiatal hallgatóság kórusban kezdte
skandálni: „Arr-a-bal, Arr-a-bal.” Jó félórát-órát nem hagytak senkit
szóhoz jutni. Megéreztem, hogy Párizsban most mozog a föld.
Valami történik.
Arrabal szupermodernista – ma posztmodernnek mondanánk –
drámaíró volt, a '68-asok később neves, kultikus figurája, akkor
hallottam róla először. „Le a régi európai kultúrával és elitjével: pfuj,
pfuj, le vele!” Itt lázadás készült. Nem értettem pontosan, miről van
szó, mi a tét. Májusban, amikor az újságok hozták a híreket a
barikádokról, visszamenőleg is megértettem Arrabalt: én januárban
már megmártóztam '68 májusában.
Minket itthon a Prágából érkező hírek diadalérzéssel töltöttek el:
itt történik valami! itt a Prágai Tavasz! Most már kint vagyunk a
világban! Már tárgyalnak velünk! Komolyan vesznek bennünket!
Szabad lesz a sajtó! Azt írhatunk, amit akarunk! Csehszlovákiából
értelmiségiek érkeztek hozzánk, és mi is átjártunk, kezdtek kiépülni a
kapcsolatok. Meghívtak Brünnbe, hogy szeptemberben tartsak egy
előadás-sorozatot. Boldogan elvállaltam. Meghívóim Karel
Kosiknak, A konkrét dialektika szerzőjének köréhez tartoztak. Kosik
könyve Sartre egzisztenciális filozófiájának a hatása alatt állt, s a
maga idejében a „titkos tudáshoz” tartozott, a szocialista régióban
szenzációnak számított. Franciaországban is sikere volt, elsősorban a
marxizmusból már félig-meddig kiábrándult értelmiség körében.
Magam is nagy érdeklődéssel és szenvedéllyel olvastam. Hiszen az
egzisztenciális filozófia problémái összefonódtak benne a
hagyományos marxizmus kérdésfeltevéseivel – úgy, hogy az előbbi
dominált bennük. Kosik volt az a jelentős gondolkodó, aki
Kolakowskival együtt feltűnt a kelet-európai politikai és teoretikus
élet horizontján. Igen aktívan vett részt a '68-as eseményekben.
Egyik szerzője a 2000 szónak. A szovjet beavatkozás után állandóan
rendőri felügyelet alatt állt. Prágában maradt, de teljes izolációban.
Legendák terjedtek róla, hogy hatalmas munkán dolgozik, és a
titkosrendőrség elkobozta a kéziratot. Valóság vagy legenda? – ezt
talán már soha nem tudjuk meg. Barátom, Johann Arnason, akivel
Ausztráliában ismerkedtem meg, nála tanult. Az izlandi ausztrál
filozófusnak módjában állt időnként Prágába utaznia, s többször is
meglátogatta belső száműzetésében élő mesterét. Arról számolt be,
hogy igen depressziós, de valamilyen rejtélyes művön dolgozik.
Mindenki várta, de a rendszerváltozás után sem került elő a mű. A
bársonyos forradalom után Kosikot kinevezték egyetemi tanárnak, de
még előadásokat sem tartott, teljesen visszavonult. A konkrét
dialektikájának ígérete nem vált valóra.
Szivárogni kezdtek más hírek is: az oroszok nem nézik jó
szemmel a csehszlovákiai eseményeket. De: tavasz, tavasz van!
Végre egyszer „szinkronba kerülünk”. Itt is tavasz, ott is tavasz
lobog, a lengyeleknél nem mennek ugyan jól a dolgok, de legalább a
két tavasz együtt lélegzik: a reform és a természet. Megyünk előre,
menetelünk a reformba, előbb-utóbb minden jóra fordul.
Brezsnyevnek persze mindez nem tetszik. Gyuri bácsihoz jártak a
német lapok, a rádiót is hallgattuk, a hírek kezdtek fenyegetőre
fordulni.
A párizsi májust úgy fogtam föl, mint saját konfirmálásomat.
Igazam volt, ezért a párizsi májust a saját szemüvegemen keresztül
néztem. Minden úgy történik, ahogy A mindennapi élet
forradalmában előre láttam. Ez bizony az életforma forradalmának
beteljesülése. A párizsi tüntetők nem akarnak hatalmat, nem sietnek
pártot alapítani, nem foglalatoskodnak kormányalakítással, hanem
tekintélyek nélkül, szabadon, a saját elképzeléseik szerint akarnak
élni.
Messianisztikus gondolataink egy pillanatra reálisnak látszottak.
Az utópia most megvalósul. Az emberek itt, ezen a földön akarnak
más életformát. A mindennapi élet második része testet öltött a
francia májusban. Valami izgalmas, új kezdődik, nem az, ami a
Szovjetunióban van. A kommunista pártot kiröhögik. A munkások a
diákokkal szolidárisak, és nem a kommunista párttal. Kit érdekel a
kormány? Az embereket az érdekli, hogy a civil intézményeken
keresztül maguk alakíthassák a sorsukat. Ez a lényeg. Nem a
politikai hatalom, hanem a cselekvés, amelynek során az
egyetemeken, a gyárakban a maguk kezébe veszik az életük
irányítását. Tökéletesen más a modelljük, mint a bolsevikoké: itt
bizony az én álmaimat valósítják meg.
A megvalósítás mikéntje nem érdekelt. Nem az a fontos, milyen
új intézményt hoznak létre, hanem a tény, hogy az emberek állandó
lendületben, mozgásban vannak. A mozgás, a mozgalom a lényeg,
nem az, hogy sietve elidegenedjenek az új intézményeikben. Nem a
végső megoldás receptjére szomjazunk! Ne legyen végső megoldás!
Minden legyen mozgásban! Eddig azt hittem, hogy az emberek
nyugodtan, állandóságban szeretnek élni, s nem akarnak minduntalan
az utcán rajzani. Tévedtem. Számomra ez a permanens, boldog
„vándorünnep” a mi '56-unkat idézte. Manapság „republikánus
térnek” nevezzük az effajta pillanatokat. Ahogy '56-ban Budapesten,
úgy '68-ban Párizsban is kialakult egy republikánus tér, amelyben
megújult és kitágult a világ. Az emberek kint áramlanak az utcán, és
maguk döntenek a sorsukról. Szabadság van, de nem szabadosság. A
felszabadulás mámorát nem arra használják föl, hogy egymást
megöljék, hanem arra, hogy önmaguk kiteljesedésének nyissanak
teret. Színes illúziók függönyén keresztül láttam az eseményeket,
holott a francia május sem volt olyan erőszakmentes, ahogy ezt
távolról képzeltem.
Mindig akadnak romantikus emberek, akik téglát hoznak a
barikádokról. Pesten is mutogatták a macskaköveket, és mesélték,
milyen gyönyörűen zajlik Párizsban a szabadság nagy karneválja. A
prágai és párizsi tavasz szelei egyformán bátorítón melegítettek. Nem
lehet a kettőt elválasztani. Két lelkem volt. Az egyik egy újbaloldali,
azaz nyugat-európai, a másik az antiszovjet, azaz kelet-európai. Ez a
tavasz mind a két lelkemet kielégítette. A csehszlovák események a
szovjetellenes lelkemet bátorították azzal a reménnyel, hogy ott majd
létrejöhet az igazi reformszocializmus, az újbaloldali lelkem abban
gyönyörködött, hogy az emberek kezükbe vehetik az ügyeiket. A két
színhelyen szinte azonos elemeket érzékelhettünk: a prágai
sajtószabadság is hasonlított a republikánus térre; az emberek
szabadon kezdtek gondolkozni, ott sem rohantak megkaparintani az
intézményeket. Reménytelién várakoztunk. Lázasan írtunk és
gondolkoztunk. Lukács már újra párttag volt, amikor kirobbant
Dalosék ún. „maoista összeesküvése”. Az ekkoriban zajló Dalos-
Haraszti-pert a mítoszképzés tévesen '68 magyar hatásának tudja be.
Ez is baloldali, az is baloldali, de a kettő messze nem ugyanaz. A
magyar maoisták szektás, antikádárista baloldali ellenzéket
szerveztek: nem szabadságot akartak, hanem keményebb diktatúrát.
Elküldtek egy köriratot néhány magyar értelmiséginek, többek között
nekünk is, amelyben leírták, hogy lecsukták vezetőiket, és hamarosan
bíróság elé állítják őket. Elrohantunk Lukácshoz. „Lukács elvtárs,
azonnal írjon egy levelet Kádárnak, és tiltakozzon a letartóztatások, a
per ellen.” „Mi vagyok én, hogy minden kis csoportért tiltakozzam?”
Feri nagyon taktikusan és szívre ható morális szigorúsággal nem
hagyta ennyiben: „Kérem, Ön azért van itt, hogy minden kis
csoportért tiltakozzék.” „Rendben van, de én lusta vagyok megírni.”
Feri: „Akkor megírom én, csak írja alá.”
Feri megírta a levelet Kádárnak, Haraszti, Dalos és társaik
ügyében, amit Gyuri bácsi aláírt. Később ezt a rendőrségen állandóan
Feri orrára húzták, mert mindenki tudta, hogy Lukács levelét ő írta.
A maoizmust, amit a Harasztiék akkor műveltek, borzalomnak
tartottam. Manifeszt sztálinista álláspontot képviseltek. Velük
szemben Kádár egyenesen liberális mintaképnek tűnt. Sérelmezték,
hogy a rezsim engedett a kommunizmus ideológiai szigorából,
gesztusokat tett az ellenségnek, és túl liberális. Támadták Kádárt
mint jobboldali elhajlót, és Rákosiékat védték. Megőrültem tőlük.
Nem ismertem őket személyesen, csak az egyetemen terjesztett
brosúráikat. Teljes szívből utáltam őket, de igazat adtam Ferinek: a
rendőrség ellen mindenkit meg kell védeni. A 2-es villamoson
utaztunk Lukácshoz, amikor elhatároztuk, hogy ezúttal melléjük
állunk, de az utálatomat fenntartom velük szemben. Feri azt felelte:
„vigyázz!”, és József Attilát idézte: „Ma még egymást
összetévesztjük, holnap egy leszünk, észre se vesszük.” így is történt.
'68-ban boldogak voltunk és optimisták, úgy éreztük, most mégis
lehet valamit csinálni. Megint visszatértünk a reform illúziójához.
'56-ban tudtam, hogy a rendszert nem lehet megreformálni, de '68-
ban mégis azt hittem: talán most igen. Így változnak az ember
gondolatai és hitei a körülményekhez képest vagy a körülmények
hatására. A '68-as Korcsula után ilyen hibába nem estem többé. Vagy
összeomlik, vagy marad minden a régiben. '68 után kivonultam.
Elvesztettem az érdeklődésemet minden iránt, ami Magyarországon
történt. Ezt őszintén meg kell mondanom. Ha visszaidézem a
korszakot, ez az attitűd retrospektive téves volt. Akkor úgy láttam:
„Itt úgysem lehet többé semmit sem csinálni. Nem lesz soha
változás, a rendszer reformálhatatlan, ezért elszigetelem magamat
mindazoktól, akik még mindig abban az illúzióban ringatják
magukat, mintha a reform még mindig lehetséges volna.” '68
hosszúra nyúlt tavasza után végleg lezárult bennem az igény, hogy a
csápjaimat a külvilág felé nyújtogassam. Néhány barátommal befelé
fordultunk. A Budapesti Iskola tagjai ebben az ájult csöndben, a
tehetetlenség nyugalmában írták a legfontosabb munkáikat.
A barikádokat eltakarították Párizs utcáiról, de azért mi nem
hittük, hogy mindennek vége. Azt mondták, hogy leverték, de jól
tudtam, hogy ami ott történt, nem merülhet feledésbe. Mert az a
csodálatos hónap megtette a maga máig tartó hatását a „mindennapi
életben”. Azóta egész másképp viselkednek, öltözködnek, beszélnek
az emberek. A '68-at követő háromévi munkásságom az újbaloldal
eszméiből és retorikájából fakad. Mind a Marx szükségletelmélete,
mind a Vallomás a filozófiához című könyveim. Ma már legalábbis
kétértelmű a viszonyom az újbaloldalhoz: ahhoz a világhoz, amelyet
akkor teljes szívemből elfogadtam.
'68 májusában, a francia események után nyugati útlevelet
kaptunk. Vajda Misu és felesége, Judit, Feri és én négyesben
nekivágtunk Olaszországnak. Ez volt a második olasz utazásom, a
többieknek az első. Meglátogattuk a régi helyeket Rómában és
Firenzében. Már járt a háromévente igényelhető turista 70 dollár –
kis hotelszobákban laktunk, jobban voltunk eleresztve, mint amikor
Hermann Pistával barangoltunk itt. Misu alaposan felkészült a
túravezetésre. Áttanulmányozta a térképeket, útikönyveket, s amint
megérkeztünk egy városba, pontosan tudta, melyik autóbuszra kell
fölszállni, s hányadik megállónál leszállni. Hol található ez és ez a
templom, s annak melyik mellékoltárát, freskóját érdemes megnézni.
Reggeltől sötétedésig talpaltunk, este beültünk egyikünk szobájába,
elővettünk egy füzetet, s följegyeztük a látottakat. Órákon át
elemeztük az aznapi látvány-zsákmányt. Velencét hagytuk utoljára.
Éppen be akartunk fizetni a Murano-szigetre tartó hajóra, amikor
megjelentek a plakátok Velence utcáin. Arra szólították föl a
polgárokat, hogy tiltakozzanak, mert a szovjet csapatokat
összevonták Csehszlovákia határán. Vége szakadt a nyaralásnak.
Elment a kedvünk az egész Olaszországtól. Visszamentünk a
szállodába. Este úgyis hazautaztunk volna. Otthon kiderült, hogy a
szovjet invázió elmaradt, mert párt- és kormánytalálkozókkal
megoldották a helyzetet.
Az események fölgyorsultak – Gyuri bácsival elmentünk a
Mátrába, a szokásos kétheti nyaralásunkra. Egész nap sétáltunk föl-le
egyazon erdei úton, s közben a „beavatkozás vagy a be nem
avatkozás” kérdését latolgattuk. „Fia beavatkozás lesz, kimegyek az
utcára, és kiabálni fogok.” „Nem lesz beavatkozás” – mondogatta
Gyuri bácsi. Augusztus 14-én indultunk Korcsulára.
Én ott már állandó vendégnek számítottam, Sós Vili, Márkus
Gyuri, Márkus Marisa, valamint Tordai Zádor és Tőkei Ferenc
újonnan jött.
Tőkei Bródy Feri barátja volt, az ő révén ismertem. Mindketten
azon gondolkoztak, hogy Marx megkülönböztet-e egy ázsiai
termelési módot vagy sem. Bródy szerkesztette Marx műveit a
Kossuth Kiadónál. Tőkei bebizonyította, hogy létezik külön ázsiai
termelési mód. Tőkei élt Kínában, ismerte a nyelvet, és emellett
marxológusnak is számított. A Hermann-időkben néhányszor
találkoztunk, mert az egyik kisgyermeke egyidős a lányommal.
Fogalmam sem volt, miért hívták meg Korcsulára. Talán ismert
egypár jugoszláv filozófust. Tordai Zádor Erdélyből jött
Magyarországra, odaát kezdte a pályáját, már eléggé ismerték
Erdélyben, amikor átköltözött a családjához, és a Filozófiai Intézetbe
került. Innen ismertem felületesen. Gyakran találkoztunk, leginkább
hangversenyeken. A magyar értelmiségi a Zeneakadémiára járt, hogy
a szünetekben hasonszőrűekkel találkozzék. Zádor igen szerette a
hölgyek kosztümjén a hátukon a cipzárat fölhúzni. Ez volt a
legjellemzőbb, ami megmaradt bennem róla. A magyar filozófusok
közül neki volt egyedül frankofon kultúrája, és bizonyára a francia
kapcsolatai révén kapott meghívást.
Tombolt a nyár. De nem a közönséges, hanem a '68-as nyár.
Franciaországgal, Párizzsal teli nyár. Korcsulán megjelentek a
diákok, akik Párizst folytatták a Belgrádi Egyetemen. Oda is elhatolt
az a május. A fiatalok jelszavakat írtak a flaszterra: „Le a tanárokkal,
le a tradicionális tanítási módszerrel!” Kezdetét vette a jugoszláv
diákforradalom, a jugoszláv újbaloldal támadásba lendült. Mihajlov
Markovié, a mai Szerbia legrohadtabbul nacionalista alakja állt a
diákok élére, és hirtelen előtérbe került mint a Belgrádi Egyetem
forradalmi diákságának tanár-vezére. Ez a hangulat uralta az első
hetet.
Leszek Kotakowski már nem jött el. De Ernst Mandel, Lucien
Goldmann, Jürgen Habermas és Iring Fetscher igen. Ernst Bloch is
velünk volt, hiszen ő csókolt meg engem a nyilatkozatunk
felolvasása után. A beszélgetés Párizsról folyt. Az előadásomat a
mindennapi élet forradalmáról, amit erre a konferenciára hoztam,
már nem tarthattam meg. Mire sorra kerültem volna, elhagytam a
szigetet.
A kéthetes kurzus első hete vidáman telt. Istenieket fürödtünk,
ittuk a jugoszláv koktélokat a szálloda erkélyén. Élveztük a
tengerpartot, a dumát, a forradalmat, a nyarat. Előadásom napjának
reggelén izgatott tömeg vette körül a konferenciatermet. Korán
érkeztem, hogy még egyszer átolvassam a szöveget. Diákok és
tanárok rohangáltak ide-oda. Mi történt? Mi bajuk? „Az oroszok
megszállták Csehszlovákiát” – felelték. Márkusék is megjöttek. Most
mit csináljunk? Mindenki kiabál, rohangál. Mit lehet itt tenni?
Tiltakozni kellene! Közben a nyugati küldöttek összesereglettek, és
azt mondták: gyűljünk össze, most nem folytatjuk a konferenciát,
nem folytatunk semmit. Abbahagyjuk az előadásokat, talán később
újrakezdjük. Most az a legfontosabb, hogy megszervezzük a
tiltakozó akciót. Fogalmazzunk egy szöveget, és kérjünk meg
mindenkit, hogy írja alá. Félrevonultak, hogy dolgozzanak a
szövegen. Egy férfi jelent meg az elnéptelenedett dobogón,
reszketve, sírógörccsel. „Én csehszlovák vagyok, az életemnek vége,
nekem most öngyilkosságot kell elkövetnem” – mondta könnyeivel
küszködve. (1992-ben meghívtak a Szlovák Tudományos
Akadémiára, Pozsonyba. Bevezettek az igazgatói irodába.
Bemutatkoztam. Az igazgató: „Hát nem ismer meg?” „Ne
haragudjon, nem ismerem meg.” „Én sírtam Korcsulán.”) Az
izgalom a tetőfokára hágott. Úgy éreztük, forradalmi pillanatokat
élünk. A nyilatkozat összeállításában a jugoszlávok részéről Gajo
Petrovic vett részt, s rajta kívül Lucien Goldmann meg néhány
francia trockista. „Kérem, írják alá!” – fejezte be beszédét a szónok.
Nyugatról mindenki aláírta, Kelet-Európából azonban csak Márkus
Gyuri, Márkus Marisa, Tordai Zádor, Sós Vilmos meg én, pedig a
konferenciának voltak résztvevői Csehszlovákiából, Romániából,
köztük Tertulián, aki később szerepet játszott a francia filozófiában
és – bár Leszek nem jött el – Lengyelországból is. Alá kell írnunk! –
mondtuk –, mert ez morális gesztus. Nem politikai: politikailag
semmi következménye nem lesz, politikailag nem számít.
Jöttek a hírek, a jugoszláv rádió ontotta az újabb és újabb
részleteket. Ezek és ezek vettek részt az intervencióban. Románia
visszautasította a beavatkozást. Ez nagyon fontos volt számunkra:
nemet is lehet mondani.
Először azt hittük, hogy Zádor nem csatlakozik. Márkus Gyuri,
Marisa, Sós Vili meg én jóban voltunk, ezért közösen döntöttünk és
cselekedtünk. Elhatároztuk, hogy nem lehet aláírni anélkül, hogy
Zádort meg ne kérdeznénk. Tőkei eltűnt, nyoma veszett. Nem akarta
aláírni, de ezt kimondani sem akarta: a legegyszerűbb volt eltűnnie.
Zádort megtaláltuk. Magunkat nagy hősnek éreztük, azt hittük, az
aláírás roppant bátorságot követel. Ki tudja, mi lesz a
következménye? Esetleg letartóztatnak, elítélnek… Mi, pesti zsidók
és lengyel katolikusok úgy véltük, nagyon hősiesek vagyunk. Marisa
volt köztünk a lengyel katolikus, aki magával hozta a lengyel virtust,
amely kedveli a nagy gesztusokat. Ő, mint Poniatowski Szaniszló,
teljes öltözetben és vértezetben belovagolt a Visztulába, s úgy lett
öngyilkos. Tőlünk, pesti értelmiségi zsidóféleségektől sem állt távol
ez az attitűd. Csak Zádor maradt gyönyörűen józan. Megvonta a
vállát, és azt tette, amit helyesnek tartott. Pléhpofával azt mondta:
„Rendicsek, aláírom. Van egy tollatok?” Semmi hősiesség, semmi
gesztus, semmi fenékkerítés. Ő azt az erdélyi kálvinista józanságot
képviselte, amely mögött hosszú történelmi tapasztalat halmozódott
fel. Istenem, hát mindig így van ez, mindig nagyhatalmak
érdekmezsgyéi között élünk, csak az a fontos, hogy tisztességesek
maradjunk. Ez pedig nem olyan nagy dolog, nem kell annyi hűhót
csapni körülötte. Zádor fapofa-magatartását nagyon megtanultam
tisztelni. Nem tennék a két attitűd közé morális különbséget, de
kulturális különbség van közöttük.
„Nem elég, hogy a nyilatkozatot aláírjuk: ez pusztán a szovjet
intervenció elleni tiltakozás. A saját országunk is részt vett a
megszállásban. Nekünk, magyaroknak Magyarország intervenciója
ellen is tiltakoznunk kell, különben a gesztusunk nem ér semmit.
Magyarország beavatkozott. Legyünk észnél, nekünk ez ellen is fel
kell lépnünk.” Ekkor fordult hozzánk a francia sajtóiroda, a France-
Press képviselője, és megkérdezte, hajlandók vagyunk-e
nyilatkozatot adni a francia sajtóirodának a beavatkozásról. Igen –
feleltük –, de előbb kidolgozzuk a közös véleményünket összegző
szöveget.
A franciák azért kerestek meg bennünket, mert tudomásukra
jutott, hogy kelet-európaiként egyedül mi írtuk alá a tiltakozást. Ez
egzotikus téma egy újságíró számára. Rengeteg francia tanyázott
Korcsulán: a Nyári Egyetem komoly kulturális eseménynek
számított, sok francia résztvevővel, és a párizsi május háttere sem
úszott még ki a képből, amelynek Jugoszláviában is érzékelhették az
utórengéseit.
A kongresszusi termet tágas udvar vette körül, kis kávézókkal.
Meleg volt, augusztus 20-a. Kerestünk egy árnyékos asztalt. A
szöveget együtt fogalmaztuk meg baráti kompromisszumokkal.
Először magyarul, aztán németül, angolul és Zádor révén franciául.
A francia fordítás ment a francia sajtónak. Másnap, 21-én jelent meg
a Le Monde-ban. Valami olyasmit tartalmazott, hogy tiltakozunk a
magyar hadsereg csehszlovákiai beavatkozása ellen, mert úgy
érezzük, hogy a szocializmus érdekét éppen a mi tiltakozásunk
szolgálja.
A szöveg a rendszerváltás után többször is megjelent. A magyar
demokratikus ellenzék története című dokumentum-összeállítás a
Korcsulai nyilatkozattal kezdődik. Ezek szerint a magyar
demokratikus ellenzék története velünk kezdődött. Ezt akkor nem
tudtuk. Ott ültünk az árnyékban, előttünk a meztelen papír, és azon
gondolkoztunk, milyen jellegű szöveg legyen. Világossá kell tennie,
hogy mi nemcsak a Szovjetunió, hanem Magyarország beavatkozása
ellen is tiltakozunk. Annak is ki kell tűnnie, hogy tiltakozásunkat a
szocializmus érdekében fogalmazzuk meg.
A prágai beavatkozás pillanatában véget értek az illúziók. Nem
hihettünk tovább a reformban. Mi akkor nem a kommunista
társadalom reformja védelméért szálltunk síkra. Újbaloldalian
gondolkoztunk. Számunkra a szocializmus teljesen független volt a
szovjet blokkban vagy Magyarországon uralkodó
eszmerendszerektől. A szóhasználat kétértelműén fogalmazott: úgy is
interpretálható, hogy a szocializmus a reformok védelme, de úgy is,
hogy egy eszméé, amit azzal állítunk szembe, ami létezik.
A többiekkel együtt visszamentem a terembe. Rettenetes
fejetlenség uralkodott, mindenki összevissza ordítozott. Fölmentem a
dobogóra, és szót kértem. „Szeretném felolvasni a magyar küldöttség
nyilatkozatát a csehszlovákiai beavatkozás ellen.” Hirtelen csönd
támadt, fölolvastam a szöveget, németül. Az első sorban Ernst Bloch
ült. Feljött hozzám a katedrára – pontosabban a vak öregembert
fölvezették. És a nyilvánosság előtt megcsókolt. Őrült tapsvihar.
Ernst Bloch csókja. Az idős baloldali generáció tagja átadja a
fiatalnak az ellenállás fáklyáját. Szimbolikus gesztus volt ez Ernst
Bloch részéről, aki már régen disszidált Kelet-Németországból, és
Nyugat-Németországban, Tübingen-ben élt, az ottani egyetemen
tanított. Az egykori kommunista csókja avatta föl, rajtam keresztül, a
magyar küldöttséget, a kelet-európai „másként baloldaliakat” a
tiltakozás gesztusáért.
 Még zúgott a bejelentésünk nyomán fölviharzó taps, amikor
elhagytuk a termet. „Gyerekek, azonnal haza kell mennünk
Magyarországra!” – döntöttük el. A konferenciát folytatták,
nyaralhattunk volna még egy hetet. Feri otthon volt, Lukács is, nem
tudjuk, mi történik a barátainkkal. „Azonnal haza kell menni! Meg
kell tudni, az otthoniak hogyan reagálnak.” S nekik is tudniuk kell,
mi hogyan reagáltunk. Egyáltalán nem biztos, hogy összhangban
vagyunk velük. Telefonálni még Pesten is nehéz volt, hát még a
szigetről.
Tiltakoztak-e mások is? Két lehetőség látszott: barátaink
tiltakoztak, és bajban vannak, lehet, hogy letartóztatták őket. Ha nem
tiltakoztak, nekünk kell rábeszélni őket, hogy tegyék meg.
Szinkronban vagy aszinkronban vagyunk-e? Esetleg az
Államvédelmi Hatóság vár bennünket, és azonnal bekasztliznak.
Amennyiben ők tiltakoztak, dutyiban hűsölnek-e?
Hogy menjünk haza? Az első ötlet: bérlünk egy autót. Sós Vilmos
tud vezetni, a leggyorsabban autóval érünk haza. Még egy éjszakát
Korcsulán nem töltünk! Forradalmian izgalmas helyzetként éltük
meg a pillanatot. Ha nem megyünk haza, elvész a tiltakozás
gesztusjellege. Csak akkor van értelme, ha azonnal hazamegyünk, és
vállaljuk a következményeket. Tehát: azonnal!
Fölmerült az is, hogy egyáltalán nem megyünk vissza. Zádor
megengedhette volna magának, velünk volt Vera, az akkori felesége,
senki nem várta őket otthon. Próbáltuk is rábeszélni: „Ti csak ketten
vagytok, miért nem maradtok kint? Miért vállaljátok a
következményeket?” Zádor lesöpörte a kérdést az asztalról. „Á,
ugyan már, miért ne jönnék haza?” Mindenféle hősiesség nélkül, a
világ legtermészetesebb módján. „Hát hazamegyek, istenem, ti is
hazamentek, én is hazamegyek.” A nap még mindig verőfényesen
sütött, amikor eldöntöttük, hogy visszazakatolunk a sötét alagútba.
Nem tudtunk autót bérelni. Meg kellett várni a másnap reggeli
vonatot, amely Dubrovnikből indult. 20-án délután fölszálltunk a
Splitbe tartó hajóra. Késő este érkeztünk a városba. Split gyönyörű
hely, de semmit nem láttunk belőle. Egyetlen szobát tudtunk csak
szerezni, az egész aláíró társaság egy franciaágyon szorongott. Fél
órára ha sikerült elszenderednünk. „Mi vár otthon? Mit csinálunk, ha
hazaérünk?” Izgalmunkba nem kevés elégedettség is vegyült:
életünkben először a Történelem nevű szubjektumnak most nem
kívülálló elszenvedői, de valódi részesei lettünk.
Egészen a határig tanakodtunk, hátha Zádoréknak nem kéne
hazajönniük. Zádor megnyugtatott, ne féltsük őt. A határon semmi
vészjósló nem történt. A pályaudvaron Feri várt. Tudta, hogy haza
kell érkeznünk, s a biztonság kedvéért minden szóba jöhető vonathoz
kijött. A Le Monde augusztus 21-i száma közölte a nyilatkozatunkat.
Bemondta a Szabad Európa, bemondta az Amerika Hangja is.
Késő este a Déli pályaudvarról mindenki hazament. Ferivel
átbeszéltük az éjszakát. Mi történt itthon? Lukács persze nem ment ki
az utcára, nem ítélte el a beavatkozást. A rendőrség nem zörgetett
föl, nem tartóztattak le senkit. Másnap reggel összeült a kupaktanács
– mi hatan a Budapesti Iskolából: a Vajda házaspár, akik nem voltak
ott Korcsulán, a Márkus házaspár, akik ott voltak, és a Fehér
házaspár, akiknek csak a fele –, hogy stratégiai megbeszélést
tartsunk. Tudtuk, hogy bajok lesznek. Tovább izolálódunk, ezt az
egyet biztosan előre láttuk. Még egyszer leszögeztük, hogy az aláírás
részünkről morális gesztus volt, nem politikai. Ebben nem volt
igazunk. Mindenki más politikai gesztusként értékelte.
Elmondtuk Lukácsnak, hogy mi történt. Ő helyeselte a tiltakozást,
megkaptuk erkölcsi támogatását. Azt mondta, majd ír ezzel
kapcsolatban valamit. Írt is egy tiltakozó levelet Kádárnak vagy
Aczélnak. Írt azután egy tanulmányfélét is – ő Demokrácia-
brosúrának, nevezte –, amely borzalmasra sikerült. Elméleti
összefoglalásnak szánta, benne foglaltatott a csehszlovák intervenció
elítélése. Nagyon gyenge tanulmány volt, de a pártnak még így is túl
erős: nem engedték kiadni, zárt anyagként körözték a párton belül.
Két intézeti napom volt – az elsőn bementem a munkahelyemre.
Csönd vett körül, érezni lehetett a fojtott feszültséget. Az intézet
igazgatója, Hegedűs András csatlakozik-e a tiltakozáshoz? Marisa
Hegedűssel írta szinte az összes munkáját. Együtt vettek részt a
reformok kimunkálásában. Hegedűs el is döntötte, hogy kifejezi
tiltakozását. Nem csatlakozik a nyilatkozatunkhoz, mert nem
helyeselte, ami Korcsulán történt. Személyesen ment el Aczélhoz, és
levelet írt Kádárnak. A beavatkozás rossz irányba viszi
Magyarországot, és meg fogja állítani a reformot. Válaszul
eltávolították a Valóságtól, és a politikai problémái is ebben az
időben kezdődtek. A párttag aláírókat, Márkust és Marisát, aki addig
párttitkár volt a Szociológiai Intézetben, Sós Vilmost és Tordai
Zádort hamarosan behívták a Pártközpontba, és kizárták őket. Arra
kérték őket, vonják vissza a nyilatkozatot. Ahogy ez lenni szokott.
Nem vonták vissza: slussz. Rá egy hétre behívtak az Akadémiára,
ahol közölték, hogy akadémiai fegyelmi indult ellenünk: a vizsgálat
ideje alatt nem kérhetünk útlevelet, és nem is publikálhatunk. Mátrai
László, a kövér, opportunista dzsentri, aki néhány filozófiai művet
rosszul lefordított, és minden rendszert kiszolgált, vezényelte le a
műveletet. Sem a filozófiában, sem a rendszerben nem hitt, csupán
arra vigyázott, hogy ő legyen az Egyetemi Könyvtár igazgatója, s
bírja mindazt, ami a stallummal jár: a magas jövedelmet, a hivatali
autót sofőrrel, a szolgálati lakást az Egyetemi Könyvtár épületében.
Két kanállal habzsolta az életet, s a földi javakért minden árat
megfizetett. Ha azt mondták neki, rúgd ki ezt, ő kirúgta; ha azt
mondták, vedd vissza, arra is hajlandóságot mutatott. Ő maga persze
nem kezdeményezett, de az utasításokat végrehajtotta.
Az Akadémia második osztályának elnökeként fegyelmezett meg
bennünket. Egy évre tiltott el az utazástól, ami nagyon csekély
büntetésnek számított. Úgy nézett ki, megúsztuk – de később ez is
illúziónak bizonyult. A párt nem felejtett. 1973-as kirúgásunk idején
Jánossy Ferenc fölment Kádárhoz, és tiltakozott elbocsátásunk ellen:
„Kádár elvtárs, ez kulturális kérdés, miért rúg ki állásaikból
kulturális szereplőket?” Mire Kádár: ,Jánossy elvtárs, magának rövid
az emlékezőtehetsége. Ez igenis politikai kérdés: hogyan is állunk
azzal a korcsulai aláírással?” A korcsulai aláírás hullámai nem ültek
el – Kádár és a párt csúcsán mások is úgy gondolták, hogy e
pillanatban nem büntetjük meg őket jobban, de nem felejtünk, és ha
eljön az ideje, elverjük rajtuk a port. Attól kezdve küldték ránk a
besúgókat. A spicli-invázió 73 és 77 között lett elviselhetetlen, az
egy főre jutó besúgók száma ekkortájt még adagos volt.
A csehszlovákiai beavatkozás után mindinkább éreztük, hogy
minden reménynek búcsút mondhatunk. A Budapesti Iskola egyre
zártabb körré vált. Zádor személyes barátunk maradt. Korcsulától
kezdve járt hozzánk „dumcsizni”, ahogy ő mondta. Fölhívott
telefonon, „most följövök hozzád dumcsizni”. Beszélgettünk, erről,
arról, amarról, kicsit filozófiáról, kicsit az életről, a lényeg az volt,
hogy találkozunk és kedveljük egymást.
71-ben Lukács megbetegedett. Időskorában is frissen mozgott, 70
nyarán még Kékestetőről lesétált velünk Galyatetőre. Ősszel
uralkodott el rajta a fáradtság. Elkapta a gyakori aludhatnék, majd
egyik napról a másikra állandó hőemelkedése támadt. Háziorvosunk,
Werkner János, az egyetlen, akiben bízott, megvizsgálta. Ő
egyébként korábban rendszeresen felülvizsgálatra küldte, így
rendelkezésére állt egy fél évvel korábbi negatív tüdőlelet. A röntgen
most egy nagy daganatot mutatott ki. „Ha egy fél éve tünetmentes
volt, most pedig ekkora a daganat, az gyors lefolyású betegségre utal,
ami ilyen idős korban ritka. Fél éve, esetleg kilenc hónapja van
hátra” – mondta nekünk. „Lukács felnőtt ember. Filozófus. Tessék
neki megmondani. Milyen jogon titkoljuk el előle?” Jancsi elment
hozzá, és közölte az „ítéletet”. Gyuri bácsi tudomásul vette. 86 éves
volt. Apja is tüdőrákban halt meg, igaz, 60 éves korában, nagy
dohányosok voltak mindketten. „Nem érdekel, mennyit szívok, úgyis
tüdőrákban halok meg, csak az a kérdés, hogy mikor” – szokta volt
mondogatni.
Amikor Gyuri bácsi 1960-ban befejezte az Esztétikát, megpróbált
egy etikát írni. Ahhoz, hogy az etikát megírja, előtanulmányokra volt
szüksége, néhány fogalmat ki kellett még dolgoznia. Tehát megírta
azt, amit A társadalmi lét ontológiájának nevezett. Odaadta nekünk –
Misunak, Márkus Gyurinak, Ferinek és nekem – elolvasni. Nagyon
rossz véleményt alakítottunk ki róla. Részletekben kaptuk és olvastuk
a kéziratot. Az elején még nem volt egészen világos, hová fut ki. Az
első, a Munka fejezetben még akadt egypár érdekes gondolat, de a
folytatás egyre zavarosabb lett. A könyv elkészült. Eldöntöttük,
megmondjuk Lukácsnak, hogy rossz. Megírtuk a Feljegyzések
Lukács elvtárs ontológiájáhozt. Nem hosszú – pontról pontra vettük
bírálatunk tárgyát. Nem vethettük egy öregember szemére, hogy nem
másik könyvet írt, mint amit írt. Kritikánk azt bírálta, amit rosszul
oldott meg, ami nem stimmel a saját koncepcióján belül sem. Nem
érveltünk azzal, hogy mi egész másképp gondolkozunk, s alapvetően
ezért – sem – tudjuk elfogadni a munkáját. A feljegyzést odaadtuk
neki, megbeszéltük, majd kijelentettük, hogy nem ajánljuk a könyvet
kiadásra. Gyuri bácsi nem sértődött meg. Örül a kritikának – mondta
–, igényli, hogy ellenőrizzék, rajtunk kívül nincs más kontrollja. Egy
időre félreteszi az ontológiát.
Jegyzetek az ontológiához címmel újra kezdte írni, javítgatni.
Még rosszabb lett, mint amit megkritizáltunk. Ezt már nem tudta
befejezni. A Lukács-archívum kiadta a töredékeit. Lukács idős volt,
nem tudott már új filozófiát alkotni. Az hajtotta, hogy miután minden
rossz, amit a marxizmusról eddig írtak, most visszamegy Marx
eredeti gondolataihoz, és megírja a marxizmus igazi ontológiáját. Ír
egy marxista filozófiát, ami teljesen más lesz, mint a többi, s
amelyben filozófiailag alapozza meg a marxizmus
társadalomelméletét és etikáját. Egy teljesen új filozófiába 80 éves
korban belefogni: biológiai és fiziológiai lehetetlenség. S még
mindig azt hitte, hogy a marxizmus a filozófia csúcsa, ezért a
marxizmusnak kell ontológiát alkotni – úgy akart egy teljesen új
filozófiát fölépíteni 80 éves korában, hogy a marxizmus minden
ballasztját magával hurcolta. Nem csoda, hogy a munkája nem
sikerült és romhalmazzá vált. A biztos halál hírét sztoikusan fogadta.
Megvonta a vállát, hát egyszer meg kell halni. Amikor felesége,
Gertrúd 1963-ban meghalt, Lukácsban felmerült, hogy kövesse őt.
Eldöntötte, hogy tovább kíván élni: Jó, viselem egyedül a sorsomat,
olyan jól élek, ahogy csak tudok.” Az élete a munkája volt. Más nem
igazán érdekelte. Csupán a nyaralásokhoz ragaszkodott, de ahhoz is
csak azért, hogy föltöltekezzen a további munkához. Nagy csapás
lehetett számára, amikor megmondtuk, hogy a munkája nem
stimmel. Megérezte, hogy itt valami nincs rendben, sőt: az egész
élete nincs rendben. Nem emelt kifogást a halál ellen. 86 éves volt.
Állandóan látogattuk az egyre fáradtabb és fáradtabb öregembert.
Ernst Bloch így jellemezte Lukácsot: „Maga olyan, mint egy
növény.” Lukács szerint pontos leírást adott róla: ő valóban olyan,
mint egy növény, ahogy Tolsztoj megírta a fa halálában. A növény
természetesen hal meg. Virágkora után elhervad. Eljött az ősz. Nem
érzett semmiféle drámát. Azt sem, hogy most még kell írnia egy
utolsó valamit. A növénynek nincs utolsó üzenete, nincs mit
elrendeznie. Virágkora után magvakat hintett, s most elhervadt.
Letisztította az íróasztalát. Ezzel kifejezte, hogy a munkája
befejeződött. Gyuri bácsi mindig utálta Freudot. Freud őt nem írja le,
neki soha nem voltak komplexusai, semmi köze Siegmund Freudhoz.
A csupasz íróasztalon csak Freud művei maradtak. Aki tud rejtvényt
fejteni, fejtse meg.
Fél évvel a halála előtt magához hívta Ferit, és azt mondta neki:
„Fehér elvtárs, mint tudja, nemsokára meghalok, itt van a rengeteg
pénzem, nem tudom, mit csináljak vele. Magára hagyom örökül, és
maga azután belátása szerint ossza ki azok között, akiknek szükségük
van rá.” „Lukács elvtárs, ezt ne tegye velem. Bármit tehet velem, de
ezt ne. Akinél a pénz van, azt mindenki gyanúsítani, gyűlölni fogja.
Ezúttal nemcsak az ÁVO, hanem a barátai is. Én nem akarok
magától pénzt örökölni!” Feri bölcs volt. „Hát akkor mit csináljak a
pénzzel?” „Van egypár tanítványa, akiknek nincs lakásuk. Adja oda a
pénzt nekik, hogy építhessenek maguknak.” Misuéknak és
Márkuséknak is adott pénzt, hogy lakást építsenek. Amikor Misuék
felépítették a Gül baba utcai lakásukat, a régit nekünk adták, annak
az árából mentünk tovább mi is egy háromszobás lakásba 73-ban.
Mi, az összes tanítvány, végig vele maradtunk. Próbálta kihúzni
magát, próbált kiegyenesedni, méltóságteljesen beszélgetni. Azt a
formáját mutatni, amilyen formája már nem volt. 71 áprilisában
meghívást kaptam az Egyesült Államokba, kiengedtek, leginkább
Lukács haldoklása miatt. Valaki mesélte neki, hogy ismer valakit, aki
Amerikában Lukács-műveket olvas. Nem akarta elhinni.
Visszajöttem Amerikából, és elújságoltam: „Az Egyesült
Államokban egész tanulókörök szerveződtek, hogy Lukács elvtárs
munkáit olvassák és megvitassák.” Gyuri bácsi azt mondta: „Maga
hazudik egy haldokló embernek.” „Lukács elvtárs, nem hazudok,
mert tisztelem a haldokló embert, de tényleg láttam tanulóköröket
Bostonban, New Yorkban és Philadelphiában, amelyek Lukács
Györgyöt tanulmányoznak. Ez így igaz.” Nagyon boldog volt.
Mostohafia, Jánossy Ferenc akkori feleségének az volt a célja,
hogy Lukács vagyonát megszerezze, és Lukács nevéből éljen. Féltek,
hogy a haldokló majd elszólja magát, s olyasmit mond, ami
pártellenesnek tekinthető. Holló Mária jóban volt Aczéllal, megígérte
neki, hogy Lukács semmit sem nyilatkozik a külföldi sajtónak, ami
Aczélt és politikáját, és a párt politikáját zavarhatná. Ezért Lukácsot
elvitték haldokolni egy Budapest környéki vadászházba, ahol az
égvilágon semmi kapcsolatot nem tarthatott senkivel. Amerikából
visszatérve itt kerestem föl. Nem sokra rá a Kútvölgyi kórház
magánszobájába került, ahol végképp kevés kontaktusa maradt a
világgal. Másfél nappal a halála előtt látogattam meg utoljára.
Próbáltam vele beszélni, már nagyon nehezen lehetett vele
kommunikálni. Azt mondta: „Tudja, Ági, a legfontosabbat, azt még
nem tudom.” Meghalni is azzal az elvárással halt meg, hogy majd
megtudja a legfontosabbat.
Ez 1971 júniusában történt. A Budapesti Iskola elárvult. Gyuri
bácsit a Kerepesi temetőben, a párt halottai mellé temették. Ferinek
azt mondta, hogy levelet ír Kádárnak: ne temessék a párt temetőjébe,
nem akar ezek között feküdni. Feri ideges lett. „Nézze, Lukács
elvtárs, legföljebb nem fognak beszélgetni.” Gyuri bácsi elnevette
magát: „Igaza van, hagyom.” Magyarországon imádunk temetni,
minden temetésre emlékszem, de a Lukács-temetés úgy ment ki a
fejemből, hogy egyetlen mozzanatát sem tudnám felidézni.
Elnyomtam magamban. Feri találóan mondta, hogy „legföljebb nem
beszélgetnek”, én mégis freudi módon a tudat alá nyomtam a
Lukács-temetést. Bizonyára pártemberek méltatták, pártnyelven,
bizonyára hányingerem támadt. Eörsi Pista versére emlékezem,
„Nagy Lajos temetésén láttam kopottan, kiskabátban” ilyesmi sor is
szerepelt benne. Slussz. Mi, a Budapesti Iskola tagjai összegyűltünk
a lakásunkon, meghallgattuk A Jézus, a mi örömünk című Bach-
motettát, és sírtunk. A zene hangjaira könnyebben ment a sírás.
Hiányzott a centrum. Hiába kritizáltuk Lukácsot, hiába vetettük el
az Ontológiát, hiába gondolkozott mindenki az iskolában másképpen,
mint ő – sőt mi is, ahányan annyiféleképpen a Budapesti Iskola
mégis Lukács-iskola volt. A központ eltűnt, s a helyén egy luk
támadt. Ki tudja betölteni ezt az űrt? Nem reméltem, hogy majd én
pótlom ezt a hiányt, de úgy éreztem: Lukács rám hagyta az iskola
összetartásának történelmi feladatát. Rossz elképzelésnek bizonyult,
mert nekem ilyen hivatásra nem adatott küldetésem. A centrális
szerepem és a korom is hiányzott hozzá. Egyenjogúnak és
egyenértékűnek tartottuk egymást, mert azok is voltunk, és azok is
vagyunk – már akik élünk. Nem volt semmi alapom, hogy a központ
szerepét vállaljam, annak ellenére, hogy úgy éreztem, Lukács ezt a
funkciót örökül hagyta rám, s nekem az iskolát össze kell tartanom.
Feri, sőt mindenki erősen támogatott. Hiszen mindannyian fontosnak
tartottuk az iskolát. De Lukács középponti helyét mégsem tudta senki
betölteni. Ez volt az egyik, s talán nem a legfontosabb oka, hogy a
későbbiekben bizonyos konfliktusok támadtak közöttünk, amelyeket
már minden barátság ellenére sem lehetett begyógyítani.
'71 és '73 – Lukács halála és az ellenünk szóló párthatározat
közötti időszakban még meneteltünk előre. Az iskola energiája a
központ kiesése után is hatott: a barátságon és a tudományos
együttműködésen alapuló erős szálak továbbra is összefűztek
bennünket. Minden héten kétszer találkoztam Misuval, s mindent
alaposan átbeszéltünk, valamennyi munkámat odaadtam Gyurinak
„láttamozásra”, s elolvasás, kijegyzetelés után jól megvitattuk.
Ferivel minden reggel összeültünk, és végigtárgyaltuk, hogy mi
történik ma. Mit írt az újság? Még ha egy cikk nem sok, annyi
érdekeset sem találtunk benne, akkor is állandóan beszélgettünk. Ez
az állandó beszédviszony tartotta fönt a közösségünket – a
szereteten, a kirándulásokon és a gyerekek közös nevelésén kívül. A
gyerekek félig-meddig testvérekként eszmélkedtek, s mind a mai
napig így éreznek egymás iránt. Látom a fiamat, aki ma is kártyázik
Márkus Gyuri agyvérzést szenvedett, beteg fiával, eljön minden
másodnap játszani vele, ha Vajda Julinak problémája akad, autóba ül,
és kimegy hozzá – a szeretet hagyománya ebből a bandakorszakból
ered.
A reneszánsz ember írásakor, '65-'66-ban, csendes idők járták.
'67-'68-ban írtam A mindennapi életet. Az első fele még a nyugalmas
időkben született, a második fele már robbanósabb korszakban. A
cseh események teoretikusan nem befolyásoltak, a májusiak annál
inkább. Akkor váltam újbaloldalivá lélekben is. Érdekelni kezdett
Marx mint egy újbaloldali szempontból interpretálható jelenség. '68
befolyása alatt, a május és Korcsula utáni izgalmas időkben írtam a
Marx szükségletelmélete című könyvemet, amit nem lehetett
legálisan külföldre kiküldeni. Lukács német kiadójának a
főszerkesztője csempészte ki Németországba. Onnan került át
Olaszországba, s jelent meg a Feltrinelli kiadónál. Ennek a
könyvemnek lett a legnagyobb külföldi sikere, hét kiadást ért meg
csak Olaszországban, és hirtelen világhírnévre tettem szert általa. A
mai napig nem adták ki magyarul. Már nem is szeretném. Lejárt.
Történelmileg is irreleváns. Kit érdekel ma Marx szükségletelmélete
magyarul? Magyarul írtam, de valaki, aki jelentette a főhatóságnak
is, a saját költségemre lefordította németre. A könyv beletrafált az
idők szükségleteibe, Olaszországban még ma is a Marx
szükségletelmélete szerzőjeként tartanak számon. Hihetetlenül nagy
befolyást gyakorolt az akkori olasz ideológiai életre. Az olasz
újbaloldalnak olyan manifesztójává lett, mint Marcuse a német
újbaloldali kultúra számára.
Később Ferit elvitte a rendőrség, mert a könyv kiküldési módja
után szaglásztak. Időközben Olaszországban sikert aratott, nem volt
mit tenni ellene. Emiatt már nem csukhattak börtönbe. Kádárék félni
kezdtek attól, amit Feri világbotránynak nevezett. A Le Monde-ban
megjelent nyilatkozat miatt üldöztek bennünket, de az általa nyert
ismertség meg is védett. Ennek nyomán döntötte el Claude
Lanzmann, hogy összeállít egy különszámot a Budapesti Iskoláról, a
világ vezető elméleti folyóirata, a Les Temps Modernes számára.
Simoné de Beauvoir nem lelkesedett az ötletért: „Ezek a Lukács-
iskolához tartoznak, s Lukács annyi rosszat mondott Sartre-ról, ne
propagáljuk az iskoláját.” Mire Lanzmann azt felelte: „Nem a
Lukács-iskola szidta Sartre-t, hanem Lukács György.” És
keresztülvitte, Beauvoir enyhe tiltakozása ellenére, hogy megjelenjék
rólunk egy különszám.
Világértelmiség és világbotrány egymást feltételező, egymást
kiegészítő fogalmak. A világértelmiség csinálja a világbotrányt.
Vagy a világsajtó. Ez a két „intézmény” is összefonódott. Ha ismert
személlyel szemben követnek el törvénytelenséget: jó hangosan
félreverik a harangot. Ha valakit nem ismernek, abból maximum
híranyag lesz, nem csapnak miatta botrányt. Cinikus, ronda dolog.
Akit nem ismernek, éppúgy börtönbe kerül, mint akit szárnyára
kapott a világhír. Feri ezt felismerte. Ő mondta:
 „Gyerekek, forduljunk a külföld felé – publikáljatok külföldön,
használjatok ki minden lehetőséget, hogy interjút adjatok külföldi
újságoknak. Külföldi újságírót fogadni veszélyes ugyan, de egyben
komoly védelmet is nyújt, ha a cikk megjelenik.” Ferinek zseniális
érzéke volt a lehetőségek felfedezésében. Most menjünk ki a világba,
most adjunk interjút! Rábeszélt, hogy tanuljak angolul. „Nem
engedheted meg magadnak, hogy csak olvasni tudj, és meg se tudj
szólalni angolul. Beszélni kell az újságírókkal. Nem lehet
mindenkivel németül társalogni.” Fogadott mellém valakit, hogy
angolul tanítson. A Budapesti Iskolának ő volt a nagy stratégája.
Tudta, mit kell lépni, miként tartsa egyben az iskolát, és közben
Aczéllal is képes volt tárgyalni, hogy nagy baj ne legyen. Feri vitte a
stratégiai vonalat, az ő tehetsége nélkül nem tudtuk volna kiépíteni a
védelmi állásainkat.
'68 és 73 között az iskola egyre jobban elszigetelődött a magyar
kultúrától és a magyar értelmiségtől. Az emberek újra nem
köszöntek. Szabolcsi Miklós átment az utca túlsó oldalára, és úgy
tett, mintha észre sem venne. Az év elején, '68 januárjában, ő is ott
volt Royaumont-ban, és igen barátságosan elbeszélgettünk. Most
egyszerre nem léteztem, köd vagyok: köd előttem, köd utánam. Ő
volt gyerekkori barátaim vezetője a Vörösmarty zsidó
cserkészcsapatban. „Miklós bá”-nak hívták. Időnként találkoztunk
társaságban, Szálai Sándornál vagy Vázsonyi Bandinál. Nem volt
oka, hogy átsétáljon az utca másik oldalára. De nem ő volt az
egyetlen. Sokan ismét nem vettek észre, nem köszöntek, számukra
többé nem léteztünk.
Újfalussy József, a zeneesztéta tágabb ismeretségi körünkhöz
tartozott. Fel-feljárt Gyuri bácsihoz zeneesztétikáról beszélgetni.
Egyszer találkozott Ferivel a villamoson, odahajolt hozzá, és azt
mondta: „Gratulálok a feleségének, adja át kézcsókomat. De mondja
meg neki: Magyarország nem a Kossuthokból, hanem a Deák
Ferencekből él.”
 Megnyíló égtájak

Épp, amikor Magyarországon befulladtak a kapcsolataink, akkor

nyílt ki előttünk Erdély. Egyszer a keleti, másszor a nyugati
országokba utazást tiltották meg. Kétféle útlevelünk közül persze az
előkelőbb kéket, a nyugatit vették el kitüntető előszeretettel, de
nemegyszer a szocialista országokkal a színében is azonosuló pirosat
is bevonták. '69-ben vagy 70-ben ültünk föl először a kolozsvári
vonatra, hogy megismerjük a kolozsvári filozófusokat: Bretter Gyurit
és Tóth Sanyit. Ők hívtak bennünket, lakásukon láttak vendégül.
Márkusék Tóth Sanyiéknál, mi Bretter Gyuriéknál és Vajda Misuék
is barátoknál kaptak szállást. Megismertünk egy más világot, egy
más magyar kultúrát. Tamás Gáspár Miklós még nagyon fiatal volt, ő
kísért bennünket a városban, és kifogyhatatlanul magyarázta a
történelmet. Elvitt a szüleihez, Gazsi bácsihoz és Erzsi nénihez. Az
apa tipikus székely, író volt, fantasztikus anekdotázó, viccmesélő –
órák hosszat tudtuk hallgatni a történeteit, és dőltünk a röhögéstől,
mert nagyszerűen adta elő azokat. Erzsi néni ortodox zsidó
kántorfamíliából való kommunista, kitűnően tudott flódnit sütni.
Megismerkedtünk Gazsi feleségével, Annácskával is, őt nagyon
megszerettük, azóta meghalt, Annácska húgával, Donkával – ma
Amerikában él –, és matematikus férjével, Péterrel.
Erdélyben másként viselkedtek az emberek, ezt nehéz leírni.
Olyan meleg vendégbarátság fogadott, amit Magyarországon nem
tapasztalni. Házról házra adtak, lakásról lakásra: mindig terített
asztal, barátság és szeretet várt bennünket. Úgy éreztük, mintha
egész Kolozsvár egy nagy család lenne. Lehet, hogy ez a személyes
kisugárzású őszinte érdeklődés a kisvárosiassággal is összefügg.
Természetesen ott is panaszkodtak a világra, a rendszert mindenki
nagyon utálta, de a panaszkodást és a rendszer iránti megvetést
anekdotákban fejezték ki. Sohasem nevettem annyit, mint a romániai
csatorna építésének apokaliptikusán borzalmas történetein. Furcsa
viszonyt alakítottak ki az élethez: „megszoktuk az elnyomást, de
közben tudunk fütyülni is. Nem mintha ettől az elnyomás kisebb
lenne, hanem mert ha fütyülünk, jobban érezzük magunkat. Ha az
élet élvezetére tesszük a hangsúlyt.” Nem hedonizmusról volt szó,
hiszen minden az élet kis élvezeteire vonatkozott: patakokban
fürdőzésre, finom süteményekre és főleg végtelen baráti
beszélgetésekre. Amelyek nem politikáról szóltak, s nem is
szükségképp filozófiáról. Nemcsak Kolozsvárra látogattunk el egyre
sűrűbben, hanem '70-ben vagy '71-ben fölmentünk a hegyekbe a
Szent Anna-tóhoz, a Gyilkos-tóhoz, megnéztük a bukovinai
kolostorokat. Más alkalommal Bretterék meghívtak a Székelyföldre.
Bretter Kati szülei Csíkszeredán laktak, náluk szálltunk meg, s onnan
jártuk be a környéket. A csíkszeredai székely környezet egészen más,
mint a kolozsvári. Bretter Gyuri nagy falujáró, vele mentünk
gyűjtögetni. Hímzéseket, cserepeket fedeztünk föl vele, neki kitűnő
forrásai voltak. Az onnan hozott szép madaras hímzésre máig büszke
vagyok. Fia az ember meg akart vásárolni valamit, a rituálé szerint
sohasem akarták eladni. Nemcsak a felfelé srófolt ár miatt, hanem
azért is, hogy igyunk együtt egy jó pálinkát. Etettek is: friss túróval,
tejföllel. Ha sokat gyűjtöttünk, úgy becsiccsentettünk, hogy alig
tudtunk a dombokon le és föl visszatalálni a vonathoz. Egy új világra
leltünk, amelyik befogadott és szeretett bennünket. Szerette a
gondolatainkat, a látásmódunkat, s persze azért is fölértékelt
bennünket, mert Magyarországról jöttünk. Mindig is erősen érdekelt
a magyar kisebbség helyzete Romániában vagy Szlovákiában.
Számomra rettenetesen fontos, mit tud a kisebbség kulturálisan
alkotni: hogyan tudja megszervezni az életét, hogyan tesz szert
szabadságra, önálló életformára, hogy tudja megőrizni az identitását?
Lehetséges, hogy azért foglalkoztat, mert zsidó, tehát kettős gyökerű
vagyok, ezért tapint az elevenemre az azonosság megőrzésének
problémája.
A kisebbségeknek kialakul egy nagyon szép tulajdonságuk – ezt
tapasztaltam Erdélyben – : nem attól teszik függővé sorsukat, hogy a
központ engedi-e vagy sem, hanem kialakítják a maguk életformáját.
Megteremtenek valami szabadságot a maguk területén, ami nem
fölülről, hanem alulról jön. Tehát kiszakítanak egy sávot, ahol
szabadon mozoghatnak.
Erdélyi barátainknak negatív jövőképük volt, nemigen bíztak a
holnapban. Ebből fakadt ironikus, szkeptikus viszonyuk a világhoz.
A negatív jövőkép azonban nem abban fejeződött ki, hogy négy-öt
magyar összehajol, és kesereg, hanem „kibírtuk mi a törököket is”
alapon vontak vállat a megpróbáltatásokra. S messze volt Bukarest.
Ez is különbség: nagy az ország. Magyarország kis ország, Budapest
mindenütt jelen van. Nem lehet elbújni a Pártközpont szeme elől.
Kolozsvárott nem volt ott a Fehér Ház. Biztosan Kolozsvárott is ott
ültek az urak, és Marosvásárhelyen, sőt Csíkszeredán is, mégis
tágabb volt a tér, az ember egy kicsit függetlenebbnek érezhette
magát. Tudták persze, hogy náluk valójában rosszabb a helyzet, mint
Magyarországon: silányabb az élelmezés, utazni lehetetlen, üresek a
boltok – dupla elnyomás ült a nyakukon, nem kérdéses. Ennek
ellenére virágoztatták ki, a helyzetükből, a páratlanul szarkasztikus
és önálló kultúrájukat.
Bretter Gyuri zsidó volt, a felesége székely asszony. Nem éreztem
köztük a különbséget, az idegenséget. Azoknak, akikkel beszéltem,
magyar identitásuk volt, vagy marxista. A kettő nem mondott ellent
egymásnak. Magyar vagy, kisebbségben vagy, és ugyanakkor
marxista, univerzalista és kommunista. Erdélyben elég sok magyar
volt kommunista, nemcsak a zsidók. Ugyanabból az indíttatásból,
mint a zsidóság Magyarországon: az univerzálisba menekülés látszott
kiutat teremteni a nemzeti elnyomás, a kisebbségbe szorítottság
fojtásából.
Az erdélyi magyar értelmiség később MDF-es vonzáskörhöz
tartozó tagjaival is jó haverságban voltunk. Mindannyian ugyanazt a
rendszert rühelltük, ezért nem éreztük, hogy olyan nagyon
különböznénk, nem csapott meg az idegenség. Először filozófiai
körökből barátkoztunk, később írókkal is, például Ballá Zsófival,
Gáli Ernővel és a Korunk egész garnitúrájával. Jártuk az utcát: Gazsi
mutat ezt meg amazt, eszünk, iszunk és dumálunk. Elmegyünk
Csíkszeredára, ott egy székely parasztházban lakunk, reggel fürödni
megyünk, 14 fokos vízbe, majd meghaltam, olyan hideg volt, és
féltem, hogy beteg leszek, élveztük a hegyi levegőt, a 14 fokos vizet
és a roppant erdőt. A Tordai-hasadéki kirándulásra jól emlékszem:
Péter, Donka férje úgy kificamította a lábát, hogy haza kellett
cipelnünk, mert nem tudott a lábára állni.
Az erdélyi filozófiát éppen olyan jól ismertem, mint erdélyi
barátaink, hiszen még egyetemi hallgató koromban Apáczai Csere
Jánossal foglalkoztam. Bretter Gyuri a marxizmusnak egy nem
konform, nem ortodox, nem sztálinista változatát képviselte
szellemesen, nagy nyelvi erővel. Mi göcsörtösen írtunk. Csúnya
mondatokban. Nem válogattuk meg a szavainkat, nekünk csak az
volt a fontos, hogy alany és állítmány egyezzen. Bretter Gyuri,
Tordai Zádor vagy Gazsi és más erdélyiek munkájában fedeztük fel
az esszéizmust. Ahol a nyelv a fontos. Nem mindegy, a gondolat
hogyan van odatéve. A gondolatnak meg kell találnia a nyelvet, a
nyelvi kifejezést. Ferinek ez nem volt újdonság, ő szerette a nyelvet,
s mindig fontos volt számára, hogy szép magyarsággal írjon.
Számomra ellenben az a lehetőség, hogy a szorosan vett filozófiai
kérdésekben is lehet esszészerűen fogalmazni, nemcsak a kritikában,
újdonság volt. Hogy úgy is lehet közelíteni egy filozófiai témához,
ahogy a fiatal Gazsi a Mi a tudat című írásában. Az erdélyiek
hatására ébredtem rá tehát, hogy az ember megkeresheti a formákat,
hogy hogyan tud játszani a nyelvvel a filozófiában. Ezt tőlük
tanultam, s ettől kezdve arra törekedtem, hogy témáimat szépen írjam
meg. Tehát volt kölcsönhatás közöttünk, de nem azért, mert ők
speciális erdélyi filozófiát képviseltek, hanem a kifejezés módjában.
A népművészet, a gyűjtés is esztétikailag érdekelt elsősorban. Mi
a szép? Nem az izgatott, hogy ez a vonás, az a motívum vagy
valamely szín itt van, vagy ott. Ehhez nincs szakértelmem, nem
vagyok etnográfus vagy etnológus. A modern világ egyik
sajátossága, hogy az emberek visszanyúlnak a faluba. Ez már
elkezdődött az afrikai plasztikával a század húszas éveiben. A francia
költők és festők divattá emelték az afrikai szobrocskák gyűjtését.
Amikor kimentem Ausztráliába, kevés embernél találtam pápuái
vagy új-guineai szobrot, később egy csapásra majd' minden
értelmiségi lakásban találkoztam velük. Hasonlóan alakult ez minden
nép népművészetével kapcsolatban. A modern kultúra mindenevő.
Ha már fölfalt mindent a közvetlen környezetében, új táplálékra
vágyik. Ahogy a XIX. század végén Egyiptomba szerettek bele, és
mindenkinek voltak egyiptomi dolgai, később a kínai porcelán lett a
vágy és az önmanifesztáció tárgya. Így jutottunk el a magyar vagy a
kelet-európai népművészet divatjához is.
 Ez nem okvetlenül az anyaölbe kívánkozás egy megnyilvánulása
– amint azt Ferenczi Sándor leírta –, hanem a felvilágosodás
ideológiájáé. „Vissza a természethez!” Az úgynevezett primitív
népek közelebb állnak a természethez, mi már elfajultunk. Ha a
primitíveket nézzük és idézzük, közelebb kerülünk az eredethez. A
romantika egyidős a felvilágosodással. Már Goethe is szerb
népdalokat gyűjtött. A Grimm fivérek gyűjtötte mesék egyidősek a
felvilágosodással. Ahogy felvilágosodunk, ahogy kialakul a modern
kultúra, úgy kezdünk visszamenni az úgynevezett természethez, a
néphez, amelyik már egyre kevésbé létezik, de legalább mint
ideológia, mint eszme valami módon jelen van. Ez általános modern
jelenség, amelynek népies magyar változata szintén az európai
romantika része. Kialakul egy kultusz: menjünk vissza a törzshöz, a
gyökerekhez. Politikai megnyilvánulása az etnikai nacionalizmushoz
vezet. Ez is általános jelenség. Azok a feketék, akik afrikai tárgyakat
gyűjtenek, afrikai módon öltözködnek, etnikai nacionalisták. Ilyen
kulturális és politikai mozgalmak nagyon sok helyen fellelhetők. A
gyökerek kutatása valamilyen formában elvezet az etnikai
nacionalizmus lehetőségéhez. A szlovén színházban most
gyakrabban adnak elő, mondják nekem, szlovén népi táncokat, mint
Shakespeare-t, mert a szlovén identitás erősítése vagy
ki(szét)fejlesztése nagyon aktuális. Világos, hogy Magyarországon
az Erdélyhez való viszony s benne például az erdélyi népművészet
gyűjtése nagyon sok és különböző indíttatást takar. Lehet a puszta
szépség vonzásába kerülni, de az etnikai nacionalizmus is inspirálhat.
A trianoni békeszerződés igazságtalan volt. Ezért semmi
csodálkoznivaló nincs azon, hogy ezt még jó néhány nemzedék sajgó
sebként érzi. Én magam is annak élem át. Szégyenkezve és pirulva
vallom be, hogy az igazságos határok azok lettek volna, melyeket
Adolf Hitler húzott meg a bécsi döntés idején. Ma ezen már nem
lehet segíteni. A történelem ezen túlhaladt. Amit ma meg lehetne és
kellene tenni: az a normális, szabad együttélés a románsággal. A
magyar kultúra védelme és gyümölcsöző művelése azon a helyen,
ahol még létezik a román állam keretei között, és a magyar kisebbség
politikai részvétele az ország kormányzásában.
 Szlovákiában is kirándultunk, de a szlovákiai magyar
értelmiséggel semmi kapcsolatunk nem alakult ki. Később ez
kifejlődött, de akkoriban nem. A vajdaságiakkal ellenben
érintkeztünk, de másfajta módon. Jugoszláviában a helyzet
liberálisabb volt, mint Magyarországon. A szabadkai és az újvidéki
magyarság érdeklődése irántunk teoretikus és politikai jellegű volt.
Politikai szövetségest láttak bennünk. Egy Kádár-ellenes csoportot,
akikre egy radikalizált, megreformált önkormányzatú titoizmus
melletti kiállásban számíthatnak. Abban az időben a magyar
kisebbség rokonszenvezett az önigazgatás formáit kimunkáló,
reformista, de bizonyos értelemben mégis marxista és szocialista
Jugoszláviával. E program számára mi potenciális szövetségesnek
tűntünk, ezért propagáltak, adtak ki és tartották fenn velünk az
érintkezést. Erdélyben tehát a magyar kisebbséggel volt
kapcsolatunk, a Vajdaságban viszont politikai szövetségesekkel. A
szabadkaiak, újvidékiek nagyon jól érezték magukat a bőrükben, s
tudták, hogy mi hozzájuk képest rosszul vagyunk eleresztve politikai
közérzetünk és lehetőségeink tekintetében. Ezért kívántak politikai
segítséget nyújtani nekünk. Nem jártam sem Újvidéken, sem
Szabadkán egészen a kilencvenes évek derekáig. Ők látogattak el
hozzánk. De ugyanígy tettek a zágrábi Praxis horvát szerkesztői is,
éppúgy keresték velünk a kapcsolatot, mint a magyarok, az Új
Symposion és a Híd.
Bretter Gyuri temetésekor már nem volt semmilyen útlevelünk: se
keleti, se nyugati, mert Gyuri a 73-as, ellenünk hozott párthatározat
után halt meg. Sokszor volt beteg, gyakran járt kezelésre Budapestre.
Budakeszin, a Korányi kórházban gyógyították. Először
veseoperációja volt, s úgy nézett ki, hogy sikerült. Gyuri később
visszajött, mert a műtét után nehezen gyógyult. Az orvos minden
hazugsága ellenére sejteni kezdtük, hogy veserákja van. Visszament
Kolozsvárra, de hamarosan megint belázasodott. Már nem lehetett
letagadni, hogy nagyon nagy a baj: a tüdejét is megtámadta a rák.
Kati mindig ott ült mellette. Gyuri a remény és a reménytelenség
között hánykódott. Ez a halálos betegek csatája: az életben való hit és
a halálnak való önmegadás között. Ezt a küzdelmet tudta Feri nagy
empátiával befolyásolni. Feri nemcsak szerette Gyurit, hiszen én is
nagyon szerettem, de benne megvolt az elfogulatlanság a haldoklóval
szemben. Én a haldoklás mozzanatát egzisztenciális tragédiának
fogom föl. Élek, egészséges vagyok, tehát kívül állok a drámán. A
halálba indulót sokkal többre becsülöm, mint önmagamat, ezért egy
rossz szót nem tudnék szólni hozzá, mert ő egy mezsgyén áll: élet és
halál között. Ezt a mezsgyét én nem léptem át, ezért ebben a
felvonásban nem lehet szavam. Feri rá tudott ripakodni a haldoklóra,
amikor zokogott a kórházban: „Gyuri, az isten áldjon meg, nem
haldokolsz! Ne viselkedj már így! Hagyd ezt abba!” Úgy tudott
ráordítani, hogy Gyuri a levegőt alig kapkodta, de utána ismét
normálisan kezdett beszélni és kommunikálni. Politikáról, a magyar
kultúráról, Ceauşescuról, akit Pesten következmények nélkül lehetett
kritizálni. De akkor ő azért már haldoklott. Amikor meghalt, nem
volt útlevelünk: a hatóságokhoz folyamodtunk, hogy mégis
elmehessünk a barátunk temetésére. Nagy kegyesen adományoztak
egy cédulát, egyszeri Romániába szóló belépésre, amit a határon le
kellett adnunk. Azt hiszem, Feri Aczélhoz fordult érte. A
magyarországi barátok közül mi voltunk ott egyedül. Nekünk volt
Bretter Gyuri a legközvetlenebb barátunk, nem tudtuk volna
elviselni, hogy ne legyünk vele utolsó földi útján.
A temetés előtti búcsúztatón Gazsi tartotta a beszédet. Nem
Bretterék lakásán, mert az elég kicsi volt, s még mi is ott szálltunk
meg – oda nem lehetett sok embert meghívni, bár a halotti tort ott
ültük. Közel a Házsongárdi temetőhöz, az egyetem egyik szobájában
gyűltünk össze nagyon sokan. Gazsi hirtelen felállt, s bejelentette,
hogy beszédet tart. Beszéde nemcsak gyönyörű, de gyújtó hatású is
volt. Bretter Gyuriról olyan melegséggel tudott beszélni, mint
kevesek. Ugyanakkor politikai beszédnek is fel lehetett fogni: a
Ceauşescu-rendszer a magyar kisebbséget elnyomó diktatúra,
melynek előbb-utóbb vége kell hogy legyen. Ilyen beszédet csak egy
temetésen lehetett elmondani. Az ember egy totális rendszerben nem
szólhat szabadon a nyilvánosság előtt. A temetést nem ellenőrzik.
Gazsi fölhasználta az alkalmat, Bretter Gyuri halálát. És ez nem volt
Gyuri szellemétől idegen, sőt: megfelelt a szellemének, ő is ezt
akarta volna, s ha épp egy felhőről lábát lelógatva figyelte a
fejleményeket, biztos elégedett is volt. Fölágaskodtam Gazsi
homlokához, ő lehajolt, így adtam rá egy puszit, annyira meghatott a
beszéde. Elindultunk a temetőbe. Hó fedett mindent, nagyon magas
hó. Míg fölmentünk Bretter Gyuri sírhelyéhez, nem láttunk egyebet,
mint a szekeret a koporsóval, amelyet egy öreg, apró ló húzott, és
mellette egy embert. Amikor átléptük a temető kapuját, a menet férfi
tagjainak fele levette a kalapját, a másik fele pedig feltette. A jelenet
– a levett és a feltett kalapok – soha nem megy ki a fejemből, olyan
jellemző Bretter Gyuri életére. Nem kapott rituális temetést, ő sem
gyakorolta a vallást. Zsidónak született, felesége kálvinista székely
asszony volt, kívül érezte magát a vallási közösségen. A barátok
mellett egy protestáns lelkész is beszélt a sírnál. A szertartás után
elmentünk a lakásba a székely özveggyel, a székely rokonokkal, és
ott találtuk Bretter Gyuri családját, akik följöttek valahonnan, ültek a
padlón: süvet ülnek Kati lakásában.
A székely-zsidó házasságok gyönyörűen sikerültek. Ezt a Gazsi
apjánál és anyjánál is láttam. Ott az apa székely paraszti származású,
az asszony zsidó, Bretteréknél a férfi zsidó és a feleség székely
asszony. Nagyon baráti, meleg házasságok voltak, nem mondott itt
semmi ellent egymásnak, talán azért nem, mert a kálvinizmus egyik
leglényege a benső rokonság a kereszténység zsidó eredetével.
Apám egyik legjobb barátjáról úgy tudtam, hogy zsidó. Később
kiderült, hogy erdélyi szombatos. S miután Magyarországon ezt a
kombinációt hivatalosan nem ismerték el, inkább zsidó lett. Neki
nem kellett sárga csillagot viselnie, mert be tudta bizonyítani, hogy a
négy nagyszüleje nem zsidó, hanem szombatos. Az a groteszk
helyzet állt elő, hogy ez a férfi minden szombaton sárga csillag
nélkül a Csáki utcai zsinagógába ment imádkozni. Ennek a toleráns
magatartásnak Erdélyben kultúrája van.
A demokratikus, modern liberális szabadságfogalmak mintája
görög. Azonban létezik egy modern szabadságfogalom is, ami
biblikus eredetű. Ez a felszabadulás fogalma. A rabszolgaságból való
felszabadulásé. Ezt csak Nietzsche értette meg. Ez a koncepció a
rabszolgaság zsarnokságából való felszabadulást állította
középpontjába, s meghatározó szerepet játszott a protestantizmusban,
amit Max Weber a kapitalizmus szellemének nevezett. A
protestantizmusban a felszabadulás képét a Biblia ihleti. Nemcsak
Walter Scott regényeire gondolok, ahol a skót kálvinisták Izrael
népével azonosították magukat, de ugyanez áll Händel oratóriumaira
is: a Júdás Makkabeusra és az Izrael Egyiptomban-ra. A
protestantizmus képzeletében újra megjelennek Izrael régi képei.
Tehát itt megvolt az átjárás a mítoszban, s ezért a modernitás
felfogásában is. A zsidó tradíció a kálvinizmuson keresztül jött be az
európai kultúrába: a rabszolgával történő azonosulással. A
kálvinizmusban visszatér a gondolat, hogy a pária fölemelése hozza
el a felszabadulást. Rettenetes erős hatás a mitológia szintjén. A
mitológia a döntő, ha életformát alakítunk ki magunknak, és azokhoz
hű magatartásokat választunk.
'71-ben Lukács már haldoklott. Valószínűleg ezért engedtek ki az
USA-ba a City University egy konferenciájára. Martin Fleischer
szervező vezetett be az amerikai mentalitás- és viselkedéskultúrába.
Ő várt a repülőtéren, és ő kísért ki a hazafelé tartó géphez is. Ezalatt
úgy viselkedett, mintha a legjobb barátom volna. Mindenhova eljött
velem, múzeumba, partikra, amikor elbúcsúztam, könnyek potyogtak
a szeméből. Hazaérve azonnal levelet írtam neki – soha többé nem
válaszolt. Első lecke az amerikaiakból: szentimentálisak, könnybe
lábad a szemük, s öt perc múlva elfelejtik azt is, hogy létezel. Ezen a
leckén mindenkinek át kell esnie, aki huzamosabb kapcsolatba lép
velük. Amikor élni mentem Amerikába, már felvértezetten érkeztem.
New York utcáit utáltam, mert a természetnek nyoma sincs rajtuk.
Ha New Yorkban élnék – gondoltam –, csak a Central Park West-ben
laknék, mert ott legalább parkra és fákra látni az ablakból. Viszont a
képtárak nemcsak élményt, de nagy felfedezéseket nyújtottak.
Elsősorban a Frick Múzeum és a Museum of Modern Art. Lukács
antimodernista volt. Nem szerette a modern festészetet, még
Picassóval sem tett kivételt. Hajlandó voltam elfogadni az ítéletét,
mert nem ismertem ezt a világot. Lassan kezdtek ugyan megjelenni a
Pleiade Art-sorozat kis könyvecskéi, de oly rossz minőségű
reprodukciókkal, hogy azok alapján nem lehetett fogalmat alkotni a
művekről. A Museum of Modern Artban egy csapásra új,
fantasztikus világ nyílt ki előttem – rájöttem, hogy Lukács abszolút
nem értette meg a modern művészetet. „Erről mesélek majd neki!”
Meséltem is szegénynek, már haldoklott, „Nincs igaza, Lukács
elvtárs, hát ezek fantasztikus festők. Picasso mintha a reneszánszban
élt volna.” A Frick Múzeumban eredetiben láthattam az imádott
Vermeereket, de azokért már hosszú ideje rajongtam. Nem tudtam,
hogy az ott megismert modern festők egy csapásra a kedvenceim
lesznek. Könnyű okosnak lenni, ítélkezni egy világról, amit nem
ismerünk. Esztétikailag még mindig Vermeer nyújtotta a legnagyobb
élményt, de erre számítottam. A Modern Múzeumtól viszont nem
vártam semmit, nem gondoltam, hogy Klee-élmény vár. A nevét se
hallottam. Párizsban futólag már jártam ugyan '68-ban, s ott is láttam
néhány modern festményt, de keveset, mert a kevés időm java részét
a Louvre-ban töltöttem. Ez a New York-i múzeumozás döntő hatást
gyakorolt az esztétikai szemléletemre.
New York után kisebb előadókörútra indultam az északi parton.
Arató Andris volt olyan kedves, hogy autóval elkísért. Andris
magyar zsidó szüleivel kisgyermekként került ki az USA-ba. Amikor
felnőttkorában újbaloldali lett, érdeklődése felébredt a „gyökerek”,
azaz Magyarország, pontosabban a magyar kritikus baloldal iránt.
Ellátogatott Pestre, itt ismerkedtünk össze. Most a New School
szociológiaprofesszora. A rendszerváltás óta gyakran jelennek meg
politológiai cikkei a magyar sajtóban. Ő a legrégibb New York-i
barátom. Vele mentem el az Amherst College-ba, Norman
Birnbaumhoz, akit '65-ben ismertem meg Korcsulán mint a német
újbaloldal egyik szervezőjét. Meghívott, hogy tartsak előadást a
diákjainak. Elmélet és gyakorlat a szükségletek szempontjából című
dolgozatomat papírról olvastam föl, mert szabadon még nem tudtam
angolul előadni. Andris fordította a kérdéseket, majd visszafordította
a válaszaimat. Továbbmentünk a MIT-be, a Massachusetts Institute
of Technologyba, Boston egyik legrangosabb egyetemére, ide
teológusok hívtak meg. Ugyanazt az előadást mondtam el, mint New
Yorkban. Elindult a kérdezés. Andris, mint az előző napon, fordítani
kezdett. „Andris, nem kell, már értem.” Hirtelen jött a kattanás,
hirtelen megértettem a kérdéseket. Igen intenzív nyelvtanulási
folyamat állt mögöttem, naponta nyolc-kilenc órán keresztül
foglalkoztam a nyelvvel. Azontúl a kérdéseket nem kellett fordítani –
a válaszokat még igen, mert nem tudtam vitaképesen kifejezni
magam. Úgy jöttem haza, hogy valamennyire tudok angolul. A
legszebb élményem Amherst városka volt, amely szinte csupa
kollégiumból állt. Az egyetem vendégeinek fönntartott fogadóban
kaptunk szállást. Reggel kinyitottam az ablakot, és bejött rajta a
természet. Ez New England, ahol minden csupa zöld. Kora tavasszal
a méregzöld pázsiton golfoztak. Elmentünk autóval kirándulni,
bemutattak egy farmernak, akitől megkérdeztem, mit termel.
„Cucumber programon dolgozom” – válaszolta. Azaz uborkát termel.
Egy paraszt nem azt mondja, mit termel, hanem hogy milyen
programon dolgozik – de azért ürgét is öntött nekünk. Eljött értem
Hollander Pali, aki akkor a University of Massachusettsben
politológiát tanított, és elvitt ebédelni a családjához. (A '96-os
könyvhéten találkoztam újra vele, megjelent egy könyve
Magyarországon – egymás mellett dedikáltunk az írók Könyvesboltja
előtt.) Nála is új meglepetés ért. Akkori felesége nyitott amerikai
konyhában főzött egy kifüggesztett kalóriatábla előtt. Melyik étel
mennyi kalóriát tartalmaz, és hány kalóriát lehet naponta
fogyasztani? Ennek alapján főzte a vacsorát. Addig azt sem igen
tudtam, mi fán terem a kalória. „Ezek az amerikaiak meg vannak
húzatva! Kalóriatábla szerint főzni? Élni?” Ez számomra éppúgy új
volt, mint a Martin Fleischer túláradó szentimentalizmusa. Tanultam.
Jót is, rosszat is, érdekeset, érdektelent egyaránt. Tizenkét napot
töltöttem az Újvilágban. A leghihetetlenebbnek tűnő hír itthon
mégiscsak az volt, hogy Amerikában szemináriumokat szerveznek és
ténylegesen vitatkoznak Lukács György munkáiról. Ilyen volt akkor
a világkommunikáció. Így elszigetelődtünk. Ha bárhol a világon
szemináriumot tartanak rólam, arcizmom se rezdül, ha hallom. Miért
ne higgyem el? Lukács számára, aki világjelenség volt, az a tény,
hogy Amerika központi helyén – nem a világ végén, nem Porto
Allegrében vagy Bogotában, hanem Bostonban – szemináriumot
szerveznek a munkásságáról, úgy festett, mint haldokló embernek
nyújtott vigaszhazugság. Még nem értettük az új világot, amely
minden eszmét elterjeszt a születése pillanatában az egész világon.
'72-ben Lukács már halott volt, amikor meghívtak a berlini Freie
Universitätre. Helmut Fleischer, aki ezt kezdeményezte, sok szálon
kapcsolódott az újbaloldalhoz, de ugyanakkor Lukács hívei közé
tartozott, ezért elsősorban mint Lukács-tanítványt akart Berlinben
látni. Eredetileg Marcusénak kínálták föl a szemesztert, aki
valamilyen ok miatt lemondta, és helyette engem választottak. Egy
szemeszterre hívtak, ami hivatalosan egy teljes félévet jelent, azaz:
három hónapot, de én hat hét alatt, tehát fél szemeszterben, dupla
annyit tanítva adtam le az anyagot – ez a módszer azóta is divatos.
Csoda volt az is, hogy kiengedtek a '72 és '73 közötti vihar előtti
csendben. Három kurzust adtam: egyiket a Mindennapi életről, a
másikat Szükségletelméletről és egy nyitott szemináriumot, amelyen
a diákok aktuális kérdéseire feleltem. Megismerkedtem Jacob
Taubesszal, az egyetem akkori dékánjával. Judaisztikát tanított
Berlinben, s ugyanakkor a szélsőbaloldali eszmék bűvöletében élt.
Felesége, Margarethe von Brentano, a híres filozófus Brentano
családjának sarja, filozófiát tanított, majd később, '73 után komoly
szerepet játszott a Budapesti Iskola életében. Taubesnak nagy
felfedezései voltak – az egyik ilyen Susan Sonntag. Nagyon jó
viszonyban állt Hans Jonasszal, aki két nevezetes könyvet írt a
gnosztikáról, és élete utolsó éveiben az ökológiaközpontú
felelősségetika prófétájaként vált híressé Németországban,
Franciaországban s egy kicsit Amerikában is. Néhány évvel
korábban, mint én, tanított a New Schoolon is, Hannah Arendt
kollégája és barátja volt – de amikor Arendt megírta az Eichmann
Jeruzsálemben című könyvét, megszakította vele a barátságot.
Éveken át nem köszönt neki, annyira utálta ezt a könyvet, de röviddel
Arendt halála előtt kiengesztelődtek. Taubes haláláról New Yorkban,
Hans Jonas lakásán értesültem a nyolcvanas években. Nagy szerepe
volt másik régi és régen halott barátom, Lucien Goldmann életében.
Lucien Goldmann a zsidóüldözés elől Svájcba menekült, ahol
internálótáborba zárták. Ide gyakran látogatott el Taubes apja, aki
főrabbi volt Zürichben. Az apuka járta az internálótáborokat, hogy
segítsen a zsidó internáltaknak, s ennek során találkozott egy izgatott
fiatalemberrel, aki állandóan zsidó teológiai kérdésekről akart vele
beszélgetni. Taubes beküldte hozzá a fiát, hogy vele társalogjon – így
kötött barátságot Jacob Taubes és Lucien Goldmann. Az öreg Taubes
valamilyen praktika révén ki is hozatta Goldmannt a táborból, így lett
a Taubes család napi vendége – a könyvtárukból olvasott, és náluk
kezdett fölkészülni a Racine- és Pascal-könyvére, amivel később A
rejtőzködő Isten címmel nagy sikert aratott.
A berlini Freie Universität alternatív egyetemnek indult. Berlin
kettészakításával a Humboldt Egyetem keletre esett. Ezért kellett egy
másik, egy nyugat-berlini egyetemet gründolni, ami már a nevében is
hordozza, hogy ők a szabad Berlin és világ egyeteme. Nagyon
érdekes hely volt, de nem annyira szakmai szempontból, inkább
azért, mert a baloldal központjának számított. Már csak azért is, mert
minden fiatalember, aki nem akart katona lenni, Nyugat-Berlinbe
költözött. Akik lelkiismereti okból – leginkább azért, mert
baloldaliak voltak – nem kívántak a nyugatnémet hadseregben
szolgálni, Berlinben kötöttek ki. Nyugat-Berlin tehát újbaloldali és
szociáldemokrata központ volt, ezért az egyeteme is, bár a diákok
nem tartották eléggé annak. Németországban '72-ben tetőzött az
újbaloldali mozgalom. Egy ideig eltartott, amíg a hullámok az egyik
országból a másikba átgyűrűztek. Franciaországban már majdnem
elfelejtették a karnevált. A tanításom idejére esett egy általános
diáksztrájk. Bejöttek hozzánk az óra közepén, és a forradalmi
bizottság nevében figyelmeztettek, hogy ne legyünk sztrájktörők. „Ki
kell üríteni az egyetemet, mert sztrájkolunk, legyetek szolidárisak.”
„Én egész életemben nem akartam sztrájktörő lenni. Most sem
leszek. De az óráimat is szeretném megtartani. Nagyon szívesen
folytatom a diskurzust önökkel. A javaslatom a következő: hagyjuk
el az épületet, s így nem leszünk sztrájktörők, kint viszont leülünk a
gyepre, s folytatjuk az órát.” így is történt. Ragyogó napsütéses idő
volt, leültünk a gyepre, én középre, és ott folytattam az órámat
mindenki megelégedésére, éppen ott, ahol az épületben
abbahagytam.
Az egyetem vendégházában laktam, amely hasonló szisztémában
működött, mint ma a Collegium Budapest. A túlságosan bő
reggelinél és vacsoránál mindenki összegyűlt és beszélgettünk.
Többnyire világhírű fizikusokkal és matematikusokkal osztottam
meg a vendégházat, akik úgy viselkedtek, mint az óvodások. A
vendégkönyvbe például minden irónia nélkül olyan gügye
rigmusocskákat írtak, ami nem haladta meg egy hároméves gyerek
szellemi színvonalát – de ez nem akadályozta meg őket, hogy a
matematikát világszínvonalon oktassák. A vendégházban
olvasgattam, készültem az óráimra, majd átsétáltam az egyetemre.
Megismerkedtem egy Hans Joas nevű fiatalemberrel. Az én diákom
volt, ma nagyon neves, teoretikus szociológus, elég sok könyve
jelent meg mindenütt. Barátja, Axel Honneth ma a Frankfurti
Egyetem professzora, már akkor Habermas felé tendált, később
személyes tanítványa lett. Rengeteget sétáltam a gyönyörű
környéken. Dahlemben laktam, Berlin egyik városrészében, itt
állították fel az egyetemet is. Majdnem mindennap, ha időm engedte,
elmentem a Dahlemi Képtárba. Egy metróállomásnyira fekszik
onnan Dahlendorf, az egyik legnagyobb berlini múzeummal. Nem is
ültem földalattira, átsétáltam múzeumot nézni, ahol ismét új
élményvilág fogadott: hatalmas anyag óceániai és indián szobrokból.
Az indián kultúrát én nem Mexikóban, hanem Berlinben ismertem
meg. Amikor eljutottam Mexikóba, és elmentem a Mexikói
Antropológiai Múzeumba, ezek a szobrok már régi barátaimként
köszöntöttek. Az úgynevezett primitív művészet és a középkori
szobrászat nagyon nagy hatást tett rám. Elsősorban Riemenschneider.
Ezek a szobrok beépültek a személyiségembe. A látásomba. Ez nem
annyit jelent, hogy írnom kellene róluk. Biztos nem tudnék
Riemenschneiderről írni. De ennek az élménynek a tükrében
másképp láttam a modernitást, és másképpen fogtam föl a
környezetemet is. Ilyen élmények hatására változik meg az ember.
Nagyon sok múzeumban látunk újat, de kevés az olyan élmény,
amelyik úgy üt meg, mint engem a modern festészet New Yorkban,
és egy évvel később az óceániai és indián művészet Berlinben. A
megütés mozzanatából egy teljesen új világ nyílik ki. Ez nem olyan
élmény, mint amikor az ember felfedez egy-egy új festőt. Akkor nem
üt meg semmi, hanem egy új perspektíva nyílik meg. Például Feri
egyik kedvenc festője a németalföldi Hobbema. Ez a Hobbema nem
festett igazán vonzó tájakat. Egy-egy faluszéli házat, a háttérben egy
tehén, egy lovas szekér, két ember csinál ezt vagy azt – végtelenül
idillikus, hétköznapi az egész látvány. Ezt az idillt variálja egész
életművében. Miért szerette annyira Feri ezt a Hobbemát? Én is
szeretem, de nem tesz rám különös hatást. És miért szerette Corot-t
annyira? Ezen gondolkodtam mostanában, mert nemrégiben
megnéztem, egyedül, New Yorkban egy Corot-kiállítást, és rájöttem,
mi a közös Hobbemában és Corot-ban. Az idill. Az életformáé, ami
mögött biztonság, az otthonlevés nyugalma húzódik meg. Amelyben
azért nincs választási kényszer vagy lehetőség, mert az otthonosság
magáértvalóan természetes. Visszavágyódás, nosztalgia egy olyan
korszak után, ahol van otthon. Ebből az otthonból nem lehet elmenni,
mert csak azokat az utakat lehet járni, amelyek a faluból ki- és
visszavezetnek. Nincsenek más utak. Feri izgatott, feszültségekkel
teli személyiség volt, és festőeszményeinek megválasztása fejezte ki
– leplezte le – eredendő vágyódását ennek épp az ellenkezőjére. Ezt
csak most fedeztem fel. De ez egészen más élmény, mint ami ott
nyílt meg Berlinben. Az óceániai művészet, ha európai szemmel
nézzük, s ha ennek a fogalomnak van valami tartalma, primitív.
Mégis megdöbbentő elementaritással hirdeti, hogy az embereknek
minden kultúrában egyforma a képzelő-erejük: mindig képesek
szépet vizionálni, s ebből szépet teremteni. Vajon nem határolt-e az
ember fantáziája? Miért térnek vissza ugyanazok a motívumok és
ugyanazok a formák? Miért szép a páva, miért szép a galamb? Mert
mindenütt szép a páva és a galamb. Nemkülönben bizonyos virágok.
A fiatal nő. Vagy egy ló. A legtöbb kultúrában a rovar nem tartozik
az esztétikai élmény megtestesítői közé, de van, ahol igen – mint az
egyiptomiaknál és a krétaiaknál – : ahol a rovar szent állat, ott az is
szép. A képzelőerőnk ritmikussága, ismétlődése filozófiailag is
érdekelt. Nem mintha írtam volna róla valamit. Az embert, ha
filozófiát csinál, két dolog izgatja a leginkább. Az egyik az, hogy föl
akarja építeni a maga filozófiai világát. A másik pedig, hogy olyan
élményeket szerezzen, amelyek kívül esnek a filozófia világán.
Mindkettő egyformán lényeges. A filozófiai világhoz
elengedhetetlenek az olyan élmények, amelyeknek közvetlen közük
egyáltalán nincs hozzá. Ehhez tartozik az, hogy miért szép a páva. Ez
nem tartozik a világomhoz. Nem fogom soha fölépíteni. A saját
világom talapzatára építem föl a filozófiai rendszeremet, ezért az
érdekel, hogyan tudok egy világot megteremteni azon a talapzaton,
amit magamnak választok. De az is érdekel, hogy mi van ezen a
világon kívül. Amire nem vonatkozik az én talapzatom. Van, amiről
az ember nem beszél, és néha épp ez az alapvető élménye marad
titokban. A modern világban nincs többé általánosan elfogadott alap.
Viszont hagyom magamra hatni azokat az élményeket, amelyek kívül
állnak a megérthetőn.
A világ megértését elvesztettem a marxizmussal. Valamikor
kaptam egy világot Lukács Györgytől. Ez szétomlott, elfoszlott –
nem értettem többé a világot. És akkor azt mondtam magamnak:
„Meg akarom érteni, össze akarom magamnak állítani a világot,
ahogy én értem. Választok magamnak bizonyos alapokat, amelyekre
ezt a világot föl tudom építeni. Nem mondom, hogy más nem
választhat más alapot, de ezeket az alapokat én választom.
Megcsinálom magamnak az épületet.” És én mindenütt
megválasztottam magamnak azt az alapot, amire épületet tudok
fölállítani, annak tudatában, hogy ez nem egy objektív alap. Tehát
nem szólítok fel senkit, hogy ezeket az alapokat fogadja el, vagy
mindenki válassza ezt az alapot – ahogy a régi, premodern
filozófusok mondták. Az alap nem adott. Érzékelem, hogy ebben van
valami végzetesen törékeny. Ha leejthetem és eltörik, ez nem olyan,
mintha vasból vagy márványból lenne. Bizony törékeny, és a világ is
eltűnik, ha eltöröm ezt a porcelánfinomságú alapot. Porcelán vagy
még vékonyabb alap – azért csak kell, hogy legyen egy ilyen nekem,
mert ha nincs, akkor nem tudom fölépíteni a magam világát sem. A
dahlemi élmény annyit jelentett, hogy van, ami az én világomon
kívül van. Aminek semmi köze az én alapomhoz, kívül áll a
világomon, és éppen azért meghatározóan fontos.
'72 a terrorizmus korszaka is Németországban. Ekkor a német
baloldal erőteljesen támogatta a Bader-Meinhof-csoportot. Egyes
barátaimnak lelkiismereti problémát okozott, hogy bár ők nem
terroristák, saját maguk nem alkalmaznának erőszakot, de megértik a
terroristákat, hiszen a Német Szövetségi Köztársaság reakciós
rendszer, az amerikai imperializmus támogatója, ezért mindenképpen
alá kell aknázni. Tehát megértik azokat, akik lelkesen, vallásos,
baloldali meggyőződéssel terrorista akciókat követnek el. Ha náluk
keresnének menedéket, szélesre tárnák előttük az ajtót. „Gyerekek,
meg vagytok őrülve? Én ismerem ezt a világot, ugyanolyan, mint
ahonnan jövök. A terrorizmus gyilkosságra vezet, nem
felszabadulásra! Béklyóba verő rabszolgaságra – percig se higgyetek
a terroristáknak.” Megpróbáltam elmagyarázni, hogy minden
fantaszta, aki politikai gyilkosságra vetemedik, alapjában véve
őszinte, lelkes ember. Adolf Hitler és Göbbels is az volt – az erőszak
erőszakot szül. Ezért igen komoly konfliktusaim támadtak a berlini
szélsőbaloldal azon szárnyával, amelyik, ha nem támogatta is a
terrorizmust, de megértette, és próbálta fehérre mosni. Azért
szerettem Rudi Dutschkét, mert soha nem hagyta magát a
terrorizmustól meggyőzni. Hasonló volt a viszonyom az olaszokhoz.
A Marx szükségletelméletéről írott könyvem igen népszerű lett a
Lotta Continua nevű csoportban, mely nem volt ugyan terrorista, de
anarchista volt, és másoknál, akik szintén nem voltak terroristák, de
azért védték őket. Cikket kellett írnom a Citta Futura nevű, baloldali
lapba, s – hogy ezt a hülye szót használjam – elhatárolnom magam
tőlük: kérem, engem ne tessék így értelmezni, mert nekem ehhez
semmi közöm, én elítélem a terrorizmus minden formáját. Nem
akartam, hogy azért legyek népszerű, amit nem képviselek.
Életemben nemegyszer alakult ki az a konfliktus, hogy összeveszem
azokkal, akik azt állítják magukról, hogy ugyanazt képviselik, amit
én, s akik ünnepelnének és vállukon hordoznának, miközben
kénytelen vagyok leszögezni: „hohó, fiúk, ne ünnepeljetek, én nem
ezt mondtam, hanem valami mást.”
Szerettem Berlinben tanítani, mert jó képességű diákjaim voltak.
Szép időben a Krumme Lanke tóban lehetett fürödni. A ruhám alá
vettem egy fürdőruhát, ledobtam a ruhám a parton, és Berlin közepén
egy tóban úszkáltam. Fák, fasorok, napsütés. Később elromlott az
idő, és zuhogni kezdett. Két hétre Ferit is kiengedték hozzám, Vajda
Misuékat pedig Kelet-Berlinbe. Ferivel a Friedrich strassén keresztül
kétszer is átmetróztunk a túl(onnani)világba, ahol Misuval és Judittal
együtt néztük meg a kelet-berlini múzeumokat és a Brecht Színházat.
Az egyik vendéglőben azt mondták, hogy kötelező a ruhatár.
Levettük a kabátunkat, és helyet foglaltunk egy asztalnál. A
kosztümkabát rajtam maradt. Ebédet rendeltünk, és a
kosztümkabátomat ráborítottam a székem támlájára. A főpincér
odajött, és nagyon gorombán rám ripakodott: „Nem megmondtuk,
hogy a ruhatárban kell hagyni a kabátot, hogy jön ahhoz, hogy
megszegje az előírást?” Misu és Feri egyszerre kapott dührohamot,
és kezdett el ordítani: „Most nem visznek Auschwitzba!” Egyszerre,
mind a ketten. Pedig csak a német bornírtság volt a kellemetlenkedés
mögött. A pacák azonnal eltűnt, és otthagyta a kabátomat a támlán.
Soha nem éreztem, hogy a holokauszt német ügy lenne. Az
emberi természetre vetett fényt, nem a németségre. Engem a magyar
nyilasok akartak deportálni, nem a németek. Német katona segített
bejutnom a nemzetközi gettóba. Nem hiszem, hogy a holokausztot a
németség struktúrájából kellene levezetni. Adolf Hitler különböző
történelmi körülmények együtthatására tudott érvényesülni. Nagyon
megvetem azokat az osztrákokat, akik hiszik, hogy Adolf Hitler
német volt, Beethoven pedig osztrák. Tudniillik épp fordítva igaz.
Érdekes jelenség, hogy a nagy diktátorok mindig a perifériákról
jönnek. Napóleon nem francia, hanem korzikai, Sztálin nem orosz,
hanem grúz, így Hitler sem német, hanem osztrák, ahogy Karadzic
sem boszniai születésű.
Miért tartották titokban a gázkamrákat? Ha a német nép olyan
vérszomjas, és a zsidó gyerekek vérére áhítozik, Hitlernek az jó
propaganda lett volna. Ő tagadta. Nem az angolok előtt, akik tudták,
és a rádióikban bemondták. Nem az amerikaiak előtt, akik
jelentésekkel rendelkeztek róla, hanem a saját népe előtt tagadta le.
Ennek azért megvan a maga jelentősége. Keresztény nép nem
fogadja el a kisdedek meggyilkolását. Senki nem tudja nekem eladni,
hogy a hitleri szörnyűségek a német nép lelkéből fakadtak. Mindig
közönséges emberek csinálnak mindent. Közönséges oroszok vittek a
gulágra, közönséges magyarok kínozták a foglyokat Recsken,
Eichmann is közönséges ember volt. Ezzel mit állítottam? Semmit.
Az ördögnek nincsen szarva, a totális rendszer és a gyilkolás olyan
ragályos betegség, amit a közönséges emberek is elkapnak. De ebből
nem következik az, hogy a német eredendően gyilkos, ahogy
Goldhagen állítja, miszerint a „átlagnémet” lenne a holokauszt
megvalósítója.
Németországban az újbaloldal volt a legantiszemitább. Erős
konfliktusom is támadt miatta. A német középosztály szégyellte
magát a holokauszt miatt. Ezért érdemén felül volt barátságos
minden zsidóval. Az újbaloldalnak nem volt lelkiismeret-furdalása,
mert azt hitte, baloldaliságánál fogva úgyis antináci, ezért kifejezheti
antiszemita érzelmeit. Az egész anticionista propaganda alapja az
antiszemitizmus volt. A német újbaloldali fiatalság egy része náci
családból származott. Föllázadtak jobboldali szüleik ellen, de
elfogadták antiszemitizmusukat. Ezt az érzést hangolták és festették
át Izrael-ellenessé. Palesztinbarát retorikát hangoztattak:
legendáriumukban a palesztin játszotta az üldözött zsidó szerepét.
Ebben a hárító-torzító alakoskodásban engedtek nyílt utat
antiszemitizmusuknak. Ez pszichológiai antiszemitizmus volt. Nem
nyilvánult meg az európai zsidók gyűlöletében, hanem ezzel a
komplexussal próbálták letudni a szülők náci mivoltát.
Velük gyűlt meg leginkább a bajom. Felfedtem előttük
palesztinbarátságuk eredetét, és védtem Izraelt. Az Izrael-ellenesség
egyenlő az antiszemitizmussal. Ezt hevesen tagadták, és azt mondták,
ők nem antiszemiták, csak Izrael-ellenesek. Misu volt az első, aki
még Magyarországon kimondta, hogy az egész „baloldal” kategória
azért kétséges, mert a palesztin terroristákat baloldalinak nevezik. A
palesztin terroristák baloldaliak, az izraeliek jobboldaliak. Ki hallott
már ilyet? A proszovjetség is az egyik újbaloldali kritériumnak
számított. Ezt az álláspontot sem voltam hajlandó elfogadni. Ebben a
skatulyázásban vált Hannah Arendt konzervatív, jobboldali
gondolkodóvá, mert megírta a totalitarizmus-könyvet, amelyben
nemcsak a nácizmust, hanem a kommunizmust is elutasította mint
totális rendszert. Ezért vesztette el akkor az értelmét a jobb- és
baloldal címkézés.
A Marx szükségletelmélete című könyvem 76-os első olaszországi
megjelenése után folyamatosan hívtak Olaszországba. Alig töltöttem
néhány hónapot Ausztráliában, amikor azonnal visszatértem az öreg
kontinensre, Rómába – és attól kezdve különböző olasz egyetemek
és konferenciák vendégszeretetét élveztem majd' minden évben. Első
római tartózkodásom alatt egy Ferdinando Adornato nevű
fiatalember interjúkötetet készített velem Cambiare vita, azaz
Megváltoztatni az életet címmel. Adornato akkoriban a Citta Futtira
nevű ifjúsági lapot szerkesztette, és ortodox kommunista álláspontot
képviselt. Jómagam erőteljesen Szovjetunió-ellenes voltam, amit ki
is fejtettem Adornato provokatív, vitázó kérdéseire. Ugyanakkor
kifejeztem a szimpátiámat az újbaloldal iránt – de utálkozva
utasítottam el az anarchistákat és a terroristákat egyaránt. Az
újbaloldalnak csak az a vonulata érdekelt, amit '68 májusa mutatott
meg Franciaországban: a happeninges vándorünnep, amely a
mindennapi élet megváltoztatására törekedett – ezért is adtuk a
Megváltoztatni az életet címet az interjúkötetnek. Ebben a világban
módunk van emberibbé változtatni az életünket, az igazi forradalom
az életformák átalakításában zajlik le – ez volt a könyvünk
vezérgondolata. Adornato később furcsa – bizonyos szempontból
tipikus – karriert futott be. A Citta Futtura szerkesztőségéből átment
az Unitához. Új munkahelyén is kért cikkeket tőlem. Itt írtam, azt
hiszem, a világon először, az AIDS-ről – és az elsők egyikeként a
dohányzás elleni kampány ellen. Az interjúkönyv nagyon sok
nyelven jelent meg, igen gyorsan németül, spanyolul, portugálul,
később sok más helyütt is. Adornato hamarosan otthagyta a
kommunista pártot, és a Panoráma milánói magazin munkatársává
avanzsált, azután az Espressóban folytatta a pályafutását, jelenleg a
Liberal című konzervatív lapnál dolgozik. Ahová csak ment,
feladatának érezte, hogy cikkeket közöljön tőlem. Mindenhová
követtem írásaimmal, ahová világnézeti változásai vetették. Azt
állította, hogy a Szovjetunióból az ábrándította ki, amit abban az
interjúban elmondtam, s a gondolataimnak köszönhetően változtatta
meg a nézeteit.
A Feltrinelli kiadónál jelent meg a Marx szükségletelmélete. A
kiadót egy hadianyaggyáros, Mussolini támogatója alapította
vezeklésképpen, majd a fia örökölte, aki be akart lépni a kommunista
pártba, de a párt azt mondta neki, ne lépjen be, mert könyvkiadóként
jobban tudják használni – legyen csak pártonkívüli. Később
megutálta a kommunista pártot, a szélsőballal rokonszenvezett, és
terrorista lett. Elzarándokolt Fidel Castróhoz a forradalmárok
Mekkájába, Havannába. Különrepülőkkel küldte neki a csirkét és a
tojást. Kubában ismerkedett meg későbbi feleségével, Fidel Castro
szeretőjével. Inge Feltrinelli hívott meg minket Ferivel Torino
melletti kastélyába, Cesara Casesszal, Lukács egyik első olasz
hívével együtt. Feltrinelli ugyanis addigra terroristaként végezte
életét – fölrobbant, miközben egy robogó vonat alá dinamitot
helyezett, mint Matuska Szilveszter. A kastélyt hatalmas park vette
körül, amelyet sok póni-lovacska és kertész népesített be. Nagy
ebéddel, pompásan megterített roppant asztallal vártak bennünket.
Antik bútorok, kínai porcelánok, súlyos ezüst evőeszközök. Ebéd
után azt javasolták, pihenjünk egy kicsit szobáinkban, s utána
menjünk le úszni. Többlépcsős kerten át ereszkedtünk le a
medencéhez, aztán kifeküdtünk a nyugágyakba, ahol egyenruhás
pincérek lábujjhegyen jártak körbe, és kínálták a gintonicot, a
camparit és egyéb italokat. Miközben Ferivel ittuk a camparit, Inge
Feltrinelli három nyugatnémet kommunistával a világforradalom
lehetőségeiről vitatkozott a medencében. Mikor tör ki a
világforradalom? – töprengtek, és visszahelyezték kiürült poharaikat
a görnyedt háttal várakozó cseléd tálcájára. Az inautentikusságnak
ezt a frenetikus példáját író sem találhatná ki érzékletesebben.
Egyébként a hat-hét kiadást megért Szükségletelméletért a Feltrinelli
semmit sem fizetett. Az ügynököm egyébként éppen most másoknak
adja át az olasz kiadás jogát, mert illenék, hogy lassan valaki fizessen
is azért a meglehetős példányban elkelt könyvért.
Persze az újbaloldali társaságba, például a Lotta Continuaba – a
Harc folytatódik baloldali anarchista csoportba – szegény, csóró
gyerekek is tartoztak. Amikor meginterjúvoltak bennünket a torinói
pályaudvaron, arra kértek, beszélgessünk a peronon, mert nincs
pénzük beülni a restibe egy kávéra. Igen kritikus voltam az olasz
baloldallal – magával az OKP-val is, ezt nem rejtettem soha véka alá,
de a szélsőbaloldali antikommunistákkal is, akik a kommunistákat
bürokratáknak tekintették, nem kedvelték a Szovjetuniót, ugyanakkor
forradalmi hévvel akarták megdönteni azt a rendszert, amellyel,
szerintük, a kommunista párt opportunista módon szövetséget kötött.
Milliószor kellett elmagyaráznom, hogy nem szimpatizálok egy
olyan kommunista párttal, amely támogatja a Szovjetuniót, de amit
ők csinálnak, azt tökéletes őrültségnek tartom. Ezért szeretett
némelyikük, mert a szükségletelmélettel egy másfajta gondolatot
vezettem be, mely szerint nem a proletariátus a fontos, és nem annak
az osztályharca, mi több: nem is a termelőerők fejlődése, hanem
emberek szükségletei. Bevezettem a radikális szükségletek
kategóriáját. Az emberek radikális szükségleteik miatt akarják
megváltoztatni az emberi egyenlőtlenség és kizsákmányolás világát.
Itt és most ezekre a szükségletekre kell építeni, nem pedig
szervezetekre, intézményekre, pártokra.
Marx nagy gondolkodó volt, és mint minden nagy gondolkodót,
ezer különböző módon lehet értelmezni. Az én értelmezésem
radikálisan különbözött a hivatalos vagy félhivatalos marxizmusétól
– hiszen Marx mögött leginkább a saját gondolataim húzódtak meg.
Ezeket állítottam szembe az akkor híressé vált Marcuse-féle
újbaloldali gondolkodásmóddal is. Marcuse és a körülötte
csoportosulok szerint vannak igaz és hamis szükségletek. Ki állapítja
meg, hogy mely szükségletek igazak? Egy pár bakancs igaz, két pár
már hamis szükséglet? Ki dönti el, hogy nekem igaz szükségletem a
testvériség, és hamis a campari? Szerintem ez a fölosztás abszurd.
Amit az ember a szükségletének érez, az a szükséglete. Slussz-passz.
Minden emberi szükségletet el kell ismerni. Azt azonban nem, hogy
mindegyiket ki is kell elégíteni. Ha például valaki azt mondja nekem,
hogy szeretlek, szükségem van rád, akkor válaszolhatom: elismerem,
hogy szükséged van rám, de én nem szeretlek, és sajnos nem tudom a
szükségleted kielégíteni. Az anyagi és más erőforrásokon és
kondíciókon múlik, melyik szükségletet tudjuk kielégíteni, és
melyiket nem. Ez nagyon radikális gondolat volt akkor, amikor az
egész világ tele volt azzal az észveszejtő gondolkodással, hogy
valaki majd megállapítja, melyik szükséglet igaz és melyik hamis.
Ezt akartam lesöpörni az asztalról, és meg is tettem, ezért lett a
könyv olyan népszerű.
Idézetekkel sok mindent alá lehet támasztani, ha nem is mindent.
Engem valóban érdekelt, hogyan lehet egy alternatív gondolatot
kihozni Marx filozófiájából. Ahogy Lukács megcsinálta a marxizmus
reneszánszát a hatvanas években: bár már nem hittem a
marxizmusban, de úgy tartottam, hogy Marxban vannak gondolatok,
amiket ki lehet bányászni és aktualizálni. Ha Arisztotelész
szükségletelméletéről írhatok, Marxéról is érdemes. Hegel
szükségletelméletéről is írtam ebben a könyvben, aki a szükségletek
rendszere szót és fogalmat kitalálta. A szükségletek nem külön-külön
állnak, hanem rendszert alkotnak – egy világot szükségletek
bizonyos rendszere jellemez. Érdekelt ez a kérdés, akartam is írni
egy szükségletelméletet. Tervbe vettem, hogy írok egy úgynevezett
filozófiai antropológiát, amelynek bevezető része az ösztönökről
szól, aztán következik az érzelemelmélet, harmadiknak a
szükségletelmélet, negyediknek pedig egy történelemelmélet. A
történelemelméletet megírtam, a szükségletelméletet nem, s erre már
nem is kerül sor, mert úgy érzem, nincs értelme. Sok tanulmányt
írtam róla. Az előadás, amit 71-ben Amerikában tartottam, szintén
erről a problémáról szólt. De jóval később, a Sao Pauló-i Jezsuita
Egyetemen is a szükségletekről tartottam előadást, mert őket
érdekelte a szükségletek rendszere és változásai. A kérdés nem vált
ugyan érdektelenné számomra, de már nem izgat annyira, hogy külön
könyvet írjak róla, mint akkoriban terveztem.
Feltrinelliék uszodája után fölöltöztünk, és egész úton hazafelé
röhögtünk. Ettől kezdve állandóan meghívtak Olaszországba:
Genovába, Bolognába, Nápolyba. Különböző kitűnő gondolkodókkal
ismerkedtem meg, sok értelmes diákkal, akik közül ma többen
egyetemi tanárok. Az olaszok sokat jártak Ausztráliában, ahol széles
olasz értelmiségi közönség él, nem egy ausztrál-olasz konferencián is
részt vettem, ahová olasz barátaimat is meghívták. Itáliával soha nem
szűnt meg a kapcsolatom. Egyre több és több emberrel lettem jóban.
Vittoria Franco – a mostanit leszámítva – a leghosszabb életrajzi-
elméleti interjút készítette velem – s egy egész folyóiratszámot
megtöltött vele. Ott ültem Firenzében három napon keresztül,
reggeltől estig, és csináltuk az interjút. Nem ittunk közben pezsgőt,
viszont Vittoria az interjút angolból olaszra fordította – fantasztikus
munkát végzett. A Megváltoztatni az életet könyvet magyarul
mondtam hangszalagra, s Marinella D'Alessandro – Tordai Zádor
felesége –, aki tolmácsként is mindvégig jelen volt, fordította olaszra.
Laura Boella fiatal filozófuslányként látogatott Budapestre, ma
Milánóban egyetemi tanár, több interjút is készített velem, és elég
sok cikket írt a Budapesti Iskoláról. Mino Vianello egy könyvet írt
rólam.
Hosszú ideig a Marx szükségletelmélete írójaként skatulyáztak be.
Mióta megjelent az Általános etika, a Morálfilozófia és már előtte az
Igazságosság című könyvem, újracímkéztek. Most leggyakrabban
etikáról és igazságosságról szóló előadásokat kérnek tőlem. S vannak
helyek, ahol tudják, hogy a modernitással foglalkozom.
 Apák és fiúk

Megismétlődött '56. A Vencel téren végigrobogó tankok újabb

illúziót foszlattak szét. Pontosabban: '68 az illúziónak tett
engedményeknek vetett véget. Miért, milyen „jogon” reménykedtünk
mi '56 után? Akkori csalódásunk déjà vu-érzésként kerített
hatalmába. Nincs reform! A rendszer reformálhatatlan! Ez a hangulat
végképp visszalökött a belső emigráció gettójának falai mögé. Ha
megint rés támadna a falakon, az ember már észre sem veszi. Vagy:
nem akar vele élni, nem akar ebbe a nyitásba belemenni, inkább még
tovább izolálja magát. Ennek ellenére, vagy inkább épp ezért: a '68 és
'73 között eltelt időszak a Budapesti Iskola fénykorának bizonyult.
'68 előtt szerteágazó témák foglalkoztattak bennünket, de
leginkább a politikáról beszélgettünk. Kávézaccból jósolgattunk: mi
történik, ki hol van, ki mit csinál a Szovjetunióban, milyen jelből
lehet javulásra vagy romlásra számítani? A '68-as év kezdete tele volt
jó jelekkel. A beszélgetések nagy része, ha nem is a zöme, politikai
kérdésekről folyt, politikai információkat cseréltünk, igyekeztünk
belesni a politika kulisszái mögé. Az effajta, napról napra izgatottan
hullámzó élet nem kedvezett a nyugodt filozófiai munkának. '68 után
légüressé vált körülöttünk a levegő, s vele megszűnt az
izgatottságunk. Itt többé nincs mit tenni, minden marad a régi: a
gazdasági reform elodázódott, s vele a politikai reform is – ezért a
politika és annak megbeszélése elvesztette számunkra központi
szerepét. '68 és '73 között az iskola tevékenysége egyre inkább a
filozófiára koncentrálódott. A legérdekesebb és legfontosabb
filozófiai diskurzusokat ez alatt az öt év alatt folytattuk le. Jómagam
a Mindennapi élet második részét írtam, s fejezetről fejezetre
megmutattam a barátaimnak, utána megbeszéltük, és sokszor
megszívleltem a kommentárokat. Kissé később Marx
szükségletelmélete című könyvem is hasonló diskurzus légkörében
született. Ekkor írtam az összes etikai tanulmányomat, amelyek vagy
előszóként, vagy cikként jelentek meg, összegyűjtve pedig – már
emigrációm alatt – a Fejezetek az etika történetéből címen. Megírtam
a Vallomás a filozófiához című munkámat, azután az Ösztönökről írt
könyvemet és az Érzelmek elméletét. Tehát magyarországi könyveim
zömét 1968 után írtam. Márkus, Bence, Kis a könyvüket '68-ban
kezdték el írni, 71-ben fejezték be. Ez nem pusztán egy könyv
megírásának folyamata volt, hanem a könyv felvetette problémák
megbeszéléséé, egy koncepció kialakításáé is. Vajda Misu ekkor írta
meg a második Husserl-könyvét, majd a fasizmusról szóló elemzését,
és Merleau Ponty észleléselméletéből kiindulva a festészetről szóló
tanulmányát. Márkus Gyuri ekkor szerkesztette meg Lukács
Heidelbergi esztétikáját. Feri befejezte Dosztojevszkijről és Sartre-
ról szóló könyveit, számos elméleti és kritikai tanulmányát. Intenzív
munka folyt. Ez a Budapesti Iskola legszebb, legháborítatlanabb,
legbarátibb korszaka. A politikai izgalom helyét a barátság melege
vette át.
Márkus Gyuri édesapjának tejcsarnoka volt, az anyja is az
üzletben dolgozott. Annyira elfoglalta őket a kis bolt fenntartása,
amiből épphogy megéltek, eltartották Gyurit és a kishúgát, hogy
idősebbik gyereküket átadták a nagypapának. Tehát Gyurit
tulajdonképpen a nagypapa nevelte, aki azzal tette magát
nevezetessé, hogy folyton megígérte Gyurinak, neki ajándékozza az
óráját – de ígérete teljesítését addig húzta-halasztotta, amíg a
holokauszt megakadályozta benne. A mestersége szabó volt. Gyuri
előtt nem volt értelmiségi minta a családban. Ő tökéletesen más, mint
a közeg, amelyből jött. Mint egy nagy rabbi egy Singer-regényben, ő
is kiugrott kereskedő-iparos környezetéből, ahol senki sem értett
máshoz, csak a puszta élete fenntartásához. Nagyon szerette a
családját, ahol senki nem hasonlított hozzá. Édesanyjával bujkált
Újpesten, az édesapja más rejtekhelyeken húzódott meg – fölfedezték
és agyonlőtték. Gyuri tízévesen érte meg a felszabadulást, egész
fiatalon a somérokhoz csatlakozott, aztán mint nagyon szorgalmas,
kitűnő gyerek bekerült a Gorkij Gimnáziumba. Ott természetesen
kommunista lett. Úttörő, sőt úttörővezető is. A Gorkij iskolában
nevelték azokat a fiatalokat, akiket a Szovjetunióba küldtek
továbbtanulni, ezért intenzíven tanultak oroszul. Itt készítették fel a
jövő kádereit, nagy volt bennük a bizalom. Gyuri kapta a kitüntető
feladatot, hogy felügyeljen a kádergyerekekre a balatonvilágosi
kommunista vezetők üdülőjében. Ő pásztorolta például Révai József
fiát. E funkciójában olyasmit csinált Magyarországon, amiről még
nem is hallottunk. Tudniillik: vízisíelt. Nem is sejtettük, hogy ilyesmi
létezik, de a pártüdülőben már vízisíeltek. Márkus Gyuri élúttörőként
nevelgette a pártcsemetéket, és vízisíelt. Nagyon szigorú
úttörővezető volt, a legkisebb fegyelemsértésért elvette a gyerekek
piros nyakkendőjét. Ez komoly megleckéztetésnek számított a
mozgalomban. Knopp elvtárs nyakkendője is többször jutott e
szomorú sorsra, aki mindig érzett valami tiszteletet Márkus Gyuri
iránt – akkor is, amikor állásából kirúgott revizionista volt –, mert
nem felejtette el, ki kobozta el a nyakkendőjét. Gyuri így került ki
ösztöndíjasnak Moszkvába. A Lenin Egyetemen hallgatott filozófiát.
Ott ismerkedett meg Marisával, későbbi feleségével, egymásba
szerettek, összeházasodtak. Gyuri meggyőződéses kommunista volt,
mint mindenki, aki ebben a közegben nőtt fel. De még számára is
döbbenetes fordulatként zajlott le az '53-as olvadás. Számos orosszal
tartott fenn meleg baráti kapcsolatot. Sok mindenről beszélgettek, de
a családjukról nem tudott meg semmit. '53 után, amikor Sztálin
meghalt, hirtelen kiderült, hogy egyik-másik barátjának az apja,
nagyapja, testvére koncentrációs táborban sínylődött. Mindenkinek
volt egy halottja vagy foglya a gulágon. Ezt a tényt kétévi jó barátság
után először akkor mondták el neki.
Ez a Márkus Gyuri jött vissza '57-ben Magyarországra, a
feleségével és idősebb kisfiával. Moszkva bizonyos szakmai előnyt
nyújtott azoknak, akik ott tanultak filozófiát, mert bár ott is tiltottak
mindent, de a diákok engedéllyel bemehettek a könyvtárak tiltott
tárlóiba. Magyarország nemcsak kommunista volt, hanem szegény is.
Itt a legmegbízhatóbb elvtársak számára sem voltak elérhetők a
nyugati könyvek, míg Márkus Gyuriék a Lenin-hegyi, Leninről
elnevezett könyvtárban a legnagyobb sztálinizmus idején is
olvashattak analitikus filozófiát, angol pozitivistákat. A zárt
anyagban minden megvolt, amit a filozófiában akkor Amerikában és
Nyugat-Európában produkáltak. Magyarországon is fölállítottak
karantént könyveknek, de abban csak Nietzsche és a fiatal Marx
raboskodott. Gyuri olyan jelenkori filozófiai műveltséggel jött haza
Moszkvából, amihez hasonlót magyar egyetemen senki nem
szerezhetett. Nagyon rendesen elsajátította az angol nyelvet is.
Magyarországon csak oroszul tanultak. Elmondta, nem igaz, hogy a
modern filozófia nem ér semmit, mert ő olvasta ezt, azt meg amazt,
és ezek egész érdekesek. Viszont mi neveltük őt revizionizmusra,
szkepszisre, a kommunizmus iránti kétségekre. Politikai (át)nevelése
nem tartott sokáig, hiszen érzékeny fiú volt, hamar megérezte, mi a
büdös. A kommunista fiatalember hamar átváltozott szkeptikus,
ironikus és a rendszerrel szemben egyre több fönntartással élő
barátunkká. Ugyanakkor remekül hasznosította a Szovjetunióban
szerzett tudását. A pozitivista és analitikus filozófiáról megírta és
Tordai Zádorral együtt kiadta Az irányzatok a polgári filozófiában
című könyvet. Még hosszú ideig foglalkozott analitikus és pozitivista
filozófiával. Abban az időben mi mindannyian igen ideologikusak
voltunk: számunkra a francia és a német szellem Kanttól Hegelig,
Sartre és Husserl volt a mértékadó, Márkus számára viszont
Wittgenstein és Russel. Nagyon jól ismerte Russel filozófiáját: ő volt
az első Magyarországon, aki Wittgensteinnel foglalkozott, és írt egy
előszót a Tractatushoz. Az angolszász filozófia már akkor is jobban
érdekelte. Ez így nem pontos, mert minket egyáltalán nem érdekelt
ebben az időben. Vajda Misu volt az egyetlen közöttünk, akinek élt
az apja. Hosszú ideig élt még az apja, s ez roppant nagy különbség
volt hozzánk képest, bár nem jelentett csupa pozitívumot. Az apja,
akit nagyon szeretett, megrokkant a munkaszolgálat és a deportálás
alatt. Szívbajt kapott, sohasem nyerte vissza korábbi vitalitását.
Ahogy Misu szokta emlegetni, '45 után már nem ugyanaz az ember
volt, mint korábban: elvesztette eredendő vidámságát, jópofaságát. A
fiatal Misu csak az apja csontvázával, kripli személyiségével
találkozott. Apja egyáltalán nem nézett ki zsidónak, ahogy általában
a családjukban senki. Vajda Ági, Babarczy Laci felesége hasonlít az
édesanyjára, aki úgy festett, mint egy szlovák parasztasszony.
Amikor Misu apja első elemiben zsidó hittanra jelentkezett, bejött a
rabbi, és azt kérdezte tőle: „Maga hogy kerül ide?” „Tanár úr kérem,
én vagyok a Weiss.” Misu a maga vörös hajával, görbe orrával,
zsidós külsejével teljesen elüt a családtól, fogalmam sincs, kitől
örökölte a vonásait. Tizenkét éves korában az Erzsébet téren
meglátta az arcát. Az arca árnyékát – a nap odasütött, akkor fedezte
fel, hogy görbe az orra. Hatalmas felfedezést jelentett az életében,
hogy görbe az orra.
 Misu szülei mindketten tisztviselőként dolgoztak, de a mamáját
nagy ambíciók hevítették. Képzőművésznek készült, a család és
bizonyos körülmények nyomására azonban férjhez kellett mennie
Misu apjához, akivel nem voltak egymáshoz valók. Az apa vidám,
egyszerű természet volt, de mondjuk, nem volt egy értelmiségi; a
mama művészi, értelmiségi vágyaival mindig úgy érezte, hogy
mellette az élete egyetlen szenvedés. Az is volt. Misu '35-ben
született – ő a legfiatalabb köztünk. Mindig azt mondja, hogy
semmire sem emlékszik 1944. március 19. előttről. A zsidóüldözések
ébresztették fel – ezt az időszakot a budapesti gettóban vészelte át.
Vegyipari technikumba iratkozott be: vegyész akart lenni, nagyon jó
érzéke van a matematikához. Aztán a politika kezdte érdekelni.
Szerette volna tudni, mi miért történik, mi a politikai igazság. Kinek
van igaza? Ez az igény vezette el a filozófiához. Filozófiára viszont
csak a Lenin Intézetbe vették föl – ő is ahhoz a generációhoz
tartozott, amelyet jutalomképpen vettek föl oda –, ott találkoztam
vele, amikor kiküldtek Spinoza-szemináriumot tartani. Az első
sorban föltűnt egy csillogóan okos, vörös hajú gyerek. Az egyetlen,
aki értette, amit mondtam, amiről szó volt. Misu eleinte Márkus
Gyuri befolyása alatt állt. A filozófia természettudományos
vonatkozásaival foglalkozott. Az én hatásomra – ezt nem tagadom,
mert én voltam a tanára az egyetemen – fordult az úgynevezett
humanisztikusabb témák felé. Goethe Vonzások és választásokénak
esztétikai és etikai vetületéről írta nálam a szakdolgozatát. Kitűnő
írás volt. Két évvel később kezdett Husserllal foglalkozni, és akkor
már viszonylag egyenes vonalon jutott Husserltől Merleau Pontyn
keresztül Heideggerhez, akihez csak jóval később, már a
kivándorlásunk után került igazán közel – de mindig írt politikai
jellegű történeti tárgyú munkákat is, mint például a Fasizmus-
könyvet.
Juditot, a feleségét nem tudnám szociológusnak nevezni. Ha nem
Misu felesége, kitűnő tanárnő lehetett volna. És boldog. De így nem
érezte jól magát, aspiráns akart lenni, s végül is átkerült a
Szociológiai Intézetbe. Lehet, hogy valami jót is csinált ott, Misu azt
állítja, hogy igenis írt valamit, ami jó volt. Az én szememben Judit
aranyos, remek asszony, finom, kedves teremtés, a leggazdagabb
nyelvi humorral a környezetünkben, nagyon-nagyon szerettem. A
tudományhoz nem volt semmi tehetsége. Ebben az értelemben nem
is tartozott a Budapesti Iskolához, és ő sem tartotta magát
odatartozónak, inkább a barátunknak. Ezt azzal is kifejezte, hogy
nem adta fel az állását, mint Feri, az ellenünk hozott párthatározat
után.
Marisa fiatal lengyel kommunista lány volt, a családja
valószínűleg német származású, mert a lányneve Mária Otto. Egy
Gliwice nevű kisvárosban töltötte a gyermekkorát, Katowicéhez
közel. A család nagyon katolikus, lengyel és patrióta. Marisának a
katolicizmussal hamar meggyűlt a baja, ő az egyetlen a
társaságunkban, aki harcos ateista – szoktam is gúnyolni, hogy csak
katolikusokból lesznek ennyire kérlelhetetlen ateisták. Édesanyja
nagyon hamar meghalt, akit ő is, nővére is imádtak. Az apa
újranősült, a lányok el akartak menni otthonról. A szovjet ösztöndíj
nagyszerű kiútnak kínálkozott, hogy Marisa elkerüljön az apai
házból, ahova a mostoha betette a lábát. Marisa gyengén tudott
magyarul, amikor Magyarországra érkezett. Akkor alakult meg a
Szociológiai Csoport a Filozófiai Intézetben. Hegedűs András
Marisát választotta munkatársául. Egyszer a Filozófiai Intézetben
kerestem Hermann Pistát, és véletlenül benyitottam egy szobába, ott
találtam Marisát és Hegedüst. Utána Marisa nevetve mesélte, hogy
Hegedűs megkérdezte tőle, ki volt, aki benyitott. „A Heller Ági.”
„Az a revizionista?” „De nagyon kedves revizionista.”
Marisa Hegedűssel együtt írt tanulmányokat. Lényegében
majdnem minden, amit akkor csinált, közös munkájuk volt.
Felmérések kisvállalkozókról, csoporttanulmányok, gyári
vizsgálatok, félig-meddig empirikus fölmérések. Egy dolgot, a
hetero-és autosztereotípiák vizsgálatát és földolgozásukat velem
készítette. Ő nemcsak családi szálon tartozott a Budapesti Iskolához,
mert a vizsgálataikat földolgozó tanulmányok a rendszert kritikailag
elemezték – szerepelnek is a párthatározatban. Marisának akkoriban
nem volt külön elméleti munkája, de a Hegedűssel közösen írt
dolgaikban megtalálható az elmélkedő, reflektív attitűd, nem csak a
puszta empíria, s ez Marisának köszönhető. Kis Jancsi és Bence
Gyuri is benne volt a határozatban. A határozatban szereplők
valamilyen értelemben a Budapesti Iskolához vagy a holdudvarához
tartoztak.
Márkus Gyuri külön járt Lukácshoz, s Misu is tőlünk függetlenül
ment el hozzá. Sokszor még Feri meg én is külön kerestük föl. Egy-
egy munkát beszéltünk meg: készülő dolgozatainkat, vagy az övéit,
amit odaadott, hogy mondjunk róla véleményt. Elismertük a szellemi
fölényét. Ez nem arról szól, hogy kinek van igaza. Mert ha meg
voltunk is győződve arról, hogy nekünk van igazunk, a személyisége
fölényét elismertük. Lehet, hogy amit ő gondol, elavult, s mi már
nem fogadjuk el, de abban teljesen bizonyosak voltunk, hogy ő zseni,
s mellette mi csak tehetséges emberek vagyunk. Ő volt a centrum.
Időnként együtt is meghívott bennünket vacsorázni. Gertrúd már
nem élt, Piri néni, a házvezetőnő tálalt, akit a párt ajánlott
Lukácsnak. Mikor Lifsic nála járt, azt mondta neki: „Gyuri, nem
beszélek veled ez előtt a nő előtt, mert besúgó.” „Hogy mondhatsz
ilyet?” – csak Lukács lehetett ennyire naiv. Piri néni hosszú ideig
szolgált nála: nem hiszem, hogy jó besúgó lett volna, mert
megszerette Lukácsot meg bennünket is, ráadásul nemigen
rendelkezett intellektuális képességekkel. Legföljebb azt jelenthette,
kik látogatják Gyuri bácsit. Bárki telefonált idegen nyelven, azt
mondta a kagylóba: „moment”. Ezért a külföldi látogatókat
momentnek hívtuk. És akkor jött moment, és beszélt a momenttel.
Piri néni legtöbbször hidegtálat szolgált fel, ami általában sonkából,
szalámifélékből, retekből, hagymából és kenyérből állt. Utáltam. Ha
nagyon éhes voltam, akkor is szívesebben ettem vajas kenyeret. A
hetvenes években már volt mit vásárolni az üzletekben, legalábbis
élelmiszert. Ezt ettük, és rengeteget ittunk. Gyuri bácsi asztalán
mindig volt pálinka: barack és szilva. Ő úgy döntötte magába, mint a
vizet, és soha semmi nem látszott meg rajta. Erre a képességére
ifjúkorában tett szert: amikor a bankigazgató papa estélyeket
szervezett, és rengeteg vendéget hívott, akiket Gyuri bácsi mint
lázadó fiatalember nem viselt el. Főleg azokat az úrilányokat nem,
akikkel táncolnia kellett. Állandóan figyelte, hogy minden lánnyal
csak egyszer táncoljon, mert ha valakit kétszer kér föl, azt hiszik,
hogy eljegyezte magát vele. Így edződött a memóriája. Az utált
környezetét csak akkor tudta ideig-óráig elviselni, ha leitta magát.
Ivott hát, mint a kefekötő. Úgy megszokta az alkoholt, hogy már
egyáltalán nem hatott rá.
A személyes konzultációk Lukács dolgozószobájában zajlottak.
Amióta először léptem be ide, néhány szép kép is került a falra.
Méghozzá az én jóvoltomból. Mi, akik a Kant- és Hegel-
szemináriumaira jártunk, elhatároztuk, hogy megajándékozzuk a
születésnapjára. Az első évben a vásárlást egy kollégámra bíztuk, aki
megvette a gellérthegyi Szabadság-szobor kicsinyített mását. Ettől
megőrültem, és a következő évben, önhatalmúlag magamhoz ragadva
a kezdeményezést, 400 forintért, vagyis fillérekért megvettem egy
igen szép kis Derkovits-képet a Bizományi Áruházban. Mindenki
bedobott 50 forintot, a kép még most is ott lóg a Lukács-archívum
falán. Szép dolgokat tudtunk venni. Legszebb műkincsét, a késő
középkori vagy barokk Sárkányölő Szent György faszobrot a
végrendeletében valamilyen intézménynek ajándékozta. Főleg
Gertrúd szobája volt polgári ízléssel berendezve, amelyet egy
gyönyörű, reneszánsz jellegű szekrény uralt. A szőnyegeik is szépek
voltak. Ugyanakkor teljesen érdektelen, modern bútoraik is voltak,
ebből a szempontból a lakás meglehetősen heterogén képet mutatott.
Lukács, aki fantasztikus esztétikai kultúrával rendelkezett, nem
igazán foglalkozott lakása berendezésével, még az íróasztala is vacak
volt – míg Gertrúd ízlésesen rendezte be azt a pici részt, ami az ő
fennhatósága alá tartozott. Tehát a bútorokban a régi patrícius polgári
ízlés egy kommunista professzor színtelenségével kombinálódott. A
könyvtár volt a lakás központi része. Lukács első könyvtára elveszett
Heidelbergben, de már az emigrációban újrakezdte a könyvgyűjtést,
s ezt később Magyarországon könnyen folytathatta. A Múzeum
körúti Központi Antikváriumban az ostromban elpusztult vagy
emigrációba kényszerült emberek nagy gyűjteményeit lehetett kapni,
és a zsidókét, akiket megöltek Auschwitzban. Fillérekért lehetett
kitűnő könyvekhez jutni. Akinek akkor megvoltak a fillérjei, és
Lukácsnak megvoltak, fantasztikus könyvtárat tudott felépíteni.
Hegel első kiadásától Nietzsche első kiadásáig mindent
megvásárolhatott, amit csak akart. A lakás középső részében, az
ebédlőben a nagy asztalt ültük körül, egész este a kemény székeken
feszengtünk és beszélgettünk. Néha előfordult, hogy Lukács
mostohafia, Jánossy Ferenc és felesége, Holló Mária is részt vett
ezeken a szeánszokon. Lukács időnként felolvasott egy előszót vagy
cikket, amit valamelyik német lapnak írt, és a felolvasás után kikérte
a véleményünket. Vagy egyszerűen fecsegtünk, beszélgettünk,
politikáról, zenéről, filozófiáról. Ugyanúgy, mint a kirándulásokon.
Ahogy már erről szó esett, én és Feri 1964 júniusától egészen '71-ig
minden évben együtt nyaraltunk vele. Hazai tájakon, ahol nem volt
sok luxus, és kevés az akadémikus. Szeretett sétálni és közben
hosszasan beszélgetni. Feri és ő szövetséget kötöttek ellenem. Ők
mindig ugyanazon az úton szerettek sétálni. Számukra a nyaralás
annyit jelentett, hogy elmennek sétálni, és közben beszélgetnek. Ettől
megőrültem, mert én mindig egy másik utat akartam felfedezni.
Érdekelnek a hegyek, éspedig mindig mások. Csúcsra fel, völgybe le.
Amíg velük voltam, jöttek utánam, mert kinéztem a térképről, hogy
ide vagy oda kell menni. Ha például a nyaralásomat félbeszakítva
elmentem Korcsulára, és ők ott maradtak – Feri bevallotta –,
mindennap, délelőtt és délután ugyanazon az ösvényen sétáltak.
Néha kompromisszumot kötöttem: legalább egyszer naponta
sétáljunk új utakon. Lássunk valami mást! Gyuri bácsi mindig azt
mondta: „Ági, nincs igaza, mert minden fa minden megvilágításban
más és más. És nincs kétszer ugyanaz a megvilágítás. Tehát, ha
ugyanazon az úton megyek oda-vissza naponta kétszer, akkor sem
megyek ugyanazon az úton, mert mindig más a látvány.” A kijelentés
filozófiai igazságát elismertem, ennek ellenére szerettem volna új
utakon járni. Meg is hülyítettem szegényt, mert állandóan filozofált.
Ontológiáról beszélt. Azt mondta például: „a tehén kategóriákat
eszik”. „Lukács elvtárs, a tehén nem kategóriát eszik, hanem füvet,
ez nem ontológia, ez hegy, itt fekszik egy völgy, ez meg egy ház
vagy szamár.” „Tudja, Ági, az én elmém már csak egy
epifenomenon.” Elrontottam őt a hülyéskedéseimmel. Aztán ő is
hülyéskedett. Megtanulta, hogyha nyaralunk, nem lehetünk mindig
okosak. Akkor hülyéskedünk, elengedjük magunkat, gátlástalanok
leszünk. Sztorikat kezdett mesélni, nagyon jó történetei voltak a
fiatalkorából – kitűnően adta elő őket. Nem kellett volna mindig
filozofálnia, nagyon jól tudott hülyéskedni. Eleinte feszélyezett:
„Lukács elvtárssal megyünk kirándulni, a nagy géniusszal, nekem
állandóan figyelnem kell, mit mond a filozófiáról.” Egy idő múlva
elhatároztam, hogy ebből elég: felszabadítottam magam, felengedett
a rám nehezedő nyomás. És attól kezdve éreztem magam igazán jól,
amikor Lukáccsal még jobban lehetett hülyéskedni, mint Ferivel,
mert Feriben a tisztelet soha nem tudott teljesen föloldódni.
Feri számára Lukács az apát jelentette, úgy is ajánlotta neki
Dosztojevszkij-könyvét: „elhunyt apai barátom emlékére”.
Nekem Lukács nem volt az apám. Nem kellett apahelyettes. Freud
rám nem vonatkozik. Rám inkább az egzisztenciálpszichológia
érvényes: projektum vagyok. Tehát engem csak abból lehet
megítélni, amivé válok – azaz nem lehet kauzálisan megmagyarázni.
Az én viszonyomat Lukáccsal nem az apámhoz való viszonyom
határozta meg, ami a múlt, hanem a jövő, ami lettem. Azaz a
jövőmből lehet megérteni: azt, hogy később megpróbáltam fölépíteni
a saját filozófiai világomat. Az életemben nem lehet semmit, ami
később történt, egy korábbiból megítélni. Tehát azt, hogy ma milyen
vagyok, tíz év múlva, ha még élek, lehet majd megfejteni. De
semmiképpen sem abból, hogy milyen voltam tíz évvel ezelőtt.
Filozófus lettem: ez magyarázza Lukácshoz való viszonyomat, és
ennek semmi köze az apámhoz.
'67-ben lakást cseréltünk, s a '68-as események után már ebbe a
lakásba tértünk vissza. Gyuri fiam szinte nem tudott járni
megtanulni, olyan pici volt a Széchenyi utcai lakásunk. Kellene egy
rendes lakás, hogy Gyurinak legyen külön szobája. Belénk botlott a
szerencse. Nagybátyámnak, a vallásosnak, aki anyám szerint „olyan
hülye volt, hogy szombaton a zsinagógában rostokolt”, volt egy
ismerőse, akit a fia kivitetett Amerikába – a Belügytől kapott
engedélyt, hogy kivándoroljon. Az övé volt ez a lakás a Radnóti
Miklós utcában. Két szoba plusz cselédszoba, erkéllyel, gyönyörű
kilátással a Dunára. Szerette volna pénzzé tenni, hogy ne érkezzen
Amerikába egy fillér nélkül, de ha rájönnek a stiklire, fuccs az
útlevélnek. Szüksége volt valakire, akiben teljes mértékben
megbízhat. Így cserélte el a tanácsi lakását a mi öröklakásunkra, amit
aztán legálisan adott el. Mi 26 négyzetméterről 90 négyzetméterbe
csöppentünk. Az Újlipótváros kellős közepébe, ahonnan láttam a
hegyeket az erkélyről.
 Ebben a lakásban aztán nagy bulikat, partikat rendeztünk,
havonta-háromhetente. Mindenkit meghívtunk, aki a tágabb
körünkhöz tartozott. Nemcsak a Budapesti Iskolát, hanem Márkus
Gyuri tanítványait is a hozzájuk tartozó lányokkal. Ivászatos,
táncolós bulikat tartottunk, ahol az egész társaság megjelent és jól
érezte magát. Így és itt keletkezett spontán módon az a kör, amit
Lukács-unokáknak neveznek. A táguló kör két egymással
összefonódó gyűrűből állt. A belső hatosból, ami személyi és
ideológiai, gondolati szálakon is egybetartozott. Mindannyian
egységes, bár laza koncepción belül gondolkodtunk, egymás
tanulmányait, írásait állandóan megbeszéltük, kritizáltuk, tehát
filozófiai műhelyt alkottunk. A lazább kör Márkus Gyurin keresztül
rétegződött körénk. Márkus Gyuri sok tanítványt nevelt fel az
egyetemen, legtöbbjük ma a filozófiai élet kiváló alakja, egy részük
pedig közvetlenül vagy közvetve a demokratikus ellenzék
megalapítója lett. Márkus, Bence, Kis együtt kritizálta Marx
koncepcióit. Fölvetették: lehetséges-e, amit Marx elgondolt? Van-e
valóságalapja, perspektívája ebben a világban? Ez a munka kitűnő
írás volt, s akkoriban rendkívül bátor is. Természetesen nem jelent
meg, sőt még szamizdatban sem terjedt. Később az a tanulmány
került a szamizdatba, amit Bence és Kis készített ebből az
alapozásból kiindulva, és Marc Rakovski álnéven jelentetett meg a
Les Temps Modernes-ban, már jóval '73 után. Ausztráliában kötelező
olvasmánynak adtam föl a diákjaimnak. Akik a Totális állam és
rendszer című kurzusomat hallgatták, azok mind olvasták. A
Lehetséges-e politikai gazdaságtan? '71-re készült el. A fejezeteket
más-más írta, felosztották őket egymás között, de persze mindegyik
irányát közösen is megbeszélték. Márkus Gyuri Bencén és Kisen
kívül magával hozta legkedvesebb egyetemi diákjait is, például
Ludassy Marit és Erdélyi Ágit. Korábban csak az ő tanítványi körét
alkották, mivel azonban mindannyian elszigetelődtünk a
társadalomban, már hozzánk is tartoztak. Sok mindenről
beszélgettünk: politikáról a legkevésbé, teóriákról annál inkább.
Persze a pletykák sem kerültek el: mit mondott, mit nem mondott
Aczél?, ki volt kinél? Sok tudományos információ cserélt gazdát.
Márkus Gyuri olvasta a legújabb antropológiakönyveket, órákat
tudott mesélni e tárgyról. A kőkorszakról például, amely már a bőség
korszaka volt. Mindig azt a könyvet adta elő csodálóinak, amit éppen
olvasott, vagy ami épp foglalkoztatta. Konrád Gyuri állandó
vendégnek számított. Ő volt a kérdező: mindenkiről meg akarta
tudni, hogyan él, mit gondol, mit érez. Az agya úgy működött, mint
egy kíváncsi íróé, aki maga keveset beszél, de igen sokat kérdez.
Kis Jancsi és Bence Gyuri éles eszét, gondolkodását nagyon
respektáltam. Mindkét fiú apa nélkül nőtt fel. Jancsi apját mint
kommunistát lőtték agyon, Gyurié munkaszolgálatosként halt meg.
Apa nélkül születtek, hogy így mondjam. Számukra nagyon fontos
volt, hogy Márkusban apát találnak – de úgy érezték, hogy hozzánk
jobban ragaszkodik, mint hozzájuk. Azt akarták, hogy Márkus csak
az övék legyen. Hasonlóan viszonyult Radnóti Sanyi Ferihez. Az is
apa-fiú kapcsolat volt, de másképpen. Sándor az apját nem a
holokausztban vesztette el, fiatalon halt meg szívrohamban. Ő is
helyettes apát keresett, bár abban nem volt komplexum, inkább csak
egy idősebb, tiszteletre méltó, szeretett férfi személye hiányzott neki,
míg azt hiszem, Bencénél és Kis Jánosnál komplexummá vált, hogy
édesapa nélkül nevelkedtek fel. Bence még utálta is a mostohaapját.
Kis Jancsi funkcionárius miliőből jött. Nagynénje, Lakatos Éva a
Filharmónia vezetője volt, akit mindenki nagyra becsült, mert kitűnő
programot csinált a Zeneakadémián. Idősebb, ősz, sánta nő volt,
szerintem már fiatalon is idős és ősz lehetett. Mindig ott ült a
Zeneakadémián, Jancsit gyakran láttam mellette zenét hallgatni
Zsuzsával, első feleségével. Bencéről még ennyi képem sincs.
Radnóti Sanyiról viszont sokat tudok, kezdettől fogva Ferihez
kötődött. Amikor a fiatalokkal a szakítás megtörtént, Radnóti volt az
egyetlen, aki nem pártolt el tőlünk. Nagyon jó, hűséges barátunk
maradt. Tőle kaptuk a legtöbb levelet Ausztráliában. Szorgalmasan
írt, mindenről beszámolt, ami vele vagy Magyarországon történt.
Sándor és Feri között kölcsönös volt a választás, mert Feri is Sándort
választotta. Feri is szeretett fiúgyermekeket választani, és Sándorban
remek partnerre lelt. Mindkettőjüket érdekelte a kritika, az irodalom.
Sokkal jobban, mint bennünket: Misut és Gyurit abban az időben
egyáltalán nem, engem egy bizonyos mértékig igen, de azért engem
is jobban vonzottak a filozófia univerzális kérdései. Feri kritikus
szellem volt, őt a könyvek, versek izgatták, akárcsak Sándort. Tehát
nem pusztán a személyes vonzódás, hanem az érdeklődés közössége
is apa-fiú viszonyt teremtett köztük, ami minden konfliktus ellenére
megmaradt. Konfliktusuk azért nekik is volt. A fiúk mindig szeretnek
fölszabadulni. De az övék nem végződött szakítással, sőt még
erősebbé vált, amikor a kapcsolat egyenlő alapon újrateremtődött
köztük. Sándor egészen másféle környezetből, jómódú, nagyon régen
asszimilálódott családból származik. Az apai ág már a századforduló
óta nem zsidó. Ott lóg a falán a Recht nevű rendőrparancsnok-dédapa
olajképe. A nagyapa híres zenész, az apa orvos. Értelmiségi, a
dzsentrivel érintkező család. Igaz, minden kikeresztelkedett férfi
zsidó nőt vett feleségül. Sándor nagypolgári lakásban élt, amely tele
volt szebbnél szebb képekkel, értékes festményekkel. Apja gyűjtötte
a szépet, a barokk bútorokat, szép festményeket, szőnyegeket –
Sándort egész életében esztétikus környezet, polgári miliő vette
körül. Ő soha nem tudott alkalmazkodni az egyetemen szokásos
proletár magatartáshoz. Minden reggel nyakkendőt kötött.
Szelényi Iván kollégám volt a Szociológiai Intézetben. A
kapcsolatom barátságos volt vele, de nem közeli. Úgy érezte, hogy
mi mint marxisták, mindenek ellenére azért beépültünk a rendszerbe.
Ő sohasem volt marxista, később lett az, amikor Magyarországról
elment. Abban az időben antimarxistának számított, tehát a marxista
fiúkat, lányokat idegennek érezte, és nem engedte közel magához.
'68 után a Szociológiai Intézetben tartottak egy közös vacsorát,
elkezdtünk inni. Szelényi Iván azt mondta: „Gratulálok nektek a
korcsulai tiltakozásért. Most látom, hogy ti igaziak vagytok. Amikor
azt mondtátok, hogy nem ez az igazi marxizmus, és nektek egy igazi
marxizmus kell, azt akartátok kifejezni, hogy nem kívántok
alkalmazkodni a rezsimhez. Ezt igazán komolyan gondoltátok. Most
azt hiszem, különb emberek vagytok nálam. Mert én az
antimarxizmusomban nem mondok ki semmit, és alkalmazkodom, ti
meg, akik azt mondtátok, hogy más marxizmus, más szocializmus
kell, a bőrötöket vittétek a vásárra.” És ettől kezdve nagyon jó
viszony alakult ki köztünk, összejártunk egymással. Ausztráliába se
jutottunk volna ki nélküle, hiszen Iván szerezte az állásomat.
 Szívesen dolgoztam az asztalfióknak, ámbár a filozófia nem való
szamizdatba. Nem szamizdat-műfaj. Szamizdatban pragmatikus,
praktikus kérdésekre lehet teoretikusan reflektálni.
Lelkileg nem érdekelt minket, ami rajtunk kívül Magyarországon
történt. Kezdett közömbösen hagyni. Az a gondolat, hogy a mi
vérünk, szellemünk, az álmaink ebbe a világba vannak beépülve,
azzal is járt, hogy valamit tudunk itt csinálni, vagy befolyásolni
tudjuk az eseményeket: politikai értelemben is van valami funkciója
annak, amit csinálunk. '68 után úgy éreztük, hogy semmi funkciója
nincs. Partra vetett hal voltunk, amit csináltunk, csupán morális
gesztus, semmi hatása. Ebben az atmoszférában éltünk a
szamizdatmozgalom megjelenéséig. Az emberek már eldöntötték,
hogy alkalmazkodnak a rendszerhez, és lojalitásukért hajlandók
elfogadni az árat. A kádári gondolat: „aki nincs ellenünk, az velünk
van”, már megfogalmazódott, és működött a mindennapi életben. Az
emberek alkalmazkodni akartak, nem szívesen hallottak ellenállásról,
nem kívántak azzal sem szembesülni, hogy mi itt okoskodunk. Egy
életünk van, most már fogjuk meg azt a pozíciót, fogjuk meg azt az
állást, fogjuk meg ezt és azt, éljünk valahogyan! Ezt a fölfogást most
nem kritizálom, hanem leírom. Akkor kritizáltam. Akkor úgy
éreztem, hogy ez opportunizmus, morális csőd, cinizmus. Ma, utólag
azt mondom: az életnek különböző útjai vannak. Számomra az volt
jó és helyes, amit csináltam, anélkül nem maradtam volna filozófus,
mert a filozófus nem hazudhat a filozófiában. A középkori magyar
kódexek problémakörében nem kell hazudni. Abban kiválóan lehet
hazugság nélkül alkalmazkodni. Nagyon sok szakma megengedi a
lojalitást a rezsimhez anélkül, hogy hazudnia kelljen.
A 25. Színház nézőtere elsötétült, volt még néhány perc az
előadás kezdetéig. Jancsó Miklós megjelent mellettem, és egy
barackot nyomott a fejem búbjára. Ez volt az ő reakciója a '68-as
korcsulai nyilatkozatra. Ő nemigen akart mást csinálni, mint barackot
nyomni az ember fejére. Azt is csak sötétben. Tudomásul vettem.
Nem akartam vele többet érintkezni, mert a barack a fejemre nem
volt tőle nagyon szép megnyilvánulás. Az emberek féltek, és
alkalmazkodni akartak. Minek Kossuth Lajos, amikor Deák Ferenc, a
kiegyező kell a magyar népnek? Király István úgy vélte, hogy mégis
Kossuth Lajos kell. Egyrészt rokonszenves neki, hogy ezt tettem,
másrészt helytelen, nem lett volna szabad. Feri őrültséget követ el,
hogy szolidáris velem, s ezt morálisan, ha politikailag nem is,
helybenhagyja. Pistának mindig is kettős, skizofrén lelke volt. Csoóri
Sanyi is úgy gondolta, hogy neki is tiltakoznia kellene a bevonulás
miatt. Elment Illyéshez, de Illyés nemet mondott. Közvetlenül
Korcsula után, még meleg volt, tehát szeptember eleje lehetett Aczél
titkárnője felhívott telefonon. „Fehér elvtárs, Heller elvtársnő,
legyenek szívesek 11 óra 25 perckor megjelenni Aczél elvtársnál itt
és itt.” A Fehér Házban belépőcédulát kaptunk. „Aczél elvtárshoz
megyünk.” Majd elvették a cédulát, liften föl az emeletre egy
előszobába. Onnan újabb kísérő vezetett át folyosókon, szobákon
keresztül egy újabb szobába, majd még egybe. Ott állt Aczél elvtárs
tárt karokkal, és itallal kínált. „Hallottam, hogy maguk miket
csinálnak itt…” Nem javasolt semmit, mert nekem nem lehetett
semmit javasolni. Ezt Aczél éppúgy tudta, mint a
Belügyminisztérium. Kicsit megfeddett bennünket, s azt mondta,
legyünk jó gyerekek, ne csináljunk többé ilyen dolgokat. Azt
feleltem: azt csinálok, amit akarok, és Aczél ezt tudomásul vette. Feri
ugyanazt mondta, de barátságosan. Én kedélytelenül és félig-meddig
gorombán. Visszautasítom De ugyanazt mondtuk, tartalmilag nem
volt különbség köztünk. Ekkor mondott Aczél két dolgot, ami
megragadt a fejemben. „Három R betűtől félek: Rákosi, repülőgép és
a rák.” „Maguk csak ne beszéljenek demokráciáról, majd mi döntjük
el, mikor demokratizálunk.” Ezt a mondatot gyönyörűnek tartottam.
Olyan abszurd, a demokrácia fogalmával tökéletesen ellentétes volt,
hogy egy tirannus fogja eldönteni, mikor demokratizál. Milyen
demokratizálás az? Fából vaskarika, önellentmondás, csak ironikusan
tudtam hozzá viszonyulni. Bár az ember nem látja előre az életet.
Egy Gorbacsov nevű úriember valóban maga döntötte el, mikor
demokratizál. '68 után megint azt hittük, többé nem lehetséges
reform, itt csak egy forradalmi átalakulás hozhat változást, és az az
életben nem fog bekövetkezni. Úgy fogunk tehát meghalni, ahogy
most élünk: Magyarországon, emigrációban, lényeges változás nem
lesz. Akkor a tényleges emigráció gondolata még nem merült fel.
 Aczél előtt Szirmai István volt a Pártközpontban a kulturális
vezető. Nagyon undok, kulturálatlan ember volt, ellenségnek tartott
bennünket, és mindent elkövetett, hogy ne legyen helyünk a magyar
kulturális életben. Meg kell hagyni azonban, hogy bizonyos
szempontból iskolát teremtett Magyarországon: ő találta ki, hogy a
televízió legyen politikamentes. Ha minden politikamentes, a magyar
nép nem csinál '56-ot. Nem kell nekünk pártot éltető politika –
szórakoztassuk a népet. Hülyéskedjünk, legyen sok giccs! Ez volt
Szirmai eszméje: legyen a televízió a giccs centruma, akkor nem lesz
baj. Mindenki illedelmesen ül majd a televízió előtt, és sírni fog a
giccseken. Nem bizonyult rossz ötletnek a rendszer pragmatikus
szempontjából. Az ő helyére jött Aczél.
„Fehér elvtárs, magát nagyon soványnak képzeltem el!” – mondta
Ferinek, amikor először találkoztak. „Ez is mutatja, Aczél elvtárs,
hogy hallomásból ne vonjon le következtetést emberekről.” „Mit
kíván, Fehér elvtárs, lakást, állást vagy útlevelet?” „Egyiket sem,
mert nem a magam ügyében jöttem.” Mindenáron be akarta
bizonyítani Ferinek, hogy ő pártfunkcionáriusként is olyan ember,
mint a többi. Feri el is volt egy kicsit bűvölve, nem tagadom. Nem
annyira, hogy föladja az álláspontját, annyira azért nem. Rám Aczél
sosem tette ezt a hatást. Engem nem lehet kígyóbűvölni, lehet, hogy
ez az én hibám. A személyiségek kevésbé hatnak rám, mint az
álláspontok: ilyen esetben inkább a funkciót nézem, mint a
személyiséget. Márkus Óvári Miklóssal állt kapcsolatban, sohasem
Aczéllal. Óvárit mint ösztöndíjast ismerte meg a Szovjetunióban. Én
a legközelebb akkor mentem Aczélhoz, amikor 73-ban behívatott.
Hogy Feri kezdeményezzen-e vele találkozást, vagy sem, az
alapjában véve nem volt senkinek ellenére, mert mindenki örült,
hogy valaki azért tartja a közvetítő kapcsolatot az úgynevezett
hatalommal. Később ezt Feri szemére vetették, pedig ő soha nem
kapott semmit Aczéltól: mindig a mások érdekében érintkezett vele.
Ezzel legitimálta ugyan Aczélt, de mások számára közvetített. Csak a
rendszerváltozás után figyeltem Aczélra mint emberi jelenségre.
Addig ambivalensen viszonyultam hozzá. Funkcionálisan: ő a
hatalom képviselője, amit mondott, azt a hatalom üzeneteként
dekódoltam. A másik olvasat az volt, hogy Feri látott benne valami
személyeset. Valóban, Aczél lelkében élt az ambíció, hogy
értelmiségi is legyen. Tehát: egyfelől „Sohase higgy neki! Mindig
arra gondolj, mi van amögött, amit mond!” Más szempontból úgy
tekintettem rá: „ez a pasas bizonyos értelmiségiekre hatást gyakorol:
meg kell nézni, hogyan és miért hat rájuk, mi a titka a hatásának?”
Utólag én is úgy értékelem, hogy a Kádár-rendszerben pozitív
szerepet játszott, mert valamicske mozgásteret engedett az
értelmiségnek. Ugyanakkor épp ebből adódott rendkívül negatív
szerepe is: korrumpált. A két szerepet nem lehet egymástól
elválasztani. Nem mondom, hogy igazán jó ízlése volt, de egy határig
meg tudta különböztetni a jót a rossztól, a színvonalast a
színvonaltalantól, és még azzal a képességgel is rendelkezett, hogy
érzékelje a közvélemény ítéletét. Tehát, ha a magyar közvélemény
valamit színvonalasnak ítélt, nem utasította el mint imperialista
mételyt, hanem megpróbálta megnézni, miért tekintik
színvonalasnak. Ebben az értelemben valóban más színt képviselt,
mint a környezete. Ugyanakkor rendkívüli érzék(iség)et mutatott a
korrumpálásban. Más nem tudott úgy korrumpálni, mint ő. Persze a
rendszer volt korrupt, de ő ezt maximálisan fel tudta használni az
értelmiség föl- és megpuhítására. A Kádár-garnitúra legizgalmasabb
személyisége volt, sokkal bonyolultabb, mint maga Kádár János.
Talán mert őbenne is kettősség feszült. '56 végén még el akart menni
az országból. Csak az tarthatta vissza, hogy nem lett volna állása. Mit
csinálhatott volna külföldön? '68 után behívatott, és azt mondta,
legyünk jó gyerekek, most ne folytassuk ezt az ellenzékieskedést,
megúsztuk, ne csináljunk disznóságokat.A fiatalság tücsköt, békát
kezdett kiabálni ránk. Hogy mi kompromisszumot kötünk, beszélő
viszonyban vagyunk a rendszerrel. Miért jár Feri Aczélhoz?
Visszajöttek a pletykák. Pest egy nagy falu. Nem lehet két lépést
tenni anélkül, hogy valaki ne sutyorogja a füledbe, hogy ez és ez ezt
és azt mondta az emberről. Olyan légkörben éltünk, ahol a légyből
elefánt lett. A következmények elefánt következmények voltak.
Amikor láttam, hogy szakításra kerül a sor, lehívtam Kis Jancsit a
Grasham kávéházba. Jancsi, ne csináljunk őrültséget, szövetségesek
vagyunk. Ugyanazt a levest főzzük, ugyanabban az oppozícióban
vagyunk, hagyjuk abba az egymásra beszélést. Bármilyen
véleménykülönbségek vannak is köztünk. Bár én nem látom, hogy
volnának, de ha vannak, beszéljük meg, elemezzük végig.” Kis
Jancsi helyeselt, azt mondta, rendben van, és másnaptól már nem
beszéltek többé velünk. Nem köszöntek. Nem jöttek el hozzánk, nem
hívtak.
Nagyon szűk kör állt szemben a rezsimmel, rettentően kevés
ember. Szűk világ volt, össze voltunk szorítva, mindenki a másik
nyakán élt. Ezt hívják ecclesia pressa szindrómának. Sokan leírták: a
különféle menekültek, amikor összezárják őket, egy idő után egymás
torkának esnek, noha azonos helyzetben vannak. Megjelennek a
személyes ellenszenvek, és sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint
egy normális, demokratikus folyamatban. A mai pártokban nyilván
sokan nem szeretik egymást, mégis valahogy együttműködnek. Ez
történt itt is. Kis Jancsi elkezdett elsősorban Feri ellen, de ellenem is
beszélni. Engem ez nem érdekelt, ilyenkor kiléptem a sorból, vállat
vontam, és azt mondtam: „Gyerekek, most már hagyjuk abba ezt a
hülyeséget.” Ilyen a természetem. Feri habzó szájjal beszélt Kis
Jancsiról, és ő viszont. Feri is szeretett középpontban lenni. Két
dudás nem fér meg egy csárdában. Feri és Kis Jancsi nem fért meg,
nem az eltérő ideológiák miatt, hanem azért, mert mindkettő politikai
vezéralak akart lenni, és két vezéralakot nem bírt el egy szűk
politikai ellenzék. Feri, ha megengedték volna neki, benne lett volna
a szamizdatban. Radnóti Sanyin keresztül még Ausztráliából is
küldött írást a Beszélőbe, de Sanyi révén azt az üzenetet kapta, hogy
ez nem megy. Szívesen játszott volna szerepet a demokratikus
ellenzékben, de ez Kis Jancsi számára elfogadhatatlan volt. Feri és
Kis Jancsi között az is feszültséget okozott, hogy mindketten jó
szervezőkészséggel és stratégiai fantáziával voltak megáldva. Ez
egyikünknek sem volt meg, se Márkusnak, se nekem, se Misunak.
Mi voltunk az ellenzék, de ők verték a sátortábort. Ezt
mindannyian pozitívan értékeltük, minket azonban nem vontak be,
kirekesztettek maguk közül. Az uralkodóktól mi, saját magunk
rekesztettük ki magunkat. A másik póluson, a fiúknál alakult ki a
szerveződő ellenzék. Amit mi csináltunk, inkább morális tiltakozás,
azaz: a politikánk morális jellegű volt. Amit ők csináltak, az de facto
politikai szervezkedésnek számított. Kis Jancsi meghívott
csoportokat a lakására bizonyos kérdéseket megtárgyalni. Minket
sohasem. Ez kizárás volt. Féltek, hogy esetleg mi vesszük kézbe az
irányítást, mi csinálunk meg helyettük valamit, nem ők lesznek a
kezdeményezők. Generációk konfliktusában ez mindig így van.
Légüres térbe kerültünk, Kis Jancsi elvitte az egész fiatalságot. Szóba
sem álltak velünk – ha megtették volna, nem mehetnek többé Kis
Jancsihoz. Radnóti Sanyi kivételével mindenki Kis Jancsival volt
szolidáris, Erdélyi Ágitól kezdve Ludassy Mariig. Mari akkor
dedikálta nekünk frissen megjelent könyvét. Ez volt a dedikáció
szövege: „Hűtlennek kell lenni ahhoz, hogy szabadok lehessünk.”
Saint Justtől. A dedikáció leírja, ami történt. Azt gondoltam: „Ha
hűtlennek kell lenni, hogy szabad legyek, inkább nem is vagyok
szabad. De nem hiszem, hogy e kettő között kellene választanom.”
Tehetséges, okos fiatalemberek voltak. Bence és Bertalan Laci,
aki aztán a Szociológiai Intézetbe került, diákként együtt írt egy igen
érdekes esztétikai tanulmányt, ami tetszett nekünk. Hamar elváltak
az útjaik, ők vesztek össze először. Ludassy Mari a francia
forradalommal kezdett foglalkozni, ezért is választotta a Saint Just-
idézetet. Fodor Géza már ekkor megírta gyönyörű Mozart-könyvét,
talán a legkiválóbb, amit eddig írt. Meglehetősen lukácsista,
tradicionális esztétikai alapokról, de nagyszerű operaelemzésekkel.
Bence Lukács aspiránsa volt, tehát hivatalosan is kapcsolatban álltak
egymással – ha nem kereste fel elégszer Gyuri bácsit, az ő hibája.
Kis Jancsi is időnként fölment hozzá. Ludassy is járt nála, Radnóti
Ferin keresztül látogatta meg. A fiatalok azt vetették a szemünkre,
hogy elzárjuk őket Lukácstól. Kis Jancsi, Erdélyi Ági és Altrichter
Feri meglátogatta Misut a kórházban, amikor operálták, s azt
mondták neki, hogy a közöttünk lévő konfliktusnak az az oka, hogy
mi – elsősorban Feri és én, de Misu is – Lukács és közéjük álltunk.
Mi szabjuk meg, mikor találkozhat velük Lukács. Lukács saját maga
választotta meg, kivel és mikor találkozik. Ebben semmiféle szerepet
nem játszottunk, az biztos. De az ő igényük mégis kifejezett valamit,
amit nem lehet egyértelműen elhessenteni. Elismerem, hogy fiatal
embereknek támadhat olyan érzésük, hogy önállóak akarnak lenni, s
ebben az idősebb generáció gátolja őket. Úgy érzik, hogy miatta nem
tudnak kibontakozni. Nem lehetnek önállóak, mindig más vezényli a
parádét.
Nem volt ideológiai különbség közöttünk, noha a szakítás
pillanatában ezt a mozzanatot ideológiai argumentumokkal
indokolták. Mintha nekünk egészen más ideológiánk lett volna.
Köztünk az égvilágon semmi lényeges gondolati különbség nem volt.
A konfliktus generációs, személyes és hatalmi volt. Kevesebb
teoretikus ellentét volt köztem és Kis Jancsi, mint Márkus Gyuri és
Vajda Misu között. A szakítást ideológiailag támasztották alá –
valószínűleg a kommunizmusban szoktuk meg, hogy mindennek
valami ideológiai oka van. Nem elég őszinte az ember, hogy azt
mondja: kérlek szépen, semmi bajom veled, csak ezért és ezért nem
szeretlek, vagy nem tetszik a személyiséged. Van ilyen.
Ez a narratíva járja ma is: ők voltak az elsők, akik leszámoltak a
marxizmussal. Ez nem igaz. Misu mondta ki először, hogy Marx
halott. Ők még hosszú ideig marxista elemzést adtak a rendszerről.
Rosszul emlékeznek. Az ember a jelenből visszatekintve néha
rosszul emlékszik, illetve egy többszörösen átrétegzett eseménysoron
keresztül homályosan látja a múltját. Ebben az esetben én azért
emlékszem jól, mert a Misuval való konfliktus mélyebben érintett,
mint egy akármennyire tisztelt teória elvetése.
Márkus Gyuri mellettünk foglalt állást. Teljes mértékben
elszakadt a „fiaitól”, olyannyira, hogy hosszú éveken keresztül nem
is voltak beszélő viszonyban egymással. A szakítás nekem nem volt
fájdalmas, csak rossz volt, mert izolált bennünket. Márkus szerette
őket, neki fájdalmat okozott.
Ha ez a konfliktus nincs, nem hagyom el Magyarországot. A teljes
izoláció ugyanis akkor jött létre, amikor nemcsak a párt, a hivatalos
Magyarország kiabált rám tücsköt, bogarat, hanem a kialakuló
ellenzék is: akkor tényleg nincs helyem Magyarországon.
A Charta '77 ügyben szervezett aláírásgyűjtésnek az volt a
jelentősége, hogy először írtak alá együtt tiltakozást olyanok, akik
már ki voltak golyózva a jachtklubból, azokkal, akik akkor még vagy
azután is betöltöttek bizonyos pozíciókat a magyar kultúrában. '77-
ben csöngetnek, az ajtóban megjelent Kis Jancsi és Bence Gyuri.
Döbbenten álltunk. „Itt van egy tiltakozás, olvassátok el a szöveget,
akarjátok-e aláírni?” Megnéztük. „Természetesen aláírjuk, gyertek
be.” Azt mondták, hogy sietnek. „Azért üljetek le egy percre.” Nem
érnek rá, mert sürgősen le kell adni telefonon a névsort, mielőtt a
rendőrség kikapja a kezükből. Gyorsan aláírtuk az ívet, és akkor
elmentek.
Ernst Fischer hosszú ideig látogatta Gyuri bácsit Budapesten,
nagyon jó barátok voltak, de amikor Fischer bevallotta, hogy
tetszenek neki Beckett drámái, a barátságnak vége szakadt. Lukács
nem tudott olyasvalakivel barátkozni, aki Beckettet nagy
drámaírónak tartja. Mi soha nem mentünk ilyen messze. Más
generációból jöttünk. Nem kezdte ki a barátságot, ha más zenét
szerettünk, vagy más színházat. Viszont ha valaki azt mondta: a
kapitalizmust nem lehet meghaladni, Marx halott, ez már az alapokat
kezdte ki. Ezt négyünk közül ketten nem tudták elfogadni. Nem azért
nem, mert az ellenkezőjében hittünk. Amit abban az időben írtunk,
annak nem sok köze volt sem Marxhoz, sem a szocializmushoz. Az
iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle
szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az
iskolát.
A fordulat egy évvel az emigrációnk előtt következett be. Misu írt
egy „levélfélét barátaimnak”, aminek egy változatát közölte is a
Miért nem vagyok marxista? című kötetében, ezzel kezdődik. Az írás
lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet
meghaladni.
A levelet mindhármunknak címezte. Feri és Gyuri élesen
nekitámadt. Azt mondták, hogy ezzel fölmondta a kapcsolatot. Én
hallgattam. Misu tabut tört meg. Bíró Yvette mesélte, hogy soha
életében az apja nem volt szigorú hozzá, mindent megbocsátott, de
amikor egyszer azzal állt elé, hogy nincs Isten, pofon vágta. Az a
szelíd ember pofon vágta. Velünk is ez történt. Valaki kimondta,
hogy nincs Isten. Nem az volt a kérdés, hittünk-e benne, vagy sem,
hanem az, hogy ezt valaki kimondta. Minden iskola, amelyik
ideológiával foglalkozik, rendelkezik vallásos töltettel, ami
összetartja. Ez feltételezi olyan tabuk létezését, amelyek
megsértésével könnyen fölrobbantható az iskolát összetartó hit
alapja. Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu
bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan.
Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri és Feri pofon vágta. Én azt mondtam
magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy
nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem,
ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a
Budapesti Iskola vége.
A csonka Budapesti Iskola folytatta tevékenységét, hiszen
Ausztráliában Gyuri, Feri és én írtunk egy közös könyvet a szovjet
rendszerről, amit fontosnak tartok. '91-ben jöttünk vissza
Magyarországra, Misu szervezett egy Budapesti Iskola-konferenciát
Debrecenben. Sokan kérdeztek bennünket a közös éveinkről, és azt is
elmeséltük, hogyan szakítottunk. A fiatalok azt mondták: miért
beszélünk hülyeséget, tökéletesen azonosak vagyunk egykori
önmagunkkal: tehát a Budapesti Iskola nem szűnt meg. Nekik: van.
Ki kell mondani: nincs. Semmilyen iskola sincs. A mai világban
nincs iskola. Budapesti Iskola nem azért nincs, mert mi elvesztettük a
régi énünket, vagy konfliktusba kerültünk egymással, esetleg
önmagunkkal, s ne volnánk ma is barátok. Az iskola eszméje ma:
hazugság. Ugyanis az iskola lényege azon a feltevésen alapul, hogy
létezik egy igazság, és annak mi vagyunk a letéteményesei. Ha
többféle igazság létezhet egymás mellett – Márkus Gyuri pedzette
először –, megszűnik az iskola létjogosultsága. Nem gondoltuk
végig, noha előbb is megtehettük volna. Hiszen már régen éreztük,
hogy nincs iskola, mégis megdöbbentünk attól, hogy ezt valaki
kimondta. Hamis illúziókban éltünk, rosszul értettük saját magunkat,
s eltartott egy ideig, amíg megértettük: itt nem egy konkrét kör
robbant fel, hanem kimondtuk az egész világ filozófiájára érvényes
gondolatot: ahol ma iskolák léteznek, azok csak a hazugság talaján
állhatnak. Csak akkor van iskola, ha fölvethetem a kérdést: van-e
Isten vagy nincs. Hazajöhetek, mint Bíró Yvette, és apu képébe
vághatom, hogy nincs Isten, és ő pofon vág: akkor van iskola. Ha
nem vág pofon: nincs iskola. Most már nem vágjuk pofon egymást,
ha azt mondjuk, hogy én ebben hiszek és abban nem, nekem ez
számít igazságnak, neked pedig amaz.
Misu szakított először a marxizmussal, addig valahogyan
marxistának tekintettük magunkat. Misu kerek perec kijelentette,
hogy szerinte minden, amit Marx Károly állított, úgy, ahogy van,
abszurdum. A fiúk – Gyuri és Feri – sőt: Marisa is, nekitámadtak,
hogy éppen az ő pálfordulása abszurdum. Ezt nem szabad csinálni,
hiszen az egész platformunk arra az alapra helyezkedett, hogy
Marxnak bizonyos értelemben igaza van. Misu: „A kapitalizmuson
kívül más alternatíva nincs.” A fiúk: „Nem tudjuk elfogadni. Aki azt
mondja, hogy nincs a kapitalizmuson kívül más alternatíva, az nem
tartozik a Budapesti Iskolához.” Megdermedve ültem, és azt
mondtam: „Gyerekek, nem kell ebből nagy ügyet csinálni, az egyik
így gondolkozik, a másik meg úgy. Annyiszor zártak már ki
bennünket. Hogy lehet ilyet mondani, hogy nem lehetsz a Budapesti
Iskola tagja, olyan sokszor mondták, mi nem lehetünk tagja
valaminek, hagyjuk ezt abba. Ő így gondolkozik, mi másképp, majd
megbeszéljük. Majd még beszélünk róla.” De ővelük nem lehetett
erről beszélni. Márkus Gyuri úgy érezte, és ma is így hiszi, igaza volt
és van. Ha elfogadjuk, hogy a kapitalizmuson kívül nincs más
perspektíva: egész ideológiai együttlétünk válik értelmetlenné.
Nekünk volt igazunk, nem Misunak. „És nem neked – mondta nekem
Gyuri 1996 tavaszán. – Nem neked volt igazad, aki azt mondtad,
hogy miért ne, ez nem olyan álláspont, amiért szakítani kellene.”
Misu azt felelte, hogy akkor is ez az álláspontja, ha „kizárják” a
Budapesti Iskolából. A vita ingerült lett, az ellentétek
kibékíthetetlennek bizonyultak. Amikor Misu és Feri 1983-ban
találkozott Dubrovnikban, Feri nyilvánosan kijelentette, hogy akkori
vitájukban Misunak volt igaza. És Misu nagyon boldog volt.
De szerettem volna, ha a fiúk továbbra is beszélgetnek. Nem
értettem, hogy embereknek, akik szeretik egymást, miért kell olyan
hülye dolgok miatt, mint az ideológia, összeveszniük. Elismerem,
hogy ez nem filozófushoz méltó magatartás. Mindig ezt a
„méltatlan” magatartást vettem fel, ha azt tapasztaltam, hogy
egymást szerető emberek elveken, ideológiákon összevesznek. Miért
olyan fontos az ideológia? Ennél sokkal fontosabb, hogy tudjunk
egymással beszélgetni. De hát a fiúk nagyon makacsok. Azt
mondták: ha ilyen elvi különbségek merültek föl, nincs miről
tárgyalni.
 Azért később is beszélgettünk és összejöttünk családilag.
Továbbra is barátnak tekintettük egymást, végigizgultuk, hogy
kapunk-e útlevelet.
Kikísértük egymást a vonathoz.
 Elhúzódó búcsú

Azt hittük, a korcsulai aláírásunk után nagy megtorlás következik

– értünk jön a rendőrség, esetleg letartóztatnak. A rendőrség
korábban is, később is értünk jött, de épp akkor nem. Néhány laza
spiclit küldtek a nyakunkra. A Szociológiai Intézet beépített tégláit
már korábban azonosítani tudtam. A besúgó a kérdéseiről ismerszik
meg. Néhányuk később Hegedűs Andrásnak bevallotta, ki is ő – így
utólag verifikálódtak a megérzéseim.
Keresztkérdéseket tettek fel: „Miért írtad ezt? Mit gondolsz erről?
Nem kellene-e most általános tiltakozást szervezni, és mindenkivel
aláíratni?” Jött valaki, akinek addig a képét sem láttam, hogy
csináljunk egy aláírási akciót. „Úristen, de unom ezt, ez is egy agent
provocateur.” Még korábban írtam egy cikket az Eatherly-
levelezésről. Eatherly volt az a pilóta, aki megadta a jelet, hogy
ledobhatják az atombombát Hirosimára. Levelezett Günther Anders
osztrák filozófussal, Hannah Arendt első férjével. A levelezést
németül is kiadták, erről írtam cikket valamelyik lapnak. Többek
között arról, hogy valakinek lelkiismeret-furdalása támad az általa
elkövetett bűn miatt, s amikor nyilvánosságra akarja hozni,
elmegyógyintézetbe zárják. Másnap, hogy az írás megjelent, odajött
hozzám valaki a Szociológiai Intézetben: „Amikor azt írod, hogy
Amerikában elmegyógyintézetbe zártak valakit, mert kimondta az
igazságot, nem inkább a Szovjetunióra gondoltál? Ott szintén
elmegyógyintézetbe zárják az embereket, ha kellemetlen
mondandójuk támad a rendszerről.” „Miért kérdezed ezt tőlem?”
Reszketni kezdett, elsápadt, kiverte a veríték. A válasz megvolt.
Egyébként richtig ezért írtam. A Rákosi-időkben virágzott a
spiclikultúra – elmentek a párttitkárhoz, és mindent jelentettek, ami
eltért a hivatalos vonaltól. Megmondták, ha valakinek nem tetszettek
a szovjet filmek. A spicliség nyílt foglalkozás volt, nem rejtegették –
a jó kommunista egyenesen meggyőződésből kémkedik: feljelenti
embertársait, mert azzal a világforradalom ügyét sietteti. '56 után a
helyzet megváltozott. Elmúltak a régi szép idők, „amikor érdem volt
besúgni”. A nyílt spiclikkel nem állt szóba senki, ezért olyanokat
küldtek, akiket megvesztegettek, megzsarolták őket, hogy
amennyiben nem jelentenek, ez és ez lesz a következménye.
Mondjuk, egy gimnáziumi tanárnak viszonya volt egy 14 éves
kislánnyal. „15 évet kaphatna fajtalankodásért. Vagy jelent.” Az
utóbbit választotta. Valaki elfogadott vagy beváltott illegálisan 150
dollárt – ez már valuta-bűncselekmény… „Kell az neked, hogy
kapjál érte két évet, s elbocsássanak az állásodból miatta?” Egyre
többször tettek föl provokatív kérdéseket, az ember kezdett
neurotikussá válni. Soha nem érezhette magát biztonságban, nem
tudhatta, nincsenek-e besúgók a környezetében. El kellett döntenem,
hogy nem gondolok erre, mert ha nem bízhatom az emberekben, akár
fel is akaszthatom magam. Szép az elhatározás, de más a valóság.
Abban az időben már szárnyra kapott a hír, hogy ír rólunk a
világsajtó. De utcára tehetnek, az nem kérdéses. Egy óvatlan
megjegyzés következménye gyakran rendőrségi felügyelet lett.
Otthon kellett maradni, az ember nem érintkezhetett senkivel.
Horváth Zoltán egy társaságban kritikusan nyilatkozott a
szociáldemokraták bebörtönzéséről, s rögtön megkapta érte a refet
(rendőrségi felügyeletet) – ahogy a szakzsargonban ezt a
büntetésfajtát hívták.
Az USA-ban ki akarták adni az Arisztotelész Etikájáról szóló
könyvemet, ami ugye nem egy népidemokrácia-ellenes pamflet.
Megkértek, hogy küldjek ki egy kötetet a MIT-nek, a Massachusetts
Institute of Technology kiadójának. Szerettem volna magam
kiküldeni, de csak a Szerzői Jogvédő Hivatalon – azaz a Szerzői
Jogfosztó Hivatalon – keresztül tehettem meg, amely intézmény –
efelől kétségem sem volt – az Államvédelmi Hatósághoz tartozott.
Húzták-halasztották a könyv kiküldését. Végül azzal passzolták
tovább, hogy ehhez még a munkahelyi igazgatónak is hozzá kell
járulnia. A könyv rendesen megjelent, be volt kötve, árulták a
magyar üzletekben – de külföldre kiküldeni szigorúan tilos, ha az
igazgatóm írásban nem engedélyezi. Enélkül a Szerzői Jogfosztó ki
nem küldi. ,Jó.” '68 óta már nem Hegedűs volt az igazgatónk, hanem
Kulcsár Kálmán, a mameluk – így neveztük a kormányzat által
kijelölt helytartót. „A MIT kiadó meg akarja jelentetni az
Arisztotelész Etikája, című könyvemet, a Szerzői Jogvédő szerint
nemcsak az Akadémiának, de az intézetnek is hozzá kell járulnia.
Szükségem van az engedélyére.” „Az engedélyt megtagadom, nem
írom alá.” Elfogott a harctéri idegesség. „Kulcsár elvtárs! Ebben a
pillanatban lemondok az állásomról. Ha nem vagyok állásban, akkor
nincs főnököm, és ha nincs főnököm, senki sem tagadhatja meg
tőlem az aláírást.” „Meg van maga őrülve? Ezektől vár jogot és
igazságot?” Ezt gyűlölöm a legjobban. Teljesíteni az urak parancsait,
és még le is nézni azokat, akiknek a parancsaira ugrálok, ez
szerintem a legmocskosabb magatartás.
Nem küldték ki az Arisztotelészt, de nem hagytuk abba a Szerzői
Jogvédő bombázását – ha csak később is, de lett eredménye. Helsinki
szelleme lebegett a vizek és térségünk felett. Ha ők így, akkor mi a
külföldi sajtónak adunk nyilatkozatokat. Közeledett a Helsinki
megállapodás. Mi mindent alá nem írt a Szovjetunió és
Magyarország! Kezdtek járni az újságírók Magyarországra. Ellenzéki
hangot akartak hallani, hogy lehozhassák a Neue Züriche
Zeitungban, a Le Monde-ban. Kevés ellenzéki mert nyilatkozni. Mi
állandóan adtunk interjút, Feri még a BBC-ben is beszélt. Nem
tudtunk semmit kiküldeni, elmondtuk az újságíróknak, hogy nem
engedik ki a kéziratainkat. Ők persze cirkuszt csináltak. Aláírták a
Helsinki dokumentumot. Kádárék kölcsönökért kórincsáltak a
Világbanknál és egyéb helyeken, hogy '56 fenyegető emlékét
fogyasztási javakkal hárítsák el. Csináljuk a világbotrányt! Tessék
kiengedni a kéziratainkat! Helsinkinek köszönhető, hogy ha cenzúrán
keresztül is, de legálisan küldhettük ki a kéziratainkat külföldre.
Egyszer kopogtattak az ajtónkon. A kopott télikabátos, magas
úriember bemutatkozott: „Bibó István vagyok.” „Fáradjon be, üljön
le.” Elmondtuk, hogy réges-régen tiszteljük, örülünk, hogy eljött
hozzánk. „Hallottam, hogy maguk a Szerzői Jogvédővel kötött
egyezség alapján kiküldhetik a kézirataikat. Ha hasonló ügyben én is
hozzájuk fordulok, hivatkozhatom-e magukra?” Ez nagyon
tisztességes volt. „Azért csináljuk, hogy a precedensre hivatkozni
lehessen. Hivatkozzon csak ránk.” Sikerült elérni, hogy Bibó is
kiküldje A nemzetközi szervezetek bénultságáról című kéziratát
Angliába. Ez komoly eredmény volt, mert egy tevékenységet, egy
jogot legalizáltunk. Ha legálisan küldök ki valamit, nem lehet
börtönbe csukni érte. Ha illegálisan, mindig fönnáll a veszélye, hogy
utólag perbe foghatnak. Megfordult a gondolkodásmódunk és
attitűdünk. Nem kicsempészünk valamit, hanem kicsikarjuk a jogot,
hogy legálisan küldhessük ki.
Helsinki után terebélyesedett ki a rendszerrel szemben álló élet- és
gondolkodásforma. A taccsvonalon kívülről szemléltük ezt a
fejlődést, mert addigra már mindenhonnan ki voltunk rúgva, teljesen
elszigetelődtünk, a rendőrség minden lépésünket felügyelte. De a
többiek számára elkezdett működni Helsinki, sőt: a mi számunkra is,
hiszen Helsinki nélkül nem kaphattunk volna útlevelet, és nem
hagyhattuk volna el az országot.
73 és 74: a mélypont. Érzékeltük, hogy sűrűsödnek, feketéllenek a
felhők fölöttünk, de nem tudtuk, honnan csap le ránk a villám.
Fegyelmi? Bírósági per? Letartóztatás? Még azt is megjósolták, hogy
egy „vad hajnalon” az otthonunkba is betoppannak a nem kívánt
vendégek. Igyekeztem mindentől megszabadulni. Az összes
kéziratomtól. A kézirataimat odaadtam Schlanger András
barátomnak, aki a Nehézipari Minisztériumban dolgozott, ő rejtette
el őket a minisztérium széfjében. Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics
egy napját még Hruscsov idején adták ki. Lukács azt a furcsa dolgot
írta róla, ami akkor mindenkit fölháborított, hogy ez a szocialista
realizmus legnagyobb alkotása. Lukács nagyon szerette
Szolzsenyicint. A többi Szolzsenyicin-könyv németül jutott el hozzá,
így a Gulág első kötete is. Nekem adta, a könyvtáramban volt,
gyorsan megszabadultam tőle. Igyekeztem megtisztítani a könyvtárat
az esetleges házkutatás előtt, ami de facto be is következett. Még a
szerelmes leveleimet is eldugtam – mindent, ami valamilyen
összefüggésben érdekelheti az Államvédelmi Hatóságot.
Sétáltunk Ferivel az utcán, a Lipótvárosban: „Nézd, Ági, ez az
autó bennünket követ.” „Te rémeket látsz.” „Akkor forduljunk be!”
Befordultunk, összevissza cikáztunk, az autó meg csak egyre jött
mögöttünk. Most már én is beláttam, hogy Feri nem lát rémeket.
Idegesíteni akartak. A követésnek semmi más funkciója nem volt.
Elmentünk nyaralni Visegrádra egy kis szállodába, föl a hegy
tetejére. Sétálunk az erdőben. Követnek. Hát már az erdőben sem
hagynak nyugton. Feri nyugtatott: „Ne idegeskedjünk, mit tudnak
csinálni, csak követnek. Nem kellemes társaság, de legalább tudjuk,
honnét küldték őket, s akkor legalább az is biztos, hogy nem
rablógyilkosok.” Egy ilyen alkalommal mondtam Ferinek: „Olyan
idegesítő, hogy állandóan követnek, valaminek történnie kell.”
Amikor hazamentünk, valaki fölrohant hozzánk, azt mondta, hogy
Szelényi Ivánt és Konrád Gyurit letartóztatták, és elkobozták a
Csobánkán írt könyvüket.
Abban az időben Feri meglehetősen jó viszonyba került Marosán
Györggyel. Almási Miklós apja a munkásmozgalom idején
szociáldemokrata volt, jó barátja Marosánnak. Egyszer Marosán azt
kérte Almásitól az uszodában, ahol többnyire együtt úsztak, hozza őt
össze velünk. Feri hajlandó volt találkozni vele, mint történészt
érdekelte a figurája. Hogyan interpretálja az eseményeket, milyen a
gondolkodásmódja? Feri gyűjtötte az anyagot egy, most már sajnos
soha meg nem írandó memoár számára. Marosán azért akart
megismerkedni vele, mert oda akarta adni az életrajza első kötetét, a
Tüzes kemencét. Olvassuk el, és mondjunk róla véleményt, később a
folytatását is ideadta. A diskurzus az életrajzokból indult ki, de azért
más irányokba is elkanyarodott. Marosán időnként telefonált, és
közölte: „Most fölmegyek.” Nem kérdezte, följöhet-e, szabadok
vagyunk-e vagy sem: „Ferkó, holnap háromkor ott leszek
maguknál.” Már régen otthagyta a pártot. A bemutatkozó
látogatáskor elhozta a beszéde szövegét, amelyet akkor olvasott fel,
amikor odavágta a tagkönyvét a Központi Bizottság asztalára.
Marosán mint a Magyar Szociáldemokrata Párt egyik vezetője, az
MKP-val történt egyesítés egyik szervezője és rendezője volt. A
demokrácia formális megszüntetésének, saját pártja
fölszalámizásának, hogy Rákosi kedvenc módszerét idézzem. Tehát a
kommunista párt embere volt a szociáldemokrácián belül, és az ő
érdekeiket képviselte. Azt hitte, hogy az egyesülés után busásan
megjutalmazzák, ehelyett letartóztatták, akárcsak a többi
szociáldemokratát. Súlyos büntetést kapott, feleségét vidékre
deportálták, a családja borzalmas körülmények közé került. Amikor
kiengedték, eldöntötte, hogy megpróbál közel kerülni a Kádár-
vezetéshez. '56 után csatlakozott a forradalmi munkásparaszt
kormányhoz, rábízták a belügy irányítását – ő volt a kivégzések
egyik felelőse. Nem mintha nem Moszkvától függtek volna a halálos
ítéletek, de ő adta rájuk áldását, sőt: büszke is volt erre. Elmesélte:
amikor a Nagy Imre-tárgyalás folyt, magas lázzal, influenzásán
feküdt otthon, ezért nem tudott megjelenni az ülésen, amelyen arról
szavaztak, hogy legyen-e halálos ítélet, vagy sem. Levelet küldött
Kádárnak, ha szavazásra kerül a sor, a halálos ítéletre szavaz –
nehogy azt higgyék, azért volt influenzás, mert ki akarja húzni magát
az ügyből. Egyébként mindenki megszavazta a halálos ítéletet,
nemcsak Marosán, de őt ez büszkeséggel töltötte el, még csak nem is
szégyellte. Ez az ősellenség baráti jobbot akart nyújtani, mert tudta,
hogy utáljuk a Kádár-Aczél-társaságot. Ő ugyan másért utálta, de
kommunistáéknál, szociáldemokratáéknál megszokták, hogy ha
ketten utálják ugyanazt, esetleg szövetséget tudnak kötni egymással.
Az MSZMP-vel szakító beszédét olvastuk. Azon állásfoglalás
ellen kelt ki, amelyben a párt elítélte az úgynevezett „baloldali
elhajlókat”. Hogy lehet a gyilkosokat baloldali elhajlóknak nevezni?
Tessék nevükön nevezni a gyilkosokat! – mondta Marosán
beszédében. A Rákosi-korszakbeli tevékenységéért Kádár önmagát
nem nevezte baloldali elhajlónak, csak a Rákosi-klikk embereit. Mire
Marosán fölállt, és fölolvasott egy levelet, amelyet Riesz István
szociáldemokrata politikus kihallgatója és meg-gyilkolója
jelentésként írt a Központi Bizottságnak. Nincs az a szadista
gestapós, aki ennél perverzebb levelet írhatott volna. Objektív
hangon számolt be, hogyan ütlegelt egy öregembert. Hogyan kínozta,
és hogyan élvezte, hogy a saját vizeletében – idézem – „a saját
vizeletében ájult el”, hogyan élvezte a haláltusa minden pillanatát.
„Ez maguknak baloldali elhajló? Ez egy közönséges gyilkos! És
most itt a pártkönyvem” – dobta az asztalra, és kivonult a Központi
Bizottság üléséről. Úgy érezte, hogy ezzel a gesztussal a saját
gyilkossága fedve van. Ő az ellenforradalmárokat gyilkolta, ezek
viszont a forradalmárokat gyilkoltatták: a jó szociáldemokratákat.
„Ferkó, látja ugyanazok ellen vagyok, mint maguk.” Rájátszott az
érzéseinkre, mímelte-pózolta a demokratát. Nem véletlenül jött
hozzánk. Szövetségeseknek vélt bennünket, neves értelmiségieket,
akik a korcsulai nyilatkozat révén politikai jelentőségre tettek szert
Magyarországon, és van politikai arculatuk. Ezekkel akart
szövetséget kötni a Kádár-rendszer ellen. Világos volt, hogy cinikus
játékossal állunk szemben. Ironikusan emlegettük, nem véletlen,
hogy egy dalárda tagjaként utazott Moszkvába. És ez az ember
mondja magáról, hogy örökre búcsút mondott a politikának, s csak
önéletrajzot akar írni? Akkor minek énekel? Hogy a beszédhangját, a
politikusi hangját életben tartsa. Egy percig se hittük el neki, hogy
vissza akar vonulni. Játszott Kádárral is. Gyűlölte őt, ugyanakkor azt
remélte, Kádár mégiscsak beveszi a pikszis-be, valamilyen hatalmi
szerepbe csak beülteti. Egész életében játékban akart maradni. De
aztán volt egy határa a játéknak. '73 elején történt. Ezúttal nem ő
állított be hozzánk: „Ferkó, most nem megyek el magukhoz, maga
jöjjön ki énhozzám.” Feri kiment a lakására. Biztos volt benne, hogy
beindítják a lehallgatókészüléket. Ha ugyan nem maga a házigazda.
Marosán odaadott neki egy szöveget. „Kérem, olvassa el a
dokumentumot, és mondja meg, helyesli-e a tartalmát, vagy sem?” A
dokumentum egy párton belüli ellenzéki csoport zászlóbontása volt,
amelyben Marosán is részt vett, noha nem volt párttag. A levél
fölsorolta a Kádár-rendszer bűnlajstromát, és körvonalazta, milyen
rendszert kellene a helyébe állítani. Balos, munkásellenzéki,
demagóg dokumentum volt: a munkásságnak rosszul megy, itt
mindenki lop, csal, hazudik… stb. Feri letette a papírt, s azzal a
tudattal, hogy a mikrofonnak beszél, kijelentette: „Marosán elvtárs,
tudja, hogy semmi okom arra, hogy szeressem Kádárt és Aczélt, de
ha nekem ezek és Kádárék között kell választanom, habozás nélkül
Kádárt és Aczélt választom. Jó napot kívánok.” Jött a filozófusper:
Marosán '74-ben telefonált legközelebb: most érkezett vissza egy
svédországi konferenciáról, és mégis akar velünk beszélni. Följött,
másfél éve nem láttuk, Feri hűvösen fogadta: „Ugye tudja, milyen
helyzetben vagyunk, nem tudom, érdemes-e egymással beszélnünk?”
Marosán fölemelte az ujját: „Nem megmondtam, Ferkó, amikor azt a
dokumentumot elolvastattam magával, nem fölkínáltam, hogy tartson
velünk? Most aztán egyék meg, amit főztek.” Ezzel arra célzott, hogy
bizonyos csoportok közötti küzdelemben bennünket kínáltak fel
gyalogáldozatnak. De az ő csoportja fölajánlotta, hogy csatlakozzunk
hozzájuk – és mert nem csatlakoztunk, fel is áldoztak. Többet nem
találkoztunk Marosánnal.
 '73-ra világos lett, hogy támadás indul az értelmiség ellen. Az
akciósorozatot egy '72-es határozat vezette föl az írók ellen, amely a
Kádár-rendszer hagyományaihoz híven egyszerre csapott le a
népiesek és az urbánusok eltévelyedéseire. A kiemelt
megdorgálandók között Feri neve is szerepelt. A munkásdemagóg
csoportot, ahová Marosán is tartozott, Gáspár Sándor vezette – át
akarták venni a hatalmat. Volt összeköttetésük a Szovjetunió felé,
volt kire támaszkodniuk. Kádár mindig tudta, kit kell feláldozni. Ha
muszáj kidobni a kevés látszatliberalizmust, ami a '68-as gazdasági
reform folytatását szimulálta, azokat dobja ki, akikkel szemben
amúgy is elszámolnivalója van. A korcsulai nyilatkozatot '68-tól '73-
ig észben tartotta – mint ezt Jánossy Ferenc, aki közbenjárt volna
értünk, elmondta.
A filozófusper szövegét a Politikai Bizottság minden tagja
megkapta. Mindenki jóváhagyta, kivéve Nyers Rezsőt, aki kihúzta a
határozatból a ránk vonatkozó passzust. Amikor '89-ben
visszajöttünk Magyarországra, megköszöntük neki. A filozófusper
nemcsak a gyalogosok beáldozásának számított egy pártpolitikai
csatában, hanem egy politikailag szigorodó, átmeneti antiliberális
időszak nyitányát is jelezte.
A párt felkért különböző „szakértőket”, hogy írják meg, kiknek a
munkái veszélyesek. Milyen ellenforradalmi vagy jobboldali elhajló
írások jelennek meg? Az akadémiai intézetekben kik alkalmatlanok
arra, hogy Magyarországon tudományos munkát végezzenek? A
szakértői beadványban – amelyet azóta kiadtak (a Világosság
folyóirat 1989-ben, egy kis könyvecskében megjelentette az összes
dokumentumot, de ne keresse senki a közkönyvtárakban, mert a
rendszerváltás felbolydultságában még a Széchényi Könyvtárba sem
kerültek be a köteles példányok – K. J.) – általam ismeretlen
személyek elemezték tanulmányaink tartalmát, s a veszélyt, amit
magukban hordoznak. Köztük szerepelt a Márkus-Bence-Kis:
Lehetséges-e politikai gazdaságtan?, az USA-ban tartott előadásom
az emberi szükségletek természetéről, a kommuna-cikkem, amit
Misuval együtt írtam, Márkus Gyuri cikke, amely Többféle
marxizmus címen maradt meg a kortársak emlékezetében, és Vajda
Misu egy írása. Feri nem szerepelt a határozatban, Hegedűs András
és Márkus Mária egy írása viszont igen. Feri kivételével
gyakorlatilag a Budapesti Iskola ellen indult meg a hajsza. A
zsürorok alternatív javaslatot tettek. Távolítsanak el állásainkból,
minden tudományos pozíciónkból, vagy az állásunkban részesítsenek
fegyelmiben bennünket. Az ítélet a kettő elemeit kombinálta.
Tudományos állásunkból kitettek, egyúttal azonban nem tudományos
állásokat fölkínáltak nekünk. Külön-külön behívattak, közölték
velünk, hogy mint jobb- és baloldali elhajlók és antimarxisták
alkalmatlannak bizonyultunk arra, hogy Magyarországon
tudományos tevékenységet folytassunk, ezért eltávolítanak
munkahelyünkről.
Ezúttal is az Akadémia második osztályának elnöke, Mátrai
László közölte velünk a verdiktet. Fölolvasta, majd később írásba is
adta az ítéletet. A párt megbízta a Tudományos Akadémiát, hogy
zárjon ki a kebeléből, ugyanakkor a revizionista, jobboldali elhajló
filozófusok ellen hozott elrettentő párthatározat hivatalosan is
megjelent a Társadalmi Szemlében. A párthatározat persze azt is
tartalmazta, hogy azt, aki még a párt tagja, azokat ki kell zárni.
Engem már '58-ban kizártak, a Márkus házaspárt '68-ban, ők
korcsulaiak voltak. Vajdáék nem voltak ott, ezért Vajda Misut csak
ekkor zárták ki – Hegedűs Andrással egyetemben, a leválasztás tehát
lépcsőzetesen ment végbe. Feri – az örök Nemecsek – sohasem volt
párttag.
A Pártközpontba is külön-külön hívatták be a társaságot. Márkus
Gyurit Óvári elvtárs, Misut Knopp elvtárs kezelte. Bennünket Aczél
tisztelt meg. Nem volt semmi negédes játék, mézesmadzag, csak
szigorú, főnöki dorgatórium. Semmi „Ferikém”. Óvári Miklóssal
együtt fogadott, s közölték velünk, hogy különböző alternatív
állásokat, könyvtári munkát, lexikonszerkesztést, ilyesmiket kínálnak
föl, fogadjuk el őket. Azt is közölték, hogy a Magyar Tudományos
Akadémia szervez egy tudományos vitát az elhajlásainkról, vegyünk
részt rajta.
Összeültünk Misuékkal és Gyuriékkal tanácskozni. Mit jelent,
hogy vegyünk részt egy „tudományos vitán”? Természetesen azt,
hogy önkritikát követelnek tőlünk. Mit jelent az, hogy fogadjunk el
másfajta állásokat? Azt, hogy az önkritikánktól teszik függővé:
esetleg, ha „jól viseljük magunkat” egy-két év múlva majd
visszavesznek az akadémiai állásokba. Mi ezt nem játsszuk! Többé
nem játszunk velük együtt! Tudjuk, hogy tovább is együtt
játszhatnánk, de nem. Többé nem.
Irtunk egy levelet az uraknak, amelyben kifejtettük, hogy bárkivel
hajlandók vagyunk nyilvánosan vitatkozni. A nyilvános vita
szerintünk a nyilvánosság előtt szokott lezajlani. Tehát az újságban,
sajtóban. Egy ilyen megméretésnek boldogan állunk elébe. Az
Akadémia zártkörű rendezvénye, ahova azt hívnak meg, akit
akarnak, és senki mást, tehát nem nyilvános vita. Nem vita, hanem
kivégzés. Ezért nem megyünk el az általuk rendezett autodaféra. A
fölkínált állásokat visszautasítjuk. Amikor Aczéllal 1991-ben
beszélgettünk, elpanaszolta, hogy ezzel rá mértünk csapást. Amikor a
párthatározatot elfogadtatta ellenünk, biztos volt abban, hogy
elmegyünk a vitára. Minden magyar ember ezt csinálja. Majd
formális önkritikát gyakorlunk, két-három évig rosszabb állásban
leszünk – nagy dolog –, aztán csendben visszakerülünk az
intézeteinkbe, a tudományos életbe. Mi az istennek játszottuk ezt a
hülyeséget? Nem értette. Vagy nagyon is megértette. Fölmondtuk a
játékszabályokat. S ezzel teljesen kikerültünk a magyar kulturális
életből.
Nemcsak „hősi”, de okos döntés is volt.
Jaj, de jó érzés volt! Olyan rossz volt együtt játszani velük! És
most kimondtuk: nem játszunk tovább. Boldog voltam. A félelem
ugyan belém karmolt, hogy nem lesz miből megélnünk, nem lesz
fizetésünk, de abban a pillanatban boldog voltam.
Feri meg én fordításból össze tudtunk szedni annyi pénzt, amiből
élni tudtunk. Rosa Luxemburg műveit fordítottam nem nagy
lelkesedéssel, de jó tempóban. Feri viszont komoly dolgokat
fordított, szerette, amit csinált. Például az angol moralistákat, a
Gondolat Kiadónál megjelent vastag kötetet ő fordította elejétől
végig. Ennek a pénzkereseten túl is volt értelme. Márkuséknál
rosszabb volt a helyzet. Marisa lengyel anyanyelvű lévén nem tudott
fordítani. Márkus Gyuri lassú munkás. A hideg vízre valót se tudták
megkeresni. Vajdáéknál Juditnak megmaradt a munkahelye, tehát a
fél család dolgozott. De a hatalom és közöttünk még így is fennállt
bizonyos gendeman agreement: nem hagytak éhen halni. A fekete
seggűek azért ne haljanak éhen. Kellemetlen lenne – a külföldi sajtó
is figyel, de azért ne kapálózzanak. Ne legyen idejük arra, hogy
mással foglalkozzanak, mint ami a megélhetéshez szükséges.
Berlinből datálódott barátságom Margaretha von Brentano
filozófusnővel, Jacob Taubes, a Freie Universität dékánja
feleségével, a Heine-ösztöndíj egyik kurátorával. Ő intézte el, hogy
megkaphassam a Heine-ösztöndíjat, s kimehessek Németországba.
Húszezer márkás ösztöndíj – akkor nagyon nagy pénznek számított.
Nem hagyhattam el az országot, mert a filozófusper után se Keletre,
se Nyugatra nem adtak útlevelet. Megírtam Brentanónak, hogy
rettenetes helyzetben vagyunk. Elintézte, hogy a pénzt utalják át
Magyarországra – ezt osztottuk fel a három család között. Tíz
hónapon át meg tudtunk élni, közben szereztünk fordításokat, amit
nem fizettek ki előre, de így volt kitartásunk. A hatóság emiatt ránk
fogta, hogy mi az imperializmus ügynökei lettünk, mert politikai
tevékenységért fogadunk el pénzt. Ez a vád is szerepelt a
népköztársaság elleni izgatás ügyében Feri és ellenem lefolytatott
eljárásban. Lojzi, azaz Dornbach Alajos ügyvéd Haraszti Miklós
ügyében vált híressé a köreinkben. Eörsi Pista javasolta Ferinek,
hogy keressük meg. Az ő segítségével sikerült bebizonyítanunk,
hogy a Heine-ösztöndíj átvétele szabályos volt.
Ha nem ezen az úton, más ösvényen folytatódtak és állandósultak
a rendőrségi zaklatások. Azzal, hogy felrúgtuk a játékszabályokat, a
láncainktól megszabadultunk ugyan, de az egész világot nem nyertük
meg. A követés állandósult, s még arcátlanabb rajokban
szabadították ránk a besúgókat. Eleinte örültem nekik, ha ugyanis
kívülről küldik őket, azt jelenti, hogy a környezetünkben nincsenek,
ez kellemes érzés. Valaki fölhívott telefonon: „Heller elvtársnő,
írtam egy filozófiai művet, szeretném odaadni, vagy szeretném
megbeszélni ezt a filozófiai problémámat.” Lementem a Dunapark
kávéházba. „Mi a filozófiai probléma?” „Mi a véleménye Hegedűs
elvtársnak Kádár elvtársról?” „Kérdezze meg Hegedűs elvtársat –
különben ez nem filozófiai probléma.” Legközelebb, amikor
„filozófusok” fölhívtak azzal, hogy „van egy filozófiai problémám,
szeretném megbeszélni, Heller elvtársnő annyira szeretem, tisztelem
magát…”, azt feleltem: „Nagyon megtisztel, de arra kérem, előbb
dobja be a levélszekrényembe a tanulmányt, elolvasom, és majd
véleményt mondok róla.” Attól kezdve eltűntek az életemből, mert az
AVO nem tudta megírni a tanulmányokat, aminek alapján
provokálhattak. A következő hullámmal a lakásunkba türemkedtek
be. Becsöngettek, és kerek perec betolakodtak az előszobába. Azért
jönnek, hogy megtudják, hogyan nyilatkozzanak a France Press-nek.
Vagy: a Spiegelben melyik újságírónak mondják meg ezt és azt a
disznóságot. Egy férfiú aziránt érdeklődött, hol szerezhetne
revolvert. A revolveresnél felment a lázam 39 fokra, bár nem
árthattak semmit, hiszen az életem nyitott volt mindenki előtt, a
véleményemet hangosan megmondtam – úgyis be volt építve a
lehallgatókészülék a lakásba és a telefonkagylóba.
A házban, ahová 73-ban átköltöztünk, már amúgy is sok
lehallgatókészülék figyelte az eseményeket, nem számított nagy
kunsztnak egy újabb távfület beszerelni. Gyuri fiam kezdett fölnőni,
dukált neki egy külön szoba – az se volt jó, hogy Feri és én közös
szobában dolgoztunk. Ezért kétszobás lakásunkat tovább cseréltük
egy háromszobásra a Szent István parkba. Nagyon szép, lipótvárosi
úri lakás volt, de hangos és rossz beosztású. (Lehet, hogy csak azért
emlékszem így rá, mert életem legrosszabb időszaka kezdődött ott, s
tartott el 78-ig, az emigrációig.) Volt benne három nagy szoba meg
egy cselédszoba, ahova azonnal átvittem '45-ben lopott
íróasztalomat, és birodalmammá avattam. Ezenkívül egy nagy
konyha, külön WC és fürdőszoba áldásaiban részesültünk. A bútorok
nagy részét a Bizományi Áruházban vettük, két szép szekrényt és egy
ülőgarnitúrát, ami sajnos tönkrement, miután Bessy, a pudlikutyánk
szétkaparta-harapta valamennyi műbútor lábát. Rényi elvtárs a
hetedik emeleten lakott. Utáltam. A filozófusper egyetlen pozitív
fejleményeként beszüntette a köszönést a liftben, így nem kellett
visszaköszönnöm neki, ami úgyis nehezemre esett.
Márkus Gyuri írt egy tanulmányt a fiatal Lukácsról. Ez arra az
időre esett, amikor kéziratot egyáltalán nem lehetett kijuttatni az
országból. Egy nyugat-berlini újbaloldali leányzó megkérdezte,
tehet-e valami szívességet nekünk. Feri azt mondta, vigye ki azt a
kéziratot. Feri hülye volt, mert ott volt a lehallgató a szobában, a
lányt a határon elkapták, és kihallgatták. Ezt onnan sejtettük, hogy írt
egy nagyon furcsa levelezőlapot, az értelmét nem tudtuk kihámozni,
de éreztük, hogy valami galiba történt. Ez ma bizonyára komikusnak
hat, mert a tanulmány a fiatal Lukács első esztétikájáról szólt. Mégis
az volt az előérzetünk, hogy ezért letartóztatnak.
Föl-alá sétáltunk Ferivel a Duna-parton, és azt latolgattuk,
leültethetnek-e azért, mert egy Lukács marxizmus előtti korszakáról
szóló kéziratot kiküldtünk. Elmebajos helyzet. Ennél csak az az
elmebajosabb, hogy erre néz vissza sok pesti értelmiségi
nosztalgiával. Vártam, hogy letartóztassanak. Egyik reggel négy
órakor autócsikorgásra ébredtem. Ferinek nem szóltam. Hallottam,
hogy becsöngetnek a kapun, és a házmester beengedi őket az ajtón –
ő is ávós volt. Nagyon figyeltem, jött föl a lift, és megállt az
emeletünkön. Tudtam, hogy hozzánk jönnek. És be is csöngettek.
Másfél hónap telhetett el a képeslap után. Beözönlött egy csomó
elvtárs, és közölték, hogy a Belügyminisztériumból jöttek házkutatást
tartani. Mire én jó detektívregény-olvasó módjára: „Kérem, mutassák
a házkutatási parancsot.” Úgy néztek rám, mint egy idiótára, de
megmutatták. Nekifogtak, hogy kipakolják a könyveinket, és minden
fiókot durván kiborogassanak. Feri addigra fölkelt, mindketten
pongyolát kaptunk magunkra, Gyuri a Svábhegyen nyaralt.
Miközben az ávósok akkurátusan dolgoztak, fölhívtam Márkusékat
telefonon, és elmondtam, hogy itt a rendőrség, házkutatnak.
Misuékat nem tudtam felhívni, mert nem volt telefonjuk, de
fölhívtam Sándort, hogy értesítsék Misuékat is. Feri szótlanul nézte a
rombolást. Négyen-öten kutattak, a házmester alakította a hatósági
tanú szerepét. Amikor belépett, a Bessy kutya, aki minden idegent
farkcsóválva üdvözölt, szűkölve bújt az asztal alá. Ferivel azonnal
rájöttünk, hogy amikor elmentünk hazulról, a házmester följött a
lakásba a lehallgatókészüléket kicserélni. A kutya nyilván ugatott, ő
pedig verte a szegény állatot, hogy hallgasson el, ezért ijedhetett meg
Bessy annyira. A félelemtől reszkető kutya hozta ki belőlem?
„Nálam utoljára a Gestapo rendezett házkutatást!” – ordítottam a
képükbe. Feri megpróbált elvonszolni: „Ági, gyere ki a konyhába.
Ne mondd nekik, hogy a Gestapo, ne mondd nekik, hogy a Gestapo,
Ági, gyere ki a konyhába. Ne szólj hozzájuk egy szót sem.” „Miért
ne? Ha tényleg olyanok, mint a Gestapo.” Nem sokkal azután, hogy
apámat lefogták, a Gestapo házkutatást tartott nálunk '44. április 20-
án. Akkor is eltüntettem mindent, még a nagybátyám szabadkőműves
igazolásait is. A konyhakövön égettem el a papírokat, mert már
akkor is olvastam detektívregényeket. Feri könyörgött: „Gyere ki,
hagyd abba, ne beszélj, ki se nyisd a szádat!” Ezt nem volt nálam
könnyű elérni. Ha dühbe gurulok, ami ritkán fordul elő, akkor aztán
csapkodok. Miután már jól kigestapóztam magamat – ők úgy tettek,
mintha nem hallanának semmit –, azt mondták Ferinek, öltözzön föl,
velük megy. „Mondják meg, hova viszik!” Azt nem mondhatják
meg, felelte az egyikük. ,Jogom van tudni, hova viszik.” Honnan
jutott eszembe, hogy jogokról beszéljek? Ferit elvitték. Egy óra
múlva már mindenki nálam volt: Márkus Gyuriék, Radnótiék,
Misuék. Mi az istent csináljunk?
Pár évvel korábban, az első ügynél este hat után engedték ki.
Várjuk meg a hat órát most is. Egész nap lázas izgalomban ültünk,
szívtuk a cigarettát, de Feri nem jött meg délután hatkor.
Betelefonáltam a Gyorskocsi utcába: „Hajnalban elvitték Fehér
Ferencet, a férjemet a Szent István park 26.-ból, szeretnék vele
beszélni.” „Nem tudunk ilyen nevű gyanúsítottról.” „Hogyhogy
nem? Máshova nem vihették. Szeretnék a parancsnokkal beszélni!”
„Kapcsolom X. elvtársat.” X. elvtárs: „Információt nem adunk.” „Mi
az, hogy nem adnak információt, bevisznek valakit, reggel fél hatkor,
és este hat órakor, tizenkét óra múlva nem adnak információt?
Szeretném tudni, hol van, hazajön-e, szeretném tudni, mi történt
vele.” „Nem adunk információt.” Fölhívtam a Pártközpontot, Óvári
Miklós titkárságát. Ő maga nem volt ott. „Heller Ágnes vagyok – a
férjemet, Fehér Ferencet elvitték a rendőrségre, mondják meg,
hogyan tudhatom meg, hol a férjem, és mi történik vele!” „Kérje az
információt a Gyorskocsi utcában.” Megint fölhívtam a Gyorskocsi
utcát. „Óvári elvtárs a Pártközpontban azt mondta nekem, hogy Önök
fognak felvilágosítást adni a férjem hollétéről.” „Kapcsolom X.
elvtársat.” X. elvtárs: „Igen, Fehér Ferenc itt van a Gyorskocsi
utcában, előzetes őrizetbe vettük, nem tartóztattuk le, őrizetbe vettük.
Ma éjszakára nem megy haza.” Letette a kagylót. A társaság végig
mellettem maradt, ott aludtak nálunk. Másnap elmentem Dornbach
Lojzihoz. Ha perre kerül a sor, elvállalja Feri védelmét – de egyelőre
meg kell tudni, hogy letartóztatásba helyezték-e. A harmadik nap
csörrent meg a kulcs a zárban. Mindannyian a konyhában ültünk.
Röpültem felé: „Mi van, mi van, mi van, mi van?” „Adjatok egy
cigarettát.” „Nem adtak bent?” „Nem cigarettáztam, mert féltem,
hogy megvonják tőlem, ezért inkább egyáltalán nem szívtam.”
Mindenki rohant, nyújtotta felé a cigarettáját. Rágyújtott, és
elmesélte, hogy devizabűntett miatt helyezték őrizet alá. Mert a
Lukácsról szóló Márkus György-cikk devizaértéket képviselt, amit ki
akart juttatni. Egy besúgóval tették egy cellába, aki ellen gyilkossági
ügyben folyt eljárás. Ferinek nem volt nehéz rájönnie, hogy a róla
szóló jelentésekkel igyekezett a helyzetén javítani. Mindenféle
politikai kérdésekkel nyaggatta. Nem véletlenül volt Feri „isten, azaz
az anyag mozgatója”, amikor kizárták az egyetemről. Tudott a
gyilkos nyelvén is beszélni. Valahogy kibírta vele azt a két éjszakát.
Mindennap kihallgatták. Többször is elolvastatták vele az újbaloldali
lány jegyzőkönyvét, aki töredelmes vallomást tett a határon. Azt is
érzékletesen elmesélte, milyen a lakásunk beosztása. Feri beismerte,
hogy ő küldte ki a kéziratot. Közölték, hogy eljárás folyik ellene
devizabűntett miatt.
Három nap múlva mindkettőnket behívtak. Elmentünk a
Gyorskocsi utcába, a már jól ismert helyre. Beléptünk a főkapun,
megmondtuk a nevünket, felmutattuk a személyinket és az idézést.
Föltelefonáltak. A folyosón várt valaki, kíséretében haladtunk
tovább. Kapuk nyíltak, kapuk zárultak. Újabb kísérőt kaptunk. Egy
szobába vittek, amelyből más szobák nyíltak. A végállomáson, egy
szegényesen berendezett szobában sűrű dohányfüst gomolygott.
Különböző félintelligens, félkopott urak bukkantak elő a füstből,
akik egymással jól röhögtek, dumcsiztak és feketekávét ittak. A
dumcsizó, feketekávézós grémium egyik tagja unottan felolvasta,
hogy Fehér Ferencet a Népköztársaság elleni izgatás miatt rendőrségi
figyelmeztetésben részesítik. „Tessék aláírni!” Feri aláírta. „Kint
várja meg a feleségét!” Ohne devizabűntett. „Heller Ágnest a
Népköztársaság elleni izgatás miatt rendőrségi figyelmeztetésben
részesítjük.” „Tessék aláírni!” „Először mondják meg nekem, mivel
izgattam a Magyar Népköztársaság rendje ellen?” Az ávós ideges
lett. „Nem adhatom ki az informátoraimat.” „Én pedig nem írom alá
addig, amíg nem tárják fel előttem is, hogy mit csináltam.” „Írja alá!”
„Nem írom! Addig nem írom alá, amíg meg nem mondják, mit
csináltam!” A paculák már a harmadik feketéjét itta, és a negyedik
cigarettája csikkjét nyomta el. „Hívják be a férjét!” – szólt a
beosztottjához. „Fehér úr!” – Nem elvtárs. Az elvtársak voltak az
urak. – „Mondja meg a kedves feleségének, hogy csak azt kérjük, írja
alá, hogy izgatott a Magyar Népköztársaság államrendje ellen. Ezzel
nem vét a lelkiismerete ellen. De ha nem írja alá, akkor felelősségre
vonjuk izgatásért, heteken keresztül mindennap be fogjuk hívni – itt
tölti az egész napot, és végül ugyanúgy aláírja. Beszélje rá a
feleségét, hogy ne csináljon cirkuszt, ha aláírja, mindannyiunk
számára egy csomó időt spórol meg.” „Ági, ne hülyéskedj, hát azt
írod alá, hogy izgattál a Népköztársaság ellen, ez nem olyan nagy
baj.” Megvontam a vállam, és aláírtam. Máig sem tudom, mivel
izgattam – gondolom, azzal, hogy léteztem. Két rendőri
figyelmeztetés után nincs harmadik. Ezután a nem létező magyar
törvények szerint is le lehet vagy kell tartóztatni bennünket.
Korábban Haraszti Miklóst és a Pór György-Körösi Zsuzsa
házaspárt vitték be egy-egy kis szeánszra. Az utóbbiak voltak az első
fecskék, akik kivándorló útlevelet kérvényeztek.
A kormányzat az akkori nagyon liberális abortusztörvény
megszigorítására készült. Körösi Zsuzsa, végzős történelem-filozófia
szakos hallgató beadványt tervezett a meglévő törvény megvédésére,
és nyomatékul aláírásokat akart gyűjteni. A tervezet szövegét együtt
fogalmaztuk meg a Szent István parki lakásban. Ezután Zsuzsa
különböző helyekre járt aláírást gyűjteni. Az aláírásgyűjtés sértette a
rendszer szemét. Politikai akciónak számított, és rajtam keresztül a
csoportunk érintve volt az ügyben. Haraszti Miklós Darabbér címmel
írt egy ideologikus szociográfiát a gyári munkások kiszolgáltatott
helyzetéről: a bérrabszolgaságot mint a szocialista rendszerrel
konform viszonyt ábrázolta. Munkáját szerette volna megjelentetni.
Szabályosan elvitte folyóirathoz, könyvkiadóhoz – ennek ellenére
rendőrségi ügyet kreáltak belőle. A rendőrség azt nyomozta, ki
olvasta, kihez hogyan jutott el. A formálódó ellenzék
legkülönbözőbb tagjait – köztük bennünket is – állandóan becitálták,
hogy egy per anyagához bizonyítékokat gyűjtsenek. A kirakatpert
megindították, Harasztit elítélték, de miután felfüggesztett ítéletet
kapott, a büntetésből nem ült le semmit. Nem is ez volt a cél, hanem
az, hogy bírósági fenyegetések légkörében éljünk.
Röviddel a figyelmeztetésünk után, egy hónap sem telhetett el,
valaki felszaladt hozzánk, hogy Szelényi Ivánt és a Konrádot
letartóztatták. Elrohantunk Szelényiék lakására. Felesége, Kati és a
három gyerek hangulatát el lehet képzelni. Sokan gyűltünk össze, a
cigarettafüstöt itt is vágni lehetett. Szelényi és Konrád baráti köre
nem volt azonos a Budapesti Iskoláéval. Márkusék eljöttek, de
Misuék nem – ők sohasem barátkoztak Szelényiékkel. Manchin
Róbert, Szesztay Andris, Bíró Yvette, a családtagok s még néhányan
szívtuk a cigarettát, vártuk a híreket. Micsoda izgalom – egy hétig
tartották bent őket. A pillanat, amikor kijöttek, ismét Szelényiék
lakásán talált. Konrád és akkori felesége, Juli is részt vett a
kupaktanácsban. Ekkor mondta ki Iván azt a repül a nehéz kő-
mondatot: „Gyerekek, megkértem az engedélyt a kivándorlásra.”
„Mikor már harmadnap kínoztak – ezt a kihallgatás okozta lelki
szenvedésre értette –, bejött egy úr, és azt mondta: »Ha akarják,
kivándorolhatnak. Megígérem, hogy megkapják a kivándorló
útlevelet.« És én igent mondtam.” „Ki vitte ki a kéziratot? Kivel
juttatták ki a kéziratot?” „Hogyan lehetett ebből részleteket
megjelentetni a francia sajtóban? Hol, mikor, kivel (kriminalisztikai
alapkérdések) írták?” Az értelmiség útja az osztály hatalomhoz című,
Konrád Gyurival közösen írt könyvéről volt szó. A kérdéseknek nem
volt sok értelmük, hiszen Csobánkán is működött a
lehallgatókészülék. A francia kultúrattasé vitte ki a kéziratot,
csakhogy a diplomáciai testület tagját nem lehet zaklatni. Iván
kijelentette: „Igen, ki fogunk vándorolni.” Ez a szó, ez a gondolat
először hangzott el. Soha egyikünknek sem jutott eszébe, hogy
kivándorolhatnánk. Sőt: amikor a filozófusperben kirúgtak
bennünket az állásunkból, Feri kijelentette: „Nem hagyjuk magunkat
emigrációba kényszeríteni.”
Cigizésem tetőpontja Ivánék emigrációjára esett, utána szoktam le
róla. Napi negyven cigarettát szívtam, egyiket a másik után. Feszült
pillanatok, a füst csípi a szemünket, s megjelent egy új irány: ki lehet
vándorolni. El lehet hagyni Magyarországot. „Elég volt, nem akarom
ezt tovább csinálni!” – mondta Iván. „Szabad akarok lenni, ki akarok
innen jutni.” Olyan élesen fejezte ki magát, hogy kisebb-nagyobb
habozások után mi, többiek is eldöntöttük, hogy elmegyünk innen.
Egy új alternatíva fogalmazódott meg. Konrád Gyuri úgy határozott,
hogy csak egy időre távozik el, nem végleg. Ki is ment
Németországba, amikor Szelényiék Angliába. Az a tény, hogy Pór és
Körösi Zsuzsa kivándorol – mi adtunk pénzt Bécsbe, a hajójegyükre
–, nem ültetett bogarat a fülünkbe, mert nem voltak igazán a magyar
szellemi élet tengelyében. Túl fiatalok voltak. De Iván centrális
tényezőnek számított.
Konrád Gyurit és Szelényi Ivánt a közös munka hozta össze. Egy,
a pécsi lakáselosztást vizsgáló urbanisztikai tanulmányon dolgoztak.
Két intézmény közös projektje volt – a Várostervező Intézeté, itt
dolgozott Gyuri, és a Szociológiai Intézeté, Iván munkaadójáé.
Vizsgálódásuk és elemzésük eredménye spontán módon ellenzéki
dokumentummá vált. A Valóságban publikálták, nagyon sok emberre
hatott.
Konrád Gyuri mindig is utálta a kommunizmust mint a
személyiségétől, érzékenységétől, lelki finomságától idegen, durva
rendszert. Ivántól alkatilag és a háttere miatt szintén idegen volt ez az
eszmerendszer. Mindketten szervesen begyökeresedett polgári
környezetből jöttek: egyikük az észak-magyarországi szász, másikuk
a kelet-magyarországi zsidó polgárságból, bár Konrád szülei nagy
vaskereskedést vezettek Berettyóújfaluban, Szelényi apja és nagyapja
viszont egyetemi tanár volt. Iván tehát a dzsentrivel is érintkező
lateiner rétegből származott. Barátságukban a társadalmi hátterek
kapilláris mozgásai következtében a különböző családi
meghatározottságok a rokon vonásokat emelték ki. A rendszerben
idegennek érezték magukat, viszont annál otthonosabban egymás
társaságában. Mindketten ironikus természetűek, ami egymás
tolerálásában és a közös munkában nem hátrány. Az értelmiség útja
az osztályhatalomhoz szellemes rendszerkritika volt. És jóslat: a
szocialista rendszerben az értelmiség lesz az igazi uralkodó osztály,
nem a proletariátus. Most még nem az, de már jó úton van az
osztályhatalom felé. Nekem nagyon sok bajom volt a könyv
tartalmával, mégis érdekesnek és vonzónak találtam. Ausztráliában,
valahányszor a kelet-európai szovjet rendszerekről tanítottam, Bence
György és Kis Jancsi közös tanulmánya mellett ezt a könyvet adtam
fel kötelező olvasmánynak, mint a szocialista társadalom leleplező
analízisét.
Gyuri és Iván Csobánkán vett ki egy kis házat, kiköltöztek oda.
Együttélés és együtt dolgozás Csobánkán, ez volt a gyönyörűség.
Nagyszerű élet folyt ott. Kimentek látogatóba rokonok, barátok, a
munka is jól haladt.
A letartóztatás előtt nem ismertük a kéziratot, de társaságban
rengeteget meséltek, beszéltek róla. Tudtuk, hogy miről van szó.
Nem mondták ki, hogy erről írnak, mert konspiráltak, de gondolataik
közkézen forogtak – elemzéseiket előadták és kipróbálták.
Mindketten kitűnő társalgók voltak, szerettek arról beszélgetni, ami
foglalkoztatta őket. Ez természetes igény és állapot alkotó
embereknél. A könyv, amit Csobánkán írtak, a népi demokráciát
kritikailag ábrázolta, ezért tartóztatták le és részesítették őket is
rendőrségi figyelmeztetésben. Ez a mozzanat indította meg Szelényi
Ivánban a folyamatot, hogy azt a mondatot kimondja. Nekünk
évekkel később esett le a tantusz. De az eszme megjelent, és lebegni
kezdett az életünk felett. Ez annyit jelentett, hogy felmerült a
választás lehetősége. Nemcsak ezen az életen belül mozoghatunk,
ellenzékieskedhetünk vagy alkalmazkodhatunk, hanem módunk van
az egészet a hátunk mögött hagyni. Már amennyiben az ember a saját
házát háta mögött hagyhatja. A német azt mondja, Wer die Wahl hat,
hat die gual. Azaz: akinek van választása, szenved tőle. Amíg nem
választhatunk, nem szenvedünk, mert nem választhatunk rosszul. A
Budapesti Iskola belső körében izzó konfliktusok ebből a választási
lehetőségből is fakadtak. 74-et írtunk, és még jó ideig elhúzódott a
döntésünk, de az emberben ott lázong a lehetőség: valaki valamit
nemcsak hogy kimondott, de meg is tette.
Egy évvel később ismét ott ültünk Szelényi Iván lakásában.
Nemcsak dohányfüstben: a lakás be van pakolva. Szelényiék
búcsúznak. Megkapták a cédulát, amivel elhagyhatják az országot.
Nem útlevelet, hanem egy papírt, amit le kell adniuk a határon,
elmehetnek vele Angliába, de visszatérésre nem jogosít. A holmijuk
be van csomagolva. Egyszer csak, mintha egy Tarkovszkij-filmben
lennénk, elkezd a víz csöpögni a plafonról. Csöpp, csöpp, csöpp,
úszni kezdett a lakás. Szelényi Kati állandóan telefonál: tűzoltóknak,
vízoltóknak, IKV-nak, vízvezeték-szerelőnek. Ez az utolsó aktív
ténykedése az országban. Senki sem jön. Lassan vízzel telik meg a
lakás. Szívom a cigarettát, csikkről gyújtok a következőre, közben
csöpög a víz, és lassan elárasztja a lakást. Amit lakói másnap a Keleti
pályaudvar peronjáról örökre elhagynak. Ivánék elmennek, utánuk a
vízözön. 40 cigarettát szívtam el, nem tudtam egész éjjel aludni a
szívdobogástól.
Sokan mentünk ki a vonathoz a búcsúztatásukra, csókolóztunk,
bátorítottuk őket. Londonba indultak. Féléves állásra mentek, nem
nagy kilátás. Visszaút nincs. Majd csak lesz valahogy. Lett is. Öt
hónap múlva Iván megpályázott egy professzori állást az ausztráliai
Adelaide-ben, amit meg is kapott. Ez már állandó állás volt, így
kerültek Szelényiék fél év múlva Dél-Ausztráliába, és ennek az én
történetemben is szerepe lett.
A lazán homogenizálódott társaság, amelybe nehéz súlyként
loccsant és gyűrűzött szét Szelényi Iván mondata, ettől kezdve
egyszerre szélesedett és szűkült. Mind a két irányú tendencia
egyszerre és együtt mozgott. Szélesedett Harasztiék szélsőbalról
felénk közeledő társaságával. Konrádék sem tartoztak szorosan
közénk, de velük közös világban éreztük magunkat. Feri a kettes
villamoson már évekkel azelőtt megjósolta – Harasztiék még
szuperbaloldaliak voltak –, hogy ma még egymást összetévesztjük,
holnap egyek leszünk, észre sem vesszük. Ez ténylegesen meg is
történt, mert ezzel a társasággal észrevétlenül nagyon sok minden
összekötött bennünket. Az első szakszervezeti tiltakozás is lezajlott,
amikor a Filozófiai Intézetből Márkus Gyurit és Vajda Misut
kitették. Tordai Zádor és Sós Vilmos hivatalosan tiltakozott a
főnökeiknél, hogy a szakszervezet lépjen közbe, mert az a feladata,
hogy tiltakozzon, ha valakit jogtalanul elbocsátanak a
munkahelyéről. Jogokra kezdtek hivatkozni, s bár ennek a világon
semmi realitása nem volt, mégis újszerűen pozitív mozzanatnak
számított. Meg mertek szólalni, a szakszervezeti tiltakozás új
tiltakozási felületnek mutatkozott. Tordai és Sós nem tartozott a
Budapesti Iskola szűkebb körébe, inkább a baráti entourage-éba, de
szolidaritásuk hozzájárult az ellenzéki magatartásforma bővüléséhez.
A szűkülő tendencia magán a Budapesti Iskolán belül ment végbe.
'74-ig a Budapesti Iskolában együtt voltak az „öregek”, azaz: Feri,
én, Misu, Gyuri és a fiatal generáció, a Lukács-unokák: Kis Jancsi,
Bence, Ludassy Mari, Erdélyi Ági, Fodor Géza és még néhányan.
Kis és Bence szerepelt a határozatban is. Őket is elbocsátották az
állásukból, Kis Jancsit a Filozófiai Intézetből, s őt is kizárták a
pártból. Szenvedéstörténetünk közös volt, de már megindult a
generációs konfliktus közöttünk, amely haraggal és szakítással ért
véget, s amely egyik oka volt annak, hogy végül is elhagytuk
Magyarországot.
Egyre kevésbé tudtunk tudományos munkát végezni. Naphosszat
fordítottunk, hogy eltarthassuk magunkat és a gyerekeinket.
Strómanok révén még hozzájutottunk ugyan a számunkra szükséges
könyvekhez, de időnk már nem maradt, hogy elolvassuk és
földolgozzuk őket. Ez az állapot a lélek erodálásához vezetett.
Márkus Gyuri úgy érezte, vége az életének: ő olyan lassan dolgozik,
hogy éjjelét és nappalát pénzkereséssel kell töltenie – soha életében
nem fog többet filozófiát művelni. Borzalmas perspektíva. Misunak
alkatilag nagy az ellenálló képessége, hogy ilyen szituációkat
elviseljen, s Judit fizetésére számíthattak. Nekünk Ferivel egy kicsit
könnyebben alakult a helyzetünk, de én is szeretek reggel a saját
könyvem írásához telepedni, és nem szakmányban Rosa
Luxemburgot fordítani. Ferivel összehoztunk egy közös tanulmányt
Az egyenlőség formái címmel. Ez volt az utolsó Magyarországon
készült munkánk, de már Amerikában jelent meg először, Forms of
Equality címen. Korábbi, a politikával nem asszociálható
munkáimból hol megjelentettek valamit, hol nem. Portrévázlatok az
etika történetéből címen kijött egy könyv, amelynek legtöbb fejezete
a filozófusok könyveihez írt elő- és utószavaimból állt. Az ösztönök,
Az érzelmek elmélete már elutazásunk után jelent meg, majd egy
szép napon az összes munkámat kivonták a könyvesboltokból.
Miután kirúgtak a Szociológiai Intézetből, egy-két kolléga, mint
Losonci Ági vagy Sas Judit, egy darabig még hívott bennünket, de ez
nem ment odáig, hogy munkát adjanak. Erre valószínűleg nem is
igen volt módjuk, bár nem is törekedtek rá. Hálás szívvel emlékszem
azokra a kevesekre, akik kifejezték szolidaritásukat, mint Körtvélyes
Géza vagy Gelencsér Ági, aki talán példázza a közhely-igazságot,
hogy jó tett (gesztus) helyébe jót várj. Bizony, az értelmiségi
establishment – nagyjából ugyanazok, akik ma is betöltik ezt a
szerepet és pozíciót – jó része átment az utca túloldalára. Vagy
köszönt, három szót váltott és kész. Ez utóvégre nem került
semmibe.
Csak néhány emberrel érintkeztünk, akik nem tartoztak a körhöz.
Pernye András fiatalon gyermekbénulást kapott, tolókocsihoz kötve
élt: azzal járt hangversenyekre, a kezét is nehezen tudta használni
napi egy-két órát, s mégis elektromos írógépen írta a könyveit, a
Zeneakadémián is úgy tanított, hogy tolókocsiból vitték kézen fogva,
ölben a tantermekbe. Ennek ellenére igen vidám ember volt, és
ragyogó barát. Sok mindenről meggyőzött engem, aki meglehetősen
sznob voltam a zenében – például Puccinit utáltam, mert azt hittem,
hogy a zenéje giccs. Nemcsak Puccini-könyve, hanem a személyes
beszélgetések győztek meg arról, hogy nincs igazam, próbáljam
megérteni és megszeretni Puccini muzsikáját.
Dzsesszről is beszélgettünk, amiről ő írta az első könyvet a háború
után, de Albán Bergről szóló könyve is igen érdekes volt. Az
ismétlés zenei funkciójáról ő írta a legizgalmasabb elemzést.
Fantasztikus lexikális tudással és szellemi kapacitással rendelkezett.
Amikor az első években hazalátogattunk, a családon és Radnótiékon
kívül szinte senkivel nem érintkeztünk, hiszen Vajda Misu
Németországban tanított, és Gyuriék már Ausztráliában éltek. Pernye
Andrishoz mindig elmentünk. Oda mindig be lehetett ülni, kekszet
ropogtatni, és egész éjszaka beszélgetni, zenéről, kultúráról,
egyebekről. Andris öngyilkos lett, amikor a betegsége úgy
elhatalmasodott, hogy már nem tudott emberként élni. Andrea, a
felesége saját elhatározásából utána ment. Ezt a két drága embert
elvesztettük. A másik emberpár barátsága hasonló azilumot nyújtott,
a Werkner házaspáré. Jancsi a háziorvosunk volt – de nemcsak a
miénk, hanem Lukácsé, Rajk Júliáé, Szabolcsi Éváé, Eörsi Pistáé is.
Karmesternek készült, ő is megkapta a gyermekparalízist, amikor
Pernye Andris. Ez törte derékba karmesteri ambícióit, így lett orvos.
Nála is nagyon szép órákat töltöttünk, többnyire zenéről
beszélgettünk, ritkán politikáról. Tehát megmaradt néhány
emberünk, az ideológiai vagy a politikai barátságok mezőin kívül, a
polgári világ és ethosz örökségeként. Ezeket nem lehetett
elpusztítani, amíg ezek az emberek életben voltak.
Nagyon kevés pénzünk volt, nem jártunk színházba vagy
hangversenyre – otthon hallgattunk zenét. Hetenként összejöttünk, és
lemezekből, magnószalagokból összeállítottunk egy-egy zenei
műsort, azt hallgattuk közösen órákon át. Nem volt munkahelyünk,
egész nap otthon ültünk.
Márkus Gyuri meg én is úgy emlékszünk, hogy leginkább Feri és
Vajda Misu akart kimenni, mi egy ideig nem. Aztán viszont mi
ragaszkodtunk a leghevesebben ahhoz, hogy igen – menjünk, de
egyszerre és együtt: mert együtt akarunk maradni. Misu úgy
emlékszik, hogy ő sohasem akart kimenni, és vele együtt én sem, de
később Feri hatására megváltoztattam a véleményem, és mégis az
emigráció mellett döntöttem.
Nagyon nagy értéket jelentettünk egymásnak, el sem tudtuk volna
képzelni, hogy nem leszünk együtt. Csak Márkus Gyuri volt kicsit
szkeptikus: „Lehetetlen, hogy egyetlen városban mindannyian
kapjunk állást.” Bele kell törődnünk, hogy külön-külön helyekre
vetődünk, de majd úgy intézzük, hogy egy-két év alatt újra
összekerüljünk. Ha állhatatosan akarjuk, el tudjuk érni.
Ezekről a keserves kételyekről és esélyekről beszélgettünk a
kirándulásokon. Nemcsak egymással hadakoztunk, hanem
önmagunkkal is. Rossz érzések kerítettek a hatalmukba. Ha nem
együtt megyünk, sosem kerülünk össze többet, és a baráti szálak is
elszakadnak. Három évig veszekedtünk. Közben telefonálgattunk.
Körülnéztünk, van-e olyan hely, ahova együtt tudunk menni.
Helmut Fleischer intézte kivándorlásunk ügyét Berlinből. Mindenkit
megkeresett Németországban, hogy adjon nekünk állást. Nemcsak
hogy egyetlen városban nem talált nekünk helyet, de egész
Németországban is nagyon rosszul állt a helyzet. A németek szerint
különben sem számítottunk igazi disszidensnek, mert a becsületes
ellenzéki börtönben csücsül, nem állásért kopogtat. Olyan
magyarokat, akik az akkori Németország által imádott Kádár-
rendszerből akarnak eliszkolni, nem olyan fontos fogadni, és
megélhetésüket, tudományos tevékenységüket biztosítani. A
németországi tudományos tekintélyek nemigen mozgósították
befolyásukat az érdekünkben. Írtam egy levelet Jürgen
Plabermasnak, hogy segítsen. Fölkínált Márkus Gyurinak egy helyet
fél évre a Starnbergi Intézetben. Nesze semmi, fogd meg jól. A
Nyugat érdeklődése csak addig élénk és szolidáris, amíg újsághíreket
szolgáltatunk. Imádtak bennünket mint magyar ellenzékieket, s még
jobban szerettek volna, ha magyar börtönökben hűsölünk, de egy
nyugatnémet egyetemi katedrát már nem kevertek bele a pakliba.
Elismerték, hogy jelentős gondolkodók vagyunk, bár nem tudták,
miben is áll ez pontosan. Ezt mentségükre mondom, mert abban az
időben annyira összefonódott a politikai és elméleti funkció, hogy
kevesen tudták elválasztani. Az ellenzék nagy sajtót kapott
Nyugaton. Az ellenzéki író ettől azt hitte, hogy jó író. Ha szociológus
volt, akinek szintén jól alakultak a sajtómegnyilvánulásai, hajlamos
volt azt hinni, hogy kitűnő szociológus. Persze Nyugaton tudták,
hogy ez nincs így, mert a sajtót a politikai funkció kapja, s nem a
filozófia, az irodalom vagy a szociológia. Tehát amikor állásra
pályáztunk, nemcsak az játszott szerepet, hogy inkább szerettek
börtönben, rendőrségi felügyelet alatt látni, vagy leleplező cikkek
riportalanyaként, hanem azért sem lelkesedtek új szerepünkért, mert
nem tudták, milyen súlyunk van a szakmánkban. Az ötlettel, hogy
náluk taníthatnánk, nem tudtak mit kezdeni. Egy kis középiskolai
vagy elemi iskolai tanárnő harcolta ki Vajda Misunak a Brémai
Egyetemen az állást – elment a dékánhoz, és kikövetelte. A
nagyágyúk a kisujjukat sem mozdították. A próbálkozásunk, hogy
egy helyre vagy viszonylag közel egymáshoz telepedjünk ki, ahol
gyakran összejöhetünk, és a barátságot folytathatjuk, mindenütt falba
ütközött. Márkus Gyuriék, akik később kaptak két félévet Berlinben,
pokoli rosszul érezték magukat. Úgy bántak velük, mint a kutyával.
Egy szobát sem adtak nekik a Berlini Egyetemen. Tehát még ott is,
ahol adtak valami állást, éreztették, hogy elfoglalják mások helyét –
mint olyanok, akik nem is a német kultúrához tartoznak, nem is
beszélik a nyelvet úgy, ahogy kellene és a többi, és a többi. Végül is:
idegenek.
 Feri nehezebben barátkozott az elválás gondolatával, mert neki a
nyelv rengeteget jelentett, és nagy intenzitással lélegezte be minden
percben. Ezen a nyelven azonban dolgoznunk, filozófiái csinálnunk:
gondolkoznunk nem lehet. Egész életünkben csak fordíthatunk. És ez
nem olyan perspektíva, amit könnyen vállal az ember. Mindig is azt
mondtam, hogy be van a sorsom építve Magyarország falaiba. Ezt
mindig vállalom. Az első pillanatban, amikor láttam, hogy itt lehet
valamit tenni, azonnal visszajöttem. De számomra fontos a filozófia,
amit Magyarországon nem tudtam gyakorolni, s akkor úgy tűnt, hogy
ez a helyzet örökre így marad. Mégis, leginkább Ferinek mentek az
idegeire az ávó-sok és a besúgók. Érzékeny lelkű, ideges természetű
ember, három napig nem tért magához, ha egy besúgó felbukkant, ő
nem tudott pléhpofával reagálni, és ő szenvedte meg inkább a
későbbi demokratikus ellenzékkel való konfliktusunkat is. Nekem
semmi más nem kellett, mint egy íróasztal. Neki a politika is fontos
volt, fölfedezte magában, hogy jó politikai szerző, író lenne belőle, s
ezt nem gyakorolhatta Magyarországon – sem hivatalosan, sem az
ellenzékben. Ez is közrejátszott abban, hogy ő akart leginkább
elmenni. Egy idő múlva Márkus Gyuri kívánkozott el a
leghevesebben – igaz, objektív okok miatt is, mert még a meleg vízre
valót sem tudták a két gyereküknek megkeresni. Misu hosszú ideig
velünk tartott, amikor gondolatban egy másik városban építettük föl
a mi hatosunk világát, majd hirtelen, egyik napról a másikra
kijelentette: nem, ő nem megy el, vagy ha igen, akkor is csak
ideiglenesen, és mindenképpen hazajön egy idő után. Hogy ebben
milyen szerepe volt Jutkának, aki egyáltalán nem akart elmenni
Magyarországról, mert ő is a nyelvében élt, ezt nem lehet tudni. Nem
sokra rá – '78-ban – Misu megismerkedett német barátnőjével, akit
Judit halála után feleségül is vett – tehát Jutka ellenszenve az
emigrációval szemben mégsem játszhatott olyan döntő szerepet a
választásában.
Még ma is nehéz és fájdalmas visszaidézni a tépelődés korát. Ma
sem tudom, hogy helyesen döntöttem-e, amikor elmentem. Csak a
pro és kontra érveket tudom felsorolni. Amikor Ausztráliába
mentem, még akkor is élt bennem az illúzió, ha nagyon akarjuk, a
baráti társaság összejöhet egy városban is. Csak akarni kell! De nem
akartuk.
Erre az 1978-ról 1979-re virradó szilveszteren döbbentem rá,
amikor Misuékkal akartunk együtt szilveszterezni Németországban.
Feri valamilyen oknál fogva nem kapta meg a német vízumot, és
ezért Párizsba utazott. Én megkaptam a vízumot. Misu-val és Judittal
Bonnban találkoztam, akik egy nagyon havas, csúnya úton elvittek
autóval Kölnbe, ahová a konferenciameghívásom szólt. 1978.
december 31-én letettek egy kölni szálloda halljában, és azon
nyomban továbbhajtottak. Eszükbe sem jutott, ha már Feri nem lehet
velem, legalább együtt töltsük az estét. Elfoglaltam a szállodai
szobát, levetettem magam az ágyra, és végigzokogtam az éjszakát.
Úgy éreztem, most elvesztettem az életemet. Vége a baráti
körömnek, nem élek már együtt azokkal, akiket szeretek. Az egész
élet összeomlott. Tökéletesen mindegy, mit hoz a jövő, amiért éltem,
annak vége szakadt. Hajnalban pattogni, sisteregni kezdtek a
bánatomról mit sem sejtő, boldog petárdák. Vidám pukkanásokkal
robbantak, kígyóztak szét a pirkadó égbolton, és villódzó vörös és
kék fényekkel borították be a szomszédos épületeket. Elhúztam a
függönyt, kiálltam az ablakba. Egyszerre „megszállt a kétszer kettő
nyugalma”. Hiszen a tűzijáték nekem szól, engem akar felvidítani,
nekem üzen. Letöröltem a könnyeimet: „Oké. Mi történt? Mi lesz?
Csak a munkámnak, a filozófiának élek. Ez maradt az életből.”
Sokkal jobban sült el, mint gondoltam. Ausztráliában a filozófiának
éltem, és még baráti körre is szert tettem, amire nem is számítottam.
Megismertem egy újfajta természeti szépséget és egy kellemes
országot. Nagyon szép éveket töltöttem Melbourne-ben. De ebben a
görögtüzes megvilágosodásban nyilvánvalóvá vált, hogy mi már nem
fogunk többé összekerülni. Ha valaki otthagy engem, és ledob egy
szállodában, az nem fogja összetörni magát, hogy ismét
összekerüljünk egy városban. A barátságnak vége. Főleg Misuval.
Gyuri és Marisa hamarosan átjött Ausztráliába, és közöttünk
folyamatosan megmaradt a kapcsolat. Az összeomlás szilvesztere
után Misuval tizenhét évig szünetelt a barátság. Nem tudtam
megbocsátani. Ez az éjszaka tizenhét évig falat emelt közénk.
Amikor Amerikában éltünk, már düledezett a fal. Szegény Judit
halálakor nem volt többé harag vagy korlát a lelkemben.
Ha sikerült volna egy városba kitelepülnünk, nem fővünk-fűlünk
kuktában. Ha mindannyian együtt maradunk, és mindenki
megcsinálhatja a filozófiáját, vajon nem erodálódott volna a
barátság? Nekem nem az a kérdésem. Megcsináltam volna a
filozófiámat, akkor is, ha Starenbergben vagyunk, Brémában vagy
bárhol. Egy sámlin is megcsináltam volna. De azt, hogy a barátság
nem erodálódott volna-e, nem tudhatom. Nem a barátaimat
veszítettem el, hiszen Márkus Gyuri és Marisa a legjobb barátaim a
mai napig, méghozzá megszakítás nélkül, és Misuval is helyreállt a
kapcsolat. Nem a személyes barátság veszett el. A baráti közösség
tűnt el örökre.
Az élet másképpen alakult, mint hittük és terveztük. Nincs mérce,
amely egy lehetőséget összevethetne a ténylegesen végbement
történettel. Számomra a barátság volt a legfontosabb. Nem beszélek
más nevében, mert Gyuri számára az volt a legfontosabb, hogy jó
könyveket olvasson. Erről is beszélgettem vele nemrégiben, 1997
telén, amikor hosszabb időt töltött Budapesten. Én mindig a
ködkolostor embere voltam, mindig a közösségé. Még mielőtt a hatos
barátság létrejött volna, azelőtt is a közösség volt számomra a
legvonzóbb az életben. Ez fakadt a lelkemből: a cionizmusban és a
kommunizmusban is ezt kerestem leginkább. Ez vonzott az első
körben, amelynek Hermann Pista volt a központja, s a Budapesti
Iskolában ez az eszme folytatódott a legmagasabb fokon. Az intim
baráti kör, ahol az embernek nincsenek közölhetetlen titkai, ahol
minden baját meg tudja osztani, ha akarja, ahol kialakul a problémák
kölcsönös megvitatásának a legmelegebb feltétele, ahol nincs
senkinek hátsó gondolata. Ez a közösség, ez az életet vezérlő elv és a
köré fonódó szeretet süllyedt el végleg Atlantiszként.
Sok mindent nyertem. Ha Magyarországon maradok –
föltételezem – hosszú ideig nem tudtam volna filozófiával
foglalkozni. Nem csináltam volna meg, amit megcsináltam. Amit
szerettem, és amit – ma úgy érzem – jól csináltam meg. Nem kerülök
be azokba a körökbe, ahová bekerültem, nem ismerem meg azokat az
embereket, akiket megismertem. Akkor nem tudom elmondani
magamnak, amit ma határozottan elmondhatok: megtettem, amit
képességeimnél fogva meg tudtam tenni. Kihoztam magamból a
maximumot – ez jó és elégedett érzés.
Ha tőlem függ: a barátságot ma is fontosabbnak tartom, mint azt,
hogy megcsináltam a filozófiámat. De megcsináltam.
Sokat tűnődtem azon, hogy a baráti körömben miért annyi a
zsidó? Vitányi Ivánon sokszor gondolkozom: mi volt a különbség
közte és a Budapesti Iskola tagjai között? Ő szokta mondani, hogy ő
dzsentri és paraszt, népies nevelésben részesült, s számára az a Veres
Pétertől származó mondat a mértékadó: „Ha nem tudsz növény lenni,
legyél gyom! De legyél valami!” Azaz, kell valami értelmeset tenni,
ha nem tudsz mindent megvalósítani, akkor csináld meg a töredéket,
amit megtehetsz. Az „itt élned, halnod kell” követelménye nem
egyszerűen hollét kérdése. Nem arról van szó, hogy itt vagy, és nem
másutt, hanem pszichológiai hozzáállásról. Túl kell élni, meg kell
maradni, itt kell maradni; legyél, ha más nem lehetsz, akár gyom is.
Anyám is zsidó, de neki is megvolt a maga paraszti pszichológiája:
„Meg vagytok őrülve, miért csináljátok ezt a sok marhaságot, nem
látjátok, mi van itt, miért nem alkalmazkodtok?” Nekünk gyökeresen
más volt a sorsstratégiánk. A Budapesti Iskola a magatartásában volt
mélységesen zsidó. A messianizmusban és ami ebből fakadt: az
ellenzéki magatartásban. A hit abban, amiben nem hiszünk: ez a
közös Isten keresését jelentette. Ez a gondolkodói magatartás
alapjaiban hozzátartozik a zsidó hagyományhoz, pontosabban:
meghatározza azt. Ez az oka, hogy az iskola mind a négy tagja – nem
a feleségekre gondolok – zsidó. A magatartásunk zsidó, amit
fölvettünk, anélkül hogy tudtunk volna róla. A kérlelhetetlenül
makacs, nemet mondásos messiás-követelésünk a zsidó bennünk. A
hit, hogy a messiás eljövetele rajtunk, a mi hajlíthatatlanságunkon is
múlik. Nem minden zsidó ilyen. Az asszimiláns zsidó épp az
ellenkezője. Mindig alkalmazkodik. Nyal Aczélnak, sőt maga is
Aczél szeretne lenni. Parvenü. A zsidó: parvenü vagy pária. A
parvenüvel hadakoztam egész életemen át. Csak később jöttem rá,
hogy egyik sem jó. Egyiknek sem kell lenni.
Elfelejtettem, hogy zsidó vagyok, nem is volt a tudatomban,
mégis, a legközelebbi barátaim majdnem mind zsidók. A fiam
zsidónak tartja magát, de a legközelebbi barátai között alig találni
zsidót. Származás és magatartás nem függ össze automatikusan. Más
a világ és más a magatartás: mi a közös Isten vállalásában, a messiás
kiprovokálásában kerültünk össze.
Minden igazi, közeli, személyes férfi barátom filozófus volt,
akiknek csak egy része zsidó, Leszek Kolakowski vagy Iring
Fetscher például nem. Tordai Zádor sem. A Lukács-körben
mindenki. Azok, akiknek a filozófia annyit jelentett, mint nekem,
azok mind zsidók voltak.
Hosszú ideig tapogatóztunk, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a
közös kivándorlás nem megy. Továbbra is jártunk kirándulni, jól
éreztük magunkat, és én álmodoztam: „Meglátjátok, a jövő évben a
Rajnán hajózunk együtt.” A többiek kinevettek. Ha lett volna még
türelmünk egy-két évig, lehet, hogy összejöhetett volna. Amerika
eleve ki volt zárva, nem is reménykedtünk abban, hogy ott egy
helyen fogadnak minket. Én voltam csak valamennyire ismert, Misu
akkor még angolul sem tudott. Ekkortájt jelentkezett Szelényi Iván:
„Miért nem jöttök Ausztráliába?” Mindenki mulatott, hogy az
messze van, én meg azt mondtam, miért ne. 1976-tól már lehetett
otthoni készülékről közvetlenül telefonálni a világ bármely pontjára.
Igen hosszan, három-négy óráig is kellett várni, mert a 00 folyton
foglaltat jelzett. Kínok kínját álltam ki, míg létrejött a néhány perces
beszélgetés. A másik oldalon nem volt probléma. Egy nap Szelényi
Iván hívott Adelaide-ből: „Miért nem jöttök Ausztráliába? Gyertek
ide! Nagyon jó itt, gyönyörű a természet, van uszodánk, azonnal
hozzánk jöttök, megpályázok neked egy állást.” „Nekem nem kell
egy állás. Mi együtt akarunk kimenni.” Misu akkor már azt
hajtogatta, hogy ő nem megy el. Elfogadott egy állást a Brémai
Egyetemen, s ha majd annak vége lesz, visszajön. Mindannyian úgy
vágtunk neki, hogy ideiglenesen megyünk ki: meglátjuk, hogyan
alakul. Egyikünk sem úgy hagyta el az országot, hogy örökre. Talán
mi Márkusékkal inkább úgy gondoltuk, hogy igen. '77-től kaptak
Márkusék meghívást Berlinbe, és '77-ben beszélt rá engem Iván,
hogy pályázzam meg a melbourne-i, három évre szóló senior
lectureri állást a Szociológia Tanszékre, ami nálunk docensi rangnak
felel meg.
 Filozófiáról szó sem lehetett – Ausztráliában csak analitikus
filozófiát tanítottak, amihez nem értettem. Egyszer egy John Carroll
nevű férfi hívott fel Bécsből, hogy hamarosan fölkeres, mert a La
Trobe Egyetem megbízta, készítsen velem alkalmassági beszélgetést.
Ugyanis a párt azt mondta nekünk, hogy nem kapunk addig útlevelet,
amíg nincs állandó állásunk – de azt nagyon nehéz volt szerezni
útlevél nélkül. Nem tudtunk elmenni személyes meghallgatásra. Feri
Óvárival vitatkozott: „Ha nem tudunk kimenni meghallgatásra, soha
nem kapunk állást. Maguk meg csak állásra adnak útlevelet.” Az
ausztráloknak megírtam, hogy nem tudok kimenni interjúra, pedig
felajánlották, hogy fizetik a repülőjegyet Melbourne-be. „Hiába
fizetik, ha nekem nincs útlevelem. Amíg nincs állásom, nincs
útlevelem.” John megjelent, beszélgettünk, és ő nagyon melegen
javasolta az egyetemnek, hogy okvetlenül vegyenek fel. Ez meg is
történt. Erre megkaptuk a világútlevelet. Őszre terveztük a
kivándorlást. Már májusban kezünkben volt az útlevél. Ferivel
összenéztünk: három órán belül elmegyünk Európába kirándulni.
Kivettük az összes devizánkat, mert akkor már lehetett a külföldön
megjelent könyveink honoráriumából devizát tartani, amit csak
utazásra használhattunk föl. Kivettük a pénzünk az utolsó fillérig a
bankból, és elmentünk három hónapra Európába. Angliában,
Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban
kirándultunk. Szépen megnéztük magunknak Európát. Az volt az
érzésünk, hogy nem látjuk többet a kontinenst, mert azt hittük,
Ausztrália olyan messze van, ha odamegyünk, Európának fuccs.
Szeptember elején Misuék távoztak elsőként, Gyuriék másodikként,
mi utoljára novemberben.
Misuék indulása Szelényiék búcsúztatását idézte. Amikor
Szelényi '75-ben elment, a fél magyar értelmiség kikísérte a Keleti
pályaudvarra. Misunál is összegyűltünk vagy tizenöten. Márkuséknál
nyolcan álltunk a peronon, amikor mi vágtunk neki, már csak hárman
voltunk.
Azzal búcsúztunk egymástól, hogy rövidesen találkozunk. Már
egy hónap múlva. Ez nem hosszú válás. Amikor nekivágtunk,
azonnal Berlinbe siettünk, Gyurihoz, aztán Brémába, Misuhoz.
Magyarországtól búcsúztunk, nem egymástól. Tudtuk ugyan, hogy
Misu vissza akar jönni, de nem voltunk benne egészen bizonyosak.
Hátha mégis, hátha mégis össze tudunk kerülni. Nem olyan könnyű
feladni. Én '78-ról '79-re virradó szilveszterkor adtam fel. Amikor
'77-ben elindultunk, még azt hittem, hogy most külön-külön indulunk
ugyan, de azért végül együtt érkezünk meg valahová. Vagy össze
tudunk kerülni, vagy visszajövünk. Amikor először mentem el egy
kézirattal a postára, és azt anélkül adtam föl, hogy engedélyt kellett
volna hozzá kérnem, tudtam, hogy nem akarok visszajönni.
A lakást és minden holminkat anyámnak és Zsuzsa lányomnak
hagytam. Az egyetem fizetett nekünk 1200 dollárt, hogy azon
kiküldethessük a lemezeink és könyveink egy részét. Hülyék
voltunk, mert a lemezjátszót is kiküldettük, helyette több könyv fért
volna el a konténerben. Két kofferünkben volt két-két váltás ruha. És
a gyerek, meg egy hátizsák. Már majdnem 50 éves voltam. Magunk
mögött hagytuk az egész életünket.
 Idegen világban

Harmadszor hagytam ott az egész életemet. Először a

holokausztban, amikor minden elpusztult. A könyveinket elégették,
hogy tüzüknél melegedjenek – nem maradt semmink. Mindent
elölről, mezítlábasan kellett kezdeni. Másodszor a válásom után
indultam a nulláról, mindent Hermann-nál kellett hagynom, még az
általam írott könyveket is, s egy kofferral mentem el. Majdnem
betöltöttem az ötvenedik évemet, és ismét ugyanazzal a kofferrel
indultam a rajtvonalról.
Fölültünk a vonatra. Első utunk Márkusékhoz vezetett. Nem láttuk
egymást hat hét óta, a nagy randevú izgalmában éltünk, hiszen
először találkoztunk Nyugaton. Berlini lakásukban látnak vendégül,
ez fantasztikus. Kelet-Berlinben az egész szerelvénysort lecsatolták a
mozdonyról, csak a mi vagonunk maradt, abban is csak mi hárman
ültünk összesen. Valóban eljutunk-e Nyugat-Berlinbe? Ott állunk
két, végtelenül hosszú órát az állomáson. Végre lefüggönyözték az
ablakokat. Három perc múlva elhúztuk a függönyöket. Odaát
Márkusék lelkesen integettek, leszálltunk, összecsókoltuk egymást.
Gyönyörű napokat töltöttünk együtt. Márkus Gyuri a Freie
Universitäten tanított, ugyanott, ahol korábban én is. Úgy érezte,
hogy kiutálják onnan. Addig a pillanatig szerették ugyanis a magyar
vagy közép-európai „máskéntgondolkodókat”, amíg mint egzotikus
vidékről származó; különös jelenséget mutogatni lehetett őket –
akiket saját imázsuk építése céljából támogatnak. A forgatókönyv
rendje szerint ez a hálára kötelezett, furcsa lény visszamegy oda,
ahonnan jött. De ha szakít a sémával, maradni kíván, és valódi
konkurenciaként lép fel, már nem szeretik. Ez történt Gyurival.
Berlin után persze Misuékhoz siettünk, Brémába. Náluk laktunk,
folytattuk a nagy sétákat és beszélgetéseket. Igaz, Judit már akkor
nagyon rosszul érezte magát. Nem kapott állást, valami előadást
tarthatott volna, de nem volt diákja. Magyarországon pedig várta a
helye a Szociológiai Intézetben. Brémában úgy érezte, csak
magányosan téblábol, nincs rá szüksége senkinek. Kihozatta az
édesanyját, aki azonban szintén nem szívesen élt Németországban.
Judit elviselhetetlennek tartotta, hogy otthon várakozzék, miközben
Misu tanít az egyetemen. Egyedül az utazást élvezte. Misu tudott
vezetni, beautózták Európát. Miután meglátogattuk őket,
mindannyian Párizsban folytattuk az utazás-elválást. Gyuriék és
Misuék még együtt maradtak, hogy a szilvesztert valahol
Hollandiában töltsék. Nekünk legkésőbb december 30-án el kellett
indulnunk Ausztrália felé, mert január 3-án vártak az egyetemen.
Párizsban a képtárakat jártuk vagy csak sétáltunk, és a régi
atmoszférában folyt és folyt a végtelenített dumaparti. Igyekeztünk
nem arról beszélni, ami fáj – hogy sokáig nem látjuk egymást, mert
nem sikerült együtt maradni. Félelmetes egyedül nekivágni
Ausztráliának. Márkusék – akik már fél éve éltek Németországban –
jól tudták, hogy hat hónap múlva megszűnik az állásuk. Ausztráliai
magyar barátaik – Bódi Laci és Mari – ugyan épp akkor folyamodtak
egy professzúráért Gyuri számára Sydneyben, de erre még korántsem
lehetett számítani. Bódi Lacit abból az időből ismertem, amikor
tanársegéd volt, Turóczy Trostlernél a német tanszéken, Mari, a
felesége Ferit tanította angolra vagy oroszra a Lenin Intézetben. '57
elején egy kivándorló útlevélért cserébe a pártnak adták a lakásukat.
Azon a címen kérvényezték a kivándorlást, hogy Lacinak olyan
operációra van szüksége, amit Magyarországon nem tudnak
elvégezni. Az indok sajnos igaz volt, mert a munkaszolgálatban egy
keretlegény úgy fejbe rúgta, hogy egy epilepsziás tünetekkel járó
betegséget kapott. Laci beszélt nekem először a Brecht-színházról –
föl-alá jártunk az egyetem folyosóján, és beavatott a titokba, hogy
nemcsak a Sztanyiszlavszkij-módszer létezik, színházat másképp is
lehet csinálni. Össze is jártunk egy-kétszer még a Hermann-
korszakban. Azután eltűntek az életünkből. Szelényi Iván, aki
megismerkedett velük Ausztráliában, elmesélte, hogy Gyurinak egy
fél év múlva nem lesz állása. Épp most alakul az Általános Filozófiai
Tanszék Sydneyben – mondta Laci –, csupa marxista gründolja,
biztosan szívesen fogadnák Gyurit – és beadott egy pályázatot a
nevében. Bódiék a melbourne-i Monash Egyetemen tanítottak. Laci
alapította a német tanszéket. Elég nagy befolyása volt az ausztrál
kulturális életben, úgyhogy Gyurihoz nem is küldtek senkit előzetes
interjúra, mert Bódi Laci szava elég volt. Amikor a hatosunk a De
Gaulle repülőtéren elvált, már tudtuk, hogy Gyuriéknak talán lesz
állásuk Sydneyben. Misuékat viszont egyhamar nem látjuk, hacsak
nem jövünk Európába. Könnyeinkkel küszködve búcsúzkodtunk a
repülőtéren. Gyuriék és Misuék együtt szilvesztereznek, mi
Bombayban egy szállodában.
Indiában nyár volt, a nagy melegben az emberek kinn alszanak az
utcán. A második napon elmentünk megnézni az Elefánt-szigetet, a
roppant tágas barlangokban az indiai barlangszobrászat
remekműveit. A barlangokhoz vezető sétányokon a majmok olyan
természetesen ugrálnak a fákon, ahogy nálunk a légy zümmög.
Hirtelen láttunk a maga természetes közegében valamit, amit
korábban csak állatkerti egzotikumként. Európában a saját hazámban
utazom. Ha elhagyom Európát, megcsap az egzotikum varázsa. A
bombayi kirándulás az egzotikum erejével hatott, de a világ nagy
botránya is főbe kólintott: a rettenetes szegénység. Minden percben
rám tapadt egy koldus. Es a koldus büdös volt. „Szégyellem
magam”, mondtam Ferinek, és visszamenekültem az európai jellegű
szállodába. Az indiai koldus nem lop, nem erőszakos. Csak
könyörög, nyújtja a kezét, a piszkos kezét. Minden piszkos kéznek
egy milliárdos sem tudna alamizsnát adni. Bombayban két és fél
napot töltöttünk, majd fölszálltunk a Melbourne felé tartó gépre.
Bódiék szinte semmit sem változtak, csak a gyerekük, Anna nőtt
fel, amikor utoljára láttuk, négyéves volt, s mostanra húszéves
nagylánnyá serdült. Mari fölpakolta csomagjainkat, és azonnal elvitt
bennünket az egyetem vendégházába – ott biztosítottak számunkra
helyet. A csomagjaink sem fértek el, olyan pindurka volt a ház.
Másnap John Carroll jött értünk, aki fölfogta a borzalmas állapotot,
hogy itt mozdulni sem tudunk, nemhogy dolgozni. Keressünk és
béreljünk ki egy lakást – javasolta. Szociológiaprofesszor kollégája,
Clark most utazott el Európába egyéves tanulmányi szabadságra, a
háza üres.
John Carroll és Bódi Mari autóval elvitt egy házba: négy nagy
szoba, hatalmas konyha, és kert is tartozott hozzá. Kipakolni még
tudtunk, de arról fogalmunk sem volt, hogy lehet innen elmozdulni.
Itt mindenki autóval közlekedik, nekünk nincs autónk, és egyikünk
sem vezet. A fiam nem beszél angolul, a férjem igen, az én
angolságom rossz, de azért valahogy megértetem magam.
Közlekedni kell, az iskolát elintézni, bevásárolni, az egyetemen
harmadnapra jelentkezni, beszerezni az egyetemi papírokat, orvosi
felülvizsgálaton megjelenni – ott álltunk megfürödve egy tökéletesen
idegen világban.
Itt az emberek „shopping centerben” vásárolnak. Vásárlóközpont?
Ki hallott már ilyet? A suburbök kertes házainak végtelen sorában
nincs egy üzlet. Elmentünk sétálni – sétálunk, sétálunk, egy kis
dombra lecsücsülünk, de nem tudunk vásárolni. Nyakunkba szedtük
a lábunkat. Elindultunk egy irányba, gyalogoltunk tíz-húsz percet,
végre elértünk egy üzlethez. Nem ismertük a mértékegységet. Akkor
még nem kilóban, hanem fontban mértek. Észrevettük, hogy az
élelmiszer rendkívül olcsó. Ha húst akarunk enni, reggel, délben, este
megtehetjük, mert kevesebbe kerül, mint a kenyér. Disznóhús nincs.
Alapjában véve minden olcsó, kivéve a kenyeret és a tejterméket. A
gyümölcs fillérekbe kerül. Hát mi itt nagyon olcsón meg tudunk élni,
egyelőre azonban nincs pénzünk. Ami pénzt magunkkal hoztunk – a
Heine-ösztöndíj maradványát –, márka volt, föl kellene váltani.
Nincs egy bank, amelyik márkát váltana. Ausztráliában ehhez
nincsenek hozzászokva. Telefonunk volt, fölhívtuk Bódiékat. „Máris
jövök”, mondta Mari, s mint mindig: azonnal jött, ő váltotta át a
márkánkat dollárra. „Zsírral itt nem főzünk, csak olajjal, görög sajtot
is lehet venni, ausztrál sajtot ne vegyél, az rossz” – ilyen alapvető
felvilágosítást is kaptunk. Főzni egész máshogy főznek, mint
Magyarországon. Mindent grilleznek, nincs rezsó, grillsütőt
használnak helyette. Mióta először kipróbáltam, szeretem a
lambchopst, azaz báránykarajt. Kiváló étel, gyorsan el lehetett
készíteni, félnyersen is meg lehet enni. Megnyugodtam, az első nap
nem maradtunk éhen. Lassan-lassan kiokosodtunk a mindennapi élet
fortélyaiban. Az ember először rosszul vásárolt, rettenetesen rosszul
– hosszas folyamat eredményeként derült csak ki, mit érdemes
megvennie. Hogy a szupermarketban vásároljak, taxit kellett volna
hívnom, ahhoz viszont nem volt elég pénzünk. Vagy: föl kell szállni
villamosra, amire rengeteget kell várni, vagy kilométereket
gyalogolni. Gyalog csak Johann Arnasonékhoz lehetett eljutni, akivel
akkor ismerkedtem össze. Kedves kollégám azóta is. Eljött a nap,
amikor be kellett mennem az egyetemre. Eldöntöttem, hogy gyalog
indulok el, s ha eljutok egy megállóhoz, buszra szállok. Az út odafelé
másfél óráig tartott. Az adminisztrációban nagyon kedvesek voltak
velem, de mit sem értettem abból, amit mondtak – ausztrálul
beszéltek. De nemcsak a nyelvüket nem értettem: a kultúrájukat sem.
A magyar adminisztrációhoz voltam szokva. A szavak szótári
jelentését talán még felfogtam, de a funkcionális jelentésüket nem.
Ismét a drága John Carroll sietett a segítségemre, érthetővé téve
számomra a tennivalókat. A mai napig ő Ausztráliában a legjobb
barátaim egyike. John kultúrszociológus. Több érdekes könyvet írt az
angol kultúráról, most inkább a festészet érdekli – egy érdekes
ikonográfiái koncepciót dolgozott ki. O szolgált az első lényegi
meglepetéssel is az új hazában. Igen konzervatív ember, azt is
mondhatnám, hogy jobboldali. Korábban nem tudtam volna
elképzelni magamról, hogy egy jobboldali emberrel jó barátságba
keveredjem. Johnnak köszönhetem, hogy rájöttem, csak az emberi
kvalitás számít, nem a politika vagy a világnézet. Ez az
előítéletmentes nyitottság Magyarországon sajnos a mai napig
lehetetlen. A mi kultúránkba az sulykolódott bele, hogy a pártállás
lényegesebb, mint a személyes rokonszenv. Ausztráliában ez
egyáltalán nem így van, és Olaszországban sem. Ismerek olyan
kommunistát, akinek legjobb barátai konzervatív arisztokraták. John
Carroll mindig támogatta tehetséges baloldaliak egyetemi felvételét,
mert számára kizárólag a színvonal számított.
Miután John segítségével áthajóztam az adminisztráció zátonyos
vizein, hazafelé buszra szálltam. A buszok háromnegyed óránként
közlekedtek. Mikor elérkeztem oda, ahol már csak az egyórás
gyaloglás várt rám, fölhívtam Ferit: „Ne idegeskedj, már csak egy
óra, és otthon leszek.” Három és fél órát kell közlekedésre
vesztegetnem, ez nem megy. Muszáj vagy egy másik lakásba
költöznünk, vagy megtanulnunk vezetni. Nem tudok vásárolni, az
egyetemre bejárni, találkozni a barátaimmal. Hál' istennek, az
ingatlanügynökök furikáztatják az embert. Kinéztem egy
ingatlanügynököt, és előadtam a kívánságomat: szeretnék bérelni egy
három- vagy négyszobás házat. Sok-sok címet végigjártunk, mire
eljutottunk a Long view 85. számú házig, amely a maga négy
szobájával, kis kertjével végre megfelelt a céljainknak. Három-négy
percre volt csak az autóbusz-megállótól.
Hova írassuk be Gyurit iskolába? Majdnem minden barátunk
magániskolába járatta a gyerekét, anyagi helyzetünk azonban nekünk
ezt nem tette lehetővé. Egy kereset, évi 26 000 dollár jutott
hármunkra, ami már akkor sem számított sok pénznek. Csak a lakás
heti bére 85 dollár volt. Elvittük Gyurit az állami mintaiskolába
felvételizni, de kirúgták, mert nem tudott angolul. Gyerünk a körzeti
iskolába. Ausztrália arra szocializálódott, hogy újabb és újabb
emigránshullámokat fogadjon be. A körzetünkben elég sok volt a
frissen érkezett, ezért alkalmaztak külön angoltanárokat, hogy az új
bevándorlók gyerekei minél hamarabb bekapcsolódhassanak a
koruknak megfelelő osztályokba. Gyuri egész nap Mrs. Cooperral
tanulta a nyelvet, és remekül érezte magát. Mrs. Cooper csak vele
foglalkozott, más tárgyakat nem kellett tanulnia. A nagymama eljött
látogatóba, aztán elmentünk külön is, együtt is Európába. Mrs.
Cooper, a nagymama, rengeteg utazás, mind kitűnő szórakozás. A
következő ősszel Gyuri ismét jelentkezett Mrs. Coopernél, hogy
folytassák. Mrs. Cooper azt mondta: nem. „George, te tudsz angolul,
az osztályban a helyed.” Első iskolai évére Gyuri nagy undorral
emlékszik vissza, mert új társai közül senki nem olvasott jó
regényeket, mindenkit csak a foci érdekelt. Az ausztrál gyerekek
később érnek, mint nálunk. Gyuri Magyarországon csupa sznob
gyerekkel járt együtt, akik Shakespeare-ről és Tolsztojról vitatkoztak,
s akiket ez nem érdekelt, majdhogynem kiközösítették.
Kivettük a házat, volt valami közlekedés, ha elég lassú is.
Rájöttünk, hogy autóbusszal eljuthatunk egy szupermarketba, ahol
minden olcsóbb. Fölpakoltunk Ferivel, mint a bányászlovak, cipeltük
haza az ennivalót. „Miért cipekedtetek? – kérdezte csodálkozva Bódi
Mari. – Ingyen házhoz szállítják.” Ilyet még életünkben nem
hallottunk, és a következő héten már kértünk „home delivery”-t.
Azontúl csak a húst, a romlandó dolgokat és a fagylaltot cipeltük,
minden mást a szupermarket szállítói raktak le a kerítés elé.
Akármeddig állhatott ott, a kutya sem vitte el. Bútorra is szükségünk
volt. Elmentünk az áruházba, hogy részletre bútort vegyünk. Kérték
az igazolást a havi keresetről. Tessék: Heller Ágnes, La Trobe
University, évi 26 000 dolláros jövedelem. „És a kedves férjéé?”
Feri: „Nekem nincs állásom.” „De van rá kilátás?” „Igen,
benyújtottam egy pályázatot Canberrába.” Feri kapta meg a kölcsönt,
nem én. Ausztráliában olyan hímsoviniszta kultúra volt, hogy egy nő
akkor sem jutott kölcsönhöz, ha volt állása, egy férfi viszont akkor is,
ha csak ígérete volt rá. Ez később megváltozott.
A szemeszterem január 1-jén kezdődött, júliustól Feri is kapott
állást Canberrában. A főváros vacak, poros kis hely, de az ausztrál
állami egyetem ott székel. Ferit tudományos kutatónak vették fel,
egyelőre két esztendőre. History of ideasszal, azaz eszmetörténettel
kellett foglalkoznia – először Lukáccsal, később átnyergelt a
jakobinizmus témájára. Canberra körülbelül 800 km-re fekszik
Melbourne-től. A víkendet együtt töltöttük – kedden délután Feri
felült a repülőre, és csütörtök este érkezett meg Canberrából, ahol az
egyetem vendégházában lakott. A házasságnak jót tesz az effajta
változatosság. Három napig teljesen egyedül voltunk Gyurival, jól
éreztük magunkat, néztük a televíziót, onnan tanultam az angolt, s
ettük a nagy, zsíros báránycombokat a tévé előtt.
Azért mentem el Magyarországról, hogy dolgozzam. Képes
vagyok-e filozófiát csinálni az új helyzetben? Ez nem látszott
egyértelműnek. Az ember elhagyhatja magát, megrándítja a vállát:
„ezt nem tudom.” Nem tudtam angolul írni. Magyarul írni ugyanis
nem volt semmi értelme. A szükségletek feletti diktatúra című
könyvből, amit Márkus Gyurival és Ferivel hármasban írtunk, a rám
jutó fejezetet magyarul kezdtem megfogalmazni.
A történelemelmélet-könyvemet, amelyben radikálisan csináltam
valamit, amit újnak tartok, szintén. Kész lettem az első fejezettel,
aztán angolra fordítottam, majd az egész könyvet angolul folytattam.
Borzalmasan nehéz volt az átállás. Azóta soha nem fordítok
magyarról angolra, az angol könyvet angolul írom, a magyart
magyarul. A nyelvhez az embereknek különböző az érzékük, a
viszonyuk. Feri Angliában, Amerikában vagy Ausztráliában
bármilyen könyvet olvasott, magyarul jegyzetelt. Mindig magyarul
fogalmazott, és fejben fordította le mondandóját a másik nyelvre. Én
angol könyvet angolul jegyzetelek, közben angolul gondolkodom,
eszembe sincs magyarról fordítani – annyira nincs, hogy amikor
magam fordítom le egy cikkemet angolról magyarra, gondolkoznom
kell, hogy egy-egy helyen milyen kifejezést használjak, mert
magyarul egész másképp fűzném a gondolataimat. Tehát nemcsak
egy új nyelvet kellett megtanulnom, hanem az új nyelven
gondolkodni is.
Márkus megkapta az állást, áprilisban érkeztek meg Ausztráliába.
Először Melbourne-be jöttek meglátogatni bennünket, még benne élt
a zsigereinkben, hogy először egymást akarjuk látni. Csak azután
mentek át Sydneybe, az ottani egyetemi házba, hogy
berendezkedjenek. Gyuri azt mondta, olyan szeretettel és barátsággal
fogadták, hogy egész életében hálás lesz érte Ausztráliának. Ott vált
igazán kiegyensúlyozott emberré. Ausztráliának, minden nehézség
ellenére, én is hálás vagyok. Ha nagy baj volt, az emberek mindig
mellénk álltak, segítettek. Nem akartak állandóan a nyakamon ülni,
nem volt magyar vendégbarátság, nem vették ki a kezemből a
munkát, azt akarták, hogy tanuljak meg önállóan élni egy új világban
– de ha nem ment, akkor támogattak.
A tanítás csak februárban kezdődött meg: januárban javában
tartott a nyári szünet. Először írni kezdtem, s csak aztán tanítani. A
báránycomb felfedezésével párhuzamban az izgatott, hogyan
boldogulok az írással. Az első cikkemet az új kontinensen a
demokráciáról írtam. Hosszú ideig eltartott, amíg kínkeservesen
angolra fordítottam. Egész januárban ezzel gyötrődtem.
'57 óta nem tanítottam egyetemen. Húsz év telt el azóta, teljesen
kiestem a gyakorlatból. Eleinte nem is az angol nyelv, hanem maga a
tanítás esett nehezemre, de hamar belejöttem – a megalapozott rutin
azért bármikor előhívható. De hogyan kell egy ausztrál egyetemen
tanítani? Némi időbe telt, amíg tisztába jöttem vele. Magyarországon
ugyanis egy tárgyat úgy jártam körül, hogy közben állandóan
hivatkoztam különböző kulturális élményekre. Egy könyvre – ma
már ezt sem lehet megtenni –, egy Tolsztoj- vagy Ibsen-hősre, és
mindenki vette a lapot. Ezzel próbálkoztam Ausztráliában is, de
hamar kiderült, hogy diákjaim nem ismerik ezeket a műveket. Lassan
rájöttem, hogy az ausztrál diák más, mint a magyar. Nagyon okos,
értelmes, mindent megért, amit elmagyarázok vagy logikailag
levezetek – de semmiféle kulturális ismeretanyagra nem építhetek.
Előre be kellett jelentenem, hogy jövő órán Ibsen Nórájára fogok
hivatkozni – akkor a gyerekek elmentek a könyvtárba, kivették és
elolvasták a könyvet, így már nekik is jelentett valamit, tudtunk
beszélgetni. Keserves volt rájönnöm, hogy a legjobb, amit ezekkel a
diákokkal tehetek, ha nem általános teóriákat, hanem bizonyos
könyveket tanítok nekik. És akkor megtartottam az első sikeres
szemináriumomat: Arisztotelész Politikáját vettük egy fél éven
keresztül. Mindenki elolvasta a szövegeket, kitűnően lehetett
vitatkozni.
Az ausztrál egyetemeken minden tanárnak egy vagy két témát
kellett tanítania, és minden évben meg kellett ismételnie a kurzusát.
Még nem tudtam elég jól a nyelvet, ezért igen jól jött az ismételés
kötelezettsége. Főleg azért, mert nem kellett dolgoznom, fölültem az
autóbuszra, elővettem az előző év jegyzeteit, zötykölődés közben
átnéztem őket, és leadtam az óráimat. Elkezdtem írni a könyveimet,
ekkor jutott rájuk életemben a legtöbb idő. Az egyetemre kétszer egy
héten mentem be, különben otthon, a kertes házban maradtam, három
napon át egyedül, Gyuri is csak délután jött haza. Írtam, írtam és
írtam. Életem legharmonikusabb korszaka volt ez.
Az első évben eszmetörténetet adtam elő, ezt sokszor csináltam
magyar egyetemeken is. Thalésztől napjainkig – A
társadalomfilozófia és a politikai filozófia története volt a címe. A
tárgyamat különféle emberek vették föl, olyanok, akik érdeklődtek a
társadalmi problémák iránt – szociológia szakon mindig sok a
baloldali. Ausztráliában nagyon erős a Labor Party, ami
ideológiamentes párt ugyan, de sok fiatal tagja vonzódott a
marxizmushoz, a trockizmushoz és általában a baloldali
gondolkodáshoz. Ezen a területen szakembernek számítottam, bár
Arisztotelészt kezdtem tanítani, meg osztályelméletet, de nem
Marxét, hanem inkább Max Weberét. Akadtak a hallgatók közt
kommunisták is, akiket a kemény marxizmus érdekelt, de inkább a
többé-kevésbé elkötelezetlen, újbaloldali típusú diák volt a jellemző,
akiket az ideológiai vegyes felvágott jobban izgatott, mint a
dogmatikus marxizmus. A társadalmi elkötelezettség, igazságosság
iránti érdeklődés terelte a legtöbb hallgatót a szociológiára. Sok
filozófia szakos diákom volt, akik filozófusok akartak lenni, de a
szakjukon kizárólag analitikus filozófiát hallgathattak. Tartottam
kurzust Kant etikájáról, Spinozáról, mert a filozófia szakon nem
lehetett Spinozáról beszélni. Amikor elindították az első Heidegger-
kurzust, nekem adták a dolgozatokat javítani, mert a tanszéken
egyetlen ember sem olvasott Heideggert. Tehát a szociológia
amolyan mädchen für alles szerepet játszott.
Maga az egyetem kint épült a nagyon szép ausztrál természetben,
amelyet már nem alakítottak át angollá vagy európaivá. Az ausztrál
táj jellegét az eukaliptuszfák adják meg. A virágok talán télen még
szebbek, mint nyáron, mert nyáron túl nagy a meleg. A színük olyan
vad, mint a művirágoké. Az egyetemen burjánzik a rengeteg
egzotikus növény, a park telis-tele tavacskákkal, s a tavakon a híres
fekete hattyúk és más madarak úsznak. A campus közepén épült az
agóra, kisvendéglők veszik körül, ahová télen is ki lehet ülni
beszélgetni. A legmagasabb épület sem haladja meg a négy emeletet
– harmonikusan illeszkednek a tájba.
Ausztráliában akkor csak állami egyetemek léteztek, azóta
magánegyetemeket is alapítottak, de nincs nagy jelentőségük. Volt
egy idő, hogy több egyetemet is létrehoztak, mert rájöttek, hogy
szükség van több felsőoktatási intézményre. Melbourne-ben például
a nagyon angol és neogótikus jellegű Melbourne-i Egyetem mellett a
város délnyugati részén megalapították a Monash Egyetemet, és az
északkeletin a La Trobe Egyetemet. A mi egyetemünk kisebb, mint a
másik kettő, mert nincs benne orvosi és jogi kar. Vszont van egypár
nagyon erős stúdiuma, például az űrfizika és a matematika – nagyon
jók a művészeti iskolák: a film, a színház, a zene, és jó a szociológia.
A Melbourne-i Egyetem konzervatív, nincs szociológia tanszéke,
ezért a szociológia a mi domíniumunk lett. Lassan-lassan kialakult a
diákjaim köre, akik nem azért hallgattak engem, amit előadtam,
hanem azért, mert én adtam elő. Ehhez nekem is kellett valamit
dolgoznom – például az igényeik szerint alakítottam át az óráim
tematikáját. Ne kelljen mindig ugyanazt ismételnem. Cseréltem
kollégámmal – én átvettem az ő témáját, ő az enyémet, vagy
önkényesen megváltoztattam a tárgyat. Egy alkalommal Rawls, a
híres amerikai filozófus munkáiról kellett volna szemináriumot
tartanom, de a gyerekek az első órán azt kérték, beszéljünk inkább
Nietzschéről. ,Jó, rendben van.” Egyvalaki, nem az én diákjaim
közül, azt mondta, hogy Rawls-szemináriumot hirdettek meg, legyen
Rawls. Kompromisszumot kötöttünk, így lett három alkalom Rawls,
a többi pedig Nietzsche. Ez már teljesen szabad és anarchikus döntés
volt. Akik jártak az óráimra, ma professzorok különböző ausztrál
egyetemeken.
Annyi izgalom után, annyi kínlódás, konfliktus után egyszer végre
ránk köszöntött a nyugalom. Meg is híztam pár kilót. Jó húsokat
ettünk, barátokkal kirándultunk. Feri megtanult vezetni, és
gyakrabban mehettünk be a városba, operába, színházba,
hangversenyre.
A kultúrsokkot számomra New York jelentette, nem Melbourne.
Melbourne nagy kultúrváros, nagyon európai és nagyon angol:
sokféle kulturális intézményt tart fenn: jó színházakat, kitűnő operát,
sok koncerttermet. Ott vettem észre, hogy nálunk csak a
Zeneakadémián tartottak hangversenyeket. Nagyon büszkék voltunk
a magyar zenei kultúrára, de máshol, mint a Zeneakadémián, nem
élvezhettük. Melbourne-nek ugyanannyi a lakosa, mint Budapestnek,
egyetlen estén mégis négy hangversenyteremben adnak koncertet a
város különböző részein. A színházi élet is jó – a képtár, bár nagyon
tisztességes, nem elsőrendű. A baráti társaságok ugyanúgy
összejöttek és beszélgettek, mint Pesten. Politika nélkül, mert ott ez
hál' istennek nem játszik nagy szerepet: kulturális beszélgetéseket
folytattunk – persze borivás közben. Eleinte reggelre ott is mindenki
nagyon leitta magát – ma már nem teszik, mert majdnem mindenki
vezet, és nagyon megszigorították az alkoholszint maximumát.
Mindenki hozta a gyerekeit, nem volt baby-sitting, nagyszülő – a
gyerekek velünk kezdték az estét, aztán az egyik szobába leraktuk
őket aludni – mi pedig hajnalig maradtunk, és beszélgettünk, csak
beszélgettünk.
Márkusék, amint elhelyezkedtek, meglátogattuk őket. Kis
lakásban laktak az egyetem vendégházában, a gyerekeket a hallban
fektették le, ha WC-re akartunk menni, keresztül kellett mászni az
egész családon. Sydneynél gyönyörűbb várost nem láttam. Az
ausztrál táj színei mindenütt vadítóak. Ez Melbourne-re is érvényes,
de Sydney minderre „rátesz egy lapáttal”, különösen a tengeröblök
révén. Márkusék háza egy ilyen öbölre nézett, a vitorlások beúsztak a
kék tengerről az ablakon. Kiültünk a gyepre, és eldöntöttük, hogy ha
már eljöttünk, megírjuk újabb könyvünket, amelynek a Szükségletek
feletti diktatúra, Dictatorship over needs lesz a címe. Felosztottuk
magunk között, melyik fejezetet ki írja. Az általános és gazdasági
bevezetést Gyuri, a politikatörténetet én, a külpolitikai részt Feri.
Szorgalmasan dolgozni kezdtünk a könyvön. Abban az időben
gyakran találkoztunk, mert a repülés még olcsó volt. Hol ők jöttek át
hozzánk, hol mi hozzájuk – havonta egyszer személyesen is
megbeszéltük, hol tartunk a munkában. A Budapesti Iskola
kétharmad részben így működött tovább. Ez volt az utolsó közös
könyvünk. Márkus többet nem vett részt közös vállalkozásban, mert
neki ez túl nagy megterhelést jelentett, mi könnyebben írtunk. Az
iskola legcsonkább formája persze fönnmaradt, mert Ferivel mindig
írtunk közösen könyvet, s ez azért a Budapesti Iskolát szimbolizálta.
A Szükségletek feletti diktatúra nem vagy nemcsak a
magyarországi rendszer elemzése volt: az egész szovjet rendszeré is.
Úgy éreztük, kötelességünk a világgal szemben, ahonnan eljöttünk,
közhírré tenni, hogy mi történik ott. Ebben a korszakban Kádárnak
nagyon felment az ázsiója, a kádárizmust már-már liberális
demokráciának tekintették, s nem tartották illendőnek Kelet-Európát
kritizálni. Le kell írnunk, gondoltuk, hogyan működik az a világ, és
tudatosítanunk kell: kérem szépen, az egy liberalizálódó, de mégis,
még mindig totális rendszer. A mi feladatunk, hogy ismerjék meg a
Szovjetuniót a maga valóságában. Bár a posztsztálini Szovjetunió
már nem sztálinista, azért még nem is antitotalitárius. Ez a gondolat
jellemzi a könyvet, főleg az én fejezetemet, mert én használtam a
totális társadalom kifejezést. Még mindig úgy hiszem, hogy a
Szovjetunió és a többi barakkország politikai felépítésének egy
egészen érvényes változatát vázoltuk fel. Akkoriban Max Weber
szellemi arzenálját – hülye kifejezés – használtam föl ennek a
jellemzésére. Összes politikai írásunk polemikus hangot ütött meg a
baloldallal szemben. Már 79-ben befejeztük a könyvet. Először
Angliában jelent meg, hamarosan kiadták németül, spanyolul,
portugálul, olaszul, japánul és még sok más nyelven. Az embereket
érdekelte, miért rossz a szovjet világ. Ausztrália szinte Anglia. Az
angol könyvkiadók minden évben ötször eljöttek Ausztráliába,
minden egyetemi tanárt megkerestek, és megkérdezték, mit tud
letenni az asztalra. A Blackwell kiadó azért fedezett fel, mert
Ausztráliában éltem.
Márkus Gyurival a távolság miatt nem tudtunk gyakran
összejönni, és neki el is ment a kedve attól, hogy politikával
foglalkozzék. Már akkor a kultúrfilozófia kezdte izgatni. Magyarul is
megjelent egy könyve, a Nyelv és termelés. Objektív okokból
ritkultak meg a látogatásaink. Egyre drágább lett a repülőjegy, de
azért hathetenként a későbbiekben is találkoztunk, ilyenkor két-
három napot is együtt töltöttünk. Naponta telefonáltunk egymásnak.
A világon Ausztráliában a legolcsóbb a telefon. Túl nagyok a
távolságok, ezért kénytelenek olcsón megszámítani.
Amikor egy kicsit megmelegedtünk Ausztráliában, azonnal
meglátogattuk Szelényiéket Adelaide-ban. Adelaide Dél-Ausztrália
fővárosa. Ott lakik a legtöbb magyar, köztük igen sok volt csendőr,
nyilas, akik máig azon búslakodnak, hogy Hitler miért veszítette el a
háborút. A sydneyi magyar emigráció nagyon érdekes: ugyanabban a
Bondi nevű városrészben élnek a zsidó és nem zsidó magyarok.
Libertáriánus magyar vidék, azaz kicsit bohémabb. Melbourne-ben a
magyar kolónia heterogén képet mutat, sok az '56-os, akik
politikailag indifferensek.
Repülővel érkeztünk a Melbourne-től nyolcszáz kilométerre fekvő
Adelaide-ba. Ivánék nagy szeretettel vártak, fölvittek autóval a
házukhoz. Hatalmas kert és medence fogadott. Azonnal fölkaptuk a
fürdőruhát, és bevetettük magunkat a vízbe. Iván szociológiát
tanított, s épp marxista korszakát élte. Szerepet cseréltünk: ez a
polgárfiú hirtelen marxista lett, s mi lettünk egy csapásra az undorító,
revizionista, reakciós konzervatívok. Iván sok sört ivott, egy kicsit
megpocakosodott, nagy szakállt növesztett, és nagyon kedélyes,
barátságos volt velünk. Autóval elvittek a sivatagba vagy a tengerhez
– ahol külön cáparendőrség zavarja ki az embereket a vízből, ha
jönnek a ragadozók. Később is többször meglátogattuk őket, s ők is
számos alkalommal vendégeskedtek nálunk. Kati egy ideig hetente
három napot Melbourne-ben dolgozott a bennszülöttek egészségügyi
szervezeténél, az Aboriginal Health Service-nél. Időnként
helikopterrel járta a bennszülött-rezervátumokat, hogy ott is
megnézze az urak és hölgyek fogait.
Új baráti körünket Melbourne-ben nem mi hoztuk össze, már
létezett, amikor csatlakoztunk hozzá. Távolról szimpátiával kezeltek,
majd lassan magukhoz vonzottak bennünket. Elmennek egy hétre
nyaralni, van-e kedvünk a gyerekkel csatlakozni hozzájuk? –
kérdezték. 78 májusában, mielőtt először tértem vissza Európába,
elmentünk velük nyaralni. David és Henriette Roberts ma is a
legközelebbi barátaim. David angol születésű, magyarul azt
mondanák rá: munkáskáder. A Labor Party ösztöndíjával nevelték
Oxfordban. Plebejus viszolygása az arisztokratikus kultúrától mindig
megmaradt – ezért nem bánta, hogy Bódi Laci tanársegédi állást
kínált neki Ausztráliában. Eljött a világ végére a feleségével, akinek
hasában már ott volt a gyerek. Mindez a JET-korszak előtt történt, a
repülőgép még nem volt olyan általános, mint ma. Angliából hajóval
hat hétig tartott az út az ötödik kontinensig. Szinte azonnal vissza
akartak fordulni: nekik ez kulturális sivatag, nem tudnak itt élni.
Evekig utálták Ausztráliát, mire azonban mi odaérkeztünk, már
eszükben sem volt távozni. Amikor később Davidnek fölkínáltak egy
állást Angliában, iszonyattal utasította el. Tanársegédből kiemelt
tanszéki professzor lett – és Ausztráliában megváltozott a kulturális
atmoszféra, elsősorban azért, mert másfajta emberek érkeztek.
Henriette Roberts anyja náci érzelmű, angol arisztokrata nő volt,
aki elhatározta, hogy német katonatiszttől szül gyereket. A
kiválasztott német tiszt azonban, akitől megfogant, nem volt náci,
erre az alkoholista mama nála, Németországban hagyta a még szinte
újszülött csecsemőt. Henriette-et az apja és mostohaanyja németnek,
de nem nácinak nevelte. Amikor anyja májzsugorban meghalt, az
örökségből kapott egy kollégiumi ösztöndíjat Angliában, ezért félig
angolnak, félig németnek vallja magát.
A Roberts házaspárral Bódi Lacin keresztül ismerkedtünk meg a
német tanszéken. Dávid német irodalmat tanított, tehát filozofikus
érdeklődésű: könyveit is főleg a filozófia tárgykörében írta, például
Adornóról. Kezdetben rettentő viszolygással néztünk mindent, ami a
posztmodern kategóriájába sorolható. Dávid volt az első
posztmodern, akivel találkoztunk. Órákon át próbált meggyőzni
bennünket, mennyire érdekes és fontos dolog ez, könyveket adott,
kezünkbe nyomta Philip Glas Einstein on the beach című operájának
lemezét: tessék meghallgatni, az előítéleteket kiiktatni. Dávid volt a
felvilágosító más téren is, erősen szorgalmazta, hogy zenében és
irodalomban ismerjük meg a kortársakat. Ne legyünk olyan
konzervatív ízlésűek, mint Lukács, ne legyünk lukácsiánusok. Sokat
beszélgettünk, vitatkoztunk, és nagyon jól éreztük magunkat egymás
társaságában. Első vagy második nyaralásunk idején került szóba
Izrael és a palesztinok viszonya. A vitában Dávid valami olyasmit
mondott: „ezeknek – ezen a zsidókat értette – ez is jó”. Majdnem
antiszemita kijelentésnek lehetett értelmezni. Erre Feri lecsapta a
kanalát a tányérra, fölpattant, és kiment a házból. Azt mondta, nem
áll többet szóba Daviddel. Egy barátnőnk utána szaladt, és
megpróbálta visszacsalogatni. Dávid másnap reggel fölhívott
bennünket: Ferinek igaza van, rettenetesen szégyelli magát,
bocsánatot kér.
Mabel Fels, aki Feri után szaladt, spanyol katolikus asszony,
gyakran töltött egy-egy hónapot spanyolországi kolostorokban. A
férje, Alan Fels közgazdász – a rendszerváltás után Pesten is tanított
a Közgazdasági Egyetemen –, az ausztrál kormány antitröszt
bizottságának vezetője, magas rangú állami tisztviselő, édes, kitűnő
ember. Közgazdaságtanból tőle tanultam a legtöbbet, mert
Ausztráliában mindenki azt mondta, hogy a gazdaság objektív
törvényeken alapszik. Ezt nemcsak az antimarxisták, de a marxisták
is állították. Alan viszont azt mondta, „kérem, az ökonómia nem
tudomány, annak a fele pszichológia” – egy sereg ilyen jópofa dolgot
tanultam tőle. Mabel spanyolt tanított, Henriette történelmet. A baráti
körünkben életemben először nem volt sem filozófus, sem zsidó. A
velük való barátságom is arról győzött meg, nem számít, hogy
konzervatív vagy vallásos valaki, csak az számít, ki milyen ember.
Az új nyolcas negyedik tagja az Arnason házaspár volt. Johann
képviselte a közös tradíciót és az összekötő kapcsot a többiekhez,
mert izlandi kommunistaként hosszú ideig Csehszlovákiában élt,
tehát számára Közép-Európa története és politikája rettenetesen
izgalmas, követni való eseménysornak mutatkozott.
Csehszlovákiában kiábrándult a kommunizmusból, Habermas diákja
lett Fölkínáltak neki egy állást Ausztráliában, a mai napig ott tanít. Ő
persze mint elméleti szociológus nagyon közel áll a filozófiához.
Mint a Budapesti Iskola idején, közösen kirándultunk, és gyakran
töltöttük együtt a vasárnapot. A gyerekek szintén összemelegedtek,
Gyuri és némelyikük barátsága máig megmaradt. Bódi Laciék – noha
ők vezettek be a társaságba és az ausztrál szellemi életbe – nem
tartoztak ebbe a körbe. Vasárnap délutánonként mindig eljöttek
hozzánk uzsonnára. Süteményt és kávét tálaltam föl, azért tartottam
otthon cukrot, mert Laci cukorral issza a kávét.
Januárban érkeztünk meg Ausztráliába, februárban kezdtem el
tanítani. Áprilisban meghívtak egy konferenciára Amerikába. Nem
tudtam elmenni – menjen Feri. Áprilisban Feri az Egyesült
Államokban adott elő, én májusban Berlinben. Tehát azonnal utazni
kezdtünk, és ezentúl az utazás életünk szerves része lett. Bécs sokkal
közelebb van Melbourne-höz, mint Budapesthez. Ha Melbourne-ben
kaptam egy meghívást Bécsből, azonnal kezdhettem is csomagolni.
Igaz, 24-30 órán át tartott az út. Ha viszont Bécsből hívtak
Budapesten, jó esetben egy fél évig is eltartott, amíg bonyolult és
megalázó procedúrák után vagy odaértem, vagy sem. A különbséget
azonnal felfogtuk. Pedig csak ideiglenes letelepedési engedélyt
kaptunk Ausztráliában, s ezért mindannyiszor be kellett mennünk a
külügyi hivatalba, hogy két perc alatt beüssék az ablakot a magyar
útlevélbe. Amikor véglegesítettek az állásomban, ez a procedúra is
megszűnt. Felvettem s a magyar mellett a máig is megtartottam az
ausztrál állampolgárságot. Amerikában csak állandó letelepedési
engedéllyel rendelkezem.
Németországban ismerték a szükséglet könyvemet, májusban
rendeztek róla egy vitát. Meghívtak, fizették az útiköltséget. Először
Berlinbe mentem, ahol elvégeztem tudományos teendőimet – majd
hova vitt az utam? Brémába. Misuékkal megint eltöltöttem egy
kitűnő napot. Elvittek autóval egy Bréma környéki csatornához,
fürödtünk, ismét otthonosan éreztük magunkat, mint régen. 78
augusztusában Misuval megint találkoztunk Svédországban egy
konferencián, ahol Szelényi Ivánékkal is összejöttünk – s velük
mentünk tovább turistáskodni Franciaországba. Tehát az első
ausztráliai év felében háromszor utaztam hosszabb időre Európába,
ősszel pedig először látogattunk el Izraelbe. Májusban utaztam,
ősszel utaztam, decemberben utaztam. Egész életemben nem utaztam
annyit, mint Melbourne-ből, ami állítólag olyan messzire fekszik
mindentől.
Izrael állam létéből, amelynek megszületése előtt egy ideig
lélekben polgára voltam, igazán a hatnapos háború rázott meg engem
és baráti körömet. A háború második napjától hál' istennek kiderült,
hogy nincs mitől tartani. A jom kippúri háborúban, 73-ban azonban
ténylegesen féltünk, hogy baj lesz. A '67-es élmény megismétlődése
volt ez, annak katartikus hatása nélkül, hiszen akkor változott meg
viszonyunk a zsidóságunkhoz és Izraelhez. Más és más generáció
más és más helyzetek, háborúk kapcsán éli meg ugyanezt. A libanoni
háborút nem helyeseltem, de az ausztrál televízió egyik csatornája,
amelyik különböző bevándorló népek számára sugárzott műsort,
Izrael-ellenes propagandát folytatott. Szakadatlanul gyerekek drámai
képeit mutatták, akiket izraeli katonák ágyúlövedékei sebeztek meg.
A „katyusa”-támadások áldozatainak hasonlóan drámai képsorait
persze valahogy elfelejtették megidézni. A fiam ekkor határozta el,
hogy csatlakozik a Zsidó Egyetemi Hallgatók Szövetségéhez, tehát
az ausztrál televízió egyoldalú hírműsorai miatt élte meg, hogy ő
zsidó. 73-ban nem élhette meg, mert akkor még picike volt.
Régi vágyaink közé tartozott, hogy lássuk Izraelt – erre
Magyarországon nem is gondolhattunk. Az első ausztráliai évünk
végén úgy jöttünk Európába, hogy közben egy hétre megálltunk
Izraelben. Tel-Avivban szállt le a repülőnk. Kivettünk egy szobát, és
kiskabátban kiültünk egy tengerparti teraszra. Elkattintottam egy
képet, hogy megörökítsem a pillanatot – senki el nem hiszi, hogy mi
decemberben Tel-Avivban, a tengerparton kávézunk. Másnap
autóbusszal fölmentünk Jeruzsálembe, és elhatároztuk, hogy
fölkutatjuk a régi ismerősöket. '47-ben, '48-ban, '56-ban rengeteg
barátom választotta hazául Izraelt. Azóta nem volt velük
kapcsolatom. Hamar megtaláltam Niszán Hirschmant, aki máig a
barátom. Vele időnként váltottam egy-egy levelet, tudtam a címét.
Niszán ismerte volt cionista társaságunk egyik-másik tagját, akik
viszont egyes Izraelben élő volt osztálytársaimmal álltak
kapcsolatban. Sokan közülük meglátogattak Jeruzsálemben vagy Tel-
Avivban. Nagyon melegen, baráti örömmel fogadtak. Volt, aki az
ország egy távoli kibucából buszozott fél napig, hogy megöleljen.
Annak a kvucának néhány tagjával is találkoztam, akiket annak
idején mint mádrihá (csoportvezető) tanítottam – de a többségükkel
csak jóval később találtam meg a kapcsolatot. Találkoztam Sussman
Edittel, egyik legkedvesebb osztálytársnőmmel, padtársammal – ezt
párnak neveztük – a Zsidó Gimnáziumban. Csehszlovákiából
származott, csak a háború után kezdett Magyarországon iskolába
járni. Egyik nagy fegyvertényem volt, hogy 1947-ben átcsempésztem
a magyar-csehszlovák határon. Meg akarta látogatni a rokonait, de
akkor legálisan nem lehetett átmenni Csehszlovákiába. Edit Svájcban
tanult, és ott ment férjhez egy akkor már izraeli férfihoz – így került
az Országba. Végre újra találkoztunk, és hosszasan beszélgettünk –
ezúttal utoljára, mert mint Niszántól megtudtam, egy év múlva
mellrákban meghalt, nagyon-nagyon fiatalon. Más korombéliekkel is
találkoztam cionista ifjúságomból, akiket újra felfedeztem
magamnak. Elmesélték az élettörténetüket. Mély benyomást tett rám,
hogy dacára nem éppen pozitív magyarországi emlékeiknek és igazi
államalapító voltuknak, kimondva-kimondatlanul ragaszkodtak
Magyarországhoz, a magyar nyelvhez és kultúrához. Sokan
bevallották, hogy még mindig szívesebben olvasnak magyarul, mint
héberül. Tele voltak nosztalgiával Magyarország és Budapest iránt.
Még azok is, akiknek sikeresen alakult a pályafutásuk. Mert nem
mindenkinek ment jól a sora. Többségük Magyarországon elvégezte
volna az egyetemet, és értelmiségi lett volna, nem pedig ápolónő
vagy tisztviselő, mint ott. Annyit vádolják a zsidóságot a
társadalomban elfoglalt helyük miatt, hogy több volt köztük az
értelmiségi, és nagyon kevés a piramis alján elhelyezkedő munkás
vagy paraszt – Izraelben helyreállt az egyensúly. A kivándorolt
zsidók közül kevesebben végezték a társadalmi piramis csúcsán, mint
a magyarországi kortársaik.
Nagyon érdekes volt megfigyelni az izraeli nacionalizmust is.
Akkor jöttem rá, amire sosem gondoltam volna, hogy a magyar és a
zsidó nacionalizmus sokban hasonlít egymásra. Amióta nekünk is
van MDF-ünk, a likudistákkal azonosítom őket. És fordítva.
Megismertem a zsidó nacionalizmust, ami nagyon közel áll a kelet-
európaihoz. Hangsúlyozom: a kelet-európai, nem pedig a nyugat-
európai nacionalizmushoz. Így értettem meg, hogy Izrael Kelet-
Európából keletkezett, kelet-európaiak alapították, kelet-európai
ideológiák folyományaként. Az egygyökerűség-rokonság-ismerősség
innen ered. Ezért Izraelben nemcsak a baloldal kelet-európai, hanem
a jobboldal is. Ilyen tapasztalatokhoz, felfedezésekhez csak
személyes élményeken keresztül jut el az ember.
Az Olajfák hegye – a táj és szimbolikája – nagyon-nagyon
megütött. És a kövek, amelyek Dávid városából maradtak. Szabad
utat nyitottak az asszociációk sorának, hogy leereszkedjem az eredet
és „múlt” „mélységesen mély kútjába”. Később sokszor
visszatértünk Izraelbe, legtöbbször meghívott előadóként. Ezúttal
csak Jeruzsálemben időztünk. Még nem építették újjá az óvárosi
zsidó negyedet, az arab jelleg és atmoszféra uralkodott. Imádtam a
bazárokban nézelődni, vásárolni, de nem éreztem, hogy ez a keleti
nyüzsgés az én történelmemhez tartozna – nem úgy, mint az Olajfák
hegyének misztikus csendje. Tel-Avivot jellegtelennek és
érdektelennek találtam, nem tett rám mély benyomást, míg
Jeruzsálem minden pontja vonzott.
A régi-új barátokkal való találkozás alkalmul szolgált arra, hogy
elgondolkozzam: érzek-e honvágyat? Engem a totális rendszer
késztetett távozásra, amiben nem tudtam dolgozni. Bennem soha
nem merült fel a kérdés, hogy szívesebben olvasok-e magyarul, mint
más nyelven. Igaz, nemrégen hagytam el Magyarországot, ez még
nem elég idő ahhoz, hogy megérjen bennem az emigráció
mélabújának távlata. Még azt sem tudtam, meddig maradok, nem
kaptam meg sem az állandó letelepedési engedélyt, sem az állandó
állást. Ausztráliát szerettem, de nem éreztem otthonomnak. Bizonyos
fogódzókat már találtam: néhány barátot, helyet, egy-egy diákot,
egyelőre azonban idegen világ volt. Izraeli barátaimat viszont úgy
gyötörte a honvágy, hogy közben Izraelben voltak otthon.
Első szentföldi tartózkodásunk hamar véget ért. Engem meghívás
várt a Russel Bizottság ülésére Kölnbe. A tel-avivi német követségen
Feri nem kapott vízumot, ezért Párizsba repült, Gyuri fiam
Frankfurtban fölszállt egy vonatra, és Magyarországra utazott. Vajda
Misuék vittek autóval Kölnbe, ahol a szállodában „mindennek vége”
hangulatban bőgtem végig az éjszakát, hogy az új évre virradó hajnal
petárdafényei egy másik korszak kezdetét jelezzék. Misuék
viselkedését nem tudtam megmagyarázni, de nem is állt
szándékomban. Lehet, hogy önállóságukat kívánták demonstrálni.
Szabadok. Megszűnt az iskola, s ők fölszabadultak ettől a
közösségtől. Misunak is lehetett volna Ausztráliában állást szerezni,
s akkor mégis mind együtt lehettünk volna. Ő azonban ijedten
utasította ezt vissza: nem olyan idióta, hogy eljöjjön a világ végére.
A kialakuló németországi kapcsolatai fontosabbak lettek, mint mi.
Néhány éve szóba került az az éjszaka: ő is fölidézte, hogy neki is
rossz érzése támadt akkor.
Utána nem leveleztünk. Aztán – idővel persze – közöltük a
tanulmányait abban a két Budapesti Iskola-kötetben, amit Ferivel
adtunk ki Ausztráliában. Az egyik a Budapesti Iskola esztétikai
nézeteit fogta össze, a másik a Lukácsról szóló tanulmányainkat.
Mindenki publikált benne, sőt bevettünk új neveket is: Radnóti
Sándort és Tamás Gáspár Miklóst az esztétikakötetbe. Akkor tettük
közzé először a Gyuri bácsinak írt Feljegyzéseinket az ontológia
kérdéséről.
1979. január l-jén kisírt szemekkel fölkeltem, hogy részt vegyek a
Russel Tribunal munkájában. Ezt az értelmiségi szervezetet Sartre-ék
alapították a vietnami bűnök kivizsgálására. A mi összejövetelünk
azt vizsgálta, hogyan bánnak a terrorista rabokkal a német
börtönökben. Igen vegyes érzelmekkel vettem részt a munkában. A
terrorista rabokat valóban sanyarú körülmények közt tartották fogva,
de arról is meggyőződtem, hogy tele vagyunk szovjet ügynökökkel.
A bizottság fele tisztességes, baloldali vagy emberjogi aktivistákból
verbuválódott, a másik része szovjet ügynökökből. Ok arra akarták
fölhasználni a bizottságot, hogy a Szovjetunió számára előnyös
botrányokat kavarjanak.
Üléseink vibráltak a feszültségtől, mert mindkét fél rájött, hogy
manipulálják, szavazataink élesen megoszlottak a viharos légkörű
összejöveteleken. Az egyik úgynevezett terroristát, aki később
öngyilkos lett a börtönben, Esslinnek hívták. Fia, Félix diákom lett
Amerikában a New Schoolon. Félix elmondta, hogy a nagyszülei –
lutheránus lelkészek – elmesélték neki: az anyjuk érdekeit
képviseltem. Ezért mégsem bántam meg igazán ezt a szereplést.
Abban az időben viszont megbántam, mert nem akartam a titkos
ügynökök eszköze lenni – még a tiltakozásommal sem.
Abban az állapotban mentem ki Ausztráliába, hogy a régi világom
összeomlott. Hiába nem voltam ortodox marxista, világom
szerkezetét a marxi gondolkodásmód alapozta meg. A nagy
elbeszélés misztériumára építettem mindent, amit
történelemfilozófiának hívtam. Azaz: egy nagybetűs történelem
keretei között gondolkodtam, amely elindult valahol, és valamilyen
módon, ellentmondásokon keresztül, de a mai világ felé fejlődik. A
tény, hogy a mai világ kapitalista, átmeneti állapot csupán, mert
hamarosan továbbfejlődik egy szocialista vagy tökéletesebb,
boldogabb emberi világ felé. Miközben Ferivel és Márkus Gyurival
írtuk a könyvet, az motoszkált a fejemben, hogy ez így nem megy.
Ez az elbeszélés tarthatatlan – nincs ilyen jellegű progresszió. A
történelem, nagy T betűvel, hazugság: az egész világképem hibás, s
ennél fogva összeomlott. Elhatároztam, hogy ezentúl egy cél éltet:
fölépítem a magam világát. Az iskola mint ügy megszűnt, egy másik
ügy lépett a helyére – hogy fölépítsem a világomat. A magam
képességei szerint meg akarom érteni a világot; amennyire az
erőmből telik, föl akarom építeni a magam filozófiáját. Nem akarok
több izmust! Nem azért hagyom magam mögött a marxizmust, hogy
bármilyen más iskolához csatlakozzam! Személyes filozófiát akarok
művelni, ami semmilyen irányzathoz nem tartozik! Ez nehéz! Hiszen
az izmusok támogatják egymást. Ha izmushoz tartozik az ember –
nem kell föltétlenül marxistának lennie, lehet habermasista, foucault-
ista vagy valamilyen más – ista –, az izmus viszi a hátán. Engem ne
vigyen senki a hátán! Egyedül maradtam a világban, amelyet nem
értek többé, ezért nincs más választásom, mint egyedül nekivágni a
saját utamnak.
Munkához láttam. Mostanában, 1996 őszén, jutok el az út végére:
azzal, amit most írok a modernitás elméletéről, befejezem a
világomat. Fölépítettem. Addig a határig, amíg a képességeimből
tellett, és már ebből újat nem tudok csinálni. Ezután csak egyet
tehetek: kilépek a világomból, és csinálok valami mást. Eleinte
kínosan indult, mert nem tudtam, hogy hozom össze a szálakat. A
történelem elmélete című könyvem megírásával kezdődött. Mi a
történelem? Mi a történelemtudat? Hogyan tudom a történelmet
elhelyezni, és magamat benne? Nem nagy T-vel, hanem kis t betűvel,
a történetek milliárd mozzanatsorában. Nincs történelem, csak
történetek vannak. Azután írtam egy tanulmánykötetet, amelynek egy
része megjelent magyarul is A szégyen hatalma című kötetben, ott
azt akartam megnézni, mi az a racionalizmus, amire mindenki
hivatkozik. Egyfajta vagy többfajta van belőle? Nézzük meg, ki mit
ért rajta. Vissza akartam térni a Mindennapi élet régi témájához, de
most már egy új filozófiai kereten belül. Aztán az igazságosság
problémájába fogtam. Megpróbáltam analitikus megközelítésben
írni. Az analitikus stílus az argumentáció módszerén alapszik.
Bizonyos tipikus argumentáció alapján lehet benne eljutni egy
következtetésre. Az analitikus filozófia régen pozitivista világképpel
járt együtt. Ez ma már nincs így, az analitikus módszert azóta
kiterjesztették, nem kell pozitivistának lennie ahhoz, hogy bármely
filozófiai álláspont érdekében fel lehessen használni. Az
igazságosság olyan téma, amit leginkább analitikus stílussal lehet
megközelíteni. Ekkor jöttem rá, hogy a filozófiában is léteznek
zsánerek, műfajok. Nem minden témához illik ugyanaz a
megközelítésmód. Az igazságosságról lehet analitikus stílusban írni,
de A szégyen hatalmához narratív stílus való. Az Általános etika
azokon a kurzusokon alapszik, melyeket Melbourne-ben tartottam.
Közben Ferivel is írtunk közös könyveket. Ezek politikai
jellegűek voltak, és mind az akkori baloldal előítéletei ellen
irányultak. A végítélet napjai a nukleáris fegyverek elrettentő
szerepéről szólt. A kérdés úgy merült föl, milyen célt szolgál az
amerikai nukleáris arzenál. Vajon az utolsó ítélet napját előlegzi-e
meg, vagy valóban elrettentő hatású? Álláspontunk szerint az
elrettentést szolgálja. Fölléptünk az álbékemozgalmak ellen, amelyek
mind szovjet ügynökségeket takartak. Azután Németország egy új
Rapallo felé címmel elemeztük az új német politikát, amely
akkoriban erősen szovjetbarát lett, és a megegyezés felé tapogatózott
a Szovjetunióval. Az '56-os forradalom 25. évfordulójára is írtunk
egy 56 forradalma 25 év után című könyvet. Senki nem beszélt már
'56-ról. Halott kutya volt, senkit nem érdekelt. Ferivel elhatároztuk,
hogy fölélesztjük. Rámutatunk, mi számít modellértékűnek benne.
Feri több magyarországi tematikájú politikai esszét is írt, amelyek
különböző tanulmánykötetekben jelentek meg. Írt a kádárizmusról, a
neomachiavellizmusról, hogyan lépett Kelet-Európa a nyolcvanas,
majd a kilencvenes évekbe, együtt írtunk a lengyel Szolidaritás
mozgalomról. Állandó figyelemmel kísértük a kelet-európai
eseményeket, és politikai tanulmányainkban rendre reagáltunk rájuk.
A legnevesebb ezek közül a Nyugati baloldal, keleti baloldal című
kötet, amely nagyon sok nyelven megjelent, a törököt is beleértve.
A közös könyvírás egészen Feri haláláig tartott. Eleinte mondatról
mondatra, sorról sorra együtt írtuk tanulmányaink szövegét, ahogy
annak idején Misuval a kommuna-cikkünket. Ez kicsit fáradságos,
hosszadalmas, nem igazán jó módszer. Később úgy dolgoztunk, hogy
megbeszéltük a vázlatot, kölcsönösen kritizáltuk egymás álláspontját,
megpróbáltunk közös nevezőre jutni. Ha ez sikerült, felosztottuk a
részeket: „ezt te írod, ezt én.” Én gyűlöltem hozzáolvasni,
könyvtárazni. Boldogan spekulálok, de anyagot nem gyűjtök. Feri
képes volt rá, akkor inkább írja azt a részt ő. Megtörtént, hogy
megírtam a főszöveget, és Feri a lábjegyzeteket hozzá. Előfordult,
hogy huszonötször megbeszéltünk valamit, Feri írni kezdte, de azt
mondtam, hogy rossz – abbahagytuk, és új vázlatot készítettünk. A
Biopolitika könyvecskénk volt az utolsó közös művünk, három
vázlatot dobtunk ki, míg a negyediket végre megcsináltuk. Akadtak
elvetélt próbálkozásaink is. Például A baloldal és a Nyugat, The Left
and the West – ennek többször nekivágtunk, de az istennek nem
tudtunk megegyezni. Ha nincs közös nevező, nincs közös könyv. Én
fölhasználtam belőle valamit egy Max Weber-tanulmányban, de a
témát nem tudtuk együtt megírni. Sokszor kiabáltunk, veszekedtünk,
sőt összevesztünk, de egyikünk sem kerekedett a másik fölé, mert
egyforma súlyú gondolkodónak tartottuk egymást, és persze
egyikünk sem ment a szomszédba egy kis makacsságért. Ha nem
jutottunk dűlőre a körüljárt vagy – veszekedett témában, vagy
megírtam külön, vagy sem. A politikai filozófiát többnyire nem, mert
egyedül nem szerettem politikai filozófiában csatangolni. Feri halála
óta nemigen szólaltam meg ebben a témában, de vele együtt nagyon
szívesen foglalkoztam vele. Feri több olyan könyvet olvasott, amit
felhasznált a munkáiban. Én szintén sokat olvastam és olvasok ma is,
de szeretek „csak úgy” olvasni – nem akarom az olvasás örömét
teljesen elveszíteni. Foggal-körömmel ragaszkodom a luxushoz,
hogy azért olvassak, amiért gyerekkoromban: mert szeretek olvasni.
Az nem igazi olvasás, ha ceruzával a kézben jegyzetelek,
aláhúzogatok, és közben arra gondolok, hogy ezt meg azt majd itt és
ott idézem. A filozófiához muszáj hozzáolvasnom, a politikai
filozófiához tudnom kellene, mit írt tegnap a Spiegel, de azt unom.
A „mindennapi életben” is ugyanezen séma alapján – hajlamaink
szerint – osztottuk fel a teendőket. Feri mosogatott, én főztem –
ebben nem volt vita. Feri imádott mosogatni. Amikor mosogatógépet
akartam venni, tiltakozott – akkor ki mosogat? Szegénynek meg
kellett halnia, hogy mosogatógépet vegyek. Én gyűlöltem mosogatni,
ő viszont főzni gyűlölt – egy teát nem készített volna el magának. Ha
elutaztam, és ő otthon maradt, 3-4 kilót lefogyott. Vett egy
konzervet, kinyitotta, fölmelegítette, ennyi tellett tőle. Ha
Ausztráliában elutaztam, minden napra megfőztem, kiporcióztam, és
betettem a mélyhűtőbe.
'79-ben jöttem haza először Magyarországra, egyedül, Feri nem
volt velem. Genovába hívtak meg egy konferenciára. Az előadásom
után megnéztem a várost, s ha már a kertek alatt jártam, fölültem a
Magyarország felé tartó vonatra, hogy találkozzam anyámmal és a
lányommal. Megérkeztem a Keleti pályaudvarra, és hamarosan ismét
hallhattam a 15-ös villamos csikorgását. Ez keltette bennem az
otthonosság érzését: a Szent István parkban jár a 15-ös villamos.
Számomra nagyon kedves hang volt, akárcsak a gyerekek zsivaja
nappal, a fülemben őrzött, régi hangzás. Aczél György időközben a
házunkba költözött, ezért az épület rendőri védelem alatt állt. Az
ávósok ki- és beengedtek, ami nagyon kényelmes volt: gyűlölök
kapukulcsot csörgetni és keresgélni. Amikor kimentem a Ferihegyi
repülőtérre, és beadtam az ablakon az útlevelem, a kezelő tiszt
elvette, és azt mondta: „tessék várni kérem!” Fölállt, és elvitte az
útlevelemet. Mögöttem a sorban összetorlódtak az emberek, csak egy
útlevélvizsgáló dolgozott. Eltelt öt perc, hét perc. A sor egyre nőtt.
Átfutott rajtam, minek kellett nekem ide visszajönnöm. S hogy mit
mondtak és mit nem mondtak az ismerőseim a néhány napos itt-
tartózkodás alatt? Néhány emberrel beszéltem, és ők elmeséltek
különböző politikainak is minősíthető történeteket. Hogy lehet ezt
most majd letagadni? Biztos voltam abban, hogy én Magyarországról
többé ki nem teszem a lábam. Mi lesz Gyurival, Ferivel? Azért, mert
hazalátogattam, visszakényszerítem ide az egész családomat – ez
nem kis felelősség. Visszajött az ávós: „Maga Heller Ágnes, a
filozófus?” „Igen.” „Örülök, hogy megismertem.” Visszaadta az
útlevelet.
Minden évben egypár napot – kettőt, hármat – Magyarországon
töltöttünk. Megszűnt a villamoscsikorgás, egy darabig a trolibusz
zörgött helyette, már kicsit idegenebbnek éreztem a helyet, de a
gyerekek reggeli csipogása megmaradt a téren. Zsuzsa lányom
kezdett részt venni a szamizdatban, valahányszor Magyarországra
jöttem, elárasztott a legfrissebb termékekkel – ki is kérdezett, hogy
mindent tisztességesen elolvastam-e. Nem tudtam megúszni a
szamizdatot, ahogy később a Fekete dobozt sem. Vendégnek éreztük
magunkat Budapesten – egyszer meg is állapítottuk magunkban,
olyan, mintha turisták lennénk. Zsuzsa egyre több emberrel hozott
össze bennünket. Meghívta szamizdatos barátait, partikat szervezett,
amikor hazajöttünk. Akkor ismerkedtem meg a kibontakozó ellenzék
meglehetősen széles körével. Nem tudtam mélyebb véleményt
kialakítani róluk, ahhoz hosszabban kellett volna itt élnünk. Néha
úgy éreztük, hogy új barátaink túlságosan a saját levükben főnek,
túlságosan izgatottan járnak körül jelentéktelen eseményeket, nem
érdekli őket semmi, ami Magyarországon, Budapesten és Aczél
György irodáján kívül történik. Kicsit provinciálisnak tartottuk őket,
de annak tudatában, hogy mi is pontosan ilyenek voltunk, amikor itt
éltünk. Ausztráliából nézve nemigen érintettek a Magyarországról
csordogáló hírek. A puszta információ nem nagyon érdekel. Egyszer
egy évben látogattunk haza, s hiába a hazánk Magyarország, nem
érdekelhet ugyanazon a szinten, mintha magam is alakíthatnám.
Megértettem, hogy az ember akkor csügg valamin, ha aktívan részt
tud venni benne. A perspektíva más, ha az ember másutt él. Mindig
érdekelt, hogy nagy általánosságban merre tart Magyarország. Akkor
is, ha nem reménykedtem. Ha tudtam volna, hogy a rendszer
megváltozik, minden szenvedélyesebben érdekelt volna.
Ausztráliában nyugat-európai értelmiségiként tartottak számon, s én
is ekként határoztam meg magam. Hasonló érdeklődésű, helyzetű
kollégákkal találkoztam különböző konferenciákon, és előadásokat
tartottam. Megszűnt az a drámai szituáció, hogy kijövök egy zárt
világból, és elmondom az igazságot. Elmondtam a magamét, és már
siettem is a repülőtérre, hogy el ne késsek a következő tudományos
ülésről. Ismeretségeim addig Korcsulára szorítkoztak, most azonban
megismertem egy-két jelentős gondolkodót, akiket a könyveik
alapján érdekesnek tartottam.
A legjelentékenyebb ember, akivel ebben az időben találkoztam,
Michel Foucault volt. Akkor barátkoztunk össze, amikor mindketten
az NYU vendégei voltunk, Reagan első elnökké választásának
évében. Az egyetemen partit rendeztek, ahová meghívtak bennünket.
Foucault-val nagyon kellemetlenül viselkedtek. Ő homoszexuális –
de ahogy egy heteroszexuális sem szereti, ha mindenki szájon
csókolja, ő sem örült a bizalmaskodásnak. A vendéglátók viszont azt
hitték, hogy kutya kötelességük a híres vendéget szájon csókolni –
ettől Foucault olyan ideges lett, hogy szinte remegett. Odaültem
mellé, és egypár ironikus mondattal kirángattam ebből a hülye
helyzetből, nagyon hálás volt érte. Szenvedélyesen, lelkesen
kezdtünk beszélgetni mindenféle témáról, Senecáról is. Nagyon jól
töltöttük az estét, visszavonulva a magamutató és főleg magát
Foucault-nak mutogató tömegtől. „Tudod, én mindig azt mondtam,
hogy személyes filozófiát akarok csinálni” – mondta, s ez
visszhangozta és igazolta azt, ami nekem is a lelkemben élt. Odajött
valami bennfenteskedő hozzánk, és megkérdezte: „maga
strukturalista vagy posztstrukturalista?” Michel dühös lett. „Engem
ne osztályozzanak, én Michel Foucault vagyok, érje be ennyivel.”
Örültem neki, hogy mások is így gondolkoznak. Jó néhányszor
beszélgettünk még, s egy-két levelet is váltottunk. Amikor megtudta,
hogy Párizsba megyünk, gyors levél jött tőle – okvetlenül hívjuk fel
telefonon, és látogassuk meg, itt és itt lakik, meghív vacsorára. Isteni
francia vacsorát főzött, kis kötényke volt rajta. Vacsora közben a
fiammal bonyolódott lelkes beszélgetésbe. Foucault előadta nekünk,
hogy a háborús filmekben nem lehet pozitív hős, aki fél. Erre az
akkor tizenhat éves Gyuri jelentkezett, és azt mondta, hogy ez
egyáltalán nem így van, mert például a vietnami háborús filmekben
az amerikai katona fél, és épp a félelme pozitív és hősies – sőt
szimpátiával ábrázolják azt, aki retteg a háborútól. Erre Foucault
elismerte: „Igazad van, de ez valószínűleg akkor következik be,
amikor a háborút magát ellenszenvesnek tartják.” És elkezdtek
beszélni erről a témáról. Nem sokkal később Feri kért valamit a
Praxis International számára Foucault-tól, aki visszaírt: „Ebben a
pillanatban beteg vagyok. Sajnos kórházba kell mennem, de ha
kijövök, azonnal küldök valamit.” A kórházban halt meg, nem jött ki
többé. Amikor a Le Monde Foucault gyászkeretes képével jelent
meg, Gyuri rám nézett, és megdöbbenve azonosította azt az embert,
akivel a háborús filmekről beszélgetett.
 Funkcionális viszonyok

Feri mindig is szerette volna, ha egyszer New Yorkban telepszünk

le, szerinte New York sokkal érdekesebb és fontosabb: a világ
középpontja. Én utáltam a gondolatát is, hogy elmenjek
Ausztráliából, hiszen itt ismét otthon éreztem magam. Feri emellett
két évig nem kapott állást. Két év munkanélküliség megviseli az
ember gyomrát. Otthon ült, és írta a könyveit, de zavarta, hogy nem
keres pénzt, nem tartja el a házat – engem nem zavart volna. Ebben
az állapotban érte a New School ajánlata, hogy fogadjon el egy
féléves vendégtanári megbízást. Engem Szelényiék hívtak Madison
Wisconsinba, egy tudományos szeminárium vezetésére. Iván szerezte
életem összes állását. Ha nem hív el szemináriumot tartani
Madisonba, Feri egyedül nem fogadja el a vendégtanárságot, és nem
jövünk '84-ben Amerikába. Amikor mi Ausztráliába érkeztünk, Iván
már Amerika felé tendált. Csak másfél évet töltöttünk együtt az
ötödik kontinensen. Madison közép-nyugaton fekszik, New Yorktól
jó messzire. Iván később a New York City Universityn kapott állást,
így másfél évig egy városban éltünk – állandóan összejártunk.
Később elfogadott egy állást Los Angelesben, és elköltözött a
Nyugati partra. Attól kezdve igen ritkán találkoztunk. Madisonban
Ivánéknak gyönyörű házuk volt, náluk laktam, amíg a szemináriumot
leadtam. Itt ért a fölkérés, hogy tartsak egy előadást a New
Schoolban. Nem tudtam, hogy ez egy úgynevezett job talk. Néha
azért hívnak meg előadókat, hogy megnézzék, alkalmas-e az illető
professzornak, alkalmas-e az állásra, amit felkínálnának számára. Az
igazságosságon túl könyvemből adtam elő egy fejezetet. A megbízott
tanszékvezető, későbbi barátom, Reiner Schür-mann, meghívott
beszélgetni egy kávéházba. Ez '84 őszén történt. Másnap közölték,
hogy fölkínálnak nekem egy professzori állást.
Kerestek egy filozófiaprofesszort – a könyveim alapján kerültem a
képbe, de kíváncsiak voltak, hogyan tudok beszélni, replikázni,
vitatkozni. Egyesek kitűnő könyveket írnak, de rosszul szerepelnek a
katedrán. A könyvek fontosak, de a filozófia mégiscsak párbeszédes
szakma, ahogy azt Raffaello festményén láthatjuk, amint
Arisztotelész és Platón egymással beszélget. Akár szűk, akár tág
keresztmetszetű az agóra, személyesen vitatkozó emberek kellenek
hozzá. Az élő tanítás hozzátartozik a filozófusmesterséghez. Egy
alkalommal Foucault-val arról beszélgettünk, ha vagyont
örökölnénk, más elfoglaltságunk nem is lenne, mint az írás és az
olvasás. Megkérdeztem tőle, hol töltötte élete első fontos éveit.
„Svédországban.” „Mit csináltál ott?” „Az egyetlen dolgot, amivel
filozófus foglalkozhat: tanítottam. Irigyeltem Castoriadist, aki
közgazdász volt, később pszichoanalitikus lett, és sok mindent
csinált. A filozófus csak abból él, csak abból élhet, hogy tanít.” Az
utóbbi időben Sartre volt az egyetlen filozófus, aki szépirodalmi
tevékenységéből meglehetős vagyonra tett szert, ezért nem kellett
tanítania. Véleményem szerint ez a kárára volt. Nem tettek föl neki
kérdéseket, minden, amit mondott, szentírásnak számított: elvethette
a sulykot, kontroll nélkül gondolkodott, nem vette magának a
fáradságot, hogy klasszikusokat olvasson. Ezzel magyarázható, hogy
élete második felében maga alatt teljesített. Mi folyamatos tanításra
ítéltettünk, de a tanítás nemcsak kényszerű kenyérkereset, ami elvon
az érdemi munkától, hanem nagyon sok inspiráció forrása is egyben.
A filozófia és az írás más-más műfaj. A filozófia alapja a tanítás, a
tanításé pedig a párbeszéd. Platón Phaidrosz című dialógusában
Szókratész azt mondja, „az igazi filozófia szóbeli”. Mihelyst leírjuk,
már nem az igazi. Amit leírunk, az kissé megmerevedik, nem igazán
eleven. Platón még hozzáteszi, hogy az írás rontja az emlékezetet,
mert ahelyett, hogy fel kellene idéznünk valamit, utánanézhetünk –
azaz segédeszközt használunk az emlékezéshez. Ma már nem lehet
úgy filozófiát művelni, hogy csak beszéljünk. Arisztotelész óta
megszoktuk, hogy leírjuk, amit gondolunk, és hogy az szélesebb
körökben cirkulál, mint akikkel személyesen érintkezünk. Az írás az
utókor számára is mond valamit. Ugyanakkor mindig vissza kell
váltani a filozófiai írást beszélgetésre, ahogy a pénzt szükségleti
cikkekre váltjuk. Ha a filozófiai írást nem lehet visszafordítani
szóbeliségre, nem igazán filozófia, mert nem eleven. A tanítás vagy a
baráti körökben zajló eszmecserék is az írásban folytatott
beszélgetést vagy argumentációt támasztják föl halottaiból. Foucault-
nak tehát igaza volt: nemcsak hogy nem tudunk mást csinálni, mint
tanítani, mert valamiből meg kell élnünk, de a tanítás mindig
lehetőséget is ad, hogy az írást visszafordítsuk szóbeli
kommunikációra. A halott megelevenítésére. A vers, ha soha nem
mondanák fel hangosan, akkor is vers maradna. Persze más a vers
szavalva, mintha magunkban olvassuk. A XVIII. században
hangosan olvastak fel. Az este fénypontjának számított – mondjuk
Angliában, dzsentri környezetben –, ha a család és barátaik leültek a
kandalló elé, és valaki felolvasott egy regényből – ez napról napra
vagy hétről hétre megismétlődött, mert ebben az időben a folytatásos
regények voltak divatban. Ma már nem szoktunk összeülni, hogy
szövegeket olvassunk föl egymásnak: nem szoktuk meg, hogy a holt
gondolatokat visszafordítsuk beszédre. A kollektív beszédre. Amit az
írás tartalmaz, arról legfeljebb csak beszélünk, reflektálunk rá.
Azonban a filozófiában a szövegnek mindig beszéddé kell válnia. Az
imádkozás eredetileg hangos műfaj volt, ahogy a tóraolvasás is az a
mai napig. Mindig megszólított valakit, tehát az írás szóvá
változtatása eleven gyakorlat maradt: az eredetiség s vele a szent
forrás megőrzése a tradícióban. A zsidóságban az írásnak alapvető
prioritása van a szóval szemben. Jézus nem írt le semmit, a
tanítványok jegyezték le a tanítását, de az Öt könyvet Mózesnek
tulajdonítják. Persze nem Mózes írta, mégis lényegre világító a
mítosz, hogy az ószövetséget Mózes maga vetette papírra, a Tóra tőle
származik. A zsidóságnál meghatározó a felfogás, hogy maga a
törvényhozó az első elbeszélő – ebben a kultúrában innen ered az írás
elsőbbrendűsége.
A New School for Social Sciencest a század elején alapították
alternatívaként a Columbia Universityvel szemben, mert Columbia
akkor igen konzervatív szellemi központnak számított. A New
School eredetileg szabadegyetemnek indult, nem adott diplomát.
Komolyabb volt, mint a mi TIT-ünk, de a fölépítése és a funkciója
hasonló. Felnőtt emberek is tanulhattak benne, nemcsak fiatalok.
Szép lassan fejlődött, és bizonyos népszerűségre is szert tett, mire a
harmincas években megérkezett a német zsidó emigráció, majd
később a francia. Johnsonban, az akkori rektorban született meg a
gondolat: miért ne csináljanak egy igazi egyetemet graduális
oktatással, hiszen a rengeteg tehetséges ember bevonásával
fölállíthatják Amerika legjobb egyetemét. A New School két nagy
fakultást létesített: az Ecole Superieur des Sciences Sociales amerikai
tagozatát, ahol például Claude Lévy-Strauss kezdett tanítani. Igen
kiváló francia gárda gyűlt össze, amit azonban kevésbé őriz az
emlékezet, mert '45 után az összes professzor visszatért a hazájába,
és az egyetemnek ezt a részét bezárták. A németek a New School for
Social Research-öt alapították. Ők majdnem mindannyian
Amerikában maradtak, és tovább tanítottak a New Schoolban – mint
Hans Jonas és Hannah Arent. Ez a háború szülte kezdeményezés
kiváló egyetemi intézménnyé nőtte ki magát. S megmaradt a régi
New School is, amely aztán magába olvasztott nagyon sok más
egyetemet: a Parson School of Designt, egy művészeti akadémiát, a
Lang College nevű undergraduate képzést szolgáló egyetemet,
valamint a Mannes School of Musicot, a zeneakadémiát. Nincs
orvosi és jogi karunk, csak művészeti, társadalomtudományi,
pszichológiai, s azok is kizárólag posztgraduális szintűek. Tehát csak
egyetemet végzett hallgatóink vannak, beleértve a Lang College
tanulóit is. Filozófiát, szociológiát, politikatudományt, pszichológiát,
antropológiát, történelmet és liberal studiest tanítunk. Nincs
természettudományi karunk sem, de rendelkezünk egy igen erős
menedzserképző és egy várostervezői iskolával. Az egyetem épületei
a 14. utca sarkán és környékén találhatók, kivéve a zeneakadémiát. A
központi épületet egy áruházból alakították át oktatás céljaira, és
ezért elég vacak. Körülbelül húszezer diák jár hozzánk. Most
kereszteltek át bennünket New School Universityre. Én elleneztem,
mert megtöri a hagyományt, és nincs is semmi értelme. Ha létezhet
London School of Economics, akkor mi is megmaradhatnánk a
nevünk mellett. Ha majd írnak egy Hannah Arendt-monográfiát, egy
Lévy-Strauss- vagy Jonas-életrajzot, a New School mellé majd oda
kell tenni lábjegyzetben, hogy azonos a New School Universityvel.
Az egyetemi hierarchiában az associate professor a magyarországi
docensnek felel meg, az úgynevezett full professor pedig az egyetemi
tanárnak. Ezek felett áll a namechair professor – professzor olyan
tanszéken, amely az adományozó nevét viseli. '84-ben kineveztek
full professornak. Kikötöttem, hogy csak akkor kezdem meg a
tanítást, ha megkapom a green cardot, az állandó amerikai
letelepedést. Amerikában lehet kérni G-one vízumot, ami feljogosít
ugyan a tanításra, de külön kell kérvényezni az állandó letelepedést, s
amíg azt meg nem kapja az ember, nem hagyhatja el az Egyesült
Államok területét. Konferenciákra járok, azt nem fogom föladni. Ha
másfél évig tart, amíg megkapom a green cardot, Ausztráliában
várom meg, ahol szabadon mozgok.
Vissza is mentünk Melbourne-be, ahol ugyanazon az egyetemen,
ahol én tanítottam, ezúttal Feri is kapott állást. Noha az életünk ezzel
sokkal kellemesebbé vált, az egésznek más jelleget adott, hogy
tudtuk: előbb-utóbb elmegyünk innen. Akkor kerített hatalmába a
szorongás: de kár, hogy megint összepakoljuk az életünket, amikor
éppen megmelegedtünk, otthonra találtunk valahol. Hány és hány
barátot hagyok itt! Lehet, hogy rettenetes nagy hülyeséget csinálok?
Mégis: filozófiai tanszékre hívtak. Én filozófus vagyok. Hiába
tanítottam filozófiát, a szociológia tanszék mégiscsak szociológia
tanszék. Számos posztgraduális diákom volt ugyan, de mindig
tanítanom kellett tizenkilenc-húsz éveseket is. New Yorkban csak
posztgraduális diákokkal kell foglalkoznom. Ausztráliában bármit
mondtam, nagyon jó volt. Szerettek. Ha előadást tartottam, előre
tudtam, hogy el lesznek ragadtatva. Ettől megijedtem. Szükségem
van rá, hogy legyen kontrollom: itt hibák vannak, itt és itt
korrekcióra szorul, amit elgondoltam. Hogyan fejlődjön az ember, ha
minden nagyszerű, amit csinál?
Az utolsó két ausztráliai év remekül telt el. Nem kellett többet
buszoznunk – Feri vitt és hozott autóval. Kellemes volt ugyanazon az
egyetemen tanítani. Feri is megnyugodott, volt állása, kedvelte is,
nem keveredett konfliktusba a kollégáival, ami vele ritkán esett meg.
Először hiába volt két állásunk, keresetének háromnegyed részét
repülőre költötte, és sokba került a különélés is. Azután két évig nem
volt állása, s az én fizetésemből éltünk. Ezúttal kihasználtuk a
lehetőséget: minden második nap beültünk az autóba, hogy operába,
színházba vagy egy vendéglőbe menjünk. Életünkben először jól
éltünk. Többet engedhettünk meg magunknak, mint amikor a
szupermarketban megszámoltam a pénzt, és „akciós” árak után
kutattam. Nem akarok panaszkodni, mert minden preferenciák
kérdése. Hiszen addig is évente a Fidzsi-szigeteken nyaraltunk.
Vettünk néhány műtárgyat, elsősorban pápua új-guineai maszkokat
és szobrokat. Ha mindezt a háztartásba öljük, jobban éltünk volna.
A Thesis Eleven című újbaloldali lapot tanítványaink és baráti
körünk írta és szerkesztette. Ferinek oroszlánrésze volt az indulásban
és a profil kialakításában. Én is részt vettem benne, de Feriben
megvolt a szervezési készség. Ez a műhely gyűjtötte össze az
újbaloldali értelmiséget Ausztráliában. A szépirodalmat leszámítva
politikai, filozófiai, szociológiai és irodalomtudományi írásokat
közölt, mindig magas színvonalú, teoretikus szövegeket, és recenziós
rovata is volt. Sokan dolgoztak bele Európából, mind jeles baloldali
gondolkodók. A lap lassan kezdett eltávolodni az újbaloldaltól, s
mostanra virágzó liberális teoretikus folyóirattá alakult át – most már
amerikai könyvkiadók adják ki. Feri halálakor megjelentettek egy
megrázó emlékszámot. A Thesis Eleven és köre hűséges maradt
hozzánk – tehát nem csak a könnyebb élettől, a dús virágoktól és az
egzotikus színektől volt nehéz elválnunk.
Már elfogadtam az amerikai állást, de még nem éltünk
Amerikában, amikor Márkusékkal szörnyű dolog történt. Az ifjabb
Gyuri egy futballbaleset folytán agyvérzést kapott, megbénult, egy
időre teljesen megvakult és elvesztette a beszélőképességét. Hosszú
időbe telt, míg a beszédképességét részben és az egyik szemén a
látását is visszanyerte: kommunikálni képes, de nem tud összefüggő
mondatokban beszélni. Kártyázik, számol, komputerezik, de
elmondani nem tudja, csak jelezni, hogy mit csinál. A tolószékből
azóta sem került ki, nem látja el önmagát. Ez a legnagyobb tragédia,
ami szülőket érhet. Márkus Gyuriék hősiesen, gyönyörűen viselik.
Reggeltől estig gondoskodnak a gyerekről, aki most már 40
esztendős, egész életüket az ápolás köré szervezik. Ha tudtam volna,
hogy ez történik velük, nem vállaltam volna el az állást New
Yorkban, nem hagytam volna el azt a világot, ahol őket ez a tragédia
érte. Minden héten átmentünk Sydneybe, hogy segítsünk: kórházba
menni, ügyeket intézni. Éjszaka buszoztunk, az ülésen aludtunk,
hogy Gyuriékkal lehessünk azokban a rettentő nehéz időkben.
Így érkeztem meg Amerikába, egy teljesen új világba, amiről
kiderült, hogy földrajzilag közelebb van Európához, de szellemileg
sokkal távolabb, mint Ausztrália. Amerika kifejlesztett egy önálló
kultúrát, azért lehet idegen. Ausztráliának angol a kultúrája: a
bevándorlók is megőrizték a maguk olasz, görög, spanyol és magyar
világát. Melbourne mégiscsak Európa. Amerika tökéletesen más
világ, amit elölről kezdve kellett megtanulnom, s azóta sem
sajátítottam el egészen: ott éreztem magam először idegennek. Arra
gondoltam, hogy egy kicsit meghódítom ezt az idegen világot, ami
bizonyos fokig meg is történt. Nem Amerikát, az túlzás lenne, de
legalább a szűk környezetet, amiben éltem.
A New School for Social Research filozófiaprofesszoraként egy
világhírű egyetem olyan tanszékére érkeztem, ahol valamikor a
legnagyobb professzorok tanítottak. Döbbenettel tapasztaltam, hogy
nincs akkreditációjuk. Tehát nem állíthatnak ki PhD-diplomát, és a
diákok színvonala rettenetesen alacsony, sokkal rosszabbak, mint
Melbourne-ben. Nyolc-tíz éveket járnak az egyetemre anélkül, hogy
elvégeznék. Furcsa baloldali színezetet kezdett ölteni az intézmény,
ahol több volt a happening, mint a tanulás. Ez a diákok bizonyos
fajtáját vonzotta, akik azért jöttek a folyamatos majálisra, hogy
jelenthessék apukának, ők bizony beiratkoztak az egyetemre – de
közben nem tanultak semmit, csak lófráltak. A híres professzorok
ekkorra már kihaltak, s velük elveszett a PhD-program. Válságban
volt a filozófia tanszék, válságban az egész New School. Politikailag
bizarr és kifejezetten baloldali tantárgyakat hirdettek meg – például a
közgazdasági tanszéken – az egész világon egyedülállóan – csak
marxisták oktattak. Mindez rossz környezetnek minősült a tanítás és
tanulás szempontjából. Vagy lesz itt tanszék, vagy elmegyek.
„Megcsinálom a tanszéket!” Én lettem a tanszékvezető. Két évig
dolgoztam azon, hogy ismét nagy presztízsű szellemi műhely legyen.
Jártam a gazdag emberekhez pénzt koldulni a professzúrák számára.
Én voltam az egyedüli professzor, a másik professzúrát később
Reiner Schürmann kapta meg, akit nagyon tiszteltem, szerettem,
később jó barátom lett. Fiatalon halt meg AIDS-ben. Albrecht
Wellmer ismert berlini német filozófus épp akkor ment vissza
Németországba: üresen állt a bolt. Jó professzorok meghívásához
pénzre volt szükségem. Amerikában nincs fix fizetés, hanem
alkudozás során alakul ki a bér. Nemcsak a bolt, de a kasszája is
üresen állt.
 Ahhoz, hogy egy magánember egyetemen professzúrát alapítson,
egymillió dollárt kellett letenni a bankban. Professzori székhez, nem
egy tanszékhez. Hallottam, hogy van egy milliárdos, aki Nietzsche-
tanszéket szeremé alapítani, és hajlamos letenni érte az egymillió
dollárt. Fölhívtam a titkárságát, és találkozót kértem tőle mint a New
School Filozófia Tanszékének vezetője. Öt alkalommal találkoztunk,
elvitt a lakására, megmutatta a magánképtárát. A pasas konténereket
gyártott, amelyekben a repülőgépeken a koffereket elhelyezik. A
legnagyobb amerikai légiközlekedési vállalatoknak – például a
Deltának, a PanAmnak – szállított. A gyára prosperált, és a rengeteg
pénzéből csomó hobbit űzött. Például modern festményeket vásárolt
– a gyűjteménye az igazán kitűnő és az ízléstelen kortársi festészet
furcsa keverékét alkotta. O ért egy kicsit a filozófiához – mondta –,
bár konténereket gyárt. Hallott és olvasott Nietzschéről, és a fejébe
vette, hogy Nietzsche-tanszéket alapít, mert Nietzsche nagy
gondolkodó. Tudja, hogy az a legfontosabb Nietschében, hogy nem
volt nihilista. Ezt százszor elismételte: „Nietzsche nem volt
nihilista”, én pedig erről mindig visszatereltem a szót az egymillió
dollárra. Végül előjött a farbával: „Rendben van, leteszem a milliót a
Nietzsche-tanszékre.” Nagyon boldog voltam, végre lesz egy
professzúránk. Két hete ebédelek, vacsorázom ezzel az alakkal,
akihez semmi közöm, hogy meglegyen az egymilliónk. Már
mindenben megállapodtunk, amikor közölte a kikötését: a Nietzsche-
tanszéken nem lehet azt állítani, hogy a névadó nihilista volt. „Hohó,
uram! Nincs az a magára adó egyetemi tanszék, amelyik egy ilyen
klauzulát elvállalna, és aláírna.” Így ment vissza az üzlet. Mert
ideológiai megkötést, cenzúrát azt nem! Abból elég volt!
Elvesztettük a milliót.
Rájöttem, hogy pénzt csak magánembertől lehet szerezni.
Ausztráliában csak állami egyetemek voltak, mindenki besorolás
szerint kapta a fizetését, mint Magyarországon. A magánegyetemen
minden alku tárgya, és sok múlik azon, hogy egy-egy professzúrára
mennyit áldoz az alapítója. Például én full professzornak jöttem,
majd két év múlva megkaptam a Hannah Arendt namechair
professzúrát. A fizetésem így magasabb lett – annál is inkább, mert a
pénz a Volkswagentől jött. Ők alapították a professzúrát, s mivel a
gyár nevéről nem keresztelhették el, megkérdezték, milyen nevet
ajánlok. Azért választottam Hannah Arendt nevét, mert a New
Schoolon tanított, kitűnő filozófusnak tartom, és mert nő.
Nagyobb sikerrel jártunk a milliárdos zsidó házaspárnál, akik azt
szerették volna, ha nevüket fontos helyek őrzik meg az
örökkévalóságnak. Meg kellett ígérnünk, hogy a kollégium falára
fölvésetjük a nevüket. Dick Bernstein, aki a tanszékvezetői székben
utánam következett, s aki igazán sokat tett a tanszék
felvirágoztatásáért, csak namechair professzorként jött volna oda
hozzánk. Pénzt kellett szerezni, hogy Dick a miénk legyen.
Ismertünk egy multimilliárdos házaspárt. A lecke föl volt adva: rá
kellett őket beszélni – ezt már nem egyedül én hajtottam, hanem a
dékánnal kettesben, sőt az elnökkel hármasban –, hogy szenteljenek
egymillió dollárt még egy professzúra létesítésére, mert enélkül nem
tudjuk működtetni a tanszéket. Az asszony, azt hiszem, a kilencvenes
éveit taposta, de úgy nézett ki, mintha negyven lenne. Az amerikai
hölgyek (a férfiak is) mind agyonpreparáltak, arcukat, szemüket,
nyakukat, mellüket, seggüket, mindenüket fölvarrják. Ha valaki
jómódban él, szemre éppúgy lehet negyven-, mint kilencvenéves.
Csak a hang és az arc nem illik mindig össze, és az embert elfogja a
bizonytalanság. Csak annyit tudtam a milliárdosasszonyról, hogy
komoly összegekkel támogatja a Modern Múzeumot is – ezért a New
School minden diákja, tanára és adminisztratív dolgozója ingyen
járhat oda a barátaival együtt, mert az adományozó ezt is kikötötte.
Egyszer vele vacsoráztam, és arról faggattam, mit csinál a
vagyonával, kire akarja hagyni. Az egész vagyonát a New School és
a Modern Múzeum között osztja meg, juttat még kisebb
adományokat szociális társaságoknak és hajléktalanoknak. „Vannak-
e gyerekei?” „Igen, négy.” „Mit hagy rájuk?” „Semmit.” „Miért
éppen rájuk nem?” „Miért hagyjak bármit is rájuk? A legjobb
iskolákban taníttattam őket. Mindegyiknek megvan a szakmája,
mindegyik jól keres, nem akarom, hogy az unokáim a halálomra
várjanak.” Amit elmondott, tipikus protestáns felfogás az amerikai
felső osztályban: a gyerekekre nem hagyunk pénzt. Sok pénzt
fektetünk a nevelésükbe, jó iskolákba járatjuk őket, berendezhetik az
ügyvédi irodájukat, ha akarják, adunk nekik valamit, hogy
elinduljanak, de utána azt mondjuk, „kemény a világ, élj meg
magad”.
A milliárdosnő nem akart soha semmibe beleszólni, a zsidó
házaspár ellenben mindenbe. Milyen órákat tartanak? Kik a tanárok?
Ezt nem szeretjük. Az egyetem elfogadja a pénzt, odaírja a nevet az
előcsarnokba, de az ügyekbe nem engedünk beleszólni.
Ez a bizonyos felső osztály sokkal többet adományoz, mint
amennyit az adóból leír. S a vagyonukat is legtöbbször közcélra
hagyják. A pénz hatalom, de véges, nem örök. Ezt jól tudják azok,
akiknek vagyonuk van. Az hiányzik nekik, ami minden tisztes
íróembernek vagy filozófusnak megadatik – a remény a
halhatatlanságra. Az ember rég a föld alatt porlad, de még mindig
tudják róla, ki volt: Jürgen Habermas, Richárd Rorty vagy Lukács
György. Az ő nevük viszont kihull az emlékezetből. Kik ők? Senkik,
csak pénzük van. Semmi más, és az semmi. Ezt tudják, és úgy érzik,
ha a nevük rákerül egy egyetem falára, vagy egy professzúrát róluk
neveznek el, ők is belépnek a halhatatlanságba. Ez sokkal fontosabb
számukra, mint a pénz időben és térben behatárolható hatalma. A
New School kuratóriumának tagjai mind jelentős összegekkel
támogatják az egyetemet. Nincs de facto beleszólásuk, noha
formálisan vétót emelhetnének a kinevezések ellen, mégsem élnek
ezzel a jogukkal. Ellenben megvan az az elégtételük, hogy meghívják
őket az egyetemi ügyek megtárgyalására. Akadnak közöttük olyanok
is, akik szeretik a képeket, vagy az egyetem bizonyos szakjait – mert
valamikor azt tanulták. Soros valamikor filozófus volt, Karl Popper
tanítványa. Nagyon sok gazdag ember tanult művészettörténetet. A
mi milliárdosaink közül az egyiknek magyar zsidó a felesége, ő maga
is zsidó, fiatal amerikai katona volt, amikor Magyarország
megszállásakor találkoztak, és egymásba szerettek. A férfi abból a
bankárcsaládból származik, amelyik Bismarcknak kölcsönzött. Régi-
régi pénz. A férfi is műtörténetet tanult, érdekli a szépség, a kultúra.
Időnként látom őket koncerten. A legjobb helyeken ülnek, én nem,
de a szünetben találkozunk, és beszélgetünk. Lázba hozza őket egy
Sosztakovics-szimfónia vagy más modern zenedarab. Nem azért
járnak koncertre, hogy reprezentáljanak. Tehát ez a réteg nem
kulturálatlan. A fajankók is támogatnak valamit, de a legnagyobb
barmok az egész pénzüket csajokra és jachtokra költik. Ez a Trump,
a bunkó amerikai milliomos, aki a pénzét arra költi, hogy egyik
feleségét fogyasztja a másik után. A bunkót megvetik, mert él a
protestáns tradíció, amit Max Weber leírt: azért van sok pénzed, mert
Isten megáldott, és az nem szégyen. Amerikában nem kell eldugni a
pénzt, mint Magyarországon, ott büszkék a gazdagságra, hiszen
Istentől származik. Az ölbe hullott javakból valamit vissza is kell
fizetni. Tehát az isteni áldás bizonyos részét kötelesség visszaadni,
mert Isten ezt el is várja. A protestáns tradíció szerint ha sok pénzt
kerestél, míg a sorstársaid szegények, kötelesség a közösség javára is
áldoznod. Ez egy egészen más mecenatúra, mint a Medicieké. Hiszen
nem a lakásukban halmozzák fel a kincseket. Lehet festményeket
otthon is tartani, de többnyire nem ez a szokás. Akik festményekbe
ölik a pénzüket, egyrészt kereskedelmi célból teszik, mert sokat lehet
keresni aukciókon – de leginkább azért gyűjtenek, hogy a végén
ráhagyják egy múzeumra vagy képtárra, amelyre ki lesz írva: mindez
a szépség X. Y. adománya.
A milliomosokkal nem lehet emberileg közlekedni, noha látszólag
nagyon egyszerű. Beszélgetnek, köszönnek a színházban, koncerten
– bűbájosak, megismernek. De valójában megtanulták, hogy ne
vegyenek észre. A másik ember: funkció. A kapcsolat tökéletesen
formális, noha nagyon szívélyes, s bizonyos helyzetekben a tökéletes
egyenlőség szintjére is eljuthat. Egy alkalommal milliárdosok
társaságában érdekes beszélgetést folytattam a tőzsdeetikáról – Soros
Györgyöt is meghívták – : azt a kérdést tették föl, hogy erkölcsös-e
belső információra játszani a tőzsdén, és hogy ők megtennék-e vagy
sem. Ez fontos erkölcsi kérdés, mert a tőzsdének is megvan a maga
etikája, és engem mint az etika szakértőjét kérdeztek meg. Nagyon
jól vitatkoztunk. Addig egyenlő vagyok velük, amíg tisztelik az
eszemet – ám ettől függetlenül nem létezem. De azt hiszem, a
feleségük vagy a férjük sem létezik – csak azok az igazi barátaik,
akikkel együtt cigarettáztak titokban az elemi iskola vécéjében.
Egészen kivételes – nem funkcionális – alapon is meg lehet
ismerkedni milliárdosokkal. Egyikük a tanítványom volt. Meghívtak
a lakásukra, és akkor jöttem rá, melyik kasztba tartoznak. Ez a
diákom filozófiát tanult, sőt tanított is, nagyon okos, intelligens
ember, azonkívül, hogy a tőzsdén is szereplő. Ezzel a családdal
egyenlő maradt a viszony, mert az igazi egyenlők észre is vesznek.
Nem minden a pénz kijelölte hierarchián múlik, hanem azon is,
milyen csatornákon keresztül történt a kapcsolatfölvétel. A tanára
vagyok vagy egy kuratóriumban érintkezem vele? Más, ha az órámra
járt, megbeszéltem vele a dolgozatot, és egyszer meghív a lakására,
vagy ha tudja, hogy egy bizonyos helyen fontos pozíciót töltök be,
ezért meg kell hívnia bizonyos vacsorákra. Az emberi viszonyok
átjárhatóságában a határt nem a pénz határozza meg, hanem a
funkcionális vagy a funkciókon kívül álló viszonyok. Igen kevés
kivétellel minden érintkezés funkcionális. Ha két kedves szót szólok
egy könyvkiadói szerkesztőhöz, és ő reflexszerűen visszahúzódik,
funkcionálisan húzódik be a csigaházába, mert attól retteg, hogy
valamit akarok tőle, ki akarom vele adatni a könyvemet. Ezért inkább
átnéz a fejem fölött, még inkább, mint a milliomos, mert az csak
addig hitte, hogy akarok tőle valamit, amíg tanszékvezető voltam.
Tanszékvezetői funkcióban kéregettem az egyetemnek. Ez volt az a
játék, amelynek a szabályait tökéletesen eljátszottuk és betartottuk.
Szigorúan eljártam a szeánszokra: esetleg mégis leesik valami a
tanszéknek – időnként ez meg is történt. Kellett a propaganda az
újságokban. Nemegyszer, mint a besurranó tolvajok, rangos lapokba
is be tudtunk lopódzni. Az egyetem elnökének társadalmi funkciója,
hogy összehozza a neves professzorokat az amerikai közélet szintén
neves személyiségeivel – egy republikánus szenátorral, egy
demokrata congressmannel, a Clinton-kampány egyik szervezőjével,
a Harper vagy más magazinok vezető újságíróival, szerkesztőivel és
rangos könyvkiadókkal. Most, hogy nem vagyok tanszékvezető, nem
járok el az elnök által rendezett vacsorákra. Mi volt abban a jó?
Leültem, ölembe terítettem a szalvétát, és két órán keresztül
beszélgettem a két szomszédommal, akiket nem is ismertem.
Strapálnom kellett magam, hogy kitaláljam a csevegés témáját:
amely egyébként egyik fülemen be, a másikon ki. Ma minden
meghívást visszautasítok. Miért mennék el? Azért, hogy az elnököm
felírhassa a jelenlétem egy számlára, amiről a reprezentációt
„leírják”?
 Hosszú ideig meghívtak Soros Györgyhöz is. Hallottam, hogy
Konrád Gyuri barátkozik Sorossal, és megpróbálja rábeszélni, adjon
valami pénzt Magyarországnak. Soros azok közé tartozott, akik nem
szerették a jachtokat, a csajokat, és nem tudott mit kezdeni a
pénzével – ez a hír járta róla. Konrád Gyuri és Bíró Yvette
rábeszélte, hogy támogasson ösztöndíjasokat, használja jóra a pénzét
– és ezt a nyolcvanas évek elején kicsiben el is kezdte. Sorossal nem
volt „üzleti” kapcsolatom, sosem kértem és sosem kaptam tőle
semmit. A neves magyarok közé számítottam New Yorkban, és
ezeket általában meghívta magához partikra: Deák Pistát, a Columbia
University történészét, Bíró Yvette-et, Sanders Ivánt, Konrád György
és más magyar szerzők fordítóját, valamint az éppen az ő pénzén az
USA-ban tartózkodó magyar ösztöndíjasokat: Kis Jancsit, Haraszti
Miklóst és másokat. Soros a megjelent könyveit elküldte nekem,
amelyeket egypár sorral rendre megköszöntem. Ferivel együtt
nagyon ügyeltünk rá, hogy mindig vigyünk neki valamit, én egyet-
egyet a saját könyveimből. Ragaszkodom a reciprocitáshoz. Egy
üveg bort azért mégsem vihettem, ezt hülyeségnek tartotta volna, de
egy dedikált könyvnek volt értelme. Azokkal a magyarokkal lehetett
nála beszélni, akik Magyarországról jöttek ösztöndíjasként, de
maguk az összejövetelek unalmasak voltak, mint minden parti: dög
unalom és teljesen funkcionális. Az amerikai ilyenkor azt mondja:
„to work a party” – tehát dolgozom. Azaz kapcsolatokat létesítek,
másnap aztán leveleket írok, telefonálok, és révükön bekönyöklöm
magam valahová. Majdnem minden parti erre való Amerikában.
Soros édesanyja nagyon szimpatikus, édes asszony volt, igazi jiddise
mamale. Ült egy nagy fotelban, mint egy audiencián, mindenki
odament hozzá, hogy beszélgessen vele. Vele nagyon
rokonszenveztem.
Maga Soros György éppolyan, mint a New York-i gazdag
emberek általában: nagyon kedves, nagyon szívélyes, de igazában
véve nem kommunikál. Nem veszi észre az embert. Ő aztán tényleg
meggyőződött arról, hogy mindenki kéregető. Aki megjelent a
partiján – bár ő hívta meg –, mind akar tőle valamit. Lehet, nem is
fontos számára, hogy különbséget tegyen a szándékok között: őt
valójában nem zavarja, ha akarnak tőle valamit. Nem baj, ha az
embereknek szükségük van rá, hiszen attól azok, amik. Viszont
meghökkentő számára, ha valaki nem akar semmit, s ez valószínűleg
zavarja is. Persze azokat, akik akarnak tőle valamit, távol tartja
magától: ugyanis ő dönti el, melyik akaratot elégíti ki. Nem könnyű
dolog a pénzt kiadni. Soros egyszer azt mondta, hogy sokkal
nehezebb elkölteni a pénzt, mint megkeresni. Ez nem valami bon
mot, ebben neki nagyon is igaza van. Édesapám szerint a pénz társas
lény, oda jön, ahol már vannak: a szegény embernek sohasem lesz
pénze, a gazdagnak meg egyre több lesz. Ennélfogva akik ezzel a
társas lénnyel nem állnak pozitív viszonyban, a legtöbbször
hülyeségekre kérnek pénzt, mert hülye a fantáziájuk, s ezért nem is
érdekesek Soros számára. Persze azok sem érdeklik, akik nem kérnek
tőle.
Soros újgazdag. Ő maga hozta össze a pénzét, neki volt hozzá
fantáziája. Egy kicsit az amerikaiak is nacionalisták, és bennük is
felötlik, hogy valaki, aki egész sikerét és életét Amerikában csinálta
meg, miért nem amerikai intézményekre áldoz. Azért ad Keletre,
mert ott csak ő ad. Ez megint az örökkévalóság és hatalom kérdése,
nem egyszerűen a pénzé. A pénz sohasem önmagáért szép és jó. Az
embernek csak egy megtöltendő gyomra van, s vajon hány szobában
aludhat egyszerre? Ezek mind limitált dolgok. A hírnév és a hatalom
nem az. Ezt kell megvásárolni a tengernyi pénzen. Így lehet jó
dolgokat is alkotni – s ezt korántsem cinikusan gondolom.
Akármennyire nem ideálom az a világ, amelyben egyesek
dollármilliárdokon ülnek, mások pedig az utcán alszanak, ahol a pénz
beszél, a kutya ugat, jobb, ha a dollármilliárdokat értelmes dolgokra
költik, mintha eljachtozzák és – csajozzák. Sorosnak megvannak a
maga eszméi, nemcsak elnevezte a nyílt társadalomról az
alapítványát, hanem valóban hisz is benne. Fontos számára, hogy a
pénzt olyan helyekre adja, ahol mindeddig zárt társadalom
uralkodott. Meggyőződött róla, hogy ezeket ő maga egy kicsit
kinyitotta. Neki ez az ügy befektetés, hiszen sokkal többet ad, mint
az adólevonása. Ügy és hatalom. Nehéz a kettőt elválasztani
egymástól. Akkor lehet egy ügyet megvalósítani, ha hatalom is társul
hozzá. Nemcsak gazdasági, hanem politikai is. Ha valaki azt akarja,
hogy ebben a térségben létrejöjjenek a nyílt társadalom intézményei,
el is kell tudnia érni, hogy az intézményeket fölépítsék, s a
működésüket biztosítsák. Hogy ne tiltsák be a Soros Alapítványt
Horvátországban vagy Szerbiában, hogy legyen a horvát és szerb
liberálisoknak valami mozgásterük.
Magyarországon nagyon furcsa elképzelések élnek a gazdag
emberről. Mintha a gazdag embernek nem lennének eszméi,
gondolatai, vagy mintha nem lenne néha pragmatikus érdekeltségük
abban, hogy a dolgok másképp menjenek. Feri egyszer elment egy
milliárdosokkal megtűzdelt vacsorára, amit az egyetem elnöke
rendezett. A legnagyobb bostoni cipőüzem tulajdonosa ült mellette,
aki fölépített egy csomó cipőgyárat az akkori népi Kínában, és sokat
keresett az olcsó munkaerőn és a roppant piacon. Olyan intézményt
támogatott munkával és pénzzel, amely az elemi iskolai oktatás
megjavítását szolgálja az Egyesült Államokban. Hosszasan
beszélgettek az állami oktatás rossz helyzetéről, a tanárok kevés
fizetéséről. Feri megkérdezte: „Miért érdekli Önt az állami oktatás, a
gyerekei biztosan nem állami iskolába járnak?” „Arról van szó, hogy
a munkásaim nem tudnak kitölteni egy kérdőívet, mert nem tudnak
írni, olvasni. Ilyen körülmények között nem lehet egy tisztességes
gyárat fönntartani.” Tehát számára fontos az oktatás mint ügy. Az
amerikai kapitalista állampolgár is. Polgár és állampolgár. Számára
az ügyek azért is fontosak, mert ügyek. Az ügyvéd hihetetlen
mennyiségű pénzt keres. De nem tisztességes ügyvéd az, aki
időnként nem dolgozik ingyen a rászorultak javára. Ugyanazt
szolgáltatják ingyen, amit másoknak nagyon-nagyon sok pénzért.
Amerikában ez is hozzátartozik a tisztességes ügyvéd ethoszához.
Ezekkel az ismeretekkel tanszékvezetői funkciómnál fogva
gazdagodtam. Hiszen Ausztrália majdnem szocialista és egalitárius
ország. A fizetések közötti különbség viszonylag kicsi, a
legszegényebbnek is van miből élnie, s a leggazdagabb sem fúl bele
a vagyonába. Nincs is magánmecenatúra, az állam támogatja az
egész kultúrát, a televíziót is beleértve. Melbourne-ben két állami
televízió működik, az egyik rádióadó egész nap klasszikus zenét
sugároz. Természetesen léteznek kereskedelmi csatornák is, de az
állami jelenlét mindent áthat: az operát, a színházakat, az
egyetemeket. Ebből a szempontból a szocialistához hasonló
szisztéma működik – s ez nem a Munkáspárt hosszú kormányzása
következtében alakult így, mert hasonló elvek alapján kormányozott
a liberális párti kormány is. Az emberek közötti különbség nem
meghatározó, s ezért Ausztráliában nincs szükség funkcionális
kapcsolatokra. Az emberek udvariasan köszönnek egymásnak. Ha
barátságot kötnek, az kölcsönös szimpátián és közös értékeken
alapul.
Amerikába érkezésemkor azzal szembesültem, hogy a Filozófia
Tanszéknek gyengék a hallgatói. A jó tanszék kiépítéséhez a jó diák
ugyanúgy hozzátartozik, mint a jó tanár. A Berlinbe távozó Albrecht
Wellmer kollégámtól megkérdeztem, van-e igazán tehetséges diákja.
„Egyetlen tehetséges diákom volt a három közül, Wayne Kleinnek
hívják, ő is elment a Columbia Universityre.” Elkértem tőle a
telefonszámát, és fölhívtam. „Ha visszajön hozzánk, megkapja a
diáktanácsadói állást, évi hétezer dollár fizetéssel. Csak jöjjön
vissza.” Elvállalta. Volt már egy jó diákom. Vele kezdtem meg a
diákság fölépítését. Hallottam, hogy valaki érdeklődik. Felhívtam, és
elmondtam neki: itt ezt és ezt kaphatod, jövőre ez és ez lesz a
tanárunk. Megszereztem Dick Bernsteint, vele csináltam a legjobb
vásárt, mert európai kultúrával rendelkező és kitűnően szervező
amerikai. Két év küzdelme után – ahogy megfogadtam – át tudtam
adni neki a tanszékvezetést. Megkaptuk az akkreditálást: New York
állam képviselője átnézte minden iratunkat, s átnyújtotta a Filozófiai
Tanszéknek a PhD-diploma kibocsátására jogosító okiratot. Ezzel
hirtelen nagy tanszékké váltunk. Az állami támogatás a
magántámogatás nagyságától függ, körülbelül 50-50 százalék, de az
akkreditációs jog is befolyásolja. S persze az állami büdzsé is, ami az
utóbbi időben csökkenő tendenciát mutat, s ezért föl kellett emelnünk
a tandíjakat. A mi egyetemünk elég drága. Egy kurzusért elkérnek 16
000-18000 dollárt. Két-három kurzust hallgatni, körülbelül
hatvanezer dollárt kóstál egy félévre.
Amerikában egy egyetemi tanár igen sokat dolgozik. Oktatási
évben mást sem tesz, mint tanít. A tanársegéd és az adjunktus még az
undergraduálisakkal is foglalkozik, a professzorok csak a graduális
iskolában tanítanak. Rengeteg a konzultáció, minden diák
bekopoghat hozzánk éjjel-nappal. Bennünket a diákok tartanak el, s
ennyiben a cselédeik vagyunk, nem pedig urak, mint egy európai
állami egyetemen. Ha a diák ma délután hat órakor konzultálni
kíván, délután hat órakor le kell ülni vele. Ha elküldi egy írását, és
arra kér, hogy két héten belül olvassam el – ha tetszik, ha nem, végig
kell rágni és elemezni két héten belül, bármilyen unalmas. Különben
feljelent a dékánnál tanári kötelességmulasztás miatt. Ők a vevők. A
professzor eladja a kultúrát, ők pedig megveszik. Az amerikai
egyetem: üzlet. Nem szolgáltatás, hanem üzlet, ahol adunk és
veszünk. Ez az egyik oka, hogy az utóbbi időben olyan nem létező
tárgyakat kezdenek tanítani, mint a nemek tana, amely a nőkről szól.
Feminista tanszékek alakulnak, s azon belül is feketékre
szakosodottak. Vagy csikánó tanszék: a csikánó egyfajta
amerikanizmusokkal kevert spanyol nyelv. Ezek mind a nagy semmit
tanítják. Ha akad rá elég diák, aki megfizet érte, nincs az az egyetem,
amelyik nem állítja fel ezeket a tanszékeket, függetlenül attól, hogy
szerintük van-e értelme az egész ügynek, vagy sincs. Én ezt a
filozófiában nem engedtem megtörténni. A filozófiában csak azt
tanítjuk, aminek van értelme. Kialakult rá a diákságunk. Nálunk
minden professzor azt tanítja, amit akar, és természetesen azt, amihez
a legjobban ért. A diákoknak megmondjuk, hogy minden témakörben
– ezt ők maguk megválaszthatják ízlésük és érdeklődésük szerint –
egy centrális kurzust kell fölvenniük, és el is kell végezniük. A
következő témaköröket állítottuk össze: görög-római, középkori,
újkori, német klasszikus, modern XX. századi filozófia, esztétika,
politikai filozófia, történetfilozófia és etika. Meghatároztam a
szabályokat, hogyan lehet eljutni az MA fokozattól egy PhD-
fokozatig. Eddig az MA fokozatra meg kellett írni egy dolgozatot, és
arra kiadták a diplomát. Bevezettem az írásbeli zárthelyiket. Az MA
letételéhez most át kell menni egy zárthelyi írásbelin és egy szóbeli
vizsgán. Ahhoz, hogy a PhD-programra felvegyünk valakit, nem elég
az MA-vizsgákon átmenni, hanem jelesen is kell megfelelni.
Ragaszkodunk az elit színvonalhoz. Ha fölveszünk valakit a PhD-
programra, újból zárthelyi és szóbeli vizsgák szűrőin kell
keresztülmennie minden témakörből, mint Taminónak a
Varázsfuvolában. Azt mondják, a Columbián sokkal egyszerűbb
eljutni a filozófiai PhD-ig, mint a New Schoolban. Ezért vannak jó
diákjaink. A mi diákjaink szerkesztik szerintem a legjobb filozófiai
lapot Amerikában, a Philosophy Journalt. Hívják őket tanítani a
főiskolákra és az egyetemek alsó tagozataira. Feri azt mondta: „Azt
hittem rólad, hogy abszolút nem tudsz szervezni. De meg vagyok
döbbenve, te igenis, nagyon jól szervezel, ha akarsz.” Eldöntöttem,
hogy itt és most szervezni kell. Két év után boldogan dobtam le
magamról a terhet. Azóta tanszéki értekezleten kívül sehova nem
járok: se értekezletre, se elnöki vacsorákra, se kari ülésre, és
bizottságban sem veszek részt.
Lukácstól nem tanulhattam meg, hogyan építsek föl egy oktatási
struktúrát. Nekem kellett a saját kútfőmből kitalálni. Reiner
Schürmann későbbi barátommal, kollégámmal jöttünk rá, hogy a
diákjaink színvonala a legdöntőbb tényező. Ne lehessen csalással
bejutni. Sok tanszék egy otthon megírt dolgozat alapján enged PhD-
re. Azt, kérem szépen, bárki megírhatja helyettük. A zárthelyik és
szóbelik ellenőrzik, hogy a diák valóban tudja-e az anyagot, s csak az
kerülhet be a PhD-programba, akiről feltételezzük, hogy majd
színvonalas disszertációt ír. Ezzel magunkat is rengeteg kínlódástól
óvjuk meg. Nem mehet valaki PhD-programra anélkül, hogy egy
nyelvből ne vizsgázott volna, s magát a PhD-t sem kaphatja meg a
második nyelvvizsga nélkül. Eddig a görög, latin, francia, német
nyelv közül lehetett választani, most már a spanyolt is megengedjük.
Az igazságosságon túl című könyvemet adtam elő először. A
történetfilozófia a XX. században, ez volt az első „posztmodern”
kurzusom, azután a Neoarisztoteliánizmus. A régi és az új
kombinációját adtam: az eredeti Arisztotelészt és azt, hogyan
interpretálják, hogyan látják, hogyan jelenik meg Franciaországban,
Németországban és másutt. Hegelt elég hamar kezdtem el tanítani,
először egy szemináriumon. Feri első kurzusa Dosztojevszkijről
szólt, később is mindig kultúrával kapcsolatos témákról adott elő:
zenéről, irodalomról, irodalmi művek elemzéséről. Lukácsról mind a
ketten tartottunk előadásokat.
Eleinte siralomház volt órát tartani, például Érzelemelmélet
Platónnál és Arisztotelésznél címmel, mert senki sem értette meg, mi
van a szövegben. Hegel jogbölcseletéből két szemináriumot
tartottam: az első borzalmas volt, a második nagyszerű, mert már
részt vettek a tehetséges diákok. A szeminárium akkor jó, ha jó a
kémiája. Egy-egy szemináriumnak mindig kialakul a sajátos
összetétele. Az a legrosszabb, ha két kitűnő filozófus mellett a többi
fabatkát sem ér. Meghal az egész, mert nem lehet, hogy csak ők
ketten beszéljenek, a többi meg hallgasson. Mindenkinek érvelnie
kell, s a két okos halálra unja magát. Az a szerencsés összetétel, ha
akad egypár kitűnő, és az összes többi jó. Akkor a kitűnők fölhúzzák
a jókat a saját színvonalukra. Néha előfordul, hogy a számat sem kell
kinyitni, csak ők vitatkoznak.
Nyári szünetekben maradt csak időm az írásra: a
Morálfilozófiámon dolgoztam, két-három év alatt készült el.
Ausztráliától sem szakadtunk el teljesen. Az északi félteke nyarát
minden évben Melbourne-ben töltöttük. Rendszeres meghívásokat
kapunk a Monash Universitytől, s ezek az átruccanások nyújtottak
alkalmat a Márkusokkal és a melbourne-i barátainkkal való
találkozásokra.
S megszakítás nélkül folytatódott, egyre sokszálúbbá fonódott
kapcsolatunk Izraellel.
Az intifáda kitörése is Izraelben ért. Egy Kelet-Európáról szóló
konferencián vettünk részt egy kibucközpontban. Rendkívül jópofa
emberek gyűltek össze Angliából, zsidó – és nem zsidó –
szakszervezeti vezetők, akik cockney angolt beszéltek, és a
vicceiktől halálra röhögtem magam. Három-négy napja
konferenciáztunk, amikor az erőszakhullám elindult. Egy síró nővel
találkoztunk a liftben: „Borzalmas, az én fiam mások gyerekeire fog
lőni”, és zokogott. Viszonylag fiatal nő, s már olyan idős a fia, hogy
gyerekekre lőhet. A végére nagyon rossz hangulatúra fordult a
találkozó. Mindenki az arabokkal való kapcsolatról beszélt izgatottan
és kritikusan. Ha az izraeli szellemi életről szólok, az csak a baloldalt
jelenti, mert csak velük álltam kapcsolatban. Likudistákat nem
ismertem, egyszer Feri éjszakázott Bíró Yvette húgának lakásán,
ahol a fiatal gyerekek nacionalista lózungokat szövegeltek. Minden
barátom a baloldalból került ki: vagy a Munkapártból, vagy a
Mapamból. Az első ember, akit megismertem, Avraham Yassour,
Havával, a feleségével és három gyerekével a Merhávia kibuc lakója.
A Merhávia régi somér település, ahol megőrizték az eredeti kibuci
elveket és hagyományokat – még a közös gyermeknevelést is, ami
ma már ritkaságszámba megy. Ok hívtak meg a Haifai Egyetemre
előadást tartani. Avraham szociológus és filozófus, Martin Buberről
írt kitűnő könyvet. Fő témája vallás és szocializmus viszonya
Bubernél. Ausztráliában ismerkedtünk meg. Avraham lelkesen
vezetett körül a kibucban, és elmesélte a Merhávia történetét.
Közösen vacsoráztunk, a közös teremben, ahol mindenki ugyanazt
kapta, és mindenki mosogatott. Teljes egyenlőség uralkodott. E
minitársadalom életében nem játszott szerepet a pénz, Avrahamnak
még taxira sem volt egy fillérje sem. Igaz, a kibuc az Egyesült
Államokban taníttatta, de a zsebében sosem csörgött egy sekel sem.
A kibucban az egyik legjobb barátja egy zongoratanárnő, a másik
egy festő, a harmadik egy szociológiaprofesszor. Az egyenlőség
intézményesen, politikailag és minden más szinten megvalósult
ugyan, ha azonban személyes barátságról van szó, értelmiséginek ott
is értelmiségi a barátja. A személyes szimpátiák közös szellemre,
érdeklődésre épülnek. Itt ismerkedtem meg egy Rosner nevű
professzorral, aki szintén a Haifai Egyetemen tanít. Ő és Avraham az
intifáda előtt jó viszonyt tartottak fenn arab kollégáikkal. Egyszer
elvittek bennünket a kibuc kocsiján Názáretbe, egy arab iskolába. Az
iskolaigazgató a barátjuk volt, meghívott ebédre, a társasághoz
csatlakozott egy arab orvos is. Az ebédre föltálalták a Kelet minden
gasztronómiai csodáját. „Hogy ízlett?” – kérdezgették, ha az ember
azt válaszolta: „nagyon finom”, újra tettek a tányérjára, és nem volt
szabad otthagyni. Nem mondhattam, hogy rossz, ha viszont ízlett,
meg kellett ennem. Ettem, ettem, és majd' belehaltam. Az asszony
nem ülhetett az asztalhoz. Én leülhettem, és Hava is a társasággal
tartott, de vendéglátónk felesége a konyhában maradt. Szóvá is
tettem, „miért nem ülteti le a feleségét?”, mire az iskolaigazgató azt
felelte: neki a konyhában a helye. Megismertük a tradíciót. De
fantasztikus kulturáltan beszélgettek, mind a ketten nacionalisták
voltak, mind a ketten a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanultak és a
kommunista pártra szavaztak, de gyűlölték a kommunizmust. Azért
szavaztak rájuk, mert az arab párt, és ebben a vonatkozásban ez
számított perdöntőnek.
 Knei-Páz izraeli politológus szintén ausztráliai szerzemény.
Trockijról írt könyvet Canberrában, ahová egyéves ösztöndíjat
kapott. Feri is ugyanabban az intézményben dolgozott,
összebarátkoztak, s az ő révén ismertük meg a jeruzsálemi
értelmiségieket. Páz a Héber Egyetemen tanít political science-t, igen
kellemes, finom ember. Sokat tudtam meg tőle az izraeli hadseregről,
ahol nagyon szeretett szolgálni. Azt mesélte, hogy a miluhim, az évi
egy hónapos kötelező tartalékos szolgálat az egyetlen alkalom,
amikor más típusú emberekkel találkozhat, mint szociológiailag
behatárolt környezetében. Társadalomkutatóként ez rendkívül
tanulságos számára, mert szinten tartja és gyarapítja tudását az izraeli
társadalom mozgásairól. Itt – mint egy folytatásos regényben –
„olvashatja” a társadalom különböző szegmenseiből érkező emberek
történeteit és sorsát. Nincs köztük társadalmi korlát: ha egy
egységnél szolgálnak, és együtt estek át a tűzkeresztségen, az egység
valamennyi tagja jó barát, mert a sors- és élményközösségen kívül
semmi más nem számít. Sem az, ki melyik országból jött, sem az,
hogy askenázi vagy szefárd, gazdag vagy szegény, kétkezi munkás-e
vagy professzor. Knei-Páz révén ismertem meg Slómó Avinérit, vele
a mai napig a legmélyebb a kapcsolatom. Politikai filozófiával
foglalkozik. Ő is a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora. Nagyon
finom, sziporkázóan okos, meggyőződéses ember. Első könyvét
Marxról írta, a legismertebb könyve Hegel politikai filozófiájáról
szól. A modern cionizmus története magyarul is megjelent. A kelet-
európai változások közepette itthon, Magyarországon is találkoztunk,
mert ő nemcsak kelet-európai zsidó – lengyel, de családjának magyar
ága is van –, hanem az az alapgondolata, hogy Izraelt nem lehet a
Nyugat, csak a Kelet felől megérteni. Mert Izrael szellemi alapozását
tekintve kelet-európai – alapítása a kelet-európai viszonyokból és
gondolkodásból ered, s az izraeli demokrácia is kelet-európai talajból
nőtt ki. Ha meg akarjuk érteni Izraelt, Lengyelországba,
Oroszországba, Magyarországra kell elzarándokolni, nem pedig
Amerikába, Franciaországba vagy Angliába. Ezért Avinéri számára
különösen fontos volt, milyen folyamatok zajlottak le ebben a
térségben a kilencvenes évek elején. A Szovjetunió összeomlása,
majd az azt követő nagy orosz alija fényesen igazolta érdeklődésének
aktualitását. Ezért őt állandóan ezen a környéken lehetett megtalálni.
Magyarországon is többször járt mint egyetemi előadó, de az első
választásokon választási megfigyelőként is. Mindig azt szoktam
mondani Slómónak „Ha tudnék irigykedni valakire, téged nagyon
irigyelnélek. Te vagy a barátaim közül az egyetlen, akinek nem
veszett el az ügye. Itt van Izrael, ezt kell felvirágoztatni. Ez az ügy
soha nem veszti el az aktualitását, soha nem ejted el. Lehet, hogy
ettől egy kicsit szűk látókörű vagy. Akinek ügye van, az mindig egy
pontra összpontosít, de ezt ki lehet tágítani emocionális tartalommal,
hiszen olyan fontos számodra, hogy elmondd Izrael igazságát. Ez
nem spekulatív agytorna, hanem egy szent elkötelezettség része. A te
életed ettől szép, és az életed szentesíti a választásodat.” „Ezt
másodszor hallom tőled” – jegyezte meg Slómó.
A kelet-európai zsidó csöpög a szentimentalizmustól, Slómó
hideg ember, mint az izraeliek többsége. Hidegségük már-már
barátságtalanság. Ha az ember megismerkedik és összebarátkozik
velük, ez föloldódik, és szolidaritássá, felelősségvállalássá alakul át.
Az izraeli zsidóság érzelmi kultúrája mélyen elmarad a kelet-európai
zsidóságétól, finomságát, árnyaltságát Kelet-Európában hagyták.
Nincsenek szavaik az érzelmek kifejezésére, sőt szégyellik, hogy
egyáltalán vannak érzelmeik. Ezt éreztem Siómon is, akiben több van
Kelet-Európából, mint sok másban, de még nála is megborzongat ez
a hűvösség.
Slómó többször is meghívott előadni a Héber Egyetemre. Mindig
vannak aktuális témák, amelyek az embereket érdeklik. Egy időben
mindenütt Marx volt érdekes, aztán Habermas, majd Foucault,
később Derrida, most Hannah Arendt. Egyazon időben minden
egyetemen ugyanazokat a kérdéseket teszik fel. Egy előadást el lehet
vinni Mexico Citytől Jeruzsálemig, Tokiótól Stockholmig, mert a
kultúra diskurzusa azonos problémák mentén folyik.
Az izraeli kollégák között a szakfilozófiában többen is hasonló
színvonalon állnak, mint Slómó. Kedves kollégám például Yirmiáhu
Yovel, a Héber Egyetem Spinoza Intézetének igazgatója, akinek
híres kétkötetes Spinoza-könyvét már több nyelven kiadták. Igen
jelentős értelmiségi, de kevesebbet hívják, kevesebbet van jelen, mint
Slómó, mert Siómóról kialakult a kép, hogy az izraeli értelmiség
utazó ügynöke, s egyértelműen a világértelmiség tagja. Ő nem
feltétlenül jobb, de mozgékonyabb, mint a többiek, mindenhez
hozzászól, nemcsak a szakterületéhez.
Túl sokat és túl belülről láttam ahhoz Izraelt, hogy valami
lényegeset tudnék mondani róla. Niszán barátom végigvitt az
országon, nemcsak a városokat láttam, hanem Caesareát, a
Genezáret-tavat a csodálatos halászat helyével. Az egész ó- és
újtestamentumot. Ez nem Izrael. Ez az újraéledt bibliai föld. Itt az a
pont, ahol Jézus megpillantotta Jeruzsálemet, vagy ahol Józsua
megállította a Napot. Itt hangzott el a Hegyi beszéd. Nem is hegy,
csak domb. Ez az a kút, ahol Rebeka találkozott Izsákkal. A kút, ahol
Jákob találkozott Ráhellel. Nincs mit leírni. Oda kell menni, és
érezni, amit ez a föld a mai napig sugároz. A legutolsó alkalommal
egy multikulturalitásról szóló konferencia keretében jártam
Izraelben. Különböző intézményekbe vittek el: idősek házába, héber
oktatási központokba, bevándorlási hivatalba. Nagyon érdekeltek az
abszorpciós folyamat állomásai. Az izraeli kultúra fantasztikus
színessége lenyűgöző: igazán vonzó, hogy olyan sokféle hagyomány
él egymás mellett, és a konfliktusokon is felülemelkedik a
szolidaritás. Elvittek egy éjszakai mulatóba, mint olyan helyre, amely
legjobban reprezentálja az izraeli ifjúság szórakozási szokásait. Egy
fiú népdalszerűségeket énekelt, nem rockzenét. Fölugrottak az
asztalra, ropogott a lapja a táncuk alatt. Senki nem ivott alkoholt,
csak üdítőt. A gyerekek lázba tudtak jönni egymástól, ugráltak az
asztalon, anélkül hogy egy gramm alkoholt fogyasztottak volna.
Mégis, az az előítéletem is megdőlni látszik, hogy az izraeliek nem
isznak. Niszánnal éjszaka autóztunk, és nem találtuk a jeruzsálemi
országutat, huszonötször keringtük körbe Afulát. Egyszer csak egy
részegen dülöngélő ember került a reflektor fénycsóvájába.
Megszólítottuk, zengő oroszsággal válaszolt. Héberül is dadogott,
mert valamennyi már ragadt rá, de világossá vált, honnan hozta a
szokásait. Most már a mai Oroszország is szállítja a hagyományokat.
Első New York-i lakásunk a West Village-ben, a Hudson Streeten
volt. Bohém környék, nagyon színes, mindenki imádja, én nem
szerettem, mert rettenetesen zajos. Főleg homoszexuálisok élnek ott,
akkoriban jöttek divatba, nagy felvonulásokat tartottak „a
leszbikusok szépek” és más hasonló jelszavakkal. Amerikában ez így
szokás: ami szabad, azt muszáj, és illik érte lelkesedni. A lakás egy
beépített raktár volt, amit ott loftnak hívnak. Egyetlen nagy térből
állt, tehát rengeteg vendéget hívhattunk volna, azonban dolgozni nem
lehetett benne. Az egerek egész éjszaka mocorogtak. Nem tudtam
aludni, mert ha találtak egy papírt, lökdöstek és rágcsálták. Maga a
ház emlékeztetett a régi szocialista tömegbarakkokra: ha a felső
emeleten valaki megmozdult, remegett az egész plafon. Kollégánk,
akitől a lakást béreltük, azt állította, hogy fantasztikusan olcsón
számítja meg nekünk, elvégre kollégák vagyunk. Fél évig kötelesek
vagyunk átvenni a takarítószemélyzetet, fizetnünk kell ezt meg azt,
és közben elkért tőlünk kétezerhatszáz dollárt, amit senki nem
fizetett akkoriban egy lakásért New Yorkban. Tehát kizsákmányolt
bennünket, de csontig, s ezt mint szívességet kellett fogadnunk, így
mutatkozott be New York. Kifizettük a rengeteg pénzt, aztán másik
lakás után néztünk. De a pénzt muszáj volt lelakni – egy kollégával
nem tesszük meg, hogy nem lakjuk le. A következő otthonunkra a
Chelsea nevű városrészben, a 21. utca és a 9. avenue
kereszteződésénél találtunk. A ház mindhárom emeletén egy-egy
kiadó lakás várt bérlőkre. A földszinten laktak a tulajdonosok, két
homoszexuális férfi, nagyon szimpatikusak. Egy nap bekopogott az
egyik. „Tudja, ki jön maguk alá lakni a második emeletre?” „Nem.”
„A Blondie.” „Kicsoda?” „Hát maga nem ismeri Blondie-t?”
Kiderült, hogy a Hair című film egyik főszereplője, és a leghíresebb
amerikai énekesnők egyike. Nem ismertük Blondie-t. Amikor
Ausztráliában eldicsekedtem vele, hogy egy házban lakunk Blondie-
val, mindenki tudta, kiről van szó. Tulajdonképpen egy közönséges
kis parasztcsaj, csak szőkére van festve, és énekel. Három miniatűr
szobához és egy közös helyiséghez jutottunk. Az egyikben állítottuk
föl Feri íróasztalát, a másikban az enyémet, a harmadikban az ágyat,
a többi holminkat összecsomagoltuk, és bezsúfoltuk a hallba. A lakás
miniatűr volta ellenére szerettem ott lakni, mert csend vett körül, s az
ablakból egy kolostor és egy katolikus iskola kertjére lehetett látni. A
zöld lombok nyugtató látványa mindent megért. Gyalog jártunk az
egyetemre, húsz-huszonöt percig tartott az út, s csak ha estére
nagyon elfáradtunk, ültünk taxiba.
 Gyuri fiam Ausztráliában végezte el az egyetem közgazdasági
szakát. 22 éves korában egy szép kalap és tóga társaságában
megkapta a Bachelor of Commerce fokozatot. Melbourne-ben már
dolgozhatott volna mint közgazdász, de akkor mentünk ki
Amerikába. Ő azonban nem tudott azonnal utánunk jönni. Épp akkor
hozták a rendeletet, hogy az, aki megkapta az állandó tartózkodási
engedélyt, a tizennyolc évet betöltött gyermekét nem hozhatja
magával: a gyereknek külön kell kérnie a zöld kártyát. Ügyvédhez
fordultunk, aki azt mondta, ez nem olyan egyszerű: eltarthat akár
másfél vagy két évig is. Így Gyuri Ausztráliában maradt a
barátnőjével, majd Párizsba ment egy fél évre bébi-szitternek, s
közben tanulta a nyelvet az Alliance Francaise-ben – elég rendesen
megtanult –, a következő fél évben pedig Jeruzsálemben fogott
intenzív hébertanulásba. Közben fölvették a New York University
antropológia szakára, de nem tudott New Yorkba jönni, mert nem
volt beutazási engedélye. Idegeskedtünk, hogy kiesik az
ösztöndíjból. Kihez forduljunk? Az ügyvéd, annak ellenére – vagy
éppen azért –, hogy rengeteg pénzt vett fel tőlünk, nem intézett
semmit. „Miért nem fordulnak congressman Weisshez?” – kérdezte a
titkárnőnk. Amerikában a képviselő nem egészen olyan, mint
Magyarországon, ő valóban a választóit képviseli. Hát elmentünk
congressman Weisshez, akit már nagyon sokszor választottak újra. A
titkárnőjének előadtuk a problémánkat. Weiss fogadott bennünket, és
azt mondta: arra nincs joga, hogy az ügyet elővegye, amíg a
Bevándorlási Hivatal nem adja meg az engedélyt, de azután is
következik egy sorban állás, amit viszont le tud rövidíteni. Így is
történt, megkaptuk az értesítést a jeruzsálemi amerikai konzulátusról,
hogy Gyuri az első helyen áll, s még az egyetemkezdés előtt befutott
New Yorkba, abba a miniatűr lakásba. Azonnal kiderült, hogy az
egyik lába ki fog lógni, ha itt maradunk. Elkezdtünk lakást keresni.
Az Upper West Side-ra szerettem volna menni. Gyuri
megismerkedett egy Aliza nevű amerikai lánnyal, és össze akartak
költözni. Tehát olyan helyre volt szükségünk, ahol ők ketten tőlünk
izolálva élhetnek. Így kötöttünk ki az 57. utca és a 6. avenue sarkán,
egy teljesen lakhatatlan környéken, New York centrumában, a
legmagasabb felhőkarcolók tövében, ahol éjjel-nappal óriási a
forgalom. Ráadásul az első emeletre költöztünk, ahol a bűztől és a
zajtól nem nyithattunk ablakot. Bár a lakáshoz egy széles erkély is
tartozott, kiülni abszolút lehetetlenség volt. A lakás különben szép
lett volna a nagy tereivel, csak nem tudtam elviselni a lármát. A nagy
szobák megengedték, hogy Gyuriék mellettünk éljenek, és Zsuzsáék
ki tudtak jönni – Andris unokám kivételével, mind a három
kislánnyal. 1990-ben, amikor már Magyarország felé gravitáltunk,
ránk tört, hogy vegyünk egy lakást New Yorkban. Irracionális döntés
volt, bérelhettünk volna egy másikat. Azt mondtam, most én
választom ki, milyen lakást veszünk. Addig Feri döntötte el, és
mindig rosszul. Ez a lakás a West End avenue és a 97. utca sarkán
áll, sok magyar ismeri, mert sokan látogattak meg ott, sőt: laktak is
benne. A Central Parktól nyugatra fekszik, közel a Hudson folyóhoz.
A rakpart mellett hosszú és keskeny park húzódik végig, ahol Ferivel
nagyon gyakran sétáltunk. Kellemes vidék, a következő utca a
Broadway. Ott tudunk bevásárolni, mert a mi utcánkon nincsenek
üzletek, s ezáltal a bűnözés is elkerül. Kellemes közlekedni, a kutya
sem jár arra, csak aki ott lakik. Liftesboy visz föl az emeletre – ha
vendégek jönnek, megvárja, amíg becsengetnek, és megnézi, hogy
tényleg fogadjuk-e őket. Két nagy hálószoba, egy nagy living room,
azaz lakószoba, külön hall és még egy kis ebédlő is szolgálja a
munkát és a kényelmünket. A beépített szekrényeket és a
könyvespolcokat én terveztem. Besüt a nap, éppúgy, mint itthon, a
Gutenberg téren, s miután az is a hatodik emeleten van, pontosan
ugyanabban a szögben. Tehát mintha a Gutenberg téri lakás lenne,
csak New Yorkban, és nagyobb kiadásban. Egyiket is, a másikat is
én választottam, kedvesek a szívemnek.
Gyuri egyébként megszerezte az MA fokozatot antropológiából.
Egy ideig tanársegéd is volt, a professzora azt szerette volna, ha ott
marad PhD-nek, doktornak. Ő azonban elment újságírónak egy
gazdasági laphoz, ami azóta nagyon sikeres lett. Közben mégis úgy
döntött, hogy beiratkozik egy újabb egyetemre – a Columbia
University jogi karára, és megkapta a harmadik egyetemi plecsnijét,
az ügyvédit.
New Yorkban kitűnő koncertekre jártunk, jelen voltunk Karaján
utolsó vezénylésén, amin Bruckner-szimfóniát dirigált. Színházba is
jártunk. Megpróbáltuk a Brodwayt is: megnéztük a Macskák című
operettet. Feri már a szünetben el akart rohanni – én azt mondtam, ha
huszonöt dollárt fizettünk, ki kell bírnunk, de én is utáltam. Többet
nem mentünk a Brodwayre, mert a musicaleket úgy unom, hogy
vakaróznom kell tőlük, de ha klasszikusokat játszottak, akkor is
vakaróztunk. Nagy sztárokat hívtak meg, akik poros és unalmas
allűrjeikkel rohamszerű ásításra késztettek. Kis színházak viszont
néha nagyon jó produkciókat adtak. A Pearl nevű színházat akkor
kezdtük támogatni, amikor a 22. utcában egy picurka kis
üzlethelyiségben léptek fel, s a nézőtérre nem fértek be harmincöt-
negyvennél többen. Ibsent, Shaw-t, Shakespeare-t és más
klasszikusokat jobban adtak elő, mint bárki más. Ezt később többen
is fölfedezték, azóta a színház jobb környékre költözött, és sokkal
rosszabbul játszik. A Metropolitan túl nagy hodály, ezért nem lehet
igazán élvezni a produkciókat. A budapesti Opera sokkal emberibb,
ahol a gyengébb előadásokat is jobban élvezem. Azért mégis
igyekeztünk a Metropolitanben minden jót és szépet megnézni, egyes
előadásokra, például a Bohéméletre, Pavarottival és Frenivel, mindig
emlékezni fogok – e két nagyszerű, klasszikusan kiteljesedett hangra.
A televíziót még Ausztráliában kezdtük el nézni. Amerikában
leginkább a detektívsorozatokat, mert rájöttünk, hogy azok állnak
legközelebb a valósághoz. Az amerikai filmvilág álomvilág,
méghozzá a rossz, hazug álmoké. A detektívtörténetek azonban néha
szociológiailag hitelesek, a bűnözés, a bűnüldözés nyelvére fordítják
le a legújabb politikai divatot. Elég sok mindent tudtunk meg belőlük
arról, mi megy végbe körülöttünk. A HM Street Bluest, a Murder
One-t nagyon szerettük nézni Ferivel – ünnepélyes pillanat volt,
amikor leültünk a televízió elé, és magunk mellé tettünk egy pohár
bort, gyümölcsöt és sajtot. Ma is fontosnak tartom ezeket a filmeket.
Rájöttem arra – írtam is róla –, hogy az amerikai demokrácia drámai
műfaja, amit bírósági drámának hívok, a tárgyalóteremben játszódik.
Ebben a drámában a közvádló szembesül az ügyvéddel, a vádlott
közöttük áll mint harmadik szereplő. A folyamat – amelyben a görög
drámák karának funkcióit betöltő esküdtszék kimondja a „bűnös”
vagy az „ártatlan” verdiktjét – az amerikai demokrácia drámája.
Ebben a nem tragikus, tárgyalótermi drámában érhető tetten a
legjellemzőbben Amerika mint demokrácia, ahogyan magát
megcsinálta. Nem véletlen, hogy a legtöbb fűm és tévéjáték témája e
körül forog. A Simpson-üggyel ez a műfaj válságba került. Már
elvileg sem az a kérdés, hogy az igazság győz-e, hanem hogy melyik
szín vagy futballcsapat. Ha már formálisan sem az igazság a tét,
hanem valami, az igazság kérdésén kívül álló tényező, akkor e műfaj
lehetőségeinek a végére jutottunk. A drámából komédia lett,
méghozzá rosszfajta, mert a demokrácia drámai lehetőségére is rossz
fényt vetett.
Az amerikai kultúra teljesen idegen volt tőlem. Azt élveztem
belőle, ami európai. Új barátokat sem igen szereztem magamnak, az
élet az idegen oldalát mutatta nekem. Tanítottam, megszerveztem a
tanszéket, diákokat szereztem, akikkel jól éreztem magam. Írtam a
könyveimet, és jelentős lépést tettem abba az irányba, amit mostanra
befejezésnek szoktam nevezni. Befejeztem azt, amit meg akartam
csinálni. És tapasztalatot szereztem a tiszta demokráciáról.
Megnéztem, milyen totalitárius elemek rejlenek egy tiszta
demokrácián belül. Ezzel akkor kezdtem foglalkozni, amikor
Amerikában megindult az úgynevezett politikai korrektség
mozgalma, amely az identitáspolitikán, a faj nyelve használatán, a
nőknek a férfiak elleni harcán alapult. Az azonosságot egyre inkább
biológiai vonásokkal kezdték leírni. Ferivel ezt biopolitikának
neveztük, és mint ilyent kritizáltuk. Észrevettük, hogy Amerikában
az emberek éppolyan konformisták, mint diktatúrával sújtottabb
vidékeken. Gyávaságból ugyanazt fújják, amit a többség. Az éppen
aktuális nótát, amely számukra állást és megbecsülést szerez.
Akárcsak minden „becsületes” totalitárius államban. A különbség az,
hogy mifelénk lecsukták, időnként halálra ítélték azt, aki nem
üvöltött a farkasokkal vagy nem bégetett a bárányokkal –
Amerikában csak az állásukat vagy az előmenetelüket kockáztatják,
egyébként a viselkedéssémák azonosak. Az amerikai politikai
korrektség nyomása alatt megfigyelhető viselkedésváltozás olyan
fejleményként mutatta meg magát előttünk, ami az emberi
természetről nyújtott megvilágítóan újszerű anyagot. Megtanultuk,
hogy az emberek mindenütt ugyanúgy viselkednek, akár totális
államban, akár demokráciában élnek. Az állami struktúrák szintjén
megvalósult demokrácia sem véd meg attól, hogy a társadalom
szintjén megjelenjenek a totális jelenségek, amelyekben az egyént
éppúgy elnyomják, elhallgattatják, beszédképtelenné teszik, mint a
totalitárius társadalomban. Az a különbség, hogy az állam nem lép
közbe: az embert nem tartóztatják le, és a személyes szabadságát és a
jogát a szabad szólásra senki nem korlátozza. Ugyanakkor a privát
intézmények és a bennük dolgozó kollégák az ember véleményét
annyira befolyásolhatják, cselekvőképességét annyira korlátozhatják,
hogy az ember a körülmények foglyának érzi magát. Tehát a
demokráciában is előadódik, hogy bekerítettnek érzed magad. Igaz,
hogy ott mindig lehet írni, lázadni ellene – ez óriási különbség.
Amerikában fontos a civil bátorság, mert az egyes ember fölléphet a
tömeg ellen, az egyes embernek nem kell elfogadnia, hogy a nagy
számok döntsenek el mindent. Az egyes ember megpróbálhat
harcolni a többség ellen azért, amit ő igazságnak lát. Ha utólag is, a
közvélemény respektálja az ellene föllépő egyén bátorságát. Ez is
tipikusan amerikai, ezt is láttuk olyan filmdrámákban, mint a
Tizenkét dühös ember. A magányos hős föllép, és mást mond, mint a
többiek, aztán – néha és lassacskán – mások is utána mennek,
visszanéznek a múltjukra, és belátják, hogy teljesen idióták voltak.
Az effajta lázadás a totális rendszerekben is előfordul, csak más
formákban. Még egy Nagy Imre is megőrizhette a különállását.
Persze őt kivégezték. Amerikában az állam demokratikus és liberális;
csak a társadalom nyúl az egyénhez. Bármennyire kritizálom is
Amerikát, nem a politikai rendszerét kritizálom. A régi szocialista
Magyarország Amerika-kritikája tökéletesen hamis volt. Úgy
kritizálták Amerikát, mintha a politikai rendszere lenne rossz. Az
igazi probléma az, hogy a társadalom és az azt alkotó emberek
természete diktatórikus. Demokráciának azt hívják, amikor a többség
dönt. Nem a demokrácia csinálja a bajokat, hanem a többség. A
többség véleménye gyakran üldözi a kisebbséget, döntései súlyos
problémákat vetnek föl. Churchillnek van igaza: a demokrácia a
legjobb, amit valaha kitaláltak, pedig nagyon rossz politikai
intézmény.
Bizonyos baloldali koncepció szűk látókörű egyoldalúsággal a
pénzt és a médiát okolja minden rosszért. Szerintem többnyire a
fordítottja igaz. Az állam megvédi az emberi jogokat, ugyanakkor a
társadalom diktatórikus: a többség diktál, a többség mindig elfogad
bizonyos koncepciókat, ideákat, amelyeket rettenetesen
leegyszerűsít, s kötelezővé tesz mindenki számára. Ugyanakkor nem
egy többség van: a csoportosulások más-más helyeken alkotnak
többséget, illetve kisebbséget. Létezik liberális, konzervatív és
fundamentális többség is. Ha valaki az egyik többség területén
dolgozik, muszáj a „területileg illetékes” többség véleményét
elfogadnia. Az amerikainak az a meggyőződése, hogy a többségnek
mindig igaza van. Az európainak pedig az a reflexe, hogy a
többségnek sosincs igaza – mint Shakespeare mondja, „az egynek
véleménye többet ér egy színháznyi másokénál”. Az amerikaiak
szerint, ha a többség állítja: biztos igaz, különben miért mondaná? A
demokrácia áthatja az ember vérét, zsigereit, s ezt az európaiak
konformizmusnak nevezik. Az európai kritika itt hamis, mert ezt a
konformizmust kizárólag a tőkével, a médiával, a piaccal hozza
kapcsolatba. A konformizmus azonban magába a demokráciába van
beágyazva, „a többség igaza” mítoszába. A többi elem csak
másodlagos, és csak transzmissziós szíjak funkcióit töltik be,
amelyek a lényeges attitűd kiteljesedését szolgálják. Például
Amerikában a hidegháború idején mindenkinek kötelező volt
elmondania, milyen kommunistát ismert gyerekkorában, ismer-e
most kommunistát. Aki ezt nem tette meg, bátor embernek számított,
mert mindenki természetesnek tartotta a boszorkányüldözést. Abban
a pillanatban, amikor ez megszűnt, átlendültek a másik oldalra. Jött
az újbaloldal, és ekkor mindenkinek elleneznie kellett a vietnami
háborút. Ha valaki megkockáztatta az ellenkezőjét, megfőzték
olajban. Nem az állam, hanem a barátai. Az újbaloldal másik
mozgalma azt állítja, hogy a gyerekek az iskolában azt csinálhatnak,
amit akarnak, nem szabad megterhelni őket tudással. Ha valaki ezt
nehezményezte, könnyen megkaphatta, hogy terrorista, diktatórikus
vadállat, s nem vették fel tanítani sehová. Amerikában nem lehet
soha önálló véleményt kifejteni anélkül, hogy ne hallanád – mint ezt
a kommunizmusban megszoktam – : „júúúúj, miket mondasz”.
Tőlem már elfogadják bizonyos fokig, mert én nem állítom, hogy
közéjük tartozom. Egy időben mindenkinek anti-eurocentrikusnak
illett mutatkoznia. A tanároknak azt kellett hirdetniük a katedrán,
hogy az európai kultúra szar, mennie kell – mert ugye minden
kultúra egyformán jó. Az afrikai filozófia éppolyan jó, mint a német,
csak néhány maradi soviniszta állítja az ellenkezőjét. Az órámon
kijelentettem, hogy európai vagyok, európai a kultúrám, és ebből az
alapállásból beszélek. Azt is szerényen megjegyeztem, hogy nincs
afrikai filozófia. A kollégáim elsápadtak, reszkettek. Úgy érezték,
hogy olyan szentséget döntök, mintha a római pápa audienciáján
vágtam volna a szentatya szemébe, hogy nincs Isten. Vagy a tíz
törvénytábla nem érvényes. Nincs afrikai filozófia? Juj, ne mondjak
már ilyen erősét. Barátaim mentegettek, hogy nem helyesen fejeztem
ki magamat. Van, csak nem pontosan olyan, ahogy mi azt
elképzeljük. „Gondold meg egy kicsit jobban” – próbálták enyhíteni
a helyzetet. A hangulat néha olyan – nem mint a Kádáridőkben,
hanem a Rákosiéban. Nemrégen a homoszexuálisokat elítélték, most
az ellenkezője történik. New Yorkban elbocsátottak egy nagyon híres
televíziós újságírót, mert magántársaságban homoszexuális viccet
mesélt. Valaki feljelentette. A barátja elment a hivatalba, és
elmondta, hogy X. Y. bemondó magántársaságban homoszexuális
viccet mesélt. Azonnal kiröpítették az állásából. Ebben a konkrét
esetben a kapitalizmus eszméje mentette meg a demokrácia
áldozatát: annyira lement a műsor nézőszáma, hogy kénytelenek
voltak visszavenni, mert a csatorna nagyon sokat veszített.
Visszaköszön a pesti „véleményformáló” zsidók gondolkodásmódja
és reflexei, akik egy antiszemita kijelentésre a plafonon ugrálnak.
Amerikában sem mer már senki egy zsidóviccet elmesélni, mert attól
tart, hogy az állásába vagy a jachtklubtagságába kerül. Nem kell
konformistának lenni! Módot kell adni, hogy az emberek egyénileg
és árnyaltan fejezzék ki magukat. Erre Amerikában nincs lehetőség.
Mindig ugyanazt kell mondani, amit a többiek mondanak. A többiek
pedig váltakozva mondanak valamit. Egyszer a homoszexuális az
ellenség, kisvártatva pedig a homoszexuális a legfontosabb. Egy
időben a nő alacsonyabb rendűnek számított, hiába végezte el az
egyetemet, nem kapott állást. Ma ha egy nőnek azt mondják, „szép
vagy”, szexuális zaklatásnak minősül – ezért föl lehet jelenteni, és
nagy valószínűséggel kirúgják érte az embert. Nem lehet ránézni egy
nőre másképp, mint szakmailag, különben az is szexuális zaklatás.
Amerikában mozgalmak születnek, mindig mozog valami, ami
kötelező, valami mindig muszáj. A demokrácia étvágyának mindig új
divatra van szüksége, mindig új dolgok kötelezőek, az előzőt pedig
pfujjá minősítik. Így él ez a társadalom a többség álláspontjának – és
tabuigazságainak – változó (valójában változatlan) függvényében.
Mikor már azt hiszem, annyira elfajultak a dolgok, hogy itt már nem
lehet normalizálás, egyszer kattanás, abbahagyják, és valami egészen
mást kezdenek hajtogatni. Hannah Arendt figyelte meg a
hidegháború idején: „tegnap még volt hidegháború, egy kattanás, és
ma már nincsen”. Ezt nem értette, ő nem érti Amerikát – én sem
értem. Ma ez a jelenség épp az abortusz elleni őrjöngésben mutatja
meg magát a leginkább. Vallási és erkölcsi felháborodásból
robbantgatnak klinikákat, ölnek meg orvosokat – az elkövetők és
táboruk a bíróság előtt is vállalják tetteiket, mert ez helyes és
nagyszerű – s e pillanatban senki nem meri kinyitni a száját velük
szemben. Ha nincs állami terror, az emberek megcsinálják a
demokrácián belül is a saját terrorjukat. Ez is az emberi nem, hogy
Hegelt idézzem, természetéhez tartozik. Persze nem akarok
antropológiai következtetéseket levonni, csak leírom a jelenséget.
Amerikában alapvetően más a viszony állam és társadalom között,
mint Európában. Ha egy amerikainak elmesélem a Don Carlos című
operát és színdarabot, és elmondom neki, hogy volt egy forradalmár
márki, aki megvédett egy szabadságharcot, s ekképpen fordult a
zsarnokhoz: „adja vissza nekünk a gondolkodás szabadságát”, akkor
az amerikai a pocakját fogja a röhögéstől. Hogyan jutott eszébe
annak az idiótának a tirannushoz fordulni, hogy adja vissza a
gondolkodás szabadságát? Miért nem tetszett szabadon gondolkozni?
Az amerikainak igaza van. Hiszen Európában mindig ezt csináltuk:
levelet írtunk Rákosinak, hogy nem tudja, mi történik az országban,
leveleket írtak Kádárnak, sőt: még Sztálinnak is. Milyen rettenetes,
hogy a rendes parasztembert elviszik a gulágra, majd Sztálin elvtárs
segít. Ez az európai gondolkodás: a tirannushoz fordulni a
gondolkodás szabadságáért. Az amerikai ezen röhög, mert az
amerikai kultúra itt fölényben van. Ő tudja, hogy csak akkor
gondolkozhatunk szabadon, ha kiharcoljuk magunknak. A tirannustól
ne kérjünk semmit, mert egyáltalán nem viselünk el tirannust
magunk felett. Max Weber, amikor megkérdezte az amerikai
munkásokat, miért választanak olyan köztársasági elnököt, akit
megvetnek, azt a választ kapta, hogy jobb, ha mi vetjük meg a
politikusainkat, mintha a politikusaink vetnek meg bennünket. Itt
érhető tetten az európai és az amerikai modell különbsége.
Amerikában sincsenek ideális megoldások. Különböző struktúrák,
különböző hagyományok élnek egymás mellett. Az amerikai
hagyománynak is megvan a maga nagysága és borzalma. Az
európainak szintén. Nem tudok hierarchiát felállítani közöttük. Csak
leírom, miért érzem magam idegennek Amerikában. Valószínűleg
jobban megszoktam Európa borzalmait, mint Amerikáéit.
Még Chelseaben történt, a picurka lakásban, ahol Blondie lakott
alattunk, hogy belefogtam a Morálfilozófia írásába. Részben előtte és
utána írtam meg azokat a tanulmányokat, amelyeket az Életképes-e a
modernitás című kötetben gyűjtöttem össze. Azután megírtam a
Történetfilozófia fragmentumokban-t, majd a Személyiségetikát.
Ferivel közösen adtuk ki A radikális univerzalizmiis nagysága és
hanyatlása című reprezentatív tanulmánygyűjteményünket: Marxszal
kezdtük és a mai baloldali diskurzussal végeztük.
Ferivel tovább írtuk politikai tárgyú műveinket a Szovjetunió
ellen, de ebben a tevékenységben új fejezet kezdődött: most már a
nyugati demokráciát is kritizáltuk. Ekkor írtuk meg a Biopolitika
című könyvecskénket, amelynek szép visszhangja támadt: kiadták
angolul, olaszul és spanyolul; rövidítve magyarul is megjelent A
modernitás ingája című kötetben. Újságot mindig is írtam. Legtöbb
cikkem kelet-európai témákról szólt, s persze a változásokról. A
Süddeutsche Zeitungba, az egyik legnagyobb német lapba dolgoztam
elsősorban, de más német lapoknak is, például a Die Zeitnek.
Amerikai lapoknak soha. Angolul írtam német, olasz lapoknak, most
épp egy katalán lapban van egy rovatom. Arról írhatok, amiről a
kedvem tartja: az amerikai elnökválasztásról, Kelet-Európáról, a nők
helyzetéről. Nem lehet mindig tiszta filozófiát művelni.
Magyarországon is írtam egy kicsit újságot, de itt igyekszem
takarékos lenni, mert ha sok újságcikket ír az ember, akkor nem is
számít, amit ír. Gyorsan át tudok váltani egyik beszédmódból a
másikba. Tudok írni hároméves gyerekeknek és hetvenéves
akadémikusoknak. Alkalmazkodom a közeghez. Amikor
Adornatónak írni kezdtem az Unitába, vért izzadtam, mert filozófiai
stílusban próbálkoztam, és kiderült, hogy három és fél oldalon ezzel
sehova nem jutok. Végül rájöttem, hogy úgy kell újságot írni, hogy
minden egyes mondatnak előre kell vinnie a gondolatot. Nem lehet
megengedni semmilyen üresjáratot. A filozófiai írásban ez elmegy,
mert az ember újra meg újra körüljár, megmagyaráz egy-egy
fogalmat. Megtanultam három kéziratoldalon újságcikket írni. Ez is
rutin kérdése.
Amerikában is kialakult – bármelyik lakásunkban éltünk is – az
életritmusunk. Feri hatkor kelt, reggel hat és hét között mindig
nyelvet tanult. Mindenfélét. Csehet, spanyolt. Bolgárt is tanult egy
időben. Hétkor én is fölkeltem, megreggeliztünk, aztán fürödtünk, és
mindketten leültünk a munkánkhoz a saját szobánkban. Délelőtt
sohasem mentünk be az egyetemre. A graduális iskolában nem lehet
délelőtt tanítani, a diákok egy része dolgozik vagy tanít. Nem
találkoztunk egymással ebédig, amikor is amerikai lunchöt ettünk.
Ezt már Ausztráliában is megszoktuk: kenyeret, sajtot, semmi mást,
és megint visszavonultunk a szobánkba dolgozni. Kettőkor szedtük a
sátorfánkat, bementünk az egyetemre, és ott maradtunk nyolcig, néha
tízig is. Az egyetemtől úgy kifáradtunk, hogy csak arra maradt
energiánk, hogy azonnal kinyissuk a televíziót, és megnézzünk
valami marhaságot. Ha nem volt egyetem, lunch után visszaültünk az
íróasztalunkhoz, és folytattuk a munkát estig. Ilyenkor előbb
végeztünk, és elmentünk vagy színházba, vagy hangversenyre –
moziba sohasem. Néha meghívtak partikra, vagy mi hívtunk
társaságot. A 6. avenue és az 56. utca sarkán, a büdös, lármás
környéken a szomszédos szálloda uszodájában úsztunk. Ebéd után
fogtuk a fürdőruhát, és átmentünk a szomszédba egy félórára, mert
addig kaptuk meg a sávot. Ott, abban a lakásban Gyuriék is velünk
éltek, úgyhogy a napunkat az is tarkította, hogy elmentünk a
szupermarketba bevásárolni, hazaszállítottunk mindent, és én délután
öt óra, fél hatkor elkezdtem főzni négy emberre. Mindez külső
szempontból egyhangúnak tetszik, de Feri nagyon szórakoztató
ember volt, sohasem lehetett vele unatkozni.
 Kicsit később Dick Bernsteinnel és az izraeli filozófussal,
Yirmiáhu Yovellel meg a feleségével, Sosánnával – aki neves izraeli
írónő, de nem tudom, milyen néven, mert számunkra csak Yovel
felesége, Sosánna – gyakrabban összejöttünk, de hát ők nem
amerikaiak. Bíró Yvette és férje, Batár Attila gyakran meglátogatott,
vagy ők hívtak meg magukhoz. Született amerikaiakkal is rengeteg
jó kapcsolatot építettünk ki, de igazi baráti viszony mégsem alakult
ki köztünk. A barátkozáshoz nincs az embereknek elég idejük és
türelmük – Ausztráliában ez fontos része volt az elemek.
Amerikában a család a fontos, nem a barátság. Ezt is tudomásul kell
venni. Ferivel sokszor gondolkoztunk azon, miért nincs Amerikában
barátunk. Ausztráliában jó barátokra tudtunk szert tenni. Talán azért,
mert fiatalabbak voltunk, s a korral ez a képesség elvész? Vagy itt
nem lehet barátkozni? Mert senki nem bízik senkiben, s mert a
viszonyok funkcionálisak?
New Yorkban reggeltől estig dolgoztam, s amikor hazaértem,
fáradt voltam, esetleg a televízióban láttam, mi történik a város többi
részén, ami kívül esett a tisztáson, amit magamnak e metropolis-
dzsungelben körülkerítettem. Misu vitt el már 1995-ben az összes
turistalátványosságot megnézni, így Williamsborough-ba is, a New
York-i ortodox zsidó negyedbe. Hosszan sétáltunk, éppen
szukkotban jártunk, az egész utca fel volt díszítve, és ünnepi
hangulatban bozsgott. Nagyon megéheztünk, s Misu azt javasolta,
térjünk be egy vendéglőbe. „Mit együnk?” „Fasírozottat.” „Az
amerikai fasírozott utálatos.” „Együnk fasírozottat krumplival és
uborkával.” Már szédelegtünk az éhségtől. Elénk tették az ételt, s az
illatával felidéződött a gyermekkorunk. A gyermekkorunk li-
bafasírozottja, kovászos uborkája, petrezselymes burgonyája.
Egyszerre kiáltottunk fel: „Mintha otthon lennénk, Magyarországon,
a háború előtt. Ez csoda.” A nagy pajeszos bácsi, aki felszolgált, szép
magyarsággal szólalt meg: „Nincs ebben semmi csoda, kedveseim.
Magyarok vagyunk mi is. Ízlett?”
Misu lassan tért vissza a történetembe. A barátságba. Amikor az
állásomat átvettem, kaptam egy táviratot New Yorkból, hogy ketten
jelentkeztek visiting professzornak, Victoria Hösle és Mihály Vajda.
Ok azt javasolják, hogy Victoria Hösle kapja meg a kinevezést. Erre
fölhívtam a tanszékvezetőt telefonon, és kijelentettem, hogy
ragaszkodom Mihály Vajdához. Kiváló elme, és Magyarországon
nem lehet létezni. Hösle remekül elvan Németországban. Végül sok
vitatkozás közben megegyeztünk, hogy Misu és Hösle megosztozik
az éven. '87 tavaszán meghívtuk Misut és Juditot az egeres lakásba.
Beszélgettünk valamiről, de nagyon formálisan. Nem akartam újra
bensőbb viszonyba kerülni vele. Olyan mélyen sajgott még bennem a
sértődés sebe, hogy nem akartam a lélek találkozását, de mint
kollégával nem teszem meg vele, hogy nem hívom meg. Az otthoni
változások előtt még egyszer meghívtuk Misut vendégprofesszornak,
akkor is fél évre. A 16. utcában laktak, akkor is eljöttek hozzánk
egyszer-kétszer Judittal, és ők is meghívtak bennünket partira.
Megkérdeztem, hogy mit csinál; persze tudtam, mivel foglalkozik, és
azt is, hogy kitűnő előadásokat tart az egyetemen. Kár, hogy először
hülye diákokat kapott, másodszor már jobbakat. 1986-ban felhívott
Budapestről, hogy Juditot kórházba szállították, mellrákja van, és
operálják. Attól kezdve megváltozott a viszonyunk. Juditot nagyon
szerettük. Kezdett föltörni az emberben az érzés: nem szabad, hogy
bármi baj történjék. Úgy nézett ki, hogy nem is történik. A második
alkalommal, amikor kint jártak Judit túl volt a mellrák-operáción.
Eltelt fél esztendő. Fekete Jancsi barátunk meghívott bennünket
Kanadába egy konferenciára. Misu éppen ott tanított, szintén visiting
professzorként. Abban a pillanatban, ahogy megláttam Juditot,
megállapítottam, hogy nagyon súlyos beteg. Alig tud járni, elalszik a
konferencia alatt. Mi az isten történt? Hiszen azt mondják, hogy a
leletei negatívak, kikezelték a mellrákját. Azt hittük, hogy az idegek.
Misu is azt mondta: biztos az idegek. Juditnak problémái voltak az
idegeivel is. Ekkor Márkusék is Amerikában voltak, mert találtak egy
orvost Bostonban, aki azt ígérte, hogy esetleg segíteni tud Gyuri fiuk
állapotán. Misu és Judit meglátogatta Márkusékat, s nekik is az volt a
benyomásuk, hogy nagy baj lehet, mert Judit náluk is elaludt
beszélgetés közben. Misu tartott egy nagyszerű Heidegger-
szemináriumot a tanszéken, az a tanulmánya benne van a Heidegger-
kötetében. Nekem nagyon tetszett az előadás, s utána elmentünk egy
Loup nevű francia vendéglőbe egy francia vacsorára – meghívott
előadóinkat máig is ebben az étteremben vendégeljük meg. Judit
izgatottan föl-fölugrált a telefonhoz, mert az orvosnőt hívta, akinek
odaadta a leleteit. És ott, a jelenlétünkben tudta meg, hogy az
agyröntgen negatív – tehát nincs agyáttétele. Valami mégsem
stimmelt. Visszamentek Kanadába. Misu egyszer csak telefonált,
hogy most indulnak a repülőtérre, a Budapestre tartó géphez. Judit
meg fog halni, májrákja van, gyógyíthatatlan. Még az is jó, ha haza
tudnak érni, hogy otthon haljon meg. Azonnal hívjam föl Barbarát,
Németországban élő barátnőjét, s mondjam meg neki, hogy a
felesége haldoklik. Ilyen megbízatást nem szeretek teljesíteni, de hát
Misu – Misu. Nagyon kétségbeesett lehetett, ha engem kért meg.
Misuék úgynevezett nyitott házasságban éltek. Minden oldalról.
Misu Pesten Judittal élt, Németországban pedig Barbarával.
Mindkettőjüktől született gyereke. Felhívtam Barbarát, és közöltem
vele, amit Misu rám bízott. Nem tudtunk semmit, azt sem tudtuk, hol
vannak. Misu kétségbeesetten csak annyit mondott, az utcáról
telefonál. Judit a szállodában van, nem mondhatja meg, melyikben,
mert nem akarja, hogy Judit megtudja: felhívott bennünket, és mit
közölt velünk. Misu Judit előtt titokban akarta tartani, hogy meghal.
Düsseldorfból telefonált újra, nem értek el Magyarországra.
Leszállították a gépet, mert nem engednek haldoklót szállítani. Judit
a düsseldorfi kórházban halt meg.
Valami megváltozott, mert a Judit iránti közös szeretet
összekapcsolt bennünket: Ferit, engem és Misut. A halott iránti
szeretet megváltoztatta a viszonyt, de azért nem olyan mértékben,
hogy a régi barátság visszatért volna. Attól fogva természetes volt
számunkra, ha Magyarországra jövünk, és társaságot hívunk, Misu is
eljön hozzánk, és beszélgetünk a világ dolgairól: politikáról,
irodalomról. Csak a közös ügyeinkről nem. Mindenről tudtunk már
beszélni, csak a múltról hallgattunk. '91-ben Misu szervezett egy
Budapesti Iskola-konferenciát Debrecenben. Akkor ő már debreceni
egyetemi tanár volt, meghívott mindenkit az iskolából és
mindazokat, akik írtak rólunk. Márkus és Marisa éppen Pesten élt
egy hónapig az Akadémia meghívására, mi pedig egy fél évet
tartózkodtunk itthon. Azon a konferencián megint mindenről tudtunk
beszélgetni. De egyetlen személyes szó sem hangzott el közöttünk.
Elméletileg közelebb kerültünk egymáshoz, azaz rádöbbentünk, hogy
nem is vagyunk olyan távol, mint hittük. Először 1994
decemberében, Feri halála után fél évvel beszéltem Misuval a
múltról. Fölkeresett, és beszéltünk egymással. Soha azelőtt.
 Elölről kezdett történet

'88-ban Soros lakásán, az éppen aktuális partin Haraszti Miklós

izgatottan újságolta: „Gyerekek, Magyarországon valami készül.”
„Ugyan mi?” „Nem olvassátok a Magyar Nemzetet? Olvassátok el
minden számát!”
Budapesttel már kialakult valami kapcsolatunk, hiszen a magyar
Soros Alapítvány '84-től küldeni kezdte az ösztöndíjasokat New
Yorkba. Jött Bence György, Kis János, Haraszti Miklós, Kovács
András és még egypáran. Megkerestek, vagy barátoknál
találkoztunk, néha amerikaiaknál. Szociológusok, politikusok, írók –
mindenki mondta rendkívül izgatottan a magáét.
Jó évtizede részt vettünk majdnem minden jelentős konferencián,
ahol Kelet-Európáról volt szó, s mindannyiszor előadtuk a magunk
pesszimista forgatókönyvét, hogy a mi életünkben már nem lesz
változás. Abból indultunk ki, hogy ami a nyolcvanas években történt
a Szovjetunióban, az úgynevezett peresztrojka, nem igazi reform.
Állandóan figyeltük, elemeztük, és írásainkban kommentáltuk, mi
történik ott. Az volt az álláspontunk, hogy a Szovjetunióban csak
forradalom hozhat igazi változást. Az egész rendszernek össze kell
omlania, reformról botorság beszélni. Pesszimizmusunk abból
fakadt, hogy nem hittük, engedik a rendszert összeomlani. Nem
olvastunk magyar sajtót. Amikor Kádárt leváltották, épp
Magyarországon voltunk a családot meglátogatni. Senki nem hitte el,
hogy nem azért jöttünk, hogy erről külföldön beszámoljunk – ezért
kutatták át a csomagjainkat a határon. Jó, jött a Grósz. És? Grósz egy
sag schon. Grósz Kádár helyett – és akkor mi van? Nem tartottuk
jelentős változásnak. A különböző ligák, csoportok megalakulásáról,
majd a Hálózatról beszámoltak a kilátogató magyarok, de jottányit
sem mozdítottak el pesszimista meggyőződésünktől. Jó, engedik az
autonóm csoportosulásokat – majd ha megelégelik, lecsapnak a
fejükre. Mindig így szokott lenni, ismerjük mi ezt az olvadást.
Amikor megjelentek a pártok, egy csapásra megváltozott a
hozzáállásunk. A népszavazás lehetősége világossá tette, hogy eljött
a rendszerváltás órája, különösen miután kiírták az általános
választásokat. Addig mindent vissza lehetett volna fordítani.
 Haza lehetne menni? Feri mindig rosszul érezte magát az
emigrációban. Én mindenütt jól érzem magam, de én is nagyon
hazakívánkoztam. A 60. születésnapomon, '89-ben újságcikkek
jelentek meg rólam, Könczöl Csaba írt, és régi barátom, Tordai
Zádor. A Népszabadság washingtoni tudósítója csinálta velem az
első interjút. Hajlandó lennék-e a Népszabadságnak interjút adni?
Húsz évig nem léteztem a számukra, és egyszerre az a furcsa helyzet
állt elő, hogy én teszek szívességet, ha elfelejtem a bűnüket, és
interjút adok. Amikor a párt kérdőre vont, „hogy jelentetheti meg a
könyvét egy burzsoá könyvkiadónál?”, rendre azt feleltem: „annál a
könyvkiadónál jelentetem meg, amelyik kiadja”. Azt írom, amit
akarok, és aki megjelenteti, azt jelenteti meg, amit én gondolok.
Ugyanezt mondtam a Népszabadságnak. „Én azt mondom, amit
gondolok, ha pontosan leközlik, miért ne maguknál jelenne meg?” Ez
nyilvános fórum, azt olvassák az emberek, amit én gondolok. Egy
kitételre emlékszem ebből az elsőfecske-interjúból. Az MDF-ről
kérdeztek. A válaszomban furcsállottam, hogy a népiek és a
konzervatívok egy táborban találhatók. Ebben a változásos '89-es
évben is hazajöttünk, hogy meglátogassam anyámat és a lányom
családját. Megtaláltak az újságírók, és interjút kértek. Egyszer csak
úgy éreztem, mintha itt mégis minden megváltozott volna, nemcsak a
politikai rendszer, hanem a kulturális atmoszféra is.
Mindig rövid időt töltöttünk Budapesten, a lakásban már négy-
gyerek nyüzsgött, plusz anyám, Zsuzsa lányom és a férje, Péter, erre
a rakásra jöttünk mi ketten Ferivel. Nagyon aranyosan fogadtak, de
mások életébe nem lehet hosszabb időre belegyalogolni. Azt a pár
napot koncentráltan csak velük töltöttük. Különben is fekete
seggűnek számítottunk majd' két évtizedig, úgy gondoltuk, azokra is
bajt hozunk, akik velünk érintkeznek. Bennünket innen kitaszítottak,
jobb, ha a saját fészkünkben maradunk, és csak azzal a pár emberrel
érintkezünk, akik nekünk fontosak. Lassan oldódott fel ez a
gettóérzés. Új ismerősökre tettünk szert, elsősorban a demokratikus
ellenzékből. Zsuzsa mint az illegális Beszélő egyik terjesztője jól
ismerte ezt a kört, és egyeseket meghívott magához. Nagyon jól
éreztem magam köztük, korábban nem volt velük konfliktusom –
néhányuk nemsokára már komoly politikai funkcióba került, mint
Demszky Gábor, Magyar Bálint, Rajk Laci. Kellemes benyomást
tettek rám. Egész más generáció, nem volt közös múltunk, elölről
kezdhettünk egy történetet. Valamennyire ismerték a munkáinkat, a
funkciónkat. A nyilatkozatról hallottak. Tudták, kik vagyunk – kik
voltunk. Mit csináltunk Magyarországon. Egyeseket jobban érdekelt,
másokat kevésbé.
S egyszer csak ott találom magam a magyar televízióban, a
Napzárta című műsorban összeültettek valakivel, hogy vitatkozzunk.
Kiejtettem Nagy Imre nevét. Jóval a temetése előtt beszéltem a
kivégzéséről. Másnap az utcán egy férfi átölelt: „Láttam a
televízióban, mondja meg, asszonyom, van még ennek az országnak
jövője?” Ilyen hangulat volt. Izgalommal töltött el, ha végigmentem
a Kossuth Lajos utcán. Kempingasztalokról árulták Nagy Imre képét,
életrajzát, a magyar forradalom irodalmát. Ez volt a legnagyobb
dolog, amit megérhettünk. Nagy Imre képét legálisan megvehetem
magamnak. Ez az '56-os generáció fantasztikus igazolása. Megjelent
– szintén az alkalmi könyvárusoknál, az aluljárókban – az
Országgyűlési Tudósítások című szabad, cenzúra által nem
ellenőrzött lap, amelyből kiderült, hogy érdemes lesz figyelni, mi
történik a parlamentben. Visszahívják a képviselőket, új pártok új
képviselőket jelölnek. Az első cikket, amit Magyarországon írtunk,
ennek a lapnak szántuk. Ekkor gondoltuk Ferivel: ha nem is az egész
évet, de egy részét itthon kellene tölteni. Vissza akarunk-e jönni
valójában? Szerettük volna kipróbálni. 17 évig éltünk távol, a
szakadék még friss és mély. A mélyét föl kell tölteni. Az új emberek
nagy részét nem ismertük, nem tudtuk, mit tettek korábban.
Bizalmatlanok voltunk irántuk. Vajon nem ávósok-e? Most kedvesek
hozzánk, tapsikolnak nekünk, de ez a világon semmit nem jelent.
Bosszúállásról szó sem volt, de gyanakvásról igen.
Már egy ausztráliai látogatás alkalmával éltük meg a Gorbacsov
ellen szervezett puccsot. Behívtak az ausztrál rádióba, hogy
kommentáljuk az eseményt. Az az izgalom, az a feszültség még ma
is végigfut rajtam, a pillanat, amikor Jelcin megjelent a tank tetején.
Úgy nézett ki, hogy győzött a puccs. S miközben régi
pesszimizmusunkat láttuk igazolódni, az ügyelő intett, hogy állj,
visszakozz! A puccs mégsem győzött. Letörölték a szalagot, és újabb
nyilatkozatot adtunk.
'89 első felében még tanszékvezető voltam. A rendszerváltás és a
tanszékvezetésről leköszönés egy időre esett. Szabad lettem, így
Ferivel flexibilisen tudtunk a magyarországi eseményekre reagálni.
Lázban égtünk, hogy mi történik otthon. Eldöntöttük, hogy ezúttal
karácsonykor is hazamegyünk. Meglehetősen hosszan laktunk
szegény Zsuzsáék nyakán, s még a kilencvenes választások első
fordulóját is Budapesten töltöttük, hogy leszavazzunk. Kit érdekelt
már ellentétünk a régi ellenzékkel? Új emberekkel barátkoztunk. Az
SZDSZ V. kerületi szervezetében tartottam egy előadást, mert
Zsuzsa beszervezett oda. Mindenki mulatott rajtam. „Már megint
pártnapot tartasz?” Zsuzsa még érdeklődött a politika iránt, még
nagyon izgatott volt, nagyon részt vett mindenben. Áradt belőle az
SZDSZ-szellem. Férjét, Pétert is fölkérték, hogy jelöltesse magát
polgármesternek vagy listán, de erre nem álltak rá. A következő
esztendőben Zsuzsa már elvesztette az érdeklődését. Nehezményezte,
hogy az SZDSZ ejtette az aktivistákat. Még ma is fáj neki. Amíg a
kampány tartott, megbecsülték, a végén elfelejtették őket. A régi
demokratikus ellenzék tagjainak az volt az érzésük, hogy nyugdíjba
küldték őket, most csak a hivatalos politikusok számítanak. A
második forduló már nem sokat változtatott a helyzeten – együtt
utaztunk vissza Zsuzsáékkal New Yorkba. A gyerekekkel elmentem
a Central parkba húsvéti tojásokat nézegetni, gyűjtögetni, a
Metropolitan Múzeumban az egyiptomi művészetet szerették nézni
és másolni. Jól szórakoztam velük, vittem őket múzeumokba, és
közben azon izgultunk, mi történik Budapesten. Sohasem volt családi
széderesténk, Aliza, Gyuri fiam barátnője azt mondta, most pedig
lesz, és megrendezte életünk első széderestéjét. Így kötődik össze az
emlékezetemben a szeder, a húsvéti tojások és az első magyar
választások második fordulója.
Én nem ijedtem meg az eredményektől. Környezetemben
mindenki sírt az MDF győzelmén. Azt mondtam: „ez egy szabad
választás, az emberek az MDF-et választották, hát most négy évig
MDF-kormányunk lesz. Ezt akartuk, hála istennek, megvan, amit
akartunk.” Abnormálisnak tartom a sírást, zokogást, amivel az
Antall-kormányt fogadták. Megértem a zsidó félelmet, de ebben
egyéb is volt: kádárista félelem, kádárista nosztalgia: akkor vagyunk
biztonságban, ha egy kis diktatúra véd bennünket. A kádárista
nosztalgiát racionalizálták zsidó félelemmel. Nem jutott eszükbe
Kádárék Izraellel szemben viselt politikája. Bizonyos fokig
nosztalgiát éreztek egy olyan kormány iránt, amely Izraelt ki akarta
zárni a demokratikus államok közösségéből, amelyik mindig ellene
szavazott az ENSZ-ben, és fasisztának nevezte. Ezzel az attitűddel
egy másodpercig sem szimpatizáltam. Örömmel fogadtam az Antall-
kormányt, nem azért, mert Feri és Antall József barátok voltak, s
nem is azért mintha rokonszenveztem volna a minisztereivel vagy a
politikájával, de örömmel üdvözöltem Magyarország első szabadon
megválasztott kormányát.
A választások után közvetlenül „rehabilire ültettek”. Barátaink a
TUDOSZ-ból és a Ligából, az első szabadon szervezett értelmiségi
szakszervezetekből már korábban kezdeményezték a
rehabilitásunkat, sőt azt is követelték, hogy Kossuth-díjat kapjunk. A
választások után a Tudományos Akadémia rehabilitált. Nem a párt.
Az már nem létezett. Júniusban levelet kaptunk, hogy jóvátételt
kínálnak föl számunkra. Bérelnek nekünk egy lakást fél évre, és
kapunk hozzá fizetést. Idióták voltunk, nem ismertük a jogot,
elfogadtuk a morzsát tizenhét évi elmaradt fizetésért cserébe.
Elfogadtuk, mert örültünk, hogy nem kell Zsuzsáék nyakán lakni.
Végre egy fél évig külön lakásban élhetünk Magyarországon.
Kipróbáljuk, tudunk-e újra itt élni. Vissza tudunk-e gyökeresedni?
Tudunk-e társaságot szerezni magunknak? Úgy éreztük, hogy ez
ekkor, '91-ben dől el igazán. Nemcsak élni fogunk, hanem tanítunk is
Magyarországon. Almási Miklós megkeresett bennünket New
Yorkban: fizetni nem tud, mondta, de van-e kedvünk előadásokat
tartani az Esztétika Tanszéken? Azt feleltük, nem kell pénz, minket
az érdekel, hogy néz ki Magyarország, milyenek a diákok.
Mindketten a saját témáinkat tanítottuk. Én Hegel: Az abszolút
szellemről előadásomat tartottam meg. A tanítás mellett írtunk
néhány politikai cikket, többek között az akkor már fenyegető
jugoszláv háborúról, amit senki nem látott előre. Ez a horvátországi
fegyverszállítások idején történt, amikor mindenki sikoltozott, hogy
Szerbia ártalmatlan, és Jugoszlávia gyönyörű – mi azt mondtuk, ez
nem így van. Feri kapott egy dokumentumot a
Külügyminisztériumból. „Gyerekek, ezek háborúra készülnek! Ezek
nem fogják kiengedni se Horvátországot, se Boszniát, se Koszovót!”
A Magyar Nemzetben figyelmeztetett, hogy a felbomló jugoszláv
hadsereg veszélyes. Én szintén írtam egy cikket a németeknek, de
magyarul is megjelent: Európában ismét háború készül! Tessék
észrevenni, hogy háború készül a Balkánon! Persze süket fülekre
talált. Valahányszor kitört a háború, mindig könyörögtem,
bombázzanak akár, de bármilyen módon avatkozzanak be, mert az
öldöklés csak eszkalálódik. Nem volt nehéz előre látni azt, ami előtt
a német, amerikai, francia politikai elit becsukta a szemét.
A Beregszász úton laktunk egy társasház három apró szobájában,
a Sashegy alatt, közel a Farkasréti temetőhöz. Szerettem ott lakni,
mert amióta elmentem Magyarországról, ez volt az első önálló
lakásunk. Vendégeket tudtunk hívni, megpróbáltunk megismerkedni
a távollétünkben felnőtt generációval. Egészen véletlenszerűen
barátkoztunk, kézről kézre adtak bennünket a személyes kapcsolatok
és szimpátiák fonalán. Feri megismerkedett egypár emberrel az MDF
környékéről is, mert neki ott is akadtak kellemes kapcsolatai. Egy
újságírónő, aki azóta nagyon jó barátnőm lett, az első velem készült
interjújában azt feltételezte, hogy az MDF el fogja sikkasztani az új
választásokat. En ezt elképzelhetetlennek tartottam. Egy másik
újságírónőnél tartott partin egy hölgy, aki orosz nyelvű lapot
szerkesztett, az egész rendszerváltásból semmi mást sem látott, mint
a növekvő antiszemitizmust. Feri durván letorkolta: „Antall Jóska
barátom fog engem Auschwitzba küldeni?” A Horthy-temetésen sem
kaptam szívrohamot. Miért kaptam volna? Mert hazai földben
temetnek el valakit, aki idetartozott? Ez nem a horthyzmus
rehabilitációja. Amikor fölmerült, hogy a Rákosi család haza akarja
hozni Rákosi hamvait, Lukácshoz fordultak, hogy írja alá a
petíciójukat. Gyuri bácsi megkérdezte tőlem, mit válaszoljon. Rákosi
mégiscsak Rákosi volt. Azt javasoltam, hogy írja alá. A testvérei azt
akarják, hogy hazai földben nyugodjon. Az érzésem ugyanaz volt
Horthy Miklóssal, mint Rákosi Mátyással kapcsolatban.
 Nagyon sok minden volt az Antall-kormány politikájában, amivel
nagyon nem rokonszenveztem. Sok mindenben engedtek a
Kisgazdapárt nyomásának, a kárpótlási törvényt úgy-ahogy
meghozták, de katasztrofálisan hajtották végre. Feri meg akarta írni,
hogy a kárpótlás elve alapjában véve helyes. Amit ellopunk, azért
kárpótolunk. De igazságos kárpótlás helyett a nemzeti vagyon
elkótyavetyélésének folyamatát indították el. Nem akarom
felmenteni az akkori politikát, amelyet magam sem kedveltem, de
semmiképp sem adott okot aggályokra és hisztériára. Az ország
szabad választásokon ezt a kormányt választotta: ki kell várni a négy
évet, ha nem tetszik, választanak újat – ahogy ez történt is.
'89-ben, főleg '90-ben és '91-ben, amikor itthon töltöttem egy fél
évet, megszűnt az elszigeteltségünk. Kitárult előttem az ország,
mindenkivel tudtam érintkezni. Miért kell nekem épp azok társaságát
keresnem, akikkel annak idején valami oknál fogva szakítottam? Mit
csináljunk a régi emberekkel, akik elfordultak tőlünk az utcán?
Leülünk és beszélünk velük. Nem barátkozunk, de semmiképp sem
fordulok el a láttukra, ha nyújtják a kezüket, elfogadom. Találkozom
azokkal, akik feljelentettek, kizártak, sőt olyanokkal is, akik
követelték letartóztatásunkat. Társaságban köszöntünk. Még
váltottam is egy-két szót velük. Győztünk! Mi az istennek
haragudjunk? És még az is lehet, hogy ők győztek, hiszen sok helyen
a gazdasági életben ők töltik be az irányító posztokat. Knopp elvtárs
nagykapitalistává avanzsált. A proletár internacionalizmus élharcosa
egy csapásra üzletember lett. Hát istenem… Nincs hatalma többé
mások felett, ez nekem épp elég. Kohn és Grün beszélget: „Te mit
kívánsz a Rákosinak?” „Én azt kívánom, hogy olajban főzzék meg,
fejezzék le, űzzék ki, börtönben haljon meg. És te mit kívánsz?” „Azt
kívánom, hogy egy nap ott üljek a hatos villamoson, mellettem egy
kopasz öreg ember, újsággal a hóna alatt. Valaki azt mondja nekem:
»Te, ez itt a Rákosi.« Én meg azt válaszolom: »Na és, ki nem szarja
le?«„ Ez történt velem is. Ez itt egy ávós. Ki nem szarja le? Szabad
vagyok, szabadon beszélek, szabadon nyilvánítok véleményt,
leírhatom az újságban, amit akarok, van nyilvánosság, attól kezdve a
szarházit ki nem szarja le. A szociológiai ökonómia nem erkölcsi
kérdés. Azt én is tudom, hogy a régi pártbürokrácia egy része a
Kádár-rendszer utolsó idejében megszedte magát, s kialakultak a
korporációk, amelyek azután erőteljes monopóliumok formájában
tovább gyarapodtak, és hihetetlen gazdasági hatalommal
rendelkeznek ma is. Nem tartom rokonszenvesnek. Ennek semmi
köze ahhoz, hogy Knopp elvtársnak köszönök vagy kezet szorítok-e
vele. Most egy nagytőkéssel szorítok kezet. Ha nyújtja, megfogom.
Csak a gyilkos megbüntetéséért szállok síkra. A gyilkossal nem
állnék szóba, és a rendőrspiclivel. De még ez sem igaz. Még azzal is
szóba állok. Csak a gyilkossal nem.
'89-ben, még a Németh-kormány idején Aczél Györgynek az
MDF nyomására le kellett mondania parlamenti mandátumáról. Ez
volt karrierje vége. Feri, aki szerette a teátrális helyzeteket, azt
mondta: „Ági, eljött az ideje, hogy fölmenjünk a hatodik emeletre.”
Ez nem ugyanaz, mint társaságban találkozni és kezet nyújtani. Itt én
választom meg, hogy találkozom-e egy emberrel, aki kiüldözött
engem ebből az országból. Feriben őrületes kíváncsiság dolgozott.
Kíváncsi volt Marosánra is: miért hagyná ki ezt a lehetőséget? Aczél
most sárba van tiporva, le van szarva, ideje fölmennünk a hatodik
emeletre.
Az az igazság, hogy Feri szerette Aczélt. Táplált iránta valamiféle
érzelmeket. Aczél állítólag charme-os volt, most sokat írnak róla, de
rám nem hatott ez a vonzerő. „Akkor telefonálj.” Fölhívta. „Aczél
elvtárs…” Egy űrhajó sebességével ment ki a divatból ez a
megszólítás, de ebben az összetételben szinte keresztnévnek
számított. Nem Aczél György, hanem Aczél elvtárs. Hallottam, hogy
a barátai „Gyuri bácsinak” szólították. Nekem Lukács volt Gyuri
bácsi, „…mikor jöhetünk föl, Aczél elvtárs?” Aczél azt mondta:
„Most”.
És fölmentünk a hatodik emeletre, becsöngettünk. Feri kedvesen
mosolygott, én nyeltem a botot. Leültünk. Feri persze azonnal a
történelemre terelte a szót, mi volt ekkor és akkor. Vajon találkozott-
e Hruscsowal, mit mondott Bulganyin? Hogy döntöttek Nagy Imre
kivégzéséről…? Aczél még nem tudta, hogy rákja van. Jó karban
volt. Leemelt a polcról egy termetes konyakospalackot. „Kérnek
konyakot?” Kitöltött egy-egy nagy porciót, majd töltött és töltött.
Rettenetes konyakozásba fogtunk, aminek enyhe részegség lett a
vége. A '89-es évet Aczél kezdte el kommentálni. „Utálom őket!”
Ezen az MSZP-t értette. „Az MSZMP-t még jobban utálom. Ezeknek
a pártoknak úgysem akarnék a tagja lenni.” Rendkívül nagy
ellenszenvvel beszélt mindkét utódpártról. Feri arra próbálta
rábeszélni, írja meg az önéletrajzát. Dokumentumokra volna
szüksége, felelte Aczél, mert rossz az emlékezete. El kellene utaznia
a Szovjetunióba. Már volt bennünk egy adag konyak. Rátértünk a mi
ügyünkre. Feri szentimentálisan fölsóhajtott: „Vége, most hál'
istennek szabadok vagyunk, már nem kell visszatérni a régi
konfliktusokra, ami volt, volt, ami elmúlt, elmúlt.” Majdnem
összecsókolóztak. Feri felém fordult: „Te is mondj valami kedveset.”
„Nem mondok.” Feri: „Én mindig mondtam, hogy haragtartó vagy.”
„Ezt már az első férjem, Hermann Pista is mondta: Ági te egy
bösewicht vagy. Te nem bocsátasz meg.” „Aczél elvtárs, őszintén
megmondom, nem volt kötelessége minket kiüldözni ebből az
országból. Miért tegyem ezt zárójelbe? Én nagyon szívesen
beszélgetek magával, nagyon érdekel, amit elmesél, szívesen jövök
föl és szívesen konyakozom itt. De ne akarja, hogy megbocsás-sak
magának. Azt ne akarja!” Ebben maradtunk.
Nekem a kéznyújtással nem volt problémám, de azt ne akarja,
hogy mindent felejtsek el. Miért bocsássak meg? Azért, mert
kellemesen iszogatjuk a konyakot, vagy azért, mert most rossz
helyzetben van? Azért iszom vele, nyújtok kezet, beszélgetek és
viselkedem vele ember módjára, mert rossz helyzetben van. En
ismerem az érzést, amikor elfordulnak az emberek az utcán. A
következő látogatásunk alkalmával már kiderült, hogy
menthetetlenül rákos, és én is enyhébb húrokat pengettem. Láttam,
hogy nagyon gyenge, hamarosan meghal. Ilyenkor az ember mindig
megrendül. Amikor nem bocsátottam meg neki, a lelkemben nem
volt harag. Az ítélet nem emocionális. Tökéletes közönyt éreztem
iránta. Erkölcsi döntés volt, nem pszichológiai motiváció. Ismét
visszatértünk az önéletrajzra, megint ittunk konyakot, de akkor már
az én szigorúságom is engedett, és kellemesen eltársalogtam Aczél
úrral. Életről, halálról, főleg a rákról és a feleségéről, aki már
korábban meghalt. Feri akkor is afelé terelte, hogy a múltról
meséljen. Őt a történelem érdekelte, szerette volna megtudni, mi
történt a Kremlben, a Központi Bizottságban, ki határozott mit, ki
volt ott és ki nem… még akkor is próbálta kipumpálni Aczélból az
információkat. Ezek a találkozások már barátságosak voltak, főleg
Feri részéről, akinek nagy volt a szíve – én sem voltam ellenséges, de
nem voltam barátságos sem.
Nem kommentáltuk a lezuhanást, hiszen akasztott ember házában
nem beszélnek kötélről. Aczélnak két lánya volt, akik haláláig szépen
ellátták a nagyon szép lakásban, szép műtárgyaktól körülvéve. Már
amit ő szépnek tartott. Például Kovács Margitkerámiával. Bár
Kovács Margit a nagynéném, nagy giccsmesternek tartom. Aczél
szemében azonban kiváló művésznek számított, ezért vette magát
körül Margit néném szobraival – gondolom, személyes ajándékaival.
Aczél azt mondogatta, hogy már tanulmányozza a dokumentumokat,
sőt már írni is kezdte az önéletrajzát. Ferinek az volt a benyomása,
valószínűleg csak mondja, hogy írja, mert alapjában nem tud írni. Ő
diktálni tudott, nem írni – az egészen más műfaj.
A mi – nem teljes – különállásunk a liberális zsidó értelmiségtől
azzal magyarázható, hogy nyugati tapasztalataink alapján naivnak
tartottuk az afféle gondolkodást, hogy a szabad választás azt a
kormányt juttatja uralomra, amit mi szeretnénk. Nagyon sok helyen
éltem, ahol barátaim a Labor Partyval szimpatizáltak, és az istennek
sem őket választották meg, hanem a konzervatívokat. Sziszegtek, de
azért nem fogták föl tragédiaként. Mert nem az. Kormány jön,
kormány megy. Mindig lesznek, akik rossz néven veszik a
választások eredményét. Ha nem mi, akkor az ellenoldal. Az
egyiknek a választás eredménye rossz, a másiknak jó, ezt hívják
demokráciának. Csurka István azonban olyan politikát képviselt,
amit Magyarországra nézve halálosnak tekintettem. Nemcsak
antiszemitizmusa és a vele szorosan összefüggő összeesküvés-
elmélete, hanem antiliberalizmusa miatt is. Szociális demagógiája
nem rendelkezik semmiféle pragmatikus vízióval Magyarország
jövője szempontjából. Kizárólag destruktív víziója van, amit úgy ad
el, mint egy emberekhez forduló, embereket megnyerő, emberek
érdekeit képviselő fantáziát. Csurkában a fantázia zavart a leginkább,
hogy íróként rémképeket lát. A nagy összeesküvés teóriája,
rémképeinek struktúrája mitológiagyártó mivoltában rendkívül
veszélyes. Magyarországon a nagy többségnek elege van a
mitológiából, s egyelőre nem szimpatizálnak vele tömegesen. Jó
példa erre a másik mítosziparos, Torgyán esete is: amikor férgekről
sikoltozott, és ő is elkezdte a Csurka-mitológia húrjait pengetni,
azonnal veszített népszerűségéből, s valamelyest visszanyerte,
amikor alábbhagyott vele. A mitológia azonban mégis veszélyes:
jobb, ha a politikát nem a mitológiára építik. A magyar antiszemiták
körében gyökeret vert az a teljesen hamis koncepció, hogy a zsidóság
és a liberalizmus azonos. Hasamat fogom a nevetéstől. A zsidó
tradíciókban a liberalizmus nagyon kis szerepet játszott. Hol voltak a
zsidók erőteljesen reprezentálva? Vagy a baloldalon – a
szociáldemokratáknál és még többen a kommunistáknál –, vagy a
konzervatív oldalon. A jelentős zsidó politikusok, gondolkodók nagy
része konzervatív és magyar nacionalista volt. A zsidó liberális ritka,
mint a fehér holló. Magyarországon a magyarok voltak liberálisok.
Az egész XIX. század liberalizmusa tősgyökeres magyar
liberalizmus Széchenyitől mind a két Eötvösig: Józsefig és Károlyig.
A liberalizmust zsidósággal azonosítani, ebben elmebetegséget,
számomra igazán hízelgő elmebetegséget látok, mert nagyon
szeretném, ha a zsidó tradíciónak köze lenne a liberalizmushoz – de
szomorú szívvel kell megállapítanom, hogy nincsen. Magyarország
liberális tradíciójában a zsidók viszonylag kis szerepet játszottak.
Nagy szerepet vittek azonban a modernizmusban, a radikalizmusban
és a konzervativizmusban. Nézzük a Lukács családot. Lukács apja
Tisza-párti, Lukács kommunista. Ez a tipikus képlet. Hol van itt
helye a liberalizmusnak? Miért jött létre ez a hamis ideológia? Az
SZDSZ miatt. Mert a liberális pártot zsidó pártnak nevezték ki –
igaz, hogy a demokratikus ellenzékben viszonylag
felülreprezentáltak az olyan értelmiségiek, akik magukat nem tartják
zsidónak, bár zsidó származásúak. Tisza István korában az öreg
Lukácsnak volt mit konzerválnia – nemességet is kapott a
századfordulón. De most nincs mit konzerválni: a nemesi címeket
nem lehet, csak a kádárizmust lehetne, de azt konzerválják a
szocialisták. Tehát itt alapjában kézenfekvő volt, hogy a kommunista
szülőkkel szembeni tagadás valamiféle amerikai típusú
liberalizmusban fejeződjék ki. Miben különbözik ez attól a bizonyos
tősgyökeres magyar liberalizmustól s vele együtt a francia, angol és
német liberalizmustól, amelyek egymástól is különböznek? Az
amerikai liberalizmus a szabadpiaci koncepciót összeköti a szociális
igazság koncepciójával. Tehát egy amerikai liberális számára nem
elképzelhetetlen, hogy koalícióra lépjen a szocialista párttal, míg egy
angol liberális számára ez tökéletes abszurdum. Az amerikai típusú
liberalizmust egyrészt a szabadpiac, az emberi jogok tiszteletben
tartása, a szociális igazságosság kérdéseinek hangsúlyozása, a
filozófiában pedig erősen procedurális, analitikus eljárások jellemzik.
Tamás Gáspár Miklós liberalizmusa közelebb áll az angolhoz, és
közelebb a magyar XIX. századi tradícióhoz, mint az amerikaihoz.
Tehát az SZDSZ alapító garnitúrájának liberalizmuskoncepciója sem
volt egységes. Tölgyessy egész mást képviselt, mint Kis János. Az
egyik oldalon megjelent egy tradicionális konzervatív liberalizmus,
egy populista liberalizmus, mint Tölgyessyé, a másikon egy amerikai
típusú, mint a Kis Jánosé. Én nem ismerem Tölgyessy családját, de
nem hiszem, hogy kommunista szülők gyermeke lenne. Gazsi és Kis
Jancsi zsidó és kommunista szülők gyermeke, bár a képlet teljesen
csak Kis Jancsira érvényes, hiszen Gazsi édesapja székely ember
volt, ha kommunista is. Azóta fölnőtt az SZDSZ második
generációja, amelynek nincsen efféle háttere.
Az SZDSZ-ben kevesebb a zsidó, mint az MSZP-ben, mégsem
mondják, hogy az MSZP zsidó párt. Bár valamikor rájuk is mondták.
Engem a kérdés nem érdekel, fütyülök arra, hol mennyi a zsidó. A
rugók érdekelnek, amire a Csurka feje jár. Mert valami
törvényszerűség szerint ugrál az a rugó. Az antiszemitizmus
Csurkánál valószínűleg az apjára üt vissza, aki antiszemita volt és
nyilas. Bizonyos kor elmúltával az ember gyakran visszatér ifjúkori
képzeteihez, gondolatmenetéhez: ezt a pszichológia imprinting-
effektusnak nevezi. Ahogy az életet először kezdte elgondolni, és
most ehhez kombinál mitológiai összefüggés-elméletet. Egy
összefüggő teóriában nem lehet úgy hazudni, hogy ne legyen benne
valami igazság is. Csurka úgynevezett dolgozataiban – ő nevezi így –
mindig volt igazságtartalom. Ahogy Adolf Hitler és Joszif Sztálin
elméleteiben is. A cárizmusról rossz véleménnyel lenni nem
hazugság, és a versailles-i békeszerződés is igazságtalan volt. Tehát
minden hazug gondolatrendszerben léteznek igazságelemek, és
Csurka gondolataiban is sok igazság volt. Ezeket az igazságokat meg
kell értenünk. Az egész mitológia és összeesküvés-koncepció hazug,
de az igazságelemeket ki kell belőle szedni, és más kontextusba,
interpretációs keretbe helyezni, feldolgozni és megérteni. Ferivel arra
vállalkoztunk, hogy Csurkát olyan ellenfélnek tekintsük, akinek van
egy mitológiája, és mind a mitológia, mind a rá épülő program
hazug. Vannak emberek, akiket nem tartok vitaképesnek, akiknek
nincs színvonaluk. Csurka a maga nemében színvonalat képviselt. A
színvonal nem az igazságtartalom szempontjából volt magas, hiszen
mitológiára alapozódott. Csurka igazi író, aki képes magánmitológia
megteremtésére. Az első két dolgozatában – ez már a harmadikra
nem vonatkozik – erős képeket alkotott, ezek az írások irodalmilag
„meg voltak csinálva”. Olyan ellenfél ő, aki méltó volt arra, hogy az
ember komolyan vegye, és szembeszálljon a nézeteivel. Csurka
vitaképes volt abban az értelemben, hogy az igazságait más
kontextusba helyezve kell értelmezni, és meg kell mondani, hogy a
különböző elemek és tények hazug keretbe vannak bepréselve. A
tények interpretációja olyan egyoldalú, ami már megengedhetetlen.
Ha én a Hamletet úgy interpretálom, hogy Hamlet csirkefogó, a
mostohaapja pedig hős, akkor túlmentem a darab
interpretálhatóságának határán. Sokféleképpen lehet a Hamletet
interpretálni, ahogy énnekem kedves, és ahogy nem, de van egy
határ. Csurka dolgozatainak az volt a sajátsága, hogy gyakran
túlment az interpretálhatóság határán. Hazug összefüggésbe helyezte
a tényeket, ezért úgy éreztem, hogy akkor érdemes volt vele
polemizálni. Azóta csak ismétli önmagát. Nemrégiben valaki betette
a postaládámba egy új dolgozatát, ezt már teljesen érdektelen írásnak
tartottam. Az első dolgozattal vitába szállni az én ötletem volt, a
másodikra, ami a gazdasággal foglalkozott, Feri reagált. Akkor már
kicsit bizonytalan voltam benne, érdemes-e másodszor is sorompóba
szállni, de végül is megírtuk az ellencikket. Ma Csurka már nem író.
Nagyon intelligens, nagyon okos politikai demagóg. Eleinte autonóm
személyiségnek lehetett fölfogni, de egyre inkább belelavírozta
magát a csőcselék, méghozzá a régi úri osztály csőcselékének
gondolkodásába, az ő ágensükké vált, ami nem azt jelenti, hogy
azokat nem ő befolyásolja. Minden rétegnek megvan a csőcseléke.
Csoóri Sanyi nagyon helyes fiú volt, meleg emlékeim élnek róla
meg a kedves feleségéről. Sokáig jó, bár nem közeli viszonyban
voltunk, de azért összejártunk egymással. Amikor a rendszerváltás
után hazajöttünk, természetesen meghívtam magamhoz, mint ahogy
másokat is. Később jöttem rá, hogy szétfejlődtünk, és ma valami
egész mást képvisel, mint amikor megismertem. Úgy tartottuk
számon, mint aki a nagyimristák csoportjához tartozik, s nagyon
kellemes ember, akivel jó beszélgetni. Feri egyik utolsó írását Csoóri
Sanyi kötetéről írta a Népszabadságban, barátságos, érdemeit
elismerő, de kritikus írás volt. Amikor Feri meghalt, Sanyi szép
levelet írt nekem, hogy ne gondoljunk arra, ami elválasztott, csak
arra, ami összekötött.
A rendszerváltás elején Sanyi olyan cikkeket kezdett írni,
melyekből világos volt, hogy valami organikus taszítást érez a
zsidókkal szemben. Ez nem antiszemitizmus. Ezt erősen
félreértették. Attól nem lesz senki antiszemita, ha nem tartja
kellemesnek a zsidók társaságát. Ha nem szereti a zsidók társaságát,
ne legyen a társaságukban. Én nem fogok bocsánatot kérni azért,
hogy az vagyok, aki vagyok. Megírta azt a cikkét, amely szerint az
egész magyar értelmiség elzsidósodik. Ezt elsősorban rossz
történetírásnak tartottam. Hiszen jól tudjuk, hogy a liberális zsidóság
úgy jött létre, hogy éppen a zsidóság alkalmazkodott a liberális
magyarsághoz a XIX. században, nem pedig fordítva. Miért ír valaki
rossz történelmet? Ezt a kérdést kell fölvetni. Hol voltak a zsidók,
amikor Jókai Móric már nagy liberális volt, de inkább Kölcseyékkel
kezdődött a dolog. Hogy kerül a csizma az asztalra, miért alakul ki
valakinek ilyen koncepciója? Ha a történelmet az ember nem tudja
elég objektívan leírni, pengeni kezdenek az érzelmi húrok. Én ezt
úgy értelmeztem, bár Csoóri sohasem mondaná ki így, hogy a
liberalizmussal valami idegen szellem csöppent be a magyarságba. A
magyarság egy részébe, amit a zsidóság magához asszimilált. Pedig
ez nagyon is magyar csepp, mert a zsidóság asszimilálódott a
magyarsághoz: ez a tradíció ontológiája, amit nem akar elfogadni.
Amit Csoóri a mai helyzetre leírt, nem stimmel. Ha valaki olyasmit
mond, ami ennyire nem stimmel, annak feltehetően érzelmi alapja
van. És kritikailag mondja. Ha igaz lenne, ahogy nem igaz, akkor
sem hiszem, hogy kritikailag kellene megemlíteni. Éppen az elutasító
kritikai felhang miatt támadt az az érzésem, hogy itt valami
idegenség lépett föl, ami nem volt meg mindig Csoóriban, hiszen
ilyesmire nem emlékszem fiatalkoromból. Az idővel, a korral és a
történelmi korok változásaival mégis fölléphetnek effajta érzések –
öregszünk mindannyian. Történelmi és életkor ebben az esetben
harmonizált egymással. Nem szaladok olyan szekér után, ami nem
vesz fel. 1956-ban Mészáros Pista megalakította kávéházi értelmiségi
társaságát, hogy hetente politikáról, irodalomról és kultúráról
beszélgessenek. Pistának az volt a feltétele, hogy csak férfiak
vehetnek részt benne. Odajött hozzám, és azt mondta: „Ha nők is
eljönnek, a férfiak a nőkkel törődnek, fecsegésbe fullad az egész.” És
hozzátette: „Te persze kivétel vagy, téged meghívlak.” „Az eszednél
vagy? Csak nem képzeled, hogy elmegyek valahova, ahonnan a
nőket kitiltod! Mi vagyok én, tiszteletbeli férfi? Ha azt akarod, hogy
ott legyek, tessék a nőket is bevenni!” Engem nem az érdekelt, hogy
kivétel vagyok. Ha idegenkedtek a nőktől mint szellemi partnerektől,
süssétek meg! Ha Csoóri Sanyi idegenkedik az értelmiségtől,
amelyet állítólag a zsidóság asszimilált, ugyanazt gondolom róla,
mint azokról, akik nem fogadják be a nőket, csak engem.
'91-ben kezdtünk a magyar sajtóban aktuális kérdésekre reagálni,
belefolyni az itthoni ügyekbe. Szellemi értelemben is hazatérni. '91
őszén visszamentünk New Yorkba, de már karácsonyra újra itt
termettünk. Kicsit kimaradtunk a folyamatosságból, de már járattuk a
magyar lapokat: a Népszabadságot, a Magyar Hírlapot és a HVG-t.
'92-től kezdődött magyarországi vándoréletünk. Amikor csak
tehettük, hazajöttünk. '92-ben nyáron és télen, '93-ban nyáron.
Újságokban hirdettünk, hogy New York-i lakásunkat felajánljuk
budapesti lakásért cserébe, amikor itthon vagyunk. Egy tavaszt a
Falk Miksa utcában, egy nyarat az Újlipótvárosban, majd egy telet az
Aradi utcában töltöttünk. A kétlakiságba igen belefáradtunk, és
eldöntöttük, hogy nem csináljuk tovább. '93-ban már arról tárgyaltam
az egyetemmel, hogy Feri egyáltalán nem tanít, mert
Magyarországon fog tanítani, én pedig ősszel leadok másfél
szemesztert, és tavasszal itthon lehetek. Feri barátai azon kezdtek
dolgozni, hogy legyen állása Magyarországon. Föl is kínáltak neki
egy tudományos professzori állást az Esztétika Tanszéken '95
tavaszától. Ha ő itt van állásban, én pedig ott, jól meg tudjuk osztani
a két félévet. Én itt leszek vele, amikor ő dolgozik, s ő ott lesz velem,
amikor én dolgozom. Így mindkettőnknek lesz szabad munkaidőnk,
amikor a másik keresi a pénzt. Fél évig tanítunk, és fél évig
dolgozunk a könyveinken. Nagyon kellemes elképzelés volt, el is
értem, hogy '94-től kezdve nekem már csak fél évet kell tanítanom a
New Schoolon. Eldöntöttük, hogy veszünk Pesten is egy lakást. '94
januárjában megint néztük az újsághirdetéseket, addig jártunk
lakásról lakásra, míg ezt a Gutenberg térit meg nem találtuk.
Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Nem fűtöttek, mert
takarékoskodtak, de betűzött a januári napsütés, s egy kis meleggel
simogatott az ablakon keresztül. Május elején költöztünk be, Feri
júniusban halt meg. Tehát éppen csak hat hetet töltöttünk itt. 1994.
június 16-án Feri ebben a lakásban halt meg. Neki csak a beköltözés,
a bútorvásárlás és a berendezkedés terhe jutott, élvezni a lakásból
már nem tudott semmit. Itt maradtam egyedül. Valamit ki kell találni.
Ha már úgy döntöttünk, hogy hazajövünk, már így is maradok. Az év
felét itt töltöm, a másikat New Yorkban. Akkor azonban valamit
Magyarországon is dolgoznom kell, mert Feri már nincs itt. Először
megpályáztam a Filozófiai Intézet igazgatóságát. Hála istennek, nem
engem választottak. Rettenetes dolog volna intézményvezetőnek
lenni most, amikor fölszámolják az intézményeket. A sors ezúttal
kegyes volt hozzám. A barátaim harcba szálltak értem, hogy legyek
professzor az Esztétika Tanszéken, ahol kaptam is egy
professzorátust. Az akadémiai fizetésemet vittem oda. '91-ben
választottak meg az Akadémia levelező tagjának. Feri nem érte meg,
pedig de boldog lett volna, hogy megkaptam a Széchenyi-díjat és az
akadémiai rendes tagságot. Amikor '81-ben megkaptam a Lessing-
díjat Hamburgban, Feri rettenetesen örült. Az összes többi díjamról
lemaradt, mert azokat már mind a halála után kaptam meg. Nagyobb
boldogságot okozott neki a díjam, mint nekem magamnak. A
végtelenségig elfogult volt velem szemben, néha már nekem kellett
csitítgatni. Ha rossz kritikát írtak rólam, engem nem érdekelt, de ő a
plafonon volt. Eldöntötte, hogy '91-ben meg kell kapnom a Kossuth-
díjat. Amikor nem kaptam meg, én észre sem vettem, ő meg
csapkodott a dühtől. Ha engem vélt vagy valódi sérelem ért, őt
rettenetesen megviselte, miközben én flegmán vettem az egészet.
Feri mindent mindig mellre szívott – így nagyon nehéz élni. Nehéz is
volt az élete, mert a belső szerkezete a legkisebb rezdülést is
bombarobbanásként jelezte. Nemcsak a férjem és barátom, de a
menedzserem is volt. Ez meghatározta az attitűdjét: akit ő menedzsel,
annak legyenek sikerei, azt ismerjék el, kapjon díjakat. Nem igaz,
hogy az én karrieremnek rendelte alá magát. Az én sikereim az ő
sikerei is, tehát ebben megkapta a visszaigazolást, hogy a munkája
nem hiábavaló. Mert ő menedzselt engem, ő menedzselte a Budapesti
Iskolát. Rengeteg energiáját fektette abba, hogy mások érjenek el
sikereket. A féltékenység szóba sem jöhetett. Ha a Budapesti
Iskolának vagy egyik tagjának megjelent egy könyve, az Fehér
Ferenc sikere is. Ha az iskola valamit megvalósított, az az ő sikere,
mert az ő agyából pattant ki a stratégia, így kell őt megérteni. Persze
az együttműködés nem volt mindig konfliktusmentes, mert néha nem
követtem a menedzser parancsait. Amikor például újságcikkeket
kezdtem írni, és nem fűlött hozzá a fogam, Feri rágta a fülemet:
„muszáj, hozzátartozik a népszerűséghez, hogy megjelenj az
újságokban.” „Nincs kedvem, nincs kedvem, sohasem csináltam.
Nem, nem, nem.” „De igen, de csináld…” Teljesítenem kellett
dolgokat, amikhez nem volt kedvem. Mindig azt hittem, hogy
túlzásba viszi. Hogy nem kellene ennyire menedzselnie. Ő ezt annak
idején így alakította ki, már nem tudom megmondani, igazán szükség
volt-e rá. Ha azt mondom, hogy igen, akkor ezzel Feri életének
fontos részét konfirmálom.
Hermann Pistával, amióta elváltunk, nem érintkeztem soha. A
lányomtól tudtam meg, hogy '87-ben meghalt. Az életem egy része
tűnt el vele. S talán egy beszélgetés lehetősége. Nem mintha
beszélgetni akartam volna, de amíg valaki él, fönnáll a lehetősége,
hogy az ember még egyszer beszélgethessen vele. Egy életkorban és
egy történelmi korban ő volt a meghatározó abban, ami velem
történt, és ahogyan gondolkodtam. Negyed évszázadig szinte nem is
hallottam róla. Nem tudtam többé becsülni, és nem szívesen
gondoltam vissza az együtt töltött évekre, mert kellemetlen érzés, ha
az ember hosszú ideig élt együtt valakivel, akit már nem becsül.
Hermann-nak a Kádár-rendszerben betöltött szerepe nem járult
hozzá, hogy nosztalgiával gondoljak vissza rá. Ez bizonyos fokig
zárójelbe teszi a férfi emlékét az életemben, akinek szerepével
tisztában vagyok.
Feri adott egy életinterjút, amelyben megemlítette fiatalkori
barátságát Antall Józseffel. Beszélt arról, hogyan találkoztak '56-ban,
amikor Antall azt mondta: „Alámerülök és kibekkelem őket.” Azóta
szólásmondássá vált. Antall írt neki egy hosszú levelet: nagy
szeretettel emlékszik vissza a barátságukra satöbbi, satöbbi, de ő
ilyen pórias kifejezéseket nem szokott használni. Ez
félreinterpretálása annak, amit mondott – az egész levél hangja
sértett volt. Akkoriban zajlott a horvát fegyverszállítások ügye, s
Antall azt a kijelentést tette, „nem helyeslem azt a gondolatot, hogy
majd mi vigyük el a balhét”. Feri válaszában erre hivatkozott: elvinni
a balhét, az éppolyan plebejus kifejezés, mint a „kibekkelem őket”.
Persze hogy mondta, csak nem akar rá emlékezni. Feri még egy
dologra figyelmeztette Antalit: nem tartja rendesnek, ha valaki, aki
nagyon sokat tett a demokratikus Magyarországért, csak úgy jelenik
meg a szótárában, mint „a kommunista Nagy Imre”. Nagy Imre
értelmezését az MDF részéről nem tartja fairnek és igazságosnak.
Antall a levelét azzal zárta: „remélem, látni fogjuk egymást”. Feri
nem akart bemenni hozzá. Amíg miniszterelnök, nem látogatja meg a
régi barátját. Az MDF úgyis hamarosan vereséget szenved, akkor
fölkeresi, mint ahogy Aczélt is. Már fente a fogát, hogy összejön
Antall-lal, mint régi haverral, és beszélgetnek. Antall hamarabb halt
meg, Feri írt róla nekrológot a Népszabadságban. Antall azt is írta a
levelében, hogy „össze kell jönnünk, mert négyen voltunk az
egyetemen barátok, és ma már csak ketten élünk”. – Ezt 1993-ban
írta. Egy év múlva, amikor találkozhattak volna, már egyikőjük sem
élt.
Politikailag már az új választások előkészítése folyt. Feri kívánta
az MSZP és az SZDSZ koalícióját, s ez családi konfliktus forrásává
vált. Nekem erős problémáim voltak a koalícióval. Az SZDSZ a
rendszerváltás után jobboldali pártként lépett fel. Néha olyan
jobboldali hangok is megjelentek benne, melyeket én a tradíció miatt
nem tartottam szimpatikusnak – még akkor sem, ha a jobb- és
baloldal elválasztását hosszú idő óta formálisnak tekintem. Sok
mindennel, amit baloldalinak titulálnak, nem szimpatizálok, egy
csomó dologgal, amit jobboldalinak, azzal pedig igen. Azt, hogy az
SZDSZ-hez közel álló emberek keljenek ki legerősebben a büdös
kommunista Lukács ellen, túlzásnak tartottam, hiszen az ő aklából
származnak. Túlságosan be akarták bizonyítani, hogy semmi közük a
ronda marxista tradícióhoz. Nem kell kompenzálni! Az ember úgy is
megváltoztathatja az álláspontját, ha nem rúg bele a korábbi
meggyőződésébe, mert az gyanús és visszataszító. Az ember nem
köpi le a saját múltját, ha becsületesen megvallja, hogy
megváltoztatta a nézeteit. Én tisztességes polgári, liberális
középpártokat akartam, a szívemnek az lett volna a
legrokonszenvesebb, ha az SZDSZ, a Fidesz és az MDF liberális
szárnyai megegyezésre jutnak egymással. Bennük erősebben láttam
volna a rendszerváltás hatását. Nem éreztem volna, hogy létezik
kontinuitás a régi rendszer tisztségviselői és a rendszerváltást követő
klientúra között. Soha nem kívántam elitváltást, erről cikket is írtam.
Egy szakmai elitünk van, ami tehát nem váltható le, mert csak
szakképzetlenekkel lehetne fölcserélni. Mégis az az érzésem támadt,
hogy nem ártana friss embereket nagyobb számban bevenni a
vezetőségekbe, akik nem vettek részt a régi világban. Igazam volt-e
vagy sem, nem tudom, mindenesetre szerettem volna egy erős
középréteget Magyarországon, amely a középpártokat erőssé teszi.
Úgy éreztem, hogy a koalíció: kiegyezés. Feri számára azonban nem
volt kétséges, hogy a kormányba be kell lépni. Meg kell tanulni a
hatalomgyakorlást, mert anélkül egyik pártot sem lehet komolyan
venni. Feriben több maradt a tradicionális szociáldemokratából, mint
énbennem: számára ideológiai kérdés is volt, hogy a szocializmus és
a liberalizmus kössön szövetséget egymással. Én féltem a
paternalizmustól és a monopóliumoktól, a paternalizmustól ma is
félek. Inkább szagok után mentünk, mint döntő ítéletek irányába.
Hiszen a rendszerváltás pillanatában elhatároztuk: másodrendű, hogy
kikből alakul a kormány. De veszekedtünk, kiabáltunk egymással.
Kiabáltunk, mint a Budapesti Iskola idején.
 Feri úgy érezte, hogy most hazatalált. Nemcsak azért, mert
kinevezték professzornak az esztétikán, hanem azért is, mert végre a
saját anyanyelvén írhat. Semmilyen nyelven nem tudja olyan jól
kifejezni magát, mint magyarul. Az volt az elképzelése, hogy
aktívabban avatkozik be a politikai folyamatokba. Kap egy rovatot
valamelyik lapban, s állandóan hozzászól az eseményekhez. Ó,
milyen boldogságban úszott, hogy hazatért és otthonra talált. Ez
okozta a halálát. Egyszer említette is nekem az új lakásban, hogy úgy
érzi magát, mintha hatalmas kő esett volna le a szívéről, és hogy ez
veszélyes. Hihetetlen megkönnyebbültnek érezte magát, boldognak.
A boldogságtól éppúgy meg lehet halni, mint a boldogtalanságtól. A
második forduló idején, májusban itthon voltunk. Az előző
választásnál az első fordulóban szavaztunk, ezúttal a második
fordulóban. Barátainkkal ültünk itt, ezeken a padlástérbe vezető
falépcsőkön, az új lakásban. Itt vártuk a választási eredményeket.
Ferit rettenetes boldogság öntötte el a szocialisták és az SZDSZ
győzelme hallatán, és ez a felfelé szárnyaló hangulat folytatódott
még a Könyvhéten is. Jelent is meg könyvünk, dedikáltunk a
Vörösmarty téren. Eufórikusan érezte magát a könyvszagú,
barátokkal teli boldog nyüzsgésben. Úgy halt meg, hogy boldog volt.
Ismerve Feri melankolikus természetét, egy fél év múlva mindenben
csalódott volna. Kétségbe lett volna esve. Jó időben meghalni –
ehhez is tehetség kell.
Ha hazatérünk, kell egy tulajdon Magyarországon, amihez föld is
tartozik. Nem tudom, nem irracionális-e a tulajdonhoz kötődés
vágyának szimbolikája, de a zsigereinkben ez élt. Venni kell valamit,
egy darab földet, telket vagy házat, ami a miénk. Elkezdtük nézni a
hirdetéseket '91 telén, még hó borította az országot. Ne úgy éljünk,
hogy minden alkalommal más és más lakásban húzódunk meg.
Nekem régi vágyam a vidék. Pesti gyerek voltam, de Balatonfüred
mindig otthon volt számomra, és mindig vágyakoztam egy új
Balatonfüred, egy olyan táj után, amelyet otthonomnak érzek.
Kétféle érzés harcolt bennem, és ma, ha őszinte akarok lenni, azt
mondom: az az érzés nagyon szentimentális, nagyon romantikus volt,
de a gyakorlatban nem működött volna. Ha minden sikerül, az egész
fél évet vidéken töltjük, és csak föl-följövünk Budapestre hetente,
kéthetente egyszer. Akkor ezt akartam, mert a szimbólum-vágy erre
sarkallt, de ma örülök, hogy a Gutenberg téren lakom, s hogy innen
öt perc alatt eljutok egy színházba, az Operába, a barátaimhoz – a
hatos villamoshoz, ami mindenhova elvisz. Nem bánom, hogy nem
lakom vidéken, bár még mindig vágyódom arra, hogy vidéken is
lakjam. A kettőt azért nem lehet megcsinálni, mert egy ember nem
lehet két ember. Akkor olyan vidékben gondolkoztam, ami nincs
messze Budapesttől. Ezen belül hegyvidékben, mert nagyon szeretem
a hegyet, de Balatonban is, mert a gyerekkorom alapvető élménye a
Balaton. Ilyen több életet is igénylő kívánalmakkal nézegettük az
újságok hirdetési rovatait. Több helyet is megnéztünk. Jártunk a
Bükkben, egy nagyon szép helyen, közel Egerhez, ami nekem
nagyon vonzó volt, de a ház, amit kínáltak, kicsi, és Feri
visszautasította. Azután elmentünk Szilvásváradra, ahol találtunk egy
kellemes méretű házat, meg is volt rá a pénzünk. Felújítani sem
kellett volna. Szilvásváradot imádom, ifjúkorom nagy élményei
fűződnek a Bükk hegységhez. Feri azt mondta, nem szép a ház.
Egész életében arra vágyott, hogy szépségben éljen, most az egyszer
szépségben akar élni. A környék szép, a ház nem az, a faszerkezete
vacak, a kerítés csúnya, a beosztás nem jó: „én szépséget akarok.” Jó
– mondtam – : nem.” Mindig fájt, hogy nem azt választottuk. Mind a
mai napig, mert akkor az lenne, most pedig nincs semmi. Addig
mentünk és válaszoltunk a hirdetésekre, míg Somogyszilről kaptunk
egy ajánlatot. Egy régi, 200 éves kúriát adnak el, hatalmas pincével,
nagy fenyőfákkal. Lementünk vonattal Kaposvárra. Értünk jött egy
asszony, Kati és a fia, egy rozoga kocsival elvittek Somogyszilre. Ott
találtuk a nagy fenyőfákat és a házat, tökéletesen lerobbanva és egy
hatalmas istállóépületet. Feri ránézett. „Ez kell nekem. Ez gyönyörű,
ez szép, nézd meg, milyen kilátás nyílik innen, mint egy francia
impresszionista képen.” Öt kilométerre fekszik az igali gyógyfürdő,
kellemes a víz, gyógyhatású, uszoda is van. 25 percnyire pedig a
Balaton. A téli Balaton, ami nekem fontosabb, mint a nyári. A
befagyott víztükrön színes pulóvereikben korcsolyáznak a kacsák. Ez
alapélmény. Én akartam visszajönni a Balatonhoz. Igaz, hogy a
veszprémi oldalra. A Veszprém megyeiek mindig a somogyiak
ellenlábasainak számítottak, azzal büszkélkedtek, hogy náluk vannak
a gyönyörű hegyek meg a jó borok. Mindegy, most a szomszéd várba
kerültem, Somogy megye is jó, ott is ott a Balaton. A túloldal onnan
szebb. S nem volt messze Kaposvár. Kaposvár jó város, ott született
Nagy Imre és Hanák Péter barátom. Kellemes nyugat-magyarországi
városka, a színháza utópikusán gyönyörű épület, a társulata
legendásan jó. Elfogadtam Feri választását. „Ferikém, ez rettenetes
pénzbe kerül, először hívjunk építészt, mondja meg, hogy érdemes-e.
Másodsorban lassan csináljuk, mert nem bírjuk. Megvenni meg
tudjuk, átalakíttatni nem, ez rettenetes pénz.” Feri azt mondta, hogy
nem baj. Nagy Bálint építész azt tanácsolta, feltétlenül vegyük meg:
az épület egy év alatt átalakítható, hétmillió forintba fog kerülni.
Eldöntöttük, hogy mindent pénzzé teszünk, kölcsönt veszünk föl
dollárban. Hárommillió forint kölcsönt vettünk föl, a többit valahogy
elviseljük. Az istállóépületet is háromszobás gyönyörű apartmanná
varázsoljuk. Zsuzsáék és a gyerekek majd ott laknak. Emeletráépítés
is lesz a főépületen, kiássák a régi kéményt. Lesz kémény és
kandalló, de ugyanakkor központi fűtés is. Tíz szoba, négy
fürdőszoba, hatalmas kert. A kert nem volt benne az árban, de majd
azt is megcsináltatjuk. És tavaszra minden kész lesz. A kölcsönt
megszereztük, és a hétmillió forintot odaadtuk Nagy Bálintnak meg
az öccsének, a vállalkozónak. A következő évben már ebben a
házban lakunk. Az volt a tervünk, hogy a házat intézménnyé
fejlesztjük. Hónaponként vagy talán kéthetenként beszélgetéseket
szervezünk. Meghívjuk a magyar értelmiség színe-javát. A fenyőfák
alatt hatalmas asztalokat állítunk fel, lehet bort inni, sajtot, kolbászt,
pörköltöt enni. A pince – megint a gyermekkorom, Oblath Sándor
bácsi pincéje – boltíves, rengeteg bort lehet hordókban tartani, és
esős időben ide állíthatjuk be a nagy asztalt és a székeket. Tehát kint
is, bent is lehet a vitákat szervezni. A hely rengeteg, mindenkit
elszállásolhatunk. Átugorhatunk Igáira fürödni, érezzék jól magukat
az emberek. Legyünk megint együtt, ahogy annak idején gondoltuk.
Teremtsünk ismét központot. Nem iskolát: egy baráti helyet, szigetet,
ahol együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, bort iszunk, eszünk
valamit, fürdünk is együtt, és hosszan-hosszan beszélgetünk.
Azonkívül, hogy szerettünk volna ott lakni, ebbe az irányba tereltük
elképzeléseinket. Telt-múlt az idő, mi Amerikában tanítottunk,
megragadtunk minden alkalmat, hogy még több pénzt keressünk, s
szorgalmasan csökkentettük a kiadásainkat. Hírt nem hallottunk,
ezért megkértünk valakit, nézzen le Somogyszilre. Mi történik ott?
Nem történt semmi.
Visszajöttünk. Semmi sem épült föl. A pénz elúszott. Valahogy
fölfalódott. Bizonyára másnak tartoztak, és a mi pénzünkkel
egyenlítették ki a hiányt, abban bízva, hogy bejön valami más
jövedelem, és sorra kerülhet a mi házunk is. Röviden összefoglalva,
máig nem készült el a ház. '91-et írtunk, amikor belefogtunk, hat év
telt el azóta. Az utolsó két évben Nagy Bálintról tudni sem akartam,
pedig gyönyörű terveket rajzolt, és ami a házból fölépült, nagyon
szépen készült el. Minden ott állt befejezetlenül, amit beépítettek azt
ellopták, vagy az időjárás emésztette el. Megkértünk egy másik
építészt, csináljon vele valamit, hogy eladható legyen, de máig sem
tudtunk túladni rajta. Ebbe a házba belefektettünk tizenöt millió
forintot. Feri halála után két évig egy fillért sem vettem föl az
amerikai fizetésemből, az utolsó centig az adósságok törlesztésére
költöttem. A magyar fizetésemből éltem Amerikában is. Feri haláláig
viszont a magyar fizetésemből nem vettem föl egy garast sem, az
akadémiai illetményt, miután levelező taggá választottak, a magyar
adósság kamataira költöttem. Amikor az Európai Centrum tagja
lettem, a schillingben kifizetett előleg az utolsó fillérig ide folyt be.
'91 óta minden keresetem belement Somogyszilbe, amely csak
nyelte, nyelte a pénzt, anélkül hogy bármit kiköpött volna. Nem
aludtunk soha ott, mindig csak látogattuk. A kertbe is beleöltünk egy
csomó pénzt, helyi kertészek szépen rendbe hozták, de aztán gyorsan
benőtte a gaz. A gaz nagy úr. Vettünk már bútorokat is. Tele volt
velük a somogyszili ház, amiben most ülök, ez is onnan való.
Visszahozattam őket. Zsuzsáéknak azt mondtam: „Gyerekek,
használjátok a bútorokat, sohasem költözünk Somogyszilre.”
Befektettem hat évem teljes keresetét, külföldi utakat, amerikai
fizetést, magyar fizetést, de több is veszett Mohácsnál. Most is ott áll.
Látni sem akarom! Elsősorban azért, mert Feri kedvence volt. Feri
meghalt, őérte csináltam, hogy Ferinek ez meglegyen. Az első
pillanatban láttam, hogy túl sok pénzt emészt majd föl, s emellett én
gyermekkorom óta takarékos vagyok. Többet szeretek keresni, mint
kiadni. Nekem ott a Bükkben nagyon megfelelt volna az a ház, egy
fillért nem kellett volna rákölteni, odaköltözhettünk volna azon
nyomban. Ha nem olyan gyönyörű is, de ma is meglenne. Néhány
évig boldogan élvezhettük volna együtt. Ha Feri akarja, legyen neki.
Kevés jó volt az életében, miért ne legyen ez most jó? Miután
meghalt, az egész motívum elveszett. Nekem ez már nem kell,
legfeljebb értékesíthetem. Nem lehet érte megkapni a befektetett
pénz töredékét sem, pedig igazán gyönyörű – fáj érte a szívem,
hiszen sokat voltam ott, sokat álmodoztam róla, sok álmot öltem
bele. De ez legyen az élet legnagyobb baja, hiszen más ügyekbe is
annyi álmot öltem már. Csak a gyerekkorban hisszük, hogy az élet
úgy alakul, ahogy mi szeretnénk, és mindenképpen, mindenben
diadalmas vége lesz. Csak abban lehet az életnek diadalmas vége,
ami teljesen a mi akaratunktól és erőfeszítésünktől függ. Ami azon
kívül esik, ott a sorsnak vagyunk kiszolgáltatva, vagy a
természetnek, más emberek csalásának és egyebeknek, ezért igazán
nem érdemes ezen tovább morfondírozni. Nem is teszem.
Édesanyám egy évvel később halt meg, mint Feri. Nagyon sokáig
tartotta magát. 90 éves koráig félállásban dolgozott gépírónőként, és
csak azért hagyta abba a munkát, mert megszűnt a hivatal. 90 évesen
partra vetett halnak érezte magát, mert egész életében megszokta,
hogy dolgozik, és megkeresi a kenyerét. Nyugdíjából élt, amit
nehezen tudott megszokni. Még kilencvenedik éve fölött is ő
vásárolta a gyerekeknek reggel a friss zsömlét. Hat órakor leszaladt
zsömléért és kenyérért, ő főzte a vacsorát, ő tálalt, ő tartotta össze a
családot. Az unoka családját, mert mi Ferivel nem éltünk együtt vele.
Hermann-nal igen, de amikor Ferivel összekerültünk, az anyámmal
többé nem laktam együtt. Nagyon tiszteltem, de borzalmasan
idegesített. Mindkét érzés fiatalkoromban alakult ki. Tiszteltem a
hallatlan energiáját. Mindig ő volt a pénzkereső, soha nem az apám.
Élete derekán új szakmákat tanult ki, és mindig megbecsülték, ahol
dolgozott. Ugyanakkor mindig szememre hányta, hogy filozófiával
foglalkozom, aminek semmi haszna. Azt szerette volna inkább, ha jól
megyek férjhez. Lehetne egy rózsadombi villám. Vagy: miért nem
vezetek nagy háztartást? Mindig elégedetlen volt velem, mert
ellentmondtam az ő nőkről alkotott ideálképének. Teljesen
szabálytalan figurának számítottam a szemében. Amikor a Szabad
Európában beszélni kezdtek rólam, a negatív ítélete némiképp
megváltozott, mert a baráti köre – az úgynevezett reakciósok –
nagyon megdicsért. Anyám egész életében utálta a rendszert. „Ági,
megint beszéltek rólad a rádióban, és a barátnőim azt mondták, hogy
okosakat mondtál.” Tehát anyám csak akkor kezdte megváltoztatni
rólam a véleményét, amikor a barátnői felhívták a figyelmét arra,
hogy valamilyen szerepet játszom a Szabad Európában vagy néha az
Amerika Hangjában. Kicsit megenyhült irántam. Igazából az unokáit
szerette: őket szerette apám után a legjobban a világon. Apámhoz
olyan szeretet fűzte, amelyben megfért az alázat is. Pedig nem volt
alázatos természet. A lányok mindig igazságtalanok, és én fiatal lány
létemre bizonyára nem vettem tudomásul, mit jelent egy asszonynak
45 éves korában özvegyen maradni. 45 éves, már öregasszony, miért
ne legyen özvegy? Azt, hogy milyen borzalmas teher,
megrázkódtatás egy nő életében, ezt csak később kezdtem belátni.
Elnézőbb is lettem iránta, mert észrevettem, hogy nagyon nehéz
világban, nehéz körülmények között harcolt, és tartotta meg
őserejével önmagát. Életének utolsó húsz évében már nem volt vele
konfliktusom. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy már nem laktunk
együtt. Az energikus emberek megkövetelik, hogy mások is olyanok
legyenek, mint ők. Ifjúkoromban ez megőrjített, később a lányomat
és az unokáimat is. Öt órakor felkelt, mert úgy tartotta, hogy egy
nőnek ekkor kell felkelnie. Ha ő fölkel, másoknak is követniük kell a
példáját. Olyan hangosan járkált a lakásban, úgy csapkodta az
ajtókat, hogy lehetetlen volt tovább aludni. „Anyu, hagyd már a
dragonyos lépteidet” – dragonyos őrmesternek neveztem. „Hagyd
már, aludni akarok.” „Miért? Hat órakor már nem kell aludni.”
Lelkes marxista voltam, anyám pedig úgy utálta a marxizmust, mint
a bűnt. Nem tagadom, sok mindenben igaza volt. „Meg vagy te
őrülve, hogy szóba állsz ezekkel a kommunista szörnyetegekkel!”
Sohasem fejezte ki úgy magát, ahogy én azt el tudtam volna fogadni.
Amerikában kaptam állást, ez már megfelelt neki. Rendes fizetés, a
többi nem érdekelte. Amikor Magyarországra visszajöttem, gyűjteni
kezdte a rólam megjelent újságcikkeket és a velem készült interjúkat.
Egész paksamétája volt belőlük. Sosem tudtam meg, hogy igazából
szeretett-e. Kemény ember volt. A gyerekeimet érzelmesen is
szerette. Sokat gondolkodtam azon, hogy apám és anyám miért élt
együtt. Az apám fantasztikusan szellemes, okos, tudós ember volt, az
anyám pedig az, aki. Miért éltek együtt? A vidámság tartotta őket
egyben. Otthon mindig úsztunk a nevetésben, mindig örültünk
valaminek. Nekem ez jó emlék, ez is szeretet, ez is melegség. Ez
szintén az érzelmek kimutatása. Nem kell – amit az amerikaiak
kötelességnek tartanak – minden percben azt mondani, hogy
szeretlek. Attól a gyerek nem érzi jobban magát, hogy közlik vele: I
love you. Pista is, Feri is igen meleg ember volt. Nagyon ki tudták
fejezni a szeretetüket, nemcsak a feleségük, hanem a gyerekeik iránt
is. Anyám a 97. évében halt meg. Az utolsó évben nagyon
összeomlott, nem tudta ellátni magát. Zsuzsa rábeszélésére és
meggyőződésem ellenére beleegyeztem abba, hogy a Zsidó Öregek
Otthonába vigyük gondozásra. Már nem tudott részt venni a kerti
sétákon, csak feküdt a szobában. Elmentem a fiammal és a
barátnőjével nyaralni Törökországba egy hétre. Az elutazás előtti nap
meglátogattam, és még beszélgettünk. Mire van szüksége? Vittem
neki gyümölcslevet. Azt mondta, az nem kell, neki pénz kell. Minden
pénzt, ami nálam volt, betettem a fiókjába. Ennek rettentően örült.
„Most van pénzed.” A nyaralás utolsó éjszakáján magasra szökött a
lázam. Nem kaphattam napszúrást, mert mindig sapkát viseltem.
Egész éjszaka dőlt rólam a verejték, annyira lázas voltam, hogy
bementem a fürdőszobába priznicet készíteni magamnak. Hajnalra
egy csapásra lement a lázam, nem volt semmi bajom. Otthon az első
utam anyámhoz vezetett. Az ágya üres volt. Keresésére indultam.
Azt mondták, előző este meghalt. Még sem a lányomat, sem mást
nem értesítettek. Azon az éjjelen halt meg, amikor fölszökött a
lázam. Biztos vagyok benne, hogy a két esemény összefügg. A pénz
eltűnt a fiókjából, bizonyára nem az ápolónők vitték el. Lehet, hogy
anyám adta oda valakinek az utolsó percben. Nagyon szerette a
pénzt, de amikor úgy látta, hogy már nem tudja mire használni, akkor
odaadta.
Anyámat az édesanyja mellé temettettem a Farkasréti temetőbe.
Ott fekszik a nagyanyám és a dédanyám. Legyen az anyja és a
nagyanyja mellett. Gyerekkoromban rengeteget jártunk ki a
temetőbe. Anyám sokat látogatta az anyja sírját. '45 után soha többé
nem ment ki, így én sem, csak Bandi bátyám felesége temetésén
jártam újra Farkasréten. Miért kell valakit valaki mellé temetni?
Visszautalok Lukácsra, aki tartott a rossz társaságtól. „Legföljebb
nem beszélgetnek”, nyugtatta Feri. Nem tudom, hátha mégis
vitatkoznak. Fontos volt számomra, hogy oda temessem anyámat.
Ferinek a Kozma utcai zsidó temetőben nincsenek rokonai. Jó
helyen van a sír. Ott lesz az enyém is, kettős sírhelyet vettem
magunknak. Ferinek még nincs ott rokona. Nekem sincs.
Mindkettőnk rokonai Auschwitzban, Mauthausenben, Bergen-
Belsenben és egyéb helyeken nyugszanak.
Nem vagyok ateista, de hívő sem. Heidegger nem volt hívő,
amikor haldoklott, mégis azt mondta, temessék el Messkirch-ben, a
szülőfalujában a katolikus temetőben, katolikus szertartással. Miért,
hiszen semmi köze a valláshoz? Azért, válaszolta, mert ha az
emberek kétezer év óta valamit szentnek tartanak, abban már ott
lakik a szentség. Ha több ezer éven át a zsidó temetést szentnek
tartották, abban ott lakik a szentség. Ez nem függ össze azzal, hiszek
Istenben, vagy sem: maga a vallási szertartás köti össze az embert
valamivel, ahol a szentség lakozik. Ezt egy állami temetés nem tudja
nyújtani. Egy barátnőm, Molnár Edit apja hívő kommunista volt, az
utolsó, a kilencvenes választásoknál is az MSZMP mellett
kampányolt. Meghalt a bácsi, és Molnár Edit igazán igyekezett, hogy
kommunista temetést rendezzen neki. Elmesélte, milyen nehéz volt
kórust találnia, hogy a munkásgyászindulót és az Internacionálét
elénekeljék, háromszor annyiba került, mint az egyházi temetés.
„Edit, miért csináltad?” „Tudod, hátha odaföntről látja és örül neki.”

– János, ez az interjú veled szinte felért egy pszichoanalitikus

terápiával.
Végiggondoltam, hogy mi történt velem az életben.
Gyerekkoromban a jó regények érdekeltek, a zene, a természet és a
csillagos ég titkai. Soha nem érdekelt az etika és a történelem.
Felnőttem, megismerkedtem Lukáccsal, és hirtelen két téma kezdett
mániákusan érdekelni. Lényegében minden vagy majdnem minden,
amit csináltam, az etika és a történelem köré épült.
Újra és újra kellett építenem a régi pilléreket, egyik-másik elemet
ki-kicserélgettem, de egész életemben ugyanazokon a kérdéseken: az
etika és a történelem kérdésein gondolkoztam. Most befejeztem.
Eljutottam odáig, hogy végiggondoltam az etikában és a
történetfilozófiában mindent, amire az erőmből telt. Tehát
fölépítettem egy világot. Ez most megvan. Ezzel a kötelességemet
teljesítettem. Miért csináltam mindezt? Most jöttem rá, hogy egész
életemben Auschwitzot és a gulágot akartam megérteni. Miért léptem
ki abból, ami igazán érdekelt? A szépségből, a versből, a csillagos ég
titkaiból? A kérdésből, hogy létezik-e vagy sem Isten? Hiszen
mindig ezek érdekeltek, mielőtt betöltöttem a tizenötödik évemet.
Miért tértem mindig vissza mániákusan a morálfilozófiához, a
történetfilozófiához? Miért akartam egy világot felépíteni? Azért,
mert úgy éreztem, hogy kötelezettségeim vannak. Felelősséggel
tartozom a halottaimnak.
Felelősséggel tartozom azoknak, akik e modern világ áldozatai
lettek. Elsősorban az Auschwitzban, de a gulágban elpusztultaknak
is. Úgy éreztem, hogy kötelességet teljesítek. Amíg ezt a kötelességet
nem teljesítettem, nem térhetek vissza a gyerekkoromba: az
esztétikához, a csillagos ég titkaihoz és végül az érzésekhez. Mindig
írtam olyasmit is, ami egy kicsit kilógott ebből a programból, de
alapjában az egész életem erre a fonalra fűzhető föl. A szándéktól a
következményig című könyvem az etikai előadásaim nyomán
született, s lényegében már tartalmazta a későbbi Altalános etikám
alapvető gondolatait. A késői etikában ezt az épületet alakítottam át.
Megszüntettem a nagy narratívat, és más társadalomontológiai
keretbe helyeztem azokat a gondolatokat, amelyek már akkor jelen
voltak. A Tanulmányok az etika történetéből kötetben a Kant- és a
Feuerbach-tanulmány az etika kérdését érintette. Már az
Arisztotelész etikája és az antik ethosz című doktori disszertációm,
sőt korábban a Csemisevszkij etikája – a munka, amit nem szeretek,
nemcsak a marxizmusnak vagy a sztálinizmusnak tett engedményei
miatt, hanem filozófiailag sem – is etikai kérdésekről szólt. A
reneszánsz ember a történetfilozófiai munkák kezdete. Vagy az Érték
és történelem című tanulmány is, amit először Korcsulán adtam elő.
A címe is exponálta a két fogalmat, ami egész életemben
foglalkoztatott: mi az érték a történelemben? Miért ölték és ölik meg
az embereket? Mi történt a modern emberrel? Miért őrültünk meg
ebben a racionálisnak látszó modern világban? Hogyan és miért
került sor a tömeggyilkosságra? Erre akartak a könyveim és a
tanulmányaim választ keresni. A reneszánsz ember ennek a távoli
gyökereit próbálta felkutatni, elemezni. Melbourne-ben kezdtem az
elméletet átépíteni. Ott írtam meg A történelem elméletét. Azért
kellett mindent átépíteni, mert a marxizmus nem adott választ. El
kellett hagynom a marxi kereteket, minden izmust elvetettem, és
hozzáfogtam személyes filozófiám fölépítéséhez. Ami annyit jelent,
hogyan építem fel én, Heller Ágnes a XX. század második felében a
magam történelmi és személyes tapasztalataival a saját világomat,
hogy választ adjak a kérdésre: hogyan volt lehetséges Auschwitz és a
gulág. A marxizmust ott kellett hagyni, hogy más építőkockákat
találjak. Engedni kellett az optimizmusból, a megváltás-gondolatból.
Sőt: föl kellett adni az e világi megváltás gondolatát! Hogyan lehet
az abszolút jelenben élni a megváltás gondolata nélkül? Ez a kérdés.
Így került sor A történelem elmélete megírására, de még A
szükségletek feletti diktatúra, a szovjet rendszerek elemzése is
idetartozik. Azután jött a Történetfilozófia fragmentumokban, s az
Életképes-e a modernitás? is ugyanerről a kérdésről beszél. Ami az
etikát illeti, megírtam a könyvem az Igazságosságról, az Általános
etikáról, a Morálfilozófiáról, a Személyiségetikáról. Mindig közelebb
és közelebb akartam kerülni az eredeti kérdéshez és a rá adandó
válaszhoz. Etikai munkáim sora lezárult a Személyiségetikával. Úgy
hiszem, itt már újat nem mondhatok. A történetfilozófiában még adós
vagyok^ modernitás elméletével. Ez az utolsó részlet, amit meg
akarok fizetni. Ha ezt a könyvet befejezem: kifizettem mindkét
adósságomat. Meg akartam érteni Auschwitzot és a gulágot. Az az
eredmény: nem tudom megérteni, mert nem lehet. De bizonyos
dolgokat meg lehet érteni: a körülményeket, amelyek a lehetőségüket
megteremtették. Valamit meg lehet érteni, ha az egész jelenséget
nem is. Amennyit a saját erőmből meg tudtam érteni, azt
megértettem, s ezeket az eredményeket másokkal is igyekeztem
megosztani.
Ezért most lezárom az életemnek ezt a szakaszát. Ismét 15
évesnek érzem magam. Letudtam a kötelességemet. Ennél jobban
nem tudom teljesíteni. S most vissza tudok térni azokhoz a
kérdésekhez, amelyek 15 éves koromban voltak döntőek a
számomra. Amikor más ember voltam, mert később Auschwitz és a
gulág megváltoztatott. Vissza akarok térni ahhoz az emberhez, aki
eredendően voltam. Ennek is van előtörténete. Az Érzelemelmélet, a
Szilveszteri szimpózium s a Szépség fogalma. Ezek már más irányba
mutatnak. Visszaereszkednek-utalnak a kislányhoz, aki valamikor
voltam. Leibnizről írott könyvecském visszatér a csillagos ég
titkaihoz, a nagy metafizikai kérdésekhez. A személyiségelmélet
utolsó részében szerepelt egy leányzó, aki voltaképpen én vagyok,
Fifinek hívom. Már kezdek visszabújni a saját fiatalkori énembe.
Zsófi nagymamámat is szerepeltetem ebben a könyvben, és levelezés
is folyik közöttünk. Ettől nem leszek fiatalabb, de abban az
értelemben igen, hogy ami igazán érdekel, az már kívül áll a
rendszeremen, mert azt már befejeztem. A zene és bizonyos fokig a
művészet és vallás fog érdekelni. Minden ember életében van egy
csutka, ami a torkán akad, de ha kiköpte: túl van rajta. Nekem
Auschwitz és a sztálinizmus a csutka. Nincs több csutka. A
modernitás ennél borzalmasabb csutkát nem produkál.
Tehát már megvan bennem a belső indíték, hogy túllépjek saját
világom keretein, és valami olyasmin kezdjek el gondolkozni, amin
akkor gondolkoztam volna, ha nem lett volna Auschwitz és a gulág.
Megvásároltam magamnak, ha szabad ezt mondanom – és erre az
interjú kapcsán jöttem rá –, a szabadságot a kötelességteljesítés alól.
Eddig ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy befejeztem azt,
amin gondolkoztam. Most úgy érzem, hogy az egész életem kerülő út
volt, amit Auschwitz és a gulág hozott létre. E roppant kanyar után
visszatérhetek a 15 éves énemre. A holokauszt előttihez, amikor még
nem gondolkoztam a holokauszton.
Teljesítettem a halottak iránti kötelességemet.
Mindig gyötört, hogy valamit írnom kellene róluk. Rájöttem, hogy
nincs erre szükség. Azáltal, hogy megpróbáltam összerakni a világot,
és megérteni, hogyan volt mindez lehetséges – teljesítettem a
halottak iránti kötelességemet. Ebből állt az egész életem mindmáig,
és most túl vagyok rajta. Ez megkönnyebbülést okoz. 15 évesnek
érezhetem magam, s most azt csinálhatom, amit mindig csinálhattam
volna, ha nem lett volna Auschwitz.
Hétesztendős lehettem, amikor apukám megkérdezte tőlem, „mi
akarsz lenni, ha nagy leszel?” „Világutazó.” Nevetett. „És ki fogja
ezt neked fizetni?” Az lettem: világutazó, és fizetik. Ezt innen
üzenem apámnak nem tudom, hol lévő sírjába, hogy megfizetik, és
most világutazó vagyok, persze nem főállásban. New Yorkban és
Pesten is otthont teremtek magamnak a lakásaimban. Aztán utazom,
de az utazás nekem rutin. Szeretek utazni, de nem vált ki belőlem
lelkesedést. Minden új helyen azonnal el tudok aludni, mindenhol
becsukott szemmel nyúlok a villanykapcsoló után, tudom, hová kell
tennem az aszpirint, ha fáj a fejem, és hová a pohár vizet mellé.
Minden hotelszoba egyforma. A városok, ahol már megfordultam s
ahol még nem jártam, egyformán ismerősek. S tudom, hogy mi a
dolgom egy ismeretlen városban. A világpolgár erre a létformára
rossz szó, valami mást kellene rá kitalálni. Nemzetközi értelmiségi
létforma. Sok könyv, szakmunka jelenik meg egy évben, ha
szerzőiket elhívnák egy konferenciára, a közönséggel biztosan nem
tudnának szót érteni, mert mindenki mást olvas. Akkor lehet
valamiről beszélni, ha két ember ugyanazt a szöveget, gondolatot
ismeri. Irodalomról sem lehet úgy beszélni, ha az egyik Shakespeare-
t, a másik Zolát, a harmadik Jókai Mórt olvasta, nincs közös téma, ha
nincs egy regényhős, aki mindannyiunk ismerőse. A divat a
szakmámban arra szolgál, hogy lehetővé tegye a diskurzust.
Egyetemek, konferenciák teremtik a divatot, de nem mindegy, hogy
hol. Akárcsak az öltözködésben, a filozófiában is Párizsból diktálják
a divatot. A Marx-divat is elsősorban Párizsból indult el, Max Weber
inkább Németország és Anglia terméke, de Derrida, Foucault ismét
francia. Hannah Arendt nem tisztán francia, ő már internacionálisan
került be a köztudatba, valószínűleg azért, mert a sok
interpretálásban kimerültek a politikai filozófiák, és valami újat
kellett bevinni a vérkeringésbe. Bizonyos fokig Heller Ágnes-divat is
van egyes helyeken, de soha nem egyszerre a világon. Mindig
máshol fedeznek fel. Voltak évek, amikor nagyon divatos voltam
Olaszországban. Két évvel ezelőtt Spanyolországban jöttem divatba,
ebben a pillanatban Latin-Amerikában van zenitjén a csillagom, és
most ömlenek a latin-amerikai meghívások. A problémák és a nevek
nem választhatók el teljes mértékben egymástól. A filozófia nem
problémamegoldással foglalkozik. Nehéz problémákról beszélni, de
léteznek szerzők, akiknek a műve bizonyos körülhatárolható
korokban aktuálissá, érzékennyé válik.
Gyakran szállok le Ferihegyen. Az az érzés soha nem múlt el,
amikor meglátom föntről a fényeket. Nagy öröm fog el: ott van
Budapest, ahol a sárga villamosok járnak. Otthon vagyok. Itt az
otthonom.
S szétárad a számban a szőlő édes íze.
 Függelék

Történetírás vagy memoár?

Közjáték Veszprémben (1998. II. 19. Veszprémi Egyetem Klubja)
Én nem emlékszem arra, mit csináltak az őseim Veszprémben.
Csak arra, hogy anyám mit mesélt róluk. Anyám fölidézte dédanyám
szülőházát, amely ma is megtalálható a Fő utcában, ha lenézünk a
várból, ott bújik meg a katolikus templom oldalában. O beszélt
nekem Balatonfüredről és Pápáról, Auer Lipótról, az Európa-hírű
hegedűsről, akivel dédanyám jó viszonyban állt. Az ő vonalán
remélte, hogy egy zenei tehetség kikerül majd a családból.
Nem az a lényeges, hogy ők voltak az őseim, hanem az, hogy
anyám elbeszélésein keresztül az emlékezetemben élnek. Az ő
legendáriumából érzékelem magam is a fájdalmas, konfliktusokkal
teli ugrást, amit a Veszprémből, Balatonfüredről Budapestre költözés
okozott nagyanyámnak. Ha én János kérdésére elmondtam, hogy
anyai ágon Veszprémből, apai ágon Bécsből, szefárdoktól
származom, az elbeszélésben létező világról beszéltem, amely az
emlékeim közepén ül, és meghatározóan fontos a számomra.
Elmentem könyvtárba megnézni, hogy valóban Veszprémben éltek-e
az őseim? Nem mentem el. Fölkerestem Bécsben egy levéltárat, hogy
kikutassam, hogyan kerültek oda a Mellerek? Nem. Elfogadtam azt,
amit meséltek róluk. Az ő elbeszéléseik tartoztak az életemhez, mert
átszövődtek az én emlékeimbe. Ami a veszprémi és a bécsi
annalesekben található, az nem az életem része. Kívül áll. Itt
mutatható ki a különbség a történetírás és a memoár között. Egy
kitűnő francia történész, Pierre Nora Les lieux de mémoire (Az
emlékezet helyei) című könyvében afölött sajnálkozik, hogy a
modern emlékezésirodalom elvesztette a memoár műfaját.
Manapság, ha valaki memoárt ír, elmegy a könyvtárba, előveszi a
korabeli újságokat, és megnézi, mi történt akkor, amikor vele ez meg
az történt. Ezzel a mozzanattal – mondja Pierre Nora – a memoár
elidegenedik. Ugyanis a történetírásnak gyökeresen más a funkciója,
mint a memoárnak, noha mindkét esetben fikcióról van szó. Mind a
kettő: mese – csak más-más jellegűek.
 Ha memoárt írok, belső történést rögzítek, ha történetet írok,
külsőt. A történetírás cselekvésről szól, és nem arról, mi mozog az
emberek fejében. A memoárnak több köze van Shakespeare-hez,
mint Holinshed krónikáihoz. Nem a krónika eseményeihez
kapcsolódik, hanem egy megragadhatatlan szellemhez: hogyan
gondolkoztunk, milyen vágyak és szenvedélyek lobogtak bennünk. A
memoár képes megjeleníteni a monológjainkat, a dialógusainkat is,
nem csak a tetteinket. Ezért nem ültem be a könyvtárba, nem
olvastam el az újságokat. Nem azért, mert igazabbnak tartom azt,
ahogyan én emlékszem, hanem azért, mert azt akartam elmondani,
ahogyan én emlékszem. Az énem autentikus elmondására
törekedtem.
Sokszor előfordult, hogy miután megjelentek részletek ebből a
memoárból, valaki fölhívott vagy levelet írt, és „bebizonyította”,
hogy ez meg ez nem úgy történt. Erre azt feleltem, hogy „itt emlék
áll emlékkel szemben. Ki tudja, hogy mi történt, én így emlékszem,
te pedig amúgy. Kicsit másképp emlékezünk.” Konkrét példa. Litván
Gyuri megírta: nem igaz, hogy ő '56 lázas napjaiban fegyvert akart
keresni. Az Értelmiség Forradalmi Bizottságában ültünk, Losonczy
Gézát vártuk, s egy csomó fiatal elment fegyvert keresni – s abban az
időben, amikor szinte az utcán hevert a fegyver, ők nem találtak.
Kicsit ironikusan emlékeztem erre. Egy jellemző helyzetet s a
helyzet szereplőit kívántam egy adott történelmi fordulópont
atmoszférájában elhelyezni. Csetlő-botló értelmiségieket, akik semmi
lényegeset nem csináltak a forradalomban, noha akkor azt hitték,
hogy megváltják a világot. (Ugyanebbe a tévedésbe esett a megtorló
hatalom, amikor ugyanezért kivégezték, bebörtönözték, pályájukat
derékba törték.) Közéjük tartoztam magam is. Litván Gyuri
tiltakozott az újságban, hogy ez nem így volt. Mire én
megválaszoltam, hogy ez a mozzanat a Losonczy Gézára való
várakozás tépelődő izgalmában történt. Vártuk, vártuk, hogy majd
eljön, és megmondja, mit kell csinálni, de nem jött. A cikkváltás után
Gyuri felhívott, s azt mondta, rájött: ez tényleg úgy történt, ahogy én
emlékeztem, „de nem azon a napon, ahogy te írtad, hanem két nappal
később”. Ez tökéletesen közömbös a memoár esetében. Az emlék
rögződik valamihez. Ahogy Shakespeare-nél is közömbös, hogyan
húzza össze vagy tágítja ki az időt. Hamlet a szellemmel egy
másodperc törtrésze alatt találkozik, mégis vagy tíz percig beszél
vele a színpadon. Az álmok és emlékek dimenziói megfoghatatlanok
az időben. A memoár ideje is olyan, mint a tragédiáé vagy a drámáé.
Az időfaktor más szerepet játszik benne, mint a történetírás idejében.
Nem krónikái-lineáris idővel van dolgunk. Abban az értelemben
igen, hogy ami előbb volt, azt előbbre teszem, ami később, azt
későbbre. De itt is nemegyszer Kőbányai János figyelmeztetett, hogy
„ugorjunk előre. Nem biztos, hogy ez a szereplő továbbra is szerepet
játszik az életedben, de elég jelentős ahhoz, hogy történetének szálát
elvarrjuk. Mondd el, mi történik vele később, mert az emberek most
kíváncsiak rá, és lehet, hogy elsikkad, ha húsz évvel később térünk
vissza rá, vagy azzal az idővel konfrontáljuk, amikor a te történetben
nem lesz többé érdekes figura.” A történésznek fontos, hogy mi
történt előbb, és mi azután. Nem mehet előrébb egy folyamatban,
mert azt még nem szülte meg az idő méhe. Más a műfaj.
Veszprém tehát az emlékeimben létezik. Anyám elbeszélése
szerint a dédim, Fürst Jozefin ősei a XIII. századtól éltek
Nagyszombaton, s öt évszázad után jöttek le Veszprémbe. Biztos
előkelőek voltak valamikor – gondoltam –, ők lehettek a zsidók közt
a hercegek, mert Fürst herceget jelent németül. Mindaddig ebben a
hitben sütkéreztem, míg Hanák Péter barátomnak el nem
dicsekedtem vele. O csak legyintett: „Nem azért voltak Fürstök, mert
előkelőek voltak, hanem azért, mert a herceg birtokáról származtak.
Az Esterházy hercegek zsidai voltak, ebben nincs semmi elegáns.”
Ez a fejemben maradt. Nem tudtam róluk semmit. Nem volt
történetük a néhány morzsán kívül, amit anyám mondott róluk. Ma
az itteni hitközség vezetője kezembe adott egy könyvet Veszprém
megye zsidósága történetéről. Végigböngésztem benne a város
zsidóságának névsorát. Megtaláltam a Fürstöket, s nevük mellett az
állt: „rőfös kereskedő”. Ezt eddig nem tudtam. Ha én elmentem
volna ellenőrizni, milyen foglalkozásokat űztek a Fürstök, az nem
ugyanaz a legenda, ami a fejemben élt róluk. Az nem ugyanaz a
történet, aminek a tején felnevelkedtem. Nem mintha nem érdekelne
Fürst rőfös kereskedő s az összes többi Fürst Veszprémben, akiket
ezek szerint nem anyukám talált ki. De akkor is éltek volna, ha csak
az én fejemben élnek. A másik veszprémi ág a Berger család:
dédanyám egy Bergerhez ment feleségül, s nagymamám Berger
Rozáliaként született. Ez már konkrétabb, mert anyám hivatalos
irataiban ez valóságként szerepelt: „Anyja neve?” „Berger Rozália”.
Ez már tény. Ugyanezt a helytörténeti kiadványt lapozgatva velük is
találkoztam. A Bergerek e könyv szerint rettentő nagy szerepet vittek
a hitközség különféle bizottságaiban és intézményeiben. Ez a
felfedezés nem ad semmit hozzá az emlékeimhez. Csak a
tudásomhoz. Ez történelem, nem memoár. Legfeljebb az tartozna a
memoárhoz, ha egyszer arra emlékeznék, hogy itt voltam
Veszprémben, 1998 februárjában, egy, a naptár szerint téli, de
valójában derűs tavaszi napon, ahol mutattak nekem egy könyvet, s
abból megtudtam, hogy a Bergerek milyen társadalmi
megbecsültségnek örvendtek. Ez tény, nem memoár – az ellenben
igen, hogyan vettem én e tényről tudomást. Nagyanyám Auer
Gyulához ment férjhez, aki Pápáról a fővárosba költözve a Pesti
Hírlap újságírója lett. Ligetire magyarosított. Az ő apjának a testvére
volt a híres-neves Auer Lipót. A másik testvérének unokája Ligeti
György zeneszerző. Az összes Auer Ligetire magyarosított, így lett
anyám Ligeti Angyalka. Auer Lipótról nem a Vár utca 17. Kiadó
szép könyvéből szereztem tudomást, hanem onnan, hogy a dédim
folyton mesélt róla. Hogy milyen nagyszerű volt és tehetséges. Arról
azonban egyetlen könyv sem szól, hogy a környéken '48-as
honvédok bujdostak volna, akiknek a veszprémi kislányok félretették
az ebédjüket, s kötélen, nagy titokban leeresztették a barlangokba,
ahol rejtőztek. Nem tudom, hogy ez a valóságban megtörtént-e. A
dédmamám jól emlékszik-e? Ferenc József legény korában járt-e
Veszprémben, s az elemi iskolában osztogatott-e nekik bonbont? S
hogy Petőfi valóban Pipiskének szólította-e a dédit? Nekem ugyanis
ez a múlt század közepi Veszprém él az emlékezetemben, s ezt adom
tovább a gyerekeimnek, unokáimnak, vagy János magnetofonján
keresztül ennek az interjúregénynek, ahogy ő nevezi. A többi a
történetírás Veszprémje, ami vagy igazolja ezeket az emlékeket,
vagy nem. Kideríti, hogy Petőfi vagy Ferenc József – legényember
korában – járt e Veszprémben. En csak azt tudom, hogy az én
életemhez hozzátartozik, hogy Petőfi a dédimet Pipiskének szólította.
 A memoárban is lehet hazudni. A memoárban nem az képviseli az
igazságot, amit a levéltárak adatai visszaigazolnak. Hanem az
emlékezet autenticitása. Hogy nem tagadom-e le magam előtt, amire
kellemetlen emlékezni? Nem tagadom-e le, amikor hibáztam? Vagy
ha valami disznóságot csináltam, amit kellemetlen elmondani.
Igyekszem nem letagadni. Az autentikusság adja a memoár
igazságát. Lehet hazudni az önéletrajzban, de az nem azonos azzal,
hogy nem ellenőrzöm a tényeket az újságban. Nagyon sok mindent
nem lehet ellenőrizni, mégis hazugság. Az igazságnak itt más a
dimenziója és a funkciója. Az önéletrajznak sokkal több köze van az
őszinteséghez, az autentikussághoz, mint a puszta tényszerűséghez.
Nemcsak különbözőképpen emlékezünk, de különböző viszonyunk is
van a saját múltunkhoz. Az enyém meglehetősen ironikus. Ez
természet kérdése. Másoknak ugyanazokhoz az eseményekhez lehet
fennkölt a viszonyuk. Egyikről sem lehet állítani, hogy ez inkább
igaz, mint a másik.
Meg kellene hagyni a memoár helyét a történetírásban is, hiszem,
hogy építőkő benne. Különösen most, hogy az emlékezetet végképp
helyettesítik a napisajtóval, a film- és videofelvételekkel, az
archívumokkal, híradókkal. A sok emlékezetpótlóval elidegenedik a
történetírás is, ugyanis Hérodotosztól kezdve a klasszikus
történetírásban szerepe és helye van a közvetlen tapasztalat
beépítésének. A leghíresebb francia történetíró iskola, az Annales-
kör ezt tagadja, s teljesen kizárja a személyes elemet a
történetírásból. Ezt nevezi Nóra a történetírás elidegenedésének.
A memoár lehet történelmi: a történelem, ahogyan én megéltem.
Van olyan önéletírás, aminek igen kevés köze van az emlékezőt
körülvevő történelemhez. Az csupán egy történet, ahogyan ő
megélte. Ez is, az is lehet autentikus. Nem fogjuk soha a történelmet
úgy leírni, ahogy ténylegesen megtörtént. Az autentikusság nem
abban áll, hogy ugyanannak az eseménynek százféle szubjektív
látását összegezzük, s abból valami közös trendet kreálunk, ahogy ezt
a történészek összehasonlító-mérlegelő módszere teszi, hanem úgy
kell őszintén ábrázolni a történelem egy-egy szakaszát, mozzanatát
vagy fordulópontját, ahogyan akkor a szubjektum átélte. Az akkorra
teszem a hangsúlyt. Nem szabad megváltoztatni semmit a mai
álláspontom vagy érdekem szerint. Nálam ez involválja az ironikus
viszonyt – mert megpróbálom a régmúlt eseményeit azzal az érzelmi
töltéssel leírni, ahogy megtörténtük pillanatában éreztem, s amihez
ma ironikusan viszonyulok. Ha ma azonosulnék egykori
önmagammal, nem lenne szükség iróniára.
Minden leírás-rögzítés fikció. A történetírás is az. A történelem
csak a történetírásban létezik. Az ember cselekszik. A cselekvés
viszont nem látszik. A cselekvésnek csak akkor van nyoma – ahogy
Hannah Arendt találóan megjegyezte –, ha leírják. A nagy történelmi
hősök időnként felkiáltanak: „De hogy fogok bekerülni a Történelem
könyvébe?” Mert amíg nem írnak be oda, nem létezem. Azt a
könyvet azonban úgy írják, ahogy valaki és valakik látták. S ebben
már megjelenik a fikció eleme. Minden fikció. A memoár őszinte
fikció. Mert megmondja, hogy fikció: úgy írom le, ahogy én láttam.
A történetírás azonban bonyolultabb fikció, mert azt próbálja
elhitetni, hogy úgy írja le a dolgokat, ahogy azok valóban
megtörténtek. Ami csak annyit jelent, hogy valaki összehasonlítja-
méri egymással, kritikailag feldolgozza a különböző memoárokat és
leírásokat. Ha valamit homlokegyenesen különböző módon
rögzítettek, akkor valaki hazudik. Ha valami betűről betűre,
észleletről észleletre azonos, az szintén hazugság. A történetíró
judíciuma dönti el, melyik forrást, melyik tanút fogadja el
szavahihetőnek, s azokból mit épít be a saját kompilációjába. Nincs
két történész, aki az első világháborút egyformán írná le, s akkor még
az értelmezésekről nem is beszéltünk.
Akkor miért gondoljuk, hogy egyformán emlékezhetünk
ugyanarra a dologra, amit másképpen éltünk át?
A képet, amely egy rugdalózó babát mutat egy ágyon – a leg-
banálisabb fotóábrázolást, amelyet kultúránk ismer –, aki én vagyok,
szintén csak anyám elbeszéléséből ismerem. Nem az engem ábrázoló
kép tudósít rólam valamit, hanem a képről szóló történetek,
elbeszélések. Így, itt és ilyen körülmények között jöttem a világra,
amikor ilyen kisbaba voltam, ezt és ezt csináltam, itt és ott laktunk a
kép exponálásának idejében, ez és az a személy így és amúgy
örvendett, hogy beléptem a történetbe. Ez még nem az én történetem.
Hanem az övék, az elbeszélőké. Tőlük vettem át, s szőttem be egy
kollektív történetbe, amely mint nagy folyóba, tengerbe siető
erecske, tart előre valamilyen végkifejlet vagy körforgás felé. Az én
történetem akkor kezdődött, amikor egy vonaton korom hullott a
szemembe, s éreztem a számban a szőlő és a hazatérés édes ízét.
 Kőbányai János

Vonzások és választások

Nincs termékenyebb kapcsolatteremtő erő a véletlennél. S nincs a

mélyben célirányosabban érlelődő fókusz sem, amely létrehozhatna
egy találkozást és belőle kibomló viszonyt. A véletlen olyan
védőréteg, amely csak azért fedi el tárgyát, hogy próbának és
nyomásnak vesse alá az általa irányított találkozások alanyait, hogy
dialógusuk tárgya a találkozásból kibontható lényegre koncentráljon.
A Bicikliző majom című interjúregénynek alapanyagul szolgáló
32 darab, egyenként 90 perces kazettát betöltő beszélgetést Heller
Ágnessel látszólag a véletlen szülte. Az idegen című
esszégyűjteménye elé (Múlt és Jövő Könyvkiadó, 1996) szerettem
volna egy húsz-harminc oldalas interjút készíteni vele. Kiadóként túl
karcsúnak tartottam a kötetet, s így kapóra jött, hogy Heller Ágnes
különös életútjával is értelmezzük az azonosságidegenség iránti
érzékenységét és az abból kiinduló általános érvényű fejtegetéseit. A
Morálfilozófia című könyve előszavának az édesapjára, Heller Pálra
vonatkozó néhány sora s az Ezredvégi beszélgetések tévésorozat
interjúkezdete – amelyben a holokausztot jelölte meg élete fő
élményének – adta a kezdő kérdéseket. Azt hittem, hogy azt a
húszoldalas interjút sem tudom elkészíteni, mert eleinte csak
teoretikus válaszokat kaptam. „Epika!”, Epikát!” kérleltem
egypárszor, hogy csak egy idő után – szinte hallhatóan – kattanjon át
a beszélgetés váltója a történetek, az emlékek vidékeire vezető
sínpárokra.
Már második magnós beszélgetésünkkor kiderült, hogy ebből nem
egy hatvan-hetven oldalas nyersanyag lesz, amiből megírom a húsz-
harminc oldalas sorsinterjút (sok hasonlót készítettem már engem
nagyon érdeklő „híres emberekkel”, van némi rutinom benne),
hanem valami „más”. Miután felismertük „termékeny” funkcióját, a
„véletlenről” gyorsan lefejtettük a lényeget rejtő hámréteget,
rugalmasan ejtettük az eredeti tervet (helyette ugyanakkora
terjedelemben, problémafelvezető előszó-esszét írt az interjúval
párhuzamosan készülő könyv elé), s belevágtunk a beszélgetés két
hónapig tartó, heti kétszer hét-nyolc órás folyamába (az „ülések”
alatt rituálisan elszürcsöltünk egy-egy üveg pezsgőt), melynek
anyagáról már az ötödik-hatodik kazetta táján tudtam, de darab ideig
még nem mertem kimondani: regény lesz. Heller Ágnes életének és
korának regénye, amelynek kiáradását, szerkezetbe rendeződését az
én érdeklődésem sarkallja, irányítja. Ezért – az annyira áhított, s még
el sem kezdett, igazi regény(em) fikciós szabályai szerint – ehhez a
regényhez gyűjtöttek, bányásztak, rendeztek anyagot a főhős-narrátor
„fejlődése”, az egy-egy mellékszereplő vagy esemény, probléma,
jellem, szín, színtér leírása érdekében föltett kérdések.
S már Ágnes ragaszkodott inkább az epikához, s unta a teóriát,
amikor ritmikusan, egy-egy nagyobb történetsor után arra kértem,
hogy a megidézett kort, jelenséget, személyiséget – a történetből
kibújva – filozófusként is elemezze. (Ezért is alakult át menetközben
a könyv alcíme – filozófusnő a XX. században – élet- és korrajzra) A
fejezetenként több menetben – nyersben, aztán finomított formában,
majd az egész könyvön – végzett autorízalo munka során az epikus
részeket kedvelte inkább, s a teoretikusabb részek kurtítására
buzdított. Tehát nemcsak a szerkesztés és a megírás, de már a
beszélgetés irányát is a regényírás igénye alakította, hogy az
anyagból regényépületet emeljek.
E munka során a legtöbbet kaptam, amit író nyerhet egy ilyen
közös alkotástól. Az egyszer majd talán megírható regényem igazi
fikciójának vázát és összes mesterségbeli készségét – vagy éppen
magát: az interjúból készíthető regényt mint új formát és lehetőséget.
Valamint – s ez a legnagyobb nyereség, ami független e könyv
fogadtatásától, mert már „(minden) megvan” – azt a roppant
gazdagságot, amelyet az interjúregény készítése során föltárult és
kiáradt s az én munkám révén szerkezetbe rendezett, majd mondatról
mondatra rögzített szellem elsajátítása révén nyerhettem. Ezzel
akarva-akaratlan (s így utólag: nagyon is akartan) a közvetítés
spontán folyamatával beléptem bizonyos tradíciókba, amelyek
tanítvánnyá avattak.
Érdeklődésem a saját életemből fakadt, amelyhez Heller
Ágnesnek tudtán kívül, az írásaival oly jelentősen köze volt. Semmi
nem legitimálhatja, igazolhatja vissza inkább egy gondolkodó
munkáját, mint hogy képes megváltoztatni egy ember életét. (A
talmudi parabolát parafrazeálva: ha egy ember életét megváltoztatod,
mintha az egész emberiség életét változtatnád meg.) De az
oknyomozó kíváncsiság a nemzedékem, a Heller Ágnesétől oly
cezurálisan is különböző nemzedékem korának érdeklődéséből is
eredt. Így válhat a hatás szervesen beépíthetővé, a követés vagy a
leválás (megtagadás) alkotóan sajáttá: igazi énné. Hiszen a tény,
hogy eszmélkedő korom három távolból hősként tisztelt bálványa
Szörényi Levente, Jancsó Miklós és Heller Ágnes lehetett, az
egyaránt jellemzi a ('68 és a hatvannyolcasság tengelye körül
homogenizálódó) kort és a tőle teljesen el nem választható
személyiségek rendkívüliségét. E látszólag oly különböző területen
alkotók egyaránt foglalkoztak valamilyen módon az „érzéki-
erotikus” beat-hippi kultúrával, a kis csoportos együttélés
messianisztikus ábrándjával; a kommunával vagy az emberarcú
(reform)szocializmus e világi esélyeivel, s benne a hatalomhoz való
viszonnyal. Tehát olyasmivel, ami meghatározta, lefedte a hatvanas
évek végén, a hetvenesek elején értékrendjét kialakító és magát
megcsinálni kénytelen magyar fiatalembert. (Jellemző, hogy író
nincs – és azóta sincs – a váltakozó intenzitással, de azóta is világító
vagy hunyorgó iránytű-csillagok között.)
Heller Ágnes művei, különösen az ifjú Marxot interpretáló,
elidegenedés-elméletét alkalmazó és aktualizáló írásai közvetlenül is
rányomták bélyegüket az életemre. Huszonegy évesen jelenhetett
volna meg írásom a Valóságban, ha hajlandó lettem volna kihúzni az
őt rajongva szajkózó citátumokat. (Egy ilyen megjelenés jelentősége
ma már értelmezhetetlen – Az elidegenedett sport című cikk később
a Jelenlét című egyetemi folyóiratban dokumentálódott.) Egy
szemeszterrel később vehettem át a diplomámat, mert a tanításaikat a
jogban alkalmazni kívánó, az akkori Jogelmélet tankönyvünket
kritizáló, Az elidegenedett jog című disszertációmból ki kellett
hagynom az összes hivatkozást az ő és Márkus György munkáira
(közel száz oldalt), hogy megfelelhessek az egyetem
követelményeinek 1974-75-ben. Ez az indulás máig meghatározza az
idősebb életkorban egyre kellemetlenebb, de változatlanul termékeny
marginalitást, ami pályámat azóta is jellemzi.
 Minden elismerésnél, díjnál, sikernél nagyobb kincsnek tartom,
hogy a sorsom megajándékozott „vonzásaim és választásaim”
ifjúkori bálványainak barátságával. Heller Ágnessel ismerkedtem
meg a legkésőbb (a Múlt és Jövőnek, kért cikkek okán-ürügyén, a
folyóirat indulásakor egy New Yorkba címzett levél révén), noha
anyámnak kolléganője volt a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban – s így
élt a legendája a családunkban –, és lányával, Hermann Zsuzsával
együtt bandáztunk, „ifjú művészeztünk” a hetvenes években.
Amikor őt kérdeztem, a saját eredetemről is kérdeztem, hiszen
mint ama „félrecsúszott nyakkendőben” a gondolatai, s ami ezzel
egy: az életútja-fejlődése, személyisége belém, a hatvannyolcas
magyar nemzedékbe is beépítődött. Amikor enyém lett a zsákmány
(minden interjú, minden fotó [Susan Sonntag]: az) az 1600 oldalnyi
nyersszöveg (amelyet még egy-két újabb kazettányi felvétellel
igyekeztünk, ha nem is tökéletessé, de véglegessé kerekíteni, és
elvarrni a roppant szereplőgárdát felvonultató anyag szálait),
felsóhajthattam: ez egyszer sikerült. Annyi, de annyi ősömmel nem
találkoztam, pedig találkozhattam volna, annyival nem beszéltem
(beleértve a saját szüleimet), pedig a jövő(m) csak ilyen
interakciókból válhat folyamatossá.
Heller Ágnes, megértve a véletlen mint médium hívását, segítő
partner és maga is médium volt ebben a kollektív regényírásban,
amely az ő kommentáló mélysége és nyitottsága folytán több lett,
mint az ő egyébként tényeiben és szakadatlan újraindulásaiban is
páratlanul különös „narratívája”. A második világháború utáni
magyar értelmiség meghatározó komponense: a zsidó vagy zsidó
származású értelmiség regénye lett, de az ő (és második férje,
alkotótársa, Fehér Ferenc) egyszerre magasabb és szélesebb
nézőpontja, kapcsolatrendszere révén, hitem szerint: az egész magyar
értelmiség regénye is.
Abban a reményben indítom útjára közös munkánkat, hogy
hasonló, nemzedékeken és kulturális meghatározottságokon áthajtó
beszélgetések narratíváihoz nyújtok kedvet és mintát. Szeretnék rést
nyitni vele a legújabb történelmünk során egymás mellett keletkezett,
de egymással csak a sorvadás jelenségében aktívan kapcsolatban álló
gettók falán, hogy rajta keresztül éltető oxigén áramolhasson be a
fülledt, elhasználódott levegőjű szellemi terünkbe.
 ©Kőbányai János, 2004
© Múlt és Jövő Könyvkiadó, 2004
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
A szöveget gondozta: Lukács Annabella
Borító és tipográfia: Kálmán Tünde
Tördelőszerkesztő: Jeges Erzsi
Képek: